SPORTTAL A STRESSZ, A SZORONGÁS ÉS A DEPRESSZIÓ ELLEN SPORT AS A TREATMENT OF STRESS, ANXIETY, AND DEPRESSION. Mentálhigiéné. DETRE ZOLTÁN százados

SPORTTAL A STRESSZ, A SZORONGÁS ÉS A DEPRESSZIÓ ELLEN

DETRE ZOLTÁN százados

SPORTTAL A STRESSZ, A SZORONGÁS ÉS A DEPRESSZIÓ ELLEN SPORT AS A TREATMENT OF STRESS, ANXIETY, AND DEPRESSION Felgyorsult, rohanó Világunkban ritkán találkozunk olyan emberrel, akit ne aggasztana jelenlegi élethelyzete. Sokan arról panaszkodnak, hogy alig bírják már azt a terhelést, ami rájuk nehezedik, túlhajszoltak és nincs egy nyugodt pillanatuk. Azt remélik, hogy ez csak egy átmeneti állapot, és ha túljutnak a nehéz időszakon, akkor találnak majd időt a kikapcsolódásra, pihenésre, és a szórakozásra is. Amikor a túlfeszítettség jelei mutatkoznak, akkor egy szebb jövő álmait vetítik maguk elé, de ez az áhított állapot, azonban gyakran sohasem következik be. Mindig jön valamilyen újabb nehézség, ami gátat szab a tervek megvalósításának. Ezen, reménytelennek tűnő állapot eredményeképp alakul ki a stressz, vagy stresszhatás. Dolgozatomban, a mozgás, a rendszeres sportolás pszichére gyakorolt jótékony hatására, és a stressz, a szorongás és a depresszió kezelésében betöltött preventív szerepére szeretnék rávilágítani. In our fast paced world it is rare to find someone who isn’t worried about his current financial situation. Many complain that they are over-worked and don’t have a single calm moment. They hope that this is merely temporary, and once they get through this difficult period, they will find time to relax, rest, and even seek forms of entertainment. When feeling overstressed, they imagine a better future, but this dream often is never realized. Some new hardship always arises and prevents plans for the future from being carried out. This seemingly hopeless situation leads to stress and stress-like symptoms. In my essay I would like to shed light on the positive effects exercise and the regular participation in sports can have on the psyche as well as their preventative effects on stress, anxiety, and depression.

Mentálhigiéné A mentálhigiéné elnevezése és mozgalma Clifford Beers amerikai üzletember nevéhez fűződik, aki a századelőn két esztendőt töltött zárt elmeosztályon. Gyógyulását követően könyvet írt, amelyben követelte az elmeosztályok elmaradott viszonyainak reformját, illetve megfelelő OKTATÁS, NEVELÉS

29


lépések megtételét az elmebetegségek megelőzése érdekében. Létrehozta a mentálhigiéné különféle szervezeteit, maga mellé állítva a kor haladó amerikai pszichiátereit. A mentálhigiéné mozgalma kezdetben a társadalmi méreteket öltő betegségek ellen vette fel a harcot, mint pl. a nemi betegségek, az alkoholizmus, a kábítószer fogyasztás, hibás nevelési gyakorlatok stb. (Buda, Veér, 1994) A mentálhigiéné még alig egy évszázadra visszanyúló történetében állandóan megtaláljuk a sporttal való kapcsolat nyomait. Egyrészt a sporttevékenység és a sportoló ember sajátos vizsgálati lehetőséget nyújtott a pszichológiában, másrészt kezdettől fogva felvetődött a pszichológia felhasználásának igénye a sport különféle problémáinak megoldására. A sportpszichológia fejlődését előrevivő társadalmi erők nagy általánosságban közismertek: a modern sport az utóbbi időben, döntő mértékben sajátos szórakoztató iparrá vált, politikai–gazdasági tényező lett, melyben a teljesítmény centrikus felfogásé lett a vezető szerep. Ugyanakkor a különböző sportágakban az elért szintek már olyan magasak, hogy mind többször vetődik fel az a kérdés, hogy vajon hol van az emberi teljesítmény maximum határa? Ebben a helyzetben a sport egyre nagyobb gazdasági ráfordítást igényel, és mind több alkalmazott tudományágat foglalkoztat (Buda, 1994). A különféle alkalmazott biológiai és orvosi, technikai ágazatokon kívül, egyre határozottabban jelentkezik a pszichológia felhasználásának igénye. A sport mentálhigiéné azonban abban tér el a hagyományos sportpszichológiától, hogy nem csak vizsgál, és szaktanáccsal segíti a sportmunkát, hanem közvetlenül részt vesz a sportoló pszichológiai befolyásolásában, a sportorvosláshoz hasonló terápiás módszerekkel. A fő hangsúlyt, a sportmunkát nehezítő, gátló pszichológiai tényezők felismerésére és befolyásolására helyezi. A tágabb értelemben vett sport mentálhigiénéhez még egy problématerület tartozik, amely a jövőben mind jelentősebbé válik, ez a sportnak, mint általános társadalmi mentálhigiénés tényezőnek kutatása és felhasználása. A rendszeres sportolás, a különféle sportszerű gyakorlatok, a sportjátékok, a társadalom széles rétegeiben lehetnek személyiségfejlesztő hatásúak, a többi emberrel pszichológiailag összekötő tevékenységformák, amelyek a lakosság fizikai erőnlétét és általános szomatikus állapotát is jelentősen javíthatja. Magyarországon a szív- és érrendszeri megbetegedések igen magas száma bizonyítja, hogy még mindig nem fordítunk kellő figyelmet a 30

OKTATÁS, NEVELÉS


testünk egészsége érdekében végzett rendszeres testmozgásra. A mozgásszegény életmód megfigyelhető egészen a korai gyermekkortól kezdve. Az általános és középiskolák oktatási rendszerében is folyamatosan csökkenő óraszámmal találkozhatunk a testnevelési órák számát tekintve. Az osztályzás eltörlésével, pedig sikerült a tantárgy motivációját minimálisra csökkenteni. A helyzet a felsőoktatási intézményekben sem jobb. Sőt! Fokozatosan megszüntették, elsorvasztották a kötelező testnevelést, így az napjainkban már nem szolgálja, szolgálhatja a prevenciót. Mindez maga után vonja azt a felmérések által alátámasztott tényt, hogy a gyerekek és fiatalok, majdan felnőttek, a mozgásszegény életmód következtében szorongóbbá, a stresszt nehezebben elviselővé, immunitásuk gyengesége miatt pedig, a betegségekkel szemben, kevésbé ellenállóvá válnak.

A szorongás A pszichológia tudomány számára a legátfogóbb elemzést a szorongás természetéről a mai napig Freud adta, aki ötven éven át „birkózott” a szorongás rejtélyével. Gondolati hagyatéka alapot szolgáltatott a legtöbb modern szorongás elméletnek. Ő tett kísérletet először a szorongás és a hozzá kapcsolódó jelenségek (félelem, ijedtség) fogalmi tisztázására: „a szorongás az állapotra vonatkozik, s eltekint a tárgytól, míg a félelem, ami élmény és testi változások vonatkozásában megegyezik a szorongással, a figyelmet egyenesen a tárgyra irányítja.” (Freud, 1916; idézi Oláh, 1993; i. m. 322. o.) A félelem oka, tárgyi vonatkozásaiban mindig konkrét, a szorongásé bizonytalan. Az ember a szorongással védekezik az ijedtség ellen. Freud a szorongás két típusát írta le, és értelmezte azok biológiai funkcióját, leírta kifejlődésük folyamatát, tisztázta kapcsolatukat. Az első a REÁLIS SZORONGÁS, melyet úgy definiál, mint „külső veszély, azaz elvárt, előrelátott bántalom észlelésére való visszahatás, öszszekapcsolódik a menekülés reflexével s az önfenntartás megnyilvánulásaként fogható fel.” (Freud, 1916; idézi Oláh, 1993; i. m. 321. o.) A reális szorongást tehát Freud a külvilág valódi veszélyeitől való félelemként definiálja, ami szolgáltatja a szervezet hatékony felkészülését a veszély elhárítására, és azt írja, hogy a reális szorongást az én önfenntartási ösztöneinek megnyilvánulásaként kell felfogni. OKTATÁS, NEVELÉS

31


A szorongás másik fő alakjának Freud, a NEUROTIKUS SZORONGÁST tekintette, amely szerinte három megjelenési formát mutathat. Beszélhetünk szabadon lebegő, várakozásos szorongásról vagy általános aggodalmaskodásról. A lélek ún. strukturális modelljének a kimunkálása megadta Freud számára a rendezőelvet a szorongással kapcsolatos nézetek egységesítéséhez, a korábbi elképzelések újraértelmezéséhez. (Oláh 1993). A szorongás új koncepciójának központi gondolata az, hogy a szorongás egyedüli horgonypontja az „ÉN”. Az ÉN, a lelki készülék veszélyt jelző és veszélyt elhárító apparátusa, a veszély tudatos észlelője, az óvintézkedések megteremtője. A strukturális modellből következően az ÉN-t három területen fenyegeti veszély: a külvilág, az ösztön-én, és a szuperego felől. Ha az ÉN kénytelen beismerni a gyengeségét, szorongás jön létre, éspedig a külvilággal szemben reális félelem, a felettes ÉN-nel szemben lelkiismeret-furdalás, az ösztön ÉN túl erős szenvedélyeivel szemben pedig (neurotikus) szorongás (Freud, 1926; idézi Oláh, 1993). Az új koncepció fényében markánsabbá válik a szorongás jelzőfunkciójának a hangsúlyozása, amely szerint a szorongás tulajdonképpeni feladata, hogy figyelmeztesse az EGOT, a közelálló veszélyre. A szorongás Freud szerint traumatikus szituációkban és vészhelyzetekben alakul ki. A traumatikus szituációkban az én tehetetlen a rázúduló veszéllyel szemben, ilyen esetekben a szorongás automatikus válaszként jelenik meg. Vészhelyzetekben a traumatikus szituációktól eltérően a szorongás nem közvetlen válaszként, hanem az én figyelmeztető jelzéseként jelenik meg. Az észlelő a világból azokat a helyzeteket látja veszélyesnek, amelyekben egy korábban tapasztalt traumatikus szituáció kulcsmozzanatait véli felfedezni. Az aktuális szituáció és a korábbi traumatikus helyzet vélt vagy tényleges hasonlósága ébreszti fel azt a szorongás élményt, amit a személy a traumatikus helyzetben korábban átélt. Megfigyelhetjük, hogy napjaink modern szorongás koncepciójának kimunkálói fejében tulajdonképpen Freud gondolatai forognak. A kognitív érzelem elmélet Lazarus (1966; idézi Oláh, 1993) nevével fémjelzett változatának a gondolatváza szintén megtalálható Freud elméletében. A lazarusi modell a szorongást egy többlépcsős kognitív értékelési folyamat eredményeként létrejövő emocionális állapotnak tekinti. Ebben az értékelési folyamatban eldől, hogy fenyegető-e az adott hatás (elsődleges értékelés), ha igen, elhárítható-e és kezelhető-e (másodlagos 32

OKTATÁS, NEVELÉS


értékelés) vagy be kell ismernünk tehetetlenségünket, ami egyben a szorongás fokozódását vonja maga után. Amikor Freud arról ír, hogy a veszélyre egy emocionális válasz és egy védekező reakció, vagy reális szorongás esetén menekülő vagy támadó válasz jelenik meg, a Lazarus és mtsai. által középpontba állított leküzdő módokat, coping mechanizmusokat vezeti be. Az elhárító mechanizmusok funkciójának kijelölésével és az egyes elhárítási formák bemutatásával Freud és Lazarus által később részletesen kimunkált, emóció fókuszú coping stratégiákat írja le elsőként (Oláh, 1993). Watson is részletesen foglalkozott a szorongás (félelem) elemzésével. A szorongást és a félelmet szinonimaként kezelte, és speciális karakterisztikumokkal bíró ingerekre adott emocionális válaszként értelmezte. Watson (1924; idézi Oláh, 1993) az ingereknek három olyan fajtáját írta le, amelyekre a humán élőlények minden előzetes tanulás vagy tapasztalás nélkül félelmi reakcióval válaszolnak. Ezek a fájdalom, az erős hang és a hirtelen bizonytalanná váló testhelyzet. Minden más típusú inger a tanulás, a tapasztalás, a klasszikus kondicionálás révén válik félelmetessé. A szorongásos reakció kialakulását magyarázó watsoni elmélet értelmében, ha a semleges ingerek ezen öröklötten félelmet előhívó ingerekkel időben vagy térben asszociálódnak, akkor maguk is szorongáskeltő ingerré válnak. Spence (1953; idézi Oláh, 1993) a szorongást az általános drive, egy komponensének tekinti, a károsító ingerek hatására kialakuló belső emocionális válaszként értelmezi. A drive-elmélet szerint a szorongásszint egyik lényegi meghatározója az általános drive szintnek, a drive elméletből a teljesítmény és szorongásszint viszonyára az alábbi következtetések adódnak: 1. Egyszerű vagy könnyű feladatok esetén magasabb szorongásszint jobb teljesítményt eredményez. 2. Nehéz, komplex feladatokban a nagyon szorongó személyek teljesítménye rosszabb lesz, mint a kevésbé szorongóké. 3. A közepes nehézségű feladatok esetén a tanulás stádiumát kell figyelembe venni. A magas szorongásszint a tanulás kezdeti szakaszában kedvezőtlenül hat a teljesítményre, ugyanakkor a tanulás előrehaladtával, facilitálja a teljesítményt. Spielberger (1966; idézi Oláh, 1993) nevéhez fűződik a szorongás állapotszerű és tulajdonságjellegű változatának a megkülönböztetését középpontba állító állapot-vonásszorongás elmélet. Hangsúlyozta, hogy a szoOKTATÁS, NEVELÉS

33


rongáskutatás eredményeinek ellentmondásai nagyrészt abból adódnak, hogy fogalmilag nem különböztették meg egymástól a szorongásra való hajlamtól, a szorongástól, mint tartós személyiségvonástól. A szorongás állapot-vonás teóriája, ezen két konstruktum lényegének a megvilágítására és a szorongással összefüggő alapvető változók: stressz, fenyegetés, elhárító mechanizmusok viszonyának tisztázására vállalkozott. Spielberger elméletének kulcsfogalmai tehát: A STRESSZ, A FENYEGETÉS ÉS A SZORONGÁS, amelyeket az alábbiak szerint különböztet meg egymástól. 1. A stressz egy objektív ingerszituáció, bizonyos fokú veszélyt magába rejtő, szervezeten kívüli ingerfelvétel. Spielberger a stresszorok két formáját, két fő osztályát különbözteti meg: a) azokat, amelyek az önbecsülésre jelentenek potenciális veszélyt, az ún. LÉLEKTANI STRESSZOROK. b) azokat, amelyek potenciális fizikai ártalmat jeleznek, az ún. FIZIKAI STRESSZOROK. 2. A fenyegetés az egyén részéről egy szituáció veszélyesként való felfogását jelenti. Az, hogy egy szituációt fenyegetőnek értékelünk-e, az számos tényező függvénye (pl. szakértelem, múltbéli tapasztalat, önbizalom, attitűdök, képességek stb.). A stressz a szubjektív értékelés következményeként, annak hatására válik fenyegetéssé az egyén számára. 3. a) A szorongásállapot, mint komplex érzelmi reakció, akkor alakulhat ki, ha az egyének az adott szituációt a személyükkel kapcsolatban fenyegetésként értelmezik. A szorongásállapoti reakciók intenzitása arányos a fenyegetés szubjektíven megítélt nagyságával. A szorongásállapoti reakciók tartóssága attól függ, meddig tartja az egyén a szituációt fenyegetőnek. Spielberger így határozza meg a szorongást, mint állapotot: „A szorongásállapot (ANXIETY-STATE) úgy fogalmazható meg, mint az emberi szervezet olyan átmeneti érzelmi állapota vagy helyzete, amelyet szubjektív, tudatosam felfogott feszültség és aggodalomérzetek, valamint erősebb autonóm idegrendszeri aktivitás jellemez.” (Spielberger és mtsa. 1970, 3. o.; idézi Oláh, 1993). Míg a szorongás, mint állapot fluktuáló és átmeneti, a szorongás, mint vonás stabil egyéni különbségeket jelent a szorongásra 34

OKTATÁS, NEVELÉS


való hajlam tekintetében. A vonásjellegű szorongás bizonyos reakció típusok kinyilvánítására való diszpozícionális (örökletes hajlam, adottság) meghatározottság. A szorongás konstruktum két formája egy kognitív történés, a helyzetértékeléshez való viszony alapján határolható el egymástól. b) A szorongás, mint vonás, meghatározója a helyzetek értékelésének, míg a szorongásállapot következménye annak, hogy valaki egy helyzetet milyennek értékel. A szorongásra erős hajlamot mutató személyek a környezeti hatások szélesebb körét értelmezik, értékelik fenyegetőként, és náluk az intenzív szorongás állapota is gyorsabban alakul ki. A gyakrabban átélt stressz helyzetek arra késztetik a személyeket, hogy helyzet specifikus leküzdési reakciókat, védekezési mechanizmusokat fejlesszenek ki, amelyek a szorongásállapot csökkenésére szolgálnak. A szorongás modelljének a tesztelésére Spielberger kidolgozta a STATE TRAIT ANXIETY INVERTORY-T, (STAI) amelynek a magyar változatát, Dr. Sipos Kornél készítette el 1976-ban. Végül szeretném megemlíteni a szorongás INTERAKCIONISTA MODELLJÉT, amely a szorongás többdimenziós természetére mutat rá. Elsőként Endler és mtsai. (1962; 1974; 1976; 1977; idézi Oláh, 1993) fogalmazták meg a modell lényegét, illetve dolgoztak ki vizsgálatra alkalmas kérdőívet. A modell lényege, hogy egy adott helyzetben a pillanatnyi szorongás akkor nő, ha a helyzet kongruens az adott személy általános szorongás hajlamának azon aspektusával, amely érzékeny a helyzetben működő stresszorokkal kapcsolatban. Általánosan fogalmazva a pillanatnyi helyzet karakterisztikumai (szituáció) és a szorongási hajlam ezzel kongruens összetevőjének (személy) a kölcsönhatása határozza meg a szorongásos válasz intenzitását. A szorongás diagnosztizálására alkalmas módszerek megjelenésével a környezeti stresszorok iránti érzékenységet megbízhatóan lehet tanulmányozni olyan kérdések kapcsán, hogy milyen környezeti hatások iránt érzékenyek a speciális tulajdonságokkal jellemezhető személyek, a különböző szocializációs hatások, nevelési beavatkozások milyen helyzeteket tesznek szorongás keltővé, nemek között milyen eltérések vannak az egyes fenyegetések iránti érzékenység vonatkozásában. OKTATÁS, NEVELÉS

35


Az aerobikus erőnlét és a pszichológiai haszon Számos tanulmány született, amely az aerobikus erőnlét összefüggését vizsgálta a szorongás és a depresszió vonatkozásában, a coping-hatékonysággal, mindemellett az eredmények meglehetősen ellentmondóak. Martinsen (1989: idézi Hatfield, 1991) áttekintette az 1980–89 között publikált szakirodalmat, amely a szorongásos és/vagy depressziós személyek kezelésmódjaként foglalkozott testmozgás-programmal. Azt találta, hogy a kontrollált klinikai és más tanulmányok alátámasztják a testmozgás antidepresszáns és szorongáscsökkentő hatását, továbbá az aerobikus állóképesség növelése nem látszik a pszichológiai hatások szükséges feltételének. Hasonló hatást érhetünk el a testmozgás aerobikus és anaerobikus formáival. Steptoe, Kearsley és Walters (1993) a maximális és szubmaximális intenzitású testmozgásra adott akut hangulati válaszokat vizsgálták, aktív (edzett) és inaktív (edzetlen) vizsgált személyekkel. A v.sz.-ek hasonló hangulati reakciókkal voltak jellemezhetőek a kétféle testmozgástréninget követően, és nem találtak számottevő különbséget az aktív és ülő foglalkozást végző v.sz.-ek között. Mindannyian növekedést mutattak azonban a mentális energia, életerő és jókedv tekintetében. Egyetlen hangulati reakció vonatkozásában találtak szignifikáns különbséget az edzett és az edzetlen v.sz.-ek között, a feszültség-szorongás redukciója jelentősebbnek mutatkozott a minimális intenzitású testedzést követően, az edzett minta esetében. A fenti eredményeknek ellentmondó megállapításra jutottak Brooke és Long (1987), amikor a valós életbeli stresszorokkal való megküzdés hatékonyságát vizsgálták az aerobikus erőnléttel összefüggésben. A szerzők a magas aerobikus erőnlétet nagyobb coping-hatékonysággal hozzák kapcsolatba, miszerint az aerobikus kondíció a szubjektív szorongásból való gyorsabb talpraállással jár együtt. Sexton, Maere és Dahl (1989) egy utánkövetéses vizsgálatban a testmozgás intenzitását és a neurotikus tünetekben bekövetkező változásokat vetették össze. Noha közvetlenül a 8-hetes tréning periódus után a gyaloglók és futók csoportja egyaránt jelentős csökkenést mutatott a szorongás, depresszió és más neurotikus tünetek tekintetében, az utánkövetés során kiderült, hogy a futók, akik nagyobb aerobikus kondícióra tettek szert, alacsonyabb szorongásszinttel voltak jellemezhetők, hat hónappal a tréning program befejezését követően. 36

OKTATÁS, NEVELÉS


Carlson (1990) a fizikai kondíciót, a testmozgást, a hagyományos tanácsadói célok elérését segítő eszköznek tekinti, amely befolyást gyakorol a fejlődés szociális (fejlődő interperszonális kapcsolatok), emocionális (csökkent depresszió és szorongás, nagyobb önbizalom, öröm), kognitív (tökéletesedő kognitív funkciók) és viselkedéses anomáliák, (túlevés, dohányzás, alkoholfogyasztás csökkenése) aspektusaira.

A testedzés, stressz, immunrendszer A stresszfogalom alkalmazása az orvostudományban, a pszichológiában Cannon és Selye nevéhez fűződik. Selye (1976) szerint, a stressz a szervezet nem specifikus válasza mindenfajta igénybevételre, vagyis az igénybevétel szervezeti állapotának, illetve a terhelés és annak okai, az ún. STRESSZOROK közti konfliktus folyamatainak jellemzésére szolgál. A stresszor kifejezésén az olyan külső vagy belső ingereket értjük, amelyek megzavarják az egyensúlyt, ezzel alkalmazkodáshoz és védekezéshez vezetnek. Az egyensúly újbóli helyreállításának tendenciája drasztikus hatások esetén neurohormonális folyamatokra irányul, szubjektív-emocionális tényezők esetén azonban, fiziológiai és kognitív kölcsönhatások révén valósul meg. Cannon (1911; idézi Fröhlich, 1996) szerint az érzelmileg ingató ingerek észlelésekor vegetatív elváltozások jelentkeznek. Macskákkal végzett kísérleteiben a félelemkeltő ingerek érzelmi stresszt váltottak ki, és ezzel alkalmazkodó lépéseket ösztönöztek a belső miliőben fennálló egyensúlyállapot fenntartására. Ezt a kiegyenlítést fokozott ADRENALIN kiválasztás készíti elő. Az ezzel járó vegetatív elváltozásokat (pl. a szívritmus fokozódása, izzadás, légzésfrekvencia fokozódása, vércukorszint emelkedése, az emésztés és veseműködés gátlása) a szervezet vészhelyzet esetén történő mobilizálódása jeleként, és ennek támadással, vagy meneküléssel járó megoldásaként értelmezhetjük. Selye (1964) kiegészítvén Cannon elméletét, egy komplex, fázisokban lezajló folyamatot ír le, az ún. ÁLTALÁNOS ADAPTÁCIÓS SZINDRÓMÁT. Selye szerint ez a szervezet univerzális, biokémiai válasza a megterhelő igénybevétel minden formájára. Ez a hipotalamusz–hipofízis– mellékvese rendszer közvetítésével valósul meg. A központi idegrendszert érő stresszhatások a hipotalamuszt, corticotrop-realising-hormon OKTATÁS, NEVELÉS

37


(CRH) kiválasztására késztetik. A CRH aktiválja a hipofízis–mellékvesekéreg rendszert, illetve szimpatikus aktivációhoz, nagy mértékben szorongáshoz vezet. A CRH receptorai legnagyobb sűrűségben a hipotalamuszban helyezkednek el, amely a vegetatív funkciók szabályozását végzi. A CRH hatására a hipofízisben a proprio-melanocortin (POMC) peptidből olyan hormonok képződnek (ACTH, alfa-MSH, béta-endorfin), amelyek a stresszválasz bonyolult regulációját végzik. Az ACTH ezek közül a legfontosabb, amelyek fő feladata, hogy a mellékvesekérget, a kortikoszteroidok képzésére szólítsa fel. A kortikoszteroidok az immunredszerre gátló hatást gyakorolnak (Sternberg, 1992; idézi Rigó, 1996/97). Másrészt a szimpatikus idegrendszer aktiválódása a mellékvesevelő adrenalin, és noradrenalin termelését fokozza. Selye ennek a folyamatnak a bizonyítékait drasztikus fizikai streszszorokkal végzett állatkísérletekből szolgáltatta. Ezek azt mutatják, hogy a testi védekező folyamatok aránytalan mozgósítása a védekezési képesség kimerüléséhez, megbetegedéshez és halálhoz vezethet. Első jelei közé tartozik pl. a mellékvesék megduzzadása, fekélyek kialakulása a gyomor- bélrendszerben, valamint a nyirokcsomók és a pajzsmirigy térfogatának csökkenése, tímuszsorvadás. A GAS (General Adaptation Syndrom — Általános Adaptációs Szindróma) kialakult állapotában, három fokozatot foglal magában (Selye, 1976): 1. ALARM REAKCIÓ — a mozgósítás stádiuma. A szervezetben a stresszorral való találkozás jellegzetes tünetei jelentkeznek. Kezdetben csökken az ellenálló képesség. Ha a streszszor veszélyes, akkor már ezen a szinten is bekövetkezhet a halál. 2. ELLENÁLLÁSI SZAKASZ — rezisztencia. Ha a stressz folyamatos hatása mellett lehetséges az alkalmazkodás, akkor kifejlődhet a megfelelő ellenállás. Ilyenkor az ellenálló képesség a normális szint fölé emelkedik. 3. AZ ALKALMAZKODÁSI ENERGIA KIMERÜLHET, ha a szervezetet hoszszú ideig ugyanazon stresszor hatása éri, amelyhez már alkalmazkodott. Az alarm reakció jelei újra megjelenhetnek, és bekövetkezhet a halál. Meg kell jegyezni, hogy a stresszválasz leállítása a kortizol receptorokhoz kötődik, amelyek nagy sűrűségben találhatók a hippokampuszban. Minél több, vagy érzékenyebb kortizol receptor található a hippokampuszban, annál gyorsabb a stresszválasz leállítása. 38

OKTATÁS, NEVELÉS


A szorongás és megküzdési stratégiák A testmozgásra pszichológiai nézőpontból legalább úgy tekinthetünk, mint a szorongásos reakciókat provokáló napi eseményekkel vagy gondolatokkal való megküzdés módszerére. A coping-irodalom áttekintése során a következőkben a testmozgást, mint lehetséges megküzdési stratégiát elhelyezzük a különféle coping-stratégiák rendszerében. MEGKÜZDÉSNEK NEVEZZÜK azt a folyamatot, amelynek során a személy megpróbál szembeszállni a stresszel. Ennek két fő formája ismeretes: a) ha a személy a speciális helyzetre vagy problémára összpontosít abból a célból, hogy megkísérelje azt a jövőben elkerülni vagy megváltoztatni, PROBLÉMAKÖZPONTÚ MEGKÜZDÉST tanúsít; b) ha azonban a személy azzal foglalkozik, hogy enyhítse a streszszkeltő helyzethez kapcsolódó érzelmi reakciókat, — noha a helyzetet magát nem tudja megváltoztatni — a megküzdés, ÉRZELEMKÖZPONTÚ (Lazarus és Folkman, 1984; idézi Atkinson, Smith és Bem, 1994).

Problémaközpontú megküzdés A problémaközpontú stratégiák alkalmazása probléma meghatározásból, alternatív megoldások mérlegeléséből (előnyök/hátrányok vonatkozásában), választásból és végrehajtásból áll. A problémaközpontú stratégiák befelé is irányulhatnak, ilyenkor a személy önmagában változtat meg valamit anélkül, hogy környezetét módosítaná. Ez történik, pl. az igényszint megváltoztatása, alternatív vágykielégítő források keresése, valamint új készségek elsajátítása során. Az ilyen stratégiák alkalmazásának sikeressége adott személy tapasztalataitól, intellektuális képességeitől, önkontroll funkcióitól függ (Atkinson és mtsai., 1994). A problémaközpontú megküzdés használata stressz helyzetekben, a stressz alatti és stressz utáni depressziószintek csökkenésével, (Billings és Moos, 1984; idézi Atkinson és mtsai., 1994) és rövidebb depressziós periódusokkal jár együtt.

Érzelemközpontú megküzdés Az érzelemközpontú stratégiák célja, hogy megakadályozzák a negatív emóciók elhatalmasodását a személyiségen, gyakran olyan helyzetekben, amikor az események befolyásolhatatlanok. Az érzelemközpontú OKTATÁS, NEVELÉS

39


megküzdő stratégiák lehetnek adaptívak, és inadaptívak, attól függően, hogy hosszabb távon csökkentik-e, avagy növelik a stresszt (pl. testmozgás, alkoholizálás). Egyes kutatók a negatív érzelmekkel való megküzdés módszereit viselkedéses és kognitív stratégiákba sorolják. A VISELKEDÉSES STRATÉGIÁK közé tartozik a figyelemelterelés céljából végzett testmozgás, az alkoholizálás vagy más drogok használata, az érzelmi támasz keresése. A KOGNITÍV STRATÉGIÁK közé tartozik a probléma időleges és tudatos félretétele, a helyzet jelentésének megváltoztatása, újraértékelése. Más kutatók kérődző, negatív elkerülő és elterelő típusú érzelemközpontú megküzdő stratégiákat különböztetnek meg (Nolen-Hoeksema, 1991; idézi Atkinson és mtsai, 1994). A KÉRŐDZŐ STRATÉGIÁK gyakorlásakor a személy elszigeteli magát a külvilágtól, negatív érzelmi állapotán töpreng, aggodalmaskodik a streszszkeltő esemény következményeit illetően, de nem tesz semmit a helyzet megváltoztatása érdekében. A NEGATÍV ELKERÜLŐ STRATÉGIÁK olyan tevékenységek, amelyek elterelik a figyelmet a nyomott hangulatról, illetve negatív érzelmekről, azonban ezt a potenciálisan veszélyes dolgok gyakorlásával teszik, melyek végső soron a hangulat romlásához vezetnek (pl. erős ivás, alkoholizálás, önveszélyes és kockázatvállaló viselkedés, környezet felé irányuló agresszió). A kérődző és negatív elkerülő stratégiák inadaptívak, mivel megnyújtják és elmélyítik a nyomott hangulatot és az átélt stressz fokozódásához vezetnek, míg az elterelő stratégiák, mint a testmozgás és a más szabadidős tevékenységek, megrövidítik és gyengítik a lehangoltságot. AZ ELTERELŐ STRATÉGIÁK alkalmazása során a személy valamilyen kellemes tevékenységébe menekül, mely növeli a kontroll, illetve a helyzet feletti ellenőrzés érzését. A kérődző és negatív elkerülő stratégiák inadaptív, valamint az elterelő stratégiák adaptív jellege számos vizsgálat által alátámasztást nyert. A kérődző típusú megküzdést használó személyek a stresszkeltő események után kevésbé hajlanak aktív problémamegoldásra. Ha azt mégis megkísérlik, gyakran rosszabb megoldást alkalmaznak. A kérődzés megakadályozhatja a jó problémamegoldást, ellenben azok az emberek, akik kellemes tevékenységet alkalmaznak abból a célból, hogy lélegzethez jussanak és megszabaduljanak rossz hangulatuktól, valószínűbb, hogy 40

OKTATÁS, NEVELÉS


aktív és sikeres problémamegoldáshoz folyamodnak, a stresszorral való megküzdésben (Nolen-Hoeksema és mtsai. 1991–92.). Folkman és Lazarus kialakítottak egy MEGKÜZDÉSI MÓDNAK nevezett eljárást. A mérés egy sor állításból áll, melyek mindegyike olyan megküzdő feladatot vagy cselekedetet ábrázol, amellyel az emberek a stressz hatására foglalkoznak. A Megküzdési Módok skáláiba a megküzdés két általános típusa közötti megkülönböztetést építették be: a problémaközpontú és érzelemközpontú megküzdést. Valójában azonban nyolc coping faktort különböztetünk meg a Megküzdési Módok esetében: konfrontálódás, távolítás, önkontroll, szociális támasz keresése, felelősségvállalás, menekülés a helyzetből, tervezés, pozitív újraértékelés. Lazarus (1993) szerint az emberek a legtöbb alapvető megküzdési stratégiát használják a feszültségkeltő helyzet különböző állomásain. A szituáció, a személyiség, kognitív értékelés és az egész tranzakcionális folyamat lényeges aspektusainak ismeretében tudunk csak választ adni arra, hogy milyen stratégiát választ majd a személy.

A testedzés pszichológiai hatásai Harris (1981; idézi Feist és Brannon, 1988) azt találta, hogy amikor futókat a futásból származó előnyökről kérdezték, csaknem annyi pszichológiai érvet soroltak fel, mint fiziológiai okot. A rendszeresen futók azt állították, hogy ezen testmozgásnak köszönhetően pszichikailag is jobban érzik magukat, pontosabban kevésbé hajlanak a depresszióra, alacsonyabb szorongásszintekről számoltak be, és élvezik a megnövekedett önértékelésből fakadó előnyöket. A tanulmányok egy része az akut testmozgással foglalkozik, ezekben a vizsgált személyek meghatározott testmozgást végeznek egyszeri alkalommal, meghatározott időtartamban, majd ennek végeztével megállapítják a szorongásszinteket. A krónikus testmozgás és szorongás közötti kapcsolatot kutató tanulmányokban olyan testmozgásról van szó, amelyet az egyén rendszeresen gyakorol, és ezáltal életstílusának részét képezi.

Akut testmozgás és a szorongás Egy korai tanulmányban Morgan (1973; idézi Feist és Brannon, 1988) a Wisconsin Egyetem professzora, állapot szorongás csökkenést talált, OKTATÁS, NEVELÉS

41


felnőtt nők és férfiak erőteljes fizikai aktivitás programot követő vizsgálata során. Bahrke és Morgan a szorongásra gyakorolt viszonylagos hatásokat hasonlították össze két látszólag ellentétes helyzetben. A testmozgás során, amely egy arousal állapot, és a meditáció során, amely pedig egy ellazult, relaxált állapotnak felel meg. A kutatók random módon jelöltek ki 75 rendszeres testmozgást végző önkéntes férfit a három egyenlő nagyságú csoport valamelyikébe: 1. testmozgást végző csoportba, amelyben a személyek taposókeréken gyalogoltak 20 percen keresztül 60%-os maximális szívritmus mellett; 2. meditációt végző csoportba, amelyben az alanyok kényelmesen ültek, mialatt a Benson-féle relaxációs választ gyakorolták; 3. ebben a csoportban a személyek csendben pihentek egy hangszigetelt szobában 20 percen keresztül. Az állapot- és vonásszorongás szinteket, standard pszichometrikus eszközzel (STAI) mérték a kezelés előtt, az alapszint megállapítása céljából. Az állapotszorongás szintjének mérésére került sor, rögtön a kezelés után, valamint 10 perccel később. A futás és a meditáció, hasonló konzekvenciákkal járt, a stresszredukció tekintetében. Mindamellett hasonló szorongásszint csökkenés jellemezte azokat az alanyokat is, akik a kontrollcsoport tagjaiként csupán pihentek. Mindhárom csoportban csökkent az állapotszorongás, még az egyébként különösen magas vonásszorongással jellemezhető személyek esetében is. Az eredmények nem utaltak különbségre a három csoport között, ezáltal azt sugallják, hogy számos beavatkozási mód csökkentheti az állapotszorongást, és a döntő faktor egyszerűen az aktivitás változása lehet. Egy későbbi irodalmi áttekintésben Morgan (1981) különböző tanulmányokat fejteget, amelyek számtalan eljárást alkalmaznak, beleértve a biofeedbacket, a transzcendentális meditációt, time-out terápiát (ez annyit jelent, hogy rövid szünetet iktatnak be az aktuális tevékenységbe, sőt a v.sz.-ek még sörivást is végrehajtanak kocsmai légkörben), a fenti célok elérése érdekében. Bahrke és Smith (1985) testmozgást és pihenést követően vizsgálták a 9-12 éves gyermekek szorongásában bekövetkező változásokat. Noha a szorongáscsökkenés jellemző volt minden tevékenység után 10 perccel, a vizsgált minta egészét tekintve egyik hatás sem bizonyult statisztikailag szignifikánsnak. 42

OKTATÁS, NEVELÉS


Vizsgálatunk legfőbb tanulsága az volt, hogy a szorongásredukció azoknál a gyerekeknél mutatkozott szignifikánsnak, akik kezdetben magas állapotszorongás pontszámokat adtak, tehát az ő esetükben a testmozgásra való nevelés, az óraközi szünetek és pihenés kiemelkedő jelentőségűek lehetnek. Steptoe és Cox (1988) az akut testmozgás hangulatra gyakorolt hatásának tanulmányozása során (POMS — Profile of Mood States) azt találták, hogy a magas intenzitású testmozgás hatására fokozódott a szorongás, a feszültség és a fáradtság, ezzel szemben a pozitív hangulati változások (életerő, lendület, jókedv) csak az alacsony intenzitású tréninget követően jelentkeztek. Úgy tűnik, az adatok alátámasztják a testedzés indukálta affektív változások ellenható–elősegítő modelljét, miszerint az edzettség bizonyos fokára van szükség ahhoz, hogy a magasabb intenzitású fizikai aktivitás során jelentkező döntően negatív élményeket, pozitív élmények váltsák fel.

Krónikus testmozgás és a szorongás Folkins (1976) a fizikai tréning számos pszichológiai faktorra gyakorolt hatását vizsgálta férfiak csoportjában, akik hetente 3 alkalommal végeztek testmozgást, 12 héten keresztül. Amikor összehasonlítást végzett életkor, foglalkozás és kockázati faktorok szempontjából összeillő, testmozgást nem végző kontrollcsoporttal, az aktív személyek szignifikánsan alacsonyabb szorongás- és depresszió szinteket mutattak. Mindamellett az önbizalom, önszabályozás és testkép tekintetében nem talált változást. Egy másik tanulmányban Harper (1978: idézi Feist és Brannon, 1988) azt találta, hogy a rendszeres kocogás szignifikáns mértékben csökkenti az állapotszorongást. Nem klinikai mintában, azonban a vonásszorongás tekintetében változást, illetve szorongáscsökkenést nem tapasztalt. Steptoe, Moses, Edwards és Mathews (1993) mérsékelt, 10 hetes aerobic–tréning eredményeképpen jelentős fejlődést tapasztaltak, a streszszel való észlelt megküzdési készség tekintetében. A tréningben való részvétel együtt járt, a feszültség és a szorongás, a depresszió és a mentális zavarok csökkenésével. Mindamellett kevés megbízható különbséget találtak az aktív (aerobic), és inaktív csoportok mentális stresszre adott fiziológiai reakciómintázatai között. Solcova és mtsai. (1990) a jó kondíció érdekében folytatott fizikai tréning, kardiovaszkuláris betegek (infarktusos vagy szívműtéten átesett) állapotára gyakorolt hatását vizsgálták. Szignifikáns növekedést OKTATÁS, NEVELÉS

43


állapítottak meg a vizsgált személyek mentális jólétét illetően, valamint szignifikáns csökkenés mutatkozott a szorongás és mentális diszharmónia tekintetében, a 12 hetes fizikai aktivitás után. Norris, Carrol és Cochrane (1992) azt találták, hogy a testmozgástréning, adolescens populációban (13–17 évesek), jótékony hatással van a pszichológiai stresszélményre, mentális jólétre, depresszióra, ellenségeskedésre, és közvetve a betegségkockázatra. Long (1984: 1985: idézi Feist és Brannon, 1988) egy jól kontrollált vizsgálatot ismertet, jelezvén, hogy a futás éppen olyan hatásos módszer a szorongáscsökkentésben, mint a stressz-inokulációs tréning, továbbá mindkettő hatásosnak bizonyult, még 15 hónappal a kezelés után is. Long, random módon sorolta a 73 feszült, vizsgált személyt a 3 csoport valamelyikébe: 1. az aerobikus - kondícionáló csoportba (kocogás); 2. a stressz-inokulációs tréning csoportba; 3. a várólistás kontrollcsoportba. Az állapot- és vonásszorongás mérésekre a kezelést megelőzően, közvetlenül a 10-hetes kezelési periódust követően, 12-hetes és végül 15hónapos utánkövetés nyomán került sor. Mind a kocogó csoport, mind pedig a stressz inokulációs csoport, szignifikáns csökkenést mutatott az állapot- és vonásszorongás tekintetében, az előteszttől, az utótesztig terjedő időszakban. Mindkét csoport fenntartotta ezt a fejlődési mutatót, a 15 hónapos utánkövetési periódus alatt. Ellenben a kontrollcsoport nem mutatott semmiféle szorongásredukciót. Long (1988) egy későbbi tanulmányában iskolai alkalmazottak streszszkezelését tanulmányozta, 8 héten át, a stressz-inokulációs tréning és a testmozgás kapcsán. A 66 iskolai alkalmazott vizsgált személyt a következő csoportok valamelyikébe sorolta: 1. stressz-inokulációs tréning (SIT) testmozgás komponenssel; 2. SIT testmozgás komponens nélkül; 3. kizárólagos testmozgás kezelés. Az eredmények arra utalnak, hogy a 8-hetes SIT testmozgás komponenssel, hatékonyabb volt, mint a kizárólagos testmozgás, bár mindkettő hatékonynak bizonyult a tanári stressz redukálásában. Mindkét csoport szignifikáns csökkenést mutatott az emóciófókuszú megküzdés tekintetében, valamint növekedést a preventív copingban, ha44

OKTATÁS, NEVELÉS


bár a problémafókuszú coping változatlan maradt. A tanári stressz és copingstratégiák tekintetében bekövetkező változások főként azokat a vizsgált személyeket jellemezték, akiknek a fizikai kondícióra és szorongásra vonatkozó értékei, a minta mediánja alatt voltak a program kezdetén. Következésképpen úgy tűnik, hogy — legalábbis bizonyos személyek esetében — a testmozgás, többek között a kocogás és futás a stresszel való megküzdés hatásos eszköze lehet. Ez különösen érvényes a szituációs vagy állapotszorongásra vonatkozóan, azonban Long tanulmánya rámutatott, hogy a kocogás kapcsolatba hozható a permanensebb vonásszorongás csökkenésével is. Habár igaz lehet, hogy bármiféle beavatkozás, amely megtöri a stresszteli mindennapos foglalatosságot, segíthet a szorongás mérséklésében (legalábbis rövidtávon), az aerobikus testmozgás — és a kocogás különösképpen — alkalmasnak tűnik erre a célra. Praktikus szemszögből nézve a kocogás számos előnnyel jár, melyeket más kezelésmódok nem tudhatnak magukénak. Szinte mindenki élhet ezzel a lehetőséggel, szerény anyagi ráfordítást igényel, és szinte bárhol végrehajtható.

Antidepresszáns hatás Meggyőző bizonyítéknak számít, hogy a futók általában kevésbé depressziósak, mint a nem futók. Amikor futók vagy más aerobikus testmozgást végzők csoportját hasonlították össze ülő, passzív életmódot folytató személyek csoportjával, különböző depresszióméretű skálák segítségével. A rendszeres testmozgást végző csoportok tagjait általában kevésbé találták depressziósnak (pl. King, Taylor és Haskell, 1993: Palmer, Vacc és Epstein, 1988). Továbbá az (aerobikus) testedzést, terápiás eszközként sikerrel használják klinikai depresszióban szenvedő betegek kezelésében (pl. Sachs és Buffone, 1984: Hannaford, Harrell és Cox, 1988). Normál populációban a futók kevesebb depressziótól szenvednek, mint nem futó társaik (Feist és Brannon, 1988). Számos további kutatás bizonyítja, hogy a szokásszerűen végzett testmozgás szignifikánsan kevesebb depresszióval jár, mint ahogyan az, az inaktív személyek körében jellemző. Egy kutatás szerint például (Wilson, Morely és Bird, 1980; idézi Feist és Brannon, 1988) a testmozgás mennyisége fordítottan arányos a depressziószinttel. Összehasonlították maratoni távfutók, kocogók és inaktív személyek depresszió szintjét, és azt találták, hogy a maratoni futók szignifikánsan OKTATÁS, NEVELÉS

45


kevésbé voltak depressziósak, mint a kocogók, akik viszont az inaktív személyeknél voltak kevésbé depressziósak. King, Taylor és Haskell (1993) különböző intenzitású 12 hetes fizikai tréning programok pszichológiai következményeit vizsgálták, és azt találták, hogy a nagyobb részvétel a fizikai tréningben, együtt járt a kevesebb depresszióstünettel, és az alacsonyabb szorongásszinttel. Ugyanakkor sem a csoportos forma, sem pedig az erőteljes aktivitás (kondíció), illetve a testsúlyban bekövetkező változás, nem bizonyultak lényeges faktornak a testmozgásból származó pszichológiai haszonhoz való hozzájutás tekintetében. Brandon és Loftin (1991) szignifikáns korrelációt mutattak ki a kondíció és a depresszió pontszámok (negatív korreláció), a kondíció és a belső kontroll, illetve önkontroll között (pozitív korreláció), amely a fizikai állóképesség és a fejlettebb, tökéletesebb emocionalitás közötti kapcsolatra világít rá. VAJON A FUTÁS HOZZÁSEGÍTI-E AZ EMBEREKET A JOBB KÖZÉRZETHEZ ÉS KEVESEBB DEPRESSZIÓHOZ, AVAGY A DEPRESSZIÓS SZEMÉLYEK EGYSZERŰEN NÉLKÜLÖZIK A TESTMOZGÁSRA SARKALLÓ MOTIVÁCIÓT, ÉS EZÉRT KEVÉSBÉ VALÓSZÍNŰ, HOGY MEGTALÁLJUK ŐKET A FUTÓK KÖRÉBEN? ESETLEG MÁS HÁTTÉRTÉNYEZŐK ÁLLNAK A TESTMOZGÁS ÉS A DEPRESSZIÓ FORDÍTOTT KAPCSOLATA MÖGÖTT? A kérdések megválaszolásához olyan vizsgált személyekkel célszerű dolgozni, akik korábban inaktív életmódot folytattak, és csak később, a vizsgálat folyamatában kezdték el a testmozgás programot. Brown, Ramirez és Taub (1978; idézi Feist és Brannon, 1988) 167 önkéntes férfi és nő, középiskolás és egyetemista depressziószintjét mérték a fizikai aktivitás programban való részvétel előtt, és azt követően. A vizsgálati periódusban változatlanul inaktív életmódot folytató személyek csoportja kontrollként szerepelt. A kísérleti személyek kocogtak, softballoztak, teniszeztek, birkóztak, vagy egy kombinációs programban vettek részt, átlagosan heti 3 alkalommal, 30 perces időtartamban. A 10 hetes program végén minden vizsgált személy — kivéve a softballozókat és a kontrollcsoportot — szignifikánsan kevésbé volt depressziós. Mivel a softball egy anaerobikus mozgásforma, amely csekély aerobikus kondíciót produkál, az eredmények támogatják azt a hipotézist, hogy az aerobikus mozgásforma sokkal inkább szerepet játszhat a depresszió csökkentésében, mint az anaerobikus testmozgás. 46

OKTATÁS, NEVELÉS


A vizsgálat azonban az önszelekció problémája miatt súlyosan korlátolt (Feist és Brannon, 1988). A vizsgált személyek nem csak azt dönthették el, hogy végezzenek-e testmozgást vagy sem, hanem az is, hogy mennyit szeretnének mozogni. Elég valószínűnek látszik, hogy nem az aktivitás mennyisége volt a depresszió csökkenéséért felelős faktor az energetikusabb személyek körében. A helyes ok-okozati viszonyok megállapítása céljából nem megengedett tehát a vizsgált személyek önszelekciója, ezzel szemben, random módon kell őket kijelölni az aktivitást végzők, vagy inaktívak csoportjába. McCann és Holmes (1984; idézi Feist és Brannon, 1988) minimalizálták az önszelekció problémáját azáltal, hogy megtagadták a vizsgált személyek arra vonatkozó lehetőségét, hogy eldöntsék, vajon mozognak-e vagy sem. Először 200 pszichológus hallgatóval dolgoztak a Cansas Egyetemen, mérték depresszió szintjüket, majd azonosítottak 60 enyhén depressziós női alanyt. Közülük 47-en beleegyeztek a kutatásban való részvételbe. Ezeket a hallgatókat véletlenszerűen 3 csoportba osztották: 1. az aerobikus mozgáscsoportba; 2. a placebo-csoportba, amelyben hetente 4 alkalommal 15-20 perces progresszív izomrelaxációs tréningben vettek részt; 3. a kezelésben nem részesülő várólistás kontrollcsoportba. Tíz hét elteltével a kezelést nélkülöző csoport nem mutatott változást a depresszió pontszámaiban, a placebo csoport tagjai kevésbé voltak depressziósak, míg azok a vizsgált személyek, akik az aerobikus mozgásprogramban vettek részt, a depresszió drámai csökkenését mutatták. Ezek az eredmények kifejezetten az aerobikus testmozgást hangsúlyozták, enyhe depresszióban szenvedő személyek kapcsán. Ha a testmozgás csökkenti a depressziót, ahogyan az előbbi kutatások is bizonyítják, az aerobikus testmozgásnak hatékony módszernek kell lennie a klinikai depresszió csökkentésében is. Önmagában, vagy a terápia más formáihoz igazítva, az aerobikus testmozgás a klinikusok hasznos eszköze lehet. FELHASZNÁLT IRODALOM Atkinson R. L.–Atkinson R. C.–Smith E. E.–Bem D. J.,: Pszihológia. Osiris-Századvég, Budapest, 1994. Bahrke M.–Smith R.G.: Alterations in axiety of children after exercise and rest. American Corrective Therapy Journal, 39, 1985, 90–94. o. OKTATÁS, NEVELÉS

47


Brandon J. E.–Loftin J. M.: Relationship of fitness to depression, state and trait. Anxiety, internal health locus of control, and self-control. Perceptual and Motor Skills 73, 1991, 563–568. o. Brook S. T.–Long B. C.: Efficiency of coping with a real-life stressor: A multimodel comparison on aerobic fitness. Psychopsichology, 24, 1987, 173–179. o. Buda B.: A sportmentálhigiéné koncepciója. In: Buda B. (szerk.) Mentálhigiéné. Tanulmánygyűjtemény. Animula, Budapest, 1984, 257– 284. o. Buda B.–Veér: A mentálhigiéné és fejlesztésének lehetőségei hazánkban. 1989. In: Buda B. A mentálhigiéné szemléleti és gyakorlati kérdései. TÁMASZ, Budapest, 1995, 7–12. o. Carlson J.: Conseling through physical fitness and exercise. Special issue: Multimodal theory, researchand practise. Elementary School Guidance and Conseling, 24, 1990, 298–302. o. Feist J.–Brannon L.: Health psychology. An introduction to behavior and health. Wadsworth Publishing company, Belmont, California, 1988, 338–365. o. Fröhlich W. D.: Pszichológiai szótár. Springer Hungarica Kiadó, Budapest, 1996. Hannaford C. P.–Harrell E. H.–Cox K.: Psychophysiological effects of running program on depression and anxiety in psychiatric population. Psychological Record 38, 1988, 37–48. o. Hatfield B. D.: Exercise and mental health: The mechanism of exerciseinduced Psychological states. In: Diamant L. (Ed.) Psychology of sport, exercise and fitness. Social and personal issues. Hemisphere Publishing Corporation, new York, 1991, 17–49. o. King A. C.–Taylor C. B.–Haskell W. L.: Effects of differing intensitis and formats of 12 months of exercise training on psychological outcomes in older adults. Health Psychology 12, 1993, 405. o. Lazarus R. S.: From psychological stress to emotions: A history of changing outlooks. Annual Reviews Psychology, 44, 1993, 1–21. o. Long B. C.: Stress managment for school personel: Stress inoculation training and exercise. Psychology in the Schools 25, 1998, 314–324. o. Norris R.–Carroll D.–Cochrane R.: The effects of psychical activity and exercise training on psychological stress and well-being in adolescent population. Journal of Psichosomatic Research 36, 1992, 55–65. o. 48

OKTATÁS, NEVELÉS


Oláh A.: Szorongás Leküzdési Mód Preferencia Kérdőív. ELTE BTK Személyiség és Egészségpszichológiai Tanszék, 1986. Oláh A.: Szorongás, megküzdés és megküzdési potenciál. Kandidátusi disszertáció. ELTE, Budapest, 1993. Palmer J.–Vacc N.–Epstein J.: Adult inpatient alcoholist: Psychical exercise as a Treatment intervention. Journal of Studies on Alcohol, 49, 1988, 418–421. o. Rigó A.: Egészségpszichológiai órai előadások. Kézirat, ELTE Budapest, 1996/97. Selye J.: Életünk a stressz. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1964. Selye J.: Stressz distressz nélkül. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1976. Sexton H.–Maere A.–Dahl N. H.: Exercise intensity and reduction in neurotic symptoms: A controlled follow-up study. Acta Psychiatrca Scandinavica, 1989. Sipos K.–Sipos M.–Spielberger C. D.: Trait-state Anxiety Invertory (STAI) Magyar változata. In: Mérei F. Takács F. (szerk.) Pszichodiagnosztikai vademekum. Tankönyvkiadó, Budapest, 1988.. Solcova I.–Maly O.–Jakoubek B.: Effect of fitness-directed physical exercise on mental state of cardiovascular patiens. Activitas Nervosa Superior 32, 1990, 189–190. o. Steptoe A.–Cox S.: Acute effects of aerobic exercise on mood. Health Psychology 7, 1988, 329–340. o. Steptoe A.–Moses J.–Edwards S.–Mathews A.: Exercise and responsivity to mental stress: Discrepancies between the subjective and psychological effects of aerobic training. Special issue: Exercise and psychological well-being. International Journal of Sport Psychology, 24, 1993, 110–129. o. Steptoe A.–Kearsley N.–Walters N.: Acute mood responses to maximal and submaximal exercise in active men. Psychology and Health, 36, 1993, 55–65. o.

OKTATÁS, NEVELÉS

49

SPORTTAL A STRESSZ, A SZORONGÁS ÉS A DEPRESSZIÓ ELLEN SPORT AS A TREATMENT OF STRESS, ANXIETY, AND DEPRESSION. Mentálhigiéné. DETRE ZOLTÁN százados

Recommend Documents