Sikeres Emberi Sorsfordulók Találkozás Harsányi Zsuzsannával, az Oxford Egyetemi Kiadó volt főszerkesztőjével Egy ismerősöm hívott, hogy ismerjek meg egy kiváló, a leghatékonyabb oktatói módszerrel dolgozó angol tanárnőt-, szerkesztőt, ha igazán különleges emberrel szeretnék találkozni. Némi mértéktartással, de kíváncsisággal fogadtam el meghívását, mivel eddig nem hallottam róla semmit. Angliában él ez a magyar nő, az egyik legnagyobb kiadó volt szerkesztője, az angol nyelv kiváló oktatója és terjesztője – ennyit tudtam róla. Ami ezen a délelőtti találkozáson „szíven ütött”, az nem egy interjú-alany jelölt ismerkedése volt, hanem egy gazdag élet-, és szakmai tapasztalatokkal rendelkező, talányos, megfejthetetlennek tűnő szép arc, egy kellemes hang, nyugodt beszédstílus, rendkívüli intelligencia, ízlés, mélyrétegeket érintő gondolkodás, amely a küzdést az élet természetes részének tekinti. A mai világban, ahol mindenki a fogyasztáshoz-, materiális dolgokhoz való görcsös ragaszkodást hirdeti – megdöbbentően más volt ez a hang, ez a szimpatikusan szerény, pozitív kisugárzású ember. - Nagy tettre voltál képes, amikor tanulmányaid elmélyítésére, majd angliai folytatásáról döntöttél, nagyobbra, mint akkor abban a 1950 -1960- években a körülmények engedték. Hogyan történt? - 1957-ben, amikor felvettek az angol szakra, a leghíresebb angol nyelvkönyv, a négykötetes: Eckersley English könyv volt. Szeretettel, belülről jövő kedvességgel, humorral
Fiatalon került ki – tanulmányai folytán – Londonba. Végigsodródott az idegen környezet és a tudományos élet küzdelmein, a beilleszkedés nehézségein. Nem tört meg, hanem ebben a sorsfordító időszakban még jobban megerősödött, megtalálta igazi hivatását. Megszerzett tapasztalatait, tudását átadta a többiek, a világ tanulni vágyói számára. A szakmai hírnév és megbecsülés egyik legmagasabb fokát érte el. Minderről természetesen beszél, örömmel. Csillogó szemében, némi szomorúságot jelző mosolyában csupán akkor észlelhető elfojtás, tartózkodás, mértéktartás, amikor egy közösségbe, családba való beilleszkedéséről mesél. Méltó emberi kapcsolatokról, a szakmai siker eléréséhez nélkülözhetetlen következtetéseiről, összehasonlító tapasztalatainak összegzéséről beszél. Köszönet ezekért a keresetlen, őszinte szavakért. Ez nem egy csupán portré – interjú, hanem egy igazi, tapasztalatait hasznosító találkozás volt!
Fülöp herceg átadja „Kék szalag” díjat Harsányi Zsuzsának a Widsori-palotában
Pannon Világ •
mutatta be a tradicionális angol világot és életszemléletet. Világsikerét ezzel érte el számtalan országban. Magyarországon ez a könyv nem volt elérhető, ezért a szerzőhöz fordultam, tudna-e segítséget nyújtani, hogy ezt a könyvet megszerezhessem. Legnagyobb meglepetésemre nem csak elküldte mind a négy kötetet, hanem egy évre szóló angol meghívását is mellékelte, 1
tanulmányút során szerzett ismereteimet átadtam, kamatoztattam hazámban. Szakmai vállalásaimat is teljesítettem. Az angol emberek mentalitása továbbra is nagyon vonzott. Egyre jobban éreztem az angol világ tapasztalatainak fölényét. Így fokozódott bennem a szabadság és a demokrácia emlékének élménye, szemben az akkori magyar társadalmi és politikai helyzettel szemben. Szüleim látták ezt a meghasonlást, nem gátolták, inkább támogatták, hogy Angliában folytassam hivatásomat. 1967-óta élek itt, először Londonban, majd Oxfordban, később Cambridge környékén. Most újból Oxfordban élek. Harsányi Zsuzsa családi körben
angol nyelvtanulásom folytatására. Egy év tanulási lehetőséget kínált a Cambridge Professzionális angol fokozat megszerzésére. Nem volt számomra kisebb meglepetés az sem, amikor megkaptam a kiutazási engedélyt. - Képességeiddel maximálisan éltél. Hogyan folytattad tanulmányaidat, munkádat egy teljesen új környezetben, egy más világban? Mikor kerültél haza? - Rengeteg új élménnyel, fegyelmezett tanulással és kitűzött céllal. Az ott töltött egy év során a legnagyobb élmény számomra a szabadság érzése, az angol demokrácia, a mindennapi demokrácia megélése volt. Összehasonlítva az otthoni lehetőségekkel, teljesen elvarázsolt ez a légkör. Nehéz volt otthagyni ezt a szabad világot, de a család hazahívott. Ez a tanulmányút és a világ minden részén hasznosítható sikeres záróvizsga szinte kínálta a szakmai lehetőségeket, de egy év után hazajöttem. Budapesten fejeztem be az angol-magyar szakos tanulmányaimat. 1963-tól 1966-ig – érdeklődésemnek is teljes mértékben megfelelő – állást kaptam a Színháztudományi Intézetben. A veszprémi színház szakmai látogatásával voltam megbízva, amely igazi pozitív élményt jelentett pályámon. - Hogyan erősödött meg benned az angliai visszatérés gondolata? Milyen körülmények, lehetőségek befolyásoltak leginkább? Helyzetmegítélésed, milyen döntésre inspirált?
- Az angol emberek mentalitása mennyire vonzott? Mi volt számodra a leginkább példaadó cselekedet, viselkedés, szemlélet? Hogyan kapott indító lendületed szakmai karriered? - Az angliai élet pozitívumaként leginkább: a másokkal szembeni toleranciát, előítélet mentességet emelném ki. Ottlétem óta folyamatosan érzem, napról-napra megélem és élvezem. Ennek szemléltető bizonyítéka saját szakmai pályám példája. Az Oxfordi Egyetemi Kiadó meghirdetett pályázatára 32 angol szakember jelentkezett. A 32 angol jelentkezővel szemben, Magyarországon szerzett diplomám ellenére, engem választottak, méghozzá az angol nyelvkönyvek szerkesztőségének részlegébe. A nyelvtanítással foglalkozó angol könyvek szekciójába kerültem. Kezdettől fogva lelkesített a munka, a lehetőség. Szinte munkaidőn túl is csak ezzel foglalkoztam, kitöltötte napjaimat, szabad óráimat. Az alvási időn kívül jóformán csak ezzel foglalkoztam. Mindennapos gyakorlati teendőimet megfigyelésekre is használtam. Külföldiek szemével vizsgáljam a kötelező rutin-munkát. Az ügyintézések feladatait is ezzel a szemlélettel vizsgáltam. Boldogulások legrövidebb útját kutattam. Tapasztalatokat, megoldásokat, a legszükségesebb kifejezéseket kerestem, mindennapjuk megkönnyítésére, napi használatra. A lehető leggyorsabb beilleszkedésüket segítettem. A magyar diploma hátránya most előnyére fordult, hiszen sokkal élesebben láttam az angol nyelvet idegen nyelvként használók problémáit. Ajánlásaimat a szekció munkatársai nem csak csodálták, hanem értékelték, hasznosították. Ennek köszönhetően a szakmai ranglétrán sokkal gyorsabban haladtam, mint ez elvárható volt.
- Az egyetemi évek után, Magyarországon töltött három év, több gondolatot is felvetett bennem. Angol tanulmányai kezdetén, Úgy éreztem, hogy az angliai testvérével Ádámmal 2
Pannon Világ •
A szakmai hírnév és megbecsülés egyik legmagasabb
fokát érted el. A Widsori-palota kitüntetett vendége is voltál. Mesélnél erről részletesebben? Hogyan nyílt meg előtted a palota kapuja? - Előzményeiről már beszéltem. Büszke voltam arra, hogy felelős szerkesztővé neveztek ki. Munkámat a teljes szakmai szabadság lendülete is segítette. Szerkesztő, s nem szerző voltam, de már az első évben megtaláltam azt a szerzőt, akivel felgyorsult ütemben dolgozhattam. Nyelvkönyveinkkel, minden várakozást felülmúló, sikert arattunk (Project English, Headway, Streamline English). Tíz éven keresztül a könyvek, a világ legtöbb országában, többszörös kiadásban és elképesztő mennyiségben jelentek meg. Az anyagi siker is olyan nagy mértékű volt, hogy a
bevétel túlszárnyalta az Oxford Kiadó összes egyéb kiadványainak bevételét. A szakmán túl, az angol királyi család figyelmét is felkeltette e tevékenységünk. Fülöp herceg már évekkel korábban megalapította az úgynevezett „Kék szalag” díjat, amelyet az év legjobb angol nyelvtanítással foglalkozó könyv számára ajánlott. Ezt a magas elismerést, a „Kék szalag” díjat, szerzőpárommal együtt, két ízben is elnyertük. Így nyíltak meg előttünk a „palota kapui”. A kitüntetés átadása a Windsori-palotában, a hagyományoknak megfelelő ceremónia kíséretében lett átadva (lásd: első fotó). Budapest. 2012. április Ortutay Mária
Szubjektív és objektív vallomások az emberről és a természetről Találkozás Doór Ferenc festőművésszel, Szőnyi István Tanítványával, majd tanársegédjével vitális, színes egyéniségnek ismertem meg. Megnézte Nem szeretném csupán magamnak megtartani a a kezdő rajzaimat, s mikor megtudta, hogy tandíjat 94-éves művésszel való emlékezetes találkozásomat, fizetni nem tudok, azt mondta – tehetsége viszont van! közkinccsé kívánom tenni sok-sok alkotását szerető Jöhet!” Ettől kezdve naponta bejárt a szabadiskolába, ember számára. 1936-ban érettségizett. Ősszel felvételizett a KépzőDoór Ferenc a szerencsésebb alkotóművészek művészeti Főiskolára. Benkhardt Ágoston alakrajzisorsával osztozott, hiszen még amikor a világ ideolófestő osztályába vették fel. Ezen a giai, világnézeti alapon rendezőszakon már felsőbb éves hallgatók dött,alkotásainak nagyszámú is voltak: Szentiványi Lajos, Szaközönsége, kiállításainak népszelay Lajos, Nagy Ödön és Áron… rűsége miatt - akkor sem merték 1938-ban Szőnyi István is kapott korlátozni tevékenységét. A háboalakrajzi osztályt. Megindult a rú ideje alatt került orosz fogságáhallgatók között az igyekezet, ban is alkotott. Igaz, ott a szociahogy a neves és kiemelkedő munlista propaganda festészetet erőszakássága miatt becsült mester kolták rá, de ez a munka segítette osztályába kerüljenek. „Szőnyi hazatérését. Ismerte a munkáimat és felvett a Petrillán (Erdély-Hunyad meIII. évfolyam hallgatói közé. gye) 1918. június 14-én született. Ebben az időben Breznay József 1920-ban az I. Világháború után volt a tanársegédje. 1941-ben Dunaföldvárra repatriáltak. Általátörtént katonai bevonulásomig az nos iskoláját is itt végezte. 1929osztályán dolgoztam. Az utolsó től Kőbányára költöztek. Tanulmáévben a nagy mester tanársegédje nyait itt folytatta a Szent László lettem.”- nyilatkozta. Gimnáziumban. Elmondása szeA háború hosszú időre félrint, Jaskiewitz István grafikus műbeszakította tevékenységét. A vész volt a rajztanára. Ő patronálta három év katonai szolgálat leteltébe az Aba-Novák Vilmos Múzeum Doór Ferenc a műtermében vel újra behívták frontszolgálatra. körúti szabadiskolájába. Iványi A fegyverletétel után, 1945 májusában került Grünwald Béla irányításával fejlesztette rajz és festői hadifogságba, Szibériába vitték. Három évet töltött a készségét. Művésszé válásának indító lendületét is itt szovjet fogságban, de rajzolásának köszönhetően ezt szerezte. Erre így emlékszik: „Aba-Novák ebben az is szerencsésen megúszta. Véletlen folytán egy időben készült a Párizsi Világkiállításra. Jó humorú, Pannon Világ •
3
Egyik kiállításának megnyítóján
alkalommal a táborparancsnok észrevette titokban készített rajzait. A „vezér” megörökítésére adott parancsot: Sztálin és győzelmi plakátokat rendelt tőle. Doór Ferenc egy tábor-körzeti gyalogtúrán észrevette, hogy szomszéd felfedezett faházban rajzolni és festeni tudó embereket toboroztak. Sztálinék jól ismerték a propaganda mindenhatóságát, tudatformáló erejét, s ezt a végsőkig kihasználták, alkalmazták. Doór Ferencre is rákényszerített parancs mentette meg az egészségét. Neki mindenképpen életben kellett maradnia, otthon várta a nagy család. Volt kiért és miért élnie, s ezért mindent elviselt. Ily módon nemcsak alkotói, hanem biológiai erői is arra irányultak, hogy egészségi állapota megmaradjon. 1947 végén került haza, így visszamehetett a főiskolára, rajztanári oklevelet szerezve. Bekerült a művészeti élet vérkeringésébe. Felvették a megalakult Művészeti Alap és Képzőművészek Szövetségének tagjai sorába. A művészi stimulációt a természettől, az őt körbe vevő emberektől, „múzsájá”-tól kapta. Sokat festett a balatonfelvidéki Mencshelyen, Bulgária legszebb vidékein. Bárhová ment, utazott mindig ceruza, festőecset volt a kezében, folyamatosan alkotott. Utánozhatatlan színárnyalatokba öltöztette a tájat, az embereket, a tengert. A táj szépségének újrafogalmazása mellett, portrékat, aktokat festett bensőséges érzelmekkel. Témájának prioritása mindig az adott élethelyzettől függ. Amire adott helyzetben a lelkének szüksége volt, úgy rendeződtek, születtek a maradandó értékek. Hazai és külföldi kiállításának helyszíneit – mennyiségük miatt sem – lehet itt felsorolni. Az elismertség nagyon magas fokára jutott. Előfordult az is, hogy bemutatójáról elfogytak a képek, a közönség felvásárolta, pótolni kellett a kiállítás időtartalmáig. Folyamatosan magas színvonalon teljesített, ezért kapott olyan sok bemutatkozási lehetőséget. Miért volt annyira népszerű, keresett művész? Talán azért is, mert amikor még a kultúrpolitikában a marxizmus- leninizmus „idomított”, ő akkor sem a szocialista realista stílusban alkotott. Beszélgetésünk során is kihangsúlyozta: 4
Pannon Világ •
honnan jött? – mit akart? Mélyen átéli ősei múltját és nem válogatja szét, mit fogad el, s mit nem az elődei hitéből, világlátásából. Sikerét abban is látom, hogy kortársaival együtt a „szocreál”, tiltás idejéből is átmentették a régi iskolák értékét, hagyományát, természet-, és emberközelségét, alkotóházak célirányos munkáját. „Az Alkotóházak, Zsennye, Szigliget, Kecskemét, Hódmezővásárhely, Mártély, minden őszön és tavaszon gazdag élményt nyújtottak”- mondta. Boldogan tekint vissza életpályájára. Már szakmai indulása kezdetén is sok értékes művész barátság szövődött abban a művészközösségben, amelynek tagja lett. Döntő többletet jelentett e támogató kapcsolatban, hogy egymásnak olyan ugródeszkát tudtak kínálni, amely révén alkotói minőségben is – nem csak barátságban - felfelé lendülhettek. Doór Ferenc ma is boldog ember, mert tudatában van annak, hogy elérte célját: műalkotási folyamattal eljutott az emberi sorsok, életképek, a természet legmélyebb átéléséhez és bemutatásához. Azért is boldog, mert a képzelet adta belső kép „indító intuícióját”, még ma is a mellette élő múzsája, felesége adja. Hosszú évtizedeken keresztül szeretetben élnek, egymás személyiségét, szellemét, alkotó tehetségét gyarapítják. Doór Ferenc nem is annyira a saját -, hanem leginkább a felesége műveire, változó színárnyalatú, szépséget árasztó festményeire büszke. Látogatásom során is ezeket az alkotásokat mutatta meg nekem először. Juditka, Feri bácsi felesége csupán együttlétük kezdete óta fest, alkot. Hatással vannak egymásra. „Mintha meghasadt volna a burok, amelybe a lélek beszorult.” A személyisége az alkotás felé kinyílt, univerzumok tárultak fel előtte. Valami természetfölötti sugalmazás, amiről eddig ő nem tudott. Isten éltesse még sokáig Doór Ferencet, Feri bátyánkat, feleségét Juditot, egymás boldogságára és mindannyiunk örömére! Budapest. 2012. március Ortutay Mária Forrásanyag: Doór Ferenc (kiadja: az AMICUS Typo-Grafikai Stúdió)
Festményei között
„…Különleges kiképzésben részesült…” Dr. Ortutay Elemér görög katolikus pap, teológiai tanár, a hittudományok doktora 1916. június 2.-án Ungvár – 1997. január 24.-én Ungvár Születésének 96-, és halálának 15. évfordulójára emlékezve közöljük az alábbi – az 1990-es években – vele készített interjút: - Hogyan jellemezné az egyén és a vallás, az egyház és az állam viszonyát az utóbbi néhány évtizedben?
görög katolikus egyházi személyt kivégeztettek vagy meggyilkoltattak!? Nem tudom, melyik kifejezés a megfelelőbb. Íme a nevük: Romzsa püspök, Demjánovics Péter, dr. Fenczik István, Csépes János, Orosz Péter, Zavagyák József. 129 görög katolikus, 19 római katolikus, 20 református papot börtönbe vetettek. Sőt, a munkácsi főrabbinak sem kegyelmeztek. Gondolván esztelenségükben: nem lesznek pásztorok, szétszéled a nyáj… Mert hiszen jól tudták a hatalom birtokosai, az egyházak a kisebbségi sorsban élők számára – hit ápolása, vallásuk gyakorlása mellett, nemzeti kultúrájuk, nyelvük, hagyományaik, családi és nemzeti szokásaik, megőrzésének záloga is.
- A vallás fontos szerepet játszik, mind az egyén, mind a családok, közösségek, nemzetek életében. Ember, vallás, nemzetiség – ez egy test, amely elválaszthatatlan. Ha a testből egyet elveszünk, akár önkéntesen, akár - Kárpátalján, a görög katolikus egyház, erőszakkal, az az emberi test rokkant lesz: lelkében, mennyire volt erős a rendszerváltás előtti időkben? emberi mivoltában. Vallom, hogy az ember testből és lélekből áll. Ahogy a testet Hogy ezt megápolni, védeni, táplálni, értsék, fussuk át röviden az óvni kell, éppen úgy vonategyházmegye történetét. kozik ez a lélekre is. Az 1649-ben, tehát a magyar ember csak akkor mondhatszabadságharc előtt 200ja, hogy emberi életet él,, ha évvel alakult meg a Munmindkettő, azaz a test és a kácsi Görög Katolikus Egylélek védelme, ápolása, tápházmegye, 464-plébániával lálása biztosítva van. és öt férfi kolostorral. Az Ma sokat beszélünk az idők folyamán ebből leválemberi jogokról. Az emberi tak: az eperjesi, a hajdújogok „sine qua non”- ja: a dorogi és a romániai-erdélyi vallás és a nemzetiség, a egyházmegyék. Az egyházDr. Ortutay Elemér görög katolikus pap átveszi megyéknek saját szeminávallás és az anyanyelv szaaz arany diplomáját a Budapesti Hittudományi Akadémián bad használata és gyakorriuma, férfi és női tanítóképlása. Vajon e jogok biztosítva vannak-e itt nálunk zője, árvaháza, diákinternátusa volt. Az egyházmegye Kárpátalján? Válaszom, határozott nem. Különösen, jogilag önálló, úgynevezett „Ecclesia sui juris”, azaz amikor Kárpátalja a Szovjet birodalom része lett a nem tartozott érsekséghez- metropolitához, hanem vallásra és általában a szervezett egyházára, valamint egyenesen a Római Szentszékhez, a pápához. Illetékes az itt élő nemzetiségekre, az államhatalom részéről feljebbvalója egyedül a pápa. Az egyházmegye kormind nagyobb és nagyobb súly nehezedett. Az mányzója a mindenkori megyéspüspök. 1949. február ateizmus nemcsak az állam és iskolák hivatalos 17-én a szovjet állami hatalom az egyházmegyét hitvallása lett. Aki nem hajtott fejet a tan előtt, ellenerőszakkal felszámolta, megszüntette. Templomait sége lett a Szovjet Államnak. És nem volt kímélet! A bezáratta vagy átadta az állami vallás képviselőinek. vallásellenes propaganda pedig nemcsak dörgedelmes Vagyonát, így a püspöki palotát, a plébánia, parókia szavakból állt! Hogyan merészel valaki gátat emelni épületeket elkobozta, papjainak nagyobb részét bebörvagy építeni, hogy gátolja az ateizmusnak az emberi tönözte. A görög katolikus papok 90%-a családos, nős. életbe való átültetését? Röviden: megkezdődött a A papi családokat máról-holnapra az utcára dobta ki nérói vallásüldözés, mely kegyetlenségében felül(ez nem képletesen értendő). A főpapok közül, ahogy múlta az őskeresztények üldöztetését. Az üldöztetés említettem hatot kivégeztetett, legyilkoltatott. 1949általánossá vált. És ha a hatalom érdeke úgy kívánta, ben, az egyházmegye megszűnésekor 265 plébániája akkor a fizikai megsemmisítéstől sem riadtak vissza. és 350 papja volt. Jelenleg a görög katolikus magyarok Ez tény és valóság. Kárpátalján, a sztálini éra alatt hat száma 28-ezer, 16 ezer- román, és körülbelül 400-ezer Dr. Ortutay Elemér és felesége Vitéz Gabriella
Pannon Világ •
5
ruszin. A papok száma körülbelül 75. 1949-től minden görög katolikus pap megbélyegzett lett, mint a „nép ellensége”. Ez a megbélyegzés, mint öröklött „fertőző” betegség, kihatott a család tagjaira is: a feleség, ha nem tagadta meg férjét, állami hivatalból elbocsátott, így például Budapestről származó tanárnő feleségem csak takarítónő lehetett egy fodrászüzletben. A gyermek, ha egyetemre jelentkezett, hiába volt kitűnő tanuló és a felvételi vizsgákat jelesre tette le, nem vették fel. Péter fiamat például, aki jelenleg főiskolai tanár Budapesten, csak harmadszorra vették fel az egyetemre… Sztálin halála után hazajöttünk a lágerekből. Papi munkánkat nem folytathattuk, így gyárakban dolgoztunk. Püspököm például sofőr volt, én pedig 19-évig kályhagyári munkás. Papi működésünk szigorúan tiltva volt. Csak titokban miséztünk odahaza, vagy temettünk, kereszteltünk, eskettünk. Állandó rendőri megfigyelés alatt éltünk. Rendszeresen beidéztek az NKVD-re kihallgatásokra. Nálam például kétszer házkutatást tartottak, nincs-e nyoma annak, hogy kapcsolatom van Nyugattal, a Vatikánnal? Könyveimet, jegyzeteimet elkobozták, elvitték. Katakombai munkát végeztünk. Hármat köztünk, 1956-után, ismét letartóztattak. Azzal vádolták őket, hogy illegálisan papi munkát végeztek, s újra börtönre, lágeri munkára ítélték őket. A lágerekben körülbelül 30-35 meghaltak közülünk. A többiek fizikailag megrokkanva jöttek haza. Így például édesapám Ortutay Jenő, ő is főpap volt, a Magyar Parlament képviselője, Beregszász megbecsült polgármestere, Ábezben, a lágerben halt meg (szerk. megjegyzés: nézd a róla szóló megemlékezést: Pannon Világ 3-4 szám). - Ön ellen, milyen vádakat hoztak fel, mikor elítélték? - Engem 1949-ben ítéltek el 25-évi lágerben eltöltendő kényszermunkára. Büntetésemet Vorkután töltöttem le, szénbányában dolgoztam. Elítélésemkor fiatal, 33-éves voltam. Addig, mint a két magyar gimnázium hittanára, cserkészparancsnok, káplán és
Szentmise a Mátyás-templomban
6
teológiai tanár dolgoztam. A szemináriumot Budapesten végeztem, a Központ Szemináriumban, a Pázmány Egyetemen, itt avattak doktorrá is. Ez a doktori címem is szerepelt a vádiratban: „különleges kiképzésben részesült”. A magyar cserkészmozgalomban való részvétel, pláne, hogy parancsnok is voltam, államellenes ténykedésnek számított, mert a gyűléseken a magyar himnuszt is énekeltük, és Horthy „tanításának” voltam a továbbadója. De a csattanó az volt, hogy az államügyész feltette a kérdést: elismerem-e, hogy mindennap miséztem? Elismerem. Ergo. Kiáltott fel bősz haraggal: a vádlott elismerte, hogy december 6-án, január 30-án és március már nem tudom hányadikán is misézett, tehát Horthy és Hitler névnapján, születésnapján és a hatalom átvétele napján… Tehát, támogatta a fasiszta rendszert és képviselőit. - Meggyötörve és lefejezve, hogyan tudta szolgálni a kisebbségben élő magyarság ügyét a görög katolikus egyház? - Megfizethetetlen és pótolhatatlan ez a munka. Megpróbálom felsorolni, hogy az elmúlt két év alatt, mely helyeken, ahol a magyarok laknak, hol szerepeltünk, hol tanítottunk. E munkát felszentelt paptanítványaimmal együtt végzem: Megérdemlik, hogy nevüket említsem: Szabó Konstantin, Berecz László, Hrabár Tamás, Petky Sándor, Begya Tibor, Hricinkó János, Orosz István. Ők mind fiatalok 30-32 évesek. A többi mind 61-72-éves. Íme a magyarlakta helyek: Beregszász, Szolyva, Makkosjánosi, Déda, Csoma, Gecse, Bene, Salánk, Tiszaújlak, Tiszaújhely, Csepe, Batár, Neveletlenfalu, Visk, Huszt, Királyháza, Fancsika, Nagyszőlős, Ungvár, Nagyrét, Sislóc, Nagypalád. Ezeken a helyeken, ha volt templom, csak a római katolikusok és a reformátusok imádkoztam magyarul. Itt a pap is magyar nyelven szólt hozzájuk. De az elkobzott görög katolikus templomokban az államvallás képviselője ukránul beszélt. Amikor a hívek , a magyarok kérték őt, nem értjük az ukrán szót.., ilyen választ kaptak: „tanuljatok meg ukránul!”
Pappá szentelésén Pannon Világ •
Édesapja Ortutay Jenő megtalált sírjánál a GULÁGON
Mikor először voltam Batár község visszakapott templomában, két hétig készültem, hogy az első magyar „szűz beszédemet” elmondjam. Történelmi napnak tartom azt a napot, hogy 40-évi kényszerhallgatás után újra megszólalhatok. Anyanyelvemen hirdethettem Krisztus tanítását. Mikor felmentem a szószékre és megszólaltam: Kedves testvéreim, szeretettel üdvözöllek benneteket.., egy néni a padban felugrott: „Jé, a tisztelendő úr magyarul beszél…” – kiáltott fel és sírva-zokogva ölelték egymást, a pap is. „Magyarok vagyunk, magyar szót hallunk”hallatszott mindenhonnan és a liturgia szabályait megszegve felhangzott: Boldogasszony Anyánk.., és
„.. megbűnhődte már e nép a múltat és jövendőt…” A prédikáció elmaradt… Mi, Kárpátalján megértettük, hogy egységben az erő, amely képes szembeszállni és kivédeni a Sátán minden ördögi tervét, igyekezetét. Igen, a lehetőségeink megnövekedtek. Persze, nem szabad elfelejteni: ez az engedmény, hogy visszakapjuk templomainkat, hogy engedélyezve van a hitoktatás és a szentbeszéd, hogy magyarul is nyilvánosan beszélhetünk, taníthatunk, előadásokat tarthatunk – ez az állam részéről – kényszerengedmény. Kénytelenek engedményt tenni, hisz tovább a palackot bezárva tartani – szinte öngyilkosság…
Kárpátok: Európa utolsó létező vadregényes tájai (The Carpathians: Europe's last great wilderness) Ezzel a címmel jelent meg egy Magyarországon élő angol fiatalember 74 oldalas angol nyelvű csodálatos útikönyve. Amikor pár éve a Magyarok Házában Manajlo András festőművész kiállításán megismerkedtem Alex Stempel, akkor még csak a könyv tervezetét tartotta a kezében és lelkesen keresett valakit a jelenlévők közül, akit érdekelne a téma. Én azonnal készséggel álltam rendelkezésére. A tervezetet magam is átolvastam. Észrevételeimet Alex figyelembe vette. Igen olvasmányos, szórakoztató és egyúttal sok történelmi tényt is tartalmazó - szép színes képekkel illusztrált könyv, melyet Cambridge-ben adtak ki kétszáz példányban. Eleinte számára csak szórakozásnak tűnt a könyv megírása, később érezte, hogy az élményeit másokkal is meg kell osztania – azzal a céllal, hogy mások is menjenek Kárpátaljára és éljék meg azt amit ő, gyönyörködjenek az ottani érintetlen természetben, élvezzék az emberek önzetlen vendégszeretetét, lássák azt a világot, amely összeköti Nyugatot Kelettel, ismerkedjenek: a magyarok, rutének, oroszok, ukránok múltjával és jelenével. Alex nem beszéli sem az ukrán sem a magyar nyelvet mégis elboldogult a kirándulásai során. Négyszer tért vissza Kárpátaljára – míg megszületett ez a könyv. Én évente
Pannon Világ •
szervezek kirándulásokat Kárpátaljára, magyarországi magyarok részére. Nehezen sikerül összegyűjtenem 35-40 főből álló kiránduló csoportot. Éppen ezért nagy dolognak tartom, hogy egy angol ember már négy alkalommal járta meg Kárpátalját. Valami különös ösztönös vonzalom az, amit ő Kárpátalja iránt érez. Egy külföldi, egy angol osztja meg gondolatait, élményeit nem csak a magyar, hanem az angol olvasóival is. Gönczy Zsuzsánna Anna
7
Egy szerelem története „Az volt a jelenük, amit meséltek, nem pedig az, ami kint tombolt…” Nincs nemzete Európának, amely történetének utolsó évszázada alatt annyi megpróbáltatáson és tragédián ment volna keresztül, mint Magyarország. De olyan sincs, ahol a háborús veszteség után annyi magyar férfit vittek volna el rabszolgamunkára, zártak börtönökbe jogtalanul, mint nálunk és az átrajzolt határokkal szomszédos vidékeken. Történetünk egyik főszereplője – Frédy – is az erőszak fogaskerekei közé került. Vorkutára vitték – a sztálini diktatúra egyik ismert politikai fogolytáborába. Vajon tehetségének és fiatalságának kezdetén, elképzelhető lehetett volna ez a jövő? Olyan közegbe került, amelynek alapvető célja, hogy elvegye az embertől azt, ami emberi és rabszolgamunkára ítélje. Sikerült ezt elérni? A hiteles történetet ismerve bátran kimondhatom: Nem! Frédy, minden erejét összpontosítva, emberi módon éli át az „itt és most” eseményeit. Bár az elején elviselhetetlennek érez maga körül mindent, de az életösztön erősebb, s alkalmazkodik környezetéhez. Nincs ugyanis erő és hatalom, csak Istentől: hitte és remélte. „Mikor úgy éreztem összeomlik minden, amikor úgy látszott, tovább semmi nincsen:, elém jött, átölelt az Isten…”- vallja egyik szép – Ady ihlette- versében. Más vágya nem volt, csak életben maradni – mesélte egyik találkozásunkkor. Hogyan lehetett így hosszú éveket elviselni? Hitetlenségem feloldását kereső meditációmban felvillan bennem egy nemrég olvasott kísérlet: A „zen”-nek nevezett japán öntökéletesítési rendszer szellemi próbatételei között szerepel egy „morita” nevű gyakorlat, amely során az ember egy hétre vagy még hosszabb időre egy elhagyatott barlangba költöztetik és megtiltják, hogy akár csak önmagával is beszélgessen. Akik kiállták a próbatételt, elmondták, hogy a közlési vágy, az elszigeteltség vége felé, elviselhetetlenné válik és utána óriási boldogságot jelent bárkivel találkozni és bármely témáról elbeszélgetni. E társadalmi szokásnak, ösztönökben rejlő előfeltétele van. Hogyan élték meg ők a bezártságot? „Az volt a 8
Pannon Világ •
jelenük, amit meséltek, nem az, ami kint tombolt.” Ez döntő felismerés volt számunkra, nem maradt más választásuk. Nekik maguknak kellett új filozófiát és világot alkotni, hogy elviselhessék a jelent. Megtanulták a módszert, amely a teljes reménytelenségből felvillantotta a reményt, a hit és bizonyság felé vezető utat. Mi jelentette számukra fényt és reményt? Az otthon szeretete..., annak a világnak a képzelete és újraélése, ahová a szeretet szálai fűzik. A képzelet effajta játéka megújuló benyomásokat szerzett. A pihenés rövid perceiben képszerűen fel tudták idézni az otthoniakat. Talán ennek köszönhetően is életben maradtak, pedig mindanynyian a halál torkában voltak. A mély drámaiságot sugárzó levelekből kiolvasható, hogy a láthatatlan „kedveshez” való képzeletbeli odafordulás, egy lelki életmentő kommunikáció volt. Most pedig nézzünk meg néhány hiteles forrásból merített konkrét történetet.! Az 1945 utáni orosz fogságból írt levelek szinte sugározzák az erőszak természetrajzát, amely megygyötri ugyan az embert, de meg is tanítja az igazi életértékek becsületére. Pontosan nem emlékszem egyik legkedvesebb írom – Ottlik Géza- szavaira, de körülbelül így szól: „Az életet, a létet akkor érthetjük meg, vagy legalábbis úgy juthatunk töredékes ismereteink birtokába, ha megéljük.” Ezt a felismerést az interjúban elhangzottak és a levelekben megfogalmazottak konkretizálják. A tartalmuk újra és újra figyelmeztetnek, hogy az élet egyetlen pillanatának is oly mély tartalmai vannak, amelyeket a töredékes megismerés nem foghat fel és a művészi ábrázolás sem jeleníthet meg, csak megközelíthet. „… Csodát láttunk ás láttak. Hatéves szakadatlan ránk gondolás és imádság gyümölcseként néztük egymást, az életben akkor és először látottakat, s talán soha többé nem látjuk egymást… Egy kedves özvegyasszonyt, aki egy polgári iskola tanárnője volt, Éva, a kárpáti szépség, levelező társat talált legkedvesebb sorstársamban, az északi költőben.., akinek múzsája lett, s akire úgy
gondoltunk, mint Petőfi az ő Júliájára, amikor távol volt tőle… Hoztuk nekik az üzenetet azoktól, akik még ott maradtak és akikért úgy tudott fájni a szív. Ötezer kilométer távolságban tudni azokat, akikkel eggyé nőttünk a nyomorúságban, a szénbányák mélyén. Akik még ott maradtak a néma halál frontján, a fekete alvilágban adni a fekete szenet, s talán életüket adni cserébe…- olvashatjuk Böröcz Sándor „Kiáltás a mélyből” c. könyvéből, amely e közösségről, sorstársairól íródott. Hogyan alakult lelki, érzelmi, szellemi kapcsolattá a fiatalok levelezése, az „észak költője” és a „kárpáti szépség” között? – kérdeztem rá konkrétan, amikor évtizedek után személyesen találkoztam mindkettőjükkel. Először a „kárpáti szépségű” Évát kérdeztem. - Ferit, az első levelező partneremet Erdélyből „gyűjtötték” be. Nem tudom, miért és hogyan került oda. Katona volt. Leveleiből ítélve borzalmasan elesettnek tűnt. Hiszen előtte híres, népszerű futballista volt, gyönyörű székely fiú. A vele együtt raboskodó tanárom felkarolta, lelkileg szerette volna megmenteni. Kaptam egyszer a tanáromtól egy levelet, hogy Feri borzalmas állapotban van, próbáljam egy kedves, otthonról jövő levél által megvigasztalni. Így kezdődött a levelezés. Hiszen már akkor tudtam, mit jelent a senkihez tartozás érzése, a közlési vágy kielégítetlensége és az otthoniaktól való teljes elszigetelődés. A GULÁG-ról jövő többi levelek is ezt sugalmazták. - Mivel tudtad őt megvigasztalni Kárpátaljáról? - Először csak olyanokat írtam neki, hogy „fel a fejjel”, úgyis vége lesz egyszer ennek a gyötrelemnek.., meg ehhez hasonló biztató szavakat. Rendszeresen jöttek a válaszlevelek. Tartalmából nem csak az érzései, hanem egy egész kortörténet sugárzott át: „Kedves Évike! Azért imádkoztam, hogy december 3i névnapomat itt is ünneppé varázsolhassam. A válasz december 24-re érkezett meg, szentestére. Életjel volt otthonról, Évikétől. Így a karácsonyt és Évike névnapját valódi ünnepnek érezhettem. Fájó szívvel közeledtem a karácsonyhoz rabságomban, egyedüllétemben, de Isten akaratából az ünnep mégis örömben telt el. Sokszor vádolom magamat abban, hogy talán délibábot kergetek Évike személyében. Félek, hogy mindez megsemmisül. Aztán úrrá lesz rajtam az akarat, s nem engedtem ezt az érzést felettem eluralkodni. A hazát, szeretetet, szívet, otthont, békességet, melegséget- mind Évike adja most nekem. Most, amikor már a tízedik karácsonyt töltöm távol a hazámtól és szeretteimtől, hálát adok a jó Istennek azért, hogy erőt adott ehhez a tízévi harchoz. Megtaláltam önmagamat és közelebb kerültem Őhozzá. Bízom benne, hogy utunk a remélt szabadság felé vezet.., beérem a „délibábot”, mert az a jövő valóságát tükrözi. Sokat beszélgetünk a jövőt illetően „Észak
költőjével”, Frédivel, akivel most a gyengélkedőn együtt vagyunk. A közös sors tett egy sportembert és egy költőt igaz baráttá. Mindent jelent most számunkra az otthoni levél és fénykép. Meg kell említenem, hogy csak az oroszul írt leveleket kapjuk kézhez, de ezt már Évike úgyis tudja. Timeának üzenem, hogy magyar papjainknak köszönhetően, hogy a szent ünnepet emelkedett hangulatban, szeretetben, honfitársaink között, felebaráti érzéssel tölthetjük. Nekik és az otthoniaknak köszönhető, hogy az 1950. év karácsonya mélyebb, bensőségesebb, biztatóbb és magyarabb, mint az eddigi karácsonyok voltak. Többet tesznek ők kötelességüknél. Büszke vagyok arra, hogy nemzetiségre, hitre való tekintet nélkül mindenki tisztelettel néz fel a magyar papokra. Az otthonról jött levelekkel együtt, lelkileg ők erősítenek” (hiteles levél alapján) A messzi Északról jött levelek megnyilatkozásai mind ehhez hasonlóak voltak, bizonyítva azt, hogy az emberi „simogatás”, szeretet, közösség – szükséglet minden ember számára. - Először a figyelem és a szeretet jelét cseréltétek ki egymással. Hogyan alakult ki a levelezés szerelmi vallomássá? - Már akkor éreztem azt a megmagyarázhatatlan összekötő szálat közöttünk, amikor egyik levelében megjegyezte, hogy leveleim érkezésekor lelkiállapota izgatottabbá válik, mint amikor a múltban nagy nemzetközi futballmeccseken kellett a magyarok színeiben helytállnia, több százezres közönség előtt. Ez egy sportemberhez illő összehasonlítás volt, de engem nagyon megérintett. Sokáig leveleztünk. A hivatalos levelezéseken kívül a „rántásokban” (zsírpapírban a konzervdobozok alján) is ment a levél. A végén már arról is írt, hogy várjam meg és legyek a felesége. - Ez bizonyára nagy meglepetés volt számodra, hiszen személyesen nem találkoztatok csak levelezések által. Mit éreztél „leánykérésnél”? - A lelki, szellemi összetartozás sokkal erősebb lehet, mint a testi. Tudom, hogy barátságunk aktuális érzelmi hiányon is alapulhatott, de együvé tartozásunk: eszmei, szellemi és érzelmi síkon nagyon megerősödött. Ennek ellenére nagyon meglepődtem, szinte annyira, hogy tanácsot kértem egy katolikus paptól. - A küldő tanácsokra figyelve és belső önmagadhoz fordulva, mit válaszoltál? - Erre mit lehet válaszolni?! Az én érzéseim is őszinték voltak, de ez még nem minden. Megsérteni, megbántani semmiképpen nem akartam. Azt hiszem senki sem vállalta volna azt a kegyetlenséget, hogy a Gulágon szenvedőket elkeserítse. Én akkor 19-éves voltam, Feri, a levelezőtársam 30. De közben váratlan dolgok történtek… - Miért? Mi történt? - Először nem történt semmi különös, csupán azt vettem észre, hogy a levelek stílusa megváltozott.
Pannon Világ •
9
Most már tudom, hogy valóban Feri írta a leveleket, de Frédy az „ észak költője” mindinkább besegített. Mint irodalmár, költő felajánlotta segítségét. Gondolom, Ferinek is az állt szándékában, hogy minél inkább lírai gondolatokat közvetítsen. Hosszú ideig leveleztünk, érzékelhetően „profi” közreműködésével, aztán egy rövid szünet után már csak a Frédy levelei érkeztek. - Hová tűnt Feri? - Elvesztettük a nyomát… Annyit tudtunk meg róla, hogy legkorábban ő szabadult. Mivel Erdélyből hurcolták el, így a románoknak adták vissza. Valószínűleg utána sem volt „vidámabb” sorsa. Eltűnt a látókörünkből, azóta sem hallottunk róla semmit. A levelezések változó stílusa felkészített egy bizonyos szemlélődő magatartásra. Azt már világosan láttam, hogy ez már nem a Feri levelei. - Nagy volt a kontraszt? - Hát azért én is tudok annyira magyarul, hogy rájöjjek: más stílus, egy más személyiséget takar. Valóságérzetem sem tompult el annyira, hogy feltételezzem: Szibériában a bánya mélyén, három év alatt – most kissé túlzásokba esem – egy Adyhoz hasonló szintre fejlődjön! Erre ember képtelen ilyen körülmények között. - De hiszen lelkedbe zártad Feri alakját! Őt szeretted, jól gondolom? - Bizonyos értelemben igen. Vele kezdtem el levelezni. Saját gondolatain keresztül szimpatikus, szeretetre méltó embernek éreztem. De ez csak egy képzelet, egy „idill” volt! Egy álom! Hiszen őt sohasem láttam! Annyit tudhattam meg róla, amennyit megírt. Rólam is csak az általam küldött fényképekből és leveleimből következhetett. - Tőlük sohasem kaptál fényképet? - Egyszer, több év után, úgy 53-54-ben. Egy pici csoportkép volt, amelyre az volt ráírva: „A vorkutai nagycsapat”. De, hogy ki hol állt? Nem lehetett rájönni. Szinte egyforma csontváz volt mindenki. - Frédyvel, az „észak költőjével” meddig tartott a levelezés? - Majdnem öt évig.., hazaérkezéséig. - Ő nem kérte meg levélben a kezed, mint előzőleg Feri? - Nem. Ő nagyon szép verseket írt hozzám és a mai napig felejthetetlen szépségű leveleket. Frédy akkor kérte meg a kezemet, amikor hazajött. - Hogyan történt, milyen körülmények között az első találkozás? Mesélnél róla? - A kárpátaljai magyar családok mindig eléjük mentek a közeli városba Perecsenybe. Itt fogadták a szabadultakat, akár közöttük volt a hozzátartozójuk, akár nem. Minden magyar embert, akiről bármit megtudtak az otthoniak. Virággal és apró süteménnyel várták a vonatot. - Ti is e Verecke-környéki állomáson találkoztatok először?
10
Pannon Világ •
- Nem. Amikor ők átutaztak Kárpátalján, én már a rokonaimnál voltam Budapesten. 1955-nyarán kerültem vissza az anyaországba. Ők 1956-ban szabadultak. Édesanyám még ott volt Kárpátalján, így ők előbb találkozhattak. Együtt utazhattak a vonaton Munkácsig vagy Csapig a fogadóbizottsággal. Ott váltak el az anyaországiaktól, talán örökre… - Mikor találkoztál először Frédy családjával Magyarországon? - Amikor Budapestre kerültem, rögtön felkerestem őket. Elmondtam nekik, hogy Frédy hamarosan hazaérkezik, várják! Addigra már ők is megkapták az értesítést, tudtak róla. Megmutattam nekik Frédy leveleit, hozzám írt verseit. Szerettem volna bizalmukat, szeretetüket elnyerni. Otthagytam, nézzék át! Soha többé nem kaptam vissza… - Amikor hosszú, nehéz időkön keresztül leveleztetek, kicseréltétek gondolataitokat, érzelmeiteket, remélted hogy ennek a szép kapcsolatnak lesz valóságos folytatása is? - Igen, ebben bíztam. Mindketten megközelíthetőnek tartottuk azt a vágyat, hogy megosszuk közös problémánkat és elkezdhessük közös életünket. - Már első találkozásotok előtt is így gondolkoztál? - Létezett közöttünk egy nagyon erős érzelmi kapocs. Ismertem gondolatait, számára fontos értékeket. Sorsközösségre kényszerült barátaitól is nagyon jó véleményt kaptam. - Hogyan történt az első találkozás? - Felhívott a testvére Márta. Elmondta, hogy van nála egy fiatalember, aki találkozni szeretne velem. Vettem három szál virágot, hónom alá csaptam édesapám kis bundáját (sajnos, erre már nem volt szüksége, mert sok társához hasonlóan, ő is a szovjet Gulágon pusztult el) és elmentem hozzájuk. - Milyen volt a nagy Ő? Lesoványodott, meggyötört férfi? - Nem! Ott állt előttem, teljes, élő nagyságában, kellemes, vonzó külsővel. Tudnod kell, hogy mielőtt hazaengedték volna őket, több hónapon keresztül tartották őket gyengébb éghajlatú, elviselhetőbb, európai lágerekben. Fokozatosan szállították le őket az Északi-sarkról, mind lejjebb és lejjebb. Regenerálták szervezetüket. Itt már csupán erdőirtást végeztek. A vorkutai bányák után ez már gyerekjáték volt számukra. Jobb kosztot is kaptak. Nem találtam őt rossz kondícióban. Koránál fiatalabbnak tűnt. Nagyon boldogok voltunk, amikor megláttuk egymást. - Hosszú várakozásotok értelmet kapott. A távolsági érintkezésből, élő kapcsolatba kerültetek. Hogyan alakult további sorsotok? Gyakran találkoztatok? - Nem! Pedig a szimpátia kölcsönös és várakozáson felüli volt, de a rosszindulat közbelépett. A nővére ellene volt kapcsolatunknak.
- Miért? - Gondolom, mert túl fiatalnak tartott, meg aztán az áttelepültek nehéz sorsát éltem. Nem volt lakásom, állásom, megtűrt rokon voltam itt Magyarországon. A rokonság más értékeket képviselt, mint Frédy. Szegény barátom, görcsös figyelemmel kísérte az eseményeket. Ő is teljesen kiszolgáltatott helyzetben volt az elején. - Kiálltátok a próbatételt és a végén feladtátok? - Kárpátalján egy segítő közösségben éltem, itt pedig a tapintható hasznot és partit keresték bennem. Ez pedig nem volt. Rossz, lélek nélküli környezetbe kerültem. Mindketten elveszítettük segítő hátterünket. Anyagi, megélhetési gondokkal küszködtünk. Ő szellemi képességéhez megfelelő állást egy ilyen „utazás” után, nem vállalhatott. Lement Komlóra dolgozni, önálló életet próbált teremteni. Én pedig, itt Budapesten a mindennapi gondokkal küszködtem. - Említetted, hogy megtűrt rokon voltál itt Budapesten. Fedél volt a fejed fölött? - Köszönettel tartozom unokabátyámnak, mert ő hozott ki, mint rokon. Édesapám magyar állampolgársága után kértem a visszahonosításomat. Nagy tortúra volt ez akkoriban, még ma is elfog a félelem, ha rágondolok. Tíz hónapig tartott. A magyar hivatal azt mondta, hogy csak akkor tudnak honosítani, ha a szovjetek elengednek. Az oroszok pedig – csak akkor áll módjukban az iratokat kiadni, ha a magyarok kérik… Ide-oda tologatták az ügyintézést. Két-három hónapon keresztül állandóan jelentkeznem kellett és meghosszabbítani az iratokat. Idegfeszültségben éltem, mi lesz, ha lejár az útlevelem és az oroszok majd nem akarják meghosszabbítani! Mindezt azért hangsúlyozom, hogy érthetővé tegyem, milyen napi gondok, küzdelmek távolítottak el egymástól, a lét magasabb síkjától, a szerelemtől. - Szeretném megérteni azt a nagy titkot, mi kényszerítheti az embert, hogy lemondjon hiányérzetéről, legfontosabb alapérzéséről! Hiszen Frédyvel való kapcsolatod is az volt! Engedelmeddel, hadd idézzek Vorkutából küldött leveléből: „Évike! Hatodik rab karácsonyom előtt állok. Magam sem tudok válaszolni, hogyan bírtam ki. Hat éven keresztül, hogyan lehet úgy élni, hogy az egyik napot ne lehessen megkülönböztetni a másiktól. Sokat gondolkodtam az utóbbi időkben… Az ötéves háború alatt ezrével haltak meg az emberek mellettem, én mégis életben maradtam. Az eddigi hat éves rabságom alatt is sok embernek a vég lett a sorsa.., én mégis élek. Nem elég bizonyíték ez arra, hogy a jó Istennek célja van velem a jövőre nézve? De menjünk tovább… Miért kellett találkoznom Jenőfivel, akinek köszönhetően megtaláltam önmagamat, általa pedig Évikét. Látom Isten akaratát abban, hogy épen és egészségben haza térjek. Mert, ha az Úr úgy akarta volna, hogy elpusztuljak, rég az lehetett volna a sorsom. A hit ad erőt arra, hogy
Pannon Világ •
ne roppanjak össze. Évike! A mi kettőnk sorsa nem mindennapi. Mindkettőnket nagy próbára tesz, de ha ezt a próbát ki fogjuk állni, akkor nincs az a hatalom, amely kettőnket szétválasztana! Hiszem, hogy el fog jönni az az idő, amikor e nehéz időket – Évike mellett – elfelejthetem. Várom azt a pillanatot, amikor megkezdhetem a harcot a mi közös jövőnk kialakításáért, a mi kettőnk családi fészkéért. Lehet, hogy ez az utolsó karácsony, amit egymástól távol kell eltöltenünk. Az ünnepek alatt itt nem változik semmi. De mi magyarok, lelkünk mélyén mégis ünnepelni fogunk: szomorúan, békésen, de büszkén.” Ez a szerelem új sorsot teremthetett volna. Vajon, miért nem sikerült? - Valamelyikünk mégse állta ki a közös próbát. A gyakorlati megpróbáltatásban a reménytelenségig hatolt küzdelmünk. Frédy rokonsága előre kidolgozott taktikai tervvel cselekedett. Ebbe a tervbe én nem illettem bele. Számtalan rejtett indokai voltak a testvérének, a hatásmechanizmus működött. Számomra is jelen voltak a megoldatlan problémák halmaza: lakás, állás, a hivatalos letelepedés ügyintézése, nehéz bürökráciája, beilleszkedés nehézségei. Ez egy különleges sors, az anyaországtól elszakított magyarság, a határon túlról menekülteknek a sorsa. Ezt még egy generációs idő alatt sem lehet rendbe hozni. - Hogyan érezted magad, amikor áttelepültél Magyarországra, illetve visszajöttél? Hogyan fogadott a környezeted, kollégák? - Rosszul. Arról már sokat beszélgettünk, hogy nem csak a nemzeti határokon volt vasfüggöny, hanem a szellembe, lelkekbe is beleoltották. Félelem, bizalmatlanság uralkodott mindenhol, a kollégák körében pedig ment a „ruszkizás”. - Hírzárlat volt, lehet, hogy ezért sem tudtak a kint élő magyarokról! - Ez igaz, de sohasem tanultak történelmet, a családban sem hallottak semmit? Nem tudom ezt megérteni! Az egyik kollégám például a következőképpen bántott meg: „Maga, Éva nem tagadhatja le, honnan jött!” Képzelheted, mit éreztem! Nagyon keserű tapasztalatokra tettem szert, pedig nagyon vágyódtam Magyarországra. Ungváron, ha megbántottak, az is rosszul esett, de ott idegenek, más nemzetiségűek között voltam, itt pedig csak magyarok között. - A közös küzdelmeteket megnehezítette az a tény is, hogy a végleges áttelepedési kérelmed intézése miatt, gyakran vissza kellett utaznod Ungvárra. Jól gondolom? - Ez is közrejátszott. 1956- szeptemberében pedig már veszélyes is volt visszamenni. Olyan volt a határ, hogy bármikor lezárhatták volna hermetikusan a civilek részére. Barátaim arra figyelmeztettek, jobb lenne ha minél előbb visszamennék Magyarországra, mert valami készül.
11
- Lehetett valamit érezni és látni? - Látni nem lehetett, de nagyon feszült volt a légkör. Katonai behívókat küldtek ki idősebb és fiatalabb férfiaknak. Több kisebb jelből következtetni lehetett arra, hogy nyugtalan a helyzet. Figyelmeztettek, hogy ne várjak a bútoraim szállítására, a kamionra, hanem jöjjek, mert hermetikus lehet a határzár. Ezt a jelenséget már többször megéltük, volt mitől félnünk. - Ezek szerint helyes volt a barátok által javasolt stratégiát követni? - Igazuk volt, mert ahogy átléptem a határt, egy hónap sem telt el, s kitört a magyar forradalom. A fiatalok felvonulásával indult, demonstrációval kezdődött, de a „szellemet” már nem lehetett palackba zárni. Túlságosan sok volt és hosszú volt az addigi szenvedés. Az erőszak-rendszer pedig már érezte a tűrhetetlenség hangulatát. Hiszen te is tanúja voltál annak, egy hónapra rá, milyen harckocsi-sorok álltak Ungvár utcáin, bevetésre várva. - Igen, emlékszem, meg az azt követő napokra… Veled mi történt Magyarországon ezekben a napokban? - Akkor már felfogtuk, mi történik itt Magyarországon. Csak egy pár hónapja éltem az anyaországban, szédültem az élményektől és az új feladatoktól. Fiatal lány voltam, kevés itt szerzett tapasztalatokkal. Én egy kisvárosban, később vasfüggönnyel elzárt országban nőttem fel. Nem láthattam előre, hogyan alakulnak az események, mi lesz a vége. A diktatúráról bőven voltak tapasztalataim, de egy másik környezetben. - Nem vetődött fel benned, hogy kimenekülj Nyugatra? - De! Sokan hívtak, tartsak velük! De eddigi életemben mindig arra vártam, hogy egyszer csak haza kerülhessek. Boldog voltam, amikor hosszú idő után magyar hangot hallok, s ezért nem büntetnek, nem tesznek kellemetlen megjegyzést. Hogy mehettem volna el?! Ismerőseimnek azt mondtam: Szó sincs róla! Nem tehetem! Nem valószínű, hogy akkor megértettek. Nagyon vágyódtam az anyaországra, lelkesen érkeztem, teli várakozással. - A lelkesedésed a „kellemes” fogadtatás után kissé lelohadt, ezt te mondtad! - Ez igaz, de annyira mégsem, hogy elhagyjam Magyarországot. Nekem nagyon sokat jelentett, újból Magyar földön vagyok. - Frédi sem akart Nyugatra távozni? - Nem. Valószínű hasonló okokból. Elege lehetett a „külföldi” távollétből , hiszen nemrég került haza. Bajtársai közül sokan elmentek. Például az egyik barátja és az én volt barátnőm. Ők szintén olyan levelező viszonyban voltak, mint mi. Szerelmi házasság lett belőle. Együtt mentek ki Amerikába. Boldog, nagy családban élnek azóta is. Többször voltak itthon, hamarosan újból látjuk egymást. 12
Pannon Világ •
- Ennyire befolyásolhatják az ember sorsát az adott körülmények? - Természeti jellemvonások is meghatározzák, de – máskülönben – ennyire! A mi esetünkben a létfenntartási szükséglet viaskodott az egymás iránti vonzalommal. - Nem lehetett volna elmélyülni a létfenntartási szükséglet és az életkörülmények megoldásában együtt, közösen? Hiszen erre a kihívásra mindketten számítottatok? - Valahol gyengébbnek bizonyultunk a reméltnél… Azt tudom, mert tapasztaltam, a szerelmes embert az egész lényét betöltő érzés bizonytalanná teszi. Frédire, nagy és negatív előjelű hatást gyakorolt a testvére. Azóta sem tartja vele a kapcsolatot. Éreztem, baj van, de nem gondoltam, ennyire. A nővére nekem is megmondta: ne zavarjam Frédit, mert ő fogja a testvére sorsát egyengetni, s az ő barátnőjét fogja feleségül venni. Mi nem vagyunk egy összeillő pár!- hangoztatta. Mit is kezdenénk mi ketten! Mit akarunk egymástól? Se lakásunk, se állásunk, sem pénzünk… Öngyilkosság egy ilyen házasság! Ezt ismételgette Frédi fülébe is nap mint nap. Rettenetesen megzavart minket, erős ösztöne volt a rosszindulatú vélemények terjesztésére. Szinte mérgezte környezetét. Közben, hogy „jóindulatát” bizonyítsa, állandóan szervezte Frédi baráti körét, válogatott fiatal hölgyek társaságával. A lényeg az volt, megfeleljenek az általa képviselt követelményeknek: lakás, állás, jólét… Nem volt nehéz dolga, mert Frédi jóképű, feltűnően jó modorú, intelligens férfi volt, még ma is az. - Igen! A lélek nélküliek ismertetőjele, hogy képtelenek a cselekedeteik mögött magasabb rendű indítékokat látni (pld. a szerelmet). Így visszatekintve, te is így érzed? Ilyen emberek társaságába kerültél? - Valószínűleg… Ők úgy gondolkodtak: ha valaki felfedez valamit – ez az ő szemükben annyit jelent, hogy „megszedi” magát vagy karriert csinál. Valaki elvesz egy lányt, akinek saját lakása van, tehát nyilván a lakásért tette… Az ő szemükben, én csak a jobb megélhetési lehetőséget kerestem a családjukban. Célom: behízelegni magam az örökség kegyeibe. Bevallom, súlyos napi gondjaim mellett, nem volt erőm küzdeni e kishitű felfogás ellen. A szülői házból más értékrenddel indítottak. Édesanyám akkor már mellettem volt. Édesapám pedig sohasem jöhetett vissza a GULÁG-ról, ahová a kárpátaljai magyarokat bevagonirozták. Pedig ő megmenekülhetett volna, hiszen Erdélyből származott és az iratai román nyelvűek voltak. De ő kiállt a magyarsága mellett!!! A kekszgyárat vezette Ungváron, amikor a ruszin beosztottjai figyelmeztették: Balázs bácsi tűnjön el, mert viszik a magyarokat, meneküljön! Akkor senki sem hitte el, hogy a „három napos munkabehívóból” ez lesz, egy reális rémálom! A te családod sem menekült el, mert nagyanyád mindig azt hajtogatta: „Három hónap múlva kivonulnak az oroszok! Itt van
az otthonunk, a földünk, a családunk!” Mi lett belőle! A férfiakat elvitték, többségüket meggyilkolták, a csonka családok – mindentől megfosztva – támasz nélkül maradtak. E tények hátterében éltem. Nem volt elég erőm. Így adtam fel Frédi családjával való küzdelmemet is. - Frédi is feladta? - Ő leköltözött vidékre, Komlóra. Kemény fizikai munkát vállalt, munkásszálláson élt. Akkor mindegyik volt politikai fogoly ilyen sorsra kényszerült, hiába rendelkezett magas egyetemi, tudományos végzettséggel. Oda nem tudott és nem is akart magával vinni. De hogyan is hagyhattam volna magára édesanyámat, aki csak rám számíthatott! Egyszóval féltem minden újabb próbálkozástól. Már csak anyámat szerethettem, akit nagyon féltettem. - Szerelmi válságfordulóban újabb válságok jelentkeztek? - Igen. Munkát akartam és lakást kellett szereznem. Ezt elintézni, óriási problémát jelentett… egyetlen férfitámasz nélkül. - Hogyan jutottál lakáshoz? - Elég körülményes volt. Édesanyám munkához jutott valamilyen csoda folytán, a Vasúti Biztosító Egyesületnél. Az Üllői úton kaptunk egy kis – konyha nélküli – lakást. Ezt a házat – a forradalom alatt – szétlőtték. Mi még akkor nem laktunk ott, csak helyreállítás után. Valószínűleg nem nagyon kapkodtak érte, mert konyha és fürdőszoba nélküli volt. Mi boldogan költöztünk oda. - Munkát is kaptál? - Igen, de majdnem hogy állandó vidéki kiküldetésekkel. Gyakran előfordult, hogy nem tudtam hazajönni. Egy kutatóintézetbe jártam, kísérleti munkavezetésre. Helytálltam a munkámban, s ez jó érzés volt. - Szerencsés helyzetben voltam, mert személyesen ismertem, nagyon tiszteltem és szerettem édesanyádat, Margit nénit. Rendkívüli egyéniség volt, mély nyomot hagyott érzéseimben, gondolataimban. Ezért talán még jobban érdekel, hogyan volt számára lehetséges az „önmegerősítés”, hogy alkalmazkodott az új helyzethez, kihívásokhoz? - Ő sokkal keservesebben élte meg az új körülményeket, mint én. Érthető volt, hiszen már akkor ötvenkét évét is betöltötte. Magyarországon se lakása, se munkája nem volt az elején. Így kezdte… Most már tudom, hogy az anyaországot illetően illúziókban éltünk, s ez rendkívül nagy csalódáshoz vezetett. Reméltük, hogy szeretet és örömteli befogadás vár ránk a rokonság részéről. Csalódnunk kellett. Idealizáltuk a családot, a rokonságot, az embereket. Azt hittük, hogy itt mindenki büszke a magyarságára. - A megtorlások és kirekesztések időszaka volt 1956 után. Mindenki újból félni kezdett. Talán ezért zárták be a lelküket és kapujukat a rokonok, Pannon Világ •
ismerősök. Talán itt kellene csalódásod, nem várt benyomásaid okát keresni! Hiszen az elején melletted álltak, segítettek! Rosszul tudom? - Segítettek! Hiszen nem kerülhettünk volna vissza Magyarországra, ha nem ezt teszik. De határon túl, kisebbségi sorsban, mi valahogy más szolidaritáshoz szoktunk, a szó legnemesebb értelmében. Itt mindenkinek megvolt a saját számítása. Nem éreztük annak a szeretetnek a légkörét, amelyet elképzeltünk. Kárpátalján egy rendkívüli szeretetteljes, segítőkész összefonódásban éltünk. Ott, ha valaki magyarnak vallotta magát, még ha származását tekintve nem is volt teljesen az, igazibb magyar volt, mint itt egy átlag állampolgár. - Valószínűleg azért, mert itt nem élnek kisebbségben, s nem kell nap mint nap megküzdeniük a magyarságukért, anyanyelvükért, ez itt természetes. Nem gondoltál erre? - Egyetértek veled, az eddig megélt tapasztalataim is ezt bizonyítják. Abban az időben és talán ma is, a határon túli magyarok voltak leginkább büszkék magyarságukra: a felvidékiek, erdélyiek, kárpátaljaiak, vajdaságiak… Emlékszem, ittlétem első éveimben mindig végig zokogtam a magyar himnuszt, hiszen Kárpátalján csak oly ritkán hallhattuk. Bizonyos társaságokban teljes értetlenségre adtam okot: ”Miért kell ezen sírni?!” – kérdezték cinikusan. - Szeretett társ, férfi – a továbbiakban sem – állt mellettetek? - Hosszú ideig nem! Illúziók fenntartására nem volt több erőnk. Bármilyen nehéz volt, szembe kellett néznünk a tényekkel, következményekkel. - Végképp lemondtatok arról, hogy édesapád hazajön? - Igen. Minden reményünk elveszett, főként amikor üzenetet kaptunk valaki által édesapámtól. Üzenet Uralból jött, s így szólt: „Meghalok, mert nem bírom tovább. Bocsássatok meg!” Aki ezt az üzenetet átadta, már Magyarországon volt. A címét megtudtuk, így édesanyám személyesen felkereste őt. Megtalálta, de ő – félelmében – letagadott mindent. Még azt is, hogy szovjet fogságban volt… - Ennyire féltek az emberek? - Ennyire! Mi sem gondoltuk volna, hogy ilyen erősen él az emberek körében a félelem és a bizalmatlanság. - Miért csodálkoztatok? Lélektani okát ti ismertétek a legjobban! Talán tévedek? - Valóban így igaz. De amikor áttelepültünk Magyarországra, azt reméltük – most már tudom illúzió volt - hogy új életünk a bizalmatlanság végét jelenti. A bizalmatlanságnak sokkal inkább a kezdetén jártunk. Most már természetesen jobban megértem a helyzetet, hiszen akár provokatőröknek is nézhettek volna minket. Amikor rájöttünk, hogy itt az emberek mennyire félnek tőlünk, miután mi akkor a leigázott történelmi Magyarország végvárából, az orosz13
szovjet birodalomhoz tartozó vidékről jöttünk, már mögöttünk volt egy pár kellemetlen találkozás. - Nem tudták, hogy ti is magyarok vagytok, nem ti mentettek el, hanem a határ változott? - A kárpátaljai magyarság életéről nem tudtak semmit, hírzárlat volt: „Vasfüggöny a határokon és a fejekben”. Még ma sem sokan tudják, mi volt ott igazából. Sokan még a szolyvai haláltáborról sem hallottak. Nem tudnak arról, hogy ott majdnem , ha nem több, mint 40 ezer magyar és német nemzetiségű férfit pusztítottak el. Nem is értem, miért csodálkoztam akkor. Ma is előfordul, hogy „ruszkizzák”, legújabban „ukránozzák” azt az embert, aki onnan jött. - A tudat hatványozott rombolása történt az elmúlt rendszerben? - Igen. Az utóbbi időkben a tudatmódosítást már csak szavakkal végezték, de a szavak, igaztalan mondatok hatása gyakran ártalmasabb a kígyóméregbe mártott nyílnál. A kegyetlen, gonosz, rosszindulatú szavak hosszabb sebet, mérgezést okoznak a fizikai sérülésnél. Az egyszer már kimondott szót, rágalmat nehéz visszavonni. - Bántó, kíméletlen szavakat hallhattál, hogy ez a véleményed. Mi fájt a legjobban? - Mindig a lelki sértés. Például, amikor azt mondták, nem kellek, mert szegény vagyok (édesapámnak a szovjetek előtt egy jól működő gyára volt). De valóban számomra nem ez volt a legnagyobb sértés, mert ilyen értékítélettel tudtam, hová sorolható az ember, nem sokat bánkódtam. Legborzalmasabb volt elviselni az érdemtelen bizalmatlanságot. Apám sorstársát illetően már tettem említést, de a konkrétság miatt elmesélek még egy történetet. Amikor egyszer egy élő, még mindig rabságban sínylődő (neves személyiségű) asszonytól hoztunk üzenetet a rokonsághoz, nem várt dolog történt. Segélykiáltó üzenet volt, Vorkuta (Északi- sark övezet) környékéről. Amikor az üzenetet hoztuk, ő már szabad emberként élt, de még nem hagyhatta el a körzetet. Súlyos gerincsérve volt. Nem jöhetett haza, de már lágeren kívüli körzetben élt. Nem remélhette, hogy haza jöhet. Hozzáment egy orosz emberhez, aki nagyon jó volt hozzá. A gerincsérvét sem tudta volna nélküle kiheverni. Munkaképtelen volt, a férje segített. Már nem emlékszem pontosan, kitől kaptuk meg a magyarországi hozzátartozók címét, de mi tudtára akartuk adni a rokonságnak, hogy Mária (így hívták) él. Most még ne várjanak rá, de él és felgyógyult súlyos betegségéből, már mozog, dolgozik. Leutaztunk édesanyámmal vidékre. Megkerestük a rokonokat, bemutatkoztunk. Elmondtuk nekik, hogy ezt a hírt hoztuk Máriától, most már ne aggódjanak annyira miatta… - Megörültek a messziről és bonyolult utakon jött hírnek?
14
Pannon Világ •
- Rettenetesen megdöbbentünk! Azt mondták, hogy őket ez nem érdekli… Évek múltán derült ki, hogy ők is azok közül voltak, akik nem mertek velünk szóba állni. - Ilyen nagy volt a félelem? - Igen, ennyire féltek. Ők is megjárták a börtönöket. - Nem mondtátok el, hogy ti is részesei vagytok sorsuknak? - Nem hittek nekünk. Ők is azt hitték, provokatőrök vagyunk. - Sikerült hazajönni az általad patronált Mária néninek Szovjetunióból? - Nem tudom utána, hogy alakult a sorsa. Nemrég került egy könyv a kezembe: „Magyar nemesi címerek”. Megtaláltam benne az általunk felkeresett család és Mária néni nevét is. Az orosz asszonyneve is szerepel, meg halálának dátuma. - Lelkileg, fizikailag pusztító világ volt! Szétmarták az emberi kapcsolatokat, bizalmat. Ellenséges légkör uralkodott. Egyáltalán, volt-e valami, amire szépen lehet emlékezni, s harmonikus együttélést bizonyít? - A feltételek hiányoztak, illetve – ahogy az én szerelmi történetem is bizonyítja – a körülmények romboltak. De azért létezett számomra egy közösség, amely szilárd menedék volt minden baj elöl. - Ezt hol találtad meg? - Ungváron! Az ungvári szép időkre mindig szívesen emlékezem. Nagyon nehéz időket éltünk ott is, itt is. De a legpozitívabb élményeket mégis onnan őrzöm. Azt is tudom, hogy most már soha nem fogok oda visszamenni. Tartok a rám zúduló élmények, emlékek sokaságától, fájdalmától. Azt is tudom, Ungvár most már nem magyar város, nem az, ami volt… - Milyen emlékek maradtak meg benned leginkább? - A fiatalság, a barátság az összetartozás szép példája volt az, amit átéltünk. A harmonikus együttélés, s nemcsak a magyarok között, az egymás problémája iránti fogékonyság, a határtalan bizalom egymás iránt… Ezt az érzést utána sohasem éltem így át. - Úgy beszélsz erről a korszakról, mintha nem is lett volna problémád. Ha nem éltem volna át ugyanazt, amiről beszélsz, akkor most én lennék kétkedő, s talán nem tartanálak teljesen hitelesnek. Nem tartod furcsának? - Nem. Gyakran nélkülöztünk, de nem nagyon törődtünk vele. Mindig találtunk indítékot az önbizalmunk fejlesztéséhez. Mindenki valahogy egy szerető, támogató közösség részesének érezte magát és mi is képesek voltunk mindenkit befogadni, aki nélkülözött. Nyitott lélekkel éltünk a nyomorban is. Mások voltak az érdekeink és az értékeink. Ruhánk sem volt, azt is elvitték. De olyan ragyogóan tudtunk
hátulgombolós pongyolában táncolni! Emlékszem, egyszer egy csomagból három ruhát kaptam. Ritka élmény volt. Az elején háromszor öltöztem át naponta, hogy mindig más-más ruhában menjek ki sétálni a korzóra. Színesek voltak, mi pedig csak szürke ruhákat viseltünk, mert nem volt más. Minden rosszért kárpótolt ez a határtalan bizalom és szeretet. Mindig annak a családnak gyűjtöttük a pénzt és az élelmet, aki a legrosszabb helyzetbe került. Úgy szerveztük, hogy ne legyen megalázó a másik számára. Ha nagy szükség volt valami vitaminra, gyógyszerre, közös erővel előteremtettük. - A GULÁG-ra küldött csomagokat is közösen küldtétek? - A leggyakrabban igen. Egy család problémája, az egész közösség problémáját jelentette. Összejártak ezek a szerencsétlen asszonyok, akiknek a férjüket elhurcolták a különböző lágerekbe, börtönökbe, haláltáborokba. Önsegítő közösséggé alakultak, barátokká váltak. Nem volt ez egyáltalán idill! Nem volt ez unatkozó úriasszonyok gyülekezete! - Az első döbbenet, sokk után cselekedtek? - Nem a közös sírásra gyűltek össze, nem!!! Közös létfenntartási tervet szőttek és egymás baján segítettek. A nehézségeken túltették magukat. Különleges világ volt! Ebben a közös „kupaktanácsban” döntötték el, hogy közös erőből, együttműködésből továbbítják a csomagokat a fogolytáborokba, s nem csak a kárpátaljai magyaroknak, hanem az anyaországiaknak is, mert onnan nem jöhetett sem csomag, sem pedig levél. Csupán halkan megjegyzem, mi is éheztünk… De kiosztottuk egymás között a címeket,
hogy vigaszt és reményt sugározzunk a rabságban élőknek. - Innen indult el a Te történeted is? - Igen. Ebben a társaságban születtek meg a tervek és magasabb szintű eszmények. Gyökereimet ma is erősen érzem. Az volt számunkra a hiteles és meggyőző, amit mi saját magunk átéltünk és tettünk. Nem annak hittünk, amit kívülről belénk akartak sulykolni, hanem, amit tapasztalatunk láttatott velünk. A segítő, támogató levelezés kapcsán éreztem meg először a szerelmet is. - Az sem bánt, hogy szerelmi történetednek nem volt „happy end”-je? - Most már nem. Bölcsebb lettem. Minden emberi kapcsolat, társulás egyedi és egyéni feltételek összessége. A mi esetünkben egy alapvető feltétel megsérült, mindegy kinek a hibájából. A mulasztások pedig fokozatosan lehűtik a kapcsolatot. A szerelem vagy a házasság az én történetemben sem jelenthetett volna küzdelmeink végét. Sokkal inkább egy újabb erőfeszítésnek az elejét. Szép és felejthetetlen volt mindkettőnk számára. Majd a mindennapi realisztikus élet ezernyi problémája, e szép és megismételhetetlen érzelmi, lelki kapcsolatot háttérbe szorította. - Most szomorú vagy? - Nem. Mert, ha visszahozhatatlan is, akkor is az emberi kapcsolatok magasabb minőségét érintettem. Vonatkozzon ez egy emberre vagy közösségre. Ez hat rám megnyugtatóan. Ortutay Mária A cikkhez felhasznált illusztrációk - Koczka András alkotásai
Kiadja a Kárpátok Régió Kultúráért Közhasznú Egyesület. Felelős kiadó: Manajló András - az egyesület elnöke. Főszerkesztő: Ortutay Mária. Telefon: +36 1 380 7652. Szerkesztőség címe: 2600 Vác, Bulcsú u. 10. E-mail:
[email protected] Készült: Koverell Kft. HU ISSN 2062-0381
Pannon Világ •
15
