Szaftos napok (2002. nov )

Iránytű

XXXIX / 2. szám

2002-2003

Tartalom • Szaftos napok • Velencétõl Gyõrig: avagy a belsõ utazás • Bemutatjuk iskolapszihológusunkat • Kertész Imre íróról szóló cikkek • Egy arc a Révaiból • Kinek köszönhetõk a Gyõri ETO sikerei? • Vízkereszt és hamvazószerda között

Szaftos napok (2002. nov. 18-22.) Talán még ti is emlékeztek azokra a bizonyos választási hetekre, amelyek (jó szokás szerint) ideig-óráig lázban tartották nagy múltú iskolánk légkörét… Nos. Általános igazságként kimondható, hogy a 11. évfolyam egészen másként élte meg ezeket a napokat. Habár a kampány könnyednek, fesztelennek, játékosnak tûnhetett, azért korántsem volt az. A színfalak mögött (biztosan minden szervezõ osztály részérõl) elég komoly munka folyt. Kezdjük csak rögtön a szponzorkeresés kanyargós útvesztõivel, mikor is többünket nem túl kifinomult modorban utasítottak ki egyes üzletekbõl. (Pedig aztán tényleg magabiztosan, megnyerõ fellépéssel igyekeztünk támogatókat szerezni az ügyünkhöz!) Ezek után ráébredtünk, hogy a régen megálmodott nagy terveink nem is olyan könnyen kivitelezhetõk, hogy a pénzünk állandóan fogy, és hogy egyáltalán: mi legyen a nevünk? Itt illik megemlíteni, hogy többféle alternatíva látott napvilágot a nevünkkel kapcsolatban, mint pl.: Blöff, 4you, vagy a majdnem befutó Fanatik. Hosszas huzavona után mégis a szaFt-ot szavaztuk meg. (Most mondjam, hogy ez az osztályunk arculatához passzoló név? :)) Ha ezeknek a kezdõlépéseknek a bizonytalanságától eltekintünk, mondhatnánk azt is, hogy november 18-ának hétfõjén már szervezetten, tettvágytól fûtve ragasztgatta ki az osztályunk kevésbé álmosabbik fele a szaFt-foltokat az iskola különbözõ pontjain. Egy középkori manufaktúra is tanulhatott volna abból a munkamegosztásból, amit Kovács Andi és Jászberényi Anna véghezvittek. Mindenki pontosan tudta, hogy hány plakátot, hirdetést, kendõt, ragasztót kell ahhoz hoznia, hogy épp elég legyen. Rögtön az elsõ nap meghirdettük a szaFt-Forintunkat is, ami a leckeírás és a felelet/dolgozat-eltolás terén vált be igazán. Meglepõdve tapasztaltuk, hogy a tantestület is milyen nagy toleranciát tanúsított az irányunkban, habár a számonkérés szinte összes fajtáját megkíséreltük ellehetetleníteni... (Utólagosan is köszönjük!) Népszerû volt persze Csabi és Levente szerenádja is, amitõl rendszerint andalgott a folyosó. Hogy tényleg ne szaladjon el velem a ló (mondjuk úgy, mint Tenk Attilával az utolsó nap...), szerdán tartottuk a Fitt-napot az iskola udvarán, valamint a teadélutánt. A teljesség kedvéért: mindenkinek 1,5-2 kg gyümölcsöt és egy doboz üdítõt kellett magával hoznia e jeles alkalomra (amivel én személy szerint kisebbfajta fennakadást okoztam a reggel amúgy is zsúfolt buszon.) Csütörtökre mindenki fél 8-ra az épületben volt: ugyanis nekiláttunk 500 lufi felfújásának, amit becsengetésre sikerült is lilára vált fejekkel a hátunk mögött hagyni. A 3. óra szünetében egyszerre dobtuk ki õket a kiemelt ablakok keretén, mindegyikben egy kis fecnivel. Csak mozijegybõl volt 150 db a birtokunkban (a szaFt-ot és a kezdést sunyin, órák közben véstük rá a papírra). Pénteken jöttek az ovisok (ezért a nagy segítségért igazán kaphatnának néhány pluszpontot, ha netán ide jelentkeznének évek múltán…), na meg Tündér, Béta és... (még egy fekete négylábú). Sok munkát igényelt az is, mire sikerült beszerezni annyi virágot, amiért érdemes egyáltalán ekkora felhajtást csinálni, de végül is megérte: osztályunk egyes tagjai kis riadalom után már magabiztosan ültek a nyeregben, osztogatva a frissen szerzett virágokat. Ezek után már csak a buli volt hátra a B-sekkel, amit mi is felszabadultabban éltünk meg. Hétfõn a többi osztállyal együtt igyekeztünk mi is még homorítani valamit: puszi-nyuszi hacukából vedlettünk át strandruhába stb. Hogy úgy összességében milyen is volt a kampány "szaFtos" szemmel? Révai Miklós Gimnázium

Iránytű

XXXIX / 2. szám

2002-2003

Kicsit kifáradtunk a végére, de a keddi nap öröme mindenért kárpótolt minket (még egyszer köszönet minden szavazatotokért)! Még csak annyit a többi 11.-es osztálynak: jó volt veletek játszani! H. K.

Velencétõl Gyõrig: avagy a belsõ utazás Mikor valamit nagyon szeretnék elmesélni, sohasem tudom, honnét is kezdjem. Így van ez most is. Behunyom a szemem, október 3-ára gondolok, és felcsapom Villányi László Egy másik élet címû; kötetét. Elhatároztam, hogy amelyik soron legelõször megakad tekintetem, azzal a sorral kezdem a történetet. "Szerelmesének álmában is ád."- olvasom. Különös, döbbenet, rémület, meglepetés: ez a kötet "tud" valamit. "Szerelmesének álmában is ád." - az est címadó sora, melyen Villányi László olvasta fel saját verseit a Vivaldi naplójából címû, 1997-ben megjelent, Év könyve díjas kötetébõl. Belépve a Xantus János Múzeum barokk termébe, a levegõben már érezhetõ volt a várakozás és a kíváncsiság vibrálása. A zenészek elfoglalták a helyüket, s bejött maga "Vivaldi" is. A csoda elkezdõdött, 1710-ben... Az ember gyorsan rá tudott hangolódni a versekre. Szinte észre sem vettem, s már nem is tudtam, ki ül mellettem, elõttem vagy két székkel arrébb. Érezni kezdtem, lüktetnek bennem a sorok. Költészet és erotika töltötte be a teret, s mintha kért volna bennünket is: lélegezzünk vele. Ha valaki a sorokkal élt, jelentésüket persze leszûkítve a saját kis világára, egy idõ után már-már úgy érezte, nem elég a test, a mellkas, hogy megtartsa a felélesztett érzéseket. Ezeket a pillanatokat jól érezte Villányi László. Ilyenkor Vivaldi "életének történetét" egy-egy szakasz után zenéje váltotta fel a fõiskolai mûvésztanárjelöltek tolmácsolásában. - Újabb és újabb szakaszok követték egymást: Vivaldi és Villányi "zenéje". ...és véget ért 1737-ben. Nehéz volt visszatérni a hétköznapba. (Õszintén szólva azon a napon már nem is sikerült.) November 6-án Villányi Lászlóval beszélgethettünk az iskola könyvtárában. A kezdeti feszélyezett hangulat csakhamar oldódott. Wenczel Tanár Úr és a mi kérdéseinkre egyaránt szívesen válaszolt vendégünk. Megtapasztalhattuk, milyen szívesen mesél, és mennyi mesélnivalója van. Szó esett magáról a költészetrõl, hogy mi mindenben benne rejlik, a versírásról, a költõ pályakezdésérõl, az idén megjelenõ kötetérõl, Kormos Istvánról, az alkotói türelemrõl, avagy - ahogy Márai írta - "Arról, hogy a dolgokat meg kell várni", a Flamingó térde címû filmrõl, melyet Tolnai Ottó életérõl forgattak, a forgatás élményeirõl, a versekrõl, melyeket néhányan közülünk olvastak fel... Mire megfogalmazódott bennem egy kérdés, már választ is kaptam rá. A két tanítási óra, melyet a költõvel tölthettünk, talán rövidnek is bizonyult. Kedves Iránytû-olvasó, a történet itt nem ért véget, s mindent le sem tudtam írni. Ha hiányérzeted maradt, ha kíváncsi lettél, vagy ha nem hiszed, egyet mondhatok: járj utána! Heredics Andrea (11.C)

Révai Miklós Gimnázium

Iránytű

XXXIX / 2. szám

2002-2003

Bemutatjuk iskolapszihológusunkat Benczéné Tímár Irén harmadik éve elérhetõ azon révais diákok számára, akik valamiért lelki segítségre, tanácsra várnak. Hány intézményben dolgozik iskolapszichológusként? Öt iskolában, engem tulajdonképpen a nevelési tanácsadóból rendelnek ki. De a Révai különösen közel áll a szívemhez, mivel a gyerekeim is itt végeztek, és emiatt talán kicsit jobban beleláttam a diákság életébe. Mi a tapasztalata a lélektani kérdésekhez való hozzáállásról? A többséget érdekli a téma, hozzám is kíváncsian jönnek, érdeklõdnek a módszerek felõl. Sok tévhit kering a köztudatban, például, hogy a pszichológus kielemez. Ez nem igaz, mi csak beszélgetünk, így próbálunk segíteni. Maguktól jönnek a diákok, vagy küldik õket? Mindkettõ elõfordul. Ha maguktól jönnek, többnyire családi problémákról van szó, ha tanár vagy esetleg osztályfõnök küldi, akkor a beilleszkedéssel vagy a családdal lehet gond. Persze könnyebb úgy, ha küldenek valakit, ez igazolja, hogy õ nem akart jönni, még akkor is, ha érzi, hogy szüksége van a kezelésre. Elõfordulnak olykor igazán súlyos esetek is? Igen, fõleg az idõsebbek körében. Egy diák inkább iskolapszichológushoz magánpszichológustól kér segítséget?

fordul,

vagy

esetleg

a

kórháztól,

Ha éppen az igazgatóval vagy a tanárokkal van konfliktusa, valószínûbb, hogy az iskolán kívüli megoldást választja. Általában azonban kézenfekvõbb a kirendelt szakember, ráadásul a kórházban tényleg "beteg"-ként kezelik, kötetlenebb az iskolapszichológus. A kórház gyakran túlterhelt, kevesebb idõ jut egy emberre, és hónapokat kell várni egy alkalomra. A magánúton történõ kezelésnek pedig manapság igen kemények az anyagi vonzatai. Mi a véleménye a pszichológiai félmûveltségrõl? Az, hogy sokat árthat. Újságcikkekbõl és az internetrõl sokan összeszednek ilyesfajta ál-tudást, és esetleg egy barátjukra rámondják, hogy depressziós. Ennek semmi értelme. A pszichológiát nem lehet könyvbõl tanulni, az sem elég, ha elvégezted az egyetemet. Nagyon fontos a személyes tapasztalat, a gyakorlat csoportokon. Így lehet igazán megismerni az embereket. Én fõleg emiatt döntöttem úgy, hogy a tinédzser korosztállyal foglalkozom, vonzott a lázadó hozzáállásuk. Sokakat érdekel a pálya. Ki az, akinek semmiképpen nem javasolná? Annak, aki mindenképpen hajszolja a sikert. Itt nincsenek látványos sikerélmények, meg kell tanulni értékelni az apróbb eredményeket. Ha beszélgetek valakivel, az õ szemszögét kell megértenem, nem pedig a sajátomat ráerõszakolnom. Természetesen fontos az empátia, és én is tapasztaltam, hogy milyen sokan tanulnának pszichológiát, részben hogy önmagukat jobban megismerjék, részben mert késõbb is ezzel foglalkoznának. Az utóbbi években mindig indult a Révai Miklós Gimnázium

Iránytű

XXXIX / 2. szám

2002-2003

Pszichológia Baráti Kör, itt gyûltek össze azok, akiket csak érdekelt, és azok is, akik esetleg felvételizni készültek. Kornfeld Eszter 10. F

Kertész Imre Kertész Imre Nobel-díja nagy öröm és nagy büszkeség a magyar irodalom, a magyar nemzet számára. Amikor azonban szóba került, hogy életmûve és regénye legyen kötelezõ tananyag, illetve érettségi tétel, sokan sokféleképpen reagáltak erre, köztük maga az író is. Mi a tisztelgés szándéka mellett arra is gondoltunk, hogy ha ezek a tantervi elképzelések valóra válnak, a révais diákoknak legyen valamivel többjobb, más kapaszkodója is a témában, ezért egy "elspájzolható", 4 oldalas összeállítást készítettünk a jövõ érettségizõinek. Kíváncsiak lennénk azonban arra is, hogyan vélekednek a mondottakról tanáraink és diákjaink, úgyhogy ezúton kérünk minden érdeklõdõt, foglalja össze röviden a mondandóját a következõ Iránytû megjelenéséig, amikor egy újabb, rövidebb blokkban erre visszatérünk. Várjuk tehát a véleményeket a Sorstalanságról és a tantervi verziókkal kapcsolatosan is.

Életrajza 1929. november 9-én született Budapesten. 1944. június 30-án a Budapest környéki csendõrpuccs következményeképpen tizennégy évesen Auschwitzba deportálták. Több koncentrációs táborban is fogva tartották, majd a lágerek felszabadítása után, 1945-ben hazatért Magyarországra. Ezt követõen újságírással és fizikai munkával tartotta el magát. Az 1955 és 1960 között létrejött írásokban született meg az 1960-tól 1973-ig írt elsõ regény, a Sorstalanság gondolati alapanyaga. Elsõ regényét a hazai irodalmi utómodernség kánonjába sorolják. Írásainak fõ problematikája - az eddigi értelmezések tükrében - a totalitarizmus emberének szabadsága, s fontos az emberek által képviselt gondolkodásmódok, különbözõ nyelvi világok egymással való kibékíthetetlensége. Nagy sikere van német nyelvterületen, összegyûjtött mûvei 1999-ben a Rowohlt kiadó gondozásában jelentek meg. Mûfordítói tevékenysége során Elias Canetti, Sigmund Freud, Hugo von Hoffmannstahl, Friedrich Nietzsche, Joseph Roth, Arthur Schnitzler, Ludwig Wittgenstein, valamint modern német és osztrák szerzõk írásait ültette át magyarra. Felsõfokú végzettsége nincs. 1998 óta a darmstadti Deutsche Akademie für Sprache und Dichtung tagja. Díjak: Füst Milán-jutalom (1983), Forintos Díj (1986), Artisjus Irodalmi Díj (1988), József Attiladíj (1989), Déry Tibor-jutalom (1989), Az Év Könyve Jutalom (1990), Örley-díj (1990), a Soros Alapítvány Életmûdíja (1992), a Soros Alapítvány Díja (1995), Brandenburgi Irodalmi Díj (1995), Márai Sándor-díj (1996), a lipcsei könyvvásár Literaturpreis für die europäische Verständigung nevû nagydíja (1997), Friedrich Gundolf-díj (1997), Kossuth-díj (1997), Jeanette Schocken-díj (1997), a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál Budapest Nagydíja (1997), Herder-díj (2000), a Die Welt irodalmi díja (2000), Hans Sahl-díj (2002). 2002. október 10-én irodalmi Nobel-díjjal tüntették ki. Révai Miklós Gimnázium

Iránytű

XXXIX / 2. szám

2002-2003

Jelentõsebb mûvei még: A nyomkeresõ (1977), A kudarc (1988), Kaddis a meg nem született gyermekekért (1990), Gályanapló (1992), Jegyzõkönyv (1993), Valaki más (1997), A számûzött nyelv (esszék - 2001).

Kertész Imre Nobel-elõadásának szerkesztett szövege Ebben az ünnepi pillanatban inkább egy hûvös megfigyelõvel, semmint az egyszeriben világszerte olvasott íróval érzem magam azonosnak. Talán túl sokáig éltem diktatúrákban, ellenséges szellemi környezetben ahhoz, hogy szert tehettem volna némi irodalmi öntudatra. Így hát az írást mindig is a legszigorúbb magánügyemnek tekintettem. 1955 egy szép tavaszi napján váratlanul arra a gondolatra jutottam, hogy egyetlen valóság létezik csupán, ez a valóság pedig én magam vagyok, az én életem, ez a törékeny ajándék, amelyet az úgynevezett történelemtõl vissza kell vennem. Ha a világ a tõlünk függetlenül létezõ objektív valóság, akkor az emberi személyiség sem más akár önmaga számára sem, mint objektum, élettörténete történelmi véletlenek összefüggéstelen sorozata, amelyen elcsodálkozhat ugyan, de neki magának semmi köze hozzá. Összefüggõ egésszé összeraknia nem érdemes, mert akadhatnak benne mozzanatok, amelyek sokkal objektívebbek annál, semhogy szubjektív Énje felelõsséget viselhetne értük. Valószínûnek tartom, hogy korunk íróinak elsõ és legmegrázóbb felfedezése, hogy a nyelv, ahogyan az ránk maradt, egyszerûen alkalmatlan a valóságos fogalmak megjelenítésére. Gondoljanak Kafkára, Orwellre, akiknek a kezén egyszerûen elolvad a régi nyelv, mintha tûzben forgatnák, hogy azután megmutassák hamuját, amelyben új és addig ismeretlen ábrák jelennek meg. De van itt néhány kérdés, amelyet az ember, az én helyzetemben, föl sem tesz magának. Sartre például egész könyvecskét szentel a kérdésnek, hogy kinek írunk? Hálás vagyok a sorsnak, hogy sosem kellett gondolkodnom rajta. Ha kiszemelünk egy társadalmi osztályt, amelyet gyönyörködtetni, befolyásolni szeretnénk, akkor szemügyre vesszük saját stílusunkat, hogy vajon alkalmas eszköz-e az ilyen hatás gyakorlására. Az író azzal lesz elfoglalva, hogy önmagát figyelje. Honnan is tudhatná, hogy közönségének valójában mi tetszik. Csakis abból indulhat ki, , hogy õ milyennek képzeli a közönséget. Kinek ír tehát az író? A válasz nyilvánvaló: önmagának. Én kerülõút nélkül jutottam ehhez a válaszhoz. Igaz, közönségem nem volt, és befolyásolni sem akartam senkit. Nem célszerûségbõl kezdtem írni, és amit írtam, senkinek nem szólt. Írásomnak célja a tárgyhoz való formai és nyelvi hûségbõl állt. Fontos volt ezt tisztázni az államilag irányított, elkötelezett irodalom korszakában. Már nehezebben válaszolnék a kérdésre, hogy mért írunk. Egyetlen perc alatt megértettem az önfeladás mámorát, a tömegbe való beleveszés részeg gyönyörét, amit Nietzsche dionüszoszi élménynek nevez. Egykor váratlan inspirációnak nevezték. De én inkább egzisztenciális föleszmélésnek nevezném. Nem a mûvészetemet adta a kezembe, hanem az életemet, amelyet már-már elveszítettem. A magányról szólt, kilépni a kábító menetbõl, a történelembõl, amely személytelenné és sorstalanná tesz. Rémülten ismertem fel, hogy egy évtizeddel azután, hogy a koncentrációs táborokból hazaértem, az egészbõl máris csupán valami zavaros benyomás és néhány anekdota maradt meg bennem. Az úgynevezett szocializmus ugyanazt jelentette nekem, amit Proustnak a teájába mártott ostya jelentette. Egyszerre feltámasztotta benne az elmúlt idõk ízét. Ezúttal felnõtt fejjel figyelhettem meg, hogyan mûködik egy diktatúra. Megértettem, hogy a remény a gonosz instrentuma, s hogy az etikum az önfenntartás hajlékony szolgálóleánya csupán. A hatvanas években a magyar diktatúra eljutott a konszolidáció álapotába. A magyar kommunizmus a Nyugat kedvenc kommunizmusává változott. Ennek a mocsármélyén az ember vagy végleg feladta a küzdelmet, vagy rátalált a kacskaringós ösvényre, amelyek a belsõ szabadsághoz elvezettek. Az undor, amire reggelente felébredtem, bevezetett a világba, amelyet ábrázolni akartam. Fel kellett ismernem, hogy a totalitarizmus logikáját nyögõ embert egy másik totalitarizmusban ábrázolom, s ez szuggesztív médiává tette a nyelvet, amelyen a regényemet írtam. Nem tudom, hogy Nyugaton képes lettem volna-e megírni a Sorstalanságot. Bizonyára a könyvek és az eszmék szabad piacán valami csillogóbb regényformán törtem volna a fejem: például széttördelhettem volna a regényidõt, hogy csakis a hatásos jeleneteket beszéljem el. Csakhogy az én regényhõsöm nem a maga idejét éli, hiszen sem nyelvének, sem személyiségének nincs birtokában. Nem emlékezik, hanem létezik. Így hát nem szabadulhatott a kínos részletektõl. Az egészet kellett átélnie, ami nyomasztó, és kevés változatossággal szolgál, akárcsak az élet. Viszont a lineáritás megkövetelte az elõállt helyzetek teljes kitöltését. Nem tette lehetõvé, hogy, mondjuk, húszpercnyi idõt elegánsan átugorjunk. Arról a húsz percrõl beszélek, amely a birkenaui megsemmisítõ tábor vasúti rámpáján telt el, amíg a szerelvénybõl kiszállt emberek a szelektálást végzõ tiszt elé értek. Hiteles források után kutatva Tadeusz Borwoski tiszta, önkínzóan kegyetlen elbeszéléseit olvastam el.


Iránytű

XXXIX / 2. szám

2002-2003

Kezembe került a fénykép-sorozat, amelyet egy ss-katona készített emberszállítmányokról. Szép, mosolygó nõi arcok, értelmes szemû fiatal emberek, teli jószándékkal, a közremûködés készségével. Bepillantást nyertem a rettenet technikájába, megtudtam, hogyan lehetséges az ember élete ellen fordítani magát az emberi természet. Beláttam, hogy korántsem érdekel, kinek írok, és az sem hogy miért írok. Egyetlen kérdés érdekel csupán: hogy mi dolgom még az irodalommal. Mert az világos volt, hogy az irodalomtól és azoktól az eszményektõl, amelyek az irodalom fogalmához fûzõdnek, átléphetetlen határvonal választ el, s e határvonalak Auschwitz volt a neve. Auschwitzról fekete regényt lehetne írni, folytatásos ponyvaregényt, amely Auschwitzban kezdõdik és mind a mai napig tart. Semmi sem történt, ami Auschwitzot visszavonta, megcáfolta volna. A holocaust az én írásaimban sosem tudott múlt idõben megjelenni. Azt szokták mondani rólam, hogy egyetlen téma írója vagyok. Melyik író nem a Holocaust írója ma? Nem kell közvetlen témául választani a Holocaustot ahhoz hoy felfigyeljünk a megtöretett hangra, amely Európa modern mûvészetét évtizedek óta uralja. Nem ismerek hiteles mûvészetet, amelyen ne érzõdnék e törés. A holocaustnak elnevezett kérdéskört én sohasem próbáltam holmi németek és zsidók közti feloldhatatlan konfliktusnak tekinteni, sohasem hittem, hogy a zsidó szenvedéstörténet legújabb fejezete, amely logikusan követi a korábbi próbatételeket, sohasem láttam a történelem egyszeri kisiklásának. A holocaustban az én emberi állapotot ismertem fel, a nagy kaland végállomását, ahová kétezer éves etikai és morális kultúrája után az európai ember eljutott. Auschwitz problémája nem az, hogy záróvonalat húzzunk-e alá, hogy megõrizzük-e emlékét, hogy emlékmûvet emeljünk-e a meggyilkolt millióknak. Auschwitz igazi problémája az, hogy megtörtént, és ezen a tényen a legjobb, de a leggonoszabb akarattal sem változtathatunk. Pilinszky János botránynak nevezte, hogy Auschwitz a keresztény kultúrkörben esett meg, s így a metafizikai szellem számára kiheverhetetlen. Régi jóslatok szólnak arról, hogy meghal az Isten. Kétségkívül, Auschwitz után magunkra maradtunk. Értékeinket magunknak kell megteremtenünk, kitartó, ám láthatatlan etikai munkálkodással, amely ezeket az értékeket végül új európai kultúrává avatja. A díjat úgy tekintem, hogy Európának ismét szüksége van a tapasztalatra, amelyre a Holocaust tanúi kénytelenek voltak szert tenni. Külön öröm számomra, hogy ezeket a gondolatokat az anyanyelvemen mondhatom el. Nagyszüleim nevüket már magyarosították, és természetes volt számukra, hogy a zsidóságot a vallásuknak, a hazájuknak pedig Magyarországot tekintsék. Anyai nagyszüleim a Holocaustban lelték halálukat, apai nagyszüleimet a Rákosiféle kommunista hatalom pusztította el. E rövid családtörténet magában foglalja és szimbolizálja az ország legújabb kori szenvedéstörténetét. A gyászban nemcsak keserûség, de rendkívüli erkölcsi tartalék is rejlik. Zsidónak lenni: ma újra elsõsorban erkölcsi feladat. Ha a Holocaust mára kultúrát teremtett, célja az lehet, hogy a jóvátehetelen realitás a szellem útján megszülje a jóvátételt: a katarzist. Ez a vágyam inspirált mindent, amit valaha is létrehoztam. Nem olyan egyszerû kivételnek lenni, meg kell békélni a véletlenek abszurd rendjével, amely a kivégzõosztagok szeszélyével uralkodik embertelen hatalmaknak kitett életünkön. A buchenwaldi emlékhely igazgatója szívélyes szerencsekívánataihoz egy kisebb borítékot mellékelt, melyben az 1945. február 18-i fogolyállományról készült eredeti naplójelentés másolatát találtam. A fogyadék rovatban Kertész Imre, 1927-es születésû, zsidó, gyári munkás haláláról értesültem. A két hamis adat úgy került oda, hogy amikor a tábor adminisztrációjába felvettek, két évvel idõsebbnek mondtam magam, nehogy a gyerekek közé soroljanak, s inkább munkásnak, mint diáknak, hogy hasznavehetõbbnek mutatkozzam. Egyszer meghaltam már tehát, hogy élnem lehessen, s talán ez az én igaz történetem. Ha így van, akkor e gyermekhalálból született mûvet a sok millió halottnak ajánlom, s mindazoknak, akik még emlékeznek. De talán a jövõnek is hasznára válhat, sõt, szívem szerint azt mondanám: a jövõt szolgálja majd. Auschwitzon gondolkodva inkább a jövõn, mint a múlton gondolkodom. Forrás: MTI / Nobel Alapítvány

Beszélgetés Kertész Imrével (részletek) Mintha nem tértél volna vissza nosztalgikusan a gyermekkorba. Nem, azt nagyon utáltam. Rossz gyerek voltam, állandóan bûnök terhelték lelkiismeretemet. Adósságot csináltam a fûszeresnél, valamint rossz tanuló voltam. Jól szituált polgári családba születtél?


Iránytű

XXXIX / 2. szám

2002-2003

Korántsem. Állandóan anyagi problémákkal küszködtünk. Anyám és apám korán elvált, és engem betettek egy nagyon jó intézetbe. Az elemit jelesen végeztem, hogy fölvegyenek a gimnáziumba. A B-t a zsidó fiúknak tartották fenn, negyven fiút vettek föl oda, kizárólag színjelessel. Azután kikerültél Auschwitzba. A hazajövetel nem teljesen magától értetõdõ. Az nem teljesen. Az abszolút nem. De nemcsak Auschwitz okán, hanem itt van az egész egzisztenciális döntés, ami az itt maradás vagy a kivándorlás. Buchenwaldban egy amerikai újságból való fénykép keringett. A Kálvin tér szét volt lõve, szóval mutatták, hogy így néz ki a város, ne menjenek haza. Hogy akkor hazajöttem, egy kamaszgyerek teljesen ösztönös és természetes választása volt, aki természetesnek tartotta, hogy ott lakik, ott van otthon. Utáltam persze a házmestert, akirõl tudtam, hogy nyilas volt, a szomszédot, akirõl szintén tudtam, de az egészet nem. A pártba 16 éves koromban jelentkeztem. Elmentem a pártnapra, és ki ült ott? A házmester! Már õ fogadott. De még ez sem ábrándított ki. Hallatlanul izgalmas, érdekes korszak volt egyébként '45-tõl '48-ig. Nagyon szegény fiú voltam, csak anyám maradt meg. Aki kinyílt a világ felé, aki elkezdett olvasni, az elõbb-utóbb szembekerült ezzel a kérdéssel, hogy kommunizmus vagy nem kommunizmus. Akkor lehetett még határozni, még nem volt kommunizmus, az ember azt sem tudta, mi az. 1949-ben lettem újságíró. Akkor Magyarországon természetes hagyomány volt, hogy az írók mind újságírók voltak. Gyorsan következtek be a változások. Állandóan hazudni kellett. Ha voltak barátaid, akkor elhúzódtatok valahová, és beszéltetek. Az emberek borzasztóan megváltoztak. A '49-es fordulat nagyon kemény, nagyon éles volt, életre-halálra ment. Nagyon nagy szerencsém volt, hogy kirúgtak, inkább letartóztatni szoktak akkortájt. Konkrét oka: Léteztem egy szerkesztõségben, és nem adtam le kéziratot. Teltek-múltak a hónapok, és nem. Ez nem volt sztrájk - nem tudtam megírni a leckét. Valahányszor megpróbáltam megírni, a belpolitikai rovat vezetõjének mindig át kellett írnia. Közben volt a rádiónak egy dramaturgja, és azt mondta: "Barátom, holnaptól kezdve rádióoperettet fogtok írni, mert indul egy sorozat." És létezett még egy munka a rádióban, az úgynevezett összeállítás. Ebbõl meg is lehetett élni. Én városi riporter voltam, alpolgármester titkára Szenes István volt. Nekem ez azt jelentette ugye, hogy az operettben még inkább tágultak a lehetõségeim, mert Szenesnek idõnként szûksége volt segítségre. Az igazi becsvágy természetesen egy három felvonásos operett, vagy három felvonásos vígjáték megírása lett volna. Az operettekbõl a hatvanas években meg lehetett élni. És az volt beírva a személyi igazolványomba: önálló író. A szívem szakadt meg, amikor kicserélték a személyi igazolvány. Közben megjelent a Sorstalanság, és akkor átálltam a fordításra. Az operett körül egyre nagyobb bajok mutatkoztak, mert nem tudtam kitalálni a történeteket, egyre gyengébb szövegeket írtam, kénytelen voltam Nietzschét fordítani, mert az jobban ment. Mialatt én operettszövegeket írtam, meg a barátaimmal röhögcséltem, meg teljesen komolytalan életet éltem, történt velem valami, valahogy zene révén eljutottam egy szöveghez, egy Thomas Mann-szöveghez. Hazavittem, és, mondhatni, eldõlt az életem. Ez a szöveg 1953-54-ben óriásinak tûnt. Elkezdtem beszerezni a Thomas Mann-könyveket, elkezdtem olvasni, majd nagyon hamar is elkezdtem szövegeket írni, és ezek mindig afelé vezettek, amiket átéltem. 1956 után rengeteg könyvtárat eladtak, én pedig olyan dolgokat szereztem, amiket addig nem is lehetett: Ortega y Gasset, Nietzsche, Schopenhauer, Valéry. Elolvastam õket, és megpróbáltam elhelyezni. És megpróbáltam írni. És míg elkészült a Sorstalanság... te visszafordultál, és szembenéztél Auschwitzcal? Visszajött lidérces álmokban?Nem. Amikor visszajöttem 1945-ben, akkor én azt elfelejtettem. Elanekdotáztam az egészet, mindenkinek a szórakoztató oldalát meséltem, a jelentõségét abszolút nem. A barátok közül mindenki tudta. Rejtõ Jenõ egyik regényében, azt hiszem, a Csontbrigádban Révai Miklós Gimnázium

Iránytű

XXXIX / 2. szám

2002-2003

mindenki valamilyen tulajdonságáról ismeri a másikat. Az egyik embernek cipõje van, a másiknak más... én voltam az az ember, aki Auschwitzban volt. Tudták rólam, de én nem foglalkoztam vele igazán komolyan. Akkor fordultam vissza hozzá, amikor írni akartam-akkor viszont nem Auschwitzról akartam elsõsorban írni. Azt akartam megírni, ami érdekelt: a szisztémát. Hogy milyen az ember; hogyan lehetett 1949-ben átállni; ilyeneket. Érdekelt hogy lehet így bánni az emberekkel, ilyen anyagszerûen, és mivel nem jutottam dûlõre, különbözõ szövegeket írtam. Nem akartak összeállni regénnyé, ezért róttam magamra azt a feladatot, hogy amit átéltem, az kompozíciónak látszik, tehát tessék azzal foglalkozni. A Sorstalanság 1975-ben megjelent, és semmi sem történt. Keletkeztek nagyon kedves cikkek róla, de a dolognak nem volt jelentõsége. Hajnóczy Péter elsõ elbeszéléskötete akkor jelent meg, ugyanannál a kiadónál. Õ volt az elsõ író, aki fölvette velem a kapcsolatot... Szilágyi Ákos (a 2000 c. folyóirat 2002. novemberi számából)

A sorstalan ember sorsa - Nagy Emõke Nõk Lapja-beli beszélgetése Kertész Imrével (részletek) Tizenöt éves, érzékeny és nyitott lelkû srác, akivel azonosulni tudunk, átéljük vele élete minden percét. Miért választott gyerek fõhõst? A diktatúrában - mindenféle diktatúrában - infantilizálódik az ember. A diktatúrának az a célja, hogy az ember infantilis maradjon. Egy gyerek csak úgy képes túlélni az ilyen helyzetet - és így találtam lehetségesnek megjeleníteni a diktatúra által megkínzott ember karakterét is -, hogy mindig csak egy-egy lépést tesz meg. Percrõl percre él, és az eseményeket racionalizálja, különben nem tudná túlélni. Aki életben akar maradni, annak követnie kell a tábor logikáját, amely abszurd. Ennek befogadására leginkább egy gyerek képes. Felnõttek nélkül nem tudtam volna túlélni a tábort, a politikai foglyok utánam nyúltak, és mentettek a legszörnyûbb helyeken. A regénybeli kamasznak még nincsenek elõítéletei. Szavajárása: "természetesen". Képzelete jót, rosszat minõsítés nélkül befogad. A felpofozó tisztrõl is feltételezi, hogy a haragja ügyetlenségének szól. Emberséges szemlélet hatja át a könyvet, amelyben életbõl merített történet van. Tényleg elhitték, hogy azért viszik Önöket Németországba, mert szükség van megbízható, szakképzett emberekre? Ezt mondták, és elhitték a felnõttek is. Angelo Rotta véghezvitte a lehetetlent, megszökött Auschwitzból, és levélben figyelmeztette a pápát meg a Magyar Zsidó Tanácsot, mert pontosan tudta, hogy a magyar zsidók kerülnek sorra. De a tanács elhallgatta a zsidók elõl a várható fejleményeket. Féltek, hogy pánik tör ki, közben azért a nagyiparosok majdnem mind megszöktek. Bennem végzetesen rossz emléket hagytak azok a "funkciós" zsidók, akik a téglagyárban, a gettóban elhitették, hogy teljesen ártalmatlan az utazás. Lehet, hogy jóindulattal tették, de az eredmény az lett, hogy egy igen kezes és engedelmes társaság indult útnak, akiket könnyen irányíthattak a katonák, hiszen ellenállást nem tanúsítottak. A túlélés az ember természetes törekvése, ezért nem lehet felelõsségre vonni. Annyira kiszolgáltatottak vagyunk a történelemnek, hogy az életünk, az értelmünk nem koherens. A diktatúra alatt nyögõ ember, akit sorstalan embernek nevezek, lassan elveszíti kapcsolatát a belsõ világával, igazi énjével. A diktatúráról egy másik diktatúrában írtam. Nem véletlen, hogy az irodalmi hatóságok nagyon nem szerették.


Iránytű

XXXIX / 2. szám

2002-2003

A Svéd Akadémia indoklása "Kertész Imre munkássága az egyén sérülékeny tapasztalatának szószólója a történelem barbár önkényével szemben. Annak a lehetõségét vizsgálja, lehet-e még egyénként élni és gondolkozni, amikor az embert teljesen maga alá gyûri a diktatórikus hatalom." A döntés indoklása a Sorstalanság hatását azzal magyarázza, hogy "hiányzik belõle az erkölcsi felháborodásnak vagy metafizikai tiltakozásnak az az eleme, amelyet a téma kívánna". Mind a hóhérok, mind az áldozatok kényszerítõ gyakorlati problémákkal vannak elfoglalva: alkalmazkodniuk kell a helyzethez, s az alkalmazkodás mértékén múlik az élet. "A Kaddis a meg nem született gyermekért címû regényben Kertész sötétnek, idegennek rajzolja a gyerekkor világát. Ebbõl az elõtörténetbõl tárja fel a koncentrációs tábor paradoxális otthonosságát. Kíméletlen elemzését azzal fokozza, hogy a szerelmet úgy ábrázolja, mint az alkalmazkodás legmagasabb stádiumát. Az ember szellemi mivolta Kertész szerint az életképtelenségben van. Az egyén tapasztalata az emberi közösség igényei és érdekei felõl nézve használhatatlannak mutatkozik". Kertész Imrét az indoklás egyszemélyes kisebbségnek nevezi, akit "ez az önkényes besorolás avatott be az emberrõl s a jelenkorról szóló legmélyebb tudásba."

Egy arc a Révaiból - Lang Péter Abban, hogy polihisztorokat nem ismerek, azóta kételkedem, amióta elõször találkoztam Lang Petivel. Ez öt és fél éve történt, s a közben eltelt idõ arra is rádöbbentett, hogy nemcsak tehetséges, hanem olyan egyéniség, akire mindig lehet számítani. Sok versenyeredménye miatt pedig az egész suli megtanulta már, hogy õt Lang Petinek hívják, nem pedig Lángnak, ahogy révais pályafutásunk hajnalán sokszor hallottuk a hangosban. Peti, tavaly a német OKTV-n a döntõben harmadik lettél, töribõl 24., matekból pedig a második fordulóig jutottál .Mindemellett még nyelvvizsgád is van, angolból közép-, németbõl pedig felsõfokú. Biztos nem ér váratlanul a kérdés: hogy tudsz mindenre idõt szakítani? Az egész akarat kérdése. A matek ment a legkönnyebben, a töri hatalmas, mintegy 4-5 hónapos munkát igényelt. Németbõl az elsõ fordulót nem vettem igazán komolyan, s mivel párhuzamosan készültem a felsõfokú nyelvvizsgára, külön nem is nagyon tanultam rá. Mindez azonban elég sok idõt elvesz az embertõl, a hétvégi bulikról sokszor le kellett mondanom, de most igyekszem bepótolni, hiszen nem szabad mindig hajtani, néha egy kicsit pihenni is kell. A kemény munkának azonban megvan a gyümölcse: töribõl nem kell érettségizned, németbõl felvételizned. Melyik egyetemet célzod meg? Elsõsorban a külpolitikai, gazdasági kérdések foglalkoztatnak, ezért a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemen szeretnék tovább tanulni. Vonzanak a vidéki városok is, de sajnos manapság minden Pest-központú. Ha jól hallottam, van itt még valami más is... Pontosan mirõl van szó? Hát...igen. Jelentkezem a Harvardra is, de ez a dolog inkább az álom szintjén mozog, hiszen ahhoz, hogy bekerüljek, több szerencse kell, mint tárgyi tudás. A külföldieknek különösen nehéz, kb.


Iránytű

XXXIX / 2. szám

2002-2003

kétszáz jelentkezõbõl vesznek fel egyet. Mindenesetre megpróbálom, mert azt vallom, hogy lesni mindig a legjobbaktól kell. Peti, megbántad azt valaha is, hogy annak idején hatosztályosba jelentkeztél? Nem, egy cseppet sem. A hat év több konfliktust jelent az osztálytársakkal, a tanárokkal is, akik szerecsére nagy empátiát tanúsítottak irántunk, de hat év alatt az osztályközösség is jobban kialakult, és merem állítani, életre szóló barátságok köttettek. A jó bornak nem kell cégér, de mondjuk el azért azt is, hogy a töri önképzõ szervezését is a vállaidra vetted. Az önképzõ ötlete és a megvalósítás is Ábel Csabitól származott, s miután õ elballagott, én csupán átvettem a stafétabotot. Milyen célt szolgál egy töri önképzõ, a tananyagot mélyítitek el, vagy valami másról szól? Én úgy fogalmaznék, hogy "töri-fanatikusok" közössége ez. Olyan témákkal foglalkozunk kicsit részletesebben is, ami sokakat érdekel. Ilyen például az arab-izraeli konfliktus, vagy az, hogy karizmatikus személyiségek hogyan változtatták meg a világot. Ki járhat hozzátok? Természetesen mindenkit szeretettel várunk, akit érdekel a történelem, s szeretne olyan ismeretekre is szert tenni, amikre sajnos a tanórák keretein belül nem jut idõ. Köszönöm a beszélgetést, további sikereket és kitartást kívánok Neked! Tóth Réka (12. F)

Kinek köszönhetõk a Gyõri ETO sikerei? A Révai-nap alkalmából osztályunkból négy ember Tamási Zsolt, az ETO edzõjének elõadásán vett részt. Az edzõ élete és karrierje történetét egyórás elõadáson ismertette. "Akkoriban aki jól tanult, az természetesnek vette, hogy a Révai-gimnázium tanulója lesz" - mondta õ. Iskolánk közösségi életében aktívan részt vett, hisz az Iránytû fõszerkesztõje is volt. Egy ideig riporternek készült, mégis inkább a sportot választotta. A labdajátékokhoz különös tehetsége volt. Ezek közül a focit kedvelte a legjobban. Testneveléstanára próbálta a kézilabdázás felé terelni útját, de látva tanítványa ragaszkodását a futballhoz, inkább hagyta. Jól tette! Focista szeretett volna lenni, de felvételije elõtt egy szerencsétlen baleset miatt (ínszalagszakadás volt a lábában, és nem mûttette meg, mert úgy gondolta, fontosabb neki az egyetem) ez az álma nem valósulhatott meg, így az edzõsködést választotta. Mikor az egyetemet befejezte, egy ideig kisebb csapatoknál, egyesületeknél gyakorolta foglalkozását. Egy hirtelen telefon mégis megváltoztatta életét. Egy olyan csapatban kellett edzõként dolgoznia, ahol nem voltak túl jó játékosok, és a nemzeti bajnokságban is az utolsó helyen álltak. Azt, hogy az ETO ma Magyarország legjobb csapatai közé tartozik, neki köszönhetjük. Pacsi Diána (7. F)


Iránytű

XXXIX / 2. szám

2002-2003

(Lapzártánk idejére az ETO-nál edzõváltás történt, de reméljük, hogy Tamási Zsolt egy képességeinek megfelelõ új kihívásban további érdemeket szerezhet a magyar sportéletben, melyhez sok sikert kívánunk neki. A Szerk.)

Vízkereszt és hamvazószerda között Vízkereszt napján, január 6-án biztosan elkezdõdik a farsang - hogy mikor ér véget, az attól függ, mikorra esik húsvét. Hiszen a farsang végét a húsvét elõtti nagyböjt negyven napja közül az elsõ, hamvazószerda jelzi. Nagy vigasság elõzi meg a visszafogottság, a lelki és testi megtisztulás idõszakát. És ez a nagy vigasság, ami az elmúlt évtizedekben gyermekek jelmezes felvonulásává, az utóbbi évtizedben pedig elegáns, hagyományõrzõ bálok sorává alakult, igen jelentõs volt eleink életében. A bálok õsi szokások leképezései: a télûzõ, tavaszköszöntõ népi mulatságoké, alakoskodásoké, amelyek gyökere a pogány termékenységvarázsló szokásokból táplálkozik. És ahogy a népszokásoknak általában, mindennek jelentése van, még ha ma már nem is értjük. Jól tudjuk például, hogy elengedhetetlen kelléke az ünnepnek a farsangi fánk - arra azonban már nemigen gondolnánk, hogy a sütemény benyomott közepe valójában egyértelmû szexuális, termékenységvarázsló jelentéssel bírt. Az alakoskodásnak is hasonló célja volt: elûzni a telet, hogy jöhessen végre a termékeny tavasz, megtéveszteni a gonosz, ártó szellemeket, így biztosítani a kellõ szaporulatot embernek, állatnak, növénynek. A farsangfarka (azaz a farsang utolsó hete, néhány napja) legismertebb hazai alakoskodása kétségkívül a mohácsi busójárás. Mohácsot, ezt az õsi települést kétség kívül az 1526-os, tragikus kimenetelû csata és a busójárás miatt ismerjük. Pedig másról is eszünkbe juthatna a soknemzetiségû, szép kis város, ami mindig a dunai forgalom egyik fontos helye volt. Például fekete edényeirõl, amibõl 100 évvel ezelõtt mintegy 400 ezer darab jutott el Szlavóniába és Bácskába, és Mohácson több mint 100 korsós mester dolgozott a piaci igények kielégítéséért! De farsang idején foglalkozzunk mi is a busójárással, amelynek eredete a török idõkig vezethetõ vissza. A monda szerint az itteni lakosok a Mohácsi-sziget mocsaras, nádas vidékén kerestek menedéket. Egyik este, amint a házaikból kiûzött mohácsiak a tûznél beszélgettek, megjelent körükben egy öreg sokác ember, aki megjövendölte a török kiûzését. Másnap utasításai szerint megkezdõdött a készülõdés: fegyvereket, álarcot készítettek - és vártak, vártak. Aztán egy viharos éjszakán megjelent elõttük egy délceg lovag, és arra szólította õket: kövessék. A törökök a vihar elõl behúzódtak a mohácsi házakba, az õrök is aludtak - ám szörnyû zajra ébredtek, és az (álarcos) ördögpofájú szörnyeket látva fejvesztve menekültek a városból. A hagyomány szerint azonban nemcsak a török kiûzését, de a téltemetést, a farsangi vigasságok végét is idézi a busójárás. A hagyomány szerint a gyerekek álarc nélkül, de beöltözve - a fiúk lányoknak, a lányok fiúknak buzogánnyal bekopognak a kapukon, és hangos "poklade" kiáltással közlik, hogy vége a télnek. A felnõttek busómaszkba, jelmezbe öltözve a Kóló téri gyülekezés után hangos kerepléssel, kolompolással házról házra járnak, ahol étellel, itallal kínálják õket. A mai (az idén: február 27. március 4. között) busójárás újabb szokásaival karneválszerû mulatsággá alakult, ami azonban kedvelt idegenforgalmi látványosság. A felvonulás fõ érdekessége ma az ijesztõ, szalmával kitömött birkabundás, álarcos busók és harisnyában tollat, fûrészport rázogató "jankele" gyerekek mellett a középkori ágyú felvezetése, hangos durrogtatások kíséretével. Sötétedéskor a fõtéren nagy tüzet raknak, s szalmabábu képében elégetik a telet.


Szaftos napok (2002. nov )

Recommend Documents