Sötét tűz. A sorozat eddig lefordított kötetei: Sötét herceg Sötét vágyak Sötét arany (rajongói) Sötét mágia (rajongói) Sötét tűz (rajongói)

Sötét tűz Christine Feehan Kárpátok vámpírjai sorozat 6 rajongói fordítás A sorozat eddig lefordított kötetei: Sötét herceg Sötét vágyak Sötét arany (rajongói) Sötét mágia (rajongói) Sötét tűz (rajongói) Következik:

Sötét álom

Első fejezet Zseblámpával és csavarkulccsal a kezében csúszott ki a társulat hatalmas turnébusza alól, amikor először meglátta. Kicsi volt, szinte gyermeki. Első ránézésre legfeljebb tizenévesnek tippelte volna buggyos overalljában, rengeteg, már-már pirosan vörös haját copfba fogta. Arca maszatos volt, szétkent olaj, és piszokfoltok tarkították. Ahogy kissé elfordult, nagy, kemény mellek kerültek a látóterébe, hetykén döfködték a vékony pamut felsőt, amit a lány a vállpántos overallhoz viselt. Darius csak bámulta elragadtatva. Még az éjszaka sem akadályozhatta meg azt a vörös hajat, hogy ragyogjon, akár a lángok. Maga az a tudat, hogy képes volt megmondani, hogy a lány haja vörös, megdöbbentette. Sötét ragadozó, halhatatlan Kárpáti hím volt, nem látta a színeket, a világ fekete és fehér volt számára évszázadok óta. Nem mondta el, hogy elvesztette a színek látását, és az érzelmeket, még húgának, Desarinak sem, aki maradt a sok évszázad alatt, ami mindig is volt, édes, könyörületes, jóságos Kárpáti nő. Minden, ami ő nem volt. Desari számított rá, ahogy a társulat többi tagja is, nem szerette volna lesújtani őket azzal, hogy ennyire közel került ahhoz, hogy a hajnalt válassza, vagy átforduljon halhatatlanból vámpírrá. Hogy ez az apró, ismeretlen nő most ilyen hatással van rá, az sokkolta. A nő megmozdította a csípőjét, benne pedig mélyen és keményen megrázkódott valami. Lélegzete elakadt, és követte őt a távolból, ahogy megkerülve a buszt eltűnt látóteréből. – Fáradt vagy Rusti. Egész nap dolgoztál. – kiáltott Desari. Darius nem látta húgát, de mint mindig, képes volt rá, hogy hallja és lássa a hangjával együtt megjelenő hangjegyeket, amikor befolyásolni akart valakit hatalma erejével. – Fogj egy gyümölcslevet a busz hátuljából, a hűtőből, és pihenj néhány percet. Nem javíthatsz meg mindent egy nap alatt. – Csak még egy pár óra, és mind menni fog. – válaszolt a kis vörös. Puha, rekedt hangja Darius alapvető ösztöneit érintette meg, szenvedély tüzét küldte szét az ereiben. Megdermedt, szinte transzba esett a váratlan érzéstől. – Ragaszkodom hozzá, hogy pihenj. – mondta Desari szelíden. Darius ismerte ezt a hanghordozást, meg fogja kapni, amit akar. – Kérlek. Tiéd a szerelői állás. Egyértelmű, hogy te pontosan tudod, mire van szükségünk. Tehát ma éjjelre végeztél, ugye? Figyelni téged ilyen nehéz munka közben önmagában is fárasztó. Úgy érzem magam, mint egy rabszolgahajcsár. Darius megkerülte a járművet, lassan somfordált a kis vörös nő, és a húga felé. A magas, karcsú, elegáns Desari mellett az a filigrán női autószerelő úgy nézett ki, mint egy maszatos gyerek, mégsem tudta levenni róla a szemét. A lány felnevetett, az ő teste pedig fájdalmasan megfeszült. Ekkora távolságból is remekül látta, hogy a hosszú szempilláktól övezett szeme hatalmas és ragyogó zöld, arca tökéletes ovális, magas arccsontokkal, széles, buja szája szinte könyörgött, hogy megcsókolja.

Tovább is bámulta volna, de ő újra eltűnt húgával a túrabusz hátsó ajtaja mögött. Darius egyszerűen csak állt, mint aki odafagyott a sötétbe. Éjszakai lények motoszkáltak körülötte, Darius pedig engedte a tekintetének, hogy végigvándoroljon a táboron, élvezhesse a különböző színeket maga körül. Élénk zöldek, sárgák, kékek. Látta, hogy ezüstszínű a busz, és a betűk kékek az oldalán. A nem messze álló kis sportkocsi vörös. A busz utánfutója sárga. A levelek a fákon élénk zöldek, erezetük sötétebb. Darius mélyen belélegzett, magába szívta az idegen illatát, hogy bárhol megtalálja, még a legnagyobb tömegben is, hogy mindig tudja, hol van. Furcsa módon úgy érezte, mintha nem lenne már annyira egyedül. Még nem is találkozott vele személyesen, de már maga a tudat, hogy létezik, teljesen megváltoztatta a világot. Nem, Darius nem mondta el a húgának, hogy mennyire sivár és üres az élete, hogy mennyire veszélyes lett, de tekintetében, amikor az a vörös hajún nyugodott forrón, és birtoklón, valami vad és primitív felvetette benne a fejét, és felordított. Desari visszajött, egyedül lépett ki a buszból. – Darius, nem is tudtam, hogy már felemelkedtél. Olyan titokzatos vagy mostanában. Nagy fekete szemei felmérték őt. – Mi az? Úgy nézel ki… – habozva elhallgatott. Veszélyesen. A kimondatlan szó szinte felcsillant közöttük a levegőben. A busz felé intett a fejével. – Ő kicsoda? Desari hangja megremegett, kezeivel le-fel kezdte dörzsölni a karjait, mintha fázna. – Megbeszéltük, hogy fel kell vennünk egy szerelőt, aki velünk jön, hogy használható állapotban tartsa a járműveket, és mi is megőrizhessük az álcánkat. Beszéltem neked róla, hogy egy különleges, hirdetésnek álcázott hívást fogok alkalmazni, és a jóváhagyásodat adtad. Azt mondtad, ha találok valakit, akit a macskák el tudnak viselni, az velünk jöhet. Rusti kora reggel jelent meg. Épp a macskáknál voltam. Egyikőjük sem mutatott idegességet a jelenlététől. – Hogyan volt képes átjönni a védőmágiákon, és a csapdákon, amiket azért helyeztem ki, hogy senki se zavarja a nappali órákban a pihenésünket? – kérdezte halkan, egy csipetnyi fenyegetéssel mély hangjában. – Őszintén szólva, fogalmam sincs Darius. Elolvastam minden rejtett emléket és gondolatot az elméjében, és nem találtam. Az agyi mintái különböznek a többi emberétől, de csak azt tudtam észlelni, hogy munka kell neki. Becsületes munka. – Ő egy halandó. – Tudom. – válaszolt Desari védekezően, tisztában volt a levegő nehéz, nyomasztó súlyával, testvére rosszallásával. – De nincs családja, és jelezte, hogy magányra vágyik. Nem hiszem, hogy zavarja őt, ha nem vagyunk körülötte nappal. Mondtam neki, hogy azért, mert éjszaka dolgozunk, és többnyire akkor is utazunk, mi leginkább alszunk nap közben. Azt mondta ez így pontosan megfelel neki. És igazán szükségünk van rá, hogy valaki működőképes állapotban tartsa a járműveket. Tudod, hogy így van. Anélkül, hogy elveszítenénk a „normálisság” látszatát. Amúgyis, tudjuk kezelni az emberi elmét, minden probléma nélkül. – Beküldted a busz hátuljába Desari. Ha ő ott van, a macskák miért nincsenek veled? – kérdezte Darius, szíve a torkában kezdett dobogni.

– Ó istenem! – sápadt el Desari – Hogyan követhettem el ekkora hibát? – tett szemrehányást magának, ahogy a jármű felé futott. Darius megelőzte, felrántotta az ajtót, beugrott, és guggoló állásba helyezkedett, készen rá, hogy megharcoljon a társulat két leopárdjával az apró női testért. Így is dermedt mozdulatlanná, hosszú, fekete haja eltakarta az arcát. A vörös hajú nő összegömbölyödött a kanapén, eltörpülve a két oldalán helyet foglaló nagymacskák között, és épp próbálta eltolni magától a hím túl rámenősen figyelmet kérő, hozzá dörgölődő fejét. Tempest „Rusti” Trine gyorsan felállt, amint a férfi berontott a busz hátuljába. Az óriás termetű ismeretlen úgy nézett ki, mint egy veszélyes vadállat. Minden hatalomról, és veszélyről sikoltott rajta. Magas volt, inas, mint a macskák, hosszú, sötét haja zilált, és vad. Szeme, mint az éjszaka, nagy, és hipnotizáló, mint a két párducé. A lány szíve megugrott, szája kiszáradt. – Elnézést. Desari azt mondta, hogy lehetek idebent. – mondta békítően, és próbált elmozdulni a nagymacskák közül, akik továbbra is orrukkal, fejükkel nyomakodtak hozzá, hogy felkeltsék figyelmét, minden mozdulattal jókorát lökve a csöpp kis testen. Megpróbálták megnyalni a kezét, amit – tekintettel a nagyvadak durva nyelvére, ami könnyen ledörzsölhette volna a bőrét, – megpróbált elkerülni. Desari beljebb tolta a buszba a hatalmas embert, és megállt, tágra nyílt szemmel, és megdöbbenten. – Hála istennek jól vagy Rusti! Soha nem engedtem volna meg, hogy be gyere ide egyedül, ha emlékeztem volna rá, hogy itt vannak a macskák. „Ez olyasmi, amiről soha nem is lett volna szabad megfeledkezned.” Darius hangja a rendreutasítás puha, bársonyos ostorával vágott végig Desarin a kettejük által használt mentális csatornán keresztül. Összerezzent, de nem tiltakozott, tudta, hogy bátyjának igaza van. – Nagyon szelídnek tűnnek. Rusti tétován végigsimított előbb az egyik foltos macska fején, majd a másikén is. Enyhén remegő kezei elárulták idegességét, amit nem a macskák, hanem a férfi miatt érzett. Darius kihúzta magát teljes magasságában. Olyan megfélemlítően nézett ki, széles vállaival betöltve a buszt, hogy Rusti ösztönösen hátralépett egyet. Szemei egyenesen belefúródtak az övébe, tekintete foglyul ejtette a pillantását, mintha a lelkéig akarna látni. – Nem, ők nem szelídek. Vadon élő állatok, és nem tűrik a szorosabb kapcsolatot az emberekkel. – Tényleg? – Csintalanság villant meg egy pillanatra a nő szemében, és arrébb tolta a túlbuzgón törleszkedő nagyobbik macskát. – Nem vettem észre. Bocsánat. Egyáltalán nem hangzott bocsánatkérőnek, inkább úgy hangzott, mintha valami nagyon tréfásat hallott volna. Dariusban valahogy, az akaratán kívül egy gondolat merült fel, hogy ezt a nőt magához akarja kötni az örökkévalóságra. Megtalálta azt, amit Desari társa, Julian Savage úgy hívott, hogy életpár. Megengedte, hogy egyetlen pillanatra a nő megláthassa a szemében az égető vágyat, és elégedetten látta, hogy az megpróbál még hátrébb lépni.

– Ők nem szelídek. – ismételte. – Széttépnek bárkit, aki belép ebbe a buszba. Hogy lehet az, hogy te mégis ilyen biztonságban vagy velük? – kérdezte. Hangja mély és lenyűgöző volt, olyan emberé, aki megszokta az azonnali válaszokat és engedelmességet. Rusti fogai végigszántottak alsó ajkán elárulva idegességét, de állát dacosan emelte fel. – Nézd, ha nem akarod, hogy itt legyek, nem nagy ügy. Még nem írtunk alá szerződést, vagy ilyesmi. Csak összeszedem a szerszámaimat és már itt se vagyok. Tett egy lépést az ajtó felé, de a férfi, mint egy szilárd fal, elállta az útját a testével. A háta mögé nézett, felmérve a távolságot a másik ajtóig, hogy el tudná-e érni, mielőtt ez a fura ember lecsapna rá. De végül mégsem mozdult. Félt, ha futásnak ered, ő maga váltja ki belőle a ragadozó ösztönt. – Darius. – Desari hangja finoman tiltakozó volt, kezét békítően a karjára tette. Csak a feje fordult kissé az érintés irányába, fekete szeme Rusti arcán maradt. – Hagyj magunkra bennünket. – rendelkezett, hangja puha volt és fenyegető. Még a macskák is nyugtalanokká váltak, egyre rámenősebben köröztek a vörös hajú nő körül, akinek zöld szemei villogtak, mint az ékszerek. Ettől a Darius nevű embertől Rusti annyira félt, mint még senkitől életében. Éles birtoklásvágy volt a szemében, egy érzéki kegyetlenség gyönyörű szája körül, és olyan intenzíven égető érzést váltott ki benne, amilyet még nem érzett. Tehetetlenül nézte, amint egyetlen szövetségese, Desari, engedelmeskedve az utasításnak, vonakodva elhagyja a buszt. – Feltettem neked egy kérdést. – mondta halkan a férfi. A hangja pillangószárnyak rebbenését küldte a gyomrába. Ez a fekete, selyemlágyságú varázsfegyver felkavarodó forróságot küldött végig a testén. Érezte, hogy pír kúszik végig a nyakán, és az arcán. – Mindenki azt csinálja, amit mondasz? Csak állt moccanatlanul, mint egy leopárd, aki lecsapni készül, rezzenéstelen szeme nem mozdult az arcáról. Furcsa kényszert érzett eluralkodni magán, hogy válaszoljon neki, felfedje az igazságot. A késztetés szinte ököllel ütötte a koponyáját, megdörzsölte a homlokát tiltakozásul. Aztán sóhajtott, megrázta a fejét, és megpróbálkozott egy mosollyal. – Nézd, nem vagyok benne biztos, hogy ki vagy te, talán Desari testvére, de mindannyian követtünk már el hibákat. Láttam a hirdetést, hogy szerelőt kerestek, és arra gondoltam, hogy ez a munka tetszene nekem, utazgatás a zenekarral szerte az országban. – hanyagul vállat vont – De ez lényegtelen. Csak utazgatni akarok. Darius figyelte az arcát. A lány hazudik. Szüksége van a munkára. Éhes, de túl büszke ahhoz, hogy enni kérjen. Eltöltötte a kétségbeesés, annyira szüksége volt erre a munkára. Mégis, zöld szemei egyszer sem rebbentek meg tekintete súlya alatt, egész teste ellenszegülést sugárzott. Megmozdult, közel siklott hozzá, olyan gyorsan, hogy esélye sem lett volna elfutni. Hallotta szívdobbanásait, a vér száguldását az ereiben, az élet áramlott keresztül a vénáin. Tekintete megpihent a pulzusán, ami olyan kétségbeesetten vert a nyakában. – Azt hiszem, ez a munka éppen neked való. Mi az igazi neved? Túl közel volt, túl nagy, túl ijesztő és erős. Ilyen közelről még azt is érezte, hogyan árad felé a testéből a hő, a szinte mágneses vonzást, ami felé húzta viszont ez sem magyarázta. Nem

érintette meg, mégis úgy érezte, mintha a bőrén érezné az övét. Késztetést érzett, hogy fusson, amilyen gyorsan csak tud. – Mindenki Rustinak hív. Hangja még önmagának is dacosnak tetszett. Elmosolyodott, dühítően férfias módon, mintha azt mondaná, tudja, hogy fél tőle. Csak a szája ívelt fel, a vidámság nem érte el fekete jégszemeit. Fejét lassan lehajtotta, amíg meg nem érezte a leheletét a nyakán. Bőre előre bizsergett az érintésre. Testének minden sejtje riadót fújt, figyelmeztetést sikoltott. – Azt kérdeztem mi a neved. – suttogta a pulzusába. Rusti vett egy mély lélegzetet, és mozdulatlan maradt, a megingathatatlanság látszatát akarván kelteni. Fura játékot játszottak, elég lett volna egyetlen rossz mozdulat. – A nevem Tempest Trine. De mindenki Rustinak hív. Fehér fogai felvillantak, úgy nézett ki, mint egy prédáját méregető éhes ragadozó. – Vihar. Illik hozzád. Az én nevem Darius. Én vagyok a társulat testőre. Mit is mondhatnék még? A húgommal már megismerkedtél. Desari. A többiekkel találkoztál már? Érezte, hogy egy ismeretlen düh tör fel benne a puszta gondolattól, hogy más férfi legyen a közelében. És abban a pillanatban azt is tudta, hogy amíg nem köti magához Tempestet, addig rendkívül veszélyes. Nem csak a haladók számára, hanem a családja számára is. Évszázados létezése alatt, még amikor az öröm és a bánat is létezett számára sem érzett soha ekkora féltékenységet, és birtoklási vágyat. És nem tudta mi is a düh eddig a pillanatig. Ez kijózanítóan hatott rá. Ennek a kicsi, emberi nőnek végtelen hatalma van fölötte. Rusti megcsóválta a fejét. Szíve riadt, dübörgő ritmusra váltott, ismét vetett egy kétségbeesett pillantást az oldalajtó felé. De Darius túl közel áll hozzá ahhoz, hogy meg tudjon szökni előle. Így hát a nagymacskákat vette inkább célba gondolataival. Összpontosított a tehetségével, amivel születése óta rendelkezett. A két leopárd közül a kisebbik, világosabb bundájú befurakodott Darius és a lány közé. Zavar látszott a viselkedésén, megmutatta fogait a férfinak egy figyelmeztető morgás kíséretében. Darius lehajolt, határozott, megnyugtató kezét az állat fejére tette. „Nyugodj meg barátom, nem ártanék neki. De el akar hagyni minket, érzem a fejében. Nem fogom megengedni. Ezt egyikünk sem akarja.” A macska megmozdult, odasétált egyenesen az oldalajtó elé, Rustinak így már egyetlen egérútja sem maradt. – Áruló. – sziszegte oda neki, elfeledkezve magáról. Darius az orrnyergét dörzsölte elgondolkodva. – Furcsa egy nő vagy. Hang nélkül kommunikálsz az állatokkal? Lesütötte bűntudatos pillantását, elrejtve csodaszép szemét előle, kezét megreszkető szája elé kapta. – Nem tudom, miről beszélsz. Ha itt valaki kommunikál az állatokkal, az te vagy. A macska az ajtó előtt áll. Nemcsak, hogy mindenki, de minden engedelmeskedik neked, igaz? Darius lassan bólintott. – A saját fennhatóságom alatt mindenki. És te most ott vagy. Nem mehetsz el. Szükségünk van rád, mint amennyire neked is szükséged van ránk. Megmutatta már Desari, hogy hol fogsz aludni?

Nem csak éhes, de fáradt is. És ez fájdalmasan érintette Darius. Minden hím védőösztöne ordítva követelőzött. Rusti felbámult rá, és a lehetőségeit mérlegelte. Valahol mélyen belül pedig érezte, hogy Darius nem hagy neki választást. Nem fogja elengedni. Látta a könyörtelen vonásokon a szájszélei mentén, és a kérlelhetetlen elhatározásból, ami lélektelen fekete szemekből áradt. Tehetne úgy, mintha beleegyezne, de valahogyan érezte, a férfi rájönne, hogy hazudik neki, és kihívásnak venné. Hatalom lengte körül, mintha a második bőre lenne. Volt már egy pár veszélyes helyzetben, de ezt most valahogy másnak érezte. Futni akart… és maradni. Darius két ujjal az álla alá nyúlt, felemelte a fejét, hogy közvetlen közelről bámulhasson a szemeibe. Két ujjal ért hozzá. Sehogy máshogyan. Mégis úgy érezte, mintha láncok kötnék hozzá megmagyarázhatatlan módon. Tekintete mintha bélyeget égetett volna belé, magáénak megjelölve őt. Nyelvét idegesen végighúzta kiszáradt alsó ajkán. Darius izmait összeszorította a forró, kemény, sürgető vágy. – Nem fogsz elfutni Tempest. Ne gondold, hogy elmenekülhetsz. Szükséged van a munkára. Szükségünk van rád. Csak tartsd be a szabályokat. – Desari azt mondta, hogy aludhatok itt bent. – talált némileg magára a lány. Nem tudta mit kellene tennie. Pedig reggel még az utolsó húsz dollárjába fogadni mert volna, hogy ez a neki való tökéletes munka. Kiváló autószerelő volt, imádott utazni, szeretett egyedül lenni, és szerette az állatokat. És mintha az a hirdetés susogott volna neki, hívogatta volna ezekhez az emberekhez, hogy el kell jönnie. Furcsa volt, mintha már majdnem kényszer lenne. Aztán idejött, és kiderült, hogy ezt a munkát tényleg neki találták ki. Gyanakodnia kellett volna, hogy túl tökéletes. Gondolkodás nélkül halkan felsóhajtott. Darius hüvelykujja könnyedén megcirógatta az állát. Érezte, hogy reszket, de nem hátrált meg. – Mindig van egy ár, amit meg kell fizetni. – jegyezte meg, mintha a gondolataiban olvasna. Keze most a haja felé mozdult, megtapogatta a vörös szálakat, mintha képtelen lenne uralkodni magán. Rusti moccanni sem mert, mint egy kis állat, akit nyíltan becserkész egy párduc. Tudta, hogy rendkívüli veszélyben van, mégis csak nézett fel rá tehetetlenül. Csinált vele valamit, talán hipnotizálta azokkal az égő, fekete szemeivel. Nem tudott máshová nézni, csak rá. Nem tudott megmozdulni. – Milyen magas az ár? – szavai fojtottan, rekedten törtek elő. Egyszerűen képtelen volt elfordítani a fejét, bárhogyan is visítozott az elméje, hogy azt tegye. A férfi még közelebb mozdult hozzá, már olyan szorosan állt előtte, hogy nagy, kemény teste hozzányomódott az ő lágyabb vonalaihoz. Mindenütt ott volt körülötte, beborította, mintha saját teste csak az ő része lenne. Tudta, hogy meg kellene mozdulnia, hogy megtörje a varázst, csak egyszerűen nem talált magában hozzá erőt. Aztán a karjai bezárultak körülötte, az ő szíve pedig óriásit dobbant a szelídségtől, amivel ez a hatalmas test, a roppant erő, és hatalom körülölelte. Suttogott valamit lágyan, és megnyugtatóan. Valami meggyőzőt. Egy varázsló csábítása.

Becsukta a szemét, mert a világ hirtelen ködös, és álomszerű lett. Úgy érezte képtelen mozogni, és nem is akart megmozdulni. Lélegzete várakozóan felgyorsult. A jobb halántékát érintette a szája, végigsimított rajta, majd átköltözött a fülére, puhán megcirógatta a szájsarkait, élő, lélegző, forró kis lángokat hagyva maga mögött a bőrén, ahol megérintette. Úgy érezte kettészakad. Az egyik része azt mondta, most minden tökéletes, a másik fele pedig sürgette, hogy meneküljön, amilyen gyorsan csak tud. Darius megsimította a nyelvével a torkát, selymes, reszelős érintése begörbítette a lábujjait, teste mélyén forróság kezdett gyülekezni. Ujjai a haja alá bújtak, átfogta a tarkóját, és még közelebb húzta magához a fejét. Nyelve ismét végigszántott a pulzusán. Fehéren izzó érzés öntötte el, amikor fogai áttörték a bőrét, pontosan ott, ahol kétségbeesetten vert a pulzusa. Fájdalom hasított át rajta, majd szinte azonnal fergeteges gyönyör. Rustinak elállt a lélegzete, és valahonnan a lelke mélyéből elegendő erőt gyűjtött, hogy életbe léphessen az önfenntartó ösztöne. Vonaglott, megpróbálta a mellkasának feszített kezeivel eltolni magától a férfit. Darius finoman elmozdult, de karjai szorosak, és hajthatatlanok maradtak körülötte. Álmosság tört rá, és egy vágy hogy bármit megadjon a férfinak, amit az akar. Megosztottnak érezte magát, egyik része beleolvadt a sötét ölelésbe, a másik pedig sokkos állapotban figyelte. A teste meleg volt. Égető. Vágyakozó. Az agya elfogadta Dariust, és amit csinált. Hogy megharapta őt, és a vérét szívja. Valahogyan tudta, hogy nem megölni akarja őt, hanem birtokolni. És azt is tudta, hogy nincs benne semmi emberi. Szempillái lecsukódtak, lábai elengedték a súlyát. Darius egyik karját becsúsztatta Tempest térdei mögé, és a karjaiban ringatta, mint egy bölcsőben, ahogy táplálkozott. Édes volt és meleg, finomabb, mint bármi, amit valaha kóstolt. A teste maga volt a tűz. Tovább táplálkozott belőle, miközben a kanapéhoz vitte, ízlelgette a lényegét, nem tudta abbahagyni, hogy elvegye, ami az övé. És ő az övé volt. Érezte, tudta, hogy nem fogadna el semmi kevesebbet. Csak amikor a feje erőtlenül hátrahajlott karcsú nyakán, akkor vette észre mi történik körülötte. Hangosan elkáromkodta magát, nyelve egy simításával lezárta a nyakán a sebet, és lehajolt, hogy ellenőrizze a pulzusát. Sokkal több vért vett el, mint amennyit megengedhetett volna magának. És teste még mindig vadul követelőzött. De Tempest Trine egy pici emberi nő, nem pedig egy a fajukból, ő nem engedhetett meg magának ekkora vérveszteséget. Ami még rosszabb, amit tett, az szigorúan tilos volt, ellent mondott minden törvénynek. A törvényeket pedig ő maga tanította meg a többieknek, és meg is követelte, hogy betartsák őket. Mégsem tudta megállítani magát. Övé kell, hogy legyen ez a nő. Igaz, egy halandó nőt lehetne szexre használni, egyszerű testi örömre, ha még érzett volna eddig erre késztetést magában. Táplálkozásra is lehetett használni, amíg odafigyelt, hogy nehogy megölje azzal, hogy túl sok vért vesz el tőlük. De egyszerre a kettőre használni az minden szabálynak ellent mondott. Az tabu. Darius tudta, ha a lány nem ájult volna el a vérveszteségtől, teste már az övében lenne. És nem egyszer. Újra és újra. Megölne bárkit, aki megpróbálná megállítani, aki megpróbálná elvenni tőle. Megtörtént? Átfordult vámpírrá? Az az egyetlen dolog történt vele, amitől minden Kárpáti férfi fél? Nem érdekelte. Csak azt tudta, hogy Tempest Trine rendkívül fontos neki, az

egyetlen nő, akit valaha is akart magányos, kopár létezésének évszázadai alatt. Visszahozta az érzéseit. Visszahozta neki a színek látását, és most, hogy látott és érzett, tudta, hogy, képtelen lenne visszasüllyedni a teljes ürességbe. Még mindig az ölében tartva készült saját csuklóján sebet ejteni fogaival. De valami megállította. Helytelen lenne így táplálnia. Ehelyett lassan kinyitotta makulátlan selyemingének gombjait, teste váratlanul megkeményedett, és felkészült. Egyik körmét borotvaéles karommá nyújtotta, és egy vékony vonalat szántott vele mellkasa bőrébe. Aztán oda szorította a lány száját a vérző sebre. Vére ősi volt, és hatalmas, gyorsan feltölti őt. Ezzel egy időben az elméjéért nyúlt. Öntudatlan állapotában viszonylag könnyű volt átvennie az irányítást, és parancsot küldeni neki az ivásra. Mégis meglepődött azon, amit felfedezett. Desarinak igaza volt. Tempest elméje nem követte a szokásos emberi mintákat. Inkább olyan volt, mint a ravaszul intelligens leopárdoké, akikkel gyakran futott. Nem pontosan ugyanolyan, de határozottan nem is emberi agy. De ebben a pillanatban mindez nem számított, könnyedén az ellenőrzése alatt tartotta, megkövetelve, hogy igyon, visszaszerezve, amit elvett tőle. A semmiből egy ősi kántálás lépett a lelkébe. Azon kapta magát, hogy rituális szavakat mond, amikről nem tudta honnan jöttek, de egyszerűen mondania kellett. Mormolta népének ősi nyelvén, majd elismételte angolul is. Tempest fölé hajolt védelmezően, simogatta a haját, és halkan a fülébe lehelte a szavakat. – Az életpáromnak követellek téged. A tiéd vagyok. Felajánlom neked az életem. Neked adom védelmem, a hűségem, szívem, lelkem és a testem. Ugyanezt kérem tőled. Az életed, a boldogságod és jóléted becsben tartom, és a magam érdekei elé helyezem mindig. Te vagy az életpárom, örökre szóló kötelék fűz hozzám és gondoskodom rólad, az idők végezetéig. Ahogy mondta a szavakat, furcsa változást érzett a testében, mintha feloldódna egy szörnyű feszültségből. A kimondott szavak mintha ezer apró szállal kötnék össze a lánnyal. A lelkét és a szívét. A lányhoz tartozott. És a lány hozzá. De valami nincs rendben. A lány halandó. Ő Kárpáti. Tempest megöregszik. Ő nem fog. De még ez sem számított. Semmi nem számított, csak hogy a lány ott volt az ő világában, és hogy mellette volt. Ez pedig helyesnek tűnt. Úgy illett hozzá, mintha neki alkották volna. Darius becsukta a szemét, tartotta, és kiélvezte az érzést, hogy a karjában van. Aztán lezárta a sebet, és lefektette Tempestet óvatosan a kanapé párnái közé. Nagyon óvatosan, szinte áhítattal kezdte letörölgetni a maszatot az arcáról. „Ha felébredsz, nem fogsz emlékezni erre. Csak arra, hogy megkaptad a munkát, és most a csapat tagja vagy. Nem tudsz semmit arról mi vagyok, és hogy vért cseréltünk.” Megerősítette a parancsot egy kemény mentális lökéssel, ami több mint elegendő volt ahhoz, hogy egy embert meggyőzzön az emlék valódiságáról. Borzasztó fiatalnak nézett ki, ahogy így aludt a vörös-arany hajával, bájos arcával. Megérintette a finom vonásokat birtokló mozdulattal, fekete szemeiben vágy izzott. Majd megfordult, tekintetét a nagymacskákra szegezte. „Kedvelitek őt. Tud beszélni hozzátok?” – kérdezte őket. Nem szavakkal jött a válasz, hanem képekben, szeretet és bizalom. Bólintott. „Ő az enyém, és nem fogok lemondani róla. Ti fogtok rá vigyázni, amíg felemelkedem.” – parancsolta nekik némán.

A két macska a kanapéhoz dörgölődött, próbáltak minél közelebb helyezkedni a nőhöz. Darius megérintette az arcát mégegyszer, majd megfordult, és elhagyta a lakókocsit. Tudta, hogy Desari rá vár és szelíd őzsuta szemei vádlón merednek majd rá. Ott állt a lakóautó elejének támaszkodva, és szép arcán zavar tükröződött. Abban a pillanatban, ahogy meglátta, hátranézett aggódva a lakótér felé. – Mit műveltél? – Maradj ki ebből Desari. Te vér vagy a véremből, akit a legjobban szeretek, a féltett kincsem, de… – Darius megállt, és rácsodálkozott, hogy évszázadok óta először tudja őszintén nem csak mondani, hanem érezni is az érzelmeket. Újra érezte, hogy szereti a húgát. Ez lehengerelte, annyira valós, erős volt, megkönnyebbült tőle. Nem kellett már pusztán az emlékezetére hagyatkoznia, milyen is volt szeretni őt. Mihelyt visszaszerezte a lélekjelenlétét, folytatta. – De nem fogom tolerálni a beavatkozásod ebben a kérdésben. Tempest velünk marad. Ő az enyém. A többiek nem érinthetik meg. Desari a torkához kapta a kezét, és elsápadt. – Darius, mit tettél? – Ne is gondolj arra, hogy szembeszegülsz velem, vagy elviszem innen messzire, és itt hagylak benneteket, hogy járjátok a saját utatokat. Desari szája megremegett. – A védelmed alatt állunk Darius. Mindig te vezettél bennünket, és mi mindig megbíztunk benned. Teljesen megbízunk benned, tehát te is bízz a döntésedben. – habozott egy kicsit – Tudom, hogy nem okoznánk fájdalmat ennek a lánynak. Darius tanulmányozta a húga arcát egy hosszú pillanatig. – Nem, te biztosan nem Desari. És én sem. Csak azt tudom, hogy nélküle veszélyt, és halált jelentenék sokakra, akik megpróbálnának elpusztítani. Meghallotta Desari felziháló lélegzetét. – Annyira rossz Darius? Olyan közel állsz hozzá? Nem használta a vámpír, vagy az élőholt szavakat, mégis mindketten tudták mit akar mondani. – Ő az egyetlen, ami a halandók, halhatatlanok és közöttem áll. És ez a vonal még nagyon vékony. Ne avatkozz bele Desari. Ez figyelmeztetés. – mondta könyörtelen elszántsággal. Darius volt mindig is a kis csoport elismert vezetője, gyerekkoruk óta, amikor ő mentette meg mindannyiukat a biztos haláltól. Már olyan fiatalon is képes volt felnevelni, megvédeni őket, mindent megadni nekik. Ő volt a legerősebb, legravaszabb, leghatalmasabb. Megkapta a gyógyítás ajándékát. Támaszkodhattak bölcsességére és hozzáértésére. Ő vezette őket biztonságosan immár évszázadok óta, gondolkodás nélkül. Desari tehát nem tehetett mást, mint támogatta őt ebben a dologban, ha ez volt a kérése. Nem, nem kérte. Megkövetelte. Tudta, hogy Darius nem túloz, nem hazudik, és nem blöfföl, soha nem tette. Amit mondott, az mindig pontosan azt jelentette, amit a szavai. Lassan, vonakodva Desari bólintott. – A fivérem vagy Darius. Veled vagyok mindenben, bármit akarsz is tenni. Hátat fordított neki, mert életpárja csillámlott mellé hirtelen. Julian Savage még mindig rácsodálkozó boldogságot váltott ki belőle, magas, izmos testével, feltűnő, szőke hajával, olvadt arany szemeivel, amikben mindig tükröződött a szerelem, ahányszor csak ránézett.

Julian lehajolt, ajkával megsimogatta Desari halántékát, melegséget, és kényelmet adó érintéssel. Érezte a szorongását a lelki kapcsolatukon keresztül, és azonnal visszatért a vadászatból. Darius felé fordult, pillantása hűvös borostyánra váltott. Darius viszonozta, az ő fekete szemei sem voltak barátságosabbak semmivel sem. Desari felsóhajtott a két területféltő hím láttán. – Mindketten megígértétek. Julian tartása azonnal ellazult, hangja már gyengéd volt. – Valami gond van? Darius egy fura hangot adott ki, ami leginkább egy undorodó morgáshoz hasonlított. – Desari a húgom. Mindig ügyelek a jólétére. Az aranyszemekben egy pillanatra átvillant a hideg fenyegetés. Aztán Julian mosolynak álcázva felvillantotta hófehér fogait. – Ez így van, és ezért nem lehetek elég hálás neked. Darius kissé megrázta a fejét. Még mindig nehezen tolerálta a közelében a férfi jelenlétét, aki nem az ő családjukhoz tartozott. Elfogadni, hogy húga életpárja velük utazik, az egy dolog, de kedvelni is őt, az egy másik. Julian a Kárpátokban nevelkedett, az őshazájukban, és bár magányos létezésre kényszerült, megvolt az az előnye, hogy fiatal éveiben a felnőtt Kárpátiaktól tanulhatott. Darius tudta, hogy erős, népének egyik legjobb vadásza. Azt is tudta, hogy Desari teljes biztonságban van mellette, mégsem tudott lemondani húgát védelmező szerepéről. Az ő tudása évszázadok óta tartó vezetésből, és kemény tapasztalatokból épült fel. Sok évszázaddal ezelőtt, az azóta már majdnem teljesen elfeledett szülőföldjükön öt Kárpáti gyermek nézte végig szüleik rituális meggyilkolását. Megölték őket azok, akik vámpíroknak hitték a Kárpátiakat, karót döftek a szívükbe, lefejezték őket, és fokhagymával tömték tele a szájukat. Ez a török hódítások rémítő, vérzivataros idején történt, falujukat nappal támadták meg a behatolók, amikor a nap magasan járt az égen, és a felnőttek a legsebezhetőbbek voltak. A mozdulni képes felnőttek megpróbálták a halandó falusiakat menteni, és megvédeni magukat, annak ellenére, hogy a támadás szinte kómaszerű gyengeségükben érte őket, amibe a nappali órákban estek. De túl sok volt a támadó, és a nap túl magasan járt. Majdnem mindenkit lemészároltak. A portyázó sereg összeterelte a gyerekeket, halandókat, és halhatatlanokat egyaránt, egy szalmakunyhóba zárták, és rájuk gyújtották azt, elevenen elégetve őket. Darius egy illúzióval láthatatlanságot vont maga és még néhány gyerek köré a katonák elől, ami önmagában is bravúr volt annyi idős korában. Végül észrevett egy parasztasszonyt, akinek sikerült megszöknie a vérszomjas támadók elől, őt is belevonta az láthatatlan álcába, majd egy kényszert bocsátott rá. Beleplántálta az elméjébe, hogy menekülnie kell, és a Kárpáti gyermekeket is magával kell vinnie. A nő elvitte őket túl a hegyeket a kedveséhez, akinek volt egy hajója. Annak ellenére, hogy századok óta járt a szóbeszéd a nyílt vízen felbukkanó tengeri kígyókról, és emiatt a hajósok nemigen mertek eltávolodni a partoktól, a parton rájuk váró török áradat kegyetlenkedései elől a hajó és a legénysége mélyen kimenekültek a nyílt tengerre. A gyerekek összebújtak a sosem látott vízi járműben, mind halálra voltak rémülve, megrázta őket szüleik kegyetlen halála. Még Desari, aki csupán csecsemő volt is tisztában volt vele,

hogy mi történt. Darius tartotta bennük a lelket, kitartva amellett, hogy ha együtt maradnak, életben maradhatnak. Szörnyű vihar keletkezett, a legénységet elsodorta a fedélzetről, a tenger éppúgy benyújtotta az igényét az emberekre, mint a törökök. Darius ismét megtagadta, hogy megadja magát a sorsnak. Alig pár éves volt, de vasakarata már megnyilatkozott. Egy madár képét ültette a gyermekek elméjébe, és kényszer alá helyezte őket, hogy fiatal koruk ellenére alakot váltsanak, még mielőtt a hajó elsüllyedt. Aztán karmai közé kapta a pár hónapos Desarit, és a legközelebbi szárazföld felé vezette őket. Afrikába. Darius hat éves volt, Desari hat hónapos. A másik lány Syndil volt. Volt velük még három fiú, a legöregebb négy éves. Hazájuk kényelme, és a felnőttek gondoskodása után Afrika vadnak, primitívnek, félelmetesnek tűnt. Darius felelősséget érzett mindannyiuk biztonságáért. Megtanult harcolni, vadászni, ölni. Megtanulta használni a hatalmát, hogy vigyázzon a kis csoportra. Annyira fiatalok voltak mindannyian, hogy még nem volt idejük a felnőttektől tanulni, felismerni saját hatalmukat, látni a láthatatlant, parancsolni az élőlényeknek és a természeti erőknek, magukhoz hívni a föld gyógyító erejét. Ezeket mind meg kellett tanulniuk, és nem voltak szüleik, akik megtaníthatták volna őket. De Darius ebben sem fogadott el semmiféle korlátozást. Bár ő maga is csak egy kisfiú volt, egyetlen gyermeket sem veszített el. És ez teljesen természetes volt neki. A két lányt volt legnehezebb életben tartania. A Kárpáti gyermekek ritkán érték meg az első életévüket, a lánygyermekek pedig még ritkábban. Eleinte Darius abban reménykedett, hogy a Kárpáti felnőttek keresni fogják őket, és értük jönnek. De addig is, gondoskodnia kellett a többiekről, ahogy tudott. Az idő telt, és a hazájuk emléke lassan elmosódott. Néhány szabály születésüktől fogva volt beléjük vésődve, néhányat Darius szedett fel még szüleivel való beszélgetései során, erre alapozva megalkotta saját törvényeiket, becsületkódexüket, ami szerint élhettek. Gyűjtött gyógynövényeket, vadászott állatokra, minden új táplálékot először magán kipróbálva. Gyakran megmérgezte magát így. De végül megtanulta a vadon ösvényeit, erős védelmező lett, és a gyerekekből álló szedettvedett kis csapat erősebb családdá lett, mint sok náluk sokkal könnyebb helyzetben lévő vérrokon. Az a kevés, akikkel fajtájukból találkoztak, már mind átfordult vámpír, élőholt volt, akik igyekeznek mindenkit megölni maguk körül. Mindig Darius volt, aki levadászta őket, elpusztította ezeket a rettegett démonokat. A család elszánt volt, hevesen védték egymást. És mindannyiukat Darius, kérdés nélkül. Ereje, tudása, és alkalmazkodóképessége átsegítette őket évszázadokon, lehetővé téve egy új életformát a számukra. Nagy sokk érte őket néhány hónappal ezelőtt, amikor egyik társuk Kárpátiból vámpírrá változott. Darius titokban attól félt, hogy végül fajtájuk minden hímje átfordul, és legjobban amiatt, mi lesz a családjával, ha ő sem tud tovább ellenállni. Századok óta nem érzett már érzelmeket, és a színek is elvesztek a számára, aki az átfordulás közeledésének biztos jele volt.

Soha nem beszélt senkinek sem arról a félelméről, hogy eljön a nap, amikor egyik családtagját lesz kénytelen elpusztítani, támaszkodva vasakaratára, és saját becsületük által írt törvényeikre. De az elképzelhetetlen megtörtént, az egyik hím átfordult. Darius elsuhant húga, és az életpárja mellett, és közben Savonra gondolt. Savon volt a második legidősebb fiú, a legközelebbi barátja, Darius gyakran bízta rá a többieket, amíg ő vadászni ment. Savon mindig is a család második számú vezetőjének számított, aki védte Darius hátát. Megállt egy pillanatra egy hatalmas tölgyfa mellett, és nekitámaszkodott. Visszaemlékezett arra a pár hónappal ezelőtti borzalmas napra, amikor Savont Syndil fölött guggolva találta, a lány testét pedig számtalan harapás, és seb borította. Meztelen volt, combjai közül vér, és Savon magja szivárgott, szép szemei üvegesek voltak a sokktól. Savon akkor megtámadta Dariust, halálos karmaival megpróbálta átvágni a nyakát. Majdnem végzetesen meg is sebesítette, hiszen Dariust ledermesztette az, amit látott, és hogy rá kellett jönnie, legjobb barátja azzá vált, amitől minden hím rettegett, hogy megtörténik vele. Vámpírrá. Élőholttá. Savon brutálisan megverte, és megerőszakolta Syndilt, aztán pedig megpróbálta megölni Dariust. Nem volt más választása. Meg kellett ölnie a barátját, elégetni a szívét, és a testét, hiszen rég megtanulta már a kemény leckét, hogyan kell végleg elpusztítani egy vámpírt. Az élőholtak képesek voltak újra, és újra feltámadni, halálos sebekből is, hacsak nem használtak ellenük bizonyos technikákat. Dariusnak senkije sem volt, akitől ezeket megtanulhatta volna, csak egy örökkévalóságnyi ideje, és ösztönei a hibák kijavítására. A Savonnal vívott borzalmas csata után Darius hosszú ideig feküdt a földben, hogy meggyógyíthassa magát. Syndil az óta az éjszaka óta nagyon csendes lett, legtöbb idejét párduc alakban töltötte a két másik macska, Sasha és Forest társaságában. Csak most tudta érezni a mély, elsöprő bánatot, bűntudatot, és kétségbeesést, amiért nem vette észre időben, hogy mi fog történni, és nem találta meg a módját, hogy segítsen valahogyan a barátjának. Végtére is, ő volt a vezetőjük, ő volt a felelős érte. És Syndil most olyan szomorú volt, mint egy eltévedt gyermek, gyönyörű, sötét szemeiben óvatosság ült. Az bántotta leginkább, hogy nem tudta megvédeni őt, és mindez a saját önteltsége miatt, amivel azt képzelte, hogy a vezetése és szoros kapcsolatuk egymással megakadályozhatja a fajtájuknál már megtapasztalt romlottá válást. Azóta sem tud Syndil szemébe nézni. És most ő szegte meg a saját törvényeit. Azon tűnődött el, hogy ezeket a törvényeket már ő hozta, vagy még a valódi családjában, az apjától hallotta őket? Vagy már beléjük vésődtek a születésük előtt, mint ahogy tapasztalt már ilyet más esetekben? Ha kicsit jobb viszonyban lett volna Juliannal, több információt oszthattak volna meg, de Darius az évszázadok alatt mindig mindent a saját tapasztalatából tanult meg, senki sem válaszolt a kérdéseire, hibáinak, tetteinek ő egyedül viselte a következményeit. Éhség tört rá, és tudta, hogy nincs más választása, mint elmenni, vadászni. Úgy döntöttek, hogy pár napig itt táboroznak, egy kempingben, mélyen egy kaliforniai állami park területén, amit kevesen látogattak, és jelen pillanatban is üresen állt. Volt ugyan egy autópálya a közelben, de ő elhelyezett egy láthatatlan figyelmeztetést, egy kényszert, egy félelmet, amitől

a halandók, akik azt tervezték, hogy itt szállnak meg, inkább továbbmentek. Ezzel nem ártott az embereknek, csak óvatosak lettek tőle. De ez sem tartotta távol Tempestet. Ezzel a gondolattal nekifutott, és pár lépésen belül teste eltorzult, alakot váltott. Izmai, és inai pillanatokon belül alakultak egy párduc erős, rugalmas testévé. Lopakodó léptekkel egy másik, népszerűbb kemping felé vette az útját, ami egy mély, tiszta tó közelében feküdt, az erdő mélyén. A párduc hamar megtette a távolságot, zsákmány illatát keresve megkerülte a táborhelyet, hogy megfelelő szélirányba kerüljön, majd megbújt az alacsony bokrok mögött. Két férfit figyelt, akik a nádas szélén horgásztak, és közben rövid mondatokat váltottak egymással. Darius nem figyelt a szavaikra. A macskatestben meglapult a talaj közelében. Gondosan helyezte egymás elé minden hatalmas mancsát, ahogy előre lopakodott. Az egyik férfi felé fordította a fejét, amikor a kemping felől nevetést hozott feléjük az éjszaka. Darius mozdulatlanná dermedt. Prédája visszafordította a fejét a tó felé, és a párduc teljes csendben még közelebb osont hozzá, majd leguggolt, izmai összehúzódtak, és várt. Elküldte néma hívását az alacsonyabb férfi felé, akit kiválasztott zsákmányának. A halandó felemelte a fejét, majd a bokor felé fordult, ami a nagymacskát rejtette. Beleejtette a horgászbotját a tóba, és masírozni kezdett előre, egyik lábát téve a másik elé, kiüresedett pillantása le sem nézett a lába elé. – Jack! – a másik férfi megragadta a süllyedő botot, visszatekerte a zsinórt, közben pedig elhűlten nézett barátja után. Darius egy gondolatblokkolással a helyükre dermesztette a két férfit, visszaváltozott párducból saját alakjába, és megközelítette „Jack”-et. Ez volt az egyetlen biztonságos megoldás. Egy ragadozó nagymacska testében túl veszélyesen elragadhatnák annak ösztönei. A párduc szemfogai megölik az állatokat. Kitapasztalta saját elkövetett hibáiból, még gyermekkorában, amikor még nem volt elég erős, és képzett, hogy hogyan tud vadászni, mi az, ami elfogadható, és mi nem. Kénytelen volt használni a párducok képességeit, és elfogadta, hogy ő a felelős azoknak a bennszülötteknek a haláláért, akiken tökéletesítette vadásztehetségét, de nem tehetett mást. A többi gyereket tőle várta a tudást, és az életben maradást. Most, ennyi évszázad rutinjával a háta mögött könnyedén nyugalmat, és elfogadást küldött a másik emberre. Ráhajtotta a fejét a halandó nyakára, és ivott, gondosan odafigyelve, nehogy túl sokat vegyen el. Nem akarta, hogy a férfi később gyenge legyen, vagy szédüljön. Aztán miközben leültette az első férfit a bokrok között a földre, magához hívta a másikat. Végül jóllakott lassúsággal ismét felvette a nagyragadozó alakját. A macska ösztöne felhorgadt benne, késztetést érzett, hogy beljebb vonszolja az áldozatait a sűrűbe, megölje őket, és lakmározzon húsukból, és a vérükből. Darius felülkerekedett a vágyon, puha, párnás tappancsaival futásnak eredt a lakóbusz felé. A család zenekarként Sötét Trubadúrok néven városról városra járt, és koncerteket adott, amilyen gyakran csak tudtak, de Desari előnyben részesítette a kisebb helyszíneket. Az állandó utazás fenntartotta a személyes névtelenségüket, míg a hírnevük egyre csak nőtt. Desari hangja kísértő, és megbabonázó. Dayan egy remek dalszerző, aki szintén jó énekhanggal rendelkezik, elragadja a közönséget, és bűvöletben tartja őket. A régi időkben a trubadúrélet megengedte nekik, hogy közeli, tüzetesebb vizsgálódás nélkül utazhassanak

egyik helyről a másikra, és senki sem tudta összevetni, vagy megtárgyalni megjelenésük állandó változatlanságát. Most a világ egyre kisebbé vált, és a magánéletük megőrzése a rajongók elől egyre nagyobb bravúrnak számított. Így meg kellett tenniük minden erőfeszítést, hogy megőrizhessék a „normálisság” látszatát, beleértve azt is, hogy a tökéletlen, és szinte használhatatlan autókat kellett helyváltoztatásra használniuk. Így lett szükségük egy szerelőre a gépkocsiparkjuk karbantartására. Darius menet közben felvette saját alakját, majd belépett a minden luxussal felszerelt lakókocsiba. Tempest még mélyen aludt, biztos volt benne, hogy a vérveszteség miatt, amit túlzott mohóságával okozott neki. Meg kellett volna próbálnia uralkodni magán, a váratlan extázis megfosztotta önkontrolljától. De csak ránézett, és már át is száguldott rajta a könyörtelen, sürgető vágy. Tudta, hogy nem fog menni. Neki, és ennek a kis tűzszínű nőnek meg kell találnia valamiféle egyensúlyt. Darius nem volt hozzászokva, hogy ellent mondjanak neki. Mindenki tette kérdés nélkül, amit mondott neki. Viszont nem várhatja el egy emberi nőtől, hogy ugyanezt tegye. Szorosabban köré igazgatta a takarót, szájával végigsimított a homlokán. Hüvelykujjával belekóstolt bőre lágyságába, és úgy érezte, hogy az egész testét megrázta az az egy érintés. Összeszedte magát, kiadta a leopárdoknak az utasításokat, és leszállt a buszról. Azt akarta, hogy Tempest állandóan biztonságban legyen. Bár a macskák is átaludták az egész napot, ahogy Darius, és a család többi tagja is, mégis meglehetős biztonsággal őrizték a lakókocsit, és a többi járművet, míg ők pihentek, és regenerálódtak a föld mélyén. Megparancsolta a macskák védő ösztöneinek, hogy Tempestet minden körülmények között meg kell védeniük.

Második fejezet Vámpír. Tempest lassan felült, és automatikusan megtörölte a száját a kézfejével. Itt volt a Sötét Trubadúrok túrabuszában, a kanapéágyon, elveszve a párnák és a takarók között, amit a fekvőhelyre halmoztak. A két leopárd a teste mellett elnyúlva aludt. A napfény beszűrődött, hiába takarta vastag függöny az ablakokat. Késő délután lehet, a napnak már alacsonyan kell lennie. Gyenge volt, és remegett. A szája kiszáradt, ajkai kicserepesedtek. Szüksége volt folyadékra, sokra. Bármilyenre. Amikor megpróbált felállni, kissé megingott, elvesztette az egyensúlyát. Eszébe jutott az a szörnyű éjszakai jelenet, még akkor is, ha Darius megparancsolta neki, hogy felejtse el az egészet. Nem voltak kétségei afelől, hogy a legtöbb embernél hatásos lett volna ez a parancsféleség, de nála valamiért nem működött. Ő kicsit mindig is más volt, képes volt kommunikálni az állatokkal, olvasni a gondolataikat, és azok is olvasták az övét. Ezen tulajdonságának kellett tehát valamiféle részleges pajzsként működnie Darius szellemi ráhatása ellen, bár ő valószínűleg úgy gondolta, hogy sikeresen megsemmisítette az emlékeit arról, hogy mi ő, és hogy mit tett vele.

A torkához kapta a kezét, keresve sebet, és közben rájött, hogy ő sem volt teljesen immunis a férfi vonzerejére. Életében nem érezte még ennyire a kémia beindulását a testében. Szinte elektromos feszültség ívelt köztük, sistergő, pattogó. Megalázó volt elismernie, hogy a történtekben ő sem volt teljesen ártatlan. Képtelen volt neki ellenállni. És ez megrázta. Megrémítette. Na, jó. A férfi biz’ isten egy vámpír. Majd később sikolt, és szétesik, de most fontosabb, hogy kijusson innen. Elfutni. Elrejtőzni. Olyan távolságra kerülni a mániákustól napnyugtáig, amikor állítólag a vámpírok felkelnek, vagy mi, amennyire csak lehet. Most valószínűleg alszik valahol. Isten nem teheti azt vele, hogy valahol itt van egy koporsóban, a lakókocsiban! Nem állt szándékában senki szívébe karót döfni. Ez nem fog megtörténni. Végül elhatározta, hogy elmegy a rendőrségre, valakinek tudnia kell erről. Megingott járás közben, ahogy a busz eleje felé haladt. Hogy biztosítsa magát, van még tükörképe, belenézett abba, ami az útjába esett, és összerezzent attól, amit látott. A vámpír nemigen fog üldözni valakit, aki úgy néz ki, mint ő jelenleg. Mint Frankenstein menyasszonya. – Persze Tempest, – motyogta csak úgy magának – majd azt mondod a rendőröknek, biztos úr, egy ember megharapta a nyakamat, és szívta a vérem. Ő egy népszerű zenekar biztonsági embere, testőr. És egy vámpír is egyben. Menjen, és tartóztassa le! – Összeráncolta a homlokát, és elmélyítette a hangját. – Persze, már indulok is! Hiszek neked. Amúgy te ki a fene vagy? Ő egy hajléktalan, nincstelen fiatal nő, aki szökési rekordot állított fel minden nevelőotthonból, ahova merészelték felvenni. Jó lenne egy vicces farmon kikötni. Elvégre folyamatosan az állatokhoz beszél. – Múúú. Igen, ez lenne a neki való, tökéletes munka. A fürdőszobában találta magát, a fényűző, és patikatisztaságú helyen tudott volna épp mit megcsodálni, de ehelyett kinyitotta a csapot, és annyi vizet ivott, amennyi csak belé fért. Átöltözött egy kék farmerbe, és egy tiszta pamutpólóba az apró hátizsákból, amit mindig magánál hordott. Abban a pillanatban, ahogy a kijárat felé indult, mindkét nagymacska felkapta a fejét, és tiltakozó hangot adtak ki magukból. Sajnálkozását küldte el feléjük, de villámgyorsan kicsusszant az ajtón, még mielőtt azok odaérhettek volna. Érezte a szándékaikat, és tudta, hogy Darius arra utasította őket, hogy tartsák ott, amikor felébred. Mindketten morogtak, és dühösen fújtak odabenn a szökése miatt, de ő nem habozott, rájuk vágta az ajtót, és futásnak eredt, el a busztól. Több percet eltöltött azzal, hogy megpróbálta megkeresni a szerszámosládáját, amit mindenhova magával hordott, de sehol sem találta. Szitkozódott néhány strófányit, majd elkezdett kocogni az autópálya felé. Amint néhány mérföld kerül közé, és Darius közé, sokkal boldogabb lesz. Hogy a csodába tudott pont egy vámpírba botlani? Lehet, hogy ő az egyetlen létező. Aztán azon töprengett, miért nem ájult el a rémülettől. Azért az mégsem mindennapos, hogy valaki találkozik egy vámpírral. Konkrétan senkit sem tudott, aki találkozott volna egy vámpírral. Eddig. Ő az egyetlen emberi lény jelenleg, aki tudja, hogy léteznek vámpírok. Felnyögött. Miért kerül állandóan ilyen zűrökbe? Kimegy egy egyszerű állásinterjúra, és mellékesen összefut egy vámpírral.

Hárommérföldnyi kocogás után már igencsak hálás volt, amiért szeret futni, mert egyetlen árva autó sem jött arra. A járása lelassult, haját egy lófarokba rögzítette, hogy izzadt nyaka szabaddá váljon. Hány óra van? Miért nincs neki egy órája? És miért nem nézte meg mennyi az idő, indulás előtt? Körülbelül egy órányi kocogás és séta után végre leintett egy autót, ami elvitte egy rövid távolságra. Úgy érezte, hogy rendellenesen fáradt, és hogy ismét nagyon szomjas. A pár, aki felvette, tele volt jó szándékkal, de az energikusságukkal teljesen kimerítették, így szinte örült, amikor végre elbúcsúzhatott tőlük, és következett ismét a futás, és a kocogás. De ezúttal nem jutott sokkal messzebb. Annyira ólmosan fáradtnak érezte magát, mintha minden lépést derékig futóhomokban kellene megtennie. Hirtelen leült az út szélére, mert a feje elkezdett aggasztó erővel lüktetni. Megdörzsölte a halántékát, és a tarkóját, abban a reményben, hogy ez majd némileg enyhíti a fájdalmat. Kis kék pickup teherautó húzódott le mellé. Annyira gyengének érezte magát, hogy alig tudott lábra állni, hogy a vezető oldali ablak mellé botorkáljon. A férfi körülbelül negyven lehetett, zömök és izmos testalkatú. Rámosolygott, szemében egy csipetnyi aggodalom látszott. – Valami baj van kisasszony? Rusti megrázta a fejét. – El tudna vinni akár csak egy rövid távolságra is? – Persze, ugorjon be. Letolt az ülésről egy halom rumlit a földre. Az egész teherautó egy merő rumli volt, de ki bánja? – Köszönöm. Úgy néz ki, csúnya egy időjárásunk lesz ma. És az lett. Váratlanul sötét felhők kezdtek gyülekezni az égen. A férfi felnézett a szélvédőn keresztül az égre. – Őrület. Az időjárás jelentés mára tiszta és napos időt jósolt. Talán ezek csak átvonuló felhők. Harry vagyok, állok rendelkezésére. – Tempest. Odacsúsztatta a kezét egy rövid kézfogásra, de abban a pillanatban, ahogy megérintette az embert, a gyomra felkavarodott, és libabőrös lett. Hüvelykujja épp csak hozzáért a kézfejéhez, mégis a hideg futott végig a gerincén. De Harry azonnal elengedte, sebességbe tette az autót, és szeme az útra tapadt. Rusti olyan messze húzódott tőle, amennyire csak bírt, küzdve egyre feljebb kúszó hányingerével, és elszabadult fantáziájával. De mihelyt a feje hozzáért a fejtámlához, a fáradtság erőt vett rajta, szempillái lassan lecsukódtak. Harry nyilvánvaló aggodalommal vetett rá egy pillantást. – Talán beteg? Elvihetem a legközelebbi orvoshoz. Azt hiszem, lennie kell egy kisvárosnak néhány mérfölddel lejjebb az út mellett. Rusti megpróbált magyarázkodni, miközben megrázta lüktető fejét. Halványan, de érezte, hogy homlokára apró verítékcseppek ülnek ki. – Csak kocogtam néhány mérföldet. Azt hiszem kicsit túlzásba vittem.

De tudta, hogy nem ez a baj. Valamilyen oknál fogva a testének minden sejtje tiltakozott, hogy messzebb kerüljön Dariustól. Tudta. Érezte. – Aludjon egyet. Én már megszoktam, hogy egyedül vagyok a kocsiban. – tanácsolta Harry – Általában szól a rádió, de ha zavarja, megvagyok nélküle is. – Nem, egyáltalán nem zavar. Szempillái egyszerűen nem maradtak fenn, hiába igyekezett nyitva tartani a szemeit. Vagy talán bekapott valami vírust. Hirtelen felegyenesedett. Lehetnek veszettek a vámpírok? Elvégre denevérré tudnak válni, nem? És a denevérek terjesztik a veszettséget ugyebár? Semmi baja sem volt a denevérekkel, de ez nem jelentette azt, hogy a vámpírokat is szereti. Mi van, ha Darius megfertőzte valamivel? Csak most vette észre, hogy Harry őt figyeli. Valószínűleg úgy gondolja, hogy felvett valami futóbolondot. Kényszerítette magát, hogy hátradőljön az ülésen, és lehunyja a szemét. Válhat valakiből vámpír egy kis harapástól? Kis harapás? Feszengett, ahogyan felidéződött benne az a sötét, érzéki hőség, ami átjárta közben a testét. Olyan rendben lévőnek tűnt. Szóval oké, ez egy nagy harapás volt. Az emlék, a nyakára tapadó száj érintése, ami arra késztette, hogy még jobban dobogjon a szíve, lüktessen és égjen, ismét lángokat gerjesztett a testében. Azon kapta a kezét, hogy felcsúszik a torkára, hogy megkeresse a helyet, ahogy erotikus emlékét felidézte. Majdnem hangosan nyögött fel. Darius határozottan megfertőzte valamivel, de az nem a veszettség. A fáradtság tovább ostromolta a testét, gyengítette végtagjait, így feladta a küzdelmet, és megengedte a szemének, hogy lecsukódjon. Harry vezetett vagy negyedóráig, közben pedig gyors, rejtett pillantásokat vetett stopposára. Szíve hangosan dobogott a mellkasában. Ez a kis tekergő egyenesen az ölébe esett. És ajándék lónak ő ugyan nem nézegeti a fogát. Ránézett az órájára, és elégedetten látta, hogy még bőven időben van. Még volt pár óra addig, míg a főnökével kellett találkoznia, kiélheti hát fantáziáit a kis vörössel. A baljós felhők megvastagodtak, és elsötétültek, néha egy villám kanyargott elő belőlük a mennydörgés dübörgésével a nyomában. Még csak kora este volt, körülbelül hat harminc, és Harry egy ligetet keresett, ahova lehúzódhatna az útról, és ahol rejtve lehetne az elhaladó autók elől. Rusti összerezzent, amikor arra ébredt, hogy egy ügyetlen kéz kotorászik a mellén. Szemei felpattantak. Harry dőlt felé a saját üléséből, és a ruháját tépkedte. Megütötte őt keményen, amennyire képes volt abban a csöpp kis térben, amit az autó nyújtott. De Harry erős ember volt. Megütötte őt a füle mögött, majd a bal szemét érte az ökle. Egy rövid pillanatig csillagokat látott a fájdalomtól, majd minden elfeketedett körülötte, és lecsúszott az ülésen. Harry szája nyálasan, nedvesen tapadt az övére. Ismét küzdeni kezdett, vadul végigszántotta a férfi arcát a körmeivel. – Állj le! Elég legyen! – csapott le rá az öklével újra és újra, miközben a másik kezével a mellénél fogva leszorítva tartotta, keményen, fájdalmasan. – Te egy kurva vagy. Mi másért

állítottál volna meg? Te is akarod. Ismerem a fajtád. Ha durván szereted drágám, én benne vagyok. Harcolj! Ez nagyszerű lesz, pont ezt szeretném. Térdét keményen a combjainak préselte, hogy lefogja, keze már a lány farmerjának derékpántja után kutatott. Rusti keze megtalálta a kilincset, és szinte kitépte a helyéből az ajtót, és kibukfencezett a földre. Négykézlábra tápászkodott, és igyekezett elmenekülni. A fejük fölött váratlanul megnyílt az ég, a sötét felhők rájuk ontották összes vízkészletüket, akár ha dézsából öntenék. Harry elkapta a bokáját, és elkezdte visszafelé húzni a kavicson. Aztán a másik bokáját is megragadta, és olyan keményen fordította a hátára, hogy bennszakadt a lélegzete. Villám lobbant felhőről felhőre, sistergett, és sziszegett. Világosan látta, ahogy felnézett az égre. Az eső ezüstös cseppjei beleestek a szemébe, le kellett csuknia őket. Harry ismét megütötte többször is az öklével. – Jó érzés? Így érzed jól magad, igaz? – hörögte. Szemei rúttá váltak, gyűlölettel, győzelemittasan néztek le rá. Tempest összeszedte a maradék erejét is, maga alá húzta a lábait, hogy belerúgjon, miközben a férfi öklei továbbra is ütötték. Úgy tűnt semmi sem segít. Mindkettejükre ömlött az eső, mennydörgések robajlottak körülöttük, belerengett a föld is. Egyáltalán nem volt figyelmeztetés. Az egyik pillanatban Harry teste még lefogva tartotta az övét, a következőben pedig hátradobta valami láthatatlan erő. Hallotta támadója kemény puffanását a pickup oldalán. Megpróbált megfordulni, hogy megnyugtassa kavargó gyomrát. Minden izma fájt. Sikerült térdre emelkednie, mielőtt elérte volna a hányásroham. Újra és újra. Feldagadt szemei akadályozták a látását, az esőben, szélben, és a hirtelen leereszkedő sötétségben alig látott valamit. Halott egy baljós reccsenést, mintha egy csont törne. Majdnem vakon kúszott egy fa felé, bizonytalanul talpra húzta magát mellette, majd átkarolta a törzset a karjaival, és kétségbeesetten kapaszkodott bele. Aztán karok ölelték át, és egy kemény mellkas felé húzták. Azonnal harcolni kezdett, vadul sikoltozott, és vakon csapkodott. – Biztonságban vagy. – Darius szinte dúdolt lágy hangon, és próbálta magában leküzdeni a vadállatot – Senki sem fog bántani. Nyugodj meg Tempest. Velem biztonságban vagy. Abban a pillanatban nem számított micsoda Darius, megmentette őt. Odapréselte magát a kabátjához, minél közelebb hozzá, megpróbált minél kisebbre összehúzódni, szinte elbújni a nagy test menedékében. Tempest annyira remegett, hogy Darius már attól tartott, hogy elájul. A karjaiba vette, és még közelebb húzta magához. – Nézd meg a halandót! – csattant hátra a válla fölött, Dayannak, a helyettesének kiadva a parancsot. Darius bevitte Tempest viharvert kis testét a fák menedékébe. Egy merő káosz volt, arca feldagadt és sebes, könnyei a tudta nélkül gördültek le a szeméből. Összehúzta magát, és előre-hátra ringatta a testét, túlzottan emlékeztetve Dariust Syndilre Savon támadása után. Egyszerűen csak tartotta őt, hagyta, hadd sírjon, karjai megnyugtatóan fonódtak köré. Még mielőtt felemelkedett volna, a macskák figyelmeztették, hogy Tempest megszökött. Lelassította amennyire tudta, fáradtságot küldve rá. Aztán felhőket küldött, hogy eltakarhassák a napfényt, mert Kárpáti szemei és bőre egyre kevésbé voltak képesek elviselni

azt. Abban a pillanatban, ahogy képes volt rá, elindította magát az ég felé, és szólította Dayant, hogy kövesse. Együtt áramlottak az éjszakával. Feléje. Barack az utasításának megfelelően Darius sportkocsijával jött utánuk. Most pedig minden könnycsepp olyan fájdalommal hasított a lelkébe, mint még soha semmi. – Hagyd abba baby, – suttogta a hajába – beteggé teszed magad. Minden rendben van már. Elment, soha nem fog megérinteni többé. Vagy bárki mást sem. Dayan éppen megsemmisít minden bizonyítékot, hogy Tempest valaha is abban a kék pickup-ban volt. Úgy fog tűni, mintha Tempest támadója egy fának ütközött volna lejjebb, és nyakát törte volna. Darius észrevette, hogy a saját keze is reszket, ahogy simogatta a haját, állát, beitta selymességét, egészen egyszerűen azért, mert nem tudta nem ezt tenni. – Miért mentél el? Tökéletes munkát ajánlottunk fel neked. És ott vagyok, hogy megvédjelek. – Milyen szerencsés vagyok. – mondta Rusti fáradtan – Szükségem lenne néhány aszpirinre. – Neked alvásra, és időre van szükséged, hogy meggyógyulj. – javította ki finoman – Gyere haza velünk Tempest. Ott biztonságban leszel. Tempest megtapogatta lüktető fejét, de ettől csak rosszabb lett, nem talált rajta olyan pontot, ahol Harry öklei ne érték volna el. Gyűlölte, hogy így látják, és határozottan nem állt szándékában Dariussal menni, hiszen akkor Desari, és a zenekar többi tagja is tanúi lennének megaláztatásának. Teljesen hatástalanul megpróbálta távolabb tolni a férfi mellkasát, és közben összerezzent, még a tenyerei is fájtak. Darius elkapta a kezeit, gondosan megvizsgálta, majd a szájához húzta őket. Végighúzta nyelvét a sérüléseken, az érdes simogatás borzongást küldött végig a testén, de furcsamód csökkentette a fájdalmat. – Nem tudok visszamenni oda. Nem akarok. – hangjából sütött a megaláztatás, a szégyen, és a kín. Ráadásul fel se mert nézni Darius szemeibe. – Ez nem a te hibád. Tudom, hogy nem Tempest. Ez az ember megpróbált kelepcébe csalni, azért, mert züllött, és nem azért, mert te kiváltottad ezt belőle valamivel. – Én stoppoltam le. – vallotta be halkan – Pedig teherautót sosem intek le. – Tempest, ha nem téged talál meg, talált volna egy másik lányt, és talán senki sem zavarta volna meg. És most hadd lássam az arcod. Nem emelnéd ki esetleg az ingemből, hogy láthassam milyen kárt tett benned? – Darius erővel kényszerítette magát, hogy könnyedebbre vegye a hangját, segítve ezzel is megnyugodni a lánynak. Annyira finoman ölelte, hogy azt el sem tudta hinni. Érezte hatalmas erejét, a hatalmát, de még a hangja is gyengéd volt. Ez ismét könnyeket csalt a szemébe. Elfutott tőle, mert egy szörnynek gondolta, és most mégis ő mentette meg egy valódi szörnytől. – Nem tudok a szemébe nézni senkinek. Bár Tempest hangja tompa volt, mégis kihallatszott belőle az eltökéltség. Felkészült rá, hogy következőleg a szabadságát fogja kérni. Darius csak ringatta a karjában, majd megfordult vele, és visszafelé indult az út irányába. Az eső könyörtelenül verte őket, de úgy tűnt, a férfi észre sem veszi. Egyre távolabb vitte attól a rémálomtól, amit a támadója okozott neki. – Tegyél le! – tiltakozott – Lehetőleg szilárd talajra. Aztán rájött, hogy pólója foszlányokban lóg rajta, nagyrészt felfedve csupasz bőrét. Hangosan felzihált, ezzel mintegy magára vonva a sötét pillantást, ami végigsöpört rajta. Majd felnevetett halkan, hogy megnyugtassa.

– Van egy húgom drága. Láttam már női testet. De közben már leengedte a lábát a földre, és lerázta válláról a kabátját. Nagyon óvatosan burkolta bele, és közben élt az alkalommal, hogy alaposan megnézhesse. A zúzódások már sötétedtek, tönkretéve gyönyörű bőre tökéletességét, vér szivárgott a szájsarkából. Dariusnak félre kellett néznie a kísértéstől. Még több véraláfutást fedezett fel lágy mellein, karcsú bordáin, lapos hasán. Harag söpört rajta végig, viharos, teljesen új. Meg akarta ölni azt az embert, újra, és újra érezni akarta, ahogyan elroppan a nyaka az ujjai alatt. Gyakorolni akarta rajta a jobbnál jobb fogásokat, ahogy valaha, amikor még párducalakban próbálta élelemhez juttatni a többieket. Harcolt a gyilkos düh ellen, amíg legalább azt sikerült elérnie, hogy belülről forrongjon tovább, kifelé már ne mutasson belőle semmit. Természetes ösztöne azt diktálta, hogy tüntesse el a sebeit gyógyító nyála segítségével, de nem akarta még jobban megrémíteni. Lesz majd rá ideje, ha hazavitte, és elaltatta. Tempest tisztában volt vele, hogy Darius a sötétség ellenére is látta őt. Különösképpen, már nem félt tőle. Bámulta sáros edzőcipőjének az orrát, és tanakodott, mitévő legyen. Beteg volt, minden tagja fájt, szédült, és csak szeretett volna labdává gömbölyödni, és sírni. Nem volt pénze, nem volt hova mennie. Darius érte nyúlt, figyelmen kívül hagyta önkéntelenül összeránduló testét, ujjait birtoklóan a nyakára, és a tarkójára fonta. – Én viszlek haza, beleülsz egy kád vízbe, amíg pihensz, kerítek neked valami ennivalót, és senki sem fog látni. Csak én. És mivel én már amúgyis láttalak, így ez rendben is lesz. Úgy tűnhetett, mintha mindehhez a beleegyezését is kérné, de a parancs mégis egyértelmű volt. – Hívnom kell a rendőrséget. – mondta halkan – Nem hagyhatom, hogy megússza ezt. – Nem követ el többé ilyen embertelenséget Tempest. – halk mormolása már-már morgásnak tűnt. Hallotta, hogy egy autó közeledik nagy sebességgel feléjük, majd rájött, hogy a sajátját hallja. – A húgom nem mutatott még be a banda egyik tagjának sem? – szándékosan tett fel kérdést, nem szerette volna, ha a lány teszi ugyanezt a támadójával kapcsolatban. Tempest leült az út jobb szélére, a szakadó esőbe. Darius pedig dühös volt magára, amiért a lány kérésének eleget téve engedte, hogy a saját lábán álldogáljon, amikor tudta milyen gyenge. Úgy döntött, nem fogja figyelembe venni a tiltakozását, újra a karjaiba vette, mint egy gyereket. Most az egyszer nem tiltakozott. Nem mondott semmit. Arcát meleg mellkasa felé fordította, ahol hozzá olyan közel, megnyugtató ritmusban ott dobogott a szíve, mozdulatlanul feküdt, és reszketett a sokktól, és a hideg esőtől. Barack rekordidő alatt tette meg a távolságot. Szerette a sebességet, a modern autókat, élt minden lehetőséggel, hogy csiszolhassa versenyzői képességeit. Megállt pontosan Darius előtt, a szélvédő mögött már csak egy sötét maszk volt az arca. Ő volt a legfiatalabb a család férfitagjai közül, sokáig megőrizte a laza fiút, akit mindenki szeretett, egészen a Syndilt ért támadásig. Onnantól kezdve nem bíztak egymásban. Sem önmagukban. Darius kinyitotta az ajtót mellette, és beült, egyetlen pillanatra sem engedve el magától Tempest testét. A lány szeme csukva volt, fel sem nézett, az sem érdekelte milyen járműbe száll be éppen. És ez nagyon aggasztotta.

„Sokkot kapott Barack. Köszönöm, hogy ilyen gyorsan ideértél. Tudtam, hogy számíthatok rád.” Darius mentális úton beszélt a másik férfihoz, nem hangosan. „Dayant is meg kell várnunk? Barack is átkapcsolt a társalgással arra a csatornára, amit a család tagjai használtak egymás között. Darius megrázta a fejét. Dayan még viharban is gyorsabban hazarepülne. Mint ő. Ha hajlandó lenne halálra rémíteni Tempestet azzal, hogy a levegőbe emelkedik vele. Nem volt hajlandó. Sőt, azt is tudta, új, ismeretlen érzései táplálták a vihar intenzitását, ő hozta azt létre. Tempest egy szót sem szólt egész visszaúton a kempingig, de Darius tudta, hogy ébren van, bár párszor elszunnyadt. Ő sem mert megszólalni, a lány önuralma annyira vékony jég volt még, hogy jobb volt a hallgatást választani, mint bármi olyat tenni, vagy mondani, ami ismét arra késztetheti, hogy elfusson. Nem engedhetné el. A támadás pedig csak még inkább meggyőzte róla, hogy Tempestnek is szüksége van rá, és az utolsó dolog, amit szeretett volna, hogy kénytelen legyen a hatalmát használni ellene, és a lány féljen tőle. Julian Savage lustán támaszkodott a lakókocsinak, ahogy befordultak a parkolóba. Alig moccanó izmokkal Darius simán, lendületesen kiszállt a sportkocsiból, közben pedig valami elképzelhetetlen gyengédséggel, és védelmezően tartotta a karjában a kicsi, piros hajú nőt. – Tudod, hogy értek a gyógyításhoz. – ajánlotta fel a segítségét lágy hangon, bár teljesen biztos volt benne, hogy Darius nem fogja elfogadni. Tartása az apró test fölött vadul birtokló volt, kizárt, hogy valaha is odaadná őt valaki másnak. Rávillantotta fekete, parázsló tekintetét. – Köszönöm, nem. – felelte tömören. – Majd én gondoskodom a szükségleteiről. Kérd meg Desarit, hogy hozza Tempest hátizsákját a lakókocsiba. Julian gondosan ügyelt, nehogy szemeiben felvillanjon a vidámság szikrája. Dariusnak lett egy sebezhető pontja, akinek piros haja van. Ki gondolta volna? Egy percig nem várhatott tovább, hogy ezt elmondja életpárjának. Kis tisztelgéssel Julian elsomfordált. Darius felrántotta a lakókocsi ajtaját, és finoman elhelyezte őt a kanapén. A lány azonnal labdává gömbölyödött, és elfordult tőle. Megérintette haját, elhúzódó kezét, próbálta kényelembe helyezni. Majd bekapcsolta a lejátszót, így Desari kísértő hangfelvételével sikerült kitöltenie a csendet, gyógyító, csillapító szépséggel. Ezután forró, illatos vizet engedett a kádba, és meggyújtotta a különleges aromájú gyertyákat, amik szintén a gyógyulást voltak hivatottak elősegíteni. Darius nem kapcsolta fel a villanyt. Ő látott anélkül is tökéletesen, Tempest pedig nem szerette volna az éles fényt. – Gyerünk baby a kádba. A vízben gyógynövények vannak, első pillanatban csípni fog kicsit, de utána jobban érzed majd magad. – leült vele a hatalmas kád szélére. – Szükséged van segítségre a ruháiddal? – hangja szigorúan semleges maradt. Tempest gyorsan megrázta a fejét, amit rögtön meg is bánt, feje, és bedagadt szemei lüktető fájdalommal reagáltak. – Tudok vigyázni magamra.

– Nem hiszem, hogy nagy összecsapás lesz beleülnöd. Nem bokszmeccsen vagy. – a hangjában a kis tréfálkozó él őt még jobban meglepte, mint a lányt. – Szállj be a kádba drága. Hozok ruhákat, és egy köntöst. Amint elkészültél, már ehetsz is. Lehajolt, és meggyújtott még két aromás gyertyát, lángjuk lebegett és táncolt a vízen, és a falakon. Rusti lassan, vonakodva vetkőzött le. Minden mozdulat fájt. Belülről dermedtnek érezte magát, túl megviseltnek, túl sokkosnak, és még amiatt is aggódnia kellene, hogy mit akar tőle Darius. Tudta, a férfi még mindig azt hiszi, hogy sikeresen törölte az emlékeit a tegnap estéről. Még mindig, a mai este rémálma után is érezte szájának égő hevét a nyakán. Besurrant a gőzölgő kádba, és felzihált, ahogyan a víz hozzáért fájó testéhez. Miért történnek mindig ilyen furcsa dolgok vele? Nem elég óvatos? Lecsúszott a vízben teljesen, becsukott szemmel, lélegzetét visszatartva. Amikor feljött, nekitámasztotta a fejét a kád szélének, és csak lehunyt szemmel pihent. Az agya megkönyörült rajta, teljesen kiürült. Nem gondolt Harryra, vagy arra, amit tett vele, az ördögi támadásra. Bántani akart valakit, és ő volt ott. – Tempest, el fogsz aludni. – Darius szinte a puszta fogaival tartotta vissza a nyögést, ami kikívánkozott belőle. Olyan gyorsan ült fel, és takarta el karjaival a mellét, hogy a víz kiloccsant a ládból. Egyik szeme élénk zölden nézett fel rá riadtan, a másik nem látszott egy hatalmas, lila duzzanattól. Attól függetlenül, hogy nyakától felfelé elvörösödött, ami elárulta sebezhetőségét, még mindig sikerült dacosnak kinéznie. – Kifelé! – követelte. Darius elmosolyodott, kivillantak fehér fogai. Ez valamiért egy ragadozó kihívására emlékeztette a lányt. De a férfi ártatlanul felemelte a két tenyerét. – Csak odafigyelek, hogy meg ne fulladj. Készen van a vacsora, és itt egy köntös. – Kié ez? – kérdezte a lány, miközben gyanakodva méregette a ruhadarabot. – Az enyém. – Ez az igazság volt végülis, csak mégsem. Egy egyszerű mágia volt, természetes szálakból bármilyen ruhadarabot elő tudott állítani. – Majd becsukom a szemem, ha ez boldoggá tesz. Gyere ki onnan. – egy hatalmas törölközőt emelt fel maga elé. – Nem is csuktad be a szemed! – vádolta meg, ahogy kilépett a kádból. A férfi egy különösen csúnya zúzódást bámult a bordáin. Ez zavarba hozta, hogy meglátta a támadója okozta sérüléseket, és nem állt meg egy pillanatra sem azon gondolkodni, miért nem az zavarja, hogy meztelenül áll előtte. Darius engedelmesen becsukta a szemeit, de a látványa, az apró, elhagyatott, megsebzett teste, és magánya vele maradtak így is. Érezte, ahogy átveszi tőle a törülközőt, és hallotta, amint beletekeri magát, csak ezután nézett rá. Még inkább gyermekinek tűnt, mint valaha. És ebben a pillanatban Darius úgy is bánt vele. Szárítgatta reszkető testét személytelenül, igyekezett nem tudomást venni puha szatén bőréről, gömbölyűségeiről, keskeny bordáiról, vékony derekáról. Megtörölte vörös-arany haját, ami most sötét volt a nedvességtől. – Nem tudom abbahagyni a reszketést. – mondta Tempest cérnavékony hangon. – Sokk. – mondta mogorván. Át akarta ölelni, elvenni tőle az egészet, ami történt vele. – Sokkot kaptál. El fog múlni. – Gyorsan beburkolta a meleg köntösbe, nem bírta elviselni sebes, feldagadt bőre látványát anélkül, hogy újabb dührohamot ne kapott volna. Utálta, ahogyan a szemei elkerülték az övét, mintha valami rosszat tett volna, és szégyenkezne.

– Tedd a karjaidat a nyakam köré Tempest – rendelkezett halkan, hangja rekedt, és hipnotikus volt. Rusti vonakodva teljesítette, és felemelte rá a pillantását is, amikor arra kényszerítette, hogy belenézzen fekete, égő szemeibe. Szinte felnyögött. Bele lehetne fulladni ezekbe a szemekbe. Nem lenne szabad megengedni, hogy bárkinek ilyen szemei legyenek. – Figyelj most rám Tempest. Ez nem a te hibád. Semmi rosszat nem tettél. Ha felelőst keresel azon az emberen kívül, aki megtámadott, akkor nem kell messzire menned, tedd az én vállamra a felelősséget. Soha nem mentél volna el, ha nem rémítelek meg. Egy hang jött ki a torkából, egyszerre volt tiltakozásé, és félelemé. Azzal nyugtatta magát, hogy azért ijedt meg, mert egyszerre kialudt az összes gyertya és így a fürdőszobában teljes sötétség lett, csak kintről szűrődött be némi fény, de nagyon jól tudta, hogy egyáltalán nem erről van szó. Darius még mindig fogva tartotta a pillantását, nem engedte, hogy kicsússzon hipnotizáló szorításából. – Tudod, hogy így van. Megszoktam, hogy mindenkinek én mondom meg, mit tegyen. És téged nagyon vonzónak talállak. – Tempest belülről összerezzent, más reakciót nem adott a megjegyzésére. – Gyengédnek kellett volna lennem veled. – Bevitte az étkezőbe, és elhelyezte egy széken az asztal mellett. Egy tál gőzölgő leves várta. – Egyél drága. Neked készítettem. Tempest azon kapta magát, hogy megkísérel mosolyogni. Ez fájdalmat okozott a szája belsejében, de melegséggel öntötte el a bensőjét. Amennyire vissza tud emlékezni, senki sem bánt vele ennyire gondoskodóan. Senki nem csinált neki egy tál levest. – Köszönöm, hogy utánam jöttél. – mondta, közben pedig kevergette a levest, anélkül, hogy megkóstolta volna, hogy mi van benne. Darius leült vele szemben, egy apró sóhajjal elvette tőle a kanalat, belemerítette a levesbe, és megfújta. – Ezt a cuccot enni kell, nem játszani vele. – mondta szemrehányással a hangjában, és a szája elé tartotta a kanalat. Vonakodva bár, de elfogadta a kínálást. Meglepően jó ízűnek bizonyult. Ki gondolná, hogy egy vámpír tud főzni? – Zöldségleves. – jelentette ki elégedetten. És nagyon finom. – Vannak dolgok, amikben tehetséges vagyok. – motyogta válaszképpen, visszaemlékezve a különböző erőlevesekre, amit annak idején a kislányoknak kiagyalt, próbálva életben tartani őket. Mivel a Kárpátiak nem esznek húst, gyökerekkel, bogyókkal és levelekkel kellett kísérleteznie, mindent magán kipróbálva először, nemegyszer megmérgezve magát. – Beszélgess velem. – könyörgött Tempest – Nem akarok megint remegni, de érzem, hogy jön. Darius odatartott egy újabb kanál levest a szájához. – Desari sokat mesélt rólunk neked? Megrázta a fejét, és koncentrált a melegre, amit a leves nyújtott neki. – Rengeteget utazunk, tudod, a koncertek miatt. Desari és Dayan az énekesek. Amit most hallasz, az is Desari hangja. Igazán jó, nem? Büszkeség volt a hangjában. Tempestnek tetszett, ahogyan beszélt, olyan régi vágásúnak, óviláginak tűnt, amit valamiért szexinek talált. – Valóban gyönyörű hangja van.

– Desari a fiatalabb húgom. Nem régiben talált rá az… – elhallgatott, megkínálta a következő kanál levessel, és csak utána folytatta – Rátalált egy férfira, aki nagyon szereti őt. Julian Savage a neve. Nem ismerem túl jól, és nem mindig jövünk ki egymással. Azt hiszem, az lehet a gond, hogy túlságosan is hasonlóak vagyunk. – Hatalmaskodók. – segítette ki Tempest a megfelelő kifejezéssel. A fekete szemek birtoklón tapadtak az arcára. – Mit mondtál? Ezúttal igazából elvigyorodott, fájt ugyan, de nem tudta visszafogni magát. Gyanította, hogy soha senki nem vette a merszet, hogy bosszantsa ezt az embert. – Jól hallottad. – A sötét szemek olyan intenzitással, veszélyes éhséggel égtek, ami meglepte a lányt, és hirtelen a két leopárd jutott az eszébe, akit a férfi társaiként tartott. Tekintetét vonzotta Dariusé. – Beszélj még! Mesélj mindenkiről! Darius becsúsztatta a kezét nedves hajába, majd tenyere megállapodott a tarkóján. Szerette, hogy annyira a tenyerébe illett a nyaka. Vágy csapott fel benne, váratlanul és mélyről, annak ellenére, hogy próbált úgy tekinteni most a lányra, mint egy védelemre szoruló gyermekre. Csak azért érintette meg, hogy megvigasztalja, de képtelen elengedni. Átkozta magában az önuralom teljes hiányát, de mégis szüksége volt rá, hogy érezze, tapintsa, hogy valós és szilárd, nem pedig a fantáziája szüleménye. – Barack és Dayan játszik a zenekarban. Mindketten tehetséges zenészek, és Dayan nem csak gitáros és énekes, ő a dalszerző is. Syndil… – tétovázott egy kicsit, hogy mennyit áruljon el Syndilről – orgonán, zongorán, és szinte bármilyen hangszeren képes játszani. Nemrégiben hatalmas trauma érte, és egy ideig most nem lép színpadra. Most Tempest tekintete kereste az övét, nem maradt ideje, hogy elrejtse előle a bánatát. – Valami olyasmi történt vele, mint velem. A férfi ujjai önkéntelenül szorosabban tapadtak a nyakára. – Nem értem oda időben, hogy leállítsam az eseményeket, és emiatt vádolni fogom magam örökre. Tempest pislogott egyet, és gyorsan félrenézett. A férfi nem azt mondta, hogy bánni fogja, míg él, vagy más kifejezést, amit az emberek használnak, azt mondta örökre. Istenem, nem akarja, hogy a férfi megtudja, hogy nem sikerült törölnie az emlékeit. De mi lesz, ha újra azt akarja csinálni? A kopogásra az ajtón viharosan összerezzent, és a szíve vad dobogásba kezdett. Darius elegáns mozdulattal felemelkedett, ő tisztában volt Syndil jelenlétével. Sima mozdulatokkal az ajtóhoz ment. Tempest nem tudta levenni róla a szemét. Hihetetlenül kecses volt, és hajlékony, domborodó izmai hullámzottak a selyeming alatt. Hang nélkül járt, akár egy nagymacska. – Darius, – Syndil nem volt hajlandó felemelni a fejét, a cipőjét nézte – Hallottam mi történt, és gondoltam talán segíthetnék kicsit. – átadta Tempest szerszámosládáját, és hátizsákját. – Megengednéd, hogy vessek rá egy pillantást? – Természetesen Syndil. Megköszönném. Minden segítségért hálás lennék. Darius hátrébb lépett, hogy a nő bejöhessen a lakókocsiba. Syndil egyetlen pillanatra sem nézett a szemébe, és ez azt jelentette, hogy még mindig nem gyógyult ki abból a traumából, ami érte. Követte a nőt, akit a másik húgának tekintett, az asztalhoz.

– Tempest, ez itt Syndil. Szívesen beszélgetne veled, ha úgy érzed, szükséged van rá. Én rendet teszek a konyhában. Ti ketten menjetek a hálórészbe inkább, ott kényelmesebb. Tempestnek sikerült előcsalogatnia egy apró mosolyt magából. – Ez egy remek módja, hogy kipaterolj innen bennünket. Mindenki Rustinak hív. – fordult aztán Syndil felé, furcsa módon a másik, hasonló támadást átélt nő előtt nem szégyellte magát. Darius ahogy elsiklott mellette, rántott egyet a haján finoman. – Nem mindenki, drága. Vetett rá egy lesújtó pillantást a válla fölött, elfeledkezve bedagadt szeméről és sebes szájáról. – Mindenki más. – javította ki önmagát. Darius úgy engedte végigcsúszni ujjai közt a hajszálakat, ahogy Tempest felemelkedett, és távolodott tőle, ujjai ízlelgették a puha selyemtapintást. A lány óvatosan lépkedett, vigyázva repedt bordáira. Syndil a kanapé felé intett, Tempest pedig elsüllyedt a puha párnák között. – Megengedted Dariusnak, hogy gyógyítson téged? – kérdezte. Hangja puha szatén szépségű, kísértő és titokzatos. Tempest azonnal tudta, hogy ő is egy olyan lény, mint Darius. Ezt mondta hangjuk, és szemeik hasonlósága. De akármilyen keményen próbálkozott is, nem tudott felfedezni Syndilben egy porszemnyi gonoszságot sem, csak csöndes szomorúságot. – Darius orvos? – kérdezte. – Nem egészen, de nagyon tehetségesen tud gyógyítani. – lenézett a kezeire – Én nem engedtem meg neki annak idején, hogy gyógyítson, és ez mindkettőnket megsebzett, jobban, mint ahogyan arról beszélni tudnék. Engedd meg neki, hogy megtegye ezt érted. Tempest nem kertelt, kimondta. – Darius még időben megtalált, mielőtt megerőszakoltak volna. Syndil szép szeme megtelt könnyel. – Ennek nagyon örülök. Desari csak annyit mondott, hogy megtámadtak, és én… – megrázta a fejét – Nagyon boldog vagyok. – szelíd ujjaival végigsimított az egyik zúzódásán – De az az ember bántott téged. Megütött. – A lelki sérüléshez képest ezek semmik. – mondta Tempest, és a párnákból egy valóságos kis falat emelt maguk köré, létrehozva egy biztonságos kis kuckót.

Harmadik fejezet Syndil egy hosszú másodpercig csak bámult Tempestre. Végül egy hosszú-hosszú sóhajjal kiengedte a lélegzetét. Leült, és előre hajolva próbálta olvasni Tempest arckifejezését. – Ez történt veled is. Nem a mostaniról beszélek, valamikor a múltadban. Tudod mit jelent. Ismered a félelmet, Az undort. – Az előbb még szelíd szemek most szikráztak, akár a fekete

jég. – Három és fél órán keresztül sikáltam magam, és most, hónapokkal utána sem érzem még mindig tisztának magam. Kezei fel-le jártak karján, mintha melengetné magát, hatalmas szemeiben kín tükröződött. Tempest vetett egy gyors pillantást a konyha felé, hogy megbizonyosodjon róla, Darius nem hallja őket. – El kéne menned egy tanácsadásra. Vannak helyek Syndil, ahol szakemberek segítenek újra összerakni az életed. – Te is ezt tetted? Tempest nagyot nyelt, ismét rátört a hányinger, mint minden alkalommal, amikor az a szorosra zárt ajtó benne kísérteties recsegéssel megpróbált kinyílni. Megrázta a fejét, és a gyomrára szorította a kezét. – Nem voltam abban a helyzetben, hogy segítséget kérhessek. Egyszerűen csak megpróbáltam életben maradni. – Ismét a konyha felé pillantott, majd még halkabban beszélt tovább. – Én nem ismertem egyik szülőmet sem. A legelső emlékem egy piszkos szoba, ahol a padlóról ettem, és néztem a felnőtteket, ahogy karjukba-lábukba, ahol vénát találtak, tűket szurkáltak. De azt nem tudtam, hogy ezek közül a felnőttek közül melyik az apám, vagy az anyám. Aztán néha a hatóságok felkaroltak, és próbáltak nevelőotthonokba vinni, de leginkább az utcán éltem. Megtanultam megvédeni magam a kábítószer kereskedőktől, a striciktől, és a többi hasonló embertől. Több éven keresztül ezt az egy életformát ismertem. – Közülük valaki? – kérdezte Syndil, és szemeiben akkora fájdalom volt, hogy Tempest szíve szerint a karjaiba zárta volna. Ugyanakkor szeretett volna elfutni, hogy ne kelljen újra átélnie a történteket. Nem tudta képes-e elviselni most, Harry támadása után közvetlenül. – Nem. Lehet, hogy könnyebb lett volna, ha ez az ember egy mocskos részeg disznó, egy drogdíler, vagy egy strici. De olyasvalaki volt, akiben megbíztam. – vallott Tempest halkan, a szavakat szinte kikényszerítette belőle a kötelék, ami összekötötte Syndillel, a trauma, amit mindketten elszenvedtek. – Én is megbíztam benne, és szerettem. – ismerte be Syndil halkan – Ezért mostmár nem merek bízni senkiben sem. Úgy érzem, megölte egy részem. Nem tudok fellépni a zenekarral. Szerettem játszani, a zene világéletemben a részem volt, és mostmár nem hallom. Enélkül pedig halottnak érzem magam. Képtelen vagyok a családom férfitagjainak bármelyikével is egyedül maradni, pedig mindig is szerettem őket. Tudom, hogy aggódnak értem, de nem tudom megváltoztatni, ami történt. Tempest felcsavarta az ujjára egy vörös-arany hajtincsét. – Élned kell Syndil, nem csak létezned. Nem hagyhatod, hogy elrabolja tőled az életed, és azokat a dolgokat, amiket szeretsz. – De megtette. Pontosan ez az, amit tett. Úgy szerettem őt, mint a fivéremet. Bármit megtettem volna érte. De ő annyira brutális volt, a szemei olyan gonoszak voltak, mintha gyűlölne engem. – Syndil elfordult. – Ez a dolog mindannyiunkat megváltoztatott. A férfiak most gyanakvással, és bizalmatlansággal méregetik egymást. Ha egy ilyen átalakulás megtörténhetett Savonnal, megtörténhet mindenki mással is. Darius rettenetesen szenvedett, ő a vezetőnk, felelősnek érzi magát. Megpróbáltam neki elmondani, hogy nem tehet róla, hiszen ő mindig gondoskodott rólunk, és védett bennünket. Tudom, hogy ha túljuthatnék végre ezen, az enyhíthetné az ő szenvedését is, de képtelen vagyok. – ismét lenézett a kezeire – Ők sem

úgy kezelnek engem, mint azelőtt. Barack különösen nem bízik bennem. Mindig figyel, mintha az én hibám lenne, ami történt. – Valószínűleg inkább azért figyel, hogy megvédhessen, nem azért, mert gyanúsít valamivel. De te amúgy sem vagy felelős mások érzéseiért Syndil. Te is le fogod ezt győzni, ahogyan a többiek legyőzték a maguk módján, amikor annak eljött az ideje. Sosem fogod elfelejteni, és talán néha kísérteni fog majd, de ettől még lehet boldog az életed. – nyugtatta meg Tempest. – Sosem beszéltem még erről senkivel Desarin kívül. Ne haragudj. Azért jöttem ide, hogy segítsek, és csak saját magamról beszélek. Néha szeretnék sírni, sikoltozni és elbújni egy lyukban. De veled valahogy könnyű beszélgetni. Tempest megrázta a fejét. – Meg kell találnod a módját, hogy továbblépj. – Kérlek, meséld el mi történt veled, és hogyan voltál képes megbirkózni vele. A konyhában Darius megrezzent, nem szerette volna, ha Tempestnek még egy újabb traumát is végig kellett volna hallgatnia ma éjjel. De mindennél jobban tudni akarta, hogy mi történt, és megérezte, a két nőnek szüksége van arra, hogy megosszák egymással a rettenetes élményeket. – Találkoztam egy nagyszerű nővel, aki kiszállt a hajléktalan menedékhez, ahol akkor laktam. Tizenhét éves voltam akkor. Meghívott, hogy lakjak nála. Autókat loptam a móka kedvéért, és feltuningoltam a motorjaikat. Ellen elérte, hogy rájöjjek, a szerelői tehetségemből akár meg is élhetek, becsületesen. Segített bejutni egy középiskolába, hogy megszerezhessem az érettségit, aztán pedig beajánlott a barátjánál, aki egy autószerelő műhelyt vezetett. Egy ideig minden jól ment. – De aztán történt valami. – találgatott Syndil. Tempest vállat vont. – Ellen meghalt, és nekem megint nem volt ahol lakjak. És amint védelem nélkül maradtam, a főnököm megmutatta a foga fehérjét. Váratlanul ért, bíztam benne, hiszen Ellen barátja volt. Nem számítottam tőle ilyesmire. Becsukta a szemeit, hogy védekezzen az élénken felidéződő emlékek ellen, amik elborították, úgy érezte, mintha ismét nekilökné a falnak, amitől elakadt a lélegzete és elvesztette az eszméletét, teljesen védtelenül maradva a támadás ellen. – Megütött? – Nem volt gyengéd, és bármit is gondolsz… én nem voltam előtte senkivel. És akkor el is döntöttem, hogy erre egyáltalán soha nem is lesz szükségem az életben. – ismét vállat vont, és összerezzent, amikor bordái sikoltva tiltakoztak – Veled ellentétben nekem sosem volt családom. Megszoktam, hogy mindenben csak magamra számíthatok. Mindenre magamtól kellett rájönnöm, néha nehéz tapasztalatok árán. Ebben különbözünk. Van egy életed, egy családod. Tudod mi a szeretet. – Én sem tudom elképzelni magam egy másik férfival többé. – mondta szomorúan Syndil. – Meg kell próbálnod Syndil. Nem hagyhatod el a világot, és a családod. Szükségük van rád. Ellen mindig azt mondta nekem mielőtt meghalt, hogy azokkal a kártyákkal kell játszanom, amit leosztottak nekem, ne sóvárogjak másik osztás után. Nem változtathatsz azon, ami megtörtént veled, de arról tehetsz, hogy ez ne változtathassa meg az egész életed. Ismét kihallgatózott a konyhába, ahol Darius épp fogadalmat tett, hogy el fog látogatni abba a városba, abba a szerelőműhelybe, tartozik egy látogatással a jövendőbeli elhunyt tulajnak. És

mégis. Ez volt az első alkalom, hogy Syndil beszélt bárkivel is arról, ami történt vele, érezte, hogy a nő nagy megkönnyebbülést érez. Remélte, hogy Tempest megkönnyebbülése is hasonló. Érezte a kis vöröst megrohanó fáradtságot. A teste sajgott, a sokk az elméjét fárasztotta ki. Tudta, hogy kocognia kellett, másképp nem jutott volna ekkora távolságra tőlük, és hogy pénze se volt se szállásra, se ennivalóra. Nem akarta megszakítani a nők beszélgetését, de Tempest láthatólag egyre lejjebb csúszott a párnák közt, ahogy benézegetett rájuk az ajtón. Erre úgy tűnik Syndil is rájött. – Majd folytatjuk a beszélgetést, ha egy kicsit kipihentebb leszel Rusti. Köszönöm, hogy mindezt megosztottad velem, egy vadidegennel. Azt hiszem többet segítettél nekem, mint én neked. Felállt, intett Darius felé, és kilépett a lakókocsiból. Darius nesztelen léptekkel siklott Tempest felé, szinte megfélemlítően. – Aludni fogsz drága. Nem fogadok el kifogásokat. Tempest teljesen fekvő helyzetbe csúszott önkéntelenül. – Mások nem szoktak késztetést érezni, hogy mindenfélét hozzád vágjanak? – inkább hallatszott álmosnak, mint harcosnak. Darius leguggolt a kanapé mellé, szemük így egy magasságba került. – Nem hiszem. Vagy ha mégis, akkor nincs elég bátorságuk hozzá, hogy meg is tegyék. – Nos, akkor azt hiszem, hozzád kell vágnom valamit, hogy végre elmenj. – felelte Tempest. Szemei már csukva voltak, játékos szavai ellenére hangja fáradt, és szomorú volt. Darius lesimogatta a rengeteg vörös arany hajat az arca körül, majd ujjai a fejbőrére simultak megnyugtatóan. – Úgy gondolod? Talán szerencsésebb lenne, ha holnap próbálnád meg. – Remekül tudok célozni. – figyelmeztette. – Jobb lenne, ha abbahagynád, hogy utasításokat adsz nekem. Ez tönkreteheti a hírnevem. – tiltakozott Darius. Egy mosoly görbült a lány szájsarkába, élesen kiemelve egy hasadást, ami az ajkát éktelenítette. Darius ellenállt a késztetésnek, hogy odahajoljon, és végigsimítson azon a kis seben. – Aludj baby. Megteszek minden tőlem telhetőt, hogy csillapítsam a fájdalmaidat. De még mielőtt elaludnál, készítettem neked egy gyógynövény főzetet, ami segít, hogy jobban kipihenhesd magad. – Miért érzem úgy, mintha átvennéd az irányítást az életem felett? – Nem kell aggódnod Tempest. Remek irányító vagyok. Hallotta a férfi lágy nevetését, és egy elfogadó mosoly utat talált az ő szájához is. – Menj el Darius. Túl fáradt vagyok most vitatkozni veled. Még mélyebbre fészkelődött a párnák közé. – Akkor talán ne vitatkozz velem. Ránézett a konyhai pulton hagyott pohárra. Az megemelkedett, majd odalebegett a kezébe. – Ülj fel drága. Ezt meg kell innod, ha akarod, ha sem. A háta mögé csúsztatta a karját, és megemelte a felsőtestét, hogy a szájához dönthesse a poharat. – Mi ez az izé? – kérdezte gyanakodva.

– Csak igyál baby. – utasította. Halkan felsóhajtott. – Mi van benne? – Igyál Tempest, és hagyd abba a szemtelenkedést velem. – parancsolt rá, és közben szinte leöntötte a torkán a folyadékot. A lány köhögött és krákogott, de sikeresen lenyelte az ital nagyobbik részét. – Remélem nem valami kábítószer. – Természetesen nem az. Csak segít elaludni. Mostmár lecsukhatod a szemed. – fektette vissza a párnák közé. – Darius? – álmatagon, lágyan mondta ki a nevét, ami beszivárgott a lelkébe, izmai acélhuzalokká álltak össze sürgető fájdalommal. Fölé nyújtózott, és a gyertyák között válogatott, amiket ő, és a család csináltak, maguk válogatva hozzá össze erdők- mezők-mocsarak növényeit. – Mi az drága? – Köszönöm, hogy utánam jöttél. Nem tudom képes lettem volna-e ismét keresztülmenni rajta. Annyira fáradt volt, észre sem vette, hogy kicsúsztak a szavak, sokkal többet árulva el, mint szeretett volna. – Nagyon szívesen Tempest. – ismerte el komolyan. Összegyűjtött néhány gyertyát, és lekapcsolt minden fényt a lakókocsiban. Egy kis riadt kiáltás szakadt ki Rustiból. – Kapcsold fel a lámpákat! Nem akarom, hogy leoltsd őket! – Rögtön meggyújtom a gyertyákat, és nem vagy egyedül drága. Senki sem bánthat téged. Csak lazíts, és hagyd, hogy hasson az ital. El fogsz aludni, és én mindent megteszek, hogy holnap a lehető legkevesebb fájdalommal ébredj. Ha szeretnéd, idehívhatom neked a macskákat társaságnak. – Ne. Én mindig egyedül vagyok. Úgy biztonságosabb. – mutatott messze túl szavain – Vigyázok magamra, és nincs szükségem senkire. – Ezt csináltad addig, amíg nem ismertél engem. – javította ki finoman. – Most sem ismerlek. – Ismersz. Én vagyok az, aki le és felkapcsolja a fényeket. Ismersz. – Még egyszer lehajolt hozzá, száját finoman végighúzta a haján. A lány szíve egy pillanatra megállt, majd vadul dübörögni kezdett. – Tempest, hagyd ki most ezt a szükségtelen félelmet. Soha nem bántanálak. Bízz bennem. Bízz a szívedben, és a lelkedben, azok is érzik. A fények nem akadályozzák meg, hogy rossz dolgok történjenek. Ezt szintén tudod. De azért meggyújtotta a gyertyákat, hogy a fények megnyugtassák, az aromák pedig enyhítsék feszültségét. A gyógynövényfőzet, amit adott neki, kezdett hatni, szemhéjai egyre nehezebbek lettek, túl nehezek, hogy nyitva tartsa őket. – Darius? Utálom a sötétséget. Komolyan mondom. Egyre inkább elsodródott, és nem kérdezte meg magától, hogy miért érzi vele ennyire biztonságban magát, bárki más a világon nyugtalanította volna, ráadásul ő még csak nem is ember. Szelíden megsimogatta a haját, és és adott neki egy csendes szellemi lökést, hogy aludjon.

– Az éjszaka gyönyörű Tempest. Majd ha már egy egy kicsit jobban leszel, megmutatom. Ujjai megnyugtató simogatásai alatt egyre mélyültek a lány légvételei, beszívva a gyógyító aromákat. Darius egy lágy énekbe kezdett. Nem angolul volt. Sosem hallotta ezt a nyelvet. A szavak úgy tűnt, mintha pillangószárny simítással érintenék az elméjét, és abban sem volt biztos, hogy tényleg hallja-e az elsuttogott szavakat, vagy nem. Darius sokáig folytatta a kántálást, amíg meggyőződött róla, hogy Tempest mélyen alszik. Csak akkor hajolt le hozzá, hogy beszívja friss illatát, és örökre megjegyezze. Szája a létező legészrevehetetlenebb érintéssel simított végig halántékán, majd bedagadt szemén. Fajának gyógyító nyálával kezelte a sebeket. Végre, olyan hosszú várakozás után megérinthette a lány ajkán azt a kis sebet is a nyelvével. Ráérősen végezte munkáját, minden pillanatát élvezte, közben pedig egyetlen pillanatra sem szűnt meg elméjében énekelni az ősi gyógyító éneket, amivel mély alvásban tartotta Tempestet. Tenyere végigsimított a torkán, majd félrehúzta válláról a köpenyt szabaddá téve a csupasz szatén bőrt. Szája talált egy csúnya sebet, ami lehúzódott egészen domború melléig. Tempest felnyögött, és nyugtalanul mozgolódni kezdett, harcolt a hipnotikus transz álomrétegeivel. Elméje szokatlanul erős volt, egyre erősebben kellett használnia az erejét, hogy az irányítása alatt tarthassa, ahelyett, hogy gyógyíthatta volna. Darius el volt ragadtatva, és csodálkozott, mennyire más, mint a többi halandó. Sok évszázados léte alatt még sosem találkozott olyan emberrel, akinek agyi mintái hasonlítottak volna a lányéhoz. A korábbi vércsere segített neki könnyebben bent maradni a lány elméjében, összekötődésük máris erősebb volt, mint tegnap. És ő is kezdte felismerni saját érzelmei nagyságát, és tetteinek következményét, hogy mennyire kötelező érvényűek rá nézve a rituálé szavai. Tempest nem egy átlagos nő, akihez szexuálisan vonzódik. Messze túlmutatott ezen az, amit iránta érzett, túl az általánosan elfogadott kapcsolatok határain. Hűsége közelebb billent ehhez a kicsi nőhöz, mint azokhoz a társaihoz, akiket ő védett és vezetett a zűrzavar, és a változás évszázadai alatt. Darius felsóhajtott, és óvatosan tovább nyaldosta a hatalmas zúzódást Tempest bordái fölött. Tudta, hogy őt fogja megvédeni elsőként, ha valaha választania kell. Ujjával követte finom állkapcsát. Mi van benne, amitől úgy érzi, jobban ragaszkodik hozzá, mint a saját családjához? Talált az agyában egy nagy adag bátorságot, hatalmas megértést és beleérző készséget. A teste annyira törékeny és finom, annyira tökéletes. Egy kis sóhajjal összehúzta rajta a köpeny széleit, és felhúzta a nyakáig a takarót. Ellazította magát, és koncentrált, majd kilépett a testéből, be a lányéba, bár ritkán próbálta még emberen ezt a tehetségét. Sokkal nagyobb összpontosítást kívánt, mintha a saját fajtája tagja lenne. Megkeresett a belső szerveken minden sérülést, és belülről kifelé gyógyítani kezdte. Jobban ismerte már az elméjét, és a testét, mint egy szerető, bár még nem osztották meg sem a testüket, sem az elméjüket úgy, ahogyan szerette volna. „Darius” Húga mentális hívása visszarántotta a testébe. „Mi az?” – válaszolt.

„Érzem az éhséged. Menj vadászni. Itt leszek addig Rustival. Ne aggódj, biztonságban lesz velem.” „De csak veled!” A parancs hamarabb kiment, mint ahogy cenzúrázhatta volna féltékenységét és félelmét, hogy valaki a családból úgy dönt, hogy kárt tesz Tempestben. A húga halkan felnevetett, kísértően dallamos kacajának hangjegyei végiglibegtek az elméjén kajánul. Átkozta magát, amiért elárulta önkontrolljának teljes hiányát. „Fogd be Desari!” Minden rosszindulat nélkül mondta, hangja inkább szeretet, és hipnotikus varázslat keveréke volt. „ A legnagyobbak buknak legnagyobbat.” „Észrevettem ám, hogy milyen szoros pórázon tart az embered.” mondta megtorlásul Darius. „Táplálkoznod kell Darius. Még a macskák is érzik az éhséged. Magam fogok vigyázni Rustira.” Darius halkan felsóhajtott. Desarinak igaza van. Nem engedheti meg, hogy a macskákon elhatalmasodjon az idegesség, a halottakat is felvernék, ha elszabadulnának az indulataik. Vonakodva felemelkedett. Nem akarta otthagyni Tempestet, megérezte a rémálmokat, amik ott leselkedtek a lány elméjében, nem szeretett volna eltávolodni tőle. Mégis odaballagott az ajtóhoz, aminek a másik oldalán Desari állt. Kiállt, és belélegezte az éjszakát, megengedte a szélnek, hogy elpletykálja neki, mi történik körülötte, milyen élőlények járják a vidéket, bújnak az ember elől elrejtett odúikban, vagy éppen szereznek zsákmányt a szomszédságában. Sasha és Forest nekipréselődött, hozzádörgölődött. Érezte éles aggodalmukat. Automatikusan az elméjükért nyúlt, és megnyugtatta őket. Vadászni indulnak, enni fognak. Megfeszítette, majd ellazította izmait, és futásnak eredt, közben pedig megváltoztatta alakját. A két macska a két oldalán tartotta vele a lépést, alig várták a vadászatot. Az együttes már nem sokáig maradhat itt, a következő koncert miatt hamarosan be kell menniük az emberek közé, ahol a leopárdok csak olyan húst fogyaszthattak, amit a Kárpátiak szereztek nekik. És annak ellenére, hogy bőven volt körülöttük zsákmánynak való, megtiltották nekik, hogy vadásszanak, kivéve itt a vadonban, ahol kiélhették természetes hajlamaikat, és boldogok lehettek. Ezért táborozott az együttes lehetőleg mindig távoli erdőkben, vadasparkokban. Darius alakja eltorzult, arcvonásai fekete szőrrel borított pofává váltak, inas teste négykézlábra érkezett, és mire a fekete bunda beborította, izmai alkalmazkodtak a nagymacska testhez. Hatalmas tappancsai gyilkos karmokban végződtek, amiket behúzhatott, amíg nem volt rájuk szükség. Gerince meghosszabbodott, és rendkívül hajlékonnyá vált, lapockái kiszélesedtek, hogy jobban tudjon egyensúlyozni. Párnás mancsain hang nélkül futott. A leopárdok hatékony, ravasz, és rendkívül veszélyes ragadozók. A lesben álló vadászok gyakran estek áldozatul párducoknak, a nagymacskák legintelligensebbjének. Agyuk felépítését gyakran a bálnákéhoz hasonlították a halandók, és ezzel kapcsolatban Dariusnak első kézből származó információi voltak, évszázadokig tanult tőlük és vadászott velük. De mint mindig, ha együtt indultak vadászni, Darius irányította a két állatot.

Sasha és Forest legjobban faágakról szerettek vadászni, ráugrani az alattuk gyanútlanul sétáló zsákmányra. Darius még igen fiatal korában megtanulta tőlük a türelmet. Mostmár ő is tudott teljesen mozdulatlanul és csendesen várakozni, vagy hangtalanul kúszni az erdőben, hasával majdnem a földet súrolva, megfeszített izmokkal, centiméterenként lopva a távolságot, ami elválasztotta a prédától. És amikor végül lecsapott, ugyanolyan észvesztő gyorsasággal tette, mint azok, akiktől tanult. Már kora gyerekéveiben nyilvánvalóvá vált előtte, hogy hiába ragadozó, ő egy Kárpáti hím, aki nem engedheti meg magának, hogy nagymacska testben táplálkozzon, anélkül, hogy megölné az „áldozatait”. A nagymacskák hosszú, széles szemfogai gyilkolni termettek, megragadni, megtartani, átharapni és kivéreztetni. A borotvaéles karmok úgy szelték át a húst, mint egy kés. És bár okosak, bátrak és hihetetlenül intelligensek, kiszámíthatatlanná tették őket gyors hangulatváltozásaik. Elméjük folyamatosan működik, keresik a kihívásokat. A Kárpáti hímek túlzottan hasonlítottak ahhoz a nagymacskákra, hogy úgy vadászhassanak, mint ők. Nem csak a párduc ösztöneit kellett volna legyőzniük, hogy ne öljenek, hanem a saját bensőjükben jelenlévő vadállatot is. Ez igényelte, hogy a férfiak a saját testükben közeledjenek a prédához, így a becsületük, a jóról és rosszról alkotott fogalmaik meggátolhatták őket az ölésben. Darius tisztelte a leopárdokat, mindig tisztában volt vele, hogy egyesével is vannak olyan veszélyesek, mint ő maga, soha nem tévesztette szem elől, hogy mégiscsak vadállatok, ő is, és a macskák is. Csendes ragadozók, de amikor elszabadul bennük a rossz, mint a saját fajában is, akkor maguk lesznek az ördögök. Most az éjszaka kiteljesedett neki, a vadászat friss illata töltötte el, ami egyetlen öröme volt már végtelen idők óta. A leopárdok magányos vadászok voltak, de Darius rég megtanulta magához szólítani őket, hogy tanulmányozhassa készségeiket, amiket ő is fel tudott használni. Gyerekként még nem volt elég erős vadászni, így mentális képességet fejlesztette elsősorban. Ez azóta is segített neki, mindig karbantartotta tartotta szellemi erejét, újabb képességekre tett szert, pedig teste már rég megerősödött a zsákmányszerzéshez. A nagymacskák közül az egyik leginkább emberevésre hajlamosak a párducok. Gyakran csalják tőrbe az őket követő vadászokat. Máskor voltak olyan merészek, hogy táborokba lopakodtak be, ahol hang nélkül leterítették áldozatukat, majd elvonszolták a sűrűbe. Így ezen a környéken mindenképp az ellenőrzése alatt kellett tartania Sashát és Forestet. Sok ember volt körülöttük a kempingekben, és a vadonban sátorozva. A macskák tudták, hogy ő emberekre vadászik, tőlük veszi el a táplálékát, de azt is tudták, hogy nekik viszont tilos rájuk vadászni. Emiatt olykor duzzogtak és elégedetlenkedtek. Ilyenkor általában szarvasok, vagy más vad nyomára vezette őket, hogy elterelhesse a figyelmüket. Tehát Sashát és Forestet kell elsőnek zsákmányhoz juttatnia, és míg ők ellesznek annak elfogyasztásával, ő is táplálkozhat. Csapatként derítették fel a terepet. Darius egy csoport szarvas illatát fedezte fel, csendesen eszegettek a közelben. A két állat az útmutatása alapján bemérte, és kezdte becserkészni a legelésző csordát. Hosszú pofaszőreik levettek minden szükséges információt a szélirányról, és a környező tereptárgyakról. Darius és a két macska megállíthatatlanul közeledett a szarvasokhoz.

Darius kiválasztotta a célpontokat, a csorda két leggyengébb tagját. A leopárdok általában a legkönnyebben megszerezhető zsákmányt választották, a legyengült idősebbeket, vagy a tapasztalatlan fiatalokat, akik elbóklásztak a csordától a fák közelébe, amit a párducok előszeretettel használtak prédalesésre. Sasha tiltakozva megemelte ajkát, de Darius nyomást gyakorolt az elméjére, és nekitámasztotta nagyobb, nehezebb testét, hogy megdorgálja az engedetlenségért. Egy csendes vicsorgás volt a válasz, de a nőstény már ugrott is fel a legközelebbi örökzöld ágai közé. Eligazgatta hosszú testét, majd mozdulatlanná dermedt, borostyán szemei a kiválasztott zsákmányra szegeződtek. Az őzsuta, ami felé lépegetett óvatlanul, öregebb volt, mint amilyet Sasha szeretett volna, de Darius hatalmas volt, kegyetlen izomtömeg, amivel a nőstény macska nem szeretett volna szembeszállni. Forest szélirányba fordulva megkerülte a Darius által neki kijelölt elcsellengett prédát. Lehúzódott a bokrok takarásába, foltos bundája beleolvadt a környezetbe. A suták óvatosak voltak. Hébe-hóba felkapták a fejüket, beleszagoltak a levegőbe veszélyt keresve. Forest megmoccant, tíz centivel közelebb kúszott a kiszemelt szarvashoz. Majd újabb tíz centivel. Darius is elfoglalta helyét a két szarvas közelében, hogy visszafordítsa őket, ha netán arra menekülnének, de Sasha és Forest mindketten remek vadászok, sosem engedték volna, hogy a préda szagot fogjon. Darius még azzal is segített, hogy egyszerűen megállította a szelet a szarvasok közelében, amíg Forest sutája pár lábnyi távolságra került a lapuló macskától, Sasháé pedig besétált az ág alá, amin a nőstény figyelt feszülő izmokkal. A két macska azonos pillanatban indította el a támadást, hatalmas kavarodást okozva ezzel a csorda soraiban, fejvesztetten menekülve szétszóródtak a fák között. De a két áldozat maradt. Darius elhelyezett a macskák körül egy mágikus védelmet, ami sötét, érthetetlen, baljós félelemmel késztette volna visszafordulásra a véletlenül erre tévedő halandókat a leopárdok táplálkozási helyének közeléből. Mert Sasha és Forest ugyan tudja a szabályokat, de az ösztönök bennük egyidősek magával az idővel, felülírhatják a Kárpáti parancsát. Darius csalhatatlanul megtalálta a sátorozókat az erdőben. Jelen formájában könnyedén vette az erdő elé állított akadályait, kidőlt fatörzseken ugrott át, sűrű bozót alján kúszott keresztül. Élvezte fényes fekete bundája alatt izmainak játékát. Érzelmeinek elvesztése előtt mindig is szerette az éjszakát, és most végre-valahára ismét élvezhette, nem csak emlékeiből, vagy húga szemeivel látva, hanem saját érzései alapján. A nyirkos avar meg-megnyikordult mancsai alatt, hallotta az éjjeli teremtmények mocorgását, a szél keresztülfújt a fák ágain, mintha táncra kérné őket, és azok vele hajladoztak, imbolyogtak. Saját hatalma terült szét körülötte, és emelkedett egyre magasabbra benne. Még a hajthatatlan, fájó éhséget is élvezte a testében. Tempest. Ő hozta vissza a színeket a világába. Az érzelmeit. Ő hozta vissza az életbe a már szinte halott létezésből. Lehetővé tette, hogy ismét érezhesse szeretetét, és odaadását családja iránt, nem kellett már az érzelmek egyre halványuló emlékeit színlelnie. Ha Desarira nézett, érezte mennyire szereti. Ha Syndilre, átjárta az együttérzés, és a mély szeretet. De mit csináljon Tempestel? Ember. Tilos lett volna magánál tartania. És még inkább tilos lett volna a rituális szavakkal összekötnie magával.

Megosztotta vele a vérét, és újra erre vágyott. Tudta, hogy így van. Már a vére ízének emléke is megindította a szájában nyálelválasztását, férfiassága fájdalmasan megkeményedett. Függővé vált tőle, a vére olyan szörnyű éhséget plántált belé, amilyet még soha semmi iránt nem érzett. Tudta, hogy ha magának követelné a testét is, képtelen lenne ellenállni, vágyna vérük cseréjére is. A puszta elképzelés, hogy puha bőrére szorítja a száját, önmagában is elviselhetetlenül erotikus volt. Elzárta maga elől a túl élesen kirajzolódó képet. Már épp elég problémája van így is a vágyaival, hogy egyesüljön Tempesttel, hogy teljesen a magáénak követelhesse őt. Tartozott neki annyival, hogy időt hagyjon neki, hogy megismerhesse őt. Világosan érezte, ő a másik fele. Ezt súgta az elméje, a szíve, és már a lelke is. Amikor megöregszik majd, ő is vele fog öregedni, és elé megy a hajnalnak, amikor a lány távozik. Csendben elmegy utána. Ezzel a döntéssel egy különös béke érzése is megszületett benne. Desari már Julianhoz tartozik, Barack és Dayan pedig képes megvédeni Syndilt. Évtizedei vannak még, sok boldog éve, nevetésben, boldogságba, szeretetben, körülvéve a világ szépségének zsongásától. Tudta, hogy ez azt is jelenti, hogy nem keresheti többé a föld gyógyító erejét, és megújító energiáját. Már nem bírja sokáig távol tartani magát Tempesttől. És neki is szüksége van a védelmére. A préda illatától megremegtek orrcimpái. A sátor már ott is volt előtte, a lombsátor alá felállítva. A belsejében egy férfi feküdt egy nő mellett. A párduc belopakodott a vászon alá, megrohanta a meleg vér illata, a bestia felbolydult benne, vadul küzdött a szabadulásét. Leguggolt a férfi erős, egészséges teste mellé, és Tempestre koncentrált. Ez lehiggasztotta a vadállatot benne annyira, hogy felölthesse saját alakját, és elmélyíthesse a pár alvását, nyugodt beletörődését. A férfi feléje fordult, és felkínálta a torkát. Dariust elöntötte az ismerős érzés, amikor szemfogai hirtelen megnyúltak, és kiélesedtek a szájában. Lehajtotta a fejét, és ivott. A nyugtalanság épp akkor fogta el, amikor lezárta fogainak nyomát a férfi nyakán, nem hagyva maga után semmiféle jelet. Ismét nagymacskává változott, és kiosont a sátorból, majd kintről feloldotta a párt transzban tartó kényszert. Az asszony felnyögött, és védelmet keresőn odabújt a férfihoz. Az még álmában is reagált, karjai körülölelték a nő derekát. Darius gyors tempójú futásba lendült, áramvonalas testét alacsonyan tartotta, sebesen és csendesen manőverezett a sűrű növényzeten át. Lelassított néhány méterre Sashától és Foresttől. A hím még falatozott, ott guggolt a tetem fölött. Sasha már felvitte a fára a zsákmány maradékát, elrejtve az ágak között holnapra. Nyugtalansága fokozódott, elméje hirtelen furcsa képeket kezdett vetíteni eléje hullámokban. Egy rémálom képeit. Egy magas, nagydarab ember hatalmas karokkal, bicepszén egy ágaskodó kobra részletes, tetovált képével. Amikor az izmok megmozdultak, a kígyó mintha szélesebbre tátotta volna a száját. Az ember lassan felé fordította a fejét, arcán lassan elömlött egy obszcénul diadalmas vigyor. A garázstulajdonos, aki megerőszakolta Tempestet. Darius élesen belökte magát Tempest elméjébe. A képek tőle jöttek, az álmából. A lány gyötrelme annyira éles, olyan eleven volt, hogy még a macskák is érzékelték mögötte. Már

hallotta is ismerős, hátborzongató sikoltásszerű hangjukat. Egy gyors paranccsal elhallgattatta őket, és utasította, hogy kövessék a táborba. Teljes figyelmére szüksége volt, hogy Tempest elméjében tarthassa magát, de a több évszázados rutin segített úrrá lenni a helyzeten. Megnyugtatta, és elirányította a rémálomtól a gondolatait. Desari már kinyitotta jöttére a lakókocsi ajtaját, és kilépett, hogy a hatalmas fekete párduc könnyed mozdulattal beugorhasson mellette. Darius már csak két lábbal ért talajt, és a kanapé felé indult. – Megijesztette egy rémálom. – jelentette ki halkan, miközben leguggolt az apró alak mellett, alig vetve egy pillantást húga felé. – Hagyj magunkra. Tudta, hogy Desari figyeli minden mozdulatát, és azt is, hogy a húga aggódik miatta. Gesztusai, viselkedése teljesen nyilvánvalóvá tették, hogyan érez Tempest iránt. Minden mozdulatából üvöltött a birtoklás, és a védelem. – Ő ember fivérem. – mondta Desari csendesen. Dariusból halk, dübörgő, figyelmeztető morgás szakadt ki, a hang ott rezgett a torkában. Desari védekezően saját torka elé kapta a kezét, és nagy szemeket meresztett Julianra, aki abban a pillanatban megtestesült mellette, ahogy Darius kiadta a figyelmeztető hangot. És azonnal maga mögé tolta Desarit. A nyilvánvaló feszültég viszont ott maradt bátyja és Julian között. Barátoknak semmiképp sem lehetett volna őket nevezni. Mindketten védelmezőek, mindketten erős, nagyhatalmú férfiak, akik kizárólag a maguk által megalkotott szabályokat követik. Ennek köszönhetően kettejük kapcsolatára a vékony jég még nagyon enyhe kifejezés. Átbújva a karja alatt nekitámasztotta két tenyerét Julian mellkasának, és próbálta őt távolabb tolni a lakókocsitól. Életpárja válaszolt az érintésére, szinte bebugyolálta a karjaiba, felemelte a mellkasához, szájával megtalálta az ajkát, éhesen, lágyan. Becsukódott mögöttük az ajtó. Darius teljesen figyelmen kívül hagyta az egész közjátékot, osztatlan figyelmének középpontjában Tempest volt. Haja a párnára ömlött körülötte, az ő kezei pedig leválasztották magukat az elméjéről, akaratán kívül összefogta a súlyos hajtömeget a tenyerére. Teste minden izma görcsbe rándult, kegyetlen fájdalom szorította össze. Annyira fiatalnak, és sebezhetőnek nézett ki, ahogyan ott aludt. Tempest próbált keménynek és vagánynak tűnni, de Darius tudta, hogy kétségbeesetten szüksége van valakire, aki megvédje, és akivel megosztja az életét. Egyedül volt. Ez benne volt az elméjében. Amikor olvasott az elméjében, felfedezte ott ugyanazt a fájó magányt, ami a saját lelke mélyén is ott lakott. És mégis annyira különbözött tőle a lány, nem vesztette el szelídségét, együttérzését, semmit, ő viszont mindent. A sorscsapásokra, amik érték, nem gondolt sem bosszúvággyal, sem keserű gyűlölettel, csak csendes elfogadással. Érezte benne a szilárd akaratot, hogy elkerüljön minden további bajt, egy eseménytelen, magányos életet tervezett. Eleméjének mintái nagyon érdekelték. Jobban szerette az állatokat az embereknél, könnyen megértette testbeszédüket, gondolataikat. Akár szavak nélkül is kommunikálhatna velük. Belélegezte az illatát, sokáig benntartotta a levegőt, hogy eljuthasson testének minden részébe. Ő volt az egyetlen ember, akit ismert, aki képes volt olvasni a körülötte lévő

állatokban. De ettől nem félt, szerette az állatokat, jobban tartott az emberek reakcióitól, akik elutasítóan reagálnának rá. Darius előredőlt, lehajtotta a fejét az övé mellé, és próbálta visszaverni belső vadállata dühödt szabadulási kísérletét. Minden ösztöne üvöltött, hogy váljon eggyé vele visszavonhatatlanul, az örökkévalóságig. Teste kétségbeesetten küzdött a vággyal. A vadállat benne a vére ízére vágyott, keményen küzdött. De a lánynak pihenésre és ápolásra van szüksége. És megérdemelne valami udvarlásfélét is. Ez volt az, ami végül lecsillapította benne a bestiát. Darius ismerte magát, jól tudta minden erősségét, és gyengeségét. Kemény és könyörtelen, mint a föld, ahol felnőtt. Vad, és hajlíthatatlan, mint a leopárdok, akikkel fut. Ölt, nem rosszindulatból, meghalt volna, ha szükségesnek látja, és soha nem nézett vissza. Tempest hozzá tartozik. Fogalma sem volt, hogyan történhetett, de egy emberi lény lett a másik fele. Lelkeik bonyolultan cikkcakkos szélei hiba nélkül simultak össze egésszé. És érezte, a lány testében is ugyanaz a tűz szunnyad, ami már tombol az övében. „Aludj mélyen drága, nincs több rossz álom. Vigyázni fogok rád.” – mondta halkan az elméjébe, majd megkereste legszebb gyerekkori emlékeit, és azokat kezdte vetíteni a lánynak. A rejtélyes monszunt, a rengeteg színt, az állatokat, a szavanna szépségét. Felidézte milyen izgatott volt, amikor először ment vadászni a leopárdokkal. Egy fáról próbált meg a zsákmány nyakába ugrani, ahogyan azt a macskáktól látta, de mellé vetődött, és a préda lábai előtt landolt, szétzavarva ezzel az egész csordát, ami pánikba esve menekült. Azon kapta magát a lány elméjében, hogy elmosolyodik. Ő pedig visszamosolygott rá. Álmában. Kezeibe zárta az apró ujjakat, és folytatta. Pompázatos vízesések, több száz méterről alázúduló habos víz. Krokodilok, antilopok. A büszke oroszlánok. Egyre több részlet jött elő, már az illatokat is érezte, és Afrika hőségét. Ezt mind megosztotta vele, hogy helyettesítse ennek a szörnyű napnak és a múltjának az eseményeit, rémálom helyett valami gyönyörűt akart adni. „Te egy figyelemre méltó ember vagy Darius.” Mozdulatlanná dermedt, egyetlen izom sem rezdült a testében. Még lélegezni is elfelejtett. Megnézte a lány arcát. Beszélt hozzá telepatikusan. Nem ugyanazt a csatornát használta, mint a család többi tagja, ez meghittebb volt, csak a kettejüké. De ez az ő hangja volt, tévedés kizárva. Valahogyan a gyógyteán, és a hipnózison áttörve a lány tisztában volt vele, hogy ott van az elméjében. Képtelenség, hogy egy embernek ekkora szellemi hatalma legyen. Újra megvizsgálta az agyát. Semmi sem volt benne olyan, mint egy megszokott emberi elmében. Tele volt titkokkal, rétegek és zárt rekeszek sorakoztak benne, mintha mindent szépen iktatott, és bezárt volna a megfelelő helyre. Talán túl nagyképű volt vele kapcsolatban. „Képes vagy hallani engem?” – kérdezte az elméjében. „Nem akarod, hogy halljalak? Miért mesélsz ezekről a csodálatos helyekről, és izgalmas emlékekről, ha nem akarod, hogy halljam?” Ismét észrevette a bársonyos rekedtséget a hangjában. Mint egy szerető, aki álmos simogatással fordul az ő teste felé. Mindenki ilyennek hallja? A többiek is ennyire erotikusnak, és szexinek találják? „Nem rémülsz meg tőle, hogy így beszélgetünk?” – kérdezte.

„Álmodom. Nem bánom, hogy rólad álmodom. Megosztottad az elmédet az enyémmel, mintha egy darabkád lennék. Tudom, hogy csak segíteni akarsz rémálmok nélkül aludni. Ennyire egyszerű lenne? Azt hiszi, álmodja az egészet? Darius meleg szájához emelte a kezét. Elmosolyodott és megcsókolta a csuklóját. A kézfejét, ami még mindig véraláfutásos volt az előző napi harctól. Öntudatlanul végighúzta a nyelvét a sötétkék folton. „Aludj baby. Mélyen, nem kell aggódnod semmi miatt. Engedd a szervezetednek, hogy gyógyítson.” „Jó éjt Darius. És ne aggódj annyira miattam. Olyan vagyok, mint a macska, mindig talpra esek.”

Negyedik fejezet Tempest lassan ébredt, mintha ködös felhők rétegén kellene átjutnia. Minden izma fájón tiltakozott, amikor megmozdult, de korántsem annyira, mint ahogy azt várta. Felült, és óvatosan körülnézett. A testét nagyon is élőnek érezte, bőre érzékennyé vált. Eszébe jutott a támadás rettegése, de valahogy homályosan, mint egy rossz álom. Aminek viszont minden apró részlete beleégett az emlékezetébe örökre, az Darius nyelvének érintése volt minden zúzódásán, ahogy elveszi tőle a fájdalmat, és a helyén égő, erotikus érzést hagy. Elhitethette volna magával, hogy az egyik csak rémálom, a másik pedig egy erotikus álom volt, de Tempest mindig szembenézett az igazsággal. Így élt, hogy túlélhessen. Lehet, hogy olykor hazudott másoknak, ha szükség volt rá, de önmagának soha. Darius álcázta álomképnek azt, ami nagyon is megtörtént. Valamilyen transzban volt, félálomban. Beszélgettek egymással, csak a fejükön keresztül, nem is használva szavakat, csak képeket. Telepátia. Vett egy mély lélegzetet és körülnézett. A luxus lakóautóban volt egyedül, eltekintve a két leopárdtól, akik álmosan felnyitották a szemüket a mocorgására, de úgy tűnt, felkelni semmi kedvük. Tempest hátratolta az arcából a hajat. Egyedül kellene elindulnia, vagy tehetségével vegye igénybe bármilyen lénynek a segítségét, akit el tud érni? Nem volt túl sok szerencséje az emberekkel, így mindig az állatokat részesítette előnyben velük szemben. Az éjjel, amikor elméje kapcsolódott Dariuséhoz, kiolvasta, hogy a férfit meglepi az ő agyhullámainak mintázata, és hogy sok tekintetben inkább tűnt neki állatinak, mint emberinek. Ösztönei fejlettségét a leopárdokéhoz hasonlította. Azt is tudta, hogy a férfi félelmetes vadász, de nem észlelt benne gonoszságot. Eddig is megölhette volna, ha akarta volna. Megetethette volna ezekkel a macskákkal, ha azt akarja. De nem akarta. Utána jött, amikor bajba került. Finoman, és együttérzően bánt vele. Gyengéden megpróbálta meggyógyítani sérült testét, és elvenni a legrosszabb emlékeit. Az ár azonban nem volt túl alacsony.

Darius akarta őt. Szinte őt is égette vágya éhsége. Ő pedig itt feküdt tehetetlenül, mégsem élt vissza a helyzetével. Érezte mennyire lecsapolta rövid idő alatt a férfi hatalmas erejét, hogy gyógyította őt. Használta rajta a képességét, hogy enyhítse a szenvedését, de ez nagyon kifárasztotta, egyesített elméjükön keresztül szinte érezte maró, kielégíthetetlen éhsége hogyan rágta belülről. Igazából nem is tudta pontosan kinek az érzései voltak ezek, sajátjai kezdtek összemosódni a férfiéval. Felsóhajtott, majd tapintás után felismerte, hogy haja most vastag, laza fonatba van rendezve. Senki sem bánt még vele így, mint Darius. Kedves, figyelmes, sőt, gondoskodó, mindazonáltal csöppet sem lehet könnyű mellette az élet. Különösen, hogy hozzászokott, hogy mindenben ő hoz döntést. Arroganciája, és elsöprő magabiztossága bizony vicsorogtató tudott lenni. Nyilvánvaló volt, hogy ahhoz van szokva, hogy tiszteletben tartják minden kívánságát. Hogy senkitől sem függ. Fogai öntudatlanul rágcsálták alsó ajkát, míg gondolkodott. Darius nemcsak hogy arrogánsan elvárja az engedelmességet, ez annál sokkal több. Az érzelem, amit a fekete szemek mélyéből kiolvasott, egyértelműen a birtoklási vágy volt. Abból adott neki egy pillanatnyi ízelítőt, azt akarta, hogy meglássa az éhséget, amit iránta érez. – Vegyél visszább Rusti! – intette magát suttogva – Az a mániákus túlzottan hozzászokott, hogy mindent és mindenkit irányít maga körül, ne hagyd, hogy elszaladjanak veled a hormonjaid. És még ott a vámpírkérdés is. Nem akartál a környék legnagyobb stricijével sem összejönni, és nem hinném, hogy ez annál jobb választás lenne. Itt kell hagynod. Gyerünk! Fuss! Kifelé! Tudta, hogy itt fog maradni. Kieresztett egy apró nyögést, és a tenyerébe temette az arcát. Se pénze, se családja, se otthona. Talán ha Darius mindig nappal alszik, ő meg mindig éjjel, jól kijönnek. Kikukucskált az ujjai között. – Teljesen hihető, hogy ez így is fog történni. Ez a pasi az egész világot uralni akarja. A saját, külön bejáratú birodalma az egész. – összeráncolta a homlokát, és próbálta utánozni Dariust – Az én fennhatóságom alatt vagy Tempest! Ne feledd, hogy a szabályok mindenre, és mindenkire vonatkoznak a területemen! – parancsolt rá magára zordonan. Ránézett a falon az órára. Délután három volt. Ha működőképessé akarja tenni a járműveket, mire indulni kell, akkor neki kell látnia. Hangosan felnyögött, az izmai tiltakoztak, ahogy kicsúszott a takaró alól, és kereste az utat a fürdőszobába. A zuhany segített, hogy fájó teste megnyugodjon kissé, és a pókhálók is eltűntek az agyából. Mint mindig, félresöpörte a haját az útból, felvett egy kék farmert, és egy pólót, mielőtt az összesen kettő közül az egyik szerelőoverallba bújt volna, amivel rendelkezett, hogy tisztán tarthassa ruháit. Meglepődve tapasztalta, hogy a hűtő tele van friss zöldségekkel és gyümölcsökkel. Sőt, különböző kenyereket, és tésztákat is talált. Biztos volt benne, hogy Darius a felelős ezek beszerzéséért. Kénytelen volt igen korán megtanulni bármiből ételt improvizálni, így articsókát evett gombamártással, majd leküldött egy kis süteményt is, de mindenből csak keveset, még mindig

gyomorpanaszai voltak az előző nap miatt. Végül összerámolt maga után, és kiment, hogy szemügyre vegye a zenekar autóparkját, személykocsit, kamiont, lakókocsit. A délutáni nap még ereje teljében volt, a párás meleg követte a fák árnyékába is, ahová dolgozni behúzódott. Mégis élvezte az erdő nyugalmát. Egy órája dolgozhatott, amikor egy enyhe szellő simogatta körül, jólesően lehűtve bőrét. Általában arra koncentrált, amit csinált, nem hagyta félrekalandozni a gondolatait. Öt órára befejezte a lakókocsi javítását, és tartott egy rövid szünetet, ivott néhány korty hideg vizet, és ellenőrizte a macskákat. A piros sportkocsinak alapvetően csak egy kis finombeállításra volt szüksége, és mivel a zenekar alkatrészek meglepően nagy készletével utazott, hamar megtalálta benne, amire szüksége volt. Tempest jobban szeretett személyautókkal dolgozni, és most is elégedettséggel töltötte el, amikor a robbanékony jármű odaadóan dorombolni kezdett a keze alatt, ahogy beindította. Aztán nem tudott ellenállni az autópálya széles szalagjának, kikanyarodott rá, sorra próbálta ki az összes sebességet, figyelte a jármű kezességét. Néhány mérföldre a tábortól félrehúzódott, hogy állítson egy kicsit a gyújtáson. Ott állt a motor felett, amikor elérte a nyugtalanság első hulláma. Fejét a nyitott motorháztető alatt tartva loppal szétnézett, szemei átkutatták a környező területet. Valaki figyeli. Érezte. Fogalma sem volt honnan jött ez a bizonyosság, de teljesen biztos volt benne. „Tempest?” – a férfi hangja nyugodt, és csendes volt, mint mindig, de hangja valahogy furcsán távolinak tűnt – „Tempest, mi történik?” A lány ujjai összeszorultak az apró szerszám körül. Nem játszhatják ezt egymással örökké. És nem lehet mindenre ráfogni, hogy csak egy álom, majd felébred. „Valaki figyel engem. – válaszolt a fejében, mintha csak magában olvasna valamit – „Úgy érzem…” – Elhallgatott, kereste a megfelelő szót nyugtalanságára. Amikor nem találta, azt csinálta, amit az állatokkal szokott, érzelmeket, benyomásokat küldött. Egy kis csend következett, Darius értékelte az információkat. „Ez valóban aggasztó. Kívül vagy azon a területen, ahol beállítottam neked a védelmi kerítést. Nem érezted a fájdalmat, amikor áthaladtál rajta? Rusti elkomorodott. Kerítéseket állítottál be nekem? Ez mit jelent? Beállítottál egy távolságot, ameddig elmehetek?” Annyira felháborodott, hogy egy pillanatra meg is feledkezett kéretlen közönségéről. „Most ne keveredj még nagyobb bajba drága. Csak csináld, amit mondok.” – volt egy csipetnyi szórakozott ingerültség a hangjában. – „Tudtam, hogy nagy bajkeverő vagy, abban a pillanatban, ahogy megláttalak. Lassan jártasd végig a tekinteted a környező területen. Nagyon lassan. Igazán figyelmesen. Mindent látok, amit te látsz.” Rusti tette, amit mondott, mert egyszerűen kíváncsi lett mi fog történni. Jó volt vele együtt nézni, érzékei mintha éberebbek lettek volna, de semmit sem fedezett fel, ami indokolta volna a nyugtalanságát. Furcsa érzés volt megosztani az elméjét, és a szemeit egy másik lénnyel. Azt kívánta, bár elhozta volna a macskákat. „Egy kicsit késő már, hogy a józanész jeleit mutasd Tempest. Ott kellett volna maradnod, ahol voltál, távol a tűzvonaltól, ahol hagytalak. Egy ember távcsővel figyel a tőled balra lévő területen.”

„Már látom a kocsija lökhárítóját.” Tempest olyan hangosnak érezte saját szívdobbanásait, hogy megrémült tőle. „Nem kell félned. Most itt vagyok veled. Lehetetlen, hogy bántani tudjon.” „De mi van, ha közelebb jön? Tudom, hogy te messze vagy, érzem.” Darius egy érzelemhullámot indított felé, megnyugtatást, szeretetet, és ez erőt öntött belé. Soha nem engedné meg senkinek, hogy úgy bánjon vele, mint Harry. Vagy az a másik férfi. Soha többé. Ezeket a gondolatokat küldte el neki. Mintha fogadalmat tenne magának. Mintha megesküdne neki. És hirtelen Rusti is esküdni mert volna, hogy érzi a karjait védőn maga köré fonódni. És ő nem állt meg elgondolkodni rajta, mennyire jó ötlet az erejére támaszkodni, amikor bármikor kapcsolatba tud vele lépni, és mindent uralni akar. Hagyta magát inkább újra lélegezni, és engedte a szívének, hogy normális ritmust vegyen fel. „Folytasd a szerelést drága. Azon gondolkodik, hogy idejön. Normális gondolatai vannak. Tudni fogom, ha szükséged lesz a közbeavatkozásomra.” Vett egy mély lélegzetet, és lassan kifújta, és ismét lehajolt, hogy kiigazítsa a gyújtást. Kényszerítette magát, hogy ne nézzen fel, ahogy meghallotta a közeledő autót. A Mustang halványkék volt, és túlmelegedett a motorja. Hallás után megállapította. Lecsapta a motorház tetejét, és üdvözölte a látogatót. – Hűha. Ez aztán gondolom, tud menni, nem igaz? – A férfi kibontakozott a vezetőülésből, és rengeteg fogat felvillantva rámosolygott. Fényképezőgép lógott a nyakában. Öltönye összegyűrődött, nyakkendője meglazítva. – Évek óta vágyom egy ilyenre. Matt Brodrick vagyok. – nyújtott kezet. Valamilyen oknál fogva Rusti vonakodott hozzáérni. Érezte, ahogy elönti a rettegés, szinte elárasztja. Magára erőltetett egy mosolyt, és overalljába dörgölte a kezét. – Ne haragudjon. Egy kicsit olajos a kezem. – magyarázta. – Ez pont úgy néz ki, mint a Sötét Trubadúrok egyik kocsija. Te is a zenekar tagja vagy? Valódi kíváncsiság volt a hangjában, és egy csipetnyi más érzelem, amit Tempest nem tudott beazonosítani. Felszegte az állát, zöld szemeiben egyértelmű gyanakvás látszott. – Mi érdekli pontosan? – Rajongó vagyok. Desari tuti, hogy a mennyekből pottyant le ezzel a hanggal. – felelt a férfi lelkesen, még több fehér fogat megmutatva. Amikor pedig a lány továbbra is némán, rezzenéstelen pillantással nézett rá, felsóhajtott. – Riporter vagyok. – vágott egy grimaszt. – Akkor pontosan tudja, hogy nem vagyok a zenekar tagja. – felmutatta a szerszámosládáját – Szerelő vagyok. A férfi szétnézett. – Hol táboroznak? Fel-alá járkálok már itt jó ideje, de nem találom meg őket. Pedig tudom, hogy itt vannak valahol a közelben. – És azt hiszi, hogy én csak úgy szívjóságból megosztom ezt az információt? – nevetett fel a lány. Darius még több kilométer távolságból, és több méter mélyen a föld alatt is érezte, hogy ettől a hangtól teste fájdalmasan megkeményedik. Tempest olyan, mint egy gondtalan gyermek, kizárólag a jelenben létezik, nem foglalkozik azzal mi volt ezelőtt, és mi lesz ezután.

A vadállat benne felüvöltött. Agyarai berobbantak a szájába. Mindig veszélyes volt, de most tudta, hogy különösen az, Tempest egy másik férfi közelében nevet, és ez önuralmának végső pontjára sodorta. Neki ő a létezése egyetlen értelme. Nem mond le róla. Soha. – És pénzért? A riporter fogai ragyogtak, de tekintete kemény lett, akár a kő, arcán megjelent valamiféle ravaszság. – Ki van zárva. – szögezte le azonnal, bár igazán tudott volna mit kezdeni némi tőkével. – Nem szoktam senkit elárulni pénzért, vagy bármi másért. – Hallottam néhány furcsa dolgot a zenekarról. Talán cáfolhatná, vagy megerősíthetné ezeket a híreket. Tempest elhelyezte a ládáját a sportkocsi padlóján. – Minek? Úgyis azt fog írni, amit akar. Megírja, és kinyomtatják, attól függetlenül, hogy kinek mekkora fájdalmat okoz a kitalációival. – Csak egy pár kérdés, oké? Igaz az, hogy nap közben alszanak, és éjjel vannak fent? Hogy mindegyikük valami furcsa bőrbetegségben szenved, ami lehetetlenné teszi, hogy kimenjenek a napfényre? Tempest ismét elnevette magát. – Pontosan olyan kérdések, amik elvárhatóak egy olyan újságírótól, akiről beszéltem. Fel kell szednie minden morzsát, minél undorítóbb, annál jobb. Kik olvasnak ilyen hülyeségeket? Élének fantáziával kell rendelkeznie, ha ebből hírt akar. Nos, Mr. Brodrick, nem mondhatom, hogy örültem a találkozásnak, de mostmár mennem kell. – Csak egy percet várjon! – Brodrick megfogta a kocsi ajtaját, mielőtt becsukhatta volna – Ha tévedek, akkor mondja azt. Nem szemetet akarok kinyomtatni. – Tehát ha beszélek róluk, valóban az fog megjelenni nyomtatott formában, amit mondok, és nem fogja feltupírozni mindenféle kis szenzációval a példányszám emelése céljából? – a zöld szemek rávillantak, sütött belőle a kihívás. – Csak azt írom, amit mond. – Az együttes, és a testőrük jelenleg túrázik, itt a környéken. Körülbelül egy órája indultak a dombok felé. Ma este tovább kell mennünk, hogy pontosan odaérjünk a következő koncertre, úgyhogy kiélvezik a pihenés utolsó perceit. Aztán majd vacsorázunk, és elindulunk. Ez mehet nyomtatásba Mr. Riporter. Talán kicsit hétköznapiasan hangzik, de ők is csak egy nadrágszárba tudják beledugni egyszerre a lábukat állva, mint mindenki más. Rusti hűsége megingathatatlan volt. Darius és a családja támogatták őt, segítettek neki. Ha egy ilyen szennykavaró újságíró, amilyennek ezt itt sejtette, azt igényli, bármikor képes kitalálni pár apró hazugságot az együttesről, hogy megvédje őket. – Látta őket egy órával ezelőtt? – követelőzött mohón Brodrick. Rusti nyomatékosan ránézett a férfi órájára. – Mostmár inkább lassan két órája. Bármelyik percben visszaérkezhetnek. És elvárják, hogy a járműveik üzemképesek legyenek, és indulhassunk. Kétlem, hogy akár csak egyikük is leégne, ha napolajat használnak, mint mindenki más. De ha mégis, azonnal felhívom önt. – Hogy érti ezt? – férfi felesleges erővel bevágta a kocsiajtót. – Ha netán ez is érdekelné, Desari szokott olykor szúnyogriasztó szereket is használni, és napolajat is. A márka is érdekli? „Jó kislány.” – hagyta jóvá a szavait Darius, növekvő büszkeséggel.

– Ugyan már, – tiltakozott Brodrick – ne szórakozzon velem, én csak a munkámat végzem. Tudja, ő hírnek számít. Istenem, olyan a hangja, mint egy angyalnak. Minden valamire való lemezkiadó térden könyörög nekik egy szerződésért, de még mindig csak kis klubokban játszanak. Milliókat kereshetne. – Miért olyan biztos benne, hogy milliókat akar keresni? Mitől olyan szörnyű, hogy csak azt csinálja, amit szeret csinálni? Ő is csak egy előadóművész. Szereti az intim közelséget a hallgatóságával. Ez pedig egy hatalmas stadionban lehetetlen, képtelen lenne megtalálni ugyanazt a kapcsolatot a nézőkkel. Nem beszélve egy személytelen hangfelvevő stúdióról. – Információit egyenesen Darius elméjéből szedte. Felnézett Brodrick arcára – Sajnálom önt. Utálnia kell a munkáját, amikor beleavatkozik olyan emberek életébe, akikről semmit sem tud. Tudja, a pénz nem minden. Brodrick keze ismét az ajtó után nyúlt. – Visszamegyek önnel a táborba. Mutasson be nekik. Ha kaphatnék egy kizárólagos interjút, az nagy előrelépés lenne nekem, és boldoggá tenné a főnökömet is. – Azt nem tenném. – mondta a lány – Még nekik is feltenné az idióta kérdéseit. Eredetibb, jobb kérdéseket kellene kitalálnia annál, mint hogy alszik-e nappal Desari. Ha egy előadás hajnal kettőkor érne véget, és még utána találkoznom kellene néhány emberrel is, ami szintén pár óra, azt hiszem én is aludnék nappal. Hát nem egy hülye kérdés ez? – Rusti próbált annyi megvetést belepréselni a hangjába, amennyit valójában érzett is. – Megmondom, mit tegyünk. Majd, ha kitalál valami olyasmit is, amit tényleg érdemes megkérdezni, újratárgyaljuk a dolgot, és meglátjuk, mit tehetek önért. De nem vagyok hajlandó a saját munkámat kockára tenni egy sor fölösleges, bugyuta kérdés miatt. Beindította a motort, és lassan elgurult az újságíró mellett. A visszapillantó tükörben szemmel tartotta, ahogy elhajtott. „Lehet, hogy követni fog. Nem kellene elvezetnem messzebb a tábortól?” „Egyenesen hazajössz Tempest. És legközelebb nem mész el védelem nélkül.” Küldött neki egy képet, ahogy kitekeri a nyakát. „Egész életemben egyedül éltem, te hatalmaskodó, királyi méretű seggfej! Senki védelmére sincs szükségem, és egészen biztos vagyok benne, hogy az engedélyedet sem kértem, hogy hova mehetek, és hova nem. Van elég embered, akinek parancsolgathatsz, nálam szünetelhetsz.” „Látom már, arra kell fordítanom a teljes figyelmemet, hogy kézbe vegyelek drága. Szerencsére tökéletesen alkalmas vagyok a feladatra.” Darius sokkal magabiztosabbnak, és önteltebbnek hangzott, mint azt Tempest szerette volna. Hangja mintha a bőrére folyna, meleg mézként fonta körbe, valahol a teste legmélyében mintha egy alvó vulkán moccant volna meg. Egy teljesen idegen érzés, amivel eddig még nem találkozott. Úgy tűnt, a saját teste árulja el. Nem volt még elég baja az életében, egy vámpír is kellett? „Tempest. Elzártad előlem a gondolataidat. Miért? Olyan félelmetesnek gondolsz, hogy el kell rejtened a gondolataidat, ha haragszol rám? Ettől nem változik semmi.” „Semmi ilyesmi Darius. Egyébként hogyan tudunk így beszélgetni?” – úgy döntött, hogy a legjobb védekezés a támadás. Hadd törje a válaszon a fejét.

„Talán mert ez ugyanaz a mód, ahogyan az állatokkal beszélünk mindketten?” – Darius simán visszaütötte a labdáját, most ő volt kínban. – „Akár be is vallhatod. Legalább jutunk végre valahova.” Ismét belenézett a visszapillantó tükörbe. Szinte repült a kanyargós úton, olykor szinte keresztbe fordította a kocsit, hogy az út lehető legjobb ívét kihasználhassa. Nem látott maga mögött porfelhőt, ami jelezte volna, hogy az újságíró követi, de volt egy olyan érzése, az nem fogja annyiban hagyni, hogy megtagadta tőle a táborba való belépést. Darius tudta, hogy még legalább egy órát kell várnia, hogy biztonságosan felemelkedhessen. Bezárva érezte magát a földben, aggódhatott Tempest biztonságáért, és csak remélhette, hogy követve az utasítását belép a biztonságos zónába, hogy megnyugodhasson végre. Még az is megfordult a fejében, hogy kényszert alkalmaz rajta. Csábító volt a gondolat, még csábítóvá tette a lány nevetséges makacssága, de remélte, elegendő lesz, hogy a Tempest tudja, figyelemmel kíséri őt. Csak végszükség esetén szerette volna bármire is rákényszeríteni. Szerette az elméjét. A függetlenségét, a lelkének szabadságszeretetét. Megmutathatná neki, hogy akkor sem tud elmenekülni az akarata elől, ha ellenszegül neki, de olyan finoman akart vele bánni, amennyire csak lehetséges. „Darius?” A hangja puha volt, tétován simított végig elméjén, mintha az ujjaival tenné a bőrén. Lángok söpörtek rajta végig, mindenfelé tüzet gyújtva benne. Hamarosan meg kell kapnia. Fogytán volt az ideje, míg önuralma kitart. Kétségbeesetten szüksége volt rá. „Itt vagyok veled baby. Ne tűnj olyan elhagyatottnak.” „Nem is tűntem annak.” – vágta rá, de meghallotta gondolatai visszhangját – „Annak tűntem?” „Gyere haza drága. Minden rendben lesz. Nem a te feladatod megvédeni Desarit attól a riportertől.” „Nem csak egy újságíróról van szó.” A férfi hallgatott. Honnan tudja? Darius valóban tudta. Desarit nemrégiben megpróbálták megölni. Beleolvasott Brodrick aurájába, és meglátta benne csalárd, halálos szándékait a máz mögött, amit a firkász férfias sármnak gondolt. Tempest nem tud aurát olvasni, de valamit mégis megérzett a férfi viselkedésében, és mindent megtett, hogy eltérítse a szándékától az újságírót. És remek munkát végzett. Őszintének, és nyíltnak hangzott, kellő mennyiségű megvetést vitt szavaiba ahhoz, hogy hitelesnek tűnjön. „Nem kell hinned nekem Darius.” – a szavak dacos éle ellenére Tempest szavai inkább megsebzettnek hangzottak. „Természetesen hiszek neked drága. Gyere vissza ide, ahol nem kell miattad aggódnom.” Ez már világosan utasítás volt. Rusti felsóhajtott. Nem akarja ezt. Nem akart senkit, aki aggódik miatta. Ahogy közeledett a kempinghez, pár percig keresztül úgy érezte, mintha a levegő eltorzult, elnehezedett volna körülötte, nyomasztó érzés öntötte el. Azonnal rájött, hogy valószínűleg most haladt át a kerítésen, amiről Darius beszélt. Elöntötte a vágy, hogy visszaforduljon. Miért most érzi ezt? Darius felerősítette a határokat, hogy ő is észrevegye, hol vannak?

Hátradobta vörös sörényét, zöld szemei felháborodástól villogtak. Nem fog uralkodni fölötte, mint mindenki máson maga körül. Mindenki úgy kezeli, mint egy görög istent. Hangosan felnyögött. Honnan a fenéből jött ez a párhuzam? Csak mert úgy néz ki, és úgy is viselkedik, mint egy görög isten? Úgy tűnik hormonjai megint ámokfutásba kezdtek. Erőltette elméjét, hogy hatalmaskodó emberekre gondoljon, akiktől megszökik, ahogy lekormányozta a kocsit az autópályáról. Hallotta elméjében Darius halk nevetését, aki egyáltalán nem aggódott amiatt, hogy ő esetleg elköti a kis piros autóját, és megszökik vele. „Azért erre ne fogadj!” – csattant fel, miközben leparkolt a lakókocsi mögé, és kiszállt. A négy kerék meghajtású kamion volt a következő teendőinek listáján. Fontosabb volt azt ráncba szedni, mint a motorkerékpárokat. Felemelte a motorháztetőt, és azt tette, amit mindig, amikor dolgozott. Kizárt mindent, és mindenkit a gondolataiból. Darius pontosan abban a pillanatban emelkedett fel, amikor az már biztonságossá vált. Kitört a mélyből, magas gejzírként szórva maga köré a földet. Az ég lágy szürke volt, még nem volt teljes a sötétség, de a lombkorona árnyéka már adott annyi védelmet, amennyi elegendő volt a szemének. Belélegezte maga körül a levegőt, odafigyelve minden apró részletre, amit a szél suttogott neki. Az állandó éhség lecsapott rá, de ezúttal testét keménynek és nehéznek érezte, újnak, ismeretlennek a könyörtelen igényt, tele volt szörnyű, kielégítetlen szükséggel, ami jobban fájt, mint az éhség. Visszafogta a benne tombolásra kész vadállatot, és hosszú léptekkel megindult a lakóbusz felé. Az ismét olajfoltos Tempest a kamion elülső rácsán imbolygott bizonytalan testhelyzetben, kezében akkora csavarkulcsot forgatott, aminek a súlya ránézésre több volt, mint az övé. Ahogy megközelítette, a lány teste vészesen megingott, hajszál választotta csak el egy hatalmas eséstől. A motorháztető után kapott, hogy megkapaszkodjon, de ujjai lecsúsztak róla. Egy kis kiáltás szaladt ki a száján, félig riadt, félig bosszús. Egyértelmű volt, hogy nem ez lesz a mai első esése. Darius teste elmosódott a sebességtől, hogy odaérjen, mielőtt földet ér. Szó szerint a karjaiba pottyant. – Életemben nem találkoztam még olyan nővel, akivel több baj lenne, mint veled. Külön szemináriumokon veszel részt, hogyan kergesd az őrületbe az embereket? Tempest ráütött tenyerével mellkasának kemény izmaira. – Halálra rémítettél! Hol jöttél be? És azonnal tegyél le! Teste túlságosan is évezte a lány lágyságát saját keménységén. Arcán olajfoltok éktelenkedtek, de azokkal is ugyanolyan szép volt. – A szívem nem bír el több megterhelést. Mégis, mit gondoltál, mit csinálsz? – mondta mogorván. Tempest fészkelődni kezdett, hogy emlékeztesse, le kellene tennie. – A munkámat. Olyan rettenetes erős volt, teste nehéz, mint egy tölgyfa, de bőre, mint a meleg bársony. Érezte, hogy vére meglódul az ereiben, forróságot hordva szét a testében. Halálra rémült. Egyre nagyobb erővel próbálta eltolni magától. Darius pedig nem úgy tűnt, mintha észrevenné erőfeszítéseit. Ahelyett, hogy letette volna, kisétált vele a kempingből. Szíve majdnem kiugrott a mellkasából. A férfi most határozottan egy győzedelmes harcosra hasonlított, aki követeli a díját.

Úgy tartotta őt, mintha joga lenne rá, mintha az övé lenne. Darius egyre távolabb vitte Tempestet a nyitott tértől, be a fák árnyékába. Az illata hívta őt, és azon kapta magát, hogy beletemeti az arcát karcsú nyakába. Pulzusa kétségbeesetten vert, mintha csak fel akarná hívni magára a figyelmét. Selyemhaja az arcát simogatta, lángszínével tüzet gyújtva még a bőre alatt is. Egy hang tört elő a torkából, önuralma megbicsaklott. Veszélyes volt ez az őrület. Tudta mit kellene tennie, de képtelen volt, nem számított már más többé, csak hogy birtokolhassa. Rusti érezte meleg leheletét a bőrén. Szinte elolvadt tőle. Testét valami várakozásféle szorította össze. Karjaival átfogta a fejét, közelebb húzta magához, anélkül, hogy észrevette volna, mit tesz. A férfi szüksége olyan hatalmas volt, hogy őt is elborította, félresöpörve túlélési ösztönét. Szíve elkezdte követni Darius szívének erős, kiegyensúlyozott ritmusát. Aztán megérezte nyelvének lendületes simítását a nyakán. Folyékonnyá olvadtak a csontjai. – Darius, ne. Csak suttogta a szavakat, de mégis világos volt, ez egy parancs. A vágy halk, rekedtes nyögése követte. A férfi szája mozgott a bőre fölött, minden moccanása újabb és újabb lángnyelveket küldött véráramába. „Nincs más választásom. Amit kérsz, az olyan, mintha azt kérnéd, próbáljam befogni a szelet. Ez elkerülhetetlen köztünk. Fogadj el engem. Fogadd el, ami én vagyok.” Egyszerre érezte forró ajkai simogatását a bőrén, és elméje lágy, hipnotikus érintését a sajátján. Lassan hátrahajtotta a fejét, nyaka ívbe hajlott, felfedte torka sebezhető vonalát. A hőség spirálvonalban száguldott át a gerince körül, amikor a fogai a felajánlkozó torokba mélyedtek, és ő táplálkozhatott belőle végre, vadul, mohón falva édességét. Semmi más nem elégítheti ki többé az éhségét. Semmi. A teste égett, szüksége őrjöngve követelőzött. Ott feküdt a karjában álmosan, az ő tüzes álomvilágában. Valahol az erdőben felhuhogott egy bagoly. A lakókocsiban az egyik macska nyugtalanul felsikoltott, a félhomály még kísértetiesebbé tette a hangját. Tempest mélyen, remegőn lélegzetet vett, hirtelen feltisztult az elméje. Önkéntes áldozatként feküdt Darius karjaiban, teste ismeretlen éhséggel mozdult az övé felé. Mellei fájdalmasan duzzadtak, feszülő mellbimbói vékony pólójához nyomódtak. Álmosnak, nehéznek érezte a testét, tekintetét pedig bűnösen ledérnek. Vadul küzdeni kezdett, öklei Darius felé csaptak. Darius visszakényszerítette magát a tisztaság fényes világából, megsimogatta nyelvével fogainak nyomát, hogy eltüntesse a sebeket. – Nyugodj meg drága. Nem sebezlek meg. – homlokát nekitámasztotta az övének. – El fogom venni az elmédből a történteket, és ha megtehetném, a sajátomból is elvenném. Tempest remegett a karjában, szemei tágra nyíltak a sokktól, az arca sápadt volt. – Minden rendben Darius. Csak meglepődtem. – suttogta – Tudom, hogy nem bántanál. Kísérletet tett, hogy kiszabaduljon a karjából, de Darius csak még szorosabban ölelte. – Nem foglak elengedni téged. Nem tudlak. Nem várom el, hogy megértsd, hiszen el se tudom magyarázni. Mások igényeire figyeltem egész létezésem alatt. Nekem magamnak soha nem volt semmim. Nem is volt szükségem semmire, nem akartam semmit. De rád szükségem van. Rájöttem, hogy nem fogadod el azt, ami vagyok, de még ez sem számít. Bárcsak mondhatnám azt, hogy számít, de nem adhatom meg ezt neked. Te vagy az egyetlen, aki megmenthet engem. Megmentheti tőlem a többieket. Embereket, és halhatatlanokat egyaránt.

– Mi vagy te Darius? Tempest abbahagyta a harcot. Tudta, hogy nincs esélye távolabb kerülni tőle, hacsak úgy nem akarja ő is. Hangja elfacsarodott. Szíve olyan gyorsan kezdett verni a mellkasában, hogy már attól félt, kirobban belőle. A fekete szempár foglyul ejtette szemeit, és szinte úgy érezte, fejjel előre belezuhan sötét, feneketlen mélységébe. – Nyugodj meg drága. Nincs mitől félned. Mintha a tenger hullámait küldené felé, megnyugtatta lágy ringásuk. Ha akart volna sem lett volna képes félrenézni. Darius elképesztő vonzással hatott rá. Szilárd, mint a hegyek, kemény, mint a gránit, vele mégis annyira szelíd. Ha őrá pillantott, szemében ott világított égő éhsége, birtoklási vágya. Kortalannak látszott. Időtlennek. Hajlíthatatlannak. Olyannak, aki soha nem tér le az általa kiválasztott útról. És őt választotta. – Miért én? – Századok óta elhagytak már az érzések, semmi sem érdekelt az egész világon Tempest. Teljesen egyedül voltam. Amíg nem jöttél. Csak te hozhatsz nekem színt, és fényt. – Mélyen belélegezte a tüdejébe az illatát. Szüksége volt rá, hogy teste egy pillanatnyi könnyebbséget nyerjen könyörtelen igényeitől. – Ne aggódj, nem fogsz emlékezni ebből az egészből semmire sem. Fekete szemei még mindig a fogságukban tartották tekintetét, Rusti lassan megcsóválta a fejét. – Az előző alkalomra is emlékszem Darius. Nem sikerült törölnöd a memóriámat. – A fekete jégszemekben nem látszott csodálkozás, nem villantak fel, szinte lehetetlen tényként elfogadta a hallottakat. – Azért menekültél el, ami vagyok. – mondta szinte mellékesen, mintha ennek semmi jelentősége nem lenne. – El kell ismerned, nem mindennapos, hogy valakinek egy vámpír harap a nyakába. – tett egy erőtlen kísérletet, hogy némi humort vigyen a komor beszélgetésbe, de ujjai megrebbenve keresgéltek fekete hajfürtjei között, elárulva idegességét. – Tehát valóban én vagyok a felelős a téged ért támadás miatt. Darius értékelte a valószínűségét annak, amit mondott. Igaz kellett legyen. Az emberek irányításához általában nagyon kevés szellemi energia kellett. De valószínű, hogy akkora a különbség Tempest, és az emberi faj többi résznek agyhullám szerkezete között, hogy a lánynak sokkal nagyobb mentális lökésre van szüksége a felejtéshez. Mégis milyen bátran szembenézett vele újra. Tudta micsoda ő, mégis itt maradt ma éjjel, hogy szembenézzen vele. – Természetesen nem vagy felelős azért, amit Harry tett. – tagadta rekedten, kétségbeesetten, szemét elfutotta a könny. Belefulladt azokba a csodás szemekbe, csapdába esett örökre. Karjai köré szorultak, vascsapdában sem lehetett volna szorosabban. Sokkal jobban kellett volna félnie tőle annál, mint amit valójában érzett. Sikerült hipnotizálnia? – Ma mégis maradtál, pedig emlékeztél rá, hogy akkor a véredet vettem. – töprengett fennhangon – Nem próbáltál távozni, holott valami olyan gonosz lénynek gondoltál, mint egy vámpír. – Lett volna más választásom, mint maradni? – kérdezte, és most az egyszer ő kereste a kapcsolódást a sötét szempárral, hogy lássa, mi tükröződik benne. Annyit sem látott, mint egyetlen szempilla rezzenése. Megtartotta gránitjellegét, érzéki, és megingathatatlan volt.

– Nem. – felelt neki őszintén. – Megtalálnálak. Nincs olyan hely ezen a földön, ahol nem akadnék rád. A lány szíve újra vadul lüktetni kezdett, érezte a saját testén keresztülvisszhangzani. Vett egy mély lélegzetet. – Meg fogsz ölni? Csak hogy tudjam. Egyik keze átköltözött a hajára, lassan simogatni kezdte, fimon remegés hullámát indítva el a gyomrában. – Te vagy az egyetlen az egész világon, aki teljes meggyőződéssel mondhatja, hogy biztonságban van tőlem. Odaadnám az életem is, hogy megvédjelek, de elengedni nem tudlak. Pár pillanat csend támadt, amíg emésztette kérlelhetetlen feltételeit. Hitt neki. Pedig tudta, hogy kegyetlen, és veszélyes, mint minden vadon élő ragadozó. Rápillantott a torkára, amikor a férfi nyelt egyet, és furcsa kis izgalom futott szét benne. – Rendben. – ismerte be – Akkor nincs értelme elfutni, igaz? Az agya egy merő káosz volt, lehetetlenné téve, hogy kitalálja, mit kellene tennie. Mit tehetne? És ami még ennél is fontosabb, mit szeretne tenni? A szokásosnál kissé keményebben harapott alsó ajkába. Egy apró, rubinvörös pötty tört fel buja, reszkető alsó ajkából. Maga a kísértés. Egy meghívás. Darius hangosan felnyögött, hangjában ott volt a lelke. Képtelen volt visszafogni magát, a kísértés túl nagy volt ahhoz, hogy megússza sértetlenül. Lehajtotta a fejét, és a lány ajkaira tapasztotta a száját keményen, birtoklóan. Nyelve megtalálta azt az apró pontot, megízlelte a csepp édességét. Csakhogy nem elégedett meg ennyivel. Tempest ajka szatén puha volt az övé alatt. Reszketett. Csábította. Isten neki rendelte őt. Szüksége van rá. Éhezett rá. „Nyisd ki a szád nekem.” „Félek tőled.” A szavakban könny, és félelem volt, de tehetetlen volt saját égető szükségével szemben. Tempest megtette, amit követelt. A világ megszűnt létezni, az idő megtorpant, amíg már semmi más nem maradt Rusti számára, mint Darius ölelő karjainak ereje, teste melege, vállai szélessége, és elképesztő, fantasztikus szája. Az uralás, és a gyöngédség furcsa keveréke volt ez. Végigsöpörtek rajta az érzések, lehunyt szemei előtt a kaleidoszkóp összes színe ott vibrált. Semmi nem lesz soha többé ugyanaz. Ő sem lesz soha többé ugyanaz. Hogyan is lehetne? Megbélyegezte a szívét. És megjelölte a lelkét. Szétterjedt benne, őt lélegezte be. A lány vágya szinte megütötte. Ő volt az egyetlen dolog a világon, ami kizárólag az övé. Maga volt a selymesen áradó tűz a vérében, és azt akarta, hogy ez soha ne szűnjön meg. Csak amikor már a lélegzetük is elakadt, tüdejük pedig vadul küzdött a légvételért, akkor emelte fel a fejét, fekete szemei égő birtoklással tapadtak az arcára. Tempest nagyon sápadt volt, szemei hatalmasak, ajka még őrizte érintése nyomát. Olyan gyengének érezte magát, hogy szinte hálás volt Darius támogató, köré fonódó karjaiért. Lábai elzselésedtek. – Azt hiszem, olyan leszek, mint azok a nevetséges hősnők a régi könyvekből, és el fogok ájulni. – mormolta a férfi nyakába. – Nem, te nem olyan vagy. Megpróbálta bűnösnek érezni magát, amiért a vérét vette, hiszen annyira kicsi, és törékeny, hogy bármekkora vérveszteség legyengítheti. De nem tudta olyan sajnálkozásra vesztegetni az

időt, amit nem is érzett. Hogyan lehetne sajnálkozni valami fölött, ami épp annyira természetes, mint az apály, vagy a dagály? Az övé. A vére is az övé. A szíve, és a lelke is hozzá tartozik. Finoman, gyengéden simította végig újra a haját, ujjai háta végigfutott az arcán, majd tenyere a torkára simult. Hüvelykujjával álla vonalát rajzolgatta. Meg akarta érinteni minden milliméternyi helyen, felfedezni testének összes titkát, bejárni az összes árnyékos zugot, emlékezetébe vésni az utolsó zamatos ívet is. – Darius, – zöld szemei elkapták a pillantását – nem dönthetsz úgy, hogy birtokolsz engem. Az emberek rég nem birtokolják már egymást. Nem vagyok benne egészen biztos mi vagy te, de valószínűleg nem ebben az évszázadban születtél. Én szabad vagyok. Szeretem a függetlenségemet. És fontos, hogy saját döntéseket hozhassak. Nem veheted el tőlem ezt a jogot. Megpróbálta óvatosan megválogatni a szavait, elfogadva, hogy a történtekben neki sem kis szerep jutott, nem hárította egyedül Dariusra a felelősséget. Ő is meg akarta csókolni. Elismerte. Ahogy megérintette felsebzett száját, az egy kicsit elbódította. Egyébként is, senkinek sem lenne szabad megengedni, hogy így csókoljon. Mintha előre dőlve lezuhant volna egy magas szikláról, majd szárnyat bontott, és belerepült volna a napba. Megsemmisült a lángokban, míg már sehol sem volt Tempest Trine, eltűntek a gondolatai is, csak a lehetetlen, emésztő szenvedély maradt. – Darius, érted, amit mondtam? – Érted, amit mondtam? – fehér fogai között lehelve lágyan suttogva jött a visszakérdezés. – Tudom, hogy nem könnyű elfogadnod egy olyat, mint én Tempest, de neked adtam a hűségemet, és a védelmemet örökre, és ez nem kis dolog. Ez az idők végezetéig érvényes. – Nem igaz, hogy nem tudom elfogadni azt, ami vagy. Nem is tudom mi vagy. – hirtelen feszélyezve érezte magát – Tegyél le, kérlek. Olyan… – elkomorult, nem akarta bevallani, hogy védtelennek érzi magát, de a szó ott lángolt közöttük. – Kérlek Darius. Szeretnék beszélgetni, de így olyan hátrányos helyzetben érzem magam. A férfi kemény szája összeszorult, már-már kegyetlen, engesztelhetetlen vonásokat kölcsönözve neki, de lassan a földre engedte Tempest lábait. Alig ért a mellkasáig, így teljesen hátra kellett döntenie a fejét, hogy felnézhessen az arcába. – Most előnyösebb helyzetben érzed magad? – kérdezte halkan, fekete bársony hangján tisztán hallható volt, hogy jól szórakozik.

Ötödik fejezet Tempest rámeredt, zöld szemei villogtak akár egy pár smaragd. – Nagyon vicces. Pár dolgot le kell tisztáznunk. Talán szívesebben kockáztatok itt melletted, mint kint a világban, de akkor nem, ha megpróbálsz diktátorkodni felettem. Úgyhogy le kell fektetnünk néhány alapszabályt. Az egyik ez… ez a… bárminek is nevezed. – kettejükre intett a kezével, jelezve, hogy mindenre kiterjed. A csókra, a vérére, az elcsábítására, az utasítgatásaira, a kerítéseire. Mindenre. A fekete tekintet egyetlen pillanatra sem hagyta el az arcát. Olyan volt, mint a prédára leső leopárdok pillantása. Mohó. Égető. Erőteljes. Képes volt csak a pillantásával elállítani a lélegzetét. Hipnotizálta. Bűbájt használt rajta. Tempest végül kényszerítette szemeit, hogy elszakadjanak a fekete bársony csapdából. – És azt is hagyd abba, hogy túl… – mondta határozottan, annak ellenére, hogy ő tette éhessé a férfit. – Mit hagyjak abba? – Azt, hogy így nézel rám. Ezt mindenképpen abba kell hagynod. Nem nézhetsz rám így. Ez csalás. – Hogyan nézek? Mély hangja még lejjebb ereszkedett, rekedten, dallamosan szólt. Varázslatosan. – Rendben, ezt szintén kizárjuk. Ezt a hangot sem használhatod. – jelentette ki rendíthetetlenül. – És pontosan tudod, miről beszélek. Normálisan csináld ezeket. A fehér fogak ráragyogtak, neki pedig megállt egy pillanatra a szíve. – Teljesen normálisan csinálok mindent Tempest. – Nos, megoldjuk. Akkor nem viselkedhetsz normálisan! Két kezét a csípőjére vágta, és kihívóan felmeredt a férfira. Dariusnak nagyon igyekeznie kellett, hogy elrejthesse mosolyát, gyorsan félrepillantott, és elgondolkodva megdörzsölte orrnyergét. – Ez túl sok szabály, és a betartásuk is lehetetlennek tűnik. Talán kellene egy megvalósítható terv is. – Kezdhetjük máris ezzel a dühítő férfi felsőbbrendűséggel, amit épp csinálsz. Vicsorognom kell tőle. Őrülten próbált valamiféle távolságra szert tenni a saját érzelmeitől, hogy lélegzethez jusson. Azt is abba kéne hagynia Dariusnak, hogy ennyire hímnek nézzen ki. Az talán segítene egy kicsit. Hirtelen megszédült, le kellett ereszkednie a fenyőtű szőnyegre. Meglepetten pislogott fel a férfira. Darius leguggolt mellé, és két tenyere közé fogta az arcát. – Csak tedd, amit mondok drága, és minden rendben lesz. Rátette a kezét a vastag csuklóra. – Figyeltél egyáltalán arra, amit mondtam? – Természetesen. Akár szó szerint el tudom ismételni a hülyeségeidet, ha azt szeretnéd. – Elcsomagolta a karjaiba, hogy nekidőlhessen. – Csak üldögélj itt néhány percig. Hamarosan jobban leszel. Lehet, hogy egy kicsit elragadtattam magam, de vércserére nincs szükség. A lány zöld szemei kikerekedtek.

– Ne is gondolj rá Darius! Úgy értem arra. Olvastam könyvekben. Láttam filmeken. Nem vagyok hajlandó vámpírrá válni. Elhúzta a száját. A szexi, meghitt, apró gesztus, újabb hőhullámot indított el Tempestben, félre kellett néznie, hogy megőrizhesse önuralmát. Az egész férfit kellene talán megtiltania. – Én nem vagyok vámpír drága. A vámpírok azok, akik úgy döntöttek, hogy elvesztik a lelküket. Én élek, igaz, éppen csak a legutóbbi idők óta, de fennmaradtam évszázadokon át. – Mi vagy te? Tempest nem tudta visszatartani a kérdést, bár nem volt benne biztos, hogy a választ is tudni akarja-e. – Én vagyok a föld, a szél, és az ég. Parancsolok ezeknek, és mindennek a természetben. Egy ősi faj tagja vagyok olyan tulajdonságokkal és hatalommal, amiket gyakran tévesen a vámpírokhoz kapcsolnak. De nem vagyok vámpír. Kárpáti vagyok. Lenézett Tempestre, és felkészült a számtalan kérdésre, ami valószínűleg áradni fog. A lány félrebillentette a fejét. – Sokan voltak? – Nem értem a kérdést. Valóban úgy tűnt, hogy zavarban van. – A nők. Mint én. Akiket begyűjtöttél az élelmiszer ellátásod céljából. – komolytalan hangon kérdezte, mert most, hogy megint a közelében volt, vére ismét rohanni kezdett. Darius ujjai összeborzolták a haját. – Nincs más nő. Nem is volt más nő soha. Csak te vagy az enyém. Csak te. Egészen biztos volt benne, hogy voltak más női, de azon kapta rajta magát, hogy szeretné, ha igaz lenne, amit a férfi mond. – Akkor igazán szerencsésnek érezhetem magam. – mondta – Nem minden nap parancsolgatnak körbe vám… Kárpátiak. Voltam már egyedül, illetve csak egyedül voltam mindig Darius, mióta az eszemet tudom, szeretek a magamé lenni, és tudok vigyázni is magamra. Keze hátracsúszott haja alá, a tarkójára, nyakára, figyelmét elragadta érintésének finom lágysága. – Nagyon úgy tűnik nekem, hogy nem végeztél túl jó munkát. Nézz szembe a tényekkel. Szükséged van rám. Félreütötte a kezét, tartott tőle, hogy a teste mélyén kigyúló lángocskák tűzviharrá egyesülnek. Nem érezte magát biztonságban. Vele a világon semmi sem biztonságos. Még egy egyszerű beszélgetés sem. – Senkire sincs szükségem. Fekete szemei szinte égették az arcát, szája keményen összeszorult. – Akkor meg fogsz tanulni úgy tenni, igaz? Szíve megugrott a puha figyelmeztető mellékzöngére a hangjában. Annyira fenyegetőnek tudott hangzani, ha már eldöntött valamit. Félelem villant fel zöld szemei mélyén, sietve elfordította az égető feketéktől. – Darius, most igazán félek tőled. Ez csak úgy kicsúszott a lélegzetével együtt.

Egy pillanatig nem mozdult, már kezdte kétségbe vonni, hogy egyáltalán hallotta, amit mondott neki, aztán visszatette a kezét a tarkójára, lecsúsztatta a nyakára, forrón, magabiztosan, birtoklón. – Tudom, hogy félsz Tempest, de erre semmi szükség. Majd túlteszed magad rajta. A harag feltört a lányban, bátorságot öntött belé. – Ne vedd olyan biztosra, hogy engedni fogom, hogy átvedd az irányítást az életem fölött. – Ha úgy éreznéd, hogy muszáj szembeszállnod velem, akkor tedd azt, de figyelmeztetlek, nem vagyok egy könnyű ember, akin átléphetsz. A hangja bársonyos volt, és puha, mégis fenyegetőbb, mint valaha. Ujjai lágyan köröztek a torkán, mégis félelmetes erőt sugároztak. – Hogy félek tőled, az gondolom már nem újság. – mondta, szavai ritmusát dübörgő szíve adta. – Nem mintha eddig soha nem féltem volna. De mindig boldogultam. – emelte fel az állát dacosan. Darius egészen közel hajtotta hozzá a fejét, szemei jegesen csillantak. – Te a szabadságod elvesztésétől félsz Tempest, nem tőlem. Félsz a saját zabolátlan szenvedélyedtől, ami egyre emelkedik benned, hogy megfeleljen az én szenvedélyemnek. Ez az oka a félelmednek. Nem én. Nekitámaszkodott mindkét tenyerével mellkasa falának, megpróbálta ellökni magától. Meg sem moccant. – Nos, köszönöm a mélyre ható elemzést. – csattant fel viharosan – A többiek vajon mit szólnának, ha elmondanám nekik, hogy viselkedsz velem? – támadott. – Megmozdította eddig érted valamelyik is akár csak a kisujját? – hajlékony mozdulattal megvonta a vállát, amiről Tempestnek egy megfeszülő párduc jutott eszébe – Ez egyáltalán nem számítana. Lehet, hogy a család szétszakadását jelentené, lehet, hogy vérontásba torkollna, de a végeredmény ugyanaz lenne. Nem engedlek el Tempest. – Ó, fogd már be a szád! – kiáltott fel már-már durván, elkeseredetten – Nem is fogsz még csak kedvelni sem, ha egyszer megismersz. Mindig bajba kerülök, és ez csak úgy megtörténik. Meg foglak őrjíteni. Törékeny csuklóján hüvelykujjával tévedhetetlenül találta meg a pulzusát. – Már megőrjítettél. – felelte halkan – Hamarosan azt fogod tenni, amit mondok, és akkor nem kell annyit aggódnom. – Az nem ebben az életedben fog megtörténni. – szögezte le, és rámeredt. – Tekintve, hogy az elég hosszú, mondhatjuk, hogy hatalmas csalódást okozol. – Nevetése mély volt, és vidám, sütött belőle a férfi fölény, ami szavak nélkül is elárulta, Darius úgy gondolja, könnyű lesz őt kezelnie. – Gyere drága. A többiek hamarosan felemelkednek. Még sok kilométer utazás vár ránk ma éjjel, és még a macskákat is meg kell etetni, mielőtt elindulunk. Nem tette hozzá, hogy az etetés a családjára is vonatkozik, de megérezte a lányból elsöprő erővel feltörő félelmet. Tempest megrémült, hogy azt akarja, a többiek is belőle táplálkozzanak. Szerette volna megnyugtatni, de tudta, hogy pusztán a szavak itt nem segítenek. Lehajolt és talpra húzta. Olyan könnyedén, a legkisebb erőfeszítés nélkül tette ezt, hogy Tempest biztos volt benne, inkább arra kell odafigyelnie, hogy csak a talpára állítsa, és ne az égig repítse óvatlanságból.

Ahogy már biztosan állt a lábán, arrébb lépett tőle, kezeit az overalljába törölte, és rámeredt. Lehet, hogy mindenkit ural maga körül, de ő nem óhajtotta továbbvinni ezt az ostoba hagyományt. Nem lesz valamiféle mozgó élelmiszerbolt mindenki számára. És főképp nem lesz néhány férfi fantáziájának kiszolgálója. Lehet, hogy vonzza a bajt, de nem hülye. Darius lenézett édes, kifejező arcára, ahogy visszasétáltak a táborba. Nem rejthette el előle többé a gondolatait most, hogy már rájött a különbségekre az elméjében. Korábbi kudarcai csak a javára váltak, nem vette immár önelégülten biztosra, hogy kisujjal uralhatja a lány elméjét. Abból indult ki, hogy adva van egy különös agyhullámokkal rendelkező halandó, és még arra sem vette a fáradságot, hogy leásson a mélyére, mit is okozhat ez a különbözőség. Annyira csak Tempest megszerzésére koncentrált, hogy minden mást kisöpört a gondolatai közül. Magát Tempestet is. A lány megbotlott, Darius karja pedig azonnal moccant, átfogta a vállát, annak ellenére, hogy a keskeny váll abban a pillanatban megpróbált megszabadulni érintésétől egy rándítással. Alaptermészeténél fogva Tempest könnyedén elfogad másokat. Szintén megérti az állatok túlélési ösztönét is. Így már csupán egy-két lépés választja el attól, hogy elfogadja a Kárpáti életformát is. Darius azt is tudta, őt is elfogadná, amíg nem sérti meg a saját életútját. Tempest úgy élt, mint egy nomád. Bár ők azért alapvetően mégiscsak csoportokban éltek, mint mindenki más, de ő inkább a magányos létet választotta. Értette és elismerte az állatok életformáit, neki magának is erős túlélési ösztönei voltak, de az emberekkel nem igazán boldogult, nem értette mit miért csinálnak. Olyan házban nyílt ki az értelme, ahol az anyák eladták a gyerekeiket kábítószerért, a saját lelküket is eladták kábítószerért. Nem lehet elítélni érte, hogy már egészen korán eldöntötte, nem szeretné, ha túl sok köze lenne az emberekhez, és azóta sem történt semmi olyan vele, ami megváltoztathatta volna a véleményét. Rusti óvatosan, centinként eltávolodott Darius meleg testétől. Nem szerette az érzést, ahogy a szükség hullámokban rátört. Darius túl veszélyes, túl erős, túl domináns mindenben. Szerette a saját csendes, független életét. Ő csak magányra alkalmas. Az utolsó dolog, amire szüksége van, hogy belekeveredjen Darius és az együttes bizarr ügyeibe. Felsóhajtott, tisztában volt vele, milyen naiv volt, amikor idejött. Nem maradhat a Sötét Trubadúrokkal. Az a paradicsom, amit kínáltak, gyorsan valami olyasmivé vált, amire ő nem volt felkészülve. Darius rápillantott lehajtott fejére, távoli, töprengő arckifejezésére, szomorúságot tükröző hatalmas szemeire. Összefűzte az övével az ujjait. – Nem kellene ennyire aggódnod drága. Megesküdtem, hogy gondodat viselem és megvédelek. Egy ilyen esküt nem veszek könnyedén. – Ez nem egészen olyan dolog, amire bárki is fel tudja magát készíteni Darius. Még akkor sem, ha a… Kárpátiak sokkal emberibbek is, mint a vámpírok, nem vagytok teljesen emberek. Az Istenért, mentálisan beszélgetsz velem. – És te teljesen biztos vagy abban, hogy ember vagy? Amikor egyesítettem az elmém a tieddel, láttam, hogy az agyi mintáid nem teljesen emberiek. Összerezzent, mintha megütötte volna.

– Tudom, hogy más vagyok, mint a többiek. Hidd el, nem tudsz olyat mondani rám, amit még nem hallottam volna. És nem nevezhetsz semmi olyasminek, aminek ne neveztek volna már. Szörnyszülött. Mutáns. Frigid. Adj egy gúnynevet, és én voltam már az. Darius hirtelen megállt, és ez összefont kezüknél fogva megállásra kényszerítette Tempestet is. Felhúzta meleg szájához a kezét. – Nem így gondoltam. Csodálom azt, ami te vagy. Ha valamelyikünk is mutánsnak számít, az én vagyok, és nem te. Egyáltalán nem vagyok ember. Halhatatlan vagyok. És afelől is biztosíthatlak, hogy sem szörnyszülött, sem pedig frigid nem vagy. A szíved és a lelked egyszerűen az enyémet várta. Nem mindenki képes átadni magát csak úgy bárkinek. Néhányan érzik, hogy mekkora kincs a testük, és milyen szent az intimitás, és csak azoknak hajlandók átnyújtani, akik valóban a másik felük. Talán akik kigúnyoltak, csak féltékenyek voltak, vagy irigyek, amiért nekik nem volt türelmük kivárni azt az egyet, és utólag úgy érzik, túl kevésre tartották magukat. A sötét szempillák eltakarták a smaragdzöld szemeket. – Én nem vagyok szűz Darius. – Mert egy ember rád kényszerítette magát? – Azt hiszem, hamis benyomásod van rólam. Nem vagyok angyal. Autókat loptam, feltuningoltam őket, és örömkocsikáztam velük. A létező összes hatósági személy ellen fellázadtam már, talán mert mindegyikük „segítsége” után maradt egy rossz utóíz a számban. Mindig meghökkent, hogy „szent emberek” aki ujjal mutogatnak másokra, és örökké az erényről prédikálnak, milyen gyakran alattomosabbak és becstelenebbek még a többieknél is. Így inkább csak a saját becsületemre, és igazságérzetemre támaszkodok, és aszerint élek. De nem vagyok szent. És soha nem is voltam. Ahonnan én jövök, az a hely nem terem szenteket. Darius már kezdte felismerni hangjának árnyalatait. Kissé szomorú beletörődéssel elfogadta brutális gyerekkorát, és dühös volt magára, hogy azokban a nehéz években olykor megbízott valakiben. Bízott bennük és cserbenhagyták. Ezért választotta a magányos életet, és ezért ragaszkodik most is foggal-körömmel a szabadságához és a magányához. A szerelői munka, amit az együttesnél elvállalt, lehetővé tette volna a számára, hogy eltartsa magát, és mentes lett volna minden szoros, tartós kapcsolat kialakulásának lehetőségétől. Ő pedig elvette tőle ezt a lehetőséget. – Talán könnyebb lenne, ha elvenném az emlékeidet arról, hogy mik vagyunk. Meg tudom csinálni jól is Tempest. – ajánlotta fel. Bár nem szívesen tette volna. Vágyott rá, hogy valahogyan el tudja magát fogadtatni vele. Megrázta a fejét makacsul. – Nem. Ha megtennéd, sohasem lennék képes megbízni abban, valóban mondtál-e valamit, vagy sem. – Nem emlékeznél semmire. És elvenné ezt a fölösleges félelmet. Nincs értelme annak, hogy félj tőlünk, miközben mi a család tagjának tekintünk. – mondta ésszerűen. – Nem, ne csináld meg. – ragaszkodott hozzá. Egy pillanatra mintha egy veszélyes ragadozó vette volna át Darius arcának helyét, szemeiben vörös láng gyúlt, farkasra emlékeztetve a lányt, egy könyörtelen vadászra. Mit tud róla egyáltalán? Csak annyit, hogy nem ember, hanem „Kárpáti” és halhatatlan. És úgy véli, hogy jogot formálhat rá. Semmit sem tudott azokról a tulajdonságokról, és hatalmakról, amiket a

férfi említett, de minden pórusából érezte sugározni. Könnyen lehet, hogy hamis biztonságérzetbe ringatja magát, amiért olyan finoman és gyengéden bánt vele. Darius azonban elsősorban ragadozó, egy ember ravaszságával, és intelligenciájával. Sötét, titokzatos, veszélyes, erős, és nagyon érzéki, ami félelmetes kombináció. Tempest csaknem hangosan felnyögött. Hogyan fog kijutni ebből a káoszból? Hüvelykujja tűznyilakat simogatott kézfején keresztül a véráramába. Miért vonzza ennyire? Talán mert ő az első férfi, aki törődik vele? Vagy mert annyira magányos volt, és a testének szükségletei vannak? – Állítsd meg ezt a gondolatmenetet Tempest. – hangjában egy csipetnyi nevetés bujkált. – Már sokkal sötétebbre fested a dolgokat, mint amilyenek valójában. Egyre nagyobb kísértést érzett arra, hogy eltávolítsa a lány emlékeit, még akkor is, ha az vonakodik, csak hogy enyhítse a félelmeit, de elég önző volt ahhoz is, hogy azt akarja, Tempest pontosan tudja ki is ő, mégis legyen bátorsága vele maradni. – Igazad van, – mormolta – ez megtörténhet. Darius élvezte mennyire illeszkedik finom teste a válla alá, és azt is élvezte, hogy szembeszegült vele. Tisztában volt vele, hogy a lánynak halvány fogalmai sincsenek a hatalmáról, hogy miket képes megtenni, mégis teljesen élőnek érezte most magát, ahogyan a szél megrohamozta őket, megemelve a tűzszínű fürtöket a szépségesen maszatos arc körül. Hallotta a fák leveleinek zizegését, megmozgatta őket a szél, zenéltek. Azon kapta magát, hogy ok nélkül mosolyog, holott évszázadok óta nem mosolygott. El is felejtette a boldogság érzését. Itt a rájuk boruló éjszaka alatt, a zizegő fák közt, ahol a szél vadul és szabadon kiált neki, Tempest a válla alatt bújik meg, itt érezte a boldogság, és a valahová tartozás érzését. Rusti felpillantott Dariusra, aki olyan elégedett arcot vágott, mintha a világon minden rendben lenne, ő pedig szeretett volna sikoltozva elfutni a naplementébe. A férfi arca egy kész műalkotás, kőből faragott, kemény, mégis gyönyörű vonások, ha le kellett volna írnia valakinek, nem biztos, hogy talált volna megfelelő szavakat. Maga volt a hatalom megtestesülése. A veszély megszemélyesítője. És valami hihetetlenül szexi. Megigéző. Becsukta a szemét. Nos, akkor ez eldöntötte a dolgot. Nem nézhet rá. Ahányszor csak megtette, forró hullámok borították el. – Miért nem vagy egy helyes, rendes ember? – Mi az, hogy rendes? – kérdezte szórakozottan. – Nem kellene, hogy ilyen szemeid legyenek. – vádolt az övé villogva. – A szemeidet be kellene tiltani. Melegség öntötte el a szívét, kíváncsi, olvadó érzés. – Tehát szereted a szemeimet. A hosszú szempillák azonnal elrejtették az árulkodásra hajlamos zöld ékköveket. – Nem is ezt mondtam. Beképzelt vagy Darius, és ez az egyik legnagyobb probléma. Arrogáns vagy, és öntelt. Miért is szeretném a szemed? Lágyan felnevetett. – Szereted a szemeimet. Nem volt hajlandó megadni neki az egyetértését. Csak még elégedettebb lenne.

A kemping már előttük volt, hallotta a többiek nevetését. Desari dallamos hangja jellegzetes volt. Puha, álmodozó, és még elbűvölőbb, mint a többieké. Tempest azonnal kiszúrta, ugyanilyen hipnotikus erővel bír Darius hangja is. – Azt is abba kéne hagynod, hogy a többieknek parancsolgatsz Darius. – sziszegte dühösen, zöld szemei éppen csak kikandikáltak a szempillák védelme alól – Csak úgy lehetne megmenteni. Még csak kérdéseket se mernek feltenni neked. – Vagy talán bíznak abban, hogy tudom mi a jobb. – mondta halkan, finoman. Nézte, ahogyan mélyen belélegzi az éjszaka levegőjét, és ösztönösen tudta, hogy átvizsgálja a területet, megfigyeli a kempinget, megbizonyosodva róla, hogy minden biztonságos. Ahogy kiértek a fák sűrűjéből a szabad térre, ahol a többiek várakoztak, úgy érezte, több szempár figyeli, mint ahányat szeretett volna. Megállt, fogai belesüllyedtek alsó ajkába, szíve vadul bukfencet vetett. Utált a figyelem középpontjában lenni. Darius elé lépett, egyszerűen elzárta kisebb testét a szemek elől. Lehajolt hozzá. – Menj zuhanyozni, a többieknek szüksége van arra, hogy vadásszanak még indulás előtt. A macskáknak van mit enniük, aztán szétválunk, és majd a következő állomáshelyen találkozunk. Te velem utazol. Szeretett volna vitába szállni, de még jobban szeretett volna a többiek kíváncsi szemeitől távol lenni. Szótlanul megfordult, és a lakókocsihoz indult. Szinte már úgy érezte, mintha abba az apró menedékbe hazamenne. Sokáig állt a zuhany alatt, élvezte a meleg víz zuhogását a bőrére. Nehezére esett, hogy lezárja az elméjét, hogy Darius ne olvashasson benne, de ez volt az egyetlen biztos megoldás. Tudta, hogy nem lesz képes hosszú távon állandóan a közelében maradni, de ha elég hosszú ideig tudna bujkálni előle szerte az országban, talán működhetne a dolog. És végülis, Desari volt az, aki alkalmazta, méghozzá elég nagyvonalú fizetéssel. Ha kérne tőle pénzt, egyetlen szó nélkül adna. Darius húga egyszerűen ilyen volt, és ő ezt tudta. Mire elég bátorságot gyűjtött, hogy előbújjon a buszból, és szembenézzen a csapattal, a kemping teljesen kiürült. Egy apró nesz ezt az észrevételét rögtön felül is bíráltatta vele. Óvatosan tett néhány lépést a sportkocsi irányába. Az ember, aki merőn bámult a nyitott motorháztető alá, ugyanaz volt, aki előző éjjel vezette az autót. Akkor szinte rá sem nézett. Most jobban megfigyelte, és rájött, hogy az együttes minden egyes tagjára jellemző, hogy hihetetlenül szép. Hosszú, sötét haja volt, fekete szemei mintha huncutul néznének az egész világra, szája maga a fülledt szexualitás. Nem volt nehéz kitalálnia, hogy ennek a Trubadúrnak nem gond nőt találni egyetlen koncert után sem. Felnézett, és rávigyorgott. – Szóval találkozunk végre Tempest Trine. Barack vagyok. Kezdtem úgy érezni, hogy kerülsz. Darius, Desari, Julian és Syndil már mind beszéltek veled. Azt hittem mondtak valamit róla, hogy én vagyok a csapatban a rosszfiú, és ezért kitérsz előlem. Tempest azon kapta magát, hogy mosolyog. Hogyan is ne tette volna? Természetes óvatossága megszabta ugyan a távolságot, aminél közelebb nem lépett hozzá, de a férfi mindig készen állt a vigyorgásra, és úgy tűnik fertőző. – Senki sem figyelmeztetett, pedig úgy látom nem ártott volna. Megveregette az autót szeretettel.

– Mit csináltál vele, hogy dorombol? – Valódi érdeklődés volt a hangjában. – Beindítottam, és teljesen úgy hangzott, mintha örülne nekem. – Nem foglalkozol autókkal ugye? Persze azon kívül, hogy vezeted őket. Barack megrázta a fejét. – Gondoltam már rá, hogy meg kellene tanulni, de mindig úton vagyunk, és olyan sok más egyéb van. – Ez szokatlan. – Tempest még azelőtt kimondta a gondolatait, mielőtt cenzúrázhatta volna őket. – Egy komoly vezető, mint te, általában rajongó is, érdekli, mi van a motorháztető alatt. Legszívesebben felpofozta volna magát az ostoba megjegyzés miatt, hiszen Barack, ugyanúgy, ahogyan Darius, aludt, amíg le nem ment a nap, és nyilván más „teendőivel” foglalkozott éjszaka. Elterelésül másfelé nézett, tekintete keresett valamit. – Hol vannak a macskák? Nem láttam őket egy ideje. – Táplálkozni mentek. Ma este úton kell lennünk, így Darius megengedte nekik, hogy vadásszanak, ahogyan ahhoz megvan a joguk. Barack végigfuttatta tekintetét a kis vörösön, és tetszett neki, amit látott. Különbözött a többi halandó nőtől. Nem tudta volna megmondani miben, de valahogy más volt. De hallotta azt is, hogy a szíve erősen ver, a vér surrogva áramlik az ereiben. Éhsége azonnal jelentkezett, és rágni kezdte bensőjét. Neki is, mint a többieknek, el kellett volna mennie a néhány kilométerre található táborozóhelyhez, de jobban izgatta a frissen beállított autó. – Gyere ide Tempest. – hangja halk, és meggyőző volt. Mosolygott, fehér fogai megvillantak. – Mutasd meg a motort. Az éhség tovább emelkedett, ahogy meghallotta a nő szívének hirtelen felgyorsulását. Rustinak nem tetszett a mosolya, és az sem tetszett, ahogyan ránézett. Körülnézett. – Még meg kell keresnem, és elcsomagolni az összes szerszámot, hogy elkészüljek az indulásra. Majd később megmutatom. A szépséges férfiarcra egyértelműen kiült a sokk. Rustinak az jutott eszébe, hogy talán ez az első alkalom, hogy Barackot valaha is visszautasították. Tehát ott kellett lennie valahol a hangjában a kényszerítő erőnek, amire ő egyszerűen nem reagál. És még egy ennél messzebbre mutató dologra is rájött. Ha Darius lenne az egyetlen, akivel meg kell küzdenie, akkor talán lenne esélye, hogy sikeresen keresztülmenjen velük az országon. De mind olyanok voltak, mint ő. Elkezdett hátrálni. Barack bűnbánó arckifejezést öltött. – Hé, nem akartalak megijeszteni. Nem vagyok olyan, mint az, amelyik megtámadott. Desari alkalmazott. Ez azt jelenti, hogy védelem alatt állsz. Komolyan, ne félj tőlem. Még soha nem féltek tőlem a nők. Rusti kényszerítette magát, hogy megálljon, és egy mosolyfélét is magára erőltetett. – Csak egy kicsit ideges vagyok a tegnapi nap után. Ha a többiek is visszajönnek, biztosan nem leszek ennyire feszült. Abban a pillanatban úgy érezte, mintha belebotladozott volna egy csörgőkígyó fészekbe. – Barátok vagyunk Tempest. Gyere ide. Mutasd meg mit csináltál, hogy a gép dorombol. Érezte elméje érintését, hogy megpróbálja megnyugtatni, és kényszeríteni a beleegyezését. Melyik rosszabb? Ha táplálékforrásnak tekinti, vagy ha rájön, hogy ő tudja mi is valóban a férfi? Megölné?

Úgy döntött, veszélyes lehet a tudomására hoznia, hogy nem tudja őt kontrollálni, ezért úgy tett, mintha feléje botladozna. A félelem, és az undor fojtogatta. Nem akarta, hogy ez a férfi megérintse őt úgy, ahogy Darius tette. Egy pillanatra még a félelme ködét is áttörte egy furcsa ellentmondás. Miért betegíti meg a gondolat, hogy élelmiszernek használják, ha Darius harapását a nyakán erotikusnak találta? Oké. Az eszét hivatalosan is eltűntnek nyilváníthatja. Ez volt az egyetlen logikus válasz. Kell lennie egy kiútnak ebből a lekvárból, hogy elfuthasson. Ki kell találnia valamit. Már egészen közel járt Barackhoz, testének jelenléte nyomasztotta. Gyomra felkavarodott, érezte, hogy könnyek gyülekeznek szemében, de próbálta visszatartani őket. Valamit mondott neki Barack, de már nem tudta értelmezni, az agya csak zümmögésként fogta fel. El akarta lökni magától, és elfutni. Ezt nem bírja, nem lesz képes végigcsinálni. Próbálta egy egyszerű állati harapásnak gondolni, de a gyomra fellázadt, és önkéntelenül elrántotta nyakát a forró lehelet elől. A szorongás hullámai már fojtogatták, amint az ujjai a karja köré fonódtak. A férfi hihetetlenül erős volt, egyetlen mozdulattal elfojtotta küzdelmét. Egy apró hang szökött ki a torkán, a borzalom hangja. Belül az agyában Tempest hallotta magát sikoltani, bár valódi hang nem alakult ki a torkában. A közepén volt egy rémálomnak, és nem volt kiút. Aztán figyelmeztetés nélkül, nem is rohanva, a szél gyorsaságával száguldva egy hatalmas fekete párduc vetődött Barackra teljes súlyával, kétszáz kiló düh tolta, lökte egyre hátrébb Tempesttől. Barack keményen nekiesett az autó oldalának, a levegő kiszorult a tüdejéből, háttal a földre zuhant, a macska pedig egyenesen a torkán landolt az autó mellett. A fák közül Desari, Julian és egy másik ember homályos alakja tűnt fel, de megállásra kényszerítette őket, odafagyasztotta a horror. Rusti csak arra koncentrált, hogy megnyugtassa a macskát. Az elméjében semmi mást nem talált, csak vörös, gyilkos dühöt, soha nem találkozott még ilyennel. Ment előre, még mindig megnyugtatni próbálta, suttogott neki parancsolóan. Barack egyáltalán nem küzdött az életéért, csak feküdt alázatosan azok alatt a szörnyű fogak alatt, és csak ekkor döbbent rá Tempest, hogy az a párduc Darius. Megdöbbent, de továbbra is közelített a nagymacskához. – Rusti, menj vissza a lakókocsiba! – kiáltott oda neki Desari. Megpróbált közelebb menni, hogy segítsen Baracknak, hogy megállítsa Tempestet, de Julian nem engedte, szó szerint lekapta a lábairól, felemelve magához szorította. Desari rettegő arcának, saját riasztóan verdeső szívének terhével is, Tempestnek egyetlen gondolata maradt. El kell érnie a dühöngő vadállatban a férfit. Felismerte őt. Nem tudta volna megfogalmazni hogyan, de tudta, hogy ott van valahol a gyilkos haragon belül. „Darius. Már vége van. Barack nem csinált semmit, de megijesztett. Gyere vissza hozzám.” Hangjával igyekezett bizalmat közvetíteni, lágyan nyugtatni, ugyanúgy, mint amikor rémült állatokon használta képességét. Valahogy tudta, hogy Darius nem reagálna most másra, és ha nem tudja megállítani, Barack élete véget ér. És mindez miatta. Ennek a tudásnak a bizonyossága látszólag a semmiből érkezett, ő mégis elhitte az igazságát, megrohanta a csoda érzése, hogy bárki is ilyen mélyen érez iránta. „Kérlek Darius, a kedvemért. Engedd el Barackot és térj vissza hozzám.” A párduc felmordult, megmutatta hosszú, borotvaéles szemfogait, de legalább nem süllyesztette Barack nyakába. Lekuporodott alacsonyra, teste tökéletes, gonosz

mozdulatlanságba fagyott, csak a farka hegyében rángott az izom, nyugtalanul csapkodott ideoda. Barack is mozdulatlanul feküdt a macska alatt, teljesen elfogadva fölényét, nagyon jól tudta ki támadott rá. A csendet csak a nehéz lélegzetek, és a macska olykor feltörő vicsorgó dühe törte meg. – Darius. – Tempest egy szívverésnyire volt a macska fogaitól. Óvatosan a hatalmas izmoktól feszülő hátra tette a kezét. Hangja puha volt, mint a lágy méz. – Rendben vagyok. Nézz rám. Nem bántott. Igazán nem. A megkönnyebbült sóhajok nyugtázták tudását és bátorságát. Mostmár mindenki előtt nyilvánvaló lett, hogy tudja, ki van a fekete párducbundában. Desari megszorította Julian kezét, hirtelen megrémült. Élő ember nem tudhat a létezésükről. Ez veszélyt jelentett a számukra. Honnan tud róluk mégis Tempest Trine? Sem Darius, sem Barack nem lett volna annyira figyelmetlen, hogy elfelejtik kitörölni a lány emlékeit. És most? Nem tehetik, hogy megsemmisítenek valakit, aki vette a bátorságot, és megmentette az életüket, mert Tempest most éppen azt teszi. A hatalmas párduc megmoccant, alig észrevehetően megváltoztatta súlyelosztását, nyakát Tempest tenyeréhez nyomta. „Kérlek Darius. Egyetlen cérnaszál tartja már csak a bátorságomat. Segíts! El akarok innen menni. Ez nagyon ijesztő. Az egész. Nem értem mi történik.” Minden elhatározása ellenére, hogy bátor lesz, keze megremegett a nagymacska hátán. Érezte, ahogy Darius tudata lassan előszivárog, és visszaveszi az irányítást az állat dü he fölött. A párduc hátrébb tolta, majd elhelyezte testét közé, és a fekvő férfi közé. De ezzel sem elégedett meg, ragaszkodott hozzá, hogy még tovább távolodjon, a fák irányába, el a család kíváncsi tekintete elől. A nagymacska ott ballagott mögötte, irányította egyre beljebb az erdőben, olyan csendben, hogy még a lehulló levelek neszét is hallotta. Mögöttük a kempingben felhangzott egy megkönnyebbült sóhaj. Dayan lenyújtotta a kezét, hogy talpra húzza Barackot. – Megúsztuk. Mi a fenét csináltál? – kérte számon azonnal. Senki nem léphet át Dariuson. Barack felemelte a kezét. – Semmit, esküszöm! Csak táplálkozni készültem, ez minden. Nem történt semmi más. Erre rám ugrott. Syndil karcsú keze a torkára fonódott. – Lehet, hogy Darius átfordult? Ő sosem veszti el az önuralmát. Megtörténhetett? – Nem! – Desari hangja valahol a félelem, és a felháborodás között ingadozott. – Nem, Darius nem fordult át. Ő ahhoz túl erős. Julian körülfonta karjait a dereka körül, enyhe vigyorral az arcán. – Egyikőtök sem tudja, ugye? Darius nem fordult át. És már soha nem is fog. Megtalálta az életpárját. – Miről beszélsz? – kérdezte Dayan. – Ezekről a dolgokról soha nem tanulhattatok. – tűnődött hangosan Julian inkább magának, mint a többieknek. – Nem Kárpátiak között nőttetek fel. Amilyen természetes a mi számunkra, ti még csak nem is hallottatok róla. – vigyora kiszélesedett – Darius sem tudta. Elég érdekes az élet itt körülöttünk, fiúk-lányok. – Fejezd be ezt az ostobaságot, és mondd el, miről van szó. – parancsolt rá Desari, sötét szemei parázslani kezdtek. – Meg kell védenünk Rustit?

– Az egyetlen, aki biztonságban van, az Tempest. Minden Kárpáti férfinak meg kell találnia saját sötétségének fénypárját. Ez az egyetlen megváltás. Életpár nélkül nem marad más választása, mint elé menni a hajnalnak és örök nyugalomra térni, vagy elveszíti a lelkét, és vámpír lesz örökre. És minden férfinak csak egyetlen nő lehet a másik fele. – De Tempest Trine ember. – kifogásolta Dayan – Így nem lehet ő az. Mi is tudunk róla, hogy létezik valahol a világban a szívünk, és a lelkünk másik fele, és az a dolgunk, hogy megtaláljuk, és olyan kapcsolatot alakítsunk ki vele, mint amilyet te kialakítottál Desarival Julian. De Tempest nem Kárpáti. – Van egy maroknyi emberi nő, – felelte Julian lassan – csakis azok, akik birtokában vannak valamilyen szellemi, vagy lelki képességnek, akik lehetnek Kárpáti életpárok. Tempest Trine kétségtelenül egy ilyen nő. Itt terem a semmiből egy hirdetésnek álcázott hívásra állást keresni, de sokkal valószínűbb, hogy Darius, és a vele való kapcsolat húzta ide, amiről még ő maga sem tudott. – magyarázta – Hát nem vicces módszerei vannak a sorsnak, hogy összekapcsoljon két egymáshoz rendelt lelket? Azt javaslom, meg se kíséreljünk közbeavatkozni, és az Isten szerelmére, ne érintsétek meg a nőt! Erre szükség van, Darius inkább lesz a hím, mint a férfi, minden ösztöne és figyelme a lány védelmére összpontosul, és hogy gondoskodhasson róla, ebbe pedig beletartozik az is, hogy megpróbálja mindenkitől távol tartani, aki veszélyeztetheti Tempestet, vagy a kapcsolatát vele. Sokkal veszélyesebb ő most, mint bármi más a világon. – Julian megint elvigyorodott – Bízzuk rá, végül rá fog jönni mindenre. – Beszélni kell vele, el kell neki magyarázni. – mondta Desari. – Nem hallottam, hogy magyarázatot kért volna valakitől. Te igen? – kérdezte Julian, karjai magához húzták Desarit, és bezárultak körülötte. – A legjobb, és legbiztonságosabb mindenki számára, ha senki sem zavarja meg a folyamatot, amíg össze nem kötődik az életpárjával. – Várj egy percet! – Barack hátradöntötte magas testét, nekitámaszkodott az autónak – Valahol lemaradtam. Tudom, hogy Darius a vérét vette, éreztem rajta az illatát. Azt mondod másra is használja a testét azon kívül? Ez a kombináció nem szigorúan tilos emberekkel? Darius maga tanított minket erre. – Tempest a kivétel, úgy tűnik. – mondta Julian – Nem minősíthető normál halandónak. Ezért rá nem vonatkozik a szabály. Syndil általában lágy őzsuta pillantása most tüzet okádott Barackra. – Belőle akartál táplálkozni? Ez mindennek a legalja Barack. A védelmünk alatt áll. Érzéketlen tuskó vagy! Átkozott szoknyapecér. Téged nem lehet egyedül hagyni egyetlen nővel sem, aki nem tartozik a családhoz. Rusti tegnap egy rettenetes élményen esett át. Egy pillanatig sem gondoltál erre, csak a nyavalyás éhségedre? – Syndil… Barack fájdalmasan nézett rá. Syndil édes, gyengéd, szerető természet, még haragudni sem látták sokszor, de hogy így kirohanjon ellene, azt még elképzelni sem tudta. – Ne Sydilezz itt nekem Barack! Annyira lusta vagy vadászni, hogy inkább ennél egy nőből, aki a család védelme alatt áll? Gyanítom annyira bíztál a vonzerődben, hogy azt képzelted, még hálát is ad az égnek érted. – Nem úgy volt. Csak túl éhes voltam, túl sokáig vártam a táplálkozással. Nem akartam ártani a nőnek. Arról meg, hogy Dariushoz tartozik, végképp nem tudtam. A pokolba, soha nem

érintettem volna meg őt, ha tudom! Majdnem kitépte a torkom Syndil. Neked velem kéne együttérezned. Nézd meg a mellkasom. Felhasogatta a bőröm. Nem gyógyítanál meg? Barack bevetette legjobb „sebesült kisfiú” báját. – Így talán legközelebb kétszer is meggondolod, mielőtt nőket hajkurászni indulsz! – felelte Syndil, és elfordult tőle. – Hé, várj már! Barack utána indult, kétségbeesetten próbálta visszaszerezni jóindulatát. – Mindenkinek elment ma az esze? – csattant fel Dayan – A lágy, és édes Syndil fúriát játszik, Desari bambul Julianra, mint egy szerelmes borjú, nem tudom jól látom-e, hogy Julian határozottan élvezi Darius kellemetlenségeit, és Barack fut Syndil után, mint egy elveszett kiskutya. Mi a fene történik itt? – A vezető életpárra talált Dayan – mondta Julian boldogan – és teljesen tanácstalan, fogalma sincs, hogyan kellene bánnia vele. Megtalálni az életpárodat olyan érzés, mintha valaki jól gyomron vágna, és mellé ellopná a józan eszed. Darius világéletében egyszerűen megparancsolt mindent, amit el szeretett volna érni, vagy amit szükségesnek ítélt. Ha jól sejtem, akkor most épp sokkos állapotban van, amit bőséggel ki is érdemelt. – Egyszerűen rá fogja kényszeríteni az akaratát Tempestre, – jelentette ki Dayan magabiztosan – nemsokára újra a régi lesz. – Kényszeríteni egy életpárt az körülbelül ugyanabba a kategóriába tartozik, mint elvágni a saját torkod. Nem az év ötlete. Még sok-sok móka lesz ebből, öröm lesz nézni. – mondta Julian elégedetten.

Hatodik fejezet A fák sötét menedékében egyszerre megálltak. A párduc teste eltorzult, körvonalai elmosódtak, apró, csillámló fények törtek fel körülötte, míg végül a helyén megjelent a férfi erős, hatalmas teste. Tempest nekitámaszkodott egy fatörzsnek, és nézte kíváncsian, úgy érezte magát, mintha ő lenne Alice, és megtalálta volna a nyúl üregét itt ebben a kaliforniai parkban. Darius figyelte sokktól elsápadt arcát, hatalmasra nyílt szemeit. Puha szája remegett, összefont ujjai egymást szorongatták. Tudta, ha közelebb lépne hozzá, a lány elfutna. – Tudod, hogy nem félsz tőlem Tempest. – hangja úgy suttogott, mintha az éjszaka része lenne. Tempest körbepillantott. Az éjszaka színe mélykék volt, szinte fekete, varázsos és gyönyörű. A fák lágy árnyékai a drágakövekkel megszórt ég felé nyújtózkodtak. Egy ködpamacs sodródott előttük lassan, lustán, térdmagasságban az erdő talaján. – Miért tűnik úgy, mintha ide tartoznál? – kérdezte – Mintha az éjszaka része lennél, de nem a rossz értelmében. Miért érzem ezt Darius? – kérdezte ismét halkan.

– Mert valóban idetartozom. Az éjszakához. Nem a te fajodból származom. Nem vagyok ember, sem vadállat, sem vámpír. – De akkor hogyan tudsz párduccá változni? Hirtelen kételkedni kezdett abban, hogy az előbbi jelenet egyáltalán megtörtént. Látta a saját szemével, mégis bizonytalan volt. – Egérré a mezőn, szálló sassá, az égen futó felhővé. Köddé, villámmá és mennydörgéssé, bármivé változhatok. De mindig ugyanaz a Darius maradok, aki megfogadta, hogy megvéd téged. Tempest megrázta a fejét. – Ez lehetetlen Darius. Biztos, hogy nem estem fejre, és azért zötykölődik össze minden az agyamban? Talán mindketten csodagombát ettünk, és most valami pszichés transzban vagyunk. Ez lehetetlen. – Hidd el, hogy lehetséges, ezt tettem egész életemben. És lassan ezer éve élek. Tempest felemelte a kezét, hogy megállítsa. – Egyszerre csak egy képtelenséget, ha kérhetem. Nagyon igyekszem feldolgozni, de megvannak a határai az agyam befogadóképességének. – Tudod, hogy nem bántanálak Tempest? Ugye tudod? – kérdezte kitartóan, fekete tekintete sodródott az arcán, akár a köd. A lelke legmélyén, túl az emberi értelmen Tempest teljesen bizonyos volt ebben. Darius nem árt neki. Lassan bólintott, és látta a sötét szempáron átfutó megkönnyebbülést. Aztán ismét elrejtette érzelmeit. – Nem akartalak kitenni annak, hogy valaki táplálkozni akarjon belőled, igazság szerint nem számítottam arra, hogy bármelyikük akár csak meg is próbálja, hiszen a védelmünk alatt állsz. Véletlen volt, hogy át kellett esned ezen a szörnyű pillanaton, de nem voltál valódi veszélyben. Barack nem bántott volna, valószínűleg úgy gondolta, manipulálja majd az emlékeidet, mint ahogyan azt általában könnyedén megtesszük az emberekkel. Nem akart megölni, vagy bántani, egyszerűen az illatod felkeltette az étvágyát, úgy gondolom. Kérlek, fogadd el a bocsánatkérésem. Hangja magába burkolta, megtalálta az utat a szívéhez. Halkan felsóhajtott, és próbált nem sokat gondolni a ragadozó, és préda szavakra. – Tudod mit Darius? Ez egyáltalán nem számít. Nem is kell megértenem, mert ez nem fog működni. Mostmár te is belátod biztosan. Nem vagyok rá alkalmas. Jobb, ha még most kiszállok belőle. – A fekete szemek egyet sem pislogtak, nem mozdultak el az arcáról. A szíve erősebben kezdett dobogni, valami elemi fenyegetést érzett, amit be sem tudott azonosítani. – Nem kell aggódnod, nem fogok rólatok beszélni senkinek. Bezárnának, ha előállnék ezzel a lehetetlen sztorival. – a fekete szemek nem ismertek irgalmat, egyre mélyebben és mélyebben fúródtak a lány pillantásába, mintha a lelkét akarná elérni. Tempest hirtelen nehezebben vette a levegőt. – Tudod, hogy igazam van Darius. Mi nem két különböző személyiség vagyunk, akik megpróbálnak közös nevezőre jutni. Mi két különböző faj vagyunk. – Szükségem van rád. Annyira halkan mondta a szavakat, hogy alig hallotta. Mereven, szinte már személytelenül jelentette ki, minden fölösleges körítés nélkül. Nem volt semmiféle mentális lökés, sem egyéb formája a meggyőzésnek. Mégis, vagy talán épp ezért, átfúrta Tempest szívét, mint egy nyílvessző. Védekezésképtelen volt ezzel a három szóval szemben. Nem voltak érvei, fegyverei, hogy küzdeni tudjon ellenük. Mert az igazságot hallotta a szavakban.

A lány bámult rá egy hosszú pillanatig, majd minden előzetes figyelmeztetés nélkül lehajolt egy maréknyi falevélért, és hozzávágta. – Nem játszol tisztességesen Darius! De tényleg! Ott van a szemed, meg a hangod, ezek mellett már majdnem teljesen mindegy mit mondasz. Egy lassú mosoly olvasztotta meg a kemény ajkak vonalát. – Tudtam, hogy tetszik a szemem. Nagyon elégedettnek hangzott. Nem is látta, hogy egyáltalán megmozdult volna, de egyszerre mindenütt ott volt körülötte, teste elég közel ahhoz, hogy megossza vele melegét. Keze megtalálta a torkát, rásimult, nem vétve el a helyet, ahol a pulzusa vert. – Nem mondtam, hogy tetszik a szemed. – javította ki – Sőt, azt hiszem az ilyen szemek birtoklása törvénytelennek számít. Bűnösek. Harciasan felemelte az állát, és megpróbált védekezni valami ellen, amit nem is értett. – Csak bocsánatot akarnak kérni drága. Soha többé nem engedem meg, hogy ilyen helyzetbe kerülj. Meg fogok bizonyosodni róla, hogy a többiek tisztában vannak vele, egyszer és mindenkorra a személyes védelmem alatt állsz. Darius lassan egyre lejjebb hajtotta a fejét, ajkai nyílt csábítással hívogatták. Tempest nyelt egy nagyot, nekinyomta hátát a fa törzsének, és felemelte tenyereit, hogy távol tartsa magától a széles, kemény mellkast. – Azt hiszem, nem kellene ezt csinálnunk. Mindkettőnk számára biztonságosabb lenne, ha nem érnénk egymáshoz. A férfi kiszélesedő mosolya elérte a sötét szemeket, felragyogott bennük, és hőségbe borította Tempest belsejét. – Biztonságosabb? Miből gondolod? Mindig az a legbiztonságosabb, ha azt csináljuk, amit én akarok. Meg sem moccant, annak ellenére, hogy Tempest erővel próbálta eltolni magától. Végül felsóhajtott. – Azt kell, hogy mondjam Darius, hajszál választ el attól, hogy sikoltozva elrohanjak az erdőbe, vagy kétségbe vonjam a józan eszem. Ne tedd még nehezebbé. – Gondolod meg tudnál egyáltalán állni a lábadon, ha nem támaszkodnál a fa törzséhez? Hangja elárulta, jól szórakozik. Tempest megveregette maga mögött a vastag törzset, és semmi késztetést nem rézett, hogy kipróbálja Darius felvetését. Büszke volt eddigi viselkedésére. Nem ájult el. Nem hisztériázott. Semmi olyasmi, amit egy normális nő tenne. Nem kéne ezt elrontani most azzal, hogy összecsuklik. Hosszú szempillái lecsukódtak egy pillanatra. Darius figyelte árulkodóan közlékeny arcvonásait, látta rajta átsuhanni az öngúnyt, és az aggodalmat is, majd végül a hirtelen elhatározást, és Tempest már le is bukott, hogy a karja alatt átbújva megálljon a saját lábán. Tetszett neki a lány humora, és hogy képes volt azt megtalálni még a legextrémebb helyzetekben is. Rávigyorgott. – Nos, eddig jó. – kinyújtotta felé a kezét – Gyere drága. Csak sétálunk és beszélgetünk. A lány gyanakodva méregette. – A sétálás és beszélgetés az nem egy kód valami természetfeletti, vagy lehetetlen tevékenységre, ugye?

Darius mostmár hangosan is felnevetett. Ujjai után nyúlt, összefonta őket sajátjaival, és meleg testéhez húzta. – Honnan veszed ezeket a hülyeségeket? A smaragdzöld szemek szikrákat vetettek. – Tudok rosszabbak is. Sokkal rosszabbakat. – Megpróbálsz megijeszteni. – ennek ellenére határozottan nevetett. – Azt hiszem, te sokkal profibban ijesztgeted az embereket, mint én. Megadom magam, Nyertél. Karját a dereka köré csúsztatta, hogy átemelje egy kidőlt fatörzsön. Semmiféle megerőltetés nem látszott rajta, mintha egy tollpihét emelgetne. Tempest nem tehetett róla, de ismét a nagymacskák erejével és kecsességével kellett párhuzamba állítania önkéntelenül, amivé már tudta, hogy képes átváltozni is. Ugyanolyan csendesen, és hajlékonyan mozgott. – Milyen érzés átváltozni? – Párduccá? – Darius meghökkent a kérdésen. Soha eszébe sem jutott elgondolkodni azon, milyen érzés az átváltozás. Egyszerűen csak használta, sok száz éve. Rejtélyes. Szépséges. Alakot váltani csodálatos érzés. A kérdés most felelevenítette benne gyermekkori próbálkozásai emlékét, a félelmet, és az izgalmat, ahogy csiszolta, tökéletesítette tehetségét, hogy a végére már akkor is képes volt alakot váltani, amikor emberfeletti sebességgel éppen futott. Az emlék megmosolyogtatta. – A hatalom és a szépség hihetetlen érzése, megtapasztalhatom az állat lényét, használhatom erejét, lopakodó képességét, energiáját, és mindezt a saját testemben. Tempest önkéntelenül végigpillantott rajta. Alkata tökéletesen arányos, teste maga a csoda, ereje, hatalma minden egyes sejtjéből sugárzott, és mindezt olyan elegáns könnyedséggel viselte, mintha nem is lenne tisztában vele. – Lenyűgöző lehet így kapcsolatba kerülni egy állattal. – ismerte el – Mindig szerettem volna megtapasztalni, hogyan látnak ők, hogyan hallanak, éreznek illatokat. Meg tudod mutatni? Vagy belül önmagad maradsz? – Én is ott vagyok belül. Használni tudom az érzékeiket, képességeiket, mindaddig, míg valamilyen ok be nem indítja elemi ösztöneiket, aminek képtelenek ellenállni. – Mint például a túlélési ösztön. Darius lenézett a feje tetejére. A holdfény leáradt rájuk, megérintette a haját, szinte felkapcsolta a vörös-arany lángot. Annyira szép volt, hogy meg kellett simogatnia a selymes szálakat, nem tehetett mást. – Ez az, ami te vagy nekem. A túlélési ösztönöm. Te is érzed. A hosszú szempillák felemelkedtek, hogy az élénkzöld szempár egyetlen pillanatra felnézzen az arcára, majd ismét fedezékbe vonuljon. – Nem tudom, mit érzek. Elhúzta a kezét, és vetett rá egy bizalmatlan pillantást. – Nem megyünk egymáshoz közel, emlékszel? Maradj tőlem fél méterre, és azokat a dolgokat se csináld, amiket korábban mondtam. – Rekedt, őszinte nevetése táncoló lángokat küldött a vérébe. Tempest rámeredt. – Kinevetsz! Elkapta a lány karcsú derekát, és egyszerűen feltette őt egy kidőlt fatörzsre, úgyhogy ismét közel álltak egymáshoz, és kezei lassan lecsúsztak a csípőjére, ahogy felnézett rá. Páfrányok terítették be vastagon az erdő talaját, fölöttük kíváncsian bekukucskált az ég a lombsátor alá. A táj annyira szép volt, hogy még arról is megfeledkezett, hogy megrója Dariust, pedig nem

hogy fél méter, centiméterek is alig választották el őket egymástól. Megpróbált nem tudomást venni róla, hogy úgy érinti, mintha az övé volna. Hátrahajtotta sötét fejét, és már olyan közel volt, hogy elszorult a torka. Nyaka szinte várakozásteljesen lüktetett, belsejében lángok ropogtak és sisteregtek, azzal fenyegetve, hogy felemésztik. Pontosan érezte hol érinti a férfi lélegzete a pulzusát. – Hallgasd az éjszakát. Beszél hozzánk. – mondta halkan. Egy pillanatig csak a saját szívdobogását hallotta. Ez dübörgött a fülében, minden mást kizárva. Darius óvatosan megfordította, és magához húzta a hátát, hogy megtámaszkodhasson testén. – Hagyd magad megnyugodni. Csak nyugodj meg. Ott van a fejedben Tempest. Találd meg a nyugalmat. Hogy elkezdhesd megtanulni. Hangja suttogott a bőre felett, mintha fekete bársony simogatta volna. Hipnotikus volt, és tökéletes. Darius varázslatot szőtt köré, nem egyszerűen hangja hatalmával, vagy kemény teste érintésével, magával az éjszakával fonta körbe. Eddig soha nem vette észre, milyen élénk színeket rejt az éjszaka. A Hold keresztülsütött a lombkoronán, puha, ragyogó ezüstszínben fürdetve a világot. A levelek megcsillantak akár a drágakövek, ahogy keresztülfújt köztük a szél. A szél halk sóhajtása volt az első hang, amit azonosítani tudott, miután szíve elcsitult. Darius karjai szorosabbra záródtak körülötte, hatalmas testéhez húzta. Tempest kissé idegenkedett beszűkült mozgásterétől, mindig is kerülte az olyan helyzeteket, ahol túl közel kerülhetett férfiakhoz, főleg ha egyedül voltak, pláne ha azok sokkal erősebbek voltak nála. Most azonban ahelyett, hogy fenyegetést érzett volna, teljes biztonságban érezte magát, mint akit megvédenek. – Igazán hallgasd Tempest. Ne csak a füleddel, a szíveddel, és az elméddel is. A szél énekel, meséket suttog. Itt, a közelünkben, nem hallod? Rókák. Félrefordította a fejét, és feszülten figyelt, hogy ő is meghallhassa. Rókák. Tényleg képes lenne rá? Mintha a fejében olvasna, Darius közvetlenül a füléhez mozdította a száját, belesuttogott a fülébe. – Hárman vannak, nagyon fiatalok, még alig tudnak járni. Tempest érezte, hogy az ajkak végigsimítanak a haján, mintha csak véletlenül történne. Ösztönei riadót fújtak, moccant, hogy ellépjen, de lába alatt csak a nagy semmi volt. Megfeledkezett róla, hogy a kidőlt fán áll. Csak Darius karjai tartották vissza attól, hogy leessen. A férfi felnevetett halkan, bosszantóan, öntelt férfigőggel. – Mégiscsak igazam volt. Szükséged van rám. Kell melléd egy felvigyázó. – Nem kellene, ha nem hajszolnál állandóan őrültségekbe. – vádolta meg, de végül a karjaiban maradt. – Engedd meg, hogy egybeolvasszam az elméinket teljesen. Meg tudlak tanítani, hogy meghalld az éjszaka valódi hangját. Az én világomét Tempest. Lenézett a karcsú ujjakra, amik alkarját ölelték. Annyira törékeny, olyan pici és finom, mégis rendkívül bátor nő. A mindene. A szíve, és a lelke más ismeri az övét. Testének minden sejtje vágyakozott utána, vad éhséggel, csillapíthatatlanul. Érezte testének tiltakozó kis reszketését az ő kemény testének közelsége ellen. Heves védelmező ösztön öntötte el, puszta őserő emelkedett benne. El akarta hurcolni a barlangjába,

gondoskodni róla minden nap, megvédeni a környező világ veszélyeitől, szorosan maga mellett tartani mindörökké. De nem számít, milyen ősi ösztönök munkálnak benne, a lány halandó, egy másik világban született, ott nőtt fel, és ezen nem tud változtatni. Ezek az élmények alakították ki a személyiségét, a veszélyek, amikkel szembenézett. Nem követelhet meg tőle túl gyorsan ekkora változást. Testének és lelkének igényeit háttérbe szorítja egyelőre az alaptalan félelem. – Ha teljesen összeolvasztom az elmém a tieddel, képes leszel látni minden gondolatom? – kérdezte aggódva. Megsimogatta a haját szeretettel. – Arra gondolsz, ahogy már most is látom? A smaragdzöld szemek rávillantak. – Nem tudod olvasni minden gondolatom. – mondta határozottan. Egy kis szünet következett, majd egy kevésbé magabiztos kérdés, ahogy hátrafordult és felpillantott rá. – Képes vagy rá? Darius meg akarta csókolni azt a gondterhelt kis ráncot a szemöldökei között. – Persze, hogy képes vagyok. A lány elhúzta fogait az alsóajkán. – Eddig nem tudtad olvasni. Nem hiszem, hogy most tudod. – Mindig összeolvadsz velem, ahányszor szellemileg kommunikálunk. Ez a pár alkalom elég volt, hogy megtaláljam az átjárót a nem hagyományos elmédhez, mostmár akkor surranok be, amikor akarok. – ujjai szeretettel fonódtak a tarkója köré – Ha akarod, mesélhetek néhány emlékedről. Egy kis sikátorban van a kedvenc kínai éttermed. Rajongtál az ottani macskakövekért. – Tempest ebben a pillanatban megpróbált kitörni a fogásából, de Darius elkapta határozottan, és magához szorította. – Ne olyan gyorsan drága. Te ragaszkodtál ahhoz, hogy valótlanságot állítok. A lány merev mozdulatlanságba dermedt. – Senki sem használ már olyan szavakat, hogy valótlanság. A korodat mutatja. Megint felnevetett. És rácsodálkozott, hogy évszázadok érzelemmentessége után milyen könnyedén visszatalált a nevetéshez. Örült az éjszakának, örült a világnak, az egész életnek. – Ez nem volt szép Tempest. – dorgálta meg, de hangján csak szívének derűje érződött. – Nincs összeolvasztás Darius. Valamit normálisan is kell már csinálnunk. Azt mondtad csak beszélgetünk. Beszélgetni jó. Nem valami furcsa hókuszpókusz, csak a szokásos. Mesélj a gyerekkorodról. Milyenek voltak a szüleid? – Az apám nagyon erős ember volt. Gyakran nevezték a Legsötétebbnek. A fajunk nagy gyógyítója volt. Nem csodálkozom rajta, hogy a bátyám azóta átvette a helyét a népünk között. Anyám gyengéd és szeretetteljes volt. Emlékszem a mosolyára. Látványos mosolya volt. – szavai felidézték az emlékeit, megmelengették a szívét. – Csodálatost akartál mondani. – Igen. Hat éves voltam, amikor meghalt. Az apró ujjak részvétteljesen megszorították a karját. – Sajnálom Darius. Nem akartam szomorú emlékeket felidézni. – Anyám emléke sosem lehet szomorú Tempest. Amikor hat éves voltam, a falunkat lerohanták a törökök, és meggyilkoltak szinte mindenkit. Én megmenekültem, és sikerült elrejtenem a többieket is. – fejével a kemping felé intett – A húgomat, Desarit, Syndilt, Barackot, Dayant, és még egy fiút.

– Hat éves korodban? Darius, hogy csináltad? Hogyan tudtál életben maradni? – Megtanultam vadászni a közelünkben lévő állatokra. Megtanultam hogyan tápláljam a többieket. Elég nehéz volt. Sokszor hibáztam, de mégis minden nap egy új élmény volt. – De hogyhogy nem találtak meg benneteket a felnőttek? – Háború volt. Egész falvak haltak ki, családokat mészároltak le. Népünk felnőttjei úgy döntöttek, az emberek mellé állnak. De a katonák napkelte után támadták meg őket, amikor a Kárpátiak a legsebezhetőbbek, amikor le kell menniük a földbe. És még ezzel sem elégedtek meg, elhatározták, hogy kiirtanak minket az egész régióban, hogy mindannyiunktól megszabaduljanak, mivel férgeknek, vámpíroknak gondoltak bennünket Sajnos fajunk felnőtteiből elszáll az erő, ha a nap magasan jár az égen, így elegendő volt egyetlen vágás, és az élet máris értelmetlenül elszállt belőlük. Rengetegen meghaltak azon a napon, emberek és Kárpátiak egyaránt, nők, gyerekek. Sokakat a fajunkból rituális „vámpír”ölésnek vetettek alá, köztük voltak a szüleim is. Darius hangja lágy, melankolikus volt, távoli, mintha most is évszázadokra lenne tőle. Tempest megfordult a karjaiban, és ujjhegyeivel megérintette a száját. – Nagyon sajnálom Darius. Szörnyű lehetett neked. Könnyek csillantak a hosszú szempillákon, ott ragyogtak a smaragdszemekben. Szívből jövő bánata neki szólt, annak a fiúnak, aki elveszette a szüleit. Darius megérintett egy könnycseppet, az ujja végére vette. – Ne sírj miattam Tempest. Azt akarom, hogy soha ne legyen bánat a szívedben. A te életed is nagyon nehéz volt. Nekem legalább még mielőtt elvesztettem volna a színeket, és az érzelmeket, volt családom, előbb a régi, aztán ez az új. A hajó, amin én és a többiek megszöktünk a háború elől a hazánkból, kivitt minket az óceánra, ahol heves vihar támadt. Mindannyian gyerekek voltunk, én voltam a legidősebb, de sikerült elérnünk Afrika partjait, és hatalmas kalandokban volt részünk, amíg el nem kezdett terjedni a sötétség a bensőmben, lassan felemésztve a lelkem. A lány nézte, ahogy ott állt csillogó könnycseppjével az ujján, érzéki fekete szemeivel, félelmetesen tökéletes szájával. Görcsösen nyelt egyet, megrémült, hogy rögtön a karjaiba veti magát, hogy megízlelhesse a száját, és örökre elvesszen azokban a fekete szemekben. – Milyen sötétségről beszélsz? – Az utóbbi pár évszázadban már nem éreztem semmit. Egy bizonyos kor után a Kárpáti férfiak elveszítik az érzéseiket, és fennáll a veszélye annak, hogy vámpírokká válnak. Körülöttem mások is voltak, akik számítottak rám, így ellenálltam a vadállatnak magamban. De nagyon hosszú volt az az idő, amikor nem láttam szürkén kívül más színt, nem voltak örömeim, nem volt szükségem nőre, nevetésre, szeretetre. Még az elkerülhetetlen gyilkosságok után sem éreztem bűntudatot. Egyedül csak az éhség maradt. Erős, és rettenetes, állandóan éreztem. A szörnyeteg bennem egyre erősödött, folyamatosan harcolt a szabadságáért. Ebbe a sötétségbe érkeztél te, elhoztad a színeket, a fényedet, az életet. – Darius halkan beszélt, őszintén mondva minden egyes szót. Összefogta a haját, az arcához emelte, és mélyen belélegezte az illatát. – Jobban kellesz, mint bármi más ezen a világon. A testem követeli a tiédet, mint a sajátját. A szívem felismeri a szíved, a lelkem a lelkedért kiált, és az elmém is megpróbálja szinte folyamatosan megérinteni a tied. Te vagy az egyetlen nő, akitől megszelídül a fenevad, aki megtarthat ezen a földön, hogy a jóság, és a fény útján

maradjak. Az egyetlen, aki vissza tud tartani attól, hogy tönkretegyem, vagy elvegyem halandók vagy halhatatlanok életét. Tempest ismét beleharapott az alsó ajkába. Amiket Darius elmondott neki, már majdnem soknak bizonyultak, többnek, mint amennyit fel tudott fogni. Jobban tudatába került, hogy ő egy kívánatos nő, mint amire valaha is gondolni mert. – Ne ragadtassuk el magunkat ennyire Darius. Megállapodtunk, hogy a zenekarral utazom egy darabig, de a világ megmentése nem az én specialitásom. Teljesen átlagos csavarkulcsokat meg ilyesmit forgatok, ehhez értek, de a kapcsolatok nem nekem valók. Megpróbálta tréfával félreütni a téma komolyságát, de a szíve már elolvadt a szavaktól. Darius óvilági, elegáns udvarlása szépen ellensúlyozta veszélyességét, ami második bőrként tapadt rá. Ez a férfi egy kész szexuális mágnes, és Tempest nem ringatta magát abban a tévhitben, hogy immunis rá. – Minden érintett fél érdekében az a legjobb megoldás, ha továbbra is mentes maradsz mindenféle egyéb kapcsolattól. – mondta halkan. Smaragdzöld szemei rávillantak, mielőtt elfordult tőle, mivel az a szégyentelen száj ismét megkísértette. – Menjünk sétálni Darius. Azt hiszem biztonságosabb, mint fenn állni egy fatörzsön, és lenézni egy kősziklára. Sokkal biztonságosabb. Karjai körülölelték a derekát, előrehajolt, lélegzete melege a tarkóját simogatta. – Fuss, ha menekülnöd kell baby, de nincs hová menned, csak vissza hozzám. Határozott mozdulatokkal eltávolította a vastag karokat a derekáról, és nagyon elégedett volt magával. Ha teste továbbra is kapcsolatban marad vele, annak csak az lesz a vége, hogy mindkettejüket felemésztik a lángok. Az egyetlen épelméjű tett az lenne, ha kerítenének maguk közé egy óceánt. Vagy egy gleccsert. Talán a sarki jégsapka elég lenne. A férfi bosszantó nevetése követte, ahogy leugrott a fatörzsről, és elkezdett tőle eltávolodni. – Olvasni az elmédet kezd egyre érdekesebbé válni drága. Ha gondolod, letelepedhetünk egy jégkunyhóban. – Esélytelen. Elolvasztanád a hűtőfalat. És akkor megint hol lennénk? Azt is mondtam már, hogy semmi ilyen hipnotizáló dolgot ne csinálj a szemeddel. És talán viselhetnél valami maszkot. A nevetése is túl szexi, annak is mennie kell. Igen, annak feltétlenül. Nagy pusztítást végez a higgadtságában. Pedig már így is forrónak, vastagnak, nehéznek érezte véráramát, rá fogja vetni magát a férfira, könyörögni a megkönnyebbülésért, ha nem hagyja abba. Azután pedig megbánná. Igen. Megfordult és dühösen rámeredt. – Rendben. Csinálj úgy, mint a gyík! Töprengve tanulmányozta az arcát. – Gyík? – kérdezett vissza. Majd egy szentségtelen mosoly érintette meg érzéki száját – Nyaljam a bőrödet? A legnagyobb örömmel. Csak mondd meg hol. Szándékosan hajolt közelebb a nyaki pulzusához, szemeiben ott ragyogott a nevetése. Tempest ellökte őt, keményen. Ha selyemszája hozzáért volna a bőréhez, akkor ő elveszett. – Menj távolabb tőlem. – Végül mégis ő volt az, aki pánikszerűen eltávolodott két lépéssel. – Komolyan Darius. Vagy azt hiszem szükségünk lesz egy gardedámra. – Valami gyík dologról beszéltél. Kezét kinyújtva ismét foglyul ejtette a csuklóját, és mintegy az oldalához láncolta.

– Neked egyensúlyra van szükséged. Egyensúly kell. Ha valami borzongató dolog lennél, akkor nem érezném úgy, hogy kockára teszem a becsületemet, ha sétálok veled az erdőben. A férfi megint nevetett. A tiltása ellenére. Vagy ezt még meg se tiltotta neki? – Ha átalakulnék gyík alakba, sikoltozva rohannál vissza a táborba. Darius tudta, hogy Julian és Desari már elindultak a macskákkal, és a túrabusszal. Dayan, Syndil és Barack pedig éppen most préselik be magukat a sportkocsiba, amit Barack annyira szeret. Hallotta, amint Barack még mindig könyörög Syndilnek, hogy álljon végre szóba vele, had próbálja meggyőzni róla, hogy ő tulajdonképpen nem egy patkány. Darius kihasználta Tempest egy pillanatnyi figyelemkiesését, hogy visszaszerezze a kezét. Összefűzte az ujjaikat, és felemelte a karját, hogy válla alatt felajánlja azt a védett helyet. – Ha átváltoznék, egy komodói sárkányt szeretnék neked megmutatni. Tempest hagyott magának pár szívdobbanásnyi időt, hogy maga elé képzelje a látványt. – Nem kellene nekünk valahova mennünk ma éjjel? Azt hittem feszes menetrendünk van. Hagyjuk meg a komodói sárkányokat képnek. Elég ijesztő vagy emberi alakban is. Lassan sodródtak egyre közelebb a táborhoz, sétáltak az alacsonyan szálló ködben, ami egészen vastag rétegben fedte már az erdő talaját. Kísérteties és gyönyörű hellyé változott az erdő, mint egy varázslatos szentély. Tempest szerette az erőt Darius kezében, a melegségét, ami őt is felmelegítette, a benne áramló, rövid pórázon tartott hatalmat. Most még a szemei égetően birtokló pillantásait is szerette, szédítő ívű szája kísértette. Darius hirtelen megállt, ő pedig majdnem beleütközött. Szembefordult vele, sötét színeit érzékien kiemelte a rájuk áradó ezüst holdfény. Most annak tűnt, ami valójában volt. A hatalom ura. Egy mágus. Tempest csak bámulni tudta a szépséges férfit, elveszni szemei éhségében. Képtelen volt normálisan lélegezni, amikor ennyire közel volt hozzá. Sötét szemeiből áradt az éhség, a nyers, könyörtelen szükség. Kezei végigcsúsztak a karján, hogy megállapodjanak a csípőjén, maga felé vonva őt, még közelebb. Az éjszaka mélykékje összekeveredett a Hold ezüstjével, együtt megalkotva a fehér ködöt, ami körülvette, elszigetelte őket a világ többi részétől. Darius lassan lehajtotta a fejét az övéhez, és bár semmiféle hatalmat nem használt, a lány feje is felemelkedett, hogy elé menjen. Minden, ami számított, az jelen pillanatban az a szaténpuhaságú száj volt az övé alatt. Az ő vadméz íze. Hogy átvegye az irányítást végre, és véget vessen közös nyomoruknak. Ezt kellett tennie. A lélegzésnél is nagyobb szükségük volt erre. Ajkai határozottak, mégis bársonyosak voltak az övé felett. Finoman ízlelgette, hízelgett neki a válaszért. Érezte, ahogy kezei elmozdulnak rajta, átölelik, közel húzzák a szívéhez. Fogai gyengéden csipkedték ajka érzékeny bőrét, kitartóan, kérőn, míg Tempest végül nem tudott tovább ellenállni a ki nem mondott kérésnek, és kinyitotta a száját. A talaj a lába alatt riasztóan megpördült, de Darius szája mégis helyben tartotta őt, együtt száguldottak térben és időben valahova, ahol még soha nem járt. Minden tudatosság nélkül Darius az elméje után nyúlt, egybeolvadt vele, megosztva erotikus fantáziáit, és a létezés fölött érzett végtelen örömét. Megosztotta teste életre kelését, tomboló vágyát, szükségét rá. Tiszta érzés volt. Lebegett zárnyak nélkül, zuhant a térben, egyre magasabbra csaptak benne a lángok. Elmerült benne, örökre el tudna benne merülni. Bőrét épp olyan puhának érezte, mint selyemhaját. Ő volt számára maga az élet csodája.

Ez mind ott volt Darius fejében, és mostmár Tempestében is, aki tehetetlenül sodródott a férfi szenvedélyében, ami fellobbantotta, megerősítette saját vágyát is, amíg már nem is tudta melyikükét érzi éppen. Mindkettejüket felfalta a tüzes éhség. Ezen a helyen nem volt önfenntartás, nem volt helye a szerénységnek, szüksége viharként felerősödve felelt meg Darius hasonló erejű érzelmeinek. Karjai köré szorultak, elsöprő erővel vonva közel a kemény, férfias testhez. Mélyen belül a testében, lassú, lusta lávafolyam indult meg felfelé, maga előtt tolva a tűzvihart, ami végigsöpört rajta tetőtől talpig. „Abba kell hagynunk.” A szavak, mint pillangószárnyak érintették az elméjét, kifulladtan, erotikusan, a sajátjával azonos éhséggel, szükséggel, ami azzal fenyegetett, hogy felfalja mindkettejüket, elvesztik az irányítást. De volt valami más is. Valami új. Mivel az elméjüket megosztották, felismerte mi az. Olyan elemi félelem, mint az idő maga. Darius visszakényszerítette magát a valóságba, elzárta elméjében teste sürgető igényeit, próbálta visszaszerezni a józanész látszatát. Tempest már nem önmagában lángolt, hanem Darius részeként. Egyetlen egység voltak, egy entitás. Kapaszkodott belé, az egyetlen biztonságos horgonyba a mágia ezen vad viharában. Darius felemelte a fejét, szája pár centire lebegett az övé fölött. Csak néztek egymásra, egymás szemébe, lenyűgözte őket, hogy tűzvihart okoztak egyetlen kifullasztó csókkal. Tempest visszahúzódott, finoman, nőiesen, igyekezve erőt venni magán, hogy lehűtse iszonyúan perzselő testét. Ujjhegyével megérintette a száját, képtelen volt elhinni, hogy tevékeny részvételével az is segített ekkora lángokat létrehozni. – Ne mondj semmit drága. Pontosan tudom, mit akarsz mondani. Bosszantó hímelégedettsége vidáman csengett rekedt hangján. Tempest megrázta a fejét. – Nem hiszem, hogy egyáltalán tudok beszélni. Darius, te simán halálos vagy. Ezt egyszerűen nem tehetjük többé. Túl veszélyes. Már kezdtem várni, hogy elektromos ívek húzzanak át köztünk. – hátrasodorta a sötét tincseket a férfi arcából – Esküszöm, hogy belém csapott egy villám. Fehéren izzott, sokágú volt, és egyenesen keresztülment rajtam. – a mosolya ugyan csak kísérleti jellegű volt, de azért ott volt – Szóval egyetértünk. Ezt többet nem szabad. Darius magához szorította, és megállapította, hogy remeg. – Azt hiszem ez nem jó döntés lenne Tempest. Inkább meg kellene tanulnunk irányítani. Ha többet gyakorolnánk, jobbak lehetnénk. – Jobbak? – Tempest a szájára szorította a kezét, szemei hatalmasra nyíltak – Egy kicsivel sem lehetünk jobbak Darius, vagy lángba borítjuk az egész világot. Nem tudom te hogy vagy vele, de én nem érzem túl jól magam. Testét nehéznek és fájdalmasnak érezte, vágyott a megkönnyebbülésre, a legkisebb érintésre is érzékeny volt. Minden alkalommal, amikor Darius megmoccant, egy apró tűznyíl száguldott át rajta. Szüksége volt rá. Szüksége volt a testére. – Ha meg nem volt semmi értelme, fölöslegesen tennéd közénk a fél világot. Darius a szájához húzta az öklét, simogatta a két apró sebhelyet rajta. Fel-le húzogatta a halvány fehér csíkokon az ajkait, meleg, bársonyos reszelősséggel. Tempest lehunyta a szemét a parázsló vágy ellen a tekintetében, az égbekiáltó érzékisége ellen. Ez alkalommal már tudta, nem egyedül Darius okozta azt a tűzvészt. De ő nem ilyen.

Nem tesz olyan dolgokat, mint most, nem keresi az azonnali intimitást. Soha. Ki gondolta volna, hogy elég egy apró érintés, és az ő vérét máris elönti a folyékony tűz, és a fájdalmas éhség, ami nem akar megszűnni soha, tovább gyengítve őt? – Darius, abba kell hagynod. – Nevetve mondta, de közelebb állt a könnyekhez. – Fogalmam sincs, mit kellene tennem. Úgy értem te egy vámpír vagy. A férfi megrázta a fejét. – Nem vámpír drága. És isten segítsen mindannyiunkat, hogy ne is legyek az soha. Elmagyaráztam neked, a vámpír úgy dönt, az örök sötétségben marad, elveszti a lelkét. Nekem van lelkem, van fényem a sötétségemben, van erőm. Te vagy az. Én Kárpáti vagyok, bár nem számítok fajunk soraiba, mert az útjaink némileg különbözőek. Nem ismerem a hercegünket, aki vállalkozott arra, hogy megállítsa népünk kipusztulását. Néhány héttel ezelőttig a létezéséről sem tudtam, vagy arról, hogy a bátyám is életben van. Tempest felnevetett. – Van bármi normális dolog körülötted, amiről tudnánk társalogni? Mondjuk az időjárás? Szokatlan időjárásunk van. Ha még tovább beszélgetnek olyan dolgokról, amit az agya képtelen valahova beilleszteni, valószínűleg elveszíti ép elméjét. Túl gyorsan jön a túl sok lehetetlen információ. A vigyor beugrató volt. – Akarod, hogy csináljak egy vihart? Tudom, hogy szereted az esőt. – Biztonságosabb lenne, ha visszamennénk a többiekhez. – javasolta Tempest, figyelmen kívül hagyva az agyát ismét felbolygató felajánlást. – Máris látom kettőnk közül ki a gyakorlatiasabb, és az nem te vagy. Megrántotta a férfi kezét, és húzta maga után a tábor felé. Darius követte őt, és néhány perc zavart csend ereszkedett közéjük. Végül megköszörülte a torkát, hangja kíváncsinak tűnt. – Tempest? Pontosan hova is megyünk? Mert nekem nem gond, bárhová követlek, ahova csak mész, de jelenleg egy szakadék felé tartunk. Nem túl biztonságos. Érezte, hogy a szín, és a hő felkúszik a nyakára, és az arcára. Próbálta kihúzni az ujjait Darius kezéből, de az jottányit sem engedett, mintha össze lennének ragasztva. Legszívesebben bokán rúgta volna. Már az is elég szörnyű, hogy felgyújtották a testét, ráadásul mostmár még ideges is, a férfi pedig ott áll mellette, nyugodtan, higgadtan, legyőzhetetlenül. – Merre van a tábor? – követelte összeszorított fogakkal. Darius egy percig csak bámult rá. Majd pislantott egyet, hogy eltüntesse a szeméből a hirtelen felvillanó gunyoros vidámságot, amit Tempest világosan látott. És már ott is állt ismét rezzenéstelen pókerarccal. A bokán rúgási vágy felerősödött a lányban, beletelt némi időbe, míg önfegyelme elnyomta a késztetést. – Ne tarts nekem biztonsági kiselőadást, általában remekül tudok tájékozódni! – tiltakozott – Egész biztos, hogy valami varázslatot tettél rám. Mutasd akkor te az utat. És töröld le az arcodról ezt a kifejezést! Hangtalanul mozdult meg, teste öntudatlanul is védőn magasodott az övé fölé. – Milyen varázslatot tettem rád? – kérdezte finom, tiszta hangon, amiben világosan érződött a hipnotikus erő, és úgy tűnt, ő még mindig nem immunis. – Honnan tudjam? – morogta ingerülten – Csak annyit tudok, hogy Merlinnél tanultál. – ezzel alaposan össze is zavarta magát, és elbizonytalanodva felpislantott a férfira. – De ugye igazából nem?

– Nem drága, igazából ő volt az én tanítványom. – felelt Darius készségesen. Bár egyik tenyere még mindig Darius túsza volt, most mégis a füléhez szorította mindkét kezét. – Nem akarom hallani. Még akkor sem, ha csak viccelsz. Nem akarom hallani. Megérkeztek végre a térre, és Tempest megállt, hogy megbámulja a kiürült parkolót. Csak a kamion maradt. Még egy elkóborolt, sodródó papírfecni sem mutatta, hogy nemrég még itt táboroztak. Úgy rendeltetett, hogy egyedül maradjon Dariussal, attól függetlenül, hogy ő akarja-e, vagy sem. – Ugye ez nem egy összeesküvés? Darius halkan nevetett, és kinyitotta előtte a kamion ajtaját. – A családom valószínűleg úgy gondolja, hogy elment az eszem, de soha nem szőnének összeesküvést ellened. – De veled összejátszanának. – mondta Tempest hirtelen megvilágosodással. – Mi történne, ha a néped hercegének nem tetszene valami, amit teszel? Darius természetes arroganciával vállat vont. – Szeretném, ha a családom kimaradna a dolgaimból. Elég régóta gondoskodok már magamról, és oldom meg a problémáimat. Nem tartozom elszámolással senkinek. Soha nem is tartoztam, és ennyi idő után már nem is áll szándékomban ilyesmi. – Átölelte a derekát, és könnyedén felemelve beültette a kamionba. – Csatold be a biztonsági övet drága. Nem szeretném, ha kiugranál, amint problémát szimatolsz. Tempest motyogott valami érthetetlent, amíg a férfi megkerülte a járművet, és beszállt a vezetőülésbe. A fülke szűk terében hatalmasabbnak látszott, mint valaha. Vállai szélesek, combjai erős oszlopok, testéből áradt a hő. Tempest alig tudta visszanyelni a felkívánkozó nyögést. Férfias illata hívogatta, volt benne valami vadság, amire bensőjében azonnal válaszolt saját vadsága. Körmeivel egy ideges ritmust kezdett kopogni a műszerfalon. – Talán vennem kellene egy buszt. Kétségbeesés árnyékolta a hangját, amit még ő is hallott, de úgy döntött, hogy figyelmen kívül hagyja. Darius csak a motor beindítása után nyújtotta felé a kezét, és simított végig puhán az arcán. A lágy cirógatás ismét versenytempóra ösztökélte a szívét. Tudta, hogy a férfi hallja, hogyan száguld keresztül a vér az erein, és tudja, hogy a testének szüksége van az övére. Egy apró sóhajjal elsüllyedt az ülésben, és lehunyta a szemét.

Hetedik fejezet Magányosnak érezte magát. Tempestnek ez jutott eszébe, ahogy a haját fésülte, és elgondolkodva bámult a lakóautó fürdőszobai tükrébe. A hosszú éjszaka olyan volt, mint egy gyönyörű álom. Az apró vezetőfülke intimitásában Darius beszélt hozzá, érdekes, a történelemhez kapcsolódó saját élményeit mesélve.

Végighúzta a kezét a biztonsági övén, hogy meggyőződjön róla, elég kényelmes, de azért stabilan tart. Teste melege beszivárgott az övébe. Órákon át utaztak, az éjszakai égbolt feltárult előttük, az autópálya szalagja mutatta az irányt. Elálmosodott, feje a férfi vállának dőlt, és ott elhelyezkedett. Nem szándékosan tette, egyszerűen csak ott érezte jól magát. Biztonságban, és nagy becsben tartottnak érezte magát. Ezt sugározta felé Darius minden pillantása, testének védelme. Tempest halkan felsóhajtott. Nem akart hozzászokni ehhez az érzéshez. Semmi sem tart örökké, jobb, ha csak saját magára számít. Nem akart csapdába esni, bármilyen selyemmel volt is az kibélelve. Darius túl erős, mellette még ilyenről gondolkodni is vakmerő tett. De attól még álmodozhatott, bár úgy tűnt, mintha ezt mostanában kissé sokszor tenné. Magányos Darius nélkül. Egész életében magányos volt, de ez most valahogy más volt. Úgy érezte, mintha valami nagyon fontosat elveszített volna, vagy mintha egy része hiányozna, amit képtelen bármivel is kitölteni, vagy elmenekülni a hiánya elől. Egyre később ébredt fel, és ezt egy másik rossz szokás kialakulásának könyvelte el. Délután három óra volt. Egész éjjel utaztak, nem csoda, ha a társulat aludt a nap folyamán. Másképp hogyan lehetne tartani ezt az őrült menetrendet? Közelebbről szemügyre vette a tükörképét. Szeme alatt a véraláfutás tegnap még mély búbánatlila színben tündökölt, duzzadt volt, és csúnya, ma viszont már csak halványkék nyoma látszott. Darius meggyógyította. Pír kúszott fel az arcára, teste mélyén felkavarodott a vágy, ahogyan eszébe jutott, hogyan is gyógyította. Inkább tűnt erotikus álomnak. Darius. Ő itt hiányolja, a férfi meg alszik. Isten tudja hol. Idegenkedve a saját szemében megpillantott furcsa csillogástól, elfordult a tükörtől. Már az is épp elég rossz volt, hogy míg zuhanyozott, folyamatosan róla álmodozott szerelmes bocitekintettel. A szemeiről. A szájáról. A hangjáról. Ahogyan a testén áthullámzik az erő… – Ó az ég szerelmére! – vádlón meredt a lakókocsi pazar berendezésére. – Tinédzser korodban nem voltál ennyire szörnyű. – morogta magának – Ő egy arrogáns, hatalmaskodó, fura alak. Ezt tartsd szem előtt Tempest, amikor a pillantásairól áradozol. Az embert. És ami még rosszabb, nem is ember. Hanem rosszabb, mint egy ember, Ő a… – Kereste a megfelelő szót. – …valami. Valami, amit egyetlen porcikád se akar. Most pedig menj, és ellenőrizd le az olajszinteket. Az hétköznapi. Átlagos. És legalább leköti a figyelmed. Nem sokkal hajnal előtt, miután egész éjjel vezetett, a lakóbuszba vitte őt, és lefektette. Ha lehunyta a szemét, még mindig érezte, ahogy a karjába vette, kemény teste az övéhez szorult. A hajnal közeledő fényében szép, érzéki arca zordnak tűnt. Finoman, óvatosan hozta a buszba, és letette a kanapé párnáira. A gyengédség, ahogy takarót borított rá, örökre bevésődött a szívébe. A csók, amit halántékára adott még mindig ott parázslott benne. És a nyakán. Tempest a torkára szorította a kezét, és visszafordult a tükörhöz, hogy mégegyszer megnézze. Darius szája ott hagyott a nyakán egy égő, lüktető jelet, mintha csak sajátjának bélyegezte volna meg. Rátette a tenyerét, érezte a perzselő forróságot. – Annyi bajod van mostanában Rusti. – mormolta halkan – Még azt is ki kell találnod, hogy szabadulj meg innen. Enni akart egy kis gabonapelyhet hideg tejjel, de kiderült, hogy inkább magányos, mint éhes. Darius száját akarta látni, ahogy lassan, erotikusan az övére ereszkedik. Az égető fekete szemeit akarta. A gabonapehelynek határozottan papír íze volt. Miért érzi erotikusnak, hogy

Dariusba kerül a vére, ha megbetegíti a gondolat, hogy más csináljon ilyet? Miért rándult el önkéntelenül, amikor Barack hajolt hozzá, és miért kínálja fel a torkát, ha Darius? Ismét megérintette a jelet egy ujjával. – Nem fogsz itt ülni és ábrándozni Tempest! – jelentette ki rendíthetetlenül, miközben átfutott rajta a gondolat, hogy azóta hívja magát Rusti helyett Tempestnek, mióta Darius ragaszkodik ehhez a névhez. – Menj, és csinálj valami mást is, mint hülyét magadból! Kellett néhány perc, hogy összepakoljon maga után, majd megsimogatta az alvó leopárdokat, és kiment. Bent a lakókocsiban el voltak húzva a súlyos sötétítők, így most kilépve onnan úgy érezte, a nap erősebben süt, mint valaha, be kellett csuknia szemeit előle. A szél puhán, és játékosan cibálta haját, és ruháját, susogott a tűleveleknek az együttes új táborhelye körül. A levegő fenyő és vadvirág illatú volt. Valahol víz csobogott a közelben. Tempest ímmel-ámmal a busz motorja körül matatott, addig állítgatva, amíg elégedett nem lett. Talán a szél tette, de most még magányosabb volt, mint valaha. A színek is színesebbnek tűntek, ha Darius a közelében volt. Minden élénkebb, élőbb volt. Megszállottság? Vagy mi ez? Tempest a hátizsákjába csúsztatott egy vizes palackot, és túrára indult, megkeresni a patakot, hogy lehűtse magát. Lemossa magáról Dariust. Fütyörészve zsebre dugta a kezét, és elindult, szentül elhatározva, hogy mire visszatér, Darius jelenléte már nem is lesz rá hatással. De sötét érzések, kezdtek rajta eluralkodni, ahogy egyre távolabb ment a tábortól. Megpróbált énekelni, de a szíve nehéznek tűnt, lábai akár az ólom, küzdött minden lépését. Rettenetes szomorúság öntötte el. Szüksége volt rá, hogy lássa Dariust, hozzáérjen, tudnia kell, hogy létezik, él és virul. Megtalálta a patak keskeny sávját, és követte addig ahol szélesedett, és sziklákat tartott habzó ölelésében. Levette a cipőjét és belelépett. A jéghideg víz kitisztította annyira a fejét, hogy érvelhessen saját ostoba érzelmei ellen. Darius nem halott, és nem sérült meg. Semmi rossz sem történt vele. A kötelék közöttük egyre biztosabban működött, ahányszor a férfi összeolvasztotta elméjét az övével. Megosztoztak ezen az intenzív bizalmasságon, ami az embereknek nem a sajátjuk. Az övé nélkül gyámoltalannak, elveszettnek érzi a saját agyát. Ennyi az egész. Semmi több. Meg kell tanulni vele élni. Tempest még beljebb gázolt a patakban, míg már a térdét nyaldosta a víz, és sürgette magát, hogy folytassa az éjjel megkezdett figyelemtanulmányait. Meglepődött milyen sok rovart lát a levegőben, és milyen hangosan hallja zümmögésüket, ami közé valami berregés is vegyült. Az apró bogárnyilak mögött megpillantotta a berregés forrását. Egy szál ökörnyál. Mozdulatlan maradt, ahogy Darius tanította, teljes csendben állt, elméje fókuszába a csobogó vizet, és a környékbeli apró élőlények neszeit helyezte. Figyelte a ragyogó kék szitakötő röptét a patak felett. Nagyon óvatosan mozdulva körülnézett, látta, hogy a parton pillangók gyűltek össze inni. Sok szép, élénk szín vibrált a szárnyaikon. Agyával próbálta megérinteni őket, amitől felbátorodtak, köré repültek, egyik-másik letelepedett karjaira, vállára. Elragadtatva rájuk hangolódott, és így maradt, amíg el nem kezdett aggódni, hogy talán túl sokat gyűjt már össze. Elengedte őket elméjével, és figyelte, ahogy táncolva eltávolodnak. Most dallamok szivárogtak be a fejébe, madarak trilláztak, rivalizáltak egymással. Különböző fajok versengtek a levegő hullámaiért, megpróbálták felülmúlni egymást. Feszülten figyelt,

megismételte a hangokat a fejében, amíg meg nem bizonyosodott róla, hogy minden hang a helyes dalba kerül, mielőtt válaszolt volna nekik. Egyenként hívta őket. Kinyújtotta a karját, elméjében pedig énekelt nekik, csábította, hívogatta őket ágaikról, fészkeikből. Fölé repültek, alacsonyan köröztek, megérintették szárnyaikkal, megvizsgálták óvatosan, mielőtt a karjára telepedtek volna. Míg csacsogtak, és perlekedtek egymással, mókusok rohantak elő az erdőből, és megálltak a víz szélénél. Lassan, nagy figyelemmel Tempest feléjük fordult, és egész idő alatt beszélgetett a madarakkal. Szinte megremegtette az agyát a sokféle turbékolás, csicsergés, trillázás, amivel kedveskedtek neki. Két nyúl ugrándozott elő a sűrűből. Megálltak tisztességes távolságra, orruk izgett-mozgott csupán. Tempest mozdulatlan maradt, csak elméjével nyúlt értük, hogy felvegye őket a kommunikáció körébe. Egy madár figyelmeztette először a veszélyre. Meglovagolva a széláramlatot lebegett felette, de éles szeme kiszúrta a lopakodó mozgást a bozótban. Szinte sikoltásnak ható kiáltása mindenki figyelmeztetett, hogy nincsenek egyedül. Tempest gyorsan megfordult, ahogy a madarak szétrepültek, a mókusok és a nyulak biztonságba száguldottak. Ő maradt egyedül, térdig a patakban. Az ember a bozótosban elmélyülten foglalatoskodott, képek sorozatát készítette. Ismerősnek tűnt, és ami még ennél is rosszabb, diadalmasnak is. Nyilvánvalóan lekapta azt is, ahogy körülvették őt az állatok. Tempest felsóhajtott, kezét átfuttatta a haján. Legalább még nem hívott ide semmi egzotikust. Mondjuk medvét, rókát, vagy menyétet. De máris látta szemei előtt a szemétturkász újságíró következő szenzációs főcímét. Madárnő a Sötét Trubadúrok között! Mekkora cikk lesz. Hogy a csodába sikerül állandóan ilyen helyzetekbe keverednie? – Üdv ismét! Úgy tűnik követ minket végig. – köszöntötte Matt Brodrickot, abban a reményben, hogy nem érződik hangján a félelme. Gyűlölte, hogy egyedül van a férfival egy kanyargó pataknál, egy hatalmas erdős terület közepén, ahol rajtuk kívül gyakorlatilag senki más sincs. – Csinált pár jó képet? – Ó, igen. – felelte, majd leengedte a fényképezőt, hogy az szabadon lógjon a nyakában. Elindult feléje, és óvatosan körülnézett. – Hol van a testőr? – kérdezte gyanakodva. – Tempest lába saját akaratából hátrafelé lépkedett, ahogy a férfi közeledett. – Úgy tapadt magára, mintha oda lenne ragasztva. – Honnan veszi ezt a sületlenséget? Én egy mezei autószerelő vagyok, nem az együttes tagja. Ő Desarira van rátapadva úgy, mintha oda lenne ragasztva. Ez a dolga. De szívesen adok át neki üzenetet, ha legközelebb találkozok vele. Valami nyugtalanította a firkászban. Érezte, hogy több mint egy kíváncsi riporter, aki ez együttessel együtt zarándokol, de nem tudott rájönni mi zavarja benne. – Valaki megpróbálta megölni hónapokkal ezelőtt. – mondta Brodrick, és közben a lány reakcióit leste az arcáról. – Mesélték? Vagy nem említették, hogy a zenekar két másik tagjára is rálőttek? Veszélyes lehet ennek az együttesnek a közelében lenni. Még beljebb ment.

Igazat mondott, érezte. És szándékosan mondta el itt, kint, ahol csak ők ketten vannak, hogy megrémítse. Tempest belélegzett, hogy a friss levegő kimossa belőle a félelmet. Elkezdett ár irányában sétálni a vízben, egy nemtörődöm vállrándítással. – Ehhez nekem semmi közöm. Csak autókat javítok. Valószínűleg én sem vagyok nagyobb veszélyben, mint ön, ha valakinek Desarira fáj a foga, elvégre állandóan a közelében lebzsel. Felnézett az égre. Tiszta, gyönyörű nap volt, a felhők, mint pamutgombolyagok lebegtek nyugodtan felettük a magasban. – Talán néhány őrölt rajongó. Ismeri a típust. Desari szexi és gyönyörű. Mindenhol felfigyelnének rá. És néha a figyelem nem jó dolog. A természet nyugalma lassan beszivárgott az elméjébe. Vagy Darius lenne? Nem, ő túl messze van. Elméje időnként ösztönösen kereste az övét, hogy megérintse. Csak ürességet talált, de mintha mégis segítene neki. Érezte, hogy valami nagy nyugalom lépett a fejébe az imént, és segített összpontosítania a csendre, hogy jobban ráhangolódhasson a természetre. Brodrick követte, a patak szélén, a száraz parton, gondosan ügyelve, nehogy víz érje a cipőjét. – Inkább olyasvalaki, aki tudja mik ők. A lány megforgatta a szemét, mintha mélységesen unatkozna. – Azért fáradt ki ide a semmi közepére, hogy figyelmeztessen a veszélyre, hogy netán megpróbálnak megölni, ha velük maradok? – Honnan jött ez a gondolat? Tempest azt kívánta, bárcsak gondolt volna erre. Engedte, hogy megfélemlítse, amikor simán csak félnie kellett volna. Tőle. – Nem olvasok nyálkás bulvárlapokat Brodrick, úgyhogy talán jobb lenne, ha elmondaná, mit akar. Feltételezem, azt tervezi, hogy felhasználja azokat a képeket rólam. Nem vagyok híresség, úgyhogy sok értelme nem lenne. Inkább állatokkal barátkozom. Na és? Van hozzájuk tehetségem. Nyomtassa ki, és talán emiatt el fogom veszíteni az állásom. De ez hogyan fog magának segíteni, véghezvinni, amit akar? Brodrick őt figyelte. A nap a háta mögött volt, így nem volt túlzottan feltűnő a szerelmi harapás a nyakán. De végül mégis észrevette. Hátratántorodott, egy elfojtott hang tört elő belőle, majd az inge nyakához kapott, és előhúzott alóla egy ezüst keresztet. Feltartotta magasra vele szemben. Tempest egy pillanatig bután bámult rá. Amikor végre rájött, hangosan felkacagott. – Mit művel maga szerencsétlen? Elmebajos! Még önmaga is elhiszi azt a szemetet, amit kinyomtat? – Maga egy közülük. Viseli a fenevad jelét. Már őt szolgálja! – vádolta hisztérikusan. A nap sütött, az ezüst belecsillant a szemébe. Tempest megérintette a nyakát a kritikus ponton. – Ki az az ő? Milyen állat? Kezdem tényleg azt hinni, hogy magának elment az esze. A barátommal játszottunk, és kiszívta a nyakam. Mit gondolt mi ez? – Ők mindannyian vámpírok. – mondta Brodrick – Mit gondol, miért alszanak nappal? Tempest felnevetett. – Akkor azért van olyan sok koporsó a buszon? Hűha! Soha nem gondoltam volna, hogy vámpírok. Brodrick káromkodott, dühítette, hogy tréfát űz belőle. – Majd nem fog nevetni, ha bebizonyítjuk a világnak! Megtaláltuk őket. Már jó ideje figyeljük az együttest. Utánajártunk, hogy az utóbbi ötven évben egy jottányit sem öregedtek.

– Kik azok a mi? És mi a bizonyítékuk erre? – Szíve a torkában dobogott, de megtartotta a gúnyt a hangjában, és az arcán is. – Maga sem tűnik ötvennek, és talán egyidősek önnel. – Ne nevessen ki engem! – sziszegte dühösen a férfi – Mi egy társaság vagyunk, az érintett polgárok próbálják megmenteni a világot ezektől a démonoktól! Nagy kockázatnak tesszük ki magunkat. Néhányat az embereink közül meg is öltek Európában, ők nagyszerű ügyünk mártírjai. Nem hagyhatjuk, hogy a vámpírok továbbra is veszélyeztessék az emberiséget. A lány szeme kikerekedett. Itt állt előtte egy fanatikus Istenhívőszerűség, aki kétségkívül valahogyan kapcsolatban van azokkal, akik megpróbálták megölni Desarit. – Mr. Brodrick. – próbált meg higgadt ésszerűséggel megszólalni – Kénytelen vagyok önnek ellentmondani. Ezek itt emberek. Nem vámpírok, csak egy kicsit különcök. Énekelnek, és utazgatnak, mint az összes többi együttes. Darius minap zöldséglevest főzött nekem. Desari tükörképét én magam is láttam. És csak vicceltem a koporsókkal. A busz bár minden luxussal fel van szerelve, de csak hálófülke van benne. Kérem, higgye el, ezek csak tehetséges emberek, akik próbálnak megélni. – Láttam magán a jelet. Embereket használnak. Senki sem látta őket még nappal. Tudom, hogy igazam van. Már majdnem elkaptuk őket akkor. És mi történt a mesterlövészeinkkel, akiket kiküldtünk, hogy elpusztítsák őket? Eltűntek. Nyom nélkül. Hogy tudott Desari megmenekülni? Hogyan élhet, amikor több golyó is eltalálta? Mondja meg nekem. Azt állítja elment a kórházba, és egy magánorvos vette kezelésbe. Hah! – Ezt elég könnyű ellenőrizni. – Az orvos azt mondja, hogy ott volt. Meg három ápoló és egy páran a technikai személyzet közül. Egy híres énekesnő a kórházban, és a személyzet legtöbb tagja nem emlékszik rá? Egyetlen műtősnővért sem találtam, aki bent lett volna az operációnál. Azt mondják az egész műtős csapat külső szakemberekből állt össze. – A Sötét Trubadúrok gazdagok Brodrick. A gazdag emberek pedig még ennél cifrábbakat is szoktak tenni. De nyíltan kimondja, hogy maga is részese vagy annak, hogy megpróbálták megölni Desarit? A saját kérdésére magának adott válasz megrémítette. Brodricknak esze ágában sem lenne mindent bevallani, ha életben akarná hagyni őt. Mostmár az életéért aggódott. Van a férfinak fegyvere? Elképzelhető. Ami még rosszabb, meggyőződése volt, hogy ez a férfi őrült. Ép elmével senki sem hihet abban, hogy a vámpírok megpróbálják átvenni a hatalmat az emberiség fölött. Ő például mindig azt hitte, hogy a vámpírok csupán legendák és mesék szereplői, amíg nem látta akció közben Dariust. Ez az ember a hitét egy merő ostobaságra alapozza, és réges-régi mesékre. Darius megbízhatóbb, mint bármelyik ember, akivel eddig találkozott. Hiányzott is neki most ez a megbízhatóság, bárhol is volt a férfi. Nem is akarta tudni hol van. Mi van, ha tényleg koporsóban alszik? Az ötlet a frászt hozta rá. Mondott valami olyasmit, hogy lemegy a földbe. Mire gondolt pontosan? Nem, most nem szabad ezen gondolkodnia, vagy éppúgy meghibban, mint ez az alak itt előtte. Ide kell koncentrálnia. Ez most a fontos. Matt Brodrick őt figyelte összeszűkült, kegyetlen szemekkel. – Tudom, hogy szükségük van emberi szolgákra, hogy nappal vigyáznak rájuk. Maga is egy ilyen. Hol vannak? – Magának segítségre van szüksége Brodrick. Komoly, intenzív terápiára. Darius vajon tud róla, hogy az újságíró is részt vett a Desari elleni merényletben?

– Maga vagy az egyik szolgálójuk. – vádolta meg Brodrick újra. – Megmutatja hol vannak, vagy magát ölöm meg. Tempest még beljebb ment a vízbe, ott folytatta az útját, Brodrick a parton kísérte. A lány szíve gyorsabban vert, mint ahogy a víz futott. – Az az igazság, hogy már túl sokat mondott nekem Brodrick. Bármit teszek, nincs más választása, minthogy megöljön. Nem fogom elmondani, hogy hol van Darius, Desari, vagy a zenekar többi tagja, de nincsenek koporsóban, és eszemben sincs segíteni magának oda tenni őket. A férfi ajkán csúnya vicsor jelent meg. – Tudja, hogy a zenekar tagjai közül az egyik eltűnt hónapokkal ezelőtt? Azt hiszem megölték. Valószínűleg nem közülük való volt, és csak a vérét használták, míg teljesen ki nem száradt. – Magának beteg az elméje Brodrick. Tempest rettegve nézett körül, hogyan szabadulhatna meg ettől a tébolyulttól. Végtelenül egyedül érezte magát, és egészen biztos volt benne, hogy kívül keveredett Darius biztonsági kerítésén. Ha megússza ezt az őrületet, bizton számíthat rá, hogy hosszas előadást fog neki tartani a biztonsági előírások fontosságáról. Elküldte elméjét az erdőbe, az égre, megkérte az állatokat, hogy segítsenek, mutassanak egy rejtekhelyet a közelben. Brodrick magában motyogott, dühös volt a lányra, amiért nem segít neki. Végül lassan előhúzott egy apró revolvert. – Azt hiszem jobb, ha átgondolja. Tempest érezte, hogy jobban húzza a lábát a víz, egyre erőteljesebb, agresszívabb lett körülötte a sodrás. Nem akart beleszaladni semmiféle vízesésbe, aggódott, hogy az kerül elé nemsokára, vagy zúgók. Átgázolt a túlpartra, messzebb Brodricktól, de még sajnos mindig bőven a pisztoly hatótávolságában. Mezítláb volt, cipői fűzőjüknél összekötve a nyakában lógtak. Hát nem éppen elegáns öltözék a halálra. No és kit érnének utol két pillanaton belül, ha mezítláb kezdene el menekülni a köves, sziklás talajon? Mi van vele, hogy egyik bajból a másikba keveredik? Messze fölötte egy madár rikoltott, éles, szokatlan kiáltással. Azonnal megkapta a benyomást egy magas, meredek sziklafalról. Gyorsan kilépett a vízből, igyekezett minél sietősebben hátrafelé lépkedni az éles köveken, de a szemét a fegyveren tartotta. Nem ingott meg a bátorsága, bár Brodrick nem is követte a vízbe, biztosan nem akarta összevizezni a szép fényes cipőjét. Az első lövés hangosan visszhangzott. A golyó közel fütyült el a füle mellett, és majd több méterrel mögötte felverte a földet, és a fenyőtűket a földről. Tempest hátratántorodott, de nem volt hajlandó futni. A kövek a talpa alatt túl élesek voltak, már így is felsértették. De nem ért rá a sebesüléseit leltározni, a második golyó ismét gyorsabb hátrálásra ösztönözte, olyan gyorsan mozgott, amennyire csak mert, de tekintetét nem mozdította arról az apró fegyverről. Az idő lelassulni látszott. Szinte már hallani vélte a gyenge szellőben a falevelek susogását is, aztán a madár újra felrikoltott figyelmeztetően. Ő is észrevette, hogy Brodrick szeme hideg lett, és alattomos. Ő pedig még mindig hátrált.

– Miért csinálja ezt? Mi van, ha téved? Akkor megöl egy ártatlan embert, mert úgy gondolja, hogy az útitársai vámpírok. Itt vagyok a hőségben, fényes nappal van. Erre nem tud semmit mondani? – próbált időt nyerni magának. – A jel a nyakán elég bizonyíték. – magyarázta Brodrick – Maga az emberi szolgálójuk. – Akkor az amerikai tinédzserek fele vámpírok rabszolgája. Ne legyen már hülye Brodrick. Én egy autószerelő vagyok, semmi más. A sziklák már szinte felszeletelték a talpát, és Tempest kezdett egyre inkább kétségbeesni. Kell lennie kiútnak ebből a rémálomból. Hirtelen megérezte, hogy hátralépő sarka nem ér le, csak a levegő van mögötte. A köves part hirtelen véget ért, egy szikla szélén egyensúlyozott. Azonnal megállt, de érezte, hogy megmozdul alatta a porózus kőzet, hallotta maga mögött a leguruló apró kis kövek zaját. A madár újra kiáltott, ezúttal sokkal közelebbről, de ő nem merte levenni a szemét Brodrickról, hogy felnézzen az égre, vagy a háta mögé. – Ugorjon. – utasította, rávigyorgott, és intett a fegyverrel – De ha nem ugrik, a legnagyobb örömmel lelövöm. – Azt elhiszem, hogy szeretné. – mondta Tempest hűvösen – Akkor nem keresnék ki lőtt le. „Tempest, érzem a félelmedet.” – a hangja nyugodt, és egyenletes volt, nem torzította sietség, vagy félelem. – „Túl gyors a szívverésed. Nézz rá arra, amitől félsz, hogy lássam mibe keverted bele megint magad.” Darius hangja nagyon távolról, szinte kilométerekről hallatszott. Odafordította a szemét Brodrickra. „Biztos vagyok benne, hogy részben ő a felelős a merényletért, amit Desari ellen elkövettek.”– közölte tényként. Feszülten bámulta a fegyvert. Brodrick meghúzta a ravaszt, a golyó lepattintott egy darabot a lába mellett a sziklából, és elszáguldott. Tempest felkiáltott, veszélyesen kibillent az egyensúlyából, karjait kitárva próbálta visszanyerni azt. Nem látta, hogy a fegyver lassan megfordul Brodrick kezében, nem látta, hogy a halántékához nyomódik, ahogy azt sem látta, hogy az ujja ráfeszül a ravaszra. Nem figyelhette meg az izzadság apró gyöngyeit a homlokán, és a pánikot a szemében. Tempest a furcsa csatát sem látta, ami Brodrick és a láthatatlan ellenfél között a fegyver irányításáért zajlott. Darius gyenge volt ezen a nappali órán, óriási erőfeszítésébe került a harc az ember elméjével. De Tempest hallotta a fegyver dörrenését. Amint átesett a szikla peremén. Darius mélyen a földben eszeveszetten káromkodott. Tempest állandóan bajba kerül. Még túl korai lenne, hogy felemelkedjen, gyenge, és sérülékeny, képtelen ő maga odamenni hozzá. Még a fajtájából is csak kevesen, a legidősebbek, és legerősebbek voltak képesek, és ők is csak végveszély idején arra, amit tett, hogy fényes nappal harcoljanak egy ember akaratával, aki fenyegette az életpárjukat. És a nap még mindig magasan fent járt, Darius moccanni sem tudott. Tempest tíz körömmel, őrjöngve kapaszkodott a szikla oldalán, hogy le ne zuhanjon. Egyre lejjebb csúszott, a föld, és a szikla kiporlott ujjai alól, felsértve tenyerét, letörve a körmeit. Küzdött, kapaszkodott mindenbe, amit elért. Egy kiálló gyökéren csúszott végig, olyan erővel, hogy kiütötte belőle a szuszt. Mégis elkapta két kézzel, és lógott rajta, miközben valahogy próbálta visszaszerezni a levegőt a tüdejébe.

Még csekélyke súlya alatt is recsegett-ropogott a gyökér, megindult kifelé a sziklafalból. Kétségbeesetten felkiáltott, és rácsavarta az alkarjára, miközben lábai kapaszkodó nélkül himbálóztak a mélység fölött. Fölötte suhogó hang hallatszott egyre erősebben, óriási szárnyak kavarták fel a levegőt. A hatalmas madár feléje zuhant, egyenesen az arcának. Tempest a karjaiba temette a fejét, annyira mozdulatlan maradt, amennyire csak tudott. Soha nem látott még ugyan sast, de ez a madár túl nagy volt ahhoz, hogy bármi más legyen. Szemei aprók, és világosak, csőre horgasnak, és veszettül élesnek látszott. Szárnyának fesztávolsága elérhette a hat métert is. Tempest biztos volt benne, hogy valahol itt lehet a fészke, ahol ő randalírozik. – Sajnálom, sajnálom, – ismételgette, mint egy litániát. A madár élesen felhúzott a magasba, és ismét körözni kezdett felette, egyre alacsonyabbra ereszkedve. Tempest óvatosan körülpillantott maga körül. Alatta a szakadék meredek, és rettentően mély volt. Nem maradna életben. Felfelé fordította a fejét, hogy felmérje a mászás esélyeit. Közben minden pillanatban várta maga fölött felbukkanni Brodrick sovány alakját, hogy újra rálőjön. Feje felett a szikla túl meredek, bárhogy nézte, nem látott rajta kapaszkodókat. Meddig tudja itt tartani magát? Darius csak alkonyatkor jöhet érte. Hány órát bírna ki itt függeszkedve? És főleg így kapaszkodva? Látta, ahogy potyog a föld a korhadt, száraz gyökér mellett. Karjai görcsösen szorították a vékonyka kis reményt. „Tempest. A madár elvisz onnan. Ha közeledik, engedd el a gyökeret.” Mint mindig, Darius hangja most is nyugodtnak hangzott, mintha csak az időjárásról beszélnének. „Ha elengedem, leesek Darius.” Ki nem állta, hogy hisztérikus a hangja, de ha a hisztériára van megfelelő alkalom egyáltalán, ez a mostani tökéletesnek tűnt. „Bízz bennem drága. Nem engedem, hogy meghalj. A madár biztonságba visz. „Túl nehéz vagyok neki. Nem fog elbírni.” „Támogatni fogom a saját erőmmel. Tedd, amit mondok Tempest. Zuhanj.” Érezte a hangjából áradó hipnotikus erőt, és elméjén a kényszer lökését. Darius úgy érezte, kényszerre van szüksége, hogy engedelmeskedjen neki. Kérlelhetetlenül elszánt volt. És senki sem szállhat szembe Dariussal. Tempest hallotta a szél fütyülését, amikor az óriási ragadozó madár ismét felé zuhant. Szíve ijesztő erővel csapódott a mellkasának. Rettenetesen veszélyesnek hangzott, amit Darius elrendelt. Nem tudná abbahagyni, ha meggondolja magát. Engedelmeskedett az egyre erősödő nyomásnak az elméjén, és meglazította szorítását a gyökér körül, amit Darius kényszere nélkül soha nem tett volna meg. A madár zuhanni kezdett felé előre nyújtott karmokkal. Tempestből kitört a halálfélelem sikolya. Esett a mélység felé megállíthatatlanul. A ragadozó félelmetes jelenség volt, ahogy száguldott a levegőben, hihetetlen sebességgel, közvetlenül felé. Tempest az utolsó pillanatban behunyta a szemét. Az éles karmok rágörbültek a testére, átvágták ruházatát, majd fájdalmasan lágy húsába mélyedtek. Azután együtt zuhantak, pedig az óriási szárnyak keményen csapkodtak, hogy fenn tarthassák magukat, kiegyenlítve a lány plusz súlyát. Cipői körbefordultak a nyakán, meg kellett

ragadnia fűzőjüket a torkán, nehogy megfojtsák. Fájdalom égett mostmár nem csak lenn, a bordái között, hanem a nyakában is. A sas még jobban belevájta karmait, miközben harcolt, hogy a levegőben tartsa mindkét testet. Egyedül ezt képtelen lett volna megtenni, de még Darius segítségével sem tudott felemelkedni újra a szikláig, ehelyett megkereste a legközelebbi tisztást, és ott leesett vele együtt a földre. De karmai elakadtak a bordákban, elkezdett szárnyaival csapdosni, hogy kiszabadíthassa őket. Tempest igyekezett neki segíteni, kiszabadítani a karmait az izmai közül, majd összeesett egy halom tűlevélen, a madár pedig ismét a magasba emelkedett. Tempest az oldalára szorította a tenyerét, de azon is átömlött a vér. Sokszor köhögött, hogy enyhítse a torkára nehezedő nyomást. Mégsem volt kétely az elméjében, hogy ez sokkal jobb megoldás volt, mintha lelövik fenn a sziklán, vagy lezuhan a mélybe. Próbálta ülő helyzetbe tornászni magát, hogy felmérhesse a testében esett károkat, és hogy hol lehet. Annak ellenére, amit Dariusnak mondott, katasztrofális tájékozódó képessége volt. „Tudom. Maradj ott, ahol vagy.” Tempest pislogott, nem tudta eldönteni, hogy valóban hallotta a hangját, vagy csak szerette volna hallani. Annyira távol van tőle. Megpróbált felemelkedni, összpontosítva a víz hangjára. Hol lehet Matt Brodrick? Olyan gyenge volt, hogy nem engedheti meg magának, hogy összefusson vele, de mindenképpen vízre volt szüksége. „Várj meg engem Tempest!” A hang erősebb parancs volt, mint amit valaha is hallott. Darius feltételezte, hogy joga van parancsolgatni neki, hiszen folyton megmenti, de ő elengedte a füle mellett. A patak felé tántorgott, figyelmen kívül hagyta sikoltozva tiltakozó testét, a madár hívását, Dariust, és a félelmet, hogy Brodrick bármikor rátalálhat. Az egyetlen dolog, ami számított neki, hogy elérje a vizet. A patak dermesztően hideg volt, mégis belefeküdt teljes hosszában, hogy megnyugtassa az égő vágásokat a testén, és segítsen elzsibbasztani az elméjét, hogy ismét gondolkodni tudjon. Felnézett az égre, és meglátta ismét azt az izgatott madarat. Lassan felült, vagyis inkább csak felküzdötte magát. A szél kombinálva a jeges vízzel kezdte elmerevíteni a testét. Rázta a reszketés. „Belül kellett volna maradnod azon a területen, amit kijelöltem a számodra.” Darius hangjában nem csekély él volt. „Fogd be a hülye területeiddel!” Bár számított erre, most képtelen lenne egy komplett előadást végighallgatni, ráadásul úgy, hogy egy idióta riporterrel tárgyalt az előbb, aki úgy vélte rábukkant a vámpírok fészkére. A pokolba vele. – Mit szól mindehhez? – interjúvolta fennhangon magát, majd válaszolt is. – Persze, hogy van fészke a vámpíroknak. Vagy talán úgy hívják a Kárpátiak kovenje. Nem, a koven az a boszorkányoknak van. De bármije legyen is a vámpíroknak, arról igazán nem én tehetek, hogy egy őrült megpróbál mindenkit lelövöldözni. Nyakán és oldalán lüktettek a sebek. Ugyanígy a talpán is. Felemelte, hogy megvizsgálja, majd gyorsan visszatette a vízbe. „Nem túl biztonságos körülötted Darius. Bizarr dolgok történnek. Nagyon bizarrak.”

„Nagyon biztonságos körülöttem, de nem ismered a saját határaidat, és úgy tűnik, van egy problémád, amiről hallgatsz. Ha ott maradtál volna, ahol maradnod kellett volna, mindez nem történik meg. – Menj a pokolba! – morogta fennhangon, biztos volt benne, hogy úgysem hallja meg. Miért kell állandóan robbanásig felidegesítenie őt ezzel a felsőbbrendű szövegével? Mindenhol fájt, és az utolsó dolog, amire szüksége volt, hogy hallgasson egy öntelt hímet. Nem mintha nem lenne hálás a segítségéért. Tény, hogy nagyon távol volt tőle, és ezért nagyon nehéz volt közbeavatkoznia is az érdekében a hangjával. De ez még nem jogosítja fel arra, hogy megfenyítse őt, ugyebár? „Jogom van hozzá, mert hozzám tartozol, és nem tehetek mást, mint hogy gondoskodjam a biztonságodról, és a boldogságodról.” A hangja nyugodt volt, és nagyon férfias, dallamából egy olyan sötét ígéret bontakozott ki a lány előtt, amibe nem is akart belegondolni. – Megtehetnéd azt is, hogy befogod végre a szád. – motyogta bosszúsan. Összeszorította a fogait a fájdalom ellen, és levette a nyakából a cipőit. Nem engedhette, hogy az a sunyi firkász felsettenkedjen a táborig, és ott várja, hogy lelőhesse Dariust, vagy Desarit egy bokorból. „Nem tud.” – mondta Darius megnyugtatóan. Lázadó hangjába mintha egy kis nevetés vegyült volna. „Menj már és aludj, vagy csináld, amit eddig csináltál, akármi is legyen az!” – csattant fel – „Meg vagyok róla győződve, hogy téged senki sem tud bántani.” Az utolsó mondatot leginkább vicsorgásnak szánta. Azonnal megkapta a benyomást, csillogó fogak, ragadozómosoly, égő, fekete szemek, a megtorlás ígérete. Tempest azonnal elhúzta az elméjét tőle, hiszen képes még a távolból is megfélemlíteni, ami nem tisztességes. Összerezzent, míg elrongyolódott lábait beledugta vizes edzőcipőjébe, és óvatosan felállt. Minden lépésnél megingott, sérült oldala erősen tiltakozott a mozgás ellen, talpai alig voltak képesek elviselni a súlyát. Sóhajtozva követte a patakot, bízva benne, hogy az visszavezeti a táborhoz. Lassan, és nehézkesen haladt, nem volt egyszerű még cipőben sem a köves terepen, ráadásul folyamatosan emelkedőnek felfelé kellett haladnia. Kétszer is le kellett ülnie pihenni, de végül elérte a kis tisztást, ahol a madár kiszúrta Brodrickot. Tempest alaposan körülnézett, és bár biztos volt benne, hogy ez az a hely, de az ember sehol sem volt a láthatáron. Egy fekete toll lebegett az égen, lassan forgott a szélben, magához húzta a pillantását felfelé. Több fekete madár körözött a fák fölött, és még több csatlakozott hozzájuk az alatt is, míg nézte. Szinte megállt a szíve. Varjak. Leült egy sziklára hangosan dobogó szívvel. „Darius?” Hangja még önmaga számára is elveszettnek, kétségbeesettnek tűnt. „Itt vagyok drága.” Erős, és megnyugtató hangon jött a válasz. „Halott? Nem akarom megtalálni a testét. Nem ölted meg, ugye?” – szinte könyörgött, abban reménykedve, hogy téves a megérzése, de hirtelen eszébe jutott, mennyire biztos volt benne Darius, hogy már nem bánthatja őket az újságíró, és hogy milyen magabiztosan jelentette ki, hogy Harry soha többé nem fog megtámadni senki, nem kell elmennie a rendőrségre. Tudat

alatt ő is tudta ezt? Csak egyszerűbb volt azt gondolnia, hogy Darius mindig olyan édes, és finom, még ha egy kicsit parancsolgató is? Holott mindig is tudta, hogy a férfi egy veszélyes ragadozó, hiszen maga mondta neki, nem egyszer. És amikor azt mondta, hogy a védelme alatt áll, az pontosan ezt jelentette. Darius nem ember. A saját szabályai szerint él. – „Megölted Darius?” A rövid csend szinte sistergett közöttük. „A saját keze által halt meg.” – mondta végül. A lány a kezeibe temette az arcát. Lehetséges, hogy Darius rá tud kényszeríteni valakit az öngyilkosságra? Nem tudta. Ilyen rettenetes hatalma lenne? Tud alakot váltani. Képes rávenni egy ragadozó madarat, hogy megmentse őt egy szikláról. Mit tehet meg még? Akarja ő ezt egyáltalán tudni? „Te nagyon veszélyes vagy, ugye?” „De nem a te számodra drága. Rád soha. Most menj vissza a táborba és engedd, hogy pihenjek.” „De a test. Hívnunk kell a rendőrséget. Át kell adni a testét a hatóságoknak.” „Nem tehetjük Tempest. A merénylők társaságának tagja volt. Ezek az úgynevezett vámpírvadászok azonnal szagot fognának, ha mi jelentenénk a dolgot, és mindannyian veszélyben lennénk. Hagyjuk, hogy túrázók találják meg, miután mi eltűnünk innen. Már instabil volt az idegrendszere egy ideje, úgyhogy az öngyilkosság teljesen hihető.” „Magától tette?” – kérdezte reménykedve a lány. „Aki rám, vagy az enyéimre tör, az tulajdonképpen mind öngyilkos.” – hangzott a rejtélyes válasz. Tempest nem akart utánajárni ennek a rejtélynek. „És a másik férfi, aki megtámadott, ő él?” „Minek éljen egy ilyen ember Tempest? Prédáknak tekintette a nőket. Éveken át. Szüksége van a világnak egy ilyen emberre?” Ezt nem gondolhatja komolyan. Miért is nem fontolta meg annak a következményeit, ha egy olyan férfival marad, mint Darius? „Ölni rossz.” „Az ölés a természet törvénye. Én soha nem ölök ok, vagy válogatás nélkül. Ez nagyon fárasztó Tempest. Nem tudom fenntartani hosszú ideig így a kapcsolódást. Menj vissza a táborba, és folytatjuk ezt a vitát, ha akarod, amikor felemelkedem.” Hallatszott a hangsúlyon, hogy Darius lezárta a beszélgetést.

Nyolcadik fejezet Tempest eltűnt. A föld alatt a fekete szemek dühtől tombolva nyíltak ki. A talaj baljóslatúan hullámzani kezdett a park egy pontján. Majd felszakadt, és Darius kitört belőle, apró rögöket lőve maga elé, fel a levegőbe. Előbb azt hitte, csak pillanatnyi elmezavar, de aztán elöltötte a veszteség sötétsége, és nyomasztó sebességgel terjedt szét a lelkén.

Fájdalmasan mély lökésekkel vette a levegőt, vörös lángok lobogtak, táncoltak a szemében. Halántéka szétrobbanással fenyegetőzött, és bensőjében a vadállat üvöltve követelte a szabadulását. Darius próbálta visszanyerni legalább önuralmának látszatát. Tempest nem érti az ő világát, a halál szükségességét. Kitartott az emberi normák mellett, hogy ölni rossz. Darius küzdött kemény arroganciájával, hiszen a lány ellenszegült neki, el merte hagyni. És küzdött belső vadállatával, ami pillanatról-pillanatra erősödve, őrjöngve követelte azt, ami a jogosan övé. „Emelkedjetek fel. Mindannyian emelkedjetek fel, és gyertek ide hozzám.” Kiadta az utasítást a családjának, és tudta, hogy engedelmeskedni fognak. Összegyűltek körülötte komoly arccal. Évszázadok alatt alig párszor rendelte így magához őket Darius, akinek arcára most sötét düh vésett könyörtelen vonásokat, szép ívű szája sarkában volt valami kegyetlenség. – Vissza fogom kapni. Visszahozom. Desari nyugtalanul nézett életpárjára. – Talán nem kellene Darius. Ha Rusti másodszor is elfutott, talán nem szeretne velünk lenni. Nem erőltethetjük rá a jelenlétünket. Ez ellent mondana a törvényeinknek. – Érzem az elhagyatottságát. – jelentette ki Darius fokozódó dühvel. Abban a pillanatban veszélyesebb volt, mint valaha. – Fél tőlem, és fél az életünktől. Tudja, mik vagyunk. A rémült sóhajok szinte kollektívan jöttek minden irányból. A család tagja egymásra néztek. Barack törte meg a csendet. – Talán látott néhány furcsa, vagy idegen dolgot, de ettől még nem tud mindent. Darius türelmetlenül nézett rájuk. – Már az első nap óta tud mindent. Nem jelent ránk fenyegetést. – Bármilyen ember fenyegetést jelent ránk, ha nem kontrolláljuk az elméjét. – mondta óvatosan Barack. Finoman megmozdult, és Syndil elé helyezte a testét. – Rusti nem veszélyes. – szólalt meg megrovóan Syndil. – Te voltál az, aki önkiszolgálónak vélted őt, miközben a védelmünk alatt állt. – Ó Syndil, ne kezdd újra! – könyörgött Barack – Még csak most kezdtél el újra beszélni velem. Ne hergeld fel magad megint. Darius türelmetlenül csendre intette a kezével. – Nem élem túl nélküle. Meg kell találnom. Nélküle elveszek, átfordulok. Ő minden, ami számít nekem a világon, minden, amire szükségem van. – Nem! Desariból kiszakadt a kiáltás, fogalma sem volt róla, hogy bátyja ilyen közel van a vámpírrá váláshoz. Julian megvonta a vállát. – Akkor nincs más hátra, vissza kell hoznod őt a családhoz. Ő még nagyon fiatal Darius, és ember. Természetes, hogy fél attól, amik vagyunk, az erődtől, a hatalmadtól. És be kell látnod, te sem vagy egy könnyű eset. Türelmesnek kell lenned. Az égő fekete szemek Julian arcára tapadtak, majd néhány feszült pillanat után Darius megenyhült, és vállat volt. – Fájdalmai vannak, és egyedül van. Nem tudja, hogy neki is szüksége van arra, hogy egyesítsük az elméinket. Küzd magával ellene folyamatosan. Aggódom az egészségéért. – hangosan felsóhajtott – És úgy tűnik, hogy előszeretettel keveredik bajba, ha egy pillanatra is magára hagyom.

– Ahogyan a nők általában. – tette hozzá Julian fanyar mosollyal. Desari odacsapott a mellkasára. – Hol van most, Darius? Tempest nekitámaszkodott az ablaknak, és világtalan szemekkel bámult ki a mellette elfutó tájra. Olyan szerencsés volt, hogy sikerült leintenie egy buszt, méghozzá az autópályán, és még szerencsésebb, mivel a sofőr engedte felszállni. De minél messzebb vitte a busz Dariustól, annál nehezebb lett a szíve. Mostanra mintha ólomsúly függeszkedne a mellkasában. Elképesztő bánat lett úrrá rajta. Mintha nem is ő hagyná el, hanem Darius halt volna meg. Elméjének logikus része természetesen tudta, hogy nem így van, ő döntött úgy, hogy elmegy, és határozottan kényszerítette magát, hogy távol tartsa elméjét Dariusétól. És most kimondhatatlanul magányosnak érezte magát. Rávette magát, hogy belehallgasson a beszélgetésekbe, amik körülötte folytak. Egy ember két sorral hátrébb hangosan horkolt. Egy pár fiatalember hangosan nevetgélt, megosztották egymással úti élményeiket. Legalább négy katona is volt a buszon, szabadságra mentek hazafelé. Mindent úgy látott maga körül, mintha ő nem is lenne ennek az egésznek a része, mintha már nem élne. Tempest tudta, hogy vér szivárog a bordái közi sebekből, és valószínűleg a hátán lévőkből is. Valaki hamarosan észre fogja venni, ha nem akadályozza meg. Megpróbált kiagyalni egy hihető történetet, de nem volt képes összpontosítani a figyelmét Dariuson kívül semmire. Felemésztette az összes energiáját, hogy állandóan résen legyen, mert elméje újra és újra megkísérelt kinyúlni a férfié után, kétségbeesetten kiáltva érte. Cipője tocsogott belül a saját vérében. Ha valaki alaposabban ránézett volna, kétségkívül azonnal értesíti a hatóságokat. Még inkább lehúzódott az ülésben. Szeretett volna eltűnni, láthatatlanná válni. Ruhája még mindig nedves volt azóta, hogy belevetette magát a patakba. Nem ment vissza a kempingbe, így most itt állt pénz nélkül, a holmija nélkül, tervek nélkül. Bárminél jobban szerette volna maga mellett érezni Dariust. Ahogy nőtt közte, és a férfi között a távolság, az egyre jobban megterhelte. Érezte, hogy könnyek égnek a szemében. Egyre nehezebben lélegzett. Még a bőre is érzékenyebb volt, annyira vágyott az érintésére. Tempest lehunyta a szemét, minden figyelmére szüksége volt, hogy visszatartsa egyre hangosabban szűkölő, makacs elméjét attól, hogy a férfiéért nyúljon. – Úgy néz ki, belefutunk egy jókora viharba. – jelentette be a sofőr, miközben felnézett a szélvédőn keresztül az égre. Az időjárás valóban gyorsan romlott. Közvetlenül előttük, mintha csak az út felett lógna, egy hatalmas, sötét felhő trónolt, formája erősen emlékeztetett egy kovácsüllőre. A bejelentéssel majdnem egyidőben szinte leszakadt az ég a busz körül. Az eső majdhogynem egy tömbben zuhogott az égből, vastag, átláthatatlan szürke függönyt vonva eléjük. A vezető káromkodott, teljesen lelassította a járművet. Aztán a szürke eső baljósan kifehéredett. A buszsofőr önkéntelenül lehúzta a fejét, ahogy a jég megsorozta a szélvédőt, és a jármű tetejét. Még a hangja is olyan volt, mint a géppuskaropogás. A jégeső végképp nullára csökkentette a látótávolságot, szinte már lépésben, majdnem vakon kereste a sofőr az út szélét. Az utasoknak szinte figyelmeztetésképpen felmeredt a tarkójukon a haj, mielőtt a villá m becsapott volna közvetlenül a busz elé. A mennydörgés megrázta a hatalmas járművet,

megcsörrentek az ablakok. Majd döbbent, rémült csend lett pár másodpercre, mielőtt néhány nő elkezdett volna sikoltozni, a gyerekek pedig sírni. Aztán olyan hirtelen, ahogyan eleredt, a jégeső hirtelen el is állt. A vezető mereven nézett kifelé, megpróbált látni valamit, hogy kivigye végre a járművet az út szelére és leparkolhasson. A felhőből újabb villám ívelt elő, és a mennydörgés ismét lecsapott rájuk. A vezető bámult kifelé az ablakon, majd önkéntelenül ismét lebukott, mert egy hatalmas bagoly tartott felé egyenesen, az egybefüggő eső fátyla mögül előbukkanva. – Mi a pokol? – morrant fel, ahogy a hatalmas teremtmény irányt változtatott az utolsó pillanatban. Azt gondolván, hogy biztonságban van az üveg mögött, a férfi közelebb hajolt, hogy utána nézzen, de abban a pillanatban, egy második, és egy harmadik madár is felbukkant, és repült egyenesen a szélvédő felé, majd ők is kitértek. A madarak hatalmasak voltak, szemeik mintha gonoszan figyelnék. Felkiáltott, és az arca elé kapta a karját. Egy ideig hátborzongató csend telepedett rájuk, amit csak az eső monoton zuhogása tört meg. Aztán a sofőr hirtelen késztetést érzett, hogy kinyissa az ajtót. Megesküdött volna rá, hogy egy fekete párducot lát felvillanni az esőben, még tovább gyorsítva amúgyis vadul dobogó szívverését, de a keze mégis mozdult az ajtónyitó gomb felé. És bárhogyan akarta is, képtelen volt megállítani. Ujjai remegtek, amikor hozzáért. Hallotta kintről a hatalmas szárnyak vészjósló suhogását. Mintha halk, ravaszul suttogó hangok ösztönözték volna, hogy nyissa ki az ajtót. Megtette, pedig érezte, magát az ördögöt engedi be maguk közé. Egy hatalmas emberi alak lépett fel a járműbe. Magas volt, és feltűnően izmos, arca árnyékban maradt. Bármilyen erősen próbálkozott is a sofőr, egyetlen vonását sem tudta kivenni. Csak az erejéről, és hatalmáról szerzett benyomásokat. A sötét idegen egy hosszú, kavargó, fekete viharkabátot viselt, ami még inkább fokozta rejtélyességét. Csak a szeme ragyogott ki árnyékolt arcából, feketén, elfojtott haraggal, mint egy ragadozóé. Figyelmen kívül hagyta a sofőrt, félelmet keltő szemei az utasokon söpörtek végig. A buszon teljes csend uralkodott. A szél, és az eső is megállt, mintha még a természet is visszatartaná a lélegzetét. Tempest az ujjai közül kukucskált csak ki az impozáns alakra. Régimódi eleganciája ellenére most egy valódi rosszfiúnak nézett ki. Senki sem szegült ellene a buszon. Erről gondoskodott impozáns alakja, puszta ereje. Még lejjebb húzódott az ülésben, annak ellenére, hogy áruló szíve nagyokat dobbanva örvendezett, álnok testében pedig azonnal egekig lobbantak a lángok, apró labdává gömbölyítette össze magát. Olyan hihetetlenül szexi. Egyáltalán nem akart ilyesmire gondolni, de egyszerűen jött. Az égető szemek csalhatatlanul megállapodtak rajta. – Két választásod van drága. Jöhetsz a saját két lábadon csendesen, vagy visítva és rúgkapálva a vállamon viszlek ki. A hangja halk volt, szinte doromboló, de mögötte érződött a vasakarat, és a fenyegetés. Boszorkányság. Sötét meggyőzés. Minden fej felé fordult a buszban. Minden szem rászegeződött, minden fül a válaszára várt. Tempest várt néhány pillanatot, mielőtt megmozdult. Úgy akart tenni, mintha képes lenne ellenállni neki, de az igazság az volt, hogy vele akart lenni. Csak erőt gyűjtött.

Sóhajtott egy mélyet, kissé eltúlzottan, csak hogy megmutassa milyen bosszantó is a férfi, majd kilépett a keskeny folyosóra és elindult a busz eleje felé, minden lépésnél összerezzenve, ahogy szanaszét vagdosott talpába belenyilallt a fájdalom. Ahogy közeledett a buszsofőrhöz, az ember megmoccant, és végignézett rajta. Kicsi, törékeny, a ruhái piszkosak, szaggatottak és véresek. – Biztos, hogy minden rendben lesz kisasszony? Gondosan ügyelt, hogy ne nézzen a mellette tornyosuló alakra. A sötét pillantás hirtelen levált Tempest arcáról, és a sofőr tekintetébe fúródott. Jéghideg, temetőszemek. Tempest tolni kezdte Darius mellkasát, hogy elhátráljon a sofőr mellől. – Minden rendben lesz. – biztosította az embert – Köszönöm a kérdést. Darius a válla alá húzta, karját védelmezőn karcsú dereka köré fonta. A lány úgy nézett ki, mint aki mindjárt összeesik, ha engedi neki, hogy még sokáig a saját lábán álljon. A sofőr nézte őket, ahogy lelépnek a két lépcsőn. Mögöttük becsapódott az ajtó. Az eső ismét rázendített, eltakarva előle alakjukat. Pislogott, erőltette a szemét, nézett minden irányban ki az ablakon, mégsem látott senkit. A titokzatos gengszterforma és a nő úgy eltűntek, mintha soha nem is lettek volna ott. És még csak egy autót sem hallott a közelben. Darius egy szó nélkül a karjába vette Tempestet, és elmosódva természetfeletti sebességre gyorsult, hogy a családjához vigye. Tempest csak feküdt a karjaiban, amiben mint egy bölcsőben ringatta, szilárd mellkasának dőlve, majd megszeppenten kikukucskált haja mögül a hirtelen köré gyűlő kisebb tömegre. – Jól vagy? – kérdezte Desari gyengéden. – Rendben lesz. – felelt Darius mielőtt Tempest válaszolhatott volna – Majd csatlakozunk hozzátok a következő felemelkedés után. – Már csak néhány nap van a következő koncertig. – emlékeztette Dayan. – Ott leszünk. – a fekete szemek lángoltak – Volt olyan valaha is, hogy nem voltam ott, amikor szükség volt rám? Tempest megragadta a kabátja hajtókáját. – Rám vagy mérges Darius, nem rájuk. – suttogta. Megfeledkezett róla, hogy mindannyiuknak hihetetlen a hallása. „Ne mondj semmit Tempest. Több mint mérges vagyok rád. Dühös vagyok rád.” – Milyen meglepő. – morogta Tempest az orra alatt. „Közel sem félsz annyira, mint amennyire kellene.” – feddte meg Darius, és bár hangja lágy volt, mégis félelmetes. Tempest nem dőlt be a blöffnek. Ösztönösen tudta, hogy sosem ártana neki. Ő valószínűleg valóban a legjobban védett személy a földön. Egyszerűen csak közelebb fészkelte magát az ölelésébe, és teljes bizalommal a nyaka köré fonta a karjait. Az ereje ugyan fogságban tartotta, mégsem tudott félni. Tőle nem. A birtoklási vágyától talán. Lehetséges, hogy a szándékaitól is. De tőle magától nem. Soha nem okozna neki fájdalmat. „Ne legyél benne biztos, hogy nem fenekellek el ezért a gyerekes engedetlenségért.” – mondta szigorúan, próbált kemény elhatározást mutatni. Feljebb lendítette a karjában, és vitte a sötét éjszakába. – Fájt. – suttogta halkan a torkának.

– Azt hiszed, nem éreztem a fájdalmad? – kérdezte. – Rosszabb, mert nem tudtam neked segíteni, ahogyan kellett volna? – Nem vagyok halott. – mutatott rá. Cifrán káromkodott, váltogatva az angol és az ősi nyelvet. – De nagyon közel álltál hozzá drága. Brodrick mindet megtett, hogy megöljön. Miért ragaszkodsz hozzá, hogy állandóan elhagyd a biztonságos területet, amit kijelölök? – Már mondtam neked. – felelte őszintén – Gondjaim vannak a hatalommal rendelkező alakokkal. – Tedd túl magad rajta. – rendelkezett Darius, ami a gyakorlatban annyit jelentett, hogy most itt, azonnal. Már megint az őrület szélére kergette. – Van róla fogalmad milyen érzés a rettegésedre ébredni fényes nappal, amikor a legcsekélyebb az erőm, és nem vagyok képes odamenni hozzád segíteni? Átsétált vele egy összezúzott virágokkal tele réten, amiket a jégeső tört össze. Az eső ömlött rájuk, a felhőkből csapkodtak a villámok, a mennydörgések vészjóslóan reccsentek. – A segítségemre jöttél. – emlékeztette rendíthetetlenül. – Egy olyan állatot kellett használnom, ami önkéntelenül megsebzett, bár azt is megköszönöm Istennek, hogy legalább a közelben volt. Miért csinálsz folyton ilyeneket? – Nem én megyek és keresem meg a bajokat Darius, a bajok találnak meg engem. – tiltakozott. – Fogalmam sem volt róla, hogy Brodrick a környéken lehet. Felnézett kőbe vésett vonásaira, egy ujját végighúzta tökéletes szájának kemény vonalán, hogy megnyugtassa. Egy pillanatra belelátott az elméjébe, a féltés és a düh vörös ködébe. – Nem folytathatjuk ezt tovább Tempest. Ez nagyon veszélyes, és nem csak a mi kettőnk számára, hanem a halandók és a halhatatlanok számára is. Nem hagyhatsz el. Miért próbáltad meg mégis újra? Hangja szépségébe valóban fájdalom vegyült? – Nem akartam neked fájdalmat okozni. Túl különbözőek vagyunk. Nem értem a világodat. Még azt sem tudom mit jelent, hogy a földhöz tartozol, mert soha nem magyaráztad el! Alig tudok valamit arról, mire vagy képes, mondjuk, hogy valóban meg tudsz-e ölni távolról valakit. Ez az egész olyan… idegesítő, hogy finoman fogalmazzak. Tempest remegett a karjában, és ez felhívta a figyelmét arra, hogy még mindig felhőszakadás van. Darius mélyet lélegzett, és befelé koncentrált, lassan lecsillapította a dühét, amiből a vihar ereje táplálkozott. Az eső egyszerre könnyű szitálássá szelídült. A fölöttük tornyosuló felhők kezdtek felszakadni. Megindult a szél, hogy eltolja maga előtt a ködöt. – Fájdalmaid voltak Tempest. Mégis, ahelyett, hogy megvártál volna, mert tudnod kellett, hogy ahogy tehetem, jövök hozzád, mégis inkább elfutottál. Futásnak eredt, majd rohantában könnyedén alakot váltott. Tempest levegő után kapkodott, és megragadta a teste fölött hullámzó bőrszerű hártyát. Becsukta a szemeit a szél elől, és a föld elől, ami vészesen távolodni kezdett tőle. Biztonságban, és védettnek érezte magát a karjaiban, vagyis abban a két furcsa függelékben, ami most a helyükön volt. Neki az csodaszámba megy, hogy át tud alakulni valami mássá, hogy képes repülni, a férfi mégis elvárná, hogy úgy tekintsen erre, mintha mindennapos esemény lenne. Darius egyre feljebb repítette a csillogó ég felé, mintha meg akarná érinteni. Átszárnyaltak egy hegy fölött, majd ismét lejjebb ereszkedtek a föld közelébe egy vízesés felé. Úgy tűnt, mintha egyedül lebegnének a világ tetején.

Lentről a köd felemelkedett, hogy találkozzon velük, egyesülve a vízesés párájával körbeölelték őket, mintha csak egy felhőben lennének. Ahogy a hatalmas sárkány karmai a földet érték, Darius alakja ismét változni kezdett. Az egyik pillanatban még az ék alakú fej hajolt Tempest felé, amiből egyedül az égő, éhes, fekete szemek voltak ismerősek, a következő pillanatban pedig már Darius tökéletes szája lebegett centiméterekkel az övé felett. A lélegzete elállt, szíve riasztóan csapódott a bordáinak. – Nem lehet. – lehelte az ajkai felé. – Muszáj. – mondott ellent a férfi. Valóban nem volt választási lehetősége. Meg kellett ízlelnie, teljesen birtokolnia kellett őt. A rettegés, és a pánik, amit felemelkedésekor érzett, olyan károkat okozott benne, hogy a teste, és az elméje nem tudott más megnyugtatást, bizonyosságot elfogadni, mint az összekötő rítus visszavonhatatlan befejezését. Már az sem számított neki, hogy ez ellentmond a saját törvényének, ellent mindennek, amiben hitt. A lánynak ott kell lennie vele, hogy joga legyen biztonságban tartani örökre. Tempest ajkai elé mentek Darius szájának, óvatosan, gyengéden, hízelkedően érintette, ami gyorsan megváltozott, ahogy a férfi éhesen átvette a csók irányítását. Úgy érezte, mintha a testében vér helyett lángok rohannának. Ő gyújtatta a tüzet, és most képtelen volt eloltani. El fogja emészteni mindkettejüket. Lehet, hogy a szíve dübörög a félelem, és az izgalom keverékétől, de már nem akar elmenekülni. Pontosan itt akar lenni. Dariushoz akar tartozni örökre. Márpedig ha egyszer az övé lesz, soha nem fogja engedni elmenni. – Semmiképp sem engednélek el drága. – mormolta halkan a torkának – Soha. A tőle már oly megszokott könnyedséggel felvitte a lányt a vízesés fölötti sziklára. – Azt tervezed, hogy ledobsz? – nézett bele tűnődőn csillogó fekete szemeibe, testében száguldott a tűz. – Annak semmi értelme nem lenne. – válaszolta mogorván. A vízesés mögött egy barlang rejtőzött, ide vitte a párán, és a ködön keresztül. A bejárat keskeny volt, meredeken lejtett befelé a hegy mélyébe. – Említettem már, hogy gondjaim vannak a szűk, zárt terekkel? – kérdezte, és próbálta nem fojtogatni a férfit. – És én említettem már, hogy gondjaim vannak azokkal, akik nem engedelmeskednek? – vágott vissza Darius, majd megállt a szűk alagútban, és ismét megtalálta a száját. Hogy büntetés volt-e a célja a csókkal, vagy figyelemelterelés, már nem is számított, mert a lány úgy érezte megbillen alattuk a talaj abban a pillanatban, ahogy hozzáért a szájához. Vágyuk éhesen követelőzött, fel akarta falni a másikat. Amikor végül felemelte a fejét, sötét szeme lángolva tapadt rá. – Ha hamarosan nem leszel az enyém baby, a világot is felperzselem. – Nem az én hibám. – mentegetőzött Tempest, miközben csodálón megérintette az ajkát egy ujjával – Te egyszerűen ilyen halálos vagy Darius. Rájött, hogy mosolyognia kell. Testének sürgős, fájdalmas igényei ellenére, és annak ellenére, hogy nagyon dühös rá a szökési kísérlete miatt, érezte, hogy a férfi vele mosolyog. Darius szíve valóban olvadozott. Egy ősi nép egyik csoportjának vezetője, hatalmas ereje és tudása van, világa engedelmeskedik törvényeinek és parancsainak kérdés nélkül. És itt van ez a törékeny, apró, emberi nő, aki agyagként hajlítja az ujjai között.

Az alagút mélyen a hegy gyomrába vezetett. Meleg volt és nedves, a víz hangja szünet nélkül morajlott, és folyamatosan szivárgott a falakon, és a mennyezetről. Tempest óvatosan figyelte a környezetét, nem tetszett neki, hogy egy vulkanikus tartományban vannak, egy hegy mélyén, ahol határozottan egyre melegebb van. – Jártál már itt? Hallotta saját hangjában az idegességet. – Persze, sokszor. Sok időt töltünk a felszín alatt. A föld beszél hozzánk, megosztja a titkait, szépségét és gyógyító erejét. – Nem említette esetleg társalgás közben, hogy ez egy vulkán? – kérdezte, zöld szemei kétségbeesetten kutatták a folyosót, lávaömlés nyomait keresve. Már a kén szagát is érezte. – Bosszantó egy szád van te nő. – Darius azt figyelte merre járnak, és a következő elágazásnál jobbra fordult, ami még beljebb vezette őket a hegy mélyébe. Hogy elfordultak a bejárat halvány fényétől, teljes sötétség borult rájuk. – Azt hittem tetszik a szám. – vágott vissza Tempest, mert ez volt a legjobb, amit tehetett, ha nem akart hisztérikusan sikoltozni a vaksötét, kénszagú, föld alatti lyukban. – Ha véletlen elkerülte volna a figyelmedet Darius, azt hiszem, körülbelül most járhatunk a pokol küszöbénél. Sejtem egy ideje, hogy te maga csábító ördög vagy a számomra, de azért ez még nem lesz megfelelő szálláshely. A páratartalom olyan magas volt, hogy szinte fulladozott, mintha képtelen lenne elegendő oxigénhez jutni. A tintafekete sötétség ráborult, szinte összeroppantotta. – A félelemtől fuldoklasz. – mondta halkan – A levegő teljesen egészséges és dús idelent. A hegy nem fog összenyomni. Attól félsz, amit tenni fogok veled. Vagy amit együtt fogunk tenni. Hüvelykujja megkereste csuklóján a pulzust, és oda-vissza kezdte cirógatni szelíden, sokatmondóan. A zöld szemek hatalmasra nyíltak a sápadt arcban. – Mit fogsz tenni velem Darius? – szíve eszeveszett tempóban kezdett járni. Lehajtotta a fejét, birtoklóan megcsókolta, erős ősi vággyal. – Az életedet, és a boldogságodat a sajátom elé helyezem. Semmi okod rá, hogy bármitől is félj, ha velem vagy. A hangja fekete bársonyként gyengéden simogatta. Tempest még szorosabbra fonta nyaka köré a karját, még közelebb bújt hozzá, bizonytalanul ingadozott a vágy, és a félelem között. Rábízta magát egy lényre, akiről még azt sem tudja mire képes. Hol vannak az létfenntartó ösztönei? Mintegy válaszként Darius ismét irányt változtatott, a következő alagút még alacsonyabb, még szűkebb volt, úgy tűnt egy szilárd zsákutcába jutnak. Azért tudta, hogy szilárd, mert kinyújtotta a kezét és megérintette. De Darius egyszerűen csak megmozdította a kezét, és a sziklák szétváltak. Tempest torkából egy elfojtott hang tört ki. Mit tehet még meg? Hogyan bízhatta magát egy ekkora hatalommal bíró lényre? – Ez egyszerű Tempest. – mondta halkan, mivel olvasta elméjében a kétségeit. – Mert pontosan ilyennek szeretsz. Szája ismét az övén volt, keményen, parancsolóan, mégis csábítóan, behúzta egy örvénybe, ami magával rántotta a sötét barlangból egy olyan világba, ahol minden csupa szín és fény volt. Elvette minden épkézláb gondolatát, amíg már nem volt más, csak Darius és ő. Csak

Darius a sötétben ragyogó szemeivel, a tökéletes szájával, és megbűvölő hangjával, kemény testével, szorosan ölelő karjaival. A férfi végül felemelte a fejét, és ismét intett egyet. Több száz apró láng kelt életre, megvilágítva a hatalmas föld alatti üreget. – Az utóbbi századokban mind kialakítottunk magunknak saját helyeket, ahova elvonulhattunk. Ez az egyik az enyémek közül. A gyertyák a természet leggyógyítóbb ajándékaiból készültek. Itt még a föld is különösen kedvező a fajtánknak. Tempest bámuló tekintete körbejárta a kamrát. Egy szép, a természet által kialakított szoba. A gyertyák fénye medencéken csillant meg. Kristályok függeszkedtek a mennyezeten, ágyazódtak a falakba gyémántként csillogva, visszaverve a táncoló lángok fényét. Ismét harcolnia kellett a légvételekért. Darius egyszerűen túl erős hozzá képest, olyan erőknek parancsol, amikről ő még csak nem is tud. Rettegés vette át a sötét érzékiség helyét. Darius csak még szorosabban tartotta, és gyengéden megrázta. – Még mindig nem látod a saját hatalmadat, ugye? Próbáld meg elképzelni az életet érzelmek nélkül Tempest. Semmi sincs, csak a folyamatos, mardosó éhség. Éhség, amit soha nem lehet kielégíteni. Nincsenek színek, amik felvidíthatnának, és még ha lennének sem lennél képes vidám lenni. Minden fekete, fehér, vagy szürke körülötted. Nem érzékeled az árnyalatokat, a színek gazdagságát. – Hosszú ujjai megsimogatták bőrét óvatos lágysággal. – Semmit nem akartam ebben az életben magamnak. Te vagy a gyertya, ami megvilágítja a sötét barlangot bennem. A kincsem, amim soha nem volt. Az öröm ott, ahol csak üresség volt. Nem foglak feladni csak azért, mert képtelen vagy leküzdeni a félelmed. Azt hiszed, tűrném, hogy harccal, erőszakkal legyünk együtt először? Bízz bennem, ahogyan a szíved súgja. Karjában az apró test megállíthatatlanul remegett. A lány a válla üregébe temette az arcát. – Sajnálom, hogy ilyen gyáva vagyok Darius. Nem akarok az lenni. De minden olyan nyomasztó. Elsöprő vagy. Az érzelmeid intenzitása elsodor. Ha egyedül vagyok, tudom a szabályokat, és aszerint élek. Még beljebb vitte a kamra közepe felé, a medencék irányába. – Nem, ez nem így van Tempest. Gyakran jártam az elmédben. Te is kívánsz engem. – A szex nem minden Darius. – A férfi finoman letette egy sima kőre az egyik gőzölgő medence közelében. – Akarsz engem, és ennek nem sok köze van a szexhez. – Úgy gondolod? – szűrte a fogai közt a szavakat a lány, ahogy végigrohant a fájdalom a lábában, amikor Darius levette a cipőjét, hogy megvizsgálhassa a talpát. Ujjai körülfonták a bokáját, határozott, erős mozdulattal, mégis szelíd gyengédséggel. Különös fájdalmat érzett a szíve környékén. Darius elkomorodott, ahogy meglátta a sebeket. – Ezeket el kellett volna látni Tempest. Hangja sötét és dühös lett, felemelte a fejét, hogy a zöld szemekbe fúrja pillantását. A lány megnyalta hirtelen kiszáradt alsó ajkát, a vér gyorsabban száguldott az ereiben. Kezei végtelen finomsággal tartják, tekintetéből süt a szükség, miből gondolja hát, hogy dühös? Egy felismerés szivárgott belé lassan, a kirakó pár darabja hirtelen a helyére pattant. A vihar dühe Darius rettenetes haragja volt, ami még mindig ott izzik benne, ahogy egy vulkán forr lenn a felszín alatt, bár kívülről teljesen nyugodtnak látszik. Látta is az elméjében, amikor önkéntelenül megérintette sajátjával.

Tempest élesen beszívta a levegőt. Ezt ő okozta. Semmi nem volt képes kizökkenteni tökéletes nyugalmából évszázadokon keresztül, ő mégis megtette. – Darius, – suttogta bele a barlang szépségébe, hangjából érződött bánata – Soha nem akartalak bántani. Az erős kezek rásimultak két oldalt az arcára. – Tudom, hogy nem. De mostmár itt vagyok, minden rendben. Meggyógyítom a sebeket. De nem hanyagolhatod el az egészségedet többé baby. Nem vagyok benne biztos, hogy a szívem kibírna ilyen aggodalmakat. Ujjai lecsúsztak a puha pamutpóló alsó szegélyére. Első érintése gyomra csupasz bőrén elakasztotta Tempest lélegzetét, teste megremegett. Darius egyetlen mozdulattal áthúzta a fején, ő pedig ott ült sérülékenyen és kiszolgáltatottan. A csipkés melltartó egy gondolatnyi akadályt jelentette neki pusztán, egy éles körmével elpattintotta rajta a szövetet. Figyelmét viszont lekötötték a szúrt-karmolt sebek az oldalán, és a hátán. Káromkodott. Tempest nem ismerte ugyan a nyelvet, amit használt, de egészen biztos volt benne, hogy belepirulna, ha értené a szavakat. Aztán lehajtotta a fejét, fekete, vastag sörénye végigsöpört a bordáin, tűznyilakat lövöldözve szét a bőre alatt. A szájának érintésére lecsukta a szemeit, képtelen volt elhinni, hogy ez a csodálatos pillanat valóban létezik. Puha, bársonyos nyelve végigkísérte a sérüléseit, olykor a fogai is hozzáértek, enyhülés és érzékiség keverékét közvetítették felé. Darius, miközben időt, és figyelmet nem sajnálva gyógyítgatta a sebeit, azon kapta magát, hogy ruháit kezdi nyűgnek érezni. Szorosak voltak egyre inkább megfeszülő testén, ráadásul még nyirkosak is a meleg párától. Eltüntette hát magáról őket, úgy ahogy azt mindig is tette, megszabadítva magát a kényelmetlenségtől. A férfi teste az övé fölé tornyosult forrón, agresszíven, ahogy előrehajolt, hogy tovább végezze önként vállalt feladatát. Kezeit a csípőjére tette, és meghajlította a hátát, hogy jobban hozzáférjen a bordái között lévő sebekhez. Haja végigsimított a melle alsó vonalán, amitől úgy megugrott, mintha megégette volna. A lobogó tekintet azonnal felemelkedett, az övét kereste. Elárasztotta éhsége és szüksége. Ott volt a szemében. Figyelte a torkát, amint megpróbálta lenyelni a félelem gombócát. Nagyon óvatosan, végtelen gyengédséggel átfogta ujjaival a nyakát, pulzusa éppen meleg tenyerébe dobogott. – Add nekem magad Tempest. – a hangja olyan gyönyörű volt, körülfonta a szívét – Ma éjjel gyere hozzám igazi társamként. Legyél velem, éhezem rád. Add nekem ezt az ajándékot örökre, amihez foghatót soha, senki mástól nem kaphatok. Szája csak milliméterekre volt az övétől, és testének minden egyes sejtje azért kiáltott, hogy szüntesse meg azt a távolságot. Hogyan is tudna tőle megtagadni valamit, amit ennyire akar? Megmoccant, amíg szájuk össze nem ért. – Azt akarom, amit te akarsz Darius. Agya a beleegyezését adta, hogy kimondja a szavakat, amit egész lénye sugallt, szíve kíváncsian megugrott várva azt, mire is kötelezte el magát. Valóban ennyire megbízik benne? Vagy csak a férfi sürgető vágya érinti meg az elméjét, ahogy összeolvad vele? A csók finom, lágy, és hódolatteljes felfedezés volt, csak megerősítette abban, hogy a saját vágyát érzi. – Szeretném, ha hagynád, hogy a víz gyógyítson drága. – mondta halkan – Azt akarom, hogy kizárólag az örömről szóljon neked ez az éjszaka. – Kezét farmerje gombjaira helyezte.

Tekintete fogva tartotta az övét, miközben lehúzta róla a ruhadarabot, ami magával sodorta az apró, fehér csipke bugyit is. Aztán a karjába vette. – A víz forró baby, de szükséged van a gyógyerejére. – a gőzölgő víz fölött tartotta – Azt hiszem itt az ideje, hogy ráébredj, nem szegülhetsz ellenem. A védelmem alatt állsz. Minden egyes alkalommal, ha elalszom, bajba kerülsz. Ezt nem engedhetem tovább. Arroganciája megcsikorgatta a lány fogait, de pillanatnyilag jobban izgatta mennyire forró is az a víz. Darius egyre lejjebb engedte a lábait. Megcsapta a kén szaga. Tempest szorongatta a széles, csupasz vállakat, körmei belesüllyedtek a bőrébe. – Darius, tudtad, hogy gondjaim vannak az ismeretlen gyógyvizekkel? Teste erős volt, forró, vastag férfiassága agresszívan nyomódott csupasz bőréhez, ahogy egyre lejjebb eresztette a medence felé. – Csak azt tudom, hogy jobban kell bíznod bennem Tempest. Belemártotta a vízbe a lábát. Elállt a lélegzete, ujjai a bicepsze köré szorultak, biztonságot keresve. A probléma viszont az volt, hogy köréje kellett emelnie a lábait, ha nem akarta, hogy a vízbe érjenek. Ettől pedig férfiassága nekinyomódott lüktető középpontjának, ami vad forróságot, felhorgadó szükséget váltott ki belőle. Darius hangosan felnyögött, jó szándéka épeszű gondolataival együtt röppent ki a fejéből. A helyükre pedig beömlött egy erős sürgetés, hogy rátapassza vadul a száját az övére, hogy érezze, hogy az övé. Primitív, viharos, szinte már erőszakos birtoklási vágy tört rá. Szája szinte felfalta az övét. A férfi ajkai által kiváltott érzések elsöpörték a víz okozta riadalmat. Érezte, hogy kezei lassú, birtokló mozdulattal simítják végig a testét, alaposan megjegyezve minden ívet és hajlatot. Hátának puha föld nyomódott, az erős, hatalmas test csapdába ejtette, leszorította, beburkolta az övét. Szája egyetlen pillanatra sem szűnt meg újabb és újabb csókokat lopni, egyre feljebb szítva szükségét az emberi határokon túlra. Tempest ujjai megragadták sötét hajtincseit, és az élete árán sem engedte volna el, miközben végigsöpört rajtuk, körülöttük a tűzvihar. Darius a tenyerébe vette melleit, végigcsú sztatta ujjait a bordáin, a hasán, átfutott a háromszög alakú tincseken, majd megsimogatta a combjait. Mindenhol ott maradt kezei nyomán a perzselő tűz a bőre alatt, a teste belsejében, míg már legszívesebben sikoltozott volna a megkönnyebbülésért. Átvillant az agyán, hogy talán félnie kéne hatalmas testétől, de aztán ezt a gondolatot is elsöpörte a tenyeréből áradó hő újabb hulláma, és elérte, hogy egy apró, már-már állatias nyögés hagyja el a torkát, amikor úgy érezte, mintha valaki egy igen rövid gyújtózsinórt lobbantott volna lángra benne. Darius ajkai most váltak el az övétől először, fellobbantotta nyaka érzékeny bőrét, majd rátapadt felmeredő mellbimbójára. Képtelen volt visszatartani a kiáltást, teste felé ívelt, amint egyszerre érezte meg ujjait hüvelyének izzó bejáratánál, és nyelvét a mellén. Erősen a szájába szívta, majd fogaival karistolta túlérzékeny, megduzzadt mellét. Térde a combjainak felszült helyet kérve, miközben a mellei közti völgyet nyaldosta végig. Aztán fölé emelkedett és lenézett rá, kemény, érzéki arcában fekete szemei parázsként izzottak. Túl gyorsan történt. Kicsúszott az ellenőrzése alól. Tempest érezte milyen vastag, és erőteljes, ahogy belé nyomódott. Úgy érezte túlságosan nagy ahhoz, hogy magába fogadhassa. A férfi teste leszorította az övét, nem tudott mozogni, szinte lélegezni se tudott. Éles fogai a mellét karistolták, képtelenség volt ellenállni csábításuknak, felé emelkedett. A mámor ködén mégis

átütött a félelem, ahogy Darius megmozdult rajta, teste lerohanta az övét, bebocsátást követelt rendíthetetlenül, birtoklóan, mintha ehhez minden joga meglenne. Úgy érezte annyira mélyen hatol belé, mintha a lelkét akarná elérni, mintha soha többé nem akarna elválni tőle. Teste megmerevedett, panaszos kis hangja szinte elveszett a férfi vállában. Aztán fogai átszúrták melle bőrét, megjelölve őt Darius tulajdonaként, a fehérizzás szétterjedt az elméjében, a hatalmas test maga alá temette. Elméje berontott a lányéba, áttörve minden akadályt, míg teljesen össze nem olvadtak. Úgy érezte bőrét leolvasztja róla a forróság, ahogyan a szűk hüvely köré szorult, szájában szétömlött az édes, semmihez sem fogható íz, Tempest életének esszenciája. Ragyogó fény ölelte körbe, vad éhségét, szükségét csak tovább növelte a lány extázisa. Elöntötték Darius erotikus fantáziái az elméjét, látta mit szeretne tenni vele, vagy mit szeretne, ha ő tenne vele. Látta vasakaratát, engesztelhetetlen határozottságát, irgalmatlan ragadozó természetét. Látta Tempest félelmeit, szerénységét, a benne való bizalmát, ami elől legszívesebben elfutna. Érezte teste megfeszülését az ő vastagsága miatt, kissé változtatott a testhelyzetén, hogy kényelmesebben érezze magát. Az ő szenvedélye táplálta a lányét és Tempesté az övét, amíg a lángok már az eget fenyegették bennük, minden ellenőrzést elvesztettek felettük. Darius mindenütt ott volt. A testében, a fejében, a szívében és a lelkében is. Ugyanazon a véren osztoztak. És Isten lássa a lelkét, semmit sem tudna tőle megtagadni. Akkor sem, amikor fölé emelkedett, és szenvedélyesen beléhatolt. Sima gránitteste verejtékben úszott, szája maga volt a téboly, az éhség, a vágy őrülete. Ez volt a legerotikusabb élmény, amiben valaha része volt. Tempestet már az sem érdekelte, magához tér-e még valaha. Szárnyalt, átvette a férfi évszázadok éhsége utáni első elsöprő vágyakozását. Kiolvasta elméjéből, hogy a hatalma felette hihetetlen. Tőle kapta az édes kínt, az olvasztó tüzet. Mindazt, ami tombolt benne, azt ő keltette életre. És ez segített mindent megadni neki, teljesen átadta magát Dariusnak, nem tartott vissza semmit, körmei a hátába vájtak, apró hangokat suttogott a fülébe, amik még többért könyörögtek. Vele akart lenni teljesen, neki akart adni mindent. Szempillái megrebbentek, dobálta a fejét jobbra-balra, és míg a férfi teste egyre gyorsabban és egyre keményebben mozgott benne, rajta áthullámzott a gyönyör, apró darabokra hullott, és zuhanni kezdett. Belekapaszkodott az erős karokba. Bársonyos nyelve már a bőrét nyaldosta, hogy lezárja a fogai után hátra maradt sebet. Teste minden izma kőkeményre húzódott össze, kiáltva éhsége csillapításáért, szüksége kielégítéséért. Ott volt a fejében, átvette felette az irányítást, és kiadta az utasítást, egy pillanatra sem engedve meg a lány elméjének, hogy gondolkodhasson, vagy kérdést fogalmazhasson meg. Ajkának első érintésére a mellkasán összerezzent, komoly erőfeszítésébe került megőriznie az önuralmát. Így kell lennie. Be kell fejezniük a rítust, be kell biztosítania, hogy örök időkre az övé legyen. Szája ízlelgette a bőrét, lágyan, erotikus érintésekkel. Ujjai rászorultak a gömbölyű csípőre, egyre mélyebben és mélyebben temette magát belé. Az apró fogak bosszantóan karistoltak mellkasán, hallotta saját rekedt kiáltását. Majdnem ezer éve vár erre. Képtelen egy pillanatot is várni tovább. Megnyújtotta egyik körmét, és a tőrszerű karommal sebet ejtett a mellkasán, majd elkapta Tempest fejét, és odaszorította a sebhez. A puha ajkak rátapadtak, ahogyan azt megparancsolta neki, forró hüvelye simán, puhán körbeölelte

bársonyával, míg a teste nem bírta már tovább a feszültséget, egy utolsó, hatalmas, agresszív lökéssel belé ontotta a magját, magának követelve őt örökre. Újra elöntötték agyát a rituális szavak, szinte kényszert érzett, hogy fennhangon elismételje. Meg kellett pecsételnie a kötésüket, eggyé kellett olvasztania őket. Az igénye, hogy kántálja az esküt épp olyan sürgető volt, mint hogy birtokolja a testét. Ez éppolyan primitív, ősi ösztöne volt, mint hogy éltető vérével táplálja, az övéért cserébe. – Az életpáromnak követellek téged. A tiéd vagyok. Felajánlom neked az életem. Neked adom védelmem, a hűségem, szívem, lelkem és a testem. Ugyanezt kérem tőled. Az életed, a boldogságod és jóléted becsben tartom, és a magam érdekei elé helyezem mindig. Te vagy az életpárom, örökre szóló kötelék fűz hozzám és gondoskodom rólad, az idők végezetéig. Mormolta a szavakat, a lány teste ringatta magában, akár egy bölcsőben, míg erőtől duzzadó ősi vére átáramlott belé, ugyanúgy, mint magja. A hatalom ősi szavai körbevették őket, beléjük szivárogtak, örökre lezárva a kötést lelkük, testük, elméjük és szívük között visszavonhatatlanul.

Kilencedik fejezet Tempest lassan, szexin, álmatagon nyitotta ki a szemét. Darius lemosolygott rá, ujjával finoman megérintette duzzadt ajkait, felfogott egy csepp rubinvörös vért, és a saját szájához emelte. A lány hunyorított, hogy fókuszálni tudjon. Még mindig a férfi alatt feküdt, érezte magában vastag, lüktető férfiasságát, amint maradéktalanul kitölti az ő feszességét. Mosolya lusta volt és jóllakott, fekete szemei olyan férfias elégedettséggel csillogtak, mintha sokkal többet tett volna annál, mint hogy a kedvében járt. Úgy tűnt, mintha azonnal dorombolni kezdene. Tempest mosolya szintén kibontakozóban volt. A férfi mozogni kezdett lassú, ráérős mozdulatokkal, fenntartva testében a forróságot, mellkasa folyamatosan dörzsölte mellbimbóit. A rengeteg gyertya imbolygó fényét visszaverte a testét borító finom izzadságréteg. Hosszú haja nedvesen hullott alá az arca körül, már-már kalózos külsőt kölcsönözve neki. Felnyúlt, és végighúzta ujját kemény álla vonalán. Darius megragadta a kezeit, és a szájához vonta. Megcsókolta őket, majd összefonta ujjait az övével. Felemelte a feje fölé, és ott tartotta, teste nyitottan, sebezhetően feküdt folyamatos érzéki támadásai alatt. Már nem félt tőle. Vad volt, és kielégíthetetlen, időnként talán durva is, de az ő örömét a sajátja elé helyezte. Kiolvashatta elégedett szeméből a végtelen hálát, amit a fényéért, a lelkéért érzett, ami kiszabadította a kopár létezésből. Darius élvezte forró, síkos nedvességét, bőrének tökéletes simaságát, hajának selyemtapintását. Természetes vadság bújt meg a lágy felszín alatt, a lány szenvedélye felért az övével. Neki szánták, a számára teremtették, ebben a szíve, és a lelke mélyén teljesen biztos volt. Lehajtotta a fejét, hogy válla csábító gödrébe helyezzen egy csókot. Még mindig hihetetlen volt a számára, hogy itt van vele, hogy nem csak álmodik, nem az agya hívta életre,

hogy megnyugtassa haldokló lelkét. Az előbbi vad, agresszív egyesülés helyett most lassú, hosszú mozdulatokkal mozgott, tekintete fogva tartotta a lányét, hogy megláthassa kifejező arcán az örömöt, amit adni akart neki. Zöld szemeit elhomályosította a szenvedély, ajkai szétváltak, hogy lélegezzen, csodálatos apró hangok törtek fel belőle. Annyira gyönyörű volt, elorozta a nyugalmát. Azt a nyugalmat, ami gyámoltalan gyermekből vezetővé tette. Akarta őt örökre. Nem néhány rövidke évre, hanem az örökkévalóságig. Mindennél jobban szerette volna. Darius elzárta elméjébe a kísértő lehetőséget, lehajtotta a fejét, és párbajra hívta a lány száját, nyelvét, végigsöpört rajta fogaival, kutakodott édes belsejében, és kicsalogatta a Tempestből, hogy ő is ezt tegye. A legkisebb részleteket is izgatónak találta rajta. Hajának lobbanó vörösét, szempillái hosszát, arca formáját, testének kecses, apró vonalait, az őt körülvevő forróságát, selymességét. Érezte miként húzódnak össze körülötte az izmai, ahogy az öröm a tetőfokára hág, és megengedte a testének, és elméjének, hogy ezek az érzések a sajátjai is legyenek. A hullámok mélyről indultak, akár egy földrengés, végigsöpörtek Tempesten, elhozva a megrázó kielégülést. A lány torkából ismét feltörtek azok az édes apró hangok, megfeszült, vonaglott alatta, mintha próbálna kiszabadulni, de erősen tartotta, megmutatva neki erejét. Pillantása ismét belefúródott a zöld szempárba, majd teste csatlakozott az övéhez, engedélyezte magának, hogy ő is átélhesse a gyönyört, darabokra törve elméjét. Teste felemelkedett az övé fölött, lökései keményebbekké, hosszabbakká, mélyebbeké váltak, míg végül szinte már egyetlen lénnyé olvadtak össze. Azt akarta, hogy a lány tudja, mit tett érte, mekkora szépséget, milyen felbecsülhetetlen ajándékot adott neki. Sürgetően járta át a kielégülés szüksége, elsöpörte maradék gondolatait, elsodorta a testét, minden izma megfeszült. Még mindig Tempest arcán tartotta a pillantását, látta a kéj feszültségét a vonásain, az elragadtatás, az édes kín extázisát, az övéhez illeszkedő vadságát. Magja újra és újra kitört, akár egy vulkánból a megolvadt láva, a borzasztó sötétség megkísértette a lelkét. De Tempest fénye ott ragyogott előtte és magához húzta, tisztaságától úgy érezte sírnia kell, torkából az öröm rekedt hangjai törtek fel, és visszhangzottak a barlang falain. Tempest lábai szorosan köré fonódtak, szinte már birtokló erővel szorította magához. Szívük azonos ritmusra vert, nehézkes légzésük tükörképe volt a másikénak. Végül elengedte a csuklóját, és ráhajtotta a fejét a mellére, de még ekkor is könyökével tartotta a súlya egy részét. Érezte, amint nyelve felszedi bőréről a kis izzadságcseppeket, apró kis utórezgéseket küldve szét ezzel a testében. Kezeivel a hajába túrt, és próbálta onnan elhúzni a fejét. Csak feküdtek ott, csendjük minden szónál ékesebben beszélt. Darius magába szívta közös illatukat, örökre bevéste elméjébe mellének forró bőrét az arca alatt, selymes hajának érintését túlérzékennyé vált bőrén. Minden érzéke felfokozott információkat juttatott el hozzá, ami aztán bensőjében visszhangzott. Az ő élettel teli, gazdag ízét érezte a szájában, a szívében, és először fordult elő életében, amire vissza tudott emlékezni, hogy állandó, szörnyű éhsége jóllakottsággá szelídült. Soha többé nem fog már kísértést érezni az ölésre, hogy egy pillanatra érezze a hatalom érzését, ahogy többször is megesett, közeledvén az átforduláshoz. Mostmár a karjában tartja végső megelégedettsége forrását. Egy apró szemöldökráncolással megérintette a száját. – Nem gyógyítottalak megfelelően.

Azonnal elvált tőle, Tempest így kicsit kifosztottnak érezte magát. Úgy érezte, hogy lusta, és álmos, a barlang fojtogató melege, és a gátlástalan szeretkezés kimerítették. – Nem érdekel. Aludni akarok. Majd gyógyítasz később. Sebei már nem fájtak, bár még égtek és lüktettek kissé, Darius sikeresen elterelte róluk a figyelmét egy sokkal élvezetesebb irányba. Darius figyelmen kívül hagyta a lány álmos tiltakozását, és könnyedén a karjába emelte. – Több mint önző voltam. Előbb kellett volna megszüntetnem a te kényelmetlenséged, mint a sajátomat. Tempest elnevette magát komor arckifejezése láttán. Ujjbegyével végigsimított kemény száján, ajkai ellágyultak a simogatása alatt. – Azt éreztél? Kényelmetlenséget? Talán el kellene érnem, hogy gyakrabban érezd. A férfi morgott valamit, talán figyelmeztetést, talán beleegyezést, de ezt nem lehetett kivenni, mert aztán ránevetett. – Ha ennél jobban éreztem volna magam baby, akkor azt hiszem, elevenen elégek. – ismerte el, és csupasz lábaival begyalogolt a medencébe. Tempest elkapta a nyakát, és mogorván bámult rá. – Nagyon nem szeretem a forrásban lévő vizet Darius. – Ez nem forr. Körülbelül ugyanolyan hőmérsékletű, mint amilyenben a kádban szoktál fürödni. – korholta a férfi. Halálra váltan kapaszkodott a nyakába. – Nekem forrónak tűnik. Nem akarok belemenni. Forró vizű kádakhoz sem szoktam túl közel menni. Mindig mindenki azt akarja, hogy meztelenre vetkőzzek a környékükön. – Most sem viselünk ruhát. – mutatott rá Darius, miközben egyre beljebb gázolt a vízben. Vissza kellett tartani a nevetését, a lány olyan kétségbeesetten kapaszkodott rajta egyre feljebb. – Ez túl forró. Egyáltalán, te tudsz lélegezni itt bent? Tudod Darius, – tette hozzá komolyan – ez itt biz’ Isten egy vulkán. A láva bármelyik pillanatban elöntheti a kamrát. – tüzetesen megszemlélte a medence fenekét – Épp most bugyog fel a földből. Látod a buborékokat? Láva. – Micsoda egy kisbaba vagy. Tedd bele a lábad a vízbe. – a nevetés a hangjából felkúszott a szemeibe. A zöld szemek elkezdtek szikrázni, látványos bemutatót tartva Tempest vérmérsékletéből. – Nem akarom beletenni Darius! – Az nagy kár baby. Jót fog tenni neked. Könyörtelenül leeresztette a lábát a gőzölgő vízbe. Tempest megpróbálta még feljebb emelve távol tartani lábujjait a víztől, de a férfi még lejjebb engedte, hogy a vádlija, majd a combjai is belemerültek. Elállt a lélegzete. – Ez forró te majom! Engedj ki! De a víz már tette a dolgát, nyugtatta égő vágott sebeit a talpán, lazította elmerevedett izmait, de ezt nem közölte Dariussal, így is elég önelégültnek látszott. A férfi tekintetét amúgyis lekötötték a mellei közt legördülő izzadságcseppek, amik végigfutottak a hasán, majd eltűntek a vízben. Teljesen leengedte, míg talpa hozzáért a

medence aljához, a víz pedig elérte a derekát. Kezeit a csípőjére helyezte, hogy biztosan tartsa a lábán. Lehajtotta a fejét, és szatén puha mellének alján elcsípett a nyelvével egy cseppet. – Miért kell ilyen átkozottul szépnek lenned? – mormolta halkan. Tempest beletúrt kusza hajába, és visszahúzta a fejét a mellére, hogy ívbe hajolva felkínálhassa neki azt. A víz nyaldosta a bőrét. Buborékok robbantak szét körülötte, gőz szállt fel belőlük. – Miért kell ilyen átkozottul szexinek lenned? – kérdezett vissza, és közben már epedve várta szájának érintését. Darius kezei rásimultak a csípőjére egy egyértelműen birtokló mozdulattal. Tudnia kellett, hogy megérintheti őt így, hogy az övé. Azt akarta, hogy a lány is megérintse őt. Első alkalommal több száz éves létezése alatt valóban élt. Tempest lágy bőre finoman simogatta, ahol hozzá ért. Selyem puhaságú haja előrebukott a vállán, ahol végigcsúszott a testén, onnan hőhullámok indultak el a testébe. Szája még lejjebb vándorolt, oda, ahol a madár karmai téptek a testébe. Összerezzent, ahogy visszaemlékezett átkozódására a föld alatt, hogy míg ő tehetetlenül feküdt, a lány az életéért küzdött. – Előhoztad a poklot belőlem. – mondta neki halkan, ahogy gyógyító szájával érintette a szúrt sebeket. Tempest még közelebb nyomta magát a megnyugtató nyelvhez. – A nyáladban van valami gyógyító szer, ugye? – kérdezte hirtelen megvilágosodva. Biztos volt benne. Ezzel tudta lezárni az agyarai nyomát a nyakán, nem hagyva maga után bizonyítékot, kivéve, ha rajta akarta hagyni a jelét. Ezért gyógyultak olyan gyorsan a zúzódásai. Darius. Annyira lágy és finom, miközben gyógyítja a karom szakította nyomokat és zúzódásokat. – És valami alvadás gátló a fogaidon. Ez ugyan egy merő találgatás volt, de elég biztos volt benne. Felemelte a fejét, sötét szemei szeszélyesek, és olvashatatlanok voltak. – Teljesen meg tudlak gyógyítani, de ahhoz egészen mozdulatlannak kell lenned, és elfogadnod mindent, amit teszek. A lány ünnepélyesen bólintott. Darius annyira szép volt. Tisztán, férfias módon. Szerette markánsan kiugró arccsontjait, a hangjának mélységét, tisztaságát, a bőre alatt lágyan hullámzó hatalmat. Gyönyörű arca azt mutatta, hogy erősen koncentrál. Befelé figyelt, önmagába. Tempest lenyűgözőnek találta csípője tagoltságát. Fizikailag is tökéletes volt. Kezei akaratlanul kinyúltak, hogy megérintse medencecsontján belül azt a bemélyedést. Bőrének érintése lángokat küldött ujjain keresztül, hogy aztán a gyomrában táncoljanak. Távolabb merészkedett, izmos fenekére szorította a tenyerét. Egy hang hagyta el Darius torkát, egy puha figyelmeztető hörgés, megmoccant, és kezét a csuklóira bilincselve eltartotta magától a kíváncsiskodókat. – Mit csinálsz? A nagy zöld szemek végtelen ártatlansággal bámultak a feketékbe. – Megérintelek. – megkísérelte ismét elérni a tenyerével. – Szeretlek megérinteni. – Megeshet, hogy nem fogok tudni koncentrálni, ha folytatod Tempest. – figyelmeztette megrovóan, de egyik kezét engedte kicsúszni a fogásából, hogy felfedezhesse combja kemény oszlopait. A lélegzet elakadt a torkában. Ujjai érintése nagyon jó érzés volt, erotikus fantáziák kezdték elözönleni az elméjét. Szexuális szükségletei sokkal nagyobbak voltak, mint a lányé. Egy Kárpáti hím szüksége életpárjára olyan ősi, mint maga az idő. Emlékeztette magát rá,

hogy Tempest ember, és próbált neki annyi teret engedni, amennyire csak képes volt, de ez csöppet sem segített rajta jelen pillanatban. Férfiassága megmerevedett, fájó rohanással zúgott benne a vér, tovább fokozva a barlang, és a medence forróságát. Az aprócska kéz eltűnt a víz alatt, és az ujjak ráfonódtak, mint egy szoros kesztyű. Előretolta csípőjét, és arra vágyott, hogy ismét körülölelje őt a testével. – Ez egy kicsit sem segít koncentrálnom. – sikerült kinyögnie. – Tényleg? Azt hittem remekül ki tudsz zárni minden zavaró tényezőt. – ugratta a lány, közben pedig folytatta testének felfedezését egyre bátrabban. Fejét odahajtotta válla üregébe, fogai keményen harapdálták. A gőzölgő víz alatt, Darius keze odasiklott testének középpontjához. Tempest ösztönösen felé nyomta a csípőjét. Ujja belécsúszott, sürgette a lány szenvedélyét, hogy emelkedjen az övével. – Azt akarom, hogy annyira szükséged legyen rám, mint nekem rád. – suttogta Darius a torkába. – És ha már van? – szűrte összeszorította fogai között. Kezében még keményebbre, még vastagabbra duzzadt bársonnyal bevont acélos férfiassága. Ujjai egyenesen az őrületbe kergették. A víz kavargott körülöttük, buborékok csiklandozták a bőrüket. Darius a karjaiba emelte, a forró víz lecsorgott róla tovább fokozva bőre amúgyis szinte elviselhetetlen érzékenységét. – Tedd a lábad a derekam köré Tempest. – parancsolt a hangja rekedtesen, alig érthetően. A lány teste felsikoltott az övéért. Eleget tett a néma könyörgésnek, egyre lejjebb engedte testét magára. Ahogy odasimult meleg, nedves bejáratához, megállt, és nézte a gyönyörű arcon átfutó érzelmeket. Zavart félelem suhant át rajta, túl nagynak, és vastagnak érezte magához, de szoros hüvelye puhán, izgalmasan bársonyosan ölelte körül. Ahogy beljebb hatolt, a szorítás is erősödött körülötte, már majdnem túl azon az extázison, amit még képes volt elviselni. A barlang párás melege szinte lehetetlenné tette Tempest számára a lélegzést. Vagy talán azért nem kapott levegőt, mert Darius olyan gyötrelmesen lassan engedte le magára. Mellkasára hajtotta a fejét, és zihált a rátörő érzésektől, ahogy teste egyre mélyebbre hatolt az övében. A gőz körülöttük pedig mintha füst lenne, ami belőlük száll felfelé, ahogy elborította őket a tűz. Ujjai a derekába vájtak, amikor teljesen leereszkedett rá a karcsú test, körülölelte, befogadta. Csak ekkor mozdult. Vagy a lány mozdult. Úgy érezte elméjében az ő érzéseit, gondolatait, mintha azok a sajátjai lennének. Öröme már-már határossá vált a fájdalommal. Lassan mozgott csak, a pillanat szépsége beleégett az elméjébe. Darius arca, ahogyan befogadja, majd elengedi. Már az maga majdnem elegendő volt a kielégüléséhez, hogy nézhette az arcát, ahogy egyre közelebb sodródik a gyönyörhöz. Tudta mit kell tennie, hogy ezt még fokozhassa. Elméik még mindig egyek voltak, így tett némi kiigazítást, háta felívelt, hogy mellei az ő nedves bőréhez súrlódjanak, hagyta, hogy haja előrebukjon a válla fölött, tovább fokozva az elviselhetetlenségig érzéki simogatást. Darius szándékosan visszatartotta kielégülését, hol lassabban, hol gyorsabban mozgott, élvezte, ahogy Tempest izmai összeszorulnak körülötte, majd vonakodva elengedik, hogy aztán újra befogadják.

Érezte, hogy a férfi még inkább megduzzad benne, hallotta hogyan küzd a lélegzetvételért, szíve az övével egy ütemre dobogott, és ekkor a saját teste is megkezdte az emelkedést a csillagok közé. Képtelen volt tovább mozgásuk ritmusára koncentrálni, kezdett darabokra hullani. Darius azonnal átvette az irányítást, kezei tartották, irányították a csípőjét, kemény lökésekkel egyre mélyebben nyomult belé, szinte már agresszíven, egyre magasabbra és magasabbra húzva őt magával. Együtt szárnyaltak, kielégülésük örömhangjai megtöltötték a barlangot. A gőz összefonta őket, mintha egy test, egy elme lennének. Tempest teljesen kimerült. Becsukta a szemét, és megpihentette a fejét a vállán. – Nem tudok mozogni Darius. Ne kérd, hogy valaha is megmozduljak. – Nem kérem baby. – felelte gyengéden, nedves haját elhúzta a nyakáról, hogy megcsókolhassa a bőrét. Átvitte a következő medencéhez, aminek több fokkal hűvösebb volt a vize, mivel forrása nem a hegy belsejéből, hanem kívülről eredt. Egyre mélyebbre süllyedt vele a vízbe. Tempest azonnal érezte a hűs megkönnyebbülést, elengedte Darius nyakát, és lustán elúszott tőle. Ha becsukta a szemét, olyan volt, mintha kint lenne a szabadban, feje fölött az éggel, körötte fákkal. Meg tudott feledkezni róla, hogy milyen irdatlan földtömeg van fölötte. De nem tarthatta zárva a szemét örökre. Megpróbált arra koncentrálni, amit Darius mondott, a barlang szépségére, a csillámló ásványokra a falakon, amit a vulkán halmozott oda hosszú évszázadok során. – Mi az? – kérdezte halkan, érezve, hogy a lányban szorongás kezdi felütni a fejét. – Ebben a barlangban úgy érzem magam, mint egy denevér. Szép, félre ne érts Darius, – tette hozzá sietve, nem szerette volna megbántani az érzéseit – de annyira mélyen vagyunk a föld alatt, és itt rettentően magas a páratartalom. Darius utána úszott, mögötte ott lebegett a vízen hosszú, éjfélfekete haja. – Meg fogod szokni drága. Tempestben megugrott a harag. Mégis mit jelent ez? Esze ágában sincs olyan sokáig itt maradni a föld alatt, hogy hozzászokhasson. Már az ajkán volt a csípős megjegyzés, de a kimondással gondjai akadtak, ahogy figyelte Darius szép testének elegáns, folyékony mozdulatait, ahogy hosszú tempókkal felé úszott. Végül elfordult, és arrébb úszott pár méterrel. Kimerülten ásított, mozdulatai egyre inkább lassultak, a fáradtság kezdte eluralni a testét. Itt a föld alatt képtelen lett volna megmondani, milyen napszak van. – Nehéz napod volt. – bukott fel a víz alól Darius közvetlenül mellette. Átfogta a derekát, és maga felé fordította. – Azt akarom, hogy pihenj, én pedig közben befejezem a gyógyító szertartás. – Az mégis, mit takar? – kérdezte óvatosan, de fáradtsága túl nagy volt már ahhoz, hogy komolyabb ellenállást kifejthessen. Darius az arcát szemlélte, az árnyékokat a szeme alatt. A végkimerülésig fáradtnak látszott. Nem kérte a beleegyezését, a karjába vette, és elvitte egy kisebb kamrába, ahol a talaj különösen gazdag, puha, és hívogató volt. Intett a kezével, mire egy pamutlepedő materializálódott, majd lelebegett a földre. Nagy gonddal helyezte rá az apró testet. – Csináltál egy lepedőt a nagy semmiből? – kérdezte halkan a lány, és rámeredt. Kisimogatta nedves haját a homlokából. – Meglepődnél mi mindent tudok még csinálni. – felelt halkan. – Egyre nehezebb lesz meglepned. – ellenkezett vele.

– Ne vond el a figyelmemet Tempest. Ki fogok lépni a testemből, és az energiám fog belépni a tiedbe. Belülről kifelé fogom gyógyítani a sebeidet. Sokkal gyorsabb lesz a gyógyulási folyamat, és ha valamilyen fertőzésre utaló jelet találok, egyúttal megszabadítalak attól is. De eközben nem érzékelem a saját testem, nem vagyok tudatában, mi történik vele. Arra kell figyelnem, amit csinálok. Érted? Nem tudok azonnal belépni újra a saját testembe, ha a tiédben vagyok. Tehát egyáltalán nem szabad elvonnod a figyelmem. Tempest csak feküdt mozdulatlanul, és nézte az arcát. Teljesen kizárta őt a gondolataiból, ez látszott. Visszavonult a saját testébe, önmagára koncentrált. Szerette volna megérinteni az elméjét. Egyre könnyebben meg tudta ezt tenni, de most mégsem merte, nem szerette volna megzavarni abban, amit elmondott neki, és ami egy cseppet sem tűnt egyszerűnek. Aztán megérezte. A férfi belépése a szervezetébe olyan volt, mintha egy hatalmas, tiszta energia haladna át rajta, mint egy belső fény, ami mindent megvizsgált, melegséget, megnyugtatást sugárzott felé. Elméjében meghallotta a hangját. Puhán, megnyugtatóan halkan, pillangószárny gyengéden érintette tudatát. Nem ismerte a szavak jelentését. De érezte, hogy hallotta már őket ezelőtt is. Kántálás. Megpróbált egyes hangokat megkülönböztetni, de ez lehetetlen volt. Csak benyomásokat tudott elkapni, ezüstös harangok, a patak loccsanása a köveken, lágy szellő lebegése a falevelek közt. Melegnek érezte a bőrét, és melegnek érezte a bensőjét is. Talpa már nem lüktetett, egyáltalán nem érzett fájdalmat a lábában. Bármit is csinál Darius, az nyilvánvalóan működik, és ő ismét csak leesett állal csodálkozik, mire is képes a férfi. Ebben a pillanatban ez úgy tűnt neki, mint valami csoda. Darius végül visszatért a testébe, lenézett Tempest gyönyörű arcára. Annyira fiatalnak látszott, hogy hirtelen sötét gonosztevőnek érezte magát, hiszen tudta, a lánynak egyetlen pillanatnyi esélye sem volt harcolni ellene, nem volt módja szembeszállni azzal, hogy jogot formált rá. Márpedig magához kötötte. A lánynak fogalma sincs a rituálé jelentőségéről, hogy milyen következményekkel jár, igazság szerint utóbbiról neki magának sem sok. De Darius érezte magában a különbségeket, milyen volt azelőtt, hogy létrehozta kötésüket, és milyen lett azután, hogy kiejtette a szavakat. Mostmár nincsen választásuk. Tempestnek a közelében kell maradnia. Tudta, hogy nem maradhatnak itt kényelemben az idők végezetéig. Bármi is az, amit azok a szavak kialakítottak közöttük, a megformálása már az ő kezükben van. És együtt kell élniük azzal, amivé formálják. Megérintette a szépséges arcot egy ujjával. – Jobban érzed magad? Tudta, hogy igen. Elméje egyre otthonosabban csusszant át a lányéba, érezte teste megkönnyebbülését. Még női szerveit is átvizsgálta, megnyugtatta, hiszen meglehetősen vadul és primitíven vette birtokba. A lány komolyan bólintott. – Hihetetlen, hogy ilyen dolgokra vagy képes. El tudod képzelni, mit jelentene a világ számára, ha az emberek is képesek lennének így gyógyítani? Talán még a rákot is meg lehet így állítani. Nem kellenének gyógyszerek Darius. – Ez nem egy emberi gyógymód Tempest. – De ha engem meggyógyítottál, másokat is meg tudnál. Lehetnél orvos testőrködés helyett. Olyan sok szenvedő emberen tudnál segíteni.

Komolyan is gondolta. Együttérzése felülbírálta a józan eszét. Darius odahajolt hozzá, kezét a torkára simította birtoklóan. – Én nem vagyok ember kicsi szerelmem. Ha azok az emberek, akiket szerinted meg kellene gyógyítanom, tudnák, mi vagyok, megpróbálnának egy karót döfni a szívembe. Tudod, hogy így van. Nem kerülhetek közeli viszonyba emberekkel. Nem élhetünk egymáshoz közel. Desari embereket szórakoztat, mert megkapta egy angyal hangját, és kötelezve érzi magát, hogy jóra használja. Ha nem tehetné, az boldogtalanná tenné őt, úgyhogy nekem védenem kell őt, hogy végezhesse a dolgát. De nem törődöm az emberekkel. Tenyerébe simította az arcát, puha mosoly görbítette fel ajkait, amitől megjelent két apró gödröcske az arcán. – Én ember vagyok Darius, mégis egész jól törődsz velem. – Te más vagy. – Nem, nem vagyok. – tiltakozott. – Pontosan olyan vagyok, mint mindenki más. – Megláttad bennem a szörnyeteget már legelső alkalommal Tempest. Összekapcsoltad az állatokkal. Ösztönösen elfogadtad a primitív részem. Tudod, hogy ragadozó vagyok, inkább állat, mint ember. A Kárpáti férfiak e kettőnek a kombinációjából állnak. Az emberek közül te vagy az egyetlen, aki ezt tudomásul veszi, és elfogad ilyennek. – Úgy gondolkodsz, és érvelsz, mint egy ember. – ellenkezett a lány, és közben felült, hátradobta a barlang levegőjétől még mindig nyirkos haját. Megint izzadt, apró gyöngyök ültek ki a testére. Körülnézett a ruhái után, de már olyan fáradt volt, azt sem tudta felidézni mit is csinált velük. – Jobban ember vagy, mint ahogyan azt gondolnád Darius. A férfi magához húzta és átölelte. – Azt akarod tőlem, hogy legyek emberi, mert azt sokkal könnyebb lenne elfogadnod. – hangjából rosszallás hallatszott. Tempest megpróbálta eltolni magától a mellkasát, de annyi erővel a barlang falát is tolhatta volna, így végül öklével rácsapott a kemény izmokra. – Ne adj a számba ilyen feltételezéseket! Igyekezz elszakadni a gondolattól, hogy szerintem egy furcsa teremtmény vagy a pokol egy földalatti bugyrából. Tudod, hogy nem így van. Ott vagy a fejemben. Pontosan tudod, mit gondolok rólad. Érdekesnek talállak. És annyira szörnyű se vagy. – Azt gondolod rólam, hogy szexi vagyok. – javította ki, és megcsókolt az orra hegyét. Végül sajátmagát tolta el tőle, és talpra kecmergett. Imbolygott egy kicsit a fáradtságtól. – Azért ne hagyd, hogy ez a fejedbe szálljon. Legalább ugyanannyiszor akarlak fenékbe rúgni is, mint ahányszor szexinek talállak. Kószálni kezdett kint a barlangban, szemei határozottan kerestek valamit a földön. Darius felsóhajtott, felállt, és követte őt. – Mit csinálsz? – A ruháimat keresem. – Nincs szükséged ruhákra. – jelentette ki nagyon határozottan. – Darius, ha újra szeretkezni akarsz velem, előre figyelmeztetlek, hogy belehalok. Ezért is lenne sokkal biztonságosabb megtalálni a ruháimat. Elkapta a kezét, és visszavezette a kis fülkébe. – Már azt sem tudod, mit mondasz, vagy mit csinálsz a fáradtságtól. Ujjai ismét finoman moccantak, és megjelent két párna.

Tempest ásított. – Tényleg nagyon fáradt vagyok. Szeretek veled beszélgetni, de szembe kell néznünk a tényekkel. Még ha te nem is vagy ember, én az vagyok. Fogalmam sincs hány óra lehet, de nekem aludnom kell. Rámosolygott, felvillantva vakító fogait. – Mit gondolsz, minek vetettem az ágyat? Ez az én egyik pihenőhelyem. Itt szoktam aludni. – Rájöttem. De engem vissza kell vinned. – Hova? – hangjában halk figyelmeztetés csengett. A zöld szemek megállapodtak az arcán. A köztük beálló csend egyáltalán nem tetszett neki. Hallotta a lány szívének lüktetését. – Szeretnék kijutni innen. Te alhatsz itt, én majd a táborhelyen alszom, abban a járműben, amit nekünk hagytak ott. Vagy akárhol, nem érdekel. Egy fa alatt is tudok aludni. – Erre nem lesz lehetőséged drága. Nem engedem, hogy távol aludj tőlem. Olyan lazán mondta, mintha a világon semmi nem lenne abban, hogy valaki egy vulkánban aludjon. Kinyúlt, ujjai bilincsként fonódtak csuklójára. Nem szorosan, éppen csak. Ujjai, mint egy laza karkötő fogták át, de ez mindenképpen figyelmeztetés volt. – Nem tudsz rávenni, hogy itt aludjak. – tiltakozott Tempest, és próbálta elrántani a kezét – Maradjak a föld alatt egész nap, amíg te alszol? Képtelen vagyok Darius. Még a kedvedért se. – Mellettem fogsz aludni Tempest, ahol tudom, hogy biztonságban vagy. – mondta az ő szokott puha, kérlelhetetlen módján. Tempest hátrált előle. – Képtelen vagyok Darius. Amikor beszélsz hozzám, nem érzem úgy, hogy megfulladok, de sötétségben és teljes csendben nem tudnék elaludni. Még a kivezető utat sem ismerem. Ha a gyertyák elfogynak, vagy egy fuvallat eloltja őket, megőrülnék. Úgy érezném, mintha élve el lennék temetve. Nem vagyok olyan, mint te. Én ember vagyok. – Nem viszlek a felszínre, hogy magadra hagyjalak. Minden alkalommal, ahányszor szabadságot adtam neked, történt veled valami. – Érezte Tempest félelmét. Megérintette az elméjét, megütötte a kétségbeesés, és a pánik. – Nem fogsz egyedül a sötétségre felébredni. Azt hiszed, nem tudom ezt biztosítani? Magának a földnek is parancsolni tudok, ha szükségét érzem. Viharokat, szökőárakat tudok idézni, meg tudom állítani az ömlő lávát. Miért volnék képtelen gondoskodni arról, hogy nyugodtan pihenj mellettem? Tempest megérintette alsó ajkát a nyelve hegyével. A zöld szemekben vad félelem tombolt. – Utol kell érnünk a többieket Darius. Egész nap tudok vezetni. Te addig alszol, és találkozunk a kijelölt táborhelyen. Ígérem, hogy ott leszek. Könyörtelen, férfias teste lassan megmozdult. Mozdulatai folyékonyak, elegánsak voltak, egy nagyhatalmú ragadozó közeledett feléje. Ismét hátrált előle, kezeit önkéntelenül védekezően maga elé emelte. Darius azonnal megállt, fekete szemei rátapadtak arra a két apró kis kézre. Remegtek. Halkan felsóhajtott. – Nem engedhetem meg, hogy ez így folytatódjon tovább Tempest. Megpróbáltam annyi szabadságot biztosítani neked, amennyire szükséged van, de valahol meg kellene találni az egyensúlyt köztünk. Képtelen vagyok kockára tenni az életed, de amikor a beleegyezésed kérem, és elmagyarázom neked a dolgokat, a félelmed csak nő. Ha egyszerűen csak rád

kényszerítem a parancsaimat, nem érzel félelmet, sem kockázatot. Látod, hogy nem hagysz más választást nekem? Olyan vakító sebességgel mozdult, hogy még pislantani sem volt ideje, már elkapta, mire felfogta a közeledő veszélyt. – Hogy teheted ezt ezek után? – Tempest hangja olyan fájdalmas volt, szinte beleszakadt a szíve. Gyűlölte, hogy megijeszti, de tudta, hogy a védelme mindennél fontosabb. Semmi nem történhet vele. A hegy nem fogja összenyomni. Tud lélegezni, nincs semmi baj a levegővel. Őrjöngő ütései, ami a mellkasára záporoztak, nem jelentettek több fájdalmat a számára, mintha egy pillangó harcolna, mégis minden ütés eltalálta a szívét. – Azt mondtad soha nem okoznál fájdalmat. – folytatta, ahogy átölelte, hogy megvigasztalja. – Azt mondtad mindig boldognak szeretnél látni. Hazudtál nekem Darius. Elhittem neked, hogy bízhatok benned, hogy megbízhatok a szavaidban. Minden egyes szó egy ökölcsapás volt a lelkére. Azt hiszi, hazudna neki, hogy vele maradjon? Utálta a félelmét, de mi más választása maradt? – Nem hazudtam neked. Az én feladatom gondoskodni a biztonságodról és az egészségedről. Most sem teszek mást, mint biztonságban tartalak. – Darius, nem érdekel mi vagy te, vagy mekkora a hatalmad. Az utolsó leheletemig harcolni fogok a szabadságomért. Nincs jogod arra, hogy akár a saját biztonságom érdekében rám kényszeríts dolgokat. Van szabad választásom. És én nem akarom ezt. Darius nyugodtan pillantott le szenvedélyes arcába. Egyszerűn csak állt, tartotta őt összefogott csuklóinál, és úgy tűnt, mintha egyáltalán nem érintené meg a kitörése. – Nyugodj meg drága, és vegyél mély lélegzeteket. Csak le kell küzdened a félelmet, hogy egy hegy alatt vagy. – Nem maradok veled Darius. Komolyan mondom. Olyan messzire elmegyek, hogy soha ne találj rám. – fenyegette meg, smaragdzöld szemei könnyben úszó drágakövekként csillogtak. A férfi arca egyetlen pillantás alatt megkeményedett, szép vonalú szája kegyetlen vonallá szorult össze. – Ez soha nem fog megtörténni Tempest. Nem tudsz olyan helyre bújni, ahol nem talállak meg. Elmennék érted, nem állnék meg, amíg vissza nem szerezlek. Te vagy a lélegzetem. Te vagy a fényem. Te vagy a színek a világomban. Nélküled nincs élet. Képtelen lennék már visszamenni a sötét ürességbe. Össze vagyunk kötve, nincs más választásunk, mint megtalálni a módját, hogyan működjünk együtt. Elég világosan fejeztem ki magam? – Tökéletesen világosan. Úgy képzeled, hogy te majd diktátorkodsz, én pedig engedelmeskedem, mint egy báb. Ez nem fog megtörténni Darius. És már voltam a fejedben, te nem olyan típusú férfi vagy, aki veri a nőket, ha ellent mondanak neki. Szabad kezét a tarkója alá csúsztatta, könnyedén megérintette a nyakát, amitől Tempest gerincén remegés futott végig, hasában fellobbant a tűz. Ez feldühítette a lányt. Hogy elég egyetlen érintése, és ő már lángokban is áll, holott éppen most akarja korlátozni a jogait. Nem engedheti meg, hogy ezt tegye vele. Ő nem gyenge. Nem az a típus, aki azért enged, mert elzselésedtek a térdei. – Nem kell megvernem egy nőt sem, hogy azt tegye, amit a saját biztonsága megkövetel. – mondta halkan, bársonyos hangjából kicsengett a hipnotikus erő. – Nem vagy a bábom drága. Soha nem is akartam, hogy az legyél. Nem vetted észre mennyire csodálom a bátorságod? De nem engedhetem, hogy veszélybe sodord magad. – Karjai mögé csúsztak, magához vonta a

dacosan feszes, karcsú kis testet. – Nagyon későre jár Tempest. Már rég aludnom kéne. Csak azt szeretném, ha lefeküdnél, és mellettem aludnál. Semmi sem fog felébreszteni. Semmi sem fog bántani. – Nem tudok itt lenn lélegezni. – mondta Tempest kétségbeesetten, könnyei immár megállíthatatlanul folytak le az arcán, pedig két kézzel törölgette őket. – Darius, engedd, hogy elmenjek! Kérlek, engedj el! Felemelte a zokogás rázta kis testet, alig volt több a súlya, mint egy gyereknek, és egy pillanatra a nyakába temette az arcát, beszívta bőrének, vérének illatát. – Nem kell félned ettől a helytől drága. Ez a gyógyulás helye. – hangja lejjebb csúszott egy oktávval, felvette a jellegzetes hipnotikus, kényszerítő ritmust. – Aludni fogsz a karjaimban. Aludni fogsz egészen addig, amíg nem szólítalak a neveden, hogy felébredj. Darius felemelte a fejét, hogy csapdába ejthesse azokat a csodazöld szemeket saját jégfekete pillantásával. Megbabonázó. Hajlíthatatlan. Képtelen volt elszakítani a pillantását, olyan erővel tartották fogva a sötét szemek. Érezte a lány ellenállását, csodálta is ezért őt, de hajthatatlan maradt. Most nem engedheti felülkerekedni. Szembe kell vele néznie a következő felemelkedésnél, de addig legalább biztonságban van.

Tizedik fejezet – Ennyi az egész. – Az asztalra dobta a képeket. Egy karcsú, fiatal, vörös hajú nő volt rajtuk, aki egy patakban állt, és a magasba emelte a karját. Nevetett, arcát a nap felé fordította, és több száz pillangó szálldosott körülötte. – Matthew Brodrick halott. A rendőrség azt mondja, az öngyilkosság nem is kérdéses. De szerintem nem így történt. Matt közülünk való volt. Tudta mivel áll szemben. Nem csinált volna képeket csak úgy valakiről. – Brady Grand dobolt a fényképek mellett az ujjaival, majd megkocogtatta körmével a fotót. – Ez a nő tud valamit. Ez az a patak, aminek a partján megtalálták Matt holttestét. – Menj már Brady! – Cullen Tucker tiltakozott – Nézd már meg a képet. Teljesen világos. Fényes nappal készült. Ez a nő nem lehet vámpír. Grand hideg szemei végigmérték az embereket a szobában. – Nem mondtam, hogy az, hanem hogy tud valamit. Talán ő segített Mattnek. Megkeressük, és megtudjuk az igazságot. – Az igazság az, hogy semmit sem találunk. – morgott Cullen – Azt állítod, hogy a zenekar tagjai vámpírok. És erre az egyetlen bizonyítékod egy homályos perzsa idézet Dararól, aki szerinted Desari, az énekesnő. Halk, egyetértő moraj szaladt végig a társaságon. A többiek idegesen fészkelődni kezdtek. Egyikük sem mert volna nyíltan ellentmondani Brady Grand-nek, ahhoz túlságosan durva

volt. De elvesztettek hat embert a zenekar elleni első merényletben, kiváló mesterlövészeket, és most elvesztették Matt Brodrickot is. Brady a többiekre nézett. – Ti mit gondoltok? Szerintetek is tévedek a személyükkel kapcsolatban? Akkor valaki magyarázza el, mi az oka, hogy hat katonai kiképzésen átesett lövész nem tudott likvidálni egy állítólag védtelen személyt, aki él és virul, a katonák viszont egy szálig eltűntek? Mondd el, hogyan történhetett ez Cullen. Azt állítod, hogy egyetlen biztonsági őr egymaga megsemmisített hat férfit, és nyom nélkül eltüntette a maradványaikat? Holott a lövészeknek bombabiztos menekülési tervük volt. A golyók szitává lyuggatták a színpadot, a zenekar tagjai mégis megúszták enyhe sérülésekkel. Magyarázd el Cullen, mert nem látom hogyan lehetséges mindez. – Az együttesnek szerencséje volt. A testőr pedig lehet, hogy sokkal jobb, mint amit feltételeztünk róla, talán valami félkatonai szervezet tagja volt. Mit tudunk a fickóról? Nem sok információnk van róla. Nem lehet, hogy a csapatunk ment rossz adatokkal? Hogy talán valamit mi rontottunk el? Brady ökölbe szorította a kezeit, egy izom rángatózott az állán. – Tudom, hogy az az énekesnő egy vámpír. Tudom, hogy az Cullen. És a csapat szintén tudta, másképp soha nem támadták volna meg. Élve akarták elfogni, a golyókkal csak le akarták gyengíteni. Akartunk egy élő példányt, hogy tanulmányozhassuk. De ha véletlenül megölték volna, az sem lett volna túl nagy baj. – Minden, amit eddig tettünk, a világ számára csak azt bizonyítja, hogy őrült fanatikusok gyülekezete vagyunk. – kifogásolta Cullen – Én azt mondom, szemeljünk ki valaki mást, aki nem ilyen átkozottul népszerű. A zsaruk imádják Desarit. A kereskedők is imádják. A közönség is imádja. Ha megöljük, úgy fognak ránk vadászni, mint a veszett kutyákra. – Az a baj Cullen, hogy nem vagy elkötelezett. Ez egy háború. A mi háborúnk velük. Nem hiszed, hogy léteznek? Minden bizonyíték ellenére, amit mutattam, valóban nem hiszed? – követelte a választ Brady. – Azok után, amit a saját szemeddel láttál? Vagy az csak egy mese volt, hogy felvegyünk a csoportba? – A fenébe is, hiszem, hogy valóban léteznek vámpírok, – mondta Cullen – De az az énekesnő nem az. Ő csak egy szép nő, akinek halálosabb a testőre, mint bárki, akit valaha ismertem. Az nem indok, hogy napközben alszik. Mit vársz tőle? Egész éjjel dolgozik. Nem találjuk meg a táborhelyüket, még ha követjük is őket az idő nagy részében. Nagyon óvatosak, nagyon vigyáznak a magánéletükre. De soha senki nem hal meg gyanúsan a közelükben. Nem ölnek gyerekeket. Nincs nyoma utánuk kivéreztetett holttesteknek. Ha ők vámpírok, és kiszívják az áldozatuk vérét, hol vannak a testek? A vámpírok pedig ölnek. Hogy nem találjuk meg a szálláshelyeiket, annak pedig az az oka, hogy átkozottul jó az a testőr. Nincsenek lesből fotózott képek, mert képtelenek vagyunk a közelükbe kerülni. Az a fickó a munkáját végzi, és nagyon jó benne. Nem tudunk róluk képeket csinálni. – És a leopárdok? – követelőzött tovább Brady. – Show bizniszben utaznak Brady. Misztika. Mindegyiknek van valamilyen trükkje. Ők a leopárdokat szeretik. Nem nagy ügy. A vámpírok a farkasokat, és a denevéreket szeretik, nem ezt mondtad nekünk? – Cullen ragaszkodott az igazához. A hozzá legközelebb álló férfi megköszörülte a torkát. Kicsit idősebb volt, mint a többiek, általában csak csendben szemlélődött.

– Én lehetségesnek tartom, hogy Cullennek jelen esetben igaza van Brady. – mondta halkan – Semmiféle adatot nem találtunk rá, hogy a zenekarnak bármi köze lenne a Kárpátokhoz. Még csak nem is arról a területről származnak. – Wallace, – tiltakozott Brady – én tudom, hogy igazam van az énekessel kapcsolatban. Tudom, hogy nem tévedek. Az idősebb férfi megrázta a fejét. – Sehogyan sem lehet összerakni. Úgy tudjuk, hogy a vámpírok rettenetesen birtoklóak a nőikkel. Az énekesnő mégis a külvilágból választott magának párt. – Ezzel az én igazamat támasztod alá. – mondta diadalmasan Brady – Összeállt Julian Savage-el, aki pontosan abból a régióból származik, ahonnan a vámpírok. Ő maga is a gyanúsítottak listáján szerepel. Hirtelen felbukkan, és az énekesnő azonnal szerelmes lesz? Kicsit túl sok a véletlen egybeesés. – Brady tartása lazább lett, tudván, hogy a lényegre tapintott. Julian Savage határozottan annak a listának az elején állt, akiket a vámpírgyanús személyekről vezettek. Régóta üldözték már, de ő minduntalan elkerülte a vadászokat valahogyan. Rövid csend támadt. Mindenki azt figyelte, mit fog mondani a halk szavú idősebb ember, William Wallace. Hosszú évek óta a vámpírvadász társaság tagja volt már. Az egész családját elvesztette a vámpírok miatt. Még Európában is vadászott rájuk, és amikor nagyritkán megszólalt, mindenki, még maga Brady is, tette, amit mondott. – Az igaz, – tűnődött Wallace halkan – hogy bárhová is megy Julian Savage, halál jár a nyomában, de ő valahogy sohasem gyanúsítható semmiben a rendőrök szerint. Egy időben New Orleansban lakott, a francia negyedben, és a társaságunk több tagja eltűnt azon a környéken, soha nem találták meg őket. De nem tudtuk bizonyítani, hogy abban az időben ott tartózkodott volna, sőt, úgy tűnik, valóban eladta azt a régi, családi otthont, még ha a vámpíroknak nem is okoz nehézséget megfelelő okiratokat, és referenciákat készíteni. Folyamatosan utazik országról országra, nagyon gazdag ember. – folytatta Wallace – Most viszont utazik szerte az országban az együttessel. Ez valóban gyanús. – Odahajolt, hogy megnézze a fényképeket – Biztos vagy benne, hogy ugyanott fényképezték, ahol Brodrick meghalt? Brady bólintott. – Személyesen ellenőriztem a helyszínen. Ugyanaz a hely, minden stimmel. Matt csinálta a fotósorozatot a nőről. – Látta már őt valaha valamelyikőtök? Mindenki megrázta a fejét. – Mattnek nem volt barátnője, amennyire tudjuk. – válaszolt önként egy pattanásos arcú fiatalember. Ő volt a legfiatalabb tag a csoportban, és mindenáron bizonyítani szeretett volna önmagának, és a többieknek is. – Tehát ha nemrégiben találkozott csak a nővel, a képeken lévő területen, ahol a hírek szerint a Trubadúrok táborhelye volt, akkor a nőnek valamilyen kapcsolatban kell lennie az együttessel. – Van olyan felvétel, ami közelebbről mutatja az arcát? – kért Wallace. – Ez a legjobb. Egyenesen a kamera felé néz. Én azt mondom, ha elkapjuk ezt a lányt, kapunk néhány választ is. – felelt Brady.

– Talán. – hagyta rá Wallace – Alaposabban meg kell vizsgálnunk. Ha megtaláljuk a lányt, talán nem lenne szabad túl keménynek lenni vele. Csak megtalálni, és behozni a székházba kihallgatásra. Cullen nyugtalanul ránézett. – És ha semmit sem tud egyáltalán? Talán Matt csak azért kapta le, mert olyan fotogén. Ha behozzuk ide, és lát mindannyiunkat, és megtudja, mit keresünk, aztán ki leszünk téve a nyilvánosságnak. Wallace érdektelenül vállat volt. – Néha szükség van kisebb áldozatokra. Sajnálatos módon az ifjú hölgyet ártalmatlanítanunk kell, hogy a személyazonosságunk titok maradjon. Cullen körülnézett a szobában, keresett egyetlen tekintetet legalább, aki vele együtt tiltakozna ez ellen. De csak üres arcokat látott, csak parancsteljesítők arcai. Óvatossága azt diktálta, hogy ő is tartsa a száját. – Van valami problémád ezzel? – kérdezte Brady, hideg szemeit hirtelen mintha vérszag hozta volna lázba. – Nem több mint bárki másnak. – felelt Cullen kitérően – Attól, hogy nem szeretem, még szükséges Brady. Nekikezdhetnénk az együttes következő koncertjén. Észak-Kaliforniában lesz. Biztos vagyok benne, hogy most úton vannak oda. Azt hiszem, hogy nem lesz nehéz megtalálni a lányt, de azért a biztonság kedvéért valakit a hátrahagyott parkba is küldeni kellene. Talán helyi lakos, vagy egy másik táborozó csoporthoz tartozott. A parkőrök talán látták őt. Brady Grand hallgatott egy pillanatig, míg legyőzte harci vágyát, majd bólintott. – Murray veled megy. Biztonságosabb, ha ketten vagytok. – intett a fiatalember felé, tudván, hogy a még szinte gyerek tinédzser szívesen csinálna valami erőszakos dolgot, hogy bizonyíthasson magának, és a társaságnak is. – Mindig egyedül dolgozom, jól tudod. – tiltakozott Cullen – Ketten csak felkeltenénk a testőr figyelmét. Ő kiszámíthatatlan, ezzel te is tisztában vagy. Hajlandó vagyok fogadni bárkivel, hogy ő tüntette el a csapatunkat. – Talán. – tűnődött Wallace – De sokkal valószínűbb, hogy Savage. Körülbelül abban az időben bukkant fel. Nem hiszem, hogy Desari testőre képes lett volna megsemmisíteni egy egész kivégzőosztagot, hacsak nem ő is közülük való. Cullen megtartotta magának a visszavágást. Mi haszna lenne? Az elmúlt néhány év alatt Brady Grand éppolyan fanatikussá vált, mint William Wallace. Állandóan fegyverekkel üzleteltek, és kiképeztek egy kisebb hadsereget. Úgy tűnt, mindketten hisznek abban, hogy egy háborút vívnak. Cullen egyszerűen csak úgy gondolta, ha valami olyan gonosz, mint egy vámpír, azt ki kell irtani. Hitte, hogy léteznek, mert néhány éve San Franciscóban volt, amikor egy sorozatgyilkos garázdálkodott arrafelé. Csakhogy nem sorozatgyilkos volt. A lény a szeme láttára ölte meg Cullen menyasszonyát, kiszívta a vérét, és nevetett, miközben ezt tette. A rendőrség egy szavát sem hitte el. Senki sem hitt neki. Amíg Brady Grand rá nem talált. De Cullen már nem volt benne olyan biztos többé, hogy Grand, Wallace, és a többiek nem pontosan olyan vérszomjasak-e, mint a vámpírok. Cullen még egyszer lenézett a nevető vörös képére. Ott volt az öröm meleg mosolyában, az együttérzés az arcán, az édes ártatlanság a mozdulatában. Túl karcsú testén, és rengeteg vörös

haján, ő látta azt is, hogy értékes ember. Érezte, hogy ez a nő ugyanazzal a természetes jósággal rendelkezik, ami a menyasszonyának is sajátja volt. Felsóhajtott, és zsebre vágta a képet. Csodálkozott rajta, hogy a többiek nem látják azon az arcon az ártatlanságot. Neki semmi köze a vámpírokhoz. – Indulok. – mondta mogorván – Majd telefonálok, hogy bárki talált-e valami használható információt. Brady furcsán pillantott rá. Lassan bólintott, de hideg kígyószeme követte Cullent, ahogy kiment az ajtón. Cullen belélegezte a friss éjszakai levegőt, mélyre, mintha az kimoshatná belőle a benti fanatizmus bűzét. Ő is a társaság tagja volt, amikor csatlakozott hozzájuk, szüksége volt rá, hogy megbosszulja menyasszonya iszonyú halálát. Már nem érezte annyira ezt a késztetést. Harag és gyűlölet nélkül egyszerűen csak újra akarta kezdeni az életét. Az a fénykép szinte lyukat égetett a zsebébe. Az lenne a legokosabb, ha eltűnne. Kilépne. Elbújna. De ismerte Brady Grandet. A férfi szeretett gyilkolni, a társaság remek felvevőpiaca volt az erőszakra hajlamos pszichopatáknak. Még hadseregből is kirúgták már, az újoncok, és a civil lakosság ellenei erőszakos támadásai miatt. Két gyanús incidenséről is tudott, de nem volt elegendő bizonyíték, hogy elítélhessék gyilkosságért. Cullen mindezt egy barátjától tudta, aki hozzáfért a katonai jelentésekhez. Brady Grand nem az az ellenfél volt, akit szeretett volna a nyomában tudni egy életen keresztül. Cullen dzsipje pöccre beindult, de a fénykép továbbra is égette a ruháját, a bőrét. Hirtelen elhatározásra jutott. Nem hagyja a vörös hajú lányt. Meg fogja találni, és figyelmezteti. Az énekest is. Lehet, hogy neki van a legjobb testőre a világon, de Brady Grand kitartó, előbb-utóbb a társaság sikerrel jár. Dobolt a kormánykeréken, dolgozott benne a frusztráció. Észak felé kanyarodott. Messze tőle, a föld mélyen Darius a karjában tartotta Tempestet. Valami az elméjén túl megmoccant benne, egy figyelmeztetés, aminek jó hasznát vette az évszázadok alatt. Elég erős volt ahhoz, hogy a felszín közelébe hívja az üvöltő vadállatot. Érezte, hogy szájában megnyúlnak az agyarai. Felegyenesedett, jéghideg szemei végigsöpörtek a kamrán. Lassan a veszély irányába fordította a fejét, egyenesen délnek. Valami fenyegeti Tempestet abból az irányból. Semmi nem árthat ennek a nőnek, akit a karjaiban tart. Semmi. Megfogadta. Lenézett az arcára, olyan fiatalnak, és kiszolgáltatottnak látszott, ahogy ott aludt. A gyertyák fénye szeretettel simogatta a bőrét, csábító árnyékokat dobott rá, hívogatva őt az érintésre. Darius érezte vágyának felerősödését, ami átviharzott a testén, és engedte, hogy megtörténjen. Századokig tartana, mire valamennyire is enyhülne az iránta való vágya. De csak évtizedei vannak. Ő határozott így. Úgy döntött, egy ember kell neki. Így hát meg fog halni vele, ha Tempestnek eljön az ideje. Úgyhogy sokkal gondosabban kell vele bánnia. Nem engedhetné meg magának, hogy minden szeretkezéskor a vérét vegye. Irányíthatatlan volt, mikor a testét követelte, veszélyes mindkettejükre. De akarta őt. És képtelen lenne nem akarni. Egyszerre érezte magát lágyan védelmezőnek, és primitív vadállatnak. Ő nem egy kedves ember. Hosszú évszázadok fenték élesre könyörtelen oldalát, ragadozó természetét. Mégis, ha csak ránézett a lányra, minden megváltozott. Valami elolvadt, felpuhult benne.

Évszázados rutinjával pontosan tudta melyik az a pillanat, amikor a nap már elég alacsonyra süllyed ahhoz, hogy az éjszaka lassan átvehesse a Föld felett az uralmat. Az ő ideje. Az ő világa. Darius lustán nyújtózkodott, majd odafordult, és kezét birtoklóan végighúzta Tempest szatén bőrén. Nem aludt a hívogató talajban, nem választotta népe szokásos fiatalító pihenését, mert nem szerette volna, ha valami történik, és Tempest magától ébredve egy hegy alatt találja magát az ő halottnak tűnő teste mellett. A Kárpátiak leállították a szívüket, és a tüdejüket a regeneráló, fiatalító alváskor, hogy testük megtarthassa teljes erejét, de ez félelmetes lett volna az embereknek. A szokásos folyamat nélkül Darius alvása szeszélyes volt, álma nyugtalan. De Tempest fiatal volt, menni akart a maga útján, így nem volt más választása, minthogy feláldozza saját erősítő pihenését, hogy biztosítsa a lány együttműködését, és biztonságát. Ujjai közé vett pár szálat vörös-arany hajából, és dörzsölgetni kezdte. Vörös haj, zöld szemek, forró vérmérséklet, erős akarat. A bőre meleg volt és csábító. Az általa előidézett transzban aludt, szívverése erős, egyenletes, lélegzete emelgette krémsima melleit. Darius lehajtotta a fejét, hogy megízlelje a bőrét, miközben megérintette az elméjét, és kiadta a parancsot az ébredésre. A lány elméje álmosan belekapaszkodott az övébe, vágyára saját éhségével válaszolt, átküldve buja, erotikus vágyainak képét a férfi fejébe. Szája lassan mozgott rajta, fogai olykor bele-bele kóstoltak, minden porcikáját ízlelni akarván. Hallotta hogyan változik meg a szíve ritmusa, hogyan igazodik az övéhez. Teste tovább keményedett, őt követelte, vére izzón rohant testében. Azonnal érkezett a válasz, Tempest testében is felbolydult a vér áramlása, sietve vitte szét egész testébe a lázat, a szükséget. Mielőtt teljesen felébredhetett volna, és tisztába jöhetett volna környezetével, egy erotikus fantáziává változtatta a világát. Darius ízlelgette meleg torkát, birtoklóan simította tenyerébe a mellét. Bár elég kistermetű, csontjai is finomak, melle mégis úgy illett a tenyerébe, mintha oda teremtették volna. Vad öröm öntötte el a testét, férfiassága még tovább keményedett, agresszív hímválasz arra, hogy összeillenek. Szája lejjebb csúszott a vállára, egy kis ideig elidőzött abban a finom mélyedésben. Finoman nyaldosta, szájával nyomvonalat húzott a mellei közé, mindkét mellbimbóját megkóstolta, teljesen lekötötte a feladat, hogy tüzet csempésszen a vérébe. Lecsukta egy pillanatra a szemét, csak ízlelte bőrének aromáját, és a tűz máris az ő vérében száguldott tovább. De hamarosan szükségét érezze, hogy egyesével végigkövesse karcsú bordáit, megvizsgálja gyomrát a nyelvével. Keze nyugodt mozdulatokkal lejjebb csúszott csípőjére, dőzsölt a szatén bőrön. Tenyere alatt megmoccant nyugtalanul, még félig aludt, csak részben fogta fel mit csinál. De a teste nagyon is éber volt, felelt az ő vágyára. Elméje is csatlakozott hozzá, megosztotta vele ezt az információt. Darius elmosolyodott, élvezte a tudatot, hogy vele ébred, teste puha és befogadó. Lábai is megmoccantak, ő pedig folytatta a lassú cirógatást a combjain. Egy puha, álmos kis hang tört elő a lány szájából, próbálta eldönteni, hogy ez most egy igen valósághű erotikus fantázia, vagy a valóság. Nem igazán tudta eldönteni, csak a szájat érezte, ahogy mozog rajta lustán, de alaposan felfedezve minden négyzetcentimétert a testén. Darius felcsúsztatta kezét a tömör, vörös fürtökhöz, érezte, hogy lüktet benne a forróság. Amikor a lány csípője elé mozdult az érintésének, egyszerűen le kellett hajtania a fejét, hogy

megízlelje. Tempest valahol az öröm, és a rémület közötti hangon kiáltott fel, ujjai beletúrtak a hajába, hogy még közelebb vonja magához a fejét. Érezte, amint fehér forróság rohan rajta végig, kék villám vág keresztül a testén. Dariusnak elképesztő élmény volt ez, hogy érezhette a lány elméjén keresztül, miközben a teste hullámzott a kielégüléstől. Saját teste szinte megvadult, olyan brutális szükség tört rá, attól félt, hogy egyszerűen összetörné a lányt, túl heves behatolásával. Megosztoztak Tempest kielégülésén, aztán a lány kezei végigsétáltak hátának faragott izmain, és megállapodtak a csípőjén. Darius felemelte a fejét, égő szemei lepillantottak a lányéba. A rendszerint szerény Tempestnek szégyellnie kellett volna magát. De most ehelyett megragadta Darius fejében szükségét, és mellette megtalálta a ledér, csábító nő képét. Tetszett neki. Hátrafelé tolta őt, hogy hanyatt feküdjön. Kezei bejárták a mellkasát. Egy apró mosollyal lehajtotta a fejét, óvatosan hozzáért szájával férfiassága finom, forró bőréhez. Meg is kóstolta. Az elméje szilárdan kapcsolódott Dariuséhoz, érezte a tüzet a vérében, elsöprő szükségét, könyörtelenül fájó testét. Szándékosan megengedte hajfürtjeinek, hogy az érzékeny testrészre hullva tovább fokozzák a férfi vágyát. Darius a nevét suttogta, fehér fogai tehetetlenül csikordultak össze. Nem sajnálta az időt, hogy az őrületbe kergesse őt, várakoztassa, szája kényelmesen járta be az utat lapos hasáról csípőcsontjai melletti bemélyedésekig. Ujjaival érintette, mire teste még inkább megfeszült. Újra a nevét suttogta, ezúttal már parancsolóan, de Tempest figyelmen kívül hagyta. Végighúzta száját teljes hosszán, lassú simítással, mire a férfi ujjai belefúródtak a hajába, és próbálta lejjebb nyomni a fejét. Volt bátorsága felnevetni, miközben a férfi lélegzete elakadt, a tűzvihar majdnem elsodorta, ahogy az előhírnökként küldött apró kéz tenyerére véve ismerkedett súlyával, átkulcsolta vastagságát. Majd megérezte magán selymes száját, és rekedten felkiáltott. A szája forró volt, nedves és kíváncsian játékos és pontosan tudta az elméjéből kicsent képből, hogy mit szeretne. Darius elveszett saját erotikus fantáziájának világában. Megsemmisült abban a szépségben, amit megosztottak. A lány bosszantotta, kínozta. Élvezte a hatalmát fölötte. Tűrte, amíg fizikailag képes volt rá, majd elhúzta a fejét egy maroknyi lángvörös tincset megragadva. Még az se számított, hogy brutális volt, ez volt az egyetlen dolog, amit képes volt abban a pillanatban megtenni. Kezei megszorították a derekát, ahogy maga fölé emelte. Tekintetük összekapcsolódott, ahogy Tempest lassan leeresztette magát rá, hogy magába fogadja centiről centire. Hüvelye forrón, nedvesen fogadta, puha bársonyába burkolta, Darius ujjai rászorultak a csípőjére, nehogy azonnal felrobbanjon. Hol van a francos évszázados nyugalma? Tempestet lenyűgözte a magabiztossága, hogy milyen pontosan tudja, mit szeretne a férfi. Lassan lovagolni kezdett rajta, de ez gyorsan őrjöngő sebességre kapcsolt, ahogy izmai összeszorultak körülötte, és mélyen magában érezte. Az erős kezek végigsimogatták a testét, körberajzolták karcsú derekát, keskeny bordáit, melleit. Majd Darius átvette az irányítást ő kezdte felfelé tolni a csípőjét olyan lassú, kérlelhetetlen tempót diktálva, hogy a lánynak szinte megállt a szíve. Érezte a férfi vágyát, hogy a vérét vegye. Több volt ez, mint szexuális vágy, vagy mint testi éhség. Elég sok ideje voltak már együtt, de még sosem látta az agyarait. Most nem igyekezett előle palástolni meghosszabbodott metszőfogait, ahogy lehúzta a nyakát magához. Hatalmas erővel felfelé lökte csípőjét, és ezzel egyidőben fogai elsüllyedtek nyaka

lágy bőrében. Megosztotta vele ezt a végső érzést, testük és elméjük összeforrt, miközben megosztoztak az élet esszenciáján. Tempest úgy érezte, felemésztik a lángok, képtelen már bármelyikük is féken tartani őket. Együtt söpörte el őket a tűzvihar, és míg ők felrobbantak, megremegett alattuk a föld. Kényszerítette magát, hogy abbahagyja az ivást a lány véréből, nehogy többet vegyen el a kelleténél kielégíthetetlen sóvárgásával. Már így is észrevette a változásokat rajta, hogy élesebb lett a hallása, és a látása. Ő volt az, aki véletlenül megnövelte az érzékelését. Kezdett megváltozni, kevésbé emberivé válni, pedig megfogadta, hogy megőrzi emberi mivoltát. Védelmezően körülfonta a karjaival. Semmi nem bánthatja. Soha. Még ő sem. Tempest elégedetten feküdt kemény testén, úgy érezte szeretik, és dédelgetik. Darius tökéletes szerető volt, figyelmes még a legdurvább pillanataiban is. Hallgatta szívük tökéletesen azonos ritmusát, és örült, hogy visszaszerezte a légvétel lehetőségét. Ahogy újra belélegzett, megcsapta a nyomasztó párás meleg. Fogai belesüllyedtek az alsó ajkába, és körülnézett. Még mindig a barlangban voltak. Megalázottság érzése söpört rajta végig. Annyira megzavarta a szeretkezés, hogy még azt sem mérte fel, hol vannak. Már azt is kétségbe vonta, hogy azt észrevette volna, ha egy utca közepén csinálják. Hol van a büszkesége? Ez a férfi gyakorlatilag elrabolta őt, fogva tarja a föld belsejében, és ráadásul szégyentelenül ki is használta. Tempest felemelte a fejét, hosszú szempillái eltakarták pillantását, mielőtt kiolvashatott volna belőle bármit is. De Darius árnyék volt az elméjében, úgy érezte, a harag és a bűntudat a sajátja, magáénak érezte a megaláztatást, amitől csak még dühösebb lett magára. Azonnal maga alá gördítette, súlyos, hatalmas teste csapdába ejtette a karcsú kis alakot. Az öklére csavart egy hosszú tincset a lángszín zuhatagból, és a szájához húzta. – Bocsánatot kérek, amiért kihasználtam a helyzetet, amíg aludtál. Ez hiba volt, amikor megoldatlan problémák vannak köztünk. De te annyira szép vagy Tempest, hogy egyszerűen elvesztettem az irányítást. A hosszú szempillák felpattantak, felfedve a most haragoszöld szempárban lángoló dühöt. Megpróbálta ellökni őt, apró tenyerei a mellkasának feszültek. Dariust annyira meglepte ez a reakció, hogy elfelejtett úgy tenni, mintha valóban érezné a lökést. A hőség újra felkavarodott benne, a vágy hulláma olyan erős volt, hogy alig tudta megállni, hogy bele ne csókoljon abba a dühös szájba. – Állandóan ilyenekkel jössz. És ne is álmodj róla, hogy behavazhatsz ezzel a magyarázattal. Nem vesztetted el az irányítást. Pontosan tudtad mit csinálsz. Szexelni akartál. És én voltam olyan tökfej, hogy belementem ebbe, mint az idióta hősnők a könnyes-nyálas regényekben. – Rájött, hogy meg sem rezdül kezei erőteljes nyomásától, és ez még egy rovátkával feljebb ugrasztotta dühmutatóját. – Szeretkezni akartam veled. – javította ki fekete bársony hangján. Csak a puszta hang elegendő volt, hogy végigrohanjon a vérén a tűz. Óriási erőfeszítésébe került, hogy elhúzza pillantását a sötét szempár intenzitásából. És az Isten se tudná megmenteni, ha rápillantana tökéletes szájára. Ezek mind olaj lennének a tűzre. – Azt hiszed, hogy mindent úgy lesz, ahogy akarod, ha sikerül elcsábítanod, de ez nem fog működni. Nem nagyon szeretem most magam, és akkor még azt hiszem keveset is mondtam, de hadd mondjam el, mielőtt ettől az egód még nagyobbra dagadna, téged sem tisztellek már annyira, mint tegnap. – elhallgatott – Ha tegnap volt egyáltalán.

– Megfürödhetsz a medencében. Próbálta magát távol tartani a legkisebb parancsoló hangsúlytól is. Úgy tűnt, a lány teste még mindig reagál rá, mégsem mert kezdeni semmit a zöld szemekben szikrázó tűzzel, a lángolóan repdeső vörös hajjal. – Megengeded? – kérdezte gúnyosan. Lehajtotta a fejét az övéhez, mert azt az apró kis fintort csinálta a szájával, aminek képtelenség volt ellenállni. Megkóstolta még haragjában is meleg mézízét, és örökre a szívébe zárta. – Nem csoda, ha állandóan bajba kerülsz. – mondta halkan, csókja elcsúszott a szája sarkába, majd még lejjebb, megtalálta az állát, aztán a torkát. A pulzus verdesett a szája alatt újra felébresztve éhségét. A semmiből jött, viharos sebességgel, és elsöprő intenzitással, megkeményítve testét, követelve, hogy vegye el őt, újra és újra. Tempest elhúzódott, smaragdzöld szeme egyszerre óvatos lett. Hatalmát most megállíthatatlannak, szinte elsöprőnek érezte, és úgy tűnt, a férfi nem ura a helyzetnek. Ő pedig a fogságában van, elrejtette a föld alá, addig tarthatja itt, amíg szükségesnek látja. Ez a lehetőség eddig eszébe sem jutott, és a gondolat azonnal elszívta az összes vért az arcából. – Darius? A név fojtottan tört ki belőle, már-már megnyugtatásért könyörögve. Megérintette az elméjét, könnyen rátalált a félelmére. Átölelte és magához húzta, hogy biztosítsa róla, közel van a védelemhez. – Amint megfürödtél, felmegyünk a felszínre. Ételt kell készítenem neked. A lány megkönnyebbülése óriási volt, a hangját igaznak érezte. Haragja ellenére kitartott mellette egy pillanatig, hogy a szíve abbahagyja a heves dobogást. – Darius? – árulta el – Én valóban félek idelent. Darius erősebben szorította magához a karcsú testet. A félelem valódi jelentését nem ismerte, amíg a kopár létezésben volt. Ő hozta el ezt a meghatározó érzést neki. Folyamatosan félt, hogy elveszíti, félt, hogy valaki, vagy valami kárt tesz benne. És a félelem veszélyessé, kiszámíthatatlanná, szeszélyessé tette, mint a nagymacskákat. – Ezek mind csak kisebb gondok, ki fogjuk tudni küszöbölni őket Tempest. – biztosította – Köztünk nem lehetnek leküzdhetetlen akadályok. A lány vett egy mély lélegzetet. – Oké Darius, benne vagyok. Csak ne irányíts engem. Szeretem a szabadságot. Ez az, aki én vagyok. – Aki vagy, az a másik felem, ahogyan én a te másik feled vagyok. Kihúzódott az öleléséből, és elfordult tőle, hogy ellent tudjon állni a késztetésnek, hogy bokán rúgja. Annyira arrogáns volt, és közben ontotta magából azt az óvilági szöveget, hogy legszívesebben belelökte volna a medencébe, hogy láthassa, ahogy elveszíti a csodálatos Darius a bosszantó higgadtságát. A gondolatra elmosolyodott. Nem tudott segíteni magán, a férfi egyszerűen a bőre alatt volt. Szerette nézni, ahogy a szemei csillognak, mint sötét drágakövek, amik akaratlanul felfedték a benne lévő tüzet, hogy mennyire szenvedélyes, és milyen haragos tud lenni. Tempest belépett a medencébe, és erotikusabbnak érezte testén a víz érintését, mint azt szerette volna. Tudta, hogy a fekete szemek követik minden mozdulatát, ahogy úszik, és valami nőies vadság benne ezt jólesően nyugtázta. Lassan kiöblítette a haját, közben kissé

elfordult, hogy a profilját mutassa a férfi felé, miközben a víz nyaldosta a derekát, felemelt karjai megmutatták védtelenné vált melleit. Integetett neki. Gúnyolódott vele. Felfokozódott hallásával elkapta a tompa káromkodást. Egy mosoly görbítette fel a száját, és a harag hirtelen eltűnt belőle, ahogy szeme sarkából rápillantott a férfi testére. Határozottan igényt tartott az övére, és az ő izgalmát nem lehetett elrejteni egyikőjük elől sem. Szándékosan előre hajolt, hogy másodjára is kiöblítse a haját, ezzel fenséges kilátást mutatott Dariusnak csípőjéből, és fenekéből. Megérdemel egy kis szenvedést. Ő pedig jobban érezte magát. Vörös hajú kis boszorkány. Szándékosan kergeti az őrületbe. Tudta, hogy így van. Azt is tudta, milyen jól szórakozik, miközben visszaragadja tőle az irányítás és a hatalom érzését. Dariusból előtört a csalódottság egy halk nyögése. A válasz egy elfojtott nevetés volt, amit sietve elnyomtak a fröccsenő víz zajával. Kicsi kacér nő. Csak egy ember képes erre. Zavaros éhsége miatt minden esetben rohanás lett a vége erotikus találkozásaiknak. Még mindig nem tudta megengedni magának, hogy túl sok vért vegyen el. Hogy helyette a sajátját adja, az veszélyes lehet, megváltoztatja olyan módon a lányt, aminek végkimenetelében egyáltalán nem volt biztos. Az évszázadok alatt találkozott már emberi nőkkel, akiket átváltoztattak vámpírrá, de mind őrültek voltak, és gyerekeket pusztítottak. Meg kellett ölnie őket. És ez a gondolat megrémítette. Mi van, ha valami ilyesminek a szélén egyensúlyozik Tempest is? Elméjük immár folyamatosan kereste a másikét, az is veszélyezteti? Julian vajon tudná erre a választ? Nagyon nem szeretett volna Desari életpárjától válaszokat kérni a kérdéseire. De a büszkesége semmit sem jelentett, ha Tempest volt a tűzvonalban. Megfordult, hogy ismét ránézzen. Olyan gyönyörű volt mindene, a leghevesebb érzéseket váltotta ki belőle, a védelmezőt, a szexmániást, és az összes többi érzelmet is. Azon kapta magát, hogy teljesen elszorítja a torkát dereka íve, mellei, bordái, nőiessége szépsége. Tempest kicsavarta a haját, és kigázolt a medencéből. Egy pár lábnyira Dariustól megérezte hívogató illatát, és hogy hogyan emelkedik benne egyre feljebb a hő. Elvigyorodott, kihívóan, csipkelődőn a férfi nyilvánvaló kényelmetlenségén. – Van valami problémád? – gúnyolódott hangosan. Egyszerűen csodálatos volt érzés volt. Nem talált rá jobb kifejezést. Meghökkentette, hogy ő volt képes kiváltani ilyen reakciót a mindig összeszedett, irányító Dariusban. Annyira el tudta ragadni tőle az irányítást, fel tudta izgatni, hogy összezavarodott. Élvezte, bár volt benne némi veszélyérzet is, mintha felugrott volna egy tigris hátára, hogy meglovagolja, és most kapaszkodna az életéért. Darius megvárta, míg karnyújtásnyi távolságba távolodott, csak aztán nyúlt érte, a birtoklás ellentmondást nem tűrő mozdulatával. Szorosan a háta mögé állt, ujjai rászorultak a két karjára, hogy aztán előre nyújtsa azokat, elhelyezve a két kezét egy vízszintes sziklára. Testével csapdába zárta, keze már a rámenősen a csípőjén siklott végig, majd becsusszant combjai közé, hogy ellenőrizze, Tempest is úgy vágyik-e rá, mint ő a lányra. Elégedett morranás hagyta el a torkát, majd mindkét kezével megragadta a lány csípőjét, és behatolt a krémes, üdvözlő forróságba, ami várakozóan felhullámzott körülötte. Darius teljesen átengedte magát a fajára jellemző hím dominancia érzésének. Fogai belemélyedtek a vállába, miközben eltemette benne magát újra és újra hosszú lökésekkel. Tempest érezte tenyerének forróságát, ahogy megragadta a csípőjét, vastag hossza erőteljesen beléhatolt, majd visszahúzódott. Szája rátapadt a bőrére, majd belefúródtak a fogai, elindítva

benne azt a hihetetlen fehérizzást, miközben a férfi szinte lenyomva tartotta ebben az alávetett pozícióban. Sebezhetőnek érezte magát ebben a testhelyzetben, mégis, ahogy minden eddiginél mélyebben érezte magában férfiasságát, hüvelye önkéntelenül összeszorult körülötte, egyre magasabbra csaptak benne a lángok. Felhullámzott körülötte Tempest élvezete, hüvelye szorosra záródott körülötte, és az ő gerince mélyéről is megindult felfelé spirálvonalban a gyönyör. Nem akarta ilyen hamar, ilyen gyorsan. Több időt akart vele, félt, hogy talán soha nem történik meg újra, ha visszatérnek a világba. A lány világába. De már túl sok volt. Mindenből túl sok. Túl sok tűz, és túl sok érzés. – Darius – lehelte a nevét Tempest valahol az agónia és az extázis között. – Csak Darius van. – mormogta a bőrébe. – Az enyém vagy. Valahol a szíve mélyén tudta, hogy Tempest még mindig külön-külön kezeli magukat. Úgy gondolja, hogy nem marad vele örökre, hogy egy idő után majd elsétálhat, egy bizonyos ponton szétválnak az útjaik. Akarta őt, de megrémült attól, hogy szüksége van rá, hogy Tempest már nem lehet meg Darius nélkül, ahogyan Darius sem lehet meg Tempest nélkül, egymás részeivé váltak. Ő ezt szinte abban a pillanatban elfogadta, ahogy először megpillantotta. Teste még tovább vastagodott, csípője rendületlenül hatolt egyre mélyebbre és mélyebbre, szerette volna elnyújtani a lány élvezetét. Hallani akarta a puha kis hangjait, amik akaratlanul feltörtek a torkából, és amik nyílként fúródtak a lelkébe. Ezek az apró kis hangok az őrületbe kergették. Semmihez sem fogható íze ott volt a szájában, csupasz, sebezhető, finom bőre az övéhez simult, mindez az övé. Tempest testét újra utolérte a gyönyör, de ezúttal már ő sem volt képes visszatartani magát, egyre magasabbra és magasabbra rántotta a selymes szorítások hulláma, szinte kiszorítva belőle saját kirobbanó, extatikus kielégülését. Tempest lélegzése felületes kis zihálásokból állt, és Dariusnak kellett megtartani a testét, hogy reszketővé vált térdei ne engedjék el teste súlyát. Hátrafordította a fejét, és felnézett rá smaragd szemeivel. – Fogalmam sem volt róla, hogy ez ilyen is tud lenni. Hihetetlen vagy Darius. Komolyan így gondolta. Olvasott róla könyvekben, mint mindenki más. Jóformán az utcán, kurvák közt élt. Természetesen feltett nekik néhány kérdést. De semmi, és senki nem készíthette fel arra, amilyen érzéseket Darius idézett elő benne. Leírhattak talán pózokat, technikákat, de azoknak semmi közük nem volt ehhez a szépséghez, és szenvedélyhez. – Együtt vagyunk hihetetlenek. – magyarázta türelmesen, szerette volna, ha a lány végre elfogadja a tényt. Tempest világéletében arra kondicionálta magát, hogy egyedül legyen, magányosan éljen, így elméje most egyszerűen megtagadta, hogy megértse annak jelentőségét, hogy ők összetartoznak. – Nem ilyen, amikor más nőkkel szeretkezel? – küzdött magával, hogy igazságos legyen, hiszen egy ilyen férfinak, aki ennyire gyakran és erőteljesen szeretkezik, természetes, hogy több száz partnerre van szüksége. Képes lenne egyáltalán bármennyi nő is lépést tartani vele és kielégíteni az igényeit? Neki egyáltalán nincsenek tapasztalatai. Hogyan tudná egyáltalán boldoggá tenni? Azon kapta magát, hogy a szemöldökét ráncolja, ahogy olvassa a lány gondolatait. A karjaiba kapta, és visszagázolt vele a medencébe, hogy mégegyszer leöblítse. – Te minden igényemet kielégíted. – mutatott rá – Tökéletesen megfelelsz nekem. Nem lehet másik nő Tempest. Megérintheted az elmémet a tieddel. Nem hazudok neked. Olvass a

gondolataimban. Az igazat mondom. Csak te vagy a szívemben. A testem csak a tiédet képes elfogadni. És soha nem is lesz más. Ez örökre szól. – Én megöregszem, és meghalok Darius. – magyarázta a lány – A következő száz évre valaki mást kell találnod. – lágyan nevetett magán. – Értékeld, milyen sok időt hagytam rá, hogy meggyászolj. – Tedd a karod a nyakam köré és nézz rám. – követelte ki magának a teljes figyelmet – Téged szeretlek Tempest, nem egy másik nőt. Ez nem ugyanaz a szerelem, mint az embereké, több annál, erőszakosabb, mindenre kiterjedő, de tisztább, és mélyebb. A lány hitetlenkedve megcsóválta a fejét. – Még nem is ismersz olyan rég, hogy valóban szerelmes lehess belém. Csak vonzódsz hozzám szexuálisan, ennyi az egész. Hangja még a saját fülének is kétségbeesettem hangzott. – Számtalanszor voltam a fejedben Tempest. Mindent tudok rólad. Ismerem minden gyerekkori emléked, jókat és rosszakat egyaránt. Tudom a legtitkosabb gondolataidat, még azokat is, amiket soha nem osztottál meg senkivel. Tudom mik azok a tulajdonságaid, a miket nem szeretsz magadban. Ismerem az erősségeidet, és a gyengéidet. Többet tudtam meg rólad ez alatt a rövid idő alatt, mint amit egy emberi hím egy élet alatt megtudhatna. Szeretlek. Mindent, ami te vagy. – Kezei a lába közé csúsztak, hogy lemossa szeretkezésük bizonyítékát, megnyugtató, gyengéd ujjakkal. – Tudom, hogy azt gondolod, én vagyok a legszexisebb férfi, akivel valaha is találkoztál. Jóképűnek találsz. Szereted a hangom. Ennél jobban csak szememet, és a számat szereted, és ahogy rád nézek. – fekete szemei felpillantottak az arcára egy halovány mosolyt felvillantva, majd folytatta – Félsz a hatalmamtól, mégis meglepő könnyedséggel elfogadod, és a köztünk lévő különbségeket is. El tudom érni, hogy biztonságban, és védettnek érzed magad mellettem, és ettől megrémülsz, mert nem bízol ezekben a fogalmakban. Nem akarod elkötelezni magad mellettem teljesen, mert nem bízol magadban, hogy meg tudsz tartani egy ilyen erőteljes férfit, és nem engedheted meg magadnak annak a fájdalmát sem, hogy elveszítesz. Tempest megpróbált elhúzódni tőle, de amikor erre még szorosabban magához ölelte, csak rámeredt. – Amíg ellenőrzést tartottál a fejemben, nem találtad meg véletlenül, milyennek látlak annak az időnek másik felében, amit együtt töltünk? A férfi szája gunyoros hímmosolyra görbült. – Úgy érted akkor, amikor nem azt akarod, hogy a testem a tiedben legyen? Dühösen bólintott. – Mint például most. Tenyerével kisimított a homlokából pár szál nedves hajat, szemei égették az övét. – Ámulatba ejtő módon vonzódsz a női erőszak bizonyos formáihoz. – próbált komoly maradni. – Kezdem azt hinni, hogy az egyetlen út az erőszak, hogy kezelni tudjalak, ha lehetséges ez egyáltalán. Beillesztette a kezeit maga, és a férfi mellkasa közé, és egyre nagyobb erővel próbálta eltolni, de csak az ő karjai fáradtak el. Ha nem érti a finomabb célzásokat, hogy engedje el, még a végén tényleg erőszakhoz kell folyamodnia, és akkor majd sajnálkozhat. Egy komolyabb

ágyékba térdelés minden felfújt hólyag férfi egóját helyreigazítja. Ismét rámeredt, remélte, hogy le is szárad neki a helyszínen. – Nem hiszek a szerelemben. Az csak egy mítosz. Az emberek arra használják, hogy megkapják, amit akarnak. De nem létezik. Csak merő testi vonzalom. Darius gyakorlatilag beledobta a medencébe. – Tényleg elhiszed ezt a sok ostobaságot, amit mondasz? Én vagyok a sötétség. Te vagy a fény. Én egy ragadozó vagyok. Benned van az együttérzés, és a jóság. Mégis nekem kell téged felvilágosítanom a szerelemről? – Az egód ismét felvillantotta magát. – felelt a lány egy halvány gőggel a hangjában. – Tudod Darius nem okvetlenül szükséges, hogy mindig mindenben egyetértsünk. Nem kell mindenről ugyanazt gondolnom, mint neked. Valami sötét, és félelmetes villant fel egy pillanatra szemei mélyén, elvette a lány lélegzetét. Pislantott, de az az illúzió, ahogy jött, távozott is, így csak arra tudott gondolni, hogy a gyertyák fénye csapta be. – A ruháid ott vannak a lepedőn, öltözz fel Tempest. Táplálkoznom kell. Ahogy Darius kiejtette a szót, az ő szíve eszeveszett dobogásba kezdett. Túlságosan is hangosnak tűnt neki, mintha egy dobot vernének a fülénél. Nem kellene ennyire hallania a szívét. A falakról ömlő víz is szinte már fülsiketítő robajnak hangzott hirtelen, míg az éjszaka szinte észre sem vette. És ez még nem volt elég, valahonnan nagyon távolról magas hangú sivításokat is észlelt, amiről teljes bizonyossággal érezte, hogy denevérek adják ki. Mély lélegzetet vett, idegesen beharapta alsó ajkát. Nem szerette, ha Darius a „táplálkozni” szót használta. Nem szerette, hogy a hallása furcsa mód hirtelen ennyire kiélesedett. Mi történik? Sokszor megharapta őt. Megfertőzte volna, hogy ő is átváltozzon olyanná, mint a férfi? Lassan magára húzta a ruhákat, amiket kikészített neki, meg sem vizsgálta őket közelebbről. Látta, hogy nem az ő ruhái. De akkor honnan jöttek? – Ebbe most piszok mélyen belekeveredtél Rusti. – mormolta magának. Darius lépett mellé, makulátlan eleganciával, erőtől duzzadón. Szeretettel beleborzolt a hajába. – Ne beszélj magadban. – Mindig is magamban beszéltem. – De nem vagy többé magad. Itt vagyok neked én, így semmi szükség rá, hogy fenntartsd ezt a szokást. Készen vagy? Fekete szemei végigfutottak sápadt arcán, remegő ajkain. Némileg szórakoztatta, hogy a lány olykor megrémíti saját magát a képzelgéseivel, szorongásaival. Amin azért kissé csodálkozott is, hiszen tőle viszont nem félt, elfogadta, hogy különbözik tőle, éppúgy, ahogy elfogadta volna a bőrszínbeli, vagy vallási eltéréseiket is. Vagy ahogyan az állatokat elfogadta. Tempest váratlanul kinyúlt, és megfogta a kezét. – Még akkor is, ha te vagy a világon a legnagyképűbb férfi, akivel valaha is találkoztam, köszönöm a tegnap estét. Gyönyörű volt Darius. A férfi elfordította tőle a fejét, másképpen nem tudta volna megakadályozni, hogy észrevegye azt a könnygyanús csillogást, ami hirtelen elhomályosította a látását. Ez még a számára is meglepetés volt. Nem gondolta volna, hogy képes rá. Tempestnek a rettegése ellenére, az ő kényszere ellenére, a haragja ellenére eleget jelentett az éjszakájuk ahhoz, hogy megköszönje. A szíve megolvadt.

Miközben vitte felfelé a hegy mélyéről, eszébe jutott, hogy ez az első alkalom, hogy valaki megköszön neki valamit. A családja számára az ő védelme, és gondoskodása teljesen magától értetődő volt. Ez az apró, törékeny, de bátor nő arra késztette, hogy emlékezzen miért is vállalta ezt a szerepet.

Tizenegyedik fejezet Ez az éjszaka volt a létező legszebb dolog, amit Tempest valaha is látott. Kissé hűvös volt, a tiszta égbolton több ezer apró csillag igyekezett túlragyogni a másikat. Belélegezte a fenyőillatot. Az enyhe szellő némi vadvirág illattal is megörvendeztette. A köd felszállt, a levegő kitisztult körülöttük. Szeretett volna mezítláb futni az erdőben, megmártózni a természet szépségében. Egy pillanatra teljesen megfeledkezett Dariusról, karjait a Hold felé nyújtva felkínálta neki boldog örömét. Darius nézte az arcét, érezte lelkéből majdhogynem kicsorduló boldogságát. Bármit is csinál Tempest, azt mindig teljes átéléssel, testével, lelkével élvezve csinálja. Úgy tűnt pontosan tudja, hogyan kell igazán élni. Talán azért, mert annyira kevés öröme volt az életében? Ha volt egyáltalán. Vagy azért, mert olyan keményen küzdött, hogy életben maradjon? Megérintette az elméjét, mint csöndes, észrevehetetlen árnyék, hogy részesülhessen a pillanat szépségéből. És ott volt. Látta az egészet. A csoda minden egyes apró részletét. A levelek szépséges ezüstfényben fürödtek. A víz fölött terjengő pára cseppjei, mint megannyi apró gyémánt csillogtak. A vízesés fölött felívelő szivárványszínek, amikben denevérek mártóztak meg, rovarokat üldözve. Darius még önmagát is látta, erősnek, megfélemlítőnek, férfiasnak. Hosszú haja lefolyt a vállaira, és a szája… Akaratlanul elmosolyodott, és az a mosoly egészen közelről látszott a lány szemein keresztül. Tempest határozottan szereti a száját. Az apró kéz ráütött mellizmaira. – Töröld le azt az önelégült vigyort az arcodról. Pontosan tudom, hogy mire gondolsz. Felemelte a kezét, és csapdába ejtette azt a kicsiny öklöt a mellkasán. – Úgy veszem észre, meg sem próbálod letagadni. A zöld szemek kötekedően csillogtak. – Miért tenném? Jó ízlésem van. Általában. – tette hozzá csípősen. Halkan, megfélemlítően felmorrant, de a lány csak nevetett. – Vissza nagyfiú. Az arroganciád néha kiváltja belőlem, hogy ugrassalak. Darius a szájához húzta a kezét, és fenyegetően felé kapott a fogaival, állkapcsa hangosan összecsattant. A nevetés riadt kis sikollyá változott. – Ebbe ne éld bele magad. – intette óvatosságra, fehér ragadozófogai ragyogtak – Én nem ember vagyok. Elvárom, hogy a nő, akit szeretek imádjon és tökéletesnek lásson.

Tempest egy csöppet sem nőiesen felhorkant. – Arra várhatsz. Megbabonázó fekete szemei szinte sütötték az arcát. – Nem hiszem, hogy túl sokáig drága. – Menj, és szerezz magadnak táplálékot. Még találkoznunk kell a többiekkel. Tempest kissé elbizonytalanodott, így igyekezett más irányba terelni a beszélgetést. Képtelen volt a szemébe nézni. Egyszerűen nem tudott. – És te mit csinálsz, amíg odaleszek? – kérdezte Darius, a lány tenyerével végigsimítva állán a borostáját. Sötét tűz söpört végig Tempest testén. – Jó kislány leszek, megvárlak itt. – pillogott rá túljátszott ártatlansággal. – Ne aggódj már annyira Darius. Alapjában nem vagyok egy kalandor típus. A férfi felnyögött az égbekiáltó hazugság súlya alatt. – Azt hiszem, a szívem nem bírná ki, ha még kalandor típus is lennél. – szemei a pillantását keresték – Engedelmeskedj ebben az ügyben Tempest. Nem szeretnél arra visszajönni, hogy éppen sárkányrepülőzöl lefelé a szikláról. A lány megforgatta a szemét. – Mi bajom eshetne itt? Mérföldekre sincs senki sem. Komolyan Darius, kezdesz paranoiás lenni. – Elindult egy lapos szikla felé, hogy leüljön rá. – Csak üldögélek itt, és figyelem a természetet, amíg visszajössz. – Vagy ott van az a lehetőség, hogy odakötlek egy fához. – vágott tűnődő arcot. – Próbáld meg! – sziszegett rá a lány, zöld szemeiben tűz lobbant. – Ne hozz kísértésbe! – lőtt vissza azonnal. Megnézte magának a sziklát, amire a lány letelepedett. Tempesttel bármi megtörténhet. Egy kígyó a kő alatt, netán egy dinamitrúd égő gyújtózsinórral. Tempest kinevette. – Menj már! Tudod egyáltalán mennyire sápadt vagy? Lassan kezdek megrémülni, hogy úgy döntesz, én leszek az éjszakai nassolnivalód. – Amikor ráébredt mit is mondott, zavarában keresztbe vetette a lábait, majd megcserélte őket, és közönyt színlelve nézett fel a férfira. Nem akart ötleteket adni neki. – Van fogalmad róla mennyire bizarr ez az egész? Fölé tornyosult hatalmas, erős testével. – Csak azt tudom, hogy jó lenne, ha itt ülnél, még akkor is, amikor visszajövök. – utasította. Nem burkolta selyembe ez alkalommal. Színtiszta vas parancs volt. Meg akarta mutatni neki, hogy komolyan gondolja. Tempest ártatlanul felmosolygott rá. – Nem tudom, mi mást csinálhatnék itt. Annyira átkozottul csábító volt, hogy meg kellett csókolnia, elemésztette volna a vágy, ha nem teszi. A szája puha, és engedékeny volt, édes tűz, és forró méz keveréke. Nehezére esett elhúzódnia tőle. Az éhség végigvágott rajta, erővel kellett visszatartania magát, hogy ne dugja az orrát puha nyakához, ahol a bőre alatt gazdagon, és melegen áramlott az utánozhatatlan ízű vére. Érezte, amint agyarai meghosszabbodnak, gyorsan elrántotta a fejét. Nyugtalan alvása, és a szinte folyamatos szex aláásták önfegyelmét. Táplálkoznia kellett.

Darius úgy csókolta, mintha soha nem akarna elindulni, és valóban, el se ment, egyszerűen eltűnt. A helyében egy ködfolt gomolygott, ami nagy sebességgel áramlani kezdett lefelé az erdő felé. Dermedten nézte az elszáguldó jelenséget, nem tudta eldönteni, a férfit látja-e, vagy csak magasság és a vízesés játszik a fantáziájával. Utóbbi gyönyörű volt a prizmaszerűen megtörő fényeivel, mintha szentjánosbogarak repkednének a levegőben. Eltűnődött rajta, hogy vajon neki préda illata van-e, majd megborzongott saját szóhasználatától. Aztán belélegezte az éjszakát, figyelve minden illatra. És elcsodálkozott rajta mi mindenről mesél neki az éj, mennyi különböző illatot tudott megkülönbözteti. Dariusnak igaza volt, ehhez csupán annyi kellett, hogy a legnagyobb csendben maradjon, és egész lényével figyeljen. Összpontosított. Ez egészen elképesztő volt. Mindent hallott, a fákat, a vizet, az erdei állatok neszeit, a denevéreket. Megveregette maga alatt a sziklát, szerette, hogy olyan szilárd. Úgy érezte, mintha Darius azzal ébresztette volna rá a természet szépségeire, hogy elzárta előlük egy időre a hegy gyomrába. Valami bánatos dolog tört be az ő varázslatos kis világába, de olyan lassan, és alattomosan, hogy szinte észre sem vette. Körülötte minden olyan új, és izgalmas volt, mintha csak most ébredt volna fel valami homályos, fakó álomból. A víz különösen magával ragadta, ahogyan a szél játszott a felszínén, felkapva, majd visszaejtve a hullámokat, habpamacsokat alkotva rajta. De a siránkozó behatolás kitartó volt, gyászos gondolatok árnyékát vetítette rá, mintha mindaz, amit lát, nem lenne tökéletes. Összevonta a szemöldökét, és megdörzsölte a homlokát. Kezdett fájni, és lüktetni, ami rosszabb volt, ha ült. Felállt hát, és egyik lábáról a másikra helyezte a súlyát, mintha ringott volna, és nagyon óvatosan felmérte a környezetét, anélkül, hogy az élénk színekre, vagy a részletekre figyelt volna. Hirtelen a lába is megfájdult. Lerúgta a cipőjét, és letérdelt, hogy megdörzsölje. De nem a saját lábából jött a fájdalom. Zsigerei mélyén érezte, hogy ez nem az ő saját érzése, és azt is tudta, hogy valaki, vagy valami más szenvedése ver visszhangot benne. Hirtelen hatalmas csend támadt, mintha az egész vadvilág mozdulatlanságba dermedt volna. Hallotta a szárnysuhogást, és azt gondolta, már meg is találta az elcsendesedés okát. Egy bagoly indult vadászatra, így az egerek, és a kisebb állatok elbújnak kényelmes üregeikben. A denevérek egyáltalán nem zavartatták magukat, tovább üldözték a rovarokat a feje fölött. Elgondolkodva visszahúzta a cipőjét és felegyenesedett. Egy keskeny szarvascsapás vezetett az erdő szélének girbegurba vonalai mentén, odasétált, valami odavonzotta. Nem akart messze menni, csak közvetlen közelről akarta élvezni az erdő megrendítő szépségét. Ez az érzés vele maradt, pedig már alig fordított rá külön figyelmet, hogy összpontosítson rá. A csapás cserjék, bokrok között kanyargott. Nyulak jelenlétét érezte, ahogy meglapulnak a tüskebokor alján. Nem moccantak, csak az orruk járt. Érzékeinek, és látásának intenzitása arra késztette Tempestet, hogy próbálja megtalálni a fájdalmas, gyászos érzés forrását. Azon kapta magát, hogy sunyi pillantásokkal felméri maga fölött a csillagokat, majd egyre távolabb talál valami megcsodálni valót. A páfrányok magasabbak lettek körülötte, ahogy egyre mélyebbre ment az erdőbe.

Moha borította fatörzsek emelkedtek az ég felé. Áhítattal megérintette az egyik kérgén a puha, nyirkos, haragoszöld réteget. Arra gondolt, nincs az a tudatmódosító drog, ami képes lenne érzékeit ilyen mértékben felfokozni. Lelépett egy pillanatra a csapásról, hogy közelebbről tanulmányozhasson egy bizarr formájú sziklacsoportot. A kövek egyik oldalát zuzmó borította, amiben apró életformák, és kis rovarok élték az életüket a saját kis világukban. Tempest ismét felpillantott az égre, és meghökkent, milyen világosan látja azt még innen, a fák koronájának árnyékából is. Beljebb ment a sűrűbe, ahol sokkal sötétebb volt, de szemei ott is remekül észleltek maga körül mindent, látása pontosan olyan mértékben felerősödött, mint a hallása. Befelé, magába fordította újdonsült érzékeit. Gyomra enyhén ideges volt. Annak, hogy egyen, még a gondolata is megbetegítette, viszont szomjas volt. Összpontosított a víz hangjára, és boldog örömmel azonosította a vízesés csobogását. Úgy döntött, egyenesen átvág a bokrokon felé. Ahogy letérdelt a víz mellé, ismét megérezte azt a fájdalmas panaszt. Most sokkal hangosabbnak tűnt, annyira sértette elméjét, hogy megfájdult tőle a feje. Itt valahol a közelben valami nagyon nincs rendben. Valaminek fájdalmai vannak. Belemártotta a kezét a vízbe, és kiszáradt szájához emelte. Elméje önhatalmúlag kinyúlt Dariusé után. Szüksége volt arra, hogy megérintse. Tempest nem tudta miért, de biztos volt benne, ha akár csak egyetlen pillanatra is nem érné el, halálra rémülne. Szüksége volt rá. Magát a gondolatot még mindig riasztónak találta, de úgy tűnik, hogy az elméje már elfogadta. Érintése nem volt több egy halovány árnyéknál a fejében, de megnyugtatta, hogy él és virul, próbál megszabadulni telhetetlen éhségétől. Szíve felkalapált. Azonnal próbálta visszavonni legelső gondolatát, mérges volt magára, amiért felvillant benne a kérdés, hogy vajon nőből táplálkozik-e. Természetes, hogy meg kell érintenie a prédáját, és ő egyáltalán nem féltékeny rá. Újra fókuszált. Hol van? Egyáltalán hogy jött ide? Semmi sem tűnt ismerősnek. Hol a szarvascsapás? Be akarta tartani az ígéretét, hogy ott marad. – Már megint ezt csinálod Rusti. – korholta magát, és közben aggódott, ha Darius netán megérinti az elméjét, észreveszi zavarát. Lassan felegyenesedett, és vetett körbe egy pillantást. Egyáltalán nem látott szarvascsapást. – Miért nincs egy szál tájékozódó képességed sem? – motyogta, mivel nem akarta, hogy Darius olvassa a fejében a ki nem mondott gondolatokat. Nem tudta, hogyan tudja ezt jóvátenni, hacsak vissza nem talál, mielőtt a férfi odaér. Úgy döntött, hogy követi az áramlást. Tudta, hogy a vízesés több méter magas szikláról zúdul alá, mellette ott van az a kis tisztás. Ha kibukkan a vízesés fölött, akkor lefelé haladva visszajuthat. Ennek így volt értelme. Megkönnyebbülten felsóhajtott, és fürgén elindult a patak mellett. A probléma egyszerre nyilvánvalóvá vált. A patak egy helyen elágazott, a vastagabb ága befelé vezetett az erdő sűrűjébe. A szederbokrok eltépték farmerját, a növényzet egyre dúsabb, és már-már fenyegetően dzsungelszerű lett körülötte. Ahogy haladt előre, a sírós, panaszos érzés egyre hangosabban szólt benne. Tudta, hogy közeledik hozzá, bármi is legyen az.

Egy állat fájdalma. Hirtelen minden kétséget kizáróan tudta. Egy nagy állat az, és rettenetesen szenved. Megsebesült a mancsa, és most pokoli kínokat okoz neki, ha rá kell lépnie. Fájdalmai hullámát szerteküldte az éjszakában, és úgy tűnt, ő megfelelő vevőkészülék rá. Az állat nem adott ki hangot, csak úgy, ahogy eddig is tudott kommunikálni az állatokkal, belül az elméjében hallotta kínja üvöltését. Megpróbálta figyelmen kívül hagyni, és folytatta az útját a patak mentén. A gyötrelem újabb hulláma elsöprő volt. – Mégsem hagyhatod itt csak úgy. – torpant meg – Lehet, hogy csapdába esett. Láttál már olyan szörnyű, durva fogakkal ellátott acéleszközöket, amik arra valók, hogy összeroncsolják az állatok lábait, szörnyű halálra ítélve ezzel őket. Ha itt hagyod, te is pontosan olyan felelős leszel a halálában, mint az az idióta, amelyik kitette a csapdát. Már fordult is vissza, és követte a hullámokat a fejében. Semmilyen figyelmeztető jel sem volt. Csak szétnyitotta maga előtt az útjába kerülő bokrokat, és gyakorlatilag már ott is állt a hatalmas puma alatt, ami a fölötte lévő sziklapárkányon hasalt. A sárga szemek rosszindulattal meredtek rá. A macska gyönyörű példány volt, nagytermetű, fenséges izmokkal, csak beesett horpasza jelezte, hogy éhezik a fájdalom miatt. Miért nem ugrott rá már az előbb, amikor itt haladt el alatta? Tempest nyugtalanságának legbiztosabb jeleként beleharapott az alsó ajkába. Oké. Ez már valószínűleg az lesz. Az utolsó csepp a pohárban. Hatalmas bajban lesz, ha Darius tudomást szerez erről. A hegyi oroszlán el sem mozdította róla a pillantását, teste szoborrá dermedt, csak a farka hegye járt jobbra-balra, mutatva idegességét. Tempestnek eszébe villant, hogy elfut, de aztán az is, hogy abban az esetben az állat mindenképpen prédának fogja őt tekinteni, és ösztönösen rátámad, ha ilyen ostobaságot tesz. A macska elméjéért nyúlt. Éhség. Harag. A pumát kiszámíthatatlanná tette a fájdalom. Volt valami a mancsával, beleragadt valami, ami fájdalmat okozott neki minden alkalommal, amikor megpróbált vadászni. Megpróbálta kiharapni, kiszedni a fogaival, de nem sikerült. Most pedig az éhség lassan az őrületig kínozta már. Nyilvánvalóan elégedetten figyelte az idetévedt prédát. Tempest igyekezett megnyugtatni a pumát, megpróbálta elküldeni neki a benyomást, hogy segíteni akar. El tudná távolítani a tövist, friss húst tudna adni. A sárga szemek továbbra is rezzenetlenül álltak rajta, mint a halál kísérteties előjelei. Megpróbálta kizárni elméjéből a támadás lehetőségének gondolatát, és tovább küldte a segítséget ígérő benyomásokat. Megtartotta a macska elméjében a félelmet, hogy ne ugorjon rá. A puma zavartan megrázta a fejét. Tempest megérezte tétovaságát, és a válaszbenyomásban az állat elküldte kínzó éhségét, hogy ismeretlen dolognak találja, és megzavarodott tőle. Ki kell vennie a talpából a tövist. Összpontosított, és már küldte is a képeket, ahogyan eltávolítja a kínokat okozó tüskét, ahogyan a mancs meggyógyul. Ha ő nem segít rajta, ez a szépséges lény magára maradva nem tud vadászni és elpusztul. Egy fiatal nőstény volt, szaporodhatna. Tempest tudta, hogy a macska rendkívül veszélyes, az éhség, és a fájdalom bármilyen állatot rákényszeríthet, hogy lecsapjon rá. De azt semmiképpen nem tehette, hogy elsétáljon anélkül, hogy megpróbálna segíteni neki.

Nagytestű kutyákat már sokszor sikerült az ellenőrzése alatt tartania. Egyszer egy tigrishez is kapcsolódott az állatkertben. Csak állt csendben, és figyelte az állatot, várta az elfogadás jeleit. Végtelen türelme volt. Isten nem véletlenül adta neki ezt az ajándékot, a szíve mélyén hitt benne. Nézhették őrültnek az emberek, de ő tudta, az a dolga, hogy segítsen az állatokon, ahogyan ezen is segítenie kell. Megnyugtatóan, halkan beszélt az elméjében, elküldte a kivett tüske, a megkönnyebbült mancs képeit. Elárasztotta képekkel, hogy nyugton tartsa. A legtöbb macskaféle mérettől függetlenül rettentően kíváncsi természet. Az előtte fekvő példány egy néma vicsorgással megmutatta neki hatalmas fogait, majd az ölés, és evés képei kezdtek elhalványulni az elméjében. Szerette volna, ha a tüske kijön, a fájdalom pedig elmúlik. Tempest rögtön ki is használta ezt az előnyét, teljes erőből továbbította jó szándéka képeit. A macska lassan ellazult, szemei kevésbé fókuszáltakká váltak, már nem tapadtak rá könyörtelenül. Vett néhány mély lélegzetet, és közelebb lépett hozzá, tekintete már fájó mancsra szegeződött. Meglehetősen duzzadtnak, és gyulladtnak látszott. – Szegény kicsikém. – hangja már-már lágy dúdolás volt – Ki kell vennünk onnan azt. – Felépítette elméjében a képet, ahogyan kihúzza a tövist. – Lehet, hogy fájni fog, úgyhogy előbb meg kellene egyeznünk, hogy nem veszted el a fejed, és nem akarsz megenni. Hosszú távon te is jobban járnál, ha megengednéd, hogy kivegyem. Már elég közel jutott ahhoz, hogy megérinthesse az állatot. A seb rosszabb volt, mint amire számított, a fertőzés jelentette a nagyobb gondot. Lehetséges, hogy mégsem tud segíteni szegényen. Felsóhajtott. Nem akarta feladni. Még mindig látott rá esélyt, ha el tudná távolítani a mélyen beágyazódott, gyulladást okozó tüskét, a macska talán meggyógyulhat. Az jelen pillanatban úgy tűnt elfogadja őt, és kíváncsi rá, hogyan tudta megérti fájdalmát, és éhségét, de bármikor felülkerekedhetett benne az önfenntartás ösztöne. Szándékosan megváltoztatta a súlypontját, ösztönösen tudva, hogy a puma az erős fájdalomra, amivel a tüske eltávolítása jár, reflexszerűen támadással fog felelni, bárminek oda fog csapni, ami a közelében van. Próbálta a kíváncsiság érzését felerősíteni az állatban. – Sajnos csak én vagyok itt kicsim. Nem találsz elég érdekesnek? Pedig nem hiszem, hogy láttál volna sok hozzám hasonlót magad körül. Rettegés. Tiszta, hamisítatlan rettegés. Nincs más szó, ami leírhatná. Darius a szívében érezte, lüktetően, keményen, a veszélyérzet szinte kirobbant a mellkasából. Ott hagyta Tempestet a vízesésnél egy sziklán békésen üldögélni. De miért számított arra, hogy ott is találja, amikor visszaér? A rettegésbe belekúszott a felismerés, számítania kellett volna erre. Túl jól ismerte. Tempestet üldözi a baj. Nem, ez annál is több. Tempest üldözi a bajt. Harag. Szörnyű, és fekete. A düh egy kegyetlen hulláma, ami azzal fenyegetetett, hogy végleg elnyeli őt. Felvette ellene a harcot, és legyűrte, sikerült teljesen elcsendesednie, az éjszaka részévé válnia, ahogyan arra csak ő volt képes. Izzó belső tekintete egyetlen pillanatra sem moccant a pumáról, hogy az agresszió első jelére reagálhasson. Tudta milyen gyorsan képes egy puma mozdulni. Ez pedig sérült, tehát még veszélyesebb. Meg tudta volna ölni onnan, ahol állt. Magához ragadhatta volna az elméje

irányítását, míg elpusztítja. De más választása is volt. Elég gyors volt ahhoz, hogy el tudja ragadni Tempestet a veszélyzónából, még mielőtt a macska akár csak megneszelhette volna, hogy ő a közelben van. Egyiket sem tette. Hallgatta a lány hangját. Lágy, enyhet adó. A dallam már-már a saját gyógyító kántálásukra emlékeztette. És nagyon úgy nézett ki, éppen rábeszéli a pumát, hogy engedje őt segíteni. Büszkeség tört fel belőle, szinte a semmiből. Leplezetlen, színtiszta büszkeség. A lány rémült volt, de csak annyira rémítette meg a vadállat, mint amennyire annak idején az ő hatalma, és vadsága megrémítette, mégis elhatározta, hogy megmenti a fenevadat. Ott maradt az elméjében, teljes csendben, árnyként, hogy meg ne zavarja, de ott volt, teljes koncentrációjával. Eltökélt volt, hogy adjon egy esélyt a túlélésre a macskának. Feltört benne valami erős, ellenállhatatlan érzés, amit nem ismert, aminek a létezéséről is rég megfeledkezett. Annyira erőteljes volt, szinte megrázta, ahogy nevet adott neki. Szerelem. Ha nem lett volna eddig is szerelmes a lányba, most mindenképp beleszeretett volna. Átsétált a kopár létezésen, ahol az érzéseknek nincs valós jelentése, nem vitte tová bb más, mint kicsiny családja védelmének, és összetartásának kötelességérzete. Ő mutatta meg neki, hogy mélyebb célja is lehet ennél az életének, hogy örömét lelje létezésében, hogy boldog lehessen, amiért él. Csodálta bátorságát, még akkor is, ha közben néma esküt tett magának, hogy soha nem dacolhat vele többé, és soha nem keverheti magát veszélybe így. Csodálta. A kinyilatkoztatással felérő segítségnyújtás bámulatos volt a számára. Csodálta, hogy annak ellenére, amin keresztülment életében, elfogadta maga körül az embereket ítéletek, és elvárások nélkül. Csodálta vakmerőségét és a humorát. Mi lenne a legjobb módja, hogy segíthessen neki? Gondosan tanulmányozta a helyzetet. A puma valószínűleg kiszámíthatatlan az éhségtől, és a fájdalomtól. Darius elkezdte hozzáadni szellemi erejét Tempestéhez. Így biztosíthatta irányítását a vadállat fölött. „Ha már eltávolítottam a tüskét, meg kell szabadítanod szegénykét a fertőzéstől Darius!” Annak ellenére, hogy szoros felügyelete az állat elméje fölött egy pillanatra sem csökkent, hangja puha, de határozott volt a fejében. Tudnia kellett volna, hogy azonnal meg fogja érezni a jelenlétét. A legkönnyedebb érintés sem kerülhette el a figyelmét. Össze voltak hangolódva egymással, elme, test, szív, és lélek. Ő kötötte magukat össze. Sokkal könnyebben meg tudta most ő is találni, mint azelőtt. És a lány amúgyis messze érzékenyebb volt, mint bármely más ember, akivel kapcsolatba került. Mégis megtartotta figyelmét a sérült állaton. Tempest egyszerűen csodálatos. „Meggyógyítani egy állatot?” – Természetesen megtenné, hiszen biztos volt benne, ha ő visszautasítaná, Tempest találna más módot, hogy segíthessen rajta. – „Nincs hozzá szükséged a segítségemre.” – suttogta halkan, és rádöbbent, hogy ez valóban igaz. Képes volt az irányítása alatt tartani egy fájdalomtól félőrült állatot, amíg segített rajta. Érezte az eltökéltséget, és a hatalmat, ez pedig a lány sajátja volt. Tempest nem nézet körül, hogy megtalálja Dariust, de érezte, hogy ott van. Egy kis mosoly moccant a száján, felfedve édes kis gödröcskéit, ami mindig megvadította a férfit. Érezte, ahogy a férfi ereje átömlik belé, duplájára növelve a kontrollt az állat felett. Ettől el kellett volna bizonytalanodnia, de Tempest mindig magabiztos volt, ha egy állat volt a kezei között.

Ez a puma már elfogadta az ő irányítását, hogy hozzászoktassa érintéséhez, rátette a lábára a tenyerét. Folyamatosan küldte a megnyugtató képeket az állat fejébe, amíg megvizsgálta a csúnya sebet. A macska remegett, tisztán érezhette a gyönyörű, árnyaltan sötétedő bunda alatt. Mindketten nagy lélegzetet vettek, ahogy leásott a mélyre fúródott tüskéért. Teljesen eltűnt a megduzzadt, gyulladt húsban. Nehezére esett fenntartania uralmát a puma fölött, amikor végre megragadta a tövis vastag végét, és elkezdte kihúzni. Darius figyelte a macskát, szemmel tartva minden mozdulatát, és a fejében megjelenő képeket is. Szerette volna kiütni, hogy véget vessen a rettentő fájdalomnak, de Tempest parancsnokolt. Végül a lány kihúzta a majdnem három centis tüskét a mancsából. A puma megrázkódott, felüvöltött, de nem támadott. Darius nem tehetett róla. Annak ellenére, hogy pontosan tudta, Tempest tökéletesen kontrollálja az állatot, elcsendesítette az macskát, foglyul ejtve az elméjét hatalmas, és könyörtelen erejével. Tempest ránézett ugyan, de nem tiltakozott. Érezte, hogy Dariusnak szüksége van arra, hogy irányíthassa az eseményeket, hogy megvédhesse őt. Olyan lett volna megkérni, hogy hagyja őt egyedül végezni a feladatot, mintha egy töltött pisztolyt szorított volna a halántékához. Hálás volt, amiért vele együtt összpontosított, és használta az erejét, hogy kihúzzák a gennyet a sebből, amíg az felszínre nem bukkant, és ki nem robbant. Tempest nézte, ahogy lecsöpög a puma bundájáról a földre. „És most lassan elhátrálsz onnan.” – parancsolta Darius határozottan – „Ez a sokk már így is a szívemre ment. Az az állat nagyon éhes. Nem találtál egyszerűbb szórakozást? Hátrálj el Tempest.” Minden szót külön kihangsúlyozott élesen, parancsolóan. Tempest elkeseredésében összehúzta a szemét. Ez a férfi az őrületbe fogja kergetni. Vonakodva elhátrált a macskától, lassan, óvatosan, nehogy véletlenül beindítsa a ragadozó ösztöneit, és megtámadja. „Megpróbálhatnád, hogy nem beszélsz úgy, mint egy várúr. Nagyon idegesítő.” Besurrant a bokrok közé, és elkezdett felfelé sétálni az ösvényen a vízesés felé. Darius pedig odahívott egy öreg őzsutát a pumához, akit megsebesítettek, a szája tele volt sebekkel, és képtelen volt enni. Örült, hogy nem egy fiatal, egészséges állatot kellett feláldoznia. – Hova mész? Darius ott öltött testet mellette, és az övéhez igazodva megrövidítette a lépéseit. Teste alig ért hozzá, de nagyon is tudatában volt a jelenlétének. – Vissza a vízeséshez. Miért, mit gondoltál? Darius megcsóválta a fejét. – Azt hiszem, megyek, és szerzek neked egy iránytűt. Tempest hirtelen megállt, és csintalanul elmosolyodott. – Soha nem értettem az olvasásához. Tudom elméletben, hogy a tű hegye mindig északnak mutat, de honnan tudod, merre kell menned? Mi van, ha nem északra kellene eljutnod? A férfi szemei a magasba emelkedtek. – Térkép? Már rázta is a fejét, mosolya kiszélesedett egy szívmegállító nevetéssé. – Térképet sem tudsz olvasni? – nyögött fel Darius

– Természetesen nem tudok térképet olvasni. Miről is beszéltünk? Keze rátalált a könyökére. – Elfelé távolodsz a vízeséstől Tempest. – Az lehetetlen. A patakot követem. – jelentette ki fennhéjázó magabiztossággal. Darius szemöldöke ismét a magasba rándult. Körülnézett maguk körül. – A patakot? A lány vállat vont. – Itt van valahol. Darius elnevette magát, és átölelte a vállát. – Látod, ezért jó, hogy itt vagyok neked őrzőnek. A zöld szemek rávillantak, úgy tűnt, az éjszaka összes csillagát foglyul ejtették, és most ott ragyogtak bennük. – Ha te mondod… Szája rátalált az övére, kicsit durván, kicsit finoman, egyszerre volt lágy érintés és kemény megbélyegzés. Tempest beleolvadt a csókba, elfogadta az ő háborgó érzelmeit. Karjai a nyaka köré kúsztak, puha, hajlékony testét az övéhez préselte. Darius felemelte, anélkül, hogy megszakította volna a csókot. – Mindenképp utol kell érnünk a többieket ma éjjel. Élelemre van szükséged. A szavakat a szájába suttogta, meleg, érzéki érzéseket keltve a lányban, bár Tempest a legkevésbé sem volt éhes. Megérezte az átváltozás kezdetét. Az agyából indult. Látta az élénk képet, lélegzetelállítóan valós volt, minden toll tökéletesnek tűnt. Darius vonakodva felemelte a fejét, de közben teste már elmosódott. Lenyűgözve, és némi félelemmel figyelte, még mindig csodálta, hogyan képes megtenni ilyesmit. A fejében maradt, hogy rajta keresztül ő is megtapasztalhassa az élményt. A szabadság érzése elsöprő volt. Hatalmas, erős szárnyai fesztávolsága túlnőtt a hat méteren is. „Mássz fel a hátamra.” Tempest megrázta a fejét, és hátralépett. Félt, hogy ezzel fájdalmat okozna neki. – Darius, te most egy madár vagy. Túl nehéz vagyok ahhoz, hogy cipelni tudj. „Nem fogok vitatkozni veled.” Elcsípte a kimondatlan fenyegetést. Ott volt az elméjében. Engedelmességre akarja kényszeríteni. Annak ellenére, hogy pillanatnyilag egy madár testében van, Darius hatalma egy kicsit sem gyengült meg. – Egy elkényeztetett kisfiúra emlékeztetsz, akinek mindig igaza kell, hogy legyen. – felelt méltatlankodva. De végül inkább engedelmeskedett neki, nem szerette volna, ha rákényszeríti az akaratát. Bizonyos dolgokat képtelen elfogadni. És ezek közül egyik a kényszer. A bagoly rettenetesen erős volt. Érezte erejét a combjain. A szárnyak felső része kecses, mégis erőteljes volt, a szél alákapott. Megemelkedett, és a föld gyorsan távolodni kezdett, ahogy gyorsulni kezdett. Tempestnek elállt a lélegzete, szíve csaknem megállt, A tollak semmiféle zajt nem csaptak. Egy teljesen más világban volt.

Lenézett, de amikor meglátta mennyire mélyen vannak alattuk a fák, gyorsan összeszorította a szemeit. És a bagoly még mindig feljebb, és feljebb emelkedett. Jó néhány másodpercbe beletelt, amíg rájött, nem szabad megfeledkeznie arról, hogy levegőt vegyen. Néhány mély lélegzet megnyugtatta annyira, hogy ismét szétnézzen maga körül. – Ebben aztán tényleg semmi nincs Rusti. – mormolta hangosan magának – Ez nem igazi. Tudod, hogy nem lehet valódi. Ez valami fura meseszerű izé, amit a kastély ura beragasztott a fejedbe. Csak menj vele. Nem nagy ügy. Úgyis mindig mindenki repülni akar. Élvezd a hallucinációt. Nem hallotta a saját szavait. A szél szinte már a szájáról lelopta őket, és behajította a maguk mögött hagyott csendbe. „Még mindig magadban beszélsz. Holott itt vagyok veled. Tudsz beszélni hozzám.” „Te sem vagy igazi. Én találtalak ki a fejemben.” A gúnyos nevetés lepókhálózta az agyát, forróságot küldött végig a hasán. „Miből gondolod, hogy te találtál ki?” „Mert egy valódi férfinak nincsenek ilyen szemei. Vagy szája. És senki sem lehet ennyire öntelt és magabiztos, mint te.” „Minden okom megvan rá, hogy magabiztos legyek baby.” – a férfi szavaitól csikorgatnia kellett a fogait. „Kopasztottak már meg valaha?” – Ez volt az egyetlen visszavágás, amit ilyen rövid idő alatt ki tudott találni – „Fogadok, hogy fájdalmas lehet.” Nevetése megmosolyogtatta. Tudta, hogy nem gyakran nevet. Ő volt a legkomolyabb ember, akit valaha ismert, de úgy tűnt, lassan felfedezi a móka örömét. Legalábbis vele. Ahogy telt az idő, egyre inkább azt érezte, hogy szeret repülni, élvezi a szárnyalást. Az éjszakai égbolt zsúfolásig telve volt csillagokkal, a Hold élesen megvilágította a tájat. A szabadság érzése hihetetlen volt. Megnyugodott, mi több, azon kapta magát, hogy az éjszaka fényeinek részévé válik, a bagoly részévé. Darius részévé. Több száz mérföldet tettek meg, a bagoly kitartása óriási volt. A levegő hűvös volt a bőrén, és az jutott eszébe, hogy ez a csillagékkövekkel teleszórt éjszaka mennyire különbözik az eddigi életétől. Mintha most kapott volna egy ajándékot. Dariust. Belelehelte a nevét az éjszakába, beleadta egész szívét. Maga volt a mágia. Egyetlen pillanatra megengedte magának, hogy elhiggye, örökre összetartoznak. Igazán az övé. Ahogyan ez a tündérmese is. A férfi elérte, hogy higgyen abban, hogy ez valóban lehetséges. Darius egyetlen pillanatra sem hagyta el az elméjét. Úgy tűnt, sokkal biztonságosabb így. Tempest akkor volt a legveszélyesebb rá, amikor nem volt a szeme előtt. Tudta, hogy bármelyik pillanatban lebeszélheti magát a kapcsolatukról. A bagoly testén belül elmosolyodott, egy apró hímmosollyal. Fogalma sincs a hatalmáról. Ez Tempest. Elfogadta a természetét, a hatalmát, de sohasem tett fel konkrét kérdéseket azokkal a dolgokkal kapcsolatban, amiket nem értett. Azt, hogy ő komolyan gondolta, hogy soha nem fogja elengedni, pedig végképp nem hitte el. El sem tudta képzelni mennyire akarja őt. Mennyire szüksége van rá. Alattuk a Napa-völgyi szőlőültetvények kezdtek kibontakozni. Tempest leírhatatlannak találta, ahogy a hegyek közül kiemelkedett a zöldellő völgy. Tó csillant a távolban, visszatükrözve a Hold fényét.

A bagoly úgy tűnt a víz irányába veszi az útját, egyre alacsonyabban körözött egy fenyőcsoport fölött. Az éjszaka sokkal sötétebbnek tűnt a fák között, Tempest mégis jobban látott, mint eddig valaha életében. Észrevette az együttes táborát szépen elrendezve a fák között. A hatalmas lakóbusz, a kis piros kocsi, és a kamion. Szíve váratlanul elkezdett félreverdesni. Megrótta magát, egészen nevetségesnek tartotta, hogy átszárnyal egy bagoly hátán a fél világon, és mégis megrémül néhány embertől. „Nem drága, ők már nem fognak neked problémát jelenteni. Már többször elmondtam, hogy a védelmem alatt állsz. Nem érted, hogy az életem árán is megvédenélek?” Darius hangja lágy, és megnyugtató volt az elméjében. A bagoly lesiklott a földre, hatalmas szárnyait széttárva, hogy lefékezzen, majd megállt, és várta, hogy a lány leszálljon. Tempest gyengéden végigsimított a tollakon utoljára, mielőtt azok kezdtek eltűnni. Egyszerre minden ín és izom hullámzani kezdett a madár bőre alatt. És aztán már a jól ismert érintéssel Darius karja fonódott a vállára, sűrű fekete haja hozzáért az arcához. – Ők a családom Tempest. – hangja lenyűgöző volt – És a te családod is. A lány azonnal elfordult tőle, érezte elméjében, hogy ezt a lehetőséget már ki is zárja. A hatalmas zöld szemek kutatóan pillantottak körbe, mintha máris a menekülés lehetőségét keresnék. Darius szorosabban ölelte, és a tábor felé irányította. Desari puha nevetését hozta feléjük a szél. De Tempest vad szívverése ettől sem csillapodott le. Ahogy beléptek a járművek alkotta körbe, Desari vetett rá egy üdvözlő mosolygást. Tempest megfigyelte mennyire szorosan áll mellette Julian, testtartása mennyire védelmező. – Rusti, örülök, hogy itt vagy. Nem fogod elhinni. Valaki elrontotta a kamiont. Azt hiszem, valamiért le akarnak lassítani minket. Valószínűleg azok közül a tolakodó riporterek közül lehetett valamelyik, akik állandóan körülöttünk szimatolnak, hogy aztán vad történeteket találjanak ki. Tempest megkönnyebbülése határtalan volt. Így Rusti, az autószerelő találkozhat az együttessel, és nem Tempest, Darius barátnője. „Barátnője?” – Darius szemöldöke a magasba szökkent – „Azt hiszed, úgy tekintek rád?” A férfi kacagása a fejében kigúnyolta őt. Rámeredt. „Nem, én tekintek úgy magamra, és én jobban tudom.” Hangjába szándékosan csempészett gőgöt. Darius most hangosan nevette el magát. A családja egyként kapta rá a pillantását, megdöbbenve azon, amit hallottak, Darius szinte soha nem nevetett. Figyelmen kívül hagyta őket, lehajolt Tempesthez, meleg lélegzete a fülét súrolta, és halk hangon suttogott, bár nyilvánvalóan tisztában volt vele, hogy a többiek a természetfeletti hallásukkal minden szót tisztán hallanak. – Majd később megnézheted a kamiont. Tempest szemei tüzet vetettek rá. – Te viszont máris beleverheted a kuvikod fejét a legközelebbi fába. – sziszegett rá dühösen. – Miből gondolod, hogy állandóan megúszod, hogy parancsolgatni próbálsz nekem? A férfi rávigyorgott, a bűnbánat legkisebb jele nélkül. – Abból, hogy annyira jó vagyok benne.

Szemei megállapodtak Syndilen. „Segíts egy kicsit. Ennie kell.” Dayant úgy tűnt valami köhögési roham kapta el. Desari, és Julian nyíltan nevettek. Syndil Barackot tolta el maga elől, miközben dühös pillantást vetett rá, aminek súlya alatt a férfi hangosan felsóhajtott. A lány odalépdelt Tempesthez, és kézen fogta. – Gyere Rusti. Ne foglalkozz a férfiakkal. Azt hiszik, uralkodnak felettünk, pedig valójában ez éppen fordítva van. Erélyesen mondta a szavakat, közben pedig Barackra vetett egy éles grimaszt. – Ugyan már Syndil! – esedezett a férfi – Nem hányhatsz egyetlen hibát örökké a szememre. Rólad mindenki tudja, hogy együttérző lélek vagy. – Igen, az vagyok. – mondta édes hangon Syndil, és elvezette Tempestet a buszhoz. Barack káromkodott, és felvett egy kavicsot a földről, és eldobta idegességében. Nem jutott messzire, egy fenyőfa törzsébe ágyazódott be mélyen. – Ez a nő a legmakacsabb lény a földön. Darius odalépett Julianhoz. – A segítségedet kérem. – mondta hivatalos hangon, lenyelve berzenkedését, amiért erre szorul. De csak az számított, hogy megvédhesse Tempestet. Julian bólintott, és hozzáigazította a lépteit sógoráéhoz. – Természetesen Darius. – felelte ugyanolyan formálisan. – Egy család vagyunk. – Találkoztam olyan emberi nőkkel, akiket vámpírokká fordítottak át. Mindannyian tébolyultak voltak, és az emberek gyerekeivel táplálkoztak. Kénytelen voltam megsemmisíteni ezeket a kreatúrákat. Most pedig félek, hogy ugyanennek a veszélynek teszem ki Tempestet. Hogyan változtatták át ezeket a nőket? Tudom, hogy már Tempest is változik. Élesebb a hallása, és a látása. És ami még ennél is sokkal rosszabb, nem vágyik emberi ételre. – Három vércsere változtat át egy emberi nőt. Nyilvánvaló, hogy nem fejezted még be a rítust, ez egy nagyon fájdalmas eljárás. Ha meg szeretnéd tenni, jobb lenne, ha elaltatnád, amíg a teste befejezi az átváltozás folyamatát, hogy a túl sok fájdalom meg ne bontsa az elméjét. – Megtébolyodik? – az aggodalom elszorította Darius torkát, hiszen már kétszer megtörtént a vércsere – Volt rá példa valaha, hogy emberi nő túlélte az átváltozást ép elmével? Nem állt ugyan szándékában még csak fontolóra sem venni a veszélyes beavatkozást, de valami szerencsétlen baleset estére tudnia kellett az információt. – Mikhail herceg, a népünk vezetője sikeresen változtatta át az életpárját. Az ő gyermekük a társa a bátyádnak, Gregorinak. A saját ikerbátyám véletlenül fejezte be az átalakítást, amit egy vámpír megkezdett. Alexandria az ő életpárja. Ha egy halandó nő rendelkezik pszichés képességekkel, úgy tűnik, képes átváltozni Kárpáti életpárrá. És Tempest vitathatatlanul az életpárod. – Olyan kifejezéseket használsz, mint a „véletlen” és az „úgy tűnik”. – mondta Darius – És ez aggaszt. Soha nem kockáztatnám meg, hogy kárt tegyek Tempestben. – Mi más lehetőséged van Darius? – kérdezte finoman Julian – Ő hozott ki a fényre. Ha elveszíted, az téged is megsemmisítene. Tudod, hogy nem maradnál életben. Átfordulnál vámpírrá. Elvesztenéd a lelked.

– Úgy döntöttem, hogy megöregszem, és meghalok vele. – jelentette ki higgadtan Darius. Julian meghallotta saját életpárja, Desari rémült zihálását. Teljesen megdöbbentette, és elkeserítette ez a lehetőség. Egy percbe is beletelt, amíg Julian önmagát is képes volt meggyőzni, hogy ne próbálja nyíltan lebeszélni erről a döntésről. – Tudod, hogy a népünket a kihalás veszélye fenyegeti. Túl kevesen vagyunk, akik képesek biztosítani fajunk következő nemzedékét. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy akár csak egyetlen párt is elveszítsünk. És főleg nem egy fiatal, egészséges nőt, aki gyermekeket szülhetne. Darius megrázta a fejét. – Tudod, mennyire keveset tudok a népünkről Julian. – Minden Kárpáti férfinak meg kell találnia az életpárját. Enélkül kénytelen azt választani, hogy szembenéz a hajnallal, amikor eljön az ideje, még mielőtt túl késő lenne, és elvesztené a lelkét, élőholttá válna. Mi ragadozók vagyunk Darius. Életpár nélkül, anélkül, hogy elhoznák a fényt az életünkbe, teljessé tennének minket, vámpírokká válunk. De annyira kevés lány éli túl a gyerekkort, hogy a férfijaink nagy része átfordul, és és el kell őket pusztítani. Én is úgy döntöttem, éppen mielőtt megtaláltam Desarit, hogy befejezem az életem. Gregorin keresztül Mikhail herceg bízott meg vele, hogy megkeressem őt, és figyelmeztessem a veszélyre, amit a vámpírvadász halandók társasága jelent rá. Természetesen fogalmunk sem volt róla, hogy bármelyikőtök is életben maradhatott az után a nagy mészárlás után. Embernek gondoltuk Desarit, akit a társaság tévesen azonosított be. De amikor a közelébe értem, elkezdtem látni a színeket, tudtam, hogy ő az életpárom, ezután már csak az számított, hogy velem legyen. – Tehát Dayannek, és Baracknak hamarosan meg kell találnia az életpárját, vagy ők is ki lesznek téve az átfordulás veszélyének, ahogy én ki voltam? – gondolkodott Darius hangosan. Julian rábólintott. – Semmi kétség Darius. És éppen ezért, az ő életben maradásukért, mindannyiunknak, akik képesek vagyunk rá, arra kell törekednünk, hogy leánygyermekeink legyenek. Ez az egyetlen lehetősége a fajunknak a fennmaradásra. Lehet, hogy már így is elkéstünk. A legtöbb Kárpáti nő fiúkat hoz a világra. És ha véletlenül egy lánygyerek születik, rá nehéz küzdelem vár, hogy túlélje az első életévét. – Darius visszaemlékezett, milyen iszonyatosan nehéz volt életben tartania azt a két törékeny kislányt, Desarit és Syndilt évszázadokkal ezelőtt. – Muszáj megpróbálnunk a fajunknak, a barátainknak, szeretteinknek életpárokat adni. – Julian halkan, rábeszélően folytatta – Azt is figyelembe kell venned, hogy ha magadhoz kötöd Tempestet, anélkül, hogy átváltoztatnád, egyikőtök sem lesz képes sem szellemi, sem fizikai elválasztást elviselni. És te egy Kárpáti vagy, aki a földben tér nyugovóra. Neki levegőre van szüksége. Amikor népünk mély álmát alszod, képtelen lesz elérni téged. Nem fogja tudni elviselni azt a hosszú időt minden áldott nap. Ez így nem működhet. – Már magamhoz kötöttem. És képtelen vagyok elszakadni tőle. De ő ezt nem fogja megérteni. Emberi időmértékben gondolkodik. – ismerte be Darius egy sóhajjal. – Ez nem mehet így sokáig. – mondta Julian. Vadásznak ránk. Évszázadok óta vadásznak ránk. Nem vagyunk sebezhetetlenek a hatalmunk ellenére sem. Ugyanúgy védeni kellene, mint bárkit a fajunkból. Darius megrázta a fejét. – Túl sok mindent zúdítottam rá már így is. Nem vehetem rá még az átváltozásra is.

– Mielőtt teljesen kizárod ezt a lehetőséget, azért gondold át Darius. Azok a nők, akikről az előbb beszéltem, boldogok az új életükben. Nem volt egyszerű dolguk, és azt sem mondom, hogy nem szenvedték meg, de végül elfogadták az elkerülhetetlent. – Mert nem volt más választásuk. – mutatott rá halkan Darius. A legutolsó dolog, amit Tempestnek kívánok, hogy szenvedjen. Eleget szenvedett már a rövidke kis életében.

Tizenkettedik fejezet Tempest felsóhajtott és letette a csavarkulcsot, amivel épp dolgozott, és másodjára is ellenőrizte munkáját, mindent megcsinált-e. Nem akart hibázni, kihagyni valamit, ami esetleg csak később, menet közben derülhet ki. Szokatlanul meleg volt aznap. Megtörölte a homlokát, és visszaemlékezett az előző éjszakára. Syndil annyira édes volt. Amíg beszélgettek, csinált egy zöldséglevest Tempestnek. Tempest gyomra pedig erősen tiltakozott a leves ellen, de nem akarta megbántani Syndilt, így próbált enni belőle. De legjobb szándéka ellenére sem lett volna képes magában tartani azt Darius segítsége nélkül. A férfi nagyon csendes volt, amikor csatlakozott hozzá. Csak figyelte, ahogy dolgozik a kamionon, és boldogtalanul meredt rá, amikor elsorolta neki a szükséges alkatrészek listáját. Ez ugyanis azt jelentette, hogy Tempestnek kell mennie a legközelebbi városba az üzletek nyitvatartási idején belül, azaz nappal. Darius nem tiltakozott, csak közölte, hogy az emberek alvásába fog merülni, hogy bármikor elérhesse, ha szüksége lenne rá. Tempest gondosan összetakarított maga után, közben azon morfondírozott, mi lehet a különbség a kétféle alvás között. Ha nem alhat úgy, ahogyan a népe szokott, az kárt tesz benne? Pontosan tudta, hogy a család egyik tagja sem ért egyet a döntésével, de senki sem szállt vitába vele, vagy mondott neki ellent. Nyugtalanság fogta el. Ugyan egyikük sem okolta őt Darius döntése miatt, mégis tisztán érezte, hogy miatta vállalta ezt a férfi. A pénz, amit átadtak neki elég jelentős összeg volt. Újra átszámolta, majd begyűrte a zsebébe, és beszállt a kis sportkocsiba. Darius hajthatatlanul nem akarta megkockáztatni, hogy eltéved. Hogy bizonyítsa, képes visszatalálni a táborba, éjjel kétszer meg kellett tennie az utat oda vissza a városba. Bár a férfi megnyugodott végül, mégis érezte, hogy maradt benne félelem. Hiszen Tempest mágnesként vonzza a bajt. Élvezte a magányos száguldást a hegyről letekeredő országúton, az éles kanyarokat, a jármű sebességét, és kezességét, de nem tudta figyelmen kívül hagyni az egyre inkább ránehezedő szorongást sem. Azon kapta magát, hogy szüksége van Darius elméjének érintésére. Valós bánatot kezdett érezni, ahogy beszivárgott tudatába hiányának érzete. Sötét gondolatai

támadtak. Hogy valami történt Dariussal. Hogy fájdalomban fekszik valahol. Hogy veszélyben van. Ostobaság volt az egész, agya racionális része pontosan tisztában volt ezzel, mégis azt vette észre, hogy könnyek folynak le az arcán kontrollálatlanul. Calistoga szép kisváros volt, iszap- és gyógyfürdőiről híres. Minden gond nélkül megtalálta az üzletet, ahol megvásárolta az autó alkatrészeket, majd kilépett. Dariusra gondolt akkor is, ahelyett, hogy a lába elé nézett volna, így majdnem keresztülesett az emberen, aki a kis piros kocsi mellett üldögélt a járdaszegélyen. Az ember felpattant, és gyorsan visszarántotta őt az egyensúlyába, aztán elvette tőle a csomagokat, és bepakolta őket a kocsi hátsó ülésére. Tempest csak pislogott rá. A férfi úgy viselkedett, mintha ismerné őt. Nem volt különösebben magas, napszítta szőke fürtjeivel első ránézésre valami szörfösnek mondta volna. – Ismerem magát? – kérdezte összehúzott szemekkel, mert nem tudta hova tenni az ismeretlent. – A nevem Cullen Tucker hölgyem. – felelt készségesen a férfi kissé délies akcentussal. Felé nyújtott egy fényképet. Ránézett a fotóra, és beleharapott alsó ajkába. Lám, már itt is van a baj, amire Darius számított. – Honnan szerezte ezt? A nő a képen nagy hasonlóságot mutatott önmagára, körülötte pillangók százai röpködtek, rátelepedtek fejére, vállára. Kinyújtott karral nevetett. A háttal állt a napnak, mezítelen lábai körül patak folydogált. Cullen figyelte az arckifejezését. – Ismeri azt az embert, aki a fényképet készítette? – Nem, határozottan nem álltam modellt senkinek. Tempest lassan megpróbált eloldalogni mellette, hogy bemenekülhessen a kocsi volánja mögé. Elég jó vezető volt, zabolátlan kamaszkorában sokszor lehagyta a rendőrautókat is. És bízott az autóban is. Ha sikerül a kormány mögé kerülnie, simán leléphet. – Nem kell félnie tőlem. – mondta a férfi halkan. – Csak segíteni akarok önnek. Nem beszélhetnénk valahol? – Éppen egy munka kellős közepén vagyok. – tért ki a lány. – Kérem! Nagyon fontos lenne. Csak néhány perc az egész. Nyilvános helyen maradunk, hogy ne féljen. Igazán nem akarok drámainak hangzani, de élet-halál kérdése, hogy beszéljünk. – próbálta meggyőzni az idegen. Tempest lehunyta a szemét és, lemondóan felsóhajtott. Pontosan tudta, hogy élet-halál kérdéséről van szó. Mi másról lenne szó, ha ő belekeveredett? Végül odanyújtotta a kezét. – Tempest Trine vagyok. Volt valami meghatározhatatlan Cullen Tuckerben, ami biztosította róla, hogy a férfinak nincsenek rossz szándékai, és őszinte. Aztán majdnem felnyögött saját bemutatkozásán is. Már megint Tempestnek nevezte magát, amihez egyedül Darius ragaszkodott makacsul, és nem Rustinak. Szánalmasnak érezte magát, hogy egy másodpercre sem képes kiszabadulni a varázsa alól. Cullen finoman megrázta a kezét. – Nem ehetnénk esetleg valamit? Napok óta úton vagyok, és nem nagyon álltam meg.

Tempest elindult mellette, és megkönnyebbülve fedezte fel, milyen sokan vannak körülöttük az utcán. Cullennel kapcsolatban semmiféle olyan rossz érzése nem volt, mint amilyet Matt Brodrickkal kapcsolatban azonnal érzett, de azért kettesben sem szeretett volna maradni vele. Cullen megvárta, amíg a lány is megrendelte az ételt a kávézóban, mielőtt belekezdett volna, hogy miért is kereste meg. – El fogok mondani önnek egy nagyon bizarr történetet. Szeretném, ha végighallgatna, és nem döntene úgy azonnal, hogy megőrültem. – Megérintette a fényképet az egyik ujjával. – Néhány évvel ezelőtt csatlakoztam egy titkos társasághoz, amelyik úgy gondolja, hogy vámpírok valóban léteznek. – Tempest érezte, amint az összes vér kifut az arcából, teste szinte teljesen belesüllyedt a székébe. De mielőtt megszólalhatott volna, Cullen felemelte a kezét, hogy megállítsa benne. – Csak hallgasson meg! Kérem! Hogy hiszek abban, hogy valóban vannak vámpírok közöttünk, most teljesen lényegtelen. Az a lényeg, hogy a csoport, amihez csatlakoztam, hisz benne, és megpróbálja elfogni őket, hogy kísérletezhessenek rajtuk, vagy elpusztítsa mindet, amit csak megtalál. Attól tartok néhányan közülünk teljesen meghibbantak. Az énekesnőt, akinek a csapatához tartozik, - igen, nem tagadom le, alaposan utánanéztem önnek - már kipécézte magának a társaság. Egyszer már megpróbálták megölni, és higgye el nekem, meg fogják próbálni ismét. Tempest ujjai idegesen doboltak az asztalon. – Miért nem megy el a rendőrségre? Miért nekem mondja? – Mert a rendőrség nem hinne nekem. De megpróbálok segíteni önnek, és talán az énekesnőnek is. Ez a kép pontosan ott készült, ahol megtalálták Matt Brodrick holttestét. Ő is tagja volt a társaságnak, és ez a kép sajnos önt is bajba sodorta. Engem küldtek, hogy találjam meg önt, és vigyem be a társaság központjába, hogy megtudjuk, mit tud, és utána… ártalmatlanítsuk. És abban is biztos vagyok, hogy nem én vagyok az egyetlen, akit ide küldenek. Azt szeretném, ha elbújnának valahol, amíg a csoport elveszíti az érdeklődését önök iránt. Tempest megcsóválta a fejét. – Csak úgy bújjunk el? Ezt el kellene hinnem, és készpénznek vennem? Ha mindez igaz, akkor azt kell tennem, hogy figyelmeztetem az együttest, aztán pedig elmegyek a rendőrségre, hogy csukják be ezeket a dilinyósokat. – Ne legyen már ilyen átkozottul makacs! – sziszegte Cullen, áthajolt az asztal fölött, orra már csak néhány centiméterre volt Tempest arcától – Az életét próbálom megmenteni. Ezek az emberek nagyon veszélyesek. És úgy vélik Desari, és az új barátja is vámpírok. Megpróbálják elfogni, vagy elpusztítani őket. És a gyilkosság még a kedvezőbb alternatívának számít. De a legelső ön a listán, mert kapcsolatba került Matt Brodrickkal, és az együtteshez tartozik, így értékes információkkal szolgálhat nekik. El kell bújnia, ott kell hagynia az együttest, hogy elterelődjön róluk a figyelem. Ez az egyetlen lehetősége Tempest. – Azt hiszik rólam, vámpír vagyok? Az Isten szerelmére, ez a fénykép fényes nappal készült! Most pedig itt ebédelek a nap kellős közepén. – felelte a lány kissé elkeseredetten, és némi félelemmel, ahogy eszébe jutott, Darius valószínűleg meg akarja majd ölni ezt az embert, és őt is, amiért olyasvalakivel cseverészik itt, akinek köze van a vámpírvadász csoporthoz és Matt Brodrickhoz. Talán valóban jobb lenne, ha nem menne vissza az együtteshez. Hiszen akkor egyenesen hozzájuk vezetné az ellenséget.

Cullen felhorkant. – Ön nem vámpír. – mondta – Láttam már vámpírt, istenemre egy igazi, valódi vámpírt. Azoknak az idiótáknak a társaságban fogalmuk sincs, mire képes egy igazi élőholt. És Desari sem vámpír. De már rám is gyanakodtak, így kénytelen voltam belemenni, hogy úgy teszek, mintha teljesíteném a megbízást. Valószínűleg „katonákat” küldenek majd utánam, mert ismerem a kilétüket. Láttam ezt az arcukon az utolsó titkos találkozón. Velem kell jönnie Tempest. Tempest félrefordította a fejét, és ránézett. Nem, ő határozottan nem vámpír, ám valami mégis megváltozott benne. Hallotta Cullen Tucker szívverését. A férfi szíve erősen, egyenletesen lüktetett, vérének meg-meglódulása visszhangként susogta a dobbanásokat. Kiválóan hallotta a csöpögő csapot a konyhában, az edények csörömpölését, és a halk, morajló beszélgetést a szakács és a pincérnő között. Egy pár az egyik boxban suttogva veszekedett. Kiválóan érezte az összes étel illatát, parfümök, kölnivizek erős szaga jutott el az orrába, mindezek keverékétől pedig felkavarodott a gyomra. A színek majdnem olyan élénkek és világosak voltak, mint amikor Darius elméjéből látta a világot. Észrevette a legapróbb ereket is az asztalon vázában álló százszorszépek levelein, ugyanúgy, ahogy az aprócska pollenszemeket a virágokon. Pillantása megragadt ott, elragadtatva a virág természet által kialakított precíz, csodálatos szépségétől, amit eddig még soha sem látott. – Tempest! – sziszegte át Cullen az asztal fölött – Miért nem hallgat rám? Az Isten szerelmére, el kell hinnie, amit mondok! Nem vagyok bolond. Ezek az emberek nem fognak megállni. Rövidesen már többen fognak vadászni önre. Hadd vigyem biztonságos helyre, Megpróbálom megvédeni, bár valószínűleg nagyobb biztonságban lenne nélkülem, mivel engem is keresni fognak. Lehet, hogy feladják a vadászatot, de amint megtudják, hogy elárultam őket, attól kezdve örökre a nyomomban lesznek. Önnek csak néhány hónapig kellene rejtőznie. És okvetlenül fontos, hogy távol tartsa magát a zenekartól. – Mi lesz Desarival? Semmit sem tud a veszélyről. Ha elmegyek magával, attól ezek az őrültek még meg akarják ölni őt is. Talán épp most. – Tempest megrázta a fejét – Nem menekülhetek el, és hagyhatom a sorsukra őket. Cullen szeretett volna átnyúlni az asztal fölött, és alaposan megrázni a lányt, vagy egyszerűen felkapni a csinos kis fenekét, és elvinni onnan jó messzire. Látott már meghalni egy nőt, akit szeretett, akinek ugyanilyen ártatlanság volt a szemében. – A fenébe Tempest, makacs és logikátlanul viselkedik. Csalódottan bámult ki az ablakon, próbált kitalálni valamit, bármint, hogy meggyőzze a lányt, és magával vihesse. Mert ha nem megy vele, akkor neki kell itt maradnia, és megvédenie őt. Ez pedig azt jelentette, hogy meg fog halni. Ebben egészen biztos volt. Tempest néma maradt, amíg a pincér letette eléjük a tányérokat. Gyomra azonnal felfordult az étel elsöprő illatára. Már nem volt képes enni Darius támogatása nélkül. Valami megváltozott a belsejében. Nem tudta honnan tudja ezt, de biztosan érezte. Ez ugyanannak a dolognak a része, mint a hallása, és a látása. – Nem tudom figyelmen kívül hagyni, mennyire nem döbbenti meg, borzasztja el a lehetőség, hogy vámpírvadászok vannak a nyomában. Miért nem látok legalább csodálkozást az arcán? – Cullen kék szemei szinte vádlón meredtek rá – Miért nem gúnyolódik azon, hogy azt mondtam, a vámpírok valóban léteznek? – sorolta könyörtelenül a kérdéseket.

Tempest rámutatott a képre. – Brodrick célozgatott olyasmire, hogy szerinte Desari vámpír. Azt hittem csak egy magányos futóbolond, de most látom, hogy egy nagyobb szervezet része. Mi kivetnivalót találnak Desariban? Hiszen ő annyira édes mindenkivel. Miért gondolják ezt a butaságot róla? – Az éjszakai életritmusa miatt. Hipnotizáló hangja van. Egy egész profi félkatonai kivégzőosztagot küldtek utána, és ő mégis megmenekült, a merénylők pedig meghaltak, vagy eltűntek. Pedig azoknak az embereknek a gyilkosság volt a szakmájuk. Rongyosra lőtték a színpadot, ahol állt, Desari mégis megszökött a halál elől. – Ennyi? Ettől már vámpír? Szerette volna azt érezni, hogy ez az egész csak valami kitaláció, de a szíve mélyén érezte, hogy az utolsó szóig igaz. – Csak éjjel van fent, soha senki nem látta még nappal. – Én már láttam nappal. Tempest szemrebbenés nélkül hazudott. Egyre idegesebb lett. Pedig nem engedheti meg magának, hogy ideges legyen, mert akkor Darius, aki rá van hangolódva, egészen biztosan felébred, és aggódni fog miatta, Darius miatt pedig a családja fog aggódni. Cullen hátradőlt a széken, pillantása nem mozdult el a lányról. Végül megcsóválta a fejét, ahogy felvette a villáját. – Meg fog halni Tempest. És nem lesz könnyű halála. A fenébe, miért nem hallgat rám? Esküszöm, hogy igazat mondok. – Hiszek magának. Nem tudom miért, hiszen teljesen abszurd az egész, amit elmondott, mégis elhiszem. És abban is biztos vagyok, hogy nem azért akar elvinni, hogy maga játsszon a kezükre. Kezébe vette a pohár vizét. Elkezdett izzadni, a feje lüktetett. Muszáj megérintenie Dariust. Csak egyetlen pillanatra odasimulni az elméjéhez, hogy megnyugodhasson, jól van, semmi baja. – Akkor miért nem engedi, hogy elrejtsem? Figyelmeztethetjük Desarit, ha úgy érzi, szüksége van rá, de ehhez nem kell visszamennie. – Cullen szinte már könyörgött. – Miért csinálja ezt? – kérdezte Tempest – A társaság soha nem fog megbocsátani önnek azért, hogy ezt elmondta nekem. Miért teszi kockára az életét értem? Cullen vakon bámult le az ételre. – Pár évvel ezelőtt el voltam jegyezve a világ legcsodálatosabb nőjével. Annyira gyengéd, és szeretetteljes volt, mint senki más, akit ismertem. San Franciscóba mentünk nyaralni. Megölték. Tempest olyan nyíltan érezte a bánatát, mintha benne forgattak volna meg egy kést. – Végtelenül sajnálom Mr. Tucker. – Könnyek jelentek meg a szemében, végigfutottak hosszú szempilláin. – Iszonyatos lehetett. – A rendőrség azt hitte, a sorozatgyilkos tette, aki akkortájt a városban garázdálkodott, de én láttam mi történt. Egy lény süllyesztette a fogait a nyakába, és kiszívta a vérét. Aztán pedig eldobta a testét, mint valami szemetet. A fogairól és az álláról csöpögött a vér. Egyenesen rám nézett, és nevetett. Tudtam, hogy én következek. – De nem így lett. – Tempest vigasztalóan megérintette a karját. Cullen megrázta a fejét, és felnézett. Kék szemei tükrözték mély, soha el nem múló fájdalmát.

- Pedig szerettem volna követni a kedvesem. De valami, vagy valaki elriasztotta a szörnyet. Egy fényes csóva száguldott felé az égből, mint valami üstökös. A vámpír felé fordította a fejét, és sziszegett. Olyan volt a mozgása, mint valami visszataszító hüllőé, lassú és hullámzó. Aztán szó szerint köddé vált előttem, és eláramlott a fény elől, ami láthatóan üldözte. Figyeltem, ahogyan irányt változtat az égen, és az óceán felé követi. Ez volt a leghidegebb, legförtelmesebb lény, amit valaha életemben láttam. Bosszút akartam állni. Szerettem volna levadászni őt, és bármit, ami hasonlít rá. – Teljesen érthető. – mormolta Tempest óvatosan. – És mégsem érti, pont ez a baj. Ön a menyasszonyomra emlékeztet. Benne pont ugyanolyan hatalmas együttérzés volt, mint magában. Soha nem akart volna bosszút, megpróbálta volna megtalálni a módját, hogy megbocsáthasson neki. Igen, azt hiszem ezt tette volna. – felsóhajtott, és beletúrt villájával a tányérján lévő ételbe. – Meg akarják kínozni, hogy információkat szedjenek ki magából. De akkor is megölik, ha beszél. Istenem, Tempest, hát nem látja? Ezzel a tudattal képtelen lennék tovább élni. Tempest megrázta a fejét. – Darius nem engedi őket a közelembe. Cullen szemöldöke a magasba emelkedett. – Darius? Ő lehet a testőr. El kell ismernem, az a fickó nagyon jó, de nem számít mennyire jó. Elkapják magát. Megkeresik és elrabolják. Fogalma sincs, mennyire komolyan gondolják ezt ezek az emberek. Tempest előrehajolt, és mélyen a férfi szemébe nézett, hogy nyomatékosítsa a szavait. – Nem Mr. Tucker, ön az, akinek fogalma sincsen a dolgokról. Nem értheti. Darius eljönne értem. Senki sem tudná megállítani. Semmi sincs ezen a földön, ami megállíthatná. És ő végtelenül könyörtelen tud lenni. Már-már kegyetlen. Olyan csendes, mint egy leopárd, és olyan gyors, mint a szél. Nem láthatnák, észre sem vennék, és már ott állna mellettük. És soha nem adná fel. Bárhol megkeresne, és visszavinne maga mellé, bármilyen fenyegetéssel kellene szembenéznie. Vele kerülnének szembe. Cullen hátrahőkölt, mintha megütötte volna. Láthatóan elsápadt. – Ő az, aki nem ember? A testőre? Desari biztonsági embere a vámpír? – Mr. Tucker, ön már-már megszállottja ennek a vámpír dolognak. Darius természetesen nem vámpír. Úgy nézek én ki, mint aki egy vámpírral kezd? – A testőr a barátja? – kérdezte hitetlenkedve Cullen – Ő… – kényszerítette magát, hogy félbeszakítsa a mondatot. – Biztos benne, hogy tudja, mit csinál? Amit elmondott, az veszélyesen hangzik Tempest. Nagyon veszélyesen. Azt hiszem, valamilyen kapcsolatban van az énekessel. – Így van. Darius Desari bátyja. Tempest hátrasimította a haját, és kezdett zavarba jönni a férfi pillantásától. Mit néz rajta? Maszatos lenne? Már kora reggeltől dolgozott, és nem mosakodott meg, mielőtt bejött a városba. Túl fáradt volt hozzá. Hiszen minden éjjel fent volt a zenekarral, és Dariussal, és már a napfényt sem kedvelte annyira. Mintha égetné a szemét, és a bőrét. A leégés nem volt számára szokatlan, lévén vörös hajú és fehér bőrű, de ez másmilyen égetés volt. Mélyebb. Megpróbált nem megrémülni.

– Egyetlen testőr sem legyőzhetetlen Tempest. – mondta Cullen – még akkor sem, ha a teljesítménye egyaránt elképesztőnek tűnik az ön, és a vámpírvadász társaság tagjainak a szemében is. – Köszönöm, hogy vállalta a kockázatot, és figyelmeztetett a veszélyre. – mondta Tempest halkan, és óvatosan Cullen karjára tette a kezét – És végtelenül sajnálom a veszteség miatt, ami önt érte, de kérem, ne aggódjon miattam. „Vedd le a kezed arról az emberről azonnal Tempest.” – a bársonyos hang mögött nyers düh, fekete harag tombolt – „Ha azt akarod, hogy életben maradjon, tedd, amit mondok.” Tempest elkapta a kezét a férfi karjáról, mintha az megégette volna, és gyorsan lehajtotta a fejét, hogy elrejtse a tüzet a szemében. „Nincs jogod parancsolgatni nekem Darius. Fogalmad sincs, mi zajlik itt.” „Látom, hogy egy férfival vagy.” „Óh, és ez mióta bűncselekmény?” – szarkazmus csöpögött a hangjából. – Tempest? – szólította meg Cullen, hogy visszaterelje magára a figyelmét – Mi a baj? Nem tudta nem észrevenni, milyen merev tartással, összeszorított szájjal ül a lány, mintha felbosszantotta volna. Kisse engedett a tartásán, és vállat vont. – Semmi különös. Csak egy fura szervezet, valami vámpírvadászok megpróbálnak elrabolni, megkínozni, és megölni. Nem nagy ügy. Tudom kezelni. Jobban aggódom Desari miatt. Nem érdemli meg, hogy bárki is bántani akarja. – Szeretném, ha hallgatna rám. Mi lenne, ha magával mennék, és beszélnék a testőrrel? Ha valóban annyira jó, mint amilyennek gondolja, lehet, hogy tudok neki információkkal szolgálni. Cullen kockáztatott, nem volt benne biztos, hogy ez jó ötlet, de felajánlotta. Tudta, hogy úgyis mindenképpen követnie kell Tempestet, hogy megvédhesse őt, ha tudja. Még ha nem is mehet be vele a táborba, azoktól megvédheti, akik szintén követni próbálják. Tempest megrázta a fejét. „Hozd vissza magaddal.” – jött Darius utasítása. „Az ki van zárva Darius. El tudom képzelni, mit akarsz vele csinálni. Ez az ember már eleget szenvedett.” „Bízz az életpárodban.” „Bíznék, ha lenne.” – vágott vissza. – „És nem egy basáskodó hím képzelné azt, hogy a tulajdona vagyok. Menj vissza aludni.” „Nagyon bátor vagy, amikor úgy érzed, hogy nem érhetlek el.” – Hangjába harag helyett már vidámság vegyült. Tempest úgy érezte, minta puhán végigsimítana a torkán, nekiiramodásra ösztökélve a vért az ereiben, pillangókkal árasztva el gyomrát. Erre senki sem képes. Nem érintheti meg fizikailag itt, amikor pontosan tudja, milyen messze van tőle, érzi az utolsó centiméterig a köztük lévő távolságot. – Tempest? – Cullen attól félt, végképp elveszíti a lány figyelmét. Olyan befelé fordulóvá vált hirtelen, mintha nem is fogná fel, milyen veszélyben van. A lány felemelte az állát. – Miért tenné ki magát további veszélyeknek Mr. Tucker? Nem gondolja, hogy még nagyobb kockázatot jelentene önre, ha csatlakozna hozzánk? A társaság talán még nem értesült róla,

hogy figyelmeztetett engem, de ha eljön a táborba, nyilvánvalóan tudni fogják, hogy megváltoztatta a döntését, hogy melyik oldalon áll. – Tudom. – ismerte be Cullen, és hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát – Úgy érzem, tartozom az énekesnőnek. Nem tudtam róla, hogy merényletet kísérelnek meg ellene, amíg meg nem történt, de én is tagja voltam annak az elmebajos csoportnak, felelősnek érzem magam. Szeme folyamatosan az ajtón, és az ablakon járt, hogy kiszúrhasson bárkit, akit esetleg Brady Grand utána küldött. – A bűntudat nem igazán jó indok arra, hogy kockára tegye az életét. – mutatott rá Tempest. „Ne vitatkozz vele, hozd őt ide.” „Nem fogok neki fájdalmat okozni.” „Ha elmondja az igazat, senki sem fogja bántani.” – biztosította Darius. – Nem hagyhatom, hogy azok az emberek megöljék Tempest. – érvelt Cullen – Matt Brodrick fényképezőgépében volt ez a kép, aki az együttest követte, amikor meghalt. Tudják, hogy néz ki, és el fognak jönni magáért. – itt szünetet tartott – Hogyan halt meg egyébként? Úgy tűnik lelőtte magát, de ön nem volt ott? – Cullen mégegyszer rábökött a képre. – Ez pontosan ugyanaz a hely, mint ahol megtalálták a holttestét. – Még arról sem volt fogalmam, hogy fényképez. Valahol a bokrok között kellett lennie. Az egy erdős terület. – próbált kitérő magyarázatot adni Tempest. – Ennek a magyarázatnak semmi értelme Tempest. – mondta Cullen csendesen – Matt Brodrick nem fényképezte volna le csak úgy önt, hogy aztán szó nélkül továbbálljon. A rendőrök bevehették az öngyilkosságos sztorit, de én ismertem azt az embert. Egy rohadék szadista volt. Soha nem lett volna öngyilkos. Tempest lélegzete egy pillanatra elakadt, ahogy megjelent előtte az újságíró rideg, gyilkos, számító tekintete. „Itt vagyok baby, nyugalom.” – érkezett máris a melegség áradata Dariustól – „Ez az ember túl sokat kérdez, de nem érzek hátsó szándékot a fejében.” Vett egy mély lélegzetet, és elkezdte az igazat bevallani Cullennek. – Nem láttam, ahogy megöli magát. Engem akart lelőni, de elhátráltam előle, és leestem a szikláról a szakadékba. Csak a lövést hallottam, de fogalmam sincs mi történt. – Senki más nem volt ott? – kérdezte Cullen. – Én senkit sem láttam. – vágta rá Tempest. Végülis, nem hazudott. Cullen halkan felsóhajtott. – Menjünk ki innen. Minél tovább maradunk, annál többen fognak emlékezni ránk. Miért ilyen feltűnő autóval jött? – Igaza van, – egyezett bele a lány – talán a turnébusszal kellett volna jönnöm, aminek az oldalán hatalmas betűk hirdetik a zenekart. A férfi rávigyorgott, és a lány rádöbbent, most először látja mosolyogni. – Fogadni mernék rá, hogy ön több problémát okoz a testőrnek, mint a zenekar tagjai együttvéve. – mondta játékos kötözködéssel. Felemelte az állát, és próbálta figyelmen kívül hagyni Darius felcsattanó nevetését a fejében. – Miből gondolja?

– Mert ismerem a testőrféléket. És a magáé egyértelműen erős, megkockáztatom, hogy halálos. Ebből következően pedig valószínűleg agresszív, domináns, és rendkívül féltékeny lehet, ha valaha beleesik egy nőbe. – Milyen érdekfeszítő következtetés. „Remélem figyeltél Darius.” – már-már boldognak hangzott – „Ahhoz képest, hogy még nem is találkozott veled, meglehetősen pontosan tudja milyen vagy. Tökéletes a leírása, nem gondolod?” „Azt hiszem jobb lesz, ha villámgyorsan hazahozod a kis segged drága, mielőtt késztetést éreznék rá, hogy kiporoljam.” „Azt nem mernéd megpróbálni.” – mondta gőgösen, pontosan tudva, hogy teljes biztonságban van. Cullen Tucker pénzt dobott az asztalra, és felállt. Tempest felsóhajtott. Ennyit az ő egyszerű, magányos, csendes kis életéről. Hallotta Darius halk, figyelmeztető morgását, amikor Cullen a hátára tette a kezét, hogy az ajtó felé vezesse. Újra felsóhajtott. Nem ismerte a nyelvet, amin beszélt, de a hangsúlyok, a szavak sistergése nyilvánvalóvá tette, hogy Darius cifrán káromkodik. „Lépj el tőle. Nem teheti rád a kezét semmilyen indokkal.” „Egyszerűen csak udvarias.” Cullen felkiáltott, és a szájához kapta a kezét, ami az előbb még Tempest hátán volt. – Valami megcsípett. – Valóban? Nem látok egyetlen méhet sem. Tempest olyan barátságosan nézett rá, ami jelen körülmények között kitelt tőle, de nem volt egyszerű dolga, mert közben a nevetés próbált kitörni belőle. „A kastély elkényeztetett ura.” „Tanulj tiszteletet drága.” Cullen kinyitotta az ajtót előtte, és másodjára is felkiáltott, amikor megpróbált a könyökéhez nyúlni. Elkomorodott arccal meredt a nőre. – Mi az ördög folyik itt? Tempest teljesen elfoglaltnak mutatta magát, a napszemüvegével vacakolt. A napfény mintha üvegszilánkokat fúrt volna a szemeibe. Szinte azonnal kivörösödtek, és megduzzadtak védekezésül a vakító fény ellen. – Nem tudom, mire gondol. – mondta ártatlanul Cullennek. Sokkal lassabban, megfontoltabban vezetett a visszafelé úton a táborba, mint amikor lefelé száguldott a városba. Teljesen tudatában volt Cullen terepjárójának jelenlétével, így kínos gondossággal betartotta a sebességhatárt is, bármilyen bosszantó is volt számára. Az utat mintha a kocsi alá tervezték volna, kanyargott, egyik oldalukon a meredek sziklafal, másikon a mély szakadék. Szeretett volna minden lehetségest kihozni az autóból, de nem tehette. Az erdei földutak szövevényes hálójában olyan magabiztosan kormányozott, mintha tökéletesen tudná, merre járnak. Cullennek nem kell tudnia arról, hogy gyakoroltatták vele az utat, hogy el ne tévedjen. Átmanőverezett a keskeny csapások útvesztőjén, és élesen jobbra fordult. Egyszerre megérezte a borús, baljós hangulatot, ami azt jelezte, hogy beértek Darius védőkerítésének sávjába, amit azért emelt, hogy távol tartson a tábortól minden illetéktelen behatolót. Most sokkal érzékenyebb volt rá, mint ezelőtt. Nem volt ugyan annyira rossz, hogy

ne tudjon tőle vezetni, de aggódott, hogy mögötte Cullennek sokkal nagyobb problémát okoz, mint neki. A férfi kocsija megállt mögötte. – Valami eltorlaszolja az utat? – kiáltott vissza neki. Tempest teljesen lelassult, várta mi fog történni. Cullen úgy tűnt, egyáltalán nem reagál. Tempest, aki a visszapillantó tükörből figyelte, láthatta, hogy verejték gyöngyözik ki a homlokán. „Át tud jutni egyáltalán a biztosítékodon? Vagy még rosszabbul lesz?” „Egy mérföld széles a sáv. És igen, lehet, hogy rosszabbul lesz.” „Fel tudod oldani?” „Csak hajts át rajta.” – mondta Darius könyörtelenül. Nem oldhatta fel a védelmi rendszerüket, amikor tudta, hogy most aztán igazán vadásznak rájuk, arról nem is beszélve, hogy Tempestet is követheti valaki. Motyogott valamit a makacs férfiakról, félreállt, és kiszállt a sportkocsiból, hogy visszamenjen Cullenhez. A férfi lélegzete hörgéssé torzult, a mellkasát markolászta. – Azt hiszem, infarktusom van. – sikerült kinyögnie. – Üljön át. Majd én vezetek. Tudja ez csak olyan biztonsági rendszerféle, amit Darius talált ki. Egészen zseniális dolgok jutnak az eszébe. – mondta élénken – Távol tartja az embereket a területtől. – Úgy érzem, mintha maga az ördög markolná a grabancom, hogy magával vigyen a pokolba. – mondta Cullen, de engedelmesen átült. – Nos, meglehet azután is ezt fogja gondolni, ha találkozott Dariussal. – válaszolta kíméletlenül. – Isten segítse, ha valamit forgat a fejében. Darius nem az az ember, akinek hazudni lehet. – Ha ő tervezte ezt a biztonsági rendszert, ezt tökéletesen el is tudom hinni. – bólintott Cullen nagyfokú csodálattal, és tisztelettel a hangjában. – Jobban érzi magát? – kérdezte a lány a rizikós egy mérföld után. Tempest nem szerette volna hátrahagyni a sportkocsit, hogy valaki megtalálja, és a nyomukra vezesse, ahhoz viszont túl nagy volt a hőség, hogy elvigye a férfit a táborba, és aztán visszagyalogoljon érte. – Hát legalábbis megkönnyebbültebben, hogy mégsem infarktusom van. Mostmár tudok ön után menni. Csak menjünk innen, amilyen gyorsan csak lehet. – könyörgött. Tempest megveregette a vállát, majd kiszállt, és visszament a saját járművéért. Tovább kanyarogtak az elrejtett kis utakon, Cullen mostmár nem maradt le mögötte. A tábor kihaltnak tűnt, amikor megérkeztek. Tempest tudta, hogy az együttes és Darius valahol biztonságban alszanak. A macskák érzékelték az idegent, és fújva, zúgolódva adtak hangot a behatoló elleni tiltakozásuknak. Cullen visszautasította, hogy kiszálljon a kocsijából, meghallva a macskákat meggyőződése volt, hogy a leopárdok éhesek, és őt szemelték ki ebédre. Tempest eltöltött néhány percet azzal, hogy elcsendesítse a ragadozókat, és elkeseredett, hogy Darius éppen ezt a pillanatot választotta, hogy magára hagyja őt.

– Hova lett mindenki? – nézett körül kíváncsian Cullen, amikor végre bátorságot gyűjtött, hogy kiszálljon az autóból. Követte Tempestet a kamionhoz. – Darius valahol az erdőben van. Szeret távol tőlünk két fa közé felkötni egy függőágyat, és úgy sziesztázni. „Nagyon vicces drága. Te vagy a legrosszabb hazudozó, akivel valaha is találkoztam. És ne érj az emberhez. Ha még ennél is jobban féltékeny leszek, tényleg infarktust kap.” „Menj vissza aludni. Csak felbosszantasz.” – mondta szigorúan. Édesen rámosolygott Cullenra. – Tudja ő olyan szeszélyes. – És Desari? Ő hol van? – nyugtalanul pillantott a túrabusz felé. Tempest elkapta a pillantása irányát, és felnevetett. – Egy koporsóban a buszon. Szeretné látni? Kiengedhetem a macskákat onnan addig, míg körülnéz. Cullen szégyenkezve lesütötte a pillantását. – Tudom, hogy hülyén viselkedem. De épp a nagymacskák az egyik olyan ok, ami miatt gyanakodni kezdtek rá a társaságban. – szórakozottan átadott Tempestnek egy kulcsot, amire az lemutatott a ládája mellett. – A vámpírokra általában néhány állat vigyáz nappal. És ezekre a macskákra éppen illik a leírás. Tempest kinevette. – Valóban. Nincs a buszban. Azt én használom leginkább, a többiek alig. Desariék leginkább éjjel vannak fenn, hol próbálnak, hol a következő fellépés helyszínére vagyunk úton, hol pedig pont fellépnek. Mostmár én is itt vagyok, így vigyázhatok a járművekre, és bevásárolhatok nap közben, míg ők alszanak. Desari és Julian már valószínűleg felkeltek, és elmentek kirándulni. – improvizált – Szeretnek túrázni. Azt hiszem, ez lehet az egyetlen mentségük, hogy nem találtuk itt őket. – Julian Savage? Ő is előkelő helyen szerepel a társaság halállistáján. Szép kis hírnévnek örvend. Egyesek úgy gondolják, ő az oka annak, hogy Desari megmenekült az orgyilkosoktól. – vallotta be Cullen. Tempest beütötte az ujjízületeit, motyogott valami káromkodásfélét, aztán ismét a munkája fölé hajolt. – Én is azt hallottam, megmentette az életét. – Ő ölte meg a kivégzőosztagot? – kérdezte kíváncsian Cullen. – Fogalmam sincs. Arról sem hallottam, hogy meghaltak. Ritkán olvasok újságot. – mondta tettetett szórakozottsággal, mint aki jóformán oda sem figyel. – Nem hiszem, hogy Julian tette. – mondta óvatosan a férfi, figyelve a nő minden rezdülését – Inkább úgy gondolom, a testőr volt. Ezúttal nemcsak az ujjait, hanem a homlokát is beverte. A férfi felé fordult a vakító fényben. – Nekem itt dolgom van. Megtenné, hogy leszáll a nyakamról egy kis időre? Dayan az egyik sátorban van, lehetőleg ne ébressze fel, elég morcos, ha nem kapja meg a nyolc órás durmolását. Syndil a buszban van a macskáknál. Őt megnézheti, ha gondolja. – ajánlotta fel, jól tudva, hogy úgysem fog oda belépni. Cullen megrázta a fejét.

– Nem hiszem, hogy zavarnom kellene. Nem szeretnék senkit felébreszteni, vagy felbosszantani. Inkább körülnézek, ki tudnék-e találni még valamit, amivel fokozhatnánk a biztonságot. – Ó az nagyszerű lesz, úgyis pont szükségünk lenne még egy hatalmaskodó férfira, aki megmondja, mit tegyünk. – motyogta az orra alatt Tempest. „Egészen lenyűgözött az improvizációd, miszerint mindannyian kint vagyunk a tűző napon.” „Na, látod, az előbb nem volt igazad. Rutinos hazudozó vagyok, ha arra van szükség. Azt hiszem ezt még gyerekkoromban profi szintre fejlesztettem. Még jól jöhet, ha ezek a fanatikusok a kezük közé kaparintanak.” Darius hallotta a hangjában a félelem halk visszhangját. A lány próbált ugyan hősiesen úgy tenni, amikor Cullen feltárta neki a lehetőséget, mint akit ez egyáltalán nem ijeszt meg, de ő az elméjében volt, és tudta, hogy fél. Kínzás és gyilkosság. Cullen Tucker ezeket a szavakat használta, és Tempestnek elképesztő élénk fantáziája van. „Te az én védelmem alatt állsz.” – próbálta megnyugtatni. Tempest elmosolyodott arroganciáján. Tudta, hogy Darius úgy gondolja, ettől a megjegyzésétől ő rögvest jobban fogja érezni magát, de ő ahhoz szokott, hogy csak saját magára számítson, és ne néhány ember védelmére. „Néhány ember?” – visszhangozta Darius. Hallotta puha, simogató nevetését, amitől mindig elolvadt a szíve. „Dolgozni próbálok Darius. Menj el. „Neked tényleg gondjaid vannak a hatalommal rendelkező személyekkel.” „Ahogyan neked is gondjaid vannak bárkivel, aki ellent mond neked, ugye?” – megint beverte a kezét, és felhorkant – „A csodába már Darius, nem hagysz koncentrálni. Látod mit csináltál?” „Figyelj oda jobban arra, amit csinálsz, és ne a férfit bámuld.” „Nem is őt nézem!” – tiltakozott, és reflexszerűen felemelte a fejét, hogy utánanézzen, merre kószál Cullen. – „Csak nem akarom, hogy a busz közelébe lófráljon, és egy Darius nevű fazon megengedje a macskáknak, hogy megegyék.” Puha, gúnyos nevetés visszhangzott a fejében. „Most is őt nézed. A munkádra figyelj Tempest, vagy ki kell, hogy rúgjalak téged.” „Desari alkalmazott, nem te. Menj és aludj, amíg fent van a nap.”

Tizenharmadik fejezet Syndil a buszból lépett ki, hogy megerősítse Rusti sztoriját, amit Darius a család által használt csatornán megosztott mindannyiukkal. Mindent elmondott nekik, hogy pontosan tudják, milyen történethez kell igazodniuk az idegen előtt. Cullen álla majdnem a földön koppant, ahogy meglátta a közeledő Syndilt. Szája szó szerint tátva maradt, ahogy figyelte őrjítő formájú csípője ringását, hollófekete hajának hullámzását a

felsőteste körül. Syndil édesen, félénken rámosolygott, amikor Tempest bemutatta őket egymásnak. Olyan szokatlan, hihetetlenül egzotikus szépség volt, aki ellopja a férfiak lélegzetét. És valóban, Cullen úgy is nézett ki, mintha valaki ötször-hatszor fejbe kólintotta volna, ahogy valami köszönésfélét próbált dadogni a gyönyörű zenésznek. – Milyen kedves öntől, hogy csatlakozik hozzánk Mr. Tucker. – mondta Syndil olyan halkan, mintha csak szellő susogna a fű között. – Remélem Rusti már megkérdezte nincs-e valamire szüksége. Tele van a busz frissítőkkel. Cullen beletúrt szőke hajába, még jobban összeborzolva azt, amit a hosszú autóút már így is épp eléggé összekuszált. – Ó igen, természetesen. Nagyon kedves volt. – Elkészültél a kamionnal Rusti? – érdeklődött udvariasan, és próbált nem mosolyogni azon, ahogy Cullen reagált rá. Hosszú idő után most először érezte magát szépnek, és kívánatosnak. Tudta, hogy ez a saját hibája, hiszen ő bújt el az egész világ elől, de most Cullen Tucker egyértelmű csodáló pillantásától ismét úgy érezte, hogy él, és már-már boldog. – Kész van, semmi gond. – felelt Tempest. Syndil kinyújtotta a kezét, és megfogta Rusti jobb kezét. Felemelte, és közelebbről megvizsgálta az ujjízületein esett sebeket. – Vérzel. Megsebezted magad. – hangjából aggodalom csendült. Felpillantott Cullen arcára, és egy csintalan, szexi mosollyal letaglózta a férfit, hogy az ne vegye észre, ahogy tenyerébe rejtette Tempest ujjait, hogy enyhítette sebei fájdalmát. – Darius tud róla, hogy egy barátod meglátogatott? – Tempest érezte, hogy mélyen elvörösödik. Syndil pontosan tudta miért van itt Cullen Tucker, csupán csak ugratta őt egy kicsit. A fekete lány ismét rámosolygott Cullenre. – Tudja Darius rajong Tempestért, és rettenetesen féltékeny. Talán jobb lenne, ha hozzám jönne kicsit közelebb, és nem hozzá, hogy megvédhessem. Cullen teljesen odavolt a remek ötlettől. – Úgy gondolja, védelemre van szükségem? – Ó természetesen. – flörtölt vérlázítóan Syndil – Darius senkit nem enged Tempest közelébe. – Ez nem igaz Cullen. – legalábbis Tempest nagyon remélte, hogy nem így van. Dariusnak semmi baja nem volt azzal, ha nők voltak a közelében. Úgy tűnt csak a férfiak ellen van kifogása. – Parti van? – ballagott elő Dayan a fák közül, hátán egy jókora hátizsákkal, és egy akkurátusan összehajtogatott sátorral a kezében. – És engem meg se hívtatok? – Nem, mert te roppant mogorva vagy, ha felébresztünk. – köszöntötte Syndil, és alig észrevehetően rákacsintott Tempestre, aztán lábujjhegyre emelkedett, és nyomott egy puszit Dayan állára. – Ez jogos. Most az egyszer megbocsátok nektek. – Csatlakozz hozzánk most, ha van kedved. Rusti meghívta hozzánk egy barátját. Dayan azonnal felajánlotta szabad kezét egy barátságos vigyorral az arcán. – A nevem Dayan. Rusti barátja a mi barátunk is. Aztán megdörzsölte az állát, és elgondolkodva váltogatta a pillantását Tempest és Cullen között. – Tudja Darius, hogy ön itt van? Találkozott már vele? Cullen nyugtalanul Tempestre nézett.

– Kezdem azt hinni, hogy nem volt túl jó ötlet idejönni. Mennyire féltékeny az a testőr? Dayan halkan felnevetett. – Darius odavan az ő kis drágájáért. – Nem vagyok a kis drágája! – tagadta hevesen Tempest. – Nem vagyok semmije sem. „Tudom, hogy minden szót hallasz! Szándékosan úgy intézed, hogy Cullen kellemetlenül érezze magát! Gyere ide most azonnal! – követelte dühösen Dariustól. „Nem Tucker az egyetlen, aki kellemetlenül érzi magát.” –felelte mély elégedettséggel a hangjában Darius. „És igenis az enyém vagy. A mindenem vagy.” „Ideje lenne kijutnod meseországból Darius.” Dayan vette a bátorságot, hogy beleborzoljon Tempest hajába, mintha régi barátok lennének. – Darius egyetlen szerelme vagy, és tudod, hogy képtelen osztozni. Syndil ünnepélyesen rábólintott. – Azt aztán tényleg nem tud. Nem tanulta megy gyerekkorában. Sötét szemeiben csíny csillant, amit a körülötte állók hálásan fogadtak. – Tényleg védelemre van szüksége Mr. Tucker, vagy hívhatjuk Cullennek? Tucker ismét beletúrt immár reménytelenül borzas hajába. – Senki sem akar osztozni azon, akit szeret Syndil. De Tempest és én csak néhány órával ezelőtt találkoztunk a városban. Hoztam néhány hírt, amiről úgy gondolta, mindenkinek hallania kellene. De a testőrnek nincs miért aggódnia. Nem hajtok rá. Dayan szemei hirtelen kemények, és hidegek lettek. – Remélem nem alakítottunk ki önben hamis benyomást Dariusról. Nem kell aggódnia. Ő nem olyan. – hangja minden szónál mélyebben tudatosította a veszélyt az emberben. Tempest felnyögött, és azt kívánta, bár tényleg régóta ismerné Dayant, mert akkor most jól fejbe vághatná. Kinyúlt Cullen felé, hogy megnyugtassa, mivel szegény fickó úgy nézett ki, mintha viperafészekbe tévedt volna. Dayan finoman megmozdult, úgy helyezve robosztus testét, hogy Tempest és a férfi közé kerüljön. Syndil pedig belekarolt Cullenbe, és elvezette a fák árnyékába kitett napozóágyak felé. Egyre sötétebb lett. Denevérek kezdték meg éjszakai rovarhajszáikat, akrobatikusan pörögtek forogtak a levegőben. Hűvös szellő kerekedett, a fákon susogni kezdtek a levelek. Desari, és Julian sétáltak be közéjük, teljes túrafelszerelésben, bakancsostól, hátizsákostól. Meglepetten néztek a látogatóra, de Tempest pontosan tudta, hogy megrökönyödésük csak színlelt. Julian máris megelőzte Desarit, testét védelmezően közé és az idegen közé helyezve. Így is maradt, még akkor is, amikor bemutatkozáskor kezet nyújtottak egymásnak. Cullen nyugtalanul mormolt el valami üdvözlésfélét. Ez a férfi volt az, aki a társaság véleménye szerint kétséget kizáróan vámpír. És ő most közvetlen közelről szemügyre vehette. Megcsapta erejének kisugárzása. Kétsége sem volt felőle, hogy Julian Savage hihetetlenül erős ember, akinek minden bizonnyal oda kellett figyelnie, hogy össze ne törje a csontjait kézfogáskor. A korát lehetetlen lett volna megállapítani, arca időtlennek tűnt. Fizikailag szinte tökéletesnek tűnt, mint a görög istenekről készült szobrok. – A feleségem egy rajongója? – kérdezte Julian. – Rustival jött ide. – vigyorgott Dayan. Julian szemöldöke a magasba szaladt. – Rustival? Akkor nyilván nem találkozott még Dariussal Mr. Tucker.

– Ne kezdd el te is. – sziszegett indulatosan Tempest – Komolyan mondom Julian. Ezen már túl vagyunk. A többiek már kellően bemutatták Dariust az emberevő óriást. Aki azzal sem törődne, ha akár egy tucat vendéget hoznék ide. „Egyet se kockáztass meg többé szerelmem.” – Darius lágy simogatással szólalt meg a fejében, de a mondat végén tisztán hallható volt, ahogyan hófehér fogai összecsattannak. – Tömeggyilkosságot szeretnél? – bosszantotta Dayan. Tempest kihívóan felemelte az állát. – Darius egyáltalán nem ilyen. Darius sétált ki csendesen az erdőből, magasan elegánsan, a hatalom szinte palástként lengte körül. Cullen megdermedt. A testőr volt a legfigyelemreméltóbb ember, akit valaha is látott. Bőre alatt hullámzott a féken tartott erő. Veszély, és hatalom áradt minden pórusából. Éjfél színű haját hátrafogta a tarkója mögött. Zord arcának szögletes vonásait mintha gránitból faragták volna. Szája vonala egyszerre volt érzéki, és kegyetlen. Fekete szemei minden apró részletet megjegyeztek azonnal, még ha pillantását le sem vette Tempest arcáról. Darius hangtalanul mozgott, akár egy cserkésző párduc, egyenesen Tempest oldalára lépett, majd birtokló mozdulattal átölelte, és a válla köré fonta a karját. Lehajtotta hozzá a fejét, kemény szájával megcsókolta a puha, reszkető ajkakat. – Nagyon fáradtnak tűnsz baby. Talán le kéne feküdnöd, aludni egy kicsit, mielőtt elindulunk. Egész nap dolgoztál. Abban a pillanatban, ahogy az a tökéletes száj megérintette az övét, Tempest megfeledkezett minden ugratásról, és megadta magát a felsistergő kémiának. Karjai a dereka köré fonódtak, ujjai belekapaszkodtak az ingébe. – Jól vagyok Darius. A kamion működik, úgyhogy tőlem indulhatunk. Elhoztam ezt az embert, hogy beszéljen veled. A fekete szemek most Tucker arcán pihentek meg. Cullen önkéntelenül megborzongott a jeges tekintet alatt. Úgy érezte, mintha magát a halált látná azokban a szemekben. Mélyre tekintette belé, amitől hirtelen az villant át a fején, hogy ez az ember minden gondolatát képes olvasni, és most éppen azt mérlegeli, hogy méltó-e az életre, vagy sem. A testőr szándékos lassúsággal a szájához emelte Tempest jobbját, és gyengéden, már-már erotikusan végighúzta nyelvét a lány sérülésein, anélkül, hogy azok a fekete szemek egy pillanatra is elhagyták volna Cullen arcát. Megérezte közvetlenül maga mellett Syndil jelenlétét, olyan közel, hogy a nő épp csak nem ért hozzá. Hallotta a lány lélegzetét – Cullen Tucker vagyok. – mutatkozott be szinte hálásan, amiért megtalálta a saját hangját. Tempest valóban nem túlzott ezzel a férfival kapcsolatban. Nyomába eredne bárkinek, aki megpróbálná elvenni őt tőle, és soha, de soha nem állna meg. A testőr pontosan olyannak tűnt, mint amilyennek elképzelte. Hajlíthatatlan és könyörtelen. – Darius. – felelt a testőr tömören, majd Tempestet sógora felé tolta. – Julian, elkísérnéd a nőket, amíg szót váltok ezzel az úriemberrel? Desari, kérlek, lásd el a macskákat, és Tempest is biztosan szívesen enne valamit, mielőtt lefekszik. Syndil még közelebb lépett Cullenhez, életében először dacolva Dariussal. „Én itt maradok, és meghallgatom.” Harciasan felszegte az állát.

Minden előjel nélkül Barack termett mellette, szép arcát düh torzította. Megragadta Syndil karját, és szó szerint a többiek felé tolta őt, eltávolítva a halandó mellől. Szemei villámlottak a haragtól. – Mi a fene, mikor engedte meg Darius, hogy nők legyenek az emberek közelében? – kérdezte, miközben még távolabbra kényszerítette Syndilt, pedig az erősen küzdött ellene. Teste akár egy kőfal tolta egyre távolabb a csoporttól. – Hogy mersz így bánni velem? – sziszegte Syndil felháborodottan. Barack belenézett a haragtól izzó sötét szemekbe. – Azt teszed ebben a kérdésben, amit mondok. Jól tudod, hogy nem fogom megengedni, hogy sebezhető helyzetbe hozd magad. – Barack, teljesen elment az eszed? – förmedt rá Syndil. Mélyen felmordult, a morgás végigdübörgött a mellkasán, fehér fogai összecsattantak, akár egy ragadozóé. „Nem fogok vitatkozni veled Syndil. Ha nem akarod, hogy folytassam, tedd azt, amit mondok. Azt hiszed, nem tudom, hogy te magad mentél az ember közelébe?” Syndil hátralépett, be a fák közé. Részben azért, mert Barack a testével még mindig tolta maga előtt, részben pedig mert a meglepetéstől is hátralépett volna. Barack volt a férfiak közül a leglazább. Ő volt az, aki leginkább élvezte az életet, aki felháborítóan kacérkodott az emberi nőkkel, ő volt az együttes playboya. „Nincs jogod ahhoz, hogy megmondd, mit tegyek Barack! Ha azt akarom, ezer emberhez is közel megyek.” „A pokolba is, dehogy mehetsz!” – Barack szó szerint derékon fogta, és egyre mélyebben vitte be a fák közé. – „Ki ez az ember, hogy ilyen hirtelen vele szeretnél lenni? Azelőtt soha nem mutattál érdeklődést a halandó férfiak iránt.” Syndil felkapta az állát. – Nos, talán ez mostantól megváltozik. – Mi változik meg? Mit tett veled az az ember, hogy így megbabonázott? Figyelmeztetlek Syndil, nincs hangulatom ostobaságokhoz. Megérintetted. A karjára tetted a kezed. Kacérkodtál vele. Szemei szinte lángoltak. – És ez már bűncselekménynek számít? Emlékeztetnem kell téged arra, hogy folyton ezt csinálod az emberi nőkkel? Ne merd elítélni a viselkedésem! Ez az ember úgy nézett rám, mint egy szép, kívánatos nőre, és nem úgy, mint valami árnyékra, amit figyelmen kívül lehet hagyni. Rám nézett, és én újra azt éreztem, hogy élek. – védte magát Syndil. – Ezért? Mert úgy érezted, hogy élsz? Erre bármelyik férfi képes Syndil. – csattant Barack hangja. – Nos, ő az az egy, akit akarok. – felelte a lány dacosan. Barack keze a nyakára fonódott, haragos tekintete befogta a másikét. – Türelmesen vártam, hogy visszatalálj végre önmagadhoz, és olyan kedves, édes legyél, mint azelőtt. De nem adlak oda ennek. Ha a közelébe mersz menni, puszta kézzel széttépem. Most pedig menj a lakóbuszba, ahol tudom, hogy biztonságban vagy, és maradj távol tőle. Syndil értetlenül pislogott fel rá, tágra nyílt szemmel figyelte a Baracktól teljesen szokatlan kitörést.

– Megyek, de nem azért, mert megparancsoltad. Hanem mert nem akarok még nagyobb jelenetet egy idegen előtt. Barack a busz felé tolta. – Nem érdekel, milyen ostoba okot találsz ki rá, miért teljesíted az utasításomat. Csak csináld. Most menj. Komolyan beszélek. – Miért érzem úgy, hogy uramnak és parancsolómnak tekinted magad? – vetette vissza a válla fölött Syndil, miközben a busz felé tartott. – Azért, mert éppen most emlékeztettelek erre Syndil. –csattant Barack hangja, és figyelte egészen addig, amíg el nem tűnt a buszban, hogy megbizonyosodjon róla, hogy követi a parancsát, és csak aztán csatlakozott a többiekhez, akik Cullennel beszélgettek. Rusti és Desari a busz ajtaján belül fogadták Syndilt. Desari azonnal a válla köré fonta a karját. – Barack nagyon dühös? – Nem tudom, – mondta Syndil – de én az vagyok. Milyen jogon bánik így velem? Mintha a lánya lennék, vagy a pisis kishúga. Van fogalmatok róla hány nője volt már? Undorító, ahogy velem viselkedik. Pontosan azt csinálja, mint az emberek, akik kettős mércével mérik a saját, és a mások viselkedését. És ettől legszívesebben világgá futnék. Az egyetlen ok, amiért engedelmeskedtem neki, az az, hogy ez a dolog a te biztonságodról szól Desari. Másképp elküldtem volna a pokolba. De talán inkább én megyek. Igazából a következő koncerted után elutazok. Szükségem van egy kis vakációra távol attól az idiótától. – Talán én is veled megyek. – fokozta a hangulatot Tempest – Darius még Baracknál is rosszabb. Mi van ezekkel a férfiakkal? Desari halkan felnevetett. – Semmi, azon kívül, hogy erőszakosak, uralkodói hajlamúak és olykor fájdalmasan fejedelmiek. Julian is állandóan utasítgatni próbál engem. Olykor szinte lehetetlen ellentmondani neki. Syndil idegesen hátratolta az arcából a hajat. – Neked és Rustinak talán nem lenne egyszerű, de én nem tartozom senkihez. Azt tehetem, amit csak akarok. Tempest belesüllyedt egy párnázott székbe, a két leopárd rögtön odatörleszkedett a lábához. – Én sem tartozom Dariushoz. Miért jön mindenki azzal, hogy a barátnője vagyok? És még ha az lennék is, akkor sem lenne kötelességem isteni kinyilatkoztatásnak tekinteni minden szavát. – Rusti, – mondta Desari szelíden – nem tudsz szembeszállni Dariussal. Egyikünk sem tud, pedig mi sokkal erősebbek vagyunk nálad. Az életpár megtalálása nem pont olyan, mint a házasság. Nálunk sokkal erőteljesebb ösztönök lépnek működésbe. Mindannyiunknak csak egyetlen életpár adatik, mint neked Darius. A lelke másik fele vagy. Te vagy a fény az ő sötétségében. Ezen nem lehet változtatni, még akkor sem, ha félsz. Syndil egyetértően bólintott. Felvett egy hajkefét, kihúzta az összefogó csatot Tempest hajából, és elkezdte kibontani a vörös-arany zuhatagot. – Darius mindig nagyon gyengéd lesz veled, de hatalmas benne a sötétség. Meg kell értened mi ő. Nem gondolhatsz rá emberként, mert nem az. Minden bizonnyal kényszeríteni akar majd, ha szükségesnek véli az egészséged, vagy a biztonságod szempontjából. A hímjeink mindig így védelmezik a nőket.

– De miért? Miért kell ennyire dominánsnak lenniük? Ettől önkéntelenül is vicsorognom kell. Desari felsóhajtott. – Darius mióta eszemet tudom mindig megmentett bennünket. Újra és újra. Az első ilyen alkalom idején még csak hat éves volt. Elképesztő dolgokat vitt véghez, és ebben mindössze a saját belső ítéletrendszere volt a segítségére, ami magával hozott egy bizonyos arroganciát is. – Tempest dühösen fújt egyet, de egy részét lenyűgözte az, amit Desaritól hallott. Látta Darius elméjében múltjának néhány pillanatát, és mesélt neki néhány történetet, mégis meglepte most, menyire kérlelhetetlen elszántsággal tartotta életben a családját. – Julian azt mondja, a Kárpáti faj a kipusztulás szélén áll. – folytatta Desari – Nagyon kevesen vagyunk nők, talán ha húszan, Syndillel és velem együtt. Mi vagyunk a faj jövője. Nélkülünk nincs esélye a túlélésre a népünknek. Azt mesélte, régebben a nőknek évszázadaik voltak arra, hogy tökéletesen összeszokjanak a párjukkal, végleg letelepedjenek együtt, és még több idejük, hogy úgy döntsenek, gyereket vállalnak. De a mostani férfiaknak nincs más választása, mint szinte már gyermekként életpárjuknak követelni a nőket. Be kell látnunk, miért életbevágó fontosságú mindannyiunk számára, hogy védettek legyünk. Tempest érezte, hogy a szíve kihagy egy ütést. Könnyebb volt neki eddig bele sem gondolni pontosan, hogy mibe keveredett. De most, amikor Desari hangosan mondta ki a szavakat, a rettegés állította meg egy pillanatra a szívverését. Keményen beleharapott az alsó ajkába. Mindkét nő tisztán hallhatta, amint előbbi kimaradását röstellve szíve dübörögő tempóban újra megindul. Ő ember, és nem Kárpáti, nem kell biztonságba helyezni ebben a világban. Desari térdre ereszkedett Tempest előtt. – Kérlek, ne félj tőlünk. – mondta halkan, meggyőzően – Te a testvérünk vagy, egy közülünk. Senki sem akar bántani a családból. Darius pedig az életét adná érted. Odaadja érted az életét. Sötét szemei megteltek könnyekkel. – Tempest zöld szeme hatalmasra kerekedett látva Desari nyilvánvaló bánatát és szorongását, de főleg a kifejezéstől, amit használt. – Mit jelent az, hogy odaadja értem az életét? – A kárpátiak rettenetesen hosszú élettartamúak Rusti. Ez áldás és átok egyszerre. Mivel te halandó vagy, és mégis Darius életpárja, ő is az emberi életet fogja választani. Inkább megöregszik és meghal veled, minthogy halhatatlan legyen nélküled. – magyarázta halkan Desari. – Már látszanak rajta a feszültség jelei. – tette hozzá Syndil. – Megtagadja, hogy elrejtőzve aludjon, ahogyan azt a fajunknak kell a regenerálódáshoz. – Ez mit jelent? – kérdezte Tempest kíváncsian, mert Darius ugyan sokszor használta ezt a kifejezést, de még mindig nem tudta mit is jelent pontosan. – A föld gyógyító erővel bír a fajunk számára. – mondta Desari – A testünknek másféle alvásra van szüksége, mint a tied. Le kell állítanunk a szívünket és a tüdőnket, hogy megfelelően regenerálódhassunk. Enélkül nem tudjuk fenntartani a teljes erőnket. Darius a mi védelmezőnk. Ő száll szembe az emberi bérgyilkosokkal, és vadászik az élőholtakra, aki fenyegetnek bennünket. Ha nem pihen úgy, ahogyan szüksége lenne rá, el fogja veszíteni a hatalmát. Tempest úgy érezte tüdeje nem képes befogadni a levegőt. A gondolat, hogy Darius bajban van, megrémítette.

– Miért nem alszik úgy, ahogyan kellene? Ahelyett, hogy azzal tölti az idejét, hogy engem őrületbe kerget, folyamatosan beszél hozzám, és vagy utasítgat, vagy fenyeget, vagy mindkettőt egyszerre, csak hogy érdekesebb legyen. – Darius soha nem hagyna védtelenül. Képtelen lenne rá. Te vagy az életpárja. Nem tud külön lenni tőled. Tempest ismét felsóhajtott. Élvezte a két nő közelségét, úgy érezte, mintha valóban lenne családja. – Nos, akkor ideje magát túltennie ezen. Ragaszkodni fogok hozzá, hogy úgy menjen aludni, ahogyan azt kell. Ha nem hajlandó rá, nem lesz más választásom, mint elmenni. Desari megrázta a fejét. – Még mindig nem érted. Darius nem lehet külön tőled. Az elpusztítja. Nem hiszem, hogy bármin is változtatna, ha ismét megpróbálnád elhagyni őt. Akkor csak még szorosabbra fogja a pórázt rajtad Rusti. Soha semmit sem akart csakis önmagának a hosszú évszázadok alatt, amit megéltünk. De téged akar. Szüksége van rád. – De talán én nem akarom őt. – mondta Tempest – Nekem nincsenek jogaim? Syndil és Desari egyszerre nevettek fel, hangjuk mintha ezüstös patakok csobbannának a sziklákon. – Dariusnak boldoggá kell tennie téged minden áron. A fejedben él. Ha nem szeretnéd, tudna róla. Nem tudod megérteni Rusti? – kérdezte Desari – Senki más nem lehet neked olyan, mint amilyen ő. Mit érzel, amikor távol vagytok egymástól? Amikor a halandók álmát alussza. Tempest alábukott a saját elméjében, hogy felidézze azt az érzést. Egy pillanat alatt úgy érezte, hogy azonnal sírva fakad. És már ott is volt az elméjében. „Tempest? Itt vagyok.” Elárasztotta őt melegséggel, megnyugtatással. „Minden rendben, attól eltekintve, milyen ostoba vagyok.” „Odamegyek, ha szükséged van rám.” „Az érintésed elég.” És elég is volt. A két nőnek igaza volt. Szüksége volt Dariusra, de nem volt hajlandó ezt magán kívül bárkinek is bevallani. Úgy érezte, mintha ujjak simítanának végig az arcán a járomcsontjától a szájáig lassan, puhán. A hőség azonnal terjedni kezdett az ereiben azonnali válaszként, így vonakodva, de megszakította a kapcsolatot. – Rusti? – kérdezte Desari halkan. – Minden rendben? Szemügyre vette Tempest sebes ujjait. – Mit csináltál? Darius látta már? A tenyerébe vette a kezét éppúgy, ahogyan előtte Syndil is. – Természetesen. – ismerte be Tempest, és kissé elpirult, amikor eszébe jutott milyen érzés volt nyelvének érintése az ujjain. – Ő sosem hagy semmit figyelmen kívül. Mi is pontosan az az élőholt? Azt mondtad Darius élőholtakra vadászott. Vámpírokról beszélsz? – A Kárpáti férfiak, ha nem találják meg az életpárjukat, végül elvesztik a lelküket a sötétségben. Vámpírrá válnak, és elkezdik öldökölni a halandókat, és a halhatatlanokat. Meg kell őket semmisíteni. – válaszolt Desari. Syndil megérintette a vállát, hogy felhívja magára a figyelmét. – Az, akiről beszéltem neked, aki megtámadott, ő is a családunk tagja volt, a védelmezőnk, mielőtt átfordult volna vámpírrá. Majdnem megölte Dariust. Ha Darius nem lenne olyan

hatalmas erejű, talán sikerrel járt volna. Még így is nagyon súlyos sebesüléseket szenvedett. Akkor pedig én is halott lennék, és talán Desari is. Ki tudja? – Cullen azt mondja, látott egy vámpírt San Franciscóban. Megölte a kedvesét, akit feleségül akart venni. – Tempest felnyújtotta szabad kezét Syndilnek, hogy mindhármukat összekapcsolja. – Darius még mindig átváltozhat? Világosan kihallatszott a félelem a hangjából. – Nem, hacsak nem történik valami veled. – Desari Tempest kezét vizsgálgatta – Meg kell tisztítani a horzsolásokat. – Lehetnének gyerekeink? Nekünk, kettőnknek. – kérdezte Tempest szokatlanul megremegő hangon. Desari egy pillantást váltott Syndillel. – Nem tudom biztosan Rusti. – felelt őszintén Desari – Julian mesélt nekem egy nőről, aki emberi anyától és Kárpáti férfitól született. A népünk nem tudott a létezéséről, és ezért nagyon nehéz volt túlélnie. Nem volt senki, aki szerette volna, akitől megtanulhatta volna volna hogyan éljen megfelelően, mert az anyja öngyilkos lett, az apja pedig átfordult vámpírrá. De a gyermek végül életben maradt, és már az életpárja is megtalálta. – Azt hiszem, ha Dariussal maradok, - és azt hiszem nincs túl sok választási lehetőségem – soha nem akarok majd gyereket. Nálam nem játszanak az ilyen tündérmesék. – Darius az életét adja érted. – mutatott rá Syndil óvatosan – Amikor a nap magasan van, a mi fajunk elgyengül. Még Darius is. Ha a földben alszunk, nem igazán tud ártani nekünk semmi, de ha ő a halandók álmát alussza, akkor nem rejtőzhet a föld alá. Bárki, aki rátalál a nyughelyére, könnyedén megölhetné. Ahogy telik majd az idő, és elutasítja a fiatalító alvást, az ő hatalmas ereje is lényegesen meg fog majd gyengülni. – Mit tehetek, hogy orvosoljam ezt a helyzetet? Nem akarom, hogy ezt csinálja. Soha nem kértem tőle ilyet. Nem bírnám elviselni, ha azért történne vele valami, mert rám akar vigyázni. Az a kényszerképzete, hogy a saját szükségletei elé kell helyeznie az enyémeket. – Tempest bele sem mert igazán gondolni a következményekbe. Túlságosan rémítő volt. – Volt már olyan valaha, hogy egy rendes emberi nő lett az életpárja egynek a fajtátokból? Kizárt, hogy egyedül legyek ilyen. Kell, hogy legyen valaki, aki meg tudja mondani, mit kell tenni. nem engedhetem, hogy Darius veszélyeztesse önmagát. A gondolat, hogy Darius miatta legyengülve kell, hogy szembenézzen gyilkosokkal, és vámpírokkal, egyszerűen elfogadhatatlan volt a számára. Desari megsimogatta tenyerében tartott kezét. – Julian mesélte, hogy az ikertestvére életpárja ember volt. Tempest elrántotta a kezét, hogy a másik nő ne érezhesse meg felgyorsuló pulzusát. Desari múlt időt használt. – Meghalt? – Ó, dehogyis! Egy lett közülünk. Olyanná vált, mint mi. Desari felpillantott Syndilre, és mindketten tisztában voltak vele, Darius nem fogja nekik megköszönni, hogy ez az információ eljutott az aggódó Tempesthez. Syndil gyengéden átölelte. – Megyek, csinálok neked zöldséglevest. Nagyon sápadtnak tűnsz. Tempest automatikusan rázta meg a fejét, szinte már szórakozottan, teljesen másfelé jártak a gondolatai.

– Nem vagyok éhes. De azért köszönöm Syndil. Desari, hogy érted azt, hogy olyan, mint ti? Hogy lehetséges ez? – Darius képes lenne átalakítani. – folytatta Desari minden mindegy alapon – De ő megtagadja ezt, azt mondta, soha nem vállalná a kockázatot, hogy valami bajod essen. Azt vette a fejébe, hogy inkább ő is csak az emberi életed végéig él. És veled megy majd. Tempest felállt, a lábára telepedett leopárdok méltatlankodva fújtak, ahogy kilépet közülük. – Hogyan? Hogyan tudna átalakítani? – Háromszor kell veled vért cserélnie. Egyet mindenképp, de talán már kettőt is megcsinált. – Desari figyelte, ahogy a vörös hajú lány egyre idegesebben járkál fel és alá, ahogy ő sorolja neki azokat a dolgokat, amiket Darius eltitkolt előle. – De mint mondtam, Darius még csak megfontolni sem hajlandó az ötletet. Túl kockázatosnak találja, hogy csak pár nő élte túl az átváltozást ép elmével. Tempest megmerevedett. – Vércsere. Már vette a véremet. Mit jelent a csere? Egy kis csend támadt. És hirtelen, anélkül, hogy bárki is mondott volna neki valamit, a tudás lassan, szinte a pórusaiból beszivárgott az agyába. Tempest összeszorította a kezét, és a száját. Az ötlet annyira ijesztő volt, hogy minden mást kiszorított a fejéből, amit a nők mondtak. – Ezért látok és hallok másképpen mindent. – mondta ki végül hangosan tűnődve, megerősítésre várva. – És ezért van problémád az emberi ételekkel. Újabb csend következett, amíg Tempest emésztette, amit hallott. Az agya teljes kapacitással dolgozott. – Ha átalakítana, nekem is vérre lenne szükségem. Syndil könnyű kezével megsimogatta a haját. – Igen Rusti, akkor pont olyan lennél, mint mi. Neked is úgy kellene aludnod, mint nekünk, és el kellene kerülnöd a napot. Ugyanolyan sebezhető, és ugyanolyan hatalommal bíró lennél, mint mi. De Darius elvetette ezt a lehetőséget. Úgy döntött, hogy minden kockázatot magára vállal inkább. Finoman, megnyugtatóan halkan mondta mindezt, mégsem segített. A lakókocsi falai mintha hirtelen felé dőltek volna, elkezdett fuldokolni, ahogyan a hegy alatt is. Tempest eltolta maga elől a két nőt, és az ajtó felé botladozott. Levegőre volt szüksége minden áron. Szinte kivetette magát a buszból, és legszívesebben elfutott volna az éjszakába, a szabadságba. Darius kapta el kicsi, szinte repülő alakját, ahogy leugrott a lépcsőkőn. – Mi a baj baby? – suttogta halkan a nyakába – Mi rémített meg? Nem hatolt be az elméjébe, szerette volna, ha megbízik benne annyira, hogy magától elmondja. Ha megtagadná, hogy beszéljen, még mindig összeolvadhat vele. Tempest a nyakába temette az arcát. – Vigyél el engem innen Darius, kérlek. Csak vigyél ki a szabadba. A férfi ráemelte fekete, dühös pillantását húga bűnbánó arcára, aztán megfordult, és eltávolodott a tábortól. Elég távol a kíváncsiskodó szempártól természetfeletti sebességre

váltott, a fák összemosódtak körülöttük. Amikor megállt, egy félreeső kis ligetben voltak egy domboldalon. – Mostmár elmondhatod drága. – Ismét felajánlotta neki, hogy beszéljen, ahelyett, hogy az elméjét olvasná. A bizalmát akarta. Azt szerette volna, ha magától mondja el, mi okozza a félelmét. – Itt vagyunk a szabad ég alatt. Csak a csillagok látnak bennünket. Keze megsimogatta az arcát, a torkát, végigcsúszott a karján, le a tenyeréig, hogy az ajkához húzza az ujjait, ahhoz az enyhítő, gyógyító nedvességhez, amit bársonyos nyelve tudott csak nyúltani. Tempest szorosan behunyta a szemét, kiélvezte az érzést. Már nagyon hiányzott neki az utolsó pár órában. Annyira hiányzott, hogy nem is érezte élőnek magát, ha nem érhetett hozzá. – Nem tudom, hogyan kell valaminek a része lenni Darius. A te részednek. – Nekitámasztotta a homlokát a válla gödrének, félt felnézni rá. – Egész életemben egyedül voltam. Nem ismerek mást. Darius közelebb húzta magához, hogy felmelegítse. – A világ összes ideje a rendelkezésünkre áll drága. Meg tudod tanulni, hogy jól érezd magad a családdal, és ha nem megy másképp, elviszlek valahová, ahol csak ketten leszünk, hogy megtanulhass a részem lenni. Nem kell egyszerre foglalkoznod az egész csapattal, ha túl nyomasztónak találsz bennünket. – Mi lesz, ha nem tudom megcsinálni Darius? Mi van, ha akarom, és mégsem? A férfi keze most a tarkójára csúszott a haja alá, lassan, masszírozó mozdulatokkal igyekezet kioldani belőle a feszültséget. – Baby, – mondta halkan a fekete bársony hangján, azon, amivel tudott parancsolni a szélnek, és a többi természeti erőnek. Azon, ami versenysebességre kapcsolta a pulzusát, és meggyújtotta minden idegvégződését. – Nincs mitől félned. Az a dolgom, hogy boldoggá tegyelek. Bízz bennem, hogy meg tudom tenni. – Nem tudnálak elveszíteni Darius. Tudom, hogy nem tudnálak. Olyan sokkal könnyebb egyedül lenni, mint elveszíteni valakit. – hangja halk volt és reszketett, a szíve összefacsarodott – Már most sem vigyázol magadra. Kihasználod a tudatlanságomat, hogy fogalmam sincs, mire van szükséged. Történhetne miattam veled valami. Hát nem látod? Nem tudnám elviselni. Darius némán átkozta a húgát. Tempest félelme és fáradtsága szinte megütötte. A testének táplálékra lenne szüksége, de nem tud enni. Ez is az ő hibája. Ő tette ezt vele. – Milyen ostobasággal traktált a húgom? Nem lehetsz felelős olyan dolgokért, amik az én döntéseim. Veled akarok lenni. Veled élni, szeretni téged, egy családot alkotni veled. Tempest megcsóválta a fejét, majd hátrahajtotta, hogy a szemébe nézhessen. – Tudod, hogy nem lehet. Soha nem fogom megengedni, hogy eldobd az életed, sebezhetővé, beteggé tedd magad. Tudom, hogy ha nem a földben alszol, hanem felette, akkor legyengülsz. Nem akarom, hogy ezt tedd. Miért csinálod ezt? Nem kell folyamatosan védened. Gondoskodtam magamról elég hosszú ideig. Csak úgy válaszolt neki, ahogyan tudott, hogy mindent kifejezhessen, amit szavakkal nem tud. Szája rátapadt a lányéra. Mintha elektromos ívek húztak volna át köztük sisteregve, harapósan, a vágy meredeken emelkedett bennük, a tűz elharapózott a bőrük alatt. Darius beleöntött abba tűzbe mindent, amit érzett, az éhségét, a szükségét, a teljes elkötelezettségét iránta. Aztán tenyerei közé vette az arcát, tekintete az övét kereste.

– Nézz rám drága. Azt akarom, hogy elhidd. Egyesítsd az elméd az enyémmel, hogy tudd, az igazat mondom. Én akarom ezt. És nincs semmi okom a panaszra. Egyáltalán. Szeretném eltölteni veled az életet, megöregedni, és aztán meghalni veled. Fantasztikus nagy csoda lenne évszázadokat leélni együtt, de elfogadom, hogy nem lehet, és hogy te sem szeretnéd. – Lehajolt és megcsókolta a szája sarkát – Ne félj a kötődésünktől. A testem minden sejtje ezt akarja. Ez az egyetlen dolog, amit szeretnék. Boldog leszek, ha együtt élhetünk. Tempest felágaskodott, hogy a nyaka köré tudja fonni a karját, és lehúzza fejét egy kétségbeesett csókra, teste nyugtalanul feszült a férfiénak, szinte már Kárpáti éhséggel. Érezte a könnyeket az arcán, tudta, hogy érte sír, őt félti, hogy kárt tesz benne, és érezte, hogy bármelyik pillanatban annyira túlterhelődhet a feje tetejére állított életétől, hogy elmenekül. – Miért nem mondtad el, hogy mit művelsz magaddal Darius? – suttogta a torkába. A férfi ujjai a blúzán matattak, majd széthúzta a két szélét, hogy tenyere végül rátapadhasson a selymes bőrre, a lágy mellre. Gondolkodni is alig tudott a fejében dübörgő szívverése hangjától, és a tomboló vágytól. – Meg kell ígérned, hogy soha többé nem csinálod ezt. Tudok gondoskodni magamról, amíg a földben vagy. Bárhol ott maradok, ahol megkérsz, hogy maradjak. Ígérem Darius. A szája most a mellére vándorolt, és ő ringatta a fejét, simogatta a vastag ébenszín fürtöket, és közben hullámokban öntötte el a vágy. Annyira törékeny, finom és puha, íze akár a vadméz, illata, mint a friss, tiszta éjszakáé. Minden szép és jó ő volt számára a világmindenségben, minden, amit valaha is szeretett volna. Ujjai kifejezték csodálatát, ahogy lecsúsztatta róla a felsőt, majd szélesre tárt ujjakkal rátapadt az előbukkanó meleg bőrre, hogy minél nagyobb felületet birtokolhasson belőle. Aztán farmerján babrált, hogy az se állhasson közéjük. Ádáz, vad szüksége vicsorogva követelte, hogy eltemethesse magát a tökéletes testben. Szüksége volt rá, hogy bársonyos, szűk hüvelye megragadja, elvegye a rettenetes, megrázó félelmet, amit a biztonsága miatt érzett. Letolta karcsú csípőjéről a farmert, kezei körberajzolták a lélegzetelállítóan tökéletes testet, miközben Tempest hozzádörgölte férfiasságához vágyának középpontját. Rásimította a kezét, és kiszakadt belőle egy sóhaj. Nedvesen, forrón várta, hívogatta, vad illata kiáltott a teste után. Annyira finomnak és törékenynek tűnt a lány, félt, hogy durva erejével talán összetörné, ha megfeledkezne az irányításról. Megpróbált a sajátja előtt az ő gyönyöréről gondoskodni, de az illata, apró nyögései azzal fenyegették, hogy állati ösztöne felülkerekedik rajta. – Mit kezdjek veled Darius? – suttogta lágyan a mellkasába. Szája a bőrén pásztázott, kóstolgatta, ízlelgette, mint ahogyan ő tette. Fájdalom volt a hangjában. Szája azonnal az övére tapadt ismét egy hosszú csókra, még forróbbra hevítve a lángokat. – Szeress te is engem. Azt szeretném, ha annyira szükséged lenne rám, mint nekem rád. Ott volt mindenhol, eltakarta az éjszakai égboltot, elvette a lélegzetét, elsodorta magával a saját világába, ahol semmi más nem volt, csak a mindent betöltő széles vállak. – Nem tudod mit éltem át az égbekiáltó engedetlenséged miatt. – szája most a mellét, torkát falta végtelen éhséggel, úgy tűnt képtelen betelni vele. – Meg kell tanulnod engedelmeskedni nekem. – ujjai ismét rátaláltak nőiességére, meleg, nedves fogadtatásra talált. Hallotta a saját nyögését, testét görcsbe rántotta az édes kín, amit csakis ő tud enyhíteni. – Istenem, baby, felrobbanok, ha nem lehetek benned most azonnal. –ujját mélyen belemártotta a női testbe, tenyerét rászorítva simogatta, ingerelte.

Tempest a vállát csókolta, puha kis érintésekkel, teste önkéntelenül nekifeszült a csábító érintésnek. – Darius, ne osztogass parancsokat, csak szeretkezz velem, kérlek. Nekiszorította egy kidőlt fatörzsnek, majd megfordította, hogy kezeivel megtámaszkodhasson rajta. Végigcirógatta a bűnösen forró hasadékot, a harapnivaló félgömböket, a két apró gödröcskét a háta alsó részén. Tempest türelmetlenül tolta hozzá közelebb a csípőjét, ezzel újabb vágyhullámot indítva el benne. Kezei a csípőjére tapadtak, hogy mozdulatlanul tartsák, és ahogy benyomta férfiasságának csúcsát a szűk bejáratba, elakadt a lélegzete. – Darius! – szinte zokogva jött a felszólítás, Tempest izgett-mozgott, mindent megpróbált, hogy magába vonja a lehető legmélyebbre. – Ígérd meg. – morogta halkan, kezei a csípőjét simogatták, fenekét cirógatták szándékosan tovább növelve éhségét. – Ígérem. – vágta rá Tempest kissé elhamarkodottan, képtelen volt világosan gondolkodni. Darius ráhajolt, forró testével szinte betakarta, karjai átfogták, hogy tenyerébe vehesse a melleit. Egyszerre lökte előre a csípőjét, hogy mélyre hatoljon a lányba, és tört be az elméjébe. Még forróbb, szorosabb, puhább volt, mint amire emlékezett. Orrával beletúrt a nyakába, fogai érzékien karistoltak a bőrén. Egyre nehezebben tartotta féken magát, és minden jó szándéka ellenére teste átvette a lány vadságát, agyarai meghosszabbodtak, és mélyre süllyedtek puha nyakában. Keményen, és gyorsan vitte felfelé magával, harapása éppolyan mély volt, mint behatolása a remegő testbe. Átömlöttek Tempest agyába erotikus képei, vadak primitívek, mint a természet. Farkas, ahogy követeli a nőstényét, leopárd, ami fogaival alázatos pózba lenyomva tartja a párját. Egyre magasabbra vitte a férfi a közös extázis útján, rég túljártak már az emberi gyönyörökön. Darius teste görcsösen felhullámzott, és ezzel őt is átlökte a szakadék szélén, míg újabb és újabb döfésekkel beleeresztette a magját. Szorította magához a Tempestet, nem akart elválni tőle, az ízétől, a testétől. Végül kényszerítenie kellett magát, hogy bezárja a nyakán a sebeket. Már táplálkozott, mielőtt visszament volna a táborba, jól tudva, hogy szeretkezni fog a lánnyal, és könnyen lehet, hogy sajnálkozva bár, de még Cullen Tuckert is meg kell ölnie, mielőtt felkel a nap. Nem akarta megkockáztatni, hogy bármilyen malőr közbejöjjön, és akaratlanul átváltoztassa Tempestet. Simogatta a testét, feltárt minden hajlatot. Szája, nyelve megrajzolta a gerincét, míg végigkövette hosszú, kecses ívét. – Van róla fogalmad, vagy legalább valami ötleted baby, hogy mit érzek irántad? Tempestnek gumiból voltak a lábai. Le szeretett volna feküdni valahova. Már előző éjjel is egész éjszaka fent voltak, napkelte után épp csak egy kicsit szunyókált nyugtalanul. Hirtelen minden rászakadt, az összeesküvés ellenük, az egész napos munka, és vad szeretkezésük. Teljesen kimerült volt. Darius azonnal érzékelte. Lassan kivonta magát a testéből, amitől teljesen kifosztottnak érezte magát. Szinte már szégyen, hogy ennyire szüksége van rá, éhezik a vérére, az ízére, a testére, hogy érezze maga körül. Meg kell találnia a módját, hogy kiegyensúlyozottabban kezelje, elég óvatosan ahhoz, nehogy elriassza, hogy aztán ismét kényszerítenie kelljen rá, hogy biztonságban maradjon az oldalán.

Gyengéden odahúzta testéhez, Tempest elengedte magát az ölelésében, és közben belepirult, mennyire ledér módon követelte, hogy Darius a magáévá tegye. Beletúrt a hajába, mire válaszként az erős tenyér rásimult mellére, mellbimbójában újra felsistergett a forróság. Beletemette arcát az izmos mellkasba, túl fáradt volt már ahhoz is, hogy megálljon a saját lábán, de Darius azonnal a karjába kapta. Becsukta a szemét, ahogy a férfi ismét felgyorsult vele. Bármit is mondott a többieknek a férfi, Tempest hálás volt érte, hogy üres volt a tábor, mire visszaértek, mivel mindketten meztelenek voltak. Amikor szeretkezett Dariussal, teljesen szabadnak, és gátlástalannak érezte magát. De most, amikor visszatértek a valódi világba, ismét visszatért valódi, szégyenlős természete. Darius bevitte a kanapéra a lakókocsiban, és elhelyezte a párnák között. – Pihenned kell, aludj egy jót Tempest. – az utasítás egyszerű volt, de fellebbezhetetlen. Letelepedett a padlóra az ágy mellett. Tempest álmosan felemelte a kezét, ujjaival gyengéden végigcirógatta szögletes vonásait, a finom simogatás teljesen lefegyverezte a férfit. Darius elégedetten felmordult, majd felemelkedett, és leheveredett Tempest mellé. Magához húzta a testét néhány percre.

Tizennegyedik fejezet – Mit fogunk csinálni azokkal az emberekkel, akik Desari életére törnek? – kérdezte Tempest, és odadörgölte orrát Darius karja hajlatába. Az lenézett rá, ajkával végigsimított a homlokán. – Mi? Mi mit fogunk csinálni? Ahogy én látom, a társaság elsődleges célja téged megszerezni. És te pontosan azt fogod tenni, amit megígértél nekem. Engedelmeskedsz. – Valóban? – Tempest figyelmen kívül hagyta hangjában a könyörtelenséget. – Úgy emlékszem, Cullen Tucker azt mondta, Juliant egyértelműen vámpírnak tekinti a társaság. Így azt gondolom ő az elsődleges célpont. – A biztonság a férfiak feladata Tempest, nem a tiéd. Mostantól azt teszed, amit mondok, és elkerülöd a bajt. Tempest álmosan, elégedetten feküdt a karjaiban, felmosolygott a dühös fekete szemekbe. Szórakozottan felemelte a kezét, hogy tollpihe érintését végighúzza azon a csodálatos szájon. – Szeretem a szád. – csúszott ki belőle, még mielőtt cenzúrázhatta volna. Dariusnak haragját mintha elfújták volna. Egyetlen érintés Tempesttől, és a saját nevét sem tudta, nemhogy azt, miről is akart beszélni a lánynak. Megcsókolta keményen, birtoklóan, önző módon rabolva idejét, hogy megmutassa neki hová tartozik. Amikor felemelte a fejét, a smaragdzöld szemek zavarodottak, gyönyörűek, és olyan szexik voltak, hogy azon kapta magát, hogy hangosan felnyög. – Pihenj, míg készítek neked valami ennivalót. – rendelkezett.

A hosszú szempillák lecsukódtak, a puha ajkak még mindig csókra vágytak. Dariusnak félre kellett kapnia a tekintetét, különben nem lett volna ereje otthagyni őt. A lány elkapta a kezét. – Tényleg nem vagyok éhes Darius. Ne fáradj a főzéssel. Fölösleges időpocséklás. Igazából úgy érzem, mintha csak beteg lennék az ételtől. Bűntudat borította el a férfit. Az ő hibája, hogy Tempest nem tud enni. Megérintette az arcát, a szíve megolvadt. – Enni fogsz, és megerősödsz baby. Majd én teszek róla, hogy lent maradjon az étel. De magában beszélt. Tempest már aludt. Darius elöltött néhány percet azzal, hogy őt bámulta, magába szívja lélegzete ritmusát. Az élete ritmusát. Mert az volt. Ez az apró, törékeny lány az élete, a világa. Sokkal jobban kell vigyáznia rá, több figyelmet fordítania a jólétére, és a biztonságára. Úgy tűnt, hogy Tempest egyik válságból a másikba esik. Letette a lábát a padlóra, majd visszanézett, és mégegyszer ellenőrizte a lányt. Már a kora esti órákban aludnia kell majd, hogy visszanyerje az erejét. Szórakozottan egy farmert materializált magának, és belebújt. Hanyagul begombolta a gombjait, és mezítláb az ajtóhoz sétált. A leopárdok még az erdőben voltak, de most behívta őket, vissza a tábor biztonságába. Ahogy kinyitotta az ajtót, az éjszakai szellő végigsöpört meztelen felsőtestén, elhozva minden eseményt, történést mérföldes távolságból. Fekete szemei hirtelen hideggé, és könyörtelenné váltak. Halk sziszegés szökött ki a száján a lélegzettel együtt. Az ellenség rájuk talált. És nem egy, vagy kettő, ha szaglóérzéke nem hagyta cserben, egy egész láthatatlan hadsereg vette őket körül. Az emberek lassan haladtak az erdőn keresztül, óvatosan körbevették a tábort. Érezte félelmük, verejtékük, a vérükben száguldó adrenalin szagát. Az izgalom szagát. Kiolvasta a szándékukat, ölni akartak. Halk morgás hagyta el a száját, válaszként a kihívásra. Oda volt szögezve a lakókocsihoz, és Tempesthez, egymaga nem cselekedhetett. Vicsorgásra húzódtak az ajkai, felfedve meghosszabbodott szemfogait. Az igazság egyszerű volt. Örült a harcnak. Elege volt már a családját folyamatosan fenyegető támadásokból, és hogy útban voltak állandóan a következő fellépés felé. Kiküldte a leopárdok hátborzongató hívását, majd figyelmeztette a többieket a veszélyre, és megfordult, hogy visszamenjen felébreszteni Tempestet. Meglepődött, amikor a lány meghallva a magyarázatot, egyetlen kérdés nélkül öltözködni kezdett. – Vannak fegyvereid itt bent? – kérdezett végül mégis. Darius szemöldöke a magasba ugrott. – Mármint milyen fegyverek? – kérdezett vissza. Tempest felnevetett. – Az utcán nőttem fel Darius. Ne hagyd, hogy elvakítson az, hogy néhány alkalommal megtámadtak. Csak éppen nem láttam a veszélyt, és ha nem látom, merről jön, nem tudok védekezni sem. – A faliszekrényben találsz fegyvert. De csak akkor használd, ha feltétlenül szükséges, ha életveszélyben vagy. Engedd át nekem ezeket az idiótákat. – figyelmeztette óvatosan. Tempest pisztollyal a kezében ijesztő látvány volt. – Hol vannak a többiek?

– Előre mentek a következő táborhelyre Cullen Tuckerrel. Neki semmi köze sincs ehhez, arról tudnék. – mondta nyugodtan. Koncentrációja kifelé összpontosult az éjszakába, miközben sietve előkészítette a buszt a gyors menekülésre. Az egyik ember északról közeledett, hosszú csövű puska volt a kezében. Egy orvlövész álcaruhában. Darius felé indította vadászatra a hím leopárdot. A nőstényt a bal oldalára irányította. A macskák sűrű bozótban hasaltak, zsákmányuk könnyű célpontként, gyanútlanul közeledett. Darius tudta, halála gyors, és csendes lesz. Tétovázott, hogy saját alakjában maradjon-e Tempest mellett, vagy csatlakozzon a két ragadozóhoz az erdőben. – Menj! – halkan szólt, miközben töltényeket dugdosott az előszedett fegyverekbe. – Tudom, hogy azonnal itt leszel, ha szükségem lesz rád. Darius lehajolt, és puha csókot nyomott a szájára. Árnyékok voltak a szemében, és kissé remegett, de belül az elméjében csak szilárd elhatározást talált. – Nem hagyom, hogy bármi is történjen veled Tempest. Minden halandó kedvéért a biztonságodra ügyelj első sorban. – lenézett az arzenáljára – És ne lőj le, amikor visszafelé jövök. – Igyekszem ellenállni a kísértésnek. – keze végigsimított a nyakán – Tégy meg mindent, hogy visszajöhess hozzám. Szívében a fájdalom erős és valóságos volt. Félelem. Mégegyszer megkóstolta a száját. Egyszerűen eltűnt. Az egyik pillanatban még valós volt és szilárdan állt előtte, a következőben pedig sehol sem volt. Tempestnek fogalma sem volt, hogy köddé változott-e, vagy csak egyszerűen olyan gyorsan mozdult, amit ő nem láthatott. Kívül a sötétben a szél kezdett felerősödni, mintha halkan, hátborzongatóan felnyögött volna. Halálról suttogott. Darius volt a szél. Meglátta magát a tükörben, sápadt volt, haja vad összevisszaságban hullott köré, szemei óriásiak voltak a félelemtől. Abszurdan nézett ki, egy aprócska nő pólóban és farmerben, egy hatalmas mordállyal a kezében, de szája sarkában ott volt a rendíthetetlen elhatározás. A lábai csupaszok voltak, tanulva a fájdalmas tapasztalatból, gyorsan orvosolta ezt arra az esetre, ha el kellene hagynia a lakókocsi inkább illúziószerű biztonságát. Leült a lépcsőre, egyik fegyver az ölében, a másik kettő mögötte, elérhető távolságra, és várt. Darius az eget szántotta, és közben feltérképezte az ellenséget. Tizenhét embert számolt meg, mint talpig fegyverben. A tábort körülvették, a kivezető utakat, amik az autópályára vittek volna, egy-egy nehéz kamionnal zárták el, hogy megakadályozzák a busz menekülését. Forest a tizennyolcadik ember testét bevonszolta a bozótosba. A hím leopárd csendesen mozgott, erőteljes teste halálosan lapult le, észrevétlenül maradva a vadászok előtt, akik alig pár lépésnyire voltak már csak tőle. Darius egy nagydarab ember mögött ereszkedett le, aki kézigránátokkal volt bőségesen felszerelve, kezében pedig egy éles bozótvágó kést tartott. Egyszerűen elroppantotta az ember nyakát, akár egy gyufaszálat. Nem volt semmi hang, menekülés zaja, csak a szél rohant, hogy tovább vigye Dariust a következő támadóhoz. Ez guggolva leselkedett a fák között, próbálta megtalálni az ezüstszínű buszt. A szél köré fonódott, halálszorításába fogta, mintha egy hatalmas kéz markolná a torkát, lassan kiszorítva belőle az életet, míg teste már tehetetlenül lógott a levegőben, lábai nem érték a földet. Aztán rongybabaként hullott az erdő talajára.

– Murphy? – sziszegett egy hang Dariustól jobbra. – Én nem látok semmit. Hol van Craig? Itt kellett volna maradnia a közelemben. Darius megmutatta magát, hatalmas termete most még nagyobbnak tűnt, fekete parázzsal égő szemeiben hideg düh és könyörtelenség csillant. Hosszú szemfogain megcsillant a hold fénye, ahogy elmosolyodott. – Mindketten veszítettek. Szavai puhák és elbűvölőek voltak. Az ember megdermedt a rettegéstől, nem úgy, mint a fegyver, ami jelenés szédítő sebességgel dobott felé. A vadász érezte a bozótvágó ütését a mellén, és lenézett a borzalmas lyukra a mellkasán. Kitátotta a száját, sikoltani szeretett volna, de nem jött ki hang a torkán. Már álltában halott volt, az utolsó kép, amit látott Darius bosszúálló arca volt. Darius a széllel könyörtelenül indult a következő támadó felé. Ez egy himlőhelyes, satnya kis bajuszt viselő fiatalember volt, álcafestéssel az arcán. Szinte már lihegve lélegzett, az adrenalin végigsöpört a testén. Mutatóujja folyamatosan automata fegyverének ravaszát simogatta. Darius elmosódott foltként moccant, inak és izmok szakadtak a borotvaéles karmok nyomában, ahogy kiszakította a torkát a helyéből. Kissé távolabb felropogott egy fegyver, torkolata vörös lángokat szórt az éj sötétjébe. A lövöldöző magas hangú sikolya keveredett a nőstény leopárd földöntúli kiáltásával. Darius a hang felé fordult. Több fegyver is csatlakozott a golyózáporhoz, a kiokádott golyók végiggereblyézték a területet, ahonnan a hangok jöttek, egy lövedék pedig több méterre tőle lefaragta a kérget az egyik fáról. Tempest talpra ugrott. Első gondolata Darius volt. Automatikusan megérintette, és összerándult, amikor az elméjében egyedül a gyilkos düh vörös ködét találta. Megszakította vele a kapcsolatot, és a hangok forrását kereste. Azonnal tudta, hogy a nőstény leopárd van veszélyben. Halkan elkáromkodta magát, majd mély lélegzettekkel próbálta megnyugtatni magát, hogy eldönthesse mi is a teendő. Sasha megsebesült. Érezte a fájdalmat és a haragot benne, ahogy próbálta egyre közelebb húzni magát a buszhoz, és kétlábú társaihoz a bokrok takarásában. Tempest csak egy pillanatig habozott, mielőtt megragadta volna a pisztolyt és beletűzte volna farmerjának derekába. Futva elindult volna a fák közé. Küldött Sashának pár gyors megnyugtató képet, hogy úton van, és segíteni fog, biztonságot mutatott és megszűnő fájdalmat. Kiáltás harsant, sokkal közelebbről, mint szerette volna, majd egy lövéssorozat kelepelt fel. Tempest ismét kinyúlt Dariusért, hogy megbizonyosodjon, nem találták el. Éppen a közepén volt az átváltozásnak, a párduc hatalmas izomzata felhullámzott a fekete bunda alatt, ahogy felugrott egy alacsonyabban növő ágra. Lekuporodott az egyik mesterlövész felett, aki hason feküdt az aljnövényzet között. A lövész épp Forestet vette célba, aki becserkészni készült azt a férfit, aki a visszavonuló Sasha, és Tempest irányába lövöldözött. Tempest hangosan felzihált, ahogy Darius szemein át nézett körül. A férfi teljesen hideg volt, és érzelemmentes, könyörtelen azokkal szemben, akik fenyegették a családját. Rávetődött a mesterlövészre kiszámított, hideg mozdulatokkal, halálosan. Amikor a hatalmas szemfogak belefúródtak a férfi nyakába, ellökte magát Darius elméjétől. Nem akart a tanúja lenni annak, amikor a férfi öl.

Tempest lehúzódott olyan alacsonyra, amennyire csak tudott, próbált csendesen mozogni, hogy ne zizegjenek körülötte a bokrok. Kis termetével könnyedén mozgott még azokon az ösvényeken is, amiket kisebb állatok hagytak maguk után. Majdnem elbotlott a sebesült leopárdban. Sasha egy nagy fa alatt feküdt mozdulatlanul az óriási páfránylevelek között. Tempest megnyugtatóan megérintette az állatot, elméjébe is kivetítve a nyugalom érzését, miközben letérdelt, hogy megvizsgálja a sérülését. Sasha jobb hátsó lábát vér borította. Tempest úrinőhöz abszolút méltatlan szavakat motyogott az orra alá. A macska túl nehéz volt ahhoz, hogy a karjában vigye. Átkarolta a hasát és felemelte annyira, hogy a nőstény a három egészséges lábát használva lassan lépkedni tudjon. A talaj egyenetlen volt alattuk, a leopárdnak nagy fájdalmai voltak, egyre több és több súlyát támasztotta Tempestnek, ahogy haladtak a busz felé. Sasha hirtelen balra fordította a fejét, ajkain vicsorgás jelent meg néma figyelmeztetésként, és mozdulatlanná dermedt. Tempest hasra vetette magát, és tekintete máris a tőlük balra eső területet pásztázta. Egy ember bukkant fel a látóterében, fejét éppen elfordította tőlük. Karjaiban, mint egy bölcsőben fegyvert ringatott, egy másik fegyver pedig a válláról lógott lefelé. Feketébe volt öltözve, arcát fekete álcafesték csíkozta. Úgy nézett ki, mint egy gorilla, ahogy előtűnt a ködből. Eddig tiszta volt az éjszaka, most azonban egyre hátborzongatóbb köddé gyűlt az erdő párája a talaj fölött. Tempest szorosan a sérült leopárd mellett feküdt, remegett, részint a félelemtől, részint mivel már kezdett legyengülni a táplálékhiány miatt. Még a fegyvert is ólomsúlyúnak érezte, ahogy előhúzta. Úgy tűnt, lehetetlen feladat eljuttatni a sérült macskát a busz viszonylagos biztonságába. A férfi eltűnt a fák között, a köd összezárult mögötte. Tempest úgy érezte a lábai zseléből vannak, szája kiszáradt. Sasha még az ő segítségével is csak lassan volt képes előre kúszni. Szinte centiméterenként haladtak, lassan, fáradságosan, úgy tűnt, útjuk soha nem ér véget. A sűrű köd volt az egyetlen védelmük, ahogy kijutottak a fák közül magához a táborhelyhez. Tempest küldött egy néma imát az ég felé, hogy a vastag szürke pára megakadályozza, hogy észrevegyék őket. Darius valami zavart érzett maga előtt. Egyik oldalról ő, a másik oldalról a leopárd tisztította meg az utat a kemping felé, hogy majd ott összetalálkozzanak. Kétszer is felhasználta a ködöt, hogy jótékonyan elrejtse vele a két orvlövész alakját, amíg megfojtotta őket. Nem hagyott hátra élő ellenfelet, és tudta, Forest sem fog. A betolakodók száma már alaposan megcsappant, Sasha is kivont kettőt a forgalomból, mielőtt meglőtték. Darius nagyon is tisztában volt vele minden pillanatban, hogy hol van Tempest, és mit csinál. Meg sem kísérelte megakadályozni, hogy elérje a sebesült macskát, tudta, ahhoz rá kéne kényszerítenie az akaratát. A lány hirtelen feltörő félelme szinte lebénította. Látta Tempest szemén át a ködből előrontó férfit, aki egyenesen a fejének szegezi a puskát. Sasha megkísérelte feldobni a testét a nő elé, hogy megvédje, ahogyan Darius parancsolta neki éppen úgy, mint ahogy átvette az irányítást a fegyver fölött. A nőstény leopárd szemein keresztül kényszerítette a fegyvert tartó kezet, hogy a gyilkos felé fordítsa a puskacsövet.

Az ember iszonyodva felüvöltött, amikor a saját puskája mintha önálló életre kelt volna, lassan, könyörtelenül a szíve felé fordult. Agya hiába küldte folyamatosan a parancsot a kezeinek, hogy hagyják abba, érezte hogyan húzza meg a ravaszt a saját ujja. Darius természetfeletti sebességét kihasználva már azelőtt a helyszínen volt, mielőtt a test összeesett volna. Tempest felé vetődött, szinte belenyomta őt a földbe. Egy golyó csapódott magasan a vállába, átszáguldott a testén, égő fájdalmat hagyva maga után, ami ellopta a lélegzetét. Szeretett volna csak néhány pillanatra megpihenni, de az ember, akinek sikerült eltalálnia, közeledett, hogy begyűjtse a vadászzsákmányt. Így hát elzárta a fájdalmat az elméje egy szegletébe, és az ellenfelére koncentrált. Felé irányította a hím leopárdot, és felélénkítette a szelet, hogy sűrű ködbe burkolja magukat, de egyre fáradtabb lett, ereje a vérével együtt hullott a földre. Mégis felemelkedett, mint egy kísértet, teste eltorzult, arca hosszú pofává alakult, elképesztő agyarak robbantak a szájába, ahogy a farkas előre vetette magát, és lyukat harapott a közeledő halandó mellkasába. Ellenfelét megdermesztette a horrorisztikus látvány, a félig ember, félig farkas lény láttán. Tempest olyan keményen csapódott a földnek, hogy kiszorult belőle a levegő. Egy pillanatig csak feküdt ott, próbálta összeszedni összekuszálódott elméjét. Még abban sem volt biztos ki döntötte a földre. Sasha volt az, aki végül tettre ösztökélte, fájdalmas sírása, az általa küldött szakadó hús durva képe. Tempest átfordult a másik oldalára, és látta, amint Darius egy testet ejt a földre. Figyelmeztetően felkiáltott, mire Darius felé fordult, így éppen szembenézhetett egy hatalmas termetű támadóval, aki egy bozótvágó késsel rohant felé. Elkapta a férfi magasra lendülő karját, és játszi könnyedséggel mozdulatlanul tartotta, miközben belenézett a szemébe. Lehajtotta a fejét, és beleharapott a torkába, hogy pótolja saját veszteségét, szüksége volt az adrenalintól átjárt vér hatalmára. A vér hatása keményen megütötte, legyengítette önuralmát, falánkul ivott. „Darius” – súgta neki oda Tempest sürgetően. Valami benne azt suttogta, hogy meg kell állítania. Nem tudta miért, hiszen eddig is ölt, de nem így, ilyen módon nem szabad, érezte. – „Szükségem van rád. Most.” Puha, szép hangja behatolt az agyába, legyűrte a tomboló vadállatot, megfékezte a vad éhséget, áthatolt a vér adrenalinködén. Kényszerítette magát, hogy kihúzza fogait az ember torkából, és ledobja őt a földre. A férfi még élt. Nem nézett az erdő felé, csak az elméjével szólította a hím leopárdot. A férfinek pusztulnia kell. Nem maradhat élő tanúja annak, ami itt történt. Erre mindenképp szükség volt fajuk létezésének titokban tartásához. – Viszem Sashát. Rekedt volt a hangja, a szörnyeteg még mindig erős volt benne, vörös lángok villóztak ádázul a szemében. Tempest felzihált, ahogy meglátta a vér sötét foltját lefutni Darius ingén. – Menjetek. Fedezlek benneteket. – Balról jönnek. – mondta a férfi, miközben maga elé terelte őt, és lehajolt a macska testéért.

Tempest makacsul visszalépett a háta mögé, és tüzet nyitott az automata fegyverből. A golyók gonoszul zizegve szálltak tova, időt nyerve, hogy a férfi eljusson Sashával a buszhoz. A lány is utánuk hátrált, amíg bele nem futott Darius karjaiba, aki levette róla a fegyver felelősségének súlyát. Darius tisztában volt vele, hogy nem célzott lövéseket adott le valakire, csak megpróbálta hátráltatni üldözőiket. Tempest egyetlen sejtjében sem volt meg a gyilkos ösztön. A bátorság, és a hűség az igen, soha nem hagyná őt, vagy a macskákat magukra, és bármit megtenne, amivel megvédheti őket, de szinte képtelen lenne megölni egy emberi lényt. Határozottan kiragadta az irányítást a kezéből. – Lásd el Sashát. Használd hozzá a gyógynövényeket a szekrényből. Meg fogja engedni. Az utolsó mondatnál már szó szerint a derekánál fogva feldobta a buszra, még mielőtt lehetősége lett volna egyetlen tiltakozó hangot is kinyögni. Egyszerre ömleni kezdett az eső. Nem könnyen, permetezve, netán kövér cseppekkel, hanem szinte összefüggő tömegben, mintha valaki az égből a nyakukba dobott volna egy óceánt. Tempest a feladatra koncentrált. Sasha farka hegye nyugtalanul járt, halk, fenyegető moraj tört elő a torkából. Darius védte a buszt azoktól a rejtőző vadászoktól, akik immár a zsákmányai voltak. Valós, szilárd alakja felcsillant a szakadó esőben egy pillanatra, aztán egyszerűen elpárolgott. Az ezüstszín esőcseppek közt olykor egy-egy vörös csepp fröccsent a földre. A szél immár dühöngő erővel száguldott a fák közt, őrjítő magas hangja szinte sikoltott, élesen, akár egy kés. A hím leopárd alakja bontakozott ki egy elmosódott örvényből, vad agyarai és karmai mind a bosszú eszközei. Egy rövid percre az erdő megtelt sóhajtással, nyögésekkel, az erőszak, és a halál bűzével. Amikor végre vége lett, csak a szél, és az eső hangja maradt. Darius térdre rogyott egy pillanatra az esőben, fáradtan, sebesülten, megundorodva saját tetteitől, amiket mégis könyörtelenül véghez kellett vinnie. Lehajtotta a fejét, és mozdulatlan maradt, amíg a víz már kis patakokban folyt róla. A testek úgy néznek ki, mintha vadállatok támadták volna meg őket, de ha közelebbről megvizsgálnák őket, a szenzáció bejárná a fél világot. Ezt pedig nem engedheti. Jelentős időt eltöltött azzal, hogy megfelelően elrendezze a területet, hogy az emberi hatóságoknak eszébe se jusson túl sok fölösleges kérdést feltennie. Csata tört ki a hétvégi harcosok két csoportja között, akik végül megölték egymást, és az állatok lakmároztak a tetemeikből, mire megtalálták őket. Aztán nagy gonddal eltávolította a családja jelenlétének minden nyomát a területen. Még egyetlen gumiabroncs nyomot sem engedhetnek meg maguknak. Az ömlő eső erről alaposan gondoskodott. Álcázta a buszt a kíváncsiskodó tekintetek elől, amíg nem végzett a nyomeltakarítással az autópályáig. Kimerült, de végül magához hívta Forestet, férfi és macska együtt tették meg az utat a vissza buszhoz. Sasha csendben feküdt, a hatalmas hím leopárd odament hozzá, megérintette, megszaglászta a sérüléseket, varratokat, a kötést. Tempest megfordult, ahogy Darius belépett, a szíve ott volt a szemében. A férfi úgy érezte hazaért, fáradtságát, amitől majd összeesett, és a halál bűzét egyetlen pillanat alatt felváltotta a mindent körülölelő fény.

– Vérzel. – szólalt meg halkan a lány. – Életben maradok. – felelte. Általában a fajtája, ha megsérült, leállította a szívét, és a tüdejét, hogy megakadályozza a további vérveszteséget, de Tempest még nem volt biztonságban. Még várt rájuk egy vesszőfutás, hiszen minden az autópályához vezető utat kamionok zárnak el, a kamionoknál pedig további emberek vannak. – Mondd el, mire lenne szükséged. – kérte Tempest, tudva, hogy a teste másképp gyógyul, mint az övé. – A gyógynövényekre a kanapé fölötti szekrényből, és földre. Annyira fáradtan hangzott mindez, hogy Tempest megrémült. Óvatosan elfordította a pillantását, hogy Darius ne lássa meg a szemében a könnyeket. Darius bőrig ázott, vérfoltos, sáros testének, fejére tapadó hajának látványa összetörte a szívét. Gyors mozdulatokkal dolgozott rajta. Könnyebb volt, mint gondolta, a golyó szerencsére el is hagyta a testét, és a férfi megkezdte saját gyógymódjával belülről kifelé gyógyítani önmagát. De ehhez rengeteg energiára volt szüksége, hiszen normális esetben mindezt a föld gyógyító ereje végezte volna. Tempest bekötözte a sebet, miután a gyógyító nyál, föld, és gyógynövények keverékét kente rá. Furcsának találta ugyan a baktériumokkal, és egyéb anyagokkal szennyezett talaj sebkezelésre való használatát, de elfogadta a magyarázatot, hogy a Kárpátiak a földből származnak, és felhasználják gyógyító tulajdonságát. Kezével végigsimított a nyakán, hogy közvetítse egyre növekvő szerelmét, aminek hangot adni még nem tudott. Darius elkapta a kezét, és a szájához húzta. – Sajnálom Tempest. Szerettem volna, ha soha nem leszel kitéve az életünk ezen oldalának. Gyakran kell halandókat ölnünk. Az évszázadok alatt különböző okokból már rengetegen megpróbáltak lemészárolni bennünket. Bárcsak elkerülhettem volna ezt. – Nem hervadok el a napon, és nem olvadok el az esőben Darius. Kemény vagyok, tudod. És most engedd, hogy kivigyem innen magunkat. Aztán pedig aludni fogsz. Igazán aludni. Tudom, hogy itt nem tudsz lemenni a földbe, de alhatsz az úton, és meg fogsz bennem bízni, hogy vigyázok rád. – Zöld szemei elkapták az ő fekete pillantását, és pontosan olyan könnyedén tartották fogva, ahogyan ő fogva tudta tartani a lányét. – Vagy nem mered rám bízni magad Darius? Azon kapta magát, hogy elmosolyodik. A vér, a halál, a fáradtság, és a fájdalom közepén mosolygott. – Az egész életemet baby. – hangja olyan puha, és bársonyos volt, mintha apró, finom ujjak simogatták volna végig a lány bensőjét. Tenyere bölcsőjébe vette Tempest állát. – Ígérem, hogy aludni fogok, mihelyt biztonságban leszünk. Lemondás kúszott a zöld szemekbe. Értelmetlen Dariussal vitatkozni, amikor eldöntött valamit. – Mondd meg, mit kell csinálnom. – Te vezeted a buszt. A vihar a csúcspontjához közeledik. Ki kell használnunk. Az eső özönleni fog a környék összes vízgyűjtőjébe, a föld képtelen elnyelni ennyit. A patakok, a folyó meg fognak áradni. Nekünk még a vízfal előtt át kell jutnunk a hídon. Nem mehetünk az utakon. Eltorlaszolják őket. – magyarázta. Tempest keményen beleharapott az alsóajkába, de ez most csak az aggodalom jele volt. Kihúzta a vállait, és elszántan fordult, hogy a vezetőülés felé induljon. Darius elkapta két

kézzel a derekát, szája lecsapott az övére. Megízlelte a félelmét, az édességét és az együttérzését. Megkóstolta a szerelmét, ami minden pillanattal növekedett benne, amit együtt töltöttek. Ráérősen csókolta, hevesen, birtoklóan, élvezte a közelségét. Végül vonakodva bár, de felemelte a fejét. – Indulnunk kell drága. A sötét szemek rátapadtak a kissé összezavarodott vonásokra. Olyan gyönyörű volt. Pír borította az arcát, ajkai kissé elváltak egymástól, mintha csak őt hívogatnák, és természetesen képtelen volt ellenállni. Ismét megcsókolta, de ezúttal mélyen, röviden. Tempest beült a busz volánja mögé. Az eső verte a szélvédőt, a látótávolság, mint olyan, szinte nem is létezett. Egy pillanatra elbizonytalanodva pillantott hátra Dariusra, de ő merőn nézett kifelé az ablakon, irányítva a vihar erejét. De érezte elméjében a bizonyosságot, hogy ő pontosan azt fogja tenni, amit kért tőle. Teljesen megbízott benne. – Van itt egy halvány nyom Darius – szólt hátra neki – Eltűnik ugyan a víz alatt, de azt hiszem, rajta tudok maradni. A busz lomhán mozgott a csúszós talajon, faágakat tört le, amik aztán ellebegtek a vízben, a kerekek átdöccentek rajtuk. – Ne használd a lámpákat. – figyelmeztette Darius halkan. – Szükségem van rájuk. Nem látok olyan jól a sötétben, mint te. – tiltakozott – Ha túl mély vízbe megyünk bele, ott ragadunk. – De látsz. Majd én nézek a szemeiddel. Ez az emberi elme benned nem hajlandó hallgatni az érzékeidre. – tette hozzá szórakozottan, gondolatai máshol jártak. Tempest lassan kilélegzett. Mihelyt ismét nyugodtan érezte magát, és visszavette az irányítást, kikormányozta, átvitte a vízen a nagy járművet. Az agya újabb trükkel próbálkozott, azt mutatta, hogy örvényt lát, sötét, vörös vérfolyamot. Az eső annyira ömlött, hogy alig látott. A szélvédőn sétáló ablaktörlőknek semmi esélye sem volt lépést tartani az égből érkező özönvízzel. Tempest érezte, hogy Darius mögötte áll. Érezte teste melegét beszivárogni saját kihűlt tagjaiba. Tenyerébe vette az arcát egy pillanatra, ujjhegyeivel letörölte könnyeit. – Sírsz azoknak a gyilkosoknak a halála miatt. Semleges kijelentés volt, nem jelentett sem jót, sem rosszat. Csak megérezte a lány bánatának intenzitását. – Sajnálom Darius. – A lány hangja elhaló volt, mintha fuldokolna kínjában. – Biztosan volt családjuk. Édesanyjuk, feleségük. Fivéreik, és nővéreik. Gyerekeik. – És meg akartak ölni téged drága. Olvastam a szándékukat az elméjükben. Néhányuk úgy tervezte, élvezni fognak téged mielőtt megölnek. Megölnék a húgomat, és az életpárját. Ezt pedig nem engedhetem. – mondta csendben. – Tudom. – egyezett bele halkan – És egy pillanatra sem hibáztatlak azért, mert azt tetted, amit kellett. Felfogom, hogy belekényszerítetek ebbe a helyzetbe téged, de még mindig érzem a szomorúságot a családjaik, és az elpazarolt életük miatt. Talán néhányuk úgy gondolta, helyesen cselekednek. Ez nem teszi ugyan elfogadhatóvá a tettüket, de mégiscsak élőlények voltak. Darius félresöpörte a nyakáról a hajat, és megcsókolta a szabaddá vált bőrt. – Nem kell megmagyaráznod, amit már tudok szerelmem. Benned vagyok, ahogyan te is bennem lehetsz bármikor, amikor csak akarsz.

Keze röviden megpihent a vállán, szeretetének intenzitása megrázó volt. Felemelkedett benne, az érzelmek azzal fenyegették, hogy elárasztják, de neki még rengeteg tennivalója volt. El kellett fordulnia tőle, mielőtt megtörte volna a vágya, hogy érezze a csupasz bőrén az övét. Vett egy mély lélegzetet, hogy megkeményítse magát, észrevétlenül arrébb húzódott, hogy létrehozzon kettejük teste között némi távolságot. Immár kizárólag vízen vezetett, aminek a magassága egyre növekedett. Kétszer is keresztezett kövezett utat, és áthaladt egy földúton is. Egyszer közel került egy hatalmas kamionhoz is, ami keresztben állta el az utat, az egyik utasa cigarettázott. Rágcsálta az alsóajkát, de túljutott a hatalmas járművön incidens nélkül. Hátrapillantott Dariusra, hogy megnézze, milyen állapotban van. Szürke volt az arca, mély vonalak vésődtek szája két oldalára. Egy olyan hatalmas tárgy álcázása, mint a busz, iszonyatos erőfeszítést követelt. Annyira legyengült, hogy valósággal remegett. Tempest sietve elkapta a pillantását, dobogó szíve bármelyik pillanatban kirobbanhatott volna a mellkasából. Bármi történik is Dariussal, az egészen biztos, hogy nem jó, és nagyon félelmetes. Olyan gyorsan vezetett, amennyire csak mert ismeretlen terepen, kényszerítette az elméjét, hogy azokra a veszélyekre koncentráljon, amik az alattomos víz alatt leselkedhettek rájuk. Időnként olyan szűk helyeken manőverezett, hogy a busz mindkét oldalát csikorogva húzták végig az ágak, úgy érezte, ez a hang örökké kísérteni fogja. A híd már ott tornyosult előttük, megtörölte az arcát, remélve, hogy eltávolíthatja azt a fátylat, ami szinte lehetetlenné tette, hogy lásson. Az esőben, és a ködben úgy érezte, mintha megvakult volna. Megérezte, amikor a híd kilengett a busz alatt, ösztönösen levette a lábát a gázpedálról, megcsapta a pánik szele. Egyszerre Darius csupasz lába nyomódott az övére, hogy lenyomják a gázpedált, hogy a busz kifarolva ugyan, de tovább haladhasson. – Folytasd baby. – mondta halkan. Nem hagyott neki választási lehetőséget, lába szilárdan nyugodott az övén. Tempest kíméletlenül bánt a kormánykerékkel, szíve a torkában dobogott. A busz felépítménye elég súlyos volt ahhoz, hogy csak lassan szoríthassa oldalra híd padozata fölött átáradó víz. A megáradt patak magával akarta sodorni a járművet, Tempestnek ez ellen kellett manőverezni szinte tökéletesen vakon. Csak akkor mert újra lélegzetet venni, amikor lezöttyentek a híd túloldalán. Eltolta Darius lábát, hogy maga kezelhesse a gázpedált. Annyira remegett, hogy még a fogai is hangosan koccantak egymáshoz. – Nagyszerűen csináltad drága. – simogatta végig újra és újra a haját Darius – Szinte már túl is vagyunk rajta. Felé fordította a fejét, hogy felbámuljon rá. – Szinte? Mi van még hátra? Annyira fáradt vagyok Darius. – Hirtelen elszégyellte, és végtelenül ostobának érezte magát, amiért ezt mondta, hiszen a férfit meg is lőtték, valószínűleg sokkal fáradtabb nála. – Azt hiszem egy éjszakára ez már elég kaland volt. Nem lett jobb ettől a mondattól sem. Darius szeretettel cirógatta a haját folyamatosan. A félig vadállat, félig ember ragadozó azt találta, hogy lett egy olyan oldala, amire soha nem számított. Tempest elérte, hogy belül puha legyen. – Tarts ki drága. Még egy akadállyal kell szembenéznünk, és aztán elérjük a nyílt autópályát.

Valami tompa morajlás hallatszott, beletelt némi időbe, mire rájött, egy hatalmas vízátfolyás hömpölygött feléjük tolva maga előtt mindent, amit csak mozdítani tudott. Újra a gázpedálra tette hát a lábát, és elindult előre, lassan araszolva az úton a nehéz párában és esőben. Teljesen váratlanul egy kamion körvonala magasodott fel előttük néhány méterre, közvetlenül az úton. Egy ember támaszkodott a motorháztetőnek, éjjellátó szemüveggel az orrán. Villán villám után sistergett fel, a dörgések összeolvadtak, az éjszaka hirtelen nappali világosságba fordult. Az ember letépte a fejéről a szemüveget, és elejtette a sárba, miközben a szemeire szorított kezekkel lerohant az útról, alig vétve el egy fa vastag törzsét. Összecsikordultak a fogai, ahogy küzdött a nehéz busszal, hogy visszahozza az útra túl a parkoló kamionon. Darius lerogyott a mellette levő ülésre, arca annyira szürke, és beesett volt, hogy majdnem a fékbe taposott a látványától. – Menj lefeküdni Darius. – utasította rémülten. – El kell érnünk az üdülőt, ahol Desariék megszálltak. Konocti kikötő fogadó és gyógyfürdő. Valahol Clearlake közelében van. – Meg fogom találni. Remélte, hogy lépten-nyomon útjelző táblákba fog botlani. Végtelenül tehetségtelen tájékozódó volt, de magabiztosan tudta követni a közúti jelzéseket. Darius ellenvetés nélkül tántorgott a busz hátuljába, ahol lerogyott a kanapéra, a sérült leopárd közelében. – Tudod, hogy szükséged van némi útmutatásra kicsi szerelmem, vagy reménytelenül eltévedünk. Szíve megcsordult a gyöngédségtől a hangjában. Azt akarta, hogy a népének a megfiatalító alvását aludja a földben, hogy meggyógyuljon, hogy teljes erejében legyen újra. Sebe fájdalma gyötörte, a vérveszteség okozta éhség marta, mégis, amikor megérintette az elméjét, gondolatai csakis az ő biztonsága körül forogtak. – Szerintem csak te akarod magad nélkülözhetetlennek beállítani. – korholta szándékos szarkazmussal. – Képes vagyok eltalálni az üdülőhelyre, ahol ma éjjel megszállunk. Most pedig menj aludni, és én megígérem, hogy fel foglak ébreszteni, ha leküzdhetetlen szükség lenne egy sebesült harcosra. – Soha többé ne hagyj el Tempest. – annyira halkan mondta, alig lehetett kivenni a szavakat. Olyan kontrollálatlan, nyílt fájdalom volt a halk hangban, ami a könnyek friss áradatát indította el a lány szeméből. Életében nem volt soha senkije, aki akarta őt. Soha senkinek nem volt rá szüksége. És ebből adódóan olyan sem akadt, aki törődött volna vele, vagy igazán szerette volna. De a hatalmaskodó, uralkodó természete ellenére egyetlen alkalmat nem tudott volna mondani, amikor Darius nem helyezte őt maga elé. Nem tagadhatta már tovább, hogy teljesen meghódította a szívét. A köré szőtt varázslat olyan erős, kételkedett benne, hogy ezt a kötést valaha is fel lehetne bontani. Vezetett az autópályán, az eső körülötte lassan szitálásba ment át. Mindent megtett, hogy távol tartsa az elméjétől mindazt, ami történt. A gondolat, hogy azok az emberek olyanokat akartak megtámadni, és megölni, akikről a világon semmit sem tudnak, és hogy ez végül az ő életük hiábavaló eltékozlásába került, elborzasztó volt a számára. Fogalma sem volt róla hány ellenféllel néztek szembe, csak azt tudta, hogy a macskák fejenként megöltek kettőt. Elkapta a képeket a fejükben. Darius ölte meg a többit, nem tudta hányat, és úgy érezte soha nem is

akarja megtudni. Jobb, ha nem tudja, és nem engedi meg magának, hogy túl sokat gondolkodjon azon az őrületen, amit az életének nevezhet. Kárpátiak. Vámpírok. Vámpírvadászok. Bizarr.

Tizenötödik fejezet Tempest kikanyarította a buszt az út szélére, és a kormánykerékre hajtotta a fejét néhány másodpercnyi pihenésképpen. Úgy érezte, mintha időtlen idők óta csak vezetetne, de végül nem az éjszaka, hanem az útviszonyok, és a zuhogó eső volt, ami legyőzte fogyatkozó erejét. Annyira kimerült volt, hogy már azzal is küzdenie kellett, hogy nyitva tarthassa a szemét. Mindenesetre a főúton maradt, egészen addig, amíg egy zavarba ejtő kettős elágazásig nem ért. Elkanyarodott jobbra, és csak remélni merte, hogy nem a bal oldali lett volna a helyes irány. Szemei szúródtak, az ájulás környékezte. A szíve majdnem megállt, amikor az ablakon, amit leengedett, hogy a hűvös levegő felélessze egy kicsit, egy párafelhő szállt be. Julian Savage testesült meg a csillámlásból, és azonnal Dariushoz sietett, aggodalom ráncolta nemes vonalú arcát. Tempest visszahajtotta a fejét a kormányra, már ahhoz is fáradt volt, hogy kérdezzen. – Mióta van ilyen állapotban? – tette meg helyette Julian. – Meglőtték. – felelte Tempest, anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét – mondtam neki, hogy aludjon, majd én elviszem hozzátok. Julian Darius fölé hajolt, fogaival feltépte saját csuklóját, és a sebet odaszorította Darius szájához. – Fogadd el, amit szabadon felajánlok neked, hogy mindketten életben maradjatok, te és az életpárod. – szelíd hangja az aggodalom, és a hipnotikus kényszer keveréke volt. Darius megmoccant, órák óta először, keze gyengén ráfonódott Julian csuklójára, hogy a szájánál tartsa azt. Julian belekezdett a gyógyító énekbe, és a néhány kilométerre lévő Kárpátiak csatlakoztak hozzá a család saját telepatikus hullámhosszán. Mindannyian érezték Darius gyengeségét, és fájdalmát. És azt is mindannyian tudták, hogy nem fog a földbe menni, pedig égető szüksége lenne rá. Tempest feltolta magát álló helyzetbe a vezetőülésből, leimbolygott a lakótérbe, és térdre esett Darius mellett a földön. – Rendbe jön Julian? Nagyon gyenge. Már a csata elszívta az erejét, és még aztán kellett a mentális erejét a viharra összpontosítania, és elrejtenie a buszt. Julian ránézett Dariusra, szeme tele volt aggodalommal, így hát Tempest is még inkább aggódni kezdett. – Le kell mennie a földbe gyógyulni. Népünk alvását kell aludnia. Darius magához tért az erős, ősi vértől az ereiben. – Megint eltévedtél?

– Nem tévedtem el. – tiltakozott álmos hangon Tempest – Egyszerűen csak kerestem egy jó helyet a pihenésre. Julian vállat vont. – Rossz irányba kanyarodott néhány mérfölddel ezelőtt. Majd én elviszlek mindkettőtöket a többiekhez. Neked pedig el kell rejtőznöd a földbe Darius. – Nekem Tempestet kell védenem. Ez egy engesztelhetetlen kinyilatkoztatás volt, egy rendelet olyasvalakitől, aki nincs hozzászokva az ellentmondáshoz. Tempest nekitámasztotta a fejét a lábának. – Te most körülbelül annyi védelemre vagy képes, mint egy adag szétfőtt tészta Darius. Majd én megvédelek. Dühösen nézett rá, de annyi ereje sem volt, hogy megemelje a fejét. – Azt ugyan várhatod. Ez az én felelősségem. Julian megcsóválta mindkettejükre a fejét. – Mindketten szánalmas látvány vagytok. Nincs más választásom, mint felajánlani a védelmet. Majd én vezetek. Ti ketten pedig pihentek. – Jó ötlet. – vágta rá Tempest és Darius egyszerre. Darius kicsúsztatta a kezét a kanapé szélére, egészen addig, míg elérte Tempestét. Összefűzte az ujjaikat. Nem zavarta őket a hosszas hallgatás, a busz megnyugtatóan imbolygott alattuk. Majd Darius hüvelykujja megmozdult, pihekönnyű érintéssel simogatva a karcsú kéz ujjperceit. – Éreznem kell a testedet az enyém mellett. – mondta lélegzethalkan. Tempest hallotta a valós igényt a hangjában. A férfi soha nem próbálta ezt elrejteni előle, egy pillanatig sem aggódott, hogy sebezhetővé válik tőle. Annyira kimerült volt, hogy még az is komoly erőfeszítést igényelt, hogy átküzdje magát a kanapé másik felére. Odacsúszott a férfi mellé, testét az övéhez igazította. Darius azonnal felé fordult, és köré fonta a karjait. Úgy érezte, mintha hazaért volna, biztonságba, kényelembe, ahová tartozott. Lehunyta a szemét, és elaludt, észre sem véve azt az apró szellemi lökést, amivel Darius álomba küldte. A rándulás ébresztette fel alig egy órával később, ahogy Julian beparkolta a buszt a következő táborhelynél. Kinyitotta az ajtót, és a többiek is besereglettek. Desari rohant legelöl, halk kiáltás hagyta el a száját, ahogy meglátta milyen állapotban van a bátyja és Rusti. Kezét a torkához kapta. – Julian? Éteri hangja megbicsaklott, önkéntelenül életpárját kereste megnyugtatásért. – Csak több vér kell neki, és le kell mennie a földbe gyógyulni. – nyújtotta is azonnal Julian. Darius feltolta magát ülő helyzetbe, fekete szemeit végigjártatta a család tagjain, akik köré tömörültek. – Ne nézzetek már olyan aggodalmasan. Mintha még sosem sérültem volna meg. Semmiség az egész. Oldalra fordította a fejét, hogy lenézzen Tempestre. Egyszerűen nem volt elég energiája mozogni. Csak feküdt, mintha a teste ólomból lenne, és felbámult a szeretett arcba. Darius keze végigsimított az arcán, majd a nyakán. A férfi úgy nézett rá, mintha ő lenne az egész világ a számára.

Desari végigsimított Tempest haján. – Csodálatos voltál Rusti, és végtelenül bátor. De a tested iszonyúan fáradt. Tempestnek sikerült valami mosolyfélét varázsolnia az arcára. – Azt ne mondd, hogy Darius mindent leadott élő adásban nektek. – Persze, hogy közvetített. Mindenről tudnunk kellett arra az esetre, ha valami hiba csúszik be, és vissza kellett volna mennünk, segíteni. – magyarázta Desari. – És ahhoz is szükségünk volt az információkra, hogy illúziókat ültethessünk mindenki fejébe, aki látta az autópályán a buszt. Ha a hatóságok megkérdeznek bárkit, úgy fognak emlékezni, hogy az összes jármű egyszerre hagyta el a kempinget kora este, még az előtt a borzalmas csata előtt. – Profi sportközvetítő vagy, ugye Darius? – kérdezte Tempest bosszúsan, mivel erről sem tudott, és így a férfi még több erejét pazarolta el, mint ahogy eddig gondolta. Nem csoda, ha ilyen borzalmasan fest. – Holott azt ígérted, hogy aludni fogsz, és én hagytalak is pihenni. Darius ujjai a tarkója mögé csúsztak. – Nem lehetünk különválasztva. Enned kell, mielőtt lefekszel Tempest. Több mint huszonnégy órája nem ettél. A lány szemöldöke a magasba lendült. – Oh, értem. Neked nem kell megfelelően vigyáznod magadra, de én tegyem, amit mondasz. Ki van zárva Darius. Moroghatsz, amennyit csak akarsz, de ha ragaszkodsz ahhoz, hogy rám kényszeríted ezt a kapcsolatot, akkor mostantól vagy vigyázol saját magadra is, vagy engem is békén hagysz. Darius belsejében ismét megindult az olvadás. Tempest megpróbálja keményen kioktatni, de közben a hangja el-elhalkul, egyértelműen kihallatszik belőle a félelem, és az aggodalom az egészsége miatt. Odahajolt hozzá, és puha csókot lehelt az édes ajkakra. – Azt fogod tenni, amit mondok drága, mert annak értelme is van. Tempest szemeiben tűz villant. – Ennyi. Valaki menjen, és keressen nekem egy bunkósbotot. Egy jó nagyot. Világosan látszik, Dariusnak arra van szüksége, hogy valaki jól fejbe vágja, és helyrebillentse az agyát. Valahol az erdőben szétcsúszhatott. Te idióta, én nem vagyok a gyereked, hogy állandóan terelgess! Egy egészséges felnőtt nő vagyok, aki tökéletesen alkalmas arra, hogy döntéseket hozzon. Egyszer az életben tedd azt, amit tenned kell, és menj a föld alá és relaxálj, vagy akármi is az, amit tenned kell! Julian elkövette azt a hibát, hogy hagyta kitörni a nevetését, de aztán észbe kapva megpróbálta köhögésnek álcázni. Darius rámeredt, és azt kellett látnia, hogy a másik nyíltan vigyorog rajta. – Biztosan van ennél fontosabb dolgotok is. – jelentette ki nyomatékosan, világos utasítással a hangjában. – Nem igazán. – felelte lazán Barack. Az áruló Dayan is megcsóválta a fejét, és nekitámaszkodott ráérősen a falnak. – Ez sokkal szórakoztatóbb Darius. Tudod, hogy nekünk is túl kell majd esni ezen a kötés dolgon, így hát szükségünk van rá, hogy közelebbről is tanulmányozhassunk egyet. Egyedül Syndil közelítette meg ártatlanul a dolgot. – Természetesen gondoskodni fogunk rólad és Rustiról Darius. Nem lehet ennél fontosabb dolgunk. Julian levigyorgott rá.

– Nekem ez remek továbbképzési alkalom. Különösen érdekelnek a te új megközelítési módjaid, nem bánnám, ha tanulhatnék tőled, hogyan lehet megfelelően kezelni a nőket, amikor megtagadják az engedelmességet. Most Desarin volt a sor, hogy magasba emelkedjen a szemöldöke, ahogy életpárjára nézett. – Majd én megmutatom, hogyan kell engedelmeskedni. És ez határozottan fenyegetésnek hangzott. Darius felnyögött. – Menjetek a fenébe mindannyian. – És te csatlakozol hozzájuk. – Tempest kényelmesen elfészkelődött a párnákon. – Aludnod kell. – Nem maradhatunk itt baby. Ez a hely nem biztonságos. Továbbra is vadásznak ránk, nem maradhatunk a föld felett, amikor a leggyengébbek vagyunk. De vannak barlangok a közelben. Kényelmes lesz, ígérem. A lány szemöldöke megremegett, Darius hallotta, ahogyan a szíve dübörögni kezd. – Ez megint az a denevéres dolog, ugye? – próbált humort erőltetni a hangjába – Azt hiszem, be kell majd iratkoznom valami terápiára, ha állandóan denevéresdit játszunk. Gondjaim vannak a zárt helyekkel. – Ezért fogsz végig aludni. – mondta Darius szelíden. – Csináljuk. – jutott döntésre végül a lány, de aztán pillantása elkapta Desari sötét szemeiben az aggodalmat, és ahogy ellenőrzésként tekintete végigsöpört a többieken is, rajtuk hasonló érzéseket látott. Mit jelenthet ez? – Mi az? Mi a baj? Darius tekintete hirtelen életre kelt, és heves arroganciával söpört végig a családon. Tempest elgyötörten felsóhajtott, és felült, hátrasöpörte vörös fürtjeit, amik teljes kuszaságban fogták körül a testét. – Darius, én most túl fáradt vagyok kitalálósdit játszani. Mitől lett zaklatott mindenki? Igazságtalannak tartom, hogy megpróbálsz sötétségben tartani, hogy ne ismerjem meg az igényeidet. – Nem a föld alatt kell aludnia, hanem a földben. – fakadt ki végül Syndil, de nem mert Dariusra nézni. – De hát éppen ezt akarjuk csinálni. Lemegyek vele abba az átkozott barlangba. Majd alszom, amíg ő a földben lesz. – értetlenkedett Tempest – Ez a terv. Syndil megrázta a fejét, figyelmen kívül hagyva Darius figyelmeztető morgását. Tempest rászorította tenyerét a férfi szájára, hogy elhallgattassa. – Mondd el. – függesztette zöld szemeit a másik nőre. – Nem fog lemenni a földbe. Elaltat téged, és aztán ő is csak a halandók álmát fogja aludni, mert attól fél, hogy védtelenül hagy egy támadással szemben. Hatalmas csend támadt, amíg Tempest emésztette az információt. Egyértelmű, hogy Dariusnak éppen ez volt a terve, azért próbálta elhallgattatni Syndilt. Tempest finom ujjakkal, gyengéden simogatta a nyakát, hogy megnyugtassa, amíg kigondolja a megoldást. Végül vállat volt. – Ha már elaltatott, tőlem engem is levihet a földbe. Határozottnak szerette volna mutatni magát, de belül felfordult a gyomra, ez az egész túlzottan emlékeztette egy temetésre. De nem hagyhatta, hogy egy ilyen ostobaság miatt ne próbálja meg, ha ezzel segíthet Dariusnak.

A higgadt kijelentést csodáló moraj fogadta. – Hajlandó lennél ezt megtenni Dariusért? – kérdezte Desari, és megragadta Tempest csuklóját – Valóban szenvedsz a zárt terekben, Darius elmondta nekünk. Tempest ismét vállat vont, kezdett zavarba jönni ettől a felfokozott figyelemtől. – Nem szenvedek, ha már alszom. – mutatott rá – Menjünk Darius. Fáradt vagyok. Tényleg az volt. A teste erőtlen és nehéz volt. Nem mert ránézni a férfira, nehogy kiolvashassa a szeméből a rettegést az élve eltemetéstől. Darius a karjába ölelte az apró kis testet, szívét majd szétvetette a büszkeség. Nem kellett, hogy lássa a szemét, hiszen állandóan az elméjében volt, olvasta a gondolatait. A rettegése a temetéstől, és a barlangoktól szinte üvöltött a fejében, mégis hajlandó volt még ezt az áldozatot is meghozni, ha az ő egészségéről volt szó. – Hatalmas ajándékot adtál nekem ezzel Tempest, de sajnos nem fogadhatom el. Ha a testem elalszik, leáll a szívem, és a tüdőm is. A tied nem. Megfulladnál a föld alatt. Lehet, hogy így egy kicsit tovább tart meggyógyulnom, de meg fogok gyógyulni. – biztosította. Felemelte a fejét, és a fekete szemek lángokat vetettek a családra. Senki sem mert szembeszállni ezzel a pillantással, egyedül Julian volt az, aki továbbra is vigyorgott rá. Desari erősen megszorította életpárja kezét, hogy ne ingerelje tovább a bátyját. – Kérlek, készíts egy erőlevest Tempestnek. – fordult húgához Darius. Tempest viszont határozottan megrázta a fejét. – Igazán köszönöm Desari, de képtelen lennék megenni. Csak aludni akarok egy hétig. Darius csak ránézett a húgára, és az már a szeméből kiolvasta a kérést. Aprót bólintott válaszként. – Csak gyere velem, meg kell engednünk a többieknek, hogy egy kicsit összetakaríthassanak. Barack halkan felmordult. – Syndil, Sashának szüksége van a gyógyító erődre. Viszem őt, te meg hozd a füveket. Syndil szemöldöke felszaladt. – Elfelejtetted, hogy nekem a vendéget kell szórakoztatnom? Épp vacsorát készültem csinálni neki, és aztán sétálni megyünk. Barack megragadta a karját a könyöke fölött. – Ne bosszants állandóan Syndil. Nem végtelen a türelmem. Egy lenéző pillantást kapott válaszképpen. – Nem kell engedelmeskednem neked te barbár. Sem most, sem soha. – Dayan is tud sétálni a fák közt az érdekes vendégeddel. Én pedig véletlenül arra küldhetem vadászni Forestet. – csattant fel Barack. – Velem maradsz. – Azt hiszem, kezdesz megfeledkezni magadról. – pillantott rá dühösen Syndil – Egy időre elmegyek, kiveszek egy kis vakációt. Egy pillanatra csend támadt. Darius felkapta a fejét, szemei ismét lángra lobbantak, de tartózkodott tőle, hogy erőszakosan hangot adjon tiltakozásának. Dayan lába szinte a levegőbe fagyott fel, mivel éppen elhagyni készült a buszt, arca kemény maszkká vált. Még Julian is elcsendesedett, mintha Syndil egy bombát dobott volna el. – Azzal az emberrel? – sziszegett Barack halkan, fenyegetően, összeszorított fogai közül. Syndil harciasan magasba kapta az állát. – Az nem tartozik rád.

Barack ujjai a karjáról a tarkójára csúsztak, másik kezének ujjai az állára simultak, hogy mozdulatlanul tartsa, és lehajtotta a fejét az övéhez. Szája a lányéra tapadt mindenki szeme láttára. Forrón. Égetőn. Elsöpörve mindent, ami történt, parázsló tüzet lopva a helyére. Végül Barack vonakodva felemelte a fejét. – Az enyém vagy Syndil. Senki másé nem lehetsz. – Ezt nem döntheted el csak ilyen egyszerűen. – suttogta a lány ajkára szorított kézzel, a sokktól hatalmasra nyílt szemekkel. – Nem? – mindkét kezét a vállára helyezte – Itt, a család jelenlétében a magaménak nyilvánítalak. Az életpáromnak követellek téged. A tiéd vagyok. Felajánlom neked az életem. Neked adom védelmem, a hűségem, szívem, lelkem és a testem. Ugyanezt kérem tőled. Az életed, a boldogságod és jóléted becsben tartom, és a magam érdekei elé helyezem mindig. Te vagy az életpárom, örökre szóló kötelék fűz hozzám és gondoskodom rólad, az idők végezetéig. Dühösen, hangosan beszélt, a végletekig felbosszantotta, hogy a lány nem ismeri el a jogát maga felett. – Mit tettél? – jajveszékelt Syndil, és megpróbált kiszabadulni a kezei közül. Ránézett Dariusra. – Nem teheti ezt. Nem köthet magához a beleegyezésem nélkül. Nem teheti. Mondd meg neki Darius. Neked engedelmeskednie kell. – tisztán hallatszott, hogy a hisztéria határán van. – Sosem töprengtél még el azon, hogy Barack miért nem veszítette el az érzéseit, ahogy én és Dayan? – kérdezte finoman Darius. – Nevetett, amikor mi már rég nem tudtunk. Vágyat érzett, amikor mi már nem. – Minden emberi nővel összeadta magát, aki a zenekar közelébe mert jönni. Nem fogadok el ilyen életpárt. – mondta Syndil határozottan – Vond vissza Barack, azonnal. Vond vissza. – Nos, ez átkozottul nagy kár. – csattant fel ismét Barack. – Én vagyok az életpárod, és már te is tudod jó ideje. Csak egyszerűen nem akartál róla tudomást venni. – Nem akarok életpárt. – tiltakozott Syndil – Nem fogadom el, hogy egy beképzelt hím irányítsa az életem. Barack érzéki, kemény vonásai ellágyultak. – Akkor szerencséd van Syndil, hogy nem vagyok beképzelt. Beszélni fogsz velem erről. Gyere velem. Syndil tiltakozóan rázta a fejét még akkor is, amikor minden ellenállása ellenére kihúzta maga után a buszból. Amikor távoztak, Desari odafordult a bátyjához. – Te tudtad? Végig tudtad? – Gyanakodtam. – válaszolt Darius – Barack látta a színeket. Megmaradt mindene, amit Dayan és én elvesztettünk. Amikor Savon megtámadta Syndilt, Barack vadállata átvette az irányítást, képtelen voltam hatni rá. Hetekig tombolt, Dayannak kölcsön kellett adnia a saját hatalmát is, hogy féken tudjam tartani. – Nem vettem észre. – mondta Desari halkan. – Távol tartottuk tőletek, mert dühöngött, és erőszakos volt, attól féltünk végleg összeroppant az elméje. Savon elvesztése után nem akartunk titeket még Barack elvesztésének lehetőségével is stresszelni. Aztán rájöttem, hogy amit érez, az nem csak a védelmező hím

ösztöne, amit bármelyik nő kivált fajunk férfijaiból, hanem az a bánat, harag, becstelenség, és árulás is benne volt, amit Syndil érzett. – Jó időre lement a földbe. – emlékezett vissza Desari. – Én küldtem aludni, hogy biztonságban legyünk tőle mi is, és az emberek is. Olyan zavart volt, annyira tele volt fájdalommal, hogy nem tehettem mást. Syndilnek időre volt szüksége, hogy elhalványodjanak benne egy kicsit azok a borzalmas emlékek, és Barack képes legyen megbirkózni mindkettejük érzéseivel. – Ezért volt hát az utóbbi hét évben olyan csendes. Egyáltalán nem volt önmaga. – Desari oldalba bökte Juliant – Miért várt ilyen sokáig, hogy magának követelje az életpárját? A férfi hanyagul vállat volt. – Réges-rég nem volt már olyan, ha volt egyáltalán valaha, hogy valaki a jövendő életpárja mellett élte le az egész életét. Egyetlen ilyen esetről sem hallottam, így válaszolni sem tudok. Talán a közelsége lehetővé tette, hogy Barack hosszú ideig kiélvezhesse a szabadságát. – A szabadságát? – meredt rá Desari – Ne beszélj nekem a férfiak szabadságáról életpárom! Elloptad tőlem a szabadságomat, éppúgy, ahogy Barack most ellopta Syndilét. Tempest megmoccant, hogy félbeszakíthassa vitává fajuló beszélgetést. – De Syndil visszautasíthatja, nem? Úgy értem modern időket élünk. A férfiak nem vehetik el csak úgy a nőket akaratuk ellenére, ugye? – Ha egy Kárpáti férfi elmondja a rituális esküt annak, aki valóban az életpárja, ezzel összeköti magukat. Lelket a lélekhez. Nem lehet többé elmenekülni. – mondja halkan Julian. – Miért? – kérdezte Tempest, miközben Darius felé fordította a fejét, a zöld szemek rátapadtak az arcára. Darius nem rezzent össze, és a szemében sem lehetett egy aprócska bűnbánó szikrát sem találni. Még csak válaszra sem méltatta. Sőt, ingerlően jól szórakozott. – Az igazi életpár a hiányzó másik felünk. A rituális szavak fonják újra egybe a lélek két felét. Egyikük sem létezhet többé a másik nélkül. Nagyon… – Julian megállt egy pillanatra, kereste a megfelelő szót –… kényelmetlenül érzik magukat egymástól távol. – És a férfiak dönthetnek úgy, hogy magukhoz kötik a nőket, attól függetlenül, hogy a nők ezt akarják-e, vagy sem? Tempest mélyen fel volt háborodva. Nem volt benne biztos, hogy egyáltalán elhiheti-e ezt. Hiszen ez annyira barbár dolog lenne. Abszolút barbár dolog. Darius a válla köré fonta a karját. – Ez így praktikus drága. A nők ritkán ismerik a saját elméjüket. Így viszont a nő nem menekülhet el az életpárja szüksége elől, hiszen az az ő szüksége is. Emlékszel, ő a másik fele, érzi, amit ő érez. Megfeledkezve a sérüléséről Tempest megpróbálta őt ellökni magától. Egy millimétert sem moccant. És tudta, hogy élvezettel túlozza el a szavait, belül pedig fergetegesen szórakozik, bár arca kifejezéstelen maradt. – Nos, akkor áldom a szerencsémet, hogy nem vagyok Kárpáti, így ez nálam nem működik. És erről az ostobaságról beszélni fogok Syndillel. – Darius megcsókolta a nyaka oldalát. Egy apró, szinte alig érezhető csók volt, mégis fellobbantotta a forróságot a véráramában. Tempest rámeredt. – Azt hittem ezt már megbeszéltük. Ha jól emlékszem volt ezzel kapcsolatban egy hosszadalmas vita közöttünk.

Fogai végigkaristolták a kulcscsontját, az állát, félrehúzták felsője nyakkivágását, hogy hozzáférhessen csupasz bőréhez. – Miről? Nem emlékszem rá. – De minden másra emlékszel. – Tempest megpróbálta a hangjába belevinni minden neheztelését, de elég nehéz volt úgy, hogy az elektromos feszültség szinte járt-kelt kettejük között – Darius, te megsebesültél. Viselkedj, jó? Orvosra van szükséged, ápolókra, hordágyra, és legalább egy tucat tablettára. A férfi megmozdult, könnyen, hajlékonyan, rugalmasan felegyenesedett, Julian ősi vére dolgozott az ereiben. Karja kőkeményen a dereka köré fonódott, felhúzta, és elindult vele a fürdőszoba felé. – Meg kell tisztulnom az ölés bűzétől, mielőtt rendesen megérintenélek. Ez csak úgy kibukott belőle, akár egy vallomás. Tempest megérintette az elméjét, és meglepődött, mennyire könnyedén meg tudja tenni. Érezte a bánatát. De nem azok miatt, akiket megölt a csatában. Ez a kötelessége volt, újra és újra megtette már számtalan alkalommal a családjáért, és ismét megtenné. Meg kell védenie életpárját mindentől, és mindenkitől. Akik bántani akarják, azok nem számíthatnak sem bűntudatára, sem az irgalmára. De bánatot érzett amiatt, hogy nem volt képes mindettől távol tartani őt, egy ártatlan embert. Nem akarta, hogy úgy tekintsen rá, mint egy vadállatra, vagy egy gyilkosra. Szerette volna, ha ő megérti, hogy csupán csak népe igazságszolgáltatása sújtott le azokra az emberekre. Vele együtt lépett a kádba. A víz szinte hűvösnek tűnt felforrósodott testén, lehelt némi életet kimerült tagjaiba. Óvatosan lemosta a vért a válláról, és a hátáról, a súlyos sebek láttán összerándult. Aztán besamponozta a vastag szálú fekete sörényt, megmasszírozta a fejbőrét gyengéd ujjakkal. Darius előre hajtotta fejét, hogy könnyen elérhesse. Fáradtsága dacára az, hogy meztelenül simulnak egymás bőréhez, szétküldte a forróságot a testébe. Válaszként a férfi teste is megmoccant, férfiassága életre kell, nőtt, vastagodott. – Nem lehet. – suttogta. A férfi szája lecsapott egy vízcseppre, ami a gyomrán gördült lefelé. Nyomon követte egyre lejjebb, az ő teste pedig megfeszült. Kezei saját akaratukból fonódtak a csípőjére, masszírozták, gyúrták, felfedezték a fenék kemény izmait. Szerette hajának érintését a bőrén. Szépnek és nőiesnek érezte magát a fekete pillantás alatt. Forrónak és vágyakozónak. Éhesnek, és szexinek. Úgy érezte, biztonságban érezheti magát, soha többé nem lesz egyedül. Magához engedte ezeket az érzelmeket, és közelebb húzódott a hatalmas test menedékébe. Darius kényszerítette magát, hogy kitisztítsa az elméjét. Tempest szinte eldőlt a fáradtságtól. Tudta, hogy soha nem utasítaná vissza a közeledését, és abban is biztos volt, hogy képes lenne gondoskodni a lány öröméről, kielégüléséről, de az apró, törékeny test pihenésért és táplálékért kiáltott. Tempest egészsége, és védelme mindent felülírt. Felemelte hát a fejét, miután szelíden, gyengéden megcsókolta. – Igazad van baby. – mondta halkan – Nem szeretkezhetünk, amíg nem pihentél. Azt akarom, hogy aludj. Az egészséges karjával tartotta, amíg a víz lemosta róluk a vér, és a halál szagát. – Változtass át. Annyira halkan beszélt, hogy még kiváló hallásával is alig értette, de abban egészen biztos volt, hogy rosszul értelmezi. Csakis az elméje tréfálkozhat vele.

– Tempest? Belesúgta a nyakába a nevét, szája alatt érezte a dübörgő szívverést. Lehunyta a szemeit, és imádkozott, hogy ellent tudjon állni a csábításnak. Aztán felemelte a fejét, hogy belenézhessen a gyönyörű zöld szempárba. – Meg tudod csinálni. Változtass át. Akkor gond nélkül alhatnál, úgy ahogyan kell. Csak csináld meg. Vedd a vérem, és add a tiéd. Azt akarom, hogy élj. Végleges elhatározás volt a szavaiban, és az elméjében, karcsú teste remegett a döntés roppant súlya alatt, amit meghozott. Gondolatai mind-mind körülötte forogtak, az egészsége, és a jóléte körül. Darius felnyögött, minden eddiginél erősebben tört fel benne a vadállat, aki mindent akart az életpárjától, tüzet, lángoló extázist az örökkévalóságig. Tempest fel sem fogja, mibe kerülne ez neki. A Nap. Vér. A vámpírvadászok. Az emberek gyűlölnék azt, amivé válna. A kockázatról már nem is beszélve. Hátrasöpörte az arcából a haját. – Nem fogom megtenni Tempest. Még csak a gondolatot sem akarom megfontolni. És ne beszélj erről soha többé, mert nem vagyok benne biztos, hogy lesz elég erőm ellenállni a kísértésnek. A puha kis kezek az arcát cirógatták, újabb és újabb tűznyilakat juttatva bőre alá, amíg már jóformán csak arra tudott gondolni, hogy a magáévá tegye őt. – Darius, ez az egyetlen lehetőség. Sokat gondolkodtam már ezen. Ha olyan lennék, mint te, nem kellene állandóan a biztonságom miatt aggódnod. Veled mehetnék a földbe. Érezte, ahogy a lány szíve keményen nekidobban a bordáinak, ahogyan elméjében felbukkan az élve eltemetés képe, de Tempest határozottan eltolta magától a gondolatot, még ha száguldó pulzusával nem is tudott mit kezdeni. Elkapta fejét a kóbor, simogató ujjacskák elől, mielőtt végképp elveszítette volna a józan eszét. Szédítő illata hívogatta, teste minden izma kőkeményre húzódott össze szükségétől. Szájában már szinte érezte vérének ellenállhatatlanul csábító, fűszeres ízét. Soha nem akart még ennyire semmit. – Még csak végiggondolni sem akarom ezt Tempest. Túl nagy a kockázat. Én már elhatároztam, hogy addig élek, amíg az emberileg lehetséges. Öregszem, ahogyan te öregszel, és meghalok, amikor te meghalsz. Az átváltoztatás kockázatát nem vagyok hajlandó vállalni. – Én sem vagyok hajlandó nézni, ahogy lassan elfogy az erőd, eltűnik az egészséged Darius. – tiltakozott Tempest, és dereka köré fonta a karját. Ujjait a kőkemény fenékizmokra szorította, és lassan, erotikusan masszírozni kezdte őket, ami azzal fenyegette a férfit, hogy kifordul önmagából. – Nem hirtelen ötlettől vezérelve hoztam meg ezt a döntést. Igazán alaposan megfontoltam. Ez az egyetlen választásunk. Ennek az egy dolognak van csak értelme. Puha ajkai átsuhantak a mellkasán, majd rátapadtak lapos mellbimbójára, hogy aztán lustán araszoljon lefelé vízcseppeket nyalogatva a gyomrán át, vad örvényt kanyarítson köldöke köré, amitől szinte minden izom felüvöltött a testében. – Akkor nem gondoltad át elég alaposan. – Fájdalmasan rekedt szükséggel szólt a hangja. Képtelen volt visszafogni magát, keze rátapadt a szatén bőrre, tenyere bölcsőjébe fogta a mellét, hüvelyujjával a szinte dühödten felmeredő mellbimbót kezdte simogatni, mire a lányon végigfutott a borzongás, még közelebb nyomta magát hozzá. – Képtelen vagy zárt helyen megmaradni. Hogy eltemessenek a földbe, az pedig egyenesen rettegéssel tölt el. Az agyad nem tudja kezelni a vérivás gondolatát.

Darius azt hitte, hogy majd összerezzen a szemléletes leírások hallatán, de úgy tűnt, annál, amit mond, sokkal inkább leköti Tempestet az, hogy elcsípjen szájával egy lefelé menekülő vízcseppet, félretolva útjából mereven lüktető férfiasságát. Aztán rátapadt, forgószelet küldött a vérében terjedő tűzbe, a lángok az egekig csaptak, hamuvá égetve önuralmát. Szája forró, és selymes volt körülötte, ajkaival erősen szorította, ő pedig önkéntelenül belemarkolt a vörösarany tincsekbe, maga sem tudta már, elhúzni, vagy közelebb vonni akarja-e a fejét. Egy pillanatig az agónia, és az extázis között ingadozott. Érezte miként emelkedik az éhség a lányban az övével, érezte a vágyát, hogy uralkodjon rajta, hogy érezhesse falánk száját a bőrén, mekkora szüksége van rá, hogy valódi életpárjához méltón befogadhassa őt a testébe, ahogyan kell. Agyarai vészesen meghosszabbodtak, a vadállat a szabadságáért harcolt. Tempest átadta magát neki. Az ő javaslata az átváltozás. Bűntudat nélkül lehetne vele, áthozhatná az ő világába, vele lehetne örökre. A kísértés hatalmas volt, felhúzta magához a fejét, kezei összefogták a haját, puha torka szabadon, sérülékenyen állt a támadás előtt. Önként hajtotta hátra a fejét, a legkisebb félelem nélkül, felemelte az állát, hogy jobban hozzáférhessen. Darius egy pillanat alatt megpördítette maga körül, hogy háttal legyen neki. Erős karjai köré záródtak, arcát lihegve beletemette a vállába, próbálta elnyomni magában az őrült kísértést. Második alkalommal történt meg, amire vissza tudott emlékezni, hogy könnyek futottak le az arcán, hogy aztán elvegyüljenek a rájuk zuhogó vízzel. Minden sejtje sajgott érte, hogy megízlelje őt, hogy megtanítsa az életükre. Tempest megalázóan semmibe vette önmagát ezzel a felajánlással. Annyira szereti őt, hogy önként, és készségesen akar az életébe jönni. Ez egyenlő volt egy beismeréssel, elfogadással, hogy szerelmes belé. Ráadásul úgy, hogy alig lépett be az elméjébe, közel sem ismeri őt annyira, mint ő a lányt. És épp ez volt az, ami szinte felfoghatatlan csodává tette számára az ajándékát. A teljes elfogadása, a hajlandósága, hogy a sajátja elé helyezze az ő életét, épségét. Minden egyes félelmét ismerte. Az elméjében élt. És ez az apró nő a rettegése ellenére hajlandó volt feladni mindent, amit ismert, hogy vele élhessen, hogy ő biztonságban, egészségben lehessen. Soha senkinek eszébe sem jutott, hogy védelmezze őt, vagy, hogy a sajátja elé helyezze a szükségleteit, a hosszú évszázadok alatt. Abban is kételkedett, hogy bárkinek is megfordult volna a fejében, hogy mire vágyhat ő. Csak kötelességei voltak, gondoskodni másokról, vadászni, védeni, irányítani. Egyszerűen ennyi volt az élete. Tempest pedig most felajánlotta neki feltétel nélkül a szerelmét. A lány nem is tudott róla, fel sem ismerte, hogy ezt teszi. Neki szüksége volt valamire, hát egyszerűen eget-földet megmozgatott, hogy megadja neki. Eltökéltsége világosan olvasható volt. Képes volt érte elcsábítani. Ezt akarta. Szüksége volt rá. Erre vágyott. – Baby, – suttogta halkan, oda-vissza húzgálva fogait pulzusa fölött – nem tudod felfogni, mekkora veszélybe kerülnél. Nem teszem kockára az életed. Ha bármi is félresiklana, minden elveszne örökre. Köszönöm, hogy hajlandó lennél nekem adni ezt az ajándékot, de nem fogadhatom el. Képtelen vagyok. Megalázottnak érezte magát. Megalázta a lány mindent elsöprő szerelme.

– Már mindenre gondoltam Darius. Ha a reakcióimtól félsz, már kitaláltam a megoldást néhány problémára. Elaltathatnál engem, mielőtt egyáltalán lemennénk a föld alá, legalábbis addig, amíg az agyam elfogadja ezt az új életformát. Darius elzárta a vizet, elképesztően szüksége volt valami pótcselekvésre, hogy képes legyen ellenállni a csábító ajánlatnak. – Ez igaz Tempest, de… – Várd ki a végét, mielőtt tiltakozol. Kétszer már adtál nekem a véredből. Ráadásul úgy, hogy nem is tudtam róla, hogy azt teszed. Tehát tudsz gondoskodni a táplálásomról is, amíg megtanulom. Nem hiszem, hogy ez annyira megerőltető lenne a számodra. – ahogy ráterítette a törölközőt, megfogta a kezét, és odahúzta gömbölyű mellére. – Én már félig úgyis a te világodban vagyok, a másik felem pedig sehol sincs otthon. Nem tudsz az erőd nélkül életben maradni, én pedig nem tudom végignézni, ahogyan az elszáll belőled. Az te vagy Darius, te magad vagy a hatalom. Elmosolyodott, fekete szemei éppúgy ellágyultak, mint ajkának kemény vonalai. – És veled mi van? Kevesebbnek gondolod magad nálam, hogy neked kell meghoznod ezt az áldozatot? Gyorsan megrázta a fejét, hogy elhessegesse ezt a képtelen gondolatot. – Természetesen nem. Igazából azt gondolom, szükséged van rám, hogy megakadályozzam, hogy hatalmaskodó diktátor legyél, hogy szorosan fogjalak, és az egyenes úton tartsalak. – Hatalmaskodó diktátor? – ismételte utána a férfi, selyemlágyságú hangján hallatszott, hogy szórakoztatja a kifejezés. Hozzádörgölte az orrát a tarkójánál a nyakához. – Pontosan. – A mosoly lassan elhagyta az arcát, komoly arckifejezés vette át a helyét. – Én nem vagyok olyan, mint a többi ember Darius. Soha nem is illettem közéjük. Nem tudom működni fog-e ez közöttünk, de ha neked sikerül rávenned magad, hogy ne akard uralni az életem minden pillanatát, én hajlandó vagyok megpróbálni. Veled szeretnék lenni. Nem félek tőled, vagy a többiektől. – A férfi szemöldöke a magasba szaladt az égbekiáltó hazugságtól. – Ó, meg ne szólalj! – hozzávágott egy törölközőt – Ne nézz rám így! Tudom, hogy nem sebeznél meg engem. Sohasem. Nem sok dologban hiszek, de benned hiszek. Körülnézett ruhaneműket keresve, de aztán csalódottan felsóhajtott, eszébe sem jutott, hogy hozzon be magával. Fáradtságát csak fokozta az erőfeszítés, hogy meggyőzze a férfit. Csak le akart feküdni, és legalább egy hétig aludni. – Csak egy ígéretet akarok Darius, hogy gondolkodni fogsz a dolgon. Tulajdonképpen ez az egyetlen ésszerű megoldás. És ha ez mégsem úgy alakul közöttünk, ahogyan szeretnénk, képesnek kellene lennem vigyázni magamra. Leült a kád szélére, már ahhoz is túl fáradt volt, hogy álljon. Darius elnyomta magában éhségét, tomboló vágyát, és mindazon érzelmeket, amik elhomályosíthatták józan ítélőképességét. Átnyújtotta a lánynak a köntöst, amit két nappal korábban ő készített neki. Ott lógott az ajtón, vastagon és melegen. Bebugyolálta puhaságába Tempestet. – Eszünk, és aztán alszunk drága. Majd elrendezzük ezt a következő felemelkedés után. – Az nem Desari fellépésének a napja lesz? Bárki is küldte azokat az embereket, küldeni fog újakat. Olyan sebezhető lesz, ha színpadra lép. Valahogy meg kell oldanunk ezt Darius, még a fellépés előtt.

Hallotta a rekedt fáradtságot a hangjában. Már úgy tapadt kicsi testére, mint a második bőr. A Kárpáti hím pedig nem tehet mást, mint megvédi életpárját, és minden szempontból gondját viseli. Így egyszerűen csak megfogta a karját, és anélkül, hogy további beszélgetésbe bonyolódott volna vele, kivezette a konyhába, és leült vele az asztalhoz. Desari elkészítette az ígért zöldséglevest. Az illata bejárta a buszt, de Tempest csak a gyomrára szorította a kezét, és próbált nem öklendezni. „Látod Darius? Amúgy sem tudok enni. Az egyik lábam még itt van, de a másik már a te világodban. Hajlandó vagyok megkockáztatni az átalakítást, hogy legyen esélyem veled a jövőre.” Figyelmen kívül hagyta lágy, meggyőző hangját, szándékosan leválasztva elméjét az övétől. Finoman, de határozottan vette át az irányítást tudata felett, időt sem hagyva, hogy megpróbáljon ellenállni neki. „Meg fogod enni ezt az erőlevest, és az megmarad benned, hogy tápláljon. Határozott parancs volt. És ráadásul meg kellett ismételnie a kényszert, mivel a gyomra mégis fellázadt, és megkísérelt megszabadulni az ételtől. Tempest lepislogott az üres leveses tálra. Hátratolta nedves haját az arcából, hosszú szempillái lankadtan bukdácsoltak. – Én csak aludni szeretnék. Menjünk aludni Darius. Körülölelte a jó karjával, könnyedén megemelte, és kivitte az lakókocsiból az éjszakába. Visszatértek a harcos, és a fogoly szerepkörhöz, de Tempestet már ez sem érdek elte. Becsukta a szemét, és közelebb húzódott a mellkasához. Azt az alagutat, amit a férfi kiválasztott, a geotermikus tevékenység tartotta melegen. Azonnal kilopta a tüdejéből a levegőt, és a fulladás kényszerképzetét hívta elő. Megpróbálta ezt elrejteni Darius elől, nem akarta, hogy megtudja, mennyire kényelmetlenül érzi magát. Csak még közelebb fúrta magát hozzá, a védelmét keresve. Tudta, hogy nem fog lemenni a földbe, mert ő nem mehet vele. Készít nekik egy kényelmes fekvőhelyet a hegy alatti biztonságban, ahol ő alhatna a saját emberi módján, a férfi pedig megtenne minden tőle telhetőt, hogy kövesse a példáját. De szüksége volt a gyógyító talajra, különösen most, hogy megsérült. Le kell állítania a szívét, és a tüdejét, és rendesen, Kárpáti módon aludni. Tempest hirtelen belemosolygott a kemény mellizmokba, teljesen biztos volt a képességében, hogy meg tudja győzni, gondolkodjon el az átváltoztatáson. Épp csak pihennie kell egy kicsit, mielőtt megindítja az újabb támadást. Darius nem fog tudni neki ellenállni örökre. Az elméjében volt, érezte sebezhetőségét. Engedne neki, ha elég kitartó. Minden sejtjével akarta az átalakulást. Tudta, hogy Darius mindent elkövet, hogy megvédje, mert szerinte ő törékeny és finom. De Tempest pontosan tudta, hogy nem az. Talán testileg, Darius fajtájával összevetve gyenge volt, de volt egy hatalmas erőssége. Ezért volt már a kezdőrúgás előtt övé a meccs. A vágya, hogy biztonságban legyen a férfi, hogy megvédhesse, pontosan ugyanakkora erejű, mint amilyen ádáz szerelemmel ragaszkodik ugyanehhez vele kapcsolatban Darius is.

Tizenhatodik fejezet A Konocti Harbor Inn ételeiről, és koncertjeiről volt híres, egy nagy tó partján terült el a hegyek között, fenséges fenyőfák hűvös árnyékában. Az üdülőhely nagy tömegeket vonzott szabadtéri koncertjeivel, a nagy amfiteátrumával, és a többi fedett, hangulatos helyszínével, ahol a vendégek étkezhettek, miközben a kedvenc előadójukat nézték. A Nyári fesztiváljuk legendás volt, az ország minden szegletéből idecsábította a látogatókat a koncertsorozatra. Ez volt az egyik Desari kedvenc helyei közül, valahányszor Kaliforniában járt, ide okvetlen szervezett koncertet. Juliannek és Dariusnak viszont biztonsági, és logisztikai téren maga volt a rémálom. A biztonsági főnök ránézésre negyvennek tűnt, és egy olyan ember aurája lengte körül, aki profi a saját területén, és kezelni tud bármilyen váratlan helyzetet is, ha úgy adódik. Figyelmesen hallgatta a zenekar különleges problémáit. Nagy vonalakban már mindennel tisztában volt, hiszen Desari már hónapokkal ezelőtt felvette velük a kapcsolatot, és megbeszéltek minden szükséges előkészületet. Mégis nyitott volt az ötleteikre, és együttműködő. Darius azon kapta magát, hogy kedveli ezt az embert, rugalmasságáért pedig már-már tisztelte is, pedig ezt az érzést kizárólag fajtársainak tartotta fenn. Darius mindenképp megkapta volna az együttműködést, ha nem beleegyezésre, akkor kényszerre, de könnyebb dolga volt egy teljes körűen összedolgozó biztonsági csapattal. Desarinak mindenképp zárt helyen kellett fellépnie, ebben mindhárom férfi egyetértett. Biztonságosabb, és a belépőket is könnyebb volt ellenőrizni. A biztonsági főnök mindent körbejárt velük, átnézte a legfrissebb felújítások listáját, alaprajzokat mutatott nekik, amin minden ki és belépési pont fel volt tüntetve. Könnyű volt vele dolgozni, és egy meglehetősen rátermett személyzettel rendelkezett a kis üdülőhely. Mégis, az ellen a probléma ellen, amire számítottak, ez mind nem lesz elég. A helyiek, többnyire fiatal, kizárólag az eseményre alkalmazott biztonsági őrök túl tapasztalatlanok az olyan fajta fenyegetéssel szemben, mint amit Desari ellenségei jelentettek. Julian, és Darius minden egyes belépő gondolatait ellenőrizhette, ha a bejáratokhoz, vagy a beléptető kapuhoz álltak, és ebben Dayan és Barack is tudott segíteni, legalábbis addig, amíg meg nem kezdődött az előadás. Álcázták valódi alakjukat, elkeveredtek a biztonsági személyzet tagjai között, egyáltalán nem hasonlítottak a színpadon megjelenő valós formájukhoz. Míg a férfiak el voltak foglalva a biztonsági intézkedések megszervezésével, Tempest élvezte a zuhanyt a szobában, amit az üdülő biztosított. Darius egy egész szekrénynyi ruhát teremtett neki, életében nem voltak még ilyen holmijai. A farmerek nem voltak szakadozottak, és a ruhák rásimultak, örvénylettek, minden tökéletesen illett rá. Először úgy gondolta, nem fogja hordani őket, kitartott nőnek érezte magát miattuk, de aztán nem bírt ellenállni a kísértésnek. Végülis az együtteshez tartozik, ha tetszik, ha nem. Desari és Syndil mindketten elegáns, feltűnő nők. Mégsem mutatkozhatott köztük az olajos szerelőoveralljában.

Kilépett az éjszakai levegőre, miután az utolsó pillanatban eszébe jutott az apró kitűző, ami azonosítja, hogy az együtteshez tartozik. Kóborolt a környéken, szabadon belélegezte fenyők és a virágok illatát. A tó csak egy kőhajításnyira volt, a part mellett kikötött csónakokat ringatott a víz. A tó hívogatta, arcát a szél simogatta. Tempest szabadnak érezte magát egyedül, gyalogosan, annak ellenére, hogy Darius valószínűleg elájulna tőle. Egyre jobban, és jobban védte őt, olyannyira, hogy lassan már a kitörésre gondolt börtönéből. Talán majd a koncert alatt. Darius elfoglalt lesz, lehet, hogy fel sem tűnne neki, ha egy kis időre meglépne. „Erre ne számíts szerelmem. Nem bolyonghatsz kíséret nélkül. Menj vissza a szobádba, amíg dolgozom. Később majd lejöhetsz, és meghallgathatod a koncertet.” Hatalmas varázslat volt a hangjában, bársonyos simogatása lángra lobbantotta Tempest teste mélyén a parazsat. Hogy képes erre ilyen távolságból? Hogyan simogathatja a tarkóját, a nyakát a tökéletes szájával, torkát a tenyerével, hogy képes versenysebességre kapcsolni a szívét, lávafolyammá változtatni a vérét? „Ez nem a te földed, hogy az engedélyedet kelljen kérnem, hogy ráléphessek.” – vágott vissza – „Koncentrálj a munkádra Darius. Csak a tavat nézem meg. Milyen bajba tudnék kerülni?” Halk férfinevetés simított végig agyában, a gúnyolódó kacagás, mint pillangószárny érintette. „Akkor sem lepődnék meg, ha sikerülne elsüllyesztened az egész mólót. De ha azt mondaná valaki, hogy egymagad próbáltál kimenteni hét fuldoklót, arra sem emelném fel a szemöldököm. Nincs hősködés, nincs sárkányrepülés, nincs motorcsónakverseny, és nincs flört. Segítve a biztonsági csapatnak, ezúton teljesen megtiltom, hogy részegekkel találkozhass, verekedésbe keveredj. Menj vissza a szobádba. „Nem is vagyok ennyire szörnyű!” – tiltakozott felháborodva – „Arra figyelj, amit csinálsz, és hagyj engem békén.” „Nem szeretném rád kényszeríteni az akaratomat drága.” Ez egyértelműen fenyegetés volt. „De meg fogod tenni, ha nem engedelmeskedem” – tüzes természete a felszínre tört, ha abban a pillanatban a férfi ott áll az elegáns öltönyében a móló szélén, gondolkodás nélkül belelöki a vízbe. – „Nincs jogod, hogy diktálj nekem Darius. Ha netán elfelejtetted volna, modern korban élünk. A nők manapság jogokkal rendelkeznek. Irritálsz engem. „Nincs időm ilyen butaságokra. Most menj.” A lemondás egy apró kis felhangja ott volt a férfi szavaiban, és ez megmosolyogtatta őt. Dariushoz lassan, de biztosan kezdett eljutni az üzenet, hogy attól, hogy ő parancsolgat neki, Tempest még nem szükségképpen engedelmeskedik. Viszont ő is kezdte megérteni, milyen kényszer hajtja, hogy védje őt. Egyre többször osztotta meg vele az elméjét, megmutatva gyerekkori emlékeit, életét. – Tempest! – Cullen Tucker hangja olyan közel szólalt meg mellette, hogy majdnem kiugrott a bőréből. – Be kell, hogy valljam, kicsit meglepődtem, hogy Darius nélkül látom. Elkeseredetten megforgatta a szemét. – Ez ragályos, vagy mi? Ki vele Cullen. Miért lenne szükségem kíséretre minden pillanatban? Tudta, hogy kissé lehengerlően harciasnak tűnik, de Darius kiselőadása után a föld teljes férfilakossága bosszantotta. A férfi azonnal feltartotta a kezét a megadás jeleként.

– Hé Tempest, elrakhatja a vörös hajú vérmérsékletét. Nem hiszem azt, hogy szüksége lenne minden pillanatban egy testőrre, de a testőr úgy tűnik, szigorú felügyelet alatt tartja a tulajdonát. Szemöldökét a magasba emelte, zöld szemei immár szinte lángokat lövelltek. – Csak hogy tudjon róla Mr. Tucker. Nem vagyok senki tulajdona. Legkevésbé Dariusé. Ne adja alá a lovat. „Szerintem is határozottan a tulajdonom vagy.” Darius hangjában leplezetlen nevetés csendült. „Fogd be a szád!” – suttogta édesen. – Rendben. – mondta tapintatosan Cullen, hogy megbékítse. Kezével a tó felé intett. – Milyen szép, nem igaz? Tempest bólintott, szeme a hullámokat követte. – Mindig megnyugtató hatással van rám a víz. Cullen egy olyan hatalmas sétahajó felé intett, ami legfeljebb a Mississippi folyóra lett volna megfelelő. – Nagyon király, nem? Úgy hallottam magáncélokra is ki lehet bérelni, vagy részt lehet venni egy három órás körúton, a tavon. Ma este egy legénybúcsú lesz rajta. Darius megmutatta a vendégek listáját, hogy nem találok-e rajta valamilyen ismerős nevet. Tempest felhúzta a szemöldökét, és csintalan vigyor jelent meg a száján. – Legénybúcsú? A végén egy sztriptíztáncosnővel, aki egy tortából ugrik elő? Cullen felnevetett. – Ki tudja? – lágyan felsóhajtott – Tudja, igaza volt azzal az éjszakai élettel kapcsolatban. Én általában egy korán kelő ember vagyok, de miután utaztunk egész éjszaka, esküszöm képtelen voltam felkelni ma reggel. Mire sikerült kicibálnom magam az ágyból, már este hét óra volt, és mindenki fent volt. Még Julian is. – körülnézett, hogy biztosítsa magát, hogy senki más nem hallja a beszélgetést – Az igazat megvallva, rá azért kissé gyanakodtam, hogy egy olyan lény, tudja mi, de láttam, ahogy Desarival vacsoráztak. Már majdnem be is fejezték, mire bementem az ebédlőbe. A saját szememmel láttam enni. „Hogy lehet ez? – követelt választ Tempest, pontosan tudva, hogy Darius nyomon követi a beszélgetést. Lehallgatja. „Tudunk enni. Csak el kell távolítanunk a nem megfelelő táplálékot minél hamarabb a szervezetünkből.” Pfuj! Tempest elűzte elméjéből az oda nem illő gondolatot, és visszafordult Cullenhez. – Az egész elképzelés elég erőltetett volt. – Láttam egy vámpírt! – csattant fel Cullen védekezően – Láttam, amint megöli a menyasszonyom. Nem tévedek. Megdörzsölgette a férfi karját, hogy megnyugtassa. – Tudom Cullen. Én hiszek önnek. De én Desariról beszéltem. Ő annyira édes és jó mindenkihez. Hogyan gondolhatja bárki is róla, hogy egy szörny, el sem tudom képzelni. Dayan és Barack szinte a semmiből termettek ott mellettük. Mintha véletlenül történne, elhelyezkedtek Tempest két oldalán, nagyobb, erősebb testüket kettejük közé helyezve. A lépés nem volt feltűnően tolakodó, de finoman eltávolítottak Tempest kezét Cullen közeléből. Tempest eltúlzott sóhajjal vette tudomásul, hogy Darius a két Kárpátit küldte, hogy visszavigyék őt.

„Te egy görény vagy, tudsz róla?” Nehezére esett távol tartani a hangjából a nevetést, természetesen számítania kellett volna erre a lépésre. „Tudod, hogy nem érinthetsz meg másik férfit. Azt mondtam, hogy menj a szobádba, ahol tudom, hogy biztonságban vagy.” „Éppen úton voltam oda.” „Nem elég gyorsan, hogy nekem megfeleljen.” Barack megfogta Tempest karját. Nem szorította, de nem tudta volna tőle elhúzni. A legtöbb, amit tehetett, az az volt, hogy nem tört ki nevetésben. „Akkor gondolom Barack nem egy férfi.” Csak egy puha morgás volt a válasz a kötekedésére. Tempest szándékosan szélesen rámosolygott Cullenre. – Azt hiszem veszélyes ennyire nyíltan kint lennie. Mi van, ha a társaság ideküld valakit, és meglátja önt? Cullen vállat volt. – Remélem, hogy én veszem őket észre hamarabb. Ez a legkevesebb, amit megtehetek. Barack fokozta a nyomást a karján, lassan tolta elfelé a halandótól a szobák irányába. – Darius azt szeretné, ha csatlakoznál Desarihoz és Syndilhez kishúgom. Elég kitartó. – dörmögését csak Tempest hallotta. Dayan ott maradt Cullennel, és jóindulatúan rávigyorgott. – Darius egy igazi ördöggé válik, ha erről a nőről van szó. Legszívesebben folyamatosan rajta tartaná a szemét és egy mérföldben jelölné ki a megközelítési távolságát. – Úgy tűnik mindannyian így viszonyulnak a nőkhöz. – felelte Cullen. – Így szoktuk meg. Önnek tehát marad az én agglegénytársaságom. Dayan lassan a koncertterem felé irányította a sétát. Darius utasításba adta, hogy vigyázzanak a férfira. Lehet, hogy nem Kárpáti, de vette a fáradságot, hogy figyelmeztesse őket a veszélyre, ezzel önmagát veszélybe sodorva, és Dariusnak esze ágában sem volt hagyni, hogy meghaljon. Dayan megértette Tucker érzelmeit. Az ember elvesztette, akit szeretett, teljesen egyedül maradt a fájdalommal. Dayanban is terjedt az a sötétség, mint a többi hímben, egyre nagyobb darabot harapva ki lelkéből. A többiek agyán keresztül képes volt megtapasztalni az érzelmeket, de az csak fokozta saját terméketlen létezésének súlyát, amikor elengedte az elméjüket. Tempest sétált Barack mellett, közben pedig Darius körmönfont kényszerítésén füstölgött magában. Barack úgy tűnt észre sem veszi lemaradni szándékozó lelassuló lépteit, egyszerűen vitte a Desarinak kijelölt szobába. Elé került, és kinyitotta az ajtót, de ezen kívül semmi reakció. Dühösen rámeredt. – Rád férne néhány illemtan óra Barack. – Valószínűleg igazad van. – értett egyet – De csak ha ti is velem jöttök engedelmességi órákat venni. Syndil egy szó nélkül az arcába csapta az ajtót. – Ez az alak teljesen szabadon engedte a vadállatát. Nem tudom honnan vette, hogy hirtelen ő lett a főnök, de még Dariuson is túltesz lassan parancsolgatásban. – mormogta a fekete lány. Az ajtó túloldaláról gúnyos kacagás hallatszott. Syndil odavágott egy cipőt. – Bunkó! – Aztán levetette magát egy székre és Desarira meredt. – Hogy bírod elviselni Juliant?

– Nem egyszerű. – ismerte be Desari – Amikor előjön az irányításmániája, egyszerűen elkerülöm. Egyszerűbb, mint fejbe vágni. – Én szívesebben fejbe vágnám Barackot, mint kerülgessem. – mondta Syndil. – Hallanotok kellene. Azt hiszi, valami kizárólagos jogot szerzett felettem, mert volt olyan idióta, és magához kötött. Desari halkan felnevetett. – Nem tudott volna magához kötni, ha nem a valódi életpárja lennél Syndil. Te is tudod jól. – Azt is tudom, mennyi időt töltött vadidegen nők ágyneműje közt az évszázadok alatt. Ki akarná életpárjának? – Rosszkedvűen a másik cipőt is az ajtóhoz vágta, és azt kívánta, bárcsak a férfi feje lenne ott. – Azt is hallanotok kellene, amikor az én flörtjeimről beszél, meg hogy a halandó férfiak kívánnak engem. Én mondom, legszívesebben belefojtanám a tóba. – De még nem véglegesítette a kötést. – jegyezte meg Desari. Ha Barack szeretkezett volna Syndillel, arról mindannyian tudnának, mint ahogyan tudtak arról is, amikor Darius követelte magáénak Tempestet. – Visszautasítottam. – Syndil lenézett a kezére, hogy elrejtse feltörő könnyeit. – Ő olyan sok nővel volt már. Nekem csak Savon volt, de ő is erőszakkal. Szörnyű volt és fájdalmas. Nem tudtam megtenni. Már majdnem akartam, de nem mertem. Azt sem tudom elérni, hogy magam elfogadjam, nemhogy őt. Desari átölelte a vállát és magához húzta. – Ó Syndil, ez egyáltalán nem olyan lenne, mint az volt. Meg kellett volna osztanod a félelmeidet Barackkal. Syndil nyugtalanul megrázta a fejét. – Képtelen vagyok. Elzártam az elmém előle. Tempest összefonta ujjait Syndilével. – Savon erőszakot követett el ellened Syndil. Ha olyasvalakivel vagy, aki szeret téged, annak mindennél előbbre való a te örömöd. Ha Barack szerelmes beléd, akkor azt szeretné, hogy minél többet szeretkezhessen veled, így mindenképpen óvatos lesz, nem fog fájdalmat okozni. – De mi van, ha én nem felelek meg neki? Ha nem tudom azt tenni, amit ő szeretne? Először akarom őt, de aztán előjönnek az emlékek, és képtelen vagyok elviselni a kezét, vagy a testét az enyémen. – vallotta gyötrődve Syndil, mint kinek darabokra törött a szíve. Desari megsimogatta a haját. – Az életpárod benned él, az elmédben, a szívedben, a lelkedben. Képes látni az igényeidet, és segíteni fog leküzdeni a félelmet. Meg kell adnod magadnak az esélyt a boldogságra Syndil. Annak, amit Savon tett, nem lenne szabad megsemmisítenie a te életedet, és a Barackét is. Ne feledd, ami veled történik, az vele is történik. – De miért akarnak ennyire uralkodni rajtunk? – kérdezte Tempest. – Legszívesebben valami kolostorba dugnának bennünket, ha nem velük vagyunk. – Ezek a régi értékrendek Rusti. – mondta Desari – Elvégre sok száz évvel ezelőtt születtek. És borzasztóan kevés a Kárpáti nő. Nem igazán lehet hibáztatni őket, hogy meg akarnak minket védeni. – Én soha nem fogok beilleszkedni. – mondta szomorúan Tempest – Még ha meggyőzöm is róla Dariust, hogy változtasson át, arra akkor sem leszek képes, hogy állandóan azt tegyem, amit akar.

Darius iránti érzései egyre riasztóbb mértékben növekedtek, behálózták szívét és lelkét, ahogy egyre inkább megismerte sötét emlékeit, és kezdte átlátni milyen ember is valójában. Mindenáron meg kellett védenie, és gondoskodnia kellett róla, ahogyan arra is szüksége volt, hogy a férfi megvédje, és gondoskodjon róla. Syndil és Desari összenéztek. – Megkérted Dariust, hogy változtasson át? – kérdezte Desari döbbenten. Tempest vállat vont. – Nem akarja megtenni. Azt mondja túl veszélyes. Tényleg így van? Tudja valaki? – Megkérdeztem Juliant. – vágta rá izgatottan Desari – Azt mondta, kell lennie valami pszichés képességednek, másképp nem lehetnél emberként egy Kárpáti életpárja. És elhiheted nekem Rusti, az egészen nyilvánvaló, hogy te a valódi életpárja vagy. Soha nem láttam a bátyámat olyannak, mint most. – De nekem nincs pszichés képességem. – tiltakozott zavartan Tempest. – Tényleg nincs. – Hát persze, – vágott közbe Syndil – nem te kommunikálsz az állatokkal. – Ja, hogy az? – Tempest vállat vont – Abban nincs semmi különleges. – Ez az, ami lehetővé teszi, hogy megértsd Darius ragadozó természetét. – magyarázta Desari lelkesen – Az átváltoztatás működne. Tudom, hogy így van. – És ha mégsem? – követelt választ Tempest. Desari beleharapott az alsó ajkába, pillantása elrebbent Tempestről. – Akkor egy tébolyult vámpírrá válnál, és meg kellene semmisíteni. – Egy tébolyult vámpírrá? – mondta Tempest gúnyosan – Nem csoda, ha ezt Darius még véletlenül sem szeretné. – Előre hajolt, hogy Desari kénytelen legyen a szemébe nézni – Mit titkoltok még előlem? Desari Syndilre nézett, aki bólintott. – Julian azt mondja, az átalakulás folyamata nagyon fájdalmas. Tempest hátrasöpörte a haját az arcából. – Ó persze. Nem is én lennék, ha nem lenne fájdalmas. Tudtad mindezt, amikor először hoztad szóba a témát? Szándékodban állt egyáltalán szólni nekem ezekről a dolgokról? Desari bűntudatosan nézett rá. – Sajnálom Rusti. De szeretem a bátyám, és láttam mekkora terhet ró rá ez az egész. Soha nem hanyagolná el a kötelességét. Az egyre fogyatkozó erejével is tovább harcolna azok ellen, akik el akarnak pusztítani bennünket. Csak rá gondoltam. Rád nem. A bocsánatodat kérem ezért. – hangja megremegett a szégyentől. – Darius nagyon dühös volt mindkettőnkre. – mondta Syndil – Nem emelte fel a hangját, mégis szinte megrázott a haragja. Tempest elkezdett fel-alá járkálni a szobában. – Milyen a fájdalom? A lelkiismeret furdalás elborította Desarit. Bármennyire is szereti a bátyja, irtózatosan dühös lesz ezért a beszélgetésért, hogy ő és Syndil megpróbálják kihasználni Tempest érzéseit Darius iránt, hogy rábeszéljék az átváltozásra. – Ezt nem gondolhatod komolyan. – Desari felugrott, és elkapta a vállát – Hiba volt felhoznom ezt az egészet. És Darius is megtiltotta, hogy erről beszéljünk. Azt mondta, ő már meghozta a döntést, és egy csöppet sem bánja. El kell fogadnunk az akaratát, bármilyen nehéz.

Syndil bólintott. – Darius azt mondta, egy nőnek sem szabad kockáztatnia az életét egy férfiért. – lenézett a kezére, ahogy visszaemlékezett Darius számonkérésére – És azt is mondta, hogy épp elég rossz, hogy meg kellett fosztania téged a régi életmódodtól, esze ágában sincs még az életedet is kockára tenni. – fájdalom volt a szemében, amikor újra Tempestre emelte a tekintetét – Nem lett volna szabad ismét szóba hoznunk ezt. – Ez akkor sem egyedül az ő kockázata, vagy az ő döntése. – mondta lágyan Tempest. – Nekem ugyanolyan jogom van aggódni az ő egészsége, és biztonsága miatt. – A férfi kötelessége, hogy gondoskodjon az életpárja biztonságáról, és boldogságáról. – mutatott rá Desari – Nem tehet mást. – A boldogságomról. – mondta halkan Tempest, szinte csak magának. Szíve majdnem olyan hevesen dobbant meg, mintha az ajtón kopogtatnának. Forgatta elméjében az információkat. Megtenné? Vállalná a kockázatot? Meglenne hozzá a bátorsága? Az őrült vámpírnő képét nem éppen hízelgő formában jelenítette meg fantáziája. Összeborzongott tőle. De annak a gondolata, hogy Darius fokozatosan elveszti hatalmas erejét, és megöregszik, súlyként nehezedett a szívére. Higgyen a tündérmesékben? Lehet, hogy Darius most azt hiszi, hogy vele öregszik meg, de talán hamarosan megunja őt, ahogyan az emberek szokták a nőiket. Egy férfi képtelen lenne örök időkre egyetlen nőnek szentelni magát. Egy örökkévalóságra. Ő pedig egy magának való lélek. Természetéből fakadóan kedvelte a magányt. De az örökkévaló magány gondolata már nem volt olyan vonzó. Tempest próbált számba venni minden lehetőséget. És akkor ott volt még ez a vér dolog. Vágott egy fancsali grimaszt. Vért szívni valaki nyakából egészen undorító dolognak tűnt. „Baby, fájdalmasan nyomasztóak a gondolataid. Verd ki a fejedből ezt az egészet. Soha nem foglak megunni, az pedig kizárt, hogy megengedjem, hogy valaki vérét szívd. Ahhoz viszont ragaszkodom, hogy én szívhassam a nyakad, és egyéb testrészeidet, amilyen gyakran csak lehetséges. Aztán pedig megfojtom a két húgom, és már minden rendben is lesz.” „Nem kell megfojtanod senkit, én kérdeztem őket.” „Nem foglak elhagyni szerelmem.” – lágy hangjában rendíthetetlen meggyőződés csendült, és mivel elméjük összekapcsolódott, láthatta az emlékeit azokról az időkről, mielőtt vele találkozott. Érezte létezése sivár kietlenségét. Ő volt maga a világ Darius világában. És ezt ő is tudta mélyen önmagában. – Elő kell kerítenem a bátorságom. – suttogta félhangosan maga elé. Desari hátrahőkölt, és a szemébe nézett. – Te a mi nővérünk vagy. Már azért is szeretünk, amit eddig Dariusnak adtál. Maga tény, hogy vele vagy, a bátorságodat mutatja. Ne emészd magad a mi ostobaságunk miatt. Darius már döntött. Legyen hát úgy. „Úgy gondolod, hogy ez felment téged a felelősség alól, hogy az életpárom most tele van félelemmel kishúgom?” – kért számon Darius. Desari megrázta a fejét, mintha fivére láthatná azt. Kopogás jelezte az ajtón, hogy eljött az ideje, hogy megjelenjen a színpadon az együttessel. – Gyere velünk Rusti. Tempest hátralépett, hirtelen megriadt. Soha nem szerette, ha ráterelődött a figyelem, határozottan jobb volt láthatatlanul beolvadni.

– Hallgatni fogom majd messziről. Sok szerencsét nektek. Syndil első fellépése volt ez hosszú idő után, azóta, hogy megtörtént az a szörnyű erőszak. Kinn a színpadon Barack, és Dayan várták őket, a teremben pedig Julian és Darius tartotta ellenőrzés alatt a közönséget a többi biztonsági őrrel együttműködve. Figyelmük a végsőkig koncentrálódott, kevés esélye volt, hogy észrevétlenül bekerülhessen a nézőtérre ártó szándékú személy. Tempest kis távolságból követte a zenekart, és közben tekintete megpróbálta megtalálni Dariust. Amikor ez nem sikerült, egyszerűen csak megállt az ajtón kívül, és hallgatta mi történik. Felharsant az ováció, ahogy Desari megjelent a színpadon. A zenekar egy lassú, hangulatos balladába kezdett, ami tökéletesen illeszkedett Desari gyönyörű hangjához. Betöltötte a csarnokot, aztán pedig kiömlött az éjszakába álmodozón, szexisen, mitikusan. Tempest áhítatosan rásimította kezét az ajtóra. Soha nem hallott még olyan hangot, mint Desarié. Aki egyszer meghallotta, az soha többé nem felejtette el. Álmokat idézett fel, fantáziákat hívott életre, heves érzelmeket váltott ki mindenkiből, aki csak hallotta. Tempest hatalmas büszkeséget érzett. Valahogy a részükké vált. Befogadták. Tiszteletben tartják. Tagjává vált ennek a különös családnak. Cullen rohant felé kifulladtan, szíve olyan hangosan vert, hogy még Tempest is meghallotta. – Hol van? Hol van Darius? – Azt hiszem a páholyok bejáratánál. – felelte. – A kirándulóhajó. Tudja, az a legénybúcsú. Brady Grandet láttam a beszállók között, de nem hiszem, hogy a partira jött. Ha ő az, aki lefoglalta a hajót, akkor ez egy támadás előkészítése. – Ki az a Brady Grand? Tempest felvette Cullen tempóját, és most vele együtt rohant, hogy megtalálják Dariust. – Olyasvalaki, akivel nem szeretne találkozni. A társaság vezetője itt a nyugati parton. Hol a fenében van már Darius? Cullen felfelé futott volna a lépcsőn, de az egyik egyenruhás biztonsági őr megállította. Cullen türelmetlenül rámutatott a kitűzőjére, és eltolta maga elől a férfit. Tempest megfordult, és kirohant az egyik ajtón. Megkerülte az épületet, és a kikötő felé futott. A kirándulóhajó még a kikötőben volt. Férfiak nevetgéltek és lökdösték egymást, miközben felsétáltak a fedélzetre. Tulajdonképpen fogalma sem volt róla mit is keres. Mind úgy néztek ki, mintha normális, partira igyekvő emberek lennének. Teljesen mozdulatlanná vált, és próbált a hangok közül kiválogatni valami oda nem illőt, merevet, mesterkéltet. A mulatság résztvevői továbbra is özönlöttek a fedélzetre, disznó viccekkel szórakoztatták egymást, és folyt a játékos lökdösődés. A férfiak többsége úgy nézett ki, mintha némi itallal már megalapozták volna a hangulatot, mielőtt ideértek. Megrázta a fejét, és eltávolodott a bokroktól, közelebb a kikötőhöz. Egyszerre úgy érezte, mintha valami megbökte volna a hátát. Arra gondolt, hogy egy ág az, és kezdett visszafordulni. Egy árnyékot látott a feje felé mozdulni, de képtelen volt beazonosítani mit is lát, és arra sem maradt ideje, hogy maga elé kapja a kezét védekezésül. Bármi is volt az a kemény, ami nekicsapódott a fejének, összeesett tőle. Az épületben Darius kővé dermedt. Egyetlen izma sem moccant. Olyan volt, mintha a lélegzése is megszűnt volna. Majd olyan gyorsan mozdult, hogy emberi szemek legfeljebb

elmosódó foltnak látták volna. Testében a fenevad kitörésre készült. Úgy érezte, erősebb, és halálosabb, mint valaha. Felfalta, bekebelezte őt, a civilizáció vékony máza egyetlen pillanat alatt lepergett róla. Egy vad ragadozó volt csupán szikrányi irgalom, és lélek nélkül. „Tempest.” Az elsuttogott név visszatérített némi józanságot az agyába, hogy képes legyen kézben tartani őrjöngő dühét. Nem ölhet meg mindenkit, aki az útjába kerül. Észnél kell maradnia. Elvették tőle. De csak mert nem válaszol a hívására, az nem jelenti azt, hogy már nem is él. Tudná, ha halott lenne. A lelke érezné. Nem, csak kiütötték valamilyen módon, hogy az elméje ne kapcsolódhasson az övéhez. Csalit helyeztek a csapdába, és ő az önhittsége miatt bele is sétált. Végig úgy gondolták, hogy Desari a fő célpont, így a védelem is köré koncentrálódott. Cullennek végig igaza volt. Tempestet akarták. „Julian, elrabolták Tempestet. Maradj Desarival és Syndillel. Riaszd Dayant és Barackot is. Én utánuk megyek.” „Ez egy csapda.” „Igen, az. Mi másért ragadnák el őt itt, amikor mindannyian a közelben vagyunk? Csalinak használják ellenem. Megyek.” Darius eltávolodott a tömegtől, nyílt térre volt szüksége. Egy hívást küldött ki az éjszakába, elküldte a szelet megkeresni a válaszait. Az elhozta a prédája szúrós, csípős szagát az orrába. Az ég felé vetődött, miközben felvette a szárnyas éjszakai vadász alakját. Hamar megtalálta a hegyen kanyargó szerpentinen száguldó autót. Valami közeli helyre akarják vinni. Darius összecsukta a szárnyait, és hihetetlen sebességgel zuhanni kezdett az autó felé. A szélvédőtől nem messze hatalmas, széttárt szárnyaival fékezte le magát, eltakarva a kilátást a vezető elől. A férfi felüvöltött, és ösztönösen lebukott az ülésben. Darius hegyes szögben felemelkedett, és eltűnt, mintha ott sem lett volna. Az autó élesen elkanyarodott, veszélyesen közel kerülve a sziklákhoz. Hátulja kipördült, nekiütközött a hegyoldalnak, köveket szaggatva le belőle, majd visszacsapódott, és az ellenkező irányba csúszott több métert, mielőtt a vezető ismét visszanyerte felette az irányítást. Brady Grand káromkodott, ahogy becsúszott az ülés elé, és beszorult. – Mi a fenét csinálsz Martin? Majdnem lezuhantunk. Lassíts a kanyarokban, ha kell. Wallace azt mondja, élve van rá szüksége. Információra van szükségünk, és az egyetlen módja, hogy egyet magunkhoz csalogassunk, ha megszerzünk egy nőt. – Nem láttad? – Martin letörölte az izzadságot az arcáról. – Egy hatalmas bagoly volt. A legnagyobb istenverte bagoly, amit életemben láttam. – Nem volt ott semmi. – morgott Brady – Csak te egy balfácán vagy. Mindössze annyi a dolgod, hogy vezesd ezt a nyomorult autót. Brady félresöpörte a lángszínű hajzuhatagot, ami eltakarta a nő arcát, így megvizsgálhatta a csúnya sebesülést, amit Martin okozott a gumibottal, amivel leütötte őt. – Túl erősen ütötted meg. Vérzik, mint egy leszúrt disznó, mindent összeken. Egy szélroham csapódott a kocsi oldalának, átsodorva az autót pár centire a másik sávba. Baljós fekete fellegek kezdtek gyülekezni felettük a semmiből. Mintha az ég vénái lennének, ezerágú villámok cikáztak át egyik felhőről a másikra. A mennydörgés hangja szinte rájuk zuhant. Martin ismét lebukott és káromkodott.

– Ebben benne van valaki keze. Azt mondom, ez egy figyelmeztetés. Akármi is csinálja ezt, én nem akarom kihívni magam ellen. Hagyjuk itt neki a nőt. Az autó lassulni kezdett, és megközelítette az út szélét. Brady Martin tarkójára csapott keményen. – Vezess! Pont ez az, amit szeretnénk. Követ bennünket. Van nálunk egy méreg, ami ártalmatlanná fogja tenni. Megszerzünk egyet közülük élve. Csak vezesd ezt az istenverte kocsit! Fekete felhő hömpölygött a hátsó szélvédő mögé, majd olyan erővel ütközött neki, hogy ökölnyi lyuk keletkezett rajta. A sötét pára beszivárgott az autóba, elhomályosítva mindkét ember látását. Brady megragadta a nőt, de érezte, hogy valami elhúzza tőle. – Nem adom át! Megölöm, ha nem engeded el! Ráirányította a pisztolyát, és azonnal meghúzta a ravaszt, újra és újra, amilyen gyorsan csak tudta. Túl késő volt. A fekete köd körülölelte a torkát, egyre szorosabbra, és szorosabbra fonódott körülötte. Brady érezte, hogy lecsúszik a padlóra az irtózatos nyomás alatt, ismét felemelte a pisztolyát, hogy megcélozza a helyet, ahol támadója fejét sejtette. Ujjai ismét a ravaszra feszültek, üvöltve káromkodott. A lövések hangja iszonyatosan hangos volt az autó szűk légterében. Darius halkan szólalt meg. – Azt gondoltad, hogy elveheted tőlem az asszonyomat. – mondta lágy hangon. A jéghideg fekete köd hirtelen valós testet öltött, Brady legalábbis valódinak érezte a nyakán a hurkot, ami a nyakába mélyedt, belevágva húsába. Vére akár egy folyó ömlött lefelé a testén, eláztatva makulátlan fehér ingét. Átkozódva halt meg. Darius hangtalanul elvicsorodott, a puskapor csípős szaga kisodródott az ablakon, a sötét ködgomoly lassan megszilárdult. Vér folyt le a bal combján, egy másik golyó pedig a csípőjébe fészkelte be magát, amikor Tempest elé vetődött, hogy megvédhesse. A lány nem mozdult, és ez halálra rémítette őt. A vezető halott volt. Grand egyik eltévedt golyója terítette le. Gyengéden, óvatosan kihúzta Tempest testét a véráztatta autóból. Szilárdan elzárta saját fájdalmát, és átvizsgálta a lány testének minden négyzetcentiméterét, mielőtt feldobta volna vele magát a levegőbe. Sötét cseppek hullottak útja nyomán a földre. A barlangba vitte. „Valamelyikőtök gondoskodjon az autóról. Aztán pedig meg kell találnunk ennek a társaságnak a vezetőjét, vagy továbbra is vadászni fog Desarira és ránk. Nem adok nekik további esélyeket Julian. Valahol a közelben kell lennie a búvóhelyüknek.” „Megsebesültél. Odamegyek és segítek.” „Ne hagyd ott a nőket, amíg nem biztonságos. Darius hangjában szigorú utasítás csattant. De tudta, hogy Julian nem olyan, mint a többiek. Senki parancsait nem követi, régóta magányosan jár, eltekintve a ritka alkalmaktól, amikor a herceg, vagy a Legsötétebb, a gyógyító kéréseinek tett eleget. Julian mindig a saját döntései után ment. Jelen esetben is az a valószínűbb, hogy Julian engedni fog Desari kérésének, hogy segítsen a testvérének. Darius lassan kiengedte a levegőt, és rávette magát, hogy elfogadja, Julian úgyis a saját útjait fogja járni. „Én nem tudom most megvédeni őket, számítok rád. Amint a koncertnek vége, vidd őket valami védett helyre, aztán mindannyian gyertek ide hozzám, hogy megkeressük a vámpírvadászt.

Egy kis csend támadt. „Biztonságban vagy?” „Megleszek.” Darius nem volt benne egészen biztos, hogy az igazat mondja. Eleve nem volt teljes erejénél, és most ismét sok vért vesztett. Máskor már leállította volna a tüdejét, és a szívverését, míg valamelyik családtag oda nem érne hozzá, hogy segítséget nyújtson. De ezt a luxust most nem engedhette meg magának. Tempestnek fájdalmai voltak. A lány megmozdult, halkan felnyögött, és felemelte remegő kezét a sebhez a fején. – Au! – A hosszú szempillák megremegtek, felmosolygott rá. – Tudtam, hogy eljössz Darius, de iszonyúan megfájdult a fejem. Fölé hajolt, a fejére szorított egy nedves ruhát. – Csukd be a szemed drága, és maradj nyugton, míg megnézem, mit tehetek érted. – Azt akarták, hogy utánam jöjjön valamelyikőtök, ugye? – mondta halkan, szempillái lecsukódtak. Émelygett. – Enyhe agyrázkódásod van Tempest. Darius hangja tükrözte fáradtságát. Sok energiájába került sakkban tartani saját fájdalmát. Szerencsére a lány még nem vette észre a sérüléseit. Felkapott egy marék gyógyító talajt, és nyálával elkeverve észrevétlenül beledörzsölte tátongó sebeibe. Aztán összpontosított, elhagyta a testét, és belépett Tempestébe. Nagyon nehezére esett a koncentráció most, hogy hatalmas ereje nem támogatta. Megpróbálta lelassítani a szívverését, hogy csökkentse vérveszteségét, több időt szerezve ezzel magának. Érezte a lány félelmét, és a szívdobbanásaival fellüktető fájdalmat a fejében. Sok vért vesztett, de a fejsérülések általában sok vérrel járnak. Nem volt szükség rá, hogy pótolni kelljen. Megvizsgálta alaposan, aprólékosan dolgozott, gyógyította őt a koponyáján belül, majd kívülről is, mindaddig, míg lezárta a sebet. Végül átvette tőle a fejfájását, visszatért saját testébe, és kimerülten rogyott a barlang földjére. Hosszú időn keresztül csak a két szívdobbanás zaja hallatszott. Tempest feküdt, valami furcsa, álomszerű állapotban úszva. Egy idő után feltűnt neki kettejük szívének eltérő ritmusa. Ha egymás közelében voltak, mindig egymáshoz igazodott a szívük is, de most a férfi szíve sokkal lassabban vert az övénél, szinte már akadozva. Tempest erőszakkal felriasztotta magát. Fejét lassan Darius felé fordította. Iszonyatos kép tárult a szeme elé. Az egyik sziklának vetve a hátát feküdt, kényelmetlen testhelyzetben, elszürkült, vér pettyezte bőre szorosan rátapadt arccsontjaira. Levegő után kapkodva térdre emelkedett, hogy elérje őt. A férfi ingét és nadrágját teljesen eláztatta a vér. – Istenem, Darius! – suttogta elborzadva. Nem érkezett válasz. A csuklójáért nyúlt, hogy ellenőrizze érverését, gyengének, erőtlennek találta. Tempest azonnal tudta, hogy őt látta el először maga helyett. A férfi eszméletlen volt. Túl sok vért vesztett. Elöntötte a rettegés, hogy meg fog halni. Tanácstalan volt ennyire mélyen a föld alatt. Képtelen lett volna a felszínre húzni a testét. Kényszerítette magát, hogy ne essen pánikba. Nem ember. Mivel tudná feléleszteni, ami kéznél van? Ráadásul kapcsolatba sem tud lépni másokkal, hogy segítséget kérjen. A család mentális csatornája csak közöttük működött.

Észrevette, hogy föld van a sebeibe dörzsölve. Tehát megpróbálta elállítani a vérzést a föld gyógyító hatásával. Gyorsan körülnézett, és megpróbálta kitalálni, honnan vehetné a legdúsabb, legnagyobb erejű földet. Friss pakolással látta el a sebeket. – Darius, mondd meg, mit csináljak. – suttogta, és olyan magányosnak érezte magát, mint még soha életében. Gyengéden kisimította a hajat a homlokából, érezte, hogy szíve vadul dübörög. Valahogy, valamikor beleszeretett. Pedig még csak nem is ember. Uralkodó hajlamú és arrogáns. Valószínűleg semmi esélyük sem volt, hogy ez a pokoli kapcsolat működjön, de meg sem fordult a fejében, hogy cserbenhagyja. Valahogyan, az alatt a kis idő alatt, amit együtt töltöttek, Darius lett a másik fele, fontosabbá vált, mint a saját élete. Megosztotta vele élete emlékeit, a nevetését, fájdalmait, gondjait. Ezerféleképpen kimutatta mennyire szereti. Annak ellenére, hogy öntelt, és gőgös, saját kezűleg főzött neki, ellátta, minden igényét kielégítette. Éreztette vele, hogy szereti. És ami még ennél is fontosabb, miközben megmutatta neki legkedvesebb emlékeit, óhatatlanul feltárta nagyságát is. És minden ízében eltökélt volt, hogy megöregszik, és meghal vele. Nos, ő is eltökélt volt, hogy nem fogja elveszíteni őt. Lecsúsztatta a földre, hogy kényelmesebben feküdjön. Senki más nem volt ott, hogy megadhassa neki azt az egyetlen dolgot, amire szüksége volt. Tehát kinyújtózott mellette, és a válla vánkosára emelte a férfi fejét. – Vedd a véremet drágám. – suttogta – Vedd el, amennyire csak szükséged van, hogy meggyógyulhass. Remélem működni fog, felébredsz, és megmentesz engem. Talán nem leszek őrült. – vágott egy grimaszt – Tényleg nem akarok őrült lenni. Úgyhogy csak tedd, és ne gondolkodj túl sokat rajta. Rendben? Ez az én döntésem. Közelebb húzta fejét, arcát az övéhez simította. „Értesz engem Darius? Ez az én döntésem, a saját, szabad akaratomból. Meg akarom tenni érted. Vedd a vérem. Felajánlom az életemet a tiédért. Azt hiszem, hogy te nagyon jó ember vagy, megéri. – Beletúrt a zsebébe, hogy elővegye a zsebkését, és nyiszált egy ronda sebet a csuklójára, majd a vérző sebet odaszorította a hideg ajkakhoz. – „Igyál szerelmem. Igyál mindkettőnk életéért. Vagy életben maradunk együtt, vagy mindketten meghalunk. Komolyan gondolt minden szót. Nem voltak kétségek, sem sajnálkozás. Megérezte, hogy vér ömlik a szájába. Megmoccant, utolsó erejével közelebb húzta magához az éltető forrást. Ajkai rátapadtak, hogy beszívják botladozó testébe az értékes folyadékot, esztelen, vak túlélési ösztöne átvette az uralmat. Tempest lassan lehunyta a szemét, ás átadta magát a ringató sötétségnek.

Tizenhetedik fejezet Víz csöpögött lassan a barlang mennyezetről, falairól, hogy lenn összegyűlve beszivárogjanak a medencékbe. A gazdag vörös talaj úgy nézett ki, mintha vértócsák gőzölögnének a felszínen. Valahol messze egy szikla megindult, és legördült, aztán megint csend lett. Darius felfogta lassan, hogy a földön fekszik, teste nehéz, és erőtlen. Éhsége nyers, tátongó seb volt a gyomrában. Teste a fájdalom tengerében úszott. Valami lenyomta a földre, de fogalma sem volt hol van, vagy mi történt. Lassan elfordította a fejét, és megdöbbent mennyire nehezére esik ez. Elméje homályos és lassú volt. Beletelt pár pillanatba, mire látását fókuszálni tudta. Ahogy megmozdult a feje, egy kéz hullott le a szájáról erőtlenül a mellkasára. A fájdalom, és a félelem kiáltásába beleszakadt szinte a lelke. A barlang falai visszaverték újra és újra a meggyötört, fájdalmas üvöltést, amely felvisszhangzott az égig. Darius megragadta Tempest csuklóját, és gyorsan lezárta rajta szörnyű, tátongó sebet, ami megmentette az életét. – Baby, baby, mit tettél? Rátapasztotta tenyerét akadozva dobogó szívére. A lány küzdött a légvételért, a szíve túl gyorsan vert. Túl sok vért vesztett. Tempest haldoklott. Egyetlen pillanat gondolkodás nélkül tépett bele fogaival a csuklójába, és rászorította a puha szájra. Talán egy csekély mennyiség is elegendő lesz a saját erős, ősi véréből, hogy életben tarthassa addig, míg vérátömlesztéssel nem táplálhatja. Az agya kiürült. Semmi sem volt benne, csak az ima, és a kántálás. Nem hagyja meghalni. Nem engedi meg neki, hogy meghaljon. Nem halhat meg. Megesküdött erre magának, és Istennek is. Elküldte aludni, irgalmatlan erejű kényszert bocsátott rá, hogy életben maradjon, elméje vasszorításába ragadta agya irányítását. Teljesen világossá tette a számára, hogy a legkisebb ellentmondást sem tűri el. Amikor meggyőződött róla, hogy parancsa kitart, az ég felé vetette magát. Nem válogatott a zsákmányban, gyorsan, és falánkan táplálkozott, gondosan ügyelve rá, hogy áldozatai mind életben legyenek, amikor a földre ejtette őket, de elméje egyre csak az üvöltő szükségre koncentrált, hogy visszatérhessen Tempesthez. Nem számított volna már neki az sem, ha a földön mindenki más meghal, csak egyetlen élet számított. És egyedül ez az élet vette rá, hogy időben eleressze prédáját. Amikor végre elegendőnek ítélte a magához vett vér mennyiségét, száguldott vissza hozzá. Gyöngéden a karjába vette, vágást ejtett a mellkasán a szíve felett. Teljes szeretetével táplálta, gondoskodott róla, hogy elegendő mennyiséget elvegyen az életben maradáshoz. Amikor teste kezdett reagálni a táplálékra, megpróbált elhúzódni tőle. Darius visszahúzta magához. Kényszerítette a táplálkozásra. Nem tehetett mást. Más esetben talán több szabadságot adott volna neki, ahelyett, hogy rákényszeríti az akaratát, de most nem adhatott választási lehetőséget neki. Ezen múlt az életük, a lelke. Ha a lány maghal, ő átfordul. Soha

nem megy csendesen a hajnal elé. Bosszújához hasonlót még nem látott a világ. És csupán az ő döntése, hogy csak azokat érinti-e, akik elragadták tőle. Amikor már biztos volt benne, hogy teljesen feltöltődött az apró test, finoman a mellkasa, és a szája közé helyezte a kezét, lezárta a sebet, és lefektette a lányt. Meg kell tisztítani mindkettőjüket a rájuk tapadt vértől, mielőtt a lány felébred. Lecsukta a szemét, belépett a saját testébe, hogy helyrehozza a károkat, belülről kifelé. A csípőjét érő golyó okozott súlyosabb sebet, csontot tört. A combsérülést aránylag könnyen helyrehozta, nem került túl nagy erőfeszítésébe a sérült szövetek, erek, vénák összezárása. Végezetül megfürdött a gőzölgő medencében, mielőtt újabb földből és nyálból álló pakolást helyezett volna sebeire. Tempest mocorogni kezdett, teste összerándult nyugtalanul. Darius azonnal mellette termett, a karjába vette, fejét a mellkasára húzta. A hosszú szempillák megrezzentek, de nem emelkedtek fel. Darius körbecirógatta az arcát, majd lecsúsztatta tenyerét a torkára, ahol a pulzusa a tenyere közepében vert. – Ébredj fel drágám. Szükségem van rá, hogy láthassam a csodaszép szemeidet. – mondta halkan, rábeszélően. – Még meggondolom. – suttogta a fáradt hang. – Meggondolod? – visszhangozta – Gondolkodás nélkül úgy rám ijesztettél, hogy évszázadokat öregedtem, és most meggondolod, hogy kinyisd-e a szemed? – Előbb mondd el, tetszik-e amilyennek látsz. – hangja cérnavékonnyá bizonytalanodott. – Ennek semmi értelme. – a férfi hangja fekete bársonyként simított rajta végig. – Megnőttek a fogaim? Úgy nézek ki, mint egy boszorkány? Tébolyultnak nem érzem magam, de ezt ugye sose lehet tudni. – Szempillái hirtelen felpattantak, a smaragdzöld szemek nevetve felragyogtak rá. – Tudtam, hogy megteszed. – Megteszek mit? Tempest olyan gyönyörű volt, hogy ellopta a lélegzetét. – Te őrültél meg? Mit nem értesz? Végül úgy döntöttem, egy életen keresztül vért fogok szívni férfiak nyakából. – Férfiak nyakából? – Ismét tudott lélegezni, valóban lélegezni. Meg merte engedni a szívének, hogy újra igazán dobogjon. – Kizárt, hogy valaha is vért szívj férfiak nyakából, ha ez mégis előfordulna, az mindenképpen az én nyakam lesz. Féltékeny férfi vagyok baby, egy nagyon féltékeny férfi. – Miért nem érzem, hogy vért akarok? Nem kellene éreznem valami sóvárgás félét? Darius felé fordította a fejét, újra megnézte magának, ezúttal alaposabban. A színe visszatért, ruhái ismét makulátlanok voltak. Hogy csinálta ezt? Igazából nem érdekelte. Olyan fáradt volt, csak aludni szeretett volna. – Még mindig nem szeretem a zárt helyeket. Azt hittem, ha felébredek, majd arra vágyom, hogy fejjel lefelé lógjak itt, mint egy denevér. Vagy valami ilyesmi. – ugratta a férfit. Az elkapta a hangjában a kétségbeesést, amit annyira próbált rejtegetni előle. Ujjai beletúrtak a lángszínű hajkoronába, masszírozni kezdte a fejbőrét. – Megoldjuk Tempest. Nem hiszem el, hogy kockára tetted az életed. És ezt még nagyon sokszor el fogom mondani neked, ha már jobban érzed magad. Tudtad milyen döntést hoztam, mégis szándékosan életveszélybe sodortad magad. Azt hiszem, sok-sok évszázad kell hozzá, hogy ezt feldolgozzam.

Soha nem lehet méltó a bátorságához, amivel véghezvitte ezt a tettet, pusztán szerelemből. Amit iránta érzett. Szíve olvadozni kezdett, és olyan sebességre kapcsolt, mintha rettegne. – Állítsd le a kiselőadásodat Darius, – mondta halkan, és gyomrához nyomta a kezét. Egész belsejét forrónak érezte, szervei mintha egyszerre mind megcsavarodtak volna – Ó, Istenem, rosszul vagyok. Gyomra fölé helyezett keze alatt úgy érezte, mintha földindulás zajlana a szervezetében, mindene vonaglott, lüktetett, sajgott. Halkan káromkodott. A levegő hirtelen kiszorult belőle a fájdalomhullámtól egy sikollyal. Testét labdává rántotta a görcs, aztán háta feszült ívbe. Darius az övébe fonta az ujjait – Megkezdődött szerelmem. Elindult az átalakulásod. Egyesítette vele az elméjét, és átvett tőle annyi fájdalmat, amennyit csak tudott. A fájdalom első hulláma több percig is eltartott. Szinte az örökkévalóságig. Dariusról ömlött az izzadság, és vadul káromkodott az összes általa ismert nyelven. Amikor a lány teste végre elcsendesedett, reszkető ujjakkal letörölte homlokáról az izzadságként előgyöngyöző vércseppeket. Tempest ajka nedves volt, zöld szemét elfelhőzte a fájdalom. – Ha ezek után egy vacak évszázad múlva el mersz hagyni Darius, esküszöm, hogy levadászlak, mint egy veszett kutyát. Azt mondták, hogy fájdalmas lesz. Majd emlékeztess rá, hogy közöljem velük, az nem kifejezés. – Nem lesznek életben, hogy közölhesd velük. – fenyegetőzött, végighúzta száját selymes haján, ami most nedvesen tapadt a fejére. Szerette volna megfojtani Syndilt és Desarit a közbeavatkozásért. Ehelyett az ölébe vette az apró testet, és köré fonta a karjait. Meg kellett erősítenie a fogást, amikor a lány izmai kőkeményre húzódtak össze, lefogva kellett tartania a testét, miközben a tűz rohant Tempest belsejében, minden szervét, csontját sejtjeire robbantotta, eltorzította a következő fájdalomhullám. Tüdeje és szíve küszködve próbálta életben tartani, miközben azok is az átváltozás szenvedésében égtek. A lány arcából eltűnt az összes szín, szépséges vonásain eluralkodott a küzdelem a halál ellen. Végre a hullám lassan elcsendesedett, egy kis pihenőhöz juttatva őt. Körmei a karjába vájtak. – Nem tudod megállítani Darius? – a kérdés egyszerűen csak kicsúszott belőle, esze ágában sem volt feltenni. Ismerte annyira a férfit, ha képes lenne elvenni a szenvedését, már rég megtette volna. – Sajnálom. Nem akartam ezt mondani. – suttogta rekedt hangon, miközben reszkető ujjai végigsimítottak azon a tökéletes szájon. – Meg tudom csinálni. Tudom, hogy meg. Teste ismét megfeszült, a vörösen izzó tűz végigsöpört rajta, azzal fenyegetve, hogy elveszi a józan eszét. Darius el sem akarta hinni, hogy őt próbálja megnyugtatni, miközben a rettenetes kínoktól képtelen visszatartani a sikoltásait. Csak tartotta őt a karjaiban, iszonyúan tehetetlennek érezte magát, könnyek gyűltek a szemébe, lelke imádságban könyörgött kegyelemért, és elméjét próbálta a lehető legszorosabban összeolvasztani az övével. Tempest ismét sikoltani szeretett volna, de nem volt hozzá hangja. Leküzdhetetlen rosszullét tört rá, és valami esztelen, logikátlan szégyenlősség arra késztette, hogy elhúzódjon Dariustól. De a férfi olyan szorosan egyesült az elméjével, hogy érezte teste igényeit, ami most

kétségbeesetten próbált megszabadulni a mérgektől, az emberi vér, és hulladék maradékától. Nem eresztette a karjaiból, vérvörös könnycseppek folytak le komor arcán. Darius sohasem akarta ezt a lánynak. Soha nem akarta, hogy elevenen elégjen az átalakulás máglyáján. Észrevette, hogy alig tud lélegezni, annyira igyekezett elvenni a fájdalmat, amit miatta kellett elviselnie. Olyan picike, és törékeny. És most annak a határán van, hogy végleg összetörjön. „Maradj velem szerelmem. A következő szünetben, amikor biztonságos lesz, álomba küldelek, ahol nem érhet el a fájdalom.” „Kérlek, maradj velem.” Miközben a tűz szétszaggatta az összes izmát, görcsök rángatták finom, gyengéd testét, még mindig megkísérelte, hogy megnyugtassa őt. Ujjhegyei leheletérintéssel végigsimították a nyakát, mielőtt keze lehullt volna az ölébe. Darius nyíltan sírt, mellkasában a szorítás olyan erőssé vált, úgy érezte kettéhasad a szíve. Abban a pillanatban, ahogy elmúlt a veszélye, hogy Tempest megfulladjon saját kihányt vérétől, mély álomba küldte, hogy szervezete befejezhesse a munkát. Továbbra is szorosan a karjában tartotta, köré zárta, mintha biztosítani akarná felőle, hogy semmi rossz nem érhet el hozzá. Csak amikor már biztos volt benne, hogy az átalakulás befejeződött, és a lány biztonságban van, akkor vette le róla szennyes, véres ruháit, és mosta le a testét gyengéden, szeretettel. Aztán egy darabig csak üldögélt, zsibbadtan, kábán a megpróbáltatásoktól, megpróbált nyugalmat teremteni elméje káoszában. Az érte hozott áldozat alázatra kényszerítette. Megcsókolta, érintése lágy, és tiszteletteljes volt, mielőtt megnyitotta volna a földet. Azután a Kárpátiak álmába helyezte őt, és bezárta fölötte a földet, hogy a talaj meggyógyíthassa. Ahogy a föld bezárult Tempest teste felett, Darius lassan elfordult a barlangtól, vissza a felszín felé. Fekete tekintete most hideg volt, és könyörtelen. Érezte, ahogy a fenevad benne egyre előrébb tör, és ő semmiféle erőfeszítést sem tett, hogy visszanyomja. Sötét szemeiben vörös lángok lobogtak. Nem kereste meg, és nem törölte el a föld színéről ezeket a gyilkosokat pár hónappal ezelőtt, amikor megpróbálták megölni a húgát. Pedig ösztönei azt diktálták volna, hogy megtalálja, és megsemmisítse őket. De a fajtája mindig megpróbált beilleszkedni a civilizált világba, hogy elkerüljék, hogy felhívják a figyelmet magukra, és a tevékenységeikre. Ebben a pillanatban azonban nem volt egy szemernyi habozás, egy csöpp udvariasság sem a testében, lelkében. Ellátta a barlangot a legerősebb varázslatokkal, amit valaha is használt, elérte, hogy senki, se halandó, se Kárpáti ne juthasson Tempest közelébe élve. Aztán elindult és a kürtőn keresztül felemelkedett az éjszakai égre, elméjében a bosszú vörös ködével. A koncert véget ért, Desari és Syndil egy szigorúan őrzött szobában voltak, Cullen is velük tartott. Hirtelen mindannyian elcsendesedtek, és mindentudó pillantást váltottak egymással. Julian felnézett az égre. – Felhúzta magát. Lehetetlen megnyugtatni. Eldöntötte, hogy megsemmisíti azokat, akik elvették tőle Tempestet. Szavai magabiztosan hangzottak, sietség nélkül lehajolt, hogy megcsókolja Desarit. Aztán Dayannal és Barackkal együtt kilépett a lakosztály előtti kis erkélyre. Dayan futott pár lépést, hogy lendületből az ég felé vesse magát. – Elég ironikus, hogy most egy emberi férfira hagyjuk a nőinket.

Alakja elmosódott, még miközben beszélt, tollak hullámzottak fel a testén és kitárt karjain. – A nők tudnak kezelni egy emberi hímet. – morogta Barack, miközben felemelkedett Dayanhoz, és ő is átváltozott bagollyá, hogy csatlakozhassanak vezetőjükhöz. „Syndil, tartsd magad távol a szőke férfitól a szobában. Ha észreveszem, hogy flörtölsz vele, vagy csak ránézel, pokolra küldöm.” „De hát most mondtad, hogy tudunk kezelni egy emberi hímet. Én szeretném kezelni. Annyira, hogy mindjárt a legközelebbi hálószobába viszem, és neked ebbe nincs beleszólásod.” „Ne kényszeríts rá, hogy megöljem az embert. Darius valamiért kedveli őt, bár el nem tudom képzelni miért.” „Barack?” – beletelt egy kis időbe, amíg Syndil megpróbálta megfelelően megfogalmazni aggodalmát – „Figyelj oda. Nem szeretném, ha Desarinak bánkódnia kéne miattad.” A férfi halkan felnevetett, hangja puhán simított végig az elméjén. „Azt szeretnéd, ha azt hinném, te nem bánkódnál? Sohasem gondoltam magamra angyalként, de a türelmem veled lassan már szentté avat.” „El sem tudom képzelni, hogy bárki is angyalként gondolhatna rád, pláne nem szentként. – ismét egy kis habozó szünet következett, mielőtt folytatta – „Vigyázz magadra Barack. Darius kezdi elveszteni a fényt. Megint terjed benne a sötétség. Nem fog meghátrálni semmilyen veszély elől.” „Az életpárja szabta meg az utunkat. Nem érezted Darius bánatát, amikor ő szenvedett? Rosszallás hallatszott Barack hangjából. Syndil azonnal érezte, hogy könnyek gyülekeznek a szemébe. „Ne is emlékeztess rá. Megosztotta velünk, amit nekünk, vagyis a beleavatkozásunknak köszönhetett. Iszonyúan szenvedett.” „Igen kicsi szerelmem, ez történt. Összetört a szíve, és sírt fájdalmában. Elhárítjuk a veszélyt Desari fölül, és újra rendben lesz minden.” – próbálta megnyugtatni Barack. „Darius iszonyúan dühös ránk. Sokáig nem fog megbocsátani.” Barack szeretett volna visszafordulni, hogy megvigasztalja Syndilt. Ehelyett elküldte neki a biztonság, a melegség, és a szeretet hullámait. Ő is tudta, hogy Darius dühöng. Dühe nem forró, jéghideg. Ő olyan dolgokat is tudott arról, mire képes Darius, amit a nő el sem tudott képzelni. Kemény, könyörtelen ellenfél volt. A nő, akit a lelkének tekintett, ma éjjel a karjában haldoklott. És ezt valóban nem fogja könnyen megbocsátani. Barack gyorsabban kezdett repülni, hogy utolérjék vezetőjüket. Amint a három Kárpáti összetalálkozott Dariussal, Julian intett nekik, hogy térjenek vissza a földre. Leginkább csak látni akarta milyen állapotban van Darius. Mindhárom férfi teljes mértékben elkötelezett volt Darius védelme mellett. Tudták, hogy megsebesült. Darius sötét szeme türelmetlenül söpört végig Julianon. – Mi az? Egy gyümölcsösben voltak, nem messze attól a helytől, ahol Darius leszorította az útról Tempest elrablóinak autóját. Julian gyújtotta fel a távolból a járművel. A tűz már kialudt, a helyszínelők elhagyták a helyet. – Cullen azt mesélte nekem, egy Wallace nevű ember jött Európából, ő volt az, aki feltüzelte Brady Grandet az együttes, Julian, és különösen Desari ellen. – tett jelentést önkéntesen Dayan. Mindeközben pedig Darius arcát tanulmányozta. Durvának, és nyúzottnak látta a vonásait. Csípőjénél vér szennyezte a nadrágját, combjánál egy másik folt éktelenkedett.

Dayan nyugtalanul pillantott Julianra és Barackra, de tartózkodott attól, hogy kommentálja a látottakat. Hideg dühöt látott Darius szemében. Egy olyan furcsa, skarlátvörös izzás volt bennük, mintha a vérvörös hold visszatükröződése esett volna csapdába az éjfekete szemek mélyén. A primitív düh hátborzongató lángja volt, olyan ősi, és kérlelhetetlen, mint az idő maga. Ma éjszaka Darius nem fog megállni. Ragadozó volt. Zsákmánya nem menekülhet előle. – Hallottál erről a Wallace-ről? – kérdezte halkan Juliant. – Néhány évvel ezelőtt volt egy ember, aki vadászott a népünkre. A hercegre, az életpárjára, és az öccsére. Megkínzott és megölt halandókat, és több halhatatlant is. Őt hívták Wallacenak, de ő elpusztult. Tudom, hogy ő is a fanatikusok társaságához tartozott. A két Wallacenak kapcsolódnia kell valahogyan egymáshoz, főleg hogy ez is Európából jött. Ő áll a társaság élén most. – Ezek az őrültek olyanok, mint a mondabeli Medusa. Ha levágjuk egy fejüket, másik nő a helyén. Ha ezt levágjuk, csak azt remélhetjük, hogy egy ideig fejetlenek lesznek. – mondta halkan Darius – De legalább időt nyerünk, hogy több információt szerezhessünk róluk. Julian komolyan bólintott. – Az emberi vámpírvadászok ezer éve gyötörnek bennünket. Mindaddig, amíg a hímjeink átfordulnak, mindig lesznek olyan emberek, akik gyanakodni kezdenek, és mindannyiunkat üldöznek. – Talán jobb megoldás lenne kinyomozni a fanatikusokat, és levadászni őket. – javasolta kíméletlenül Darius. – Egy páran közülük gyűjtik a népünkről az információkat. Egy méreganyagot is kifejlesztettek az egyik laboratóriumukban. Ha befecskendezik egy Kárpáti testébe, megbénítja azt. – Julian megnyugtatásképpen hozzátette – A gyógyítónk, a bátyád már megtalálta rá az ellenszert, de ezek eltökélt emberek. Még ha megöljük is ezt a Wallace-t, jönnek utánunk újra és újra, biztos vagyok benne, hogy már dolgoznak a méreg továbbfejlesztésén is. – Nincs „ha” Julian. – Darius hangjába visszatért a csendes fenyegetés – Én meg fogom ölni azt az embert. Ha ez a népünknek haladékot ad, úgy legyen. Ha nem, nem fogunk meghátrálni a kötelességünk elől. – Megtaláltad a zsákmányunk illatát? – Az orromban van a bűze. Ma éjszaka nem menekülhet. – Az életpárod életben van. – mondta Dayan halkan. Darius felkapta a fejét, szemeiben parázs izzott, ahogy rátapadt az arcára. – Tudatában vagyok az életpárom állapotának Dayan. Nincs szükség arra, hogy emlékeztess rá. – Tempest az egyike annak a kevés furcsa nőnek, akik sohasem táplálnak haragot sokáig senki iránt. – mondta Julian csak úgy, senkinek sem címezve mondandóját – Még azt sem tudom elképzelni, hogy egy légynek ártson. – Köszönöm, hogy rámutattál mi ő nekem. – csattant fel Darius, és helyből felvetődött a levegőbe. Kevesen tudtak véghezvinni egy ilyen trükköt. A levegőben párává oszlott, és hatalmas sebességgel mozgott a térben. Julian felnevetett, és követte a példáját, nehogy lemaradjon sógora mögött. Dayan megvonta erős vállait, rávigyorgott Barackra, és nekifutott. Barack

megcsóválta a fejét és a nyomukba eredt. Elvégre egy olyasvalakinek is mennie kellett velük, akinek maradt egy csöppnyi esze. A sötét, baljós felhő egyre csak növekedett, nehezedett, mintha csak patakok futnának felé az égen, úgy szívta magába a párát. Odalenn az állatok besurrantak menedékeikbe, a fák odújába, barlangokba. Megérezték maguk felett a gyorsan mozgó sötét ragadozókat, és olyan apróvá, mozdulatlanná húzták össze magukat, amennyire csak tudták. A felhő hirtelen megtorpant, mintha a szél nem fújta volna tovább. Darius megengedte a szélnek, hogy keresztülfújjon rajta. Az elsuttogta neki hová kell mennie. Rajtuk volt Brady Grand, és a társa illata. Megtalálta volna őket bárhol. Messze alattuk egy domb oldalába begyűrve egy derékszöget formázó farmház terpeszkedett el. Első pillantásra kihaltnak tűnt, de semmi sem akadályozhatta meg, hogy a szellő a Kárpátiakhoz vigye felőle a zsákmány bűzét. A felhő sötét foltja lassan a domb fölé ereszkedett, és szétterült fölötte. A szél feltámadt, el kellett volna sodornia a felhőt, de az makacsul a helyén maradt, mint a halál, és a rombolás hírnöke. A szél megrázta a farmház ablakait, kereste a bejutás lehetőségét, a gyenge pontokat. Megzörrentette az üvegtáblákat, állhatatosan döngette a spalettákat A ház déli oldalánál mozgás támadt. Valaki kinyitott egy ablakot, és egy pillanatra beengedte az éjszakát, hogy megpróbálja bezárni a spalettát. A fekete felhő villámgyorsan és keményen csapott le. Leömlött az égből, beáramlott a nyitott ablakon, megtöltötte a szobát, mintha fojtogató füst telepedett volna a házra. Az ember hátratántorodott, szája néma kiáltásra nyílt. A hang azonban nem tudta elhagyni a torkát, a vastag, sötét pára átáramlott a testén, és magával vitte a levegőt is a tüdejéből, elszívta, mintha vákuum keletkezett volna ajkai előtt. A Kárpátiak egymás után szilárd alakba csillámlottak. Darius már mozgásban volt. Minden hangot hallott a házban. Négy férfi biliárdozott három szobával jobbra, másik kettő egy szobában járkált, valaki tévét nézett az emeleten tőlük balra. Darius átsuhant a házon, akár egy csendes, prédáját becserkésző ragadozó. A földszinten egy szobában két férfi lustálkodott, és halkan beszélgettek. Katonák. Tempestre vártak. Arra vártak, hogy megkínozhassanak egy gyámoltalan nőt, hogy ezzel odavonzzanak egy Kárpátit. Mindkét katonánál fecskendő volt. Darius biztos volt ebben. De nem érdekelte. Semmi sem számított neki, csak hogy ezek a férfiak megpróbáltak kárt tenni az életpárjában, és a húgában. Semmi sem állíthatta meg. Megállt a biliárdszoba nyitott ajtajában, szemei tüzes vörösen izzottak, fehér fogai csillogtak. Az egyik férfi megfordult, mintha csak egy lassú piruettet adna elő, amit a könyörtelen karmester, a végzet koreografált meg. Mindannyian megragadták a fejüket, tenyerüket szorosan a fülükre tapasztották. Darius gúnyosan, fenyegetően elmosolyodott. Könyörtelenül növelte a fájdalmas nyomást az agyukon. Egyszerre estek térdre. – Azt hiszem uraim engem vártak. – mondta halkan, arca kérlelhetetlen, érzelemmentes, kőmaszk volt, hideg, mint a jég. Szenvtelenül figyelte, ahogyan meghalnak, nehéz pillanatokat okozva majd annak a halottkémnek, akinek meg kellett volna magyaráznia, hogyan halhatott meg ugyanazon a helyen ugyanabban az időben négy ember ütőértágulatban. Elengedte az áldozatok elméjét.

Julian, Dayan és Barack már boldogulni fog a ház ezen részével. Darius, mint egy hideg szellő mozgott az épület derékszögének másik szárába, ahol tudta, hogy meg fogja találni a szervezet fejét. Olyan gyorsan mozgott, hogy az egyik katona, aki a csarnokba jött lefelé beleütközött anélkül, hogy egyáltalán tudatosult volna benne, hogy valami elfutott mellette. A férfi hátrahőkölt, visszanézett a lépcsőre, kereste az érintés forrását, majd végül megvakarta a fejét, és visszafordult a biliárdszoba felé. Már akkor halott volt, amikor Darius hozzáért. Julian tanúja volt a Desari ellen elkövetett első merényletnek pár hónappal azelőtt, amikor géppuskával nyitottak sortüzet a színpadra, ahol fellépett, és majdnem megölték őt. Annak ellenére, hogy ő talán kissé humorosabb volt a maga fanyar, gúnyos stílusában, minden ízében ugyanolyan halálos volt, mint Darius. Csak jobban elrejtette azt. Julian sem engedte volna meg a merénylők közül egyiknek sem, hogy megszökjön. A hatalmas nappali magas mennyezettel dicsekedhetett, kőből rakott kandalló állt az egyik fal mellett, ami körül jó kis beszélgetéseket lehetett folytatni. Két ember üldögélt a kényelmes karosszékekben, és kávét iszogattak, az áldozatukra várva. Darius hatalmas teste betöltötte az ajtókeretet. Egyszerűen csak állt ott, és várt. Az idősebb ember Wallace volt. Közepes testalkata, őszülő haja hűvösen jóképű benyomást keltett, de a szemei üresek voltak. Társa nálánál vagy húsz évvel fiatalabb, sötét hajjal, és nyilvánvaló bizonyítási vággyal. Darius megérintette az elméiket. Wallace fejében egy beteg, perverz természetet talált, ami örömét lelte nők és állatok kínzásában. Élvezetet okozott neki mások fájdalma, szerette nézni, ahogyan szenvednek. Az idősebb Wallace, aki évekkel ezelőtt Kárpátiakat ölt Európában, nyilvánvalóan továbbadta hagyatékát legidősebb fiának. A gyűlölet erősen, és mélyen gyökerezett benne, felkészült egy hosszú, kellemes tortúrára Tempesttel. Perverz fantáziáira válaszként Darius vadállata üvöltve megrázta láncait, egy pillanatra irányíthatatlanná vált. A férfi felvette vele a harcot, és nyert. A két ember olyan sokáig nem nézett fel, hogy a helyzet kezdett a körülményekhez képest nevetségessé válni. Kénytelen volt halkan megköszörülni a torkát, hogy felfigyeljenek rá. – Közölhette volna egyszerűbben is, hogy igényli a jelenlétem. Teljesen szükségtelen volt a meghívásnak ezen fajtája. Bár mostmár, hogy belenéztem abba bűzlő, rothadó halomba, amit az elméjének nevez, végülis megértem miért tette. – bársonyos fekete hangjában bűbáj volt, amit fegyverként, hozzáértően használt – Kérem, ne érezzék szükségét annak, hogy felálljanak. – fordult a fiatalabb ember felé – A főnökével van megbeszélnivalóm. Elegánsan, könnyed mozdulattal intett egyet a kezével, mélyen belenyomva és mozdulatlanul tartva a feltápászkodni készülő fiatal katonát a székébe a távolból. William Wallace felbámult az ajtóban álló elegáns férfira, aki betöltötte az ajtókeretet. Éjfekete haja lefolyt széles vállaira, sötét szemében démonja vörös tüze égett. A hatalom körülölelte, hófehér fogai fenyegetően ragyogtak, amikor mosolygott. Túlságosan udvarias volt, és Wallace megérezte a parázsló veszélyt a felszín alatt. Valódi megtestesülésében egy férfiasan szép, erőtől duzzadó embert látott, csupán az érzéki száj mellett meghúzódó kegyetlen vonások intették óvatosságra. Wallace szíve riasztó erővel kezdett dobogni. Kezei ökölbe szorultak. – Ki maga?

– Azt hiszem, a helyes kérdés az lett volna, hogy mi vagyok én? Mondja Mr. Wallace, találkozott már valaha vámpírral? – kérdezte Darius udvariasan. – Ha már fáradságot nem kímélve meghívott egyet az otthonába, valahogy azt vártam volna, hogy legalább valami halvány elképzelése van arról, hogy mivel van dolga. Wallace rápillantott a társára, akit a betolakodó egyetlen szeszélyes mozdulata magatehetetlenné változtatott. Végül úgy döntött, hogy ő is udvarias lesz, mint a vendége, és remélte, hogy valamelyik őr észreveszi. A házban nyüzsögnek az emberei. Előbb-utóbb erre jön valaki. És még mindig ott volt a tarsolyában a titkos fegyvere, de ahhoz a vámpír közelébe kellene jutnia. – Foglaljon helyet. Széles mozdulattal az egyik közelben álló székre mutatott. Darius elmosolyodott, megvillantotta fogait, szemei mélyén fellobbant a tűz, de nem mozdult. – Lehetőség szerint legyünk civilizáltak. Biztos vagyok benne, hogy akkor is erre gondolt, amikor az asszonyom után küldte a merénylőit. Kérem, ne fáradjon azzal, hogy tagadja a szándékait. Annyira könnyen tudom olvasni a gondolatait. Wallace úgy döntött, hogy inkább arcátlan lesz. – A gonoszság gonoszságért kiált. Ismerem a fajtádat, és azt, hogy mire vagy képes. Az olyanok, mint te, megölték a fiamat, és két testvéremet. Igen, szándékomban állt hosszasan kiélvezni a nődet. Szépnek találom. Talán… finom is lett volna. Darius kinyújtotta a kezét, és makulátlan körmeit tanulmányozta. Az ujjak hegyén az ápolt körmök hirtelen egy-egy pengeéles karommá nyúltak. Ismét megjelent az ajkán a fenyegető ragadozómosoly. A fekete szemek mégegyszer megpihentek az időseb férfin, és ez akár egy fizikai ütés, megrázta a testét. Wallace mindkét kezét a fejére szorította fájdalmában. Érezte a látogató óriási hatalmát, bensője kocsonyaként reszketett. Darius végigsuhant a szobán, folyékony, ruganyos mozdulatokkal, izmaiban ott hullámzott a hatalom a fehér ing alatt. Úgy tűnt, betölti az egész helyiséget, és elszívja az oxigént a levegőből. – Látom fokhagymával dekorálta ki az ablakot. Azt hitte, egy növény árt nekem, vagy csökkenti a hatalmam? – És nem? Wallace megpróbált időt nyerni. A felcsillanó fehér fogak válaszoltak csak. Darius a kandallóhoz ment, végigsimított a szépen díszített ezüst kereszten. – Úgy tűnik rendesen felszerelte magát egy vámpír ellen. Wallace elszörnyedt. Az ajtó felé pillantott, és hirtelen tudatosult benne a házat körülvevő csend. Darius közelebb suhant. – Pontosan mi az Mr. Wallace, amit olyan nagyon meg akart rólam tudni? Itt a nagy lehetőség. – Wallace előrántotta a zsebéből a fecskendőt, és mélyen belevágta Darius karjába. Aztán visszaugrott, és győzedelmesen vigyorgott. – Ó igen, a méreg. Keményen dolgozott rajta, ugye Mr. Wallace? – mondta lágyan Darius, hangja, mint mindig, szépséges volt, és közönyös – Elég nehéz megtudni, hogy működik-e az ilyesmi egyáltalán, ha nincs lehetősége, hogy tesztelje. Akkor lássuk a fejleményeket együtt. – lélektelen szeme találkozott Wallaceéval. – Ön ugyebár tudósnak véli magát Mr. Wallace?

Wallace lassan bólintott, nem tudta mire akar kilyukadni a vámpír. Darius lassú, nyugodt mozdulatokkal feltekerte az inge ujját, szabaddá téve karjának félelmetes izmait. Rámeredt a bőrére, amin mintha narancsszín lángok kezdtek volna táncolni, és Wallace majdnem felsikoltott, amikor a méreg aranyszín cseppjei elkezdtek kifelé szivárogni Darius pórusain, hogy aztán egyesülve patakokba fussanak össze a karján, és lecsöpögjenek a padlóra. – Érdekes, nem? – kérdezte fenyegető dorombolással – Talán nem ártott volna többet megtudnia az ellenfélről, mielőtt kihívja Mr. Wallace. Meglehetősen rossz gondolat a zsákmány ismerete nélkül vadászni indulni. – Hol van a nő most? Darius szemöldökei felemelkedtek. – Ön valóban olyan arrogáns, hogy azt hiszi, megengedném, hogy szánalmas gyilkosok elvegyék tőlem, ami az enyém? Azt gyanítom, sokkal jobban érdekelné a katonái holléte. Wallace sóhajtott, kezét végigfuttatta szürke haján, a mozdulat végén keze a tarkóján maradt a sokktól. – És ők hol vannak? – Ami megmaradt belőlük, azt vissza lehet igényelni a hullaházból. – válaszolt Darius érzelemmentesen. – Feltételezem, hogy a többi embereimet is megsemmisítetted. Darius elküldte az elméjét, végig az egész házon, majd elégedetten elmosolyodott. – Valóban, el kell ismernem, hogy nincsenek a legjobb egészségi állapotban. Nagyobb gondossággal kellene megválogatnia a társait Mr. Wallace. Az idősebb férfi fakó szemében rosszindulat villant. – De látom te sem úsztad meg sértetlenül. Vérzel. A fehér fogak ismét felragyogtak. – Ez semmiség, csak egy karcolás. A testem tökéletesen meg fog gyógyulni. De köszönöm az aggodalmát. Wallace sziszegett a fogai között. – Meg akarsz ölni. A fényes vörös tüzű szemek szinte égették a pillantását. – Méghozzá nagy örömmel Mr. Wallace. Megengedtem önnek, hogy megússza az első támadást a családom ellen, de úgy tűnik, ragaszkodik hozzá, hogy általam szabaduljon meg a nyomorult életétől. Nem tehetek mást, mint teljesítem a kérését. – Visszamegyek Európába, és békén hagylak benneteket. Darius lassan megcsóválta a fejét. – Nem kellett volna megengednie a mocskos szolgáinak, hogy hozzáérjenek. Azt tervezte, hogy megerőszakolja és megkínozza. És nem azért, mert azt gondolta, hogy vámpír, hanem mert ez beteges élvezettel töltötte volna el. Engem akart itt látni Mr. Wallace, és a kívánsága teljesült. Wallace a fiatalemberre pillantott, akit védencének szemelt ki, mert benne ugyanazt az eltorzult természetet vélte felfedezni, mint önmagában. Darius könnyedén megtalálta a gondolatokat a fiatalember elméjében, amiket keresett. A legtöbb zavaros képzelgés főszereplője Tempest volt. Megtudta, hogy nem hisz a vámpírokban, de vonzza a szexuális erőszak, és a vámpírvadász társaság megígérte neki, hogy

abban bőven lesz része. Belefúrta a szemét a fiatal férfi agyába, és szemlélte a gonoszságot, ami létezett az ő világában is, és az emberek világában is. Elengedte szorítását a testén, hagyta, hogy kikászálódjon a karosszékből, és felé induljon. Látszott rajta, hogy fogalma sincs róla, hogy már ő irányítja. Darius mozdulatlanul állt, mintha csak a szoba része lenne, maga volt a csendes, éber, mozdíthatatlan föld. Az utolsó pillanatban, mielőtt a kezek elérhették volna, hirtelen csillanva párává oldódott, és megjelent a fiatalember mögött. – Daniel, mögötted! – figyelmeztette Wallace. Daniel megpróbálta derékszíja alól előrántani a fegyverét, ahogy megfordult. Ahogy rápillantott a betolakodóra, megdermedt a mozdulat közben a keze. A vámpír arca hullámzott, eltorzult, egy hosszú pofa kezdett belőle kibontakozni. Borotvaéles fogai előtörtek, nekiugrott egyenesen a fiatalember mellkasának, lyukat marva belé, hogy elérje dobogó szívét. Wallace felugrott a székéből feldöntve azt, és megpróbálta elérni az ajtót. Az elegáns alak elmosódó folttá olvadt a sebességtől, hogy elvágja menekülési útvonalát. Darius ismét úgy nézett ki, mint egy jóképű férfi fekete szemekkel, szája sarkában a kegyetlen vonással. Egyetlen folt sem volt makulátlan ingén, bár egész tócsányi állt már Daniel teste körül, aki úgy feküdt a padlón, mint egy rongybaba. Wallace moccanni sem mert, nehogy még inkább megközelítse a fenyegető szörnyeteg. – Hát nem látod? – sziszegte – Éppen olyan vagyok, mint te. Szolgálhatnálak téged. Tegyél halhatatlanná! Darius megemelte a szemöldökét. – Hízeleg magának, ha azt hiszi, hogy bármiben is hasonlítunk egymásra. Vannak olyanok az én népemben is, akik olyanok, mint ön, akik gonoszak, és és torzak belülről, rothadó héjak. Ők lehet, hogy megadnák önnek a lehetőségét, hogy élhessen még egy darabig, megengednék, hogy egye a halottak húsát, míg sötét céljaikat szolgálja. De én nem ilyen vagyok. – Akkor ki vagy te? – suttogta Wallace. – Az igazságszolgáltatás eszköze vagyok. Azért jöttem, hogy egy olyan helyre küldjem a világból, ahol számot kell adnia a szörnyű bűnökről, amiket elkövetett halandók és halhatatlanok ellen. – Darius szinte már finom gyengédséggel ejtette ki a szavakat. Wallace makacsul megrázta a fejét. – Nem, ezt nem teheted. Én vagyok a vezető. Egy egész sereg van mögöttem. Senki nem képes legyőzni engem. – hangja hisztérikusan felemelkedett – Hol vagytok? Mindenki ide, veszélyben vagyok! Védelmezzétek a vezetőtöket! A rettenetes lélektelen szemek egy pillanatra sem hagyták el Wallace arcát. Azok a fekete szemek teljesen üresek voltak, mentesek minden érzelemtől. Aztán apró vörös lángok lobbantak fel a mélyén, tovább fokozva Wallace rettegését. – Senki sem maradt. – mondta Darius. – Csak ön. És én halálra ítélem az emberiség elleni bűneiért. Erre uram. – Darius a csarnok felé intett. Wallace reménytelenül hadakozott a kényszerrel. Hátborzongató, darabos, rángatózó mozdulatokkal, mint egy marionett figura, lassan lépdelt a csarnok felé a lépcsőkön. Sikoltani próbált, de nem volt ura a hangjának. Teste továbbra is kizárólag a démon parancsának volt hajlandó engedelmeskedni, akit ő hívott a farmházba. Amikor véget értek a lépcsők, a lény újabb gesztussal előre irányította. Minden erejével küzdött, centiméterről

centiméterre, lépésről lépésre, de Wallace végül mégis eljutott a biliárdszobáig. Dermedten nézte a négy élettelen férfi, akik mindenféle sérülés nélkül feküdtek a padló közepén. Aztán a kényszer kilökdöste az erkélyre. Alatta a kovácsoltvas kerítés húzódott, minden egyes rúdja kihegyezett karóként meredt a magasba. Wallace lebámult a halálos tőrhegyekre, megpróbálta megállítani a következő lépését. Mégis felemelkedett az egyik lába, majd követte a másik. Aztán zuhanni kezdett, sikolya visszhangzott az éjszakában. Darius szenvtelenül lebámult a testére, ami ernyedten lógott a kerítésen. Az egyik fémrú d épp a szívét járta át. Csendben állt ott, míg felvette a harcot a vadállatával, ami még mindig a szabadulásért tombolt, még mindig bosszút, és vért akart. „Tempest.” Szándékosan idézte maga elé a nevét, elvitte testébe és lelkébe, hogy segítsen megnyugtatni a borzalmas szörnyeteget, hogy újra visszaállhasson az egyensúly az emberi elme és a ragadozóösztön között. Már nem volt az a vadember, akit az ösztönei uraltak, aki vérre, és bosszúra szomjazott, de szüksége volt a másik felére. Vissza akart menni hozzá, amilyen gyorsan csak lehet. Végül elfordult a holtesttől is visszatért a népéhez, a családjához. Julian halkan felsóhajtott. – Fogadd el a vérem Darius, és menj már végre a földbe, hogy meggyógyulhassanak a sebeid. – Azt hiszem, el kell ismernem, hogy igazad van. – És majdnem megöl, hogy el kell ismerned. – vigyorgott rá Julian. Egy lassú mosoly érintette meg Darius kemény ajkait. – Ó, fogd már be a szád! – mondta fáradtan, de valódi vidámság csillogott a szemében.

Tizennyolcadik fejezet Darius két nappal később emelkedett fel, teste teljesen meggyógyult. A megfelelő alvási mód, az erőteljes ősi vér, a gazdag talaj teljes erejét visszaadták. Azonnal a családja után nézett. Elméje mindegyiküknél elidőzött, hogy meggyőződjön róla, mindannyian egészségesek és biztonságban vannak. Cserében biztosította róla őket, hogy teljesen meggyógyult, és hogy nemsokára felébreszt Tempestet. Darius a szokásos mardosó éhséggel emelkedett fel, és tudta jól, ha minden jól ment, Tempest is hasonlóval fog. Vadászott, mint egy ragadozó, közel a barlanghoz. Mohón táplálkozott, eleget vett el, hogy mindkettejüknek elég legyen. Amikor visszatért a barlangba, mindent előkészített az emelkedésre. Gyógynövényeket zúzott össze, hogy megtöltsék a levegőt nyugtató aromákkal, gyertyákat gyújtott, a kis lángok hívogatóan táncoltak, villogtak a falakon. Puha, vastag ágyneműt teremtett a hatalmas, masszív, frissen készült ágyra, hogy üdvözöljék őt.

Felnyitotta felette a földet, kiemelte, és visszazárta a mély lyukat, hogy ne emlékeztesse a lány sírra. Tempest még álmában is gyönyörű volt. Szebb, mint amilyenre emlékezett. Bőre hibátlan, haja lángoló vörös-arany förgetegben hömpölygött az arca körül. Odavitte a gőzölgő gyógyvizes medencéhez, és miközben beleereszkedett vele, elküldte elméjének az ébresztő parancsot. Odahajtotta fejét puha szájára, hogy elkaphassa első lélegzetét, ahogy teleszívta tüdejét levegővel, majd kilélegezte. Olyan illata volt, mint a napfénynek, és a jóságnak. A képtelenül hosszú szempillák előbb csak megrezzentek, majd felemelkedtek, hogy belebámulhasson az élénkzöld szempárba. A humor egy halovány szikrája belopódzott a smaragdmélységekbe. Dariust meghökkentette, hogy szíve egyszerre olvadt el, és szorult össze keményen. Széles mellkasában sem akart megférni, úgy tűnt, a félelem dobbanásaival kitörni készül onnan. – Szóval, úgy tűnik, hogy gondjaim vannak ezzel az őrület dologgal. Nem érzek ellenállhatatlan vágyat, hogy fejjel lefelé csüngjek a lábujjaimmal kapaszkodva, mint a denevérek. De helyette határozottan van egy másik sóvárgásom. Hangja, olyan volt, mintha apró ujjak simogatnák a bőrét. Elméjében, amikor megérintette, egyszerre kavargott a vidámság, és a félelem, mintha nem tudná, melyiket válassza. – Az teljesen természetes, ha éhes vagy drága. – nyugtatta meg, tenyerével elsöpörte selyemhaját a nyakáról. A víz ellepte a bőrüket, az apró feltörő buborékok kipukkadtak körülöttük, megteremtve az intenzív boldogság érzetét. – Bár egy kicsit visszataszító talán. – próbálta tárgyilagos szemlélőkent elemezni magát Tempest. – Mire gondolsz? – Lehajtotta a fejét, hogy megtalálja a torkában verdeső pulzusát, nyelvével megsimogatta, ajkaival jegyet hagyott rajta szándékosan, mire megérezte a lányban a türelmetlen várakozást. – Milyen érzés, amikor így megcsókollak? – suttogta a bőrébe, és részéről azonnal válaszolhatott volna, hogy a lélegzetével együtt a józan eszét is ellopta az érzés. Teste megelevenedett, a láng fellobbant, szüksége emelkedett. – Úgyis tudod. – vádolta meg a lány. Fogai óvatosan végigkaristolták a nyakát. Hasában összeszorultak az izmok, a lángok azonnal egyesültek a teste mélyén sürgetően. – És mi a helyzet ezzel? – követelt választ, majd beszívta bőre illatát. Tempest ívbe hajlította a nyakát, hogy jobb hozzáférést biztosítson, a vágy tüze elharapózott a testében. – Tudod Darius. Szája eltapogatózott az övéhez egy lassú, bágyadt csókra, amire jobban szüksége volt, mint bármi másra abban a pillanatban. Ez meg is fosztotta Tempestet a képességtől, hogy két ép gondolatot egymás mellé fűzzön. – Milyen érzés lehet a számomra, – mondta Darius – amikor az édes szád moccan a bőrömön, amikor a fogaid rám találnak, amikor a vérem átömlik beléd? Szép, és nagyon-nagyon erotikus, a testem vágyik rá, éppen úgy, ahogy a tiéd, hogy megosztozzanak. Kezei elindultak a testén, hogy újra felfedezzenek minden ívet és hajlatot, és lemossák róla a föld maradványait. Tenyere végigsiklott a meztelen bőrön, birtoklóan betakarta a hetykén meredező mellbimbót, lecsúszott a hasára, majd a háromszög puha fürtjei közé. A lány teste

követelőzően simult a kezébe, ahogy ujjai a krémes, forró tüzet keresték nőiessége bejáratánál. Olyan vad szükség tört rá, amit még sohasem érzett. Lassan, apránként bedugta egy ujját a befogadó testbe. Aztán még egyet. Beljebb furakodott, hogy feltárja a bársonyos, pulzáló rejteket, ami egyedül az övé, csak rá vágyakozik. Tempest nekitörleszkedett Darius kezének, vágyát, éhségét erősebbnek érezte, mint valaha. Keze a széles mellkason kóborolt, a kővé keményedő hasizmokon kalandozott, majd tenyerére véve méricskélte férfiasságának súlyát, finom ujjai táncoltak rajta. Darius felmorrant, kiemelte a lányt a vízből, a puha ágyneműk közé vitte, testével betakarta az övét. Tempest elmosolyodott, karjait a nyaka köré fonta, vastag hajába vesztek ujjai. – El sem hiszem, egy igazi ágy. Szerinted tudjuk egyáltalán, hogyan kell benne szeretkezni? – Ó igen baby, nem hiszem, hogy emiatt aggódnod kellene. Egészen pontosan tudom, mit kell tennem. – suttogta a torkába. Az apró, törékenynek tűnő alak megadóan simult az ő hatalmas teste alá, selymes haja mellkasát cirógatta. Hogy lehet ennyire átkozottul puha? Bőre édes, mint a méz, íze valósággal megrészegítette, gerincén borzongás futott végig, férfiassága tovább vastagodott. Benne kell lennie, vagy beleőrül. Szüksége az egekig csapott, és egyedül a lány volt képes csillapítani. Tempest ismét megkaparintotta a bársonybőrű hímtagot, élvezte vad erejét, uralkodni vágyó erőszakosságát, ahogy önkéntelenül előredöfött érintésére, diadalmasan elmosolyodott saját hatalmán, amikor ez a brutális férfitest szinte tehetetlenül megremegett ujja gyengéd érintése alatt. Darius szája felgyújtotta nyaka érzékeny bőrét, szinte habzsolta. A lány fájó élvezettel nekidörgölte megduzzadt melleit a kemény mellkasnak. Ekkor jutott el a tudatába a férfi erőteljes szívverése, vérének ár-apály játéka, mint amikor a tenger hullámai nekicsapódnak a partnak, majd visszahúzódnak. Ellenállhatatlanul csábította, mindent felemésztő éhség lett rajta úrrá. Azonnal megmerevedett, könnyek gyűltek a szemébe, megpróbált kiszabadulni a hatalmas test alól. Darius elkapta a csuklóit, és felemelte őket a feje fölé, ahol egy kézzel is fogva tartotta erőlködés nélkül. – Csitt, szerelmem, csak nyugodj meg. Halkítsd le a félelmet a fejedben. Tudod, hogy meg lehet csinálni. – Tempestnek szokása volt félelmeit elképesztő fantáziájával óriásira növelni, így gyorsan rájött mire gondol a férfi, de úgy érezte képtelen megtenni, rázta a fejét egyik oldalról a másikra, próbálta eltüntetni az elméjéből a vér hangját és illatát, a hihetetlen gyorsasággal emelkedő szomjúságot, ami úgy tűnt elsöpör mindent, ami ő, elveszi az egyéniségét, megsemmisíti mindenestől. Darius határozottan, és nyugodtan tartotta. – Nézz rám Tempest. Nyisd ki a szemed, és nézz az enyémbe. Lélegezz együtt velem, míg megnyugszol. Együtt meg tudjuk csinálni. Tudom. Bízz bennem, hogy tudom mi a helyes. Csak nézz rám. A lány nyelt egy nagyot, hogy megpróbálja eltüntetni a félelem, és az önutálat csomóját, ami a torkában összegyűlt, kényszerítette szemhéjait, hogy felemelkedjenek. Az éjfekete szempár azonnal rabul ejtette, a sötét pillantás megbabonázta. Az, amit onnan kiolvasott, mindennél hatásosabban lecsillapította. Darius bízott benne, hitt benne, minden feltétel nélkül szerette őt, végtelenül. Jobban, mint a saját életét.

Szíve szörnyű lüktetése alább hagyott, hatalmas kortyokban nyelte a levegőt a tüdejébe. Tekintete úgy kapaszkodott a férfiéba, mint fuldokló a mentőövbe, hogy tartsa tőle távol az őrületet. Darius teljes magabiztossággal lemosolygott rá. – Együtt csináljuk drága. Te, meg én. Egyek vagyunk. A szívünk, a lelkünk, az elménk, és a testünk. – Keze becsúszott a combjai közé, ellenőrizve forróságát, szüksége nagyságát. Mohó szorítás fogadta a perzselő bejáratnál, saját vágya már-már dühödt fellobbanással felelt rá, férfiassága elnehezült. Odanyomta a bársonyos bejárathoz, erővel kellett visszatartania csípőjének önkéntelen mozdulatát. – Ez mi vagyunk Tempest. Nem te, és én. A testünk vágyik a másik felére, szükségünk van egymásra. Nem érzed a szükségem, hogy csillapíthassam az éhséged? Egy erőteljes mozdulattal beléhatolt, érezte, ahogyan a lány teste mohón magába húzza, fellüktet körülötte, birtoklóan megszorítja. Az édes kínzás izzadsággyöngyöket csalt a homlokára. Tempest halkan felnyögött, csípője elé ment a lökéseknek. Darius tovább vastagodott, még beljebb hatolt, a tüzes szorítás tovább fokozta elviselhetetlen éhségét. – Olvaszd össze az elméd az enyémmel. Azt akarom, hogy úgy legyünk együtt, ahogyan kell. – suttogása maga volt a csábítás – A testem már mélyen a tiédben van. Visszahúzódott, majd egy minden eddiginél erősebb lökéssel hatolt belé. Tempest kezei megpróbáltak kiszabadulni a fogásából, de szilárdan tartotta őket. Lehajtotta a fejét, és megnyalta a mellbimbóját, majd elmosolyodott az erőteljes szorításon, amivel az alatta megvonagló test válaszolt. A vágyakozó kis csúcs köré csavarta nyelvét, majd behúzta szájába a szatén bőrt. Csípőjének örvénylő mozgása száműzte a gondolatokat a fejéből. Tempest képtelen volt a kezeit kiszabadítani, kiszolgáltatott testén Darius ráérős keze és szája már-már az elviselhetetlenségig lobbantotta a tüzet, ahogy beszívta a mellét, érezte, hogy valami új, hatalmas vadság szabadul el benne. – Kérlek Darius! – hallotta saját könyörgését, és pontosan tudta, hogy mit akar. – gerince ívben elemelkedett az ágytól, hogy még inkább a férfi falánk szájához nyomhassa mellét. – Ne várass tovább! – súgta a várakozás kínjától remegve, és érezte, hogy testében a férfi mély, tökéletes, lassú ritmusra vált. Fogai finoman karcolgatták mellén a bőrt, majd nyelvével elsimította a helyét. Apró, sírósan kérő hang tört ki a torkából, és akkor a fogak áttörték a bőrét, Darius szája erotikus mozdulatokkal szívni kezdte a vérét, benne pedig felrobbant fehérizzással a fájdalommal határos élvezet. Minden eltűnt, csak a férfi létezett, szája a mellén, teste a testében. Azt akarta, hogy örökké tartson. Hogy soha ne hagyja abba. Tartani, szorítani szerette volna a fejét, visszahúzni újra és újra, az idők végezetéig. Becsukta a szemét, és átadta magát a hullámoknak. A férfi elméje benyomult az övébe, részesedni akarván gyönyöréből, megosztani saját végtelen szükségét. „Pontosan ilyennek érezném én is. Ugyanúgy szükségem van rá, mint neked.” Hangja cirógatott, nem leplezte nyers vágyát, melynek hullámai visszhangot vertek elméjében. Aztán szája lezárta a sebet, és egész mellét kezdte nyalogatni. – Tedd meg értem szerelmem. Add meg nekem, amit én adtam neked.

Pusztító, ellenállhatatlan sóvárgása, maga volt az ördög kísértése. Csípője rendületlenül pumpált, mellkasa a lány ajkai fölé emelkedett. Tempest szája tétován moccant felforrósodott bőrére. Elméjében mintha apró kattanással hirtelen a helyükre kerültek volna a dolgok. Teste belsejében Darius mintha minden dübörgő szívdobbanásával együtt vastagodott volna. Fogait végighúzta a kemény izmokon oda-vissza. Éhsége felszűkölt, vágya, hogy megadhassa Dariusnak, amit szeretne, üvöltött. A férfi egyik keze a csípője alá csúszott, hogy kissé megemelve azt, minden eddiginél mélyebben hatolhasson belé, másikkal pedig tarkóját emelte el a párnáról, hogy magához szoríthassa a száját. – Istenem, baby, megölsz! Akarom! Olyan szükségem van erre, mint semmi másra a világon. – A szavak szinte már durva nyersességgel törtek fel belőle, minden izma pattanásig feszült az igyekezettől, hogy meggyőzze őt. – Kérlek baby! Rekedt kiáltása megtöltötte a barlangot, fejét hátravetette az extázistól, ahogyan a lány fogai átszakították a bőrét. Élvezete ismeretlen magasságokba tört, ahogy érezte, amint a puha, rátapadó ajkakon keresztül az élet lényege átáramlik párjába, erejével, szenvedélyével táplálva őt. Férfiassága egyre gyorsabb tempóban, egyre lüktetőbben vastagodott, amíg a lány teste már olyan szorosan rásimult, hogy úgy tűnt, a súrlódás mindkettőjüket lángba fogja borítani. Tempest elé ment mozdulatainak, hüvelye ismét pulzálni kezdett, húzta, csalogatta édes belsejébe, míg végül nem bírta tovább, magja kitört, éppen olyan erővel, ahogyan elméjüket elborította közös gyönyörük, és a lány testét táplálta a vére. Darius ismét felkiáltott, úgy szorította magához a finom testet, már attól félt összetöri kontrollálatlan önkívületében. – Az életpáromnak követellek téged. A tiéd vagyok. Felajánlom neked az életem. Neked adom védelmem, a hűségem, szívem, lelkem és a testem. Ugyanezt kérem tőled. Az életed, a boldogságod és jóléted becsben tartom, és a magam érdekei elé helyezem mindig. Te vagy az életpárom, örökre szóló kötelék fűz hozzám és gondoskodom rólad, az idők végezetéig. Fogai között szűrt, szívdobbanásaival nyomatékosított minden szót, hogy hiba ne eshessen, a kötés tökéletes, felbonthatatlan legyen. Azt akarta, hogy Tempest is érezze, miként egyesül testük, lelkük, szívük és elméjük. Az övé volt. És ő Tempesté. Soha nem mondana le róla, soha nem engedné elmenni, soha nem engedi meg semminek, hogy árthasson neki. Végigsimított a haján, teste még mindig forró, és kemény volt bársonyos tüzében, ami síkos volt magjától. A finom nyelv lezárta a tűszúrásnyi sebeket a mellkasán, teste annyira kimerült, hogy még a száját is alig bírta mozgatni. Legurult mellé, és maga után húzva ismét szorosan átölelte. – Köszönöm Tempest. Nem érdemeltem meg, de köszönöm. Feküdt, hallgatta szinkronban dobbanó szíveiket, elméje megpihent. Látta Darius fejében a megingathatatlan elhatározást kettejük mély kapcsolatáról, amiben sohasem lehet törés, és ez őt is megnyugtatta jövőjükkel kapcsolatban. Új létformájában megtapasztalta, hogy a Kárpáti vágyak hőjéhez, mélységéhez az emberei érzései csupán gyertyafénynek tűnnek a tűzvész mellett. Érezte, hogy ez az idővel nem csökkenni, hanem erősödni fog. Bár azt nem igazán tudta elképzelni, hogyan fogják elviselni szívelégtelenség nélkül. Már ő is érezte, hogy ez nem csupán testi éhség, birtoklási vágy, Darius szerelmes belé. Belé, Tempestbe. Olyan mélységesen, olyan teljességgel, hogy ez

eltöltötte egész lényét. Szerette annyira, hogy felajánlja érte az életét. Szerette fenntartások nélkül, szerette feltételek nélkül. Feküdt a karjaiban, és kiélvezte az érzést, hogy ott van mellette, erős, és valódi. – A többiekkel minden rendben van Darius? Gyengéden, simogató ujjakkal, kisimította a vörös tincseket az arcából. – Természetesen. Juliannak van egy ikertestvére, aki San Franciscóban él az életpárjával, Alexandriával. Julian most elvitte bemutatni Desarit a családjának. – Darius rátalált nyaka üregére, fogaival megkaristolta az érzékeny bőrt, majd nyelvével elsimította a nem létező fájdalmat, amit okozott. Aztán belemosolygott a nyakába. – Vitték magukkal a leopárdokat is, hogy legyen mit mutogatniuk Aidan emberi családjának, és Alexandria kisöccsének. – És Syndil? Teste az ájulatból felpislogva kezdett magához térni, és lassú hullámokkal reagálni, a fogak érintésére. Keze rásimult a kemény izmokra a férfi csípőjén. Érezte, hogy testéhez szoruló férfiassága erre azonnal válaszol, kezdett ismét lüktetve megkeményedni. – Barack és Syndil együtt vannak, dolgoznak a kapcsolatukon. Syndil most boldogabbnak, és magabiztosabbnak tűnik, annak ellenére, hogy azt hiszem, az életpáron kívül szert tett egy új, a régi szelíd, kedves természeténél sokkal hevesebb vérmérsékletre is. Meleg üdvözletét küldi velem neked. A következő turné előtt Európába utaznak találkozni Julian hercegével, és a népünk ottani tagjaival. Tempest lehajtotta a fejét a mellkasára, ujjai táncoltak fölötte, válaszként a fantáziára, amit kiolvasott a fejéből. Felnézett az arcára, érezte teste melegét, élvezte parázsló szenvedélyét, ami minden simogatásával emelkedett. - Dayan és Cullen? Alig tudott gondolkodni már, Darius elméje újabb és újabb érdekes erotikus lehetőséget vetített elé. – Mivel mi már mind megtaláltuk az életpárunkat, a sötétség egyre gyorsabban terjedt Dayanban. Időre van szüksége, hogy alkalmazkodjon. – Inkább érezte, mint hallotta a hangja mögött megbúvó aggodalmat. – Az élénk érzelmeink túlságosan zavaróak neki. Ő és Tucker felmentek Kanadába. Egy ideig együtt fognak utazni, hogy Dayan meggyőződhessen Cullen biztonságáról, és persze a sajátjáról is. Amikor az együttes újra összeáll a következő turnéra, mindketten visszajönnek. Volt valami rekedtség bársonyos hangjában, amit nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Várakozás. Megragadta a legélénkebb képet az elméjében, és felemelkedett, hogy meglovagolja. Ahogy ráereszkedett, a testén végigrohanó hőhullámtól döbbenten nyíltak nagyra smaragdszemei. De aztán hátravetette haját, és lassú, erotikusan ringó táncba fogott csípőjével, ajkán egy elégedett mosoly ívelt fel. Darius átfogta a derekát, és képtelen lévén ellenállni a szaténpuha bőrnek, hüvelykujjaival simogatni kezdte fel-alá. Gyönyörű volt, lángszínű haja érzékien ölelte körbe szépséges arcát, buja száját, hatalmas zöld szemeit lassan elfelhőzte a vágy. Bár a teste apró volt, észveszejtő íveitől nyelnie kellett egyet, karcsú, finom bordái kihangsúlyozták krémes, duzzadt melleit. Kezei összeszorultak a karcsú derék körül, hogy mélyebbre hatolhasson belé, és elégedetten nézte, ahogyan a zöld szemek elsötétülnek. Azon kapta magát, hogy ő is mosolyog.

– Már megint azt csinálod, amit akarsz. – mondta halkan, felnyúlva, hogy megsimogassa alsóajkát az ujjával – De szeretném felhívni a figyelmed, hogy nagyon könnyen bele is halhattál volna az átváltozásba. Bármi rosszul sülhetett volna el. Tempestet hirtelen megütötte a férfi félelme, haragja felhullámzott. Szándékosan bevonta ujját szája nedves barlangjába, és míg belső izmait összeszorította körülötte, forró nyelvével végignyalintotta a foglyul ejtett ujjbegyet és elégedetten vette tudomásul, hogy a kiselőadás váratlanul félbeszakadt. Darius csípője önkéntelenül hatalmasat lökött felfelé, kezei a két gyönyörűen gömbölyödő mellre tapadtak. A fekete szemek megteltek éhséggel. Tempest rámosolygott, mellbimbóit nekifeszítette a tenyerének, teste minden mozdulatával csábította. Darius hirtelen felült, karjai köré fonódtak, szája lecsapott a mellbimbójára. Egyetlen pillanat alatt átvette az irányítást. – Végig fogod hallgatni, amit mondani akarok drága, és engedelmeskedni fogsz nekem ebben. Soha, de soha nem teheted ki magad ekkora veszélynek. Megértetted? Most a Kárpáti hím beszélt belőle, lefektetve törvényértékű szabályait makacs társának. Tempest a nyaka köré fonta a karjait, nyelvével megtalálta a füle mögött azt az érzékeny pontot, lassan, örvénylő mozdulatokkal nyalogatta, meleg leheletével zavart okozva a szigorú gondolatok között. Aztán szája gonoszul lecsúszott a nyakára, végigperzselve az oda vezető utat, miközben csípője mozgásával, szűk hüvelyével még feljebb csavarta vágya hőfokát. Darius igyekezett fegyelmezni, az ellenőrzése alatt tartani az elméjét. Engedelmeskednie kell neki. Meg kell ígérnie. A lány szája sarkában megjelent egy huncut vonás, majd selymes bőrű combjai a dereka köré fonódtak, még mélyebbre temetve ezzel magába férfiasságát. Abban a pillanatban minden kitörlődött a fejéből, tudata milliárdnyi apró darabra robbant, magával rántva Tempestet is a kielégülésbe. Lassan ereszkedtek vissza a földre, egymás lágy ölelésébe bugyolálva, szelíden. Puha suttogásuk, nevetéseik hangja, szeretkezésük illata megtöltötte a barlangot. Élvezték frissen felfedezett szerelmüket, kielégíthetetlen vágyukat egymás iránt. Darius jó néhány szeretkezéssel később mégis megtartotta a kiselőadását, a lány zendülése a törvénykezés ellen újabb erotikus játékokhoz vezetett, de az ígéret végül mégsem született meg. De mindez már egyáltalán nem számított a férfinak, mivel tudta, hogy a jövője meg van pecsételve. Tempest az övé, mellette marad az örökkévalóságig, mindig az ő vad Viharja marad, aki felizgatja, eltereli a parancsolgatástól, a kalandjaival kínozza, és örökké, örökké szeretni fogja.

Vége