STEVEN SAYLOR
A VESTA-SZÜZEK HÁZA
agave könyvek
Steven Saylor: The House of Vestals Copyright © Steven Saylor 1992, 1993, 1994, 1995, 1997 Hungarian translation © Heinisch Mónika, 2006 A magyar fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Steven Saylor: House of Vestals St. Martin’s Press, 1998 Fordította: Heinisch Mónika Szakmai lektor: Újlaki Pongrácz Zsuzsánna
ISBN: 978 963 711 860 9 Agave Könyvek Felelős kiadó: Varga Bálint, Meznerics Gergely A borítót és a kötetet tervezte: ‘Sigmond Viki Felelős szerkesztő: Varga Bálint Olvasószerkesztő: dr. Hajdú Mária Korrektor: Boncz Éva Tördelőszerkesztő: Téglás Zoltán Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. – 270081 Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató 10 9 8 7 6 5 4 3 2 1 Műfaj: 1. Krimi, 2. Történelmi krimi, 3. Ókori Róma
Három titokzatos nőnek, akik inspiráltak a történetek megírásában: Janet Hutchings, Hildegarde Withers és (in memoriam) Lilian de la Torre. Legalább egy közülük kitalált karakter, de hogy melyikőjük, abban már nem vagyok biztos.
ELŐSZÓ Gordianus, a Nyomozó először a Római vérben lépett színre, a ROMA SUB ROSA sorozat első kötetében. A Római vér Kr. e. 80-ban játszódik, egy véres polgárháborút követően, amelynek eredményeképpen átmenetileg a diktátor Sulla lett Róma teljhatalmú ura. A történet felidézi az apagyilkossággal vádolt Sextus Roscius tárgyalását, amellyel a Cicero nevű fiatal szónok megalapozta hírnevét a római bíróságokon. Cicero az akkor még csupán harmincéves, de elszánt nyomozóként már közismert Gordianust bízta meg az igazság kiderítésével. A sorozat következő része, A végzet fegyvere a Spartacus-féle véres rabszolgafelkelés idején játszódik, Kr. e. 72ben. A két kötet között tehát nyolc év telt el, és a kíváncsi olvasók gyakran feltették nekem a kérdést, hogy mi történt abban a nyolc évben. A válasz, ha csak töredékesen is, ebben a könyvben olvasható, amely ezek szerint valójában a sorozat második része, hiszen Gordianus, a Nyomozó Kr. e. 80. és 72. közötti nyomozásait gyűjti egybe, azaz a Római vér és A végzet fegyvere közti történéseket. Kiderül, hogy ez az időszak sem szűkölködött gyilkosságokban, emberrablásokban, kísértetjárásokban, eltűnésekben, lefejezésekben, szentségtörésekben, lopásokban, végrendelet-hamisításokban és egyéb bűnesetekben. Több ízben elkíséri Gordianust Eco is, a néma fiú, akivel a Római vérben találkozott. Megjelenik természetesen Bethesda, Gordianus zsidó-egyiptomi származású ágyasa is, aki bebizonyítja, hogy nemcsak a gazdája képes kibogozni egy rejtélyt. Egy másik történetből kiderül, hogyan jutott hozzá Gordianus hűséges testőréhez, Belbóhoz. Egy harmadikból pedig megtudhatjuk, hogy mit csinált Gordianus fiatalemberként Alexandriában. Cicero és Catilina főszerepet játszanak, Marcus Crassus és Julius Caesar viszont ezúttal háttérbe szorulnak. Az olvasó előtt továbbá világossá válik, honnét ered Gordianus és patrícius jótevője, Lucius Claudius barátsága. Az etruszk birtok, amelyre Gordianus A méhkirály és a méhek című írásban ellátogat, ugyanaz, amit később a Catilina rejtélyében örököl. A Saturualia-ezüst eltűnése és Az alexandriai macska című novellák helyszínéül szolgáló Palatinus-dombi ház pedig ugyanaz, amelyben később a Nyomozó lakni fog. A történetek időrendi sorrendben követik egymást. Azok az Olvasók, akik éppúgy kedvelik a történelmet, mint a krimit, a könyv végén egy részletes kronológiai összeállítást találnak, a már megszokott történelmi jegyzetekkel együtt.
A VESTA-SZÜZEK HÁZA
A HALÁL MASZKOT VISEL – Eco, azt akarod mondani, hogy még soha nem láttad ezt a darabot? – kérdeztem. Felnézett rám nagy barna szemével, és megcsóválta a fejét. – Soha nem nevettél az ügyetlenkedő rabszolgákon, akik összerúgják a port? Soha nem kerülgetett az ájulás, amikor a kalózok elrabolják a fiatal hősnőt? Soha nem töltött el borzongással, amikor kiderül, hogy férfi hősünk hatalmas vagyon örököse? Eco szeme még jobban elkerekedett, és még hevesebben rázta a fejét. – Hát akkor ezt mihamarabb orvosolnunk kell, mi több, még a mai napon! Szeptember idusán jártunk, egy olyan derűs őszi napon, amelynél kellemesebbet az istenek sem tudtak volna varázsolni. A nap melegen sütött le a keskeny utcákra és Róma gurgulázó kútjaira; enyhe szél kelt a Tiberis felől, hogy lehűtse a hét dombot. Az égbolt mintha egy azúrkék, mély tál lett volna felettünk; egyetlen felhő sem úszott rajta. Ez volt az első napja a minden évben megrendezett, ősrégi ünnepnek, a Római Fesztivál tizenhat napos időszakának. Talán maga Jupiter rendelte el a tökéletes időjárást, ezért az ünneplők is az ő dicsőítésére készültek. Eco számára a fesztivál a felfedezések vég nélküli orgiájának ígérkezett. Végignézte élete első harciszekérversenyét a Circus Maximusban, látott birkózókat és ökölvívókat a nyilvános tereken, és megette élete első borjúagyból és mandulából készült kolbászát egy utcai árusnál. A verseny egészen megbabonázta, főként azért, mert gyönyörűnek találta a lovakat, az öklözők viszont untatták, mert már túlzottan is sok utcai csetepatét látott életében. A kolbász egész egyszerűen megfeküdte a gyomrát (de szerintem azért érezte olyan cudarul magát, mert túl sok fűszeres zöldalmát falt fel utána). Négy hónap telt el azóta, hogy kimentettem Ecót egy sikátorból a Subura sötét bugyraiban. Egy fiúcsapat támadt rá botokkal és gúnyos hahotázással. Még alig ismertem Ecót, azon a tavaszon csak futólag találkoztunk egyszer-kétszer, miközben Cicero megbízásából nyomoztam. Minden jel arra mutatott, hogy megözvegyült anyja kétségbeesésében végleg magára hagyta, és zsenge kora ellenére magáról kellett volna gondoskodnia. Csoda, hogy úgy döntöttem: hazaviszem magammal? Hamar kiderült, hogy a vele egykorú gyerekekhez képest feltűnően értelmes. Tudtam, hogy tízéves, mert valahányszor valaki rákérdezett a korára, feltartotta a tíz ujját. Eco tökéletesen hallott (és az összeadással sem volt gondja), csak épp a nyelvének nem tudta hasznát venni. Eleinte mindkettőnknek komoly gondot jelentett a némasága. (Nem némán született, csak később vesztette el a beszédkészségét, ugyanannak a láznak a hatására, amely az apja életét is követelte.) Eco tehetséges pantomimszínész volt, de a kézzel való mutogatásnak is megvannak a maga korlátjai. Valaki megtanította neki a betűket, ám csak a legegyszerűbb szavakat tudta elolvasni és leírni. Később én magam kezdtem tanítani, a haladásnak viszont gátat szabott a némasága. Mély vízbe dobták, amikor utcagyerek lett, ennek ellenére csak egy keskeny sávját ismerte a város utcáinak. Tudta, melyik boltnak hol van a hátsó bejárata a Suburában, és hova szórják a nap végén a maradékot a Tiberis mentén áruló hentesek és halászok. A Forumon és a Circus Maximusban azonban még soha nem járt korábban, soha nem hallotta politikusok szónoklatát (szerencsés kölyök!), és fogalma sem volt róla, milyen élményt nyújthat egy színház. Azon a nyáron számtalan órát szántam rá, hogy megmutassam neki a várost, újra felfedezzem vele Róma csodáit, és kivételesen én is egy ámuló tízéves szemével lássak mindent. Így történt, hogy miután a Római Fesztivál tizenkettedik napján egy kikiáltó végigfutott az utcán azt rikoltozva, hogy Quintus Roscius társulata nemsokára megkezdi előadását, úgy döntöttem, hogy ideje megismertetni Ecót a színház világával. – A komédiás Roscius társulata! – lelkendeztem. – A magiszterek nem sajnálták a pénzt az ünneplésre. Manapság nem létezik híresebb és jobban fizetett színész Quintus Rosciusnál, és az egész társulata messze földön elismert! Lesétáltunk a Suburából a Forumra, ahol az ünneplő tömeg megtöltötte a nyílt tereket. Jupiter temploma és a seniai fürdő között egy átmeneti színpadot állítottak fel. A téglafalak közötti keskeny utcát teljes széltében betöltötte a fából készült építmény, amely előtt padsorokat rendeztek el. – Egy nap valamelyik demagóg szónok felállítja majd Róma első állandó színházát – jegyeztem meg. – Képzeld csak el, igazi hellén stílusú kőszínház lesz, masszív, akár egy templom! A régimódi moralisták fel fognak háborodni... Megvetik a színházat, mert görög földről származik, és szerintük minden, ami a görögöktől ered, dekadens és veszélyes. Úgy látom, korán érkeztünk... még szerezhetünk két jó helyet. A jegyszedő odakísért minket két ülőhelyhez az ötödik sorban. Az első négy sort bíborszínű kötéllel választották le, ami azt jelezte: oda szenátorok fognak ülni. A jegyszedő néha végigvonult mellettünk, a padsorok között nyíló folyosón, és egy tógába öltözött államférfit a kíséretével együtt a helyére vezetett. Ilyenkor félrehúzta a kötelet, és beengedte az előkelő nézőket a kivételezetteknek járó padokra. Miközben lassan megtelt körülöttünk a nézőtér, megmutattam Ecónak a színpad részeit. A legelső pad előtt kisebb tér nyílt: a zenészek számára fenntartott hely. Onnan mindkét oldalon három-három lépcsőfok vezetett fel a színpadra.
Odafent egy fából készült válaszfal biztosította a hátteret, sőt szinte közrefogta a színpadot; a közepén egy összetolható ajtót láttunk, és a jobb, illetve a bal szárnyán is nyílt egy-egy ajtó. Azokon az ajtókon keresztül jönnek ki a színészek a színpadra, és rajtuk keresztül távoznak. Nem láttuk, csak hallottuk a muzsikusokat, akik a színfalak mögött készülődtek, és ismerős dallamfoszlányokat csaltak elő a furulyáikból. – Gordianus! Megfordultam, és egy magas, vékony alakkal találtam szemben magam. – Statilius! – kiáltottam. – De jó, hogy találkozunk! – Én is örülök. De ki ez itt melletted? Hosszú ujjával beletúrt Eco borzas barna hajába. – Ecónak hívják. – Egy rég nem látott unokaöcs? – Nem egészen. – Akkor valami titkos kapcsolat gyümölcse a múltból? – vonta fel egyik szemöldökét Statilius. – Nem, most sem találtad el. Egészen felhevült az arcom. Mégis, hirtelen azon kezdtem töprengeni, milyen érzés lenne kimondani: „Igen, ez itt a fiam.” Nem először fordult meg a fejemben a gondolat, hogy törvényesen is örökbe kellene fogadnom Ecót – de mint mindannyiszor, most is gyorsan elhessegettem. Egy magamfajta embernek, aki ilyen gyakran idéz a fejére halálos veszélyt, nem szabad apává válnia, mondogattam magamnak. Ha tényleg fiúkat akartam volna nemzeni, már régesrég elvehettem volna egy arra alkalmas római asszonyt, és mostanra tekintélyes családfő lehetnék. Aztán inkább sebtében eltereltem a témát. – De Statilius, hol a jelmezed és a maszkod? Miért nem készülődsz a színfalak mögött? Gyerekkorom óta ismertem Statiliust; egészen fiatalon lett színész, és egyik társulatból a másikba vándorolt, hogy mindig a legrangosabb komédiásoktól tanulhasson. A nagy Roscius egy évvel korábban vette szárnyai alá. – Ó, még rengeteg időm van elkészülni. – És milyen az élet Róma legnagyobb színészének társulatában? – Csodálatos! Hát milyen lenne? Összevontam a szemöldököm, mert éreztem, hogy csak színleli a hencegést. – Gordianus, te mindig átlátsz rajtam. Nem csodálatos... távolról sem... sőt borzalmas! Roscius egy szörnyeteg! Briliáns színész, azt meg kell hagyni, de egy igazi vadállat! Ha rabszolga lennék, mindenhol sebek borítanának. Így maradnak a szavak korbácsnak. Micsoda egy hajcsár! Kérlelhetetlen, és sohasem elégedett. Mellette alantas féregnek érzi magát az ember. Ennél a gályák vagy a bányák sem lehetnek rosszabbak. Talán az én hibám, hogy túl öreg vagyok főhősnők eljátszásához, de még nem vagyok elég öreg ahhoz, hogy zsugori vénembereket és hetvenkedő öreg katonákat alakítsak? Ó, de talán Rosciusnak igaza van. Hasznavehetetlen vagyok... tehetségtelen... szégyent hozok az egész társulatra. – Minden színész egyforma – suttogtam Eco fülébe. – Többet kell őket dédelgetni, mint egy csecsemőt. – Aztán Statilius felé fordultam: – Badarság! Láttalak tavasszal a Nagy Istenanya Ünnepén, amikor Roscius színpadra állította Az ikreket Káprázatosan játszottad az ikerpárt. – Tényleg így gondolod? – Megesküszöm rá. Annyira nevettem, hogy kis híján leestem a padról. Kissé felderült az arca, aztán ismét elfelhősödött a homloka. – Bárcsak Roscius is így gondolná. Ma a zsugori vénember Euclio szerepét osztotta rám... – Ó, ezek szerint A bögrét játsszátok? – Igen. – Az egyik kedvenc darabom, Eco. Valószínűleg Plautus legviccesebb színdarabja. Könyörtelen, mégis kielégítő... – Szóval eredetileg én játszottam volna Eucliót – vágott közbe Statilius éles hangon, hogy visszaterelje saját magára a témát –, de ma reggel Roscius hirtelen dührohamot kapott, és azt mondta, hogy alkalmatlan vagyok a szerepre, és nem fogja engedni, hogy egész Róma szeme láttára elkontárkodjam a darabot. Úgy döntött, legyek inkább Megadorus, a szomszéd. – Az sem rossz szerep – közöltem, megpróbálva felidézni a történetet. – Ha! És ki kapja meg Euclio zsíros szerepét? Az élősködő Panurgus... egy nyavalyás rabszolga! Még egy meztelen csigának is több érzéke van a viccek találó időzítéséhez! – Váratlanul minden ízében megdermedt. – Ó, ne, mi ez? Követtem a pillantását a külső folyosóra, ahol a jegyszedő éppen egy termetes, szakállas férfit vezetett a színpad felé. Egy szőke, sebhelyes arcú óriás követte őket, a szakállas férfi testőre. Azonnal felismerem a Suburában felbérelt haramiákat, így róla is tudtam, hogy onnan való. A jegyszedő a mi sorunk végéhez vezette őket; beléptek a két pad közé, és elindultak felénk, hogy a szakállas elfoglalhassa helyét Eco mellett. Statilius lehajolt, hogy elbújjon előle, és nyöszörögve suttogott a fülembe. – Mintha nem lenne elég bajom... az a förtelmes uzsorás, Flavius, és az egyik felbérelt verőembere. Az egyetlen ember Rómában, aki még Rosciuson is túltesz. – És mondd, mennyivel tartozol ennek a Flaviusnak? – kérdeztem, ám a színfalak mögül hirtelen egy mennydörgésszerű hang üvöltötte túl a hamiskás furulyákat.
– Féleszű! Semmirekellő! Ne merészeld azt mondani, hogy elfelejtetted a szöveget! – Roscius – suttogta Statilius. – Remélem, Panurgusszal üvöltözik. Kibírhatatlan, nekem elhiheted. A színfal középső ajtaja kitárult, és egy tömzsi, köpcös ember jelent meg jelmezben: bámulatos fehér kelmét viselt. Könnyű volt elképzelni, hogy puffadt, haragos arca láttán minden alárendeltjének inába száll a bátorsága, ugyanakkor valahogy borsózott a hátam, ha belegondoltam, hogy mindenki szerint ő Róma legnagyobb nevettetője. Legendásan bandzsa szeméből nem igazán lehetett megállapítani, merre néz, de amikor felénk fordult, úgy éreztem, mintha egy tőrt dobtak volna el a fülem mellett, hogy egyenesen Statilius szívébe fúródjon. – És te, ott! – dörmögte a társulat vezetője. – Hol kódorogtál? Vissza a színfalak mögé! Semmiféle kerülő út! Szedd a lábad! Úgy parancsolgatott, mintha legalábbis egy kutyához beszélne. Statilius végigsietett a folyosón, felugrott a színpadra, és eltűnt a fából ácsolt fal mögött. Bezárta maga mögött az ajtót, de nem tudtam nem észrevenni, hogy előtte még dühödten ránézett az Eco mellett ülő szakállas jövevényre. Én is oldalra fordultam, és szemügyre vettem Flaviust, az uzsorást, aki haragos arccal viszonozta a pillantásomat. Nem úgy festett, ahogy egy vígjátékra váró néző szokott. Megköszörültem a torkom. – Ma A bögrét fogjuk látni. Tudod, az arannyal teli bögrét – jelentettem be, és kedélyesen áthajoltam Eco fölött a szakállas férfi felé. Flavius összerezzent, és még jobban összeráncolta torzonborz szemöldökét. – Plautus egyik legjobb komédiája, nem igaz? Flavius ajka enyhén szétnyílt, miközben gyanakodva méregetett. A szőke testőr is rám nézett, ám az ő arca mindössze mérhetetlen ostobaságról árulkodott. Vállat vontam, és másfelé fordítottam a figyelmem. A mögöttünk nyíló téren a kikiáltó utoljára adta hírül az előadás megkezdését. A padok egy-kettőre megteltek. A későn érkezők és a rabszolgák ott álltak meg, ahol tudtak, és lábujjhegyen igyekeztek átlátni egymás feje fölött. Két zenész lépett a színpadra, aztán leereszkedtek a zenekar helyére, ahol belefújtak hosszéi hangszereikbe. A felismerés moraja futott végig a tömegen, amikor felcsendült a muzsika, amely a fösvény Euclio színre lépését előzte meg. Közben a jegyszedő és a kikiáltó továbbra is a két folyosón járkált fel-alá, és játékosan csitította a kelleténél hangosabb nézőket. Nemsokára véget ért a nyitány. A színpad közepén lévő ajtó nyikorogva kitárult. Roscius lépett ki rajta, terjedelmes fehér köpenyében, fején groteszk, vigyorgó álarccal. A nyílásokon keresztül is jól láttam bandzsán hunyorító szemét; vidor hangjának rezgése megtöltötte a teret. – Ha esetleg lenne köztetek valaki, aki nem ismer, hadd mutatkozzam be. Én vagyok ennek a háznak – Euclio házának – az Őrző Szelleme. Hosszú évek óta vigyázom immár eme házat... Tovább folytatta a prológust, és kiindulási pontként a jól ismert történet hátterét ecsetelte a nézőknek. Elmondta, hogy Euclio nagyapja egy arannyal teli bögrét rejtett el a háza padlózata alá, és Euclio lánya szerelmes a szomszéd unokaöccsébe. A leánynak már csak a hozomány hiányzik ahhoz, hogy hozzámehessen szíve szerelméhez. Az Őrző Szellemnek feltett szándéka elvezetni a kapzsi Eucliót az elrejtett bögréhez, hogy elindíthassa az események láncolatát. Ecóra sandítottam, aki elbűvölten figyelte a maszkos alakot, és csüggött minden szaván. A mellette ülő uzsorás Flavius hangulata fikarcnyit sem javult. Szőke testőre tátott szájjal ült, és néha-néha az orrán éktelenkedő sebhelyet piszkálta. Tompa motoszkálás hallatszott a színfalak mögül. – Ó – kapta fel a fejét Roscius színpadias suttogással. – Itt is van Euclio, és fortyog benne a düh, ahogy szokott! A vén zsugori mostanra biztos felfedezte az arannyal teli bögrét, és szeretné titkon megszámolni az érméket, ezért kikergeti az öreg házvezetőt a házból. A fehér köpenyes szellem halkan kisurrant a színfal jobb szárnyának ajtaján. A középső ajtón egy öregember álarcát viselő alak lépett ki, élénksárga köpenyben – a mohóság tradicionális ősi színében. Ő volt Panurgus, a rabszolgaszínész, aki elhalászta Statilius elől Euclio „zsíros” főszerepét. Egy másik színészt vonszolt magával, aki nyomorult, idős rabszolganőnek öltözött. A színpad közepére penderítette. – Ki innen! – rikoltotta. – Kifelé! Hádészba veled, kotnyeles szipirtyó! Statiliusból egyértelműen az irigység beszélt, amikor Panurgus színészi képességeit ócsárolta, mert a főszereplő már ezzel is kuncogást és nevetést váltott ki a körülöttem ülőkből. – Mit tettem? Mit? Mit? – siránkozott a másik színész. Kissé torz női maszkja fölött éktelen kócos parókát viselt. Göcsörtös térdénél rongyokká foszlott a ruhája. – Miért ütlegelsz egy sokat szenvedett vén satrafát? – Hogy legyen okod még tovább szenvedni, azért! Hogy visszaadjam neked ezt a szenvedést, amit a puszta látványod okozott nekem! Panurgus és a másik színész kergetőzni kezdett a színpadon, a közönség legharsányabb mulatságára. Eco felugrált a padról, és lelkesen tapsolt. Az uzsorás és a testőre karba font kézzel, közömbös arccal ültek a helyükön. SZOLGÁLÓ: Mért löksz ki most a házból, tán van rá okod?1 1
Devecseri Gábor fordítása
EUCLIO: Te korbács-szántás, majd még számot adok neked! SZOLGÁLÓ: Jaj, inkább kössenek föl engem az istenek, / semhogy tenálad így szolgáljak még tovább! EUCLIO: No, lásd a latornőt, magába még miképp morog! / No, várj te aljas, kiásom a szemedet, / akkor majd nem lesed ki mindig mit teszek. Az öreg rabszolganő kisvártatva eltűnt a színről, a fösvény pedig visszament a házába, hogy megszámolja a pénzt. Helyette a szomszédja, Megadorus és annak lánya, Eunomia foglalta el a színpadot. A nő hangjából arra következtettem, hogy ugyanaz a színész játssza, aki a sipítozó vén szolgálót is életre keltette; feltehetőleg a női figurák eljátszásában volt a legtehetségesebb. Megállapítottam magamban, hogy Statilius barátom elég jól teljesített Megadorus szerepében, habár el kellett ismernem, hogy feleannyira sem tehetséges, mint Roscius, vagy akár a riválisa, Panurgus. Vicces mondatai legfeljebb udvarias kuncogást váltottak ki a közönségből, de senki sem nyerített önfeledten. EUNOMIA: Fivérem, figyelj rám, .../ A ház elé azért hívtalak most titkon, / hogy szólhassak véled családi ügyeimről. MEGADORUS: Legjobb nő, nyújtsd nekem kezed. EUNOMIA: Hol az a legjobb nő? Kicsoda? MEGADORUS: Te. EUNOMIA: Állítod? MEGADORUS: Ha tagadod, tagadom. EUNOMIA: Jobb lesz igazat szólnod. A nők között / legjobbat úgyis hasztalan kutatsz: / az egyik rosszabb, mint a másik. MEGADORUS: Elhiszem; / ellentmondani néked ebben nem fogok soha, húgom. EUNOMIA: Most figyelj rám jól. Drága fivérem, szívesen venném, ha megházasodnál... MEGADORUS: Így lesz, parancsolj, beszélj. EUNOMIA: Azért jöttem, hogy mi leginkább javadra van, arra intselek. MEGADORUS: Hugom, úgy téssz, mint szoktál. EUNOMIA: Bizony úgy. MEGADORUS: S miről szólsz? EUNOMIA: Mi néked javad lesz örökké, / hogy majd gyermekeknek lehess úgy az apjuk... MEGADORUS: Legyen úgy, te nagy ég! EUNOMIA: De ehhez feleség kell. MEGADORUS: Ugyan! / Végem! EUNOMIA: De miért jajgatsz? Ez a párbeszéd általában nagyon tetszik a közönségnek, de ezúttal nem csikart ki belőlük többet lagymatag heherészésnél. Végigmértem Statilius öltözékét, a terjedelmes kék kelméből készült köpenyt a sárga hímzéssel, és a fején viselt maszkot a képtelen szögben álló szemöldökpárral. Fájdalom, de nem jó jel, ha egy komédiás jelmeze jobban leköti az ember figyelmét az alakításánál. Szegény Statilius bekerült Róma egyik legtekintélyesebb színitársulatába, de nem ragyogott benne valami fényesen. Nem csoda, hogy az igényes és követelőző Roscius állandóan beletörölte a lábát! Még Eco is elunta magát. A mellette ülő uzsorás Flavius odahajolt a szőke testőrhöz, és belesúgott valamit a fülébe. Biztos voltam benne, hogy becsmérlő szavakat mond a színészre, aki sokkal tartozik neki. A nővért játszó színész hamarosan elhagyta a színpadot, és visszatért a nyomorult rabszolganő, hogy a szomszéddal társalogjon. Most, hogy egymás mellett álltak a színpadon – Statilius és a riválisa, Panurgus –, kínosan és egyértelműen látszott közöttük a tehetségbeli eltérés. Panurgus Euclio szerepében szinte lesöpörte a színpadról Statiliust, és nem csak azért, mert az ő figurájára jobb mondatokat írtak. EUCLIO: Felnőtt lányom van, de semmi hozománya nincs, ezért / férjhez adni nem tudom. Nem tudok hozományt adni. MEGADORUS: Ne is adj. / Hajó erkölcsét hozza hozzám, hozománynak épp elég. EUCLIO: Azért mondom, azt ne véld, hogy valami kincsre leltem én. MEGADORUS: Tudom; nincs szükség több szóra jegyezd el. EUCLIO: Jó. De Juppiter! / végem van. MEGADORUS: Mi bajod? EUCLIO: Mintha vas csörgését / hallanám. MEGADORUS: A kertemben ásatok. Csendben felsóhajtottam; lehet, hogy Statilius barátom egysíkúan játszotta a szerepét, de azért a rendező utasításait maradéktalanul végrehajtotta. Roscius nemcsak arról volt híres, hogy színpompás jelmezekkel és lenyűgöző maszkokkal tette látványossá a régi komédiákat, hanem arról is, hogy színészei legapróbb mozdulatait is gondosan
megtervezte. Statilius és Panurgus egy pillanatra sem állt meg, csakúgy, mint az alacsonyabb rendű színitársulatok örökmozgó tagjai. Folyamatos, groteszk táncban forogtak, akár egy kék-árga örvény. Eco megrángatta a tunikám ujját. A válla rándításával a mellette ülő férfiak felé mutatott. Flavius megint a testőre fülébe suttogott; közben a tagbaszakadt szőke zavartan ráncolta a homlokát. Aztán felállt, és görnyedten a folyosóhoz cammogott. Eco behúzta a lábát, de túl lassan mozgott. A behemót alak rálépett a lábamra. Felhördültem. A körülöttem ülők is visszhangozták a kiáltást, mert azt hitték, hogy a színészeket akarom bosszantani. A kesehajú óriásnak eszébe sem jutott bocsánatot kérni. Eco ismét megrángatta a tunikámat. – Hagyd, Eco – mondtam. – Az embernek hozzá kell szoknia a durvasághoz a színházban. A fiú csak a szemét forgatta, és elkeseredve fonta karba a kezét. Ismertem ezt a gesztust: bárcsak elmondhatná szóban is! A színpadon a két szomszéd megbeszélte, hogyan fognak sort keríteni a menyegzőre Megadorus és Euclio lánya között, aztán a furulyák sivítása és a réztányérocskák csilingelése közepette elhagyták a színpadot. Ezzel véget ért az első felvonás. A furulyások új dallammal új témát vezettek be. Pár pillanattal később két új szereplő jelent meg a színpadon: a civakodó szakácsok, akiknek a menyegzői lakomát kellett elkészíteniük. A római közönség hálásan fogadja az ételekről és falánkságról szóló vicceket – sőt minél durvább volt, annál jobb. Én csak felnyögtem egy-egy szörnyű szóviccre, ám Eco rekedt, ugatásszerű hangon hahotázott mellettem. A nagy jókedv áradása közepette egyszer csak megfagyott az ereimben a vér. A nevetést túlharsogta egy sikoly. Nem női sikoly volt, hanem egy férfi sikolya, és nem a rettegés szülte, hanem a fájdalom. Ecóra néztem, és ő viszonozta a pillantásomat. Ő is hallotta. A nézőseregben szemlátomást senki más nem észlelte rajtunk kívül, a színpadon azonban szintén hallották. Elrontották a soraikat, és bizonytalanul fordultak az ajtó felé, egymás lábára hágva. A közönség csak még hangosabban nevetett ügyetlenségük láttán. A marakodó szakácsok elértek a jelenetük végére, és sietve eltűntek az egyik ajtó mögött. A színpad kiürült. A szünet egyre hosszabbra és hosszabbra nyúlt. Különös, érthetetlen hangok szűrődtek ki a színfalak mögül: fojtott nyögések, zavart csoszogás, hangos kiáltások. A nézők hamarosan sutyorogni kezdtek, és egyre többet fészkelődtek a padokon. Végül kinyílt a bal oldali ajtó. Egy színész lépett a színpadra a zsugori Euclio maszkjával arcán. Ezúttal is élénksárga színbe öltözött, de ez egy másik köpeny volt. Felemelte a karját. – Szörnyűség! – kiáltotta. Éreztem, ahogy a hideg végigfut a gerincemen. – Szörnyűség! – üvöltötte megint. – Egy lányt férjhez adni rémálom! Hogy engedhet meg magának az ember ilyen költséget? Épp most jöttem vissza a piacról, és el sem hiszitek, mennyit kérnek egy bárányért... Egy lábamat egy lábáért, és a fejemet a fejéért... a pimaszok nem ismernek mértéket. Valóban a kapzsi Euclio szólt így a közönséghez, ám az álarc mögött már nem Panurgus rejlett, hanem Roscius. A legtöbb néző észre sem vette a cserét, vagy legalábbis nem bánta; szinte azonnal nevetni kezdtek a szerencsétlen Euclión, akinek a fejébe szállt a saját fukarsága. Roscius hibátlanul mondta végig a sorokat, a tapasztalt komikus időzítésével, amit csak számtalan év kitartó gyakorlásával lehetett elsajátítani. Ugyanakkor valamiféle bizonytalan remegést is kihallottam a hangjából. Amikor olyan irányba fordult, hogy jobban láttam a szemét a maszk résein keresztül, észrevettem, hogy ezúttal nem sandít, ahogy szokott. Rémülten elkerekedett a szeme. Vajon Roscius, a színész ijedt meg valamitől ennyire – vagy Euclio borzadt el attól, hogy torzsalkodó szakácsai esetleg megtalálják a kincsét? – Mi ez a kiáltozás a konyhából? – kérdezte. – Ó, ne, egy nagyobb bögrét keresnek, amibe belefér a csirke! Ó, az én arannyal teli bögrém! Befutott az egyik ajtón, és nagy igyekezetében majdnem orra bukott a saját köpenyében. A következő pillanatban edények fülrepesztő csörömpölését lehetett hallani. Feltárult a középső ajtó. Az egyik szakács kisétált a színpadra, és rémülten kiáltozni kezdett. – Segítség! Segítség! Segítség! Statilius hangja volt. Már-már erőt vettem tagjaim ijedt dermedtségén, és felálltam, de aztán rájöttem, hogy ez is a darabhoz tartozik. – Csupa tébolyult van odabent! – folytatta, megigazítva álarcát. Leugrott a színpadról, és befutott a közönség sorai közé. – A zsugori Euclio megőrült! Bögrékkel és edényekkel csépeli a fejünket. Polgárok, segítsetek rajtunk! Megpördült a középső folyosón, és végül mellettem kötött ki. Lehajolt, és halkan megszólított, a fogai között szűrve a szavakat, hogy senki más ne hallja. – Gordianus! Gyere gyorsan a színfalak mögé! Megriadtam. A maszk résein keresztül jól láttam Statilius idegességtől villogó szemét. – A színfalak mögé! – sziszegte. – Gyere gyorsan! Egy tőr... vér... Panurgus... gyilkosság! A válaszfalak, ponyvatetők és emelvények labirintusán túlról olykor furulyaszót és vitatkozó színészek hangját
lehetett hallani, amit időnként a nézőtér kacagásának tompa moraja követett. A színfalak mögött kétségbeesetten szaladgáltak fel-alá Quintus Roscius társulatának tagjai, jelmezt cseréltek, egymásra próbálták az álarcaikat, sorokat mormoltak az orruk alatt, összezavarták egymást, vagy épp ellenkezőleg, ki-ki segített a másiknak szavalni, és minden más szempontból megpróbáltak úgy viselkedni, mint bármelyik másik felfokozott hangulatú előadás alatt, amikor nem kell egy holttestet kerülgetniük. A rabszolga Panurgus holtteste hevert a lábunk előtt. Egy félreeső kis fülkében feküdt az egyik sikátorban, amely Jupiter temploma mögé vezetett. Egy nyilvános árnyékszékben találtam rá, annak a sok eldugott illemhelynek az egyikében, amelyeket a Forum szomszédságában hoztak létre. Két fal között egy lejtős folyosó vitt le a lyukhoz, amely a Cloaca Maximába torkollott. Panurgus minden jel szerint azért jött ide, hogy két jelenet között könnyítsen magán. Most viszont holtan hevert a hátán, és egy kés állt ki a mellkasából. A szíve fölött egy jókora vörös folt éktelenkedett élénksárga köpenyén. A vér még mindig szivárgott a testéből, végigcsorgott a kövek között, és belefolyt a csatornába. Fiatalabbnak gondoltam, pedig majdnem olyan idős volt, mint a gazdája. Ősz szálak vegyültek a hajába, és a homloka is megráncosodott már. A szeme rémülten, elkerekedve dermedt meg, és zöld szembogara úgy csillogott holtában, mint a nyers smaragd. Eco lenézett a hullára, és felnyúlt, hogy megfogja a kezem. Statilius megjelent a hátunk mögött. Ismét kék köpenyt viselt, és Megadorus álarcát tartotta a kezében. Hamuszürke volt az arca. – Téboly – suttogta. – Vérgőzös téboly. – Nem kellene félbehagyni a darabot? – Roscius nem hajlandó. Azt mondja, egy rabszolga miatt nem. Nem is meri elmondani a nézőknek. Képzeld csak el: egy gyilkosság a színfalak mögött, az előadás kellős közepén, egy Jupiternek szentelt ünnepség során, a nagy isten templomának árnyékában... rettenetes rossz előjel! Melyik magiszter bérelné fel újra Rosciust és a színitársulatát? Nem, az előadás folytatódik... bár nehéz lesz hat színész helyett öttel eljátszani azt a kilenc szerepet. Jaj nekem, még meg sem tanultam az unokafivér szövegét... – Statilius! – Roscius szakította félbe, aki éppen akkor jött le a színpadról. Félredobta Euclio maszkját, ám a saját arca is csaknem annyira eltorzult a dühtől. – Mit művelsz itt? Mit ácsorogsz és morogsz a bajszod alatt? Ha én játszom Eucliót, tied az unokafivér szerepe! – Megdörgölte hunyorgó szemét, majd a homlokára csapott. – De nem, hiszen az lehetetlen... Megadorusnak és az unokafivérének egyszerre kell színpadon lennie. Ez katasztrófa! Jupiter, miért pont én? A színészek úgy kerülgették egymást, mint a megrészegült méhek. Ruháik bizonytalanul lebegtek körülöttük, haszontalanul, akár a herék. Mindent eluralt a káosz Quintus Roscius színitársulatában. Lenéztem Panurgus vértelen arcára. Neki már nem voltak gondjai. A halálban mindenki egyenlővé válik, akár rabszolga, akár polgár, akár római, akár görög, akár tehetséges, akár silány színész. Kicsivel később befejeződött az előadás. Az öreg agglegény Megadorus megmenekült a házasság béklyójából; a zsugori Euclio elvesztette, aztán mégis visszakapta az arannyal teli bögrét; a becsületes rabszolgát, aki visszaadta neki, felszabadította; a civakodó szakácsokat Megadorus kifizette és útjára bocsátotta; a fiatal szerelmesek pedig nagy boldogságban lubickolva eljegyezték egymást. El sem tudtam képzelni, hogyan pótolták a hirtelen támadt hiányt. A színház valamely titkos csodájának köszönhetően különösebb akadály nélkül megoldódott minden. A színpadon összegyűlt szereplőgárdát lelkes taps köszöntötte, aztán visszatértek a színfalak mögé, és az öröm helyét átvette a gyászos valóság fölött érzett félelemmel vegyes bánat. – Téboly – ismételte Statilius a holttest fölé görnyedve. Mivel tudtam, hogy nem szívelte riválisát, kételkedtem benne, hogy valódi aggodalmat érez. Úgy láttam, őszintén megdöbbentette a gyilkosság, de nem felejtettem el, hogy egy színésszel állok szemben. – Hát ez meg ki? – mennydörögte Roscius, letépve magáról a zsugori sárga köpenyét. – Gordianus a nevem. Az emberek Nyomozónak is szoktak hívni. Roscius felvonta az egyik szemöldökét, aztán bólintott. – Ó, igen! Már hallottam rólad. Múlt tavasszal... Sextus Roscius ügye kapcsán... Én nem vagyok a rokona, szerencsére, vagy ha mégis, hát nagyon távoli. Mindkét oldal megjegyezte a nevedet, elismerően nyilatkoztak a képességeidről. Tudtam, hogy a színész közeli barátságot ápol Sullával, a diktátorral, akit durván megsértettem, ezért csupán bólintottam. – Mi dolgod van itt? – kérdezte a társulat vezetője. – Én szóltam neki – vallotta be Statilius gyámoltalanul. – Megkértem, hogy jöjjön a színfalak mögé. Ez jutott eszembe elsőként. – Rögtön egy kívülállót vontál be ebbe a tragédiába, te félnótás?! Ugyan mi fogja visszatartani attól, hogy kiálljon a Forumra, és hírt adjon az eseményről? Irdatlan nagy botrány lesz. – Biztosíthatlak róla, hogy nem szoktam fecsegni... az ügyfeleim kárára. – Ó, vagy úgy! – Roscius sandán hunyorított rám. – De talán nem is olyan rossz ötlet. Ki tudja, esetleg segíthetnél
nekünk. – Alighanem – tettem hozzá szerényen, és magamban már számolgattam, hogy mennyit kérjek. Elvégre Roscius volt az egyik legjobban fizetett színész a világon. A pletykák szerint egyetlen év alatt egymillió szeszterciuszt keresett. Megengedhette magának, hogy bőkezű legyen velem. Roscius lepillantott a holttestre, és keserűen megrázta a fejét. – Az egyik legígéretesebb tanítványom volt. Nemcsak tehetséges művész, hanem értékes tulajdon is. De miért gyilkolna meg valaki egy rabszolgát? Panurgusnak nem volt bűne, nem vett részt a politikában, nem voltak ellenségei. – Ritka az olyan ember, akinek nincsenek ellenségei – jegyeztem meg. Önkéntelenül is Statiliusra néztem, aki gyorsan félrekapta a tekintetét. Valami mozgolódás támadt az egybegyűlt színészek és színpadi segédek között. A tömeg szétvált, hogy utat nyisson egy magas, halálsápadt, rikító vörös hajú alaknak. – Chaerea! Hol voltál? – förmedt rá Roscius. A jövevény hosszú orra mentén lenézett a tetemre, aztán Rosciusra. – Már rég elindultam a fidenae-i villámból – vágta rá tömören –, de eltörött a kocsi tengelye. Úgy tűnik, nem csak a darabról maradtam le. – Gaius Fannius Chaerea – suttogta a fülembe Statilius. – Ő volt Panurgus eredeti gazdája. Amikor rájött, hogy van tehetsége a színészethez, átadta Rosciusnak, hogy tanítsa, amolyan résztulajdonosként. – Nem látszanak barátoknak – suttogtam vissza. – Perlekednek, mert nem tudnak megegyezni abban, hogy mennyi jár a bevételből Chaereának... – Nos, Quintus Roscius – emelte még magasabbra az orrát Chaerea. – Így bánsz tehát a mi közös tulajdonunkkal. Nem vagy túl gondos. Ez a rabszolga most már hasznavehetetlen. Küldök egy számlát az okozott kárról. – Tessék? Azt hiszed, hogy én vagyok a felelős ezért? – kérdezte Roscius hevesen. – Rád bíztam a rabszolgát, és most halott. Színházi emberek! Csupa felelőtlen alak. – Chaerea végigfuttatta csontos ujjait narancsvörös sörényén, és gőgösen vállat vont, mielőtt elfordult. – A holnapi napon várhatod a számlát. – Végigsétált a bámészkodók között, és csatlakozott a kíséretéhez, amely a sikátorban várta. – De találkozhatunk a bíróságon is. – Felháborító! – dühöngött Roscius. – Te! – mutatott rám zömök ujjával. – Ez a te dolgod! Derítsd ki, hogy ki tette ezt, és miért. Ha rabszolga vagy koldus volt, szétcincáltatom. Ha gazdag ember volt, beperlem, amiért tönkretette a tulajdonomat. De előbb megyek Hádészba, mint hogy azt mondjam Chaereának: az én hibámból történt! Komor bólintással fogadtam el a megbízást, és megpróbáltam visszafojtani a mosolyomat. Szinte éreztem, ahogy a rengeteg csillogó ezüstérme záporként zúdul az arcomra. Aztán ismét megpillantottam a halott Panurgus elgyötört arcát, és a megbízatásom teljes súlya a vállamra nehezedett. Ritkán akarnak igazságot szolgáltatni Rómában egy halott rabszolgának. Titokban megesküdtem magamnak, hogy nem Roscius miatt vagy az ezüstjéért fogom megtalálni a gyilkost, hanem hogy megbüntessem azt a bűnöst, aki derékba törte egy ilyen tehetséges művész pályafutását. – Jól van, Roscius. Néhány kérdést fel kell tennem. Rendeld el, hogy addig senki sem hagyhatja el a helyszínt, amíg nem végeztem. Először veled akarok négyszemközt beszélni. Talán egy pohár bor mindkettőnket megnyugtatna... Később a délután folyamán egy nagy olajfa árnyékába ültünk le Ecóval egy csendes utcában, nem messze Jupiter templomától. A fiú mélázva figyelte a levelek árnyékának táncát az utcaköveken. – Nos, Eco, mit gondolsz? Kiderítettünk valami említésre méltót? Komoran megrázta a fejét. – Túl hamar ítélkezel – nevettem fel. – Nézzük a tényeket: utoljára akkor láttuk Panurgust, amikor Statiliusszal együtt fent volt a színpadon az első felvonás vége felé. Aztán ők ketten lementek a színpadról; a furulyások elfújtak egy közjátékot, majd bejöttek a civódó szakácsok. Ezek után hallottuk a sikolyt. Nem lehetett más, csak Panurgus, akit akkor szúrtak le. A színfal mögött nyugtalanság támadt; Roscius körbeszimatolt, és felfedezte a holttestet az árnyékszékben. A hír gyorsan terjedt a társulat tagjai között. Roscius felvette a halott ember maszkját, és magára öltött egy sárga köpenyt, ami nagyjából hasonlított Panurgus jelmezére. Azt ugyanis beszennyezte a vér. Ezt követően Roscius felrohant a színpadra, hogy az előadás folytatódhasson. Ezalatt Statilius felvette a szakácsjelmezt, hogy leugorhasson a közönség sorai közé, és segítséget kérjen tőlem. Ebből következik, hogy egy dolgot legalább biztosan tudunk: a szakácsokat játszó színészek ártatlanok, akárcsak a furulyások, hiszen ők a színpad közelében voltak, amikor a gyilkosság történt. Eco elfintorodott, hogy jelezze: többet vár tőlem. – Igen, elismerem, hogy ez még nem sok, de a fal építését mindig egyetlen kővel kell kezdeni. Na mármost: ki lehetett az a színfalak mögött, aki nem tud számot adni arról, hol tartózkodott a gyilkosság pillanatában, és esetleg szívesen látta volna holtan Panurgust? Eco belement a játékba, és azon nyomban felpattant a padról. Válaszként előadta sajátságos némajátékát; hadarást mímelt az állkapcsával, és a karjával csapkodta magát. Szomorúan elmosolyodtam. A nem túl hízelgő képet kétségtelenül szószátyár és öntelt barátomról, Statiliusról
festhette. – Igen, Statilius előkelő helyen áll a gyanúsítottak sorában, bár ezt nem szívesen jelentem ki. Tudjuk, hogy okkal gyűlölte Panurgust. Amíg ő életben volt, egy Statiliushoz hasonló, gyengébb tehetségű színésznek semmi esélye sem lehetett megkapni a legjobb szerepeket. Amikor kikérdeztük a társulat tagjait, senki sem emlékezett Statilius tartózkodási helyére a gyilkosság pillanatában. Ám ez véletlen egybeesés is lehet, hiszen egy előadás alatt félelmetes káosz uralkodik a színfalak mögött. Statilius esküdözött, hogy éppen egy sarokba vonult vissza megigazítani a jelmezét. Mentségére legyen mondva, szemlátomást le volt sújtva, amikor meglátta a halott rabszolgát... de akár színlelhetett is. Ugyan barátomnak nevezem, igazából vajmi keveset tudok róla. – Kis időre eltöprengtem. – Valaki más, Eco? Megereszkedett a válla, haragosan összevonta a szemöldökét, és hunyorított. – Igen, Roscius is a színfalak mögött volt, amikor Panurgus felsikoltott, és a többiek az ő jelenlétére sem emlékeznek a kérdéses időpontban. Ő találta meg a holttestet... vagy már akkor is ott volt, amikor a tőr lesújtott? Roscius erőszakos ember, ebben minden színész egyetért. Hallottuk, ahogy az egyikükkel üvöltözött az előadás előtt... emlékszel? „Féleszű! Semmirekellő! Ne merészeld azt mondani, hogy elfelejtetted a szöveget!” Egyesek szerint akkor Panurgusszal kiabált. Talán annyira elégedetlen volt a rabszolga alakításával az első felvonásban, hogy dührohamot kapott, elvesztette a fejét, és leszúrta? Szerintem ez nem valószínű, mert Panurgus kimagaslóan teljesített. Ezenkívül Rosciuson is ugyanazt láttam, mint Statiliuson: őszintén megdöbbentette a halálhír. Ám azt sem szabad elfelejtenünk, hogy Roscius bámulatosan jó színész. Eco csípőre tette a kezét, felemelte az orrát, és dölyfösen járkálni kezdett fel-alá. – Ó igen, Chaerea, nálam is ő a következő. Azt állítja, hogy csak a darab befejezése után érkezett, mégsem taglózta le annyira a halott rabszolga látványa. Szinte már túl rendíthetetlennek látszott. Ő volt a rabszolga eredeti gazdája. Aztán félig Roscius is Panurgus tulajdonosa lett, cserébe azért, hogy csiszolgatja színészi képességeit, ennek ellenére Chaerea mintha elégedetlen lett volna az üzlettel. Lehet, hogy eldöntötte: a rabszolga többet ér neki holtan, mint élve? Chaerea Rosciust okolja a veszteségéért, és arra akarja kényszeríteni, hogy fizesse ki a rabszolga értékének felét ezüstben. A római bíróságon kétségtelenül Chaerea győzedelmeskedne, feltéve, hogy sikerül egy jó ügyvédet szereznie. Elégedetlenül dőltem neki az olajfa törzsének. – Mégis azt kívánom, bárcsak találtunk volna egy másik tagot is a társulatban, akinek lett volna oka és lehetősége végezni Panurgusszal. De úgy tűnik, senki sem haragudott rá különösebben, és szinte mindenki emlékszik, hol tartózkodott, amikor a sikoly felhangzott. Természetesen az is lehet, hogy a gyilkos nem a társulat tagja, hiszen az árnyékszékbe, ahol a gyilkosság történt, bárki bemehet, aki a templom mögötti sikátorban jár. Roscius viszont azt mondta, hogy Panurgusnak a társulaton kívül sem volt vitás ügye senkivel, és ezt a többi színész is megerősítette... Nem űzött szerencsejátékot, nem látogatott bordélyházakat, nem kért kölcsön pénzt, és nem csábította el más férfiak feleségét. Mindenki azt vallotta, hogy a saját tehetségének esett áldozatul. Még ha meg is sértett volna valakit, a kárvallott biztosan nem vele, hanem Rosciusszal intézi el a vitás kérdést, elvégre ő volt a tulajdonosa, és a törvény előtt ő felelt minden gaztettéért. Csüggedten sóhajtottam. – A fegyver, amit a szívébe mártottak, közönséges tőr, semmi megkülönböztető jel nincs rajta. A holttest körül nem fedeztünk fel lábnyomokat. Egyik jelmezen sem találtunk árulkodó vérfoltot. Nem voltak tanúk, legalábbis nem tudunk róluk. Milyen kár! A képzeletemben megszületett ezüstzápor egészen elerőtlenedett, éppen csak csöpörgött; mivel nem volt mit felmutatnom, örülhettem, ha sikerül rábírnom Rosciust egy napi bérem kifizetésére. Ami még rosszabb, magamon éreztem a halott Panurgus szellemének vádló pillantását. Megesküdtem, hogy megtalálom a gyilkosát, de most úgy tűnt, elhamarkodottan fogadkoztam. Aznap este a házam közepén nyíló, elhanyagolt kertbe vittem ki a vacsorámat. A mécsesek már alig pislákoltak. Apró, ezüstös molylepkék cikáztak az oszlopsor árnyékai közt. Időnként tivornyázás hangjai szűrődtek fel a domb aljánál kezdődő Subura utcáiról. – Bethesda, nagyon ízlett az étel – közöltem, szokásos esti derűmmel elnyúlva a heverőn. Talán én sem vagyok olyan rossz színész, gondoltam magamban. De Bethesdát nem lehetett az orránál fogva vezetni. Hosszú szempillája mögül rám nézett, és féloldalasan elmosolyodott. Egyik kezével beletúrt kibontott, fényes fekete hajába, majd kecsesen megvonta a vállát, és elkezdte leszedni az asztalt. Miközben kiment a konyhába, csípőjének érzéki mozgását figyeltem lenge zöld ruhája alatt. Amikor annak idején megvettem az alexandriai rabszolgapiacon, nem a főzőtudományával csábított el. Azóta sem lett elsőrangú szakácsnő, de sok más szempontból tökéletesre fejlődött. Pillantásom belemélyedt a csípőjéig érő fekete hajzuhatagba; elképzeltem, ahogy az ezüst molylepkék belevesznek a fürtök rengetegébe, mint a sziporkázó csillagok a kékesfekete égbolton. Mielőtt Ecót hazahoztam, szinte minden éjszakát együtt töltöttünk Bethesdával, és csak ketten voltunk a kertem meghitt magányában...
Riadtan tértem magamhoz az ábrándozásból. Valaki megrángatta a tunikám szegélyét. – Igen, Eco, mit akarsz? A fiú, aki a mellettem lévő fekhelyen pihent, összeérintette ökölbe szorított kezét, majd szétválasztotta őket, és leföl mozgatta az ökleit, mintha egy pergamentekercset nyitna szét. – Ó, az olvasásóra. Ma nem volt rá időnk, ugye? De sajnos már fáradt a szemem, és szerintem a tiéd is. Különben is, annyi minden kavarog a fejemben... Színlelt csalódottsággal vonta össze a szemöldökét, mire végül beadtam a derekam. – Na, jól van. Hozd közelebb azt a mécsest. Mit szeretnél ma este olvasni? Eco saját magára mutatott, és megcsóválta a fejét, aztán rám szegezte az ujját. A füle mögé tette a kezét, és behunyta a szemét. Jobban szerette (és titkon én is), amikor én olvastam, és ő henyélve élvezhette a szöveget. Azon a nyáron, a lusta délutánokon és hosszú estéken számtalan hasonló órát eltöltöttünk ketten a kertben. Amikor Piso írását olvastam Hannibálról, Eco a lábamnál kuporgott, és a felhők között vonuló elefántokat figyelte; amikor a szabin nők elrablásáról meséltem, lefeküdt, és a holdat szemlélte. Az utóbbi időben leginkább Platón egyik régi, koszos tekercséből olvastam fel neki, amit Cicero selejtezett ki és ajándékozott nekem. Eco ugyan nem ismerte a görög betűket, de értett görögül, és lenyűgözve hallgatta a filozófus kifinomult gondolatmeneteit. Néha szomorúságot láttam tükröződni nagy barna szemében: sajnálta, hogy ő maga soha nem vehet részt ilyen magasröptű eszmecserékben. – Olvassak még Platónt? – kérdeztem. – Azt mondják, a filozófia segíti az emésztést vacsora után. Eco bólintott, és elszaladt a tekercsért. Kisvártatva ismét felbukkant az oszlopok között, óvatosan tartva a kezében a pergament. Váratlanul azonban kővé dermedt, és furcsa arckifejezéssel nézett rám. – Mi történt, Eco? Egy pillanatra azt hittem, talán rosszul érzi magát. Bethesda halgombócát és köményszószban főtt fehérrépáját ugyan csak középszerűnek lehetett nevezni, de a gyomrát aligha feküdhette meg. Ő csak meredt maga elé a semmibe, és meg sem hallotta a kérdésemet. – Eco! Mi bajod van? Mozdulatlanul, reszketve állt, és valami furcsa érzelem suhant át az arcán. Éppúgy lehetett félelem, mint gyönyör Aztán odarohant hozzám, az orrom alá tolta a tekercset, és hevesen mutogatott rá. – Még soha nem láttam kisfiút ennyire ácsingózni a tanulásra. – Felnevettem, csakhogy ő ezúttal nem játszott velem. Kérlelhetetlen komolyság sugárzott az arcáról. – De Eco, ez ugyanaz a Platón, amit egész nyáron olvasgattam neked. Miért lettél hirtelen ilyen izgatott? Eco felállt, hátrébb lépett, és nagy ívű mozdulatokkal előadta a válaszát. A szívébe döfött tőrrel csak a halott Panurgusra célozhatott. – Panurgus és Platón... Nem értem az összefüggést, Eco. Eco beharapta az ajkát, és idegesen járkált fel-alá. Nagyon szerette volna érthetően kifejezni magát. Végül visszaszaladt a házba, és ismét kijött, két újabb tárggyal a kezében. Az ölembe ejtette őket. – Óvatosan, Eco! Ez a kis váza értékes zöld üvegből készült, Alexandriából került ide. És miért hoztad ide ezt a vörös cserépdarabot? Biztos a tetőről esett le... Eco sokatmondóan mutatott hol az egyik, hol a másik tárgyra, de így sem értettem, mit akar. Megint eltűnt, és hamarosan egy viasztáblával és egy íróvesszővel tért vissza. Két szót írt fel a táblára: vörös és zöld. – Igen, Eco, látom, hogy a cserép vörös, az üveg meg zöld. A vér is vörös... – Eco megrázta a fejét, és a saját szemére mutatott. – Panurgusnak zöld szeme volt... Élénken felidéződött bennem az égboltra meredő, élettelen szempár. Eco trappolni kezdett a lábával, és veszettül csóválta a fejét, jelezve, hogy rossz nyomon járok. Kikapta a cserépdarabot és a vázát az ölemből, aztán zsonglőrködni kezdett velük. – Hagyd abba, Eco! Mondtam, hogy az a váza értékes! Hanyagul letette a tárgyakat, és kezébe vette az íróvesszőt. Letörölte a tábláról a vörös és zöld szavakat, és helyettük ráírta a kék szót. Úgy láttam, szeretne még valamit hozzátenni, de nem tudta, hogy kell leírni. Az íróvessző végét harapdálta, és a fejét csóválta. – Biztos lázad van, Eco. Semmi értelme annak, amit mondani akarsz. Elvette tőlem a tekercset, és miközben szétnyitotta, reményvesztetten vizslatta a sorokat. Még egy latin szöveg esetében is nehéz lett volna azonosítania a szavakat, és megtalálni, amit keres, ám a szöveg görögül íródott, vagyis teljesen ismeretlen volt számára. Ledobta a tekercset, és ismét mutogatni kezdett, de túl izgatottan és ügyetlenül mozgott. Semmit sem értettem a vad hadonászásból. Vállat vontam, és lemondóan sóhajtottam, mire Eco hirtelen sírva fakadt a kétségbeeséstől. Újra a kezébe fogta a tekercset, és a szemére mutatott vele. Vajon azt akarta, hogy olvassak bele, vagy a könnyeire célzott? Beharaptam a szám, és felfelé fordítottam a tenyerem, jelezvén, hogy nem segíthetek neki. Eco visszahajította a pergament az ölembe, és sírva beszaladt a házba. Rekedt, fojtott hörgés szakadt fel a torkából, nem szokványos síráshang. Szívszaggató volt hallani. Türelmesebbnek kellett volna lennem, de képtelen voltam szót érteni vele. Nemsokára Bethesda is előkerült, vádlón rám nézett, majd követte Eco sírásának hangját egészen a fiú szobájáig.
Lenéztem a tekercsre. Rengeteg szót vetettek a pergamenre, ezért el sem tudtam képzelni, melyikről jutott valami Eco eszébe, vagy mi köze lehetett bármelyiknek is a halott Panurgushoz. Vörös, zöld, kék... halványan emlékeztem rá, hogy Platón írt egy bekezdést a fény és a színek természetéről, de nem sok minden jutott eszembe, hiszen akárhányszor átolvastam, egyszer sem értettem meg igazán. Valami egymásba mosódó kúpokról volt szó, amelyek a szemtől az adott tárgyig húzódnak, vagy épp fordítva, nem tudtam pontosan. Ezt akarta felidézni Eco, mert rájött, hogy valamiféle jelentőséggel bír számára? Átböngésztem a tekercset, a fényről és a színekről szóló bekezdést keresve, ám képtelen voltam megtalálni. Nagyon elfáradt a szemem. Lassan a mécses is sisteregni kezdett, és minden görög betű egyformává vált előttem. Más estéken Bethesda odajött volna hozzám, hogy elkísérjen az ágyamig, de ezúttal úgy tűnt, szívesebben vigasztalja Ecót. A csillagok alatt zuhantam álomba a vacsorázóheverőmön, és közben a vörössel tarkított sárga köpeny járt a fejemben, valamint az élettelen zöld szempár, amely az üres kék égboltra meredt. Eco másnapra megbetegedett, vagy legalábbis betegséget színlelt. Bethesda morcos arccal bejelentette, hogy a fiú fel sem akar kelni az ágyból. Megálltam a kis szoba ajtajában, és gyengéden beszélni kezdtem hozzá. Emlékeztettem rá, hogy a Római Fesztivál folytatódik, és a mai napon vadállat-bemutatót tartanak a Circus Maximusban, sőt egy másik színitársulat egy másik színdarabot fog előadni. Eco azonban hátat fordított nekem, és a fejére húzta a takarót. – Azt hiszem, meg kellene büntetnem – suttogtam magamnak, miután végiggondoltam, mit tenne a helyemben egy hétköznapi római apa. – Szerintem pedig nem kellene – suttogta Bethesda, miközben elhaladt mellettem. Fennhéjázó viselkedésével alázatosságra kényszerített. Egyedül indultam reggeli sétámra – rájöttem, hogy hosszú idő óta először tettem ilyet, és Eco hiánya egyszeriben szinte testi kínt okozott. A Subura unalmas helynek tűnt a tízéves szempár nélkül, ami nekem is többet segített látni. Így csak a saját szememre támaszkodhattam, amely viszont milliószor érzékelte már ugyanazt a látványt. Elhatároztam, hogy veszek neki valami ajándékot, sőt mindkettőjüknek, hiszen egy kis ajándék mindig meglágyította Bethesda szívét, amikor haragudott rám. Ecónak egy vörös bőrlabdát vettem, amelyhez hasonlóval a fiúk a trigont szokták játszani; ide-oda ütögetik egymásnak a könyökük és a térdük segítségével. Bethesdának eredetileg egy éjfélkék fátylat szántam, melyre ezüstpilléket hímeztek, aztán úgy gondoltam, elég lesz egy vékonyabb kelméből készült darab is. A kelmeárusok utcájában hamar rábukkantam régi ismerősöm, Ruso boltjára. Sötétkék fátylat kértem. Valami csoda folytán pontosan azt a kelmét hozta elő, amit képzeletemben lefestettem magamnak: a leheletfinom darabot mintha kékesfekete pókhálókból és ezüstből szőtték volna. Ráadásul az volt a legdrágább portéka a boltban. Le is szidtam, amiért olyasmivel akar elcsábítani, amit nem engedhetek meg magamnak. Ruso kedélyesen vállat vont. – Soha nem lehet tudni. Lehet, hogy egy kártyabarlangból jössz, és épp most nyertél egy vagyont egy Venusdobással. De tessék, ezek olcsóbbak. Mosolyogva kiterítette előttem a többi fátylat. – Nem – közöltem, mivel nem láttam semmi kedvemre valót. – Meggondoltam magam. – Akkor talán valami világoskéket? Mint a nyári égbolt. – Nem, azt hiszem... – Ó, előbb nézd meg, mit ajánlok. Felix... Felix! Hozz ide néhányat azokból az új fátylakból, amik most érkeztek Alexandriából, a világoskékeket a sárga hímzéssel. Az ifjú rabszolga idegesen beharapta a száját, és alázatosan meghajolt. Furcsálltam a viselkedését, mivel higgadt embernek ismertem Rusót, nem kegyetlen rabszolgatartónak. – Igyekezz... mire vársz? – Ruso ismét felém fordult, és megrázta a fejét. – Ez az új rabszolga... Teljességgel hasznavehetetlen! Szerintem egyetlen ép gondolata sincs, akármit is mondott a rabszolgakereskedő. A számadást elég jól vezeti, de itt a boltban... Tessék, már megint! Hihetetlen! Felix, mi bajod van? Csak bosszantani akarsz? Azt akarod, hogy megkorbácsoljalak? Én mondom, nem sokáig fogom ezt tovább tűrni! A rabszolga zavart és tehetetlenséget sugárzó arccal visszahúzódott. Kezében sárga fátylat tartott. – Folyton ezt csinálja! – siránkozott Ruso a fejét fogva. – Azt akarja, hogy megőrüljek. Kéket kérek, erre sárgát hoz. Láttál már ekkora ökröt? Esküszöm, megkorbácsollak, Felix! A mérőrúddal hadonászva a rabszolga után szaladt. Akkor végre megvilágosodtam. Statilius barátom nem a suburai szállásán tartózkodott, ahogy előre sejtettem. Amikor kérdőre vontam a háziurat, az idős férfi sandán rám nézett. Olyan érzésem volt, mintha egy összeesküvővel beszélnék, aki igyekszik félrevezetni a szaglászó kopót. Azt mondta, hogy Statilius elutazott Rómából vidékre. Több helyen is kerestem, ahol egy ünnepség idején számíthattam rá, de nem akadtam a nyomára. Egyik tavernában sem szolgálták ki, egyik bordélyházba sem nézett be. A szerencsejátékokat messziről kerüli, mondtam magamnak –
aztán rájöttem, hogy ennek alighanem pont az ellenkezője igaz. Miután rávettem magam, hogy a Subura szerencsebarlangjaiban kutakodjak, egykettőre megtaláltam. Jól öltözött férfiak társaságában töltötte az idejét egy régi lakóház harmadik szintjének egyik zsúfolt szobájában. Egy-két tógás polgárral is találkoztam közöttük. Statilius négykézláb rázogatott egy apró dobozt, amikor rábukkantam, és bőszen imádkozott Fortunához. Aztán eldobta a kockát. A tömeg szoros gyűrűbe vonta, majd hangos felkiáltással hátrébb húzódott. A szerencse Statilius mellett állt: a III, III, III és IV a Remus-dobás volt. – Igen! Igen! – rikoltozta a színész, feltartva a tenyerét. A többiek érméket adtak át neki. Megragadtam a tunikája nyakánál fogva, és a jajongásával mit sem törődve kivonszoltam a folyosóra. – Azt hittem, már így is nyakig merültél az adósságokba – förmedtem rá. – Épp ellenkezőleg! – tiltakozott széles vigyorral. Az arca egészen kivörösödött, homlokán verejték gyöngyözött, mintha lázas lenne. – Mondd csak, pontosan mennyivel tartozol az uzsorás Flaviusnak? – Százezer szeszterciusszal. – Százezerrel? A szívem majdnem kiugrott a mellkasomból. – De most már nem! Most már ki tudom fizetni! – Feltartotta a kezében lévő érméket. – A másik szobában két ezüsttel teli zsákom van. A rabszolgám őrzi őket. És nem fogod elhinni: papíron már egy ház is az enyém! Egy ház a Caelianus-dombon! Annyiszor nyertem, hogy kimásztam az adósságokból, érted? – De egy másik embernek kellett miatta meghalnia. A vigyora hirtelen szégyenlőssé változott. – Szóval rájöttél. Ugyan ki jósolhatott volna meg egy ilyen tragédiát? Én biztosan nem. Amikor megtörtént, nem örültem Panurgus halálának... te is láttad. Igazából soha nem gyűlöltem őt. Csak a színészi képességei miatt voltam rá irigy. Ám ha a Párkák úgy határoztak, hogy inkább őt viszik el helyettem, hogy is szállhatnék vitába velük? – Te egy féreg vagy, Statilius. Miért nem mondtad el Rosciusnak, amit tudtál? Miért nem árultad el nekem? – Miért, mit tudtam én? Egy idegen is megölhette volna Panurgust. Én nem voltam szemtanúja az eseményeknek. – De te is rájöttél az igazságra, akárcsak én. Ezért hívtál a színfal mögé, ugye? Féltél, hogy az orgyilkos visszajön érted. Hát mi vagyok én, a testőröd? – Még az is lehet. Végtére is nem jött vissza, nem igaz? – Statilius, te egy féreg vagy. – Ezt már mondtad. A mosoly úgy hervadt le az arcáról, mintha ledobta volna a maszkját. Kirángatta a gallérját a szorításomból. – Eltitkoltad előlem az igazságot – folytattam. – De Roscius előtt miért titkolóztál? – Talán el kellett volna neki mondanom, hogy a szerencsejáték miatt adósságban fulladozom, és egy rossz hírű uzsorás azzal fenyeget, hogy megöl? – Lehet, hogy kölcsönadott volna, hogy kifizethesd a tartozásod. – Soha! Nem ismered Rosciust. Ő azt vallja, hogy becsüljem meg magam, amiért a társulata tagja lehetek, és higgy nekem, nem az a fajta ember, aki kölcsönad egy alárendeltjének, pláne nem százezer szeszterciuszt. És ha megtudta volna, hogy Panurgust véletlenül ölték meg, helyettem... ó, kő kövön nem marad! Az ő szemében egy Panurgus többet ér, mint tíz Statilius. Akkor már tényleg halott ember lennék, a vérszomjas Flavius és a dühöngő Roscius között. Ők ketten szétmartak volna, mint egy csirkecsontot. – Hátrébb lépett, és megigazította a tunikáját. A mosoly lassan, reszketegen visszaült a szájára. – Nem mondod el senkinek, ugye? – Statilius, te soha nem fejezed be a színjátszást? Másfelé fordultam, hogy ne lássam behízelgő arcát. – Nos? – Roscius az ügyfelem, és nem te. – De én a barátod vagyok, Gordianus. – Ígéretet tettem Panurgusnak. – Ő már nem hallotta. – Az istenek viszont hallották. Az uzsorás Flaviust könnyebb volt megtalálni – néhány kérdés a megfelelő fülekbe, pár érme a megfelelő kezekbe. Megtudtam, hogy egy borkereskedésből irányítja üzelmeit a Circus Flaminius közelében, ahol egyébként a szülőföldjéről, a Tarquinius nemzetségbe tartozóktól vásárolt közepes minőségű bort árulta. A segítőim viszont azt is elárulták, hogy ünnepnapokon inkább az utca túloldalán álló, kétes hírű házban tölti az idejét. Az alacsony mennyezet alatt dohos, fülledt, savanyú szag fogadott, amely a kiömlött borból és a tömegből áradt. A helyiség túlsó végében megpillantottam Flaviust, aki hasonló korú férfiakkal tárgyalt: durva, vidékies modorú, középkorú üzletemberekkel, drága tunikában és útszéli modorukkal éles kontrasztot képező, finom szövésű köpenyekben.
Az uzsorás testőre nem messze tőlem, a falnak támaszkodva állt (de kétségtelen, hogy meg is tartotta volna a faldarabot, ha éppen összedől az épület). A szőke óriás részegnek látszott, legalábbis a szokásosnál is ostobább képet vágott. Lassan megrebbent a szeme, ahogy közelebb léptem. Mintha felismert volna, ám a következő pillanatban megint ellanyhult az arckifejezése. – A fesztiválokon jókat lehet inni – szólítottam meg, és felemeltem a poharam. Egy darabig kifejezéstelenül nézett rám, majd vállat vont, és bólintott. – Mondd csak, ismered valamelyik szépséget azok közül? – kérdeztem, és a helyiség túlsó végébe, a lépcső alján őgyelgő nők csoportjára mutattam. Az óriás mogorván megrázta a fejét. – Akkor ma szerencsés napod van. – Olyan közel hajoltam hozzá, hogy éreztem a szájából áradó borszagot. – Épp az imént beszéltem az egyikükkel. Azt mondta, hogy nagyon szívesen találkozna veled négyszemközt. Úgy tűnik, kedveli a napszőke, széles vállú férfiakat. Azt is mondta, hogy egy ilyen férfival még arra is hajlandó lenne, hogy... A mondat végét belesuttogtam a fülébe. Amikor a vágy átsuhant az arcán, még bambább volt, mint előtte. Szédelegve hunyorgott. – Melyik? – kérdezte rekedt suttogással. – A kék ruhás – feleltem. – Hm... Bólintott, böfögött egyet, majd botladozva elindult a lépcső felé. Pontosan az történt, amire számítottam: rá sem hederített a zöld ruhásra, észre sem vette a korallpiros ruhájút, és a barnába öltözött nőt sem figyelte. A sárga ruhás nő csípőjére tette rá bumfordi kezét, aki megfordult, és meglepetten, ám közel sem elutasítóan viszonozta a pillantását. – Quintus Rosciust és az üzlettársát, Chaereát lenyűgözte az éles eszem – meséltem aznap este Bethesdának. Nem tudtam ellenállni a késztetésnek, és színpadias mozdulatokkal lóbáltam az ezüsttel teli erszényt a levegőben, aztán újra meg újra leengedtem az asztalra, ahol fülbemászó csilingelést hallatott. – Lehet, hogy nem arannyal teli bögre, de kellemesen eléldegélünk belőle a tél folyamán. Bethesda szeme olyan kerek és csillogó lett, mint két kis érme, de még nagyobbra nyílt, amikor meglátta a Ruso boltjában vett fátylat. – Ó! De miből készült? – Éjfélből és molylepkékből – feleltem. – Pókhálóból és ezüstből. Hátraszegte a fejét, és engedte, hogy az áttetsző kelme ráhulljon meztelen nyakára és karjára. Szaporán pislogtam néhányat, és nagyot nyeltem. Úgy éreztem, a fátyol bőven megérte az árát. Eco bizonytalanul ácsorgott a szobája ajtajában. Onnan figyelte, ahogy hazaérek, és előadom kapkodó beszámolómat a nap eseményeiről. Reggel óta sokat javult a hangulata, ám az arca még mindig komoly volt. Felé nyújtottam a karomat, mire ő óvatosan közeledni kezdett. Szívesen fogadta a vörös bőrlabdát, de nem sikerült vele mosolyt csalnom az ajkára. – Tudom, hogy nem egy nagy ajándék. De van számodra egy sokkal nagyobb meglepetésem is... – Még mindig nem értem – tiltakozott Bethesda. – Azt mondtad, a szőke óriás buta volt, de hogy lehet valaki annyira buta, hogy ne tudja megkülönböztetni egyik színt a másiktól? – Eco tudja – mondtam, és kesernyésen rámosolyogtam a fiúra. – Tegnap este rájött, és megpróbálta elmagyarázni nekem, de nem tudta, hogyan értesse meg velem. Eszébe jutott egy bekezdés Platóntól, amit hónapokkal ezelőtt olvastam fel neki. Én már el is felejtettem. De várjatok csak, most már biztosan meg fogom találni. Magamhoz vettem a tekercset, amit otthagytam a heverőmön. – „Megfigyelhetjük – kezdtem olvasni –, hogy nem minden ember érzékeli ugyanúgy a színeket. Ritkán bár, de előfordul olyan, hogy valaki felcseréli a vöröset és a zöldet, és akadnak olyanok is, akik képtelenek megkülönböztetni a sárgát a kéktől. Élnek közöttünk olyanok is, akik nem észlelik a zöld árnyalatai közötti különbséget.” A továbbiakban meg is magyarázza ezt, de számomra túl bonyolult az érvelése. – Ezek szerint a testőr nem tudta megkülönböztetni a kéket a sárgától? – kérdezte Bethesda. – De akkor is... – Az uzsorás azért ment el tegnap az előadásra, hogy beváltsa a fenyegetését, és végezzen Statiliusszal. Nem véletlenül riadt meg annyira, amikor odahajoltam hozzá, és azt mondtam neki: „Ma A bögrét fogjuk látni. Tudod, az arannyal teli bögrét.” Azt hitte, arról az összegről beszélek, amivel Statilius tartozik neki! Elég sokáig ült a nézőtéren, tehát meggyőződhetett róla, hogy Statilius Megadorust játssza, kék köpenyben. A hangja alapján biztosan felismerte. Aztán a színfalak mögé küldte a szőke orgyilkost, tudván, hogy a Jupiter temploma mögötti sikátorban az előadás alatt szinte senki sem jár. Megparancsolta neki, hogy ott álljon lesben, és várja a kék köpenyt viselő színészt. Eco hallotta az utasítást, vagy legalábbis annak foszlányait, és megragadt az emlékeiben a kék szó. Már akkor észlelte, hogy valami nincs rendjén, és próbált figyelmeztetni, de túl nagy volt a kavarodás körülöttünk. Az óriás rálépett a lábamra, és a nézőtér velem együtt hörgött. Így volt? Eco bólintott, és belecsapott a tenyerébe az öklével. Mindent eltaláltam. – A balsorsú Panurgus szerencsétlenségére a színvak orgyilkos a legostobább fajtából való. Neki nem volt elég a szín ahhoz, hogy azonosíthassa a kiszemelt áldozatot, de senkitől sem kérdezett semmit. Ha faggatni kezdi Flaviust,
az csak rávicsorog, és ellöki, hogy eredjen a dolgára. Nem értette volna, miért zavarodott össze. A gyilkos egyedül és védtelenül talált rá Panurgusra az árnyékszékben, és mivel felőle a sárga köpeny akár kék is lehetett volna, lecsapott... Vagyis kontár munkát végzett. Statilius tudta, hogy Flavius ott ül a nézők között, és őt akarja megöletni. Hallotta, hogy Panurgust leszúrták, és azt is észrevette, hogy a felbérelt harcos már nincs a közönség soraiban. Hamar rájött az igazságra. Nem csoda, hogy annyira megrázta Panurgus halála. Tudta jól, hogy helyette halt meg. – Ismét megöltek egy rabszolgát véletlenül. Senki nem tesz majd semmit – tűnődött Bethesda szomorkásan. – Ezt nem mondanám. Panurgus nagy értéket képviselt. A törvény megengedi, hogy a gazdái bepereljék a haláláért felelős személyt, és behajtsák rajta a teljes piaci árát. Ha jól tudom, Roscius és Chaerea fejenként százezer szeszterciuszt követelnek Flaviustól. Ha Flavius megtámadja az ítéletet, és veszít, az összeg megkétszereződik. Ha a mohóságából indulok ki, gyanítom, hogy inkább hallgatólagosan bevallja a bűnösségét, és rábólint a kisebb összegre. – Egy értelmetlen halálért viszont nem nagy kárpótlás. Bólintottam. – És szinte semmi ahhoz képest, hogy micsoda tehetséget pusztítottak el. Csakhogy a római jog nem enged meg ennél nagyobb büntetést, amikor egy polgár végez egy rabszolgával. Súlyos csend ereszkedett a kertre. Eco elégedett volt, hogy éleselméjűségét végre elismerték, és a bőrlabdával kezdett foglalkozni. A magasba dobálta, elkapta, és merengve bólintott. Tetszett neki, ahogy belesimult a tenyerébe. – Eco, ahogy az imént említettem, van egy másik ajándékom is számodra. – A fiú várakozóan nézett rám. – Tessék. – Megpaskoltam az ezüsttel teli erszényt. – Többé már nincs szükség rá, hogy én tanítsalak írni és olvasni a magam suta módján. Rendes tanítód lesz, aki minden reggel eljön ide, és megtanít latinul és görögül. Szigorú lesz, sokat fogsz szenvedni, de ha végeztetek, jobban fogsz írni és olvasni, mint én. Egy ilyen okos fiú nem érdemel kevesebbet. Eco sugárzóan rám mosolygott. Még soha nem láttam, hogy egy fiú ilyen magasra dobott volna egy labdát. Majdnem a történetem végére értem, csak egy apró toldalék van hátra. Aznap éjjel, jóval később, Bethesdával feküdtem az ágyamban, és semmi más nem választott el minket, csak az ezüstszálakkal hímzett, finom fátyolszövet. Pár röpke pillanatig úgy hevertem ott, hogy tökéletesen elégedett voltam az életemmel és a világmindenséggel. Abban az ellazult állapotban nem is gondoltam át, amit mondok, csak kicsúszott a számon: – Talán mégis örökbe kellene fogadnom a fiút... – Miért ne? – kérdezte Bethesda. Félálomban is volt valami parancsoló a hangjában. – Milyen bizonyítékot akarsz még tőle? Eco akkor sem hasonlíthatna jobban hozzád, ha a te véred csörgedezne az ereiben. Természetesen megint igaza volt.
MESE A KINCSTÁRRÓL – Mesélj valamit, Bethesda! Ez volt a legforróbb napja a legtikkasztóbb nyárnak, amit valaha átéltem Rómában. Kivittem az ágyamat az oszlopsorral szegélyezett kertbe, a tiszafák és pipacsok közé, hogy elcsípjem az összes gyengécske kis szellőt, ami átosont az Esquilinus-dombon. A fejünk fölött feszülő égboltról hiányzott a hold, ám annál több csillag díszítette. Az álom mégsem akart eljönni. Bethesda nem messze tőlem feküdt a saját fekhelyén. Együtt is feküdhettünk volna, de egyszerűen túl meleg volt ahhoz, hogy összepréseljük a testünket. Bethesda felsóhajtott. – Egy órával ezelőtt azt kérted, hogy énekeljek neked valamit, gazdám. Azelőtt egy órával pedig azt kérted, hogy egy vizes gyolccsal törölgessem a lábadat. – Igen. Fülbemászó volt az ének, és hűs volt a borogatás. De még mindig nem tudok aludni. És te sem. Szóval mesélj valamit. Az ajkához érintette a kézfejét, és nagyot ásított. Fekete haja selymesen ragyogott a csillagfényben. Lágy kelméből készült hálóinge szinte áttetsző, finom fátyolszövetként burkolta be ruganyos testét. Még ásítás közben is gyönyörű volt – gyakorta úgy éreztem, túlzottan is felséges rabszolganő egy magamfajta közönséges férfi számára. Fortuna rám mosolygott, amikor megtaláltam azon az alexandriai rabszolgavásáron tíz évvel korábban. De vajon én választottam ki Bethesdát, vagy ő választott ki engem? – Miért nem te mesélsz egy történetet? – kérdezte. – Úgyis annyira szeretsz a munkádról beszélni. – Ezek szerint azt várod tőlem, hogy én segítsek neked elaludni. Mindig unod, amikor a munkámról mesélek. – Ez nem igaz – tiltakozott bágyadtan. – Meséld el még egyszer, hogyan segítettél Cicerónak kideríteni az arretiumi asszony rejtélyét. Még most is azt emlegetik odalent a piacon. Még mindig Róma legokosabb emberének tartják Gordianust, a Nyomozót, aki végére járt annak a mocskos ügynek. – Nagyon ravasz próbálkozás, Bethesda! A hízelgéssel akarsz rávenni, hogy én legyek a te mesemondód. De ne feledd, hogy te vagy az én rabszolgám, és én megparancsolom, hogy mesélj egy történetet! Elengedte a füle mellett, amit mondtam. – Vagy meséld el újra Sextus Roscius ügyét. Azelőtt Cicero soha nem védett gyilkossággal vádolt embert, még kevésbé olyat, aki ellen a saját apja megölése volt a vád. Égető szüksége volt Gordianus, a Nyomozó segítségére! Ha belegondolok, hogyan végződött! Végeztél egy óriással, aki hirtelen előbukkant a Cloaca Maximából, miközben Cicero a Forumon szónokolt! – Nem szeretném, ha te írnád meg az életrajzomat, Bethesda. A fickót nem lehetett volna óriásnak nevezni, nem egészen én voltam az, aki végzett vele, és igaz ugyan, hogy Venus szentélye mögött, egy nyilvános latrinában történt az eset, de az óriás, pontosabban az a férfi, nem a csatornából mászott elő. Ráadásul nem is ez tette a pontot az ügy végére! Sokáig némán heverésztünk a sötétségben, és a tücskök ciripelését hallgattuk. Egy hullócsillag suhant át az égen, mire Bethesda halkan érthetetlen imádságot mormolt valamelyik ősi egyiptomi állatistenséghez. – Mesélj Egyiptomról – erősködtem. – Soha nem eleveníted fel alexandriai emlékeidet. Pedig olyan hatalmas város! Olyan ősi. Olyan titokzatos. – Ó, nektek, rómaiaknak minden ősi, ami a ti birodalmatok előtt is létezett! Pedig Nagy Sándor és az ő dicsőséges városa még fel sem bukkant Ozirisz álmaiban, amikor Kheopsz megépítette a nagy piramisát. Memphisz és Théba már akkor ősi város volt, amikor a görögök háborúzni kezdtek Trójával. – Egy nő miatt – jegyeztem meg. – Ami azt mutatja, hogy nem voltak teljesen tökkelütöttek. De persze ostobaság volt azt feltételezniük, hogy Heléna Trójában bujkál. Hiszen ő mindvégig odalent volt Memphiszben Proteusz királlyal. – Hogyan? Ezt most hallom először. – Egyiptomban mindenki ismeri a történetet. – De ez azt jelentené, hogy Trója értelmetlenül pusztult el. És mivel a trójai harcos, Aeneas volt az, aki menekülése után létrehozta a római fajt, ilyenformán Róma egész sorsa az istenek kegyetlen tréfáján alapulna. Azt javaslom, tartsd meg magadnak ezt a sajátságos történetet, Bethesda, és véletlenül se terjeszd a piacon. – Már késő. A sötétben is jól láttam az ajkára kirajzolódó kaján mosolyt. Egy darabig ismét hangtalanul feküdtünk. Lágy szellő motoszkált a rózsák között. Végül ismét Bethesda szólalt meg. – Tudod, nem csak a hozzád hasonló férfiak tudnak rejtélyeket kideríteni és fejtörőket megoldani. – Úgy érted, az istenek is képesek rá? – Nem, úgy értem, hogy a nők is képesek rá. – Valóban?
– Igen. Most, hogy a trójai Helénáról esett szó, eszembe jutott Rhampszinitosz király kincstárának története, és a nőé, aki megfejtette az eltűnt ezüst titkát. De feltételezem, ezt a történetet te is ismered, gazdám, hiszen annyira híres. – Milyen király? Rhampszi... Bethesda finnyásan horkantott. Olykor igencsak nehezére esik egy ilyen kulturálisan visszamaradott városban élni, mint Róma. Mosolyogva felnéztem a csillagokra, majd behunytam a szemem. – Bethesda, megparancsolom, hogy meséld el Rhampszi-hogyishívják király kincstárának történetét. – Jól van, gazdám. Rhampszinitosz király Proteusz királyt követte a trónon (azt, akinél Heléna vendégeskedett), de még Kheopsz elődje volt. – Kheopsz építtette a nagy piramist. Biztosan kimagasló uralkodó volt. – Borzalmas uralkodó volt, Egyiptom hosszú történetének leggyűlöltebb alakja. – Ugyan miért? – Pontosan azért, mert ő építtette a nagy piramist. Mit jelent egy piramis a hétköznapi embereknek a vég nélküli munkán és a szörnyű adóterheken kívül? Kheopsz emlékét megvetés övezi Egyiptomban; az ottani emberek köpnek egyet, ha meghallják a nevét. Csak a római és a görög utazók látják olyan csodálatosnak a nagy piramist. Ha egy egyiptomi felnéz a piramisra, azt mondja: „Tessék, ott a kő, ami eltörte a dédapám dédapjának hátát!” Vagy azt: „Ott van az a díszes oszlop, ami csődbe juttatta a dédapám unokafivérének a birtokát.” Nem, Rhampszinitosz király sokkal kedvesebb volt az egyiptomiak szemében. – És milyen volt ez a Rhampszinitosz? – Nagyon gazdag. Azóta sem élt a földön feleolyan gazdag uralkodó. – Még Mídász sem érhet fel vele? – Még ő sem. Rhampszinitosz királynak felbecsülhetetlenül sok drágaköve és aranya volt, ám az igazi kincsét az ezüst jelentette. Ezüsttálak, ezüstkelyhek, ezüstérmék, tükrök és karperecek, és színtiszta ezüstből való, tömör, fényes ezüsttéglák. Olyan rengeteg ezüst volt a birtokában, hogy elhatározta, építtet egy kincstárat kizárólag az ezüstjei számára. Egy nap tehát a király megbízott egy embert a kincstár megtervezésével és megépíttetésével. Úgy rendelkezett, hogy a hálószobája melletti udvaron épüljön fel, beleolvadva abba a falba, ami a palotáját körülvette. Sok-sok évig tartott felépíteni a kincstárat, mert a szilárd falat ki kellett bontani, a tömör köveket szét kellett vágni, újra kellett csiszolni, és vissza kellett emelni a helyükre. Az építésznek ugyan helyén volt az esze, de az egészsége kezdte cserbenhagyni. Bár még csak középkorú volt, alig élte túl a csodálatos épület elkészülését. Aznap, amikor a töméntelen ezüstkincset darabonként behordták az új kincstárba, és a nagy ajtót lezárták és lepecsételték, az építész meghalt. Egy özvegyet és két fiút hagyott maga után, akik éppen akkor értek felnőttkorba. Rhampszinitosz magához hivatta a két ifjút, és egy-egy ezüst karperecet adott nekik, hogy kifejezze az apjuk felé érzett háláját. – Csekélyke ajándék – szóltam közbe. – Lehet. Azt mondják, hogy Rhampszinitosz király annyira bölcs és elfogulatlan volt, hogy az már szinte hiba. Nem lehetett sem fösvénynek nevezni, de túláradóan bőkezűnek sem. – Cicerót juttatja eszembe. Bethesda megköszörülte a torkát, csendre intve a gazdáját. – A király havonta egyszer feltörette a pecséteket, és egy délutánt a kincstárában töltött, ezüst dísztárgyaiban gyönyörködve, ezüstérméit számolgatva. Teltek-múltak a hónapok; a Nílus áradt és apadt, ahogy minden nyáron történni szokott, és gazdag termés ígérkezett. Az emberek elégedettek voltak. Egyiptomban béke honolt. Aztán a király észrevett valami nagyon nyugtalanító dolgot: ezüstkincsének egy része eltűnt. Először azt hitte, csak képzelődik, hiszen az ajtót nem lehetett úgy kinyitni, hogy a pecsét érintetlenül maradjon. Márpedig a pecséteket csak az ő hivatalos látogatásai idején törték fel. Amikor viszont a szolgái jegyzékbe vették az ezüstöket, bizony, jó sok érme hiányzott, és velük együtt néhány dísztárgy is. A király teljesen tanácstalan lett. A következő látogatásakor észrevette, hogy újabb adag ezüstnek kelt lába, többek között egy tömör ezüstből készült krokodilnak is, ami akkora volt, mint egy férfi alkarja. Az volt a király egyik legféltettebb kincse. Az uralkodó éktelen haragra gerjedt; még soha nem látták olyan dühösnek. Kiötölte a megoldást: csapdákat állíttat fel a kincstárban, hogy a tolvaj, miközben az érmék között válogat és a ládákat nyitogatja, fogságba essen, és egy vasketrecbe kerüljön. A tervét azon nyomban megvalósították. A következő látogatása alkalmával azt észlelte, hogy az egyik ketrec le is csapott. Csakhogy a rácsok mögött nem egy kétségbeesett, könyörgő tolvajt talált, hanem egy holttestet. Bethesda baljós szünetet tartott. – Hát ez nem csoda – néztem fel álmos szemmel a csillagokra. – A szegény tolvaj éhezett, vagy szörnyethalt a félelemtől, amikor a ketrec rázuhant. – Meglehet, de ennek a holttestnek nem volt feje! – Hogyan? – kérdeztem szaporán pislogva. – Sehol sem találták a fejét. – Különös. – Bizony – bólogatott komoran Bethesda.
– És még több ezüst tűnt el? – Igen. – Akkor volt egy másik tolvaj is – próbáltam következtetni. – Talán – felelte csalafinta arccal Bethesda. – De Rhampszinitosz király nem került közelebb a rejtély megoldásához. Aztán eszébe jutott, hogy a halott tolvajnak talán vannak rokonai Memphiszben, akik valószínűleg vissza akarják kapni a testét, hogy tűzzel tisztítsák meg, és úgy bocsássák el túlvilágra vezető útjára. Természetesen senki sem jött a palotához a bűnös tetemét követelni, ezért Rhampszinitosz úgy döntött, hogy kikötözi a fej nélküli holttestet a palota körüli falra, ahol mindenki szemügyre veheti. Úgy jelentették be a döntést, mintha példát akarnának szolgáltatni Memphisz tolvajainak és rablóinak, de igazából az volt a céljuk, hogy elcsípjenek valakit, aki tudhatja, miféle furcsa dolog történt a besurranóval. A király két bizalmas őre vigyázott a holttestre éjjel-nappal. Nagydarab, szakállas férfiak voltak, akik rendszerint a kincstár bejáratának pecsétjét őrizték. Feladatul kapták, hogy fogjanak el mindenkit, aki esetleg elsírja magát, vagy imádkozni kezd. Alighogy másnap reggel felkelt a nap, Rhampszinitosz király a falhoz sietett, és kinézett a holttestre. Már szinte másra sem tudott gondolni, csak az eltűnt ezüstre, és azzal is álmodott. Erre mit lát a falnál? A két őr mélyen alszik, és mindkettőjüknek félig le van borotválva az arca. A fej nélküli holttest pedig eltűnt! Rhampszinitosz elrendelte, hogy hozzák elé a két őrt. Bortól bűzlöttek, és alig emlékeztek valamire, de azt fel tudták idézni, hogy napnyugtakor egy borkereskedő haladt el a fal mellett. Egy borostömlőkkel megrakott taligát tolt maga előtt. Az egyik tömlő kilyukadt. Az őrök gyorsan felkaptak egy-egy poharat, hogy felfogják a kiömlő bort. Alig győzték áldani a szerencséjüket. A kereskedő ezen igazságtalanul felháborodott, hiszen nem az őrök hibájából lyukadt ki a tömlő. Békéltető szavakkal végül sikerült lenyugtatniuk a kereskedőt, aki kis időre megpihent a fal mellett. Elmondta, hogy az egész napos munka kimerültté és ingerültté tette. Jóvá akarta tenni azt, hogy olyan durván beszélt az őrökkel, ezért felajánlott nekik egy-egy pohárral a legjobb borából. Ezek után elhomályosodott az őrök tudata, legalábbis azt állították, hogy nem emlékeznek semmire. Legközelebb arra ocsúdtak, hogy pirkad, Rhampszinitosz király a palota faláról kiabál le nekik, az arcukat valaki félig leborotválta, a fej nélküli holttest pedig eltűnt. – Bethesda – szóltam közbe. Megriadtam, amikor egy tücsök hirtelen átugrott egyik tiszafától a másikig. – Nagyon remélem, hogy ez nem az egyiptomi rémhistóriák egyike, amikben fejetlen hullák mászkálnak az utcákon. Odanyúlt hozzám, és játékosan végigfuttatta hosszú körmét a karomon. Lúdbőrös lettem. Enyhe paskolással félretoltam a kezét. Bethesda hátradőlt, és mély torokhangon felnevetett. Pár perc múlva folytatta a történetet. – Az őrök nemigen tudták leírni, hogy nézett ki a kereskedő. Az egyik szerint fiatal volt, a másik középkorúnak látta. Az egyik szerint szakállat viselt, a másik szerint alig nőtt némi borosta az állára. – A bor, vagy legalábbis az, ami a tömlőkben volt, alaposan elkábította őket – állapítottam meg. – Feltéve persze, hogy az igazat mondták. – Akárhogy is volt, Rhampszinitosz király elrendelte, hogy az összes memphiszi borkereskedőt gyűjtsék össze, és vonultassák fel az őrök előtt. – És felismerték a bűnöst? – Nem. Az uralkodó semmivel sem lett okosabb. Még súlyosabb csapásként érte az udvart, hogy aznap reggel a boltjukat kinyitó kereskedők közül sokan látták a két álomszuszék, félig megborotvált őrt, és gyorsan elterjedt a hír, hogy a király kedvenc őreit bolonddá tették. A fej nélküli holttestről és a megdézsmált ezüstről szóló pletykák körbejárták a várost, és lassan már mindenki erről sutyorgott az uralkodó háta mögött. Rhampszinitosz király nagyon elkeseredett. – Azt meghiszem! – Annyira elkeseredett, hogy elrendelte: az őrök maradjanak egy hónapig félig megborotválva, hadd gúnyolódjanak rajtuk az emberek. – Meglehetősen enyhe büntetés. – Az ősi Memphiszben nem számított annak. Félig borotválva megjelenni éppen olyan szégyenletes volt, mint egy római úrnak rendes lábbeli helyett saruban megjelenni a Forumon. – Elképzelhetetlen! – Ám Fortuna olyan, mint egy kétpengéjű tőr, ahogy ti, rómaiak mondjátok, ugyanis később még hasznára vált a királynak, hogy a pletykák elterjedtek. Hamar eljutottak egy fiatal örömlány fülébe, aki a palota kapujának közelében, egy szőnyegbolt fölött lakott. Naiának hívták, és hamarabb hallott ezt-azt a palotában keringő szóbeszédből, mint a többi ember, mivel sok vendége került ki az uralkodó kíséretéből. Töprengeni kezdett a rejtélyen, végiggondolt mindent, amit a kincstárról, az építkezésről és az épület őrzéséről tudott, és végül úgy érezte, rájött a titok nyitjára. Naia mehetett volna azon melegében a királyhoz, hogy megnevezze a tolvajokat, ám kis ideig még tépelődött. Először is, nem volt igazi bizonyítéka; másodszor, ahogy már mondtam, a király nem osztogatott bőkezű jutalmakat. Naia elképzelhetőnek tartotta, hogy egyszerűen csak megköszöni, ad neki egy ezüst karperecet, aztán le is út, fel is út! Ezért amikor az uralkodó színe elé járult, inkább azt mondta neki, hogy alighanem van egy módszere a talány felderítésére, csakhogy ez a módszer igen költséges, ráadásul sok idő kell hozzá. Ha nem válik be, megtéríti az uralkodó összes kárát... – Rettentő rossz ötlet! Én mindig kérek fizetséget és a költségeim megtérítését, akár sikerrel járok, akár nem.
– ...ha azonban megtalálják a tolvajokat, és Naia meg tudja magyarázni, hogyan lopták el az ezüstöt, Rhampszinitosznak annyi ezüstöt kell fizetnie az örömlánynak, amennyit az öszvére elbír, és ennek tetejébe egy kívánságát is teljesítenie kell. A király eleinte úgy gondolta, hogy túl magas árat kér, de minél többet tépelődött, annál méltányosabbnak látta az üzletet. Végtére is már több ezüst tűnt el a kincstárból, mint amennyit egy öszvér elbír, és továbbra is szivárog majd kifelé, ha a tolvajokat nem kerítik kézre. És ugyan miféle kívánsága lehetne egy fiatal kéjhölgynek, amit ő, Egyiptom királya ne tudna keze egyetlen intésével teljesíteni? Amúgy sem tartotta valószínűnek, hogy a kéjhölgy megoldja a talányt, ami ennyire összezavarta őt és a tanácsadóit. Belement az alkuba. Naia kérdezősködni kezdett. Hamar kiderítette a gyanúsítottja nevét, és azt, hogy hol lakik. Elküldte a szolgáját, hogy figyelje a férfi mozgását, és azonnal szóljon neki, amint az ő ablaka felé indul. Pár nappal később a szolga zihálva rontott be az örömlány szobájába, és megkérte, hogy nézzen ki az ablakon. Egy új ruhát és új szandált viselő fiatalember szemlélgette a bolt elé kiterített drága szőnyegeket. Naia leült egy székre az ablaknál, és elküldte a szolgát egy üzenettel a férfihoz. – Ott helyben megvádolta? – kérdeztem. – Dehogy. A szolga azt mondta a férfinak, hogy az úrnője észrevette az ablakból, és úgy gondolja, előkelő rangú és ízlésű ember lehet, ezért szívesen beszélgetne vele a szobájában. Amikor az ifjú felnézett az ablakra, Naia olyan testtartásban viszonozta a pillantását, aminek nagyon kevés férfi tudott volna ellenállni. – Ez a Naia kezd emlékeztetni engem egy másik egyiptomi nőszemélyre, akit ismerek... Bethesda rám se hederített. – Az ifjú azonnal felment a szobájába. A szolga hideg bort és friss gyümölcsöt vitt nekik, aztán kiült az ajtó elé, és halkan játszani kezdett a furulyáján. Naia egy darabig cseverészett a vendégével, de hamar bebizonyosodott, hogy az ifjú erősen vágyakozik rá. Az örömlány azonban ragaszkodott hozzá, hogy először játsszanak egy játékot. A fiatalember beleegyezett, mert amúgy is bágyadt volt a hőségtől, ráadásul nehezen forgott a nyelve a bortól és az epekedéstől. A játék abból állt, hogy mindketten elárulnak egymásnak két titkot saját magukról, és az ifjúnak kell kezdenie. Mi volt a legnagyobb bűn, amit valaha elkövetett? És mi volt a legravaszabb csele életében? A kérdések hallatán az ifjú eltöprengett, majd valami szomorúság suhant át az arcán. De aztán felnevetett. „A válasz nem olyan nehéz – felelte –, csak azt nehéz eldönteni, hogy melyik válasz melyik kérdéshez tartozik. A legnagyobb bűnöm az, hogy levágtam a fivérem fejét. A legravaszabb cselem az volt, hogy ismét összeillesztettem a fejét és a testét. Vagy lehet, hogy fordítva!” Bánatosan elmosolyodott, és sóvárogva Naiára nézett. „Hát neked?” A kéjhölgy sóhajtott. „Hozzád hasonlóan én sem tudom, melyik válasz melyik kérdésre felel. Azt hiszem, a legravaszabb cselem az volt, hogy kiderítettem, ki lopta az ezüstöt Rhampszinitosz király kincstárából, és a legnagyobb bűnöm az lesz, hogy átadom őt a királynak! Vagy lehet, hogy fordítva...” Az ifjú gyorsan észhez tért. Felpattant a székről, és az ajtóhoz rohant, de egy jókora vasketrec zuhant rá a mennyezetről, pont olyan, amilyen korábban a fivérét is foglyul ejtette. Nem szabadulhatott. Naia elküldte a szolgálóját, hogy hívja a király őreit. Közben így szólt az ifjúhoz: „És most, miközben várakozunk, talán elmondhatnád nekem azt, amit még nem tudok a rablásról.” A fiatalember eleinte nagyon dühös volt, aztán sírva fakadt, mert ráébredt, milyen sors vár rá. A halál volt a legenyhébb büntetés, amiben reménykedhetett. De valószínűbb, hogy levágják a kezét és a lábfejét, és nyomorult, megcsonkított koldusként kell tengetnie élete hátralévő részét. „Úgyis tudsz már mindent! – kiáltotta. – Hogy találtál rám?” Naia vállat vont. „Eleinte azt hittem, hogy a két őr összejátszott egymással, a fej nélküli holttest pedig egy harmadik cinkoshoz tartozott, akit megöltek, amikor csapdába esett, nehogy elárulja őket. Csakhogy az őrök tudtak a csapdákról, így elkerülték volna őket, ezenfelül kétlem, hogy Memphisz bármelyik lakosa merne félig borotváltan megjelenni a király előtt, még akkor sem, ha a saját bűnét leplezi. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a kincstár ajtaját csak a pecsét feltörésével lehet kinyitni. Szóval biztos van egy másik, titkos bejárat is. Erre pedig nincs más magyarázat, csak az, hogy az építész tervezte oda. Márpedig a titkos ajtó létezéséről senki más nem tudhatott, csak az építész két fia.” „Így igaz – vallotta be az ifjú. – Az apám megmutatta nekünk a halála előtt. Egy követ kell megnyomni a palota falán, hogy feltáruljon a titkos bejárat. Csak az találhatja meg a követ, aki ismeri az építész számításait. Két ember, sőt talán még egy is, könnyen kinyithatja egyetlen lökéssel, és miután összeszedtek mindent a kincstárból, amit tudtak, úgy bezárhatják maguk mögött, hogy soha senki nem fog rábukkanni. Én mondtam a bátyámnak, hogy túl sok ezüstöt hoztunk ki, és a király észre fogja venni; csakhogy az apánk mindig azt hajtogatta, hogy a király szégyentelenül alulfizette a sokéves fáradozásáért, így a tervezés során gondolt a családjára is, amelynek így biztos megélhetést fog nyújtani a kincstár.” „A bátyádra viszont rázuhant egy vasketrec” – vetette közbe Naia. „Igen. A fejét ugyan ki tudta dugni a rácsok között, de nem tudott kijönni. Könyörgött, hogy vágjam le a fejét, és vigyem el onnan, különben felismerik az udvarban, és az egész családunkra szörnyűséges sors vár.” „Te pedig megtetted, amit kért. Szörnyű lehetett neked, de bátor voltál. És jó testvér. Visszaszerezted a testét, összeillesztetted a fejével, és úgy küldted túlvilági útjára.”
„Talán magamtól nem lettem volna rá hajlandó, de az anyám ragaszkodott hozzá. Álruhába öltöztem, és némi fortéllyal rávettem az őröket, hogy igyanak az altató hatású borból. A sötétben levágtam a fivérem testét a kötelekről, és elrejtettem a talicskán, a tömlők között. Mielőtt elvittem onnan, megborotváltam az őröket, hogy a király ne gyanúsíthassa őket árulással. Inkább szégyenüljenek meg, hogy milyen mulyák voltak.” Naia kinézett az ablakon. „És most ott jön az a két őr. Errefelé sietnek a téren keresztül.” „Kérlek! – könyörgött az ifjú, kidugva a fejét a ketrec rácsai között. – Vágd le a fejem! Hadd osztozzam a fivérem sorsában! Különben ki tudja, milyen rettenetes büntetést szab rám a király!” Naia felvett egy hosszú kardot, és úgy tett, mint aki mérlegeli a döntést. Aztán, miközben az őrök lábdobogása már behallatszott a lépcsőről, így szólt: „Nem. Azt hiszem, jobb, ha az igazságszolgáltatásra bízzuk.” Így történt, hogy az ifjút Rhampszinitosz király színe elé vitték Naiával együtt, aki a jutalmáért ment az udvarba. Az ellopott ezüstöt megtalálták az építész fiának házában, egy eldugott ládában, és visszavitték a kincstárba. A titkos ajtót is lepecsételték, Naiának pedig megengedték, hogy annyi ezüstöt vigyen magával, amennyit csak az öszvére elbír. Ami a tolvaj sorsát illeti, Rhampszinitosz király bejelentette, hogy szabad kezet ad az őreinek. Először ők állhatnak bosszút rajta, amiért megalázta őket. Reggel pedig eldönti, milyen büntetést kapjon: a fejét vágja-e le, avagy a kezét és a lábát. Az uralkodó elindult kifelé a nagyteremből, de Naia hangja megállította. „Emlékszel a megállapodásunk második felére is, nagy király? – Rhampszinitosz összezavarodva nézett vissza rá. – Azt mondtad, teljesíted a kívánságomat” – idézte fel Naia. A király bólintott: „Ó, igen. És mi lenne a kívánságod?” Naia végignézett a tolvajon. „Az a kívánságom, hogy bocsáss meg ennek az embernek, és engedd szabadon!” Rhampszinitosz megrökönyödve nézett az örömlányra. Lehetetlent kért – csakhogy nem utasíthatta el a kívánságát. A király elmosolyodott. „Miért ne? A rejtély megoldódott, az ezüstöt visszakaptam, a titkos bejáratot lepecsételtük. Azt hittem, hogy a tolvaj a legokosabb ember egész Egyiptomban. De tévedtem... Te vagy a legokosabb, Naia!” Újabb hullócsillag szelte át az eget, és a tücskök újult erővel kezdtek ciripelni. Kinyújtóztattam a tagjaimat. – Gondolom, össze is házasodtak. – A történet szerint igen. Érthető lenne, hogy egy olyan okos nő, mint Naia egy olyan okos férfival köti össze az életét, mint a tolvaj. Ha számba veszem, mennyi ezüstöt kapott jutalmul, és milyen bölcsek lehettek ők ketten együtt, nem kétlem, hogy nagyon boldogan éltek. – És Rhampszinitosz király? – Emlékét még mindig úgy őrzik, mint a legutolsó jó királyét, mielőtt Kheopsszal trónra került a rémurak hosszú ideig garázdálkodó dinasztiája. Azt mondják, hogy miután az eltűnt ezüst talányára fény derült, Rhampszinitosz lement a helyre, amit a görögök és a rómaiak Hádésznak neveznek, és kockajátékot játszott Déméterrel. Egy játékot megnyert, egyet meg elvesztett. Amikor elbúcsúzott a lánytól, egy aranyszálakkal átszőtt kendőt kapott tőle ajándékba. Ezért van az, hogy a papok sárga kendővel takarják le a fejüket a tavaszi ünnepek idején, amikor követik a sakálokat Déméter templomába... Biztosan elszundítottam, mert nem maradt meg a fejemben a következő történet, amit Bethesda elkezdett. Amikor felébredtem, már nem beszélt, de a légzéséből hallottam, hogy nem alszik. – Bethesda – suttogtam. – Mi volt a te legnagyobb bűnöd? És a legravaszabb cseled? Kisvártatva így felelt: – Még csak ezután jönnek. És neked? – Gyere közelebb, és a füledbe súgom. Hűvösebbre fordult az éjszaka. A szél kitartóan süvített felfelé a Tiberis völgyéből. Bethesda felkelt a heverőjéről, és odajött az enyémhez. Valóban a füléhez tettem az ajkaimat, de nem suttogtam titkokat. Egész másba merültünk bele. Másnap az ezüstművesek utcájában vettem neki egy egyszerű ezüst karperecet – emlékbe és köszönetképpen azért az éjszakáért, amikor elmesélte nekem Rhampszinitosz király kincstárának történetét.
VÉGRENDELET ÚTJÁN Lucius Claudius egy hurkaujjú, szilvaarcú, cseresznyeorrú patrícius volt, ritkuló, pirospozsgás feje búbján borzas vörös hajjal, arcán aprócska, lebiggyedő szájjal. A Claudius név nemcsak az előkelőségét, hanem a patríciusi rangját is jelezte, hisz arra utalt, hogy a régi nagy famíliák kis csoportjából származik, azon belül is abból, amelyik először tette naggyá Rómát (vagy legalábbis akiknek először sikerült elhitetniük a rómaiakkal, hogy így van). Nem minden patrícius gazdag; még a legjobb családok álla is felkophat az évszázadok során. De Luciusról okkal lehetett feltételezni, hogy bőségben él, hiszen egy arany pecsétgyűrűt viselt az ujján, két bámulatos másik ékszerrel együtt – egy lapis lazulival kirakott ezüstgyűrűvel, illetve egy hibátlan zöld üveggyönggyel ékesített aranygyűrűvel. A gyűrűket egy arany nyaklánc egészítette ki, amelyen csillogó üveggyöngyök koccantak össze, belevegyülve a terebélyes mellkasát fedő göndör, vörhenyes szőrzetbe. Tógája a legfinomabb gyapjúból készült, lábbelijét szabatos műgonddal rakták össze a legdrágább bőrből. Ő testesítette meg a dúsgazdag patrícius mintaképét: nem volt sem szép, sem feltűnően okos, hiányosságait ellenben jól ellensúlyozta kifogástalan öltözékével és ápoltságával. Zöld szeme szinte sziporkázott, csücsöri szája könnyen görbült mosolyra. Már messziről látszott rajta, hogy ízig-vérig kedélyes természetű ember. Gazdag, előkelő származású, vidám alkatú – azt feltételeztem volna, hogy neki aztán semmi baja a világgal. De tévedtem, hiszen ha nem lett volna baja, nem keres fel engem, hogy a segítségemet kérje. Esquilinus-dombi házam belső kertjében ültünk le. A régi időkben egy Luciushoz hasonló rangú férfi soha nem vetemedett volna arra, hogy belépjen egy olyan ember házába, mint Gordianus, a Nyomozó, ám az utóbbi időben meglehetős tekintélyre tettem szert. A változás alighanem akkor indult el, amikor elvállaltam első ügyemet az ügyvéd Cicerónak. A jelek szerint Cicero elismerően nyilatkozott rólam a többi jogi méltóság előtt, és azt is elmondta nekik, hogy egy ideig a házában laktam, ahol bebizonyosodott: Gordianus, a hivatásos vadászgörény, aki bérgyilkosokkal érintkezik, ismeri a tányért és a kanalat, valamint a beltéri latrinát is, mi több, azt is tudja, hogy mi a különbség közöttük. Lucius Claudius teste túláradóan töltötte be a széket, amit hozattam neki. Idegesen fészkelődött, az ujjain lévő gyűrűkkel játszott, majd kissé félénken elmosolyodott, és felemelte a poharát. – Kérhetek még? – kérdezte behízelgően bugyuta arccal. – Hát persze! – Összeütöttem a tenyerem. – Bethesda! Hozz még bort a vendégemnek. A legjobbikból, ami a zöld agyagedényben van. Bethesda kissé morcosan teljesítette a parancsot, de nem sietett. Komótosan kelt fel az oszlop tövéből, ahol addig keresztbe rakott lábbal ült. Bement a házba. Olyan kecsesen mozgott, ahogy egy virág bontja ki a szirmait. Észrevettem, hogy Lucius úgy nézi, mintha gombóc lenne a torkában. Nagyot nyelt. – Gyönyörű rabszolga – suttogta. – Köszönöm, Lucius Claudius. Reméltem, nem tesz rá ajánlatot, ahogy a tehetősebb ügyfeleim szoktak. Hiú ábránd volt. – Gondolom, nem jutott még eszedbe, hogy... Hamar közbevágtam. – Sajnos nem, Lucius Claudius. – De én csak azt akartam mondani, hogy... – Előbb adnám el egy felesleges bordámat. – Ó! – Belátóan bólogatott, aztán ráncolni kezdte húsos homlokát. – Hogy mondtad? – Ez csak egy olyan zagyva szófordulat, amit Bethesdától tanultam. Az ő apjának ősei azt vallják, hogy a világ első asszonya egy bordacsontból jött létre, amit a férfiból vett ki egy isten, akit Jehovának hívtak. Ezért van némely férfiaknak egy felesleges bordájuk, aminek nincs párja a másik oldalon. – Valóban? Lucius nyomkodni kezdte a bordáit, de alighanem túl hájas volt ahhoz, hogy érezze a csontokat. Belekortyoltam a borba, és elmosolyodtam. Bethesda már sokszor elmesélte nekem az első férfiról és nőről szóló héber mesét. Valahányszor előadja, megfogom az oldalam, és úgy teszek, mintha nyöszörögnék a fájdalomtól, amíg végül már ő sem tud tovább beszélni, és mindketten pukkadozunk a nevetéstől. Furcsa történetnek találom, de semmivel sem furcsábbnak azoknál a meséknél, amiket Bethesda egyiptomi anyjától hallott a sakálfejű istenekről és a két lábon járó krokodilokról. Ha igaz a legenda, az a héber isten tiszteletet érdemel. Még Jupiter sem tudott volna egy Bethesdához hasonló, káprázatos teremtményt létrehozni. Úgy éreztem, elég időt töltöttem már azzal, hogy kényelembe helyezzem a vendégemet. – Mondd csak, Lucius Claudius, mi aggaszt téged? – Ostobaságnak fogod tartani... – kezdte. – Nem, biztos, hogy nem – esküdöztem, bár sejtettem, hogy ez is csak egy könyörületes hazugság. – Nos, még csak tegnapelőtt történt... vagy még azelőtt? Maius idusa után, abban biztos vagyok, de hogy pontosan
melyik napon... – Szerintem tegnapelőtt – szögeztem le. Bethesda visszajött, és megállt az oszlopsor árnyékában. Várta, hogy biccentsek. Megráztam a fejem, jelezve, hogy várnia kell. Lehet, hogy egy újabb pohár bortól megeredne Lucius nyelve, de már így is eléggé ködösen beszélt. – És mi volt az, ami tegnapelőtt történt? – Éppen itt jártam a környéken... azaz nem idefenn az Esquilinuson, hanem lent a völgyben, a Suburában... – A Subura lenyűgöző környék – jegyeztem meg, és közben megpróbáltam elképzelni, mit találhat vonzónak a közönséges, csiricsáré utcákban egy olyan ember, aki valószínűleg a Palatínus egyik nemesi villájában lakik. Elsőként a szerencsebarlangok, a bordélyházak, a tavernák és a felbérelhető bűnözők jutottak eszembe. – Tudod, többnyire nagyon unalmasan telnek a napjaim – sóhajtotta. – A rokonaimmal ellentétben nekem soha nem volt tehetségem a politikához vagy az üzlethez. Haszontalannak érzem magam a Forumon. Egy ideig megpróbáltam vidéken élni, de jó földbirtokos sem válna belőlem. Egyszerűen untatnak a tehenek. A szórakozásért sem lelkesedem... amikor idegenek jönnek vacsorára, mindnyájan kétszer olyan okosak, mint én vagyok, és nekem mégis ki kell valamit találnom, hogy jól érezzék magukat... Szóval könnyen elunom magam. Szörnyen tudok unatkozni. – Tényleg? – kérdeztem, elnyomva egy ásítást. – Így gyakran teszek kirándulásokat a városban. Felmegyek Tarentumba, ahol a vénemberek a meleg vizű forrásoknál pihentetik az ízületeiket. Kimegyek Mars Mezejéhez, és figyelem, ahogy a szekérhajtók a lovaikat tanítják. Le-fel sétálgatok a Tiberis mentén, keresztül a halpiacon, a marhavásáron és az idegen földről származó portékák piacán. Szeretem nézni, ahogy mások dolgoznak; tetszik, ahogy olyan elszántan űzik a céljaikat. Elbűvölőnek találom, ahogy az asszonyok az árusokkal alkudoznak, ahogy az építészek a kőművesekkel vitáznak, vagy ahogy a bordélyházak ablakaiban könyöklő nők becsapják az ablaktáblákat, amikor egy csapat lármás gladiátor bukkan fel az utcán. Olyan elevennek tűnnek ezek az emberek, olyan céltudatosak, olyan... Minden jellemző rájuk, ami az unottság ellentéte. Meg tudod ezt érteni, Gordianus? – Azt hiszem, igen, Lucius Claudius. – Akkor megértheted, miért rajongok a Suburáért. Micsoda negyed! Az ember szinte érzi a szenvedély és a bűn szagát! A zsúfolt lakóházak, az orrfacsaró bűz, a tömegek látványa! A kanyargós, keskeny utcák, a sötét, nyirkos sikátorok, az emeleti ablakokból lehallatszó hangok, ahogy idegenek veszekednek, nevetnek, szeretkeznek... milyen titokzatos és élettel teli hely az a Subura! – Szerintem semmi titokzatos nincs a mocsokban – ellenkeztem. – Ó, már hogyne lenne! – bizonygatta Lucius, és feltételeztem, hogy számára tényleg van. – Mondd el, hogy mi történt két nappal ezelőtt, maius idusa után. – Persze. De mintha elküldted volna borért a lányt. Tapsoltam egyet, mire Bethesda kilépett az árnyékból. A napfény megcsillant hosszú, kékesfekete fürtjein. Miközben telitöltötte Lucius poharát, láttam, hogy a férfi képtelen felnézni rá. Csak nyelt egyet, szemérmesen elmosolyodott, és hevesen bólogatni kezdett, érezvén a legjobb borom ízét – noha valószínűleg feleannyira sem volt zamatos, mint amit ő otthon a rabszolgáinak ad. Folytatta. – Aznap korán reggel a Subura főútjának egyik mellékutcáján sétálgattam, egy dallamot fütyörésztem, és gyönyörködtem az apró virágokban, amiket a tavasz előcsalt az utcakövek repedéseiből. A szépség még ilyen töméntelen szenny között is megmutatkozik, gondoltam magamban, és eszembe jutott, hogy írni kellene egy verset, habár nem vagyok egy tehetséges költő... – És aztán történt valami? – erőszakoskodtam. – Ó, igen. Egy férfi lekiáltott nekem az egyik emeleti ablakból. Azt mondta: „Kérlek, polgár, gyere gyorsan! Valaki haldoklik!” Haboztam. Végtére is lehet, hogy azért akar becsalogatni a házba, hogy kiraboljon, vagy valami még rosszabb dologban sántikál, és mellettem még egy rabszolga sem volt, hogy megvédjen... Tudod, jobban szeretek egyedül sétálni. Aztán egy másik ember is megjelent az első mellett, és ő is lekiáltott: „Kérlek, polgár, szükségünk van a segítségedre. Az ifjú haldoklik, és leírta a végakaratát... de hét polgárt kíván tanúnak, és csak hatan vagyunk. Feljönnél?” Nos, felmentem. Ritkán fordul elő, hogy bárkinek bármilyen okból szüksége legyen rám. Hogy utasíthattam volna vissza? Egy takarosan berendezett lakásban vártak, ami cseppet sem volt piszkos, még kevésbé fenyegető. Az egyik szobában egy pokrócba csavart ember feküdt egy ágyon, nyöszörgött és remegett. Egy idősebb férfi viselte gondját; nedves ronggyal törölgette a homlokát. Hat másik férfi zsúfolódott be a szobába. Egyik sem ismerte a másikat... úgy látszott, mindenkit az utcáról hívtak fel, egymás után. – Hogy tanúi legyenek az ifjú végakaratának? – Igen. Az ifjút Asuviusnak hívták, és Larinum városából származott. Éppen hazalátogatott, amikor elkapott egy szörnyű betegséget. Verejtékben úszva feküdt az ágyon, és reszketett a láztól. A betegség hatására évtizedeket öregedett... a barátja szerint még húszéves sem volt, de az arca megnyúlt, ráncos lett. Különféle gyógyítókat is hívtak, de hiába. Az ifjú Asuvius attól félt, hogy bármelyik percben meghalhat. Mivel soha nem készített végrendeletet, végül is nagyon fiatal volt még, elküldte a barátját, hogy hozzon egy viasztáblát és egy íróvesszőt. Természetesen nem olvastam el az iratot, amikor körbeadtuk, de láttam, hogy két különböző kéztől származik. Az első sorokat
feltehetőleg ő maga írta, bizonytalan, remegő kézzel, gondoltam magamban, aztán a barátja befejezte helyette. Hét tanú jelenlétét kívánta, és az öreg, hogy felgyorsítsa az eseményeket, az utcáról hívott fel polgárokat. A szegény nyomorult a szemünk láttára írta alá a nevét az íróvesszővel, és belenyomta a pecsétgyűrűjét a viaszba. – Ezek után te is aláírtad, és lepecsételted? – Igen, a többiekkel együtt. Az öreg akkor megköszönte nekünk, és kitessékelt minket a szobából, hogy az ifjú Asuvius nyugodtan pihenhessen, mielőtt megvívja utolsó tusáját. Nem szégyellem bevallani, hogy patakként folyt a könnyem, amikor kiléptem az utcára, és nem én voltam az egyetlen. Búskomor hangulatban kóboroltam a Subura utcáin, egyfolytában a szegény ifjú sorsa járt a fejemben, meg a szegény családja Larinumban. Vajon hogy fogadják majd a hírt? Emlékszem, elhaladtam egy bordélyház mellett is a lakótömb végében, alig százlépésnyire a fiatalember szobájától, és letaglózott az ironikus ellentét: a falak mögött a kéj és a megkönnyebbülés légköre uralkodott, míg pár ajtóval odébb éppen Pluto nyitotta ki a száját, hogy lenyeljen egy sokat szenvedett fiatal fiút. Felötlött bennem, milyen elsőrangú verset lehetne írni erről a szatirikus kontrasztról... – Nem kétlem, de csak egy roppant tehetséges költő tudná megírni – tettem hozzá gyorsan. – Szóval később megtudtad, hogy mi lett az ifjúval? – Néhány órával később, miután szédült állapotban végigbóklásztam a sikátorokat, visszatértem ugyanabba az utcába. Mintha valamelyik isten láthatatlan keze vezérelt volna. Nem sokkal múlt dél. A háziúr elmondta, hogy Asuvius nem sokkal a mi távozásunk után meghalt. Az idősebb férfi, akiről kiderült, hogy Oppianicusnak hívják, és szintén Larinumból való, odahívta a háziurat a szobába, és sírva-jajgatva megmutatta neki a takarókba csavart holttestet. Később a főbérlő látta, hogy Oppianicus és egy másik larinumi férfi leviszik a testet a lépcsőn, és felteszik egy szekérre, hogy elvigyék a balzsamozókhoz az Esquilinus-kapun túlra. – Lucius felsóhajtott. – Egész éjjel csak forgolódtam, és a Párkák szeszélyességén tűnődtem, meg azon, hogy Fortuna milyen hamar vissza tud fordítani egy embert a földi útján. Eszembe jutott a sok léha nap, amikor nem csináltam semmit, az unalomban eltöltött órák... Mielőtt egy újabb halvaszületett versről kezdett volna mesélni, gyorsan intettem Bethesdának, hogy töltse tele újra a poharunkat. – Szomorú történet, Lucius Claudius, de nem szokatlan. A városi élet tele van tragédiákkal. Idegenek tömege hal meg körülöttünk mindennap. Minket eddig valamiért megtartottak. – De nem erről van szó... az ifjú Asuvius nem halt meg! Ma reggel láttam őt, a Subura főutcáján sétált, és vidáman mosolygott! Ó, persze még mindig kissé elgyötört volt, de a saját lábán járt. – Talán összetévesztetted valakivel. – Lehetetlen. Mellette volt az öreg Oppianicus is. Átkiáltottam nekik az utca túloldaláról. Oppianicus meglátott, legalábbis úgy vettem észre, de karon ragadta a fiatalembert, és eltűntek a sarki boltban. Követtem őket, ám egy szekér éppen akkor haladt végig az utcán, és a botor hajtó majdnem elütött. Mikor végre beléptem a boltba, nekik már hűlt helyük volt. Valószínűleg kiszöktek a hátsó bejáraton, és elmenekültek a szomszédos sikátoron át. Hátradőlt, és a borát kortyolgatta. – Leültem egy közkút melletti árnyas helyre, és megpróbáltam átgondolni a történteket. Aztán eszembe jutott a te neved. Azt hiszem, Cicero tett említést rólad, az ügyvéd, aki tavaly segített nekem egy jogi ügyben. El sem tudom képzelni, hogy rajtad kívül bárki segíthetne. Mit mondasz, Gordianus? Elment az eszem? Vagy igaz, hogy a halottak szelleme fényes nappal is sétálhat az utcán? – Mindkét kérdésre lehet igennel válaszolni, Lucius Claudius, de ez még nem magyarázza meg a történteket. Abból, amit elmondtál, arra következtetek, hogy valami nagyon aljas és nagyon emberi dolog történt. De mondd csak, mi zavar téged? Nem is ismered azokat az embereket. Miért érdekel téged ez a rejtélyes ügy? – Még azután sem érted, amiket elmondtam, Gordianus? Haszontalan henyéléssel töltöm a napjaimat, és csupán ablakokon pillantok be más emberek életébe. Most végre történt valami, ami engem is izgalomba hozott. Én magam is kinyomozhatnám a gyanús körülményeket, de... – testének roppant tömege kissé megremegett – ...nem vagyok kifejezetten bátor. Végignéztem az ujjait és nyakát díszítő ékszereken. – Akkor én is bevallom őszintén, hogy nem vagyok kifejezetten olcsó. – Én viszont nem vagyok kifejezetten szegény. ***
Lucius ragaszkodott hozzá, hogy elkísérjen, bár figyelmeztettem, hogy ha az unalomtól tart, az első faggatózásaim talán elviselhetetlen gyötrelmeket fognak neki okozni. Én sem találtam túl izgalmasnak a feladatot, hogy két vidéki származású idegen felől érdeklődjek a Suburában, ám Lucius minden lépésnél ott akart lenni. Ezért vállat vontam, és megengedtem neki; végtére is nem keveset fizetett azért a kiváltságért, hogy a nyomomban loholjon, mint egy kutya. Annál az épületnél kezdtem, ahol a fiatalember állítólag meghalt, és ahol Lucius tanúja volt a végrendelet aláírásának. A főbérlő most sem tudott többet mondani, mint korábban a megbízómnak – egészen addig, amíg némi noszogatás után Lucius meg nem csörgette a pénzes erszényét. A csilingelés zene volt a háziúr füleinek. Megtudtuk, hogy az idősebb férfi, Oppianicus több mint egy hónapja bérelte a lakást. Ő és néhány fiatalabb larinumi előszeretettel dorbézoltak – ezt a főbérlő abból szűrte le, hogy gyakran érezte a kicsordult bor savanykás szagát a felső lakásból, a csapat ordenáré szerencsejátékokkal múlatta az időt, és folyamatosan áramlottak fel
hozzájuk az örömlányok a sarki bordélyból. – És a fiatalabb férfi, Asuvius, aki meghalt? – kérdeztem. – Igen, mi van vele? – Ő is ennyire züllött volt? A háziúr vállat vont. – Tudjátok, hogy van ez... ezek a kisvárosi ifjak, kiváltképp azok, akiknek még pénzük is van, azért jönnek Rómába, hogy éljenek egy kicsit. – Szomorú, hogy ehelyett meg kellett halnia. – Ehhez nekem semmi közöm – tiltakozott a férfi. – Én biztonságos házat vezetek. Senki sem mondhatja, hogy valakit megöltek az én házamban. Egyszerűen megbetegedett, és meghalt. – Nagyon gyengének látszott? – Egyáltalán nem, de a züllés bármelyik ember egészségét megroppanthatja. – Egy hónap alatt aligha. – Ha a betegség le akar csapni, akkor lecsap; sem ember, sem isten nem hosszabbíthatja meg az életünket, ha a Párkák úgy döntenek, hogy megmérik, és elvágják a fonalat. – Bölcs szavak – bólogattam, majd kivettem néhány érmét Lucius erszényéből, és beleraktam őket a férfi várakozó tenyerébe. Az utcában álló bordélyház a Subura egyik tekintélyesebb, azaz drágább mulatóhelyei közé tartozott. Számos jól öltözött rabszolga lézengett az ajtó előtt; várták, hogy a gazdáik visszatérjenek. A kis előcsarnok padlóját fekete-fehér mozaik fedte, ami Priapust ábrázolta, amint egy erdei nimfát üldöz. Előkelő vörös és zöld kárpit lepte a falakat. A vendégkör sem a leghitványabb elemekből tevődött ki. Mialatt a ház vezetőjére vártunk, elment mellettünk egy vendég, aki épp az ajtó felé igyekezett. Arany pecsétgyűrűjéből ítélve valamiféle alacsonyabb rendű magiszter lehetett; zavart tekintettel méregette Luciust, akit ismert valahonnan. – Te – Lucius Claudius – idejöttél, Priapus Palotájába? – És ha igen, miért lepődsz meg annyira, Gaius Fabius? – Soha nem képzeltem volna, hogy akár egy vággyal teli csont is akad a testedben! Lucius felhúzta az orrát. – Fontos üzleti ügyben járok itt, ha tudni akarod. – Ó, értem. Hát persze. A világért sem zavarnálak. A férfi addig tartotta vissza a nevetést, amíg ki nem ért az ajtón. Aztán kiengedte szamárbőgésszerű hangját. – Röhögjön csak! Hadd köszörülje rajtam a nyelvét a hátam mögött – legyintett Lucius. – Bosszúból írok róla egy szatirikus verset, olyan lesújtóan gonoszat, hogy az a pojáca be sem bír majd bicegni ide a... hogy is hívta ezt a helyet? – Priapus Palotájának – segítette ki egy kenetteljes hang. A bordély tulajdonosa hirtelen bukkant fel, és karjával átfogta a vállunkat. – Milyen páratlan örömöket ajánlhatok fel két ilyen remekbe szabott római férfiúnak? Rám villantotta sugárzó mosolyát, majd Luciusra, és végül a Lucius nyakát és kezét ékesítő üveggyöngyökre. Miután megnyalta a száját, besiklott a helyiség közepére, ahol megfordult, és összeütötte a tenyerét. Egy sor hiányosan öltözött nő surrant ki egy ajtó mögül. – Tulajdonképpen egy barátunk megbízásából jöttünk – szögeztem le sietve. – Ó! – Az utóbbi időben gyakran vendégeskedett a házadban. Vidékről érkezett Rómába, Asuviusnak hívják. A szemem sarkából hirtelen valamiféle mozgást láttam a lányok között. Egyikük, egy mézszőke hajú lány el is botlott, és a kezével próbált kapaszkodót találni. Rémülten villantotta rám kék szemét. – Ó, igen, az a jóképű ifjú Larinumból – ömlengett vendéglátónk. – Legalább másfél napja színét se láttuk... már kezdtem csodálkozni rajta, hogy hova tűnhetett. – Az ő nevében járunk itt – tettem hozzá, és úgy gondoltam, talán a végén nem is fog olyan eget verő hazugságnak tűnni. – Azért küldött, hogy vigyük el neki a kedvenc hölgyét... de elfelejtettem a nevét. Te emlékszel, Lucius? A kövér patrícius riadtan pislogott, mert egészen addig képtelen volt levenni kidülledő szemét a lenge öltözetű fiatal lányokról. – Én? Ó, én semmire sem emlékszem. Hirtelen színtiszta kapzsiságot láttam a vendéglátónk arcán tükröződni. – A kedvence? Hadd gondolkozzam... Ó igen, bizonyára Merula lesz az, nem is lehet más, csak Merula! Megint tapsolt egyet, mire egy rabszolga szaladt oda hozzá, odatette a fülét a gazdája szájához, majd kirohant az egyik ajtón. Nemsokára Merula is előjött: egy lenyűgöző etióp lány, olyan magas, hogy le kellett hajolnia, amikor kilépett az ajtón. Éjfélszínű bőre mellett úgy villogott a szeme, mint két hullócsillag. Luciust szemlátomást elkápráztatta a látvány, mert már nyúlt is az erszényéhez. Akkor döbbentem rá, hogy a vendéglátónk a legdrágább kincsét ajánlja fel nekünk, nem pedig azt, ami feltehetőleg az ifjú Asuvius kedvence volt. – Nem, nem! – ellenkeztem. – Egy olyan névre, mint a Merula, biztosan emlékeznék.
– Pedig úgy énekel, mint egy rigó! – vágott közbe a bordélytulajdonos. – Mindamellett én mégis úgy vélem, hogy nekünk őt kell elvinnünk. A mézszőke hajú felé biccentettem. A lány nyugtalan kék szemmel viszonozta pillantásomat. Az utca túloldalán lévő fogadóban kellemesen hűs és nyirkos levegő fogadott bennünket, ráadásul alig voltak vendégek. Lucius ráadta a köpenyét az áttetsző ruhát viselő Columbára, aki ezek után tűnődve ücsörgött mellettünk. – Tegnapelőtt? – kérdezte homlokráncolva. – Igen, maius idusa után egy nappal – bólogatott Lucius, aki örült neki, hogy legalább az időrendben határozott lehet, és így némi segítséget nyújthat a lánynak. – És azt mondod, hogy a szobájában láttad haldokolni Asuviust? – folytatta a lány még értetlenebbül. – Igen, miután az az Oppianicus nevű ember felhívott az utcáról. Lucius rátámaszkodott az egyik könyökére, és teljesen elmerült az örömlány látványában; még a boráról is megfeledkezett. Nem volt nehéz kitalálni, hogy nincs hozzászokva ilyen gyönyörű fehérszemélyek társaságához. – És mindez reggel történt? – kérdezte Columba. – Igen, egészen korán. – De hiszen Asuvius akkor velem volt! – Biztos vagy ebben? – Persze, hiszen az egész éjszakát együtt töltöttük, az én szobámban a palotában, és aznap reggel elég későn ébredtünk. Sőt még akkor sem hagytuk el az ágyat... – Ó, a fiatalság! – sóhajtottam. Columba arcát enyhe pír futotta el. – Az én szobámban ettük meg az ebédünket is. Szóval te is beláthatod, hogy valószínűleg felcserélted a napokat, vagy... – Vagy? – Azért történt néhány furcsaság. Asuvius néhány felszabadítottja eljött tegnap a palotához, és felőle érdeklődött. Úgy láttam, nem tudják, hol van. Eléggé nyugtalannak tűntek. – Hirtelen támadt gyanúval a szemében rám nézett. – Miért érdekel titeket Asuvius? – Még mi sem vagyunk egészen biztosak benne – vallottam be. – Tényleg számít? Kivettem egy érmét Lucius erszényéből, és átcsúsztattam neki az asztal lapján. Eleinte hűvösen méregette, aztán rátette hattyúfehér kezét. – Szörnyű lenne, ha valami történne Asuviusszal – ismerte be halkan. – Olyan kedves fiú. El tudjátok hinni, hogy még soha nem volt nővel azelőtt, hogy egy hónapja eljött a palotába? Én nem kételkedtem, mivel annyit ügyetlenkedett, és annyiszor... – Vágyakozó sóhajjal hagyta félbe a mondatot. Szomorúan felnevetett, majd ismét sóhajtott egyet. – Szörnyű lenne, ha kiderülne, hogy hirtelen megbetegedett, és bele is halt. – De nem halt meg! – vágta rá Lucius. – Éppen ezért vagyunk itt; ezért nem értjük a történteket. A saját szememmel láttam ma reggel az utcán; kutya baja nem volt! – Akkor miért mondod, hogy két nappal ezelőtt még a halálos ágyán feküdt? Miért mondod, hogy a háziúr látta, amint elviszik a testét egy szekéren? – Columba összevonta a szemöldökét. – Becsületszavamra mondom: az egész délelőttöt velem töltötte. Egyáltalán nem volt beteg. Összetévesztitek valakivel. – Ha jól értem, te is tegnapelőtt láttad utoljára, aznap, amikor Lucius Claudiust is felhívták a szobájába – összegeztem. – Egy dolgot nagyon fontos lenne tudnunk, Columba: viselte a pecsétgyűrűjét? – Nagyon kevés dolgot viselt – vallotta be őszintén. – Ez nem válasz, Columba. – Persze, soha nem veszi le a gyűrűjét. Minden polgár így tesz, nem igaz? Biztos vagyok benne, hogy aznap délelőtt is rajta volt. – Módfelett magabiztosan jelented ezt ki. De gondolom, a te szobádban nem írt alá semmiféle iratot. Távolságtartóan nézett rám, majd lassan, megfontoltan fogott bele a válaszba. – Amikor egy nő és egy férfi együtt van, akadnak olyan pillanatok, amikor nagyon is feltűnően lehet érezni egy gyűrű jelenlétét. Olykor kissé kényelmetlen érzés... olyan, mint egy nagy bütyök. Igen, biztos vagyok benne, hogy viselte a gyűrűt. Elégedetten bólintottam. – Mikor ment el tőled? – Miután megettük az ebédet. Persze miután ettünk, még egyszer... Mindegy, körülbelül két órával dél után. A larinumi barátai jöttek érte. – Nem a felszabadítottjai? – Nem. Asuviusnak nincs szüksége szolgákra, azt mondja, csak láb alatt vannak. Folyton kitalál nekik valami oktalan kis feladatot, hogy ne legyenek a közelében. Azt mondja, hogy csak pletykálnának róla Larinumban a nővéreinek. – Meg gondolom, a szüleinek is.
– Sajnos Asuviusnak nincsenek szülei. Egy évvel ezelőtt meghaltak egy tűzvészben. Nehéz év következett Asuvius számára: váratlanul magára kellett vennie az apja feladatait, ráadásul még a tragédián sem tette túl magát. Mennyi hatalmas föld, és milyen rengeteg rabszolga! Állandóan iratokkal kellett foglalkoznia, és éjjel-nappal számolgatott, hogy felmérje, mennyi a vagyona. Sokszor kifakadt előttem. Nem is gondoltam volna, hogy egy gazdagnak több munkája lehet, mint egy szegénynek! – Legalábbis egy olyan ifjú szemszögéből, aki szívesebben henyélne és tivornyázna naphosszat – jegyeztem meg. – Azért jött Rómába, hogy végre kipihenje magát a sok gyász és munka után. A barátai javasolták neki az utazást. – Ugyanazok, akik tegnapelőtt érte jöttek? – Igen, a zsémbes öreg Oppianicus, meg a fiatal Vulpinus. – Vulpinus? Szokatlan név. Hosszú pofája van, és hátul farka nőtt? – Ó, az igazi neve Marcus Avillius, de Priapus Palotájában mindenki Vulpinusnak hívja, mert olyan ravasz, mint a róka. Mindenbe beleüti az orrát, soha nem teljesen őszinte, még akkor sem, amikor semmi értelme hazudni. Ennek ellenére vonzó férfi, hamar megnyer magának mindenkit. – Ismerem ezt a típust – bólogattam. – Asuvius számára olyan, mintha a bátyja lenne, annál is inkább, mert nincs fiútestvére... Ő hozta a városba, ő szerzett neki szállást, és megmutatta neki, hogyan él egy aranyifjú. – Értem. És tegnapelőtt, amikor eljöttek érte a palotába, Oppianicus vagy a Róka adta valami jelét annak, hogy hova viszik az ifjú Asuviust? – Nem csak jelét adták. Azt mondták, hogy a kertekbe igyekeznek. – Milyen kertekbe? – Hát azokba, amik az Esquilinus-kapun túl vannak. Oppianicus és Vulpinus sokat áradoztak Asuviusnak a kertek szépségéről, a csobogó kutakról, a káprázatos virágokról... Maius tökéletes hónap egy ilyen kiránduláshoz. Asuvius már nagyon várta. Sok látnivalót elmulasztott a városban, mivel elég sok időt töltött a négy fal között egyéb örömökkel... – Columba kesernyésen elmosolyodott. – Szinte ki sem tette a lábát a Suburából. Szerintem még a Forumot sem nézte meg! – Elképzelhetetlennek tartom, hogy egy Larinumból származó fiatalember épp az Esquilinus-kapu melletti kerteket akarja megnézni. – Pedig Oppianicus és Vulpinus elmondásából ítélve csodálatos lehet... a buja zöld alagutak, a kristálytiszta medencék, a virágzó rétek és a szépséges szobrok! Bárcsak én is megnézhetném! De a gazdám alig enged ki a házból, csak szigorúan üzleti ügyben. Hinnétek, hogy már két éve vagyok Rómában, és még csak nem is hallottam a kertekről? – Elhiszem – feleltem komoran. – Asuvius viszont azt mondta, hogy ha tényleg olyan gyönyörű, amilyennek lefestik, talán pár nap múlva engem is elvisz oda, amolyan ajándékképpen. Felragyogott az arca, de közben nagyot sóhajtott. Visszakísértük Priapus Palotájába. A tulajdonos meglepődött, hogy ilyen hamar viszontlátja, ám a fizetséget illetően nem panaszkodhatott. Odakint egy időre elsötétült az utca, amikor egy nagy felhő kúszott föléje. – Akármelyik beszámolónak hiszünk, annyi bizonyos, hogy az ifjú Asuvius nem halt meg tegnapelőtt az ágyában – állapítottam meg. – Vagy Columbával töltötte a délelőttöt nagyon is virgonc hangulatban, vagy tényleg ágynak döntötte a láz, de később felépült, és láthattad az utcán sétálni ma reggel. Valamiért mégis aggódom. Félek, hogy valami szörnyűség történt vele. – Miért? – kérdezte Lucius. – Te is éppolyan jól tudod, mint én, Lucius Claudius, hogy az Esquilinus-kapu mellett nincsenek semmiféle kertek. Ha az ember átkel az Esquilinus-kapun, az élők világából a holtak birodalmába jut. Az út bal oldalán terül el Róma nyilvános nekropolisz, ahol a rabszolgák tömegsírjai és a római szegények egyszerű sírkövei zsúfolódnak össze. Réges-régen, nem sokkal Róma alapítása után mészkőbányákat fedeztek fel ezen a helyen. Ahogy az élők városa apránként felépült a Tiberis, a Forum és a piacok környékén, úgy épült fel a mészkőbányákból a holtak városa a krematóriumok és a holttestek megtisztítására emelt templomok környékén. Az út jobb oldalán a szeméttelep található, ahova a Subura és a szomszédos kerületek lakói a hulladékot dobják. A homokgödrökben mindenféle-fajta szemét összegyűlik: törött cserépdarabok és bútorok, rothadt élelmiszermaradékok, és koszos, foszlott ruhadarabok, amiket már egy koldus sem venne fel. A gondnokok néhanapján elégetik a halmokat, és friss homokot gereblyéznek a parázsra. Akármerre néz az ember, kerteknek nyomát sem látja az Esquilinus-kapun kívül, hacsak nem számoljuk a magányos kis virágokat, amelyek a parázsló hulladékhegyek között dugják ki a fejüket, vagy az elfeledett holtak régi, elhanyagolt sírköveit szorongató durva folyondárokat. Lassan kezdtem azt gyanítani, hogy Oppianicusnak és a Rókának nagyon sötét és kegyetlen humorérzékük lehet. Amikor Luciusra pillantottam, az a benyomásom támadt, hogy már megbánta a vakmerőségét. Nem kellett volna
velem tartania. Lehet, hogy a Subura bűnei szórakoztatóan és izgalmasan színesnek tűnnek számára, de még ő sem talált semmi vonzót a holtak városában és a szeméthegyekben. Fintorogva kergette a legyeket az arca előtt, ám most már nem fordult vissza. Ide-oda cikáztunk az út jobb és bal oldala között, és kikérdeztünk néhány embert arról, hogy láttak-e három idegent két nappal korábban: egy idősebb férfit, egy rókaszerű ifjút és egy még fiatalabb fickót. A halottak gondozói hamar elkergettek minket; nem volt türelmük az élők nyűgeihez. A hulladékhegyeken dolgozók csak vállat vontak, és megrázták a fejüket. A homokgödrök szélén álltunk, és szemügyre vettük a kilátást, amit akár Hádészhez is hasonlíthattunk volna – már amennyiben Hádész komor füstködén átsüthetett volna a nap a hamvadó halmokra. Hirtelen valami sziszegést hallottunk a hátunk mögül. Lucius megrémült. Önkéntelenül is a tőrömhöz nyúltam. Egy púpos, csoszogó csavargótól származott a hang. Az egyik parázsló hulladékhegy mögül figyelt minket. – Mit akarsz? – kérdeztem, kezemet a tőrömön tartva. A kócos hajból és ócska, koszos rongyokból álló halmaz megingott, és két tejfehér szem nézett fel rám. – Úgy hallottam, kerestek valakit – mondta végül. – Talán. – Akkor talán én segíthetek nektek. – Beszélj érthetően. – Tudom, hol találjátok meg az ifjút! A furcsa alak meggörnyedt, és a szeme sarkából sandított fel rám. – Hallottam, hogy az imént az egyik munkást kérdeztétek meg. Ti nem láttatok engem, de én láttalak titeket, és hallottam, amit beszéltek. Hallottam, hogy a három férfi felől kérdezősködtetek, akik két napja mentek el errefelé. Az öreg, a fiú, meg a középkorú. Én tudom, hol van a fiú! – Mutasd meg nekünk. Az idegen kinyújtotta a kezét, amely olyan koszfoltos és kérges volt, mint egy darab fa. Lucius iszonyodva hátrált, de közben az erszénye felé matatott. Lefogtam a kezét. – Miután megmutattad – közöltem. A visszataszító jelenség rám sziszegett. A lábával dobbantott egyet, és morogni kezdett. Végül megfordult, és intett, hogy kövessük. Megragadtam Lucius karját, és belesuttogtam a fülébe. – Nem szabad velem jönnöd. Egy ilyen hitvány féreg bármikor csapdába csalhat minket. Te is látod, milyen ékszerek vannak rajtad, milyen erszény van nálad. Menj a krematóriumokhoz, ott biztonságban leszel. Majd én követem egyedül. Lucius lebiggyesztett szájjal, tágra nyílt szemmel nézett rám. – Viccelsz, Gordianus? Sem ember, sem isten nem akadályozhatja meg, hogy megnézzem, amit az a férfi mutat nekünk! A nyomorúságos teremtmény átbotladozott a szeméthegyeken és a mocskos homokdűnéken. Egyre mélyebbre törtünk utat a hulladékrengetegben. A hamuból és törmelékből álló halmok egyre magasabbá váltak, és lassan teljesen eltakarták előlünk az utat. A koszos szerzetet követve megkerültük az egyik homokhegyet. A narancsos köd egészen beburkolt minket. Kesernyésen csípős füstfelhő gomolygott körülöttünk. Fulladoztam. Lucius a torkát markolászva köhögött. Egy nyílt lángnyelv csapott az arcom felé. A homályon keresztül megpillantottam a csavargó körvonalait a tűz előtt. Fel-le mozgatta a fejét, és valamire mutogatott a lángok között. – Mi az? – kérdeztem zihálva. – Semmit sem látok. Lucius megriadt. Megfogta a karom, és előremutatott. Ott, a pokoli tűzben, az egymásra hányt, szinte megkülönböztethetetlen hulladékok között egy emberi test maradványait láttam meg. A lángoló szeméthalom összeroskadt, és narancsszínű zsarátnokot lövellt magából. Ruhám ujjával takartam el az arcomat, és átfogtam Lucius vállát. Együtt menekültünk a perzselő hőség és a fojtogató füst elől. A koldus a nyomunkban baktatott, és közben kinyújtotta hosszú barna kezét, hogy felénk tartsa várakozó tenyerét. – Nincs rá bizonyíték, hogy a holttest, amit a koldus mutatott, valóban Asuvius teste volt – közöltem. – Akár egy másik csavargó is lehetett. Képtelenség bizonyítani az igazságot. Ez a bökkenő. Hosszasan kortyolgattam a boromat. Rómára leszállt az éj. A tücskök ismét ciripeltek a kertemben. Bethesda nem messze ült az oszlopok tövében, egy lágyan világító mécses társaságában. Úgy tett, mint aki csak egy elszakadt tunikát varr meg, de minden szavunkra figyelt. Lucius Claudius mellettem ült, és a hold tükörképét figyelte a poharában. – Mondd csak, Gordianus, hogy magyarázod az ellentmondásokat az én történetem és Columba elbeszélése között? Mi történhetett valójában azon a maius idusát követő napon? – Szerintem egyértelmű, hogyan követték egymást az események. – De akkor is...
– Nos, jól van, elmondom, hogy én hogyan raktam össze a képet. Volt egyszer Larinum városában egy vagyonos, árva ifjú, aki rosszul válogatta meg a barátait. Közülük kettő, egy öreg zsivány és egy fiatalabb ragadozó, rábeszélték, hogy pihenésképpen jöjjön Rómába. A város egyik szegényesebb részén béreltek szobát, és pontosan olyasfajta élvezetekbe vetették bele magukat, melyeknek hatására egy zöldfülű vidéki fiúcska egy-kettőre kiszolgáltatott és bódult állapotba esik. Mivel itt nem követte őket a fiú nővéreinek vigyázó tekintete, és messze voltak a larinumi pletykafészkektől, a Róka és a vén Oppianicus nyugodtan megtervezhették és felállíthatták a csapdát. – Egyik reggel, amikor Asuvius a kedvenc kéjhölgyével enyelgett, a Róka eljátszotta a fiú szerepét, és halálos betegséget színlelve ágynak dőlt. Oppianicus idegeneket hívott fel az utcáról, hogy tanúi legyenek a végakaratának. Olyan embereket, akik még Nagy Sándortól sem tudnák megkülönböztetni Asuviust. Az öregember legalább egy súlyos hibát vétett, de itt még megúszta. – Mi volt az a súlyos hiba? – Valaki feltehetőleg megkérdezte, hány éves a haldokló. Oppianicus gondolkodás nélkül rávágta, hogy még húsz sincs; te magad mesélted. Nos, ez elképzelhető, ha Asuviusra célzott. De ha a Rókáról beszélt, azt kellett volna mondania, hogy régen betöltötte a húszat. Te is elfogadtad, hogy a betegség miatt olyan öreges és elgyötört az arca. Azt mondtad: „az arca megnyúlt, ráncos lett”; mintha a kórság hatására hirtelen évtizedeket öregedett volna. A többi tanú valószínűleg ugyanúgy gondolkodott, mint te. Elképesztő, mennyire nem hisznek az emberek a saját szemüknek, amikor valaki elhitet velük egy másik igazságot. Lucius összevonta a szemöldökét. – Miért két különböző kézírással írták a végrendeletet? – Igen, emlékszem, hogy ezt is említetted. A Róka kezdte, és úgy tett, mintha a keze remegésétől nem bírt volna tovább írni. Egy ilyen trükkel könnyen kivédhették, hogy hűen kelljen utánozniuk Asuvius aláírását. Mindenki azt hitte, hogy egy haldokló ember macskakaparását látja. – Csakhogy a Róka a saját pecsétgyűrűjét nyomta a viaszba – tiltakozott Lucius. – A saját szememmel láttam. – Az nem lehetett Asuvius gyűrűje, hiszen Columba azt mondta, hogy viselte az ágyban is. – Mindjárt rátérek arra is. Nos, miután a tanúk is ellátták kézjegyükkel a végrendeletet, titeket kitessékeltek a szobából. Oppianicus becsavarta a Rókát egy lepedőbe, tépni kezdte a haját, és könnyeket erőltetett a szemébe. Aztán hívta a főbérlőt. – Aki egy holttestet látott! – Aki azt hitte, hogy egy holttestet lát. De csak egy lepedőbe csavart testet látott. Azt hitte, hogy Asuviust egy könyörtelen betegség ölte meg, ezért nem merte közelebbről megvizsgálni. – De később látta, amint két ember egy szekéren elviszi a holttestet. – Egész pontosan Oppianicust és a Rókát látta, aki közben átöltözött a saját ruhájába. Valami lepedőbe csavart dolgot cipeltek, annyi bizonyos... de lehetett egy zsák köles is. – Ó, és miután eltűntek szem elől, megszabadultak a szekértől és a kölestől, és elmentek Asuviusért a bordélyházba. – Igen. Magukkal akarták vinni az úgynevezett „kertekbe”. Innentől fogva csak a koldus az egyetlen szemtanúnk. Ő látta, hogyan csalták be az összezavarodott ifjút egy elhagyatott helyre, ahol aztán a Róka megfojtotta, levetkőztették, és elrejtették a holttestét a szemétben. Akkor lopták le a pecsétgyűrűt a kezéről. Később feltehetőleg ledörzsölték a Róka pecsétjét a viaszról, és belenyomták Asuvius valódi gyűrűjét. – Ezt tiltja egy törvény – vetette közbe Lucius vajmi kevés meggyőződéssel. – Igen, Cornelius törvénye, amit három évvel ezelőtt hagyott jóvá a mi nagyra becsült szenátusunk. Szerinted miért hozták meg azt a törvényt? Mert lassan olyan hétköznapi dolog a végrendelet-hamisítás, mint az orrpiszkálás nyilvános helyen! – Így már érthető, hogy miért láttam Oppianicus mellett az utcán ugyanazt az embert, akinek a végrendeleténél tanúskodtam... – Igen, de az mindvégig a Róka volt, és nem Asuvius. Lucius bólintott. – Szóval sikerült végrehajtaniuk a tervüket; biztos vagyok benne, hogy a hamis végrendelet kizárja Asuvius nővéreit és egyéb rokonait a vagyonból, viszont csinos kis birtokokat hagyományoz drága barátaira, Oppianicusra és Marcus Avilliusra, akit Rókának is hívnak, talán nem véletlenül. Most én bólintottam. – Tennünk kell valamit! – fortyant fel Lucius. – Igen, de mit? Beperelhetnénk a bűnösöket, és megpróbálhatnánk bebizonyítani, hogy a végrendelet hamis. Csakhogy erre sok időt és pénzt kellene áldoznod. Ha még most is azon bánkódsz, hogy túl sokat unatkozol, várj egy hónapot, és eleged lesz a Forumon ide-oda sertepertélő hivatalnokokból, akik miatt folyton el kell halasztani az ügyet. Ha pedig Oppianicus és a Róka találnak egy ügyvédet, aki feleannyira ravasz, mint ők, örülhetsz, ha nem kell harsány röhögés közepette, kullogva elhagynod a bíróságot! – Kit érdekel a hamis végrendelet? Ezek hidegvérrel megöltek egy embert! – Hogyan bizonyítod be holttest és szavahihető szemtanú nélkül? Még ha újra meg is találnád azt a csavargót, egy ilyesfajta alak szavának nincs hitele egy római esküdtszék előtt. – Azt mondod, hogy vége? Ennyi volt?
– Azt mondom, hogy ha tovább akarsz haladni ezzel az üggyel, innentől fogva egy jó ügyvédre van szükséged, és nem Gordianusra, a Nyomozóra. Két nappal később Lucius Claudius újfent bekopogtatott a házam ajtaján. Enyhén szólva meglepett a látogatása. Miután megbízott azzal, hogy eredjek az ifjú Asuvius nyomába, és ő is elkísért az út végállomásáig, arra számítottam, hogy hamar elveszíti az érdeklődését, és visszazuhan megszokott unalmába. Ehelyett közölte velem, hogy a szemétdombon tett felderítő utunk óta ő is kinyomozott egyet s mást. Sétára hívott. Útközben mindenféle jelentéktelen dologról csacsogott, de hamar észrevettem, hogy arra a helyre igyekszünk, ahol az egész történet elkezdődött. Lucius megjegyezte, hogy szomjas. Betértünk a Priapus Palotájával szemben lévő tavernába. – Sokat gondolkodtam azon, amit a római igazságszolgáltatásról mondtál, Gordianus. Igazad van, nem bízhatunk többé a bíróságokban. Az ügyvédek a saját céljaiknak megfelelően csűrik-csavarják a szavakat és a törvényeket, játszadoznak az esküdtek érzelmeivel, gyakran megfélemlítéshez és nyílt zsaroláshoz folyamodnak. Mégis, a valódi igazságot érdemes felkutatni. Egyre csak a tűz és annak a fiatalembernek a holtteste jár a fejemben, amit bedobtak a hulladékok közé, és ott hamvasztottak el. Míg el nem felejtem: Oppianicus és a Róka visszatértek a városba. – Én azt sem tudtam, hogy elmentek. – Aznap, amikor utoljára láttam őket, éppen Larinumba készülődtek. Oppianicus ügyelt rá, hogy mindenki láthassa Asuvius végakaratát, mielőtt irattárba helyezteti a larinumi Forum hivatalnokaival. Ezt tudtam meg a larinumi hírnökeimtől. – Hírnökeidtől? – Igen. Úgy döntöttem, kapcsolatba lépek Asuvius nővéreivel. Egy csapat felszabadítottja érkezett ma reggel Rómába. – Értem. Oppianicus pedig már itt van a Rókával együtt. – Igen. Oppianicus a barátainál lakik odaát az Aventinus-dombon. A Róka viszont ennek az utcának a túloldalán szállt meg, abban a lakásban, ahol eljátszották azt a kis színdarabot. Megfordultam, és kinéztem az ablakon. Az ülőhelyemről az épület földszinti bejáratát lehetett látni, és a fölötte nyíló ablakot – annak a szobának az ablakát, amelybe Luciust is felhívták tanúskodni. Zárva találtam az ablaktáblákat. – Micsoda környék! – folytatta Lucius. – Néhanapján úgy érzem, hogy a Suburában bármi megtörténhet. A nyakát nyújtóztatva nézett a hátam mögé. Az utca végéből egy közelgő csoportosulás hangját hallottam. Húszan voltak, vagy még többen; késekkel és bunkósbotokkal hadonásztak. Megálltak az épület előtt, és a botokkal ütni kezdték az ajtót, bebocsátást követelve. Amikor látták, hogy senki sem mozdul, betörték az ajtót, és besereglettek. Kivágódtak az emeleti ablaktáblák, és egy arc jelent meg az ablakban. Lehet, hogy Columba igazat beszélt, és a Róka egyébként szemrevaló fiatalember volt, ám ebben a pillanatban ezt nem lehetett egyértelműen kijelenteni. A szeme rémülten kidülledt, a vér kifutott az arcából. Lenézett az utcára, és nagyot nyelt, mintha az ugráshoz próbálná összegyűjteni a bátorságát. De túl sokáig habozott: kezek ragadták meg hátulról, és visszarángatták a szobába. Egy perccel később kilökték az ajtón az utcára. A tömeg körbevette, és végigüldözte az utcán. Az árusok és az őgyelgők félreálltak az útról, és eltűntek a kapukban. Egyre több ablak tárult ki, és kíváncsi arcok meredtek az utcára. – Siessünk! – szólalt meg Lucius, és felhajtotta a maradék borát. – Lemaradunk a mulatságról. A Rókát kiűzték a lyukából, és a kopók egészen a Forumig fogják üldözni. Lesiettünk az utcára. Amikor elhaladtunk Priapus Palotája mellett, felnéztem. Columba az egyik ablaknál állt, zavartan és izgatottan pislogott lefelé. Lucius széles vigyorral integetett fel neki. A lány eleinte megriadt, de aztán visszamosolygott rá. Lucius tölcsért utánozva a szájához tette a kezét, majd felkiáltott: – Gyere velünk! Amikor a lány tétován beharapta az ajkát, Lucius mindkét kezével integetni kezdett. Columba eltűnt az ablakból, és kisvártatva csatlakozott hozzánk az utcán. A gazdája hevesen hadonászott az ajtóban, és ingerülten dobbantott a lábával. Lucius megfordult, és az erszényét lóbálta a férfi felé. Asuvius felszabadítottjai hangosan hörögve igyekeztek a Forumra. A szélen állók a falakat és az elhaladó szekereket csapkodták a bunkósbotjaikkal; a belső kör szoros gyűrűben tartotta a Rókát. Egyszerre hajtogatták: – I-gaz-sá-got! I-gaz-sá-got! I-gaz-sá-got! Mire elértünk a Forumra, a Róka már úgy nézett ki, mint akin átrohant az egész tömkeleg. A felszabadítottak csoportja körbe-körbe lökdöste az egyre szédültebb Rókát. Végül a triumvirek bíróságához. Ennek a közbiztonságra felügyelő három férfiúnak kellett volna rendet tartania az utcákon, és alkalomadtán nekik lett volna feladatuk lefolytatni bizonyos vizsgálódásokat, mielőtt erőszak vádjával valakit bíróság elé citálnak. Az egyik oszlopsor árnyékában a Subura gyanútlan triumvire, Quintus Manlius ült, és hunyorogva szemezgetett egy rakás pergamenből. Rémülten kapta fel a fejét, amikor a Róka elé tántorodott. A felszabadítottak, akik szinte lázas állapotba kerültek a sietős felvonulástól, egyszerre kezdtek beszélni. A felzúdulásban egy szót sem lehetett érteni. Manlius a homlokát ráncolta, aztán az asztalra csapott az öklével, és felemelte a kezét. Mindenki elhallgatott.
Még akkor is úgy éreztem, hogy a Róka jó eséllyel felülkerekedik az üldözőin. Nem kell mást tennie, csak ragaszkodnia polgári jogaihoz, és csukva tartani a száját. Csakhogy az aljas emberek sokszor a leggyávábbak mind közül – még a leghidegebb szívet is kísértheti a saját bűne, és az emberi rókák gyakran a saját maguk által felállított csapdába sétálnak bele. A Róka zokogva rohant oda a padhoz. – Igen, igen, megöltem, igaz a vád! Oppianicus kényszerített rá! Én soha nem terveltem volna ki magamtól ilyesmit. Kezdettől fogva Oppianicus erőltette, ő fogalmazta meg a hamis végrendeletet, és ő találta ki, hogy öljük meg Asuviust. Ha nem hisztek nekem, hívjátok ide Oppianicust, és csikarjátok ki belőle az igazságot! Megfordultam, és Lucius Claudiusra néztem, aki úgy nézett ki, mint bármikor máskor – hurkás ujjakkal, szilvaszerű orcákkal, cseresznyeorral –, de már cseppet sem tűnt ostobának vagy tompa eszűnek. Furcsán csillogott a szeme, sőt egy kicsit félelmetesnek is látszott. Szörnyen biztos volt magában, és összességében pont annak nézett ki, ami volt: egy római nemesnek. Úgy mosolygott, ahogy a nagy költők szoktak, miután befejeztek egy magnum opust. A történet vége egyszerre jó és rossz. Bárcsak elmondhatnám, hogy Oppianicus és a Róka megkapták méltó büntetésüket, de sajnos a római igazságszolgáltatás győzedelmeskedett – azaz a nagyméltóságú Quintus Manlius, a Subura triumvire nem volt annyira méltóságteljes, hogy visszautasítsa a vesztegetési összeget Oppianicustól; legalábbis a Forumon ez a pletyka keringett. Manlius először bejelentette, hogy gyilkosság vádjával bíróság elé citálja Oppianicust és a Rókát, aztán hirtelen ejtette az ügyet. Lucius Claudius nagyon csalódott lett. Megmondtam neki, hogy ne csüggedjen, mert az ilyen gazfickók, mint Oppianicus és a Róka, végül mindig pórul járnak, bár gyakran sok ártatlan embernek kell szenvednie, mielőtt ez bekövetkezik. Talán nem véletlenül történt, hogy pontosan akkor, amikor a gyilkosság vádját ejtették, Larinumban nyoma veszett a hamis végrendeletnek. Ennek következményeként az elhunyt Asuvius vagyonát a megmaradt vér szerinti rokonai között osztották fel. Oppianicus és a Róka semmi hasznot nem húztak a halálából. Priapus Palotájának tulajdonosa nagyon mérges lett Columbára, amiért engedély nélkül elhagyta az épületet, és megfenyegette, hogy forró szenet köt a talpára. Erre Lucius Claudius ott helyben felajánlotta, hogy megvásárolja. Nem kétlem, hogy ezután szebb napok virradtak a fiatal örömlányra. Lehet, hogy Lucius Asuviusszal ellentétben nem volt fáradhatatlan szerető, de őszintén és fiatalos hévvel rajongott a gyönyörű lányért. Mostanában gyakran látom Lucius Claudiust a Forum környékén olyan köztudomásúlag becsületes ügyvédek társaságában, mint Cicero és Hortensius. Mindig elkél egy tisztességes ember Róma központjában. Lucius azt is elmondta, hogy nemrég befejezett egy szerelmes versekből álló kötetet, és azon gondolkodik, hogy síkraszáll valamilyen hivatalért. Néha-néha díszes vacsorákat is tart, pihenésképpen pedig leutazik vidékre, ahol a birtokait és a szőlőültetvényeit felügyeli. Ahogy a régi etruszkok mondták: rossz végakarat az, ami senkinek sem gyümölcsöző. Lehet, hogy a szerencsétlen Asuvius nem írt végrendeletet, mégis hiszem, hogy igazából Lucius Claudius lett a haszonélvezője.
A LEMURES A rabszolga egy pergament nyomott a kezembe: LUCIUS CLAUDIUSTÓL BARÁTJÁNAK, GORDIANUSNAK. ÜDVÖZÖLLEK, ÉS HÁLÁS LENNÉK, HA VISSZAFELÉ ELKÍSÉRNÉD HÍRVIVŐMET. EGY BARÁTOM HÁZÁBAN TARTÓZKODOM A PALATINUSDOMBON; FELMERÜLT EGY PROBLÉMA, AMELYNEK MEGOLDÁSÁHOZ A TE ÉLESLÁTÁSODRA LENNE SZÜKSÉG. EGYEDÜL GYERE – NE HOZD A FIÚT –, A KÖRÜLMÉNYEK ESETLEG MEGRÉMÍTENÉK. Luciusnak felesleges volt megkérnie, hogy hagyjam otthon Ecót, ő ugyanis lelkesen belevetette magát a tanulásba a házitanítójával. Találtak egy kellemes ülőhelyet a kertben, ahol élvezhették a délelőtti nap sugarait, és nem hatolt csontig az októberi áramlatok hidege. Hallottam az öregember szónoklatát, miközben Eco a viasztáblára véste az aznapi latinleckét. – Bethesda! – kiáltottam, ám a rabszolganőm már mögöttem állt, és szétnyitva tartotta gyapjúköpenyemet. Miközben felsegítette a vállamra, rápillantott a kezemben tartott üzenetre. Fintorogva ráncolta az orrát. Bethesda nem tudott olvasni, ezért bizalmatlanul és megvetően tekintett minden írásra. – Lucius Claudius küldte? – kérdezte felvonva egyik szemöldökét. – Igen, de hogy... Félbehagytam a kérdést, mert rájöttem, hogy patrícius ügyfelem hírvivőjét ismerte fel. A rabszolgák sokkal több figyelmet fordítanak egy másik rabszolgára, mint egy szabad ember. – Gondolom, szerencsejátékra hív, vagy megkóstoltatná veled valamelyik borát. Bethesda hátralökte koromfekete hajzuhatagát, és érzéki szájával csücsöríteni kezdett. – Szerintem nem. Megbízatása van számomra. A mosoly megremegett Bethesda szája szegletében. – Nem mintha rád tartozna – tettem hozzá gyorsan. Amióta befogadtam Ecót az utcáról, és a törvény is elismerte saját fiamnak, Bethesda egyre kevésbé viselkedett alárendeltként, sokkal inkább feleségként és anyaként. Magam sem tudtam, hogy tetszik-e nekem a változás, és még kevésbé voltam biztos benne, hogy van-e beleszólásom a folyamatba. – Valami borzasztó dolog lehet – folytattam. – Bizonyára veszélyes is. Bethesda már nem figyelt rám; a házikincstárba befolyó tekintélyes fizetségről ábrándozott. Miközben kiléptem az ajtón, hallottam, hogy egy derűs kis egyiptomi gyermekdalt dudorászik. Ragyogóan fényes és harapósan friss napra ébredtünk. A házamtól az Esquilinus-domb aljáig és a Subura-negyed határáig vezető keskeny, kanyargós utca mindkét oldalán levélhullámok áramlottak. Kesernyéssé tette a levegőt a házak konyháiból és a szénserpenyőkből kifelé gomolygó füst. A hírvivő szorosabban húzta magára sötétzöld köpenyét, hogy kevésbé fázzon. – Szomszéd! Polgár! A hang jobb kéz felől, egy fal irányából sziszegett rám. Felnéztem, mire egy szempár villant rám a fal tetejéről. Az idegennek kopasz, csontos feje volt. – Szomszéd... Igen, te! Gordianusnak hívnak, ugye? Óvakodva néztem farkasszemet vele. – Igen, Gordianus a nevem. – És Nyomozónak is neveznek... igaz? Bólintottam. – Rejtélyeket kutatsz ki. Fortélyokra derítesz fényt. Rejtvényeket fejtesz meg. – Előfordul. – Akkor segítened kell! – Talán később, polgár. Most nem lehet. Egy barátom hívott... – Csak egy pillanatig fog tartani. – Különben is, halálra fagyok itt az utcán... – Akkor gyere be! Kinyitom azt a kiskaput a falon, és beengedlek. – Nem... talán majd holnap. – Nem lehet! Most kell jönnöd! Ma éjjel eljönnek, tudom... vagy talán már délután, amikor megnyúlnak az árnyak. Látod, már gyűlnek a felhők. Ha elhalványul a nap fénye, akár még napközben is előmásznak a sötét, borongós ég alatt. – Kikről beszélsz, polgár? Tágra nyílt a szeme, ugyanakkor a hangja egészen elvékonyodott, olyan lett, mint az egér cincogása.
– A lemures... – nyüszítette. Lucius Claudius hírnöke szorosabban markolta meg a köpenyét. Én is éreztem, hogy hirtelen még jobban lehűlt a levegő, de azt bizonygattam magamban, hogy csak a domb tetejéről érkező fagyos, száraz szél borzongatott meg. – Lemures – ismételte a kopasz kis ember. – A nyugtalan holtak! A levelek szétszóródtak, és táncolni kezdtek a lábam körül. Vékony felhőujj takarta el a napot, és szürkés köddé sötétítette a ragyogó, hideg fényt. – Bosszúra szomjaznak – suttogta a férfi. – Tele vannak gyűlölettel. Semmi bűnbánat nem maradt bennük. Már nem emberek, hanem szellemek, amikből kiveszett a melegség és a szánalom. Kiszáradtak és törékennyé váltak, mint a csontszilánkok, és semmi más nem tartja össze őket, csak a gonoszság. Meghaltak, mégsem tűntek el ebből a világból, ahogy kellett volna. Csak a bosszú táplálja őket, és őrületet adnak cserébe. Hosszú ideig bámultam a férfi sötét, mélyen ülő szemét, majd elszakítottam tőle a tekintetem. – Egy barátom hívott – közöltem, és biccentettem a rabszolgának, hogy menjünk tovább. – De szomszéd, most nem hagyhatsz itt! Én Sulla katonája voltam! Harcoltam a polgárháborúban, hogy megmentsem a köztársaságot! Megsebesültem... Ha bejössz, a saját szemeddel is láthatod. A bal lábamnak már semmi hasznát nem veszem, egy botra támaszkodva kell támolyognom. Te viszont fiatal vagy, egészséges és vagyonos. A hozzád hasonló római ifjak tisztelettel tartoznak nekem. Kérlek... senki más nem segíthet rajtam! – Nekem az élőkkel van dolgom, nem a holtakkal – jelentettem ki szigorúan. – Kifizetlek, ha ez aggaszt. Sulla az összes katonájának etruriai birtokokat adományozott. Én eladtam az enyémet... nem konyítok a földműveléshez. Maradt még ezüstöm. Takaros kis összeget kapsz, ha segítesz rajtam. – És hogy segíthetnék rajtad? Ha a lemuresszel van bajod, beszélj egy pappal vagy egy látnokkal. – Beszéltem, hidd el! Minden tavasszal, maius havában részt veszek a Lemuria-felvonuláson, hogy segítsek elűzni az ártó szellemeket. Együtt mormolom az énekeket a többiekkel, és átvetem a fekete babot a vállam fölött. Lehet, hogy hatásos... a lemures ugyanis soha nem jön tavasszal, sőt egész nyáron távol maradnak. De olyan biztosan, ahogy a levelek elszáradnak és lehullanak a fákról, ők is eljönnek ősszel. Azt akarják, hogy megtébolyodjak! – Polgár, nem tudok... – Átkot ültettek a fejembe. – Polgár! Mennem kell. – Kérlek! – suttogta a kopasz férfi. – Katona voltam régen. Bátor voltam, semmitől sem féltem. Sok embert megöltem, Sulláért harcoltam, Rómáért küzdöttem. Vérfolyókon gázoltam át, emberi testrészekkel teli völgyeken verekedtem át magam, de soha nem csüggedtem. Senki és semmi sem ijesztett meg. De most... – Olyan öngyűlölő arcot vágott, hogy el kellett fordulnom. – Segíts rajtam! – Talán... ha visszajöttem... Szánandó arccal elmosolyodott, mint egy halálraítélt, aki némi haladékot kap. – Hát persze – suttogta. – Ha visszajöttél... Továbbsiettem. A palatinusi ház, akárcsak a mellette állók, egyszerűnek látszott elölről, annak ellenére, hogy a város legelőkelőbb negyedében épült. A két nő formájú oszloptól eltekintve, amelyek a tetőt tartották, az egyetlen díszítés a ciprusból és fenyőágakból font gyászkoszorú volt az ajtón. A rövid folyosó, amit két oldalról a tekintélyes ősök viaszmásai szegélyeztek, egy szerényebb átriumba vezetett, ahol egy holttestet ravataloztak fel egy elefántcsonttal díszített állványon. Előreléptem, és lenéztem a tetemre. Alig harmincéves fiatalembert láttam, akin semmi megkülönböztető jegyet nem fedeztem fel, leszámítva az arcát uraló torz fintort. A balzsamozók általában eltüntetik a rémület és a szenvedés jeleit a halottak vonásairól, hogy kisimuljon a homlok, és lazábbá váljon az állkapocs. De ennek a hullának olyan merev lett az arca, hogy semmivel sem lehetett meglágyítani. Nem fájdalmat vagy lelki gyötrelmet, hanem nagyfokú riadalmat őriztek meg a vonásai. – Lezuhant – szólalt meg mögöttem egy ismerős hang. Szembefordultam egykori ügyfelemmel, Lucius Claudiusszal, aki azóta a barátom lett. Méltóságteljes és pocakos volt, mint mindig, és még az átrium félhomálya sem szürkítette el arcának és orrának cseresznyepiros színét. Köszöntöttük egymást, majd ismét a holttestre néztünk. – Titus – mondta Lucius. – Ennek a háznak a tulajdonosa. Legalábbis az volt az utóbbi két évben. – Valami magas helyről zuhant le? – Igen. A ház nyugati szárnyán van egy emeleti galéria, és annak mentén egy hosszú balkon, ahonnan a meredek hegyoldalra lehet lelátni. Arról a balkonról esett le három nappal ezelőtt. Kitörte a nyakát. – Azonnal meghalt? – Nem. Egy éjszakát még kibírt, és másnap este halt meg. Furcsa történetet mondott el, mielőtt örökre lehunyta a szemét. Persze láza volt, és nagy fájdalmak gyötörték, pedig nem kevés Nepenthét kortyoltattunk vele... – Lucius egyik lábáról a másikra állva feszengett hatalmas fekete köpenye alatt, aztán idegesen felemelte a kezét, hogy beletúrjon borzas rézvörös hajába. – Mondd csak, Gordianus, ismered te a lemurest? Szokatlan kifejezés suhanhatott át az arcomon, mert Lucius összevonta a szemöldökét, és összeráncolta a homlokát.
– Valami kínos dologra tapintottam rá, Gordianus? – Nem, egyáltalán nem. De ez ma már a második alkalom, hogy valaki a lemurest említi nekem. Idefelé jövet egy szomszédom... de inkább nem untatlak ezzel a történettel. Olyan, mintha ma egész Rómát megszállták volna a szellemek! Biztos ez a nyomasztó időjárás... olyan homály ülte meg a várost... vagy gyomorrontás gyötör mindenkit. Az apám biztos ezt mondaná... – Az én férjemet nem gyomorrontás ölte meg. Nem is a hideg szél, a fagyos eső vagy a zaklatott képzelgés. Egy magas, karcsú nő kapcsolódott be a beszélgetésbe. Fekete gyapjúból készült ruha fedte a nyakától a lábujjáig, és a vállára még egy sötétkék köpenyt is terített. Fekete haját hátrafogta, és ezüsttűk és fésűk segítségével kontyba tűzte a feje tetején. Szeme kéken sziporkázott. Fiatal volt az arca, mégsem lehetett már lánynak nevezni. Olyan egyenesen tartotta magát, mint egy Vesta-szűz, és egy patrícius dölyfös hanghordozásával beszélt. – Ez itt Gordianus, akiről már meséltem neked – mutatott be Lucius. A nő enyhe biccentéssel köszöntött. – Ez pedig ifjú barátném, Cornelia. A Cornelius család sullai ágából származik. Kissé meghökkentem. – Igen, vérrokona vagyok nemrég elhunyt diktátorunknak, aki rendkívüli módon hiányzik. Lucius Cornelius Sulla az unokafivérem volt. Közel álltunk egymáshoz, bár jóval fiatalabb voltam nála. A halála előtt is sokat voltunk együtt; ott vendégeskedtem neapolisi villájában. Nagyszerű ember volt. Nagylelkű. – Gőgös hangszíne kissé meglágyult. A felravatalozott holttest felé fordult. – Most már Titus is halott. Egyedül vagyok. Védtelen vagyok... – Talán vonuljunk vissza a könyvtárba – javasolta Lucius. – Jó ötlet – bólintott Cornelia. – Hideg van itt az átriumban. Egy rövid folyosón át egy kisebb szobába vezetett minket. Egykori ügyfelem, Cicero nem is nevezte volna könyvtárnak – csupán egyetlen, tekercsekkel telehalmozott könyvszekrény állt az egyik fal mellett –, de elismerően nyilatkozott volna méltóságteljes puritánságáról. A falakat ünnepélyes vörösre festették, és egyik széknek sem volt háttámlája. Egy rabszolga megigazította a széndarabokat a serpenyőben, majd elhagyta a helyiséget. – Mennyit tud Gordianus? – kérdezte Cornelia Luciustól. – Nagyon keveset. Csak annyit mondtam el neki, hogy Titus leesett a balkonról. A nő olyan heves tekintettel nézett rám, hogy szinte megijedtem. – A férjem űzött ember volt. – Mi vagy ki űzte? Lucius említette a lemurest. – Nem többes számban, csak egyetlenegyről van szó – helyesbített Cornelia. – Egy lemur gyötörte őt. – Ismerte azt a szellemet? – Igen. Fiatalkorában együtt tanultak jogot a Forumon. Korábban ő volt ennek a háznak a tulajdonosa. Furiusnak hívták. – És ez a szellem többször is megjelent a férjed előtt? – Múlt nyáron kezdődött. Titus csak rövid időre pillantotta meg a kísértetet... hol az út mentén, amikor a vidéki villájába igyekezett, hol a Forum túloldalán, hol a ház bejárati oszlopainak árnyékában. Eleinte nem tudta, mi az; visszafordult, hogy megkeresse, de addigra nyomtalanul eltűnt. Később már a házban is észlelte. Akkor jött rá, hogy ki az, illetve mi az. Már nem próbálta megközelíteni, épp ellenkezőleg: félelemtől remegve menekült előle. – Te is láttad? Az özvegy teste megfeszült. – Először nem... – Titus látta a szellemet azon az estén, amikor lezuhant – vágott közbe Lucius. Előrehajolt, hogy megfogja Cornelia kezét, ám a nő arrébb rakta a karját. – Titus komor volt aznap este. Folyton tipródott magában. Magamra hagyott a hálószobámban, és kiment az erkélyre, hogy sétáljon és levegőzzön egy kicsit. Aztán meglátta... később elmesélt mindent, amikor már félig önkívületben feküdt az ágyán. Lassú kézmozdulatokkal integetve indult el feléje, és a nevén szólította. Titus a balkon végébe menekült. Az a dolog viszont utánament. Titus majdnem megtébolyodott a rémülettől. Valahogy lezuhant onnan. – Az a valami lelökte? Cornelia vállat vont. – Akár leesett, akár lelökték, végül is a saját félelme végzett vele. Túlélte a zuhanást; végigszenvedte az éjszakát és az egész rákövetkező napot. Aztán lement a nap. Titus egyre jobban verejtékezett és remegett. A legkisebb mozdulat is kínokat okozott számára, mégis ide-oda hánykolódott az ágyon, a rémület nem hagyta nyugodni. Azt mondta, nem tudná elviselni, ha újra látná azt a szellemet. Végül meghalt. Fel tudod ezt fogni? Inkább meghalt, mint hogy újra találkozzon vele. Te is láttad az arcát. Nem a fájdalom ölte meg, hanem a félelem. Betakartam a kezem a köpenyem ujjával, és begörbítettem a lábujjaimat. Úgy éreztem, hogy a szénserpenyő fikarcnyit sem nem enyhíti a szobában lakozó hideget. – Mit mondott erről a lemurról a férjed? – kérdeztem. – Nem volt nehéz felismerni. Furius volt az, aki előttünk lakott ebben a házban. Csak most fehér és himlőhelyes a bőre, és töröttek, sárgák a fogai. A haja olyan, mint valami véres szalma, és a nyakát is vér borítja. Borzalmas bűzt áraszt... de Titusnak kétsége sem volt felőle, hogy Furius az. Habár...
– Habár? – Fiatalabbnak nézett ki, mint Furius a halála idején. Inkább olyan idősnek tűnt, mint Furius és Titus fiatalkorukban, amikor a Forumon tanultak. – Te mikor láttad először a kísértetet? – Tegnap éjjel. Kint voltam a balkonon... Titus járt a fejemben és a zuhanás. Amikor megfordultam, egy pillanatra én is megláttam. Gyorsan beszaladtam a házba... utánam szólt. – Mit mondott? – Három szót: Most te jössz. Ó! Cornelia hirtelen élesen szívta be a levegőt. Megmarkolta a pokrócát, és belebámult a tűzbe. Közelebb léptem a szénserpenyőhöz, és széttártam az ujjaimat, hogy átjárhassa őket a meleg. – Milyen különös nap! – motyogtam. – Nem tudok neked mást mondani, Cornelia, csak azt, amit ma már egy másik embernek is mondtam, aki szintén a lemuresről beszélt: talán inkább egy látnokkal kellett volna kapcsolatba lépned, nem velem. Vajmi keveset tudok az ilyen rejtélyekről. Meséljetek inkább eltűnt ékszerekről vagy ellopott iratokról; hívjatok, amikor zsarolnak valakit, vagy mutassatok egy halottat, akit ismeretlenek öltek meg. Ilyen ügyekben talán segíthetek, mivel ezekben már meglehetős tapasztalatra tettem szert. De arról fogalmam sincs, hogy kell lecsillapítani egy lemurt. Természetesen mindig jövök, ha Lucius Claudius barátomnak szüksége van rám, de kezdek elbizonytalanodni. Mit keresek én itt? Cornelia a töredező zsarátnokot figyelte, és nem válaszolt. – Vagy inkább azt gondoljátok, hogy ez a lemur nem is szellem? – folytattam. – Talán inkább élő ember...? – Nem számít, hogy mit gondolok! – csattant fel a fiatal özvegy. Ugyanolyan védekező kétségbeesést láttam a szemében, mint a kopasz katona tekintetében. – A papok nem segíthetnek... mert egy bosszúszomjas lemurral szemben nincs védelem. De talán tényleg élő emberrel van dolgunk. Végül is bárki beöltözhet kísértetnek, nem? – Úgy véled? Szerintem is lehetséges. – Ezek szerint már hallottál olyan esetekről, amikor valaki lemurnak álcázta magát. – Személyes tapasztalatom nincs... – Ezért kértem Luciust, hogy hívjon ide téged. Ha ez a lény tényleg élő és emberi, talán megmenthetsz tőle engem. Ha viszont valóban az, aminek látszik... egy lemur... akkor semmi sem menthet meg tőle. Halálra vagyok ítélve. Ijedten kapkodta a levegőt, és az ujjcsontjait rágcsálta. – Ha azonban az volt a célja, hogy a férjed meghaljon... – Hát nem értetted, amit mondtam? Megfenyegetett! Szó szerint ezt mondta: Most te jössz. Cornelia teste minden ízében megremegett. Lucius odament hozzá. Lassan sikerült nyugalmat erőltetnie magára. – Jól van, Cornelia. Segítek, ha tudok. Először néhány kérdés. A válaszokból további válaszok származnak. Képes vagy beszélni? Beharapta az ajkát, majd bólintott. – Azt mondod, az a valami úgy néz ki, mint Furius. A férjed is így gondolta? – Ő emlegette ezt folyton. Nagyon közelről látta a szellemet, nem is egyszer. Aznap, amikor lezuhant, olyan közel jött hozzá, hogy érezte a bűzös leheletét is. Kétsége sem maradt felőle, hogy ki lehet. – És neked? Azt mondtad, csak egy pillanatra láttad, mert bemenekültél a házba. Te biztos vagy benne, hogy Furiust láttad a balkonon? – Igen! Egy pillanat is bőven elég volt. Iszonyú volt... elszíneződött, eltorzult testtel, förtelmes vigyorral az arcán... de az arca Furiusé volt, abban teljesen biztos vagyok. – Viszont fiatalabbnak tűnt, mint ahogy emlékszel rá. – Igen. Valahogy az orcái, a szája... mitől lesz fiatal vagy öreg egy arc? Nem tudom. Csak annyit tudok, hogy az a lény pont úgy nézett ki, mint Furius fiatalkorában. Nem az a Furius, aki két évvel ezelőtt meghalt, hanem az ifjú, vékony testű, sima arcú Furius. – Értem. Ebben az esetben három lehetőséget látok. Lehet, hogy tényleg Furius volt... nem a lemurja, hanem ő maga. Biztos vagy benne, hogy meghalt? – Igen. – Kétséget kizáróan? – Minden kétséget kizáróan... Megremegett, és láttam rajta, hogy valamit elhallgat előlem. Luciusra néztem, aki hirtelen elkapta a tekintetét. – Akkor talán volt ennek a Furiusnak egy fivére. Egy ikertestvére. – Igen, volt egy fivére, de sokkal idősebb. Különben is, meghalt a polgárháborúban... – Ó... – Sulla ellen harcolt. – Értem. Akkor talán Furiusnak született egy fia, aki pont úgy nézett ki, mint az apja. Cornelia megrázta a fejét. – Csak egy kislánya született. A családjából rajta kívül mindössze a felesége, az anyja és a nővére maradt életben. – És ők most hol vannak? Cornelia kerülte a tekintetemet.
– Úgy hallottam, az anyja házába költöztek a Caelius-dombra. – Szóval Furius minden kétséget kizáróan halott, nem volt ikertestvére, sőt egyáltalán nem maradt fiútestvére, és nem hagyott maga után fiúgyermeket. És mégis: az a lény, aki a férjedet üldözte, mindkettőtök beszámolója alapján pontosan úgy nézett ki, mint Furius. Cornelia elkeseredetten sóhajtott. – Hasztalan minden! Csak a kétségbeesés vitt rá, hogy idehívjalak téged. – A kezével eltakarta a szemét. – Olyan, mintha a menny dörögne a fejemben. Nemsokára leszáll az éj, és fogalmam sincs, hogy fogom elviselni. Most menj el, kérlek. Egyedül akarok maradni. Lucius kikísért az átriumba. – Mit gondolsz? – kérdezte. – Azt gondolom, hogy Corneliát valami nagyon megrémítette, ahogy korábban a férjét is. Miért tartott a ház ura annyira ettől a lemurtól? Ha a halott ember egykor a barátja volt... – Egy ismerőse volt, Gordianus, nem a barátja. – Van még valami, amit tudnom kellene? Lucius kényelmetlenül feszengett. – Tudod, mennyire megvetem a pletykát. Cornelia nem az a haszonleső bestia, amilyennek a legtöbb ember látja. Van benne sok jó tulajdonság is, csak kevesen ismerik igazán. – Az lenne a legjobb, ha mindent elmondanál, Lucius. Cornelia érdekében. Lebiggyesztette apró száját, összevonta húsos szemöldökét, és megvakarta kopasz feje búbját. – Na, jól van – motyogta. – Mint már mondtam, Cornelia és a férje két éve költöztek ebbe a házba. És éppen két éve annak, hogy Furius meghalt. – Nincs semmi egybeesés? – Furius volt az eredeti gazdája ennek az épületnek. Titus és Cornelia akkor szerezte meg, amikor Furiust kivégezték Sulla és az állam ellen elkövetett bűneiért. – Kezdem érteni... – Lehet. Furius és a családja a vesztes oldalon harcoltak a polgárháborúban. Sulla politikai ellenfelei voltak. Amikor Sulla korlátlan hatalomra tett szert, és rákényszerítette a szenátust, hogy diktátorrá válassza, megtisztította a köztársaságot az ellenségeitől. Az összeírások... – Tudom, amikor kitették a nevek listáját a Forumon. Sajnos nagyon is jól emlékszem rá. – Ha egy ember neve felkerült oda, bárki levadászhatta, és ha elvitte a fejét Sullának, még némi jutalom is üthette a markát. Nem kell emlékeztetnem téged a vérfürdőre, te is itt voltál, és láttad a karóra szúrt fejeket a szenátus épülete előtt. – Furius feje is közöttük volt? – Igen. Őt is felírták, letartóztatták, és lefejezték. Azt kérdezed, biztos-e Cornelia abban, hogy Furius halott? Persze, hogy biztos; látta a fejét a karón, a vér még mindig szivárgott a nyakából. Közben a vagyonát is lefoglalták, és nyilvános árverésre bocsátották... – Azok nem voltak mindig nyilvánosak – jegyeztem meg. – Rendszerint Sulla barátai tehették rá a kezüket a legkiválóbb birtokokra és villákra. – És Sulla rokonai – tette hozzá Lucius, és megrándult az arca. – Amikor Furiust elkapták és lefejezték, Titus és Cornelia nem habozott kapcsolatba lépni Sullával, és azonnal lecsaptak erre a házra. Cornelia már régóta vágyott rá; miért szalasztotta volna el a lehetőséget, ha olcsón megkaphatja? – Lehalkította a hangját. – Azt beszélik, hogy csak ők tettek ajánlatot, akármilyen hihetetlen, mindössze ezer szeszterciuszra! – Egy középszerű egyiptomi szőnyeg ára – tűnődtem. – Remek üzlet. – Ha Corneliának van hibája, akkor talán annyi, hogy meglehetősen kapzsi. A mohóság korunk egyik hatalmas bűne. – De nem az egyetlen. – Mire célzol? – Mondd csak, Lucius, ez a Furius tényleg olyan megveszekedett, halálos ellensége volt a mi néhai, sokat emlegetett diktátorunknak? Tényleg olyan szörnyű fenyegetést jelentett az államra és Sulla személyes biztonságára, hogy fel kellett kerülnie a listára? – Nem értem. – Egyesek csak azért kerültek fel a listára, mert túl gazdagok voltak a saját jelentőségükhöz képest, és olyan dolgokat birtokoltak, amikre másoknak nagyon fájt a foguk. Lucius összevonta a szemöldökét. – Gordianus, már az is elég botrányos, amit az imént elmondtam neked, nem akarom a te szádból is hallani. Nem tudom, milyen következtetést vontál le belőle, és nem is akarom tudni. Az lenne a legjobb, ha nem beszélnénk erről többet. Barátok voltunk ugyan, ám Lucius nem tagadhatta meg patrícius származását. A gazdagokat összekötő fonalak aranyból vannak, és erősebbek a vasnál is.
Miközben hazafelé indultam, azon morfondíroztam, hogy milyen furcsa és űzött sors jutott osztályrészül Titusnak és Corneliának. Teljesen meg is feledkeztem a katonáról, míg aztán a házam közelében meg nem hallottam ismét sziszegő hangját a kerti fal felől. – Nyomozó! Azt mondtad, ha visszajössz, segítesz nekem, és itt vagy. Gyere be! Eltűnt, majd a következő pillanatban kitárult a falba épített faajtó. Megálltam, és beléptem egy nyitott kertbe, amit oszlopsor vett körül. Valami égett szag csapta meg az orromat; egy idősebb rabszolga leveleket gereblyézett össze, és a kert közepén álló szénserpenyő körül halmokba rendezte őket. A katona ferdén rám mosolygott. Úgy vettem észre, hogy nem sokkal idősebb nálam, csak a kopasz feje és a szemöldökébe vegyülő ősz szálak öregítik. A szeme körüli sötét karikák arról árulkodtak, hogy nagy szüksége lenne egy kiadós alvásra. Elbicegett mellettem, és hozott nekem egy széket. – Mondd csak, szomszéd, te vidéken nőttél fel? Enyhén megbicsaklott a hangja, mintha már a kedélyes csevegés is gyötrelmet jelentene számára. – Nem, Rómában születtem – feleltem. – Ó! Én Arpinum környékén nőttem fel. Csak azért mondom, mert láttam, hogy a leveleket és a tüzet nézed. Tudom, hogy a városiak mennyire félnek a tűztől, és ha nem fűtenek vagy főznek, igyekeznek kerülni a lángokat. Vidéken viszont szokás elégetni a száraz leveleket. Veszélyes, de én vigyázok. Az égő levelek szaga a gyermekkoromat idézi fel. Akárcsak ez a kert. Felnéztem a fákra, amelyeket komor körvonalak választottak el az égtől. A ciprusok és tiszafák bozontos szürkészöld köpenyt viseltek, de a többi fa már elhullatta leveleit. A sarokban egy furcsán kicsavarodott kis fa állt, alig nagyobb egy bokornál. Egész kis szőnyeg alakult ki körülötte a sárga levelekből. Az öreg rabszolga lassan odabotorkált, és a gereblyével a sárga leveleket is odatolta a kupacokhoz. – Régóta laksz ebben a házban? – kérdeztem. – Három éve. Eladtam azt a birtokot, amit Sullától kaptam, és megvettem ezt a házat. Még azelőtt visszavonultam, hogy befejeződtek a harcok. Lebénult a lábam. Egy másik sérülés a kardforgató karomat is használhatatlanná tette. A vállam néha még most is nagyon fáj, kiváltképp ebben az évszakban, amikor hidegebbre fordul az idő. Ki nem állhatom az őszt. Elfintorodott, de nem tudtam megállapítani, hogy a béna lábát gyötrő fantomfájdalom, vagy a levegőben keringő fantomok miatt. – Mikor láttad először a lemurest? – faggattam. Mivel a férfi csak erőszakoskodással tudott rábírni, hogy rászánjam az időmet, én sem éreztem, hogy finomkodnom kellene. – Nem sokkal azután, hogy beköltöztem. – Talán már azelőtt itt voltak, hogy megvetted a házat. – Nem – csóválta a fejét komoran. – Követtek ide. – Odabicegett a szénserpenyőhöz, mereven megdöntötte a felsőtestét, felvett egy maréknyi száraz levelet, és rászórta a tűzre. – Csak apránként szabad – jegyezte meg halkan. – Nagyon ügyelnem kell a kertben gyújtott tűzre. Különben is, így tovább tart az élvezet. Egy kicsit ma, egy kicsit holnap. A lángoló levelekről a gyerekkorom jut eszembe. – Honnan tudod, hogy követtek? Úgy értem, a lemures. – Mert felismerem őket. – Kik ők? – A nevüket soha nem tudtam. – A lángok közé fúródott a tekintete. – De emlékszem az etruszk férfi arcára, amikor a kardom felvágta a hasát, és ő hitetlenkedve, tátott szájjal bámult rám. Emlékszem az őrök véreres szemére. Capua mellett leptük meg őket egyik éjjel. Vedeltek a barmok... Amikor belemártottuk a kardunkat a gyomrukba, a kiáramló bűzben ott éreztem a bor szagát. Emlékszem egy fiúra, akit egy csatában öltem meg... olyan fiatal és ruganyos volt, a kardom pengéje egy suhintással szétvágta a nyakát. Elrepült a feje; az egyik emberem elkapta, és röhögve visszadobta nekem. A lábamnál ért földet. Esküszöm, a fiú szeme még mindig nyitva volt, és tudta, hogy mi történik vele... Megint lehajolt, nyögdécselve, és újabb maroknyi levelet emelt föl. – A lángtól minden tiszta lesz ismét – suttogta. – Az égő levelek szaga az ártatlanság illata. Sokáig figyeltük a tüzet. – Ebben az évszakban jönnek. Bosszúra ácsingóznak. A testemnek nem árthatnak; azt megtehették volna, amíg éltek, de csak megnyomorítaniuk sikerült. Én öltem meg hamarabb az ő testüket, én győzedelmeskedtem. Most az őrületbe akarnak kergetni. Átkot szórtak a fejemre. Elködösítik az elmémet, és bele akarnak lökni a szakadékba. Üvöltve táncolnak a fejem körül, kinyitják előttem a hasukat, és rám ontják a belüket, szétszakadnak, és azt akarják, hogy belefulladjak a vér és a belsőségek tengerébe. Valahogy mindig sikerült kievickélnem, de az akaraterőm minden évvel egyre gyengül. Egy nap lehúznak a gödörbe, és soha többé nem juthatok ki. Eltakarta az arcát. – Most menj el. Szégyellem, hogy ilyen állapotban kell látnod. Ha újra találkozunk, szörnyűbb lesz, mint amit el tudsz képzelni. De eljössz, ha érted küldetek? Eljössz, hogy a saját szemeddel lásd őket? Egy olyan okos ember, mint te, még a holtakkal is tud alkut kötni.
Leengedte a kezét. Alig ismertem fel az arcát: kivörösödött a szeme, behorpadt az orcája, és remegett a szája. – Esküdj meg, hogy ismét eljössz, Nyomozó. Ha másért nem, hogy tanúja legyél a pusztulásomnak. – Nem fogok esküt tenni... – Akkor ígérd meg emberként, és hagyd ki belőle az isteneket. Könyörgöm, gyere el hozzám, ha hívatlak. – El fogok jönni – sóhajtottam, de közben azon gondolkodtam, vajon mennyire kötelez egy őrültnek tett ígéret. Az öreg rabszolga aggódva csettintett a nyelvével, és megrázta a fejét. Kikísért a kis ajtóig. – Attól tartok, hogy a gazdádnak már elment az esze – suttogtam. – A lemures az ő képzeletének szüleményei. – Ó, ne hidd! – emelte fel az ujját az öreg szolga. – Én is láttam őket. – Te? – Igen. Pont olyanok, amilyeneknek leírta őket. – És a többi rabszolga? – Mindnyájan láttuk a lemurest. Sokáig néztem az öreg rabszolga nyugodt, rezzenéstelen szemét. Aztán átléptem a küszöböt, ő pedig bezárta az ajtót a hátam mögött. – Egy egész lemuresjárvány sújtja a várost! – mondtam hátradőlve a heverőmön a vacsora alatt. – Rómát ellepték a szellemek. Bethesda észlelte a nyugtalanságot a látszólagos könnyedségem leple alatt. Felszegte a fejét, és felvonta az egyik szemöldökét, de nem szólt semmit. – És az a butuska kis figyelmeztetés, amit Lucius Claudius ma reggel az üzenetében küldött! „Ne hozd a fiút... a körülmények esetleg megrémítenék!” Ha! Mi lehetne izgalmasabb egy tizenkét éves fiú számára, mint az, hogy találkozhat egy valódi lemurral! Eco elkerekedett szemmel rágcsálta a kenyerét; nem tudta eldönteni, hogy viccelek-e vagy sem. – Nekem olyan nevetségesnek tűnik ez az egész – közölte Bethesda, és türelmetlenül karba fonta a kezét. Szokása szerint már korábban megvacsorázott a konyhában, és csak figyelte, ahogy Ecóval falatozunk. – Egyiptomban még az együgyűek is tudják, hogy a holtak teste csak akkor maradhat meg, ha gondosan mumifikálják az ősi szabályok szerint. Hogy járkálhatna egy halott ember teste a római utcákon? Hogy ijeszthette volna meg egy mozgó holttest ezt a Titust, aki leugrott az erkélyről? Ráadásul szerintük már nem is volt feje! Nyilvánvaló, hogy valamelyik nagyon is élő barátja lelökte a balkonról. Ha! Fogadok, hogy a felesége tette! – Hát a katonát kísértő szellemek? A rabszolgája megesküdött rá, hogy a házban mindenki látta a lemurest. Nemcsak egyet, hanem egy egész rajt. – Bah! Az a szolga azért hazudik, hogy ne gondold annyira hibbantnak a gazdáját. Hűséges, amilyen egy rabszolgának lennie kell, de ettől még nem biztos, hogy igazat mond. – Ennek ellenére el fogok menni, ha a katona hív, és megnézem a saját szememmel. A Palatinus-dombi szellem rejtélyét is érdemes kutatni, ha másért nem, hát a csinos összegért, amit Cornelia felajánlott. Bethesda vállat vont. Ecóhoz fordultam, elterelve a témát. – És ha már az égbeszökő díjakról van szó, mit tanultál ma attól a pénzsóvár tanítótól? Eco felugrott a heverőjéről, és elszaladt az íróvesszőjéért és a viasztáblájáért. Bethesda leengedte a karját. – Ha úgy döntesz, hogy elvállalod ezeket a megbízatásokat – folytatta a megszokottnál élesebb hangon, hogy palástolja a saját idegességét –, szerintem Lucius Claudius barátod megfelelő tanácsokkal tud neked szolgálni. Nincs szükség rá, hogy Ecót is magaddal vigyed. Lefoglalja a tanulás, jobb, ha itthon marad. Itt biztonságban van, gonosz emberek és ártó szellemek elől egyaránt. Bólintottam, mivel magam is pontosan így gondoltam. Másnap reggel igyekeztem észrevétlenül elosonni a katona kísértetjárta háza előtt. Nem hallotta meg a lépteim neszét, és nem kurjantott ki nekem az utcára, holott tudtam, hogy ébren van, és kint időzik a kertjében: éreztem az égő avar csípős szagát. Megígértem Luciusnak és Corneliának, hogy ismét felmegyek a palatinusi házba, de először egy másik látogatásnak akartam eleget tenni. Néhány kérdés a megfelelő fülekbe, néhány érme a megfelelő kezekbe, és máris megtudtam, hogy a Caelius-domb melyik részén lakik Furius anyja. Az ő házába menekültek a család túlélői, miután Furiust felírták a listára, lefejezték és megfosztották vagyonától. Kicsi, keskeny épületet találtam, amely hasonlóan szűkös házak közé ékelődött be. Talán már száz éve ott álltak egymás mellett. Az utcát valahogy elkerülték a tüzek és az eszelős átalakítások, amelyek folyamatosan változtatják a városképet. Egy régebbi, egyszerűbb Rómába nyertem bepillantást, abba a korba, amikor a gazdagok és a szegények egyformán szerény házakban éltek, amikor a tehetősebbek még nem fitogtatták a vagyonukat épületkolosszusokkal, a szegények pedig nem szorultak többemeletes, zsúfolt lakóházakba. A kopogásra egy valóságos óriás nyitott ajtót. A tagbaszakadt, hordómellkasú rabszolga hunyorgó szemmel és kissé
vicsorgó szájjal nézett végig rajtam – egy biztonságos és tiszteletre méltó házban nem alkalmaztak volna ilyen alakokat ajtónyitóként, legfeljebb testőrként. Egy-két lépést hátráltam, hogy ne legyen olyan megerőltető felnéznem rá, majd megmondtam neki, hogy a gazdájával akarok beszélni. – Ha tisztességes ügyben jöttél volna, tudnád, hogy ennek a háznak nincs gazdája – förmedt rám az óriás. – Hát persze. Rosszul fogalmaztam. A ház úrnőjét akartam mondani... a néhai Furius anyját. A testőr haragosan összevonta a szemöldökét. – Megint félrebeszélsz, idegen? Vagy talán nem hallottál róla, hogy az idős asszony nem sokkal a fia halála után szélhűdést kapott? Ő és a lánya elvonultan élnek, és nem fogadnak látogatókat. – Mire is gondoltam? Persze, azt akartam mondani, hogy Furius özvegyével szeretnék találkozni... Csakhogy addigra elege lett a rabszolgának, és becsapta az ajtót az orrom előtt. Kotkodácsolásszerű nevetést hallottam a hátam mögül. Megfordultam, és egy öreg rabszolganőt láttam az utca túloldalán álló ház oszlopos bejáratánál söprögetni. – Még Sulla diktátorhoz is könnyebben bejutottál volna, amikor még életben volt. Elmosolyodtam, és vállat vontam. – Mindig ilyen barátságtalanok? – Az idegenekkel igen. De emiatt ne neheztelj rájuk... egy nőkkel teli ház, ahol az egyetlen férfi egy testőr... – Nincs férfi a házban... amióta Furiust megölték? – Ismerted őt? – kérdezte az asszony. – Nem igazán. De sokat hallottam róla. – Szörnyűség, hogy mit műveltek vele. Nem volt ellensége Sullának. Furiusnak sem a politikához, sem a háborúskodáshoz nem volt gyomra. Vajszívű ember volt, még egy kóbor kutyába sem rúgott volna bele. – De a fivére fegyvert ragadott Sulla ellen, és meg is halt a harcban. – Az a fivére volt, és nem Furius. Mindkettőjüket ismertem, még abból az időből, amikor az anyjuk nevelgette őket abban a házban. Furius békés gyerek volt, és óvatos férfi lett. Inkább filozófus volt, nem harcos. Irtózatos igazságtalanságot követtek el ellene, amikor kikiáltották az állam ellenségévé, elvették a vagyonát, és levágták a... – Abbahagyta a sepregetést, és megköszörülte a torkát. Láttam, hogy megfeszül az állkapcsa. – Ki vagy te? Egy újabb cselszövő, aki gyötörni akarja azokat az asszonyokat? – Nem, dehogy. – Mert most mondom neked, hogy soha nem fogsz bejutni az anyjához és az özvegyéhez. Jóformán ki sem tették a lábukat onnan Furius halála óta, meg azóta, hogy az öregasszony gutaütést kapott. Talán azt gondolod, hogy túl sokáig gyászolnak, de Furius volt a mindenük. Amikor az özvegy lemegy a piacra a kislánnyal, még mindig feketét viselnek. Mindnyájukat nagyon megviselte a férfi halála. Abban a pillanatban ismét feltárult a szemközti ház ajtaja. Egy szőke asszony lépett ki rajta fekete ruhában, mellette pedig egy fekete fürtös kislány tűnt elő, aki felfelé nyújtózott a nő keze után. Az óriás csukta be utánuk az ajtót, és követte őket. Haragos szemmel méregetett. – Mennek a piacra – suttogta az öreg rabszolganő. – Általában ilyen idő tájt szoktak indulni. Ó, nézd azt a gyönyörű pofikát: annyira komoly, és mégis olyan szép. Nem hasonlít az anyjára, nem örökölte a szőke haját. Pont úgy néz ki, mint a nagynénje kicsiben. Én mindig ezt mondtam. – A nagynénje? Nem az apjára hasonlít? – De, persze, őrá is... Pár percig még beszélgettem az idős asszonnyal, aztán az özvegy után siettem. Reméltem, hogy válthatok vele pár szót, de a testőr egyértelműen jelezte, hogy a saját érdekemben tartsam a távolságot. Lemaradva, titokban követtem őket, és figyeltem, ahogy a bevásárlást intézik a marhapiacon. Végül elszakadtam tőlük, és elindultam a Palatinusra. Lucius és Cornelia már azelőtt kisietett az átriumba, hogy a rabszolga bejelentette volna az érkezésemet. Arcukon a kialvatlanság és az aggodalom jeleit láttam. – A lemur múlt éjjel ismét eljött – közölte Lucius. – A hálószobámban járt. – Cornelia arca holtsápadt volt. – Arra ébredtem, hogy az ajtó mellett áll. A szagra riadtam fel... ó, micsoda förtelmes bűzt árasztott! Képtelen voltam felkelni. Kiáltani is próbáltam, de mintha megfagyott volna a torkom... valami átkot szórt rám az a lény. Megint azt hallottam: Most te jössz. Aztán eltűnt a folyosón. – Utánamentél? Úgy nézett rám, mintha megőrültem volna. – Utána én is megláttam – vette át a szót Lucius. – A folyosó végében lévő szobában aludtam. Lépteket hallottam, és Corneliát szólongattam, mert azt hittem, ő kelt fel. Nem érkezett válasz, viszont a léptek egyre sűrűsödtek. Felugrottam az ágyról, és kiléptem a folyosóra... – És láttad? – Csak egy pillanatra. Ráordítottam, mire a lény megállt, és megfordult. Felszívódott az árnyak között. Követni akartam... tényleg, Gordianus, esküszöm, hogy utánaeredtem... de akkor Cornelia is szólongatni kezdett. Ezért inkább
az ő szobája felé indultam. – Szóval az a valami elmenekült, és senki sem követte. Elnyomtam magamban egy szitkot. – Sajnos igen – rezzent meg Lucius arca. – Ellenben amikor megfordult a folyosón, és rám nézett, egy kicsit megvilágította az arcát a hold. – Ezek szerint meg tudtad nézni? – Igen. Gordianus, én nem ismertem igazán jól Furiust, de bármikor felismertem volna az utcán vagy a Forumon. Ennek a lénynek... a törött fogait és a göröngyös bőrét leszámítva... ennek a szörnyetegnek pontosan olyan arca volt, mint Furiusnak! Corneliának hirtelen elakadt a lélegzete, és megtántorodott. Lucius elkapta, és segítségért kiáltott. Az egyik rabszolganő bekísérte a ház úrnőjét a hálószobájába. – Titus ugyanilyen állapotban volt, mielőtt lezuhant – sóhajtott fel Lucius, és megrázta a fejét. – Ájuldozott, görcsrohamok törtek rá, szédelgett, és percekig alig kapott levegőt. Azt mondják, hogy a rosszindulatú lemurok gyakran okoznak ilyesféle szenvedést. – Lehet. De okozhatja a rossz lelkiismeret is – tettem hozzá. – Vajon hagyott maga után bármilyen nyomot az a szellem? Mutasd meg, hol láttátok! Lucius végigvezetett a folyosón. – Ott – mutatott egy pontra nem messze a szobája ajtajától. – Éjszaka pont arra a helyre süt be a holdfény, de azon túl minden koromsötét. Odasétáltam, körülnéztem, majd szimatolni kezdtem. Lucius is beleszagolt a levegőbe. – A rothadás bűze – motyogta. – A lemur hátrahagyta förtelmes szagát. – Tényleg büdös van, de szerintem ez nem egy enyésző hulla szaga – közöltem. – Nézd csak! Egy lábnyom. Éppen a lábunk alatt lehetett felfedezni a két szandáltalp formájú, barna nyomot a kövezeten. A délelőtti fényárban több hasonló színű foltot is láttunk: az egyik előre, a másik hátrafelé vezetett a folyosón. A Cornelia szobája felé húzódó vonal hamar elmosódott és kuszává vált, mivel arrafelé azóta többen is lépkedtünk. Az ellenkező irányba húzódó vonalon viszont csak a szandál orrának lenyomatát láttuk ismétlődni – a sarok nem ért le. – Az a lény megállt itt, ahogy mondtad; utána futni kezdett, és csupán ilyen rövid nyomokat hagyott maga után. A lemures vajon lábujjhegyen menekül? És mi ez a kosz, ami barnára színezi a lábnyomokat? Letérdeltem, hogy közelebbről is szemügyre vegyem. Lucius sutba vetette minden patríciusi méltóságát, és négykézlábra ereszkedett mellettem. Fintorogni kezdett. – A rothadás szaga! – ismételte. – Nem a rothadás szaga – ellenkeztem. – Közönséges ürülék. Gyere, nézzük meg, merre vezetnek a nyomok. Követtük a barna foltokat a folyosón, amely nemsokára elkanyarodott, és egy zárt ajtóba torkollott. Ott véget értek a lábnyomok. – Ez az utcára vezet? – kérdeztem. – Nem, dehogy – felelte Lucius, és ismét felöltötte patríciusi arcát. Kínosnak találta a témát. – Ez a beltéri latrinába nyílik. – Érdekes – jegyeztem meg, majd benyitottam, és beléptem. A helyiség éppolyan volt, amilyenre az ember egy Corneliához hasonló tekintélyes római matróna otthonában számíthat: előkelő tartozékok, makulátlan tisztaság – leszámítva a néhány árulkodó lábnyomot a mészkőből készült padlóburkolaton. A fal magasabb részében vasráccsal védett ablakok nyíltak. Egy márvány ülőhely magasodott a lyuk fölé. Fölé hajoltam, és lenéztem az ólomból készült lefolyóba, amely a csatornába vezetett. – A Palatinus-dombról egyenesen lefelé vezet a Cloaca Maximába, onnan pedig a Tiberisbe – jegyezte meg Lucius. Lehet, hogy a testi folyamatok említése zavarba hoz egy patríciust, a római csatornarendszerre azonban kivétel nélkül mindegyikük büszke. – Ez nem elég széles ahhoz, hogy egy ember lemászhasson rajta. – Hogy jut eszedbe ilyen szörnyűség? – De azért... Egy rabszolgát hívtam a latrinába, és elküldtem, hogy keressen egy vésőt. – Mit művelsz, Gordianus? Nézd, ezek a csempék drága és finom mészkőből készültek! Nem szabad lefejtened vagy széttörnöd őket! – Azért se, hogy felfedjem ezt? Beledugtam a vésőt az egyik csempe széle alá, és felemeltem. Lucius elakadó lélegzettel hőkölt hátra. Utána összeszedte magát, előrébb jött, és belenézett a sötétségbe. – Egy alagút! – suttogta. – Úgy tűnik. – Valakinek le kell oda mennie! Lucius rám nézett, és felvonta az egyik szemöldökét. – Akkor sem mennék, ha Cornelia kétszer annyit fizetne! – Nem céloztam arra, hogy neked kell menned, Gordianus.
A fiatal rabszolgára nézett, aki behozta a vésőt. A fiú elég vékonynak és hajlékonynak tűnt. Amikor rájött, hogy mit akar Lucius, hátrálni kezdett, és esedezve pillantott rám. – Nem, Lucius Claudius – szólaltam meg. – Senkit sem kell veszélybe sodornunk; még nem. Ki tudja, mivel akadna össze a fiú... ha nem lemuresszel vagy szörnyekkel, akkor alattomos csapdákkal, skorpiókkal, vagy gyilkos mélységekkel. Először próbáljuk inkább meghatározni, hova vezet az alagút. Nem lesz olyan nehéz, ha a csatornázás logikus szabályait követi. Tényleg nem volt nehéz. A ház nyugati homlokzatán nyíló erkélyről könnyen megállapíthattuk, hol futnak le a csövek a föld alatt a Palatinus és a Capitolinus közötti völgybe, ahol becsatlakoztak a Cloaca Maximába. Egy csalitost fedeztem fel a domb lábánál, pontosan a ház alatt, egy szeméttel teleszórt területen, különféle raktárak és csűrök mögött. Bár a levelek már lehullottak, a bokrok ágai olyan sűrű szövevényt alkottak, hogy nem nagyon láttam közéjük. Lucius ragaszkodott hozzá, hogy velem jöjjön, bár terebélyes teste és drága ruházata nem volt épp ideális ahhoz, hogy leereszkedjen a meredek domboldalon. Végül mégis leküzdöttük magunkat a völgybe, és átverekedtük magunkat a sűrű bozóton. Sokszor lehajoltunk az ágak miatt, és szaporán csapdostuk félre a gallyakat. Végül beértünk a csalitos közepére, és megkaptuk a jutalmunkat fáradozásainkért. Az egyik ciprus sűrű, bozontos ágai mögött megtaláltuk az alagút másik végét. Durván tákolták össze a kijáratot: habarcsdarabokkal és törött téglákkal bélelték ki. A nyílás elég nagy volt ahhoz, hogy egy ember beférjen, de a kifelé áramló förtelmes bűz távol tartotta a csavargókat és a kíváncsi gyerekeket. Éjszaka roppant elhagyatott és kihalt lehet egy ilyen hely a raktárak és fészerek takarásában. Bárki észrevétlenül járhat-kelhet az alagút környékén – akár ember, akár lemur. – Fázom – panaszkodott Lucius. – Minden hideg, nyirkos és sötét. Jobb lett volna ma este a házban maradni, ott legalább meleg van, és szárazak maradunk. Ha lesben állunk a folyosón, felállíthattunk volna egy kelepcét az aljas lénynek, amikor előbukkan a titkos átjáróból. Ehelyett itt kuporgunk ezen a fagyos és sötét helyen, és ki tudja, mi után leskelődünk. Rémülten ugrunk fel, ha egy kis szél motoszkál a bozótban. – Nem kellett volna lejönnöd ide, Lucius Claudius. Nem kértelek rá. – Cornelia gyávának tartott volna, ha nem jövök. – Mit számít Cornelia véleménye? – csattantam fel, de aztán elharaptam a nyelvem. A nyirkos hideg mindkettőnk türelmét próbára tette. Szemerkélt az eső, elhomályosította a holdat, és még sűrűbb sötétséget borított a bozótosra. Nem sokkal alkonyat után kezdtünk őrködni a földi szeder hajtásai között. Figyelmeztettem Luciust, hogy talán hosszú ideig és kellemetlen körülmények között kell várakoznunk, ráadásul valószínűleg feleslegesen, de továbbra is erősködött, hogy mellettem akar lenni. Felajánlotta, hogy felbérel néhány testőrt, akik majd elkísérnek minket, de gyanítottam, hogy semmi szükség nem lesz rájuk. Nem is akartam, hogy több szemtanú legyen jelen, mint amennyi feltétlenül kell. Jeges fuvallatok osontak be a köpenyem alá, és végigfutott a borzongás a gerincemen. Luciusnak vacogni kezdett a foga. Komorabb lett a hangulatom. Mi van, ha mégis tévedek? Mi van, ha mégsem embert üldözünk, hanem valami mást...? Megroppant egy gally, aztán több másik is. Valami behatolt a bozótba. Felénk közeledett. – Egy egész hadsereg lehet! – suttogta Lucius, megragadva a karomat. – Nem, csak két ember, ha jól látom – suttogtam vissza. A két mozgó alak, akiket elhomályosított az ágak kavalkádja és a mély sötétség, egészen közel jött hozzánk, majd az alagút bejáratát takaró ciprusfa felé fordult. A következő pillanatban egy férfi szitkozódását hallottam. – Valaki eltorlaszolta a bejáratot! Felismertem a mérges testőr hangját – az óriásét, aki a Caelius-dombi ház bejáratát őrizte. – Talán beomlott az alagút – mondta a másik hang. Lucius megszorította a karomat. Nem félelmet, hanem meglepetést láttam az arcán. – Nem – válaszoltam hangosan. – Az alagutat szándékosan torlaszoltuk el, hogy ne tudjatok bemenni. Döbbent csend lett, aztán megint hallottuk, ahogy a két test a csalitosban botladozik. – Maradjatok ott, ahol vagytok! – kiáltottam rájuk. – A saját érdeketekben maradjatok ott, ahol vagytok, és hallgassatok ide! Abbahagyták a motozást, és megint némaság állt be. Csak a nehézkes légzés és a zavart suttogás neszeit hallottuk. – Tudom, kik vagytok – folytattam. – Tudom, hogy miért jöttetek ide. Nem akarok ártani nektek, de beszélnem kell veletek. Hajlandó vagy szóba állni velem, Furia? – Furia? – suttogta Lucius. Elállt az eső, és a holdfény megvilágította összezavarodott arcát. Sokáig nem történt semmi, aztán a két alak felől ismét suttogás érkezett – az óriás megpróbálta lebeszélni az úrnőjét arról, hogy találkozzon velem. – Ki vagy te? – kérdezte az asszony, dacolva a testőrrel. – Gordianusnak hívnak. Nem ismersz. De én tudom, hogy te és a családod nagyon sokat szenvedtetek, Furia.
Igazságtalanul büntettek titeket. Lehet, hogy az isteneknek tetszik, ahogy bosszút álltok Tituson és Cornelián, én ezt nem tudom megítélni. De lelepleztünk titeket, úgyhogy ideje abbahagyni a színjátékot. Most elindulunk feléd. Ketten vagyunk. Nincs nálunk fegyver. Mondd meg a rabszolgádnak, hogy nem akarunk bántani, és ha ti fegyvert emeltek ránk, abból semmi hasznotok nem származik. Lassan a ciprus felé sétáltam, amely nem volt több nagy, torzonborz feketeségnél a mély homály kellős közepén. Két alak állt a feketeség mellett, egy magasabb és egy alacsonyabb. Furia intett a rabszolgájának, hogy maradjon, ahol van, majd felénk lépett. A holdfény megvilágította az arcát. Luciusnak a lélegzete is elakadt – ő inkább hátrált egy kicsit. Habár számítottam erre a pillanatra, mégis kihűlt egy kicsit a vér az ereimben. A velem szemben álló alak leginkább egy foszladozott köpenybe öltözött ifjúnak tűnt. Rövid haját ragacsossá tette a vér, és ugyancsak vér szennyezte be a nyakát. Olyan volt, mintha először levágták, aztán visszaillesztették volna a fejét. Sötét és beesett szempár meredt rám. Holtsápadt bőrét förtelmes dudorok csúfították el, cserepes ajka szétrepedezett. Amikor Furia megszólalt, édes, lágy hangja bizarr kontrasztot alkotott rémisztő külsejével. – Rájöttél a titkomra – közölte. – Igen. – Te vagy az a férfi, aki ma reggel bekopogtatott az anyám házának ajtaján? – Igen. – Ki árult el? Cleto nem lehetett – suttogta, a testőr felé intve a fejével. – Senki sem árult el téged. Ma délután bukkantunk rá az alagútra. – Ó... A fivérem építtette a polgárháború legszörnyűbb éveiben, hogy legyen egy titkos kiút, ha menekülnünk kell. Persze miután a rémúr diktátor lett, senki sem menekülhetett sehová. – A fivéred valóban Sulla ellensége volt? – Nem volt az. Semmit sem tett ellene. De egyesek annak akarták látni. Azok, akik a vagyonára áhítoztak. – Furiust minden ok nélkül írták fel a listára? – Az egyetlen ok annak a szukának a mohósága volt! Kemény és keserű hangon beszélt. Luciusra sandítottam, mert kíváncsi voltam, hogyan fogadja Cornelia természetének ilyen durva bírálatát. – Először mégis Titust kísértetted... – Csak azért, hogy Cornelia tisztában legyen vele, mi vár rá. Titus nyápic ember volt, egy senki, aki a széltől is megijed. Kérdezd csak meg Corneliát; ő mindig meg tudta félemlíteni, és így rá tudta erőltetni az akaratát, még akkor is, ha ez egy ártatlan ember életébe került. Cornelia volt az, aki rávette drágalátos unokabátyját, Sullát, hogy sorolja Furiust is az állam ellenségei közé. Csak a házát akarta megszerezni. A mi családunkban ugyanis kihalt a férfiág, és Furius volt az utolsó. A némber azt hitte, hogy soha senki sem fog bosszút állni rajta az alaptalan rágalmai miatt. – De most abba kell hagynod, Furia. Meg kell elégedned azzal, amit eddig elértél. – Nem! – Egy életet egy életért – folytattam. – Titust Furiusért. – Nem, végromlást a végromlásért! Titus halála még nem adja vissza nekünk a házunkat, a vagyonunkat és a családunk jó hírét. – De Cornelia halála sem fogja. Ha most folytatod, biztos, hogy el fognak kapni. Meg kell elégedned a fél bosszúval, a többit meg félre kell tenned. – Ezek szerint meg akarod neki mondani? Most, hogy rajtakaptál engem? Haboztam. – Először áruld el őszintén, Furia: te lökted le Titust a balkonról? Rezzenéstelen tekintettel nézett rám, és a holdfényben úgy csillogott a szeme, mint két ónixszilánk. – Titus leugrott a balkonról. Azért ugrott le, mert azt hitte, hogy a fivérem kísértetét látja, és nem bírt el a saját gonoszságával és bűntudatával. Lehajtottam a fejem. – Menj – suttogtam. – Vidd a rabszolgádat, és menj innen. Menj vissza az édesanyádhoz, az unokahúgodhoz és a fivéred özvegyéhez. Ne gyere vissza soha többé. Amikor ismét felpillantottam, könnyeket láttam lecsordulni az arcán. Furcsa volt egy síró lemurt látni. Odaszólt a testőrének, és kiverekedtek magukat a bozótból. Némán kapaszkodtunk fel a domboldalon. Lucius foga már nem vacogott, helyette egyre erősebben zihált a testmozgástól. Cornelia háza előtt félrevontam egy kicsit. – Lucius, nem szabad elárulnod Corneliának. – De másképp hogyan... – Azt fogjuk neki mondani, hogy megtaláltuk az alagutat, de nem járt benne senki; hogy egyelőre sikerült elriasztani az üldözőjét, ám bármikor újra eljöhet, ezért legjobb, ha egy őrt állíttat a folyosóra. Igen, hagyjuk, hogy azt gondolja: az ismeretlen veszedelem bármikor lecsaphat rá.
– De megérdemli, hogy... – Azt érdemli, amit Furia tervezett ellene. Tudtad, hogy Cornelia azért íratta fel Furius nevét a listára, hogy megszerezze a házát? – Én... – Lucius beharapta az ajkát. – Gondoltam már rá. De Gordianus, nem ő volt az egyetlen, aki ilyet tett. Akkoriban mindenki elkövetett hasonló bűnöket. – Nem mindenki. Te sem, Lucius. – Igaz – bólintott félénken. – De Cornelia téged fog hibáztatni azért, hogy nem kerítetted kézre a gonosztevőt. Nem fogja kifizetni a teljes összeget. – Nem érdekel a fizetségem. – Majd én kipótolom – ajánlotta Lucius. A vállára tettem a kezem. – Mi az, ami ritkább, mint egy teve Galliában? – kérdeztem, mire Lucius csak a homlokát ráncolta. – Egy becsületes ember Rómában! Nevetve markoltam meg a vállát. Lucius a szokványos bosszankodásával rázta le magáról az elismerést. – Még mindig nem értem, hogy jöttél rá, ki az elkövető. – Mondtam neked, hogy ma reggel felkerestem a Caelius-dombi házat. Azt viszont nem mondtam el, mit mesélt az öreg rabszolganő a szemközti házból. Furius húga feltűnően hasonlít Furiusra. Annyira, hogy a lágyabb, nőiesebb arcvonásaival akár egy fiatal Furiusnak is beillik. – De ez a rémséges ábrázat... – Szemfényvesztés. Amikor követtem az özvegyet a piacra, láttam, hogy nagy mennyiségű borjúvért vesz. Borókabogyót is beszerzett, amit aztán a kislánya vitt haza. – Bogyót? – Azoktól lett olyan ragyás Furia arca. Félbevágott borókabogyóktól. A haját és a nyakát borjúvérrel kente be. Ami az álöltözet többi részét illeti, a kísérteties arcfestését és ruháját, szerintem bízvást feltételezhetjük, hogy egy asszonyokkal teli házban, ahol egyetlen cél vezérel mindenkit, leleményesebbnél leleményesebb megoldásokat találtak ki. Furia hónapok óta nem tette ki a lábát a házból, ami megmagyarázza természetellenes sápadtságát. És így azt is megtehette, hogy észrevétlenül levágja a haját. Megráztam a fejem. – Figyelemre méltó asszony. Nem értem, miért nem vette feleségül senki. Gondolom, a polgárháború forrongása közepette minden terve füstbe ment, és a fivérei halálával az összes maradék reménye is szertefoszlott. A nyomorúság olyan, mint egy tóba dobott kavics: a tőle származó hullámok egyre csak terjednek és terjednek. Kimerülten és sóvárogva mentem haza aznap este. Vannak napok, amikor az ember olyan sokat lát a világ mocskából, hogy csak egy kiadós alvás tudja visszahozni az életkedvét a saját háza biztonságos nyugalmában. Bethesdára és Ecóra gondoltam, és megpróbáltam száműzni Furiát a gondolataimból. Eszembe sem jutott az űzött katona és a lemures légiója, amely rettegésben tartja. Elmentem a kertjét határoló fal mellett, éreztem az égő levelek füstjét is, de nem is gondoltam a kopasz katonával, amíg meg nem hallottam, hogy a kis faajtó kitárul a hátam mögött, és a vén rabszolga rám kiált. – Nyomozó! Hála az isteneknek, hogy végre visszatértél! – suttogta rekedten. Úgy tűnt, mintha valami furcsa kórságtól sínylődne, mert bár az ajtónyílásban bőven elfért volna, különösmód meggörnyedve maradt. A szeme tompán fénylett, és remegett az állkapcsa. – A gazda már hírvivőket is küldött a házadhoz... de csak annyit tudtak meg, hogy elmentél, és bármikor hazajöhetsz. Csakhogy amikor a lemures lecsapnak, megáll az idő. Gyere, kérlek! Mentsd meg a gazdát! Ments meg mindnyájunkat! Az ajtó mögül jajveszékeléseket hallottam – nem is egy ember jajongott. Először egy asszony sikoltott, és valaki súlyos tárgyakat borított fel. Miféle téboly szállta meg a katona házát? – Kérlek, segíts! A lemures! A lemures! Az öreg rabszolga olyan rémült arcot vágott, hogy hátrahőköltem. Benyúltam a tunikám alá, hogy megérintsem a tőrömet. De mi hasznát vehettem volna egy tőrnek azokkal szemben, akik már meghaltak? Beléptem a kis ajtón. A szívem úgy vert a mellkasomban, mint valami kalapács. Nyirkos és füstös levegő fogadott a kertben; az eső után nyúlós hideg ereszkedett le Róma dombjaira, mint valami takaró, és visszafojtotta a tűzhelyek lángjait, sűrűvé és mozdulatlanná téve mindent. Beszívtam a fanyar szagokat, és felköhögtem. A katona futva jött elő a házból. Elbotlott, elesett, és térden kúszott tovább. Karjával átfogta a csípőmet, és szánalmas, halálra vált tekintettel nézett fel rám. – Ott! – mutatott vissza a ház felé. – Követnek! Az istenek könyörüljenek rajtam... a levágott fejű fiú, a felvágott hasú katona és a többi! Belenéztem az elmosódott sötétségbe, de a gomolygó füstön kívül semmit sem láttam. Hirtelen megszédültem, és megtántorodtam. Azért történt az egész, mert egész nap nem ettem semmit, mondogattam magamban. Jobb lett volna,
ha félresöpröm a büszkeségemet, és elfogadom Cornelia vacsorameghívását. Aztán miközben megfeszülten figyeltem, egyszer csak megnyúlt és alakot változtatott a füstgomolyag. Egy arc öltött formát a borongós homályból – egy fiú fájdalomtól eltorzult arca. – Látod? – sikoltotta a katona. – Látod, ahogy a saját fejét cipeli a nyomorult? Mint Perseus, amikor a Gorgó fejét tartotta. Látod, hogy bámul engem? Milyen vádlón! Valóban. Fokozatosan előttem is kibontakozott, amit az egykori katona látott: egy fej nélküli fiú állt ott harci öltözetben, és a hajánál megmarkolva a magasba emelte a saját levágott fejét. Elszörnyedve tátottam el a számat. A fiú háta mögött újabb alakok jelentek meg: először csak néhány, aztán egyre több, és végül fantomok egész légiója került elő. A vérrel borított kísértetek férgekhez hasonlóan hemzsegtek a levegőben. Letaglózó látvány volt. El akartam menekülni, de földbe gyökerezett a lábam. A katona belekapaszkodott a térdembe. Az öreg rabszolga sírva fakadt, és gügyögni kezdett. A ház belsejéből még több panaszos, siránkozó hang szűrődött ki. – Nem hallod őket? – kérdezte a ház ura. – Úgy sikítanak, mint a hárpiák! A holttestek nyüzsgő, sötét kavalkádja egyre hangosabban óbégatott – Róma minden lakójának hallania kellett azt a lármát! Akárcsak a fuldokló, a meggyötört ember elméje is mindenbe belekapaszkodik, ami kimentheti szorult helyzetéből. Egy vízen lebegő szalmaszál nem nyújt támaszt egy ide-oda csapdosó embernek, de egy deszkadarab már megmentheti az életét, és egy tömör szikla biztos fogódzót jelent számára a dühöngő hullámok között. Az én elmém is belekapaszkodott mindenbe, ami kiszabadíthatta ebből a lesújtó erejű, megmagyarázhatatlan borzalomból. Itt az idő, hogy megállítsuk őket, ahogy az öreg rabszolga is mondta, és abban a végtelenül felhígult pillanatban képek, emlékek, tervek és fogalmak áradata özönlötte el a fejemet. Szalmaszálakba próbáltam kapaszkodni. A téboly lefelé húzott, mint egy láthatatlan áramlat a fekete vízben. Lejjebb és lejjebb süllyedtem, míg végül hirtelen rábukkantam a valóság egyik szilárd darabkájába, amibe belekapaszkodhattam. – A bokor! – suttogtam. – A hangosan beszélő égő bokor! A katona azt hitte, hogy észrevettem valami újabb alakzatot a lemures hemzsegő tömkelegében, és reszketve még erősebben szorongatta a térdemet. – Milyen bokor? Ó, igen, már én is látom... – Nem, a bokor itt, a kertedben! Az a furcsa, magas, göcsörtös bokor a tiszafák között, körös-körül sárga levelekkel. De azokat a leveleket immár egybesöpörtétek a többivel... elégettétek mindet a szénserpenyőben... a füst ott gomolyog a levegőben... Magammal vonszoltam a katonát kifelé a kertből, az aprócska ajtón át a sikátorra. Visszamentem az öreg rabszolgáért, aztán egyenként a többiekért is. Remegve és összezavarodva kuporogtak az utcaköveken, véreres szemük tágra nyílt az iszonyattól. – Kísértetek nem léteznek! – suttogtam rekedten, miközben kaparta a torkomat a benne rekedt füst. Annak ellenére mondtam ezt, hogy a fal tetején átnézve még mindig láttam a lemures förtelmes kavargását. A szellemek éktelenül kattogó hanggal lóbálták a saját beleiket az üres levegőben. A rabszolgák felsikoltottak, és egymásba kapaszkodtak. A katona a kezébe temette az arcát. Később, amikor már képesek voltak hallgatni a szavamra, kisebb csoportonként átvezettem őket a házamba, ahol még mindig riadtan, de már biztonságban kuporoghattak tovább. Bethesda nem tudott mit kezdeni a házat megszálló félőrült idegenekkel, és haragudott is rám, amiért hazahoztam őket, de Eco örült neki, hogy hajnalig fent maradhat a hirtelen beálló szokatlan helyzetben. Hosszú, hideg éjszaka volt, és miközben vártuk, hogy a józan eszünk teljesen helyrerázódjon, olykor ismét elkapott minket a pánikroham, és kölcsönösen meg kellett nyugtatnunk egymást. Felvillant a pirkadat első fénysugara, és hideg harmatot hozott magával, felfrissítve a kialvatlanságtól és füsttől elkábult elménket. A fejemben mennydörgés robajlott, és ez a különös macskajaj sokkal rosszabb volt, mint amit a bor valaha is okozhatott. A halvány napsugár is pengeként tűzött a szemembe, de már nem láttam a kísérteteket, és nem hallottam hátborzongató sikoltozásukat. A nyúzott, szédült katona odajött hozzám, és magyarázatért könyörgött. – Az igazság villámként csapott belém – válaszoltam. – Te évente egyszer elégeted a lehullott leveleket. Ez afféle szertartás... És a lemures is évente, szertartásszerűen jelenik meg... Ahogy a füst megtöltötte a kertedet, a kísértetek is elleptek mindent... Ez a két jelenség valamiképp összefügg. Az a göcsörtös, furcsa bokor a kertedben nem őshonos Rómában, sőt Itáliában sem. Fogalmam sincs, hogy került oda, de gyanítom, hogy a magva keletről származik, ahol nem ritka a látomásokat előidéző növényfajta. Van egy kígyószerű növény Etiópiában, ami olyan rettenetes látomásokat hoz, hogy az öngyilkosságra is ráviszi az embereket. Akiket szentségtörésért ítélnek el, azoknak büntetésképpen inniuk kell a nedvéből. A folyócsillámról elnevezett Indus-parti növény pedig révületet okoz és torz látomásokat kelt. De az a gyanúm, hogy a te kertedben növő bokor az Egyiptomtól keletre található sziklás hegyekből származik, egy ritka fajta, amiről Bethesdának van is egy története. – Miféle történet? – kérdezte Bethesda. – Emlékszel... az a mese, amit héber apádtól hallottál, a Mózes nevű ősükről, akit megszólított egy égő bokor. A te
bokrod, szomszéd, nemcsak megszólalt, hanem véres képeket is előidézett. – De miért láttam azokat az alakokat? – Azt láttad, amitől a legjobban félsz... azoknak a bosszúszomjas kísértetét, akiket Sulla oldalán harcolva öltél meg. – Csakhogy a rabszolgáim is látták, amit én láttam! Sőt, te is! – Azt láttuk, amit te akartál láttatni velünk, ahogy te is felfedezted az égő bokrot, amint elmondtam, hogy én azt látom. A katona megrázta a fejét. – Még soha nem volt ilyen erős a látomás. A múlt éjjel volt a legborzalmasabb mind közül! – Talán azért, mert eddig mindig csak egy kevés sárga levelet égettél egyszerre, és a hideg szél a füst java részét elfújta. Ezért kevesebb látomásod támadt, és nem mindenki látta őket a házadban, legalábbis nem olyan tisztán. Ámde múlt éjjel rengeteg sárga levelet égettél el egyszerre. A füst megtöltötte a kertedet, és bekúszott a házadba is. Mindenkit megrészegített, akinek az orrába behatolt, és az őrületig tépázta a lelkeket. Miután kiszabadultunk a füstből, a téboly is elillant, mint a lecsillapodó láz. – Vagyis a lemures nem is létezik? – Szerintem nem. – És ha kivágom azt az átkozott bokrot, és bedobom a Tiberisbe, soha többé nem kísértenek majd? – Aligha – feleltem, és gondolatban hozzátettem: bár a rémálmaidban bármikor láthatod őket. – Egyszóval minden úgy történt, ahogy én mondtam – közölte Bethesda aznap délután, miközben egy vizes rongyot hozott borogatásnak a homlokomra. Időnként még mindig belenyilallt a fájdalom a halántékomba, és valahányszor behunytam a szemem, rémisztő képek kavarogtak előttem. – Ahogy te mondtad nekem? Badarság! – tiltakoztam. – Te úgy vélted, hogy Titust lelökték a balkonról... és hogy a felesége, Cornelia tette. – Egy lemurnak öltözött asszony késztette ugrásra... ez majdnem ugyanaz. – És azt is mondtad, hogy a katona öreg rabszolgája hazudik, amikor azt vallja, hogy ő is látta a szellemeket, holott tényleg az igazat mondta. – Azt mondtam, hogy a halottak nem járhatnak két lábon, ha nem mumifikálták őket rendesen, és ebben is teljesen igazam volt. És én meséltem neked az égő bokorról, ami beszélt Mózeshez, emlékszel? Ha nem mondom el, soha nem jössz rá a rejtély nyitjára. – Jól van, ez igaz – ismertem be, mivel rájöttem, hogy úgysem kerülhetek ki győztesen a vitából. – Milyen nevetséges dolgokban tudnak hinni a rómaiak! – sóhajtott Bethesda. – Méghogy a holtak szelleme kísérti az élőket! – Nem biztos, hogy ez olyan nevetséges. – De hiszen a saját szemeddel győződtél meg az igazságról! A józan eszed súgta meg a megoldást két esetben is, amikor mindenki azt hitte, hogy szellemek kísértik. Az egyiküknél bosszúvágytól hajtott színjátékról volt szó, a másikban egy füst volt felelős az egészért... és mindkét esetben ugyanaz rejlett a mélyben: a rossz lelkiismeret. – Nem érted a lényeget, Bethesda. – Mire célzol? – A lemures léteznek. Lehet, hogy nem éjjeli látogatók, akiket az érzékszerveinkkel felfoghatunk, de más formában léteznek. A halottaknak tényleg van hatalmuk hozzá, hogy szerencsétlenséget terjesszenek az élők világában. Egy ember szelleme kimondhatatlan pusztítást tud okozni a síron túli birodalmakból is. Minél erősebb és hatalmasabb volt, annál szörnyűbb a küldetése. – Megborzongtam... nem a hajmeresztő élménytől, amiben a katona kertjében volt részem, hanem a meztelen igazságtól, ami még sokkalta borzalmasabb volt. – Róma egy kísértetjárta város. Sulla diktátor szelleme itt imbolyog közöttünk. Lehet, hogy meghalt, de el nem távozott. A gonoszsága itt él tovább az élők között, kétségbeesést és szenvedést hoz a barátainak és ellenségeinek egyaránt. Erre már Bethesda sem tudott mit válaszolni. Behunytam a szemem, és nem láttam több rémséget. Másnap reggelig aludtam egyhuzamban, még az álom is elkerült.
KICSI CAESAR ÉS A KALÓZOK – Jó, hogy találkozunk, Gordianus! Mondd csak, hallottad, mit beszélnek a Forumon Marius ifjú unokaöccséről, Julius Caesarról? Jó barátom, Lucius Claudius kiáltott rám a seniai fürdő lépcsőjéről. Ő kifelé igyekezett, én épp akkor érkeztem meg. – Ha arra célzol, amikor a szép fiatal Caesar királynét játszott Nikomédész király oldalán bitíniai kiküldetése során, azt már ezerszer hallottam. Sőt, te mesélted nekem, nem is egyszer, és minden alkalommal egyre élénkebben ábrázoltál minden részletet. – Nem, az a pletyka már őstörténelem. Arról a kalózos históriáról beszélek, a váltságdíjról, a bosszúról... a keresztre feszítésekről! Semmitmondóan néztem rá. Lucius elvigyorodott, mire két puffadt orcája szinte egybeolvadt. Arca egészen rózsaszínűvé vált a fürdő forróságában, borzas narancsvörös fürtjeit még jobban bebodorította a nedvesség. A szeme csillogása arról árulkodott, hogy élvezi a helyzetet: elsőként mesélhet el valakinek egy igencsak szaftos történetet, amit eddig csak bennfentesek hallhattak. Nem titkoltam, hogy felkeltette az érdeklődésemet, de mivel ő éppen elhagyta a fürdőt, én meg akkor készültem betérni, és az enyhe tavaszi fagyban megdermedt tagjaim régóta áhítoztak a forró medencére, ezért sajnos várnunk kellett a pletykálkodással. – Micsoda? Hogy valaki más mondja el, és összekeverje a részleteket? Ezt nem hagyhatom, Gordianus. Inkább veled megyek. Intett a kíséretének, hogy forduljanak meg. Az öltöztető, a borbély, a kézápoló, a masszőr és az összes testőr is egyformán összezavarodott, de szolgálatkészen követtek minket a fürdőbe. Úgy éreztem, mintha Fortuna a kegyeibe vett volna aznap, mivel régóta szükségem lett volna egy kis kényeztetésre. Bethesda ugyan levágta a hajamat, és masszőrként sem volt utolsó, ám Lucius Claudius vagyonának köszönhetően a legkiválóbb szakemberek vehettek kezelésbe a fürdőben. Nem hétköznapi élmény, ha az embert kivételesen egy gazdag patrícius rabszolgái csinosítják. Miközben gondosan levágták, lereszelték és megcsiszolták a kéz- és lábkörmeimet, szakavatottan lenyírták a hajamat, és a szakállamat is fájdalommentesen leborotválták, Lucius újra meg újra megpróbált belekezdeni a történetbe, ám én minduntalan elhárítottam, mert nem akartam, hogy a tökéletes kezelésbe valami hiba csússzon. Csak akkor hagytam, hogy végre valóban belevethesse magát a mesélésbe, amikor már másodszor mártóztunk meg a forró medencében. A fejünk úgy lebegett a víz felszínén, a gőzfelhők között, mint két kis sziget a ködben. Lucius beszámolójának köszönhetően a tengeren érezhettük magunkat. – Mint azt bizonyára tudod, Gordianus, az elmúlt években egyre súlyosabb problémát jelentenek a kalózok. – Erről Sulla, Marius és a polgárháború tehet – vágtam rá. – A háború menekülteket jelent, a menekültek pedig banditákat jelentenek az utakon, illetve kalózokat a tengereken. – Igen, nos, akármi is volt az oka, az eredményét mindnyájan láthatjuk. Elfogják és kifosztják a hajókat, túszul ejtik a római polgárokat. – Miközben a szenátus csak tétovázik, mint mindig. – Mit tehetnének? Talán örülnél, ha különleges hatalommal ruháznának fel egy beszámíthatatlan hadvezért, aki aztán arra használná fel a rábízott seregeket, hogy megtámadja a politikai ellenfeleit, és újabb polgárháborút robbantson ki? Megráztam a fejem. – Úgy érzem, csapdába kerültünk a hadvezérek és a haramiák között, és mivel a szenátus vezet minket... nos, néha komolyan aggódom a köztársaságunk sorsa miatt. – Mint minden gondolkodó ember – bólintott Lucius. Egy darabig csendben méláztunk a római állam válságos állapota felett, aztán Lucius újult lelkesedéssel folytatta beszámolóját. – Amikor viszont azt mondtam az imént, hogy a kalózok már annyira elszemtelenedtek, hogy római polgárokat rabolnak el, nem holmi kalmárokra gondoltam, akiket egy-egy kereskedőhajóról rángatnak le! Kiváló polgárokra céloztam, nemesi származású rómaiakra, akiket még a tudatlan kalózok sem bántottak eddig, mert volt bennük annyi belátás. Magára az ifjú Julius Caesarra gondoltam. – Mikor rabolták el? – Alighogy beköszöntött a tél. Caesar Rhodosz szigetén töltötte a nyarat, egy bizonyos Apollonius Molo szárnyai alatt tanulta a retorikát. Titkárként kellett volna munkába állnia Kilíkia kormányzója mellett, de a lehető legtöbb időt akarta Rhodoszon tölteni, és szinte a hajózási időszak legvégén kelt útra. Éppen hogy elhagyták Pharmacussa szigetét, üldözőbe vette és utol is érte őket egy kalózhajó. Az egész legénységet foglyul ejtették, Caesarral együtt! Lucius felvonta az egyik szemöldökét, mire érdekes mintázat rajzolódott ki húsos homlokán.
– Ne feledd, hogy Caesar csupán huszonkét éves, és fiatalsága magyarázattal szolgál erre a sok vakmerő kalandra. Azt is vedd számításba, hogy megnyerő külseje, vagyona és kapcsolatai révén mindig elérte, amit akart. Képzeld el, hogy egyszer csak ott találja magát a kilíkiai kalózok, a világ legvérszomjasabb banditáinak a keze között. Meghunyászkodik vajon előttük? Meghajtja a fejét? Alázatossá és szelíddé válik? Hát nem, pont az ellenkezője történt! Kezdettől fogva gúnyolódott a fogvatartóin! Elmondták neki, hogy félmillió szeszterciuszt fognak kérni érte váltságdíj gyanánt. Caesar belenevetett a képükbe! Azt felelte nekik, hogy egy olyan fogolyért, mint ő, csak egy bolond kérne egymillió szeszterciusznál kevesebbet. A kalózok meg is fogadták a tanácsot. – Érdekes – ismertem el. – Ő magasabb értéket szabott a saját életének, és ezzel elérte, hogy a kalózok is értékesebbnek tartsák. Gondolom, a legvérszomjasabb gyilkosok is jobban vigyáznak egy egymillió szeszterciuszt érő túszra, mint egy feleolyan értékesre. – Szóval úgy véled, hogy ez a húzás Caesar leleményességét bizonyítja? Az ellenségei szerint pusztán hiúságból tette. De kétségtelenül elismerés illeti azért, ami ezek után történt: elérte, hogy szinte kivétel nélkül elengedjék a legénysége tagjait. Számos titkárát és segítőjét azért engedték szabadon, mert Caesar azt állította, hogy az egész kíséretének megfeszítve kell dolgoznia azért, hogy előteremthessék a váltságdíjat. Azzal érvelt, hogy sok helyen sokféle embert kell mozgósítani. Csak két rabszolgát tartott vissza, ennyire van ugyanis szükség ahhoz, hogy egy nemes kényelemben érezze magát, meg a felcserét, hiszen nélküle lépni sem tud a visszatérő szédülései miatt. Nos, azt mondják, hogy Caesar majdnem negyven napot töltött a kalózok karmai között, és úgy tekintett erre a fogságra, mintha csak nyaralt volna. Ha úgy döntött, hogy szundít egyet, és a kalózok túl hangosak voltak, csak odaküldte az egyik rabszolgáját, és csendre intette őket! Sőt, úgy hírlik, csatlakozott is hozzájuk, amikor gyakorlatoztak vagy játszottak, és Caesar többször le is győzte őket. Mintha nem is a fogvatartói, hanem a testőrei lettek volna! Unalmasabb perceiben beszédeket és verseket írt, azzal a módszerrel, amit Apollonius Mólótól tanult, aztán amikor végzett egy-egy szöveggel, rászólt a kalózokra, hogy üljenek le, és hallgassák meg. Ha közbevágtak vagy kritikus megjegyzést tettek, barbároknak és analfabétáknak nevezte őket, szemtől szembe! Azzal viccelődött, hogy megkorbácsoltatja őket, mint holmi rakoncátlan gyerekeket, és még azzal sem átallott tréfálkozni, hogy keresztre feszítteti őket azért, mert megsértették egy római patrícius méltóságát. – A kalózok lenyelték ezeket a szörnyű sértéseket? – Mi több, módfelett tetszett nekik! Caesar valamiképp megbabonázta őket, a puszta akaraterejével. Minél jobban sértegette és bosszantotta őket, annál jobban csodálták. Végül megérkezett a váltságdíj, és elengedték Caesart – folytatta a mesélést Lucius. – Azonnal Miletusra indult, szerzett néhány hajót, és visszasietett a szigetre, ahol a kalózok tanyáztak. Meglepte őket, és a többségüket sikerült is foglyul ejtenie. Nemcsak a váltságdíjat szerezte vissza, hanem a kalózok kincsére is rátette a kezét, afféle harci zsákmányként. Amikor a helyi kormányzó azon kezdett töprengeni, hogy mi legyen a kalózok sorsa, és valami joghézagot keresett, hogy a saját kincstárát gazdagíthassa a kalózok prédáival, Caesar a saját kezébe vette a büntetés végrehajtását. Amikor a foglyuk volt, sokszor kérkedett azzal, hogy keresztre feszíttethetné őket, ők meg csak nevettek rajta, mivel azt hitték, gyerekes szájhősködés... de Caesar nevetett utoljára, amikor látta, hogy csupaszon függnek a keresztekre szögezve. „Hadd tanulják meg az emberek, hogy az én szavamat komolyan kell venni!” – mondta. A medence vize forró volt, mégis megborzongtam. – Ezt a Forumon hallottad, Lucius? – Igen, mindenki ezt beszéli. Caesar hazafelé tart Rómába, és hőstetteinek híre messze megelőzi. – Ez csak egy újabb tanulságos mese, amivel a rómaiak előszeretettel szórakoztatják magukat! – mordultam fel. – Nincs kétségem felőle, hogy a törekvő fiatal patrícius politikai pályára akar lépni. Jól tudja, milyen lépésekkel lehet hírnevet szerezni a szavazók körében. – Nos, Caesarnak szüksége van valamire, ami visszaállítja a becsületét, miután odavetette Nikomédész királynak – felelte Lucius vigyorogva. – Igen, a csőcselék szemében semmi sem adja vissza jobban egy ember becsületét, mint az, hogy sikerült keresztre szögeztetnie egy másik embert – jegyeztem meg komoran. – És semmi sem rombolja le jobban, mint amikor egy másik ember az ágyhoz szögezi, legyen szó akár egy királyról is – közölte Lucius. – Ez a víz túl forró. Ingerlékeny leszek tőle. Azt hiszem, most szívesen igénybe venném a masszőröd szolgáltatásait, Lucius Claudius. ***
Caesar és a kalózok története rendkívüli népszerűségre tett szert. A következő néhány hónapban, ahogy a tavasz nyárba hevült, számtalan helyen hallottam, számtalan különböző formában, tavernákon és utcasarkokon, filozófusoktól a Forumon, és akrobatáktól a Circus Maximus mellett. Ez a példa jól szemlélteti, mennyire elvadult a helyzet a kalózokkal kapcsolatban – hangoztatták a férfiak komor bólogatással. Igazából azonban mindenkit a hetyke fiatal patrícius bátorsága nyűgözött le, ahogy az ujja köré csavarta a vérszomjas tengeri útonállókat, és ahogy végül igazságot szolgáltatott a legszigorúbb római mérce szerint.
Egy bágyasztóan forró napon, sextilis havában egy Quintus Fabius nevű patrícius házába hívtak. Az épület az Aventinus-dombon állt, és egyszerre tűnt patinásnak és tökéletesen újnak – ez jelezte, hogy a tulajdonosai generációk óta nagy jólétnek örvendenek. Az előcsarnokot a gazdák őseinek viasz képmásai szegélyezték; elvégre a Fabius família már a köztársaság megalapításakor is tekintélyesnek számított. A belső kerten keresztül egy szobába vezettek, ahol a házigazda várt. A középkorú, merev állkapcsú Quintus Fabius halántéka már őszbe fordult. Felesége, a mogyoróbarna hajú, kék szemű Valeria feltűnő szépségű asszony volt. A férj és a feleség háttámla nélküli székeken ült, és mindkettőjüket egy-egy rabszolga legyezte. Nekem is behoztak egy széket, valamint egy rabszolgát egy legyezővel. Rendszerint minél magasabb rangú a megbízóm, annál hosszabb ideig tart, hogy elmagyarázza, mi történt. Quintus Fabius viszont nem vesztegette az időnket, hanem azonnal elővett egy iratot. – Mit szólsz ehhez? – kérdezte, miközben egy újabb rabszolga áthozta a papiruszt az ő kezéből az enyémbe. – Tudsz olvasni, ugye? – tette hozzá a felesége, ám inkább ideges, semmint vádló hangnemben. – Ó, igen... bár nem túl gyorsan – vágtam rá, ugyanis időt akartam nyerni az írás alaposabb tanulmányozásához, hogy rájöjjek, mit akar tőlem a házaspár. Hamar kiderült, hogy egy levélről van szó. A papirusz vízfoltos volt, a széle szakadozott, és többször is összehajtották – összetekerés helyett. Gyermekded, de határozott írást láttam rajta, és egyes betűket felesleges cirádákkal hangsúlyoztak. ***
A LEGDRÁGÁBB PATERNAK ÉS MATERNAK, A BARÁTAIM MOSTANRA BIZONYÁRA ÉRTESÍTETTEK BENNETEKET AZ ELRABLÁSOMRÓL. OSTOBASÁG VOLT EGYEDÜL KIÚSZNOM – BOCSÁSSATOK MEG! TUDOM, HOGY FÉLTEK ÉS SZOMORKODTOK, DE NE CSÜGGEDJETEK: ALIG FOGYTAM, ÉS A FOGVATARTÓIM SEM KEGYETLENEK. AZÉRT ÍROK, HOGY MEGTUDJÁTOK, MIT KÖVETELNEK. AZT MONDJÁK, SZÁZEZER SZESZTERCIUSZÉRT SZABADON ENGEDNEK. A PÉNZT OSTIÁBA KELLENE VINNI SEXTILIS IDUSÁN, EGY REPÜLŐ HAL NEVŰ TAVERNÁBA. A KÜLDÖNCÖTÖK VISELJEN PIROS RUHÁT. A KIEJTÉSÜKBŐL ÉS A DURVA MODORUKBÓL ARRA KÖVETKEZTETEK, HOGY KILÍKIAI KALÓZOK LEHETNEK. TALÁN NÉMELYIK OLVASNI IS TUD (BÁR ÉN KÉTLEM), EZÉRT ÓVATOSAN KELL FOGALMAZNOM, DE BIZTOSAK LEHETTEK BENNE, HOGY SOKKAL JOBB HELYZETBEN VAGYOK, MINT AMILYENRE AZ ADOTT KÖRÜLMÉNYEK KÖZÖTT SZÁMÍTANI LEHETNE. NEMSOKÁRA ÚJRA EGYÜTT LESZÜNK! EZT A VÁGYAT FOGLALJA IMÁIBA HŰ FIATOK, SPURIUS Miközben a levél tartalmán törtem a fejem, a szemem sarkából észrevettem, hogy Quintus Fabius az ujjával dobol a szék karfáján. A felesége is izgatottan fészkelődött, és hosszú körmeivel az ajkát tapogatta. – Gondolom azt szeretnétek, ha kiváltanám a fogságból a fiatokat – közöltem végül. – Ó, igen! – hajolt előre Valeria, és ingerlékenyen a szemembe fúrta a pillantását. – Ő már nem fiú – jelentette ki Quintus Fabius meglepően éles hangon. – Tizenhét éves. Több mint egy éve öltötte magára férfiúi tógáját. – Ugye elvállalod a megbízást? – kérdezte az asszony. Úgy tettem, mint aki az írást fürkészi. – Miért nem küldtök valakit a házatokból? Például egy megbízható írnokot. A házigazda átható tekintettel méregetett. – Úgy hallottam, te okos ember vagy. Kideríted a titkokat. – Nincs szükség okos emberre egy váltságdíj átadásához. – Ki tudja, milyen előre nem látható események történhetnek? Azt mondják, a te döntésedben meg lehet bízni... akárcsak a diszkréciódban. – Szegény Spurius! – kiáltott fel Valeria elcsukló hangon. – Immár te is olvastad a levelet. Képzelheted, milyen rosszul bánnak vele. – Ő nem tartja olyan súlyosnak a megpróbáltatásokat – jegyeztem meg. – Ez jellemző rá. Ha ismernéd a fiamat, és tudnád, milyen életvidám természetű, te is úgy éreznéd, hogy szépíti a körülményeket. Ha egyáltalán megemlíti a szenvedést, akkor rettenetes lehet a fogsága. Ha azt írja, alig fogyott, az azt jelenti, hogy éhezik. Vajon mivel etetik azok a vadállatok? Halfejjel és penészes kenyérrel? Ha azt írja, hogy azok a szörnyetegek nem is annyira kegyetlenek, az azt jelenti, hogy gátlástalan gazemberek. Ha a szenvedéseire gondolok... ó, mily elviselhetetlen fájdalom! Elfojtotta feltörni készülő sírását. – Hol és mikor rabolták el? – A múlt hónapban – felelte Quintus Fabius.
– Huszonkét napja – helyesbített Valeria szipogva. – Huszonkét végtelen nappal és éjjel telt el azóta! – Lent volt Baiae-ben a barátaival – folytatta a ház ura. – Van egy nyári villánk a tengerpart fölött, és egy városi házunk is az öböl túlsó partján, Neapolisban. Spurius és a barátai vízre szálltak egy kis bárkában, és kivitorláztak a halászhajók közé. Hőség volt aznap. Spuriusnak kedve támadt úszni egyet. A barátai a hajón maradtak. – Spurius nagyon ügyes és erős úszó – szólt közbe a ház úrnője, és hangjából a büszkeség hatására átmenetileg eltűnt a remegés. Quintus Fabius vállat vont. – A fiam képességei közül talán az úszás a legkiemelkedőbb. Miközben a barátai nézték, ő körbe-körbe úszott, egyik halászhajótól a másikig. A többi ifjú látta, amint a halászokkal beszélget és nevetgél. – Spurius nagyon barátságos természetű – tette hozzá Valeria. – Egyre messzebb és messzebb úszott – folytatta Quintus Fabius. – Egy idő után a barátai szem elől tévesztették, és aggódni kezdtek. Aztán az egyikük meglátta Spuriust egy hajó fedélzetén. Eleinte azt hitték, egy újabb halászhajó, habár nagyobb volt a többinél. Csak később jöttek rá, hogy a hajó vitorlát bontott, és kifelé indult az öbölből. Az ifjak megpróbálták a bárkával követni, de nem igazán értenek a vitorlázáshoz. Semmit sem tehettek, mert a hajó egyszer csak eltűnt, Spuriusszal együtt. Végül visszatértek a baiae-i villába. Azt hitték, hogy előbb-utóbb Spurius is megérkezik, de ő nem bukkant fel azóta sem. Egy szót sem lehetett hallani felőle napokig. – Képzelheted, hogy aggódtunk! – szólt közbe Valeria ismét. – Őrjöngő üzeneteket küldtünk a villa gondnokának. Ő faggatózni kezdett az öböl környékén dolgozó halászoknál, megpróbált keresni valakit, aki elmondhatná, mi történt, és azonosíthatná az embereket, akik elvitték Spuriust. De a nyomozása nem járt sikerrel. Quintus Fabius gúnyosan mosolyodott el. – A Neapolis környéki halászok... Nos, ha valaha jártál odalent, ismerheted a fajtájukat. Régi görög telepesek leszármazottjai, akik képtelenek levedleni görög vonásaikat. Némelyik nem is beszél latinul! Ami a személyes szokásaikat és kicsapongásaikat illeti, jobb, ha nem is említjük őket. Az ilyen alakoktól nem is várhat az ember semmit, ha szövetségeseket keres egy ifjú római patrícius elrablóival szemben. – Épp ellenkezőleg – tiltakoztam. – Szerintem egyértelmű, hogy a halászok a kalózok legfőbb ellenségei, legyenek akármilyen előítéletesek a patríciusi osztállyal szemben. – Akárhogy is van, az én rabszolgám odalent Baiae-ban semmit sem tudott kideríteni – vette vissza a szót a ház ura. – Mindaddig nem is tudtuk pontosan, mi történt Spuriusszal, amíg pár nappal ezelőtt meg nem érkezett ez a levél. Megint ránéztem a papiruszra. – A fiatok kilíkiaiaknak tartja a kalózokat. Mintha túlozna egy kicsit, nem? – Miért? – kérdezte Valeria. – Mindenki azt mondja, hogy a legvérszomjasabb népség a világon. Folyton arról lehet hallani, hogy kifosztják a part menti településeket, Ázsiától kezdve egészen Africáig, sőt Hispániáig. – Igaz, de itt, Itália partvidékein? És pont a Baiae környéki vizeken? – Én is megdöbbentőnek tartom – bólintott Quintus Fabius. – De sajnos nincs min meglepődni, hiszen a kalózok egyre inkább elkanászodnak, és a szenátus nem tesz ellenük semmit. Lebiggyesztettem a számat. – És nem találjátok furcsának, hogy ezek a kalózok Ostiában akarják megkapni a váltságdíjat, a Tiberis torkolatánál, nem messze Rómától? Hiszen az itt van a szomszédban! – Kit érdekelnek az ilyen részletek? – kérdezte Valeria, és ismét megtört a hangja. – Az én szememben semmi különbség nincs aközött, hogy Herkules Oszlopaihoz kell elmennem, vagy csak néhány lépést kell tennem a Forumon. Oda megyünk, ahova ők akarják, csak Spurius kerüljön haza épségben. Bólintottam. – Hát a váltságdíj? Az idusig már csak két nap van hátra. A százezer szeszterciusz tízezer aranyérmét jelent. Elő tudjátok teremteni azt az összeget? Quintus Fabius felhorkantott. – A pénz nem jelent gondot. Ez az összeg szinte sértő!... Habár néha elgondolkodom, ér-e ennyit is az a fiú – tette hozzá az orra alatt. Valeria a férjére nézett. – Hajlandó vagyok úgy tenni, mint aki soha nem hallott ilyet a szádból, Quintus. De pont egy idegen előtt! Rám pillantott, és gyorsan lesütötte a szemét. Quintus Fabius rá sem hederített. – Nos, Gordianus, elfogadod a megbízást? Kényelmetlen érzésekkel tekintettem ismét a levélre. A ház ura, látván habozásomat, felhúzta az orrát. – Ha a fizetség aggaszt, biztosíthatlak róla, hogy nagylelkű leszek. – A fizetség mindig fontos szempont – ismertem el, és ha arra gondoltam, mekkora űr tátong az otthoni pénzesládában, és milyen hangulatban vannak a hitelezőim, nem is fontolgathattam a visszautasítást. – Egyedül fogom végrehajtani? – Persze. Természetesen adok melléd egy csapat fegyverest... Felemeltem a kezem. – Ettől féltem. Nem, Quintus Fabius, erre semmi szükség. Ha azt tervezed, hogy erőszakkal szabadítod ki a fiadat,
sietve lebeszéllek róla. Nem engedhetem meg, akár a fiad testi épségét vesszük figyelembe, akár az enyémet. – Gordianus, mindenképpen küldök fegyvereseket Ostiába. – Rendben van, de nélkülem kell odamenniük. Nagy levegőt vett, majd vészjóslóan nézett rám. – Akkor mit akarsz, mit tegyek? Miután kifizettük a váltságdíjat, és elengedték a fiamat, ne legyen a helyszínen semmiféle alakulat, ami foglyul ejtheti azokat a kalózokat? – El akarod fogni őket? – A fegyveresek többek között erre is alkalmasak. Beharaptam az alsó ajkam, majd megráztam a fejem. – Figyelmeztettek, hogy te folyton alkudozol – morgott. – De jól van, mondok másvalamit: ha sikeresen kiszabadítod a fiamat, és az embereim utána visszaszerzik az összeget, a váltságdíj egy huszadát neked fogom adni, a fizetséged tetejébe. Az érmék édes muzsikaszóként csilingeltek a képzeletemben. Megköszörültem a torkomat, és lázasan számolgattam magamban. Százezer szeszterciusz egyhuszad része annyi, mint ötezer szeszterciusz, azaz ötszáz aranyérme. Hangosan is kimondtam a számot, nehogy valami félreértés legyen köztünk. Quintus Fabius lassan rábólintott. Ötszáz aranyérméből kifizethetném az adósságaimat, megjavíttathatnám a házam tetejét, vehetnék egy rabszolgát testőrnek (túl régóta nélkülöztem egy testőr társaságát), és még marad is némi tartalékom. Másfelől valami bűzlött ezzel az egész üggyel kapcsolatban. Végül azonban úgy döntöttem, hogy a fizetségem és az ötszáz aranyérme kedvéért egy időre befogom az orromat. Mielőtt elhagytam a házat, megkérdeztem, hogy tudnának-e mutatni egy képet az elrabolt fiúról. Quintus Fabius elvonult, és a felesége gondjaira bízott. Valeria megtörölte a szemét, és nagy nehezen, bágyatagon elmosolyodott. Aztán átvezetett egy másik helyiségbe. – Egy Iaia nevű festőnő lefestette a családot tavaly, amikor Baiae-ben nyaraltunk. Megint elmosolyodott: nyilvánvalóan büszkeséggel töltötte el, hogy mennyire élethűre sikerültek a képmások. A családot fába égetett viasszal örökítették meg. Quintus Fabius a bal szélen állt, komor ábrázattal. Valeria mézesmázosan mosolygott a jobb oldalon. Egy feltűnően jóképű, mogyoróbarna hajú, rikítóan kék szemű ifjú állt közöttük. Összetéveszthetetlenül az anyja fia volt. Bár csak a válláig lehetett látni, egyértelmű volt, hogy férfiúi tógát visel. – Ez a kép abból az alkalomból készült, hogy a fiatokat férfivá avatták? – Igen. – Majdnem olyan szép, mint az édesanyja – közöltem, és inkább csak egy tényt akartam megállapítani, eszem ágában sem volt hízelegni. – Gyakran megjegyzik az emberek, mennyire hasonlít rám. – Ha jól látom, a szája körül van egy-két vonás az apjától is. Az asszony megrázta a fejét. – Spuriust és a férjemet nem fűzi össze vérségi kötelék. – Nem? – Az első férjem meghalt a polgárháborúban. Amikor Quintus feleségül vett, örökbe fogadta Spuriust, és örökösévé tette. – Vagyis Spurius a mostohafia. Más gyermekek is élnek a házban? – Nem, csak Spurius. Quintus szeretett volna még gyermeket, de nem adatott meg nekünk. – Feszengve vont vállat. – Biztos vagyok benne, hogy úgy szereti Spuriust, mintha a saját gyermeke lenne, habár ezt nem mindig mutatja ki. Természetesen nekik is voltak összezördüléseik, de melyik apának nincs vitája a fiával? Mindig a pénz miatt kaptak össze! Elismerem, hogy Spurius néha túlzottan sokat költ, a Fabius család pedig a fösvénységéről híres. De azok a kemény szavak, amiket az imént az uram szájából hallottál... ne is figyelj rá. Ez a szörnyűség mindkettőnket megvisel. Valeria visszafordult a csoportkép felé, és reszkető ajakkal, szomorkásan elmosolyodott. – Az én kicsi Caesarom! – suttogta. – Caesar? – Ó, de hiszen tudod, kire gondolok... Marius unokaöccsére, arra, akit az előző télen elfogtak a kalózok, de sikerült kiszabadulnia. Ó, mennyire szerette azt a történetet Spurius! Az ifjú Caesar lett a példaképe. Valahányszor látta a Forumon, izgatottan tért haza, és azt mondta: – „Mater, tudod, kit láttam ma?” Én mindig nevettem ilyenkor, mert tudtam, hogy csakis Caesar lehetett az, hiszen más nem bolygathatta fel ennyire. – Megint remegni kezdett az ajka. – És most az istenek tréfája folytán Spuriust is elrabolták a kalózok! Ezért hívom úgy, hogy az én kicsi Caesarom, mert tudom, milyen bátor, és imádkozom, hogy megmeneküljön. Másnap elindultam Ostiába, a fegyveres csapat társaságában, amit Quintus Fabius erre az alkalomra bérelt és szerelt fel. Az alakulat háborús veteránokból és felszabadított gladiátorokból állt; csupa olyan alakból, aki szíves-örömest gyilkolt egy kis pénzért, sőt azt is gyakran kockáztatta, hogy megölik. Összesen ötvenen zsúfolódtunk össze a
Tiberisen lefelé haladó keskeny kis hajón. A harcosok egymást váltották az evezőknél, harci dalokat énekeltek, és a csatamezőn vagy az arénában aratott győzelmeikkel büszkélkedtek. Ha mindent elhittem volna, amit nagy kérkedve előadtak, annyi hullát láttam volna lelki szemeim előtt, amennyi több tucat Róma lakosságát kitenné. A csapatot egy Marcus nevű öreg Sulla-párti centurio vezette. Arcát mély seb csúfította el egészen a jobb járomcsontjától mindkét ajkán keresztül az álláig. Lehet, hogy a régi sérülés miatt beszélt olyan nehezen; nem is lehetett volna szűkszavúbb. Amikor megpróbáltam kideríteni, hogy milyen parancsokat kapott Quintus Fabiustól, Marcus egyértelműen éreztette velem, hogy sem többet, sem kevesebbet nem fogok megtudni tőle, mint amennyit ő jónak lát, ami jelen pillanatban egyenlő volt a semmivel. Kívülálló voltam a fegyveresek között. Még a fejüket is elfordították, amikor elmentem mellettük. Ha véletlenül sikerült beszédbe elegyednem valamelyikükkel, az gyorsan talált magának valami fontosabb elfoglaltságot, és kisvártatva azon kaptam magam, hogy a levegővel folytatok eszmecserét. De akadt közöttük egy, aki közel engedett magához. Belbónak hívták. Bizonyos fokig őt is kiközösítették, mivel nem volt szabad ember, hanem Quintus Fabius egyik rabszolgája. A gazdája a testi ereje és nagysága miatt küldte erre az útra, hogy félelmetesebb megjelenést kölcsönözzön a csapatnak. A korábbi gazdája ugyan gladiátort faragott belőle, ám Quintus Fabius csak az istállóban vette hasznát. A fejét szalmaszerű haj fedte, az állán és a mellkasán vörösessárga szőrök nőttek. Kétségtelenül ő volt a legizmosabb és legnagyobb ember a csapatban. A többiek azzal viccelődtek, hogy ha elég gyorsan rohan át a hajó egyik végéből a másikba, könnyedén felboríthatja. Eleinte nem hittem, hogy túl sok mindenre fény derülhet a vele való beszélgetés során. Aztán rájöttem, hogy Belbo meglehetősen sokat tud. Megerősítette a gyanúmat, hogy az ifjú Spurius és a mostohaapja viszonya nem nevezhető túl rózsásnak. – Kezdettől fogva nehezteltek egymásra. Az úrnő imádja a fiát, és a fiú is imádja az anyját, de a gazda kemény kézzel bánik vele. Furcsa, mert Spurius nagyon is hasonlít a mostohaapjára, még akkor is, ha nem a vér szerinti fia. – Tényleg? Pedig szakasztott az anyja. – Igen, és a hangja, sőt a mozgása is olyan. De ha engem kérdezel, mindez csupán álca, mint a meleg napsugár játéka a hideg vízen. A mélyben azonban ugyanolyan szigorú és kemény, mint a gazda, és éppoly akaratos is. Kérdezd meg bármelyik rabszolgát, aki bosszúságot okozott neki. – Lehet, hogy épp ez a baj – tűnődtem. – Hogy túl egyformák, és ugyanannak az asszonynak a kegyeiért versengenek. Megérkeztünk Ostiába. A hajót lehorgonyozták egy rövid mólónál, amely benyúlt a Tiberisbe. Lejjebb a torkolat irányában, a rakpart vége felé a nyílt tengert is megpillantottam. Sirályok keringtek a fejünk fölött, és sós illat vegyült a szélbe. A legerősebb férfiak leemelték a tízezer aranyérmét rejtő ládákat a hajóról, és felrakták őket egy szekérre, amit aztán bevezettek egy kikötői raktárba. A csapat fele ott maradt, hogy őrizze. Arra számítottam, hogy a többiek egyszerre indulnak majd a legközelebbi fogadó felé, de Marcus rendet tartott, és rájuk parancsolt, hogy ne mozduljanak a hajóról. Megígérte nekik, hogy következő nap majd ünnepelhetnek, ha átadták a váltságdíjat, és végrehajtották az összes többi tervet is. Ami engem illet, a Repülő Halban foglaltam szállást, abban a tavernában, amit Spurius is említett a levelében. Megmondtam Marcusnak, hogy magammal szeretném vinni Belbót. – Nem, a rabszolga itt marad – közölte a parancsnok. – Szükségem van egy testőrre. – Quintus Fabius nem említett ilyesmit. Nem szabad magadra vonnod a figyelmet. – Sokkal gyanúsabb leszek testőr nélkül. Marcus utánagondolt, aztán bólintott. – Pompás! – kiáltotta valaki, amikor Belbo lelépett a rakpartra. – Az óriás úgyis háromembernyi helyet foglal el! Erre Belbo is elnevette magát; cseppet sem érezte sértőnek a megjegyzést. A Repülő Hal ablakai a nyílt vízre néztek, egész pontosan arra a kikötőre, ahol a nagyobb tengeri hajók horgonyoztak. Az épület földszintjén a fogadót és a hozzá tartozó istállót alakították ki, az emeleten kamraszerű helyiségeket rendeztek be a vendégeknek. Kivettem egy szobát, rendeltem magamnak és Belbónak egy párolt halból és kagylóból álló vacsorát, aztán sétára indultam a városban, hogy felfedezzem a rég nem látott utcákat. Hosszú ideje nem jártam Ostiában. Amint a nap lesüllyedt a hullámok mögé, és lángra gyújtotta a láthatárt, lepihentem a tengerparton, és derűs beszélgetésbe mélyedtem Belbóval. Közben a közelben horgonyzó ezerféle kis hajót szemlélgettük, illetve a mélyebb vízen lebegő nagyobbakat is. Többnyire kereskedőhajók és halászhajók voltak, de akadt közöttük egy karmazsinvörösre festett hadihajó is, telis-tele evezőkkel. Az orrán lévő hatalmas bronz kosfej vérvörösen villogott a lenyugvó nap fényében. Belbóval egy vizezett borral teli kulacsot adogattunk egymásnak, amitől csak még jobban megeredt a nyelvünk. Végül azt is meg mertem kérdezni tőle, hogy milyen utasításokat adott a gazdája Marcusnak a fegyveres csapatra nézve. Válasza tompa éllel csattant. – Azért jöttünk, hogy megöljük a kalózokat. – Csak így, egyszerűen?
– Nos, a fiúra természetesen vigyáznunk kell. De ha lehet, nem szabad engednünk, hogy a kalózok élve elmeneküljenek. – Nem az lenne a feladatotok, hogy egy római magiszter elé vigyétek őket, aki majd ítéletet hoz felettük? – Nem. Ott helyben le kell kaszabolnunk mindegyiket. Komoran bólintottam. – Meg tudod tenni, ha muszáj, Belbo? – Megölni egy embert? – Vállat vont. – Nem vagyok olyan, mint a többség ott a hajón. Én nem mészároltam le több száz embert. – Szerintem a legtöbben csak szájhősök ott a hajón. – Valóban? Én akkor sem voltam sokáig gladiátor. Nem öltem meg annyi embert. – Nem? – Nem. Csak... – A homlokát ráncolva számolt. – Húszat vagy harmincat. Másnap reggel korán keltem, és felvettem a piros tunikát, ahogy a levélben kikötötték. Mielőtt lementem a fogadó földszintjére, meghagytam Belbónak, hogy keressen egy helyet a taverna előtti téren, ahonnan figyelheti az épületet. – Kezdj el követni, amikor távozom, de tartsd meg a távolságot. Meg tudod ezt tenni feltűnés nélkül? A rabszolga bólintott. Végignéztem szalmaszínű haján, tagbaszakadt testén, és kétségeim támadtak. Amint melegebb lett, a taverna tulajdonosa felhúzta a napellenzőket, így a szobákat átjárta a friss levegő és a fény. Egyre nagyobb lett a nyüzsgés a tengerparton. Türelmesen ültem a fogadó bejáratánál, és figyeltem, ahogy a tengerészek és a kereskedők ide-oda sietnek. Valamivel távolabb Belbo talált egy félreeső, árnyékos helyet, ahol egy fészernek támaszkodva őrködhetett. Az arcára kiülő jámbor, ökörszerű kifejezés és le-leragadó szeme azt a látszatot keltette, hogy egy henyélő rabszolga, aki azért szökött el a gazdájától, hogy aludjon egy kicsit. Vagy rendkívüli módon sikerült álcáznia magát, vagy tényleg olyan béketűrő volt, amilyennek mutatta magát. Nem kellett sokáig várnom. Egy fiatalember lépett be a fogadóba, egy siheder, akinek állán még csak nemrég serkent ki a szakáll. Szaporán pislogott a hirtelen beálló homályban. Amikor észrevette a piros tunikát, elindult felém. – Ki küldött téged? – kérdezte. A kiejtése inkább tűnt görögnek számomra, mint kilíkiainak. – Quintus Fabius. Bólintott, és szemügyre vett, miközben én is alaposan megfigyeltem. Hosszú fekete haja és gyér szakálla vékony arcot keretezett, és látszott a bőrén, hogy hozzászokott a naphoz és a szélhez. Tágra nyílt, zöld szemében is tükröződött valamiféle vadság. Nem láttam sebhelyeket az arcán vagy bronzszínű végtagjain, pedig ilyesmire számított volna az ember egy harcedzett kalóz esetében. Nyoma sem volt benne annak az elszánt kegyetlenségnek, ami a tengeri rablókat jellemezte. – Gordianus a nevem – folytattam. – És téged hogy szólíthatlak? Meglepődött, amikor a nevét kérdeztem, de végül válaszolt. – Cleon vagyok. Hanghordozásából arra következtettem, hogy szeretett volna kitalálni egy álnevet, de nem jutott eszébe semmi. A név is görög volt, akárcsak az arcéle. Kétkedve néztem rá. – Ugyanabból a célból érkeztünk, nemde? – A váltságdíj miatt – felelte, kicsivel halkabban. – Hol van? – Hol a fiú? – Biztonságban. – Erről meg kell győződnöm. Az ifjú bólintott. – Elvezetlek hozzá most, ha gondolod. – Jó ötlet. – Akkor kövess. Kimentünk a fogadóból, és egy darabig a kikötő mentén gyalogoltunk. Onnan egy keskeny utcára kanyarodtunk be, raktárak sorai közé. Cleon szaporán szedte a lábát, és minden útkereszteződésnél kiszámíthatatlanul fordult valamelyik irányba. Sokszor egész szakaszokat tettünk meg feleslegesen vagy kétszer. Attól féltem, hogy egyszer csak Belbóba botlunk, de ő sehol sem bukkant fel. Lehet, hogy meglepően jártas volt a titkos követésben, vagy egyszerűen csak elkerültük. Odalopództunk egy szekérhez, amit nehéz vitorlavászonnal takartak le. Cleon idegesen nézett körbe, és odataszigált a szekérhez, hogy bújjak be a vászon alá. A hajtó indulásra ösztökélte a lovakat. Semmit sem láttam a fekvőhelyemről. A járgány olyan sokat kanyargott, hogy már számolni sem tudtam az utcákat, és végül feladtam, hogy megjegyezzem az útvonalat. Kisvártatva megálltunk. Sarokvasak nyikorogtak. A szekér kissé előrelendült. Becsapódott egy ajtó. Még mielőtt a vásznat felhajtották volna, a széna és trágya szaga elárulta, hogy egy istállóban vagyunk. A tenger illatát is éreztem,
vagyis nem távolodtunk el túlzottan a parttól. Felültem, és körülnéztem. A magas helyiséget csak a deszkák hézagain keresztül beérkező néhány sávnyi napfény világította meg. Visszanéztem a szekérhajtóra, aki elfordította a fejét. Cleon megragadta a karomat. – Látni akartad a fiút. Leszálltam a szekérről, és utánaeredtem. Az egyik állás előtt lelassítottunk. Közeledésünkre egy sötét tunikába öltözött alak kelt fel a szénáról. Még a gyér fényben is egykettőre felismertem a festményen látott ifjút. Élőben Spurius még jobban hasonlított Valeriára, de míg az asszony bőre tejfehér volt, a fiú alaposan lebarnult a napon, és ennek hatására a szeme és a foga is alabástromfehéren villogott. Az anyja arcára szinte rákövült az aggodalommal teli búskomorság, Spurius vonásaiban viszont valami gúnyos jó kedély tükröződött. A családi képmáson még volt rajta némi súlytöbblet, de azóta leolvadt, és a vékonyabb alkat még szemrevalóbbá tette. Ami a szenvedést illeti, nem úgy festett, mint egy űzött ifjú, akit naponta gyötörnek különféle válogatott kínzásokkal. Inkább úgy festett, mint bármelyik gazdag ifjú, akinek nyaralása kissé hosszúra nyúlik. Erre a benyomásra azonban igyekezett rácáfolni hivataloskodó hanghordozásával. – Mi tartott ilyen sokáig? – csattant fel. Cleon félénken viszonozta a pillantását, majd vállat vont. Ha az ifjú tényleg Caesar hősiességét akarta utánozni, talán sikerrel is járt. Spurius ezek után engem kezdett vizslatni. – Ki vagy te? – A nevem Gordianus. Az apád engem küldött a váltságdíjjal. – Ő is eljött? Haboztam. – Nem – mondtam végül, és óvakodva a kalóz felé intettem a fejemmel, ezzel jelezve Spuriusnak, hogy a fogvatartói jelenlétében talán nem kellene jobban belemerülnünk a részletekbe. – Elhoztad a váltságdíjat? – Igen, de máshol van. Először látni akartalak. – Jó. Hát akkor add át a pénzt ezeknek a barbároknak, és vigyél ki innen. Halálosan elegem van abból, hogy a csőcselékkel kell érintkeznem. Készen állok rá, hogy visszatérjek Rómába. Nagyon hiányzik már egy tartalmas beszélgetés, és főleg egy tartalmas étel! – Karba fonta a kezét. – Na gyerünk! Körbevették az épületet a kalózok, de jól elbújtak. Készek lemészárolni minket, ha okot adunk rá. Vérszomjas fenevadak! Láthatod, hogy élek, és jól vagyok. Ha megkapják a váltságdíjat, el fognak engedni. Most induljatok! Szedjétek a lábatokat! Visszamentünk a szekérhez. Cleon betakart a vitorlavászonnal. Hallottam, ahogy kitárul az istálló ajtaja. A szekér elindult. Megint kanyarogni kezdtünk jobbra-balra, mígnem végül megálltunk valahol. Cleon leszedte a ponyvát. A nap hirtelen élesen belesütött a szemembe, ezért gyorsan meg kellett dörzsölnöm. Leléptem az utcára. Visszakerültem oda, ahonnan elindultam: a kikötőbe, nem messze a Repülő Haltól. Összeszorult a szívem, amikor visszafelé menet megpillantottam Belbót ugyanott, ahol hagytam. A fogadóval szemben állt, és még mindig a fészernek támaszkodott a hátával. Behunyta a szemét, és résnyire nyitott szájjal aludt. Lehet, hogy el sem indult utánunk, hanem mindvégig állva durmolt? – Most magadra hagylak – közölte Cleon. – Hova menjek a váltságdíjért? Elmagyaráztam neki, hogy merre találja a raktárépületet a Tiberis mentén. Elmondta, hogy a szekerével és néhány emberével fog érkezni. Miután felrakták az aranyat, velük kell mennem, egyedül, és ha már biztonságos távolságban vannak a várostól, rám bízzák Spuriust. – Hogy lehetek biztos abban, hogy át fogjátok adni a fiút? Vagy ami azt illeti, hogy engem elengedtek? – Mi a váltságdíjat akarjuk, nem téged, és nem... a fiút. – Furcsán megbicsaklott a hangja. – Akkor hát egy óra múlva! Megfordult, és felszívódott a tömegben. Egy darabig vártam, aztán megpördültem, hogy odamenjek Belbóhoz, és alaposan megrugdossam. Ő viszont már ott állt közvetlenül a hátam mögött, ezért sikerült belefejelnem hordószerű mellkasába. Hátratántorodtam, ám a rabszolga elkapott, és egyenesbe állított. Úgy bánt velem, mintha egy gyerek lennék. – Azt hittem, alszol! – ripakodtam rá. Felnevetett. – Jól játszom a halottat, mi? Ez a trükk egyszer már megmentette az életemet az arénában. A másik gladiátor azt hitte, hogy elájultam a félelemtől. A nyomorult rálépett a mellkasomra, és felvigyorgott a patrónusára... aztán csak annyit észlelt, hogy a port ízlelgeti, a kardom meg a nyakát karcolgatja. – Bámulatos. Nos, követtél minket, vagy sem? Belbo leszegte a fejét. – Igen, követtelek titeket. De elég hamar elvesztettelek szem elől. – Azt legalább láttad, amikor felszálltam a szekérre? – Nem. – Numa golyóira! Akkor fogalmunk sincs, hogy hol tartják fogva a fiút. Nem maradt más választásunk, mint megvárni Cleont, aki majd visszajön a váltságdíjért. – A részvétlen tenger és a fölötte köröző sirályok felé néztem. –
Mondd csak, Belbo: miért bűzlik annyira ez az egész emberrablásos história? – Bűzlik? – Valami halszagot érzek. – A kikötőben vagyunk – emlékeztetett Belbo. Összeütöttem a tenyerem. – Egy fénysugár lövell le a mennyboltról, és áthatol a ködön! Felnézett a kristálytiszta égre, és összevonta a szemöldökét. – Azt akartam mondani, Belbo, hogy hirtelen rájöttem az igazságra... Azt hiszem. Közben viszont még mindig ott motoszkált bennem valami maróan rossz sejtelem. – Megértetted? Nagyon fontos, hogy az embereiddel ne kövesd Cleont, amikor a szekéren elviszi az aranyat. Marcus centurio kétkedve nézett rám. – Azon a szekéren te is rajta leszel! – emelte fel az ujját. – Mi fog visszatartani téged attól, hogy elszökj a kalózokkal és az arannyal együtt? – Quintus Fabius engem bízott meg, hogy adjam át a váltságdíjat. Legyen elég neked ennyi. – Engem is megbízott néhány feladattal, efelől biztosíthatlak. Marcus keresztbe fonta izmos karját, amelyet sűrű fekete és ősz szőrzet borított. – Hallgass rám, Marcus. Alighanem tudom, miben sántikálnak azok az alakok. Ha igazam van, a fiúnak a haja szála sem fog görbülni... A katona felhorkantott. – Ha! Talán nemesi sora van az istállóban? – Tökéletes biztonságban van – hangsúlyoztam. – Amíg azt látják, hogy a váltságdíjat rendben megkapják. Ezenkívül, amennyiben nem csalnak a megérzéseim, utána könnyen vissza tudjátok szerezni a váltságdíjat. Ha követni próbáltok, vagy beleártjátok magatokat a csereberébe, ti fogjátok kockára tenni a fiú életét, az enyémmel együtt. Marcus a nyelvét harapdálta, majd fintorogni kezdett. – Ha nem teszitek, amit mondok – folytattam –, és történik valami a fiúval, elképzelhetitek, mit fog tenni Quintus Fabius. Nos? Cleon és az emberei bármikor ideérhetnek. Mit mondasz? Marcus motyogott valamit az orra alatt, amit én beleegyezésnek vettem. Az egyik gladiátora éppen ebben a pillanatban ért oda hozzánk, ezért megfordult. – Négy ember és egy szekér tart erre, uram! Marcus felemelte a karját. Az emberei visszahúzódtak a raktárépület árnyékába. Valaki megtapogatta a vállamat. – Mi lesz velem? – kérdezte Belbo. – Megint próbáljalak meg követni titeket, mint reggel? Megcsóváltam a fejem, és idegesen a raktár nyitott ajtaja felé pillantottam. – De veszélyben leszel – erősködött Belbo. – Minden polgárnak szüksége van egy testőrre. Vedd rá a kalózokat, hogy én is veletek mehessek. – Csend legyen, Belbo. Menj, bújj el a többiekkel! Gyorsan! Mindkét kezemmel meglöktem, de hamar rá kellett jönnöm, hogy egy tiszafát is könnyebben eltolnék a helyéből. A rabszolga végül engedett a nyomásnak, és savanyú képpel eloldalgott. A következő pillanatban Cleon jelent meg a nyitott ajtóban. Mögötte a szekér is begördült, két másik fiatalember társaságában. Cleonhoz hasonlóan ők is görögnek tűntek számomra. Megmutattam a vezetőjüknek az arannyal teli ládákat, és szép sorjában mindegyiknek kinyitottam a tetejét. Az érmék sziporkázása még a félhomályban is elkápráztatta az ifjút. Elvigyorodott, aztán kissé szemérmesen pillantott rám. – Milyen rengeteg! Sokszor megpróbáltam elképzelni, milyen lesz így együtt, de nem sikerült. Egyre csak tízezer aranyhal jelent meg a lelki szemeim előtt... Megrázta a fejét, mintha ki akarná rázni belőle a gondolatot, majd hozzálátott, hogy az embereivel együtt felpakolja a nehéz ládákat a szekérre. A vérszomjas kalózok valószínűleg örömtáncot jártak volna ilyen mesés zsákmány közelében, ám ők komoran, szinte ingerülten végezték a munkát. Miután befejezték, Cleon letörölte az izzadságot a homlokáról, majd felmutatott a szekérre, egy keskeny hézagra a ládák között. – Ott bőven maradt hely számodra. – Nyugtalanul nézett körbe az árnyékos raktárépületben, aztán felemelte a hangját. – És megismétlem: jobb, ha senki sem követ minket. Az őreink szemmel tartják az utat. Hamar megtudjuk, ha valaki a nyomunkban van. Ha bármi felkelti a gyanúnkat, legyen akármilyen apróság, nem vállalok felelősséget a következményekért. Érthető voltam? A kérdést legalább annyira címezte az üres levegőnek, mint nekem. – Igen – feleltem. Miközben felszálltam a szekérre, egyensúlyt keresve belekapaszkodtam az alkarjába, és úgy suttogtam a fülébe, hogy a harcosok ne hallhassák. – Cleon, igazából nem tudnál ártani a fiúnak, ugye? Furcsa, szomorkás tekintettel nézett rám, ahogy azok az emberek szoktak, akiket régóta félreértenek, és akik
hirtelen együttérző hangot hallanak. Aztán megkeményítette a vonásait, és nyelt egyet. – Semmi baja nem lesz, amíg minden a tervek szerint halad – közölte rekedt hangon. Elhelyezkedtem a ládák között. Kisvártatva rám terítették a vitorlavásznat, ami beburkolta a szekér tetejét is. Elindultak a lovak, és a jármű keservesen felnyögött a roppant súly alatt. Azt gondoltam, hogy innentől kezdve semmiféle bonyodalom nem merülhet fel a váltságdíj átadásával kapcsolatban. Marcus beleegyezett, hogy nem követ minket. Cleon átvette az aranyat. Nemsokára visszaszerzem Spuriust. Még ha alaptalan is minden sanda gyanúm az emberrablással kapcsolatban, akkor sem lesz okuk a gazfickóknak bántani a fiút vagy engem, elvégre semmi hasznuk nem származna a halálunkból. Amíg minden rendben megy... Talán a sűrű, fojtogató sötétség tehetett róla, hogy a gondolataim egyre félelmetesebb szakadékok felé zuhantak. Marcus motyogását beletörődésnek véltem, de vajon nem tévedtem? Lehet, hogy mégis követnek az emberei, ügyetlenségükben feltűnést keltenek, ezért felfigyelnek rájuk az őrszemek, és rémületet keltenek közöttük. Valaki felkiált, megtámadják a szekeret, kardok csapódnak egymásnak. Valamelyik penge széthasítja a vitorlavásznat, és egyenesen a szívem felé tart... Olyan életszerűnek tűnt az elképzelés, hogy az egész testem megrándult, mintha egy rémálomból ébrednék. Csakhogy a szemem nyitva volt. Nagy levegőt vettem, és megpróbáltam összeszedni magam, de képtelen voltam visszatartani a gondolataim ámokfutását. Mi van, ha teljesen rosszul ítéltem meg Cleon karakterét? Mi van, ha érzékenységet tükröző zöld szeme és bizonytalan viselkedése csak ügyes álca, egy zord gyilkos jól megtévesztő hadművelete? Lehet, hogy az ingerlékeny, szép fiatal fiú, akivel reggel találkoztam, már halott, és hősiességével együtt a nyakát is megnyirbálták. A szekér visszatér az istállóba, ahol végeztek Spuriusszal, és amint a kalózok meggyőződtek róla, hogy senki sem követte őket, lerángatnak a ládák közül, betömik a számat, és összekötözve elhurcolnak a hajójukig. Közben kegyetlenül hahotáznak, és pótolják az örömtáncot, amit a zsákmány megszerzésekor elhalasztottak. Kilíkiai kalózok, a világ legkönyörtelenebb gazfickói! Kivisznek a tengerre, ahol tehetetlenül rúgkapálok, és betömött szájjal ordítok. A holdfényben meggyújtják a ruháimat, és fáklyaként használnak, majd ha megelégelték az üvöltésemet, bedobnak a tengerbe. Szinte éreztem a saját égő húsom szagát, hallottam a hullámok sziszegését, amint a roppant súlyú víz megnyílik alattam, és robbanásszerűen összezáródik fölöttem. A csípős, sós vizet is éreztem az orromban. Mi marad belőlem, ha még a halak is rám vetik magukat? A zsúfolt kis fekvőhelyen kucorogva nagy nehezen letöröltem a verejtéket a homlokomról piros tunikám ujjával. Ostobaság ilyen szörnyű álomképekbe merülni. Bíznom kell a saját ítéletemben, márpedig a saját igazságérzetem egyértelműen azt súgja, hogy Cleon nem az a fajta fickó, aki meg tudna ölni bárkit is, főleg nem hidegvérrel. Még Roscius, a színész sem adta volna ilyen jól az ártatlant. Mindenesetre meg kell hagyni, különös egy kalóz! Aztán újabb félelem hasított belém, ami az eddigieknél is jobban megborzongatta a gerincemet. Belbo azt mondta, hogy Quintus Fabius az összes kalózt le akarja mészároltatni, A fiúra természetesen vigyáznunk kell – de vajon ez csak a saját következtetése volt? Aligha lehet elvárni tőle, hogy pontosan ismerjen minden parancsot, amit a gazdája Marcusnak adott. Spurius nem a vér szerinti fia volt Quintus Fabiusnak; általában megvetéssel beszélt róla. Mi van, ha igazából a mostohafia halálát akarja? Igaz, hogy elküldte a váltságdíjat, de nem is lehetett elutasító, hiszen le kellett csillapítania Valeriát, és a nyilvánosság előtt is jó színben kellett feltűnnie. De ha végül a kalózok megölik a fiút, vagy sikerül ezt a látszatot kelteni... Még az sem kizárt, hogy Quintus Fabius maga szervezte meg a fogadott fia elrablását... ily módon szabadulva meg ügyesen Spuriustól, és elterelve magáról minden gyanút. Elképzelni is borzalmas volt, de ismertem olyan alávaló embereket, akik képesek ilyesmire. Ha viszont ez az igazság, miért vette igénybe a szolgáltatásaimat? Talán azért, hogy a külvilág előtt is nyilvánvalóvá tegye: lelkiismeretesen törődik a mostohafiával. Hogy biztosítsa Valeriát és Rómát afelől: komolyan vissza akarja szerezni elrabolt gyermekét. Ebben az esetben viszont senki sem csodálkozhat azon, hogy Spurius véletlen halála magával vonja a váltságdíj átadásával megbízott Nyomozó sajnálatos végét is... Úgy éreztem, egy örökkévalóságig tart az út. Egyre sziklásabb és durvább talajon haladtunk. A szekér recsegveropogva dülöngélt. Az árulásról és halálról szőtt rémisztő elképzeléseim hirtelen eltörpültek amellett a veszély mellett, amit a körülöttem imbolygó súlyos ládák jelentettek. Herkulesre, irdatlan hőség volt a ponyva alatt! Mire a szekér megállt, olyan nedves lett a tunikám, mintha valóban beledobtak volna a tengerbe. Hirtelen félrehúzták a vitorlavásznat, mire megcsapott a hűs, sós szél. Arra számítottam, hogy visszamegyünk az istállóba, ahol Spuriusszal találkoztam. Ehelyett egy homokos tengerparton találtam magamat, valahol a várost határoló dombok aljában. A kis öblöt mindkét végén hatalmas sziklák zárták le. Egy kis csónakot húztak ki a sekély vízbe, kijjebb, a mély víz fölött pedig egy nagy hajó horgonyzott. Örültem, hogy végre friss levegőt szívhatok, és valósággal leszökkentem a szekérről. Cleon és három társa sietve szedte le a ládákat, és berakták őket a csónakba. – Átkozottul nehezek! – mordult fel az egyikük. – Nem tudjuk őket egyszerre átvinni. Legalább kétszer kell fordulnunk... – Hol a fiú? – kérdeztem megragadva Cleon karját.
– Itt vagyok. Megfordultam, és megláttam Spuriust, aki a rövid partszakasz egyik határát képező sziklacsoport felől közeledett. Olyan meleg volt, hogy levette a tunikáját, és csak az ágyékkötőjét hagyta magán. Úgy tűnt, legtöbbször így tölti az idejét, hiszen vékony, izmos testének mély, egyenletes barna színt adott a nap. Cleonra néztem. Ő hirtelen összevonta a szemöldökét, mintha valami megcsípte volna az ujját. Ránézett Spuriusra, és nagyot nyelt. – Épp ideje volt! Spurius karba font kézzel nézett rám. Morcosan még vonzóbb külseje volt. – Gondolom, még felveszed a tunikádat – jegyeztem meg. – Aztán indulhatunk hazafelé. Cleon, ha megmutatod, hogy merre van Ostia, neki is vághatunk az útnak. Hacsak nekünk nem adod a szekeret. Cleon bambán ácsorgott mellettem. Spurius közénk lépett, és félrevont engem. – Követte valaki a szekeret? – suttogta. – Nem hinném. – Biztos vagy benne? – Nem lehetek teljesen biztos benne. Cleonra sandítottam, aki úgy tett, mintha másfelé figyelne. A kis csónak az első rakománnyal elindult a nagy hajó felé, az arany súlyától jócskán besüllyedve a hullámok közé. – Pater küldött veled fegyveres csoportot, vagy nem? Válaszolj! Spurius úgy beszélt velem, mintha egy rabszolga lennék. – Fiatalember – szólítottam meg szigorúan. – A helyzet jelenlegi állása szerint kizárólag apád és anyád felé vannak kötelességeim... – A mostohaapám felé! Spurius fintorogva köpte a szót, mintha valami káromkodás lenne. – Az én feladatom az, hogy te biztonságban hazakerülj. Jobb, ha csukva tartod a szád, amíg vissza nem érünk Ostiába. Először megszólalni sem tudott a döbbenettől, aztán lesújtó pillantást lövellt felém. – Akárhogy is van – emelte fel a hangját –, ezek az alakok nem fognak szabadon engedni, amíg az összes arany fel nem került a hajóra. Igaz, Cleon? – Tessék? Igen, persze – hebegte a görögös arcú ifjú. A tengeri szél ide-oda csapkodta az arcát keretező hosszú, fekete tincseket. Visszapislogta feltoluló könnyeit, mintha csupán a só csípné a szemét. Spurius megmarkolta a karomat, és arrébb vezetett. – Idehallgass, még egyszer megkérdezem – vicsorgott. – Küldött utánam egy fegyveres csapatot az a nyomorult apám, vagy sem? Lehetséges, hogy egyedül téged küldött volna? – Már megkértelek, hogy tartsd a szád, amíg... – Én viszont megparancsolom, hogy válaszolj! Máskülönben olyanokat fogok rólad mesélni a szüleimnek, hogy megemlegeted. Miért akarta tudni Spurius, hogy küldött-e az apja fegyvereseket? És miért pont ebben a pillanatban? Úgy éreztem, az emberrablással kapcsolatos összes gyanúm beigazolódott. Ha nem jöttek velem fegyveresek, Spurius akár el is hajózhat az úgynevezett elrablóival, ha másért nem, csak azért, hogy az arany közelében – és a saját hányada mellett – maradjon. Ha azonban egy fegyveres csapat csak arra vár, hogy lecsaphasson, jobban teszi, ha engedi nekem, hogy „kiszabadítsam”, és tétlenül nézi, hogy a halászok – hiszen a neapolisi görögök minden másnak beillettek, csak kalóznak nem – minél hamarabb elszökjenek az arannyal. – Tegyük fel, hogy van fegyveres csapat – mondtam végül. – Ebben az esetben a barátaidnak ajánlatos lenne minél hamarabb tovatűnniük. Tegyük fel, hogy sikerül elmenekülniük. Akkor te hogy kapod meg a részedet az aranyból? Spurius semmitmondó arccal nézett rám, majd felvillantott egy lehengerlő mosolyt, amelynek láttán azonnal megértettem, mivel vette le a lábáról Cleont. – Nem mintha nem tudnám, hol laknak. Lejjebb, az öböl mentén. Nem mernének becsapni. Bármikor leleplezhetem őket, és elérhetem, hogy kereszteken kössenek ki. Maradéktalanul megőrzik nekem a részemet, amíg vissza nem jövök érte. – Miféle alkut kötöttél velük? Az arany kilenc tizede a tiéd, egy tizede az övék? Úgy mosolyodott el, ahogy a kegyetlenül ravasz kereskedők szoktak. – Őszintén, szólva nem voltam ennyire bőkezű. – Hol találtad ezeket a „kalózokat”? – Beugrottam a neapolisi öbölbe, és úszkáltam egyik hajótól a másikig, hogy megtaláljam a megfelelő legénységet. Elég hamar kiderült, hogy Cleon bármire hajlandó lenne a kedvemért. – Vagyis a kaland ötlete egyes-egyedül tőled származik? – Hát persze! Gondolod, hogy egy féleszű halász képes lenne ilyen tervet szőni? Ezek a fickók arra születtek, hogy vezessék őket. Úgy siklottak bele a hálómba, mint a halak. Rajonganak értem... Cleon legalábbis kétségtelenül... miért ne használtam volna ki?
Összevontam a szemöldököm. – Amíg te pucéran hancúroztál a homokban, és a csodálóiddal együtt élvezted a napsugarakat, az anyád halálra aggódta magát. Ez semmit sem jelent neked? Keresztbe font karral, dacosan nézett rám. – Egy kis aggodalom nem fog megártani neki. Különben is az ő hibája az egész. Rávehette volna a vén zsugorít, hogy adjon nekem több pénzt, ha lett volna bátorsága szembeszállni vele. De nem volt rá hajlandó, ezért nekem kellett kitalálnom valamit. Ki kellett adnia annak az aranynak egy részét, ami már egyébiránt a törvény előtt is az enyém. – És ezek a halászok? Szörnyű veszélynek tetted ki őket. – Tisztában voltak a kockázattal. Azt is tudják, hogy milyen nehéz egy kis tartalékot összeszedni. – Hát Cleon? – Hátranéztem, és láttam, hogy a halász tágra nyílt szemmel fürkészi Spuriust. – Szegény pára eszét vesztette a szerelemtől. Mit tettél, hogy így beléd habarodott? – Semmi olyat, amivel szégyent hozok a paterre, ha erre célzol. Semmi olyat, amit a pater nem tett meg korábban a tetszetősebb férfi rabszolgákkal. Tudom, hogy hol a helyem, és tudom, hogy mit engedhet meg magának egy ilyen rangú ifjú. Mi az élvezeteket szerezzük, nem adjuk. Nem úgy, mint Caesar, aki fiú-feleséget játszott Nikomédész király oldalán! Venus könyörtelen tréfát űzött Cleonnal, amikor úgy intézte, hogy belém bolonduljon. A céljaimnak tökéletesen megfelelt, de most már szívesen megszabadulnék tőle. Kezd egy kicsit terhes lenni az odaadása. Inkább legyen mellettem egy rabszolga, aki bármikor a rendelkezésemre áll, mint hogy egy udvarló legyeskedjen körülöttem. Egy rabszolgától egy csettintéssel meg lehet válni. – De lehet, hogy a végén még Cleon is megsérül. Ha valami balul üt ki, meg is halhat. Spurius felvonta a szemöldökét, és a dombokat méregette a hátam mögött. – Ezek szerint tényleg van fegyveres csapat... – Oktalan terv volt, Spurius. Tényleg azt hitted, hogy sikerrel járhatsz? – Minden rendben lesz! – Nem. Sajnálattal közlöm, hogy nemcsak a te megmentésedben, hanem a váltságdíj visszaszerzésében is érdekelt vagyok. Annak az aranynak egy része az én markomat üti. Hibát követtem el, amikor nyíltan szembeszegültem vele. Talán felajánlotta volna, hogy megvásárolja a hallgatásomat, ám Spurius még a mostohaapjánál is szűkmarkúbb volt. Intett Cleonnak, aki azonnal odaszaladt hozzánk. – Az összes aranyat felraktátok a hajóra? – Ez az utolsó forduló – felelte a halász. A szavak gombócként rekedtek meg a torkában. – A csónakot megpakoltuk, készen áll. Én is felszállok rá. Hát te? Te is velünk jössz, Spurius? A fiú végigfuttatta a pillantását a dombok vonalán. – Még mindig nem döntöttem el. De egy dolog biztos... ezt a férfit el kell hallgattatni. Cleon bánatosan nézett Spuriusra, majd kellemetlen szájízzel engem vett szemügyre. – Nálad van kés, Cleon – folytatta a fiú. – Nála nincs. Egyszerű. Láss hozzá, és végezz vele gyorsan. Vagy hívjak ide másokat a csónakról? Cleon nyomorúságos arccal pislogott körbe. – Nos? Gyerünk, Cleon! Azt mondtad, egyszer megöltél egy embert egy verekedésben valami patkánylakta tavernában Pompejiben. Részben ezért is esett rád a választásom. Tisztában voltál vele, hogy akár idáig is fajulhat a dolog. A halász nagyot nyelt, majd az övéről lógó tőr felé nyúlt. Előhúzott egy recés élű kést, olyasfélét, amilyennel a halakat szokták lepikkelyezni és kibelezni. – Cleon! – kiáltottam fel. – Én mindent tudok. Ez a fiú egyszerűen használ téged. Elfecsérled azt az odaadó figyelmet, amit neki adsz. Tedd le a kést. Találunk valami módot rá, hogy egyenesbe hozzunk téged a törvény előtt. Spurius felkacagott, és megrázta a fejét. – Lehet, hogy Cleon bolond, de nem ostoba. A kocka el van vetve. Nincs más választása, csak továbbra is engem követni. És ezzel együtt jár, hogy meg kell szabadulnunk tőled, Gordianus. Cleon felnyögött. Rajtam tartotta a szemét, de közben Spuriushoz beszélt. – Azon a napon, amikor odaúsztál a csónakunkhoz az öbölben, és felmásztál rá, abban a pillanatban, amikor megláttalak, tudtam, hogy csak szerencsétlenséget hozol a fejünkre. Az őrült terveid... – Neked nagyon is tetszettek azok az őrült tervek, különösen, amikor megemlítettem az aranyat. – Kit érdekel az arany? Csak a többieket lehetett vele megszédíteni. Én csak azt akartam, hogy... – Igen, Cleon, tudom, hogy mit akartál igazából. – Spurius a szemét forgatta. – És megígérem, hogy hamarosan meg is kapod. De most... – Türelmetlenül intett a kezével. – Tégy úgy, mintha csak egy hal lenne. Belezd ki! Ha készen vagy, felszállunk a csónakra, és az arannyal együtt visszahajózunk Neapolisba. – Te is velünk jössz? – Hát persze. De addig nem indulunk, amíg őt el nem hallgattatjuk. Túl sokat tud. Mindnyájunkat elárulhat. Cleon közelebb lépett. Először menekülni akartam, aztán meggondoltam magam; Cleon sokkal inkább hozzá volt szokva a homokon való futáshoz, mint én, és rettegtem attól, hogy a recés élű kés egyszer csak a hátamban köt ki. Felvetődött bennem, hogy esetleg fejjel nekirontok, mivel nagyjából egyforma méretűek voltunk, és nekem
kétségtelenül több tapasztalatom volt a puszta kézzel vívott közelharcban. Ám mindez mit sem számított, hiszen neki volt kése, nekem viszont nem volt fegyverem. Egyetlenegy reménysugaram maradt: Cleon meggyőződés nélkül cselekedett. Valahányszor Spuriushoz beszélt, érezni lehetett a hangjában az égető vonzalmat, ugyanakkor a keserű neheztelést is. Ha ezt kijátszanám, talán eltántoríthatom gyilkos szándékától. Ki kell aknáznom a kielégületlenségét, és a fiú ellen kell fordítanom, vagy legalábbis táplálnom kell a bizonytalanságát. Ám mielőtt még kinyitottam volna a számat, láttam, hogy Cleon arca megváltozik. Szó szerint egy szempillantás alatt hozta meg a döntést. Először azt hittem, nekiesik Spuriusnak, mint amikor egy korcs kutya megtámadja a gazdáját. Hogy magyaráznám meg Valeriának, hogy tétlenül ácsorogtam, miközben imádott fiát a szemem láttára szurkálta agyon egy halász? De a remény csalfa játékot űzött velem. Cleon nem Spuriusra vetette magát, hanem rám. Birkózni kezdtünk. Hirtelen valami égő érzés futott végig a jobb karomon, de inkább a korbácsütéshez hasonlított, nem egy penge vágásához. Ennek ellenére nem lehetett más, csak vágás – és miközben a világ szédítően kavarogni kezdett körülöttünk, láttam, hogy a homokot egyre több vércsepp pettyezi. Lekeveredtünk a talajra. A fogaim között homok csikorgott. Irdatlan meleget éreztem, és Cleon testének izzadtsága is átragadt rám. Keményen dolgozott, hogy az arany a szekérről a csónakra kerüljön, és kimerült. Ez számomra jót jelentett; épp maradt annyi erőm, hogy visszatartsam a kést markoló kezét, miközben egy alak odarohant hozzánk a part végén álló szikláktól. Az egyik pillanatban Cleon még rám nehezedett, kipréselve az erőt a karomból, egyre közelebb és közelebb nyomva a fegyvert a torkomhoz, a másik pillanatban viszont mintha egy isten rántotta volna hátra a tunikájánál fogva, hogy a levegőbe repítse. Valójában Belbo volt az, aki leszedte rólam; ő emelte a magasba, és ő vágta földhöz. Csak a puha homok akadályozta meg, hogy a halász teste kettétörjön. Egészen addig a kést is sikerült magánál tartania, amíg Belbo egy oldalról jövő rúgással ki nem repítette a kezéből. Az otromba termetű harcos rátérdelt Cleon mellkasára, kiszorította belőle a szuszt, és kalapácsként emelte fölé a karját. – Ne, Belbo, ne tedd! Ne öld meg! – kértem. Belbo felém fordult, és értetlenül nézett rám. Cleon partra vetett halként vergődött testének roppant súlya alatt. Eközben a halász három társa is kimászott a csónakból. Amíg csak ketten küzdöttünk, ott maradtak a helyükön, de most, hogy Cleon egy harmadik által a földre került, a segítségére siettek, és futás közben előrántották a késeiket is. Talpra szökkentem, és odafutottam Cleon fegyveréhez. Miközben felkaptam, elfogott az émelygés. A saját vérem szennyezte be a recés pengét. Belbo ismét talpon volt, és előrántotta fegyverét. Cleon továbbra is a hátán feküdt, és levegő után kapkodott. Gyorsan felmértem az erőviszonyokat: ketten három ellen, és mindenkinél fegyver van. Az én oldalamon egy óriás állt ugyan, ám a jobb karom megsebesült. Ezzel vajon kiegyenlítődött a küzdelem? A jelek szerint nem, mert a halászok hirtelen megálltak, zavartan egymásnak ütköztek, majd visszaszaladtak a csónakhoz, és odakiáltottak Cleonnak, hogy fusson utánuk. Kis ideig abban a kellemes képzetben ringattam magam, hogy sikerült elijesztenem őket (persze Belbo hathatós segítségével), aztán rádöbbentem az igazságra: mielőtt sarkon fordultak, megpillantottak valamit a hátam mögött, illetve a fejem fölött. Megfordultam. Marcus és az emberei másztak fel az egyik domb tetejére, majd kivont karddal rohanni kezdtek a tengerpart felé. A csónakban két halász kapkodva magához vette az evezőket, a harmadik pedig kihajolt, és ordítva hívta hátramaradt társukat. Cleonnak sikerült ugyan négykézlábra emelkednie, de képtelen volt felállni. Marcusra és az embereire néztem, majd a halászokra a csónakban, és végül Spuriusra, aki nem messze állt Cleontól, karba font kézzel. Úgy ráncolta a homlokát, mintha egy lehangolóan erőltetett komédiát nézne. – Herkules szerelmére, Spurius, miért nem segíted fel legalább? – kérdeztem, aztán én magam siettem Cleon segítségére. A halász feltápászkodott, én pedig a csónak irányába taszítottam. – Fuss! – szóltam rá. – Fuss, ha nem akarod itt hagyni a fogad! Engedelmeskedett, és nemsokára belegázolt a partot nyaldosó hullámokba. Aztán váratlanul megtorpant. A csónak egyre távolodott a parttól, de ő csak állt, és visszafelé nézett Spuriusra. A fiú gúnyos mosollyal viszonozta a pillantását. – Fuss! – kiáltottam. – Fuss, te őrült! A csónakban ülő halászok is őt szólongatták, miközben hevesen rángatták az evezőket. Amíg azonban Spurius visszanézett rá, Cleon kőszoborként állt a habok között, és megpróbálta megtartani az egyensúlyát a hullámverésben. Szánalomra méltó ábrázattal bámulta a fiút. Odarohantam Spuriushoz, a vállára tettem a kezem, és erőszakkal megfordítottam. – Vedd le rólam a kezed! – vicsorgott rám. Sikerült megtörnöm a varázslatot. Cleon mintha felébredt volna. Megkeményedett az arca. Megpördült, belevetette magát a hullámokba, és a csónak után úszott. Leroskadtam a homokba, és vérző karomat markolásztam. A következő pillanatban Marcus és az emberei kardjukkal hadonászva megérkeztek a partra. Marcus elégedetten mérte végig a sértetlen Spuriust, aztán haragosan fordult felém. – Hagytad, hogy elmeneküljenek! Láttam, hogy felsegítetted a földről! Hallottam, hogy azt mondtad neki: „Fuss!” – Fogd be a szád, Marcus. Nem értesz semmit.
– Azt nagyon is jól értem, hogy sikerült megszökniük. Most már ahhoz is távol vannak, hogy utánuk ússzunk. Az átkozottak! De sebaj. Hadd érjék el a nagyobbik hajót, a Karmazsin Kos majd ellátja a bajukat. Mielőtt kitalálhattam volna, mire céloz, Belbo felkiáltott, és a víz felé mutatott. Cleon végre utolérte a csónakot, a barátai pedig felsegítették a fedélzetre. De valami nem volt rendjén. A súlyosan megrakott csónak borulni kezdett. A tapasztalt halászok könnyedén megakadályozhatták volna a borulást, ám ahhoz túlzottan is összezavarodtak. A következő pillanatban a csónak már felfordulva lebegett a vízen. Marcus vicsorogva morgott, Spurius felsikoltott, és szinte egyszerre kiáltották: – Az arany! Odakint a nyílt vízen eszeveszett nyüzsgésbe fogtak a nagy hajó tengerészei. Vitorlát bontottak. Túl könnyen magukra hagyják a barátaikat, gondoltam magamban, aztán egy csapásra megértettem a sietség okát. Ők sokkal hamarabb megpillantották a közeledő hadihajót, mint mi, ott a parton. Ugyanaz a vörösre festett csatahajó volt, amit Ostia mellett láttam horgonyozni. A temérdek evező egyszerre csapott bele a vízbe. A bronz kosfej erőszakosan öklelte fel a tajtékot. Megérkezett tehát a Karmazsin Kos – ahogy Marcus nevezte. Alighogy a hadihajó felbukkant az öböl határában, Marcus intett az egyik emberének, aki a dombtetőn állt. A harcos egy vörös köpenyt lobogtatott a szélben. Minden bizonnyal ez jelezte, hogy Spuriust sikerült megmenteni, és lecsaphatnak a kalózokra. Képtelenség, hogy az ezután következő dolgokat bárki is kitervelte volna, ahogy az egész szörnyűséges eseményláncolat is a lehetetlenség határát súrolta. Annyi bizonyos, hogy a Karmazsin Kos egy átkaroló hadművelettel akarta csapdába ejteni a halászhajót, a tengerészeknek pedig az lett volna a feladatuk, hogy a fedélzetet elfoglalva visszaszerezzék az aranyat. Egy csatahajónak semmiség lett volna egy ilyen hadművelet. A szerencsétlen halászok döntését azonban nem lehetett józan ésszel megmagyarázni. A csónakban evező társaikhoz hasonlóan rajtuk is úrrá lett a kétségbeesés, és amikor a Karmazsin Kos közel ért hozzájuk, a halászhajó hirtelen az oldalát fordította neki, mintha eleve az lett volna a szándéka, hogy elpusztítsa magát. Úgy viselkedett, mint az öngyilkos gladiátor, aki felnyársalja magát az ellenfél kardjára. Önszántából tette szabaddá védtelen jobb oldalát a masszív bronz kosfej előtt. Tisztán hallottuk a távoli robajt, a deszkák széthasadását, és a halászok sikolyait. A vitorla elszakadt. A halászhajó megremegett, és magába roskadt. Még mielőtt felfoghattam volna, miféle rettenet zajlik a tengeren, a vízi jármű utolsó darabja is beleveszett a hömpölygő tengerbe. – Az istenekre! – motyogta Belbo. – Az arany! – fogta a fejét Marcus. – Az a rengeteg arany... – sóhajtott Spurius. A csónakkal felborult halászok, akik úszni kezdtek az elsüllyedt hajó felé, most csak elveszetten, ügyetlenül bukdácsoltak a vízben, csapdába esve a Karmazsin Kos és a parton várakozó harcoscsapat között. – Végül úgyis kikeverednek a partra – közölte Marcus. – És ha valaki túlélte a hajótörést, az is kisodródik. Bekerítjük az öblöt, és egyenként csapunk le rájuk, amint kimásznak a vízből. Emberek! Idehallgassatok! – Ne, Marcus! – A karomat markolászva egyenesedtem fel. – Nem ölheted meg őket. Az egész emberrablás megtévesztés volt! – Megtévesztés, mi? És az elveszett arany... az is csak valami tünemény, igaz? – De azok az emberek nem kalózok. Egyszerű halászok. Spurius vette őket rá erre az egészre. Az ő parancsait követték. – Becsapták Quintus Fabiust. – Nem érdemlik meg a halált! – Ki vagy te, hogy ezt eldöntsd? Maradj ki ebből, Nyomozó. – Nem! – Odarohantam a tengerhez. A halászok szétszóródva kapálóztak a hullámok hátán, de túl messze voltak ahhoz, hogy felismerjem közöttük Cleont. – Maradjatok ott! – üvöltöttem. – Ha kiúsztok a partra, megölnek titeket! Valami lesújtott a tarkómra. A tenger és az ég egyenletes fehér fényként mosódott össze, majd egy szempillantás alatt sötétségbe fordult át. Lüktető fejfájással ébredtem, és tompa fájdalom hasogatta a jobb karomat is. Kötést éreztem a fejemen, amikor megtapogattam. A karomat is bekötözték. – Végre felébredtél! – Belbo megkönnyebbült arccal hajolt fölém. – Már kezdtem azt hinni... – Cleon... és a többiek... – Csitt! Feküdj vissza. Megint vérezni kezd a karod. Én már csak tudom, megtanultam egyet s mást a sebekről, amikor gladiátor voltam. Éhes vagy? Az a legjobb dolog a világon. Enni. Visszalopja a tüzet a véredbe. – Éhes? Igen, az vagyok. És szomjas is. – Nos, mindkét vágyad teljesülhet. Itt a Repülő Halban mindent megkaphatsz, ami szem-szájnak ingere. Körülnéztem az aprócska szobában. Lassan kitisztult a fejem. – Hol van Spurius? És Marcus? – Tegnap a többiekkel együtt visszamentek Rómába. Marcus engem is el akart vinni, de én nem mentem velük. Valakinek melletted kellett maradnia. A gazda meg fogja érteni. Óvatosan megérintettem a tarkómra tett kötést.
– Valaki leütött. Belbo bólintott. – Marcus? A rabszolga megrázta a fejét. – Spurius. Egy kővel. Még egyszer le akart sújtani, amikor már feküdtél, de nem engedtem. Odaálltam föléd, hogy megakadályozzam. – Az az aljas kis... Persze mindenre megvolt a magyarázat. Spurius terve csődöt mondott, és legfeljebb abban reménykedhetett, hogy mindenkit idejében el tud hallgattatni, aki ismerte az igazságot. Többek között engem. – Cleon és a társai... Belbo lesütötte a szemét. – A harcosok követték Marcus parancsát. – De nem ölhették meg mindnyájukat... – Rettenetes volt végignézni. Már az is szörnyű volt, amikor az arénában pusztultak az emberek, de azt legalább küzdelemnek lehetett nevezni. Két fegyveres, akiket harcra képeztek ki. Azok a nyomorultak viszont, akik a vízből kecmeregtek elő... kimerülten zihálva... irgalomért könyörögve... Marcus emberei pedig egymás után mészárolták le őket... – Cleont is? – Ha jól tudom, őt is. „Öljétek meg mindet!” Marcus ennyit mondott, a katonák pedig követték az utasítást. Spurius is segített nekik: valahányszor egy újabb halász partra úszott, rámutatott, és felkiáltott. Egyenként végeztek a kalózokkal, a testüket meg visszadobták a vízbe. Magam elé képzeltem a véres látványt, és dübörögni kezdett a szívem a mellkasomban. – Nem kalózok voltak, Belbo. Ők soha nem voltak kalózok. Hirtelen elhomályosodott előttem az egész szoba. Nem a fejemet ért ütés szédített meg, hanem a szemembe toluló könnyektől homályosult el a látásom. Pár nappal később ismét betértem a seniai fürdőbe. Meztelenül feküdtem egy priccsen, miközben Lucius Claudius egyik rabszolgája masszírozta a testemet. Viharvert testemre ráfért a kényeztetés. A lelkiismeretemnek pedig arra volt szüksége, hogy ráöntsem az egész mocskos történetet Luciusra, aki szivacsként itta be minden szavamat. – Undorító! – összegezte végül a véleményét patrícius barátom. – Szerencsés vagy, hogy életben maradtál. Megkerested Quintus Fabiust, amikor visszaértél Rómába? – Természetesen. Át kellett vennem a fizetségem maradékát. – Nem beszélve arról, ami az aranyból megillet. Megrándult az arcom, és nem a masszázs miatt. – Itt fájó pontra tapintottál. Quintus Fabius azt ígérte, hogy megkapom az egy huszadát annak az aranynak, amit vissza tudunk szerezni. De mivel a váltságdíj elveszett... – Egy ilyen mellékes részletre hivatkozva csapott be téged? Tipikus Fabius! Az arany egy részét biztosan partra mosták a hullámok. Nem küldött le embereket a tengerfenékre? – De, és Marcus emberei vissza is szerezték egy részét. Egy elenyésző hányadot. Az én részem emiatt alig lett több egy maréknál. – Mindössze ennyit kaptál azután a rengeteg munka után? És azok után, hogy annyi veszélynek tetted ki magad? Quintus Fabius tényleg olyan fukar, ahogy a fia állítja! Gondolom, elmondtad neki az igazságot Spurius elrablásával kapcsolatban! – Igen. Sajnos azok, akik alá tudnák támasztani a történetemet... a halászok... mind odavesztek, és Spurius továbbra is makacsul kitart amellett, hogy kalózok rabolták el. – Micsoda arcátlan, vakmerő, hazug ifjú! Quintus Fabius már ismerhetné annyira, hogy ne higgyen neki. – A nyilvánosság előtt elfogadja a mostohafia beszámolóját. De szerintem csak azért, hogy elkerülje a botrányt. Ha engem kérdezel, az apa már az elejétől fogva sejtette az igazságot. Alighanem ez a valódi oka annak is, hogy engem felbérelt. El akarta oszlatni a saját kétségeit. És ezért parancsolta meg Marcusnak, hogy kaszabolja le helyben a mostohafia szövetségeseit, így akadályozva meg, hogy azok kifecsegjék az igazságot. Ó, igen, nagyon is jól tudja, mi történt. Valószínűleg ezek után még jobban megveti fogadott fiát, és ez az ellenséges érzés kölcsönös. – Az ilyen családi viszály gyakran torkollik... – Gyilkosságba – fejeztem be a mondatot, merészen kiejtve a baljóslatú szót. – Nem fogadnék rá, hogy melyik éli túl. – Hát a fiú anyja, Valeria? – A fia iszonyú lelki megrázkódtatásoknak tette ki, csak hogy a saját mohóságát kielégítse. Szerintem joga volt megtudni az igazságot. Amikor azonban belekezdtem a mesélésbe, hirtelen mintha megsüketült volna. Ha hallotta is, amit mondtam, nem mutatta jelét. Amikor befejeztem a történetet, udvariasan megköszönte, hogy megmentettem a fiát a rettenetes kalózoktól, majd utamra bocsátott.
Lucius megcsóválta a fejét. – Viszont sikerült megszereznem valamit Quintus Fabiustól, amit nagyon szerettem volna. – Igen? – Mivel nem adta oda a teljes részemet a váltságdíjból, ragaszkodtam hozzá, hogy adjon valami mást a saját vagyonából. Valamit, amivel nem az értéke szerint bánt. – Hát persze, az új testőröd. – Lucius Belbóra nézett, aki karba font kézzel állt a helyiség túlsó végében, és zord ábrázattal őrizte a fülkét, ahova a ruhámat rejtettem. Úgy vigyázott rá, mintha egy szenátor váltságdíja lenne belerejtve. – Az a fickó kincset ér. – Az a fickó megmentette az életemet azon az Ostia melletti tengerparton. Lehet, hogy nem is utoljára. Alkalmanként egy-egy megbízatás délre szólít, Neapolis és az öböl környékére. Mindig teszek egy kis kitérőt a kikötő felé, ahol a halászok szorgoskodnak. Ilyenkor görögül kérdezem meg a helybelieket, hogy ismernek-e egy Cleon nevű fiatalembert. Sajnos a neapolisi szűkszavú, gyanakvó népség. Egyikük sem vallotta be, hogy valaha is ismert ilyen nevű halászt, habár nyilvánvaló, hogy valakinek Neapolisban ismernie kellett. Újra és újra végigfürkészem a halászhajókon sürgölődők arcát, hátha megpillantom valahol. Magam sem tudom miért, de támadt egy olyan érzésem, hogy Cleon azon a végzetes napon valahogy kimenekült Marcus karmai közül, és hazament. Egy alkalommal szinte teljesen biztos voltam benne, hogy őt láttam. A férfi simára borotválta az arcát, nem viselt szakállat, de a szemét egyértelműen felismertem. Odakiáltottam neki a rakpartról, ám mielőtt közelebb érhettem volna, a csónak elúszott onnan. Soha nem győződhettem meg róla, hogy valóban Cleont láttam, vagy sem. Talán csak egy rokona volt, vagy valaki, aki nagyon hasonlít rá. Nem kutakodtam tovább, pedig megtehettem volna. Talán attól féltem, hogy az igazság kiábrándító lesz. Talán jobb érzés volt azt hinni, hogy Cleon él, akár van rá bizonyíték, akár nincs. Létezik két ember a földön ugyanolyan búsan sóvárgó zöld szemmel?
A SATURNALIA-EZÜST ELTŰNÉSE – Szerencsejáték a Forumon! Hogy lehet ezt megengedni? Cicero prüszkölve húzta fel az orrát, amikor elhaladtunk egy férfiakból álló csoport mellett, akik buzgón vetették a kockát az utcaköveken. – De Cicero, elvégre Saturnalia-ünnep van – ellenkeztem fáradtan. Ecóval együtt róttuk az utcákat, amikor összetalálkoztunk vele. Lucius Claudius háza felé tartottunk, és a híres szónok ragaszkodott hozzá, hogy egy darabig vele menjünk. Ingerlékeny hangulatban volt, és el sem tudtam képzelni, miért vágyik ennyire a társaságunkra, hacsak nem azért, hogy nagyobbra duzzadjon a titkárokból és talpnyalókból álló kísérete. Egy római politikusnak soha nem lehet elég nagy kísérete, még akkor sem, ha olyan kétes hírű alakok is akadnak benne, mint jómagam és egy tizenhárom éves néma fiú. A kocka csörgését örömujjongás és siránkozó hangok követték, majd jó pár csilingelő érme is gazdát cserélt. – Igen, a Saturnalia – sóhajtott fel Cicero. – A hagyományok értelmében a város vezetőinek nyilvános helyen is el kell nézniük ezt a szokást a tél közepi fesztivál idején. Igen, a római hagyományokat minden körülmények között tisztelni kell. Mégis, fáj a szívem, ha azt látom, hogy ilyen alantas tevékenységet folytatnak a város kellős közepén! Vállat vontam. – A Suburában ez mindennapos. – A Suburában igen – felelte Cicero, és csiszolt orátori hangjából szinte csöpögött a lakóhelyem és a benne élők iránt érzett megvetés. – De itt, a Forumon nem! Egy csapat részeg tivornyázó jelent meg a téren, és oldalirányból belevetették magukat Cicero népes kíséretébe. A mulatozók körbe-körbe forogtak; laza köpenyük szegélye örvénylett a térdük körül. Mutatóujjukkal felcsippentették a fejükön hordott kis kerek filcsapkát, és felrepítették a levegőbe, ahol egymásba olvadtak a vörös, kék és zöld színek. Az ünneplők csoportjának központi figurája egy hordszéken ülő, púpos alak volt, akit Numa királynak öltöztettek: élénksárga köpenybe bújtatták, és papiruszkoronát tettek a fejére. Ittasan bólogatott, majd egy kulacsból bort loccsintott az ajkaira. Közben a másik kezében tartott göcsörtös sétapálcával hadonászott, mintha valamiféle jogar lenne nála. Ecót mulattatta a látvány: néma nevetésre nyílt a szája, és lelkesen tapsolni kezdett. Cicero nem örült ennyire. – Annyi bizonyos, hogy a Saturnalia-ünnepet kedvelem a legkevésbé az összes közül, akármilyen bölcsek voltak a fesztivált kiötlő ősapáink – morogta. – Egy értelmes társadalomban nincs helye ilyen szemérmetlen dorbézolásnak és kicsapongásnak. Amint látod, én ma is a tógámat viselem, és nem törődöm az ünnep előírásaival. Én aztán nem fogok bő köpenyben bohóckodni! Milyen visszataszító, amikor felnőtt férfiak pörögnek-forognak, és mutogatják a csupasz lábukat! A laza öltözék laza erkölcsöket jelez. A tóga összetartja az embert, már ha érted, mire gondolok. Kihúzta magát, és alig észrevehetően megrázta a könyökét, hogy a tógája redői a helyükre kerüljenek. Utána a mellkasához szögezte az egyik karját, nehogy a hajtások szétbomoljanak. Az apám mindig azt mondta, hogy csak az nézhet ki tekintélyesnek egy tógában, akinek vasból van a gerince. Cicero remekül festett tógában. Lehalkította a hangját. – A legrosszabb az, hogy a rabszolgáknak is nagyon sokat megengednek ezen az ünnepen. Igen, én is adok nekik egy pihenőnapot, és megengedem, hogy őszintén beszéljenek, az ésszerűség határain belül. De egy ponton túl meghúzom a határt. Megtiltom, hogy dőzsöljenek, ittasan táncoljanak az utcákon, és ugyanolyan színes filcsapkát tegyenek a fejükre, mint a szabad emberek. Képzeld csak el, ha eljutnánk odáig, hogy egy nap már nem tudod megállapítani egy idegenről a Forumon, hogy polgár, vagy valakinek a tulajdona! Ezt a fesztivált Saturnusnak szentelték fel, de akár Káoszt is választhatták volna. Azt a nevetséges és képtelen szokást pedig soha nem leszek hajlandó követni, hogy a rabszolgáim rendelkezésére bocsássam a saját ruháimat és a vacsorázófekhelyemet, miközben én szolgálom fel nekik az ételt! – De Cicero, ilyen csak egyszer van egy évben. – Túlzottan is gyakran. – Vannak, akik szerint nem árt néhanapján a fejük tetejére állítani a dolgokat... Mindenkinek jót tesz egy olyan nap, amikor király lesz egy púposból, és a gazdák szolgálják ki a rabszolgákat. A tél közepénél nincs is jobb időszak ehhez a kis hóborthoz, hiszen ekkorra már rég véget ért az aratás, a hajók biztonságban vannak a dokkokban, és a régi magiszterek felvették a fizetésüket, mielőtt az újak munkába állnak. Ilyenkor az egész köztársaság megkönnyebbülten sóhajt fel, mert sikerült túlélnie egy újabb csalásokkal, pénzhajhászással, ármánykodással és árulással tarkított évet. Miért ne ölthetne magára laza ruhát néhány napra, és miért ne nyithatna ki egy újabb borral teli kulacsot? – Úgy beszélsz Rómáról, mintha egy szajha lenne – jegyezte meg Cicero rosszallóan. – Talán inkább úgy, mintha egy merev nyakú, homlokráncolós politikus lenne, nem? Egyébiránt szerintem Róma mindkettőre hasonlít, attól függően, hogy melyik oldalról nézzük. Ne felejtsd el, hogy a Saturnaliát állítólag egy Janus nevű isten találta ki, márpedig Janusnak két arca van. Cicero reszelős hangon megköszörülte a torkát.
– De azért van olyan hagyománya a Saturnalia-ünnepnek, amit megtartasz, ugye? – kérdeztem. – Felteszem, ti is megajándékozzátok egymást a családoddal és a barátaiddal. Semmi hátsó gondolatom nem volt, amikor megfogalmaztam ezt a kérdést, csak az ünnep magasztosabb elemeire próbáltam felhívni a figyelmét. Komoran nézett rám, aztán mosolyra húzódott a szája, mintha hirtelen egy maszk hullott volna le róla. – Igen, azt én is megtartom! – kurjantotta, majd a kezét összeütve odahívta az egyik rabszolgáját. A szolga egy kis erszényt hozott oda neki, amiből Cicero elővett valamit, és átnyújtotta nekem. – Fogadd el, Gordianus! – Felnevetett, amikor meglátta a döbbenetet az arcomon. – Azt hitted, csak azért kértem, hogy tarts velem, mert elő akarom neked adni, milyen lesújtó véleménnyel vagyok a tivornyázásról? Eco közelebb húzódott hozzám, és együtt vettük szemügyre a kezemben tartott apró tárgyat, ami vakítóan villogott a holtfehér téli nap fényében. Először azt hittem, hogy egy egyszerű ezüstgyöngy, némi hibával, ám amikor közelebb tartottam az arcomhoz, rájöttem, hogy inkább egy parányi csicseriborsóra hasonlít. Erről a zöldségről kapta nevét Cicero családja. Eco hangtalanul felnyögött. – Nagy megtiszteltetés számomra, Cicero! – hálálkodtam. Az apró dísztárgy súlyából ítélve tömör ezüstből készülhetett. A jómódúak gyakran ajándékoznak ezüstöt a Saturnalia-ünnep alkalmával, hiszen ezt még ők sem engedhetik meg maguknak akármikor, más népekről nem is beszélve. – Az anyám egy nyakláncot kap, ami ehhez hasonló gyöngyökből áll – közölte Cicero büszkén. – Tavaly készíttettem Athénban, amikor ott tanultam. – Nos – szóltam, intve Ecónak, hogy nyúljon be az erszénybe, amit magunkkal hoztunk. – Attól tartok, hogy én nem tudom hasonlóval viszonozni, mindössze ezzel. Senki sem teszi ki a lábát az utcára az ünnep idején úgy, hogy nincs nála néhány ajándék szükség esetére. Mielőtt elindultunk, Ecóra bíztam a viaszgyertyákkal teli erszényt. Kivett nekem egyet, én pedig átadtam Cicerónak. A szegényebb emberek általában viaszgyertyát ajándékoztak a tehetősebbeknek, és Cicero leereszkedően el is fogadta. – A legjobb fajta – tettem hozzá. – A Gyertyaöntők utcájában vettem, egy kis boltban. Sötétkékre festett, jácinttal illatosított. Habár a hozzáállásodat ismerve alig hinném, hogy este odakint leszel az utcákon a tömeggel, és a többiekkel együtt magasba tartod az égő gyertyát, fénybe bontva az egész Forumot. – Igazság szerint a fivérem, Quintus fog csatlakozni hozzám egy kis családi lakomára ma este. Biztos, hogy nem lépünk ki a házból. Ellenben gyakran fent maradok éjszakánként olvasni. Jó hasznát veszem majd a gyertyádnak, amikor legközelebb egy jogi témájú tekercset böngészek. Az édes illat a barátságunkat juttatja majd eszembe. Ilyen mézesmázos szavakat hallva kinek lehetett volna kétsége felőle, hogy Cicero a legjobb úton halad a Róma legkiválóbb szónoka cím felé? Ecóval elköszöntünk Cicerótól, és elindultunk felfelé a Palatinus-dombon. Még itt, a város legelőkelőbb negyedében is sok helyütt kockáztak és hangoskodtak dülöngélve az utcán; csak éppen itt sokkal nagyobb tétje volt a játéknak, és finomabb kelmékből szőtt ruhát viseltek az italozók. Odaértünk Lucius Claudiushoz, és legnagyobb meglepetésünkre maga a ház ura nyitott ajtót. – Ajtónyitó szolgát csináltak belőlem! – jelentette ki vidáman. – Képzeljétek, egész napra szabadon engedtem a rabszolgákat, és ők komolyan vették a szavaimat. Csak Saturnus tudja, hol kódorognak és miben sántikálnak éppen. Vörös orrával és puffadt arcával Lucius Claudius maga volt a megtestesült jóindulat, kiváltképp akkor, amikor – mint most is – enyhén borgőzös mosoly sugározta be az arcát. – Nem hiszem, hogy túl messzire jutnának, hacsak nincs náluk egy erszény, ami húzza őket – jegyeztem meg. – Ó, dehogy nincs! Mindnyájuknak adtam egy erszényt néhány érmével, meg filcsapkát is. Miféle szórakozás lenne az, ha kimaradnának a szerencsejátékból? Színlelt rosszallással csóváltam meg a fejem. – Azon töprengek, Eco, hogy vajon mit szólna Cicero Lucius barátunk vakmerő szabadelvűségéhez. Eco már a gondolatra is elnevette magát, és azonnal utánozni kezdte Cicerót. Egy tógához hasonlóan próbálta redőzni ünnepi köpenyét, felszegte a fejét, és fintorogva ráncolta az orrát. Luciusra olyan erősen tört rá a nevetés, hogy köhögésbe fulladt, az arca pedig még a szokásosnál is jóval vörösebb lett. Végül sikerült összeszednie magát, és kitörölte a könnyeket a szeméből. – Cicero biztos azt mondaná, hogy a hozzám hasonló laza erkölcsű rabszolgatartó kihúzza magát a társadalmi béke és rend fenntartásának felelőssége alól... Csakhogy engem ez teljesen hidegen hagy! Gyertek, hadd mutassam meg, miért vagyok ilyen feldobott hangulatban. Ma reggel megérkeztek az ajándékaim! Követtük az előcsarnokon át a tökéletesen rendben tartott kertbe, amelynek közepén Minerva bronzszobra állt. Onnan egy hosszú folyosón haladtunk tovább, és végül egy kicsi, sötét szobába jutottunk az épület hátsó részében. Valami puffanást hallottunk, és Lucius káromkodásából rájöhettünk, hogy egy alacsony ládába üthette be a térdét. – Fényt... fényt kell gyújtanunk – motyogta. A láda fölé hajolt, és az egyik magas, keskeny ablak tolózárával kezdett babrálni. – Hagyd gazdám, majd én kinyitom – szólalt meg egy rekedt hang a sötétben.
Eco ugrott egyet mellettem. Bár neki sasszeme van, ő sem vette észre a szobában rejtőzködő embert, amióta beléptünk. A rabszolgák közül azok számítanak a legkeresettebbnek, akik szinte láthatatlanná tudnak válni, és Lucius jobbkeze, az ősöreg, fehér hajú görög tökéletesen megfelelt ennek az ideálnak. Stephanos évek óta gondoskodott arról, hogy a palatinusi épületben minden rendjén menjen. Az egyik lába annyira megmerevedett, hogy csak bicegve tudott az ablakok között sétálni, de hamar szétnyitotta a zárakat, és széttárta a keskeny ablaktáblákat, hogy beáramolhasson a hideg levegő és a vakító napfény. Lucius valami köszönetfélét mormogott a rabszolgának, aki szintén valami szertartásszerű választ vágott rá, de én alig hallottam, mit mondanak. Ecóhoz hasonlóan ugyanis engem is megbabonázott a szobában csillogó temérdek ezüst. Káprázó szemünk előtt az ablakokon át beömlő napfény folyékony fehér tűzzé olvadt össze, és sziporkázó táncot járt. Ecóra néztem, akinek ámuldozó arcát kisebb-nagyobb rombuszok formájában világította meg a visszaverődő fény, aztán a tündökletes kincsek felé fordultam. Akkor vettem észre, hogy Lucius egy combmagasságú faládába ütötte bele a térdét. Már az a bútordarab is valóságos kincs volt: lenyűgöző kézügyességgel faragták ki, és gránát- és obszidiándarabokkal díszítették. Egy vérvörös terítő fedte sarokpántos tetejét. Erre a terítőre rakták ki a legcsodálatosabb ezüstgyűjteményt, amit valaha láttam. – Elragadó, nemde? – lelkendezett Lucius. Csak bólintani tudtam, mert a látványtól én is annyira néma lettem, mint Eco. – Figyeljétek meg azt a vizeskancsót – folytatta a házigazda büszkén. – Az alakja... olyan kecses. Látjátok? A füle egy kariatidát formáz, aki a tenyerébe temeti az arcát. Valóban pazar műalkotás volt, akárcsak a karneollal kirakott ezüstfésű, és a hozzá tartozó ezüst hajkefe, amelynek hátoldalára egy szatírt véstek, aki a fürdő nimfákra leskelődik. A borostyánkővel ékesített ezüstlánc mellett egy lapis lazulival kirakott ezüstlánc hevert, amellett pedig egy ébenfa berakásos ezüstlánc – és egyik mellől sem hiányzott a hozzá illő fülbevaló és karperec. Két ezüstpohár alján vadászjeleneteket ábrázoló domborműveket fedeztem fel, a két szomszédos ezüstpohár alján viszont geometrikus görög minta díszlett. A leginkább grandiózus darab – már csak a mérete miatt is – egy nagy ezüsttál volt, átmérője egy férfi alkarjáé. Szegélyébe akantuszlevelekből álló koszorút véstek, míg közepén a vígság szelleme, Silenus járt féktelen táncot egy csapat kábult szatírral, faunnal és nimfával. Amikor Lucius egy pillanatra félrenézett, Eco Silenus arcára mutatott, és fejével a vendéglátónk felé intett. Azonnal rájöttem, mire gondol. Igaz, hogy az összes Silenus-ábrázolás hasonlított Lucius Claudiusra, hiszen ez a figura mindenütt tömzsi, kerek fejjel és tömzsi, kerek testtel szerepelt, ez a dombormű azonban túlságosan is Luciust idézte. Nem lehetett más, csak egy portré. – Lefogadom, hogy ezeket a pompás darabokat személy szerint neked készítették – közöltem. – Igen. Megbíztam néhány kézművest odalent, az Ezüstművesek utcájában. Úgy vélem, ezek a tárgyak ékesen bizonyítják, hogy itt, Rómában is találhat az ember ügyes kezű művészeket, és nem kell annyira elfogultnak lenni az Alexandriából vagy máshonnan érkező kincsekkel szemben. – Persze – bólintottam. – Már ha valakinek van pénze megfizetni. – Nos, elismerem, hogy némileg tékozlásnak tűnhet, ám a nyers ezüstöt Hispániából szállították ide, és nem keletről, ezért az ára sem verdeste a csillagokat. Mindenesetre alig várom, hogy láthassam az unokatestvéreim arcát, amikor megpillantják, mit ajándékozok nekik a Saturnalia-ünnepen. Elvégre a hagyomány szerint ezüstöt illik adni... – Ha az ember megengedheti magának – motyogtam. – ...noha be kell vallanom, korábban nem véletlenül tartottak annyira zsugorinak a rokonaim. Nekem nincs feleségem, és nincsenek gyerekeim, ezért gyakorlatom sincs abban, hogy kell a vagyonunkat a szeretteinkre pazarolni. Egy agglegénynek amúgy sem könnyű ráérezni az ünnep hangulatára. De ez az év más lesz... idén tovább nyújtóztam, amint látjátok. – Valóban – feleltem, és gyanítottam, hogy még a Claudiushoz hasonló eltompult, vagyonos patríciuscsaládok tagjait is le lehet nyűgözni ilyen fényűző ajándékokkal. Lucius egy darabig mozdulatlanul bámulta a különféle edényeket és ékszereket, majd a közelben ténfergő rabszolga felé fordult. – De Stephanos, mit jelentsen ez? Miért ólálkodsz te itt a sötétben egy ilyen ritka csodálatos napon? Az utcákon kellene örömtáncot járnod a többiekkel. – Örömtáncot, gazdám? – kérdezte a ráncos rabszolga száraz hangon, és hanglejtésén is hallatszott, hogy meg sem fordult a fejében ez a lehetőség. – Ne tégy úgy, mintha nem tudnád, miről beszélek. Miért nem odakint duhajkodsz? – Én idebent is nagyon jól érzem magam, gazdám. – Csak nem azt akarod mondani, hogy idebenn is jól szórakozol? – Biztosítlak felőle, gazdám, hogy én itt is éppolyan remekül eltöltöm az időt, mint bármely más körülmények között – válaszolta Stephanos. Én azonban kételkedtem benne, hogy egyáltalán ismeri a szórakozás fogalmát. – Hát jól van – nevetett fel Lucius. – Tégy, amit akarsz, Stephanos. Elvégre erről szól ez az ünnep! Lucius még egyszer megállt a láda előtt, és gyengéden megsimogatta a vizeskancsót, amire első körben felhívta a
figyelmünket, és amihez a legjobban húzta a szíve. Aztán kivezetett minket az átriumba, és borral kínált mindkettőnket. – Ecónak jó sok vízzel – kértem, miközben ő már elő is hozta az egyszerű ezüstkancsót, amely csurig tele volt a habzó lilásbordó nedűvel. Eco összevonta a szemöldökét, de előrenyújtotta a poharát, bármit is kapjon. Tapasztalatból tudtam, hogy Lucius csak a legjobbfajta borokat tartja az otthonában, ezért az én poharamba csak kevés vizet kértem, hogy erejének teljében élvezhessem a nem mindennapi italt. Annak ellenére, hogy mindig rabszolgák szolgálták ki, Lucius egymagában is elismerésre méltó házigazdának bizonyult. Magának is öntött, majd leült közénk. – Tekintve, hogy milyen keményen dolgozol, Gordianus, el tudom képzelni, mennyire élvezed az ünnepet. – Az igazat megvallva, gyakran több dolgom van az ünnepek alatt, mint bármikor máskor. – Tényleg? – A bűnnek sosem adnak szabadnapot. Vagy hogy pontosabban fogalmazzak: a bűn élvezi az ünnepeket. El sem tudod képzelni, mennyi lopás és gyilkosság történik az ünnepek ideje alatt... nem is beszélve a gátlástalan csalásokról és a hűtlenkedésekről. – Vajon miért? Vállat vontam. – Ilyenkor cseppfolyóssá válnak a társadalom megszokott korlátai. Az emberek sokkal fogékonyabbak a csábításokra, és megteszik azt, amit máskor nem mernek. Mindenféle okból: mohóságból, bosszúból, vagy egyszerűen tréfából. Összegyűlnek a családtagok, akár szeretik egymást, akár nem... nos, ez elég sok ökölcsapáshoz vezethet. A mulatozás költségei pedig olyan magasra rúghatnak, hogy még a gazdagabb emberek is kétségbeesett tettekre ragadtathatják magukat. Akik amúgy is hajlamosak a bűnözésre, azoknak az ünnep tálcán kínálja a prédát. A polgárok kevésbé éberek, elbutulnak a sok ételtől és bortól. Ó, igen, a római ünnepek szinte hívogatják a bűnözőket, ezért vagyok ilyenkor sokkal elfoglaltabb, mint máskor. – Hát akkor szerencsés vagyok, hogy a mai napon a házamban élvezhetem a társaságodat, Gordianus! – emelte fel a poharát Lucius. Abban a pillanatban kitárult a bejárati ajtó, ordítozás hallatszott az előcsarnokból, majd két fiatal rabszolga botladozott ki az átriumba. Arcuk kipirult a hidegtől, és csaknem olyan vörös lett, mint a fejükön lévő filcsapka. A szemük már elhomályosodott a bortól, de a gazdájuk láttán mégis sikerült kihúzniuk magukat. – Thropszusz, Zoticus, úgy látom, tetszik nektek a dínomdánom! – szólt rájuk Lucius szívélyesen. A vékony, szőke Thropszusz hirtelen megdermedt; nem tudta, mit feleljen erre a mondatra. Alacsony, sötét hajú társából viszont kitört a nevetés, és sikongatva futott keresztül az átriumon, vissza a házba. – Igen, gazdám, remekül – bökte ki végül Thropszusz. Egyik lábáról a másikra állt, mintha arra várna, hogy a gazdája elbocsátja. Lucius végül felkapott egy darab kenyérhéjat, és hozzávágta a fiúhoz. – Eredj! – szólt rá kacagva. Thropszusz Zoticus után sietett, ám arcáról nem tűnt el a zavarodottság. Egy darabig némán iszogattunk, és élveztük a bor páratlan zamatát. – Annyi bizonyos, hogy igyekszel közvetlen módon viselkedni, Lucius – jegyeztem meg kissé savanyú ábrázattal. – Akkor is, ha ettől a szegény rabszolga is kényelmetlenül érzi magát. – Thropszusz csak nemrég került a házamba – magyarázta Lucius. – Nem érti pontosan, mit jelent a Saturnalia! Épp akkor végzett a második pohár borával, és már nyúlt is a kancsóhoz, hogy ismét töltsön magának. Eco felé fordultam. Arra számítottam, hogy jókedvűen kacsintani fog rám, ám neki egész más kötötte le a figyelmét. A ház hátsó része felé nézett. – És odáig is elmerészkedsz, hogy vacsorát szolgálsz fel a rabszolgáidnak? – kérdeztem, arra gondolva, mennyire megmakacsolta magát Cicero egy ilyen szerepcsere ötletét hallván. – Nos, nem... végtére is ők sokan vannak, belőlem viszont csak egy van a házban. Éppen eléggé kifáraszt majd az unokatestvéreim látogatása, illetve az ajándékok átadása. Azt viszont meg fogom engedni a rabszolgáimnak, hogy lefeküdjenek a heverőimre, mintha vendégek lennének, és ki is szolgálhatják egymást, amíg én a hálószobámban falatozom. Nekik soha nincs ellenükre egy kis bolondozás, legalábbis a nagy lármából erre szoktam következtetni. És te? A te rabszolgáidnak királyi dolguk lesz ma este? – Nekem csak két rabszolgám van. – Ó, igen. A testőröd, a termetes Belbo, és az egyiptomi ágyasod, a gyönyörű Bethesda. Szerintem őt minden férfi szívesen kiszolgálná. Lucius felsóhajtott, és megborzongott. Bethesda kezdettől fogva elbűvölte, és nem kis mértékben zavarba is hozta a jelenlétével. – Ecóval egyenesen hazamegyünk, ha elköszöntünk tőled, és hozzálátunk, hogy elkészítsük a vacsorájukat – közöltem. – Igen, és ma este, mielőtt az emberek elözönlik az utcákat a gyertyáikkal, Ecóval felszolgáljuk nekik a vacsorát, amit ők a heverőinken el is fogyasztanak. – Hát ez pompás! Szívesen megnézném! – Csak akkor lehetsz ott, ha hajlandó vagy te is tálcákat cipelni, mint az összes többi polgár a házban.
– Nos... Abban a pillanatban a szemem sarkából megint megrezzenni láttam Ecót, most viszont hirtelen, madárszerű mozdulattal kapta a fejét a ház hátsó része felé. Roppant éles hallásának köszönhetően sokkal hamarabb észrevette a közeledő rabszolgát, mint Lucius vagy én. A következő pillanatban Thropszusz jelent meg az átriumban, arcán megrökönyödés és rémület tükröződött. Szólásra nyitotta a száját, de egy hang sem fért ki a torkán. – Mi az, Thropszusz, mi baj van? – kérdezte Lucius húsos homlokát ráncolva. – Szörnyű dolog történt, gazdám! – Micsoda? – Az öreg Stephanos, gazdám... – Igen, igen, bökd már ki! Thropszusz a kezét tördelve fintorgott. – Kérlek, gazdám, gyere és nézd meg a saját szemeddel! – Mi lehet olyan szörnyű, hogy ki sem meri ejteni a száján a rabszolga? – kérdezte Lucius, és próbálta félvállról venni a dolgot, miközben nagy nehezen feltápászkodott a székből. – Gyere, Gordianus, biztosan rád is szükség lesz! – tette hozzá nevetve. Azonnal abbahagyta a kacagást, amikor az ifjú rabszolgát követve beléptünk a szobába, ahol korábban a házigazda az ezüstjével büszkélkedett. Az összes ablakot becsukták, leszámítva azt, amelyik legközelebb volt a ládához. A hideg fényben szemügyre vehettük a katasztrófát, amit Thropszusz szavakba sem mert önteni. A terítő még mindig ott vöröslött a ládán, de ferdén, és üresen. Az összes ezüsttárgy eltűnt! A láda előtt a földön ott hevert Stephanos mozdulatlanul, a mellkasához emelt kézzel. Homlokán mély, véres seb éktelenkedett, és bár a szeme nyitva volt, azonnal meg tudtam állapítani, hogy örökre eltávozott Lucius Claudius házából – épp elég holttestet láttam már életemben. – Herkulesre, mi történt itt? – kapkodott Lucius levegőért. – Az ezüst! És Stephanos! Azt mondod, hogy...? Eco letérdelt, hogy kitapintsa a pulzusát, és a fülét is odatette a halott rabszolga szétnyitott szájához. Felnézett, majd komoran megrázta a fejét. – De mi történt? – kiáltott fel Lucius. – Thropszusz, mit tudsz te erről? – Semmit, gazdám! Bejöttem a szobába, és mindent így találtam, ahogy most van. Azonnal rohantam érted. – És Zoticus? – kérdezte Lucius sötéten. – Ő hol van? – Nem tudom, gazdám. – Hogy érted ezt? Együtt jöttetek be. – Igen, de nekem könnyítenem kellett magamon, ezért átmentem a ház túlsó sarkába, a latrinához. Utána keresni kezdtem Zoticust, de nem találtam sehol. – Akkor eredj most, és keresd meg! – vakkantott rá Lucius. Thropszusz alázatos főhajtással fordult meg. – Ne, várj! – szóltam rá. – Nekem úgy tűnik, hogy nem kell úgy sietni Zoticus megtalálásával, ha egyáltalán a házban van még. Engem jobban érdekelne, hogy te miért jöttél be a szobába, Thropszusz. – Zoticust kerestem, ahogy az imént mondtam – sütötte le a szemét a rabszolga. – De miért itt? Ez a gazdád egyik magánszobája. Nem hinném, hogy bárki csak úgy beteheti ide a lábát, kivéve mondjuk egy olyan rangú rabszolgát, mint Stephanos. Esetleg még egy takarítólány. Miért itt kerested Zoticust, Thropszusz? – Mintha... mintha zajt hallottam volna innen. – Miféle zajt? Thropszusz elgyötört arcot vágott. – Mintha valaki... nevetett volna. Eco hirtelen tapsolt egyet, hogy rá figyeljünk, és hevesen bólogatni kezdett. – Mit akarsz mondani, Eco? Hogy te is hallottad a nevetést? Bólintott, és a mozdulataival hozzátette, hogy az átriumba csak halkan és elmosódottan szűrődött ki a hang. – Ebből a szobából hallottad a nevetést, Thropszusz? – Igen, úgy tűnt, innen jön. Először a nevetés, aztán... aztán valami csörömpölés, majd egy dörrenés, és egy puffanás. – Zoticus nevetett? – kérdeztem. – Azt hiszem – morfondírozott Thropszusz. – Az igazat mondd: Zoticus volt, vagy sem? Biztosan ismered a nevetését... mindketten hahotáztatok, amikor nem sokkal ezelőtt bejöttetek az utcáról. – Nem pont olyan volt a hangja, mint Zoticusé, de csak ő lehetett, hiszen senki más nincs a házban. – Igen, ez így van – helyeselt Lucius. – Biztosan tudom, hogy senki más nincs a házban. – Valaki besurranhatott – léptem közelebb a zárt ablaktáblákhoz. – Érdekes... Olyan, mintha ez a retesz lepattant volna a helyéről. Korábban is törött volt? – Alig hinném – csóválta a fejét Lucius. – Mi van az ablakon túl?
– Egy kis kert. – És mi veszi körül azt a kertet? – Három irányból a ház, a negyedikből egy fal. – Mi van annak a falnak a túloldalán? – Az utca. Ó, már kezdem érteni, mire gondolsz. Igen, biztos vagyok benne, hogy egy fiatal, hajlékony és fürge alak átmászhatott a falon, és betörhetett a házba. – Ugyanazt a falat innen bentről is meg lehet mászni? – Feltételezem. – Még egy olyan ember is fel tud mászni, akinek egy ezüsttel teli zsák van a vállán? – Gordianus, ugye nem gondolod, hogy Zoticus... – Az ő érdekében remélem, hogy nem. De ennél furcsább dolgok is történtek már, amikor egy rabszolgának teljesen szabad kezet adnak. Az élmény, hogy elkölthet néhány érmét, és a megszokottnál több bort ihat... – Irgalmas Fortuna! – nyögött fel Lucius. – Az ezüst! – Odasétált a ládához, és előrenyújtotta a kezét, mintha fantomtárgyakat simogatna. – A kancsó, az ékszerek, a poharak... mind eltűnt! – Fegyvernek nem látom nyomát – néztem körül a szobában. – Talán az egyik elrabolt ezüsttárggyal mérték azt az ütést Stephanos fejére. Valamivel, aminek egyenes és kemény a széle, a sebből ítélve. Talán a tállal... – Micsoda borzalom! Szegény Stephanos! Lucius a láda tetejére támasztotta a kezét, majd váratlanul iszonyodva lökte el magát onnan. Felemelte a kezét. Mindkét tenyerét vér borította. – Hát ez meg honnan van? – kérdeztem. – A terítő a ládán. Ilyen gyér fényben alig látni, ráadásul a terítő is vörös, de van rajta egy folt, ami vértől nedves – magyarázta Lucius. – Nézd, milyen ferdén áll. Tegyük vissza úgy, ahogy korábban volt. Visszaigazítottuk a terítőt, és észrevettük, hogy a vérfolt a láda tetejének sarkát szennyezi be. – Mintha beütötte volna a fejét a kemény fába – tűnődött Lucius. – Aztán elbotlott... vagy inkább ellökték – tettem hozzá. Thropszusz megköszörülte a torkát. – Gazdám, induljak, és keressem meg Zoticust? Lucius felvonta az egyik szemöldökét. – Majd együtt megkeressük. Gyorsan átfésültük a rabszolgák szállását Lucius házában, ám hamar kiderült, hogy Zoticus nincs az épületben. Visszatértünk a kifosztott kincseskamrába. – Keressem Zoticust az utcán is, gazdám? Thropszusz hangjának remegése elárulta, hogy tökéletesen tisztában van vele, milyen forró a talaj a lába alatt. Ha Zoticus valóban elkövette a gyilkosságot és a rablást, mindenki joggal valószínűsítheti, hogy a barátja, Thropszusz is tudott a tervről. De ha ártatlan is volt, a törvény előírja, hogy a rabszolgákból csak kínzással lehet vallomást kicsikarni. Ha az ezüst nem kerül elő rövidesen, és nem sikerül fényt derítenünk a rejtélyre, Thropszusz is ilyen megpróbáltatásoknak nézhet elébe. Lucius barátom jószívű ember, de ősi patríciuscsaládból származik, és Róma patríciusai nem jutottak volna odáig, ahol vannak, ha folyton emberbaráti vagy finnyás módszereket választottak volna, kiváltképp, ha a tulajdonukról volt szó – legyen az tárgy vagy ember. Lucius a szállására küldte Thropszuszt, majd hozzám fordult. – Mit tegyek, Gordianus? Valósággal nyafogott, és abban a pillanatban cseppet sem tűnt patríciusnak. – Természetesen tartsd Thropszuszt a házban. Ha egyedül kódorogna az utcán, még elfogná a kétségbeesés, és szökésre adná a fejét. Az pedig mindig rosszul végződik egy rabszolga számára. Amellett – tettem hozzá halkabban – nincs kizárva, hogy bűntársa volt az ezüst elrablójának. Javaslom, ha még akad egy-két józan gladiátor, fogadj fel néhányat, és parancsold meg nekik, hogy kutassák fel Zoticust. – És ha nem lesz nála az ezüst? – Akkor rajtad múlik, hogyan húzod ki belőle az igazságot. – Mi lesz, ha kiderül, hogy ártatlan? – Szerintem lehetséges, hogy egy idegen hatolt be a falon át, és ellopta az ezüstödet. Éppenséggel egy másik rabszolgád is lehetett, vagy valaki az Ezüstművesek utcájából, aki tudta, milyen kincseket vásároltál a közelmúltban. De először mindenképp Zoticust kell megtalálnod, hogy kisajtold belőle az igazságot. Eco, aki eddig mélázva állt a helyén, most hirtelen a figyelmemet követelte. Stephanos holttestére mutatott, majd pantomimjátékot adott elő. Ostoba vigyorral próbálta érzékeltetni a nevetést. Lucius hátrahőkölt. – De hát ebben nincs semmi mulatságos! – Nem, Lucius, félreérted. Azt akarod mondani, Eco, hogy talán Stephanost hallottad nevetni? Eco bólintott, és mozdulatával egyszersmind azt is sugallta, hogy sokáig töprengett ezen a lehetőségen, amíg végül úgy döntött, megosztja velünk a gyanúját.
– Stephanos nevetett volna? – kérdezte Lucius, olyan hangon, mintha Eco azt mondta volna: látta az öreg rabszolgát tüzet okádni vagy a szemgolyóival labdázni. – Elég morcos alaknak látszott – bólintottam, és én is kétkedve néztem Ecóra. – És ha valóban Stephanos nevetett, akkor miért nem ezt mondta nekünk Thropszusz? – Talán azért, mert korábban soha nem hallotta nevetni Stephanost – válaszolt Lucius. – Én magam sem emlékszem ilyen esetre. – Tanácstalan arccal nézett le a holttestre. – Biztos vagy benne, hogy Stephanost hallottad nevetni, Eco? Eco karba fonta a kezét, és komoly arccal bólintott. Most már egyértelműen állást foglalt. – Nos, ezt valószínűleg már soha nem fogjuk biztosan tudni – indultam meg az ajtó felé. – Nem maradsz itt, hogy segíts nekem, Gordianus? – Most sajnos el kell búcsúznom, Lucius Claudius. Vacsorát kell készítenem, és fel kell szolgálnom egy ágyasnak. Sikerült viszonylag sértetlenül hazajutnunk. Mindössze annyi történt útközben, hogy egy darabig vihorászó örömlányok csapata táncolt körülöttünk, egy újabb Numa királynak öltözött nyomorék öntött némi bort a fejemre, valamint egy gladiátor leokádta Eco lábbelijét. Ezektől eltekintve eseménytelen volt a Palatínustól a Suburáig vezető út. Módfelett egyszerű vacsorát készítettünk aznap este – ahogy a képességeinktől tellett. Bethesda így is alig tudta magát távol tartani a konyhától. Gyakran belesett az ajtón, kétkedő arccal, összevont szemöldökkel, a fejét csóválva, mintha már a mód is, ahogy a kést tartottam, elárulta volna teljes alkalmatlanságomat a konyhai feladatok elvégzésére. Végül, ahogy a téli nap lassan lesüllyedt a nyugati láthatáron, Ecóval elhagytuk a főzőhelyiséget, és odamentünk a saját vacsorázóheverőinkhez, amelyekre most Bethesda és Belbo telepedett le nagy kényelmesen. Eco odahúzta az asztalokat, én meg kihoztam a különféle fogásokat: lencselevest, zabkását darált bárányhússal, illetve a mézzel és fenyőmaggal ízesített tojáskrémet. Belbo elégedetten falatozott, amin nem csodálkoztam, hiszen ő minden ételt szíves-örömest felfal, ha van belőle elég. Cuppogott az ajkaival, turkált az ételben az ujjával, és hangosan hahotázott, amikor újabb korsó borért küldte ifjú rabszolgáját, Ecót. Megborzongatta a mókás szerepcsere újszerűsége. Bethesda azonban hűvös elfogulatlansággal vette szemügyre a fogásokat. Jellegzetesen zárkózott viselkedése elfedte a benne kavargó mély érzéseket – ezek is bizonyára olyan összetettek voltak, mint az ínyenceknek készített legtökéletesebb ragu. Egyfelől kétkedve fogadta a főztömet, másfelől élvezte az újdonság varázsát, hogy kiszolgálták, és úgy ülhetett a heverőn, mint egy római matróna. Harmadrészt viszont azzal küzdött, nehogy kimutassa izgatott elégedettségét, hiszen Bethesda mégiscsak Bethesda. Legnagyobb meglepetésemre megdicsérte tojáskrémemet. A bók hallatán meghajoltam. – És milyen volt a te napod, gazdám? – kérdezte mintegy mellékesen, miközben hátrakucorodott a fekhelyen. Közelebb léptem hozzá, tisztelettudóan összekulcsolva a kezemet a hátam mögött. Vajon az ő képzeletében rabszolgává alacsonyodtam – vagy ami még rosszabb: férj lett belőlem? Elmeséltem neki, mi történt velem a nap folyamán, hiszen a polgárok gyakran kérik ilyesmire a rabszolgáikat a nap végén. Bethesda csak fél füllel figyelt, mert közben dús, csillogó fekete haját simogatta, és telt ajkát tapogatta az ujjával. Amikor elmondtam neki, hogy összefutottam Ciceróval, felvillant sötét szempárja. Mindig is gyanakvással viseltetett az olyan férfiak iránt, akik gyakrabban kívánnak meg könyveket, mint nőket vagy ételeket; amikor viszont elértem odáig, hogy Lucius Claudiusnál tett látogatásomat ecseteltem, sikerült mosolyt csalnom az arcára. Jól tudta, mennyire lenyűgözte szépségével a köpcös patríciust. Stephanos szörnyű végzetéről is meséltem neki, valamint az ezüst eltűnéséről. Ekkor elkomolyodva tűnődni kezdett. Előrehajolt, és rátámasztotta az állát a kezére. Hirtelen az a képtelen gondolat szállt meg, hogy belőlem akar gúnyt űzni a mozdulataim és a testtartásom utánzásával. Miután elregéltem neki a sajnálatos eseményeket, azt kérte, hogy ismételjem meg, majd Ecót is magához hívatta. A fiú addig gyermekded tapsolós játékot játszott Belbóval, ám ekkor abbahagyta, és odajött hozzánk. Bethesda őt is megkérte, hogy mesélje el a történetet. Eco megint azt mutogatta, amit Lucius házában: Stephanos nevetését hallotta. – Gazdám – szólalt meg Bethesda töprengve. – Meg fogják kínozni Thropszuszt? – Valószínűleg – sóhajtottam. – Ha Luciusnak nem sikerül visszaszereznie az ezüstöt, még a fejét is elvesztheti... úgy értem, Lucius. Habár Thropszusz végül akár még szó szerint is elvesztheti a fejét. – Mi lesz, ha Zoticust megtalálják, de nem lesz nála az ezüst, és ártatlannak vallja majd magát? – Akkor is feltételezhető, hogy megkínozzák. Lucius elvesztené a becsületét a családja, illetve a többi patrícius előtt, ha engedné, hogy egy rabszolga túljárjon az eszén. – Túljárjon az eszén... – bólintott Bethesda tépelődve, ám aztán gyorsan megrázta a fejét, és zsarnoki arckifejezést öltött magára. – Gazdám, te is ott voltál! Hogy lehet, hogy nem jöttél rá az igazságra? – Mire célzol ezzel? – Hígítatlanul ittad Lucius Claudius borát, igaz? Biztos attól zavarodott össze az elméd. A rabszolgák sok mindent megengedhettek maguknak a Saturnalia-ünnepen, de ez már nekem is túl sok volt. – Bethesda! Követelem, hogy... – Azonnal Lucius Claudius házába kell mennünk!
Bethesda talpra szökkent, és elszaladt, hogy hozzon magának egy köpenyt. Eco rám nézett némi útbaigazításért. Vállat vontam. – Hozd ide a köpenyedet, Eco, és az enyémet is. Lehet, hogy hideg az éjszaka. Akár te is velünk jöhetnél, Belbo, ha sikerül felemelned magad arról az ágyról. Hatalmas forgatag lesz odakint az utcán. Most nem fogom elmesélni, milyen téboly uralkodik el Róma utcáin a Saturnalia éjjelén. Legyen elég annyi, hogy bizonyos útszakaszokon kifejezetten örültem Belbo társaságának, hiszen öles testének látványa legtöbbször elég volt ahhoz, hogy utat engedjen nekünk a háborgó tömeg. Amikor bekopogtunk Lucius ajtaján, újfent magával a házigazdával találtuk szembe magunkat. – Gordianus! Ó, mennyire örülök, hogy látlak! Ez a nap egyre rosszabb és rosszabb lesz. Ó, Eco, Belbo és... Bethesda! Hangja megbicsaklott kissé, amikor kimondta a nevet, és a szeme is elkerekedett. El is pirult, már amennyire vörhenyes arca képes volt élénkebb piros színt ölteni. Átvezetett minket a kerten. Minerva bronzmása tűnődve figyelte a csoportot; arca nem állt másból, csak holdfényből és árnyékokból. Lucius egy fényűzően berendezett szobába hívott be minket a kerten túl. Odabent csak a szénserpenyő lángja világított. – Megfogadtam a tanácsodat – közölte. – Embereket béreltem, hogy keressék meg Zoticust. Nagyon gyorsan megtalálták. Olyan részeg volt, mint egy szatír, és az egyik nyilvánosház mellett kockázott a Suburában egy csapat tivornyázóval... Próbált annyit nyerni, hogy bemehessen a bordélyba. – És az ezüst? – Semmi nyoma. Zoticus esküszik rá, hogy soha nem látta az ezüstöt, sőt nem is tudott a létezéséről. Azt mondja, a ház hátuljában szökött ki, a rabszolgák szállásának egyik ablakán. Thropszusz társaságát állítólag unalmasnak találta, ezért egyedül akart elmenni. – Elhiszed neki? Lucius megfogta a fejét. – Ó, én már magam sem tudom, mit higgyek! Csak annyit tudok, hogy Thropszusz és Zoticus bejött, Zoticus kiszökött, a kettő között pedig valamikor valaki megölte Stephanost, és elvitte az ezüstöt. Én csak az ezüstömet akarom visszakapni! Az unokafivéreim ma meglátogattak, és semmit sem tudtam adni nekik. Persze nem akartam magyarázkodni; annyit mondtam, hogy az ajándékok késnek, és csak holnap jutnak el hozzám. Gordianus, én nem akarom megkínoztatni azokat az ifjakat, de mi mást tehetnék? – Bevihetnél abba a szobába, ahol az ezüstöt őrizted – szólalt meg Bethesda. Előrébb lépett, kibújt a köpenyéből, és egy közeli székre hajította. Fekete hajzuhatagában mélykék és sötétbíbor tincseket villantott meg a szénserpenyő fénye. Egykedvűen nézett Lucius Claudiusra, aki szapora pislogással próbálta állni a tekintetét. Magam is meghunyászkodtam előtte ott a tűz fényében, mert annak ellenére, hogy rabszolga módra leengedve hordta a haját, és egyszerű szolgálóruhába öltözött, arcából ugyanaz a térdre kényszerítő méltóság sugárzott, amivel Minerva fogadta a látogatókat a kertben. Bethesda egyre csak Luciust nézte, aki felemelte a kezét, hogy letörölje homlokáról a gyöngyöző verejtéket. A szénserpenyő tüze meleg volt ugyan, de közel sem ennyire meleg. – Persze – nyögte ki végül vendéglátónk. – Habár most már semmit sem lehet ott látni. Átvitettem Stephanos holttestét egy másik szobába... Elcsuklott a hangja, mert közben sietve megfordult, és bevezetett minket az épület hátuljába. Útközben levett egy fáklyát a falról, és azzal világította meg az utat. Az imbolygó derengésben nagyon üresnek és kísértetiesnek tűnt a szoba. Becsukták az ablaktáblákat, és levették a vérfoltos terítőt a láda tetejéről. – Melyik ablaktábla volt nyitva, amikor megtaláltátok Stephanos holttestét? – kérdezte Bethesda. – E...ez – felelte Lucius enyhén dadogva. Egy érintésére szétnyíltak a zsalugáterek. – Úgy látszik, eltört a retesz – magyarázta, miközben megpróbálta ismét szétlökni a táblákat. – Eltört, mert az ablaktáblákat nem a retesszel nyitották ki, hanem erőszakkal – folytatta Bethesda. – Igen, erre már délelőtt is rájöttünk – vette vissza a szót Lucius. – Kívülről lökhették be nagy erővel. Így tört be a házba az idegen... – Szerintem nem így volt – vágott közbe Bethesda. – És ha valaki megfogta a táblák tetejét, és egy nagy rántással szétnyitotta őket? Nézzétek csak! Erőszakkal felfeszítette egy másik ablak tábláit, hogy megmutassa, mire gondol. A retesz azonnal eltört az ablak közepén. – De miért tenne bárki is ilyet? – kérdezte Lucius. Szétnyíltak az ajkaim, és nagy levegőt vettem. Lassan kezdtem rájönni, mire akar Bethesda kilyukadni. Majdnem meg is szólaltam, de aztán visszafogtam magam. Neki jutott először eszébe, ezért neki is kellett elmondania. – Thropszusz, a rabszolga, először nevetést hallott, aztán valami csörömpölést, végül egy dörrenést. Eco egyértelműen állítja, hogy Stephanos nevetett.
Lucius megrázta a fejét. – Nehéz elképzelni. – Csak azért, mert soha nem hallottad Stephanost nevetni? Megmondom neked, miért: mert Stephanos mindig csak a hátad mögött nevetett. Kérdezd meg bármelyik rabszolgát, aki régebben került ide, mint Thropszusz. Érdemes meghallgatni, mit mondanak. – Honnan tudhatnád te ezt? – kérdezte Lucius. – Ez a férfi intézte a házaddal kapcsolatos dolgokat, ugye? Ő volt az első számú rabszolgád itt, Rómában. Higgy nekem, alkalmanként igenis nevetett a hátad mögött. – Luciust megint felzaklatta ez a feltevés, de Bethesdát nem lehetett eltántorítani. – Ami a csörömpölést illeti, az imént te is ugyanazt a hangot hallottad, mint Thropszusz délelőtt. Egy erős mozdulattal feltéptem az ablakot. Thropszusz ezek után egy dörrenést hallott, egy puffanást... akkor verte be a fejét Stephanos a láda kemény sarkába. – Bethesda arca megrezzent. – Aztán a földre zuhant, a mellkasát szorongatva, vérző fejjel. – Arra a helyre mutatott, ahol megtaláltuk Stephanos holttestét. – Csakhogy a legfontosabb hangot senki sem hallotta... az ezüst csilingelését, amit bizonyára élesen lehetett volna hallani, ha valaki sietve bepakolja az összes tárgyat egy zsákba, és kimászik vele az ablakon. – Mit jelentsen ez az egész? – kérdezte Lucius. – Azt jelenti, hogy a te faarcú rabszolgád, akiről azt hitted, hogy egy csepp humorérzéke sincs, a maga módján mégiscsak megünnepelte a Saturnaliát az idén. Stephanos titokban jó kis cselt eszelt ki ellened... a saját pimaszsága hangos nevetésre késztette. De túlzottan erőt vett rajta a nevetés. Nagyon öreg volt, igaz? Az öreg rabszolgáknak már gyenge a szívük. Amikor a szívük felmondja a szolgálatot, bármibe belekapaszkodnak, ami a kezük ügyébe kerül. – Bethesda megragadta az ablaktáblák tetejét, és szétnyitotta őket. – A táblák nem bizonyultak elég erősnek. Stephanos elesett, beverte a fejét, és elterült a padlón. Vajon a fejét ért ütés miatt halt meg, vagy a szíve miatt? Ki tudná ezt megmondani? – És az ezüst? – kérdezte Lucius. – Akkor hol az ezüst? – Ott, ahova Stephanos óvatosan és csendben berakta, azzal a céllal, hogy ráijesszen egy kicsit a gazdájára. A lélegzetemet is visszatartottam, amikor Bethesda felnyitotta a láda tetejét. Mi van, ha téved? De a láda belsejében, hímzett terítőkön, a gyertya fényében villódzva ott hevert az összes edény, nyaklánc és karperec, amit Lucius aznap délelőtt mutatott nekünk. A ház ura felhördült, és majdnem elájult a megkönnyebbüléstől. – Még mindig nem tudom elhinni – nyögte ki végül. – Stephanos korábban soha nem űzött tréfát senkivel! – Valóban? – kérdezte Bethesda. – A rabszolgák folyton megpróbálnak túljárni a gazdáik eszén, Lucius Claudius. Az ilyen tréfák célja nem az, hogy a gazdáik rájöjjenek, és ostobának érezzék magukat, aztán megbüntessék a szemtelen rabszolgát. Nem, a lényeg éppen az, hogy a gazda soha ne jöjjön rá, a bolondját járatták vele. Stephanos valószínűleg úgy tervezte, hogy kint szórakozik majd valahol az utcán, amikor te rájössz, hogy eltűnt az ezüst. Egy darabig hagyja, hogy rémülten szaladgálj fel-alá, aztán hazajön, hogy miután végighallgatja a panaszáradatodat, megmutassa, mi van a láda belsejében. – De én nagyon felbőszültem volna. – Annál jobban sikerül a tréfa. Megkérdezed, hogy miért tette be az ezüstöt a ládába, mire ő azt feleli, hogy te utasítottad rá, ő csak a parancsodat teljesítette. – Én soha nem adtam neki ilyen parancsot! – „Ó, dehogynem, gazdám!”, ellenkezett volna Stephanos. Ezek után a fejét csóválva hozzáteszi, hogy túl szórakozott vagy, és szigorú, tréfát nem ismerő ábrázatával meg is győz a saját igazáról. Gondolkozz egy kicsit, Lucius Claudius, és biztosan emlékezni fogsz néhány alkalomra, amikor hasonló szorult helyzetben találtad magad, és Stephanos azt mondta, feledékeny vagy, ennyi az egész. – Most hogy így mondod... – tűnődött Lucius, és határozottan kényelmetlenül érezte magát. – Stephanos pedig mindvégig jókat derült a hátad mögött – bólogatott Bethesda. Megcsóváltam a fejem. – Nekem is rá kellett volna jönnöm az igazságra délelőtt, amikor itt jártam – közöltem szomorkásan. – Badarság! – legyintett Bethesda. – Lehet, hogy jól kiismered magad a világ dolgaiban, gazdám, de egy rabszolga furfangjait soha nem fogod megérteni, hiszen soha nem voltál egy másik ember tulajdona. – Vállat vont. – Amikor elmesélted a történetet, én azonnal rájöttem az igazságra. Nem kellett ismernem Stephanost ahhoz, hogy kitaláljam a hátsó szándékait. Azt hiszem, van valami hasonlóság abban, ahogy a rabszolgák látják a világot. Bólintottam, majd megmerevedtem egy kissé. – Ez azt jelenti, hogy néha, amikor nem találok valamit, vagy amikor tisztán emlékszem, hogy adtam neked egy bizonyos utasítást, és te azt mondod, hogy nem történt meg... Bethesda alig láthatóan elmosolyodott, ahogy a bölcsesség istennője mosolyoghat, amikor egy olyan titkos cselszövésen töri a fejét, amit a puszta halandók soha nem érthetnek meg. Később az éjszaka folyamán gyertyáinkat a magasba emelve csatlakoztunk az utcán ünneplő tömeghez. A nagy nyitott tereket és a templomok homályba burkolózó homlokzatát többezernyi gyertya reszkető fénye világította meg.
Lucius is velünk tartott, és csatlakozott hozzánk, amikor karunkat lengetve azt énekeltük: „Sej-haj, Saturnalia!” A kórus mennydörögve visszhangzott a Forumon. A Lucius arcára kirajzolódó kába mosoly arról árulkodott, hogy már visszanyerte régi jókedvét. Bethesda is mosolygott – elvégre bőven volt oka rá: a csuklóján ott csillogott egy káprázatos, ébenfa berakásos ezüst karperec, amit egy hálás imádójától kapott ajándékba a Saturnalia-ünnep alkalmából.
A MÉHKIRÁLY ÉS A MÉZ – Gordianus! És Eco! Hogy utaztatok? – Megmondom, amint leszálltam erről a lóról, és meggyőződtem róla, hogy megvannak még a lábaim. Lucius Claudius jóízűt nevetett. – Ugyan miért? Róma csak pár órányi lovaglásra van innen. Remek kis kövezett út vezet idáig. Ráadásul eszményi az időjárás is! Ebben igaza volt. Aprilis vége felé jártunk, azon aranyfényű tavaszi napok egyikén, amiken az ember azt kívánja, bárcsak megállna az idő. A jelek szerint maga Sol is így gondolta; hiszen a nap magasan tündökölt az égen, mintha megbénította volna a föld szépsége, és vonakodott volna továbbmenni. A föld valóban gyönyörű volt, kiváltképp ez a kis szeglete az etruszk dombok lágy ívei között, Rómától északra. A dombokat tölgyfák lepték, és mindenütt sárga és lila virágok tarkították a talajt. A völgyben olajfaligetek derengtek ezüstösen és zölden a gyenge szélben. A füge- és citromfák sűrű levélkoronát öltöttek magukra. Méhek döngicséltek és cikáztak a szőlőlevelek hosszú sora mentén. Madárdal töltötte meg a levegőt, és összekeveredett a rabszolgák énekével, akik a közeli sík földterületen szorgoskodtak, egyszerre suhintgatva sarlóikkal. Mélyen beszívtam a nap hevében száradó, magas fű illatát. Még Lucius barátom is szokatlanul robusztusnak tűnt, akár egy pufók arcú Silenus borzas, vörös fürtökkel – már csak egy boroskorsó hiányzott a kezéből, és néhány erdei nimfa táncolhatott volna még körülötte. Lecsusszantam a lovam hátáról, és megnyugodva észleltem, hogy még megvan a lábam. Eco leszökkent a hátasról, és ugrándozni kezdett. Honnan is tudhatná egy tizennégy éves fiú, milyen kínokat okoz egy elgémberedett izom? Egy rabszolga az istállóba vezette a lovainkat. Lucius szívélyesen megveregette a vállamat, és noszogatni kezdett, hogy induljunk el a villa felé. Eco izgatott kölyökkutyaként szaladgált körbe-körbe körülöttünk. Elbűvölő kis ház várt minket: alacsony, telis-tele ablakokkal, amelyek táblái egytől egyig szélesre tárva engedték be a napfényt és a friss levegőt. A keskeny, összezsúfolt városi házakra gondoltam, amiknek nem is volt ablakuk, nehogy a rablók bemásszanak a szobákba. Vidéken az épületek sem voltak olyan zaklatottak – mintha tetőig merültek volna a zavartalan pihenésben. – Látod? Megmondtam – dagadozott Lucius mellkasa. – Máris mosoly ül az arcodon. Legutóbb, amikor a városban találkoztunk, úgy festettél, mint aki túl szoros lábbelit visel. Azonnal tudtam, hogy erre van szükséged... néhány napra vidékre kell menekülnöd. Nekem mindig beválik. Amikor megelégelem a Forum politikai csatározását és pereskedéseit, elszököm a birtokomra. Majd meglátod, néhány nap alatt újjászületsz. Eco is pompásan fogja érezni magát, felmászhat a dombokra, úszhat a patakban. Bethesdát nem hoztad el? – Nem. Ő... – Már majdnem kimondtam a teljes igazságot, vagyis hogy nem akart jönni, de attól tartottam, hogy előkelő származású barátom kigúnyolna, amiért engedem, hogy egy rabszolga ellenálljon nekem, amikor arra kérem, tartson velem egy útra. – Tudod, Bethesda igazi városi teremtés. A vidék nem való neki, ezért inkább otthon hagytam, Belbo majd vigyáz rá. Itt amúgy sem venném hasznát. – Ó, értem – bólogatott Lucius. – Nem akart jönni, igaz? – Hát... Már-már megráztam volna a fejem, aztán hirtelen feladtam, és elnevettem magam. Ezen a helyen semmit nem érek a városias önhittséggel, elvégre itt maga Sol szórja ránk aranyfényét az égből, és sugarai alatt minden olyan őszintévé és tökéletessé válik. Luciusnak igaza volt. Jobb, ha az ilyesfajta dőreséget Rómában hagyom. Ösztönösen Eco felé nyúltam, és amikor a fiú játékosan elhúzódott előlem, üldözőbe vettem. Köröket futottunk Lucius Claudius körül, aki fejét hátravetve kacagott. A vacsoránál spárga és libamáj volt az első fogás, amit libazsírban sült gomba és mézes-ecetes szószban sült gyöngytyúk követett fenyőmaggal megszórva. Egyszerűen, de értő kezekkel készítették el az ételeket. Olyan túláradóan dicsértem a vacsorát, hogy Lucius kénytelen volt behívni a szakácsot, aki meghajolva fogadta a bókokat. Meglepve láttam, hogy egy nőnek köszönhetjük a lakomát, méghozzá egy huszonéves leányzónak. Sötét haját szoros kontyba fogta, kétségkívül azért, hogy ne legyen útban, amikor a konyhában sürög-forog. Dundi arca még jobban kikerekedett a mosoly hatására; jólestek neki az elismerő szavak. Arca nem volt kifejezetten szép, inkább kellemes, alakjának gömbölyded körvonalai pedig még a bő ruha alatt is jól látszottak. – Davia eleinte a római főszakácsom jobbkeze volt – mutatta be Lucius. – Segített neki bevásárolni, kimérte a hozzávalókat, meg ilyesmi. Amikor viszont tavaly télen a szakácsom megbetegedett, ez a lány olyan rátermettséget mutatott, hogy elhatároztam: megteszem főszakácsnak ide, a birtokomra. Szóval szerinted is jó döntés volt, Gordianus? – Hogyne. Csodálatosan sikerült a vacsora, Davia. Eco is megdicsérte, ám az ő tapsát félbeszakította a saját ásítása. Túl sok étel és a harapni való friss levegő – az
asztalra mutatott, és úgy tett, mint aki nagy levegőt vesz. Nemsokára elnézést kért tőlünk, és fel is vonult a számára kijelölt ágyba. Luciusszal székeket vittünk le a patakhoz, hogy a víz csörgedezését és a tücskök ciripelését hallgatva kortyolgassunk a legjobb borterméséből, miközben az égen tovaúszó vékony felhőket figyeljük, amelyek időnként elfátyolozzák a hold arcát. – Tíz nap ezen a helyen, és azt hiszem, a Rómába vezető utat is elfelejtem. – Fogadok, hogy Bethesdához azért gond nélkül visszatalálsz! – vigyorgott Lucius. – Reménykedtem benne, hogy vele is találkozom. Igen, tényleg városi virágszál, de ültesd csak el vidéken, és olyan friss hajtásokat hozhat, amiket nem is vártál volna! Így viszont csak mi hárman leszünk itt. – Más vendégeket nem hívtál? – Nem, nem, nem! Kivártam, amíg nem szólít semmiféle társadalmi kötelezettség, és hármunké lehet ez a birtok. – Rám mosolygott a holdfényben, majd színlelt rosszallással lebiggyesztette a száját. – Nem arról van szó, amire gondolsz, Gordianus. – És ugyan mire gondolok? – Arra, hogy akármilyen atyafiságos a te Lucius Claudius barátod, mégiscsak patrícius, és néha olyan lekezelően viselkedik, mint a többi hólyag az osztályából. Bárki azt hihetné, hogy azért hívtalak ide titeket éppen ebben az időszakban, hogy senki se láthassa, amint rangomon aluli emberekhez kerülök közel. De nem erről van szó. Én téged akarlak megkímélni az én magasabb rangú barátaimtól! Ó, ha ismernéd azokat az alakokat, akikről most beszélek! Feszengése láttán elmosolyodtam. – Tudod, a munkám során elég gyakran lépek érintkezésbe a magas rangúakkal és a gazdagokkal. – Barátkozni velük egész más dolog. A saját családomat nem is említem, ők a legrosszabbak. Vannak, akik mások vagyonára vadásznak, a társadalom peremén élnek, és azt hiszik, hogy csak úgy kikaparhatják maguknak valahonnan a tekintélyt, mint egy vadászmenyét. És a nagyapák, az unalmas, önelégült vén szellentők, akik folyton emlékeztetnek mindenkit, hogy valamelyik ősük kétszer is volt konzul, vagy kirabolt egy görög templomot, esetleg egy hajónyi karthágóit mészárolt le még az aranykorban! Na meg a rögeszmések, akik azt állítják, hogy egyenesen Herkules vagy Venus leszármazottjai... bár a modoruk alapján inkább Medusa ivadékainak hinnéd őket. És ott vannak a túl gazdag, elkényeztetett ifjak, akiknek csak a szerencsejátékon és a lóversenyen jár az eszük, valamint a túl szép leányok, akik kizárólag az új ruhákra és ékszerekre tudnak gondolni, nem is beszélve a szülőkről, akiknek nincs más foglalatosságuk, csak az ifjak és a leányzók összepárosítása, hogy aztán még több hasonló szörnyszülött jöjjön a világra. Tudod, Gordianus, te a legnyomorúságosabb állapotukban találkozol ezekkel az emberekkel, amikor gyilkosság vagy valami más iszonyú bűntény történik – folytatta patrícius barátom. – Amikor kétségbe vannak esve, és a segítségedre szorulnak. Én viszont erejük és pompájuk teljében találkozom velük, amikor úgy tollászkodnak, mint az africai madarak, és úgy csöpögtetik egymásra a bájt és kellemet, mint a mézet. Higgy nekem, ilyenkor ezerszer rosszabbak! Ó, el sem tudod képzelni, milyen förtelmes mulatságokat voltam kénytelen rendezni ebben a villában! Nem, nem, ilyesmiről hallani sem akarok a következő tíz napban! Mindketten kapunk egy kis haladékot... téged tíz napra elengedett a város, engem meg tíz napra elengedett az úgynevezett baráti köröm. Csakhogy mindez hiú ábrándnak bizonyult. A következő három napban ízelítőt nyertünk abból, milyen lehet Elysium. Eco a birtok minden apró szegletét kifürkészte, és legalább annyira lenyűgözték a pillangók és a hangyabolyok, mint az olívaolajat sajtoló szerkezet és a szőlőprés rejtélyes működése. Születése óta a városban lakott – elárvultan csavargott az utcákon, mielőtt magamhoz vettem –, de hamar a szívébe zárta a vidéki Itáliát. Ami engem illet, naponta legalább háromszor falatoztam Davia mesés étkeiből, Luciusszal és az intézőjével bebarangoltam a birtokot, és hosszasan pihengettem a fűzfák árnyékában a patakparton, a Lucius apró könyvtárában talált hitvány görög regényeket olvasva. Mindegyik történetet ugyanarra a szálra fűzték fel: a szegény fiú találkozik a gazdag lánnyal, a lányt elrabolják a kalózok/óriások/katonák, a fiú megmenti, és kiderül róla, hogy ő maga is előkelő származású. Ám ezeken a komótos napokon tökéletesen illett a hangulatomhoz az ilyesféle bugyutaság. Megengedtem magamnak a kényeztetést, az ellazulást és a tökéletes lustaságot is, testben, lélekben, szellemben egyaránt – és minden pillanatát élveztem. Aztán elérkezett a negyedik nap, és vele együtt a látogatók is. Akkor csaptak le, amikor leszállt az alkony. Nyitott szekéren utaztak, amit négy fehér ló húzott, és rabszolgák kisebb csoportja kísért. Az asszony zöldbe öltözött, és feje tetején furcsa, merev legyezőformába rendezte gesztenyeszínű haját. Azon a tavaszon ez volt a városi divat. Mindenesetre megfelelő keretet biztosított feltűnően szép arca mellé. A férfi sötétkék ujjatlan tunikát viselt, ami a térde fölött ért véget, és látni engedte atletikus karját és lábát. Szokatlan formájúra nyírt szakállával mintha szándékosan ki akarta volna gúnyolni a hagyományt. Egyidősnek tűntek velem, valahol középúton harminc és negyven között. Éppen visszafelé sétáltam a pataktól a vállába, Lucius pedig kilépett a házból, hogy üdvözöljön, de átnézett a vállam fölött, és megpillantotta a jövevényeket.
– Numa golyóira! – kiáltott fel fojtottan, kölcsönvéve a kedvenc szitkozódásomat. – A barátaid? – kérdeztem. – Igen! Akkor sem lehetett volna jobban letörve, ha Hannibál kísértete költözik be a villájába. Mint később kiderült, a férfit Titus Didiusnak hívták, a nő pedig a második felesége, Antonia volt. (Mindketten elváltak az első házastársuktól, hogy egybekelhessenek, és ezzel hatalmas botrányt keltettek, egyszersmind kivívták a boldogtalan házasságban élő velük egykorúak irigységét.) Miközben a pár beköltözött az enyémmel szomszédos szobába, Lucius félrevont, és elmondta, hogy úgy isznak, mint a halak, úgy veszekszenek, mint a sakálok, és úgy lopnak, mint a szarkák. (Észrevettem, hogy az érkezésüket követően a rabszolgák tüstént elrejtették az értékesebb borokat, a legjobb ezüstöt, és a legtörékenyebb arretiumi vázákat.) – Úgy tűnik, pár napot az unokafivérem, Manius birtokán szerettek volna tölteni. Itt van a közelben – magyarázta Lucius. – Csakhogy amikor megérkeztek, nem találtak ott senkit. Nos, én jól tudom, mi történt... Manius épp azért utazott Rómába, hogy elkerülje őket. – Ugyan, biztos nem. – Dehogynem! Csodálkozom is, hogy nem futottak össze az úton! Mindegy is, hiszen most itt vannak, és szeretnének egy ideig itt maradni. „Csak egy-két napig, amíg vissza nem indulunk a városba. Alig vártuk, hogy néhány napot vidéken tölthessünk. Ugye, leszel olyan kedves, Lucius, és megengeded, hogy nálad időzzünk egy kicsit?” Ha a sejtésem nem csal, lesz ebből tíz nap is. Méghogy kettő! Vállat vontam. – Nekem nem tűnnek annyira borzasztónak. – Ó, csak várj! Várd ki a végét! – Nos, ha valóban olyan elviselhetetlenek, miért nem kergeted el őket az első éjszaka után? – Elkergetni? – Lucius úgy ismételte meg a szót, mintha nem is latinul beszélnék. – Úgy érted, elzavarni a házamtól? Kergessem el Titus Didiust, az öreg Marcus Didius fiát? Megtagadjam a vendégszeretetemet Antoniától? De Gordianus, gyerekkorom óta ismerem őket. Elkerülni őket, ahogy az unokafivérem, Manius tette, az egy dolog. De megmondani nekik, egyenesen az arcukba... – Ne fáradj, azt hiszem, értem – legyintettem, habár képtelen voltam felfogni, amit mond. Akármennyi hibája volt a házaspárnak, akadt egy mindent feledtető erényük is: elragadóak voltak. Annyira elragadóak, hogy az első estén, amikor együtt vacsoráztunk, kezdtem azt hinni, hogy Lucius messzemenőkig túlzott. Ecóval semmit sem érzékeltünk abból a lesújtó fennhéjázásból, ami annyira taszítóvá tette társadalmi osztályukat. Titus hevesen érdeklődött az utazásaim iránt, illetve az ügyvédeknek, többek között Cicerónak végzett munkáim iránt. („Mondd csak, igaz, hogy ő valójában egy eunuch?” – kérdezte, őszinte arccal közelebb hajolva.) Ecót szemlátomást megbabonázta Antonia, aki a mécsesek fényénél még szebbnek látszott. Az asszony kacérkodott a fiúval, de ebben a kacérkodásban inkább természetes bájt lehetett érezni, semmint leereszkedést vagy aljasságot. Mindketten szellemesek, vibrálóak és előzékenyek voltak, és humorérzéküket is alig-alig fűszerezte némi trágárság. Méltányolták a jó konyhát. Hozzám hasonlóan ők is szerették volna szemtől szemben megdicsérni a szakácsot. Amikor Davia megjelent, Titus arca egészen megnyúlt a meglepettségtől, és nem csak azért, mert mint kiderült, egy fiatal nő kezének köszönhettük a páratlan vacsorát. Lucius épp nyitotta volna a száját, hogy bemutassa a lányt, ám Titus valósággal lelopta a szót az ajkáról. – Davia! – kiáltott fel, és mosolyogva nézte a szakácsnőt. Antonia szemében alig észrevehetően felvillant valami indulat. Lucius szótlanná dermedve nézett hol Daviára, hol Titusra. – Ezek szerint... ismered őt? – Hát hogyne! A városi házadban már találkoztunk egyszer. De ott nem ő volt a szakács. Ha jól emlékszem, csak besegített a konyhában. – Mikor volt ez? – kérdezte Antonia mézédes mosollyal az arcán. Titus vállat vont. – Tavaly? Tavalyelőtt? Bizonyára Lucius egyik lakomáján. Furcsa... nem emlékszem, hogy te ott lettél volna. Aznap este otthon maradtál valamiért, kedvesem. Talán a fejed fájt... Együtt érző mosollyal pillantott a feleségére, Daviára azonban egy egészen másfajta mosollyal sandított. – Hogy lehet az, hogy te találkoztál a szakács segédjével? – vette vissza a szót Antonia egyre erősebb éllel a hangjában. – Ó, azt hiszem, kimentem a konyhába, hogy egy szívességet kérjek a szakácstól, vagy valami hasonló történhetett. És akkor... akkor találkoztam Daviával. Nem így volt, Davia? – De igen – felelte a lány, aki mindvégig a padlóra szegezte a tekintetét. Noha a mécsesek fénye elhomályosította a látásomat, biztos voltam benne, hogy elpirult.
– Nos hát! – kurjantott Titus, és összeütötte a tenyerét. – Elsőrangú szakácsnő lett belőled, Davia! Nem hozol szégyent a gazdádra, márpedig ő híres a magas elvárásairól! Ebben mindnyájan egyetértünk, nem igaz? Gordianus? Eco? Lucius?... Antonia? Egyszerre bólintottunk, bár akadt közöttünk kevésbé lelkes is. Davia valami köszönetfélét rebegett, majd visszasietett a konyhába. Lucius új vendégeit teljesen kimerítette az utazás, és Ecóval mi is elfáradtunk a hosszú, élményekkel teli nap után. Mindenki korán visszavonult. Meleg éjszakánk volt. A legtöbb helyiségben nyitva hagyták az ablakokat és az ajtókat, hogy az enyhe szellő átjárhassa a házat. Valami nagy mozdulatlanság és csend ülte meg a tájat – olyasféle, amit városi ember nemigen ismer. Miközben Morpheus széttárt karja felé sodródtam, a feneketlen csendben hallani véltem a bárányok álmos neszezését messzi karámjaikban, a magas fű halk sóhajtozását az út mentén, sőt még a patak lágy csobogását is. Eco, aki már réges-rég álomba szenderült, alig hallhatóan hortyogni kezdett. Ekkor kezdődött a harc. Eleinte csak fojtott hangokat hallottam a szomszéd szobából, amelyek érthetetlenül mosódtak össze. Egy idő után viszont egyre tisztábban különültek el egymástól a szavak. Az asszony hangja magasabb volt, és könnyebben is vitte a szél. – Te mocskos házasságszédelgő! Az is szégyen, hogy a saját rabszolgáinkat ledöntöd a lábukról, de hogy más emberek rabszolgáit is... Titus visszakiáltott valamit, feltehetőleg a saját védelmében. Az asszonyt nem hatották meg az érvek. – Te aljas hazudozó! Engem nem tudsz átverni! Láttam, hogy néztél rá ma este. És meg ne próbáld felhozni az androsi kalandomat a gyöngyhalásszal! Az is csak a te részeges képzeleted szüleménye! Titus üvöltött. Antonia visított. Ez így ment egy darabig, majd a hangokból ítélve agyagedények törtek ripityára. Egy ideig csend volt, aztán kezdődött minden elölről. Felnyögtem, és a fejemre húztam a takarót. Kisvártatva észrevettem, hogy abbamaradt az ordítozás. Az oldalamra fordultam, remélvén, hogy végre elaludhatok, ám észrevettem, hogy Eco feltérdelt a heverőjén, és a falra tapasztotta a fülét. – Hádészra, Eco, mit művelsz? Továbbra is a falon tartotta a fülét, és intett, hogy hallgassak. – Ugye, nem kezdik újra? Elfordult, és megrázta a fejét. – Hát akkor mi van? A holdfény csalfa mosolyt világított meg az arcán. Fel-le mozgatta a szemöldökét, mint egy vigyorgó utcai némajátékos, és közben az egyik kezével formált körbe beledugta a másik keze mutatóujját. Ez a mozdulat a pantomimjátékosok nyelvén is csak egyet jelenthetett. – Ó, már értem. Hagyd abba a hallgatózást. Közönséges dolog. A másik oldalamra fordultam, és a fejemre rántottam a takarót. Elaludhattam, mert egy idő után arra ébredtem, hogy a holdfény átköltözött Eco ágyáról az enyémre, és élesen belevilágított az arcomba. Nagy sóhajjal igazítottam meg a takarót, de közben észrevettem, hogy Eco megint lázasan a falhoz tapasztja a fülét. A házaspár egész éjjel a lepedőt gyűrhette! A következő két napban Lucius folyton félrevont, és bosszankodva ismételgette, hogy a házaspár elrontotta a pihenésemet. Eco azonban továbbra is örömét lelte az egyszerű falusias életben, és nekem is bőven volt alkalmam a patak mellett olvasgatni. Titus és Antonia csak annyira furakodott be az életünkbe, hogy egyformán érezhettem kellemetlennek és szórakoztatónak a társaságukat. Nem is találhattunk volna mulatságosabb társaságot a vacsorához Titusnál, habár a sokadik pohár bor után kezdtek túlzottan is trágárak lenni a viccei és túl élesek a megjegyzései. Antonia elbűvölően csipegette a malacsültet, egészen addig, amíg egy-egy szó vagy mondat fel nem idézett benne egy rossz emléket. Pillantása olyan élesen szelte át a férfiembert, ahogy a nyárs szelhette át a szerencsétlen pára testét, mielőtt ízletesre pörkölték. Hozzájuk hasonló párral soha nem találkoztam korábban. Kezdtem érteni, miért nem tudnak semmit megtagadni tőlük a barátaik, ám azt is kezdtem érteni, hogyan kergetik az őrületbe a vendéglátóikat a hirtelen dühkitöréseikkel és az egymás iránt érzett, mindent felemésztő szenvedélyükkel. Hol forróság, hol fagyos hideg áradt belőlük, és mindenkit megégetett, illetve megdermesztett, aki túl közel került hozzájuk. Az ott-tartózkodásuk harmadik napján Lucius bejelentette, hogy kitalált egy közös elfoglaltságot az összes vendége számára. – Láttad már valaha, hogyan gyűjtik be a mézet a méhkasból, Eco? Nem? Gondoltam. És te, Gordianus? Hát ti
ketten? – Nos, nem mondanám – vallotta be Antonia. A férjével együtt délig aludtak, és csak akkor csatlakoztak hozzánk, amikor a patak partján ebédeltünk. – Muszáj ennek a pataknak olyan hangosan csörgedeznie? – dörzsölte a halántékát Titus. – Méheket említettél, Lucius? Úgy érzem, ma reggel egy egész méhraj zsong a fejemben. – Már nincs reggel, Titus, és a méhek sem a fejedben vannak, hanem lejjebb a patak mentén, egy völgyben – közölte Lucius kissé korholóan. Antonia a homlokát ráncolta. – Tényleg, hogyan gyűjtik össze a mézet? Soha nem gondoltam bele... csak enni szeretem! – Ó, pedig valóságos tudomány! – derült fel Lucius arca. – Van egy Ursus nevű rabszolgám, akit kifejezetten azért vettem, mert mestere a méhészetnek. Üreges fák kéregdarabjaiból építi a kasokat, szőlőindákkal köti össze, majd sárral és levelekkel tapasztja be. Távol tartja a kártevőket, és mindig gondosan kiválasztja azokat a mezőket, ahol a legjobb virágok nőnek. Évente kétszer gyűjti be a mézet. Most, hogy a Pleiádok felemelkedtek az éjszakai égbolton, azt mondja, elérkezett a tavaszi szüret ideje. – Honnan jön a méz? Úgy értem, honnan szerzik a méhek? – kérdezte Antonia. Az értetlenség megtévesztően ártatlan bájt kölcsönzött az arcának. – Kit érdekel? – vágott közbe Titus, és belecsókolt a felesége tenyerébe. – Nekem te édesebb vagy a méznél is! – Te meg olyan vagy nekem, mint a méhkirály! Megcsókolták egymást. Eco elfintorodott. Most, hogy valódi csókkal szembesült, kamaszosan buja vágyai átadták helyüket az émelygésnek. – Honnan jön a méz? – kérdeztem én is. – És mondd csak, a méheknek tényleg van királyuk? – Egy pillanat, mindjárt elmagyarázom – felelte Lucius. – A méz természetesen az égből hullik, mint a harmat. Ursus legalábbis ezt mondja, és ő már csak tudja. A méhek összesűrítik, amíg sűrű, tapadós folyadék nem lesz belőle. Fák nedveit és bizonyos növények viaszát gyűjtik össze, amikből lépeket építenek a kasban, hogy legyen miben tárolni a mézet. Hogy van-e királyuk? Hogyne! Az életüket is odaadják érte, ha meg kell védeni. Előfordul, hogy két raj háborúzni kezd egymással. A királyok maradnak a védett helyükön, hogy megtervezzék a stratégiát. Az összeütközés sokszor rettenetes... az Iliászban sincsenek olyan hősies tettek és önfeláldozások! – És ha nem háborúznak? – kérdezte Antonia. – Egy méhkas olyan, akár egy nyüzsgő város. Egyesek kirepülnek a mezőre összegyűjteni a mézharmatot, mások odabent dolgoznak, építik és rendben tartják a lépeket, miközben a királyok törvényeket hoznak a közjóért. Azt mondják, Jupiter azért adta meg az önrendelkezés bölcsességét a méheknek, mert hálás volt nekik, amiért megmentették az életét. Amikor a kisded Jupitert egy barlangba rejtették az apja, Saturnus haragja elől, a méhek mézzel táplálták. – Úgy beszélsz róluk, mintha az emberek felett állnának – jegyezte meg Titus nevetve, és közben Antonia csuklóját csókolgatta. – Dehogyis. Felettük még mindig királyok uralkodnak, nem sikerült köztársaságot alapítaniuk, mint nekünk – magyarázta Lucius őszintén, és közben észre sem vette, hogy Titus csak kötekedik vele. – Nos, ki akar velem jönni, hogy megnézzük, hogy készül a méz? – Nem szeretném, ha megcsípnének – közölte Antonia félénken. – Attól nem kell félned. Ursus füsttel kábítja el a méheket. Attól eltompulnak és elálmosodnak. Különben sem leszünk útban nekik. Eco lelkesen bólogatott. – Azt hiszem, érdekes élmény lehet... – töprengett Antonia. – Számomra ugyan nem! – fortyant fel Titus, és halántékát dörgölve leheveredett a fűbe. – Titus, ne légy ilyen tompa és álmos méhkirály! – döfködte az ujjával Antonia, és közben lebiggyesztette a száját. – Gyere velünk! – Nem. – Titus... Némi fenyegetés vegyült Antonia hangjába. Lucius némileg meghátrált, mert újabb perpatvartól tartott. Megköszörülte a torkát. – Igaza van, Titus, velünk kellene jönnöd. Jót fog tenni a séta. Felpezsdíti a véredet. – Nem! Már eldöntöttem, hogy maradok. Antonia remegő mosollyal nyugtázta férje döntését. – Rendben van, legyen, ahogy akarod. Lemaradsz a mókáról, de csak magadat okolhatod. Indulunk, Lucius? – A méh természetes ellensége a gyík, a harkály, a pók és a molylepke – ecsetelte Ursus, a rabszolga, aki Eco mellett sétált kis csoportunk élén. – Azok a teremtmények mind a mézre ácsingóznak, és nagy kárt képesek tenni a kasban, hogy hozzájussanak. Ursus nagydarab, zömök, középkorú ember volt, dübörgő léptekkel. Egész testét szőr borította, legalábbis erre
következtettem a hosszú ujjú tunikája összes nyílásán kikandikáló szőrszálakból. Több másik rabszolga is követett minket a patak partján végighúzódó ösvényen. Ők hozták a parazsat és a szénafáklyákat, amikkel majd füstöt gerjesztenek. – Nemcsak állatok, hanem növények is ellenségei lehetnek a méheknek – folytatta Ursus. – Például a tiszafa. Soha nem szabad a kast tiszafa közelében építeni, mert a méhek megbetegednek, a méz pedig keserű és nyúlós lesz. Az olajfák és a fűzfák közelében viszont remekül érzik magukat a rajok. A mézharmat begyűjtésénél legjobban a vörös és bíborszínű virágokat keresik; a vérvörös jácint a kedvencük. Ha kakukkfű is van a közelben, előszeretettel ízesítik vele a mézet. Legszívesebben egy vízfolyás mellett laknak, ahol sok mohalepte öblöcske van, mert ilyen helyeken szeretnek inni és fürödni. Nyugalmat és csendet igényelnek. Te is látni fogod, Eco, hogy mi is egy ilyen helyet választottunk nekik, nem messze a pataktól, olajfák és fűzfák gyűrűjében, körös-körül olyan virágokkal, amiket a legjobban kedvelnek. Hamarabb meghallottam a méheket, mint ahogy megpillantottam őket. Zümmögésük összekeveredett a patak csobogásával, és egyre hangosabb lett, ahogy elhaladtunk egy kassziacserjékből álló sövény mellett, és beértünk egy napfénypettyezte, virágokkal telehintett kis völgybe, amely pontosan olyan volt, amilyennek Ursus leírta. Valami varázslat lengte be; szatírok és nimfák csintalankodtak az árnyakban, ügyelve arra, nehogy meglássuk őket. Az ember szinte látta maga előtt a kisded Jupitert, akit a méz tart életben. A méhkasok – összesen tíz darab egy sorban – fából ácsolt, csípőmagasságú emelvényeken álltak a tisztás közepén. Magas, kupolára emlékeztető alakjuk volt, és a levelekkel kevert, megszáradt sár azt a képzetet keltette, mintha a természet alkotta volna őket. Ursus nemcsak a mesélésnek, hanem a méhkasépítésnek is mestere volt. A kasok elején mindössze egy apró nyílás szolgált bejáratként, és ezen keresztül jöttek-mentek a szorgalmas méhek. Az egyik közeli fűzfa alatt egy emberi alak vonta magára a figyelmemet. Egy döbbent pillanatig azt hittem, egy szatír lépett a tisztásra, hogy csatlakozzon hozzánk. Antonia is pont ekkor látta meg. Meglepetten nyögött fel, és örömittasan ütötte össze a tenyerét. – És az a fickó mit csinál ott? Az asszony nevetve ment közelebb a férfihoz, hogy szemügyre vegye. – Őrködik a völgy felett – felelte Ursus. – A hagyomány szerint ő a kasok védelmezője. Elriasztja a méztolvajokat és a madarakat. Priapus isten szobrát bronzból formálták meg. Szinte túlcsordult a vágy benne, ahogy ott vigyorgott, egyik kezét a csípőjére téve, a másikkal egy sarlót szegezve az égnek. A csupasz figura valóban feltűnően, zabolátlanul olyan volt, mint Priapus. A megbabonázott Antonia alaposan végigmérte, majd a jó szerencse reményében megérintette felfelé meredező, lehetetlenül nagy falloszát. Eco vonta magára a figyelmemet. Ő már a völgy túlsó szélén járt, és lehajolt az ott növő parányi, bíborszínű virágokhoz. Odasiettem hozzá. – Vigyázz azokkal, Eco! Ne szedj többet! Menj, és mosd meg a kezed a patakban! – Mi a baj? – kérdezte Ursus. – Ezt hívják etruszk csillagnyelvnek, ugye? – faggatóztam. – Igen. – Meglep, hogy itt látom ezt a virágot, hiszen te olyan gondosan ügyelsz arra, hogy mi nő ezen a mezőn. Mérgező, nem? – Lehet, hogy az emberek számára igen, de a méheknek nem – legyintett a rabszolga. – Olykor, amikor a méhraj megbetegszik, ez az egyetlen gyógyír számukra. Ki kell ásni a csillagnyelv gyökerét, borral kell megfőzni, hagyni kell kihűlni, és ki kell rakni, hogy a méhek ihassanak belőle. Új életre kelnek tőle. – Az ember viszont pórul járhat, ha megkóstolja. – Lehet, de ezen a birtokon mindenki tudja, hogy kerülnie kell, és az állatok sem olyan ostobák, hogy igyanak belőle. Egyébként szerintem a virág nem mérgező, csak a gyökere, amiben a méherősítő szer van. – Akárhogy is, jobb lesz, ha megmosod a kezed – mondtam Ecónak, aki követte az eszmecserénket, és várakozón nézett rám. A méhész vállat vont, és folytatta a mézszüret előkészületeit. Nemhiába jósolta Lucius, hogy izgalmas lesz végignézni. Míg a többi rabszolga felváltva szította és fojtotta a fáklyák tüzét, hatalmas füstfelhőket eregetve, Ursus vakmerően rontott be az elkábított méhek sűrűjébe. Arca kikerekedett a szájában tartott víztől, és valahányszor valamelyik méh erőre kapott, kiköpött egy adagot. Egyenként emelte fel a kasokat, és hosszú késével kivágott egy-egy darabot a lépekből. Az egész szüretnek olyan hangulata volt, mint egy vallásos falusi felvonulásnak: a füstfelhőknek, Ursus megfontolt, lassú mozgásának egyik kastól a másikig, a félreeső terület természetes varázsának, és nem utolsósorban a mosolygó Priapusnak. Így gyűjtik be az emberek a méhek munkájának édes gyümölcsét az idők kezdete óta. Csak egyetlen dolog zavarta meg az áhítatot. Amikor Ursus felemelte az utolsó méhkast, kísértetiesen fehér molylepkék hada bukkant elő alóla. Cikázva átrepültek a fojtó füstrétegen, és eltűntek a magasban, az olajfák fényes levelei között. Abból a kasból Ursus nem vágott ki lépet; azt mondta, hogy a molylepkék jelenléte rossz előjel.
Ünnepélyes hangulatban hagytuk el a völgyet. Ursus apró szeletkéket vágott a lépből, és szétosztotta. Hamarosan mindenkinek ragacsos lett a keze és a szája. Még Antonia is összemaszatolta magát. Amikor visszaértünk a villához, az asszony előreszaladt. – Méhkirály! – rikkantotta. – Hadd üdvözöljelek édes csókkal! Ha még több édességet akarsz, csókold végig az ujjaimat! Az én mézédes csókom most ezerszer édesebb! Vajon mit látott, amikor beszaladt a ház előcsarnokába? Nem láthatott sokkal többet, mint mi, mert csak pár pillanattal később léptünk be. Titus fel volt öltözve, akárcsak Davia. Lehet, hogy arról maradtunk le, amikor egy futó érzelem átsuhant az arcukon, és talán Antonia sem látta, csak érezte azt a valamit, amitől éktelen haragra gerjedt. Akárhogy is volt, ott helyben elkezdtek civakodni. Antonia elhagyta az előcsarnokot, és egyenesen a szobájuk felé vonult. Titus sietve követte. Davia lángoló arccal rohant ki a konyhába. Lucius rám nézett, majd a szemét forgatta. – Most mi lesz? Az állán lecsurgott a méz, és úgy fityegett ott, mint a pók vékony, selyemszerű szála. ***
Vacsora közben nem észleltük, hogy Antonia és Titus között fellángolt volna az ellenségeskedés. Miközben én a mézszüretről beszélgettem Luciusszal, és néha Eco is közbeszólt bonyolult, körkörös kézmozdulatokkal (a molylepkék röptét különösen cirkalmas mozdulattal ecsetelgette), a házaspár tagjai megkövült csendben ültek egymás mellett. Korán visszavonultak a hálószobájukba. Aznap este nem hallottuk a kéjes egymásra találás hangjait. Titus úgy veszekedett, mint a kutya: hol ugatott, hol nyüszített. Antonia sikoltozott és zokogott. Eco a hangzavar ellenére is jól aludt, de én addig-addig forgolódtam az ágyamban, amíg végül úgy nem döntöttem, hogy sétálok egyet. Csak a hold világította meg az utamat, amikor kiléptem a villából, megkerültem az istállót, és elhaladtam a rabszolgák szállása mellett. Az épület egyik sarkát megkerülve két alakot pillantottam meg a konyha bejárata előtti padon, egészen közel húzódva egymáshoz. Noha ezúttal nem kontyba rendezte a haját, hanem leengedte éjszakára, a hold elég erősen megvilágította az arcát ahhoz, hogy felismerjem Daviát. Medveszerű alkatáról azt a férfit is hamar azonosítottam, aki átkarolta, és az arcát simogatta: Ursus volt az. Annyira elmerültek egymás társaságában, hogy nem is vettek észre. Megfordultam, és visszamentem azon az úton, amin jöttem. Közben azon morfondíroztam, hogy Lucius vajon sejti-e: a szakácsa és a méhésze szerelmesek egymásba. Milyen éles ellentétben állt az ő csendes légyottjuk azzal a ricsajjal, amit a szomszédos szobában lakó pár keltett! Amikor visszafeküdtem az ágyamba, rá kellett szorítanom egy párnát a fülemre, hogy ne halljam Titus és Antonia ordítozását. Csakhogy a reggel egy gyökeresen új napot hozott. Luciusszal és Ecóval épp a házigazda dolgozószobája melletti kis kertben költöttük el mézes kenyérből álló reggelinket, amikor Antonia felbukkant a patak irányából egy kosár frissen szedett virággal. – Antonia! – köszöntötte Lucius. – Azt hittem, még ágyban vagy. – Dehogy – felelte az asszony sugárzó arccal. – Már pirkadat előtt felkeltem, és úgy hozta kedvem, hogy lementem virágot szedni a patakhoz. Hát nem gyönyörűek? Megmondom az egyik rabszolganőmnek, hogy fonjon belőlük koszorút nekem a vacsorához. – A te szépségedet nem lehet fokozni – bókolt Lucius, és nem is túlzott: Antonia valóban sugárzóan szép volt aznap reggel. – És hol van... öhm... nevezhetem őt a te méhkirályodnak? Antonia felkacagott. – Gondolom, még alszik. De megyek, és rögvest felébresztem. Olyan csodálatos ez a nap, vétek lenne átaludni! Arra gondoltam, hogy magunkhoz veszünk egy elemózsiás kosarat meg némi bort, és az egész napot odalent töltjük a patakparton. Csak mi ketten... Az asszony felvonta a szemöldökét. Lucius megértette a célzást. – Ó, igen, hogyne, Gordianusszal rengeteg elfoglaltságot találunk a villában is. Eco pedig... ha jól emlékszem, felfedezőútra akartál indulni a dombokra, nem igaz? Eco nem értette pontosan, miért mondja ezt, de bólintott. – Nos, akkor úgy tűnik, hogy te és a méhkirályod kisajátíthatjátok az egész patakot. Antonia elmosolyodott. – Lucius, te olyan figyelmes vagy! – búgta, és odahajolt a vendéglátónkhoz, hogy egy csókot nyomjon elvörösödő koponyájára. Később, amikor befejeztük kényelmesen hosszúra nyúlt reggelinket, láttuk is a házaspárt lefelé sétálni a patakhoz. Még egy rabszolga sem tartott velük, hogy vigye a kosarukat és a pokrócukat. Kézen fogva nevetgéltek, és olyan szégyentelenül nyíltan turbékoltak, hogy Ecónak szinte szó szerint felfordult a gyomra. Furcsa hanghatásokat keltett a vidék, mert a patak felől érkező éles hangok olykor egészen a házig felkígyóztak. Így történhetett, hogy miközben a bejárat előtt álltunk, és Lucius felügyelőjével társalogtunk az aznapi teendőkről, valami kiáltást hallottam a patak felől, amit egy hangos csörömpölés is követett. Mivel Lucius és a rabszolga felváltva beszéltek és hallgatták egymást, észre sem vették, ám Eco, aki egy régi szőlőprést piszkált a közelben, hegyezni kezdte a fülét. Lehet, hogy néma, de a hallása élesebb, mint másoké. Az ordítás Titustól származott. Elég sokszor
hallottuk az elmúlt napokban kiabálni ahhoz, hogy felismerjük a hangját. Ezek szerint a házaspár nem békült ki. Csak azért vonultak olyan messzire, hogy folytathassák a veszekedést... Aztán kicsivel később Antonia sikított. Ezt már mindnyájan hallottuk. Nem az ismerős, indulatos sikoltozása volt, hanem rémült, velőtrázó sikoly. Ráadásul meg is ismétlődött. Futva tettük meg az utat a patakig; Eco szaladt elől, Lucius lihegve zárta a sort. – Herkulesre! – kiáltotta. – Megfojtja az asszonyt! De nem Antonia haldoklott, hanem Titus. A hátán fekve találtunk rá a pokrócon, rövid tunikája összevissza gyűrődött, és felakadt a csípőjénél. Felnézett a falombok alkotta kupolára, és hatalmasra tágult a pupillája. – Szédülök... forog minden – nyöszörögte. Felköhögött, tüsszentett, a torkát markolászta, és görcsösen felemelte a felsőtestét. Aztán lejjebb vitte a kezét, és a hasát kezdte fogdosni. Az arca egészen túlvilágian kék lett. – Hádészra! Mi ez az egész? – visította Lucius. – Mi történt vele, Antonia? Gordianus, mit tegyünk most? – Nem kapok... levegőt! – tátogta a férfi, és nem volt képes levegőt venni a szavak között. – Itt a vég... végem van... ó, annyira fáj! – Megragadta az ágyékkötőjét. – Átkozott istenek! Megrángatta a tunikáját, mintha túl szűk lenne a hely a mellkasának. A felügyelő odaadta nekem a kését. Felvágtam a tunikát, és letéptem Titusról. A laza ágyékkötőn kívül nem maradt rajta semmi. Nem segítettem rajta azzal, hogy levetkőztettem, csak annál szembetűnőbbé vált, ahogy elkékül a teste. Az oldalára fordítottam, és belenyúltam a szájába. Azt hittem, hogy félrenyelt. De ezzel sem oldottam meg semmit. A végsőkig küszködött, próbált levegőt venni. Szörnyű volt végignézni a kínhalálát. Végül abbamaradt a nyüszítés és a markolászás. Elernyedtek a végtagjai. Az élet kiröppent merev szeméből. Antonia némán és döbbenten állt mellettünk; arca olyan volt, mint egy kővé dermedt maszk egy tragédiában. – Nem! – sikoltotta, majd térdre esett, és átölelte a férje holttestét. Újra meg újra felsikoltott, és testét eszeveszetten rázta a zokogás. Az ő gyötrelmeit legalább olyan rettenetes volt nézni, mint Titus halálát, és éppoly tehetetlenül szemléltük. – Hádészra, hogy történhetett ez? – kérdezte Lucius. – Mi ölte meg? Ecóval és a felügyelővel döbbent pillantásokat váltottunk. – Az ő hibája! – bömbölte az asszony. – Mi? – kérdezte Lucius. – A szakácsodé! Azé a förtelmes némberé! Ő tehet mindenről! Lucius körülnézett. A füvön szétszórva hevertek az elemózsia darabjai: kenyérhéj, egy kis üveg méz, fekete olajbogyó, egy kulacs. Találtunk egy törött agyagedényt is – ez lehetett a halk csörömpölés, amit odafönt hallottam. – Hogy érted ezt? Arra célzol, hogy Davia megmérgezte? Antoniának torkán akadt a sírás. – Igen, pontosan. Igen! Igaz, hogy az én rabszolgám tette be az ételt a kosárba, de ő készítette el! Davia! Az a boszorkány megmérgezte! Mindent megmérgezett! – Ó, istenek, ez azt jelenti, hogy... – Lucius letérdelt. Megfogta Antonia kezét, és belenézett a szemébe. – Lehet, hogy benned is van méreg. Antonia, nem fáj valahol? Gordianus, mit tehetünk érte? Semmitmondóan néztem a vendéglátónkra. Fogalmam sem volt, mitévők legyünk. Antonián nem láttunk tüneteket. Vagyis az ő testébe nem került méreg. Valami azonban megölte a férjét, méghozzá nagyon hirtelen és kegyetlen módon. Nemsokára futva megérkeztek a házaspár rabszolgái. Otthagytuk őket gyászolni a holttest fölött, és visszamentünk a villába, hogy kérdőre vonjuk Daviát. Lucius rontott be elsőként a konyhába. – Davia! Tudsz róla, mi történt? A szakácsnő a földre szegezte a pillantását, és nyelt egyet. – Azt mondják... hogy az egyik vendéged meghalt, gazdám. – Igen. Mit tudsz erről? A lány őszintén megdöbbent. – Én? Semmit, gazdám. – Semmit? Azt az ételt ették, amit te készítettél. Titus evés közben lett rosszul. Még mindig kitartasz amellett, hogy semmi közöd az egészhez? – Nem értem, miről beszélsz, gazdám. – Davia – vettem át a szót –, el kell mondanod nekünk, hogy mi zajlott közted és Titus Didius között. A lány csak hebegett-habogott, majd elfordította a fejét. – Davia! Az a férfi meghalt. A felesége téged vádol. Nagy veszélyben vagy. Ha ártatlan vagy, az igazság meg fog védeni. Csak bátran! Mondd el, mi történt közted és Titus Didius között! – Semmi! Az anyám szellemére esküszöm! Nem mintha nem próbálta volna meg. Folyton próbálkozott. Már az első
estén, amikor meglátott, megpróbált megkörnyékezni. A gazda városi házában. Azt akarta, hogy menjek be vele egy üres szobába. Nem mentem. Itt is ugyanazt mondta. Követett és sarokba szorított. Fogdosott. Én soha nem bátorítottam! Tegnap, amikor mindenki lent volt a kasoknál, utánam jött, megrángatta a ruhámat, belém csípett, megcsókolt. Én mindig elhúzódtam előle. Nagyon tetszett neki a fogócska. Amikor végre visszaértetek, sírva fakadtam a megkönnyebbüléstől. – Ezek szerint zaklatott téged – összegezte Lucius szomorúan. – Nos, ezt el tudom képzelni. Az én hibám. Szemtől szembe meg kellett volna neki mondanom, hogy tartsa magát távol a tulajdonomtól. De valóban olyan erőszakos volt, hogy meg kellett mérgezned? – Nem! Én soha... – Kínozd meg, ha az igazat akarod hallani! – Antonia jelent meg az ajtóban. Összeszorította az öklét, a haja kócos boglyába állt össze a fején. Zavarodottnak tűnt, akár egy bosszúszomjas hárpia. – Kínozd meg, Lucius! A bíróságon is úgy csikarják ki a rabszolgákból a vallomást. Jogod van hozzá... a gazdája vagy. Kötelességed... Titus a te házad vendége volt. Követelem, hogy kínozd meg, amíg be nem vallja, utána meg ítéld halálra! Davia olyan fehér lett, mint a méhkasból felszálló molylepkehad, aztán hirtelen elájult. A bánattól félőrült Antonia visszavonult a szobájába. Davia nemsokára magához tért, de valami elmelázféleség lett úrrá rajta. Vadul reszketett, és képtelen volt megszólalni. – Mit tegyek, Gordianus? – kérdezte Lucius, miközben fel-alá járkált az előtérben. – Alighanem tényleg meg kell kínoznom a lányt, ha nem hajlandó vallomást tenni. De fogalmam sincs, hogyan kell az ilyesmit csinálni! A birtokomon egyik rabszolga sem végezne ilyet, még a parancsomra sem. Persze valamelyik unokatestvéremnél biztos akad egy vallató... – Korai lenne még kínzásról beszélni – vágtam közbe, és nagyon is kételkedtem benne, hogy Lucius kibírná azt a szörnyűséget. Lágyszívű ember volt egy könyörtelen világban, amely néha felülkerekedhetett az ő alapvető természetén. Akár még meg is lephet. De én nem akartam kideríteni. – Szerintem nézzük meg még egyszer a holttestet, most, hogy már lenyugodtunk kissé. Visszasétáltunk a patakhoz. Titus úgy feküdt, ahogy hagytuk, csupán az ágyékkötő takarta. Valaki lezárta a szemét. – Te sokat tudsz a mérgekről, Gordianus – szólalt meg Lucius. – Mi a véleményed? – Sokféle méreg van, és mind más tüneteket okoz. Nem is próbálom meg kitalálni, mi ölte meg Titust. Ha találnánk egy kis mérget elrejtve a konyhában, vagy ha valamelyik rabszolga észrevette volna, amint Davia belecsempész valamit az ételbe... Eco a szétszórt elemózsiára mutatott, aztán úgy tett, mintha egy állatot etetne, és aprólékosan eljátszotta az állat halálát. Még nézni is förtelmes volt a némajátékot, hiszen nemrég voltunk szemtanúi egy valódi haláltusának. – Igen, ily módon valóban meggyőződhetnénk róla, hogy volt-e méreg az ételben, habár emiatt egy szegény párának ki kellene lehelnie a lelkét. De ha valóban az étel volt a gyilkos szerszám, miért nem lett baja Antoniának? Eco, hozd ide a cserépedény darabjait. Te is emlékszel rá, hogy valami törés zaját hallottuk, körülbelül ugyanakkor, amikor Titus kiáltott? Eco bólintott, és átadta nekem az agyagedény égetett darabjait. – Szerinted mi volt ebben? – kérdeztem. – Gondolom, bor. Vagy víz – felelte Lucius. – De amott hever egy kulacs is. Ráadásul ez az edény belül éppolyan száraz, mint kívül. Valami furcsa sejtelem motoszkál bennem, Lucius. Idehívnád Ursust? – Ursust? Ugyan miért? – Kérdeznék tőle valamit. Ursus kisvártatva ledöcögött a domboldalon. Ahhoz képest, hogy olyan mérhetetlen nagy, medveszerű teste volt, a holttest látványa a félénk nyulat hozta elő belőle. Távol tartotta magát a hullától, és elfintorodott, valahányszor rá kellett néznie. – Én városlakó vagyok, Ursus – közöltem. – Keveset tudok a méhekről. Soha nem csípett meg egy sem. De úgy hallottam, a csípésükkel akár meg is tudnak ölni egy embert. Igaz ez, Ursus? Kissé zavarba ejtette a feltételezés, hogy imádott méhei ilyen szörnyűséget is el tudnak követni. – Nos igen, megtörténhet, bár ritkán. Általában gyorsan elmúlik a méhcsípés, bár akadnak olyanok... – Te láttál már valakit méhcsípéstől meghalni, Ursus? – Nem. – De annyi történetet ismersz, tudnod kell valamit az ilyen esetekről. Hogy hal meg az ember egy méhcsípéstől? – A tüdeje mondja fel a szolgálatot. Megfullad. Nem kap levegőt, elkékül... Lucius hátrahőkölt. – Akkor lehet, hogy ez történt, Gordianus! Megcsíphette egy méh! – Nézzük csak meg. A csípésnek nyoma marad, nem igaz, Ursus? – Ó igen, egy vöröses duzzanat. Sőt ott kell lennie valahol a mérges fullánknak is. Benne marad az ember testében, miután a méh elrepült. Apró, de nem nehéz megtalálni.
Átvizsgáltuk Titus mellkasát és végtagjait, majd a hasára fordítottuk, és a hátát is megszemléltük. A haján keresztül átfésültük fejbőrének minden pontját. – Semmi – állapította meg Lucius. – Semmi – ismertem el. – Előfordulhat, hogy egy méh éppen errefelé szállt... – Az edény, Eco! Mikor hallottuk a csörömpölést? Titus kiáltása előtt vagy után? Után, mutatta Eco előrefelé gördítve az ujjait. Kettőt tapsolt. Rögtön utána. – Igen, én is úgy emlékszem. Egy méh, egy kiáltás, egy törött edény... – Magam elé képzeltem Antoniát és Titust, ahogy legutoljára láttam őket, kéz a kézben, gerlepárként turbékolva, útban a patak felé. – Két szerelmes ember meghitt légyottja a füves parton... vajon milyen céllal jöttek ide? – Hogy érted ezt, Gordianus? – Attól tartok, hogy egészen behatóan meg kell vizsgálnunk Titus holttestét. – Mire célzol? – Le kell vennünk az ágyékkötőjét. Már meg is lazult, látod? Biztos Antonia oldotta ki. A gyanúm beigazolódott, mert megtaláltuk a vörös duzzanatot azon a helyen, amit férfiember mindig eltakar szem elől. – Persze ahhoz, hogy tökéletesen biztosak legyünk benne, a fullánkot is fel kellene fedeznünk, sőt el kellene távolítanunk. Ezt a feladatot rád bízom, Lucius. Végül is a te barátod volt, nem az enyém. Lucius megkereste, és gondosan eltávolította a parányi fullánkot. – Érdekes – motyogta. – Azt hittem, nagyobb lesz. – Mi, a fullánk? – Nem, a... nos, tudod, folyton kérkedett. Azt hittem, legalábbis... mindegy, hagyjuk. Amikor szembesítettük az igazsággal, Antonia végre vallomást tett. Nem akarta megölni Titust, csak egy kicsit meg akarta leckéztetni, amiért Davia körül legyeskedett. Valójában azért ment le kora reggel a patakhoz, hogy fogjon magának egy méhecskét. A virágszedés csupán álca volt. Agyagedényt használt kelepceként, amit egy dugóval zárt le, és elrejtette a virágokkal teli kosár mélyére. Később maga Titus vitte le a patakhoz az agyagkorsót, abban a kosárban, amibe az élelmet pakolták. Antonia akkor találta ki a cselt, amikor megpillantotta Priapus szobrát a völgyben. – Mindig az jutott eszembe Priapusról, hogy mennyire... sebezhető lehet, amikor pucér. Ha sikerülne Titus legérzékenyebb férfiúi testrészén sebet ejtenie, az nemcsak fájdalmas és megalázó büntetés lenne, hanem csípősen találó tréfa is. Így hát amikor szerelmesen összefonódtak a patak partján leterített pokrócon, a nagy ölelkezés közepette Antonia meglazította a férje ruházatát. Titus feltűnő jelét mutatta vágyának, és ez épp kapóra jött az asszonynak. A férfi elnyújtózva, álmodozó mosollyal nyújtózott végig a pokrócon, Antonia pedig elővette az agyagedényt. Felrázta, hogy a méh még idegesebb legyen, aztán kinyitotta és rátette a férfi érzékeny szerszámára. Mire Titus észrevette, mi történt, a fullánk már mélyen a bőre alatt volt. Ordítva ugrott fel, kiütötte az edényt Antonia kezéből. A korsó nekicsapódott egy fűzfa törzsének, és darabokra tört. Antonia felkészült a menekülésre, mert tudta, hogy a düh földrengésszerűen tör majd fel Titusból. Ám a férfi a mellkasát markolászva fuldokolni kezdett. Az asszony egyáltalán nem volt felkészülve arra, ami ezután következett. Titus percek alatt meghalt. Antonia döbbenete és szomorúsága egyformán őszinte volt. Gyötrelmet akart neki okozni, de nem akarta megölni. Képtelen volt bevallani, hogy mit tett. Inkább ösztönösen választott egy bűnbakot Davia személyében. Végül is Davia tehetett mindenről, győzködte magát, hiszen állandóan csábítgatta Titust. Megegyeztek abban, hogy Lucius senkinek sem mondja el a teljes igazságot. A baráti körük csak annyit fog tudni, hogy Titus egy méhcsípésbe halt bele, de Antonia teljesen ártatlan az ügyben. Végtére is akaratlanul okozta a halálát; nem történt szándékos gyilkosság. Lehet, hogy a gyász már épp elég büntetés volt számára. Azt viszont nem tudtuk neki megbocsátani, hogy bűnbaknak használta Daviát. Akkor is tartotta volna magát a hazugsághoz, ha Daviát megkínozzák és kivégzik? Lucius biztos volt benne. Megengedte neki, hogy az éjszakát még a házában töltse, de másnap visszaküldte Rómába a férje holttestével együtt. Megmondta neki, hogy soha többé nem látja vendégül, sőt nem is fog szóba állni vele. Ironikus, de Titus könnyen megmenekült volna, ha egy kicsit őszintébb, és kicsit jobban leplezi a sóvárgását. Számtalan pletyka kelt szárnyra a halálát követően, és Lucius nemsokára megtudta, hogy már kisgyerekkorában is megcsípte egy méh. Akkor hosszú ideig betegeskedett. Titus sem a barátainak, sem a feleségének nem említette azt az esetet; csak az öreg dadája és a legközelebbi rokonai emlékeztek rá. Amikor kijelentette, hogy nem jön velünk mézet szüretelni, azt hittem, csak az alkalmat keresi, hogy Davia nyomába eredjen, és azt is elképzelhetőnek tartottam, hogy – érthető okokból – fél a kasok közelébe menni, de nem vallja be. Ha akkor elmondja nekünk, mennyire érzékeny a méhcsípésre, biztos vagyok benne, hogy Antonia soha nem tervel ki ilyen aljasságot. Ecóval még egy darabig ott maradtunk Lucius birtokán, ám Antonia távozását követően valami mély búskomorság
lett úrrá rajtunk. Lucius is ingerlékeny lett, a rabszolgák pedig, akik mindig babonásak a haláleseteket illetően, nyugtalanul végezték a dolgukat. Davia sem tért még magához a megrázkódtatásból, és ezt a főztjén is éreztük. A nap ugyanolyan ragyogóan sütött, mint az érkezésünk idején, a virágok éppúgy virítottak, a patak is éppúgy csillogott, ám a tragédia sötét szemfedőt borított mindenre. Amikor elérkezett az indulásunk napja, szinte már vágytam a város közömbös sürgölődésére. Micsoda izgalmas történetet fogok mesélni Bethesdának! Mielőtt útra keltünk, még egyszer felkerestem Ursust, és megnéztem a méhkasokat a völgyben. – Téged megcsípett már valaha egy méh, Ursus? – Ó, persze, sokszor. – Biztos fájdalmas. – Éles szúrás. – Annyira azért mégsem lehet szörnyű, hiszen akkor nem foglalkoznál méhekkel. Ursus elvigyorodott. – Hogyne, a méhek csípnek. De én mindig azt mondom, hogy méhészkedni olyan, mint egy asszonyt szeretni. Alkalmasint megcsíp, de az ember újra meg újra visszatér hozzá, mert a méz mindig kárpótol a gyötrelmekért. – Nem mindig, Ursus – sóhajtottam. – Nem mindig.
AZ ALEXANDRIAI MACSKA Egy szép napon Lucius Claudius házának átriumában sütkéreztünk, és a Forumon keringő pletykákat vitattuk meg, amikor iszonyú vonyítás hasított a levegőbe. Lucius összerezzent, és a szeme is tágra nyílt. A nyivákolás egy magas sikollyal folytatódott, majd kaparászó, dulakodó hangot hallottunk, és végül egy hatalmas, sárgás színű macska robogott keresztül a tetőn a fejünk felett. Mancsa nem tudott hozzátapadni a vörös agyagcserepekhez, ezért olyan közel csúszott a tető széléhez, hogy egy darabig azt hittem, Lucius ölébe fog esni. A ház ura is ettől félt. Feltápászkodott a székéből, és miközben kétségbeesetten igyekezett a halastó túlsó partjára kerülni, fel is döntötte a széket. A jókora macskát hamarosan egy kisebb követte, immár fekete színű. A kis állatnak módfelett erőszakos hajlamai lehettek, ha egy jóval nagyobb fajtársát is üldözőbe vette, csakhogy duhaj elevensége a bukását okozta – szó szerint, mert míg a sárga macskának egyetlen botlás nélkül sikerült átcikáznia a tetőn, a fekete olyan vakmerően vágtatott a cserepeken, hogy egy kritikus fordulatnál elvesztette az egyensúlyát. Éktelen macskavisítás fülsiketítő kakofóniája következett, tébolyult kaparászás a cserepeken, majd a fekete macska lezuhant az átriumba. Lucius úgy sikoltott, mint egy gyermek, aztán férfias szitkozódással folytatta. Kisvártatva berohant a fiatal rabszolga, aki a borospoharaink újratöltéséért volt felelős. – Átkozott teremtmény! – óbégatott Lucius. – Maradj távol! Tüntesd el innen azonnal! A rabszolgához nyomban két társa is csatlakozott, és körbevették a fenevadat. Megoldhatatlannak látszó helyzet alakult ki, mert a fekete macska hátracsapta a fülét és mérgesen fújtatott, a rabszolgák pedig óvakodva figyelték éles fogait és karmait. Lucius nagy nehezen lecsillapította a légzését, és visszanyerte a méltóságát. Megigazította a tunikáját, aztán csettintett az ujjával, és a felborított székre mutatott. Az egyik rabszolga a helyére tette a széket, hogy a ház ura felállhasson rá. Bizonyára az volt a célja, hogy olyan messzire kerüljön a macskától, amilyen messze lehet, de végzetes hibát követett el, mert azzal, hogy felállt a székre, ő lett az átrium legmagasabb pontja. A macska minden előjel nélkül ugrott egy hatalmasat. Átszökkent a rabszolgák sorfala fölött, felugrott Lucius székének ülőkéjére, függőlegesen felrohant a ház urának testén, és az arcán keresztül felküzdötte magát a feje tetejére. Onnan már könnyedén átlibbenhetett a háztetőre, és egykettőre el is tűnt a szemünk elől. Lucius kőszoborrá dermedt. Kicsivel később a (visszafojtott nevetéstől pukkadozó) rabszolgái segítségével, kocsonyásan remegő lábakkal sikerült leszállnia a székről. Miután leült, egy friss pohár bort nyomtak a kezébe, amit azon nyomban a szájához is emelt. Felhajtotta az egészet, és visszaadta a poharat a rabszolgának. – Nos – sóhajtotta. – Menjetek a dolgotokra. Véget ért az izgalom. Miközben a rabszolgák elhagyták az átriumot, láttam, hogy Lucius elvörösödik. Minden bizonnyal a tekintélyén esett csorba miatt szégyenkezett, nem is beszélve arról, hogy a saját otthonában, a rabszolgái szeme láttára győzte le egy vadállat. Puffadt, piros arcára olyan komikus kifejezés rajzolódott, hogy bele kellett harapnom az öklömbe, nehogy felnevessek. – Macskák! – szólalt meg végül. – Átkozott lények! Gyerekkoromban alig lehetett ilyet látni Rómában. Mostanra viszont megszállták az egész várost! Ezrével nyüzsögnek mindenhol, kényük-kedvük szerint kódorognak, és senki sem állíthatja meg őket. Vidéken legalább nem lehet mindenütt beléjük botlani; a földművesek elkergetik őket, mert halálra rémítik a többi állatot. Alattomos, ádáz kis szörnyetegek! Szerintem Hádészból származnak. – Ami azt illeti, én úgy tudom, hogy Alexandriából kerültek Rómába – jegyeztem meg halkan. – Ó! – Igen, az első római macskákat tengerészek vásárolták meg Egyiptomban, legalábbis így hallottam. A tengeri utazók szeretik a macskákat, mert elpusztítják a férgeket és az egyéb élősködőket a hajókon. – Borzasztó csapdahelyzet! Patkányok és egerek, vagy egy ilyen rettenetes, éles karmú és fogú förmedvény! És te, Gordianus... mindvégig úgy ültél ott, mintha nem történne semmi. Igaz, el is felejtettem, hogy hozzászoktál már a macskákhoz. Bethesdának van egy macskája, akit kedvenceként dédelget, nemdebár? Mintha legalábbis kutya lenne! – Elfintorodott. – Minek nevezi azt az állatot? – Bethesda minden macskáját Básztetnek hívja. Így nevezik az egyiptomiak a macskaistenüket. – Fonák egy népség, amelyik istenként imádja az állatokat. Nem csoda, hogy állandó zűrzavar van az országukban! Egy nép, amely macskáknak hódol, aligha képes önmaga kormányzására. Nem válaszoltam erre a sokat ismételt bölcsességre. Rámutathattam volna, hogy azok a macskaimádók, akiket Lucius annyira könnyedén lenézett, túláradóan kifinomult és monumentális kultúrát hoztak létre abban a korban, amikor Romulust és Remust még az anyafarkas szoptatta, ám túl forró volt az idő a történelmi tárgyú vitákhoz. – Ha visszajön az a szörny, elpusztíttatom – motyogta Lucius idegesen kémlelve a tetőt. – Egyiptomban egy ilyen tettet gyilkosságnak minősítenének, és akár halállal is lakolhatnál – közöltem. Lucius rám sandított. – Szándékosan túlzol. Azt elhiszem, hogy az egyiptomiak mindenféle madárnak és állatnak hódolnak, de attól még
ellopják a tojásukat, és megeszik a húsukat, nem igaz? Vagy azt akarod mondani, hogy egy tehén levágása ott gyilkosságnak minősül? – Az talán nem, de egy macska megölése annak számít. Amikor suhanckoromban Alexandriában kódorogtam, az egyik első nyomozásom során nekem is akadt dolgom macskával. – Ó, Gordianus, mondd, hogy viccelsz! Nem állíthatod komolyan, hogy egy macska gyilkosát kellett előkerítened! – Annál egy kicsit bonyolultabb volt az ügy. Lucius először mosolyodott el azóta, hogy a civakodó macskák félbeszakították a beszélgetésünket. – Ugyan már, Gordianus, ne ingerelj! – Tapsolt egyet a rabszolgának, hogy hozzon még bort. – Azonnal el kell mesélned a történetet. Örültem neki, hogy visszanyerte a jókedvét. – Hát jól van. Elmesélem neked az alexandriai macska esetét... Rakotisz negyede Alexandria legősibb magva. Rakotisz szívében Szerapisz temploma áll, egy csodálatos márványépület, grandiózus arányokkal, mesés alabástrom-, arany- és elefántcsont díszítésekkel. Azok a rómaiak, akik saját szemükkel is megpillanthatták, irigykedve ismerik be, hogy talán (de csak talán) van olyan impozáns, mint a nem túl ékes római Jupiter temploma. Ez a megjegyzés sokkal inkább árulkodik a rómaiak vidékies felfogásáról, mint az említett épületek tulajdonságairól. Ha isten lennék, nem is gondolkodnék azon, melyik templomot válasszam lakóhelyemül. A templom a fény és fényűzés oázisa a keskeny utcák labirintusában. Rakotisz házait vályogból építették, méghozzá jó magasra és egymáshoz zsúfolva. Az utcákat keresztbe-kasul hálózzák a kötelek, amikre a helybeliek a mosnivalót, a halat és a megkopasztott baromfit lógatják. A levegő rendszerint moccanatlan és forró, de olykor sikerül beszöknie egy kósza tengeri szellőnek Pharos szigetén, a nagy kikötőn, valamint a magas városfalon áthatolva, hogy megborzolja a nyurga pálmafák üstökét, amelyek Rakodsz kis terein és kertjeiben állnak. Rakotiszban úgy érzi az ember, hogy a görög hódítás soha nem történt meg. Lehet, hogy a várost Nagy Sándorról nevezték el, és egy Ptolemaiosz uralkodik felette, ám az ősi negyed lakói összetéveszthetetlenül egyiptomiak, sötét arccal, sötét szemmel, és olyan vonásokkal, amelyekhez hasonlókat a fáraók régi szobrain látni. Ezek az emberek különböznek tőlünk, és az isteneik is mások – nem a tökéletes embert testesítik meg, mint a görögöknél és a rómaiaknál, hanem az emberek és állatok különös és ijesztő egyvelegei. Rakotiszban rengeteg macskát látni. Kedvük szerint, zavartalanul barangolnak az utcákon, sütkéreznek a napfény pocsolyáiban, tücsköket kergetnek, párkányokon és háztetőkön szundikálnak – de csak fél szemmel, mert a másik szemükkel titkon egy hozzáférhetetlen halat vagy madarat lesnek. Nem mintha Rakotisz macskái éhesek lennének; közel sem. Az emberek tálakban rakják le nekik az élelmet az utcán, és közben imákat mormolnak. Ezt a megszentelt élelmet még a legéhesebb koldus sem meri megdézsmálni, hiszen Rakotisz macskáit, akárcsak az összes többi macskát Egyiptomban, istenként tisztelik. Az emberek meghajolnak feléjük, ha találkoznak velük az utcán, és gyűlölettel néznek a Rómából vagy Athénból érkezett durva idegenre, ha azokat nevetésre készteti a látvány. Márpedig az egyiptomiak legalább olyan bosszúvágyók, mint amilyen istenfélők. Húszévesen, miután utazásaim során megtekintettem a Világ Hét Csodáját, egy kis időre letelepedtem Alexandriában. Több okból is Rakotiszt választottam lakóhelyemül. Először is, egy ifjú idegen, akinek alig van pénze, csak ezen a környéken találhat magának megfelelő szállást. Ám Rakotisznak nem csak az olcsó szoba jelenti az előnyét. Ha a gyomromat akartam telerakni, válogathattam a különleges, Rómában teljesen ismeretlen ínyencségekből, amiket a zsúfolt utcasarkokon kínáltak az árusok. Ha a fejemet akartam megtölteni, meghallgattam, miről tartanak előadást, és miről vitatkoznak a filozófusok a Szerapisz temploma melletti könyvtár lépcsőjén. Ott találkoztam először Dióval, a filozófussal; de ez egy másik történet. Ami a fiatalemberek másfajta szükségleteit illeti, azokat is könnyen ki lehetett elégíteni Rakotiszban. Az alexandriaiak magukat tartják a legvilágiasabb népnek, és ha egy római kételkedni kezd ebben, csak a saját tudatlanságát fedi fel. Végül Bethesdát is megismertem Alexandriában; ám ez is egy másik történet. Egy reggel éppen a negyed kevésbé zsúfolt utcáinak egyikét róttam, amikor hangot hallottam a hátam mögül. Tompa, elmosódott hang volt, mintha egy tömeg morajlana a távolban. Egyiptom vezetői híresen ingatag székeken ülnek: gyakoriak a lázongások, de aznap túl korán volt ahhoz, hogy az emberek az utcán tomboljanak. Ennek ellenére, ahogy megálltam fülelni, a hang egyre erősödött, és bár összevegyült a saját visszhangjával, hamarosan kiderült, hogy csakugyan a felbőszült tömeg háborog. Kisvártatva egy kék tunikás ember fordult be az egyik sarkon, és egyenesen felém iramodott, ám közben hátrahátrapillantott. Gyorsan arrébb léptem, csakhogy ő vakon irányt változtatott, és egykettőre nekem rohant. Lebucskáztunk a földre, karunk-lábunk összegabalyodott. – Numa golyóira! – kiáltottam fel, ugyanis a féleszű olyan erősen lökött fel, hogy a durva utcakövek felhorzsolták a karomat és a lábamat. Az idegen hirtelen abbahagyta a tébolyult birkózást, felállt, és rám nézett. Középkorú férfi volt, ápolt és jól öltözött. Tekintetében a teljes kétségbeesés tükröződött, bár megcsillant benne némi remény is. – Latinul káromkodsz! – mondta rekedten. – Ezek szerint te is római vagy, mint én?
– Igen. – Polgár, ments meg! Ekkor már mindketten talpon voltunk, ám az idegen olyan görcsösen mozgott, és olyan rémülten kapaszkodott belém, hogy hajszál híján újra elestünk. A dühös hangok egyre közelebbről érkeztek. A férfi visszanézett arra, amerről jött. A félelem égető lángként suhant át az arcán. Mindkét kezével megragadott. – Esküszöm, soha nem értem hozzá ahhoz a döghöz! – suttogta rekedten. – A kislány azt mondta, hogy én öltem meg, pedig már halott volt, amikor odaértem. – Miről beszélsz? – A macskáról! Nem öltem meg a macskát! Már döglött volt, amikor rátaláltam. De ezek az őrült egyiptomiak élve széjjel fognak tépni! Ha sikerülne hazaérnem... Abban a pillanatban egyiptomiak egy csoportja fordult be a sarkon: a szegényebb rétegek foltos és szakadt ruháit viselő nők és férfiak. Még többen érkeztek, aztán még annál is többen, és gyűlölettől eltorzult arccal üvöltöztek. Felénk futottak, egyesek bottal vagy késsel hadonászva, mások csupasz öklüket rázva a levegőben. – Segíts! – sikoltotta a férfi, és a hangja elcsuklott, akár egy kisfiúé. – Ments meg! Megjutalmazlak érte! A csőcselék már majdnem utolért minket. Küzdöttem, hogy kiszabaduljak a férfi szorításából. Végül ellökött, és továbbmenekült. Ahogy a feldühödött tömeg még közelebb ért, egy darabig azt hittem, ellenem irányítják majd a haragjukat. Néhányan el is indultak felém, én pedig nem láttam egérutat. „Az út végén a halál vár” – mondja az ősi egyiptomi vers, és én valóban nagyon közelinek éreztem az út végét. Csakhogy a sokaság elején futó férfi, aki hatalmas, hosszú, babiloni divat szerint göndörített szakállával tűnt ki a többiek közül, észrevette a tévedést, és mennydörgő hangon felkiáltott: – Nem, nem ő az! Nekünk a kék tunikás kell! Ott van, lejjebb az utcán! Siessünk, különben ismét megszökik! A férfiak és nők, akik már készen álltak rá, hogy helybenhagyjanak, az utolsó pillanatban mégis elfordultak, és továbbszaladtak. Behúzódtam egy kapualjba, hogy ne is lássanak, és letaglózva figyeltem az irdatlan sokaságot, amint elhaladt mellettem. Rakotisz lakosságának fele a kék tunikás római nyomában loholt! Miután a tömeg java része elviharzott mellettem, ismét kiléptem az utcára. Csupán néhány ténfergő maradt utánuk. Felismertem közöttük egy férfit, aki a Kenyérsütők utcájának egyik boltjában kínálgatta a pékárut. Zihálva, de komótosan lépdelt. Kezében egy fabotot tartott, amivel a tésztát szokták kinyújtani. Kövér, jó kedélyű péknek ismertem meg, akinek az okozhatta a legfőbb örömöt, ha megtölthette vevőinek hasát, ám ezen a reggelen az elszánt bosszúálló komor ábrázatát öltötte magára. – Mi történik itt, Menapisz? – kérdeztem, és felvettem lépteinek ütemét. Olyan lesújtóan nézett rám, hogy egy darabig azt hittem, fel sem ismert, de amikor megszólalt, rájöttem, hogy az első pillanatban tudta, ki vagyok. – Ti, rómaiak idejöttök a fellengzős modorotokkal és az ebül szerzett vagyonotokkal, mi meg mindent megteszünk, hogy elviseljünk titeket. Betolakodtok az életünkbe, és mi jó képet vágunk hozzá. De az istenkáromlást még ti sem engedhetitek meg magatoknak! Vannak dolgok, amit még egy római sem úszhat meg szárazon! – Mondd el, mi történt, Menapisz. – Megölt egy macskát! Elpusztította, alig egy kőhajításnyira a boltomtól. – Láttad, amikor ezt tette? – Egy kislány látta. Rémülten felsikoltott, mi mást is tehetett szegény, és azonnal odacsődültek az emberek. Azt hitték, veszélyben van a gyerek, de kiderült, hogy még szörnyűségesebb dolog történt. Az ostoba római megölt egy macskát! Ott helyben meg akartuk kövezni, de sikerült elszöknie, és elfutott előlünk. Az üldözés közben egyre többen csatlakoztak hozzánk. Most már nem csúszik ki a kezeink közül. Nézz csak oda előre... biztos elkapták a római patkányt! Úgy látszott, az üldözésnek vége, mert a tömeg megállt egy tágas téren. Ha sikerült felülkerekedniük, a kék tunikás férfi már bizonyára nem több egy rakás véres cafatnál – gondoltam magamban émelyegve. Ahogy azonban közelebb értem, hallottam, ahogy a sokaság egyszerre ismételgeti: – Gyere ki! Gyere ki, macskagyilkos! A mellettem álló Menapisz is csatlakozott az ordítozáshoz, miközben a tenyerét csapkodta a sodrófával, és trappolt a lábával. A jelek szerint a szökevény egy fényűzőnek tűnő épületbe menekült be. Mielőtt bezáródtak volna az emeleti ablaktáblák, halálra vált arcokat láttam, és ebből arra következtettem, hogy a ház tele van rómaiakkal. Bizonyára ott lakott a kék tunikás. Már az öltözéke minőségén is látszott, hogy jelentős vagyonnal gazdálkodik, és ezt a benyomást a háza csak megerősítette. Valószínűleg egy gazdag kereskedő, gondoltam – csakhogy sem az ezüst, sem az ezüstösen csilingelő nyelv nem képes megmenteni őt a tömeg haragjától. Az egyiptomiak tovább kántáltak, és ütni kezdték az ajtót a botjaikkal. Menapisz felkiáltott mellettem: – Botokkal soha nem törtök be egy olyan ajtót! Faltörő kost kell szereznünk. Ránéztem az egyébként oly barátságos és józan pékre, és végigfutott a hátamon a hideg. Mindezt... egy macskáért! Visszahúzódtam a tér egyik csendesebb sarkába, ahol a helybeli lakosok egy része kimerészkedett az utcára
bámészkodni. Egy makulátlanul öltözött, fehér vászonruhát viselő, idősebb egyiptomi nő becsmérlőn mérte végig a tömeget. – Micsoda csürhe! – jegyezte meg szinte magának. – Alit képzelnek, hogy csak úgy rátámadnak egy olyan ember házára, mint Marcus Lepidus? – A szomszédod? – kérdeztem. – Régóta. Sőt, már az apja is a szomszédom volt. Becsületes római kereskedő, és nagyobb szolgálatot tesz Alexandriának, mint amekkorát bárki ebből a csőcselékből valaha tehet. Te is római vagy, fiatalember? – Igen. – Gondoltam. A kiejtésed elárult. Nos, nekem semmi bajom a rómaiakkal. Megboldogult uram úgy lett gazdaggá, hogy Marcus Lepidusszal és az apjával kötött üzleteket. Vajon mit követhetett el Marcus, hogy az ajtaját döngetik? – Azzal vádolják, hogy megölt egy macskát. Az asszonynak elakadt a lélegzete. Az iszonyat teljesen eltorzította ráncos arcát. – Az megbocsáthatatlan lenne! – Ő ártatlannak vallja magát. Mondd csak, ki lakik még abban a házban? – Marcus Lepidus két unokafivérével él egy fedél alatt. Segítenek neki az üzletben. – És a feleségeik? – Az unokafivéreinek van családja, de azok Rómában maradtak. Marcus özvegyember, és gyereke sincs. Nézd csak! Miféle őrület ez? A tömeget egy gyökerestől kiforgatott pálmafa hasította ketté, valahogy úgy, ahogy egy krokodil suhan a vízililiomok között. A cipelők élén a babiloni szakállú férfi haladt. Miközben függőlegesen odarakták a fát Marcus Lepidus házának ajtajához, egyértelművé vált számomra, hogy mi a szándékuk: faltörő kosként akarják használni. Nem öltem meg a macskát!, mondta Marcus Lepidus, és kétségbeesetten kiáltozott: Segíts! Ments meg! Egyfolytában az a mondata csengett a fülemben: Megjutalmazlak! Egyre inkább úgy éreztem, hogy mivel engem, mint szintén rómait szólított meg, csak egy feladatom lehet: amennyiben tényleg ártatlan, kötelességem segíteni neki. Ha a kötelesség önmagában nem lenne elég, rábízhatom a döntést korgó gyomromra és üres erszényemre is. Gyorsan kellett cselekednem. Visszafutottam arra, amerről jöttem. A Kenyérsütők utcája általában nyüzsgött az emberektől, ám ezúttal teljesen kihalt volt. A boltosok és az utcai árusok mind a rómait üldözték, hogy végezzenek vele. Menapisz üzlete is kongott az ürességtől; amikor bepillantottam, megformázatlan tésztahalmokat láttam az asztalon, és észrevettem, hogy a tűz is elhalt a kemencében. Menapisz azt mondta, hogy a macskát alig egy kőhajításnyira ölték meg a boltjától, és valóban csak akkora távolságot kellett megtennem, hogy egy kisebb mellékutca sarkán befordulva egy csapat borotvált fejű pappal találkozzam, akik lehajtott fejjel álltak egy körben. Átsiettem a papok narancsszínű köpenyei között, és tényleg megpillantottam a kimúlt macska testét az utcaköveken. Gyönyörű jószág lehetett, karcsú végtagokkal és éjfélkék bundával. Kétségem sem lehetett afelől, hogy megölték, a nyakát ugyanis jókora vágás csúfította el. A papok letérdeltek, és egy kicsi ravatalra rakták fel a macska tetemét. A ravatalt azután a vállukra vették. Lassan, szomorú gyászének kántálása közepette elindultak Básztet temploma felé. Körülnéztem. Hirtelenjében nem tudtam, mi legyen a következő lépés. Valami mozgás vonta magára a figyelmemet az egyik ablakból, ám mire felnéztem, már minden moccanatlan volt. Addig-addig figyeltem, amíg ismét megjelent az aprócska arc – de most sem maradt sokáig. – Kislány! – kiáltottam fel neki gyengéd hangon. – Kicsi lány! Kisvártatva megint felbukkant. Fekete haját hátrasimította tökéletesen kerek arcából. Mandulavágású szeme volt, és cseresznyeszája, ami most lebiggyedt. – Furcsán beszélsz – mondta. – Tényleg? – Úgy, mint az a másik ember. – Milyen másik ember? Ezen eltűnődött egy darabig, de nem válaszolt. – Szeretnéd hallani, hogy sikítok? – kérdezte, és meg sem várta a válaszomat, hanem bemutatta. A fülsiketítő sikoly majdnem széthasította a dobhártyámat, és földöntúli módon visszhangzott az üres utcán. Fogcsikorgatva vártam, hogy abbahagyja. – Ez aztán a sikoly! – szóltam elismerően. – Mondd csak, te vagy az a kislány, aki ma már egyszer sikoltott ezen az utcán? – Lehet. – Úgy értem, amikor megölték a macskát. Összeráncolta a homlokát. – Nem egészen. – Nem te vagy az a kislány, aki sikoltott, amikor megölték a macskát? Megint fontolóra vette a szavaimat. – A mókás szakállú ember küldött téged?
Némi töprengés után eszembe jutott a babiloni szakállt viselő férfi, akinek a kiáltása megmentett a felbőszült tömegtől az utcán – Nekünk a kék tunikás kell! –, és aki a faltörő kost cipelők élére állt. – Arra a babiloni szakállra gondolsz, amit vassal sütnek be? – Igen. Arra a nagyon göndör szakállra, ami úgy néz ki, mintha napsugarak állnának ki az állából. – Megmentette az életemet – vallottam be. Az igazat mondtam. – Ó, akkor biztos nem baj, hogy beszélek veled – közölte a kislány. – Ajándékot is hoztál nekem? – Ajándékot? – Olyat, amilyet tőle is kaptam. Feltartott egy papirusznádból és rongyokból készült babát. – Nagyon szép – bólintottam, de inkább azért, mert kezdtem tisztán látni. – Azért kaptad, mert olyan szépen sikítottál? A kislány felkacagott. – Ugye milyen mulatságos? Akarod, hogy megint sikítsak? Elborzadtam. – Talán majd később. Ugye igazából nem is láttad, hogy ki ölte meg a macskát? – Butaság! Senki sem ölte meg a macskát. Igazából. Csak játszott, ahogy én is. Kérdezd meg a mókás szakállú embert. Megcsóválta a fejét, elítélve hiszékenységemet. – Hát persze. Igen, mondta, csak elfelejtettem. Szóval szerinted furcsán beszélek? – Igen... nagyon... furcsán – ismételte a kiejtésemet utánozva. Az alexandriai gyerekek nagyon korán elsajátítják a gúnyos viselkedést. – Furcsán beszélsz, és kész. – Mint a másik ember, ugye? – Igen. – A kék tunikás férfira gondolsz, akit üldözőbe vettek, mondván, hogy megölte a macskát? Kerek arca megnyúlt egy kicsit. – Nem, őt nem is hallottam beszélni, csak akkor, amikor a pék és a barátai utánamentek, és ő sikított. De én hangosabban tudok sikítani. Már-már ismét megmutatta volna, ezért sietve bólintottam. – Akkor ki? Ki beszél úgy, mint én? Ó, igen, a mókás szakállú ember, igaz? – kérdeztem, bár közben már tudtam, hogy nem igaz, mert a férfi nagyon is egyiptominak tűnt, legalábbis semmiképpen sem rómainak. – Nem, nem ő, te butus. A másik. – Milyen másik? – Az, aki tegnap itt volt, akinek mindig folyik az orra. Hallottam, ahogy beszélgetnek, ott a sarkon. A mókás szakállú, meg az, aki úgy beszél, mint te. Beszélgettek meg mutogattak, és nagyon komolynak néztek ki. A mókás szakállú a szakállát húzogatta, a taknyos meg fújta az orrát. De aztán eszükbe jutott valami vicces, és mindketten nevettek. „Ha belegondolok, mennyire rajong az unokafivéred a macskákért!”, mondta a mókás szakállú. Én rájöttem, hogy valakit meg akarnak viccelni. Aztán később elfelejtettem, csak ma reggel láttam a mókás szakállút. Megkért, hogy sikítsak, amikor meglátom a macskát. – Értem. Odaadta neked a babát, aztán megmutatta a macskát... – Igen. Annyira halottnak néz ki, hogy mindenki elhitte. Még a papok is! Láttad? – A mókás szakállú megmutatta neked a macskát, te sikítottál, az emberek ideszaladtak... és aztán mi történt? – A mókás szakállú rámutatott egy emberre az utcán, és azt kiáltotta: „A római volt! A kék ruhás! Ő ölte meg a macskát!” Mélységes meggyőződéssel utánozta a szakállas férfit, még a babáját is felhasználta a színdarabhoz. – Azt mondod, volt ott egy férfi, akinek folyt az orra. Ő beszél úgy, mint én... Biztos vagy benne, hogy említettek egy bizonyos unokafivért? – Igen, igen! Nekem is van egy unokafivérem. Mindig bosszantom. – Hogy nézett ki az az ember, akinek folyt az orra, és aki rómaiasan beszélt? A kislány vállat vont. – Egy férfi. – Igen, de magas volt vagy alacsony? Fiatal vagy öreg? A gyerek elgondolkodott, aztán újból megvonta a vállát. – Úgy nézett ki, mint te. Mint a kék ruhás. Minden római egyforma. Elvigyorodott, majd megint sikított egyet, csak hogy megmutassa, milyen ügyes. Mire visszaértem a térre, Ptolemaiosz király katonái is megérkeztek a palotából, és – vajmi kevés sikerrel – megpróbálták visszaszorítani a tömeget. Mivel a csőcselék letaglózó emberfölényben volt, csak kis ideig tudták őket féken tartani. Az egybegyűltek időről időre kövekkel és téglákkal dobálták meg a házat; némelyik a már így is törött
ablaktáblákat találta el. Minden jel arra utalt, hogy már megpróbálták betaszítani az ajtót a faltörő kossal, ám az ajtó makacsul ellenállt. Egy mindenes a királyi palotából – magas hangja alapján ítélve egy eunuch – jelent meg a tér legmagasabb pontján: az ostromlott ház melletti épület tetején. Csitítani próbálta a tömeget, és azt hangoztatta, hogy annak rendje s módja szerint igazságot fognak szolgáltatni. Természetesen Ptolemaiosz királynak is az volt az érdeke, hogy minél hamarabb rendet teremtsen, mielőtt a botránynak messze földön is híre kél. Jókora politikai csapás lenne számára, ha híre menne, hogy egy gazdag római kereskedőt meggyilkoltak Alexandriában. Az eunuch tovább csicsergett, de nem hatotta meg a tömeget. Számukra egyszerű és tiszta volt a helyzet: egy római könyörtelenül végzett egy macskával, és addig nem nyugszanak, amíg a római halállal nem lakol tettéért. Újfent egyszerre ismételgették kedvenc mondataikat, és jócskán túlharsogták az eunuchot. – Gyere ki! Gyere ki, macskagyilkos! Az eunuch eltűnt a háztetőről. Elhatároztam, hogy bejutok Marcus Lepidus házába. A józan ész azt sugallta, hogy őrültség ilyesmire vállalkozni – elvégre aligha kerülhetnék ki onnan élve –, ráadásul a jelek szerint lehetetlen is, hiszen ha lenne valami egyenes út befelé, a tömeg már rábukkant volna. Csakhogy aztán eszembe jutott, hogy onnan, ahol az imént Ptolemaiosz király követe állt, könnyen le lehet ugrani vagy le lehet ereszkedni valahogy a szomszédos tetőre. Már-már kezdtem lehetetlen feladatnak érezni, amikor az emlékeimből ismét előjött egy visszhang: Segíts! Ments meg! És persze: Megjutalmazlak! A házat, amelynek tetejéről az eunuch szólt a néphez, lefoglalták a katonák, ahogy a többi szomszédos épületet is, nehogy a tömeg valamelyik fal nyílásán keresztül besurranjon az ostromlott házba, esetleg felgyújtsa az egész háztömböt. Nem kis erőfeszítésembe tellett meggyőzni az őröket, hogy engedjenek be, de a tény, hogy római vagyok, és meg akarom ismerni Marcus Lepidust, elég volt ahhoz, hogy meghallgatást kérjenek számomra a király eunuchjától. A királyi szolgák sűrűn váltják egymást Alexandriában: azok, akiket a király alkalmatlannak bélyegez, előbb-utóbb krokodileleségként végzik, és gyorsan pótolják őket. Ez a királyi szolga jól láthatóan érezte, mekkora nyomás nehezedik rá, hiszen az uralkodó egyetlen szemöldökrántására életét veszthette. Azért küldték a térre, hogy megnyugtassa a feldühödött tömeget, és megmentse egy római polgár életét, de a helyzet állása szerint közel járt hozzá, hogy csődöt mondjon. Hívhatna még katonákat, és lemészároltathatná a csőcseléket, ám egy ilyen vérfürdővel csak tovább vágná maga alatt a fát. Mindezek tetejébe ott volt a nyakán Básztet egyik papja, aki minden lépését szemmel tartotta, és kutyaként szimatolt utána (ha szabad ezzel a hasonlattal élnem). A narancssárga köpenyes pap ott szűkölt a nyomában, és színpadias mozdulatokkal követelte, hogy tüstént szolgáltassanak igazságot a meggyilkolt macska nevében. Az eunuch, akit immár minden oldalról ellenség vett körbe, szívesen fogadta a javaslatomat, bármi is legyen az. – Talán barátod az a másik római, akit a tömeg üldöz? – kérdezte. – A gyilkos – javította ki a pap. – Ismerőse vagyok, igen – feleltem, és ezzel nem is füllentettem, már ha némi kétségbeesett szóváltást ismeretségnek lehet nevezni. – Ami azt illeti, a képviselője vagyok. Engem bízott meg, hogy mentsem ki ebből a káoszból. – Bizonyos értelemben ez is igaz volt. – És azt hiszem, tudom, ki ölte meg valójában azt a macskát. – Erre ugyan nem szereztem még bizonyítékot, de ami késik, nem múlik, legalábbis ha az eunuch együttműködik velem. – Be kell juttatnod Marcus Lepidus házába. Arra gondoltam, hogy a katonáid leengedhetnének a háza tetejére egy kötéllel. Az eunuch eltöprengett. – Így kimenthetnénk magát Marcus Lepidust is. Ugyanazon a kötélen felmászhat ennek a háznak a tetejére, és itt jobban meg tudják védeni az embereim. – Megmenteni egy macskagyilkost? Fegyveres védelmet adni neki? – fortyant fel a pap, mire az eunuch beharapta az ajkát. Végül megegyeztünk abban, hogy a katonák szereznek nekem egy kötelet, amin keresztül lemászhatok az ostromlott ház tetejére. – De nem térhetsz vissza ebbe a házba ugyanazon az útvonalon – emelte fel az ujját a királyi követ. – Miért nem? – kérdeztem. Hirtelen magam előtt láttam, ahogy felgyújtják a házat, és én bent rekedek, aztán az is eszembe jutott, hogy a mérges csőcselék betörheti az ajtót, és mindenkit legyilkolhat odabent a késeivel és a botjaival. – Mert a kötelet látni lehet a térről – csattant fel az eunuch. – Ha a tömeg meglátja, hogy bárki is elhagyja a házat, azt fogják hinni, hogy az az ember menekül, akit üldöznek. Aztán berontanak ebbe a házba! Nem, azt megengedem, hogy átmenj a másik római házába, de utána magadra kell hagyatkoznod. Kis ideig haboztam, majd rábólintottam. Az eunuch mögött úgy mosolygott a pap, mint egy macska; nem kétséges, hogy egy hamarosan bekövetkező halálesetnek örvendett annyira, és dorombolva dédelgette a gondolatot, mely szerint egy újabb római hagyja el az élők földjének partjait. Amint leeresztettek a kereskedő házának tetejére, a római rabszolgái észrevettek, és riadót fújtak. Azon nyomban körbevettek, és azzal a szándékkal méregettek, hogy lehajítanak a térre, ám én felemeltem a kezem, hogy lássák, nincs
nálam fegyver, és azt kiáltottam, hogy Marcus Lepidus barátja vagyok. Latin beszédemet hallva elbizonytalanodtak. Végül lekísértek egy lépcsőn, hogy találkozhassam a gazdájukkal. A kék ruhás ember egy aprócska szobába húzódott vissza, amiről feltételeztem, hogy az irodája, mivel tekercseket és papiruszdarabokat halmozott fel benne. Óvakodva mért végig, aztán végre felismert. – Te vagy az, akibe beleszaladtam az utcán. De miért jöttél ide? – Mert a segítségemet kérted, Marcus Lepidus. És mert jutalmat ajánlottál – közöltem nyersen. – Gordianus a nevem. A térre néző, táblákkal lesötétített ablakon túl a tömeg ismét kántálni kezdett. Egy kő vágódott neki durván az ablaktábláknak. Marcus megriadt, és az öklét kezdte rágcsálni. – Ezek az unokafivéreim, Rufus és Appius – mondta, amikor két fiatalabb férfi lépett a szobába. Unokabátyjukhoz hasonlóan ők is ápoltak és jól öltözöttek voltak, és hozzá hasonlóan alig tudták palástolni a rémületüket. – Egyre gyengülnek odakint az őrök – jelentette ki Rufus metsző hangon. – Mihez kezdjünk, Marcus? – Ha betörnek a házba, mindnyájunkat lekaszabolnak! – tette hozzá Appius. – A jelek szerint vagyonos ember vagy, Marcus Lepidus – szóltam közbe. – Ha jól tudom, kereskedő. Mindhárman megrökönyödve néztek rám, mivel el sem tudták képzelni, hogy valakit ilyen hidegen hagyjanak a fejünk fölött gyülekező viharfelhők. – Igen – válaszolta a ház ura. – Van egy kisebb hajóflottám. Gabonát, rabszolgákat és más árucikkeket szállítunk oda-vissza Alexandria és Róma között. Látványosan megnyugtatta, hogy a munkájáról beszélhetett, ahogy egy jól ismert ima is megnyugtatja a templomban könyörgőt. – Az unokafivéreiddel közösen vezeted az üzletet? – kérdeztem. – Nem, az üzlet teljes mértékben az enyém – csóválta a fejét Marcus kissé dölyfösen. – Az apámtól örököltem. – Csak a tied? Nincsenek fivéreid? – Nincsenek. – Vagyis az unokafivéreid csak az alkalmazottaid, nem az üzlettársaid? – Hát így is fogalmazhatunk. Rufusra néztem, a magasabb unokafivérre. Vajon a csőcseléktől való félelmet láttam az arcán tükröződni, vagy régi sérelmek keltette keserűséget? A másik, Appius fel-alá járkált a szobában, rágta a körmét, és ellenségesnek tűnő pillantásokat lövellt felém. – Úgy értesültem, nincsenek fiaid sem, Marcus Lepidus. – Nem. Az első feleségem csak lánygyermekeket szült, de őket is elvitte a láz. A második feleségem meddő volt. Most nincs feleségem, de nemsokára házasodni szándékozom, ha a lány megérkezik Rómából. A szülei hajón küldik ide, és azt ígérik, hogy termékeny lesz, akárcsak a nővérei. Jövő ilyenkor végre már büszke apa lehetek! – Halványan elmosolyodott, aztán ismét a kezét harapdálta. – De mi haszna a jövőről ábrándozni, ha nincs jövőm? Legyen átkozott Egyiptom összes istene, amiért odavetették azt a döglött macskát az utamba! – Szerintem nem az istenek tették – közöltem. – Áruld el, Marcus Lepidus, habár Jupiter akadályozza meg a tragédiát... Ha meghalnál, mielőtt megházasodnál, mielőtt fiad születne, ki örökölné a vagyonodat? – Az unokafivéreim, egyforma arányban. Rufus és Appius is komoran néztek rám. Újabb kő csapódott az ablaktábláknak, mire mindnyájan összerezzentünk. A bűntudat legkisebb jele sem látszódott az arcukon. – Értem. Mondd csak, Marcus Lepidus, ki tudhatta, hogy épp azon az utcán fogsz végigsétálni ma reggel Rakotiszban? A ház ura vállat vont. – Nem titkolom a szenvedélyeimet. Van azon az utcán egy ház, amelyben el szoktam tölteni néhány éjszakát egy bizonyos ágyas társaságában. Mivel jelenleg nincs feleségem... – Vagyis valamelyik unokafivéred tudhatta, hogy azon az útvonalon fogsz hazajönni ma reggel. – Feltételezem – vont ismét vállat. Lehet, hogy a ház ura túl elkeseredett volt ahhoz, hogy megértse, mire célzok, de az unokafivérei nagyon is értették. Rufus és Appius is sötéten nézett rám, és gyanakvó pillantásokat váltottak egymással. Abban a pillanatban egy szürke macska illegette be magát a szobába, kanyargó farokkal, magasra tartott fejjel, látszólag mit sem törődve a kinti káosszal és a házban uralkodó páni félelemmel. – Micsoda irónia! – siránkozott Marcus Lepidus, és hirtelen könnyekben tört ki. – Micsoda keserű irónia! Engem vádolnak egy macska megölésével... Pont engem, aki soha nem vetemednék ilyesmire! Imádom ezeket a kis lényeket! Kitüntetett helyet kapnak az otthonomban, a saját tányéromról ehetnek. Gyere ide, imádott Neferem! Lehajolt, és kezével bölcső alakzatot formálva emelte fel a macskát, aki készségesen ugrott fel a karjába, sőt rögvest a hátára fordult, és hangosan dorombolni kezdett. Marcus Lepidus magához szorította az állatot, és odaadóan cirógatta, hogy csillapítsa saját feszültségét. Úgy tűnt, Rufus osztozik unokafivére macskaimádatában, mert halványan elmosolyodott, és ő is simogatni kezdte az állat puha szőrrel borított hasát.
Nehéz helyzetbe kerültem. Egyértelmű volt számomra, hogy valamelyik unokafivér szövetséget kötött a szakállas egyiptomival, és körmönfontan eltervezte Marcus Lepidus végzetét, de melyik? Bárcsak a kislány pontosabb leírást adott volna róla! „Minden római egyforma.” Milyen igaza volt! – Te és az átkozott macskáid! – kiáltott fel Appius váratlanul, és orrát ráncolva elvonult a szoba egyik sarkába. – A macskák miatt van az egész! Valami gyűlöletes átkot szórnak mindenre! Tele van velük egész Alexandria, tönkreteszik az életemet! Valahányszor az egyik a közelembe kerül, ugyanaz történik! Mielőtt idejöttem, egyszer sem tüsszentettem életemben! Azzal hatalmasat tüsszentett, szipogott néhányat, és elővett egy kendőt a tunikájából, hogy megtörölje az orrát. Ami ezután következett, szépnek semmiképpen sem nevezhető, de legalább igazságosnak. Elmondtam Marcus Lepidusnak, hogy mit beszéltem a kislánnyal. Odahívtam az ablakhoz, és résnyire nyitottam a táblákat, hogy megmutathassam neki a babiloni szakállú férfit, aki éppen egy jókora máglya építését irányította. Marcus már korábban is látta az egyiptomit, méghozzá unokafivére, Appius társaságában. Mire számítottam? Csak segíteni szerettem volna egy hazájától messzire szakadt rómainak, meg akartam menteni egy ártatlan embert a magából kivetkőzött tömeg dühétől – csupa becsületes cél. Nem fogtam fel, hogy egy embernek mindenképpen meg kell halnia. Akkor még sokkal fiatalabb voltam, és nem mindig láttam át a tetteim logikus következményeit. Meglepett Marcus Lepidus zabolátlanul vad viselkedése. Lehet, hogy nem lett volna okom meglepődni, hiszen olyan sok megrázkódtatáson ment már át aznap; ráadásul, sikeres üzletember lévén, bizonyára szorult bele némi részvétlenség és könyörtelenség; nem beszélve arról, hogy a családon belüli árulás sokszor még a legjámborabb embereket is iszonyú bosszúhadjáratra készteti. Appius meghunyászkodott az indulatos Marcus Lepidus előtt, és bevallotta bűnét. Rufus, akiről kiderült, hogy ártatlan, kegyelemért könyörgött Appius számára, de hasztalanul. Noha több száz mérföldre voltunk Rómától, a római család törvényei ebben az alexandriai házban is érvényesek maradtak, és a ház ura teljhatalmat tartott a kezében. Marcus Lepidus megparancsolta, hogy Appius vegye fel az ő levetett kék tunikáját, és a rabszolgák kérlelhetetlenül ráadták a ruhadarabot az unokafivérére. Appius ellenkezni próbált, de alulmaradt. A második parancs mindent elrendezett: Marcus Lepidus meghagyta a szolgáinak, hogy dobják ki Appiust az ablakon át a tömegbe. A sápadtan remegő Rufus átvonult egy másik szobába. Marcus arca olyan kemény lett, mint a kő, de ő is elfordult. A macska köröket írt le a lába körül, ám hiába is próbálta volna megnyugtatni a kedélyeket. A szakállas egyiptomi nem vette észre a cserét, és azonnal rákiáltott a tömegre, hogy álljanak bosszút a kék tunikás emberen. Csak később vehette közelebbről szemügyre, amikor a tömeg javarészt szétszéledt, és a széttaposott, szétcincált, véres holttest maradványaiból rájött a tévedésére. Soha nem felejtem el az arckifejezését, ahogy az önelégült vigyorból az iszonyat maszkja lett, miközben egyre közelebb ért a tetemhez. Végigmérte az arcát, és felnézett az ablakra, ahonnan ledobták. Rádöbbent, hogy a saját szövetségese meggyilkolására adott parancsot. Talán helyes volt így, hogy Appiust érte el az a végzet, amit az unokafivérének szánt. Feltehetőleg úgy tervezte, hogy sértetlenül várja végig a házban, amíg a szakállas egyiptomi mindent elrendez, és a csőcselék darabokra tépi a kereskedőt a Kenyérsütők utcájában. Nem számolt azzal, hogy Marcus Lepidusnak sikerül egérutat nyernie, és a házáig menekülnie, ahol mindhárman csapdába esnek. Gordianus, a Nyomozó közbeavatkozásával sem számolhatott – ahogy a szürke macska közbeavatkozásával sem, aki tüsszentésre késztette, és ezzel lerántotta róla a leplet. Így végződött az alexandriai macska története, akinek halálát könyörtelenül megbosszulták. Pár nappal azután, hogy elmeséltem Lucius Claudiusnak ezt a történetet, úgy esett, hogy ismét meglátogattam palatinusi házában. Meglepődve láttam, hogy a bejárati lépcsőre új mozaikot raktak. A színes kis csempék egy vicsorgó ebet ábrázoltak, felette egy morózus felirattal: CAVE CANEM. Egy rabszolga engedett be, és a ház közepén nyíló kertbe kísért. Ahogy az átrium felé közeledtünk, valami ugatásfélét hallottam, amit mély, torokhangú nevetés követett. Lucius Claudius egy széken ült, és egy gigantikus, fehér patkánynak látszó állatot tartott az ölében. – Mi a nyavalya ez? – kérdeztem. – Ő az én kedvencem, az én édes kicsikém, az én imádni való kis Momóm. – A bejárati lépcsőn egy nagy testű kutya van, márpedig ez egy cseppet sem hasonlít rá. – Momo valóban kicsi, de nagyon is vad – védekezett Lucius. Mintha a gazdája igazát akarná bizonygatni, a kiskutya ismét vakkantott néhányat. Aztán idegesen nyaldosni kezdte Lucius állát, amit patrícius barátom szemlátomást élvezett. – A lépcsőn lévő felirat óvatosságra inti a látogatót a kutya miatt – mondtam kételkedve. – Úgy is van. Jobb, ha vigyáznak. Főleg, ha négylábú látogatók. – Azért szerezted a kutyát, hogy távol tartsa a macskákat? – Persze! Többé nem tűröm, hogy egy olyan átkozott kis szörnyeteg feldúlja az otthonom békéjét, és most már itt van Momo is, hogy megvédjen. Igaz, Momo? Ugye te vagy a legádázabb macskavadász, aki valaha élt? Jól van,
Momo, okos vagy, bátor vagy... Csak a szememet tudtam forgatni, ám ennek is volt haszna, mert egyszer csak valami karcsú, fekete alakot pillantottam meg a tetőn. Biztos voltam benne, hogy ugyanaz a macska, amelyik halálra rémítette Luciust. A következő pillanatban az eb már le is szökkent a gazdája öléből, és kerge körtáncba kezdett a kövön, eszeveszetten ugatva és vadul vicsorogva. A tetőn őgyelgő fekete macska felpúpozta a hátát, fújt egy nagyot, majd elillant. – Látod, Gordianus? Róma macskái, jobb, ha távol tartjátok magatokat! – Lucius felnyalábolta a kiskutyát, és megcsókolta az orrát. – Jól van, Momo! És ez a hitetlen Gordianus még kételkedett benned... Az a közhely jutott eszembe, amit Bethesdától hallottam: vannak, akik a macskákat szeretik, és vannak, akik a kutyákat, ámde ez a két tábor sosem fog össze, amíg világ a világ. Ettől függetlenül én megihatok egy pohár bort Lucius Claudius barátommal, és megtárgyalhatjuk, miféle friss pletykák keringenek a Forumon.
A VESTA-SZÜZEK HÁZA – Mennyit tudsz a Vesta-szüzekről? – kérdezte Cicero. – Csak annyit, amennyit minden római: hatan vannak, ők őrzik az örök lángot Vesta templomában, harminc éven át szolgálnak, és erre az időre szüzességi fogadalmat tesznek. Ezenfelül hozzávetőleg minden generációban egyszer felüti a fejét valamilyen botrány... – Igen, igen – vágott közbe Cicero. A hordszék zökkent egyet, mire a híres szónok kissé előrebukott. Nem sütött a hold azon az éjszakán, ezért a hordszéket cipelő rabszolgák, akik egy fáklya fényénél haladtak, akadozva rótták az utcaköveket, és meglehetősen zötyögős utazást biztosítottak számunkra. – Csak azért hoztam fel a témát, mert manapság sosem tudhatja az ember... olyan hitetlen időket élünk... na nem mintha az esztelen babonaságot helyeselném... Róma legélesebb elméje látszólag összevissza fecsegett. Szokatlanul fel volt dúlva. Az éjszaka közepén kopogott be hozzám, szinte kirángatott az ágyamból, és követelte, hogy kísérjem el leplezett úti céljához. A rabszolgák kellőképp iparkodtak, ezért végig ide-oda hánykolódtunk; szinte már ott tartottam, hogy kiszállok, és gyalog megyek tovább. Szétnyitottam a függönyt, és kikukucskáltam. Teljesen összezavarodtam a zárt dobozban; a sötét utcát semmi sem különböztette meg a többitől. – Hová megyünk, Cicero? Mintha meg sem hallotta volna a kérdésemet. – Amint te is megjegyezted, Gordianus, a Vesta-szüzek törékeny kis csoportját kisebb-nagyobb rendszerességgel előforduló botrányok rázzák meg. Gondolom, hallottál már a mostani ügyről, amelyben Marcus Crassus is érintett. – Minden városi tavernában erről beszélnek... Róma leggazdagabb emberét azzal vádolják, hogy megrontott egy Vesta-szüzet. Sőt, nemcsak egyszerűen egy Vesta-szüzet, hanem magát Liciniát. – Igen, a Virgo Maximát, Vesta főpapnőjét, aki egyébiránt Crassus távoli unokatestvére. Nevetséges vád, természetesen. Crassus éppen annyira kényesen tartja magát távol az ilyen botrányoktól, mint én magam. Crassus, akárcsak jómagam, és ellentétben a kor szellemiségével, felette áll az ilyen testi kicsapongásnak. Mégis, jó néhányan ajánlkoztak, hogy tanúskodnak Crassus ellen, mondván, hogy többször is látták őt Licinia társaságában. Ünnepek alkalmával a színielőadásokon, a Forumon... és Crassus állítólag mindig körülötte ólálkodott, örökösen zaklatta. Ha jól hallottam, bizonyos közvetett bizonyítékok arról árulkodnak, hogy meg is látogatta Liciniát nappal a Vesta-szüzek házában a női kísérők távollétében. Jómagam ezt még nem tartom bűnnek, hacsak a rossz ítélőképességet nem tekintjük annak. Az emberek azért gyűlölik annyira Crassust, mert hatalmas vagyont szerzett. De valójában ez sem bűn... A nagy elme ismét elkalandozott. Elvégre későre járt. Megköszörültem a torkomat. – Te véded Crassust a bíróságon? Netán Liciniát? – Nem, egyiket sem! A politikai pályafutásom módfelett ingoványos szakaszba érkezett. Nem engedhetem meg magamnak, hogy nyilvánosan kiálljak bárki mellett, aki érintett egy Vesta-szüzekkel kapcsolatos botrányban. Pont ezért akkora katasztrófa, ami ma éjjel történt! Végre rátérünk a tárgyra, gondoltam magamban. Megint kilestem a függönyök között. Úgy tűnt, a Forum felé közeledünk. Mi dolgunk akadhat a templomok és a nyilvános terek között az éjszaka közepén? – Mint azt bizonyára tudod, az egyik fiatalabb Vesta-szűz a családomhoz tartozik. – Nem, nem tudtam. – Házasság révén legalábbis. Fabia a feleségem féltestvére, vagyis a sógornőm. – De a kérdéses Vesta-szűz nem Fabia, hanem Licinia. – Igen, a botrányban csak Licinia volt érintett... mostanáig. – Cicero, szándékosan fogalmazol ilyen ködösen? – Hát jól van. Történt valami ma éjjel a Vesta-szüzek házában. Valami szörnyűség. Leírhatatlan szörnyűség! Valami, ami nemcsak Fabiát teheti tönkre, hanem rágalomhadjáratot zúdíthat a Vesta-szüzek házára, és alááshatja Róma vallásos szerveződésének alapjait. – Cicero halkabbra fogta a hangját, és szavaiban megint a csiszolt szónoki él érződött. – Kétségem sincs felőle, hogy a Liciniát és Crassust érintő per valamiképp összefügg ezzel a mai tragédiával; egyfajta szervezett összeesküvés készülődik, hogy kétséget és káoszt hintsen szét szerte a városban, kiindulási pontként a Vesta-szüzeket használva. Ha a Forumon töltött évek során bármit is tanultam, akkor azt mindenképp, hogy egy római politikust semmi sem állíthat meg! Előredőlt, és megragadta a kezem. – Tisztában vagy azzal, hogy ebben az évben van a Jupiter templomát elemésztő gyújtogatás és a Szibülla-orákulum elpusztításának tizedik évfordulója? A tömegek roppant babonásak, Gordianus, és képesek azt hinni, hogy egy ilyen iszonyú katasztrófa tizedik évfordulóján valami hasonló szörnyűségnek kell megtörténnie. Hát meg is történt. Már csak az a kérdés, hogy istenek vagy emberek idézték elő.
A hordszék ismét megrándult, majd végleg megállt. Cicero elengedte a kezemet, hátradőlt, és nagyot sóhajtott. – Elértük az úti célodat. Elhúztam a függönyt, és megpillantottam a Vesta-szüzek házának homlokzatát. – Lehet, hogy nem vagyok túlzottan járatos vallási kérdésekben, Cicero, de azt biztosan tudom, hogy ha egy férfi sötétedés után beteszi a lábát ebbe az épületbe, halálbüntetéssel is sújthatják. Nem várhatod el tőlem, hogy... – Ez az éjszaka más, mint a többi, Gordianus. – Cicero! Végre visszaértél! Furcsán ismerősnek tűnt a sötétségből érkező hang. Rikítóan vörös hajkorona jelent meg a fáklyák fényében, és hamarosan felismertem az ifjú Marcus Valerius Messalla Rufust – rövidebb nevén Rufust, vörhenyes haja okán –, akit egyszer sem láttam közelről az elmúlt hét évben, amióta Cicerónak segédkezett Sextus Roscius megvédésében. Akkoriban még csak tizenhat éves volt, egy pirospozsgás arcú, szeplős fiú, most viszont vallási hivatalnokként jelent meg előttünk, hiszen ő volt a legfiatalabb ember, akit valaha beválasztottak a jósok testületébe, vagyis azon bölcsek közé, akik villámokból, a madarak röptéből, és hasonló ómenekből próbálják kiolvasni az istenek akaratát. Az én szememben még mindig kisfiúnak látszott. A pillanat egyértelmű komolysága ellenére fényesen ragyogott a szeme, és mosolyogva lépett oda Ciceróhoz, hogy kezet rázzon vele. Rájöttem, hogy a mentora iránti rajongása mit sem csökkent az eltelt évek alatt. – Rufus majd továbbvezet innen – közölte Cicero. – Tessék? Felkeltettél az ágyamból az éjszaka közepén, áthoztál fél Rómán, közben még csak épkézláb magyarázatot sem adtál semmire, és most egyszerűen itt hagysz? – Azt hittem, elég egyértelműen fogalmaztam, amikor azt mondtam, hogy nem kerülhetek semmiféle kapcsolatba a ma éjszaka eseményeivel. Fabia a Virgo Maximától kért segítséget, aki Rufust hívta, lévénhogy őt ismeri. Együtt hívattak ide engem, mivel tudják, hogy Fabia a családom tagja. Ezek után én hozzád fordultam segítségért, Gordianus... és itt véget ér az én szerepvállalásom. Türelmetlenül intett, hogy szálljak le a hordszékről. Alighogy a lábam az utcaköveket érte, búcsúzás nélkül összeütötte a tenyerét, a hordszék pedig nagy rándulással ismét útnak indult. Rufusszal együtt figyeltem, ahogy a jármű elindul Cicero háza felé a Capitolinus-dombra. – Micsoda kivételes ember! – sóhajtott Rufus. Én valami egész mást gondoltam, de inkább elharaptam a nyelvem. A hordszék befordult egy sarkon, és eltűnt a szemünk elől. A Vesta-szüzek házának bejárata titokzatosan borongott az orrunk előtt. Egyforma szénserpenyők világították meg mindkét oldalról, és virgonc lángok ugrabugráltak a széles, meredek bejárati lépcsőn. Ám maga az épület sötétségbe burkolózott; magas faajtói makacsul zárva voltak. Máskülönben éjjel és nappal is tárva-nyitva álltak... hiszen ki merne hívatlanul vagy alantas szándékkal belépni a Vesta-szüzek lakhelyére? Az utca túloldalán magasodó Vesta templomából furcsa módon fény szűrődött ki, és lágy kántálás hangja töltötte meg a mozdulatlan éjjeli levegőt. – Gordianus! – szólított meg Rufus. – Milyen különös érzés újra találkozni veled ennyi év után. Persze olykorolykor hallok rólad... – Ahogy én is hallok rólad, sőt néha látlak is a nyilvános vagy zártkörű könyörgések alkalmával. Rómában semmi fontos nem történhet úgy, hogy a jósok meg ne olvasnák az előjeleket. Biztosan nagyon elfoglalt vagy, Rufus. Vállat vont. – Összesen tizenöt látnok van, Gordianus. Én vagyok a legfiatalabb, csupán egy kezdő. A legtöbb rejtély számomra még a szó szoros értelmében rejtély. – Villámlás balra, jó jel; villámlás jobbra, rossz jel. Ha a személy, akinek jósolsz, elégedetlen az eredménnyel, egyszerűen fordítva értelmezed az irányokat, vagyis felcseréled a jobbot és a balt. Mi sem egyszerűbb ennél. Rufus összeszorította az ajkát. – Látom, te is olyan szkeptikus vagy a vallással szemben, mint Cicero. Igaz, hogy a vallásban fontos szerepet játszik az üres formaság és a politika. De van benne egy másik elem is, egyfajta érzékelés, amihez szükséges az érzékelő bizonyos fokú természetfeletti fogékonysága is. – És ma este villámokat látsz? – szagoltam bele a levegőbe. Halványan elmosolyodott. – Tulajdonképpen igen. Lehet, hogy esni fog. De nem szabad tovább itt állnunk és beszélgetnünk, mert itt bárki megláthat minket. Gyere velem. Elindult felfelé a lépcsőn. – A Vesta-szüzek házába? Ebben az órában? – Maga a Virgo Maxima vár minket, Gordianus. Gyere utánam. Kétkedve eredtem a nyomába. Finoman bekopogott az egyik ajtón, majd hangtalanul besurrant. Nagy levegőt vettem, és én is átléptem a küszöböt. Egy tágas előtérbe jutottunk, amely az oszlopsorral szegélyezett belső kertre nyílt. Mindent sötétség borított, egyetlen fáklyát sem gyújtottak. Az udvar közepére épített, hosszú, sekély medence most feketének látszott, és kristálytisztán tükrözte vissza a csillagokat. Üvegszem felszínét csupán néhány nád törte meg, amely a mesterséges tó közepéből nőtt ki.
Hirtelen babonás félelem vett rajtam erőt. Lúdbőrös lett a hátam, verejték buggyant ki a homlokomon, szinte levegőt is alig kaptam. Olyan erősen dübörgött valami a fejemben, hogy úgy éreztem, a zajra még egy alvó szűz is felriadhat. Bele akartam kapaszkodni Rufus karjába, és bele akartam sziszegni, hogy azonnal menjünk vissza a Forumra – ilyen erősen élt bennem a gyerekkoromban berögzült félelem a tiltott dolgoktól. Eszembe jutottak azok a történetek, amelyek a tiltott övezetekben ólálkodó, majd felfoghatatlan kegyetlenséggel megbüntetett férfiakról szóltak. Milyen ironikus, gondoltam magamban, hogy ilyesmi is csak akkor fordulhat elő, ha a világ legtekintélyesebb alakjaival áll össze az ember, például Ciceróval és Rufusszal. Csak így lehetséges, hogy váratlanul Róma legtiltottabb zugában találom magam, egy olyan órában, amikor a puszta jelenlétem miatt is halálbüntetésre ítélhetnek. Az egyik pillanatban még ártatlanul alszom az ágyamban, a következőben pedig... a Vesta-szüzek házában találom magam! Halk neszt hallottunk a hátunk mögül. Megfordulván egy homályos fehér alakot véltem látni, amely lassan, fokozatosan női formát öltött. Valószínűleg ő nyitott nekünk ajtót, habár nem volt rabszolga. A megjelenése alapján arra következtettem, hogy az egyik Vesta-szűz lehet: a haját egész rövidre vágták, és diadémként egy széles, fehér, szalagokkal díszített fejpánt húzódott keresztbe a homlokán. Egyszerű fehér stólába öltözött, vállára a Vesta-szüzek fehér vászonból készült köpenyét terítette. Néhány pöccintő mozdulatot tett az ujjaival: vízcseppeket éreztem az arcomon. – Legyetek megtisztítva – suttogta a nő. – Megesküdtök a tűzhely istennőjére, hogy ártó szándék nélkül léptek be ebbe a házba, a ház úrnőjének hívására, aki a Virgo Maxima, Vesta legfőbb papnője? – Esküszöm – mondta Rufus. Követtem a példáját. A Vesta-szűz átvezetett minket az udvaron. Miközben elhaladtunk a medence mellett, halk csobbanást hallottam. Összerezzentem a hangra, de csak lágy hullámokat láttam fodrozódni a víz fekete felszínén, amik sziporkázó kacsintásra késztették a csillagok tükörképét. Odahajoltam Rufus füléhez, hogy belesuttoghassam: – Béka? – De biztosan nem hímnemű! – suttogta vissza, aztán intett, hogy maradjak csendben. Beléptünk az oszlopsor mögött összegyűlt sötétségbe, és megálltunk egy ajtó előtt, amely – az alján kiszűrődő vékony fénycsíkot leszámítva – láthatatlan volt. A Vesta-szűz óvatosan bekopogtatott, suttogott valamit, amit nem hallottam, aztán otthagyott minket, és beleolvadt az árnyakba. Kisvártatva kinyílt az ajtó, és megjelent egy ijedt, gyönyörű fiatal arc. Ez a Vesta-szűz is viselte a fehér diadémot. Még jobban kitárta az ajtót, hogy bemehessünk. A szobát mindössze egy mécses világította meg gyéren, amely mellett egy harmadik Vesta-szűz ült, nyitott tekerccsel a kezében. Ő idősebb volt a társainál, középkorú lehetett. Rövid haját már ősz tincsek tarkították a halántékánál. Mialatt közelebb mentünk hozzá, egy pillanatra sem vette le a szemét a tekercsről, sőt hangosan felolvasta a görög szöveget. Hangja lágyan, kellemesen búgott: „Estcsillag, mit a Hajnal szétszórt, elviszed azt mind: el a gödölyét el a bárányt, anyjától a gyönge leánykát.”2 Letette a pergament, és felnézett; először Rufusra, majd rám. Felsóhajtott. – A költőnő mindig megvigasztal a gyötrelem óráiban. Ismeritek Szapphót? – Valamelyest – feleltem. Összetekerte a pergament az ölében. – Licinia vagyok. Közelebbről is szemügyre vettem. Ez lenne az a nő, akiért Róma leggazdagabb embere az életét kockáztatta? A Virgo Maxima semmilyen szempontból nem látszott kiemelkedőnek, legalábbis az én szememben; különben is, milyen asszony az, aki nyugodtan ücsörög és Szapphót olvas, miközben olyasmi történik, amit még a hidegvérű Cicero is katasztrófának bélyegez? – Te vagy Gordianus, akit Nyomozónak is neveznek? Bólintottam. – Cicero üzente Rufusszal, hogy el fogsz jönni. Ó, mihez is kezdtünk volna ma éjjel Cicero segítsége nélkül? – „Neve fél-isten e földön” – jegyezte meg Rufus Szapphó egyik sorát kölcsönvéve. Kényelmetlen csend állt be. A lány, aki kinyitotta az ajtót, visszahúzódott a sötétbe. – Akkor hát fogjunk hozzá – mondta Licinia. – Már értesülhettél róla, hogy olyan dolgok elkövetésével vádolnak, amelyek tiltottak a Vesta-szüzek számára. Azzal, hogy enyelegtem a rokonommal, Marcus Crassusszal. – Igen, hallottam. – Rég tovatűnt a fiatalságom, és nem érdekelnek a férfiak. Micsoda nevetséges vád! Való igaz, hogy Crassus gyakran keresi a társaságomat a Forumon és a színházban, és folyamatosan nyaggat, de... bárcsak tudnák a vádlóink, hogy miket mond valójában, amikor magunkra maradunk! Higgyétek el, semmi köze az érzelmekhez. Crassusnak éppoly legendás a kapzsisága, amilyen legendás a Vesta-szüzek ártatlansága. De inkább nem mennék bele részletekbe. Crassusnak is megvan a védője, nekem is, és három nap múlva megtárgyalják az ügyünket a bíróságon, ahol ítéletet hoznak majd. Semmiféle tanú vagy bizonyíték nincs rá, hogy az eskümbe ütköző tettet követtem el. Mindez nem több mint felforgatás, amivel zavarba akarják hozni Crassust, és meg akarják ingatni az emberek hitét a Vesta-szüzekben. Nincs olyan épeszű esküdtszék, amely bűnösnek találhatna minket; mégis, azután, ami ezen az 2
Devecseri Gábor fordítása
éjjelen történt, mindkettőnk sorsa nagyon rossz irányt vehet. Belenézett a sötétségbe, és az ölében tartott tekercset simogatva összevonta a szemöldökét, mintha a beszélgetés már nem lenne ínyére való, és szívesebben menekülne ismét a leszboszi költőnő enyhet nyújtó sorai közé. Amikor újra megszólalt, bágyadt és álmodozó volt a hangja. – Nyolcéves koromban szenteltek fel Vesta papnőjévé. Minden lány gyerekként kerül ide, hat- és tízéves kora között. Nem kevesebb, mint harminc évig szolgáljuk az istennőt. Az első tíz évben újoncok vagyunk, és a misztériumokat tanulmányozzuk, mint Fabia. – A lány felé intett, aki az árnyak között bujkált. – A második tíz évben a szent feladatainkat látjuk el: tisztán tartjuk a szentélyt, sót ajánlunk fel, őrizzük az örök lángot, templomokat szentelünk fel, vallásos ünnepeken veszünk részt, és a szent ereklyékre vigyázunk. Az utolsó tíz évben tanítókká válunk, és beavatjuk az újoncokat a misztériumokba. A harminc év leteltével kiléphetünk a felszentelt életből, de az a kevés papnő, aki a kilépést választja, rendszerint nyomorúságosan végzi. – Sóhajtott egyet. – A Vesta-szüzek házában kialakulnak bizonyos szokások és elvárások. Itteni életritmusunk nem fér össze a kinti világ ütemével. A legtöbb Vesta-szűz úgy hal meg, ahogy élt: erkölcsösen szolgálja az istennőt és az ő örök tűzhelyét. – Néha... – Megremegett a hangja. – Néha, kiváltképp az első években a lányok kísértést érezhetnek arra, hogy letérjenek a szűzies útról. Ezért halállal kell lakolniuk, mégpedig nem egyszerű, könyörületes halállal, hanem egy elképzelhetetlenül gyötrelmes haláltusával. A legutolsó ilyen botrány negyven évvel ezelőtt tört ki. Egy jó nevű család szűzleányát megölte egy villámcsapás. Széthasadt a ruhája, és mindenki láthatta meztelenül. A látnokok azt olvasták ki a jelből, hogy a Vesta-szüzek megszegték a fogadalmukat. Három Vesta-szüzet is megvádoltak tisztátalansággal, a feltételezett szeretőikkel együtt, és a főpapok testülete előtt folytatták le a tárgyalást. Csak az egyiküket találták bűnösnek, a többieket felmentették. Ám az emberek nem elégedtek meg ennyivel. Addig dühöngtek és lázadoztak, amíg egy külön bizottságot nem állítottak fel, és újra bíróság elé nem vitték az ügyet. Akkor mind a három Vesta-szüzet elítélték. Licinia arca megnyúlt. Szeme villogott a mécses fényében. – Tudod, mi a büntetés, Gordianus? A szeretőt nyilvánosan halálra korbácsolják. Szörnyűséges dolog, de legalább egyszerű és gyors. A Vesta-szüzekkel másképp járnak el. Leveszik róla a diadémot és a vászonköpenyt. Maga a Pontifex Maximus korbácsolja meg. Holttesthez hasonlatosan öltöztetik fel, befektetik egy zárt hordszékbe, és végigviszik a Forumon zokogó rokonai kíséretében. Át kell élnie a saját temetését. Kiviszik egy helyre a Collinakapun kívül, ahol egy kisebb sírboltot készítenek elő neki. Ebben mindössze egy heverő, egy mécses, és egy asztal van, rajta némi étellel. Egy közönséges ítélet-végrehajtó vezeti le a létrán a cellába, de nem bántja. Mivel a személye még mindig az istennőé, ember nem ölheti meg. A létrát felhúzzák, a sírkamrát lepecsételik, és betemetik földdel. Az istennőre bízzák, hogy mikor veszi el a Vesta-szűz életét... – Élve eltemetik! – suttogta Fabia rekedten. Még mindig az árnyékban maradt, és kezét idegesen a szája elé emelte. – Igen, élve eltemetik. Licinia hangja egyenletesen csengett, és olyan hidegen, akár a halál. Néhány hosszú perc után lenézett az ölébe, a Szapphó-tekercsre, amit egészen összegyűrt mesélés közben. – Alighanem itt az ideje, hogy Gordianus megtudja, miért hívtuk ide. – Félretette a pergament, és felállt. – Ma éjjel, valamivel korábban, egy behatoló került a házunkba. Pontosabban két behatoló, sőt az sem kizárt, hogy három. Egy férfi kereste fel Fabiát sötétedés után, azt mondja, Fabia hívta magához... – Én soha! – szólt közbe a lány. Licinia egy megsemmisítő pillantással fojtotta bele a szót. – Fabia szobájában találtunk rá. De ami még ennél is rosszabb... inkább nézd meg a saját szemeddel, Gordianus. Felvette a mécsest, és egy rövid folyosón át egy másik helyiségbe vezetett minket. Puritánabb és bensőségesebb szoba volt a másiknál, amiben fogadott minket. Díszes függönyök fedték a falakat – a mélybordó szín szinte magába nyelte a sarokban álló szénserpenyő fényét. Pusztán két bútordarabot találtunk: egy támla nélküli széket és egy heverőt. A heverőt mintha nemrég igazította volna meg valaki – megütögette a párnákat, és kisimította a takarót. A széken ülő férfi felnézett, amikor beléptünk. Az épp uralkodó divatirányzattal dacolva nem borotválta le magát mindennap, hanem formázott kis szakállat viselt. Úgy tűnt, mintha nagyon halványan el is mosolyodott volna. Pár évvel fiatalabbnak látszott nálam – hozzávetőleg harmincöt évesnek saccoltam, vagyis egyidős lehetett Ciceróval. Ám Ciceróval ellentétben kifejezetten vonzó férfi benyomását keltette. Ha megpróbálom újra a lelki szemeim elé képzelni, egy sötét hajú, sötét szakállú férfit látok, metsző kék szemmel, szabályos vonásokkal. Volt valami tagadhatatlanul megnyerő a jelenlétében, szeméből csillogó lánghoz hasonlatos, ragadós játékosság sugárzott. – Lucius Sergius Catilina – mutatkozott be, miközben felállt. A Sergiusok patríciuscsaládja egészen Aeneas koráig vezette vissza vérvonalát; nem is volt náluk tekintélyesebb família a köztársaságban. Catilina hírneve pedig már hozzám is elért. Egyesek nagy csábítónak tartották, mások gazfickónak. Abban mindenki egyetértett, hogy okos, bár némelyek szerint túlzottan is okos. Különös félmosollyal nézett rám, amitől az az érzésem támadt, mintha nevetne magában valamin – de min? Felszegte a fejét. – Mondd csak, Gordianus, mi a közös abban az öt emberben, aki most ebben a szobában van? Zavartan pillantottam Rufusra, aki összevonta a szemöldökét. – Még mindig lélegeznek – adta meg a választ Catilina saját magának. – A hatodik viszont... nem.
Odalépett a függönyhöz, ami a szemközti falat takarta, és elhúzta, hogy láthatóvá váljon egy másik, rejtett folyosó. A padlón egy holttest hevert, természetellenesen kifordult testtartásban. Rufus és Licinia egyformán rossz néven vették Catilina színpadias viselkedését, Fabia kis híján könnyekben tört ki. Egyikük arca sem árulkodott meglepettségről. Nagy levegőt vettem, letérdeltem, és sokáig tanulmányoztam a kifacsart tetemet. Aztán távolabb mentem a hullától, és kissé émelyegve foglaltam helyet az egyik széken. Az elvágott torkú emberek látványát nem lehet megszokni. – Ezért hívattál ide, Licinia? Erről a katasztrófáról beszélt Cicero? – Igen. Gyilkosság történt a Vesta-szüzek házában – suttogta. – Hallatlan szentségtörés! Végre sikerült leküzdenem a hányingert. Rufus egy pohár bort hozott valahonnan, és a kezembe nyomta. Hálásan gurítottam le a torkomon. – Azt hiszem, legjobb lesz, ha az elején kezdjük – közöltem. – Jupiter nevére, mit keresel te itt, Catilina? Megköszörülte a torkát, és nyelt egyet. Az ajkán vibráló mosoly hirtelen eltűnt, mintha csak ideges rángás lett volna. – Fabia hívott ide. Vagy legalábbis így hittem. – Hogy értsem ezt? – Az este folyamán ezt kaptam. Összehajtogatott pergament dugott az orrom alá, amit azonnal el is olvastam. GYERE RÖGVEST A SZOBÁMBA A VESTA-SZÜZEK HÁZÁBA. KÖNYÖRGÖM, NE TÖRŐDJ A VESZÉLLYEL. A BECSÜLETEM FOROG KOCKÁN, ÉS SENKI MÁSBAN NEM BÍZOM. CSAK TE TUDSZ SEGÍTENI RAJTAM. SEMMISÍTSD MEG EZT A LEVELET, AMINT ELOLVASTAD. FABIA Eltűnődtem. – Te küldted ezt az üzenetet, Fabia? – Én soha! – Hogy érkezett meg hozzád, Catilina? – Egy hírvivő érkezett a palatinusi házamhoz, egy fiú, akit az utcáról béreltek fel. – Gyakran kapsz üzeneteket a Vesta-szüzektől? – Hogy képzeled? – Akkor miért gondoltad, hogy valódi a levél? Nem lepődtél meg, hogy ilyen bensőséges modorban ír neked egy Vesta-szűz? Elnézően mosolygott. – A Vesta-szüzek erényes életet élnek, Gordianus, de nem zárkóznak el a világtól. Nem kellene megdöbbenned azon, hogy ismerem Fabiát. Mindketten régi családból származunk. Sokszor találkoztunk már a színházban, a Forumon és magánvacsorák alkalmával. Egyszer-kétszer itt is meglátogattam, a Vesta-szüzek házában, habár mindig fényes nappal, amikor az ő kísérői is jelen voltak. Mindketten szeretjük a görög költőket és az arretiumi vázákat. Mindig kifogástalanul viselkedtünk a nyilvánosság előtt. Igen, meglepődtem, amikor megkaptam ezt az üzenetet, de inkább azért, mert olyan nagyfokú rémület csengett ki belőle. Halkan felnevetett. Szakállának fekete színe csak még vakítóbbá tette mosolyát. – Ugyan már, Gordianus, ennél nincs is jobb kifogás, hogy az ember megszeghesse azokat a szigorú szabályokat! Idejön az éjszaka közepén, hogy megmentsen egy Vesta-szüzet! Hogyne vállalkoztam volna rá? – Elkomorodott az arca. – Most már tudom, hogy valószínűleg nem én voltam az egyetlen látogató. – Követett valaki? – Amikor jöttem, nem érzékeltem tisztán. Ha az ember éjjel Róma utcáin sétál, gyakran képzel mindenféle alakokat az árnyak közé. De alighanem tényleg követett valaki. – Csak egy ember, vagy többen? Vállat vont. – Talán ez a férfi? – mutattam a holttestre. Catilina újfent megvonta a vállát. – Sosem láttam azelőtt. – Az öltözéke alapján arra készült, hogy becserkésszen. Fekete köpenyt öltött, fekete csuklyával. Hol a fegyver, ami kioltotta az életét? – Nem látod? Catilina még jobban félrehúzta a függönyt, és egy tőrre mutatott, ami egy jókora vértócsában hevert távolabb a folyosón. Magamhoz vettem egy mécsest, és megvizsgáltam. – Elég veszélyesnek néz ki... olyan hosszú, mint egy férfi alkarja, és feleolyan széles. Annyira éles, hogy még a vér alatt is villog a pengéje. A te késed, Catilina? – Már hogy lenne az én késem? Nem én öltem meg.
– Akkor ki? – Ha tudnánk, te most nem lennél itt. A szemét forgatta, majd elmosolyodott, olyan huncutul, mint egy gyerek. Abban a pillanatban nehezen tudtam volna elképzelni, hogy elvágja egy másik ember torkát. – Ha ez a fegyver nem a tiéd, Catilina, akkor hol van a te tőröd? – Nem hoztam tőrt. – Hogyan? Elindultál Róma utcáin egy vaksötét éjszakán fegyver nélkül? Bólintott. – Azt várod, hogy higgyek neked, Catilina? – Azt hiszel, amit akarsz. A Vesta-szüzek háza közel van az otthonomhoz, és az út a város egyik legjobb negyedének tartott részén vezet át. Nem szeretek fegyvert hordani magamnál. Folyton elvágom az ujjam. A félmosoly megint megjelent a szája szegletében. – Akkor talán meséld tovább, hogy mi történt ma éjjel. Egy hamis levéllel hívtak ide. Megérkeztél a bejárathoz... – ...és nyitva találtam az ajtókat, ahogy ilyenkor lenni szokott. Be kell vallanom, eleinte óvakodtam átlépni a küszöböt, de minden csendes volt, és amennyire meg tudtam állapítani, senki sem látott. Valamelyest ismerem az épület elrendezését, hiszen nappal már jártam itt. Egyenesen Fabia szobájába jöttem, és meg is találtam őt a székben. Olvasott. Az igazat megvallva úgy láttam, meglepődött. – Hinned kell neki – szólt közbe Fabia, de főleg Liciniának címezte a szavait. – Én soha nem küldtem volna olyan üzenetet. Fogalmam sem volt róla, hogy idejön. – És aztán mi történt? – kérdeztem. Catilina vállat vont. – Halkan nevettünk. – Ennyire mulatságosnak tartottátok a helyzetet? – Miért ne? Én szüntelenül megviccelem a barátaimat, és ők is engem. Biztosra vettem, hogy közülük csalt valaki erre a helyre, merő tréfából. Ne mondd, hogy nem szellemes! – Azt leszámítva, hogy egy halott ember fekszik a padlón. – Igen, persze – fintorgott Catilina. – Épp készülődtem elmenni... ó, igen, még haboztam egy darabig, hagytam, hogy a szokatlan helyzetből eredő veszély megborzongasson. Utóvégre az összes férfi ezt tette volna a helyemben... Aztán valami szörnyű üvöltés érkezett a függöny mögül. Gondolom, ilyesféle hangot adhat egy ember, ha elvágják a torkát. Elhúztam a függönyt, és megláttam a haldoklót fetrengeni a földön. – A gyilkosnak nem volt nyoma? – Csak a kés a padlón. Még mindig pörgött a vértócsában. – Nem eredtél az elkövető nyomába? – Bevallom, megbénított a félelem. Természetesen pár perc múlva a Vesta-szüzek is bejöttek a szobába. – A sikolyt az egész épületben hallani lehetett – tette hozzá Licinia. – Én érkeztem elsőként. A többiek csak jóval utánam. – És mit láttál? – A holttestet, természetesen, meg Fabiát és Catilinát összekapaszkodva... – Tudnál pontosabban fogalmazni? – Nem értem. – Licinia, arra kényszerítesz, hogy durván fogalmazzak. Hogyan voltak felöltözve? – Hát úgy, mint most! Catilina a tunikájában, Fabia a formaruhájában. – És az ágy... – ...pont olyan volt, amilyennek most látod. Ha arra célozgatsz, hogy... – Én semmire sem célozgatok, Licinia. Úgy akarom látni az eseményeket, ahogy megtörténtek. – Nem mindennapi látvány lehetett – jegyezte meg Catilina, és szemhéja közben kissé lekonyult. – Egy véres tetem, egy tőr, hat ájuldozó Vesta-szűz... egészen kivételes pillanat, ha jobban belegondolsz. Hány férfi mondhatja el magáról, hogy egy ilyen vad és érzéki csoportkép közepében állt? – Képtelenségeket beszélsz, Catilina! – szólt rá Rufus undorodva. – Senki sem látta a gyilkost elszökni? Te, Licinia, vagy a többiek? – Nem. Annyi bizonyos, hogy az udvar éppoly sötét volt, amilyen most. Haladéktalanul küldtem egy rabszolgalányt a bejárati ajtóhoz, hogy torlaszolja el. – Ezek szerint lehetséges, hogy foglyul ejtetted a gonosztevőt a házban? – Reméltem. De már átkutattam az egész épületet, és nem találtam senkit. – Akkor mégis megszökött. Feltéve persze, hogy nem Catilina agyszüleménye volt kezdettől fogva... – Nem! – kiáltott fel Fabia. – Catilina igazat beszél. Pontosan úgy történt, ahogy mondja. Catilina felfelé fordította a tenyerét, szemöldöke magasan felfelé ívelt. – Tessék, Gordianus. Hazudhat vajon egy Vesta-szűz? – Ez nem tréfadolog, Catilina. Neked is fel kell fognod, mennyire kényes a helyzet. A látszat szerint senki másnak nem volt oka megölni azt a betolakodót, csak neked.
Erre nem tudott válaszolni. – Nem vagyok járatos a vallási jogban – folytattam –, de nehéz elképzelni annál komolyabb szentségtörést, mint hogy valaki gyilkosságot követ el a Vesta-szüzek házában. Még akkor is, ha meg tudod magyarázni, mit kerestél itt éjszaka... bár azt se felejtsd el, hogy kevés bíró találná elfogadható kifogásnak ezt a hamis levelet vagy baráti viccelődést... a holttest attól még itt van. Egy hétköznapi gyilkossági ügyben a római polgárok választhatnak, hogy valami idegen földre menekülnek, vagy szembenéznek a tárgyalással és a büntetéssel. Ha viszont szentségsértésről is szó van, a hatóságok nem lehetnek elnézőek. Hacsak nem menekülsz el a városból még ma éjjel... Catilina kitartóan vizslatott a pillantásával. Lehetetlenül kék volt a szeme, mintha kék lángok vibráltak volna mögötte. – Lehet, hogy viccesen és rejtélyesen fogalmazok, de azért tisztában vagyok vele, milyen körülmények közé keveredtem, Gordianus. És nem, nem fogok elmenekülni Rómából, mint egy rémült korcs, és nem hagyok itt egy fiatal Vesta-szüzet, hogy egyedül nézzen szembe a romlottság vádjával. Fabia sírva fakadt. Catilina beharapta az ajkát. – Ha ez több mint goromba tréfa, márpedig a holttest ezt bizonyítja, akkor alighanem tudom, ki áll mögötte – bökte ki végül. – Na, ez már kiindulási pont lehet. Kicsoda? – Ugyanaz az ember, aki Liciniát és Crassust is megvádolta. Publius Clodiusnak hívják. Ismered? – Persze hogy ismerem. A csőcselék vezére, nagy bajkeverő... – És személyes ellenségem. Folyton valami cselszövésen töri a fejét. Olyannyira hiányzik belőle az erkölcsi tartás, hogy nem átall egy Vesta-szüzet is beszennyezni, ha ez segíti hozzá az ellensége tönkretételéhez. – Szóval Publius Clodiust vádolod azzal, hogy egy hamis üzenettel idecsalogatott, és követett az úton. De miért küldte volna utánad az emberét? Elég lett volna riadót fújnia az utcán, és kelepcébe ejtenie téged a Vesta-szüzek házában. Még mindig nem találtunk magyarázatot arra, miért halt meg ez az ember. Catilina vállat vont. – Én nem tudok többet mondani. Megráztam a fejem. – Megteszem, amit lehet. Ki akarom kérdezni a többi Vesta-szüzet is, valamint az összes rabszolgát, aki ma éjjel a házban tartózkodott. De ez várhat reggelig. Lehet, hogy meg tudom keresni a fiút, aki elvitte neked az üzenetet, és ily módon talán eljutunk Clodiushoz, vagy máshoz, aki a terv mögött állt. Talán ki tudom deríteni, ki követett, vagy kik követtek idefelé ma éjjel, ha egyáltalán üldözött valaki. Esetleg rábírhatjuk őket, hogy mondják el, amit a halottról tudnak, és arról, hogy miért jött ide. Ugyan félek tőle, mindez nem tartozik a lényeghez, de talán felhasználhatunk egyet s mást a védelmedhez, Catilina. Rosszul áll a szénátok. Úgy látom, ma éjjel már semmit sem tehetünk, legfeljebb még egyszer átfésülhetjük a házat. – Már átfésültük, és nem találtunk semmit – mondta Licinia. – De nekifoghatnánk még egyszer – szólalt meg Fabia. – Kérlek, Virgo Maxima! – Hát jól van – felelte a főpapnő szigorú arccal. – Hívjatok ide néhány rabszolganőt, mondjátok meg nekik, hogy hozzanak magukkal késeket a konyhából. Ismét benézünk az összes sarokba és zugba. – Én is veletek megyek – ajánlkozott Catilina. – Megvédelek – tette hozzá, és Fabiára nézett. – Végtére is egy gátlástalan gyilkost keresünk. Licinia összeráncolta a homlokát, de nem tiltakozott. ***
Az udvart nem világította meg a hold, ezért megálltam az oszlopsor mögött, és megvártam, amíg a szemem hozzászokik a sötétséghez. Rufus nekem ütközött. Elbotlottam, és belerúgtam egy kavicsba, ami végigpattogott a járóköveken. Még ez a hang is harsánynak tűnt a nagy csendben. A medence felől halk csobbanást hallottunk. Megriadtam a hangra, és dübörögni kezdett a szívem a mellkasomban. Biztos megint a béka, gondoltam magamban. Ám hiába nyugtattam magam, fantomokat láttam az árnyak között, és a saját képzeletemet korholva csóváltam meg a fejem. Talán Catilinával is a fantáziája játszott, amikor üldözőket képzelt maga mögé. Mégis, valamiért szilárdan éreztem, hogy nem vagyunk egyedül Rufusszal azon az udvaron. Egy távolabbi templomban Vesta-szüzek énekeltek, és a kántálás ott lebegett a fejünk fölött. Leültem egy padra, nem messze a medence szélén növő nádastól, és a csillagokat néztem a víz felszínén. Rufus helyet foglalt mellettem. – Mire gondolsz, Gordianus? – Szerintem mély vízbe sodródtunk. – Hiszel Catilinának? – Te hiszel? – Egy szava sem igaz. Velejéig romlott ember, csak vonzerő, de semmi belső tartás. – Ó, bizonyára Ciceróhoz hasonlítod, márpedig neki a nyomába sem érhet, igaz? – Úgy van.
– Szerintem viszont illik a természetéhez, hogy a puszta kalandért azonnal és vakmerően útnak indul. A hamisított levél története igaznak tűnik. Vagy annyira romlott lenne, hogy maga ír egy ilyen levelet, és felhasználja a fortélyaihoz? – Hidd el, hogy képes rá! – Én nem vagyok biztos ebben. A gyilkosságban szerintem ártatlan, mert elég hihetően mesélte el, hogyan találta meg a vértócsában forgó kést. Ez túl mellbevágó részlet ahhoz, hogy ott helyben találja ki. – Alábecsülöd a ravaszságát, Gordianus. – Vagy te becsülöd alá a nemességét. Mi van, ha Fabia ölte meg a betolakodót, és Catilina azért hazudik, hogy megvédje? – Na, ez tényleg képtelenség, Gordianus! Az a lány törékeny és félénk... – És szerelmes Catilinába. Nem vetted észre, Rufus? Talán valami szerelmes őrjöngés vett rajta erőt, amikor felemelte a kést. Meg akarta védeni a szeretőjét. – Teljesen elrugaszkodtál a valóságtól, Gordianus. – Lehet, hogy igazad van. A távoli kántálás hangja és a csillagokkal teli medence meglódítja a fantáziámat. Még azt a borzalmas gondolatot is megengedtem magamnak, hogy Liciniát képzeljem el mint gyilkost... – A Virgo Maximát? De miért tett volna ilyet? – Hogy elterelje a figyelmet a perről, amiben ő is vádlott. Hogy bosszút álljon a szerelmes fiatalokon... feltéve, hogy szerelmesek... hiszen őrülten féltékeny rájuk. De az sem lehetetlen, hogy meg akarta védeni őket attól, aki kémkedett utánuk... mivel egyre érzelgősebb, ahogy öregszik, hozzám hasonlóan. Csakhogy az egész terve kudarcot vallott, amikor a férfi felüvöltött, és az összes többi Vesta-szűz is odarohant... – Mély víz – bólogatott Rufus. – Kiderítjük valaha is az igazságot? – Szép apránként – feleltem. – Lehet, hogy ott kell keresnünk, ahol a legkevésbé sem számítanánk rá. Megdörgöltem a szemem, és leküzdöttem az ásítást. Behunytam a szemem... úgy éreztem, hogy csak egy pillanat telt el... Riadtan ébredtem fel, mert valaki rátette a kezét a vállamra. Amikor felnéztem, Catilina nézett vissza rám. – A kutatás...? – kérdeztem. – Eredménytelen volt. Benéztünk minden függöny mögé, minden heverő alá, minden éjjeliedénybe. Bólintottam. – Akkor most hazamegyek, ha Licinia lesz olyan kedves, és küld néhány hordszékvivőt a bejárathoz. Ott fogok várni a lépcsőn. – Elindultam a hatalmas, bereteszelt ajtó felé. – Feltételezem, ez volt az első és utolsó alkalom, hogy ebben a házban jártam, főleg az éjszaka közepén. Emlékezetes kaland marad. – És remélem, nem túl kellemetlen – tette hozzá Catilina, és lehalkította a hangját. – Tégy meg értem mindent, ami csak lehetséges. Szimatolj körbe a nevemben, keresd meg a hírvivő fiút, deríts ki mindent Clodiusról és a terveiről. Ne feledkezz meg a barátaimról, Gordianus. Valamikor a jövőben megfizetem a fáradozásaidat. – Persze – mondtam, és magamban hozzátettem: Ha van még jövőd, Catilina. Az a Vesta-szűz jött félretolni a reteszt, aki korábban bebocsátott minket. Került bennünket a tekintetével, kivált Catilinát. Amint az ajtó kitárult, valami folyadék buggyanását hallottam a kerti tó felől. Rámosolyogtam a Vesta-szűzre. – A békák elég nyugtalanok ma éjjel. A lány fáradtan megrázta a fejét. – Abban a tóban nincsenek békák. Becsukta mögöttem az ajtót. Hallottam, ahogy a helyére ejti a tolózárat. Lassan lesétáltam a lépcsőn. Váratlanul szél támadt a Forum felől, eső illatát hozta. Felnéztem, és láttam, ahogy a csillagok egymás után eltűnnek a nyugat irányából érkező, vastag, fekete felhőkabát mögött. Hirtelen rájöttem az igazságra. Felrohantam a lépcsőn, és bekopogtam az ajtón, eleinte csak finoman. Halk neszezést sem hallottam bentről, ezért az öklömmel kezdtem verni az ajtót. Az ajtó megremegett, majd kinyílt. Besurrantam. A Vesta-szűz zavarodottan, homlokát összeráncolva nézett rám. Catilina és Fabia a medence mellett állt, Licinia és Rufus is ott volt a közelükben. Odasiettem hozzájuk, miközben testemet átjárta a halál légköre a tiltott falak között, amit még borzongatóbbá tett a szokatlan csillagfény, a távoli kántálás hangja és a megszenteltség varázsa. – A gyilkos még itt van a házban! – közöltem. – Itt, az orrunk előtt! Kételkedő pillantásokat váltottak egymással. Licinia hátrébb lépett. Még Fabia és Catilina is elhúzódott egymástól. – Megvannak még a kések, amikkel átkutattátok a házat? Licinia elővett egy kést a stólája redői közül, és Fabia is követte a példáját. – És a tiéd, Rufus? Ő is előhúzott egy rövid tőrt. Csak Catilinánál nem volt fegyver. Odamentem a medence széléhez. – Amikor először bejöttem a Vesta-szüzek házába, úgy láttam, a vízinövények a tó közepéből nőnek ki... csak a közepéből, máshonnan nem. Most viszont a tó szélén vannak. Valami halkan csobban néha, márpedig nincsenek
békák a medencében. Odanyúltam az üreges nádhoz, kitéptem a vízből, és a járókövekre hajítottam. A következő pillanatban egy férfi mászott elő a medencéből. Prüszkölt, fulladozva köhögött, és közben görnyedt testtartással igyekezett megőrizni az egyensúlyát, mert átázott köpenye súlyos láncingként húzta lefelé a vállát, a lába pedig csúszkált a síkos köveken. Ugyanolyan fekete, kámzsás köpenyt viselt, amilyet halott cinkosán is láttunk. A homályban valamiféle feketeségből született szörnyetegnek tűnt, aki a rémálom tavából öltött testet. Aztán valami áthasított a levegőn, eszelősen villogva a csillagok fényében. A behatoló tőrével hadonászva felém tántorodott. Végül a fegyvertelen Catilina vetette rá magát az orgyilkosra. A nagy birkózás közepette belecsobbantak a vízbe. Rufusszal mi is utánuk ugrottunk, de a fröcskölő-tajtékos káoszban lehetetlen volt lesújtani. Aztán éppoly hirtelen ért véget a csetepaté, ahogy elkezdődött. Catilina négykézlábra esett, szakálláról csöpögött a víz, szeme tágra nyílt. Magát is meglepte azzal, amit tett. A betolakodó a vízben vonaglott, és valami máz burkolta be a testét. Még a sötét hullámok között is tisztán lehetett látni, hogy vér. Még a csillagok is vörösen tükröződtek a borongós vízfelszínen. – Segíts kihúzni a vízből – szólaltam meg. – Gyorsan, Rufus! Kicibáltuk a férfi testét a járókövekre. Tőre a markolatig belemélyedt a szívébe. Még mindig szorongatta a fegyvert. Merev szemmel bámult ránk. Néha megborzongott, és rángott egyet-kettőt, de az arca – a széles orral, bogárszerű szemöldökkel és árnyéknak tűnő borostával – furcsán békésnek tűnt. Addigra már a dulakodás hangjára felriadt házi rabszolgák is körénk sereglettek. Vesta templomának irányából továbbra is hallani lehetett a papnők szenvtelen énekét. Ciceróhoz – és valószínűleg Catilinához – hasonlóan én sem vagyok kifejezetten vallásos ember. Mégis úgy éreztem, hogy abban a bizonyos percben Jupiter mentette ki Catilinát szorult helyzetéből. Talán az orgyilkos is azonnal beismerte volna bűneit, ha nem látja meg Jupiter óriás villámát, ami éppen akkor hasította keresztül az eget. De minden bizonnyal látta. Még jobban elkerekedett a szeme. Rufus fölé guggolt, és megérintette a férfi kezét, amely még mindig a markolatot szorongatta. – Látnok vagyok – közölte olyan tekintéllyel a hangjában, ami túlzottan is érett volt egy hozzá hasonló korú ifjúhoz. Rikítóan vörös haja, szeplői és csillogó barna szeme ellenére abban a pillanatban egyáltalán nem tűnt kisfiúsnak számomra. – Megolvasom a jeleket. – A villám... – nyögte az orgyilkos. – A jobb oldaladon... a jobb kezed az, amelyik a markolatra fonódik. – Rossz ómen? Mondd meg, látnok! – Az istenek eljöttek érted... – Ó, ne! – Nézd, hol találnak rád, a Vesta-szüzek házában, ahol még mindig meleg annak az embernek a vére, akit nemrég meggyilkoltál. Fel fognak dühödni... Újabb villámlás hasította szilánkokra az eget. Bömbölve dörgött az ég. – Istentelen ember voltam! Szörnyű bűnöket követtem el az istenek ellen! – Igen, és legjobb lesz, ha igyekszel kiengesztelni őket, amíg lehet. Ismerd be, hogy mit tettél, itt, a Virgo Maxima jelenlétében. A férfi teste görcsösen megrándult, olyan hevesen, hogy azt hittem, azon nyomban meghal. De rövidesen – még egyszer, utoljára – összeszedte magát. – Bocsássatok meg... – Miért jöttél ide? – Catilinát követtem. – Kinek a parancsára? – Publius Clodius parancsára. – Tudtam! – suttogta Catilina. – Mi volt a célod? – Titokban kellett követnünk ebbe a házba. Kémkednünk kellett utána a Vesta-szűz szobájában. Ki kellett várnom a legkínosabb pillanatot... de nem vették le a ruhájukat! Éles hangon felnevetett, de a fájdalom nyögésre késztette. – És aztán? – Aztán meg kellett ölnöm Gnaeust. – Azt, aki veled jött? – Igen. – De miért? Miért kellett megölnöd a társadat? – Úgy lehetett volna igazán tönkretenni Catilinát... úgy lehetett volna reménytelen helyzetbe hozni... ha van mellette egy véres holttest és egy véres tőr. Csakhogy ők... nem vették le... a ruhájukat! – Megint ugatásszerű röhögés fakadt fel belőle. Vérpatak csurgott ki a szája szélén. – Így... végül... odamentem Gnaeushoz, és elvágtam a torkát. Szegény bolond nem is számított rá! Aztán el kellett volna szöknöm... hangtalanul... és riadót kellett volna fújnom a házon kívül. De nem gondoltam volna, hogy Gnaeus ekkorát üvölt! Leejtettem a tőrt... Clodius is ezt parancsolta, hogy
legyen egy terhelő bizonyíték Catilina ellen. Aztán magamhoz vettem Gnaeus kését, és kifutottam az udvarra. Hirtelen mindenhol mécsesek bukkantak fel, elzárták az utamat az ajtó felé. Eszembe jutott a trükk, amit az öreg centurióm tanított nekünk a seregben... Bebújtam a medencébe, olyan halkan, mint egy vízisikló, és elvágtam egy nádszálat, hogy lélegezni tudjak. Amikor ismét feljöttem a felszínre, láttam, hogy minden ajtó el van reteszelve, és egy Vesta-szűz őrzi a bejáratot! Megint lebuktam, és vártam. Olyan volt a víz alatt, mintha meghaltam volna... csak néztem a fekete eget és a csillagokat... Cikázva táncoltak körülöttünk a villámok, jobbra és balra is. Fülsiketítő mennydörgés harsant, és megnyíltak az ég irdatlan csatornái a fejünk fölött. Az orgyilkos még egyszer összerándult, megmerevedett, majd mozdulatlanná dermedt. Ahogy egész Róma tudja, Licinia és Fabia, illetve az állítólagos szeretőik tárgyalása az összes vádlott felmentésével végződött. Liciniát és Crassust is ugyanakkor állították bíróság elé, mint a másik Vesta-szüzet Catilinával. Crassust rendhagyó módon, de hatékonyan védték meg. Mint kiderült, nem sóvárgásból üldözte olyan szenvedélyesen Liciniát, hanem egyszerű kapzsiságból. A jelek szerint a főpapnőnek volt egy villája a város peremvidékén, amit Crassus alkalmi áron akart megvenni. Crassus olyannyira hírhedt volt pénzsóvárságáról, hogy a bírák kérdezés nélkül elfogadták ezt a magyarázatot. A vádlottat egy évszakon keresztül gyakran gúnyolták nyilvánosság előtt, de úgy hallottam, hogy addig erőszakoskodott, míg végül Licinia engedett neki, és a kívánt áron eladta neki a házat. Fabia és Catilina ügyének tárgyalása hamarosan politikai sárdobálásba torkollott. Cicero észrevehetően távol akarta magát tartani az eseményektől, de Róma legnagyobb tiszteletnek örvendő szónokai szólaltak fel a védelem oldalán, köztük Piso, Catullus és – az egyetlen férfi, akit a rómaiak még Cicerónál is közömbösebbnek tartottak a nemiség iránt – Marcus Cato. Cato adott hangot a legmerészebb vádaknak Clodiusszal szemben (ugyan bizonyítékok híján, hiszen az orgyilkosok meghaltak, és a gyilkosságot sikerült eltussolni, noha elég kárt okozott így is), és Clodius egy idő után úgy gondolta, biztonságosabb lesz számára elmenekülni Rómából. Hónapokat töltött odalent Baiae-ben, és megvárta, amíg az indulatok lecsillapodnak. A tárgyalás után Cicero megköszönte Catónak, hogy megvédte a sógornője becsületét. Cato dölyfösen csak annyit mondott, hogy nem Fabia miatt tette, hanem Róma érdekében. Két ilyen öntelt pávakakast! Catilinát is felmentették. A tény, hogy felöltözve találták meg őket Fabiával, nagy súllyal nyomott a latba. Ami engem illet, megőriztem a kétségeimet azzal kapcsolatban, hogy ártatlan vagy bűnös-e Fabia elcsábításában. Rendkívül furcsának találtam, hogy olyan kitartóan legyeskedett egy leány körül, aki szüzességi fogadalmat tett, és nem lappangtak benne alantas szándékok. Vajon honnan tudta Clodius, hogy Catilina azonnal ugrani fog egy hamis levélre, ha nincs oka feltételezni, hogy már szeretők? Az orgyilkos többször emlegetett siráma azonban – nem vették le a ruhájukat – a felszínen megint csak Catilinát és Fabiát igazolta. Viszont sokféle dolgot művelhet egymással két tetőtől talpig felöltözött ember is. Catilina szándékai és motivációi a mai napig rejtélyesek számomra. Csak az idő fogja eldönteni, milyen ember is volt ő valójában. Jóval azután hogy véget értek a perek, váratlan ajándékot kaptam a Virgo Maximától: egy tekercset, rajta Szapphó összegyűjtött verseivel. Eco, aki most tizenhét éves, és görögül tanul, a kedvenc olvasmányának tartja, noha nem vagyok meggyőződve róla, hogy elég érett már a bonyolult versek megértéséhez. Néhanapján én is szívesen veszem le a tekercset a polcról, főleg hosszú, holdvilágtalan éjszakákon, és halkan felolvasom magamnak: „Letűnt a fiastyúk és a hold is: tovaszállt az éjfél; elmult a találka-óra s én itt heverek – magamban!”3 Ennél a strófánál mindig Licinia jut eszembe, aki épp azokban a percekben egyedül hajtja álomra a fejét a Vestaszüzek házában.
3
Babits Mihály fordítása
GORDIANUS, A NYOMOZÓ ÉLETE ÉS TÖRTÉNELMI KORSZAKA: RÉSZLEGES KRONOLÓGIA Az alábbi listán időrendi sorrendbe foglaltam az ebben a kötetben, illetve a ROMA SUB ROSA sorozatban eddig megjelent történeteket, kiegészítve őket bizonyos fontosabb eseményekkel, például születésekkel és elhalálozásokkal. Az évszakokat, hónapokat vagy (ahol tudni lehet) a konkrét dátumokat zárójelben mellékeltem. Kr. e. 110. Gordianus megszületik Rómában 108. Catilina születése 106. Cicero megszületik Arpinum környékén (január 3.) Bethesda születése Alexandriában 100. Julius Caesar születése (hagyományos dátum) 90. Az alexandriai macska eseményei Gordianus találkozik Dióval, a filozófussal és Bethesdával Alexandriában Eco megszületik Rómában 84. Catullus születése Verona környékén 82-80. Sulla diktátorsága 80. Római vér (május); Sextus Roscius pere, ahol Cicero képviseli a védelmet A halál maszkot visel (szeptember 15-16.) Bethesda elmondja Gordianusnak a Mese a kincstárról című történetet (nyár) 79. Meto születése 78. Sulla halála Végrendelet útján (május 18-28.); Gordianus találkozik Lucius Claudiusszal A lemures (október) Julius Caesart foglyul ejtik a kalózok (tél) 77. Kicsi Caesar és a kalózok (tavasztól augusztusig); Gordianus megismeri Belbót A Saturnalia-ezüst eltűnése (december) 76. A méhkirály és a méz (április vége) 74. Oppianicust bíróság elé állítják, és számos vádpontban bűnösnek találják Gordianus elmeséli Lucius Claudiusnak Az alexandriai macska történetét (nyár) 73. A Vesta-szüzek háza (tavasz) A Spartacus vezette rabszolgafelkelés kezdete (szeptember) 72. Oppianicust meggyilkolják A végzet fegyvere (szeptember); Lucius Licinius megölése Baiae-ben 71. Spartacus végső veresége (március) 70. Megszületik Gordianus és Bethesda lánya, Gordiana (Diana) Rómában (augusztus) Vergilius születése 67. Pompeius megtisztítja a tengereket a kalózoktól 63. Catilina rejtélye (a történet kezdete 63. június 1., az utószó vége 58. augusztus); Cicero konzuli tevékenysége és a Catilina-féle összeesküvés 60. Rómában megszületnek Eco és Menenia ikergyermekei, Tirus és Titania (tavasz) Caesar, Pompeius és Crassus megalakítják az Első Triumvirátust 56. Venus kezében (januártól április 5-ig); a filozófus Dio meggyilkolása 55. Pompeius megépíti az első állandó színházat Rómában 52. Gyilkossága Via Appián (január 18-tól áprilisig); Clodius megölése és a szenátus felgyújtása
TÖRTÉNELMI JEGYZETEK A Gordianus, a Nyomozó főszereplésével íródott regények olyan eseményeket vonultatnak fel, amelyek között jó néhány év eltelt – legkevesebb négy, legfeljebb kilenc. Nem minden olvasóm vette szívesen, hogy ekkora ugrásokat tettem előre az időben. Egyfelől Gordianus sokkal gyorsabban öregedett, másfelől a gyerekei is egykettőre felnőttek, szinte követhetetlenül gyorsan. (Bár azzal is érvelhetnénk, hogy a valóságban is így történik, mivel néha a saját életünkben is sebesen illannak tova bizonyos periódusok.) A krimiolvasók viszont jobban szeretik, ha kissé „megfagy” az idő. Számukra az lenne az ideális, ha az egyik könyv eseményei a másnap reggellel folytatódnának a következő könyvben – nem pedig évek elmúltával. Azzal a céllal írtam meg a ROMA SUB ROSA sorozatot, hogy fiktív portrét rajzoljak a Római Köztársaság utolsó, viharos esztendeiről, kezdve Sulla Kr. e. 80-as diktátorrá választásával egészen Julius Caesar meggyilkolásáig, azaz Kr. e. 44-ig, vagy még tovább. Nem okozott gondot egy-egy krimiszálat is beleültetni a történetek kellős közepébe, hiszen a történelmi források hemzsegnek a késelésektől, mérgezésektől, gyilkossági perektől és válogatott csonkításoktól. Ezeken túl viszont mindig törekedtem arra, hogy minden kötetet egy-egy kiemelkedő történelmi esemény köré építsek fel, és ez a benne foglalt téma elég nagy ívű legyen ahhoz, hogy teljes értékű történelmi regényt kapjunk. Ilyen téma és esemény volt Sulla diktátorsága és Cicero bemutatkozása (Római vér), a Spartacus-féle rabszolgafelkelés (A végzet fegyvere), Cicero konzulsága és a Catilina-féle összeesküvés (Catilina rejtélye), Caelius Rufus ügyének tárgyalása és a dekadens „elveszett generáció”, amit Clodia és Catullus neve fémjelez (Venus kezében), illetve Clodius meggyilkolása, amit Milo pere követett, és amely egyszersmind a köztársaság összeomlásának fő gyújtópontja volt, hiszen onnantól fogva Róma a polgárháború szakadékának szélén egyensúlyozott (Gyilkossága Via Appián). Ahhoz, hogy mindezeket az eseményeket beleszőhessen) a sorozatba, meglehetősen nagy hézagokat kellett átugranom az időben. A soron következő kötetekben ez megváltozhat, mivel a Pompeius és Caesar között kirobbanó háborúval jelentős események sűrű láncolata veszi kezdetét. Talán innentől fogva Gordianus is lassabban öregszik majd, és lesz ideje kiélvezni nehezen megszerzett bölcsességét. Olvasás közben, illetve kutatásaim során gyakran bukkanok krimibe illő talányokra, és olyan információkra, amelyek ugyan nem tennének ki egy egész regényt, de ellenállhatatlanul izgalmasak. Ezért döntöttem úgy, hogy novellákat írok belőlük. Amikor Cicero Cluentius védelmében írt szónoklatát olvastam, ráakadtam arra a csemegére, ami az első Gordianusnovellát, a Végrendelet útjánt ihlette. Oppianicus, Asuvius és Avillius, a végrendelet története, illetve Quintus Manlius biztos megvesztegetése mind egyenesen Cicero beszédéből származnak. Ám, ahogy Gordianus is mondja Luciusnak: „Az olyan gazfickók, mint Oppianicus és a Róka végül mindig pórul járnak.” Évekkel a végrendelethamisítási ügy után, Kr. e. 74-ben Oppianicust bíróság elé állították, és számos egyéb vádpontban is bűnösnek találták. Két évvel később őt magát is megölték. (Mindezt Cicerónak abból a beszédéből tudhatjuk, amellyel a feltételezett gyilkost védte, és amelyben futólag Asuviusról és a végrendeletről is említést tesz.) A Végrendelet útján volt tehát az első novella, amit megírtam, de időrendben A halál maszkot visel számít az elsőnek. Ezeket is Cicero szónoklatainak részletei inspirálták, elsősorban a híres és gazdag színész, Quintus Roscius védelmében írt beszéde (ő volt Cicero védencei között az egyik első híresség a szórakoztatóipar világából!), amely egy vagyoni perben hangzott el. A novellában szereplő gyilkosság pontos dátumáról megoszlanak a vélemények (talán inkább Kr. e. 81-ben történt, mint 80-ban); jómagam úgy döntöttem, hogy nem sokkal a Római vér után kell szerepelnie, az évente megrendezett Római Fesztivál idején, amikor amúgy is egymást érik a színházi előadások, és ezen felbuzdulva részletesen be lehet mutatni az ókori színház felépítését. (Aki érdeklődik a téma iránt, örömét lelheti W. Beare könyvében, a Római színpadban, illetve Plautus komédiáiban, amelyek egyedülállóan tükrözik, hogy mit értettek a rómaiak „humor” alatt.) Statilius, Roscius, Panurgus és Chaerea figuráját is egyenesen Cicero szónoklatából vettem. Ha a meséket és elbeszéléseket is számba vesszük, természetesen az a történet vezeti a kronológiai sorrendet, amit Bethesda ad elő Gordianus szórakoztatására, vagyis a Mese a kincstárról. Ez a történet megtalálható Hérodotosz II. könyvében. Először Ellery Queen „Ősnyomtatványok” című írásában bukkantam rá (angol címe „Incunables”, ami a latin incunabula, azaz „pólya” kifejezésből ered). Ebben a szerző a legújabb kori detektívregények összes ókori előfutárát számba veszi. Eszembe jutott, hogy talán maga Gordianus is szívesen hallgatna olykor izgalmas detektívtörténeteket (persze a távoli múltból, hiszen Gordianus, akárcsak az alkotója, nagy élvezetét leli a történelmi krimikben). Hérodotosz eredeti verziója nemrég „A tolvaj, aki szembeszállt Rhampszinitosz királlyal” címmel jelent meg Mike Ahsley antológiájában, a Mammoth Book of Historical Whodunitsban (Carroll & Graf, 1993). Az olvasók maguk dönthetik el, hogy melyik verziót tartják hitelesebbnek: Hérodotoszét avagy Bethesdáét. A Kicsi Caesar és a kalózok, valamint Az alexandriai macska szintén igaz történéseken alapulnak, bár az ősi forrásokat ismét némi átalakítással használtam fel. Körülbelül Kr. e. 80-tól kezdődően a kalózok, akiknek létszámát még jobban felduzzasztották a polgárháború menekültjei, egyre inkább sakkban tartották a Földközi-tengert (az akkori Mare Mediterraneumot), ezért a szenátus számos római parancsnokot küldött ki a vizekre, hogy ellenőrzése alá vonják
őket. Végül Pompeius járt sikerrel, de csak Kr. e. 67-ben. Julius Caesar foglyul ejtését, amit Lucius Claudius mesélt el Gordianusnak, már az ókorban híressé vált történetként rótta papiruszra Plutarkhosz és Suetonius. A Kicsi Caesarban leírt emberrablást akár a megtörtént eset „majmolásának” is lehet nevezni, amely mögött egy könyörtelen és közönyös elkövető rejlik. Az alexandriai macskát egy Diodorus Siculusnál talált hajmeresztő mese ihlette. Az alappilléreket meghagytam, de az eseményeket áthelyeztem Kr. e. 60-ról Kr. e. 90-re (amikor Gordianus maga is Alexandriában élt). Azok után, hogy egyes krimirajongók alaposan lehordtak, amiért az egyik nyomozás során „elpusztítottam” egy macskát, perverz késztetést éreztem rá, hogy ismét megtegyem (csak hű akartam lenni Diodorus Siculushoz!). Hadd nyugtassak meg mindenkit, hogy elkötelezett híve vagyok a macskáknak, elvégre jómagam is két dorombolóval osztom meg az otthonomat, akiket a kedvenc fiktív karaktereimről neveztem el Hildegarde Whiskernek és Oscar Poopernek. (Stuart Palmer rajongói, akik maguk is ritka fajhoz tartoznak, bizonyára megértik.) Azt se felejtse el senki, hogy a macska fontos szerepet játszik a bűnügy felderítésében. A kötetben található novellák között a Vesta-szüzek háza igényelte a legtöbb kutatómunkát, és talán ez jelentette a legnagyobb elégtételt a szerző számára, aki szinte már kopónak érezte magát a rengeteg pontatlan részlet tantaluszi kínokat okozó átnyálazása után, amelyek a legkülönfélébb – olykor kifejezetten homályos – forrásokból kerültek ki. Az üdvözítő útról letérő Vesta-szüzek büntetését hűen ábrázoltam, és valóban zajlott egy per Kr. e. 73-ban, amelyben érintettek voltak A Vesta-szüzek házában szereplő személyek is. A források között van egy-két futó célzás Cicero műveiből, például a Brutusból, az In Toga Candidából, illetve a harmadik Catilina-ellenes beszédéből; de forrásként idesorolom Plutarkhosz Crassusról és az ifjabb Catóról írt életrajzát, a Sallust-féle Catilina összeesküvését, valamint Asconius és Orosius írásait. Ironikus módon azonban később, amikor Cicero propaganda-hadjáratot folytatott Catilina ellen, nem tehetett említést erről a 73-as botrányról (talán csak ködösen és kerülgetve a forró kását), hiszen Fabia a családjához tartozott, és Crassus érdekeit is szem előtt kellett tartania. A maradék három történet nem alapul valós történelmi eseményeken, inkább a rómaiak – számomra rendkívül érdekes – hétköznapi életébe enged bepillantást. A méhkirály és a méz című novellát javarészt Vergilius Georgicájának IV. Könyve ihlette: „Szólok végül a menny adományáról, az egekből harmatozó mézről.”4 A méhekkel kapcsolatos római mitológia alakja például a méhkasokat őrző Priapus is. A latinban ráadásul éppen úgy jelentette a méz szó (mel) valakinek a „kedvesét” is, mint manapság az angolban. A rómaiak babonásan hittek a szellemekben; ezt példázza A lemures című novella. Bizonyos farmakológiai ismeretekért Pliniust vettem elő. A Saturnalia-ezüst eltűnése a római télközép ünnepét mutatja be, amelynek egyik-másik hagyománya a mai napig él különféle kultúrákban, például a karácsonyi ajándékozás formájában. Állandó támaszomból, a William Smith-féle Dictionary of Greek & Roman Antiquities 1869-es kiadásából idézem: „Az összesféle rendű és rangú ember átadta magát a vigasságnak, a barátok megajándékozták egymást... sokadalom özönlötte el az utcákat... A sajátos szokások közül egyik-másik feltűnő hasonlatosságot mutat a mi karácsonyi hagyományainkhoz, illetve az olasz karneválhoz. Ily módon például a Saturnalia-ünnep alkalmával az aedilisek engedélyezték a nyilvános szerencsejátékot, ahogy a mi legszigorúbb puritán őseink idején is elnézték a karácsonyi kártyajátékot. Ilyenkor az egész nép levetette tógáját, és laza köpenyt viselt... a fejükön pileust hordtak, ami a csúcsos karneváli csuklyákra emlékeztethetne minket, a komédiások és a némajátékosok pedig még hóbortosabb jelmezeket viseltek... végül pedig a kisebb zártkörű csoportok szórakoztatására álkirályokat koronáztak. Ez felidézheti bennünk a Vízkereszt jellegzetes ceremóniáit.” Érdekes módon, míg az Az alexandriai macska megjelent egy Mystery Cats 3 című antológiában (Signet, 1995), A lemures pedig bekerült a Murder for Halloween (Mysterious, 1994) negyedévente megjelenő válogatásába, A Saturnalia-ezüst eltűnésének megjelenését hiába vártam a karácsonyi antológiákban. Elvégre egy karácsonyi krimiről van szó – még ha Krisztus születése előtt hetvenhét évvel játszódik is! Végül pedig: miért adtam azt a nevet a Gordianust szerepeltető regényeknek és novelláknak, hogy ROMA SUB ROSA? Az ókori Egyiptomban a rózsa Hórusz isten jelképe volt, akit később a görögök és a rómaiak a csend és a hallgatás isteneként tiszteltek. Ezért akasztottak rózsát némely tanácskozások során az asztal fölé – így jelezték, hogy a jelenlévők megesküsznek rá, hogy hallgatni fognak. A „Sub rosa” (rózsa alatt) arra vonatkozott, amit titokban vittek véghez. Az én olvasatomban a ROMA SUB ROSA azt jelenti: Róma titkos története, Róma titkainak története, Gordianus szemén keresztül.
4
Lakatos István fordítása
TARTALOMJEGYZÉK: Előszó ................................................................................................. 4 A halál maszkot visel .......................................................................... 6 Mese a kincstárról ............................................................................. 19 Végrendelet útján .............................................................................. 24 A lemures .......................................................................................... 34 Kicsi Caesar és a kalózok ................................................................. 48 A Saturnalia-ezüst eltűnése .............................................................. 64 A méhkirály és a méz ....................................................................... 74 Az alexandriai macska ...................................................................... 85 A Vesta-szüzek háza ......................................................................... 94 Kronológia ...................................................................................... 104 Történelmi jegyzetek ...................................................................... 105
