Shilpi Somaya Gowda: Az eltitkolt lány I. RÉSZ | 1 | A GYÁSZ HAJNALA Dahanu, India – 1984 || KAVITA Amikor alkonyatkor a teste mélyén megérezte az első összetéveszthetetlen rándulásokat, behúzódott az elhagyatott kunyhóba, anélkül hogy bárkinek is szólt volna. A kunyhó, a matrac kivételével, amelyen most térdét a mellkasához húzva fekszik, teljesen üres. Amikor a követező fájdalomhullám végigremeg a testén, Kavita belemélyeszti a körmeit összeszorított tenyerébe, és ráharap a fogai közé dugott faágra. Nehezen, de egyenletesen lélegzik, miközben arra vár, hogy felduzzadt pocakjában enyhüljön a görcs. Tekintetét arra a sárga árnyra függeszti, amelyet az éjszaka sötét óráiban egyedüli társa, egy pislákoló olajmécses vet a földes padlóra. Mindaddig megpróbálta tompítani kiáltásait, amíg csak képes volt rá. Tudja, hogy sikolyai hamarosan riasztják a falu bábáját. Fohászkodik, hogy hajnal előtt szüljön meg, mert a férje ritkán ébred fel napkelte előtt. Ez az első abból a mindössze két fohászból, amelyet Kavita ezért a gyermekért elmondani bátorkodik, nehogy túl sokat kérjen az istenektől. Egész nap lógott az eső lába, s most a távoli mennydörgés mély moraja hirdeti közeli érkezését. A levegő nehéz a párától, apró izzadságcseppek ülnek ki a homlokára. Megkönnyebbülést hoz majd, ha az ég végül megnyílik, és ömleni kezd az eső. A monszun mindig különleges illatokat hozott számára: nyers és földes illatokat, mintha a talaj, a növények és az eső összekeverednének a légben. Az új élet illata ez. A következő összehúzódás váratlanul érkezik, és elakad a lélegzete. Az izzadság sötét, nedves foltokban üt át vékony, pamut száriblúzán, amelynek apró kapcsai megfeszülnek a mellén. A legutóbbi terhességhez képest ezúttal többet felszedett. Amikor kettesben voltak, a férje szekálta, hogy miért nem takarja el jobban magát, de hallotta, amikor férfitársaságban büszkélkedett a melleivel, érett dinnyékhez hasonlítva őket. Kedvező előjelnek tartotta, hogy a teste más volt ezúttal, mivel ebből kiindulva a férje és mások is azt feltételezték, hogy a kisbaba fiú lesz. Hirtelen félelem járja át, ugyanaz a fullasztó félelem, amit a mostani terhesség során mindvégig érzett. Mi lesz, ha mindannyian tévednek? A második, az elsőnél elkeseredettebb fohász éppen az, hogy ne újabb lányt szüljön, mert azt nem tudná ismét elviselni. Nem készült fel arra, ami legutóbb történt. A férje már percekkel azután berontott a szobába, hogy a bába elvágta a köldökzsinórt. Kavita érezte rajta az erjesztett chickoo-gyümölcs-
pálinka émelyítően édes bűzét. Amikor Jasu rápillantott a Kavita karján izgő-mozgó kislányra, árnyék futott át az arcán, és elfordult. Kavita bimbózó öröme zavarodottságnak adta át a helyét. Meg akart szólalni, hogy kifejezzen valamit a fejében kavargó gondolatokból. Mennyi haja van… ez jó jel. De Jasu hangját hallotta meg, méghozzá olyan szörnyű szavakat mondott, amilyenek még soha nem hagyták el az ajkát korábban: obszcén gyalázkodás, amitől megrettent. Amikor a férje feléje fordult, vérben forgott a szeme. Lassú, elszánt léptekkel, fejét csóválva közeledett felé. Kavitában döbbenettel és zavarodottsággal vegyes, ismeretlen félelem ébredt. A teste elgyöngült a szüléstől, de az eszével igyekezett átlátni a helyzetet. Túl későn észlelte, hogy a férje lecsap rá, így nem tudta megakadályozni, hogy a férje kikapja a kisbabát a karjából. A bába tartotta vissza, amikor széttárt karral és annál is hangosabb sikoltással, mint amikor a baba feje utat tört magának a csontjai között, előrevetette magát. A férje síró kislányukkal – aki az elsőket lélegezte ebben a világban – kirontott a kunyhóból. Kavita ebben a szörnyű pillanatban tudta, hogy kisbabájának ezek a lélegzetvételei lesznek egyben az utolsók is. A bába gyengéden visszanyomta. – Hadd menjen, gyermekem! Hadd menjen csak! Vége. Most pihenned kell. Nagy megpróbáltatáson estél át. Kavita a következő két napot a kunyhó padlójára terített fonott szalmamatracon kuporogta végig. Nem merte megkérdezni, mi történt a kisbabájával. Nem tudta, vízbe dobták, megfojtották, vagy egyszerűen hagyták éhen veszni. Kavita csak abban reménykedett, hogy a halál gyorsan, könyörületesen érkezett. Apró testét végül tán eltemették, ám a lelkének a hamvasztás általi megszabadulást sem adták meg. Elsőszülöttje, annyi más lány kisbabához hasonlóan, jóval idő előtt tért vissza a földbe. Abban a két napban a bábán kívül senki sem látogatta meg. A bába naponta kétszer ételt és friss fehérneműt hozott, hogy felszívja a testéből csordogáló vért. Addig sírt, amíg ki nem száradt a szeme, amíg nem maradt már több elhullajtandó könnye. Ám ez csupán a gyásza hajnalának bizonyult, amire újabb dolgok emlékeztették élesen: néhány nap múlva a melléből csordogálni kezdett a tej, a következő hónapban pedig kihullott a haja. Ez után az éjszaka után valahányszor meglátott egy kisgyermeket, megállt a szívverése, s ez újra felidézett mindent. Amikor a bánatából lábra állt, senki sem osztozott vele a veszteségében. A falujabeliek sem szóval, sem együtt érző érintéssel nem vigasztalták. A házban, ahol Jasu családjával együtt laktak, csak megrovó pillantásokra és kéretlen tanácsokra méltatták azt illetően, legközelebb hogyan foganjon fiút. Kavita már régen hozzászokott, hogy alig ura saját életének. Tizennyolc
évesen ment hozzá Jasuhoz, és beletörődött a vízhordás, mosás és főzés mindennapos robotjába. Egész nap azt tette, amire a férje kérte, és amikor éjjel összebújtak, akkor is teljesítette az igényeit. A kisbaba után azonban megváltozott, még ha csupán alig észrevehetően is. Amikor haragudott a férjére, több csilit kevert az ételébe, és csendes elégtétellel figyelte, hogy az ura vacsora közben nem győzi törölgetni a homlokát és az orrát. Amikor a férfi éjszaka hozzábújt, időnként azzal utasította el, hogy megjött a havivérzése. Úgy érzete, minden kis lázadással gyarapodik az önbizalma. Így aztán, amikor észrevette, hogy ismét várandós, elhatározta, hogy ezúttal a dolgok másképp alakulnak majd.
| 2 | TISZTA San Francisco, Kalifornia – 1984 || SOMER Az orvosi folyóirat kiesik Somer kezéből, és átöleli a hasát. Felemelkedik a pamlagról, és a falnak támaszkodva a fürdőszoba felé botorkál viktoriánus lakásuk hosszú folyosóján. Az összegörnyedésre késztető, éles fájdalom dacára félrehúzza a köntösét, mielőtt leülne a toalettre. Látja, hogy élénkvörös vér csorog combja fehér bőrén. – Ne, Istenem, kérlek, ne! – Fohásza halk, de sürgető. Nincs ott senki, aki hallaná. Összeszorítja a lábát, és visszatartja a lélegzetét. Ülj teljesen mozdulatlanul, talán eláll a vérzés! Nem áll el. Kezébe temeti az arcát, és sírva fakad. A vécékagylóban egyre csak terjeszkedő vörös tócsára mered. Válla rángatózni kezd, szipogása egyre erősödik, míg végre az egész testén úrrá lesz a fájdalom. Ahogy a görcsök kissé enyhülnek, sikerül felhívnia Krishnant. Amikor a férfi hazaérkezik, Somer összegömbölyödve fekszik a vetetlen baldachinos ágyon. A lába közé egy hajdan elegáns, francia vaníliaszínű törülközőt szorított, amit öt éve nászajándékba kaptak. Együtt választották ezt a színt – nem kórházi fehéret, nem is szimpla bézst –, ezt az elegáns krémárnyalatot, amely most vérrel itatódott át. Kris leül az ágy szélére, és egyik kezével átöleli a vállát. – Biztos vagy benne? Somer bólint. – Ugyanolyan, mint legutóbb. Görcsök és vérzés. – És ismét sírva fakad. – Most még több vér. Talán azért, mert előrehaladottabb állapotban vagyok... Kris egy papír zsebkendőt nyújt felé. – Rendben, drágám. Felhívom dr. Haywortht, hogy tudna-e bennünket fogadni a kórházban. Szükséged van valamire?
A férfi takarót hoz, és betakarja a válláig. Somer megrázza a fejét, és a másik oldalára fordul, Krishnannak háttal, aki inkább orvosként, semmint férjként viselkedik, pedig most éppen erre volna borzasztóan szüksége. Lehunyja a szemét, és miként naponta számtalanszor, megérinti az alhasát, ám ez a mozdulat, ami máskor megnyugvást hozott, most inkább büntetésként hat. Amikor Somer kinyitja a szemét, elsőként az ágya melletti intravénás állványt pillantja meg. Gyorsan ismét becsukja, hátha visszatérhet álmába, amelyben egy játszótéren kisbabát hintáztatott. Lány volt, vagy fiú? – A beavatkozás rendben ment, Somer. Most minden tiszta, és semmi olyat nem látok, aminek alapján azt gondolhatnám, hogy ne próbálkozhatna néhány hónap múlva – mondja a vakítóan fehér köpenyes dr. Hayworth, aki az ágy lábánál állva tekint le rá. – Próbáljon pihenni, és mielőtt kiengednénk, visszajövök, hogy megnézzem. – Könnyedén megérinti a lepedővel betakart lábát, majd megfordul, hogy távozzon. – Köszönjük, doktor úr – mondja egy hang a szoba másik feléből, és Somer csak most ébred rá Krishnan jelenlétére. A férfi odalép az ágyához, fölé hajol, és a homlokára teszi a kezét. – Hogy érzed magad? – Tisztának – mondja Somer. Kris összeráncolja a homlokát, és félrebillenti a fejét. – Tisztának? – Azt mondta, tiszta. Dr. Hayworth azt mondta, most tiszta vagyok. Milyen voltam előtte, amikor várandós voltam? A férje az ágy fölött zümmögő neonlámpára mered. Lány vagy fiú? Milyen színű volt a szeme? – Ó, drágám, csak arra gondolt… Tudod, mire gondolt. – Igen, tudom, mire gondolt. Arra gondolt, hogy minden elment: a baba, a méhlepény, minden. A méhem újra szép és üres. Tiszta. Egy mosolygó nővér lép be a szobába. – Meghoztam a fájdalomcsillapítót. – Nem kérek – rázza meg Somer a fejét. – Drágám, be kell venned – mondja Krishnan –, jobban leszel tőle. – Nem akarok jobban lenni – mondja Somer, és hátat fordít a nővérnek. Nem értik, hogy nem csupán a babát veszítette el, hanem mindent. Az éjszakánként az ágyban fekve a fejében sorra vett neveket. Az asztalfiókjában az óvodára gyűjtögetett festőkészleteket. Az arról szőtt álmokat, hogyan öleli át a gyermekét, hogyan segít neki a leckében, hogyan szurkol neki a
focipálya szélén. Mindezek elvesztek, eltűntek a sűrű, kinti ködben. Ők ezt nem értik. Sem a nővér, sem dr. Hayworth, de még Krishnan sem. Csak egy meggyógyítandó pácienst látnak benne, egy javításra váró embergépet. Csak egy újabb testet, amelyet ki kell tisztítani. Somer felébred, és ülésre állítja át a kórházi ágyat. Homályosan felfigyel a sarokban álló tévékészülékből áradó műnevetésre. Valami játék-show fut éppen a képernyőn, amit Krishnan kapcsolt be, mielőtt a büfébe távozott. Soha nem gondolta, hogy ilyen kellemetlenül érezheti magát egy kórházban, pontosan azon a helyen, ahol teljes öt évet töltött el az életéből. Azelőtt mindig izgatottság fogta el, amikor végigsétált a steril folyosókon, és meghallotta a hangszóró búgását a feje fölött. Magabiztossággal töltötte el a rítus, ahogy a fehér köpenybe bújt, vagy ahogy felemelte egy páciens kórlapját. A céltudatosságban és az orvosi hivatás mesteri gyakorlásának átélésében egyek voltak Krishnannal. Most tisztában van vele, hogy ez a mostani eset eltávolítja őket egymástól. Kínos, hogy most ő a beteg, s gyűlöletes, hogy nem tudja megoldani ezt a problémát. Nem gondolta, hogy máris idekerül, ebbe a kórházba, amelyet kifejezetten azért választott, mert a szülésre szakosodott. Évente nyolcezer szülés. Ma is húsz baba született. Ma, amikor belőle kikaparták halott kisbabáját. Éppen az alatta lévő emeleti osztályon minden asszony mellett ott szuszog a szobájában a kicsinye. Hiszen mindenki más számára oly egyszerűnek tűnik ez az egész: az anyáknak, akikkel munkája közben naponta találkozik, a barátainak, sőt még annak az idiótának is a játék-show-ban, aki éppen most integet a közönség soraiban ülő gyerekeinek. Talán a természet így akar közölni vele valamit. Talán azt, hogy engem nem szánt anyának. | 3 | SOHA TÖBBÉ Dahanu, India – 1984 || KAVITA Most újabb fájdalom tör rá, ezúttal még mélyebbről, s tompa élei fűrészfogas pengékké élesednek. Kavita már nem kap levegőt az egymást követő fájdalomhullámok között. A combja remeg, a háta szaggat, és már nem tudja elfojtani fájdalomkiáltását. Amikor a hangja a fülébe ér, már nem is tűnik emberinek. Ez a test már nem az ő teste: a földből, a fákból, a levegőből áradó ősi impulzusok vezérlik. Odakint hirtelen villámfény világítja meg a sötét eget, és mennydörgés rázza meg a földet. Összeszorított álkapcsa alatt eltörik az ág, és nyers fa keserű íze önti el a száját. Utoljára a testét elborító nedves melegséget érzi.
Amikor ismét kinyitja a szemét, Kavita a bábát pillantja meg, aki épp az ő lábait állítja be és aztán maga is közéjük áll. – Beti, korábban kellett volna szólnod. Jöttem volna. Mióta vagy itt magadban? Úgy áll a dolog, hogy a baba feje már látszik. Most már nem tart soká. Másodjára sokkal… – azzal elvész a hangja. – Daiji, figyelj ide! Bármi történjék is, nem hagyhatod, hogy a férjem elvegye ezt a babát. Ígérd meg… ígérd meg! – sikoltja Kavita. – Hahnji, rendben, úgy lesz, ahogy mondod – feleli a bába. – De most, gyermekem, ideje, hogy nyomjad! Igaza van. Kavita alig néhányat nyom, máris meghallja a megnyugtató sírást. A bába gyors mozdulatokkal letisztítja és betakarja a kicsit. Kavita nagy nehezen felül, arcából kisimítja a lucskos hajtincseket, majd karjába veszi a babát. Megsimogatja kicsinye csapzott, fekete haját, és megcsodálja a levegőt markolászó, apró ujjacskákat. Magához vonja a parányi testet, beissza illatát, majd a baba száját a mellére helyezi. Amint a kicsi álmos ritmusban szopni kezd, Kavita lassan kitakarja az apró testet. Senki sem hallgatta meg az imáimat! Kavita lehunyja a szemét, a teste hangtalan zokogástól reszket. Előrehajol, és megragadja a bába kezét. – Daiji, ne szólj senkinek! – suttogja. – Menj gyorsan Rupáért, és hozd ide! Senkinek, hallod? – Hahnji, így lesz, gyermekem. Áldás rád és a babádra. Most pihenj, kérlek. Hozok valami ennivalót. A bába kilép az éjszakába. Egy pillanatra megáll, kissé meggörbíti a hátát, majd felveszi ételhordó acélkannáját, és elballag. Amikor a hajnal első fénysugarai beszivárognak a kunyhóba, Kavita a medencéjében lüktető fájdalomra ébred. Megfordul, és tekintete a mellette békésen alvó újszülöttre esik. A gyomra korog. Hirtelen farkaséhséget érez. Kinyúl a mellette lévő rizses tálért, és enni kezd. Megnyugodva, de még kimerülten dől hátra, és hallgatja az odakint újra életre kelő falu hangjait. Nem sokkal ezután nyikordul az ajtó, és vakító napfény ömlik be a résen. Jasu lép be, ragyogó szemmel. – Hol a kisfiam? – kérdi, és játékos kézmozdulattal hívogatja. – Hol az én kis hercegem? Gyere csak, gyere… hadd lássam! – mondja, és kitárt karral közeledik feléjük. Kavita megdermed. A mellére szorítja a babát, és sután megpróbál felülni.
– Itt van. Itt van a te kis hercegnőd – mondja, és látja, hogy fekete felhő borítja el a férfi szemét. Remegő kézzel öleli magához a kicsit, hogy megóvja apró testét. – Arre! Újabb lány? Mi bajod van neked? Hadd nézzem! – üvölti a férfi. – Nem! Nem nézed meg! Nem veszed el! – A hangja élesen csendül, és a végtagjai megfeszülnek. – Ez az én babám, a mi babánk, és nem hagyom, hogy elvedd! Kavita csodálkozást lát a férfi szemében, amely magyarázat után kutatva fürkészi az arcát. Még soha senkivel, kiváltképp a férjével nem beszélt ilyen dacosan. A férfi néhány lépést tesz feléje, aztán az arca megenyhül, majd térdre hull mellette. – Nézd, Kavita, tudod, hogy nem tarthatjuk meg ezt a babát. Fiúra van szükségünk, aki segít a földeken. A helyzet úgy áll, hogy egy gyereket is alig engedhetünk meg. Hogyan vállalhatnánk kettőt? Az unokatestvérem lánya huszonhárom éves, és még hajadon, mert az apja nem tudja előteremteni a hozományt. Mi nem vagyunk gazdagok, Kavita. Tudod, hogy nem tarthatjuk meg. Az asszony szeme ismét könnybe lábad, és addig rázza a fejét, amíg a könnye ki nem csordul. Légzése szabálytalanná válik. Néhány lélegzetvételnyi időre összepréseli a szemhéját. Amikor újra kinyitja, egyenesen a férje szemébe néz. – Ezúttal nem hagyom, hogy elvedd! Nem! – mondja, s a szörnyű fájdalom dacára kihúzza magát. – Ha megpróbálod, ha csak megpróbálod is, előbb engem kell megölnöd. – Kavita felhúzza a térdét. A szeme sarkából az ajtóra pillant, és elképzeli azt az öt gyors lépést, amellyel elérhető. Nem akar megmozdulni, nem akarja levenni vad, elszánt tekintetét Jasuról. – Kavita, ezt nem gondolod komolyan. Nem tarthatjuk meg – mondja, kezét az ég felé emelve. – Teher lesz rajtunk, tönkreteszi a családunkat. Ezt akarod? – Azzal feláll, és ismét a felesége fölé tornyosul. Kavita szája kiszáradt. Azokat a szavakat keresi, amelyeket csak elméje távoli zugában mert megfogalmazni. – Adj egy éjszakát! Csak egyetlen éjszakát a gyermekemmel. Holnap eljöhetsz érte. Jasu szótlanul bámulja a lábát. – Kérlek! – A hang felerősödve kalapálja belül a koponyáját. Üvölteni szeretne, hogy meghallgassák. – Ez a mi kisbabánk. Együtt hoztuk létre. Magamban hordoztam. Hadd legyen az enyém egy éjszakára, mielőtt elviszed! A kicsi hirtelen felébred és felsír. Jasu a révületből kizökkenve felnéz. Kavita a csecsemőt a mellére vonja, s ezzel beáll köztük újra a csönd. – Jasu – mondja Kavita, komolyságát azzal is jelezve, hogy szokatlan módon, a keresztnevén szólítja meg. – Ha még ezt sem engeded meg, esküszöm neked, hogy elintézem, soha ne
lehessen újabb gyermekem. Tönkreteszem a testemet, hogy soha ne szülhessek másik gyereket neked. Soha. Érted? Akkor mi lesz veled? Ki megy hozzád a te korodban? Ki más adja majd meg neked a drága fiadat? Kavita addig mered a férfira, míg az kénytelen elfordítani a tekintetét. | 4 | KÜLÖNÖSEBB ERŐFESZÍTÉS NÉLKÜL San Francisco, Kalifornia – 1984 || SOMER – Jó napot, dr. Whitman vagyok – köszön Somer a kis rendelőbe lépve, ahol egy asszony egy kapálózó kisgyermekkel bajlódik. – Ma mi a probléma? – Tegnap óta ilyen – sír, ingerült. Semmivel sem tudom megvigasztalni, szerintem lázas. – A nő laza lófarokba fogta a haját, a farmerjához foltos melegítőfelsőt visel. – Nos, hadd nézzem csak! – Somer rápillant a kórlapra. – Michael? Meg akarod nézni az én klassz kis zseblámpámat? – Somer addig kapcsolgatja fel és le a fülszondalámpát, amíg fel nem kelti a kisfiú figyelmét, és kapkodni nem kezd utána. Somer elmosolyodik, és nagyra tátja a száját. Amikor a fiúcska utánozza, a szájába dugja a nyelvspatulát. – Normálisan evett és ivott? – Igen. Hát, azt hiszem. Nem igazán tudom, mi a normális, mivel még csak néhány hete van nálunk. Hat hónaposan fogadtuk örökbe. – Az anya gyors és büszke mosolya csaknem sikerrel leplezi a szeme alatti árnyékot. – Hm, hm. Mit szólsz ehhez, kis haver? Akarsz játszani ezzel a hideg rudacskával? – Azzal Somer átnyújtja a nyelvspatulát a fiúcskának, gyorsan felkapja az érdektelenné vált fülszondát, és belenéz a fülbe. – És hogy alakultak eddig a dolgok? – Hamar megbarátkoztunk, és most már nem is akarja, hogy letegyük. Eléggé rákattantunk egymásra, igaz-e kis haver? Még akkor is, ha múlt éjjel háromszor felébredtél – mondja az anya, egyik ujjával a kövérkés hasra bökve. – Igaz, amit mondanak. – Mit mondanak? – kérdi Somer, és közben megtapintja a kisfiú nyirokcsomóit, nem duzzadtak-e. – Hogy addig nem tudja az ember, mi is ez, amíg vele is meg nem történik. Ez az elképzelhető legerősebb szeretet. Somernak ismerős szúrás hasít a mellkasába. A fiúcska hátára tett sztetoszkópról felnéz, és az anyjára mosolyog. – Szerencsés, hogy magához került – mondja, majd egy recepttömböt vesz elő a zsebéből. – Nos, a jobb füle elég csúnyán begyulladt, de a másik tisztának tűnik, a mellkasa és a tüdeje is
rendben van. Ezek az antibiotikumok egyből kitisztítják, és ma éjjelre már sokkal jobban kell lennie. – Miközben átnyújtja a receptet, megérinti az anya karját. Ezért szereti Somer a munkáját. Besétál a rendelőbe, ahol egy síró kisgyerek és egy aggódó anya fogadja, és tudja, amikor távoznak, mindketten jobban érzik magukat. A gyermekgyógyászati gyakorlatán sikerült először megnyugtatnia egy hisztérikus gyereket, egy cukorbeteg kislányt, akinek nem találták a vénáját, és vért kellett venni tőle. Somer megfogta a kislány kezét, és arra kérte, meséljen azokról a pillangókról, amelyeket becsukott szemmel lát. Az első bökésre sikerült levennie a vért, és mielőtt a kislány befejezte volna a szárnyak leírását, már fel is tette a tapaszt. Csoporttársai, akik mindent lehetetőt elkövettek, hogy megússzák a „sikítozókat”, elképedtek. Somer horogra akadt. – Köszönöm, doktornő – mondja a láthatóan megkönnyebbült anya. – Nagyon aggódtam. Rossz, ha nem tudja az ember, mi a baja. Úgy érzem, mintha egy kis titokcsomag lenne, akiről minden nappal egy kicsit többet tudok meg. – Ne aggódjon – mondja Somer, kezét az ajtókilincsen tartva. – Minden szülő így érzi, akárhogy került is hozzá a gyereke. Viszlát, Michael. Somer visszatér az irodájába, és becsukja az ajtót, noha máris húsz perc késében van. Előbb a műszereit teszi le, majd a fejét hajtja az íróasztalra. Mikor oldalra fordul, azt a műanyag emberszívmodellt pillantja meg, amelyet Krishnantól kapott, amikor végeztek az orvosi egyetemen. – Neked adom a szívemet – mondta, ami nem is hangzott olyan banálisan, mintha más szájából hallotta volna. – Vigyázz rá gondosan! Csaknem egy évtizede figyeltek fel egymásra a Stanford Orvosi Kara Lane Könyvtárának tompa, sárga fényű lámpái alatt. Estéről estére ott időztek, s nemcsak hét közben, amikor többi csoporttársuk is tanult, hanem péntek esténként is, ahelyett hogy vacsorázni mentek volna, sőt a hétvégeken is, amikor a többiek kirándultak. Mindössze tucatnyian tartoztak a Lane törzsgárdájához: a legszorgalmasabb tanulók. Visszatekintve Somer ráébredt, hogy nekik valami bizonyítanivalójuk volt. Somert mindenki kakukktojásnak tekintette. Szokatlan nevével, piszkosszőke hajával diáktársai gyakran könnyűsúlyúnak nézték. Az efféle feltételezés régebben feldühítette, de az évek során megtanulta kezelni. Nem vett tudomást középiskolai kémiatanárának a javaslatáról, hogy a kísérletezést hagyja fiú laboros társára. Elviselte az akkor kapott a szekálást is, amikor egyedüli lányként járt el haladó matematikaórákra. Hozzászokott ahhoz, hogy mások alulértékelik: a többiek visszafogott elvárásait fűtőanyaggá változtatta.
– Summer, úgy, mint nyár? – kérdezte Krishnan, amikor bemutatkozott neki. – Tél, tavasz, nyár… így, mi? – Nem egészen – mosolyodott el. – Ezt úgy írjuk, hogy S-o-m-e-r. – Várt, amíg a fiú megemészti. Ő maga szerette, hogy egy kicsit más. – Családnévről van szó. És a te neved... Chris? – Igen, csak K-val. A Krishnan rövid alakja, de szólíts csak Kris-nek. Somert azonnal megragadta a fiú brit akcentusa, amely az ő meghatározhatatlan kaliforniai hanglejtéséhez képest egész világiasnak tűnt. Szerette hallgatni az órákon a kérdésekre adott válaszait, s nem csupán vonzó akcentusa miatt, hanem mert tévedhetetlenül, csodálatosan pontosak voltak. Néhány csoporttársuk nagyképűnek tartotta, de Somer az intelligenciát mindig izgatónak találta. Csak később fedezte fel arcgödreit Gabi tavaszi házibuliján. Somer lassan szürcsölgette rummal megfejelt trópusi puncsát. Tudta, hogyan száll a fejébe ez a fajta ital. Kris viszont láthatólag már jó néhány pohárral leküldött, mire őt megkörnyékezte. – Úgy hallom, Meyer téged is felkért, hogy a nyáron dolgozz a laborjában. – Kris hangja enyhén borgőzös volt, amint felé hajolt, miközben ő a lábát keresztbe vetve a fehér, műanyag kerti széken ücsörgött. Őt is? Somer szíve dobbant egyet. Meyer professzor meghívása az egyik legirigyeltebb jutalom volt egy elsőéves számára. – Igen. Tán téged is? – kérdezte semleges hangot színlelve. Látta, hogy Krishnan szeme megakad a könnyű blúzának nyakkivágását szegélyező apró csengettyűkön, és örült, hogy időt szánt az átöltözésre. Kris megcsóválta a fejét, és újabb jókora kortyot küldött le rózsaszín italából. – Nem. A nyárra hazamegyek Indiába. Utolsó lehetőségem a gyakorlat előtt. Anyám a fejemet veszi, ha nem megyek. Elmosolyodott, és ekkor tűntek fel a gödröcskéi. Érzete, hogy a hasa legmélyéről induló, feje búbja felé tartó bizsergés járja át, és azon tűnődött, nem ivott-e máris túl sok puncsot. El kellett fojtania késztetését, hogy kinyújtsa a kezét, és kisimítsa a fiú szemébe hulló kócos, fekete haját, ami kisfiús megjelenést kölcsönzött neki. Mint Kris később mondogatni szokta, őt meg az ejtette rabul, ahogy a lány zöld szeme a bambuszfáklyák fényében csillogott, és ahogy mindenen nevetett, amit csak Kris mondott aznap este. Ettől fogva minden este együtt tanultak, vizsgák előtt közösen gyakoroltak, így késztetve egymást mind jobb teljesítményre. Kris élvezte intellektuális szócsatáikat, és úgy tűnt, nem zavarja, amikor Somer időnként felülmúlta. Örvendetes különbség volt ez legutóbbi barátjához képest, aki kétéves orvosi előkészítő csoportokban való nyűglődést és a felvételire
való közös felkészülést követően egyből dobta, amikor Somer bejutott a Stanfordra, ő meg nem. Somernak néhány évébe telt, mire rájött, hogy nem neki kellene kínosan éreznie magát emiatt. Bármennyire élvezte is tanulmányaik azonos intenzitását, igazából Kris gyengéd oldalát szerette leginkább: azt, ahogyan esténként az ágyban elnyújtózva arról beszélt, mennyire hiányoznak neki otthoni testvérei vagy az apjával az óceánparton tett séták. – Milyen ott a világ? – szokta kérdezgetni tőle. India érdekesnek tűnt. Magas, hajladozó kókuszdiófákat képzelt el, meleg, trópusi szellőt, egzotikus gyümölcsöket. A nagyszüleinél Kanadában tett egyetlen látogatás kivételével soha nem járt még külföldön. Mindig olyan nagy családra vágyott, amilyennek Kris az övét leírta: a két öccsét, akikkel sülve-főve együtt volt, a nagy rakás unokatestvért, akikből a családi összejövetelen kijött egy alkalmi krikettcsapat. Somer egykeként mindig különösen jó viszonyban volt a szüleivel, de nem sikerült eloszlatnia azt az érzést, hogy veszített azzal, hogy a testvérbajtársiasság kimaradt az életéből. Ezek az orvosi egyetemen eltöltött első évek kellemesen egyszerűek voltak, hiszen napjaikat és éjszakáikat barátok szűk körében töltötték. Azonos célt követtek, mindannyian diákok voltak, akik ugyanazt a szerény életmódot folytatták. Mindig tanultak, és egész világuk belefért a Stanford kampusz külső határaiba. Vietnam véget ért, Nixon távozott, a szabad szerelem viszont elérkezett. Somer órákat töltött azzal, hogy megtanítsa Krist a jobb oldali vezetésre. Kris később is mondogatta, mennyire díjazta, hogy Somer nem éreztette vele a különbözőségét. Somer ugyanis úgy gondolta, inkább hasonlítanak, mintsem különböznek: Somer nő volt egy férfivilágban, míg Kris külföldi volt Amerikában. Ugyanakkor mindenekelőtt mindketten törekvő orvostanhallgatók voltak. Első szigorlatuk idejére Somer már fülig szerelmes volt. Először fordult elő vele az életében, és különösebb erőfeszítés nélkül történt meg. Életük hamarosan annyira összefonódott, hogy Somer már el sem tudta képzelni a jövőt Krishnan nélkül. Amikor utolsó egyetemi évük elérkezett, beszélgetni kezdtek a rezidensprogramokon nyíló esélyeikről – Somert a gyermekgyógyászat, Krist az idegsebészet érdekelte. A San Franciscó-i Kaliforniai Egyetem mindkét területen jó programokat kínált, de versenyeztették a jelentkezőket. – Milyen esélyeink vannak? – kérdezte Kris. – Nem tudom. Az én programomon hat hely van, és talán ötven pályázat. Tíz százalék az esélyem. Neked jóval kevesebb. – Mi volna, ha együtt pályáznánk? – vetette fel Kris. – Párként. Házaspárként. Somer ránézett.
– Hát, azt… mondanám… jobbak lennének az esélyeink – hebegte Somer fejcsóválva. – Várj csak!… Tényleg ezt akarod? Kris halványan elmosolyodott, majd vállat vont. – Igen. Te nem? – De – felelte ő is elmosolyodva. – Tudom, hogy beszéltünk már róla, de hát most? – Hát most van értelme, nem? Csak időzítés kérdése, ha mindketten biztosak vagyunk a dologban – mondta Kris, aztán kezét a kezébe fogta, és a szemébe nézett. – Márpedig én biztos vagyok. Sajnálom, hogy nincs semmi, amivel hivatalossá tehetném. Tudom, nem ez a legromantikusabb lánykérés – mosolygott rá. – Így is jó – mondta Somer. – Semmi olyasmire nincs szükségem. – Tudom. – Megcsókolta a kezét. – Ezért szeretlek. Amikor megjelentek a házasságkötő teremben, azt tervezték, hogy majd később sort kerítenek egy illendő esküvőre. Diplomaosztás után találtak egy kis lakást a Kaliforniai Egyetemi Kórház közelében, és alig várták, hogy elkezdődjék új, közös életük következő fejezete. Hangosan kopognak az irodája ajtaján. – Dr. Whitman? – Igen – szól ki Somer, visszateszi a szívmodellt az asztalára, és feláll. – Itt vagyok.
