MARUSKA SOROZAT SZEKERES KATÓ LIBAKERINGŐ

MARUSKA SOROZAT

SZEKERES KATÓ

LIBAKERINGŐ Regényes mese felnőtteknek, akik aztán továbbadják a gyermekeknek /12 év alatt csak felnőttek jelenlétében ajánlott/

Szeged 2010.

1

Támogatók Szegedi Közéleti Kávéházi Esték Alapítvány Kuratórium nevében: Dr Szondi Ildikó az estek szerkesztője Dr Szalay István a Kuratórium elnöke ………………………………… Volt Hadifoglyok Bajtársi Szövetsége Szeged Maróti Mihály Tibor Nagy Józsefné Ila Szekeres István Dr Hesz Ferenc Pósa Attila informatikus

ISBN: 978-963-88809-9-4

Kiadó: Bakai Beáta

2

Az irodalomkedvelő, és irodalmat magas fokon művelő orvos ajánlása:

Szekeres Kató versei, prózái és meséi –, műfajtól függetlenül – a természet, az élet szépségét, gyönyörűségét, mesés szavakkal mondja el, írja le. Szinte önkéntelenül is mindent maga elé képzel az olvasó, a hallgató. Ráirányítja a gyermekek, és felnőttek figyelmét a természet csodájára, szeretetére, óvására, és az élet értelmére. Hiszem, hogy egyszer öröm lesz hozzájutni Szekeres Kató könyveihez. Írási képességét tetézi szép, szívhez szóló énekével. Kivétel nélkül, minden korosztálynak jó szívvel, és őszintén ajánlom, hogy kedvére való művei között válogasson, olvasgassa, és ha van rá módja, hallgassa meg tisztán artikuláló, hangulatos szavalatait, és fülbemászó, kedvesen csengő hangját. Nagyszerű élményben lesz része. Szeged, 2010.05.31. Dr Hesz Ferenc irodalomkedvelő, és művelő belgyógyász főorvos

3

Hihetetlen csoda közepén ücsörögsz, Rövidke időre szól csak a belépőd. Vedd észre azt, hogy mit kínál teremtőd, Ha legördül életed, siratod veszendőt. a szerző

Tilos a kiadványt, vagy annak bármelyik részét sokszorosítani, információs rendszerben tárolni, minden féle formában sugározni, közzétenni a szerző, vagy annak meghatalmazottja eyeztetése nélkül. A kiadvány védett.

4

LIBAKERINGŐ I. rész MANYÓ ANYÓ

Az apró dombok észrevétlenül sorakoztak az óriásra nőtt fenyők között, s azok úgy féltették őket, hogy mind jobban összeborultak felettük. Még a napsugarakat sem engedték be, nehogy megperzseljék bársonyos zöld hajukat. A dombocskák szerettek volna néha a napon sütkérezni, de hiába pipiskedtek, az óriás fák nem engedtek. Végül könyörgésre fogták a dolgot.  Csak egyszer engedjétek be a napsugarakat – kérlelték őket.  Még mit nem! – volt a haragos válasz – ha beengedjük, akkor felperzsel benneteket a Nap, és mi kiszáradunk. Harmatos tűleveleink megsárgulnak, lerozsdásodnak. Mitől leszünk akkor örökzöldek?  Igaz, igaz – sóhajtották a dombocskák, és mélyeket lélegeztek a tiszta, hűvös levegőből, amit az óriásfenyők bocsátottak ki.  Na, látjátok! – szóltak leereszkedően az óriások – ha felperzsel benneteket a Nap, megfulladtok. Csúnyák, kopaszok lesztek, és egy szál fű sem terem rajtatok. Ezt akarjátok?  Jaj, nem! Dehogyis akarjuk! – mentegetőztek a dombocskák, mert nagyon elszégyellték magukat, de a fenyők tovább dorgálták őket. 5

 Nézzétek ott szemben azokat a hátakat! Milyen meztelenek. Csak akkor zöldül ki, ha sokáig esik az eső. Aztán újra kiszáradnak. A tehenek csak a száraz füvet rágcsálják. A dombocskák szörnyülködve néztek a távolba. Még emlékeztek rá, hogy valamikor réges-régen ott is ilyen kevély óriás fenyők törtek az ég felé, aztán, egyszer csak jöttek a fejszések. Az erdő minden lakója érezte a fejszecsapásokat. Messzire vitték a hírt, ha meghalt egy faóriás. Aztán a másik, a harmadik, és ki tudja még hány. De nem tehettek semmit a fejszések ellen. A fák hangosan, jajgatva sírtak, nyikorogtak, recsegtek, ropogtak, és végül hatalmas puffanással a földre zuhantak. Pedig, hozzájuk képest milyen aprócskák voltak, akik megölték őket. De annál gonoszabbak. Aztán így ment ez a következő évben, meg azután is. Az erdő lakói fejvesztve menekültek, ahová tudtak. Még szerencse, hogy a patakocska nem ment sehová. Aztán – ki tudja miért – egyszer csak nem jöttek többé a fejszések. De az erdő nem felejtett, és állandóan remegett, ha idegen lépett a területére. A dombocskák megborzongtak, ahogy kitekintettek a kopasz csúcsokra, és megrázták üde fűhajukat. De aztán újra vágyakozva tekintettek az ég felé.  Mi csak egy parányi napsugarat szeretnénk – suttogtak bátortalanul. Csak egy ici-pici fényt, és sem6

mi mást. És csak egy rövid időre – könyörögtek. De könyörgésük nem talált meghallgatásra.  Elég! – kiáltották az óriás fák. Közben dühösen ide-oda hajladoztak. Olyan mérgesek lettek, hogy nem vették észre a köztük belopakodó napsugarakat. A dombocskák boldogok voltak, mert azt hitték, hogy a fák mégis csak megszánták őket. De aztán azok megnyugodva kiegyenesedtek, és továbbra is elzárták a fény útját. A dombocskák csak tűrtek és sóhajtoztak.  Amilyen szépek, olyan kevélyek! – suttogták egymásnak. Meghallotta ezt a kis patak, aki a dombok között tekergőzött, és elhatározta, hogy segít nekik. Elsietett a szellőhöz és valamit csobogott a fülébe. A szellő felszedelőzködött, és elrugaszkodott a földtől. Meg sem állt a fák csúcsáig. Ott aztán összevissza futkosott, és jól megtáncoltatta őket. Most az óriás fák jajgattak, panaszkodtak  Na! Na! Mi történt? Mit akarsz te kis széllelbélelt? Eredj innen! Nem hallod? – kiabáltak rá, de a szellőcske tovább hajlítgatta őket ide-oda.  Most úgy táncoltok, ahogy én fütyülök – sivította, miközben leverte az érett tobozokat, a villámhasította elszáradt ágakat.  Na, megáll te! Megbánod ezt még! – kiabálták neki.

7

 Hogy ti milyen önzők és ostobák vagytok! Hát minek nektek az elszáradt ág, az érett toboz? Nem akartok újakat hajtani? A fák meglepődtek. Végignéztek magukon, és ott találták a tavalyi tobozokat az ágaikon.  Milyen igaza van! – suttogták egymásnak. Egy kicsit el is szégyellték magukat. Többé nem haragudtak a szellőcskére, és már azt sem bánták, hogy ágaik között néha bekandikált a napsugár. Aztán, hogy elszállt a haragjuk, olykor játékos kedvük támadt. Hol itt, hol ott engedték be a fénynyalábot, sávokban megvilágítva velük az erdőt, a dombokat, és a kis búvó patakot. A patak átlátszó vize csak úgy szikrázott, míg a napsugár fürdött, s a fák gyönyörködtek benne. Hálából a patak tükröt tartott a fáknak, akik meglátták magukat a vízben. A gőgős óriás fák ezután szerények, barátságosak lettek, és nagy nyugalom telepedett a tájra. Gyönyörködve hallgatták a madarak énekét, és a kis patak duruzsolását. A dombocskák jóízűen nyújtózkodtak, és soha többé nem panaszkodtak. Egy ilyen reggelen, mikor a madarak szokásos hangversenyük közepén tartottak, a fűszálakon még ott csillogott a harmat, a fenyők némán, és cinkosan fényjátékot játszottak, mint szoktak. Szóval, egy ilyen békés reggelen, egy öreganyó tévedt a dombok aljára. Ahogy a fák észrevették, hogy ember lépett az erdő területére, szorosan összeborultak.  Mit keres ez itt? – kérdezték egymástól félve. 8

Anyó óvatosan totyogott, vigyázva, nehogy letapossa a virágokat, gombákat. Egyébként is lassan haladt, mondhatni, hogy botorkált, mintha sötét lett volna. Alig bírta a lábait rakosgatni, mert állandóan fájtak, mint a dereka, bár egy kicsit már megszokta a fájdalmat is. Ugyan mit is tehetett volna ellene? Tűrt és tűrt. Meg nyögdécselt. Csak nem volt, aki meghallgassa, nem volt kinek panaszkodnia. Otthon a jószágaival beszélgetett. De itt az erdőben mit mondott volna, meg kinek? A fák olyan magasra nőttek, hogy nem hallatszott volna fel a hangja. De azért feltalálta magát, mert az, az igazság, hogy bárkihez is szólt, mégis csak magában motyogott, magának beszélt. Annál is inkább, mert senki nem válaszolt arra, amit mondott. Így aztán ha kedve támadt, mindig beszélgetett magában. Egy szatyorba összeszedte a lehullott fenyőtobozokat, és szedett egy marék gombát ebédre. A gombaszedés is egy kín volt a számára, mert nem bírt minden egyes kalaposért lehajolni. Olyan helyet kellett keresnie, ahol a gomba csoportosan nőtt, nem szétszórva. Aztán térdre ereszkedett, és mászva csipegette le a frissen kibújt ízletes gombákat. Nem igazán volt egy könnyű elfoglaltság. De nagyon szerette, meg aztán ezt, ingyen kapta a Teremtőtől. Nem ehetett mindig tarhonyát! Aztán kévébe kötötte az összegyűjtött elszáradt galylyakat, ami szintén nehezére esett, és a hátára vette a kévét. Mielőtt elindult, felnézett az óriás fákra, és halkan rebegte, hogy meg ne zavarja az erdő nyugalmát. 9

Ne haragudjatok rám. Tudjátok, télen tüzelek vele, hogy ne fázzam. Ott lakom lent a völgyben. Egy nagy diófa áll az udvarban. Az a pici piros cseréptetős ház az enyém – mutatott a háza felé. A fenyők lenéztek a völgybe, és látták, hogy anyó igazat mond. Halkan sugdosni kezdtek, és ő folytatta a mondókáját.  Köszönöm nektek, hogy jók vagytok hozzám. Megengeditek, hogy elvigyem a tűzrevalót. És szépek. Nagyon szépek vagytok. Jöhetek máskor is? – kérdezte bátortalanul. A fák nem szóltak, anyó viszont úgy látta, hogy bólogatnak.  Jó. Akkor holnap is jövök – és lassan aprókat lépdelve görnyedten elindult.  Nem kellene ennyit vinnem egyszerre – sóhajtott. Anyó másnap, és minden nap kiment az erdőre gallyért. Addig hordta a rőzsét, míg tele nem lett a fészer. Mikor utoljára ment ki, leült a dombra szuszogni, és megint beszélni kezdett a fákhoz.  Egyelőre nem jövök, csak elbúcsúzom. Majd jövőre, ha élek. Már nem fér több a fészerbe. Majd ezeket apródonként összevágom. Vagy… lehet, hogy csak a télen. Akkor úgyis unatkozom. Legalább addig melegszem. Vagy nem is tudom. Lehet, hogy a felét most, a másik felét meg télen. Míg anyó beszélt, a fák lenéztek rá, és erős fenyőillatot bocsátottak ki. Anyó elbódult, és el is szundított. Aludt egy sort, és közben

10

bealkonyodott. Az erdőben hamar sötétedik, és a fák aggódni, kezdtek érte. A sötétben nem talál ki az erdőből, a fájós lábaival csak nehezen tud menni. Mi lesz vele, ha itt lepi az éj? De a fák hiába suttogtak, anyó a finom levegőn mélyen aludt. Egyszer csak egy nagyot koppant valami a fején. Felpattant és megijedt, hogy úgy elaludt. Lába előtt ott hevert egy fenyőtoboz. Anyó hálásan nézett fel a fákra.  Köszönöm, hogy figyeltek rám. Sietségében még visszakiáltott. Lehetek a barátotok? Elfogadtok? A fák bólogattak, és a nyakába szedte a lábát. Mire a kapujához ért, már teljesen besötétedett.  Jaj, a tyúkocskáim éhen maradtak – sopánkodott – na, nekik sem árt egy kis koplalás – nyugtatgatta magát. Gyorsan megmosta kezét, lábát, és ő is éhen feküdt le. Ha ti éheztek, akkor én is – motyogta – és el is aludt, hogy másnap reggel korán ébredjen. Anyó egyedül élt a kis házban. Kapálgatott a kertben, öntözte a virágokat, ellátta a jószágait, söpörte az udvart. És mindig volt egy-két kedves szava a virágokhoz, madarakhoz. El is volt így magában. Ült a kissámlin, és ráérősen morzsolgatta a kukoricát. A körülötte tébláboló tyúkok igyekeztek felcsipegetni a szétpattanó szemeket. Ilyenkor anyó megsimogatta a közelébe került szelíd tyúkocskát.

11

 Hej, te tyutyu, tojtál-e ma? Szereted a kukoricát? Milyen öreg vagy már te is. De te nem maradsz egyedül, neked mindig lesznek társaid. De én… Nagyot sóhajtott, és egy könnycseppet dörgölt ki a szeme sarkából. – Már a deszkaház is üres lett a dombon túl. Anyó egyre panaszkodott. Az öregember is megkapta a behívót. Mellette az özvegyasszony is rég a túlvilágról eteti a tyúkjait. Hát, lassan egyedül maradok a völgyben. Talán értem is eljönnek hamarosan. Akkor aztán ki etet benneteket? Szétszéledtek, és elvisz benneteket a róka. Hej de kár, hogy megöregedtem. Bezzeg fiatal koromban milyen élet volt ebben a házban! Most meg… Ha ti sem lennétek, még nagyobb lenne a csend. Mit csináljunk? Véget ért a gombolyag. Már csak egy kis szösz maradt a gurigán. Így beszélgetett tollasaival, vagy inkább tényleg csak magának. Hanem mikor beköszöntött az ősz, hideg volt az udvaron üldögélni, behúzódott házacskájába, és tüzelgetett kicsiny kályhájában. Az ablakon át nézte az egymást kergető haragos felhőket, a tanya felett elhúzó vadlibákat. Esténként a sötétben sokáig bámulta a kályha résein kikukucskáló lángok fényét, és elábrándozott.

12

 Mégis csak jobb volt, mikor még fiatal voltam – sóhajtozott. – Sok-sok állat szaladgált az udvaron, és minden féle-fajta. Rikoltozó pöttyös gyöngytyúk, mérges pulyka, lármás kacsa, fehér tollú liba. Hej, hogy megöregedtem. Már egy vödör vizet is nehéz felemelnem – sopánkodott. Olyan csöndes ez a ház, akár a temetőben. Csak néha Marci kakas kiáltja el magát.  Hát akkor most mit csináljak? Várjam ölbe tett kézzel, hátha holnap meghalok? Azt már nem! – toppantott dacosan – majd megyek, amikor menni kell! Addig sem ülök tétlenül. Felállt, meggyújtotta a lámpát és kiment, hogy bezárja a kaput. Mikor visszaért, leült az asztalhoz, és egy kis izgalom vett rajta erőt.  Mit is akartam? – töprengett, de elfelejtette. Felállt, topogott ide-oda, de nem jutott eszébe. Anyó le- s föl járkált, törte a fejét. Bement a kamrába, elővette a szilvalekváros csuprot, megkent egy karéj kenyeret, aztán beleharapott. Máskor nagyon ízlett neki a lekvár, mert anyó csakis finom lekvárt főzött, és cserépedényben tartotta, míg el nem fogyott. De most nem esett jól. Nem akart eszébe jutni, hogy mit is akart. Kár volt ma kenyeret pazarolni – gondolta. Most süthetek megint, pedig a lisztem is fogytán van –, sopánkodott.  Hát miért nem jut eszembe, hogy mit is akartam csinálni? 13

Nagy hirtelen bebújt a libatollas, pelyhes dunyha alá.  Huhh! De hideg van – vacogott – hát persze a cserepet is elfelejtettem megmelegíteni. A tollas dunyha gyorsan átmelegedett, és anyó már nem is fázott. Jól érezte magát a dunyha alatt.  Nincs is jobb a libatollas ágynál! Párna, paplan, dunyha mind-mind libatollal van megtöltve. Pihe-puha ágyikó. Olyan jó belebújni az egész napi fáradtság után. Hej, amikor még libáim voltak! Finom libamáj, libazsír, tepertő! Na meg a mellehúsa rántva. Az volt ám a jó étel! Meg aztán itt van a jó meleg tolluk. Szerettem a libákat az udvarban – álmodozott – majd a homlokára csapott.  Hát persze! Tudom már mit akartam! Úgy izgalomba jött, hogy forróság öntötte el a dunyha alatt. Libát akartam venni a vásárban. Már nem akarom megenni, csak szeretem őket. Olyan szépek, és okosak. Kicsit esetlenek a hosszú nyakuk miatt, de nagyon-nagyon okosak. Anyó tudta, hogy legkorábban csak akkor jut hozzájuk, ha kitavaszodik. Mert abban a minutumban elhatározta, hogy a legközelebbi vásárban kislibákat fog vásárolni, és felneveli őket. De mire kitavaszodik, addig még van bőven idő.  Ez a tél már így múlik el! – mérgelődött, hogy nem jutott hamarabb eszébe. Elszontyolodva a fal felé fordult, és nagy nehezen elaludt. 14

Másnap korán kelt, de hogy minek? Ő maga sem tudta. Megszokta. Tett-vett, ide-oda csoszogott, mikor kocsizörgésre lett figyelmes. Kisietett a kapuba, hogy megnézze, ki fia-borja jár itt ilyenkor? Hát látja ám, hogy Miska az, a zörgős szekér elé fogott Bandi lovával. Kinyitotta neki a nagy kaput, de azért haragudott rá.  Agyonisten Manyó anyó – köszönt Miska illedelmesen.  Neked is – volt a kurta válasz – nem most vártalak fordult vissza a kapun anyó.  Naaa! Né vacakoljon mán. Nem tudtam hamarébb gyünni.  Én meg nem tudok fizetni – gondolta végig a dolgot anyó egy pillanat alatt. Ha odaadja Miskának a pénzt, nem vehet libákat. De, ha kukoricát hozott és nem veszi meg, akkor meg mit ad enni a jószágoknak – töprengett. – Mit hoztál? – kérdezte bátortalanul.  Égy zsák lisztöt, mög kukoricát – mondta Miska szögedi tájról való szólással, mert, hogy odavalósi volt, aztán nem tudott róla leszokni. Anyónak nagyot dobbant a szíve. A liszt is elfogyott, meg a kukorica is.  Nem kell. Nem tudok fizetni – mondta fájó szívvel, de fogalma sem volt, hogy akkor mi lesz.  Dehonnem! – ellenkezett Miska.  Úgy látszik, te jobban tudod, mint én – csattant fel anyó.  Né mérgelőggyön mán! Nem köll neköm píz.  Hanem? – kapta fel a fejét anyó – mi kell? 15

 Hááát – vakargatta a sapka alatt a fejebúbját Miska – az asszon azt monta, hogy csak lekvárt fogaggyak e’. Szilvalekvárt. Tuggya! Abbú’ a cserépedénybű’. Anyó elgondolkodott, Miska meg kihasználta az alkalmat, és tovább folytatta a mondókáját.  A gyerök házasodik, és jó szilvalekváros kiflit akar sütni. Hájasbú. Tuggya! Régön maga is csináta, na!  Tudom, de nincs már lekvárom sem. Vagyis hát, nem sok van.  Ölég neköm az a kicsi – topogott Miska türelmetlenül, mert már nagyon ment volna. Anyó beszaladt a házba, egyenesen a pici kamrájába és felkapta a cserépedényt. Magához szorította, de aztán a libákra gondolt, és kicsoszogott vele Miskához. Félszegen nyújtotta oda, mintha adná is meg nem is. Miska két kézzel kapott utána.  A magáé a legjobb lékvár a környékön. Az aszszon ezavart vóna, ha nem viszöm. Na, huvá tögyem a lisztöt?  Ahová szoktad – mondta morcosan anyó, mert sajnálta a lekvárt. Miska felkapta a hátára a zsákot és felcsapta a lisztes láda tetejét. A láda üresen tátongott vissza, amin alaposan meglepődött.  Osztán még nem akarta, hogy itthaggyam. Ebbű még égy lángost sé tudott vóna sütni! – csóválta a fejit. 16

Anyó hallgatott, és figyelte, ahogy a kocsis a zsákból a ládába öntötte a lisztet, és a zsákot az utolsó szemig kirázta. Meg se kellett fognia, tudta, hogy nem akármilyen búzából őrölték.  Osztán kukoricája van-é? – faggatta tovább a kocsis.  Nincs, de mit törődsz vele? Nincs már lekvárom se.  Nem is kő. Elég lössz e’ aminek köll. Ez olan lekvár, hogy mögáll benne a kanál is. Sokáig ölég lösz. Hej de jó lekvár ez hajja! Anyó tovább hallgatott. Mit beszél ez neki? Ő már csak tudja, hogy milyen lekvárt szokott főzni!  Nézze mán anyó! – vakargatta Miska a fejét. Az asszon azt monta, hogy haggyam itt magának, me’ nekünk sok kukorica termött. De ha akarja, adhat érte valamit.  Nem akarok, mert nincs mit – volt a kurta válasz – mér, te mit akarnál érte kapni?  Dehonnem! Azt a nagy kokast evinném – húzta be a nyakát, mint aki attól fél, hogy odasóznak.  A Marcit? Az én egyetlen Marci kakasomat? – kiáltott haragosan anyó.  Nem égyetlen a’! Ott van az a kisebb is. Az sé kutya!  Mért nem viszed el azt, ha már annyira vinni akarsz valamit?  Ugyan öreganyám! Ezé a saroglyás szekér kukoricáé? Anyó rásandított a kocsira. 17

Bizony, az szépen meg volt rakodva aranysárga kukorica csövekkel.  Na! Fogjad és vigyed! Na is lássam! Aztán Isten áldjon – hagyta faképnél Miskát, aki az utolsó csövig leengedte, majd lesöpörte még a lepörgött szemeket is. – Majd elindult Marci kakas után, aki jól megizzasztotta. A báránybőr sapkája alatt csurgott a víz. Az öregasszony a parányi konyhából fél szemmel, és sandán leste. Nagyon sajnálta Marcit.  Aggyon mán égy madzagot, hogy összekössem a lábát. Még möglép tűlem hazáig – kérlelte a kocsis, de az öregasszony szóba sem állt vele többet. Bent maradt a házban, míg Miska el nem ment.  Híjjjj de fura égy vénasszon! Hiába. Ha az embör mögöregszik, oszt tán mög is bolondul – morgott magában, de nem mondta volna ki hangosan. Szerencsére talált egy darab madzagot, hogy Marci lábát összekösse. De az nem adta meg magát könnyen! Jól belecsípett Miska kezébe. Aztán meg úgy csapdosott a szárnyával, hogy kis híján kiverte a szemét. Miska káromkodott, Marci rikácsolt. Az öregasszony kajánul nézte a pici ablakon keresztül.  Hogy az a! Gyerünk innét Bandi, mielőtt az öregasszon mögátkoz, me’ elviszöm a kakasát. Mikor a kocsizörgés elhalkult, anyó kilépett a házból, hogy megnézze a kukoricát. Nagyon meg volt elégedve, csak Marci után pityergett.

18

Egyre sűrűbben törölgette a szeme sarkát a köténye szélébe. Kutyául érezte magát, amiért kedvenc kakasát odaadta egy kocsi kukoricáért. Még akkor is szipogott, mikor a lemorzsolt kukoricát a tenyeréből ették a tyúkocskák, és a kis kakas. Most már te leszel itt az úr! Neked kell kukorékolni – mondta anyó szomorúan. – Hogy fogsz te meghágni ennyi tyúkocskát? He? Mire a kis kakas akkorát kukorékolt a kerítésen, hogy anyó a deszkafalnak esett ijedtében.  Nahát! – csodálkozott el – szóval, Marci miatt nem mertél megszólalni! Na, legalább veled jót tettem. De azért tudd meg, hogy Marcit nagyon sajnálom. Mert ha Marci rámászott a tyúkra, az rendesen meg lett hágva. Te tudsz-e ilyet, vagy csak ügyetlenkedve taposod őket? – és becsoszogott a házba. Felcsapta a lisztes láda tetejét, és ujjai között finoman morzsolgatta a lisztet. Ezzel is meg volt vele elégedve. Most már volt liszt, amiből kenyeret süthetett, és kukorica, amivel etethette az állatait. De nem volt lekvárja. És Marci… jaj, a Marci oda van! Anyó tétlenül, ölbe tett kézzel üldögélt az asztalnál, Marci után búslakodott. – Hát… valamit valamiért – mondta magának kesernyésen. Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen. Majd csak megvigasztalódom – hajtogatta, közben egyre Marci járt a fejében. Aztán telt-múlt az idő, egyik hét kergette a másikat, az éjszakák a nappalokat. 19

Anyó egy idő után a libákra gondolt. Esze, kedve rajtuk járt, és egyszer csak kitavaszodott. Egy reggel anyó megelőzte az ébredő Napot. Felvette a sok szoknyát, és jól megkötötte a derekán. Aztán elővette a kötött szvettert, és ünneplő kendőt öltött. Kezébe fogta a jobbik garabolyát, köténye zsebébe rejtette a zsebkendőbe kötött pénzecskéjét. Szétnézett, mint aki el akar köszönni a háztól, és lakóitól. Dobogó szívvel lépett ki a kapun, amit kétszer kulcsra zárt, és csoszogva elindult. Szíve kalapálása nem akart szűnni. Útja az erdőn keresztül vezetett, és egy pillanatra megállt a dombok aljában, hogy tisztelettel köszöntse az óriásfenyőket. Majd úgy gondolta, hogy kicsit leül pihenni, mert még hosszú út áll előtte. Leterítette a kosárba rejtett kendőt és ráhuppant.  Milyen jó itt köztetek. De most nem maradhatok. Sietnem kell. Tudjátok, a vásárba igyekszem. A kis búvópatak nem állhatta, megkérdezte magában.  Ugyan mi dolgod ott neked te öregasszony?  Tudom, mit gondoltok. Hogy miért megyek olyan messzire, mi dolgom van ott? Nektek elárulom. Kislibákat akarok venni. Már nagyon vágyom rájuk. Olyan aranyosak a sárga pelyhes tollukkal. Anyó pihegett, mert máris elfáradt, és a fák nagyon sajnálták, hogy ilyen hosszú útra szánta el magát. Éppen arra járt a szellőcske, és anyó arcába fújt, hogy felfrissüljön, és legyen ereje elindulni. 20

Pont jókor, mert éppen felkászálódott. Búcsút intett az erdőnek, és nem törődve fájós lábával csak ment előre. Ahogy útnak eredt, máris fájlalta a lábát. Régen nem járt ő már sehova. Főleg ilyen hosszú útra nem szánta el magát. Már-már úgy gondolta, hogy visszafordul, de aztán elszántan tovább bandukolt.  Találnom kell a vásárba kislibákat. Nélkülük nem megyek haza – szorította össze az ajkát konokul. Már szinte csak vánszorgott a fáradtságtól, mikor egy nagy sokadalomba ért. Volt ott mindenféle portéka, amit az árusok kínáltak. Még állatok is. Anyó ezt is megnézte, meg azt is megnézte, mert régen járt már vásárban, de kislibát nem talált sehol. Végül kérdezgetni kezdett, hátha eldugták, hogy meg ne fázzanak.  Van-e kisliba eladó? Az emberek kinevették.  Korán van még anyó. Megfázik a fenekük – hahotáztak gúnyosan az árusok. Mit gondol ez az öregasszony! Ilyenkor kislibákat a piacra hozni!  Bolond beszéd – morgolódott anyó – régen tele volt a vásár napos jószágokkal.  Hja! Az biz’ régen volt – nevettek nagyokat. Az öregasszony bánatos lett.  Hát jószág nélkül kell hazamennem? Pedig ha most nem találok kislibákat, többet nem tudok jönni. Azért keresgélt, kutatott a szemével. 21

Ahogy szomorúan ballagott, egyszer csak hallja ám, hogy valaki szólongatja.  Vígy-vígy-vígy… Odanézett, ahonnan a hang jött. Hát látja, hogy egy nagy kasban apró pelyhes kislibák nyújtogatják a nyakukat.  Hova vigyelek? – kérdezte örömtől izgatott hangon, de a kis pelyhesek csak hajtogatták, hogy vígy-vígy. Anyó nem is alkudott. Izgalmában alig tudta kibogozni a zsebkendőre kötött csomót, amiben a pénzecskéje volt. Kifizette, majd összeszedte őket a garabolyba. Se nem látott, se nem hallott. Még csak nem is alkudott. Igyekezett kifele a tömegből, és egyenesen hazafelé vette az irányt. Útközben többször finoman megtapogatta a letakart pelyheseket. Azok egyfolytában beszélgettek. Nem tudtak aludni, mert anyó úgy botladozott, hogy állandóan felrázta őket. Végig zötykölődtek. Közben az idő bemelegedett, és anyó mindjobban elfáradt. Verebek csiripeltek, ugráltak, fürödtek a porban. Ők is élvezték a meleget. Ahogy ballagott mind lassabban, nehézkesen, egyszer csak szekérzörgésre lett figyelmes. Felcsillant a szeme. Talán felkéredzkedhet… Annyira fájt már a lába, hogy alig bírt menni. Szeme elé tette ráncos kezét, hogy hamarabb megláthassa, nem-e ismerős jön. De amit látott, elszomorította.

22

 Nocsak! – morgolódott magában – hát felfordult a világ? Kocsin a gyerek, gyalog az öreg?  Még ilyet! – álmélkodott tovább. Szólni akart a fiúcskának, hogy nem adná-e át a helyét botorkáló öregapjának? De aztán meggondolta magát. Az öregember még biccentett neki, de anyó nem viszonozta.  Hát ez a vénember mire tanítja az unokát? Felkapta a garabolyt, és újra nekivágott az útnak. De amit látott, az nem hagyta nyugodni. Még megérjük, hogy a nyúl viszi a puskát – morgolódott magában.  Olyan mérges lett, hogy fájós lábáról is megfeledkezett. Egyre csak a botladozó, kocsiba kapaszkodó, vánszorgó öreg, és a bakon fütyörésző gyerek járt az eszében.  Mit meg nem ér az ember! – zsörtölődött egyfolytában. Nincs már becsülete az öregnek – gondolta szomorúan. Addig zsörtölődött, míg észre sem vette, és az erdőben járt. Hirtelen ismerős lett a táj. Felkapaszkodott a dombra, és valósággal lezuttyant a frissen kinőtt fűre. A garaboly felborult, és a kislibák kigurultak belőle. Az egyik a hátára, másik a fejére, oldalára esett. Alig bírtak talpra állni. Anyó úgy megijedt, hogy jajgatni kezdett. Nem tudott felállni, hogy összeszedje az apróságokat. Már azt hitte, hogy szanaszét szaladnak, és hiába volt minden. A nagy fáradtság, a pénz, az izgalom. Meg a Marci is oda van miattuk. De aztán látta, 23

hogy az apróságoknak eszük ágában sem volt futkározni, mert nem is tudtak, csak billegve ide-oda totyogni. Még egy nagyobb fűcsomóban is megbotlottak. De azért hamar feltalálták magukat. Hogy ki tanította nekik nem tudni, de azonnal csipegetni kezdték a zsenge füvecskét. Közben beszélgettek egymásnak. Anyó szólongatta őket. Biri-biri-biri… Ők meg válaszoltak, hogy vígy-vígy-vígy. Így aztán jól elvoltak egy darabig. A fenyők, a dombok, meg a kis búvópatak mind megcsodálta őket. Anyó persze nagyon büszke volt a kis jószágaira. Kicsit megpihent, és nehézkesen feltápászkodott. A kislibákat gond nélkül összeszedte a garabolyba, megtapogatta izmos kis hátukat, és búcsút intett az erdőnek. Leereszkedett a lejtőn, hogy minél hamarabb hazaérjen. Hanem a patak szélén a bolhás vörös bundás, éppen egy nagy kortyot húzott a friss vízből, mikor fényes fekete orrát furcsa, különleges szagok csiklandozták meg. A vörös bundás rókának olyan szimata volt, hogy párját ritkította. És amilyen szagot egyszer beszippantott, azt soha többé nem felejtette el. De ez a szag, valami különleges volt. Izgató, csábító, étvágygerjesztő, nyálcsurgató. Lassan, lopakodva, egyik bokortól a másikig csúszva, mászva igyekezett a szagok irányába. A kis búvópatak megijedt. Azonnal tudta miben sántikál a ravaszdi. Még elgondolni is borzasztó, hogy mi 24

lenne, ha megtalálja a kislibákat, ahogy csipegetik a füvet. Gondolkodott egy keveset, aztán cselekedett. Gyorsan csobbant egy-kettőt, és a szellőcske máris ott termett. Sutyorogtak valamit, és a szellőcske ravaszdi háta mögé lopakodott. Egy hatalmasat fújt a rókára, aztán még egyet, meg még egyet. Felborzolta a hátán a szőrt, megcsiklandozta az orrát, és a róka már csak a saját bolhás szagát érezte. Hogy erre milyen dühös lett! Toporzékolni kezdett, és körbe-körbejárt, hogy újra felvegye a szagot. Szaladt erre, szaladt arra, de már nem érezte azt az orrcsiklandozó, finom étvágybizsergető, izgató illatot. Ahogy futkározott ide-oda, egyszer csak megpillantotta anyót, aki éppen elindult a karján a kosárral, benne a csipákoló kislibákkal. A róka megvakarta a feje búbját.  Ez lett volna az? Vagy mi a szösz? Öregszem? Már a szimatom sem a régi? Nem létezik! Ennek egészen más szaga van. Ennek, ember szaga van! – csapott a homlokára. Hanem ahogy messziről kerülgette az öregasszonyt, rájött a rettentő nagy eszével, hogy a garabolyban van a keresett szagos falat. Aztán a beszélgetésüket is meghallotta, mert nem csak a szaglása, a hallása is kitűnő volt.  Ho-ho-ho-hó! Ezek apró libák!

25

Két lábra állt, pipiskedve nézett utánuk, és közben vakargatta fehér szőrös hasát. – Aha! Meg fogtok ti nőni. És nekem fogtok megnőni! Esküszöm a bojtos fülemre! Tudok én várni, ha kell – morfondírozott és addig kísérte a szemével anyót, míg az le nem ért a völgybe. – Tudtam, hogy oda fog menni – dörzsölgette elégedetten két mancsát, aztán vacsora után nézett. Anyó, valósággal beesett a kapun. A kislibákat gyorsan beleöntötte egy szalmás ládába. Azok nem tudták mire vélni a dolgot. Megint felborultak, gurultak, de aztán talpra álltak. Legnagyobb örömükre ott volt a ládában a friss vizecske. Azonnal nekiestek a soklyukú itatónak, és ficsiríkeltek világnak. Majd csipegettek a finom őrölt kukoricából, és megint ficsiríkeltek. Anyó elővette a fehér zománcos lavórt, és hidegvízzel hűtötte fájós lábát. Nyögdécselt, nagyokat szuszogott, de boldog volt. Tekintetével simogatta a sárga pelyhes kislibákat, majd ülve elaludt a széken. Akkor ijedt fel, mikor már fázott a lába vízben. Begyújtott a kis vaskályhába, és megpakolta jó vastag ágakkal, hogy ne hamvadjon el olyan hirtelen. Mikor már jól bemelegedett, megint megszunnyadt, de mindig felriadt. Megint megpakolta a kályhát, megint elszunnyadt. Közben a kis konyha rendesen átmelegedett, és a libuskák is elpilledtek. Egy kicsit összebújtak, izegtek, mozogtak, beszélgettek, majd elcsendesedtek. Anyó nem tudta kivenni, hogy melyik libának hol van a feje. Szépen letakarta őket, és halkan bement lefeküdni. Most sem melegített cserepet az ágy26

ba, mert fáradt volt, és égett a lába. Még sajgott egy ideig, de lassan elaludt. Anyó annyira kimerült, hogy másnap alig tudott felébredni. Pedig máskor nagyon korán szokott kelni. Pont akkor, mikor a Napocska. Arra ébredt, hogy a kislibák kiabálnak. Félrehajította a pelyhes dunnát, pendelyét a lába közé kapta, és beletottyant a papucsába. Igyekezett, mert a libák kiabáltak.  Jól van, jól van, itt vagyok már. Nem kell úgy lármázni! Megvagytok mind az öten? Elégedette vette őket szemügyre. A kislibák épek és egészségesek voltak, csak az ennivalójuk, meg a vizük fogyott el. Aztán szárazra cserélte alattuk az almot. Anyó megetette, megitatta őket, majd hozzá fogott tésztát gyúrni. Tüzelt a vaskályhában, énekelt, beszélt a kis jószágoknak. Jó kedve lett, bár még fáradtnak érezte magát. Összehajtogatta a vásári ruháját, egy kicsit nézegette, aztán elrakta a szekrénybe.  Ti is már csak egyszer lesztek használva. Akkor sem a magam akaratából. Nem való már nekem ekkora kirándulás. Még a ringlispílt sem láttam, muzsikát sem hallgattam, vattacukrot sem ettem, mint régen – sóhajtott magában – pedig, hogy szerettem! Aztán kulcsra zárta a levendula illatú vastag tölgyfaszekrényt. Kiment a konyhába, és egyik szemét mindig a kislibákon tartotta, bármit is csinált. El is felejtette minden baját, ahogy őket nézte. Azok meg állandóan kiabál27

tak, hogy vígy-vígy. Anyó feleselt nekik. Folyton beszélt hozzájuk.  Hova vigyelek benneteket, mikor már itthon vagyunk? – kérdezte, de azok csak lármáztak.  Tudom én, hogy mi a bajotok! Ki akartok menni. Csak, hogy még nem lehet. Hideg van, és nem akarom, hogy megfázzatok. Inkább elviselem, hogy hangoskodtok. Nem azért mentem annyit, hogy megbetegedjetek! – Anyó gyakran kitekintett az ablakon, hogy süt-e a nap, melegszik-e az idő, bár nem türelmetlenkedett. – Majd melegszik, ha itt lesz az ideje. Ne sürgessük. Tudja az, hogy mikor kell melegnek lenni. Telt-múlt az idő, s a kislibák sárga pelyhe kezdett fehér színt ölteni. Már nagyon szűk lett nekik a láda, mikor egy szép napon anyó kivitte őket az udvarra. Volt nagy öröm és csodálkozás. A kislibák csámpás lábukkal, lúdtalpukkal, nagyokat csattogtak a száraz földön. Apró szárnyacskájukat széttárták, mintha repülni akartak volna. Közben olyan éktelenül sipítoztak, hogy tele lett az udvar a hangjukkal. A többi baromfi elképedve figyelte őket. A kis Marci akkorát kukorékolt, hogy az egész udvar visszhangzott tőle. Anyó a kiskakasát is Marcinak nevezte, hogy a másik után ne nagyon bánkódjon annyira. A kis Marci odament a libuskákhoz, és megkopogtatta a fejüket. Azok rögtön a földön találták magukat a kemény csőrözéstől. A kakas nem kímélte őket. Meg akarta mutatni, hogy ezután az lesz, amit ő akar. 28

 Ne te ne Marci! – kiáltott rá anyó – még agyon vered őket. Hát hogy gondolod? Azt akarod, hogy bezárjalak, te goromba jószág? Anyó komolyan megharagudott Marcira. A kis kakas vérvörös tarajával peckesen odébb állt, és sandán nézett vissza. Mintha azt mondta volna, hogy akkor is jobb, ha minél előbb megtudjátok ki az úr az udvarban!  Hát ennek nem lesz jó vége – gondolta anyó és a többi jószágot kicsukta az udvarból. Így ni! Most már nézhetitek egymást a kerítésen keresztül. Közben szalmát hordott az istállóba, hogy estére oda hajtsa be a libákat. Hadd szokják meg az állandó helyüket. A kislibák zokon sem vették, hogy anyó máshova szállásolta el őket. Kényelmesen elfértek, a szalma melegítette a testüket, és jól érezték magukat. Reggel kimentek az udvarra, este bementek az istállóba.  Legalább nem vagytok olyan büdösek – morfondírozott anyó, mert sokáig kellett szellőztetni az apró konyhát. Közben egy pár napig esett az eső, és az udvari tocsogó tele lett vízzel a libusok nagy örömére. Röpdösve szaladgáltak a tocsogóban, és csak megszáradni jöttek ki. Aztán újra, meg újra pancsoltak. Amikor a Napot felhő takarta, anyó énekelni kezdett. „Süss fel Nap, fényes Nap 29

Kertem alatt a ludaim megfagynak”. Na annak ugyan énekelhetett, ha elébe tolakodtak a felhők. Anyó egész nap a libáival volt. Beszélt nekik, dédelgette, kényeztette őket. Minden mozdulatukat leste. Nem szerette volna, ha bármi bajuk esik. Egyszer csak azon kapta magát, hogy a kislibákból nagy libák lettek. Nagyobbak, mint Marci kakas. Nem is féltette már tőle őket. Ha Marci kötözködni próbált, a gúnár kinyújtott nyakkal, sziszegve közeledett feléje. Most a kakas szaladt elől. Volt, hogy a fenekébe csípett, vagy megtépázta hosszú farktollát, amire olyan büszke volt. Szégyellte is magát. De aztán megbékéltek, és nagy egyetértés volt az udvarban. Anyó megint morzsolgatta a kukoricát, és az egész baromfi népség a szemeket szedegette körülötte. Anyó minden libának nevet adott. A legnagyobbnak, a gúnárnak a Márton nevet adta. A másik gúnárt Gáspárnak nevezte el. A többi három tojó volt. Az egyiket Birikének, a másikat Bubusnak, a harmadikat pedig, Lilikének nevezte. A libák megtanulták a nevüket, és hallgattak is rá. Ha anyó Lilikét hívta, akkor, az ment oda hozzá. Ha Bubust, akkor az. Szóval, megértették anyót. Ahogy a libák megnőttek, hófehér tolluk csak, ittott tarkállott. Narancssárga a csőrük, széles lúdtalpuk, és hatalmas szárnyuk nőtt. Már nem azok a kis ügyet30

len libuskák voltak, mint mikor anyó a garabolyba hozta őket. Szépek lettek. És a szemük! A gyönyörű ibolyakék szemük… Anyó, nem győzött gyönyörködni bennük. Hanem a gúnárok udvarolni kezdtek a tojóknak. És mivel két gúnár volt, a két dudás nem fért meg a csárdában, illetve az udvaron. Sokszor összevesztek. Anyó nem győzte szétszedni őket. Korholta, majd könyörgött nekik.  Kérlek szépen, ne csináljátok ezt! De a libák mintha megvesztek volna időnként. Összekapaszkodtak, nyakuk megtekeredett, mint a kígyó, és egymás hátát csipkedték, verték. A három tojó ezalatt körbeállta a két veszekedő gúnárt, és hangos gágogással biztatta őket. Anyónak nagyon fájt ez a veszekedés, és néha egy lombos ággal megcsapkodta őket, hátha szétválnak. Azok rá sem hederítettek. Összekapaszkodtak és körbe-körbejártak, mintha keringőztek volna. Tulajdonképpen, ha nem lármáznak, még szép is lett volna ez a libatánc. A két nagy gúnár egymással szemben állva, nyakuk összefonódva, fejük leszegve, forogtak, keringőztek. Felséges látványt nyújtottak azoknak, akik nem tudták, hogy nagyon komoly harc folyik közöttük. Mikor vége lett a veszekedésnek, mert elfáradtak, akkor látta anyó, hogy mindkét gúnárnak vérzik a háta.  Bolondok, bolondok – korholta őket –, hát miért nem egyeztek már meg?

31

De anyó hiába pörölt velük. Egy darabig még így ment, aztán mintha megnyugodtak volna. Vége lett a libakeringőnek. Egyszer a hatalmas lármára, felfigyelt a tanyához közel járó róka.  Aha! Hát megnőttek az én libuskáim – és rózsaszínű érdes nyelvével végignyalta a pofája két oldalán lecsurgó nyálát. Már szájában érezte az ízletes libahúst, és alig bírt magával. Nagyokat nyelt. Óriási tervet szövögetett, de mire kigondolta, a végén mindig azt mondta, hogy „nem jó”. Leült egy fa tövébe, és vakargatta a feje búbját, és az állát. Sehogy sem akart összejönni a dolog. Nem tudta kiagyalni, hogy hogyan szerezze meg magának a libákat.  Csak bent lennék már az udvarban, a többi jönne magától – álmodozott. Törte a fejét, hogy juthatna be könnyen, gyorsan, és észrevétlenül. Na persze ki is kell jutnom – gondolta. Éjszakánként körbejárta a tanyát, és kikutatta a leggyengébb pontját. Meg is találta. Ásni és kaparni kezdett. Szakadt róla a veríték, mire bejutott. Bent körbeszimatolt, és megkönnyebbülve tapasztalta, hogy kutyától nem kell tartani. Végigjárta az ólakat, de a libákat nem találta. Végül az egyik liba elkiáltotta magát, mert veszélyt érzett.  Szóval itt vagytok az ajtó mögött! Akkor itt kell kezdenem a kaparást. Várjatok csak! Mindjárt szembetalálkozunk – biztatta magát.

32

Kapart, kapart, de az ajtó nem engedett. – Ugyan miből lehet ez az ajtó? Tán vasból? Majd a homlokára csapott. Ez tényleg vasból van – nyöszörögte, és kétségbeesve nézegette lekopott körmeit. Kénytelen-kelletlen otthagyta a vasajtó mögött, a hőn óhajtott libákat, s égő mancsát rázogatva továbbosont szétnézni, hogy mit is tudna megcsípni. – Csak nem megyek el szégyenszemre zsákmány nélkül? – mérgelődött, de szerencséje volt. A fészerben két oktalan tyúk nem ült fel a magas ülőre, mert nekik lent is megfelelt. Rajta is vesztettek. A vörös bundás minden gond nélkül a szájába kapta a vértyogó, jajveszékelő tyúkokat, és kibújt velük a maga ásta lyukon, a kerítés alatt. Elcipelte őket az erdő széléig, és hatalmas lakomát csapott belőlük.  Hát ez nem libacomb – gondolta, de ez sem kutya. Mikor végzett áldozataival, peckesen továbbállt. Otthagyta a szárnytollakat, és megvetéssel nézett a maradványokra.  Buta tyúkok. Ostobák… o s t o b á k. Másnap anyó elhűlve nézte a róka ásta lyukat, és hogy két tyúkját is elveszített.  Ez most már addig nem hagyja el a tanyámat, míg ennivalót talál – fogta a fejét kétségbeesetten. Még szerencse, hogy a libaistállón vasajtó van. De valamit tenni kell a tolvaj ellen, csak az a kérdés, hogy mit.

33

Mindenütt végignézte a kerítést, és ahol gyengének találta, ott megerősítette. Előszedett mindenféle vasdarabot, és a kerítéshez cipelte. Egyiket-másikat alig bírta odavonszolni. Kiásta a földet, és a nagy vasakat belefektette. Elébük vaskarókat vert le, hogy ne mozduljanak ki. Egész nap dolgozott. Nem evett, nem ivott, csak este.  Meg kell védenem a jószágaimat, hisz ők a barátaim – gondolta. Estére nagyon elfáradt, ráadásul a szél is fújt. Mikor leült az asztalhoz, végignézett magán. Ruhája csupa piszok és szakadt is volt. Haja, mint egy kócgombolyag.  Ez a szél jól elintézte – mérgelődött. Na várjunk csak! Ezzel még nincs vége. Gyorsan felpattant, és összekapkodott egy csomó bádogdarabot. Bevitte a konyhába, hogy lásson, és kifúrta őket. Drótot fűzött belé, és a kapu fölé akasztotta egy szögre. A drót végére egy spárgát kötött, és a konyhába vezette. Fáradtan rogyott le a székre. A szél nem akart elállni. Egyre csak fújt, fújt.  Na, az éjjel nem sokat fogok aludni – gondolta. Bement a hálószobájába, hogy elővegyen egy szál gyertyát a fiókos szekrényből. Egyszer csak csörömpölést hallott. Anyó megijedt, és törte a fejét, hogy mi lehet az?  Lesz, ami lesz – motyogta, és óvatosan kicsoszogott az udvarra. A csörömpölés egyre erősödött. Anyónak remegtek a lábai, de csak lépkedett előre. Már majdnem a kapu34

hoz ért. Félelmében izzadt a tenyere, hangosan kalimpált a szíve, mikor a bujkáló holdvilágnál meglátta a maga által készítette bádogcsörömpölőt.  Ó én vén bolond! – sóhajtott fel – a saját árnyékomtól megijedek. De az eszem is megrövidült – kuncogott. – Na, ez bizony jól sikerült, ha már én is megijedek tőle! Remélem, a rókát is elijeszti. A bádogok a kapun egész éjjel csörömpöltek. Anyó úgy aludt, mint a nyúl. Ugrásra készen. De meg is volt az eredménye. Nappal a róka az egyik bodzabokorban édes álmát aludta. Teli hassal, csak éjjel szándékozott zsákmány után nézni. Úgy tervezte, hogy újra meglátogatja anyó tanyáját. Nyalogatta a száját, és eszébe jutott az esteli finom lakoma. Mikor bealkonyodott, álmosan, lustán feltápászkodott. Közben megszomjazott, és először a patakhoz ment inni. Aztán megvizsgálta karmait. Még mindig cudarul égtek az előző éjszakai kaparástól.  Na, mindegy – gondolta – ma úgy sem kell őket használnom. Óvatosan lépkedett, de minden lépésnél belehasított a fájdalom. Égett mind a négy mancsa. De a biztos zsákmány reményében a fájdalmat is képes volt elviselni. A Hold pajkosan kergetőzött a csintalan bárányfelhőkkel, aztán megunta, hogy állandóan eltakarták előle az erdőt. Pedig mióta meglátta ravaszdit, kíváncsivá tette, hogy mire készül. Hessegette a szeme elől a felhőket, és néha a szél is segített neki. 35

De ahogy az egyiket elfújta, a másikat visszafújta. A Hold előbb duzzogott, felpukkasztotta magát, hogy minél nagyobb legyen, és kilásson a csipkés felhőszélek mögül. Már akkorára nőtt, mint egy nagy kerek hízott sajt, ami majdnem kifutott az öntőformából. És csillogott, szikrázott, mintha ezüst porral hintették volna be. A csillagok összekacsintottak.  Ma elemében van az „öreg” – mondogatták egymásnak suttogva, nehogy meghallja. Ravaszdi ügyesen használta ki a bujkáló Hold fényét. Mikor elsötétedett, futott ki az erdőből. Mikor előbújt és világos lett, akkor megállt, szimatolt, és fülelt egyszerre. Jól szemügyre vette a környéket. Így haladt fától fáig, bokortól bokorig, mígnem anyó tanyája előtt találta magát megint. De hirtelen megtorpant, mert valami furcsa dolgot észlelt. Kihegyezte az egyik fülét, majd a másikat. Aztán előre-hátra fordítgatta őket.  Mi ez a furcsa zaj? – kérdezte magától, de nem tudott rá válaszolni. Álldogált egy darabig, de a zaj egyformán hallatszott. Óvatosan körbejárta a tanyát, a zörgést, a lármát csak egy oldalról hallotta.  Itt valami nagyon szokatlan dolog történik – vakargatta a fejét, és gondolkodóba esett. Várakozásából korgó gyomra mozdította ki. Nesztelenül az előző éjszaka kiásott lyukhoz osont. Megpróbált bebújni, de a lyuk be volt tömve.

36

Szinte éreztem, hogy megint meg kell dolgoznom a vacsorámért – morgolódott és nekilátott ásni. Körmei sajogtak, az állandó csörömpölés meg nagyon nyugtalanította. Már egy jó ideje ásott, de nem tudott a kerítésen bejutni.  Mi lehet ez? – mérgelődött – tegnap este olyan könnyedén ment. Megpróbálkozom egy kicsit arrébb – és új helyen kezdett kaparni, de ott is kudarcot vallott. Ravaszdi az egész kerítés alját kikaparta kívülről, még sem jutott egyről a kettőre. Keményen dolgozott, de eredmény nem mutatkozott. Közben anyó felébredt, és úgy gondolta, hogy biztos, ami biztos, a konyhába vezetett madzagot megrángatta. A kapunál a bádogok olyan hangosan csapódtak össze, hogy a róka szíve majd kiugrott félelmében. Ijedtében meglapult a félig kiásott kerítés mellett, és moccanni sem mert. Hanem mikor a bádogok másodszorra is összecsapódtak, hanyatt homlok menekült, mint akit a puskából lőttek ki. Meg sem állt az erdő széléig. Ott aztán kilihegte magát, és meg volt zavarodva. Nem értette, hogy mi történt. A szokatlan csörömpölés alaposan megrémítette. Aztán, bosszúsan, korgó gyomorral eloldalgott az erdőben, hátha talál valami ennivalót. De hiába szaglászott, szimatolt, még egy fél fogára való sem akadt. Már nagyon sajnálta, hogy a tanya felé tartva elszalasztotta a brekit. A sünről nem is beszélve.  Legalább előételnek jó lett volna. 37

Sóvárogva gondolt az előző esti tyúkvacsorára, és a libacomb gondolatára a nyála is elcsurrant. Most megint üres hassal kell lefeküdnie, mert amilyen peches volt, már semmi jót nem várhatott ettől az éjszakától. Anyó olyan rosszul aludt akkor éjszaka, hogy reggel pótolta be. Ilyen még nem fordult elő. A fáradtság és az izgalom megtette a magáét. Nem hallotta, hogy a bezárt állatok lármáztak. Hanem mikor Miska bezörgött az ablakon, azt meghallotta. Rémülten ugrott ki az ágyból. Zavartan mentegetőzött, pendelyét takargatta a hirtelen felkapott szvettere alatt, és simítgatta kócos haját. Miska kuncogott.  Mi az Manyó anyó? – csak nem rókát üldözött az éjjel? Anyó felkapta a fejét.  Honnan veszed? – kérdezte. Miska megrántotta a vállát.  Hát, csak úgy. Gondolom, mán itt is járt a bestia.  Hogy-hogy? Hát benneteket is meglátogatott?  Mög biz’ a! Úgy mögritkította a tyúkokat, mint én a kikelt kukoricát. Ráadású a legszöbbeket vitte e’.  Ne beszélj! – hűlédezett anyó – hát a kutya?  Ugatott a szöröncsétlen, csak láncra kötöttem. De mán elerisztöttük.  Jókor – motyogta anyó – eső után köpönyeg. Aztán mér’ jöttél?  Engeggyön mán be kend, hoztam valamit. 38

Anyó kicsoszogott a kapuba a káromkodó Miskához.  Nézze mán! Azannyaszömit! Hát tényleg itt járt a bestia! Micsinát ez magának? – feküdt neki a róka kaparta lyuknak, hogy megkeresse az átjárót. Anyó is elhűlve nézte a randa munkát. –Tán benn is vót? – kérdezte Miska.  Volt a múlt éjjel, de most nem tudott bejutni, mert kitoltam vele. Vasakat raktam le. Azt csak nem tudta kikaparni.  Osztán… a kár?  Hát… két kendermagos. A legszebbek. Olyan kövérek voltak, hogy nem bírtak felszállni a magas ülőre.  E’ pedig visszagyün istenuccse! Ha éccő ideszok, nehezen szok innen e’.  Áááá! Nézd mit csináltam a kapu fölé – mutatta a bádoglemezeket. Úgy csörömpöltek, hogy magam is megijedtem.  Aztán egész éjje’ rángatta? Én jobbat tudok. Nézze mán, hoztam, égy rókavadászt – húzott ki a bekecse alól egy szőrmókot.  Jaj, ne bolondozz! Ez még ugatni sem tud – nevetett anyó foghíjas szájával.  Miii? Hogy ez nem tud? Igaz nem nagy, de majd mögnő’. Letette a kiskutyát a földre, aki azonnal a róka kaparta lyukhoz szaladt, és erősen szimatolta.  Azanyádmindenit! – csodálkozott el anyó – hogy hívják?  Zsömle – mondta büszkén Miska. 39

 Na, mért nem mindjárt vekni? – tréfálkozott anyó.  Hát… úgy híja, ahogy akarja, me’ kendnek hoztam, oszt itt is hagyom.  Nem is tudom – szabódott anyó – már régen nincsen kutyám. Félek, hogy megkergeti a ludaimat, tyúkjaim.  Vigyázzon kend rá. Taníccsa mög! Vagy jobb, ha a róka viszi e’ űket? – Nincs, égy kis apró tarhonyája? Olyan régön öttem mán olyat. Maga olyan jó tuggya csináni.  Hej, Miska, Miska! Tudtam, hogy nem a rókától féltesz te engem!  Azzal bement a kamrába, és kihozott egy zacskó apró tarhonyát. Még egy kicsit szorongatta, csak utána nyújtotta oda Miskának.  Nesze! Aztán a zacskót viszont lássam ám! – nyomta Miska kezébe Zsömle árát. Miska boldogan ült fel a kocsira, a Bandi lónak meg mondani sem kellett, hogy induljon. Anyó fejcsóválva nézett utána.  Gyere te! Zsömle! Micsoda név egy kutyának! – zsörtölődött. – Hanem, a kedves jószágaimat nehogy megkergesd, mert kitekerem a nyakad – igazította el anyó Zsömlét. – Na, jól van – vakargatta meg békülékenyen a kiskutya fejét. Fogadj szót! – érted? A kutyus nyalogatta a kezét, mint aki tudja, hogy szót kell fogadni, mert a gazda, az gazda. És a gazda az úr! Hanem mikor anyó az udvarra kiengedte a ludakat, a kutya –, ki tudja miért – a nyomukba eredt. 40

Azt hitte, terelgetni kell őket. De Márton nem hagyta magát. Úgy belecsípett a kutyus hátába, hogy az vonítva beszaladt a fészerbe. Ettől kezdve haragban votak. Zsömle, ha tudta megcibálta a libák tollát. Azok meg csérogtak, röpködtek, repült a kitépett tolluk. De mikor Zsömle békésen aludt a fa árnyékában, a libák visszaadták neki csőstől. Jól megcsipkedték szegény pára fejét. Zsömle nem értette az egészet. Neki az a dolga, hogy terelgesse a ludakat. Ezek meg állandóan veszekedtek vele. Szégyenszemre panaszra ment anyóhoz. Odaült a lábához és nyüszögött. A libák meg a nyakukat nyújtogatva sziszegtek.  Jól ki vagyok veletek! Hát nem tudtok meglenni békességben? – korholta őket anyó. A libák megsértődtek. Magasra tartott fejjel, kinyújtott nyakkal, szárnyukat széttárva, gőgösen elvonultak. A veszekedés mindennapos lett. Anyó már nagyon unta az egészet, és úgy gondolta, hogy igazságot szolgáltat. Egyik nap a libákat zárta be a kisudvarba, a másik nap Zsömlét. A libák, ezen nagyon felháborodtak. Nem röpködhettek olyan könnyen, és ami a legrosszabb volt, nem pancsolhattak az udvari tocsogóban. Kiabáltak anyóra, de annak bizony nem esett meg a szíve rajtuk.

41

 Így igazságos! Holnap Zsömlét zárom be, és kész. Jobb, ha mindenki belenyugszik a sorsába. Ám a libák komolyan megharagudtak.  Anyó gonosz lett – mondogatták egymásnak – nem szeret már bennünket! Itt kellene hagyni! Már nem vagyunk a kedvencei – lázadoztak. Vágyakozva nézték az udvar felett átvonuló vadludakat, és mindannyian ugyanazt gondolták. „Jó lenne szabadnak lenni”: A vadludak kiabáltak nekik, nevetgéltek, csúfolódtak rajtuk.  Hogy ti milyen ostobák vagytok! Hagyjátok magatokat bezárni. Talán nem is tudtok repülni. Nézzétek így kell – lengették hatalmas szürke tollas szárnyaikat. Ahányszor csak elrepültek a tanya fölött, mindig lekiabáltak nekik.  Ostoba házi libák! Mi a jó abban, hogy az ember szolgálói vagytok? Azt hiszitek, hogy szeret benneteket? Pedig azért tartanak benneteket, hogy megegyen! Ostobáááák! Gá-gá-gá… Az udvarba bezárt libák szégyellték is magukat, meg haragudtak is. De legfőképpen szerettek volna olyan szabadok lenni, mint vad rokonaik. Viszont, azon nagyon megütköztek, hogy megeszik őket. Mártont faggatták.  Ez igaz? Anyó meg akar bennünket enni? 42

 Nem tudom, nem tudom – töprengett Márton, le s föl járkálva. Mindenesetre jó lesz vigyázni.  De mit tudunk tenni? – aggodalmaskodtak a többiek.  Nem tudom, nem tudom, de kitalálom. Ki fogom találni, vagy ne legyen Márton a nevem! – fogadkozott a vezérlúd. Az egyik nap, mikor anyó megint bezárta őket a kisudvarba, Márton már megelégelte a dolgot. Maga köré gyűjtötte a többieket, és a következőket mondta nagy komolyan.  Mától kezdve kizárólag csak a fele kukoricát esszük meg! De az is lehet, hogy még annyit sem! A többiek elképedve hallgatták.  Miért? Mi az, hogy kevesebbet eszünk? – lármáztak össze-vissza.  Már nem is ehetünk, mikor olyan finom az aranysárga kukoricaszem? Beszélj már! – kiabáltak Mártonra.  Ha így lármáztok, akkor nem tudom elmondani – intette le őket a vezér. A kutyafáját! – kiáltott haragosan.  Ez nem lehet igaz! Nem elég, hogy be vagyunk zárva? Még enni sem ehetünk? – háborogtak, és nem akartak elhallgatni. Hát még belenyugodni!  Lesz már vére csend? – rikkantotta el magát Márton. Azt a kutya mindenét! Társai végre elhallgattak, de látszott rajtuk, hogy igencsak feldúltak. 43

 Na, végre! Csakhogy abbahagytátok a gágogást. Egy ideig hallgatott, majd egyik csámpás lábáról a másikra állt. Nem tudta hogyan kezdjen neki. Olyan fegyelmezetlenek vagytok, hogy nem is tudom, mit kezdjek veletek! A többiek egyik ámulatból a másikba estek.  Már gágogni sem szabad? – háborodtak fel.  Csend legyen! A mindenit! – kiabált Márton ismét, és teljesen bevörösödött a csőre. Nem tudom elmondani, amit akarok – méltatlankodott. – Én is tudom, hogy finom a kukorica. Én is szeretem.  Hát akkor mi bajod vele? – kérdezték a többiek. Miért nem ehetjük ezután?  Éppen ezt szeretném elmondani, ha hagynátok! De ha nem akartok meghallgatni, akkor nem muszáj. A többiek lesütötték a szemüket, mert egy kicsit elszégyellték magukat.  Akkor mondhatom, vagy nem?  Mondjad, csak, hallgatunk.  Végre! – sóhajtott fel Márton. De egy szót sem halljak, míg beszélek! Azért nem ehetünk olyan sok kukoricát, mint eddig, mert nagyon elhízunk. A többiek felkapták a fejüket, de a vezér leintette őket.  Még nem fejeztem be! Ha elhízunk, nem tudunk úgy mozogni. Ki tudja, anyó tényleg nem-e ezt akarja? 44

 De le fogunk fogyni – siránkozott Birike.  Éppen ez a tervem! Könnyűnek kell lenni, mert repülni fogunk! A többiek elképedtek, és nem jutottak szóhoz. Márton kihasználta az alkalmat és folytatta.  Tehát lefogyunk, és megtanulunk repülni.  Miket beszélsz te Márton! Hiszen még sosem repültünk!  Dehogy nem! Az udvar egyik végéből a másik végébe.  De az nem volt igazi repülés! – kiabáltak megint csalódottan.  De az volt! Felemelkedtünk a földről a szárnyaink segítségével. Emlékezzetek csak! Felemelkedtünk! És ha nagyobb helyünk lesz, rendesen fogunk repülni. Úgy, mint a vadlibák. A többiek ámulva hallgatták.  Azt mondod? És hol fogunk röpülni? És mikor? És hová? – kérdezgették össze-vissza. Márton nem győzött válaszolni. De igazán csak akkor jöttek izgalomba, mikor azt mondta nekik, hogy meg fognak szökni. Ekkor kezdtek ám hangosan kiabálni, lármázni, és Márton nem hagyták szóhoz jutni. Tele voltak kérdésekkel.  Miért szökünk meg? Hova szökünk? Hogyan szökünk?  Nem az a kérdés, hogy miért és hogyan szökünk meg, hanem, hogy m i k o r ?

45

 Hát, azért én arra kíváncsi lennék, hogy innen az udvarból hogyan tudunk megszökni? – kételkedett Gáspár.  Nagyon egyszerűen – volt a magától értetődő válasz. Ha kint leszünk a nagy udvarban, ettől a kerítéstől elindulunk, az udvar közepén felemelkedünk, és átrepüljük a kerítést. A többiek elhűlve hallgatták.  És gondolod, hogy sikerülni fog?  Biztos vagyok benne. Egy szemernyi kétségem sincs – jelentette ki magabiztosan. Eleinte furcsa lesz a repülés, de majd hozzászokunk. És meglátjátok milyen csodálatos érzés a szabadban repülni. Márton szemével az ég felé nézett, és talán a napfénytől, vagy a meghatódottságtól, könnyben úszott gyönyörű kék szeme. A többiek áhítattal néztek rá. Zsömle odament a kerítéshez, hogy hallja, mit sutyorognak a libák. Nagyon gyanúsnak találta őket. Ám azok hirtelen elhallgattak, mire eloldalgott, és a nagy fa árnyékában lustán elnyújtózott. Márton szigorúan figyelmeztette a társait. Mától kezdve nagyon óvatosnak kell lennünk! Lehetséges, hogy Zsömle érti, amit mondunk. Vagy kitalálja, hogy mire készülünk. De… lehet, hogy anyó is. Ha látja, hogy nem eszünk olyan jó étvággyal, mint régen, mindjárt gyanakodni kezd. Ezért beszélgetni is csak este a szálláson fogunk, ott is halkan. Addig is figyeljük a vadlibákat, hátha eltanulunk tőlük valamit. 46

Aztán azt is megbeszéljük, amit láttunk, tapasztaltaltunk. A többiek sűrűn bólogattak. Esténként aztán megtárgyalták a tennivalókat. Ahogy Márton kiadta az utasításokat, mindenben igyekeztek követni. Csak Gáspár panaszkodott állandóan, hogy éhes. Erre a többi is rákezdte. Panaszkodásuknak se vége, se hossza nem volt, mire a vezér megunta.  Elég volt a nyavalygásból! – rivallt rájuk. Tudom, hogy éhesek vagytok, de képzeljétek el, hogy én is! Aztán választhattok, hogy enni, vagy repülni akartok. Szabadon! Magasan a levegőben, mint a madarak, vagy a vadlibák, a vad rokonaink. Ők is akkorák, mint mi, csak könnyebbek, mert nem esznek állandóan kukoricát, mint mi.  Hát mit esznek?  Füvet! Meg amit találnak. A többi szemrehányón nézett Mártonra. Márton mindig elérzékenyült, mikor a repülésről beszélt. De aztán megkeményedett, látva társai gyengeségét. Azt is tudta, hogy állandóan tartani kell bennük a lelket, mert a kukoricát látva, meginognak.  Valamit tenni kell ezzel a megmaradt kukoricával, hogy ne ingerelje őket – töprengett. Aztán ez is megoldódott. Amikor anyó látta, hogy a libák étvágya csökken, mindig kevesebbet adott nekik. Úgy gondolta, hogy több marad a góréban. Eszébe sem jutott, hogy kedvenc jószágai fogyókúrába fogtak.

47

Márton minden éjjel, minden reggel, és az étkezéskor is újra meg újra megkérdezte, hogy akarnak-e még repülni? Persze, hogy mindegyik akart. Csak hát, enni sem volt rossz dolog. Mivel azt nem volt szabad, így állandóan az evésen járt az eszük.  És ha kint leszünk a szabadságban, akkor már ehetünk? – kérdezte Lilike kétségbeesve.  Nem! Soha többé nem ehetjük magunkat agyonra, mert elnehezülünk. Nem lehetünk hízott libák! Ha nem tudunk elég könnyen, és gyorsan felrepülni, elkaphat bennünket a róka, a farkas, vagy akár egy nagy ragadozó madár. Rejtőzködő életmódot kell folytatnunk, mint őseink, vagy távoli rokonaink a vadludak. Bár, nekik azért könnyebb, mert a tolluk színe nem olyan feltűnő, mint a mienk. Nekünk nagyon kell vigyázni, mert a fehér tollruhánk virít, és árulkodik. Télen ez nagyon jó lesz, ha leesik a hó. De nyáron, még a zöld lombok is alig takarnak el, mert a tollunk akkor is fehér marad. Viszont sokat fogunk fürdeni a patakban, ahol nem számít a tollruhánk színe. Persze vannak fehér tollú madarak is, csak hát ők eleve vadnak születtek. Ennél fogva ügyesebbek is.  Jaj, nekem! – sóhajtotta – de sok mindent kell megtanulnunk! A többiek riadtan hallgatták, és sokszor nem is értették. Egyedül a fürdés lehetőségétől élénkültek fel. Márton 48

egyszer lelkesen beszélt a szabadságról, a repülésről, egyszer meg a sok nehézségről, amit el sem tudtak képzelni. Ilyesmiről még sosem hallottak. Már-már azt gondolták, hogy Márton meggondolta magát, ezért Bubus egyszer meg is kérdezte.  Márton ugye te is félsz egy kicsit?  Félek bizony! Nem is tagadom. Félek, hogy nem tudok bennetek akkora szabadságvágyat kelteni, hogy mindenben kövessetek. Hogy elfogadjátok, amit mondok. Nem szeretnélek benneteket elveszíteni testvéreim, mert nagyon kedvesek vagytok nekem. Hisz együtt nőttünk fel, összetartozunk. A többiek úgy meghatódtak, hogy szentül fogadkoztak, szót fogadnak Mártonnak, és nem okoznak több csalódást. Mártont egy kicsit megnyugtatta a ragaszkodás, de nem teljesen. Valahogy az ősök tulajdonságának a legkisebb jelét sem látta rajtuk.  Biztosan sokat várok el tőlük – gondolta. Nem tehetnek róla, hogy bennük nincs meg az a szilajság, ami bennem – mentegette magában társait. Sokat töprengett, hogy helyesen cselekszik-e, mikor szökésre, vad életmódra csábítja a többieket. Vajon meg tudnak-e felelni annak az életmódnak, ahol nincs gondoskodás, és állandó veszély leselkedik rájuk? Aztán eszébe jutott, hogy itt a látszólag biztonságos udvarban vajon meddig élhetnek? Nem akarja-e anyó tényleg megenni egyesével? Szép apródonként. Min-

49

den reggel arra ébredve, hogy eggyel kevesebben vannak. Aztán a szörnyű halál, mikor a kés elvágja a torkukat… Brrrr… És még csak nem is repültek! Nem is ízlelték meg a szabadság édes ízét! – borzadt bele. Próbálta elhessegetni magától a rémálmot, és úgy gondolta, hogy ez soha nem történhet meg! Ezt nem várhatják be. Anyó már öreg, és nem tud magának ennivalót szerezni. Meg, azelőtt is evett libahúst! Ugyan miért tenne most kivételt? Hiszen máris rosszul bánik velük! Bezárta őket egy kisebb udvarba, ahol még annyit sem tudnak mozogni, mint eddig. – Nem! Ebbe nem lehet belenyugodni! Lesz, ami lesz, meg kell próbálni megszökni. Legfeljebb a kiképzést keményebbre veszi. Márton egyre csak morfondírozott magában, és gyötrődött. Amikor a vadludak elrepültek a tanya felett, a szíve mindig vadul kalapálni kezdett. Ő máris nekivágott volna a kalandnak. Aztán ránézett társai kövér püspökfalatjára, és elkeseredett.  Mikor fogtok ti lefogyni? – esett kétségbe – hogy oda repüljünk, ahova akarunk. Dombra fel, völgybe le. Aztán fel a levegőbe a széllel! Míg álmodozott, a többiek állandóan panaszkodtak, hogy alig esznek, és mindig éhesek. Lassan már éhen halnak. Nem lesz erejük felemelkedni, és megint csak az evéssel gyötörték Mártont, aki alig bírta már hallgatni türelemmel.

50

 És télen mit eszünk? Mert ugye mindent eltakar a hó. Hol találunk ennivalót? Akkor nem lesz zsenge füvecske – pityeredett el Birike. Bizony télen nehezebb lesz ennivalót szerezni. De azok a vadludak, akik télen is itt maradnak, ők sem halnak éhen.  És vannak, akik nem mennek el?  Hát… legalábbis remélem – bizonytalanodott el. De tényleg mit is eszünk télen? – motyogta félhangosan, a vályúban maradt kukoricaszemekre sandítva. Aztán felcsillant ibolyakék szeme.  Majd kotorászunk a kukoricatáblában, búzatáblában. A hó alól kikotorjuk a zsenge hajtásokat. Mindig van valahol elszórt gabonaszem. Vagy eszünk száraz fűmagot, fakérget, zuzmót. Higgyétek el, nagyon izgalmas lesz.  Na, ezt elhiszem – zsörtölődött Gáspár. Márton rögtön lecsapott rá.  Nem kötelező jönnöd. Sőt! Senkinek sem kötelező. De aki eljön velem, annak mindezt tudomásul kell venni. Választhattok. Lehet, hogy nem esz meg bennünket anyó. Lehet. De mit csinálunk itt bezárva? Csak eszünk, iszunk és veszekszünk Zsömlével. Hát élet ez? Mikor kint vár ránk a szabadság, a hatalmas fák, az erdő, a patak, a zsenge fű! Erre a beszédre a többinek is hevesen dobogott a szíve és csillogott gyönyörű ibolyakék szemük, ahogy Mártont hallgatták. 51

Nem is kételkedtek benne többet. Hiszen olyan szépen tudott beszélni. Ráadásul megígérte, hogy minden erejével megvédi őket. Így is volt. A libák koplaltak, és hozzászoktak a kevés ennivalóhoz anélkül, hogy legyengültek volna. Állandóan próbálgatták a szárnyaikat. Kiterjesztették, és meglengették. Kitárt szárnyakkal ugráltak a földön mind magasabbra, magasabbra. A szárnycsapásoktól kihullott egy csomó tolluk, amivel tele lett az udvar. Mikor anyó meglátta, összecsapta a két kezét.  Te jó ég! Hát benneteket meg kellett volna tépni! Na, majd a jövő héten megkopasztalak benneteket! A libák rémülten hallgatták.  Hallottátok, hogy mit mondott? Meg akar kopasztani bennünket! Egy percet sem várunk! Holnap a nagy udvarban leszünk, és elrepülünk! Másnap anyó egész egyszerűen elfelejtette, hogy a nagy udvar használatához a libáknak van joguk. Ezért ki sem engedte őket. Zsömle vigyorogva mászkált a kerítés mellett, mintha csak bosszantani akarná őket. A gólya a kis ház kéményén hátravetette hosszú nyakát, és elkiabálta magát. Kelep, kelep. A libáknak elege lett. Zsömle van a kifutóban, Libák meg a kisudvarban.

52

Márton idegesen topogott, Lilike, Birike, és Bubus egész nap sírt. Gáspár hangosan kiabált.  Majd holnap – vigasztalta őket Márton. Ezt a napot valahogy kibírjuk, aztán holnap, huss! Elhúzunk, mint a vadlibák. Azért egész éjszaka méltatlankodtak, ám egyszer csak reggel lett. Izgatottan várták anyót, hogy kiengedje őket a nagy udvarba, és Zsömlét zárja be a helyükre. Mikor anyó felkelt, első útja a libákhoz vezetett. Azoknak majd kiugrott a szívük, úgy izgultak. Ám mikor meglátta őket az udvari kapunál, rájuk rivallt.  Nem álltok meg mindjárt! Nem ti vagytok a sorosak. Mit tolakodtok itt? Majd holnap. A libák nem akartak hinni a fülüknek. Úgy haragudtak anyóra, hogy legszívesebben összecsipkedték volna. Márton türelemre intette őket.  Nem megy könnyen, azt már látjuk. De azért is kivárjuk. Egyszer csak eljön a mi időnk.  De mikor? És ha soha nem enged már ki bennünket?  Egyszer csak kienged! – csitította őket a vezérük. Legyünk türelmesek. Ám anyó egész héten csak a kisudvarba engedte ki a libáit, aztán kiment az erdőre gombát szedni. Zsömlére meg ráparancsolt, hogy vigyázzon rájuk.  Miért pont ránk? – kérdezték többen ijedten – és a tyúkok? Csak nem szerzett tudomást a szökési kísérletünkről?  Nem tudom – bizonytalanodott el Márton is. Hagyjatok, hadd gondolkodjam. 53

A libák egész nap csendben szédelegtek az udvarban, amin Zsömle nem győzött csodálkozni. Hanem mikor a kerítéshez közel ment, azok olyan ellenségesen sziszegtek rá, hogy megrettent. Aztán otthagyta őket. Egész nap heverészett, lustálkodott. Semmi dolga nem akadt, jól érezte magát. A libák meg idegesek, és türelmetlenek voltak. Anyó megszedte a tarisznyáját gombával, és elindult hazafelé. Otthon kiteregette, hogy megszáradjon, aztán újra elindult az erdőbe. Mikor eleget szedett –, mint aki teljesen megfeledkezett a libákról –, rőzséért indult az erdőre. Eltelt egy nap, két nap, három nap. Egyik hét a másik után. A libák csüggedten nézték, hogy anyó kimegy az erdőre, és este jön meg. A gólya is szánalmasan nézte őket a kémény tetejéről. Márton megelégelte a sok csalódást, és végső elhatározásra jutott. Este összehívta a társait és előadta újabb tervét.  Láthatjátok, hogy foszlik szét a reményünk. Telik az idő, és mi nem tudjuk megszokni a kinti életet, ha mégis kijutunk innen. Egy-kettőre vége lesz a nyárnak, ezért tenni kell valamit.  De mit? – kérdezték egyszerre türelmetlenül.  Kicsit nehezebb lesz, de legalább átesünk az első próbatételen.  Mondjad már! Ne csigázz bennünket! – sürgették a többiek. – Márton kicsit gondolkodott, a többiek azt hitték kéreti magát. – Talán meg is gondolta a dolgot – rémültek meg. 54

 Nos –, szólalt meg végre. Mikor anyó kilép a kapun, csak akkor cselekedhetünk. Az előbbi tervünk nem lesz jó, mert nincs hely a nekifutásnak. De egy kis szerencsével kijutunk. A sárga csőrömre mondom, hogy kijutunk!  Ugyan már! Hogyan? Talán helyben repülünk?  Igen eltaláltad.  Micsodaaa? – támadtak egyszerre Mártonra.  Úgy, ahogy mondom! Először felrepülünk a kisudvar kerítésére, csak vigyázni kell, hogy vissza ne pottyanjunk, mert akkor újra kell kísérletezni. Zsömlének nem szabad észrevenni, ezért egyszerre kell felrepülni. És ha már a kerítésen leszünk, egy óriási lendülettel a levegőbe emelkedünk. Csak a kapun legyünk kívül. Utána már nem zavar bennünket a kutya sem. Gáspár kételkedett.  Ugyan már! – méltatlankodott. A kerítésre sem tudunk felrepülni. Mit képzelsz te! Nem vagyunk mi tyúkok! – bosszankodott, de Márton nem engedett.  Meg kell csinálni! Meg kell csinálni! Azt hajtogassátok, hogy sikerülni fog! Késő éjszakáig beszélték a haditervet. Lépésről, lépésre, pontról, pontra mindent többször is átismételtek. Másnap gyönyörű idő volt. A Nap már reggel úgy melegített, hogy a növények levelei kókadtan lógtak. Anyó útja – mint rendesen – először a libákhoz vezetett, de nem engedte ki őket a nagy udvarba. Adott nekik enni, inni, és otthagyta őket. A libák már szinte 55

gyűlölték annyira haragudtak rá. De nem lármáztak, várták, hogy elinduljon az erdőbe. Anyó csak úgy odaszólt Zsömlének, hogy ma nem megy az erdőbe, mert nagyon meleg van a rőzsegyűjtésre. A libák megint azt hitték, hogy nem jól hallanak. Végleg kétségbe voltak esve. Márton tartotta bennük a lelket.  Talán holnap. Ezen az egy napon nem múlik – vigasztalta őket, de ő maga is rászorult volna.  Holnap, holnap! Mindig csak holnap! De mikor jön már el az a holnap, amikor végre elszökhetünk innen? Már mindegyik szökni akart.  Nem tudom – felelt gondterhelten. Mindenesetre készenlétben kell lennünk. Ki tudja? Lehet, hogy váratlanul jön el. A SZÖKÉS

Másnap mintha a Nap nem is létezett volna, esni kezdett az eső. Szakadt, mintha dézsából öntötték volna. Nagyon úgy nézett ki, hogy egyelőre el sem akar állni. Anyó persze ki sem dugta az orrát a házból. Az ablakon is csak akkor nézett ki, mikor kicsit csendesedni kezdett. Azt hitte, hogy végre eláll az eső. De aztán megint rákezdett, és még jobban esett, mint előtte. Zsömle elbújt, egész nap nem is lehetett látni, mert féltette a bundáját. A libák bezzeg élvezték az esőt. Feltartott fejjel, kitátott csőrrel nyelték a vizet. Az ő tolluk nem ázott át. 56

 Ide körém gyorsan! Most megcsináljuk! – rikkantotta el magát Márton.  Mooost? – kérdezték meglepődve a többiek.  Persze! Zsömlével nem kell törődnünk, úgy elbújt. Anyó sem jön ki, míg esik. Ezt kell kihasználni. Na! Itt az idő! Megyünk? Most döntsetek, mert eljött az idő.  Igeen! – felelték kórusban.  Akkor figyeljetek rám! Felrepülünk a kerítés tetejére, de vigyázzatok az elrugaszkodással, mert csúszik a talaj. Én próbálom meg először. Azzal széttárta szárnyait, nagy lendületet vett, és felrepült a kerítésre. Még az volt a szerencse, hogy egy darabon szélesebb léc volt felszögezve. De azért elég nehezen tudott megkapaszkodni a keskeny kerítésen, mert szokatlan volt, aztán mégis sikerült neki. Majd sorra szólította a többit.  Gáspár, most te jössz. Vigyázz! Egyensúlyozz! Úgy, ni! Ügyes vagy! Na Lilike megpróbálod? Számolok. Mire háromhoz érek, ugorj! Nagyszerű! Csodálatos vagy! – dicsérgette őket, hogy a többi is kedvet kapjon. De kellett is, mert a kerítés tetején ugyancsak egyensúlyozni kellett magukat.  Birike? Ó! Te már fenn is vagy! Imádlak! Nagyon ügyes vagy. Na Bubus! Most mutasd meg, hogy mit tudsz! Bubus nekilódult, és már majd nem elérte a kerítés tetejét, mikor visszapottyant a sárba. Kétségbeesett.  Jaj, a szép fehér tollruhám! – kesergett. 57

 Ne törődj most vele. Majd lemossa az eső, csak gyere. Gyerünk, gyerünk, indulj már!  Nem tudok! – siránkozott Bubus. A többiek dühösek lettek rá, de Márton leintette őket.  Dehogy nem! Csak nagyon akard! Tudod! Ahogy gyakoroltuk. Kérlek, próbáld meg. Nem szeretnénk egyedül itt hagyni. Bubus még egyszer nekirugaszkodott, de megint viszszacsúszott. A többiek lélegzet visszafojtva nézték. Márton egyre bíztatta, de Gáspár odasúgta neki, hogy mégis csak itt kellene hagyni.  Rém ügyetlen és sok bajunk lesz vele – sziszegte, de Márton leintette.  Együtt megyünk, vagy sehogy! Indulj Bubus. Próbáld meg még egyszer. Ha ide feljutsz, innen már könnyű lesz. Bubus próbálkozott, próbálkozott, de csak nem sikerült neki. Márton nyugtalanul nézett a kunyhó ajtaja felé, nehogy anyó kidugja a fejét. – Sok próbálkozás után, végül aztán csak feltornázta magát a kerítésre, de a másik oldalon azonnal le is pottyant. Gáspár olyan mérges lett, hogy a csőre is belevörösödött. Bubus jajgatott a nagy udvaron a kerítés aljában.  Most mit csináljunk? – kérdezte Gáspár dühösen?  Semmit! Nagyon ügyes volt. Nekünk is így kellett volna.  Míííí? – néztek rá elhűlve a többiek. 58

 Mondom, hogy jól csinálta! Figyelj Bubus! Te mész elsőnek. Míg ki nem érsz az udvarról, a kapun át, addig mi nem indulunk. De ha a levegőbe felemelkedtél, azon legyél, hogy ott is maradj. Le ne potytyanj! Jó nagyokat csapkodj a szárnyaddal! Tudod! Ahogy gyakoroltuk. Most jobb helyzetben vagy, mint mi. Fuss neki, és emelkedj fel! Senki nem zavar. Bubus szót fogadott, és szaladni kezdett csámpás lábaival. Kicsit csúszott ide, kicsit csúszott oda, de futott. A feneke nehéz volt, és húzta lefele. Hirtelen eszébe jutott a titokban elfogyasztott kukorica adag. Bánta is, hogy nem hallgatott Mártonra! Aztán hallotta a többiek biztatását, és erőteljesen meglengette a szárnyait.  Na, na! Repülj már! Lökd fel magad! Igyekezz! És egyszer csak Bubus a levegőben volt. Hirtelen végigfutott rajta az öröm.  Repülök! Repülöööök! Kiáltotta boldogan. Anyó hallotta a libák gágogását, de azt hitte, hogy az esőnek örülnek. Aztán kinézett az ablakon, hogy esike még. Egy libát látott elrepülni az ablak előtt. Megdörzsölte a szemét, majd kinyitotta.  Nem látok semmit – mondta. Úgy látszik nagyon fáradt vagyok, mert káprázik a szemem. Odament a mosdótálhoz, és megmosta az arcát, hogy egy kicsit felfrissüljön. Bubus ezalatt átrepült a kerítésen, ki a szabadba, de mindenfelé kiabálta, hogy „repülööööök”.

59

Nem mert hátranézni, hogy mi van a többiekkel, mert félt, hogy lepottyan. Ekkor Márton kiadta a vezényszót, hogy „most”! Egyszerre rugaszkodtak el, egyszuszra repültek át az udvaron és a kerítésen. Éppen az ablak előtt haladtak, mikor anyó megint kinézett. Anyó a fejéhez kapott.  Itt a vég! Biztosan beteg vagyok – nyöszörgött. De hát miért látok repülő libákat? – kérdezte magától kétségbeesetten. Talán lelki ismeretfurdalásom van, amiért nem engedtem ki őket a nagy udvarba. Megyek is, és kiengedem őket, hadd pancsoljanak. Felvette a nagy kendőjét, hogy ne nagyon ázzon meg, és a sárcipőjét. Ahogy kiért az udvarra, egy szál liba nem sok, annyit nem látott. Megrémült.  Hová lettetek libuskáim, aranyoskáim? Csak nem vitt el benneteket a róka? De hogy jött volna be? Jaj, megnézem gyorsan, nem kaparta-e ki mégis a kerítés alját. Talán csak nem? – nyöszörgött most már anyó. Ahogy kilépett a kapun, távolodó libagágogást hallott a levegőben. Ahogy felnézett a levegőbe, hát látja ám, hogy ott repülnek a libái, mind az öten. Sopánkodni, kiáltozni, jajgatni kezdett.  Libuskáim! Mit csináltok? Hova mentek? Gyertek vissza! – hívta őket, de hiába. A libák egyre meszszebb repültek, és végül eltűntek a szeme elől. Anyó csak állt a kapuban, az eső áztatta az arcát, de talán a sós könnyei még jobban. 60

Aztán bement a házba. Ázott ruhájában sokáig ült ölébe ejtett kézzel. Már fázott a vizes ruhában. Egyre csak a libái után kesergett. *** A többi liba utolérte Bubust, és együtt repült tovább a kis csapat. Márton az élre állt, és állandóan visszafelé kiabált.  Csak utánam, csak utánam! Igyekezett is mindegyik a nyomában, és nem törődtek vele, hogy legtöbbször borzasztóan ügyetlenül csapkodtak a szárnyaikkal. Végül Márton meglátott egy hatalmas fát és annak egy vastag kiálló ágát.  Ide, ide! – terelgette őket Márton. Igyekezzeteeeek! – türelmetlenkedett. A libák nagy nehezen leszálltak az ágra, és rettenetesen lihegtek. Egy ideig szólni sem tudtak, de mikor lenyugodtak, óriási gágogásba kezdtek.  Megcsináltuk! Megcsinááááltuk! – kiabáltak össze-vissza boldogan.  Hát igen – szólt Márton, és egyben csendre intette őket. Most már az a kérdés, hogy hogyan tovább? Hallgatlak benneteket. Kinek milyen ötlete támadt?  Éhes vagyok – mondta kicsit szégyenkezve Bubus. – Én is! Én is! – csatlakoztak a többiek.  És azok is maradunk – keserítette el őket Márton. Láthatjátok! Borzasztó kövérek vagyunk. Főleg te Bubus. Ezért hát, még többet kell koplalnunk. De 61

azért ne ijedjetek meg – nyugtatgatta őket, látva az elkeseredésüket. Kukoricát egyelőre nem eszünk, csak zöldet. Aki éhes, az mindjárt hozzá is láthat. Tessék! Itt a terülj asztalkám. Egyétek a faleveleket. Éjszakára itt maradunk, mert ezt is gyakorolni kell.  Már megint mit? – kérdezték a többiek türelmetlenül.  A fán való alvást. Holnap aztán repülő gyakorlatokat csinálunk, de ide térünk vissza, mert úgy látom ez éjszakai szállásnak egyelőre, megfelel. Ellenvetés van? – kérdezte, de meg sem várta a választ, folytatta. Tehát nincs. Nem is ajánlom. Ha életben akartok maradni, szót kell fogadni nekem. A többiek ugyan nem mertek Mártonnak visszaszólni, de nagyon elkeseredtek. Egy kicsit haragudtak is. Repülni akartak, de belátták, hogy már nem lehet, mert kezdett sötétedni. Csendben ültek az ágon, és furcsán érezték magukat.

III. rész A SZABADSÁG ÁRA…

A szökött házi ludak egész éjjel a fán kuporogtak, és a szokatlan helyzet miatt szinte semmit sem aludtak. Lábuk elgémberedett, és nagyon szerettek volna már egy kicsit totyogni, ide-oda csámpáskodni. De féltek szigorú vezérüktől, Mártontól. Féltek az idegen helytől, az ellenségtől, és egyáltalán mindentől, ami anyó udvarában nem volt. 62

Már alig várták a virradatot, hogy történjen valami. De leginkább azt várták, hogy újra repülhessenek. Mert a repülés öröme minden szokatlan dolgot, és bajt elfeledtetett velük. Amikor a fák lombjai mögül türelmetlenül kilestek, és meglátták a magas dombok hátán felkapaszkodó sápadt hajnalt, ahogy egyre jobban belepirult az erőlködésbe, nagyot dobbant a szívük. Valamennyien egyszerre fordultak Márton felé, és visszafogott hangon sürgették.  Márton! Reggel van! Ébredj!  Nézzenek csak oda! – förmedt rájuk Márton – hát ti miért nem alusztok?  Reggel van! Nem látod?  Dehogy van reggel! Dehogy van még! Csak hajnal. Még semmit sem látunk. Mit akartok? Miért türelmetlenkedtek?  Azt mondtad, hogy csak reggelig kell ezen az ágon ücsörögnünk – méltatlankodtak a többiek.  Igen. Reggelig. De mondom, hogy még nincs reggel! Aludjatok még, és engem is hagyjatok aludni.  Márton te becsaptál bennünket! Azt mondtad, hogy sokkal jobb lesz itt kint a szabadban, és e helyett éhezünk, a lábunk elzsibbadt, félünk, és nem repülünk, mint ahogy ígérted. Hangjuk tele volt szomorúsággal, és csalódással.  Látom már az a bajotok, hogy én tudok aludni. De, szükségem is van rá. Nekem nagyon sok dolgom lesz ma, nem úgy, mint nektek. De ti csak türelmet63

lenkedjetek nyugodtan, én majd megoldok mindent. Ugye? A többiek nem szóltak, csak összeszorították a csőrüket, és azt gondolták, hogy kár volt megszökniük.  Tudom, hogy mit gondoltok! Nagyon is tudom! Már bánjátok, hogy megszöktünk. De ezen lehet segíteni. Tessék! Aki akar, máris mehet vissza. Nem kötelező velem tartani. Aki nem érzi a szabadság édes ízét, az mehet vissza a zárt ajtók mögé. A többiek elszégyellték magukat. Izegtek-mozogtak, és nem tudták, hogy mit is mondjanak. Végre Gáspár szólalt meg.  Ne haragudj Márton, de tényleg éhesek vagyunk, és nem szoktuk az éhezést. Jó, jó! Ne is mondj semmit! Tudjuk. Meghíztunk, és nem bírunk repülni. De te is tudod, hogy egyik napról a másikra nem bírunk lefogyni. Meg aztán eddig a biztos talajon járkáltunk, most meg egy faágon kucorgunk este óta. Ezt is megértjük. A biztonságunk érdekében kellett az éjszakát az ágon tölteni. De most miért nem ereszkedünk már le a földre? Miért nem megyünk már legelni? Márton végighallgatta a panaszáradatot, aztán megkérdezte.  Befejezted?  Hát… tulajdonképpen igen – volt a bátortalan válasz.  Jó. Ha már így kivertétek a szememből az álmot –, akkor eligazítást tartok. 64

 Márton, te türelmetlen vagy velünk – szólt sírós hangon Birike.  Ó dehogy is! – sóhajtott lemondóan Márton –, mert Birike mindig levette a lábáról. Csak unom már, hogy állandóan sürgettek. Mondtam, hogy mindent a maga idejében. Meg aztán meg is vagyok tőletek egy kicsit ijedve. A többiek csodálkozva néztek rá.  Igen. Meg vagyok ijedve. Semmi sincs bennetek az ősökből. Semmi vadság! Semmi ösztön! Vagy csak elkényelmesedtetek? Már elfelejtettétek, hogy a vadon élő állatok élete csupa riadalom, félelem, és óvatosság?  De hát itt mitől kell félni? – kérdezte hetykén Bubus. Az éjjel egy szemet nem aludtam, és tudom, hogy semmi veszély nem fenyegetett bennünket. Nem járt erre senki. Akár a fűben is aludhattunk volna.  Na persze! Semmi veszély! Nem is járt erre senki! Nem is bántott volna senki! Hát idefigyelj te csupa bátor, csupa hős, csupa magabiztos kis buta liba! És a többi „okostojás” is! A többiek elhűlve hallgatták Mártont, és meg sem mertek mukkanni. Még megsértődni is elfelejtettek.  Ha nem járt erre senki, az véletlen! Talán eddig nem is volt rá oka. De a következő éjszaka járni fog, arra mérget vehettek! A többiek hitetlenkedve hallgatták. 65

 Mert az este mondani sem mertem, hogy ne pottyantsatok a földre, hiszen az árulkodó jel lehet. Ugye egyikőtök sem gondolt rá? De a szagunk is idecsalogathatja a nem kívánt látogatót. Nem beszélve arról, hogy olyan hangosan gágogtok, mint anyó udvarában. Már az egész erdő tudja, hogy mi itt éjszakáztunk. Szóval, nem tiltottam meg nektek semmit, mert fáradtak voltatok a repüléstől, és hát... nem akartam elrontani a kedveteket. De arra ugye emlékeztetek, hogy mit ígértetek? Hogy szót fogadtok nekem. Mindenki mélyen hallgatott.  Na? Mit ígértetek? Hallani akarom most, és itt!  Hogy szót fogadunk. Úgy lesz, ahogy te akarod – válaszolták egyszerre, de csendesen a szökevények.  Akkor jó! Nagyon jó! Csak meg akartam róla győződni, hogy nem felejtettétek-e el az ígéreteteket? Ezután nincs több nyavalygás, csak állandó figyelem, és fegyelem! Nemsokára ti is meg fogtok róla győződni, hogy ez milyen fontos. Hogy az életünk függ tőle. Hogy zsibbad a lábatok? Hogy éhesek vagytok? Ez mind semmi ahhoz képest, ha életveszélybe kerülnénk. Most pedig akinek zsibbad a lába, az nyújtsa ki az egyiket, utána a másikat, és lengesse meg a szárnyait csendben, és maradjon mindenki a helyén. Na! Annyit beszéltem, hogy tényleg reggel lett. Figyeljetek rám, mert semmit nem mondok kétszer. Én most elrepülök. 66

 Jaj, nem! – kiáltottak fel a többiek, és komolyan megrémültek. – Mi lesz velünk itt vezér nélkül?  Jaj, de bizony! Semmi nem lesz. Türelmesen vártok. Szét kell néznem, hogy hová vezethetlek benneteket, ahol biztonságosan lehet enni, inni. Azt is ki kell tapasztalnom, hogy merről várható ellenség, és mi lehet az? Mindenre fel kell készülnünk.  Mi miért nem mehetünk veled? És ha nem jössz vissza, mi lesz velünk?  De visszajövök! Mérget vehettek rá. Aztán meglengette szárnyait, és mintha mindig ezt csinálta volna, úgy repült fel a fák koronái fölé. Egy szemvillanás alatt eltűnt. A többiek szorongva nézték. Telt, múlt az idő, be is melegedett, de Márton sehol sem volt. A többiek fanyalogva csipkedték a faleveleket, nyújtogatták szárnyaikat, lábaikat. Birike és Lilike elálmosodott. Fejüket hátra fordították, és a csőrüket a szárnyuk alá dugták. Aztán Bubus is elbóbiskolt. Csak Gáspár őrködött, fordítgatta a nyakát minden felé. Ibolyakék szeme állandóan rebegett, és már nem is Mártont leste, hanem az ellenséget. Valami kezdett benne felsejleni. Mintha arra emlékezett volna, hogy réges-régen állandóan menekültek. Egy kis félelem jött rá, de nem szólt a többieknek. Örült, hogy elszundikáltak, aztán az ő figyelme is lankadni kezdett. Észre sem vette, mikor Márton leszállt melléjük az ágra.  Szép kis társaság mondhatom! Hát nektek aztán beszélhetek, amennyit csak akarok. A többiek felriadtak és elröstellték magukat. 67

 Nagyon meleg van – panaszkodtak félénken.  Jól van, nem szidlak meg benneteket, mert jó híreim vannak, de továbbra sem tűröm a lazaságot. Először is tudjátok meg, hogy róka jár az erdőben, és állandóan éhes. Ugye nem kell róla többet mondanom? Mindenki hallgatott. Olyan elcsigázottak voltak, hogy már semmin sem lepődtek meg.  Halljátok, hogy mit gágogok? Tudjátok, hogy éles, hegyes fogai, karmai vannak a vörös bestiának? És azt is tudjátok, hogy ügyes, és izmos? Meg, hogy kitűnő a szimata? És, hogy télen a farkasok is lejönnek a hegyekből? A többiek ismét csendben figyelték, és nem szóltak. Márton látta rajtuk, hogy az evésen, iváson jár az eszük.  Hát… tanú rá az erdő, a fák és mindenki, hogy én mindent megtettem azért, hogy megóvjalak benneteket a bajtól. Meg arra is, hogy nem kényszerítek senkit, hogy velem tartson. Tehát, most felrepülünk. Egy patakhoz viszlek benneteket, utána egy dombra. Előbb iszunk, fürdünk egy jót, aztán legelünk. De, vigyázzatok az elrugaszkodással, nehogy lepottyanjatok! Bár, tegnap óta már fogytatok is egy kicsit hála az égnek. Akkor, most utánam! – adta ki a vezényszót. A kis csapat széttárta a szárnyait, és újra repülni kezdett. Először nehézkesen, majd mind könnyebben. Lerepültek a kis búvópatakra, és ringatózni kezdtek.

68

 Micsoda gyönyörűség! – ujjongtak csendben, közben vigyáztak, hogy ne csapjanak nagy lármát.  Milyen szépek! S hogy megnőttek. És boldogok – suttogták a fák. A patakocska szelíden ringatta őket, s lecsorgott velük a domb aljára. Ott aztán kitipegtek a vízből, és felkaptattak a dombra. Míg Márton őrködött, gyönyörű zöld füvecskét legeltek. Tudta, hogy társai a figyelmeztetése ellenére is nagyon ügyetlenek. De reménykedett, hogy egyszer mégis csak megtanulják, hogy hogyan kell élni szabadon, az erdőn. Estére másik fán éjszakáztak, és kétóránként más-más őrködött. Lassan körbejárták az erdőt, és bizony mindenütt megjelölték. Ott maradt a nyomuk, a szaguk. De hát így volt ez minden állattal. Csakhogy ők csapatban voltak és új jövevények. Szokatlan vendége az erdőnek. *** Anyó nem tudott belenyugodni, hogy szeretett ludai elhagyták. Minden nap kiment az erdőre, hátha megpillantja őket. Kiabált, hívogatta őket, de nem jött felelet. Egy este, mikor hiába hívta ludait, és nélkülük a sötétben botorkált haza, az erdő megsajnálta. Összesúgtak a szellővel, a patakkal, és sajnálkozva nézték anyó szomorúságát. Végül a csobogó patak nem állhatta meg. Mivel ő volt a leglocsogósabb, megkérdezte a ludakat. 69

 Miért szöktetek meg anyótól? Hiszen ő nevelt fel benneteket. Etetett, itatott, vigyázott rátok. Még a széltől is óvott benneteket. S milyen messzire gyalogolt értetek a vásárba! A kis csapat némán hallgatta a patak morgolódását, aki tovább kérdezett.  Miért nem feleltek? Ennyire hálátlanok lennétek? És ha az erdő nem tartana el benneteket, nem óvna, nem védene, nem adna enni, inni, mit szólnátok hozzá? Vagy elárulná, hogy mikor merre jártok, hogy a róka megtaláljon, és felfaljon benneteket? Lilike nem bírta tovább hallgatni a búvópatak szemrehányásait. Sírva mesélte el, hogy anyó meg akarta őket enni. De előbb ki akarta szedni a tollukat.  Nahát! – szörnyülködtek az erdő óriásai – ez biztos?  Igen – szipogta Lilike. Bezárva tartott bennünket a kisudvarban, hogy jó kövérre hízzunk. Már mozogni is alig tudtunk. Az erdő fái hitetlenkedve nézett rájuk, de Lilike folytatta.  Füvet nem kaptunk, csak kukoricát. Nem engedett bennünket legelni. Zsömlét ránk uszította, míg ide járt gombáért meg rőzséért. Azelőtt az udvari vályúban mindig volt friss víz, amiben meg is fürödhettünk, hogy szép fehér maradjon a tollruhánk. Most meg látjátok, alig bírjuk kimosni, annyira lepiszkolódott. Az erdő egyre jobban elképedt, nem tudták mire vélni a dolgot. 70

 Na és, hogy-hogy most itt vagytok?  Sokáig nem ettünk, hogy lefogyjunk. Így ki tudtunk repülni. Nem volt könnyű, mert még soha sem csináltuk, de Márton megtanított rá. Nagyon sokat éheztünk, és szenvedtünk. Ne haragudjatok ránk, és kérünk benneteket, hogy fogadjatok be minket. Az erdő mélyen hallgatott. Még a szellőcske sem lebbent, a patak is némán folydogált.  Nem értem – szólalt meg végül egy óriás fenyő. Mért csinálta ezt veletek, és mióta?  Mióta a róka kikaparta a kerítés alját, és elvitt két kendermagos tyúkot.  Hát – néztek össze a fák, akkor érthető, hogy féltett benneteket. Persze arra nincs magyarázat, hogy miért akart benneteket megenni! Libapecsenyére fájt a foga? Nekünk azt mondta, hogy egyedül él, és szeret benneteket. Azért kelletek neki ti. Valami itt nagyon nem stimmel, hümmögtek.  Nem hisztek nekünk? – kérdezte Lilike kétségbeesetten, mert a többiek lehorgasztott fejjel hallgattak. Mit lehet arra szólni, ha valakinek kételkednek a szavában? Jobb hallgatni. Márton úgy gondolta, ha az erdő nem fogadja be őket, akkor más vidéket keresnek. De nem akarta sürgetni a dolgot, hát megvárta a döntésüket. Az erdő gondolkodott, és benne minden növény.  Az már biztos, hogy meg akarta óvni a jószágait – mondták a pataknak. De miért akarta kitépni a tollu71

kat – értetlenkedtek egymás között, mintha a szökevények ott sem lettek volna. Mire kellett neki a libák tolla?  Hát a párnába, meg a dunyhába! Hogy puha ágyban aludhasson, puhával takarózhasson – lotyogott Lilike.  Eddig mivel takarózott?  Eddig is libatollas ágyban aludt, csak az már nagyon régi.  Ki hitte volna? – képedtek el az erdő teremtményei. S csak úgy kitépte volna a tollatokat?  Ki bizony!  És nektek csupasz lett volna a bőrötök?  Csupasz bizony!  Meztelen a püspökfalatotok?  Meg a hátunk is, meg a szárnyunk alja is!  Hát ez egészen elképesztő! És mindig így maradtatok volna?  Nem egészen, csak egy ideig.  Aztán visszaadta volna?  Azt ugyan soha! Csak lassan nőtt volna ki.  Ez biztos? – kérdezték többen is a ludaktól.  Biztos! – felelték a ludak határozottan.  Hát, akkor az, nem olyan égbekiáltó vétek.  Na és a fájdalom?  Miért? Fájt volna? – lepődtek meg a fák.  De mennyire! Minden egyes toll kicibálása. El sem tudjátok képzelni! 72

 Hát, én ezt egyre nehezebben értem meg – hitetlenkedett az óriás fenyő. Na mindegy. Mindent elmondtatok? Semmit sem hallgattatok el? Kérdezte szigorúan.  Mindent! Mindent! – felelték a ludak kórusban.  Akkor menjetek a szálláshelyetekre, holnap reggel itt találkozunk, amikor döntünk a sorsotokról. Eldöntjük, hogy maradhattok-e ebben az erdőben, megérdemlitek-e, hogy megvédjünk, eltartsunk benneteket. A ludak fejet hajtottak az óriások előtt, mert mik voltak ők hozzájuk képest! Elindultak a szálláshelyükre, miközben szívük olyan hevesen dobogott az izgalomtól, hogy majd kiugrott a helyéről.  Márton, te nem is szóltál semmit! – fakadt ki Birike.  Nem – volt a kurta válasz.  És miért nem? Minek? Vagy elhiszik, vagy nem. Mi igazat mondtunk. Ha nem tűrnek meg bennünket, akkor más vidékre költözünk. Máshol lesz az otthonunk. Elmegyünk innen.  De hova, mikor itt minden olyan szép. Patak is van.  Csak bízzatok bennem! Vagy nem hoztalak ki benneteket a szűk udvarból? Nem tanítottalak meg benneteket repülni? Magatokra hagytalak benneteket? Nem kerestem-e ivóvizet és jó legelőt?  Dehogynem! – bizonygatták a többiek. 73

 Hát akkor semmi ok a félelemre. Más vidéken is van élet. A vadlibák sokkal többen vannak, és mégis megélnek.  Igen, de ez olyan csodálatos. Ez az erdő olyan, mint egy mesés birodalom.  Igaz. Nem volna benne rossz lakni – morfondírozott Márton. Na akkor aludjunk. Gazsi, te kezded a virrasztást. Aztán el ne aludj! Két óra múlva felváltalak – csukta be a szemét Márton, hogy némi erőt gyűjtsön. Az éjszaka nyugodtan telt. A baglyok huhogását is megszokták, csak néha riadtak fel, egy-egy éles sivításra. Tudták, hogy ilyenkor az éjszakai ragadozók zsákmányának utolsó, kétségbeesett, és reménytelen sikoltását hallják. Ez is hozzátartozott az erdő életéhez. *** Anyó számára minden éjszaka szomorú volt. Érezte, hogy nagyot vétett kedvencei ellen. Visszacsinálta volna, de nem tudta hogyan. Ezért minden reggel, és este kiment az erdőbe, és állandóan a ludait hívta. Ám azok még csak nem is válaszoltak. Mikor elindult arra gondolt, hogy fájós lábaival vajon odaér-e az erdő szélére. A visszaútra már nem is gondolt. Egyre sűrűbben nyúlt a zsebébe, hogy zsebkendőjét előhúzza, és a szemébe tolakodó könnycseppeket felitassa.

74

Csoszogott, csoszogott, és észre sem vette, hogy a fák egyre nagyobbak lettek, az erdő egyre közelebb került hozzá. Egyszer csak ott állt a hatalmasra nőtt fák tövében. Megijedt. Szinte bűnösnek érezte magát. Félt felnézni az óriásokra, olyan kicsi volt köztük. Aztán eszébe jutott, hogy mennyire dédelgette őt az erdő, valahányszor kiballagott. Hirtelen elkiáltotta magát.  Hahóóóó!  Hahóóóó! – kiáltott vissza az erdő. Anyó meglepődött.  Én a libáimat keresem.  Sem… sem… sem… hallatszott az erdőből.  Nem láttátok őket?  Őket… őket… őket…visszhangzott ismét az erdő.  Mi van itt? Visszhang? – kérdezte kétségbeesetten, mert úgy érezte, hogy csúfolódnak vele. – hang…hang…hang…  Ugyan mit gúnyolódtok egy szegény öregaszszonyon? – … szony…szony…szony.. – feleselt az erdő továbbra is. Anyó látta, hogy nem jut egyről a kettőre, és elszontyolódott. Elindult hazafelé. Olyan fáradtság lepte meg, hogy sokszor úgy érezte, ott esik össze. De nem adta fel. Reggel, este kiment hívogatni a lúdjait. Azok továbbra sem jelentkeztek. Este a Hold sem világított, de még a csillagok sem. Felhő borította az eget, mintha minden összeesküdött volna ellene. 75

Ám Lilike –, akinek érzékeny volt a lelke –, többször is kis híján elkiáltotta magát. …”itt vagyunk..” – de Márton még idejében egy kicsit a fejére koppintott.  El ne árulj bennünket, mert soha nem szabadulunk meg tőle!  Márton neked nincs szíved – mondta szomorúan.  Neki talán volt? – mérgelődött. Itt nem róla van szó, te kis buta liba!  Hát akkor kiről?  Nem kiről, hanem miről! A szabadságunkról! Te tényleg nem érted?  És én mit kezdjek vele, mikor nekem nincs párom? – kérdezte szomorúan. Erre bizony mindenki hallgatott, mert nem volt mit mondani. Lilike lehajtotta a fejét, és gyönyörű kék szeméből könnycseppek gurultak le. Mi lesz velem? Mi lesz velem? – hajtogatta kétségbeesetten. Mindenki sajnálta. Birike kicsit megkotorászta a hátát, hogy bátorítást adjon neki.  Neked is lesz párod, ne félj. Hiszen olyan szép és okos vagy! – vigasztalta. Lilike párában úszó szemmel hálásan nézett rá.  Te milyen jó vagy. Bárcsak igazad lenne. A többiek is megsajnálták az egyedül álló Lilikét, és elhatározták, hogy vele maradnak, míg valahogy ki nem alakul a helyzet. Pedig, a költés idején igen csak el lesznek foglalva. 76

Addig is fészket kell találni, tojásokat lerakni, kikölteni, aztán a kicsiket felnevelni. Ajaj! Mennyi dolguk lesz! – Lilike csakugyan nem fért bele az elképzelésükbe. Az erdő már befogadta őket, és otthon érezték magukat benne. A repülés is egyre jobban ment, mert egy részt jócskán lefogytak, hiszen kukorica helyett füvön éltek. Aztán a mindennapi gyakorlás is megtette a magáét. Tényleg megtanulták a repülést. Ment minden. Kevés nekifutással a felemelkedés, a levegőben való vitorlázás, vízről felrepülés, bucskázás. Ugyan úgy, mint a vadlibáknak. Igaz többször megfigyelték őket és ellesték, hogyan csinálják. Egy napon még csipegettek egy kis füvet a bodzabokor árnyékában. A zsenge fű ízlett nekik, miközben elégedetten beszélgettek. Gazsi az ügyeletes őr azonban idegesen álldogált. Mintha valami veszélyt érzett volna. Fejét magasra tartotta, és jobbra, balra forgatta. Ibolyakék szeme csak néha villant, nehogy elszalasszon egyetlen gyanús mozdulatot is. Majd hirtelen elrikkantotta magát, és az éles hangra mindenki felröppent. De majdnem későn, mert Gazsi, Márton után rikoltott, aki hamarabb vette észre a bajt. Ez a kettős rikoltás egy pillanatra megzavarta a többit, ami majdnem végzetes lett. Mikor mindenki a fa ágára menekült, Márton lepillantott a földre, és majdnem megfagyott ereiben a vér. Lilike ott ügyetlenkedett a bokor körül, és verdesett a szárnyával. 77

Márton nem teketóriázott, hanem merészen lerepült a földre Lilikétől távolabb, és éles gágogással, szárnyát csapkodva úgy tett, mintha megsebesült volna. Pont a bokrot átugró ravaszdi orra előtt, aki úgy vágódott át a bodzabokron, mintha tüskét szúrtak volna felséges gömbölyű fenekébe. Lompos farkával mesterien kormányzott, és vörös bundája világított, mint egy tűzgolyó. Nem is ugrott, hanem valósággal átúszta a levegőt a bokor felett. Ám a száraz, meredező ágak itt-ott megszurkálták, megcsiklandozták lapos fehér hasát, és egy kicsit viszsza is fogták. Márton jól időzített. Míg a róka a faágakkal hősiesen küszködött, a vezérliba hirtelen felemelkedett, úgy, hogy a rókának még a farktolla hegyét sem sikerült megérintenie. Még ügyetlenkedett a róka fölött, mintha tényleg megsebesült volna. A róka meg csak ugrált, ugrált abban a reményben, hátha sikerül neki elkapnia Mártont, aki csuda ügyesen csalogatta. Hol lejjebb szállt, hol felkaptatott attól függően, hogy a vörös bundás felugrott, vagy a földre pottyant éppen. Úgy tett, mintha minden pillanatban le akarna esni, és alig bírná magát tartani. A róka dühében egyre magasabbra ugrott, és egyre nagyobbakat nyekkent. De ez meg sem kottyant neki. Nem látott, és nem hallott semmit, csak a feje felett vergődni látszó libát. Lilike eközben sikeresen felrepült a faágra a többi mellé. Meg is könnyebbült mindenki.

78

Mikor ezt Márton meglátta, egy nagyot pottyantott a róka ravasz képébe, hogy annak szeme-szája tele lett vele.  Ez a tiéd! – mondta Márton kajánul, és ő is felröppent most már a többi mellé. A róka dühösen törölgette a pofáját. Lilike bűntudattal, és könyörgőn nézett a vezérre.  Bocsáss meg kérlek – szepegte.  Csend! – parancsolt rá erélyesen Márton. Csend legyen! A libák rémülten ültek, és nézték Mártont. A világért sem vették volna le róla a szemüket. Közben a róka lemaszatolta magáról mancsával a felülről jött „ajándékot”, mert különben nem látott. Széjjelnézett, és elképedt. Minden liba a vastag faágon ült.  Hát ez nem lehet igaz! – üvöltötte – miért vagyok én ilyen ostoba? – ütötte két mancsával a fejét.  Na, gondolkodjunk csak! Nyugi-nyugi – mondta, míg le- s föl járkált. Ha sokáig ugrálok a libák alatt, talán leszédül valamelyik. Legalább egy. Vagy kettő… Igen. Így lesz jó – csillant fel a szeme. Biztosan elfáradok – gondolta –, de kárpótol érte a zaftos libapecsenye. Már elképzelte, hogy lakmározik a libahúsból, miközben a pofáján két oldalt csurgott a nyál. Mellső mancsával hasát simogatta. Mi az, hogy ma? Még holnapra is jut. Toll nélkül is. Sőt! Holnaputánra is. De minek is vergődnék a kopasztással? 79

Máskor is tollastól ettem! Telik vele a has. Talán bizony a békát megnyúzom? Pedig olyan büdös, de olyan… Miután ilyen jól megbeszélte magával a stratégiát, megint ugrálni kezdett, mint egy gumilabda. Először csak kicsiket, aprócskákat, hogy kíváncsivá tegye a libákat. Aztán mindig nagyobbakat. Ha kétszer olyan hosszú lett volna a mellső lába, hát, istenuccse eléri őket. Ahogy ugrálgatott mind magasabbra, a tollasok – mintegy vezényszóra –, egyszerre tojták le ravaszdi fejét. Az „égi áldás” ismét végigcsurgott a pofáján. Abbahagyta az ugrálást, és éktelen toporzékolásba kezdett. Ezen úgy rötyögtek a libák, hogy majd nem lepottyantak az ágról. A róka dühösen morgott. A jobb mellső lábát a földhöz csapkodta, és tehetetlen dühében felső ajkát félrehúzva vicsorgatta éles fogait.  Most vagy én vagyok a tehetetlen, vagy ezek a libák nagyon ügyesek – agyalt. Nem! Az nem lehet! Akkor miért hívják őket „buta libának”? Toporzékolásával úgy felverte az avart, hogy az teljesen beborította. Csak vörös lompos farka látszott ki. Aztán kimászott az avar alól, és vizsgálni kezdte magát.  A hátsó lábaim épek, és gyorsak. Meg ruganyosak! Egy párat rugózott is rajtuk, kipróbálta, hogy tényleg azok-e, vagy csak ő hiszi annak. 80

A farom izmos, és kemény – tapogatta elégedetten a popóját. A farkam… jaj a farkam a legszebb – érzékenyült el – és gyönyörűséggel tekintett hátra testének azon részére, ahonnan a farka kinőtt. Hosszú, és dús szőrzet borítja – gurgulázott mély hangon, és elégedetten. Igazán fenséges. S milyen jól kormányoz! Bizonyságul ide-oda lóbálta. Hát erre aztán semmi rosszat nem lehet mondani! Rosszat? Csak jót! Csakis jóóóót! Büszkén emelte magasba bozontos vörös farkát, és mint egy győzelmi zászlót, úgy lengette. Nagyon meg volt vele elégedve.  Gyerünk tovább a vizsgálódással – biztatta magát. Meg kell, hogy találjam a bűnöst, különben nem lesz ma sem vacsora. Nézzük csak a füleim! Semmi kifogásom! Hegyesek, jól hallok velük, kitűnően mozognak. Akkor a szemem? Á dehogy! Rendesen látok velük. A bajszom is hegyes, és hosszú akár az orrom. Na és a szimatom? Kitűnőőőő! Fogaim épek, szájam érzékeny. A róka kezdett ideges lenni, mert semmi hibát nem talált, ami miatt nem volt képes megfogni egy közönséges házi libát. És itt van az orrom előtt mind! Micsoda lehetőség! Én meg elszalasztom! Ide jöttek a helyembe, még a körmöm sem kopott le értük!  Mi lehet a baj? – vakargatta elgondolkodva feje búbját. Na és a karmaim! Meg sem kell vizsgálnom 81

őket, mert érzem, hogy élesek. Már egészen kivakartam a fejem.  Csak neeem? – csapott a homlokára. Az első lábaim lennének a hibásak? Összemérte a hátsóval, és tényleg rövidebbnek találta. Tudtam! Tudtam! – toporzékolt – már kölyök koromban is azzal csúfoltak a testvéreim, hogy kurta lábú vagyok. De a mama mindig azzal vigasztalt, hogy „ha rövid a karod, told meg egy lépéssel”. Vagy nem is így mondta? Már nem nagyon emlékszem, de valószínű, hogy így volt – nyugtatgatta magát. És most tessék! Hát, hány lépéssel kell még megtoldanom, hogy behozzam a lemaradást? Nézegette, nézegette mellső lábait, és ismét dühbe gurult.  Te! Meg te! – ütötte egyiket a másikhoz – miattatok vallottam kudarcot! Aztán össze-vissza taposta első lábait. A libák a biztonságos ágon egyfolytában nevettek. Mikor ravaszdi kitombolta magát, eszébe jutott, hogy valamikor kísérletezett a fára mászással. Átkarolta a vastag fa derekát amennyire bírta, de hát az imént derült ki, hogy rövid a karja. Jól belemélyesztette karmait a fa kérgébe, és hátsó lábaival tolta magát. Egy ideig ment is a dolog –, bár nehezen bírta kihúzni a karmait – aztán, annak rendje és módja szerint szépen lecsúszott a földre. Alaposan végigszántva az amúgy is barázdált kérget. Most meg ezért kopott le a körme. Azért, újra, meg újra megpróbálta. 82

Mielőtt ismét nekirugaszkodott volna, felnézett a libákra. Még mindig csurgott a nyála utánuk, mint a veszett rókának. Nagyon kívánta a libákat, és minden áron meg akarta őket szerezni. Már nagyon fáradt volt, de ez újra erőt adott neki.  Nem adja fel a ravaszdi – sziszegte Márton. – Hogy a ragya verje ki a képedet! – kiáltott le neki. A libák úgy vélték, hogy nincs mitől tartani, hiszen ravaszdi hiába próbálkozott. Csak annyira jutott fel a fa törzsén, mint kétszer a saját testhossza. De azért már kezdtek idegesek lenni. Nem is gondolták, hogy a java még ezután jön. A rókának be kellett látnia, hogy magasabbra nem jut az ugrálásával sem, mert nem éri el az ágon topogó ludakat. Leült hát, és törte a fejét. A nagy gondolkodásban össze-vissza kócolta amúgy is bozontos szemöldökét. Mindig az a mondás járt a fejében, hogy „..ha, gyenge a tested, legyen okos az eszed..”.  De hogyan? De hogyan? – tette fel újra és újra a kérdést magának. Le- s föl mászkált. Hol a fejére, hol az állára helyezte a mancsát. Messziről, csak a lobogó, ide-oda mozgó vörös farka látszott. Aki távolról látta, az nem tudta mire vélni a dolgot.  Addig járkálok, míg el nem szédülök – morogta, és hirtelen, az amúgy lapos homlokára csapott.  Meg van! Meg van! Meg van! Hogy ez eddig nem jutott eszembe! Lehet, hogy nem is az első lába83

immal van a baj! Na, mindegy, majd később kivizsgáljuk, mert most nem érünk rá. Ismét leült a fa tövébe, keresztbe tette a két első lábát, mint akinek semmi dolga nem akadt. Egy ideig üldögélt, mire a ludak odafenn mocorogni kezdtek. Nem értették a dolgot. A róka, félig lehunyt szemmel leste őket. Mikor látta, hogy minden liba a nyakát nyújtogatja, felpattant és el kezdett körbe-körbe járni a fa alatt. Márton idejében észrevette az újabb trükköt, és rárivallt a többiekre.  Mindenki nézzen rám! Nem halljátok? Nézzetek a szemembe! Csakis a szemembe nézzetek! Nem vagytok ti ostoba tyúkok! A ludak nagy nehezen elszakadtak a látványtól, bár az sokkal érdekesebb volt, mint Márton kemény tekintete.  Ne merjetek lenézni, mert végetek van! Mind leszédültök a róka fogai közé! – sziszegte dühösen, s a többiek szerencsére szót fogadtak neki. Ravaszdi eközben, fáradhatatlanul körbe-körbejárt, és mind gyorsabban, gyorsabban. Egyszer-egyszer felpillantott, és kétségbeesetten észlelte, hogy egy liba sem néz rá.  Hát, ezek még nálam is okosabbak – nyöszörgött, és olyan gyorsan körözött, hogy ő maga szédült el. Letottyant a földre, és forgott vele a világ. Még csillagokat is látott napvilágnál. Szemei keresztben álltak, és már levegőt sem kapott. Iszonyúan megszomjazott. Nagy nehezen feltápászkodott, hogy vizet 84

keressen. Lábai remegtek, és úgy dülöngélt, mintha érett faeperrel lakott volna be.  És még ezekre mondják, hogy buta libák – ismételgette, de nem akarta elhinni. Rossz a mondás! – köhécselt. Csak legyen erőm a folyóig elmenni, mert kiszáradok. Ma este megint vacsora nélkül fekszem le, és már erőm sincs vadászni – siránkozott egyfolytában, de senki nem sajnálta meg. És a karmaim! Uram atyám! Hogy lekoptak! Már megint mikor fognak kinőni, hogy biztonságosan vadászhassam? – nyüszített. Szomorúan gondolt az elszalasztott libapecsenyére, de már nyála sem volt, hogy csurogjon. Nagyon, nagyon sajnálta magát. Lekonyult füle-farka, és úgy vánszorgott, mint egy megvert sereg utolsó életben maradt tagja. Eközben a ludak fentről figyelték, hogy ravaszdi biztosan feladta-e, végleg elhagyja-e a csatateret? Bizony elhagyta. Szégyenszemre, de elkullogott. Ekkor Márton toppantott egy nagyot. A többiek tudták, hogy most jön a feketeleves.  Halljam Gáspár! Mi vonta el a figyelmed a közelben lévő ellenségről, mikor messziről virított a vörös bundája? Mert ugye te voltál az ügyelő? Miért az utolsó pillanatban riasztottál? Gazsi csak ült, nyakát legörbítette, fejét leszegte, és nagyon szégyellte magát. Nem szólt semmit, mert ő sem értette a dolgot. A többiek is csak topogtak, mire végre megszólalt Bubus. 85

 Te Márton ne légy ilyen szigorú Gáspárral, mert nincs igazad. Gáspár hálásan nézett Bubusra.  Aztán, miért nincs? – csattant fel Márton.  Először is, mert mindannyian hibát követtünk el. Aztán, meg látod, hogy ez a nyavalyás róka hol húzta meg magát?  Látom hát! Mit akarsz ezzel mondani?  Na, hol? – incselkedett vele Bubus.  Hát ott a bodzabokorban.  Úgy bizony!  Még mindig nem értem, hogy mit akarsz mondani.  Könyörgöm! Látod a bodzabokrot? A tavalyi száraz füvet nem látod? Persze, most már le van taposva. De mikor a róka ott szundított, akkor még állt. Márton jobban szemügyre vette a bokrot, és környékét, mert nem akart hibát véteni, és szégyenben sem akart maradni. De még sem értette, hogy Bubus mit akar mondani. A többiek is feszülten figyeltek. Márton nem volt gőgös, de azért meg kellett tartania a tekintélyét. Kezdett zavarba jönni, hogy mit nem látott, amit ez a butuska Bubuska látott. Nyújtogatta a nyakát, hátha végre megtekinti azt a valamit, de nem jutott eredményre.  A nyavalyába! – gondolta. Még ez a kis ostoba is ki fog rajtam? Biztosan fáradt vagyok. Bubus megsajnálta, és nem akarta megszégyeníteni Mártont. De azért éreztetni akarta vele, hogy ő a vezér sem mindentudó, és éppen eleget macerálta őket. 86

Így aztán egy kis leckét adott neki.  Szóval, látod a száraz füvet, ugye?  Látom, látom – idegeskedett most már Márton.  Akkor tudnod kell, hogy a róka annak a száraz fűnek a közepében aludt el. Ezért nem láttuk, mert körülötte állva maradt a fű, és eltakarta a szemünk elől. A fű magasabb, mint mi vagyunk. Igaz? Márton rácsodálkozott Bubusra, de azért nem hagyott ki egy csípős megjegyzést.  Nocsak, nocsak! Te gondolkodsz is?  Talán bizony nincs igazam? – sértődött meg Bubus.  De… igazad van. És akkor mi van? – gúnyolódott tovább Márton tehetetlenségében. A többiek látták, hogy a fele sem tréfa, mert Márton komolyan megsértődött, és már vagdalkozik is. A nyugodt Márton, aki soha nem beszélt még így velük. Gyorsan közbeavatkoztak. Csitították őket, ahogy csak tudták.  Márton legalább neked legyen eszed, és ne vitatkozz! Egyébként, egyszer Bubusnak is lehet igaza, mint ahogyan igaza is van. Márton egy kissé lehiggadt. Tulajdonképpen Bubust nem is akarta bántani, csak valahogy le kellett vezetni az izgatottságát, félelmét.  Jól van, ne haragudj, de vegyétek már tudomásul, hogy az őrködő libának mindent észre kell vennie. Még azt is, ha egy róka a száraz fűben alszik, takarásban. 87

Egyébként, te hagytad volna Lilikét a róka zsákmányának? Igen? Válaszolj. Gáspár nagyon szégyellte magát. Tudta, hogy neki kellett volna megmentenie.  Igazad van Márton, mint mindig – hajtotta le a fejét.  És te Lilike, mit ügyetlenkedtél ott lent? Mi történt veled? Márton már a helyzet magaslatán volt, és megint úgy beszélt, viselkedett, mint egy vezérlúd. Visszanyerte magabiztosságát és nem engedett a negyvennyolcból. Most Lilikén volt a sor, hogy mentegetőzzön, és sűrűn bocsánatot kérjen.  Én sem figyeltem – vallotta be – olyan jót legeltem a friss zöld fűből.  Erről van szó! Most én kérdezem, hogy mit gondoltok, miért volt olyan zsenge, és érintetlen a fű a bokor körül?  Mert ez a róka egyik szálláshelye – válaszolták kórusban.  Ugye, ugye! És ezt minden legelésző állat tudta, csak mi nem.  De te sem tudtad! – próbált védekezni Gáspár.  Valóban nem. De mindent nekem kell tudnom? És állandóan nekem kell rátok vigyáznom? Ti mikor fogtok már felnőni a feladathoz? Nektek nincs felelősségetek úgy gondoljátok?

88

A többi liba magába roskadva a földet nézte, és mindegyik igazat adott Mártonnak. Szerették volna kiengesztelni, de ő csak folytatta.  Még nem hallottam, hogy miért nem tudott Lilike gyorsan felrepülni ide az ágra. A többiek megadták magukat. Egymás után töredelmesen vallomást tettek.  Nem is tudjuk, hogy kérjünk bocsánatot, és ha haragszol, tökéletesen megértjük. Valóban nem figyeltünk, de az még hagyján. Hangosan beszélgettünk, és nem mértük fel a terepet, nem győződtünk meg róla, hogy baj esetén gyorsan el tudunk-e menekülni?  Végre! Csakhogy beismertétek, hogy hibáztatok! Erről beszélek egyfolytában. Mindig résen kell lenni! Állandóan menekülésre készen! Hányszor mondjam még el, hogy nem anyó udvarában szedegetjük kényelmesen a kukoricaszemeket?  Márton te megint jól leteremtettél bennünket! De igazad van! – ismerték el, már nem először.  Akkor legyen ez egy jó lecke! Remélem, nem felejtitek el egyhamar! Kis híján elveszítettük Lilikét, és ki tudja, hogy a falánk róka hányunkat sebesített volna még meg. A szökött ludak csak most kezdték átérezni, hogy mekkora veszélynek voltak kitéve. Mindegyiknek lúdbőrös lett a háta. Izgatottan topogtak a biztonságot nyújtó vastag ágon, és tanácstalanul néztek egymásra. Attól féltek, hogy Márton megelégelte az ügyetlenkedéseiket, és otthagyja őket. 89

 Akkor most mi lesz? – fakadt sírva Birike, mert eddig ő egy szót sem szólt, csak most tört ki rajta az izgalom. Márton lesújtóan nézett rájuk, majd röviden és tömören közölte a döntését.  Továbbrepülünk.  Hová? Hová? – kiáltoztak a többiek megint megfeledkezve az óvatosságról.  Csend legyen már! Azt a kutya mindenit! A lármátokkal van teli az erdő! Márton úgy fel volt háborodva már megint, hogy csak úgy fulladozott. A többiek ismét behúzták a nyakukat, mire a vezérlúd lehiggadt.  Itt nem maradhatunk, mert már mindenki tudja, hogy hol az éjszakai szállásunk. Veszélyben vagyunk. Egyébként is beszéltem már róla, hogy állandóan vándorolni fogunk. A többiek egy kicsit megnyugodtak, hogy Márton nem akarja őket elhagyni, de az, hogy állandóan vándorolnak, már nem tetszett annyira. Viszont, senki nem mert ellenvetést tenni.  Láttam egy másik ehhez hasonló fát jó erős ágakkal, és oda megyünk, mert kényelmesen elférünk rajta. Ne is húzzuk az időt, induljunk, mert ránk sötétedik. De előtte még meg kell fürödnünk a patakban. A libák megkönnyebbülten sóhajtottak. Meglengették szárnyaikat és elindultak Márton után. A fát valóban megtalálták, csak hogy azon nagy fekete madarak ültek. Márton egy kanyarral megfordult, és 90

rákiáltott a többire, hogy kövessék. Egyenesen a patakra szálltak.  Mi történt? – kérdezték riadtan.  A hely már foglalt.  Akkor mi lesz?  Várunk egy kicsit és meglátjuk, hogy véletlenül vannak-e ott, vagy ők is azt a fát nézték ki szálláshelyül. Fürödtek egy kicsit, csendben tollászkodtak, miközben a szemük állandóan a távolba kutatott. Most már nagyon éberek voltak, mert ez a mai nap tanulságul szolgált. És nekik, már sokadik tanulságul. Később Márton felkerekedett, és megnézte, hogy üres-e a kiszemelt hely. Nem repült a fára, csak úgy elhúzott mellette, mintha véletlenül járt volna arra. Mindent megfigyelt. Látta, hogy az alsó ág üregében egy mókus lakik, és idegesen rohangál ki- s be az odújából. Kissé gyanús volt ez a zaklatottság. Többször körberepülte a fát, de nem látott semmit, csak egy másik mókust.  Ezek nekünk nem ártanak – gondolta – de, hogy egymással mit kezdenek, az, az ő dolguk. Gyorsan visszarepült a többiekhez, és sürgette őket, hogy minél hamarabb foglalják el a szálláshelyüket. Másnap aztán megint új szálláshely után nézett. És ez minden nap így ment. A róka többször is a nyomukra bukkant, de a libáknak csak a hűlt helyüket találta. Meg, amit potyogtattak. Ezért egyfolytában dühöngött, de nem tudott mit csinálni. Remélte, hogy egy napon neki kedvez a szeren91

cse, mert a libák hibázni fognak. Akkor aztán nem kegyelmez nekik! Erre szentül megesküdött. De Márton is tudta, hogy a róka csak arra vár, hogy mikor vétenek. Ezért minden nap fokozott ügyeletet rendelt el. A legkisebb hibát sem tűrte, vagy engedte meg senkinek. Közben mindenki lenyugodott, és kezdtek beleszokni, hogy állandóan résen kell lenni, jobban, mint eddig. Megértették, hogy minden nap új helyzet állhat elő, és nekik mindenre készen kell lenni, a napi programjuk mellett. De, a nagy figyelem mellett is kezdték élvezni a szabad életet.  Mindent meg lehet szokni – mondogatták – még a félelmet is. Az egyik nap Gáspár beleszeretett Bubusba. Tulajdonképpen már régen kiszemelte magának, de akkor kezdődött igazán, mikor Bubus pártját fogta. Akkor nagyon megszerette. Meg is mondta neki, hogy csak vele tudja elképzelni az életét. Bubus meghatódott, mert valójában ő is régen vonzódott Gáspárhoz. Az érdekes az volt, hogy Márton meg Birikét szemelte ki. Lilike ezt már sokkal hamarabb észrevette. Ezért is keseredett el, hogy ha magára marad, akkor mi lesz vele. Egy nap így szólt a többiekhez.  Én visszamegyek anyóhoz. A többiek megrökönyödve hallgatták.  Azok után, amit együtt áléltünk, képes vagy feladni mindent? – kérdezték szemrehányón.

92

 Ugyan hagyjátok már a vigasztalást. Látjátok, hogy egyedül vagyok! Mit csináljak én köztetek? A többiek összenéztek, mintha egyet gondoltak volna.  Lilike nekünk tojást kell raknunk, mert mindjárt vége a nyárnak, és nincs, aki vigyázzon rájuk, ha lemegyünk a patakra fürdeni, vagy eleséget keresünk. Nem akarsz dajka lenni?  Hát szívesen ülök a tojásokon, míg ti odalesztek, de nem egészen így gondoltam a dolgot. A libapár sajnálkozott, és arra kérték Lilikét, hogy nagyon gondolja meg, hogy mit csinál.  Jó, majd átrágom még – válaszolta –, de nem gondoljátok, ha haza tudok repülni, akkor el is tudok onnan jönni?  Csak vigyázz, mert anyó be is zárhat! Ezt soha ne feledd! Hiszen ezért hagytuk ott a biztonságosnak látszó udvart, és vállaltuk a sok megpróbáltatást.  És mi az, hogy haza, vagy otthon? Nekünk nem az erdő az otthonunk? Hogy gondolod ezt? Neked nem tetszik a szabad élet az erdőn?  Jaj, ne fájdítsátok már a szívem! Tudjátok, hogy nagyon is tetszik. De ti boldogok vagytok egymással. Én kivel legyek boldog? Meg aztán egy falkában csak egy gúnár szokott lenni. Lilike félve ejtette ki ezeket a szavakat. A többiek összenéztek. A két gúnár, helyeslőn bólogatott, de a tojók nem akartak rajtuk osztozkodni. A libák nagyon sajnálták kis társukat, és ezért is anyót okolták. Miért nem tudott még egy libát venni a vásárban? Akkor most Lilikének is lenne párja. 93

Lilikét már bosszantotta, hogy ő a probléma, és lezárta a vitát.  Ne aggódjatok. Majd lesz velem valami. Holnap leúszom a kis patakon, szétnézek a mezőkön, és majd elleszek valahogy. Ha meg szükségetek lesz rám, akkor szóljatok. Segíteni fogok, megígérem. Legyetek boldogok. A többiek tétlenül hallgatták Lilikét és attól féltek, hogy nem látják többet. Gáspár és Márton egymás között megbeszélték, hogy felváltva ügyelnek Lilikére is, nehogy bajba kerüljön. Társaiknak semmit sem szóltak, nehogy vita legyen belőle. Másnap Lilike korán kelt, és csendben szó nélkül távozott a kis csapatból. Senki nem vette észre, hogy mikor ment el, csak Márton, aki kezdett aggódni, hogy jól választott-e párt? Lilike után ment, és elmondta neki, hogy mind a kettőjüket szeri. Lilikét is, meg Birikét is. Lilike úgy meghatódott, hogy rögtön szerelembe esett Mártonnal. De azután Márton visszament a többiekhez, és Lilike megint egyedül maradt. Hanem másnap Gáspár ment utána, és ő is bevallotta, hogy szerelmes bele, csak félt a visszautasítástól. Lilike belé is szerelmes lett, mint Mártonba. De nem tudott választani köztük, és aztán egyedül folytatta az útját. *** Birike és Bubuska gyorsan lerakta a tojásokat a fészekbe, aztán lesiettek a patakhoz egy frissítő fürdőre. 94

Mikor visszaültek a fészekre –, amit addig betakartak – úgy érezték, hogy alig fér el alattuk.  Mintha eggyel több tojás lett volna mindkét fészekben. De mivel nem tudtak számolni, hát, ráhagyták. Örültek volna, ha Lilike segít a költésben, de ő már messze járt.  Talán jobb is, hogy elment, mert nem zavar bennünket, mondta Bubus és Birike, miközben Márton és Gáspár csőre elvörösödött. A két fészek –, amin ültek –, közel és háttal volt egymásnak, hogy mindketten jól belássák a környéket. Egyébként behúzott nyakkal, észrevétlen ültek a tojásokon. A gúnárok csendesen figyeltek a közelükben. Néha leváltották a párjukat, segítettek a költésben, hogy azok is tudjanak enni, inni, fürödni. Ez ugyan nem szokás házi libáknál, de hát megszökni, és vadnak lenni sem szokás. Márton állandóan rettegett. Félt a téltől, mert még nem tudta, hogy mit is esznek, hogyan is lesz. Nem volt tapasztalata. A többieknek azért nem beszélt róla.  Majd lesz valahogy –, gondolta – örülni kell a gyönyörű szabadságnak. Mártont valami ősi vadság szállta meg, és elhatározta, hogy szembe száll a bajokkal, és legyőzi azokat. Nagy merészség volt megszökni, és megtanulni repülni. Nagyon nagy bátorság, és merészség. Büszke volt magára, és nem akarta feladni a szabadságát.

95

IV. RÉSZ TÁRSTALANSÁG…. VAGY MÉG SEM?....

Lilike egykedvűen ringott a patakon, és nem is érdekelte semmi. Magányos, és társtalan volt. De nem is törődött azzal, hogy mi lesz vele. Ahogy csendesen ringatózott, meglepődve tapasztalta, hogy erre még nem is járt. A patak, mintha csalogatta volna. Simogatta szép fehér tollát, és duruzsolt neki. Lejjebb már kétszer akkorára szélesedett, és Lilike azt hitte eltévedt. Kereste a patakot, de helyette egy nagy tavat talált.  Hova kerültem? – nézett szét ijedten. Miért nem jártam még erre sohasem? Körbe-körbe forgott, és látta, hogy minden felé gázlómadarak, és vadlibák tanyáznak a kiszélesedett patakon. Az egyik helyen leért a lába.  Ez érdekes! Itt ért véget a patak? – csodálkozott, de aztán látta, hogy a tónak csak a széle tocsogó, a kis patak a túloldalon megszökik. Nem győzött álmélkodni. Ám ahogy bekeveredett a lapos részbe, minden vízi állat felkapta a fejét. Aztán az egyik rikoltozni kezdett. Idegennek találták. Lilike igyekezett középre úszni, és azt nézte, hogy merre tudna kikecmeregni belőle. Szerencsére a patakocska kivezette. A tocsogón túl, újra a szelíd, de igyekvő, duruzsoló patakocskára lelt. Nem is ringatott a hátán mást, csak Lilikét. Ő meg hagyta magát elcsábítani, miközben nem győzött csodálkozni. A hatal96

mas zöld füves terület úgy ámulatba ejtette, mint a legelésző vadlibák.  Milyen mások itt, mint a levegőben – emlékezett. Hányszor nézte őket vágyakozva a tanya felett elhúzni! Egészen olyanok, mint mi, csak nem fehér, hanem tarka a tolluk. Kilépett a partra és legelészni kezdett. A vadlibák felemelték a fejüket, és magasra tartott nyakkal kiabálni kezdtek. Nagyon fenyegetőnek tűnt. Lilike szerényen megállt a parton, és nem mozdult. Lassan alább hagyott a kiabálás, és megint csipegetni kezdte a füvet. De egyik szemével állandóan azt figyelte, nem akarják-e megtámadni.  Úgy látom, nem tetszik nekik a fehér tollruhám – gondolta magában, miközben szemmel tartotta a vadliba csapatot. Miután jóllakott, letottyant a földre, csőrét szárnya alá dugta, és úgy tett, mintha aludna. De, nem mert elaludni, csak nyugalmat színlelt. Ám a vadlibák is szemmel tartották ám! Így aztán nagyon óvakodott a hirtelen mozdulatoktól. Jól esett volna kinyújtóztatni szárnyait, lábait, mert egy idő után elgémberedtek, de nem mert megmozdulni. Aztán éhes is lett. Maga körül lecsipkedte a füvet, és guggolva araszolt tovább a fű felé. Félt felállni. Végül aztán szerencséje lett. Két gúnár úgy összeveszett, hogy az egész csapatot fellármázták. Csipkodták, tépték egymást, mintha megvesztek volna. A töb-

97

biek meg kiabáltak, biztatták őket. Mint annak idején anyó udvarában Gáspár és Márton. Lilike kihasználta az alkalmat és felállt. Megmozgatta tagjait, hogy kimenjen belőlük a zsibbadás, és állva nézte végig a küzdelmet. A vadlibák észre sem vették, hogy ott van. Mikor a két gúnár jól kiverekedte magát, és megtépázva lenyugodtak, gyorsan leült. Még ekkor sem vették észre. A tollak csak úgy röpködtek körbe-körbe. Hozzá is eljutott egy-kettő. Az egyik pehelytoll éppen az orra elé esett.  Milyen érdekes – nézegette – a töve fehér, a vége meg barna, vagy szürke. Vajon miért nem fehér a vadlibák ruhája? – töprengett. Csőrével felkapta a pehelytollat, és eldugta a szárnya alá. Lassan eltelt a nap, alkonyodni kezdett, és a vadlibák hangos gágogással, hatalmas szárnycsapásokkal felemelkedtek a levegőbe és elrepültek.  Vajon hol éjszakázhatnak? – nézett utánuk. Aztán ő is a vízre szállt, hogy kinézzen magának egy alvóhelyet, ahol háborítatlanul szundikálhat. Nem mert mélyen elaludni, mert Márton megtanította nekik, hogyan lehet aludni is, meg ébernek lenni. Úgy gondolta, hogy az első magányos éjszakáját –, melyet egyedül kell tölteni társai nélkül –, inkább ébren, mint alva tölti. Sokkal jobban vigyáz, mint mikor a társaival volt. Most, hogy magára maradt mióta megszöktek, magányosnak kellett volna éreznie magát. Magányos is 98

volt. De, hogy látta a többi madarat, már nem érzett bánatot. Valahogy túlságosan lefoglalták a napi események.  Nagyon izgalmas tűnt ez a nap – állapította meg. Sok-sok mindent látott és tapasztalt. Mégis úgy döntött, hogy visszamegy anyóhoz, de előbb kibámészkodja magát, mert ki tudja, lesz-e alkalma még egyszer elszökni a tanyáról. Úgy gondolta, hogy reggel még úszik egyet-kettőt, mert az egy csodálatos dolog –, aztán megadja magát a sorsnak. Berepül az udvarba, hadd csodálkozzon anyó. Bár, fogalma sem volt hogyan fogadja majd, de lesz, ami lesz. Úgy is volt. Reggel a Nap még fel sem kelt, Lilike beúszott a víz közepébe, egyenlő távolságra a két parttól. A vízi madarak ahogy meglátták, megint nagy lármát csaptak, de már nem akkorát, mint tegnap.  Talán még meg is szoknának – nyugtázta elégedetten Lilike. Egy kis úszkálás után kilépett a partra. Úgy gondolta, hogy a vadlibák is megismerik, hiszen szegről-végre rokonok lennének. De számítása nem vált be. Olyan nagy ribilliót csaptak, és – élükön egy nyakát nyújtogató gúnárral –, sziszegve rohantak feléje. Lilike annyira megijedt, hogy földbe gyökerezett a lába. Mozdulni sem tudott. Ekkor egy másik gúnár nekiment a vezérlibának. Úgy elnáspángolta, csipkedte, tépte, hogy az pillanatok alatt a földre került. A

99

többi megzavarodott, és már nem is törődtek Lilikével. Mikor „megmentője” a vezért legyőzte, a többi liba körülvette, nyakukat nyújtogatva udvaroltak neki, ezzel elismerve, hogy ezután ő lesz a vezérliba. A megmentő – fején kicsit búbos tollal – helyrevaló gúnár volt. Peckesen lépkedett a többiek között, és mindenkivel éreztette, hogy ezután neki kell engedelmeskedniük. Ellentmondást nem tűr, mert aki szembeszáll vele, azt úgy elpáholja, de úgy… Bizonyításul mindjárt a fejére koppintott néhánynak, akik aztán eltakarodtak a csapat szélére. Lilike ezek után úgy gondolta, hogy nincs mit keresni a vadlibák között, és újból vízre szállt. Nem értette, hogy miért olyan ellenségesek, mikor a tanya fölött elhúzva mindig lekiabáltak nekik, most meg elzavarják. Ahogy ringatózott a víz közepén, valaki megszólította.  Hova, hova olyan sietősen te fehértollú gyönyörűség? Lilike megállt, de válaszolni is elfelejtett, csak a kérdezőre emelte gyönyörű ibolyakék szemét. Ezután lepődött csak meg igazán. Szorosan melléúszott a búbos gúnár, aki az imént lett a csapat vezére.  Na? Nem válaszolsz? Csak nem félsz?  Egy kicsit.  Már nem kell. Aki téged bánt, annak velem gyűlik meg a baja! Ne félj, én, megvédelek. 100

 Köszönöm, hogy ilyen jó vagy hozzám – rebegte Lilike.  Nem is kérdezed, hogy miért? Ne légy már olyan félénk. Egyébként hova tartasz? Nézz csak rám! Mintha már láttalak volna valahol. Lilike félszegen mesélte el, hogy megszöktek a tanyáról, talán ott látta őt a búbos gúnár, aki hallgatta, és egyre bámulta.  Ne beszélj! Hogy neked milyen gyönyörű szemed van! Hogy hívnak?  Lilike – rebegte a magányos libus.  A neved is gyönyörű. Én Bubi vagyok. Tudod, hogy rögtön beléd szerettem? Igen, már tegnap. De meg kellett küzdenem érted.  Értem? – csodálkozott Lilike.  Úgy bizony! Nem hiszed?  Hát nem is tudom. De, hogy gondolod, hogy értem kellett megküzdened?  Ahogy mondom. Nem érted?  Értem én, csak még sem értem.  Tegnap nem láttad azt a nagy ribilliót?  Mikor veszekedtetek?  Igen. Mikor elpáholtam azt a kötekedő gúnárt.  Látni láttam, de nem szeretem a veszekedést. Inkább a békességet.  Pedig a vezető szerepéért meg kell küzdenem, ez másként nem megy.  Kár. Nem lehetne békésen megegyezni?  Nem bizony! Meg kell mutatnom, hogy erős vagyok, bátor és alkalmas a csapat élére. Mikor baj 101

van, mindig jól kell dönteni. Meg aztán… tudod, csakis az erős madarak utódai maradnak meg. A gyengéknek nincs helyük a csapatban, mert könnyebben lesznek betegek, hamarabb pusztulnak el, és oda lesz a csapat.  Na, várjunk csak – állította le a beszélgetést Lilike – a te utódaid lehetnek a csapat tagjai?  Hát… nem egészen így van. Hiszen akkor ugyanúgy elpusztulnának, mintha betegségbe esnének. Lilike kérdőn nézett rá.  Tudod, a vérnek keveredni kell. Nem egy gúnártól származik a csapat utánpótlása. Lilike megkönnyebbülten sóhajtott fel, mert eszébe jutott Birike és Bubuska fészkébe lopott tojása. Egy kicsit el is pirult. Bubi ezt észre is vette, meg félre is értette. De azért érezte, hogy kivágta magát. Ekkor Lilikének újabb kérdései akadtak.  Akkor hány gúnártól származhatnak az utódok?  Az attól függ. Erős, egészséges gúnár lehet több is a csapatban.  Nem értem, hogy kerül akkor csak egy az élre?  Ez jó kérdés. Hát, úgy, hogy megverekszünk.  Ennyi az egész?  Ennyi.  Biztos?  Hogy te mennyit tudsz kérdezni! Arra felelj hova igyekszel, miért vagy egyedül, hol éjszakázol?  Ne kérdezz már annyit egyszerre. Nem győzök rá válaszolni. Vagy nem is akarod? 102

Bubi már el is terelte a fehér liba gondolatait a kényes témáról. Nem akart arról beszélni, hogy neki egész háreme van. Hogy nem egy tojó a kedvese, hanem sok. És nagyon sok utóda is van a csapatban. Csak nem fog erről beszélni, mikor meg akarja hódítani ezt a gyönyörű szemű hófehér libalányt!  De akarom! Arra várok, hogy válaszolj. Miért vagy egyedül?  Az előbb meséltem el, hogy egyedül maradtam egy öt főből álló csapatban. Mindenkinek van párja, csak nekem nincs – mondta szomorúan. Bubi felkacagott, mire Lilike elképedt.  Mi ezen a nevetni való?  Jaj, ne haragudj – kérlelte, miközben arra gondolt, hogy mégis csak buták ezek a fehér libák. Hogy egy gúnárnak ne lehessen két tojója? Majd megpukkadt a visszafogott nevetéstől. Aztán arra gondolt, hogy mégis csak jó, hogy párban élnek a szökött házi libák, azért udvarolhat most ennek a fehér gyönyörűségnek.  Na és hol éjszakázol?  Már egyszer kérdezted.  De te meg nem mondtad meg.  Érdekel?  Nagyon!  Miért?  Mert nem szeretném, ha találkoznál a … hogy is hívják a vezéreteket?  Mártonnak – felelt készségesen, és büszkén Lilike. 103

 Ja, igen. Nem szeretném, ha Márton meglátogatna.  Lilike csodálkozva nézett Bubira.  Miket nem gondolsz?  Miért? Nem lehetséges?  Nem – hajtotta le a fejét – ő Birikét szereti.  Na és a másik?  A Gazsi? Ő meg Bubuskát szereti. Szóval, ez a két pár teljesen meg van magával elégedve. És nem mondták, hogy maradj valamelyikkel?  Te Bubi! Mire akarsz kilyukadni? Csak nem vagy féltékeny – szeppent meg, ahogy kimondta.  De bizony! Féltékeny vagyok!  Ez komoly?  Tuti!  Nahát! Ki gondolta volna!  Mondtam, hogy beléd szerettem!  Mondtad. Ismételgette Lilike ábrándosan, mert neki is tetszett a búbos gúnár.  Mit szólsz?  Nem is tudom.  Nem tudod? – csodálkozott Bubi. Lilike szégyenlősen lehajtotta a fejét, mert nem akarta elhinni, hogy neki is akadt párja. Ráadásul egy vadliba!  Talán, nem is tetszem neked, csak azt hiszed.  Mondtam, hogy buták ezek a házi libák – gondolta Bubi, de a világért sem sértette volna meg Lilikét. 104

 Te úgy gondolod, hogy udvarolnék neked, ha nem tetszenél? Nos, hol éjszakázol? – sürgette a vad gúnár.  Nem is tudom. Talán egy magas fa ágán. Bubi elgondolkodott. Már azon volt, hogy meghívja a csapatába, hogy maga mellett tudja, de nem merte. Túl korai lett volna. Meg egyébként is ezek a tojók kiüldöznék a világból. És amilyen érzékeny, el is menekülne végleg.  Elő kell készítenem a dolgokat – gondolta.  Min gondolkozol?  Hogy szívesen meghívnálak a csapatba, de félek a fogadtatástól. Lassan kell, hogy megszokjanak.  És mikor szoknának meg? Soha!  Dehogy nem! Majd ha a párom leszel, kénytelenek lesznek megszokni.  És mikor leszek a párod? – kérdezte sírósan Lilike. Bubi érezte, hogy itt az alkalom. Ezt nagy butaság lenne elszalasztani!  Hát most! – vágta ki, Lilike legnagyobb meglepetésére. Ezzel olyan szerelembe esett a fehér libával, mint egy vadliba. Kedvesen kotorászta hófehér hátát, és nyakát, amitől Lilikének nagyon melege lett. Aztán bekapta a gyönyörűséges piros csőrét és csókolászta. Szétterjesztett szárnyaival teljesen beborította Lilikét, miközben hevesen udvarolt. 105

 Te, te gyönyörűség! Elolvadok, ha rám nézel. Hadd lássam azokat a csodálatos kék szemeket! Lilike elalélt a boldogságtól, de gyorsnak találta a tempót. Úgy gondolta, hogy hirtelen rohanta le Bubi. Szabódott egy kicsit. Bubi gyanút fogott.  Te nem is viszonzod a szerelmem! Lilike a szárnya alá nyúlt és elővette az előző nap megtalált tollat.  Kié ez a toll? – kérdezte Bubi gyanúsan.  Nem találod ki? Szagold meg.  A te illatod érzem rajta.  Persze, mert tegnap óta őrizgetem a szárnyam alatt.  Azt akarod mondani, hogy az enyém?  Bizony ám! Bubi elképedt. Fejét a vízbe mártogatta, hogy lehűljön, és utána megrázta.  Vigyázz még megfulladsz – nevetett Lilike.  Dehogy! Csak egy kicsit megszaggatom magam, amiért kételkedtem benned, és olyan hevesen estem neked az imént.  Hát meglepett, az biztos.  Azt hittem egy pehelykönnyű eset vagy. De látom, hogy akárkivel nem állsz szóba. Büszke vagyok rád. Te vagy a libák királynője. Te gyönyörűséges, csodálatos, kívánatos házi liba.  Jól van te bolondos – nevetett Lilike. 106

Egy darabig csendben úszkáltak a folyón, aztán megint csókolták egymást. Végül újra olyan vad szerelembe estek, hogy alig tudtak elválni.  Hát.. most már egészen az enyém vagy – mondta Lilikének.  Igen – rebegte a házi liba – holnap is látlak?  Hát persze! Minden nap! – füllentette, mert tudta, hogy minden szerelem egyszer véget ér. Most viszsza kell mennem a csapathoz, de holnap ugyanitt találkozunk.  Siess vissza, mert külön elzavarnak a tieid.  Nahát! Ez még sem olyan buta, csak, szemérmes. Nem olyan, mint az enyémek – gondolta. Bubi visszarepült a csapathoz, ahol hangos gágogással és méltatlankodva fogadták. Ennek ellenére peckesen végig vonult a libák között, hogy tudassa, még ő a vezérgúnár, hiába nyomakodik egy-két okvetetlenkedő vetélytársa. Nem is teketóriázott. Egyet-kettőt odakoppintott a trónkövetelők fejére, és mindjárt a helyzet magaslatán állt. Megint úgy uralkodott, mint egy vezér.  Alig megyek el, hogy nektek új legelőt keressek, máris a helyemre törtök – füllentett – de ezt hallva a többiek megnyugodtak, és alváshoz készülődtek. Lilike olyan szerelmes lett, de olyan, hogy mindjárt el is akarta mesélni társainak. Aztán meggondolta magát, és felült egy vastag ágra éjszakázni, de nem tudott aludni a nagy boldogságtól. 107

Aztán, mire az éjszaka teljesen belopakodott az erdőbe, ő is elszundított. Aludt egy kicsit, aztán felébredt. Megint aludt, megint felébredt. Minden kis zajra felriadt. Így tanította nekik Márton, és ő ezt egy egész életre megjegyezte. Magának kellett magára vigyáznia. Még éppen hogy pirkadt, mikor felröppent, és első útja a patakhoz vezetett. Bubit még nem találta ott. Unalmában a patakból kiemelkedő kis dombocskákat vette szemügyre. Ezeken a dombocskákon, álló és letaposott nádakat talált. Valóságos kis búvóhelyeket. Tudta, hogy a korán költő madarak elhagyott fészkei. Nagyon tetszett neki. Egyik jobb volt, mint a másik. Egyik fészektől a másikig pacskolt. Mindig jobbat, szebbet, alkalmasabbat keresett. Minden oldalról megvizsgálta. Figyelte a szél járását, hogy ragadozó be tud-e menni, a Nap merről kel fel, és merre megy aludni. Sokáig keresgélt, mikor meglátott egy alig észrevehető, sással jól elbújtatott kis helyet. Ezt is alaposan körbejárta, figyelte van-e lakója, még be is szól, hátha visszaszólnak neki, de senki nem válaszolt. Felkapaszkodott a vízből kiemelkedett dombra, és bekukucskált a sás közé. Szíve hangosan dobogott, mert kicsit félt, hogy mégis laknak benne, meg aztán úgy látta, hogy megtalálta az igazi helyet. Bebújt a sás között, ami azonnal összecsapódott mögötte. Legnagyobb örömére üres volt a fészek.  Ó ez csodálatos – állapította meg. Ráült a fészekre, és el nem mozdult volna. Még azt sem vette észre, hogy Bubi megérkezett, aki hangosan rikkantott, mert nem látta Lilikét. 108

Mikor kibújt a sás közül, meglepődött.  Nahát! Mit keresel ezen a fészkelő helyen? Nem azt mondtad, hogy fán alszol? Csak nem?...  Nem tudom – hajtotta le szégyenlősen a fejét Lilike. Mindenesetre fel kell készülnöm.  Hát persze! Ti házi libák állandóan tojtok, nem csak tavasszal, a költés idején. De jól van. Nagyon helyes. Látom, gondos anya leszel.  Te is azt mondod, hogy anya leszek?  Biztosan.  Szóval nem képzelődöm?  Nem. Nekem elhiheted. Én már sokat láttam ilyet. Biztosan gyönyörű kislibáid lesznek.  Ó de szépen mondod.  Jaj, te kis butuska. Ez az élet rendje.  De nekem még soha nem voltak kislibáim. Hogyan fogom felnevelni?  Majd ha kikelnek a tojásokból, tudni fogod.  És te? Te örülsz neki?  Hát persze – mondta Bubi alig hallható aggodalommal, amit Lilike észre sem vett. Arra gondolt, hogy vajon mi lesz velük? A nagy szerelem közben ez eszébe sem jutott. A könnyelmű, széptevő gúnár elhessegette magától a terhes gondolatokat, mert ő csak szeretni akarta Lilikét. Más nem érdekelte. Aztán eszébe jutott, hogy a legvénebb libaasszonysághoz megy tanácsért. Majd ő eligazítja. 109

Miután lecsalogatta szerelmét a fészekről, újból szerelembe estek. A vízi állatok nem győztek csodálkozni. De a veszélyes vad gúnártól mindenki félt. Egész nap együtt voltak, és Lilikének támadt egy ötlete.  Maradj velem éjszakára. Legalább megtudjuk, hogy biztonságos-e a fészek. Meg aztán felváltva virrasztanánk. Bubinak nem nagyon tetszett az ötlet, mert félt, hogy kirekesztik az övéi, annyi időt tölt távol. A többieket nem érdekelte az ő nagy szerelmes érzése, meg a „hófehérkéje”. Neki a csapatban lett volna a helye. Oda tartozott. Végül megkérte az egyik társát, hogy helyette virraszszon és riasszon, ha szükséges. Ha a vadlibákat felzavarták, a sötétben is felröpültek, és tudtak tájékozódni. Vonulásuk idején éjjel sem pihentek mindig. Sőt! Éjszaka repültek, nappal meg ettek és pihentek. Mikor besötétedett, csendben kilopakodott. Nem volt nehéz, mert a csapat szélén foglalt helyet. Hanem mikor gyalogolni kezdett, nem volt már az a bátor, harcias gúnár. Alig várta, hogy a vízre érjen. Még szerencse, hogy ismerte az utat. Minden évben itt telepedtek le, itt párosodtak, itt költöttek, és itt nevelték fel az utódokat, akikkel aztán tél előtt délre költöztek. Lilike már várta. Szerelmesen hozzásimult, egy cseppet sem volt már szégyenlős. Bubinak nem kellett udvarolni, törnie a tollát, szépeket mondani, Lilike teljesen az övé volt. Egész éjjel szerették egymást. A vízi állatok néha felkapták a fejüket, mert nem tudták mire vélni a nagy hancúrozást. 110

A két liba végül elfáradt és elaludt. Észre sem vették, mikor a hajnal bekukucskált a sás között. Csak akkor ébredtek fel, mikor a vadkacsák förtelmes hangzavarral ébresztették a patak lakóit. Bubi megrettent, mert észrevétlenül akart leereszkedni a patakon, és odaosonni a vadlibákhoz, akiket az este otthagyott.  Jaj, hogy menjek ki szégyenszemre? – sopánkodott Lilikének. Te sem ébredtél fel? – kérdezte, aki csak bámulta ibolyakék szemével.  De igen. Csak olyan jó volt téged nézni, ahogy aludtál.  Most hogyan menjek haza?  Haza? – csodálkozott a fehér liba.  Igen haza. A csapatomhoz. Miért? Azt hitted örökre itt maradok?  Hát.. ha nem is örökre, de nem gondoltam, hogy ilyen hamar itt fogsz hagyni.  Jaj, nekem ne bosszants már! Tudod, hogy nem maradhatok veled, mert várnak a többiek, ha még várnak. Ugyan mit füllentsek megint nekik? Azt sem tudom, hogy van-e másik zöld mező, és ha van, merre van? Rá fognak jönni, hogy hazudtam – töprengett Bubi.  Mond meg nekik az igazat.  Megőrültél? Abban a pillanatban elzavarnának.  Nem baj. Itt lesz neked az új családod.  Miket beszélsz? 111

 Hallottad! A kislibák biztosan rád fognak hasonlítani. Érzem.  És akkor mi van?  Hogy-hogy mi van? Egy új friss vadliba generáció.  Mondasz valamit – gondolkodott el, aztán elhessegette magától a gondolatot.  Nem lesz jó.  Ugyan miért nem?  Mert nem biztos, hogy az én tulajdonságaimat fogják örökölni.  Milyen tulajdonságot?  Hát a vadságot. Meg, hogy tudnának-e úgy repülni, mint én?  Megtanítjuk őket. És miért ne tudnának repülni? Hiszen én is tudok.  Nem arról van szó. Hanem arról, hogy a hosszú vándorutat bírnák-e?  Te el akarod vinni az én gyermekeimet?  A vadlibák vándorolnak.  Akkor hogy leszünk egy család?  És mit csinálnánk télen? Nagyon hideg lesz. Érzem a zsigereimben. Lilike megsértődött. Ő nem akart menni. Olyan szép ez a táj. De látta, hogy Bubi mindenképp el fog repülni melegebb vidékre. Nem tudta, hogy hova, csak sejtette, hogy nagyon, nagyon messzire.  Mi lett a szép szerelemből? Még meg sem születtek a kislibák, és máris veszekszenek. 112

Úgy döntött, hogy elengedi Bubit. Majd ő felneveli a kislibákat. Visszamegy anyóhoz. Így is úgy is vissza akart menni.  Akkor elmész?  Még szép, hogy elmegyek! Csak egy alkalmas pillanatot várok.  Elkísérjelek?  Még csak az kellene! Nem szabad, hogy együtt lássanak, ezt megérthetnéd.  Akkor többet nem találkozunk? – kérdezte Lilike szomorúan.  Dehogynem. Csak ritkábban. Meg foglak látogatni, mert kíváncsi vagyok hány tojást tudsz produkálni, és hány utódot tudsz felnevelni.  Szóval, mégis rám hagyja a nehezebbjét, és nem lesz belőlünk egy rendes család – kesergett magában, de nem szólt. Bubi egy alkalmas pillanatban kibújt a szerelmi fészekből. Felrepült és egy kis kerülővel jutott vissza a csapatához. Úgy tett, mintha tényleg legelőt keresett volna. Ám egy tojó kiabálni kezdett vele. Szemére vetette, hogy elcsábított egy házi libát, és magára hagyta az övéit. A saját szemével látta őket. Már-már lincshangulat alakult ki, és veszélyben volt a királysága, illetve a vezérsége. A többiek mind a házi libáról akartak hallani. Bubi nagy kínban volt, mikor az egyik társa a segítségére sietett. Gondolta, hogy egyszer behajtja rajta, hogy megmentette. 113

 Félre, félre ti nyavalyások. Találkozott egy házi libával és kész. Mi van ebben? Mit ártott nektek ezzel? Megvédünk benneteket, elviszünk jó legelőre, mi kell még? Nem bomlott fel a csapat! Semmi nem történt. Most meg megyünk új legelőre. A többiek elcsodálkoztak a bátor kiálláson. Csak a fiatal tojók nem akartak belenyugodni.  Még, hogy nem történt semmi! Félrelépett a becstelen! Neki nem elég a háreme, máshova jár szerelmeskedni – sziszegték fenyegetően.  A vadlibák már ilyenkor nem szerelmeskednek! Tudhatnátok! – rivallt rájuk Bubi segítségére siető gúnár. A tojók elhallgattak, a két cinkos meg összekacsintott. Azért még ferde szemmel néztek Bubira.  Na, mit bámultok? Nektek nincs olyan szép kék szemetek, mint Lilikének – szólta el magát.  Szóval Lilikének hívják? – gágogtak egymás között, de nem nagyon mertek lármázni, mert Bubi már megerősítette hatalmát egy-két stréber gúnárral. Aztán próbálkozott egy-egy tojóval, de a többiek nem engedték a közelükbe. Elhatározta, hogy azért is felkeresi Lilikét.  Most elmegyek egy időre, a szokásos körjáratra, hogy körülnézzek a környéken. De ne mesterkedjetek, mert a társam fog helyettesíteni  Miért te mész? Nem te vagy a soros! Különben is most jöttél meg!  Mert így döntöttem, és kész. Nem leszek sokáig távol. Egy-két órát, vagy még annyit sem. 114

Bubi felröppent, de még hallotta a rosszmájú megjegyzést. Ám nem nagyon törődött vele. Majd ha viszszaérek – gondolta – ellátom a bajukat megint.  Megy a „hófehérkéjéhez”! – bújtak össze egy kis pletykára, de a legöregebb tojó megkopogtatta a fejüket, hogy ne uszítsanak, mert nem lesz jó vége. Az egyik felháborodott.  Ezt, meg miért kaptam? – rikácsolt.  Hogy fogd be a csőrödet és ne pletykálj. A megfenyített szégyenszemre elkullogott, de elhatározta, hogy vissza fogja adni. Meg fogja bosszulni! Bubin, meg a vén lúdon is. Meg mindenkin, aki megsértette. Társat is talált a tervéhez. Kuró ki is agyalta a tervet, és biztatta társát, ha valamit hall –, ami szokatlan –, azonnal mondja el neki. Meg is egyeztek. A szövetségesének Ninának, nagyon tetszett az ötlet. Egy húron pendültek. Bubi tett egy nagy kört, és a patakon túl egy pár róka kotorékot talált. Aztán látta Lilike társait és szánakozott rajtuk. Nem értette, hogy miért nem hagyják el azt a vidéket, ahol ennyi róka kotorék található. Körözött még egy ideig, aztán látta, hogy az ők nincsenek veszélyben. A feje is lehűlt, a mérge is elszállt. Leszállt a patakra és ringatózott. Addig-addig, míg megszunnyadt. Mikor felébredt, egy hófehér libalányt látott maga előtt, gyönyörű kék szemekkel. Többször belemerítette a fejét a vízbe, nem álmodik-e, de valahányszor kiemelte, mindig ugyan azt látta.  Mi az? Megrémültél tőlem? – kérdezte Lilike. 115

 Dehogy! Csak azt hittem még fészkelsz.  Fészkelek is. Csak egy kicsit kinyújtóztatom a lábaim. Megyek is vissza a tojásaimra, nehogy kihűljenek.  Ugyan hány tojásod van? – csipkelődött Bubi.  Hat! – mondta büszkén Lilike.  Nahát! Hogy csináltad?  Ejnye, te nagy legény! Úgy teszel, mintha nem történt volna köztünk semmi.  Nem dehogy! És ki is költöd őket? – hitetlenkedett Bubi.  Igen – mondta szerényen Lilike, de hát semmi oka nem volt a szerénységre, mert tudta, hogy meg kell születnie minden kislibájának. Gondosan melengette őket. Vagy te akarod kikölteni őket? Hiszen a te gyermekeid.  Én nem – szabadkozott a gúnár – én nem tehetem. Aztán a szemébe nézett Lilikének, és megint elolvadt.  Hát, ez egy tünemény! A házi libák gyöngye! – állapította meg ismét, aztán odasimult Lilikéhez és megkotorászta a hátát és a nyakát. Lilike is élt-halt Bubiért. Összefonódtak, csókolóztak, és forogtak, kerengtek a vízen. Olyan szépek és különlegesek voltak, hogy minden vízi madár megcsodálta őket.  Milyen kár, hogy házi liba vagy – suttogta a gúnár. Igaz, akkor nem tetszett volna meg a hófehér 116

tollruhád, a piros csőröd, és az a csodálatosan szép kék szemed. Bubi elszontyolodott, mert már tudta, hogy Lilike élete nagy szerelme, és még sokat fog szenvedni miatta. Tudta, hogy nem viheti magával, de elhagyni is alig tudja. Lilike is ezt érezte, de nem törődött vele, mert megint nagyon szerelmes volt. Mikor elfáradtak, Lilike sietett a fészkére, mert féltette a tojásokat. Bubi csak állt, és szeretett volna valami szépet mondani, de nem jött hang a torkán. Ostobának és bénának érezte magát.  Nem egy a sorsunk, nem egy az utunk – gondolta keserűen és elrepült az övéihez. Hangos gágogással fogadták, de leintette őket. Elmesélte, hogy a túlparton sok rókalyukat látott, de ők nincsenek veszélyben.  Azért nem árt megkettőzni az őrséget – mondta és a többiek egyetértettek vele. Teltek, múltak a napok, a vadlibák élték a megszokott életüket. A kislibákból nagy libák lettek, és repülni tanultak. Mindenki elfelejtett Bubira haragudni. Csak Nina, és Kúró nem felejtette el a sérelmeket, a szentül megfogadott bosszút. Tudták, hogy a fehér libának kicsinyei lesznek. Sunyin várták, hogy mi lesz velük.  Vajon milyen lesz a tolluk? – kérdezgették egymástól?

117

 Én megesküszöm, hogy olyan, mint a mienk – mondta Nina.  Nem is lehet más színű. Mert az apjuk vadliba.  Honnan tudod te azt? Fehér libától is tojhatott tojásokat!  Hát… minden megeshet. Majd elválik.

V. RÉSZ A VADLIBÁK VADAK MARADNAK

Lilike eközben szorgalmasan ült a tojásokon, és álmodozott. Állandóan szomjas volt, mert teste egy lázban égett. Társai frigyén nem volt áldás. Talán, mert elhagyták Lilikét. Mielőtt kikeltek volna a tojások, egy pancsolás alkalmával a róka mind felfalta őket. Gyászoltak. A róka elégedett volt.  Kezdetnek nem is rossz – mondta csemetéinek. Majd ti is sorra kerültök – nézett utánuk sandán, mikor felrepültek. Márton mikor észrevette, olyan merészen próbálta védelmezni a félig kikelt tojásokat, hogy a róka csemetéinek elszántan kopogtatta, csipkedte a fejét. De hiába. Nem tudta a tojásokat megmenteni. Céltalanul és elkeseredetten röpködtek a kirabolt fészek felett, és üveges szemmel bámultak le.  Lilikének igaza volt. Vissza kell menni anyóhoz. 118

A többiek hallgattak. Nem nagyon akartak visszamenni, de féltek a szökésük többi következményeitől. Lementek a patakra, és csendben, szomorúan ringatóztak a vízen. Ahogy teltek a napok, egyre jobban érezték, hogy hiába volt a nagy erőlködés, éhezés, nélkülözés, fáradtság. Hiába reménykedtek a szabad élet reményében, fel kell adni, mert nem tudnak maguknak örömteli biztonságot teremteni. Megint anyó védelmére kényszerülnek. Márton szégyellte magát, hiszen ő csalta el a többieket. Azért még próbálkozott, hogy a fák ágain tartózkodjanak, mert megszokják a vizet, ami télen befagy. De attól is félt, hogy a fák ágai is jegesek lesznek, és nem bírnak megülni rajtuk. Egyben reménykedett, hogy a rókák a jégen nem tudnak korcsolyázni, ezért nem is merészkednek a befagyott tóra. Ők sem tudnak az biztos, de elbírnak repülni. Meg aztán abban reménykedett, hogy a patak kiszélesedett közepén a fészkelő helyek üresek lesznek, és oda bebújhatnak. De már semmit, nem mert javasolni a tragédia után. Birike –, aki eddig csak azt csinálta, amit a többi – előállt egy ötlettel.  Télen visszamegyünk anyóhoz, nyáron meg megint megszökünk.  Birike jó, hogy gondolkodol, de ez hamvába holt ötlet.  Miért? – csodálkoztak rá a többiek. 119

 Mert nem tudjuk, hogy anyó él-e még. Aztán mi lesz, ha bezár bennünket egy szűk ketrecbe, úgy hogy beszélgetni sem tudunk? És nem is látjuk többet egymást. Ráadásul meg akar kopasztani bennünket, aztán megenni! Akkor ő sem különb, mint a róka. Csak előbb felhizlal bennünket. A többiek össze-vissza kiabáltak, de nem volt nekik sem ötletük.  Csődöt mondtam – ismerte be Márton. De ezzel sem mentek semmire. Veszekedtek.  Gyerünk a patakra, hogy lehűljünk, mert még agyonverjük egymást – hívta őket Birike.  Jó ötlet – mondta vörös csőrrel Gáspár. Ha mérgesek voltak, mindig bevörösödött a csőrük.  Lent a patakon ringatózva, egy kissé megnyugodtak.  Élvezzük a jó időt, míg lehet – mondta Márton – aztán majd meglátjuk, hogy mi lesz. Addig még ki is találhatunk valamit.  Gazsi odaúszott társához.  Ugye te szentül elhatároztad, hogy nem mész vissza anyóhoz? Csak azt nem tudom, hogy mit nyertünk azzal, hogy megszöktünk?  Hát, ha nem tudod, akkor eredj vissza, és hizlald a püspökfalatod – szólt vissza gorombán Márton.  Te egy kiállhatatlan alak lettél! – vágott vissza Gazsi.  Nem! Te lettél ostoba! 120

 Addig-addig vitatkoztak, míg ismét összevesztek.  Most már mindig így lesz? – kérdezte sírósan Birike.  Gazsi nem tudja mit nyertünk a szökéssel!  Akkor baj van – mondta Birike.  Miért? Te tudod? – kérdezte mérgesen Gazsi.  Persze, hogy tudom! Megtanultunk repülni, ami csodálatos dolog. Addig csak csámpáskodtunk a földön a lúdtalpainkkal. Hát nem gyönyörűség repülni? Te nem így érzed? Gazsi elszégyellte magát. Hiszen ő is élvezte a repülést. Hányszor nézte irigykedve a tanya fölött elhúzó vadlibákat. És most ő is tud repülni Márton jóvoltából. Mennyi állat futkos a földön, de repülni csak a madarak tudnak. Ráfeküdni a szél hátára, felemelkedni a felhők közé, és onnan lenézni. Tényleg csodálatos érzés.  Bocsáss meg Márton – mondta szégyenkezve – de....ez a bizonytalan jövő… Márton megbocsátó volt. Sok szemrehányást kapott ő már mióta megszöktek. Meg is szokta. Csak sajnálta, hogy egy ép ötlete nem akadt.  Azt javasolom továbbra is, hogy élvezzük a jó időt. A télen, ha akartok visszamentek anyóhoz. A szökött házi ludak csak reménykedni tudtak azon kívül, hogy nagyokat repültek, sokat úsztak, és tényleg megpróbálták élvezni azt a kis jó időt, ami még hátra volt, bár a tél még messze járt. 121

Lilike a sással, náddal bújtatott zsombékos fészekben kiköltötte a tojásokat. Izmos kis libák lettek, de vékonykák. De azzal vigasztalta magát, hogy könynyebben tanulnak meg repülni, és nem kell lefogyni, mint az anyjuknak. A nappalt a vízen és a legelőkön töltötték, éjszakára visszamentek a biztonságot nyújtó sástól bújtatott fészekbe.  Milyen jó lenne most egy csapat. Felváltva ügyelnének a kicsikre. Egy hét múlva Lilike teljesen kimerült, és támadt egy őrült ötlete. Úgy gondolta, hogy elviszi a kicsiket, és bemutatja az apjuknak. Talán segít a nevelésben vagy őrködésben. Egy nap leúsztak a kis patakon. Szíve hangosan vert, és izgatott volt, hogy miként fogadják őket. Az esze azt súgta, hogy ne menjen, a szíve meg azt, hogy menjen.  Most melyikre hallgassak? – töprengett, de aztán csak elindult. A kicsik meg utána. Egyszer csak ott találta magát a vadliba csapatban ahol őrült kiabálással fogadták. Bubi értetlenül kapta fel a fejét a legelésből, és elképedt azon, amit látott. Gyorsan a kis csapathoz úszott. Kérdőre akarta vonta Lilikét, hogy hogyan merészelt az övéi közé tolakodni. Amikor meglátta a kicsiket, és Lilike gyönyörű kék szemébe nézett, azonnal elolvadt. Oda lett minden szigorúsága.

122

 Bemutatom a gyerekeidet – szólt Lilike szerényen. Hogy tetszenek?  Gyönyörűek! De hisz ezek vadlibák! – mondta félhangosan, amit Lilike meg sem hallott, olyan büszke volt. A többiek is körülvették és mindenkinek volt egy kedves szava hozzájuk.  Hiszen ezek nem is olyan haragosak – gondolta. Aztán azt észlelte, hogy a gyűrű mind szorosabbra zárul körülötte, és a kislibái pillanatok alatt eltűnnek. Lilike fejvesztve rohant utánuk, de a felnőttek elállták az útját. Könyörgőn nézett Bubira.  Nem kell félni, csak bemutatják őket a többieknek. Ne izgulj, nem lesz semmi bajuk.  De én is velük akarok menni, hisz az anyjuk vagyok!  Bubi azonban széttárta a szárnyát, és nem engedte Lilikét a kicsik közelébe.  Hogy képzeled? Úgy neked esnének, hogy darabokra tépnének.  Lilike könyörgött.  Mondom, hogy nem lesz semmi bajuk, de érted nem állok jót. Nem tudlak megvédeni.  És a kicsik?  Ők vadlibák! Közülük való. Megtanítják őket repülni és felkészítik a hosszú útra.  Micsoda? Te kegyetlen! El akarod tőlem szakítani a gyermekeimet? 123

 Te nem tudnád felnevelni úgy őket, mint ezek. Na és vadak. Tehát ősszel elrepülnek. Itt hagynak téged. Ha nem tanulják meg a vadliba életet, akkor elpusztulnak az úton. Azt akarod?  Honnan veszed, hogy engem elhagynak?  Mondom, hogy vadak! A génjeikben van a költözködés. Ez csak a költő helyünk. A telet délen töltjük.  Akkor én is megyek.  Nem lehet. Velünk nem!  Ugyan miért?  Mert fehér a ruhád és feltűnő vagy.  Nem azt mondtad, hogy tetszik a fehér tollruhám?  Most is azt mondom, de nem jöhetsz a csapatunkkal. Egyrészt nem bírnád az iramot, másrészt felhívnád a figyelmet. Szóval… veszélyt jelentenél ránk.  Mindig csak a csapatoddal takarózol!  Nálunk rend van! Mindig elöl megy egy felderítő, és váltogatjuk egymást. És sorban haladunk. Így védekezni tudunk a veszély ellen.  És közben olyan hangosan gágogtok, hogy mindenki felfigyel rátok.  Hát, nekünk is van hibánk.  Szép kis társaság!  Igen. És összetartó. Eddig még mindenki megérkezett a költőhelyre is, meg a téli helyünkre is. Mindenkire vigyázunk. Még az öregekre is. Nekünk mindenki fontos a csapatban. 124

 Szegény kicsikéim! – sírdogált Lilike.  Nincs azoknak semmi bajuk! El vannak foglalva az óvodában.  Csak azt engedd meg, hogy néha láthassam őket, mielőtt útra kelnétek.  Nem ígérem, de megpróbálom.  Akkor én repülök föléjük!  Az istenért Lilike! Csak azt meg ne próbáld! Eldobnád az életed?  Lilike nagy nehezen megígérte a gyerekei érdekében. Megértett ő mindent, de nagyon fájt a szíve a kicsinyeiért. Hátat fordított, és szó nélkül hagyta ott Bubit.  El sem búcsúzol tőlem?  Jó éjszakát! Aludj jól! Ha ezek után még tudsz! – sziszegte dühösen Lilike, akit Bubi még nem látott ilyennek. Lehorgasztott fejjel meglátogatta a liba óvodát, és megparancsolta a dajkáknak, hogy semmi bántódásuk ne essen a kicsiknek, mert vele gyűlik meg a bajuk. Rábízta őket egy vén matrónára, aki mindent megígért.  Bízd csak ide! Nem fogsz bennük hibát találni. Bár, egy kicsit késő van már, de mindent megteszünk, hogy bírják az utat. Majd a legutolsó csapattal indulnak.  Dadus! Azért ne légy velük túl szigorú! Tudod, hogy ők az enyémek!

125

Lilike minden nap odamerészkedett a vadakhoz, de csak veszedelmesen sziszegő libacsapattal találta magát szemben.  Küldjétek ki legalább azt a gaz csábítót! – kiabálta egyre. Bubi sajnálta Lilikét, de nem tudott érte tenni semmit. Így is sáros volt a többiek előtt. Már kezdte bánni, hogy beleszerelmesedett a szép kék szemű fehér házi libába. Rosszkedvű lett, és lelkiismeret furdalás is gyötörte. Eddig ezt az érzést nem ismerte. Ráadásul Lilike továbbra is tetszett neki. Bárhogyan is van, soha nem fogom elfelejteni ezt a gyönyörűséget. De többet nem teszek ilyet – fogadkozott, miközben egyre vágyódott Lilike után….

VI. RÉSZ A FURCSA PÁR

Ahogy a Nap mind lejjebb és lejjebb kúszott az égen, kezdett kihátrálni, hogy az ősz mind nagyobb teret kapjon. A vándormadarak is készülődtek a nagy utazásra. Próbálgatták a szárnyaikat, de főleg a fiatalok, akik még soha nem repültek olyan hosszú úton, mint ami előttük állt. Nagy köröket tettek költőhelyük felett, és jól bevésték magukba a képet, hogy a következő évben pontosan erre a helyre találjanak vissza. Lilike messziről, homályos szemmel kereste, kutatta a felröppenő csapatban a gyermekeit. 126

Nagy árat fizetett a szerelemért. Elvették tőle a gyermeknevelés örömét. Nem láthatta a fejlődésüket, nem örülhetett a növekedésüknek, nem ő tanította meg őket az életre. Nem lehetett igazi anyjuk. Hogy Bubi ezt nem értette meg, az még hagyján. De azok a tojók, akik maguk is anyák voltak, és gyermeket neveltek, azok igazán tudhatták, hogy mit tettek vele. Messziről azért minden nap megleste őket, bár az életével játszott. Ha észreveszik a vadak, biztosan széttépik. Néha látta is őket, és ilyenkor hevesen verdesett a szíve, akár a kislibák szárnyai. Végül eljött a nap, mikor a csapat tagjai megerősödtek, és nagy bánatára útnak indultak. Bubi előre hozta a vonulás idejét, mert minden porcikájában érezte a közelgő hideget. Azt sem akarta, hogy vonulás közben hófelhők terítsék be őket. Ő is látta Lilikét minden nap, mert tollazata úgy virított, mint a zöld fenyők között egy fehér nyírfa. Egy nap a csapatot, friss búzatáblára vezette, hogy alaposan belakmározzanak, mert gyanította, hogy az úton sokat fognak még éhezni. Ezt kihasználva megkereste Lilikét, aki nem messze ácsorgott, mert mindenhova követte a vadludakat. El akart tőle búcsúzni. Lilike szeretett volna a gyermekeitől is elbúcsúzni, de Bubi nem ment bele. Inkább szerelmeskedett volna vele. Lilike hallani sem akart róla, aztán hirtelen meggondolta magát. Engedett a kérésnek, gondolván hátha 127

akkor Bubi szíve is meglágyul, és utoljára még találkozhat gyermekeivel. Tulajdonképpen Lilike is szerette Bubit, de haragudott rá. Mikor megtudta, hogy nem mehet a kicsik közelébe, akik már jócskán megnőttek, megint elkeseredett. De Bubi megvigasztalta, hogy szépek, egészségesek, és rendkívül ügyesek. Készen állnak a hosszú útra. Lilike sírva fakadt.  Jaj, Lilike ne kezd már megint. Annyiszor megbeszéltük, hogy ezek vadlibák. A génjükben van a vándorlás. Nem tudnád visszafogni őket. Majd jövőre találkozunk, és újra szeretni fogjuk egymást … és ..és..minden szép lesz megint.  Miket beszélsz te kujon! Te gaz csábító! Te gyerekrabló – sipította, mert már nem tudott uralkodni magán.  Mit csináljak, hogy meggyőzzelek? – nézett rá tétován Bubi.  Lilike elfordult.  Isten veled – mondta végül a gúnár, és elindult.  Lilike tudta, hogy csúnyán viselkedett, és nem is akart haraggal elválni a gyerekei apjától. Utána szólt bár nehezére esett.  Bubi!  A gúnár visszafordult.  Kérlek vigyázz rájuk nagyon! Kérlek!  Nyugodt lehetsz! Nem lesz semmi bajuk, megígérem – sóhajtott megkönnyebbülten. 128

Már javában folyt a szervezés, mikor visítva rohant közéjük, hogy megölelje gyermekeit. A fehér liba úgy megzavarta a rendet, hogy minden felborult. Össze-vissza verték, püfölték ahol csak érték. Már csupa vér volt fehér tollruhája, és ha Bubi nem szabadítja ki, agyon is verik.  Na, most mit csináltál? Csupa vér vagy. Csak nem nyugszol? Figyelmeztettelek, hogy ezek csak az alkalmat lesik, hogy elpáholjanak.  Mért baj az, ha elbúcsúzom az enyéimtől?  Mert nem szeretnek téged. Sőt! Egyenesen gyűlölnek, mert a gyermekeimnek kedveztem. Velük mindig kivételt tettem. Érted? Ezért.  Lilike csak most értette meg, hogy nem egy lelketlen gúnár, csak tehetetlen. És, hogy ő is áldozatot hozott a kicsikért.  Kérlek, menj vissza a tanyára, legalább télen, hogy ne fázzál, ne éhezzél és ne légy egyedül. És hagyj minket elvonulni. Úgy sem akadályozhatod meg. Még utána szólt. – Lilike szeretlek. Még egy liba lányt sem szerettem így.  A fehér liba nem reagált rá.  Fejét a vízbe hajtotta és búsulásnak adta. Nem törődött vele, hogy több sebből vérzik. Nagyon bánatos volt. Szemben úszott az árral és a kis patak duruzsolását hallgatta, mintha az vigasztalni akarta volna. A szellőcske körbesimogatta. Csak a fakopáncs gúnyos kacaját hallotta, ami egy-egy tőrdöfés volt a szívében. 129

Lassan evezett lúdtalpaival, nem volt kedve repülni. Mindene sajgott az ütésektől. Az elvonuló madarak után csendes lett az erdő. Már nem volt olyan élet, mint nyáron. Minden kis zaj felerősödött, és dobolt a fülében. Egy ideig így volt magában, mikor gágogást hallott. Meglepődve látta a társait. Azok elképedtek Lilike kinézetén. Tele voltak kérdésekkel. Lilike és társai is elmesélték a tragédiájukat. Mind az öten rosszul jártak. Micsoda szenvedésen mentek át!  De legalább a tieid élnek. Nem úgy, mint a mieink.  Hát ez igaz – vigasztalódott egy kicsit Lilike. Ti rosszabbul jártatok. Gazsi Mártont okolta mindenért, és vissza akart menni anyóhoz. Ám Birike, meg Bubuska Mártonnal akart maradni. Gazsi erre megijedt. Lilike látta, hogy ok nélkül civakszanak, és megfogadtatta velük, hogy ezután jóban, rosszban kitartanak. Mikor kibékültek, elismerték, hogy Lilike megfontolt, okos józan eszére kell hallgatni.  Menjetek ti is délre.  Micsoda? – kiáltották egyszerre.  Úgy ahogy mondom. Felrepültök, tesztek néhány kört és megtanuljátok a titkot.  Milyen titkot? 130

 Hát… hogy hogyan kell a szél szárnyán repülni. Hogyan kell a szelet kihasználni. Titokban arra gondolt, hogy a fehér libák utolérik a vadliba csapatot, és figyelnek az ő kicsinyeire. Aztán tovább folytatta. – De vigyázzatok, soha ne hagyjátok el egymást! Mindig váltogassátok, aki elől repül.  De azt sem tudjuk, merre kell menni.  Majd meglátjátok. Rá fogtok jönni, mert madarak ezrei indult útnak. Őket kell követnetek. Márton megint arra gondolt, hogy Lilikét kellett volna választania. De olyan kis szerény volt. Semmit nem nézett ki belőle. Nagyokat sóhajtott.  Te nem jössz?  Nem. Ti már soha nem jöttök vissza. Én meg a jövő nyáron látni akarom a gyermekeimet.  Ne butáskodj! Akkorra már felnőtt libák lesznek. Téged meg sem ismernek.  Én megismerem őket. Mint a hatnak fehér a hasa alja. És csak az enyémeknek!  Szegény Lilike! – sajnálkoztak, de ő sürgette őket.  Igyekezzetek, velem ne törődjetek. Ne feledjétek amiket mondtam. Összetartani, váltogatni egymást elől, és mindig kövessetek egy csapatot. Isten veletek testvéreim – mondta könnyes szemmel.  Fajtársai búcsút intettek neki, és elindultak oda, ahol még soha nem voltak. És olyan hosszú útra, amilyet még soha nem tettek meg. Ahol soha nincsen tél. De ők tudták, hogy többé nem térnek vissza. Minek? 131

Az amúgy is alacsonyan járó Nap megfakult fényével, erőtlenül hanyatlani kezdett. Meglehetősen hűvösek lették az esték. A leveleket szépen kiszínesítette, de az ősz feladata volt, hogy elválassza őket a faágaktól. Azok a fák –, amik korán őszültek – már jócskán betakarták maguk körül a talajt. Kopasz ágaik szégyentelen meztelenséggel meredeztek az ég felé, mintha segítséget kértek volna, pedig csak téli álomra készültek. Az örökzöld óriásfenyők megvetően néztek le rájuk. Még zölden sem szívlelték őket, hát még ilyen csupaszon! Az avaron futkározó apró állatkák csörtetése messzire hallatszott. A hallgatag sün is zajt csapott. Igyekezett téli szállás után nézni. Egy nagyobb állattól való zaj ébresztette fel a szundikáló Lilikét, aki hirtelen a patakba ugrott.  Mi az? Mitől rémültél így meg? – szólította egy szokatlan, de kellemes hang. Lilike egyik ijedtségből a másikba esett. Egy fehértollú, hozzá hasonló nagy madarat látott maga előtt. Csak a nyaka volt szokatlanul hosszú.  Nem érzed jól magad? Látom, megsebesültél.  Igen, de ne törődj vele. Nem akarok róla beszélni.  Ahogy gondolod. Én csak segíteni szerettem volna.  Köszönöm, nincs rá szükségem. 132

 Biztos? Látom, hogy egyedül vagy.  Azt hiszem, hogy egy kicsit szédülök, de mindjárt jobban leszek.  Azzal még várnod kell, mert jó nagy seb van a fejed búbján. Nem fáj?  Valamennyire fáj.  De a lelked jobban fáj ugye?  Honnan tudod? – nézett Lilike az idegen madárra csodálkozva.  Látszik rajtad.  És még mi látszik rajtam?  Hogy tanácstalan vagy. Nem tudsz magaddal mit kezdeni, de nem is érdekel semmi.  Ki vagy te? – kérdezte Lilike gyanakvón.  Én az énekes hattyú vagyok.  Hogy-hogy énekes?  Hát olyan lifegő hangot adok ki a torkomon.  És mikor szoktál énekelni?  Amikor kedvem van.  És mikor van kedved, hogy halljam.  Például most, csak előbb meg akarlak ismerni.  Ugyan miért? Én nem tudok énekelni, csak gágogni, mert én egy közönséges házi liba vagyok.  Ne becsüld le magad. Nem vagy te közönséges. Nézd, hogy hasonlítasz rám.  Egy pillanatra azt hittem, a társaim jöttek viszsza.  Honnan? 133

Az énekes hattyú olyan megnyerő modorban beszélt hozzá, hogy Lilike mindent elmesélt neki elejétől a végéig, ami velük megtörtént. A hattyú elámult a bátor libákon.  Hogy hívnak? – kérdezte hirtelen.  Lilikének. És téged?  Engem Filónak.  És te honnan jöttél? A hattyú hirtelen elkomorodott.  Északról.  Nem akarsz róla beszélni?  Nem nagyon, mert az én lelkem is fáj. Gyászolok.  Miért? Mi történt veled?  Gonosz emberek lelőtték a páromat.  Nahát! És téged nem bántottak?  Én megbüntettem őket. A csónak fölé repültem, és össze-vissza kopácsoltam a kezüket, amivel lőttek, és a fejüket. A szárnyammal, megsértettem a szemüket, arcukat. Gonosz, gonosz emberek!  Nahát! Te nagyon bátor vagy.  Ott feküdt a párom holtan, véres nyakkal a csónakukban. Rettenetes volt. Most egyedül maradtam.  Szegény Filó! És nem találsz másikat?  Biztosan találnék, de mi egy életre választunk magunknak párt, és még nem találtam. Bár… nem is kerestem.  És most mit csinálsz?  Én is tanácstalan vagyok. Otthagytam a szülőföldemet, ahol a hattyúkat öldösik. Vándorolok. 134

 Megértelek – szólt Lilike együtt érzőn.  Egy ideig hallgattak, és lopva lesték egymást. Végül Lilike szólalt meg.  Akkor nem is tartóztatlak.  És veled mi lesz?  Visszamegyek anyóhoz.  De hát azt mondtad, hogy gonosz volt.  Lehet, hogy azóta megváltozott. Minden nap kijött az erdőbe a fájós lábával, és minket hívott.  Akkor mégis csak szeretett benneteket.  Hát, nem tudom.  Míg Zsömle meg nem jött, mindig a nagy udvarban voltunk, ahol fű volt, meg tocsogó. Aztán bezárt bennünket.  Ki az a Zsömle?  Hát a kutya? Nem láttál még olyat?  Kutya, kutya – kutatott emlékeiben Filó. Az valami szőrös négylábú valami?  Az, az. Akkor csak láttad már.  Láttam, de messziről. Ahol mi éltünk, ott nem volt ilyen Zsömle.  Lilike elnevette magát.  Csak ezt hívják Zsömlének. Másik kutyát másnak hívnak.  Kutya ügyben egy kicsit tájékozatlan vagyok.  Jobb is. Olyan utálatos volt.  Ő is bántott benneteket?  Igen. Állandóan megcibálta a farktollainkat. Anyó azért zárt be bennünket a kisudvarba. 135

 Anyónak volt puskája?  Nem hiszem. Söprűje volt. Sokszor azzal csapkodott meg bennünket.  Aztán, meg odajárt egy nagy bufli kocsis a lovával, és megkérdezte, hogy meddig akarja még hizlalni ezeket a tepsibe valókat?  Meg akart enni benneteket?  De meg ám!  Akkor mégis csak gonosz volt.  Nem csodálom, hogy megszöktetek. Egy ideig megint hallgattak, de most Filó szólalt meg.  Elrepülünk egy szebb vidékre, ahol nincsenek emberek, meg puskák, meg Zsömlék. Lilike meglepődött. Tetszett neki, hogy Filó megvédte a társát, nem úgy, mint őt Bubi.  Nekem tetszel – mondta Filó, csak az a kérdés, hogy én tetszem-e neked?  Hát, szemre való vagy – szólt elismerőn – de nem is tudom.  Szép és erős gyerekeink lennének.  És elvennéd őket. Ugye? Felelj!  Miért venném el őket? – csodálkozott Filó.  Aha, most már értem. A vad gúnár elvitte a gyerekeidet.  Lilike lehajtotta a fejét, és könnycseppek gurultak le ibolyakék szeméből.  Na, ne keseregj már. Így is, úgy is elhagytak volna.  Honnan tudod? 136

 Mert vadlibák voltak és vándormadarak.  Te is vadmadár vagy. Te is elvennéd őket tőlem.  Nem… nem értettél meg. Mi egy életre választunk párt. Nekünk nincs több tojónk. Nekünk egy párunk van.  Lilike elgondolkodott.  Ne haragudj, nem akartalak megbántani – kérlelte Filót.  Nem haragszom, megértelek. Lilike egyik lábáról a másikra állt. Nem tudta, hogy mit tegyen. Rábízhatja-e magát egy ilyen gyönyörű fenséges nagy madárra? Megbízhat-e benne? Erősen gondolkodott, majd így szólt.  Most elmegyek négy napra. De ne kérdezd, hogy hova. Utána visszajövök, és ha itt leszel, nem találsz magadnak különb párt, akkor elrepülök veled.  Jó – egyezett bele a hattyú. Négy napig várok. De ha nem jössz, elindulok, mert már így is késésben vagyunk. De a te kedvedért hajlandó vagyok áldozatot vállalni.  Akkor négy nap múlva itt találkozunk – mondta Lilike, és maga sem hitt benne.  Meglengette nagy fehér szárnyait, és könnyedén felrepült. Filó gyönyörűséggel nézett utána.  Ha visszajön, nem lesz nehéz vele útra kelni. Nagyon jól repül. Lilike egyenesen anyó tanyája felé vette az irányt. 137

Az úton letarolt kukoricatáblák felett húzott el, ahol rengeteg mezei egér és pocok szaladgált, és rágcsálták a szétszóródott kukoricaszemeket. Ahogy a tanyához ért, látta a kiszáradt gémeskutat, a baromfikat, és Zsömlét.  Ez aztán jól megnőtt! – sandított rá. Az istállóba, nem mert bemenni, mert Zsömle utána ment volna. Aztán gondolt egyet, és berepült a tyúkólba, a tyúkok nagy ijedtségére. Letojt egy tojást, és rászállt a diófa vastag száraz ágára. Zsömle majd megveszett. Kénytelen volt visszamenni az erdő szélére, és sötétedés előtt repült vissza a diófára. Másnap ugyan így tett. Zsömle rekedtre ugatta magát, de anyó nem hallotta, mert az erdőre járt. Ez így ment négy napon keresztül. Mikor az utolsó tojást is lepottyantotta, egy óvatlan pillanatban Zsömle fejére koppintott, amiért nem ismerte meg. Elindult az erdőbe, ahol Filó várt rá. Legalább is azt hitte. Az úton találkozott anyóval, de az nem hallotta mikor rákiáltott.  Nagyon öreg már szegény, alig bír menni. Ahogy repült a patak felé, olyan köd ereszkedett le, hogy az orráig sem látott. Összeszorult a szíve, mert nem látta Filót. Kétségbeesettem tekingetett minden felé, de hiába. Belegázolt a patakba, és szomorúan hajtotta le a fejét. Csőre beleért a vízbe. 138

 Szóval, még sem várt meg – gondolta ő is olyan, mint a többi. Egy nagyot kiáltott, de nem jött rá válasz. Egy cinege csapat röpült el felette, nagy cinkeléssel. Fenyőtoboz magjáért jöttek az erdőbe. Messze tőle, éppen leszállt egy vadliba csapat. Északról érkeztek, és kicsit megpihentek. Csak a hangjukat hallotta. Már felismerte őket. Aztán más madarak is érkeztek. Mintha életre kelt volna az erdő, és a kis patak környéke. Csak a Nap nem sütött, és hideg volt. Bár Lilike nem fázott, mert a zsíros pehelytollak melegítették. Lilike várt egy órát, kettőt, de Filó nem jött. Elhatározta, hogy éjszakára bebújik a zsámbékos fészkelő helyre, oda, ahol kiköltötte a tojásokat.  Majd holnap eldöntöm, hogy mit csináljak – gondolta.  Késtél – szólalt meg mellette Filó.  Jaj, bocsáss meg! Az a ronda Zsömle akadályozott.  Tudtam, hogy anyó tanyájára mész.  Hogy te mindent kitalálsz!  Nem volt nehéz. Hány tojást hagytál neki? Négyet? Lilikének elakadt a szava.  Na, mindegy. Ma már nem indulunk útnak, mert késő van. Majd holnap korán. Ahogy pirkad.  Köszönöm, hogy megvártál – rebegte Lilike. De nagyon sajnálom, hogy nem mutattam meg a helyet, ahol biztonságosan éjszakázhattál volna.  Ne izgulj. Én megtaláltam. 139

 Hogyan?  Hát, az illatodról. Lilike megint elcsodálkozott. Elindultak a fészek felé, mert nem akartak semmi meglepetést éjszakára. Filó alig bírta ki, hogy ne udvaroljon Lilikének. Olyan közel voltak egymáshoz, kihasználhatták volna az alkalmat. De tudta, hogy nagy út áll előttük, ezért jobbnak látta, ha kipihenik magukat. Úgy tervezte, ha megérkeznek, biztonságos helyet keresnek. Kijelölik a revírjüket, és teljesen új életet kezdenek. Nem akarta elsietni a dolgokat, mert látta, hogy Lilike nagyon érzékeny. Másnap hajnalban ébredtek, megfürödtek a kis duruzsoló patakban, ettek egy keveset, majd búcsút intettek Lilike számára oly kedves helynek. A köd olyan sűrű volt, mint előző este. Mintha tejfelhőben repültek volna. Ahogy magasabbra emelkedtek, mindig világosabb lett, és a Nap is rájuk mosolygott.  Gyere mögöttem szorosan – szólt hátra Filó – s ha elfáradtál, azonnal szólj! Értetted?  Igen, igen. Légy nyugodt, semmi baj nem lesz – mondta Lilike alig hallhatóan, mert szíve majd kiugrott a boldogságtól. Úgy érezte magát, mint mikor az övéivel anyó tanyájáról megszöktek, és először repültek. Csak most magabiztosan, bátran, szívében teli reményekkel, vágyakkal. 140

Mikor túlhaladtak az erdőn, a szellőcske körbecsókolta a fákat. Lerázta a színes faleveleket, amik fennakadtak az ágakon, és mindenkinek elújságolta, hogy Lilike megtalálta a párját, és messzire szállt vele. Az óriás fenyők méltóságteljesen vették tudomásul, és úgy gondolták, hogy majd visszajönnek, ha akarnak. Ha meg ők nem, akkor mások. Csak ők maradnak, állnak őrt, már ki tudja mióta. Ők nem mennek sehova és nem is változnak. A patak partján a kárókatona felnézett az égre az elrepülő madarak után, aztán a vízbe kukucskált, hátha elkaphat egy-egy halacskát. A tarlón szaladgáló egereket és pockokat csak az érdekelte, hogy a sas éles szemeit és karmait elkerülhessék. Különben nem történt semmi, csak ami szokott. Az élet ment a maga útján, mint a vándormadarak. Mikor anyó visszaért az erdőből, Zsömle izgatottan ugrálta körül. Már a szoknyája szélét is rángatta, de anyó nem értette, hogy mit akar.  Eredj az utamból, mert még felbotlok benned – szólt rá Zsömlére. Anyó valahányszor beszélt hozzá, szokatlanul csóválta a farkát, mintha valamit mondani akart volna, hiába csapkodott feléje a kezével is.  Jaj! Még a tojásokat sem szedtem össze, te meg itt lábatlankodsz nekem! – pörölt vele. Vigyázva ment be a tyúkólba, nehogy összetaposson egyet is. A tyúkok szanaszét tojtak.  Hát ez meg mi? – hajolt le fájós derekával egy libatollért. – Te hoztad ide? – kérdezte Zsömlét – mi141

közben a keblére szorította, és könnybe lábadt a szeme. Felnézett az égre, de sem libát, sem más madarat nem látott.  Lekapta a polcról a tojásos kosarat, és szedegetni kezdte a tojásokat. Mindegyiknél felnyögött, annyira nehezére esett a hajlongálás.  Nem jól van ez, hogy ti állandóan a földre tojtok. Rendetlen népség – korholta őket. Ahogy ment beljebb a fészerbe, majd a földbe gyökerezett a lába.  De hiszen ezek libatojások! – kiáltott fel örömmel.  Azt sem tudta hirtelen mit is csináljon. Kicsoszogott az udvarra és hívni kezdte őket. – Merre vagytok libuskáim? – kiabált. De a libák nem jelentkeztek.  Hol vannak? – kiáltott rá Zsömlére, de az csak nézett bogár szemével. Leült egy tönkre, és mindenféle gondolatok jártak a fejében.  Míg én az erdőt jártam, ezek idejöttek tojni! Anyó nem győzött csodálkozni. Nem tudta, hogy mit kezdjen az ajándékkal. Először tésztát akart belőle gyúrni, aztán meg kifúrni, hogy megmaradjon a héja, és a libáira emlékeztesse őt. Nem tudta eldönteni, hogy mi legyen a négy tojással. Esténként ült a kályha mellett, figyelte a fel- felcsapó lángokat, hallgatta a rőzse pattogását és törte, egyre törte a fejét, de nem jutott semmire. 142

Másnap kiment a fészerbe, hogy megint összeszedje a tojásokat. Egy babos alá nyúlt, aki vértyogni kezdett, majd belecsípett anyó kezébe.  Ne te ne! Mi az? Csak nem kotlasz nekem ilyenkor? De bizony az kotlott.  Most mit csináljak vele? Mártsam a fejét a vízbe? – töprengett. Aztán a saját fejéhez kapott. Gyorsan kihozta a kamrából a négy libatojást, és alárakta a babosnak. Az fészkelődött egy ideig, aztán megnyugodott. Anyó a biztonság kedvéért egy nagy kast rakott rá.  Majd leengedlek enni, inni – mondta neki. De költs ki a tojásokat! Bár maga sem hitte, hogy sikerülni fog. – Na, mindegy. Ha megzápulnak, akkor is kifúrhatom. Reggelenként először a babost ellenőrizte, és örömmel látta, hogy rendesen ül a tojásokon.  Ez tényleg elkotlott. Na de ilyet! – csodálkozott.  Az öreg diófáról az utolsó rozsdás levél is pörögve hullott a földre. Anyó, megvárta míg megszárad, aztán összesöpörte és elégette, mert bizony a földbe nem jó trágyának a diólevél. Közben megsimogatta Zsömle fejét.  Okos kis kutya vagy te – mondta elégedetten – csak én nem értettelek. Anyó már megbánta, hogy a babos alá tette a négy libatojást.  Mi lesz velük, ha kikelnek? – bosszankodott. 143

Levette a kast a babosról, hátha otthagyja a fészket, de a kotlós nem szállt le róla még enni sem. Másnap mikor kiment a retyerájra, meglepődve látta, hogy elfogyott a kukorica, és a víz is megcsappant a kotlós mellett. Sőt még egy jó nagy rakást is hagyott fizetségül.  Híjjj, azanyád! Te komolyan veszed a feladatod! – lepődött meg. A kotló –, mintha megérezte volna, hogy anyó el akarja pusztítani az alatta lévő tojásokat –, csak akkor szállt le enni és inni, mikor magára maradt. Az idő hidegre fordult, és anyó megsajnálta a babost. Mindenestől bevitte a konyhába, ahol jó meleg volt.  Költettünk így máskor is – mentegetőzött. Közben sűrűn hullani kezdett a hó, és kiment, hogy elsöpörje. Mikor visszament, első dolga volt, hogy a kis kályhát megpakolja. Egyszer csak sipogást hallott.  Mi van velem? Megbolondultam? – mormogta. Hanem megint hallotta, és egy fél óra múlva már nem is egyet. Alányúlt a kotlósnak és ugyancsak meglepődött. Kikeltek a kislibák, és gyönge bőrüket nyomta a tojáshéj. Gyorsan kiszedte alóluk és megtapogatta őket. Nem győzött csodálkozni és egyben örülni is.  Hát ez szép karácsonyi ajándék! Mennyit mentem tavaly kislibákért, most meg itt vannak. Szinte az ölembe pottyantak. Gyönyörködve nézte őket, és valami furcsát látott rajtuk. 144

 De hiszen ezek feketék! Csak nem vagytok vadlibák? – hitetlenkedett. Anyónak megint sok dolga akadt. Ládát kellett keresni, és abba meg szalmát. De már csak törek volt. Rongyokat rakott alájuk. A kislibák éktelen kiabálásba fogtak.  Jól van már! Mindjárt készen vagyok, ne türelmetlenkedjetek! – Phi! De bidesek vagytok! A likatok mindenit! – felejtette el, hogy tavaly ugyanilyenek voltak, amiket a vásárban vett.  Ugyan melyik tojta le őket? – töprengett. Anyót minden nap megugráltatták, aminek örült is meg nem is. Egész télen gondozta őket, és mindig nagyon kimerült.  Hát azért ez nem hiányzott most nekem. Télen kislibák! Azért volt kivel beszélgetni, mert egyébként a kutya sem szólt volna hozzá. A tél lassan telt, de azért csak eltelt. Márciusban már három hónaposak voltak, és a pelyhes tolluk helyett erős tollakat növesztettek. Ki is rakta őket az istállóba. Az idő egyre melegebb lett, és a libák próbálgatták a szárnyaikat, pedig senki nem tanította őket. Egy szép tavaszi napon hirtelen felröppentek, és búcsú nélkül az erdő felé vették útjukat. Anyó bosszankodott.  Hálátlan társaság! – kiáltott utánuk. Ám estére a libák megjöttek a tanyára. 145

 Na, ugyan mi lesz ennek a vége? – nézett mindig utánuk, de olyan fáradt volt, hogy már nem is törődött a libákkal. Azok meg egész nyáron jöttek mentek. Nagy nehezen kitakarította a konyháját, és egy-két helyen be is meszelte. Összeszedte a papírjait, keresztlevelét, a tanya birtoklevelét, oltási bizonylatot, házassági, és halotti bizonyítványt. Keresett egy plajbászt, és nagyon nehezen hozzá fogott írni. Keservesen kanyaríntotta a betűket. Már régen írt. Nem volt rá szüksége. Leírta, hogy Miskára hagyja a tanyáját szőröstül, bőröstül. Mivel már senkije nem volt, Miska meg segített néki néha, hát megajándékozta vele.  Elég ronda írás, ákom-bákom betűkkel – elégedetlenkedett. – Olyan amilyen. Fő az, hogy meg van írva. Anyó már csak a legszükségesebb dolgát végezte el. Megmosta az arcát, kezét, lábát, felöltözött az ünneplő ruhájába, és kiült az ajtaja elé. Várta Miskát. Az meg eléggé sokára jött, akkor is véletlen.  Na, az Isten áldjon meg! Hát hol voltál ilyen sokáig? – rivallt rá.  Miska nagyot nézett, hogy mit akar az öregaszszony. Miért várta annyira?  Gyere be!  Hű, de büdös van kendné’! Mi ez a szag?  Semmi! Ne törődj vele!  Csak nem patkány döglött mög valahun? 146

 Menj már! Itt neveltem a libákat, aztán még nem szellőzött ki. Miska hátra tolta a sapkáját.  De sürgős vót!  Sürgős hát!  Oszt hun vannak a pulyák?  Hol lennének? A legelőn. Miska gyanakodva nézett Manyó anyóra. – Mögbolondút ez a vénasszon? – gondolta magában.  Ki hajtotta ki űket? Me’ Zsömle itt van az udvarba’.  Zsömle! Az csak macerálni tudja őket.  Hát, ahogy tanította kend!  Tanította a fene! Miska nem mert többet szólni. De azért azt megkérdezte, hogy valami kellene tán?  Nem kell semmi – mondta csendesen anyó. Ne! Itt van ez a papír, aztán intézkedj, ha eljön az idő.  A gazda tágra nyílt szemmel nézte a végakaratot.  Mé én?  Mert nincs, kire hagyjam. Miska dadogott valami köszönöm-félét zavarában, és egyik lábáról a másikra állt. Nem tudta, hogy mit mondjon még.  Aztán legalább elolvastad? Miska olvasni kezdte a kanyargós betűket, de ő sem volt nagy tudója sem az írásnak sem az olvasásnak. Azért valahogy csak kibogarászta. 147

Hanem, mikor odaért, hogy nem adhatja el a tanyát, megállt és ránézett anyóra.  Aztán mé nem?  Csak – volt a kurta válasz. Ám egy kis hallgatás után hozzátette, hogy legfeljebb másikat építhet rá, ha ez összedől. Anyó titokban azt remélte, hogy egyszer a libái viszszajönnek, és itt költenek. Ő ugyan fentről fogja nézegetni őket, de nem ez a lényeg. Hanem az, ha egyszer berepülnek az udvarba, otthon érezzék magukat.  Az istállóban mindig legyen szalma, és oda más állat ne tegye be a lábát.  Mirű beszél kend? – döbbent meg megint Miska.  Arról, hogy az maradjon libaistálló – érted már?  Érteni értöm amit mond, de nem értöm, hogy mié?  Csak tedd, amit mondtam. Na kell-e így a tanya?  Hát… ha mán neköm atta, akkó kő.  A Zsömlét vidd magaddal.  Mánis?  Igen máris. Csak zavarja a libáimat.  Nufene! Tán tinyleg visszavárja kend űket?  Visszajönnek azok maguktól minden este. Miska egyre vakargatta a feje búbját. Nem értette az egészet. Végül, csak rákérdezett.  Osztán messzirű gyalogónak?  Gyalogolnak az eszed tokját! Repülnek. Miska már nagyon rosszul érezte magát. 148

 Hogy-hogy röpűnek? Mögtanította űket?  Hát Miska! Te egyre bolondabb vagy. Hogy tanítottam volna meg őket? Megtanultak azok maguktól. Különben vadlibák.  Vadlibááák? – hűlt el megint Miska, de már kérdezni sem mert.  Te! Aztán semmi fondorlat! Érted? A libák szabadok! Megértetted? – találta ki a gondolatát az öregasszony. Miska –, mint akit tetten értek –, elpirosodott.  Értöm, értöm – válaszolt kelletlenül – osztán mikó gyűjjek?  Anyó szomorúan nézett rá, de nem válaszolt. Miska észbekapott.  Mán úgy értöm, hogy mikó hozzak valamit?  Hát, egy héten egy vekni kenyér bőven elég lesz, de egy kis zsírt is hozzál. Az sokáig kitart, aztán majd meglátjuk.  Na, jó van. Akkó hozom a könyeret mög a zsírt, de mögyök mán, me’ rámestelödik. Felkapta Zsömlét, és még egyszer rákérdezett az öregasszonyra.  Biztos, hogy nem kő e’ magának? Legalább jelöz.  Van itt, aki jelez. Vidd csak, nehogy éhezzen nekem. Az udvarba berepültek a vadlibák, olyan lármát csapva, hogy Miskának tátva maradt a szája.  Nézze mán! Ezök tényleg vadak. 149

 Zsömle kiugrott a hóna alól, és hajkurászni kezdte a libákat. Azok meg nekitámadtak. Miska alig tudta kimenteni.  Híjj azanyjuk szömit! Tán még agyon is ütnék!  Mondtam, hogy el kell vinni, és szó nélkül befordult a kis házba. Miska elindult, tétován lépkedett, és egész úton furcsán érezte magát. Egyre csak Bandit, a lovát noszogatta.  Hogy a rosseb! Mög sé kérdöztem, hogy most van-é könyere. Hát majd ellösz a jövő hétig valahogy. Tikok tojnak, legföllébb lévág égyet belülük – nyugtatgatta lelkiismeretét. Aztán a következő héten igyekezett a zsírral meg a kenyérrel.  Na milen a könyér? – kérdezte büszkén – a legjobbat hoztam.  Hát… nem olyan, mint az enyém, de megjárja. Miska rosszalóan nézett rá, de nem szólt egy szót sem.  Most mit vitázzak én vele? – gondolta, és minden héten ment az öregasszonyhoz. Keveset beszélt, mindent ráhagyott. Mikor Miska elment, kiült a háza elé, és többnyire szunyókált. A libák jöttek-mentek, és így múlt el a nyár. Egy napon, mikor az ősz falevelekből szőnyeget terített a fák alá, és leszállt az első köd, a libák nagyon izgatottak lettek. Egyre csak gágogtak, és össze-vissza kiabáltak. 150

Anyó felé nyújtogatták a nyakukat, mintha mondani akartak volna neki valamit. Ő megértette.  Most búcsúztok ugye? – nézett rájuk szomorúan. Ti tartottátok bennem a lelket. Én is elmegyek veletek együtt. Csak nem egy irányba tartunk. Ég áldjon benneteket, vigyázzatok magatokra – s integetni próbált fáradt kezével. Olyan gyengeség, olyan erőtlenség vett rajta erőt. A libák is, mintha megértették volna anyót. Felkaptak a levegőbe, köröztek a kis tanya felett, aztán elhúztak, mint a vadlibák. Anyó szeméből kibuggyant a könny, majd feje erőtlenül oldalra billent. A vadlibákkal a lelke is elszállt. Másnap, Miska jött a kenyérrel, de vissza is csúsztatta a tarisznyába.  Na! – sóhajtott – kendnek is odafő osszák mán az ebédöt. Óvatosan felemelte a tehetetlen kis testet, és vigyázva az ágyra fektette, míg utolsó útjára nem kísérik. Kiment az udvarra, és felnézett az égre. Egy vadliba csapat húzott el csendben, mintha nem akarnák anyó álmát megzavarni. Lassan egy toll szállt alá a levegőben, mintegy utolsó ajándéknak a különös öregasszony gondoskodásáért….

–vége– 151

152

153

154