Szekeres Kató. MARÍZE ROMÁNCA (Egy furcsa szerelmi történet) Szeged, A borítót tervezte: Kató Szekeres Kivitelezte: Piroska Bätz

Szekeres Kató MARÍZE ROMÁNCA (Egy furcsa szerelmi történet)

Szeged, 2014.

A borítót tervezte: Kató Szekeres Kivitelezte: Piroska Bätz

Lektorálta: dr Franc Heiszler

(A szerző megjegyzése A könyv tartalma a fantázia szüleménye. Ha valaki felismerni véli magát, az abszolute a véletlenek műve. Románc=dal. Hétköznapi elterjedt fogalma=szerelmi viszony)

Tilos a kiadványt, vagy annak bármelyik részét sokszorosítani, információs rendszerben tárolni, mindenféle formában sugározni, közzétenni, a szerző egyeztetése nélkül. A kiadvány védett.

2

Előszó Tisztelt olvasó! Jó lenne azt írni, hogy engedtessék meg a szerzőnek, a történet két fajta befejezése. Egy happy és egy drámai. Végül is az életben minden megtörténhet. Hogy mindenki kedvére legyen, és hogy választani lehessen. Úgy is fel lehet fogni, hogy végeredmény nem ismert, és a szerző is csak találgat, és a sorsot nem lehet befolyásolni, irányítani. De akkor ez nem egy megtörtént esemény lenne. Hitelét vesztené. Egy könyv műfaját leginkább a befejezés határozza meg. A különböző élethelyzeteket mindenki másképpen szemléli, másképpen reagál rá. Egyugyanazon esemény lehet drámai, vagy komikus. Az ember tűrőképességének, toleranciájának határa kitolódott. Már nem döbben úgy meg valódi tragédiákon, mint mielőtt a világ kitárult előtte. Eklatáns példa az a szituáció, mikor valaki ruhástól vízbe esik. Egy hétköznapi eset. A nézőnek komikus, míg a pórul jártnak drámai. Nos? Melyik a valódi megítélés? Bizonyára a drámai, mégis leginkább a nevettetők használják „geg”-nek. Empátia, vagy hangulat kérdése? Döntse el mindenki maga, hogy milyen nyomot hagyott meg benne. A tragikomédia már más műfaj. Mikor az olvasó a kezébe vesz egy könyvet, köztudott, hogy megtiszteli az írót érdeklődésével, kitünteti a figyelmével. Elolvassa az írást. De ha az író az olvasó fantáziájára bízza a végkifejletet, akkor népiképp hiteltelenné válik a történet. Hiszen elsősorban a szerző megoldó képességére, a teljes történetre kíváncsi. Arra, hogy mennyire lehet valós egy megírt esemény, a szereplők élethelyzete. Természetesen hihető lehet minden esemény, még olyan is, amire addig senki nem gondolt. Sok függ a tálalástól és a mérhetetlen fantáziától. A főszereplő szájába adott szavak, mint megfogalmazott gondolatok, magukban hordozhatják a lehetséges megoldásokat is. Ki tudná azt megmondani, hogy valóban milyen szerepet játszik életünkben a Sors, mint a legnagyobb rendező? Talán a szerzett tapasztalat segít. Mi az, ami életszerű, ami lehetséges… 3

MARÍZE ROMÁNCA Egy furcsa szerelmi történet

AZ ÖRÖK DILEMMA (Egy kis filozofálgatás) A gyászidőszak hosszúnak bizonyult. Sok gyászoló „kibekkeli” azt a pár hónapot, ami illik, és végiggondolja a helyzetét. Családi háttérrel van kiért élni tovább. Bár hozzátartozó nélkül is mindenki élni akar, mert az emberekbe van kódolva az élet minden áron való igenlése. Hogy mi az oka, ezt senki nem tudná megmondani, pedig a kérdés állandóan felvetődik. Vajon miért nehéz elmenni még kilátástalan helyzetben is, mikor a legtöbb embernek annyira kevés boldogság jut? Talán a szeretetet utáni vágyakozás, a szeretet iránti óriási igény a meghatározó. Az önzetlen szeretet, amit hihetetlenül kevés ember képes adni, és olyan kevesekhez is jut el. Pedig az nem kerül semmibe, mint a kedves szó, mégis sokat ér. Még életet is menthet. A szeretetre mindenki kiéhezett, és mindennél jobban vágyik rá. Hozzáértők és laikusok állandóan hangoztatják, hogy minden az agyban dől el. A gyakorlatban ez nem egészen így alakul, hiába szeretné az ember a gondolataival irányítani a körülményeket. Vagy ezt is tanítani kellene, és egészen korán, aprócska kortól. Akkor talán valóban az agyban dőlne el. Hja, a legtöbb ember viselkedése, a világhoz való nézete, gondolkodásmódja, kultúrája a béka feneke alatt van −, lehetne mondani. Szinte naponta hangzik el, hogy a gondolkodó eltávolodott a természettől. Elkényelmesedett, ellustult a nép… De mit is tudna tenni ebben az őrületesen felgyorsult világban? Nem mindenki tud lépést tartani a rohanással.

4

Az egészséges gyógymód gyakorlására nincs idő. Nincs idő a halottait rendesen meggyászolni, nincs idő önmagára, nincs idő a másikra, semmire nincs idő. Az ember vagy magával, a lelkével molyol és mindent elveszít −, ami a létfenntartását illeti −, vagy úgy ugrál, ahogy a napi megélhetést biztosító kenyéradója fütyül. Mert a munkáltató, a kenyéradó, a megmaradásra, a piac változására hivatkozik, és nincs kegyelem. Nincs érzés, empátia, család, megértés. Csak egy látástól vakulásig tartó, mindent kibíró, elviselő robottá vált emberi lény, aki engedelmes, alkalmazkodó. Egy cseléd, egy szolga. A mások rabszolgája. Egy gép. Aki lázas betegen bajait eltitkolva is felveszi a munkát, mert a lehetősége veszélybe kerül. Mert jön egy másik, aki jobban bírja. Talán fiatalabb is, és így még tűri a gyűrődést, a hajszát. Nagyobb benne a vitalitás, családi és még olyan problémái nincsenek, mint aki helyett belépett, s egyáltalán. Aki még meg sem tapasztalta az élet árnyoldalát, a tettek következményeit. Hogy miként lesz a 21. században élőkből emberi roncs, akik aztán fentiek szerint csak gyógyszernek nevezett mérget kapkodnak be, hogy még egy kicsit, még mindig csak egy kicsit bírja −, nem kérdés. Ez az életszemlélet aztán meg is bosszulja magát. De, aki annyi tőkét harácsolt össze, hogy a saját lábán is meg tud állni, annak sem könnyű a mázsányi teher a kötelezettségek miatt. A vagyon is csak pillanatnyi helyzet, mint ahogy az életkor, egészség, pillanatnyi állapot. Semmi sem biztos… A jelentős vagyon már más tészta. Az a vagyon, nagyobb és hosszú távú biztonságot nyújt. Bár, a piacnak megfelelő egyéni vagy kisvállalkozás kivételnek, egyben szerencsének nevezhető. Óriási szerencsének. Az illető vállalkozó rátrafált a tömeg igényére. De ez annyira elhanyagolandó a nagy számok tekintetében, hogy említeni sem érdemes. Mert a multik, és abból keletkezett vagyonok létrejöttének mikéntje egyértelmű, csak nem ajánlatos feszegetni. Tabu téma. Nekik szép az élet. Minden az ő érdekükben történik. 5

Ki hiszi el, hogy egyes emberek olyan eszméletlen ügyesek, hogy rátermettségük révén megavállalkozást mondhatnak magukénak? Senki. Még csak nem is takarékosságuk okán. Miből? Az ilyen ember nem takarékos, inkább tékozló. És ez csak látszat, mert hiszi, hogy tékozlása leginkább neki jó befektetésnek bizonyul. Megint itt vagyunk az eszméletlen harácsolásnál, a korrupciónál. Akárhogyan csűrjük, csavarjuk, nem lehet kikerülni, mert ez az élet minőségének meghatározója. Nem csak a sajátjáé, hanem a többi emberé is, mivel kihat a környezetre és ettől meghatározó. Ha pénz van, minden van. Pénz teremti a pénzt, így aztán magának a vállalkozónak csak be kell állítania az őt ellátó, szükséges, kiszolgálói kört. Joggal merül fel a kérdés. Melyik világ a jobb? A szociálisan érzékeny, vagy a magántulajdon szentségét tisztelő tőkés világ? Persze figyelembe véve, a magántulajdon eredetét. Nos, ha az istenadta nép elveszíti addigi kedvezményeit, azonnal tudja, melyik oldalra kell állni. A tömegeket utolérte a hőn áhított tőkés világ. Az elembertelenedett világ. Erre vágytak, akik vágytak. Persze idáig eljutni nem biztos, hogy a tömegek érdeme. A tőkés világ eljövetelét nem így képzelte még az sem, aki óhajtotta. Hanem, akik megteremtették a lehetőségét, azok is a perifériára szorultak, csak nem üres zsebbel. Most onnan kapargatják össze maradványaikat, és új ígéretekkel bombázzák az istenadta népet. Másfajta gyöngyöket szórnak eléjük. De a folyamat már megállíthatatlan, mert két jól elkülöníthető osztályra szakadt a nép. A tőkés világot már nem lehet kiűzni onnan, ahová betette a lábát. Aki nem szedte meg magát eddig, az már nem is fogja, és szolgasorsra jut. A tőkés szolgájává válik. Azok, akik eddig hatalmon voltak, már nehezen tudnak megkapaszkodni e kedvező világ peremén. Most olyan dalt duruzsolnak, amit hamarabb kellett volna meggondolniuk. Szórólapokon magukat is erősítik többek között olyan mézesmadzaggal, hogy: 6

„…Meg kell szüntetni a politikai és a közéleti üres formaságokat, amely a jellem és a tudás helyett a szolgalelkűséget is az érvényesülés alapjává tett…” „…A meggyőző érvek mellett a személyes felelősség elvének törvényesítése sürgető az egységes és igazságos nemzeti társadalom megalkotása fontos…” „…Olyan társadalom szükséges, amelyben a magas szellemiség a dolgozó tömegek természetes jogaival egyesül…” „… Csak az elvi alapon álló küzdelmek lehetnek építő erejűek…” „…Az elégedetlenségen alapuló, s kifejezetten erre alakult csoportosulások kellő hatékonysággal nem bírhat…” Kiáltja és sírja közel négymilliónyi tömegből a kevesek! Sajnos kevesen, mert elöl járni a kevesek bátorsága, kiváltsága és bátrak kevesen vannak…” „…A keresztény nemzeti kurzus képviselőinek legitimitása és működése kiábrándító és rombolója a változásokat önmagában is nehezen kezelő keresztény hitéletnek…” „…A szóvirág s a hamis hang ugyancsak botlasztó dolgok, s ilyet már dobáltak eleget az útra (pl. pávatánc, stb.). Hogy is lehet mindezen kiragadott gondolatokat értelmezni? Hogy a politikusok egy tőről fakadtak. Aki írta, és annak körei sem tették ezt másképpen. A tőkés világ bevezetését azért alaposabban meg kellett volna gondolni ott, ahol eddig nem volt, s most nem nyalogatná sebeit a lecsúszott politikai réteg. Vagy egy újfajta u. n.” öszvér” világrendet kialakítani, de legalább is annak lehetőségét meg kellett volna teremteni. Magyarán, mindenkinek biztosítani az esélyt. De a kőkemény kapitalizmust már nem lehet kiűzni onnan, ahová betette a lábát. Aki nem szedte meg magát eddig, az már nem is fogja, és szolgasorsra jut. A tőkés szolgájává válik. Az is igaz, hogy a jó tőkés vigyáz a „jószágaira” hogy befektetése meg is térüljön. Mindemellett tanulni, tanulni, és holtig tanulni kell. Új munkahelyen új szokásokat, új technikát, új munkaműveletet. Az ember szinte nem is ér rá az életét élni. 7

- „Majd ha nyugállományba kerülünk”… szokták volt mondogatni a bizakodók. De, aki azt a kort megéri, annak már a magánélethez sincs kedve, leginkább ereje. A nyugdíjas kor, kétségbeesett vegetálássá válik, vagy elhúzódó családi robottá. A gyerekek után az unokák kötik le a fáradt nyugdíjast, és senki nem kérdezi, hogy bírja-e? - Mikor éljen az ember? Mikor élvezze ezt a − javakat, örömöket − szűkmarokkal osztó rövid földi életet? – kérdezhetnék azok, akiknek nem volt szerencséjük egy sikeres életformát kialakítani. Hát… erre a kérdésre egyelőre nincs válasz. Egy ismeretterjesztő filmben vallotta a kutyaszánt hajtó, miután fagyott kisebesedett ujjait ápolgatta. - „Az egészben öt százalék, ami öröm, kilencvenöt százaléka szenvedés. De ez az ötszázaléknyi öröm az, amiért megéri.” Mit lehet erre mondani? Talán azt, hogy mazochista? Vagy, hogy nem jól mérte fel az arányokat? Vagy, hogy kutyaszánhajtás közben grátisz falja a friss levegőt, győzedelmeskedik félig vad állatok felett, akik engedelmesek és a szűz hó feltörése is egy igazi kihívás, és nem akármilyen siker számára. Egy valódi megmérettetés, igazolva felsőbbrendűségét. Azt, hogy képes gondolkodni, gondolatait irányítani, uralni a természetet, annak egyidejű csodálatával, ami nem mindenkinek adatik meg. Magától értetődően ehhez is pénz, pénz, és pénz kell, mert önként vállalta, és mert volt rá módja. A másokhoz elszegődött nyomorult kis robotolónak ilyesmire nincs pénze. Még másra sem. Például, hogy magát ápolja, karban tartsa, hogy emberi kinézetét, mivoltát megtartsa. A Ben Húr c. színes amerikai filmeposz 1959-ben készült, melyet Lew Walace regényéből Williem Wyler alkotott. 12 kategóriában jelölték Oscar-díjra. Ebből 11-et meg is nyert, és több mint 50 év után is a kedvelt, nézett, filmek közé tartozik. Mondanivalója − többek között − rávilágít az egyik örök dilemmára. A hatalmon lévő ember, és szolga közötti ellentétre, kü8

lönbségre. Minden pozíció kérdése, ami aztán változik a küzdés és a szerencse okán. Ez a pozitív változás, leginkább filmben fordulhat elő. A fantáziában. Bár sokan megénekelték az embert örökké gyötrő kérdést, mint például Madách „Az ember tragédiája” c. drámai költeményében, ahol az Úr szól Ádámhoz. - „Mondottam ember: küzdj és bízva bízzál”(A cél halál, az élet küzdelem, s az ember célja e küzdés maga..”) Ezzel szemben, a fentebb említett nagysikerű időtálló filmben, a római tiszt mondja a zsidó elítéltnek: - Azt hiszed, van értelme a létezésnek? Ebbe a mondatba belekapaszkodva kérdezhetnék sokan. - Nos? Van értelme? Van-e értelme apró örömökért élni, rengeteg igazságtalansággal megküzdeni, azt elviselni? A kudarcot némán tűrni, a megaláztatásra a lázadást visszafogni? Aztán az ember reményét porrá zúzva látni, megélni, míg önmaga omladéka lesz? Célként élni a halálért? A saját fajtája fogja ezért a megalkuvásért kigúnyolni, függetlenül attól, hogy ő is erre a sorsra jut, csak még élete hajója vígan cirkál a vízen. Bár azért a harácsolók részéről szó sincs megalkuvásról. Ők nem a halált tekintik a célnak. A hétköznapi emberek tömegei természetesen –, ami egyáltalán nem lehet természetes − nem jutnak el olyan helyekre, ami nem az egyhangú kényszermunkát nyújtaná nekik, hanem ahol szinte szórakozva kedvteléssel mérhetnék fel erejüket, képességüket, mindazt a tudást, leleményességet, amit megszereztek, amivel a teremtő elindította őket a földi életben. És ahol mindezt a maguk javára kamatoztathatnák. Ahol élvezni lehetne az életet, tehetséget, amivel a világra jöttek. Ami minden embernél más és más, mint a DNS, vagy az ujjlenyomat. Magát, az örökké vágyott szabadságot ezzel meglelni, amely életforma kapcsán nem kell vétkezni, hogy újra kelljen születni. 9

Vajon miért tette fel a megdöbbentő kérdést egy magas rangban álló, pozícióban lévő úr a szolgának? Annak a szolgának, aki addig vele hasonló szinten állt. Miért kérdőjelezi meg a létezése értelmét, miután megváltozott a társadalmi helyzete? Hiszen ha nincs kiszolgáló réteg, akkor nincs kiszolgált sem. Ez magától értetődik. De a római tiszt őszinte volt, ha kíméletlen is. A világ viszont nem sokat változott a szenvedést tekintve, csak a technika, ami könnyebbé, és egyben nehezebbé is tette az emberi életet. Átalakult a küzdőtér, a cél, a küzdelem formája és mikéntje. A hívők hirdetik, hogy a földi szenvedés mind egy-egy megtisztulási folyamat. Mindaddig újra születik az ember, míg meg nem szabadul a bűneitől. Ezért senki ne higgye, hogy neki nincs irgalmas feladata. A földi élet arra való, hogy szenvedés árán váljon meg bűnös szokásaitól, cselekedeteitől. Ám a legtöbb ember hiába születik le mindig a földre, újra és újra hibába esik. Két végén égeti élete gyertyáját, bár tudatában van, hogy a bűn újabb szenvedést eredményez. A kultikus népek bizton tudni vélik, hogy tisztában vannak az élet céljával, ami nem más, mint fent leírtak. A bűnöktől való testi-lelki megszabadulás, előkészület a világmindenség egybeolvadására. Csak míg e primitívnek mondott népek minden egyes tagja elfogadja ezt a teóriát, addig a „kulturáltak” csak ízlelgetik. Pedig oda nem kerülhet szenny, mert ott olyan érintetlen minden, mint egy vegyi laboratóriumban. Tulajdonképpen az univerzum, nem más, mint egy mérhetetlen tisztaságú hatalmas olvasztó tégely. Míg sokan azzal védekeznek, hogy a világ bajait nem vehetik magukra, a védekezés szánalmas, és könnyebb magukkal a kényelmest elhitetni, mint ellenkezőjét cselekedni. A teremtő a természet értékelésével, segítségével adott lehetőséget a kiszabott emberi életre, ami ellen folyton tiltakoznak. Min10

dig új kalandok izgatják, ami önmaguk és környezetük pusztulását okozza. Az embert nem a nyilvánvaló, vagy létfenntartó szükséglete vezérli, hanem a mohósága. Végül is, aki mindezeket nem érti meg, a magasztos érzés nem járja át, újra és újra próbálkoznia kell a földi élettel, benne a szenvedéssel. És nem választhat, hogy vagy-vagy. Ami kiszabatott, azt kell viselnie. Kinek ekkor, kinek máskor. Kinek ilyen jut osztályrészül, kinek olyan. A megtisztult emberek viszont már utolsó „büntetésüket” töltik, ők már megérdemlik, hogy az örökkévalóság részévé váljanak, ahonnan segíthetik földön eltévelyedett társaikat. Nincs szenvedés, öröm és bánat. Nincs érzés, csak mérhetetlen nyugalom. Isten a lét, a világ csupán káprázat, s a lélek maga az Isten, semmi más. Minden igaz megismerésnek ez az Alfája és az Omegája. A jehovák szerint továbbá a világ valójában nem más, mint a létnek virága, s lényege szerint a női princípiummal (alapelv) rokon és analóg. De egykor, a távoli jövőben e csodálatosan szép virág is elhervad, s átadja helyét Isten örökkévaló világosság birodalmának az örök szamádhi (isteni tudat csúcsa) állapotának a szent mahaparinirvánának.(Buddha tanítása a valóságról). Majd tovább hirdetik, hogy valójában nincs is világ, mert az isteni időben, az örökkévalóságban az első (egyben utolsó) alámerítkezés csupán egy pillanat, egy pont az örökkévalóság idejében, mely csak a rámutatás viszonylatában létezik. Az egész világ Isten képzelete, szakrális (természet feletti eredetű) önhipnózisa, melyben látszólag megosztja önmagát, s önmagát képzeletileg elválasztja önmagától. Az egy látszólag sokká válik, de a sok természete szerint visszautal az egységre. Mert a sok fogalmában is benne rejtezik az egy, hiszen sok más nem más, mint sok egy. Ezek szerint úgy lehet értelmezni, hogy Isten a teremtményeiben él, azok neki egy-egy részei. Ezért kell elfogadnia és megbocsájtani a rosszat, hiszen az egyed is Ő, a saját maga része. 11

Majd egy másik olvashatóbb nézet szerint a földi élet célja nem a bajoktól való megszabadulás, hanem megtanulni az azokkal való együttélést. Mindenki értelmezze, ahogy akarja. Visszatérve a kézzelfogható világba, a magukra maradt gyászolókra −, fentieket is figyelembe véve − a kötelező vagy illendő gyászidőből igyekszik minden érintett gyorsan észhez térni, mert nem adatik idő az érzelgősségre. Szeretne néha egy kicsit könynyebben élni, élvezni a létet, de egy mókuskerékben pörög, forog, és nem tud kiszállni. Meg aztán az illető hagyja magát meggyőzni az orvosok által. Ha szükséges a pszichiátrián, rengeteg − elmét, testet romboló − vegyi anyag, gyógyszer fogyasztása mellett. Nem számít a felismerés, hogy milyen károsan hat az egészségre. Még a hozzászokás sem érdekli, hogy aztán az elhagyása után, a hiányához szokjon hozzá. A bogyót egyszerűen tudja le. Bekapja, és vízzel leküldi. Aztán túl van rajta. Hogy miért és hogyan jutott idáig az ember, arról itt most ne essék szó. Többek között a fent említett rohanás miatt a természet által nyújtotta növények pancsolgatására sajnos valóban nincs idő semmilyen betegségnél. Hiába van tudatában a legtöbbje, hogy fűben, fában az orvosság. Főleg, ha méricskélni, forralgatni kell, vagyis ha az elkészítés ideje felér egy ebédfőzés idejével. Pedig a természetben rejtezik az erő. A magban ott van a nagybetűs ÉLET. A csíra, ami hihetetlen energiával tör elő a legmostohább körülmények között is. Az ember mégsem él vele, mert időt rabló, ami más fontos tevékenység rovására megy. Pl. az alváséra. Vagy a szerelmeskedés marad el, ami házasságban minden esetben megerősítené az együttélés kötelékeit. De az első évtized után már elkezdődhet a „megerősítés” időszaka. Ellenkező esetben dögunalommá válik szinte minden együttlét, és már a legtöbben menekülnének belőle. Bár ott vannak az utódok, akiket olyan izgalommal vártak, várnak, és megszületésük minden egészségesen gondolkodó emberből egy katartikus élményt vált ki. 12

Az anya várakozása a szeretet, a féltés ősi ösztöne. Az apáé a büszkeség. - Az én vérem! Az én húsom. Az én gyerekem! Az én magom! – szokták volt mondogatni dagadó kebellel, mintha ők hordták volna kilenc hónapig minden nyűgével együtt. És ők is szülték volna meg fájdalommal, nagy kínnal. Nyilván. A társadalom családcentrikus alapokra rendezkedett be. Pedig a legtöbb férfi csak legyengülése után konveniálná ezt a formát. De, bizonyára az utódok léte, ami táplálja az élni akarást még ott is, ahol mindenbe belefáradt az ember. Majd megszokja, és újra kezdi. A mélyen gondolkodók, különböző alkotásokban utalnak fentiekre. Sokszor találkozik az ember szembe a bölcselkedésekkel, mint valami égből jött figyelmeztetéssel. Talán nem is sokan figyelnek fel rá. Az „Uz Bence” c. film rendezője egy 104 éves ember szájába ad egy ilyen egyszerű bölcseletet, amint a szépreményű firkász úrfinak az alábbiakban válaszol meg, miután az felolvasni kíván neki, hogy az idős ember megismerje a világ történéseit. - „…Minek úrfi? A világban nem történik semmi. Az ember megszületik, éldegél, kicsit jobban, kicsit rosszabbul. Aztán meghal. Közben a nap süt, az eső esik. Az élet olyan, mint a tiszta víz. Ami közte történik, azt a bolond emberek találták ki…” Van benne valami. Ám az ilyen emberek nem felelnek meg a mindenkor uralmon lévő hatalomnak, mert különleges életszemléletükkel bomlasztják a RENDET. De számtalanszor bebizonyosodott, hogy azok, akik nem felelnek meg a társadalom elvárásainak, nem antiszociálisak, csak egyszerűen nem tűrik el az állandó drámát, és a hamis embereket.

13

AZ ÉLET GYŐZELME (?)

Maríze nem akart gyógyszert szedni, mert olyan undor és félelem fogta el, hogy azonnal kiütéses lett bármelyiktől. Ezt valamiképpen beledöngölte az agyába, és a teste reagált. A három év alatt, totálisan kiütötte magát. Úgy lézengett a világban, mintha nem is élne. Bezárkózott, és a kötelező orvosi viziteken kívül alig jutott el bárhová is. Ismerősei, barátai hívták, de az utolsó pillanatban mindig meggondolta magát. Tulajdonképpen annyira belemerült a bánatába, magányába, mintha ez lett volna az élete értelme. Depressziós lett anélkül, hogy tudatosodott volna a fejében. A gyász alatt mély lelki válságba került, szinte kihívta maga ellen sorsot, hogy aztán megküzdjön vele. Majd ez sikerült egy szórakoztató elfoglaltsággal, a társkereséssel. Lefoglalta magát egy ideig, később alul maradt. Reggelenként sírva ébredt, este sírva feküdt, mert nem, és nem bírta a magányt. Észre sem vette, és hihetetlenül hozzászokott egy olyan élethez, ami nem is volt a sajátja. Mindig ki akart belőle kerülni, nehezen viselte el, mint egy betöretlen csikó. Állandóan kereste a kivezető pontokat, de addig-addig, míg ő tört meg. Aztán a több évtizednyi alkalmazkodás meghozta az eredményét. Megszokta azt, amit nem akart. Tudta, hogy az nem az ő életformája, de már keveset lázadozott. Filantróp lévén, teljesen átérezte minden élőlény, így társa elesettségét, betegsége révén kiszolgáltatott helyzetét. Maríze mindent megtett azért, hogy valamelyest elviselhetőbbek legyenek a napjai. Igaz, hogy a másik fél is engedékenynek bizonyult. Kezdetben még megtarthatta korábbi hobbyját, kikapcsolódási lehetőségét. Neki is, mint minden embernek ott lapultak az álmai a tudata mélyén, csak a körülmények voltak vele mostohák. Az álmok, egyben célok is −, egy mindenki számára elfogadható emberi életformára −, amiről nehéz lemondani. 14

Mert mit ér az élet megvalósítható cél nélkül? A természeti népek saját tapasztalataként nem egyszer fogalmazódott meg, hogy „az ember csak azt csinálja, amihez kedve van. Mert a kedv nélküli munka csak gyötrődés. Lelki rabszolgaság, aminek nem sok értelme lehet. A kedvvel, örömmel végzett létfenntartó cselekvés az élet igazi öröme. A lét meghosszabbítója, maga a boldogság, és a cél.” Milyen igaz! Ennyi tapasztalatot, józanságot csakis az tud közvetíteni, aki a természettől nem távolodott el, belesimul abba, és átveszi minden rezdülését. Érzi a lüktetését, vele együtt halad, és soha nem vele szemben. A metropoliszokba tömörült embert azonban leginkább elsodorja a változás −, az előre törő soha el nem képzelt rohanó technika – aztán le is kaszálja. Nem mindenki képes lépést tartani a fejlődéssel, bár mindegy, hogy mint lemaradottat, vagy haladót ér el a civilizációs, vagy profit ártalom. Tény, hogy az állandó görcsben végzett munka, a kontroll nélküli hajtás, az ideális életforma rovására megy. Egy időben Marízének csak részben látszottak megvalósulni egykori dédelgetett álmai. Közönség előtt rendszeresen felléphetett. Neki közlendője volt mások számára, így vállalnia kellett a szinte kettős életet. Otthon a háziasszony, a gondos ápoló szerepét, míg köteléken kívül az ünnepelt nő külsejét öltötte fel. Mikor a közönség kíváncsi figyelmes tekintetét magán érezte, fürdött a dicsőségben. Sokszor a mostoha állapotok sem zavarták, csak szerepelhessen. Egy egészen más világba csöppent, mint a hétköznapi. Tudatában van ennek a világi hívságnak, aki hasonló – vagy jobb, minőségileg értékelhetőbb − körülmények között mutathatja meg tehetségét. Ünnepeltnek lenni, rendkívüli érzés. Érdekes tény, hogy sok ember vágyik erre a megélésre. Bizonyítani másoknak, valakinek. Elismertetni magát. De lehet, hogy mindenki, csak akad, aki titkolja. 15

Házastársa nem akart utódot, mivel előző házasságában rendesen befürösztötték, mint általában a jóhiszemű férfiakat. Ostoba módon védekezni sem tudott lehetetlen helyzete ellen. Ő is, mint annyi hasonló korú, minden tekintetben már csak szinte kizsigerelt, lepukkadt állapotában lépett az új kapcsolatba. Talán meggondolatlanul. De mint ismert, a legtöbb férfi csakis a farkával gondolkodik. A többi letagadja. Le bizony! A szexben leginkább a vágyuk marad meg, és a gyors numerák. Mert az „erősebb nem” képviselője már csak olyan állatfajta, hogy bizonygatás képpen többet vállal, mint amit elbír. Legtöbbje jóval fiatalabb társat választ, nem törődve azzal, hogy hajlamos az infarktusra, hogy sokkal érzékenyebb, mint a „gyengébb nem”. Nehezebben emészt meg bizonyos dolgokat, nem beszélve az egyéb nyavalyáiról, mert az idő vele is telik. - De ami szép, az szép – vallják kivétel nélkül, és a szépet megkívánják, majd el is veszik. Hogy milyen veszteséggel, az mindig utólag derül ki. Vagy a keserű nem várt csalódás, vagy az egészség árán. Mert árat mindenért fizetni kell. A külcsínért is. Ezzel a ténnyel egy férfi sem hajlandó szembenézni. Legfeljebb csak utólag elismerni… Amikor beüt a krach, akkor esik kétségbe. Mert istenúccse, az életet habzsolóknál előbb vagy utóbb beüt. Arra mindenki mérget vehet. Hiszen nem csak a lepedőn vállalja az akrobata szerepet, hanem az élet egyéb területén is bizonyítani szeretne. Például anyagiakban. Mindent meg szeretne adni annak, akit kiválasztott. Leginkább a másikon keresztül saját magának. Az életet mindenáron élvezni akarja. Aztán kinek ilyen, kinek olyan szerepet szán a sors szerencse terén, ami az anyagiakat, mint jólétet illeti. De egzisztenciának is lehet nevezni. Vagy ha egyedülállóként múlatja napjait nagy tévedéseinek áldozataként, akkor az úgynevezett nőnek kimért munkát is neki kell elvégeznie. Ekkor már szinte egyáltalában nem bízik semmit a gyengébbre.(Folyamatosan, általában az átlagos férfiról esik szó, 16

mert a „tehetős” pénzzel váltja meg egészségét, és jólétét. Bár ez sem egyértelmű, hiszen ő sem kivétel.) De nem csak a gerjedelem terén kell egyfolytában toppon lenni, hanem mindenben. Riválisok, irigyek, törtető üzlettársak, változó piac, politika, kereslet stb. Célszerű állandóan ébernek lenni, hisz nagy a tülekedés. A javak újraelosztása nem csak az államhatalom kiváltsága. Tény, hogy a férfiak hamarabb kipukkadnak, mint a nők. Persze léteznek kivételek is, akik gond nélkül tartják magukat. Egy ideig. Vagy valamivel tovább, mint szerencsétlen társaik. Akad, aki takarékra csavarja élete hevesen lobogó lángját, de tűz nélkül nincs meleg. Márpedig egy férfi állandóan égni szeretne. Aztán már csak a felső része kívánja. Mint az egyszeri embernek, aki megöregedett, és szokásaihoz híven társaival együtt kiült a sétányra szoknyásokat bámulni. Mikor elmentek előttük a fiatal, csinos, hosszú combú lányok, sóvárogva nézett utánuk, míg társai egymással beszélgettek. Ám az egyik észrevette a nyálcsorgatást és megkérdezte. - Bátyám mit akarsz te már a nőktől? Olyan hosszan nézed őket. Pedig úgy sem bírnál el velük. - Tudom fiam, csak a mellem még úgy kívánja – mondta, s arra gondolt, hogy hány lehetőséget hagyhatott ki. Azt mind sajnálta. Hát ezek után mit lehet róluk gondolni? A legyet is röptében… Szegényeknek marad az emlékezés, meg a szem jojózása. Na, attól biztosan nem szenved kárt semmikor a legális kapcsolat. De mit ér az élet kihívás, szerelem nélkül? Nem sokat. Még anynyit sem. Azért másról is szó van ám! A szex kultúra hiánya, ami örök kielégületlenséget okoz. És ekkor hiszik, hogy gyakori és gyors numerával meglelik örömforrásaikat. Ám mégis hiányzik valami, és az istennek sem jönnek rá, hogy mi. Ezért aproximative erőlködnek. Hol sikeresen, hol sikertelenül. 17

Észre sem veszik, hogy végül jobb híján az evésbe fojtják szenvedélyüket. A pocak nőni kezd, és onnan már nincs visszaút. Itt kezdődik a vég. Bár még a pulóver eltakarja, még mondogatja magának, hogy „nem vészes”, és még nem tudja, hogy de igen! Egyértelműen vészes! Nyugtatja magát, hisz mi mást tudna tenni? Nem figyel rá. Arra figyel, ami szembeötlő. Végül bekövetkezik, mint a vicc konklúziója váláskor. „Az én hasam felvesz öt centit, a te hasad ötöt, a többivel b….n. a bíró úr”. A valamikor kidolgozott izmok, egy napon petyhüdni kezdenek. Ahogy telik-múlik az idő, egyre lazábbá válnak. Aztán egy csinos nő láttán ismét gondot fordítanak rá. Egy darabig. Majd újra a kényelmesebb oldalát választják az életnek, mert már az ágyban sem megy a fekvőtámasz, és a mesterségesen feltupírozott gerjedelem sem segít. A hajuk zsírosodik, korpásodik, majd hirtelen kihullik. Az arcuk ugyanúgy ráncosodik, mint a nőké, de míg a nőknél ez már az öregség jele, addig náluk a markáns vonásoké. Tokájuk megereszkedik, és az sem túl szép látvány, csak már nem szokatlan. Hiába, na. Velük is telik a kegyetlen idő, bárhogy is nem akarják tudomásul venni. De egy korábban izmos, ám megöregedett férfi teste sem szép látvány. Az izom önálló életet él a végtagokon, míg a többi rész úgy leng, mint a pulyka csőrén lévő lelógó bőrkinövés. Ezért ajánlatos vigyázni az elhízással, mert a zsír távozását az egykori izom nem pótolja. Ez groteszk látvány. A férfiaknak talán saját korabeli nőket kellene választaniuk, ezzel együtt egy megengedőbb életformát, mivel hogy a nő mindent elvégez. Csakhogy a képlet ismert, akármerről közelítünk. Elég a saját nyavalyáikról tudni, nem hogy még egy vele együtt idősödő nőét. Talán ha őszintén, és nyitottan közelebb kerülnének egymáshoz, minden másképpen alakulna. De így, mintha egymás ellen dolgoznának. Persze egyértelmű, hogy mindig a nő a hibás. Ő is elhízik, mert zabál. Kell a kalória, hisz a családot neki kell kiszolgálni. Ha meg 18

fitnesz klubba jár, hogy formában tartsa magát, akkor előfordul, hogy leveszi a szemét, akin addig tartotta. Hát… valahogy rendesen el lett cseszve minden. És nem az Isten cseszte el, hanem a kapzsi, egoista ember. Mindenesetre nem féltékenykedési jelenetekkel kellene megoldani a nőknek sem ezt a kényes problémát. Hanem kívánatosnak maradni ameddig csak lehet. Megette az avas az egészet. Nem jó ez sem így, sem úgy, ha az embert elkapja a kapuzárási pánik. Az is igaz, hogy ha nem is féltékenykedni, de oda kellene figyelni mind a két félnek minden apró kis hangulatváltozásra, szokatlan kedvre, magára az emberre. Mert ha nem, gyorsan jön a gyerektartási felszólítás is. Ez a legrémesebb helyzet, ami csak előfordulhat egy szoros kötelékben. A nő már nem bánná, ha az ura az egész várossal….csak idegen fiókát ne lopjon be a családba. Ekkora marha még sem lehet egy pasi. De bizony! Ekkora! Zokniba mégsem szeretkezhet… Hol van akkor az öröm? A mindent elsöprő érzés? A vulkánkitörés? Legfeljebb csak pöfékel. A háromszög csúcsa, tökéletesen tudja, hogy mit akar. Egészen biztos, hogy nem szeretkezni egy nálánál jóval, idősebb férfival. Mert a pasit –, mint tudvalévő − csakis a fiatal, üde hús gerjeszti. Hát… ez újra meglehetősen lapos megállapítás. De igaz! A fiatal kívánatos nőnek viszont pénz kell, akár terhesség árán is. Ő is élvezni akarja az életet, ugyanúgy, mint az őt ágyba cipelő pasi. Csak nem az öregedővel. Neki is joga van hozzá. Naná, hogy nem védekezik! Bolond volna. Egyébként szajha lenne, de így… Így megbecsült gyerekes anya… Szóval nem lehet az ideális kapcsolatot kiszámítani, beállítani, elhatározni. Jöjjön, aminek jönnie kell. Ha korabeli, ha nem, a legjobb a hangulatra, mindent elsöprő, így vagy úgy végződő érzésekre ha19

gyatkozni. De a belső értékeket is ajánlatos figyelembe venni. Aztán valóban átadni magát mindkét félnek a pillanatnyi, vagy adott szituációnak, leginkább az apró örömöknek. Úgyis kialakul minden. Hogy ne unja meg az ember az életet, élvezetét onnan kell elcsenni, ahonnan lehet.

Maríze több évtizedes kapcsolatában szinte valamennyi élethelyzetet megtapasztalt. Látta már, hogy mindent elrontott, de nem volt visszaút. Aztán, hatalmas úr a megszokás, és a biztonság sem elhanyagolandó. Legalább is annak érzete. Tudta, hogy kiket, miket szalasztott el. Milyen esélyeket, milyen lehetőségeket. Kivel tudott volna kiegyensúlyozott életet élni. Kivel szárnyalhatott, és ki tartotta volna kalitkában. Az ilyen-olyan élettapasztalat a tudást is meghozza. Mivel társa meglehetősen engedékeny volt vele, így viszonylag szabadnak tudhatta magát. Persze nem egészen, mert még sem azt tette, amit megtehetett volna. A társ súlyos betegsége miatt a régen nem létező házasélete okán börtönnek képzelhette a biztonságot is. Nem is sejtette, hogy a házastárs eltávozásával kerül igazán rabságba. A kényszerhelyzet miatt a barátságok kihűltek, de lehet, hogy már a kezdetén. Vagy nem is alakultak ki említésre méltó mély baráti kapcsolatok. A problémák, bajok esetén azonnal ki is derültek, hogy kire is lehet számítani. Végül is… az igazi jó barát meglehetősen ritka, ha egyáltalán létezik. De a több igazi barát, mint olyan, az nincs. Ha megy a szekered, körüldongnak, mint a darazsak. Ha leáldozóban van szerencsecsillagod, elfordulnak tőled. Pedig éppen akkor lenne szükség a baráti megértésre. Maríze szinte csak egyre emlékezett, aki ragaszkodott hozzájuk, de aztán azt is sírba vitte a válás. De még inkább a kisemmizése. 20

Talán azért volt olyan ragaszkodó a baráthoz, mert ő is tele volt gonddal, és valakivel meg kellett osztania. Elképesztően gyámoltalanok tudnak lenni egyes férfiak nők nélkül. Talán ők is megszokják a rosszat, vagy tudat alatt az anyjukat látják bennük. Most Maríze maradt magára végérvényesen, és elképzelni sem tudta, hogy hogyan tovább. Sem társ, sem szerelem. Az utóbbi −, addigi visszafogott életében –, nem is tűnt fel neki. Ezen idő alatt olyan erőfeszítés, hajtás, izgalom, töltötte ki az életét, hogy örült, ha sokszor időben lefekhetett és egy jót alhatott. Bár többször riadt fel, hogy hallgassa szuszog-e még a másik. Többször megsimogatta, mire az alvó felriadva méltatlankodott, amiért felébresztette. Ám tudat alatt érezte, hogy a simogatás célzott ellenőrzés. Korábban hangos horkolását, a nej a párnája rángatásával hozta tudtára. Most meg a lélegzetvételt sem lehetett hallani. Az utolsó években már a nő is alig aludt, mert attól félt, hogy társát álmában éri a vég. Szorongva és nehezen viselte ezt a helyzetet, de mégis csak volt mellette valaki. A másik sokszor csapta le az újságot olvasás közben, mert a nejnek beszélhetnékje támadt. Aztán nem győzte őt békítgetni, hogy nem akarta megbántani. Ennek ellenére –, a súlyos betegség mindennapos nyomasztó érzése mellett − sem tudta elképzelni, hogy milyen lesz a magány. Mikor végleg egyedül maradt, sokáig zsigerből végzett mindent. Talán nem is tért észhez. De mikor kivergődött a mély gyászból, akkor kezdte el önmagát sajnálni. A megtapasztalt magány valóságos érzete kerítette hatalmába, és ettől apátiába zuhant. A közeli és a felületes ismerősök nem győzték figyelmeztetni, hogy ne zárkózzon be, menjen emberek közé, mert saját rabságának lesz az áldozata. Inkább élvezze az önállóságát, hogy a maga ura és gazdája, hogy senki nem szól az életébe, nem sürgeti senki. Akkor kel és fekszik, amikor akar, és azt tesz, amit akar. Csakhogy ez nem egészen így alakult. Kötelességei ezután is voltak, ugyanúgy alkalmazkodni kellett a körülményekhez, vagyis 21

minden ment tovább abban a tempóban, csak senki nem volt mellette. Hja! Tanácsot adni a legkönnyebb. Tény, hogy az egyedüllét érzelmileg megviselte, és a lelki betegség kezdett átcsapni testibe, pszichoszomatikus állapotba. A nő, szeretett volna megszabadulni ettől az érzéstől, ami a vesztét jelezte. Nem is gondolta, hogy későn próbált meg bármit is tenni. Későn próbált kimászni a gödörből. Túl későn…

TÁRSAT KERESEK…(?)

Egy napon Maríze egyik barátnője bejelentette, hogy nem igen fognak ezután találkozni, mert társra lelt. A nő először csak ízlelgette a hallottakat, aztán felébredt benne is a vágy, a másik nem után. - Valaki kell nekem is – mondogatta a régi sláger szövegét, de nem egészen gondolta át, hogy milyen legyen az a valaki. Írt a barátnőjének egy levelet, hogy ő sem bírja már egyedül, nincs kihez szólni. Látogassa meg, mert kitalált valamit, és meg akarja vele beszélni. - Valami vén prosztatás lenne jó – hajtogatta, amin a barátnője teljesen kibukott. - És minek neked a vén prosztatás? – kérdezte megrőkönyödve. - Nem ágyast akarok, hanem lelki társat. - Majd azt mondja, hogy ha kísérőt akarsz, fizesd is meg. Ezen meg Maríze csodálkozott el. - Mit gondolsz? A férfiak a lelküket kínálgatják? Ugyan már! Próbálkoznak. És az ágyban, ezt hidd el – nézett a másikra kajánul. 22

- Ne máááár! Hány van, aki nem bírja az egyedüllétet! - Attól még szeretheti a szexet! - Jaj neeem! - Jaj deeeee! - Legfeljebb csak maszatolna. - Mindegy. Próbálkozik. Mondtam már. A vén kecske is megnyalja… tudod. - Na, jól nézünk ki – meredt rá Maríze – ezt végig sem gondoltam. Én már nem leszek szerelmes. És nem mert barátnőjére nézni, mert annak más, szigorúbb elvei voltak. Másképpen ítélte meg az életet. Liza sejtelmesen mosolygott, hisz ő direkt ezt akarta, ez hiányzott neki, és már régen túl volt a felavatáson. A szexet a helyén kezelte, amit teljesen normális igényként lehetett felfogni. Maríze barátnője hosszúcombú kimondottan mutatós, csinos nőként került fel a társkeresőre, és kivárta a megfelelőt. Nem bocsátkozott kalandokba, mint annyian, hogy aztán ráfizessenek. De úgy vélte, hogy mindenkinek van magához való esze, és nem adott tanácsokat. - Majd látod. Ahogy a helyzet hozza – mondta komolyan, és a világért el nem nevette volna magát. Barátnője, többet nem mert szólni. Mikor elbúcsúzott, Maríze gondolataiba mélyedt, hogy ezek után akarja-e a társat, vagy nem. Ő úgy érezte, hogy már tényleg nem kerítheti hatalmába a hatalmas érzés. Hiszen ő…már védett. Hogy miért érezte magát a nagy érzésektől biztonságban, ki tudná megmondani? Odáig még rendben volt, hogy nem akart megégni, ezért visszafogta álmodozását, elképzeléseit. De, hogy nem is lesz szerelmes, arra nem várhatott garanciát. Aztán, mint minden nőt, hajtotta a kíváncsiság. Próbára tette magát.

23

A társkeresőn a közszemlére kitett fotóra jöttek a nyálcsorgatók. Maríze katartikus élményként élte meg, és megint nem gondolt vele, hogy milyen veszélyes játékba kezdett bele. Elsősorban magára nézve. Olyan érzéseket szabadított fel lelkéből, amiről álmodni sem mert. De nagyon tetszett neki ez a játék, mert elszórakoztatta és már nem kesergett. A „társkereső másik nem” valóban társat keresett, csak éppen mobilt. A nő jön, nem kérdez, nem néz semmit, hanyatt vágja magát… és aztán eltűnik. Ez az ideális mobil nő. Ingázik a saját és a férfi kuckója között. Így a férfinak nem lehet megunni. Olyan hamar. Legtöbbje játssza a macsót, és már a másik fél fotóját is megmászná. Szájjal. A házasok őszintének mutatták magukat. Valami miatt a köteléken kívül keresték az örömöket. Azért az díjazható, hogy nem tagadták le hites társaikat. Aki a „járok valakivel” táblát rakta ki, annak igazi szándékát nem mindig lehetett értékelni, de legalább vállalták. Hanem a magányosok! Igazán fifikás játékosnak tűntek. De ők azok, akik a legkevésbé voltak magányosak. Bár, ami az életvitelüket illette valóban egyedül éltek, ami teljesen megfelelt a tájékoztatásnak, és igényeiknek. A „magányos” jelző náluk azt jelentette, hogy: „…a világ kincséért sem adnám fel a független pozíciómat, amíg bírom. Aztán megszokom. Mindig adódik valamilyen megoldás….” Eljöhetsz takarítani, mosni, de a személyes ruhadarabjaimat nem adom a kezedbe. Maximum géppel a nagyobb… úgy, mint ágynemű, de nem kifogásolhatod az állapotát, és nem kérdezheted meg egy gyanús folt láttán, hogy „mi ez”? Talán még valamit kotyvasztani, ha nekem nincs kedvem hozzá. De csak talán, mert senkiben nem bízom. És először te kóstolod meg, amit főztél. De nem maradhatsz itt, mert nem tudok veled mit kezdeni. Útban vagy, és egyáltalán. Ne láss bele az én életembe. Örülhetsz nekem, és ennyi. 24

Néha hanyatt löklek, ha fickós vagyok és pihent, bár a sikert sem garantálom, mert más megoldáshoz szoktam. Leginkább megismerkedéskor várhatsz valamit, esetleg a második találkozásnál, ha lesz próbálkozásom. Ne várj tőlem sokat. Én ugyan elmegyek hozzád, ha kedvem tartja, de nem időre. Ne írj nekem elő semmit, mert úgy sem tartom be. Én már nem tudok alkalmazkodni és nem is akarok. Egyébként is. Az egész életem egy alkalmazkodás volt. Mára megszüntettem ezt az állapotot. Legalább ennyi legyen enyém… Ezek az elképzelések nem mindig jöttek be, a kiszámíthatatlan szituáció végett. Na, és a magányos férfit is emberből gyúrták… Tény, hogy a magányos férfiak kizárólag vadásztak volna. Szórakoztató sportos játéknak tekintették az ismerkedést. Ha mégis akadt, aki komolyan gondolta a társkeresést, az meglepően igényesnek mutatkozott. Elvárásai szinte teljesíthetetlennek bizonyultak. De leginkább korukra való tekintettel a biztonságot és a kiszolgálást keresték. Persze fentiekkel szemben akadtak nyámnyila, valóban elesett magányosok, akik örültek, ha a nő az ölükbe pottyant. Úgy kell nekik… Ez a szitu ilyen hosszú idő után, új lesállásból világította meg a helyzetet a nő számára. - Ja, ha ti játszani akartok, akkor legyen társasjáték – hagyta rájuk. Innentől a férfiak szája íze szerint válaszolgatott, bár némelyiket finoman, de leszerelte. Egyszerre többel is levelezett, csak úgy, mint azok. Bár ő nem vadászott, mint amazok, de nagyon jól elszórakozott mindazokkal, akikkel levelezésbe bonyolódott. Kizárólag levelezés útján. Az első – szinte inkognitóban − jelentkező kíváncsivá tette, és balga módon álmodozni kezdett. Mintha szerelmes lett volna, csak nem tudta, hogy kibe. Egy másik, ismeretlen nemű emberbe. Ám mikor véget ért az el sem kezdődött kapcsolat, kihűlt, mint egy fazék meleg víz, miután elzárták a tüzet alatta. Nyoma sem volt a mélynek tűnő érzéseknek. Vagy lelombozódott, mert a ta25

lálkozást nem úgy képzelte el, ahogy megtörtént, vagy a másik fél képtelen volt táplálni a fellobbant tüzet. Az „erősebb nemnek” ehhez csak akkor van érzéke, ha ő maga zuhan lírikus hangulatba. Ezen állapotból kiindulva próbálja a gyengébbet ostromolni és meghódítani. Állítólag mindig a nő választ, de ez nem igaz. Ő csak kiszemel. A férfi az, aki választ.

Maríze −, hangulatát illetően −, csalódott. Ettől a szenvedélytől egy ideig nagy illatos meleg kád vízben érezte magát, és álmodozott. A kapcsolat megszakadásával egyidejűleg, a hirtelen jött szokatlan érzésekből is kijózanodott. A kijózanodás viszont mindig felér egy nem várt hidegzuhannyal, ami egyébként kellemetlenül tud hatni mindenkire. A partner személyében, egy egzisztenciálisan, végzettségben megalapozott társkeresőről volt szó, aki hihetetlen módon komolyan vette a dolgokat, csak odáig nem jutottak, hogy miként is képzeli el. Már a levelezés során kiderült, hogy valami ok miatt a dicsekvéssel akart kitűnni. Vagy csak abban a helyzetben. A nőt rendkívül bosszantotta, hogy a nyilvános találkahelyen első alkalommal csak úgy kivágta a bankjegyeket az asztalra. - Erre csak nem írhatok – mondta nagyképűen, mikor a vele szemben ülő papírt keresett. Ezt a gesztust a másik nem értékelte, és meg is jegyezte a férfi nem kis bosszúságára. - Majd megtudnád, ha neked kellene fizetni a számláimat − vágta oda, a nő nem kis elképedésére. - Ugyan miért kellene nekem fizetni a te számláidat? − csattant fel, ami a teljesen rossz kezdést sugallta, de a másik csak vigyorgott. Egyébként ez a pasi is eltagadta a nevét, és amit csak 26

tudott. Gépészmérnök létére elég nagy dorongnak mutatkozott, pedig igen csak fitogtatta műveltségét. Hangversenyekre járt és maga is játszott zongorán. A nyári szabadságát valamelyik meleg égövi tengeren szörfözéssel múlatta, a telet meg francia honban síeléssel. Hja… a műveltség nem mindig jár együtt az intelligenciával. Maríze ezt mindig tudta, és hajtogatta, hogy azzal születni kell, mert ha úgy próbálja valaki elsajátítani, a viselkedésben mindig kiütközött valahol. Legalábbis hajlam nélkül. Matiász egy furcsa vállalkozást vezetett, és ahogy beszélt róla, a nő sejtette, hogy az üzlethez érzéke van. Bár panaszkodott, hogy sokat dolgozik, többet a kelleténél, de ha más említette, azt visszautasította. A vállalkozás tulajdonképpen egy viszonteladásban nyilvánult meg, ahonnan dőlt a pénz. Mikor véget ért a bemutatkozó szemlézés, a nő elköszönt, és olyan esetlenül, hogy ha a férfi nem mondja, hogy „majd írok” akkor a kapcsolat ott rögtön megszakad. Azonnal vége lett volna. Maríze aztán ezt a változatot pártolta volna, mert mikor a másik fél kerékpárjával a havas járdán landolt, elképedt annak kissé asszimetrikus arcán. Semmi jót nem sugárzott feléje. Ráadásul ő egy romantikus kapcsolatot várt, helyette egyfolytában anyagiakról folyt az ismerkedés. És leginkább a férfi nyomta a rizsát. Később, ahogy egyre belemelegedtek a beszélgetésbe, már szimpatikusabbnak tűnt visszafogottsága révén. Talán rosszul indított. A nő a beszélgetés ideje alatt majd megfagyott, leginkább, mert szellőztettek. A másik fél ezt nem díjazta, amin ki is akadt. Nemsokára megint megfázásos tünetei jelentkeztek, pedig nem régen keveredett ki belőle. Csodálkozott is, hogy ennyire gyenge az immunrendszere. A partner −, mint aki hozzászokott a hideghez −, egy szál ingben ücsörgött. Rossz volt nézni. Majd lassan eltávolodtak egymástól, mert a nő közölte, hogy nem tud vele lépést tartani. Az a kis torna, amit reggelenként otthon gyakorol, nem ér fel olyan kemény edzéssel, mint amit a férfi 27

művelt, hogy minél tovább megtartsa kigyúrt alakját. Legalább az mutasson, ha már a képes fele nem. De a másik is érezte, hogy a nő nem olyannak képzelte, mint ahogy bemutatkozott. Magabiztossága ellenére egyértelműen gátlásosnak bizonyult. Valószínűleg azért gürcölt annyit, hogy hátrányát ellensúlyozza. Maríze elgondolkodott, hogy ugyan kit találhat magának egy ilyen férfi. Aki az ő életformájának megfelelne. Bizonyára módos voltához méltón, nem véletlenül keresett társat a „fapadoson”. Látszott rajta, hogy szégyelli testi hibáját, ezért kellett volna egy ragaszkodó nő, aki megerősíti önbizalmában. Akadnak olyan férfiak, akiknek szükségük van az állandó bizonygatásra, amit csakis a nőktől kapnak meg. Ezért nem biggyesztett ki fényképet sem, és nem is mutatott hajlandóságot rá. - Majd meglátsz élőben – nyugtatgatta többször a nőt, aki ettől ugyan nem nyugodott meg, de elfogadta. Azért ezt nem tartotta fair-nek, mert az ő fotóját látta a férfi. Valahol a gyomrában érezte, hogy nem minden stimmel. Mikor véget ért az el sem kezdődött kapcsolat, tényleg jobban érezte magát. Már előre félt a nem várt dolgoktól. És ha két ember között az első találkozásnál még a szimpátia szintjéig sem jutnak el, ott a folytatás felesleges. Érdekes módon a társkereső férfiak mind felül akartak emelkedni a másik „nem”-n, leginkább dicsekvéssel. - Na, egy már kiesett a rostán – könyvelte el a nő, és megkönnyebbülten sóhajtott fel. Visszatért a készleten lévőkhöz, vagy inkább el sem jött onnan. Továbbra is jó játéknak tartotta, és ez a komolynak ígérkező érdeklődő csak megzavarta a fejét. A leveleket, elismerő megjegyzéseket természetesnek vette, és győzelemként söpörte be őket. - Nem kell ide szorosabb kapcsolat a levelezésen kívül – írta a barátnőjének, mert ő nem mert volna olyan kötelékbe belemenni, amilyenbe Liza. Ő nem vágyott a szoros kötelékre. Egyértel28

műen, és továbbra is meg akarta tartani függetlenségét, amit már úgy megszokott. Mikor csak tehette a gép elé ült, és míg a tüskés párnán el nem zsibbadt az alsó fertálya, addig nem is hagyta ott. Addig nem is volt baj, míg akadt rajta mit fogni. Hanem mikor kezdett fogyni, akkor egyre jobban szúrták a gumitüskék. De szüksége volt a párnára, mert így lehetősége volt imbolyogni, és nem merevedett meg a nyaka, meg a dereka. A háta sem fájt. Azt meg egy korábbi műtétnél használatos hosszúkás hengerpárna tartotta. Miután körbebástyázta magát kényelmi apróságokkal, sokszor az egész napját a gép előtt múlatta. Igaz, hogy sorozatban írta a könyveket, de azért mégsem ártott volna néha lazítani. Egészsége egy kis odafigyelést kívánt volna, de ő visszaélt strapabíró állapotával. Ha elindult a dolgait elintézni, úgy lépkedett a földön, mint a tojáshéjon. Mintha a fűcsomótól, fűszáltól elnézést kért volna, hogy letaposta. A járdára alig lépett rá, amin szinte suhant gyors ringó mozgásával. Minden sarkon úgy fordult be, hogy észre sem lehetett venni. Villámként cikkázott egyik tégláról a másikra, ha a beton elfogyott a talpa alatt. Olyan könnyedén, kecsesen mozgott, hogy, ha esetleg megerőlteti magát, talán szárnyra is kap. Állandóan sietett. De, hogy hová, és minek, azt ő sem tudta. Talán megszokta. Cipelni nem bírt. Az lefogta. Ha bevásárolni indult, elővette mások által agyonszidott piaci kocsiját, és kénytelen-kelletlen húztavonta. Arcát nem sminkelte, de a haja… Mindig jól állt a frizurája. Modern cuccokat hordott, és szoros, testhez simuló ruhákban érezte magát igazán fittnek. Leginkább nadrágban és feszes pólóban, pulóverben. Ha az idő engedte, akkor csípőre érő blézereket vett fel, alatta színben, hasonló pólót. Így öltözéke harmonizált. Ezen a télen sapkát sem hordott. Felhajtotta a szélén szőrös kapucniját, és elől összefogta. Így a tarkóját nem érte a hideg, és a 29

haja formája is megmaradt. Szőke színben keretezte jobb napjain mosolygós arcát. A szemüvege egy külön öltözéknek bizonyult. Jól állt neki. Nagy sötét szemeivel hódított, ha akart. Nem akart mindig, és mindenkit. Ahhoz külön lelkiállapot kellett. Érzés, ami nála egyébként igencsak kéznél volt. Egy reménytelenül romantikus alkatnak mondhatta magát, és a rideg valóság, a kellemetlen tények általában elbátortalanították. Nem való vagy ebbe a világba – szokták neki mondogatni. Maríze klasszikus értelemben nem mondhatta magát szépnek, de annál érdekesebbnek és szuggesztívebbeknek. Továbbá csinosnak, ápoltnak, kecsesnek, kellemesnek tartották. Valamikor szép kezével nagyon tudott bánni. Nagy hatással bírt az emberekre, leginkább jókedvének köszönhetően. Általában mindenkivel kedvesen, leginkább választékosan beszélt, főleg, ha érdeke fűződött hozzá. Ha jó benyomást akart kelteni. És melyik nő nem akar? Ha csalódás érte, mélyen hallgatott. Magába zárta sérelmét. Nem értette, hogy másokra miért nem ragad rá a biztató viselkedés, hiszen mennyivel jobb kedvesnek lenni, mintsem keménykedni. Egy bizonyos koron túl nagyon nagy szükség van a finom, lágy gesztusokra. Már csak az embernek önmagáért is. Egyébként is álladóan hajtogatják az észt osztók, hogy ha valakire rámosolyogsz, az önkéntelenül is visszamosolyog rád. Egy időben ki is próbálta, és valóban. A legtöbb ember visszamosolygott rá. Akinek nem volt jó kedve az rácsodálkozott, de sikerült felkeltenie a figyelmét. Életvidám embereknek szokásuk másokra kedvesen nézni. Maríze megpróbált életvidám lenni, ha már elhatározta, hogy nem kesereg, nem sírdogál tovább. Úgyis egy a fizetség. És mennyivel jobb lett a közérzete! Ez is segített kiemelni lelki válságából, oly annyira, hogy megtámadta a szívét a szerelmes érzés. Mint kamasz korában.

30

De valóban csak érzés lehetett, mert az egész látóhatáron nem talált olyan férfit, aki iránt legalább vonzalmat érzett volna. Igaz, nem is keresett ilyet. Képzeletében volt szerelmes. A gondolataiban. Mindezen furcsaságok ellenére szerelmes verseket kezdett írni. Elgondolt magának egy férfit, akihez egy viharos, mindent elsöprő érzelem fűzi. Hatalmas szerelem. De a románcuk nem nyeri el a beteljesülést, ezért a végén el is búcsúzik tőle. Bizony játszott a Sorssal, és mintha előre látta volna a sajátját. Talán a józanabbik fele vetítette mindezt előre. Láttatni engedte neki a jövőt, mintegy sorstragédiát. Furcsa dolog az, mikor az ember jósnő helyett magának jövendöli meg a jövőjét. Újra és újra meg kellett tapasztalnia, hogy a kimondott szavaknak mekkora erejük van. Néha fura kellemes érzés lepte meg, ami a hangulatára hatott pozitíven. És ugyan miért is ne írhatott volna ezért szerelmes témájú verset? Egyedül a címadással volt bajban, mert nem talált egy hatásos, rövid nevet a versnek. Kihez is szóljon? Vagy kiről? Ez volt a legfőbb gondja, míg a rímeket faragta.

A KÍNÁLAT Az első kapcsolatteremtő „kudarc” után, roppant fontosnak találta egy elegáns meleg cipőt vásárolni. Már régen szándékában állt, de nem talált megfelelőt. Most, két óra válogatás után sikerült egybe beleszeretni húsz rongyért. Az eladók ott ugráltak körülötte. A cipő meleg is volt, csinos is, csak már fel kellett volna venni. Persze hogy szorította a 31

lábát! A következő szám már nagynak bizonyult. Addig-addig tágítgatta, míg elmúlt a tél. Már szükségtelenné vált a meleg cipő, de ő ismét megfázásos tüneteket produkált. Nagyon bosszantotta, és nem is értette. Nagy nehezen kikevergett belőle, és egy rövid ideig úgy ragyogott, mint régen. Maríze istenien érezte magát, és még jobban rákapott a társkeresésre. Vagy még inkább beleásta magát. A pasiktól kapta a leveleket, hogy „…milyen jól nézel ki…” „…csini vagy…” „…nagyon tetszel..” „…azonnal ülj a vonatra, az állomáson várlak…” „…legyél a barátnőm…” és hasonló szövegek várták. A nő nem szokott ilyen „tömeges” udvarláshoz, vagy inkább a szituációhoz. Egyszerre csak egy férfi próbálkozott mindig, és azt gyorsan le is szerelte. Ez az új helyzet meglepő volt a számára, de feltalálta magát. Ezek kimondottan szórakoztatták, bár nagyon úgy tűnt, hogy olcsó kis szórakozás. Régebben ilyet el sem tudott volna képzelni, de haladni kell a korral, és a szokásokkal. Egyedül nehéz, és manapság kevés a férfi. Egyik fele a temetőben van, a másik a kocsmában. De sosem ott, ahol lenni kellene. Szégyenérzet nélkül böngészte a férfiak fotóját, és talált is egy párat, akinek el tudta volna képzelni a társaságát. Két dolog boszszantotta. Mikor jóképű, feleannyi idősek is jeleztek neki, mint ő, és a meleg nők. Nyilván nem volt lakásuk, és pecáztak. Hátha a nő bekapja a horgot. A melegek mindig megkísérelték a lehetetlent a határozott elutasítás ellenére. Eleinte kissé szégyellte a dolgot, de aztán látta, hogy nevezetességek is próbálkoztak az oldalon. Lehet, hogy mókából, de próbálkoztak. Azt azért azonnal gondolta, hogy egy híres fényképész modellt is kereshetett. Egy klubot vezető ismert táncos viszont tagokat vadászott a rendezvényeire. Legfeljebb azok a hölgyek csalódtak, akik ezen urakat nem ismerték. Ha mégis sikerült velük összejön32

niük, akkor nyilván meglepődhettek, hogy szó sincs társkeresésről, csakis üzleti érdekből vannak fent a társkeresőn. Maríze egészen rabja lett ennek a kis olcsó szórakozásnak. Igyekezett elvégezni a dolgát, és alig várta, hogy gép elé ülhessen. Néha akkorákat kaccantott, hogy a szomszédok joggal hihették, nincs egyedül. De mit törődött ő vele? Jól érezte magát és kész. A felette lévő lakók minden este kádban hancúroztak, és az egész házban hallották a nő bugyborékoló nevetését. És hogy mikor mit csinálnak, meddig jutottak el, még sem szólt nekik senki, a dupla „élvezetért.” A felhőtlen levelezés közben, a nőt partnerei kezdték sarokba szorítani. Mindegyik találkozni akart vele. Alig bírt kibújni a kérések alól. Az egyik hobbiból rózsát termesztett, és minden áldott napon virtuálisan küldött egy csokrot. Egyre csak szorgalmazott egy találkozást. Maríze nem, és nem akarta magát megmutatni. Hiába a kapacitálás, a kedves szavak, nem akart kötélnek állni. - Jól is néznénk ki, ha mindenkivel randevúznék, akivel megismerkedem – kuncogott magában – de milyen kifogással bújjak ki alóla? Franci nem adta fel. Bizonygatta is, hogy nem adja fel egykönynyen. Legalább egyszer találkozniuk kell. Naná! Hogy is hátráljon ki egy férfi a visszautasításból, ha nem a nyomulásával? - Majd én eldöntöm, hogy hogyan tovább, lesz-e tovább – vallott kendőzetlenül a szándékáról − csak mondd meg, hogy hol fussunk össze. Viszek egy nagy csokor virágot. A legszebbeket! – dobta be a csalit, mert tudta, hogy a nő imádja a rózsákat. Emez emlegette az ismert szlogent, adta alá a lovat „…rózsa a királyok virága, a virágok királya…”, ami nagyon tetszett a férfinak. Általában tényleg alájuk beszélt, nem nagyon ellenkezett azért, hogy önbizalmukat növelje. Miért ne? Jól érzékelhetően ettől teljesen oda volt az „erősebb nem”. 33

- Hát ez csodás – mérgelődött a nő – már megint helyettem akar valaki dönteni. És én addig hol leszek? – kérdezte kissé türelmét veszítve a férfi nem kis meglepődésére, hogy a beígért „ajándék” nem vette le a lábáról. Bár nem vitás, megindítóan szép gesztusnak találta. Egy férfi, aki a randevúra virággal a kezében érkezik, megható látvány, még akkor is, ha már nem divat. Nem is emlékezett már rá, hogy mikor kapott férfitől virágot. Talán nőnapra… Innentől kezdve a másik aztán ritkázta a levélírást, ami neki egy újabb apró kudarcot jelentett. Értékelte volna, ha egy kazal rózsával érkezik haza. Az ilyen figyelmességek mindig jól esnek egy nőnek. Hogy mit várt, mikor nem volt hajlandó semmire, csak trafikálásra? Ki tudná megmondani. Nyilván melegen tartani az illetőt. Semmi mást. Nehogy elpárologjanak, mert akkor kivel fog szórakozni? Folyamatosan egyszerre többel levelezett. Aztán ajánlatosnak tűnt ügyelni a szimultán kapcsolatra, hogy össze ne keverje őket. De a férfiak is így csinálták, mert sose lehet tudni. Senkit nem akartak elszalasztani. Legalább is, akit megkeresésre méltattak. Mit lehet egy fényképből látni? Csakis a másik előnyös oldalát. Viszont a rutinosak már tudták, hogy egyes kapcsolatok más előnyt is tartogattak, csak ki kellett szimatolni. Ehhez nagyon finom érzékre volt szükség, és a női tulajdonságok, viselkedések, szokások, csalhatatlan ismerete. Tapasztalat okán egy páran rendelkeztek ilyen képességgel. Maríze – ahhoz képest, hogy gyakorlatlannak mondhatta magát − ügyesen taktikázott. Alaposan kifaggatta a férfiakat, de önmagáról csak közhelyekben beszélt. Valahogy természetesnek találta, hogy nem adja ki életmódját, körülményeit. Csak annyit mond, amennyi nem árt neki. Többen többször szóvá tették, hogy miért nem beszél magáról, mikor közölte, hogy nyilvános oldalon nem szerencsés még akkor sem, ha a szerkesztő látja „csak”. Erre a legtöbben azonnal közöltek e-mail címet, skype nevet, telefonszámot. Önként daloltak. 34

Viszont akadtak, akik nem voltak hajlandók. Nem mondták ki, csak adták a tudatlant. Ezek a férfiak voltak a legveszélyesebbek. Míg a legtöbbje nyíltan hajtotta a társat, addig ezek óvatos duhajnak bizonyultak. Nyilván egy párszor megégették magukat, és zárkózottá váltak. Maríze azzal segített nekik, hogy az érzékeny pontjukra tapintott. A kérdésre, hogy akkor hogyan tartsák a kapcsolatot, a legtermészetesebb − egyben váratlanabb − módon provokált, mert ebben meg ő volt jobb. Ismerte a férfiak gyenge pontját, amit egyértelműen rejtett hiúságnak neveznek. - Hát nem azt mondtad, hogy legjobb részed az agyad? − kérdezte ártatlanul. Úgy volt vele, hogy vagy bejön, vagy nem. Szinte minden esetben bejött. Azonnal tudták a vonakodók, hogy meg kell adni az elérhetőséget. Innentől privát folytatódott a levelezés. És menynyivel közvetlenebbnek bizonyult, és sokszor egy egész estét betöltő. Jobbnak tűnt, mint a mozi. Az oldal szerkesztői ugyan nem díjazták, és különféle akadályokat állítottak, de amikor már címet cseréltek, fújhatták. A nő, az általánosan használt laza kapcsolatteremtő stílus ellenére furcsa mód tényleg nagyon kedvesen, és választékosan szólított meg mindenkit. Ez a beszédmodor nem esett nehezére, mert az intelligenciát elengedhetetlennek tartotta még ilyen laza közegben is. Azzal is tisztában volt, hogy amilyen hangnemet üt meg, olyat kap vissza. Így is történt. A macsókat finoman tette helyre, és lássanak csodát, csak egyetlen levelező partner nem vette jó néven. Egy ideig laza üzenetváltást folytatott vele, mert a férfi szólította meg. Aztán el kezdődött követelőzni, hogy címet adjon, de azonnal, mert meg akarja látogatni. A levelezés a férfi részéről eldurvult. Sajnos későn látta meg, hogy a kikapcsolási módszert kellett volna alkalmaznia, így belement a vitába. 35

Hát hogy jön valaki ahhoz, hogy követelőzzön, őt bármire is kényszerítse? Még akkor is, ha tisztában volt a férfiak egyértelmű céljával. Végül a pasi bevadult és fenyegetőzött. A nő megrémült a durvaságtól és kétségbeesetten kutatott a kiiktatási lehetőségek után, mire megtalálta. Természetesen ott volt az orra előtt. Ez bizony figyelmeztetésnek bizonyult számára, hogy nem mindenki tűri el szó nélkül az ellentmondást. Na, és jó lecke! Innentől óvatosabb lett, és a túlságosan nyomulóknak világosan, és mindjárt az elején értésére adta a véleményét. Nem ment bele a polémiába. Nős emberekre nem reagált hiába nézegették a fotóját, hiába jelölték be, hogy tetszik. Talán egyetlen nős bizonyult úriembernek, mikor közölte vele nézetét. - Nincs semmi baj kedves, csak barátokat keresek − mentegette kudarcát. Ennek ellenére többször is kíváncsi volt a nő fotójára. Talán éppen az elutasítás miatt próbálkozott. Maríze értékelte a szolíd hangnemet. - Köszönöm a megértését − reszkírozta még meg, azt remélve, hogy végleg lerázta az illetőt. Pedig az igen csak jó külsőt mutatott. A férfi aztán többet nem válaszolt. Egy alkalommal képböngészés közben egy kanadai párkereső fotóján akadt meg a szeme. Kellemes vonásai mellett a szeme szinte szúrt. Hegyes orra szintén nem ígért felhőtlen szórakozást és kínosan lenyalt haja sem. Mégis – az egész férfi – úgy összesenben jól mutatott. Kíváncsi lett rá. - Na, megnézzük, mi újság van Kanadában – csapott le könynyelműen, bár a leírás katonásnak tűnt, minden bohóckodást, komolytalanságot mellőzve. Sokan félmeztelen fotót raktak fel az oldalra. Olyan is akadt, aki uborkaszeletekkel burkolta be az arcát, mintegy utalva a nők szépészeti szokásaira. 36

A nő egy darabig hezitált, aztán belevágott. Valami apróság okán a szerkesztő állandó kapacitálására megszólította a férfit, és nem is várt választ. Azt már csak később vette észre, amit a fotó mellé felhívásként Zoltán kibiggyesztett. - „Kedves hölgyem! Csak akkor írjon, ha a kapcsolat létrejötte esetén elfogadja, hogy külföldre kell jönni, és ott is kell élnie”. Ez a mondat nem véletlenül kerülhetett fel. Sokan megkereshették, és belefáradhatott a próbálkozásba. Marízének esze ágában sem volt külföldre menni, mert minek is ment volna? Az illető e-mail címe is látható volt, kérnie sem kellett. Meg is lepődött, mert azt hitte, hogy megkeresés után a másik kéreti magát. Kissé kellemetlen előérzete támadt, és már megint tudta, hogy rosszul lépett. - Nem baj, ez a partner messze van – nyugtatta magát megbocsájtón. Az eszébe sem jutott, hogy a másik a komoly társkereső, újabb csalódásnak lesz kitéve. - Az élet már ilyen – bölcselkedett annak kárára –, minden benne van a pakliban. Az oda-vissza levélváltás már e-mailben történt, és Maríze minden üzenetére azonnal jött Kanadából az udvarias, de távolságtartó válasz. Alaposan kikérdezte Zoltánt, hogy miért, mikor választott másik hazát, mert a férfi egyfolytában az újat dicsérte. Maríze fenntartással olvasta a férfi lelkesedését, hogy nincs semmi, és senki, ami szülőhazájához kötné, mert ott csak rosszat kapott. Megdolgozott és megszenvedett a másikért, de érdemes volt. - Az új hazám befogadott, és én boldogan mondtam igent. Azóta nekem is lobog ez a gyönyörű juharleveles zászló, és nem cserélném fel másikkal − lelkesedett. - Hát, ezt nagyon szépen megfogalmaztad. Szebben már nem is lehetett volna – írta vissza kissé lehangolódva, és mintha elfej37

tette volna, hogy valamikor ő is arra készült, hogy örökre hátat fordítson szülőföldjének. A válasz ismét határozottnak és kimértnek tűnt. Csak a harmadik levélnél vette észre, hogy a Zoltán nem tegezi. Valahogy mindig, és gondosan kerülte. Se nem tegezte, se nem magázta. Kissé kényelmetlennek tűnt, majd rákérdezett, hogy tegeződhetnek-e, mert itt így szokták. Így esik szájra. - Egy igazi hölgy adja meg mindig az engedélyt a tegeződésre – írta most már konkrétan, és kioktatóan Zoltán. A választól Marízénél elszakadt a cérna. Most neki gázoltak a lelkivilágába, és egyértelmű volt, hogy a másik fél nem tartja „igazi hölgynek”. Ez rosszul esett neki. Egyébként is túl konvencionálisnak mutatkozott, és ez a kényszer etikett már kiverte nála a biztosítékot. Mert azt még ő is elvárta, hogy tisztességesen beszéljenek vele, de ez az ósdi, bepókhálósodott nézet, idegen volt tőle. Arra gondolt, hogy talán valahol lakáj lehetett, és ott szedte meg magát, az udvarias hajlongálások közben. Ajkait összeszorítva ott tanulhatott feltétlen engedelmességet, és mértéktartást, szigorú életvitelt. Marízének ez nem jött be. Elképzelte, hogy ülnek a nagy ebédlőben, a férfi rosszallón néz rá, mert nem öltözött fel illendően a reggelihez. Továbbá, hogy magázódnak, és mindent megfelelő evőeszközzel esznek. A kézmosó tál ott biggyeszkedik az asztalon, és illik használni. A halat nem illik késsel enni, és még sok mindent nem illik, amire itthon nem ügyelnek. Ebédnél a poharak még akkor is sorakoznak, ha nem kerül sor a használatukra. Minden italfélének külön pohár. És addig egyik sem kezd étkezni, míg a másik meg nem érkezik. - Ajaj! Mi itt nagyon elengedtük magunkat – gondolta, de nem magyarázta meg, hogy a régi hazában más az életforma. Tömeges és igénytelen. Jó, ha van mit enni, és kész. Ezzel az életszínvonallal az ember mindenféle igényéből engedni kényszerül. Ha kell, kapkodva, zacskóból veri el az éhségét. Leginkább utcán. 38

Protokoll csak a módosaknál létezik. Bár arról sem volt meggyőződve a rohanó életet tekintve. Nem akarta megbántani a másik felet, hogy elavult ósdi a nézete, és a szokása. Legalábbis az ő környezetéhez képest. Nem tartotta fontosnak vele vitatkozni, mert nem látta értelmét. Úgy gondolta, hogy onnantól kezdve nem igen lesz közös témájuk, ezért nincs is miről írni. Annyit még megtett, hogy elköszönt tőle és megjegyezte, hogy Zoltán világa nem az ő világa. Sok szerencsét kívánt neki, és egy megértő társat. Erre a levélre Kanadából nem érkezett válasz. Nem is bánta, mert semmi jó játékot nem talált benne. Ez a társkereső férfi túlságosan komolyan gondolta a dolgot.

A NEHÉZSÚLYÚAK Pol, agrármérnökként keresett testi-lelki társat. Még az elején mindjárt ki is nyilatkozta, ami azt jelentette, hogy együtt kellene vele élni, de lehetne úgy is fogalmazni, hogy „szex-cselédet” keresett. Amolyan mindenest, akinek bármikor ki lehet tenni a szűrét, ha megunta, vagy jobbat talált. Maríze az ilyenekkel nehezen boldogult, mert zavarta az indokolatlan, és nem megfelelő helyen való lazaság, nyíltság, nyegleség. Ráadásul idő előtt. Mondhatni macsó viselkedés. Nem örült neki, amikor ennyire durva hibák is becsúsztak. Azért, többé-kevésbé feltalálta magát. Finoman figyelmezte az illetőt, hogy nem kellene a magánjellegű dolgokat ott, azon az oldalon kiteregetni. Az okos, érzékeny ember meg is értette. A nagyképű, mintha direkt élvezte volna rámenős stílusát. Pol csak a megjegyzésre reagált érzékenyen, és bár megadta a skype nevét, nem vette fel a nőt a partnerlistára. 39

Ő, meg nem kesergett miatta. Maríze általában olyan könnyedén kezelte az egész kapcsolatteremtést, mint bármit, amit megszokott. Nem zavarta, hogy egyszerre többekkel is levelező kapcsolata van. Úgy vélte, következmények nélkül megteheti. Igazán jól elszórakozott. Egy újabb dolog mégis zavarta. Ha egy lepukkadt pasi eleve úgy lépett fel, hogy a nőt már magáénak is tekintette. - Most mondd meg! – panaszkodott barátnőjének. − Az én megjelenésemmel, stílusommal, mozgásommal, egyáltalán a habitusommal egy ilyen roggyant koma erőlködik. Mit csináljak én ezekkel? - Miért? A többivel mit csináltál? – nézett rá kíváncsian, mire Maríze szeme elkerekedett, majd elnevette magát. - Igazad van. Semmit. De mégis bosszant. - Ugyan! Őt nem érdekli, hogy milyen gatyában teszi a szépet, vagy gatya nélkül. Törődik is vele! Inkább azzal, ami benne van. Lehet, hogy éppen az istállóból jött, és „tájjellegű parfüm” lengi körül. Trágyaszag. - Jaj, Liza! Te mindent úgy fogadsz, ahogy jön. Hogy lehetsz ilyen belenyugvó? - Hát az élet megtanított rá. - Másokat nem? - Másokat is, csak nem veszik úgy a szívükre. Látod engem a férjem elhagyott, amit nehezen tudtam elviselni. A barátom meghalt, amit nehezen tudtam kiheverni. Most jött Franci, és én nem válogatok. Olyan amilyen. Van és kész. Attól rettegek állandóan, hogy mi lesz, ha megint egyedül maradok valami miatt. Maríze elképedve nézett rá. - Hát… benne van a pakliban – mondta elgondolkodva, mert tudta, hogy a másik mire gondol. Ő, nem mert a halálról elmélkedni, mert túlságosan is kijutott belőle. Bár tudta, hogy Liza barátja a nagy bevásárló központban esett össze a szeme láttára, és többet nem is tért magához. Lizának legalább olyan megrázó volt, mint neki a férje halála. Ha eszébe jutott, nem győzte elhes40

segetni a gondolatot, a képet, a szituációt. Most csak az életre akart gondolni, míg lehet.

Maríze Lizával a továbbiakban ritkán találkozott, viszont rendületlenül gyűjtögette a skalpokat. Csak nem tartotta meg őket. A következő jelentkező egy jó kiállású vén prosztatás volt. Hát… végül bejött neki! Bizony-bizony. Vigyázni kell a szájon kiejtett szavakra, óhajokra, mert bekövetkeznek. Leginkább a negatív dolgok. A prosztatásnak nevezett partnerrel már az első alkalommal nem egyeztek. A pasi okoskodott, és állandóan kritizálta. Nem akarta elismerni a munkáját, mert a sajátját helyezte előtérbe. A nő igyekezett tőle megszabadulni, de nem ment. Ki kellett volna törölni az oldaláról, de nem merte. A közösségin nyilvánosan macerálta. Túl sok lett volna, ha őt is kikapcsolja, és nem akarta magára irányítani a figyelmet. Amaz televágta a fiókját azokkal a kortárs művekkel, amit patronált, konveniált. Maríze továbbra is egy felhőtlen laza kapcsolatra gondolt, erre kifogott egy volt könyvtárost, aki keménykedett, osztotta az ész. Nem tetszett neki. Egy cseppet sem nem tetszett. De leginkább a pasi pökhendi, lenéző stílusa. Mindenbe belekötött, semmi sem volt jó neki, amit a nő mondott. Egyáltalán. Egy ilyen okoskodó, milyen felhőtlen szórakozást tudott volna nyújtani? Leépítette, amibe a férfi nem tudott belenyugodni. Erre, a társkereső oldalán vágott neki oda. - Te aztán tudsz udvarolni! – fakadt ki a nő. A „prosztatás” többet nem zavarta. 41

Az asszony elismerte tudását, de a körítést nem kedvelte. És minden alkalommal nevelte őt. Nyilván ezzel a viselkedésével akart fölébe kerülni. Nem fogadta úgy el, ahogy volt. A férfiak −, ha már nincs más eszközük, érvük −, akkor leginkább a jól felkészült ismerettel villognak, amiben megmutathatják „nagyságukat”. Ócska kis trükk. Aztán a legelső − számukra addig ismeretlen témánál − teljesen padlóra kerülnek. Értetlenül bámulnak a másikra, még leplezni sem tudják tájékozatlanságukat. Mentségükre legyen mondva, hogy nem lehet mindenki egy két lábon járó lexikon, nem lehet mindig mindenki toppon. A tudásra, az ismeretek megszerzésére fel kell készülni. A technika mai ismerete okán nincs is szükség a lexikális tudásra. Legalább is már nem nagyon értékeli a közvélemény. Sokkal használhatóbb a technika megismerésére, alkalmazására ügyelni, amivel eljuthat a kívánt ismerethalmazig. Leginkább az általános tájékozottság a szerencsés, a többihez valóban könnyedén eljuthat mindenki. Hát… hirtelen változott meg a világ, és annak szemlélete. Ettől függetlenül, az a nő, aki valamit is el akar érni egy férfinál, jobb, ha elismeri, hogy a férfi az okosabb. Jobb, ha mindenkor megerősíti őt ebben a hitében. Mert ugye az antropológia bizonyít. A férfi koponyája és annak űrtartalma nagyobb. Akkor? Mi itt a kérdés, dilemma? A férfi okosabb a nőnél, és kész. Ez ilyen egyszerű. Egy nő bármennyit tud, az mindig kevesebb, mint a férfi tudománya. Jobb, ha ebbe minden nő belenyugszik, mert ez az ellentétek, viták alapja, kiinduló pontja. Okos nő nem létezik, legfeljebb taktikázó. Maximum a férfi mindenkori elismerésétől válik okossá… Úgy bizony! Tény és való, hogy sokszor Maríze sem fogadta el magát, de ettől volt más, ettől különbözött a többi embertől. Egy igazi egyéniségnek számított. Maga viselte tettei következményét. 42

A sok őrültségnek látszó döntését célszerű lett volna korrigálni, de még inkább átgondolni, mielőtt cselekszik. Az élet ezért pofozta, és vagy állta a pofonokat, vagy összeomlott, de mindig feltápászkodott. Nem volt kinek a vállán kisírnia magát. Ezért is mászott bele ebbe a következmény nélkülinek látszó társasjátékba, hogy lekösse magát. Hogy elfoglalja magát, hogy ne jussanak eszébe önpusztító gondolatok. Talán azt sem fontolta meg, hogy a levelezéssel milyen érzéseket indít el a levelező partnerben, leginkább a levél tartalmával. Ő kíváncsi volt, és mindent tudni akart. De, hogy minek, mikor tényleg senkivel nem akart találkozni… Csak mikor az illető saját bensőséges magánügyeiről kezdett dalolni, akkor érezte, hogy ezt nem kellett volna. Ez már számára is tehernek bizonyult. Igaz, hogy ő nem kérte a másikat semmire. Az emberek egy idő után önként is beszélnek. Talán jól esik nekik egy kicsit panaszkodni, mert nincs, aki meghallgassa őket. És ők sem gondolják meg, hogy milyen információt bíznak a másikra. Nyilván, mert azok is emberből vannak. Azt viszont megtapasztalta, hogy a férfi játékos kedve csak addig tart, míg a másik félben emberére nem talál, főleg polémiában. Ha elér a szívéig, de leginkább a gyenge pontjáig, az erősebb nem ellágyul, és elvárja, hogy innentől komolyan vegyék. De csak ameddig ő akarja. Egy kicsit kipanaszkodja, majd az egészet lerázza magáról, mint kutya a vizet. Egy kis időre elrévedezik, aztán magához tér. Újra vadász lesz, a nő meg zsákmány. Egy ilyen levelezés az eklatáns példa, amitől Marízének a végén szinte lelkiismeret furdalása lett. Pedig olyan ártatlanul indult, és nem is akart semmi kellemetlenséget. De az is lehet, hogy feleslegesen ostorozta magát. Mindenesetre, a másik egyetlen mondatából megérezte annak kiszolgáltatottságát. Próbálta exkuzálni a dolgot, de a túloldalon az illető nem fogadta el. Ettől elkedvetlenedett. Ráadásul egy nagyon kellemes szórakoztató partnert vesztett el. Éppen akkor, mikor Maríze is padlón volt. 43

Egy alkalommal a társkereső oldalt böngészve, egy végtelen szomorú tekintetű, de jóképű férfit fedezett fel. Eleinte csak fixírozta. - Ez nem nekem való, mert „döglenek” érte a nők, és látszik rajta, hogy ez sem kispályás – állapította meg bölcselkedve. A levelezés végén, de még menet közben kiderült, hogy az illető egy szerencsétlen magányos ember, aki korábbi botlásának a következményeit viselte, mint a hozzá hasonló megannyi férfitársa. Bizony, sokszor ítélkeznek látszat alapján, a saját ítéletre hagyatkozva. És persze mindig és mindenért megfizetni. Kivétel nélkül mindenkinek. Mindenkinek. Visszakapunk mindent, amit mások ellen elkövettünk. Akár szóban, akár tettben. Milyen jó lenne erre korábban gondolni, és megfontolni a cselekedeteinket. Sokkal jobb lenne úgy magunknak, mint másoknak – elmélkedett sokszor Maríze,

A társkereső oldalon egyértelműen látni lehetett, hogy az illető korának megfelelő fotót töltött-e fel. Érdekes, hogy Maríze is a legelső kezébe eső fotóját tette fel, mert nem is akart még ismerkedni sem soha. Aztán mégis másképpen alakultak a dolgok. Ezért nem szerencsés egyértelműen kijelenteni, hogy „soha”. Nem csak, hogy nem hasonlított magára, de teljesen félrevezette az ő fotóját nézegetőket. Nem is gondolt rá, eszébe sem jutott. De az sem, hogy lecserélje. Maximum azon csodálkozott, hogy dicsérik. 44

A szomorú tekintetű férfi fotója mellett viszont ott volt egy frissebb is, ami plusz húsz évet jelentett. De még így is menőnek látszott. A nő megreszkírozta a kezdést. Ő írt Tednek. - Mire ez a nagy szomorkodás? Ne félj, te is megtalálod a társad. Ted reagált, de csak annyit írt vissza, hogy „hmm…” A kezdeményező ezen kissé elcsodálkozott, és most meg azt a kérdést küldte, hogy „mit jelent ez a hümmögés”? A férfi volt olyan fakír, hogy nem válaszolt. Viszont megnézte Maríze fotóját, amit az oldalán jeleztek neki. A nő már hagyta is volna, és igazán csak kedveskedésnek szánta a vigasztaló szavakat, mikor egy hét múlva a szomorú szeműtől kapott egy levelet. - Te mit keresel itt? – kérdezte a szomorú tekintetű. Ezek szerint a fotóról úgy ítélte meg, hogy nem való ez a hely egy ilyen ártatlan kinézetű nőnek. Neki más sem kellett. Felhívásnak tartotta, és oknak a válaszra. Kissé naivan mentegetőzni kezdett. - Tulajdonképpen véletlenül. Nem is tudtam, hogy hol vagyok. Aztán… itt ragadtam. Mondhatni, beleestem, mint Pilátus a credóba. A kapcsolat másik végén bizonyára mosolyogtak. Ennek ellenére a válasz ismét rövid és visszafogott volt. - Hmmm…. Na, ettől nem lett okosabb, legfeljebb azt látta, hogy a partner kéreti magát. Rá is hagyta az egészet. Gondolkodjon. Nem írt többet. Hanem egy jó hét múlva a hümmögőtől ismét levelet kapott. - És… mit… A nő bosszankodott. - Most mi az ördögöt akar ez? – kérdezte magában – mi az, hogy mit? Elfogyott a festék, vagy fáj a kezed? – írta neki. - Honnan tudod? - Mit? Hogy fáj a kezed? 45

- Igen… Maríze úgy látta, hogy a férfi packázik vele. Nem akar vele levelezni, de elmenni sem hagyja. Valami miatt nem akart. Talán nem tetszett neki. Mint Lope de Vega spanyol szerző, „A kertész kutyája c.” nagysikerű vígjátékában, ahol Teodoro titkár panaszolja: „…a kutya nem éhes, de a többi kutya csontját szagolgatja. Nem kér, de mást sem hagy enni. Elmarja a másikat, hogy senkinek ne legyen jó...” Ergo= a szomorú szemű tényleg nem akart kapcsolatot teremteni. Nem is kezdeményezett. Ő csak várt. Talán óvatos volt, talán félt. Talán csak meg akarta magát méretni. Mindenesetre nem éhezett ki a kapcsolatra, mert nem vetette be magát. Csak annyit reagált, hogy a másik fél mindig visszatérjen. Ha valaki írt neki, akkor egy pár napig kérette magát, amitől még izgalmasabbnak tűnt. Ha válaszolt, titokzatos és provokatív kérdéseivel arra ösztönözte a levélírót, hogy csak rá, és kizárólag rá koncentráljon. Ezzel egy csalit vetett be, amitől a partner némi biztatást kapott. Innentől elkezdődődött egy olyan levelezés, ahol a nő énekelt, míg a szomorú szemű csak hümmögött, legfeljebb egy-két érdeklődő szót vetett oda. Apródonként faggatta ki a másikat. Maríze később a férfinak sok mindent közölt magáról link formájában, de egyelőre nem jött rá felelet. Bár nem is okozott neki fejfájást. Úgy tartotta, hogy a honlapján, és a YouTube-n meglehetősen egyértelműen nyilvánult meg, és annál bővebben szóban sem lehetett volna nyilatkozni. Ennek ellenére a szomorú szemű továbbra is zárkózottnak tűnt. Ha rákérdeztek, mondvacsinált problémára fogta szűkszavúságát, és sajnáltatta magát. Maríze mást is kinézett a szomorú szeműből. Óriási jártassága volt a „szexiparban” és ez az életmód az arcán nyomot hagyott. Vele kezdeni egy laikusnak, kimondottan életveszélyt jelentett. Éppen ezért, olyan ártatlanul és gyanútlanul ment bele a folyamatos levelezésbe, amennyire csak egy tájékozatlan mehet. 46

Kérdései elárulták gyakorlatlanságát és lehetséges, hogy ezeket a nagymenőket ez a felismerés egy kissé izgatta. A nő előzőleg több olyan levelet is kapott, ahol szinte szemére vetették naiv hozzáállását. Kedvesen, de szemére vetették. Olyan atyáskodó dorgálással. - Maríze, Maríze! Hogy te milyen gyermekien tudsz kérdezni – írta az egyik vadász a skypén. Valószínű, hogy némelyik meg is szánta, így megszakították a kapcsolatot, mielőtt csalódást okoztak volna neki. Ezek voltak a lelkiismeretes, rámenős, mobil partnert vadászók. Persze egyik sem tudta, hogy a nő csak szórakozik. Hogy esze ágában sincs a levelezést gyakorlattá alakítani. Hiszen ezért nem akart találkozni senkivel. Neki a levelezés elegendőnek, és tökéletesen megfelelőnek bizonyult, hogy a napi kabaréja meg legyen.

Maríze rabjává vált a komputernek. Alig várta, hogy mellé ülhessen. Sokat ugyan nem tudott róla, de annyit mindenesetre, amennyire szüksége volt. És mindig ragadt rá valami. Válaszolt a levelekre, amivel teletömködték a fiókját, és a csatolmányokat továbbította. Így sok levelező partnert szerzett. A társkereső oldalon befutott egy vidéki mutatós pasi, aki vidáman nevetett a fotón. Mindjárt lerohanta az asszonyt. - De szívesen rád másznék! – írta egyértelmű kifogásolható helyesírással, mint a legtöbb vadász. A nőt elfogta a pulykaméreg, de nem mutatta ki. Nagyon udvariasan és kedvesen válaszolt és nem is maradt el az eredmény. - Nem is gondoltam volna, hogy ilyen macsót is le lehet szerelni, mint én vagyok – ismerte el Georg. Innentől kezdve jó levelező partnerek lettek, bár a férfi minden áldott alkalommal közölte, hogy nem mond le a tervéről, legfeljebb finomabban hozza Maríze tudtára. 47

A nő megtudta róla, hogy régen meghalt a felesége, és nagyon nehezen tudta feldolgozni. Azóta teng-leng a nagyvilágba, mindenhová odacsapódik, leginkább ahol le tudja magát kötni. Így egy asszonyt hordoz a kocsiján temetésekre ahol az gyászbeszédet tart. Az egyetlen fia tőle 200 km-re lévő nagyvárosban lakik, akit gyakran meg szokott látogatni. Annál is inkább, mert míg házas volt, addig ő is ott lakott. Hogy hogyan ragadt egy kis mezővárosban, nem tudott rá konkrét választ adni, bár több élettársa is akadt. Georg fesztelenül csevegett magáról, bár a vége mindig az lett, hogy találkozni akart Marízével. Ő meg húzta az időt, és mindig újabb és újabb kérdéseket tett fel neki. - És egyik élettársad sem tetszett? - Ne vonj le messzemenő következtetéseket, mert nem én hagytam ott őket. - Neeem? − csodálkozott. Pedig esküdni mertem volna – próbálkozott a figyelem elterelésével, mert az igazat megvallva, nem nagyon érdekelte, hogy ki hagyott ott kit. Viszont időt nyert vele. Tényleg sikerült elterelni a férfi figyelmét, mert tudvalévő, hogy a férfiak egyszerre csak egy dologra képesek figyelni. - Nem. Mindannyian engem hagytak faképnél. - Hát ez érdekes. Mit követtél el? - Nem tudom, így alakult. A nő hitte is meg nem is. Ha arra gondolt, hogy egy kedves férfit a nők sorozatban hagynak el, akkor valami nagyon nem stimmel a férfi körül. - Biztosan csapodár voltál és rájöttek. - Nem jobban, mint máskor. Nem szeretem az egyhangúságot. - Óoo! A nők szeressék? Bár téged nem tudlak elképzelni egyhangúnak. - Ezért hagytak el. Mindezek a levél-, vagy üzenetváltások a társkereső nyilvános oldalán bonyolódtak, mire Maríze megkérdezte, hogy nem zavarja a nyilvános oldal? 48

Georg azonnal közölt minden címet. Még azt is, amit nem kellett volna. Az asszony azt remélte, hogy nem kell gépelgetnie, majd skypén beszélgetnek, hogy emberi hangot is halljon már, mert ez volt a legnagyobb problémája, hogy nem beszélgethetett eleget. Sajnos Georg mindenféle kifogást hozott fel, hogy ne kelljen beszélnie. - Lehet, hogy dadogós, vagy amolyan fejhang jön ki a torkán, azért ódzkodik – gondolkodott el a nő. Tény, hogy továbbra sem bírta a férfit rávenni, hogy skypén élőben tartsák a kapcsolatot. Rettentően sajnálta, hogy a technika e nagyszerű és díjmentes vívmányát nem tudta kihasználni ilyen téren. Érdekes módon a legtöbb levelező partner, barát nem szerette az élő beszédet. Maríze Georggel szinte az utolsó pillanatig levelezett. Még akkor is, mikor a férfi már nem remélhette, hogy valaha is összefutnak az életben. Többszöri határozott sürgetésére a nő nem és nem akart vele találkozni, amit őszintén meg is indokolt. Közben Teddel is tartotta a kapcsolatot, aki először nem volt olyan nyílt és őszinte. Levelezésük alkalmával állandóan küldte a hangulatjeleket, ami felért egy-egy vallomással. Persze ez a vallomás eleinte csak eszközként szolgált. Ted helybéli lakos volt. Georg nem. Talán ez lehetett a szerencséje mindkettőjüknek, mert a férfi úgyis kinyomozta volna, hogy kivel is levelezik. A nő viszont nem menekülhetett volna, csak kemény elutasítás árán, amit nem akart, mert vele is jól elszórakozott. Ted is minden alkalommal szorgalmazta a randevút, de hiába. Ő sem volt különb a férfiaktól ezen a téren, mert tényleg egyáltalán nem akarta magát kiadni, és nyomot sem hagyni. Végül is nem ismerte őket, a vérmérsékletüket. Nem szeretett volna egy véletlen felismeréskor nyilvános helyen bonyodalomba kerülni. Talán mások azt mondhatták volna, hogy szélhámos, de ő egyáltalán nem tartotta magát annak. Csak tanulékonynak bizonyult, és felkészült a nem várt eseményekre is. 49

Előzőleg Ted is közölt vele egy telefonszámot a skype címével együtt, amin a nő hívhatta volna, ha úgy döntött, hogy randevúzni akar vele. Kapott gondolkodási időt, és esélyt, így nem kapkodta el a dolgokat. A férfi is egyértelműen nagy játékosnak bizonyult, és tudta, hogy a türelem legtöbbször meghozza a kívánt eredményt. A nő nem akarta hívni. Aztán egy gyönyörű kora tavaszi napon, mintha az ördög szállta volna meg, benyomkodta Ted számát. Legnagyobb csalódására foglaltat jelzett. Sokáig újra és újra próbálkozott, mert nem értette a helyzetet, bár sejtette, hogy az a készülék is csak a mobil nőkkel való kapcsolattartásra szolgált. Maríze bosszús volt Tedre, meg kíváncsi is. Úgy döntött nem válaszol neki többé, hiába keresi meg. Már ismerte a szokásait, hogy mikor van gépnél. A nő kikapcsolta a láthatóságot, de a gép jelzett, hogy a férfi mikor lépett be. Ezt azt jelentette, hogy szívesen csevegne vele. Ilyenkor mindig kísértésbe esett és rákattintott Ted nevére. Az azonnal küldött valamit. Ted reagált. Ezúttal a rejtőzködő férfiak divatos szokásait elhagyva, és egy-két szó helyett képes volt egy egész mondatot útjára bocsájtani. Persze a számítása a negyedik nekifutásra megint bejött. A nő válaszolt neki. - Nem érdemes veled levelezni, mert szemérmetlenül hazudós vagy. - Éééén? – jött az ártatlan csodálkozás – soha nem szoktam hazudni! - Te jó ég! Ilyen szimpla kifogást. És ezt mások be is veszik? - Miben hazudtam? Legalább tudjam! - Mintha adtál volna egy telefonszámot. - És? - És, és. Vagy nem vetted fel, vagy nem él. Ted, mint aki bizonyítani akar, elkérte Maríze telefonszámát. A férfi azonnal megcsörgette, csak köszönt, és meg is szakította. - Hát ez meg mire volt jó? – és visszahívta a számot, ami természetesen más volt, mint a mobil nőknek szánt készülék. 50

Ted rögtön felvette, de megint csak egy rövid időre. A nő hallotta a hangját, és majdnem kiverte a hideg verejték. Olyan furcsának tűnt, olyan jellegzetesnek, és olyan hátborzongatónak. Bénán állt az elnémult kütyü mellett, és nem volt mit írni a másiknak. Egyre azon járt az agya, hogy miként tipizálhatja. Azóta sem jött rá, de tény, hogy nem egy női szívet döglesztő basszbaritont hallott. Talán a férfi is tisztában volt gyenge pontjával, ezért nem skypelt. A nő igyekezett elfelejteni, mert valahogy nem illett össze a hang a levél írogatójával. Furcsának találta, hogy egy hétpróbás férfi mindennel tud játszani, csak a hangjával nem. Maríze ha akart trillázott, ha akart a legsötétebb altot produkálta, amennyiben úgy tartotta kedve. Igaz, hogy ő hangképzésre is járt, de az embereket az állandó hangszín, beszédstílus behatárolja, felismerhetően jellemzi. Úgy tűnt, hogy az a férfi, aki a hangjával is tud játszani, az a legek legje. Az a férfi mindent tud, amit egy nő csábításánál tudni kell. Akadt is az ismerősei között, aki mindezt produkálni tudta, bár egy ifjú feleség boldog férjeként. Ám mikor Marízével beszélt, mintha elfelejtette volna a családi kötöttségeit. Nyilván új skalpra vágyott. A nőre elképesztő módon hatottak a különböző hangok. Vagy a szívéig értek, vagy az eszéig. Egy menő férfi mindezzel mindig tisztában is volt, és tudatosan alkalmazta, mint később a szívszerelme. De az a férfi már valóban majdnem mindent tudott egy nőről már az első látásra, míg a többi vaktában tapogatózott. Ted a túlsó oldalon nem értette, hogy miért nem ír a partner. Többször próbálkozott, míg a nő már másodszorra közölte vele, hogy befejezte a levelezést, mert semmi értelme. Még neki állt feljebb, mikor ugyan olyan csélcsap volt, mint a férfiak. Igen ám, de ő tudta magáról, hogy egyedül álló, nem kötődött senkihez, és megtehette a kapcsolattartás ilyen formáját. Válogathatott. 51

Viszont nem volt meggyőződve arról, hogy a másik fél is egyedül álló. Lehet, hogy lepkecsapdának használta a „magányos” kifejezést. Tehát Maríze is óvatos volt, hogy elkerülje a csalódást. De, hogy minek, mikor nem akart magának kötöttséget még rövid időre sem, mikor nem akarta felfedni magát… Talán az illúzió, a megszokás végett. Hogy még így levélben se érje csalódás. Mindenesetre érdekes hozzáállásnak bizonyult. Ettől függetlenül halálosan komolyan vette a levelezést, de inkább álomvilágban élt. Ted továbbra is küldte a hangulatjeleket, mire a nő beadta a derekát, mert éppen nem akadt, akivel elfoglalta volna magát. Leginkább macikat kapott, ami egyelő volt az öleléssel. Tedtől tudta meg, hogy az ölelést jelentett. Aztán már maga is rájött a hangulatjelek elnevezésére. Mikor könnyedén és pajkosan viszonzott egy jelentéktelen hangulatjelet, akkor a másik bátorságra kapott, és csókot is küldött. Maríze megint úgy gondolta, hogy belemegy a játékba, hiszen nincs mit veszítenie, és hangulatilag éppen padlón volt. Egy szívet küldött viszont. A túloldalon Ted mintha szárnyakat kapott volna, „beszédesebb” lett. Hosszabbra eresztette a szöveget, szinte megfeledkezve az érdeklődést, kíváncsiságot kiváltó, alkalmazott egy-egy rövid szavakról. Egy jó ideig megint leveleztek, és Ted is állandóan kapacitálta, hogy valljon magáról. - Tulajdonképpen te mit szeretnél? – kérdezte minden alkalommal hozzá szokatlan módon. - Mire gondolsz ez alatt? Nem értem. Ted nem volt szégyellős, minden további nélkül kivágta. - Sétálni, beszélgetni? Szeretkezni? Marízének elakadt a hangja ilyen nyíltságon. De hát ez már várható volt, és Ted nem először tért rá a lényegre. - Először találkozni, megismerkedni – ment bele megint egy kilátástalan vagy nagyon is kiszámítható helyzetbe. - Aztán? 52

- Aztán? – húzta az időt – beszélgetni. - Aztán? – közeledett a férfi a jól ismert szöveg végére. S hányszor játszották ezt el, a nő már nem is emlékezett rá, de nagyon sokszor. - Aztán? Amihez kedvem van. - Szeretkezni… a férfi enterezett, majd új sort kezdett. - Akarsz? - Szeretnél? - Nem tudom. Sok mindentől függ – csigázta a másikat, amit nagyon is jól érzékelt. - Mitől? A túloldalról nem jött válasz, mire a férfi is ott is hagyta a gépet. Aztán visszajött, mert tudta, hogy még a gépnél találja. Képeket szerkesztett. - Mitől? - Mit mitől? – kérdezte, mintha nem is emlékezett volna az előbbi gondolatváltásra. - Mitől függ? - Ja, a kedvemtől, a hangulattól, a körülményektől – írta és át sem gondolta, hogy mit. Mintha nem is ő lett volna, és a túloldalon nem egy hús-vér férfinek szánta volna az odavetett szavakat. - Van kedved…? - Mihez? - Eljönni. - Hova? - Hát…. hozzám. - Ja, oda nincs. - Akkor én… - Mit én? – kérdezte türelmetlenül Maríze. - Én menjek? - Menjél. Hova akarsz menni? - Hát…..hozzád. - Jaaaa… ne gyere. - Miért? - Csak. 53

- Egy jót szerelmeskednénk. - Fáj a lábam. - Nekem meg a kezem. - Na, látod. Ok, hogy mindenki maradjon a fenekén. - De attól még… - Mit még? Minden szót úgy kell belőled kihúzni. - Szerelmeskedhetünk. - Talán. - Jaj de jó! Látod! Tudtam én! – ujjongott Ted. A nő elnevette magát. Egy igazi kereket nevetett. Ez nagyon hiányzott már neki. De azért nem tudta eldönteni, hogy a férfi csak unatkozik, vagy mindent komolyan gondol. Egy olyan férfi, akinek minden ujjára legalább egy tucat nő akad. Hogy miért bíbelődött Marízével, azt bizony nem bírta kitalálni. Még egy ideig évődtek, aztán a férfi szó nélkül hagyta ott. Nyilván kiment rágyújtani. Hétvége lévén, másnap a nő korán odaült a géphez, mert egy munkáját be kellett fejezni. Ted is bent járt, csak éppen korábban. Tudta, hogy nemsokára visszajön, és küldött neki egy üzenetet. - Szép jó reggelt. Te is korán keltél? A férfi mintha ezt leste volna, azonnal válaszolt, bár foglaltra kapcsolta a jelzést. - Éjjel két óra óta fent… - Nem tudsz aludni? - Nem. - Ez baj. - Majd… - Akkor fáradt vagy. - Az exem nem engedte.. - Mit nem engedett? - A kicsi lányomat hozzám. Marízének elszorult a szíve. Valószínűleg ez volt az a mondat, amitől megváltozott a véleménye az addig egyértelműen szélhámosnak tartott férfiról. Nem is tudta, hogy mit mondjon. Érezte, 54

hogy Ted maga alatt volt, és egész éjjel rágódott. Szerette volna megvigasztalni, de nem talált szavakat. - Ezek az érzelmileg kisemmizett, kizsigerelt férfiak, akik ha nem tudnak talpra állni, leginkább elzüllenek – futott át az agyán. - Hány éves a kicsi lány? – reszkírozta meg a kérdést mégis. - Tíz - Nem olyan kicsi, csak.. - Hozzám – fejezte be a férfi a mondatot. - Az exem huszonhat… - Huszonhat évvel fiatalabb – tűnődött hosszan. - Igen. - Elváltatok – konstatálta a nő jobb híján. - Igen. - Mást találtál? - Ő tett lapátra. Marízét másodszor sokkolta a hallottak. - Egy ilyen pasit, mint te? - Talált egy fiatalabbat. - Miért hagytad? – fűzte a szót tovább, mert annak is örült, hogy nem a szexről beszéltek. - Nem kérdezte. - És te akkor hol voltál? - A skandináv államokban. - Ajaj! Egy huszonhat évvel fiatalabb nőt magára hagyni, nagy könnyelműség lehetett. Mit képzeltél? Hogy gondoltad, hogy egy fiatal nő… A férfi nem válaszolt. Valószínűleg érzékenyen érintette a téma, és már bánta, hogy vallott. A túloldalon megint megszakadt az üzenetváltás. Nyilván kimehetett rágyújtani. Mikor visszajött, a nő megkérdezte, hogy ilyenkor mi az ördögöt csinál, hogy szó nélkül kilép a beszélgetésből. - Füvet nyírok, kutyázom. - Minek neked a kutya? - Minden hova magammal viszem. Még külföldre is. - Ne mond! 55

- Adjam menhelyre? Van kedved? - Mihez? - Szexelni. - Ne kezd már megint! - Hát mit kezdjek? Ez érdekel. - Persze. Megértelek. Komolyan mondom. - Én is. - Akkor? - Mit akkor? - Jössz? - Hova, az isten áldjon meg? - Hát hozzám. - Nem. Fáj a lábam. - A szextől meggyógyul. - Gondolod? – nevetett. - Egész biztos! - Hát… ha tudnám – évődött megint, pedig nem gondolta komolyan. - Próbáljuk ki. - Tudod mit? - Jössz? - Nem. Nem próbálgatok. - Egyébként hol laksz? - Kertvárosba. - Na, nézzük csak, merre is lehet. - Ha jössz, megmondom. - Csak határold be. Mihez van közel? - Egy ligethez. - Akkor sejtem már. De nem muszáj megmondanod. Teljesen mindegy. És magánház, vagy tömeglakás? - Magán. - Jaj de butaságot kérdeztem. Ha füvet nyírsz, akkor csakis magánház lehet. - A ház előtt is… - Nem vagy te olyan nagylelkű… 56

- Hm… - A kezed hogy van? - Most megyek kötözésre. - Vasárnap? Ügyeletre? Akkor miért hívsz? - Nem megyek, ha jössz. - Menjél csak, mert elfertőződik. Mit követtél el ellene? - Leestem a létráról, és egy hegyes ág átszúrta. - Rendesen elintézhetted. Mit kerestél a létrán? - Cserepet akartam megigazítani. - Hogy te mit nem csinálsz! Nem rossz egyedül? - Nem. Főzök, mosok, takarítok, füvet nyírok, kutyázom. - Ügyes vagy. Jó parti. - Én nem! Soha többet! - Soha se mond, hogy soha. - Tudom. - Na, menjél, mert elkésel. A túloldalon megint szó nélkül távoztak. Maríze egész nap a gép mellett kotlott, és később megint összefutott Teddel. Szinte az egész napot végiglevelezték. Nem győzte váltogatni az ablakokat. A skypét tálcára tette, és az mindig jelzett, ha üzenet érkezett. A férfi megint küldött neki egy macit. A nő is viszont küldött egy hangulatjelet. Eljátszadoztak. - Voltál kötözésen? - Igen. - Ilyen gyorsan végeztél? - Behívtak. - Akkor protekciód van, mert nem hívnak be senkit csak úgy. És ott mindig sokan vannak. A sebészeten voltál? - Ott. - A lényeg, hogy végeztél. - Most mosok. - Elázik a kötés. - Géppel. - Jaaa… De a vizes ruha… 57

- Zacskót húzok rá. - Szegény Ted. - Miért? - Sajnállak, hogy neked kell csinálni. - Megszoktam külföldön. - Most hasznodra válik. - Csak a szex hiányát nem.. - Jaj, anyám. A témánál vagyunk megint. - Miért? Mit szeretnél hallani? - Küldök neked két linket. Ha van kedved, kukkants bele. Meg fogsz lepődni. Lehet, hogy nem is beszélsz velem többet. - Nem hiszem. - Majd meglátjuk. Mentsd le légyszi. - Sikerült? – érdeklődött Maríze? - Persze. - Akkor láthatsz különböző élethelyzetekben, és mozgásban. Maríze a két link elküldése után sokáig nem futott össze Teddel. - Mégis csak jól gondoltam. Ez sem szívleli a tevékeny, tehetséges, gondolkodó nőket, mint a legtöbb férfi. Nem hajlandók őket elismerni. Valahogy úgy érzik a férfiak, hogy ettől kevesebbek lesznek, és többet kell bizonyítaniuk. Nagyobb erőfeszítést kell kifejteni az illető meghódítására. Ők maguk szeretik elkápráztatni a gyengébb nemet. Az a szerep nem nekik való, mikor ők maguk esnek ámulatba – zsörtölődött a nő. Tulajdonképpen Ted a pajzánsága mellett egy nagyon érzékeny lelkű ember volt. A gorombaságot, a trágárságot mellőzte, és mintha őt is szórakoztatta volna a levelezgetés. Ezért tért viszsza állandóan Marízéhez, és a nő szintúgy. Búfelejtőnek minden esetre alkalmasnak bizonyult. Neki egy olyan férfi kellett, aki nem lóg állandóan a nyakán, egy kapcsolatban nem vindikál magának olyan jogokat, mint egy házastárs. Egy laza kapcsolatra vágyott. Csak hogy érezze, valaki gondol rá, és a vele töltött idők kedvére valók legyenek. De úgy nézett ki, hogy ilyen társkereső nem létezik. Vagy csak szexre 58

vágytak, vagy mindent akartak. Marízének viszont fontos volt a szabadsága. Így aztán tovább keresgélt.

A NAGY „Ő” Maríze már régóta nézegette John fotóját. A sok „nagymenő” közül ő látszott a legbarátságosabbnak. Fogalma sem volt, hogy miért vonzotta a férfi képe, hogy miért nem tudott tőle elszakadni. Kereste azt a vonást, azt a pontot, ami őt úgy megragadta, de nem jött rá. Bár a „nagymenőből” egyúttal látott valami szerénységet is, ami teljességgel hihetetlennek tűnt. Lehet, hogy ilyen benyomást kívánt tenni a szemlélődőre. Ahogy egyre csak bámulta, különös hangulat kerítette hatalmába. - Talán régről… de milyen régről? – elmélkedett, mert nem volt képes továbblépni, túltenni magát rajta. Lehunyta a szemét, és megpróbált lazítani, hátha beugrik valami. Azt majdnem biztosra vette, hogy személyesen még nem találkoztak. De ha látni is vélte, nem beszélgettek. Legalább is nem emlékezett rá. Egy ilyen férfira emlékezni szokott egy nő még akkor is, ha ellenszenvesen viselkedik. Vagy annál inkább. Leginkább a gesztusokat nem felejti el. - De mégis honnan? – rágódott egyre − tudom, érzem, hogy valahol már ismertem. Lehet, hogy előző életünkben? – gyanakodott, miután nem ugrott be, hogy hol látta. Szinte már csak erre a lehetőségre koncentrált, mert olyan erőt érzett sugározni feléje, hogy órákig is elbámulta a fotót. Mikor a komputer elé ült −, hosszú ideig mást sem tett −, csak bűvölte a mosolygós képet, és emlékeket próbált előcsalogatni, de mindhiába. - Annyi jóképű férfival találkoztam életem során, de egy sem hatott rám ilyen veszettül, egy sem érintett meg ilyen nagyon – 59

állapította meg kénytelen kelletlen. Ez nem is a „meglátni és megszeretni” eset, hanem valami titokzatos ismertségnek lehetett a nyugtalanító a hatása. Valami megfoghatatlan, egy ősi múltból való üzenet. Mintha egy ismeretlen régmúlt időből utána nyúlna, és nem engedné. Nem szerette az érthetetlen, megoldatlan eseteket, és mindennek az okát kereste. Addig nem is fogadott el semmi magyarázatot, míg rá nem jött, hogy mi miért történt. Például ott volt Ted, akit később hagyott elmenni, addig húzta vonta a dolgot. Pedig külcsínre legalább ott topogott, mint John. Magassága, alkata, fizimiskája egy szikrányit sem maradt le mögötte. Sőt! Empatikusabbnak bizonyult gyengéd kitartása mellett. Neki látta a lelkét, míg emez gondosan eltakarta. Vagy Georg, aki Maríze későbbi kritikus helyzetében vállalta, hogy felvidítja. - Nyugodtan kisírhatod magad a vállamon – biztatta, és ez a mondat nem egy megszokott, divatos szövegnek látszott, mert valóban csak azért levelezett vele türelmesen, hogy megvigasztalja. Hiszen Maríze vele sem akart találkozni. Nem beszélve Stefanról, aki több hónap után is újra rákérdezett, hogy nem-e akar mégis beszélgetni vele. Nem lett okosabb az összehasonlítástól, és továbbra sem értette, hogy mi történik a saját lelkében. Mindig visszakanyarodott oda ahhoz a gondolathoz, hogy a Sors keze egy ősrégi bűnéért. Ez a fikció kapcsolatuk során mindig előtolakodott, és nem hogy menekült volna tőle, hanem érzelmileg mind jobban beleásta magát. Érzelmileg kezdett elmerülni, mint egy végzetes mocsárban. Valósággal lehúzta, és mégis szembe ment vele. Persze kimondottan zavarta a reinkarnáció gondolata, mert nem tudta, hogy ő hogyan viszonyulhatott akkor a férfihez. Nem-e tényleg megtorlás ez a találkozás? Kezdett félni a Sors büntetésétől, mert ez utóbbiban folyamatosan és megingathatatlanul hitt. De azt is tudta, vagy legalábbis érezte, hogy nem kerülheti el, ha ez a karmája. Már több mindent olvasott a karmáról, és hite ellentmondásba keveredett. Mint később kiderült, a karma nem a 60

Sors! És nem a Sors büntetése. Aztán olvasni kezdett róla, hogy valamelyest megértse. A karmáról Az ok és okozat viszonya, kölcsönhatása, törvénye. Mint fogalom, szerepel az ősi hindu, taoista, buddhista tanításokban, és szerepel a modern világszemléletek ismeretanyagában is. A karma törvénye szerint minden cselekedetünk egy annak megfelelő következménnyel jár, illetve minden, ami történik a világban, az maga egy következmény, vagyis valamilyen oknak az okozata. A karma tágabb értelemben cselekedet, tett, mű. Minden tényezőre vonatkozik, ami a világban történik, és következménnyel jár. Vonatkozik az akciókra, reakciókra, általában a világ törvényei által irányított aktív természeti folyamatokra, eseményekre, az élettelen létezők hatásaira, az emberi és állati cselekvésre, de az embernél fejlettebb, magasabb szinten álló lények, istenek, szellemek megnyilatkozásaira is. Minden aktivitás, azaz ok okozatot szül, és minden ok előzőleg létrejött okozatból eredeztethető. Így jön létre az ok-okozati összefüggések végtelen hálózata. A karma nem azonos a sorssal, az eleve elrendeléssel és az újraszületés tanával. Ezek mindegyike önmagában más jelentéssel bír, bár az újraszületés (reinkarnáció) tanának fontos része a karma. Az antropozófia karmatana: A karmának nagyon sok minden alá van vetve. Még az ún. szellemi teremtő lények is. Az ember esetében létezik egyéni és csoport(os) karma. A csoportos karmán belül létezik néhány vagy több embert együttesen érintő, sőt akár városi lakosságot, népet, sőt egész emberiséget érintő karma is. Egy ember egyszerre többféle karmának is alá van vetve. Az ember individuma jelenleg ismétlődő újratestesüléseken megy keresztül, és minden újabb földi életben új testben, új körülmények között, új személyiséget fejleszt ki. Mivel a hatás többnyire egy korábbi földi életben történik, a visszahatás pedig általában valamelyik következőben realizálódik, ezért a visszahatás legtöbbször nem ugyanazt a személyt érinti, aki a hatást kiváltotta. Viszont ugyanazt az individu61

umot érinti, aki nem csak személyében, hanem nemében is más emberként jelenik meg az egymást követő földi testeiben. Az ember kizárólag emberi formában reinkarnálódhat, és karmája is mindig csakis emberi sors lehet. A karma rendkívül bonyolult módon működik, amelyre az antropozófia számos egyedi és általánosabb jellegű példákat is felsorol. Például kicsapongó élet a következő életben fertőzéses betegségekre tesz hajlamosabbá, az irigység gyámoltalansághoz, az egoista vallásosság hipochondriához, a hipochondria korlátolt gondolkodásmódhoz, az áldozatkészség a bőr ruganyosságához vezet stb. Jó néhány ismert és kevésbé ismert személy individuumának karmáját is tárgyalja két egymást követő vagy több egymást követő földi életen át, legalábbis nagy vonalakban, hogy a karma működése ezáltal is érthetőbb és átláthatóbb legyen (például Platón, Franz Schubert, Garibaldi, Ernst Haeckel, Thomas Woodrow Wilson, Karl Marx stb.) Van olyan karma, ami a múltban kezdődött és most a visszahatás történik (múltból eredő karma), de léteznek olyan mostani cselekedetek is, amelyek még nincsenek a karmának alávetve, de a cselekedet okként szolgál egy jövőbeni karma kialakulásához, vagyis egy visszahatás bekövetkezéséhez (jövőbeli karma). Előfordul tehát, nem is ritkán, hogy két ember korábban nem volt karmikus kapcsolatban, de egy mostani cselekedet következtében új karmikus kapcsolat alakul ki. És természetesen az is előfordul, hogy két ember között a karma működése megszűnik, mert az ok-okozati kapcsolatuk kiegyenlítődött. Az ember karmának való alávetettsége a lelki, morális fejlődésnek az egyik legfőbb előmozdítója. Különösen az egyéni karma megélése készteti az embert morális fejlődésre. A karma folyton alakul, de különösen a halál és újabb születés közötti időszakban, illetve az alvás időszakaiban. Az emberi karmában a legaktívabb szerepet az emberhez tudatállapotában legközelebb álló lények játsszák, akik nem élnek fizikai testben. 62

Ezen kívül minden emberhez tartozik egy őrangyal, aki az egyén karmája szerint igyekszik vezetni az ember sorsát. Az antropozófia szerint földi karmának az a lény van alávetve, aki a földön fejlődni tud, ezért semmiképpen sem a karma elkerülésén kell munkálkodni, hanem a morális, lelki-szellemi fejlődés előmozdításán. Ez persze bizonyos vágyakról való leszokást is jelent, amit a keleti tanok oly nagyon kihangsúlyoznak. Velük ellentétben az antropozófia nem buzdít a földi cselekedetektől való elfordulásra, hanem inkább arra, hogy az ember fejlődjön és bátran tegyen mindent, ami valamilyen értelemben a haladást szolgálja. A földi lét célja ugyanis nem lehet egy későbbi földi lét elkerülésén való munkálkodás, mert ez a fejlődés gátja volna. Praktikus karma gyakorlatok: A karma törvényszerűségeinek felismerése nem könnyű, mert nincs két egyforma eset. Az antropozófia mégis lehetségesnek tartja nemcsak a karma törvényeinek, hanem a karma konkrét esetekben történő működésének kiderítését. Léteznek például olyan karma felismerést szolgáló gyakorlatai, amelyek segítségével az ember bizonyos események, életkörülmények, testi állapotok, emberi kapcsolatok stb. karmikus eredetét kiderítheti. Előfordulás: A karma tana az évezredek során sok spirituális iskolában fellelhető volt. Az indiai vallások, a taoista bölcsek és a buddhista jógik egyaránt életünk fő vezérlő elvének tartották az ok és okozat viszonyát – hasonlóan a magyar hagyományok őrzőihez, az eredeti magyar hitvilág örököseihez. Mára a nagy nyilvánosság a karmát (tévesen) a lélekvándorlással veszi szinte egyenlőnek, s bizonyos új tanításokat is már e szerint a nézet szerint alapítottak meg és népszerűsítenek, szerte a világon (karmikus asztrológia, karma jóga, stb.) Sok esetben emlegetik a divatos tanok a karmát a „karmikus kapcsolat” összefüggésében, miszerint két embernek „karmikus kapcsolata van” egymással. Az így kreált kifejezésnek a karma tanításai szerint nincs értelme: minden kapcsolat „karmikus kap63

csolat”, hiszen minden emberi kapcsolat létrejöttében szerepe van az ok és okozat viszonyának. A magyar nyelvben ősidők óta fellelhető a karma fogalmának a magyarázata, amelyet következő szólásaink és közmondásaink is felemlegetnek: „Ki mint vet, úgy arat”, „Ki-ki a maga szerencséjének a kovácsa”. Mivel a karma tanának alaposabb tanulmányozására sok időt kellett volna fordítania, így csak belekóstolt, mert végül is ez a könyv róla szól. Próbálta hát reálisan, jelenkori gondolkodással szemlélni a dolgokat, és kihozni belőle mindent, ami számára örömöt jelentett. Karma ide, karma oda, ő már csakis Johnra figyelt. - Micsoda magabiztos férfi! Vajon mások hogyan látják? Vonzónak, vagy ellenszenvesnek? – nyűglődött sokáig, mikor felocsúdott. Képzelem mennyien látogatják! Szeretne szerénynek látszani, de öntelt. Lesír róla. Meg az is, hogy a „gyengébb nem” szakértője. Arra azonban egy pillanatnyilag sem gondolt –, ami később derült ki –, hogy John némiképp gátlásos is. El sem hitte neki, mikor a férfi megemlítette gyengeségét. Önbizalma egy kissé megingott, mert hiába nézegette, nem jött rá, hogy hogyan szólítsa meg. Azt sem tudta, miként indítsa a beszélgetést, mert a férfi is megnézte a fotóját. Legalább is ezt jelezték neki. Hogy ezekből a „látogatásokból” mennyi volt igaz, és mennyi nem, azt csak az oldal szerkesztői tudták volna megmondani. Bár később azért ki lehetett tapasztalni a módszerüket. Csak nézte, nézte a fiatalkori képét, és gyanútlanul kattintott a profiljára. Profilnak nevezték a fent lévők „vallomását, óhaját, sóhaját, szokásait”. John például imádta a csirkepaprikást, és a gyertyafényes vacsorát. Maríze kuncogott. Már látta az étteremben a gyertyatartót, benne két szál gyertyát égni. Nem is sejtette, hogy erről a gáláns gesztusról ebben az esetben szó sem lehet. Itt a férfi volt az ajándék és nem a romantikus vacsora. Legfeljebb a saját asztalán képzelhette el. 64

- Ébredj fel lyányom, mert beleér a kezed a bilibe. Ezek a nagyágyúk! Ezek nagyban játszanak! Mit akarsz te ezektől? – mondogatta egyre-másra magának józanul −, de aztán végleg döntött. Megperzselte a férfi ellenállhatatlan mosolya. Már tudta, akár látta valamikor akár nem, ez a mosoly az, ami megfogta. - Hát… jól összehozták ezt a celebet a sejtelmes bazsalygásával, annyi szent. Ajaj! Mit fogok én vele beszélgetni, ha szóba áll velem? Nem lesz könnyű, mert biztos, hogy nála okosabb nem létezik, és a másik „nem” majd minden esetben nihil. Gőzhengerként mehet a partneren keresztül – járt az agya egyfolytában, mert tudatosan egyre kevesebbet gondolt egy potenciális reinkarnációra. – Bár ki tudja, hogyan reagál? Lehet, hogy a nyilvános oldalon nem villog. Maríze álmában sem gondolta, hogy képről ilyen pontosan meg tudja ítélni a férfit. Viszont nagyot vétett, mikor egy dologra koncentrált. A mosolyára. Végzetes ez az Isten kegyelméből kapott ajándék. Ez az öntelt, de mindenképpen hódító, titokzatos, már-már hírhedt mosoly. Ami magától értetődően sok nőt tehetett tönkre. A kérdés, hogy ki hogyan bírta ki, hogyan bírta átvészelni. De jaj, annak a férfinak is, akit ezért a mosolyáért halálosan megszeret egy nő! Mert mosolyogni bárki tud, de annyira elbűvölően, hogy a másik fél nem bír tőle szabadulni, kevés ember. Talán a régi klasszikus színészek, akik a tehetségük mellé grátisz kapták. Akiknek ezzel a mimikával sokszor játékra sem volt szükségük, mégis hódítottak. A rendezők is úgy válogatták meg a szereplőket, hogy mindezzel az adottsággal tisztában voltak, és azzal, hogy a legragyogóbb „eszköz” állt rendelkezésükre. Ilyen volt Humphrey Bogart, aki ugyan keveset mosolygott, mert a rászabott műfaj nem tette lehetővé. De megjelenésével, nézésével tarolt. Viszont Gregory Pech, akinek idős korára is haj ékesítette a fejét, amitől még vonzóbbnak tűnt a mozivásznon, élete végéig a közönség kedvencének számított. Továbbá Jean Marais, Charles Bronzon hihetetlen szuggesztív nézése szintén lehenger65

lőnek bizonyult. Sir Sean Connery, aki többször is úgy viselte csokornyakkendőjét, hogy valami pluszt adott neki. Hogy csak egy-két nagy színész kerüljön ismertetésre a sok közül, akik a nézésükkel, mosolyukkal hódítottak. Ezek a férfiak kiváltságos szerepük mellett egyúttal rabok is voltak. A saját, beállított szerepük rabjai. Más pózt, viselkedést, nem igen engedhettek meg maguknak, ha folyamatosan nagy sztárok akartak maradni. Ha nem akarták elveszíteni a közönség irántuk táplált rajongását, érdeklődését. Ők nem akarták. Ezeknek a kivételes földi, hús-vér lényeknek a nézésükért, mosolyukért, tűzbe mentek imádóik, és sok hétköznapi ember öngyilkosságát jegyeztek fel. És ki tudja, hogy e mosolyok mögött mi húzódott meg? Nyilván az egyszerű ember tele gonddal, örömmel, amit a nagyérdemű nem tudhatott, láthatott. Egyértelmű, hogy a mindennapi életben is előfordulnak ilyen ismeretlen figurák, csak nem biztos, hogy ők az adottságukat anyagilag jól tudják jövedelmeztetni. Inkább eltékozolják. Ennek ellenére tisztában vannak hódító erejükkel. Érzelmileg viszont ragyogóan kamatoztatják az istenek ajándékát. De végül ugyanúgy, mint a világhírességek, a maguk meghatározott szerep áldozataivá válnak. Nem bírnak kilépni ezen alakításból. Ilyennek volt mondható John is, aki egyfolytában élt a szexepiljével. Maríze mindezeket az első pillanatban észlelte, mégis nekidurálta magát, és írt az oldalára. Hiszen John magányosnak tüntette fel a kapcsolati állapotát! Valósággal kihívásnak vette ezek után, hogy tényleg megszólítsa. - Ez a felvétel melyik kultúrház előtt készült? − csapott bele végül a lisztbe. Hirtelen, és határozott indíttatástól tette fel a kérdést a férfinak, aki már jó pár éve szórakozott a társkeresőn. Mit ad isten, a férfi válaszolt. - Csak nem? Atya világ! – nézett nagyot a Maríze – hány nő eshetett ennyi idő alatt a lepkecsapdájába? Mert azt ő is érzékelte, 66

hogy a csapda megfogta. Csak még nagyon bízott magában, és büszkeségében. Úgy vélte, hogy próba, futó kaland az egész. Talán maga sem volt vele egészen tisztában. „…Ki tudja, Maríze talán álmot kergetett. Ki tudja, mennyi valóság mennyi képzelet. Ki tudja, kívánta-e őt szívből igazán, Lehet, régmúlt idő szele zúg ablakán….”

Nem úgy érzett vele, mint Teddel, akinek a fotója szintén egy szívdöglesztő férfit engedett láttatni, csak arca szomorúságot tükrözött. Vele tisztában volt az első perctől kezdve, hogy semmit nem akar tőle. Még személyesen megismerkedni sem. Még akkor sem, mikor kis híján a kíváncsisága győzött. Messziről megnézte volna, de semmi több. Kizárólag női kíváncsiság. Teddel − a puszta levelezéssel is megelégedett −, nem akart semmilyen közelebbi kapcsolatot teremteni. Nem is jött létre semmi, a bohókás – itt-ott merész − chatelésen kívül. Ám Johnhoz másképpen viszonyult. Bizalommal volt iránta, és az első pillanattól kezdve erős vágyat érzett, hogy megismerje. Maga sem értette ezt az erős vágyat, de akkor még nem is agyalt rajta. Egyelőre mást valóban nem akart, de megismerni igen. - Ez nem kultúrház, hanem egy templom. Egy esküvőn − válaszolt készségesen John. - Látom a vastaglábú parasztasszonyokat a félcombig érő sötét ünnepi ruhájukban. Csak parasztnők öltöznek esküvőn fekete ruhába, mint a temetésen – gondolta magában, de nem merte leírni. Helyette annyit válaszolt, hogy „látom az ünnepi ruhába öltözött nőket”. Ez így nem tűnt bántónak, s a férfi beszélni kezdett. Illetve válaszolgatni. Szó szót követett, és John megkérdezte, hogy mit keres ezen az oldalon. - Na, ez is kezdi – sóhajtott, majd visszakérdezett – és te? Vadászol? 67

- Miért ne? – kérdezte majdnem sértődve – egészséges vagyok! És magány… – tette hozzá a szó végét elharapva. - Jaj, nem akartalak megbántan, csak érdeklődtem − kuncogott a férfi önérzetességén. Egyúttal nem kerülte el figyelmét a nyílt őszinte válasz, ami felért egy figyelmeztetéssel. - De te? Nem válaszoltál… - Azt hiszem, itt nem is fogok – pöntyögött. - Hát hol? – jött a következő ártatlannak tűnő kérdés. Úgy látszott, hogy a férfi éppen ráérő idővel rendelkezett. De az is lehet, hogy szimultán levelezett, és nem is neki szánta, amit leírt. - Te írtad, hogy legjobb részed az agyad… A következő pillanatban látható volt a férfi skype címe. Lehet, hogy meg is bánta, amiért beugrott a provokatív megjegyzésnek. Tényleg nagyon büszke lehetett koponyája tartalmára. Maríze egy kicsit elkínlódott, míg elküldte a partnerfelvételi kérelmét. Nem tudta a férfi vezetéknevét, és kereséskor rengeteg azonos nevet dobott ki a gép. Aztán a facebookot hívta segítségül. Be is jött. Ott találta ugyanazt a képet, amit a társkeresőn, így könnyen be lehetett azonosítani. Ráadásul John elfogadása is azonnal megérkezett. Azt hitte, hogy kosarat kap, de úgy látszott, hogy tényleg kíváncsi volt rá. Ezután a skypén üzengettek egymásnak. Később Maríze mindezekre visszagondolva sem értette, hogy miként keveredett ebbe a kapcsolatba. És ráadásul minden nehézség nélkül. Nem értette, hogy mással miért nem, mikor annyira kapacitálták. Miért éppen Johnnal? Alig telt el pár nap, a férfi megkérdezte, hogy beszélhetnek-e? Maríze örömmel egyezett bele, bár az nem titkolta csalódását. - Nincs kamerád – mondta színtelen hangon. - Nincs – hagyta helyben a megjegyzést – neked sem. Vagy nem kapcsoltad be. - Nem baj – jegyezte meg a férfi – beszélgessünk. 68

- Jó. Beszélgessünk – hagyta rá nagylelkűen, miközben alig várta. De érezte, hogy John elrejti az érzelmeit, meg a csalódását is. Ez kemény jellemre vallott a kíváncsiság mellett, vagy sok megszokott csalódott tapasztalatra. Arra is csak később jött rá, hogy a kíváncsiság volt a perdöntő, és nem a „kemény jellem”. Előzőleg újra rákattintott a facebookon, és meglepődött, hogy talált a férfinak egy koránt sem elegáns fotóját, bő, kissé gyűrött nadrágban, kívülről hordott kék ing alatt egy szintén gyűrött nyakú kerek kivágású pólóban. Ez alatt egy nagy kerek has volt látható. Ez a has egyáltalán nem illett a gazdájához, bár nagyon szerethette. Lezser ruházata is merőben eltért a társkeresőn lévő fotójához képest. Haja hullámai kiegyenesedtek, és túlságosan is a fejére simultak. Gondterheltnek látszott. A közelebbi kép láttatni engedte a férfias, de az időnek engedő vonásokat. És még valamit. Arcán valami beletörődés, megadás félét. Talán ő is tényleg többször csalódott, csak azok az ő érzései voltak. Vagy úgy eluralkodott rajta a közöny, hogy nem érdekelte hogyan néz ki. Unalmas partnerek mellett hagyják el így magukat az emberek. Leginkább a férfiak. Olyan partnerek mellett, akik maguk sem törődnek magukkal. Igénytelenek. Vagy elhiszik, hogy egy idő után a férfinek úgy is jó. Vagy bármit is tesznek, az évek múlásával már nem tudnak javítani a kinézetükön. De a megszokás, közöny is ellenük dolgozik. John is valahogy így lehetett. Bizonyára nem bírálhatta meg öltözékét akkori partnernője. Maríze minél tovább bámulta, annál jobban hitte, hogy valami nagy bánata lehetett, mikor oldalt beletekintett a nők megjegyzésébe. A fiatalabbjai kifogásolták a kinézetét. Az egyik a haját, a másik a pocakját vette célba. Egy idősebb visszaadta a hitét, hogy „…isten bizony John nagyon jól nézel ki…” - Na, tessék! Így kell a férfival beszélni. Ez az okos nő! Viszszaadni, vagy megerősíteni az önbizalmát. - Puff neki! Hát hova lett mára az elegáns hódító? − csodálkozott azért el a frissebb fotón – de nem baj, így még jobb. A két 69

kép ugyan nem hasonlított egymásra, de nyilván egy és ugyanazon embert ábrázolt. Az utóbbi, plusz 20-25 évet, és ugyanennyi kilót mutatott. Ettől függetlenül a Maríze ki volt vele békülve. Egyébként is az amatőr fotók nem adják vissza az élő embert. Az arcáról is eltűnt a mindenkit lehengerlő mosoly, azért ezek után kíváncsi volt rá, hogyan nézhet ki élőben. Méricskélte a férfi magasságát is, és nevetgélt a saját mélységén. Egyszer valaki megkérdezte tőle, hogy hány centi magas, és mindig kijavította, hogy mélységet akart talán az illető mondani, pedig csak átlagos méretűnek tudhatta magát. - Magasságban az a huszonöt cm különbség nem olyan vészes – gondolta − legfeljebb csimpaszkodom – kuncogott továbbra is. A skypén egy párszor hosszan, és jóízűen elbeszélgettek. Maríze megkérdezte, hogy merre járt aznap, mivel töltötte becses idejét, s a férfi készségesen válaszolgatott. Az egyik alkalommal közölte, hogy egy falusi piacon járt. A nő elcsodálkozott. - Itt is nagy piac van, és a falusiak bejönnek árulni. - Na, de várjál! Nem mindenki. A helybéliek nem jönnek be, ha ott is el tudják adni a portékájukat. Minek költsenek buszjegyre. És ott friss árut árulnak. - Ez is igaz – hagyta rá – és mit vettél? - Tojást – nevetgélt a férfi, mintha kissé röstellte volna. - Tojáááást? Tojásért buszoztál ki? – csodálkozott, pedig nagyon is kézenfekvő ötletnek bizonyult. Persze a városiak már nem igen veszik a fáradtságot ilyesmire, hogy friss árut szerezzenek be, és ez szokatlannak bizonyult számára. - Tojást – nevetett most már hangosan a partner – bár Maríze később keservesen ébredt tudatára a férfi kijelentésének. Leginkább amit utána közölt. - És mit nevetsz ezen? – értetlenkedett a nő, mert ráragadt a nevetés. - Hát ezen. Kettőt… 70

- Kettőt? – kérdezte ártatlanul, a finom célzást meg sem hallva, pedig nagyon is sokat jelentett. Ha Johnnak le kellett volna fordítani, az ekképpen hangzott volna: „…a saját tojásaimat kellett ellenőriztetni…” - Igeeeen…. - Azt hittem, hogy nagyobb mennyiséget. Ezért fáradtál olyan messzire…szereted a tojást? - Igeeen. A friss tojást – kuncogott tovább is a férfi, mert bizonyára valami mulatságos jutott eszébe. - Hát, akkor ezt a tojás-ügyet rendesen kitárgyaltuk − gurgulázott már Maríze, mert nem bírta visszafogni hangos kacagását. Önfeledten nevettek a semmin, mint a gyerekek. - Milyen jókat kuncogsz – jegyezte meg John. - Úgy találod? - Igen. Édes. - Ez kedves tőled. Csak nem udvarolsz? - Mondjuk. Mikor találkozunk? - Hol laksz? John gondolkodás nélkül vágta ki, mire Maríze nem kapott levegőt. - Én meg a másik sarkon. Köztünk van egy pár ház – nyögte ki, mert nem akart hinni a fülének. − Te jó ég! Egy utcában lakunk, és itt vagy hozzám közel. Hát… semmi sincs véletlenül – szaladt ki a száján, és meg sem gondolta, hogy az jó vagy rossz ránézve. Mindenesetre örült neki. - Gondolod? – kérdezte egy kis hallgatás után John, mert úgy tűnt, hogy ő nem volt benne biztos, hogy ez neki előny. - Mit gondolok? – kérdezett vissza. - Hogy nincsenek véletlen… − harapta el a végét, mintha nem merné kimondani, nehogy beteljesüljön. A nő ugyan érzett benne valami meglepődés-félét, de olyan nagyon megörült, hogy csak utólag érzékelte. Határozottan erősítette meg előbbi észrevételét, mert ő bizony szentül hitt benne, és biztató ómennek találta. 71

- Biztos, hogy nincsenek véletlenek – ismételte, de a túloldalról nem lelkesedtek. - Szóval? - Mit szóval? - Mikor és hol találkozunk? Jó lesz az utcában a süteménybolt? Ez közel van. Maríze csalódott volt. Azt hitte, hogy John valami elegáns éttermet javasol, és tessék. A gyertyafényes vacsorát még elengedte volna, mert sosem vacsorázott. De azért egy jobb helyre gondolt. Ez kisstílűségre vallott. Egy vacak kis péksütemény boltot kínál találkahelyül. Még hogy gyertyafényes vacsora! Férfiak! – szaladt végig az agyán, de csalódottságát nem közölte. - Inkább legyen a bevásárlóközpont étterme – mondta bátortalanul – mert már valami csengetett nála. A férfi beleegyezett, mire kitűzték a napot és az órát. A hét vége a férfinak nem felelt meg, és az összes többi nap közül a hétfőt választotta. Már ez is gyanús lett, és Maríze úgy gondolta, hogy rosszul indult az egész. Ennek ellenére várakozással tekintett a találkozó elé.

A bevásárlóközpontban, mint mindig, óriási volt a nyüzsgés. Akik a munkából szabadultak, azok mind ott tolongtak a pénztárnál, miközben folyamatosan érkeztek az új vásárlók. A kihelyezett szolgáltatóknál szintén hosszú sorok kígyóztak. A megbeszélt helyen, a gyógyszertár sarkánál Marízét nem várta senki. Pedig hajszálpontosan érkezett. Kissé beljebb ment, hogy belásson az étterembe, de egyedül álló férfit nem látott. Beállt a patika előtti sorba, aztán kilépett. Ezt még kétszer eljátszotta, majd megfogta a kocsiját és kifelé kezdte tolni. Úgy döntött, hogy nem vár tovább, tíz perc elegendő. Egy pár lépés után a szemben lévő ajtón – szinte varázsütésre − bevágódott egy férfi, kezében lóbálva ronda bézbol sapkáját, iz72

zadt homlokát törölgetve, nagy léptekkel igyekezett a megbeszélt helyre Maríze felé, de átnézett rajta. A nő ráérzett, hogy a partner érkezett meg, de egyik képre sem hasonlított. Nem is ismerte meg. Azért neki irányította a kocsiját, és félszegen állította meg a kimerült férfit. - John? – préselte ki a száján óvatosan, mert nem volt biztos a dolgában. - Igeeen – lepődött meg a lihegő férfi, és egy hosszú pillanatig szó nélkül bámulta őt. Szinte rajta felejtette a tekintetét. Maríze kezet nyújtott neki, és érthetően tudtára adta a nevét. A másik csak motyogott. - Tegeződhetőnk továbbra is? – kérdezte, hogy megtörje a csodálkozást. - Igeeen – kapott a szón, és már el is húzódott a szája a későn érkezőnek. Marízének megmacskásodott a lába, és ha nem támaszkodik a kocsira, lehet, egy lépést sem tud megtenni. A férfi orcáján ott ült a varázslatos mosoly, ami a második képen nem volt található. - Késtél – mondta közömbösen, mintha csak magának beszélne. - A kerékpárt szereltem, és nem lettem készen. Aztán idáig rohantam. Le is izzadtam. - Pont ma kellett szerelni a kerékpárt – összegezte lakonikusan – talán időre kellett vele készen lenni? - Neeem, de ha már belekezdtem… jött zavarba, és még mindig csodálkozó tekintetett vetett a nőre. - Leülünk, vagy mindjárt el is mész? - Persze, hogy leülünk. Elfáradtam. Kerékpárral kellett volna jönnöm. - Csak ezért? – jegyezte meg halkan, de kissé epésen. A férfi kihagyta a választ, és egyfolytában a rohanásával volt elfoglalva, és azzal, hogy kerékpárral kellett volna érkeznie. - Hozzánőhettél a kerékpárodhoz. Valami márkás bicikli? 73

- Neeeem. Hagyjál már − válaszolt türelmetlenül – csak mindenhova azzal szoktam menni. Maríze meglepődött a hangnemen. - Most találkoztunk először, és máris veszekszünk? - Neeem. Hagyjuk már… A nő ettől kezdve egy szót sem szólt. Lassan engedett fel, bár egyfolytában a vele szemben ülő férfit bámulta, aki tollászkodott. Mikor kissé lenyugodott, ide-oda forgolódott a széken, és megint mosolygott. Majd újra ismételgette, hogy a drót szamarát szerelte, de nem lett kész. A nő szerint akkor is bevetette a báját, mikor nem volt rá oka. Csak nézte, hogy tényleg egyik fotójára sem hasonlított, viszont a haját frissen mosta, és frissen borotválkozott. Majdnem megkérdezte tőle, hogy kést vagy pengét használ, de aztán meggondolta magát. Hogy a másik hogyan kanyarodott rá az egész estét betöltő monológjára, már nem is emlékezett. Tény, hogy mikor magához tért a rohanásból, már egy kerek mesét tárt hallgatósága elé. - Biztos az úton memorizált, hogy legyen témája − kajánkodott Maríze eleinte magában. Viszont később sem értette, hogy a történet cseppet sem dicső vége ellenére a férfi nem okolt senkit. Ő csak elmesélte, hogy milyen nagy fába vágta a fejszéjét. Ráadásul még örömmel is töltötte el. Boldogan emlékezett. Hallgatósága nem lelkesedett. A véletlenek összjátékaként – egyre jobban − egy nem várt érintettséget észlelt, és úgy vélte nem szakember kezébe került a projekt, amiről a mese szólt. John − emlékei során régi, de − tudatosan elnyomott szívfájdalommal idézte maga elé a helyzetet. Maríze ugyan ezt figyelmen kívül hagyta, és látszólag kívülállóként folytonos bazsalygás közben tudta meghallgatni a történetet. A férfi tényleg túltette magát az akkori kudarcon, és csak a pozitív oldaláról mesélt, némi nem titkolható érzelgősséggel. A nőben viszont – megdöbbenésére − mély, és fájó sebet tépett fel, amit ő is elnyomott. Tény, hogy egyik sem törődött a másik érzésével. 74

Maríze néha próbált érvelni a projekt szakmai oldaláról, de meddő kísérletnek bizonyult. Minden esetre, első kézből hallotta azt, amit mások irigység, féltékenység okán igyekeztek titkolni. Meg kellett állapítania, hogy mindig kiderül az igazság, még ha a legváratlanabb időben és helyen is. Míg John állítólagos dicsőséges időszakáról beszélt, addig ő átélt egy régi kudarcot. Agya járt, mint a motolla, és ha John belelátott volna, talán leállítja magát, mert minél jobban beleásta magát az események sorozatába, a nőben annál inkább fájdalmas emlékeket hozott felszínre. De neki továbbra sem lehetett megszólalnia, mert a másikból ömlött a szó. Ha mégis megkísérelte, amaz mindjárt rászólt. - Na, de várjál… Ezek után már tényleg csak várt. Közben a férfi, egyértelműen szerepet játszott. Egy általában, mindenkinél alkalmazható, jól bevált szerepet, amit az aktuális partnernő elkápráztatására szánt. Folyamatosan beszélt, és a másikat szóhoz sem engedte jutni. A sznobság látszatát gondosan kerülve igyekezett a közismert, fontos pozícióban lévőkkel való későbbi munkakapcsolatáról is mesélni. Látszott rajta, hogy minden közéleti nagyság nagy hatással bírt rá. Kamaszos lelkesedéssel töltötte el egy-egy kézfogás, egy pár szó váltása, egy kis vállveregetés. Úgy tetszett, hogy tudását, műveltségét, széleskörű ismeretségét aprópénzre váltotta. Nagyon úgy nézett ki, hogy a felkapott közéleti illető, tudásban John poros nyomába nem léphetett, legfeljebb ravaszságban. Bár, ez utóbbi nem lebecsülendő tulajdonságnak, a férfi sem állt szűkében. Mindezekkel együtt, csupa dicsekvésről szólt élménybeszámolója. Mentségére legyen mondva, valóban nem hétköznapi figurákkal való személyes találkozást emlegetett. Talán nem is az utólagos lelkesedése utalt némi sznobizmusra. Sokkal inkább a hírességek vagy nagyságok iránti imádata, a hozzájuk való törlekedés, ami a történelem során soha nem vezetett jóra. 75

Szinte piedesztálra emelte az általa csodált alakokat. John a története során egyre jobban fellelkesült. Széles gesztusokkal kísért nyomatékos artikulációját testbeszédje erősítette meg. Hol előrehajolt, hol hátravetette magát a széken. Hangja a szomszéd asztalnál ülőknek is felkeltette a figyelmét. Szemei furcsa módon csillogtak, homloka gyöngyözött, és a hévtől úgy kimelegedett, hogy felső pulóverjétől meg is szabadult. Lazán ledobta az asztalra, amit a nő helytelenített. Ott ült vele szemben kócosan, kimelegedve, egy kinyúlt nyakú vékony pamut pólóban. Ám mikor a fején észlelte a nő tekintetét, egyenes mákos haját zavartan igazgatni kezdte. Ő is szemlézte a nőt, csak nem olyan feltűnően, mint emez. Egyfolytában egymást centizgették. Csak Maríze nyíltan bámulta, míg John laposan csak a szeme sarkából. A levetett felső pulóverje alatt a rövid ujjú póló láttatni engedte mezítelen karját, ami testedzésre utalt. Valószínűleg neki akarta megmutatni. Sikerült. - Remélem nem haragszol rám, hogy kiabálsz? – kérdezte félénken. Már mindenki minket néz. - Tényleg? Nem is gondoltam. Na, és ki nem sz…le? – idézte Jack Nicolsont egy filmből, amit fontosnak tartott hozzátenni, nehogy a nő azt gondolja, hogy saját kútfőből származott alpárinak tűnő megjegyzése. Maríze elnézőn újra elhúzta az ajkát, miközben továbbra is azon kapta a férfit, hogy folyamatosan őt méricskéli, hogy miként reagál mindezekre. Rutinos tekintettel kutatta az előnyeit, hátrányait. Amúgy kritikus férfiszemmel vizslatta. Mivel a nő továbbra is feltűnően bűvölte, néha alább hagyott a nagy ívű előadás. Aztán kezdett kissé kínossá válni számára a sikertelenség, de lesz, ami lesz alapon −, egy kis beiktatott hatásszünettel − tovább folytatta mondókáját. Végül is a közönsége vele szemben ült. A továbbiakban meglepő tájékozottságról árulkodott a közéletet illetően, miközben ő maga nem vett részt benne nyilvánosan. Le76

galábbis nem látványosan. Ez arra utalt, hogy egy nagy arculcsapás, visszafogott életre kényszeríthette, ami később beigazolódni látszott. Heves visszaemlékezése közben nem titkolta politikai identitását, szimpátiáját, erkölcsi támogatását, a megnevezett szervezet és vezetői iránt. A vele szemben lévőnél ez sem talált tetszésre. Sőt. Ezt a tényt folyamatosan észlelve mind kíváncsibban lesve próbálkozott még, és még. Sose lehet tudni. Hátha az utolsó mondataival sikert arat. Ám partnernője nem úgy reagált, ahogy elvárta. Egy idő után bosszúságát nehezen leplezte, mert kárba veszni látta az időt, és a fáradtságot. Nem értette, hogy miért. Pedig a téma a nőnek is ismertnek tűnt. Sőt. A visszaemlékezés során a történetben, sokszor közös ismerős személyt véltek felfedezni. Maríze ugyan továbbra sem lelkesült vele együtt, de állát megtámasztva folyamatosan mosolygott, miközben az elhangzottak ellenére fejében a saját pozitív gondolatai kergették egymást. Már nem is hallotta a szöveget, csak a saját belső hangját. Nem akart a dologgal foglalkozni, csakis Johnnal. Nem tudta mikor szólalhat meg, mert valahányszor belekezdett, a férfi mindig rátromfolt. - Na, de várjál….. Ez a felszólítás volt az összekötő szöveg, mert egyre gyakrabban hangzott el. Nagyra nyitotta csodálkozó zöld szemét, és ilyenkor láttatni engedte napsütötte, kifakult hosszú szempilláit. - Milyen édes! – gondolta a nő, s ha John tényleg belelátott volna gondolataiba, nem törte volna magát annyi rizsahintéssel. Azonnal lágyabb húrokat pengetett volna. Talán olyat, ami pontosan odaillik. Amit joggal várt el tőle. De egyértelműen észlelni lehetett, hogy hivalkodik. Kedvesen, de hivalkodik. Marízét már nem érdekelte sem a politika, sem a közös ismerős, sem a régi kudarc. Csak John. Kizárólag John. Főleg ott azon a szent helyen, ahol először ült vele szemtől szemben. Mivel nem nyilvánította ki tetszését, a vélt sikertelenség a másikat láthatóan tovább is bosszantotta. Ő hozzászokott, hogy biztos77

ra megy megrendezett monológjával. Semmit nem tett hiába, ok nélkül, és ennek érdekében mindent kiszámított. Nem szerette a felesleges köröket. Részben mert felborult a terve, részben meg kiesett a szerepéből. Ki is fogyott az ötletekből, vagy csak egész egyszerűen elfáradt. De gyorsan túltette magát mindenen. Ha elfelejtette a monológját, vagy valóban kifogyott belőle, akkor a földet nézte, és látszott rajta, emlékeiben kutat, hogy valamit még felszínre hozzon. Ez általában sikerült is neki, és bizonyára azért, mert nem először adta elő. A téma bejáratott volt. Talán, ha mindazokat a nőket összeterelgették volna, akiket ezekkel a mesékkel etetett, kivétel nélkül valamennyi ugyanezen szövegre emlékezett volna. Végül Marízét hiába nem kötötte le, amit a férfi mesélt −, mert pillanatok alatt kialakult a véleménye –, már nem nagyon tudott nem gondolni arra, hogy őt ebben a történetben akkor, valójában sérelem érte. Ettől függetlenül félretette gondolatait, és nem sokat beszélt róla a férfinak. Úgy vélte, hogy nem elsősorban az ő vélt, vagy valós kudarca a „perdöntő” hanem az egész jelenség maga! A szemlélet, ami láttatni engedett egy önző, saját érdeket képviselni látszó tömeges irányzatot. Igaz, nemcsak a férfi idejében, hanem mikor már más vette át az egészet. Amit John indított el. Állítólag… Maríze ennek ellenére szentül hitte, hogy a projekt –, a nagy és akkor még szokatlan vállalkozás –, valóban nem jó kezekbe került. Sem a férfi, sem a társa, sem az utódja idejében. Vagy félresiklott. Ezt az állítását bárki előtt kristálytisztán meg tudta volna védeni. Ám tényleg nem akart már vele foglalkozni. Elmúlt és kész. Azon kívül semmiképpen nem szeretett volna a férfival egy potenciális vitába keveredni, mert az ő megközelítésében is talált kivetnivalót, és nem akarta megbántani. És akkor, tudvalevőleg más izgatta. Persze gondolatai egymást zargatták, ami úgy száguldott, hogy hamarabb ért véget, mint az elhangzott történet. 78

Ami a szervezést, kapcsolatteremtést, és ennek eredményességét illette, John rátermettsége vitán felül állt. Legalábbis Maríze akkor így látta. Az utódjáról ezt már nem lehetett állítani, mert a hatalom támogatta. Így nem is volt szüksége erőfeszítésre. Akit a hatalom támogat, ott azonnal felmerülnek a gyanakvások, és leginkább okkal. A mindenkori hatalom embereit a megalomániás tettek sarkallták. Mindenki csak a neve fennmaradására törekedett, a nyilvánvaló haszon mellett. Na, és pontosan az az időszak kedvezett a kilátástalan rövid életű, de jövedelmező vállalkozásoknak. A nép számára előnytelen törvényeket gyártó politikusok a saját potenciális státusukkal voltak elfoglalva. A polgárok, a tömegek sorsa vajmi keveset érdekelte őket. Marízének éppen ebben az időben oltotta a fejét egy volt pénzügyi tanácsadó kollégája, hogy „…ez a legkedvezőbb idő a zavarosban halászásra…” amit ő nem értett, mert már gyerekkorában is cipóra verték a száját egy ártatlan lódításért is, nem hogy becstelenségért. Azóta sem értette, és nem is fogadta be egyik machinációt sem. John és társa munkáját – szigorúan a tevékenységet nézve −, senkinek nem volt oka megkérdőjelezni. Ragyogóan megoldották a dolgokat. Hogy hogyan? Az, az ő kompetenciájuk volt. Legalábbis ők szentül hitték. Az értéke már más tészta volt. Persze tény és való, hogy egy lelkes vállalkozó −, ha belelendül valamibe −, sokszor véli úgy, hogy ténykedése takarásban van. Vád nem érheti a tisztakezűséget illetően sem. Megy a szekér, az eredményt látni vélték, és ez a lényeg. Hogy milyen eredményt, azt már nem vizslatta senki. Ám Maríze nem is erre a sikamlós részére gondolt. Két ember –, aki nem értett az ügy szorosan vett szakmai részéhez, vajon milyen indíttatásból vághat egy projektbe, még ha láttak is benne saját hasznú fantáziát? Mert ez −, végzettségüket illetően − igencsak nagy kirándulásnak minősült. John, Maríze azon későbbi kérdésére, hogy miért vágtak ők bele, a következőt válaszolta: - Mert kézenfekvőnek látszott. 79

Ez a válasz nem volt éppen meggyőző, vagy inkább megerősítette azon feltevést, hogy nekik megérte, és csodás kalandnak bizonyult. Később több ismerőse is megerősítette, hogy „óriási üzlet volt”. Ami John helyzetét illette, Maríze erősen kételkedett. De erre már nem volt, aki őszinte választ adhatott volna. Viszont a kívülálló emberek mindig mindent jobban tudnak, és ebben lehet valami. Főleg, ha megnézik az indulást és a befejezés utáni anyagi helyzetet. Mert azt még Maríze sem hitte volna el, hogy a népszerű művész hagyománya iránti buzgó hit vezérelte volna bármelyiküket. Hiszen mint ismert, szakmailag sehol sem álltak. Még az utánuk jövő sem. A végzettségüket illetően, bármilyen projektet elvezettek volna, de ezt… Viszont a megfelelő csatornák és összeköttetések lendítettek az ügyön. Ezeket megtalálni sem semmi. És talán a segítőknek is megérte. Ha másért nem, hát a bezsebelt erkölcsi haszonért. Viszont az ilyenre mondják, hogy „…jókor voltak jó helyen…” Az ügyvitelt hiba nélkül oldották meg, de a szakmai rész lett volna az egésznek a lelke. De vannak társadalmak, ahol a szakmai eredmény nem számít, csak az adminisztratív. Manapság állítólag „lúzerek”-nek nevezik azokat, akik nem értenek dolgokhoz, csak nagy dumával, határozott, magabiztos fellépéssel kenik el az egészet. Bár a lúzer kifejezés egészen mást jelent, mint ami elterjedt vele kapcsolatban. A szó eredetileg számítógépes környezetben született, 1975 körül a MIT-en. Az ITS többfelhasználós operációs rendszeren a ctrl+z megnyomásának hatására a rendszer némi állapotinformációval látta el a felhasználót, amelyben a rendszerre éppen bejelentkezett személyek száma is ott volt, valahogy így: „14 users” (14 felhasználó van belépve). Valaki azt gondolta, hogy jó vicc átírni a rendszert úgy, hogy e helyett „14 losers” jelenjen meg. Ez némi vitát gerjesztett, mert a felhasználók egy része nem nagyon örült, hogy az akkor még tükörfordított értelemben „vesztes”-nek nevezik, valahányszor az egyetemi számítógépes infrastruktúrát hasz80

nálja. Egy ideig a hackerek sokan oda és visszaváltoztatták a rendszert, teljesen véletlenszerű volt, hogy éppen belépve melyik rendszerüzenet fogadja az embert. Aztán valaki megragadt a „luser”-nél, amit végül mindenki elfogadott. Egy későbbi ITS rendszerű számítógéptípusban pedig a „luser” már egy általános segítségkérő parancs lett.(ollózás: Wikipédia) Hát jól kiforgatták ennek a szónak a jelentését is. Továbbá többek között, ha John a helybéli követőkre, művelőkre, támaszkodik, és nem a kényelmesebb megoldást választja a prezentációra, máshonnan citált befutott figurák szerződtetésével, más színezete lett volna az egész projektnek. Ha nem kirakatpolitikát visz bele, hanem egy kis lokálpatriotizmust… Persze, mindazért keményebben kellett volna megdolgoznia. Szakértőket bevonni, a saját értékítéletnek teret adni, és bízni magában. Szakmai tudás híján bízni az emberítéletében, és önmagában. De később magabiztosan jelentette ki, hogy „nem silány projektet akart vezetni”. Valójában hiányzott belőle az önfeláldozás, az elvárt lokálpatriotizmus, az empátia, és az előre tekintés. A „silány” jelző meglehetősen sértőn hangzott, mert John szinte olyan szereplőket alkalmazott, akik csak ripacskodtak. Kifejezetten ripacskodtak, csak John nem tudta megítélni a produkciót, mert nem úgy állt hozzá, és a műfaj is távol állt tőle. Nem beszélve az ilyenkor tömegével jelentkező tehetségtelenekről, akiknek mindig volt valamilyen „nyomós” érvük a körbe való bekerülésre. Hogy egyébről, pl. a szívességről, összeköttetésről ne essék szó. Lehetséges, hogy ezen nyomásoknak nem lehetett ellenállni, ami a színvonat rontotta, így a projekt vezetőjének kellett valamiképpen pótolni. Hát… ha megállja a helyét a vállalkozás, akkor nem is kerül felszámolásra. A férfi ezt semmiképpen nem akarta megérteni. Ő egészen más szempontból nézte, és szerinte jó ötletnek bizonyult, ami részben igaznak is tűnt volna, ha előre tekint, azaz egy időtálló, hagyományőrző projektet pátyolgat. 81

John talán meg sem gondolta, hogy hely-, és zenetörténeti szempontból is óriási lépést tehetett volna neve fennmaradásának érdekében. Ez a lehetőség minden esetleges csőlátással, prejudikálással felért volna. Sőt! Túl is szárnyalhatta volna. Az erkölcsi magaslat mindenkit kárpótol mindenért. És az erkölcsi után következik az anyagi, de ők ezt nem így látták. Ilyen attrakciókkal kisebb települések sorra alapozták meg hírnevüket a helyi tevékeny hagyományőrző, emberek segítségével. Egészen biztos, hogy a kultúrtörténet feljegyezte volna a nevét. Egészen biztos. Nyilván eszébe sem jutott ilyen babérokra ácsingózni, ami nagy kár, mert ő is csak a nem kívánatos konvencionális megoldásokra volt hajlandó. Azt a rossz kitaposott nyomot, szokást követve, erősítve, amit tulajdonképpen maga is elítélt. Hogy Johnnak mennyi igazsága és szerepe volt az egész projektben, később mások egészen másképpen látták. John is. Lehetséges, hogy úgy szemlélte, ahogy látni szerette volna. Marízének mindez éppen hogy csak átfutott a gondolatain. Hanem, aki később telepedett a beindított projektre, szakmai szemmel nézve és erkölcsileg mérve, alaposan lesüllyesztette. Nem kellett hozzá éles szem, jól értesültség, vájt fül, hogy bárki is tudja hova tenni a törtető szándékot. Érdekes módon, nagyon sokan meglovagolták a neves művész tevékenységét, emlékét, akiről a projekt szólt, holott a városka tele volt hírneves szülötteivel. Akik tudásukkal, humánus életszemléletükkel, anyagi javaikat áldozták fellendüléséért. Ahol a belvárosban nem volt olyan utca, ami ne őrizte volna a történelmi település érdekében végzett áldásos tevékenységüket. A vállalkozó szelleműek mégsem kapadoztak senki után. Nevezett projekt alanyát meglehetősen sokan cibálták, húztákvonták. Mindenki a sajátjának tekintette. Valóban el lehet rajta gondolkodni, hogy miért, pedig nem is kellene. John fentieken nem sokat törte a fejét, a vállalkozás végével le is tudta az egészet. Életének, mint dicső szakaszát érdekességként mesélte el, nem számítva arra, hogy némi ellenvéleménybe 82

ütközik. Bár ez sem izgatta. Egy biztos. Ha jól csinálták volna, egyfolytában jól is jövedelmez. És nem is kellett volna abbahagyni. Fémjelezte volna a városkát. De, aki valójában az egészet vitte, megelégedett azzal, amit elért. De így… egy „villámvállalkozásra” sikeredett. A projekt alanya meg foroghat a sírjában. Johnban később újra fellángolt a tettvágy, és elragadtatással beszélt a téma újraélesztéséről. De ez már egészen másról szólt volna, és meg sem fordult a fejében, hogy eleve bukásra volna ítélve anyagiak, és a régi összeköttetések híján. Hogy megváltozott a világ. Ennek ellenére gyermeki lelkesedés öntötte el, és nyilván maga is elhitte, hogy újra meg tudná csinálni. Maríze annyit mondott neki, amennyit gondolt. - Hajráááá…. Hogy mit gondolt még, azt nem tartotta érdemesnek kifejteni, mert úgy volt vele, hogy John a maga korában előbb-utóbb rájönne, mert akkora bukta lenne, hogy soha nem kelne fel a földről. Persze őt, magabiztosan egy lightes „egyestés” kalandnak tekinthette, akinek legfeljebb lefekvés előtt mesél egyet, hadd ámuljon. Maríze meg nem sokat árult el magáról, mert nem volt dicsekvő típus. John a nő fotóját szemezve a társkeresőn, úgy vélte gyorsan lemossa. - Ez a kis liba megszólalni sem tud mellettem – gondolta. Majd leckét kap tőlem, hogy a menőket ezután nagy ívben elkerülje. Ez a játék nem neki való. Maríze mindezt sejtette. Hisz többen is megkímélték a próbatételtől, a kíméletlen játéktól. Johnnak ez eszébe sem jutott. Ő nem kímélte. Úgy tűnt, hogy tényleg meg akarta leckéztetni a kezdeményező nőt. Egyértelműnek tűnt, hogy ilyen gondolatokkal ült le Marízével, amit ő minden idegszálával fogott. A legérzékenyebb radar nem tudta volna mindezt produkálni, amit az ő adóvevője. Ezért is határozta el, hogy kivérezteti a férfit. Nem nagyon igyekezett beszélni, azt is keveset. - Beszéljen a partner – gondolta, és be is jött a számítása. 83

Ha valaki nem sokat mond, abból nem sokat lehet leszűrni. Bizonytalanságban hagyni a másikat, fél győzelem a harcban, mert az első pillanatban már érzékelte, hogy ez a kapcsolat nagy harccal indul. Persze teljes győzelem nem ígérkezett, és a végkifejlet nem mutatkozott. Hanem a látszólagos sikertelenség a felturbózott férfit lassan lelombozta, és leengedett, mint egy luftballon. Egyenesen zavarba jött. Zavartan nevetgélt, és nem is tudta hogyan is viselkedjen. De aztán hamar életmagra kapott, mert nagy és rutinos játékosnak bizonyult. Őt nem lehetett végérvényesen padlóra küldeni. Maríze nem is akarta. Egy pár kedves szót szeretett volna vele váltani, és már őt is bosszantotta a férfi hivalkodása. Leginkább az, hogy nem akarta abbahagyni. Lelőni sem lehetett volna. Azt is látta, hogy nem akar magáról semmit mondani, csak a győzelmeiről. Ez egy igen nagy gyakorisággal előadott szöveg lehetett, mert mikor partnernője visszakérdezett, egyetlen évszámot sem tévesztett el. Az ember visszaemlékezéskor óhatatlanul is keveri az időt. Találgat. Ő nem keverte. Kivágta, mint kártyás a huszonegyet. Bár, ekkor a mesemondó gyanakodni kezdett. Furcsán nézett a vele szemben ülőre, aki közölte, korábbról személyesen ismerni véli. Ettől megint zavarba jött, mert semmi sem kerülte el a figyelmét, de nem tartott sokáig. Lazára vette a dolgokat, hisz őt sokan ismerték a városban a gyengébb nem közül. Maríze már akkor gyanakodott, mikor meglátta az ifjú kori fotóját. A férfi testbeszédje a fotóról is árulkodott, mint mindenkié. Magabiztos sejtelmes mosolya azt sugározta az őt fixírozó felé, hogy „jól nézzetek meg, mert nem biztos, hogy élőben is rátok nevetek.” Valószínűleg nem nagyon érdekelhette mások érzése, és ezt nem tartotta hibának. Persze ő –, mint minden férfi − roppant érzékeny volt, és el is várta a kényeztetést, viszont azt szinte nem is észlel84

te, ha másokat megbántott. Szánt szándékkal ugyan soha nem tette, talán ezért nem is figyelt az ilyesmire. Ünnepi ruhája mintha kissé bőnek tűnt volna. Valószínűleg éppen kifogyott belőle. A zakó ujja egy parányit hosszabbnak látszott, a válla szélesebbnek. A mellkasán jobban szétnyílt a kelleténél, majdnem lecsúszni látszott. Olyan panyókás lett. Szóval a ruhát nem az ő kifogástalan alakjára szabták, legalább is nem abban a pillanatban. Vagy lehet, hogy arra az időre éppen kifogyott belőle, de úgy vélhette, hogy az esküvőre sötétbe kell öltöznie. Valószínű, hogy ez utóbbi lehetett. Vagy nem volt egy egész alakos tükre, amiben megtekinthette volna magát tetőtől talpig. De mindezek ellenére önbizalma azt súghatta neki, hogy bárhogy öltözhet, minden hacukában hódít. Volt benne valami. Az sem izgathatta, hogy a nadrágja lépésbetétje is hosszabbnak látszott, mert nem fogta fel has. Egy deka has nem látszott. A nadrágot tartó övszalag a csípőn lóghatott. Hosszúnak látszott a lépésbetét. Ezzel együtt olyan hatást keltett, mint egy laza pasi, aki pózol. Aki éppen levetni készül a zakót. Talán csak a figyelmes szemlélőnek tűntek fel az elhanyagolható hibák. Vagy nem is hibákról, hanem mai szemmel nézve egy alkalmi, de legalábbis ünnepi viseletről volt szó. Furcsa volt egy falusi esküvőn. De neki még ez is jól állt. Elképesztően jól feszített benne. Igaz, hogy régen nem nagyon hordtak feszes szűk nadrágot, legfeljebb a farmert. De John még később sem. Vigyázott a férfiasságára. Éppen eleget hajtogatták a médiában, hogy mennyire káros a férfiaknak a szoros nadrág, mert testmelegre hevíti a herét, és leginkább a nemzőképességre hat károsan. Ha valamit, hát ezt a férfi nem akarta magának. Mint ahogy már gyereket nemzeni sem. Leginkább túl volt rajta, csak a szex éhségen nem, és a változatosságon. Haja ezen a fotón még dúsabbnak és hullámosnak látszott. Igaz ősz, de láthatóan több volt. Lehet, hogy ő is daueroltatta, mint 85

minden más hiú férfi. Ez másféle formát adott fejének, nem olyan cézárit, mint később élőben. Mindez Marízének és nyilván valamennyi gyengébb nem képviselőjének mit sem számíthatott az elbűvölő kedves mosoly mellett. Különben is. Fehér pikés inge a mellére feszült, amiről az összes rátekintő nőnek azonnal az juthatott eszébe, mint neki. Ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy megsimogassa. És a csokornyakkendője… Jaj, a csokornyakkendője! Mindenre feltette a koronát. Domború melle fölött úgy állt, ahogy kevesen tudták viselni. A legtöbb férfinak nem állt jól a kellék, bizonyára mert nem érezték magukat benne kényelmesen. A férfiak általában utálják a nyakkendőt, a csokornyakkendőt meg végképp. Johnnak úgy állt, ahogy kellett. Ahogy elő volt írva. Igazán tudta viselni. Arcán középen, a túlzott nemi élet vagy más… két mély barázdát rajzolt. Olyan mélyet, hogy szinte kettéválasztotta csókolni való arcpárnáját. Az orra vonalában viszont egyetlen halvány vonás sem mutatkozott. Minden jól állt neki. Mellette – talán egy hirtelen fogyás következtében − kialakult egy lyuk. Kulacsképet mutatott. Egyenesen elragadó volt tőle. Ezret egy ellen, hogy az öszszes nőnek tetszett, akár ismerte akár nem. Mindannak, aki csak rátekintett. - Milyen édes gyerek lehetett, ha megőrizte ezt a szívdöglesztő bájt − agyalt egyre Maríze. Egy férfit, aki állandóan szendén, szinte elnézőn mosolyog, csak imádni lehet. Pedig az a mosoly is leplez valamit, mint a szűkszavúság, vagy a bőbeszédűség, ami a valódi gondolatokat hivatott elfedni. Maríze továbbra is folyamatosan szemtől szemben bámulta őt, mert nem tudott vele betelni. Arcán kereste azokat a vonásokat, ami a fotón volt látható. Persze megváltozott. Elsősorban felette is eltelt az idő, másodsorban nem egészen találta arcán azt a fajta kifejezést, amit keresett. Ebben már benne volt egy nagy adag ravaszság, egy kis képmutatás, és sok-sok számítás. Így is lehengerlő tudott lenni. 86

- Ez tényleg egy igazi nagymenő – döbbent rá mindinkább, és a hangos beszéd alatt önkéntelenül is majdnem összehúzta magát. - Na, jól kifogtam egy szószátyárt – gondolta tovább a dolgokat, miközben suttyomban szétnézett, hogy a körülöttük lévők hogyan reagálnak a hangos beszédre. Az egyik asztalnál szánakozva figyelték, mert azt hitték, hogy a nagy hanggal gesztikuláló pasi veszekszik a társával, aki egy szót, sem mert szólni. - Egy kicsit csendesebben, mert mások is hallják – próbálta nyugtatni Johnt. – Kérlek, nyugodj meg, nincs semmi baj, csak nyugodj le – kérlelte tovább is. A férfi rántott egyet a vállán, és láthatóan nem vette jónéven a nő figyelmeztetését. Hát hogy jön ő ehhez? – gondolhatta, mert kissé sértődötten meredt maga elé. Nem ilyen reagálást várt továbbra sem, és ő már elkönyvelte, hogy ez az este nem jött össze. Persze Maríze később keserűen vonta le a következtetést, hogy jobb lett volna ott befejezni, ahol el sem kezdődött… De nem csak később erősödött meg benne ez az érzés, hanem már az első találkozáson fel akart állni és elmenni, aztán maradt. Hogy miért? Azt ő sem tudta. Talán az ellenállhatatlan, − rá nagy hatással bíró − folyamatos, és megunhatatlan mosolygása fogta vissza. A férfi egy idő után teljesen kimerült a heves előadásban, és közölte, hogy éhes. Maríze nevetve élcelődött. - Pedig most nem hoztam magammal elemózsiát – kapott a szájához, mert nem tudta, hogy mennyire érti a másik a tréfát. John nem értékelte, és szúrósan nézett vissza. Pedig ő mindig vitt magával valamit a táskájában. Előfordult vele, hogy benne is felejtette a pogácsát, és úgy áztatta be a táskáját. Sajnálatára a maga sütötte finom pogácsa elázott. Most nem vitt magával semmit. A férfi szó nélkül felállt, és odament a kiszolgáló pulthoz. Sokáig válogatott, nézegette az ínycsiklandozó, gusztusos ételeket, míg végül választott. A nő már azt hitte, lelépett. Hogy vissza sem megy az asztalhoz. 87

Aztán egyszer csak jó sokára megjelent a kezében tálcával, rajta sajttal megszórt és ráolvasztott brokkolival. - Hű de guszta! Jó étvágyat kívánok – biztatta a férfit, de felesleges volt, mert az úgy nekiesett a vacsorának, mintha féltette volna. Jó nagyra tátotta a száját, és hatalmas falatokat kapott be. Nem rágott, csak nyelt. Maríze majdnem rosszul lett, úgy rázta a belső nevetés. Végül csak nem bírta ki, megint megszólalt. - Lassabban egyél! Nem veszem el – reszkírozta meg a közvetlen hangnemet, mintha már olyan régen ismerték volna egymást. Utólag visszagondolva, nem is értette magát, hogyan mert belebeszélni megint egy akkor először látott pasi étkezési szokásaiba. A másik egy szót sem szólt, csak falt. Bizonyára sokan figyelmeztették már, és megszokta. Mikor mindent befalt, akkor vetette oda. - „Mondta már más is, de megszoktam a kapkodó evést”. - Hát ez nem sok volt ennyi pénzért – nyugtázta – otthon olcsóbban oldom meg, de most éhes lettem. Ez így nem kifizetődő – zsörtölődött továbbra is. Legalább is ezt közvetítette a szemben ülő felé, mert csak egy-egy szót ejtett ki a száján ezután. Ezen a nő megint meglepődött. Még megkérdezte, hogy te nem….? Amin az kiakadt. - Mit te nem? – kérdezte kissé türelmetlenül – mire gondoltál? - Vacsora … bökte oda John. - Hogy nem vacsorázom-e? – egészítette ki Maríze. - Neked… drága? A nő elhúzta a száját. - Nem, nem drága, csak nem szoktam vacsorázni. - Nem vagy kövér… Maríze kis híján leesett a székről. - Atyavilág! – eszmélt fel − ez lát is, nem csak néz. Én meg azt hittem, hogy magára figyel, és meghalt körülötte a világ.

88

Az, hogy a férfi egyfolytában tesztelte, menet közben lapos pillantásokat vetett rá a szeme sarkából, el is felejtette. Azt gondolta, hogy el van magában az előadásával, meg a vacsorával. Innentől megint bűvölni kezdte, hátha kihúz belőle egy-két kedves szót. Végül is ő nem udvarolhatott helyette. Kereste a tekintetét, és próbálta a férfi tudomására hozni, hogy nagyon élvezi a szitut, csak kissé hűvösnek találta, mint partnert, mint férfit. A fotóról egy nagy hódító nézett rá, és ott sehol nem látta benne a közömböst. Johnt zavarhatta a folyamatos szemkontaktus, és a világ kincséért sem mert hosszan Maríze szemébe nézni. Nyilván ez is sokat elárult róla. A nő már arra gondolt, hogy a férfinak esze ágában sincs meghódítania őt. Ekkor kezdett izgalmassá válni a dögunalom este. - Az kizárt, hogy eljön a randevúra, beszél három órán át minden cél nélkül, benyal egy drága vacsorát, és semmi nem mozdul meg benne a nőfalóból, mikor egy meleg, érdeklődő tekintet egyfolytában rászegeződik. Az teljeséggel kizárt – mormogta magában. Mikor a férfi befejezte a vacsorát, egy parányit böffentett. De elővette kisfiús mosolyát és annyit mondott, hogy bocs… Partnernője nehezen bírta visszafogni magát, hogy hangosan fel ne nevessen, miközben arra gondolt, hogy más helyen vajon milyen étkezési szokásokat alkalmazhat. Például a nagyra tartott elit társaságában. Igaz, hogy jelentéktelenre sikerült a vacsora befejezése, és ha ő nem néz oda, észre sem veszi. John csak egy pillantást vetett kuncogó partnernőjére, és fejét kissé félre biccentve, továbbra is kitartón mosolygott. Mintha nem ő jelezte volna ily módon az étek iránti elégedettséget. - Na, mindegy – gondolta Maríze – ha neked jó, én elfogadom, és továbbra is kitartóan meredt rá. Ki nem hagyott volna egyetlen mozdulatát sem. 89

Folyamatosan látott benne valamit, ami nem múlt el, az idővel ellentétben. Valami szokatlant, amit másokban nem, és ez kellemessé tette számára az estét. Valami kimondhatatlan és gyermekien édes ártatlanság áradt feléje, és ez még jobban megfogta. Olyan természetes csintalanságokat vélt felfedezni, ami korához képest, minden komolyságot mellőzött. Egy igazi nagyra nőtt kisfiút látott már magával szemben ülni. Érdekes módon függött össze gyermeki és magabiztos viselkedése. Természetesen tudta összeegyeztetni, és éppen ez bizonyította a szerepjátszását. Maríze hihetetlenül értékelte és élvezte ezt a finom színjátékot. John el sem tudta képzelni, hogy mennyire értékeli! Annál is inkább, mert mikor túltette magát a vacsorán, kajánul és kizáróla csakis fél szavakat préselt ki a száján. Mintha azt akarta volna közvetíteni a nő felé, hogy „teszek mindenre, én ugyan semmin nem izgatom magam”. Bár inkább minden szót az orrán engedett ki, mert már nem is lehetett megállapítani, hogy honnan jött. Meglepően halkan, és tényleg orrból beszélt. Mintha elfáradt volna a nagy mesélésbe. De legalábbis szájpadlásból. Szinte duruzsolt. Hozzá kicsit csücsörített, mint puszi előtt, míg el nem zsibbadt az ajka. Vagy el sem felejtette bevetni ezt a mimikát. Maríze ettől megint ellágyult. Csak később jött rá, hogy valóban ez is a szerep egy része. Eleinte azt hitte, csak úgy jött. Hogy arcának ezer kifejező játéka van. Mindenesetre jól eltervezett, kipróbált szerep lehetett. Az egyébként mindig győzni akaró, de elbizonytalanodott, vagy éppen hódítani szándékozó férfi −, mint a bűvész a kalapból a nyulat –, úgy varázsolta elő ezt a kitűnő beszédtechnikát is, a retorikának egy fajtáját. A legsokoldalúbb színésznek szakmai becsületére vált volna alkalmazni. A „hegyi beszéd” után tért át a duruzsolásra és egyértelmű, hogy ez a beszédmodor is minden nőt elkápráztatott. Ezért szokta meg. Neki is egyfolytában tetszett. Nagyon is tetszett! Tudta, hogy 90

kissé hamis, de el volt tőle ragadtatva. Nem bírt vele betelni. Hiszen neki játszott. Egyedül Marízének. A férfi a zsigereiben érezte, hogy ismét sikert aratott kötetlen szavaival, és némi nyugalom szállta meg. És még azt mondják, hogy a nők a ravaszak… Maríze egyszer csak azon kapta magát, hogy vége az élménybeszámolónak és szó nélkül ülnek egymással szemben. - Mi az elaludtam, vagy elszoktam az ilyen találkozásoktól? – csípte meg a karját. − Menjünk – javasolta, bár szívesen maradt volna még, de kezdett kínossá válni a helyzet. John nem tiltakozott, nem marasztalta. A nő maga vette fel a dzsekijét, nem kapott előzékeny segítséget, de még kísérletet sem. Ez az udvariatlanság jól fejbe bevágta. De látott ő már elegáns udvariatlanságot. A férfiaknak szinte valamennyi típusát sikerült megfigyelnie. - Most már „csakazaértis” kiiszom a keserű poharat – gondolta dacosan, és elindult a férfi mellett. Ez nem is tekint engem nőnek! – füstölgött magában, de még mindig nem tett észrevételt. - Te… merre…? - Hogy merre megyek? Ezt akartad kérdezni? - Igeeen… lehelte továbbra is, száját csücsörítve alig hallhatóan. Marízének eszébe villant, hogy valamikor foniátriai kezelésre járt, ahol a hangokat megfelelő helyen kellett kiejteni. Leginkább a hasból jövő levegő segítségével a szájpadlásból. Így nem terhelte meg a hangszálait. Talán John is részesült ilyen alkalmazott beszédtechnikában… - Amerre te – mondta dacos türelmetlenséggel, mire a másik csodálkozva nézett rá. - Ezek szerint mégis csak befejezettnek találta az estét, mert nem a szája íze szerint alakulhatott – futott át az agyán – talán jobb is így. Ez az érzés már másodszor kerítette hatalmába az est folyamán mintegy figyelmeztetésként, de még mindig nem pattant le. Maga sem tudta, hogy miért. Mint a mágnes úgy vonzotta a pasi, és semmit nem értett az egészből. 91

- Várjál kis barátom – szőtte tovább gondolatait – én még nem végeztem – mosolygott már ő kínosan, bár nem mondta ki. Ahogy tipegett, eszébe jutott, hogy John egyszer bátortalanul rákérdezett, hogy „…és te…”ami azt jelenthette, hogy mondjon valamit magáról, de figyelmen kívül hagyta, mert valahányszor belekezdett, a másik mindjárt rászólt. - „Na de várjál…” és aztán már nem is tudta, hogyan kezdjen neki. Az meg nem forszírozta. Úgy vette, hogy a nő nem akar magáról lírázni. Ebből szűrhette le, hogy nincs tovább… - Pedig a skypén milyen barátságosan csevegtünk – gondolta kissé bosszúsan, és továbbra sem értette, hogy mi történt. Még azt sem felejtette el, hogy valahogy szóba került, hogy ő milyen alacsony. Mire a férfi megkérdezte. - „Akkor hogy jössz majd mellettem?” - Míg te egyet lépsz, addig én hármat – vágta rá magától értetődőn, mire mind a ketten felhőtlenül kacarásztak. Most meg ott bénázott a férfi mellette élőben, amitől összeszorult a szíve. John egy bevásárló kocsihoz igyekezett, miközben a nő is tologatta még a sajátját, amire várakozáskor támaszkodott. - Szerintem nem kell másik, itt van az enyém – kínálta fel félénken, mert már teljesen össze volt zavarodva. A másik ettől függetlenül kiakasztott egy kocsit, mire ő türelmetlen lett. - Most miért nem jó neked ez? Te ebbe a sarokba teszed, amit vásárolsz, én meg ebbe. Vagy nagy bevásárlást akarsz? – nézett rá értetlenül, mire felfogta, hogy min agyal a férfi, majd tovább folytatta. Gondolom, csak elfér ekkora helyen. - Te kifizeted a tiéd, én meg az enyém és kész – mondta ki kendőzetlenül a lényeget, mire a másik helyére tette a kezében lévő kocsit, és a nélkül lépkedett a nő mellett. Enyhén szólva újra hideg zuhanyként érte a férfi nem éppen hízelgő gondolatai. Meg az, hogy nem akart betekintést engedni még a vásárlási szokásaiba sem. - Mit képzel ez rólam? Hogy rászállok? – füstölgött magában, és sértett hiúságát alig tudta leplezni. 92

A bevásárló térben John a zöldség-gyümölcs osztályon téblábolt, nem tudta, hogy mit vásároljon. Maríze örömmel fedezte fel a pomelót, és három darabot gondosan ki is választott magának. A férfi tétován nézte, mert még sosem kóstolta meg. - Milyen…? - A pomeló? − kérdezett vissza. Maríze már kezdte megszokni az odavetett szavakat. - Igeeen – gügyögte a másik. - Isteni! Hogyhogy nem ettél még ilyen gyümölcsöt? – kapott a szón – a múltkor kétszer ekkorák voltak, de ez is jó az árával együtt − örvendezett tovább minden bosszúságról megfeledkezve. - De, milyen… kérdezte másodszor is. A nő vette a kérdés lényegét, bár legszívesebben az értetlen játszotta volna. - Se nem keserű, se nem édes. A másik csodálkozva nézett rá, mire megtapogatott egyet. - De nem…? - Mit nem? – kérdezte már majdnem ingerülten a nő, mert szerinte abba kellett volna hagynia ezt a buta játékot. - Olyan…? - Milyen? Az isten áldjon meg. Miért méricskéled a szót? Kérdezz bátran, ha tudok, felelek – zárta rövidre, de a férfi mintha meg sem hallotta volna. - A gránátalma… - Nem. Nem olyan. Ez gerezdes, és sokkal könnyebb eltávolítani a héját. Annak a magját kell kibányászni. - Színe… - Fehér. Illetve átlátszó… - Grépfuit…? - Talán. Csak nem színes – lombozódott le teljesen − ehhez a pasihoz aztán nagy türelem kell – nézett rá hosszan oldalról, de az nem reagált. Na, tényleg jól kifogtam. Mit akarok én ettől az embertől? Valószínűleg semmit. Most már végig megyek vele az utcán, hátha a hűvös levegőn visszajön a beszélhetnékje. 93

Maríze már sajnálta a találkozás elejét, mikor Johnnak be nem állt a szája. - Úgy tűnt lejárt a lemeze. Még az is jobb volt ennél a helyzetnél – konstatálta szomorúan. Az utcán a vásárolt magvas kiflit John három falásra benyalta. Még annyit mondott, hogy: „megéheztem”. - A kis beles – kuncogott magában az útitárs – az imént ette meg a vacsoráját. John az ajtón kívül egy hófehér modern – nem éppen olcsó − kerékpár előtt megállt. Megcsodálta és azonnal kivágta a márkáját. Maríze nem ismerte, mire a férfi méltatlankodott. - Most miért kellene nekem a kerékpár márkákat ismerni? – szögezte neki a kérdést, de nem kapott választ. Talán hosszú volt a kérdés. - Neked nincs…? - Micsoda? Kerékpárom? Van egy régi camping. Jó az. Az úton egy fiatal nő húzott el mellettük a megcsodált fehér kerékpárral. - Itt megy… - Mennyibe kerülhet vajon? – kérdezte a nő félhangosan. - Sok... - Mégis… cca… - Fél milla… A nő hallgatott, a férfi szintén. Bézbol sapkáját a kezében lóbálta. - Nem teszed fel? Megfázol – reszkírozott meg egy kezdeményezést. - Nem. Hagyjuk – mondta enervált hangon, mintha tényleg kimerült volna a nagy szónoklatban. Maríze bosszúsága kuncogásba fordult. Igyekezett nagyokat lépni, és újra eszébe jutott a skypén feltett kérdés. „Hogy fogsz mellettem jönni, ha ilyen kicsi vagy?” Mire a nő válasza, hogy „majd hármat lépek, míg te egyet” és akkor még vidáman kacagott. Oldalról Johnra nézett, hátha eszébe jut neki is, és elnevetik magukat. De aztán látta rajta, hogy arra sem emlékezett, hogy az előző milyen nap volt. 94

Az egyenes úton szinte senkivel nem találkoztak. John még egy alkalommal szólalt meg magától. Mikor elmentek egy üzem előtt, mint aki lemerülőben van, enervált hangon közölte: - Éjjel dolgoznak… - Éjjel? – csodálkozott Maríze, mert még nem figyelte − szerintem ez még a délutános műszak. Úgy tudom megszüntették… - Éjjel is… Maríze erre nem válaszolt. Húzta a karját a három pomeló. Túl nehéznek találta. Meg is jegyezte. - Nehezebb, mint gondoltam. - Csomag…? - Igen, a csomag. - Add ide… - Na, jókor jut eszébe, mikor már otthon vagyok – gondolta, de csak annyit mondott, hogy: „köszönöm, már kibírom…” Még hozzá akarta tenni, hogy „ezt a pár métert”, mert már a házuk sarkához értek, de lenyelte a mondat másik felét. Odaértek a ház kapuja elé, ahova be szándékozott menni. Az elköszönést röviden intézte el, a férfi nem kis megdöbbenésére. - Akkor jó éjszakát, én itt lakom. John nem tudni min csodálkozott el, de meglepetésében szólni sem tudott. Talán azon, hogy se puszi, se pá, a nő befordult a kapu felé. De még visszanézett, és látta az arcán, hogy állva hagyta. Az nem számított ilyen kurtán furcsa búcsúra. A lépcsőházba belépve még látta a hátát, tehát megvárta, hogy ő tényleg be tud-e jutni a zárt kapun. Valószínűleg azt gondolta, hogy kamu az egész. Hogy ő talán nem is abban a házban lakik, csak lelépett, mert megunta a kínos helyzetet. - Jó trükk – gondolta először John, és csak azért is kivárta a végét. Csak akkor ment tovább, mikor a másik elindult felfelé a lépcsőn. Végül ő is elindult, mert ugyanebben az utcában lakott, csak egy sarokkal lejjebb. 95

Maríze felhúzott az első emeletre és halkan zárta be az ajtót. Lehajigált magáról mindent, és kint hagyta a ruháit szellőzni. A cipője talpát lemosta, miközben félhangosan füstölgött. - Ez nem igaz! Ez nem lehet igaz! Hát milyen pasi ez? Egész úton háromszor szólt hozzám? Mi az ördög baja volt ennek? − mérgelődött, és nagyon sajnálta az időt, amit eltöltött.

John hazáig gondolkodott, hogy milyen nővel szaladt össze azon az estén. Úgy vélte, hogy ha befejezi a kerékpár szerelését, hasznosabb lett volna. Szerencsére két perc alatt a kapujában topogott, és nem kellett tovább rágódnia. Persze még lefekvéskor sem ment ki a fejéből a nő reagálása, és nem tudta hova tenni. Sértve érezte magát. Ő megtett mindent, hogy Marízét elszórakoztassa, csak a visszajelzésnél nem ezt tapasztalta. Nem értette az egészet, és úgy érezte, hogy ezzel még nincs vége. Úgy gondolta, hogy ezt a gesztust vissza kell adni, mert vele senki nem viselkedhet így. Főleg egy nő. Ráadásul nem is szép, csak érdekes, és titokzatos. Egyáltalán nem szép. Izgató, és természetes. Ennyi. A habitusa, a lelke, a bensője nem érdekelte. Johnt csak a külcsín izgatta, bár Maríze egyértelműen mutatós volt. A férfi nem ehhez volt szokva. Elsősorban bombázókhoz. És minden nő csak csüngött rajta, alig bírt tőlük megszabadulni. A válogatott nők! Nem. Ez a mai este számára egy provokációnak bizonyult. Ez így nem fejeződhet be, ezért elégtételt kell venni! Rágódott és rágódott, a számára szokatlan helyzeten. Bekapcsolta a számítógépét, hogy kedvenc operaénekese elűzze a rossz kedvét. Pillanatnyilag sikerült, aztán ágynak dőlt. 96

Alig bírt álomba merülni a meg nem értett viselkedés miatt, bár úgy gondolta, hogy reggelre kialussza. Nem sikerült. Bosszantotta és bosszantotta a dolog.

Maríze ezzel befejezettnek látta az ügyet. Odaült komputere elé, és szerkesztett. Lekötötték a képek, a színek. Fogadta az emailjeit és válaszolgatott. Közben skypén is üzenetváltásba bonyolódott. Arra gondolt, hogy ezzel mindennek vége, ami Johnhoz való kapcsolatát illette. De nem. Másnap a férfi írt neki. Megkérdezte, hogy van? - Milyen banális kérdés – füstölgött, de válaszolt. - Jól. És te? - Én is. Mikor találkozunk? – kérdezte, amin a nő alaposan meglepődött, de válaszolt. - Szerinted? Szombaton? Vasárnap? Johnnak megint nem felelt meg a hét egyik napja sem. Ismét a hétfőben állapodtak meg. - És hol? – kérdezte a nő gyanútlanul. - Nálad? Nálam? Maríze teljesen elhűlt, ám gondolkodás nélkül vágta rá, hogy „nálad.” - De légy szíves gyere ki a sarokra. Jó? - Jó – jött a másik oldalról a beleegyezés. - Most megint mibe mentem bele? – kérdezte önmagától – eszemen vagyok? De miért is ne? Szabad vagyok, mint a madár, nem köt semmi. Ő is szabad, mi bajom lehet?

97

A hétfő nehezen jött, mert Maríze drukkolt. Túl akart rajta lenni. De, hogy min, azt ő sem tudta. Mindenesetre egy szexis bugyogót vett fel szoros farmernadrágja alá. Persze elképzelni sem tudott egy intim jelenetet. Harisnyanadrág, farmer… azért, a bugyiig eljuthatnak… - Áh, ez nem működik, ne izgulj – biztatta magát. Hanem John nem véletlenül tett kísérletet a nőnél való találkozásra. Ennek ellenére, mintha gátlásosnak bizonyult volna, amit ő most sem tudott hova beilleszteni.

John egy bagolyvárban lakott többedmagával, csak különálló lakásban. Hogy miként került oda, azon csak csodálkozott. Bár érezte, hogy ez is beletartozik rejtőzködő életmódjába. Mintha bujkált volna a kíváncsi tekintetek elől. Emlegetett valamit a nem létező közös kiadásokról, amivel a másik egyetértett. Egy viseltes deszka kapun kellett bemenni, és Maríze keveset látott a sötétben a kivilágítatlan udvaron. Még örült is a sötétnek, hogy nem látják. Vaslépcsőn igyekeztek fel a lakásba, aminek a korlátja annyira rezgett, hogy alig bírt megkapaszkodni benne. A lakás olyan volt, mint maga a ház. Régi és avult. Ezen megint meglepődött, és állandóan botladozott. Belül is olyan gyér világítás fogadta, mint kívül. John takarékos életet élt. Spórolt úgy a fényerővel, mint a gázzal. Mikor beléptek, akkor csavarta nagyobbra a konvektor gombját, pedig csak öt percre szaladt le a ház elé Marízéhez. Mikor szemei megszokták a gyenge fényt, szétnézett. Kis híján hangosan felkacagott. Az egyik fal előtt egy bevetetlen ágyat látott, amin a férfi aludt. A férfi meg is erősítette, hogy ott szokott aludni. A másik fal előtt egy hosszúkás asztalon akadt meg a szeme, aminek a tetejére egy másik asztal lett felhelyezve. Asztal az asztalon. 98

Az alul lévő asztal tetején egy fehérnek látszó közepes nagyságú mosdótálban egy mintás alsógatya ázott. Maríze azt sem tudta, hogy hova nézzen. Aztán úgy vélte, hogy ha a férfi nem izgatja magát, hát ő sem. De nem bírta ki, mert amúgy minden gönce szanaszéjjel volt látható. Nadrág, pizsama, az ajtóba vert szögre akasztva, mert nem fért el a parányi fogason. A nő kuncogott, bár furcsállotta a széjjelséget, a ruhahalmazt. Aztán a lavór mellett több pár kimosott zoknit látott, amit azonnal kézbe vett, hogy összecsomagolja, egymásba dugja, ahogy szokták, ha megszárad. Hogy egyik fele se hagyja el a másikat. A férfi kissé hangosan kiáltott rá, amitől összerezzent. - Ne bántsd a zoknimat! Azonnal tedd le! - Jézusmáriám! Mi történt? – kérdezte ijedten – csak össze akartam hajtogatni. - Nem kell! Hagyd, ott ahol van! - Jó. Ott hagyom, nehogy elváltozzon – mondta kissé sértődötten – mi történt veled, csak nehogy megverj. - Nem dehogyis – szólt békülékenyen – a zoknimra allergiás vagyok. - Hogy érted ezt? - Ahhoz nem nyúlhat senki. - Jó. És ezt mindenki tudja? – kérdezte nem minden él nélkül. - Tudja. Inkább ülj le. - Hova? Mert itt csak egy ágyat látok, amin te szoktál feküdni. Oda nem ülhetek. - De. Nyugodtan ráülhetsz. - Nekem nem kényelmes. Ezen csak fekve lehe… - Akkor itt van egy szék – vett elő a kopottas hokedlit. Maríze szédülni kezdett. Ez már sok volt neki, mert a férfi a halálos nyugalommal elterült az ágyon, és a nagypárnát a feje alá helyezte. Ott ült a fekvő Johnnal szemben, mint egy vallatószéken. Roppant kényelmetlenül érezte magát, és már ment is volna. Fázott is, nem tudta a hátát sem megtámasztani, és különben is. Ő ült, míg a másik feküdt. Nem értette az egészet. Még később sem 99

emlékezett arra, amit a férfi beszélt neki. Titokban az óráját leste és végül eltelt három órácska. - Akkor én megyek, mert kilenckor kiosztották a pizsamát. A férfi felült az ágyon és rábámult. - Csak ezt szoktam mondani, egyébként tényleg korán fekszem. Ezzel szemben viszont korán is kelek. Amúgy sose használtam pizsamát. Mindig bugyiban, és egy pólóban alszom. - És a múlt hétfőn az étteremben? - Jó… hát nem kell szentírásnak venni, mert akadnak kivételes napok. - Akkor? - Most elmegyek. John arcán némi csalódottságot vélt felfedezni, bár nem marasztalta. Még megmutatta neki a házimoziját, a letakart billentyűs zeneszerszámát, és a nő még azt is elfelejtette megkérdezni, hogy játszik-e rajta. Egyértelmű volt, hogy ismét dicsekedni akart, mint egy gyerek. Tény és való, hogy értékes darabjai nem illettek a lakáshoz. Aztán még kimentek a konyhába, ahol az edények szépen elmosogatva glédában álltak. - Hm… itt rend van – állapította meg hangosan, John nem kis büszkeségére. - Szekrényem is van, amibe el lehetne pakolni a ruháimat, csak nincs, aki felhozza a tárolóból. - Hát… én nem tudok segíteni, az biztos – nyögte ki idétlenül, mert ostobán érezte magát. Lassan a felakasztott dzsekije felé araszolt, és a férfi felsegítette neki nem úgy, mint az étteremben. Az utcára kilépve majdnem fázott. Már bent a lakásban is érezte, de nem mert szólni, mert amaz állandóan letekerte a nagylángot a konvektoron. John feltette a fejére ronda bézbol sapkáját, és egy kabátot kapott magára, hogy Marízét hazáig kísérje. Előtte gondosan kisebbre vette a konvektor lángját, és ahogy kiléptek az ajtón, a 25 Wattos égőt is lekapcsolta. 100

Áttértek a túloldalra, ahol a nő lakott. Egy pár lépés után az aszszony megtorpant, és szembefordult Johnnal. - Kérlek, ne gyere tovább – tette kezét a mellére, ezzel megállásra kényszerítve őt. A férfi úgy állt ott, mint akit hideg zuhany ért. Nem tudott megszólalni sem. Ismerős volt a jelenet eleje. Maríze jobb kezének mutató ujját csókra csücsörített szájára illesztette, aztán John ajkára helyezte. A férfi döbbenten figyelte. Majd sarkon fordult és elsietett. Érezte, hogy amaz nem mozdult. Egy pár méter után kissé hátrafordult, és még csak akkor látta átmenni az úton. - Na, megint rossz pontot kaptam tőle – állapította meg magában, de ezért az estéért is úgy füstölgött, mint az elsőért. Nagyon nem tetszett neki. - Most meg kiültetett a szoba közepére, az ágya elé, ahol kényelmesen elterült. Milyen férfi ez? – mérgelődött egyfolytában. Tény, hogy furcsa módon nem erőszakoskodott. Még csak kísérletet sem tett egy közeledésre. Semmire. Mikor John visszaért a lakásába, nem tudta, hogy mit gondoljon. Úgy vélte, hogy két estéjét feleslegesen pazarolta a nőre, és továbbra sem tudott meg tőle jóformán semmit. Ő sem értette az egészet. Na, és a búcsúzás kifejezetten bosszantotta. Vele így még nem bántak. Ismét megsértették. Rágódott egy ideig, aztán, mint aki kezdett a játékhoz szokni, valamelyest megnyugodott. De a szálka ott szúrta belül. Megint azt gondolta, hogy ezt valahogy vissza fogja adni, csak még azt nem tudta, hogy miként. Nem is sejtette, hogy pont akkor vesz revánsot, mikor a nő lelkileg a padlóra kerül. Akkor az a reváns, egy övön aluli sorozatnak bizonyult, és semmit nem érzékelt Maríze állapotából. Könnyel teli szemeit nem látta, csak fura módon az apró kis bosszú éltette. Aztán feleszmélt, és próbálta jóvátenni, de már maradandó sebet ejtett a nő lelkén. Mindezt nem látta előre, csak tervezgetett.

101

Miután mindketten jól kimérgelték magukat, mérlegre tették az eddigi „eredményt”. John is, Maríze is arra a megállapításra jutott, hogy nyögvenyelős a kapcsolatuk. De Maríze tovább gondolta a dolgokat, mert úgy vélte, hogy ilyen ostoba módon mégsem vethetnek az egésznek véget. Másnap ő szólította meg a férfit, aki még mindig füstölöghetett, mert a nőnek szegezte a finoman megfogalmazott kérdést. - Te mindig ilyen határozott vagy? - Igen – válaszolt kapásból – mivel egyedül élek, megszoktam, hogy magam döntsek mindenről. Hát… nagyon úgy nézett ki, hogy nem értette meg a kérdést. Ennek ellenére a férfi csak hümmögött. Aztán kapcsolt, hogy John nem határozottat akart mondani, hanem katonásat. - Mikor találkozunk? – kérdezte a férfi újra ártatlanul. A túloldalról szinte sütött az örvendezés, mikor a nő visszakérdezett. Azt gondolta, hogy most lesz alkalom, most megy be a csőbe! - Mikor akarod? Hétfőn ugye? - Honnan tudod? - Ez lesz a harmadik hétfő. Onnan tudom – mondta ki nagy bátran, pedig csak tippelt. Maríze is gondolt a visszavágóra, mert számolt a férfi megtiport önérzetével, még ha az nem is mutatta. De a bosszúra nem adott egy szemernyi esélyt sem. Ismét hétfőben állapodtak meg, és ugyancsak John lakásán. A férfi ezen az estén is lement érte a sarokra, és ő újra végigbukdácsolta a sötét udvart és lakást. Aztán mikor belépett −, mint aki otthon van −, felakasztotta a dzsekijét a fogasra, bár John ott tüsténkedett körülötte, de elkésett. Maríze agyán végigfutott, hogy a cseppnyi előzékenység valami elvárást rejteget. Ismerősként és bátran lépett a gyér vilá102

gítású szobába. A férfi még mindig ott topogott körülötte, mint egy tojó galamb, majd várakozón az ajtó előtt megállt. Maríze hirtelen szembefordult vele, és két tenyerét a férfi hasától felfelé araszolta, míg el nem érte annak állát. A két tenyérrel éppen hogy érintette, majd lágyan, és lassan cirógatva végighúzta alatta az ujjait. Johnnak egy pillanatra elakadt a lélegzete. Ugyanolyan döbbenten állt, mint előző héten a búcsúzáskor, de már sejtette, hogy nem ő fog kezdeményezni. Bár még nem tudta, hogy mit csináljon, hogy mit is akar a nő. Egy ideig két karját széttárva, szinte visszafogva lógatta a levegőben. Ekkor a nő az ajkát a férfiéhoz érintette, és végigszörfözött rajta. Majd finoman, érzékkel megcsókolta, amit ő azonnal viszonzott. John szinte minden tervéről megfeledkezett, miszerint visszaadja a rajta esett sérelmeket. Egy darabig az ajtó előtt állva kóstolgatták egymást, aztán lassan, megfontoltan átkarolta Marízét, és az ágyhoz vonszolta. Egy hirtelen mozdulattal rádöntötte, és ő maga a nőre borult. Ahogy mondani szokták, hosszú és véget nem érő csókolózás vette kezdetét. Minden megszűnt körülöttük. Minden. Csak a vágy lobogott, és az ajkak zenéltek. Nyelvük egymáshoz ért, és ilyenkor combjukat összeszorították. Maríze a kezével oda-vissza leheletfinoman és kecsesen simogatta John markáns arcát, homlokát, fülét, tarkóját. Szinte birizgálta, ami még izgatóbbá tette a csókolózást. Ez érezhetően jól esett a férfinak, és az ő keze is le-, s föl járt a nő testén. Közben kitapogatta, hogy drótos melltartót hord-e, amin a nő megint majdnem elnevette magát. Hosszú percekig tartott egy-egy csók. Átadták magukat a szenvedélynek, és ha az egyik abbahagyta, a másik folytatta. Mikor Johnnak elzsibbadt a keze, valósággal kidőlt a fekvőtámaszból, elterült az ágyon Maríze mellett. Ő halkan, de határozottan figyelmeztette. - Baj lesz. Nem fogsz tudni aludni. 103

John nem szólt csak mosolygott. Aztán ismét feléje fordult, és most ő tapadt a nő szájára. Már-már úgy nézett ki, hogy nem bírják abbahagyni. Lehet, hogy arra gondolt, folytatás következik. És ezt a folytatást a nőnek kell kezdeményezni. A nő ajkával szorította az övét, és körbejárta. Előbb az alsót, aztán a felsőt. Szájával harapdálta. Végül nyelvével kereste a másikét, aki éppen csak előre tolta. Semmit nem szeretett volna eltúlozni, de a másik nyelv megtalálta, és harcba hívta. A hevesség nem akart alábbhagyni. Már mindkettőjüknek megduzzadt az ajka, és feltételezhetően nem csak az. Milyen fontos szerepet töltenek be a csókolózó ajkak a szerelemben! S mennyi mindent tud elárulni a csók! A hevessége, az időtartama, az ismétlése. Bár már mindketten tudták, hogy nem lesz folytatás, mégis újra és újra kezdték. Nem unták meg. Mintha ki tudja mennyi elvesztegetett időt kellett volna bepótolni. A nő viselkedése egyáltalán nem utalt folytatásra. Talán a férfi bánatára, amit nem mutatott. Végül John jobb válla megfájdult. Úgy mondta, hogy „hasogatott”. Maríze felajánlotta, hogy megmasszírozza, de nem engedte neki. Ha tudta volna, hogy milyen delejes a keze, biztosan hagyta volna. Helyette levetette a pulóverjét, és ismét megmutatta kigyúrt testét, amin azért már látszott az idő múlása. Felkarja kissé megereszkedett, bár még nem volt vészes. Aztán a mellszőrzete erősen őszült. Később azt is megtapasztalta, hogy máshol teljesen elveszítette eredeti színét. Viszont még nem ritkult. Aztán elővett egy kis készüléket, amivel akupresszúrát alkalmazott. Aztán már el is múlt a hasogatás. Ekkor felugrott. Bekapcsolta a komputert és a YouTube-n előcsalogatta kedvenc operaénekesét, Anna Netrebkót. Ő ült a képernyő előtt, míg Maríze zokniban mellette ácsorgott. John elragadtatással figyelte a ki tudja hányszor megtekintett filmet, és vezényelt. Istenítette az énekest, aki bezsebelhette volna az imádatot. Majd odafordult a nőhöz. 104

- Jónak mondom ugye? Egy nőről a nőnek. - Ami szép, az szép – válaszolt – nekem is tetszik. Gyönyörű hangja van. Vajon hogyan tudta magát takarítónőből világhírű operaénekesé tornászni? Ehhez rengeteg pénz kellett – kérdezte Maríze, de a férfi nem tudott rá válaszolni. John jobb karjával átkarolta az ácsorgó nőt, és kissé magához húzta. Ó… ez a mozdulat örökre belevésődött minden idegszálába. Persze, hogy nem tiltakozott. Bal kezével a férfi tarkóját simogatta, de mintha elmúlt volna a varázs. Most másra figyelt. És egy férfi köztudottan egyszerre csak egy dologra tud koncentrálni. Maríze vette a lapot, és az ária végén menni készült. Még visszanézett a gyűrött ágyra, hogy mi is történt ott. Semmi. Igazán semmi. Egy könnyen elfelejthető hosszú, és szokatlanul heves csókolózás. Ennyi és nem több. Mikor felvette a kabátját, búcsúzásként ismét rátapadt a férfi ajkára. Az megint átadta magát a csók varázsának. Az ajtón kilépve, Maríze egy házban lakót látott az udvaron, mire megrémült, csak azt nem tudta, hogy miért. Hirtelen visszafordult, és az egész olyan nevetségesen prózai lett. - Mi történt? – kérdezte John félig bosszúsan – ne csináld már! Azt fogadok, akit akarok. - Na, persze! Nem is rólad van szó – gondolta a megriadt nő. Egyértelmű, hogy csak magadra gondolsz – füstölgött, de nem szólt egy szót sem. Elindult a rozoga vaslépcsőn lefelé, ami nem akart véget érni. Mikor leért, véletlenül két lépcsőt lépett, és kis híján leesett. John hirtelen kapott utána, de szerencsére nem történt semmi baj. Jól is néztek volna ki, ha eltörik, vagy kificamodik a bokája. Egyiknek sem hiányzott. Mikor leértek, Maríze zsörtölődött. - Hogy az ördögbe lehet ilyen lépcsőn közlekedni biztonságosan? – kérdezte nem kis bosszúsággal, és arra gondolt, hogy ez figyelmeztetés számára. Sokat adott az ilyen apró jelzésekre, az105

tán figyelmen kívül hagyta őket. A végén mindig emlékezett rájuk. A sötét kapuban megálltak, és a nő ismét visszatartotta a férfit. - Kérlek, ne gyere ki. Nagyon szépen kérlek. A férfi megint ledermedt, de megállt kapun belül. Egy türelmetlen és forró ajkat érzett a száján, és ő sem volt tétlen. Bizonyára folytatni szerette volna, leginkább a nő lakásán. Az utcán nem is járkáltak, szinte kihalt volt. Maríze már majdnem bánta, hogy nem engedte magát elkísérni, de aztán arra gondolt, hogy úgy sem tudott volna tőle csókkal búcsúzni, és megnyugodott. Nem akarta, hogy a házba hazatérő bármelyik lakó is meglássa. Lakásáig dédelgette az est hangulatát, és az ágyban végiggondolta minden pillanatát. - Micsoda est volt! Micsoda csókos est! Micsoda forró, és hosszú, csókos est! Csodálatos érzés vele csókolózni – ismételgette, s alig bírt elaludni. Magán érezte a férfi testét, és két szorosan ölelő karját. Másnap és azután is ez az esemény foglalkoztatta. Hogy is lehetne egy ilyen varázslatot elfelejteni? De ő nem is akarta. Még később is ebből merítette az erőt, mikor már mind elfogyott. Ez az emlék nyújtott némi vigaszt, édesítette meg keserű napjait. Igazán nem bánta, hogy elgyengült, hogy mindez megtörtént vele.

Maríze többé nem ment a férfi lakására, viszont az egyik beszélgetés során meghívta őt a sajátjába, mint azután mindig egy estebédre. Közel laktak egymáshoz, és a férfi sohasem hezitált. John azért is vállalkozott rá szívesen, mert úgy érezte, hogy az elvarratlan szálak körbekacagják. 106

Nem. Neki ehhez a játékhoz nem volt türelme egész élete során. Ha eljutottak az ágyig, mindegy, hogy milyen öltözékbe bújt a nő, az pillanatok alatt lekerült róla. Vagy egyben, vagy részleteiben. De a lehető leggyorsabban lekerült. Nem szerette az üresjáratot, a felesleges köröket. Ha valaki felébresztette benne a vágyat, akkor nem volt mire várni, cselekedett. Talán éppen ennek a sietségnek lehetett az áldozata. Az biztos, hogy a nőkkel nem úgy alakult a kapcsolata, ahogy elképzelte. A későbbi elmeséléséből egyértelműen, és kétséget kizárólag kitűnt. Mert egy dolog valamit pozitíven beállítani, a minél kisebb presztízsveszteség okán, és egy dolog a durva valóság, aminek a következményei az egész további életre is kihathatnak. Az ilyen kemény tények egy idő után alapos meggondolásra kényszerítik az illetőt. Még akkor is óvatos, ha már semmi szükség rá. Az a bizonyos forró kása, nyomott hagy a falánk szájon. Azután már hidegen is megfújta… Most más volt a harci helyzet, más volt a felállás. Nem volt miért óvatoskodni, ezért tovább is bosszantotta a nő időbeosztása, adagolása. Neki nem volt türelme hetekig várni egy ágyjelenetre. Csakhogy nem akart tolakodni, és úgy nézett ki, hogy akaratlanul is a nő diktált. Legalábbis ő, így érzékelte. Aztán részben kíváncsivá tette a folytatás mikéntje. Továbbá a nő határozottsága, és „forgatókönyve”, ami megtorpanásra kényszerítette. Viszont nem akart több kudarcot, ami letarolta az önérzetét, a magabiztosságát. Az első −, akkor lakásán történt − találkozás befejezése, kissé mellbe vágta. Ő úgy tervezte magában, hogy rögtön a lényegre tér, és végül egy csókig sem jutottak el. Nem ehhez szokott. Még bárki felment hozzá, önként dobálta le a ruháit, kétséget sem hagyva, szándéka felől. És kimondottan bombázók jártak fel hozzá. Állítólag a mai elfoglalt nők örülnek, ha egy pasi lefekszik velük. 107

Gyorsan túl vannak rajta és kész. A nőnek nincs ideje kivárni az alkalmat, maga megy elébe. Sőt! John szerint a nő fizet egy numeráért. Ezért kimondottan ilyen igénnyel mennek fel a másik fél lakására mintegy szolgáltatásért. Sürgetik, nógatják a férfit, mint egy tenyészcsődört. Időre megy a szükséglet kielégítése. Maríze vagy nem ismerte a divatos szokásokat, vagy rengeteg ideje volt.

John mielőtt felment volna Marízéhez, kapott egy „utasítást”, hogy mit ne csináljon. - Kérlek, ne beszélj senkivel a lépcsőházban, ne kérdezősködj, gyorsan gyere fel. Jobb, ha nem látnak. A férfi majdnem beesett a bejárati ajtón, úgy rohant, hogy kimelegedett. - Nem látott meg senki – élcelődött. - Azt te csak hiszed. Ezer szeme van ennek a háznak. Na, mindegy. Fáradj beljebb – invitálta a megterített asztalhoz, de előtte behajtotta a magáét. Egy hosszú csókot váltottak az előtérben. A férfi kicsit széjjeltekintett a lakásban, aztán leült a kijelölt helyre. Maríze a derekához tett egy masszírozó párnát és megkérdezte, hogy jól esik-e neki. Ő mindenre rábólintott. Látszott rajta, hogy idegen neki a lakás, és nem tetszik az elrendezése. De szemével feltűnően keresett valamit. Inkább magának mondta, hogy „…nem lehet kiny…” Dehogynem! – gondolta a nő, de hallgatott – hát nem látod? Bizony nem látta meg, hogy a kanapé alja kihúzható, amin ketten kényelmesen elfértek volna. A nő meg direkt nem hívta fel rá a figyelmét. 108

Maríze kedveskedni akart a pirított szárnyas májjal, és a sajttal leöntött brokkolival, mert a férfi az étteremben is ezt választotta. Mint később kiderült, melléfogott vele, mert kellemetlen hatás váltott ki. Ezen az estén jegyezte meg először többek között, hogy: „azért oda kell ám, hogy figyelj az ételre, mert nem eszem meg akármit. Majd meg kell beszélnünk”… A nő nem reagált, csak rántott egyet a szemöldökén. De joggal gondolhatta azt, hogy máskor is elfogadja az ebéd, vagy vacsora meghívást. Hogy a kapcsolatuk tovább folytatódik, mert a férfinak már igényei voltak, amit ki is fejtett. Hogy nem zárult le, mint azt képzelték az első két találkozásuk után. Hja…ilyen intelem után… John még ivott egy pohárka borocskát, bár kifogásolta, hogy buborékos víz nem állt rendelkezésére. - Vörösbort vizezni? – hűlt el. Ám mint kiderült, ezt is félreértette. A férfi nem szénsavas vizet hiányolt, hanem oxigénest. El is magyarázta, hogy olyan üvegben hozzák forgalomba, mint a régi szódavizet. - Hát… furcsa szokásai vannak – gondolta, de megint csak hallgatott. Agyalt, hogy honnan szerezhetne neki oxigénes vizet, hogy a kedvében járjon. Maríze a csókos estén totálisan beleszeretett Johnba. Lévén monogám típus, el sem tudott volna képzelni a férfi után mással való közelebbi, neadjisten intim kapcsolatot. Johnnak valóban különleges szokásai voltak, s ezzel a szokásokkal a nő szemében még vonzóbbnak tűnt. Neki minden tetszett a férfiban. Többek között sokat adott arra, hogy mindenben a legjobbat és a különleges dolgokat vásárolja magának. Nagyon vigyázott arra, hogy mit eszik meg. Féltette az egészségét, és különböző preventív vizsgálatokat vállalt, nehogy meglepetés érje. Még a fájdalmas és kényelmetlen beavatkozást is elviselte, csak tisztában legyen az egészségi állapotával. Egészségmániásnak lehetett nevezni egy furcsa világban, ahol a kész élelmiszereké, ételféleségeké volt a főszerep. Így sokkal több feldolgozott készételt tudtak eladni, figyelmen kívül hagyva az adalékanyagokat, 109

tartósító szereket. Ezek a nem kívánt kiegészítők aztán lassan, de módszeresen elintézték a fogyasztókat. Hol ez a betegség, hol az a betegség ütötte fel a fejét amin, furcsa módon az emberek még álmélkodtak is. Ám mindezt nehezen lehetett megkerülni, mikor még a kenyér sem lisztből és kovászból készült. A látványpékségek elképesztő mennyiségű és fajta kenyérféleséget forgalmaztak. Hogy végül is mi volt benne, azt senki sem tudta. John is fogyasztotta a kész élelmiszert, csak válogatta. Hitte, hogy az a tökéletes, amire ráfogja. Kereste a magvas kenyeret, mert ezek a magok számára garanciának bizonyultak. Hja, nagy dolog a hit. Erőt ad. Azért Maríze meglepődve hallgatta, hogy milyen sokat törődik magával. Nagyon is emlékezett az első találkozásukra, mikor a kenyeres pultnál olyan sokáig válogatta a magvas termékeket. John a tisztán ivott bortól elálmosodott. - Na, téged sem lenne nehéz leitatni – jegyezte meg – feküdj le egy kicsit a heverőre, mert nagyon laposakat pislogsz. A férfi nem kérette magát, és végigdőlt a fekhelyen. Ezt az invitálást a későbbiekben is természetesnek vette, és leginkább önként heveredett le. Ilyenkor a nő mosolygott és biztatta. - Érezd magad otthon – mondta, de felesleges volt, mert John már nagyon is otthon érezte magát. Maríze a lábához ült, és simogatta, masszírozta. A férfi kényszeredetten nevetett, de hagyta. Jól esett neki. Egy kicsit beszélt, aztán pihengetett, majd megint beszélt, miközben alig tudta elnyomni az ásítását. - Nem szoktam inni, vagy csak ritkán, akkor elalszom – védekezett. - Ne zavartasd magad, hunyjál egyet. Csak úgy, mintha otthon lennél. A férfi megint kényszeredetten nevetgélt, de hagyta magát meggyőzni. Viszont nem számított ilyen közvetlen, barátságos fogadtatásra. Aztán úgy kilenc körül felugrott, hogy ideje mennie.

110

Ismét állandóan villogott, mert már felélénkült, elmúlt az álmossága. Aztán összeszedte a motyóját és a kijárat kilincsére tette a kezét. Majd visszafordult. - Itt mi van? – kérdezte ártatlanságot színlelve, miközben benyomott egy helyiség ajtaját. - Itt alszom – válaszolt természetes hangon Maríze, közben már alig várta, hogy a férfi kívülről legyen. Ő is elálmosodott, míg John álmát vigyázta. - Hoool? - Itt. Ebben a szobában. - De hoool? – adta továbbra is az értetlent, de Maríze úgy tűnt eltompult, mert nem gyanított semmit. Hiszen már elbúcsúztak. Fáradt, álmos volt, mert máskor ilyen tájt szokott lefeküdni. És ő nem is hunyt, mint John. John hirtelen lökte be a sötét szobába, ahol az ablakokon még a redőny sem volt leengedve. Maríze először azt hitte, hogy véletlenül botlott be, nem szándékosan. Hiszen már elmúlt kilenc óra. Utána gondolt rá, hogy hinni a templomban kell. A férfi türelmetlenül az ágyra döntötte, és egy rövid csók után vetkőzni kezdett. Hirtelen hajigálta le magáról a ruháit, és a nő automatikusan követte. Szinte nem is volt magánál. Rosszul tette, mert a lightes este után nem volt felkészülve a nagy jelenetre. Sem egészségileg, sem érzelmileg. Egyáltalán nem volt felkészülve. Ráadásul fel is volt fázva. John is gyengélkedett, de ő már az utolsó bogyókat szedte felfázás okán. Megint nem gondolkodott, de a szituáció nem engedte. Pedig észlelte, hogy ez a tempó túl gyors, és nem lehet jó vége. Tudta, érezte, hogy nagyon gyors a tempó. Hisz előtte még ásítoztak, és valóban elálmosodott.

111

Az estét iszonyú kudarcként élte meg. Micsoda végzetes lépés! Nem értette, hogy mi történt vele. John valósággal lerohanta, amitől lebénult. Lerohanta, ami ellen egész egyszerűen képtelen volt védekezni. Mondhatni azt, hogy akarata ellenére erőltette. Gyengéden, de mégis csak erőltette. Maríze kétségbeesett. Pedig hányszor, de hányszor képzelte el magának annyi visszafogott év után! Még szexis kombinétot is vásárolt, hogy abban csábítsa el a kiszemelt férfit. De a gyors numerákhoz szokott lepedőakrobata nem ért rá. Neki nem számított, hogy a másik benne van-e a játékban. A szexet ugyanúgy habzsolhatta, mint az ételt. Nagyon nagy hiba. Rettenetes hiba volt. Maríze joggal gondolhatta, hogy egy bizonyos kor után a férfi már vissza tudja magát fogni, és nem heveskedik. De nem. Nyilván a szerelemben is megszokta a gyors tempót. Legszívesebben sírt volna. Mit sírt? Üvöltött volna. - Istenem – gondolta magában – milyen ismeretei, elképzelései lehetnek neki a nők, és egyáltalán a szexuális szokásokról, elvárásairól? Nem értette az egészet, és szégyenkezett. Egy ideig mindketten csalódottan feküdtek egymás mellett. Aztán végigsimította a férfi Apollón testét. Próbálkozott, de eredménytelenül, amin csodálkozott. - Minek adott a teremtő ilyen karosszériát annak, aki nem tud vele bánni? – töprengett továbbra is. - Erős vagy – jegyezte meg bátortalanul, miután a lényeghez ért. A válasz egy igazoló hümmögés volt. A férfi később mintegy öngazolásként sok mindent hozott fel. Hideg ágy, a nő nem megfelelő reagálása, és egyéb objektív okok, ami viszont a másik szerint − többek között −, a kapkodás okozta sikertelenségnek volt betudható. Mindketten másképpen ítélték meg, és minden összeomlani látszott. A férfi céltudatos lévén, a célt rosszul vette be. Óriásit tévedett, mikor rájött, hogy a nő nem az a kategória, mint amit megszokott, vagy feltételezett. 112

Talán félreértelmezte Maríze jól érzékelhető forró szenvedélyét, amit a nő nem titkolt. Pedig az a szenvedély neki szólt. Csak Johnnak szólt, és nem elsősorban szexuális vágy volt. A nőnek a kettő együtt volt elképzelhető a férfival ellentétben. Maríze arra is rádöbbent, hogy ezt a magabiztos férfit csakis az ejakuláció izgatta. Mintha minél hamarabb túl akart volna rajta lenni. Rettenetes felismerés volt számára, és óriási csalódás. Úgy tűnt, hogy a teremtés koronája mindezt nem érezte át, s valóban egyestés kalandnak tekintette őt. Nyilván azt gondolhatta, hogy az ilyes heves vérmérsékletű nőnek semmiféle kedveskedés, semmi plusz nem szükséges a „csúcsra járatáshoz.” Úgy vélte, hogy annak érzései egyfolytában melegen tartottak. De a kudarc ellenére nem izgatta magát. Legalább is nem mutatta. Egy idő múlva se szó se beszéd hirtelen felugrott az ágyról, és mezítelen testtel kirohant a szobából. Abszolút nem érdekelte, hogy a folyosóról az ablakon át megláthatják. Mert minden olyan hirtelen történt, hogy idő sem volt besötétíteni. - Na, totál kész vagyok – gondolta Maríze –, ha eddig nem pletykáltak rólam, ezután fognak. Még ez is. Ő is kirohant a férfi után, aki már akkorra törülközőt hajkurászott. Mikor felöltöztek, John nagyon elfáradt a könyökléstől. Javasolta, hogy üljenek le, de a nő búcsúzott. Teljesen meg volt zavarodva és nem tudta mit tegyen csak azt, hogy egyedül szeretne lenni. Csalódottsága kimondhatatlan volt. Miután John elment, összekuporodott, és halkan sírdogált. John később egy másik alkalommal az asztal mellett ülve, a szerelmi előjátékot „félóra könyörgésnek” nevezte. Ezúttal úgy tűnt kihagyta. Nyilván nem szokott hozzá, mert Marízének fogalma sem volt, hogy miért így állt az egészhez.

Az idő tavaszodni látszott, és hirtelen köszöntött be a meleg. De csak egy pár napra. A nő korán ébredt és elindult. Élvezte a 113

szép reggelt, és meg akart feledkezni az ágyban történt kudarcról. Aztán, mint aki tényleg megfeledkezett a sikertelen kísérletről, egy kedves mobilüzenettel ébresztette Johnt. Azon a héten még üzengettek egymásnak, és John küldött neki egy színes képes üzenetet, virágokkal. Maríze rögtön versikét fabrikált hozzá, és visszaküldte, de nem kapott viszontjelzést. Ez megint fejbe vágta. Úgy érezte, hogy a férfi játszadozik vele. Ebbe kezdett belebetegedni. Ugyanúgy, mint társa távozása után. Ezután a betegség jele erőteljes fogyásban nyilvánult meg, és nem is sejtette, hogy már testileg nem is beteg csak lelkileg. Ez csapódott át pszichoszomatikus állapotba, ami utána valóságos testi betegséget produkált. Egyfolytában emésztette magát, ami rosszabb volt, mint előző magányos állapota. A lába is begyulladt, és nehezen ment. Járta a rendelőket, a vizsgálatok egymást érték, ahol semmit nem találtak. Ezért bizakodott, és meg sem fordult a fejében, hogy betegsége kétesélyessé vált. Hogy rövid időn belül eldől, megmarad-e vagy elviszi. Johnt még egymás után négy alkalommal hívta meg ebédre, ahol egyedül evett, mert ő már kemény diétába fogott. Egy közös ismerős javasolta az életvitelt, a tisztító kúrát, mert nem hitt a doktorokban, a módszereikben, hozzáállásukban, és a hagyományos radikális kezelésekben. Ez miatt összeütközésbe került az állandó orvosával, de keményen kitartott. John az egyik napon nem érkezett hozzá a megbeszélt időre, és méltatlankodott, hogy nem szereti, ha kicentizik a sajátját. Ő akkor szeretne jönni, mikor kedve tartja. Még ebéd előtt górcső alá vette a nőt, és olyasmit mantyogott, hogy nem tud vele mit beszélgetni. Maríze nem vitatkozott, bár teljesen elképedt az állításán. John műveltségét fitogtatta, és tesztelte a másikat. Az sem zavarta, hogy helyenként képtelenséget állított, amit a nő utólag igazolásképpen e-mailban küldött meg neki. Lehet, hogy a címzett nem is értette, hogy miért kapta, mert elfelejtette a vitát. Nagyon úgy nézett ki azon a napon, hogy kötekedett, hibát keresett a nőben. 114

Az étel ízlett, ami csak számára készült. A rántott csirkemell uborkasalátával gyorsan elfogyott, aminek láttán Maríze nagyokat nyelt. Ez ám az igazi próbatétel. Kibírni, míg a másik jó ízűen fal, és az övé csak a látvány. Ebéd után John elpilledt és ledőlt a kanapéra. Maríze a lábához kucorgott, majd ismét simogatni kezdte egészen a térdéig. De valószínű, hogy erogén zónát érinthetett, mert a férfi zavartan húzta fel. Aztán mesélésbe kezdett, hogy mindkettőjük figyelmét elterelje. Majd ismét elálmosodott, mert szokatlan volt számára a kényelem, a pihenés. Ő mindig ment, szaladt valahová, mert hajtotta a kíváncsiság. Mindenre kíváncsi volt. Minden apró dolgot megdeputált. Mindenütt ott volt, ahol valami történt. Minden érdekelte. Maríze folyamatosan figyelte mindkettőjük horoszkópját, aminek a jóslata leginkább bejött. Ki is másolta a férfi egy tökéletesen ráillő jellemzését, ami a következőképpen festett: „ Nyugtalanság, kíváncsiság, szertelenség, változatosságra törekvés. Az Ikrek az igazi örökmozgó, érdeklődő, mindenre kíváncsi. Imádja a társaságot, soha egyetlen buliból sem akar kimaradni, "minden lében kanál". Szeszélyes, minden percben új dologba kezd, így néha következetlennek tűnhet. Barátai jobb, ha megszokják, hogy egyik percben még búskomor, a másikban harsány jókedve támad, hiszen az ikrek kettős jegy. Egyszer borzas, lompos, máskor meg mintha skatulyából húzták volna ki. Az emberek hamar megkedvelik játékossága, pajkossága, szeleburdisága miatt, hiszen a viselkedése sosem bántó. S bár könnyen barátkozik, érzelmei általában nem tartósak. Különleges stílusa utánozhatatlan, magával ragadó. E jegyből kerül ki a legtöbb újságíró, kereskedő, üzletkötő, stewardess….” A következő ebéd húslevessel kezdődött, és a férfi „rendelte” a rántott húst. Ezúttal pulykamellet ebédelt. Maríze megint csak nyelt, aztán látta a hezitálását, így egy kis szeletet ő is megevett. Utána lelkiismeret furdalása keletkezett. Becsapta magát, és 115

kezdhette elölről a kúrát. De Johnért mindent megtett. Még evett is a tilalom alatt. A hét végén e-mailben kapott egy képeslapot sok színes virággal, és pillangókkal, ahogy röpködtek bibéről bibére. Maríze visszaküldte egy rögtön fabrikált kissé szomorkás verssel, és csak egy „köszönöm”-öt kapott. Ennyire telt a férfitől. Majd egy kosár orgona következett egy képeslap formájában. Ezen jobb oldalon a következő állt: U: J: Erre is írt egy pár romantikus sort, de a másik ezt is szó nélkül hagyta. Aztán valahányszor kapott valamit, mindig verssel viszonozta. A férfi nem küldött sok szöveget, csak üzenetet. Nyilván az udvarlás nem volt az erőssége. Vagy feleslegesnek tartotta. Johnt az sem izgatta, hogy nem minden férfi kap egy nőtől kapásból verseket. Így nem értékelte. Egyszer-kétszer skypén ismét beszélgettek és leveleztek. Ez a kapcsolat már olyanná vált, mint egy lavór langyos víz. Még alsógatya mosásra sem volt alkalmas. Csak Maríze lángolt és szenvedett. Majd az egyik nap a férfi kérdésére közölte, hogy nem bír cipőt húzni, annyira fáj a lába a három ambuláns műtét után. Talán nem is volt rá szükség, mert John végleg befejezettnek találta az egész ügyet, csak szórakozott vele. Fájdította a szívét. Minden visszájára fordult Maríze felerősödő betegsége miatt, ami már nem tűnt könnyen gyógyíthatónak. Ebbe lelkileg is még jobban belebetegedett, és duplán gyötrődött. Fogyása vészesnek tűnt, és először nem is értette sem ő, sem a körülötte lévők. Így John sem. Bár...valamire gyanakodott, csak nem arra, amit diagnosztizáltak. Találgatott, de egyelőre nem kapott egyértelmű választ. Egy rövid ideig nem hallatott magáról, amit Maríze alig bírt elviselni. Úgy gondolta, hogy bele kell törődnie, csak nem értette az egészet, mert továbbra is szentül hitte, hogy nem véletlenül találkoztak. Pedig a férfi már nem közeledett. Búcsúzáskor megölelte és két oldalról egy-egy puszit nyomott láthatóan fogyatkozó, de sima arcpárnájára. A nőt betegnek tekintette, és meg sem fordult a fejében, hogy meg is gyógyulhat, ha mindketten akarják. És 116

mint beteget, hibás árunak is tartotta. Pedig ő is volt beteg és meggyógyult. A nőnek elvileg már nem adta meg ezt az esélyt. Állandóan panaszkodott. - Fáradt vagyok – gügyögte egy alkalommal a nő lakásán, mert szívesebben és hamarabb nála termett, mint írogatott. - Mert hajtod a nőket – szaladt ki Maríze száján. - Ééééén? Miket beszélsz – nevetgélt zavartan, aztán másra terelte a szót. Húsvét előtt a barátoktól jöttek az e-mailek, többek között egy pps, nagyon régi zenével. (Nashville Teens – This Little Bird). Mikor meghallgatta, azt hitte tövestől csavarták ki a szívét. Legalább is, mint egy vizes rongyot. Már csak ez hiányzott reménytelen szerelmes érzéséhez. Újra és újra elindította, mert belehabarodott a zeneszámba, és alig bírt magával. Szinte biztatást, jókedvet, szárnyakat kapott a zenétől. Aztán meglátta a facebookon, és a sok emlékező hozzászólást is. Minden lájkoló elájult tőle. Úgy látszik reneszánsz korát élte, bár úgy hangzott, mint egy friss szerzemény. Szerelmes bánatában táncolni kezdett. Bemozgatta megmacskásodott tagjait, és örömmel észlelte, hogy milyen hajlékony ahhoz képest, hogy régen járta már. Most újra őrülten fellángolt szívében a szerelem, a remény, és ez a zene nagyon is illett a hangulatához. Egy hétig minden nap, délelőtt délután többször is elindította a számot, és lejtette rá a táncát. Maga mellé képzelte Johnt, csak kézzel foghatóan nem érezte. Aztán húsvét előtt kapott tőle két üzenetet. Az egyik egy szimpla üdvözlet volt, a másik már egy versike. Biztosan Johnnak is valaki küldte, és ő „nem sajnálta” Marízének továbbítani. „Egy kis nyuszi megérkezett, rólad el nem feledkezett. Hozott neked üzenetet, boldog húsvéti ünnepeket. Sok szeretettel: John”

117

Hát nem sok érzéke lehetett a levélíráshoz sem, és egyáltalán a széptevéshez. Vagy szándékosan fogta magát vissza. A fiókjába kapott egy versikét, és puff elküldte. Na, de ez is több volt, mint a semmi! Sőt! Annyi kihagyott nap után ez az üzenet neki többet jelentett, mint egy szerelmes levél. Majd a skypén üzent. Marízének nagyot dobbant a szíve. Annál is inkább, mert John megkérdezte, hogy mikor van otthon, hogy meglocsolja. Madarat lehetett volna fogatni vele, és mindjárt meghívta ebédre. Természetesen megint késve érkezett, viszont nagyon vidáman. Ragyogott és érezni lehetett, hogy valami nagy boldogság érte. Próbálta a nőt meglocsolni, ami ellen ő tiltakozott, mert hirtelen megfordult vele a szoba a pacsuli illattól. - Mi ez? Hol vetted? - A Tescóba. Nem jó? Nem akartam drágát venni. - Hát sikerült… - De miért nem jó? - Te nem érzed? - Nekem mindegy. Jó ez – rántott egyet a vállán − rendben, akkor a levegőbe fújom − és úgy is tett – csak nem fogok drága kölnit venni erre az egy alkalomra! – méltatlankodott. Maríze kinyitotta az ajtót, hogy némileg kiszellőzzön az irritáló szag. Johnnak tovább nem volt téma az olcsó büdös kölni. Ő spórolt, és csak a látszatot akarta megőrizni. Azt meg szappanos vízzel is megtehette volna. Miután eleget tett a hagyományoknak, ami már csak faluhelyen dívott, leült a szokott székre az asztal mellé, és a háta mögött a masszírozó párna dolgozta a derekát. Aztán Maríze elindította a zenét, és mintha egyedül lett volna, magáról megfeledkezve táncolni kezdett. Csípőjét ide-oda, körbe ringatta, riszálta, szinte egy adta erotikus táncot lejtett. Hol az egyik vállát tolta előre, hol a másikat. A csípőjével ugyanígy játszott. Vonaglott, mint egy kéjtáncos, miközben a férfi szemét kereste. John szinte szégyellősen bámulta, és ahogy a nő a csípőjével előre-hátra mozdulatokat tett, nem bírta tovább, felugrott. 118

A masszírozó párna drótja azonban nem engedett, és visszarántotta az ülőhelyére, majd asztalról, székről, mindent lesodort a földre. Türelmetlenül lökött egyet az ülőkén, és alig bírt kiszabadulni a szék és az asztal fogságából. A combját is beverte a kávába mire megszabadult, és addigra vége is lett a zenének. Hát...faramuci helyzetbe került. Csak állt félszegen, mint egy kamasz, és nem tudta, hogy mit tegyen. Teljességgel képtelen volt rá, hogy újra elindítsa a zenét, ha már sikerült kirántania magát kényelmi fogságából és táncolni akart. Maríze várta a kezdeményezést, és ő is lebénult egy pillanatra az ügyetlenkedéstől. Meg aztán nem is gondolt rá, hogy John táncolni szeretett volna. Meg sem fordult a fejében, hogy be akar szállni a játékba. Ezt a játékot ő találta ki a férfi számára, hogy egy kicsit elbűvölje. A zene elhallgatott, és ők szótlanul, esetlenül álltak egymással szemben. Végül a nő préselt ki a foga között egy mondatot. De, hogy ő is milyen ostoba kérdést szegezett neki! - Miért ugrottál fel? Talán táncolni akartál? - Igeeen… - Szeretsz táncolni? - Igeeen… csak ez a masszír… minek ez? – nézett oda boszszúsan arra, ami megakadályozta, hogy hirtelen felálljon. Kifejezetten mérges lett a masszírpárnára, míg előtte minden alkalommal szívesen vette. Jól esett a derekának. Most látszott az arcán, hogy haragudott rá. Hát…ez a tánc sem sikerült, mint akkor este a szex. Maríze utólag tenyerével ütötte a fejét, mert nem értette most sem, hogy találkozhatott két ilyen béna ember, aki nem tudta, hogyan kell viselkedni konfliktusos helyzetben. Ráadásul nem is igazán volt konfliktus, csak egy parányi malőr, amit helyre lehetett volna hozni. Hiszen a táncos kedv nem olyan, mint a férfi gerjedelem, ami ha elmúlik, bizonyos kor után nehezen hozható azonnal vissza. - Totál égés – gondolta szégyenkezve – itt volt az alkalom, hogy hozzábújjak, hogy érezzem a testét, hogy lássam, hogyan mozog. Hogy megfogjam a kezét, hogy oda simuljak a mellére. 119

Hogy ő is mindkét karjával átöleljen, magához húzzon. Most én mire vártam? Nekem kellett volna újra indítanom a zenét – kesergett egyre-másra. John aztán magához tért a kábulatából, és arról beszélt, hogy imád táncolni, és soha nem hagyta ki a lehetőséget. Aztán a lakáskörülményeire panaszkodott. Maríze ezt sem tudta róla. Hiszen ebben a korban már olyan nehéz a férfiakat táncba rángatni! Legfeljebb ha már nyomás volt bennük. De John nem ivott. A kellemetlen szituáció után aztán hozzáfogott az ebédhez, és közben azt hajtogatta, hogy nem kellett volna semmit készíteni, mert nem éhes, miközben mindent eltakarított, amit a nő elébe tálalt. - Mi lenne, ha éhes is lennél? – kérdezte magában, de nem szólt egy szót sem. Elég volt a pacsuli szagú kölni kritika. Azt viszont bizton tudta, hogy ha egy férfi ebédre megy és nem éhes, akkor szerelmes. Összeszorult a szíve. John ebéd után szétnézett a lakásban, és már nem először, mindent alaposan megdeputált. A kihúzható kanapé fogóját továbbra sem találta, amit többször szóvá tett. - Unom már a lakásom is. Meg kellene csinálni a galériát, de nem tudok hol aludni – szédelgett a kisszoba felé, ahová benézett. - Ide sem tudok ágyat betenni. - Hova? – kérdezte Maríze meglepetten. - Hát ide! – mutatott be a helyiségbe a világ legtermészetesebb hangján. A nőnek melege lett. Pontosan nem tudta, hogy akar-e egy bérlő társat, ha ideiglenesen is. Azért mérlegelte a dolgokat. - Hát…ide azért befér egy matrac – nézett rá bizonytalanul, és magában rendezgette a bent lévő bútorokat. Bár érezte, hogy Johnnak van egy másik nője, azért beengedte volna. Kétségbeesetten hezitált, amikor a férfi telefonja váratlanul megszólalt. Miután befejezte a rövid beszélgetést − látható örömmel közölte vele −, hogy hirtelen vidékre kell mennie. 120

Maríze sok mindent elhitt, de erre esküdni mert volna, hogy „kamu” telefonhívás volt. Nagyon megalázónak tűnt, és ócska kis trükknek. Hisz előző napon úgy beszélték, hogy a nála tölti a délutánt. John ajánlotta fel, aminek a nő természetesen örült. Ám megint tévedett, ami a kamu hívást illette. De ha John el akart menni, akkor elmehetett. Soha egyetlen szóval nem tartotta vissza, egyetlenegy alkalommal sem. Cselre semmi szüksége nem volt. Ráadásul éppen akkor latolgatta, hogy Marízénél aludna, ha nekifog lakása rendbetételének. Ezt a napot megint nem mondhatta magáénak. Érthetetlen módon valahogy nem kerültek összhangba. A megragadható alkalom mindig elszállt, mint egy pára. Azon a feledhetetlen csókolózós estén kívül, az istennek sem tudott hozzá édes közel kerülni. Maríze tisztában volt vele, hogy a férfi minden betegséget egy isten csapásának tartott, és hogy önkéntelenül is csak az egészséges embereket értékelte. Túlságosan is sokat foglalkozott vele. A beteg ember számára megkérdőjelezhetetlenül olyan volt, mint az osztályos áru. Bár tudatosan nem attól félt, hogy bármit is elkap, vagy ráragad. Tisztában volt vele, hogy a nő betegsége pszichésen eredendő, a hosszú társas kapcsolatból magára maradt sokk okán. Talán tudat alatt és önkéntelenül is irritálta, nem hagyta nyugodni. Mert John is utána nézett ennek a betegségnek, de anynyira nehéz elhinni a lelki eredetét olyan világszemléletű társadalomban, ahol radikálisan próbálják meg kezelni a tünetet. Figyelmen kívül hagyva a kiváltó okot, amit sokkal egyszerűbb és kíméletesebb lett volna gyógyítani. Régi fekélye ez a csőlátó orvostársadalomnak, és nem sok doktor mer szembemenni a hivatalos irányzattal. Főleg, ha az orvosi kamara, vezetése, a hagyományos orvoslás mellett tette le a voksát. Persze e mögött is politikai érdekek húzódnak meg. Mi lenne az örök életre beállított, ámde elavult műszerekkel, a kiképzett gyógyítókkal, akiknek azóta is ugyanazt tanítják. Szúrni, vágni, csonkolni. Mi lenne a jó előre betervezett gyógyszergyártással, ami ellen már egyre több orvos tiltakozik, vállalva még a börtönt is. 121

Persze azon lelkiismeretes orvosoknak örvendetesen szaporodik a száma, akik hivatásuknak tekintik a gyógyítást, és nem képzelik magukat Istennek, mindenhatónak, mint azt a híres a jogász könyvében meg merte írni. Aki „Mik vagytok ti, istenek?” című kötetével is óriási port kavart fel, és magának kellett magát védenie. De a jelenleg hagyományosan képzett és gyógyító orvosok többségének is kellemesebb egy tál langyos vízben mozdulatlanul ücsörögni, mint fejest ugrani egy frissítő, gondolatébresztő hideg vizes medencébe. Még azt sem lehet mondani, hogy a maradi nézet a kapitalizmus terméke. Viszont a kapitalizmus térhódításával jelenhettek meg a kimondottan humánus szemléletű és gyógyítani akaró orvosok. Ha más nem, hát természetgyógyász formájában. Ilyen gyógyítási szemlélet mellett, mint amit kapott a társadalom nagy része, nem csoda, ha a tömegnek sem változott a nézőpontja. Ezért John is állandóan kapacitálta Marízét, hogy menjen orvoshoz és vesse alá magát a hagyományos kezelésnek. Ő természetesen nem mutatott rá hajlandóságot. Maríze szomorúan álldogált, míg amaz összeszedte a motyóját. A férfi ránézett, és pajkosan körbepuszilgatta a száját. Majd a közepére is nyomott egyet finoman, aminek hatására megtelt a szeme könnyel. Még az ablakon át látta, ahogy John a folyosón jókedvűen távozott. Aztán magába roskadt, és hevesen zokogott. Ez a csiki-csuki játék nagyon megviselte. Elég volt már maga a betegség és annak állandó tudata, amiből nem látta a kiutat, és nem volt segítség, nem volt biztatás. Nem volt senki, akit maga mellett érezhetett volna. Akiben akkora empátia lakozik, hogy tartja benne a lelket, néha, és rendszeresen megöleli. És ezért az ölelésért nem vár semmit, hiszen ismert a közmondás, hogy „…ma te, holnap én…” mert senki nincs kibiztosítva. John csak akkor jelentkezett, ha a lelkiismerete bökdöste, vagy megérezte a nő mérhetetlen szenvedését. Mert érdekes módon megérezte, és minden esetben. Ő maga úgy vélte, hogy a rendszeres orvosi vizsgálattal totál kivédte magát, és vele ilyen 122

nem történhet meg. Ez a szemlélet egy elbizakodott ember imázsát engedte láttatni, ami már magában is egy kihívásnak tűnt. Mert ha valaki nem veszi magán észre a változást például helytelen táplálkozás, életvitel folytán, akkor annak annyi. Az orvosi vizsgálat csak megállapítja a diagnózist. Kérdés, hogy utána milyen medicinát választ. A hagyományost, vagy az alternatívot, ez utóbbival megszüntetve a kiváltó okot. Az embereknek maguknak kell tudniuk, hogy milyen problémájuk van. Hiszen mindenki tisztában van azzal, amit helytelenül cselekedett, az egészsége rovására ment. Maríze például azonnal észlelte, ha ötöt fel-, vagy lement a vérnyomása. Sokan nem érzik, vagy nem tanultak meg rá figyelni. Éjfél előtt két-három órával hamarabb feküdt le, mert ez az alvási időszak többet jelentett, mintha reggel tovább alszik. De előfordult, hogy az ember valami stresszhelyzet okán az evésbe fojtja idegességét. Ilyenkor máris árt az emésztésének, a szervezetnek. Johnnak is olyan étkezési szokásai voltak, ami előre vetített egy nagyon is jól látható bajt. Többek között a kapkodó evés, aminek következtében az étek szinte rágás nélkül került a gyomorba. Holott tudvalévő, hogy minden falatot ajánlatos aprólékosan megrágni, hogy nyállal és a benne lévő enzimekkel alaposan összekeveredjen, ezzel a gyomor munkáját megkönnyítve. Mert a gyomor problémáiból alakulnak ki a különböző betegségek, úgymint fekélyek, reflux stb. Enni meg kell. És ha az ember nem tud táplálkozni, akkor még több bajt idéz elő. Nem beszélve a fűszerek használatáról, amit minden gyomor másképpen fogad. A szénhidráttal teli étkeket már meg sem említve. Aztán a rágófogak hiánya is egy óriási baj. Sokan ezzel sem törődnek. Egy bizonyos koron túl az orvosok azzal nyugtatják betegeiket, hogy a glükóz határeseti eredménye a korral jár. Ez bizony nem igaz, ha minden szerv rendben működik. A kisebb eltéréseket érthetetlen módon figyelmen kívül hagyják, holott ez az első figyelmeztető jel. Aztán az alvás rendje, rendszertelensége is felboríthatja a szervezetet, annak működését. Azt mondják, mindenki maga viszi a bő123

rét a vásárra. Bizonyára. Csak a sokak által el nem ismert körülmény nagyban befolyásolja az életminőséget. Maríze a megismerkedésük óta sokszor elhatározta, hogy erős lesz, és nem gondol többé Johnra. Hiszen annyit ártott neki. Szédült, magas lett a máskor alacsony vérnyomása, cukra. Hányingere volt, és étvágytalan. Érezte, hogy ezt a macska-egér játékot nem sokáig bírja. Hogy a férfi állandóan visszatér, és ő nem tud ellenállni, mert olyan szerelmes volt bele, mint egy kamasz. Szó nélkül – egyetlen kérésre – mindenét odaadta volna Johnnak. Mindenét! De csak neki. Teljességgel kiszolgálta volna. Mindent képes lett volna érte megtenni. Még a vagyonkáját is ráhagyta volna. John többször panaszkodott, hogy kézzel mossa a fehérneműit, mire Maríze tett egy könnyelmű ajánlatot. - Majd én kimosom neked, amikor nem érsz rá. - Hogyne! – volt a gyors tiltakozás, bár hosszan méricskélte Marízét és a helyzetet. Nem tudta eldönteni, hogy milyen minőségében mosná ki az alsóneműit. Hát… ez csak neki okozott gondot. Minden más férfi kapva kapott volna rajta. Bár ez azt is bizonyította, hogy „kis szennyes titkaival” nem akarta, vagy merte a nőt terhelni. Ő is megbánta az ajánlatát, nehogy a férfi a mosónőjének tartsa, mert abba egyenesen belehal. Ő csak, mint társnak segített volna néha. Ezért is szégyellte egy kissé hirtelenkedését. Az újabb kudarc után megint üres napok következtek. John nem kereste. Kereste viszont Ted. Éppen akkor, mikor Maríze a padlón volt, és minden áldott napon elkapta egy sírógörcs. Ezek a napok kétségbeejtőek voltak számára. Állandóan dagadt és piros szemmel sehová nem akart menni. Röstellte gyengeségét, amit magának sem tudott továbbra sem megmagyarázni. Először ennek a férfinak sem akart válaszolni, de Ted olyan megnyerő tudott lenni, hogy képtelen volt őt elutasítani ebben a letargikus állapotában. Ted udvarolt, amire John nem volt képes. Állandóan küldött valami kedves üzenetet, de Maríze nem, vagy csak hangulatjellel viszonozta. Aztán csak belemerültek a „cse124

telésbe”, mert úgy érezte, hogy valakivel kommunikálnia kell. Még akkor is, ha az értelmetlennek tűnt. De egy kicsit mindig jobb hangulatra derítette. - Szia, Jobban vagy? - Híztál? - Szia. Nem tudok neked mondani semmit, mert komoly a baj. Vallott, mert valamivel meg kellett indokolni, hogy miért nem akar vele találkozni. - Mi a baj? - Sajnos egyre csak fogyok. El sem hiszem, hogy februárban még ragyogtam. - Nem merem leírni. - Nem is akarom. - Mond! - Nem megy. Ma 50 e ft-ot költöttem, étrend kiegészítőre, hátha megúszom a műtétet. - Ez van. Sajnos. - Segíteni tudok? - Valamit? - Nagyon kedves vagy, de nem hiszem. Igaz, hogy a leveleid mindig feldobnak, de te sem áldozhatod fel magad. - Mit tudnék ....tenni... - Aludjak Veled ......néha? - Lehet, használna................. - Én mindig tudtam, hogy neked is nagy lelked van. Megéreztem. De nekem kell kivergődnöm belőle. Sok jókedv kellene és nevetés. Ez is használna. De ne törődj velem, mert mindig felbosszantottalak. Nem tudok veled aludni, mert aludni sem tudok. Nekem kell megoldani így vagy úgy – próbálta figyelmen kívül hagyni a sikamlós témát. - És......ha .... - Meg kellene próbálni.... - Közben nevethetnél............. - Is. - Velem lehet ébren is lenni............... 125

- Igen. Biztosan így van. De olyan sovány vagyok, hogy ki van az oldalbordám. Szerintem egyfolytában Te nevetnél, ha meglátnál. Röntgennél nem bírok felfeküdni az ágyra. De azért meg kell próbálnom aludni is, és melletted nem lehetne. Tudod? Mert azért azt is sejtem, hogy miként menne az egész. Véletlenül…ugye? Mert nem vagy te olyan jótékony lélek, hogy beérd kajával és piával. Na, meg beszélgetéssel. Mégis csak férfi volnál – ment bele látszólag a játékba. Most belekezdtem egy új könyvbe. Hátha elterelem a figyelmem. Csak nem találok valamit. Ne mozdulj sehova. Heuréka! Megtaláltam. Te kellettél hozzá. - Még ............? - Maradjak..... - Vagy ....menjek.....? - Mármint hová? - Ne ijedj meg. Csak egy történetet írok le név nélkül természetesen. Persze a jogot fenntartom, hogy amim van, felhasználjam. - Érzem csak..... - Jól esnék ....Neked! - Lehet. Minden esetre jó lenne, ha jó lenne…. ennyi – csak tudnád, hogy másba vagyok halálosan szerelmes, de te vagy, aki vigasztal – gondolta, de nem írta le. Dehogy árulta volna el bárkinek is! - Lehet még a véred is felpezsdülne.... - És utána tudnál aludni........ - Még az is lehet. Majd rád gondolok. - A fáradtságtól................ - Élőben azért....kicsit jobb............... - Jaj, istenem. Fáradtnak érzem magam így is. Totál fáradnak. Ez a gyengeség jele. Mi örömed lenne benne? - Feltöltődnél................. - Szerinted. Legfeljebb beszédülnék valahová. - Alólam ...nem esnél ki...................... - Szép kilátások. 126

- Szerintem.... - Nem olyan...rossz.... - Vagy Te lennél ....felül?.... - Akkor fognálak....... - Hogy jó legyen.... - Ecseteld még. Hátha neked jobb lesz – bosszankodott már kissé, de nem akarta Tedet megbántani. Örült, hogy valakivel „társaloghatott”. - Szeretnéd??????? - Engem szórakoztat. És téged? Javít valamit a rossz kedélyállapodon? Hogy van a kezed? Mindig aggódom érte. - Ne aggódj ...én ápolom...nem az orvos.......... - Na, én is ezt teszem. Nem bízom magam az orvosokra. - Tündér vagy. Még mindig imádlak. Innen… a komputer mellől… - Éssssssssssss - Kívánsz is? - Hát persze.! Csak téged. (Nem!!) - Akkor? - Akarod, hogy lefeküdjek ...Veled? Naaaaaaaaaaaaaaaaaaa - Nem! Mondtam, hogy nem vagyok alkalmas a szerelemre. (Veled!!!) - Légyszi...... - Léggyszi------- Szépen tudsz kérni, de nem megy. (Még az kellene!) - Hm.......... - OK - Na, végre, hogy megnyugodtál. - Szólj ,ha..... - Feltétlenül. Csak neked szólok – élcelődött folyamatosan. - Ja. Kérlek, tedd vissza a fotód. A későbbi is jó, csak lássalak – terelte el a figyelmét, mert neki aztán olyan mindegy volt, hogy ki milyen fotót rakott fel az oldalára. - OK 127

- Köszönöm, hogy visszatetted. Így képzeltem. Kedves vagy. - Igenis! - Hogy érzed Magad? - Össze kellett volna izzadnunk..................... - Jót tett volna.............. - Hát, megint kezded! - Nagyon jó nézni Téged. - Köszönöm érdeklődésed, vergődöm a katyvasz tea elkészítésével. - Gyógyulj !!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! - Nagyon igyekszem. Köszönöm, hogy biztatsz. (Csak tudnád, hogy ebből valószínűleg nincs kiút! És más is mondta, akitől vártam.) - Ha segíthetek...bármit ...szólj…amit tudok....szívesen..... - Ó istenem! Ez több, mint amit elképzeltem. Csodálatos vagy, de köszönöm – érzékenyült el. (Mástól vártam, de ez is valami.) - Örülök neki, hogy szép napod van. Úgy látom te is otthon kotlasz. Te nem szoktál menni sehova? - De... ha muszáj....... - Ott kotlanék ....jobb lenne? - A napocskát neked küldtem.... - Szóval, csak ha muszáj, akkor mész bárhova is. Gondoltam. Köszönöm a napocskát. Kedves vagy. - Mehetek....? - Nem. Nem jöhetsz. Nyugaton a helyzet változatlan. Különben sem jönnél.(hála az égnek) - Deeeee..... - Lehet....hogy mennék.... - Lehet. De csak feltételes módban. - De...ha kívánsz.....lehet… - Tudom...de nem mondtam, hogy kívánlak! - Nem. - Jó. Majd szólok. Te szájhős. De azért tényleg kedves vagy. - Jól van........ : 128

- És ha jól esnék ??? - Meglátnál ruha nélkül..... - Lehet, megkívánnál....... - Minden nap megkérdezed. Ilyen nyamvadtan gondoltad? Legfeljebb téged kívánnálak látni ruhában. Másra ne számíts. Jaj. Inkább ne gyere. Most ne. Gondolom neked is Apollon tested van. - Neeeeeeeeeeeemmmmm.... - Pocakos…vénember vagyok…pici… - Neeeem? Hogy te hogy tudsz szabadkozni. Milyen szerény vagy! És hazudós. - Kukival..... - Na, a témánál vagyunk megint. Meg akarsz nevettetni. Ugye? Olyan éhes vagyok, és nem ehetek amit akarok, az ördög vigye el. - És miről beszélsz itt nekem! - Hm... - Azt reméltem .....rám vagy éhes..... - Persze. És inkább ilyeneket beszéljünk, mint valami marhaságot. Ugye? - Miért nem hajtod a csajokat? Neked lehet. A kezed is szépen javul. Otthonülős vagy? - Igen........ - Ó te szegény. Hát unalmas lehet az életed. - Bár igazából egy jó szerelmeskedés már rám férne... - Igen... - Jól esne..... - Nekem.... - Akkor hajrá! Kapj ki egy csajt. De ne egy gebét. Szép gömbölyűt. (Nekem nem esne jól veled, ha tudni akarod, és senki mással, csakis Vele!) - Hm.... - A kövért nem bírom..... - Megemelni..... - Sem. 129

- Ajaj! Pedig mind elhízik. Hacsak a pasija kedvéért nem fogyózik. - Pici füttyivel....pedig... - Na, ez már pornó… - És miért akarod te emelgetni? Nem vagy te súlyemelő. - Nem lehet............. - Azt hittem a karoddal emelgeted. - De jó szex nem csak annyi, hogy ....hanyatt fekszik...és beteszem.... - Azt hiszem.... - Már nem is emlékszel? És mit emelgetsz rajta? (Ezt kellett volna másnak hallani!) - És ha rám fekszik? - Hát akkor neked annyi. De lelököd, és kész. - A popsiját..... - Emlékszel mikor Te vagy felül....? - Segíteni kell....... - Hát már nem nagyon. Régen volt. - Akkor .....megyek ....megmutatom.... - Jó lesz......... - Élveznéd...biztosan..... - Hát persze. De inkább csak te. - Nem hagynám.....hogy neked is ne legyen jó.....Bár szívesen élvezném....nék.. - Beszéljünk már másról is! Sajnálom, hogy kikapcsoltam, így megszakadt a fájlátvitel. Mit küldtél? Na, majd megpróbálod legközelebb. Nem láttad, hogy nem vagyok bent? Nem mutatta, hogy mikor voltam elérhető? Te kis műszaki zseni, te hogy csinálod, hogy nem mutatja, mikor bent vagy? Nem a megszokott jeleket használod. Ne mosolyogj. Inkább írd le. Mindenesetre nagy bűvész vagy. Értesz a komputerhez, azt már régen látom. Mit küldtél png-be? Furdal a kíváncsiság, csak nehogy ráfázzam. Ez nem szép tőled. Mit küldtél? Most küldjed. - Bogaras..... - Kávé. 130

- Átment? - Természetesen. Jót nevettem. Köszönöm. Hát ilyen macsod van! A kávé egészségedre. Én nem fogyasztok. Kedves ez a kis macska a kávét kínálgatva. Jaaaaaaa. Jó reggelt. Vagy már régen felkeltél? Na, ez a beszéd. A többi csak nyafogás. - Szoba.... - Szegény kis kandúr. Neki is tele van… - Igen.......4,30 kor keltem....... - Nem is értem miért nem alszol éjjel? Bár... ha jól meggondoljuk, az már reggel. Engem is mindig ekkor költenek a rigók. Fel is kelek. Egyfolytában. Köszi a macsokat. Jól nézel ki a fotón! - Melyik részem....? - Úgy összesenben. Mivel még nem láttalak élőben. - Még nem láttad.... - Ha rajtam múlik nem is fogom! Nem. De a fotón nagyon vékonyka vagy. Összeszedted már magad? - Perszeeeeeeeeee. Teljesen egyben vagyok....... - Helyes. - Megnézed? - Majd igen. Mit? Jaj anyám! - Mi a baj? - Semmi. Mi lenne? Azon kívül, ami van. De élvezem a levelezést. Szórakoztató vagy. - Nem a levelezést kellene élvezni.. - Van benne valami. Annyit beszélsz róla, hogy lassan már elhiszem. (Csak nem veled!) - Nem.... - Majd lesz benne.... - Bízzunk benne..... - Ma ? - Hurrrrrrrrrrrrráááááááááá 131

- Szerintem menj ki pisilni. - Utána induljak...? - Ne kapkodjuk el. Bár, nem tudom, hova akarsz indulni, mikor egész nap ki sem mozdulsz. - Hozzád - Komoly? - Pisiltem.... - Azt hittem rágyújtottál. És mi a helyzet? - Elővettem..... - A bringám... - Azt hittem a kisbicskád. Akkor kellemes kirándulást. Tekerjél. - Pumpálni kell... - Na! Mi az akadálya? - Mond a címed .. - Előbb te mondjad a tied. - Jössz? - Hát persze. Indulok. - Hanta....... - Hétfőn a rendelőbe. - Én is laktam régen a kertvárosban. Mi az, hogy hanta? Na, mi a címed? - Hajléktalan vagyok....híd lá...... - Ne félj, nem veszem el a hajlékod. - Látom neked is a szád jár csak. - Na, megyek teregetni. - Szia - Szia. Szép napot neked. - Még mindig nem tudom, hol laksz. Csak kb. - Ha velem alszol megmutatom.... - Ja. De oda is kell érnem. De hova is? Titok? Félsz, hogy elmegyek. Ugye? - Megyek érted...... - Jó. Mikor érsz ide? - A cím.....??? 132

- Elfelejtetted? - Nem mondtad…soha..... - Nekem... - Mit? - A címed...... - Te mondtad? Én említettem, hogy a bevásárló csarnokhoz 10 percre lakom. Nem emlékszel? - De igen.... de az nagy kör… - Én pedig nem messze a ligettől......... - Tudod... "A fontolgatással gyakran elmúlik az alkalom." P.S. - Óvatos vagy. De akkor, ha az magánház, csak a hosszú fasor, vagy a híd lábánál lehet. Majd egy helyzet meghatározót állítok be. Én meg az élelmiszer… háta mögött lakom. Kerülgetjük, mint macska a forró kását. - Mi az a P.S.? Azért a gondolataid nem mind találom el. Ki idézte? Publilius Syrus? - Az. Honnan tudod? - Hm… - Mi van a kásával? - Tudom, hogy idézet. A forró kását kerülgetjük. Továbbra is... - Neeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeemmmm. - Mit nem? - Megkóstolnám......a forró kását… - Megégetné a szádat. Épp most ittam meg a katyvasz teámat. Már éhes vagyok, de egy órán át nem lehet enni. - És szex ? - Azt lehet? - Majd megkérdezem az orvosomat. - Most! - Most nem tudom. De mi a gondod neked, mikor annyi nőt kapsz minden ujjadra, hogy meg is unod őket. - Nem vicces...... - Ne sírj. Nem érdemes. Mi nem vicces??? 133

- Nem kivánsz........ - Nem de ha igen, akkor mi a harci helyzet? - Az jó ... - Akkor...... - Neked is jó… - Megbolondítasz. Tényleg nem tudok fogalmazni... - Mert.......KIVÁNSZ! - Kellemes kikapcsolódást. Én ütöm verem a klaviatúrát. - A pasik.... - Na, szia... - Szia. - Bezzeg..... - Bezzeg bezzeg… - Kimostál? Vagy mit mostál megint? - Nyírtam..... - Szegénykém. Akkor kidolgoztad magad. Gondolok rád. Tényleg meg kellene nősülnöd. - Jó vicc.... - Ez nem vicc! Előbb utóbb rákényszerülsz. Vagy élettársi kapcsolatra. Minden férfi rákényszerül… - Miért ... - A gatyám ...kimosom , főzök... - A szexhez nem kell ...élettárs...... - Ha ....kivánom… - Mert tele lesz a hócipője a sok házimunkával. Nagyon ügyes vagy!!! Hát ki kell a szexhez? Mondjuk, ha minden nap akarod.... - Megkérlek Téged ... - De ahhoz nem kell összeköltözni... - Már megijedtem. Ne kérjél meg köszönöm, de én sem adom fel az önállóságom. Tudom, hogy te sem. A világ minden kincséért sem. Elegem volt.... - Miért ne kérjelek…? Hátha neked is jóóóóóóóóóóó… - Jó. Kérjél. - Na, ugye.... 134

- Hát persze… - Ma ? - Vezetékneved? - Betzel.. - És a kertvárosban laktál mindig? - Hm.............. - Nem árulod el? - Nem…nagyvárosban. Milánóban, Bolognában, Oslo mellett és Nové.... tudod. - Akkor apukád lakott ott? - Miért? - Ezt adta ki a gép? - Csak. Butaságokat beszélsz. Nem kutakodtam utánad. Van egy megérzésem. Ezért kérdeztem. Nem kell válaszolnod, ha nem akarsz. - Nem. Apám, sosem lakott ezen a helyen. - Bizti??? - Na. - Testvéred van? - Elég ...jó.. - Miért hazudnék.... - Igen ... - Nem mondtam, hogy hazudsz. Késleltetve válaszolsz. Van egy fiútestvéred? - És 16 cm a fütyim...72 kg vagyok ,, volt infarktusom , és van két lányom. A kicsi 11.. a nagy 31 ...mit kell még elmondanom? - Na, most már elég! Nem kell mondanod semmit! Semmit nem kell, mert nem érdekel! Csak a testvéred kérdeztem, hogy fiú-e? - Nem. Lány. - Vaú! Most látom, még egy lyányod van? De én nem kértelek, hogy valljál! Te dalolsz. Csak a fiútestvéred kérdeztem. És volt egy érzésem, hogy korábban is ismertelek. Ennyi. Nem kell felkapni a vizet. - KETTÖ VAN! 135

- Összesen! - Honnan…mond .. - Honnan ismerlek? - Kikezdtem Veled? - Nem hiszem... - Nem hát… - Mi a kettő? Testvér? Akkor nem ismertelek. Ennyi. Nem. Nem kezdtél ki velem, mert ezek szerint nem ismertelek. - KETTÖ VAN! - Összesen! - L Á N Y O M!!! - Én fiútestvért kérdeztem. Úgy tűnik, hogy a túlzott kanos pasiknak lányuk születik – villant át az agyán. - Nincs fiútestvérem… - Az jó? - NEKED? - Akkor nem ismertelek. Nincs tovább!!! Nem érted? Nincs tovább! Nem ismertelek korábban, és kész. - Ez a vallatás kár volt... - Ugyan miért? Legalább tudom, hogy nem ismertelek. Engem ez érdekelt. Semmi más! - Inkább mondtad volna el a történetet.... egyszerűbb lett volna.... - Lehet. De nincs történet. Nincs történet! Nem érted? - Szerintem. - De azért ne haragudj. - További szépet ... - Neked is. - És gyógyulást.... - Köszönöm. Kedves vagy. És ne izgasd magad. Jó? - Ne írj többet… nem akarom! - Ahogy gondolod. Sajnálom. Éppen megkedveltelek. - Soha. - Jó. - Semmi baj, majd jön más… 136

- Ijesztő vagy. Most. Én nem bántottalak meg. Vagy igen? Nagyon sajnálom, csak azt nem tudom, hogy mivel. Igen, neked jön majd más. Kérlek, ne mérgelődj. Csak az érdekelt, hogy ismertelek-e korábban. De ezek szerint nem. Szép estét kívánok. - Neeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeee - Írj… - Megbékéltél? Engem nem érdekel, a családi helyzeted hidd el. Mire megyek vele? Jó. Nem írok. - De ne írj....soha....nem akarom... Ted ez után egy ideig nem jelentkezett, és Maríze megbánta, hogy kíváncsiskodott. Pedig nem is érdekelte a férfi magánélete, családi helyzete. Csak jó volt vele csetelni. Bár meglehetősen idegesítő volt ezzel a szex mániájával, Maríze akkor nem is bánta. Még ha bosszantotta is a férfi állandó unszolása. Egy jó hónap után Ted átértékelhette a dolgokat, mert visszatette a közben lecserélt fotóját, és küldött egy hangulatjelet. Egy virágot. A nő nem bírta ki. - Már nem haragszol? Megszegtem a tilalmad – írta. - Nem haragszom. - Akkor jó. - Hogy vagy? - Nem jól. - De mi baj? - A kérdés jogos ennyi levelezés után, de semmi jót nem tudok mondani. - Mégis. - Súlyos. Szignifikáns az állapotom. Ennyi. - Nem értem. - Én sem. - Segíthetek? - Köszönöm nem. Azért jól esik az érdeklődésed. - Szólj, ha segíthetek. - Jó. Ted egy csomó hangulatjelet küldött, de miután Maríze láthatatlanná tette magát a skypén, így nem kereste többé. Bizonyára 137

megértette, hogy Marízének kényelmetlen a betegségéről bármit is közölni, vagy azt gondolta, hogy egyáltalán nem akar vele levelezni. A nő nem sokat foglalkozott vele. Elég volt a maga baja.

Maríze hangulata nem sokat változott, de mégis egy kis felüdülés volt az addigi levelezés. Gondolta, hogy a pasik nem nagyon hiszik el, hogy nem olyan rég még életvidám nő egyik pillanatról a másikra súlyos beteg lesz. Azonban úgy vélte, hogy ez meg legyen az ő gondjuk. Ezzel a betegséggel nem lehet szórakozni. Ez nem játék. Egy normális ember nem hívja ki a sorsot maga ellen. Ilyen rémisztő bajt nem vesz magára még játékból sem. John még mindig nem jelentkezett, és a láthatóságot is megszüntette. Így azt sem tudta, hogy mikor volt bent. Pedig majd minden nap végignézte a fiókjait, mert rengeteg postát kapott. Nem győzött rá válaszolni. Marízét egyik nap a barátnője felhívta telefonon, és elcsalta egy rendezvényre. Nem nagyon akarózott neki. A gépe előtt ült, mikor John bejelentkezett nála. Egy hatalmasat dobbant a szíve. Úgy tűnt, hogy unatkozhatott, mert nem jöhetett össze valami. Kedvetlen volt, így beköszönt a nőnek. - Szia. Hogy vagy? - Micsoda ötletszegénység, banális kérdés, és mindig ugyanaz – gondolta kissé bosszúsan, de ez egy pillanat alatt elpárolgott és átadta helyét a boldog érzésnek. A nő nem válaszolt, mint általában, mikor kikapcsolta a láthatóságot. Nem akart vele „beszélgetni”, mert mindig felkavarta. Másnap, vagy harmadnap aztán ismét odaírt néhány szót. Maríze már nem csak testileg volt beteg, hanem totálisan lelkileg is. Csak sírt, sírt és sírt. 138

Ekkor szólalt meg a telefon és egyik barátnője hívta egy zenés estre. Először nem akart elmenni, de az unszolta. - Ugyan ne ücsörögj otthon! Egy kicsit kimozdulunk! - Lehet, hogy esni fog az eső – szabadkozott tovább. - Nem fog esni, legfeljebb éjjel. Nézd már ki is sütött a nap. - Na, jó. Ha már annyira akarod, nem bánom, de még nagyon fáj a lábam. Nem is tudom, milyen cipőt húzzak. - Majd csak találsz egyet a sok közül. Lerakta a telefont, és berohant a szobába. A szekrényből kidobált minden használható lábbelit a padlóra. - Most melyiket vegyem fel? – nézett bánatosan a halmazra. Aztán talált egyet, ami csak egy kicsit nyomta a fájós részt. Megnyugodott. Visszament a komputerhez, hogy befejezze a munkát, amit elkezdett, mert még rengeteg idő volt az indulásig. Ekkor jelzett a skype, hogy bent van valaki, és őt keresi. Azt hitte, hogy vidéki barátnője. Kíváncsian nyitotta ki. - Szia! Itt vagy? Maríze úgy érezte, hogy rögtön elájul. John jelentkezett be. Pillanatok alatt elöntötte a forróság, mint egy klimaxos nőt. - Igen, itt vagyok. - Mit csinálsz? - Készülök egy rendezvényre. - Milyen rendezvényre? - Egy zenés estre. - Hol lesz? - A nagy étteremben. - Kivel mész? - Vaú! – gondolta bazsalyogva. Aha! Szóval kivel megyek? Talán te megmondtad, hogy kivel voltál az este? Meg amikor győzelmi mosollyal távoztál tőlem? – gondolta tovább kárörömmel, de nem mondta ki. - A barátnőmmel. Ott lakik abban az utcában, ahol te. A nő szívdobogva várta a következő kérdést, bár ezeken is meglepődött. 139

- Mi az? Nincs kimenője az új nőnek? – futott át az agyán. Meg is akarta kérdezni, de a férfi nem jelentkezett. Erre tálcára tette az ablakot. Abban a pillanatban jelzett. - Az egy anyák napi ünnepség… Maríze gondolta, hogy megkereste az aznapi rendezvényeket, azért nem jelentkezett rögtön. - De, utána zene lesz. Nem akarsz eljönni? – csapott majdnem a szájára. Nem így kellett volna kérdezni. Inkább azt mondani, hogy „gyere el te is”. Érezte, hogy a férfi éppen otthon kotlik és unatkozik. Ezért lett mérges, mert ha nem kérdezi, hanem hívja, akkor talán… - Nem vagyok anya. - Ó, lesznek ott férfiak is! A túloldalról nem jött reagálás. Várt egy darabig, aztán egy kissé bosszúsan el akarta zárni a gépet, mikor John újra megjelent. - Na, te is jókor akarsz levelezni – gondolta tovább, de ismét örült. Annyit közölt, hogy siet. John tovább kíváncsiskodott. Feltűnő érdeklődés mutatott, de aztán nem folytatta. Nem jött válasz, mire a nő elköszönt. Johnnak még közlendője lett volna, mert egy-egy szót ritkázva beszúrt. Marízét szándékosan késleltette, feltartotta. Újra és újra kérdezősködött. Ám ő nem reagált. Érezte, hogy amaz viaskodik önmagával és úgy gondolta, hogy akkor fürödjön a saját levében. Még molyolt egy ideig, majd el kezdett készülődni. Egy egyszerű drapp nadrágot húzott magára, és egy feszes barna testhez simuló pulóvert. Nyakába kanyarintotta szélén körbe csipkés vékony kis kendőjét, ami csak díszített. Magára kapta rövid szűk dzsekijét és elindult. Vékony alakját minden szűk ruha kihangsúlyozta. A férfi ablaka előtt remegve haladt el. A túloldalt célozta meg a az ablakkal szemben, hogy ha John kinézne, akkor lássa, hogy miként fest. Frizurája most is, mint mindig, tökéletes volt. Maríze reménykedett. Ringó járásával természetesen az autóforgalom kellős közepébe cseppent, de nem ijedt meg. Jobb kezével leállította a kocsikat, a 140

vezetők nem kis bosszúságára, és átlibegett a másik oldalra. Nem volt benne biztos, hogy John tényleg kinéz az ablakon, csak valami súgta, hogy mégis megreszkírozta a szemét. Ő viszont az istennek sem nézett volna fel. Remélte, hogy kiszól, hogy mégis csak velük tart, de hiába várt. Kissé elszomorodott. Az étteremben éppen fényezte magát valaki, és a sznob hallgatóság úgy tett, mintha érdekelte volna, miközben mindenki tudta, hogy csakis a zenére várnak. Időben beültek, hogy legyen helyük. Ha kifejezetten a második részre estek volna be, akkor nem jutott volna ülőhely. Az étteremben megtartott ünnepség után, egy zenekar szolgáltatta a talp alá valót. Nagy nehezen bekászálódtak a zenészek, bohóckodtak egy kicsit, aztán belecsaptak. Marízében megmozdult valami. Éppen úgy, mint azon a délután, mikor Johnnak lejtette táncát. Mintha az ördög szállta volna meg, minden porcikája izgett-mozgott. Ide-oda ringatóztak a székeken másokkal együtt, és szinte mindenki énekelt. Pillanatok alatt jó hangulat kerekedett. A nő várt valamire. Nem tudta mire, de várt. Hogy történjen valami. Történt is. Megérkezett Boldi, de nem egyedül jött. 26 évvel fiatalabb nejét ölelgette, annak ellenére, hogy az nem díjazta. Csak a közeli ismerősök tudták, hogy házasok, gyerekeik vannak. Addig-addig ölelgette az asszonyt, míg az meglépett. Nem szenvedte férje nyüzsgését. Vagy várhatta valaki… Később Boldi maga mesélte, hogy neje nem szeret táncolni, főleg vele. Ezért elengedte. Pedig valamikor… Eleinte Marízéék találgatták, hogy ki is lehet a fiatal nő a férfi oldalán. - Biztosan a lánya – mondogatták egymásnak, s igen csak nagyot néztek, mikor kiderült, hogy a neje. Hanem Boldi nem hazudtolta meg magát. A zenére ő is nyüzsögni kezdett. Eddig még minden zenés rendezvényen meg lehetett találni, és ha senki, de senki nem táncolt, ő akkor is bevetette magát. Imádta a táncot, és nem hagyta a jó kedvét elrontani. 141

Most is azt nézte, hogy kit kérjen fel, mert egyedül nem akarta ropni. Végül talált valakit. Hatalmas ötvenesnek tűnő cipőjében akkorákat lépett hosszú lábával, hogy alig fért el három méteres körzetben. De járta. Maríze unszolta barátnőjét Natasát, hogy menjenek ki ők is a platzra táncolni. Az kérette magát. Végül addig-addig, míg ott ropták mind a ketten. Aztán már többen is kedvet kaptak, és alig fértek el. De egy idő után sokan elfáradtak, mert elszoktak az ilyen mozgástól, és megint csak négyen vonaglottak. Maríze szeretett volna Boldival táncolni, de az csak leste. - Na, várj csak! – gondolta, és nekifeledkezve átadta magát a zene ritmusának. A két nő önállóan járta, amúgy diszkós módra. Natasa is élvezte, de ő lötyögött. Maríze mintha egyedül lett volna a parketten, minden alkatrésze külön mozgott. Most itt mutatta meg érzékiségét. Külön mozgatta a vállait, hol előre tolta, hol kihátrált. Mintha azt mondta volna, hogy „bocsi” de megfeledkeztem magamról, miközben minden testrészét a táncnak rendelte alá. Mikor háttal állt a pasinak, kacéran átnézett a válla felett. Olyan összhang volt táncában, hogy az egész mozgása egybeolvadt. Szinte hullámzott. Fölülről lefelé. Boldi már alig bírt magával. Ekkor Marízét az egyik ismerős felkérte táncolni. Mozgása kissé unalmasnak tűnt, de mégis csak őt választotta az egyetlen táncolni képes férfi. Merev kimért lépéseit nehezen lehetett követni. A nő elengedte a kezét, és mellette vonaglott. A többiek nagy része irigykedve bámult, és mondtak, amit mondtak. Ki figyel ilyenkor oda a rosszmájú megjegyzésekre? Nekik is lehetőségük lett volna ropni. Jozef elfáradt, és a két nő megint magára maradt a táncban. Boldi még mindig csak bámult. A zenészeknek nagyon konveniált a jó hangulat. Inspirálta őket, és egyre gyorsabb számokat játszottak. 142

Ekkor Maríze úgy lejtett, mint egy kéjtáncos. Csípőjét előre hátra tolta ringatva. Ő maga is nagyon élvezte a mozgást. Innen már Boldi nem bírta tovább, és belépett a két nő közé táncolni. Akkorákat lódított a nőn, hogy az alig bírta a nagy lábakat követni. Maga a férfi is magas volt, és le kellett hajolni táncosa magasságához. De megszokta ő ezt már, mert leginkább alacsony partnerei akadtak. A facebookon le is írta szívfájdalmát, miszerint nem talál egy magas, tűsarkú cipőt viselő partnernőt, akivel a tangó figuráit bemutathatná. Mert Boldi a tangó szerelmesének mondta magát. A szája viszont be nem állt. Álladóan beszélt valamit, de ők csak a felét hallották. Ekkor megragadta a két kezét, és a hasára fektette. Maríze értetlenül nézett rá, de a férfi csak biztatta. Mikor nekitámasztotta tenyerét az idegen hasnak, a pasi elkapta a derekát, felemelte a kis semmi nőt, és alaposan megforgatta. Mindenki menekült a közelben, aki éppen akkor állt fel a székről. Aki nem, azt lekaszálták. Maríze szédült, de egyfolytában mosolygott. Boldi nagyon beindult, de a zenekar már befejezte a szórakoztatást. Ekkor meginvitálta őket egy másik helyre, ahol táncos zenés estet tartottak. A teremben elfogyott a levegő, a szellőzetlenség miatt már szinte penetráns szag uralkodott az izzadtságtól. A táncolók rendesen leizzadtak. Aztán a két nő hűvösnek találta az időt, így nem vállalkozott egy újabb bulira. Mikor kiértek az utcára, megcsapta őket a hirtelen lehűlt levegő. Maríze fázósan húzódott össze, és bevágódott egy taxiba. Barátnője alig akarta követni, mert ő vitt magával kabátot, és cseppet sem fázott. Hamar hazaértek, és jól esett a lakásba beszorult meleg. Hogy még véletlenül se kapja el egy megfázásos tünet, azonnal a forró vizes csap alá állt. Felöltözött, és a komputerhez ült. Leírta Johnnak, hogy milyen jól szórakoztak és kár volt neki otthon maradni. John hétfői nap látta a nő üzenetét, és azonnal be is jelentkezett, a szokásos béna megszólítással. Ekkorra Marízének megint a béka 143

feneke alatt volt a kedélyállapota. Ám mikor meglátta a férfi jelentkezését, mintha kicserélték volna. - Szia. Hogy vagy? - Szia. Nem akarok..... - Mit nem akarsz, Mi a baj? Jól vagy? Régen hallottam Rólad! Puszillak! - Hát kapcsold be a mikrofont, és hallasz – gondolta, de nem mondta ki, bár érthetetlen volt ez a visszafogottsága, félelme, és önbecsülésének hiánya. - A kúrát még folytatod? - Másokat terhelni.... Igen folytatom, míg hiszek benne. Nagyon-nagyon nehéz. - De valami baj van? – kérdezte, mintha nem is tudta volna, hogy mitől szenved. Sőt! Egyre bugyutább és provokatívabb kérdéseket tett fel. Ennek ellenére Maríze nagy türelemmel válaszolgatott. - Egészséges vagy? - Hosszú. Hogy ez milyen ostobaságot kérdez még ennyi idő után – döbbent meg. - Beszélni tudunk? - Kérlek ne. Nem szeretnék. Ne haragudj. Ne is törődj velem – mondta dacosan. Maríze ezt bizony elszúrta megint, de nem akart sírva fakadni. - Hát nagyon titokzatos vagy! - Ez aggaszt! - Így is nevezhetjük. Titokzatosnak. Köszönöm az aggódásod. - De mélyponton vagy? - Mit mondjak? Hol lehetnék ilyen állapotban. Hagyjuk. - De milyen állapot? - Testi, vagy lelki? − kérdezte John olyan ártatlanul, mintha akkor hallott volna a nő betegségéről. - Nem akarok róla beszélni. - És akkor meggyógyulsz? 144

- Azt nem mondtam. Ne törődj velem. - És van, ki törődjön Véled? - És… - Én rosszat tettem valamit? - Nem. Én nem mondtam. Te jó voltál. Majd az Isten törődik velem, ha úgy akarja – hazudta, mert nem akarta a férfit megbántani. - Fekszel, különben, vagy fenn vagy? - Nem fekszem, ki szoktam mozdulni, de semmihez nincs kedvem. Hidd el nem érdekes. Sajnálom, hogy mégis terheltelek. Ne haragudj. Hát erre a barátai azt mondták volna, hogy „nem komplett”. Még ő sajnálta a férfit! Marízét rettenetesen bosszantotta, hogy John minden alkalommal úgy állt a témához, mintha semmit nem tudna. Pedig a szépen induló kapcsolatukat éppen a nő betegsége miatt hibernálta. - Lesz, e hónapban ested a közéletiben? – kérdezte jobb híján, mintha ez lett volna a legfontosabb kérdés. - Az, rendben lesz? - Nem lesz, csak a jövő pénteken. Talán el tudok menni. De olyan előadók lesznek, akik önjárók. Nem probléma. - Ja, ha nem leszel ott, akkor is lemegy? - Ha összejöttek, akkor biztosan. Elő van minden készítve. Legfeljebb hiányolnak. Ennyi. - Értem! - Most akkor mi lesz? - Veled? - Nem értem. Ja, velem. Jó kérdés. Ez az, amire nincs válasz. - De az életed veszélyben van? - Mindenkinek veszélyben van, ha úgy vesszük. - Ez is igaz, de nagyon titokzatos vagy, meg kell hagyni! - Nem akarok panaszkodni. Mivel lesz jobb? Minden kiderül egyszer. 145

- Akkor oszd meg velem, hátha segíteni tudok, a magam erejéből! - Nagyon kedves vagy. Mindig tudtam, hogy jó lelked van hízelgett neki – köszönöm, de nem lehet. Majd... - Testi, vagy lelki a baj, erre nem feleltél. - Nem. Nem is akarok. Talán egyikből nőtt ki a másik, ahogy lenni szokott. Jó vallató pap lennél – bosszankodott már, mert akkor még nem akart konkrétan a betegségéről beszélni. - De mi a panaszod? - Minden. Csak 8 kg-ot fogytam. Már mindenem fáj. Tényleg nem kellene erről írni. - Hát a fogyás aggasztó, nem gondolod, hogy egy jó orvosnak látni kellene? - Míg nem késő? - Nem. Már éppen a 12-nél tartok. Mihez képest nem késő? - Hogy a 12-nél? - Éjfél? - Figyelsz a mindenit, csak nem rám! – gondolta ismét, de ezt sem írta le. - Tizenkettő orvosnál voltam éppen. Egy körvizsgálat. Ne izgasd magad. Jöjjön, aminek jönni kell. Ez ostobán hangzik, vagy inkább teátrális, de már lerendeztem magammal. - De szenvedsz? Fáj valamid? - Nem és minden. Te hogy vagy? Pocsék az idő. Én is készültem a JATE-ba előadásra, de ebben az esőben nem mertem elindulni. Jó kis május. A vidám ember kedve is elromlik – terelte el a szót. - És milyen előadásra? - Nem is tudom, mert nincs füzetem. Kathy barátnőm hívott, mert a fia visszament a lakhelyére. Itt lakik a szomszédban, és az pátyolgat néha. Máskor a fia leköti. Talán vetítés, vagy nem tudom mi. Kedden a volt igazgató emlékünnepség megnyitója volt a könyvtárban, és a dédunokája mondott egy nagyon szép beszédet. Aztán régi filmeket vetítettek. Én meg rosszul lettem a melegben. Sokan voltak. 146

- Igen? Hát le vagy gyengülve? - Le! – bosszankodott ismét a nő – hát nem igaz, hogy ez miket tud kérdezni! Ezután se szó, se beszéd, vége lett a vallatásnak. John úgy tudott távozni, hogy mindig állva hagyta Marízét. Másnap viszont folytatta. Az biztos, hogy az ilyen beszélgetésnek nem sok értelme volt. John hiába kérdezgette Marízét, hogy miként tud segíteni, esze ágában sem volt, mert mindent tudott, amit tudnia kellett ahhoz, hogy segítsen. Hiszen a személyes beszélgetések alkalmával olyan, de olyan közvetlen tudott lenni, hogy aki azt hallotta, el sem hitte volna ezt a blőd szöveget, amiket írogatott szegény nőnek. Mindig ugyan az! Ugyanaz! Sokszor Maríze nem is értette, hogy mi az ördögnek írogatott. Persze a magyarázat meg volt rá. Hiszen mikor átlépett a hosszú délutánokra, akkor be nem állt a szája, csak beszélt, csak beszélt. Nyilván közben is tartani kellett valahogy a kapcsolatot. Hát ő így tartotta. Szüksége volt a nőre. - Szia. - Jó reggelt. Tegnap korán keltél. - Szia! Hogy érzed magad? - Szia! Küldtem egy fontos email-t! - Látom, fenn vagy. - Szervusz. Igen, mert most értem haza. Alig vártam. Nem vagyok jól. Majd megnézem köszönöm. - Mi a baj? Szédülsz, vagy más? - Rengeteg a savam, fáj a hátam, gyomrom és mindenem. Alig bírom tartani magam, de muszáj. Nem tudom, hogy átmeneti, vagy ez már… - A Salvus vizet nem próbáltad? - Már mindent próbáltam. Szódabikarbónát, Mirát, Salvust. Ez a sav újabb. Nem is értem. A céklalé, meg a zöldek, lúgosítani kellene. Lehet, hogy lerohantam a legyöngült szervezetet. Nem tudom. Hányingerem is van. Csak bőgök. - Édesem A… is "kihagyta" az orvosokat! 147

Hát jól megvigasztalta ezzel a mondatával. Pedig nagyon is tudta, hogy a sok sav a stressz miatt volt. És ennek egyedül ő volt az oka. - Vagyis? Egy a sorsunk? Az övé és az enyém? – kérdezte majdnem sírva már nem első alkalommal, de amaz elengedte a füle mellett. Johnnak korábbi kapcsolatát fél év alatt vitte el a betegség. Akasztott ember házában kötelet emlegetni nagy tapintatlanság. De hát mit várjon az ember egy férfitól? Tapintatot, megértést? Majd ha ő lesz beteg, akkor lesz szűkölés. - Olvastad az email? Mi a baj az orvosokkal? - Most olvasom. Mi baj van? Már annyiszor elmondtam. Szúrnak, vágnak, kemóznak. Ennyi. Akkor mindegy, hogy miben… Marízének egyre rosszabbul esett, hogy John újra és újra kérdezett elfelejtve mindazt, amit korábban már annyiszor beszéltek. Egyfolytában úgy tett, mintha semmiről nem tudna. Egyszerűen nem is tudta hova tenni ezt a viselkedést. De azért türelmesen válaszolgatott, mint egy gyereknek. - Nem azt, Georg bácsi tapasztalatait! - Melyik nem azt? Ja, most olvasom. Én szedem a kapszulát is, amit a prof javasolt. Azt hiszem a C vitamin nem jó a gyomromnak, pedig nyújtott hatásút vettem. - Különböző betegségekre milyen gyógynövényeket javasol! - Olvasom, de szerintem én már ezen túlléptem. Én tudom, hogy a jó kedélyállapot sokat segítene. Szorgalmazzák is minden felől – mondta reménykedve, de John nem válaszolt. - Végignéztem. Én itt nem találom, ami nekem kellene. - Gyógyszerek helyett! - Igen, de nincs a betegség feltüntetve. - Küldtem most kapott e-mailt. Légy szíves hallgasd meg. Én is hallgatom. - Olvasd a gyomorégésről részt! - Értem. Olvasom. Nem is gondoltam a részletekre. Csak a teákat látom, és attól már feláll a hátamon a szőr. - Próbáld ki! 148

- Jó. Kipróbálom – hagyta rá − tegnap láttalak. Nagyon tekertél. Ha nem sietsz, megláthattál volna. - Hol láttál? - Biciklivel voltam? - Előttünk. Ne mond, hogy nem te voltál. Igen biciklivel. - Hol láttál, hogy emlékezzek? - Miért nem szóltál rám? - Itt mentél el, tört piros pulóverben, frissen mosott hajjal, és már csak a hátad láttam. Óvatosan hajtasz. Innen már lassan, és szemmel követtelek, hogy befordulsz. Itt szoktál járni. Nem? Hisz itt van kerékpárút. - És mikor volt? - Ha rám is figyelnél istenem – gondolta szomorúan. - Én jöttem ki a kapun és mentem a rendelőbe. Nyolc óra körül. Csodálkoztam, hogy korán keltél. Nem úgy, mint ma. Nem emlékszel? - Milyen kapun a rendelőjén? - Nem emlékszem! - Elnézést! - Süketek párbeszéde ez a skypén – morgolódott megint magában, de az alábbiakat írta kissé türelmetlenül. - Most te erre azt mondanád: "ne csináld már". Fent írom, hogy előttünk mentél el. Én mentem a rendelőbe. Akkor léptem ki a kapun, mikor a hátad láttam. Hosszú. Vasárnap a kisszínházban voltam. Alig bírtam ott is ülni. De jó volt a műsor. Lent volt a az egykori primadonna. Szörnyű volt nézni, hogy a város egykori szépe hatalmas hassal, és merev gerinccel jelent meg. John váratlanul hívta, bár tudta, hogy a külső mikrofont csatlakoztatni kell. Aztán megszakadt a hívás. Maríze viszont hívta, de a férfi nem fogadta. Nyilván meggondolta magát. - Miért hívtál, ha nem fogadod? – írta keserűen − türelmetlen vagy. Nekem csatlakozni kell a mikrofonnal. Maríze ismételten megkísérelt egy hívást, de nem jött rá válasz. - Lefekszem, mert nem beszélsz velem. Jó éjszakát. 149

Az üzenetváltás megint megszakadt, de John ismét úgy lépett be, úgy lépett ki, mint a papucsából. Majd másnap újabb üzenetváltást kezdeményezett. - Szia! - Jó reggelt. Te nem tudsz aludni? - Felébredtem! Szép jó reggelt! - Indulok, csak megnéztem valamit. Jól érezted magad a postás pályán? - Hova mész? - Milyen postás pályán? - Piacra répáért. Nem voltál táncolni az éjjel? - Nem! - És Te? - Zenét sem hallottad? Akkor jónak beszélek. Persze, hogy én nem voltam! Hogy mentem volna ki? - Nem hallottam! - Én felébredtem rá. Tényleg nagyon jó volt. Megyek, mert dolgom van, szervusz. - Szia! Puszi! Hangulatjel, maciölelés, amit minden beszélgetés után odabigygyesztett, hacsak nem vonta el valami a figyelmét. - Vigyázz magadra, és legyél egészséges! Ismét! Nagyon várom. Ne feledd! - Szia. - Igeeen. Köszönöm. Így talán sikerülne. Ugye te sem vagy most lehangolt? – örvendezett Maríze, és melegség öntötte el a szívét buta módon. Válasz erre sem jött, pedig érezte, hogy Johnnak nagyon is jó kedve volt. De az, hogy ismét egészségesnek kívánta, valamit jelentett. Lehet, hogy csak a nőnek. A férfiak olyan könnyen dobálóznak a szavakkal. Marízének nem volt semmi dolga, ami miatt nem volt oka tovább levelezni, csak azt gondolta, hogy amaz udvariasságból válaszolgat. A zene, a tánc érdekelte, és a nő azt akarta tudni, hogy volt-e táncolni. 150

Hát nem volt. De hogyan gondolta John, hogy ő ilyen betegen és éjjel kimegy táncolni? Hiszen tudta, hogy egy-két kivételtől eltekintve, este kilenckor szokott lefeküdni. Mit is gondolt erről a törékeny csupa szív teremtésről? De úgy nézett ki, hogy a férfit nem hagyta nyugodni a zene, és nem hallotta ki az egészből, hogy a másik csak tréfálkozik. Férfiak! John egy jó ideig ismét lapított. Nagyon úgy tűnt, hogy szerelmes a másik nőbe, és ez lekötötte minden figyelmét. Ettől függetlenül minden beszélgetésére nagyon vigyázott, hogy el ne árulja magát, és ezt az érzést titkolta is egy ideig. Ám –, ki tudja miért de − izgatta Maríze állapota. Talán látni akarta, hogy miként zajlik, és zárul le egy ilyen súlyos betegség. De egyben féltette is magát, így ő továbbra is állandóan és folyamatosan vizsgálatokra járt. De talán tényleg tartalékolta őt. Mivel a nő nem válaszolt az üzenetére, a kapujában csöngetett. Elmondása szerint már nem először. Maríze éppen akkor engedett el egy vendégét és azt hitte, az eltávozott vendége ment vissza. Legnagyobb meglepetésére John hangját hallotta. Melege lett. - Feljössz? – kérdezte zavartan. Hát persze, hogy felment, hisz azért csöngetett. Ahogy belépett, azonnal a kanapéra vetette magát, és bár Maríze ezt nagyon szerette, önkéntelenül is arra gondolt, hogy mi volna, ha a babája látná. Hát… sokért nem adta volna. John nekiesett, hogy miért nem válaszolt, mikor annyi üzenetet küldött. A nő zavartan nézte, és nem értette, mert nem látott semmi jelzést. Azt sem értette, hogy ha ő John számára érdektelenné vált, mit akart tőle? Miért vonta állandóan felelősségre, hogy nem engedte be. Miért akart állandóan felmenni hozzá? Miért kereste, miért csengetett hozzá jövet menet? Mitől volt olyan nagy bizalommal iránta, hogy minden titkát kifecsegte egy kivételével. A régebbi állandónak mondott kapcsolatát. És egyáltalán azok a szoros ölelések, puszik…. Egyáltalán nem minősültek barátinak. A baráti puszi ölelések nem olyan hevesek, mint ahogy Johntól kapta. Egy 151

barát megölel, de nem szorongat, nem akar sokáig a karjaiban tartani. Nem és nem értette az egészet. Már-már arra gondolt, hogy érzelmileg zsarolja őt, ami megint kétségbeeséssel töltötte el. Egy alkalommal a neten talált is egy erre utaló figyelmeztetést, de azt elolvasva, igazat adva is ment a saját szerelmes szíve után. „….Az érzelmi zsarolás, akárcsak a másik embernek az energetikai kiaknázása egyes esetekben tudatosan, míg mások esetében tudattalanul történik. Az elnyomott frusztrációk kiélése, a narcisztikus igények kielégítése, egy jobb erőviszony elérése, a felelősség elhárítása, mind olyan szempontok, amiért valaki az érzelmi zsarolás alantos módjára kényszerül. Akárcsak az energetikai vámpírok, úgy az érzelmi zsarolók is bizonyos jellemvonásokat mutatnak, amelyek alapján a piszkos játszmájuk leleplezhető.

1. Úgy éreztetik, hogy te vagy a “bolond” Az érzelmi zsarolók gyakran mondnak dolgokat, amelyeket nem tartanak be, illetve amelyek csak üres szavak. Amikor rákérdezel, vagy visszakérdezel, akkor tagadják, vagy számba sem vesznek, ezáltal azt az érzést keltve benned, hogy te emlékezel rosszul, vagy jogtalan a számonkérésed. Ha egy olyan baráti vagy párkapcsolatban vagy, ahol már nyilván kell, tartsad a másik ember minden szavát, mert az bármikor visszaélhet vele, akkor jobb, ha távol tartod magad egy ilyen kapcsolattól.

2. Az árnyalt hazugságok Egy igazi érzelmi manipulátor az eseményeket sajátos módon értékeli és mindig a maga igazát keresi benne. Valódi szakértő a realitás elferdítésében és a saját viselkedésének igazolásában. Olyan finom módon képes hazudni, hogy beszélgetőtársa mármár azt hiszi, hogy Ő maga az, aki téved, illetve hogy lassan elmegy a józan esze. Ez a dolog hosszú távon veszélyes lehet, mert 152

egy ilyen kapcsolaton belül a józan fél realitás érzete csorbulhat. Ne tedd ki magad más téveszmés cselekvéseinek és fontold meg érdemes-e egy ilyen ember társaságát keresni

3. Bűntudatkeltés Az érzelmi zsarolók nagy mesterei a bűntudatkeltésnek. Nagyon jól játsszák az áldozat szerepét. Ezáltal egy olyan érzést keltenek, hogy Ők azok, akik a támogatásra az odafigyelésre, szeretetre vágynak. Nagyon jól tudják a módját, hogy elérjék azt, hogy úgy érezd nem vagy elég szép, nem vagy elég jó, nem tudsz megfelelően érezni, nem tudsz eleget nyújtani. Ezek az emberek ritkán fejezik ki közvetlen módon érzéseiket vagy azt, amire vágynak, inkább ilyen indirekt módon az érzelmi befolyásoltság által érik el céljukat. Ha nem segítesz nekik, akkor azt mondják, nem figyelsz oda, ha meg segítesz és belemész a játszmájukba azt fogják állítani, hogy nem kérnek belőle és hagyjad őket. Egy ilyen felállításban csak vesztes lehetsz.

4. Mocskos játék Az ilyen emberek nem direkt módon intézik a konfliktusos élethelyzetek megoldását. Inkább választanak egy passzív-agresszív módot, ahol szinte érezni lehet az elfojtott haragot, de nem adnak szabad utat érzéseiknek. Inkább megvárják, hogy te kerülj a gyenge pozícióba. Az érzelmi zsarnokok soha nem tudnak fogadni visszajelzést önmagukról. Ha bármit mondani szeretnél, kinevetnek vagy hárítanak és fenntartják az ártatlanság álcáját.

5. Képtelenek kötődni Nagyon nehéz egy egyensúlyban lévő kölcsönös kapcsolatot kialakítani velük. Nem igazán adnak teret arra, hogy magadról vagy érzéseidről beszélj, inkább ők kell a figyelem középpontjába legyenek, de csak egy felszínes tartalommal, mert mélyebb lelki 153

megnyilvánulásra képtelenek. Képtelenek egy szoros kötődést kialakítani.

6. Átveszed a negatív érzéseket Amikor egy érzelmi manipuláció kellős közepén vagy, akkor azt veszed észre, hogy rögtön megéled a másik ember lelki fájdalmát és osztozol a dühében, haragjában, mi több gyakran magadévá teszed azt. Ha egy érzelmi zsaroló például szomorú vagy dühös nagyon hamar eléri, hogy a körülötte lévő emberek is átvegyék ezt az érzést, mert ezáltal fontosnak érzi magát. Ha sok időt töltesz ilyen ember társaságában lassan arra lehetsz figyelmes, hogy a te igényeid a háttérbe szorulnak, nem fogsz tudni idővel különbséget tenni a saját és az Ő érzései között.

7. Nincs felelősségérzetük Az érzelmi zsaroló valójában gyenge, karakter nélküli ember, aki struccpolitikát folytatva elbújik a kisujja mögé. Soha nem vállal felelősséget a gondolatai, érzései és cselekedetei felett, így teljes mértékben képtelen megérteni a másik iránti minimális felelősségvállalás érzését is.

8. Hallgass az intuíciódra Az első aranyszabály mégis az, ha érzelmi zsarolóval van dolgod, akkor mindig hallgass az ösztöneidre. Van egy belső hang, amely sokkal finomabban megérzi a dolgok mögött rejlő jó vagy rosszindulatot. Nem egy különleges adottság, hanem minden ember veleszületett kincse. Amikor az elméd ezerrel pörög és nagy a zaj benned és körülötted, akkor ez a belső hang el van nyomva. Figyelj rá és felerősödik. Így megérzed, ha valaki zsarolni akar vagy kiforgatja szavaid értelmét, esetleg visszaél érzéseiddel. Amikor egy zsaroló azt látja, hogy a te lelki védekezési mecha154

nizmusaidban rés van, akkor ott fog támadni. Hallgass a belső hangra és ne menj bele a manipulatív játékokba….” Aztán John még egy kicsit panaszkodott „szegény”, hogy ideges, és előző este éjfélkor felkapott a drót-szamárra és kitekert a ligeti rendezvényre. Maríze nem gúnyolódott vele, hogy megszakad érte a szíve, és hogy belelát a lelkébe. Hogy minden hamisságot észlel. Csendben figyelte és hallgatta. Persze arról nem beszélt, hogy a másik nő állandóan kiszúr vele, mert értett a pasi fogáshoz, és kérette magát. John be is szaladt a csapdába, és a nő az ujja köré tekerte. A férfi sokáig maradt, és össze-visszabeszélt mindent, amiről Maríze azt gondolta, hogy ezek üres szavak, amik a valóságot hivatottak elfedni. Ennek ellenére boldog volt, mint mindig, mikor felment hozzá. Pedig tudat alatt minden egyes találkozásnál érezte, hogy a férfi a saját lelkiismeretét kívánja megnyugtatni. De reménykedett. Hiszen John továbbra sem úgy ölelte meg, mint egy barátot. Lágyan, de egyre szorosabban vonta magához, hogy vékony pólóján keresztül érezze a nő testét. Egy ideig magához szorította, és ki tudja meddig tartotta volna, ha Maríze nem bontakozik ki mindig az öleléséből. Most is mielőtt elment volna, átölelte, aki ismét nem viszonozta, és valósággal erőszakot vett magán, hogy kibírja. Nagyon szenvedett, mint minden alkalommal, de egyúttal a boldogság uralta. Hiszen látta az imádott férfit. Hiszen magához vonta, és úgy karolta át, mint egy szerelmes. Egy férfi nem ölelget, nem puszilgat akárkit, mert az bolond. Valami célja csak lehetett. Nyilván maradt a másik verzió. Hogy tartalékolta őt, és nem akarta végleg elveszíteni. John a nő érzéseivel tökéletesen tisztában volt, és mégis kegyetlenül játszott vele. Vagy talán éppen azért. Megint, és mindig azt nézte, ami kifejezetten neki volt jó. Maríze lángoló, iránta érzett szerelmében fürödni. Ez erőt, és önbizalmat adott neki, bár az utóbbinak nem volt híján. Mégis. Neki szüksége volt erre a kondícióra. Ettől volt biztonságban a másik nőnél is. 155

Szegény, szegény Maríze. Ő nem tudott hazudni, mint annyi fifikás nő. Csak őszintén lángolt, s ebben a tűzben felemésztette testét-lelkét. Előtte két nappal ismét halálra zokogta magát. Aztán azt kívánta, hogy soha, de soha többé ne jelezzen John, mert az is jobb, mint ez a rettenetes bizonytalanság. Mégis minden jelentkezését, örömmel fogadta. Amikor a férfi elment, kinyitotta a komputert és a barátnője írt, hogy kapcsolja már be a skypét, mert ő sem tud róla semmit. Mikor bekapcsolta, elképedve látta a sok üzenetet. Mind Johntól jött. Nem is gondolta, hogy ebben igazat mondott. Megújultan epekedett utána. Titokban azt remélte, hogy rendbe jön, és a férfi visszatér hozzá. Hiszen ezt sugallta személyes beszélgetéseik során is. Ám az idő telt, és mikor a férfitől nem látott üzenetet, akkor szenvedett. Ilyenkor még a semmitmondó üzeneteket is elviselte volna. A hét végeket otthon töltötte, nem volt kedve kimozdulni. Pedig a város sok rendezvényt kínált. Lett is volna kivel elmenni, de neki csak John kellett. Hogy mit látott benne, maga sem tudta. John továbbra is űzte a kisded játékát Marízével, aki tudta, hogy a férfi nagy fába vágta a fejszéjét. Egy olyan nőt kapott ki magának, aki időnként hezitált. De mindig tudta, hogy mikor kell nemet mondani. Számító, de eszméletlen rafinált a butasága mellett. Neki egy pénzes pasira volt szüksége. Mikor mégis engedett az ostromnak, akkor a férfi csalódott. Azt a tüzet, azt a forró érzést, odaadást, nem lelte, amit Marízénél, aki őszintén szerelmes volt bele, és nem csak mímelte. Az új nőt langyosnak találta, mint egy lavór kihűlt lábvizet, de meg tudta fogni Johnt, aki azért folyamatosan panaszkodott rá. Ha ló nincs, jó a szamár is alapon. Johnnak az volt a fontos, hogy legyen egy állandó szexpartner és anyagi biztonsága. Hát ebben meg ő tévedett, mert mint később kisült, erre a kapcsolatra ráment a tartaléka. Bár lehet, hogy a barátnő érdeke szerint némileg alkalmazkodó volt. A hideg, frigid nők nagyon tudnak maguknak férfit fogni. Az ostoba férfiak meg rendszerint beszaladnak a csapdájukba, mert a tüzes nőket helytelenül, leginkább máshová sorolják. Ez a nő sem –, mint a legtöbb156

je – talán nem volt hajlandó ingyen lefeküdni. John erről sokat beszélt. Lehet, csak azért ment bele a játékba, hogy bosszantsa az exét. Ráadásul az előző kapcsolatából nem rendeződött az anyagi helyzete, miközben John adta neki a tanácsokat. Ám az ilyen dolog nem megy ám csak úgy, főleg, ha a korábbi kötelék nem akart oldódni. Mit tehet egy szerelmes férfi? Ugrál a nő körül, és mélyre nyúlva a zsebébe bizonyít, hogy vele érdemes kapcsolatot tartani. Ha addig nem áldozott a másik „nem”-re, hát most elveszítette a fejét, és kénytelen volt, amitől aztán rendszerint megingott az anyagi helyzete. De John mindenből a legjobbat akarta magának. Legalábbis ami a külcsínt illette. Neki osztályon felüli kellett ételből, tárgyakból, szolgáltatásból és természetesen nőből. És ez utóbbit meg kellett fizetnie, különben oda az esélye. Az osztályon felülit azért eltúlozta a nő több külső hibája miatt. A belsőt még nem ismerte annyira. Legfeljebb korban számította ki, arra nem gondolva, hogy öt év múlva lapátra is tehetik potenciálját tekintve. Úgy, hogy az „életfogytiglani” megoldást rosszul mérte be. A nőnek talán kapóra jött volna vagy egy fifikás jogász, vagy egy multi. Mint a legtöbbnek. Marízének eszébe jutottak a neves pszichológusnő szavai, miszerint „…egy mosogatólány ne akarjon magának királyfit…” Márpedig John az új szerzeménye mellett királyfinak mondhatta magát. Az is volt! De az a férfi, aki nem tudja, hogy a nőnek mire van szüksége érzelem terén, aki azt hiszi, hogy elég a másiknak a méreten felüli szerszám, az bizony tényleg szamár, mert nem lát nem hall csak azt, amit szeretne. És, aki az egyik nőnél nem tudja, az a másiknál sem, és a többinél sem. Az ilyen hályogos látású fazon fázik aztán rá majdnem minden kapcsolatára. De úgy, hogy mindig ő kerül ki belőle vesztesen. Totál leég. Pedig ebben a korban már nagyon kellene vigyázni az összekapkodott kis motyójára, jószágára. Mert mire is számíthatott szegény? A nő önzetlenségére, önfeláldozására? Na, ezt ő sem hihette komolyan! 157

Mivel John egyik „képességgel” sem rendelkezett, mert sem milliomos, sem jogász nem volt, így azzal dicsekedett, amije volt. Vagyis semmivel. Ő csak magát adta volna, csakhogy csupaszon. A szerelmes férfi ilyenkor feladja az elveit, lemond az öndédelgetésről. Dédelgette viszont férfiasságát, és észre sem vette, hogy a nő éppen olyan, mint amilyen ő. Pontosan egyformán gondolkodtak. Csak míg a nő azonnal vette az adást, addig John álmodozott, és reménykedett. Eleinte fel sem merült benne a nő számítása, méricskélése, úgy elvakította a nagy „szerencse”. Pedig egy nő csakis férjet akar, és mindenáron. Egy tulajdont, akiből aztán bohócot tud csinálni. Nincs rosszabb önmagára nézve egy korosodó, szerelmes férfinél. Ilyen körülmények között, mint amiben John élt, az ő korában másra is szükség volt. Maríze lángolására. Éppen ezért játszott vele. Megtapasztalta, hogy nagy szíve van, és mindenét odaadta volna, ha kéri. Mindenét. John nem kérte. Még nem. Nem merte, vagy nem vitte rá a lelkiismeret. Vagy csak emlékeztette a skypén mindig látható figyelmeztetés, miszerint: „..Soha ne becsült le a női intuíció erejét. Néhány nő már azelőtt felismeri a játékot, mielőtt elkezdenél játszani.” Valahányszor üzent neki, nem kis bosszúságára mindig ezt látta. Többször célzott rá burkoltan, hogy aki megvásárolhat magának gond nélkül mindent, annak nincs oka panaszra. És, hogy anyagilag ő kiürült. - Te nem engedhetsz meg mindent magadnak? – kérdezett viszont egyszer csodálkozva, mert nem így tapasztalta. - Nem – volt a lakonikus, de rövid válasz. Maríze ezt azért nem hitte el egy az egyben, hiszen John csak magára költött. Soha senkire semmit nem áldozott. Baráti köre mindig ellátta belépővel, ilyen-olyan kedvezménnyel, amihez nem mindenki jutott hozzá. Hol ide vitték be, hol oda, ahol úgy egyébként fizetni kellett volna. De mivel nem csak a nők kedvelték, hanem a haverok is a közvetlen érdeklődő modoráért, így jó társaságnak bizonyult. Ennek megfelelően csakis olyanokkal tartotta a kapcsolatot, akikből haszna származott. Praktikus, mint a 158

férfiaknak a vizelési lehetőség. Előveszi, visszateszi. Nem úgy, mint a nők, hogy mindent le kell cibálni magukról szükség esetén. A későbbi koncerttel balga módon ő dicsekedett, és Maríze végigzokogta a napot. Semmi kétsége nem volt a másik iránti nagy és szokatlan hevületéről, hiszen John ennyi pénzt soha nem áldozott volna még magára sem. Főleg duplán, amit el is panaszolt Marízének, hogy megbánta. Egyedül is elmehetett volna. Aztán egy hét múlva egy újabb látogatása alkalmával az ő komputerén mutatta meg neki az estről készült tömeg fotóját, ahogy ünnepeltek. - Te hol ültél? – szegezte neki a necces kérdést, de a férfi egyből rábökött. Sőt, még többet is kikotyogott, hogy aztán jóval később jöjjön rá, hogy féktelen nagy boldogságában többet mondott, mint kellett volna. - Körülbelül ilyen tájon. Aztán feljebb mentünk – szólta el magát, amit talán nem is észlelt, vagy már kész volt egy magyarázattal. De ő többet nem kérdezett. Nem volt joga, és eleget tudott. Aztán a férfi egy újabb panaszkodós, megszorult, pénzhiányos helyzetében Maríze bedobta, hogy eladott egy ingatlant, és nem kellett kp-ban fizetni kötelezettségét. John a hallottakon először csak bámult, mint aki nem jól értette, aztán elgondolkodva a cipőjét bámulta. Jól lehetett észlelni, hogy erősen küszködik. Kérjen, vagy ne kérjen. De tudta, érezte, hogy Maríze mindennel tisztában van. Hogy az új szerzemény nem kíméli, perkálni kellene, ha meg akarja tartani. Neki meg nem volt miből. Minthogy azzal is tisztában volt, hogy a 200 km-re lévő világhíresség koncertjével előtte villogott, pedig mintha a fogát húzták volna. Előtte még képes volt csetelni Marízével, mintha mi sem történt volna. Pedig akkor már tudta, hogy koncertre megy az új barátnőjével. Akkor még nem akarta szétvetni a boldogság, csak később, az esemény előtt bukott ki belőle. Addig szinte fölényesen vagdalkozott. - Szia! 159

- Hogy vagy? - Szia. Padlón vagyok. - Hát kellj föl onnan! Szép napsütötte napot kívánok! - Nem megy. Te is tudod. Nem kívánom senkinek ezt az érzést. - Fekszel? - Addig lenyelem a könnyeim, míg én küldök neked szívet melengető üzenetet. Szükséged van rá... John másnap ismét üzenetet küldött. Valószínűleg az új nője megint hezitált, így várakozó álláspontot volt. Nyilván nem volt biztos a dolgában. - Szia! - Szervusz - Hogy vagy? - Egyre rosszabb a kedvem, ami árt, de nem számít. - És én tudok segíteni? - Már sokszor kérdezted. Nem emlékszel? Azt is mondtad, hogy nem megy egyedül. Pár kedves szó, üzenet..... tudod te. - Köszi a sok email, a mellékletekkel! – hagyta szó nélkül John a szemrehányást. - Nincs mit. Remélem szórakoztató volt. - Még nem jutottam a végére, mert nagyon sok van! - El tudom képzelni. De érdemes megnézni. - Igen! És fájdalmaid vannak? - Lenni kellene? - Én, érdeklődöm a hogylétedről, isten ments! - Majd biztosan lesz, bár nem érdemes megvárni. A lelkem fáj. - És a "megoldás", a távlatok? - Nem tudom. Csak azt, hogy most mi van. Lehet tervezni? Lehet? Micsoda bugyuta kérdés! Hát van erre megoldás? Lehet távlatokban gondolkodni? Csak egy férfi kérdezhet ilyet! – gondolta megint, de nem írta le. 160

John levelei semmitmondóak voltak. De Maríze látogatása alkalmával sosem fogta magát vissza. Talán tudat alatt attól tartott, hogy a nő kifecsegi a hallottakat, és ami kettőjük között hangzott el, azt le is tagadhatja. Ám óriásit tévedett, mert lebecsülte a nőt. Az eseményekre, a megtörtént dolgokra más is −, az érintett személy − ráismerhetett, és a nő honnan tudhatott volna róla, mint Johntól. - A gyógyulásra értem! − folytatta magyarázatát. - Én is. - És szoktál kimenni az utcára? Bocs. - Nekem nincs bejárónőm. Nem kellene? - Dehogy, csak akartam, hogy találkozzunk. - Ez már megint milyen csali lehet? – döbbent meg az ajánlaton gondolatban, de zsigerből visszautasította, ahelyett, hogy a végére járt volna, milyen szándék vezérelte Johnt, mikor találkozni akart vele. De valóban sokat változott, és félt a vele való találkozástól. - Köszönöm. Nem szeretném, ha így látnál... - Vagy hol? Hát ez a kérdés már szöget ütött Maríze fejében. Mi az, hogy hol láthatná? Hát hányszor volt már nála! Most meg úgy teszi fel a kérdést, mintha sosem találkozott volna vele. Mintha nem járt volna Maríze John lakásán kétszer, és John nem járt volna az ő lakásán számtalanszor! Mit akarhatott ezzel az alattomos kérdéssel? - Nem értetted... hogy lehetséges ez? – fakadt ki. - Ja, "változás" van rajtad? Bocsi!! - Írtam már lefogytam. 10 kg-ot. - Még? Hú, ajaj. És Liza, mit mond! - Semmit. Mit mondhatna? Kúráljam magam, de mindentől hányingerem van. És savam a zöldtől, mikor állítólag az lúgosít. John ismét nem figyelt, és meg sem értette, hogy Maríze mennyit is fogyott, de ő nem korrigált. Szerinte a tíz kg is megtette a hatását. - Hát A…-nak is minden szagtól, hányingere volt! 161

Megint és egyre gyakrabban A-t emlegette. Talán türelmetlen, hogy ő még él? – villant át a gondolat a fején. Nagyon rosszul esett a férfi érzéketlen viselkedése. De valószínűleg ő is érezte, hogy túllépett egy határt és gyorsan javított. - Én azért orvoshoz is fordulnék! - Már elutasított, mert nem vagyok hajlandó a radikális módszert elfogadni. Jó kedv kellene, de sok, mert megöl a stressz idő előtt. John megint elengedte a füle mellett Maríze nagyon is nyilvánvaló kívánságát. Hiszen korábbi levelezésükben sokat kérdezte, hogy mit tudna segíteni. Nem igaz, hogy ennyire szelektív lett volna az emlékezete annak, aki nyilvánosan az agyával dicsekedett. - Így jobb hogy elzárkózol? - Nem tudom. Nem akarok már testileg is szenvedni. Azt sem élném túl. Most gyorsan befejeződött vasárnap. Gratulálok a sikerhez, jó munkát végeztél. Biztosan megdicsértek – utalt a közmunkájára. - Igen, gyorsan végeztünk, már 21 órára! - Akkor ti voltatok legtovább bent. Biztos nagy a körzet. - Már 8-ra végeztünk, de a kocsi 20.45-re jött! - Értem. És kettőtöknek meg kellett várni. Még sem éjjel egy óra. Voltam színházban. - Igen, és mit láttál? És mások megláthattak? John megint bedobott egy csalit. Maríze nem is tudta már, hogy mit akar. Azt, hogy őt egy rettenetesen leromlott állapotban lássa, vagy őszintén aggódott. Nehéz volt megállapítani, mert ennyit még sem hazudhat egy férfi, aki egy halálosan beteg nőtől nem akar semmit. Ennyire nem lehet kegyetlen. Jó lett volna, ha tényleg aggódik érte, bár már semmiben nem bízott. - Igen. Ők nem számítanak. De ők sem néznek ki különben, csak nem törődnek vele. A Hoffmann meséjét. Szép operaelőadás volt. N. Helga nagyot alakított, és a L. Boldizsár is. Előtte a kávéházban Ilosvayról tartottak előadást. Az aznapi szereplők lent voltak, és hallgatták. Az ismert tv riporter vitt le kettőnket a pénz162

tárba, hogy kapjunk jegyet. De én alig bírtam ülni, mert nyomta a szék az ülőgumóimat. - Hát kis párnát vigyél legközelebb! - Ha lesz legközelebb. - Ne így gondolkodj. - Gondoltam, hogy így vigasztalsz. Ezt is köszönöm. - És van tanácsadód, hogy hogyan tovább? - Fura kérdéseid vannak. Én már döntöttem. Nekem nem tanácsadó kell, hogy tartsa bennem a lelket, hanem, aki nem sajnálja tőlem a jó szót, az együttérzést. Elég az intelmekből. - Biztos igazad van! - Igen. Igazam van. Te írtad, hogy nem megy egyedül, miben segíthetsz? Most meg egyre csak a betegségem forszírozod. Jó, megértelek én, hogy érdekel, de egyben elhittem a nagy lelkedről a mesét – fakadt ki most már Maríze, de John nem először bizonyította be, hogy lélektelenül áll a nő betegségéhez. Talán nem is akart soha segíteni, csak ugratta őt. Gyorsan és meggondolatlanul témát váltott. Maríze már biztosan tudta, hogy folyamatosan szerelmes másba, és önkéntelenül is beszélnie kell róla valakinek. Hogy is gondolta, hogy olyan ostoba, hogy nem veszi észre. Pont neki újságolta el örömét. De egyfolytában abban reménykedett, hogy rendbe jön, és visszahódítja a férfit. Hiszen olyan forrón indult a kapcsolatuk. - Más! – váltott hirtelen John, mert kezdett kényelmetlenné válni a téma. - Megyek szombaton Pestre! Tehát érdemes volt a nőnek kivárni, mert kibekkelte belőle a koncertet. Johnnak ez az esemény kapóra jött, hisz szerette a zenét, csak áldozni nem akart rá. Most áldozott, mert nagyon pedálozott a barátnőjénél, akiről Maríze joggal gondolhatta, hogy új barátnő. Fokozta a vágyát, hogy az megvárakoztatta. Egyes nők annyira értenek a férfi nyelvén, de leginkább kiimádkozni belőlük, amit nem akarnak adni. Maríze nagyon irigyelte az ilyeneket. John is tudta, hogy a legtöbbje csakis pénzért hajlandó, hiszen sokat emlegette az ilyen 163

nőket. Hogy mindennek ára van, és megfizethető. Nyilván rájött, hogy már ott tart korban, fizikai erőnlétben, külsőben, hogy mani nélkül nem megy. Feladta az elvét. - Hosszú időre? – kérdezte a nő kétségbeesve. Bezzeg őt nem tudta elvinni! Hát milyen lehet ez a nő? Aranyból van a muncusa? - Egy koncertre! A férfi hosszan írt, aztán kitörölte. Lehet, hogy lelkendezni akart. Aztán az utolsó pillanatban meggondolhatta. Talán ha akkor közli vele, Maríze utoljára még jól kisírja magát, és többé nem reagál. Hiszen előtte is szent fogadalmat tett, hogy nem áll vele szóba többet. Az ő lelkét grátisz ne fájdítsa. - Meggondoltad, amit írtál....kitörölted. Milyen koncertre? - André Rieu, a P. L. Sport Aréná-ba! A nő azonnal igazolva látta az érzéseit. Már biztosan tudta, hogy John belegabalyodott az új nőbe. Bár a horoszkópja is állandóan jelezte, hogy többet lát benne, mint kellene. Rosszul ítéli meg partnernőjét. Ezek szerint Johnnak már régen szemüveg kellett volna. Olyan boldogan és büszkén írta, hogy még felkiáltó jelet is tett a mondata után. Később ő is belátta, hogy elsősorban bizonyítani akart. Ez a felkiáltójel Maríze szívében egy tőrdöfésként hatott, és rápirított Johnra. Hiszen annyit beszélt arról, hogy ő bizony egy nőre sem költ. Egyébként is lett volna kire költenie és azt sem tette meg, amiért sok kellemetlen és állandó vitája támadt. Hát, ez a nő ki tudta belőle hajtani a lét. - Az csodálatos – írta, mintha vele együtt örülne, miközben fulladozott a sírástól − kaptál jegyet, vagy áldoztál rá? - Áldoztam! Miért kitől lehet kapni, tudsz olyat? − kérdezte majdnem sértődötten, de egyben büszkén is, amit később másképpen ítélt meg. - Igen felkínálják – csigázta az érdeklődését, mert tudta, hogy mélyre kellett a zsebébe nyúlnia −, de lehet, nem menő koncertekre – szánta meg végül, ám a férfi fülében már ott zümmögött a bogár, és a zsugorisága. − De ezekre a politikai szervezetek osztják a kevés jegyet. Nem tudtad? Viszont az operába vagy ingyen, 164

vagy kedvezményesen lehet bejutni. Bár ezekre a koncertekre azért tamáskodom, hogy vidéki ember díjmentesen bejut. Ha csak... nem bennfentes. Semmi sem lehetetlen, csak ki kell szagolni. Maríze tudta, hogy már nem az a világ volt, hogy a drága rendezvényekre bármilyen szervezet is jegyet osszon. Azért jól esett a lelkének, hogy kicsit megszívatta. John nem forszírozta tovább, mert már megvásárolta a belépőket. Úgy vélte, hogy ha nem érdeklődött utána, ez a békát le kell nyelnie. Azzal is tisztában volt, hogy a 200 km-re lévő világhíresség koncertjével előtte villogott, pedig mintha a fogát húzták volna. Mikor elment, Maríze megint jól kisírta magát. Másnap újra bejelentkezett. - Nézd az e-mailedet. Küldtem! - Köszönöm. Nem zavarlak. Gondolom, ebédelni fogsz. Fáradt vagyok. Szervusz - Puszillak! És jobbulást kívánok! (macit küldött) - Köszönöm. (maci vissza) - És bízzál, és kérd a Teremtőt! - Téged kértelek arra, amit betegségem elején oly sokszor megígértél még sem teljesíted. Pedig te nem vagy Isten, nem vagy Teremtő, mint ahogy azt nagybetűvel írtad, hogy kihangsúlyozd az iránta való félelmed. Nyilván úgy tartasz tőle és a büntetésétől, mint egy istenfélő ember. Mégis istentelenül kegyetlen tudsz lenni! Hogy fér össze a magatartásod, a viselkedésed a hiteddel? Azt is nagyon jól tudod, hogy a gyógyulásom függ tőle. Te beszéltél erről! Hányszor kérdezted, hogy „mit segíthetek”, mert tudtad, hogy nincs, aki segítsen. Felháborodva mesélted, hogy korábbi kapcsolatodat a rokonai a végső stádiumban ritkán látogatták. Tisztában vagy vele mennyire kell, hogy egy kicsit beszélgess velem, hogy néha megölelj, amikor szükségem van rá, amikor már fel akarom adni – gondolta könnytől elhomályosult szemmel, de mindezt nem írta neki le. John is tudta, hogy minden alternatív gyógymód kihangsúlyozza az érintést, a biztatást, az ölelést. Maríze is sokat olvasott róla, de 165

csak miután a férfi közölte vele. Mégis úgy viselkedett sokszor, mint egy érzéketlen. Mint akinek fogalma sincs, hogy ő milyen betegségben szenved, min megy keresztül lelkileg is. Maríze már tudta miért vonzódik annyira Johnhoz. Tudta, hogy Isten valamilyen korábbi bűnéért vele bünteti. Tudta, hogy ez a reinkarnációra vezethető vissza. Valahányszor kinyitott egy jóslást, egy spirituális fejtegetést, mind azt hozta ki, hogy szakítson mostani kapcsolatával. És azt is, hogy nyugodjon bele, mert ez a karmája. De már azt is tudta, hogy a férfi az iránta való lelketlen viselkedése miatt majd éppen Maríze hozza el neki a büntetést. Kénytelen volt már ebben hinni, mert John valahányszor belépett a netre, bármilyen munkát is végzett, olyan kényszert érzett arra, hogy ő maga is belépjen, mintha valaki súgott volna neki. Ez már több volt, mint telepátia. Ehhez a férfinak is gondolnia kellett rá. Ez fordítva is így volt. Ha dolgozott a komputeren, a másik azonnal belépett. Ezt nem egyszer, nem kétszer figyelte meg, hanem minden alkalommal, valahányszor a láthatatlanságot a férfi megszüntette. Maríze sem kapcsolta be mindig a láthatóságot, azért a férfi mindig odaírta, hogy „szia, hogy vagy? Sokszor nem fedte fel magát, hogy látja, mert bosszantotta ez a semmitmondó három szó. Egyértelműen és tökéletesen tisztában volt vele, hogy minden ilyen alkalommal kizárólag a keresztényi irgalomnak akart megfelelni. A saját lelkét nyugtatgatta. Lehet, hogy éppen egy vallásos téma ihlette meg. Csak akkor kérdezte meg, hogy „itt vagy”? mikor beszélhetnékje támadt. Ekkor Maríze válaszolt, és elkezdődött a levelezés. John erősen vallásos volt. Bár nem járt templomba, azért istenfélőnek mondhatta magát. Valahányszor átugrott Marízéhez, állandóan arról papolt, mint egy hittérítő, hogy hogyan kellene az embereknek élni, egymással viselkedni. Az irgalmat nem méricskélni, nem beosztani. Hogy, amit az ember ad, azt kapja vissza. Hogy a tíz parancsolatot mindenkinek ismernie kellene, és a szerint élni. Olyan lelkesen és átszellemült arccal beszélt a tisztes166

ségről, becsületről, tiszteletről, segítőkészségről, hogy nem lehetett mellette megszólalni. Hát nála az elmélet működött, csak a gyakorlat nem. Ugyan milyen kára származhatott volna abból, ha együttérzésével segít a nőnek egy halálos betegségből kilábalni? Hiszen nem volt neki ismeretlen! Az ágyában feküdt még akkor is, ha kapkodása miatt meghiúsult az elvárt testi kapcsolat. Maríze is két alkalommal volt nála. Aztán hányszor járt Maríze lakásán, ahol ő mindig ebéddel várta. De így, ilyen lelketlen játékkal csak ártott. Pedig ha a nő a segítségével kilábal a bajból, akkor boldog érzés tölthette volna el. Ha nem, akkor nyugodtan hajthatta volna álomra a fejét, hogy ami tőle telt megtette. De nem. Ő kidekázta magát. Pedig a több hoszszú távolmaradásával Marízének mindig rosszabbodott az állapota. Állandóan visszaesett, és ez meg is látszott rajta. Arca leöregedett, összezuhant, mert folyamatosan fogyott a bánattól. Aztán a hirtelen jelentkezése, mikor túlzott érdeklődést mutatott sem tett jót Maríze állapotának, aki már a lelke megnyugvásáért imádkozott. Már nem csak egyszer kérte a teremtőt, hogy vagy fordítsa feléje, vagy vegye el tőle egészen. A nőnek minden elképzelhetetlen dolog megfordult a fejében. Arra gondolt, hogy ha őt sakkban tartja ezzel a csalogatásával, akkor jobban magához köti. Nem és nem értette John egész viselkedését. Ahogy a férfi megérezte Maríze szenvedését, úgy az is egyre inkább megérezte John ragaszkodását az új nője iránt. Furcsa telepátia, és terhes. Legalábbis abban a helyzetben. Mind a kettő kínlódott ezzel az érzéssel. Mikor John átlépett hozzá, csak éppen azt nem mondta, hogy szerelmes valakibe. De nem is kellett, mert mindent elárult jó kedvével, viselkedésével. Pedig láthatta a vesztes arcát. Mint később kiderült, ezt nem szerelemnek hívták, hanem számára biztonságos érzésnek. Micsoda különbség! De nem volt neki elég, hogy betegsége okán elveszítette őt mielőtt esélye lett volna megtartani, szerencsétlen nő még a halálos betegségével is küszködött, mikor mással látta egyetértésben. Marízének ez 167

maga volt a pokol. Ennek ellenére, ha e-mailt, vagy pár szó üzenetet kapott tőle, boldogság és megnyugvás töltötte el, és aludni is tudott éjszaka. Amikor a férfi jelentkezett, Marízébe élet költözött. Arca kisimult, a kedve megjavult, és hitt a lehetetlenben. Hogy meggyógyul. Hogy a radikális kúrát végig tudja csinálni, ami a gyógyulást jelentette. John szándékosan, és lelketlenül játszott vele. Hiszen nem kényszerítette rá senki, hogy Marízével tartsa a kapcsolatot. Szegény nő milyen kevéssel beérte volna. Milyen kevéssel! És még azt a keveset is sajnálta sokszor egy magát istenfélő, vallásosnak mondott lepedőakrobata. Mindig akkor nem jelentkezett, mikor a nőnek a legnagyobb szüksége lett volna rá, és mindig akkor gyötörte, amikor az el akarta felejteni, amikor ki akarta zárni az életéből. Persze John elsősorban akkor bukkant fel, mikor nem egyezett a barátnőjével. Ilyenkor kellett neki egy olyan „barát” akinek őszintén kipanaszkodhatta magát. Ha Maríze megvonta volna tőle ezt a nagy önbizalmat növelő táptalajt, talán elbizonytalanodik. A másik nőnél sem lett volna sikere. De ehhez Marízének el kellett volna fordulnia tőle. És végleg, amire képtelen volt, mert John úgy viselkedett, hogy elhitette, őszintén aggódik érte. Erőt kapott tőle és reményt. Ezt az erőt nem a férfi adta, hanem ezt sugallta, ami a nőben átalakult hitté, és ez adta a valóságos erőt. Maríze sokszor gondolta, hogy John maga az ördög, aki mindig megkísérti, valahányszor ki akarta őt zárni a szívéből. Hogy minden gondolata a férfi körül forgott, minden pillanatban csak rá gondolt, számára is teljességgel érthetetlen volt. Akár utcán, akár boltban, járművön, akármilyen helyiségben tartózkodott, csak John járt az eszében. De már annyira szeretett volna tőle megszabadulni, és csak körbe-körbe járt, mint egy nyomtató ló. Az összes ebből a fájdalomból eredő szenvedésnek véget vetni, amire egyelőre képtelen volt. Tiszta szívből szerette Johnt, és mindent megosztott volna vele, ami nem minősült elhanyagolandó szempontnak. Mint ahogy tudott, meg is osztott addig is. 168

John továbbra is óriási lelki muníciót kapott Maríze szenvedéséből. Ezzel a kondícióval vígan eltáncolhatta a paradicsommadár bohókás, ámde kétségtelenül látványos nősténycsalogató násztáncát. Érezte a nő „ajándékát”, figyelmességét, lelkesülését, de nem fogalmazta meg. Természetesnek vette és bezsebelte. Lubickolt ebben az illatos lelki fürdőben. Neki nem voltak skrupulusai, ő kizárólag a saját jó hangulatát, érdekeit nézte, nem úgy, mint amaz. Neki a nő imádata adott testi-lelki erőt a másik nő felé érzett bizonytalanságához. Micsoda szimbiózis! Csak nem mindenkinek előnyös. Pedig szerencsétlen azt is el tudta volna képzelni, hogy egy szex nélküli szoros barátság alakuljon ki közöttük, míg életmagra kap. De a férfi nem tudta magát megosztani, vagy nem is akarta, mert minden érzékével a biztonságnak tűnő másik fél felé figyelt. Hogy el ne veszítse biztosnak látszó pozícióját. Csak éppen az volt érthetetlen, hogy mit akart Marízével. Mert sem el nem engedte, sem nem vetett véget a kapcsolatnak. Amikor a nő több hétig nem kapott üzenetet, folyton padlóra került. Ilyenkor nem egyszer szentül megfogadta, hogy nem gondol rá, nem válaszol neki. Ám mindez maradt a fogadalom szintjén. Nem volt hozzá ereje. De a férfi is tudta, hogy csak meg kell őt szólítania. Nagyon is tisztában volt vele. És valóban. Maríze hihetetlen boldog volt, ha meglátta Johntól az üzenetet. Azután is mikor John átlépett hozzá, minden alkalommal átölelte megpuszilta, de Maríze továbbra sem viszonozta. Nem akarta lángolásának kimutatásával elvadítani. Uralkodott magán. Kezét úgy lógatta, mint a férfi egy ideig, azon a második varázslatos csókos estén, hogy aztán annál szorosabban ölelje, és hevesen az ágyára döntse. A szerelmes nő, most nem mert viszont ölelni. S hogy szenvedett! Pedig úgy szorította volna, de úgy… Ezzel a kínlódásával végérvényesen és egyértelműen ártott magának és egészségének. Ilyenkor rendszerint összeomlott, betegségében újra és újra visszaesett, amit azonnal észlelt. A szervezete is libikókázott. Összeomlott, hogy utána ismét a padlóról kínlódja fel magát. Tisztában volt vele, hogy helytelenül viselkedik, 169

gondolkodik. Pontosan tudta, hogy mit kellett volna tennie és mit nem, de egy szerelmes szívnek nem lehet parancsolni. Egy súlyosan beteg ember viszont mibe is kapaszkodhatott volna, mint egy álszent, hazudott megértésbe, együttérzésbe, figyelmességbe. Ettől a szenvedéstől már sokszor úgy nézett ki, mint a saját öreganyja. Egyfolytában szerette volna felszámolni ezt a John kedve szerinti játékot, de képtelen volt rá. Úgy érezte, hogy tartalékolja őt, egy „sosem lehet tudni” esetre, mikor az öregedésével együtt járó – egyre jobban látszódó − hiányosságai partnernőjében nyilvánvaló visszás érzést keltenek. Amikor a sok pattogtatás hatására elvárt ugrálás, egyre nehezebbé és fárasztóbbá válik a férfi számára. Amikor már nem tudta volna teljesíteni a másik anyagiakat igénylő kívánságát, ami mindig felért egy huszárvágással, amit sosem mulasztott el állandóan elpanaszolni. Mikor nem lett volna elég, ha bevágódik a kedveshez, és végighever a kanapén. Mert egy fiatalabb nő akkor kezdi számba venni, hogy mi előnye származhat egy olyan kapcsolatból, ahol elsősorban nem dől a lé. Másodsorban szigorúan a heti egy-két találkozás, a bizonytalan kimenetelű ámde villám numerával. Az ilyen elhúzódó problémák mindig megteszik a hatásukat. És ő nem szerette a problémákat. Az ilyenbe bele lehet unni és fáradni is. Talán arra gondolt, hogy akkor jöhet a másik, a tartalékolt, akit partvonalra tett. Maríze ezzel a szerelmes szívével a végzete felé rohant. Mármár arra gondolt, hogy feltárja a férfi előtt, hogy nincs, akire hagyja miegymását. Aztán meggondolta magát. Tisztességtelennek, egyben gusztustalannak találta ezt a mézesmadzagot. Semmi jót nem várhatott az ötlettől, mert a férfi ezt eddig is sejtette. Pedig tényleg mindenét képes lett volna ráhagyni. Mindent! De tisztában volt vele, ha kimondja, nem létezik az a szingli férfi, aki ennek a felhívásnak ellent tudna állni. Hiszen a társkeresőn már a lakás tudatára feleannyi idős férfiak nyomultak rá. Ennek ellenére mindent megtett volna a férfiért. Mindent, amire szüksége volt. John gondolkodhatott volna a fejével is, ha mérlegre teszi a két lehetőséget. 170

Maríze nem csak egy nő volt a sok közül, hanem Maríze maga volt a NŐ a többi között. Ismerőse, barátai finomnak, intelligensnek tartották. Ő csak nevetett, mikor „úrinőnek” nevezték. Mellette egy olyan belső láng szította, amit csak a természet-, vagy alternatív gyógyászok emlegetnek. Tehát tisztában vannak vele, hogy létezik ilyen ember, aki állandóan ég. Ezeknek nem is javasolnak túl meleg ételt sem. Rájuk külön kell figyelni, mert ugyanakkor egy esetleges megrázkódtatáskor jéghideggé tudnak válni, és nem csak érzelmileg, hanem fizikailag a testük is. Maríze is olvasott egyszer egy ilyen esetről. Egy másba szerelmes ifjú hölgyet egy apja korabeli férfi magáévá akart tenni. A fiatal nő megmerevedett, mindene jéghideg lett, és mozdulatlanná vált. Nyilván így védekezhetett, hogy a jövendőbeli ne tudjon mit tenni egy merev testtel. Maríze a lángolásával a nőket is elragadta, bár nem mindenki értékelte, inkább irigyelte. De a férfiak! Azok valamennyien ilyen tüzes nőt kívántak maguknak, csak a lelkével nem számoltak. Ráadásul még gondoskodó típusnak is ismerték. Ezzel az adottsággal kevés nő dicsekedhetett. Márpedig a férfinak nagyon kell a gondoskodás, mert ha az anyjuktól fizikailag el is távolodnak, lélekben soha nem tudnak elszakadni. Nem véletlenül születnek a viccek, mikor a férj állandóan és mindenben az anyjára hivatkozik. Maríze a festést is kerülte. Rajta nem volt látható kilónyi vakolat. Arca irigylésre méltón sima volt, csak a radikális fogyás következtében kis finom ráncai keletkeztek. De nála húsz évvel fiatalabb nők sem dicsekedtek alabástrom bőrrel. Ő igazán nem panaszkodhatott, még ezekkel a diszkrét rajzolatokkal, amik az arcára tolakodtak. Biztosan tudta, ha egy kicsit felszedne magára, akkor eltűnnének, arca párnácskája kisimulna. Maríze kimondhatatlanul küszködött és szenvedett. John meg egyre csak csalogatta. Mikor írogatott neki, próbára tette csábító képességét. Gyalázatos játékot űzött. Vajon ha a barátnője megtudta volna, mit szól hozzá? 171

Aztán ukk-mukk-fukk csak úgy átruccant hozzá. Nyomta a szövegét, mert neki valamilyen formában ki kellett beszélnie nagy boldogságát, mert már nem titkolta. Az elhagyott szerető némán hallgatta. Majd sűrűbben hívta. - Szia! Hogy vagy, régen társalogtunk! - Szia. Nem rajtam… - És hogy vagy? - Csak arra gondolok, hogy elfogadható legyen a hangulatom. - De mi a hangulatod váltásának oka? Nem tán én? – incselkedett vele újra és újra. Játszott a tűzzel, vagy hallani akarta, hogy mennyire szenved a nő. - Micsoda álszenteskedés! – sajdult meg Maríze szíve – hogy lehet valaki ennyire könyörtelen? Most mondjam ki, hogy de igen te vagy az oka? Hát miért akarta tőlem hallani? – küszködött ismét a könnyeivel, de nem írta le. Inkább kikerülte. - Érdekes kérdés és nem is erről van szó. Bár szükségem van… - Megint itt hagytál szó nélkül, mint eb... - Szégyellem, de szükségem van... - Nem vetted... - Te kétségbe esnél???????? - Meg akarlak kímélni egy későbbi... - A kedves szó nem kerül semmibe... − zokogta már, hangosan, hisz amaz úgysem hallotta, legfeljebb érezhette. - Ne haragudj, BOCSI! - Kerestelek többször kaputelefonon! – tért végre vissza John a cseteléshez. - Hát, ha már lefeküdtél, akkor jó éjt! − sietett volna, mert félt, hogy szemrehányást kap. Pedig Maríze igyekezett visszafognia magát. Hát hogy feküdt volna le, mikor a komputeren neki válaszolgatott? John küldött neki egy maciölelést, hisz az nem került csak egy kattintásba. 172

- Így már sokkal jobb a lelkemnek. Talán nem terhellek meg nagyon. A hangulatom az állapotomtól függően változó. A kaputelefon nem működik, ha leveszem a telefont. Köszönöm a leveled. Nem tartalak fel… - Szia! - Szia. Egy hét múlva – a megszokott hétfői napon – ismét írt Marízének, és a szokásos módon köszönt be, amit az annyira utált. Hétfői napon szokta a teljes levelezését végignézni, és ilyenkor közben vele is kommunikált. Így fordult elő nem egyszer, hogy nem tudott annyi felé figyelni, és sokszor ostobaságokat kérdezett. - Szia - Hogy vagy? - Vagy, már jobban? - Nem tudok semmit mondani. Fel vagyok készülve. Erős a lelkem, csak néha összeomlok. - Mire, vagy felkészülve? Nem értem! - Tudom. Illetve még sem tudom. Már annyit beszéltünk róla. De ez nem játék. Óva intelek attól, hogy ravaszkodásnak vedd! De erről nem szeretnék.... Említettem már? Vettem egy Nutribullet… Azzal molyolok, de nem jobb, mint egy közönséges mixer. Csak zöldet eszem. - Itt vagy?− kérdezett Marízére, pedig tudta, hogy ott van a komputernél. Hiszen olvashatta, amit a másik írt. - Még itt. - Mit vettél? - Mi az? - Nutribullet turmixgépet. - Ne a márkáját mondjad, mit csinál a gép! - Mixel. - Segítsek? - Vagy, van valami gondod? - Nem értem. Miről beszélsz? - Beszélni tudunk? 173

- Jó ötlet? - OKÉ! - Akkor hívsz? - Van egyáltalán időd? - Van! Érdekes, hogy ez alkalommal milyen készségesnek mutatkozott, de közben meggondolhatta, mert nem jött létre a telefonkapcsolat. - Kovaföldet is fogyasztok. - 2x1 teáskanállal. A hívás sikertelen, mint Johnnak a legtöbb „akciója”. - Vagy, még?− írta beszélgetés helyett. - Igen - Hívjál. - Jó – mondta Maríze, de John nem fogadta a hívást. Állítólag összegabalyodtak, és nem jött létre a kapcsolat. Ez a beszélgetés is, mint a többi, csak John lelkiismeretének megnyugtatására szolgált. Ő állandóan hangsúlyozta, hogy az ember amit ad, azt kapja vissza. Szinte minden alkalommal elmondta, mikor az emberiség viselkedéséről tartott kiselőadást. Félt minden megtorlástól, ami nála betegségképben jelent meg. A betegség az ő számára maga volt az ördög. Innentől kezdve ismét hosszú szünet következett. Maríze közben kezelésre járt a helyi fürdőbe, és egy alkalommal akkorát esett a felpördülő szőnyegbe, hogy bevitte a mentő a sürgősségire. Másnap újra elesett és megütötte a bordáját. El is repedt. Nagyon úgy nézett ki, hogy rájárt a rúd. Annyira szédült a sok stressztől, hogy a lábát is alig bírta emelgetni. Harmadszorra is megütötte a csípőjét, és megint összeomlott. Aztán a karja rándult meg. John váratlanul átlépett hozzá, és megint nyomta a hegyi beszédet, aztán lepattant. De előtte még kifejtette, hogy az, aki meg tudja magának venni a drága étrend kiegészítőket, gépeket, annak jó. Utalva mintegy arra, hogy a nőnek „van mit aprítania a tejbe”. 174

Ez egy kicsit mintha keserűen hangzott volna, mert arról is beszélt, hogy anyagilag rosszul áll, és sok feléje a követelőzés, amit nem hajlandó teljesíteni. A nő ezúttal sem kérdezett semmit, hagyta, hogy beszéljen. Aztán arra célozgatott, hogy azt az ócska tv-t nyugaton már kidobják, ami a nőnek van, és valóságos házimozival díszítik ki a lakást. Ez rosszul esett Marízének, mert minek kellett volna kidobnia egy abszolute jól működő tv-t, mikor ő nem is nagyon nézi, meg senki nem veszi meg. De John addig évődött vele, míg ráállt. Természetesen élvezetesebb volt egy nagy felbontású képet látni, de az is süketen állt a polcon, mint az előbbi. Viszont arra gondolt, hogy ha a férfi átmegy hozzá, akkor szívesebben kapcsolja be, és nem gúnyolódik annyit. A férfi időközönként továbbra is átruccant Marízéhez, és le-, s föl járkált, mint akinek a fenekében rakéta van. Nem lehetett tudni, hogy mi a búbánat gyötri. Mert valami problémája lehetett, az látszott rajta. Bizonyára az új barátnőjével akadt gondja. Már olyan idegesítő volt, hogy a nő azt kívánta, menjen már el, de nem vette a lapot. Aztán ahogy berobbant, úgy távozott, hogy megint sokáig hallgasson. Ekkor Maríze megint agyon gyötörte magát, mert John nem jelentkezett. Aztán váratlanul mégis. A szokott, közömbös beköszönésével. - Szia! Hogy vagy? - Miért nem válaszolsz? - Ma kedden 10.45-kor csöngettem, de eredmény nélkül! Mi van Véled? Jobbulást kívánok! John. - Szia! - Nos? - Szia! Szép jó reggelt! - Adjál már életjelet Magadról! Puszi! Mikor Maríze meglátta a sürgető üzeneteket, melegség öntötte el a szívét. Gyorsan odaírta a választ, mintegy biztosítva Johnt, hogy örül a megkeresésének. 175

- Elnézést, de nem volt bekapcsolva a skype. Ne haragudj, nem volt szándékos. Illetve nem miattad. Csak most telefonált a barátnőm, hogy kapcsoljak be. Nem is értettem, hogy miről beszéltél itt, mert én nem láttam semmi jelzést. Most meg egy rakás üzenet várt. Azóta megváltozott az idő, már nem esik, de én így lefogyva még a melegben is fázom. Nagyon kedves voltál, hogy érdeklődtél. Köszönöm. Hát... szerdán láttál. Nem is tudom, mit csináljak, mert ez így nem lesz jó. Ma egy 90 éves fitt ismerősöm azt mondta, hogy "pocsékul nézel ki". Jól megerősítette az ingatag önbizalmam. Szóval még élek. Amott is írtam. Most látom, hogy két darab hasonló fotód van fent. Érdekes. Szép estét. - Szia! Hol van a fotóm? Puszillak! – kapcsolódott be újra John. - Biztosan tudod hova tetted fel. A háttér más. - Nem! - Szia! - Dehogynem! Szervusz. - Hogy vagy? - De hova van feltéve áruld már el! – kapkodott John összevissza. Késve válaszolt, és soha nem arra, amire kellett volna. - Köszönöm kérdésed, kétségek között. Liza ma nem egyértelműen beszélt. Már nem erőltetett semmi lékúrát, és étrend kiegészítőt. Na, mindegy. Hogy hol van a fotód? Hát kettőt tettél fel a társkeresőre. Nekem egy másikat küldtek, de nem érdekes. Ne izgulj, nincs miért. - Én nem bántottam azokat évek óta! - Azokat. Többes szám. Tehát kettőt tettél fel. De tényleg ne izgasd magad. Kár volt megjegyezni. Nem akartam gondot okozni. - De mikor tettem fel, én nem emlékszem, bocsi! Ú… - Azt hittem mostani történet! - Nem. Tényleg kár volt szóba hozni. Ebédeltél? - Igen, a megállóban! - Akkor jó. 176

- És Te? - Igen. Céklalevet. Téged elfelejtettek megkínálni, de váratlanul jöttél. - Iszok én is nyugtasd meg magad! - Jó. Ma találtam kendermag olajat, csak 9.000,- ft/l. Egy helyen volt. Egy meg gyártaná. Kérdés mennyiért. Ja, köszönöm a linket az omega zsírsavakról. Ezután olajas kenyeret eszem. - OK! - Te is figyelj oda. Szőlőmag, kendermag, és lenmagolaj. - Igen! - Jó - Ma mész valahova? - Nem. Nem bírok állni, mert szédülök, különben a múzeumok éjszakájára elmentem volna. Fel van állítva a színpad. Ott nincs ülőhely, állva kell nézni. - Igen? - Nos, vigyázz magadra, majd folytatjuk! - Puszi! - Igen. Biztos van más rendezvény is, csak nem néztem meg. Csak sejteni lehetett, hogy John miért faggatja Marízét állandóan arról, hogy megy-e és hogy hova. Talán nem akart vele másodmagával összefutni. Talán. A múzeumok éjszakájáról mintha mit sem tudott volna, másnap mégis elárulta, hogy elment a rendezvényre. Hogy miért kellett ezt titkolnia, a nő nem értette. Érthetetlen módon őt faggatta.

Maríze az egyik nap nagyon megkívánta az édeset, bár nem volt szabad ennie a kúra ideje alatt. Egy nagy tepsi meggyes-diós omlóst sütött, mert rengeteg tölteléke volt. - Most mit csináljak vele? – nézegette. Az egyik fele befért a mélyhűtőbe, de a másik felével nem tudott mit kezdeni. Hívta a 177

barátnőjét, nem volt otthon. Sajnálta kidobni. Egyébként is nagyon finomra sikerült. Nem lett túl édes sem a tésztája, sem a töltelék. Őrölt fahéjjal pótolta az édességet. Gondolt egyet és telefonon felhívta Johnt. A férfi másodszorra sem vette fel a telefont. Erre írt neki a skypén. Tudta, hogy imádja a süteményt. - John, reggel kétszer hívtalak. Nem vetted fel. Nagyon roszszul esett. Nem akartam tőled semmit. Szeretném, ha ma délután átlépnél. Négy óra után remélem, itthon vagyok. A férfi éppen belépett a komputerbe. Maríze majd hogy leesett a székről, bár már megszokhatta, hogy egyszerre vannak bent. - Szia! Hogy telt a hétvégéd? - Szia. Most lett internetem. Nem olvastad, amit írtam fentebb? Akkor átjössz, vagy nem? Itthon vagyok. - OKÉ! Átmegyek, egy fél óra múlva! OK! - Rendben. - Maríze, várj csak! El kell szaladnom a véreredményemért, és csak utána megyek, OKÉ! Kb. fél négy körül lesz! - Jó, csak el ne felejtsd, kérlek. - Nem! - Jó. John ismét átszaladt Marízéhez, és a kezébe nyomta a laboreredményét. Éppen esett az eső, és egy szakadt ernyővel zuhant be. A nő értetlenül nézett rá. - Ezt meg minek kellett most? Nem régen voltál! - Hogy nincs-e valami bajom. Megyek a másik vizsgálatra is. - Tükrözés? – kérdezte a nő, mert már korábban többször említette neki – csak vigyázz ezzel a sok vizsgálattal, mert ártalmas is lehet. A másik értetlenül nézett rá. - Felsértheti a nyálkahártyát, aztán megnézheted magad! John továbbra is értetlenül bámult. Valószínű, hogy ez meg sem fordult a fejében. - Hipochondria – mondta ki a nő, de amaz nem vette a lapot. A hipochondria nem súlyos, de betegség. Görög szóból származik, a hüpokhondrionból. A görögök a has felső részét, a bordák 178

alatti részt nevezték így, úgy tartották, hogy az értelem és a psziché betegségei a test e részéről indulnak ki. Egyes elméletek azt feltételezik, hogy a hipochonder valójában a lelki dolgokat igyekszik elkerülni – azt, hogy szembenézzen valós magánéleti gondjaival. Ilyen módon zárja ki azokat a tudatából. Johnnál nagyon is ráillett ez az elmélet a gyakorlatban. Maríze nem magyarázta el neki, hogy mi a problémája, úgy gondolta, hogy ő is utána nézhet a neten. Elmondta még egyszer, hogy rosszul esett, amiért nem vette fel a telefont, amire John bizonytalanul válaszolt. - A garázsban volt. Maríze szemrehányón nézett rá, és nem fogadta el, bár nem vitázott vele. Azért megjegyezte. - Te, ott sosem tartod a telefonod! John zavartan, de ragaszkodott a magyarázatához. A nő odaadta neki a becsomagolt süteményt, és nem tartóztatta. - Hát nézzük már, hogy milyen – szólt rá a férfi, és már csorgott a nyála. Ezt bontsd ki. - Mást nem igen tudok, mert a mélyhűtőbe tettem. - Hm! – falta be a sütemény felét – ez jó. Honnan hoztad? - Sütöttem. - Te sütötted? – kérdezte kétszer is ámulva. - Miért? Nem nézed ki belőlem? - De hát a bordád… - A bordám fáj. De muszáj mozogni. - Igaz – nézett rá csodálkozva. John többször megjegyezte, hogy így lefogyva hogyan bírja a strapát. Mire Maríze gyanakodva nézett rá, hogy nem talán halva akarja már látni megint, de csak egy szóval válaszolt. - Muszáj. A férfi csak bámulta. Ki tudja mire gondolt. Talán arra, hogy neki ilyen gondoskodó társ kellene. Vagy jó lenne, ha nem ő ugrálna a nője körül, hanem fordítva. Aztán elmélázva a padlót bámulta. 179

Talán az is végig futott az elméjén, hogy valamikor nem így volt. A nők ugráltak körülötte, amit ő meg is szokott. Most öregségére megfordult a trend. Sóhajtva emlegette a korát, és újra megpendítette, hogy egyedül van, és attól fél, hogy egyszer csak halva találják. Maríze mosolygott ezen az aggódáson. - Akkor már nem kell félned! – jegyezte meg némi malíciával – de addig! John nem értette elsőre. De nem kérdezett. Aztán a nő érdeklődött, hogy szereti-e a bablevest, mire szájcsücsörítéssel válaszolt. Pontosan úgy, ahogy az első alkalommal, mikor a bevásárló központ éttermében találkoztak. Már el is felejtette a férfi e ravasz mimikáját, mert azóta nem látta rajta. - Füstölt odalassal… húúúú… - Tehát szereted. - Anyám úgy főzte… - Én megkívántam, de egy személyre tudod, hogy nem lehet főzni. Megosztanám veled. Elfogadod? John bazsalygott, miközben majdnem megint elcsorrant a nyála. Másnap Maríze este lefekvés előtt kinyitotta még a komputert és gyorsan írni akart Johnnak, akinek a köszönése megint ott volt a skypén. - Szia! - Szia - Szép jó reggelt! - Neked is. Kedves vagy – illetődött meg az aznapi kétszeri beköszönésen. – Főzöm a bablevest – válaszolt a reggeli üzenetre. John abban a pillanatban lépett be. - Szia. Itt vagy? Átmenjek? John ravaszkodott. Tudta, hogy a nő lefekvéshez készülődik, és a válasz csakis „nemleges” lehet. Az a sok „sziázás” megint csak egy gesztus volt, mintha nem tudta volna, hogy Maríze bent van, pedig neki is kijelzett a gép. - Köszönöm, most mindjárt fekszem. De ha holnap délelőtt 10-ig csöngetnél a kapuban, akkor levinném a bablevest. Nem 180

muszáj feljönnöd, ha nem akarsz, mert gyógykezelésre megyek, és időre. De jelzek, majd ha készen lesz. Rendben? Vagy nem? - És milyen kezelésre? - Engem nem a bableves érdekel! Szerintem félre értesz! Dehogy is értette félre. Hiszen előtte kitárgyalták a bablevest, és egyébként is ez a túlzott figyelmesség így késő este nevetségesnek tűnt. Meg aztán tudta, hogy a nő kezelésre jár. Nem is lehetett érteni, hogy Maríze miért ment már megint bele ebbe az alantas játékba. Ám ő csak türelmesen válaszolgatott. - A fürdőbe járok, még van 30 kezelésem a derekamra. Nem értelek félre! Mondtam tegnap is, hogy egy személyre nem lehet főzni, és legalább te is ebédelsz. Én szívesen osztom meg veled. És nem várok érte semmit. Ne hozz zavarba. - OK! - Nem akarlak zavarba hozni Isten ments! - Jó. Köszönöm, hogy megértettél. - Én kommunikálni, beszélgetni szeretek, ennyi az egész! - Igazán kedves vagy, én meg örülök neki. De tényleg kezelésre megyek. Esetleg máskor, ha beszélhetnénk, mikor neked jó. Még hogy kommunikálni! Hát eddig miért nem szorgalmaztad? – villant át az agyán Marízének. Olyan furcsa volt a férfi figyelmessége, hogy nem talált rá magyarázatot. Meg azt sem, hogy miért nem a barátnőjével kommunikál, ha már olyan nagyon beszélhetnékje támadt. Bár ekkor még John sunyított a barátnőjét illetően, csak sejtetni engedte, hogy más van az életében. Nyíltan nem merte megvallani. - OKÉ! - Köszönöm. - Jó pihenést és gyógyulj, azt kívánom!! Tiszta szívemből! - Tudom!!! Köszönöm. (maciölelés)

- És nevess!!! - Természetesen. (maciölelés) - Én is! - Köszönöm. - Szia! 181

- Szia! Maríze boldogan feküdt le, és úgy vélte, hogy nincs semmi gond, a férfinak megszólalt a lelkiismerete. Talán valóban visszavárja. Másnap készen lett a beígért leves, és gyorsan odaszólt neki. John átment a bablevesért. Kifele menve meglátott nála egy szuper női ernyőt. Meg is jegyezte. - Milyen jó ernyőd van. Ő kényszeredetten nevetgélt és közölte, hogy férfi ernyő. Maríze nem mondta neki, hogy azért mert erős a fogója, ez bizony női ernyő. Tudta, hogy egy esős napon kaphatta a barátnőjétől, mert előtte többször is egy ütött-kopott szakadozott ernyővel lépett át, és azt máshova nem hurcolászta. Gyorsan számba vette, hogy melyik nap esett az eső, és már tudta is, hogy mikor voltak együtt. Megint belehasított a fájdalom, de nem akart rá gondolni. John elvitte a kaját, és a nő izgult, hogy ízlett-e. Aztán a következő nap megint írt neki. Marízét kifejezetten bosszantotta, ha valaki úgy csűrte csavarta a szót, hogy soha nem azt mondta, írta, amit gondolt. De azt is tudomásul vette, hogy a rettentő nagy eszű férfiak írásban nem igen tudnak fogalmazni. Ilyen volt az alábbi dicséret is. Mi lett volna, ha azt mondja: „Ez a bableves jól esett. Nekem ízlett”. Helyette az alábbi cirkalmas megjegyzést tette: - Megjöttél, a kezelésből? - Puszi, és jó pihenést! Megkóstoltam a bablevest, finom, és fogadd gratulációmat! Ez igen csak furcsán jött ki. Nem illett ide. Egyáltalán nem illett ide. Gratulálni csak valami nagy teljesítményhez szoktak, nem egy bableveshez a gyakorló háziasszonynak. Maríze csak a fűszerezés miatt aggódott, mert harmadik hónapja nem érzett ízeket, a zöld levek fogyasztása végett. - Szia. Most érkeztem haza egy író-olvasó találkozóról. A fürdőbe 11-re kellett menni és csak egy kezelés volt. Ami a levest illeti, ha csak megkóstoltad, akkor az éppen elég kritika. Én me182

gettem. De örülnék, ha megmondanád, hogy miért nem találtam igazinak. Egyébként egészségedre! - Szia! - Félre értettél, jó laktam belőle, és még maradt is holnapra, főleg a húsból! Annyi húst raktál bele! És igazi bableves! - Puszillak, és köszönöm! - Küldöm. - Néked. https://www.youtube.com/watch?v=UyCdJ88ZJI4#t=13 (maciölelés)

Maríze később meghallgatta a romantikus zongorajátékot, és megint padlón találta magát. Mintha John tudta volna, hogy ezzel fájdalmat okoz neki.

ISTEN UJJA Marízét újra hívta a barátnője, az Agorába dixi zenére. A nő hezitált, mintha valamit érzett volna, de az agya letompult. Valahogy nem akarózott neki elmenni, de aztán ráadta a fejét. Előtte kinyitotta a gépet, és gyorsan írt a férfinak. - John, ma az Agorában 19,00 órakor M. dixi lesz. Mikor elment a háza előtt, kétszer becsöngetett, de a férfi nem reagált. Nagyon csodálkozott, de nem tudta volna megmondani, hogy miért. Három nő indult el az előadásra, de a harmadik otthagyta az egészet, mikor megtudta, hogy az belépti díjas. Akadtak egy páran, akik csakis az ingyeneseket látogatták. Pedig nem az, az időszak volt, amikor bármit is ingyen kínáltak. Ő meg a barátnője úgy döntöttek, hogy már mindegy, megveszik a jegyet, és végigélvezik a műsort. 183

Marízét már az előcsarnokban valami gúzsba kötötte. Elment a jó kedve, csak állt bambán, és egy helyre bámult, mint Bálám szamara. Teljesen lezsibbadt, mintha meghipnotizálták volna. Valami lebénította, és úgy érezte, hogy vakszemével valamit látott, de nem fogta fel, hogy mit. Valami érthetetlen furcsa jelenlétet érzett, ami nagyon zavarta őt. Nyugtalan lett, és nem tudott gondolkodni. Többek között a hatodik érzékével már fogta, hogy valaki figyeli. Valaki, aki aggódik az ő jelenléte miatt. Mindez nem fogalmazódott meg benne akkor, de később annál jobban, és tökéletesen ráillett a megérzése a szituációra. Megzavarta a harmadik társ zsugorisága, és nem érkezett rá szétnézni, hogy mi az a zavaró tényező, csak egyfolytában érezte. Már a pénztárnál sugárzott feléje az aggódó tekintet. Csak úgy sütötte, még sem kapcsolt barátnője hezitálása miatt, mert már a másik is sajnálta a pénzt a belépő jegyre. Nagy nehezen mégis csak megváltották a jegyet, bár a barátnője már majdnem kereket oldott. Talán jobb is lett volna, ha eljönnek. De őt valami húzta befelé a terembe. Erre az érzésre olyan hajszálpontosan emlékezett, mint Johnnal való első randevújára. Mikor beálltak a sorba –, mert lassan haladt a tömeg −, kis híján kiszaladt alóla a lába. Szédülni kezdett, összeszorult a torka, remegett, elrekedt, és kifejezetten rosszul lett. Alig bírt állni. Egész testében reszketett, és semmit nem hallott, amit a másik nő mondott. Végül az összes külső zajt megszűnt számára, és csak egy belső hangot észlelt. Nem sokkal előttük a sorban Johnt látta az új szeretőjével, aki rámeredt Marízére, és nem tudta levenni róla a szemét. Egy ideig szemeztek, aztán a nője elfordult. Emez pillanatok alatt felmérte, hogy pont olyan alacsony, mint ő, szőke, mint ő csak kicsit hoszszabb hajjal, és szemüveges, mint ő. Egy keresztbe kék csíkos fél combig érő ruhát viselt sötétkék blézerrel. Mikor oldalra fordult, látható volt arca, ami nem volt olyan sima, mint az övé, kissé kráteresnek tűnt. Valamint látszódtak áll alatti ráncai, Marízével ellentétben, akinek még a fogyás következtében keletkezett apró ráncok ellenére is feltűnően tiszta és sima volt. Na, és egy erőtel184

jes feneket látott. Amolyan tepsi-popsi. Egyáltalán nem volt különb, mint Maríze, akiben a férfi állandóan gátlást igyekezett kelteni, mintegy bizonyítva magának, hogy jól választotta meg a másik nőt helyette. - Miért? Miért? Miért? Miért tetted ezt velem Istenem? – zokogott fel hangtalanul, és zsebkendőjébe rejtette sírását, könynyeit. Ezzel együtt nagyon tartotta magát. Mélyeket lélegzett, mert nem akarta, hogy Natasa barátnője észrevegye. Akkor aztán tele lett volna vele a város, hogy reménytelenül szerelmes. Már csak ez hiányzott sebzett lelkének. John végig szemmel kísérte őt a nem kívánt vendéget, mert hamarabb látta meg, mint ő a férfit. Azt is észlelte, hogy az új barátnője hátra felé, őt nézegeti. Tisztában volt vele, hogy kin akadt meg a szeme, hisz Maríze rendkívül dekoratív jelenség volt. Sokan megbámulták. A férfi nagyon kényelmetlenül érezhette magát, és a nyaka hirtelen olyan vörös lett, mintha a hátul néző szemek megégették volna. Szívesen elmenekült volna a kellemetlen helyzetből, de nem látta a kiutat. Hirtelen épp, hogy odaszólt a mellette álló barátnőjének és már rohant is az oldalsó bejárat felé, mivel ott is kinyitották az ajtót. Az alig tudta követni. Le is maradt tőle egy pár lépéssel. A kijárattól a 10. sor szélén leültek, és egyértelműen látszott rajta, hogy legszívesebben eltűnt volna a tömegben. Ám a férfi sem akart feltűnést, nehogy magyarázkodnia kelljen. Ő is próbált uralkodni magán. Meg aztán nem tudta, hogy Maríze hova ül, bár számolt a diszkrét viselkedésével. Tollászkodtak, fészkelődtek, mint kotlós a fészkén, aztán megnyugodtak. Maríze is úgy akart ülni a hátsó sorban, hogy lássa John minden mozdulatát, aki továbbra is szerette volna uralni a helyzetet. A nő álla alá nyúlt kedvesen, mikor az valamit kérdezett tőle. Egy ideig látótérben voltak, de aztán egy hatalmas bundzsi fej mindent eltakart. Natasa egyre kérdezgette. - Menjünk előbbre? 185

- Á… nagyon hangos. - Jól látsz ott? - Nem nagyon, de errébb ülök. - Jó maradj csak ott, én meg innen nézem a színpadot, mert innen látom. Maríze örült neki, hogy barátnője nem foglalt helyet közvetlen mellette, mert állandóan locsogott. Szerette is hallgatni, de most nem tudta volna elviselni. John folyamatosan fényképezett, így nem sokat szólt a mellette ülő barátnőhöz, de amikor szólt, továbbra is előzékenynek mutatkozott, hogy az ne vegye észre a zavarát. Mert zavarban volt, és nagyon is rosszul érezte magát. Valószínűleg a szünet előtti részt nem nagyon élvezte, mert folyamatosan a tarkójában érezte Maríze szúrós tekintetét. Miközben megint fészkelődtek, s a vakszemével meg is látta, hogy a nő hova ült le a háta mögött, de nyíltan már nem mert odanézni. Volt benne egy dac, és talán maga is meglepődött, hogy olyan nagy hatással volt rá szegény beteg nő. Még hogy rá! De a barátnője olyan feltűnően és ámulattal nézte, hogy Maríze sem tudta hova tenni azt a bámész tekintetet. Arra gondolni sem mert, hogy a férfi a régi szeretőjéről mesélt az újnak. Azt egy nő sem bírta volna ki szó nélkül. Maríze egy pillanatig majdnem kísértésbe esett, hogy John háta mögé üljön, de aztán ostoba módon elvetette a gondolatot. A szünetben a férfi így sem nem bírta tovább, szinte elsőként hagyta el a termet, és úgy érezte, soha nem éri el a kijáratot. Még megkísérelt közömbös arcot vágni, és csücsörített, mintha halkan fütyörészett volna. Minden idegszálával és a vakszemével észlelte Maríze kétségbeesett döbbent tekintetét. Mikor kiért a mellékhelyiségbe, két kezét arcába temette és végighúzta rajta összepréselve az arcát, mintha fel akarta volna pofozni magát. Felfelé nézett sóhajtva, és pokoli érzés kerítette hatalmába. Próbát védekezni az érzés ellen, de nem sikerült. - Azta…! Ezt megcsináltam!!! – dühöngött magában – de ki gondolta volna, hogy ő is eljön? 186

John totál félreismerte őt, mert még azt sem tudta, hogy szereti-e és milyen zenét szeret. - Hogy a fenébe történhetett ez? Basszus! – rágódott és fogalma sem volt hogyan tudná magát túltenni az egészen. Nagy levegőt vett, és mélyeket sóhajtott, hogy uralkodni tudjon magán, de nem nagyon sikerült. Aztán a csapnál megmosta az arcát mert lángolt, és ez elárulta volna izgalmát. Közben Maríze állandóan a bejáratot nézte, de John nem akart rajta felbukkanni. John barátnője is megsokallta a dolgot, és kiment utána, mert a zenészek pakolásztak. Hogy találkoztak-e nem tudni, minden esetre külön érkeztek vissza a helyükre. A férfi arcán látszott, hogy megviselte az esemény, és kint gyötrődött. Mikor a helyére ért, kissé hátrafelé nézett Maríze felé, mert nagyon is tudta, hogy hol ül, de továbbra is csak a vakszemével észlelt. Mintha vonzotta volna a nő tekintete. A második rész előtt megérkezett Boldi, és odaült a két barátnő közé. Előtte egy ideig állva beszélgettek, és John láthatta Maríze sovány hátát, a kiálló csontokkal. Ezzel együtt is egészen formás alakot mutatott. Nem tudta róla levenni a szemét, és egyre gyakrabban pislogott rá. Mikor a nő megfordult, az utolsó pillanatban kapta el a tekintetét. Még így is észlelhető volt, hogy hova irányult. A koncert végén John úgy igyekezett kifelé, mintha zavarták volna. A barátnője utána kullogott. Maríze ekkor feléje fordult, és a kis fényképezővel lekapta. A vaku villant, és John önkéntelenül is felkapta a fejét, de rendkívül gyorsan fogta fel, hogy mi történt, így nem tekintett a „tiltott” zóna felé. Kényszerhelyzetben rendkívül ügyesen és rafináltan reagált, csak a saját érzéseivel nem tudott mit kezdeni. Nem tudott nekik parancsolni. - Hát… neked sem lehetett valami kellemes ested – állapította meg a nő minden káröröm nélkül –, sőt ahogy ismerlek, még aludni sem alhattál sokat. Maríze ahogy elvált barátnőjétől, végigzokogta a sötét utcákat. Otthon a tus alá állt, és vízzel mosatta le a könnyeit. Az ágyban sem hagyott alább a kesergése, és állandóan felébredt. 187

Reggel ismét könnyekkel kezdte a napot. Újabb pokoli éjszakája volt. Még az sem vigasztalta, hogy tisztában volt John kínlódásával, és ezret mert volna tenni egy ellen, hogy az ő éjszakája sem volt különb. John a következő napon is strucc módjára viselkedett, mintha nem tudta volna, hogy koncert lesz, miközben már előre készült az előadásra az új nőjével együtt. Az a csekély összegű belépődíj nem ingatta meg anyagi helyzetét. Az összes dixi fellépést figyelemmel kísérte. Késő délután viszont beköszönt Marízének, mintha csak megszokásból és udvariasságból tette volna, és semmi nem történt volna az előadáson, ahol még a szemével sem intett neki. Úgy tett, mintha nem is látta volna őt a rendezvényen. - Szia! Köszi! – köszönte meg másnap John a dixire szóló emlékeztetőt. - Hát szép estét! – ment volna már ki, hátha megússza ennyivel. - Viszont – válaszolt Maríze, mert érezte, hogy Johnnak kapóra jött volna, ha nem jelez. - Itt vagy? - Igen. - És a hangulatod? - Provokálsz? - Nem, Isten ments! - Nem lehetsz ennyire gonosz! - Mi a baj? - Én pozitíven kérdezlek! Te meg félre érted! - Akkor jó éjszakát, csak nem jó akkor a hangulatod! – kapott az alkalmon, de úgy érezte, meg kell említenie, hogy ott volt az előadáson. - Voltam tegnap! – folytatta álszent módon. - Az Agorában! - Szegény John. Én most helyetted is sírok – írta drámaian Maríze, mert a másik túllépett minden határt. „Én most helyetted is sírok” válasz már több lett a kelleténél, ezért a férfi szó nélkül skype beszélgetést kísérelt meg. Talán azt 188

gondolta, hogy egyszer elmondja érthetően és világosan, hogy mi a helyzet. Hogy neki joga van az élethez, a szerelemhez, a szexhez, de leginkább a biztonsághoz. Ám a bátorság elinalt, a beszélgetés hosszú szünetekkel, nyögvenyelősre sikeredett. Sajnálhatta is, és megijedhetett, hogy a nő véget vet a „barátságuknak”, ezért igyekezett a figyelmét elterelni különböző mesékkel. Elmondta, hogy milyen ismeretterjesztő előadáson járt, és a Goji bogyót ajánlották. Kérdezgetni kezdte Marízét, hogy közben hallja nem-e valóban sír. Mintha élvezte volna a nő kínlódását. - Ismered a Goji bogyót? - Igen. - És mire jó? – mintha nem tudta volna, csak a véleményét akarta hallani. - Sok benne a C-vitamin – válaszolta, és még kissé belegázolt. – Az impotensek fogyasztják – tette hozzá kajánul, mire a másik egy halk „ó”-val válaszolt. Nem tudni, hogy a nőjének ajánlotta-e, vagy maga szedte. De minek, ekkora gerjedelem mellett? Sok szünet következett, mert Maríze hallgatott, most nem fecsegett. Csalódott. Azt hitte, hogy az előző estéről lesz szó. Jó téma a Goji bogyó hatása egy reménytelenül szerelmes nőnek. Még el kellett volna mondania, hogy „megette a fene azt a szerelmet, amit mesterséges ajzószerrel lehet felpiszkálni, mert ez is, mint a többi, csak vágyat ébreszt, de potenciált, lángot nem ad. Aztán függővé válik a fogyasztója”. - Igen. Még jobban bele kellett volna gázolnom a frusztráltságába – gondolta ezt most ő tehetetlenül. Maríze minden fontosnak vélt mondanivalót elmulasztott. Azért jól tette, hogy nem írta oda, mert megbánta volna. Pedig kedve lett volna elmondani, vagy leírni, hogy a Goji bogyó vágyat gerjeszt, de tüzet nem ad. Ez is, mint minden, ami arra utalt, hogy rákapott, minek a következménye meg is látszott rajta, mert hirtelen úgy lefogyott, hogy legközelebb Maríze alig ismerte meg. A kapuzárási pániktól való félelem miatt úgy belehasított a szexbe, hogy éjjel-nappal dugott volna. Ez alkalommal nyilván félretette 189

a szívesen alkalmazott bölcselkedő közmondást, miszerint „minden túlzás ártalomra fordul”. Valószínűleg azt gondolta, hogy rá nem vonatkozik. Az utolsó látogatásakor a nő megjegyezte, hogy lefogyott. - Ééééén? – nevetett kínosan – most is 85 kg vagyok – erősködött bizonytalanul. Aztán kereste a szobamérleget. Ráállt, és 82 kg-ot mutatott a mérleg ruhástól együtt. De nem merte ráfogni, hogy csal, mert így is előre állítódott a mutató majd egy kg-ot. Mikor látta, hogy tényleg lefogyott, akkor arról akarta meggyőzni a másikat, hogy fogyni is akart. Pedig korábban azt bizonygatta, hogy ebben a korban már nem szerencsés a fogyás, mert nem lehet visszaszedni, és megereszkednek a kötőszövetek. Hát ő még ezt sem bánta, olyannyira megelégedésére szolgált a tempós szex. Pedig az arcán látszott meg legelőször. Lemélyültek a ráncai, mint a nőnél. Persze az elképzelhetőbb volt, hogy a Goji bogyót az új partnernek ajánlotta, mivel azt a tüzet nem érezte nála, amit Marízénél. Az új nő szinte frigidnek volt mondható, amit jól leplezett John előtt, mint általában azok a nők, akik férjet akarnak fogni. A férfi viszont a saját élvezetével volt elfoglalva. Ha továbbra is a gyors numera működött nála azzal a módszerrel, nem is csoda, hogy a nőnek nem biztosított lehetőséget. Bár ő maga is szedhette. De minek, több műszakos szex mellett? Sok szünet következett, és kezdett kínossá válni a helyzet. Egyik sem akart őszintén beszélgetni. Aztán véletlenül elugrasztotta az élő beszélgetést, és megszűnt a telefonkapcsolat. Ezt a férfi elköszönésnek vette. Pedig még azt is szerette volna neki elmondani, hogy mesterséges ajzószer a viszszájára fordul. - Hát szép estét! - Viszont. - Elnézést, hogy megbántottalak, de tudni szeretném, hogy mivel, és miben! - Valóban jó lenne szembenézni a dolgokkal, de minek. 190

- Nézzünk szembe! – veszítette el uralmát már nem először John. Ez a mondat egy kifakadás volt. Mindent belefoglalt. A részéről ki nem mondott szavak, gondolatok. Amit már annyiszor végiggondolt. Hogy neki joga van az élethez, a szexhez, és nem kell beszámolnia, hogy kivel és mikor. Csakhogy a dolog nem erről szólt. Ezt ő is érezte, de azért azt gondolhatta, hogy legalább véget vet az egész kínlódásnak. Azzal nem számolt, hogy azután sem tud az érzéstől megszabadulni, hiszen annyi minden történt, és ő „adósa” volt Marízének. Igen adósa volt, mert csak a mézesmadzagot húzta el az orra előtt, és utána huzamosan és módszeresen csalogatta. - Jó – egyezett bele Maríze. - Mondjad akkor! - Vagy írjad! - A könnyebb oldalát választanád. Nem lenne fair. John ismét hívta Marízét. - Neked is jobb lenne – reszkírozta meg most írásban. - Akkor miért kapcsoltad ki a beszédet a skype-ből, az előbb? - Elnézést véletlen volt. - Semmi gond! – higgadt le, hogy a véletlen a kezére játszott. - Jó éjt! Szép álmokat! – hagyta ott megint a partnerét. Hát… John nem akart szembenézni a dolgokkal. Másnap Maríze hajnalban nyitotta ki a gépet, és a következőket írta, mert sértve érezte magát. Hisz semmit nem beszéltek ki. Forszírozta hát a témát. - „Intuitív lelki alkatomból, érzületemből, sok kérdés talán (?) feleslegessé válik. Viszont Damoklesz kardjaként egy nyilvánvaló kérdés szemben áll a jogosnak és ártatlannak beállított lázadásoddal. Tudod. Olyan ez, mint Murphy törvénye. Ám Johnra nem hatottak a drámai szavak, mert ő mindent nagyon egyszerűen intézett el. Egyszerűen és lélektelenül került meg minden kényes témát, és egyszerűen szerelte le a másikat. Nem beszélve arról, hogy annyi kényelmetlen nőügye volt már, hogy 191

Maríze pehelykönnyűnek számított a többi mellett. De azért valahol a tarkójában érezte, hogy ez a „pehelykönnyű"”eset súlyosabb lehet, mint bármelyik. Hiszen Maríze beteg volt, meg aztán durván és sokáig bolondította. Túlságosan is gyakran járt hozzá, mintha hazajárna. Sőt! Elvárta s mi több, gyakran szóvá tette, hogy miért nem mehet akkor, amikor akar. Miért kell neki állandóan bejelenteni, ha át akar hozzá lépni? Maríze azt szerette volna megtudni, hogy mióta tart az új kapcsolata. Ehhez joga volt. - Szia! Ilyen korán keltél? – robban be John, mintha szokás szerint megérezte volna a nő jelenlétét. - Itt vagy? - Bocsánat itt van a tv szerelő, mert nem volt internetem. Ha nem késő, akkor halasszuk már el. Jó? Köszönöm. - Igaz én már a falut is megjártam! John az idegességét levezetendő ugrott ki a városszéli településre, és Maríze internet problémája is kapóra jött. A nő legalább is azt hitte, bár nem értette, hogy miért jár olyan gyakran a faluba. Csak később derült ki, hogy leginkább este ment, reggel jött, és nem „megjárta”. - OKÉ! – egyezett bele boldogan. - Köszönöm – udvariaskodott a nő feleslegesen, miközben azt gondolta, hogy a rettentő nagy eszével már tudhatná, hogy az OK nem úgy kell írni, hogy „OKÉ” hanem „OK”. De hát ő volt a nagy koponya. Talán ha nem tartotta volna magát annyira műveltnek. Vagy csak nemtörődöm volt. Mert mivel árulja el magát az ember először is? A gesztusaival, beszéddel és az írással. Ez utóbbi alapvető dolog nyomot hagy maga után. - Nincs mit, vagyis nem történt semmi! Puszi! Este John újra kereste. - Szia! - Szia - Mit kérdezzek, hogy jó legyen? - Hogy vagy? Maríze ostoba módon megint beszaladt John utcájába. 192

- Mit szeretsz hallani? Az igazat, vagy a hazugságot? – kérdezett vissza alig leplezett ingerültséggel, ahelyett, hogy azt írta volna, hogy: „és te?” Nem. Helyette még nagyobb ostobaságot írt le. Nem azt vetette a szemére, hogy „miért is kell neked olyat írni, amitől nekem jobb lesz”? Pedig ezt kellett volna. - Nekem megy mind a kettő, ha kell – oldotta fel Johnt egy kellemetlen pillanatából ironikusan. - Igen, az igazságot! – vágta ki nagy merészen, bár lehet, nem számolt a következményekkel, csak az járt az eszében, hogy nem kell Maríze a szemébe nézni. - Mire mennél vele? - Terhes vagy? - Ne haragudj, de nem értem a kérdést. - OKÉ! A valóságra, az igazságra várok! - Nem értem a kérdést. - Mi az, hogy terhes vagyok? Másnak szántad? Mert tényleg nem értem. - Dehogy, csak "Mire mennél vele?" Erre várok! - Igen. Miért kell neked az igazság? Mire mennél vele? - OKÉ! puszillak! - Jól vagy? - Meg vagyok. Írtam reggel. - Akkor legyen így! - Mi legyen így? - A jó kedved! - Puszi! – küldött már megint egy csomó hangulatjelet. - Nem mondtam egy szóval sem, hogy jó kedvem van. Nem válaszoltál. Vagy amiről nem beszélünk, az nem létezik? - Akkor legyen! – parancsolt rá, amit újabb hangulatjel követett. - Szia – fejezte be a maga kezdeményezett beszélgetést a férfi. Maríze bosszankodott, és az üdvözlés is minden alkalommal sértette. Nem kellett volna reagálnia, de ezt nem engedhette meg magának. Ezért másnap még korábban írt John üzenő falára. 193

- A tegnapi beszélgetés nem volt valami épületes. Volt egy indulattól vezérelt ötleted, amit úgy tűnik átértékeltél, pedig az, az „EGY NYILVÁNVALÓ KÉRDÉS” nem csak engem fog gyötörni. Én, nem akarlak téged bántani! Kérlek, gondolkodj el, hogy nem lenne-e érdemes mégis szembenézni a dolgokkal, ahogy javasoltad. Addig folyamatosan úgy érzékelem, hogy nagy tévedésben vagy. Te is tudod, keddi viselkedésed méltatlan hozzád, és megalázó rám nézve. Hiába teszel úgy, mintha nem vettél volna észre, és nem izgatott volna a jelenlétem. Ezért a még kimeríthetetlennek tűnő empátiám sem tántorítana el attól a „frenetikus élménytől”, hogy a szemedbe nézve halljam az elkerülhetetlen, de megsemmisítő válaszod. John kora este válaszolt, mint aki nem érti, hogy egyfolytában miről szólt a dolog. Talán túl patetikusnak találta, amit ő igyekezett könnyedén, lazára venni. John már nem akart semmivel szembenézni. Akkor megúszta a magyarázkodást, és nem akarta újra kezdeni. A „frenetikus élményt” meg főleg nem akarta Marízének megadni, mert neki is szembe kellett volna vele nézni. Pedig a nő szerette volna kiprovokálni John őszinte szavait. Nem sikerült. Hogy neki mennyivel lett volna jobb, azt nem tudta. Talán John nem véletlenül titkolta a valódi helyzetet. Mindenesetre kíváncsi volt és úgy gondolta, hogy joga van az igazsághoz. - Szia! Elnézést, de sajnos nem vagyok "kép"-ben! Ha csúnyán viselkedtem, akkor bocsánatot kérek! Ne haragudj nem volt szándékos! Puszillak! - Szia! - Hogy vagy? - Szia! Aggódom, nincs tán baj? – kérdezte nem kis iróniával. Maríze már nem is mérgelődött. Helyette odapörkölt. - Hamarabb eljön az, amitől félsz, mint az, amit remélsz. (Publilius Syrus) - Szia! - Puszillak! Jó éjt! - Szia! 194

- Szia! – menekült John a maga gerjesztett vitából ismét többszöri sziázással, ami teljességgel érthetetlennek tűnt azzal együtt, hogy minden vitát ő generált. Mint, aki élvezi. Elképesztő könynyedséggel játszott a tűzzel. Maríze a hét végén társasággal a Zeneházba ment. Időben érkeztek, és mégis alig kaptak helyet. Nagy nehezen szanaszét találtak székeket, és ő éppen a főbejárattal szemben ült. Közben megérkezett Boldi, aki leült melléje. Egy ideig beszélgettek, de a háta mögött lévő vendég méltatlankodott, hogy nem lát tőle, mire a férfi kénytelen volt máshová ülni. Ezután volt ideje a közönséget pásztázni. Johnt kereste a szemével, de nem látta sehol. - Az nem lehet, hogy ezt az estet kihagyja! – nyűglődött, mert bosszantotta, hogy nem találta. Úgy gondolta, hogy későn érkezett, mint ahogy szokott, és valahol ott kellett lennie magában. A főbejáratnál egy álló ismerőst érzékelt, aki előtt egy nő ült hátratűzött hajjal. Maríze sokszor látta ezt a magányos férfit az előadásain, de soha nem nővel. Csodálkozott, mint azon is, hogy Johnt sem látta sehol. A férfi előtt ülő nő a jobb kezével tapogatózva hátranyúlt, mintegy ellenőrizve a mögötte ácsorgót, hogy ott van-e még. - Úgy látszott, hogy Josef becsajozott – gondolta. Az ácsorgó megnyugtatón fogta meg az előtte ülő nő kezét, és ekkor Marízébe belehasított a fájdalom. A meglehetősen messze álló Johnt felismerte, bár előzőleg a túlzott fogyása kételyt ébresztett benne. De ez a mozdulat a lelkébe vésődött, és már biztosan tudta, hogy imádott Johnja a barátnőjével jelent meg az előadáson. Már felismerte a mozdulatairól is, hiába álldogált tőle távol. Onnantól kezdve állandóan mereven bámulta, és megint se nem látott, se nem hallott. Mint a dixi előadáson. Már tudta, hogy a viszony nagyon komoly, Johnt rövid pórázon tartják, és nem győz pedálozni, hogy ki ne dobják. Marízének ez az észrevétele is bejött, mint valamennyi. Csak azt nem értette, hogy mikor találkoznak, és egyáltalán miért van őnála többet, mint a nőjénél? Továbbá azt sem értette, hogy a hétvégéjét hogy-hogy nem nála 195

tölti? Hogy a nő nem főz, nem mos rá? Még az apró dolgokat sem? Nem gondoskodik róla, mint azt ő tette volna? Nem értette az egész viszonyt, hiszen a férfi nagyon is igényelte a gondoskodást. De még mennyire! Hiszen korábban Marízének állandóan adta az utasításokat, hogy mit hogyan csináljon, hogy neki is tessen. Sokáig a nőt figyelte, hogy vajon mivel tudta megfogni ezt az igényes, állandóan gyanakvó, még a saját szemének sem hívő embert? Vajon milyen praktikával? Ráadásul a csodálatos zene ellenére magáról megfeledkezve nagyokat nyújtózkodott, és akkorákat ásítozott, hogy közelebbről a bugyijába is bele lehetett volna látni. Még a kezét sem tette a szája elé. Később ezek is igazolódtak a férfi panaszkodása révén, miszerint nem lehetett ideálisnak mondani kapcsolatukat. Ezután egyfolytában Johnt bámulta, aki ugyan fényképezett, de azért kitűnően látta a szemben ülő Marízét. Ez a kép, a magán érzett tekintet is utána kristálytisztán rajzolódott ki lelki szemei előtt. A két kézzel magasra tartott fényképezőgép alatt minduntalan reá szegeződött a tekintete. Ezt a szemkontaktust még olyan messziről sem lehetett eltéveszteni, és nem megérezni. Főleg Marízének. Aztán a jobb karját leengedte, mert lehet, hogy visszatért bele a fájdalom. Hányszor panaszkodott, hogy alig bírja felemelni! Ezúttal úgy tűnt, hogy sokáig sikerült a magasban tartani. Hja, a megalkuvó „szerelem” csodákra képes. Még a sajgó vállakat is meg tudja gyógyítani, és a panaszáradatot elapasztani. Pedig általában nagyon szeretett panaszkodni. Maríze fogadni mert volna, hogy jobban ismeri a férfi szokásait, elvárásait, természetét, mint a barátnője. Lehet, hogy azt nem is érdekelte csak egy dolog. Hogy mellette legyen. Azt hitte, a férfi mellett biztonságban van. Hogy hámot, és gyeplőt tehet rá, és úgy rángathatja majd, ahogy kedvére válik. John néha megmutatta a képet barátnőjének, aki jól láthatóan tetetett érdeklődést tanúsított iránta. Elképesztő módon gazsulált neki. Szegény kicsi Maríze. A zsúfolt teremben mindenki jól érezte magát, csak ő volt vigasztalanul szomorú és boldogtalan. Nem 196

mert sírni, bár a mellette ülő társa kifogásolta visszafogottságát, amit ő a nosztalgiára fogott. Mikor hazaért, akkor vetette magát az ágyra, hogy belefojtsa hangos zokogását. Ez a második találkozás megint rátett egy lapáttal kétségbeesett állapotára. Ezt sem értette, hogy miért kellett ennek így történnie. John pár napig lapított, aztán mintha mi sem történt volna, ismét beköszönt a skypén. - Szia. - Csöngettem kétszer is ! - Nem engedtél be! OKÉ! - Most, mi a baj? - Miben segíthetek? – feszítette tovább is a húrt. - Köszönöm. Nem értem a kérdést. - Akkor jó! - Szia! – pattant le, mint egy vásott kölyök, hogy a következő nap tovább űzhesse kisded játékát. - Szia! Vagy? - Szia! Szép jó reggelt! - Hogy vagy? – ismételgette önmagát unásig. - Szervusz. És te? - Szia! - Szervusz. - Most otthon vagy? - Nagyon úgy néz ki, mivel válaszoltam neked. - Már többször csöngettem, de nem engedtél be! - Nem rakom fel a telefont a helyére, csak ha várok valakit. Így nem jön fel a csöngetés – válaszolt Maríze újra és újra türelmesen. Pedig egészen mást kellett volna írnia a követelőző hangnemre. - Tegnap is már háromszor csengettem! - Na, és mi volt az a sürgős? – akarta kérdezni Maríze, de aztán meggondolta magát. - Mikor? - Délután, kora este! 197

- Ha nem szólsz, hogy jössz, nem is teszem fel a telefont. - Ja, mert állandó zaklatód, van? Maríze legszívesebben az írta volna, hogy igen. A személyedben! Nem hagysz élni, sem meghalni, pedig én már meg akarok! Olyan felháborodottan írta, hogy „nem engedtél be”, mintha a nő az ő saját lakásából zárta volna ki. Azért nem akarta megbántani, így ismételten elmagyarázta, hogy miért veszi le a telefonkagylót. Zárkózott életet élt, főleg, hogy John elhagyta. Természetesnek tartotta, hogy hozzá be kell jelentkezni. Ha valakivel megbeszélte, hogy meglátogatja, akkor fogadta az illetőt. - Nincs. Hála az égnek. De idegenek mindig a 12-est nyomják meg. Az én számomat. Logikus ugye? 12 a legegyszerűbb. Valóban a házba látogatók mindig az 1-es, 2-es gombot nyomták. Hogy miért, azt ő maga sem értette, talán tényleg ez tűnt kézzelfoghatónak. - Én is azt, de nem engedtél be! – kötötte az ebet a karóhoz. - Nem értelek. Mondom, ha nem szólsz, nem teszem fel a telefont. Így nem is hallom a csöngetést. - Nem tudtam, hogy ilyen félős, vagy, nem is tudom, mit mondjak? Akkor minek van a kaputelefon?!! – tett utána kérdő és felkiáltójelet hangsúlyként, mire Maríze viszonozta, mintegy tudomására hozva, hogy nem kötelessége válaszolni. Erre John is kérdőjeleket küldött. - ?? - ??? John nem elégedett meg az írásjellel, tovább forszírozta. - Férfinév van kiírva a lakásodra, akkor nagyon félős és tartózkodó vagy! Egyfolytában és kifejezetten provokált. Mintha elment volna az esze. Hányszor, de hányszor beszélte meg vele, hogy Maríze eltávozott férje neve maradt kint. Úgy látszott, hogy tényleg akkor akart hozzá felmenni, amikor neki kedve tartotta. Ez nagyon egyoldalú szándék volt, de a férfit nem zavarta. - Jó. Akkor félős és tartózkodó vagyok. Kinek mit számít ez? – szakadt el a cérna. 198

- Vissza akartam vinni a göngyöleget! - Igen – volt a semmitmondó válasz, mire a másiktól órákig nem volt reagálás. John mindenképpen át akart lépni Marízéhez, de ő szándékosan nem vette a lapot. Erre föl tovább nem erőltette. - Szia! – jött vissza este John, ám akkor már nem vette fel vele a kapcsolatot. Egyszerűen nem volt lelki ereje a csiki-csuki játékához. Ez már valóságos pszichikai terror volt. De mit akart megint? Elköszönt, vagy akart valamit mondani? Ki tudja. Talán egy „pszichomókus” vágta volna a témát, miszerint John véget akart vetni a terhesnek érzett kapcsolatának, de tisztán akart belőle kikerülni. Felelősség, és bűntudat nélkül. Ám a nő nem adta meg neki a feloldozást, mivel a saját lelkével volt elfoglalva. Saját magát kellett nyugtatgatni, és a leromlott állapotát, amiben Johnnak nem kis szerepe volt. De nem akart a férfi helyett gondolkodni. Úgy vélte, ennyivel tartozik magának. Egyébként is ő soha nem zaklatta. A zenés est óta egyetlen egyszer sem kereste. Nem is fogadta. Sőt! Azt kívánta, hogy a férfi sem keresse őt. Szüntesse meg ő, ha képes volt vele ennyi időn keresztül lélektelenül játszani. Ám nem jól okoskodott, mert később is nagyon úgy tűnt, hogy Johnnak szüksége van rá. Csakúgy, mint a többi elhagyott kapcsolatára. De, hogy miért, azt ő tudta volna megmondani. Nyilván élvezte a rajongásukat. És ahogy öregedett, erre kifejezetten kellett önbizalmának megtartására, így a felturbózására is. Már egyértelmű volt, hogy a „göngyöleg” is John részéről csak kifogás volt. Másnap reggel 4,35-kor Maríze üzent, hogy még se hagyja válasz nélkül a köszönést. - Mi történt úgy 19:01 óra körül? Nem értette az egész szemrehányó levelezést, mert mi köze a férfinak ahhoz, hogy felteszi-e a kaputelefont, vagy nem. Mit képzel John? Hogy átjáró ház az otthona? Hogy akkor járkál ki-, s be a lakásába, amikor akar? Mint eddig? Még ha vissza is akarja vinni az edényt, amiben elvitte az ebédet, amit jószívűen megosztott vele. 199

Ismét türelmetlen lett John értetlenségén, és úgy gondolta, hogy lezárja ezt a „göngyöleg” ügyet azzal, ha odaírja, „dobd ki”. De valóban nem szeretett volna sem dühösnek, sem durvának látszani. Az is bosszantotta, hogy az edényét göngyölegnek nevezi, hisz a göngyöleg az volt, amibe az egészet becsomagolta. Megint ravaszkodott. Vagy Marízét akarta látni, esetleg valamit mondani neki, amihez nem volt elég bátorsága. Vagy úgy vélte, ha nem lesz nála semmi, ami az övé, akkor nyugodtabb lesz. Nem kell emlékeznie, hogy milyen nagylelkű volt hozzá. De ebben óriásit tévedett. Aztán meg a legelső „göngyöleg” is hónapokig hevert nála. Most sürgős lett visszaszállítani, vagy csak ürügy volt az edény. Nagyon fájt neki az egész viselkedése, és John nem gondolkodott, csak megint a farkával. Szexéhes volt, és infantilis. Másra nem volt tekintettel. Ám Maríze továbbra is tévedett, mert John nem akart tőle megszabadulni. Sőt! Másnap válaszolt a nő kérdésére, ami kérdés azt jelentette, hogy miért jött vissza elköszönni, ha olyan sokáig nem volt bent. - Nem tudom! A Te olvasatodban? - Szép jó reggelt, különben! - Neked is. Semmi baj. Nem történt semmi, ne izgasd magad. - Szia! - Otthon vagy? – kérdezte, de aztán nem folytatta. Másnap újra írt, mert előző napon nem merte megkérdezni, hogy átmehet-e. - Szia! - Hát szép napot, és jó szurkolást a bronz meccsen! Már többször oda vittem a göngyöleget! De nem tudtam bemenni, már ha az épületből kijött volna valaki, akkor az ajtód elé tettem volna, de nem jött senki és meguntam! Puszi! - OK! Szép estét! Levele válaszolatlanul maradt, mert Maríze úgy döntött, hogy nem beszélget vele. Teljesen felesleges elismételnie, hogy jelez200

ze, mikor akar menni. De a következő reggel mégis csak reagált, mert unta a „göngyöleg” ügyet. - Jó reggelt. Miért izgat olyan nagyon az edény? Kissé furcsa. Dobd ki, ha zavar, de ne tedd az ajtóm elé. Ma kb. 10-től, vagy holnap d.u. 4-től itthon leszek, hogy ne szenvedj tovább. Szép napot neked is. Hát csak nem bírta ki. Csak odaírta, hogy dobja ki az edényt. Aztán megenyhült és 10,00 körül újra írt neki, hogy menjen, ha akar. Gondolta túl lesznek rajta. - John, ha át akarsz jönni, akkor gyere, mert dél körül el kell mennem. - OKÉ! - Jó - Megyek! 10 perc! - Rendben. Maríze úgy gondolta, hogy valószínűleg fenti üzenetváltás volt a legutolsó. Ám ebben is tévedett, mint annyi mindenben. John átment, és össze-vissza hadovált. Megint kiselőadást tartott a nőjéről. Elmondta a kulcs történetét, és nem zavarta, hogy az ő szíve megszakad. Pedig láthatta az arcát, amire minden rá volt írva. Úgy mesélt, mintha a barátjának mesélt volna. Hogy elveszítette a kocsi kulcsát, amiben a nője iratai benne maradtak, és emiatt óriási veszekedés lett. - Húúú, hogy milyen veszekedés volt… húúú …a csaj… Aztán hirtelen elhallgatott. Maríze agyalt, hogy mi volt a szándéka ezzel az odavetett szavakkal. Mert nem igaz, hogy annyira tapló volt, hogy ne lássa, a nő szenved. Az is fájt Marízének, mikor a szeretőjével való afférja miatt kiabált vele. Ez elég gyakran előfordult. Bár ilyenkor mindig arra fogta, hogy kissé rosszul hall. Olcsó kifogásnak tűnt, mert nem a hangos szó bántotta, hanem a féktelen indulata, hevessége. Mikor jó napja volt, kijött a barátnőjével, ilyenkor boldogan mesélt róla. John hálás volt a nőjének, ha nem piszkálta. Ekkor jó napot mondhatott magáénak. Hát egyes férfiak alkalmanként olyan ostobán tudnak viselkedni, hogy meg sem lehet őket érteni. Szinte 201

hihetetlennek tűnt, hogy az okos, művelt, elragadóan kedves, jóképű John mindezt hogyan volt képes eltűrni egy buta nőtől. Boldogságát és boldogtalanságát a szenvedővel osztotta meg. Képtelen volt átérezni, hogy az mit gyötrődött miatta. Teljességgel képtelen volt a tapintatra. - Ági megsértődött, hogy nem foglalkozom vele. Azt mondta, nem keres többet. Akkor nem keres! – rántott egyet a vállán, mintha csak magának beszélne. Csapongott a gondolata, mintha össze akarta volna zavarni Marízét. Hogy a kocsi kulcs ügyet próbának szánta, vagy kicsúszott a száján, azt nem lehetett tudni, de a nő fagyos arccal hallgatta. John ráadásul minduntalan elszólta magát, ami arra engedett következtetni, hogy olyan nőket gyűjtögetett, akik lyuksógornők lehettek, és nem tudott tőlük megszabadulni. De nem is merte lapátra tenni őket, mert mindegyik egy bumerángnak látszott. Maríze úgy látta, hogy egyébként nem is akar tőlük megválni. Előbbi gondolata volt a helyes, hogy Johnnak szüksége volt ezekre a kapcsolatokra. Olyan volt ez, mint mikor a gyerek önálló életet szeretne élni, de nem tud az anyjától elválni. John délután írt egy üzenetet, és most a csontritkulást vette célba. Küldött egy medicinát. - Tyúktojást megmosni, ha kiürítettük a fehérjét és sárgáját, akkor belül van egy vékony hártya, azt ki kell húzni belőle, megszárítani, leőrölni és naponta egy kávéskanállal belekeverni az ételbe. - Vigyázz nem a tojáshéjat! - Gyuri bácsi receptje! Maríze megint nem tudta, hogy mit csináljon. Hiszen ő meg akarta szakítani ezt az áldatlan kapcsolatot, viszont John nem látta célszerűnek. Délelőtt helyre tette a dolgokat, és ezzel megnyugodott. Minden mehetett tovább. A nő kénytelen volt válaszolni. - Igen. Várom a tojáshéjakat. Elképesztő vagy, és nagy játékos. Tanítanod kellene. De úgy tűnik annyira még sem, hogy bele ne szaladj a csőbe. Igaz a hír? 202

John most az egyszer nem értette a kérdést, pedig Maríze egy szerkesztett képet és rejtélyes szöveget is küldött neki. Helyette állandóan a kedélyállapota iránt érdeklődött. Természetesen nem véletlenül kérdezősködött minden alkalommal a hangulata felől, mert gondolta, hogy Maríze a lelkét sírta ki. Ez érzéketlenségre, de egyben kíváncsiságra vallott. Ám ő már nagyon mérges lett, és már nem először. Küldött Johnnak egy képet, ami magáért beszélt, de John nem értette. A képen egy pókháló látszott, amiben a pók maga egy hosszúcombú nő. A hálójába egy gyönyörű kék rózsát helyezett el csalinak, amire John, vagyis a lepke rárepült. Alatta egy kiskutya volt látható, szájában egy vörös rózsa, ami azt jelenti, hogy szolgálatkész, nem győz ugrálni a póklány körül. A kép jobb sarkában egy szürke kis nőnek hullik a könnye. A következőket írta alá: - Fogadás bejött. Három az igazság = harmadik is firnájszos. Kapuzárási pánik = szexmunkás = h.t. alkalm. Pink világ = Goji b. = mesters. ajzósz.= Dolce Vita Minden túlzás ártalomra fordul? Fenti szöveg a következő mondanivalót jelentette: A nőd fogadott, hogy el fogod venni feleségül. Három az igazság, a harmadik nőd olyan fineszes, hogy mindent bevet, hogy megházasodjatok. Harmadszorra is bekötik a fejed. Harmadszorra is befürdesz. Rád jött a kapuzárási pánik, így aztán szexmunkás lett belőled, és háztartási alkalmazott. Most pink világ van számodra. A pink egy rózsaszínű világ. De csak te látod annak. A Goji bogyó mesterséges ajzószer, amit te szedsz a minél nagyobb teljesítményért, ami dolce Vita, édes élet. Aztán megbánta és egy másik szöveget is küldött, mert John azt írta, hogy nem érti. Számára ez rejtélyesnek tűnt. Hát, éppen ezért szaladt bele minden rossz kapcsolatába azzal, hogy fogalma sem volt a nők hátsó szándékáról. Nem, és nem volt képes disztingválni. Még kihangsúlyozta azzal, hogy sohasem bántaná meg. John ezt már megértette és biztos is volt benne. Ezért küldött neki ezután 203

is valami kiollózott medicinát, aminek semmi hasznát nem vette. Legalább is a legtöbbjének. John csetelése másnap és harmadnap is folytatódott. Maríze hajnalban kelt, és mindig küldött egy üzenetet. Pontosan úgy viselkedett, mint John. Mintha írni könnyebb lett volna. Persze neki is könnyebb volt, de egy dolog mindenképpen személyes beszélgetést igényelt. Ezért ő provokálta reggelenként Johnt, aki nagyon unhatta már az egészet. De nem figyelt rá, és neki nem is jelentett problémát. Túllépett mindenen, ami kényes téma volt. Ezért állandóan ugyanúgy kezdett minden alkalommal. - Szia. Hogy vagy? - Meg vagyok. Írtam reggel. - Akkor legyen így! - Mi legyen így? - A jó kedved! - Puszi! Maciölelés, és stb. hangulatjel. Mennyiből tart? - John egy csomó hangulatjellel próbálta Marízét lerázni, aki szimultán levelezett a skypén, mert még ketten bejöttek. Nehéz volt figyelnie pont arra, akire szeretett volna, de a többit sem akarta megbántani. - Nem mondtam egy szóval sem, hogy jó kedvem van. Nem válaszoltál. Vagy amiről nem beszélünk, az nem létezik? - Akkor legyen! - Hangulatjel maciölelés. - Szia John megint kikerülte a kényes kérdést. Elengedte a füle mellett amire illet volna válaszolnia, de ismét egy hangulatjellel oldotta meg, illetve vetett véget az üzengetésnek azzal, hogy legyen jó kedve. Maríze nem válaszolt. Ugyan mitől legyen jó kedve? De azért soha nem erőltetett semmit, kizárólag felvette a gondolatközlés fonalát. Át is ment egy másik üzenetre. Később, kb. fél órával John átértékelte a nem éppen kedvező üzenetváltást –, mint minden alkalommal – és aznapra elköszönt. Maríze viszont. Ezzel lezárult a semmitmondó beszélgetés, csak a nő számára 204

nem oldódott meg semmi. Ezért másnap hajnalban egy újabb üzenetet küldött. Úgy vélte, ha John jogot vindikál magának a játékra, ő is megteheti, bár az egész dolog számára tragikusnak minősült. Állandóan az járt az eszében, hogy meg kellene szabadulni ettől az átkos kapcsolattól. Egész egyszerűen lerázni az egészet. De előbb szerette volna tisztázni azokat a ki nem beszélt eseményeket, ami miatt idáig jutottak. Tudta, hogy mindaddig nyomni fogja mindkettőjük lelkét. John egy beteg embert hibás „árunak” minősített. Ez nem csak kellemetlen, hanem megalázó is volt a nő számára. Egy olyan beteget, aki miatta lett azzá. Ha az emberek nem tartanák feleslegesnek megbeszélni a kényes témákat, akkor sok minden megoldódna, és nem is szenvednének a nyomás alatt. Érdekes módon John állandóan ezt hangoztatta. Mert minden megoldatlan ügy egy stressz bomba. Először jelentéktelen, aztán egyre feszítőbb. És bármikor robbanhat sokkal nagyobb bajt okozva, mint egy kellemetlen szembenézés. A levelet azért írta hajnalban, mert képtelen volt aludni a helyzet miatt. Azt is tudta, hogy John sem. Hiszen írta, hogy már megjárta a környező falut. Azt is el akarta érni, hogy a férfi lássa, őt sem hagyja nyugodni a dolog. Még aludni sem tud miatta. Továbbra is szorgalmazta a helyzet tisztázását, bár a helyzet már érezhetően feszültté vált. Ezt a feszültséget nem vállalta magára, éppen ezért forszírozta a dolgot. Ezt a feszültséget maga John gerjesztette ostoba, közömbös, a másik érzésével nem törődő magatartásával. A megoldás csakis rá váratott. Maríze önmagával ironizált. Korábban többször azt üzente –, amit Johnnak meg kellett volna értenie – hogy ez számára egy harakiri, mégis vállalja. Szembenézni azzal a ténnyel, hogy a férfi egyfolytában bolondította, miközben olyan vadul hintette szerelmes érzését egy másik nőre. Azt a szerelmes érzést, amit nem régen még iránta érzett. Amely érzéstől Maríze a mennyekben tudta magát, és mint egy buta kamasz, se nem látott, se nem hallott. De nagyon valószínűnek tűnt, hogy John túlértékelte a szeretőjével való problémamentes napokat. Későbbi panaszáradata nem egy alkalommal erről szólt. 205

John ezután sem hagyott fel a kapcsolattal, pedig szemmel láthatóan a helyzet már régen megérett rá. A nőnek meg nem volt rá ereje. Küszködött ellene, de nem tudott egy határozott lépést tenni. Pedig annyiszor elhatározta, hogy a legközelebbi üzenetére azt fogja válaszolni, hogy: - „…Ne írj soha többé! Nem akarom! Ne írj!...” Ez az üzenet azonban váratott magára, mert nem tudta leírni, hogy „soha többé”. A ki tudja hanyadik átsírt éjszaka után szentül elhatározta, hogy nem halogatja tovább. Ám ismét gyengének bizonyult, mint általában a magányos szeretetre vágyó emberek. Ő még őrülten szerelmes is volt. Tudta, hogy ez nem elég ok a testet-lelket gyötrő kapcsolat fenntartásához, mégsem volt képes leírni ezt a három rövid mondatot. Hiszen Ted is erre kérte korábban, hogy ne írjon neki, szakítsák meg ezt a laza, de számára lélekölő kapcsolatot, mégis visszatért Marízéhez a levelezésében. Ted is szenvedett, bár ez nem ugyanaz az eset volt, mert közöttük kifejezetten elméleti, azaz üzenet szinten működött. Ez a férfi, a képek, az írások tartalmától, a leírt gondolatoktól érzett vonzalmat a nő iránt. De Ted egészségesnek mondhatta magát, és ő férfi volt. A férfiak egészen másképpen szemlélik a világ folyását, és másképpen állnak a dolgokhoz. Nem is erről szólt a dolog. Maríze is érthetetlen módon ragaszkodott Johnhoz. Továbbra sem talált magyarázatot arra, hogy mi ez a láthatatlan lelki kapocs, ami a férfihez köti. Minden rezdülését érezte, és tudta, hogy a mikor jelenik meg a másik gondolataiban. A férfi is pokolian szenvedhetett ettől a megmagyarázhatatlan érzéstől, annál is inkább, mert később ugyanezt bevallotta Marízének, aki egy cseppet sem lepődött meg rajta. Egyértelmű, hogy ő nem sírta át a nappalt és az éjszakát, de hihetetlen sokat, és gyötrőn gondolhatott Marízére, ha annyit levelezett vele, írt neki reggel, este, napközben. És szinte mindig ő kezdeményezett. Valószínűleg lehetett köztük egy olyan telepatikus kapcsolat, amire egyik sem talált magyarázatot. Mert hogyan történhetett 206

meg mindaz, hogy mindkettő akkor ült komputer elé, mikor a másik. Hogyan volt megmagyarázható, hogy mikor a nő a lelkét görcsölte ki, akkor John mintegy könyörület megjelent, és kedves, érdeklődő üzenetet küldött neki. Mintha megérezte volna a rossz hangulatát. Hogy mikor Maríze éjjel két órakor felriadt, John másnap közölte vele, hogy pont abban az időben nem tudott aludni. És ez nem egyszer fordult elő, hanem folyamatosan. A nő arra sem talált magyarázatot, hogy miért John jár állandóan az eszében? Minden egyes magában töltött percben csakis rá gondolt. Miért a férfi tolakodott a legelső gondolataiba mikor felkelt? Miért volt az utolsó gondolata, elalvás előtt? Miért látta maga előtt utcán, otthon, járművön, vagy bárhol amerre járt? Maríze ezt tarthatatlan állapotnak érezte, és minduntalan kísérletet tett a kapcsolat megszüntetésére, ami megmaradt a kísérlet szintjén. Mivel John leveleinek válasz nélkül hagyása olaj volt a tűzre, így ez a módszer nem segített. Mert ha nem válaszolt, akkor az ajtaján csöngetett. - Ez egyre rosszabb – idegeskedett, és kezdte magát beleásni az okkult tudományokba. Persze csak felszínesen, és kizárólag az őt érdeklő témában. Aztán kiderült, hogy nem jó helyen kapizsgál, mert a vallás felé kell fordulnia. Folyamatosan nézte a horoszkópokat és mindig igazat írtak. Megerősítették abban a hitében, hogy Johnnal a karmája köti öszsze. Ettől is mindig kiborult. A férfi továbbra is igyekezett vele kommunikálni, de Maríze vagy nem, vagy alig-alig válaszolt. A férfi ezt érezte is, ezért állandóan faggatta, hogy mi a baja. Majd vízkúrát ajánlott Marízének, pedig ő már sokszor elmesélte neki, hogy minden reggel öt órakor megiszik egy liter szűrt vizet. Egy órán keresztül semmit nem vesz magához. Utána egy kifacsart citrom levét issza, amit szintén a férfi szorgalmazott. Utólag egy közlekedésmérnök ismerőse lebeszélte róla, mert szerinte a citrom nem lúgos kémhatású, hanem savas. Javasolta neki, hogy vegyen a patikában egy PH értékmérőt, és ellenőrizzen minden folyadékot, amit a szervezetébe bevisz. Az első 7 érték a leg207

savasabb, aztán újra kezdődik a számlálás, és onnan lúgos. Ennek megfelelően fogyasszon bármit, ha nincs tisztában a lúgossavas kémhatással. Persze legtöbb tanács használhatatlan volt. Maríze már szinte megszokta, hogy az emberek össze-vissza beszélnek. Ez a mérnök, aki elsősorban a Bach virágterápiával foglalkozott, ajánlotta neki a pékélesztőt, amit kétkedve fogadott. De azért ahogy mindent, úgy ezt is kipróbálta. Vesztére. Aki először a lé kúrát javasolta, a szénhidrát károsa volta miatt nem engedett neki gyümölcsöt enni, csak a citrusféléket. Mint kiderült, nem nézte meg, hogy mit ajánlgat. Betegként szorgalmasan fogyasztotta és nem értette, hogy mitől keletkezett annyi sava, és mitől éhes állandóan. Azon kívül már zsongott a feje a sok jóakaratú tanácstól. Mindenki okos volt, és mindenki másképpen látta az egyugyanazon dolgokat. Például a vízkúrát szinte mindenki elítélte, de Maríze hitt benne. Reggelenként továbbra is alkalmazta. Úgy gondolta, hogy a víztől nem lesz semmi baja, legfeljebb átmossa. De ezt is akarta. Így John legtöbb jó szándékú medicináit is górcső alá vette, alaposan megvizsgálta, aztán elvetette. De voltak neki hasznos tanácsai is. Például, hogy gyümölcsöt csak délelőtt, zöldséget meg délután kell fogyasztani. Ez megállta a helyét a helyes táplálkozással foglalkozók körében is. Bár John maga soha nem tartott be semmit az étkezéssel kapcsolatosan, hiába vallotta, hogy „az vagy, amit megeszel” intelmet. Már maga a gyors evés egy koporsószegnek bizonyult. Aztán nem tudott ellenállni az édességnek. A burgonyát falta, pedig a benne lévő keményítő a beteg gyomorra szintén bombaként hatott. Aztán a kényelmi szempontból a közétkeztetésen való részvétel, ahol azt sem tudta, hogy milyen adalékanyaggal készült az étel. A gyorsétkeztetést elsősorban akkor vette igénybe, ha önmagát és bankszámláját is alaposan leterhelte, és a kényelmes megoldást választotta. De mit is tehetett volna, mikor az egyik ok függvénye volt a másik. Önmagát nem tudta volna lestrapálni, ha a számláját nem apasztja. Így van ez már ebben a korban. 208

A kapott vízkúrával kapcsolatos cikket, már előzőleg többször is elküldte, de Maríze nem kifogásolta, hiszen John időt szakított rá. Nem is válaszolt, helyette küldött egy köszönöm hangulatjelet. A férfi nem tudott rá mit írni, de a póló meccs kapóra jött. - Puszillak, és jó szurkolást a vízipólósoknak! – hívta fel a figyelmét a mérkőzésre egy hangulatjel kíséretében. Nagyon rákapott erre a hangulatjelre, ami a nő olvasatában azt jelentette, hogy vagy lusta a küldője szóban kifejezni gondolatait, vagy nem is akarja. - Nézed? - Talán – válaszolta kelletlenül. - Puszi! - Egy magyar ember nézi! - Én magyar özvegyasszony vagyok. - OKÉ! Tiszteletem! Hát ez megint patetikusan hangzott tőle baráti helyett. - Jó éjt! És jó pihenést kívánok Néked! Másnap pénteken ismét jelentkezett. Izgatta, hogy estére egy helyre mennek-e táncolni. Legalább is Maríze ezt érezte ki az üzenetből, amire John nem mert rákérdezni azonnal. - Szép jó reggelt! Szia! - Szia. Neked is. - Te, haragszol rám, vagy neheztelsz valamiért? Maríze mosolygott magában. Mintha nem ugyanaz lenne. „Haragszom” vagy „neheztelek”. Mert egy nő neheztelése bizony felér egy haraggal, legfeljebb időtartamában különbözik. - Nem – hazudta ismét a békesség kedvéért, mely hazugság kegyes hazugság volt – próbálok a sorsommal kibékülni. - Akkor olyan körmönfontan fogalmazol, hogy nem értem, amit írtál! - Szia! - Szia! - Hát, szép estét kívánok! Erre az üzenetre a nőtől nem jött válasz, ezért este is, és a következő reggelen is besziázott. De mivel tudta, hogy a másik nem 209

szívleli kettőjük között ezt az üdvözlési formát, hát mellétette a napszaknak megfelelő köszöntést. - Szia! Szép jó reggelt! - Olyan körmön fontoltan fogalmazol, hogy nem értem − ismételte meg. John majdnem minden mondatát megismételt. Maríze nem válaszolt rá. Sőt! Napokig nem is nézte meg az üzenetet. Azt hitte, hogy többet már nem fogja őt keresni, ám megint tévedett. - Aha! Szóval csak rátértél, amit tegnap megvilágítottam. De sajnos értetlenségbe burkolva megint nem nevezted nevén a dolgokat. Egész egyszerűen kikerülöd a témát – gondolta, de mást írt. - Akkor ketten vagyunk fentieket illetően, de kérdezz bátran. - Ezt sem értem! - Akkor megakadtunk. Még egyszer: próbálok a sorsommal kibékülni – erőszakolta meg magát, ami az ő olvasatában az jelentette, hogy befejezte Johnnal való levelezését. Csak nem írta le. Úgy vélte már sokadszorra, hogy neki így lenne a legjobb, mert nem fájdítaná a szívét, talán meg tudna nyugodni, és el tudná őt felejteni. A férfi nagyon is értett mindent, csak nem akart a kényes témával foglalkozni. Egy közömbös férfi rövidre zárta volna a kapcsolatot. John továbbra sem akarta Marízét elengedni. Nem és nem akarta! Mivel állandóan a horoszkópot böngészte, ami minden alkalommal elképesztő pontossággal vázolta a helyzetet, a pillanatnyi lelkiállapotukat, figyelmeztette. John nem hitt a horoszkópban, pedig sokszor hasznára vált volna. A férfi részéről az ártatlannak tűnő vegza tovább folytatódott. De valószínű, hogy John is megérezte a frusztráltságát, és egyre csak puhatolózott. Ám ezt a puhatolózását is becsomagolta. Kérdezősködött, holott nagyon is jól tudta, hogy mi a baj. - Mi a baj? - Kérlek neeeeeeeeeeee! Ne kezd elölről! Ne kezd!! 210

Már majdnem lekopogta a billentyűkön, amit olyan régen tervezett. Már majdnem sikerült, hogy ne írjon többet John. Aztán csak nem bírta, pedig ez egy ragyogó alkalomnak bizonyult. - Akkor, mit kérdezzek, vagy mit csináljak? John mintha elvesztette volna a magabiztosságát. Mintha megingott volna. Maríze nem válaszolt. - Patt! - Mi rosszat csináltam, ami Téged megbántott! Hát… ehhez kellett ám kurázsi! Csupasz kézzel belenyúlni a darázsfészekbe. Már azt is elismerte, hogy megbántotta a Marízét. Mintha nem tudta volna, hogy minden áldott napon egy sírógöcs fogta el. John is érezte, hogy már régen túlfeszítette a húrt, mégis tovább spannolta. Ennek ellenére nem kapott durva, sértő választ. Más nő már melegebb éghajlatra küldte volna, de Maríze némán szenvedett, és legfeljebb nem válaszolt. De John soha nem hagyta annyiban. Minden esetben kiprovokálta az üzenetváltást. Maríze most is, mint minden egyes alkalommal, megértőn írogatott. Nem a saját lelkét nézte, hanem a férfiét. Küldött egy köszönöm hangulatjelet, és megadón válaszolt. - Nem kell semmit csinálnod. Már sokszor kérdezted. Éld az életed. Persze John nem érezte ki belőle a rettenetes keserűséget, vagy legalább is közömbös volt iránta. - És Te, hogy vagy, milyen a közérzeted? Megint, és megint a banális kérdés. Sőt! Tovább merészkedett. Maríze már napok óta azon töprengett, hogy a szabadtéri zenés helyen ismét összetalálkoznak-e és őt ismételten megalázzák. John rögtön a közepébe vágott. - Mára, milyen terveid vannak, a lakás elhagyása utániakra gondolok? - Hát, ez aztán nem lacafacázik, a liszt közepébe csap egyenesen – gondolta kétségbeesetten. Igazán nem tudta, hogy mit tegyen, hiszen a többiekkel már megbeszélte, hogy elmennek kikapcsolódni. Őrlődött, hogy elmenjene? Gondolta, hogy John is ott lesz a szexpartnerével, és akkor neki annyi. Magában állandóan kérte a teremtőt: 211

- „Istenem! Ne hagyd, hogy ismét a földbe tiporjanak! Annyi hely van a városban, kérlek, vezéreld őket másfelé”. - Igen. Célzott kérdés. Jobb lenne, ha nem fájdítanád a lelkem. Látod. Küszködöm. Elégedett vagy a válasszal? – kérdezte nem titkolt keserűséggel. Tulajdonképpen azt akarta írni, hogy nem szeretne velük találkozni, de nem bírta leírni. John ismét félre magyarázta, bár nagyon is jól tudta, hogy miről van szó. Tovább feszítette a húrt. John mindig a betegséget emlegette, holott tökéletesen tisztában volt vele, hogy Maríze szereti. De mit érezhetett ő? Ez bizony kardinális kérdésként merült fel a nőben, de ha valaki ezt hallotta volna, abban is. És joggal. De ő tovább is kérdezősködött. - Fájdalmaid vannak, és hol fáj? Maríze már nem bírta tovább. Inkább kikapcsolta a gépet, mintsem, hogy ezt az áldatlan levelezést folytassa. - Bocsáss meg, de el kell mennem. Szervusz. - Hova mész? - Kísérje az utadat szerencse! Ő azt gondolta, hogy a Johnét is ugyanolyan szerencse kísérje, mint amit neki kívánt, de nem írta le, mert a kívánságot illetően némi kételkedés lett volna kiolvasható belőle. Tényleg ki is kapcsolta a komputert. Majd később, mikor hazaért magát halálosan fáradtra táncolva a zenés estről, akkor kapcsolta be a skypét és látta, hogy John még írt neki egy őt izgató kérdést. Újra és újra képtelen volt másképpen megfogalmazni azt a konkrét gondolatot, hogy: „… neki joga van az élethez, szexhez, és kettőjüknek legfeljebb baráti kapcsolatuk lehet, csak az ő szája íze szerinti baráti kapcsolat…” Azt úgy sem tette volna hozzá, ha bátorságra kapva fentieket mégis leírja. Ha nem félt volna attól, hogy Marízét végleg elveszíti, hogy „…De ez a baráti, minden más kapcsolatnál erősebb lehet, és úgy magadhoz láncolhatsz, ahogyan másnak sohasem fog sikerülni. Mert a jó szíved, a megértésed, hogy neked mindent elpanaszolhatok, és hogy nálad otthon érzem magam, mindennél többet ér. Én is biztonságra törekszem. Hogy az irántam érzett sze212

relmes érzéssel hogyan birkózol meg, az a te dolgod, nekem minden esetre erőt ad. És erre is törekszem, hogy ez megmaradjon nekem. Hogy míg ilyen állapotban vagy, addig csak puszira és ölelésre futja. Isten irgalmából nekem is van lelkem, csak magam felé, mert csakis azzal törődöm igazán.” Ahogy romlott Maríze állapota, amikor már nem minden alkalommal volt elég az érdekes, feltűnően csinos öltözködés, egyre inkább ő is belátta, hogy másról nem is lehet szó. Ráadásul pontosan John okozta neki ezt az állapotot. Olyan stresszes helyzetben tartotta Marízét, hogy csak fogyott, aludni nem tudott, és minden arcára került apró kis ráncot ő rajzolt rá. Kinézete ellenére mégis fájt neki, amikor egy rendezvényen találkoztak, és John továbbra is pávakakas módjára körülugrálta szexpartnerét, az ő szeme láttára, és bosszantására. Nagyon valószínű, hogy a szexpartner is tévedésben lehetett viszonyukat illetően, mert John félhetett a dühkitöréseitől. Nem tudhatta, hogy John csakis a biztonságra törekszik, és mellette folyamatosan keresi az igazit. Szegény John nem tudta, hogy ebben a korban már nem létezik. Még fiatal korban sem biztos, mert csak az mondhatja el, aki egy életet élt le az igazinak mondott társsal. És nem is akárhogyan! Mert mindent nem kaphat meg ő sem a sármjával. Fiatal, szép, és jómódú szeretőt, ami az ő anyagi biztonságát is jelentette volna élete végéig. A férfi barátnője ügyesen csavarta ujja közé Johnt, és szentül hitte, hogy végleg és hitelesen élettársának szerzi meg. Nem tudta, hogy John minden egyes kapcsolatából simán, és végleg lépett ki, mert mindenáron, és egyértelműen szándékozott megtartani függetlenségét. A bagolyvárában jól elvolt, és onnan csak kiruccanhatott a másik lakásába, amikor kedve kerekedett. Csak a saját ágyában tudott aludni, és nem akarta, hogy a másik belelásson a magánéletébe. Ráadásul az is kisült, hogy alvás közben horkolt. Attól nagyon tartott, hogy kikutatják. Nem szerette volna, ha álmában a holmija között kotorásznának, kilesnék szokásait, gyengeségét, titkait. Mert ez a magánélet tele volt apró kis titkokkal, csakúgy, mint bárki másnak. Hiszen már őt is régen elhagyták 213

ifjú évei, és ami maradt, azt meghatározták a nem kívánt pótcselekvései, beidegzett szokásai. Ez mind az övé volt, és nem akarta, hogy más belelásson, esetlegesen felhasználhassa ellene. Mert a nőknél sohasem lehet tudni. Ő aztán igazán ismerte a női „nem” válfajait. De legalább is a tipikusakat. Ha ez a szexpartner azt gondolta, hogy módszeresen ki tudja vele alakítani a lehető legszorosabb élettársi kapcsolatot, akkor bizonyára ez lett volna Shakespeare mini „Tévedések vígjátéka-„nak változata. Hogy a nők 90 százaléka miért akar férjet fogni, az bizony rejtély. Az egyház törekvése e témában érthető. A házastársi kapcsolat sokkal kevesebb ideig működik az elvártnak megfelelően, mint a lazább formája, mivel nincs kötöttség. Az emberek szabadságvágya ez ügyben is meglehetősen erős. A férfiaké mindenesetre. Bár ők a „ligh”-tesebb formájával együtt továbbra is mindent szeretnének. Johnnak tökéletesen megfelelt az a módszer, melyet jó részt ő diktált. Amikor dugni akart, kedveskedésképpen belefért egy-egy közös olcsó, vagy díjmentes zenei előadás. A komoly kiadást idővel igyekezett mellőzni, de minden esetre nagyon szívta a fogát. Életének kialakított rendjét nem kívánta felborítani, mert korábbi szoros kötelékeinek következményei meglehetősen nyomták a lelkét és a brifkóját. Egy korábbi elszólása szerint legalább hatvan levelező nőkapcsolattal rendelkezett, amiben azért olyan is előfordult, akit nem ismert személyesen, és tényleg levelezőnek lehetett mondani. A társkeresőn lévő elragadó mosolyú fotójára dőltek a partnerek. Ifjak, vének. Ez izgalomban tartotta. Ezt, és a többi csatornát öszszekötötte az „okostelefonjával”, és bármerre járt, állandóan böngészte. Leginkább, ha valahol várakoznia kellett, mert azt nem konveniálta. Ez a megoldás is praktikusnak bizonyult, mert részben kevesebb energiát fogyasztott, így spórolni tudott. Aztán mikor a komputer elé ült, már a „szelektált” levelezései vártak rá. Ami nem nyerte el a tetszését, azt rögtön törölte. 214

Ezekbe a levelezésekbe John soha senkinek nem engedett betekintést. Még legújabb szexpartnerének sem. Neki meg főleg nem. Az édes kis titkaiból élt, ezeken spannolta fel aznapi hangulatát, ezért tudott egyfolytában kedélyesnek tűnni. Vajon mit szólt volna a szexpartner –, aki élete állandó meghatározójává kívánt lenni –, hogy az újdonsült férjnek, vagy élettársnak titkai vannak? Talán először is csalódik. Vagy állandó veszekedéssel próbálta volna megszüntetni ezt az állapotot, ami kísérlet eleve kudarcra ítéltetett. De melyik feleség is képes az ilyen titkokat tiszteletben tartani, tolerálni? Semelyik. Csak a nem feleségek. Azok közül sem mindenki. John még ismerkedésük elején közölte Marízével, hogy a dolgaiba nem enged betekintést. - A komputerem számomra szent, mások számára tabu. Jó, ha megjegyzed, mert akkor baj lesz. Már más is megpróbálta, és mehetett. Maríze ezen elámult, mert ő aztán igazán nem volt kíváncsi a férfi levelezésére. Egyébként is roppant illetlennek találta volna más „intim” életébe belekukucskálni. A férfi egy maga gerjesztett „kényszervallomása” során elmesélte, hogy egy nálánál jóval fiatalabb volt kolléganője vele beszélte meg szexuális szokásait. Hogy a fiókjában tartja a „műkütyit”, és amikor szükségét érzi, előkapja. Ki tudja, hogy John, mint az apja-korabeli barát miért érzett késztetést, hogy az ifjú hölgynek tanácsokat adjon, mikor ő maga szorult rá legjobban. Szerinte nem jól tette a segédeszköz használatát, mert ha eljön az életébe egy igazi férfi, akkor bajban lesz a testi kapcsolatot illetően. Nem azt az élvezetet kapja, amit elvár. Csakhogy John ebben a tekintetben meglehetősen naivan gondolkodott. Mert az elmélet nála magától adódott, vagyis hódításaihoz neki még a kisujját sem kellett mozdítania. Csak a gyakorlat sántított. Amikor tettre került a sor, úgy vélte, elég az iránta érzett lelkesedés, és neki semmi mást nem kell nyújtania. Bár tudta, hogy a nőknél mindig kell valami plusz, mert a szex „természetes készségei” között a „negatív lenyomat” többet elvár. Nem elég, ha a csavart az anyába passzítják. Az a plusz lehet az 215

illesztgetés, becsavarás, ami az ember testi kapcsolatát illetően a dédelgetés, simogatás, csókolózás, mint vágygerjesztés, elengedhetetlen. És egy gyönyörűség. Maga a teljes test felszabadult, örömteli érintése is megemeli az adrenalint, amitől mindenki a mennyországban érezheti magát, ha vágyakozik a másikra. De legalább is egy kellemes bódult állapotba kerül, amitől ellazulva nyílik meg. Szerelmet csakis így érdemes megélni, és nem rutinból, nem kapkodva, elhamarkodva, mint ahogy ezt John tette Marízével. A szelemről nem árt előtte beszélni sem. John ezen a téren szinte konzervatívnak is volt mondható, s ezzel együtt türelmetlennek. Sőt! Prűdnek! Mintha egy régmúlt időből pottyant volna e világba, az akkori férfidivat szexuális felfogását illetően. Talán nem olvasott hallgatott elég felvilágosítást, vagy magára nézve nem találta érvényesnek. Vagy csak magára gondolt, a saját élvezetére. Tényleg úgy érezhette, hogy elég a férfibája, hogy a másik „nem” vulkánként izzon. A végeredmény a szokásos gyors numera, ennek megfelelően a hosszantartó élvezet elmaradása, a nő imitálása, hamissága, végül a csalódás mindkét fél részéről. Nyilván nem tanulmányozhatta a női és férfi nemi szerveket eléggé alaposan. Vagy figyelmen kívül hagyhatta a klitorisz formáját, alakját, szerepét. Csakis a pénisz szerepével foglalkozott, ismerte. Ettől függetlenül a műkütyü használata ízlés, vérmérséklet, és felfogás dolga, de semmi esetre nem megy a szexuális vágy kárára. Legalább is ezt lelkölik a szexuálpszichológusok. Marízének egyik levelezőtársa is ajánlotta, tudván –, hogy magányos –, de ő nem élt vele. Ő érezni akarta a férfi testét. Hiszen mikor átölelte, máris felforrt a vére, és testileg-lelkileg kimondhatatlan boldogságot érzett. Ezt nevezik szerelemnek, a többi az jórészt érdek. Kifejezetten a számító nő érdeke. Azoké a nőké, akik hazudnak, színlelnek, mindent megtesznek, hogy a férfit megtartsák és minél rövidebb pórázra fogják. De ő nem ilyen volt. Tisztelte a saját-, és más 216

magánszféráját, önállóságát. Úgy tartotta, hogy minden döntéshez, játékhoz két ember szükségeltetik. John viszont az élet jogos elvárásait tisztelve, elismerve, élvezve, mit is írhatott volna az alábbi bujtatott kérdés helyett? De tudva lévően Marízének sem ezt, meg az első és utolsó ágyjelenetének kudarcát sem lehetett vele megbeszélni. A világ dolgait illető tájékozódottsága ellenére tele volt ostoba előítéletekkel. - Szia! Írd le, hogy mi a baj velem? Szép estét kívánok! - Hát ide nem fogom leírni, arra mérget vehetsz, mert bármi kényes témát leírtam, te mindig átlépted, és a bizalmas dolgaidat is személyesen mondtad el – füstölgött magában, és megkerülte a választ. Helyette a fiókjába küldött két zenés pps-t. Az egyik képei a csokoládéból készült remekművekről szólt, a másik egy híres emberek által megélt érzés papírra vetett kétségbeesett, világgá kiáltott bölcsességeket foglalta össze képekben. Tanulságos, de inkább megindító dia a magányról. Arról az érzésről, ami az élet vége felé szegődik az ember társául, hogy aztán a végsőkig kísérője legyen. John mindig úgy tett, mintha ezek a küldemények számára semmit nem mondtak volna. Néha kitört, és szinte követelte Marízétől, hogy beszéljen a betegségéről. Hol fáj, hogy fáj, mint fáj. Ezek a kérdések meglehetősen tolakodónak, de leginkább tapintatlannak tűntek, hiszen egy egészségesen gondolkodó, gyógyulni vágyó ember nem szeretne róla állandóan beszélni. Helyette ismét a következőket írta. - Tudod, hogy én téged soha nem bántanálak, nem aláználak meg. Mi baj van a te egészségeddel? Panaszkodj. Rám számíthatsz. Bennem megbízhatsz – húzta el a mézesmadzagot az orra előtt már sokadszorra, mert tényleg nem akarta megsérteni. Pedig sok mindent a fejéhez tudott volna vágni. Leginkább azt, hogy Marízét, mint nőt leírta. De teljeséggel érthetetlen volt az a nagy bizalom, amit iránta tanúsított. Hogy a legintimebb dolgait is rábízta. Olyanokat, amit még az orvosoknak is sokszor és sokan képtelenek elmondani. John másnap este reagált a szokásos bugyuta „sziázásával”. 217

- Szia! - Szia! - Hát, szép estét kívánok! Erre az üzenetre a nőtől nem jött válasz, ezért este is, és a következő reggelen is besziázott. De mivel tudta, hogy a másik továbbra sem szívleli kettőjük között ezt az üdvözlési formát, hát mellétette a napszaknak megfelelő köszöntést. Olyan szépen szólt az üdvözlés ezen a nyelven, kár, hogy mások sem gyakorolják. - Szia! Szép jó reggelt! - Viszont kívánom – válaszolt délután Maríze, és mit ad Isten, John azonnal belépett. - Szia! - Jó étvágyat! - Szia! Szép jó napot és délutánt kívánok! - Neked is. Jól vagy? – kérdezett már rá bosszúsan Maríze az állandóan ismételt szövegre, mert kissé bugyután hangzott. - Itt vagy? - Bocs. de mással beszéltem – ment bele a csetelésbe, mert láthatóvá tette magát a skypén. - Semmi gond! - OK - Mész valahova? - Ma nem. - Beszélgetni van kedved? - Lehet. - És neked? - Nekem is, azért írtam! - Jó. Hívjál. - Vagy nem így gondoltad? Gyakorolod a gépelést? Nekem mindegy. - Ebben a skype módozatodban nem egy egyszerű feladat! - Ha az ismeretlenségből felfeded magad, csak akkor válik számomra lehetővé! 218

- Ezt nem egészen értem. Most te vagy rejtélyes. Mitől vagyok én ismeretlen? Vagy mire célzol? - Most én is a láthatatlan funkciót választom, és megkérlek, hogy hívjál fel! – válaszolt végre érthetően arra célozva, hogy a nő elérhetetlen állapotra kapcsolt még akkor is, mikor elérhető volt. - Ja, értem. Ezt a részét. - És utána meg fogod érteni! - OK. - Hívjál fel. - Hívlak. Nem veszed? Kétszer hívta Johnt, és elment a kedve tőle. - Ha nem vagy bekapcsolva, akkor hallod? Na, jó. Ha nem akarod, én nem erőltetem. - Nem működik valami! – erőlködött John. Végre létrejött az összeköttetés. Tehát mindegy, hogy milyen funkcióban van az illető, a gép „tudja”, hogy bent van, és a hívás kimegy. Ezen a férfi nagyon elcsodálkozott, bár később újra erőltette a maga verzióját. Aztán szinte összefüggéstelenül beszélt, és tovább erőltette, hogy szerinte ha a skypén nincs elérhető állapotban valamelyik fél, akkor nem tudnak telefonálni. Ám a gyakorlat szerint mégis sikerült összekapcsolódniuk. Van ez így, hogy a gyakorlat felülírja a szabályt. John hadart. Mindenbe belekapott, de nem fejezte be. Maríze megpróbált belekapcsolódni az elindított gondolatba, de mint minden alkalommal, úgy most is befulladt. A másik nem engedte szóhoz jutni. Leginkább, mikor arról értesült, hogy a nő másnap koncertre megy. Neki nem sikerült jegyet szereznie. Bosszankodott miatta, főleg, mikor megtudta, hogy Marízének volt egy felesleges jegye. Szinte magán kívül kiabált, hogy nem tudott a koncertről, és azért nem reagált gyorsan, ami nála szokatlan. Különben elkérte volna azt az egy jegyet. Mérgelődött, hogy miért nem ajánlotta fel neki határozottan a felesleges jegyet. Vagy kettőt. A vonal túloldalán emez kis híján leesett a székről. 219

- Mit képzel ez? – füstölgött – nem gondolja, hogy míg én szenvedek a barátnője miatt, majd jegyet szerzek neki! Magánál van ez? – forrt a dühtől − ez aztán arcátlanság! Valószínűleg John a hevességében is észrevette a „bakit” és másról kezdett beszélni. Magától értetődően az ő betegségéről. - Dr Leitem Ágnes. - Szilárd táplálék. Maríze megint nem értette, hogy mit akart John az odalökött néhány szóval, de nem firtatta. Sem írásban nem nagyon lehetett követni a gondolatait, sem szóban. Úgy csapongott, mint egy éjszakai lepke. Végül megint megerősítette, amit már annyiszor leírt, hogy rengeteg a sava. Azt nem tette hozzá, hogy miatta, mert állandóan kesereg. Több mint másfél órát beszélgettek, de leginkább John mondta a magáét. Aztán a nő elköszönt, mert úgy érezte, hogy a férfi csak szóval tartja őt. De a másik nem bírta ki, a telefonálás után még írásban üzent neki. - A SALVUS vizet próbáltad? Ismét igyad, azt javaslom! - Jó. Iszom. De már azt is ittam. Tudod, én mindent kipróbálok, amit ajánlsz. Köszönöm – válaszolgatott ismételten és türelemmel. A férfit az is izgatta, hogy nem jutott eszébe a gyomor baktériuma, amire esküdött, hogy Maríze ettől szenvedett. John ezzel továbbra is azt sugallta, hogy nem mindegy neki, a nő egészségi állapota. Mintha kifejezetten aggódott volna érte. Keresgélte a gyógymódokat, és ha talált valamit, azonnal küldte a fiókjába. Maríze másnap hajnalban ült a komputerhez és lekopogta az előző napi folytatást. - Jó reggelt. Eszembe jutott a baci neve. Nem hagyott aludni. Módszer: illesztgettem az abc betűit, mert hallottam a szó dallamát. "Helicobaktérium pylori". Nem találtak ilyet, pedig egy hónapig nem szedtem gyógyszert, savcsökkentőt. Ennyit a vizsgálatokról. 220

Mit kell tudni a helicobacter fertőzésről – címmel el is küldte az odavágó anyagot, amit kiollózott a netről. „A Helicobacter pylori rendkívül elterjedt kórokozó, a világ lakosságának felében megtalálható. A helicobacter baktériuma emberről emberre terjed, mikroszkópikus székletnyomokkal fertőzött étel útján, vagy olyan testrész, tárgy szájba vételével, amely hasonló módon fertőződött. Így könnyen előfordulhat, hogy a közvetlen családtagok, vagy az egy háztartásban élők átfertőzik egymást. Sokakat már csecsemőkorban megfertőz a kórokozó. Vizsgálata előtt a betegnek egy hónapig nem szabad antibiotikumot szedni. Továbbá öt napig savcsökkentőt.”

- Nekem azt mondta az orvos, hogy egy hónapig savcsökkentőt nem szabad szedni, mert a "savba még senki nem halt bele". Sajátságos hozzáállás! Fent azt írja, hogy csak öt napig. Hát nem mindegy, hogy pofon, vagy nyakon. - Szia! John megint kiaknázott valamit és küldte a linkjét. http://diabetika.info/bevalt-trukk-bogyos-gyumolcsok-frissentartasara/ - Szia! - Szia. Ki kell kapcsolnom a gépet, mert feltöltöttek egy plugint, és nem fogadta el a gép. Elsötétedett a képernyőm. Nem tudom mi lesz. Lehet, hogy eldobhatom a gépet. - És én vagyok az akadálya? - Kapcsold! - Nem! – írta nyomatékkal Maríze, miközben azt gondolta, hogy megint betyár paprikás hangulatban lehetett – nyilván nem hagyta aludni, hogy nem jutott hozzá a koncertjegyhez. Igazolásként mindjárt rá is tért a témára azon nyomban, figyelmen kívül hagyva, hogy a másiknak ki kell kapcsolnia a gépét. - Nos, mész akkor ma a koncertre? - Mert? Miért kérdezed? - Csak! - Ja, akkor jó. - Mert én is mentem volna, de nem tudtam róla! – kezdte elölről.

221

- Ügyes válasz. De ha szóltál volna, neked is szereztem volna jegyet – folytatta az előző napi témát, mert már kifejezetten boszszantani akarta. - Ma voltam, de senki nem tud semmit! Te tőled tudtam, hogy lesz, mikor mentél le, érte a kapuba! - Mármint hol voltál? Nem értem. Mi az, hogy senki nem tud semmit? - Most irkáljam le? – mérgelődött szünet nélkül. - Ajaj! Ez őrülten zabos, és képzelem mennyi helyen megkérdezte, hogy hol lehet jegyet kapni – villant át a nő agyán. - Ne irkáld. Isten őrizz – vágta oda, mert unta John nyavalygását. Úgy gondolta, hogy vessen magára, mert ha nem a nőjénél akart volna a koncertjeggyel villogni, akkor „ráerőltette” volna a felesleges jegyet, és nem adja vissza annak, akitől kapta. Maríze ezzel beletaposott John érzékeny, vérig sebzett lelkébe. Aztán meg már úgy volt vele, hogy felajánlja az ő jegyét, mert nem bírta elviselni a szenvedését. Az üzenetváltás ezzel véget is ért, és valószínűleg, John tényleg dühöngött. Másnap azért küldött egy üzenetet, mert arra gondolhatott, hogy legközelebb azért még szerezhet neki a nő jegyet. - Szia! - Milyen volt a koncert? - Szép napot! John nagyon kedves is tudott lenni, ha akart. Nyilván ilyenkor nem volt afférja a maga vállalta barátnőjével. Maríze éppen bent volt a neten, és John szokás szerint belépett. - Szia. Gondolom olyan volt, mint amilyen neked – válaszolt durcásan, mert nem akarta elhinni, hogy a másik tényleg nem tudott jegyet szerezni, amin csodálkozott. Úgy gondolta, hogy panaszkodása ellenére ő is ott volt a szabadtérin, csak eltagadta. De aztán másoktól is hallotta, hogy a rendezők politikát csináltak az egészből, és nem mindenki ugrott rá. Aki nem vette komolyan, az hoppon, illetve jegy nélkül maradt. - Speciel én nagyon élveztem. Sőt! Isteni volt!! Persze, aki csak azért megy, mert nem akar lemaradni a többitől – hadd ne 222

mondjam, mert sznob –, az unatkozott. Ugye, aki Bizet Gyöngyhalászán ásítozik, az nem is érti, nem is élvezi. Nekem csodálatos volt – lelkendezett és tudta, hogy a férfinak megint belefájdult a szíve. - Nem baj – gondolta kajánul – az én szívem is majd meghasadt a Zeneházban, mikor bájologtál a barátnőd körül. Pedig neked tudnod kell, hogy nem szereti a zenét. Neki aztán lelkendezhetsz a klasszikus zenéről. Legfeljebb ráragad a hangulat. Ennyi. Az is bosszantotta, hogy nem egyszer Marízének dicsekedett zenetörténeti ismeretével, és megszerzésével. Egész egyszerűen nem észlelte, hogy nyitott kapukat döngetett. Nem úgy, mint az új nőjénél. Annak aztán beszélhetett, ha egy megindító zenei előadáson unatkozott. Erre utalt Bizet csodálatos művével. Bizony a nő hatalmasakat ásított, és ezt nem győzte elégszer leírni. John másnap megköszönte, hogy beszámolt zenei élményéről. - Pedig még nem is mondtam el róla semmit, csak lelkendeztem, hogy bosszantsalak. Könnyebb ugyan nem lett a lelkem, mert sajnáltalak, de egy kicsit jól esett – mondogatta magának. Aztán egy könnyed verset is írt az estéről, mert megihlette. Gondolkodott, hogy elküldje neki, hogy érezze, hogyan érintette meg őt a zene, aki érti is, és élvezi is. Másnap John ismét beköszönt, mert nem bírta lenyelni a békát, hogy nem lehetett ott azon a zenei előadáson, ahol a többi. Maríze fülében ott csengett a kifakadása, miszerint „..most mindenki koncertre akar menni…” - Szia! Örülök, hogy tetszett! Amiket elmondtál, vagy írtál, nékem is tetszettek volna! - Szép napot kívánok! Örülök, hogy megosztottad élményidet vélem! - Puszi, érte! - Itt vagy? SZIA! - Vagy, NEM? - SZIA!!!! 223

- Szép estét! Jó éjt! – köszönt el többször is és több féleképpen, végül egy hangulatjelet is küldve. De már nem a maciölelést, ami fájt Marízének. Bent volt ő, de láthatatlanra kapcsolt, mert nem akart Johnnal üzenősdit játszani. Fájt neki minden leírt, kiejtett szó. Három nap után válaszolt, és feltette a versikét is, hogy John jobban érzékelje, nem csak az ő lelkéig hat a klasszikus zene. Nem csak arra, aki módszeresen tanult bele, hogy legyen mivel dicsekednie mások előtt. Minden esetre nagy attrakció volt a zenetörténetbe való belemélyedése. Már másoknál is tapasztalta ezt a pótcselekvést, és nyilván valami mást kívántak vele ellensúlyozni. Maríze újra kezdte a lelkendezést. - Nem tudom neked mit jelentett ez a "megosztás" de szerény lírában így jellemezném: A zene gyógyír a léleknek, Kire hatnak, azt megigéznek. Ki szokásból hallgat dallamot, Neki a szíve hideg, fagyott. Szédült futamok, egyvelegek Apró, fekete kottafejek. Papíron furcsa írásjelek Táncolnak, ha életre kelnek. Felforgatják a képzeleted A világ zeng, s beleremeg. Ha Ravel csodás Boleroja Orkánként tör zenei csúcsra Magával ragad e bűvölet, Nekem a zene örömet jelent. Ha mégsem érted mit üzennek, Lelkedig soha el nem érnek. 224

Ezután várta John reagálását, de úgy vélte, hogy amaz szó nélkül hagyja. Nyilván bosszantotta, hogy ami Maríze lelkéig ért, az megihlette és „tollára” vette. Hogy miért zavarták a nő versei? Ki tudja. Talán mert ő nem rendelkezett ezzel a vénával. Továbbá rá kellett jönnie, hogy a zenei műveltségét rosszul ítélte meg. Mert bár Maríze nem biflázott, azért eligazodott a klasszikus zenében. Úgy tartotta, hogy nem árt tudni a műről valamit, azért elsősorban élvezni kell, mert az nyújt a hallgatójának örömet. Azért írta meg a szerzője. Kézenfekvő. John nem hagyta ki a választ, bár már nem lelkendezett annyira. Lefutott a téma, vagy nem tudott hozzászólni ehhez a műfajhoz. Hát… a legműveltebb embernek is vannak hiányossága. Attól még nem dől össze a világ. Mert az adott hírközlési világban minden ismeretet meg lehet szerezni, csak érdeklődőnek kell lenni. John a versikére röviden reagált. - Egyetértek, úgy legyen (Ámen)! - Szia! - Vagy? - Szia! Maríze csak késő este írta, hogy most van bent, holott végig bent volt a skypén. John talán azért szorgoskodott körülötte kedvesen, mert közelgett a következő dixi koncert, és el akarta kerülni a legcsekélyebb összeütközést is. A nő azonban úgy döntött, hogy ő nem megy el. Pedig készült is, meg a barátai hívták is. Nem akart magának rossz napot, mert már így is maga előtt látta a férfi bájolgását, udvarlását. Nem akart sírva eljönni egy örömzenés estről. Tudta, hogy megint padlóra kerülne, és egyre inkább nehezebb onnan felkelnie. Egyáltalán. Ismét megért benne, hogy elküldi azt a rövid három mondatot, amit már olyan régen tervezett. „Ne írj többet! Nem akarom! Soha többé ne írj!” Azt nem tudta, hogy John hogyan reagált volna rá, csak azt, hogy ezt az állapotot ő már nem sokáig bírja. 225

Úgy érezte, hogy belehal. Hogy a halálba sírja magát. Lehet, a másik is örült volna neki, ha vége szakad a kapcsolatnak. Bár ha leülepednek a dolgok, mindenki másképpen látja, mint első olvasatra. Lehet, hogy egy idő után mindkettőjüknek sokkal rosszabb lett volna. Közben Marízénél jelentkeztek az ostromlók, akiket jószerével a pokolba kívánt. Az egyik a bánatos lelkével próbált rá hatni, a másik a lángoló szerelmével, a harmadik a „meglátni és megszeretni” dumával. De őt nem érdekelte egyik sem. Hisz nem volt velük a csetelésen kívül semmi közös. Nem érdekelte a bánatos lelkük sem, így csak bosszantották. Marízét már sokan kapacitálták a hagyományos gyógymódra is. Ez is idegesítette. Ismerősei, barátai gyötörték, hogy betegségével szörnyű véget fog megérni, mire ő azt válaszolta, hogy ne aggódjatok, csak egy szál rózsát kell hozni a búcsúztatásomra. Nem verlek benneteket költségbe. Azért mindent kipróbált, minden orvoshoz eljutott. Egy csomó ellentmondásba ütközött, és elment egy rakás pénze. - Üzlet az egész – gondolta. Vasárnap délelőtt elment egy természetgyógyász orvoshoz, aki szintén vészjósló hangon ecsetelte állapotát, ha nem fogadja el a hagyományos orvoslást. Tele volt a hócipője. Meg is ázott. Egész úton hazáig füstölgött. Mikor hazaért, bekapcsolta a komputert és John ismét belépett. Írt neki a skypén, de Maríze nem nézte meg. Helyette a fiókjába küldött egy fájdalmas üzenetet, ami valcer pps kísérőzenéjére utalt. Hogy John a barátnőjével volt a koncerten. Neki ez a zene mindig ezt jelentette. Fájdalmat. „Schotakowitsch: Second Waltz Örök emlék: Kinek ilyen, kinek olyan. Kinek könnyeket, kinek mosolyt Arcára varázsolt. 226

Boldogtalan, kinek könnyet, Boldog, kinek mosolyt hintett.” A híres André Rieu a koncerteken mindig fenti valcerrel kezdte a műsorát. Már szinte hozzánőtt. A pps kísérő zenéjét hallgatva újra maga előtt látta, amikor John olyan önfeledt örömmel mesélt róla. Hiába döntötte el, hogy nem gondol rá többé, a keringő hallatán ismét olyan kétségbeejtő zokogás fogta el, hogy nem látott a könnytől. Benne volt ebben a fájdalomban minden kétségbeesés. A közelgő elmúlás, a reménytelen szerelem, a fájdalmas élet. Majd megbánta az emlékeztetőt, és utólag sajnálta, hogy közölte vele szívfájdalmát. Ezért küldött egy Dante idézet, ahol az irigy ember csak a más boldogságát látja. A végére odaírta, hogy „a legjobbakat kívánom néked”. Nem akarta Johnt bántani, nem akarta, hogy aggódjon miatta, hogy ő is szenvedjen, ahogy Maríze. Mert nyilván sajnálta őt. - Johnnak joga van az élethez – mondogatta magába állandóan, és erősen gondolt rá, hogy ezt minél jobban tudatosodjon benne. Tudván tudta ő, de az érzései, aminek nem tudott parancsolni nem hagyták. Az ész és a szív nem járt együtt. John belesulykolta Marízébe, hogy alkalmatlan a szerelemre, mert továbbra is betegnek tekintette. Ki tudja hanyadszorra fogadta meg szentül, hogy nem folytatja ezt a kilátástalan „kapcsolatot” mert csak neki okoz bánatot. Úgy gondolta, hogy „felszabadítja” Johnt, aki bizonyára megkönnyebbül. Csakhogy ő soha nem tartotta vissza! Ez volt benne a pláne. Ám azt is tudta, hogy nála is ez csak ideiglenes érzés. Ha leülepedik, később újult erővel tör rá a hiánya. Éppen azért, mert John is újra és újra kezdte. Az idézetek után sem nyugodott, és vasárnap délelőtt beszélgetést, csetelést kezdeményezett. - Szia! Vagy? - Hát elég nehéz megközelíteni! Puszi! Egy csomó hangulatjellel tűzdelte szemrehányását, mert a nő ismét láthatatlanra kapcsolt. Napocska, mosoly, szia, és maciölelés. 227

Maríze ekkor éppen nem volt otthon. Így John este újra próbálkozott. - Hát, jó szórakozást! - Most jó film van, az M1-n! Maríze másnap egy „köszönömmel” reagált csak. Mivel nem tudott szabadulni a férfi képétől, ismételten átértékelte a dolgokat. Mérgében ütötte az asztalt, párnáját, fejét, hogy térjen már észhez. Bevett egy enyhe nyugtatót, újra és újra végiggondolt mindent, majd készült az elmúlásra. Erőszakosan másra terelte a figyelmét, de mindig Johnnál kötött ki. Még elalvás előtt is rá gondolt. Már összekarmolta az arcát, karját, de nem tudott tőle szabadulni. A kétségbeesett görcsölés sem segített. Számára ez teljességgel megfejthetetlennek tűnt. John valahányszor nála járt, mindenütt kutatott. Még a szatyrába is belenézett. Mikor a munkaasztalon lévő csomag felé közeledett, Maríze kifejezetten megrémült. Nem mert szólni, és remélte, hogy John nem kukkant bele a végzetes csomagba. Ha megtette volna, neki annyi. Nehezen aludt el, és éjjel többször is felébredt. Aztán kitalálta, hogy megcsináltatja a fogát, ami fájdalommal jár. Arra gondolt, hogy az a fájdalom eltereli a férfiról a figyelmét. Rettenetesen félt a fogcsináltatástól, és amikor sürgős lett volna, akkor is halogatta. Most döntött. Másnap kora reggel kizárólag udvariasságból méltatta John levelét egy „köszönöm”-mel. Ezután felkerekedett, és elindult a fogorvoshoz. Négy órán keresztül „kínozták”és már félájult állapotba került. A végén alig bírt hazaszédelegni. Rettenetesen fájt az egész arca, ínye, még a feje is. De elképesztő módon a kezelés alatt is Johnra gondolt. Nem és nem bírta kiverni a fejéből. Nem beszélve a hazafelé vezető útról. Egy kílódás volt, és még sem járt más az eszében, mint a férfi. Mindig a férfi képe lebegett előtte. De azt már biztosan tudta, hogy ha akarna, sem tud elmenni a foga miatt a dixi koncertre. Hát ezt az egyet sikerült jól elrendeznie. Ezt az egy alkal228

mat. De abban is biztos volt, hogy ahol John vélhetően megjelenik, oda nem fog menni. Csak azt nem tudta, hogy mi kifogást hozzon fel a barátainak. Nagy nehezen hazaért, és John három órája küldött üzenete a következőképpen festett. - Szia! Minden szépet és jót. Maríze lehangolva olvasta, és nem válaszolt rá. Mit lehet erről a jókívánságról gondolni? Ez telik ki egy olyan férfitól, aki tudja, hogy a nő halálosan szerelmes belé. Talán azt, hogy vége lett a kapcsolatuknak. Bizonyára örült is, bár valószínűleg korán. John továbbra sem, és egyáltalán nem akart vele véglegesen szakítani, csak ő diktálta a tempót. Maríze viszont elhatározta, hogy nem küld neki semmit, és nem kezdeményez. Legfeljebb röviden, udvariasan viszont válaszol. Ott volt, ahol a part szakad. Neki az lett volna jó, ha a kapcsolatnak minden formája megszűnik. Akkor nyugalma lett volna. Legalább is ezt remélte. Maríze azon a héten a fogorvossal viaskodott. Előtte egy párat még végigjárt, hogy tapasztalatot szerezzen. Akinél megállapodott, azt otthagyta, de még felhívta telefonon. Gondolta, így tisztességes. Nem szeretett senkit becsapni. - Doktor úr! Úgy gondolom, tájékoztatnom kell, hogy nem megfelelő számomra a kivitelezés. Az orvos egyből a magas „C”-t ütötte meg. Felháborodásán kiérződött, hogy veszni látja a nem kis üzletet, amire már bizton számított. - Miről beszél? Én magának legjobb lelkiismeretem szerinti megoldást javasoltam. - Nem gondolnám – pöntyögött magabiztosan, és elmagyarázta neki, hogy a biztonság csak az orvos érdekeit szolgálta volna. Még hozzátette az orvos erőlködése ellenére, hogy l’art pour l’ art nem csináltat fogat. A fogorvos már mindent bevetett, hogy megmentse az üzletet, és rákérdezett az elképzelt megoldásra. Maríze minden további nélkül vázolta. Erre olyan elemi erővel rohant rá, hogy a nő majd229

nem letette a telefont. Magáról megfeledkezve pocskondiázta ismeretlen kollégáját, és majdnem feljelentéssel fenyegetőzött frusztráltságában. Persze ez csak üres pufogás volt részéről. Azért követelte, hogy személyesen beszélgessenek. - Én beszélhetek magával, de a véleményem nem fog megváltozni. Ha azt a kivitelezést elfogadja, amit én szeretnék, akkor lehet róla szó. - Nem érti, hogy a saját érdekét nézem? Aki magának mást ígért az szélhámos! Érti? Nem létezik más megoldás! Maríze már megunta a parttalan vitát, és bár az orvos a saját telefonján hívta, mégis elköszönt tőle. Nagyon messzire ment, mikor orvos kollégáját szélhámosnak nevezte. Hát meggyűlt a baja az orvosokkal szinte minden téren. Ennek megfelelően a választott fogorvosban megingott a bizalma. A győzködés elölről kezdődött, immár vele. Az még a saját fogát is megmutatta akkorára tátva a száját, hogy majdnem látta az aznapi ebédjét. Ez eltartott egy ideig, és már kis híján meggondolta a fogcsináltatást. Hanem aztán csak belement. Mikor az orvos leszedett egy koronát, alatta egy romlott fogat talált, amire nem számítottak. De már rossz volt, amikor rátették. Egy oldalsó fémlemezzel támasztották meg. Ebből a nő a következő konklúziót vonta le. - Gazember az egész világ! Hát képes volt egy rossz fogra koronát tenni a korábbi fogorvos – dühöngött, bár egyúttal örült, hogy nekiment az egész tortúrának, mert így kiderült a turpisság. A másik öröm, hogy mégsem tud elmenni a dixi koncertre. Pedig barátnője előző este hívta. Tudta, hogy John ott lesz a nőjével, és ő megint szabályosan rosszul lesz, ha meglátja. Ezt nem akarta. Mikor hazaért a fogorvostól, főzött egy kifejtett bablevest, mert kívánta, és áfonyás túrós süteményt készített. Arra gondolt, hogy a férfi vevő lenne mind a kettőre. Marízének köztudottan akkora szíve volt, hogy az egész világ belefért volna. Barátnőivel is megosztott mindent, hogy ne osztotta volna meg azzal, akit imádott. Egy ideig még hezitált, hogy meghívja, de aztán lemondott róla. Hiszen éppen megszakítani készült a kapcsolatot. Már két 230

napja nem jelzett neki, és minden jel arra mutatott, hogy talán eljött az alkalom, hogy tényleg befejezettnek tekinthesse az ügyet. Talán most véget szakíthat neki, ha John nem keresi, mert ő ugyan nem keresi. Eddig is ritkán kezdeményezett, mióta látta, hogy a férfi milyen szerelmes a másik nőbe. Úgy gondolta, hogy a lehetőség adott, és bármikor írhat neki, ha még sem bírná ki. De meg kell próbálnia a férfit kizárni az életéből. Ennyit meg kell neki tenni. Talán képes rá. Késő délután már a sütemény is elkészült, mikor Maríze kinyitotta a komputert. A gép szokás szerint bezúgott, és utána egy kotyogással jelzett, hogy valaki üzenetet hagyott. Találgatta, hogy ki lehetett, mert közben még mosogatott. - Egy millát teszek fel rá, hogy nem John! – mondta ki hangosan, és természetesen megint tévedett. Két üzenet várta, és az egyik a férfié volt. - Hát…. még szerencse, hogy senki nem hallotta, mert oda lett volna a millám – lepődött meg az üzeneten. - Szia! - Szép jó reggelt! – köszönt be reggel 9,00 óra után. - Neked is – válaszolt rá délután negyed ötkor. Persze mindjárt arra gondolt, a férfi azért üzent, hogy előre bocsánatot nyerjen, amiért megint mindenki előtt körülugrálja a nőjét. Azt gondolhatta, hogy ismét találkozni fognak a koncerten, és Marízével nem lehet utána fesztelenül beszélgetni, olyan levert lesz. - Csak jó ötlet volt ez a fogcsináltatás! – könyvelte el magában – és milyen jókor jött! Még véletlenül sem tudok elmenni – könnyebbült meg kissé, de aztán megint a mélybe zuhant. Nem tudni, hogy a Teremtő rendezte így megszánva szegényt, de akárki is volt, az biztos, hogy nagyon jól rendezte. Mindezzel együtt már úgy össze volt kuszálva, hogy magában is kételkedett. Állandóan a horoszkópokat bújta. Legutoljára egy dörgedelmes figyelmeztetésről szólt, miszerint „ne keressen összeesküvés elméletet, bízzon meg a körülötte lévő emberekben.” Csak azt nem tudta, hogy kiben ne keressen? Hiszen meglehetősen mozgalmas életet élt, és a férfin kívül senkiben nem kételkedett. Gyorsan 231

megkereste a jellemzését és arra következtetésre jutott, hogy nem sokat tévedett a megítélést illetően. John megítélését ragyogóan eltalálta, mert az alábbiak szerint nézett ki. „Nyugtalanság, kíváncsiság, szertelenség, változatosságra törekvés. Az Ikrek az igazi örökmozgó, érdeklődő, mindenre kíváncsi. Imádja a társaságot, soha egyetlen buliból sem akar kimaradni, "minden lében kanál". Szeszélyes, minden percben új dologba kezd, így néha következetlennek tűnhet. Barátai jobb, ha megszokják, hogy egyik percben még búskomor, a másikban harsány jókedve támad, hiszen az ikrek kettős jegy. Egyszer borzas, lompos, máskor meg mintha skatulyából húzták volna ki. Az emberek hamar megkedvelik játékossága, pajkossága, szeleburdisága miatt, hiszen a viselkedése sosem bántó. S bár könnyen barátkozik, érzelmei általában nem tartósak. Különleges stílusa utánozhatatlan, magával ragadó. E jegyből kerül ki a legtöbb újságíró, kereskedő, üzletkötő, stewardess” Talán még azt lehetett volna hozzátenni, hogy elképesztően naiv, véleményét mások véleményére, saját meggyőződése nélkül alapozza. Ennek megfelelően a sajátját is megkereste, és rosszkedvvel konstatálta, hogy nem e világra való. Továbbá, hogy mindig ő a vesztes fél. Egy kicsit hosszú a jellemzése, és nem mind illik rá egy az egyben, mint Johnra a sajátja, de azért az övé. A kedvenc színe nem a kék, hanem a pink különböző árnyalata. Bár az üde kék színt is kedveli. Sőt! Jól is áll neki. Sokat azért nem tévedtek a leírásban. „Legjellemzőbb tulajdonságai: érzelmes, együtt érző, könnyen befolyásolható. A Halak jegyében születtek a legromantikusabb emberek. Önzetlenek, mindenkin segítenek, aki rászorul, sőt önfeláldozók. Családszeretők és társaságkedvelő. Bár többnyire igyekszenek a háttérben maradni, csak akkor érzik jól magukat, ha nagy nyüzsgés van körülöttük. Nehezen jönnek indulatba, de ha felbosszantják őket, nehezen csillapodnak le. Szeretik a természetet, különösen folyó- vagy tengerparton érzik jól magukat. 232

Legszívesebben vízparti házban élnék le az életüket, de mert ez csak keveseknek adatik meg, a többség, ha csak teheti, minden szabad idejét valamilyen nagyobb víz mellett tölti. A legtöbb Halak szülött a művészetek nagy barátja. Olykor maga is megpróbálkozik valamely művészeti ággal, hivatásszerűen vagy csak hobbiként. Sok író, festő, grafikus, színész, díszlet- és jelmeztervező, kirakat- és lakberendező kerül ki e jegyből. Mindez a jó ízlésének, művészi érzékenységének köszönhető. Saját otthonát is jó ízléssel, finom eleganciával rendezi be, ugyanis csak harmonikus környezetben érzi jól magát. Apró ötletekkel a legunalmasabb panellakást is egyedivé, otthonossá tudja varázsolni. Álmodozó természetéből fakad, hogy gyakran épít légvárat és bizony nem egyszer azért éri csalódás, mert megalapozatlan tervei kudarcba fulladnak. Üzleti érzéke nincs, ezért jobb, ha bizonytalan vállalkozások helyett a biztos megélhetést választja. Igaz ugyan, hogy a szerencse szinte egész életén át útitársa, és gyakran átsegíti a nagyobb bajokon, de a Halak nehezen viseli a kudarcokat, egyegy csapás után csak nagyon nehezen képes talpra állni. Kicsit szertelen, szeret jókat enni, még inkább inni, ami bizony elhízáshoz vezet. Az önmérséklet ugyan nem erénye, de talán ha kezdettől vigyáz a kalóriákra, sikerül megelőznie egy drasztikusabb fogyókúrát. Öltözködésében kedveli a puha pamutanyagokat, a simogató selymet, a romantikus lágy vonalakat, az egyszerű eleganciát, mint a francia szabású kosztümöt, a fekete kis ruhát, fehér gallérral. Kedveli a kék valamennyi árnyalatát. A kötött ruhákat előnyben részesíti, s ha csak teheti, maga kreálja.” Persze fogalma sem volt eztán sem, hogy John őszinte-e vagy hazudós. Vagyis amiket üzen neki, azt szívből üzeni-e vagy álszent módon. Arról továbbra is szentül meg volt győződve, hogy a férfivel való találkozás nem véletlen. Úgy érezte, hogy a Sors még tartogat neki valamit, ami elé félve nézett. Az egyik horoszkópja ezt le is írta. „…kedvesével, akit viszonzás nélkül imád, a karma szálai kötik össze…” 233

Ettől teljesen kibukott. A háta borsókázott tőle. Mégis csak igaz, hogy nem véletlen a találkozásuk és a kapcsolatuk. Ezért nem tud tőle megszabadulni. Azt gondolta, hogy talán ha vége lesz az életének… és addig ő arra ítéltetett, hogy viszonzatlanul szeressen. Kétségbeejtő kilátásnak tartotta. John a koncert másnapján nem jelentkezett. Maríze úgy gondolta, hogy „na, most lett vége” és ki tudja már hányadszor. Persze, hogy megint nem jól gondolta. Harmadnap és a rá következő nap ismét bejelentkezett. Sőt megkérdezte tőle, hogy mi a helyzet. - Szia! Mizujs? - Szia. És nálad? - Szia! Vagy? - Már, mint otthon. - Szia. Igen, most jöttem meg az orvostól. „Sziázott” már ő is. - És? - Mi az, az "és"? - Az orvos, tanácsai, ezete rá! - Nem tudom mi az, az ezete, de kapacitálnak erősen. Én meg ellenállok. Mondtam. Fel vagyok készülve. Addig...addig meg rohanok a vesztembe – vallotta, mert tényleg a vesztébe rohant. Aztán eszébe jutott, hogy John azt akarta írni, hogy „eceterá” azaz stb. - Hát… mindig felvesz valami buta szokást – morgolódott, mert nem tudta, hogy hibás helyesírás, vagy tényleg divatos ostoba szóhasználat. Aztán John otthagyta, mint eb a Szaharát. Kilépett megint úgy, hogy nem válaszolt. Viszont csak tartotta vele a kapcsolatot. Hiába gondolta Maríze, hogy nem fog többé írni, csak írt. Míg délután Maríze a fogorvosnál volt, addig újra beköszönt. De délelőtt is, délután is éppen akkor volt bent, mikor a nő belépett. - Hát szép délutánt! - Neked is. - Szia! - Szia. Most jöttem, meg az orvostól. - Igen? 234

- Igen. - És? - Nincs semmi és. Meg van, amit akartam. - És mi az? - Fog. - Jaaa! - Lehet, hogy nekem is kell, majd! - Biztosan. Tudok egy jót. - Igen? - Igen. - Ezután a zebrán toljad a biciklid, mert szabálysértést követsz el, ha tekersz – váltott már, mert érezte, hogy John az „igeneket” csak úgy odaveti és mással is csetel. Szimultán levelezet. Nem bírt senkinek nemet mondani, így elveszett a válaszolgatásba. - Ez eddig is így volt! - Nem. Most írják, hogy "ezután így kell". És rád is csöngettek a biciklisen a zebrán. - Igen? - Igen. Fáj a fogad? - Még nem szerencsére! - Akkor? Minek? Vagy megvárod, míg fájni fog, és ki kell dobni? - És a Tied, már fájt? - Sajnos. Kilyukadt. - Hát sajnos, ez így szokott lenni! - Nem bírták megmenteni. - Kihúzták? - Óh! - Sajnos. Több darabban. De előbb fúrták, aztán összeroppant. - Hát, sajnállak! - És nagyon fájt?

235

- Hát még én hogy sajnáltam magam. Persze, hogy fájt. Úgy potyogtak a könnyeim, hogy minden elázott. Most is fáj az injekció helye. Az egész állam, arcom fáj még mindig. - Óh, puszillak! - Óh! Köszönöm. - És van fájdalomcsillapítód? - Nincs, de nem is kell. Tudod, én nem szedek gyógyszert. Hősiesen állom. Úgy érzem magam, mint akit egy bokszoló állon vágott. - Azt honnan tudod, de azért hősies vagy. - Hát láttam már fájdalmas arcot vágni a vesztes bokszolónak. Gondolom te is sejted, hogy milyen lehet. Meg gyerekkoromban én is kaptam egyet-mást. - Igen? - Igen. - Hát, akkor hosszú éjszaka lesz? - Majd kiüttetem magam valakivel, hogy elkábuljak. - Ez, csak vicc? - Szeretnék már aludni, mert nagyon hosszúk az éjszakák álmatlanul. - Hát, nyugodalmasat kívánok! Puszi! - Én is neked. Maciölelés hangulatjel. - Én is! Viszont maciölelés hangulatjel. - OK Na, most ezek után mit várt el Maríze? Úgy látszik nem bírtak szakítani. Már teljesen össze volt zavarodva John viselkedését illetően. Nem értette az egészet. Nem tudta eldönteni, hogy a férfi tényleg lélektelen, vagy csak játszik vele. Hiszen tudta, látta, hogy Maríze egyik koncerten sem vette le róla a szemét. Tisztában kellett, hogy legyen vele, még mindig őrülten szereti. Mint ahogy tisztában is volt vele. - Akkor viszont kegyetlen és játszik velem, mint macska az egérrel – gondolta keserűen. Ezt egész egyszerűen nem, és nem tudta róla elhinni. 236

- Vagy csak önző? – ébredt fel benne a gyanú – akkor viszont mégis csak két nőre van szüksége. Egy szexpartnerre és egy gondoskodó lelki megértőre, akinek kipanaszkodhatja magát. Mert együtt a kettőt nem fogja megtalálni, csak ezt még ő nem tudja. Maríze reggel mielőtt elindult volna, kinyitotta a komputert, mert úgy érezte, hogy a férfi bent van. És tényleg bent volt. Döbbenten látta, hogy John még az este írt. Ám az nem este volt, hanem éjjel. - Most jöttem haza a Hungaricum Fesztiválról! Remélem, alszol már!– írta hajnal fél kettőkor. Csak nézte a bejegyzést, és arra gondolt, hogy a férfi vajon miért nem alszik? - Jó reggelt. Ez igen. Hol is volt? Gyere ma át, ha kialudtad magad. Ebéd. Ki tudja, meddig lehet. Rohanok a piacra. Majd később leszek – invitálta ebédre nagy hirtelen. De hogy miért, azt maga sem tudta. - Szia! Szép jó reggelt! - Jó vásárlást! - És jössz? - Megyek! - OK - Én is indulok. - OKÉ! - De én nem megyek a piacra! - Rendben, de nekem indulnom kell. Majd délelőtt bent leszek még, de pihend ki magad, mert fáradt lehetsz. Kikapcsolok. - OKÉ! Maríze mintha megint megbolondult volna. - Most ezt is miért csináltam? – aggódott a saját ostobaságán, de tudta, érezte, hogy a másiknak szüksége van rá. Érezte, hogy lelkileg az összeomlás szélén áll. Valahogy ráérzett, amit aztán maga John igazolt. Kirohant a piacra csirkéért, de főzni való kukoricát és gyümölcsöt is vásárolt. Megint alig bírta hazacipelni, de a férfiért mindent megtett. 237

Még félig sem volt készen az ebédkészítéssel, délelőtt korán becsöngetett, és a nő azonnal nyitotta a kaput, bár nem kellett volna. - Várjál, még nem jövök, ne nyomd már a gombot! – dörrent rá türelmetlenül, pedig Maríze nem is nyomta. – Ku…ra rossz kedvem van, és kiszaladok a piacra. Mit lehetett erre mondani? Talán azt, hogy figyelmes volt, amiért közölte. Talán arra gondolt, hogy elhúzódik a vásárlás, és később fog érkezni. Vagy csak egyszerűen beszélni akart valakivel, mert roppant feszült volt. Még ha csak egy pár szót is. - Jó – nyugtázta röviden Maríze, mert mit is válaszolhatott volna? Kötelezni nem tudta, és nem is akarta semmire. – Ha jön, jön, ha nem, nem. Semmit nem tudok ellene tenni. Meghívtam, szamár lesz, ha kihagyja, mikor korábban állandóan a kapuban csengetett, hogy feljöhessen − szőtte gondolatait, de inkább vigasztalódott. John pontosan délre érkezett. Mintha attól félt volna, hogy ha elkésik, érvényét veszti a meghívás. Maríze csodálkozott. Hiszen sokszor elmondta már neki, hogy akkor akar menni, amikor kedve van, és ne szabjon neki időt. Ha pontosan nem is így, de ez volt az értelme. De kénye-kedve szerint érkezett majd minden alkalommal. Bár később erre is, mint mindenre akadt magyarázat. Ha a férfi meg volt elégedve az új barátnőjével, akkor lazán, lezserül bánt Marízével. Ha problémája adódott, akkor szinte menekült hozzá, mintegy búfelejtésként. Beteg lelkére gyógyír volt az elhagyott kedves vég nélküli rajongása. A csengő éles hangjára a nő repült ajtót nyitni. Remegett, és a szíve úgy vert, mint egy tam-tam dob. Tulajdonképpen John egy nagy gyerekes szamár volt. Egy elbizakodott szamár. Mert azt gondolta, hogy ez a rajongás örökre szól. Nem számolt azzal, hogy a lelki betegség mindenkit tönkre tesz. Érzelmi tartalékát rombolta ezzel az önző hozzáállásával. Eszébe sem jutott, hogy változnak az idők, és ezzel együtt minden változik. Hogy lesz majd idő, amikor mit nem adott volna 238

egy ilyen feltétel nélküli rajongásért. Csak az orráig látott. Tipikus férfigondolkodás. John berobbant a lakásba, és se puszi, se ölelés, mert az ajtón kívülről a kilincsen egy csomagot talált. Arcán rémület látszott. Azt hitte, hogy Maríze neki tette ki, és mehet is a dolgára. Egy pillanatig megszeppenve állt, de aztán megnyugodott, hogy a nő egy barátja akasztotta a kilincsre, mivel nem volt otthon. Marízének lelkiismeret furdalása lett a csomagtól, mert barátja éppen előző napon ostromolta a neten. A barát büszkeségét már annyiszor legyűrve kesergett. „….A majdnem közösen megírt könyvünkről már sokat eszmefuttattunk újat nem mondhatok, csak annyit: I AM SORRY !!! Amúgy meg úgy fogok emlékezni erre a meg nem cselekedett tettünkre, mint a plátói szerelemre. Örökké szép emlék marad, de ugye be nem teljesült szerelem. Szóval látod ennyire fontos a sex./ámbár ha jobban belegondolok ezt a meg nem írt könyvet közösen ba....tuk el. Ez a rába......ás! Mert ugye ha „zöld ágyra” vergődünk, akkor a szerelmet előbb-utóbb kifeküdjük, ha meg nem, akkor örökké sajnáljuk, ami meg sem történt. Nos, látod ilyen és hasonló ellentmondással van tele az életünk. A baj az, ha felismerjük a hibánkat és nem korrigáljuk. Pedig míg élünk és csak addig, volna rá lehetőségünk, de mégsem tesszük. MIÉRT? Amikor eszembe jut az írás, és bőven lenne témám, és mégsem írok. Szinte hallom, hogy mondod: - Barátom lusta vagy – és szigorúan nézel rám a szemüvegedet csillogtatva. Ilyenkor nem bánnám, ha itt lennél mellettem és biztatnál. De ehhez kellene a jelenléted, de soha sem engedtél olyan közel magadhoz (fizikailag sem), hogy együtt egy helyen írhassunk, alkothassunk. Szóval én is hibás vagyok, de főleg Te!

Maríze először is azt konstatálta, hogy már itthon lehetett, mikor a barátja a kilincsre akasztotta a csomagot. Nem értette, hogy miért nem csengetett be. Aztán tudta, hogy barátja őszinte rajongással volt iránta, de ő Johnt szerette. Szelávi. Ilyen az élet. Pedig a barátja semmivel sem volt rosszabb, mint a szerelme. Csak ez utóbbi szabad volt. 239

Kint a nagy melegben Johnnak szinte felforrt az agyvize, és jól esett a lakás hűvösebb levegője. Mikor leült a szokott helyére, azonnal panaszkodni kezdett. - Nagyon ki vagyok! – panaszkodta éppen annak, aki miatta már hónapok óta maga alatt volt, és egészségileg sokat romlott. - Ki miatt vagy ki? – kérdezte a közömböst színlelve, bár míg John meg nem érkezett, azonnal felvázolta magának a helyzetet. Tökéletesen tisztában volt vele, hogy az új barátnőjének nem jött be a számítása, miszerint tartósan magához láncolja a férfit. Rádöbbent, hogy olcsó kis szórakozással fizet neki, amiért az lefekszik vele. Hogy a férfi hiába nyúlkál mélyre a zsebébe, az neki nem elég. Johnnak csak szexpartnernek kellett. Hát… ez az, amit egyetlen nő sem díjaz. Legalább is 99,99 %-a nem. Úgy gondolta, hogy taktikázgat egy kicsit, hiszen az elején is bejött ez a rafinéria. Rendesen az ujja köré csavarta a férfit, aki félreértette az egész helyzetet. Most egy pár napig jegeli, és aztán kicsikarja belőle, hogy először legalább élettársa, legyen, aztán jöjjön az anyakönyvvezető. Utána közös minden. John motyója, és titkai is. A férfi egyelőre nem gondolkodott életének ilyen nagymérvű változásáról, egyetlen jó muncus kedvéért sem. A magánélete, mint a pusztán kószáló szél, és egyben tabu volt. Bár érezte a hátrányait is, még sem akarta, hogy bekössék a fejét. - Nő – válaszolta lakonikusan a magától értetődő okot. Mondta volna tovább is, de Maríze azonnal másra terelte a szót. Úgy gondolta, hogy ez már egyenesen arcátlanság lenne, ha pont neki panaszolná el, hogy most hibernálta egy firnájszos nő a kapcsolatukat, egy reménybeli, kedve szerintiért. A férfi arcán egy sötét árnyék suhant végig, de hagyta magát belevinni a következő témába. Neki ezúttal is az volt a fontos, hogy beszélhessen valakivel, mert majd szétrobbant, amit a másik nagyon is jól érzékelt. Maríze elővett egy bontatlan Unicumot, és kérdőn nézett a férfire. Az bólintott, pedig ő sem szokott inni. A negyedik stampedli sem ártott meg neki. Még a vörösbort is megkóstolta, és ebéd után 240

megittak egy üveg pezsgőt. John máskor elalélt volna, de most olyan feszült volt, hogy még az ital sem hatott rá. Nem úgy a vendéglátó. Még másnap is szenvedte könnyelműségének következményét. Ebéd közben is, és utána is mindent, és szinte egyfolytában beszélgettek. A férfinek nagyon fontos volt, hogy elterelje a figyelmét. Közben többször megjegyezte: - Csalódtam az emberekben. Nagyot csalódtam – csücsörített kétségbeesetten, és ezzel elárulta nagy-nagy tájékozatlanságát a női ismeretekkel kapcsolatban. Ő csak a szexuális kelletéseiket ismerte. Vagyis mindegyik kínálgatja magát, aztán meg kérette. A ravaszságaikat még ilyen idős korára sem tudta kiismerni, elhinni meg főleg nem. Ezzel a megjegyzésével arra célzott, hogy ennek a nőnek sok mindent megtett, amit másnak nem. Ugrált körülötte, pénzt költött rá, amivel megkurtította saját kiizzadt tartalékát, és egyáltalán. Többet adott neki, mint amit ő az összes eddigi nőkapcsolataira szánt. - Nem vagy egyedül – volt a válasz, de amaz figyelemre sem méltatta. Hiszen most ez az ő bánata volt. Meg sem fordult a fejében, hogy ő, szinte tönkre ment miatta. Hja… minden szamár a maga terhét érzi. Beszélgetésük során jobban megismerni vélte Johnt, aki egy olyan ártatlan képet festett magáról, amit mások nem tudtak volna elképzelni sem róla. Elit társadalomban forgolódott, és senkit nem untatott a magánéletével, mert restellte. Maríze már nem először érzékelte, amit ő nem mert még magának sem bevallani, hogy tudásához, műveltségéhez képest, méltatlan körülmények között él lustasága miatt. Az új szerető ezt is kíméletlenül közölhette vele, és ezzel rendesen belegázolt az önérzetébe. Még ezt is elpanaszolta. Ettől kezdve ő is elhitte, hogy így van. Pedig ha nem álmodozik, akkor a maga választott lakást helyre tudta volna pofozni. Egy jó kis kéglit tudott volna belőle varázsolni. Úgy nézett ki, hogy túl kényelmes hozzá. De, hogy milyen változtatásra volt kilátás, azt ő sem tudta, mert a magánélete szent és ki241

kezdhetetlen volt. Nagy csoda lett volna, ha ennyi idő után forró fejjel vállal egy számára előnytelen kötöttséget. Egy olyan nő mellett, mint akit utoljára választott, a harmadik válást is be kellett volna kalkulálnia. Sem intelligenciában, sem szeretetben, sem önzetlenségben nem jeleskedett. Ráadásul a férfit tulajdonának tekintette. Már pedig nem volt előtte más perspektíva. Vagy rabigába hajtja a fejét, odaköltözik a nőhöz, és akkor minden percéről el kell neki számolnia, a szolgája lesz, vagy visszatér Marízéhez, aki úgy szerette, ahogy volt. Feltétel nélkül. Az összes hibájával együtt. Akihez akkor ment fel, amikor akart, fesztelenül, és otthon érezte magát nála, ráadásul közel is laktak egymáshoz. Ez utóbbit John sokszor a szemére hányta, hogy miért nem mehet ő fel hozzá akkor amikor akar, ha már olyan közel laknak egymáshoz. Ennek ellenére Maríze nem lehetett az új szerető John szerint, tönkre ment egészségi állapotával, amit a férfi hibának tekintett. Pedig ő is tehetett róla. És mint ismert, a szerelem, a szeretet csodákra képes. Ám ő mindig visszaesett, amiről kifejezetten John tehetett a csiki-csuki játékával. Bár nagyon tartotta magát, és tovább is figyelemre méltó, dekoratív külsőt mutatott. Az utolsó horoszkópja, amit megnézett, a következőket állította, amin nem tudta, hogy sírjon, vagy nevessen. Pedig pont ebben a válságos időszakban mindig kedvezőket írtak a halakról. „Kedves Halak! Fontos tudnod, hogy jó vagy! Fontos tudnod, hogy tele vagy értékkel, és fontos lenne az is, hogy végre felismerd ezeket az értékeket. Úgy tűnik, hogy mostanában teret adtál néhány lekicsinylő, önbecsmérlő gondolatnak. Pedig ezeknek nincs helye a fejedben. Lehet, hogy azt gondolod magadról, hogy rossz, buta, lusta, vagy csúnya vagy. De ezek egyike sem igaz. Kérdezd meg a barátaidat, és ők segítenek majd megérteni, hogy valójában jó, okos, szorgalmas és szép vagy. Még nem késő elolvasnod a hétvégi szerelmi horoszkópot!” Hát… élete szerelme úgy tűnt ezt a horoszkópot nem olvasta.

Tulajdonképpen sok udvarlója akadt, akik majd megvesztek érte, és nehezére esett elviselni az ostromlást. De neki továbbra is John kellett. 242

Azt is észlelte, hogy fél év alatt a férfi haja erősen megőszült, és öregedett is. Bizonyára a sok hajtás, és a pedálozás miatt. Már nem volt az a jóképű férfi, aki első látásra minden nőt meghódított. Ám egy kis öltözék, a boldogság érzete sármossá varázsolja a férfit. Persze mindenki magán veszi észre legkésőbb a változást, mert megszokja az arcát, ha minden nap a tükörbe néz. Egy öregedő nőnek ez kevés. Egy öregedő nő, de még a fiatal is biztonságra vágyik, amit kizárólag a házasság intézményétől vár megvalósulni. - Milyen nő az, aki kiveszi a mobiladat, és böngészi, hogy kik küldtek neked sms-t? – méltatlankodott haraggal minden kontinuitást mellőzve, mert mindig kibuggyant belőle, ami éppen rágta a lelkét. - Hát…csúnya dolog az biztos! – helyeselt Maríze, mire nekibuzdulva panaszkodott tovább. Kifogásolta a nő herdálását, költekezését, a vére iránti szolgalelkűséget, amit John nem kapott meg. Továbbá a kíméletét, aminek következtében mindent a férfira terhelt. Megemlítette a nő másik kapcsolatát, aki ugráltatta. Talán Johnnak is ez kellett volna tennie, de nem merte, mert a nő kíméletlen tudott lenni, ő meg féltette a státusát. Aztán mindenről beszélgettek, mert John gondolatai úgy cikáztak, mint a később jövő villámmal teli vihar. Mert kitört a vihar, de őket ez sem zavarta. Bekapcsolták a tv-t és ő megint emlékezett a projektjükre, csak most azt is bevallotta, hogy övé volt a munka dandárja, társa elsősorban a saját érdekét nézte. Igaz, hogy mások másképpen látták, de Maríze szívesebben adott igazat Johnnak, mert már ismerte, meg aztán az érdek. Maríze azért ismerte a valóságot. Azért is nem akarta kifejteni a gondolatait, mert tudta már régen, hogy a férfi ott is könnyelmű volt. Neki elég volt a látványos ünneplés. Annyival beérte, hogy megdicsérték a politikai nagyságok. Aztán úgy gondolta, hogy nem lenne illő a dolgokat feszegetni. Egyébként is elmúlt. Majd olyan jó kedvük lett, hogy énekeltek, és John mezítláb mászkált a lakásban. Időközönként meg-megnézte a mobilját, hogy nem-e írt 243

neki a barátnője. Nyugtalan volt. Ettől Maríze kikészült, de nem mutatta. Bár végigcsorgott a könny az arcán, amire a férfi nem reagált. Az elfogyasztott alkohol is közrejátszott, és sava is lett. A férfi szó nélkül, és készségesen kikevert neki egy savcsökkentő port, és megitatta vele. Olyan természetes volt most is a viselkedése a nő otthonában, mint talán sehol másutt. John a szokott módon végighevert a kanapén, és a vendéglátó örömmel nyugtázta. - Tisztára megbolondultam! – hajtogatta magában, de aztán elnyomta ezt az állandóan előtolakodó gondolatot. Hiszen tudta, hogy ha a férfi barátnője jelez, akkor ő rugóként fog pattanni. Ez elkedvetlenítette, bár olyan szépre sikerült a nap, hogy boldoggá tette, és egyáltalán nem bánta meg ezt a könnyelmű lépést annak ellenére, hogy végleg szakítani akart vele. Hogy meg tudnak változni az ember érzései egyik pillanatról a másikra! Egyik nap padlón van, a másik nap a mennyországban. Hogy mit remélt ettől a Johnnal együtt töltött naptól, maga sem tudta, csak azt, hogy csodálatos érzés, és nem győzött a férfival betelni. Nem törődött mással, csak a pillanattal. Ilyen az élet. Ő utána mások epekedtek, és ő is egy másik után. Pedig mindegyik első osztályúnak volt mondható minden féle tekintetben. Mégis. Ki érti ezt? Tv-nézés közben a férfi elszundított, mint szokott. Előtte ledobta a pólóját, és a nő alig bírta ki, hogy meg ne csókolja rózsaszínű mellbimbóját. Szeretett volna beletúrni mellkasa subájába, ami már jócskán őszült. - Vajon ott is őszül? Bámulta egyre laza gatyájának madzagját – csak egy rántás kellene, és leesne róla – játszott el a gondolattal. Más biztosan nem hezitált volna annyit. Mikor John felébredt exkuzálta magát, mint szokta, és Maríze nyugtatgatta. Megint a férfi barátnőjére gondolt, hogy mit szólna, ha látná? Biztosan nagy patáliát csapna. De melyik nő nem? Bár 244

lehet, hogy Johnnak senkivel nem volt ilyen bensőséges kapcsolata, mint vele. Érdekes szituáció volt, és nem mindennapi. John este fél nyolckor kászálódott, hogy indul haza. Maríze ostoba módon kérdezte. - Holnap? Jössz ebédre? - Jövök! – vágta rá a férfi gondolkodás nélkül. Valószínűleg jót tett neki a nő társasága ebben a letargikus állapotában. John szenvedett, mert a nője egy időre lapátra tette. Aztán nem győzött neki könyörögni. Állandóan a mobilját nézte, nem-e jött sms-e. Látszott rajta, de be is vallotta, hogy szenved. Maríze elengedte a füle mellett. Mindettől függetlenül most nagyon jól érezték magukat, és kedvese kicsit oldódott. Ezért hívta meg Maríze másnapra is. - Szép jó reggelt! Tudtál aludni? Most is alszol, vagy kóringyálsz valamerre? Emlékszel hol voltál tegnap? Nem arra gondolok, mikor este elindultál. (?) Ha lelked némi megnyugvásra lelt, hamarabb is jöhetsz. Még itt van a két gyenge vállam, amin....Majd itt hunysz egy kicsit. Megpróbálok észrevétlen lenni. Már megszoktam. Persze, csak ha kedved van. Én totál kiütöttem magam, és alig aludtam. Nem tettem jót, viszont sok bolondságot. Kutya legyen, aki bánja. Ezt a bolondságot, szertelenséget szeretik bennem. Persze nem mindenki. Anyám nem szerette, pedig rá hasonlítok. Fel kellene töltődnöm, mert rázós hét, és nagy döntés előtt állok. Talán hamarabb kellett volna. (?) – írta egyszuszra, amit a férfi talán el sem olvasott. Még mellékelt egy csomó hangulatjelet, de nem maciölelést! Nem akarta elvadítani, hiszen a nagy gerjedelem nem igen múlhatott el róla, bármilyen jól is érezték magukat előző nap. John dél körül a géphez ült, és akkor olvasta Maríze üzenetét, aki az ebéd elkészültével a gépnél tartózkodott. Megint azt mondta magának, hogy egy millát egy ellen, hogy nem jön. Ismét vesztett volna. Ha ezt a virtuális fogadást valaki komolyan veszi, már elszegényedett volna. A férfi beköszönt. - Szia! - Szia. Hazaértél? Nem vagy álmos? 245

- Megyek délben, úgy jó? - Igen. Készen vagyok. Gyere. - OKÉ! Most nem érkezett a megbeszélt időre, s Maríze már rémeket látott. - Biztos jelentkezett nála a barátnője. Csalogatja – gondolt már rá haraggal. Dühös volt magára, hogy ő miért nem tudott soha egy férfival sem ilyen betyár rafinált lenni. Majd minden nőismerőse ravaszsággal vette rá a férfit a házasságra. Ő nem. Neki elvei voltak. Tudta, hogy ha akkor jelez neki a másik mikor itt van nála, és felugrik, hogy rohanjon hozzá, mint máskor….hát elájul. Talán rosszabb lett volna, mert látja John boldog arcát, miközben ő belül zokog. Az viszont nem volt számára kétséges, hogy a férfinak szüksége van rá is. A hétvégét John nagy bánatában ott töltötte Marízénél. Vasárnap még annyit mondott, hogy javult a helyzet, ami megint egy tőrdöfés volt. Jött a telefon, hogy szent a béke. Maríze ostoba volt, hogy nem köhintett, hadd hallja, nőnél van. A telefon után nyugodtan lefeküdt és nyugodtan aludt el mezítelen felsőtesttel. Még horkolt is. Maríze tényleg alig bírta ki, hogy ne csókolja végig a mellét, hasát. Majd azt gondolta, hogy míg John alszik, lefényképezi, de aztán nem vitte rá a lélek. Mire ment volna vele, mert zsarolni nem akarta. Míg a férfi kedélyállapota javult, addig Maríze faggatni kezdte. - Egy kérdésre azért jó lenne válaszolnod, mert jogom van hozzá – hadarta hirtelen, mert nem akarta, hogy a másik félbeszakítsa. Már régen tudta, hogy a férfi szószártya beszéde szándékos volt. Nem akarta hallani a számára kellemetlen kérdéseket. - Mondjad – engedte ki csücsörített száján, és nem is számolt vele, hogy tényleg túl kellemetlen lesz számára. Sőt. Önkívületben vallott. Mintha nem is ő beszélt volna. Abszolute érzéketlen volt Marízével szemben, pedig korábban a skypén sokat vívódtak ezzel a kényelmetlen kérdéssel. 246

- Mióta tart a kapcsolatotok? – kérdezte összeszorult torokkal. - Két éve – vigyorgott John. Maríze felugrott, mint akibe egy tűt szúrtak. - Micsoda? Ezzel a nővel két éve tart a kapcsolatotok? - Igeeeen – nézett rá az elbűvölő kisfiús mosollyal. - És, és… én? – fulladozott, de nem akart sírni csak aztán nem bírta ki. Ez olyan volt számára, mint egy jeges zuhany – válaszolj már! – követelte – jogom van tudni, hogy velem mit akartál? Miért hülyítettél? - Hát éppen haragban voltunk. Kerestem valaki mást. Állandóan keresek. De ő is, mert neki pénzes kell. Maríze meg sem hallgatta az utolsó mondatot, mert ezzel ő nagyon is tisztában volt. Az érdekelte, hogy a pasi miért hülyítette. - De mit akartál velem? Én már régen megszakítottam volna a kapcsolatot – zokogta. Miért löktél az ágyra? - Kíváncsi voltam. - És? – nézett rá várakozón, mert már hallani akarta a férfi magyarázatát. - Úgy láttam, nem illünk össze. - Miért? A betegségem miatt? A férfi a padlót nézte és megint csak vigyorgott. - Igeeeen… - De hát én már régen meggyógyultam volna, ha nem készítesz ki a csiki-csuki játékoddal! Van neked lelked? Van benned jó érzés? Te velem szórakoztál, miközben a lelkem tettem ki? Miközben láttad, hogy megőrülök érted? Állandóan idejártál hozzám! Milyen ember vagy te? Te egy keresztény hívőnek mondod magad? Ez is belefér a repertoárba? - Ne haragudj. Küldtem az e-mailokat. - Micsoda? Ne haragudjak? És az elég volt? – szisszent fel – miért őt választottad? - Mert már meg volt. - Te jóisten! Csak ezért? De miért hívtál, csalogattál, és miért nem engedtél utamra? Az a nő nem különb nálam. Ráadásul az 247

arca olyan, mint a kráter. A feneke akkora, mint egy szakajtó! Nem értem. Külsőre sem különb, nem is művelt. Legfeljebb tömöttebb. Mi vonzott hozzá? - Bocsánatot kérek – mondta színtelen hangon, mintha akkor fogta volna fel, hogy mit is követett el. - És ezzel el van intézve? Te engem teljesen tönkretettél egészségileg! Nézd meg, hogy a stressz miatt hogy lefogytam! Depressziós lettem a hazudozásod miatt! Minden gorombaságod után egy ránc került az arcomra, és azonnal fogyni kezdtem. Miért nem engedtél el? Miért? Mire kellettem én neked? Tartaléknak? – záporozta rá a kérdéseket. - Tartaléknak – ízlelgette a szót John – keresgéltem a nekem valót, és te beteg voltál. Ezért úgy gondoltam nem illünk össze, hiába volt meg mindened, hiába éltél szűzies életet. De mit csináljak még? Hányszor kérjek bocsánatot? Letérdeljek? − ismételgette. - Semmit nem éreztél irántam? – próbálkozott még Maríze zokogva. - Deeee… csak ott volt már a csaj. Ő akkor egészséges volt, és inkább kibékültem vele. John felállt, mert felforrósodott a szék a feneke alatt. - Mennem kell – nyögte ki kellemetlenül. Odalépett Marízéhez, mint szokott, és a világ legtermészetesebb módján mindennél hosszabb öleléssel búcsúzott. Majd körbepuszilta, és aztán a szájára is adott egyet. Maríze hangtalanul zokogott. Szédült, és kifogyott a miértekből. Nem találta értelmét. John meg úgy vélte, hogy lerótta a büntetését. - Majd írok – vetette még oda kifele menetkor. Mintha mi sem történt volna. Maríze nem akarta, hogy többé írjon, de nem volt lelkiereje kimondani. Este dupla altatót vett be, de még így is éberen töltötte az éjjelt. Rettenetes éjszakája volt és álmai. Hát… tényleg gyorsan meg tud változni az ember kedélyállapota. Előtte való napon boldogan vigadoztak, másnapra egy erkölcsi, és 248

egy érzelmi hulla lett az eredmény. Hol volt már az előző önfeledt boldog nap! Eldöntötte, hogy kiöli magából az írmagját is John iránt érzett szerelmének. Csakhogy ez nem ment. Megint állandóan sírt, nem tudott aludni, és az ébren töltött éjszakák szaporították a nem olyan rég még sima arcpárnájának ráncai számát. Aztán nem válaszolt John egyetlen üzenetére sem. Hanem a férfi érezte, hogy megint belegázolt Maríze lelkébe, és ez utóbbi volt a leggyalázatosabb. Tudta ő, hogy bűnt követett el keresztényi hitvallását tekintve, mert már régen közölnie kellett volna korábbi kapcsolatát, de kimondottan élvezte a nő rajongását, odaadását. Szüksége volt rá. Ismét rátelepedett a csengőjére, és nyomta, mint „süket az ólajtót”. Nem akarta elfogadni, hogy Maríze nem reagál. Kimondottan hiányzott neki. Aztán teóriákat gyártott, amivel a saját vétségét próbálta menteni. Egy volt szerető, aki ugyancsak megelégedett a „baráti kapcsolattal” ötletekkel bombázta, és biztatta, hogy ne hagyjon magában lelkiismeret furdalást keltetni. Pedig ez lett volna a minimum. Ám hiába kapott tanácsokat, Johnnak bizony lelkiismeret furdalása volt. Nem is kicsit. Egy alkalommal, nem is olyan sokára ezután, egy másik volt szexpartnerétől próbált megszabadulni, de csak félelmében, mert ő is úgy érezte, hogy több a soknál. Kezdte magát rendesen befészkelni az állandó kapcsolatba. Megijedt. Ám, mint minden felkapott férfi, hibát követett el, és az állandó kapcsolata megorrolt. John kisfiúvá változott, és kétségbeesett a „nem”-re, és a nő tenyeréből evett. Ő nem szokott hozzá, hogy bármelyi nő is „nem”-et mondjon. Talán nem is a partnert sajnálta, hanem a biztonságot. Marízétől sem fogadta el, hogy nem engedi be. Hogy nem áll vele szóba. Valakinek el kellett panaszkodnia újabb vereségét. Addig-addig bombázta Marízét, hogy miért nem engedi be, míg az kötélnek állt. Hiszen szerette. És nem szűnt meg szeretni az utolsó pillanatig sem. Lehet, hogy John arra gondolt, hogy végső esetben tényleg vele kell „beérnie”. De az is lehet, hogy csak panaszkodni akart. Vagy ő sem tudta mi is lett volna számára a jobb megoldás. Hiszen Marízére már kimondták a halálos 249

ítéletet, amit ő nem fogadott el, és egyelőre küzdött. Johnnak is tudomására hozta, amit a férfi nagyon is tudott, hogy a boldogság, szeretet életet menthet, míg a stressz, csak visszaveti. Ennek ellenére nem járult hozzá a nő egészségének helyreállításához. Nem nyújtott neki örömet, csak bánatot. Küldözgette ugyan a sok medicinát, de anyagilag ez is mindig padlóra tette Marízét. Neki John jelenléte kellett volna, a kedvessége, az ölelése. Így megint engedett. Úgy gondolta, hogy ezzel is javít az állapotán. John a következő szombati napon lépett át hozzá, és hogy örömmel, az azt bizonyította, hogy pontosan érkezett. Még a korábbi ebédekre sem érkezett ilyen pontosan. Most alig várta a meghívást. Lihegve esett be az ajtón, úgy rohant. Az a szombati nap csodálatos volt. John ugyan keseregett az állandó partnere duzzogásán, de Maríze felvidította. Megebédeltek és a férfi úgy evett megint, mintha hetekig éhezett volna. Utána bort ittak, majd felbontottak egy pezsgőt. Marízének ugyan nem lett volna szabad innia, de a férfiért mindent megtett, mert az epésen jegyezte meg, „…hogy most egyedül igyon…”? John késő este ment el, és a kedve is megjavult. Másnap megint nála kötött ki, ezért határtalanul boldog volt. Bár a férfi állandóan a mobilját nézegette, és nyilván az idegességtől melege lett. Szó nélkül hajította le a trikóját, és Maríze legszívesebben beletúrt volna őszülő, de bozontos szőrős mellkasába. Ám nem mert a férfihez érni. A trikóját kiakasztott az erkélyre száradni, majd Johntól várt valami biztatást. Aztán maga sem tudta, hogy hogyan történt, de megcsókolta a hátát. A férfi nem tiltakozott. Aztán a karját, vállát, derekát. John egy pillanat alatt a kanapéra vetette magát, és Maríze nem gondolkodott. Ahol csak érte, gyönyörűséggel csókolta. Apró rózsaszín mellbimbóját, domború mellkasát, nyakát, karját, hasát, és ettől kimondhatatlan gyönyörűséget érzett. A férfi behunyt szemmel mozdulatlanul élvezte. Hát persze. Melyik férfi nem élvezte volna? Talán a homoszexuális. 250

Vagy másfél órán keresztül ízlelgették ezt az örömet, mikor a nő mobilja egymás után négyszer megszólalt. John nagyon bosszús lett, és meg is jegyezte, hogy miért nem lehetett elnémítani. Maríze nem talált rá okot, hiszen az egész olyan váratlanul és hirtelen jött, de nem szólt semmit. Úgy vélte, talán legközelebb. Aztán a férfi felöltözött, és beszélgettek. Ismét későn távozott, de a következő nap is meglátogatta Marízét. De most, mint egy dúvad úgy rontott be. Az idegességtől majd felrobbant, és azonnal rákezdett a mondókájára. Valósággal lerohanta a nőt, hogy előző nap bűnt követtek el. - Ki ellen? Maríze rémülten nézett rá. - Nem te mondtad, hogy a barátnőd mást választott? Hogy te sem felelsz meg neki, mert ő is anyagi biztonságra törekszik? Tőled soha sem kapja meg, ezt te is tudod. Vele is olyan játékot játszol, mint velem? - Isten ellen – csücsörítette, és kihagyta a többi kérdést. - Mi köze ennek Istenhez? Ő teremtett ilyennek bennünket. - Ő előtte követtük el a bűnt. A nő elhűlve hallgatta, és egyből a gyors numerák jutottak eszébe. Azt nem gondolta, hogy a férfi megbolondult, de azt igen, hogy a szex kultúrája a béka feneke alatt van. Még védekezni sem tudott. Aztán a férfi érezte, hogy egy nagy marhaságot mondott, így belekezdett megint egy ötven százalékos mesébe. Csak a felére mert volna mérget venni. Beszélt valami fájdalmas szexről, amiről Marízének egészen más dolog jutott eszébe. Még azt is elmesélte, hogy egy régi szeretőjének is panaszkodott róla. - Aha! Szóval ezzel szerelted le azokat, akiket meguntál. - Hogy milyen ostobák egyes nők, köztük én is – gondolta. Marízébe igazán másnap ülepedtek le a dolgok. Úgy fejbevágta ez a reagálás, hogy megint nem tudott aludni. Odaült a géphez, és dühösen írta le, a gondolatait. Nagyon sértette ez a kirohanás, és úgy vélte helyére kell tenni a dolgokat. - A te testedtől nem lett piszkos a szám! - Szeresd a testedet, vagy eredj pszichológushoz! 251

- Isten ellen követted el a bűnt? És ki nevében váltogattad a szexpartnereidet olyan gyakran? Az nem volt bűn? És kinek a nevében követted el ellenem ezt a gyalázatot? Maríze annyiszor váltott sort, ahány mondat hirtelen eszébe jutott. John erre, mint egy őrült a barátnőjétől hazarohant. Odaállt a kapuja elé, és veszettül nyomta a csengőt. Ám Maríze nem volt otthon. Egy isteni sugallattól indíttatva, orvoshoz ment. Nem akkor akart, de valami azt súgta, hogy mennie kell. A mobilját otthon hagyta, és mikor hazaért csak akkor látta, hogy John pontosan tizenkétszer hívta. Tizenkét üzenetet küldött neki telefonon, amit azelőtt soha nem tett. Sőt! Ha Maríze telefonált neki, nem vette fel. Hát most akaratlanul is visszakapta. Az skypén, face üzenő falán mindenütt ott volt John által küldött kétségbeesett szöveg, hogy kereste. Este megint megcsöngette egy párszor, és üzent is, mire a nő végre megszánta, és mondta, hogy lépjen át, ha akar. John megint rohant, és úgy esett be az ajtón. Előtte sokáig beszélgettek skypén, mire úgy döntött, hogy menjen át hozzá John, mert tudta, hogy ki kell neki beszélnie ezt a nagy „sokkot”. Aztán megbeszélgették a dolgokat, mire John elgondolkodott. - Akkor revideálom a véleményem – csücsörítet szokás szerint ismét. Maríze bátorításként finoman megcsókolta a karját, a nyakát, a fülét, és a férfi megölelte őt, majd visszacsókolta. Egy szikrányi lelkiismeret furdalást nem érzett John állandó barátnője iránt, mert úgy vélte, ha ennyi idő után sem ismerte ki, akkor legyen ez az ő baja. Inkább sajnálta, és többször elmondta a férfinak, hogy számításból van vele, amit ő meg is erősített. Inkább szánta, mert tudta, hogy a barátnő nem sokára pontosan az ő sorsára fog jutni. Johnt nem lehetett kordában tartani, még akkor sem, ha az asszony napjában többször is ellenőrizte. Mit is képzelt szegény? Hiába próbálta magával is elhitetni a férfi, hogy megváltozott, ez soha nem sikerült neki. Az ő számára a szabad252

ságvágy mindennél erősebbnek bizonyult. Ez éltette, és a titkos kapcsolatai. Marízét ez soha nem izgatta, bár az első perctől tisztában volt vele. Neki elég volt, amit egyelőre tőle kapott. Elég volt, hogy hozzá érhetett, hogy szorosan megölelte őt, és míg ki nem derült az állandónak nevezett kapcsolata, a puszik, amivel elárasztotta, és a végtelen panaszkodása. Johnt úgy szerette, ahogy volt. Ahogy más nő sohasem volt képes. Erről sokat mesélt neki, és ő megértőn hallgatta. A nők 99,99 százaléka ezt nem bírja elviselni. Szinte mind tulajdonának tekinti a férfit, ami előbb utóbb megbosszulja magát. Ő nem tekintette tulajdonának, neki úgy volt jó, ahogy volt. Úgy imádta, ahogy volt. Maríze nem akart tovább menni az intim kapcsolatban, nem akarta tovább feszíteni a húrt, éppen a férfi változó hangulata végett. Még zaklatottnak látta szerelmét. Majd szombaton megint együtt töltötték a délutánt, és ismét mesélt neki. Talán megint meg akart szabadulni rossz hangulatától. Ekkor panaszkodta ki magát alaposan. Már csakis negatívumokat mondott a nőjéről, amit Maríze kissé kétkedve fogadott. Úgy gondolta, hogy John keserűségében látja így. Azt álmában sem gondolta volna, hogy a nő tényleg egy óriási tapló, ostoba, és műveletlen. Nyugodtan rá lehetett varrni a bunkó jelzőt. Johnnak ez kellett. Annak az embernek, aki állandóan a diplomáival és a tudásával dicsekedett. Maríze nem értette az egészet, mire a férfi kinyögte, hogy a szeretője megszólta őt a lakásáért, mert a községben egy óriási házat birtokolt. John spekulálhatott, és nagyon valószínű, hogy ezen keresztül látta a kiutat. Olyan lelkesedéssel beszélt a hatalmas vidéki házról, mint egy gyerek. Csak az nem tetszett neki, hogy a nője rá akarta venni, hogy a közelében vegyen házat. Nyilván, hogy jobban tudja ellenőrizni. John késő este ment el. Maríze úgy érzékelte, hogy csak nem tudott megnyugodni. Viszont akkor este még visszament hozzá, bevágott vacsorára 4 db tojást, és megivott 2 pohár fehérbort. Aztán megint elment. 253

Másnap megjelent az ebéden, és nem titkolta étvágyát. Viszont a vendéglátóhoz alig szólt. Nézte az autóversenyt, és aztán hirtelen távozott. Marízét, mint akit leöntöttek egy bili tartalmával. - Na, ehhez kell ám érzéketlenség – gondolta. Mikor John után becsukta az ajtót, megint elkapta egy sírógörcs, és arra kérte az Istent, hogy segítsen neki elfelejteni, vagy ne írhasson neki többet a férfi. Bevett egy nyugtatót, és kicsit ledőlt. Estefelé kinyitotta a laptopot, és John üzenete várta. - Remélem nem haragszol – írta arcátlanul, mert nyilván ő is érezte, hogy megint érzéketlenül viselkedett. Aztán még aznap este, másnap reggel, és este újra írt a nő fiókjába. De megint mindig akkor lépett be, mikor Maríze. Ám mikor az meglátta Johnt, ki is kapcsolta a gépet. Nem válaszolt egyetlen üzenetére sem. Közben imádkozott, hogy kibírja, és soha többé ne reagáljon. Levette a telefonkagylót, hogy ha John felcsönget a kapuban, ne hallja. Fel is csöngetett még aznap délután – ami várható is volt −, és még ő panaszkodott, hogy a nő nem engedte be. Küldözgette a maciölelést, és szemére vetette, hogy nem reagál. Nehéz volt kibírnia, de már nagyon rosszul érezte magát. Szervezete már nem tudta elviselni ezt a stresszt. Maríze fásultan, szédülve, felszaladt vérnyomással olvasta a bombázó üzeneteket, és elege volt mindenből. Arcán jól látható volt a magas vérnyomás jele, pedig állandóan alacsonyra panaszkodott. Elege lett a sikertelenségéből, Johnból, a boldogtalanságból és az életből. John sosem bírta elviselni, ha valaki nemet mondott neki. Soha! Ha nemet mondtak neki, akkor kétségbeesett, és úgy érezte, hogy mindenki más hibás, csak ő nem. Idegesítette, ha valaki válasz nélkül hagyta üzenetét, nem reagált rá. Sőt azt is, ha megmondták, hogy mit tegyen. Rapszodikusan viselkedett, de ezt találta természetesnek. Horoszkópja ugyan finoman fogalmazott, a kettősségével, de ő ezen is túltett. Azt szerette, ha minden a rigolyája, elképzelése szerint történik. De most hiába írta Marí254

zének, hogy „szia, jó éjszakát, jó reggelt, puszi, hozzád nehéz bejutni, miért zárkózol be, miért nem reagálsz, téged nehéz megközelíteni”, Maríze nem válaszolt. Egyfolytában zokogott, de nem válaszolt, nem reagált. Nagyon elesettnek és rosszul érezte magát. Szédült, ereje elhagyta, és étvágya sem volt. Ami keveset megevett, az visszakívánkozott. Már tényleg nem volt miért élnie. Tudta, hogy végleg le fog épülni, és készült rá. Tulajdonképpen már a két megsemmisítő koncert után Marízének esélye sem volt, hogy megfordítsa a meccs állását. John –, ki tudja miért – úgy körüludvarolta barátnőjét, hogy nem volt értelme. Talán ha ez utóbbi „haragszom rád” a nője részéről tovább kitartott volna…Talán. Vannak férfiak, amikor azt kérdezik tőlük, hogy kell a jó? Arra azt válaszolják, hogy „nem”. Aztán kell a „rossz”-ra viszont azt, hogy „kell”. Lehet ő sem tudta, hogy miért ragaszkodik olyan görcsösen a megszokotthoz. Nem látott mást, csak amit látni akart. Egy nem létező biztonságot öregségére. A nagy házat, amivel kapcsolatban csak a kiadások látszottak biztosnak. De ő nem az a típus volt, aki csak otthon ül, és parancsszóra ugrálgat. Ha kedve tartotta megcsinálta, ami a körmére égett, de az életében semmi rendszert nem lehetett felfedezni. Ő csapongott, és továbbra is az elhagyott szeretői rajongásából élt. Mert bizony továbbra is rajongtak érte. Talán egy-két év múlva ezt a rajongást is mellőznie kell, de egyelőre élvezte. Ezek nélkül nem tudott meglenni. Ő váltig állította, hogy ezek csak a barátai, és képtelen volt elhinni, hogy nem létezik férfi és nő között baráti kapcsolat. Legalábbis nem olyan, mint az egyneműek között. Hiszen John minden egyes nőt lapos, sunyi pillantásokkal illetett, amit ugyan nem lehetett neki felróni, hiszen férfi volt a javából. Pillanatok alatt feltérképezett mindenkit, és ezt nem is lehetett megtiltani. Tehát ő is nőnek tekintette a nőt, és nem barátnak. Nem véletlenül szól a közmondás a férjektől a féltékeny feleségeknek, hogy „…hűséget esküdtek, de vakságot nem…” John ugyan minden nőt hanyatt lökött volna, de tartott az egészségügyi problémáktól, hogy összeszed valami „ajándékot" és attól, ahogyan korábbi életében rászedték. Nem beszélve a prűdségéről. 255

Mert először szexelt, utána gondolkodott. Ez egész életére kihatott, és úgy érezte, hogy összeesküdött ellene a világ. Pedig csak arról volt szó, hogy nem tudott magának parancsolni. Lepkeként, felelősség nélkül szállt virágról virágra. Később már ritkázta, mert már nem tudta számon tartani szexpartnerei számát. Bujkálni kellett előlük. És mindegyiknek hazudozni. Saját bevallása szerint, ezeket minősítette át barátokká. Csakhogy a nők rajongása sosem hagyott alább, és beérték a nekik diktálta „státussal”. Végül is mindenkit nem vehetett feleségül. Hanem ahogy telt az idő, rájött, hogy neki gondoskodás, kiszolgálás, biztos otthon, kényelem szükségeltetik a szex mellett, mert erre a korra nem tudta megteremteni. Most egy olyan nőtől várta, aki maga is anyagi biztonságra vágyott, mint mindenki. Leginkább olyan férfiaktól, akik nagyobb jövedelemmel rendelkeztek, mint a nők. Na, ez utóbbit Johntól hiába várta, és még sok mindent. Mert Johnnak is elsősorban egy pénzes nő felelt volna meg, egy élhető, kényelmes lakással. A többit csak grátiszként képzelte. Ezért válogatott, próbálkozott, állandóan keresgélt a társkeresőn, de mit lehet látni egy fényképből? Így aztán nem is talált. Még azzal is szembesülnie kellett, hogy a legtöbb fent lévő nő ugyan szexelt volna, de nem isten nevében, amit nem is titkoltak. Mint ismert, később többször keserűen említette, a partnerében sem találta meg azt, akit keresett. Ezért vadászgatott tovább. De a partnernője sem lehetett vele megelégedve, mert neki is pénzes hapsi kellett volna. John meg csóró volt. Ez sokat nyomott a latban. Azért úgy lehetett vele, hogy szexuális vágyát egyelőre kielégítette, aztán bizonyára mást vadászott ő is. Mindezt elmondta a barátnő barátnőjének, aki viszont Johnt keserítette vele. Lehet, hogy ő is szerelmes volt a férfiba. Ki tudja. Mindenesetre ez a tény mind kettőt nyomasztotta. Johnnak Marízén kívül volt még egy elhagyott szeretője, aki mindenben igazat adott neki, így a férfi gyakran járt hozzá panaszkodni. Ilon uszította. Hogy mit várt ettől az együttléttől, ki tudja, mert a férfi őt sem kímélte. Maximum kibeszélte a baját. Neki kedvére való volt, hogy Ilon igazat adott neki, hogy mellé 256

állt. Pedig ha John megvizsgálja magát, a jellemét, akkor rájön, hogy nincs igaza. Ő nem tartotta magát hibásnak. Öntudata, önérzete a magasban szárnyalt, míg önvizsgálata a béka feneke alatt kúszott. Miután a férfi egy háromnapos együttlét után bevallotta a másféléves kapcsolatát, Maríze hétfőn éppen a háza előtt ment el, de a túloldalon. Már messziről látta a mozgolódást, amire esküdni mert volna, hogy imádottját és annak barátnőjét látja. Sőt! Ezt vizionálta, ez a kép lebegett a szeme előtt, és nagyon szűkölt, hogy valósággá válik. Mindig imádkozott, hogy ez sosem történjen meg. Az ima nem talált meghallgatásra. Ez a látomása ismét bevált, mint a koncerten való találkozás. Mikor John a harmadik napon elbúcsúzott Marízétől, a barátnője berohant a férfihez, mert megbocsájtott neki. Még akkor este, és nem halogatta. Mintha érezte volna, hogy barátja titkos utakon jár. A nagy kibékülésre ott töltötte az éjszakát, és másnap biciklivel indultak a Tescóba bevásárolni. Éppen John garázsa előtt molyoltak, és Maríze önkéntelenül is megállt a túloldalon, mert a lába megmacskásodott, és képtelen volt tovább lépni. Azt hitte, hogy ott rogyik össze. Várta, hogy John ránéz, és legalább köszön. De ő el volt magával foglalva, és a kerékpárjára kötözött valamit. Legalább is úgy tett. Közben zsörtölődött a barátnőjére. Az istennek sem nézett volna fel az a férfi, aki mindent észrevett, mindenen megakadt a szeme, semmi nem kerülte el a figyelmét, és az előtte való három napot mintha nem nála töltötte volna. Miután hiába fixírozta Johnt, a barátnőjét kezdte el pásztázni. Azt látta, hogy mindketten elhanyagoltan néznek ki. A csaj és John haja is rémesen, és zsírosan tapadt a fejére. A férfi gyűrött, kinyúlt pólóban és gatyában tüsténkedett. Ez nem az a John volt, akit megismert. Barátnője szintúgy. Nyilván megszokta a vidéki életet ahol lakott, és édes mindegy volt, hogyan néz ki. Látszott, hogy éjjel összeizzadtak. Reggel meg nem volt alkalmuk az alapos tisztálkodásra. 257

Vajon mit szóltak volna elit barátai, ha így meglátják? Akikre olyan büszke volt. Akikkel állandóan dicsekedett? - Johnnak ez kell? Ennyire leadta? – döbbent meg Maríze, majd kitartóan bámulta a nőt, aki szintén egy lezser öltözékben ácsorgott neki háttal. Így legalább megláthatta a tepsi-popsit. A nagy fenekét. Azt is tudta, hogy egy-két év, és rá lehet ülni. De ez sem vigasztalta. Ő nem haragudott rá, mert nem az asszony tehetett minderről. - Lehet, hogy ő is áldozattá válik majd – fordult meg a fejében. Azért azt egy kissé furcsállotta, hogy egyik sem nézett fel bokros teendőiből. John a spárgakötözésből, barátnője meg az ácsorgásból. Arra gondolt, hogy őt már messzebbről észrevették, de nem volt mit tenni. Bevetették a struccpolitikát. Nem értette Johnt, akit addig szebbnél szebb nők rajongtak körül. Igaz, azóta már megöregedett. Ennek ellenére továbbra sem értette, hogy mit eszik a barátnőjén még akkor is, ha állítólag kedves és megértő. Bár utólag erre alaposan rácáfolt, és a nagy ház Johnt továbbra is izgatta kétes értékével, amit ő is tudott. Otthon megnézte a férfi horoszkópját, ami a következőket írta. „Túlságosan nagy hévvel ragaszkodik régi szerelméhez, és többet lát benne, mint kellene…” Hát ez is bejött, mint minden jóslat. De mire ment vele? Semmire. Mikor a horoszkóp ingatlan ügyletet említett, az is valóság volt. Barátnője eladott egy ingatlanát, és a pénz felvételét John vállalta magára. De minden nap építeni lehetett a jóslatra. Az egyik természetgyógyász megerősítette, hogy nagyon nagy tudás, és munka van a horoszkópban. Aki ezt műveli, összeállítja, annak a jóslatában bízni lehet. Maríze újra és újra meggyőződött arról, hogy sohasem történnek véletlenek, mert a teremtő ekképp rendelkezett. Mindig, mindennek van oka, csak figyelni kell a dolgokra. Hogy pont akkor kellett neki elmennie John háza előtt, mikor azok egy ösz258

szeizzadt együtt töltött éjszaka után pont az utcán tollászkodtak! Hogy megtapasztalja, riválisa nem különb nála, mégis a másik a nyerő. Ezt neki látnia kellett. Ha ezt tudta volna, akkor másik utca felé kerül. Maríze alig tudott hazavánszorogni. Mind jobban megerősösött benne, hogy újra iszonyatosan megalázták, és ezt már nem tudja kiheverni. Mégis engedett John erőszakos, tolakodó megkeresésének, hogy egy újabb együtt töltött három nap után egy ismételt arculcsapás után megint összeomoljon. De mit tudott volna csinálni, mikor úgy szerette, ahogy volt, az összes hibájával, csapongó életével együtt. Mit tudott volna tenni, mikor a mobilján tizenkétszer csengetett, miután nem tudott bejutni Marízéhez. Aztán sms-t, végül a facebook üzenőjén írt, hogy itt tartsák ezután a kontaktot. Így írta, hogy „kontaktot”. Kétségbeesetten írta az sms-ben, hogy „itt állok az ajtód előtt egy nagy csomaggal. Most mit csináljak? Még várok egy pár percet, aztán elmegyek.” Hát ennek nem örült Maríze, mert ez a tapintatlanság felkeltette a ház lakóinak figyelmét. Hiába kérte, hogy ne csináljon feltűnést, John figyelembe sem vette. Maríze ezután szóba sem akart vele állni, de John akkor este ismét felhívta és ő engedett. Sőt. Meg is invitálta magához. Ez volt az utolsó három nap, amit együtt töltöttek, és ő végérvényesen összeomlott. De vajon melyik nő bírta volna eddig is? John nem tehetett arról, hogy a nők többet vártak el tőle, mint amit nekik nyújtani tudott. Vagyis semmit. Mert ő ugyan elvette, amit elvehetett, és miért ne tette volna, mikor kínálkozott. Viszont nem is ígért soha semmit. Igaz, hogy voltak elképzelései, mint minden magányos férfinak, de az nem igen egyezhetett a nők elképzelésével, mert minden kapcsolatból úgy lépett ki, ahogy a magabiztos férfiak mindannyian. Könnyedén. Mint a szaros gatyájukból… John arról sem tehetett, hogy a „gyengébb nem” veszettül rajongott érte. Bár ki tudja, ami a felelősségérzetet jelentette. Neki 259

nem volt. Ám a legtöbb nőnek előbb utóbb tudomásul kellett vennie, hogy a kapcsolat érzelmi része kérész életű. Átfordult barátiba, mert őt nem lehetett csak úgy leírni. Neki nem lehetett csak úgy hátat fordítani. S a végleges szakításnál jobb volt egy szoros, baráti „viszony”, mint semmilyen. Ezt az elhagyott szeretőknek el kellett fogadni. John a nők számára maga volt a „majdnem” tökéletes férfi. Közvetlen és mégis elérhetetlen. Legalább is sokaknak. Ő a nőket is úgy válogatta meg, mint az ételét, vagy a ruhadarabjait. Ha valami miatt megtetszett, akkor jöhetett. De valami izgatónak kellett lennie abban a nőben, ami felkeltette az érdeklődését, leginkább egy szokatlan vágyát, ami rendszerint nemigen váltotta be a reményét. De akkor is megszerezte magának a „szépet” mert szentül hitte, hogy az nyújt neki tökéletes szerelmet. Aztán kénytelen volt rájönni, amit nehezen vallott be, hogy majd minden alkalommal csalódás érte. Az utolsó kapcsolatánál viszont inkább a biztonságot tartotta előbbre valónak. Azt gondolta, hogy öreg napjaira mindene meg lesz, ami addig nem volt. Ebben szentül hitt. Mindezt Marízétől is megkaphatta volna. Sőt! Még többet is. Ám utoljára egy átlagos – mondhatni közönséges − nő kellett, aki szó nélkül a cselédje volt, és mindent eltűrt neki. Aztán rá kellett jönnie, hogy ismét melléfogott. A nő valósággal lehúzta a férfit. Ráadásul izgatták John titkos kapcsolatai, de nem tudott ellene tenni semmit. Az igazság az, hogy ez a nő valójában nem is ismerte. Nem ismerte a természetét, szokásait, értékeit. Maríze remegő lábakkal haladt tovább a szemben lévő oldalon. Otthon a szokásos sírógörcs, remegés, és szédülés fogta el. Kirohant a mellékhelyiségbe, mert hányingere is lett. A zöld lé, az epe dőlt belőle. Kutyául érezte magát. Az istent kérte, hogy vegye magához. Úgy érezte, hogy az életet nem neki találták ki. Egyébként is minden orvos temette már. Addig tiltakozott, de most feladta. Pedig ha John kedves volt vele, akkor ragyogott, és a betegsége is jó irányba fordult. Jól érezte magát, és minden rendben volt. Csak mikor gonoszkodott! Mikor nem volt rá tekin260

tettel, és kihasználta érzelmileg. Úgy tett, mintha együtt érezne vele, de úgy nézett ki, hogy nem erről szólt a dolog. Elsősorban a saját lelkiismeretét szerette volna megnyugtatni, ami valahogy sohasem sikerült neki. A lelki szemetesládája volt, mert Johnnak szüksége volt valakire, akinek állandóan kiöntse a szívét, hogy érzései meghallgatásra találjanak. Csakhogy válogatás nélkül zúdított rá mindent. A szeretője iránti érzelmét, még akkor is, ha az csakis a panaszról szólt. Mióta nyíltan beszélhetett már a másikról, a vele való nemi élet nehézségeiről, nem kímélte Marízét. Nyilván nem azért, mert bánatot akart neki okozni, hanem a sajátján akart vele könnyíteni. Maríze állapota mindig akkor romlott újra, ha megbántotta. Ez azonnal meglátszott rajta. Pedig a férfi állandóan ismételgette, hogy a lelki betegség, a stressz, pszichoszomatikus betegséghez vezet. Ennek ellenére állandóan összetörte lelkileg és mégis hiányzott neki. Mikor nem válaszolt Johnnak, vagy nem engedte be a lakásába −, aki őrületes, lélekölő játékot játszott vele −, akkor is szenvedett. De mindig engedett. Pedig leszívta a nő erejét, amitől az olyan gyenge lett, hogy semmire nem volt képes. Az életre sem. Már azt sem tudta, hogy mi lenne jobb. Már egyáltalán nem volt vele tisztában. Nem akarta őt, és mégis akarta. Elmondhatta, hogy se vele, se nélküle. Az egyébként eredetileg életvidám nő mindenkinek tudott valamit adni. A neten bárkivel megismerkedett, elképedve hallgatta a legtöbb ember panaszát. Ki hitte volna, hogy egy jó kedélyű kedves ismerősének egy alkoholista férfi mérgezte az életét. Vagy a másiknak a szellemi fogyatékos apósa. A harmadiknak egy tolókocsis férj hisztériája keserítette meg a mindennapjait. Ezek jobb híján, mind a neten kerestek kikapcsolódást, és Marízének vallottak. Ezeknek is lelki vigaszt nyújtott. Marízével könnyen lehetett barátkozni, könnyen meg tudta magát szerettetni, kivéve az irigyeit. Az idővonalra feltett képeket, bölcsességeket lájkolta, megosztotta, ami mindenkinek jól esett. Aztán kérték az elérhetőségét, mert jobban meg akarták ismerni. Érdekesnek, és különlegesnek találták. Mindegyik új 261

ismerőse azonnal a szép lelkéről lelkendezett. Mikor betekintést kaptak az életébe, műveibe –, mert mindenki kíváncsi volt a másikra –, elragadtatással beszéltek róla, tehetségéről, és ezt le is írták a nyilvános oldalon. Maríze szerényen hárította el a dicséreteket, bár jól esett neki. A másiknak könnyen át tudta venni a hangulatát, és ha az éppen a béka feneke alatt volt, hát felhozta. Ezért hálásak voltak. Barátnői összevesztek azon, hogy kivel tartson. Kit helyezzen előtérbe. Persze lelkileg nem mindenkivel stimmelt. Táncos esteken állandóan kapacitálták, mert az ő jó hangulatára szüksége volt a többinek is. Most lemerült. Lelke kiürült, és semminek nem látta az értelmét. Ki tudja már hanyadszorra erősödött meg benne az érzés, hogy Johnnal meg kell szakítani a kapcsolatot, mikor azon kapta magát, hogy ismét a lakásában ül vele szemben, és hallgatja a lelkendezését a szeretőjéről. Pedig tudta, hogy más nő erre képtelen lett volna, de az iránta érzett kétségbeejtő szerelem nem engedte józanul gondolkodni. Most a férfi azzal rukkolt elő, hogy a szeretője meghívta Marízét a saját házába, ami még egy kívülállónak is feltűnt volna, ő mégis beleegyezett. Sőt! Rásegített a hamis gesztusra, mert bántotta, hogy a férfi kiadta őt a féltékeny szeretőjének. Tisztában volt vele, hogy a másik információt akart tőle megtudni, ami egy alattomos sandaságot vetített előre. Az utolsó pillanatban egy isteni sugallattól vezérelve meggondolta magát, aminek John itta meg a levét, viszont ő egyre jobban megalázónak találta ezt a meghívást. Elsősorban mert gyanúsnak tűnt a szerető széplelkűsége, és tisztában volt vele, hogy John a sok vele való veszekedés ellenére is feleslegesen és félreismerten jólelkűnek találta. Nyílván így akarta látni, mert akkor nem panaszkodott volna róla annyit Marízének. Nem látta az igazi énjét, vagy nem is akarta. Pedig a horoszkópja is állandóan figyelmeztette, amire Maríze is folyton felhívta a figyelmét. A szerető közönségessége, brutalitása olyan gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy még a férfi is megdöbbent. Durván megbántotta őt is, Marízét is. Ráadásul egy nyilvános netes oldalon. 262

A szerető veszni látta a férfit, és ez új megvilágításba helyezte a részéről fölényes kapcsolatukat. Ezért előkapott minden ilyenkor szokásos női rafinériát. E-mailben hazug dolgokat állított Marízéről. Mindemellett szeretett volna magának hosszú combokat, ami már egyenesen közröhejnek számított az ő termetével. Szóval szeretett volna már megfelelni a férfinak. John a hazug szeretőjének hitt, és azonnal közölte Marízével, hogy vége a barátságuknak. Ezen elképedve olyan választ kapott vissza, hogy: Ő veszített el egy olyan barátot, akit kíméletlenül és tekintet nélkül a lelki szemetesládájának tekintett. Aki mindent elvisel, és semmit nem kapott tőle. Semmit! Azt a keveset sem, ami Johnnak is örömet okozott volna. Még ezt is sajnálta tőle. Viszont állandóan belegázolt, meggyötörte, megtaposta. Hát…. most mégis le merte írni, ami a szívét-lelkét nyomta. A férfi valószínűleg átértékelte a dolgokat, és belátta, hogy ha Maríze hibázott is, mégis neki van igaza. Ő is úgy pontosan úgy érzett, hogy se vele, se nélküle…. John, ha kegyesen is, de továbbra is hazudott. Ő sem volt képes továbbra sem Marízétől végleg elszakadni. Ez az állandó és folyamatos hazudása azonban megviselte, és vigyáznia kellett, hogy a két nő előtt azután mit ejt ki a száján. Természetesen újra összeborult a szeretőjével – miközben új társat keresett −, ám innen már óvatosabb volt. Neki sem kellett a szomszédba menni egy kis ravaszságért. Úgy intézte a dolgokat, hogy a szeretőről a másik semmit ne tudjon. Éjjel üzeneteket küldött neki a mulatozásból, táncos estékről. Nyilván ügyeskednie kellett, hogy a szerető se fogjon gyanút. Viszont személyes találkozáskor letagadta, hogy részt vett az esten, hogy elvitte a szeretőjét táncolni. Maríze semmit nem kérdezett, és nem is vallatta, de fájt neki, hogy John még ostobának is tekinti. Hogy elhiszi, ő nem jön rá az igazságra az aprócska kis jelekből. Miután John mindazt ellírázta, amit kiagyalt, hanyatt dőlt a kanapén, mert majd leragadt a szeme az álmosságtól. Kb. fél órát szundított, de beszélt álmában. A szerető nevét tisztán lehetett hallani, és még mást is, amitől megint kicsordult a könny Maríze 263

szeméből, de nem árulta el neki mikor felébredt. Aztán egyre az órát nézegette, és talán meg sem fordult a fejében, hogy a nő tudja, neki otthon kell lennie mikor a skypén a szeretője hívja. A beszélgetés tényét műszaki ember lévén rendkívül ügyesen oldotta meg. Lekapta Marízét a partnerlistáról. Az észrevételezéskor visszatette, aztán megint lekapta. John tényleg nagy játékos volt minden téren. És milyen ártatlanul tudta előadni, elhitetni. Olyan átlátszóak voltak ezek a hozzá méltatlan kis trükkök, mint a szita. De ő rendületlenül hitt bennük. A szeretővel való skype beszélgetés alatt elképesztően sok hangulatjelet küldött Marízének, hogy elterelje magáról a gyanút, ami még gyanúsabbá tette. Hogy elhiggye, csak vele tartja a kapcsolatot. Hát…. mégis csak megtanult több felé figyelni. Ezután Marízét barátnője elvitte a krisnásokhoz gyógyulni, akik egy órán keresztül mantráztak, és az eleinte örömmel hallgatott éneklés fejfájásba fordult. Nem nyugtatta meg. Jobban érdekelte az előadásuk, mely az életről és az utána való hitről szólt. A lélekvándorlásról. De míg azok természetesen beszéltek róla, ő belül vívódott. Ő nem akarta hinni, mert nem akart újra születni. Neki elég volt ebből a keserves földi életből. A látszólagos belenyugvást nem kísérte életöröm. E nélkül viszont nem tudott élni. Míg mások sok mindent elviselnek, megszoknak, addig ő szenvedett és ennek nem látta értelmét. Maríze nem talált kiutat. Ha nem látta Johnt, az borította ki. Ha meg ott járt nála, akkor az. Nem tudta mit tegyen, de érezte, hogy nincs tovább. Vége.

Maríze a halálos csomagot markolászta. Bambán ült egy ideig, mert nagy döntés előtt állt. Egy kétségbeesett végső döntés előtt. Már nem érdekelte semmi, és senki. Nem volt kiért, miért élni. Csak arra gondolt, hogy mennyire tönkre tudja egy ember 264

tenni a másik életét. Rettenetesen vívódott magával, mert barátai sejtették, hogy mire készül, csak nem vették komolyan. Állandóan tartották benne a lelket, és tréfásan fenyegették. Mindenki azt gondolta, hogy csak elkeseredett, majd elmúlik. Hát nem múlt el. A zacskó tartalmát kiöntötte az asztalra. Egyenként megnézegette a dobozokat, pedig jól ismerte. Számtalanszor fogdosta a kezében. Mindegyiket megtapogatta, simogatta, mintha ezektől a bogyóktól búcsúzott volna. Aztán jó időbe telt, míg a pirulákat kibontotta. Előbb csak egy pár szemet kapott be, és Johnra gondolt, mint mindig. Utoljára hullatta érte a könnyeit. Rövid idő múlva kissé elbágyadt és eztán már marokszámra kapkodta be az előtte lévő rakást. Majd beleolvasott a közben leírt gondolatokba, aztán hirtelen elhomályosult a szeme. Kiejtette a kezéből a papírdarabkát, és ráborult az asztalra. Szememből lassacskán Tűnik a csillogás, Körötte tört fény, s Ezernyi szarkaláb. Meggyötört a lélek S rég pihenni vágy, Elfojtott szavak, mind Megannyi vallomás.

A végső búcsúztatón sokan vettek részt. Az emberek kíváncsiak voltak. Maríze egy hódolója mondott beszédet. Magas alakja kiemelkedett a többi közül, így mindenki látta és hallotta. Sokan értetlenül bámultak, és nem tudták, miért történt, ami történt. Aztán, mint a futótűz, úgy terjedt el a jelenlévők között, hogy beteg volt. Csak egy ember tudta az igazat. A Kedves.

265

John a tömeg hátulján állt. Ide is későn érkezett, mint Marízéhez szinte minden alkalommal. Lepergett előtte az idő, míg a nőt bolondította, míg az iránta érzett szerelméből merítette az erőt. Adni soha nem volt képes, csak elfogadni. Nagy nehezen felvágták az edényt, hogy tartalmát a folyóba szórják, mikor egy kis szél kerekedett és az ott ácsorgókra csapta a szürke port. Talán így búcsúzott tőlük a szelleme. - Ezek is sajnálták a sírhelyre a pénzt, pedig szép örökséget hagyott rájuk – gondolta nem kis nehezteléssel a rokonságot figyelve. Azt nem tudta, hogy Maríze rendelkezett így. Mikor kiürült az edény, a jelenlévők a hamva után dobálták a magukkal hozott egy-egy szál vörös rózsát. Ahogy a vízben egyegy arra gyűrűző örvény elkapta a rózsákat, a virágok lassan elindultak. Mintha lelke apró darabjai távoztak volna. John sokáig nézte a szálanként sodródó virágokat. Mikor megfordult, hogy továbblépjen, meglepődve látta, hogy még két férfi áll a háta mögött. A szemük találkozott, és szavak nélkül is megértették egymást. A másik kettő szúrós szemmel nézett rá, mert már tudták, hogy ott állt előttük akiért Maríze lángolt. Az egyikük nem kis nehezteléssel szemlélte, és nem értette, hogy Maríze mit szeretett rajta olyan nagyon. Titkon egy csepp könynyet dörgölt ki a szeméből. A harmadik még ácsorgott egy ideig, majd a folyó felé nézett, ahol a bedobott rózsák már messze jártak. Kutyául érezte magát, aztán lassan ő is elindult. A sétányon vidám párok kacarásztak. Egy elegáns nőn megakadt a szeme. Rövid szőke haja, sötét szeme és szemüvege ismerősnek tűnt. Egy pillanatra melege lett, és előkapta a saját szemüvegét. Mire előkotorászta, a nő már sehol sem volt. Eltűnt, mint vízen Maríze hamvai után dobált virágok.

- Vége -

266

CSAK NEKED KEDVESEM… DRÁGA JOHN! Nem fáj oly nagyon, hogy mással vagy boldog. Csak minden egyes napon végleg belehalok. A Te örömöd immár lett enyém is, Egy önzetlen szív mindezt megérti. Áldott legyen az Úr, hogy utamba sodort, Hogy csodáltam végzetes, bűvös mosolyod. Ha arcomra „baráti” puszit lehelsz, s Két erős karoddal gyengéden ölelsz. Kísérjen mindvégig ez a tudat, S adjon isteni magaslatokat. Örökkön örökké Maríze.

A PILLANGÓ A pillangó virágról virágra repül, Ráleheli csókját a kehely körül. Szállna a virág is, hogy őt utolérje, Mézédes nedvét csak neki vigye. Ha a töve helyett szárnyai lennének, Ki tudja, vajon egymásra lelnének? Ki tudja, nektárt hányszor váltanának Ki tudja, egymást meddig csodálnának. Röpül a pillangó, virágról virágra, Nem szánja hányan búsulnak utána. Neki is meg van a színe, kedvence, A tarka mező, mind epekedik érte.

267

JÓ ÉJT KEDVESEM Leszállt az est, álom meglepett. De még várom, a mosolyod Tőled. Hunyd be a szemed, tárd ki ablakod, Csókom száll hozzád, érzem, megkapod. Ha felkel a nap, sok dolgod akad. Nem tudom, újra mikor láthatlak. Arcodon vidám, huncut nevetés, Száguld az idő… csodálni szeretnék. Nekem… ez oly nagy gyönyörűség, De ne kérdezd miért: kevés…kevés… Ha izgató ajkad, az enyémhez ér, Mért hiszem azt, hogy minden zenél? Elmúló alkalom vissza nem tér. Kár minden tétova, elszállt percért. Kihűl a vágy, ha meghal a remény, Ölelő karom vár, siess felém.

ÜZENET Köszönet mind! − a kedves üzenetért, Versfüzért díszítő apró gyöngyszemekért. Ahányszor küldesz egy jó kívánságot, Annyiszor mondhatod: „múzsáddá válok”. Amikor elmúlik minden, ami szép, Ha kihuny a lelkünkben minden, ami fény, A válasz megmarad. A líra mesél. Talán olvasod. Emlékezni ne félj. Némán körbe leng orgonák illata, Párás lesz a szemed, csendesen sóhajtva. Ne sajnálj semmit! Hisz mindent megkaptál Mit Úr adhatott, amire csak vágytál…

268

Lila virágoknak bódító szirma, Nem is gondolsz most még; egyedül a mára. Tavaszi orgonák mindig visszatérnek, Ember lesz része a világmindenségnek. Simítsa szemed természet csodáját, Fonja körbe lelked tavasz kínálatát. Örülj a napnak, madárcsicsergésnek Élvezd a létet −, amíg él az ÉLET… MÁJUSI ORGONÁK Májusi orgonák illatukat ontják Színükkel üzenik szíved édes titkát Vajon kinek szól e csendes vallomás Kihez száll a sóhaj, mit nem tudhat más A KEDVES SZAVAK A kedves szavak, ha hamisan csengenek, Semmit nem érnek, hazugok, vétenek. Míg vélük játszol, s meg sem gondolod, A tiszta lelkeket, a szemétre dobod. Eljön majd idő, hogy rád kerül a sor, A világot jelenti, egy kedves, igaz szó. FOHÁSZ Én okos, gyönyörű kedvesem, Bocsájtsd meg, hogy beléd, Ily későn, szerelmes lettem. Drágakő vagy Te életemben, Melyet féltve őrizek Szívem rejtekeiben.

269

Lelkem felizzik olykor, Egy messziről jött korból, Rég átélt ősi fájdalomból. Örökké vágytam a szerelemre Vad, elsöprő ölelésre. Mért, hogy Téged szeretlek. Tudtam, hogy titkomba látsz, De lényegre sosem találsz. Melyet vézna testem, s S árva lelkem rabul ejtett. Mint a búvó barlangot, Kíváncsi szem elől rejtett. Beszéltél elmúlt időről De sosem a szerelemről. Pedig minden rezdülésed Kifecsegte a szenvedélyed. Majd mesebeli nőt álmodtál Elérve, tőle is váltál. Néha beérted azzal, aki lett, De álmodtál, jobbat, szebbet. Milyen furcsa az ember vágya, Száguld idegen világba. Áldassék az Úr neve, hogy Téged utamba vezérelte. A múló időben döbbenten, Szavaid ittam, s rájöttem, Eddig nem is éltem, Csak szerényen léteztem. Ó bizonytalan földi élet Mindenkit más remény éltet.

270

Szavaidra gondolok erősen, Szülők helye van szívedben. Nem nézed finom lelket, Kit nemzettek, nem szerettek. Áldassék az Úr neve, hogy Téged utamba vezérelte. Attól függ önbecsülésünk, Mit másokhoz mérve mérünk. Nem látjuk, mi rejlik bennünk, Érzést, mi mozgatja énünk. Áldassék az Úr neve, hogy Téged utamba vezérelte. Én távozni készülök életből, Téged vár új kaland, Izgató, szép jövő. Nem siratom rongyos életem, Tudtam s rendületlen hittem, Ott fenn, jobb lesz nékem. Ne hidd, tetted hiába, Szánalmad talál jutalmára. Mit adtál, egyszer visszakapod. Lelkölik mind az okosok. Kívánom Neked így legyen. Ne tudd! _ mit éreztem. Dicsértessék Úr akarata, Hogy sodort Téged utamba. A türelmet, s szeretetet, Irgalommal tetézted. Áldassék az Úr neve, hogy Téged utamba vezérelte.

271

Titkoltad, hogy átérezted, Szegény esendő lelkemet. Szó nincs, mely elmondhatná, Mennyire megértő voltál. Áldassék az Úr neve, hogy Téged utamba vezérelte. Sok bába közt elvész a gyerek, Vesznek tudás közt lelkek. Lélek nélkül testünk mit sem ér Csak anyag, s a kettő együtt él. Áldassék az Úr neve, hogy Téged utamba vezérelte. Mindezt későn érti az ember, Isten büntet, s halandó vezekel. Áldassék az Úr neve Kit… helyes útra rávezette. Örömet annak is juttatva, Ki ebben nem részesült soha. Nincs már reményem sem, Pedig egyre csak hittem, Úgy, mint mindenki más. Nekem több volt, mint álmodás, Az életet jelentette, Majd végzettől mentette. Testem fárad új fényre várva, Hogy vágyam, vágyadra találna. Én gyönyörű titkolt kedvesem, Bámulva Apollón testedet Inkább meleg szívedet, mely Éltette kicsit enyémet.

272

MILYEN SZÉP Milyen szép az ÉLET! Csak az tudja igazán, Kinek nincs már reménye, ki a sír szélén áll. Ki élete gyertyáját két végén égette, Ki az értékeit, másra fecsérelte. Ki a javait hamis gyöngyért szórta, A valódit sorra, mindet elherdálta. Nincsen irgalom! Végén kell fizetni Egyszer mindenről számot kell adni.

HULLÓ FALEVELEK Egy sárgult levelet hozzám befújt a szél. Lázasan kerestem, rajta mit üzentél? Mit látatlan betűvel csak nekem küldtél, Kedveltél, meséltél, míg velem lehettél. Megéreztem lelked apró rezdülését, Együtt érző lelked, szíved melegségét. De jaj −, kihűlt már minden körülöttem, Csak a falevelek hullanak színesen. Nem találom helyem, nem vigasztal semmi Örömöm elrepült, nincsen mit tenni. Kemény szél rázza dacos, dermedt, fákat − Míg el nem engedik halott társaikat. Egy sárgult levelet befújt hozzám a szél. Ne sajnálj! − mond el, rajta mit üzentél? Hogy Téged, és nyugalmad nem zavarja más? Csak az én keservem…s vele az elmúlás.

273

VÁRNÁLAK TÉGED… Várnálak Téged, ha nem félnék oly nagyon, Hogy túl erős a vágyad, s leomlik az idol. Mint mikor messziről rózsák integetnek, S ha illatát szippantod, csak zöldet lehelnek. Vágyom vágyadat, körbefonja lelkem, Jaj! − csak ne hevesen! Finoman. Gyöngéden. A nyíló nárcisz kelyhe is bársonyos puha, A jeges korai szél, összetöri, zúzza. Szerelmed csak akkor talál viszonzásra, Ha megérzed, mit súg szívem dobbanása. Akkor fogok Néked mennyországot hozni, Ha tiszta szíveddel tudsz, felém közeledni. A tavaszi virág, fagyban is előtör, Nem tudod, mit akar egy nő a férfitől. Nem tudod, miért nem találnak egymásra Nem tudod, miért nem csókol a szája. Ha elszáll az idő, elmúlik minden. Egy nap fogunk fájón emlékezni hittel. Elszalasztott perc, nem tér vissza soha, Elhervad nárcisz virága, illata. Legyen e vallomás örökké a tiéd Álmodjál hozzá, egy mesebeli tündért. Meglátod… az álmod elkísér végsőkig Valóság helyett, megtartja szépségit.

274

BÚCSÚ A SZERELEMTŐL Üres magányban Ámor hozott nem várt szerelmet, Egy különös férfi izgatón csókolt, szorosan átölelt. Ám az élet velem durván, furcsa játékot űzött, S türelmetlen vágyai, egészen más alakot öltött. Még el sem kezdődött, románcunk be sem teljesült, Amilyen vadul indult, olyan fájón végződött. Azon az estén, vágyad apró puszikkal intett búcsút, Nem érez, ki nem tudja, utoljára csókolt forró csókod. Ajkam körül ajkad, furcsa ismeretlen dalt zsongott, Egy lehelet rajta, a fájdalmas elválásba fordult. Talán akkor már sajnáltad, hogy másikra gondolsz, Nem tudod mit vesztettél. Végső döntésed, tiéd volt. Nem vártam el sokat. Magam oly kevéssel beértem, Mit cserébe adtam volna, az több volt, mintsem remélted. Ó, ha csak egyszer is egybeolvadt volna testünk, Az örökké valóságot, híven zengené a lelkünk. Finoman teszteltél, miközben faltad a számat, Apollón testedet végtelen féltetted, vigyáztad. Isten Veled kedvesem. Tudom, nem felejtesz el …talán… S ha magányos lelked búsong, engem örökké megtalálsz. Nincs véletlen semmi! Hogy izzó lávaként égett a szád! Ennek így kellett lenni, Veled jutottam el legtovább. Nincs irgalom, mely szánná szegény vak sorsom − erőm elhágy. Szívem s testem mind közt, Néked nyílt, s végleg bezárult ezután.

DRÁGA JOHN Ha majd az erőd megállásra késztet, Karosszékedből merengve szemléled Hogy az idő elszállt, s nem bírod léptéket. Kezedbe veszed Maríze könyvét, S átérzed újra lángoló szerelmét. Akkor érted meg, mit vesztettél,

275

Imádatát, forró csókját, ölelését. Jó volna már simogató karja, Mely lelked, s erőd megtartotta, Örök emlékként szívedben hordozva.

AJÁNLÓ http://mediendesign.hupont.hu http://www.prb-webdesign.de

http://www.konyvmolyocska.hupont.hu szekeres.kato - G-Portál www.hegers.hu

276

Tartalomjegyzék: Az örök dilemma.................................................................. 5. Az élet győzelme…………………………………………….14. Társat keresek………………………………………………..23. A kínálat ............................................................................... 32. A nehézsúlyúak .................................................................... 40. A nagy „Ő” .......................................................................... 60. Isten ujja .............................................................................. 180. Csak Neked kedvesem ........................................................ 268. Ajánló................................................................................... 277. Tartalomjegyzék ................................................................. 278.

277