Szafari: Elvesző illúziók, avagy hová tűnt a leopárdcsontváz? Lerner János
„A Kilimandzsáró 19 710 láb magas, hóborította hegy, úgy mondják, a legmagasabb Afrikában. Nyugati csúcsát maszai néven „Ngaje Ngai”-nak, az „Isten házá”-nak hívják. Közel a nyugati csúcshoz egy leopárd aszott, megfagyott teteme fekszik. Senki sem tudja megmagyarázni, mit keresett a leopárd ilyen magasságban” (Ernest Hemingway: A Kilimandzsáró hava, 1936)
Afrika: izgalmas vadászkalandok, kietlen sivatagok, végtelen szavannák, áthatolhatatlan őserdők, elefántok, oroszlánok, zebracsordák, parafa sisakos felfedezők, karavánok és expedíciók… a Kongó és a Nílus, a titokzatos Hold-hegység, Sivatagi show, Az istenek a fejükre estek, Távol Afrikától – mindenkinek más jut eszébe, de valahol mégis mindenkinek ugyanaz. A romantika, a kihívás, a megpróbáltatás, a szenvedély, az egzotikum kontinense. Okavango, Zambézi, Timbuktu, Nanyuki, Kilimandzsáró. Kisdiákként még csak a földrajzi atlaszból ízlelgettük e különös hangzású, dallamosan csengő, titokzatos neveket. Vad bennszülöttekről álmodtunk, pálmafákról és sziklás zuhatagokról, elefántokról és oroszlánokról, akárcsak Hemingway öreg halásza. És felnőttként is vágytunk arra, hogy egyszer mi is csalódhassunk a denaturált Afrikában, megérinthessük a Kilimandzsáró havát, gondtalanul kóborolhassunk Sivatagon és vadonban, megkeressük Elza kölykeit és rátaláljunk a Gorillákra a ködben, esténként Afrikai tábortüzeknél melegedjünk, és legyen egy farmunk Afrikában.... Ki ne álmodott volna még arról, hogy egyszer a valóságban is eljut a szafarik földjére? Valahol mindenki az ősi, érintetlen Afrikát keresi, ahol a krokodiloktól és vízilovaktól hemzsegő folyókon való csónakázás, a végeláthatatlan sorokban vonuló vadállatok látványa, a nomád pásztorokkal vagy a vadászó-gyűjtögető törzsekkel történő személyes találkozás ugyanazt az életérzést kelti bennünk, mint egykor felfedező/vadász elődeinkben: a kaland, a kihívás, a romantika, az újdonság, a felfedezés – az egyszeri, megismételhetetlen élmény érzését. „Itt fényesebb a napfény, mint nálunk, csillogóbbak a csillagok, sötétebbek a viharfelhők, borzalmasabbak az égiháborúk, bódítóbbak a szagok, határozottabbak az ellentétek. De még a tüske is szúrósabb, a fa is keményebb, az ember is kitartóbb, a vadállat is szívósabb. Egyszóval itt energikusabban lüktet az élet pulzusa. És ez az, ami olyan komollyá teszi Afrikát, ez az, ami ide vonz, ami visszavonz mindenkit, aki egyszer belékóstolt...”, írta Széchenyi Zsigmond afrikai vadásznaplójában (Csui!.. 1928–29.). Vajon létezik-e még az ősi, „érintetlen” Afrika? 278
1. kép – Hadza gyerek „Vajon mit akarhatnak a mzunguk?”
2. kép – Ranger A megfogyatkozott vadvilágot a vadőrök ismerik a legjobban. Kelet-Afrika lakóinak többsége vadállatokkal manapság jobbára csak a nemzeti parkokban találkozhat.
A M Ú LT T R Ó F E Á I Afrikába a felfedezőket az ismeretlen utáni vágy hajtotta. Kezdetben a Nílus forrása után kutattak, átszelték a Szaharát, meghódították a kontinens jégtakarta hegycsúcsait. A misszionáriusok téríteni mentek, egy másik hitet, az európai „civilizáció” vallását terjeszteni. Az arab kereskedőket először az elefántcsont és a fűszerek, majd a „fekete elefántcsont”, a rabszolgák vonzották. Aztán jöttek a gyarmatosítók – őket elsősorban a fekete kontinens ásványkincsei érdekelték. A 20. század első évtizedeiben, Afrika újrafelosztása idején a telepesek és az Afrikába látogatók legkedveltebb időtöltése a vadászat lett. Megkezdődött a gátlástalan trófeagyűjtés. „Five lions before breakfast” – öt oroszlánt reggeli előtt – lett a jelszó, de sorra került szinte valamennyi nagyvad. Lassan eltűntek a nagy agyarú elefántbikák; egyik utolsó képviselőjük Ahmed, az „elefántkirály”, „akit” a hetvenes években még elnöki védelem alá is helyeztek, végelgyengülésben pusztul el. Unokája Mahmud ma is a kenyai Marsabit Nemzeti Park ékessége – Ahmed életnagyságú szobra pedig a nairobi Nemzeti Múzeumé… Hanzelka és Zikmund, a két csehszlovák világutazó újságíró a negyvenes évek végén tett utazásukról „Afrika az álmok világában és a valóságban” címmel számolnak be. A megváltozott Afrika-képhez persze ők is jelentősen hozzájárultak: „gyűjtőexpedíciójuk” során a Kibo kráteréből elhozták azt a bizonyos leopárd csontvázat – valószínűleg nem olvasták Hemingwayt… A gyarmatbirodalmak felbomlásával és a térképen vonalzóval kijelölt határok meghúzásával létrejött új, független afrikai országokban a korábban megtizedelt vadállományt újabb veszély fenyegette. Az orvvadászat, a függetlenségi harcok és az egyre gyakoribb polgárháborúk és törzsi viszályok következtében az orrszarvúk és a hegyi gorillák száma a kritikus értékre csökkent, az 279
erdőirtások, égetések és az ültetvények terjeszkedése pedig egyes fajok élőhelyeinek drasztikus csökkenéséhez, ill. több helyen teljes eltűnéséhez vezetett. Neves vadászírónk, Széchenyi Zsigmond kedvenc vadászterületéről, a kenyai Athi-folyó síkságáról negyed század alatt gyakorlatilag eltűnt valamennyi állat – a hatvanas évekre a nagy csordáknak már hírmondója sem akadt. Ma már a vadászatot csaknem valamennyi országban korlátozzák vagy szabályozzák – persze csak ott, ahol még lehet egyáltalán vadállományról beszélni. A vadállatok a rezervátumokba, nemzeti parkokba szorultak vissza. Rendszerint az ezekhez kapcsolódó vadvédelmi területeken engedélyezik egyes időszakokban bizonyos fajok korlátozott számú kilövését; Kenyában még ezt sem. Vannak országok, ahol az állatok a nemzeti parkokban (sőt, néha még az állatkertekben [!]) sincsenek biztonságban. A Magyar Tudományos Esőerdő Expedíció tagjai 1998-ban személyesen is tapasztalták, hogy Kamerun nemzeti parkjaiban mennyire félénkek az elefántok – nagy valószínűséggel nem a turisták miatt. Maliban, a bamakói állatkertből pedig a nagy éhínség idején egyenesen a konyhaasztalra kerültek – még a ragadozók is. Kelet-Afrika legnagyobb turistaattrakciója ma is kétségtelenül a vadvilággal, az afrikai tájjal és az őslakókkal való találkozás. Vajon milyen ez a nagyvárosoktól távoli, turisták járta „afrikai vadon” a harmadik évezred küszöbén?
S Z A F A R I : T E G N A P, M A , … H O L N A P ? Manapság az európaiak (valamint az amerikaiak, ausztrálok és dél-afrikai fehérek vagy a japánok) – röviden „nyugatiak” – többsége nem vadászat céljából keresi fel Afrikát. A fekete kontinens máig fennmaradt legendás egzotikuma vonzza őket. Persze, ha úgy tetszik, Afrikába ma is ugyanazért járnak a „nyugatiak”, mint régen – szafarizni. Az arab-szuahéli szó eredeti jelentése utazás, kirándulás; később a vadászexpedícióval azonosították. Napjainkban valójában egy különös életformát takar, az ökoturizmus klasszikus afrikai válfaja. Amikor negyed század után 1959-ben, majd öt évre rá gróf Széchenyi Zsigmond újra visszatért Kelet-Afrikába, az élményeit megörökítő utolsó írását a korábban igen romantikus és egzotikus címek helyett „Denaturált Afriká”-ra keresztelte. E cím saját bevallása szerint nem saját ötlet, hanem egy amerikai író 1926-ban megjelent útikönyvéből származik. A hatvanas évek derekán Széchenyi szavaival élve „…immár negyven év denaturálása rakódott az akkorira!” Pedig akkor még szabad volt a vadászat, nem lepték el tömegesen a turisták a nemzeti parkokat, a nomád maszai moránok még megölhettek egy-egy oroszlánt, ha a férfivá avatás ceremóniája úgy kívánta (persze abban az időben a nemzeti parkokon kívül is szinte hemzsegtek a növényevők és ragadozók). Akkoriban menetrendszerű hajójáraton lehetett csak eljutni Mombasába, a gyors kommunikáció egyetlen eszköze a telex volt, a szafarikat pedig csak néhány jó nevű iroda – köztük a legendás Safariland – szervezte. A nyolcvanas évek végén – újabb negyedszázad elteltével – már minden „valamirevaló” európai légitársaság leszáll Nairobiban, telefaxon keresztül történik az információcsere, kezd kibontakozni a szafariturizmus. A kilencvenes években charterjáratok lepik el Mombasa repülőterét – hamarosan átépítik, nemzetközivé nyilvánítják és Afrika egyik legmodernebb légikikötője lesz. Sorra épülnek a szállodák az óceánparton, megindul a tömegturizmus. Zanzibárra szárnyashajóval a legkényelmesebb az átjutás – a korábbi kilencórás komputazás másfél órányira rövidül. Arusha, Nairobi és Dar es Salaam között naponta kétszer menetrendszerű turistabuszok közlekednek. Az ezredforduló újabb változást hoz. Akárcsak a világ valamennyi „turistavárosában”, Arushában, Nairobiban, Dar-es-Salaamban vagy a zanzibári óvárosban Internet-cafékban is elérhetők a helyi utazási irodák – csak Arushában vagy 250 működik – web oldalai és ajánlatai. 280
3. kép - Csónakos A hagyományos fatörzscsónak ma is sok helyütt elterjedt; az evezőket sem váltották fel még a műanyag lapátok.
Az elektronikus posta lassan a képeslapokat is helyettesíti, mobiltelefonon pedig még a zanzibári kompon is utolérhetők a fontos (és kevésbé fontos) emberek. A rádióhullámok a nemzeti parkokat is „elárasztják”, és így a vadles korábbi módszere alapjaiban változik meg. A szafariautók utasai már nem az állatnyomokat vizsgálják, nincs is szükség igazi kirongozira, azaz nyomkeresőre. A minibuszok és landroverek ugyanis a vadprogramok kutatóinak autóit követik, amelyek rádióantennájukkal pillanatok alatt rátalálnak a rádióadós nyakörvvel ellátott állatra – oroszlánra, gepárdra vagy hiénára –, és rajta keresztül rendszerint az egész családra. Ha nem sikerül megtalálnunk a rádiós autót, akkor segít a „tömegturizmus”: ha legalább három autót látunk „csoportosulni” a távolban, nagy valószínűséggel ragadozó nagymacska van a közelben. A sofőrök CB rádión informálják a többieket, így nem ritkán 30-40 autó is összegyűlhet egy vadászó oroszlánfalka vagy egy gepárdcsalád megpillantásakor. Az ilyen vadászat sikerességéről talán felesleges is beszélnünk. Olykor persze mindezek fordítottja, majdhogynem paródiája is megtörténhet. Régen nem lehetett olyan vadászkönyvet olvasni, amelyben ne esett volna szó arról, hogy a fekete kísérők és fegyverhordozók mit tettek akkor, amikor szembe találkoztak egy oroszlánnal. Természetesen felmásztak a legelső fára. És mi történik manapság? Ha kíváncsi oroszlánok látogatnak a táborba, a sofőrök és a szakácsok hanyatt-homlok beugrálnak autóinkba és pillanatok alatt elhagyják a terepet – az oroszlánok és az ottmaradt turisták legnagyobb megrökönyödésére. A kafferbivalyok békésen legelésznek a szavannai benzinkútnál tankoló autók között, a zebrák és antilopok a repülőtér kifutópályáján delelnek, és az is előfordul, hogy a piknikhelyen éppen egy jól megtermett hímoroszlán lakmározik békésen – alig 50 méterre a mit sem sejtő, ugyancsak piknikező turistáktól. Olykor felborul a vadon rendje. Sok helyütt az agresszív viselkedésű majmokat és madarakat éppen a turisták „rontották” el. A Ngorongoro-kráter cerkófjai és barnakányái, vagy a Serengeti fényseregélyei a piknikező helyeken támadnak. E cseppet sem veszélytelen, fura szokásuk az őket a tiltás ellenére etetgető turistáknak „köszönhető”. Az új idők új, a szafari „klasszikus”-nak nevezhető módjait is megteremtették, ill. felelevenítették. Az elefánthátas szafarikat Amerikából „hazatelepített” egykori cirkuszi elefántokon űzik. E méregdrága kikapcsolódás persze nem vonz tömegeket, de a túrák már évekre előre megtelnek. A
281
mintegy háromórás hőlégballonos szafari sem olcsó mulatság. Persze a vándorló állatok százezreinek látványa sem hétköznapi – a hajnali légi vadles méltó befejezése a szavannai pezsgős reggeli. A napjainkban egyre jobban elterjedő gyalogos szafarik már inkább idézik a hőskort. Igaz, az egyre ritkuló és mind félénkebb állatcsordák már nem nyújtják azt az élményt, amelyet pl. száz évvel ezelőtt elődeink érezhettek. Egy ranger kíséretében tett félnapos gyalogtúra során azonban a klasszikus vadles izgalma mellett egészen közel kerülhetünk a különleges élővilághoz, az egzotikus természethez – az igazi, jellegzetes afrikai tájhoz.
A FÉNYLŐ-HEGY ÁRNYÉK ÁBAN Az afrikai táj „…egyhangú, unalmas…”. Cholnoky Jenő földrajzprofesszor e véleményét látványosan megváltoztatta, amikor néhány évvel később több száz oldalas könyvet írt erről az „unalmas” kontinensről. Akkoriban turisták egyáltalán nem látogatták még Afrikát, a vadászok, kalandorok és fehér telepesek pedig elsősorban a vadvilágról, az ásványkincs gazdagságról és a kedvező klímájú fennsíkokról hoztak híreket. Valójában a turizmusnak köszönhető, hogy Afrikának ma már egy „régi-új” arcát is megismerhetjük. A Kilimandzsáró, a Viktória-zuhatag, a Namíb-sivatag narancssárga homokdűnéi Afrikában ugyanazt a szerepet töltik be, mint Észak-Amerika kanyonvidékei, a Yellowstone park gejzírjei, a Niagara, a dél-amerikai Iguazu vagy a Gran Sabana „Elveszett világa” az Angelvízeséssel, Ausztrália Vörös-központja az Uluruval vagy a Nagy-korallzátony, Ázsiában a Fuji vagy a Fülöp-szigetek rizsteraszai, Európában a Matterhorn vagy az Etna; egyetlen táj egy egész kontinenst jelképezhet. S mint minden jelkép, azonnal turisztikai vonzerővé is válik. Ma már egyre többen kerekednek fel, hogy az afrikai tájat is szemügyre (lencsevégre) vegyék. Egy állatfelvétel is akkor lesz „igazi” afrikai, ha a körülötte lévő táj is jellegzetes. A Serengeti végtelen síkságában magányosan álló ernyőakácia, a Ngorongoro-kráter sárgatörzsű lázfái, az Amboseli lapályából kiemelkedő Kilimandzsáró – Afrika „Fénylő hegye” –, vagy egy namíbiai homokdűne e páratlan állatparadicsom elengedhetetlen díszletei. S manapság talán e táj változott/változik a legkevésbé Afrikában. Legalábbis a védett területeken. Persze vannak országok, amelyekben a tájat is a turisták kényelmének „rendelik alá”. A dél-afrikai Krüger vagy a namíbiai Etosha nemzeti parkokban például a főbb útvonalakat aszfalt borítja. E természetvédelmi területeken trafipaxos rendőr (!) méri a szafariautók sebességét; egyre nő a gyorshajtók és – értelemszerűen – az elütött vadak száma, hiszen az állatok előszeretettel tartózkodnak a meleg burkolaton. Az aszfaltúton lustálkodó oroszlánfalkáról készült nagyszerű „tájjellegű” felvételeket büszkén mutogatják készítőik... Helyenként a trópusi szavannaklíma próbál gondoskodni arról az egyensúlyról, amelyet az ember minduntalan igyekszik felborítani. A Kongó-medence peremén az erdőirtások helyén létesült ültetvények termőtalaját elhordja az erózió, Kenyában a rosszul megépített utakat elmossák és járhatatlanná teszik az áradások. A szavannatüzek nyomát pedig rendszerint hamarosan eltünteti a menetrendszerűen megérkező eső. Sokszor persze az ember is igyekszik megőrizni az afrikai táj varázsát. A Serengeti szigethegyeinek gránitsziklái közé épített szafarimotel hangulatosan illeszkedik a tájba. Ugyancsak a Serengeti Nemzeti Parkban a táj megóvása érdekében különféle turisztikai zónákat különítenek el: egyes területeken nem szabad autónkkal az utakról letérni, máshol pedig kifejezetten tilos az előttünk járó jármű keréknyomában haladni. Újdonság a Serengetiben, hogy vannak külön gyalogos szafarikra kijelölt területek – ezeken járművel egyáltalán nem közlekedhetünk. 282
4. kép – Kili A lenyűgöző szépségű afrikai táj mindenkit elvarázsol, legyen az ott lakó, utazó, vagy csupán e könyvet lapozgató olvasó. 283
A tanzániai Selous Vadrezervátum Afrika legnagyobb természetvédelmi területe, talán a legklasszikusabb szafarividék ma Afrikában. Gyalogosan, csónakon és terepjáróval barangolva éppen hogy kitaposott útjain és vízmosásain előfordulhat, hogy egyedüli turisták vagyunk e fél Magyarországnyi érintetlen ősvadonban, amely – akárcsak a már említett Serengeti, Ngorongorokráter és a Kilimandzsáró – UNESCO világörökség is egyben. Az afrikai táj eredetiségét itt sikerült mindmáig megőrizni. Ugyanez a helyzet a Kalahári szívében, Botswanában, az Okavango-deltában is. Nemcsak az ősvadon megközelítése nehéz – csak fatörzscsónakon vagy kisrepülővel lehetséges, bent pedig gyalogosan vagy csónakkal közlekedhetünk –, hanem a táborozásunk során összegyűlt hulladékot és szemetet sem áshatjuk el – mindent, amit bevittünk, ki is kell hoznunk a delta területéről. Hasonló előírások vonatkoznak a Kilimandzsáró Nemzeti Parkot felkereső látogatókra is. Afrikában a táj szépségéhez szervesen hozzátartoznak a naplementék és a napfelkelték. Ez így volt régen is, és így van ma is, ebben Afrika semmi sem változott. Legyünk akár a végtelen szavannán, a Szahara vagy a Namib dűnéi között, hajózzunk a Zambézin vagy a Nigeren, vagy táborozzunk a Kilimandzsáró lábánál, felejthetetlen lesz a természet és a fény összjátéka. Néha ehhez az ember is állít díszletet. Amikor az ötvenes évek végén az akkori Rhodéziában megépült a Kariba-gát és elárasztották a Zambézi völgyét, még senki sem gondolta, hogy ma a zimbabwei Matusadona Nemzeti Park egyik legnagyobb tájképi vonzereje éppen a vízből kiálló száraz fatörzserdő lesz – s nem csak naplementében. Általános tendencia napjaink Afrika-turizmusában, hogy egyre több a kifejezetten az afrikai tájat megcélzó program. S ebben korábban a fehérek által nem, vagy csak elvétve látogatott területek játsszák a főszerepet. Míg a nyolcvanas évek végén például az észak-tanzániai Natron-tó partján emelkedő Ol Doinyo Lengai vulkán kráterébe való feljutás felért egy kisebb expedíciós vállalkozással (és megpróbáltatásaival), ma több utazási iroda szervezett keretek között, jól kitaposott ösvényeken viszi fel a turistákat a maszai törzs szent hegyére. E vállalkozást a helyi maszai közösség „üzemelteti”. De hasonló módon indulhatunk tevés trekking túrára szamburu kísérőkkel Észak-Kenya vad félsivatagos vidékein, ahová Teleki Samu grófunk óta fehér emberként gyalogszerrel jóformán csak John Hillaby, a neves angol távgyalogló globetrotter jutott el. Előfordul, hogy a táj és az ember párharcából a természet kerül ki győztesen. Az egykori Niger parti karavánváros, Timbuktu ma 20 kilométerre van a nagy folyamtól. S nemcsak a folyó vándorolt arrébb, hanem a szaharai homok is fokozatosan nyomul előre és temeti be az ősi város házait. A dűnéket nemzetközi segélyprogramok keretében próbálják megállítani – úgy tűnik, kevés sikerrel. A helyi tuaregek persze itt is igyekeznek megfelelni az új idők kívánalmainak: a látogatók számára kisebb tevekaravánokat szerveznek a szaharai homokdűnék és a Timbuktu környéki nomád táborok felkeresésére. Ezzel a hitetlenek számára sokáig tiltott, titokzatos, legendás városban új gazdasági ágazat van születőben: a kulturális turizmus.
E LV E S Z Ő I L L Ú Z I Ó K Amikor „Az istenek a fejükre estek” c. film busman főszereplője elindul a kólásüveggel, hogy a civilizált világ eme égből pottyant jelképét, amely – bár rengeteg dologra tudták használni – csak féltékenységet és viszályt teremtett kőkorszaki körülmények között élő törzsében, visszaadja az „isteneknek”, e jelenetben frappánsan fogalmazódik meg az ősi Afrika és a jelenkor találkozásának kihívása. Bármennyire is csalódást okoz, tudomásul kell vennünk, hogy Afrika népei sem maradnak és maradhatnak érintetlenek a civilizáció hatásaitól. 284
5. kép – Cocacola A hagyományos öltözet és zene napjainkban már csupán a turistáknak szól.
A fejlődés az emberi lét velejárója. Kérdés, hogy e népek miképp veszik át egy más, az övékétől gyökereiben is különböző kultúra szokásait és vívmányait, ugyanakkor miként próbálják meg fenntartani, megőrizni évszázados – esetleg évezredes – hagyományaikat. A fémek használata nem európai találmány, Afrika szerte is ősi hagyományai vannak a fémművességnek. Több népcsoport évszázadokon át cserekereskedelem útján jutott az értékes anyagokhoz, eszközökhöz. A bányavidékek, az elsődleges ércforrások azonban napjainkban e népcsoportok számára elvesztették jelentőségüket. A maszai kard ma autók laprugójából készül. Akárcsak egykoron, ma is szamburu kovács készíti, de kalapácsként egy szebb időket látott féltengelyt használ, üllője pedig nem más, mint egy kiszuperált teherautó felnije. A turkanák nyílhegyeiket és horgaikat a turisták által eldobált konzervdobozokból készítik. A Timbuktu környéki nomádok állataik itatását a segélyprogramok keretében fúrt kutakból végzik. A vizet hagyományos módon, fakerékkel, bőrvödörben hozzák a felszínre, majd tevéiket a földbe leásott fém olajoshordóból itatják. Vízhordó tartályaik részben kecskebőrből készülnek, részben bádoghordókat használnak. A törzsi fémművesség hanyatlása talán az ékszerek használatában követhető leginkább nyomon. Míg korábban a törzsi ékszerek többségét olyan hagyományosan „afrikai” fémek adták, mint a sárgaréz és vörösréz – még Telekiék is több mázsányi rézdrótot cseréltek –, addig napjainkban a maszai asszonyok szomáli készítésű rézkarpereceit és fülbevalóit felváltották a vélhetően
6. kép – Lavorbaba A műanyagok használata manapság már mindenki számára nélkülözhetetlen. 285
7. kép – Frizura
8. kép – Babafrizura
A kislányok hajviselete sokszor a felnőttekét utánozza, nem a hagyományokat, hanem a divatot követi.
alumínium kábeldrótból készült függők, biztosítótűk, sárgaréz lakatok és kulcsok. Az egykor a csehországi Jablonecből hozatott színes üveggyöngyöt pedig hasonlóan élénk színű, ugyancsak onnan származó, tartósabb műanyag gyöngyökkel helyettesítik. A műanyagok használata egyébként Afrika-szerte elterjedt. Legyen az víztartó edény, reklámszatyor vagy egyszerű ékszer, a harsány színek és a tartósság minden mást háttérbe szorít. A plasztik-tárgyakat nem rágja meg a szú, nem eszi meg a termesz, nem szivárog át rajtuk a víz, könnyebbek, mint az agyagedények, nem törnek el – egyszóval praktikusak – a fotózni szerető turisták legnagyobb bánatára. A ruházkodásban is nyomon követhető a hagyományos viseleteket felváltó, ill. kiegészítő, a praktikusság meghatározta igény. A szamburu falufőnök fejfedője vélhetően egy japán turista által itt hagyott napszítta baseball reklámsapka, a maszai vörös lepel alól bőrdzseki kandikál ki, a hagyományos tűzcsiholást bemutató harcos csuklóján kvarcóra virít – igaz, az óraszíj a Jablonecből importált színes gyöngyökből készült. A tuareg tevehajcsár hagyományos fekete turbánját modern napszemüveg egészíti ki, a nomádok saruja igazi környezetbarát termék – újrahasznosított gumiabroncsból készül. A tanzániai Eyasi-tó környékén élő vadászó-gyűjtögető khoiszan hadzapik viseletében a levágott szárú farmernadrág jól megfér a sakál- és páviánbőr panyókával. A maszaik, szamburuk és tatogák ma már előszeretettel közlekednek kerékpáron. Évszázadokon keresztül e nomád népeknél egyedül a marha volt a gazdagság jelzője – ma részben ezt egészíti ki a kerékpár – ez lett a státusszimbólum. A kerékpárt sokan leginkább csak tolják – hajtani nehéz is lenne a szavanna süppedő homokjában. Az esernyő pedig a lándzsa és a bot mellett szintén megfér – és még árnyékot is ad. Közismert, hogy Afrikában az emberek fotózásáért – amennyiben egyáltalán megengedik – gyakran fizetni kell. Ez valahol rendjén is van – az igazi ökoturisták igyekeznek tiszteletben tartani más népek szokásait, emberi méltóságát. A nyolcvanas évek végén – fura módon – csak a fényképezésért 286
9. kép – Baba Ha megtehetik, az afrikai édesanyák gyermekeiket a nyugati szokásoknak megfelelően öltöztetik.
10. kép – Dogonok A dogonok hagyományos táncukat nem (csak) az idegenek kedvéért járják – bár kétségtelen, hogy némi fizetségért akár naponta bemutatják.
kértek pénzt, a filmezésért és hangfelvételért nem – akkoriban a videót még nem azonosították a képalkotó eszközökkel. Mára változtak a szokások: a maszai pásztor a marhái fotózásáért is pénzt kér, a férfivá avatás útját járó kifestett ifjú harcosok az út szélén a fotósoknak „árulják” magukat (e szertartás idején – s ez három hónapig tart – egyáltalán nem lenne szabad idegenek előtt mutatkozniuk). A polaroid technikával készült felvételekkel persze mindenféle „engedély” kiváltható. Sőt, a legkorszerűbb digitális – visszanézhető – képek olykor még a polaroidot is feleslegessé teszik – a fotóalanyok gyakran a felvételek megtekintésével is megelégszenek. Maliban, a Bandiagara sziklák között élő félig animista, félig muszlim dogonokat a titkok népének is nevezik. Különleges természeti hitükben az áldozati hely fontos szereppel bír, tilos fényképezni, nehogy megharagudjanak az istenek. Hacsak… hacsak nem fizetünk érte. Amikor rákérdezünk, hogy akkor hogy is van ez az istenekkel, a válasz annyira egyszerű és magától értetődő, hogy már meg sem lepődik az ember: a fotózásért kapott pénzen egy tyúkot vásárolnak, melyet kiengesztelésül feláldoznak az isteneknek – azaz az ominózus áldozati helyen levágják, majd jóízűen elfogyasztják... Afrika népeinek hagyományaira sem volt hatás nélkül a 20. század. Ugyancsak a dogonok körében ősidők óta a hagyományos férfivá avatási ceremónia szerves része a sziklafalra rajzolt titkos családi jel, amelynek pontos értelmezését csak az avatandó ifjú ismeri. A jelek, a dogon hitvilág misztikus állatábrázolásai és a jellegzetes maszkformák között új rajzok jelentek meg: televíziókészülékek ábrázolásai. Az észak-tanzániai Kolo falu melletti több ezer éves sziklarajzokon az elefántok, antilopok és vadászok között pedig meglepve fedezhetjük fel a repülőgép ábrázolását… Kelet-Afrikában a kulturális turizmus egyik új formája a falulátogatás. Egy maszai manyatta szervezett felkeresése szinte semmiben nem különbözik egy hazai falu tájházának meglátogatásától, ahol a helyi hagyományőrző együttes éppen bemutatja különböző dalait és táncait. Talán az egyetlen különbség, hogy a maszaik egy része valóban ott is lakik… Ezt még el is 287
11. kép – Hadza vadász A hadza férfiak hajnalonként az őket felkereső turistacsoportoknak mutatják be vadásztudományukat.
12. kép – Gyerekek „We are the champions!”
fogadná az illúzióiról egyre jobban lemondó európai látogató – mégiscsak valami „eredetit”, valódi „hagyományt” látott. Ez azért egészen más, mint annak a kongói pigmeus falunak az esetében, amikor is az éktelen hangzavar és ordibálás közepette körbe-körbe ugráló apró emberkék csupán azért járták el „harci táncukat” a turistáknak, mert egyszer egy messziről érkezett fehér ember megmutatta nekik, hogy mit szeretne látni és a produkcióért fizetett is – egyébként azelőtt soha nem táncoltak és soha nem énekeltek… Az Amboseli Nemzeti Park maszaik üzemeltette kocsmájában a közeli manyatta vezetőjének és tanítójának társaságában kortyolgatjuk sörünket és beszélgetünk. Kérdezgetni próbáljuk őket a faluról, szokásokról, állatokról, a Fénylő-hegyről és egy bizonyos leopárdcsontváz sorsáról. Visszakérdeznek: miért nem délután tettük fel kérdéseinket, amikor a látogatásért fizettünk is; sajnos a faluval kapcsolatban most nem válaszolhatnak. Majd megadják a mobilszámukat – ha legközelebb falulátogatásra jövünk, feltétlenül értesítsük őket SMS-ben, és akkor – ott, a manyattában – majd kérdezhetünk. „Ami pedig a leopárdcsontvázat illeti” – mondja az egyébként Oxfordban tanult maszai falufőnök – „hallottam, hogy egy amerikai vadász egyszer látta is a Kibo kráterében, de már nincs ott – két mzungu elvitte Európába. De ez már régen történt. Nagyon, nagyon régen.”
F E L H A S Z N Á LT I R O D A L O M CHOLNOKY JENŐ 1936–37 Afrika. (A Föld és élete 3. kötet.) Budapest. LERNER JÁNOS 2000 „Dekonzervált Afrika.” A Földgömb 18, 5: 6-20.
288
289
