SZEKERES KATÓ. Maruska sorozat A NAGY TITOK. Kaland egy rejtélyes világban

SZEKERES KATÓ Maruska sorozat

A NAGY TITOK Kaland egy rejtélyes világban.

Szeged 2012

Tilos a kiadványokat, vagy azok bármely részét sokszorosítani, információs rendszerben tárolni, minden féle formában sugározni, a szerző, vagy annak meghatalmazottja írásbeli egyetértése nélkül. A kiadvány védett.

***

Rövid földi úton, batyud a sorsod. Lehet könnyű, vagy nyomasztón súlyos. Bárhová mész – szabadulni nem fogsz, Ha Isten csapása, mit rád kiosztott. E világon, neked kell hurcolni, Elfáradva sincs, kinek átadni. Lehet lázadni, alázattal tűrni, Akkor is magadét fogod megélni. Könnyebb, ha megtörsz és elfogadod, A te életed, a saját választásod. A szerző

1

ISBN: 978-963-08-6930-0

Lektorálta: Bätz Piroska Borítót elképzelte: Szekeres Kató Kivitelezte: Bätz Piroska www.prb-webdesign.de

2

ITT, VAGY ODAÁT… Sötét alagútban széjjeltekintek, Bezárult ajtón, vissza nem mehetek. Nem látok ragyogást, melyet ígértek, Hazugság volt minden, csak hitegettek. Felvillant egy fény, mikor elindultam, Vakító csóvától el-elcsábultam, Kínom feledni, feléje rohantam, Délibáb eltűnt, magamra maradtam. Ez már a pokol. Remegve szorongtam, Égi mennyország elillant, ellobbant Mit is reméltem ettől a világtól? Odalent vérem, kedvesem, imádóm. Azután valami vonszolt magával, Kitörölt emlékek birodalmába. Ahol a lelket mindentől megfosztják Könnyűvé teszik, akár egy ködpárát. Csordát gyűlöltem, de nem volt mit tenni, Holt lelkek közé, be kellett sorolni. Súrlódni, sodródni, amíg tisztulnak, Majd egy új testbe, új életre kapnak. Mire e szenvedés? Itt sem, ott sem jó. Gyönyörű élet, hazug, csalogató. Érzéstől fosszon meg a Mindenható, Soha ne szeressen a gondolkodó…

3

ELŐSZÓ HELYETT

A könyv − szinte mondhatni −, hogy „laza bevezetéssel” indul. Majd menet közben, szép lassan, fokozatosan, alapos részletességgel, és különböző szemléltető eszközökkel, (példákkal) mutat be olyan megtörtént eseteket, amivel a végtelen életet próbálja „alátámasztani, de legalább „megvillantani”az olvasó számára. A szerző, ezen örök témán –, mint izgató, és megválaszolandó titkon −, való elgondolkodásra szeretné rávenni a kételkedőket. Hogy a földi élettel nem ér minden véget. Nem érhet véget, mert a porhüvely, ha el is használódik, a szellemnek élnie kell, hisz a világmindenség egy örök körforgás. Pont az ember maradna ki belőle? Ez képtelenség. Persze, az örök élet létezését a szakemberek egészen másképpen értelmezik. Nem fizikai, és nem szellemi értelemben. Az ember maradandó tevékenysége, és művei alapján. A materialisták vallják, hogy az élet egyszeri, és megismételhetetlen. De, ki lehet magában olyan biztos, hogy fentieket meg merje cáfolni, mikor mindig új, és új felfedezések írják felül, az addig biztos várra épült tudományt? Ki hitte volna, hogy jóval az ezredforduló után egy korábban megingathatatlannak tűnő állítás roskad össze és egyúttal lázba hozza a világot, a húrok felfedezésével? Hogy az anyagnak nem az atom a legkisebb részecskéje, hanem annál kisebb; az úgynevezett „húrok”. Persze, ez a laikusnak csak annyit mond, mint ami itt le van írva. Hogy megdőlt az addig kemény tanított állítás. Természetesen vannak tudósok, akik ezt sem hiszik el. Pedig a NASA szakemberei nem hazudnak! Akkor miért ne lehetne állítani, hogy az élet, a földi elmúlással nem szűnik meg? Mindezt a szerző, a sokak által hirdetett reinkarnációval, a felsőbbrendű lény, mint rendező elv létezésének tudatosításával igyekszik bizonyítani, illetve az olvasóra bízva ennek eldöntését. Az itt leírt érdekes esetek −, mint egy-egy kiragadott példa – szolgál bizonyságul olyan emlékezésre, amit lehet, hogy nem az agy produkál, hanem más érzékszervek. Esetleg a sejtek, bár, le4

hetnek agysejtek is. A sejtmagban lévő örökítő anyag a DNS (dezoxiribonukleinsav)? Vagy a lélek. Ki tudja? Ez is rejtély. A közzétett esetek −, mint példák −, megdöbbentőek, és különbözőek. Szereplőinek közös vonása, hogy olyan dolgokat cselekszenek – leginkább tudatlanul –, ami arra enged következtetni, hogy valamikor már mívelhették, részük volt benne. Tegyük fel, hogy egy korábbi életben, amire ép ésszel képtelenség emlékezni, csakis valamely érzékszervükkel, amiről nem is tudnak, vagy nem gondolnak rá, mert a tudomány mai állása szerint nem bizonyított. Attól függetlenül, hogy az ember agya kapacitásának csak egy részét használja ki, az sem valószínű, hogy például a „nómálistól” eltérő viselkedésű emberek, az agy olyan bugyrát használhatják, amire még egy géniusz is képtelen. Legalább is erről még nem esett hírverés. Marad a sejtek, vagy valami ismeretlen érzékszerv emlékezete −, mint feltételezés − egy más, korábbi időből. De egy mindenképpen materialista gondolkodással. Még akkor is, vagy azzal együtt, hogy az agykutatás – talán nem véletlenül – gyerekcipőben jár. A könyv, nem egy racionális kutatásokra épült bizonygatás, hanem az itt − tudósok által is − megidézett, örök és megválaszolatlan kérdésnek, a titoknak a valószínűsíthető feltételezése, fejtegetése, határok feszegetése. Van-e élet a halálon túl? Ha van, akkor magától értetődik, hogy reinkarnáció is létezik. Sokszor tesszük fel újra, és újra a már ismert kérdést: Mi értelme van az életnek? Válasz: Az élet értelme, maga az élet. Csakhogy ez nem elégíti ki a kíváncsiskodókat. Mintha azt mondanák, hogy „vaskalap, az vaskalap”. Miből lettünk, honnan jöttünk, mivé válunk, hová tartunk? Manapság ez a kérdés meglehetősen sok embert izgat. Tulajdonképpen mindig is kérdés volt a kérdés, csak megnyugtató válasz nem érkezett rá. Nem tartozott a tudományos témák közé, bár az ezzel foglalkozók, már tudományos szinten kezelik. Ám a témát, mindinkább az érzelmi sík, és a szubjektivitás felé nyomják. De, ezeket a szubjektivitásokat is észrevétlenül racionális útra terelik. Ez sem szentírás, mert akkor mit kezdjünk a nagy feltalálókkal, s legin5

kább azokkal, akiknek érdemeiket életükben nem értékelték, munkájuknak nem adtak hitelt? Változó világunkat figyelembe véve, ismét feltehető egy újabb merésznek tűnő kérdés. Ki meri azt állítani teljes bizonyossággal, hogy az emocionális témák nem lehetnek racionálisak…?

*** A doki téblábolt a szobában. Mindenki elment otthonról, és ő nem tudott magával mit kezdeni. Már egy hónapja nyugdíjba vonult, és azóta minden egyes napja egy nyűglődéssel telt. Nem azért, mintha nem lett volna dolga, hiszen alig várta, hogy végre szabad legyen. – Csak az a sok beteg, akiket ott hagytam! – gondolt újra, meg újra bele lelkiismeret furdalással. Mert akadt, akit könnyűszerrel meggyógyított, de akadt, akin már nem tudott segíteni. Ez utóbbi eseteket személyes kudarcként élte meg. Ilyenkor kicsit sem szerette a szakmáját. Ezek voltak azok az idők, mikor már nagyon otthagyta volna az egészet, de nem lehetett. Felelősséget, terhet érzett, egyben fáradtságot is. Neje, észlelte rajta a friss nyugdíjas betegséget, de csak semmitmondó szavakkal vigasztalta. – „Majd csak megszokod, hogy nem kell minden nap bemenned. Legalább hozzáfogsz a könyvedhez”. A doki is így képzelte, de valahogy ahhoz sem fűlt a foga. – Tényleg meg kell szoknom ezt a helyzetet – mondogatta magának állandóan. Már az újságot is kiolvasta, a kihűlt kávéját is bekortyolta –, ami nem esett jól. Pedig bent is mindig hidegen itta. Hiába. Az, egészen más volt. Megszokta. Most hosszan nézegette a csésze alját, mikor csöngettek. Kilesett a kukucskálón, mikor az egyik szintén friss nyugdíjas kollégáját pillantotta meg, aki vidáman integetett. Gyorsan kizárta az ajtót, és köszönés helyett rádörrent. – Hát te? 6

Nem bírsz aludni? És hogy jöttél be a kapun? A látogató visszakérdezett, hogy; „te sem? A vendég, kérés nélkül lépett be, és a másik kérdést figyelmen kívül hagyta. Csodálkozott, hogy a doki még pizsamában van. – „Nem akarlak zavarni, de olvasd már el ezt a vékony könyvet. Kíváncsi vagyok a véleményedre. Most úgyis ráérsz” – hadarta egyfolytában. – A másik kíváncsian nézett rá, hogy miért olyan fontos ez a tőlük olyan távol álló − neki semmit nem mondó −, szerző könyve. Ismeretlen is, nem is szakkönyv. – Biztosan valami firkálmány. Gyanúsan nézett volt kollégájára, aki vette a lapot, és közölte, hogy ő sem ismeri a szerzőt, de valami van az írásában, amit nem tudja, hogy higgye-e vagy nevessen rajta. A doki továbbra sem értette, hogy miért neki kell tesztelni, de a másik kérésére átvette, és hanyagul ledobta a kanapéra. Nem akarta megsérteni a vendéget, és úgy gondolta, hogy majd lefekvéskor beleolvasgat, hátha elálmosítja. Még megkérdezte a vendéget, hogy megkínálhatja-e valamivel, de az tiltakozott, mondván, hogy csak a könyvet hozta, és már megy is. A doki kissé csodálkozva kísérte ki, és meg is feledkezett a könyvről. Aztán ahogy minden nap megszokta, gyorsan letusolt, megborotválkozott, és felöltözött, hogy elinduljon a munkába. Már az ingét gombolta, mikor észbekapott, hogy nincs semmiféle munkanap, nyugdíj van, és nagy-nagy szabadság. Bosszúsan vetkőzni kezdett, majd megállt és arra gondolt, hogy kíváncsiságból, mégis csak bemegy a klinikára. Megteheti. Senki nem küldi el. Legfeljebb bámulnak rá. Aztán eszébe jutott, hogy délelőtt műtenek, és legfeljebb a nővérekkel, vagy a titkárnővel, portással válthat néhány szót. Kissé elszontyolodott. Felesége kikészítette a szabadidő ruháját, amire sandán nézett, majd felkapta, mert az mégis csak kényelmesebb, mint a pantalló. Eleget szorította a hasát. Több mint négy évtizeden keresztül. Le, s föl mászkált egy ideig, aztán a kezébe vette a könyvet. Morgolódott, hogy milyen vacakkal kell töltenie a drága idejét, mert ígéretet tett. 7

Eleve fenntartással olvasott bele, és elégedetten vigyorgott. – Tudtam, hogy egy firkálmány – dörmögött – biztosan a legújabb csaja. Ugyan hogy nézhet ki? – töprengett. Átrágta magát a bevezető részen, ami szerinte egy blődség volt. De a kíváncsiságát némileg felkeltette, mert folytatta az olvasását. Már tudni akarta, hogy ilyen kezdés után vajon mivel töltötte meg az írócska a könyvet. – Ha bele döglöm is elolvasom, hogy szemébe nevessek a kollégának – dörgölte elégedetten a kezeit…

*** A BIZTOS IS BIZONYTALAN… Fura dolog az emlékezés. Amire kellene, arra sokszor nem emlékszik az ember. De ha egészen máson járnak a gondolatai, biztos beugrik, amin korábban hiába járatta az esze kerekét. Bizony-bizony. A nagy mesélésbe „zuhanót” többször is cserbenhagyja a memóriája. Főleg, ha gyorsan ki akarja mondani a szavakat. − Mit is akartam mondani? Na, hogyishívják már? Tudod az, a izé. Már mondtam neked a múltkor – szokta volt mondogatni, akinek az istennek sem jut eszébe a megfelelő szó. Hányan jártunk már így, és úgymond besültünk, mint az iskolában, ha nem tudtuk a leckét, és csak hebegtünk, habogtunk. Ilyenkor mindjárt oda van a jó kis traccsparti, a hallgatóság is türelmetlen, és keserű lesz a szájízünk. Pedig milyen jót beszélgethettünk volna – sajnálkozunk egyre – olyan ritkán adódik rá alkalom. De ez csak a hétköznapi eset. Hanem, mikor közönség előtt kellene brillírozni, és akkor nem jut az ember eszébe a megfelelő kifejezés, az már egy katasztrófa. És rettentően kínos tud lenni. Bosszantó is az ilyen emlékezetkiesés, de biztos lehet benne mindenki, hogy ez nemcsak az időseknél fordul elő. Sőt! Az úgynevezett „nagyoknál”, beszédművelőknél is, akik tanulták. Persze 8

akadnak olyan autodidakta szófo…k, akiket úgy kell lelőni. De az más lapra tartozik. Viszont egyfolytában, elakadás nélkül ömlik belőlük a szó. A fiatalabb korosztály meg csakis a sajátjával tud beszélgetni – leginkább a szleng szóhasználat alkalmazásával, mikoris félszavakból megértik egymást. Röviden, tömören, minden érthető magyar szót elkeresztelve, mintha külön nyelvezetük lenne. De csak azért, mert leginkább lusták gondolkodni. Az írásról, olvasásáról itt most ne essék szó, mert mindenki tudja, hogy a mai tizennyolc évesek legtöbbje sem olvasni, sem írni nem tud még. Kétségbeejtő tény. Akkor mi lehet a gondolkodással? A köszönésnél sokáig elment a csáó, a helló. (A National Geographic Online szerint a „szia” a „szervusz” alakváltozata, mely a latin „sevus”-ból=szolga, rabszolga, jelentésből ered. A régi latin servus humillius domini azaz, „alázatos szolgája vagyok az úrnak” köszöntés első szava. Valószínű, hogy a jelentése miatt szoktak le róla, és tértek át a helló-ra. Na, és hol van már ez a fajta udvarias köszöntés, ami talán nem is inkább udvarias, mint alázatos. Gondoljuk csak alaposan végig. A magyar ember, nyilván nem szeretne, senki szolgálja lenni. Mások alá meg főleg nem akar szolgálni, ha szó szerint vesszük. A többi országok népei sem, de a magyarok főleg nem. Azért könyörögnek állandóan, azért egy sírás-rívás a nemzeti imájuk, mert Istentől várják a megváltást, ahelyett, hogy maguk is tennének valamit. Érdekes módon más népek himnusza vidám, és örömteli. A könyörgés ellenére, az eredeti magyarság mégis mindig szolga volt. Mégis mindig valaki lába kapcája volt. És van. Úgy, hogy mindegy, köszönnek-e „alászolgája” szóhasználattal, vagy nem. Manapság meg a „csá” vagy „csákó” változatra kaptak…Az ember meg csóka lett. A szellemi fogyatékos „zokni”. Na, de ilyet! Mit lehet erre mondani? Szomorú nyelvújítás. És akkor csak arról van szó, amit nagyjából meg lehet érteni. A többi szinte kínai. Mindenesetre szégyen nem szégyen, sokan bizony nem értik a mai fiatalok beszédét. Olyan közönséges dumát, halandzsát 9

tudnak levágni, hogy az ember csak bámul, mint a piacon. Mint, akit akkor szalasztottak a tanyabokorból. Az ember egyre azon elmélkedik, hogy ha megöregszenek, (csak, ha megöregszenek! – mert ez egyszer sem biztos) hogyan fognak kommunikálni? Halványlila elképzelés nincs hozzá. (Na, tessék! Már itt is a „nyelvújítás”, bár ez azért nem egészen az, mint amit a mai fiataloktól lehet hallani.) És még a finom obszcén szavak is elmennek (ha egyáltalán létezik ilyen), mivel ismerős az eredeti szó. Így ez lehet pejoratív is, és írója szellemességnek is szánhatja. Hogy a mai fiatalok mit gajdolnak? Ki tudja? Vajon emlékeznek-e majd az édes anyanyelvre? Egyáltalán mire fognak emlékezni? Lehet, hogy az elme működik, és így az emlékezés is. De a mondanivaló szavakba öntése, a nagy szókinccsel rendelkezőknek is sokszor akadályba ütközik. Ennél fogva, az arra felkészült sem tudja megfogalmazni közérthetően mondanivalóját. Hiába érti, tudja, „vágja” a témát, és professzora a szakának. A beszéd, a kifejező eszköz, az édes anyanyelv használata legtöbbnél kétségbeejtő. Tessék csak az erre hivatott híradástechnikai eszközöket figyelemmel kísérni. Némelyik tudósnak egy sorstragédia a beszédje, az artikulációja. George Bernard Shaw írja valahol, hogy a magyar nyelv olyan gazdag kifejező eszköztárral rendelkezik, hogy ha ő magyarnak születik, magyar beszéden ringatják álomba, sokkal érthetőbben tudja magát kifejezni. Hát… így is nagy tisztelet neki, és a fordítójának… A híres író nem szó szerinti kijelentése került közlésre, csak az értelme, mondanivalója, és nem lehet elégszer leírni. Ez a téma kimeríthetetlen, és mindig csak érintőlegesen térünk rá vissza, mert szúrja a szemeket. Fenti problémával azonban kötelessége lenne a szakmabelieknek foglalkozni. Főleg, ha meg kívánják őrizni a magyar nyelv szépségét mely dallamos, kifejező, képszerű a hangsúlyozhatóságával, és nyelvi eszközeivel. Nem elég ismerni (bebiflázni) a grammatika (nyelvtan) szabályait, tudni kell alkalmazni. Ez utóbbi szinte taníthatatlan, mert olyan, mint a tehetség. Vagy van, vagy nincs. 10

Még egy ok szól a helyes beszéd, artikulálás, kifejezés mellett. Az egyértelműség. A félreérthetetlen egyértelműség. Ehhez gondolkodás, emlékezés, az elme működése szükségeltetik.

*** Ha már az elme működésénél tartunk, akkor biz’ jó helyen járunk eredeti mondanivalónkat illetően. Az ezzel foglalkozó szakmák tudorai állítanak, és tanítanak egy kétséget kizáró tényt. Hogy nem ismerik eléggé az agy működését. – És feltétlenül ide kellene biggyeszteni az eredetet, mert – mint azt tudjuk − szinte minden megdönthetetlen állítást idővel felülírnak. De ki meri nyíltan vállalni? Csakis a médiában elhangzottakra támaszkodhatunk. Lehet, hogy azt is megcáfolnák „bizonyíték” híján. Ki gondolta volna pl, hogy a szentírásnak minősülő számok is kétes értékűek? Hogy a háromszög szögeinek összege földrészenként változó? És ez már régen nem meggyőződés, és nem szakmai szint kérdése, hanem tény. A végén kiderül, hogy a 2x2 sem négy. Vagy nem minden földrészen. Azon állítás mellett is határozottan voksolnak, hogy az ember általában hároméves koráig tud visszaemlékezni. Annál korábbi időről lehetetlen emléket őrizni. Ezt teljességgel meg lehet cáfolni, mert adott szituációban, még az anyaméhen belüli életre is sokan emlékeznek. Lehet, hogy nem tudják összerakni a képeket, lehet, hogy nem tudják mire vélni, mert nem érnek rá gondolkodni, és nem is akarják a régi emlékeket előhívni. Lehet, hogy képtelenek szavakba önteni, pedig azok ott vannak valahol mélyen elrejtve. Mindenkinél ott vannak. Mindenkinél. Tehát ez a lényeg. Nem az elmével emlékezik, hanem a génjeivel, az idegsejtjeivel. Vagy a szellemmel. Ez utóbbi mondatra a tudósok felkapnánk a fejüket, mivelhogy nem igazolható az állítás. Ennek ellenére, ezt a kijelentést határozottan meg kell erősíteni, mert például egy magzat nem gondolkodik, „csak” érzékel. Ennek alapján emlékezik is. Tovább nem érdemes taglalni, mert sok minden szükséges 11

még ahhoz, hogy fent említett emlékezést valaki szavakba tudja önteni. Persze, pillanatnyilag ezen állítás a még érthetőbb szavakba foglalása és szemléltetése is szinte kilátástalan ahhoz, hogy hihető legyen. Ugyanis szakmai tudás hiányában, kifejezetten a tapasztalatok, történetek birtokában kellene felülbírálni nagytekintélyű tudósok jelenlegi álláspontját. Esküdözni sem ajánlatos, mert az, nem nagy kunszt. Az esküre már senki nem figyel oda. Sőt! Viszont esküdöznek a szkeptikusok, hogy el lehet-e hinni, vagy nem. Leginkább az ellenkezőjét. Az ilyen esküdözés, általában nyilvánvaló hazugság –, mert főleg azok esküdöznek, akik a valóságot el kívánják fedni, és olyanok, akik csakis a „tiszta igazságot” hivatottak hirdetni. A saját tiszta igazságukat! – Az effajta esküdözés, leginkább némely politikusok szájából hangzik el, és ezeken már nem kell csodálkoznunk. Mivel itt politikusoknak nincs helye, ezért az emlékeket, mondanivalókat, valóban úgy kellene megfogalmazni, hogy azt teljes komolysággal fogadják az olvasók, és egyértelmű kételkedés nélkül. Vagy legalább gondolkodásra késztesse az olvasót. De ha mégis kételkedne –, ahogy mondani szokás – zümmögjön a fülben a bogár. Ez már elegendő ahhoz, hogy beinduljon a fantáziája, és maga döntse el, hogy miben higgyen. Az írás manapság sokszor hálátlan munka, mert a puszta betűkön, a stíluson, a nyelvi eszközökön, a szellemen kívül nem áll más a rendelkezésre. Nincsen se színes, vagy fekete-fehér kép, nincs rajz, nincs zene. Lehetne, de azt más médiaterméknek nevezik. Ebben az írásban, kizárólag az adott személyekkel megtörtént eseményt kellene meginvitálni, emlékeket előcsalogatni, elsősorban olyan képi leírással megelevenítéssel, ami elé várakozással tekint az olvasó. Az egyén veleszületett fantáziája kevés. Az eseményeket meg kell idézni, mint egy szellemet. Utána, a megtisztelő olvasó, kedvére fantáziálhat. Illetve mindenki úgy értelmezi, ahogy felfogja. Annyit fog hozzáadni, elvenni, amennyihez kedve van. De mivel a gondolkodó emberi lények számára ezek izgató kérdések, így remélhető, hogy az érdeklődést sikerül felbirizgálni. 12

Tehát, újra és újra ki kell hangsúlyozni, hogy az itt olvasottakat úgy kell az olvasó elé tárni, hogy teljeséggel hihető legyen. De ha nem is teljességgel, legalább egy kis esélyt kapjon ez a történet. Fentiekben reménykedve, arra buzdítva a tisztelt olvasót, hogy kutakodjon emlékei dikójában. Hihetetlen dolgokra fog rálelni, ha az alábbi emlékidézőt is elolvassa. A megoldatlan, megválaszolatlan kérdések iránti izgalmakat és kíváncsiságot, először is egy megtörtént eseménnyel ajánlott felvezetni.

*** A SÉTAHAJÓZÁS

Alábbi történet egy médiatudósítás útján terjedt forrás, ami sok embert nem hagyott nyugodni. Annál is inkább, mert többen, több felől állították, hogy igaz. Most ne fejtegessük, hogy az elbeszélésből mennyi lehet a valóság, mert arra nincsenek eszközeink, hogy bármelyik állítást bebizonyítsuk. Csakis szubjektíve tudjuk megítélni. Íme, a történés. A 19. század végén, sétahajózás alkalmával, egy magányos szigethez közeledve, az egyik női utas, le akart szállni a hajóról. Nem azt mondta, hogy szeretne, vagy kedve lenne leszállni, hanem azt, hogy „…neki itt le kell szállni, és bármi is történjék, ki kell mennie a szigetre…!” Meg kell jegyezni, hogy a tengeren nem egyedül álló szigetről volt szó, hanem egy egész kis szigetcsoportról. De ez a szóban forgó szárazföld, kissé eltávolodott a többitől. Minél jobban közeledtek feléje, annál jobban ragaszkodott elhatározásához, hogy kimondottan arra a szigetre neki ki kell menni, amelyre rámutatott. Sőt! Azzal fenyegetőzött, hogy ha nem áll meg a hajó, hogy kiszállhasson, akkor vízbe ugrik és kiúszik.

13

A kapitányig jutott az ügy, mert a hölgy egyáltalán nem tágított. Már mindent elkövettek, hogy megértessék vele; a hajó nem állhat meg kedvük szerint ott, és akkor, amikor egy utas kívánja. A szigorú menetrend mellett, a hajónaplóba sem tudnának mit írni következmény nélkül. Az utast a hajó orvosa alaposan megvizsgálta, és egyéb tortúrának vetette alá épelméjűségének bizonyítása érdekében. Ő mindent vállalt még úgy is, hogy − egyéb körülmények között − meglehetősen megalázónak bizonyult volna a vizsgálatok sorozata. A hölgy, neves, közismert, és jó módú lévén, kapott némi hitelt. Ezen felbuzdulva, amit csak tudott bevetett, hogy elérje a célját, vagyis, hogy a hajó kapitánya megálljon a megnevezett szigetnél. A későbbi híradás nem részletezte, hogy mit ígért, ígérhetett a hajó kapitányának, amennyiben teljesíti kívánságát, de tény, hogy az végül engedett. Az utast kivezették a partra −, miután a hajó megállt, kikötött, ami nem volt egy egyszerű dolog (lehorgonyzás, legközelebbi révkalauz értesítése annak heves tiltakozása ellenére, hajóhíd leeresztése stb.) −, hogy a kiszállót vissza is tudják vinni. − A hajón maradt utasok kíváncsian, és feszült figyelemmel kísérték a szokatlan fejleményeket. A kísérőnek egy bizonyos távolságban le kellett maradni, így a hölgy –, a szigeten lévő körülmények ismerete nélkül – szinte egyedül indult el, de olyan magabiztosan, hogy egyre nagyobb csodálkozást váltott ki az emberekből. Ő váltig állította, hogy nem ismerte a szigetet, tudomása szerint soha nem járt ott. Sokan messzelátón keresztül figyelték minden lépését, és mint egy sporteseményt, úgy közvetítették a többi utas felé. A szkeptikusok előre dörgölték a kezüket, hogy hamarosan rádöbben, nincs mit keresnie a jól láthatóan elvadult földdarabon, és akkor ez a kaland sokba kerül neki. Ám a hölgy, hosszú ruhájában olyan határozottan lépkedett a dudvától benőtt tájon −, ahol az útnak nyomait, legfeljebb régészek igazolhatták volna −, mint a minden napos sétáján a parkban. 14

Ruhája minden gazba beleakadt, elszakadt, és mire odaért ahova tartott, díszes kalapja ellenére, legfeljebb egy kopott „naccságának” lehetett volna titulálni. Végcélját, még a hajóról is jól kivehették a kíváncsiskodók, ám ő – későbbi beszámolója alapján −, egész úton nem tudta, hogy hová igyekszik. Valami hajtotta, és azt sem tudta, hogy hová. Akadt, aki észlelte is, hogy mielőtt elindult volna, jól érezhető izgalom lett rajta úrrá, mert bármit kérdeztek tőle, semmit nem hallott meg. Végül megérkezett egy romos várnak is mondható nagy házhoz, és meglehetősen primitív, vagy hihetetlen butuska módon − elrejtett kulcsot keresve −, szinte tudatosan az épület bejáratához közel lévő beugró rejtekhelyéhez nyúlt. Még azt sem gondolta át, hogy az üregnek kellemetlen lakója is lehet, ami komoly következményekkel járhatott volna számára. Meg is találta a nagy kovácsoltvas kulcsot, és a legtermészetesebb módon beillesztette a még ép zárba. Mit ád az ég, az ajtó könnyen kinyílt, mint Bartók Kékszakállújában Judit számára a hetedik szoba ajtaja. (Ez a kapu − az épület kora ellenére −, fura módon egy kicsit könnyebben nyílt meg.) A hölgy belépett az épületbe, ami belül sem látszott különbnek, mint kívül. Mindent por lepett, bár a megmaradt bútorokat letakarva találta. A valamikor fehér lepel helyenként foszladozott, apró bogarak tanyájaként szolgált, és némely helyen likasra rágta valami. A pókháló úgy beszőtte a helyiségeket, hogy alig bírta magát rajta keresztülverni. Ami elszakadt, elszakadt, de a legnagyobb része tépett ruhájára ragadt, tekergett. A látogató semmivel nem törődve, minden helyiséget végigjárt, miközben a kísérője jól hallotta, hogy magában beszél. – Ez itt a fürdőhelyiség, itt van a konyha, itt a cselédszoba, ez a társalgó, ez a zeneszoba, itt a hátsó kijáró, ez a szüleim szobája, ez az enyém −, és így tovább. A hajó alkalmazottja nem győzött csodálkozni, hiszen jó esetben is több száz évesre becsülte az épületet. Ráadásul a hölgy, egyre azt motyogta, hogy ott lakott valamikor, és hogy milyen helyiség 15

milyen tevékenységre szolgált. Sőt! Még bizonyos eseményekre is emlékezett. A kísérő agyán végig futott, hogy vajon milyen életet élhettek itt abban az időben az emberek, mikor más épületnek a nyoma sem látszott. Nem értette, hogyan kerülhettek ide egyedül, és miért? Gondolatai egymást kergették, és arra a megállapításra jutott, hogy kisebb építmények azért lehettek a főépület körül, amiben feltehetően a cselédség tartózkodott. Elképzelte magának azt a kort, amikor még a nagy házban élet volt. Bár tovább nem jutott, mert az is megfordult a fejében, hogy miért lett lakatlan? És ez, izgatóbb kérdésnek bizonyult számára. Roppant szórakoztatónak találta saját fejtegetését, és meg sem próbálta a hölgyet faggatni. Biztosan érezte, hogy úgy sem tudna rá válaszolni. De nem sokáig révedezett, mert a veszteglő hajó kürtölni kezdett jelezvén, hogy lejárt az idő, ideje visszaindulniuk. Ám a hölgy ezzel sem törődve leült a küszöbre, és arcát két kezébe temette. Régmúlt idők emlékei lephették meg, mert egyre több esemény töredékeket emlegetett nevekkel, és a kísérő számára összefüggéstelennek tűnt a beszéd. Mintha magán kívül lett volna. Már nem a saját korában járhatott, hanem gondolatban, vagy lélekben, visszautazott az idő síkján. A hajótársaság alkalmazottja is érezte valahol, hogy ezek a régről feltört emlékfoszlányok valóságosak, és nem valami közeli időből származhattak. Úgy gondolta, hogy ha visszaérnek a hajóra, komolyan utána néznek az elhanyagolt szigetnek, és a valamikor ott élő emberek történetének. Mivel hiába beszélt hozzá, hirtelen felkarolta a magába roskadt nőt, és szinte húzta, vonszolta, mert az nem tudott a lábán járni. Valószínűleg transzba (öntudatlan állapotba) kerülhetett az emlékek hatására. Mi másra? Hiszen az égvilágon semmi sem történt vele, azon kívül, hogy „ismerte” a járást a házban. Lassan értek vissza a hajóra, ahol alig tudta elhadarni a hihetetlennek tűnő eseményt. Abban az időben egy ilyen történet szenzációnak számított, és leginkább a kísérőt rohanták meg a kérdésekkel, mivel a hölgy bezárkózott a kabinjába. 16

A nő, természetesen orvosi kezelésre szorult, de vissza tudott térni a korába, az ő világába. Viszont, a házban eltöltött időre nem emlékezett. A kísérő, és a hajó kapitánya, kis híján bajba került. A sziget történetének azonban utána jártak, ami azt igazolta, hogy a nő igazat mondott. Vagyis, egy gazdag család lakott ott több évszázaddal azelőtt, de valami tisztázatlan okok miatt elhagyták a házat. Talán, rövid időre más is lakhatta a birtokot, de a lényeg, hogy végül lakó nélkül maradt. A krónika nem jegyezte fel a sziget, és lakói történetét. Senkinek nem lehetett fontos. Inkább az a valószínű, hogy senki nem is járhatott ott mindaddig, míg a hölgy erőszakkal le nem szállt a hajóról, és át nem lépte a valamelyest ép, de már omladozó épület küszöbét. Az akkori sajtó egyértelműen, a hajózó társaság reklámjának tudta be az esemény közzétételét, de egy kíváncsi nyomozó-féle felkereste a szigetet, és alapos vizsgálódásba fogott. Hihetetlen módon egy elrejtett fiók titkos rekeszében – többek között más képekkel együtt − fellelte a hölgyről készült festett arcképet. − A vélemények megoszlottak. Sokan hitték, sokan nem. Az asszonyt ugyan beszámíthatónak ítélték meg, de ezek után alaposan megváltozott. Az addig vidám, nagy társasági életet élő nő, magába zárkózott. A közvélemény az eseményt képtelen volt megemészteni, és elfogadhatóan megmagyarázni. Eddig a történet, mert minden csoda három napig tart. Aztán előbb-utóbb feledésbe merül. Aki valami nagy csattanót várt, az bizonyára csalódott. Pedig a lényeg ott van, csak figyelni kell. Hogy senkinek ne kelljen csalódni, feltesszük az örökké levegőben lógó kérdést. Létezhet-e reinkarnáció? A materialisták egyértelműen állítják, hogy nem. Viszont nem kell bigott vallásosnak lenni ahhoz, hogy valaki higgyen e misztikus, és feltételezett hiedelemben. Nos? Kinek lehet igaza? Ez, a nagy és megfejthetetlen kérdés egyik része. És ez a kérdés senkit nem hagy nyugodni. Mivel mindenki bizonyosságra törekszik, talán mert a földi élet valamelyest 17

bizonyos, vagy annak tűnik, ezért szeretnénk többet tudni a halál utáni állapotról. Nyilván még életünkben. Minél jobban telik az idő, minél jobban közeledünk a földi lét végéhez, annál erőteljesebben tolakodik gondolataikba. Vajon miért? Valószínűsíthetően azért, mert nem nyugszunk bele az elmúlásba. Legyen az életünk itt a földön jó, vagy rossz, hinni akarjuk, hogy valahol máshol folytatódik. És miért ne? Ha már a világmindenség egy örök körforgás… Ennek a körforgásnak az ember is részesei… A másik gyötrő kérdés –, ami fentit megelőzi –, hogy van-e élet a túlvilágon? Ha van, az milyen formában létezik? Sajnos, egyikre sincs kielégítő és megnyugtató válasz.

*** Ezek után lehet-e némi esélye annak, hogy egy teljesen normális ember szavakba öntött furcsa elbeszélésének −, mint emlékeknek − hitelt adjon a kedves olvasó? Az illető −, a történet mesélése közben −, sok mindennel próbálta alátámasztani szavahihetőségét, hitelességét. Valahányszor érezte, hogy ha nem képes kellőképpen bizonyítani igazát, szavai kételyt ébresztenek a hallgatóban, a tudományt −, némely neves szakember állítását, és nézetét − hívta segítségül. Ennek ellenére nem a szakemberek állítása leginkább a lényeg, hanem az illető emlékezete, az emlékezésén alapuló vallomása. Egy olyan elbeszélés, aminek hallatán az ember kételkedni is elfelejt, nemhogy kérdezni. Azonnal a saját emlékei között kezd kutakodni, mert olyan hatás alá kerül, hogy megkísérli próbára tenni az emlékező képességét. Olyan ragályos közegben érzi magát, mint mikor egy ásítozó embert lát a közelében, és a saját megrohanó ásítását teljességgel képtelen titkolni, elnyomni.

18

Akkor, nosza. próbáljuk meg, vajon milyen különlegeséggel rukkol elő. A mesélő emlékezését, a legteljesebb hitelességgel, szavainak pontos leírásával célszerű közreadni. De mielőtt e furcsa elbeszélést, mint vallomást közreadnánk, feltétlenül meg kell erősítenem egy véleménnyel, mint bevezetővel, a saját hangomon. De csak ennél az egy történetnél. A történet túlságosan drámai, túlságosan megrázó ahhoz, hogy egy az egyben el lehessen hinni, annak ellenére, hogy képtelenség szabadulni tőle, vagy egykönnyen el lehetne felejteni. Sőt. Megismerése után lesz olyan olvasó, aki még másra, többre is fog emlékezni…

***

19

MIRE IS EMLÉKSZEM…

20

MIRE IS EMLÉKSZEM

Nem is olyan régen találkoztam egy megkeseredett asszonynyal, ami egy cseppet sem nagy újság. Egy jó ideje az emberek nagy része meglehetősen elkeseredett, rosszkedvű, mechanikusan végez mindent, mint egy gép, sodródik az árral, és csak azért él, mert még nem halt meg. Pedig az életet – a bajokkal együtt, azt gyorsan elfeledve − vidám, de legalábbis valamelyest megelégedetten kellene élni, mint azt már többször kihangsúlyoztuk. A Teremtő mindent megadott hozzá. Megadta a lehetőségeket, a körülményeket. De az ember elrontotta. Az ember mindent elront mindaddig, míg van mit elrontani. És mindaddig, míg azok nem kerekednek felül, akik ezeket a tobzódásokat már nem tűrhetik tovább, akik gondolnak a jövőre, az utánunk születő generációkra, akiknek e csodálatos bolygót szeretnék megőrizni. De addig, addig az ember általában csak pusztítani fog, mert számukra semmi nem drága. Sem a természet, sem az emberélet. Hogy mi lehet ennek az oka, azt többnyire minden könyvemben részletesen – a kontinuitást nem megszakítva – kifejtem, mert sajnálatos módon a sorsukba beletörődők az „elégedettek”. Ez igen furcsán hangzik, de ez a valóság, és az is lehet, hogy senki nem elégedett, csak az szeretne lenni, és azzal vigasztalja magát, hogy lehetne rosszabb is. Lehet, de akkor már minden mindegy… Az elégedetleneket leszólók példákkal is szolgálnak. Hogy nem jött a cunami, hogy egy nagy földrengés nem döntött össze mindent −, földönfutóvá téve a megmaradt embereket − vagy még nem érte el Európát a harmadik világháború. Bár, ha jól meggondoljuk, az itt élő népek már mindezeken túl vannak. Engedtessék meg, hogy ismét mindenki tudására és emlékezetére bízva a dolgokat, ne kelljen kifejteni részletesen, hogy milyen háborúkban, milyen megszállásokban, milyen árvizekben –, 21

ami felért egy-egy cunamival – volt része ennek a földrésznek, ezen belül a hun népnek. Nyilván joggal várhatná már el a nyugodt, kellemes megelégedettségben leélt rövid életét. Ez lenne a normális. De nem. Ez a nép úgy látszik elnyomásra, megaláztatásra, kirekesztésre ítéltetett. Mivel elsősorban ilyen körökben forgolódtam, ezeket az eseményeket vetem papírra. A mindenkori vékony felső rétegben – emlékezetem szerint – soha nem volt részem, de az is lehet, hogy ezt az emléket nekem nem sikerült előhívni. Annak ellenére, hogy a felső réteg élete egy nyitott könyv a köz számára – az indulástól, a javakban dúskálásig – mégsem foglalkozom velük. Nem is irigylem őket, mert folyamatosan azt tartom, hogy ítélkezni Isten dolga. Márpedig valakinek, egy magasabb rendű lénynek lenni kell, ha tudósok is bizonytalanok a nagy materialista nézetben, amire később térünk ki részletesebben. S ha valami is igaz ebből a könyvből −, ami a témája és egyben a címe is „A nagy titok” −, akkor minden csak egy állapot, mint az ember kora. (Lásd a múlt század elején kitört nagy világgazdasági válság.) Csakhogy, az itteni állapot már nem időleges, hanem időtlen. Ezért próbálom megfogalmazni az ember gyötrelmének, bajainak az eredetét, körülményeit, amiért a lehetséges reinkarnáció során szenvedni fognak. A teljes idézetnél, a forrás megjelölése mindig megtalálható. Tehát nem kell félreérteni, és arra gondolni, hogy ez a könyv is olyan, mint az egyszeri botcsinálta történészé, aki egy klasszikus költő szívesen olvasott verseit ollózott össze egy vékony füzet-szerű könyvben, és egy pár mondat kíséretében a saját neve alatt adta ki. Nem tisztelt Olvasó! Ezt a könyvet én szerkesztettem még akkor is, ha túlnyomó részt megtörtént eseményeket idézek meg, de a saját szavaimmal támasztottam alá, mint mondanivalómat. Ezért, továbbra is valós példákkal fűszerezem a könyv tartalmát, mely remélhetőleg semmit nem von le az értékéből. A körülményeket feleslegesnek tartottam vázolni, mert az alább leírtak is 22

magukért beszélnek. Jöjjön hát a beharangozott furcsa történet, melynek elolvasása után megoszló véleményekre számítok.

*** […..Sok mindent megélve, így felnőtt fejjel az idő síkján visszatérve az anyaméhen belüli életre, meg kell vallanom, hogy az ott eltöltött időt sokszor éreztem kellemetlennek, kényelmetlennek. Viszont attól a naptól kezdve, hogy a világra kerültem, nincsenek folyamatos emlékeim. Csakis töredékek, csakis foszlányok, de azok olyan elevenek, mintha ma is érezném. Szerintem erre is van magyarázat. A világi élet, mint olyan, dús események sorozata. Kiváló „antennával” kell rendelkeznie annak, aki a maga körül zajló történéseket – kivétel nélkül – mindet fogja, veszi, elraktározza, irattárba, mappába teszi, hogy szükség esetén bármikor elővehesse. Ehhez olyan segítség szükséges, aki velünk együtt él, figyeli minden rezdülésünket, figyeli cselekvéseinket, szándékunkat, a gondolatainkat, választ ad a még ki sem mondott kérdéseinkre. Teljes mértékben kielégíti kíváncsiságunkat, sőt, kitalálja gondolatainkat. Ez a valaki, csakis egy értünk remegő, életet adó, szerető szülőanya lehet, első lépésben. Többek között mondhatom azt, hogy figyelemmel kíséri minden gondolatunkat, botladozó, vagy bizonytalan lépéseinket. Igen. Vélhetően ekkor nem törlődnek ki az emlékek, hogy helyükbe újak tolakodjanak. Bár a régiek, jól megférnek az újabbakkal, ami csakis hasznunkra válhat. Lehetséges, hogy nem abban a formában maradnak meg, ahogy megéltük, de mindenesetre épülésünket szolgája. De ennek az állításnak mindjárt ellent is kell mondanom. Az emlékek akkor is előtörnek, ha pont az ellenkezője történik velünk. Sőt! Akkor viszont a maga nyers valóságában fog előtörni, és nem átalakulva, életünket megszépítve.

23

Velem is ez utóbbi történt, és nyilván ezért érzek kényszert arra, hogy mindezeket kibeszéljem, kitárjam a lelkem. De többször meg kell jegyeznem, hogy nem emlékszem mindenre. A kontinuitás akkor szakadhatott meg életem fonalán, mikor viszonylag elfogadható lehetett számomra az állapotom, vagy belenyugodtam kedvezőtlen sorsomba. Ennek megfelelően egyértelműsíthető fentiek szerint, hogy a katartikus élmények vésődtek kitörölhetetlenül a szürkeállományba, vagy bármely sejtembe, függetlenül azok kedvező, vagy kedvezőtlen hatásától. Egy biztos. Életem során a kellemetlen emlékek, a félelem, sokkal jobban megmaradtak, mint a kellemesek. Ennek oka lehet az útravaló. Amit megértem az anyaméhen belül. Ez az állítás bizonyára a szaktudósoknak is ismerős, vallják, és alá is támasztják. − Itt már tudhatok magamnak némi kreditet, és ez már valami…] – bizonygatta egyre már az elején, megemlítve néhány neves szakembert is. Nyilván nagyon kikívánkozott belőle a mondanivaló. A reagálás végig némi szkepcitizmusba burkolt kíváncsi, de inkább merev tekintet volt, és semmi egyéb. Ennek ellenére mind jobban belemerült a beszédbe, és látszott rajta, hogy mondandójának szinte minden mozzanatát átéli. […A régen elmúlt időt nekem is úgy kell előcsalogatni, ami nem megy könnyen. Ki kell használnom a legkisebb jelet, lehetőséget. Azt, amit a memóriám, vagy a szellem felkínál. Abba kell erősen belekapaszkodnom, és nem engedni el. De ehhez a közeget, a hangulatot –, mint egy spiritisztának a miliőt – meg kell teremteni. Többször is előfordult velem, hogy valami ismeretlen idő szele megcsapott, de izgága ember lévén, mindig másra figyeltem. Olyan érzés volt ez, mint mikor valamit nem lett volna szabad megtenni, és segít, súg az angyalunk, ám mi nem hallgatunk rá. Pedig ezer és egy jel utal arra, hogy figyelmeztetett. Aztán mikor mégis megtettük, akkor azonnal eszünkbe jut, hogy több jelzést is kaptunk…] – próbálta továbbra is elhitetni kicsit mese-szerű, vagy féktelen fantáziának tűnő állításának igazát, aztán elhallgatott, egy pillanatra begubózva, mert továbbra is a kétely jeleit látta a 24

figyelő arcán. Egy ideig meredten nézett maga elé és úgy tűnt, mintha magának beszélne. Majd folytatta. […Erre az alig észlelhető figyelmeztetésre többször is vissza fogok térni, mert ugyan ki figyelmeztet bennünket? Ki látja a veszélyt, ha mi, az érzékszerveinkkel képtelenek vagyunk felfogni. De, gondoljunk olyan kirívó esetekre – bár a hétköznapi életben nagyon gyakran fordul elő –, mikor valaki lekésik egy repülőgépet, és szinte őrjöng, hogy milyen fontos lett volna neki az, az út. Aztán jön a szomorú hír, hogy gép lezuhant… Ehhez biztosan nem kell sem kommentár, és nem is kell megerősíteni ahhoz, hogy mindenki elhiggye. De ezen kívül még mennyi minden figyelmeztetés, apró jel jelentkezik, és amit akartunk, ennek ellenére megtesszük. Lehet, hogy nem lesznek olyan súlyos következményei, mint fenti példában, de jobb lett volna, ha nem történik meg. A sok közül, még egy példával szolgálok, mert nem mindenki utazik repülőgéppel, és nem minden nap. Hány emberrel fordult már elő, hogy amikor elindult otthonról, hogy a második sarokról, vagy félútról kellett visszafordulnia, mert nem volt benne biztos, hogy bezárta-e az ajtót. Pedig benne van a kezében a mozdulat, és még véletlenül sem felejtené el. Sőt! Sokan egy cédulát ragasztanak ki a bejárati ajtóra belül, hogy az „ajtót bezárni”! Ha nem akar ránézni, akkor is látja. Aztán többször lenyomja a kilincset, és mégis vannak esetek, hogy visszafordul az úton újra meggyőződni, megnézni, hogy tényleg bezárta-e az ajtót. Tudja, esküdni mer rá, de mégis. Valami kényszeríti, hogy visszamenjen. Ilyenkor bosszús, mérgelődik, hogy ennyire felejt, és mikor visszaér, természetesen zárva találja. Nyilván. Hiszen ő zárta be. Tartozott az ördögnek egy úttal – szokták mondogatni. Pedig nem erről van szó. Valami miatt vissza kellett fordulnia! Vagy a postást csípte el, és alá kellett írnia egy küldeménynek, aminek természetesen azért örült, mert másnap nem kellett becaplatn, sorba állni a hivatalba. Vagy akkor jött rá, hogy a bérletét mégis csak elfelejtette beletenni a táskájába, vagy valami jelentéktelennek látszó dolgot felejtett el. Nem az ajtót felejtette el be25

zárni, hanem valami másról feledkezett meg! A lényeg, hogy kényszert érzett arra, hogy visszaforduljon. Nem egy alkalomról hallottunk, hogy ilyen esetben sokkal, de sokkal jelentősebb esemény is történt, ami megdöbbentette a feledékenynek hitt embert, aki ezen aztán komolyan el is gondolkodhatott. Míg az illető meghallotta az angyala súgását, vagy megérezte a hatodik érzékével, hogy újra megtegye a már lerótt utat, addig egy baleset történt azzal a busszal, amivel feltételezhetően utazott volna. Amit ha elér, fel is szállt volna rá. Mivel nem érte el, másik járművel utazott, így elkerülte a balesetet. Nos, mi ez, ha nem figyelmeztetés? Vagy a lekésett repülőgép miatt, bosszúsága álmélkodásra, hálás örömre váltott, mert ugye amivel utazott volna, az lezuhant. Ki kell hangsúlyozni, hogy két különböző érzést hasonlítottunk össze. Mikor valami visszafelé húz a múltba –, amiről később esik szó −, és mikor figyelmeztetést kapunk valami miatt, amit nem látunk előre. Egyiknek sem engedelmeskedünk tudatosan. Egyik érzést sem követjük tudatosan. Hagyjuk a gondolatainkat sodródni, és hagyjuk magunkat vezetni. Önkéntelenül követjük mind a két dolgot, mert nem tanítottak meg arra, hogy figyeljünk. Fenti példa ellenére ki lehet jelenteni, hogy nem könnyű az emlékezés útján végigmenni anélkül, hogy azt ne a fantázia uralja. Talán ekkor is valamely érzék segít, vagy súg az angyala. Azt sem könnyű észrevenni, ha a múlt megérint. Mert nem kiabál, hogy; „hahó, itt a múlt beszél”. És nem könnyű a fantáziát sem kizárni, mikor az ember leginkább arra hagyatkozik. Legyen annak építő jellege, vagy káros hatása. A mindennapi életet tekintve, és arra gondolva, hogy fantázia nélkül nem lehet megélni. Kizárólag a fantázia világában élni viszont már együgyűség. Bár fantázia válogatja. Vagyis mindent a maga helyén. Tudni kell, hogy mikor van helye, és meddig van jogosultsága. Tehát, az élet során az embernek meg kell érezni, hogy mikor hasznos a képzelet, és mikor káros. Valami különös érzék kell hozzá, hogy tudjuk, ez bizony nem fantázia. Na, de manapság kinek van erre ideje? Elmélázni… Talán, ha a fent említett gondos 26

szülőtől olyan útravalót kap az utód. Bár az csak a kezdet, de olyan kezdet, mely egyben a véget is előre vetíti. Majd minden embernek egyértelműen meghatározza a sorsát, az egész életét. Persze vannak kivételek, amik erősítik a szabályt, de ebben a „kivétel pakliban” az is benne van, hogy másképpen alakul a sorsa, mint ahogy indult. Hogy a magasabb rendű másképpen rendelkezett. Mert továbbra is, és egyfolytában tőle függ minden…] Mesélőnket hallgatva úgy tűnik, hogy újra meg kell szólalnom, és valamit be kell vallanom. Azt a nem éppen szerencsés tényt, hogy nemigen van fantáziám. Szeretném, ha lenne, mert hiszem, hogy törekvéseimhez, munkáimhoz lendületet adna. Legtöbb írásom magva, megtörtént eseményen alapszik. Ezeket a szavakat, nem egy alkalommal le is írtam. Bár azt is, hogy a többi „írói fantázia”. Ez azonban kevés ahhoz, hogy valami rendkívüli, valami új, figyelemre méltó dolgot beindítson. A megtörtént események közötti részt kell kitölteni valami „ballaszt anyaggal”. Ezt nevezem fantáziának. Természetesen a hasznos (ebben az esetben írói) fantáziáról van szó –, ha egyáltalán elfogadható ez a kifejezés –, mert a fantázia jelentése = többé-kevésbé koherens képzelet, melyet nem korlátoz a valóság. Bár –, mint köztudott −, a magyar nyelv gazdagsága ellenére, fenti szót akkor is alkalmazzuk, ha valami nehéznek mutatkozó feladathoz nincs, vagy nem látszik a megoldás. Ekkor a fantáziát kell segítségül hívni, amennyiben az illető valamelyest rendelkezik ilyen képzelő erővel. Sajnos én nem rendelkezem vele. Vagy nem tudom előcsalogatni a kellő időpontban, alkalommal. Egy biztos. Járjon akárhogyan az ember esze kereke, még az sem véletlen. A gondolatok sem véletlenek. Azok is kódolva vannak, mint bármely testrészünk. Ez után döntse el mindenki, hogy valóság-e vagy képzelgés a mesélő által előadott, olvasó elé tárt alábbi, – leginkább megtörténtekre, valóságra való – emlékezés folytatása.

*** 27

[….A múltba való eljutás nem egyszerű elmélkedés eredménye. Magam sem tudom hogyan jutottam vissza, csak a körülményt ismerem. Fekszem az ágyon, és a nyakamig felhúzom a takaróm. Fázom. Valósággal didergek. Ha alaposan betakarózom, még nem kell begyújtani. Jól esik a pihenés, mert délelőtt kirohangáltam magam. Elernyedek. Már nem is látok, csak nézek az ablakon keresztül, ahol a fűzfa sárguló leveleivel borított vékony ágakat hajlítgatja a szél. Be kell vallanom, nem vagyok jó hangulatban, mint általában az utóbbi időben. Bár, még az elején azt is le kell szögeznem, hogy a régmúlt idő gyakori felbukkanása nem a rossz hangulat eredménye. És nem is akaratlagos. Elfogadom, hogy valami kiválthatja, és bizonyára ez lehet a szakemberek számára a kulcsmondat. Igen. Egyedül maradtam, társam elhagyott. Sokszor töröm a fejem, hogy van-e túlvilág, miután a test az enyészetté válik. De mindent meg lehet szokni, még az egyedüllétet is. Főleg, ha valamivel mindig le tudja magát kötni az ember. A gyász, a soha el nem múló másik fél hiányérzete, már más lapra tartozik. Annak is meg van a maga ideje, hangulata. Irányítani ugyan nem lehet, de lehet valamelyest uralni. Az emlékezés, vagy az elmúlás feletti elmélkedés, egy egészen más kategória, bár egy ponton mindig minden összefügg, vagy inkább összefut, mint a vasúti sín a messze távolban. Most is, mint legtöbbször, az ágyon pihenek, mert ha elfáradok, fizikailag ez a legelfogadhatóbb. Mint mindenkinek. Valahol a szememben van az üvegen túl elém táruló kép, de az agyam máshol jár. Mintha valaki húzna azon a bizonyos régmúlt időn keresztül, egy ismeretlen távoli világba. Nem tudom, hogy hova, de tudom, hogy az eszemmel nem bírom felfogni, csakis az érzékeimmel. Furcsa érzés, nagyon furcsa. Én nem hívtam az emlékeket, vajon mire fel tolakodnak elő? Máskor miért nem történik meg velem? Ez nem agykontroll, ahol, ha sikerül ellazulnom, lemennem alfába, ami egy le nem írható, és mindig visszavárt csodálatos érzés. Kimondhatatlan és fantasztikus érzés. Egész egyszerűen nincs rá 28

szó, kifejezés. Annál is inkább, mert mindenki másképpen éli meg. Ha azt mondom, hogy olyan, mint például, egy rettenetesen elfáradt, meggyötört, kimerült, elhanyagolt testnek a kád meleg víz, akkor nem sikerült elég jól szemléltetnem…Pedig legtöbb ember ért már meg ilyen kellemes kényeztetést. Vagy, mint egy gyönyörű álom? Ez sem igaz. A szerelmi mámor is más kategória. Nem. Nem tudom leírni. Sokszor próbálkoztam már a megfogalmazásával, de van egy olyan érzésem, hogy nemcsak nekem nem sikerült. Azt még lehet kellőképpen szemléltetni, ki lehet fejezni, hogy az ember úgymond lebeg. Mégpedig a saját teste felett. Elképesztően könnyűnek érzi magát, mintha nem lenne testsúlya. Mindent hall a való világból, a körülötte történő zajokból, ha az nem kellemetlenül hangos. Vagyis nem zökkenti ki az ellazulót ebből az állapotából. Tisztán látja a környezetét, úgymint lazítás előtt, és után. Tehát magánál van, illetve ébren éli meg ezt a fantasztikus érzést. Ha valaki azt állítja, hogy igenis meg tudja fogalmazni, az nem mond igazat. Pontosan azért, mert nem érezheti a másik érzését. Hogyan is érezhetné? Legfeljebb megtapasztalja a sajátját, és annak alapján nyilatkozik. Így hát a relaxálás, mindennél másabb helyzet. Jó vagy rossz emlékek, bármi nemű érzések, közérzet nélkül, egy szellemileg, fizikailag kikapcsolt csodálatos állapot. Ha valaki minden gond, nehézség nélkül képes a relaxálás ilyen fokára, annak a mindennapi problémák, bajok elviselése hihetetlenül könnyebb, mint, akinek nem sikerül ezen állapotba kerülni. Na, de ezek még csak az úgynevezett „tünetek”. Magára az érzésre nincs kifejezés. Elképzelni sem lehet. Aki mesélni akar róla, az csak ökög-makog, vagy közhelyekben beszél. Talán a lebegés, a súlytalanság megemlítése szöget üthet a másik fejében. A spontán emlékek előtörése – még ha pihenés közben is jön az emberre –, egészen más helyzet, mint az akaratlagos gondolkodás kikapcsolása, a relaxálás. Engem, az emlékek rohantak meg, és nem éreztem magam mesésen, nem tudtam relaxálni, nem éreztem magam a mennyországban…. 29

*** Egy idegen férfi lépett a kis szobánkba. Erre konkrétan, és mindig borzongva gondolok. Önkéntelenül is bebújtam az ágy alá, mert iszonyodtam tőle. Kimondhatatlan félelem, irtózat, és kétségbeesés tört rám. És a szaga! Olyan förtelmes szaga volt, hogy kényes gyomrom alig bírta. Nemcsak idegen szag volt, hanem rettenetes. Ráadásul ismerős. Idegen, de mégis valahonnan ismerős. Anyámnak mondtam is, hogy ezt a szagot sosem szerettem. Mire ő nevetett, és azt mondta, hogy most érzem először. Ezt persze nem hittem el neki, mert valamikor beleült az orromba, és ahogy akkor megéreztem, ez is segített az emlékezés útján visszafelé. Mint mikor a macska bepiszkol lakásba, és beleverik az orrát, hogy ne feledje el, ezt ő produkálta, és ilyet nem szabad csinálnia. Pontosan így éreztem én is. Mintha ebbe a kiállhatatlan szagba az én orrom is többször beleverték volna. Vagyis hát… többször kellett szagolnom. Érdekes módon, mielőtt szomorú valósággá vált három éves koromra az apámnak nevezett egyén, mindig éreztem, hogy valaki egyszer meg fog jelenni, és én már előre irtóztam tőle, a szagával együtt. Bizonyára, aki hallja, arra gondol, hogy talán anyám emlegethette, hogy „… nemsokára megjön az apád…” Na, igen. Biztosan emlegethette, készülhetett rá. Ettől függetlenül, ha nem is vártam örömmel, beváltotta a reménytelenségem. Tehát kétségbeestem, hogy ez a rossz szagú idegen az én apám. De nemcsak a szaga miatt. A szagával együtt, az egész lénye maradandó, és kilátástalan riadalmat keltett bennem. Tudtam, hogy soha, de soha nem fogom megszeretni, bármit is tesz ennek érdekében. Ettől nem kellett tartanom, mert sokat nem tett sem akkor, sem máskor, csak méltatlankodott, hogy bebújtam előle az ágy alá. Cukorkával próbált kicsalogatni, de nem sikerült neki. Pedig sokat éheztünk, és a cukor csábítónak tűnt, mégsem voltam hajlan30

dó előmászni. Biztosan tudtam, hogy ő is megérezte az ellenszenvem. Panaszkodott is anyámnak, hogy nem szeretem, azért nem jövök ki az ágy alól, és ugrom a nyakába. – Anyám türelemre intette, mondván, hogy meg kell őt szoknom. Ő azonban elveszítette a türelmét –, talán nem is volt soha –, és felháborodott. Anyám fejéhez vágta, hogy ennyi év után most jött meg az orosz fogságból, és a gyereke így fogadja. – Hároméves voltam, de minden idegszálammal éreztem, hogy a szemrehányás kizárólag nekem szólt. – Ez a türelmetlen, idegeket borzoló, provokatív mondata is egész életemre kitörölhetetlenül belém vésődött. Biztosan tudtam, vagy csak megint éreztem, hogy ez a kifakadása valami rossznak a kezdete. Ami utána jött, arra már nem mindre emlékszem, de ezt az indítást soha nem fogom elfelejteni. És azért nem jut eszembe minden, mert egyfolytában csak rossz történt. Így, egybefolynak az események az akkori időket tekintve. Amire mégis emlékszem, az számomra kiemelkedően, kitörölhetetlenül borzasztó volt. Sajnos az ember, a rosszat is megszokja, de inkább beletörődik. A gyereknek meg muszáj. Mást nem tehet a szerencsétlen… Persze, azért én magam sem értettem, hogy mire föl ült meg bennem az a nagy irtózás három évesen. Hiszen nem akkor láttam először férfit. A szomszédunkban is, meg az egész utcában, környéken laktak fiatal, idős férfiak, és beszélgettünk is. Mindig megdicsértek, és nekem jól esett. Vagyis hát, inkább tetszett. De ez az ember –, aki apámnak mondta magát – nem volt kedves számomra. Sőt! Egyre ellenszenvesebbnek tűnt… Ahogy kinyújtóztam az ágyon, ez jutott eszembe. Hogy miért? Nem volt érkezésem csodálkozni, mert lerohantak az emlékek. És nem is akartam elidőzni egy-egy rettenet felett. Sokkal jobban csábított a régebbi, a méhen belüli emlék felidézése. Vajon sikerül-e? Vajon mi tör elő? Ez a kérdés ugyan szintén nem fogalmazódott meg bennem spontán, csak éreztem, hogy valami húz visszafelé. Kezdetben egy nagyon kellemesnek ígérkező helyen lehettem, egy olyan odú-szerűségben, aminek a falát, határait „tudni” véltem. Kényelmesnek tűnt, bár ahogy az életmag megkapaszkodott, 31

egyre szűkebb lett. De viszonylag biztonságban tudtam magam, ismertem a határait. Mintha éreztem volna, hogy míg én ott lakom, addig oda nem költözik senki. Az a hely az enyém volt akkor. Minden idegsejtemmel észleltem, hogy jó helyen vagyok. Csak mindvégig valami nyomasztó kisugárzás áramlott felém. Ez nagyon nem volt ínyemre, mert belém ivódott, és végül félelemmé, rettegéssé vált. Egyúttal a kis odúmat, egy ideig valami állandóan bökdöste, amit szintén nem szerettem. Annál is inkább, mert az odúm fala érzések formájában ingereket sugároztak felém, amit parányi létemmel felfogtam. Valami olyasmit közvetített a zsinór, az erecskék, a lélek, hogy „nem” „nem akarom” „talán mégsem”…szóval egyértelmű elutasítást. Aztán folyamatosan az újabb iszonyatos rémület, kétségbeesés, rettegés, mint érzés vett körül. Majd valami hegyes dologgal eredménytelenül, és többszöri kísérlettel próbáltak szurkálni, és én mindjobban összehúzódtam, hogy ne érjen el az a szúrós valami. Innentől még erőteljesebb félelem áradt felém. Már ténylegessé váltam, és ekkor a reményvesztés, a megbánás, a fokozott elutasítás ringatott, inkább rázott. Egy ideig gyakran fogtam fel dobolást, ütögetést kívülről, egyidejű dühvel, ami szintén kellemetlenül hatott rám. Szinte fájt, és mintha a fülembe üvöltöttek volna. Megpróbáltam menekülni előle, de nem volt hová. Aztán az odúmat megerőltették, lökdösték, amitől egyértelműen olyan akarat sugárzott felém, hogy ki akarnak piszkálni a helyemről. Sokszor tápláltak fáradt, kimerült étekkel, ami nem szolgálta a fejlődésem. Azután – mindig ugyanabban az időben – újra és újra az odúm falát bökdösték gyors egymásutánban, és ilyenkor a fala összehúzódott, szűkebb lett a helyem, valahogy önkéntelenül is feljebb szorultam. Ez a böködés nem fájt kimondottan, csak a helyemen az odúmban kellemetlenül szűk lett a rendelkezésemre álló tér. Bár, ha meggondoljuk, ami kívülről jött, azt mind fájdalomnak éreztem. Ekkor kéj, gyönyör, megelégedettség irányult felém. Ezeket az időszakokat sem szerettem. A szagát meg egyenesen gyűlöltem. Mert szaglott is. Minden eljutott hozzám. Minden, ami az odú 32

tulajdonosát érte. Ha kapott egy csókot, annak fogadtatása, ha kapott egy pofont, attól való kétségbeesése, szóval minden. Már rugdalózással tiltakozhattam, forgolódtam, mikor megszűntek a külső hatások. De, nem lehettem nyugodt, mert ekkor már határozott elvárásaim voltak, amikre vágytam. Úgy éreztem, ez járna nekem. Ennek ellenére soha nem simogatták az odúm kívülről, soha nem beszéltek nekem, pedig mindent észleltem, éreztem, hallottam, és megjegyeztem. Eleiben, mintha tisztán emlékeztem volna rá, hogy magam vállaltam ezt a kalandot, magam választottam ki a helyet, ahol megkapaszkodtam, aztán ez az érzés mindinkább a távolba veszett, és a megmaradásomra kellett ügyelnem. Mintha küldetésem lett volna, amit minden áron teljesítenem kellett. Akkor ott, még éreztem egy magasabb rendű utasítást, miszerint a vállalásom muszáj teljesítenem. Állandóan ez dobolt bennem, de ez is egyre jobban halványodott. Tudatosodott egy követendő utasítás, a teljesítésére való törekvés, végül a tudomásul vétel, hogy ide tartozom a földre, más dimenzióban már nem gondolkodhatom. Ahogy bizonyossá váltam, úgy merült feledésbe a felsőbb rendű utasítás, s vele együtt a választásom. Készültem a beilleszkedésre. Aztán mindazok ellenére, hogy nem lettem kívánatos, mégiscsak várhattam valami kedveset, valami dédelgetést, simogatást, kimondottan emberi hangot. Nekem, hozzám szóló kedves duruzsolást, de az, továbbra is elmaradt. Talán más körülmények között tapasztalhattam, és élénken élt minden sejtecskémben, idegszálamban. Igen. Biztosan így lehetett, mert miért is vágytam rá olyan nagyon, és miért vártam? Az odúmban azért –, ha hányatott körülmények között is, de – kifejlődhettem, és ekkor már tényleg nem éreztem semmit a lehetséges múltamból, mert állandóan éheztem, és örökös rázkódásnak, fáradtságnak voltam kitéve. Bizonyára ez a körülmény mindinkább keményített azon kívül, ami elhatározást, döntést, a génjeimben hordoztam. Mintha tudtam volna, hogy „teher alatt nő a pálma”. Én ugyan emberpalánta voltam, de nőni akartam. Ezt kaptam feladatul. Ezt kellett teljesítenem. 33

Ahogy elhalványult küldetésem emléke, az odúmban töltött idő alatt sosem éreztem magam jól, és biztonságban. Mindvégig kellemetlenül hatott rám a kívülről befelé sugárzó elutasítás, hogy nem kívánt teher vagyok, hogy meg akarnak tőlem szabadulni. Mindez akkor erősödött fel legjobban, mikor ugyanabban az időben történt az a kellemetlen bökdösés. Előtte szorongás, majd megelégedettség vett körül. De ez a megelégedettség nem nekem szólt, aki ott bent laktam. A kívülről befelé jövő érzéseket, mint egy antenna a hullámokat, átvettem és megjegyeztem. Így az odúm tulajdonosának hangját, amit megszoktam, és sok más közül is megismertem. Vágytam hallani, de ugyanakkor tartottam tőle. Sosem azt kaptam, amire vártam. Ahogy fejlődtem, állandó panaszt, és elégedetlenséget hallottam, tapasztaltam. Nagyon igyekeztem kifelé. Kis odúm szűk lett, és több kellemetlen napot, hetet, hónapot éltem meg, mint kellemeset. Ha tudtam volna, hogy ez az érzés fogja uralni egész életemet, és ez az odú bizonyul a legbiztosabb helynek, akkor nem igyekeztem volna annyira kifelé. Vagy megadom magam abban az időben, mikor igyekeztek kipiszkálni, és megsemmisülök. Egy csomó véres húscafat lesz belőlem. Csakhogy a küldetés! Azt önként vállaltam, és mindenáron teljesíteni akartam, mert teljesítenem kellett! Különben minden kezdődött volna máshol, és elölről. Mikor elérkezett létezésem meghatározó fázisa − a világrajövetel −, a folyosó rettenetesen szűknek bizonyult, és ismét emlékek kerítettek hatalmukba. Lehet, hogy már átéltem valami ilyesmit az idő síkján, csak visszafelé. Ott is egy szűk folyosó várt rám, de sötétség helyett, csalogató hideg fénysugár várt, aminek nem lehetett ellenállni. Bár mielőtt a fénybe léptem volna, valami ősi fájdalom lett rajtam úrrá, és ez a fájdalom is rettenetesnek bizonyult a lelkemben. Talán még fájdalmasabbnak volt mondható, mint a fizikai. Talán, nem akartam elszakadni a földi léttől, és valamit nem akarhattam elhagyni. Hogy mi lehetett az, nem emlékeztem, csak arra, hogy nehéz volt tőle megválni. Mintha ez az emlék villant volna fel néhány pillanatra. Az biztos, hogy szívszaggató volt az út, mely a fénybe veze34

tett, mert ott is valami húzott visszafelé. Pedig azt is biztosan tudtam, hogy onnantól megint minden könnyebb lesz. De, e világra érkezésemkor nem volt esélyem az emlékekbe mélyedni, keseregni, hezitálni, mert sietni kellett. Sőt. Választási lehetőségem sem volt éppúgy, mint mikor a földről eltávoztam, azaz meghaltam. Ezek az emlékképek rohantak meg, mikor az odúmból kikecmeregtem. Az odúmon kívüli világ elvakított, kellemetlenül hatott rám. Kétségbe voltam esve, és nem találtam egy kapaszkodót. Ráadásul az odúm kötelét is elvágták, amitől éles – soha el nem feledhető −, fizikai fájdalmat éltem meg. A legelső fizikai fájdalmat. Már nem tudtam visszamenekülni, nem tudtam mibe kapaszkodni. Szerettem volna megint úszkálni, de csak fullákoltam. Nagy teher nehezedett rám, azt hittem agyon nyom. De nem nyomott semmi, csak a testem súlyát éreztem.

*** A földi világ –, mint minden újszülöttre – sokkolóan hatott. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy minden igyekezetemmel vissza akartam fordulni, de már bezáródott a kapu. Nemcsak fizikálisan, hanem spirituálisan is. Kezemmel, lábammal, össze-vissza kapálóztam, és döbbenten tapasztaltam, hogy még meg sem tudok fordulni. Nem értettem, hogy mi történt velem. Pedig „csak” ideértem a földi világra. Rettenetes volt. A teremtő viszont jól elrendezte a dolgokat, mert innentől bőségesen kijutott a táplálékból. Ettől kezdve csak anyám keblén csüngtem. Annak a szülni képes nőnemű lénynek az emlőjén, akit ezután mamának kellett tudnom, és megszoknom. Megint elhalványult minden. Az odúmban megélt korábbi ősi emlékem −, mert ha valaha, innentől mégannyira −, a testem táplálásával voltam elfoglalva. A hang –, melyet belülről ismertem – egy kissé szelídebbre váltott, de soha nem szűntem meg félni, és az elutasítás újra vissza35

tért, vagy el sem tűnt. Mindenesetre, állandóan éreztem. Talán ezért vetettem magam olyan mohósággal az életet adó tápláló erőre. Ez az egy dolog vált számomra biztossá, ez az egy dolog tudott egy kissé megnyugtatni. Míg táplálkoztam, nyitott szemmel a táplálékot biztosító alakon függtem. Evés alatt, sosem csuktam be a szemem. Mintha attól tartottam volna, hogy az, az utolsó adag. Pedig nekem élnem kellett, mert még mindig élhetett bennem valami a küldetés teljesítésének tudatából. Minden porcikámban éreztem, hogy élnem kell. Mert így hallottam, hogy „él”. S ez a szó sokszor szemrehányónak tűnt. Más csecsemő, a megelégedettség jeleként elalszik az emlőn, és álmában is szívja magába az életet adó nedűt. Aki nyitott szemmel szopik, az vagy nem kap eleget, vagy nehezen kapja, vagy neki magának lehet valami problémája. Nekem volt. A rettegés, amit még az odúmból hoztam magammal a világi életembe, és itt folytatódott. De ez a rettegés, mint érzés is, már ismerősnek tűnt. Talán még fogantatásomhoz képest is korábbi lehetett. Az odúmban csak folytatódhatott. Persze, történhetett volna másképpen is, de számomra ez volt a kijelölt út. A szenvedés ösvénye. A félelem egyre inkább felerősödött bennem, és valaminek az őrült hiányát éreztem. Sokáig nem tudtam, hogy mi az, nem tudtam megfogalmazni. Gyermekként semmiképpen. Már felnőttem, mikor belém hasított az érzés, mint egy éles kés, hogy nem szeretnek. De hiszen ezt már odabenn is érzékeltem, mert csak ilyen impulzusokat irányítottak felém. A megfogantatásom kezdetétől fogva. Viszont megfogalmazni, csakis felnőttként tudtam. Nyilván elhamarkodottan dönthettem, mikor nagy bátran vállalkoztam e sivár életre. Pedig a világmindenségben választhattam volna más körülményeket is. Akkor. De lehet, hogy szerettem volna letudni ezt a kellemetlen létet, amiben csak fizikai és lelki szenvedés várt rám. Nem emlékszem döntésem okára. Semmilyen idegsejtem nem emlékszik, csak érzem, hogy volt választási lehetőségem. Talán eljön az idő, mikor megint emlékezni fogok. Az utolsó pillanatban minden megvilágosodik. A küldetés, a megoldandó feladat, az ok, a miértek miértje. 36

Ma már a szülőanyámra is úgy tekintek vissza, mint, aki felém, és máshoz hasonlóan szintén feladatot teljesített. Bizonyára mindkettőnkre újabb megpróbáltató földi élet vár. Csak nem egyforma. Ő ebben az életében, soha nem tudott szereti. Senkit. Sem azt a családot ahol felnőtt, sem azt a családot, melynek alapításában szerepet vállalt egy új élet kihordásával. Mivel a gyerekét sem tudta szeretni, ezért számára megismétlődik egy rettenetes és hosszúnak tűnő földi élet. Mert ő is szenvedett, ez nem kétséges. Bár őt szerette az a családja, az a közösség, amiben felnőtt, mégsem tudta ezt a nagyon fontos –, sok mindent legyőzni tudó – érzést átvenni, és továbbadni. Még kinyilvánítani sem. Csak a szépet, és a jót helyezte előtérbe. Az élet krémjét, ha egyáltalán volt ilyen az életében. De volt. Erre is emlékszem, csak már később jelentkezett nála a megelégedettség. Rám is vár még földi lét és szenvedés, mert nem tudtam megbocsájtani. Ez a biztos tudat kétségbe ejt. Azt mondják a „bölcsek”, hogy saját sorsunk kovácsai vagyunk. Ezzel szemben a lehetőségeink be vannak határolva. Aminek be kell következnie, az be is következik. A sorsunkat nem mi határozzuk meg, csakis azt, hogy hova szülessünk. Ebben szabad választással lehet dönteni. Hogy, ami kiszabatott ránk, előbb vagy később vállaljuk. De mivel mindenféleképpen rákerül a sor, így teljesen mindegy, hogy mikor vállaljuk. Ezt az egyet már biztosan tudom, érzem. Az életünkben is vannak olyan helyzetek, amikor választhatunk. De ezt a választást, döntést is az határozza meg, hogy mit szívunk magunkba. Hogy mit kapunk útravalónak… Minél jobban közeledem földi utam végéhez, annál erősebben érzem a titok létét, a földi élet okát, a feladat lényegét. Sokan most azt mondhatják, hogy ez az egész eszmefuttatás olyan erős hit lehet, amely segít feldolgozni szeretteink folyamatos elvesztése miatt érzett fájdalmunkat, a csalhatatlan öregedést, az elmúlás közeledését, beteljesülő végzetünket, magát a földi élet végét. Sokan szinte képtelenek belenyugodni a tudatba, a megvalósíthatatlan ténybe, hogy születésünktől kezdődően minden nappal öre37

gebbek leszünk, és az idővel együtt rohanunk életünk végső eseményéhez, amikor számunkra – különböző időpontban –, de minden véget ér ezen a földön. Amikor befejeződik földi pályafutásunk, mindent itt hagyunk, amiért egész életünkben küszködtünk, és egy ismeretlenbe távozunk. Ahová semmit nem viszünk magukkal. Semmit, amit a földi világban összeharácsoltunk, összekapartunk, kiizzadtunk. Amiért másokat letapostunk, megaláztunk, megelőztünk. Mindazt a többletet, amit a természettől a saját kényelmünk érdekében elvettünk, elpazaroltunk. De még a kunyhót, vagy palotát sem, amiben laktunk. Minden, minden itt marad a földön, mert ide tartozik. Még a pap, vagy az anyakönyvezető előtt, a társunk által ujjunkra húzott összetartozás jelképét sem −, a jegygyűrűt −, amit jószerével egész életünkben viselünk. Ha a föld alá kerülünk, talán egy elfogadható, vagy „kedvenc” ruhánkba temetnek el. Ha indiai módra történik a szertartás, akkor megfelel egy pizsama is, vagy egy lepedő. Ez elég hátborzongatónak és horrorisztikusnak tűnik. De a legtöbb hozzátartozó úgy van vele, hogy a kazán tüzének szítói olyan közömbösek már, hogy mindegy milyen ruhában lapátolják be az élettelen testet. Nem a szolgák a bírák. Ők csak elvégzik, amiért fizetést kapnak. Akkor is így lesz, ha őrájuk kerül a sor. Tehát, valóban semmit sem viszünk magunkkal a túlvilágra, amire minden áldott napon gondolni kellene. Mindezt szem előtt tartva, esetleg másképpen tekintenénk a gyorsan lepergő földi életre, másképpen ítélnénk meg a körülöttünk zajló történéseket, más értékeket helyeznénk előtérbe, és másképpen osztanánk be nyúlfarknyi létünket. Bár, többnyire az utódok veszik birtokba – megérdemelten, vagy érdem nélkül – összekínlódott vagy összeharácsolt vagyonkánkat, ösztönözve őket továbbra is arra, hogy könnyűszerrel lehet mindent megszerezni. Persze a rászorultakra itt nem érdemes kitérni, mert úgyis az emberi kapzsiság, vagy általuk kitalált jogi furfang dönti el az öröklést. A dolgok nem erről szólnak annak ellenére, hogy az utolsó pillanatban mindezt olyan tisztán látjuk, mint a tükörsima állóvíz 38

kavicsos alját. Azt, hogy Isten csak a lelkünket fogadja, és nem a batyunkat….] – fejezte be mondanivalóját révülten, és nagyon úgy nézett ki, mintha továbbra is csak magamagát akarná meggyőzni.

*** Fenti megrendítő vallomás után, felesleges bármit is hozzátenni. Azonban az elbeszélő emlékezése olyan valóságosnak tűnt, hogy minden szava hihetővé vált. Jómagam is megpróbáltam emlékezni, de nem jutottam messzire. Lehet, hogy tényleg kell valami különleges hangulat, állapot, miliő… Azért érdemes a vallomáshoz csatlakozni, és érdemes − mintegy a fent leírtakat megtámasztva − egy-két dolgot megemlíteni. Olyan eseteket, melyek az emberek a természettől való elfordulását bizonyítja. Ami a modern, harácsoló, és csakis a szépségre, tökéletességre fogékony emberek életszemléletét tükrözi. Egyben gyors pusztulásukat, betegségüket eredményezi. Többek között, hogy a tehetőseknek, a földi világ részéről csodáltaknak –, egy úgynevezett szépségipar nevű biznisz-kórság milyen praktikákkal igyekszik az érzékét, szemét és a bukszáját megcsalni. Elhitetve, hogy visszaadja a fiatalságukat, de legalább is lassítja. Gondolva – többek között az állig megkelesztett méreganyaggal kitömött keblekre, alsó, felső ajkak kínzó díszeire. Kínaivá változtatott −, valaha európaiakra emlékeztető − szemekre, minek következtében megszűnik a mosoly, az arcmimika, az érzés kifejezésének lehetősége stb. A természetet viszont semmi képpen nem lehet becsapni –, mert egyértelműen bumerángnak bizonyul, vagyis többet árt, mint használ. A legtöbb megélhetési, szervezett társaság mégis egyre fejlődik, terebélyesedik, és ki tudja, milyen messzire vezet vissza az első szétszórt gondolat, mint ötlet. Vagyis mely időre tehető a nőnemű lény csábítási szándékával alkalmazott díszítő elemek alkalmazása. Talán még az állatoktól lesték el, csak túl művi lett. 39

Mindenesetre, míg a természettől el nem távolodik az ember, míg a természet és természetes mozgás által szolgáltatott lehetőségének tárházát használja ki, addig soha nem fog csalódni. Kivéve a természetet megcsúfoló utánzások alkalmazása esetén. De némi megértést tanúsíthatunk a világ egyes helyein összezsúfolt lakosok, és a technika gyors fejlődése iránt, melynek eredménye, csakis az öregedést segíti. Ennek következtében a szépségipar nevezetű biznisz-kórság iránt is. Ha a főemlősök, a gondolkodó lények a telhetetlenségüknek, harácsolásuknak nem engedtek volna utat, egy település bizonyos létszámánál ki lehetett volna tenni a megtelt táblát. De hát ez kifizetődő a befektetőknek. Az úgynevezett infrastruktúra. Az öregedőknek meg tálcán kínálják a praktikákat biznisz-ipar formájában. Így, két legyet ütnek egy csapásra. Megélhetési lehetőséget az ügyeskedőknek, és ideiglenes földi boldogságot a dagadt buksza tulajdonosainak. Fenti kísérletezések azt is bizonyítják, hogy az embereket ugyan régóta foglalkoztatja a nagy és megválaszolatlan titok, de biztos, ami biztos, teljes mértékben a földi életet próbálják kiélvezni. Ha kell, bármi áron is. Ettől függetlenül a nagy titok, még titok marad… Egyúttal egyes –, elsősorban ősi kultúrákban − eltávozottak ékszereit is elföldelték, aminek a mindenkori sírrablók és szerencsés régészek örülhettek. És itt megint ne menjünk bele a szélsőségekbe, mert a földi múlt feltárásával egyidejűleg, a nagy titok nem tárul fel. Vannak, akik állítják, hogy odaátról még nem jött vissza senki, beszámolni. Tehát az elmúlással, a test elhasználódásával minden befejeződik. Vannak, akik éppen az ellenkezőjét vallják. Hogy csak az elfáradt, kimerült test válik az anyafölddel eggyé, a lélek tovább él. A legtöbb ember számára a világmindenségben való körforgása, részvétele olyan érthetetlen, mint a faunában a szalamandra, melynek elveszett végtagja újra kinő. Különleges sejtjei segítségével regenerálódik. (NatGeo Wild 2013-01-04 13,30 ismeretterjesztő előadás.) 40

Más állatnál is megfigyelhető, ha bajba kerül, hogy megszabadul bizonyos testrészeitől. Például a gekkó, mely ledobja a farkát, hogy megmenekülhessen. De a közönséges földi giliszta is tovább él, ha kettévágják. Bizonyára még akad az állatvilágban, ilyen hihetetlen furcsa eset. Nyilván azért nem minden példa volna alkalmazható az emberiségnél. Vagy nem úgy, ahogy az állatoknak. Mert ha egy olyan nem kívánatos valamit vágnának le, aminek nem örülnének, ha újra kinőne, akkor hiába szenvedne a szerencsétlen. (Persze nem az anyósnyelvről beszélünk). Aztán az ember, a farkát sem szeretné ledobni, meg, azt sem szeretnék, ha kettévágnák. Mind a kettőre volt már példa a történelemben, és semmi jóra nem vezetett. Igaz, hogy azok a cselekedetek éppen az ellenkezőjét kívánták elérni, mint a szépség-biznisz. Vagyis az illető –, ha nem is gyors –, de biztos halálát, pusztulását jelentette. Fentieket olvasva, szinte mindenkinek azonnal az jut eszébe, hogy a megemlített állatok „praktikus” lehetőségével miért nem rendelkezik az ember? Bár a tudósok állítják, hogy az ember is képes az ilyen „mutatványra”. Szó szerint úgy jellemzik, a jelenséget hogy; „…messzi ható előnyökkel jár majd az emberiségre…” Ezután jöhetnének a további kérdések. A szalamandra, ha bármely végtagját képes újra növeszteni, ő saját maga különleges sejtjeivel miért nem tud megújulni, a testét megfiatalítani? Mert, ha majd valamikor az ember tényleg újra tudja növeszteni elveszített végtagját, akkor az ember esetében is felmerül a kérdés, hogy más szerveit miért nem tudja újra fejleszteni? Na, tessék. Még szó sincs a lehetőségről, az árnyéka sem látszik, máris örök életet remél magának az ember a földön, a szervek cseréjével. Most nem célszerű a szervkereskedelmet sem megemlíteni, még akkor sem, ha kiindulópontja lehetne némely földi ember, potenciális átlagéletkora meghosszabbításának. Meg kell jegyezni, hogy az ember, az igazi szabadságát akkor sem nyerné el. 41

Hogy mi is lenne a jobb, erre megint nem lehet egyértelmű választ sem adni, sem kapni. Az, hogy örökké éljen a Földön, vagy a világmindenség része legyen? Erre egy kis mesével, de nagyon is tanulságos példával lehet szolgálni. Mindenesetre ezek a gondolatok is felmerülnek fenti történetünket olvasva, és a mesélő akár, folytatásként is, előadhatta volna. Ám ő csak a hihetetlen emlékeit próbálta megosztani. Az alábbi –, kivételesen ebben, könyvben egyedül álló − mese, szinte fentiekhez kapcsolódóan láttatja velünk, hogy mi történhet, ha eltávolodunk a természettől, ha nem nyugszunk bele abba, aminek meg kell történnie, ha a felettünk uralkodó – akár rendező elvnek is nevezett – felsőbbrendű lény helyett akarunk dönteni. A mese végeredménye a potenciális következményeket is előre vetíti.

*** CSAK „EGY” KÍVÁNSÁG…

Az egyszeri ember – csak úgy, mint a mesében −, horgászás közben kifogott egy aranyhalat. A szerencsés horgász ugrált örömében, mikor meglátta. Alig bírta kivárni, hogy a halacska megszólaljon. Csak azt nem tudta, hogy nem akármilyen halat fogott ki, mert az aranyhal csakis feltétellel volt hajlandó teljesíteni fogva tartójának kívánságát, és csak egyet. Annak ellenére, hogy ő került bajba, ő került horogra. De mivel ismerte az ember kapzsiságát, biztos volt benne, hogy visszadobja őt oda, ahol a horgára akadt. Továbbá figyelmeztette a horgászt, hogy igyekezzen, mert ha nem kerül gyorsan vissza a vízbe, nem lesz, aki teljesítse a kívánságát. Valószínű, hogy ez is egy példa volt az ember határtalan kapzsiságának bizonyítására. A horgász nem sokáig gondolkodott, azonnal közölte, hogy mit szeretne. Az aranyhal nagyon is ismerte az ember gondolatait, de megvárta, hogy a horgász maga mondja ki vágyait. Ezért tü42

relmesen várt, bár a szárazon a percei meg voltak számlálva. – Az ember egy nagyot sóhajtott, az ég felé nézett, és a következőket mondta; „tudom, hogy úgy sem sikerül, de azért halld meg te is. Szeretném, ha újra, és örökké fiatal maradnék, és hosszú életű lennék”. Ez ugyan három kívánságnak számított − bizonyítva az ember mohóságát −, de az aranyhal csak annyit válaszolt, hogy; „legyen, de aztán meg ne bánd.”− ezzel, a horgász nyitva felejtett markából visszacsusszant a vízbe. Éppen idejében, mert már majdnem megfulladt. Az ember sajnálta, mert még szeretett volna kérni, meg kérdezni is valamit, akár a halacska élete árán is. Nem érdekelte, hogy az aranyhal előre figyelmeztette kívánságának számára, és egyre sürgette. A horgász már nem mondhatta magát fiatalnak, és sok mindent megtapasztalt az életében. Mégis egy pillanat elég volt ahhoz, hogy elveszítse a józan ítélőképességét. Megmámorosodott a nagy lehetőségtől, és az is megvillant előtte, hogy ha teljesül a vágya, egy bizonyos féle hatalmat is szerez vele. Továbbra is fájó szívvel nézett az aranyhal után, ahelyett, hogy örült volna, hogy jót cselekedett. Hiszen a halacska olyan parányi volt, hogy reggelire sem lett volna elég. Ő viszont kételkedett az ígéretében. Hogy teljesíti a kívánságát. Ennek ellenére egyre csak a vizet bámulta, és már átkozta az ostobaságát. − „Tudtam, hogy semmi sem lesz az egészből – nézett keserűen az aranyhal után – de legalább az asszonynak megmutattam volna, hogy mégiscsak fogtam valamit” − motyogta magában indulatosan. Egy jó ideig még ücsörgött a parton aztán összepakolt, mert elment a kedve a további horgászástól, mikor valami szokatlant érzett. Nem tudta, hogy mi az, de egész úton nyihelőzött. A ruhái lógtak rajta, mintha lefogyott volna. A bőre először mindenütt feszült, a léptei egy kissé ruganyosabbak lettek, az addig kínlódva cipelt horgászó dolgait, hirtelen nem találta olyan nehéznek. Egy kicsit botladozott, mert megszokta a súlyos – korral járó, mackós járást. Most minden könnyebbnek tűnt. 43

Lassan sötétedni kezdett, és tudta, hogy az asszony replikázni fog az üres szák láttán. Csendesen nyitott be a léckapun, és felesége már sötétben tette elébe a vacsorát. Szokás szerint korán lefeküdtek, hogy ne kelljen fattyút gyújtani. Az ember még elrakott egy kis pénzt, meg előkészítette az ünneplő ruháját, hogy másnap korán indulhasson a vásárba malacot venni. − Reggel is sötétben öltözködött, de az ünneplő is mintha bő lett volna rá. Húzott egyet a nadrágszíjon, és elindult. Szerencséje itt sem akadt, mert a malac árából hibádzott egy-két garas. Rosszkedvűen indult haza, és mérgesen rúgta be a kis léckaput. A nagy csörömpölésre az asszony kirohant, és elképedve bámult egy ifjú embert látva az udvarukban. Hirtelen megkérdezte, hogy kit keres, mire az embernek majdnem leesett az álla. – Megháborodott a fehércseléd –, gondolta – vagy a nap megszítta. Aztán egyre csodálkozott, hogy a hites felesége nem ismerte meg. Hiába bizonygatta, hogy ő az ura. Addig-addig, míg az asszony kisöprűzte a házból. Az ember álmélkodott, és úgy gondolta, hogy csak tán érte valami az asszonyt, és majd másnap megjön az elment esze. Azért nagy búsan elindult, és azt sem tudta, hol hajtsa a fejét álomra. Útközben ismét nem győzött csodálkozni, hogy megbámulják a szomszédok, rokonok, ismerősök, mert egyik sem ismerte fel. A köszönését ugyan fogadták, de csak, mint egy idegenét. Olyan fenntartással. Mintha azt kérdezték volna, hogy; „…mit keres itt ez az idegen…?” Az ember nem tudta mire vélni a dolgot, és arra gondolt, hogy vagy ő bolondult meg, vagy a többiek. − Véletlenül egy víztócsa mellett haladt el, és belebámult. Nem akart hinni a szemének, mert egy fiatalember nézett rá vissza. Egy darabig bámulta, aztán a homlokához kapott. – Hát mégis csak teljesítette az aranyhal a kívánságom! – eszmélt rá. Egyre ingatta, csóválta a fejét, hogy nem kellett volna elengedni. Több kívánsággal is próbálkozni kellett volna. Egy ideig téblábolt, kesergett, aztán megszólította egy gazda, hogy nem-e menne el neki napszámba. 44

Az ember végig gondolta, hogy nincs mit ennie, nincs hol aludnia, egy bő gönc lóg rajta, hát ráállt az alkura. Hanem egyszer csak megunta, mert a gazda egyre több terhet rakott rá, mivelhogy fiatalember lévén bírnia kellett neki. Hej, de sokszor gondolt az asszonyra, a házára, ahol a maga ura, maga gazdája volt! Egy idő múlva másik munkalehetőséget keresett, aztán harmadikat, negyediket és egyre többet. Nagy nehezen összekapart egy kis pénzmagot, és otthagyva gazdát, munkát, csapot-papot, és elindult világot látni. Végiggondolta, hogy ha már megifjodott, a fehércselédeknél is szerencsét próbál. Nemcsak úgy véletlenre, ityre-fityre. Kihasználja a véletlen szerencséjét, hogy megfiatalodott. Addig nemigen tört rá az ingerencia, mert agyon dolgozta magát más javára. Találkozott is egy mutatós, izzó fenekű menyecskével, akinek az öreg urát éppen akkor vitte el az erdeg. Beállt hozzá ezt-azt csinálni, de leginkább legyeskedni. A ringó csípejű menyecskének igen gyorsan az ágyában találta magát, és véget nem érő hancúrozás vette kezdetét. Igen ám, de a megifjodott ember nem sokáig bírta az iramot, és döbbenten tapasztalta, hogy csak a külsője fiatalodott meg, az évei száma anynyi maradt, amennyi volt. Sőt! Mióta az asszonya kisöprűzte, még szaporodott is. Meg a sok munka is kivette az erejét. Végül az özvegy kifizette a bérét, még meg is toldotta a külön szolgálataiért, csak minél hamarabb álljon tovább. Az ember elindult hát újra a nagyvilágba, és nemigen tudott magával mit kezdeni. Összezavarodott. Fogalma sem volt, hogy mit is csináljon így, ifjú öregecskén. Ennivalóra ugyan nem nagyon költött, mert, ahogy öregszik az ember, egyre kevesebb étket kíván. Csakhogy nem értett semmihez, mindenen csak álmélkodott, és hát fiatal külseje ellenére, öreg ésszel gondolkodott. Egyik városról a másikra, egyik országból a másikba vándorolt, de erő, és pénz nélkül semmit sem tudott kezdeni. Akármibe fogott, mindenütt kudarcot vallott. Sehol nem becsülték, sehol nem tisztelték. Még azt sem mondta neki senki −, mint otthon−, hogy; „…Adjon Isten jó napot…!” 45

Az ember elkeseredett, és már nem lelkesítette olyan nagyon a fiatalsága. Mivel sehol sem kellett, hát felhagyott a próbálkozással. Fogott egy vándorbotot, amivel könnyebben rakosgatta a lábát, és valamelyest kikímélte a derekát. Mert ugyan kinek panaszkodhatott volna? És ki is hitte volna el neki, hogy itt is fáj, meg ott is fáj. Már úgy vándorolt a nagyvilágban, hogy semmi nem érdekelte. Újabb és újabb korokat élt meg, de nem tudott neki örülni, de még csodálkozni sem. Nem érdekelték a természet varázslatos, addig soha nem látott szépségei. Nem állt meg a madárdalra, a virágzó fák csodálatára, a csermely csobogására, a patak duruzsolására mert iszonyatos fáradtságot, és fásultságot érzett. Csak ment, ment és nem is tudta, hogy hova. Vitték a lábai. Mintha hívogatta volna valami, de fogalma sem volt, hogy mi. Sokszor fohászkodott az Úrhoz, amikor megállt az út mentén. Sokszor kívánta, hogy bárcsak véget érne már ez a rémálom, mert egy idő után elhitette magával, hogy ez csakis egy rémálom lehet. Egyszer visszatér a régi élete. Nem így képzelte a visszanyert fiatalságát, és a hosszú életet. Szeretett volna otthon lenni a saját házikójában, a megszokott környezetében, és az asszonya által hímzett patyolat ágyneműben aludni. Még arra sem gondolt, hogy, az asszonyát is, meg az ő korában élőket is már régen eltemették. Sőt, még a gyerekeiket is. Egy idő után már nem is gondolkodott, csak vágyakozott a megszokott élete után. Mindenét a fájdalom uralta. Testét lelkét. Ám hiába vágyakozott, hiába töltötte ki a gondolatait a régi idők emléke, oda már vissza nem mehetett. Az, az idő elmúlt. Tulajdonképpen hiába is akart gondolkodni, azt sem tudott, csak néhány dologra emlékezni. Régen megfáradt lábába sok-sok hosszú utat rakott, még sem állhatott meg pihenni. Csak vándorolt, vándorolt cél nélkül. Sem örülni, sem búslakodni, sem reménykedni, sem kétségbeesni nem tudott már. Az öreg-ifjú ember, ahogy kétségbeesetten, reményvesztetten, és fásultan ballagott, egyszer csak egy ládát talált az út mentén. Alig várta, hogy odaérjen, ráüljön, és egy kicsit megpihenjen. Mikor hozzáért, furcsa érzés lett rajta úrrá. Az utolsó lépéseket 46

nagyon nehezen tette meg a ládáig, ám mégsem ült rá, hanem kinyitotta. Megdöbbenésére a kaszás feküdt benne, aki felült, mikor a láda kinyílt. – „..Na, végre! Már azt hittem soha nem érsz ide…” – mondta, és rálehelt az öreg-ifjú emberre. Az megkönnyebbülten felsóhajtott, és holtan zuhant a ládába…

***

47

Bizonyára ezt a mesét sem kell kommentálni. Sem az emberre kiszabott földi életet –, amit hiába hosszabbítanának meg, hiába csalnák meg a külsőt különböző praktikákkal, minden szervét nem cserélhetik ki még a leggazdagabbaknak sem. Ami elrendeltetett, az be is fog következni. Mint a mesében láthatjuk, még a csoda sem segíthet. Az itt megemlített − eddig, és ez után jövő − összes példánktól függetlenül tény, hogy ha eljön az idő a földi élettől való búcsúzásra, majd mindenkiben ott ül a rettenetes félelem, hogy távozni kell az ismeretlenségbe. Nagyon kevés ember tud elmenni méltósággal, és ha mégis, akkor egészen biztos, hogy az nem méltóság, hanem szívet-lelket, torkot szorító rettenetes félelem. És erre az ismeretlenség a kulcsszó. Lehetséges, hogy sikerül megvalósítani, hogy meghosszabbítsák az emberi életkort. Sikerül megfejteni a hosszú élet titkát. De arra mindenki mérget vehet, hogy ő saját maga unná meg a mesterségesen megnyújtott életet.

*** Emlékezzünk a neves színészre, aki a színpadon izzott. Tehetsége, külseje, orgánuma, vidám kedve mindenkit elbűvölt. Imádott játszani, és zeneileg ugyan meg sem közelítette a „Hegedűs a háztetőn” c. musical-ból a „Ha én gazdag lennék” betétdalt, mégis elvarázsolta a nézőt. A zenekar nem győzött hozzá igazodni, az előadás azonban minden alkalommal óriási sikert aratott. Mikor már nehezére esett a játék is, a beszéd is, egy riporter megkereste, hogy borocskázás mellett a művész életéből a tanyáján egy kis adalékhoz jusson. A színész egy ideig tűrte a fényképezést, a riporter egyáltalán nem tolakodó kérdéseit, aztán csapott egyet a kezével, és türelmetlenül a következőket mondta: „….Áh! − hagyjatok. Amit lehetett, mindent eljátszottam, elmondtam. Már nincs türelmem. A bor sem ízlik. Szeretnék egyedül maradni gondolataimmal az utolsó óráimban…” 48

A riporter nagy „fogást” remélt, és megkerülve, de rákérdezett, hogy szeretne-e tovább élni. A művész lehajtotta a fejét, és csendesen mondta: „… Már csak egy dologra vágyom, egy dologra tudok gondolni…”

*** A nagy színész utolsó szavai sem szó szerint kerültek megidézésre, de a lényeg benne van. Aki látta a médiában ezt a befejezetlennek tűnő riportot, bizonyára nem felejti el. Megrendítő volt, ahogy az életet, játékot imádó ember várta az elmúlását. De hogyan? Minden idegszálával, és bizonyára teli kíváncsisággal és nagy-nagy félelemmel. Pedig életében a színpadon sokszor eljátszhatta a saját halálát. Most a valódit kellett. Mert tisztában volt vele, hogy nem sok ideje lehetett hátra. Végül is élhetett volna még, de elégette magát. Elégette a szívét, az erejét. Lejárt az ideje. Hihetetlen módon annyira közel volt a kaszáshoz, hogy másnap örökre elment.

*** Akadnak, akik viszonylag elfogadható állapotban is, már elvágynak a Földről. Hogy milyen lenne megfiatalodva, új szervekkel élni, rejtély. Minden szerv csak nem újulhat meg! Esetleg többen lennének, akik a Földi világ adta elégedetlenséget unnák meg, és nem a meghosszabbított életet. Mert garancia akkor sem lenne a vidám gondtalan létre. Persze mindez, mint utópia lehetséges. Jelenleg. Képzelgés a jövőről, ami nem is lehetetlen, mert az is megtörténhet, hogy nem csak akkor választhat az ember, ha megszületik, hogy hová szülessen. Hanem akkor is, hogy mikor akar a földi életből eltávozni. 49

(Utópia - Wikipédia szerint hu.wikipedia.org/wiki/Utópia - Tárolt változat Az utópia többnyire jövőbeli, a tökéleteshez közeli fejlettségi szinten álló emberi társadalmat, illetve egy ilyen társadalmat leíró irodalmi művet jelent.)

Lehetséges, hogy száz év múltán döbbenetes, és csodával határos dolgokat találnak fel, jönnek rá sok titok nyitjára. Persze ehhez, minimum át kell alakítani a társadalmat, a környezetet. A lényeg ettől nem fog változni, mert az emberiség, élete földi lejártával is a világmindenség része lesz. Talán, mindenki a saját megnyugtatásául szolgáló változatban hisz. De tudomásul kell venni, hogy egyre többen vallják, hogy a földi élet, egy nagy koncepció része. Alább jól szemléltetjük, hogy a nagy materialista (itt az anyagban, a tapasztalatban, a tudásban hívőkről beszélünk) tudósok, ha tréfásan is, de Istennek, vagy ezen írásunkban elég sokat emlegetett rendező elv-nek nevezett felsőbbrendű lényt tartják szem előtt, aki irányításával kiszámíthatóan igazgatja a világmindenséget. Így a ránk kiszabott sorsunk is, egy magasabb rendű lény sajátja, akarata, ha úgy tetszik, kompetenciája. De, továbbra is lehet gépezetnek, illetve rendező elvnek is mondani, földi szóhasználattal. Ezért aztán mi emberek nem dönthetünk, legfeljebb a sorrend között választhatunk. De soha nem szabad szem elől veszteni, hogy a földön az érzéseink –, amik eluralkodnak rajtunk –, azok a mi legnagyobb ellenségeink. Azzal kell megküzdenünk, mert uralkodik felettünk, mint egy démon. Akár rövid, akár hosszú életűek leszünk. És ezekkel az érzésekkel nem, vagy nagyon nehezen, és sokára tudunk megküzdeni. A beteges féltés, a féltékenység, a harag, az indulat, az irigység, erőszak, félelemkeltés, fájdalom okozása, pénzéhség, harácsolás, fukarság, szeretet. De ez utóbbi azért nem tartozik egyértelműen a legyőzendő érzelmek közé. Csak akkor, ha mással is párosul. Például féltékenységgel, erőszakkal, haraggal, hatalomvággyal stb. De az már nem szeretet, hanem tulajdonlás, birtoklás. Az önzetlen szeretet, ez alól kivétel. Sőt. A közvetlen cél, az önzetlen szeretet kiterjesztése a földön. 50

Eszköz; a megtisztulás, csiszolódás. Mindez elsőre meglehetősen szépen hangzik, de az „önzetlen szeretetet” nagyon nehéz, szinte egyáltalán nem lehet megvalósítani. Gondoljunk csak bele. Mindenkit feltétel nélkül, és önzetlenül szeretni. Azokat is, akik nekünk rosszat tesznek, elveszik, ami a mienk. De itt, álljunk meg egy szóra. Mit is mondhatunk magunkénak biztosan? A társadalomban ennek meg vannak a maga lefektetett törvényei. Papíron, törvénybe foglalva védelmezi a magántulajdont, a családot stb. Persze, ha a családban az egyik felet elcsábítják, hiába mondja a másik, hogy az én házastársam, nem lehet ellene tenni semmit. Akkor nem is az enyém örökre, mert bármikor elvehetik tőlem. Még Isten is. És már nem is az enyém. Csak volt… A vagyontárgyakkal már más a helyzet, bár arra sincs garancia, hogy ha elvették, vissza is kapom. Erre példaként szolgál egy kedves történet.

*** A NASS

Fiatal lány ült egy padon a parkban, és elmélyülten olvasott. Megéhezett, de halogatta elővenni a zacskó harapnivalóját. Hirtelen mellé telepedett egy ember. A lány egy pillanatra felkapta a fejét, hogy miért is ült mellé, talán nem volt máshol hely? Aztán beletörődött, és ismét belemélyedt az olvasásba. Majd önkéntelenül is belenyúlt a mellette lévő megzörrent zacskóba, és meglepődve észlelte, hogy a férfi is belenyúlt. A lány valahányszor kivett egy harapni valót, a férfi is kivett. Végül a lány megunta, otthagyta a padon a férfit, meg a majdnem üres zacskót. Már messze járt, mikor valamiért kinyitotta a táskáját, és döbbenten látta, hogy a vásárolt sütemény, zacskóstól a táskájában lapult. 51

Nyilván a legtöbb ember a csodára gondol. Mint mikor Jézus megosztotta az egy kenyeret az utolsó vacsorán, és mindenkinek jutott. Ám a történet nem erről szól. Hanem arról, hogy a lány elfelejtette kivenni a saját süteményes zacskóját. Egész egyszerűen a mellette ülő emberét fogyasztotta, aki egyetlen szóval nem tiltakozott ellene, míg ő magában füstölgött, mert azt hitte, hogy a mellette ülő arcátlanul az ő papírzacskójába nyúlkál. Bizony nagyon elszégyellte magát. A tanulság; nem biztos, hogy a miénk, amiről oly bizton hiszszük…

*** Mindenesetre, aki bennünket tönkre tesz, azt is önzetlenül szeretni kell? Aki megaláz, lehetetlenné tesz, kifoszt, eltapos, elgáncsol, uralma alá igyekszik hajtani, kijátszik, becsap stb. Sok gyalázatos emberi magatartást lehetne említeni, amivel emberek, egymásnak ártanak. Nem véletlenül állja meg a helyét, mint szállóige a 21. században is, hogy „…ember, az embernek farkasa…” Ugye, hogy szinte elképzelhetetlen mindenkit feltétel nélkül szeretni? És ekkor a kételkedő sem csiszolódott meg még annyira, hogy véglegesen az Univerzum részévé váljon, és ne kelljen többé szenvednie. Ám, mégis vannak ilyen emberek. Az elmúlt évszázadokban mindenesetre többen akadtak, mint az utóbbiban. Nézzük csak meg közelebbről, hogy, aki erre képes, az mit tud kezdeni az önzetlen szeretetével? Szinte mindent. Akiből az önzetlen szeretet árad, az még a gonoszt is meg tudja fékezni. A magatartáskutatók bizonyára helyeslőn bólogatnának, ha azt hallják, hogy a feltétlen szeretetet sugárzó ember, a körülötte lévőkből is szeretetet vált ki. A haragvó megnyugszik, a békétlenkedő elégedett lesz, a gyűlölködő elrestelli magát és elgondol-

52

kodik. A gonosz embert könnyen leszereli szelíd beszédjével, és fent említett nagy hatású kisugárzásával. Persze azért ne essünk túlzásba, mert a mai rohanó életben ez a magatartás is szinte megvalósíthatatlan. Már elkéstünk vele… Nem is erről szól a dolog. Hiszen ha ennyire egyszerű lenne, akkor sokan képesek lennének az önzetlen szeretetre. Akkor már „önzetlen szeretet tanfolyam”-ok indulnának sorra. Persze nem önzetlenül… És, aki indítaná, éppen az nem tudna önzetlenül szeretni. Mert mindent az érdek vezérel. Ám mégis találunk ilyeneket. Az önzetlenül szerető ember, már megtisztult. Ragyog, mint a csiszolt gyémánt. A rémisztő, hogy a több milliárd emberből nagyon keveset ismerünk. Az emberiség történetében talán egy ember volt erre képes. Jézus. Legalább is csak róla jegyezték fel. Most ne firtassuk, hogy miért éppen őt őrizte meg a vallástörténet, és, mint tudjuk, akadtak még rajta kívül is, akik mindent feláldozva feltétlen szeretetüket bizonyították. A mások érdekében vállalt mártíromságokat már nem is említve! Zárójelben azért meg lehet megjegyezni, hogy Jézus a kereszténnyé válás áldozataként lelte halálát, elrettentésül keresztre feszítve. Ez egyértelműen közrejátszik halhatatlanságában. Továbbá a körülmények, és hogy biztosan tudta, hogy elárulják, és hogyan fogja életét bevégezni. Tehát itt a kereszténység játszik szerepet, (kommentár nélkül) mert például Dózsa György iszonyatos megkínzatása, és halála mennyivel volt kisebb megpróbáltatás? Vagy például Mórus Tamás, akit sokoldalú tudós ember létére, hithűsége melletti kitartása miatt fejeztette le a király. (Nem értett egyet és nem is támogatta VIII. Henrik (1509) házasságának felbontását.) E két név említése nem véletlen, a két különböző érdek miatti mártírhalálra emlékezve. Mert utóbbi, a vallása melletti hűség áldozatává vált, mint Jézus, ha illik ezt a párhuzamot következmény nélkül leírni. De említhetünk másokat is –, akiket itt nem győznénk leírni, holott a könyv nem erről szól. 53

Azért megint álljunk meg egy pillanatra. A hithűség mellett, az emberiség fejlődését segíteni szándékozó nagy filozófusok közül is sokan mártírhalállal végezték. A kereszténység nevében ítélték el őket. (Pl. Giordano Bruno olasz filozófus, szabad, modern gondolkodó a 16. században, aki megálmodta a bolygók rendszerezett szabályos forgását, a végtelen univerzumot, ugyancsak máglyahalállal végezte.) Persze az utókor már tisztán látja, hogy a koncepció (hajcihő) a vagyon, a hatalom érdekében történt. Félreértés ne essék, mert a sötét középkorra a mai embernek visszagondolni is irtózat, annak ellenére, hogy a történelem mindig ismétli önmagát, csak más körülmények között, modernebb formában. Vagyis, ha nem is ilyen eszközökkel –, és mint a délszláv háborút említve máris meg lehetne cáfolni – de az emberölés arzenálja kiszélesedett, kibővült. Kizárólag a hatalom megtartása érdekében, képesek válogatott eszközökkel gyilkolni a hatalmukat már megszerzett, és megszilárdított világi és egyházi szervezetek. A „hajcihő” alatt, a méltatlan meghurcoltatást, a mondva csinált pereket, mint komédiákat lehet érteni. Ezzel a koncepcióval, a „bírák” és a perbefogottak is tisztában voltak. A cél, a tömegek tudatlansága és sötétségben való tartása. Hogy a 21. században bizonyos gazságokért a pápa kért bocsánatot az egyház által elkövetett korábbi bűnökért, nem sokat nyom a latban. Az már megtörtént, és nem egy esetben. Sőt! Folyamatosan. De most hagyjuk, ami volt még akkor is, ha nem, és nem lehet semmilyen múltat elfelejteni. A gyökerek, a tömegekre való hatás ugyan itt található, és az új (vad)hajtások is innen indultak, indulnak ki. A példák ellenére Jézus nemcsak hithű volt, hanem, a leírások alapján tudjuk róla, hogy feltétlen szeretet rejtezett benne, amit a (talán) fennmaradt emlékek őriznek. Míg a legtöbb mártírról ezt nem tudjuk, bár ha humanistának vallották magukat, akkor rendelkezniük kellett az önzetlen szeretettel. Abban az időben Jézust mágusnak is tartották a szó jó értelmében, mert nem volt tanult ember. Mindezek mellett –, kimondot54

tan a teljesség igénye nélkül − kell megemlíteni olyan világi személyeket, mint Teréz anyát, a 14. dalai lámát, (Tendzin Gyaco), akik minden erejükkel az emberiséget szolgálták, szolgálják. Bár, valahol azért a saját meggyőződéses hitüket hirdették, hirdetik, és arra támaszkodva maradt, marad fent nevük a köztudatban is. Ezeknél a tudósoknál, vagy másként gondolkodóknál még egy kicsit elidőzve, a mai ember fejében is megfordul a gondolat, amitől meg is szédül. Fenti megemlített mártírok is reinkarnáció „eredményei”? Az utolsó stádiumban lehettek? Az utolsó életüket élhették, és már csiszolt gyémántként kerültek vissza az univerzumba? Mert ez is meglehetősen kétségbeejtő, ha így fejeződik be a lélek megtisztulási folyamata. Akkor az égő poklot talán nem véletlenül félik az emberek, ami végül is, itt rejtezik a Földön. (Gondoljunk csak a több mint kétszáz évig tartó boszorkányüldözésre, ahol ártatlan emberek ezreit égették meg elevenen.) Hát ilyet, az állat nem csinál…Harcol a territóriumáért, de meg is hátrálhat, az életben maradásáért. Ölni is leginkább akkor öl, ha éhes, vagy saját fajtája fenntartása érdekében. Az ember, embercsoportok évszázadokon át kínozták embertársaikat. Miért? A szokásos ismert dologért. A hatalomért, a vagyonért. Ezt az ember soha nem tudta, tudja levetkőzni, ezért fog mindenki többször szenvedni. Nem a kollektív bűnösség okán, hanem mert azokat is belehajtják olyan tettekbe, amit ő maga is elítél. Ja, ha meg akar élni… Azért, a történelem során a világi életben, sok feltétel nélküli szeretetre képes humánus ember létezett, bár nem elég. Azonban nevük, azért nem hagyott a köztudatban nagy nyomot, mert nem kötődött egyéb áldozatos, és említésre méltó tevékenységhez. Leginkább az egyetemes kereszténységnek nevezett valláshoz. A világi emberek mártíromságát legfeljebb a költők énekelték meg. E kis kitérő után visszatérve, láthatjuk, hogy a feltétlen szeretetre a hétköznapi, − de leginkább a mai kornak megfelelő − ember nem képes. Legalább is nem közismert, nem elterjedt. Márpedig addig kell újra, és újra megszületnünk, míg ezt el nem érjük. 55

Tehát, ha legyőztük kártékony érzéseinket, érzelmeinket, és marad, a tiszta önzetlen szeret, akkor tisztultunk meg. De ennek elérése egy nagyon hosszú út, hosszú folyamat, és addig sokat fogunk szenvedni. És mindenki szenvedni fog, mert az univerzum csak azokat fogadja be, azokat tekinti részeként, akik megtisztultak. Kizárólag a lélekben megtisztultakat fogadja be. A gyémánt is akkor ragyog, ha lecsiszolják. A megtisztulás is egy ilyen radikális folyamat eredménye. Az idősek ezt már érzik. Ők sejtik a titkot, a titoknak ezt a részét, ezért bölcsek. Akik kíméletlenül habzsolják az életet, azokra még több megpróbáltató kemény földi élet vár. Hiába dacolnak, hogy „mindent bele, egyszer élünk”, ez úgy nem igaz, ahogy van. Mert mindenért meg kell fizetni, és keményen kell megfizetni. Valószínű, hogy sokunknak azért kellett a szenvedéssel teli életet vállalni, mert az előző élet során képtelenek voltunk megtisztulni. Sose feledjük −, mint azt többször említettük −, hogy a gyémánt is csak akkor csillog, ha megcsiszolják. Mi is csiszolódunk, kopunk mindaddig, míg tiszták nem leszünk. Ez nem azt jelenti, hogy a földi életben a javakról le kell mondani. Csak módjával – a természettől nem elrugaszkodva − kell fogyasztani, és minden esetben mértéket tartva. A felnövekvő generáció részére mindig a szülőnek, az előző generációnak feladata az utat mutatni. Ez nem újság, csak a rend mindig kibicsaklik, így a szenvedés kitolódik, meghosszabbodik. Az idősek, mindennek az okát nem sejtik. Annyit tudnak, hogy a jóra kell törekedni a földi világban. De már ők is csak idős korukra jönnek rá. A titok nem itt rejtezik. A földi élet viszont nagyon bonyolult. A kiváltságosoknak a szép élet megcsillantatása egy próba. Soha nem tart örökké, még akkor sem, ha sikerült megteremteni. És mindig-mindig meg kell érte fizetni. Az ember soha nem bízhatja el magát. Ismét visszakanyarodva az emlékezésre, ki kell hangsúlyozni, hogy sok embernek nem adatik meg, mert önzése folytán annyira nem érdekli semmi, nem figyel másra, csak a saját önző életére. Természetesen azt sem képes felidézni, ami korábbi időben eltöl56

tött életéről szól vagy arról, hogy volt választási lehetősége. Minden alkalommal meg kell erősíteni, hogy nem konkrétan, és tudatosan emlékezik az elméjével, aki képes emlékezni. Ezt nagyon fontos kihangsúlyozni, a félreértések elkerülése végett. Akinek ez megadatott, a génjeiben, az idegsejtekben hordozza a földön kívül, vagy korábbi életében eltöltött időszakot, mint az már említésre került. Ezeknél erőteljesen működnek a további érzékszervek is. A hatodik érzék, sok embernél jelen van –, mint tudjuk −, de a további érzékszervek, csak néhánynak, kivételes egyéneknek áll a rendelkezésére. Azoknak, akik már megtisztultak. Azt is meg kell említeni, hogy a hatodik érzékszervet sem tudja sok ember használni, kihasználni. Így, a további érzékszervekre úgymond támaszkodni, csakis spirituális életet élőknél lehetséges. Joggal csapódhat bárkinek a gondolataiba újra, hogy ezek szerint mégiscsak létezik reinkarnáció. Nos, ezt egyértelműen egyetlen ember sem jelentheti ki. Hogyan is merné? És ki hinne neki? Aki biztosra állítja, az sem hiheti teljes bizonyossággal. Ám a keleti vallásos népek – leginkább a vezetőjük − hirdetik az élet körforgását, a soha meg nem szűnő életet. Csak új porhüvelyben. Ennek ellenére nem mondható ki egyértelműen, hogy az állítás, spiritualitás vallásossághoz kötődik. Mindezen laikus filozofálgatás, találgatás, meglehetősen bizarrnak tűnhet. A példákkal, kételyt szeretnék az olvasóban kelteni, aki lehet, hogy másképpen látja a dolgokat. Mindenesetre a közös vonás mindig megtalálható, mint a számoknál a legkisebb közös többszörös. Bár a hatalomvágy –, mint az ember egyik nagy bűne −, és a vele párosuló vagyonszerzés, iszonyatos erő. Szinte legyőzhetetlen. Maga az ördög, anyagiasult formája. Hát hogyne! Hiszen évezredeken keresztül uralta az emberi természetet. Ez a rettenetesen káros emberi gyarlóság, mindig meggátolja az emberiség jóra való törekvését, a haladást, a világ megismerését, benne a nagy titkot. Az örök kérdést, hogy mi végre van az ember? Mi a célja az életnek, és ha már megkóstoltuk, miért ragaszkodunk annyira hozzá, hogy kutatjuk a túlvilági élet lehetőségét, titkát. Mert ez 57

így befejezetlen. Nem teljes. Megszületünk, élünk, ahogy élünk, és végül megsemmisülünk. Nem. Ez kevés. Innen még hiányzik valami. Ezért fogadunk el különböző hirdetett igéket, tanokat, feltételezéseket. Mások fantáziálását. Egy biztos. A tudósok is kutatják és vannak, akik elismerik, hogy kell lennie valami felsőbbrendű lénynek −, mint azt már fentebb említettük, esetleg rendező elvnek, amely szerint az élet bonyolódik. A világmindenség túlságosan is szabályozott ahhoz, hogy csak úgy l’ art pour l’ art történjenek a dolgok. Csak még ezt a szabályozást is kutatják. A 2010-es évet követően már közismert, hogy Albert Einstein német elméleti fizikus (munkássága a 20. századra tehető, mint fizikus Nobel-díj kiérdemeltje), Isac Newton – 17. századi tudós, csillagász, fizikus, matematikus, stb. a gravitáció leírója munkásságát továbbfejlesztve jutott el – többek között – a relativitáselméletig. A Wikipédia szabad enciklopédia, az alábbiakban közli Einstein egyik tépelődését; „1926-ban levelet írt Max Bornnak, ebből való Einstein híres megjegyzése: „A kvantummechanika bizonyára hatásos. Mégis egy belső hang azt súgja nekem, hogy ez még nem az igazi. Sok mindent mond az elmélet, de nem igazán visz közelebb az Öreg (Isten) titkához. Én legalábbis meg vagyok győződve, hogy Ő nem dobókockázik.” Az alábbiakban továbbra is a Wikipédia, szabad enciklopédiából került kivágásra egy kis nyalánkság; - Newton pontos terve szerint suhan a csillag, és arra int néma pályán róva terét, ki-ki tisztelje mesterét. - Isten nem kockázik! - Isten titokzatos ugyan, de semmiképpen nem rosszindulatú! - Ne sikeres ember próbálj lenni, hanem értékes. - A legfontosabb: nem szabad abbahagyni a kérdezést. - Ne úgy gondolj tanulmányaidra, mint kötelességre, hanem mint irigylésre méltó lehetőségre. Megismerni a szellem felszabadító erejét, a saját kedvedre és a közösség hasznára, melyhez későbbi munkád is tartozik. - Ha a tények nem igazolják az elméletet, változtasd meg a tényeket. - Azt nem tudom, hogy a harmadik világháborút milyen fegyverekkel fogják megvívni, de a negyediket biztosan botokkal és kövekkel.

58

-

Csak két dolog végtelen: a Világegyetem és az emberi butaság. De a világegyetemben nem vagyok olyan biztos. A kérdés, ami néha elbizonytalanít: én vagyok őrült, vagy mindenki más? Az, aki még sosem követett el hibát, valószínűleg még sosem próbált semmi új dolgot. Az okos emberek megoldják a problémákat, a zsenik pedig megelőzik őket. A világban az a legérthetetlenebb, hogy megérthető. Az időnek egyetlen oka van: minden nem történhet egyszerre. A legnehezebben megérthető dolog a világon a jövedelemadó. A tudomány, a hétköznapi gondolkodás kifinomultabb formája. Ne beszéljünk addig nagy felfedezésekről vagy haladásról, amíg a világon egyetlen boldogtalan kisgyerek is létezik.

Különcsége többek között −, pl. Teller Ede elmondása szerint –, hogy sosem viselt zoknit.

*** Einstein sajátságos humorát is beleértve, komolyan gondolhatta Bornnak írt levelét. Bár Einsteint kezdetben nehézkes felfogásúnak, és többek között nem éppen jó tanulónak tartották. Azon kívül felmerült nála a dyslexia, az Asperger-szindróma, ami az autizmus enyhébb formája, mint betegség. (Családjában Eduard fia skizofréniára hajlamos betegségben, elmegyógyintézetben halt meg. Einsteint, a közszájon, méltatlanul őrültnek is titulálták. Ehhez kinézete, a bozontos megnőtt ősz haja is hozzájárult. Mégis Nobel-díjat kapott munkásságáért, és elméletére –, mint azt fent említettük – a mai óriási léptékkel haladó tudomány is támaszkodik. Sőt! Nélküle elölről kellett volna kezdeni pl. az egész kvantummechanikát. Elgondolkodott már valaki laikus is azon, hogy – szépsége mellett –, miért pásztázzuk szemünkkel állandóan az égboltot? Miért ott keresik a titkot − ekkora „kerülővel”=tudomány −, és ilyen vehemensen, ilyen nagy áldozatokkal? Miért nem a Föld belsejében, az évmilliók által lerakódott rétegekben? Hisz ott is 59

van még mit feltárni. Persze azért ne legyünk igazságtalanok, mert ott is, és más téren is folyik a kutatás, csak lent a múlt kutatása. A jelen, a jövő, ott fent ragyog, amit szabad szemmel csak sötétben látunk. Itt némi ellentmondás látható fentebb leírt régészeti kutatásokat tekintve. De mégsem. Az ellentmondást feloldó, a „jövő ott fent ragyog az égen” fentebb leírt mondatrészben látható. A mai tudósok Einstein elméletére támaszkodva, azt továbbfejlesztve jutottak el manapság arra a megállapításra, hogy a világűr tágítható, és táguló. Egyes szakemberek bizonyára jót mosolyognának ezen a megfogalmazáson, de ez, így a legegyszerűbb szemléltetés. A tudományos, és a köznép számára előadók továbbá hozzá is teszik, hogy „..talán eljön végre az idő, mikor megismerik a nagy titkot”. Nocsak, nocsak. Ők is a nagy titokra kíváncsiak. Isten titkára? Sőt! Meg is erősítik a tágulást egy meghökkentő feltételezéssel, miszerint a fekete lyuk a lényeg, ott történnek az események, minden más a Földre kivetített hologram. Hát erre varrjon gombot a laikus. Aki úgy értelmezte, hogy a fekete lyukon belül van, ami van, a többi az csak a mása, akkor azzal az olvasóval egyformán vettük az adást… Akkor, valakik helyettünk élik az életüket egy fekete lyukban, kínlódnak, szenvednek, örülnek, szeretnek, firkálnak (ilyen képtelenségnek tűnő dolgokat, amit a Geograpic 2012.12.31-i műsorában közvetítettek) és mi, csak a szelleme, a kivetített hologramjai lennénk. Hát ez így nagyon bizarrnak tűnik. Nyilván nagy csalódást okoz az olvasóban minden kételkedés, és a dolgok ilyetén való összekötése. Pedig ezen nem kell csodálkozni, és attól még igaz lehet, ha valaki nem hisz benne. Mi lenne, ha egy földi halandó bizonyosan tudná, hogy igenis van, volt, lesz másik életünk is? Gondoljunk csak bele. Akik számára az élet kegyetlen, azok olyan álomban ringathatják magukat, amitől a teljes földre szabott élete kibicsaklana. Egyéb probléma mellett kettős életet élne, és egyiket sem megelégedésre. Nem tudna a dolgok között eligazodni, vagyis – jobb híján − (po60

zitívan) meghasonlana önmagával. Pejoratív módon az ilyen embert gyagyásnak neveznék −, ami elmebetegséget is jelenthet. Bár ezen lehetne vitatkozni, és főleg benne kételkedni, leginkább a tisztának látszó pillanatokat, és fenti példánkat figyelembe véve. Ha a társadalom által elvárt, a kialakult normáknak megfelelő „normális” életet él, sem magára, sem másra nem hat károsan, akkor szleng nyelven, fentebb már említett „zokninak” is titulálják. Előbbi mondat is kissé ellentmondásosnak tűnik. De igenis, hogy vannak olyan viselkedési formákat mutató emberek, akik a „normális ember” szemében elfogadhatatlan. Leginkább, mert nem követ másokat. Más felfogású, mint a társai, félénk, többet tűr el, mint kellene, más a habitusa (nem a szerzetesek földig érő csuhájáról beszélünk, a szó eredeti értelmét tekintve) stb. Ezek a magatartások kilógnak a sorból. (Éppen ilyen lehetett a Nobeldíjas Einstein is. Csak őt nem a földi javak izgatták, hanem a tudomány.) Remélhetően érthető az, az egyéni feltételezés, hogy ha valaki állandóan arra gondolna, hogy lesz egy másik élete, ahol esetleg kedvére dúskálhat a javakban, önbizalma lesz, „valaki” lesz, akkor hogyan alakulhatna a valódi élete? Amit itt, és most kellene leélnie a földön. Nyilván várná a megváltást, és semmi mással nem törődne. Legfeljebb egy álomvilágban élne. Akik meg habzsolják az életet – másoknak is kárt okozva vele –, azt gondolhatnák, hogy majd a másik életükben megjavulnak. Meg bizony. Kénytelenek lesznek, mert olyan szenvedés jut osztályrészül, hogy eszük ágában sem lesz haszontalan életet élni. Ez a feltevés azért meglehetősen ellentmond a 2012.12.31-én Geograpik tv csatornán tudósok által közölt hologramos elmélkedésének.

*** Még egy fontosnak vélt információt ajánlatos közzé tenni, mely, témánkat talán valamelyest hitelesíti.

61

Kimondottan a szellem potenciális létét, és soha meg nem szűnését, azaz a körforgását. Az alábbi történet nem e könyvben megfogalmazottak igazolására szolgál, inkább fordítva. Szeretné hittel megerősíteni, amit itt megidézett tudósok már sejteni véltek, vélnek.

*** Napjainkban: Dr. Papp Lajos: A szellem él c. előadásából:

Dr. Papp Lajos szívsebész, a Pécsi Tudományegyetem tanára, valamint PTE ÁOK Szívgyógyászati Klinika igazgatója. Széchenyi, és Magyar Örökség, Prima Primissima −, Pro Cultura-díjas egy előadásának részletei −, a világhálón közzétett − Esti Judit interjúja nyomán). "Egy hölgy olyan állapotba került egy budapesti kórházban, hogy a vezető professzor −, aki egyébként jó barátom és nagy tapasztalatú ember − azt mondta, hogy nem is érdemes megkísérelni a műtétet. A professzor hazament, és fiatal tanítványa, beosztottja −, aki engem egyébként jól ismert és tisztelt − felhívott, és részletesen elmondta az esetet. −A hölgy, az eszméletlenség határán, az életéért kínlódott. De ez a fiatal orvos hitt abban, hogy én tudok, és merek segíteni. Amikor a beteggel találkoztam, ha homályosan is, de eszméleténél volt. Leletei alapján már nem szabadott volna, hogy éljen. Mindennek ellenére az élet levegője ott vibrált a beteg körül. Én csak egyet kérdeztem tőle: hisz-e abban, hogy életben marad? Jelezte, hogy hisz. Abban a pillanatban eldöntöttem, hogy megoperálom. Ez nem egy racionális döntés volt, hanem inkább egy intuíció. A műtét után nem tért eszméletéhez. Hat napig eszméletlenül feküdt. Lélegeztető gép tartotta életben. Ezt az állapotot hívják kómának. Én ennek ellenére mindennap többször is odamentem a beteghez, megfogtam a kezét, és megsimogattam a fejét. És mivel nem akartam, hogy a többi kollégám megmosolyogjon, ezért egészen halkan a fülébe súgtam 62

ezeket a mondatokat: "Ugye megígérte nekem, hogy nem hagy cserben? Önnek élnie kell. Értse meg: van esélye. Nem szabad föladnia." A beteg hat nap múlva eszméletére tért, és egy hónap múlva a körülményekhez képest gyógyultan távozott. Ami a döbbenetes, az most következik. A beteg azt mondta nekem, hogy köszöni a mondataimat. Elmondta percre pontosan, hogy kedden, szerdán, csütörtökön, pénteken mikor voltam nála, és miket suttogtam a fülébe. Utólag leellenőriztem, valóban akkor voltam ott, amikor ő állította. Pontosan beszámolt, hogy szerdán tizenegy óra húsz perckor megállt ez és ez az orvos az ágya végénél, és akkor őt ott halottnak nyilvánították. A hölgy a következőket mondta: "Szerettem volna nekik odaszólni, hogy ne temessenek el, mert nem haltam meg. Nagyon rossz érzés volt, hogy nem tudtam velük szemben védekezni." Ez a nő mindent elmondott, és így szólt hozzám: "Alig vártam, hogy maga idejöjjön, és beszéljen nekem az életről." A beteg szemén a hat nap alatt végig egy nedves labdacs volt, nehogy a szemhártyája kiszáradjon. Életfunkciói nem voltak. Nyilvánvaló, hogy a szemével nem láthatott és a fülével nem hallhatott, hanem valami mással, amiről mi nem tudunk. Persze az, hogy valamiről mi pillanatnyilag nem tudunk −, vagy nem tud még az orvostudomány −, nem azt jelenti, hogy az nincs is. Az biztos, hogy ezek után nekem már senki nem mondhatja azt, hogy a kóma állapotában lévő beteghez nem érdemes szólni, mert az úgyis meghalt. De számos más esetben is a betegek beszámolnak a műtét alatti élményeikről, pedig elvileg semmilyen élményük nem lehetne. A nagyobb szívműtéteknél megállítjuk a beteg szívét, és gép pótolja a keringést és a szívműködést. A szívet megállítani nagyon könnyű, beindítani már nem annyira. Miután megoperáltuk a szívét, újraindítjuk. Az újra indítás számomra mindig egy katartikus pillanat. Sokszor a betegek a szív újraindításának élményéről pontosan beszámolnak. Ez azért döbbenetes, mert arról az időszakról, amelyről ő beszámol −, nevezetesen a szív újraindításának élményéről − abban az állapotban a tudomány mai álláspontja szerint nemhogy nem érezhet 63

semmit, de nem is élhet." Ne felejtsük el megölelni, akiket szeretünk!

*** A továbbiakban – a teljesség igénye nélkül − egy-két értelmi fogyatékosnak nevezett beteg esetét taglaljuk, hogy párhuzamot tudjunk vonni az úgynevezett „nómális” emberekkel. Laikus szemmel lássuk, hogyan működik az agyuk, mire emlékezhetnek, mit mutatnak a mindennapi, a tájékozatlan ember számára. Hiszen közvetlenül a hétköznapi események határozzák meg a társadalomban (csordában) való lehetséges (potenciális) elhelyezkedésünket. Mert egyszer sem biztos, hogy ténylegesen, vagy inkább az elvárásnak megfelelően el tudunk helyezkedni. Lehetséges, hogy kiszorulunk, de legalább is a perifériára. A következmények, szintén nem ezen könyv témái. Az értelmi fogyatékosok betegségei érthetők, csak elfogadhatatlanok. Többször is hangsúlyozzuk, hogy az orvostudományra kenhető a hiba, de leginkább a követendő irányzatokra. (Amikor nem az embert, hanem csakis a betegséget gyógyítják. Nem segítenek a szervezet öngyógyító mechanizmusának.) Fentebb utaltunk egy géniuszra, akinek minden oka meg volt rá, hogy „szellemi fogyatékos” billoggal illessék. És tessék. Egy világhírű – szinte egyedi – tudóst ismertek el benne. A szellemi és testi sérülteket (fogyatékosokat) egyébként a társadalom úgymond szánja. Együtt éreznek velük. Látszólag… Az új kor technikájának eredménye a képi média –, a fogyatékosok elfogadása érdekében (?) – több alkalommal sérült emberek szájába adja a megválaszolhatatlan kérdést. „Nómális? Mi az a nómális? Én speciális vagyok”. Nos? Mi az a normális? Mit nevezhetünk normálisnak? És kit nevezhetünk normálisan gondolkodónak? Főleg ha egy médiasztár (?) azt hirdeti úton útfélen, hogy halad az úton, és mindenki 64

szembe jön vele. Mégis biztosan tudja, hogy ő megy jó irányba. Ezt hallva elénk tárul egy kép −, lévén szó modern, haladó földi lényről −, hogy gurul az autósztrádán a kocsijával, a kijelölt út ellenkező oldalán… Bár lehet, hogy nem pontosan erre gondolt. Gyalog ballag egy veszélytelen úton, és minden más gyalogos vele szembe megy. Akkor is meglepő lehet a kialakult normákat tekintve. Vagy inkább a szokásokat, tolarenciát vegyük alapul? Ezek után felmerülhet a kérdés, hogy miként van ez, a gyakorlatot megelőző gondolatokkal, és kiejtett szavakkal, magával a beszéddel, nézettel. Mert ha valaki szembe megy egy tömeggel, tettét megelőzte egy elhatározás, egy gondolat. Hogy is van ez? Mielőtt belemennénk egy uralkodó, (regnáló) hatalom elleni tiltott gondolatokba, tettekbe, érdemes lenne − ezt a lehetőséget kihagyva szemlélni s −, a „szokatlan” gondolatok megfogalmazóján elmélkedni. Ismét felmerül a kérdés, hogy mit, vagy kit is nevezhetünk normálisnak? Lehet, hogy a többség által értelmi fogyatékosoknak tartott emberek egy része ismeri a titkot, de legalább is sejti? Csak megfogalmazni, kimondani nem tudja. Lehet, hogy a titokzatos felsőbbrendű lény −, akit az ember, a saját képére formált gondolataiban és a vallástörténetben −, ezeket a szellemi fogyatékosnak tartott embereket tüntette ki a titok birtoklásával? Rájuk bízta a nagy titkot, mert ők nem tudják elárulni. A primitívnek nevezett népek –, akik ősi kultúrája megdöbbentő és életszerűbb, mint bármely másoké –, tisztelik a szellemi fogyatékosokat. Érdekes. Nem? Persze, ezt a szakmabeliek, a tudósok, nevezhetik tudatlanságnak, és egyfajta félelemnek is a többi normális ember részéről. Azért elgondolkodtató, hogy a fogyatékosoknak valahol az agyuk mélyén kialakult egy másfajta világ, az ő belső kis világuk. Legtöbb szellemi sérült éli a saját életét, és nem vesz részt a fejlődésnek nevezett eszetlen rohanásban. Ettől függetlenül, ha más testrésze ép, akkor neki is olyan érzései, elvárásai, vágyai, törekvései vannak, lehetnek, mint a „nómális” társainak. 65

Mit lehet az ilyen helyzettel kezdeni, egy bonyolult világban? A „nómális” emberek megoldották ezt a problémát. Elkülönültek a magukat „speciálisnak” tartott társaiktól. Kirekesztették őket a társadalomból… Látszólag nem hagyják őket magukra, mert foglalkozást, törődést igényelnek, és soha nem lehet tudni, hogy ki mikor „kattan be”. Vagy kinek születik speciális gyereke, és onnan már másképpen szemléli a világot… A „félelemtől” függetlenül csak látszólag törődnek a nem normálisokkal, vagy csak azokkal, akiknek a hozzátartozóik meg tudják fizetni. Valójában menekülnek tőlük, ha részt vesznek a társadalmi zűrzavaros őrületben, és a „nómális” emberek közé vágynak. Érdekes módon, nagyon sok sérült, beteg ember él a világon. Vajon mi lehet ennek az oka? Mindenesetre a „nómális” emberek mindenkit magukhoz hasonlítanak, a maguk képére formálnának. Még a legfelső hatalmat, a Teremtőt is. Ott vannak a csicsás templomokban falon, és a tartókon, a szobrok és képmásaik, bálványaik. Ahogy elképzelik. Lehet, hogy a valamikor élő szentek a legkisebb mértékben sem hasonlítanak a bálványokra, de ott vannak. És megmagyarázzák, hogy miért. Lehet, hogy valahol ők sem normálisak? Ezek után tényleg joggal merül fel újra, és újra ez a kérdés is; „Mi az, hogy normális”? Hát ez már megint egy másik téma, és nincs is rá elfogadható magyarázat. Hacsak nem orvosi műhibáról beszélhetünk. Arról viszont szintén nem beszélhetünk – a szó szoros értelmében − „valamely oknál fogva”, pedig a híres jogász író már megjelentetett egy könyvet, aminek a címe: „Mik vagytok ti, Istenek?” És ez a „valamely” rejtélyes meghatározás sem valamely, hanem nagyon is létező és tetten érhető ok. Nyilván, mert a testi sértés bármilyen formáját – a sértés, károkozás nagyságától függően – a törvény még bünteti. Ezek, véthetnek bármilyen nagy hibát, nem minősül károkozásnak. Pedig sok szellemi fogyatékos szülője tehetné fel a jogos kérdést. Az orvosok miért nem felelnek a hibájukért? A legtöbbje alkalmatlan a választott szakmájára. Inkább mentek volna hentesnek… 66

Természetesen – ha valaha – itt erőteljesebben kell kiemelni a tisztelet a kivételnek jól ismert szlogent. Mert hála istennek vannak kivételek, akik nem elsősorban a jól fizető állásért választották a szakmát, hanem, mert elhivatottságot éreztek iránta. Ők gyógyítani akartak sok más egyéb jó tulajdonságuk mellett. Embertársaikon segíteni. Ám nem lehet elmenni azok mellett, akikben egy szikra empátia nincsen, akik türelem helyett azzal dicsekszenek, amit elértek (?)azonnal szúrnak-vágnak gyógyszereznek, és sosem az embert gyógyítják, hanem a betegséget szeretnék. Éppen ezért, vagy a mundér védelme érdekében, gyógyítói körökben ezt másképpen ítélik meg, hiába egyértelmű az orvosi műhiba. Az, bocsánatos bűn. Nem állt szándékában, csak mégis megtörtént…Na, azt kellene megvizsgálni, hogy miért történt meg. És ha a spirituális oldalát vizsgáljuk, akkor tényleg bocsánatos bűn. Egy másik életben bocsánatot nyerhet szenvedése árán. A bűntudat egy formája is lehet, ha érzi az elkövetett bűn súlyát. De csak akkor! Az áldozat is hasonló helyzetben lehet, csak fordítva. Ő vezekel. De ebben sem dönthet földi lény. Vagy mégis? Talán ez is egy lehetséges próba? A földi élet viszonylatában ez már az ok és okozat kérdéskörbe tartozik. De itt, magáról a jelenségről van szó. Még meg kell említeni a jól ismert példabeszédet, miszerint egy kosár egészséges almát egyetlen rohadt alma is megronthat… Az alábbi érdekes példával lehetne szolgálni fentiek megértésére. Az orvosok, mint gyógyítók tudását, lelkiismeretességét, a továbbiakban nem itt feszegetjük.

*** KI A „NÓMÁLIS”?

67

Példánk alanya – érdekes módon − kifejezetten orvosi műhiba áldozata, és nem a gének, nem baleset, vagy későbbi élete során egyéb agyat károsító hatás következményében vált szellemi fogyatékossá. Az orvosi műhiba, csak részben érintendő, a hitelesség, továbbá az inkognitó megőrzése érdekében. A szülőanya, jól kivehető, egyértelmű szűk medencéjéből valósággal kipréseltek egy meglehetősen nagy súlyú csecsemőt, aminek végzetes következménye azonnal észlelhető volt. „Császározni” kellett volna, de ők megmutatták, hogy azért is kifér a baba a szokott úton. – A szülők valósággal könyörögtek, hogy császárral segítsék világra a gyereket, de vagy a gyorstalpaló orvosi egyetem, vagy az egyetemi évek leginkább szórakozással eltöltött ideje ütött vissza. Egész egyszerűen nem tudták, hogy mit tegyenek, de az is lehet, hogy nem merték a szülő nő hasát felvágni. Még az is előfordulhat, hogy az „előírt irányzatnak” megfelelően jártak el… Ennek ellenére, vagy talán éppen ezért, nagy magabiztosságot tanúsítottak, és nyugtatták a szülőket, hogy „nem lesz semmi baj”. Sajnos a végén kiderült, hogy igazuk volt, mert nekik semmi bajuk nem lett, csak egy embert, és a hozzátartozóit végérvényesen megnyomorítottak –, rájuk, mint szülészekre való – következmények nélkül. A gyermeknek, a rája nehezedő erőszakos nyomás hatására az egész teste teljesen bevörösödött, véraláfutásos lett, megnyomták a fejét, leginkább az agyát. Úgy látszott, hogy nem is marad életben. A szülőknek, a hátralévő életükre egy rettenetes, kétségbeejtő, és reménytelen feladatot zúdítottak a nyakukba azzal, hogy kizárólag a gyerek rehabilitálásával foglalkoztak. Természetesen eredménytelenül. A gyerek érdekében a papa –, egészségügyi foglalkozású lévén, amit bírt, mindent elkövetett, hogy „helyre hozza” a szakorvosi hibát. Ám ez –, mint fent láthatjuk − természetesen nem sikerült. Gyermeke viselkedésén a fogyatékosság, a fejlődés kezdetétől észlelhető volt, bár eleinte nem minden vele egykorú társá68

ban tudatosult, mert a szülők sokat foglalkoztak vele. Jól tanult, rendkívüli művészi tehetsége mindenkit meglepett. Ám minél jobban telt az idő, annál jobban látszott a betegsége, ami másikkal – úgynevezett pár perces eszméletvesztéssel is járt. A betegséget itt nem ajánlatos leírni, éppen az eset valódisága, az esetleges azonosíthatóság végett. Mondhatjuk, azt is, hogy a személyiség védelme érdekében, mint már említettük. Az illető beteg − nevezzük Lenkének −, figyelemre méltó külsővel rendelkezett, ami még nagyobb keserűséget váltott ki a szülőkből. – Mi lehetett volna belőle! – vádolták magukat feleslegesen. Megpróbáltak neki mindent megteremteni, de a hanyagság miatt keletkezett betegségétől, nem tudták megszabadítani. Élte az életét ahogy tudta, ahogy megtanították neki. Legtöbbször, tiszta pillanataival terelte el fogyatékosságáról a figyelmet, ám a gondolatait szóban nem mindig tudta kifejezni. Körülírta, csak szóban nem tudta megfogalmazni. Azt is érezte, hogy olyan betegséggel rendelkezik, ami a legtöbb embernek nincs. Mondhatni, hogy majdnem tisztában volt az állapotával, kivéve, ha rohamok jöttek rá. Ezeket a rohamokat a szakorvosok erős gyógyszerekkel nyomták el, hogy úgymond „lenyugodjon” és amitől állandóan bódult állapotba került. Ám ő sejtette, hogy mitől válna az élete teljesebbé, és kiegyensúlyozhatóbbá. Azt is tudta, hogy az a valami, valamelyest segítene rajta, hogy megtalálja a helyét a társadalomban. Talán annál is többet tudott, mint gondolta. Mivel a beszédközpontja is sérült, így nem tudta kifejezni, szavakba önteni gondolatait. Ennek ellenére megpróbált magamagán segíteni. Mivel erőteljes, jó fizikumú, és pihent testével nem tudott mit kezdeni, hát elment táncolni a „normális” emberek közé. Úgy érezte, hogy kell neki az emberek társasága, a zene, a tánc, mint mozgás. Semmi más. És ebben semmi bűn nem rejtezik. Az illető −, középkorú lévén −, megjelent egy nyuggereknek rendezett táncmulatságon, ahol förtelmes zenének nevezett ricsajt produkált egy „kegyenc” a klaviatúrán. Úgynevezett lármamester. 69

Mióta vadkapitalizmus lett az országban, a szociális és egyéb humánus értékek, szempontok, abszolute háttérbe szorultak. Papíron és szónoklatokban fellelhető volt, csak ha megkaparták, akkor derült ki, hogy sosem annyi az annyi. Mindenki úgy élte az életét, ahogy tudta. A mindenkori regnáló hatalom, az adókat ugyan rendesen kimérte az emberekre, akik még nagyobb intenzitással próbálták meg a kiskapukat meglelni. Innentől kezdve mindenki fokozottabb „…aki bírta, marta, taposta…” életet élt, ami ebben az esetben azt jelenti, hogy a másikkal a legcsekélyebb mértékben sem törődünk. Most ne menjünk bele megint egy kilátástalan, politikával végződő elemzésbe, de meg kell említeni, hogy azért akadtak szóvivők. Akadtak, akik felemelték a szavukat a visszásságok ellen, de mintha ők is csak a potenciális hatalom érdekében tették volna. Az biztos, hogy halvány fogalmuk sem lehetett a hétköznapi kisember adminisztratív, bürokratikus intézkedések okozta gondokkal, bajokkal teli életéről. Hogy míg egyrészről az intézetekből szélnek eresztették a veszélyes elmebetegeket, addig a másképpen kezelhetőkön alkalmazzák az ECT-t. (Benedek István a 60-as években kiadott „Aranyketrec” c. könyvében többek között leírja –, mint orvos pszichiáter −, hogy egy elmeosztályon töltött gyógyító tevékenysége alatt mit műveltek a betegekkel. Abban az időben is nyilván csínján kellett bánni a szavakkal, de nem titkolhatta el többek között! a sokkoló terápiát. Annál is inkább, mert ő, állandó harc árán is más módszerekkel gyógyított, és szerette volna az oda bekerültek szabadságát visszaadni. Pl. alkoholistákét, depressziósokét, anorexiásokét stb. Ezek nyilván más kezelést igényeltek. Ehhez csak emberség kellett volna, és nem drága orvosi egyetem. Megdöbbentő, hogy Benedek doktornak egyszerre kellett szembenéznie a szakma kételkedésével, a hivatal gáncsoskodásával, és az emberekben mélyen gyökerező előítéletekkel, babonákkal. Ám a súlyos elmebetegeket könnyű ECT-vel gyógyítani, mert nekik látszólag sem kell a beleegyezésük. Mi változott mára? 70

El lehet képzelni, hogy ez a sokkoló terápia –, amit nem csak a szellemi fogyatékosoknál rendszeresítettek – az orvostudományra, magára a tudásra milyen fényt vetett és vet. Az elképesztő, hogy a mai napig alkalmazzák, és még büszkék is rá egyes „gyógyítók”. A neten az egyik véleményt nyilvánító, „Mengele-módszernek” nevezi. Talán joggal. A nyilatkozó pszichiáter engedélye nélkül nem közölhető az oldal még részleteiben sem. No komment. Végül is, ők belelátnak az agyba. Kende Péter szerint ők az istenek… Benedek István nem csak gyógyítóként, hanem íróként is vette a bátorságot, hogy vázolja többek között a betegek rettegését az ápolók brutalitásától. (www.libri.hu). Ugyanakkor a nem veszélyeseknek, semmiféle rehabilitációs lehetőséget nem biztosítottak még igény esetén sem. Hogy a kezelő orvos, lórúgással felérő gyógyszerrel oldotta meg a problémát, de azt is csak akkor, ha a beteg neki okozott kellemetlenséget. Elsősorban, ha olyan hozzáállást, kezelést várt el tőle, amivel az orvos nem kívánt foglalkozni. De kihez fordult volna az ilyen ember, ha nem a szakembernek mondott orvosi végzettségű „gyógyítóhoz”? (Vagy ezeken még nem célszerű kísérletezni?) Na persze. Hát nem könnyebb gyógyszerrel teletömni a szerencsétlent valódi segítség helyett? Ha majd a papa elhalálozik, akkor beteg szereplőnk is ilyen sorsra számíthat. Mivel jó fizikumú, hosszú ideig lehet kísérleti alanynak tekinteni… Egyelőre Lenkét is teletömték nyugtató gyógyszerekkel, és éjjel-nappal aludt. Ám a szervezet valamelyest megszokja a mérget is, és Lenke időnként felélénkült. Ekkor jött rá, hogy nem teljes az élete. Valami örömre is szüksége lenne, mert valahol a szürkeállomány mélyén folyton érezte, hogy más, mint a többi. Hogy nem olyan életet él, mint az egészségesnek, normálisnak mondott bármelyik társa. A tényt, azt, hogy nem egészséges, a szülei tudatosították vele. Ekkor döntött úgy, hogy részt vesz egy táncos-zenés összejövete71

len. Egész egyszerűen kitáncolja, ugrálja, szórakozza magát. Ugyan mi lehet ebben a bűn? Az, hogy neki is voltak érzései, elvárásai az élettől? Lenke elindult hát, akin nem látszott semmi különlegesség, hacsak az nem, hogy ízléstelenül öltözött, de ez is megítélés dolga. Félt a megfázástól, és állandóan vastag fehér harisnyában járt. Ebben sem lehetne elvileg semmi kivetni valót találni, mert a népviseletnek is tartozéka az ugyanilyen vastag harisnya. Vagy az, hogy szerette a színes göncöket? Istenem. Ha egyszer azok a színek hatottak rá kellemesen! Ez is ízlés, és divat kérdése. Az normális, hogy 2012-ben a fiatal nők még mindig talpig feketében járnak? – Szóval ruházata, azért hagyott némi kívánnivalót maga után az aktuális divatot illetően. Mondhatjuk, hogy nem volt elegáns. Ezt a kis malőrt viszont ki lehetett volna küszöbölnie a hozzá közelállóknak egy kevés jó tanáccsal. De, nem könynyebb a másikon gúnyosan nevetni és szórakozni? Tehát szereplőnk beállított a zenés helyre, és nem törődött a minőséggel, csak feldobta a zsongás. Első alkalommal még el-elszórakozott magában, mert − meglehetős fura módon – az éltes korúak, úgy ugrándoztak a placc közepén, mint a bakkecskék, szinte leutánozva a diszkózó fiatalokat. Ahol nem kellett mindenkinek megfogni a kezét, tömegben lötyögtek ki-ki vérmérséklete, reumája, hexencsúza szerint. A szokatlan vendéget −, mint egy földön kívüli idegent − ugyan megbámulták, és egymás között megszólták, de más nem történt. Végül is kifizette a nem kevés belépti díjat, saját vizét itta, egyedül ücsörgött magában egy asztalnál, és várta, hogy vége legyen a szünetnek, hogy újra akcióba lépjen a lármamester. Mikor ismét megszólalt a zene, a többiek között a kör közepén, vagy szélén ropta a táncát. Ahogy befejeződött a zenés délután, csodálatosan érezte magát. Jól esett neki a testmozgás, és hogy emberek között töltötte a délutánt. Nem látta és nem is figyelte a gúnyos tekinteteket, összekacsintásokat, mert nem is gondolt rá. Az ő ártatlan és együgyű lelkével oly tiszta, és átlátható gondolatait nem ártana másoknak is átven72

ni. Talán kevesebb lenne a viszálykodás az emberek között, a rosszindulat, és minden, ami megmérgezi az emberek kapcsolatát. Érdekes módon, az általánosságban értendő szellemi fogyatékosok életébe, magatartásába, elméjébe, nem férnek bele a normálisnak mondott emberek förtelmes acsarkodásai, rosszindulatai, és minden ördögi gonoszsága. Lenke a következő alkalmat nehezen várta. Izgalommal készült, és szíve úgy zakatolt, hogy felszaladt a vérnyomása. De nem törődött vele, mert mikor odaért a mulatság helyszínére, kellemes öröm töltötte el. Ismét leült magában egy asztalhoz, elővette az üveg vizecskéjét, és kortyolt belőle. Mikor megszólalt a zene, a táncolók közé igyekezett, és önfeledten járta. Hogy mit? Az ördög se tudja. De a mások ugrálását sem lehetett kivenni, hogy milyen tánc akart lenni. Mert, amilyen minősíthetetlen volt a zenének nevezett zaj, olyan vegyes volt a vonaglás, tekergés. A hangszer hangjára mozogtak és ennyi. Hanem, Lenke elkövetett egy „megbocsájthatatlan bűnt”. Odament az egyik normálisnak mondott üldögélő idős párhoz, és megkérdezte a hímnemű tagot, hogy akar-e táncolni? A válasz természetesen egyértelmű nem volt. Sajnos ez alkalommal sem vette észre a rosszindulatú, és mélységesen felháborodott tekinteteket, és megjegyzéseket. Mert megint mi történt? Semmi! Az égvilágon semmi! Ő kérdezett, az illető választott, és válaszolt. Emez nem erőszakoskodott. Megköszönte, és tovább állt. Hanem olyan eufórikus öröm lepte meg, hogy bizonyára úgy gondolta, ha neki jó hangulata van, akkor mindenkinek az legyen. Miért? Szokott ilyen össznépi üdvrivalgás lenni az „épelméjűeknek” tartottak között is, népünnepély alkalmából. Akkor azok is mind hülyék? Szereplőnk gyanútlanul megkérdezett egy másik hímet is, hogy elmegy-e vele táncolni? Ismét kosarat kapott, de ekkor már hangosan méltatlankodtak a „nómális” emberek, amit szintén nem észlelt, továbbra sem gyanakodott, nem kesergett, nem látszott sértődöttnek, megalázottnak, egyedül állt be táncolni a többiek közé. Egyébként a legtöbbje pár nélkül ugrált. 73

Az est végével Lenke – nem törődve a két „kosárral” – továbbra is kitűnően érezte magát. Vidáman, és megelégedetten ballagott haza, otthonába. Várta a harmadik alkalmat, mikor ismét megjelent, és jegyet akart váltani. Ekkor az egyik banya hangosan kifakadt, hogy „…ez a gyagyás megint itt van? Meddig fog még bennünket zaklatni..”? A szervező, az est közben lebonyolított biznisz, és egyéb oda nem való ténykedését veszélyeztetettnek ítélte meg. Lenkével kíméletlenül közölte, hogy „nem kívánatos személy”, és hagyja el a helyiséget. Ezt már megértette a „beteg”, és zokon vette. Csak azt nem értette, hogy miért nem vehet ő részt a zenés esten, mikor nem zártkörű, senkinek sem ártott, és a belépő díjat is kifizette. Számára ez abszolút érthetetlennek tűnt, és méltatlankodott. De joggal, mert egy „nómális” ember is méltatlankodott volna. Mivel nem akart távozni, a „széplelkű és megértő emberek” szó nélkül rendőrt hívtak, aki megbilincselte. Csak nem hagyják az estjüket elrontani egy közéjük nem való emberrel? Lenke kapálózott ellene, és már üvöltözött, hogy miért csinálják ezt vele, hiszen semmi rosszat nem követett el. A szerv –, akit ebben az esetben nem feltétlenül ajánlatos minősíteni cselekedetét illetően, mindenki ítélje meg, ahogy akarja – tette a dolgát. A lényeg, hogy természetesen a „nómális” emberek szavát hitte el. De, hogy ő mit nem talált helyénvalónak, azt nem lehet tudni. Tény, hogy kihívta a mentőket, mert „betegünk” erősebbnek bizonyult nála. Rángatni merte a karját, szeretett volna kiszabadulni a bilincsből. És egyáltalán. Nem volt hova rögzíteni a bilincset. Természetesen – ezt megelőzően − dulakodás kezdődött, és az a „nómális” ember vesse rá az első követ, aki hasonló helyzetben nem ezt tette volna. Hiszen a szerencsétlenre úgy rárohantak a „nómális” emberek – amiért ráadásul, és ösztönösen tiltakozott –, hogy több helyen elszakították a ruháját, kitéptek egy csomó haját, összekarmolták arcát, karját, és kék-zöld foltokat hagytak rajta. Azért ide kell még biggyeszteni elgondolkodva, hogy ha a szervnek lett volna egy „zokni” gyereke, mit tesz ilyen esetben? U74

gyanezt? Ki van zárva… Vagy ha épp az ő gyereke lett volna, hogyan fogadták volna a „nómális”, szórakozni vágyó emberek? A kiérkezett mentősök −, a szerv szóbeli információjának hatására, mintegy kizárólagos hitelt adva elmondásának −, aki még meg is toldotta Lenke „bűneit” −, szó nélkül egy jó nagy adag nyugtató injekciót fecskendeztek Lenkébe, amitől szabályosan összecsuklott. Miután „hatástalanították” a másokra veszélyesnek minősített embert, beszállították a II-es kórházba, ahol lefektetve szintén ágyhoz bilincselték. A többi már nem lényeges, mert a hozzátartozója másnap kétségbeesetten, testében lelkében összetörve (főleg mikor megtudta, hogy lánya a „nómális” emberek diszkriminációja révén került a kórházba összebilincselve) – a város minden fontos helyét végigtelefonálva rálelt, és haza vitte. A konklúziót, meg vonja le mindenki vérmérséklete szerint. Azért még meg kell említeni a „nómális” emberek önelégült kárörvendő elégedettségét. Most mit mondjon a krónikás? Hogy legyen a te unokád is ilyen „zokni”? Vagy mit gondoljon fentiekbe belegondolva, így a 21. századot észlelve? Az ember –, mióta embernek nevezheti magát, de inkább mondjunk „új kort” –, állítólag megszabadult állatias ösztönétől. Például leszokott a kannibalizmusról. Akár ténylegesen, akár jelképesen. De használhatjuk a virtuális kifejezést is. És mindegy, hogy minek nevezzük a támadást, talán a kihívott szerv, még meg is mentette a szerencsétlent, egy be nem látható, ok nélküli komolyabb következménytől. Ráadásul mindez történt egy önkormányzat által fenntartott épületben, egy „kulturális szórakozás” alkalmával… Az empátiával rendelkezők, feltételezhetően azon is elgondolkodnak, hogy a szerv mire fel bíráskodott, mikor a megtámadott állította, hogy semmi rosszat nem csinált, kifizette a belépti díjat, ő csak táncolni, mozogni szeretett volna. Miért a sakálok módjára rárohant embereknek adott hitelt, és vajon mi kivetni 75

valót látott abban, hogy a kifogásolt személy tényleg csak egy kicsit szórakozni akart? Vajon mi motiválhatta intézkedésében a hirtelen helyszínen termett szervet, mikor családokban naponta vernek halálra gyerekeket, nőket, és ebbe nem avatkozik bele. Nos? Ki mire tippel? Lehet-e szabadon gondolkodni következmények nélkül? Létezik-e gondolatszabadság, mert a szólásszabadságot nem is érdemes megemlíteni. Azért, felmerül az emberben némely országot megrendítő tüntetés, ahol a magukból kifordultak, kis híján lángba borították az országot. Vagy sportesemények alkalmával a tömegverekedések, ahol ártatlanok is áldozatokká váltak, és válnak. Ezeket az embereket minek lehet nevezni? Vajon a szervek ilyen esetben miért nem mernek intézkedni? Mindegy, hogy garázdaság vagy agyalágyultság címén… Mi szerint állapítják meg, hogy normális-e egy ember, vagy nem? Mindenesetre a szórakozni vágyók részéről megelégedésre ért végett az attak. Bár ki tudja? Lehet, hogy akadt, aki sajnálta, hogy neki nem sikerült megcibálnia legalább egyszer, a kiutált személyt. Persze azért ne essünk túlzásba, mert szereplőnknek –, mint azt fent már említettük −, más jelei is utaltak a betegségére. De akkor ne is menjen ki az utcára a „nómális” emberek közé, mert nem tűrik meg maguk között? Tessék ezen mindenkinek egy kicsit elgondolkodni… Fenti eset, az együgyűek és a „nómális”-nak mondott emberek kapcsolatát kívánta szemléltetni. Még akkor is, ha ez egyedinek mondható. Bár, aki azt állítja, hogy nincs ilyen diszkrimináció, ilyen durva túlkapás, az bizony nem mond igazat. Még azt sem lehet elfogadni, hogy nem hallott ilyen esetről. De ha mégsem, akkor abban remélhetőleg igazat ad a véleményt nyilvánító krónikásnak, hogy az erőszak, a hatalom, mindig a gyengébbel szemben jár el minősíthetetlenül. Eleve elítéli, prejudikál, hiszen vele könnyen elbánik. Az erősebb, „nómálisnak” tartott hőzöngőkkel, nem mernek szembeszállni. Ezt a szerencsétlen embert, 76

amiért jól akarta magát érezni, kizárólag egy kicsit táncolni szeretett volna, és a többiek közelségében lenni, ezt megbilincselték, mert a „nómálisnak” tartott emberek kivetették maguk közül. A további leírás, megismert „betegünk” szűnni nem akaró életöröm igényét próbálja az olvasóval megértetni. Továbbá azt, hogy megfelelő rehabilitációval javítani lehetne, lehetett volna állapotán. Így, ha magára marad, sorsa nem kilátástalan, hanem nagyon is egyértelműnek látszik, mint fentebb erre már utalás történt. Talán bevágják egy intézetbe, talán az elfekvőben köt majd ki, amiről mindenkinek van egy olyan elképzelése, hogy akkor inkább az önkezűség általi halál, az eutanázia, amit ebben az országban nem engedélyeznek. Inkább szenvedjen, és fetrengjen a saját piszkában a szerencsétlen – ha kell, megbilincselve is… Fenti szereplőnk egy ideig bánkódott, és nem értette az egészet. Aztán a hozzátartozók próbálták megvigasztalni, és az ő szívében a haragnak, a gyűlöletnek a szikrája sem volt tapasztalható. Ha újra beengedték volna, minden további nélkül megjelenik, és kitáncolja magát. Annak ellenére, ami gyalázatot elkövettek vele szemben. Hozzátartozói igyekeztek lebeszélni újabb kísérletéről, ami félig sikerült is, mert a beteg nyilván azért valahol az agya és lelke mélyén őrizte a vele szembeni méltatlan eljárást. Sérült szereplőnk, egy idő elteltével nem elégedett meg azzal, hogy hozzátartozója különböző vallásos, és világi lelki masszásra kísérgesse, hanem ismét erőteljes mozgásra vágyott. Útba esett az elővárosi uszoda −, ami gyakran a szemébe ötlött −, és eldöntötte, hogy ha nem lehet neki táncolni, akkor úszni fog. Hiszen nemcsak művészi tehetséggel rendelkezett –, amely olyan festészeti formában jelenült meg, hogy bármelyik műértő elfogadta volna a képeit. Tornázott, spárgát, mint különleges tornagyakorlatot produkált. Perceken keresztül fejen állt, mivel megfelelő hajlékonysággal rendelkezett. Természetesen kitűnően úszott. Hozzátartozója szerint sportszerűen művelhette volna, ha betegsége nem gátolja. Tiszta pillanatait továbbra is azzal bizonyította, hogy több táskát hordott magával − váratlan időjárás változás esetére −, aminek az 77

alján jól elrejtve, mindig ott lapult a fürdőruha, papucs, törölköző. Erre hozzátartozója később jött rá. Leginkább egy váratlan alkalommal, mikor hazatérő gyermeke boldogan, kipirulva, és hosszú haja vizesen, csapzottan lógott. Gyanakodva rákérdezett, hogy „…nem tán fürdeni volt…”? – mikor őszinte és természetes választ kapott, hogy „..de igen…” A hozzátartozó ismét kétségbeesett, és hosszas lelki gyúrás keretén belül ecsetelte, hogy ha hirtelen rosszul lesz, belefullad a vízbe. Mert amilyen közömbösek az emberek, nem számíthat segítségre, s mi több, észre sem veszik. Lenke, nevetve hallgatta ősét, és izgatottan bizonygatta, hogy nem lesz semmiféle baj. Felfokozott hormonjai teljes mértékben kizárták a veszély érzetét. Próbálta megmagyarázni, hogy bebeszéli az agyának, miszerint nem lehet rosszul, nem ájulhat el a hatalmas, és boldog érzéstől. Őse, ebben nyilván nem bízott meg, és kifejezetten megtiltotta a fürdőbe járást. Lenke, ennek ellenére többször beszökött, és valóban egyetlen alkalommal sem érte utol az ájulás. Természetesen ebből, egy laikus firkásznak nem lehet messzemenő következtetést levonni. De azért az elgondolkodtató, hogy míg a lelki gyötréseken −, ahol legfőbb tevékenység a fegyelmezett ücsörgésben és figyelemben merült ki, mint elvárható magatartásforma –, több alkalommal elveszítette az eszméletét. Csak egy pár pillanatra, de mégis csak eszméletvesztéssel járt rosszulléte. Akinek a hozzátartozója hasonló betegségben szenved, vagy esetleg akad érdeklődő olvasó, bizonyára csak elgondolkodik e jelenségen. Tulajdonképpen ez utóbbi volna elvárható a szakemberektől… Határozottan le kell szögezni −, a hozzá nem értést figyelembe véve −, hogy e leírás itt, kizárólag a jelenség, az örömérzésre való felhívás, arra való reagálás, és a végeredmény ismertetése a cél. Ezt mindenképpen ki kell hangsúlyozni! Lehetséges, hogy a nagy öröm, a beteg kedvére való elfoglaltsága valóban kikapcsolt valamit az agyban, ami egyéb esetben a rosszulléteket előidézte? A boldogságérzet csodát művelt vele. 78

Fenti elmélkedés nyilván nem új dolog, hiszen bizonyos körülmények között létezik a sérült emberek részére szórakoztató, kedvükre való, eredményes rehabilitációs tevékenység. Ehhez az összegző mondathoz szintén nincs hozzáfűzni való, még akkor sem, ha állítólag fejlett az orvostudomány. Bár, a rehabilitációnak, sérült emberekkel való foglalkozásnak, törődésnek, semmi köze a fejlett, vagy fejletlen orvostudományhoz. Ez szociális, és kulturális kérdés. Az adott ország kultúráját bizonyítja. Lenke –, feltételezhetően tiszta gondolkodását bizonyítandó – tovább is beszökött a fürdőbe, és katartikus élményt élt meg. Most már nagyon vigyázott arra, hogy ne vegyék észre, hogy merre járt, hiszen sok mindent önállóan intézett, jött-ment a városban. Ügyelt arra, hogy például eldobja a vizes törölközőt, a haját megszárítsa, és a táskája megvizsgálásakor a strandpapucsra is talált magyarázatot. Pl. ha feltöri a cipő a lábát, akkor ez a könnyű papucs szolgál lábbeliként. Tehát tartalékul hurcolászta magával. Ismét felmerül a kérdés, hogy az úgymond „rafinéria” −, ami ilyenkor tökéletesen működött nála −, nem-e kitisztult elmével ment végbe? Belegondolva akár gyerekkori, akár felnőttkori füllentésekbe, az emberek jelentős többsége valamivel elárulja, hogy nem őszinte. Ha csak, nem megrögzött hazudozó, ami szintén rövid időn belül kiderül. Lenke esetében, a legcsekélyebb jele sem látszott, a meg nem engedett tevékenység eltitkolásának. Vagyis, hogy titkol valamit. És ez nem az állapota miatti hiányzó lelkiismeret furdalás volt. Egyébként érdekes módon, minden kérdésre gyermeki őszinteséggel válaszolt. Erre mondhatná szak-, és nem szakember, hogy jól tudta leplezni a dolgokat. Na, ez az! Pontosan rátapintottunk a kérdésre! Mindig őszintén beszélt, csak mikor a hőn áhított elfoglaltságot −, mint játékot, szórakozást − kellett volna bevallani, azonnal őszintén tudott hazudni. De csak azért, mert természetesnek tartotta, és nem tiltott dolognak, hazugságnak, bűnnek, korlátnak. 79

Lehet, hogy egy szakember játszi könnyedséggel, és fölényes magabiztossággal válaszolná meg e jelenséget, de ezt a választ legfeljebb azonos szakágban jártas támaszthatná alá, vagy cáfolhatná meg. Figyelmen kívül hagyva a beteg érzelmeit, emocionális és racionális (irracionális) gondolkodását, kizárólag a betegségre koncentrálva. Ami már valósággal bűnnek minősül a többek szemében, a korai elődöket és olyan orvosokat tekintve, akik vallják, hogy nem a betegséget, hanem az egész embert kell gyógyítani. Itt feltétlenül be kell szúrni a wikipédia.hu >Wikipédia szabad enciklopédiában közzétett mártírhalált halt lengyel orvos nézetét, munkásságát és hitvallását.

*** Janusz Korczak – eredeti nevén Henryk Goldszmit – lengyel asszimiláns zsidó értelmiségi családban született 1878-ban. Eredeti szakmája a gyógyítás volt, és orvosként azok közé tartozott, akik pontosan tudták, hogy a fizikai gyógyítás nem működhet lelki gyógyítás nélkül. Kritikusan szemlélte az akkori iskolát és nevelést, úgy látta, a felnőttek kötelességüknek tekintik ugyan a gyerekek ellátását, de nem tisztelik őket, mert nem látják bennük az embert. Korczak az elsők között hívta fel a figyelmet a gyermeki jogokra, mert úgy vélte, a gyermeknek joga van ahhoz, hogy sajátos világát figyelembe vegyék. Varsóban baloldali értelmiségi csoportosulásokkal került kapcsolatba, tőlük szerezte első információit a reformpedagógiáról. Pedagógiai nézetei az „aktív pedagógiához” és „az új pedagógiai iskolához” állnak legközelebb. 1918-ban írta meg első alapvető pedagógiai művét: Hogyan szeressük a gyermeket? címmel. Korczak nagyszerű író volt. Írói neve a Varsói Kurír irodalmi pályázatára 1898-ban beküldött négyfelvonásos drámájának jeligéjéből (Janasz Korczak) született, amely egy nyomdahiba kapcsán Janusz Korczakra változott, majd így maradt. Legismertebb a Mátyus királyról szóló regénye (magyarul 1969-ben Első Matykó Király címmel jelent meg), továbbá a Hogyan szeressük a gyermeket? és A gyermek joga a tisztelete című két programműve. Volt egy rádióműsora is, a Beszélgetések, 1926-ban pedig megalapította a Kis Szemle című gyermekfolyóiratot. Amikor a Zsidó Árvasegélyező Társaság elhatározta, hogy új árvaházat alapít, mert a korabeli árvaházakban szörnyű állapotok uralkodtak, Korczakra bízták annak kialakítását és vezetését. Az árvaház 1912-ben nyílt meg. Korczak úgy vélte, nem követeléseket kell támasztani a gyerekekkel szemben, hanem alapos megismerésükre kell törekedni, mert csak így lehet nevelni, képezni őket, mindig figyelve a bennük rejlő lehetőségekre. A gyerekek-felnőttek együttélé-

80

sének új modelljét alakította ki, amely a családi légkör megteremtésén alapult. Fő alapelve a személyiség feltétlen tisztelete volt. Az árvaházban az önkormányzatiság, a demokrácia alapja a tulajdon, a munka, a tanulás és – a legfontosabb – az önnevelés volt. 1919-ben Megbocsátáscímű művében így ír: „Mi csak egy dolgot adunk nektek, vágyat a jobb élet iránt, ami most nincs, de valamikor lesz, vágyat az őszinteség és az igazság iránt.” 1940-ben a zsidó árvaház lakói a varsói gettóba kerültek, majd a treblinkai haláltáborba, ahol 1942 augusztusában mártírhalált haltak. Korczak önként mondott le a menekülés lehetőségéről, amelyet barátai kínáltak fel neki. Mindhalálig hű maradt önmagához és a gyerekekhez.

Fentebb ismertetett nyilvános tájékoztató részlet egy az egyben kimásolásra került a Wikipédiából. Bár más forrásból is utolérhető.

*** Fentiek ellenére, semmiképpen nem ajánlatos orvosi szakterületre tévedni, de a tények magukért beszélnek. Annál is inkább, mert nem kerültek említésre a szellemi fogyatékos gyerekek. Bár, lehetséges, hogy Janusz Korczak nem is kívánt a nevelés terén különbséget tenni. Persze a mindenkori felelősöknek, illetékeseknek, mindent meg lehet magyarázni a mundér védelme érdekében. Így 70 évvel később, jó lenne minél több követőről hallani. Éppen ideje lenne. Folytatva történetünket, innen, ismét nem sokat kell már foglalkozni azzal, hogy az örökösen idegfeszültségben élő hozzátartozó – miután véletlenül rájött a csalafintaságra –, a fürdő pénztárába telefonált, hogy milyen veszély fenyegeti a „kis szófogadatlant”. Ismételten rendőrség, bilincs, mentő, adatfelvétel, fényképezés, a potenciális „belógás” esetére. Ezt olvasva sem győzzük elégszer hangoztatni, hogy messze van még „Ejurópa”. Ám Lenke tényleg katartikus élményt élhetett meg a fürdőzéssel, úszással, csúszdázással, mert gyermeki, és őszinte lelke el81

lenére, kijátszotta a pénztárost, hiába volt kéznél a „persona non grata” lista. A kitiltott beteg, vett egy szalmakalapot, napszemüveget tett fel, a haját összefonta –, amire egyéb esetben az istennek sem tudta senki rábeszélni. Ez azért lett volna fontos, mert a lelki masszásokon való rendszeres eszméletvesztésnél, a kisagyát alaposan megnyomta a haját összefogó hatalmas csat, melyre szinte rázuhant, mikor összecsuklott. Érdekes módon erre senki nem figyelt, pedig mikor pár perc múlva magához tért, állandóan a fejét tapogatta. Tehát, egyértelműen megnyomhatta, ami rendesen fájhatott, és árthatott… Ki figyel oda ilyesmire? Pedig ez nagyon is lényeges momentum. Szóval, újra és újra beszökött a fürdőbe, mert neki kellett az, az élmény. És gond nélkül meg tudta tenni. Mikor, másodszor is „elkapták”, szinte már véget ért a nyár. És egyetlen alkalommal sem lett rosszul. Viszont ez nem zárja ki a lehetőséget. De, mint összegzés, érdekes megfigyelés. Talán mulatságosnak tűnik a filmbe illő, személyiséget eltitkoló változtatás, amit nem láthatott sehol, mert nem tv-zett, nem járt moziba. Otthon, rengeteget olvasott a lakásában hangosan, és ez, szórakoztatta is. Leginkább nőknek szóló lapokat, ahol ilyen ravaszságot nem láthatott. Még „nómális” embernél is nagy gondot jelenthet a külső megfelelő elváltoztatása, ami nála olyan természetesen ment, mint az ebédelés. Pedig, ne feledjük, hogy külseje egyébként is feltűnést szokott kelteni furcsa öltözködése végett. Emlékezete szerint, érdekes módon a pénztáros ránézett a listára, mégsem ismerte fel. Jól elváltoztathatta magát! Mennyire akarhatta a fürdőbe való bejutást! Na, és ezek szerint feltételezhető a tiszta gondolkodás, csak nem kapja meg mindazt, ami ehhez folyamatosan hozzá segítené. Lenkének, akkor nyáron − miután jól kifürödte magát −, a hangulata megváltozott, jókedvű lett, és elhatározta, hogy a szakorvosokat fogja megostromolni a belépési engedélyért. „Magától értetődik”, hogy nem járt sikerrel, és egyet találhat az olvasó, hogy miért. Annál is inkább, mert fent már említettük, így nem 82

szükséges ismételni a „zoknik” diszkriminációját a „nómális” emberekből álló társadalom részéről. Majd, újra meg újra privát felügyelőt próbáltak neki keríteni, de senki nem vállalta. Maradt a vallási, és világi lelki masszázs. Egy alkalommal, külföldi énekkar vendégszereplésének adott lehetőséget és helyet, az egyik felekezet. Az eseményre ott került sor, ahol máskor az istentiszteletre. Lenke megelőlegezett kíváncsisággal és áhítattal jelent meg hozzátartozójával, és még két érdeklődővel. Az előadás kedvesnek, szórakoztatónak bizonyult, és mindenkinek lekötötték a figyelmét. Még Lenkéét is. A szereplők az előadás végén –, barátságuk jeléül – a padok között vidám hangulatban, testüket ringatva vonultak végig, és a közönséget hívogatták, csalogatták maguk közé egy kézfogásra, érintkezésre, barátkozásra. Betegünk elemi erővel robbant ki a padból mindenkin keresztül gázolva, mert egy kis mozgásra látott lehetőséget. Ismerjük el, hogy az együttes is túllépett egy jókedvű határt, mert akárhogy is nézzük, végül is mindez egy templomban történt. De úgy látszik, hogy másképpen gondolkodtak, mint a vendéglátók. Őszintébbnek, nyíltabbnak, természetesebbnek tűntek. Nyilván ha a vallásuk megengedte a civil előadás ilyen formáját, az rájuk tartozott. Szereplőnk, a zene hallatán olyan eszeveszett táncba kezdett, mintha be akarta volna pótolni, mindazt, amit elmulasztott a paradicsomi táncdélutánokról való kitiltása miatt. Haja, ruhája lobogott, arca ragyogott, fehér foga kivillant boldog önfeledt kacagása közben, és aki látta, egy bizonyos kép biztosan beugrott. A dzsungelben, a tábortűz megvilágításában egy kigyúrt testű félmeztelen, színes bőrű férfi vad táncolt jár… Ezután a rendezők, gyorsan leállítottak mindenféle mulatozásnak minősülő ténykedést. A kórus és a zenekar pillanatok alatt felszívódott. Bár, ők engedték ki a szellemet a palackból, de valószínűleg, nem gondolták, hogy a nézők között akad, aki a biztatásukat készpénznek veszi. 83

Az úton hazafelé, Lenke dorgálást kapott, amire – meglepő módon − egy lelkiismeret furdalással megtöltött önvádaskodás volt a válasz. „Buta vagyok, buta vagyok, buta vagyok…” ismételgette. Nos? Ugye mindenki arra gondol, hogy tudta mit cselekszik, hol van, és hogy elengedte magát. Igen. De győzött a hőn óhajtott vágya, a zenére való ugrándozás, az erőteljes mozgás igénye. Vajon honnan ez a nagy és erőteljes mozgásigény? − kérdezhetnénk, mert kissé túlsúlyosnak is bizonyult, meg az évei számát tekintve, már nem tartozott a zsenge korúak közé. Ez az a féktelen tánc, mindenkit meglepett, nemcsak az est rendezőit. Talán előző életében táncosnő lehetett? Bár, ez messzemenő következtetés lenne, mégis elgondolkodik rajta, aki látta. Újra, meg újra meg kell erősíteni, hogy Lenke arca egy szikrányit sem torzult el, sőt kimondottan szépnek találta mindenki. Fiatal korában úgy emlegették, hogy a város egyik legszebb arca. Szeméből most is az értelem, de inkább a keserűség, szomorúság tükröződik boldogtalansága végett. Mindezen történet, egy mesébe beleférne. Csakhogy ez a szín tiszta valóság! Nála nem csak egyszerű mozgásigényről volt szó, amikor úgynevezett számára tiltott dolgokat követett el, hanem különlegesen nagy erőfeszítést eredményező, szórakoztató mozgásigényről. Főleg, ha azt vesszük figyelembe, hogy minden áldott napon nagyokat sétált, és hetenként több órát jógázott, tornázott. Úgy tűnik ez mégsem elégítette, nem fárasztotta ki. Ennél több mozgásra vágyott. Olyanra, amit a „nómális” emberek megtehetnek. Nem beszélve arról, hogy különböző erőgépek sorakoztak a szobájában, ám őt a tánc, és az úszás izgatta. Ezt a két tevékenységet könnyűszerrel elérte. Lehet, hogy a lovaglás, vagy más társas – élményt nyújtó – elfoglaltság ugyanúgy kielégítette volna. Őse próbált segíteni, de nem nagyon talált lehetőséget. Télen, ha megfelelő mennyiségű hó esett, akkor kijártak a nagy dombhoz szánkázni. Ott aztán nem törődtek a megjegyzésekkel, pedig nem egyszer hallották. De, hát az egy szabad terület volt, bárki oda 84

mehetett. Csak a hó sem esett mindig, így korlátozódott a szórakozás esélye. A kudarcok után Lenke apátiába zuhant. Egykedvűen fogadott mindent, és elkeseredett. Aztán ismét megpróbálta az ideggyógyászt megkörnyékezni – mondván, hogy „neki is járna egy kis öröm”− de hiába. Persze az orvosoknak tudniuk kellene, hogyan rehabilitálhatnának egy ilyen beteget, vagy hogyan tehetnék elviselhetőbbé a mindennapjaikat. Nem ítélnék őket magányra, bezárkózásra. Csak mellékesen kell megjegyezni, hogy az új klinikán a műtötteknek az intézmény épületében is lenne lehetőség a rehabilitációra. Többek között fizikoterápia, torna, úszás stb. keretében. Ám ezekről a lehetőségekről nem sokan tudnak… De innen már tényleg nincs mit hozzáfűzni a szakemberek hozzáállásához. Aki figyelmesen elolvasta fentieket, láthatta, hogy a betegség ugyan adva van, de nem reménytelen. Hasznossá is tehette volna magát a beteg. Szívesen dolgozott volna, persze nem lélekölő rabszolgamunkát, amit egy egészséges is meglehetősen nehezen visel. De ilyen gazdasági helyzetben jó, ha a „nómális” embereknek akad munka. Persze ez is, mint minden, szervezés, hozzáértés kérdése. Mindenesetre alaposan elkanyarodtunk eredeti témáktól, hogy mire vagyunk képesek emlékezni, és mennyire tudunk viszszamenni emlékeinkben. Vagy mégsem? Lehetséges, hogy ezek a speciálisok is maguk vállalták a sorsukat? Nekik is le kell élni egy életet a többi ember számára elrettentésül? Ki tudja? A szülészeknek felmentés lenne ennek bizonyítása. És minden orvosi műhibát elkövetőnek... A gyógyászok nagy része, ettől függetlenül nyilván tiltakozna e sorokat olvasva, de csak azok, akiknek „nómális” gyerekeik születtek! A speciális gyermekek szülei egészen másképpen látják a dolgokat. Ők is sejthetnek valamit a titokból. Mindenesetre, megadták magukat a sorsnak.

85

*** ÉN, „SPECIÁLIS” VAGYOK…

Egy másik esetet is megemlítve, szintén megdöbbentő az agy emlékezésének bravúrja. Egy asszony, a szokásos évi reumatikus rehabilitációs idejét töltötte egy gyógyintézetben. A szobatársainak imádott fiáról naphosszat mesélt, és dicsekedett, hogy egy kimondottan szép, és csinos lánynak udvarol. A probléma egy véletlen orvosi vizsgálatkor derült ki. A potenciális menyasszony génjeiben hordozott egy szörnyű kórt, ami az utódokra is egyértelműen kihatással bírt. Az egyik látogatás alkalmával megjelent az "egy szem" fiú, aki magával vitte félig menyasszonyát. A kislány bájos arca elbűvölt mindenkit, bár látszott rajta, hogy szerepet játszik. Nagyon meg szeretett volna felelni az anyósjelöltnek, aki – fentiektől függetlenül −, óva intette a fiát ettől a házasságtól. Ám a fiú is veszettül szerelmes lett, így a kislánynak is könnyű dolga akadt. A frigy végül megköttetett –, és ahogy várható volt − az első gyerek értelmi fogyatékosnak született. A kétségbeesést nem lehetett elmondani, leírni. A nem kíván életesemények egymást követték. Úgy, mint a fiatalok részére a fészeképítés, az após halála, és az anyós szignifikáns állapota, ami egyre csak romlott. A csecsemő − Down angol orvos után elnevezett – downszindrómával született. A szakirodalom egy kromoszómapár hibás osztódásának tudja be, ami értelmi fogyatékos utódot eredményez. A szakírás leszögezi, hogy 95 %-ban nem öröklött betegség. Ennél a lánynál, korábban már valószínűsítették, hogy a születendő gyermeke down-kóros lesz, mert a családban már előfordult ilyen beteg. Tehát, fel lehetett rá készülve, és mégis megszülte a gyermekét. – Beteg gyermekének a különleges ápolására viszont nem készült fel. Mikor felépült a családi fészek, elvált a férjtől, az ingatlan felét magával vitte, a down-kóros gyereket 86

cserébe otthagyta. Ezután szült még két gyermeket, akiket úgymond „nómálisnak” tartottak. Kicsapongó életét tekintve, a másik két gyermek másoktól származott. Ennek ellenére elhagyta őket, és a tolószékbe kényszerült anyósa nyakába szakadt a három gyerek nevelése. A család történetét szintén nem szerencsés vázolni, de tény, hogy a down-kóros gyereken egyre jobban látszott és érződött, a betegség jele. A külső jegyek – a belső szemzugban mongolredő, lapos arc, egymástól távol ülő szemek, benyomott orrgyök, rövid végtagok, alacsony növés stb. Ezek a külső jegyek egy másik −, úgynevezett speciális − iskolába irányították, ahol elvileg megfelelően foglalkoztak vele. Mivel külsőre jól láthatóan elkülönült testvéreitől, eleve hátrányosnak érezhette magát, amit a nagyi nem hagyott szó nélkül. Az asszony súlyos betegsége mellett, rengeteg időt szakított arra, hogy foglalkozzon down-kóros unokájával, aki a csodával határos módon és meglepően, fogékony volt. Amely verset, vagy szöveget, tanult anyagot egy pár alkalommal felolvasott neki, a gyerek kívülről fújta, míg egészségesnek született unokái igencsak lemaradtak a tanulásban. Rájuk már nem maradt elegendő idő, és energia. A down-kóros beteg gyerek, mint egy lexikon, úgy rögzítette a hallottakat. Vajon milyen ajándéka, vagy fintora ez a sorsnak? Vagy egyáltalán miről lehetett itt szó? Előző életében egy zseni lehetett? Maga vállalhatta ezt a sorsot? Ki tudna erre megfelelő választ adni? Na és akkor a külsejétől eltekintve, ki lehet „nómális”?

*** Tételezzük fel, hogy szigorúan ragaszkodunk eredeti témánkhoz az emlékezéshez, és akkor egy kis kitérőként feltétlenül meg kell említeni a teljesség igénye nélkül – mintegy fentiekhez való adalékot −, hogy valakit egész életében kísértett egy furcsa gon-

87

dolat. Olyan érzése volt, hogy valamikor billentyűs (zongora?) hangszeren virtuózan játszott. Ez az érzés most is, és állandóan kísérti, és már majdnem elment egy hipnotizőrhöz, hogy kipróbálják önkívületi állapotban. Aztán megfordult a fejében, hogy ha tényleg tudna zongorázni hipnózisban, még jobban megzavarná az amúgy is elégedetlen életét. Csak az nem hagyta békében, hogy miért térnek a gondolatai rá vissza? És miért éppen zongora? Lehetett volna bármilyen más hangszer. Dob, vagy kürt, vagy tengeri herkentyű. Őt a zongorajáték kísértett, mint egy árnyék.

***

MI AZ, HOGY ÖNKONTROLL?

A szülői útravalóról –, mint az adott társadalomban történő meghatározó segítségről − korábban már tettünk említést, de a kivételek nem zárják ki az ellenkező viselkedést. Vagyis a kivételek erősítik a szabályt. Alábbi esetünk ismét a szellemi fogyatékosok és a „nómális” emberek közötti párhuzamot kívánja szemléltetni, és cselekedetein keresztül az okot, mint eredetet kutatni. Egy házaspárnak, a soron következő törvénybe iktatott kedvező feltétele adta az ötletet, hogy szülessen egy második gyermek is. – Igaz, az elsővel sem nagyon tudtak mit kezdeni „idő hiányában”, és az elmaradt foglalkozás majdnem tragikusan végződött. A két gyerek között a 9 év korkülönbség az idősebb további kárára volt. De mivel a második gyerek lánynak született, így testvére némi kíváncsisággal fogadta. A kislány tényleg úgy nézett ki, mint egy angyal, amit a nagyobb gyerek az unásig − sőt, a lelkét kitöltő gyötrelmes féltékenységig − hallhatta szülei szájából. 88

Arra most nem térünk ki, hogyan siklott ki a nagyobb gyerek, a fiú élete, e helyzet következtében. Annak ellenére, hogy mutatós, magas, vékony, igazi szívrablóvá cseperedett, amihez egy szem önbizalom nem párosult. Míg ez észlelhetővé vált, addig is történt egy, s más, ami egész életére kihatott, de ez nem az ő története. Csak a két gyerek nevelése közötti különbség szemléltetése végett érdemes még megemlíteni, hogy egy olyan hárpia áldozatává vált, minek következtében egész életében lelki nyomorék lett. Többek között, mert a kimaradt (szülői) anyai szeretetet, foglalkozást, egy olyan nővel kívánta pótoltatni, aki az esküvő után az élet sűrűjébe, az éjszakai életben szólóban, úgy vágtatott be, mint a megriasztott vad az erdőbe. Azzal a „parányi” különbséggel, hogy nem riadtan, hanem vidáman, és felszabadultan. Ennek ellenére a fiú szülei nem magukat okolták, hanem a volt menyüket. No comment… A szülők a kislány testvért, mindennel elhalmozták. A két gyerek között az amúgy is ordító féltékenységet és rivalizálást, ez a kisebbik javára történő megkülönböztetés még inkább felerősítette. Ismert dolog, hogy testvérek között amúgy is fellelhető, a szülői kegyért való − ok vagy ok nélküli, − állandó harc folytatása. A nagyobb gyerek szinte kirekesztettnek érezte magát, míg a kisebb, fürdött a szülői szeretetben, figyelmességben. . Bármit kért, mindent megkapott, minden kívánságát teljesítették. Miután a fiú otthonról egy majdnem tragédiával végződő házasságba menekült –, amit a szülők még szorgalmaztak is −, addig a lány – nevezzük Tillinek −, kedve szerint szórakozott. Még el sem érte a nagykorúságát, már éjszakákat töltött házon, azaz lakáson kívül, és míg anyjának hazudozott, hogy barátnőjénél aludt, addig több minden elárulta, hogy leginkább egy barátnál. A mama először hisztizett, de aztán úgy gondolta, hogy minél jobban tiltja, elkényeztetett gyermeke annál inkább azt tesz, amit akar.

89

Tilli végül összeállt egy olyan férfival, aki egy jó pár év együtt élés után, cókmókostól kipakolta az utcára, mert egy ígéretesebb partit talált. Bizony a mama elmulasztotta felkészíteni arra, hogy az élet nem lesz vele olyan lojális, mint a szülők. Vagyis, magára az életre. Így a lánynak, a jól menő állásból származó nem kevés keresete, az élettárs épülő házába folydogált, amiről azt hitte, hogy kettőjüké. Ráadásul a lány szülei meg is erősítették ebben a hitben, mikor – többek között − helyettük végeztek el bizonyos munkákat. Tehát még akkor sem hagyták, hogy a lány saját bőrén keresztül tapasztaljon meg mindent. Konveniált nekik, hogy „valaki” a lányuk élettársa… Tilli számára, a hirtelen és megalázó szakítás, rettenetes csapásnak bizonyult, és valószínű, hogy ez lehetett élete első nagy pofonja, amit nem tudott sem kezelni, sem feldolgozni. Úgy érezte, hogy elárulták, becsapták, nem szerették. Ez utóbbit azért éreznie kellett volna, ha egy kicsit is odafigyel magára, a jelekre, amire később már tisztán emlékezett. Ám nem ez volt az igazi baj, mert a partnerek jönnek-mennek. Hanem, hogy szabályosan kifosztották. Hogy addigi élete semmit nem ért. Hogy elölről kezdhetett mindent. Természetesen semmi-féle vigasztaló szó nem hatott rá. Dúlt-fúlt, nem járt be dolgozni, ami anyagilag meglehetősen nagy veszteséget jelentett számára. De az idő –, mint mondani szokták – jó gyógymód a feledésre, a testi-lelki sebek begyógyítására. Szülei lakásában egy szoba a rendelkezésére állt, így volt hol aludnia, tartózkodnia. Bár a mama nem szándékozott őt visszavenni, a papa ezt kijárta lánya számára. Tilli mindent ígért, hogy rendesen viselkedik, és anyja hitt neki. Persze a fele sem valósult meg az ígérgetésből, mert senki sem tud egyik napról a másikra megváltozni. Eltelt egy-két év, és újabb partner akadt. Majd megint újabb, és megint újabb, amit a szülők a legtermészetesebben fogadtak. Sőt! Mindegyiket befogadták a családba, családtagként bántak velük, hátha éppen az aktuális lesz az igazi. Ám nemcsak az egy90

két év telt el, hanem már rohant az idő, mikor a lányt kapuzárási pánik fogta el. Természetét sajnos, a múló idő ezután sem tudta megváltoztatni, illetve a szülei útravalója helyett másik útravalót adni. Örökösen beleszaladt egy kilátástalan kapcsolatba. Végül szüleinek rótta fel, hogy semmije sincs, és a fiatalsága is kókadozik. Minden rosszat nekik köszönhet, ami gyakorlatilag igaz is volt. A jólétre nevelték, a készre, meg arra, hogy mindent megkap, amit a száján kiejt. Olyannyira beleszokott ebbe a jólétbe, hogy egy teljesen öntörvényű életet élt. − A méregdrága fehérneműit az ajtó háta mögé dobálta, mert nem volt hajlandó mosni sem magára. Ha anyja nem mosta ki, akkor felvette a mosásba készülő, már levetett ruhadarabot. Soha semmit nem segített otthon, amiért kapott egy esélyt ingyen szoba formájában. Ahol tisztességes, higiénikus és kulturált körülmények között tudta álomra hajtani a fejét. − Nem mosogatta el még azt a tányért sem, amiből evett, nem vitte le a szemetet, nem takarított, és mint fent említettük nem is mosott, még magára sem. Ha anyja vendéget várt és édességet készített, a lány egy óvatlan pillanatban lenyalta róla a habot, és visszatette a hűtőbe. Sőt! Még be is takargatta a tortapapírral. Csak akkor derült ki a turpisság, mikor feltálalta volna a vendégeknek. Hogy nem volt hajlandó otthon az anyja főztjét megenni, és inkább drága pizzát vásárolt, az már bagatell a többi között. És itt van a kulcsmondat. Folyton az élet habos oldalát kapta le. Arra tanították, hogy ez neki jár… Ha szegény Tillit szülei annyira felmérgesítették, hogy már nem tudott mit tenni, olyan frusztrált lett, hogy dirrel-dúrral távozott otthonról. Ilyenkor, odalépett a liftajtóhoz, és egy hatalmasat rúgott bele. Sőt! Egyfolytában rugdalta, míg le nem nyugodott. A további örökös vitáról, veszekedésről most itt nem nagyon érdemes beszélni, mert az magától értetődik, meg máshol is előfordul. Csakhogy náluk mindennapossá vált, amit a szülők meglehetősen szégyelltek. Hogy az anyja közel állt az agyvérzéshez, ez is magától értetődött. 91

Mivel Tilli nem bírta elviselni anyja állandó és későn jött oktatását, nevelését, így annak igyekezett mindenütt borsot törni az orra alá. Tulajdonképpen nem lehetett egyértelműen azt állítani, hogy rosszindulatból, csak azt, hogy nem akart lemondani a további kényeztetésről. Úgy érezte, hogy az neki tényleg jár. Lehetett némi igaza... Így aztán szülője, most aratta le a munkája gyümölcsét… Az elkényeztetett lány és anyja, már úgy utálta egymást, hogy nem is beszéltek. A mama kétségbeesetten, és minduntalan utólag próbálta meg nevelni, de vajmi kevés eredménnyel. Gyereke szórta a pénzt, és ha kellett elemelte, vagy apjától titokban kizsarolta. Képtelen volt megérteni és belátni, hogy a saját lábára kell állni, és a saját életét kell élni. Ugyan miért is tette volna, mikor apja örökösen a pártjára állt? Hiszen ő keveset tartózkodott otthon, és nem látta az események menetét. Ekkor anyja elhatározta, hogy kiteszi a szűrét. Meg is tette. Persze nem volt könnyű. Pontosan azt tette, mint a lány, első hűtlen barátja. Tillinek nem volt mit tenni, albérletbe költözött, és egy csomó adósságot halmozott fel. A jó fizetését továbbra is elherdálta, mert ezt látta otthon az anyjától is, aki mindig azt hajtogatta, hogy nem hajlandó lemondani a már megszokott színvonalról. Végül Tilli az anyját is megzsarolta – bár ez elég furcsán hangzik –, hogy ha nem vesznek neki lakást, bizonyos dolgokat mindenkinek elmond. Úgy tűnik ez hatott, mert csak meg lett az a lakás, ha nehezen is, és még agyon is dolgozták magukat benne. Hogy mivel lehetett megzsarolni az anyját? Tilli biztosan tudta. Mikor elindult a lány lakásának nem könnyű kicsinosítása, egy kissé megnyugodott. Bár az is hozzátartozik a dologhoz, hogy hónapokat járkáltak, míg végre neki tetsző otthont talált. Még lepusztult állapotban is, és arcátlanul irreális felárral is ragaszkodott elképzeléséhez. Megszokta, hogy amit kimondott, az máris teljesítve van. A lány önelégülten, figyelte családtagjai szorgoskodását −, amiből ő kimaradt − mondván, hogy neki dolgozni kell, nem ér rá 92

lakást renoválni. Ráadásul szerencsétlen bátyját is bevontak egy kemény munkába. Aztán beült az elkészült, kicsinosított lakásba. De ez nem volt elég, még egy kocsit is kicsikart a szüleitől, mivelhogy nem volt hajlandó tömegközlekedésin utazni, mert sok a büdös utas. Gyalogolni meg azért nem akart, mert szeretett aludni, és nem szokott kapkodni. Így aztán a kocsi is meg lett. Ügyesen taktikázott. A partnerekkel is így kellett volna… Tilli egy ideig jól el volt, partikat tartott, immár saját lakásában élte az életét. Anyja eljárt hozzá néha kitakarítani, meg ebédet is vitt neki, mert nem bírta nézni a koszt, meg, hogy a lánya nem tudott, vagy nem akart spórolni. Többször rendezte a lakás rezsijét is, mert Tilli a legkevésbé törődött a kötelezettségekkel. És mindezt miért? Hogy a lány elvégezzen neki egy szépészeti dolgot, ami számára mindennél fontosabbnak tűnt. Egy alkalommal összefutott egy „magányos” fiatalabb férfival, és eleinte még jól el is voltak. Csak anyja izgult, hogy rá ne menjen a lányának vásárolt lakás. Hanem a férfit, valószínűleg az életre nevelték, mert sok minden nem tetszett, amit Tilli művelt. Sokat veszekedtek, és a lány már biztos pozícióból pörölt. Hiszen az ő lakásában laktak. Addig-addig feszegette a húrt, míg az élettárs megunta és otthagyta. Tilli könyörgőre fogta a dolgot, és visszacsalogatta. Hanem továbbra sem volt képes megváltozni, mert a férfi újra lelépett. A lány azt már nem hagyhatta, hogy minden férfi a „lába kapcájának” tartsa. Hogy minden férfi otthagyja. Az eszébe sem jutott, hogy magában kellene keresnie a hibát. Mivel a másik fél besokallt, közölte vele, hogy nem hajlandó mellette megőszülni és hagyja végre békén. Tilli ekkor bevadult. Minden áldott napon –, amikor csak öt perc szabad ideje akadt – állandóan hívogatta volt élettársát. Az végül kikapcsolta a telefonját, de Tillit ez nem zavarta, mert napi több tíz sms-t küldött, aminek a szolgáltató vette hasznát. Ekkor a férfi felhívta Tilli szüleit, hogy próbálják megfékezni a lányukat, mert elege van belőle. Neki nem kell, és kész. 93

Ősei, igyekeztek neki megmagyarázni, hogy ne fusson olyan szekér után, ami nem veszi fel. Végeredményben –, ha szerényen is –, de mindene meg van. Majd akad másik. Tilli nem értett a szóból. De mivel továbbra sem ért el eredményt, olyan iszonyatosan bedühödött, hogy kocsijával volt élettársa álló autójába hajtott. Alaposan össze is törte mind a kettőt. Amikor az, munkába menet meglátta sérült kocsiját, azonnal sejtette, hogy ki lehetett a tettes. Felhívta a lányt, és a biztonság kedvéért rákérdezett. Tilli nem is tagadta, hogy ő a vétkes. Talán még büszke is volt rá, hogy milyen bátor. Telefonon még vitatkoztak egy ideig, majd a férfi közölte, hogy a lánynak kell állnia a cechet. Tilli úgy gondolta, hogy itt a soha vissza nem térő alkalom, és festetlenül, pizsamában bevágódott a saját autójába, és mindenen keresztülhajtva igyekezett, hogy a sérült kocsinál találja volt élettársát. Mindenképpen beszélni akart vele. Hogy mi történt útközben, a jó ég sem tudja, mert amikor odaért, egyenesen a férfit vette célba, aki az utolsó pillanatban tudott elugrani. Minden gátlás nélkül halálra gázolta volna. Na és!? Valahogy ki kellett adnia a mérgét azért a sok hiába való telefonálgatásért, sms-ért, könyörgésért. Mivel a férfi az utolsó pillanatban el tudott ugrani, Tilli dühében a kocsiba hajtott. Szándékosan. Pedig meg tudott volna állni, ha akar. De ez nem volt neki elég, hátra tolatott, és még kétszer nekiütközött. Jól elintézte mind a két kocsit. Aztán, mint aki jól végezte dolgát, otthagyta a megrémült férfit, aki alig tudott magához térni, hogy tanúkat keressen. Akadt nem is egy, mert a nőt őrültnek titulálták. A szerencsétlenül járt embernek hirtelen sok dolga lett. Kocsimentő, biztosító, munkahelyre való telefonálás stb. A rendőrségre nem mert feljelentést tenni, mert valóban úgy gondolta, hogy a lány megbolondult. Attól tartott –, az előzményeket tekintve –, hogy egy alkalommal kilesi őt, és tényleg halálra, de legalább is nyomorékra gázolja. Ennek már nem akarta magát kitenni. Meg aztán a lánynak foglalkozásánál fogva olyan kun94

csaftjai voltak, akik minden sza…ból kimosták volna. Kerül, amibe kerül a lánynak. Azért az áldozat nem hagyta annyiban a dolgot. Felhívta Tilli szüleit, akiket megfenyegetett, hogy ha le merik tenni a telefont, nem lesz tekintettel sem rájuk, sem az őrült lányukra. Így kénytelenek voltak végighallgatni a panaszost, aki nem kímélte őket. A mama a kagylón keresztül, a papa meg a kihangosítón hallgatta végig a rémtörténetet. A volt élettárs most nagyon higgadtan, és komolyan beszélt. Nyomatékkal kihangsúlyozta, hogy ha továbbra sem hajlandó a lányuk őt békében hagyni, akkor több rendbeli bűncselekményért feljelentést tesz −, nem érdekli, hogy mi történik – rács mögé juttatja az elmebeteg lányukat. Még elmondta, hogy esze nem volt hozzá, hogy egy közveszélyes őrülttel lakott együtt, aki ezzel az erővel a torkát is elvághatta volna. Figyelmeztette a szülőket, hogy ők is vigyázzanak, mert sor kerülhet rájuk is. A mama megrémült, a papa meglehetős higgadtsággal és fenntartással fogadta a hallottakat. Úgy gondolta – szokás szerint a maga flegmatikus habitusával −, hogy „majd lesz valahogy” nem avatkozik a két fiatal dolgába. Ám a mama őrült hisztibe kezdett, és nagyon komoly következményeket helyezett kilátásba kettőjük kapcsolatát illetően. A papa nagy nehezen megígérte, hogy hajlandó a lányával beszélni. Ám a lány csak nagy rábeszélésre jelent meg a szülők lakásában, és ez a rábeszélés is igen rafinált módon történt. Tudni kell, hogy a mama sokat adott a látszatra, és bizony-bizony ismerősei körében nagy rongyrázónak tartották. Frizura és smink nélkül senkit nem engedett be a lakásába, még a rokonait sem. Ha meg elindultak valahová, mint egy dáma, úgy kiöltözött. Volt miből. Bár az ismerősöknek mindig azt szajkózta, hogy gönceit a turiból halászta. Vagyis a használt ruhákat áruló turkáló boltból. Csak nem árulja el, hogy adómentes jövedelemből futotta flancos dolgokra! 95

Persze legyünk őszinték, ez nem minősült újságnak, mert, aki boldogulni akart, az megkereste magának a kiskaput. Ő azonnal, és mindig megtalálta, és azon járt ki-, s be egész életében. Ehhez aztán nagy tehetsége mutatkozott. Mindenesetre nemigen tudta más lekoppintani. Megjelenésével kiharcolta magának, hogy megcsodálják, ámulattal vegyék körbe. Beszéde is olyan erőltetett volt, hogy az ismerősök azon csodálkoztak, hogy nem tört még ki a nyelve. Na, és ha figyelembe vesszük, hogy honnan indult, és hová jutott… Sehova. Jól élt, és kész. Mindent megadott magának. Persze tehetsége csak a rafinériájában merült ki. Így aztán roppant kellemetlen lett volna, ha kiderül, hogy „zokni” a lányuk. Mégpedig a másokra veszélyes fajtából. Mert önmagában nem tett volna kárt, azon kívül, hogy hanyag, nemtörődöm és könnyelmű életet élt. Elérkezett a hét vége, amikor a család összegyűlt. Ebéd, nagy ugrálás, kiszolgálás, miegyéb. A lány sejthette, hogy némi dorgálásra kerül sor, de aztán ki is ment a fejéből. Hanem –, ki tudja hányadik fogásnak – mégis csak terítékre került bűncselekménynek minősülő tette. Persze, ezt is a mama kezdeményezte kényszeredetten, mert hiába integetett a szemével a papának, az mintha észre sem vette volna. Talán jogosan tartotta úgy, hogy csak a férfinak, a családfőnek kell a helyzet magaslatára állni. A férj fel is áll, de csak azért, hogy ebéd után a másik szobában a tv elé ülhessen. Aztán neje addig-addig nógatta, míg kénytelen volt bekapcsolódni, amúgy tessék-lássék módra. A mama a fiát is meghívta erősítésnek, aki ugyancsak nem mert megszólalni. − Már-már úgy látszott, hogy egyedül marad a lelkimasszással, a késői nevelési kísérlettel, mikor a lány kitört, hogy akkor most mit akarnak vele? Még neki állt feljebb. Na, ez aztán kiverte a biztosítékot, és mindannyian rátámadtak. − Tilli el akart rohanni, de nem sikerült, mert az ajtó messze esett tőle. A mama jól kiszámíthatóan a fal, és a nagy faragott lábú diófa asztal között jelölte meg a helyét. 96

A lány, egy ideig magában csodálkozott is az ülésrenden, mert máshol szokta meg, de aztán nem tulajdonított neki nagyobb jelentőséget. Úgy gondolta, hogy nem kell ugrálnia, a konyhába szaladgálnia, mert kiszolgálják. A papa nem vacakolt, nem írta körül a dolgokat, minden bevezetés nélkül rákérdezett, hogy minél hamarabb letudja a kellemetlen feladatot. – Mit csináltál már megint Tilli? A lány olyan ártatlan képpel kérdezett vissza, hogy „miért mit csináltam”, hogy mindenki elnémult. Aztán a mamának jött meg a hangja, mert úgy egyébként lapított volna, csak hát, ha annyiban marad a dolog, és a lány annyira belejön az önkontroll hiányos viselkedésbe, hogy az ő kreditje meginog, akkor aztán hiába teszi-veszi magát a barátok és az ismerősök előtt. – „Te teljesen megőrültél? Vagy elment az eszed”? – kiabált rá, és azzal sem törődött, hogy papírvékonyságú falakon minden áthallatszik a szomszédba. Tilli egyre-másra nem győzött csodálkozni, mert közben arra gondolt, hogy esetleg megint nem takarított, vagy elmaradt valamelyik közüzemi díj kifizetésével. Csodálkozása olyan őszintének tűnt, hogy a többiek kapkodták a levegőt. – „Te meghülyültél, de legalább volna benned annyi becsület, hogy megbánd, vagy ne tagadnád”! – támadt rá a bátyja. A lány továbbra is csak bámult, nem értette a nagy lerohanást. Aztán életmagra kapott és ő is kiabálni kezdett. Követelte, hogy mondják meg, mit nem csinált jól. A családtagok egyre jobban elképedtek, a mama ájulni kezdett, de aztán csak leült. Egyúttal meg is rémült, hogy lánya tényleg meggárgyult. Aztán mindenki mondta a magáét, és Tilli csak azt észlelte, hogy hol az egyik, hol a másik hajolt hozzá fenyegetően, és már fel sem fogta, hogy mit mondanak neki, csak azt, hogy kiabálnak vele. Végül megsokallta a dolgot, kiverekedte magát a konyhába, és egymás után vagdosta a földhöz az edényeket. Ami csak a kezébe akadt, mindent ledobált. Most nem a liftajtót rugdalta, hanem az edényeket ritkította.

97

A család egyik rémületből a másikba zuhant, és igyekeztek lefogni, de alig bírtak vele, akkora szufla volt benne. Ekkor a mama hirtelen arcul löttyintette egy pohár vízzel. Már gyerekkorában is ajánlották neki, hogy ez igen hatásos terápia mikor nem bír a lányával, de nem merte megtenni. Na, de most erősítése volt, meg aztán ártani sem ártott. Mindjárt eszébe jutott, hogy akkor is meg kellett volna tennie, mert Tilli úgy meglepődött, hogy kapkodta a levegőt. Mindenesetre jól sikerültnek tűnt az akció. A lány hihetetlen módon lenyugodott, és csak a vizes haját simogatta. Mintha nem akarta volna elhinni, hogy vele ilyet merészeltek tenni. Hiszen egész életében egy pofont nem kapott, és az apja −, mint tudjuk − mindent elsimogatott. Így az attaknak vége is lett. Az apja örült, hogy nem sok edény bánta, de az anyja görcsös migrént kapott. A papa kihasználta a lány meglepődését, és becibálták a szobába, ahol a lány keze ügyéből mindent elpakoltak biztos, ami biztos alapon. Egy ideig ismét szót szóba fűztek −, ami tovább tartott, mint gondolták volna −, mire odáig eljutottak, hogy Tilli az élettársával szemben bűncselekménynek minősülő tettet követett el. Tilli tágra meredt szemmel hallgatta a vádakat. Megint idegeskedni kezdett, és mindent tagadott. – Még, hogy én? Ki állított ilyet? Nem értem az egészet − háborgott egyfolytában. Most családtagjain volt a sor, hogy álmélkodjanak. – Talán a volt élettárs hazudott? – kezdtek kételkedni, mikor a bátyja megkérdezte, hogy a kocsiját megcsináltatta már? A lány természetesen válaszolta, hogy igen. Ekkor kerültek mindannyian nagy dilemmába. Már nem is tudták, hogy kinek higgyenek. – És hogy törted össze? – kérdezett tovább az idősebb testvér. – Nekimentem Szasza járgányának. – És ezt te csak így mondod? – Miért hogyan mondjam? Véletlen volt. Nem figyeltem. – kérdezte még mindig ártatlan szemeket meresztve a lány. Ezután a családtagok csaptak össze. A papa állította, hogy tudta ő, hogy nem Tilli a hibás, míg a mama sikítozott. 98

Már két emberrel állt szemben. Kedves párja addig csak lapított − gondolva, hogy megússza a vitát −, most meg lovat ad a lány alá. Tényleg jól összevesztek, de annyira, hogy a szomszédok lekopogtak. Ez térítette őket kissé magukhoz. A lényeg, hogy a papa már − szokás szerint – megint védelmébe vette dilis lányát. A mama, fogcsikorgatva belemart férje karjába, és közölte vele, hogy beadja a válópert, mert nem akar öregségére megbolondulni. Elege van mindenből. Ezután főzni, meg takarítani sem fog, meg egyáltalán semmit nem csinál. Míg a szülők civakodtak, addig a két testvér próbálta „tisztázni” a dolgokat. Megszokták ők már a belső viszálykodást. A bátyó egyre csak kérdezett, kérdezett, és Tilli mindenre válaszolt, csak azt nem akarta beismerni, hogy el akarta ütni volt élettársát, és többször is szándékosan hajtott bele a kocsijába. A testvérek jól megvitatták a dolgot. A bátyó bizonygatta, hogy igaz az állítás, a lány viszont nem emlékezett semmire. A végén, a szülők az ajtóban szótlanul hallgatták a polémiát. A bátyó lassan, de módszeresen kérdezett rá mindenre –, mint egy vérbeli nyomozó, de húga semmire nem emlékezett, ami a testi sértést, a gázolási szándékot illette. Aztán, hogy nem tudta vallomásra bírni húgát, egy papírdarabot húzott elő két névvel, mondván, hogy ez a két ember hajlandó tanúskodni Tilli ellen. A lány, a nevek láttán is bárgyún bámult, és látszott rajta, hogy erősen töri a fejét. De semmi nem jutott eszébe. A „nyomozás” eredmény nélkül ért véget. A lánynak a végén viszont eszébe jutott megsértődni, de anyja megfenyegette, hogy ha becsukják, egy szalmaszálat nem tesznek az érdekében. Továbbá hosszan ecsetelte, hogy komplett őrült magatartása, az önuralom hiánya, tragédiába is torkollhat. Tilli hazafelé úgy elgondolkodott, hogy keresztülhajtott két piros lámpán is, ahol természetesen akadt, aki felírta a rendszámát. Ennek megint pénz szaga lett, és a jogsija is csak protekcióval maradt meg. Egy fél évre azonban eltiltották a vezetéstől, de „elfelejtették” tőle elvenni az engedélyt. Így aztán a vétkes lány to99

vábbra is autókázott. (A szakemberek ezt deviáns magatartásnak mondanák.) Azt a fél évet –, amit kiszabtak rá – a csodával határos módon megúszta. Tudomást sem vett a büntetésről. Végül is, ha véletlenül tömegközlekedési járműn utazott, soha nem váltott jegyet. Ha elkapták ellenőrzéskor, a legtermészetesebb módon bediktált egy hamis nevet, lakcímet, és személyi igazolvány számot. Egy bátor lány, aki nem tartotta magára nézve kötelezőnek a szabályokat, törvényeket. Jó diktátor lett volna belőle. Lehet, hogy előző életében az is volt? És tudta, hogy hova szülessen? Direkt választotta ezt a helyet? Kérdések, kérdések, kérdések, amikre nincs válasz. Tilli azt soha nem ismerte el, hogy nemrég még élettársának tudott férfi életére tört volna, és többször szándékosan hajtott bele a kocsijába. Egy esetet vallott be, egy alkalomra emlékezett, és továbbra erősítette, hogy az is véletlenül történt. − Szerinte. Többen mondhatnánk, hogy ez nem újság. Hiszen annyi, de annyi furcsaság van a világban, amit sokan képtelenek megérteni. Ismered az ember(eke)t, akikkel együtt élsz, és még sem ismered. Dehogynem! Csak nem figyelsz még a hatodik érzékszervedre sem. Nem akarsz figyelni, csak arra a kellemes érzésre, amit te érzel, te akarsz érezni. Mint fentebb említettük, az angyalok súgnak, és súgnak az erre alkalmas szerveink, de mi teljeséggel érzéketlenek vagyunk rá, nem reagálunk, mint a tapló. Vajon miért van ez így? Nyilván, mert eltávolodtunk a természettől. Hónapok múltán minden elsimult, és Tillivel az égvilágon semmi nem történt. Már mindenkinek gyanús lett a dolog, hogy semmilyen botrányba nem keveredett. Hiába. A rosszat, is meg lehet szokni, mint a verést. Mármint Tilli renitens viselkedését, és már nem akadtak ki mindenen. – „Nem kell mindent mellre szívni” – hajtogatta a papa. Anyja egy kissé szorongott, és állandóan vallatta lányát, bár valóban egyáltalán nem „szívta mellre lánya akcióit”. A vallatás 100

minden alkalommal eredménytelennek mutatkozott. Végül beleunt. Apja egyfolytában berzenkedett, hogy „nincs ezzel a gyerekkel semmi baj". Az biztos, hogy soha nem vallotta be a bűnét, és, ami a legfurcsább volt, hogy nem emlékezett rá. Meg is esküdött. Minden alkalommal. Az életére is. Addig hajtogatta, bizonygatta igazát, míg kételyt ültetett mindenkibe a történteket illetően. A hozzátartozók abban maradtak, hogy Szasza hazudott, pedig a kocsi javításának számláját elküldte a szülőknek. És azt is sejteniük kellett, hogy leányuk sok mindenre képes, hogy érdekeit érvényesítse, ha nem is szándékos emberölési kísérlet elkövetésére. „Szerencsére” a papa vette ki a levélládából a küldeményt, és neje tudta nélkül rendezte. Ő szentül hitt lánya ártatlanságában. Vagy ő is csak hinni akart. Na, és azok az átkozott véletlenek… Anyja és bátyja, a hátában érezte a valóságot, de jobb volt hinni, hogy Tilli ártatlan. Teljeséggel becsapták magukat. A figyelmes olvasó egyértelműen láthatja, hogy az elkényeztetett – már nem éppen gyerek – igenis, hogy elkövette az ellene felhozott vádakat. Ezeket nem lehetett ártatlan csínytevésnek nevezni, mert volt élettársára rendesen ráijesztett. Mint tudjuk, csakis védőangyalának köszönhette, hogy szánt-szándékkal nem gázolt halálra egy embert. Szasza kizárólag azért nem tett feljelentést, mert kimondottan őrültnek tartotta a nőt, és valóban félt a megtorlástól. Ettől függetlenül tanúkkal és számlával igyekezett alátámasztani állítását, amit a szülők hittek is meg nem is. Inkább az utóbbi. Hogy a papa mégis mit gondolt, hogy olyan nagyon igyekezett nihilizálni az ügyet, ki tudja. Megbecsült embernek ismerték, inkább lapult, mint hőzöngött. Emlékei szerint mióta elszabadult a szülői házból, pályája meredeken ívelt felfelé az aktuális párt segítségével. A mamával egymásra találtak, mert –, mint ismert – „leleményességük” folytán, mindaddig sikeresnek mondhatták 101

magukat, életüket, míg házasságuk gyümölcsei ki nem hullottak a sablonból. Abból a rostából, amit maguk szabtak ki. Persze, ez nem egyedi eset, sőt, mondhatni, hogy mindennapos. Legalább is ebben az időben, (cca 1960-as évektől napjainkig) fenti ügy nem minősül ügynek. Ám a történet nem véletlenül került ebbe a könyvbe, ami lehet, hogy kakukktojásnak látszik. Miért nem emlékezett Tilli pont arra a tettére, ami ha sikerül, az életét megpecsételi? De nem csak a sajátját, hanem a hozzátartozóikét is. Még akkor is, ha bizton számíthatott az összeköttetéseire, vagy a szülők védelmére. Mert soha semmit nem tagadott le, amit elkövetett. Kemény daccal, és a saját igazát bizonygatva mindent büszkén, és bátran vállalt. Kivéve ezt az egy esetet. Nyilván több olvasóban merül fel a kérdés, hogy talán Tilli sem „nómális”? Meg az a kérdés, hogy ki lehet ilyen esetek láttán „nómális”? Mert sok hasonló esetről hallottunk, mikor az illető egy időre bekattant, és nem tudta, hogy mit cselekszik. Hiányos önkontroll, emlékezetkiesés, pillanatnyi elmezavar stb. Jaj, de mennyi szakembernek lenne hozzáfűzni valója… A legtöbb gyilkos emlékszik tettére, mert menteni szeretné a bőrét. Ezért tagad, és bujkál a hatóság elől. Mindenesetre ártatlannak vallja magát. A lány nem tagadott csak nem emlékezett, de vajon miért nem? Leginkább idős korban is, vagy bizonyos betegségeknél, hirtelen traumánál – előfordul az időszakos emlékezet kiesés. De ez azért több volt annál. Arról már megint nem érdemes beszélni, hogy két rendesnek ismert embernek hogyan születhetett ilyen öntörvényű gyereke, mert a kérdés megmosolyogtató. Itt inkább az útravalóról lehetne. Arról, amit kapott, amit látott gyerekkorában. Vagy egy előző élete „szaladt” előre? Félreértés ne essék. Az utódok lázongása, hőzöngése, követelése, generációs probléma. De itt, kis híján szándékos emberölésről beszélhetünk, amire nem volt képes emlékezni. Furcsa játéka az agynak. Ezzel a történetet be is bejezhetnénk. 102

Még hozzá kell tenni, hogy Tilli közel a negyvenhez megtalálta az igazit, egy jóval fiatalabb ember személyében. Jól el vannak. Botrány nélkül. Egyelőre. Majd ha, már nem tudja megfelelően leplezni magán az idő nyomát… Lehet, hogy megint elromlik a fék. De az is biztos, hogy akkor már a szakember is hiába erőlködik. Olyan lesz ez is, mint mikor az orvos keze között influenzában hal meg a beteg, miközben szívinfarktus érte… Fentieket olvasva, a pszichómókusok azonnal vágnák a témát. Az ügy, számukra még akkor is egyszerű, ha nagyképűségnek lehet mondani, hogy bármelyik tudós, a lélek rejtelmeiben és az agy bugyrainak tekervényeiben, a benne játszódó folyamatokban tökéletesen eligazodik. „A lánynál a nevelés csődje párosult – egy monogámiára törekvő − szex éhséggel, amin nem bírt uralkodni” − mondanák, mert ez a látszat. Szerintük, téglába is lehet vésni a diagnózist. Ez további jogos kérdéseket vetne fel. Egy, jóval a harmincon túli nő −, a maga sajátságos szabad életformájában −, képes lenne egy bizonyos fajta szándékos emberölésre a partner megtartása érdekében? Annyi lehetősége akadhatott volna szex éhségének kielégítésére! Aztán hol van az önkontroll? Valami azért csak ragadt rá a nevelésből, meg egyébként is közösségben végezte a munkáját. Azokat a társadalmi normákat elfogadja, melyek számára kedvezőek, neki tetszőek? Ami nem, azt figyelembe sem veszi? Aztán vannak helyzetek, mikor nemcsak szexből áll az élet. Hiszen már kinőtt abból a korszakából, mikor dúltak benne a hormonok. Vagy rossz az okfejtés? Hát ez az ügy megint megfejthetetlennek tűnik, hacsak nem térünk vissza eredeti témánkhoz, Tilli potenciális előző életéhez. Mert akármilyen nagy szabadságban nevelődött, mégis csak társadalmi közegben. A társadalom sok mindent ráerőltet az emberre, bárhogyan is lázadozik bizonyos dolgok ellen. A társadalom nagy nyomást gyakorol az egyénre, és végül kénytelen azt elfogadni. 103

Nincs más lehetősége. Mert ha nem bírja elviselni, és számára olyannyira elfogadhatatlan, hogy örökösen és homlok egyenesen az ellenkezőjét teszi, akkor már itt is villan a stigma. Embertömegek harcolnak a maguk módján, a kialakult államformák, szokások, adminisztrációk, adminisztrátorok, mint az elnyomás megtestesítői ellen. Ezek szervezetbe is tömörülnek. Ellenszenvüket különféle tiltakozásban, lázadozásban jelenítik meg. Ez mindig így volt, mióta világ a világ. Ezeket a − főleg hiába való lázadozásokat −, rendszerint tömeges vándorlások, migrációk követik. Ez történt az országban is az 50-60-as években. Aztán a nép belenyugodott, a sorsába. Ez a hun nép, ragaszkodott az ezer éve elfoglalt területéhez, még annak árán is, hogy meg kellett szoknia a számára kedvezőtlen, nép feletti uralmakat. Az egyedi esetekről ne beszéljünk, mert az minden népnél előfordult. A hangsúly a tömeges szóra esik. Tillinek meg sem fordult a fejében, hogy bárhová is kivándoroljon. Nyelvet nem tanult, és akármilyen öntörvényű életet élt, szülei mindig kimosták a legnagyobb maszlagból is. Szóval ez azért nagyon kényelmes lehetett számára. Tehát, nem akart külföldön élni. − Illetve egyszer megpróbálta, mondván, hogy kint hamarabb megtanulja a nyelvet. Beállt pesztrának, bár az anyja „nörsz”nek emlegette, mert úgy előkelőbbnek hangzott. De ott is gyorsan kitették a szűrét, mert mindig elaludt, mikor a gyerekeket időre kellett volna vinni az óvodába. − „Engem, senki ne molesztáljon, ha egyszer álmos vagyok” – háborodott fel. A londoni család teljes bizalommal viseltetett iránta, és nyugodtan mentek a dolgozóba. Többször a kicsi lány költögette Tillit, hogy óvodába kell neki menni… Ezt tudva, valóban a nevelés csődjének lehetett nevezni, de ettől függetlenül az ősök hazahozatták. Sokba került nekik, de hazahozták, mert utcán aludt egy ideig. Fenti történetünkhöz hozzá lehet tenni, hogy Tilli nem egyedül állt a nagyvilágban elégedetlenségével. Nem egyedül volt, aki ki akart szállni a mókuskerékből. 104

Előbb már említettük a forradalmakat, tömeges tiltakozásokat az aktuális regnáló rendszerek ellen. Meg a világjárókat is, akik sehol nem találták helyüket. Ez utóbbiak, leginkább a saját erejükre támaszkodva birkóztak meg − vagy pusztultak bele – az idegen nyelv, környezet nyújtotta lehetetlenségbe, vagy lehetőségbe. Míg a lány ott is a kényeztetést, a kiszolgálást várta, bár munkára vállalkozott. A tömeges migrációk leginkább a hőn áhított szabadság reményében történtek (történnek ma is), fogtak, és fognak az emberek vándorbotot −, elhagyva megszokott honukat −, sokszor vállalva az embert próbáló új életet, idegen szokásokat. Persze az új helyen legtöbbje, több generáción át is jövevénynek számít, számított. A szabadságot ott sem találták meg, ráadásul még fel sem lázadhattak. (A jelen és a múlt időt célszerű együtt említeni –, mert bár erre is kitértünk már – de muszáj többször is forszírozni, a helytelenül kialakult társadalmi normák kritikájaként). Sok példa adódik arra is, hogy hiába próbálnak kisebb közösségek elvonultan élni a világtól – és valamelyest el is szakadni –, azért ez nem olyan egyszerű, mert mindent nem állíthatnak elő a saját maguk fenntartására. Nem beszélve az adott állammal szembeni kötelezettségekről. Tegyük fel, hogy mégis előállítják a számukra fontos dolgokat − lásd pl. krisna-hívők −, de mi a helyzet a kötelezettségekkel? Mert csakis az ősi szokás szerinti életüket hangsúlyozzák ki, viszont a turistacsoportok fogadása már feltételezhetően a megélhetőségüket szolgálja. Tehát láthatjuk, hogy nem függetleníthetik magukat egy kialakult, nagyobb közösségtől. Vagyis a Földön, a már határokkal elválasztott népektől, országoktól. Bolygónkon, minden talpalatnyi földet felosztottak. Nincs hová huzamosabb időre menekülni. A mindezen nehézségek ellenére, az elszeparált kis közösségek, akik nem egy megalapozott hitre, vallásra −, vagy csak látszólag − épülnek, ott is általában megteremtődik a maguk kis erőszakos elnyomója. Leginkább már eleve köréje gyülekeznek −, hiába szabadulnak meg a nagyobb, az állami elnyomóktól. Tehát a szabadságot a kis közösség sem biztosítja. Sőt! Még na105

gyobb elnyomásban volt, és van részük a teljes szabadságról álmodozóknak. Nem beszélve a nagyobb kiszolgáltatottságról. A kis közösséget is össze kell tartani, és muszáj irányítani. Legalább egy embernek, akinek aztán gyorsan megteremtődik a holdudvara, akiket el kell tartani, és innen már eben-guba. Minden alkalommal bebizonyosodik, hogy ha csak egy ember is, de fölébe kerül a többinek. Hol van az ilyen kis kiszakadt közösségnek a hőn áhított szabadsága? A média a 2013-01-25-én leadott hírműsorban, minden lehetséges alkalommal megemlítette a „hutteriták”csoportját a modern Amerikában, ahol nők kezdtek el lázadozni, de a csoport feje egyértelműen kimondta a verdiktet. „Nincs más lehetőség, ezt az életet kell élni”. Az ilyen emberek uralkodási vágya egyértelműen az ősközösség, vagy az előtti időkre utal, ahol a vezér akarata érvényesült. Bár abban a korban, időben, a megélhetés miatt, vagy mondhatjuk, hogy a lét fenntartása, az élet megmaradása miatt volt szükség az összetartozásra, és vezetőkre, mint vezérekre. Viszont az emberek önként is csatlakoztak a biztonságot jelentő csoportokhoz, ami egyben nagyobb védelmet is jelentett nem csak élelmet. De manapság? Sőt! Sok évszázadot is visszamehetünk a történelemben, vagy mondhatunk ezredeket is, hogy nem az egész közösség létéért szól a harc. Úgy az embereket, a többséget, mint az állatokat, igába hajtották és hajtják. A vezérek megérezték a hatalom édes ízét, és más szabadsága lett a vezérnek, és más a tömegnek. A mai idealista ember vágya nem a hatalom vezérelte közösség. Leginkább a jóval nagyobb szabadság, és visszahúzás, közeledés a természethez. Fentiekkel, a szabadság érzését célszerű kiemelni, és nem a lázadás lehetőségét. A szabadság utáni őrült, és kínzó vágyat. Mert az ember a földön mindenütt rabszolga. A saját kapzsiságának, telhetetlenségének, elégedetlenségének a rabszolgája.

106

A rétegek megoszlására megint nem érdemes kitérni, mert elvesznénk a részletekben. Azt viszont nyomatékkal kell kihangsúlyozni, hogy az ember azért rabszolga, mert mindig többet akar, mint amennyire szüksége volna. Harácsol, gyűjtöget a „szűkösebb” időkre, majd felhalmozás lesz belőle. Az előbbi még nem lenne baj. De a felesleges harácsolás! Tehát egyértelműen a kapzsi természetének az áldozata. Ismét a természethez, azon belül az oktalan állatok felé kell tekintenünk, ahol –, mint tudjuk – az állat csak akkor öl, ha éhes. A territóriumi, és átöröklési harc –, ahogy azt nem győzzük ismételni –, már más dolog. Bár a dolgok valahol az állatoknál is öszszefüggnek, mert az erősebb utód létfenntartása a jövőre nézve, jobban biztosított. Előbbinél a megélhetésért, utóbbinál a gyengék kiszűrése érdekében történik az ölésig való marakodás. A gondolkodó, kulturált ember ezekről már régen leszokott, vagy másképpen intézi el. Vagy kellene elintéznie. Ha az emberek között is állat módjára folynának a területi harcok – bár ez is nézőpont kérdése −, akkor nem lennének például metropoliszok, ahol annyi ember zsúfolódik össze, hogy nézni is rossz. Nem lennének világörökségek, nem lenne maradandó művészet, nem haladna a tudomány, a technika. Bizarr dolog belegondolni, hogy ha az emberi elme nem működne úgy, ahogy működik –, leragadt volna az állat szintjén – vajon hogyan élnének az emberek két lábon járva. Ha, éppen az agy nem fejlődött volna… Persze, ez olyan képek előre vetítésére enged következtetni, hogy fenti bizarr jelző, nem éppen a legmegfelelőbb kifejezés. Ez a mai ember számára még a fantázia világa, de az agy szüleménye. Itt megint meg lehet idézni a nagy tudós Einsteint, aki többek között azt nyilatkozta, amit fentebb már bővebben közöltünk, hogy; „Azt nem tudom, hogy a harmadik világháborút milyen fegyverekkel fogják megvívni, de a negyediket biztosan botokkal és kövekkel”. Mivel az ember nem láthat a jövőbe, így a múltra hagyatkozik. 107

Éppen ezért, a különös viselkedéseket sem lehet egy jövőbenivel összehasonlítani, csakis egy már megtörténttel, egy múltbelivel. Ezekre vannak viszonyítási alapjaink még akkor is, ha nem tömeges a jelenség, vagy felháborodunk a hallatán. Viszont a tömegek kénytelenek elnyomni vágyaikat, ezért feltűnőek az egyedi kiemelkedett esetek. Egész egyszerűen besoroltak a csordába. Tudatlanság, vagy kényelmi szempontok alapján. Meg kell jegyezni, hogy a téma kimeríthetetlen, és olykorolykor ellentmondásosnak látszik. Mert például manapság is folyik országok között háború, marakodás, területért is. De itt, egyedi példákon keresztül célszerű megvilágítani és elemezni az emberi magatartást. És csak néhány – az adott környezetben, korban − szokatlannak tűnő, és a nagy többségtől eltérő magatartást. Azt a fajta magatartást, amiből a következtetéseket levonhatjuk. Egy, potenciális korábbi élet (reinkarnáció) feltételezését. A tömegek viselkedésének részletes taglalása már a történelemtudomány körébe tartozik. S mint tudjuk, ez nem tudományos könyv. Továbbá, bizonyos dolgokra célszerű újra, és újra visszatérni. Ismételten példaként említve az állatokat, mint a természet csodáit, akik megmaradtak a természet közelében. (Itt kihagyjuk az „urbanizálódó” állatokat, akiket az ember szorított ki élőhelyükről.) Bár az ember nem nagyon okul, viszont a szabadságvágy olyan erősen munkálkodik benne, mint a vadon élő állatokban. Tehát az ősi ösztön – a természethez való kötődés – ott erőlködik valahol az agy, a sejtek mélyén, mint az akaratlan visszaemlékezés. Vagy éppen ez a munkálkodás az ősi emlékezés… S az emlékek között a szabadságvágy a legerősebb, és ezért, az összes törvény adta béklyótól való mindenkori menekülési törekvést jelenti. Itt megint el kellene gondolkodnunk egy pillanatra. Vajon honnan van bennünk ez a nagy szabadság iránti vágy? Ez, a másoktól való függetlenségre való törekvés? Hol tanultuk, mikor már meglehetősen régen – évezredek óta – kisebb-nagyobb közösségben élünk. 108

Ráadásul annyira ragaszkodunk az úgynevezett szülőföldünkhöz, hogy annak időleges, vagy végleges elhagyásakor úgy szenvedünk, mint az esetleges, és meglévő szabadságunk elvesztése esetén. Valahol, már valamennyien megélhettük ezt a fajta – nem tanítható – szabadságot, mert ha más nem is, ez az érzés biztos, és közös bennünk. Bár, minden élőlénynél megtalálható, de a főemlős meg is tudja fogalmazni az égető vágyat. Sőt! Tenni is tud ennek elérése érdekében. Ám az ember, valamilyen sejtjében, érzékében azt is tudni véli, hogy a földi szabadság nem az igazi. Még akkor sem, ha minden erejével erre törekszik. Mit is idéztünk fentebb a nagy tudóstól Einsteintől? Többek között, az alábbiakat: […„A kvantummechanika bizonyára hatásos. Mégis egy belső hang azt súgja nekem, hogy ez még nem az igazi. Sok mindent mond az elmélet, de nem igazán visz közelebb az Öreg (Isten) titkához. Én legalábbis meg vagyok győződve, hogy Ő nem dobókockázik.”…]

Még a laikus számára is megdöbbentő mondatok, kijelentések. Nos, Einstein a tudományos kísérletei közben kételkedik. Abban kételkedik, ami biztosnak látszik. Belevon, vagy feltételez egy magasabb rendű lényt, aki a dolgokat elrendezi. Papp Lajos szívsebész − a lélekre hagyatkozva −, annak létezésétől várja a csodát. Egyúttal felülbírálja a munkáját − azon felül, amit ő tiszta lelkiismerettel, és legjobb tudásával megtett. Mindkét tudós úgy érzi –, amit ki is mondanak, hogy – az ember felett valami hihetetlen erőnek még kell lennie. Sok minden enélkül nem lenne megvalósítható. Abban a valamilyen, vagy valakinek a világában érezhettünk, ízlelhettük meg a valódi szabadságot is, amire olyan nagyon vágyunk? Talán nem a jelenlegi emberi formánkban, talán meg sem közelíti a földi megjelenésünket, kommunikációnkat, érintkezési formákat. Vajon mennyi lehet ebből a valóság?

109

Hol, és milyen létünkben érinthetett meg bennünket olyan kivételes szabadság-szellem, hogy tanítás nélkül is érezzük? Annál is inkább, mert ezt az érzést nem lehet tanítani, legfeljebb ennek a szellemében nevelkedni. De a nélkül is bennünk él. Vele együtt születtünk! Visszatérve az „egyszer élünk” nézetre, sem lenne szabad ilyen életmódot folytatni. Ezt már többször leszögeztük. Csakhogy nem tudjuk biztosan, hogy valóban egyszer élünk-e, és ha azt nézzük, hogy a világmindenség részei vagyunk, akkor talán az igazi szabadság nem itt leledzik a földön. Pedig akarva-akaratlanul, tévúton járva is láthatjuk, hogy a teljes szabadságra vágyunk valamennyien. Ennek érdekében sok nem kívánatos dolgot követünk el. Lehetséges, hogy a szabadság szó, mint olyan, már lejáratott. Továbbá, a modern ember lehet, hogy megelégszik az adott szabadságával. Legalább is itt ezen a planétán. Csak nem mindenki. Nyilván mélyen elnyomjuk a teljes szabadság iránti vágyunkat? Ahhoz, hogy ezt elérjük, mégis csak addig kell szenvednünk, csiszolódnunk, míg meg nem szabadulunk káros cselekvéseinktől, míg meg nem tisztulunk, hogy úgy ragyogjunk, mint a gyémánt. Bizonyára az olvasó felkapja a fejét, hogy ekkor érnénk el a teljes szabadságot? Nos, erre már többször utaltunk, hogy valószínűleg nincs más lehetőség. Meglehetősen rémisztő, de egyelőre nincs más magyarázat. Úgy tűnik hiába mindenféle lázongás, az utat végig kell járnunk. Ez utóbbi példánkkal arra is szeretnénk rávilágítani −, mivel nem egyedi esetről van szó −, hogy vajon ezek az öntörvényű emberek, akik nem hajlandók a tömegek mintájára – kényszerűségből, vagy félelemből – a rájuk erőltetett szabályokat elfogadni egy az egyben, vajon hova sorolhatók az átlagember, a tömegek szemén keresztül? Főleg ha odáig mennek, mint Tilli. Ismét le kell szögezni, hogy nem a szélsőséges esetekről beszélünk, mikor valaki úgy gyilkol, mintha csak egyet fürödne, hanem az ilyen frusztrált, akaratos −, különcnek is −, de mindenféleképpen egyénnek mondható emberekről. 110

Akik a társadalom adta kedvező dolgokat –, mint javakat − elfogadják, sőt elvárják, viszont helyette semmit sem akarnak viszonozni. Akiknek úgy elborul az agyuk, hogy mégis tudják, hol a „netovább”, hol a társadalom által szabott határ, ahonnan már nincs visszaút. Ennek ellenére nem emlékeznek a történtekre. Hát… ez úgy érdekes, ahogy van. Annál is inkább, mert a földtörténeti korszakokhoz képest az emberi és technikai fejlődés olyan fiatal −, és olyan gyorsan változik −, hogy az ilyen fenti események nem tűnnek ki, és nem ragadhatnak úgy meg az emberben, mint, a jó ég tudja hány évezreddel ezelőtt történtek. Viszont egyre több ilyen „lázongó” emberrel találjuk magunkat szemben. Továbbá, még mindig – vagy éppen ezért − nem lehet tudni, hogy ki is a „nómális”? Hisz a betegnek mondott agynak nem ismerjük a titkát. Nem lehet kiszámítani. A beteg nem beszéli ki a gondolatait… És az egészségesnek mondott elmével mi a helyzet továbbra is?

*** A következő eset szintén kakukktojásnak látszik, és lesz olyan olvasó, aki talán mást várt. De akárhogyan is nézzük, a különböző társadalmakban végleg kialakult egy kötelező norma, amit ajánlatos betartani. – Mint fenti történetben is láthattuk – a törvény által előírt büntetésre ugyan nem került sor egy véletlen folytán, a viselkedés mégsem szokványos. A pénzbüntetést ezekben az esetekben nem lehet büntetésnek tekinteni, mert az bármikor pótolható. A szabadság megvonása már más tészta. Az a legszigorúbb büntetés, államoktól, szokásoktól, intézetektől függetlenül. A börtönbüntetés –, mint szabadságmegvonási forma − az egy olyan gyomron vágás az élettől, vagy inkább magunktól, amit nem nagyon lehet egykönnyen kiheverni.

111

A szabadság megvonása nemcsak stigma, de a börtönben eltöltött idő, a legtöbb embert gyökeresen megváltoztatja. Hogy a bűnök elkövetésének megtorlására ezt a büntetést kell-e alkalmazni, erről már sokat vitatkoztak kulturált államokban. A diktatórikus országokról megint nem érdemes beszélni, mert a bent eltöltött idő a rabot, nem a jóra, a megbánásra neveli, hanem pont az ellenkezőjére. Mert ott, ahol a fegyintézetben például a kábszer árusításért elítélt csak akkor marad életben, ha még nagyobb intenzitással folytatja pontosan azt, amiért elítélték −, ott még nagyobb bajok vannak a törvénykezéssel, a szabadság elnyomásával. Tény, hogy mikor bekerül a rab, és rácsukódik a vasajtó, akkor érzi, érti meg, hogy mit jelent a szabadság. Ez a helyzet a földi élettel. És mi a helyzet a földi élet elmúlásával? Miért sírják a dalok, hogy „odalenn már nem fog fájni semmi sem”…? Milyen szabad érzést képzel el az ember a földi lét megszűnésével? Nagyobbat, mint itt a földön lehetséges? Akárhogy csűrjük csavarjuk a dolgot, mindig ide lyukadunk ki. Mivel nem tudjuk biztosan, hogy létezik-e földön kívüli élet, meg nem is hiszi mindenki, így azt a magyarázatot is kétkedve fogadjuk, hogy minden megszűnik fájni… Míg a földön az élet bevégeztével a porhüvely megsemmisül, tételezzük fel, hogy addig a lélek valóban egy teljesen más formát ölt, és egy időre valóságos szabadságot nyer. Amennyiben létezik reinkarnáció, akkor az a szabadság sem lehet felhőtlen. Mert tudja, hogy véget fog érni, és újra egy valamilyen földi életben kell gyötrődnie. Ez is ijesztően hangzik. A mindenkori jómódúakról megint ne ejtsünk szót, mint áhított életformát élőkről, mert az sem egy életbiztosítás. Függetlenül attól, hogy ők a többek által gyűlölt és irigyelt vékony réteg. De, mint tudjuk, mindenért, és mindenkinek meg kell fizetni. Ha előbb nem, akkor utóbb. Egy feltételezett másik életben. De meg kell fizetni! 112

Maradva a szabadságnál −, mint fogalomnál, és földi létünk végéig tartó legerősebb érzésnél −, újra és újra megerősíthetjük, hogy az a legfontosabb érték. Még egy gondolatot –, mint tényt – muszáj megemlíteni. Sok ember, a mások szabadsága árán jut a saját földi szabadságához. Ez már jobban megvilágítja az önzést, a harácsolást, a mérhetetlen kizsákmányolást. A következő történetünk erre a megállapításra teljes mértékben rácáfol. A szabadság szó alatt teljes mértékben értendő a lélek, a szellem, és a test szabadsága. Bár a lélek és a szellem bizonyos fokig egy és ugyanaz. Legelőször a súlyos testünktől szabadulunk meg halálunk pillanatában. Bármerről nézzük, vizsgáljuk az életünket, minden ide vezet. A lélek (szellem), és a test szabadságával elérjük a teljes, és utolérhetetlen boldogságot. Ezeket semmi nem pótolhatja. Sem vagyon, sem kéj, sem hatalom. Aki mást állít, az hamis nézeteket vall. Önmagát is becsapja.

*** A PÉNZ NEM BOLDOGÍT?

Következő mesénk egy meglehetősen szegény, és együgyű családról szól, illetve elsősorban annak egy tagjáról. A család két utódja két fiútestvér, agglegénynek volt tekinthető. De mondhatjuk őket szinglinek is. Összetartozásukat a szokásos napi tevékenység jelentette, egy parányi belvárosi lakásban. Anya főz, az apa –, aki soha nem mozdul ki a lakásból, − csak a tv előtt ül, a szingli gyerekek meg mindent felfalnak, amit elébük tesznek. Ennyi legális örömük van az életben. 113

A lakásban alszanak, hozzájárulást nem fizetnek, ha kedvük van dolgoznak, ha nincs, nem dolgoznak. Egyébként a két legény két különböző természet. A idősebb jóképűnek is mondható, de lusta, tunya, és sunyi. Ráadásul koszos, és ápolatlan. Viszont alkalmazkodó, és csendes teremtmény. A másik, a fiatalabb, dolgos, szorgalmas, de szégyellős, visszahúzódó, félénk, a szavakat úgy kell belőle kihúzni. Már-már együgyűnek látszik. Sok mindenre rá lehet őket venni, leginkább arra, hogy mélynövésű anyjuknak szót fogadjanak. Mindkettő az építőiparban dolgozik, ha dolgozik, és míg az egyik gondol a jövőre, addig a másik a jelent élvezi. Az anyjuk ugyanolyan szutykos, mint ők, de ő is jó szándékú. Ezen kívül van egy hibája és az végzetes. A két gyereket felnőtt korukban is igazgatja, utasítgatja, megmondja, hogy mit tegyenek. Ha „nem fogadnak szót” akkor a papának panaszkodik, aki olyankor mindent összetör mérgében. Dühöng, amit a fiúk nem szívlelnek. Korábban elagyabugyálta őket, de egy idő óta nem működik a makarenkói módszer, mert a gyerekek a fejére nőttek. Még kissámlin sem érné el őket. Nem beszélve a fizikai erőnlétről, mint meghatározó szempontról. Előfordult olyan eset, amikor az idősebb gyerek úgy pofán találta csapni az apját, hogy a kórházban varrták össze a képes felét. Ennek ellenére az öreg hetvenkedik. A két fiúnak az, az egy közös jó tulajdonsága van, hogy nem szeretik a vitát, a veszekedést. Mikor az öreg dühöng, akkor elmenekülnek otthonról. Egyébként is. Mit nézzenek rajta, mikor már a kaja is elfogyott, anyjuk elmosogatott. Mennek a dolgukra. Egy alkalommal úgy adódott, hogy a városhoz nem messze eső falu elöljárósága, építési telkeket osztogatott. Hogy ezek honnan tudták meg, rejtély. Tény, hogy hozzájutottak egy négyszáz szögöles telekhez, amit határidőre be kellett építeni. Ráadásul az anyjuk kikönyörögte a részletre való fizetést. Meg is kapták, azzal a kikötéssel, hogy ha egyetlen részlettel is elmaradnak, az egészet egy összegben kell rendezni. 114

Természetesen az asszonynak ez volt a legelső és legfontosabb dolga, és ehhez rendszerint kiszimatolt valamilyen pénzmagot. Legelőször is a részletet fizette ki, még ha nem is jutott az asztalra vacsora. Nem akarta elveszíteni sem a befizetett összeget, sem a telket. Szóval tudta a kötelességét. Nem úgy a két fia. Azok ugyan nem nagyon törődtek az egésszel. Így aztán ha csak tudták, elsumákolták a keresetüket. De az aszszonynak is akadt annyi sütni valója, hogy miként járjon túl gyerekei eszén. Besomfordált a munkahelyre, és megtudakolta, hogy mikor van pénzosztás. Nagyon vigyázott, hogy fel ne fedje magát. Nem akarta, hogy legény gyerekei szégyenbe kerüljenek. Este mikor lefeküdtek, ő lopva odaosont a ruhájukhoz, és az éppen csak megmaradt pénzből leemelte a részletet. Még időben, mert már alig tudta összekaparni. A legények, gyorsan a fenekére vertek a fizetésüknek. Főleg az idősebb. Hogy hol? Az asszonynak esze nem volt hozzá. Nyilván ez a „kis” szórakozás nem lehetett valami felhőtlen, ilyen ellenőrzés mellett. Az anyjuk sokszor töltötte álmatlanul az éjszakát, mert a gyerekei hajnalban vergődtek haza, és addig, nem mert elaludni. A fiatalabb fiút mindig valami nőcske szabadította meg pénzecskéjétől, az idősebbről csak később derült ki, hogy hova is ment a pénz egy része. Tulajdonképpen ő sem állt messze az öccse butaságától. Úgy belegondolva, valóban nem sok örömük lehetett, hacsak nem a munka. De ugyan kinek jelent örömet egy nehéz, piszkos fizikai munka? Csak, aki élvezi az alkotás örömét. Például egy szobrász, egy korongozó, kosárfonó −, de inkább beszéljünk szabadfoglalkozásúakról −, akiket valóban gyönyörűséggel tölt el az eredmény, a munka gyümölcse. Ezek az úgynevezett alkotók sem törődtek a piszokkal, a kosszal, de utána rendbe tették magukat. A legények viszont nem tanultak a higiéniáról, a jó megjelenésről, mert jóformán csak egy ruhájuk volt, abba jártak mindenhová. 115

A munkában azért sem lelték az örömüket, mert kényszerből és másnak dolgoztak, aminek az előnyét jóval később tapasztalták meg – ha nem is bőséges, de biztos megélhetést nyújtó – nyugdíj formájában. A mama, Lucika, előrelátó gondoskodással, minden pénzt a leendő házépítés anyagába fordított. Lassan gyűlt a házhoz való, de keményen fogta fiait, mondván, hogy nem nyomoroghatnak életük végéig abban a kis lakásban mind a négyen. Majd megnősülnek – annak rendje-módja szerint –, és a családjukkal együtt egy szép új házban élhetik le az életüket. Teljesen normálisan, és ésszerűen gondolkodott, tervezgetett. Csak hát, mint általában, az élet mindig belecsinált az ilyen szép tervezgetésbe. Annál is inkább, mert, aki megszokta a szegénység tálalta kudarcokat, az nemigen hitt a gyarapodásban, fellendülésben, szép életben. Miért is gondolhatták volna azt, hogy egyszer csak megindul a házépítés, lesz rávaló, és elfoglalják új otthonukat, minden a terv szerint fog menni? Egyetlen halvány reménysugarat nem láttak ennek megvalósítására. Talán éppen ezért, a fiúkat állandóan noszogatni kellett, de Lucika nem engedett a negyvennyolcból. A baj ott kezdődött, hogy az idősebb fiú a lányok után is mászkált –, mert ugyan mikor mászkált volna, ha nem az ő korában −, és rettentően rühellte a munkaidő utáni munkát. Még ha az házinak is minősült. Igen ám, de ő volt a pallér, meg az egyik beosztott is. Kőműves, ács, és hideg-melegburkoló. Szakmája után a testvére csak segédmunkás lehetett. A fiatalabb is kitanult egy-két szakmát, de az csak akkor következett, mikor már álltak a falak, tető került a házra, a nyílászárók a helyén be voltak építve. De, ez az idő sem akart valahogy elérkezni. Így a vízvezeték szerelése, a csempézés, burkolás, igencsak váratott magára. Persze a két testvér azért együtt matatott a házon, egymást kisegítve, mert az épület, ikerháznak, két családnak készült. Azért, ha nem csak maszatoltak volna, hanem rendesen belehúznak, még pénz nélkül is sok mindent el tudtak volna végezni. De 116

annyit babráltak egy-egy műveleten, hogy Lucika alig bírta kivárni. Úgy készült, mint a Luca széke. Az asszony, minden áldott nap kibuszozott a telekre, a készülődő házhoz. Végigleltározta a vásárolt anyagot, hogy nem lopták-e el, vagy nem adták-e el a gyerekei. Mert az is előfordult egyszer-kétszer, amire úgy védekeztek, hogy „csak” kölcsön adták, majd visszakapják. Ilyenkor Lucika óriási patáliát csapott, és innen az év nagy részében még éjszaka is kint tartozkodott. Kutyát tartott, hogy jelezzen, és úgy aludt, mint a nyúl. Minden neszre felriadt. Aztán főzött is, mert összetákoltak neki egy fészert, amolyan kiskonyhának, palackos gázzal. Egészen jól berendezkedett. A telket csak az utcafronton kellett bekeríteni, mert a két oldalsó meg a hátsó szomszéd folyton dühöngött, hogy a tyúkjai átmennek és mindent kikaparnak. De mivel látták, hogy a szerencsétleneknek nincsen pénzük kerítésre, így megúszták. A szomszédok kerítettek. Addig is akadt némi csetepaté, mert a mellettük lakók kutyái viszonzásul egy-két tollast szétszedtek, és Lucika messzire hordó hangja meghazudtolta mélynövésű apró termetét. Az emberek az egész utcában lenézték a csóró családot, és nem tartották velük a kapcsolatot. Nem is köszöntek, így nem kellett visszaköszönni sem. Bár nem örült a haragos szomszédoknak, így ő el is felejtett haragudni. Észre sem vette, ha nem fogadták a köszönését. Ő, akit tudott, illemtudóan előre üdvözölt. Lucikát szorgos teremtésnek tudták, mert a nem létező higiéniától eltekintve, egész nap a kertben munkálkodott. Szinte mindent megtermelt, ami a konyhára kellett. A fiúk ki sem mentek a kertbe, mert a házon motoszkáltak. Nekik az volt a feladatuk. És az anyjuk egy szigorú pallérnál is rosszabb volt. Ha délután három órára nem értek ki a gyerekei, már idegeskedett. Ilyenkor nem engedélyezett nekik, hétvégén sem kimenőt.

117

Érdekes módon többé-kevésbé kézben tudta tartani őket, és a dolgokat. Beleértve a pénzt is, mert a papa és az ő nyugdíjának nagy részét is belefektette az építőanyag vásárlásába. Fel is hánytorgatta állandóan a gyerekeknek, így azok nem mertek vele vitázni. A fiúkkal csak akkor volt probléma, ha összeismerkedtek valami „cafkával”, és az megkönnyítette a zsebüket, és megrövidítette a ráérő idejüket. Főleg a fiatalabb hagyta magát kifosztani. Mert ugye már tudjuk, hogy ugyan mikor éljenek a legények, ha nem huszonéves korukban? Lucika olyan rövid pórázra fogta gyerekeit −, ami miatt utólag derült ki, hogy az idősebb megnősült és el is vált. Akkor tudta meg, hogy Joló fia „áldozatul esett”, mikor a hatéves unokájával megismerkedett. Büszke is volt rá, de a gyerek anyját nem szívlelte. Így aztán megértette, hogy nagyobbik fia miért nem akart állandó helyen dolgozni. A maszeknál nem fogták meg a hatóságok, de ha igen, akkor a fizetést le is tagadhatta, illetve hát nem vallotta be az egészet. Ezért gyerektartást is kevesebbet kellett fizetni. Hát igen. Szegény embert még az ág is húzza. Nem csoda, ha szerencsétlen Lucikának nagyon meg kellett ragadnia minden fillért. De arra is ügyelt, hogy tartós kapcsolata soha ne legyen fiainak. Kikérdezte őket, és állandóan a nyomukba koslatott, ha tudott. Lépten-nyomon ellenőrizte mind a kettőt. Ilyenkor mindig később ért ki a telekre, vagy ha kint aludt, akkor kotort vissza a városba. Aztán délután a munka befejeztével ott állt, míg össze nem terelgette a legényeket, és együtt buszoztak ki a telekre. Egy ideig ment is ez, de aztán az elnyomottak megunták az állandó „kancsikázást”, és kicselezték. Persze ez volt a „nagy rendezvény” napja. De ha Lucika nem törődött volna semmivel, vagy csak annyit, mint a fiúk, akkor nem is sikerült volna tetőig sem felhúzni a házat. Márpedig addig a halasztást sem adták meg az építési hatósá118

gok. Ennyit fel kellett mutatni. Hej, de nehéz volt ezt is. Aki életében egyszer is építkezett, csak az tudja! Így az asszony, kézben tartotta a dolgokat, és állandóan hajtotta, noszogatta a fiúkat. De hát a nincsből nem lehet semmit sem csinálni. Lassan haladt a munka. És, hogy az anyjuk szinte semmit nem engedett meg nekik, már nagyon belefáradtak. Éppen ezért mindig megtalálták a módját egy kis kiruccanásra. Olyanok voltak, mint a kan kutyák, ha rájuk jön az ivarzás. Még a kerítést is átugorják, vagy valóságos lövészárkot ásnak alatta, csakhogy szabaduljanak és megtalálják a tüzelő szukát. Mert a szimatuk ötszázszor erősebb, mint a legkényesebb orrú emberé. Ilyen formán voltak ezzel a fiúk is. Csak ők nem a szag után mentek, mert a saját büdös koszos szaguktól nem igen érezhettek mást. Hanem, ha egy kis pénzmagot tudhattak maguknál, mindjárt akadt társ is. Mondhatnánk, hogy akkor a másik nem dicsekedhetett a szimatával, de ha a fiúk nem keresik meg őket, akkor azok szimatolhattak volna napestig. Lucika tényleg jól ismerte a fiait, ezért legszívesebben karanténban tartotta volna őket. Nem szívlelhette, ha másokkal beszélgettek. Elintézte ő helyettük. Mindenkivel barátságosan megismerkedett − mondhatni, hogy gátlás nélkül − aztán odaült a fiúk nyakára, és míg azok „robotoltak”, addig szóval tartotta őket. Mindenkiről mindent elmesélt. Kivel ismerkedett meg, mit hallott róluk és mindent, amit csak megtudott. Így a fiúk is értesültek mindenről. De az asszony is sokat beszélt magáról, mert az emberek –, akikre rátelepedett −, csakis udvariasságból nem küldték el. Bár nem sok információt közöltek vele. Legfeljebb semmitmondó, mindennapi dolgokat. A kerttel kapcsolatban, meg a megélhetésről, árakról. Viszont akadt egy örökzöld téma. Az ország nagy bajuszú közgazdája, aki huszonöt százalékos hirtelen, és mindenre bevezetett áfájával, sok embert tett tönkre, amitől a lakosság egy életre megutálta. Ez örökzöld téma lett, még évtizedek múltán is. Rendesen 119

megnehezítette az emberek életét, míg az ügyesebbjei meg nem találta a kiskapukat. Nem beszélve az építkezésekről, amik úgy megbénultak, és álomba zuhantak, mint Csipkerózsika, mikor megszúrta a kezét. Csak neki, eljött a csókos ajkú megváltó királyfija, míg a tönkrevágott gazdaságnak még egy béka cuppantása sem jutott. Lucika ezért is beszélt inkább a családjáról, mert nem értett a gazdasághoz, és maximum sopánkodott. Persze rajta kívül még sokan nem is fogták fel, hogy mit is jelent például az a mozaikszó, hogy ÁFA, csak mikor az árcédulákkal szembesültek. Egy alkalommal a negyedik szomszéd –, aki szintén építkezett – rászorult egy sürgős munkára. Az egész két-három órába telt csak −, és fizetett is azonnal −, de ehhez az anya nehezen kicsikart engedélyére volt szükség, hogy az egyik legény felvállalja a munkát azért a kis mellékesért. A pénz ugyan kellett volna nekik, és Lucika éppen a nincstelenséget panaszolta, amire rákapott a szomszéd. Ennek ellenére huzakodott. Joló, egyre csak integetett, hogy majd másnap kijön és elvégzi, de a szomszéd nem értette meg. Meg aztán sürgős is volt, mert a gázszerelő az ajtóban topogott. Nyilván a gyerek mutyiba akart dolgozni anyja tudta nélkül, és eltitkolni a mellékest. Az asszony végül beleegyezett, mert ebédet is biztosítottak mind a hármójuknak. Jolót jelölte meg a feladat elvégzésére. Azért míg a gyereke dolgozott, addig ő odaült a hát mögé, és árgus szemekkel figyelte. De az óráját is! Minden percet felszámolt. Még az alkudozást is, meg a végén a „búcsúzkodást”. A szomszéd szívta a fogát, de nem volt választási lehetősége. Egy alkalommal az utca népe azt észlelte, hogy a lassan haladó épületükön a bejárati hely már nem tátongott, hanem hirtelen a legdrágább, legcsicsásabb ajtó díszelgett. Mivel, majd mindenki dolgozni járt, így észre sem vették, hogy mikor állították be. A bejárati ajtó túlságosan sokba került ahhoz, hogy éppen ennek a családnak teljen rá. De minden csoda három napig tart, így egyszer ezen is túltették magukat a szomszédok. 120

Hanem egy délelőtt a földes utcába begördült egy Bramac cseréppel megrakott darus pótkocsis teherautó. Látta, aki látta, de az utcában többen is építkeztek, így olyan nagyon nem kíváncsiskodtak. Megnézni megnézték, mert akkor olyan modern, értékes cserép egyetlen házon sem díszelgett még. A daru pillanatok alatt lerakhatta, és nem is olyan sokára ment is visszafelé üresen. A cserép az utcára nem nagyon látszott ki, mert a kerítésre futónövényt eresztettek fel, és az eltakarta, ami mögötte lapult. Aztán egyszer csak a cserép megint semmi perc alatt fenn termett a ház tetején. Hogy mikor rakták fel, azt sem nagyon látta senki. Viszont, az is biztos, hogy nem a két gyerek, a tetű lassúságával, mert elpiszmogtak volna vele hónapokig is. Soha semmit nem siettek el. Anyjuk meg joggal félt, hogy lába kél a csicsás cserépnek, és valószínűleg gyakorlott szakember hajigálhatta fel. De, hogy miből tellett? Ezen újra nem győztek csodálkozni az emberek. Az asszony meg csak bazsalygott. Sokan arra gondoltak, hogy valahogy összeügyeskedték. Leginkább nem tisztességes úton. Na és? Más is azt csinálta. Az, az utca egy új osztásba esett, és nemigen ellenőrizték a hivatalból. Vagy még nem jelentettek fel senkit. Egyébként is az okosok valami szívességgel előzték meg az ellenőrzést. Szóval, olyan korrupciós utca lett az is, mert a hírek gyorsan jöttek-mentek ám. Lucika rettentő büszke volt a nagy haladásra. Egy pár napra már kint is topogtak a hivatalból szemlézni, és megkapták végre a használatba vételi engedélyt. Persze a házban semmi-féle szerelés, burkolást nem láthattak, mert molyoltak a vízvezetékkel, gázvezetékkel. Először azt kellett megcsinálni. Ettől függetlenül a hivatal, megadta az engedélyt. Bizonyára már azok is le akarták zárni a dolognak ezt a részét. Éppen ideje volt, mert több, mint tíz éve rakosgatták a téglát, mire a szemöldökfáig értek. Igaz, hogy az ácsmunka anyaggal együtt sem két fillérbe került. De hát tíz év, az csak tíz év. 121

Hanem, a hirtelen lendület egyszer csak leállt. Semmi mozgás, semmi munka, kopácsolás, mászkálás nem mutatkozott. De senki nem csodálkozott, mert az eddigi is egy nagy érvágás lehetett. A bejárati ajtó, meg a tetőhéjazat. A szomszéd már befejezte a maga házát, és kényszerűségből el is adta visszaköltözve a városba, mikor találkozott Lucikával. Nem győzött csodálkozni, hogy az asszony ráérősen mászkálgatott. Meg is kérdezte, hogy miért nem laknak kint az új házban, mikor az asszony elsírta magát. Egy darabig szipogott, aztán előrukkolt a váratlan hírrel, miszerint a kisebbik fia hét milliót nyert a lottón. A szomszéd először azt hitte, hogy szegény asszony megbolondult. Félig nevetve mondta, hogy örülni kellene neki. Majd azt gondolta, hogy félre értett valamit, és mire felfogta, levegő után kapkodott. Nem akarta elhinni. Neki egész életében nem gyűlt össze hét milliója, pedig keményen kapált… Hirtelen pörögni kezdett az agya, mert abban az időben hét millióért azon a településen egy palotát lehetett venni. Nem tudott tovább mit mondani. Belegondolt, hogy hét millióért mennyi mindent csináltathatott volna a házon, ha ő az a szerencsés. Aztán az is végigfutott az agyán, hogy abból a hét millióból tetőhéjazatra, és egy bejárati ajtóra futotta mindössze? Végül az asszony nagy nehezen kinyögte, hogy az idősebb fiú Joló, apródonként kiszedegette a pénzt a takarékból, és eljátszotta… Na, erre varrjon valaki gombot. A volt szomszédnál is egy kissé felment a pumpa, mert az is eszébe villant, hogy az ő irigyelt százhatvan négyzetméteres emeletes házát garázzsal, nyolcvan négyzetméteres melléképülettel, két fajta gázfűtéssel (etázs és központi fűtés) hat milláért tudta csak eladni, amire nejével egyetemben ráment a maradék egészségük. Nem értette az egészet, meg nem is fogta fel, amit Lucika mondott. „…a nagyobbik gyerek kiszedegette a takarékból és eljátszotta…” − zakatolt egyre az agya. A régi szomszéd mindinkább azt gondolta, hogy vagy az aszszony bolondult meg, vagy a fia. 122

Vagy nem mond igazat. Továbbra sem értette az egészet. Legszívesebben kérdések garmadát zúdította volna rá, mert nem bírta megemészteni, hogy egy ilyen szegény családban a felnőtt gyerek mire képes. Hisz neki is az lett volna az érdeke, hogy elkészüljön a ház, és végre rendes körülmények között lakjanak. Nem beszélve a saját gyerekéről, aki e-lől titkolta a bérét, hogy ne kelljen nagyon gyerektartást fizetnie. Aztán nem bírta ki, hogy egyfolytában ne kérdezzen, mert csak nem tudta megemészteni a hallottakat. − De hát Lucika! Hogy lehet ez? Miért rakta a takarékba? Miért nem fektette gyorsan be a házba? − Hogy kamatba visszahozza az ajtó, meg a cserép árát. Csak negyedévre tettem be, hogy apródonként kiveszem, és a maradékot mindig meghosszabbítom – nyöszörögte.− Negyedévre? – vágta fejbe ismét a szomszédot a válasz, bár úgy sejtette, hogy valami sántít a mesében. Negyedév alatt szedegette ki Joló az összes pénzt? Pedig maga olyan körültekintő, hogy-hogy nem vette észre? Nem értem – motyogta – maga olyan takarékos, mindenre gondolt, minden fillért megfogott – hadarta, mintha csak magának beszélne. Emlékszik, mikor nekem kellett egy gyors munka? – hányta fel keserűen, mintha csak a saját pénzét lopták volna el. Minden fillért felszámolt és duplán. – Emlékszem, és ne haragudjon, de le voltunk égve – nézett rá könnyein keresztül az asszony. Mondja, maga biztos abban, hogy Joló vette ki az egész összeget? − faggatta még mindig hitetlenkedve. – Persze – hüppögött már Lucika – vizsgálatot kértem, és több kívülálló írásszakértő állapította meg az aláírás valódiságát, mert én sem akartam elhinni. Minden hónapban oda fizettem be a részleteket, és senki nem mondta, hogy a gyerekem szedegeti ki a pénzt. Elszámolásra meg év végén került sor. Most küldjem börtönbe a gyerekemet? De, de – dadogta a volt szomszéd. Még a telek árát sem rendezte? És Joló mivel védekezett? – próbálkozott még esetlenül. – Hogy egyszer-kétszer kivett, de többre nem emlékezett. Viszont utána jártam a helynek ahol elverte a pénzt, és megerősítették, hogy napos vendég volt, és nagy összegekben játszott. Csak nyerni nem 123

nyert – vallott Lucika, mint a gyóntató előtt. − Otthon még úgy sem mertem tartani, gondoltam a takarékban biztonságban lesz. Az egykori szomszéd egy ideig még tamáskodott, nem merte már megkérdezni, hogy ki volt jogosult kivenni, aláírni, aztán elköszönt, mert úgy gondolta, hogy végül is nem az ő ügye. De hazáig nem bírt magához térni. Valahogy olyan hihetetlennek tűnt az egész, mint egy ócska mese. Jóval később, némi elintézni valója akadt még a helyi takarékszövetkezetnél, ahová Lucika is betette a pénzét. Találkozott az egyik takarékszövetkezeti ismerőssel, akit lapátra tettek. Óvatosan rákérdezett, mire az megerősítette az asszony által előadottakat, és sejtelmesen mosolygott. – Már máskor is előfordult ilyen eset, csak nem ekkora összeggel – tette hozzá jelentőségteljesen, aztán gyorsan elköszönt. − A tamáskodó még ekkor is nehezen hitte el, hogy egy csóró felnőtt ember akkora összeget csak úgy el tudott játszani. A félkarú rablónak „ajándékozni”. Azt sem értette, hogy az addig nagy szigorúságban tartott, állandóan ellenőrzött ember hol, és mikor szokott rá a játékszenvedélyre. Most megint hogy kerül a csizma az asztalra? Mi köze ennek a szomorú történetnek eredeti témánkhoz? Igen, igen. Jól sejti a kedves olvasó. Az emlékezés kiesés. Abban az esetben, ha valóban a fiú nyúlkált bele a betétbe. Bár ilyenkor, kérdések garmada tülekedik a hallgató agyába. − Arra sem emlékezett, hogy mennyit vett ki, vagy mennyit hagyott bent? Neki hogy volt lehetősége hozzáférni az összeghez? Ez az, ami a „nómális” embereknél kiveri a biztosítékot. Nem beszélve arról, hogy állítólag Joló is „nómálisnak” minősült jóval túl a harmincon, közel a negyvenhez. Hisz addig semmi olyan ostobaságot nem követett el, ami miatt a legcsekélyebb mértékben is el lehetett volna ítélni. Aztán az is felmerülhet, hogy nem-e valamelyik előző életében egy kényúr lehetett, és a sok pénz láttán valami előjöhetett nála. Aki ezeket a sorokat olvassa, bizonyára arra gondol, hogy ez egy kényelmes feltételezés, válasz, a hihetetlen történet megmagyarázására. Hát persze. Mindenki azt gondol, amit akar. 124

De ha ez az ember „nómális” volt, akkor a körülötte lévőket lehet kreténnek, vagy szleng nyelven „zokninak” nevezni. Mert az anyja kapzsisága egyértelmű. Ennek megállapítására senkiben nem merülhet fel kétely. Az akkori átlagfizetéseket (20-25.000,- ft), átlagnyugdíjakat (515.000,- ft) tekintve, nyereményük egy vagyonnak minősült. Az asszonyon kívül senki nem merte volna még az oly nagy kreditnek örvendő takarékszövetkezetben sem fialtatni egy félig kész ház mellett! Legalább is keresni kellene még egy ilyen ostoba embert. Ami a legfurcsább, hogy nem is érdeklődött soha, hogy meg vane még a pénz, nézzék meg a kartont, vagy valami módon meggyőződött volna róla, hogy minden rendben, nincs miért izgulnia. Hiszen a legtermészetesebb emberi szokás, ha valaki valami nagy értékű dolgot vásárol, azt napjában többször is ellenőrzi, megtekinti. Legalább is az elején. Aki új kocsit vásárol, az még zárt kapu, zárt garázs mellett is állandóan kimegy megtapogatni. Élvezi a tudatot, hogy az, az övé. Lucika betette a pénzt, hogy szaporodjon, miközben ott állt a ház több, mint egy évtizede félkész állapotban. Róla nyugodtan el lehet mondani, hogy szegény ember nem tud mit kezdeni a hirtelen ért szerencséjével. De Joló, aki gyorsan – megszokva a gondolatot, hogy tele vannak pénzzel –, minden gátlás nélkül szórni kezdte. Róla mit lehet gondolni? El lehet fogadni, hogy menet közben elkapta a játékszenvedély? Hallottunk már ilyet, és filmeken is láttunk. Az ilyen esetek rendszerint szomorúan végződnek. Az is lehet, hogy őt is a kapzsiság hajtotta, hogy a feltett összegeket visszanyeri. Nyilván nem hallott még a gépek átállításáról. Vagy nem látott olyan filmet, amikor a rulett asztalnál a milliomosokat először hagyják nyerni, és örvendezni. Aztán hirtelen elpártol a szerencse. Akkor már se nem lát, sem nem hall a szerencsétlen játékos. Nem is gondolkodik, csak makacskodik. Nyerni akar. Mindent feltesz. 125

Kezdő összeget, nyereményt, sőt még értékes személyes tárgyat is. Persze, hogy nem nyer. A kaszinó tulajdonosának nem lehet a jövőjét a szerencsére bízni… A veszteség ellenére Jolót nem nagyon izgatta a dolog. Nyilván úgy gondolhatta, hogy „könnyen jött, könnyen ment”. Már ez a közömbösség is döbbenetesnek tűnt. A szabadság oldaláról nézve, a lelke talán a nagy szegénységből és zsarnokságból arra az időre felszabadult… Ezek után –, mint aki jól végezte a dolgát − otthagyta az apró városi családi fészket. Bár, ezt előbb is megtehette volna, és lehet, hogy akkor nem lett volna alkalma belenyúlkálni öccse nyereményébe. De az is lehet, hogy ez az általa okozott „veszteség” szabadította ki anyja zsarnoksága alól. Összeállt egy nővel, ahol a panellakás egyik szobájában egy hatalmas boát tartottak –, szerintük egy terráriumban. Aki látta, nem is értette, hogy fér el az a nagy kígyó abban a kis üvegházban. Na, és mibe kerülhetett az etetése! De az is lehet, hogy elpusztult a szerencsétlen, mert nem mozgott, csak evett. Már itt is felmerül a kérdés, hogy akár a nő, akár Joló „nómális” volt-e? Abszolút véletlenül találhattak egymásra. De ne legyünk igazságtalanok, mert sok ilyen – joggal kreténnek nevezett „különc” − lakik közösségben, vad állatokkal. A miért, az megmarad a kérdés szintjén, mert a hatóságok engedélyezik. (Pl. az algyői cukrász és a kedvenc „kismacskái”, az oroszlánok. Érthetetlen, hogy aki ennyire közel szeretne kerülni a vad természethez, az miért nem maga megy a helyszínre? Ott szabadabbnak is érezhetné magát. De bizonyos −, számára elviselhetetlen − társadalmi kötelékektől is megválhatna. Mellékesen a cukrász, lehetséges, hogy apró termete okán érzett kisebbségi gyötrődése miatt szeretett volna kitűnni a macskákkal. Hiába volt jómódú, valami tudat alatti elfojtott teljes szabadság vágyat kívánt pótolni ezzel a különcségével.) Továbbra is megmagyarázhatatlan, hogy miért kínozzák az állatokat szűk helyen, miért nem adják vissza a szabadságukat, és miért veszélyeztetik a közösséget? Már a harci kutyák tartása sem megoldott a sok széttépett emberre gondolva. 126

Mindezek tetejében ilyen emberekhez, éghajlathoz nem szokott állatok tartását is engedélyezik. Most akkor mégis ki lehet „nómális”, és ki a nem „nómális”? Az állatok –, mint élőlények − szabadsága érthető módon, szintén nem kerül taglalásra. Végül, a negyedéves emlékezet kiesés mellé még megjegyezhetjük, hogy az a makacsság amivel Joló újra, meg újra próbára tette a szerencséjét, valamint az addig szokatlan lakásmegosztás a hatalmas kígyóval, több ókori történelmi filmet is felidéz az ember képzeletében. Ül az uralkodó kényúr a trónján, székén, és kedvenc vad állata a lábánál hever. Valamint, fogadásokat téve játszik az emberek életével, hogy meddig bírják a kínzatást… Az ördög tudja, hogy miért, de nem is lehet másra gondolni, mint, hogy Jolónál valami „beugrott” lehetséges előző életéből. Mert a játékszenvedélyt, és a vad állattal való együtt élést sem tanították neki, nem is volt rá lehetősége megtapasztalni. Egyáltalán hogyan történhetett ez meg vele?

*** A ZSENI

Valahol régen, egy kisvárosban egy szellemi fogyatékosnak tartott ember, alkalmanként olyan mesteri játékot produkált a hangszerén, hogy mindenki döbbenten hallgatta. Többen állították, hogy nincs neki az égvilágon semmi baja, csak elkönnyelműsködte az életét, a szerencséjét, lehetőségeit. Most meg sajnáltatja magát, nem átall koldulni, elvárni, hogy mások etessék, mert az égvilágon semmit, de semmit nem csinált a lébecelésen kívül. Ezért az emberek, „csak” megbízhatatlannak tartották. Ütött-kopott hegedűjét, néha-néha elvitte magával, leginkább a kocsmába. De inkább csak a tokját hurcolászta. Soha nem fogadott el egy pohárka italt sem, viszont ételt minden alkalommal. Éhezett, és nem tudta magának előteremteni az ennivalót. Csak 127

hát ezért az alamizsnáért semmi munkát nem volt hajlandó végezni. Mintha önkéntelenül is féltette volna az ujjait. Egy alkalommal valaki meg is kérdezte tőle. Csak nem az ujjaidat félted? − A megszólított ránézett a kezére, szokatlanul hosszú ujjaira, és bambán bámult a kérdezőre. Aztán tekintete a távolba meredt, és látszott rajta, hogy egészen más világban jár. Ilyenkor hiába beszéltek hozzá, nem látott, nem hallott. Akik az ivóba jártak, már ismerték ezt a nézést. Ezért is tartották „zokni”-nak. Aztán a megkérdezett „visszatért” a valóságba, de fogalma sem volt, hogy közben mi történt. Hogy körbeállták, hogy kigúnyolták, hogy durván szórakoztak vele. Sokszor az ivó tulajdonosa vetett véget a goromba játéknak. Manó örülhetett annak, hogy a borozó jól megtermett tulajdonosával, senki nem mert szembeszállni. Az meg, sok mindent eltűrt a vendég, az üzlet érdekében, de egy idő után, ha már nem bírta tovább, hatalmas öklével egy nagyot csapott a pultra. Minden megremegett. A poharak, az üvegek csilingeltek, és az emberek többsége megrázkódott. Bizonyára arra gondoltak némelyek, hogy ha az ő fejükön koppan az ököl, simán a földbe döngöli őket. Ezért inkább tisztelték, mint nem. Mindenesetre szkanderben még senki sem tudta legyőzni. Nem is fogadtak vele, mert a küzdelem rövid ideig tartott, és hamar elveszítették a feltett pénzt. Egy pár pohár után többen erősködtek, hogy na, majd most… De nem volt sem most, sem máskor. Így a kocsmáros már ki sem állt vendéggel, mert nem akarta őket elveszíteni. A legyőzött vendég megszégyenült, és egy ideig be sem tette a lábát az ivóba. Neki meg kellett a vendég pénze. Manó egy alkalommal –, mint mindig mikor kedve kerekedett − megjelent az ivóban, kezében az ócska, viseltes hegedűtokjával. Nem szól semmit, csak leült egy asztalhoz. A vendéglős sem kérdezte, hogy mi járatban van, csöndben figyelte. Valahogy érezte, Manó különleges hangulatát. Már az is feltűnt neki, hogy a hegedűtokot nem akasztotta a fogasra, ahogy szokta, csak egyre szorongatta. 128

Máskor a pulthoz támaszkodott, és kért egy pohár vizet. Most túlságosan szótlannak tűnt, mintha ott sem lett volna. A helyiségben kettőjükön kívül más nem tartózkodott. A vendéglős egy ideig rá-rápillantott a rongyos emberre, aztán végezte a dolgát. Megfordult a fejében, hogy egy darab megsózott kenyeret nyom a kezébe, de érezte, hogy most nem szabad kizökkenteni a gondolataiból. Jól is tette, mert Manó hirtelen előkapta a hegedűjét, és minden bevezetés nélkül játszani kezdett. Először csak szelíd, lágy dallamokat próbálgatott, szinte bejátszotta magát. Csak úgy gyakorolgatott. Majd egyre jobban belemerült, és olyan hévvel húzogatta a húrokon vonót, hogy egymás után pattogtak le róla a lószőrök. Majd annyira berezonált a száraz fa, hogy a vendéglős majdnem kiejtette a kezéből a poharat. Minden húrt próbára tett, de ujjaival nem bundolt, azaz nem érintette csakis a vonóval. Úgy a g-t, mint az d-t, vagy az á-t és az é-t. Le, s föl járt a vonója. Hosszú ujjai a négy húron bámulatosan vibráltak, és olyan sebesen, hogy alig lehetett szemmel követni. Ugyanakkor az egész keze fejével együtt, a hegedű nyakán finoman csúszkáltak, amit a csuklóval kecsesen mozgatott. Lábát terpeszbe vetette, mint aki meg akar kapaszkodni a földön. Felső teste a zene ritmusára ide-oda ringott, mintegy nekidőlve a dallamnak. Teljesen beleélte magát. Már maga a játék, a zene is ámulatba ejtette a kocsmárost, de a teste! A testével szinte minden egyes hangot követett, mintha az elszállt hangok után libbent volna. De a hegedűből jött a következő, meg a következő, és hagyta őket repülni, hogy újabb dallamot eresszen útjára. A vendéglős még soha nem hallotta azt a zenét. Nem is ismerte, de a muzsika, a technika lenyűgözte. Egyre csak csóválta a fejét, és moccanni sem mert. Azon izgult, hogy be ne menjen egy vendég, vagy valaki az övéi közül. Meg ne zavarja Manót, mert ha „felébred”, ki tudja, hogyan viselkedik. Azt azért sejtette, hogy mikor neki fogott hegedülni, önkívületi állapotban lehetett. Hallani sem sokat hallotta, mert Manó leginkább ócska omladozó 129

házában játszott, és ő nem hagyhatta magára a kocsmát, hiába noszogatták vendégei. Pedig ha a rongyos művész véletlenül mégis rászánta magát a muzsikálásra, elbűvölte, akárcsak ez alkalommal. Érteni nem értett a zenéhez, de azt tudta és érezte, hogy az előadás rendkívüli. Élvezte. Valósággal élvezte. Ő, akit talán hat ökörrel sem tudtak volna elvonszolni egy színházba sem, nem hogy egy igazi hangversenyre. Bár az igazat megvallva nem is próbálta meg senki. Tudta, hogy az nem az ő műfaja, így aztán mindig azt mondta, hogy nem bántom. Ha csak az nem jön a helyembe, én nem megyek érte. De arra soha nem gondolt, hogy egy bolondnak tartott zseni kápráztatja el. Hogy a helyébe megy a zene, egy furcsa ember képében. Valahol hallotta, vagy olvasta, hogy a zsenik mind bolondok egy kicsit. Ezt az embert megszokta, eltűrte, a saját bolondjának tartotta, és a szívébe fogadta. Annak ellenére, hogy a vendégeivel együtt nem ismerte igazán, és még azt sem tudta, ha megzavarják a játékát, hogyan reagál rá. Bár állítólag már előfordult ilyen eset, és nem történt semmi. Manó nem dühöngött, nem őrjöngött, csak egyszerűen kiesett a fejéből minden. Bambán bámult, mint egyébként szokott, ha a hegedülésre biztatták. A kocsmáros azért úgy volt vele, hogy minden megtörténhet egy ilyen kiszámíthatatlan embernél. Ezért ő maga soha nem ingerelte. Sőt! Emberszámba vette, és komolyan beszélgetett vele, ami majdnem egyoldalúnak bizonyult. Ő beszélt, Manó meg hallgatta. Egyenesen, nyíltan – szinte ártatlan gyermeki tekintettel – nézett a vendéglős szemébe, amitől az majdnem zavarba jött. Manó egy fél órát produkálta magát, majd hirtelen abbahagyta, és szó nélkül betette a hegedűt a viseltes tokba. Aztán, mintha mi sem történt volna, a nadrágja zsebének mély csücskéből előkotorászott egy kis napraforgó magot. Hanyagul kiállt az ivó ajtajába, és nekidőlt az ajtótoknak. Köpködte a rica héját. Majd mikor elfogyott, visszalépett a helyiségbe, és szokása szerint félig rákönyökölt a pultra. 130

A kocsmáros próbált vele szóba állni, de tudta, hogy a hegedűs nem egy szórakoztató partner. Azért megjegyezte, hogy meleg van. Az − vágta rá Manó készségesen. Fel kellene locsolni a bejárat előtti részt – próbálkozott a kocsmáros. – Fel − hagyta rá Manó. − Keresnem kell valakit, aki fellocsolja. Igen – felelt megint.− De szűkszavú vagy – mondta neki a kocsmáros kissé bosszúsan, mire amaz annyit mondott, hogy; igen.− Most is szépen játszottál, meg mindig – dicsérte, de amaz a szokásos módon úgy bámult rá, mintha idegen nyelven beszélt volna hozzá. Ha muzsikát emlegettek, Manó mindig értetlen arcot vágott. A vendéglő tulajdonosát már majdnem felbosszantotta, de csak legyintett. Törölgette izzadt homlokát és nyakát, miközben azon csodálkozott, hogy az egyszálbélű művész meg sem izzadt. − Ennek beszélhetek – morogta, de aztán eszébe jutott, hogy a zenészt még soha semmilyen munkára nem tudta rávenni. Valaki beszélt egyszer arról, hogy a hegedűsöknek az ujjuk a legértékesebb testrészük. Vigyázniuk kell rá, mert ha eldurvul, berepedezik az ujjbegy, nem tudják lefogni a húrt. Ezért a zseniket szinte semmi nem érdekli a muzsikájukon kívül. De azt sem értette senki, hogy ha nem emlékezett a saját játékára, akkor honnan tudta, hogy óvni kell a kezeit? A kocsmáros egyszer-kétszer hallotta a szerencsétlen embert muzsikálni, de a többi emberrel együtt, ő sem értette meg sosem. Mikor Manó eltette a hangszerét, a vendéglős adott neki egy darab kenyeret, bár kissé szégyenkezett, hogy ennyivel hálálta meg a nagyszerű játékot. A muzsikus két marokra fogta, és úgy habzsolta, mint, aki egy hete nem evett. Minthogy nem is sokat evett a szerencsétlen. Ennek ellenére a vendéglős tudta, hogy nem azért muzsikált. De ismét megreszkírozta, hogy;…megint szépen hegedültél…− mire a zseni ugyanúgy értetlenül nézett, mint előtte. A kocsmáros csak sóhajtott és tovább végezte a dolgát. Tudta –, és már annyiszor –, hogy Manó ez alkalommal sem emlékezett a saját játékára. Sajnálta szegényt, de csak annyit tudott neki segíteni, hogy már nem egyszer összeszedett egy vonóra valót. 131

Aztán belelopta a tokba, amit a zseni legközelebb – mikor belekukkantott furcsán forgatott, nézegette, majd felhúzta, hogy ne lógjon, rendesen kifeszüljön rajta szőr. Mikor ráhelyezte a húrokra, már elégedett kifejezés látszott az arcán. Ilyenkor mindig izgultak a vendégek, hogy miként fog reagálni, mert a világ minden kincséért sem adta volna ki a kezéből zeneszerszámát. Még az is csoda volt, ha véletlenül az asztalon hagyta. Gyorsan be is csukta a tokot, nehogy meglássák. Érdekes módon – akár játszott, akár nem −, mindig magával hurcolászta a hegedű tokját. De ha tokban a hegedű is benne volt, még nem jelentette azt, hogy használni is fogja. Ha nem akart, ha olyan hangulatban volt, hiába kérlelték, nem játszott az istennek sem. Pedig pénzt is, meg sok mindent ígértek neki, ő csakis akkor volt hajlandó muzsikálni, amikor megszállta egy furcsa ihlet. Egy ideig ezért is piszkálták, aztán megszokták. Ha rájött a zenélés, inkább az emberek szaladtak össze, hogy hallhassák. Egy alkalommal vándor muzsikusok tértek be a kocsmába. Pár fős banda. Akadt köztük hegedűs is. Manó ott támasztotta a pultot, és a hegedű tokját a fogasra akasztotta. Egyszer valaki átrakta egy másik fogasra, és érezte, hogy könnyű. Alig várta, hogy elújságolja a többieknek, hogy Manó csak a tokot hurcolássza. Meg is ijedtek, hogy talán elvesztette, vagy valami más baj történt a szerszámmal. Mikor a banda hozzá fogott játszani, akkor is ott csüngött a hegedűtok a fogason. A zseni hallgatta, hallgatta a vándormuzsikusokat, de nem látszott, hogy megmozdult volna benne valami. Mindenki feszülten figyelt, és szórták a pénzt az alkalmi zenészeknek, mert Manó reagálására voltak kíváncsiak. Ő azonban egyetlen szóval nem illette a zenét. Aztán a banda vezetője is furcsának találta a nagy adakozást, meg észlelte is, hogy nem őket figyelik. Hirtelen összepakoltak, és elköszöntek mielőtt visszavették volna tőlük a könnyelműen odaszórt gázsit. A vendégek rájuk sem hederítettek, mert egyre csak a „saját” muzsikusukra voltak kíváncsiak. 132

Őt azonban az sem izgatta, hogy az alkalmi zenészek eltávoztak, véget vetettek a zenebonának. Közömbös arccal fogadott mindent. A kocsma vendégei bosszankodtak, hogy semmivel sem lehet melankóliájából kizökkenteni. Senki nem bírta megemészteni, hogy miként tud olyan csodálatosan produkálni, ha úgy tartja kedve. Manó néha ritkázta a kocsmába járást. Inkább omladozó háza ablakában, bűvölte el az arra járókat, vagy a direkt hallgatózókat. De csakis este. Mikor besötétedett. A szomszédban egy idős asszony lakott, és annyira sajnálta szegényt, hogy rendszerint juttatott neki valami harapnivalót. Inkább megosztotta a sajátját, mert ő sem bővelkedett a javakban. Hálából Manó beült hozzá, és hallgatta szomszédja panaszkodását, meséjét. Nagyon úgy nézett ki, hogy mindegy mit beszél neki. Mintha az öregasszony duruzsolása, monoton panaszkodása lekötötte volna. Egyszer egy újságíró keveredett a városkába, mert híre ment a bolond zenésznek. Szerencséjére, alkalma is adódott hallani a játékát. Az illető „muzsikus” romos házának, ajtaja, ablaka hiányzott. Úgy nézett ki, akár egy betyártanya. A hegedűs este csak akkor ült az ablakpárkányra, ha muzsikálhatnékja támadt. Egyébként nem néztek utána, hogy hol merre kóborol. A helyi emberek lassan megszokták, mert a hegedülő ember nemigen áll szóba senkivel. Ha beszéltek hozzá válaszolt, de nem locsogott. Magának játszott, és mindenki tudta, hogy nem szabad megzavarni, mert akkor befejezi az „ingyen koncertet” és összepakol. Kiesik a szerepéből. Az újságíró döbbenten hallgatta, és olyannyira meglepte a spontán játék, hogy azonnal bizniszt látott benne. Valamelyest értett a zenéhez, és meg tudta állapítani, hogy az elhanyagolt ember egy istenadta tehetség. Elhatározta, hogy koncerteket szervez neki. Ráveszi, hogy menjen vele egy nagyobb városba, ne múlassa az idejét és tehetségét abban a kis porfészekben. 133

Óvatosan közelítette meg Manót, és lassan belopta magát a szívébe. Legalább is ő azt hitte. Eleinte csak aprópénzzel kedveskedett neki, de aztán mindig többet és többet áldozott rá. A muzsikussal ugyan szót értett, csak az soha nem tartotta be a szavát. A patronáló −, mint egy szenvedélybeteg – már minden pénzét ráköltötte, és megszervezte a koncertet. Maga ment el a hegedűsért, aki előzőleg mindent megígért neki. Mindenbe beleegyezett, soha nem mondott ellent és mindent a szervezőre hagyott. Mikor kiállt a pódiumra, zavartan nézett szét, aztán magára, a hegedűjére –, amit úgy kellett a kezébe nyomni. Egyértelműen látszott rajta, hogy fogalma sincs, mi történik vele. A koncert kudarcba fulladt, és az újságírót kis híján meglincselték. A virtuóz hegedűs semmit nem volt képes produkálni. Az újságíró eladósodott. Kétségbeesetten járt ki továbbra is a kis városkába, ahol a zenész lakott. Képtelen volt elfogadni a helyzetet, és továbbra is reménykedett. Ő úgy okoskodott, hogy lehet bárminemű szellemi fogyatékossága, de a játéka… Olyan játékot nem tudhat produkálni az, akinek nincs tehetsége, nem tanulta a zenét. A dolgot továbbra is erőltette hol szépen, hol gorombán, hol szemrehányón. Ígéretet mindig kapott, de az illető, a közönség előtt egyáltalán nem tudott játszani. Egyszerűen nem volt rá képes. Nem arról szólt a dolog, hogy lámpaláza, esetleg makacssága tartotta vissza. Képtelen volt bárminemű játékra. Az újságíró belebetegedett a kudarcba és a tehetetlenségbe. Már nem volt újságíró sem, mert kirúgták az állásából. Mindenhonnan kölcsönért, kunyerált, de elfogytak a kölcsönadók. Ekkor véletlenül egy olyan emberre talált, aki imádta a hegedűszót, a koncerteket. Emberünk őt is megkörnyékezte, ám az, szavainak nem adott hitelt. De mivel nem tudott veszíteni, sem belenyugodni a kudarcba, így addig-addig, mígnem rávette a potenciális hitelezőt, hogy hallgassa meg a hegedű virtuózt. Csak annyit kért már, hogy hallgassa meg. Mikor leutaztak a városkába, a „művész”, ekkor sem volt hajlandó bemutatni tehetségét. Mindketten lógó orral távoztak, és éjszakára a helyi fogadóban szálltak meg. 134

A volt újságíró kétségbe esett, és nem tudott aludni. Sétálni indult, és természetesen a „művész” háza felé vette az irányt. Már messziről meghallotta a csodálatos hegedűjátékot, és legyökerezett a lába. Azonnal visszasietett a fogadóba, és erővel elráncigálta a már feküdni készülő gazdag embert. Ahogy a ház közelébe értek, még mindig szólt a zene. Erőteljesebben hallatszott, mint nappal, mert megszűntek a zajok, és a csendes éjszaka messzire vitte a hegedű hangját. Odaértek romos házhoz, és elképedve látták, hogy a „művész” a háztetőn áll, és olyan fantasztikusan játszott a hegedűjén, hogy még soha senki nem hallotta így zenélni. Az égbolton a csillagok szikráztak, és a telihold a zenélő rongyos ruhájú embert teljesen megvilágította. Döbbenetes látványnak lettek tanúi. Azt gondolták, hogy képzelődnek. Némán bámultak, és csöndre intették egymást. A két embernek kis híján földbe gyökerezett a lába. Meg sem mertek moccanni, nehogy a muzsikáló ijedtében leessen a háztetőről. Hajnalig ácsorogtak, mert a hegedűs nem fáradt el. Csak húzta, csak húzta, és hihetetlen dallamokat csalogatott elő a szárazfából. Mikor a hold lassan kezdett lebukni, akkor a hegedűs leeresztette a vonót, és macskaügyességgel lemászott a tetőről. A két hallgatózó a bűvöletből felocsúdva, nem állhatta meg, és a zenész után rohant. Azonnal gratuláltak neki, akinek fogalma sem volt arról, hogy előző percekben még fent játszott a háztetőn. Kifejezetten tagadta, hogy ő hegedült volna. Azok kényszeredetten nevetgéltek, és rámutattak a hegedűre. A „művész” nem tudott elfogadható választ adni arra, hogy miként került a kezébe a hangszer. Minden zavar nélkül rájuk hagyta, amit mondtak, hogy valaki talán neki adhatta, és a legnagyobb nyugalommal helyezte a tokjába. A bankár valósággal rabjává vált a muzsikus zenéjének, és elhatározta, hogy történjék bármi, ő ráveszi, a közönség előtti muzsikálásra. Azon kívül, természetesen ő is üzletet látott benne.

135

Nagy alkudásba kezdtek, és a barátsággal nem is volt baj. Természetesen óvatosan vezette elő a témát, és arra gondolt, hogy ha gyógykezelteti, szakemberhez viszi, talán eredményre jut vele. Úgy vélte, hogy valami nagy trauma érhette a szerencsétlent, amiről nem tud, vagy nem emlékszik, és ha kikezelteti, akkor hasznára fordítja tudását. A hegedűs ellenkezés nélkül mindenbe belement, csak állandóan azt hajtogatta, hogy majd haza akar menni. Ezt úgy vette a két számító, hogy ha vége lesz „tortúrának”, akkor visszatérhessen a lakhelyére. Ezt a kívánságot egy kissé furcsának találták, de ígéretet tettek neki, hogy maguk viszik haza. Ők azt gondolták, hogy ünnepelt, elismert zenészként egy kis elismerést, csodálatot akart kiváltani, bezsebelni a helyiektől, akik nem értékelhették eléggé. Kétség sem merült fel bennük az ellenkezőjéről. Szentül hitték, hogy a művész karriert csinál. A hegedűt ugyan ismét úgy vitték utána, mert a „művész”, most nem tartotta fontosnak. Végül is idegen helyre készült. Ez egy kissé furcsának tűnt, mivel a kocsmába állandóan a tokkal járt. Aztán úgy voltak vele, hogy talán másik hegedűt akar vásárolni, mert ez már meglehetősen ütöttkopott volt. Meg sem fordult a fejükben, hogy a „művész” egyáltalán nem akar hegedülni. Talán nem is értette meg, hogy mi a szándékuk vele. Azt sem foghatta fel, hogy mennyi ideig lesz távol. Nem is gondolt rá. A bankár ugyanúgy járt, mint a volt újságíró. A zenészt, neves szakembertől szakemberig hurcolta, akik nem találtak nála semmi kivetni valót. Teljesen normálisnak ítélték meg. Abban valamennyinek megegyezett a véleménye, hogy befelé forduló, magányos ember hatását kelti. Az elmondott furcsa jelenséget kétkedve fogadták, de a gazdag ember fizetett, és a hegedűst tejben-vajban fürösztötte. Mindent megadott neki. Illetve ráerőltette, az meg hagyta. A fürdők, a frissítő kezelések, masszázsok neki is jól estek. Kinek nem? Így nem ellenkezett. A szállodai lakosztályt ugyan ámulattal csodálta, és egyre többet révedezett magában. Mintha valamire emlékezett volna. 136

Az elegáns ruhákat is csillogó szemmel fogadta, állandóan a tükörbe nézegette magát, és ha jobban odafigyeltek volna rá, akkor észrevették volna, amikor értetlen arcot vágott. Nem ismerte meg magát. A bankár −, miután a zsenit kivakarta a szegénységből −, látta, hogy egészen más ember lett a drága fürdőktől, kezelésektől. Úgy gondolta, hogy eljött az ő ideje. Már szalonképessé tette. Ezért visszaveszi a rengeteg beinvesztált pénzét. Eldöntötte, hogy megrendezi a koncertet. Nagy izgalommal és várakozással tekintett az esemény elé. Semmi mást nem látott, nem hallott, csak a koncertet. Annak minden mozzanatát maga elé képzelte. A gazdag bankárt sokan ismerték, és felsőbb körökben egyértelmű kreditnek örvendhetett. Mindenütt tisztelettel fogadták, és az a rendezvény, ahol ő megjelent, jelentős eseménynek számított. Főleg a véleménye. A felső tízezerbe sorolták, és ott is, valahol legfelül jegyezték. Az előkelőségek első kérdése szinte minden alkalommal úgy kezdődött, hogy „…a bankárunk is ott lesz…?” Nem kevés sznobizmussal sokan attól tették függővé a megjelenést, hogy ő hogyan értékelte a meghívást, a rendezvényt. A gazdag ember, közvetlenül a koncert előtt kirukkolt. Mindenkinek örömmel újságolta, hogy van egy zseni felfedezettje, és alig várja, hogy közönség elé állíthassa. Szerinte végre eljött az idő, és se nem látott se nem hallott. Igaz, míg ráncba szedte Manót, ez alatt az idő alatt sem. Megszervezte a hatalmas eseményt, és teljesen biztos volt abban, hogy az újjászületett zenésszel nagy sikert arat. Az égvilágon semmi akadályát nem látta a közönség előtt való szereplésének. Egy dolog, azért nem hagyta nyugodni. Mióta kézbe vette a zseni sorsát, csak egyetlen egyszer hallotta játszani. A kényeztetett hegedűs állította, hogy szobájában szokott gyakorolni. De, csak azért mert a szájába adták a választ. A bankár rákérdezett, hogy ugye szokott a lakosztályában gyakorolni? 137

Manó –, akinek hangzatos nevet találtak –, a szokásos módon ráhagyta. Szokott. A bankárt ez teljesen megnyugtatta. A hallgatózás méltatlan lett volna hozzá. Amit hallott, az minden gyanakvását eloszlatta. De ő maga is elaltatta minden féle kétkedését, mert neki már úgy tűnt, hogy a muzsikus emlékszik arra, hogy tud hegedűn játszani. Már nem tiltakozott, és nem állította, hogy semmit nem képes produkálni bárminemű hegedülést illetően. Hát persze. Annyit beszéltek neki a hegedülésről, hogy azt mondta, amit hallani akartak tőle. Valójában tényleg csak egyszer játszott. Többször nem hegedült, mióta elhagyta ócska romos házát. Akkor, az egy alkalomkor vette kezébe a hegedűt, mikor kinézett a szállodai szoba ablakán, és meglátta a teli Holdat. Kiült a párkányra és ott muzsikált. Mivel meglehetősen magasan lévő lakosztályban helyezték el, így nem hallatszott le az utcára a zenéje. A szálloda folyosójára szintén nem szűrődött ki semmi. A bankár előrelátóan direkt felső emeletre helyeztette, hogy ha véletlenül nyitott ablaknál gyakorol, ne hallhassa senki. Mindenkinek meglepetést akart szerezni. Eljött a várva vár koncert napja. A páholyok, székek megteltek előkelő, jól öltözött vendégekkel, akik kíváncsian várták a meglepetést. Hatalmas hírverés előzte meg a premiert, és a bankár kitett magáért. A koncertteremben a pótszékek is elkeltek, és csakis kizárólag olyan közönség foglalt helyet, akik a társadalmi életben számítottak. Az erős parfüm illat megülte a nagy helyiséget, de az előkelő népség ezt megszokta. A teremben a csillárok elsötétedtek, ugyanakkor a pódiumot erősen megvilágították. Elérkezett az idő, és a bankár az utolsó simításokig ott topogott a művész körül, hogy minden rendben legyen. Ettől függetlenül, még életében nem izgult ennyire, és szinte magán kívül volt. Végignézte Manót, hogy ruháján nem-e talál kivetni valót. Igazgatta fehér csokor nyakkendőjét, a frakkról söprögette a nem létező pihéket, és valósággal taszigálta a függöny mögül, mikor ész138

revette, hogy nincs a kezében a hegedű. Gyorsan a kezébe nyomta, és ahogy elhangzott a felkonferálás, majdnem kilökte a közönség elé. Úgy gondolta, hogy Manó is lámpalázas –, amit természetesnek tartott. De remélte, hogy amikor ráhelyezi a vonót a húrokra, elmúlik az izgalom. Manó állt a pódiumon, és a hegedűt is, vonót is lógatta a kezében. Csodálkozva hallgatta a tapsot, amit annak ellenére előlegezett meg a közönség, hogy illendően meghajolt volna. A bankár a függöny mögül leselkedett, és rémülten észlelte az udvariatlanságot. Valami felsejlett, de annyira akarta ezt a koncertet, hogy a bukás lehetősége fel sem merült benne. Idegesen topogott, de megint reménykedett. Arra gondolt, hogy majd a játékkal kiküszöböli a csorbát, és a közönség olyan nagyon meg lesz elégedve, hogy elfelejti a bárdolatlanságot. Manó továbbra is csak állt a kivilágított pódiumon, és nem tudott magával mit kezdeni. Olyan kíváncsi és feszült várakozás ülte meg a termet, hogy mindenki számára félelmetesnek tűnt, csak Manónak nem. Ő, egykedvűen ácsorgott, és csak a figyelmes szemlélő látta rajta, hogy a „zseninek” fogalma sincs, hol van. Aztán felemelte a fejét, és valahová a távolba révedt. A közönség először azt gondolta, hogy ez is a nagy durranás része. A közönség várakoztatása. Meg aztán, joggal remélték, hogy a művész koncentrál. Minden nagy művész így szokott kezdeni. Eltelt két perc, és Manó csak bámult. Majd öt perc, és ez nagyon hosszú idő egy feszültséggel teli koncertteremben. Egyre többen kezdtek izegni-mozogni, majd először halk, utána hangos megjegyzések röpködtek feléje. Mivel a teremben előkelő közönség foglalt helyet, nem engedhették meg maguknak, hogy dobálózásba kezdjenek. Nem is akadt a kezük ügyébe semmi, amit el tudtak volna hajítani. Hanem az egyik vendég, egy marok aprópénzt dobott a művész felé, aki el kezdte szedegetni. Ezen rettenetesen felháborodva, mindenki lázasan kotorászott a kis táskákban, zsebekben.

139

A hölgyek nem hordtak maguknál pénzt, a partner fizetett. De most szinte sikítva követelték az aprópénzt, hátha eltalálják vele a művészt. Arcátlannak nevezték, és a bankárt meg szélhámosnak. Magukból kivetkőzve kiabáltak, és dobálták az álldogáló Manót. Pillanatok alatt olyan káosz lett az ugrálástól, dobálózástól, kiabálástól, hogy Manót a volt újságíró berántotta a függöny mögé. A közönség lassan hagyta el a helyiséget, és a fújolás nem akart alább hagyni. Ezalatt a bankár mindent felfogott. Megértette, hogy nagyot hibázott, mikor a nagy lelkesedésétől nem látott, nem gyanakodott, és nem ellenőrizte Manót. Tudta, hogy neki vége van. Nem szólt senkihez, csak végigrohant az öltözők előtti szűk folyosón. A kivonuló, kiabáló, bankár fejét követelő közönség egy tompa durranásra fordult vissza. Hirtelen csend lett. Mindenki tudta, hogy egy pisztoly félelmetes dörrenését hallották…. *** A kis városkában –, amit Manó a zseni, egy éve hagyott el – a szokásos élet folyt. Már nem emlegették olyan gyakran, hogy megcsinálta a szerencséjét. Sőt. Már egyáltalán nem beszéltek róla. Egyedül a kocsmárosnak járt állandóan a fejében, mintha érezte volna, hogy az „alkalmi” hegedűssel felsülnek. Azért örült volna neki, ha sikerül a szerencsétlennek megcsinálnia a karrierjét. De hinni nem hitt benne. Többször felemlegette a vendégek előtt, de senki nem tudott neki újat mondani. A bankár amennyire tudta, titokban tartotta Manó felkészítését. A kocsmában fülledt meleg, és füstszag terjengett. Az emberek izzadtak, és többen ott is hagyták az ivót. A vendéglős, minden ajtót kinyitott, de a levegő nem mozdult. Ahogy kinézett, a Hold hatalmas tányérja vigyorgott rá. Furcsa érzés vett rajta erőt. Megborzongott, aztán visszacsoszogott a pulthoz. Az egyik vendég éppen elköszönt. A vendéglős nem örült neki, mert magával vitt másokat is. 140

Éppen olyan kuncsaftja volt, aki vonzotta az embereket. Érdekes meséivel, lebilincselte, és fogyasztásra sarkalta a többieket. Őt tartották a kocsma lelkének. Bosszúsan nézett utána, de nem akarta marasztalni. Tudta, hogy úgyis minden hiába. Ha elindult, nem fordult vissza. Határozott embernek tartották. A kedves vendég elindult, és úgy gondolta, hogy a meleg éjszakában tesz egy kerülőt. Már régen meg akarta deputálni Manó elhagyott házát, de valahogy sosem vitt arra az útja. Ahogy közeledett a romos épülethez, a teli Hold világította neki az utat. Egyszer csak hegedűszó ütötte meg a fülét. Azt hitte, hogy nem jól hall. Sietősre fogta a lépteit, hogy minél közelebb kerüljön a hanghoz. Mikor odaért, megrémült, hogy kísértetet lát. Manó szétvetett lábakkal fenn állt a ház tetején, úgy támaszkodott. Ide-oda imbolygott, ahogy testével kísérte játékát. A Hold megvilágította alakját, sötét frakkját, fehér keményített tört sarkú ingét, és csokornyakkendőjét. Mindezt jól ki lehetett venni a Hold világánál még úgy is, hogy előkelő ruházata már-már koszosnak volt mondható. Fekete lakcipője úgy csillogott, fénylett, mintha lezsírozták volna. Az egész annyira kísértetiesnek tűnt, hogy a szerencsétlen ember –, aki lentről bámulta − kis híján megnémult. Mindebből Manó semmit nem vett észre, mert ki tudja, hogy lélekben hol járt. Ő csak hegedült, és olyan új dallamokat csalogatott elő hangszeréből, mint még soha senki…

*** Fenti történetünknél ismét felmerül a kérdés, hogy miért nem emlékezett Manó a saját játékára? Hogyan tudott olyan csodálatosan játszani, hogy egy nagy tekintélyű, köztiszteletnek örvendő bankárt úgy elvarázsolt, hogy semmivel sem törődött, csak Manó muzsikáját hallotta a fülében. 141

Lehetséges, hogy a művész valamelyik előző életében valóban egy nagyhírű zseni volt? Mégis létezne a reinkarnáció? Hogy csak a test változik meg, a szellem tovább él, és nem csak a megörökített művekben? Lehetséges, hogy az ember a világmindenség olyan alkotó része, aki újra, és újra születik új testben? A magasabb rendű, Teremtőnek, vagy rendező elvnek nevezett megfoghatatlan Valakitől lehetőséget kapva arra, hogy a földön megtisztuljon, és ezután foglalhassa el végleges helyét a csodálatos Univerzumban… Végül is, ha az ember valamit átment az előző életéből, az lehet egy hibás „munka”, mely arra utal, hogy semmi sem tökéletetes, amíg végleges formát nem ölt. Az előző élet emlékezet kitörlésénél valami becsúszhat akár szándékosan is, a többiek elrettentéséül, akár csodálatául, vagy megdöbbentés céljából. Hiszen az emberek annyi félék, és egy-két dolog kivételével mind mást akar. Ezt az „egy-két” dolgot nyugodtan leszűkíthetjük utódlási törekvésnek, mely szintén a szellem tovább élését szolgálja. Ennyi sok ezer év után valahogy össze kellett volna már rázódnia az embereknek, mert a földi élet egy keretbe határolt lehetőség. A társadalmakban nagy kitörési lehetőség nem nagyon adatik meg, még a − mindenki által emlékezett − hőn óhajtott szabadságvágy okán sem. Manónál is valami hiba csúszhatott be, valami megmaradhatott egy apró részecskéjében, de nem emlékezett semmire, és abszolút véletlenül, spontán törhettek elő belőle a csodálatos dallamok. A szellem munkálkodhatott. Ettől még lehetett normális. Vagy még sem? Hiszen egy felelőtlen, megbízhatatlan, léha, komolytalan ember benyomását keltette. Lehetett vele beszélgetni, soha nem látszott rajta semmi furcsa dolog. Azért még nem volt „zokninak” mondható, hogy akkor zenélt, mikor megszállta őt az ihlet. Vagy mégis? Nos? Akkor ki mondható „nómálisnak”?

*** 142

A doki gyorsan végigszaladt a könyvön, de újra és újra viszszatért bizonyos részekhez. Nem tudta eldönteni, hogy az illető író bigott vallásos-e mély hittel, vagy mennyire járatos az egészségügyben, vagy "csak" tapasztalt, vagy egy szórakoztató utópikus fantaszta. Nem tudta hova tenni. S, mint orvosnak, ez komoly fejtörést okozott, mert egész életében mindent a helyén tudott. Mindent a helyére sorolt be, és nála nem fordult elő olyan eset, hogy vagyvagy. Arról már meggyőződött, hogy a példával alátámasztott idézetek szakszerűen, hithűen lettek papírra vetve. Kicsit csodálkozott, hogy a különféle eseteket milyen simán tudta összemosni, holott semmi közük nem volt egymáshoz, és még az esélye sem látszott volna, ha nem hívja rá fel a figyelmet. Azon kapta magát és mosolygott is, ahogy a szerző a tartalmat komolyan igyekezett beállítani. Ennek ellenére hajlott rá, hogy hitelt adjon szavainak. Végül is minden megtörténhet… Kényelmesen ballagott az utcán, ahogy szokott, hogy kollégájának visszavigye a könyvet. – Legalább ok volt arra, hogy végre kimozduljon, és valakivel beszélgessen a szakmájáról. Egyszer csak megállt a sarkon. Visszafordult. Aztán megint elindult, megint visszafordult. – Na −, gondolta magában – aki látott, azt hitte megkergültem – dörmögött egyre. – Ha ilyen a nyugdíjas kor, akkor szép kilátásnak nézünk elébe. Mi lesz még később? – motyogta tovább is. Mikor ismét kiért a sarokra, szó nélkül megfordult, és egyenesen hazafelé tartott. Bement a szárazkapun, és a lakásajtóhoz érve, azt kétszer is meglökte, hogy zárva van-e. – A hülye fejemet – ütött a homlokára – hát persze, hogy be van zárva, hiszen nincs is rajta kívülről kilincs. Zavartan indult a kapu felé, mikor belenézett a táskájába és döbbenten észlelte, hogy a könyvet meg otthon felejtette. Pedig éppen azt akarta vissza vinni. Kizárta az ajtót, és természetesen ott találta becsomagolva az asztal sarkán. Szinte kiabált. Hirtelen melege lett, és zsebkendővel megtörölte izzadt homlokát. 143

Maga előtt látta a sorokat, a hatodik és a többi érzékről, meg az angyalokról, lélekről, akik a szerző szerint súgnak. − Ő ugyan olvasás közben jókat kuncogott rajta, de most, mintha megfogták volna. – Létezik, hogy nekem is azért kellett visszafordulnom, mert elfelejtettem a lényeget? Betenni a táskámba a könyvet? Hiszen ezért indultam el, hogy visszaadjam. Mert ha odaállítok könyv nélkül, máris egy szenilis marhának fognak tartani. – morgolódott, majd lassan újra elindult. Ismét eszébe villant, hogy bezárta-e az ajtót, mikor rájött, hogy csak be kellett húzni. Aktív korában minden alkalommal ő ment el legelőször otthonról, és erre nem kellett gondot fordítania. Ráérősen sétált, ami szokatlannak tűnt számára. Megállt a kirakatok előtt, bámészkodott, amit azelőtt nemigen engedhetett meg magának. Aztán az egyik kirakat előtt friss kenyér és sütemény illata csapta meg az orrát. Nem is tétovázott, vett két kiflit, és az egyiket bemajszolta. A másikat csak azért vette, hogy amaz ne árválkodjon. Míg a kiflit magáról megfeledkezve rágcsálta, a parkban leült egy padra. Rögtön körötte termettek a verebek, és odaszórta nekik a morzsát. Aztán lesöpörte a ruhájáról is, miközben arra gondolt, hogy máris öregurasan múlatja az idejét. Majd hirtelen felpattant, mert tudta, hogy kollégája korán indul az ebédért. Kapkodta a lábát a villamosmegállóig, és kissé idegesen nézett a torony órájára. Majd megint eszébe jutott, hogy nincs bérlete. Bosszúsan tapogatta a zsebeit, de pénzt sem talált egyikben sem. Végül gyalog indult el. − Egy kissé nyakába szedte a lábait, mint aktív korában. Mikor megérkezett, már megizzadt a háta. Egyfolytában bosszankodott, hogy egy egész délelőttöt fecsérel el, és nem is értette, hogy miért. – Becsöngetett az ajtón, de senki nem reagált. Még kétszer megnyomta, aztán tétován szétnézett és elindult visszafelé. – Tudtam, hogy igyekeznem kellett volna – bosszankodott. Alig tett meg pár lépést, kollégája kiabált utána. – Most értem haza. Hirtelen kellett elmennem. Ne haragudj, szólnom kellett volna. − Emez csodálkozva nézett rá. – Miért? – kérdezte − nem mondtam, hogy jövök. – Csakhogy én tudtam. – Mit? – nézett rá meredten. – Hogy két nap alatt végzel vele. Mert ha nem, akkor megfeledkezel róla. 144

A doki akaratlanul is a rejtélyes érzékekre, és a súgó angyalokra gondolt. Meg arra, hogy nem véletlenül kellett visszamennie, nem véletlenül sétálgatott ráérősen, nem véletlenül nem volt nála sem pénz, sem bérlet, ami miatt nem tudott villamosra szállni. Ha hamarabb ér a kollégája lakásához, bosszúsan, dolga végezetlenül fordulhatott volna vissza. Már pedig ő sosem szerette a hiába való dolgokat. Akkor… vissza hozam a könyvet – nyújtotta át bizonytalanul, mert arra gondolt, hogy egyes részeket újra át kellene rágnia. − Na, mit gondolsz róla? – kérdezte alig leplezett kíváncsisággal a kolléga. – Mutatós a borítója. Illik a mondanivalóhoz. – De a mondanivalójáról! A tartalmáról? A filozofálgatásról, na… csak van valami véleményed, észrevételed − biztatta a másikat türelmetlenül. – Egy kicsit megkavart. – Valóban? – csillant fel a szeme társának. − És milyen benyomást tett rád? Felmerült benned valami? − Igen – mondta elmélyülten a doki. – Mi volt az? – csapott le rá a másik izgatottan. A vallatóra fogott ember a földet nézte, mint egy szégyellős kisdiák, és halkan válaszolt. Kérdések, kérdések, és kérdések… −vége−

145

146

Tartalomjegyzék A biztos is bizonytalan......................................................... Sétahajózás .......................................................................... Mire is emlékszem ............................................................... Csak egy kívánság................................................................ A nass................................................................................... Ki a „nómális”...................................................................... Én speciális vagyok ............................................................. Mi az, hogy önkontroll?....................................................... A pénz nem boldogít? .......................................................... A zseni .................................................................................

147

9. 14. 21. 42. 51. 68. 85. 87. 111. 124.