„Si vis pacem, para – olympia!” „Ha békét akarsz, készülj az olimpiára!” – a háború miatt elmaradt XII. Helsinki Olimpia jelszava
Az újkori olimpiák kezdete Sokszor mondták, hogy a waterlooi ütközetet I. Napóleonnal szemben az angol iskolák játszóterein nyerték meg. Ugyanis a francia iskolák tanterve teljesen elméleti volt. A francia iskoláknak, az angol iskolákkal ellentétben, nem voltak sportpályáik, a diákok nem sportoltak és kevés fizikai gyakorlatot végeztek. Ez az ellentét vezette Pierre de Coubertin bárót, a francia gyengeség orvoslására. Coubertin, aki nagyon gazdag, arisztokrata családból származott, korának ifjúsága elé két másik társadalom példáját állította. Az egyik az ókori görög városok ifjúsága volt, akik idejük jelentıs részét nyilvános testgyakorló helyeken töltötték, ahol atlétikai és katonai jellegő tevékenységeket és versenyeket folytattak. A másik példát Anglia nyújtotta. Coubertint gyermekkorában lenyőgözték az ókori olimpiai játékok, s most gyakorlati lehetıséget kezdett látni ifjúkori álmaiban. Miért ne lehetne a játékokat megújítani? Az olimpiai bajnokságok kilátása, érmek elnyerése megnyerné az ifjakat, sportolásra ösztönözné ıket. Ugyanakkor az újjáélesztett olimpiai játékok elısegítenék a nemzetközi megértés, testvériség és béke ügyét. 1894-ben Coubertin felkereste Olümpiát. Két évvel késıbb, 1896-ban megtartották az elsı modern olimpiai játékokat Athénban. Gyakorlati megfontolásokból (hely megközelítése, versenyzık, nézık kényelme stb.) nem Olümpia, hanem Athén adott otthont ennek az olimpiának. 42 versenyszám került lebonyolításra 10 sportágban, 285 – kizárólagosan férfi – résztvevıvel, csapatversenyek csak tornában voltak. Az eredeti játékokból csak a futószámokat, a távolugrást, a diszkoszvetést és a birkózást vették át; a többi sportág vagy ismeretlen volt az ókorban, vagy nem vették fel ıket az olimpiai versenyszámok közé. Ennek oka az volt, hogy Coubertin, a versenyszámok kiválasztásánál korának sportérdeklıdését és nem a régi olimpiák eseményeit vette figyelembe. Amikor Coubertin 1937-ben meghalt, anyagilag tönkrement ember volt, „egyike ama kevés franciának, akinek semmi kitüntetés nem jutott.” Pierre de Coubertin, a modern olimpia megálmodója
Olümpia – az ókori olimpiák színhelye A görögországi Olümpia egy mélyedésben fekszik, szelíd dombok között, Élisz körzetében. Az egész vidék termékeny, ahogy bármely látogató ma is megállapíthatja, amikor a Patraszból vezetı úton, vagy még inkább a keletre fekvı, csupasz arkadiai hegyek hágóin át odaérkezik. A vidéket nyájas síkságok és kedves, zöld dombok tarkítják, hiányzik itt az a szaggatott hegyvidék, mely Görögország túlnyomó részére jellemzı. Olümpia környéke még a kr. e. 1000 körül Zeusz isten kegyhelye lett. Zeusz otthona Görögország legmagasabb hegyén volt, az Olümposzon, mely több mint 2000 méter magasra emelkedett. A fıisten, mint olümpiai Zeusz vált ismertté, és az Olümposz hegyének környékét Olümpiának nevezték. Hogy miért éppen ezt a helyet választották, vagy hogy miért az lett egész Hellaszban Zeusz kultuszának a legfontosabb központja, nem ismeretes.
Az ókori olimpiák programja Az idõszámításunk elõtti VIII. században két görög állam királya, az éliszi Iphitosz és a spártai Lükorgosz az olimpiai játékokra vonatkozó szerzõdést kötött, s ehhez csatlakozott a pizai uralkodó Kleosztenész is. A szerzõdést egy diszkoszra vésték, majd a korongot Zeusz felesége, Héra istennõ oltalma alá helyezték, és a szent ligetben álló Zeusz templomban õrizték. A szerzõdés — ekecheiria (magyarul istenbéke) néven maradt fenn az utókorra — szent hellyé nyilvánította Olümpia szent ligetét, és kötelezett minden görögöt, hogy az olimpiai játékok idejére (minden bizonnyal egy hónapi idõtartamra) szüntessenek meg minden fegyveres összetûzést. A szerzõdés megszegõit kizárták az olimpiai versenyekrõl. Ilyesmi azonban a több mint egy évezred során alig történt. Az olimpiai év tavaszán három "szent hírvivı" indult el Olümpiából, hogy meglátogassa Hellasz (az ókori Görögország neve) minden zugát, és bejelentse az eljövendı játékokat. Az olimpia idıpontját egy bonyolult vallási naptár alapján határozták meg, úgy, hogy a játékok harmadik napja mindig egybeesett a nyári napforduló utáni második vagy harmadik holdtöltével. Megkövetelték, hogy a résztvevık legalább egy hónappal a verseny elıtt érkezzenek Éliszbe, és ott gyakoroljanak a versenybírák szigorú felügyelete mellett. Olümpiában a kocsiverseny volt a nyitó szám az elıkészület és istentisztelet bevezetı napja után. A kétkerekő kocsik, amelyek elé négy ló volt fogva, sorban gördültek be a hippodromba, a menet élén a bíborruhás bírák lépkedtek, valamint a hírvivı és egy kürtös. Amint a versenyzık elhaladtak a bírák tribünje elıtt, a hírnök megnevezte a kocsitulajdonost, majd ennek apja nevét és városát. Azután a játékokat hivatalosan is megnyitottnak nyilvánította a kocsiversennyel, a leglátványosabb (egyben a legköltségesebb) sporteseménnyel. A hippodrom nem épület volt, hanem egy nagy, négyszögletes, többé-kevésbé sík, nyílt tér, közvetlenül délkeletre a stadiontól. Északi oldalát egy alacsony domb zárta le, ezen a nézık álltak, déli részén mesterséges földhányás volt, ez is nézıtérként szolgált. A második nap délutánját a pentatlonnak szentelték, ezt a stadionban tartották, feltehetıen a birkózás kivételével, amelynek mérkızéseire a Zeusz oltára körüli szabad téren került sor. E sportesemények számára elıkészítették a talajt.
A pentatlon elsı három száma - a diszkoszvetés, az álló helyzetbıl való távolugrás és a gerelyhajítás - csak a pentatlonhoz tartozott, míg a kétszáz méteres futás és a birkózás egyben a negyedik nap független sporteseménye is volt. A diszkosz, melyet rendszerint bronzból készítettek, ugyanolyan formájú volt, mint a miénk, és nagyjából ugyanúgy dobták is, bár a súlya valamivel nagyobb lehetett. Minden versenyzı ötöt dobhatott, ezek közül csak a legjobb számított, ezt egy kis ékkel jelölték meg. Ugyanez a szabály volt érvényes a gerelyhajításban is, ahol a hajítógerely könnyebb és hosszabb volt, mint a hopliták döfıdárdája, a végén le volt tompítva, és szíj segítségével vetették el. A szíjat szorosan feltekerték a gerely nyelére a súlypont táján, ebbıl egy 7-10 cm-es hurok maradt szabadon, amelyet egy ujjal fogtak meg. Ennek a hatása kettıs volt: egyrészt megkönnyítette a karnak az emelést, másrészt megpörgette a gerelyt útjában, így megtarthatta irányát, és jóval messzebbre repült. A XIX. században végzett kísérletek, amelyeknek egyikét maga Napóleon patronálta, azt mutatták, hogy - kellı gyakorlat után - a dobó a távolságot majdnem megkettızhette. A távolugrás meglehetısen zavaros képet mutat. Az ugró egy pár különbözı alakú (néhány közülük súlyzóra hasonlít), kıbıl vagy fémbıl való nehezéket tartott a kezében, ennek átlagos súlya, a ránk maradt darabok tanúsága szerint, két kiló volt. Ezeket vállmagasságig elırelendítették, aztán lefelé lendítéskor az ugró elırehajolt, és akkor ugrott, amikor a súlyok a térde magasságában voltak. A cél, mondják az ókori írók, kettıs volt: egyrészt az ugrás távolságának meghosszabbítása, másrészt a pontos földet érés, mert ennek elhibázása esetén az ugrást érvénytelennek nyilvánították. A következı, az ünnepség harmadik napja, mindig egybeesett a holdtöltével. Délelıtt közösen és egyénileg áldozatokat mutattak be, ezeknek csúcspontján óriási menet indult el a Prütaneionból, és tekergıs útján bejárta a szent körzetet, amíg el nem ért Zeusz oltárához. A délutánt teljes egészében a fiúk versenyének szentelték (ma "ifjúsági"-t mondanánk): a 200 méteres versenyfutásnak, a birkózásnak és az ökölvívásnak. A fiúk közül az versenyezhetett Olümpiában, aki túl volt tizenkettedik születésnapján, de még nem érte el a tizennyolcadikat, amikor általában a görög városállamokban a katonai szolgálat elkezdıdött. A verseny utolsó napjának délelıttjét teljesen kitöltötte a három futószám: a 200 méteres, a 400 méteres és a hosszútávverseny (4800 méter), ezeket mind a stadion egyenletes talaján tartották, a Kronosz-domb lábánál, amelynek mindkét oldalán mesterséges földhányás emelkedett. Végül - az utolsó délutánon - eljött a kemény és példátlanul népszerő küzdısportok pillanata: a birkózásé, ökölvívásé és a pankrationé. A lebonyolítás módja hasonlított a miénkhez: egy ezüsturnából sorsot húztak, minden párosból a gyıztes versenyzett tovább, ez így tartott egészen a döntı menetig. A birkózásban arra kellett törekedni, hogy az ember háromszor vágja földhöz ellenfelét. A földre teremtés kritériumát úgy határozták meg, hogy az illetı háromszor érinti térddel a földet. A harapás és marcangolás feltehetıen tilos volt, de ennél nem sokkal többet tiltottak. Mindamellett a birkózás nem számított kíméletlen sportnak; csak kevés olyan történet van, amely különlegesen véres és fájdalmas képet fest róla, még kevesebb olyan, amely halál okozójául tünteti fel. Az igazán kemény sport az ökölvívás volt. A kéz és a csuklók köré igen szorosan bırszíjat tekertek, amelyek az ujjakat szabadon hagyták; az eredetileg puha bırt idıvel kemény, érdes bırrel cserélték fel. Szabad volt ütni ököllel és tenyérrel is, csak kevés ütésfajtát tiltottak. A két résztvevı szünet nélkül vívott, amíg egyik a másikat ki nem ütötte, vagy valamelyikük fel nem emelte jobb karját, elismerve legyızését. Nem csoda, hogy a vérontás volt a legcsekélyebb az okozható károsodások között. A "sebesülés nélkül" (atraumatisztosz) letöltött ökölvívó-pályafutás
ritka volt; és érthetıen büszkélkedtek vele. Az eseménysorozat a legkedveltebb sporttal folytatódott, a pankrationnal. Ezt a szakkifejezést ebbıl a görög melléknévbıl alkották: pankratész, "mindent lebíró" (amit példának okáért Zeuszra alkalmaztak). A pankrationt mint a birkózás és a cselgáncs kombinációját foghatjuk fel, amelybe némi ökölvívóelem is vegyül. A résztvevık ütöttek, pofoztak, rúgtak, birkóztak (jórészt a földön), és még - bár ez nem volt szabályos - harapták és marcangolták is egymást, amíg valamelyik fel nem adta a viadalt azzal, hogy a gyıztest megkoppintotta a vállán. A régiek azt tartották, a pankration kevésbé veszélyes, mint az ökölvívás. Ez a sport széles körben elterjedt, nemcsak a többé-kevésbé hivatásos atléták körében, hanem a fiúk között is, különbözı helyi gümnaszionokban. Ennek a nyilvánvalóan téves megítélésnek az okát az ember ma már csak találgathatja. A versenyek lezárása elıtt már csak egy sportesemény maradt, a 400 méteres fegyveres futás. Eredetileg az atléták feltehetıen teljes fegyverzetben futottak, de hamarosan csak a sisakot, pajzsot tartották meg és egy ideig a lábvértet. Nehéz megszabadulni attól a benyomástói, hogy ez a sportesemény kissé komikus lezárását jelentette egy olyan sorozatnak, melynek közönsége némiképpen kimerült a futó-, és ökölvívóversenyek, a birkózás és a pankration izgalmaiban. A hivatalos programon azonban rajta maradt a kezdetektıl, i. e. 520-tól, egészen a játékok végéig Az olimpia jelképei Az olimpiai játékok, illetve a Nemzetközi Olimpiai Bizottság hivatalos jelvénye az öt kontinenst jelképezı, egymásba fonódó kék, sárga, fekete, zöld és piros karika. Ezt a jelvényt Coubertin javaslatára 1914-ben fogadták el és 1920-ban használták elıször az antwerpeni játékokon. A jelvényt kiegészíti „Citius – Altius – Fortius” azaz „Gyorsabban – Magasabbra – Erısebben” jelszó Az ókori olimpiák egyik szép hagyománya az olimpiai láng, amely 1936 óta az olimpiák színhelyén, rendszerint a központi stadionban világít, hasonlóan az ókori olimpiákhoz, amelyek során Zeusz oltárán gyújtottak tüzet. A görögországi Olümpiában a Nap erejével felélesztett tüzet ünnepélyes külsıségek között szokták a játékokat rendezı városba eljuttatni.
Az 1896-os Athéni Olimpia plakátja
