Simon Hix Michael Marsh: Az európai parlamenti választások üzenetei: büntetés vagy tiltakozás?

Simon Hix – Michael Marsh: Az európai parlamenti választások üzenetei: büntetés vagy tiltakozás? Megjelent: Tóka Gábor és Bátory Ágnes (szerk.): A 2004. évi európai parlamenti választások. Pártok és szavazói magatartás nemzetközi összehasonlításban. Budapest: Demokrácia Kutatások Magyar Központja Alapítvány – Budapesti Corvinus Egyetem Politikatudományi Intézet – Századvég Kiadó, 2006. 23-48. p. Forrás: http://www.valasztaskutatas.hu

Simon Hix–Michael Marsh

Az európai parlamenti választások üzenetei: büntetés vagy tiltakozás? 2004 júniusában majdnem 25 millió európai polgár (az összes szavazó kb. 15 százaléka) integrációellenes pártokat támogatott a hatodik európai parlamenti választásokon.1 A kérdés, amellyel ez a tanulmány foglalkozik, a következő: ezek a polgárok azért szavaztak integrációellenes jelöltekre, hogy a kormányaikat büntessék ezzel, így tiltakoztak az Európai Unió ellen, vagy netán a kettő keveréke a válasz? Az EP-választások szokványos politikatudományi elmélete szerint ezek a választások félidős erőpróbák a hazai kormányzati státusért vívott csatában, így a szavazók elsődleges motivációja az, hogy megjutalmazzák vagy éppen megbüntessék a politikai pártokat hazai politikai teljesítményük miatt. Ennek ellenére a brüsszeli politikai vezetésben és számos tagország médiáiban nem ez a benyomás alakult ki. Az EP-választásokon tapasztalt csökkenő részvételi arányt és az integrációellenes pártok növekvő támogatottságát az EU iránt tanúsított növekvő közellenszenv mutatóiként értelmezik. Néhány új keletű kutatás, amely szerint az EU iránt tanúsított attitűdök és az EU tevékenységeinek értékelése legalábbis valamennyire számít az uniós választásokon, ezt a nézőpontot támogatja. Attól függően, hogy melyik oldalnak van igaza, válaszolható meg az a kérdés, hogy vajon az EU úgynevezett „demokratikus deficitje” csökkenthető-e az Európai Parlament hatalmának növelésével. Ha az európai parlamenti választások egyszerűen a hazai kormányok elleni tiltakozás színterei, és kevés közük van az EU politikájához, akkor az Európai Parlament Köszönettel tartozunk a szerkesztői észrevételekért, valamint Matt Gabelnek, aki a dolgozat egy korábbi verzióját kommentálta a European Union Studies Association ülésén Austinban, 2005 márciusában.

1

24

Simon Hix–Michael M arsh

hatalmának folyamatos növekedése nem sokkal járul hozzá ahhoz, hogy az európai szavazók és az EU-s kormányzat közti kapcsolatot erősítse. Ezzel szemben, ha az uniós választásokon a polgárok egyre inkább azért jelennek meg, hogy az EU egészével vagy az EU közpolitikai prioritásaival kapcsolatos véleményüket kifejezzék, függetlenül attól, hogy véleményük integrációellenes vagy sem, akkor érvelhetünk úgy, hogy a választások által az Európai Parlamentbe juttatott politikai többség az EU polgáraitól kapta mandátumát. E tanulmány célja, hogy ezt a vitát empirikus adatok alapos vizsgálata alapján eldöntse. A tanulmány a következőképpen épül fel. E bevezető után áttekintjük az európai parlamenti választásokról alkotott elméleteket és tapasztalatokat. A harmadik részben a módszereinket mutatjuk be – tehát hogy milyen statisztikai modellek alapján magyarázzuk majd azoknak a szavazatoknak a számát, amelyet az egyes pártok nyernek vagy veszítenek minden egyes európai parlamenti választás alkalmával a megelőző nemzeti választáshoz képest. Adatállományunk mind a hat eddigi EP-választást lefedi 1979 óta, és mind a huszonöt jelenlegi tagállam pártjaira kiterjed. A negyedik részben találhatók az empirikus eredmények, az ötödik rész pedig egy rövid összegzést ad.

Korábbi kutatási eredmények az európai parlamenti választásokról A klasszikus megközelítés: „másodrendű országos erőpróbák” Az EP-választások klasszikus megközelítése – amelyet az EU politikájáról szóló tankönyvekben sokszor ismételnek – az, hogy ezek a választások „másodrendű országos erőpróbák” (Reif–Schmitt 1980; Eijk–Franklin 1996c). Ahogy ez a kifejezés is sugallja, az európai parlamenti választásoknak eme elmélete két részből áll: (1) inkább „országos” (nemzeti) erőpróbák, mintsem „európaiak”; és (2) kevésbé fontosak, mint a nemzeti kormány összetételét befolyásoló igazi nagy erőpróbák (tudniillik az országgyűlésnek, a kormány esetleges leváltására jogosult házának összetételéről döntő választások), ezért „másodrendűek”. Az emögött álló elméleti logika a következő. Az EU-s közigazgatás fő politikai hivatala – a politikusok által elérhető eszközök értelmében – az

A z európai parlamenti választások üzenetei: büntetés vagy tiltakozás?

25

egyes országok mindenkori kormánya. Ezért a politikusok és a pártok elsődleges motivációja Európában az, hogy országos kormányhivatalokat hódítsanak meg, és azokat meg is tartsák, ameddig lehet. Minden egyéb választási küzdelem – legyen az uniós, regionális vagy éppen helyi választás – ezeknek az „elsőrendű” erőpróbáknak az árnyékában zajlik. Fogalmazhatunk úgy is, hogy az európai parlamenti választások hasonlóak az Amerikai Egyesült Államok félidős kongresszusi választásaihoz, a német tartományi választásokhoz, a brit alsóház időközi választásaihoz vagy a demokratikus világ bármelyik helyi választásához (Tufte 1975; Anderson– Ward 1996). Az EP-választások másodrendű természetének két fő hatását figyelték meg. Először is, a pártok kevesebb pénzt és egyéb forrást áldoznak ezekre a választási kampányokra, a választópolgároknak pedig kevesebb indítékuk van szavazni ezeken az erőpróbákon, mivel ezek az általános választásoknál kevésbé fontosak (Schmitt–Mannheimer 1991; Franklin et al. 1996). Ennek eredményeként az uniós választásokon alacsonyabb a választási részvétel, mint az országos választásokon. Másodsorban, noha az európai parlamenti választásoknak nincs közvetlen hatásuk a nemzeti kormányok felállására, a szavazók felhasználhatják az EP-választásokat arra, hogy a következő általános választást vagy hatalmon lévő kormányuk politikáját befolyásolják. Ebből kifolyólag az e választásokon részt vevő állampolgárok valószínűleg nem ugyanúgy szavaznak, mint ahogy azt egy ugyanabban az időpontban tartott országos választáson tennék. Oppenhuis és munkatársai (1996) az EP-választásokra jellemző „szavazatváltás” két fő motívumát különböztették meg. Az egyik az, hogy az uniós választások lehetőséget biztosítanak arra, hogy a polgárok inkább őszintén, mint stratégiai szempontból szavazzanak („szívből szavaznak”). Mivel kevés forog kockán, a polgárok szabadon szavazhatnak arra a pártra, amelyik legközelebb áll politikai meggyőződésükhöz, és nem egy olyan (rendszerint nagyobb) pártot támogatnak, amely ugyan távolabb áll politikai meggyőződésüktől, de nagyobb esélye van kormányalakításra. Ennek az az eredménye, hogy a nagy pártok, legyenek bár kormányon vagy ellenzékben, szavazatokat veszítenek a kisebb pártokkal szemben. Másodsorban, az uniós választások lehetővé teszik az emberek számára azt, hogy kifejezzék a kormánypárttal vagy pártokkal szembeni elégedetlenségüket („a csizmájukkal szavaznak”). Lehetőséget adnak arra, hogy a polgárok jelezzék, milyen politikai irányultságot tartanak szimpatikusnak, és a mindenkori kormánypárt, illetve pártok politikájával való elégedetlenségüknek

26


hangot adjanak azzal, hogy a fő ellenzéki pártra vagy egy olyan, egyetlen kérdéskörre (mint például a környezetvédelem vagy a bevándorlás) koncentráló pártra szavaznak, amely egy számukra különösen fontos politikai kérdést vet fel. Ebből következőleg a kormánypártok szavazatokat veszítenek az ellenzéki pártok javára, legyenek azok kicsik vagy nagyok. A szokványos másodrendű országos erőpróbák elméletének végső eleme az, hogy a részvételi arány és a pártok közötti szavazatmozgásnak a választási eredményekre gyakorolt hatása attól függ, hogy mikor tartják az európai parlamenti választásokat a nemzeti választási cikluson belül (Reif 1984). Ha egy EP-választást röviddel egy országos általános választás után tartanak, akkor a kormányt alkotó párt, illetve pártok „mézesheteiket” élvezik a választókkal. A ciklus eme pontján az uniós választások várható részvételi aránya alacsonyabb, mint az előző, általános választásé. Azonban a kormánypártok támogatottsága akár még nőhet is a „mézeshetek” hangulatában. Ha pedig egy európai parlamenti választást egy új országos általános választást röviddel megelőzően tartanak, a pártok arra lesznek késztetve, hogy sok időt és pénzt fordítsanak a kampányra, a polgárok pedig arra, hogy szavazzanak, és ezzel megpróbálják befolyásolni a közelgő országos választást. Ebben az esetben a részvételi aránynak viszonylag magasnak kellene lennie, a szavazatmozgásnak pedig korlátozottnak, mivel a szavazók valószínűleg úgy fognak viselkedni, mintha egy országos választáson lennének. Végül a másik véglet az, ha egy európai parlamenti választást a nemzeti választási ciklus közepén tartanak, mivel a kormányt alkotó párt vagy pártok majdnem biztosan akkor a legnépszerűtlenebbek a ciklus során, és ilyenkor sújtják legjobban a kormányzó és a nagy pártokat az alacsonyabb részvételi arányból és a szavazatmozgásból következő hatások. Az európai parlamenti választások klasszikus elméletének alapvető állításait az alábbi három hipotézisben foglalhatjuk össze: H1 (kormányzati státus): A kormányt alkotó pártok egy európai parlamenti választás során a szavazatok kisebb részét fogják kapni, mint amen�nyit az előző országos általános választás során kaptak. H2 (pártméret): Minél nagyobb egy politikai párt – az utolsó országos általános választás során szerzett szavazatarány alapján –, annál nagyobb veszteséget fog szenvedni a soron következő EP-választáson. H3 (időzítés): Minél közelebb van egy országos választási ciklus közepéhez az EP-választás, annál nagyobb lesz a H1-ben leírt hatás.


27

Az alternatív nézőpont: az európai dimenzió befolyásolja a választói viselkedést A kutatók körében szinte általánosan elfogadott fenti nézőpont ellenére – amely szerint az uniós választásokon tapasztalható szavazási viselkedésnek nagyon kevés köze van a nemzetek feletti politikához – széles körben elterjedt az a nézet, amely szerint a sajátosan az EU-val kapcsolatos kérdések igenis sokat és egyre inkább számítanak az EP-választásokon. Szerintünk ez a megfigyelés a bizonyítékok szelektív vizsgálatán alapul, de azért vegyük sorra e gondolatmenet hivatkozási pontjait! Először is úgy tűnik, hogy az uniós választásokon tapasztalt csökkenő részvételi arány az európai integráció szintén csökkenő támogatottságával jár együtt, ahogy azt az Eurobarometer közvélemény-kutatási adatok tükrözik. Továbbá az 1989-es EP-választásokon mintha egy „zöld árhullám” söpört volna át Európán, tudniillik az egyes zöldpártokra adott meglepően sok szavazat – megfigyelők szerint – azt követelte, hogy a környezetvédelmi kérdésekkel komolyan foglalkozzanak európai szinten (Curtice 1989). Továbbá, mivel a közvélemény-kutatások folyamatosan azt jelzik, hogy az európai közvélemény többnyire szkeptikusabb az integrációt illetően, mint a pártok, amelyekre szavaznak (l. ehhez Mattila és Raunio fejezetét kötetünkben), egyesek arra számítanak, hogy az integrációellenes pártok nagyobb támogatottságot kaphatnak az EP-, mint a nemzeti választásokon (Schmitt–Thomassen 2000). Ilyen pártok valóban fel is bukkantak az EPválasztásokon Dániában, Franciaországban, az Egyesült Királyságban és Svédországban. Mi több, úgy tűnik, hogy a meglévő szélsőjobboldali és szélsőbaloldali, integrációellenes politikájú pártok is jobban teljesítenek az uniós választásokon, mint az országos választásokon – legalábbis néhány országban és néhány alkalommal. Ha ezek a megfigyelések tényleg általánosabban is igaznak bizonyulnak elemzésünk során, akkor azt nem lehetne megnyugtatóan megmagyarázni a másodrendű választások modelljével. A fenti érvek alaposabb vizsgálatát kezdjük a részvételi aránnyal! Bizo nyítható az, hogy az európai integrációval kapcsolatos attitűdök hatással vannak az uniós választásokon való részvételi arányra. Azok a polgárok, akik támogatják az európai integrációt vagy országuk EU-tagságát, inkább szavaznak az európai parlamenti választásokon, mint azok, akik ellenzik az európai integrációt (Blondel et al. 1997) – igaz, a két csoport részvétele közti különbségek nagyon kicsinek tűnnek (Eijk–Schmitt, előkészület ben). Hasonlóképpen magasabb arányú az EP-választásokon való részvétel

28


azokban a tagállamokban, amelyek nettó haszonélvezői az EU költségvetésének, vagy ahol az EU-tagság támogatása magasabb (Mattila 2003), mint azokban a tagállamokban, amelyek nettó befizetők az EU költségvetésébe (Studlar et al. 2003). Ha az integráció kérdése befolyásolja azt, hogy ki vesz részt ezeken a választásokon, akkor feltehetően a választási eredmények az integrációpárti pártoknak kedveznek. Ferrara és Weishaupt (2004) úgy érvelnek, hogy amennyiben az európai választásokon inkább vannak olyan szavazók, akik döntését befolyásolja a pártoknak az integráció kérdésében képviselt álláspontja, mint a nemzeti választásokon, akkor ez az eredményeket legalább kétféleképp befolyásolhatja. Egyrészt, valószínűleg viszonylag jól teljesítenek az EP-választásokon azok a pártok, amelyek politikai programja nagyobb jelentőséget tulajdonít az európai integrációval kapcsolatos kérdéseknek, akár pozitív, akár negatív előjellel. Ez azért lehet így, mert a nemzeti választásokon az integrációval kapcsolatos ügyek ritkán fontosak, s így az ezeket hangsúlyozó pártok ott kevésbé hívják fel magukra a figyelmet. Másrészt, az európai integrációt ellenző pártok valószínűleg jobban teljesítenek az EP-, mint a nemzeti választásokon, mert az állampolgárok általában kevesebb lelkesedést mutatnak az integráció iránt, mint azok a pártok, amelyekre rendszerint szavaznak. Az integrációellenes álláspont persze nem egyformán gyakori a különböző pártcsaládokban. Sem a szélsőbaloldali, sem a szélsőjobboldali pártok programját nem könnyű megvalósítani a középutas, a „szociális piacgazdaságot” támogató EU-s politikai rendszeren belül. Ezek a pártok ebből következően integrációellenesebbek, mint a baloldali-jobboldali spektrum közepén elhelyezkedő pártok (Taggart 1998; Ray 1999). Ha tehát a szavazók az EP-választásokon az EU-s politikák ellen akarnának tiltakozni, akkor mind a szélsőbaloldali, mind a szélsőjobboldali pártoknak jobban kellene teljesíteniük az uniós választásokon, mint a nemzeti választásokon. Az európai integráció indirekt módon is hatással lehet a szavazók pártválasztására az EP-választásokon. Carrubba és Timpone (2004) szerint a polgárok számára racionális az, ha a különböző választások alkalmával másmás pártokra szavaznak. Ez azért lehetséges, mert a szavazók szándékosan „egyensúlyt” szeretnének látni a politikai eredményekben, és így igyekeznek a politikai hatalmat több párt között megosztani (Fiorina 1996). Az is lehetséges, hogy a polgárok a különböző (regionális, nemzeti, európai stb.) kormányzati szintektől különböző eredményeket várnak. Például: mivel minden tagállamban a különböző környezetvédelmi politikák negatív externáliái


29

különböznek, jobb, ha ezeket a kérdéseket uniós szinten kezelik, mint országos szinten. Ugyanakkor a zöldpártok közelebb állnak a medián szavazók preferenciáihoz a környezetvédelem tekintetében, mint más kérdésekben. Tehát ha a szavazók az EP-választásokon nagyobb súllyal veszik figyelembe a környezetvédelmi kérdéseket, akkor a zöldpártok várhatólag jobb eredményt érnek el az uniós, mint az országos szavazásokon. Mind az EP-választások másodrendű volta, mind pedig „európai dimen ziójuk” fontossága szempontjából felmerül a kérdés, hogy a közép- és kelet-európai új tagállamokban az európai parlamenti választások különböznek-e a „régi 15” tagállam uniós választásaitól. Különbséget okozhat a több új tagállamban tapasztalható magas fokú szavazatváltozékonyság. Egy másik ok az lehet, hogy az EP-választások nem sokkal a 2003-as csatlakozási népszavazások után következtek több új tagállamban, és az utóbbiak kiváltképpen mozgósíthatták az EU-ellenes érzéseket, még ha azok kisebbségben is maradtak. Az új tagállamokban azért is különbözhetnek az uniós választások, mert az EU-csatlakozásra való készülés folyamatában nagyon változatos formái keletkeztek az integrációellenes érzelmeknek és pártoknak (Taggart–Szczerbiak 2004). Például ha az új tagállamokban a szavazók EU-val szembeni tiltakozásukat kívánták kifejezni a 2004-es EPválasztások során, akkor egyes államokban ezeket a szavazatokat a nacionalista pártokra, más államokban a kereszténydemokratákra, megint más államokban az agrárpártokra vagy éppen a középutas, illetve a liberális pártokra adhatták volna le. Végül pedig, ez volt az első EP-választás az új tagállamokban, és ez a tény már önmagában is teremthetett különbségeket a régi és az új tagállamok között. Az európai dimenziónak az EP-választásokon játszott szerepével kapcsolatos várakozásokat a következő hipotézisekben foglalhatjuk össze: H4 (az európai dimenzió fontossága): Minél fontosabb az integráció kérdésköre egy párt számára, annál jobban fog növekedni a párt szavazataránya az utolsó nemzeti választás és az azt követő uniós választás között. H5 (az integrációval kapcsolatos álláspont): Minél integrációellenesebb egy párt politikai pozíciója, annál jobban fog növekedni a párt szavazataránya az utolsó országos általános választás és az azt követő uniós választás között. H6 (bal- vagy jobboldali szélsőség): Ideológiailag minél szélsőségesebb egy párt, annál több szavazatot fog nyerni az utolsó nemzeti választáshoz képest az azt követő EP-választáson. H7 (zöldhullám): A zöldpártok szavazataránya jelentősen növekszik az EP-választásokon.

30


H8 (integrációkritika): Az EU-integrációt ellenző pártok szavazataránya jelentősen növekszik az uniós választásokon. H9 (régi-új tagállamok): Az első nyolc hipotézis nem lesz egyformán érvényes a tizenöt régi és a tíz új tagállamban.

Az eddigi empirikus bizonyítékok Mindkét álláspont képviselői azt állítják, hogy az empirikus adatok alátá masztják saját érvelésüket. A másodrendű választások elmélete mellett hozzák fel, hogy az 1999 előtti öt európai szavazás során a nagy pártok rosszabbul, a kisebb pártok pedig jobban teljesítettek a megelőző nemzeti választással összehasonlítva (például Reif 1984; Eijk et al. 1996; Marsh 1998, 2003, 2005; Kousser 2004; Ferrara–Weishaupt 2004). Vitatott azonban, hogy vajon a kormánypártok veszítenek-e, és az ellenzéki pártok nyernek-e az uniós választásokon. Például Oppenhuis et al. (1996: 303) úgy vélik, hogy „nincs semmilyen alapja annak a nézetnek, miszerint főleg a kormánypártok szenvednének veszteségeket”. Ezzel ellentétben Marsh (1998: 606) egyértelmű bizonyítékát találja az „ellenzéki pártok szavazat nyerésének”. A különbség itt abban rejlik, hogy az előbbi tanulmány kérdő íves kutatási adatok alapján azt elemzi, miként különbözne a polgárok szavazata az EP-választáson és egy azzal egyidejű, hipotetikus nemzeti választáson; míg az utóbbi a megelőző nemzeti és az EP-választások tényleges eredményeit hasonlítja össze, hogy tételét bebizonyítsa. Továbbá Marsh a kormánypártokat egy egységként kezeli. Hasonlóképpen vegyes a kép a tekintetben, hogy a másodrendű válasz tások kimenetele függ-e az uniós választásnak az országos választási ciklu son belüli időzítésétől. Kousser (2004: 17) szerint „azok, akik egy másik pártra szavaznak [az EP-, mint a nemzeti választáson], rendszerint a kor mánypártoktól fordulnak el, és ezeknek a dezertőröknek a száma annál inkább nő, minél több idő telt el a hazai és az EP-választások között”. Ugyanakkor Marsh (1198: 606) szerint „míg a kormánypártok nagyobb veszteséget szenvednek el félidőben, a választási ciklus későbbi szakaszai ban inkább egyenlítenek, mintsem továbbra is gyengülnek”. Az európai dimenzió fontosságát támogató adatok kevésbé szisztematikusak, és átfogó értékelésükre még nem került sor. Az egyes tagállamok EP-választási eredményeiről szóló beszámolók gyakran hangsúlyozzák az uniós ügyeknek a választásban játszott szerepét. Például uniós kérdéseket


31

tartottak kulcsfontosságú tényezőnek a pártok változó szerencséjének megmagyarázására az összes dán EP-választáson (Worre 1996; Nielsen 2001), 1994-ben és 1999-ben Franciaországban (Ysmal–Cayrol 1996; Howarth 2001), és 1999-ben Nagy-Britanniában (Mather 2001). Az 1994-es Eurobarometer-vizsgálat adatai alapján Carrubba és Tim pone (2004) úgy találja, hogy a környezetvédelmi kérdések iránt leginkább érdeklődő szavazók és az Európai Parlamentet fontos intézménynek tartó szavazók esetében a legvalószínűbb, hogy egy uniós választáson korábbi pártválaszásukat megváltoztatva egy zöldpártra szavaznak. Ebből ezt a következtetést vonják le: „A választók legalább egy része arra tekintettel szavaz [az uniós választásokon], hogy az EP hogyan befolyásolhat bizonyos politikákat a jövőben” (Carrubba–Timpone 2004: 277). Az 1999-es Európai Választáskutatási Projekt adatai alapján pedig Marsh (2003, előkészületben) jelzi azt, hogy azok a szavazók, akik az integráció sebességét túl gyorsnak tartják, hajlamosabbak arra, hogy az uniós választásokon elpártoljanak a kormánypártoktól (noha nem feltétlenül fordulnak euroszkeptikusabb pártokhoz). Az európai dimenziónak az európai parlamenti választásokra gyakorolt hatását vizsgáló legszisztematikusabb kutatás Ferrara és Weishaupt (2004) tanulmánya. Ez új változókat von be az elemzésbe, amelyek jelzik az egyes pártoknak az európai integrációhoz való viszonyulását, hogy mekkora fontosságot tulajdonít az adott párt ennek a kérdésnek, és hogy a párt belsőleg megosztott-e az integrációt illetően. Azt találták, hogy sem az EU-s politikai preferenciák, sem a kérdésnek tulajdonított fontosság nem befolyásolják a párt szavazatarányát az EP-választásokon. Viszont „az Unióval kapcsolatos mély, belső pártmegosztottság jelentős szavazatveszteséghez vezet az európai parlamenti választásokon” (Ferrara–Weishaupt 2004: 301). Azt is megállapították, hogy a zöldpártok szisztematikusan jobban teljesítenek az uniós választásokon, mint más kis pártok. Noha több mint két évtizede kutatják az uniós választásokat, kevés tanulmány próbálkozott eddig azzal, hogy összehasonlítsa a másodrendű választás hatásainak méretét a szavazás kimenetelére az európai dimenzió hatásával. Az egyetlen próbálkozás Ferrara és Weishaupt (2004) tanulmánya, de ők is csak azt állapították meg, hogy noha az Unió miatti belső megosztottság csökkenti egy adott pártra leadott szavazatok mennyiségét egy uniós választáson, ennek a hatásnak a nagyságrendje rendkívül kicsi. Ezenkívül pedig, mint fentebb láttuk, nem találtak bizonyítékot arra, hogy egy adott párt álláspontja az integrációról, vagy az, mekkora jelentőséget

32


tulajdonít e kérdéskörnek, hatással lenne az adott párt EP-választásokon elért eredményére. A további vizsgálódásokat indokolja az is, hogy a legutóbbi választások nyomán – amelyeken először vett részt a tíz új tagállam – az elemzésbe vonható megfigyelések száma jelentősen növekedett. Másképp szólva, egye lőre megválaszolatlan a kérdés, vajon a nemzeti politika vagy az európai dimenzió irányítja-e inkább a szavazói magatartást az EP-választásokon. Viszont most már több adat áll rendelkezésünkre, hogy eldöntsük a vitát, mint bármikor korábban.

A modell és a változók Statisztikai elemzéseinkben lineáris regressziót használunk majd. A modellek alapkérdése az, hogy mi magyarázza jobban azt a (pozitív vagy negatív) szavazatarány-változást, amelyet egy-egy párt egy EP-választáson az azt megelőző nemzeti választáshoz viszonyítva tapasztal: az, hogy kormányon van-e a párt, vagy a párt szavazatarányban kifejezett mérete, vagy hogy melyik pártcsaládhoz tartozik, mi az integrációval kapcsolatos politikája, mennyire fontos a párt számára az európai integráció kérdése, a párt bal-jobb pozíciója, hogy új pártról van-e szó, vagy pedig mindezen tényezőknek a választás időzítésével való interakciója. Az alábbiakban a változók részletesebb magyarázatára térünk rá. – A függő változó – szavazatnyereség – az i politikai párt szavazatrészesedésének változása az előző általános választás és az európai parlamenti választás között eltelt t időben. Mind a hat uniós választást figyelembe vesszük 1979 és 2004 között, valamint az összes, a választásokon részt vevő tagállamot. Ez több mint 500 megfigyelést2 jelent. Az elemzésből kizártuk az összes egy időben megtartott EP- és általános választást. – A kormánypárt dichotóm változó: értéke 1, ha az i párt a t időpontban tartott uniós választás idején kormánypárt volt, és 0, ha ellenzéki.

Az elemzésből kizártuk azokat a pártokat, amelyek a szavazatok kevesebb mint 1 százalékát szerezték meg akár az EP-, akár a nemzeti választáson, feltéve hogy mindkettőn indultak.

2


33

– A pártméret az i pártnak a t időpontban tartott uniós választást köz vetlenül megelőző általános választáson kapott szavazatrészesedése. Marsh (1998) azt találta, hogy az általános választáson szerzett szavazatok és az azt követő uniós választáson regisztrált szavazatarány-válto zás kapcsolata nem lineáris. Éppen ezért három változót használunk a pártméret hatásának a megbecslésére: felhasználva a pártméret változó mellett annak négyzet- és köbértékét (pártméret2 és pártm éret3) is. – Egy további változó a mézeshetek hatására vonatkozó feltevések vizsgá latát teszi lehetővé. A korai változó értéke 1, ha az uniós választást az országos választási ciklus első ötödében tartották, egyébként pedig 0.3 Elemzésünkben a korai változó csak más változókkal interakcióban (tehát azokkal megszorozva) szerepel majd. Így például a korm ány párt×korai interakciós tag minden olyan párt esetében a 0 értéket veszi fel, amelyik akár a kormánypárt, akár a korai változón nulla értékkel bír. Ha viszont a kormánypárt és a korai változó értéke is 1 (tehát az i párt a t időben tartott uniós választás idején a kormányban volt, és az uniós választásra a választási cikluson belül korán került sor), akkor a kormánypárt×korai interakciós tag értéke is 1. – A pártcsaládot egy sor dichotóm változó jelzi, amelyek értéke 1, ha az i párt az adott pártcsaládhoz tartozik, egyébként pedig 0. Az összes fontos európai pártcsaládra külön változót konstruálunk. A szocdem vál tozón csak a szociáldemokrata, a kerdem-en csak a kereszténydemok rata, a konz változón csak a konzervatív, a lib-en a liberális, a bal-on a radikális baloldal, a zöld-ön a zöldek, a regionális-on regionális pártok, a jobb-on a szélsőjobb, és az anti-eu-n csak az integrációellenes pártok kapnak 1-es értéket.4 Az egyes pártokat minden választás esetén azonos pártcsaládba kódoltuk, ugyanis azt feltételezzük, hogy nem változtatnak családot ilyen rövid idő alatt. A pártcsaládváltozókat a pártok számos különböző politikai kérdésben – többek között az európai integráció kérdésében – elfoglalt pozíciójának jelzéseként használjuk. Amikor e változókat bevonjuk az elemzésbe, akkor a szocialista pártcsalád a

3 4

A kormánypárt×idő változó hatása nem bizonyult szignifikánsnak egy modellben sem. Ezek a fő „familles spirituelles” a pártokról és a pártrendszerekről szóló irodalomban (l. például Beyme 1985). Az „integrációellenes” család kivétel, hiszen különböző társadalmi-gazdasági politiká kat valló pártokat foglal magába. Mégis, Hix és Lord (1997) nyomán ezeket a pártokat különálló pártcsaládként kezeljük, mert elsősorban a politikai hatalomnak a nemzetállamok és az EU közötti eloszlásával kapcsolatos álláspontjuk adja identitásukat, és mert az Európai Parlamentben különálló frakciót alkotnak.

34


referenciakategória, mivel általában ezek a pártok szerepelnek viszonylag legrosszabbul az EP-választásokon.5 – Az új párt az uniós választásokon felbukkanó új pártokat azonosító dichotóm változó. Értéke 1, ha az i párt a t időpontban megrendezett uniós választáson úgy nyer szavazatokat, hogy az előző általános választáson egyet sem nyert; egyéb esetekben értéke 0. Azokat a pártokat, amelyek csupán az európai parlamenti választásokon vesznek részt, és az általános választásokon nem, mindig új pártokként kódoltuk. – Két változó vonatkozik a pártok álláspontjára az európai integráció specifikus kérdését illetően. Az eu-politika egy 1-től 20-ig terjedő skálán (1 = leginkább integrációellenes; 20 = leginkább integrációpárti) osztályozza a pártokat. Az eu-fókusz változó szintén 20 fokú (1 = legkevésbé fontos; 20 = legfontosabb), és azt mutatja, mekkora hangsúlyt fektet egy párt az európai integráció kérdésére. Az adatok két szakértői felmérésből származnak: az egyik Gary Marks és Marco Steenbergen (1999) munkája, amelyet az 1979–1999 közötti választásokhoz használtunk fel; a másik Kenneth Benoit és Michael Laver munkája (2005), amelyet a 2004-es választásokhoz használtunk.6 Mivel a két vizsgálat két különböző skálát használt, az adatokat mindig a Benoit és Laver által használt húszas skálára transzponáltuk.7

Bár a pártcsaládok nem teljesen homogének, a családokon belüli különbségek rendszerint nem nagyok. A régi tagállamokban a pártcsaláddal magyarázható a baloldali-jobboldali pozíciók varian ciájának 75 százaléka, az új tagállamokban pedig 56 százaléka. Az EU-integrációval kapcsolatos pozíciók varianciájának 53 százaléka magyarázható a pártcsaláddal a régi tagállamokban, az új tagállamokban pedig 46 százaléka. A baloldali-jobboldali pozíció tekintetében a szórás kevesebb mint egyharmada az átlagnak, bár valamivel nagyobb az integrációellenes és a regionális pártok esetében a régi tagállamokban. 6 Egy kérdés „fontossága” azt jelenti, hogy mennyire volt fontos egy adott kérdés egy politikai párt számára. Feltételezésünk az, hogy a pártvezetők és támogatóik inkább hajlandók veszíteni az általuk „kevésbé fontosnak” tartott kérdésekben, mint az általuk „nagyon fontosnak” megítélt kérdésekben. A Benoit–Laver-féle szakértői kérdőívben minden szakértőt megkértek, hogy egy adott politikai kérdést illetően jelöljék meg országuk pártjainak helyzetét, és utána becsüljék meg, hogy mennyire fontos az adott kérdés a pártok számára. A „fontosság” jelentésének pontos értelmezése mindig az adott szakember feladata volt. 7 Nem használunk változót arra, hogy mennyire megosztott egy párt az európai integráció tekintetében. A Marks és Steenbergen által gyűjtött adatok, amelyek erre a változóra vonatkoznak, csupán néhány uniós választásra vonatkoznak, például 2004-re nem. Ferrara és Weishaupt (2004) ezen azzal teszi túl magát, hogy feltételezi, egyik EP-választásról a másikra állandó egy párt belső megosztottsága az integrációt illetően. Mi ellenben úgy gondoljuk, hogy ez a feltételezés megkérdőjelezhető, ezért inkább csak a másik két változót használjuk az integrációval kapcsolatos pártpozíciók felmérésére. 5


35

– Két változó vonatkozik a baloldali-jobboldali dimenzión elfoglalt pártpozíciókra. Az első (bal-jobb) egy párt abszolút helyzetét jelöli a baloldali-jobboldali skálán, amelyen az 1 jelöli a leginkább baloldalit, és 20 a leginkább jobboldalit. A második változó (extrém) egy párt viszonylagos szélsőségességét méri a húszas skálán, amelyet a párt baloldali-jobboldali pozíciója és a skála közepe (10,5) közötti különbség abszolút értékét véve számoltunk ki. Ezeknek a változóknak az adatai szintén Marks és Steenbergen (1999), valamint Benoit és Laver (2005) felméréseiből származnak, és a Benoit–Laver-féle húszas skálán szten derdizáltuk őket.

Eredmények A regressziós modellek megmagyarázása előtt először néhány leíró jellegű statisztikai adatot tárgyalunk meg. Az 1. táblázat a kormánypártok és az ellenzéki pártok átlagos szavazatnyereségét, illetve -veszteségét mutatja az eddigi EP-választásokon. Az eredmények jól jelzik, hogy általában véve mind a régi, mind az új tagállamokban a kormánypártok szavazatokat veszítettek, az ellenzéki pártok pedig megerősödtek az EP-választásokon. Ez alátámasztja a másodrendű választások elméletének egyik fő állítását. A kormánypárti eredmények szórása azonban majdnem kétszer olyan nagy, mint az átlag, mind a „régi 15”, mind az „új 10” tagállamban. 1. táblázat Kormánypártok és ellenzéki pártok átlagos szavazatnyeresége és vesztesége  

15 régebbi tagország

10 új tagország

Párt

Átlag

Szórás

N

Átlag

Szórás

N

Kormányzó

–3,0

6,2

162

–5,2

11

24

Ellenzéki

1,2

4,3

420

2,5

7,4

58

Együttesen

0,0

5,3

582

0,2

9,2

82

36


A 2. táblázat pártcsaládok szerint mutatja be az átlagos szavazatnyereségeket. Első fele a 15 régi tagállam eredményeit tartalmazza, a második fele pedig a 10 új tagállamét. A pártcsaládok a táblázatban aszerint helyezkednek el, mennyire támogatják az európai integrációt: az „integrációellenes” pártcsalád kerül felülre, mint a leginkább integrációellenes, és a liberális pártcsalád legalulra, mint a leginkább integrációpárti. 2. táblázat Szavazatnyereségek pártcsaládok szerint a régi és új tagállamokban   Pártcsalád

15 régebbi tagország

10 új tagország

Átlag

Szórás

N

Átlag

Szórás

anti-eu

9,5

6,5

22

3,3

4,3

3

jobb

0,4

4,0

46

2,5

8,9

9

bal

0,7

2,8

88

–2,5

4,1

6

zöld

2,8

2,8

67

1,6

7,3

3

konz

–1,9

7,0

65

0,6

6,2

25

0,5

1,9

43

2,9

1,3

2

–3,1

6,6

97

–1,2

18,3

12

0,0

3,6

69

2,0

7,5

7

–0,9

3,8

85

–1,7

7,7

15

0,0

5,3

582

0,2

9,3

82

regionális szocdem kerdem lib

Együttesen

N

Az adatok fényében az is látható, hogy a 15 régi tagállamban elsősorban az integrációellenes, valamint a zöldpártok nyertek inkább szavazatokat az uniós választásokon, a szocialisták pedig általában szavazatokat veszítettek. Míg a fő nyertesek a táblázat felső részét foglalják el (azaz viszonylag integrációellenesek), addig a fő vesztesek a táblázat alsó részén láthatók (azaz viszonylag integrációpártiak); a legtöbb pártcsaládnak azonban nincs jelentős nyeresége vagy vesztesége. Az újonnan csatlakozott tagállamokban az esetek száma kicsi, és így nehéz általánosításokat megfogalmazni. Itt nem tűnik fel szabályszerűség az integrációellenes és integrációpárti pártokat illetően, és a legnagyobb pártcsoportok nyereségei és veszteségei


37

nagyon kicsik – a szocialisták viszont itt is viszonylag gyengén szerepeltek az EP-választásokon. Első ránézésre tehát úgy tűnik – a régi tagállamok integrációellenes pártjainak viszonylag nagy szavazatnyereségét leszámítva –, hogy a kormány tagság nagyobb befolyást gyakorol a pártok uniós választásokon nyújtott teljesítményére, mint az európai dimenzió. Most azt fogjuk megnézni, hogy ezek az eredmények hogyan állnak meg egy többváltozós vizsgálatban.

A másodrendű országos választások elméletének magyarázóereje A 3. táblázat tehát egy olyan modellsorozat paraméterbecsléseit tartalmazza, amelyek a másodrendű választási modell három alapvető állítását vizsgálják. Ezek az állítások a következők: a kormánypártok szavazatot veszítenek; alternatíve a nagy pártok veszítenek; és a választás időzítésén sok múlik.8 Néhány eredményt érdemes kiemelni. Először is, a kormánypártok veszteségei statisztikailag szignifikánsak. Emellett az első, a második és a harmadik modell eredményei azt jelzik, hogy elsősorban a nagy kormánypártok bűnhődnek ily módon az uniós választásokon. A kis kormánypártok kevesebbet veszítenek, hiszen a pártméret×kormánypárt interakció szignifikáns. Másodsorban, a pártméret nemlineáris hatását vizsgáló változók hatása azt jelzi, hogy a nagyobb pártok az uniós választásokon az országos válasz tásokhoz képest szavazatokat veszítenek, míg a kis pártok szavazatokat nyernek, a közepes méretű pártok pedig stabilak maradnak. Továbbá a méret3 változó együtthatójának jele azt mutatja, hogy az uniós választások elsődleges hatása az, hogy a nagy pártok veszítik a legtöbbet, függetlenül attól, hogy kormánypártok-e vagy ellenzékiek. A kormánypárt×korai változónak jelentős hatása van a 3. modellben, ami arra enged következtetni, hogy valóban létezik egy „mézeshetek hatás”; tehát a kormánypártok röviddel az országos választás után tartott uniós választásokon szavazatokat nyernek. Ez volt a helyzet Nagy-Britanniában 1979-ben, valamint Spanyolországban és Görögországban 2004-ben. Alternatív modellspecifikációkat is kipróbáltunk, amelyekben vagy félidős 8

Ezek lineáris modellek. A heteroszkedaszticitás miatt panelkorrigált sztenderd hibákat használunk, hiszen egy-egy ország egy-egy választásán belül a reziduálisok korrelálnak egymással.

38


mélypont, vagy idővel a kormánypárti szerencse biztos hanyatlása alakul ki. Ezek azonban nem javítottak a modell statisztikai illeszkedésén, ezért részletesen nem mutatjuk be a kiegészítő modelleket. 3. táblázat A másodrendű választások elmélete és a régi tagországok Modell

(1)

kormánypárt

–1,7263

pártméret

pártméret2

3

pártméret

0,0171

(0,0057)**

pártméret×kormánypárt

0,0137

(0,6772)

(0,7923)

0,0189

0,0188 (0,0058)** (0,0001)**

–0,1437

(0,0476)**

(0,0486)**

–0,3923

kormánypárt×korai

Konstans

(0,1033)**

–0,0003

(0,0001)**

korai

új párt

(0,0057)**

–0,1518

–0,3624

(0,1001)**

–0,0003

(0,0001)**

(3)

0,7849

–0,3643

(0,1009)**

–0,0003

(0,4988)**

–0,3188

(2)

Esetszám

Adjusztált R-négyzet

5,721

(1,3234)** 2,1607

(0,3580)** 520 0,39

5,6164

(0,4230)

2,9831

(1,1262)*

5,6331

(1,3736)** 2,1033

(0,3537)** 520 0,41

(1,3623)** 2,1617 (0,3528)** 509 0,42

Megjegyzés: a táblázat egy lineárisregresszió-elemzés eredményeit mutatja, amelyben a szavazatnyereség volt a függő változó: zárójelben a panelkorrigált statisztikai hibák láthatók. *: p<0,05; **: p<0,01.


39

A másodrendű választások modellje legkönnyebben akkor értékelhető, ha a kétféle választáson azonos marad a pártrendszer. Az új párt változó lehetővé teszi az ettől a feltételezéstől való eltérések hatásának nyomon követését. Az általános és az európai parlamenti választások közti tiszta szavazatváltozás átlag 12 százalék. Ahogy azt az új párt változó hatása jelzi, e változásoknak majdnem a felét az EP-választásokon felbukkanó „új” pártok okozzák. Eme új pártok politikai pozíciójának ismerete nélkül azonban nem tudjuk megmondani, hogy vajon az új pártok sikerét hazai politikai vagy uniós szintű politikai kérdések okozzák-e. 1. ábra

Szavazat változás EP választáson Szavazatváltozás EP-választásokon (%) (%)

EP-választási eredmény és pártméret a régi tagállamokban + jelzi a kormánypártokat + jelzi a kormánypártokat

20 20

. + . .+ . +. .....+....... .. + .. . . . .+.+. . . + + . .... ..+..+ + +. . .. .+ ... + ....+ .. . +.+... ..+. . .. + + . .++ .+ ...+....+ . . . + . . + . . + . . + .. . . . + + .++ + + + + . .. . .... ..+...++ + + + . + + . . . + + + . . . . + + . . . . . . ..+++.++.+.. . ++ .+ . . . .+ +. +++ .++ + . . . ..+.... +..++++ . + + +. + ... +. . .+. .. +..+ .+.+. + + + + +. + + ++ +.

10 10

+ + ++ . .+ .+ . . .++ ++ + + +. .+ + . . + + .++ ++ + + + + + + + + + . + + + + + + + + + + +

00 -10 -10 -20 -20 -30 -30 00

10 10

20 20

30 30

40 40

50 50

Párt szavazataránya a megelőző nemzeti választáson (%) Párt szavazataránya a megelőző nemzeti választáson (%)

Az 1. ábra a kormány- és ellenzéki pártok várható szavazatnyereségeit és -veszteségeit szemlélteti a 3. táblázat 3. modellje felhasználásával.9 A modell által megragadott trendet az ábra felső vonala mutatja az ellenzéki pártokra, alsó vonala pedig a kormánypártok esetén. Ahogy a két vonal alakja láttatja, a kis pártok (amelyek 10 százaléknál kevesebb szavazatot

9

Az új párt és a korai változók értéke itt nulla.

40


nyernek) tesznek szert a legnagyobb szavazatnyereségre az EP-választásokon, legyenek akár kormányon, akár ellenzékben. A kormánypártok és az ellenzékiek jó szerencséje közti különbség a párt méretének növekedésével együtt nő. A nagy kormánypártok veszítik a legtöbb szavazatot. Például az a párt, amelyik egy általános választáson a szavazatok 40 százalékát nyerte el, és bejutott a kormányba, arra számíthat, hogy a következő európai parlamenti választáson 8 százalékot veszít, azaz a szavazatoknak körülbelül 32 százalékát fogja elnyerni. Közben az a párt, amelyik egy általános választáson a szavazatok 40 százalékát érte el, de ellenzékbe került, a következő európai parlamenti választáson a szavazatoknak körülbelül 38 szá zalékára számíthat majd.

Az európai dimenzió hatása 4. táblázat A politikai orientáció hatása az EP-választási eredményekre Modell

(1)

kormánypárt

pártméret

(2)

(3)

(4)

0,7879

0,2949

0,3257

0,9259

(0,7357)

(0,8267)

(0,8488)

(0,8017)

–0,2960

–0,4309

–0,3718

–0,3613

(0,1078)** (0,1028)** (0,1052)** (0,1178)** 2

pártméret

0,0174

0,0219

0,0193

0,019

(0,0059)** (0,0057)** (0,0059)** (0,0062)** 3

pártméret

–0,0003

–0,0003

–0,0003

–0,0003

(0,0001)** (0,0001)** (0,0001)** (0,0001)** pártméret×kormánypárt

–0,1681

–0,1533

–0,1528

–0,1719

(0,0480)** (0,0502)** (0,0507)** (0,0495)** anti-eu

jobb

7,4274

7,0362

(1,4878)**

(1,6905)**

0,5827

1,8974

(0,8077)

(1,3880)

A z európai parlamenti választások üzenetei: büntetés vagy tiltakozás? Modell bal

zöld

konz

regionális

kerdem

lib

új párt

(1)

(2)

(3)

41

(4)

1,2572

0,8381

(0,7535)

(0,8047)

2,8277

2,5342

(0,8455)**

(0,8586)**

1,4389

2,545

(0,9992)

(1,2372)*

0,2641

0,1454

(0,7349)

(0,8512)

1,722

2,6245

(0,7384)*

(0,9069)**

0,1158

0,2655

(0,8483)

(0,9359)

3,305

6,0586

6,6512

3,4973

(1,1166)** (1,2715)** (1,3407)** (1,0872)** korai

kormánypárt×korai

–0,2514

–0,3149

–0,3731

–0,1887

(0,3786)

(0,4479)

(0,4362)

(0,4472)

2,777

2,9501

2,903

2,6039

(1,0537)* (1,1561)* (1,1362)* (1,1559)* eu-politika

eu-fókusz

–0,0477

0,0501

(0,0315)

(0,0498)

0,2416

0,233

(0,0881)**

(0,0779)**

bal-jobb

extrém

–0,0256

–0,1296

(0,0324)

(0,0639)*

0,0921

0,0823

(0,0730)

(0,1066) –1,8222

0,4695

0,1055

2,0601

(0,8713)

(1,1786)

(0,4947)** (1,4470)

Esetszám


0,48

Konstans

Megjegyzés: L. a 3. táblázatnál.

509

494

0,44

491

0,43

491

0,49

42


A 4. táblázat egy további modellsorozat paraméterbecsléseit tartalmazza, amelyek a pártpolitikák hatását adják hozzá a másodrendű országos választások alapmodelljéhez, hogy megállapítható legyen, vajon a szavazók hazai vagy uniós politikai kérdések miatt voksolnak másként a nemzeti és az EP-választásokon. Az első figyelemre méltó eredmény az, hogy a pártcsalád, az integrációval kapcsolatos pártpolitika és a bal-jobb pozíciók hozzáadása a független változókhoz nem változtatja meg a másodrendű választások modelljének fő eredményeit. A nagy kormánypártok szavazatokat veszítenek az európai parlamenti választásokon (már ha a választást nem rögtön a nemzeti választás után tartják), függetlenül attól, hogy melyik pártcsaládba tartoznak, hogy integrációpártiak vagy integrációellenesek, baloldaliak, jobboldaliak vagy szélsőségesek-e. Ez az eredmény egyértelműen kirajzolódik a 4. táblázat minden modellspecifikációja esetén. Mindazonáltal, ha figyelembe vesszük a párt politikai orientációját, az jelentősen segít megértenünk az EP-választásokat: ezt mutatja, hogy az adjusztált R-négyzet (tehát a magyarázott variancia) a 3. modellbeli 0,42-ről 0,49-re nő a 7. modellben. Különösen, ha egy párt nagy hangsúlyt fektet az integráció kérdésére, akkor a rá leadott szavazatok száma növekedni fog egy uniós választáson. Ez az eredmény alátámasztja Ferrara és Weishaupt (2004) megérzését, amit az adataik nem támasztottak alá. Az 5. és a 7. modell eredményei azt is bemutatják, hogy az önmagában nem számít, milyen irányból hangsúlyozza egy párt az integráció kérdését: az erősen integrációellenes pártok nem szerepelnek sikeresebben az erősen integrációpárti pártoknál (l. az eu-politika változó inszignifikáns hatását). Viszont az integrációellenes (akárcsak a zöld-) pártok, mint egy sajátos identitással bíró pártcsalád, magukhoz képest lényegesen jobb eredményt érnek el az EP-választásokon, mint más pártcsaládok tagjai, még akkor is, ha kontrolláljuk a pártméret és a kormányzati státus hatását, tehát azt, hogy az integrációellenes és zöldpártok általában kis ellenzéki pártok, és mint ilyenek, eleve több EP-választási sikerre számíthatnak. Ez összhangban van az európai dimenzió fontosságát hangsúlyozó nézetekkel. A 7. modell azonban megmutatja, hogy ha a pártok bal-jobb, illetve integrációval kapcsolatos pozícióját beemeljük az elemzésbe, akkor a zöldek nem szerepelnek jobban, mint a konzervatívok vagy a kereszténydemokraták, bár felülmúlják a többi baloldali pártot. A szocialisták és a radikális baloldal egyaránt gyengén szerepelnek. Mégis, ha az integrációellenes pártokat figyelmen kívül hagyjuk, akkor a pártcsaládok szavazatnyereségei közti nettó különbségek rendre kisebbek 3 százaléknál.


43

Végül azt állapíthatjuk meg, hogy a párt bal-jobb dimenzión elfoglalt helyzetének nincs nagy hatása arra, hogy milyen eredményt ér el az EPválasztásokon. Az egyes pártcsaládokon belül azonban a jobboldali pártok némileg rosszabb eredményeket érnek el.

Kivéve a tíz új tagállamban! Ezek az általánosítások azonban nem egészen állják meg a helyüket a 10 új tagállam esetében, amelyek 2004 májusában csatlakoztak az EU-hoz, és 2004 júniusában először rendeztek EP-választást. Az 5. táblázat lehetővé teszi, hogy a másodrendű választások modelljének illeszkedését összehasonlítsuk az összes tagállamban az 1979 és 2004 közötti uniós választásokon (8. modell); a 15 régi tagállam összes választásán 1979 és 2004 között (9. modell); és a tíz új tagállam választásain 2004-ben (10–12. modell). 5. táblázat A másodrendű választások elmélete a régi és az új tagországokban Modell kormánypárt

pártméret×kormánypárt

pártméret

pártméret2

pártméret3

korai

(10)

(11)

(12)

15 régi tagország

(13)

(14)

10 új tagország

0,5732

0,0137

3,4570

2,0009

–3,3195

(0,9891)

(0,7923)

(4,2599)

(4,1536)

(2,8510)

–0,1988

–0,1437

–0,4026

–0,3389

(0,0506)** (0,0486)** (0,2078)

(0,2300)

–0,2371

–0,1639

–0,3122

(0,1003)

(0,1061)*

–0,3624

0,3657

(0,1235)

(0,1033)** (0,5426)

0,0083

0,0188

(0,0071)

(0,0058)** (0,0283)

–0,0001

–0,0003

(0,0001)

(0,0001)** (0,0004)*

–0,5006

–0,3923

(0,4374)

(0,4230)

–0,0456

0,0008

44

Simon Hix–Michael M arsh (10)

Modell kormánypárt×korai

(11)

(12)

15 régi tagország 3,2612

(13)

(14)

10 új tagország

2,9831

(1,1600)** (1,1262)* 3,6526

2,2175

(1,1956)** (1,3623)** (2,3817)

(2,5338)

(2,7948)

2,0887

3,0474

4,4825

(0,3604)** (0,3528)** (1,3496)

(1,4804)

(1,4241)*

Esetszám


0,37

új párt

Konstans

5,3979

591

5,6331

2,1617

509

0,42

4,5598

2,1402

82

0,37

82

0,31

82

0,28


Ezek az eredmények azt jelzik, hogy az új tagállamokban a 2004-es választásokon a kormánypártok nem teljesítettek rosszabbul, mint az ellenzéki pártok. Sőt, az új tagállamokban még a pártméret hatása is más a pártok teljesítményére, mint a régiekben. A 2. ábra ezt világosan mutatja. A 10. modellben a pártméret2 és a pártméret3 változók hatása a várttal ellentétes irányú, és emiatt a 2. ábrán a vonalak inkább felfelé, mintsem az 1. ábrán látható módon lefelé görbülnek. Csupán az egyszerű pártméret változó mutatja a tőle várt (negatív) hatást, de még ez a hatás sem robusztus (l. a 13. modellt alább). Az új tagállamokban az EP-választások időzítése a nemzeti választások ciklusában sem okoz jelentős különbséget a kormánypárti eredményekben. Egy választást sem bonyolítottak le a ciklus korai szakaszában, és egy itt nem részletezett elemzés azt jelezte, hogy az alternatív ciklusspecifikációk egyike sem volt szignifikáns. Mint az új párt változó inszignifikáns hatásából kiolvashatjuk, még az új pártok felbukkanása sem magyarázza az új tagállamokban a választási eredmények változását az utolsó nemzeti választás óta.


45

6. táblázat A politikai orientáció hatása az új tagállamokban Modell kormánypárt

pártméret

anti-eu

jobb

bal

zöld

konz

regionális

kerdem

lib

eu-politika

(15)

(17) –3,9398

–4,9869

(4,9684)

(3,3038)

(2,6808)

(3,4243)

–0,1798

–0,3425

–0,3203

–0,3646

(0,1103)

(0,1319)* (0,1113)* (0,1349)*

–4,2245

–4,8920

(5,5065)

(9,6671)

–1,5410

–2,7685

(6,5869)

(9,4187)

–3,7425

(4,6759)

(6,3139)

–2,4666

–3,3548

(6,0177)

(6,9510)

–2,0051

–2,9919

(5,1487)

(7,3215)

–0,2463

–1,8904

(4,6473)

(6,5966)

–0,8769

–2,2399

(5,4475)

(7,0311)

–3,3857

–5,9188

(5,1254)

(6,1870)

0,0865

(0,1756) eu-fókusz

8,4090

0,0963

(0,3885)

0,5417

(0,2600) bal-jobb

(18)

–5,2562

1,7332

(16)

0,5270

(0,4198)

0,2957

(0,1498)

0,6936

(0,3595)

46


Modell

(15)

(16)

extrém

új párt

3,2969

(3,0402)

Konstans

5,3446

(5,1440)

Esetszám


82 0,25

0,4239

(17) –0,3161

–1,0178

(0,4241)

(0,7543)

0,7638

(2,4129)

(2,0528)

–3,5611

(3,5355)

(3,5705)

68 0,31

(18)

3,0886 68 0,30

1,0110

(2,6705) –4,9060 (5,5750)

68 0,24


A 6. táblázat a pártcsaládok és a pártok politikai hatását adja hozzá a másodrendű választások modelljéhez az új tagállamok vonatkozásában. A pártméret az egyetlen változó, amely az összes modellspecifikáció esetében szignifikánsnak bizonyul. Nem számít, hogy egy párt melyik pártcsaládhoz tartozik, és az sem változtat az eredményeken, hogy a párt milyen pozíciót képvisel az EU-val kapcsolatban, vagy hogy mennyire fontos számára ez a kérdés. Az sem vezet különbséghez, hogy a párt milyen helyzetű a baloldali-jobboldali dimenziót tekintve, vagy hogy mennyire szélsőséges a párt ebben a dimenzióban. Az egyetlen, amit el lehet mondani az új tagországokban lezajlott uniós választásokról, az az, hogy a nagy pártok általában gyengén teljesítettek.

Összegzés Ezt a tanulmányt azzal a végletekig leegyszerűsített kérdéssel kezdtük, hogy vajon a szavazók arra használták-e az uniós választásokat, hogy megbüntessék a kormányaikat, vagy hogy az európai integráció ellen tiltakozzanak. Ahogy azt az érvelésünk nyilvánvalóvá tette, a szavazók arra is használhatják a választásokat, hogy „saját” (adott esetben akár ellenzéki) pártjukat büntessék meg, vagy hogy megengedjék maguknak azt a luxust, hogy kisebb pártokat támogassanak, amelyek jelentéktelennek tűnnek egy általános választáson, ahol a kormányalakítás a lényeges kérdés. Még ha az Európai Parlament kompetenciáival összefüggő okok miatt is szavaz-


47

nának a szavazók másik pártra az uniós választáson, az sem feltétlenül tiltakozás az integrációval szemben. Alapkérdésünkhöz visszatérve azonban úgy tűnik, hogy bár az európai parlamenti választásokon tapasztalható szavazatváltozás nagy része kormányellenes szavazásnak és az új pártok támogatásának tudható be, mégis, a pártok politikai orientációja általában, különösen pedig az integrációval kapcsolatos kérdések jelentős szerepet játszanak a választói viselkedés alakításában. Világos az is, hogy a pártméret számít, ahogy azt a másodrendű választások modelljének támogatói állították. A kis pártok pluszszavazatokat nyernek, a nagy pártok, különösen a nagy kormánypártok pedig veszítenek, mihelyt a mézeshetek kezdeti időszaka elmúlik. Ez a meglehetősen mechanikus képlet felelős a nemzeti választások és az EP-választások eredményei között tapasztalható különbség közel 40 százalékáért. Ezt követően megvizsgáltuk, hogy vajon lehet-e különbséget tenni a nyertesek és a vesztesek között politikai álláspontjaik szerint. Még ha a pártméretet és a kormányzati státust kontrolláljuk is, az integrációellenes pártok akkor is jobban teljesítenek az átlagnál. A zöldpártok is viszonylag jól, a szocialisták pedig viszonylag gyengén szerepelnek, viszont az integrációellenes pártokat leszámítva a pártcsaládok szavazatnyereségei közti különbségek egészen kicsik. El kell azonban ismerni, hogy az integrációellenes pártok meglehetősen ritkák, és közülük néhány – elsősorban Dániában – csak az EU-s választásokon bukkan fel. Általánosságban tehát az integráció kérdése kevéssé befolyásolja az EP-választások eredményeit. Az EU-val kapcsolatos pozíció változó hatása nem volt szignifikáns, bár a kérdés fontossága a párt számára statisztikailag jelentős befolyást gyakorolt az eredményekre. Ezzel ellentétben nincs semmilyen szabályszerűségre utaló jel a szélsőbaloldali vagy a szélsőjobboldali pártok szavazatnyereségét illetően. Összességében, az uniós választásokat nem indokolt egyszerűen másodrendű országos választásokként kezelni, mert a pártok politikai orientációja általában és a politikai kérdések európai dimenziója kihatnak az EP-választások eredményére, bár csak kismértékben. Noha maga az EU jelentős változásokon ment keresztül az első, az 1979-es európai parlamenti választások óta – legfőképpen a politikai kompetenciákat, a döntéshozatal szabályait és a tagságot illetően –, úgy tűnik, a fenti megfigyelések ugyanúgy igazak 2004-re, mint 1979-re, legalábbis a 15 régi tagállam esetében. Úgy tűnik, az EU és különösen az Európai Parlament kompetenciáinak növekedése nem hagyott semmilyen nyomot a szavazók viselkedésén, akik minden jel szerint ugyanúgy viselkedtek 2004-

48


ben, mint huszonöt évvel azelőtt, 1979-ben. Ugyanakkor vannak jelei, hogy az új tagállamokban tartott uniós választások más mintát követnek. A pártok mérete lényeges hatást gyakorol, de a kormányzati státus nem, és nincs jele semmilyen választásiciklus-hatásnak ezekben az országokban. Annak sincs semmi jele, hogy az integrációs ügyek bármilyen szisztematikus módon fontosak lennének. Míg az újonnan csatlakozott tagállamokban a pártcsaládok talán nem adnak olyan megbízható jelzést a pártok konkrét politikai kérdésekben (különösen az EU-t érintő kérdésekben) elfoglalt álláspontjaival kapcsolatban, mint a 15 régi tagállam esetében, nem utal semmi arra, hogy egy pártnak az integrációt illető pozíciója, illetve az európai integrációval kapcsolatos kérdések hangsúlyozása számítana abban, hogy melyik pártnak milyen szerencséje lesz az európai parlamenti választásokon. Úgy tűnik tehát, hogy az európai parlamenti választásokat az országos választásoktól megkülönböztető elsődleges tényező inkább a „büntetés”, mint a „tiltakozás”. A nyilvánvaló kivételek talán éppen ezért csupán azok – kivételek. Bár tapasztalhatóak egyértelműen EU-ellenességgel magyarázható jelenségek, ezek inkább elszigeteltek, mint rendszeresek. Felvetik azonban azt a kérdést, miért történik ez az egyik helyen, és miért nem egy másikon: milyen szerepe van a kontextusnak? Az integrációellenes pártok esetenkénti sikere, bár egyelőre izolált, elgondolkodtató jelenség, és a 15 régi és a 10 új tagállam közti különbségek is magyarázatot kívánnak. További munkánkban megvizsgáljuk majd, hogy az országok közötti intézményi különbségek milyen mértékben felelősek a válaszási eredményekben megjelenő varianciáért. Néhány intézményi különbség felnagyíthat vagy tompíthat bizonyos hatásokat. Erre Marsh (1998) mutatott rá a kormányalakítás szabályai, és Kousser (2003) a választási rendszerek kapcsán. Végül egy további vizsgálandó lehetőség, hogy az EU közvélemény általi támogatása magyarázattal szolgál-e arra, hogy mikor tiltakoznak, és mikor büntetnek a szavazók.

Simon Hix Michael Marsh: Az európai parlamenti választások üzenetei: büntetés vagy tiltakozás?

Recommend Documents