SOPRON St. Wolfgang SOPRON

SOPRON – St. Wolfgang – SOPRON 1956. November 4. – December 21.

A soproni egyetem III. éves földmérő és geofizikus hallgatói az ausztriai emigrációban, 50 év távlatából.

Írta: Nagy Zoltán

Budapest, 2007. Február

© Nagy Zoltán

Nagy Zoltán

1956. November 4. – December 21.

SOPRON – St. Wolfgang – SOPRON

Így nézett ki a soproni Lővér szálló, ahol az egyetemi zászlóalj utolsó hadiszállása volt 1956. november 4.-én közvetlenül az ausztriai kivonulást megelőzően.

2007. Február Budapest © Nagy Zoltán

2

SOPRON – St. Wolfgang – SOPRON 1956. November 4. – December 21. A soproni egyetem földmérő és geofizikus hallgatói az ausztriai emigrációban, 50 év távlatából. Ötven év, két emberöltő. Ennyi idő alatt az emlékezés megfakul, csak az erős emóciókhoz kapcsolódó események uralkodnak az emlékezetben. Számos, akár fontos mozzanat elhalványul és az események résztvevői, másként idézik fel a történteket. Emiatt a visszaemlékezés gyakran egyoldalú és nosztalgikus. Mégis, ha ugyanazokat a történéseket többen is felidézik, a mozaikokból teljesebb és valóságosabb kép rajzolódhat ki. Mindezek teljes tudatában fogtam neki, csakis baráti unszolás hatására, hogy a teljesség igénye nélkül felidézzem annak a másfél hónapnak néhány mozzanatát, amit a soproni egyetem 1956. november 4.-én Ausztriába távozott részével együtt töltöttem. A visszaemlékezésben szereplő személyek valódiak, de miután társaimat nem kívánom nevesíteni – tekintetbevéve a manapság annyira kihangsúlyozott személyiségi jogokat – rájuk fiktív kezdőbetűkkel hivatkozom. Ezek az események az utókor tudatában elsősorban úgy élnek, mint az akkori soproni Erdőmérnöki Főiskola erdőmérnök hallgatói és oktatói kara jelentős részének Kanadába történt emigrációja, élükön a Főiskola akkori igazgatójával, Roller Kálmánnal, akinek Magyarországon is megjelent visszaemlékezései1 részletesen ismertetik az akkori eseményeket, elsősorban az erdészekre vonatkozó leírással. Kevésbé ismert, hogy a soproni Műszaki Egyetemi Karok bányamérnöki és földmérőmérnöki karáról az erdészekkel együtt szintén jelentős számú hallgató távozott Ausztriába, de csak néhány oktató ment velük. Kántás Károly Kossuth-díjas akadémikus, a soproni geofizikai tanszék alapító professzora is ekkor maradt kinn Ausztriában, de nem csatlakozott az egyetemi csoporthoz, bár meglátogatta St. Wolfgangban a hallgatókat. Bécsben tartózkodva igyekezett kapcsolatai révén az Ausztriába távozott egyetemisták jövőjét segíteni. Ennek következtében, az erdészek már az ausztriai tartózkodás kezdetén is egy szervezettebb közösséget alkottak. A műszaki karok hallgatói, már korábban kialakult spontán kapcsolataik szerint kisebb csoportokra tagolódó, lazább közösséget képeztek. Mindezek a körülmények másként befolyásolták a jövőre vonatkozó egyéni döntéseket és kihatottak a perspektívák eltérő megítélésére is. Valószínűleg szerepük volt abban, hogy a földmérőmérnöki kar számos hallgatója tért vissza Sopronba – köztük e sorok írója is – és folytatta tanulmányait az 1957. januárjában megindult csonka szemeszterben. *** 1

Roller K: „…Mi is voltunk egyszer az Akadémián” Soprontól Vancouverig 1956-2000 Budapest, 2001.

© Nagy Zoltán

3

1956. október utolsó napjaiban úgy tűnt, hogy a helyzet lassan rendeződni kezd. Sopronban addig sikerült elkerülni az erőszakosságokat. A városban a rendőrség, a határőrség és az egyetemisták nemzetiszínű karszalagos nemzetőrségének tagjaiból álló, közös járőrök biztosították a nyugalmat. A közigazgatásban, ahogyan azt számos kordokumentum és máig közzétett több visszaemlékezés is rögzítette, az egyetemi MEFESZ Intéző Bizottság vitt vezető szerepet. Az egyetem, a megnyitott határon át naponta folyamatosan beérkező külföldi segélyszállítmányok lerakó és Budapest irányába továbbító központjává vált. Jómagam, mint a földmérőmérnöki kar harmadéves geofizikus szakos hallgatója, ezekben a napokban rendszerint az egyetem portáin láttam el őrszolgálatot, évfolyamtáraimmal együtt. Jól emlékszem egy esti beszélgetésre az Újépület portáján. Saáry Zoli V. éves gfmh2 jött ellenőrizni az őrséget. Szóba került, hogy a közeljövőben, ha a politikai helyzet megszilárdul, megvalósulhatnak a soproni egyetemisták október 22.-én tartott nagygyűlésének követelései. Mindenekelőtt megszűnhet az egyetem többéve tartó kettészakítottsága.3 Ez a kérdés engem, mint soproni születésű egyetemistát, igen érzékenyen érintett. 1954 őszén −akkor, mint bányamérnök hallgató− egy szemesztert már eltöltöttem a miskolci Rákosi Mátyás Nehézipari Egyetemen4 is. Máig jól emlékezem a miskolci egyetem építkezési területén a szöges drótkerítések maradványainak látványára.5 Akkor, a miskolci egyetemen is érezhető „lágerhangulat” után, felszabadult érzést jelentett számomra −1955 tavaszán átiratkozva− a soproni egyetem polgárává lennem. Az ötvenes évek elején Sopronban, bár a rákosista diktatúra szülte határsáv szinte szigetként választotta el a várost az ország többi részétől, Ausztria közelségének hatása mindig érezhető volt (a bécsi rádió hallgatottsága egyenértékű volt a budapestiével; a GYSEV, minden korlátozás ellenére is, egy speciális kapcsot jelentett Nyugattal). Az ötvenes évek első felében sok barátom és ismerősünk szökött át szerencsésen a határon a „szabad világba”, minden életveszély ellenére. Az előbb említett beszélgetésünk szála arra fordult, hogy talán már eljött az idő, amikor nincs értelme átszökni a határon. Mindenesetre leszögeztük egymás közt, hogy most nem mennénk el nyugatra az országból! Akkor nem sejthettük, hogy néhány nap múlva a helyzet számunkra gyökeresen rossz irányú fordulatot vesz. Nem gondoltuk, hogy minden egyéb elképzelésünk és óhajunk ellenére, a szovjet támadás hírére, valamint a hirtelen támadt kavarodás és tanácstalanság hatására, az egyetemi hallgatóság közel fele,

2

Geofiziuksmérnök hallgató, röv. Évfolyamunk az utolsó Sopronban kezdett és még ott is diplomázott (1954-1959) földmérő-geofizkus hallgató csoport volt. Így 1956 őszén már nem voltak Sopronban alattunk lévő évfolyamok, sem a földmérő, sem a bányamérnöki karon. 4 Ezt a megnevezést 1956. október 18.-án megváltoztatták. 5 A miskolci egyetemvárost kezdetben politikai foglyokkal is építtették. Ezért voltak körülzárt részek. 3

© Nagy Zoltán

4

magunkat is beleértve, Ausztriába távozik. De ugyanakkor jelentős számban menekültek Ausztriába a soproni lakósok, sőt a határőrség katonái is. November 3.-án este Gy.N. társammal együtt azt az utasítást kaptuk, hogy éjszakára a volt városi pártbizottság Deák téri épületében legyünk őrségben. Valójában, nem nagyon volt mit őriznünk az üres épületben. Unalmas éjszakának indult, rádiót hallgattunk. Éjféltájban megszólalt a kapucsengő. Kibiztosított fegyverrel nyitottunk ajtót, de csak az akkor szokásos, rendőrből, határőrből és egyetemista nemzetőrből álló járőr lépett be, híreket tudakolva, majd továbbmentek. Hajnaltájt megszólalt a Kossuth adó és Nagy Imre miniszterelnök szózatát és segítség kérését közvetítette az egész világ számára, a Budapest ellen az éjszaka folyamán megindult szovjet támadás miatt. Tanácstalanság lett úrrá rajtunk. Reggel, egyéb utasítás hiányában visszatértünk az egyetemre, ahol védelmi felkészülés kezdődött a botanikus kertben és a főbejáratnál. Őrhelyünkről visszatérve az egyetemre, útközben összetalálkoztam szeretett és nagytekintélyű, volt osztályfőnökömmel, Ákos Ernő tanár úrral a soproni Széchenyi István gimnáziumból. Ő akkor a negyvenes éveinek közepén járhatott, és már megjárta életében a szovjet hadifogságot. Két kislányát vezette. Megállított és nekem szögezte a kérdést. „Mit gondolsz Zoli, maradjunk-e, vagy menjünk Ausztriába?” A helyzet komolysága ellenére is kényszeredetten elnevettem magam: Hogyan tudnék én tanácsot adni annak, hogy mi a helyes lépés, ha Ő is, akinek alig 2 éve még a tanítványa voltam, és akitől az életre szóló útravalóinkat kaptuk, ilyen tanácstalan. Abban a pillanatban csak az a gondolat járt a fejemben, hogy lehetséges lesz-e megvédenünk az Egyetemet? Az egyetem védelmére, enyhén szólva, kialakulatlan elképzelések szerint történtek előkészületek. Viszont előrelátó lépésnek számított, hogy a tanulmányi osztályról elhozták és kiosztották indexeinket. Nem tudom, hogy mindenki megkapta-e, vagy csak a saját karunkon voltak-e ilyen előrelátók. Erre a tényre azért emlékezem határozottan, mivel jóval később Ausztriában, a bécsi Technische Hochschule egy delegációja indexeinket megvizsgálva megállapította, hogy az alaptárgyak tekintetében a két intézmény oktatási rendszere egyenértékű és német nyelvtudás birtokában különbözeti vizsga nélkül is folytatható lenne ott a továbbtanulás. Más okok, osztrák belpolitikai szempontok lettek az ottani továbbtanulás akadályai. Visszatérve a védelmi előkészületekre, az 1955 és 1956 nyarán katonai táborokban eltöltött két hónapi tüzér ”kiképzés” hatása alatt, mindenki egy kissé hozzáértőnek képzelte magát, fel sem mérve az ellenfelek között várható súlyos aránytalanságot. Nyári tüzér szakaszunk golyószórósa telepítette az egyik rendelkezésre álló golyószórót a geodéziai tanszéknek az egyetem főbejáratával szemben lévő emeleti előadóterme ablakába (ma a rektori tanácsterem). Szerencsére hamarosan olyan utasítás született, hogy az egyetemi erők vonuljanak ki az egyetem területéről és további döntésig a Lővér szállóban foglaljanak el szállást. A Mikoviny úton zárt alakzatban, katonadalt fújva © Nagy Zoltán

5

végigvonuló egyetemi századot aggódó arcok és kétségbeesett tekintetek követték szorongó szívvel a résnyire nyílt ajtók és zárt ablakok mögül, amint jóval később egy ott lakó ismerősöm elmesélte. A már közzétett kordokumentumok és visszaemlékezések több változatban írtak arról, hogyan zajlott le a város védelmére kivezényelt, ütőszeg nélküli lövegekkel felszerelt ötödéves hallgatók és az érkező szovjet páncélosok, szerencsére vér nélküli, nagycenki találkozása. Az ismert történet szerint, itt vette kezdetét az esélytelen egyetemisták határátlépése Ausztria területére. A Lővér szállóba elérkezett hír hatására kora délután megkezdődött a szálló kiürítése, az egyetemisták és a velük tartó oktatók, részben gyalog, részben a fegyvereket és lőszert szállító, illetve néhány ágyút is vontató, tehergépkocsikon megindultak a Muck-kilátó felé vezető Récényi (Ritzing-i) úton, Ausztria felé. Sopronban, 1956. november 4.-én szép, napos őszi idő volt. Az előző napokban, a soproni hegységben már leesett az első hó, ami az erdei utakon részben megmaradt. Az akkoriban igen elhanyagolt állapotú, erősen emelkedő kövesúton a járművek nehezen kapaszkodtak felfelé. Emiatt, egy idő után lekapcsolták a tehergépkocsikról és otthagyták a vontatott lövegeket. Csak néhány teherautó platóján maradt az ágyúkhoz való lőszer. Magam a menetoszlop végén haladó egyik teherautó platójára kapaszkodtam fel, több évfolyamtársammal együtt. Amikor a teherautónk lelassítva bekanyarodott a Lővér körútról a Récényi útra, néhány társunk búcsút intett nekünk és leugrott a kocsi platójáról. Visszaindultak a város felé az otthonmaradt jegyesekhez. Szürkületkor érkeztünk fel az országhatár közvetlen közelében lévő, hajdani Muck kilátó és turistaház mellé. Itt az ötvenes években egy határőr szakasz körlete volt, soproniak már évek óta nem közelíthették meg ezt, a határ közvetlen közelében lévő helyet. A határon összegyűlt egyetemistákhoz csatlakoztak a határőrsön szolgáló katonák is. Úgy emlékszem, hogy Molnár Géza emh. egy teherautó lépcsőjére felállva intézett hozzánk búcsúztatónak és vigasztalónak szánt szavakat. Azonban a figyelmünk középpontjában ekkor már a legközelebbi osztrák helyiségekhez vezető erdei út megtalálása volt az erős szürkületben. A több száz fős csoport valószínűleg nem egyetlen ponton kelt át a határon és érkezett le osztrák területre. A legtöbben, beleértve magamat és számos évfolyamtársamat, hosszas gyaloglás és botorkálás után Sopronnyékre érkeztünk meg. A hegytetőn lévő Mucktól DNy-ra, határtól mintegy 4 km távolságban, a völgyben van Ritzing (Récény) és Neckenmarkt (Sopronnyék), egymástól kb. 3 km távolságban. Az esti félhomályban a hegyoldal egy keskeny földútján teherautókkal leereszkedő fegyveres csapat, bizonyára némi nyugtalanságot válthatott ki a falu határára géppuskával felszerelt jeepekkel kivezényelt osztrák csendőrökben. Ausztria, az 1955-ben létrejött államszerződés után egy évvel, még nem rendelkezett reguláris, jól felszerelt hadsereggel. © Nagy Zoltán

6

A faluban, vasárnap délután lévén, éppen szüreti ünnepséget tartottak egy szőlőfürtökkel és lampionokkal feldíszített kerthelyiségben. Mikor nyilvánvalóvá vált, hogy nem visszatérő szovjet megszállók, hanem „szabadságharcos” soproni egyetemisták érkeztek, a falu népe kitörő szeretettel vett körül minket. Osztrák részről az első kérés a fegyverek lerakása volt, a falu iskolájának egyik erre kijelölt termében. Ezután a kiéhezett egyetemistákat a falu népe saját otthonaiba vitte jóllakni. Ma is emlékezem az ott elfogyasztott hatalmas rántott hús szeletre. Ezután visszatértünk a szüreti mulatság színterére, ahová már sorra érkeztek a környékbeli utazási irodáktól mozgósított autóbuszok, hogy estig továbbszállítsák a faluba zúdult sereget. Éjszakára az oberpullendorfi (Felsőpulya) iskola tantermei nyújtottak számunkra menedéket. Lefekvésre nem volt lehetőségünk. Az iskolapadokban töltöttük az éjszakát. Még késő este megjelentek az osztrák riporterek és a németül vagy angolul valamit tudó hallgatóktól próbáltak informálódni a november 4.-i gyászos eseményekről. Szabad földön voltunk, de fogalmunk sem volt, hogy mi történik velünk ezt követően. *** Másnap reggel ismét előálltak az autóbuszok és beszállásra szólítottak bennünket. A mattersburgi vasútállomásra szállítottak, ahonnét Bécs külvárosain átutazva, majd a Duna vonalát követve, néhány órányi utazással, az alsóausztriai Tulln és St. Pölten között lévő Judenau és Sieghartskirchen helységek közös vasútállomására érkeztünk. Egy eléggé lepusztult, talán a megszálló szovjet alakulatok által elhagyott, nagy épületben működött egy sebtében létrehozott menekülttábor.6 Itt kaptunk átmeneti elszállásolást, nagyszámú magyarországi menekülttel együtt. Mindjárt első este rábukkantam egy, a soproni Táncsics utcából ismerős szomszéd család tagjaira. A rideg, fűtetlen épület üres termeiben saját kezűleg megtömött szalmazsákokon feküdtünk, egyeseknek csak hordágy jutott. De végre lefekhettünk. A Vöröskereszt aktivistái gyakran járták a termeket, keksszel, csokoládéval, szappannal és tisztálkodási eszközökkel próbáltak ellátni bennünket. Lehetőségünk volt üzenetet is küldeni Magyarországra. Az alkalmat megragadva, egy kis cédulán adtam életjelt magamról Sopronban maradt özvegy édesapámnak és nagyszüleimnek. A Vöröskereszt becsületére legyen mondva, nem tudom, hogy milyen úton, de a cédulám hazaérkezett. Ezekről, az eseményekről már korábban megjelent leírások (pl. Roller Kálmán az Erdőmérnöki Főiskola volt igazgatójának visszaemlékezései, vagy az Erdészettörténeti Közleményekben megjelent irások) hasonló átmeneti állomásként, Traiskirchent említik a soproni egyetemistákat befogadó első gyűjtőtáborként. Mindez csak azt jelzi, hogy a november 4.-én és az azt követő napokban Ausztriába zúduló magyarországi menekülteket minden válogatás nélkül, gyorsan kellett fedél alá juttatni. Nekünk is feltűnt, hogy a 6

Alsó Ausztria az osztrák államszerződés megkötéséig szovjet megszállási terület volt.

© Nagy Zoltán

7

Mattersburgból még velünk együtt elindult társaink egy része Judenauban már hiányzott közülünk. Néhány nap multán kezdték összegyűjteni Judenauban is a soproni egyetemhez tartozó menekülteket, hogy közös elhelyezésüket megoldják. Újra vonatra szálltunk, St. Pölten és Linz érintésével elindultunk az osztrák kormány által a soproni egyetemi „Flüchtling”-ek elhelyezésére kijelölt helységek, a Salzkammergut tartományban fekvő St. Wolfgang és Strobl felé. Késő este érkeztünk Bad Ischl állomására, ahonnét az utazásunk még 5-10 km-re fekvő végcéljához autóbuszokon vittek tovább minket. A Wolfgangsee északi partján fekvő két tóparti üdülőhely ebben a késő őszi időben eléggé néptelen volt. A tó K-i végén lévő Strobl hoteljeiben az egyetemi oktatók kaptak elszállásolást, innét naponta hozták át őket a mintegy 3-4 km távolságnyira fekvő városkába, St Wolfgangba. A városból kivezető zsákút végén, a tóba nyúló földnyelven állt – a „Ferienhort” – tudomásunk szerint egy akkor kiűrített leánynevelő intézet tágas, emeletes épülete. Az épület szárnyaiban lévő számos, 30-40 fő befogadására alkalmas hálótermekben kapott elhelyezést az egyetemi hallgatóság.

A Ferienhort lépcsői A Ferienhort főbejáratától széles lépcsősor vezetett le a Wolfgangsee partjára, mögötte kis távolságban kezdődtek a meredek hegyoldalak, az 1783 m magas Schafberg lejtői. Az épületben számos tanteremnek használható helyiség, tornacsarnok, valamint menza jelleggel működő étterem állt rendelkezésre. A konyha működését és az éttermi felszolgálást a nevelőintézet tanulóiból valószínűleg ottmaradt kisebb lánycsoporttal oldották meg. Az osztrák konyha kezdetben kissé szokatlannak tűnt a hazai menzák ízeihez képest. Akkor mi még ritkán fogyasztottunk itthon franciasalátát és más hidegkonyhai készítményeket, amik ott mindennaposak voltak.

© Nagy Zoltán

8

A hátsó épületszány mögött a hegyek

A Ferienhorthoz vezető út Talán november 10.-12. lehetett, amikor Ferienhortban újra számbavéve az ott lévő évfolyamtársakat, kutatni kezdtünk a hiányzók után. Kiderült, hogy a fegyveres határátlépés miatt, az Ausztriába átment határőrség katonái (az u.n. zöldparolis államvédelmiek) és velük együtt, mintegy 50-60 soproni egyetemista a Salzburg melletti Sitzenheimben7, az államszerződés után kiűrített egyik amerikai katonai táborban vannak internálva. Németül „von Haus aus” folyékonyan beszélő évfolyamtársunk, I.N. vállalta, hogy autóstoppal elmegy és felkeresi a sitzenheimi tábort, megpróbál kapcsolatba lépni az ott fogva tartott egyetemistákkal és valamit meg tudni a hiányzó évfolyamtársaink sorsáról. A vállalkozását siker koronázta. Sikerült eljutnia a sitzenheimi táborba, ami ellentétben az általunk Judenauban tapasztalt lepusztult állapotokkal, egy korszerű, mindennel felszerelt, olajfűtéses, az amerikaiak által megszokott 7

Roller Kálmán visszaemlékezéseiben következetesen Sitzenheim megnevezés található. A képen bemutatott étkezési jegy fejlécén Siezenheim látható. A tábort megjárt barátom Sietzenheim írásmódra is emlékezik. Nálam felkészültebb olvasókra bízom a döntést az írásmódról, én maradtam Roller Kálmán nyomán.

© Nagy Zoltán

9

kényelmi berendezésekkel ellátott tábor volt. Csak sajnos nem engedték ki a bennlévőket. Az ottlévő magyar határőrők szakácsa főzött a konyhán, a hadifogolyként kezelt egyetemisták is zsoldot kaptak az otthoni katonai rangjuk szerint, de bevásárolni nem engedték ki őket a táborból. Amint Roller Kálmán is leírja az emlékirataiban, az a veszély állt fenn, hogy az osztrák államszerződés alapján az internáltak kiadását fogja követelni a Szovjetúnió. I.N. Sitzenheimben rátalált az eltűnt évfolyamtársainkra is. Elmondásuk szerint, amikor az első ausztriai éjszaka után autóbuszra szálltunk, vesztükre olyan kocsikba szálltak be, ahol már magyar katonák is voltak. Velük együtt vitték őket először Klosterneuburgba, majd egy-két nappal később az internáló táborba. Az a furcsa helyzet jött létre, hogy a szabadságért küzdő egyetemisták a szabad világban lettek internáló táborba zárva.

Élelmezési jegy Egy 50 éve megőrzött sitzenheimi kordokumentum A Sitzenheimben hadifogolyként kezelt egyetemisták követelni kezdték, hogy csatlakozhassanak a St. Wolfgangban elhelyezett társaikhoz. Követelésüknek éhségsztrájkkal adtak nyomatékot. A kellemetlen csapdahelyzet megoldására az osztrák belügyminisztérium is tárgyalást kezdett az éhségsztrájkolókkal, de az internáltak kiengedésére csak kb. egy hónap multán, december közepén került sor. Ekkor már körvonalazódott, hogy a soproni egyetem erdészhallgatói és tanáraik a kanadai Vancouverbe távoznak, a műszaki karok még Ausztriában maradt hallgatóit pedig, szintén Kanadában, a torontói egyetemre fogadják be. Nagy örömmel fogadtuk St. Wolfgangban a Sitzenheimből kiengedett, odaérkező társainkat. Télikabátként rangjelzés nélküli, használt katonaköpenyeket viseltek, amivel a hideg idő beálltakor a táborban látták el őket. Érkezésükkor, valóban úgy festettek, mint a szabaduló hadifoglyok. Mivel december elején már enyhült a szigor Sitzenheimben, egy© Nagy Zoltán

10

két évfolyamtársunk nem várva meg a hivatalos elbocsátást, kiszökött a táborból és már december elején csatlakozott hozzánk St. Wolfgangban. *** Érkezésünket St. Wolfgangba és elhelyezkedésünket Ferienhortban egy pillanatnyi fellélegzés követte. A megszokott barátok jelenléte és a zaklatott napokat követő nyugodtabb körülmények egy rövid időre elterelték a figyelmünket a bizonytalan jövőről. Azonban kiszolgáltatottságunknak csakhamar számos jelét észleltük. Osztrák pénzünk nem volt. Kezdetben ennek hiánya nem is tudatosodott bennünk. De, mivel a hallgatóság zöme dohányzott és a hazulról hozott cigaretták elfogytak, ez csakhamar problémát okozott. A hazai és az osztrák dohányáruk ára közötti nagyságrendi különbség felismerése csak fokozta a problémát. Néhány leleményes soproni származású hallgatótársunk, összeszedve a nálunk lévő forintjainkat, néhány napra eltűnt Ferienhortból. Bármilyen hihetetlennek tűnt, a hazai „5 Éves Terv” és „Kossuth” cigarettákkal ellátva tértek vissza. A füstölnivalóért kockára téve épségüket és szabadságukat, megjárták újra Sopront. Egy idő után, a Vöröskereszt, mint segélyt, heti 20 schilling ellátmányt biztosított minden hallgató számára. Ez számunkra akkor egy jelentős hangulatjavító tényt jelentett, bár az ottani árak szerint nem volt jelentős összeg. Furcsa volt, hogy kezdetben „karanténra” történő hivatkozással nem hagyhattuk el a Ferienhort területét. Az országút felőli főbejárat portáját osztrák csendőrök őrizték, akik megakadályozták a kijárásunkat. Bár logikusnak tűnt egy időleges egészségügyi zárlat is, az a vélemény alakult ki, hogy osztrák részről attól tartanak, hogy az egyetemi hallgatók közé esetleg „nem kívánatos elemek, ÁVO-sok, keveredhettek. Egy idő után megjelent egy adminisztratív bizottság, ami előtt minden hallgatónak meg kellett jelennie. Fotók készültek rólunk két nézetből, 10 ujjas ujjlenyomatokat vettek, végül egy „szürke színű” igazolványt kaptunk személyes okmányként. Valójában nem voltunk teljesen tisztában ennek az igazolványnak hasznával. Csak jóval később értesültem pl. arról, hogy városi közlekedésre is jogosított volna, aminek később Bécsben vehettük volna hasznát – ha tudtunk volna róla. Ugyanekkor a Vöröskereszt jó állapotban lévő, viseltes meleg holmikkal segélyezett bennünket, tekintettel arra, hogy november 4.-én a hallgatóság általában könnyű őszies ruházatban hagyta el Magyarországot. Az idő viszont már kezdett hidegebbre fordulni. Reggelente a Wolfgangseet gyakran borította köd és a túlparti hegyek sem látszottak. A „szürke” okmányok kiállítását követően megnyílt számunkra a kapu és szabadon járhattunk ki és be Ferienhortból. Azonban a karantén ideje alatt sem hagytuk magunkat teljesen elzárni a külvilágtól. Szálláshelyünk a mögöttünk magasodó hegyek irányában nyitott volt, így a viszonylag még kellemesnek © Nagy Zoltán

11

mondható időjárást kihasználva, gyakorta tettünk kirándulásokat a hegyoldal irányába. Mint a soproni Lövérek lankás sétaútjaihoz szokott egyetemisták, minden túraöltözék és kiránduló cipő nélkül vágtunk neki a meredek hegyoldalaknak anélkül, hogy az ebből eredő bármilyen veszélyre gondoltunk volna. Magam is egy alkalommal, a fák törzsébe és kiálló gyökereibe kapaszkodva jutottam olyan meredek részére a hegyoldalnak, hogy visszapillantva az alattam hagyott meredélyre, elhagyott a bátorság a visszatéréshez. Csak igen hosszúnak tűnő idő alatt és kimerülten, de szerencsére épségben érkeztem vissza a kiindulásunk helyére. Ekkor megfogadtam, hogy a jövőben a kirándulások során körültekintőbb leszek. Mások nem jártak ilyen szerencsével. Több lecsúszásból eredő sérülés is történt a Schafbergen kinnlétünk alatt. Sajnos, egy kirándulás során súlyos baleset érte a IV. éves földmérő évfolyam egyik hallgatóját, Hartai Klárit, aki megcsúszott és egy szakadékba zuhant, életveszélyesen megsérülve. Kimentése után több napig feküdt eszméletlenül a kórházban, ahol nem tudtak segíteni rajta, így hazájától távol, fiatalon elhunyt. Ez a tragédia mélyen megrázott bennünket. Felidézve az egyetemi hagyományokat, a klopacska hangjától visszhangzó utcákon keresztül kísértük el utolsó útjára mindnyájan a St wolfgangi temetőbe. Az esetet Roller Kálmán is leírta a már említett könyvében. Két évtizeddel később, mint turista jártam feleségemmel együtt St Wolfgangban. Kimentünk a temetőbe is, hogy megkeressük Klári sírját. Hosszas keresés után sem találtuk meg. Később értesültem, hogy nemsokkal azelőtt, hamvait a családja hazahozatta, és itthon helyezték örök nyugovóra.

Hartai Klári temetése St Wolfgangban, 1956. november © Nagy Zoltán

12

A St wolfgangi temetőben *** A szomorú eset felkavarta érzelmeinket. A jövőnk bizonytalan képe miatt hangulatunk egyébként sem volt igazán bizakodó. Akkor még nem alakult ki az erdészek kapcsolata a kanadai kormánnyal. Eseti megkeresések és ajánlatok jelentek meg, amelyek nem az összes hallgatóság, hanem kisebb létszámú csoportok számára jelenthettek a jövőt tekintve megoldást. Egyik nap megjelent szálláshelyünkön Angliából az akkor még állami tulajdonban lévő szénbányászat egy prominens képviselője, Mr. Raoul, a skóciai bányakerület vezérigazgatója. Kiséretében volt főmérnöke, Kuthy József, egy korábban sopronból disszidált bányamérnök hallgató. Kuthy említette, hogy valamikor a negyvenes évek végén Sopronban a Hunyadi János utca 43. alatti diák kamarában lakott.8 Igyekezett rábeszélni bennünket, hogy menjünk Angliába bányamérnöknek. Egy nyelvtanfolyam után, ami alatt a bányász munkanélküli segélynek megfelelő juttatást kapnánk, hat hónapos bányamunkát kellene vállalni, ezt követően nyílna meg az egyetemi tanulmányok lehetősége. Nem volt teljesen hatástalan ez az ajánlat. A hatáshoz a volt soproni diákból lett angliai főmérnök személye is hozzájárult. Korábbi miskolci bányász évfolyamtársaim, akik közül többen is ott voltak Ferienhortban, engem is bevontak a tanácskozásba, hogy elfogadjuk-e az ajánlatot. Nem volt igazán kedvem csatlakozni hozzájuk. A földmérő-geofizikus évfolyamunk ittlévő tagjai valamiféle ki nem mondott kötődést éreztek egymás iránt. Én is velük együtt akartam maradni, legalábbis egyelőre. Amint már említettem, felkereste St Wolfgangot a bécsi műegyetem, a Technische Hochschule küldöttsége is. Összehasonlították a soproni és a bécsi műszaki karok tanmenetét. Indexeinkben Tárczy-Hornoch Antal és Sébor János 8

Hazatérésem után, a Hunyadi János utca 45-ben lakó ismerőseim emlékeztek Kuthyra

© Nagy Zoltán

13

professzoraink neve számukra sem voltak ismeretlenek. Nyelvtudás birtokában elvileg lehetősége volt az ottani továbbtanulásnak, de csak azzal a feltétellel, hogy a diploma megszerzése után állást Ausztriában nem vállalhatunk. Volt olyan évfolyamtársunk, aki ezt a feltételt teljesítve szerzett diplomát Bécsben, majd német nagyvállalat munkatársaként jelentős karriert futott be. Neve közép európai szakmai körökben és Magyarországon is ismert. Ma nyugdíjas éveit Németországban tölti. A soproni műszaki karok hallgatói számára az első valóban sikeresen teljesült csoportos továbbtanulási lehetőség a holland kormány és a református egyház segítségével jött létre. Emlékezetem szerint mintegy 48 fős bányász, földmérő és geofizikusmérnök hallgatóból álló csoport indult el Hollandiába. Roller Kálmán a könyvében 38 főt említ. Hollandiába a földmérő karról elsősorban a felsőbb évfolyamos hallgatók mentek. A III. éves geofizikus évfolyamtársaink közül ketten, egy fiú és egy lány csatlakozott ehhez a csoporthoz. Az utóbbi, mint egy ötödéves geofizikus menyasszonya. Megérkezésük utáni házasságkötésükről (még két hasonló párral együtt) és a magyar egyetemi csoport befogadásáról a hollandiai újságokban megjelent tudósítást elküldték nekünk is St. Wolfgangba. Hollandiába távozott évfolyamtársainkkal máig folyamatosan tartjuk a kapcsolatot. Kanada bécsi követének, Gordon Coxnak Ferienhortban tett látogatásával új kilátások nyíltak meg, elsősorban az erdész hallgatók és oktatóik számára. Ez a kapcsolat azonban felcsillantotta az esetleges kanadai továbbtanulás reményeit a műszaki karok hallgatóiban is. Viták indultak meg, amelyek középpontjában az „Európában maradni, vagy kivándorolni Amerikába,” akkor nehezen eldönthetőnek látszó kérdése volt. A műszaki karok hallgatóit Kántás Károly professzor mindenáron az Európában maradásról kívánta meggyőzni. Az volt a véleménye, hogy az Amerikába történő áttelepüléssel a hallgatók végleg elvesznek a haza számára, még egy jövőbeni kedvezőbb helyzet esetében is. A műszaki karokról velünk lévő néhány oktató Amerikát látta a hallgatók számára perspektívikusnak. Kántás professzor egy alkalommal meglátogatott bennünket Ferienhortban és ebben a kérdésben előttünk éles vitára került sor közte és Vendel Miklós professzor földtani tanszékéről velünk lévő oktató, Vecsey György között. Kántás professzor elsősorban Németországot ajánlotta figyelmünkbe. Ezt követően tényleg felvetődött a németországi clausthali egyetemen való ösztöndíjas továbbtanulás lehetősége is, azonban a műszaki csoport együttes továbbtanulására végül is nem jött létre ilyen megoldás. Szálláshelyünket nemcsak a továbbtanulásunkkal kapcsolatban keresték fel látogatók. Már december volt, és fűtöttek a hálóteremben, amikor két, úgy ötvenes éveinek elején járó férfi keresett fel bennünket Németországból. Arra igyekeztek rávenni bennünket, hogy ha már idáig eljutottunk, menjünk át a német határon, és ott keressük fel őket, majd gondoskodnak további sorsunkról. Egyikük a táskájából elővette az Út és Cél című újság egy példányát - fejlécén Szálasi Ferenc arcképével - és egyik társunk kezébe adta. A helyzet világossá © Nagy Zoltán

14

vált. Társunk kinyitotta a kályhaajtót és bedobta a lángok közé az ominózus lapot. Ezzel a beszélgetést lezártuk. A két férfi dolgavégezetlenül távozott. Nem járt kitörő sikerrel Bálint gazdának (Czupy Bálint), a müncheni Szabad Európa Rádió munkatársának látogatása sem Ferienhortban. Néhányan keresetlen szavakkal közölték vele véleményüket a magyar forradalomnak a nyugat részéről elmaradt megsegítéséről. *** Kanada bécsi követének, Gordon Coxnak közbenjárása révén, az erdészek Kanadába történő kivándorlását december közepe táján már eldöntött ténynek vettük. A műszaki karok hallgatóinak intézményes sorsa még mindig bizonytalannak látszott. Az addigi sikertelen próbálkozások egyre inkább azt a véleményt formálták, hogy az erdészekhez hasonlóan a Kanadába történő kivándorlás lehet a jövőnk megoldása. Nem volt könnyű megbarátkozni ezzel a gondolattal, különösen azok után, hogy Kántás professzor ellenvéleményét is hallottuk. Válaszút elé kerültünk. A könnyen elhagyott hazának a politikai körülmények miatt eddig nem éreztük a hiányát. Eddig itt volt elérhető közelségben, amit a vállalkozóbb szellemű társaink némelyike ki is használt.9 A kanadai kivándorlás gondolatához, hirtelen az óhazától való végleges elszakadás valószínűsége kapcsolódott tudatunkban. Elmondható, hogy emiatt nyomott hangulat vett erőt rajtunk. Évfolyamtársaimmal hosszú sétákat tettünk a tóparton, töprengve, hogy mi lenne a legjobb döntés a jövőt illetően. Mindenki azon a véleményen volt, hogy nem tekintjük végleges életcélunknak az amerikai kontinenst. Elvileg megegyeztünk abban, hogy elfogadjuk azt lehetőséget, hogy öt évet kihúzzunk Kanadában. Azután megpróbálunk visszajönni.

Töprengés a jövőről a Wolfgangsee partján 1956. december 9

Megtörténtek esetek, hogy hallgatótársaink, mindnt kockáztatva, visszaszöktek a határon át Sopronba, összeházasodtak az anyakönyvezetőnél, majd újra visszajöttek St Wolfgangba. Mások magyar szakkönyvekért mentek vissza, hogy majd megkönnyítsék az idegen nyelven történő tanulásukat.

© Nagy Zoltán

15

Fontos volt, hogy erős lélekkel kitartsunk döntésünk helyessége mellett és egymást is erősítsük ebben, mivel december közepén valóságossá vált, hogy Kanada a műszaki karok hallgatóit is befogadja. Megjelentek a kanadai követség képviselői Ferienhortban és hazai személyi igazolványainkba bepecsételték a beutazáshoz szükséges igazolást. A személyi igazolványainkat magukkal vitték Bécsbe. November 18.- ra volt kitűzve a Kanadába kivándorló bányász, földmérő és geofizikus hallgatók és a velük tartó egy-két oktató áttelepítése egy Salzburg melletti menekültborba, ahol az év végén esedékes elindulásig terjedő időt kellett kivárnunk. Az osztrák kormány már napirendre tűzte a ferienhorti elhelyezésünk beszüntetését. Ekkor néhány váratlan esemény hatása alá kerültünk. Hálótermünk előterében a mosdók mellett voltak elhelyezve kis szekrénykéink. Egyik évfolyamtársam, soproni gyermekkori jó barátom, I.N. szekrénye ajtaján egy cédulát találtam: „itthagyott holmimat vigyétek magatokkal, majd jövünk utánatok” volt az üzenet. Máskor is elmentek társaink különböző céllal Ferienhortból. Voltak, akikről már kiderült, hogy visszamentek Sopronba. Két nap múlva levelet kaptam, I.N. és M.R. adták fel Klingenbachból.10 Leírták, hogy visszamentek Sopronba, de majd utánunk jönnek Kanadába. Megadták azt a címet is, ahol Klingenbachban magyarul kaphat útbaigazitást az, aki hozzájuk hasonlóan át akar menni a határon. Váratlanul ért bennünket az eset, közvetlenül azután, hogy a kanadai kivándorlást választva, döntésünk helyességébe vetett hitet erősítgettük egymásban. Ezzel szinte egyidejűleg, egy Sopronban maradt évfolyamtársunk D. érkezett Ferienhortba. Nagy örömmel fogadtuk. December folyamán több levelet menesztettünk a Sopronban otthonmaradt társaknak a távozásunkról Kanadába. Jeleztük, hogy még nem késő csatlakozni hozzánk. Erre december 18.-ig elvileg megvolt a lehetőség, legalább is a kanadai követség nyilatkozatai szerint. Úgy hittük, hogy D. is hozzánk csatlakozik. Ő azonban más céllal érkezett St Wolfgangba. A soproni műszaki karok professzorainak hivatalos megbízásából vállalta, hogy utánunk jön Ferienhortba és tájékoztat bennünket az egyetem pillanatnyi helyzetéről, amiről addig teljesen eltérő híreket, néha rémhíreket is kaptunk. Valójában nem voltunk informáltak. Beszámolt arról, hogy küldetése az, hogy az Európából történő kivándorlásunk helyett hazahívjon minket Sopronba. Aki hazajön, minden veszteség nélkül folytathatja tanulmányait. Az októberben félbehagyott szemeszter folytatását és befejezését az egyetem januárban tervezi. Újabb válaszút elé kerültünk. A hazahívó szavak mindenkit elgondolkodtattak, de abban a pillanatban nem tudtunk dönteni. Az idő kérlelhetetlenül haladt előre és elkövetkezett december 18., a Ferienhortból való elköltözésünk időpontja. Megbeszélésre hívtak bennünket, 10

Klingenbach –Kelénpatak, az ausztriai határállomás a Sopronba vezető bécsi országúton.

© Nagy Zoltán

16

ahol tájékoztattak arról, hogy Salzburg egy külső részén (Rositten) működő menekülttáborban kell kivárnunk az elindulást Kanadába, aminek időpontjaként 1957. január 6.-át jelölték meg. A létszám pontosítását célzó kérdés következett, van-e közöttünk aki nem megy Kanadába. Ekkor jelentkeztem, hogy Ausztriában maradok.

Búcsú Ferienhorttól Az elinduláshoz készülve, szerény holmink összeszedése közben, évfolyamtársaim aggódva óvtak attól, hogy hazatérjek az otthoni bizonytalan körülmények közé. Bár ilyen kijelentést közvetlenül nem tettem, mindenki biztosra vette hazatérési szándékomat. Mire az autóbuszokkal Salzburgba értünk, még őt-hat társam jelezte, hogy megváltoztatta a szándékát, és nem megy el Kanadába, hanem hazatér. *** A salzburgi barakktábor színvonala kísértetiesen emlékeztetett a judenaui elhelyezésünkére. A már ottlévő menekültek a társadalom legkülönbözőbb rétegeit képviselték. Nem nagy bizalommal kuporodtam fel első éjszaka egy emeletes ágy alsó, még üres helyére. Szerencsére, vagy szerencsétlenségünkre pénzünk, vagy egyéb értékeink nem voltak, amit félteni kellett volna. Minden étkezésre zabpehelykását kaptunk, amit a „ferienhorti jóléttől” elkényelmesedett gyomrom nem tudott bevenni. Első este elindultunk megnézni Salzburgot a karácsonyi kivilágításban. Megcsodáltuk a fényes kirakatokat. Ma is emlékszem egy autókereskedés kirakatában megpillantott Merdeces sportkocsira, a küllős kerekeivel. Ára 225 000 Schilling volt, akkor! Mindez csak kevéssé volt érdekes számunkra. A fontosabb kérdés az volt, hogyan jutunk pénz híján Salzburgból Sopron közelébe, a határra, lehetőleg feltűnés nélkül. Első gondolatom szerint, az egyetlen értéktárgyamat, érettségimre kapott, megörökölt családi aranygyűrűmet akartam elzálogosítani. De társaimmal együtt sem akadtunk zálogházra. Így, szerencsémre, gyűrűmet ma is hordom. © Nagy Zoltán

17

Másnap, míg társaim újra Salzburgot mentek felfedezni, rábukkantam a táborban egy „Parancsnokság” feliratú barakkra. Mély lélegzetet véve beléptem. Egy magas, idős, katonás tartású férfi fogadott. Ha jól értettem, szombathelyi származású és a háború alatt magas rangú katonatiszt volt. Kérdésemre, hogy van-e mód Ausztrián belüli utazásra igazolványt kapni különböző helyre elszakadt családtagok összehozásához, igennel válaszolt. Kérdésére, hogy tudom-e valamivel igazolni az általam említett helyzetet, eszembe jutott a Klingenbachból kapott levelem. Kis idő múltán visszatértem a levélborítékkal, benne egy általam írt rövid levéllel, melyben szüleim arról értesítenek, hogy „szerencsésen kijutva Ausztriába, karácsonyra barátaimmal együtt meghívnak Bécsbe, a kanadai kiutazásunk előtt. Megkaptuk őt személyre kiállítva a Bécsig érvényes utazási utalványt. Este évfolyamtársaink kikísértek minket a salzburgi főpályaudvarra. Hatan utaztunk el éjszaka a bécsi Westbahnhof felé az Arlberg expresszel. A folyosón állva utaztunk. Hatodik társunknak a Sopronból hozzánk küldött évfolyamtársunk D. adta oda a még érvényes retúrjegyét. Ő még egy ideig ottmaradt Salzburgban. Sajnos a téli menetrend szerint vonatunk éjfél utánig hosszasan időzött Linzben. Eközben lejárt a retúrjegy. A kalauz minden erőfeszítése hasztalan volt, hogy „megértsük”, a jegy lejárt. Végül a számtalanszor ismételt „nix dájcs”-unk hatására valószínűleg rájött, hogy az ÖBB nem megy tönkre egy lejárt jegy miatt, így abbahagyta zaklatásunkat. December 21.-én reggel, elég törődötten vágtunk neki a számunkra ismeretlen bécsi utcáknak. Egy kedves, idősebb háziasszony kalauzolt a Sűdbahnhof felé. Ha akkor tudtuk volna, hogy szürke igazolványunk használható a bécsi villamoson!... Úgy terveztük, hogy összes közös vagyonunkat jelentő 20 Schillingért vonatjegyet veszünk egy határhoz közeli állomásig. Sajnos ehhez a pénzünk nem volt elég, de azt a tanácsot kaptuk, hogy a Technische Hochschule melletti Schillerplatz-ról autóbuszon eljuthatunk Eisenstadtba. Újabb gyalogtúra következett a belvárosba. Lám, milyen a kedvező szerencse, 6 fős csoportunknak a 20 Schilling „csoportos kedvezménnyel” elegendő volt a jegyváltásra. Az éjszakai utazás fáradalmait az autóbuszon nem sikerült kipihenni Kismartonig. Tudtuk, hogy innét már csak gyalogszerrel juthatunk el a kb. 20 km-es távolságban lévő Klingenbachig. Az útjelző táblák szerint követendő irányt megtalálva, belénk nyilallt a gyanakvás, amit az 50-es évek magyarországi viszonyai mindenki tudatába beültettek. Vajon egy hat fős gyalogló csapat nem lesz-e feltűnő a határ közelében? Jól tudtuk, hogy ilyen mozgás a magyarországi határsávban kockázatos lenne. Ezért úgy határoztunk, hogy kettes csoportokba különválva haladunk a határ felé, egymástól 1-2 km távolságban. Zs. V. barátommal vágtunk neki az előttünk álló 20 km-es gyalogtúrának. Időnként szembejött, majd visszafelé megint megelőzött minket egy vöröskeresztes jelzésű személykocsi. Minden alkalommal azt vártam, hogy © Nagy Zoltán

18

valaki igazoltatni fog minket, de a hosszú úton semmi rendkívüli nem történt egészen Klingenbachig. Már 15 óra elmúlt, amikor a szürkületben a megadott cím utcáját keresve, a határ közelében lévő vámházhoz értünk. Láttuk, hogy a keresett utcához el kell haladnunk a vámsorompó mellett. Megint belénknyilallt a gyanakvás, hogy most fognak feltartóztatni bennünket. Két idős asszony húzott éppen ott egy megrakott kézikocsit a kívánt haladásunk irányába. Segítőkészen kivettük kezükből a kocsirudat, nem törődve meglepődésükkel, hogy helybeliek látszatát keltve, mielőbb kikerüljünk a vámház ominózus közelségéből. Végre elértük célunkat, bekopogtattunk a levélben kapott címre. A házigazda felesége Sopron mellől, Kópházáról elszármazott horvát asszony volt, de törve beszélt magyarul is. Segítséget kérve, elmondtuk határátlépési szándékunkat, hivatkozva korábban itt járt barátainkra. Úgy tíztizenkét éves kislányára bízta, hogy mutassa meg az utat a közeli határon át az erdő felé. Egy pohár vizet kérve, látta rajtunk, hogy éhesek és kimerültek, vagyunk. Egy marék tepertőt és kenyeret rakott elénk, amit mohón befaltunk, mivel már több, mint egy napja nem ettünk semmit. Pénzünk híján egy „Isten fizesse meg”-et mormoltam és elhagytuk a házat. Az akkor még felszedett határzár nyomsávján átsietve, bevetettük magunkat az erdőbe, lehetőleg eltávolodva az országút környékéről, ahol feltehetően szovjet és magyar járőrök cirkáltak. Az időközben beállt decemberi korai sötétségben igyekeztem haladásunkat nagyjából Sopron vélt irányában tartani. Figyeltünk a gyanús neszekre. Tőlünk nem messze, velünk ellentétes irányban Ausztria felé menekülő pár haladt kifelé az erdőben. Hosszú idő múltán a fák közé távoli fények szűrődtek be. Végre itt lehetünk a városnál, gondoltam, de amint kiértünk a fák közül, rádöbbentünk, hogy az erős fények a kőhidai fegyház reflektoraiból származnak. Az erdőben eltértünk a helyes iránytól. Itt még jó néhány kilométerre voltunk a város szélétől. Tudtuk, hogy este 20 óra után kijárási tilalom van a városban, és mindehhez még a Táncsics utcában, ahová szülői lakásomhoz igyekeztünk, ott van a határőrség laktanyája is. Halkan megjegyeztem, hogy ne töltsük-e az éjszakát a város széli Szt. Mihály temetőben, amit a kijárási tilalom idején egy háborítatlan helynek véltem. Barátom idegenkedett a gondolattól. Így a temető melletti mélyúton elhaladva elértük a bécsi utat és leereszkedtünk az Ikva patak mellé, ahol egy korábbi osztálytársam lakott. Gondoltam bekéredzkedünk hozzájuk éjszakára. Sajnos idegen nyitott ajtót és közölte, hogy barátom, aki a forradalom alatt Mosonmagyaróváron megsebesült, családjával kimenekült már Ausztriába. Így nem volt mit tenni, a Hőflányi utca felől, a kertek alól közelítettük meg a Táncsics utcai házunkat. Szerencsénkre, bár már javában a kijárási tilalom idejében voltunk, nem ütköztünk őrjáratba. Mivel november 4-én éjszakai őrségben voltam, nálam volt a kapukulcs, amit Ausztriában is gondosan megőriztem. Pillanatok alatt biztos fedél alatt voltunk. Megöleltük egymást, hálát adva sorsunknak, hogy szerencsésen hazaérkeztünk. © Nagy Zoltán

19

Másnap, kissé szorongó bensővel elmentem a rendőrségre, valahogy pótolni Ausztriában elhagyott személyi igazolványomat. Ekkor még amnesztia volt, így előadott mesémre, hogy kissé kapatos állapotban elvesztettem az igazolványomat, az ügyeletes rendőrtiszt csak annyit mondott, „Maga már a negyedik a mai napon, aki ezzel a mesével állított be. Mondja meg, hogy mikor ment ki és mikor jött vissza Ausztriából.” Ezzel elintéződött az ideiglenes személyi igazolvány kiadása. Január közepén, megkezdődött és kb. két hét alatt befejeződött a csonka szemeszter az egyetemen. Kanadába kivándorolt évfolyamtársaink akkortájt értek partot az óceán túlsó szélén. Epilógus 50 év múltán elhatároztuk, hogy 2006. szeptemberében, évfolyamunk szétszóródásának 50 éves évfordulóján, az otthonmaradt és a távolba szakadt társak Sopronban újra találkozunk. Örömünkre szolgált, hogy a „világtalálkozóra” sikerült minden külföldön élő, egykori hallgatótársunkkal kapcsolatot teremteni 50 év után is, részben a néhányukkal fenntartott kapcsolatok szálait követve. A legnagyobb élmény a már elveszettnek hitt társaink megtalálása volt az internet segítségével. A gyönyörű soproni őszben megtartott összejövetelen felkeresük az Alma Matert ugyanúgy, mint a Muckot, ahol útjaink 50 évvel ezelőtt elváltak. Számvetést is készítettünk sorainkról:Az 1956. évi tavaszi szemesztert befejezett, akkori II. éves földmérő és geofizikusmérnők hallgatók 45-en voltunk. November 4. és december 21. között ebből Ausztriába távoztak harmincan, Sopronban maradtak tizenöten. December végéig Ausztriából visszajöttek tizennyolcan. 1957 és 1989 között Kanadából visszatért egy, ugyanebben az időszakban újra külföldre távozott négy társunk. 2006-ban az egykori évfolyamtársakból külföldön élt 14 fő, Magyarországon 23. A Magyarországon maradtak közül elhunytak nyolcan, a külföldre távozottak mind életben vannak. Akár elment, akár visszajött valaki, mindenki megtalálta a maga helyét a nap alatt. Köszönetnyilvánítás: Visszaemlékezésemet inkább elbeszélésnek, mint dokumentum értékű írásnak szántam, szemelőtt tartva a bevezetésben írtakat. Dokumentumok a szerencsére megőrzött fényképek, amelyek többsége 50 éve van a birtokomban. Kivételt képeznek a Hartai Klári temetéséről készült képek, valamint a sitzenheimi étkezési jegy és a Ferienhortba vezető út fotója. Ez utóbbiakat a „világtalálkozó” alkalmából kaptuk meg a kanadai évfolyamtársainktól. Köszönet illeti ezért Bilics István, Julius Keddy és Rovák István barátainkat Kanadában. Budapest, 2007. március 5.-én

© Nagy Zoltán

20

© Nagy Zoltán

21