Sherrilyn Kenyon. Elképzelt szerető

Sherrilyn Kenyon Elképzelt szerető

Egy ősi görög legenda Páratlan erő, páratlan bátorság birtokosa, az istenek által áldott, a halandók által rettegett, és minden rápillantó nő által megkívánt. Ő volt a férfi, aki nem ismert törvényt, nem tisztelte a kegyelmet. Harci ügyessége, és magas fokú intellektusa versengett Achilleszével, Odüsszeuszéval és Heraclész*-éval, és meg volt írva, hogy még a hatalmas Árész** sem tudta fegyverrel legyőzni. És ha a hatalmas Háború Isten ajándéka sem lenne elég, még azt is mondták, hogy születésekor, az isteni Afrodité*** arcon csókolta, így biztosítva helyét örökre a halandók memóriájában. Az áldott Afrodité isteni érintésétől, olyan férfivá érett, akinek a testének egyetlen nő sem tudott ellenállni. Ha belekezdett a szerelem művészetébe, nem volt hozzá hasonló – állóképessége meghaladott minden emberi mértéket. Vágya forró és vad volt, soha nem tudta megszelídíteni. Vagy visszautasítani. Aranyló bőre és haja, harcosan villogó szemei, szinte már elég volt, hogy kielégítse a nőket, és ha egyszer megérintette őket kezével, az maga volt a vak gyönyörűség. Senki nem tudott neki ellenállni. És a féltékenység átokká vált, amit el kellett viselni. Amit soha nem lehet megtörni. Mint szegény Tantalosz****, örökre keresi az enyhülést, de sosem találja meg. Hogy sóvárogjon a megidézője érintése után, hogy a legteljesebb gyönyört és kielégülést nyújtsa neki. Holdtöltétől holdtöltéig, hazudjon neki, szeretkezzen vele, egész addig, míg vissza nem tér a saját világába. De óvakodj, mert egyszer megtapasztalva az érintését, beleégeti magát a szeretője emlékezetébe. Egyetlen férfi sem tudja többé kielégíteni. Mivel egyetlen más halandó férfival sem lehetett szépségét összehasonlítani. Olyan hév. Olyan merész érzékiség. Meglátni az átkozottat. Makedóniai Juliant. Öleld melledre, és hívd az éjfél szárnyán háromszor egymás után, amikor a telehold világít. Akkor el fog jönni hozzád, és egészen a következő teleholdig a teste a rendelkezésedre áll. Egyetlen célja téged kielégíteni, téged szolgálni. Megízlelni téged. A karjaiban megismered az igazi menyországot.

1 fejezet “Édesem, neked az kell, hogy lefektessenek.” Grace Alexander megrezzent Selena mindennél hangosabb hangja miatt, a kicsi New Orleansi kávézóban, ahol épp végeztek rizsből és vörös babból álló ebédjükkel. *

Görög mitológiai hősök Zeusz és Héra fia, a dühödt csaták és az öldöklés istene, a tizenkét főisten egyike *** Zeusz és Dióné leánya, a szépség és a szerelem istennője, a tizenkét főisten egyike **** Zeusz fia, örök időkig tartó kínokkal büntették, mert ételt és ambróziát lopott az istenektől **

Sajnálatos módon Selena hangja olyan oktávon szólt, hogy akár egy hurrikánon át is áthatolt volna. Aztán ezt követően mindenki elcsendesedett az egész teremben. Rápillantva a szomszédos asztalokra, Grace észrevette, hogy a férfi befejezte a beszélgetést, és sokkal nagyobb érdeklődéssel nézett feléjük, mint szerette volna. Ó uram-atyám! Meg fogja valaha is tanulni Selena, hogy visszafogja a hangerejét? Rosszabb, mit fog tenni legközelebb, meztelenül táncol az asztal tetején? Ismét. Már millió alkalommal, mióta először találkoztak, Grace azt kívánta bárcsak Selena zavarba tudna jönni. De az ő túl rikító, gyakran extravagáns pajtása nem is ismerte ezt a szót. Grace kezei közé rejtette arcát, és a lehető legjobb tudása szerint igyekezett figyelmen kívül hagyni a kíváncsi tekinteteket. Egy belső kényszer, ami most mindennél erősebb volt, azt szerette volna, ha jól megrúghatja őt az asztal alatt. “Miért nem beszélsz egy kicsit hangosabban Lanie?” suttogta. “Nem hiszem hogy a Kanadában élők is elég jól hallhatták-e, amit beszélünk.” “Ó, nem tudom,” mondta a nagyszerű barna hajú pincér, ahogy megállt az asztaluknál. “Talán már délnek tartanak, miközben most beszélünk.” Grace arca kigyúlt a főiskolás korú pincér gúnyos mosolya miatt. “Van még valami, ami tehetnék önökért hölgyek?” majd félreérthetetlenül Gracre nézett. “Vagy talán pontosabban, van bármi, amit tehetek érted, magamat?” Hol van a táska a fejemre, vagy egy bot, hogy betörjem Lanie fejét? “Azt hiszem, rendben vagyunk,” mondta Grace felforrósított arccal. Ezért biztos megöli Selenát. “Csak a számlát szeretnénk.” “Rendben, akkor,” mondta, majd elővette papírjukat, majd valamit firkált rá felülre. Grace elé tette a lapot. “Csak hívj fel, ha tehetek valami további szolgálatot.” Csak miután elment látta Grace a számla tetején a nevét és telefonszámát. Selena vetett rá egy pillantást, majd hangosan felnevetett. “Várj csak,” mondta Grace, elfojtva egy mosolyt. “Vissza fogom ezt neked majd adni.” Selena figyelmen kívül hagyta a fenyegetést, miközben kivette az apróját táskájából. “Igen, igen, ahogy mondod. Ha te lennék, én feljegyezném ezt a számot. Egy aranyos kicsi dolog.” “Fiatal dolog,” javította Grace. “Azt hiszem, kihagyom. Arra van a legutolsó sorban szükségem, hogy becsukjanak kiskorú elleni vétség miatt.” Selena szeme arra a vonalra kúszott, ahol a pincér karcsú csípője nekinyomódott a bárpultnak. “De Mr. Brad Pitt kinézet, ott talán értékelné. Vajon van egy bátyja?” “Vajon mennyit fizetne Bill, hogy tudhassa, hogy felesége ebédidőben hogy szemezget egy kölyökkel?” Selena prüszkölve tette a pénzt az asztalra. “Nem magam miatt szemeztem vele. Miattad szemeztem vele. Ez volt az utolsó, hogy a szexuális életedről beszéltünk.” “Nos, az én szexuális életem oltári, és nem tartozik ezekre az emberekre itt a kávézóban,” dobta Grace a részét az asztalra, majd bekapta az utolsó falat sajtot, és az ajtó felé fordult. “Ne őrülj meg,” mondta Selena, követve őt a Jackson Square turista tömegébe. Egy magányos szakszofonos jazz muzsikája hallatszott a lovak és autók zajában, miközben a Louisianai hőség ostromolta. Igyekezett minél jobban figyelmen kívül hagyni a levegő telítettségét, de szinte belélegezni sem lehetett azt, Grace igyekezett utat talán a szemben lévő árusok fülkéihez.

“Tudod, hogy igaz,” mondta Selena ahogy beérte. “Mármint úgy értem, istenem, mióta is? Két éve?” “Négy,” mondta szórakozottan. ”De ki tartja számon?” “Négy év szex nélkül?” ismételte Selena hangosan hitetlenkedve. Néhány kíváncsi tekintet vándorolt Selenáról Gracre. Mint általában, most sem vette észre, hogy mekkora figyelmet szerzett, Selena szünet nélkül folytatta. “Ne mond, hogy elfelejtetted, hogy ez a technika százada? Mármint, tényleg, tudja bármelyik páciensed, hogy mióta élsz szex nélkül?” Grace lenyelte a sajtját, majd csúnyán nézett rá. Selena észrevette, hogy ezt minden környéken levő embernek és mellesleg lónak a tudomására sikerült hoznia? “Vedd vissza a hangod,” mondta, majd szárazon hozzá tette. “Nem hiszem, hogy ez a betegeimre tartozik, és nem vagyok egy újdonsült szűz. És ami az elektronika korszakát illeti, nincs szükségem semmi személyesre, amihez használati utasítás és elem tartozik. Selena prüszkölt. “Igen, nos, hallanod kéne, amit mondasz, a legtöbb férfihez van használati utasítás.” Felemelt kezekkel megadóan mondta. ”Figyelem, kérem, óvatos pszichopata. Nekem, hé haver hajlamos vagyok a hangulatingadozásra, és kéne egy képesség, hogy hogyan mondjam el egy nőnek az igazat magáról anélkül, hogy figyelmeztetném.” Grace felnevetett. Számtalanszor fecsegett férfiakkal, akiknek szüksége volt figyelmeztető feliratra. “Ah, látom, Dr. Szex,” mondta Selena utánozva Dr. Ruth akcentusát. “Te csak ülsz ott és hallgatod őket, ahogy elmondják minden intim szexuális találkozásaikat, mialatt te úgy élsz, mint a Teflon Panty Club tagja.” Elhagyva az akcentust, mondta Selena, „Nem tudom elhinni, hogy amit hallasz, nem indítja be a hormonjaidat.” Grace tréfálkozva nézett Selenára. „Persze, nos, én egy szexuál terapeuta vagyok. Nem tenne jót a pácienseimnek sem, ha én kicsit meghalnék, miközben ők a problémáik közepén tartanak. De tényleg, Lanie, elveszthetném az engedélyem.” “Nos nem tudom, hogy hogyan tanácsolhatsz nekik bármit, ha neked még a közeledben sincs egy férfi.” Grimaszolva, Grace arra felé tartott, ahol Selena jósasztala (tarott és tenyérjóslás) állt a Turista információs központnál. Amikor Grace elérte a kicsi kártyaasztalt, ami egy sötét terítővel volt letakarva, felsóhajtott. ”Jól tudod, hogy randiznék, ha találnék egy férfit, akiért értékelném leborotválni a lábamat. De legtöbbször értelmetlennek találom rá az időt, inkább otthon ülök és nézem a Hee Hawt.” Selena izgatottan vigyorgott. “Mi volt a baj Gerryvel?” “Rossz lehelet.” “Jamie?” “Egyfolytában az orrában turkált, főleg vacsora alatt.” “Tony?” Grace csak rámeredt. Selena felemelte kezeit. “Rendben, neki talán volt egy kis hazárdjáték problémája. De mi van akkor, mindenkinek kell valami hobby.” Grace dühösen nézett. “Hé, Madam Selena, visszajött az ebédről?” kérdezte Sunshine a mellette lévő asztalnál, ahol rajzokat és cserepeket árult. Néhány évvel fiatalabb volt náluk, Sunshine-nak hosszú fekete haja volt, és mindig olyan ruhákat hordott, amik Gracet egy mesebeli hercegnőre emlékeztették. Ma egy leheletvékony fehér szoknyácskát viselt egy csinos kis paraszt blúzzal.

“Igen, visszajöttem,” letérdelt, hogy kioldja a láncokat. „Történt valami érdekes, amíg nem voltam itt?” “Egy csapat srác, vitt a kártyádból és azt mondták, hogy majd kaja után visszajönnek.” “Köszi.” Selena letette pénztárcáját, majd elővette fekete cigaretta tartóját, amiben a tarott kártyákat tartotta, valamint egy barna bőr könyvet, amit Grace előtte még soha nem látott. Selena felvette hatalmas karimájú szalma kalapját, majd megfordult és felállt. “Minden darabod megjelölt?” kérdezte Sunshine-tól. “Igen,” mondta Sunshine pénzéhesen nézve tárcáját. ”Még mindig azt mondom, hogy balszerencse. De ha bárki kíváncsi valaminek az árára, amíg elvagyok, itt meg van.” Durván nézve felrángatta a féket. „Hé Sunshine,” kiabálta. ”Told ide a segged, éhes vagyok.” Sunshine elutasítóan felemelte a kezét. “Tartsd a láncaidat Harry, vagy magadban kajálhatsz.” Mondta, miközben lassan felé sétált. Majd felpattant a motorra Harry mögé. Grace megrázta a fejét kettejüket nézve. Sunshine-nak sokkal jobban szüksége volt randi tanácsokra, mint neki. Nézte őket, amint eltűntek Café du Monde irányába. “Ó, fogadok jó lesz a desszert.” “A kaja nem helyettesíti a szexet.” mondta Selena, miközben elhelyezte az asztalon lévő könyvön a kártyákat. “De nem ezt akartad mondani…” “Oké, nálad a találat. De komolyan Lanie, miért érdeklődsz ennyire a szexuális életem iránt? Vagy még fontosabb a hiánya?” Selena megfogta a könyvét. “Csak mert támadt egy ötletem.” Most volt valami, ami megborzongatta a csontjait a hőség ellenére. És Grace nem volt ijedős. Addig nem, amíg az nem Selena valamilyen dolgával volt kapcsolatban. “Nincs más lehetőség?” “Nem, ez jobb.” Grace azon töprengett, mi lett volna, ha első évben a Tulanon nem ezt a könnyelmű cigány Selenát kapta volna szobatársának. Egyben biztos, volt, hogy akkor szexuális élete nem lett volna kitárgyalva egy forgalmas utcán. Most megint látta a különbséget közöttük. Grace egy vékony ujjatlan Ralph Laurene selyemruhát viselt, sötét haja mesterkélt csigába csavarodott, míg Selena egy fekete harang alakú szoknyát viselt, egy rásimuló lila blúzzal, ami kihangsúlyozta mellkasát. Göndör barna haját egy leopárd mintás selyemsállal fogta össze, és vállait súrolta hatalmas ezüst félhold fülbevalói. Nem utolsó sorban karjain kb. 150 ezüst karkötő csilingelt, minden egyes mozdulatánál. Az emberek mindig megjegyezték a köztük szellemi különbséget, de Grace tudta, hogy Selena bizonytalanságát és ravasz eszét az egzotikus ruha mögé rejti. Belül sokkal jobban hasonlítottak egymásra, mint azt bárki is hitte volna. Leszámítva Selena bizarr hitét az okkult dolgokban, és mérhetetlen étvágyát a szex terén. Lépett, majd megállt előtte, Selena kényszerítette Garcet, hogy vonakodó kezei megérintsék azt. Grace pedig igyekezett nem leejteni azt. Vagy összehúzni szemeit. “Egyik nap találtam ezt, egy régi könyves boltban a Wax Museumnál. Mindent vastagon por lepett, fáradtan keresgéltem egy pszichometrikus könyvet, amikor bele akadtam, és tessék!” Selena diadalmasan bökött az oldalra. Grace lenézett a képre, majd tátva maradt a szája. Még sosem látott ehhez foghatót.

A férfi a képen szegecselt volt, és a kép nagyon részletes volt. Még nem találkozott ilyen rajzzal, mintha egy aktuális fotó lett volna egy görög szoborról. Nem, nem volt őszinte magához – egy görög isten. Biztos, hogy egy halandó soha nem nézne ki ilyen jól. Mindenhol meztelen volt, nyers erő, és állatias szexualitás áradt belőle. Bár a póz hétköznapi volt, mégis úgy tűnt, mint egy ugrásra kész ragadozó lett volna. Erei kidudorodtak bőrén, tökéletes gyönyört ígérve a nőknek. Szája kiszáradt, Grace a férfi tökéletesen arányos izomzatát nézte, ami passzolt, mind magasságához, mint súlyához. Követte kemény izmait le a mellkasán, kockás hasán, köldökéig, ami szinte csak a női érintésre várt. És le a… Nos, azt senki nem akarta volna eltakarni egy fügefalevéllel. És miért kellett volna? Ki akarta volna ép ésszel eltakarni ezt a férfias csomagot? Ezért, kinek lenne szüksége bármi elektromosra, ha egy ilyen van vele a házban? Megnyalta ajkát, majd Grace ismét az arcára nézett. Ahogy bámulta az erős férfit, mintha csinos ördögi mosolya lett volna, napszítta, homokszínű fürtjei nyaka köré csavarodtak, mint egy csecsemőnek. Acélos kék szemei erőteljesen átfúrják tekintetét, mintha csak egy acél lándzsát tartana a feje felett, amivel lesújt. Abban a pillanatban izgalmat érzett, a levegő forrt körülötte, mintha valaki megcirógatta volna bőrét. Mintha hallotta volna mély zengésű hangját, érezte az erős kezeket, amik megfogják, és visszahúzzák kőkemény mellkasára, miközben meleg lélegzete csiklandozza a fülét. Erősen érezte, ahogy az avatott kezek bebarangolják testét, megadva teste minden rejtett zugának a gyönyört. Gerincén egy hideg érintés kúszott fel, és teste úgy lüktetett, ahogy azelőtt nem is hitte volna, hogy tud a teste így is lüktetni. Egy heves fájdalmas vágy tört rá, amit korábban nem tapasztalt még. Felnézett, hogy lássa, vajon Selena is ugyanígy érez-e. Ha igen, akkor nem tudta mi történhetett. Grace minden bizonnyal képzelődött. Ez volt az! A vörös babból a fűszer az agyára ment, és azért érez most szerelmet. "Mit gondolsz róla?" kérdezte végül Selena, ahogy tekintetük találkozott. Grace igyekezett legyőzni teste forrongását, majd miután tökéletesen megnyugodott arca válaszolt. "Pont úgy néz, ki, mint az egyik új betegem tegnap." Nos ez nem volt teljesen igaz – a pasi tényleg vonzó volt, de koránt sem annyira, mint a férfi a rajzon. Ő még sosem látott hozzá hasonlót életében! "Valóban?" Selena tekintete elsötétült, ami jelezte, hogy egy hosszú beszédre készül a végzet és a lehetőség kérdésében. "Igen," mondta, megszakítva Selenát, mielőtt folytathatta volna. "A pasi mondta, hogy ő egy leszbikus, férfi testbe zárva." Selena arcáról a döbbenet volt leolvasható. Elvette a könyvet, majd becsukta és fürkészve nézett Gracre. "Te ismered a legfurcsább embereket." Grace felhúzta egyik szemöldök. "Ne mond ezt," mondta Selena, miközben leült szokásos helyére az asztal mögött. Maga mellé tette a könyvet. "Ezt magyarázom neked " – kétszer megütögetve a könyvet - " ez a válasz a számodra." Grace barátját bámulta, gondolkodva mennyire illik ez Madame Selenához, önmagát kikiáltó Hold Kisasszony, aki tarott kártyái, és bíbor asztala mögött ülve kezében tartja a misztikus könyvet. Ebben a pillanatban mindennél hihetőbb volt, hogy Selena egy misztikus cigány.

Ha hisz ilyen dolgokban. "Rendben," mondta Grace, megadóan. "Fejezzük be, és meséld el, hogyan tud ez a könyv és rajz segíteni a szexuális életemen." Selena teljes komoly ábrázattal kezdte el. "A férfi, akit mutattam neked… Julian… egy Görög szerelem-rabszolga, aki teljesen odaadással szolgálja azt, aki megidézi őt." Grace fennhangon nevetett. Tudta, hogy durva volt, de nem tudta visszafogni. Hogy a csudába tudott egy görög tudós egy doktori címmel, aki jártas mindkét ősi történetben és fizikában, hogy hihetne egy ilyen Selena féle nevetséges dologban? "Ne nevess. Komolyan beszélek." "Tudom, pont ezért ilyen nevetséges." köszörülte meg Grace a torkát. "Rendben. Mit kell tennem? Éjfélkor táncoljak meztelenül?" Szája mosolyra húzódott volna, ha Selena nem vet rá figyelmeztető pillantást. "Igazad van, szexre van szükségem, de nem hiszem, hogy egy görög szerelem-rabszolga a megoldás rá." A könyv leesett az asztalról. Selena sikoltva ugrott fel székéről. Grace zihált. "Te lökted le a könyököddel, ugye?" Szeme kikerekedtek, akár egy csészealj, Selena lassan rázta meg a fejét. "A francba, Lanie." "Nem én csináltam," felelte halálosan megijedve. "Gondolom megsértetted őt." Megrázta fejét hallva ezt a badarságot, Grace kihalászta napszemüvegét és kulcsait pénztárcájából. Oké, ez ugyanolyan, mint mikor a fősulin Lanie megjósolta, hogy Gracenek egy görög isten lesz a férje és hat gyerekük fog születni. Most viszont túl forró volt az augusztusi nap, hogy vitatkozzon. "Nézd, nekem vissza kell mennem az irodába. Van egy két órásom, és nem akarok a dugóba kerülni." Felvette Ray-Ban szemüvegét. "Még mindig átjössz este?" "Ne felejts el a szavakat. Én hozom a bort." "Rendben van akkor, este 8-kor látlak. "Grace hosszú szünet után hozzátette, "Mond meg Billnek, hogy köszönöm, hogy átenged a szülinapomon." Selena nézte, ahogy elmegy és mosolygott. "Csak várj, míg meglátod a szülinapi ajándékodat" suttogta, miközben felvette a könyvet a földről. Lágyan letisztítva a puha bőrborításba ragadt néhány kőszemcsét. Selena kinyitotta a könyvet a rajznál, s most a férfi feketével megrajzolt szeme mély, kobaltkéknek látszott. Most az egyszer biztosan érezte, hogy jól értelmezte a dolgokat. "Kedvelni fogod Julian“ suttogta Selena, ahogy ujjával végigsimított tökéletes testén. "De talán figyelmeztetnem kellene téged, hogy angyali türelemre lesz szükséged. Az ő ellenállását nehezebb lesz leverni, mint Trója falait. Mégis úgy gondolom, hogy ha valakinek, akkor neked sikerülhet megtaláltatni vele önmagát." Keze alatt a könyv melege azt sugallta, hogy a férfi egyetért vele. Grace gondolhatta, hogy hiedelme bolondság, de mint a hetedik lánya egy hetedik lánynak és cigány vérrel az ereiben, Selena tudta vannak megmagyarázhatatlan dolgok az életben. Van egy misztikus csatorna, ami csak arra vár, hogy valaki kinyissa az ajtaját. És ma telehold volt. Biztos helyre tette vissza a könyvet, amit a végzet sodort elé. Egy megérzés vitte a könyvesbolt azon bizonyos polcához, ahol rátalált a könyvre. Mióta két éve boldog házasságban élt, tudta, hogy nem neki szánták a könyvet. Ő csak az eszköz volt, aki elvitte a szükséges helyre. Grace.

Szélesen mosolygott. Elképzelte, hogy egy ilyen csinos görög szerelem-rabszolga egy teljes hónapig… Igen, erre a születésnapjára Grace örökre emlékezni fog.

2 fejezet Órákkal később, Grace sóhajtva nyitotta ki a két emeletes bungalója bejárati ajtaját és belépett a fényezett előcsarnokba. A leveleit ledobta az előcsarnokba álló antik asztalra mielőtt bezárta volna maga mögött az ajtót, aztán a kulcsokat is posta mellédobta. Lerúgta a magas sarkúját a csend csak úgy zúgott a fülébe és egy darabja mélyen a mellkasába telepedett. Minden éjjel ugyanazt az ártalmatlan gyakorlatot követte. Gyere haza egy üres, dobd le a postád az asztalra, cammogj fel, a változatosság kedvéért egyél valamit, rendezd el a postád, olvasgass könyvet, hívd fel Selenát hallgasd le az üzeneteidet, azután feküdj le. Selenának igaza volt; Grace élete hiányos, tanítanivalóan unalmas és monoton volt. És huszonkilenc évesen Grace-nek elege volt ebből. A fenébe, még Jamie az orrtúró is kezdett jónak tűnni. Nos, talán nem Jamie és legkülönösebben nem Jamie orra, de biztosan van valaki, valahol aki nem egy kretén. Na de hol? Ahogy Grace felment a lépcsőkre, eldöntötte, hogy az élete nem is szörnyen rettenetes. Legalább van lehetősége időt szentelni a hobbijának. Vagy hogy keressen hobbit magának, ezen gondolkodott, ahogy átsétált a nappalin be a hálószobába. Egy nap majd igazán szerez magának egy hobbit. Átment a hálószobáján és ledobta a cipőt az ágyhoz aztán gyorsan átöltözött. Épp a hajának kötötte lófarokba, amikor megszólta a csengő. Visszament és földszintre és beengedte Selenát. Amint az ajtó kinyílt, Selena már mérgelődött, „ugye nem ezt akarod ma este viselni?” Gracie lenézett a szakad farmerére és túlméretezett pólójára. „Mióta kezdett el foglalkoztatni téged az, hogy én hogy nézek ki?” Aztán meglátta azt a nagy vesszőkosarat, amit Selena ételhordásra használt. „Huh, nem megint az a könyv”. Selena kicsit megbántottnak tűnt, ahogy mondta, „Tudod mi a te bajod Gracie? Grace felnézett a mennyezetre és égi segítséget keresett. Sajnos semmi ilyesmi nem közelgett. „Mi? Az, hogy nem megyek minden holdkóros, szeplős, kövér fickóval randira?” „Az nem tudod csak, hogy te igazán imádni való vagy” Míg Grace meglepetten állt, a Selenenára nem jellemző megjegyzés miatt, ő megfogta a könyvet és nappali szoba dohányzó asztalára tette. Aztán Selena elővette egy üveg bort a kosarából és konyha fele indult. Grace nem vette a fáradságot, hogy utána menjen. Grace mielőtt eljött volna a munkahelyéről pizzát rendelt és tudta, hogy Selena csak egy üveg bort hozott. Gracet egy láthatatlan kéz a dohányzó asztal és könyv felé húzta. Önkéntelenül is megfogta, ahogy megérintette a puha bőrt, majdnem megesküdött hogy valami végigsimította az arcát. Ez nevetséges. Te nem hiszel az ilyesmiben. Grace végigfuttatta a kezét a sima, tökéletes bőr fölött miközben észrevette, hogy felirat vagy cím nincs sehol rajt. Kinyitotta a borítóját.

Ez volt az a legfurcsább könyv, amit valaha látott. Az oldalak úgy néztek, ki mintha valami tekercs vagy mik lettek volna, amit később könyv alakba kötöttek össze. Fehérített pergamen gyűrődött az ujjai alatt, ahogy ellapozta az első oldalt és meglátta a tekervényes mintájú festett emblémájú tekercset, ami három fura háromszöget ábrázolt és három csábító nőt, akik kardokkal egyesítve. Grace homlok ráncolva tétován felidézett pár antik görög szimbólumot. Még inkább intrikus lett, mint előtte, átlapozta a könyvet, hogy csak talál még valamit, de három oldalt kivéve teljesen üres volt… Milyen furcsa. Biztos egy festő vagy szobrász vázlatfüzete, gondolta. Ez lehetett az egyetlen logikus magyarázat, hogy miért voltak üresek az oldalak. Valami történhetett mielőtt a művésznek még lehetősége lett volna arra, hogy több rajzot is készítsen. De az igazán nem magyarázta meg, azt hogy az oldalak miért néztek ki a könyv kötésénél is öregebbnek… Visszalapozott egy rajzolt férfiig, Grace tanulmányozta az írást azon az oldalon, de nem mondott neki semmit. Selenától eltérően ő elkerülte a nyelvi osztályokat a főiskolán, és ha nem lett volna Selena, ő kihagyta volna ezt az életéből. „Ez határozottan görögnek tűnik nekem” mormogta miközben felsóhajtott, aztán a figyelmét ismét a férfinak szentelte. Bámulatos volt. Annyira nagyon tökéletes és csábító. Annyira hihetetlenül szexi. Teljesen elbűvölte a férfi azon töprengett Grace, hogy mennyi idő, míg egy rajzot ennyire tökéletesen rajzolnak meg. Valaki éveket tölthetett ezzel, mert a fickó szó szerint úgy nézett ki mintha lelépne az oldalról be a házba. Selena megállt az átjáróban és onnan nézte, hogy Grace hogyan bámulja Juliant. Évek óta ismerte Gracet, és ő még ennyire soha nem látta elbűvöltnek. Jó. Talán Julian segíthetne neki. Négy év igazán túl hosszú idő. Még akkor is, ha Paul egy tapintatlan, egoista disznó volt. Az érzéketlensége miatt Grace átsírta az éjszakát mikor elvesztette a szüzességét. Egy nő sem érdemli meg azt, hogy sírjon. Különösen nem akkor mikor Grace együtt volt valakinek, aki elmondta neki, hogy a férfi a másik nő felől érdeklődött. Julian határozottan jó volna Grace-nek. Egy hónap vele és Grace mindent elfejtene Paulról. És egyszer Grace megízlelhetni a valódi kölcsönös szexet aztán Grace megszabadulna Paul kegyetlenkedésnek emlékeitől örökre. De először még Selenának meg kellett kérnie a makacs haverját, hogy legyen kicsit engedelmesebb. „Rendeltél már pizzát?” Kérdezte Selena miközben átadott neki egy teli pohár bort. Grace szórakozottan elvette. Bizonyos oknál fogva éppen nem vehette le a szemét a képről. „Gracie?” Pislogott miközben felnézett rá. „hmm?” „Megfogott téged mi?” piszkálta Selena. Grace megköszörülte a torkát. „Ó, hogyne, ez csak egy kicsi fekete-fehér rajz.” „Na, van ott valami nem is kicsi azon a rajzon.” „Rossz vagy, Selena.” „Ez igaz. Még bort?”

Mintegy végszóra megszólalt az ajtócsengő. „Majd hozom,” mondta Selena, letette a bort az asztalra és átment a folyosón. Néhány perccel később Selena visszatért a szobába. Grace hagyta, hogy a pepperonis pizza csodálatos aromája elragadja a könyvtől. És az a férfi, akinek a képe úgy tűnt, hogy beleégett a tudatalattijába. De ez nem is volt olyan könnyű. Tény, hogy percenkét nehezebb lett. Mi a fene van vele? Ő volt a jégkirálynő. Még maga Brad Pitt vagy Brendan Fraser után sem epekedett így. És azok a teljesen élőszemélyek voltak. Mi volt abban a rajzban? Mi volt benne? Grace elvett egy pizzát és gondosan beleharapott, majd dacosan átköltözött a karosszékbe a szoba másik végébe. Oda. Majd ő megmutatja annak a könyvnek és Selenának, hogy uralja a helyzetet. Négy szelet pizza, két töltött csokival bevont muffin és négy pohár borral meg egy filmmel később ő és Selena kazalban a padlóra dobott párnákon feküdtek, és a Sixteen Candles című filmen nevettek. „Azt mondod, hogy ez a te születésnapod," Selena elkezdett énekelni, úgy döngette a padlót, mint egy bongó-dobot. "Ez az én születésnapom, is.” Grace egy párnával megütötte a fejét, azután kuncogott, ahogy a feje kellemesen bizsergett a bortól „Gracie,” kezdte Selena jókedvvel teli hangon. „Te spicces vagy?” Grace újra kuncogott, „talán, csak kellemesen kótyagos. Selena nevetett Gracen, és kihúzta a szalagot Grace hajából. „Akkor hajlandó lennél próbát tenni egy kis kísérlettel? „ “Nem,” mondta Grace nyomatékosan, és a füle mögé söpörte a haját. „Én nem akarok Quija-t vagy olyan ingás dolgot csinálni és szentségelek, ha látok egy tarott kártyát vagy rúna követ, én csak egy füves sütit szeretnék mindennél jobban.” Miközben megharapta az alsó ajkát, Selena elhúzta a könyvet az asztalról, és megpöccintve kinyitotta. Öt perc múlva éjfél. Grace felé tartotta a képet és rámutatott a hihetetlen alakra. “Mit gondolsz róla?” Grace megnézte azt és mosolygott. „Azt, hogy nagyon nagyon szexi, ugye?” Nos, ez határozottan haladás volt. Selen nem emlékezett mikor volt az utoljára, hogy Grace bókolt volna egy fickónak. Bosszúsan meglengette a könyvet Grace arca előtt. „Gyerünk Gracie, valld be. Akarod ezt a jóképű fickót.” „Ha azt mondanám, hogy nem dobnám ki őt az ágyamból, némi kekszért békén hagynál?” „Talán. Különben is, miért, máskülönben kidobnád az ágyadból? Megforgatta a szemét, és visszahajtotta a fejét a párnára. „Nézd a filmet.” „Csak ha kipróbálod azt az ici pici ráolvasást.” Grace megemelte a fejét és sóhajtott. Jól tudta Selenával nem lehet vitatkozni. Elég egy pillantás tőle, és még ha meteoritok - amire elég kevés az esély - potyognak az égből, az sem tántoríthatja el attól, amit a fejébe vesz. Azon kívül meg mi baja lehetne. Azon kívül, az évek folyamán tapasztalta, hogy semmi kára nem származott Selena kántálásiból és ráolvasásaiból. „Hát legyen. Ha ez enyhíteni fogja a fájdalmadat, hát megteszem.”

“Király!” mondta Selen és megragadta a karját, és lábra húzta. „Ki kell mennünk a teraszra.” “Remek. De nem vágom le egy csirke fejét sem, és nem is iszom undorító löttyöket.” Olyan érzéssel követte Selenát mint az a gyerek, aki az ott alvós bulikor elvesztette a „mered-vagy-sem” játékot. Grace hagyta, hogy Selena elhúzza a terasz üvegajtaját. Nyirkos levegő töltötte a tüdejét, madarak csicseregtek és ezer csillag ragyogott fölöttük. Grace úgy érezte, hogy ez elég szép éjszaka ahhoz, hogy beidézzen magának egy szerelem rabszolgát. Felkuncogott a gondolattól. „Mit akarsz, mit tegyek?” kérdezte Selenát. „Gondoljak valami bolygóra?” Miközben rázta a fejét, Selena átirányította Gracet a holdfénybe, ami a tető felett a teraszra sütött. Selena átadta neki a kinyitott könyvet. „Tartsd a mellkasod elé. „Ó, baby,” mondta Grace, utánozva a vágyakozó hangot, amint a könyvet magához ölelte, mint egy szeretőt. „Gyere, annyira forró és kemény vagy, alig tudok már várni, hogy végre belemélyesszem a fogaimat abba a csodálatos testedbe.” Selena nevetett. „Hagyd abba! Ez komoly!” „Komoly? Remek. Itt állok a huszonkilencedik szülinapomon mezítláb és farmerben, egy hülye könyvet tartok a mellkasomhoz, és azon fáradozom, hogy megidézzek egy görög szerelem rabszolgát a nagy semmiből.” Ránézett Selenára. „Csak még egy módot tudok, hogy nevetségessé tegyem magam.” Grace a kézben tartotta a könyvet, szélesre nyitotta a karjait, hátradöntötte a fejét és könyörgött a sötétségnek. „Ó, égiek ti ott fent, adjatok nekem egy csodálatos szerelem rabszolgát és vezessetek engem bűnös utakon. Parancsolom neked, éledj fel,” mondta, miközben összeráncolta a szemöldökét. Selena felhorkant. ”Nem jól csinálod. Nem ezt kell mondanod. Háromszor ki kell mondanod a nevét” Grace kiegyenesedett. „Szerelem rabszolga, szerelem rabszolga, szerelem rabszolga.” Selena csípőre tett kézzel dühösen nézett Gracere. „Julian a Makedón” „Bocs.” Grace a mellkasára ölelte a könyvet behunyta a szemét. „Gyere és enyhítsd a lágyékom kínjait, ó nagy Julian a Makedón. Julian a Makedón. Julian a Makedón.” Visszanézett Selenára. „Tudod elég nehéz ezt gyorsan egymás után háromszor kimondani.” De Selena nem nagyon figyelt rá. Elfoglalt volt, egy jóképű görög idegen megjelenését várta. Grace megint összehúzta a szemét, a szél finoman végigsöpört az udvaron, gyenge szantálfa illatot hozva magával, ami körbelengte őket. Grace egy másodpercig érezte a kellemes aromás illatot, mielőtt az elpárolgott és fuvallat, ami hozta elcsitult, és nem maradt más, csak a forró, nehéz augusztusi éjszaka. Nagy hirtelen gyenge hang szűrődött ki a hátsó udvarból. Apró mocorgások, mint mikor valaki kimászik a bokrok közül. Grace felrántotta a szemöldökét és a bokrok felé figyelt, amik lengedeztek. A kisördög megszólalt benne: „Úr Isten,” Grace pihegett miközben egy bokor felé mutatott a hátsó udvarban. „Selena, nézd, ott!” Selena sietve megfordult az izgatott mozdulatra. Egy magas bokor lengett, mintha valaki lenne mögötte. „Julian?” kiáltott Selena. Selena közelebb ment egy lépést. A fa még jobban meghajlott. Hirtelen, sziszegés és egy nyávogó hang hallatszott, mielőtt két macska szaladt keresztül a kerten. „Nézd Lanie, ott van Mr. Tomcat hogy, megmentsen a cölibátustól. ”Bölcsőt képzett a karjával a könyvnek, majd Grace a homlokára tette a kezét és színpadiasan ájulást

színlelet. „Ó, segíts nekem Hold Szerető. Bármit megteszek egy figyelmes udvarlónak! Segíts nekem gyorsan, mielőtt megöl az allergia” „Add ide nekem azt a könyvet,” csattant fel Selena és kirántotta a könyvet a kezéből. Selena visszament a házba és átlapozta a könyv oldalait. ”A fenébe, mit csináltam rosszul?” Grace elhúzta a tolóajtót és követte Selenát a hűvös házba. ”Nem csináltál semmit rosszul édes. Ez egy tréfa, hányszor mondtam el, hogy ül valahol egy kicsi öregember egy eldugott szobában valahol, és ő csinálja ezeket a dolgokat. Fogadni merek, hogy halálra neveti magát rajtunk. „Talán volt valami, amit máshogy kellett volna csinálnunk. Fogadni merek, hogy volt valami abban az első bekezdésben, amit nem tudok elolvasni. Ennek kell lennie” Grace bezárta a tolóajtót és türelmet kért. És Selena majd hívja, ha rájött. A telefon csengett. Miközben az üzenetrögzítő felelt Grace meghallotta Bill hangját, ahogy Selena után érdeklődik. „A tiéd,” mondta és átadta a telefont a barátjának. Selena elvette. „Igen,” néhány pillanatig szünetet tartott, majd Grace hallotta az igazgatott csevegést. Selena hirtelen elsápadt, Grace ebből már tudta – anélkül, hogy mondta volna - valami történt. „Rendben, rendben. Azonnal otthon vagyok. Biztos, hogy jól vagy? Rendben, szeretlek. Már úton vagyok, próbálj meg nem tenni semmit, amíg oda nem érek.” A félelem nyilallt bele a gyomrába. Több mint elégszer látta a rendőrt a koliszoba ajtajában, és hallotta szenvtelen hangján a „sajnálom, hogy el kell mondanom…” „Mi van?” kérdezte Grace „Bill elesett kosarazás közben és eltörte a karját.” Megkönnyebbülten lélegzett fel. Hála az égnek nem autóbaleset. „Minden rendben van vele?” „Azt mondta, hogy a barátai elvitték egy dokihoz, megröntgenezték a karját, mielőtt kitették volna. Azt mondta nekem, hogy ne aggódjak, de úgy gondolom, hogy haza kellene mennem.” „Hazavigyelek?” Selena megrázta a fejét. „Tőlem eltérően te nemcsak egy pohár bort ittál. Azon kívül biztos vagyok benne, hogy semmi komoly. Tudod, milyen idegroncs vagyok. Maradj csak és élvezd a filmet. Majd holnap reggel hívlak. „Ok. Majd tudasd velem, hogy mi van Billivel.” Selena összegyűjtötte a zsákját és kihalászta a kulcsait. Az ajtóban megtorpant egy pillanatra, és Grace kezébe adta a könyvet. ”A pokolba. Tartsd meg. Ez meg maradjon nálad néhány napig, hogy jól kinevethesd magad, ha eszedbe jutok, hogy milyen idióta vagyok.” „Te nem vagy idióta. Csak különc” „Ugyan ezt mondták Mary Todd Lincolnról is. Míg be nem zárták.” Mindketten nevettek, Grace kivette Selena kezéből a könyvet és figyelte, míg ő a kocsijához sétál. „Légy óvatos!” kiáltotta utána az ajtóból. „És kösz az ajándékot, és azt, hogy átjöttél.” Selena integetett mielőtt beült volna a piros fényes Jeep Cherokejába, majd elhajtott. Grace egy fáradt sóhajjal becsukta, majd be is zárta az ajtót, aztán a kanapéra dobta a könyvet. ”Most ez nem jött össze, bárhol is vagy szerelem rabszolga.” Grace nevetett az ostobaságukon. Vajon Selena kinövi valaha ezeket a nonszensz dolgait? Elzárta a tévét és a kivitte a konyhába elmosni a piszkos edényeket. Ahogy kiöblítette az üveget egy fényes villámszerű villanását látott.

Egy másodpercig azt gondolta, hogy ez csak egy villám volt. Addig, míg rá nem jött, hogy villanás a ház belsejéből jött. „Mi a...” Félretette a borosüveget és besétált a nappali irányába. Először nem látott semmit. De ahogy átment a boltíven, valami különös jelenlétet érzett meg. Az átfutott a haján, a hátán, és karjain, valamint a nyakán. Óvatosan belépett a szobába, és egy magas alakot látott meg, ahogy ott állt a kanapé előtt. Egy jóképű férfi. Egy csupasz férfi.

3 fejezet

Grace azt tette, amit minden olyan nő tesz, amikor egy pucér pasit talál a nappalijában. Sikított. Aztán a bejárati ajtó felé futott. Csak elfelejtkezett azokról a padlón felhalmozott párnákról. Kettőben elbotlott, aztán elhasalt a földön. „Nem!” sírdogált csendesen Grace, ahogy fájdalmasan landolt a kupacban. Valamit tennie kell, hogy megvédje magát. Rémülettől remegett, ahogy átverekedte magát a párnákon, fegyvert keresett. Érzett valamit, kézbe kapta, de csak egy rózsaszín nyuszipapucsot talált. A fenébe! A szeme sarkából észrevette a borosüveget. Grace felé gurult, kézbe ragadta aztán a betolakodó felé fordította az arcát. Gyorsabban, mint ahogy Grace reagálhatott volna a férfi a meleg kezét gyengéden Grace csuklója köré fonta, megbénítva ezzel. „Megsebesültél?” kérdezte. Te jó isten, milyen mély, gazdag, férfias hangja volt, telt, dallamos hangsúllyal, amit csak zenével lehetne leírni. Erotikus. És kimondottan fincsi. Az értelme eltompult. Grace felnézett és... Nos... Nagyon őszintén, csak egy dolog volt ott, amit Grace látott, és ez még forróbbá tette az arcát, mint a Cajun gumbo*. Végül is, hogyan hibázhatná el azt, hogy egy kar nyúl feléje. És az szintén elég nagy volt. A következő pillanatban a férfi az oldala mellett térdelt, és finoman kisöpörte Grace haját a szeméből. Majd végig futtatta a kezét a fején, mintha sérülés után kutatna. A lány tekintete elidőzött a férfi mellkasán. Képtelen volt arra, hogy megmozduljon, vagy másfele nézzen, a hihetetlen bőrről. Grace harcolt azon késztetése ellen, hogy felnyögjön attól a hihetetlen érintéstől, amit a férfi ujjai okoztak a hajában. Az egész teste égett ettől. ”Megütötted a fejedet?” kérdezte a férfi. Megint az a furcsa, dicsőséges hangsúly, ami meleg, enyhítő simogatásként visszahangzott keresztül rajta.

*

A New Orleans-iak speciális főzőedénye

Bámulta az arany, homokszínű bőr a gazdagságát, ami az után, hogy úgy tűnt Grace bólintott, kinyújtotta a kezét és megérintette azt. A férfi gyakorlatilag ragyogott! A lány kényszeríttette magát, hogy a férfi arcát nézze, ami ugyanolyan hihetetlen volt, mint a teste. Grace felnézett, átnézett a szoborszerű vállizmokon, leesett az álla. A borosüveg kicsúszott az ujjai közül. Az a férfié volt. Nem. Ez nem lehet. Ez nem történhet meg vele, és a férfi sem lehet itt csupaszon az ő nappalijában, és nem lehet, hogy a férfi keze van az ő hajában. Az ilyen dolgok nem történnek meg a valóságban. És legfőképpen az, hogy nem egy átalagos ember hajlamos megtenni neki. És még… „Julian” kérdezte elfulladva. Olajoson csillogó bőre, tornászokéhoz hasonlatos erőteljes testalkata volt. Az izmai feszesek voltak, szikár és elkápráztató, és olyan helyen is izmos volt, amiről Grace nem is tudta, hogy ott lehetnek egy embernek izmai. A válla csúcsán, a bicepszén és az alkarján. A mellkasán és hátán. A nyakán és a lábán. Nyers férfias erővel dudorodott ki az izmok. És az is elkezdett kidudorodni. Aranyszínű haja rendezetlen hullámokban vette körül a simára borotvált arcát, ami olyannak tűnt, mintha kőből faragták volna. Hihetetlenül jóképű és elbűvölő volt, a férfi arca nem volt se csinos, se nőies. De határozottan lélegzetelállító volt. Telt, érzéki ajkai egy bátortalan mosolyba görbültek, az arc gödrök mély félholdakat vágtak a napbarnított arcra. És azok a szemek. Istenem! Egy tökéletes felhőtlen tiszta ég, a szélén húzódó sötétebb kék csillámló pontokkal hangsúlyozták ki az íriszei külső részét. A szemei intenzitással perzseltek, és csillogtak az értelemtől. Grace úgy érezte, hogy a férfi tekintetével akár ölni is lehetne. Vagy legalábbis pusztítani. És határozottan feldúlt volt ebben a pillanatban. El volt bűvölve egy olyan férfi által, aki túl tökéletes volt ahhoz, hogy igazi legyen. Hezitált, megérintette, majd rátette a kezét a férfi vállára. Csodálkozott azon, hogy a férfi karja nem párolgott el, bebizonyítva, hogy ez csak egy részeges hallucináció. Nem, az a kar valódi volt. Igazi, és kemény, és meleg. A bőre, és a szétnyitott tenyere alatt az erőteljes izmok miatt, a szíve kalapált. Az elkábított Grace nem csinált semmit, csak merevem bámult. Julian tanácstalanul húzta fel a szemöldökét. Soha azelőtt egy nő sem futott el tőle. Vagy dobta el őt a megidézés rigmusa alatt. A többiek mind elvárásokkal várták a megtestesülését, aztán azonnal a karjába estek követelve tőle a gyönyört. De nem ez az egy... Ő más volt. Julian ajkai mosolyra húzódtak, ahogy tekintetével végignézte Gracet. Sűrű fekete haja a háta közepéig ért, és a világos szürke szeméről a vihar előtti tenger jutott az eszébe. A szürke szemekben apró ezüst és zöld pöttyök fénylettek intelligenciával és melegséggel. A sima, sápadt bőrét kicsi világosbarna szeplők fedték. Ő pontosan olyan imádni való volt, mint a finoman hangja.

Nem ez volt a lényeg. A kinézetére való tekintet nélkül Julian csak azért létezett, hogy szexuálisan szolgálja őt. Hogy belevesszen a lány testének zamatába a sajátjával, és ő maradéktalanul épp ezt akarta tenni. „Gyere,” mondta Julian, figyelve Gracet és Grace vállát. „Megengednéd nekem, hogy felsegítselek?” „Te pucér vagy,” suttogott Grace, miközben csodálkozva mérte végig a férfit, ahogy felálltak. „Te nagyos is pucér vagy.” Julian, eltűrte Grace haját a füle mögé. „Tudom.” „Te meztelen vagy!” „Ezt már megállapítottuk.” „Te boldog vagy és meztelen.” Julian megzavarodva ráncolta a szemöldökét. „Mi?” Grace lesütötte a szemét, amitől Julian izgatottá vált. „Te boldog vagy”, mondta egy éles pillantással. „És te meztelen vagy.” Tehát ez volt az, amit annak hívtak ebben a században. Neki emlékezni kell erre. „És ez kényelmetlen a számodra?” kérdezte a férfi, meghökkenve attól a ténytől, hogy egy nő foglalkozik az ő meztelenségével, ilyen még soha nem volt azelőtt. „Bingó!” „Nos, tudok egy gyógymódot,” mondta Julian, és a hangja egy oktávot mélyült, ahogy ránézett Grace pólójára, a megkeményedett mellbimbók kiálltak a fehér vékony anyagból. Mellbimbók, ő nem tudott várni, hogy lássa. Ízlelje. Megmozdult hogy megérintse a lányt. Grace hátrahőkölt, és a szíve kalapált. Ez nem volt valódi. Ez nem lehet igazi. Csak részeg és hallucinál. Vagy beverte a fejét a dohányzóasztalba, és most öntudatlanul fekszik, elvérzik és haldoklik. Igen ez lesz az. Ennek így van értelme. Legalábbis több érzékére hatott, mint az a mély zümmögő pulzálás, ami átégette a testét. Lüktetés, ami könyörgött neki, hogy rávesse magát ennek a fickónak a testére. És micsoda test volt. Ha már fantáziálsz te lány, akkor csináld végig az egészet. Kellett neked késő estig keményen dolgozni. Elkezded kézhez kapni a pácienseid álmait. Julian megérintette Gracet, és arcát a két tenyere közé fogta. Grace nem tudott mozogni. Minden, amit tehetett az volt, hogy oldalra döntötte a fejét amennyire csak tudta, belenézett az átható szemekbe, és biztos volt benne, hogy azok a lelkébe látnak. Úgy hipnotizálták, mint a halálos ragadozó, miközben lecsendesíti a zsákmányát. Remegett Julian ölelésében. Aztán a forró követelőző száj lecsapott az övére. Grace válaszként felnyögött. Egész életébe azt hallotta a csókról, hogy elgyengül tőle a nők térde, de ez volt az első alkalom, mikor, valaha is megtapasztalta. Ó, de jól érezte magát, jó volt a férfi illata, és még jobb volt az íze. Grace karjai önállósították magukat, és saját akaratukból fonódtak Julian széles, sziklakemény válla köré. Julian mellkasának forrósága erotikával telve átszivárgott belé, az elkövetkező érzéki gyönyörök ígéretével. És egész idő alatt önkényesen ragadtatta el a száját, mint egy viking martalóc, aki teljes pusztításra határozta el magát.

A nagyszerű test minden centijének bensőséges nyomása ellenére Grace úgy szorította magát Julianhez, hogy nőiességét tudatosan kihangsúlyozza neki. És ó igen, Grace tudta, hogy Julian tudatában van annak, hogy rá még sosem volt másik ember ilyen hatással. Lecsúsztatta a kezét a szoborszerű izmokon Julian csupasz hátán, és figyelte, hogyan helyezkednek el a keze alatt. Grace azonnal úgy döntött, ha ez egy álom, akkor nem akarja, hogy bármi megzavarja. A telefon csengése. Vagy... Julian kezei bebarangolták Grace hátát, mielőtt körbefogták volna a fenekét, hogy közelebb nyomja a csípőjét, nyelvük táncot jártak egymással. A szantálfa illata betöltötte Grace érzékeit. A teste elolvadt, Grace tenyerével felfedezte a feszes izomkötegeket Julian csupasz hátán, a hosszú haja ellenére, ami erotikus simogatásként söpörte a karja hátoldalát. Julian mámorítóan lebegett Grace meleg érintésében, kellemes érzés volt, ahogy a lány karjai szorosan átfonták, és ahogy ő simogatta a másik puha szeplős bőrét. Hogy szerette azokat a hangokat, amiket Grace kiadott, amivel olyan kihívóan válaszolt neki. Mmm, alig tudta kivárni, hogy hallja a Graceből kiszakadó örömteli sikolyokat. Látni, ahogy Grace hátraszegi a fejét, miközben a teste görcsösen veszi körül az övét. Olyan hosszú ideje már, hogy utoljára érezte egy nő érintését. Az is rég volt, hogy egyáltalán bármilyen másik emberrel érintkezett. Teste a fehéren izzó vággyal volt telve, és mivel ez volt az első alkalmuk, Julian úgy falta volna fel a lányt, mint a csoki morzsákat. Fektesd le és bűvöld el, úgy, mint éhezőt a pazarul terített asztal. De várnia kell addig, míg Grace megszokja őt. Julian megtapasztalta még évszázadokkal ezelőtt, hogy a nők mindig elájultak az első együttlétükkor. És ő határozottan nem akart egy ájulást. Meg különben is. Ennek ellenére Julian nem bírt volna egy percet sem várni, hogy Grace-é legyen. Karjaiba kapta Gracet, és elindult vele felfelé a lépcsőn. Először Grace nem tudta felfogni, mi is lehet az a hihetetlen érintés, amit azok az erős karok okoztak, amik melegen körbevették őt - egy ember tényleg felemelte őt, miközben felsóhajtott az erőfeszítéstől. De ahogyan elhaladtak egy nagy fából készült ananász mellett a lépcső aljánál, Grace felébredt az elindulásra. „Whoa öcskös,” csattant fel Grace és megragadta a faragott mahagóni ananászt, mintha az az életét mentené meg. „Mégis, hogy gondoltad, hogy így felkapsz engem?” Julian megállt, és különös tekintettel nézett le rá. Abban a pillanatban Grace meglátta a férfiban mindazt, ami erőssé és naggyá tette, mégis, bármit tett ezen a földön, a férfi azt akarta, hogy Grace-szel lehessen, és bárcsak Grace erőtlen lenne ahhoz, hogy leállítsa őt. Félelemből származó remegés szaladt át Grace testén. De minden veszély ellenére egy kis része nem volt ijedt. Valami a belsőjében azt súgta neki, hogy a férfi szándékosan nem fogja bántani őt. „A hálószobádba viszlek téged, hogy ott be tudjuk fejezni, amit elkezdtünk” felelte a férfi olyan egyszerűen, mintha csak az időjárásról beszélne. „Én nem így gondolom” A férfi vállat vont, azokat a csodálatosan széles vállakat. „Jobban szeretnéd a lépcsőt, vagy a kanapé talán?” Szünetet tartott, és körbenézett a házban, hogy még mit

tudnának választani. „Nem is rossz ötlet tulajdonképpen. Elég rég volt már, hogy felvittem egy nőt.” „Nem, nem, nem, az álmaidban van az az egyetlen hely, ahova viszel engem. Tegyél le most, még mielőtt igazán dühös leszek.” Grace ijedségét látva, Julian eleget tett a kérésnek. Amint a lábai biztonságosan a földön voltak, a lány kicsit jobban érezte már magát, majd tett két lépést felfelé a lépcsőn. Most már végre egy magasságban kerültek, bár hogy lehetsz egy olyan emberrel egyenlő, aki veleszületett hatalmat és tekintélyt birtokol. A másik jelenléte teljesen váratlanul tört rá. A férfi valódi volt! Ó te jó ég, ő és Selena tényleg életre idézték őt. A tekintetét befúrta az övébe, a férfi arca higgadt volt, és cseppet sem tűnt vidámnak. „Én nem értem, miért vagyok itt. Ha nem akarsz engem, akkor miért hívtál magadhoz?” Grace majdnem elkeseredett Julian szavaitól. A férfi arany csillogású vékony és erős testének képe tolakodott ismét keresztül az elméjén. Honnan lett olyan érzése, hogy ezzel az emberrel hihetetlenül jó lenne neki egész éjjel szeretkezni? És remek lenne az ágyban. Kétsége sem volt. Azzal a hősiességgel és mozgással, amit eddig Gracenek mutatott, kétsége nem volt mennyire lehet jó. Grace feszült lett ezektől a gondolatoktól. Mi volt ezzel az emberrel? Soha az életében még nem érzett szexuális éhséget így. Soha! Szó szerint a padlóra fektethetné és felfalhatná őt. Ennek nem volt értelme. Az évek során Grace hozzászokott a szexhez, elkezdte grafikonba rögzíteni azokat az időszakokat, amikor páciensei szándékosan megpróbálták őt sokkolni vagy felkelteni a figyelmét. Egyetlen egyszer sem sikerült kicsikarniuk tőle egy túlfűtött választ sem. De amikor ez a férfi odajött hozzá, minden, amire Grace gondolni tudott, az az volt, hogy ölelje át, vegye a karjaiba és heveredjen le vele a földre. Ezektől a teljesen rá nem jellemző gondolatoktól kijózanodott. Grace kinyitotta a száját, hogy reagáljon Julian kérdésére, azután megállt. Mit is akar tenni ezzel a fickóval? Azt kivéve. Hitetlenkedve rázta a fejét. „Mire van felhatalmazásom, hogy mit tegyek veled?” Julian szemei elsötétültek a vágytól, ahogy megint érte nyúlt. Ó igen, Grace teste könyörgött, hogy érintse meg mindenütt. „Állítsd le magad” Grace megcsípte mindkettőjüket, és visszaszerezte az irányítás saját maga felett. Az ésszerű gondolatok uralják, ne a hormonjai. Egyszer már hibázott, és most nem szeretne ismét. Felugrott, és pár lépés távolságból bámulta Juliant. Szent Isten, ez a férfi csodálatos volt A hullámos, homokszínű haja a háta közepéig ért, és félúton egy sötétbarna bőrszalaggal volt megkötve. Három fonatot kivéve, aminek a végein gyöngyök lógtak - azok a fonatok a mozgásával egyidejűleg lengtek. A sötét barna szemöldökök a vágott szemek fölött, mindkettő ámító és rémítő volt. Azok a szemek figyelték őt és ettől Gracenek egyre jobban melege lett. És abban a pillanatban határozottan meg akarta ölni Selenát. Vagy mégsem. Grace be akart mászni ezzel az emberrel az ágyba és fogait belemélyeszteni annak aranybarna bőrébe. Állj le.

„Nem értem, hogy mi folyik itt,” mondta végül Grace. Neki át kellett ezt gondolnia – kitalálni, hogy mit kell tennie. „Nekem le kell ülnöm egy percnek és neked…” Grace végigfuttatta a tekintetét Julian tökéletes teste fölött. „Neked fel kellene öltöznöd.” Julian szája sarka megvonaglott. Egész életében a lány volt az első személy, aki valaha is ezt mondta neki. Valóban azok közül a nők közül, akiket az átok előttről ismert, egyik sem tett mást, mint hogy levetkőztette őt. Olyan gyorsan, ahogy lehetséges. És az átok óta a megidézői napokat töltöttek el úgy, hogy bámulták a meztelen testét és tapogatták, ízlelgették a látványát. „Maradj itt egy percig” mondta neki Grace, mielőtt felment volna a lépcsőn. Julian a lány figyelte a csípőjét, hogy mozog járás közben, a teste azonnal forrón és keményen reagált erre. Összeszorította a fogát, erőfeszítésbe került figyelmen kívül hagyni azt, miközben a belsője égett, kényszeríttette magát, hogy körülnézzen. Az elterelés volt minden bizonnyal a kulcs - legalább addig, míg Grace nem hódol be neki Ami talán nem lesz túl sokára. Nincs nő, aki önként tartaná távol őt önmagától hosszabb ideig. Miközben keserűen mosolygott a gondolattól, körülnézett a házban. Csak hol is lehet és mikor? Nem tudhatta, hogy milyen sokáig volt csapdába ejtve. Minden, amire emlékezni tudott, azok hangok voltak az időben, finom változékony és változó a hangsúlyok és nyelvi dialektusok, amik elmúltak az idővel. Felnézett a feje fölött lévő fényre, összeráncolta a szemöldökét. Nem a tűz égett. Mi volt az a dolog? A szemei tiltakozásként könnyeztek, félrenézett inkább. Annak kell a villanykörtének lennie, döntötte el. Hé, nekem ki kell cserélnem a villanykörtét. Légy szíves nyomd fel a kapcsolót az ajtónál. Kay? Emlékeztetett a boltos szavaira, figyelte az ajtót, és meglátta, amiről feltételezte, hogy az a kapcsoló. Julian lement a lépcsőn és lehúzta az apró fogantyút. Azonnal kialudtak a fények. Hát visszakapcsolta azokat. Akaratlanul megint mosolygott. Ez az idő milyen másik csodákat tartogat még? „Itt vagyok” Julian ránézett Gracere, aki ott áll tőle pár lépésnyire. Odadobott neki egy hosszú téglalap alakú sötétzöld szövetet. Julian elkapta annak ellenére, hogy hitetlenkedés hulláma futott át a mellkasán. A nő komolyan vette, hogy beburkolja őt. Ez nagyon furcsa. A szemöldök ráncolása elmélyült, ahogy az anyagot a csípője köré tekerte. Gace megvárta, míg eljön az ajtótól, mielőtt ránézett volna. Hál’ istennek végre volt rajta valami. Nincs csoda, hogy a viktoriánusok ragaszkodtak a fügefalevelekhez. De sajnos neki nem volt belőle az udvarban. Az egyetlen, ami kint volt, az a magyal bokrok, de Grace kételkedett benne hogy az Julian értékelné azt. Grace átment a nappaliba és leült a kanapéra. „Így segíts nekem Lanie” sóhajtotta, „ezért még kapsz tőlem”. Julian kicsivel később leült Grace mellé, jelenlétével feltüzelte Grace minden hormonját a testében. Átült a kanapé másik végébe, Grace óvatosan nézegette. „Tehát milyen sokáig maradsz itt?” Ó, de jó kérdés, Grace. Miért is nem kérded meg tőle az időjárást, vagy valami jelet, hogy te is itt vagy? Óó igen!

„A következő teliholdig,” Julian jeges tekintete megenyhült. És ahogy végigfutott a lány testén, a tekintete jégből tűzbe váltott, alig két szívdobbanásnyi idő alatt. Grace felé dőlt, hogy megérintése az arcát. Grace talpra ugrott és átállt a dohányzó asztal túl oldalára. „Te azt mondtad nekem, hogy én a következő hónapig maradok veled?” „Igen.” Grace elkábulva dörzsölte meg a szemét. Nem tudja vendégül látni őt egy egész hónapig. Micsoda kemény egy hónap! Neki felelősségteljes kötelezettségi vannak. De most lett egy új hobbija, hogy tanuljon. „Nézd,” mondta. „Elhiszed vagy sem, nekem van egy életem. Amibe te nem férsz bele.” Grace meg tudta mondani Julian arcáról, hogy ezek a szavak nem okoztak számára gondot. Egyáltalán nem. „Ha azt gondolod, hogy engem felvillanyoz az, hogy itt vagyok veled, nagyon tévedsz. Biztosítalak téged, hogy nem saját akaratomból vagyok itt.” Julian szavai csípésként érték Gracet. „Nos, nem mindegyik részed érez így.” Grace átható pillantást vetet Julian egyik részére, ami még mindig mintha nyársat nyelt volna. A férfi lenézett a saját ölére, ami kidudorodott a törölköző alól, Julian felsóhajtott. „Sajnos nekem nem sok irányítási lehetőségem van afölött, hogy mit teszek itt.” „Nos, ott van az ajtó”, mondta Grace, miközben annak az irányába mutatott. „Ne engedd, hogy hátba verjen miközben kifelé mész.” „Higgy nekem, ha tudnék, akkor távoznék.” Grace töprengett Julian szavain, és azok jelentőségén. „Azt mondod nekem, hogy nem tudlak nemkívánatossá nyilvánítani téged? Vagy nem tudlak rávenni, hogy visszamenj a könyvbe? ” „Azt hiszem, hogy erre a szavad a bingó volt” Grace némaságba zuhant. Julian óvatosan lábra állt és bámulta Gracet. Az elmúlt évszázadok alatt átkozott volt, és ez volt az első alkalom, amikor erre rájött. A többi szellemidéző mind tudta mi ő, és több mint hajlandóak voltak a karjaiban tölteni a hónapot, boldogan saját örömükre használni a testét. És soha eddigi életében, sem halálában, nem talált egy nőt, aki nem akarja őt testileg. Ez volt... Furcsa. Megalázó. Majdnem kínos. Talán az lehet hogy az átok gyengült? Az talán végre lehet, hogy ő szabad lesz? De ahogy ez a gondolat végigszáguldott az elméjén, tudta az igazságot. Amikor a görög istenek kiszabtak egy büntetést, azt stílusosan, bosszúval telve tették, ami nem gyengül meg még két évezred alatt sem. Egyszer még régen, volt idő mikor harcolt a kárhozata ellen. Egy időben még hitt abban, hogy szabad lehetne. De több mint kétezer éves hajthatatlan kínzás, bezártság egy dolgot, - a lemondást, tanította meg neki. Megkereste a saját poklát, olyan katona, ami ő is volt egyszer, elfogadja a büntetését. Nyelt egyet, mert a keserűség összeszorította a torkát, Julian széttárta a karjait, és felajánlotta a testét Gracenek. „Te azt teszel velem, amit akarsz. Csak mond meg nekem, hogy mit szeretnél.” „Akkor azt szeretném, hogy menj el. „ Julian leejtette a karjait az oldala mellé. „Azt kivéve.”

A csalódott Grace járkálni kezdett. A hormonjai, amiket végül kontroll alá vont, a feje immár tisztább volt és így már vágyott egy megoldás után. De mindegy milyen keményen próbálta nem volt látszata. Egy rettenetes fájdalom elkezdett dobogni a halántékánál. Bármi is volt, végig akarta csinálni vele azt a hónapot, azt az egy kemény hónapot? Ismét Julian képe kerekedett felül Gracen, ahogy a haja körbeveszi őket egy puha kupolaként miközben a teste mélyen, kínzóan merül bele az övébe. „Nekem szükségem lenne némi…” Julian hangja elcsuklott. Grace felé fordította az arcát, a teste még mindig Julian után vágyódott. Annyira könnyű lenne engedni neki. De ez hibás lépés lenne. Megtagadta, hogy úgy használja őt. Úgy mint... Nem, nem gondol arra. Grace még annak a gondolatát is visszautasította. „Mire?” kérdezte a lány. „Ételre,” felelte Julian.„Ha te nem fogsz engem használni most rögtön, nem zavarna, ha ennék?” Ezt Julian szégyenlős, fél-dühös kifejezéssel az arcán mondta neki, úgy, mint aki nem szeret bármit kérni. Akkor megvilágosodott Grace számára, mi volt olyan különös és bonyolult neki az, hogy Juliannek ezen a földön kell jól érezni magát? El lett ragadva valamikor, amikor élt és belehajították ide az ő életébe, úgy, mint a csúzlival a követ. Ez rettenetes lehet. „Persze,” mondta miközben neki intett, hogy kövesse őt. „A konyha itt van bent.” Átvezette a rövid előszobán át a ház hátsó része felé. Grace kinyitotta a hűtőszekrényt és megengedte neki, hogy belenézzen. „Mit szeretnél?” Ahelyett hogy Julian beledugta volna a fejét három lépés távolságba maradt. „Maradt még pizzád?” „Pizza?” felelt Grace meglepetten „Honnan tudsz a pizzáról?” Julian csak vállat vont. „Úgy tűnt, hogy te szeretsz olyat enni.” Grace arca lángolni kezdett, mikor eszébe jutott hogy korábban mit is játszottak Selena gyártott egy elméletet a sex helyettesítése étellel témakörről és ő eljátszott egy hamis orgazmust az utolsó szelet pizzáért. „Hallottál minket?” Julian arca nyugodt maradt miközben csendesen válaszolt. „A szerelem rabszolga mindent hall, amit a könyv közelében mondanak.” Ha Grace arca még pirosabb lett volna biztos, hogy felrobban. „Nincs már pizzám,” mondta gyorsan miközben a mélyhűtőbe akarta dugni a fejét, hogy lehűtse magát. „De van egy kevés maradék csirkém és tészta.” „És bor?” Grace bólintott. „Az elfogadható.” Julian parancsoló hangsúlya előhozta Grace haragját. Ez úgy hangzott számára: „Én vagyok a férfi és te baby, hozz nekem ételt.” Már csak egy Tarzan üvöltés hiányzott volna hozzá, hogy felforrjon a vére. „Na ide figyelj, nem vagyok a szakácsnőd. Azt eszed, amit én, és ha én Alpo*-t eszek, te is azt eszel.” Julian felhúzta a szemöldökét „Alpo?” „Felejted el.” A lány még mindig mérgesen elővette a tavaszi csirkét. Julian leült Grace asztalához laza, öntelt, férfias aurával, amit Grace egyre nehezebben viselet el. Grace valóban azt kívánta, hogy lenne nála kutyakaja, de kényszeríttette magát, hogy kitegye a felhalmozott tésztát egy másik edénybe. *

Kutyatápszer márka

„Milyen sokáig voltál abban a könyvben amúgy? A sötét középkor óta?” Ez tűnt a legkevesebbnek, amit Julian viselkedéséből látszott. Julian úgy ült, mint egy szobor. Nincsenek érzelmek, nincs semmi. Ha nem tudná, megesküdne, hogy egy android. „Mikor utoljára megidéztek, az 1895-ben volt.” „Na ne!” Grace a férfira bámult, ahogy a mikrohullámúba tette az edényt. „1895? Ezt komolyan mondod?” Julian bólintott. „És az melyik évben volt mikor téged először zártak a könyvbe?” A harag felvillant Julian arcán, olyan magas intenzitással, ami megdöbbentette Gracet. „Időszámításunk előtt 149-ben a te naptárad szerint.” Grace szeme kitágult. „Időszámításuk előtt 149-ben, úgy érted Krisztus előtt 149-ben? Magasságos ég! Mikor én Julian a Makedónt szólítottam, te tényleg makedón vagy. A Makedón.” Julian csak röviden bólintott. Grace gondolatai örvénylettek, miközben bezárta mikró ajtaját és elindította. Ez lehetetlen. Ez nem lehet igaz! „Téged hogyan ejtettek csapdába abba a könyvben? Én úgy tudom, hogy az ősi görögöknek nem voltak könyvei ugye?” „Eredetileg rovátka voltam egy tekercsben, amit később, hogy megvédjék, bekötöttek,” mondta Julian sötéten, miközben az arca még mindig közömbös volt. „Ami azt illeti, az lett a végem, hogy lerohantam Alexandriát.” Grace összeráncolta a szemöldökét. Amit a férfi elmondott, annak egy kevés értelme sem volt az egészhez képest. „Lerohanni egy várost, miért kapná…” „Alexandria nem volt egy város, ő egy Priapine** szűz volt.” Grace megfeszült Julian szavaitól, a burkolt célzásra, hogy lerohant egy nőt, ami elég ok arra, hogy csapdába kerüljön egy férfi évszázadokra. „Megerőszakoltál egy szüzet?” Nem erőszakoltam meg,” mondta Julian, miközben Grace merev tekintetével találkozott a tekintete. ”Kölcsönös beleegyezés alapján történt, erről biztosíthatlak.” Julian nagyon ideges lett, ezt Grace tisztán látta jeges viselkedésén. Ez az ember nem szeretett a múltjáról beszélni. Neki kicsit finomabbnak kell lennie a kikérdezéssel. Julian hallott egy furcsa csengést, mielőtt Grace megnyomott volna egy fémrudat, és kinyitotta a fekete dobozt, ahova behelyezte az ételt. Letette a gőzölgő ételt, de előtte kitett Juliannak egy ezüst villát, kést, szalvétát és egy üvegpoharat a bornak. Az étel meleg illata megtöltötte a férfi fejét és szükségszerűen gyomorfájását okozott neki. Julian feltételezte, hogy most megdöbbentnek kellene lennie attól a sebességtől, amivel Grace megfőzte az ételt, de miután hallott olyan dolgokról, amit úgy hívtak, hogy vonat rakéta, és számítógép, kételkedett abban, hogy most bármin meg tudna-e lepődni. Igazából nem volt semmi, minden érzés elhagyta, mióta évekkel ez előtt szükségszerűen száműzte az életéből az érzelmeit. A létezése nem volt semmi más a napok foszlányainál az évszázadok alatt. Az egyetlen célja szolgálni a megidézője szexuális szükségét. És ha megtanult bármit az utolsó két évezred alatt, annak kevéske örömét, azt a megtestesülése ideje alatt élvezhette csak ki. Ezzel a tudattal harapott bele egy kicsit az ételbe és annak zamata kellemesen meleg érzete és a krémes tészta íze ott volt a nyelvén. **

Priapusz isten papnője

Ez volt. A tiszta boldogság. Engedte, hogy a csirke és fűszerek szaga teljesen lerohanja a fejét. Ez egy örökkévalóság volt, mióta utoljára evett bármit is. A hajthatatlan örökkévalóság éhsége. Lehunyta a szemét, miközben nyelt egyet. A több éhezés, mint táplálkozás, meghozta az eredményét, Julain gyomra erősen görcsbe rándult az első falat ételtől. Julian megszorította a kést és villát a kezében, ahogy küzdött a brutális fájdalom ellen. De nem hagyta abba az evés. Nem, amíg neki volt étele. Olyan sokáig várt arra, hogy enyhítse az éhségét, ezt most nem akarta abba hagyni. Néhány harapás után a görcsök enyhültek, így lehetősége lett, hogy ténylegesen élvezze az étkezést. És ahogy a görcsök csökkentek, úgy csökkent az akaratereje is, hogy úgy egyen, mint egy ember, ne csak magába lapátolja az ételt kétségbeesésében, hogy minél előbb enyhítse a gyomrát mardosós éhséget. Olykor, mint ez is, nehéz volt emlékeznie arra, hogy ő még mindig egy ember, nem csak egy vad, egy dühöngő vad, akit kiengedtek a kertrecéből. Századokkal ezelőtt elvesztette az embersége legnagyobb részét. Az a kevés, ami volt, távozott, és neki szándékában állt maradni. Grace a pultnak dőlve nézte, ahogy Julian eszik, lassan szinte gépiesen. Nem tudta volna megmondani, hogy a férfinek ízlik-e az étel, mert csak ette. Mégis, ami meghökkentette, az a férfi tökéletes európai asztali viselkedése volt. Grace soha nem volt képes, hogy tökéletesen egyen, és azon töprengett, hogy Julian mikor tanulta meg használni a kést, vagy azt, hogyan egyensúlyozza a tésztát a villája hátán. „Voltak villák ősi makedóniában?” kérdezte. Julian szünetet tartott. „Elnézést?” „Éppen azon töprengtem, hogy a villát mikor találták fel. Nekik voltak és azokat...” Összevissza beszélsz, szólt gondolatban Grace önmagára. De kit érdekel. Nézd meg ezt a fickót. Hányszor gondoltad már hogy hülyeséget csinálsz, és hányszor keltettél életre egy görög szobrot? Különösen egy olyat, aki úgy néz ki, mint ő. Nem gyakran. „A villát talán a tizenötödik században találták fel, úgy vélem.” „Igazán?” kérdezett Grace vissza. „Ott voltál?” Julian a rá jellemző ürességgel nézett fel, és megkérdezte. „A villa feltalálásánál vagy a 15. században?” „A tizenötödik században, természetesen.” Aztán a lány jobban elgondolkodott róla. „Te nem voltál ott a villa feltalálásánál. Vagy igen?” „Nem.” Julian megköszörülte a torkát és a szalvétával megtörölte a száját. „Engem azalatt a század alatt négyszer idéztek meg. Kétszer Olaszországban és egyszer Angliában és Franciaországban.” „Igazán,” mondta Grace, miközben próbálta elképzelni, hogy mi lehet még hátra. „Fogadjunk, hogy te sok érdekes dolgot láttál a századok alatt.” „Nem igazán.” „Ne gyere ezzel.” ”Kétezer év alatt javarészt hálószobákat láttam, ágyak, és szekrények.” Julian fakó hangja megszakította Grace kérdezősködését, így a férfi visszatért az evéshez. Paul képe beleszúrt Grace szívébe. Tudta, hogy ő csak egy önző balfácán. Ez úgy hangzott, mintha Julian sokkal többet tudna. „Szóval te csak fekszel a könyvben addig, míg valaki nem hív téged?” A férfi rábólintott. „Mit csinálsz a könyvben, míg múlik az idő?”

Julian vállat vont és Grace találónak tartotta a tényt, hogy Juliannak nem volt kifejezése. Vagy szavai. Felé sétált és leült vele szemben az asztalhoz. „Tudod, mi együtt fogjuk tölteni a következő egy hónapot, nem lenne kellemesebb, ha beszélgetnénk?” Julian meglepetésben felpillantott. Julian nem emlékezett, hogy voltaképpen mikor volt az utoljára, mikor valaki társalgott vele, kivéve a bátorításokat, vagy a javaslatokat, amik arra szolgáltak, hogy több örömöt adjon nekik. Vagy visszahívják az ágyba. Életében nagyon korán megtanulta, hogy a nők csak egy dolgot akartak, mikor előhívták őt – a teste egy részét, amit mélyen eltemettek a lábuk között. Ezzel a gondolattal Julian lassan végignézett Grace kellemes testén, megállapodott a mellén, egy része a bámulástól feszesen nőni kezdett. Grace ingerülten, keresztezte a karjait a mellkasa fölött és várt, amíg találkozott a tekintetük. Julian majdnem nevetett. Majdnem. „Tudod,” mondta, miközben Grace szavait használta. „Sokkalta több szórakoztató dolgot lehet csinálni a nyelvvel, mint a beszélni - például végigfuttatni a csupasz melleiden, és a nyakad gödrén.” Julian lesütötte a tekintetét az asztalra, hozzávetőlegesen oda nézett, ahol Gracet ölét takarta. „Nem említve a többi helyet, ahova még mehetne.” Egy pillanatra Gracenek elállt a szava a meglepetéstől. Aztán elképedt. Aztán nagyon dühös lett. Terapeutaként hallottál te már különb dolgokat is ennél, emlékeztette Grace saját magát. Igen, de nem egy olyan nyelvről, amiről ő is akarta, hogy cselekedje meg azokat a dolgokat, amiről beszélt. „Igazad van, vannak más dolgok, amit lehetne csinálni vele, például kivágni.” válaszolt Grace, és a meglepetés, ami a férfi szemében pislákolt fel, némi elégedettséget okozott számára. „De én az a nő vagyok, aki szeret beszélgetni és te azért vagy itt, hogy örömet okozz nekem ugye?” Csak egy hajszálnyi finom remegés futott végig a férfi testén, mintha ellent akarna állni a kötelezettségének. „Igen azért vagyok itt.” „Akkor, mondd el nekem, hogy mit csinálsz, amíg a könyvben vagy.” A férfi unottan tekintett rá, olyan túlfűtött intenzitással, amit nyugtalanítónak, lenyűgözőnek és kicsit ijesztőnek talált. „Ez olyan, mint mikor csapdába kerülsz egy szarkofágban,” válaszolt halkan a férfi. „Hallok hangokat, de nem látok fényt, vagy bármi mást. Én csak állok ott mozdulatlanul. Várok. És figyelek.” Grace bűntudatosan hajtotta le a fejét. Emlékezett rá, mikor egyszer régen, véletlenül bezárta magát az apja műhelyébe. Nem volt fény, se kivezető út. Szörnyen megrémült, érezte, ahogy elfogy a levegője, kezdett pánikba esni. Sikított és verte az ajtót, amíg lehorzsolta az egész kezét. Végül az anyja hallotta meg és kiengedte őt. A mai napig Grace kissé klausztrofóbiás volt ettől a tapasztalattól. Nem tudta elképzelni, hogy egy olyan helyen töltsön századokat. „Ez szörnyű,” sóhajtotta „Hozzászoksz idővel.” „Hogyan?” Nem tudta, de bizonyos oknál fogva kételkedett ebben. Amikor az anyja kiszabadította őt rájött, hogy csak fél órán keresztül bent volt, de neki ez egy örökkévalóságnak tűnt. Milyen volna, ha valóban egy örökkévalóságot kellene ott eltöltenie. „Megpróbáltál valaha is elszökni?” Az a pillantás, amit válaszként kapott elég beszédes volt. „Mi történt?” kérdezte.

„Nyilvánvalóan hibáztam.” Grace szörnyen érezte magát a férfi miatt. Kétezer évet eltölteni egy sötét kriptában. Az is csoda volt, hogy Julian még mindig épelméjű. Ráadásul képes volt arra, hogy egyáltalán itt üljön és beszélgessen vele. Nem csoda hogy enni akart. Ez érzékelés ilyen fajta nélkülözése teljes könyörtelenen kínzás volt. Abban a pillanatban tudta, hogy segíteni fog neki. Nem tudta hogyan, de kell lennie valami módnak, amivel ki tud törni onnan. „Mi van, ha mi találnánk egy módszert, amivel szabad lehetsz?” „Biztosítalak téged, hogy egy sincs.” „Te fatalista vagy? Julian tréfás pillantást vetett Gracere „Kétezer év csapdába ejtve ezt teszi az emberrel.” Grace figyelte, ahogy a férfi eszik, és közben a gondolatai kavarogtak. Az optimista énje visszautasította Julian pesszimizmusát, csakúgy, mint a terapeuta énjét is, hogy nem tud segíteni neki. Grace esküt tett, hogy segít enyhíteni a szenvedést, mikor lehetősége adódik és ő, Grace, komolyan vette az esküjét. Ahol volt szándék ott volt megoldás, és jöhet árvíz, ő találni fog megoldást, hogy Julian szabad legyen. Közben eldöntötte, hogy tesz valamit érte. Grace kételkedett, hogy bárki más előtte így tett volna – majd ő gondoskodik arról, hogy Julian körülnézzen, és jól érezze magát az időleges szabadságán New Orleansban. Lehet, hogy a többi nő korlátozva tartották őt a hálószobáikban vagy a szekrényükben, de ő nem készül láncokat tenni senkire. „Nos, akkor beszéljünk a te inkarnálódásodról.” Julian hirtelen támadt érdeklődéssel nézett fel az ételről. „Azért vagyok itt, hogy a szolgád legyek.” Grace folytatta. „Bármit, amit meg akarsz tenni, megteheted. Bármi, amit meg akarsz nézni, azt megnézheted.” Julian felhúzta a szája sarkát és kényszerű időtöltésként töltött a borból. „Vedd le az ingedet.” ”Elnézést?” kérdezett vissza Grace. Julian félretette a pohár bort, és egy forró, kéjsóvár merev tekintett vetett Gracere. „Azt mondtad, hogy amit meg akarok nézni, azt megnézhetem, és amit meg akarok tenni, azt meg tudom tenni. Nos, látni akarom a meztelen melleidet, azután végig akarom futtatni rajtuk a nyelvemet.” „Whoa, nagyfiú, csillapodj le,” mondta Grace forró arccal és a teste is fehéren izzott. Azt gondolom, hogy kellene néhány alapszabály, amíg vagy. Az egyes számú: nem lesz itt semmi ilyesmi.” „És miért nem?” Igen ez jó kérdés, Grace teste vágyott erre a félig következődő, félig mérges belső hangra. „Miért nem?” „Mert én nem vagyok valami útszéli tüzelő macska, aki csak a legközelebbi kandúrra vár, hogy párosodjon vele és hagyja ott.”

4 fejezet

Julian összeráncolta a homlokát az egészen váratlan és nyers összehasonlítástól. De még jobban meglepődött attól a keserűségtől, amit Grace hangjában hallott. Biztosan csúnyán kihasználták a múltban. Nem csoda, hogy olyan kiállhatatlan volt vele. Penelope arca villant be az elméje mélyén, és fájdalom nyilallt a mellkasába olyan vadul, hogy csak a megbízható katonai kiképzése tartotta vissza attól, hogy összeránduljon. Már sokat vezekelt érte. Olyan súlyos bűnökért, hogy kétezer év alatt sem tudta kárpótolni. Nem éppen elfajzottnak született; egy kétségbeesett és elárult élet brutalitása tette azzá. Szemeit becsukva kényszerítette távozásra a gondolatait. Az szó szerint ősi történet, ez, pedig a jelen. Grace a jelen. És most itt van neki. Most már értette, mire célzott Selena, amikor beszélt neki Graceről. Azért volt itt. Hogy megmutassa Gracenek a szex élvezetes. Soha ezelőtt nem találkozott ilyesmivel. Ahogy ránézett Gracere, lassan elmosolyodott. Életében először üldöz egy nőt a szerelme miatt. Nő még nem gyűrte le a testét. Hogy ágyba vigye az eszes és makacs Gracet, olyan kihívásnak bizonyul, mint kicselezni a római hadsereget. Igen, meg fogja ízlelni. Épp úgy, ahogyan ő ízlelte meg. Minden egyes édes szeplőt rajta. Grace nyelt egyet, amikor meglátta a férfi első igazi mosolyát. Egy mosoly, amely megenyhítette az arcvonásait és, még ellenállhatatlanabbá tette őt. Mégis mi a francra gondolhat? Már a sokadik alkalomra, Grace arcát elöntötte a forróság, amikor visszagondolt a saját durva szavaira. Nem akarta hogy az kicsússzék a száján. Nem akart a gondolataival elcsábítni senkit, főleg nem egy idegent. De volt valami ellenállhatatlan ebben a férfiban. Valami, ami nagyon nyugtalanította. Talán az a ritkán álcázott fájdalom azokban a mennyei kék szemekben, amikor felhagyott a védekezéssel. Vagy lehet hogy az a sok éves pszichológiai gyakorlat volt az, amely nem tudta elviselni, hogy egy ennyire zaklatott lélek legyen a házában anélkül, hogy segítene neki. Nem tudta pontosan. A fenti folyosón a nagyapja korabeli óra egyet ütött. “Istenem,” mondta mikor rájött, hogy milyen későre jár az idő. “Hatra a munkába kell érjek.” “Most mész lefeküdni? Aludni?” A hangja már nem volt olyan szigorú, és döbbent arca láttán majdnem elnevette magát. “Muszáj.” A férfi arca valamit sugárzott... Szenvedést? “Minden rendben?” kérdezte lány. A férfi megrázta a fejét. “Akkor, hát, megmutatom, hol tudsz aludni és…” “Nem vagyok álmos.” A lány a férfi szavain gondolkodott. “Hogyan?” Julian felnézett rá, és kereste a szavakat, hogy kifejezze, hogyan is érzi most magát. Olyan régóta a könyv fogságában élt, hogy legszívesebben futott vagy ugrált volna. Vagy akármi mást, amellyel megünnepelhette volna a mozgásának a szabadságát.

Ő még nem akart lefeküdni. A gondolat hogy még egy percet a sötétben feküdjön... Próbált lélegezni. “1895-óta pihenek,” magyarázta. “Nem vagyok biztos benne, hogy mennyi idő telt el azóta, de ahogyan a dolgok állnak, elég sok.” “2002-ben vagyunk,” világosította fel Grace. “107 évet aludtál.” Nem, javította ki magát Grace. Nem aludt. A férfi elmondta neki, hogy mindent hall a könyvből, ami azt jelentette, hogy mindez idő alatt ébren volt elzárva. Elkülönítve. Egyedül. A lány volt az első személy, akivel ezalatt a 107 év alatt találkozott, és beszélt vele. A gyomra megtelt együttérzéssel. Annak ellenére, hogy a félénksége a bezártsággal szemben nem volt kézzel fogható, a lány tudta hogy milyen érzés, hogy olyan helyen lenni, ahol hallod az embereket, de nem tudsz csatlakozni hozzájuk. Hogy kívülről figyeled őket. “Bárcsak fennmaradhatnék,” mondta a lány miközben elfojtott egy ásítást. “Tényleg fennmaradnék, de ha nem alszom eleget, az agyam olyan lesz, mint a Jell-O*, és holnap zokni leszek.” “Megértem. Vagy legalábbis a lényegét, bár nem tudom, hogy ez mit jelent.” Ennek ellenére a lány látta a csalódottságát. “Nézhetnél TV-t.” “TV?” A lány felvette az üres tálat és kimosta, mielőtt visszavezette a férfit a nappaliba. Bekapcsolta a TV-t és elmagyarázta neki, hogyan kell váltani a csatornát a távirányítóval. “Lenyűgöző,” suttogta, miközben elkezdte váltogatni a csatornákat. “Igen, ez tényleg remek.” Most ez lefoglalhatja egy időre. Nos, egy férfinek három dolog elég ahhoz, hogy boldog legyen: kaja, szex és egy távirányító. Kettőnek ezek közül ki kellene hogy elégítsék őt egy kicsit. “Nos,” mondta a lány miközben a lápcső felé ment. “Jó éjszakát.” Ahogy a lány megbotlott, a férfi megérintette a karját. A keze nagyon gyengéd volt, amitől a lányon végigfutott egy enyhe remegés. A férfi arca közömbös volt, a szemében viszont érzelmek lobogtak. Látta a kínt, a vágyat, de leginkább a magányát. Nem akarta, hogy a lány otthagyja. A lány megnyalta a kiszáradt ajkát és olyat mondott, amire nem is számított. “Van egy másik TV a szobámban. Miért nem nézed azt, amíg én alszom?” A férfi félénken rámosolygott. Julian követte az emeletre, és le volt nyűgözve, hogy a lány megértette őt szavak nélkül is. Azt hogy a lány felismerte azt, hogy neki most arra van szüksége, hogy ne legyen egyedül, miközben a lánynak meg vannak a saját gondjai. Ettől különösen érezte magát a lány jelenlétében. Egy különös érzést keltve a gyomrában. Vajon gyengédség volt? Nem tudta biztosan. A lány bevezetette egy hatalmas hálószobába, amelyben egy nagy, négyoszlopos ágy volt elhelyezve a távolabbi fal közepénél. Az ággyal szemben volt egy közepes méretű fiókos szekrény, amelynek a tetején volt a… hogy is mondta… a TV? Grace figyelte Juliant, ahogyan körbejárja a szobáját, megnézve a képeket a falakon, amelyeken a szülei és nagyszülei voltak láthatóak, illetve a Selenáról és róla készült *

Zselatinból készült desszert

képeket az egyetemen, és az egyetlen képet a kutyájáról, amelyet gyerekkorában kapott. “Egyedül élsz?” kérdezte a férfi. “Igen,” mondta a lány, miközben a Jenny Lind hintaszék felé vette az irányt, amelynek hátuljára volt terítve a hálóinge. Felvette és a férfira nézett, akinek a zöld törölköző még mindig vékony csípője köré volt tekerve. Nem akarta megengedni, hogy a férfi így feküdjön mellé az ágyba. De igen akarta. Nem, nem tehette. Kérlek? Csendet, hadd gondolkodjak egyedül. Még mindig meg volt az apja pizsamája a szülei hálószobájában, ahol megtartotta az összes dolgukat. Ránézett Julian széles vállára, biztos volt benne hogy a felső rész nem lesz jó rá, de az alsó része eléggé nyúlós anyagból volt, és ha a hossza nem is jó, de legalább nem csúszik le róla. “Várj itt,” mondta a férfinek. “Mindjárt visszajövök.” Miután a lány kiment az ajtón, Julian odament a nagy ablakhoz és elhúzta a fehér csipkefüggönyt. Megnézte, ahogyan a különös dobozszerű dolgok elhaladnak a ház előtt, bizonyára autók voltak, különös hangokat adva ki magukból, pont, mint az árapály. A fények felvillantak az utcán és más épületekben is, az ő szülőföldjén ezeket a fáklyák helyettesítették. Mennyire különös egy világ volt ez. Annyira hasonlított az övére, de mégis annyira különböztek. Megpróbálta felismerni a különböző dolgokat, amelyekről a sok évtized alatt hallott, a szavak, amelyeket nem értett. Szavak, mint a TV vagy villanykörte. És most félt először a gyermekkora óta. Nem tetszett neki a változás, amit látott, a gyorsaság, amellyel ebben a világban haladtak. Hogyan fog kinézni, amikor legközelebb megidézik? Mennyire tudnak a dolgok még jobban megváltozni? Vagy ami még rosszabb, mi van akkor, ha nem idézik meg még egyszer? Nyelt egyet a gondolat közben. Milyen lesz fogságba esni örökre? Egyedül és éberen. Érezni a nyomasztó sötétséget, amely beteríti, miközben alig tud levegőt venni a fájdalomtól, ami a testét kínozza. Hogy soha ne legyen még egyszer ember? Hogy soha ne beszéljen, vagy érintsen meg valakit? Ezeknek az embereknek van egy olyan szerkezetük, amelyet számítógépnek hívnak. Halotta a boltost amint erről beszél egy csomó vásárlóval. És az egyik vásárló azt mondta, hogy hamarosan lehet hogy még a könyveket is felváltja. Mi fog akkor vele történni? A rózsaszín hálóruhájába öltözve, Grace megállt a szülei hálószobájában a fiókos szekrény előtt, rajta egy kristálytál, amelyben az édesanyja esküvői gyűrűit tartotta a temetés után. Látta az enyhe csillogást a félkarátos marquis gyémánton. A fájdalom összeszorította a torkát, a könnyeivel küszködött, amelyek a szemébe gyűltek. Alig 24 órája még azt hitte, hogy felnőtt és elég erős ahhoz, hogy bármit elviseljen, amit az élet elé sodor. Legyőzhetetlennek hitte magát. Alig egy másodperc alatt az élete összeomlott körülötte.

A halálukkal mindent elvesztett, ami fontos volt neki. A biztonsága, a hite, az igazságérzete, de legfőképpen elvesztette a szeretetüket és érzelmi támogatásukat. A fiatalkori hiuságának a dacára, nem volt felkészülve, hogy az élete új irányt vegyen a családja nélkül. Bár 5 év telt el, mégis még mindig gyászolta őket a szíve mélyén. Ahogy a mondás is mondja, aki ismeri a szeretetet és elveszíti, az egy hasznavehetetlen ember. Nincs annál rosszabb, mint hogy legyen valakid, aki szeret és vigyáz rád, majd elveszítsd egy szerencsétlen balesetben. Mivel nem tudta feldolgozni a halálukat, a temetés után bezárta a szobájukat és mindent úgy hagyott, ahogyan volt. Kinyitván a komódot, amelyben az édesapja a pizsamáját tartotta, Grace nyelt egyet. Senki nem nyúlt hozzá azóta, hogy az édesanyja felhozta, összehajtogatta és betette őket ide. Még most is tisztán emlékezett az édesanyja nevetésére. Ahogyan az édesanyja viccelődött az édesapja konzervatív ízlésén a flanel pizsamát illetően. Ami még rosszabb, emlékezett a szeretetükre egymás iránt. Mindent megadott volna, hogy egy olyan párt találjon magának, mint amilyet a szülei találtak maguknak. 25 évig voltak házasok, és mindvégig ugyanúgy szerették egymást, mint az elején, addig, amíg meg nem haltak. Nem emlékezett olyanra, hogy az édesanyja ne nevetett volna az apja finom viccelődésein. Akárhova mentek mindig kézen fogták egymást, pont, mint a tinik, és loptak egy-egy csókot, amikor azt hitték, hogy senki sem látja őket. De ő látta őket. Emlékezett rájuk. Ő is szerette volna ezt a fajta szerelmet. De valamilyen oknál fogva, még nem találkozott olyan férfival, akitől elállt volna a lélegzete. Aki ellopja a szívét és megbolygatja az érzelmeit. Egy férfi, aki nélkül ne tudna élni. “Ó, anya,” sóhajtott és közben azt kívánta, bárcsak a szülei ne haltak volna meg azon az ékszakán. Azt kívánta. Nem is tudta, hogy mit. Csak szeretett volna valamit, ami segít neki belelátni a jövőbe. Valami, ami őt is olyan boldoggá teszi, mint az édesapja az édesanyját. Az ajkaiba harapott, és közben a kezébe vette az édesapja sötétkék és fehér kockás pizsamáját és kifutott a szobából. “Tessék,” mondta a lány, miközben Julian kezébe nyomta a pizsamát, és kiszaladt a folyosó közepén levő fürdőszobába. Nem akarta hogy meglássa a könnyeit. Soha többé nem fogja kimutatni a sebezhetőségét egy férfinak. Julian felvette a pizsamanadrágot, és követte Gracet. A lány beviharzott a következő ajtón a folyosón, és bevágta maga után azt. “Grace,” mondta a férfi, miközben lassan kinyitotta az ajtót. Megdermedt, ahogy meglátta a lányt sírni. Miközben a lány a kezében tartott törölközővel próbálta tompítani a zokogásának a hangját, Julian megfigyelte a WC-t amely pontosan összeillett a beépített kagylókkal. Annak ellenére, hogy évszázadokon keresztül kontrollálta az érzelmeit, most a szánalom suhant át rajta. A lány úgy sírt, mintha összetört volna a szíve. Ettől kényelmetlenül érezte magát. Bizonytalannak.

A fogait összeszorítva, Julian elűzte ezeket a különös érzéseket. Egy dolgot megtanult gyerekkorában, nem eredményezett jó dolgot, ha túl sokat tudsz egy emberről. Ha törődsz velük. Akárhányszor elkövette ezt a hibát, mindig keményen megfizetett érte. Ezen kívül, az itt töltött ideje rövid volt - túl rövid. Egy kicsit még össze is kuszálta a saját és a lány érzelmeit és életét, a legegyszerűbb az lenne, ha behatárolná a következő fogságának az idejét. Emellett az előző világból származó becsülete mellbe vágta. A lány teljesen lekötötte. Nem volt más, mint egy nőcsábász (tomcat), aki elvette azt, amit akart és utána elment. Ettől a gondolattól Julian megmarkolta a hideg kilincset. Ő nem volt állat. Neki is voltak érzelmei. Vagy legalábbis úgy érezte. Mielőtt felfogta volna, hogy mit tesz, berontott a helyiségbe és átölelte a lányt. A lány úgy ölelte át a derekát, mintha az élete függne tőle, és közben a csupasz mellkasába fúrta az arcát és sírt. Az egész teste remegett. Valami különös dolog megnyílt benne. Egy mély vágyódás valami iránt, amit nem tudott volna megnevezni. Még soha életében nem vigasztalt egy síró nőt. Annyi nővel lefeküdt már, hogy alig tudta megszámolni, de még egyet sem tartott így a karjában. Még azután sem, hogy lefeküdt velük. Miután megunta a partnerét, eltüntette magát, és keresett magának valamit, ami lefoglalja, és várt, amíg újra nem hívják. Még az átok előtt sem mutatott gyengédséget. Még a felesége iránt sem. Katonaként, az első dolog, amit megtanult az volt, hogy hogyan legyen vad. Durva. „Térj vissza a pajzsoddal, vagy rajta." Ezt mondta neki a mostohaanyja, miközben hajánál fogva rángatta vissza a gyakorlatokhoz, amely a háborúra készítette fel, és mindez alig 7 éves korában. Az apja még ennél is rosszabb volt. Egy legendás spártai vezér, aki nem ismerte a gyengeséget. Semmi érzelem. Az ember, aki gyerekkorában bőrfonatos ostorral tanította meg neki, hogy hogyan rejtse el a szenvedését. Hogy ne engedje meg, hogy mások meglássák a szenvedését. Ezen a napon Julian szinte érezte az ostort a csupasz hátán, szinte hallotta, ahogyan végigsüvít a levegőben, miközben a bőréhez közeledett. Látta az apja arcán a gúnyos mosolyt, amelyről megvetés sugárzott. “Sajnálom,” suttogta Grace még mindig a vállába, visszarántva ezzel Juliant a jelenbe. A lány megbillentette a fejét, hogy fel tudjon nézni rá. A lány szürke szeme csillogott, és egy idő előtt megsebzett szívről árulkodott. Kényelmetlenül hátralépett a lánytól. “Jobban érzed magad?” Grace letörölte a könnyeit, és megköszörülte a torkát. Nem tudta, hogy miért jött Julian utána, de elég hosszú ideje senki nem törődött azzal, hogy sír. “Igen,” suttogta. “Köszönöm.” Julian nem mondott semmit. A gyengéd férfi aki, egy kis idővel ezelőtt még a karjában tartotta, eltűnt, és újra előjött Mr. Szobor, akinek az egész teste merev és hideg. A lány vett egy mély lélegzetet, és elhaladt Julian mellett. “Nem tettem volna ezt, ha nem lennék ennyire fáradt és egy kicsit részeg. Tényleg szükségem van az alvásra.” Tudta hogy a férfi követni fogja, ezért visszament a szobájába és felmászott a magas baldachinos ágyba és kényelmesen elhelyezkedett a vastag paplan alatt. Egy kis idő múlva érezte, ahogyan a matrac besüpped mellette a férfi súlya alatt.

A szíve felgyorsult, ahogy megérezte a férfi meleg testét a sajátja mellett. Ami még rosszabb volt, hogy a férfi a mellkasát a hátához nyomta és a karját a derekára tette. “Julian!” mondta szigorúan, amikor megérezte a férfi izgalmát a csípőjénél. “Azt hiszem jobb lenne, ha te is és én is a saját felünkön maradnánk.” A férfi nem hallgatott rá, miközben lehajtotta a fejét a lányéhoz, és a hajvonala mentén elkezdte harapdálni. “Azt hittem, azt akarod, hogy idejöjjek, és kezelésbe vegyem a fájó ágyékodat,” suttogta a fülébe. A teste lángolni kezdett a férfi közelségétől és a szantálfa illattól, ami az agyáig eljutott, Grace elpirult, ahogy eszébe jutott, hogy mit mondott Selenának. “Az ágyékomnak nincs semmi baja, nagyon jól érzi magát úgy, ahogy van.” “Ígérem, én sokkal, sokkal boldogabbá tudnám tenni.” Ó, ebben nem is kételkedett. “Ha nem viselkedsz rendesen, ki foglak tenni a szobából.” Felnézett a férfira és látta a hitetlenséget a szemében. “Nem értem miért akarsz elküldeni,” mondta Julian. “Azért, mert nem foglak úgy használni, mintha egy névtelen játék lennél, akivel csak az igényeimet szeretném kielégíteni. Rendben? Nem akarok egy olyan férfival szoros kapcsolatba kerülni, akit nem is ismerek.” A kék szemében zavarodottság tükröződött, de végül visszavonult és letelepedett a lány mellé az ágy másik oldalán. Grace vette egy mély levegőt, hogy megnyugtassa a vadul száguldozó szívét, és közben próbálta megfékezni a lángoló vérét. Istenem, egy olyan férfi, akinek nehéz nemet mondani. Tényleg képesnek érzed magad, hogy egy ilyen férfi mellett aludj? Talán szikla van az agyad helyén? Becsukta a szemét, és elszavalta az unalmas litániáját. Muszáj aludnia. Nem volt semmi ha, és vagy de. Vagy jóképű Julian. Julian lelökte magáról a takarót és a háta mögött Gracere nézett. Ez lesz az első alkalom a hosszú életében, hogy úgy töltött el egy éjszakát egy nővel, hogy nem feküdt le vele. Hihetetlen. Még egy nő sem utasította vissza eddig. A lány megfordult, megnyomott egy gombot a távkacsolón és bekapcsolta a TV-t, majd lehalkította a beszédet benne. “Ez a fényeknek van,” mondta megnyomva egy másik gombot. A fények rögtön kialudtak, búcsút mondva a TV-nek, hogy árnyékot vessen a háta mögötti falra. “Tudok zajban aludni, úgyhogy nem hiszem, hogy fel fogsz kelteni.” Odaadta neki a távkapcsolót. “Jó éjszakát Makedóniai Julian.” “Jó éjszakát Grace,” suttogta a férfi, és közben a haját figyelte, ahogyan szétterül mellette, miközben lefeküdt aludni. Félretette a távkapcsolót, és a lányt nézte egy ideig, miközben a TV-ből áradó fények végigsuhantak a lány arcán. Abból, ahogyan lélegzett, meg tudta mondani, hogy mikor aludt el. Ez volt az a pillanat, amikor nem tudta megállni, hogy hozzá ne érjen. Nyomon merte követni szelíd arcának lágy körvonalait a mutatóujja hegyével. A teste olyan erősen reagált, hogy átkozódva az ajkába harapott. Tűz árasztotta el a vérét. Egész életében érezte a szúró vágyakat, először az éhség a gyomrában, majd egy égő szomjúság a szeretet és a tisztelet után, és végül a vágy a nő nedves és csúszós ágyéka után. De ilyet még soha, soha nem tapasztalt. Az éhség annyira erős és nyers volt, hogy majdnem elvesztette a józan eszét.

És csak arra tudott gondolni, hogy megsimogatja a lány selymes combját, és mélyen behatol a lágy és szűk testbe. És addig mozog ki és be a testében amíg, egyszerre nem kiáltanak fel a kielégültségtől. De ez soha nem fog megtörténni. Julian távolabb húzódott tőle. Egy biztonságos távolságba, ahol már nem érzi a lány édes és nőies illatát, és nem érzi a takaró alatt a teste melegét.. Napokig örömet tudna okozni neki megállás nélkül, de számára soha nem lesz nyugalom. “A fenébe Priapus,” morogta, miközben annak az istennek a nevét mondta, aki megátkozta, hogy ez legyen a sorsa. “Remélem Hádész* megadja neked a teljes járandóságod." A haragja eltompult, sóhajtott és rájött hogy a Sors és a Harag adta neki ezt. Grace melegséget és biztonságot hozott neki. Ez olyan érzés volt, amit még nem tapasztalt az évek alatt. Hirtelen Grace úgy érezte, mintha valaki gyengéden megcsókolná a szemhéját, mintha gyengéden hozzáértek volna a szempilláihoz. Meleg, erős kéz simogatta a haját. Julian! A lány olyan gyorsan ült fel hogy összeütközött a fejük. Grace hallotta, ahogy Julian felszisszen a fájdalomtól. A homlokát dörzsölve Grace kinyitotta a szemét és látta, hogy a férfi rosszalló tekintettel néz rá. “Bocsánat,” kért elnézést Grace, és közben felült. “Megijesztettél.” Julian kinyitotta a száját, és a hüvelykujjával megnézte az elülső fogait, hogy lötyögnek-e Grace ütésétől. Ami még rosszabb volt Grace nem tudta levenni a tekintetét a férfi nyelvéről, aki azzal is megvizsgálta a fogait, hogy meg vannak-e még. És azok a ragyogó fehér fogak. Nagyon szerette volna, ha megharapja vele őt... “Mit szeretnél reggelire?” kérdezte, elterelve a saját gondolatait. Julian pillantása a mély V kivágásra tévedt. Követte a férfi pillantását, és rájött, hogy ahogyan ült a férfi még a rózsaszín Mickey Mouse fehérneműjét is láthatta. Mielőtt mozdulni tudott volna, a férfi rávetette magát, és vadul csókolni kezdte. Grace a szájába nyögött, miközben a férfi nyelve a legbűnösebb dolgokat csinálta az övével. Grace feje vadul forgott a heves csóktól, miközben a férfi meleg lehelete összekeveredett az övével. Ahogy visszagondolt soha nem szeretett csókolózni. Biztosan megőrült! A férfi a karját Grace köré fonta. Ezer láng csapott ki Grace testéből, elégetve őt, felizgatva őt, mintha ezek a lángok a combjai között összegyűltek volna, azon a helyen, ahol annyira vágyott a férfi után. A férfi szája elengedte a száját, és a nyelvét végighúzta a bőrén, körkörösen haladva a torkától a fülcimpájáig, majd le a kulcscsontjáig és megint a nyakához. Úgy tűnt a férfi ismeri az összes erogén zónát a testén! És ami még jobb, tudta hogyan használja a nyelvét, és hogy hogyan masszírozza őt úgy, hogy a legnagyobb élvezetet nyújtsa. Julian gyengéden a fülébe lehelt, fagyos hullámokat küldve felé, a lányt kirázta a hideg, és amikor megsimogatta és megnyalta a füle belsejét, teljes testében rázkódott. A melle bizsergett, a mellbimbója megkeménykedett, és követelte a csókot. *

Kronosz és Rheia negyedik gyermeke, az Alvilág ura

“Julian,” nyögte Grace, és nem ismerte fel a saját hangját. Az agya azt súgta, hogy mondja meg neki, hogy álljon meg, de a hangok a torkán akadtak. Annyi erő volt a férfi érintésében. Olyan varázslatos volt. És a lány ennél többre vágyott. Julian rágördült, nekinyomva a lány hátát a matracnak. Még a pizsamáján keresztül is érezte a férfi kemény és forró ágaskodó férfiasságát a csípőjén, miközben a kezével megtámasztotta a fenekét és rekedten lélegzett a fülébe. “Le kell állnod,” lehelte végül Grace, de a hangja elég halk volt. “Mivel?” kérdezte. “Ezzel?” és közben nyalogatni kezdte a fülcimpáját. Grace az élvezettől felnyögött. A hideg végigfutott az egész testén, mint a vörös parázs, megégetve a teste minden egyes részét. A mellkasát kidomborította, feszesen odanyomva a férfi mellkasához. “Vagy ezzel?” Julian az egyik kezét a bugyija alá dugta, hogy megsimogassa ott, ahol a leginkább vágyott rá a lány. A lába Julian köré tekeredett válaszul arra, ahogyan a keze mozgott a combjai között, és újra ívben megfeszítette a hátát. Oh, hihetetlenül jó volt! Julian simogatni kezdte a puha lüktető testrészt egy ujjal, belülről kifele megperzselve a lányt mielőtt, mélyen a lányba hatolt két ujjával. Miközben az ujjaival cirógatta, ingerelte és simogatta, hüvelykujjával a kis dudort masszírozta. “Ó...” nyögte Grace, miközben hátravetette a fejét az élvezettől. A férfiba kapaszkodott, miközben folytatta az ingerlő játékot a nyelvével és az ujjával. Elvesztette az irányítást, és szégyentelenül dörzsölte magát a férfihoz, jobban érezve az érintéseit és belőle áradó meleget. Julian behunyta a szemét, hogy jobban érezze az őt körülvevő illatot, és a ráfonódó kezeket. Az övé volt. Érezte a remegést a lány testén, és a lüktetést a keze körül, és a testének a reakcióját minden egyes simogatástól. Bármelyik pillanatban orgazmusa lehet. Az első gondolat a fejében az volt, hogy felhúzza a lány pólóját, majd ráfekszik és elkezdi szívni a mellbimbóját és élvezi a kis ráncokat körülötte, és érzi az ízét a nyelvén. Nem emlékezett rá, hogy valaha is egy nőnek ilyen íze lett volna. Egy íz, amely beivódott az agyába, és tudta hogy soha nem fogja elfelejteni. És a lány készen állt rá. Forró, nedves és feszes volt, pont amilyennek ő szerette a női testet. Eltépte a vékony anyagot, amely az útjában állt annak a testrésznek, amelyet annyira fel akart fedezni. Teljes hosszával. Grace hallotta, ahogyan eltépi az anyagot, de nem tudta megállítani. A férfi kívánsága ugyanaz volt, mint az övé. Miközben nyelt egyet, olyan erős érzés tört rá, hogy már alig várta a megkönnyebbülést. Muszáj, hogy megkönnyebbüljön! Felemelkedett és beletúrt a férfi hajába és nem akarta, hogy a férfi abbahagyja akár egy pillanatra is. Julian ledobta az alsónadrágját és szélesre tárta a lány combját. Grace teste lángolt miközben a férfi elhelyezkedett a kitárt combjai között. A férfiasságának a csúcsát a lány lába közé nyomta. Grace nekifeszítette a csípőjét a férfinak, sürgetve a férfit hogy belehatoljon.

És ekkor a telefon hirtelen megcsörrent. Grace hirtelen megugrott, visszanyerve az ellenőrzést a saját agya felett. “Mi ez a hang?” kérdezte Julian. Grace hálás volt a telefonnak és kicsúszott a férfi alól, de az egész teste égett és lángolt. “Ez egy telefon,” mondta, mielőtt felvette volna a kagylót az éjjeliszekrényről. A keze megremegett, miközben a füléhez emelte a kagylót. Átkozódva, Julian átgurult a saját oldalára. “Selena, hála az égnek, hogy te vagy,” mondta Grace, mihelyt rendbe szedte egy kicsit a hangját. Ó, annyira hálás volt Selenának hogy a legjobb pillanatban hívta. “Mi történt?” kérdezte Selena. “Hagyd abba,” dörrent rá Grace Julianre, miközben a férfi elkezdte nyalogatni a hátát és haladt lefele a feneke felé. Egy picit arrébb tolta a férfit és növelte egy kicsit a távolságot kettejük között. “Nem csinálok semmit,” mondta Selena. “Nem te, Lanie.” A vonal másik végén síri csend volt. “Figyelj,” mondta Grace Selenának, hangjában éles figyelmeztetéssel. “Szükségem lenne Bill néhány ruhájára, és hozd át őket. Most.” “Működött!” Az átható sikoly szinte megrepesztette a dobhártyáját. “Ó, Istenem, működött! Halleluja! Nem hiszem el! Úton vagyok!” Grace letette a telefont, mialatt Julian végighúzta a nyelvét a tomporán át a... “Hagyd abba!” A férfi visszahúzódott és megbotránkozva ráncolta a szemöldökét. “Nem szereted amikor ezt csinálom?” “Nem azt mondtam,” válaszolta, mielőtt még meggondolhatta volna magát. A férfi visszalépett hozzá... Grace kipattant az ágyból. “Készülnöm kell a munkába.” A férfi felkönyökölt, és őt figyelte, ahogy felvette a földről a levetett nadrágot és odadobta neki. Fél kézzel elkapta, mialatt a tekintette kényelmesen vándorolt a lány testén. “Miért nem jelentesz beteget?” “Beteget jelenteni?” ismételte a lány. “Honnan tudod, hogy ez mit jelent?” A férfi megvonta a vállát. „Képes vagyok hallani a rabságom alatt. Ez teszi lehetővé, hogy nyelveket tanuljak, és megértsem a változás szintaxisát (mondattan).” Mint egy kecses párduc felegyenesedett, félrehúzta a takarót és lassan kiszállt az ágyból. A nadrágot elfelejtette. A teste még merev volt. A megbabonázott nő meg sem tudott mozdulni. “Még nem fejeztük be,” mondta férfi mély, halk hangon. A lány után nyúlt. “De igen!” A lány berohant a biztonságos fürdőszobába, és magára zárta az ajtót. Julian a fogait csikorgatta, és legszívesebben a falba verte volna a fejét a csalódottságtól. Miért olyan makacs a lány? Lenézett a merev testrészre és átkozódott. ‘Miért nem viselkedsz, legalább öt percig?” Grace vett egy hosszú és hideg zuhanyt. Mi ez a dolog Juliannel, amitől fölforr a vére? Még most is érezte magán a férfi testének forróságát. Az ajka érintését... “Hagyd abba, hagyd abba, hagyd abba!” Ő nem valami nimfomániás, aki ne tudjon parancsolni magának. Hisz ő egy Ph. D. (filozófia doktor) aggyal, hormonok nélkül.

De olyan egyszerű lenne mindent elfelejteni, és a következő hónapot Juliannel tölteni az ágyban. “Rendben,” mondta magában. “Ágyba bújsz vele egy hónapig, és aztán?” Szappanozni kezdte a testét, fokozva ezzel a vágyát. “Megmondom mi lesz. El fog menni, te meg hugi, megint egyedül maradsz.” “Emlékszel, mi történt Paul után? Emlékszel, mit éreztél, amikor a diákszálló körül bolyongtál, és fájt a gyomrod, mert valaki elhagyott? Emlékszel, milyen megalázó volt?” És ami még rosszabb, még mindig hallotta Paul gúnyos nevetését, ahogy a barátainak henceg, hogy megnyerte a fogadást. Hogy szeretett volna annyira bátor lenni, hogy betörje a lakása ajtaját, és péppé verje. Nem, nem engedte magát kihasználni. Ezért kellettek évek, hogy túltegye magát Paulon és a kegyetlenségén, és nem visszavágni szeszélyből. Még akkor sem, ha csodálatos szeszély! Nem, nem, nem. Legközelebb olyan férfinak adja magát, aki kötődik hozzá. Valakinek, aki törődik vele. Valakinek, aki nem hagyja figyelmen kívül a fájdalmát, továbbra is örömmel használva a testét, mintha ő nem is számítana, gondolta, és az elfojtott emlékek bosszúért kiáltottak. Paul úgy tett, mintha ő ott sem lett volna. Mintha csak egy érzelem nélküli baba lett volna, ami csak a férfi élvezetére szolgál. És ő nem hagyja senkinek, különösen Juliannek, hogy úgy bánjon vele. Soha többé. Julian elindult lefelé, és csodálkozva nézte az ablakon beáradó ragyogó napfényt. Vicces, hogy milyen kis dolgokra is ad az ember. Emlékezett rá, hogy volt idő, amikor semmi jelentőséget nem tulajdonított az olyan apróságnak, mint egy napfényes reggel. Nos, mindez valóban az istenek ajándéka. Egy ajándék, amit egy hónapig fog élvezni, mielőtt ismét arra kényszerül, hogy a sötétségben éljen. Nehéz szívvel lépett be a konyhába a nagy szekrényhez, ahol Grace az élelmiszert tárolta. Ahogy kinyitotta az ajtót, elámult a benti hidegen. Kitárta karját és hagyta, hogy a kiáramló levegő megcsapja a bőrét. Hihetetlen. Kivette a különböző dobozokat, de nem tudta a címkéken az írást elolvasni. “Ne egyél meg semmit, amit nem tudsz azonosítani” emlékeztette magát, eszébe jutva néhány gusztustalan dolog, amit az emberek ettek az évszázadok alatt. Visszahajolt, és addig keresgélt, míg nem talált egy érett dinnyét a fiók legalján. Letette a konyha közepén levő szigetre, és kivett egy nagy kést a tartóból, ahol Grace egy rakás olyat tartott, és kettőbe vágta. Levágott egy darabot, és a szájába tette. Julian halkan felmordult, ahogy a kellemes nedvesség megérintette az ízlelőbimbóit. Az édes gyümölcshústól megkordult a gyomra. A torka sóvárgott a megnyugtató nedvesség után. Olyan jó újra az étel. Ha van mivel csillapítsa az éhségét és a szomját. Mielőtt megállíthatta volna magát, félretette a kést, marokra fogta a dinnyét és falni kezdte, olyan gyorsan, ahogy csak bírta. Istenem, olyan éhes volt. És szomjas. Akkor tért magához, amikor körmei a héjba vájtak. Julian dermedten nézte a kezén a gyümölcs levét, ujjai úgy begörbülve, mintha egy állat karmai lennének.

“Fordulj meg Julian, és nézz szembe velem. Most pedig légy jó fiú, és tedd amit mondok. Érints meg itt. Mmm... Igen, ez az. Jó fiú, jó fiú. Kérlek, engem is, és hamarosan hozok valami ennivalót.” Julian összerándult az utolsó megtestesülése kellemetlen emlékétől. Nem csoda, hogy úgy viselkedik, mint egy állat; oly hosszú ideig kezelték akként, hogy szinte el is felejtette, milyen embernek lenni. De legalább Grace nem láncolta az ágyához. Legalábbis egyelőre. Undorodva körülnézett a szobában, és hálás volt, hogy Grace nem látta, ahogy elveszti az önuralmát. Zihálva felkapta a fél dinnyét, és a szemétgyűjtő edénybe dobta, ahogy az Gracetől látta az éjjel. Aztán a mosogatóhoz lépett, hogy lemossa a ragadós édességet a kezéről. Ahogy a víz a bőréhez ért, felsóhajtott a gyönyörtől. Víz. Tiszta és hideg. Ezt hiányolta a legjobban a fogsága alatt. Órákon át sóvárgott utána, miközben kiszáradt torka égett és fájt. Hagyta, hogy a hűs víz végigcsorogjon a bőrén, aztán a markába gyűjtötte, lehajolt és a tenyeréből ivott, az ujjairól szopogatva le a vizet. Annyira megnyugtató volt, ahogy elárasztotta a száját és lecsúszott égő torkán, oltva a szomját. Semmi mást nem akart, mint belemászni a mosogatóba, hogy a víz végigcsorog az egész testén. Hogy... Kopogás hallott az ajtón, majd a lépcsőn lefutó léptek zaját. Julian elzárta a vizet, és a mosogató melletti száraz ruhával megtörölte a kezét és az arcát. Amikor visszafordult a dinnye másik feléhez, felismerte Selena hangját. “Hol van?” Julian a fejét csóválta a lány barátjának lelkesedésén. Nem ezt várta Gracetől. A két nő belépett a konyhába. A férfi felnézett a dinnyéről, és a nő barna szeme akkora lett, mint egy spártai pajzs. “Szent zöld guacamole!” hüledezett Selena. Grace összefonta karját a mellkasán, a szemében harag és vidámság csillant. “Julian, bemutatom Selenát.” “Szent zöld guacamole,” ismételte a barátnője. “Selena?” Grace meglengette kezét Selena arca előtt. Selena még csak nem is pislogott. “Szent zö...” “Abba hagynád?” szidta Grace. Selena ledobta a földre a kezében tartott ruhákat, és körbejárta a konyhát, hogy megnézhesse a férfi egész testét. A tekintete végigpásztázta a feje tetejétől a lábujja hegyéig. Julian alig tudta elfojtani a felháborodását. “A fogamat is meg akarod nézni, vagy toljam le a nadrágomat, hogy ellenőrizz?” kérdezte több iróniával, mint akarta. Elvégre a lány technikailag az ő oldalán van. Ha legalább becsukná a száját, és nem bámulna így rá. Sohasem volt képes állni ezt a természetellenes figyelmet. Selena habozva kinyújtotta a kezét, hogy megérintse a karját. “Boo!” kiáltotta, amitől a lány egy láb magasra ugrott a levegőben. Grace nevetett. Selena rosszallóan rájuk meredt. “Hé, ti ketten. Szórakoztok velem?” “Megérdemelted.” Grace felvette a darab dinnyét, amit a férfi épp most vágott le, és a szájába tette. “Arról nem is beszélve, hogy magaddal fogod őt vinni ma.”

“Micsoda?” kérdezte egyszerre Julian és Selena. A lány nyelt egyet. “Nos, a munkába nem vihetem magammal, ugye?” Selena csintalanul mosolygott. “Fogadok, hogy Lisának és a női ügyfeleknek tetszene.” “Tehát a fickó marad, nyolcra jövök. Úgysem lett volna jó ötlet.” “Nem tudod lemondani?” kérdezte Selena. Julian egyetértett. Egyáltalán nem vágyott nyilvános helyre. Az átok egyetlen része, ami még távolról megengedhető, az volt, hogy az a megidézőinek nagy része elrejtve tartotta őt magánlakosztályokban és titkos kertekben. “Te csak tudod,” mondta Grace. “Nekem nincs egy ügyvéd férjem, aki támogat. Egyébként sem hiszem, hogy Julian egész nap egyedül szeretne kószálni a ház körül. Biztos vagyok benne, hogy szeretne kimenni a városba.” “Inkább maradj itt velem,” mondta a férfi. Mert amit igazán látni akart, az a lány sima teste volt, ahogy teljes hosszában alatta vonaglik, és felkiált önkívületében. Elkapta Grace pillantását, és látta az éhséget megvillanni a szemében. Abban a pillanatban rájött, mire megy ki a játék. A lány azért megy dolgozni, hogy elkerülje őt. Hát, előbb vagy utóbb visszajön. Aztán az övé lesz. És ha egyszer megadta magát neki, akkor meg fogja neki mutatni azt az állóképességet és szenvedélyt, amire egy spártában kiképzett makedón katona képes.

5 fejezet Úgy tűnt, a reggel csak vánszorog, mialatt Grace megtette a szokásos körét az ügyfelekkel. Bármilyen keményen is próbált összpontosítani a problémákra, nem járt sikerrel. Újra és újra látta a mély, bronzbarna bőrt és a perzselő kék szemeket. És azt a mosolyt... Azt kívánta, hogy bár sose mosolygott volna rá Julian. A férfi mosolya határozottan a veszte lesz. „…így azt mondta, Dave, nézd, ha szeretnéd kölcsönvenni a ruháimat, rendben. De hagyd a drága, egyedi ruháimat, mert ha jobban nézel ki bennük, mint én, az Üdvhadseregnek adom őket. Szóval, igazam van, Doki?" Grace felnézett a mappájából, ahova eddig lándzsát tartó pálcikaemberkéket firkált. ,,Mi van, Rachel?" kérdezte a betegét, aki vele szemben ült a karosszékben. Rachel egy elegánsan felöltözött fényképész volt. „Jól mondtam Davenek, hogy hagyja békén a ruháimat? Úgy értem, a francba, az nagyon rossz, hogy a barátod jobban néz ki a ruháidban, mint te, igaz?" Grace bólintott. „Természetesen. Azok a te ruháid, és nem kellene elzárnod őket." „Látod, tudtam! Ezt mondtam én is neki. De meghallgatott? Nem. Hívhatja magát Davidanak, vagy ahogy akarja, és mondhatja, hogy ő egy férfitestbe zárt nő, de ha azt nézzük, még mindig az ex-féjem. Esküszöm..." Grace véletlenül ránézett az órájára. A Rachelre szánt egy óra már majdnem letelt. „Tudod, Rachel," mondta, félbeszakítva a páciensét, mielőtt Rachel rákezdett volna a szokásos szövegére a férfiakról és zavaró szokásaikról. „Talán várni kellene evvel hétfőig, a Dave-vel közös óráig?"

Rachel bólintott. „Rendben. De emlékeztess hétfőn, hogy beszéljek Chicoról." „Chico?" „A csivava, aki a szomszédban él. Esküszöm, az a kutya szemet vetett rám." Grace elkomorodott. Rachel biztosan nem úgy gondolta, ahogyan ő értette. „Szemet?" „Tudod. szemet. Úgy tűnik, csak egy blöki, de annak a kutyának a szex jár a fejében. Ahányszor elmegyek mellette, mindig a szoknyám alá néz. És ne akard tudni, hogy mit tett a futócipőmmel. Az a kutya egy perverz." „Oké," mondta Grace, megint félbeszakítva. Kezdett az a gyanúja lenni, hogy semmit sem tud tenni Rachel azon rögeszméje ellen, hogy a világon az összes férfi meghalna azért, hogy birtokolja őt. „Biztosan megfejtjük a csivava rajongását is." „Kösz, Doki. Te vagy a legjobb." Rachel felkapta a táskáját a földről, és kiment az ajtón. Grace megdörzsölte a homlokát, és Rachel szavai csengtek a fülében. Egy csivava? Jézusom! Szegény Rachel. Biztosan tud valahogyan segíteni rajta. Különben is, még mindig jobb, ha egy csivava néz a szoknyája alá, mint egy buja görög szexrabszolga. „Ó, Lanie," sóhajtotta Grace, „hogyan is vehettél rá erre?" Mielőtt tovább gondolkodhatott volna, berregett a házi telefon. „Igen, Lisa?" „A tizenegyegy órásod lemondta, és míg Ms. Thibideaux-val foglalkoztál, a barátnőd, Selena Laurens legalább hat tucatszor keresett, és ez se nem túlzás, se nem vicc. Hagyott egy halom sürgős üzenetet, hogy hívd fel a mobilján." „Köszi, Lisa." Felvette a telefont, és hívta Selenát. „Ó, hála istennek," szólalt meg Selena, mielőtt Grace megszólalhatott volna. „Told ide a segged, és vidd haza a barátod. Most!" „Nem az én barátom, a tied." „Tudni akarod, hogy mi ő?" kérdezte Selena egy árnyalatnyi hisztériával a hangjában. „Egy nyavalyás ösztrogén mágnes, az! A nők megrohamozták a standomat. A Lovesit Sunshine több kerámiát adott el ma reggel, mint eddig bármikor. Próbáltam hazavinni már korábban, de ebben a tömegben lehetetlen. Esküszöm, mintha valami híresség lenne itt. Soha nem láttam még ehhez foghatót. Most pedig told ide a segged, és segíts!" A telefon elnémult. Grace átkozta a szerencséjét. Kiszólt Lisának, és megmondta neki, hogy törölje az aznapi időpontokat. Amikor kiért a térre, látta miről beszélt Selena. Legalább húsz nő volt Julian körül, és több tucat bámult rá tátott szájjal menet közben. Akik a közelében voltak, a könyökükkel lökdösték egymást, próbálva felhívni magukra a figyelmét. De a leghihetetlenebb az a három nő volt, akik belekaroltak és egy másik fotókat csinált. „Ó, köszönöm," mondta egy harmincas éveinek közepén járó nő Juliannek, és kikapta a kamerát az asszony kezéből, aki a képet csinálta. A kebléhez szorította a kamerát, hogy odaterelje Julian figyelmét, de az a legcsekélyebb érdeklődést sem tanúsította. „Ez annyira csodálatos," folytatta a nő. „Alig várom, hogy otthon megmutassam a kritikus csoportban. Soha nem fogják elhinni, hogy egy igazi romantikus regényborító modellt találtam, itt a Francia Negyedben."

Valamilyen furcsa módon Grace gyanította, hogy Juliant nem érdekli a figyelem. De becsületére váljon, nem mutatta ki nyíltan. Mégis, a mosoly nem látszott a szemén, és ez nem olyan volt, mint amikor tegnap este rámosolygott. „Örömmel," mondta a nőknek. A kitörő vihogás fültépő volt. Grace hitetlenkedve rázta a fejét a nők láttán. Egy kis méltóságot! Hiszen Julian arca, teste és mosolya miatt, egy kicsit ő is elbódult, valahányszor a férfi ránézett. Hát hibáztathatja a többieket, hogy úgy viselkednek, mint a csitrik a bevásárlóközpontban egy rock koncerten? Hirtelen Julian felnézett, és a tomboló hormontömeg tengere felett találkozott a tekintetük. Grace mulatva ráncolta a homlokát. A férfi mosolya azonnal eltűnt. A szeme úgy fókuszált rá, mint egy éhes ragadozóé, aki épp most találta meg a következő áldozatát. „Ha megbocsátanak," mondta, majd átgázolt a nőkön, egyenesen felé. Grace nyelt egyet, amikor észrevette, hogy a nők elkomorodott tömege ellenségesen felé fordul. De ami még rosszabb volt, a hirtelen rátörő vágyhullám, amitől a szíve össze-vissza kezdett verni. És a férfi miden egyes lépésével a feszültség a tízszeresére nőtt. „Greeungs, agapeemenee," mondta Julian, s kezét felemelve megcsókolta a kézfejét. Egy elektromos forró hullám futott végig a lány gerincén. És mielőtt megmozdulhatott volna, a férfi a karjába vonta és forrón megcsókolta. A lány ösztönösen becsukta a szemét, élvezve a férfi szájának melegét, a lélegzetét. A karjának érintését, ahogy kőkemény mellkasára öleli. A feje beleszédült tőle. Ó, ez a férfi tudja, hogy kell csókolni! Julian úgy tudta a száját használni, hogy ahhoz nem kellett magyarázat. És a teste... Soha nem érzett még ilyet, ahogy a szikár, kemény izmok megfeszültek körülötte. Csak az egyik nő által alig hallható szó, a „ringyó," törte meg a varázst. „Julian, kérlek," suttogta a lány. „Az emberek néznek minket." „Azt hiszed, érdekel?" „De engem igen!" A férfi egy apró morgással elhúzta a fejét, és talpra állította. A lány csak ekkor jött rá, hogy teljesen a férfira támaszkodik, és az tartja őt, minden erőfeszítés nélkül. Grace leforrázott arccal fordult az irigykedve bámuló nők felé, mire azok vonakodva szétszóródtak. Arcán mélységes vonakodással a férfi elengedte őt, és hátralépett. “Végre," mondta Selena sóhajtva. “Majdnem hallok megint." Megrázta a fejét. “Ha tudnám, hogy működik, én is megcsókolnám." Grace önelégülten rámosolygott. “Nos, ez csak a te hibád." “Hogy érted ezt?" kérdezte Selena. Grace széles karmozdulattal Julian ruháira mutatott. “Nézd meg, hogy van felöltözve. Ne hozz ki egy görög istent nyilvános helyre rövidnadrágban és egy-két számmal kisebb topban. Jézusom, Selena, mit gondoltál?" “Harmincnyolc fok van és száztíz százalékos páratartalom. Nem akartam, hogy hőgutában meghaljon." “Hölgyeim, kérem," szólt Julian közéjük állva. “Túl meleg van ahhoz, hogy az utcán állva az én ruháimon veszekedjetek." Kiéhezett tekintetet vetett Gracere, aztán úgy

mosolygott rá, hogy attól minden nő elolvadt volna. “És nem vagyok görög isten. Csak egy kicsi félisten." Grace nem is figyelt oda, mert rabul ejtette a férfi hangja. Hogy lehet a hangjának ilyen erotikus töltete? A mély, buja akcentustól? Nem, ennél több volt, de az élete árán sem tudta volna kitalálni, hogy mi az. Az az igazság, hogy a lány csak egy ágyat akart valahol, hogy a férfi szabad utat kapjon hozzá. Hogy érezze a keze alatt az érzéki bőrét. Ránézett Selenára, és elkapta éhes tekintetét, ahogy Julian lábait és fenekét nézi. “Te is érzed, igaz?" kérdezte Grace. Selena pislogott. “Érezni mit?" “Őt. Olyan mintha ő lenne Pied Piper*, és mi lennénk az egerek, akiket elbűvölt a zenéje." Grace megfordult, és látta, hogy a nők a férfit nézik, néhányan a nyakukat nyújtogatták, hogy jobban lássák Juliant. “Mi van vele, hogy akaratunk ellenére vonz minket?” kérdezte Grace. Julian arrogánsan felhúzta egyik szemöldökét. “Megint az akaratod?" “Nos, őszintén szólva, igen. Nem szeretem azt, ahogy érzem magam." “És hogy érzed magad?" kérdezte a férfi. “Szexisen," csúszott ki Grace száján. “Mint egy istennő?" kérdezte a férfi, és hangja elmélyült egy oktávot. “Igen," mondta a lány, és tett a férfi felé egy lépést. A férfi nem érintette meg, de nem is kellett. Már a puszta jelenléte is túlterhelte a lányt. Megrészegítette a tekintete, amely az ajkára tapadt, majd lesiklott a nyakára. A lány megesküdött volna, hogy már érzi is az ajkai érintését a nyakának gödrében. És a férfi még csak meg sem mozdult. “Megmondom mi ez," dorombolta a férfi. “Varázslat, igaz?" A férfi megrázta a fejét, ahogy mutatóujját finoman végighúzta a lány arcán. Grace becsukta a szemét, mert a vágy heves hulláma végigperzselte. Csak ennyit tehetett, hogy ne fordítsa el a fejét és vegye fogai közé a férfi ujját. Julian odahajolt és az arcához dörgölte az övét. “Tény, hogy olyan szinten értékellek, ahogy a korodbeli férfiak nem tudnak." “Tény, hogy ez a legtömörebb gluteus rumpus, amit valaha hallottam," szólt Sunshine, félbeszakítva őket. “Nem beszélve a hangról és akcentusról, amiért érdemes meghalni. Szeretném, ha valaki megmondaná, hogy hol találok egy ilyet." Grace nevetésben tört ki Sunshine váratlan megjegyzése hallatán. Julian örömtelenül fordult Sunshine felé. “Nézz rá," intett Julian felé szénporos kezével. A jobb arcán már volt egy szénfolt. “Mikor találkoztál utoljára egy férfival, hogy úgy érezted tőle magad, hogy ismét vér folyik az ereidben? A barátod... nos, őrjítő. Szörnyen őrjítő." - Aztán komoly arccal hozzátette. “Uram, király őrjítő." Sunshine Grace felé fordította a vázlatfüzetét, hogy az látta a Juliant ábrázoló alkotást. “Látod, ahogy a fény kiemeli a bőre arany színét? Majdnem olyan, mintha tényleg a nap csókolta volna." Grace elkomorodott. Volt benne valami igazság. Ahogy Julian lehajolt hozzá, és meleg kék szemével elbódította. “Gyere velem haza, Grace," suttogta a férfi a fülébe. “Most. Hadd vegyelek a karjaimba, hadd hámozzam le a ruhát a testedről, és hadd

*

Mitológiai muzsikus, aki zenéjével elbűvölte a gyerekeket

mutassam meg, hogy mit jelent az isteneknek, ha egy nő megismer egy férfit. Esküszöm, hogy az örökkévalóságig emlékezni fogsz rá." A lány lehunyta a szemét, ahogy a szantálfa illat betöltötte a fejét. A férfi lélegzete csiklandozta a nyakát, mialatt az arca annyira közel volt az övéhez, hogy érezni vélte a borostáit. A lány minden porcikája engedni akart. Igen, kérlek, igen. Tekintete lesiklott a férfi vállára. Kemény izmainak formáira. A torkának gödrére. Ó, hogy szerette volna a nyelvét végigfuttatni az aranyszínű bőrén. Hogy lássa, a teste többi része is olyan jóízű-e, mint a szája. A férfi biztosan csodálatos lenne az ágyban. Efelől nem volt kétsége. De ő nem jelentett a férfinak semmit. Semmit. “Nem tehetem," lehelte a lány, és hátralépett. A férfi szeme megtelt csalódottsággal. Aztán határozott, kemény pillantást vetett rá. “De fogod" biztosította a lányt. Mélyen legbelül, a lány tudta, hogy valószínűleg igazat mondott. Meddig tud egy nő hátat fordítani egy ilyen férfinak? Elhessegetve a gondolatot, Grace átnézett az utca túloldalán levő Jackson Sörgyárra.* “El kell mennem néhány megfelelő ruhát venni." “Tehetek én arról, hogy egy fejjel magasabb Billnél, és kétszer olyan széles? kérdezte Selena. “A te ragyogó ötleted volt, hogy idehozzam." Grace elfordította tekintetét Selenáról. “Rendben. A Sörgyárban leszünk, ha szükség lenne ránk." “Oké, de légy óvatos." “Óvatos?" kérdezte Grace. Selena Julianra mutatott a hüvelykujjával. “Ha a nők elkezdenek tapadni rá, fogadd meg a tanácsom, és térj ki az útjukból. Az utolsó csapattól még most sem érzem a jobb lábam." Grace nevetve az út felé indult, tudva, hogy Julian követni fogja. Sőt, egyenesen érezte a férfit a háta mögött. A jelenléte tagadhatatlanul megrohanta minden gondolatát és érzékszervét. Egyikük sem szólt egy szót sem, míg átkeltek a forgalmas úton, és beléptek az első útjukba kerülő boltba. Grace körülnézett az üzletben a férfiruha részleget keresve. A változatosság kedvéért, most a lány lépett a férfihoz. “Szóval, milyen stílust kedvelsz?" kérdezte Juliant, megállva a farmeres standnál. “Szerintem a meztelenség egész jól működik." Grace a szemét forgatta. “Most sokkolni akarsz engem, ugye?" “Talán. Be kell hogy valljam, inkább tetszik, hogy elpirulsz." A lány felé lépett. Grace elhátrált, hogy a stand kettejük közé kerüljön. “Szerintem legalább három farmerre lesz szükséged, amíg itt vagy." A férfi sóhajtva nézte a nadrágokat. “Miért zavartatod magad, amikor néhány hét múlva úgyis elmegyek?" A lány rámeredt. “Jézusom, Julian," csattant fel neheztelve. “Úgy viselkedsz, mintha a múltban a megtestesüléseid alatt, még senki nem öltöztetett volna fel." “Nem tették." A lány megdermedt, a férfi üres hangját hallva. És a szavainak jelentésétől.

*

Bevásárlóközpont New Orleansban

Grace kételkedve nézett rá. “Azt akarod mondani, hogy az elmúlt kétezer év alatt, senki nem adott rád ruhát?" “Csak kétszer," mondta a férfi ugyanazon a fakó hangon. “Egyszer egy hóviharban Angliában, az ezernyolcszázas években, az egyik megidézőm talált nekem egy rózsaszín fodros köntöst, mielőtt kitaszigált az erkélyre, nehogy a férje felfedezzen. A másodikról még beszélni is kínos." “Ez nem vicces. És tudom, hogy egy nő nem tart egy férfit egy egész hónapig ruha nélkül." “Nézz rám, Grace," mondta a férfi, széttárt karokkal megmutatva kemény, élvezetes testét. “Egy szexrabszolga vagyok. Előtted senki nem gondolt arra, hogy ruhára van szükségem a feladataim elvégzéséhez." A férfi forró tekintete lenyűgözte, de ami fájdalmat okozott a lánynak az a kék szemekben tükröződő kín volt, amit nagyon próbált elrejteni a férfi. Ez a kín mélyen megérintette őt. “Hidd el," szólt a férfi csendesen, “miután egyszer bennük voltam, mindent megtettek, hogy ott tartsanak maguknál. Beleértve egy középkori megidézőmet, aki bereteszelte a szobája ajtaját, és azt mondta a kintieknek, hogy pestises." Grace elfordította a tekintetét, ahogy a férfi beszélt. A dolog hihetetlen volt, de látta a férfi arcán, hogy nem túlozta el a mesét. Nem tudta elképzelni a megaláztatásokat, amiket elszenvedett az évszázadok során. Édes istenem, az emberek jobban bánnak az állatokkal, mint ahogy a férfi leírta. “Megidéztek, de sohasem beszélgettek veled, vagy öltöztettek fel?" “Minden ember álma, nem? Semmi mást nem akarni, csak a testét valakinek, meg a néhány hetes élvezetet, amit adni tud?" A férfi nyegle szavai nem tudták leplezni a fanyar halk hangját. Ez lehet, hogy más ember álma, de nem az övé. “Nos," mondta a lány, visszafordulva a farmerekhez, “én nem vagyok olyan, és neked szükséged lesz valamire, amit felvehetsz, amikor nyilvános helyre megyünk." Düh villant a férfi szemében, mire a lány önkéntelenül is hátralépett. “Nem arra átkoztak, hogy a nyilvánosság lásson, Grace. Csak neked vagyok, neked egyedül." Milyen szépen hangzik. Mégis, a lány nem tartozik hozzá. Nem tudna egy embert úgy használni, ahogyan Julian leírta. Ez rossz volt, és nem tudna önmagával együtt élni, a megtenne egy ilyen dolgot. “Bárhogy is legyen," mondta a lány határozottan, “ki foglak vinni nyilvános helyre. Tehát ruhára van szükséged." És válogatni kezdett a méretek között. A férfi hallgatott. Grace ránézett, és elkapta a férfi sötét, dühös pillantását. “Mi van?" “Mi van?" kérdezett vissza a férfi. “Felejtsd el. Lássuk ezek közül melyik passzol legjobban." Kihúzva több méretet, átadta a férfinak a nadrágokat. De úgy tűnt, mintha kutyaszart adott volna át, ahogy a férfi reagált a farmerekre. Semmibe véve a férfi döbbent tekintetét, a lány gyakorlatilag a próbafülke felé lökte, kinyitva neki az ajtót. Julian belépett a kis fülkébe, és egyszerre három oldalról támadta meg az ellenség. Először a szűk tér és a hideg, vad terror, ami elöntötte tőle. Egy egész percig nem tudott lélegezni, ahogy harcolt a késztetéssel, hogy kirohanjon, a szűk, kényelmetlen térből. Megmozdulni sem tudott anélkül, hogy ne ütközött volna a falnak, az ajtónak, vagy a tükörnek.

De a klausztrofóbiánál is rosszabb volt az arca a tükörben. Századok óta nem látta a tükörképét. És az arc, ami visszanézett rá, az apja arca volt, amit el akart felejteni. Ugyanaz a lágyan faragott vonalak, ugyanaz a gőgös tekintet. Az egyetlen, ami hiányzott, az apja bal arcán levő, mély, szaggatott forradás. És most először, számtalan évszázad után, Julian elé tárult a vállára lógó három vékony parancsnoki fonat megrendítő látványa. Reszketett a keze, ahogy odanyúlt és megérintette őket, és valami olyan tett, amit már nagyon régóta nem: visszaemlékezett a napra, amikor kiérdemelte őket. Ez a csata után volt, Theba-nál, amikor a parancsnoka elesett és a makedón csapatok kezdtek pánikba esni és visszavonulni. Ő megragadta a parancsnok kardját, csoportosította, és újabb győzelemre vezette őket a rómaiak ellen. A csata utáni napon, a makedón királyné személyesen fonta be a haját, és helyezett gyöngyöket a fonatok végére. Julian a megmarkolta az apró üveggyöngyöt. Ezek a fonatok egy egykor büszke és hatalmas makedón parancsnokhoz tartoztak, aki egy hódító hadsereget irányított olyan erősen, hogy a rómaiak pánikba esve menekültek. A látvány kísértette. Lenézett a jobb kezén levő gyűrűre. Már kopott volt, oly régóta volt vele, hogy már nem is emlékezett rá, mit jelképez. De a fonatai... Nem gondolt rájuk már hosszú, hosszú ideje. Most megérintve őket, eszébe jutott a férfi, aki valaha volt. Emlékezett a családtagjai arcára. Az emberekre, akik egykor rohantak, hogy teljesítsék a kivánságait. Azokra, akik tisztelték, és azokra, akik tartottak tőle. Volt idő, amikor ő irányította a sorsát, és a világot, ami az övé volt. És ő most egy... Összeszorult torokkal, Julian lehunyta a szemét, és kihúzta a gyöngyöket a hajából, mielőtt elkezdte volna kibontani a fonatot. Ahogy ujjai kibontották az első fonatot, lenézett a nadrágra, amit a földre ejtett. Miért teszi ezt Grace? Miért bánik vele úgy, mint egy emberi lénnyel? Mivel ahhoz volt szokva, hogy úgy bánnak vele, mint egy tárggyal, a lány kedvessége szinte elviselhetetlen volt. A többi megidéző hideg, személytelen távolságtartása lehetővé tette, hogy elviselje a büntetését, és hogy ne emlékezzen arra, ki is volt egykor. Arra, amit elvesztett. Képes volt a jelenre és a mostra összpontosítani, és a pillanatnyi, múlandó élvezetre. De az emberek nem így élnek. Van családjuk, barátaik, jövőjük, álmaik. Reményeik. Dolgok, amiket ő századokkal ezelőtt elvesztett. Amiket soha nem ismerhet meg újra. “A francba veled, Priapus," sóhajtotta, ahogy kibomlott az utolsó fonat is. “És a francba velem is." Grace did a double-take, amikor Julian végre kijött a fülkéből felöltve a farmert, ami úgy nézett ki, mintha neki tervezték volna. A rövid, feszes top, amit Selena adott kölcsön, pont a derekáig ért, szabadon hagyva egy keskeny csíkot a derekából, és látni engedte a lapos, izmos hasát, meg a köldökétől a farmer korca alatt eltűnő kávébarna szőrzetet. Gracere rátört egy erős vágy, hogy odalépjen hozzá, és kezét végigfuttatva a hasán odacsúsztassa, ahol eltűnik. És eszébe jutott a férfi látványa, ahogy meztelenül áll előtte.

A fogai közt beszívva a levegőt, el kellett ismernie, hogy a férfi jól néz ki farmerben. Jobban, mint a rövidnadrágban, ha ez egyáltalán lehetséges. Sunshine-nak igaza volt, a férfinak volt a legjobb farmerbe bújtatott feneke, és neki minden gondolata az volt, hogy megsimogassa, és feszesen belemarkoljon. Az eladónő és a mögötte álló hölgy abbahagyta a beszélgetést és eltátotta a száját. “Ez már elfogadható?" kérdezte Julian Gracet. “Ó, igen, baby," mondta Grace lélegzetvisszafojtva, mielőtt meggondolhatta volna. Julian szórakozottan rávigyorgott, de a szeme nem ezt tükrözte. Grace körbejárta a férfit, mert nem látta a nadrág méretét. Ó, igen, csinos fenék! Annyira megzavarta a formás testrész, hogy véletlenül ujjaival végigsimított a férfi bőrén, amikor megérintette a címkét. Érezte, hogy Julian megfeszül. “Tudod," szólt Julian, a válla fölött lenézve a lányra, “jobban érezném magam, ha mindketten meztelenek lennénk. Az ágyadban." A lány hallotta, hogy az eladónő és a vásárló felszisszen. Forróság öntötte el Grace arcát, fölegyenesedett és ránézett a férfira. “Tényleg szükség van ilyen személyes megjegyzésekre, amikor nyilvános helyen vagyunk?" “Ha hazavinnél, nem kellene aggódnod." A férfi javíthatatlan volt. Grace a fejét rázva kiválasztott még két farmert, pár inget, egy övet, egy napszemüveget, zoknikat, cipőket, és néhány bő, ronda boxeralsót. Egy férfi sem néz ki jól boxeralsóban, döntötte el. És az legutolsó dolog, amit akart, hogy Julian még vonzóbb legyen. Átöltöztette a férfit egy tengerésznyakú ingbe, farmerbe, és futócipőbe, mielőtt elhagyták a részleget. “Most szinte emberien nézel ki," mondta a lány kötekedve, ahogy a férfi kilépett az öltözőből. Az egy hideg, merev pillantást vetett rá. “Csak a külsőm," válaszolt a férfi olyan halkan, hogy a lány alig hallotta. “Hogy érted ezt?" kérdezte a lány. “Csak a külsőm emberi," mondta a férfi hangosabban. A lány elkapta a férfi fájdalmas tekintetét. Összeszorult a szíve. “Julian,” korholta a lány. “Te ember vagy." A férfi összeszorította a száját, a tekintete felhős és óvatos volt. “Igen? Él egy ember kétezer évig? Hogy csak az van megengedve, hogy egyszerre csak pár hetet járjon a földön?" Körülnézett, a nőkre, akik ott settenkedtek és leselkedtek utána a polcok között. A nőkre, akik azonnal megálltak, ahogy egy pillantást vetettek rá. Kezével a körülöttük folyó műsorra mutatott. “Láttad őket ezt tenni bárki másért is?" Arca kemény, veszélyes kifejezést öltött, a tekintete a lányét kereste. “Nem, Grace. Én soha nem voltam ember." Úgy érezve, hogy meg kell vigasztalnia, a lány gyengéden a férfi arcára simította a tenyerét. “Te ember vagy, Julian." A férfi szemében látott kételytől majd' megszakadt a szíve. Bizonytalanul, hogy mit tudna még mondani a férfinak, vagy tenni érte, hogy jobban érezze magát, a lány annyiban hagyta a dolgot, és elindult az ajtó felé. Már majdnem odaért, amikor észrevette, hogy Julian nincs vele. Körülnézve, Grace könnyen észrevette. A férfit eltérítették a női fehérneműk, és most ott állt egy polcnyi nagyon hiányos fekete neglizsé mellett. Grace arca lángolt. A lány szinte hallotta a buja gondolatokat a férfi fejében.

Jobb, ha elhozza onnan, mielőtt az egyik nő felajánlkozik, hogy felpróbálja neki. A lány gyorsan odalépett, és megköszörülte a torkát. “Készen vagy?" A férfi egy lassú, alapos pillantással a tudtára adta, hogy látja maga előtt a lányt azt a fátyolszerű dolgot viselni. “Lélegzetelállító lennél ebben." Grace kétkedve nézett rá. A vékony cucc annyira átlátszó volt. Juliannel ellentétben, neki nem olyan teste volt, hogy bárki is utánaforduljon, ha nem voltak nagyon elkeseredett helyzetben. Vagy nem voltak börtönben tíz-húsz évig. “Nem tudom, mennyire lennék lélegzetelállító, de határozottan fáznék benne." “De mindenesetre nem sokáig." A lány beszívta a levegőt a férfi szavai hallatán, egy percig nem kételkedve az igazában. –„Annyira rossz vagy." “De nem az ágyban." A férfi a lány felé hajtotta a fejét. “Igazából én nagyon..." “Hát itt vagytok!" Grace hátraugrott Selena hangjának hallatán. Julian mondott Selenának valamit egy idegen nyelven, amit Grace nem értett. “Nem, nem," szidta Selena a férfit. “Gracie nem érti az ókori görögöt. Egész félévben aludt." Selena ránézett Gracere, és csettintett a nyelvével. “Látod, én mondtam neked, hogy egyszer még hasznos lehet." “Ó, igen," válaszolt Grace nevetve. “Mintha tudnom kellett volna, hogy egy nap varázsolsz nekem egy szexrab..." Grace hangja elhallt, amikor rájött, hogy majdnem mit mondott Julian előtt. Zavarba jött, és az ajkába harapott. “Semmi baj, Grace," mondta Julian csendesen. A lány mégis tudta, hogy megbántotta. Ezt semmiképp nem akarta. “Tudom, hogy mi vagyok. Nem bánthatsz meg az igazsággal. Jobban bánt a görög szó, mint a tény, hogy szexrabszolga vagyok. Spártában képeztek ki, és a makedónokért harcoltam. Próbáltam elkerülni a görögöket, amennyire csak tudtam, mielőtt megátkoztak." Grace fejét félrehajtva figyelte, mit mond a férfi, jobban mondva arra, hogy mit nem mond. Semmit a gyerekkoráról. “Hol születtél?" kérdezte. A férfi állkapcsa megrándult, és a szeme baljóslatúan elsötétedett. Bárhol is volt a szülőföldje, a férfit nem érdekelte. “Hát, félig görög vagyok, de nem tartok igényt az örökségem erre a felére." Oké, erre nagyon érzékeny. Ezután ki kell vegye a görög szót a szókincséből. “Vissza a fekete hálóinghez," mondta Selena. “Itt van egy piros is, arra gondoltam, hogy ez sokkal jobban állna neki." “Selena!" csattant fel Grace. Az figyelembe se vette, és odavezette Juliant a vörös neglizséhez. Selena felemelte az áttetsző vörös baby-doll rucit, amely elől fel volt vágva, és csak két szalag tartotta össze a vállán és a derekán. Fantasztikus piros bugyi és harisnyakötő egészítette ki az együttest. “Mit gondolsz?" kérdezte Selena, és Julian elé tartotta. A férfi számító pillantást vetett Grace-re. Ha továbbra is ezt csinálják, meg fog halni zavarában. “Hé, ti ketten, befejeznétek?" kérdezte Grace. “Nem fogom azt felvenni." “Akárhogy is, én megveszem neked," mondta Selena határozott hangon. “Majdnem biztos vagyok benne, hogy Julian rád tudja adni." Julian mókásan rákacsintott. “Inkább levenném róla."

Grace a kezébe temette az arcát és felnyögött. “Majd belejön," szólt Selena cinkosan. “Nem fogok," mondta Grace a kezei mögül. “Dehogynem," mondta Julian, mialatt Selena elment kifizetni a vörös neglizsét. Annyira arrogáns és magabiztos volt a hangja. Azt gondolná az ember, hogy még sohasem utasították vissza. “Előfordult már, hogy nem sikerült?" - kérdezte a lány. A kötekedő láng kihunyt a férfi szemében, és elborult az arca. A lány tudta, hogy valamit rejt a tekintete. Valami fájdalmasat, a teste feszültségéből ítélve. A férfi nem szólt többet, egészen addig, míg Selena vissza nem tért, és a kezébe adta a táskát. “Nos," mondta, “gyertyafényre gondoltam, hangulatos zenére, és..." “Selena," szakította félbe Grace. “Nagyra értékelem, amit tenni próbálsz értem, de ahelyett, hogy rám összpontosítasz, beszélhetnénk inkább Julianről?" Selena ránézett a férfira. “Persze. Mi van vele?" “Nem tudod, hogyan lehetne kihozni a könyvből? Véglegesen? “Nagyon bonyolult." Selena Julianre nézett. “Te tudod? “Egyre mondom neki, hogy ez lehetetlen." Selena bólintott. “De ő makacs. Soha nem hall meg semmit, kivéve ha meg akarja hallani." “Makacs vagy sem," vágott közbe Grace, Julianre összpontosítva. “Nem tudom elképzelni, hogy miért akarsz abban az átkozott könyvben maradni." A férfi a távolba meredt. “Grace, hagyd egy kicsit békén." “Ezt akarom csinálni." “Rendben," látta be végül Selena. “Oké, Julian, milyen hitvány, borzalmas tett miatt kerültél a könyvbe?" “Önhittség." “Ó," mondta Selena baljóslatúan. “Ez rossz. Grace, lehet, hogy igaza van. Néha tettek olyat, hogy e miatt darabokra tépték az embereket. A görög istenek tényleg gonoszak tudnak lenni, ha a büntetés kiszabásáról van szó." Grace összeszűkült szemmel nézett rájuk. “Nem hiszem el, hogy nincs mód arra, hogy kiszabadítsuk. Nem tudjuk elpusztítani a könyvet, vagy megidézni az egyik lelket, vagy valami?" “Ó, most már hiszel a voodoo mágiámban?" “Nem igazán, de tudtad úgy használni, hogy most itt van. Tudod arra használni, hogy segíts rajta?" Selena gondolkodás közben a hüvelykujja körmét rágta. “Julian, melyik isten állt melletted leginkább?" A férfi vett egy mély levegőt, mintha untatná a kérdés. “Az igazat megvallva, egyikük sem kedvelt engem túlzottan. Mint katona, főleg Athénénak áldoztam, de inkább Erosszal álltam közvetlenebb kapcsolatban." Selena rávillantott egy csintalan vigyort. “A bujaság és a szerelem istene, tudom is, hogy miért." “Nem amiatt, amire gondolsz," mondta a férfi szárazon. Selena ügyet sem vetett rá. “Tehát, próbáltál valaha Erosznál fellebbezni?" “Nem beszélünk egymással." Grace a szemét forgatta a férfi nyegle szarkazmusától. “Miért nem próbálod meg hívni? javasolta Selena. Grace rámeredt. “Tudod Selena, lehetnél egy kicsit komolyabb is. Tudom, hogy gúnyolódtam a hiteden éveken keresztül, de most Julian életéről beszélünk."

“Komolyan mondtam," nyomatékosította Selena. “Az lenne a legjobb módja, ha Julian közvetlenül idézné meg, hogy lássuk, tud-e segíteni." Mi a fene? gondolta Grace. Múlt éjjel azt sem hitte el, hogy valaki megidézheti Juliant. Talán Selenának igaza van. “Meg akarod próbálni?" kérdezte a férfit. Julian idegesen felsóhajtott, mintha mindkettőjüket meg akarná rázni. Nagyon duzzogva, hátrahajtotta a fejét, és halkan azt mondta a plafonnak: “Ámor, te jelentéktelen szemétláda, megidézlek emberi alakodban." Grace felemelta a karját. “Jéé, nem is tudom, miért nem válaszol erre." Selena nevetett. “Rendben," mondta Grace. “Különben sem hiszek ebben a hókusz-pókuszban. Menjünk, tegyük be ezeket a kocsiba, ebédeljünk meg, és gondoljunk ki valami eredményesebbet, mint az Ámor, te jelentéktelen szemétláda. Mehetünk?" “Rendben," mondta Selena. Grace Selena kezébe nyomta a táskát, amiben a az a ruhákat áthozta. “Itt vannak Bill cuccai." Selena homlokát ráncolva nézett bele a táskába. “Hol a fehér top?" “Majd később visszaadom." Selena megint felnevetett. Julian mögöttük ballagott, hallgatva a tréfálkozásukat, mialatt kimentek az üzletből. Szerencsére Grace talált egy ritka parkolóhelyet pont a Sörgyár mellett. Julian figyelte a nőket, ahogy a táskákat berakják a kocsiba. Nem merte bevallani, de tetszett neki, hogy Grace töri magát, hogy segítsen neki. Soha senki nem tette még előtte. Egész életében magányosan járt, és csak az ereje és az elméje mentette meg. Még az átok előtt is, de belefáradt. Belefáradt a magányba, belefáradt abba, hogy senki sem a földön, vagy a föld felett nem törődött vele. Nagy kár, hogy nem találkozott Grace-szel még az átok előtt. Ő kétségtelenül gyógyír lehetett volna, enyhítette volna a nyugtalanságát. De akkor, az ő idejében a nők nagyon mások voltak. Grace egyenlően bánt vele, míg az ő idejében a nők úgy néztek rá, mint egy legendára, akitől félni kell, vagy kiengesztelni. Miért Grace olyan egyedi? Mi volt benne, ami arra késztette, hogy melléálljon, amikor a saját családja is hátat fordított neki? Nem tudta biztosan. A lány csak különleges volt. Egy tiszta szív egy önző világban. Soha nem gondolta, hogy egy ilyenbe botlik, mint ő. Kényelmetlenül érezve magát a gondolataitól, a férfi szétnézett a tömegesen tolongó emberekre, akiket úgy látszik nem zavart a tikkasztó meleg, ebben a furcsa városban. A füle elcsípte egy házaspár civakodását néhány lábnyira, ahol a feleség feldühödött valamin, amit a férje elhagyott. Volt egy kisfiúk, nem idősebb három-négy évesnél, és közrefogták, ahogy elhaladtak előtte. Julian rájuk mosolygott. Nem is emlékezet rá, mikor látott egy családot utoljára, ahogy együtt intézik az ügyeiket. Ez megérintette egy olyan részét, amire még éppen csak emlékezett. A szívében. És ezek az emberek tudják vajon, micsoda ajándék az, hogy ott vannak egymásnak. Míg a két szülő tovább veszekedett, a gyerek megáll, mert valami felkeltette a figyelmét az utca túloldalán. Julian visszafojtotta a lélegzetét, mert a teste minden ösztöne súgta neki, hogy mire készül a kisfiú. Grace lezárta a kocsi csomagtartóját.

A szeme sarkából a lány elkapott egy kék foltot átvágni az úton. Egy teljes másodpercbe telt, mire felfogta, hogy Julian rohan át a járdán. A lány a homlokát ráncolta emiatt, míg meg nem látta a kisfiút, ahogy lelép a járdaszegélyről a forgalomba. “Ó, istenem," nyögte Grace, ahogy meghallotta a fékcsikorgást. “Steven!" sikoltotta egy nő. Egy igazi Hollywood-i mozdulattal Julian átugrott az alacsony útpadkán, felkapta a gyereket az útról, a mellkasához szorítva a fiút felugrott a fékező autó sárhányójára, aztán oldalra, a végén pedig el a kocsitól. Ezután biztonságosan landolt a másik sávban, míg az első kocsiba egyenesen belerohant egy második. Elborzadva Grace figyelte, ahogy Julian becsapódott egy öreg Chevy motorháztetőjébe. Felcsúszott a szélvédőre, aztán le az útra, és több yardnyit gurult, mielőtt végre megállt. Aztán pedig feküdt az oldalán mozdulatlanul. Teljes káosz tört ki, az emberek sikoltoztak és kiabáltak, és a baleset köré zsúfolódtak. Elborzadva, Grace reszketve vágott utat magának a tömegben, Julianhez igyekezve. “Kérlek, legyen jól, kérlek legyen jól," suttogta, imádkozva, hogy mindketten túléljék. Amikor végre áttört az embereken, látta, hogy a férfi nem engedte el a gyereket. Még mindig óvatosan a karjai bölcsőjében tartotta a gyereket. Grace képtelen volt felfogni a látványt, megállt és a szíve vadul kalapált. Vajon élnek? “Soha nem láttam még ilyet életemben," mondta az egyik férfi. Mindenfelől hasonlóak visszhangoztak. Lassan, félve, Grace megközelítette Juliant, ahogy a férfi megmoccant. “Jól vagy?" hallotta, ahogy a férfi kérdezte a gyerektől. A gyerek jajveszékelő sírással válaszolt. Figyelembe sem véve a metsző hangot, Julian óvatosan felemelkedett a fiúval a karjában. Megkönnyebbülve, hogy életben vannak, Grace alig hitt a szemének. Hogy a fenébe tud mozogni? Hogyan tudta egész idő alatt a fiút a karjaiban tartani? A férfi megtántorodott, majd gyorsan visszanyerte az egyensúlyát, miközben továbbra is fogta a gyereket. Grace megtámasztotta a férfi gerincét. “Nem kellene felállnod," mondta Juliannek, ahogy meglátta a vért a férfi bal karján. Julian meg sem hallotta. A szeme sötét volt, és furcsa kifejezés ült benne. “Sss, kicsi egyetlenem," mondta, egyik karjával a gyermeket ölelve, másik kezével pedig az arcát simogatva. Csak a felsőtestét használva gyengéden ringatta a gyereket, úgy, ahogyan csak egy szülő képes. A pillantásával követve a fiú fejre fektette az arcát. “Sss, megfogtalak," mormolta. “Most már biztonságban vagy." Ez megriasztotta a lányt. Úgy tűnik ez a férfi már vigasztalt gyereket korábban. De mit keresett egy görög katona egy gyerek közelében...? Kivéve, ha már volt apa. Grace agya pörgött, Julian pedig átadta a zokogó fiút az anyjának, aki még hisztérikusabban jajveszékelt, mint a gyerek.

Édes Istenem, lehetséges, hogy Julian apa lenne? Ha igen, hol van a gyermeke? Mi történt velük? “Steven," zokogta az anya, ahogy a mellére szorította a fiát. “Hányszor mondtam neked, hogy maradj mellettem?" “Jól van?" - kérdezte az apa és a sofőr Juliant. Grimaszolva, Julian végigfuttatta a kezét a bal bicepszén, mintha csak vizsgálná a karját. “Jól vagyok," mondta, de Grace megjegyezte, hogy a jobb lábát részesíti előnyben ott, ahol a kocsi megütötte. “Orvosra van szükséged," szólt a lány, amikor Selena csatlakozott hozzájuk. “Jól vagyok. Tényleg." Julian féloldalasan rámosolygott, majd hangját lehalkítva, hogy csak a lány hallja, azt mondta. “De azt kell mondanom, hogy a harci szekér kevésbé fáj, mint egy gépkocsi, amikor elcsap." Gracet megdöbbentette a férfi tapintatlan humora. “Hogy tudsz ezzel viccelődni? Azt hittem meghaltál." A férfi megvonta a vállát. Mialatt az apa tovább hálálkodott, Grace a vért nézte Julian könyökén. A vér felszívódott a bőréről, mintha valami sci-fi filmtrükk lenne. Hirtelen, Julian áthelyezte a teljes testsúlyát a sérült lábára, és a homlokáról eltűntek a fájdalom ráncai. A lány nagy szemekkel nézett Selenára, aki szintén látta. Mi a fene volt ez! Most Julian ember vagy sem? “Nem köszönhetem meg eléggé," mondta az apa ismét. “Azt hittem, hogy meghal." “Csak örülni tudok, hogy észrevettem," suttogta Julian. Kinyújtotta kezét a fiú feje felé. Ujjai majdnem beletúrtak a világosbarna göndör fürtökbe, amikor megállt. Grace figyelte az érzelmek háborgását Julian arcán, mielőtt a férfi visszanyerte volna a higgadtságát, és visszaengedte volna kezét az oldala mellé. Szó nélkül a járda felé indult. “Julian?" kérdezte a lány rohanva, hogy utolérje. “Biztosan jól vagy?" “Ne aggódj miattam, Grace. Nincs törésem, és én csak ritkán vérzek." - Ez alkalommal kétségkívül keserűség volt a hangjában. “Az átok ajándéka. A Sors megakadályozza a halálomat, nehogy ezáltal megmeneküljek a büntetéstől." A lány összerándult a kíntól a férfi szemében. De az, hogy túlélte, nem az egyetlen kérdés volt. A lány a gyerekről akarta kérdezni, arról, ahogy a fiúra nézett, mintha újraélne egy szörnyű rémálmot. De a szavak a torkán akadtak. “Ember, megérdemelsz egy hősi süteményt," mondta Selena, amikor csatlakozott hozzájuk. “ Irány a Praline Factory!" “Selena, nem hiszem hogy..." “Mi az a praliné?" kérdezte Julian. “Az egy Cajun ambrózia," magyarázta Selena, “valami, ami itt van, rögtön a sikátorban." Mielőtt Grace érvelhetett volna, Selena a mozgólépcsőhöz vezette őket. Selena megállt az első lépcsőn, majd visszafordulva Julianre nézett, aki kettőjük között állt. “Hogy csináltad azt, ahogy felugrottál a kocsira? Fantasztikus volt!" Julian vállat vont. “Ó, ember, ne szerénykedj. Olyan voltál, mint Keanu Reeves a Mátrix-ban. Gracie, te is láttad azt a mozdulatot, nem?" “Láttam," mondta csendesen, észrevéve, hogy milyen kényelmetlen a férfinak, ahogy Selena dicséri.

Azt is észrevette, hogy a nők bámulják a férfit. Juliannek igaza van. Ez nem normális. Különben is, milyen gyakran tűnik fel egy ilyen férfi hús-vér formában? Egy férfi, aki ilyen nyers szexuális vonzerőt sugároz? A férfi egy sétáló feromon. És most egy hős. De legfőképpen, egy nagy rejtély a lány számára. Egy csomó dolog volt, amiért meghalt volna, csak hogy tudja. És így vagy úgy, de az elkövetkező egy hónapban meg fogja tudni. Amikor elértek az emeleten levő Praline Factory-hoz, Grace rendelt két karamelláspekándiós pralinét és egy kólát. Gondolkodás nélkül odanyújtotta az egyiket Juliannek. A férfi, ahelyett, hogy elvette volna, lehajolt és elvett egy darabot úgy, hogy a lány fogta. Úgy ízlelte a cukros édességet, hogy a lány testét elöntötte a forrósság, mert a férfi kék szeme közben őt nézte, mintha azt kívánná, bárcsak a lányból lakmározna. „Igazad van," mondta olyan hangon, hogy borzongás futott végig a lányon. “Ez finom." “Wow," szólalt meg a pénztárosnő a pult túloldalán. “Van valami akcentusod. Nem a környékről vagy." “Nem" mondta Julian. “Nem idevalósi vagyok." “Akkor honnan jöttél?" “Makedóniából." “Az Kaliforniában van?" kérdezte a lány. “Úgy nézel ki, mint azok a szörfös srácok, akik egész nap a parton lógnak." A férfi a szemöldökét ráncolta. “Kalifornia?" “Görögországból van,” világosította fel Selena a lányt. “Á, mondta a lány. Julian bírálóan felhúzta az egyik szemöldökét. “Makedónia nem..." “Haver, mondta Selena egy falat pralinét rágva. “Itt szerencsés vagy, ha találsz valakit, aki nem ismeri a különbséget." Mielőtt Grace reagálni tudott volna Selena kemény szavaira, Julian a lány derekára tette a kezét, és acélos mellkasához húzta. Lehajolt, és fogai közzé vette a lány alsó ajkát, majd gyengéden végigsimított a száján a nyelvével. A lány feje hátrahanyatlott a gyengéd ölelésben. A férfi elmélyítette a csókot egy pillanatra, majd hátralépett. “Cukros volt az alsó ajkad, magyarázta a férfi egy ördögi mosollyal, amely felfedte tökéletes gödröcskéit. Grace pislogott, meglepődve, hogy hideg és meleg egyszerre fut át rajta az érintésétől. „Szólhattál volna." “Igaz, az én módszerem élvezetesebb volt." A lány ezt nem tagadhatta. Gorsan ellépett a férfitól, figyelmen kívül hagyva Selena tudálékos mosolyát. “Miért félsz tőlem?" kérdezte Julian hirtelen, a lány mellé lépve. “Nem félek tőled." “Nem? Akkor miért vagy ilyen rémült? Ahányszor a közeledben vagyok, elhúzódsz." “Nem húzódok el," bizonygatta Grace. Mi a franc ez, visszhang? A férfi kinyújtotta felé a karját. A lány gyorsan kikerülte. “Elhúzódtál," mondta a férfi élesen, ahogy visszafelé mentek a mozgólépcsőhöz.

Bár a lány egy lépcsővel előrébb volt, a férfi kétoldalról mellé támasztotta a karjait, majd közel hajtotta a fejét a lányéhoz. A férfi jelenléte körülvette a lányt, beborította, és furcsán megszédítette és felmelegítette. A lány meredten nézte a férfi feszes, napbarnított kezét a hajtószíjon, az övé mellett. A kidudorodó vénák kihangsúlyozták az erejét és a szépségét. Mint ahogy a többi része, a keze és a karja is pompás volt. “Soha nem volt orgazmusod, igaz?" - suttogta a lány fülébe. A lány félrenyelte a pralinéját. “Ez nem a megfelelő hely az ilyen beszélgetésre." “Ez az, nem?" kérdezte a férfi. “Ezért nem..." “Nem emiatt," szakította félbe a lány. “Különben is, már volt." Oké, ez hazugság volt, de ezt a férfi nem tudhatta. “Egy férfival?" “Julian!" csattant fel a lány. “Mi van veled és Selenával, hogy azt hiszitek, nyilvános helyen kell megvitatnotok a magánéletemet?" A férfi lehajtotta a fejét a nyakához, olyan közel, hogy a lány érezte a bőrén a férfi lélegzetét, és beszívhatta tiszta, meleg illatát. “Tudod, Grace, olyan élvezetet okozhatok neked, amit elképzelni sem tudsz." Borzongás futott végig a lányon. Ezt könnyen el tudta hinni. Könnyű lenne hagyni, hogy bebizonyítsa a szavait. De nem tudta. Ez rossz lenne, és bármit mondjon is a férfi, őt zavarná. És a lány gyanította, hogy mélyen belül a férfit is zavarná. Alig észrevehetően hátradőlt és a férfi szemébe nézett. “Megtörténhet valami, amit én nem akarok?" A férfit megdöbbentették a szavai. “Hogy érted ezt?" “Már megmondtam. Ha még egyszer intim kapcsolatba kerülök egy férfival, többet akarok, mint csak azt az egy részét. A szívét akarom." Julian éhesen meredt a szájára. “Biztosíthatlak, hogy nem fogod kihagyni." “De kifogom." A férfi grimaszolt, mintha a lány rácsapott volna, és kiegyenesedett. Grace tudta, hogy megint felhúzta. Azzal a szándékkal, hogy többet megtudjon a férfiról, megfordult, hogy ránézzen. “Miért olyan fontos neked, hogy megadjam magam. Történik veled valami, ha nem működök együtt?'' A férfi keserűen felnevetett. “Mintha ennél bármi is rosszabb lenne." “Akkor miért nem élvezed az idődet itt velem, anélkül, hogy..." a lány lehalkította a hangját," „szex nélkül?" A férfi szeme megvillant. “Élvezni mit? Élvezni, azt, hogy megismerem valakinek az arcát, aki egy örökkévalóságig kísérteni fog? Gondolod, hogy élvezem azt, hogy körülnézhetek itt egy pár napig, aztán visszadobnak egy üres lyukba, ahol hallhatok, de nem láthatok, nem ízlelhetek, érezhetek, vagy szagolhatok, ahol a gyomrom folyamatosan korog az éhségtől, és a torkomat csillapíthatatlanul égeti a szomjúság? Te vagy az egyetlen dolog, amit élvezhetek. És te megtagadod ezt tőlem." Könnyek lepték el a lány szemét ezekre a szavakra. Nem akarta a férfit bántani. Igazán nem. De ez nagyon hasonló, a szimpátiájára ható trükk volt, mint amilyennel Paul az ágyába csalta, és az az eset összetörte a szívét. A szülei halála után Paul azt állította, hogy törődik vele. Ott volt, hogy kényeztesse és átölelje. És amikor végül rábízta a testét, olyan kegyetlenül megsebezte, hogy a lelkén ejtett seb még most sem gyógyult be. “Annyira sajnálom, Julian. Tényleg. De nem tudom megtenni." Lelépett a mozgólépcsőről, és visszaindult a bevásárlóközpont felé.

“Miért?" kérdezte Julian, amikor Selenával együtt utolérték. Hogyan tudná megmagyarázni a férfinak? Paul nagyon megsebezte akkor este. Nem volt tekintettel az érzéseire. Kérte, hogy hagyja abba, de a férfi nem tágított. “Nézd, feltételezem, hogy fájt első alkalommal," mondta Paul. “Jézusom, ne sírj már. Egy perc és kész vagyok, aztán abbahagyom." De amikor a férfi befejezte, a lány annyira megalázott és sérült volt, hogy napokig sírt. “Grace?'' Julian hangja félbeszakította kavargó gondolatait. “Mi a baj?'' Ez elvette a lány minden erejét, amivel eddig visszatartotta a könnyeit. De a lány nem akart sírni. Nem a nyilvánosság előtt. Nem így. Nem akarta, hogy sajnálják. “Semmi'' - mondta. Friss levegőre vágyott, még akkor is, ha melegebb és sűrűbb volt a gőznél, ezért a Sörgyár oldalsó ajtaja felé indult, a Moonwalk közelében. Julian és Selena követték. “Grace, miért sírsz?'' kérdezte Julian. “Paul miatt,'' hallotta a lány Selena suttogását. Grace Selenára nézett, mintha kényszeríteni akarná, hogy hagyja abba. Vett egy szaggatott lélegzetet, és visszafordult Julianhez. “Szeretnék ágyba bújni veled, de nem tehetem. Nem szeretném, ha valaki engem is csak kihasználna, és én sem akarlak kihasználni téged! Meg tudod ezt érteni?'' A férfi állkapcsa megfeszült és félrenézett. Grace követte a tekintetét, és meglátta a hat durva kinézetű motorost, akik feléjük indultak. A bőrruhák fojtogatóak lehettek ebben a melegben, de nem úgy tűnt, hogy zavarja őket, mert ugratták egymást és nevettek. Grace ekkor pillantotta meg a velük levö nőt. A nő lassú, csábító járása egyenértékű volt Julian laza végtagos kószálásával. Ráadásul a nőben megvolt az a ritka szépség, mint a legjobb színésznőben vagy modellben. A magas és szőke nő egy eléggé hiányos bőr felsőt és egy kis szűk rövidnadrágot viselt, ami olyan formákat takart, hogy Grace ölni tudott volna azért, hogy az övé legyen. És a nő lelassított, lemaradt a férfiak mögött, és a napszemüvegét lecsúsztatva az orrán végigmérte Juliant. Legbelül Grace meghajolt. Ó, édes istenem, ez hamar elfajulhat. Egyik koszos, keménykötésű motoros sem olyan típusnak tűnt, amelyik eltűri, hogy a barátnője így nézzen egy másik pasira. És az utolsó dolog, amit akart, az egy verekedés volt a Moonwalk-on. Grace megfogta Julian kezét, és az ellenkező irányba húzta. De a férfi nem mozdult. “Gyerünk Julian,'' mondta sürgetően. “Vissza kell mennünk.'' A férfi még most sem mozdult. Úgy meredt a motorosokra, mint aki meg akarja ölni őket. Ezután egy szempillantás alatt kitépte magát a lány szorításából, és előre rohant. Megragadta az egyik férfi pólóját. Grace elképedve figyelte, hogy Julian állon vágja a fickót.

6 fejezet "Te hitvány féreg…" Julian megeresztett egy sor káromkodást, amitől egy tengerész is elpirult volna.

Grace szeme elkerekedett. Nem tudta, mi zavarta jobban, az, ahogy Julian nekiugrott az ismeretlen motorosnak vagy a nyelv, amit használt. Ahogy püfölte a motorost, a férfi visszaütött, de a harci készsége meg sem közelítette a Julianét. Elfeledkezve Selenáról, Grace feléjük rohant, a szíve kalapált, miközben azon gondolkodott, mit is tegyen. Sehogy nem tudott közéjük állni. Addig nem, amíg megpróbálják egymást megölni. "Julian, állj meg, mielőtt megsérül!" sírt a motoros nő. Grace megdermedt a szavaitól. Honnan tudja Julian nevét? A nő körbetáncolta őket, mintha segíteni akarna a motorosnak Julian ellen. "Édesem, vigyázz, mert… au, ez fájt!" A nő együtt érzően összerándult a fájdalomtól, miután Julian orrba vágta a motorost. "Julian, ne üsd már őt ennyire! Fel fog dagadni az orra. Hú, baby, bukj le!" A motoros nem bukott le, és Julian bevitt neki egy kemény ütést, amitől megtántorodott. Teljesen megzavarodva, Grace hátranézett a nőre, majd Julianre. Honnan ismerik ezek egymást? "Eros, baby. Ne!" kiálltotta nő megint, úgy lengetve a kezét, mint egy madár a szárnyait felszállás előtt. Selena Grace mellé állt. "Ez az az Eros, akit Julian megpróbált megidézni?" kérdezte Grace . Selena vállat vont. "Lehet, de sosem gondoltam volna, hogy Ámor egy motoros." "Hol van Priapus ?" követelte Julian, és megmarkolva a fa korlát fölött a víz fölé kényszerítette. "Nem tudom," válaszolta Eros, miközben erőlködve próbálta lefejteni Julian kezeit a fekete pólójáról. ’’Ne hazudj nekem," morogta Julian. "Nem tudom!" Julian marka összeszorult, ahogy kétezer év fájdalma és dühe átfutott rajta. A keze remegett, miközben Erost a markában tartotta. De a vágynál, hogy megölje őt, rosszabb volt kérdések áradata, amik a bensőjében sikoltoztak. Miért nem válaszolt eddig senki a hívására? Miért árulta el Eros? És hogyan tehették ezt vele, aztán magára hagyva, hogy szenvedjen. “Hol van?’’ kérdezte újra Julian. ’’Eszik, böfög, a pokolba is, mit tudom én. Már egy örökkévalóság óta nem láttam.’’ Julian elhúzta Erost a korláttól. A pokol összes haragja az arcán parázslott, amikor elengedte. ’’Meg kell találnom,’’ mondta Julian összeszorított foggal. ’’Most.’’ Eros állkapcsán megrándult egy izom, ahogy lesöpörte Julian kezeit a pólójáról, hogy rendbe szedje magát. ’’Hát, avval, hogy engem rázol, nem fogod a figyelmét felkelteni.’’ ’’Mégis lehet, hogy megöllek.’’ Julian megint utána nyúlt. Hirtelen a többi motoros Julian felé indult. Ahogy egy férfi a közelükbe ért, Eros lehajolt Julian ütése elől, és megfordult, hogy megállítsa a barátait. “Hagyjátok békén, fiúk,” mondta Eros, elkapva a közelebbi karját, hátralökve a férfit. “Ne akarj vele harcolni. Higgy nekem. Képes kitépni a szíved és megenni, mielőtt holtan a földre rogynál.”

Julian átható pillantással fürkészte a motorost, kihívva mindenkit, aki megközelítette. Hideg halálos pillantása elborzasztotta Gracet, és a lány tudta, hogy képes arra, amit Eros mondott. “Megőrültél?” kérdezte a magasabbik, hitetlenkedő pillantást vetve Julianre. “Nem néz ki nálam jobbnak.” Eros letörölte a vért a szája sarkából, és ferdén elvigyorodott, amikor meglátta a vért a hüvelykujján. “Hát igen, de mégis higgy nekem. A pasas ökle olyan, mint a pöröly, és olyan pokolian gyors a mozgása, hogy nem tudod elkerülni.” Poros bőrnadrágjának és szakadt pólójának ellenére Eros hihetetlenül jóvágású volt, és kirítt a kopott társaságból. Az arca nagyon csinos lett volna, ha sötétbarna kecskeszakálla körül nem lett volna háromnapos borosta, és a haja nem lett volna katonásan rövidre nyírva. “Különben is, ez csak egy kis családi civakodás,” mondta Eros furcsa csillogással a szemében. Megveregette a motoros karját és nevetett. “A kistesómnak mindig undok természete volt.” Grace döbbent, hitetlenkedő pillantást váltott Selenával. “Hallotad ezt?” kérdezte Selenától. “Ő biztosan nem lehet Julian testvére. Nem igaz?” “Honnan tudhatnám.” Julian mondott valamit Erosnak ógörögül. Selena szeme kidülledt és a mosoly azonnal elhalványult Eros arcán. “Ha nem lennél a testvérem, megölnélek.” Julian pillantása pengeéles volt. “Ha nem lenne rád szükségem, már halott lennél.” Ahelyett, hogy feldühödött volna, Eros csak nevetett. “Ne nevess,” mondta neki a nő mérgesen. “Jobb, ha eszedbe jut, hogy azon kevesek közé tartozik, akik képesek valóra váltani ezt a fenyegetést.” Eros bólintott, aztán odafordult a másik négy motoroshoz. “Menjetek,” mondta a barátainak. “Később utolérlek benneteket.” “Biztos?” kérdezte a magasabbik, ideges pillantást vetve Julianre. “Megvárhatunk, ha szükséged van ránk.” “Nem, rendben van,” mondta Eros egy elbocsátó intéssel. “Emlékszel, mondtam, hogy találkoznom kell itt valakivel? Julian egy kicsit most berágott rám, de majd túlteszi magát rajta.” Grace hátralépett, ahogy a motoros elment mellette. Mindegyik, kivéve a nőt. Az összefonta karjait a bőr ruházattal alaposan ellátott mellkasa előtt, és óvatosan a két férfit figyelte. Eros megfeledkezve róla, Selenáról, meg a nőről, lassan körbejárta Juliant, tetőtől talpig végigmérve. “Halandókkal lógsz?” kérdezte Julian gúnyos mosolyt vetve Erosra. “Te jó ég, Tartarosz befagyott, mialatt távol voltam?” Eros semmibe vette a férfi mérges szavait. “A francba, fiú,” szólt hitetlenkedve. “Egy kicsit megváltoztál. Azt hittem halandó vagy.” “Feltételezted, hogy az vagyok, te…” Julian újra őrjöngő káromkodásban tört ki. Eros szeme megvillant. “Egy ilyen szájjal Árész mellett lenne a helyed. Ssss, kistestvérem, nem hiszem, hogy tudod mit jelent ez az egész.” Julian elkapta a testvére pólóját. De mielőtt bármit tehette volna, a nő kinyújtotta és felemelte a karját. Julian megdermedt, mint egy szobor. Az arcán levő kifejezésből ítélve, nem volt elragadtatva. “Engedj el, Pszihé,” morogta Julian.

Pszihé? Lehetséges? “Csak akkor, ha nem ütöd meg többet,” mondta Pszihé. “Ismerlek mindkettőtöket egy örökkévalóság óta, de tiszteld a tényt, hogy inkább tetszik az ő arca, és nem fogom nézni, ahogy bármi módon megkárosítod.” “Engedj… el…” mondta Julian ismét, megnyomva minden szót. “Jobb, ha megteszed, Pszihé,” mondta Eros. “Most elég kedves, de könnyebben meg tudja törni a fogásod, mint én, hála anyánknak. És ha megteszi, meg fogsz sérülni.” Pszihé leengedte a kezét. Julian elengedte a testvérét. “Nem talállak viccesnek Ámor. Ez egyáltalán nem vicces. Nos, hol van Priapus?” “A pokolba is, nem tudom. Amikor utoljára hallottam róla, dél-franciaországban élt.” Grace feje zsongott az újonnan megtudottaktól. A tekintete előre és hátra járt Ámor és Pszihé között. Lehetséges lenne? Tényleg, igazán ők Ámor és Pszihé? És tényleg kapcsolatban állnak Juliannel? Lehetséges ez? Kölönben is, a lány feltételezte, hogy ez is olyan, mint amikor két részeg nő megidézett egy szexrabszolgát egy ősi könyvből. Elkapta Selena gyönyörteli, éhes pillantását. “Ki az a Priapus?” kérdezte Grace Selenát. “Egy fallikus termékenységisten, akit úgy írnak le, hogy mindig feláll neki,” suttogta a lány. “Miért keresi Julian?” Selena vállat vont. “Lehet, hogy ő az egyik, aki megátkozta Juliant? De most jön a java. Priapus Eros testvére, tehát ha Julian kapcsolódik az egyikhez, jó esély van arra, hogy a másikhoz is kapcsolódik.” Egy örökkévalóságig tartó szolgaságra átkozta a saját testvére? Ez nagyon elgondolkodtatta Gracet. “Idézd meg,” mondta Julian sötéten Erosnak. “Idézd meg te. Pikkel rám.” “Pikkel?” Ámor görögül válaszolt. Mivel az agya túltöltődött, Grace elhatározta, hogy félbeszakítja őket, hogy válaszokat kapjon. “Elnézést, de mi folyik itt?” kérdezte a lány Juliant. “Mért ütötted meg?” Julian szórakozottan ránézett. “Mert nagyon élveztem.” “Aranyos,” mondta Ámor Juliannak, egyszer sem nézve Grace felé. “Nem láttál, mióta is, kétszáz éve? És barátságos, testvéries ölelés helyett verést kapok.” Ámor önelégülten mosolygott Pszihére. “És anyám csodálkozik, hogy miért nem közeledek a tesóimhoz.” “Nincs hangulatom a szarkazmusodhoz, Ámor,” mondta Julian összeszorított foggal. Ámor horkantott. “Nem hagynád abba, hogy ezen a borzasztó néven szólíts? Soha nem bírtam, és nem tudom, miért ezt használod, hiszen tudom, mennyire gyűlölöd a rómaiakat.” Julian hidegen rámosolygott. “Csak azért használom, mert tudom, hogy te mennyire megveted, Ámor.” Ámor összeszorította a fogát, és Grace tudta, hogy alig bírja visszafogni magát, hogy meg ne üsse Juliant. “Mondd csak, azért idéztél meg, hogy szarrá verj? Vagy van más oka is annak, hogy most itt vagyok?” “Őszintén, nem értem miért fárasztottad magad, hogy ide gyere, hiszen figyelmen kívül hagytad az utolsó háromszáz hívásomat.”

“Csak azért, mert tudtam, hogy meg akarsz verni.” Ámor megérintette feldagadt arcát. “Ahogy meg is tetted.” “Akkor miért fárasztottad magad, hogy ide gyere?” kérdezte Julian. “Őszintén,” válaszolta, megismételve Julian szavait. “Feltételeztem, hogy már halott vagy, és ez egy másik halandó, aki véletlenül rád hasonlít.” Grace figyelte a Julian arcán átsuhanó érzelmeket. Olyan volt, mintha Ámor kemény szavai megöltek volna benne valamit. Úgy tűnik a szavakkal Ámor kiengedte a feszültséget. “Nézd,” mondta Juliannek, “tudom, hogy engem vádolsz, amiatt, ami Penelopéval történt. Nem tudtam mit fog tenni Priapus, amikor megtudja.” Julian megrezzent, mintha Ámor megütötte volna. Nyers, gyötrő agónia izzott a szemében és a vonásain. Gracenek fogalma sem volt, hogy ki az a Penelope, de nyilvánvalóan sokat jelentett Juliannek. “Nem?” kérdezte Julian rekedten. “Esküszöm, öcsém,” mondta Ámor gyengéden. Ránézett Pszihére, majd Julianre. “Soha nem akartalak megbántani, sem elárulni.” “Rendben,” mondta Julian. “Azt gondolod, hogy elhiszem? Nagyon jól ismerlek, Ámor. Örömödet leled a halandók életében végzett pusztításban.” “Nem ő tette veled, Julian,” mondta Pszihé, mentegetőző hangsúllyal. “Ha nem hiszel neki, akkor higgy nekem. Senki nem akarta, hogy Penelope így haljon meg. Anyád meggyászolta a halálukat.” Julian átható pillantása megkeményedett. “Hogy tudsz egyáltalán beszélni róla? Afrodité annyira féltékeny volt rád, hogy elébb össze akart házasítani egy iszonyatos férfival, majd megölni, hogy hozzá ne menj Ámorhoz. Az isten szerelmére, mindenkit lenéz, saját magán kívül. Pszihé elfordította a tekintetét. “Ne beszélj így róla,” csattant fel Ámor. “Ő az anyánk, és tiszteletet érdemel.” A Julian arcán látható ádáz düh a Sátánt is elriasztotta volna, Ámor is meghátrált előle. “Ne merd őt előttem védeni.” Ámor csak most figyelt fel Gracere és Selenára. Úgy nézett rájuk, mintha most csöppentek volna oda. “Ezek kicsodák?” “Barátok,” mondta Julian Grace meglepetésére. Ámor arca kemény és hideg lett. “Neked nincsenek barátaid.” Julian nem szólt semmit, de arcán a feszült kifejezés mélyen megérintette Gracet. Úgy látszik nem volt tudatában, milyen bántóak a szavai, Ámor lezseren Pszihé mellé állt. “Még mindig nem mondtad meg, hogy miért olyan fontos, hogy megöleld Priapust.” Julian állkapcsa megfeszült. “Mert Priapus örök szolgaságra átkozott, és nélküle nem tudom megtörni. Elég hosszú ideig akarom itt tartani, hogy darabokra tépjem, és ne nőjenek vissza a tagjai.” Ámor arca elkomorult. “Ember, most nagy szarban van. Anya meg fogja ölni, ha megtudja.” “Te tényleg azt várod, hogy elhiggyem, hogy az ő tudta nélkül csinálta ezt? Nem vagyok hülye, Eros. Azt a nőt nem érdekli, hogy mi történik velem.” Ámor megrázta a fejét. “Ne kezdd már megint. Amikor felajánlottam az ajándékait, azt mondtad, dugjam őket egyenesen a hátsó nyílásomba. Emlékszel?” “Még csodálkozol?” kérdezte Julian szarkasztikusan. “Zeusz néhány órával a születésem után száműzött az Olimpuszról, és Afrodité nem repült, hogy vitatkozzon vele. Ahányszor a közelembe jöttél, csak azért volt, hogy a kínzás egy újabb formáját verd a fejembe.”

Julian gyilkos, átható pillantást vetett Ámorra. “ Hányszor kell egy kutyába belerúgni, hogy harapós legyen.” “Oké, gondolom néhányan kedvesebbek is lehettünk volna veled, de…” “Semmi de, Ámor. A franc se törődött velem. Különösen ő nem.” “Ez nem igaz. Anya sohasem tette túl magát azon, hogy hátat fordítottál neki. Te voltál a kedvence.” Julian kinevette. “És ezért voltam csapdába esve egy könyvben az elmúlt kétezer évben?” Grace szenvedett a férfiért. Hogy képes Ámor csak itt állni, hallgatni és nem tenni semmit az ereje segítségével, hogy megmentse a testvérét egy olyan sorstól, ami még a halálnál is rosszabb? Nem csoda, hogy Julian szidja őket. Hirtelen Julien kikapott egy kést Ámor övéből, és megvágta vele a csuklóját. Grace levegőért kapkodott a rémülettől, de még mielőtt a végére ért volna, Julian sebe begyógyult, egyetlen pici vércsepp nélkül. Ámor szeme elkerekedett. “A francba,” lehelte. “Ez Hefaisztosz egyik tőre.” “Tudom.” Julian visszaadta a tőrt Ámornak. “Még téged is meg lehet ölni egy ilyennel, de engem nem. Priapusz rendesen elátkozott.” Grace látta a rémületet Ámor szemében, ahogyan felfogta Julian büntetésének mélységét. “Tudtam, hogy gyűlöl téged, de nem gondoltam volna, hogy ilyen messzire megy. Ember, mi a francot gondolt?” “Nem érdekel mire gondolt. Én csak ki akarok szállni.” Ámor bólintott. Most először látott a lány Ámor arcán együttérzést és aggodalmat. “Rendben, kisöcsém. A fontosabb dolgok először. Tarts ki, és engedd, hogy megkeressem anyát, és lássuk, hogy ő mit mond.” “Ha annyira szeret engem, mint ahogy te állítod, miért nem idézed meg ide, hogy egyenesen vele beszéljek?” Ámor dühösen rápillantott. “Mert amikor utoljára megemlítettem a neved, egy évszázadig sírt. Tényleg megsebezted az érzéseit.” Julian helyzetére gondolva, és merev hideg arcára, Grace gyanította, hogy Julian is annyira szenved, mint az anyja. Ha nem jobban. “Tanácskozok vele, és rövidesen visszajövök,” mondta Ámor, egyik karját Pszihé köré fonva. “Oké?” Julian utánanyúlt, és elkapta az Ámor nyakában lógó láncot. Egy erős rántással eltépte. “Hé!” kiáltotta Ámor. “Óvatosan avval.” Julian az ökle köré tekerte a láncot, úgy, hogy az aprócska íj kilógott a kezéből. “Így tudom, hogy visszajössz.” Nagyon megsértődve, Ámor megdörzsölte a nyakát. “Csak vigyázz rá. Az az íj, rossz kezekben nagyon veszélyes lehet.” “Ne félj. Egy kicsit még emlékszem rá.” Érthetetlenül óvatosan egymásra pillantottak. “Később.” Ámor tapsolt egyet, aztán Pszihével együtt eltűntek egy aranyszínű füstben. Grace hátralépett egy lépést, az agya pörgött. Ne tudta elhinni, amit látott és hallott. “Biztosan álmodom,” suttogta. “Vagy pedig túl sok részt néztem a Xénából.” Grace még mindig igyekezett megemészteni a látottakat és hallottakat. “Ez nem lehet igaz. Biztosan csak valami hallucináció.” Julian fáradtan felsóhajtott. “Szeretném én is ezt hinni.”

“Istenem, ez Ámor volt!” mondta Selena izgatottan. “Ámor. Az igazi. Az az aranyos kicsi kerub (angyal), aki a szívünket kezeli.” Julian felnevetett. “Ámor minden, csak nem aranyos. És mint hogy a szívedet kezelje, inkább kitépi.” “De szerelembe ejti az embereket.” “Nem,” mondta a férfi. “Amit ő felajánl, az csak illúzió. Nincs hatalmában irányítani az embereket, hogy egymásba szeressenek. A szerelem a szívből jön.” A hangjának ijesztő hangsúlya volt. Grace ránézett. “Úgy mondod, mintha már ismernéd.” “Ismerem.” A lány érezte a fájdalmát, mintha csak a sajátja lenne. Utánanyúlt, és lágyan megérintette a karját. “Ez történt Penelopéval?” kérdezte Grace halkan. Julian szeme megtelt kínnal, és elfordult. “Van itt egy hely, ahol levágathatom a hajam?” kérdezte hirtelen. “Micsoda?” kérdezte Grace, tudva, hogy a férfi csak témát akar váltani, hogy ne kelljen felelnie a kérdésre. “Miért?” “Azt akarom, hogy semmi se emlékeztessen rájuk.” Az arcán tükröződő nyomorúság és undor szinte tapintható volt. A lány kelletlenül bólintott. “Van egy hely a Sörgyárban.” “Kérlek, vigyél oda.” Grace megtette. Visszavezette a férfit és Selenát a Sörgyárba, a szalonhoz. Senki nem beszélt egészen addig, míg a fodrásznő határozottan a székbe nem ültette a férfit. “Biztos, hogy le akarod ezt vágatni?” kérdezte a nő, ahogy kezei imádattal simogatták a hosszú, aranyszínű fürtöket. “Ez tényleg gyönyörű. A legtöbb férfi szarul néz ki hosszú hajjal, de neked igazán jól áll, és annyira egészséges és selymes. Szeretném tudni, milyen balzsamot használsz.” Julian arca közömbös volt. “Vágd le.” A kis barna a válla fölött Gracere nézett. “Tudod, ha egész éjjel ezt simogathatnám, azt hiszem egy kicsit kiborulnék, ha ezt tenné.” Grace rámosolygott. Mintha a nő tudná. “Az ő haja.” “Oké,” mondta a nő egy vágyakozó sóhajjal. Levágta egészen a válláig. “Rövidebbre,” mondta Julian, amikor végzett. A fodrásznő kételkedve nézett rá. “Biztos?” A férfi bólintott. Grace csendesen nézte, ahogy a fodrász levágta a férfi haját, úgy, hogy az arcáig ért, Michelangelo Dávidjára emlékeztetve őt. Ha lehetséges, a férfi még káprázatosabban nézett ki. “Milyen?” kérdezte végül a nő. “Jó,” mondta Julian. “Köszönöm.” Grace biccentett a nőnek, majd kifizette a vágást. Julianre nézett, és elmosolyodott. “Most úgy nézel ki, mint aki idetartozik.” A férfi elkapta a fejét, mintha a lány megütötte volna. “Megsértettelek?” kérdezte a lány, aggódva, hogy akaratlanul is megbántotta valamivel. Isten a tudója, ez volt az utolsó dolog, amire a férfinak most szüksége volt. “Nem.” De belül a lány jobban ismerte. Az ártatlan megjegyzése megsebezte Juliant. Mélyen. “Tehát,” mondta Selena lassan, ahogy visszatértek a Sörgyárban levő tömegbe. “Te Afrodité fia vagy?”

A férfi oldalról átható pillantást vetett Selenára. “Senkinek nem vagyok a fia. Az anyám elhagyott, az apám megtagadott, és a spártai harcmezőn nevelkedtem, annak az ökle alatt, aki épp a közelben volt.” A szavai egyenesen Grace szívébe vájtak. Nem csoda, hogy ilyen kemény. Ilyen erős. Csodálkozott volna, ha valaki is egyáltalán szeretetteljesen megölelte volna. Csak egyszer, anélkül, hogy először a kedvükre tett volna. A férfi megelőzte őket. Grace figyelte kígyózó mozgását. Mint egy ügyes, halálos ragadozó. Hüvelykujját beakasztotta a farmer elülső zsebébe, és úgy tűnt, megfeledkezik a bambán bámuló nőkről, akik sóhajtottak, amikor elment mellettük. Ilyen arroganciával és mozgással biztosan félelmetes harcos. “Selena,” mondta Grace csendesen. “Az egyetemen nem olvastál arról, hogy a spártaiak minden nap megverték a fiaikat, csak hogy megnézzék, mennyi fájdalmat képesek elviselni?” Julian válaszolt helyette. “Megtették. És évente egyszer bizonyítaniuk kellett, hogy ki tudja a legkeményebb verést is elviselni sírás nélkül.” “És voltak, akik belehaltak a bizonyításba, “ tette hozzá Selena. “Vagy a verés alatt, vagy pedig később, a sérülésekbe.” Most már összeállt a dolog Gracenek. A férfi korábbi szavai, hogy spártában képezték ki, és utálata, a görögök iránt. Selena szomorúan Gracere pillantott, mielőtt Julianhez fordult volna. “Mivel te egy istennő fia vagy, gondolom elég jól bírtad a verést.” “Igen,” válaszolta a férfi egyszerűen, érzelemmentes hangon. Grace soha nem akart még ennyire odamenni valakihez, hogy megölelje, mint ahogy most szerette volna Juliant megölelni. De tudta, hogy a férfi ennek nem örülne. “Tudod,” mondta Selena, és Grace a tekintetében látta, hogy fel akarja dobni a hangulatot. “Egy kicsit éhes vagyok. Miért nem kapunk be egy burgert a Hard Rockban?” Julian szemöldöke egy mély V alakú ráncba futott. “Miért van folyamatosan olyan érzésem, hogy egy idegen nyelven beszélsz? Mi az, hogy bekapni egy burgert a Hard Rock-ban?” Grace nevetett. “A Hard Rock Café egy étterem.” A férfi megdöbbent. “Te egy olyan helyen eszel, ahol figyelmeztetnek, hogy az étel kemény, mint a kő?” A lány még jobban nevetett. Neki vajon ez miért nem jutott soha az eszébe? “Nagyon jó. Gyere. Megmutatom.” Elhagyták a Sörgyárat, és átvágtak a parkolón a Hard Rock Café-hoz. Szerencsére, nem kellett sokat várniuk, hogy a háziasszony leültesse őket. “Hé!” szólt egy pasas, amikor követték a háziasszonyt. “Mi voltunk itt hamarabb.” A háziasszony metszően éles pillantást vetett rá. “Az önök asztala még nincs kész.” Aztán, jojózó szemekkel visszafordult Julianhaz, és vadítóan mosolygott. “Kérlek, kövess…” A nő úgy biggyesztette a száját, mint senki más. Grace szórakozottan nézett Selenára, ahogy az csendben a lányt figyelte. “Ne kopogd le,” mondta Selena. “Tíz másik ember előtt behozott minket.” A háziasszony egy fekete bokszhoz vezette őket. “Most maradj szépen itt,” mondta, finoman megérintve Julian karját, “és biztosítalak, hogy a felszolgáló hamarosan itt lesz.” “Mi láthatatlanok vagyunk?” kérdezte Grace, miután a háziasszony elment. “Kezdem azt hinni,” válaszolt Selena, ahogy leült a bokszban a fekete fallal szemben.

Grace a vele szemen levő ülésre csúszott. Ahogy az várható volt, Julian mellé ült. A lány a kezébe adott egy menüt. “Nem tudom elolvasni,” mondta a férfi, mielőtt visszaadta neki. “Ó,” mondta Grace, feszengve, hogy erre nem gondolt. “Gondolom az ókorban a katonákat nem tanították meg olvasni.” A férfi megvakarta az állát a kezével, és úgy tűnt, egy kicsit megsértődött a lány megjegyzésén. “Éppenséggel pont fordítva. A probléma az, hogy görögöt, latint, szanszkritot, egyiptomi hieroglifákat tanultam meg írni és olvasni, meg egyéb más holt nyelveket. A szavaiddal élve, ez a menü görög nekem.” Grace felnyögött. “Soha nem fogod engedni, hogy elfelejtsem a tényt, hogy mindent hallottál, amit mondtam, mielőtt megjelentél, igaz?” “Valószínűleg nem.” Az asztal fölött kinyújtotta a kezét. Selena felnézett a menüjéből, és levegő után kapkodott. “Ez az, amire gondolok?” Érte nyújtotta a kezét. Grace megdöbbenésére, Julian hagyta, hogy Selena felemelje a jobb kezét és ránézett az ujján levő gyűrűre. “Gracie, láttad ezt?’ Grace előrébb hajolt, ahonnan látta. “Nem igazán. Egy kicsit szórakozott voltam.” Egy kicsit szórakozott, igen. Olyan volt, mintha a Mount Everestet hívta volna, hogy omoljon az utcára. Még a fakó fényben is csillogott az arany. A teteje egyenes volt, és volt rajta belevésve egy babérlevelekkel övezett kard, rubint és smaragd berakással. “Gyönyörű,” mondta Grace. “Ez egy félelmetes generális gyűrű, igaz?” kérdezte Selena. “Nem csak egy egyszerű gyalogos katona voltál. Egy félelmetes generális voltál!” Julian bólogatott. “A kettő ugyanaz.” Selena felsóhajtott. “Gracie, fogalmad sincs! Egy ilyen gyűrűvel Julian nagyon fontos személy volt a maga idejében. Egy ilyet nem adnak csak úgy bárkinek.” Selena megrázta a fejét. “Le vagyok nyűgözve.” “Ne legyél,” mondta Julian. Most először Grace irigyelte Selena ókori történelemből szerzett doktori címét. Lanie olyan sokat tudott Julianről és a világáról, amit ő még álmodni sem mert. De nem volt szüksége ilyen címre, hogy megértse, milyen szörnyű lehet Juliannek egy parancsnokból a nők rabszolgájává válni. “Gondolom, nagy generális voltál,” mondta Grace. Julian Gracere fordította a figyelmét, és a hangjából áradó nyers őszinteségre, ahogy ezt mondta. Valami megmagyarázhatatlan okból, a dicsérete felmelegítette. “Magamnak köszönhetem.” “Fogadok, hogy szétrúgtál néhány segget,” mondta a lány. Julian mosolygott. Nem gondolt a győzelmeire századok óta. “Feltételezem, nagyon fájt pár rómainak.” Grace nevetett, ahogy a férfi az ő nyelvjárásukat használta. “Gyorsan tanulsz.” “Hé,” szakította félbe őket Selena. “Megnézhetném Ámor íját?” “Ó, igen,” mondta Grace. “Lehet?” Julian kivette a zsebéből, és letette az asztalra. “Óvatosan,” figyelmeztette Selenát, amikor az utána nyúlt. “Az arany nyíl be van töltve. Egy szúrás, és beleszeretsz az első személybe, akit meglátsz.” A lány visszahúzta a kezét.

Grace felvette a villáját, és magához húzta az íjat. “Gondoltad volna, hogy ilyen kicsi?” Julian mosolygott. “Nem hallottad még azt a mondást, hogy nem a méret a lényeg?” A lány a szemét forgatta. “Nem akarom ezt egy akkora férfitól hallani, mint te.” “Gracie!” kapkodott levegőért Selena. “Soha nem hallottalak még így beszélni.” “Ez elég gyenge volt, ahhoz képest, amiket ti mondtatok nekem az utóbbi néhány napban.” Julian megsimogatta lány vállára hulló haját. Ezúttal a lány nem húzódott el. Ez már haladás. “Tehát, hogy használja ezt Ámor?” kérdezte Grace. Julian hagyta, hogy az ujjai lágyan belemerüljenek a selymes hajba. Még a gyenge fényben is csillogott. Szerette volna a csupasz mellkasán érezni. Beletemetni az arcát, és hagyni, hogy az orcáit kényeztesse. Szemhéját leeresztve elképzelte, ahogy a lány teste körbeveszi az övét. Ahogy a nyakán érzi a leheletét. “Julian?” kérdezte a lány, kirántva ezzel az álmodozásból. “Hogy használja ezt Ámor?” “Le tudja kicsinyíteni az íj méretét, vagy pedig megnagyobbítani, hogy megfeleljen a szándékainak.” “Tényleg?” kérdezte Selena. “Ezt nem is tudtam.” A pincérnő futva közeledett feléjük, előkapva a jegyzettömbjét úgy bámulta Juliant, mintha az lenne a nap specialitása. Julian egy alig látható mozdulattal felemelte az íjat az asztalról, és visszatette a zsebébe. “Sajnálom, hogy várnod kellett. Ha tudtam volna, hogy nem segítenek, akkor már abban a pillanatban itt lettem volna, hogy leültél.” Grace szemöldökráncolva nézett a fiatal nőre. A pokolba, nem tudna Julian legalább öt másodpercet anélkül eltölteni, hogy ne akarná egy nőstény ráerőltetni magát? Ez rád is vonatkozik? Abbahagyta a gondolkodást. Ő is olyan volt, mint a többiek. A fenekét bámulja, és a nyálát csorgatja a teste után. Az is csoda, hogy a férfi a közelében bír maradni. A bokszon áthajolva, Grace megígérte magának, hogy nem fog így vele bánni. A férfi nem egy darab hús. Hanem egy személy, aki megérdemli, hogy tisztelettel és méltósággal viselkedjenek vele. Rendelt mind a hármuknak, és amikor a pincérnő visszatért az italaikkal, letett az asztalra egy Buffalo Wing* rendelést. “Mi nem ezt rendeltük,” mondta Selena. “Ó, tudom,” válaszolta a lány. “Ezt visszaküldték a konyhába, ezért pár percbe kerül, mire kihozhatom az ételeteket. Gondoltam, hogy éhes lehetsz, ezért elcsórtam ezeket. De ha nem szereted, hozhatok mást. De ne aggódj, a ház ajándéka. Szóval, valami mást akarsz?” Ó, a célzás vaskos volt, és arra késztette Gracet, hogy tövestől tépje ki a lány eperszőke (???) haját. “Ez jó lesz, köszi,” mondta Julian. “Ó, istenem, tudsz még valamit mondani nekem?” kérdezte a lány, gyakorlatilag ájuldozva. “Ó, mondd ki a nevem! Mary.” “Köszönöm, Mary.”

*

a HRC különlegessége, sült csirkeszárny

“Óóó,” duruzsolta a lány. “Ettől kirázott a hideg.” Egy utolsó pillantást vetve Julianre, a lány elment. “Ezt nem hiszem el,” mondta Grace. “A nők mindig így viselkednek veled?” “Igen,” válaszolta Julian, és a hangjában düh csendült. “Ezért utálok nyilvános helyre járni.” “Ne kopogd le,” mondta Selena, miközben az egyik szárnyért nyúlt. “Kétség kívül nagyon hasznos. Szerintem gyakrabban kellene elhoznunk.” Grace kuncogott. “Igen, nos, ha az a kis liba felírja a nevét és a számát a számlára, kénytelen leszek bántani.” Selena nevetésben tört ki. Mielőtt Grace bármit kérdezhetett volna, Ámor sétált be az étterembe, és a bokszukhoz közelített. Az arca bal oldalán egy halvány árnyék jelezte a helyet, ahol Julian megütötte. Ámor próbált laza lenni, de a lány érezte a feszültségét, ami olyan volt, mintha bármely pillanatban felpattanhatna. A férfi megemelte az egyik szemöldökét Julian levágott haja láttán, de nem szólt semmit, és leült Selena mellé. “Tehát?” kérdezte Julian. Ámor hosszan sóhajtott. “A rossz hírt akarod először hallani, vagy a nagyon rosszat?” “Ó, lássuk csak… hogy különlegessé tegyük a napom, kezdjük a rosszabbikkal, és úgy haladjunk felfelé.” Ámor bólintott. “Renden. A legrosszabb, az átkot soha nem lehet megtörni.” Julian jobban fogadta a hírt, mint ahogy Grace várta. Csupán csak bólintott, elfogadásképp. Grace Ámorra szegezte a szemét. “Hogy teheted ezt vele? Te jó isten, az én szüleim eget-földet megmozgattak volna, hogy segítsenek nekem, és te itt ülsz, és még azt sem mondod, hogy sajnálom. Milyen testvér vagy te?” “Grace,” mondta Julian élesen. “Ne dühítsd fel. Ne mondjam, milyen következményekkel járhat.” “Ez igaz, halan…” “Ha hozzáérsz,” szakította félbe Ámort Julian, “elveszem azt a tőrt az oldaladról, és kivágom vele a szíved.” Ámor a lehető legmesszebb csúszott Juliantől. “Máskülönben kihagytál néhány fontos részletet.” Julian átható pillantást lövellt rá. “Mint például?” “Mint például azt az apróságot, hogy lefeküdtél Priapus egyik szüzével. Ember, mire gondoltál? Még avval sem fárasztottad magad, hogy levedd a ruháit, amikor elvitted. Te jobb vagy ennél. Miért tetted ezt?” “Ha emlékszel, akkor meglehetősen mérges voltam rá,” mondta a férfi keserűen. “Akkor anya egyik követőjét kellet volna elvinned. Azért voltak ott.” “Nem anya ölte meg a feleségem. Priapus ölte meg.” Grace érezte, hogy összeszorul a tüdeje a férfi szavaitól. Komolyan mondta? Ámor figyelmen kívül hagyta az ellenségeskedését. “Nos, Priapus még mindig elég dühös. Úgy látszik, nem felejtette el az utolsó sértést, mióta itt vagy.” “Ó, értem,” morogta Julian. “A bátyám haragszik rám, mert le merészeltem feküdtem az egyik felszentelt szüzével, de nekem hátra kellett volna dőlnöm, mialatt ő szeszélyből meggyilkolja a családomat?” A hangjában hallható dühtől a lány gerincén borzongás futott át. “Megkérdezted Priapust, hogy miért támadott rájuk?’

Ámor megdörzsölte a kezével a szemét, és szaggatottan felsóhajtott. “Igen, emlékszel, amikor megfutamítottad és kiverted Liviust Conjarából? Livius bosszút esküdött ellened, épp mielőtt lefejezted.” “Háború volt.” “És tudod, mennyire gyűlölt téged Priapus. Az alkalmat kereste, hogy a megtorlástól való félelem nélkül elbánjon veled, és te alkalmat adtál rá.” Grace Julianre nézett, de semmilyen érzelmet nem látott az arcán. “Mondtad Priapusnak, hogy találkozni akarok vele?” kérdezte Julian. “Megbolondultál? A francba is, nem. Megemlítettem a neved, és felment nála a pumpa. Azt mondta, Tartaroszban rohadhatsz az örökkévalóságig. Higgy nekem, nem akarsz most a közelében lenni.” “Higgy nekem, akarok.” Ámor bólintott. “Igen, de ha megölöd, Zeusznak, Tiszifonénak és Nemezisznek számolsz el vele.” “Gondolod, hogy félek tőlük?” “Tudom, hogy nem, de tényleg nem akarom, hogy így halj meg. És ha három másodpercre nem lennél ilyen seggfej, te is rájönnél. Gyerünk, te tényleg magadra akarod vonni a nagy ember haragját?” Julian arcára pillantva, Grace úgy látta, hogy a férfit egyáltalán nem érdekli ez a lehetőség. “De,” folytatta Ámor, “anya megemlítette, hogy van egy út, hogy megtörd az átkot.” Grace visszatartotta a lélegzetét, ahogy remény csillant Julian arcán. Mindketten arra vártak, hogy Ámor kifejtse. De ehelyett Ámor végighordozta a pillantását az étterem sötét belsején. “Elhinnéd, hogy az emberek megeszik ezt a sza…” Julian csettintett Ámor arca előtt. “Hogy tudom megtörni az átkot?” Ámor hátradőlt a bokszban. “Tudod, az univerzumban minden ismétlődő. Ami a kezdet, az a vég. Mivel Alexandria okozta az átkot, egy alexandria nő kell megidézzen. Egy olyan, akinek szüksége van rád. Áldozatot kell hoznod érte, és…” Ámor nevetésben tört ki. Julian átnyúlt az asztal fölött és megmarkolta a pólóját. “És?” Ámor az öklébe csapott és elkomolyodott. “Nos…” Pillantása Gracere és Selenára siklott. “Megbocsátanátok pár percre?” “Szexterapeuta vagyok,” mondta neki Grace. “Nem tudsz olyat mondani, ami sokkolna.” “Én pedig nem teszek egy lépést sem, míg meg nem tudom az összes szaftos részletet, “ mondta Selena. “Akkor rendben.” Visszanézett Julianre. “ Amikor az alexandriai nő megidéz téged, be kell tenned a kanaladat a lány mézesbödönébe, de csak a megtestesülésed utolsó napján. Aztán egyesülnötök kell nemi úton éjfél előtt, és együtt kell tartanod a testeteket a napfelkeltéig. Ha akárhogyan elhagyod a testét, bármilyen okból, azonnal visszakerülsz a könyvbe, és az átok folytatódik.” Julian átkozódott és félrenézett. “Pontosan,” mondta Ámor. “Tudod, milyen erős Priapus átka. Hogy a pokolba tudod megcsinálni, hogy ne prütyköld meg a megidéződet harminc napig. “Az nem probléma,” mondta Julian összeszorított foggal. “Az a probléma, hogy hol találunk egy alaxandriai nőt, hogy megidézzen.” Grace szíve idegesen kalapált, ahogy előrehajolt. “Ez mit jelent? Egy nő alexandriából?” Ámor vállat vont. “Nos, elég, ha a nevében benne van az Alexander.”

“Mint egy családnév?” kérdezte a lány. “Igen.” Grace felézett és elkapta Julian megkínzott pillantását. “Julian, a nevem Grace Alexander.”

7 fejezet Julian rámeredt Gracere, a lány szavai csengtek a fejében, ettől pedig csak úgy pörgött az agya. Lehetséges ez? Merjen hinni? Mindezek ellenében mert hinni benne… “A vezetékneved Alexander?” ismételte hitetlenül. “Igen,” mondta a lány, bíztatóan mosolyogva. Ámor élesen nézett rá. ”Ennyire bizalmas kapcsolatba kerültetek ilyen hamar?” “Nem,” mondta Julian. ”Még nem. ”És ahogy átgondolta, mérges lett ettől. Grace mentette meg attól, hogy elkövesse élete harmadik legnagyobb hibáját. Ebben a pillanatban meg tudta volna csókolni. Mosoly futott át Ámor arcán. ”Nos, átkozott leszek. Vagy rólad veszik le az átkot, csak ennyit mondhatok. Soha nem ismertem olyan nőt, aki tíz percnél többet tudott volna tölteni veled anélkül, hogy hanyatt dobtad volna.” “Ámor,“ csattant fel Julian, mielőtt még felsorolta volna a hosszú listát, hogy hány nővel feküdt le eddig. “Van még valami mondanivalód?” “Csak ennyi. Anyának van egy ötlete, hogyan lehetne megtörni az átkot, csak Priapus meg ne tudja. Ha tudomást szerez róla, még utánunk küldi az egyik ronda piros ördögét, hogy tönkretegye az egészet. Julian összeszorította az öklét, ahogy visszaemlékezett a féltestvére gonosz tetteire. Valamilyen oknál fogva sosem értette, Priapus miért utálta a születésétől fogva. És ahogy az évek teltek Priapus új jelentést adott a testvéri rivalizálásnak. Julian kortyolt egyet az italából. ”Nem fog tudni róla, hacsak te el nem árulod neki.” “Ne nézz rám,” mondta Ámor. ”Én nem futok a csapata után. Összetévesztesz Dionüsszosz unokatestvérünkkel. És ha már itt tartunk, találkoznom kell az embereimmel. Azt terveztük, hogy teszünk egy nagyobb szívességet a jó öreg Bacchusnak, ma este.” Ámor kinyújtotta a kezét tenyérrel felfele. ”Az íjam, ha nem haragszol.” Óvatosan, nehogy megszúrja magát, Julian kiszedte a zsebéből és átnyújtotta neki. Ekkor történt meg az a ritkaság, hogy elkapott egy szeretetteljes pillantást az idősebbik testvérétől. “A közelben leszek, ha szükséged lenne rám. Csak szólíts a nevemen, az egyetlen nevemen, ami nem Ámor. És kérlek, hanyagold a jelentéktelen szemétláda dolgot. Jézusom.” Egy önelégült mosolyt küldött felé. ”Tudhattam volna, hogy te vagy az.” Julian nem mondott semmit, de eszébe jutott, hogy mi történt, amikor utoljára elfogadta a testvére ajánlatát. Ámor mielőtt kiviharzott a boxból, Gracere és Selenára nézett, végül Julianre mosolygott. ”Sok szerencsét, hogy elérd, hogy szabad legyél. Ha lehet Árész erőssége, és Athéné bölcsessége segítsen az utadon.” “Ha lehet, akkor a te lelkedet pedig Hádész rágja meg.” Ámor nevetett. “Túl késő. A harmadik században megtette, és nem is volt olyan rossz. Később találkozunk kisöcsém.”

Julian nem beszélt, miközben Ámor úgy vágott át az éttermen, mintha rendes halandó ember lenne. A pincérnő kihozta az ételüket. Julian felvette a furcsa kinézetű húst, amely a kenyéren volt, de nem érezte, hogy képes lenne megenni. Elvesztette az étvágyát. Grace valami piros szószt öntött a húsra, majd rátette a kenyeret és beleharapott, miközben Selena egy fehér öntetes salátát evett. Felnézve, Grace elkapta, hogy Julian a homlokát ráncolja az étkezési szokásán. Az arca most még zavarodottabb volt, mint azelőtt, az állkapcsa kőkemény volt, ami arra utalt, hogy összeszorította a fogait. “Mi a baj?” kérdezte Grace. A szeme gyanakodva összeszűkült. ”Tényleg hajlandó vagy megtenni azt, amit Eros mondott?” Grace letette a burgerjét és megtörölte a szalvétával a száját. Őszintén szólva nem igazán tetszett neki az ötlet, hogy Julian az ő testét használja, hogy elérje a szabadságát. Egy egyéjszakás megállapodás kötelezettségek és ígéretek nélkül. Julian el fog tűnni, mihelyt végez vele. Efelől kétsége sem volt. Miért maradna egy ilyen férfi vele, amikor megkaphatja a föld bármelyik nőjét, akik a tenyeréből ennének? Mégsem tudta arra ítélni, hogy az életét egy könyvbe zárva élje. Nem, amikor ő kiszabadíthatná. “Mondj meg nekem valamit,” mondta Grace csendesen. ”Tudni szeretném az egész történetet, hogy miért kerültél abba a könyvbe. És hogy mi történt a feleségeddel.” Grace nem gondolta hogy ez lehetséges, de Julian állkapcsa még feszültebb lett. Megint el akar rejtőzni. De Grace nem engedte, hogy újból elszaladjon. Itt volt az ideje, hogy megértse, hogy miért zavarja annyira, hogy lefeküdjön vele. ”Julian sokat kérsz tőlem, nekem pedig nincs tapasztalatom a férfiakkal a szociális szituációkban.” Julian elkomorodott. ”Még szűz vagy?” “Szeretném, ha még az lennék,” lehelte Grace. Julian látta a fájdalmat a szemében, miközben a szavakat suttogta. Grace a földre szegezte a szégyenkező tekintetét. Nem, a feje zúgott. Biztosan nem ment keresztül azon, amire ő gyanakszik. Miközben a gondolat végigfutott az agyán, egy váratlan düh futott végig rajta. ”Elraboltak?” “Nem,“ suttogta. “Nem… egészen.” Az összezavarodottsága szétoszlatta a haragját. ”Akkor mi történt?” “Fiatal és hülye voltam,” mondta gyengéden. “Az a disznó kihasználta azt, hogy a szüleit gyászolta,” mondta Selena, a hangja tele volt keserűséggel. “Ő az egyike volt azoknak, akik azt állították, hogy én csak vigyázni akarok rád. Egy hazug patkány, aki csak kihasznál, és elhagy, miután megkapta, amit akar.” “Bántott téged?” kérdezte Julian. Grace bólintott. Egy újabb haraghullám söpört végig Julianen. Nem tudta, hogy miért érdekli annyira, hogy mi történt a lánnyal, de érdekelte, mélyen megérintette. És bosszút akart állni a nevében. Julian látta Grace kezét remegni. Betakarva az ő kezével, finoman megsimogatta a csuklóját a hüvelykujjával.

“Egyetlen egyszer feküdtem le vele,” mondta Grace csendesen. ”Tudtam, hogy elsőre fájdalmas lesz, de nem számítottam rá hogy ennyire. És annak ellenére, hogy fizikailag mennyire fájt, jobban fájt a tudat, hogy úgy látszott, őt ez nem érdekli. Úgy tűnt, hogy én csak azért vagyok ott, hogy kielégítsem a vágyait, hogy én is csak egy vagyok a sok közül.” Julian gyomra görcsbe rándult. Túl jól ismerte ezt az érzést. “Azon a héten később,” folytatta Grace, “amikor nem hívott és nem válaszolt a telefonhívásaimra, elmentem a lakására, hogy lássam. Tavasz volt és az ablakot nyitva tartotta. Ahogy elhaladtam előtte én…” elfojtott egy zokogást. “Ő és a szobatársa fogadtak, hogy ki tud több szüzet meggyalázni az év folyamán,” mondta Selena.”Végighallgatta, ahogyan rajta röhögnek.” Sötét és halálos düh ereszkedett Julianre. Annyi ilyen férfit ismert személyesen is. És ki nem állhatta őket. Valójában, nagyon élvezte volna, hogy megtisztíthatja a földet az ilyen emberek rohadt jelenlététől. “Annyira kihasználtnak és hülyének éreztem magam,” suttogta Grace. Felnézett Julianre. A gyötrelem a szemében megijesztette Juliant. “Nem akarom újra így érezni magam.“ Eltakarta az arcát a fél kezével, de nem olyan gyorsan, hogy Julian ne vette volna észre a megalázottságot a szemében. “Sajnálom Grace,” suttogta, és magához húzta ismét. Tehát, ez volt az. Ez volt a démonjainak a forrása. Julian szorosan tartotta, és az arcát a feje tetejére támasztotta. A lágy nőies virágillat körülötte terjengett. Annyira bűnösnek érezte magát. Semmi kétség, Penelope is ennyire kihasználtnak érezhette magát tőle. Az istenek tudják csak, hogy ő mennyit ártott neki a végén. Biztosan elátkozta, gondolta Julian keserűen. Ezt ki is érdemelte, és Gracet soha nem fogja megbántani. Ő egy rendes nő volt egy hatalmas szívvel, és ő elutasítja azt, hogy kihasználja őt. “Minden rendben van Grace,” mondta lágyan Julian, miközben a karját összezárta a feje körül és elkezdte ringatni. Lágyan megcsókolta a feje búbját. ”Soha sem foglak megkérni, hogy tedd meg ezt értem.” Grace meglepetten nézett fel rá. Nem gondolta volna, hogy ezt fogja mondani Julian. ”Nem tehetem meg.” “De igen megteheted. Csak menj el innen.” Volt valami kisérteties a hangjában. Furcsa és idegen volt, és arról árulkodott, hogy milyen ember volt valaha. ”Tényleg azt hiszed, hogy meg tudnám tenni, hogy elmegyek innen?” “Miért ne? Mindenki a családomból megette. Még csak nem is ismersz.” Egyhanguan és mereven elfordult. miközben eleresztete Gracet. “Julian… “ “Hallgass rám Grace. Nem vagyok annyira értékes.” Mélyet lélegzett, mielőtt újra megszólalt. ”Mint parancsnol, könyörtelen voltam a harcok közben. Még mindig előttem van azoknak az embereknek a félelemmel teli szeme, akiket könyörtelenül lemészároltam a legkissebb lelkiismeretfurdalás nélkül.” Julian észrevette hogy Grce mereven bámul. ”Miért akarnál megmenteni valaki olyat, mint én?” Grace a szeme előtt látta, ahogy Julian átölelte, a férfi,t aki a karjában tartotta, és hallotta, ahogy megfenyegeti Ámort, nehogy ártani merjen neki, és ő tudta, hogy miért. Lehet, hogy megtette ezeket a dolgokat a múltban, de ő akkor sem gonosz. Bármelyik pillanatban elrabolhatná. És mégis, a férfi aki alig ismeri a kedvességet, most a karjában tartotta őt. Nem, a múltbéli tetteitől függetlenül, volt benne jóság.

Julian csupán a saját korából való férfi volt. A paramcsnok, egy ókori ember, akit a csaták kovácsoltak. Julian egy olyan férfi, aki olyan csaták közepedte nőtt fel, amiről ő még csak nem is álmodik. “És a feleséged?” kérdezte Grace. Julian arca megrándult. “Hazudtam neki, elárultam és átvertem, és végül megöltem.” Grace feszült lett a mondat hallatán. “Megölted őt?” “Igaz, hogy nem én voltam, aki elvette az életét, de ugyanúgy megöltem őt.” “Bárcsak...” Elhallgatott és becsukta a szemét. “És…?” kérdezte Grace. ”Mi történt?” “Harcoltam a végzetem és az ő végzete ellen, és végül a sors megbüntetett érte.” Grace nem hagyta ennyiben. ”Hogyan halt meg?” “Mérges lett, amikor megtudta, hogy mit tettem vele. Amit Eros tett…” Julian a kezébe temette az arcát, ahogy az emlékek átfutottak rajta. ”Hülye voltam, hogy azt hittem, Eros el tudja intézni, hogy valaki szerelmes legyen belém.” Grace felnézett és finoman végighúzta a kezét az arcán. Julian ránézett. Annyira gyönyörű volt, ahogy ott ült mellette. A gyengédség a tekintetében lenyűgözte Juliant. Még egy nő sem nézett így rá. Még Penelope sem. Mindig volt valami, ami hiányzott a felesége tekintetéből amikor ránézett. Valami, ami hiányzott az érintéséből is. A szíve, döbbent rá Julian hirtelen. Gracenek igaza volt. Volt különbség abban, ha valakinek a szíve is bele volt keverve. Gyengéd volt ugyan, de mindig is érezte Penelope figyelmességében az ürességet. Hallotta az ürességet a szavaiban, és megégette a megfeketedett lelkét. Hirtelen, Selena mellett Ámor öltött testet, és félénken nézett Julianre. ”Elfelejtettem valamit.” “Julian vett egy mély lélegzetet. ”Úgy tűnik nekem, hogy egyikőtök mindíg elfelejt valamit, ami általában a legfontosabb valami. Mit felejtettél el ezúttal?” Ámor nem nézett Julianre. ”Ahogy te is tudod, arra vagy ítélve, hogy sürgető vágyat érezz a nő iránt aki megidéz.” Julian Gracere pillantott, és nagyon feszült lett.”Tisztában vagyok ezzel a ténnyel.” “De tisztában vagy azzal a ténnyel, hogy minden egyes nappal egyre jobban el fog szállni a józan eszed ha nem kapod meg? A hónap végére, egy dühöngő őrült leszel a szex hiányától, amit csak azzal tudsz helyreállítani, ha feladod. Ha nem adod fel testvérem, akkora fizikai fájdalmaid lesznek, hogy még Prométeusz büntetése is olyan lesz, mintha egy örökkévalóságot töltött volna az Elíziumi mezőkön.” Selenának elakadt a lélegzete. “Nem Prométeusz volt az, aki állítólag a tüzet adta az emberiségnek?” kérdezteGrace. “Igen ő volt az,” felelte Ámor. Grace mérgesen nézett Julianre. ”Az, aki egy sziklához volt láncolva, és akinek egy keselyű minden nap megette a máját?” “És minden nap új nőtt, hogy legyen a keselyűnek mit ennie,” fejezte be Julian Gracenek. Az istenek tudták, hogyan büntessék meg azokat, akik magukra haragították őket. Harag száguldott át Julian ereiben, ahogy Ámorra pillantott. ”Utállak mindnyájatokat.”

Ámor bólintott. ”Tudom. Azt kívánom, bárcsak ne tettem volna meg azt, amire kértél. Sajnálom. Ha hiszed, ha nem, anya is, és én is sajnáljuk.” Az érzelmei kavarogtak, ahogy az elhagyatottság érzése végigfutott rajta. Látta Penelope arcát maga előtt és megrándult. Egy dolog volt, hogy a családja megbüntesse őt, de egy ártatlant soha nem bántottak volna. Ámor egy kicsi dobozt helyezett az asztalra Julian elé. ”Ha a szabadságban reménykedsz szükséged lesz ezekre.” “Óvakodj a Görögök súlyos ajándékaitól,” mondta Julian keserűen, miközben kinyitotta a dobozt és kivett két pár hatalmas ezüst bilincset és egy csomag apró kulcsot, amelyek sötétkék szaténba voltak beágyazódva. Hirtelen felismerte a mostohaapja bonyolult munkáját.”Hefaisztosz?” Ámor bólintott. ”Még Zeusz sem tudja széttörni. Ha úgy érzed, hogy az irányítás kezd kicsúszni a kezeid közül, azt ajánlom, hogy bilincseld magad valami nagyon szilárdhoz és tartsd…” a pillantása Gracere siklott “távol őt magadtól.” Julian vett egy mély és rekedt lélegzetet. Nevetett volna a helyzet iróniáján, de nem tudta átérezni. Egyik vagy másik módon a reinkarnációja alatt, mindig úgy érezte magát, mintha odaláncolták volna valamihez. “Ez nem emberi.” zihálta Grace. Ámor vadul Gracere nézett. ”Baby, higgy nekem, ha nem láncolod le, meg fogod bánni.” “Mennyi időm van még?” kérdezte Julian. Ámor megvonta a vállát. ”Nem tudom. Nagy mértékben attól függ, hogy mekkora önuralmad van.” Ámor horkantott. ”Ha elég nagy önuralmad van, lehet, hogy nem is kell használnod őket. A választás a te kezedben van.” Julian becsukta a dobozt. Erős volt, de nem volt olyan optimista mint Eros. Az ő optimizmusa lassan kihalt nagyon hosszzú ideje. Eros vállbaveregette. ”Sok szerencsét.” Julian nem beszélt amikor Eros elment. A dobozt figyelte, miközben Ámor szavai csengtek a fejében. Ha valamit megtanult az évszázadok alatt, akkor az az volt, hogy bízzon mindent a Sorsra, hadd menjen minden a maga útján. Hülye volt, hogy valaha is azt hitte, hogy van esélye a szabadságra. Neki ez volt a sorsa és ezt el is fogja fogadni. Ő egy szolga volt, és szolga is fog maradni. “Julian?” kérdezte Grace. ”Mi a baj?” “Nem tehetjük meg. Csak vigyél haza Grace. Csak vigyél haza és engedd, hogy szeresselek. Csak fejezzük be, mielőtt valaki, főleg te, megsérűl. “De ez a te esélyed a szabadságra. Ez lehet az egyetlen esélyed, hogy szabad legyél. Megidézett már eddig valaha is valaki, akinek Alexander volt a nevében?” “Nem.” “Akkor meg kell tennünnk.” “Te ezt nem érted,” mondta Julian a fogai közt. ”Ha igaz amit Eros mondott, akkor az éjszakák ahogy telnek, egyre jobban elvesztem saját magamat.” “Ki leszel akkor?” “Egy szörnyeteg leszek.” Grace szkeptikusan nézett Julianre. ”Nem hiszem, hogy te valaha is szörnyeteg lehetnél.” Julian Gracere meredt. ”Ötleted sincs, hogy mire vagyok képes. És amikor az istenek haragja lesújt rád, nincs semmi segítséged. Semmi reményed.” Valami megrándilt Julian gyomrában.

“Bárcsak soha ne idéztél volna meg Grace,” mondta Julian, miközben az italáért nyúlt. “Gondoltál már arra, hogy lehet, hogy ennek így kellett történnie?” kérdezte hirtelen Grace. ”Lehet, hogy azért idéztelek meg, mert arra szántak, hogy feloldozzalak téged.” Az asztalon keresztül Julian Selenára nézett. ”Azért idéztél meg, mert Selena behülyített. Az egyetlen, amit akart az, hogy legyen egy pár kellemes éjszakád, hogy aztán ki tudj menni a nagyvilágba, hogy találj magadnak egy férfit akivel együtt lehetsz anélkül, hogy attól félnél, hogy bántani fog téged.” “De esetleg…” “Nincs de Grace. Ennek nem így kell lennie.” Grace Julian csuklójára nézett. Megérintette a görög írást, ami végigfutott a csuklója belső oldalától egészen fel a karjára. “Milyen gyönyörű,” mondta Grace. ”Ez egy tetoválás?” “Nem.” “Mi az?” kérdezte Grace. “Priapusz égette ide,” mondta kikerülve a választ. Selena közelebb ült és megnézte. ”Azt írja, hogy átkozott örök időkre és még utána is” Grace összezárta a kezét az íráson és találkozott a tekintetük. ”El sem tudom képzelni, hogy mennyit szenvedtél egész idő alatt. Még csak azt sem értem, hogy a saját testvéred miért tett ilyet veled.” “Ahogy Ámor is mondta, jobban ismerem, minthogy Priapus szüzeihez nyúljak.” “Akkor miért tetted meg?” “Bolond voltam.” Grace összezárta a fogait, és legszivesebben megfojtotta volna. Miért nem tud csak simán válaszolni a kérdésre? ”Mi késztetett rá?” “Nem akarok erről beszélni,” csattant fel Julian. Grace elengedte a kezét. ”Közel engedtél már egyszer is valakit magadhoz Julian? Fogadni mernék, hogy mindig egy olyan férfi voltál, aki nem bízik meg azokban sem, akik a szivéhez közel állnak. Egy azok közül, akik inkább kivágatnák a nyelvüket, minthogy valaki megtudja rólad, hogy áthatolhatatlan vagy. Ilyen voltál Penelopéval is?” Julian félrenézett, ahogy az emlékek felvillantak az agyában. Emlékek a gyerekkorából ,amelyet nélkülözésben és éhezésben töltött. Emlékek olyan éjjszakákról, amelyeken gyötrődött a… “Igen,” mondta egyszerűen. ”Mindíg magányos voltam.” Grace együttérzett vele. De nem engedhette hogy feladja. Valahogy majd talál egy utat, hogy elérje. Hogy rávegye, hogy megpróbálja megtörni az átkot. Biztosan van egy út, hogy leküzdje ezt. És ő rá fog jönni.

8. fejezet Julian és Grace segített Selenának bezárni a standját, és elkísérték a Jeep-jéhez, mielőtt elindultak volna hazafelé a péntek esti forgalomban. “Nagyon csendben vagy,” mondta Grace, ahogy megállt egy piros lámpánál.

Követte a férfi tekintetét, ahogy az utat nézte, és a többi autót az úton. Olyan elveszettnek látszott, mint aki elakadt az álom és a valóság között. “Nem tudom, mit mondjak,” válaszolta a férfi egy rövid szünet után. “Mondd el, hogy érzed magad.” “Mivel kapcsolatban?” Grace nevetett. “Kétségkívül férfi vagy,” mondta. “Tudod, a pasikkal van a legnehezebb dolgom a kezelések alatt. Bejönnek, leperkálnak százhuszonöt dollárt óránként, és gyakorlatilag nem mondanak semmit. Ezt sosem fogom megérteni.” A férfi az ölére szegezte a tekintetét, és a lány látta, hogy szórakozottan dörzsölgeti a parancsnoki gyűrűjét a hüvelykujjával. “Azt mondtad, szexuálterapeuta vagy. Az mit jelent pontosan?” A lány visszasorolt a forgalomba. ”Te és én hasonló helyzetben vagyunk. Olyan embereknek segítek, akiknek partnerkapcsolati problémáik vannak. Olyan nők, akik félnek intim kapcsolatba kerülni, vagy olyanok, akik kissé túl fanatikusan szeretik a férfiakat.” “Nimfomániások?” A lány bólintott. “Ismerek egy pár ilyet,” sóhajtotta a férfi. “Fogadni mernék.” “És a férfiak?” kérdezte a férfi. “Velük nem könnyű. Ahogy már mondtam, nem nagyon beszélnek. Van egy pár betegem, akik a teljesítményük miatt aggódnak.” “Az mit jelent?” “Valamit, ami neked biztos nincs,” válaszolta a lány, arra gondolva, ahogy a férfi arrogánsan üldözte őt. Megköszörülte a torkát, és megmagyarázta. “Azok a férfiak attól félnek, hogy kinevetik őket az ágyban.” “Ó.” “Van még néhány, aki verbálisan sértegeti a feleségét, vagy a barátnőjét. Néhány, aki nemet akar váltani…” “Megtehetik ezt?” kérdezte Julian meglepetten. “Ó, igen,” legyintett a lány. “Meg lennél lepve, hogy mi mindenre képesek az orvosok napjainkban.” A lány elfordult a ház felé. Julian olyan sokáig hallgatott, hogy a lány már azon volt, hogy megmutatja neki a rádiót, amikor a férfi hirtelen megkérdezte: “Miért segítesz ezeknek az embereknek?” “Nem tudom,” felelte a lány őszintén. “Gondolom, az egész a gyerekkoromból ered, amikor is én nagyon bizonytalan voltam. A szüleim szerettek, de nem tudtam kapcsolatot teremteni a többi gyerekkel. Az apám történelemprofesszor volt, az anyám pedig háziasszony…” “Hozzáment egy házhoz?” Grace nevetett. “Nem, ő csak otthon volt, és azt tette, amit egy anya. Soha nem úgy kezeltek, mint egy gyereket, tényleg, és amikor más gyerekek közé kerültem, nem tudtam, hogy mit kell tennem. Vagy mondanom. Annyira rémült voltam, reszkettem. Végül apám elvitt tanácsadásra, és egy idő után egy kicsit jobb lett.” “Kivéve a férfiak esetében.” “Ez egy másik történet,” sóhajtotta a lány.” “Félszeg tinédzser voltam, és a fiúk csak akkor jöttek a közelembe, ha kicsúfoltak.” “Hogyan?”

Grace hanyagul megvonta a vállát. Az a legjobb, hogy ezek az emlékek már nem zavarták. Megbékélt velük már régóta. “Mert nem volt cicim. Kiálltak a füleim, és tiszta szeplő voltam.” “Cici?” “Mell.” A lány megesküdött volna, hogy érzi a férfi forró, elnyújtott pillantását a mellkasán. Oldalra pillantva megbizonyosodott róla. A férfi úgy bámulta, mintha a lány levette volna a pólóját, és épp a közepén lenne a…” “Nagyon szép melleid vannak.” “Kösz,” mondta a lány félszegen, de a férfi illetlen bókja valahogy felmelegítette. “És mi a helyzet veled?” “Nekem nincs mellem.” Ezt olya fapofával mondta, hogy a lányból kitört a nevetés. “Nem erre gondoltam, ezt te is tudod. Te milyen tinédzser voltál?” “Már mondtam neked.” A lány vészjósló pillantást vetett rá. “Most komolyan.” “Komolyan. Harcoltam, ettem, ittam, szexeltem és fürödtem. Néha ebben a sorrendben.” “Még mindig meg van ez a bizalmi dolog, igaz?” kérdezte a lány szónokian. Aztán, visszaesve a tanácsadói szerepébe, témát váltott, remélve, hogy arról a férfinak könnyebb lesz beszélnie. “Miért nem mesélsz arról, hogy mit éreztél, akkor, amikor először mentél csatába?” “Semmit.” “Nem féltél?” “Mitől?” “Hogy meghalsz, vagy megcsonkítanak.” “Nem.” Ennek az egy szónak az őszintesége leblokkolta a lányt. “Hogy tudtál nem félni?” “Csak akkor félsz a haláltól, ha van miért élned.” A férfi szavaitól kísértve, Grace beállt a kocsifelhajtóra. Úgy döntött, hogy a komoly beszélgetést egy megfelelőbb időpontra halasztja, kiszállt a kocsiból, és kinyitotta a csomagtartót. Julian összeszedte a csomagokat, mielőtt követte őt a házba. Felmentek a lépcsőn, és Grace belenyúlt az egyik fiókba, hogy elővegye az egyik kényelmes farmerját. Aztán helyet csinált a fiókban a férfi ruháinak. “Nos,” mondta a lány, és felvette az üres zacskókat, hogy a mosdóban levő fonott szemetesbe dobta. “Péntek este van. Mit akarsz csinálni? Egy csendes este, vagy ki akarsz menni a városba?” A férfi éhes tekintete végigfutott a lány testén, hirtelen felforrósítva a lányt. “Erre tudod a választ.” “Oké, egy szavazat arra, hogy teperjük le a doktort, egy szavazat arra, hogy ne teperjük le a doktort. Más javaslat?” “Akkor mi szólnál egy csendes estéhez itthon?” “Oké,” válaszolta a lány, és felvette az éjjeliszekrényen álló telefont. “Csak ellenőrzöm az üzeneteimet, aztán vacsorázhatunk.” Julian bejezte a ruhák pakolását, a lány pedig felhívta az üzenőszolgálatot, hogy beszéljen velük. Épp befejezte a hajtogatást, amikor meghallotta a riasztó hangsúlyt Grace hangjában. “Mondta, hogy mit akar?”

Julian megfordult, és ránézett. A lány szeme egy kissé kitágult, keze szorosan, feszülten fogta a telefont. “Miért adta meg ezt a számot?” kérdezte a lány dühösen. “A betegeim soha nem kaphatják meg az otthoni számomat. Van önnek egy főnöke, akivel beszélhetnék?” Julian a lány mellé lépett. “Valami baj van?” A lány felemelt kézzel intett neki, hogy maradjon csendben, ahogy a vonal túlsó végén levő személyt hallgatta. “Rendben,” mondta a lány egy hosszú szünet után. “Csak most megint meg kell változtatnom a számomat. Köszönöm.” Kinyomta a telefont és letette. Aggodalom ráncolta össze a homlokát. “Mi történt?” kérdezte a férfi. A lány ingerülten felsóhajtott és megdörzsölte a nyakát. “Az üzenetfogadó szolgálat alkalmazta ezt az új lányt, aki hibázott, és kiadta az otthoni számomat az egyik betegnek, aki ma telefonált.” A lány olyan gyorsan beszélt, hogy a férfi alig tudta követni. “Nos, nem igazán az én betegem, “ folytatta a lány szünet nélkül. “Soha nem vállalnék el egy ilyen férfi pácienst, de Luanne, Dr. Jenkins nem ilyen válogatós. El kellett mennie a városból, valami sürgős, személyes ügy miatt. Így hát Beth és én felosztottuk a betegeit, akik hozzá járnak tanácsadásra, amíg ő távol van. Én nem akartam ezt a hátborzongató pasast, de Beth nem dolgozik pénteken, és ennek meg szerdán és pénteken kell tanácsadásra járnia, a felmentő programja miatt.” Pánik látszott világosszürke szemeiben, ahogy a férfira nézett. “Nem akartam őt, de a gondozója esküszik, hogy nem lesz vele baj. Azt mondta, hogy a férfi nem jelent veszélyt senkire.” Julian feje megfájdult a sok információtól, amit a lány rázúdított, és a szavak, amiket használt, nem jelentettek neki semmit. “És ez baj?” “Csak egy kicsit ijesztő,” mondta a lány, és a keze reszketett. “Ő egy gondozott, akit felmentettek a szellemi gyámság alól.” “Gondozott, akit felmentettek a szellemi gyámság alól? Ez mit jelent?” Ahogy a lány elmagyarázta, a férfi elámult. “Ti szabadon engeditek az ilyeneket a társadalmatokba?” “Nos, igen. Az a cél, hogy segítsünk rajtuk.” Julian megdöbbent. Miféle világ ez, ahol az emberek nem védik meg az asszonyaikat és gyerekeiket az ilyenektől? “Ahonnan én jövök, nem engedjük az ilyeneket a családunk közelébe. Átkozottul biztosak vagyunk benne, hogy nem szabad kiengedni az utcára.” “Isten hozott a huszonegyedik században,” mondta a lány keserűen. “Mi itt másképp teszünk bizonyos dolgokat.” Julian megrázta a fejét, ahogy arra gondolt, hogy bizonyos dolgok ebben a korban mennyire idegenek neki. Nem tudta megérteni ezeket az embereket, és az életmódjukat. “Én tényleg nem tartozom ide,” mondta halkan. “Julian…” A férfi eltolta magától a lányt, amikor az megérintette. “Grace, tudod, hogy ez igaz. Tegyük fel, hogy megtörjük az átkot; mi a jó nekem abban? Mit csinálhatnék itt? Nem tudok a nyelveteken olvasni. Nem tudom a kocsidat vezetni, vagy dolgozni. Annyi minden van, amit nem értek. Elveszett vagyok itt.” Grace megrándult a megalapozott aggodalom láttán, amit a férfi megpróbált eltitkolni. “Csak egy kicsit elborítottak a dolgok. De apró lépésekkel fogunk haladni. Megtaníthatlak olvasni és vezetni. És a munkáról… Tudom, hogy van valami, amihez értesz.”

“Mint például?” “Nem tudom. Azon kívül, hogy katona voltál, mi mást csináltál még makedóniában?” “Parancsnok voltam, Grace. Csak annyit tudok, hogy hogyan kell csatába vezetni egy ókori hadsereget. Ennyi.” A lány tenyerébe vette a férfi arcát, és keményen ránézett. “Ne merészeld feladni. Azt mondtad, nem féltél a csatában, akkor hogyan félhetsz ettől?” “Csak úgy.” Valami furcsa történt, amikor Grace rájött, hogy a férfi megnyílt neki. Nem túl mélyen, de a lány az arckifejezéséből meg tudta mondani, hogy a férfi sebezhetővé vált, hogy ezt beismerte. A szíve mélyén, a lány tudta, hogy a férfi nem olyan típus, aki gyakran tesz ilyen engedményeket. “Segíteni fogok neked.” A kétely azokban a kék szemekben összeszorította a gyomrát. “Miért?” “Barátok vagyunk,” mondta a lány gyengéden, és hüvelykujjával megsimogatta a férfi arcát. “Nem ezt mondta Ámor?” “És te hallottad a válaszát. Nekem nincsenek barátaim.” “Most már vannak.” A férfi lehajolt, és megcsókolta a lány kézfejét, majd egy szoros ölelésre magához húzta. A szantálfa meleg illata elárasztotta a lány agyát, ahogyan hallgatta a férfi erőteljes szívdobbanásait az arca alatt, és látta a férfi napbarnított bicepszét pont az orra előtt feszülni. A férfi gyengéd ölelése mélyebb volt, mint egy egyszerű fizikai gesztus, mélységesen megérintette a lányt. “Rendben, Grace,” mondta a férfi csendesen. “Megpróbáljuk. De ígérd meg nekem, hogy nem fogod hagyni, hogy bántsalak.” A lány helytelenítve nézett rá. “Komolyan. Ha egyszer meg leszek bilincselve, ne engedj szabadon, semmilyen okból. Esküdj meg.” “De…” “Esküdj meg!” ragaszkodott hozzá a férfi keményen. “Rendben. Ha nem fogsz tudni uralkodni magadon, nem foglak eloldozni. De szeretném, ha te is megígérnél nekem valamit.” A férfi visszahózódott, és kételkedve nézett a lányra, de karját megnyugtatóan a karjára tette. “Mit?” Grace a férfi kemény bicepsze köré fonta a karját. Érezte, hogy borzongás fut végig a férfi karján, ott, ahol tenyerével hozzáért. A férfi a leggyengédebb pillantással nézet le a lány kezére, amit az valaha látott. “Ígérd meg, hogy nem adod fel, míg szabad nem leszel,” mondta a lány. “Azt akarom, hogy próbáld megtörni ezt az átkot.” A férfi furcsán elmosolyodott. “Jó. Megpróbálom.” “És sikerülni fog.” A férfi erre felnevetett. “Olyan optimista vagy, mint egy gyerek.” A lány viszonozta a mosolyát. “Pán Péter örökre.” “Milyen Péter?” Vonakodva, a lány kibontakozott a karjaiból. Megfogva a férfi kezét a hálószobaajtó felé vezette. “Gyere velem, én makedóniai szerelem-rabszolgám, és mesélek neked Pán Péterről és az elveszett fiúkról.” “Tehát ez a fiú soha nem nőtt fel?” kérdezte Julian, miközben a vacsorát készítették. Grace meg volt döbbenve, hogy a férfi nem panaszkodott, amikor megkérte, hogy készítse el a salátát. Úgy tűnt, hogy a férfi szereti a kést használni. Nem akarván analizálni a férfi ezt az apró sajátosságát, a lány a spagettiszószra összpontosított. “Nem. Visszament a szigetre Tinker Bell-el.”

“Érdekes.” Grace belemártott egy kanalat a szószba. A tenyerét alátartva megfújta, és a férfi felé nyújtotta. “Mondd meg, mit gondolsz.” A férfi lehajolt és kinyitotta a száját. Grace megetette vele és figyelte, ahogy a férfi megízleli. “Finom.” “Nem túl sós?” “Tökéletes.” A lány ragyogott. “Tessék,” mondta Julian, odatartva neki egy kockányi sajtot. Grace kinyitotta a száját, de a férfi nem adta oda neki a sajtot. Ehelyett inkább belecsókolt a lány nyitott szájába. Istenem, valakinek muszáj lenne bronzba öntenie ezt a nyelvet, amelyik így tud mozogni, vagy valamiképp tartósítani. Mint egy kincset, amit sosem kellene elveszíteni. És azok az ajkak… Mmm, a lány nem akart azokra a kellemes ajkakra gondolni, meg arra, hogy mi mindenre képesek. A férfi a lány hátára csúsztatta az ujjait, és a lány csípőjét a farmerjának kidudorodásához szorította. A férfi jól el volt látva, és a lány már a gondolattól is megreszketett, hogy a másik teljes szexuális ereje rászabadul. Képes lenne egyáltalán túlélni? A lány érezte, hogy a férfi teste megfeszül, és a lélegzete megváltozik. A férfi komolyabban bele akart ebbe merülni, és a lány komolyan félt attól, hogy ha nem áll meg, akkor egyikük sem lesz képes visszalépni. Gyűlölve, hogy el kell hagynia a férfi forró ölelését, a lány hátralépett. “Julian, viselkedj.” A férfi szaggatottan lélegzett, a lány látta, hogy harcol saját magával, amint éhes tekintetét végighordozza a testén. ”Könnyebb lenne viselkednem, ha nem ilyen átkozottul jól néznél ki.” A férfi szavai annyira meglepték a lányt, hogy felnevetett. “Sajnálom,” mondta a lány, ahogy meglátta a férfi ingerült arckifejezését. “Emlékezz, hogy veled ellentétben, én nem vagyok hozzászokva, hogy az emberek ilyeneket mondjanak nekem. A legnagyobb bók, amit valaha egy fiútól kaptam, akkor volt, amikor Rick Glysdale értem jött, hogy elvigyen a bálba. Egy pillantást vetett rám, és azt mondta: A francba, jobban kipucoltad magad, mint ahogy gondoltam volna.” Julian összevonta a szemöldökét. “Aggódom a férfiak miatt, akik a te idődben élnek, Grace. Úgy tűnik, mindegyik nagyon bolond.” Újra felnevetve, a lány könnyedén megpuszilta a férfi arcát, aztán levette a tésztát a tűzhelyről, mielőtt túlfőtt volna. Ahogy a szitába öntötte a metéltet, eszébe jutott a kenyér. “Megnéznéd a zsemléket?” Julian a sütőhöz lépett és lehajolt, megajándékozva a lányt pompás hátsójának látványával. Grace beharapta az alsó ajkát, hogy oda ne szaladjon, és végig ne húzza a kezét a férfi feszes, kemény fenekén. “Már majdnem megégtek.” “Ó, a francba! Ki tudod venni?” kérdezte Grace, küszködve, hogy ne fröcskölje szét a forró vizet. “Persze.” Julian felkapta a konyharuhát a pultról, és elkezdte kihúzni a tepsit a sütőből. Hirtelen a férfi elkáromkodta magát, ami felkeltette a lány figyelmét. Megfordulva látta, hogy a rongy tüzet fogott. “Ide!” mondta a lány, félrehúzódva az útból. “Dobd a kagylóba.”

A férfi megtette, de hozzáért vele a lány kezéhez. A lány felszisszent. “Hozzád ért?” kérdezte a férfi. “Csak egy kicsit megpirult.” Julian elfintorodott, ahogy kezébe vette a lány kezét, és megvizsgálta az égést. “Sajnálom,” mondta, egy pillanattal azelőtt, hogy a szájába vette volna a lány ujjbegyét. Meglepetten, a lány nem tudott megmoccanni, ahogy a férfi megnyalta az ujja érzékeny részét. Az égő érzés ellenére, jól érezte magát. Nagyon, nagyon jól. “Ezzel nem segítesz az égésemen,” sóhajtotta a lány. A lány ujjával még mindig a szájában, a férfi csintalanul elmosolyodott, aztán megérintette a lány hátát, hogy a hideg víz felé fordítsa. Még utoljára a lány ujja köré fonta a nyelvét, mielőtt a száját kinyitotta, és a hideg vízsugár alá tartotta a lány kezét. Míg egyik kezével a lány ujjait tartotta, a másikkal az ablakpárkányon álló cserepes növényhez nyúlt, és letört az aloéból egy darabot. „Honnan tudsz te az aloéról?” kérdezte a lány. „Gyógyító erő, amit már a születésem előtt is ismertek,” mondta a férfi. Borzongás futott végig a lány gerincén, és kígyózott a gyomrába, ahogy a férfi bedörzsölte az ujjbegyét a csöpögő zselével. „Jobb?” A lány bólintott. A férfi tekintete kigyúlt, ahogy hosszasan nézte a lány ajkát, mintha máris meg akarná csókolni. „Azt hiszem, hagyom, hogy ezentúl te kezeld a sütőt,” mondta. „Valószínűleg az lesz a legjobb.” A lány a férfi mögé lépett és kidobta a kenyeret, ami túl égett volt ahhoz, hogy meg lehessen enni.” Grace tálalt, majd a nappaliba vezette Juliant, ahol a szófa előtt, a földön ettek, miközben a Mátrixot nézték. „Szeretem ezt a filmet,” mondta a lány, amikor elkezdődött. Julian a kávézóasztalra tette a tányérját, és leült a lány mellé. „Mindig a földön eszel?” kérdezte a férfi, és bekapott egy falat kenyeret. Elbűvölve a teste mozgásának szimfóniájától, a lány a férfi állkapcsát figyelte, ahogyan megfeszül rágás közben. Van a férfinak olyan testrésze, ami nem nyálcsorgatóan bámulatos? A lány kezdte megérteni, hogy a férfi többi megidézője miért bánt vele úgy, ahogy. Az ötlet, hogy egy hónapig bezárva tartsa a hálószobájában, kezdett vonzó lenni a lány számára. És a többieknek nem volt ilyen bilincse… „Nos,” mondta a lány, kényszerítve magát, hogy elszakítsa gondolatait attól a pompás aranyszínű bőrtől, amit annyira szeretett volna meztelenül kitárulkozva a matracon látni. „Van ebédlőasztalom, de mivel esténként csak én vagyok, inkább a kanapén kapok be egy tál levest.” A férfi gyakorlottan forgatta a villáját a kanál mélyedésében, míg a tészta a villa fogai köré nem tekeredett. „Kellene valaki, aki vigyáz rád,” mondta, mielőtt beleharapott. Grace vállat vont. „Erre itt vagyok én.” „Az nem ugyanaz.” A lány rámeredt. Volt valami a hangjában, ami azt súgta a lánynak, hogy most nem a női mivoltára céloz. A férfi inkább a szívéről, és a tapasztalatáról beszél. „Gondolom, hogy mindannyiunknak szüksége van valakire, aki vigyázzon ránk, nem igaz?” sóhajtotta a lány. A férfi visszafordult a TV felé, de a lány meglátta a vágyódást felvillanni a szemében.

Grace néhány percig a férfit figyelte, ahogy a filmet nézi. Még akkor is, ha szórakozott volt, a férfinak volt a legkifogástalanabb asztali viselkedése, amit a lány valaha is látott. A lány spagetti szósza mindenfele szétfröccsent, míg a férfi egy csöppet sem csapott szét. „Mutasd meg, hogy csinálod,” mondta a lány. A férfi kíváncsian nézett rá. „Mit?” „Azt a kanalas dolgot. Teljesen megőrjít. Én soha nem tudom a tésztámat a villámra tűzni. Állandóan csapkod, és óriási mocskot csinálok vele.” „Nos, természetesen nem hagyhatjuk, hogy az óriás tészta csapkodjon, és mocskot csináljon, igaz?” Grace felnevetett a szavaira, tudva, hogy a férfi nem a spagettiről beszél. „Akárhogy is, hogy csinálod?” A férfi ivott egy korty bort, és odaállt mellé. „Itt könnyebben meg tudom mutatni.” Bepréselte magát a lány és a kanapé közé. „Julian…” mondta a lány figyelmeztetően. „Csak meg akarom neked mutatni, amire kíváncsi vagy.” „Aha,” mondta a lány kételkedve. A lány nem tudott mit tenni ellene, de a csontjaiban érezte a férfit, az egész lelkében. A férfi mellkasának melegsége elárasztotta a hátát, ahogy a férfi átölelte őt csodálatos karjaival. A férfi lábai közrefogták a lányt. És amikor előrehajolt, a lány érezte csípőjén az erekcióját. Most először, ez nem lepte meg a lányt. Furcsa módon, már kezdett hozzászokni. Ahogy a férfi karcsú, harmonikus teste körülötte mozgott, a lány érezte az erejét. Elállt tőle a lélegzete, és elbizonytalanodott. Ismeretlen érzések árasztották el a lányt, olyan intenzitással, amit azelőtt sosem érzett. Mi van Julianben, amitől ennyire biztonságban érzi magát, és ennyire boldognak? Ha az átok az, akkor át kellene nevezni, mert semmi rosszindulatú nem volt az érzésekben, amik benne örvénylettek. „Oké,” lehelte a férfi a lány fülébe, elektromos hullámokat küldve ezzel a testébe. Kezébe fogta a lány kezeit, és együtt felemelték a lány evőeszközeit. Julian lehunyta a szemét, és beszívta a lány hajának édes, kellemes illatát. Minden akaraterejére szüksége volt, hogy a feladatra összpontosítson, és ne arra, hogy mennyire szeretne szeretkezni a lánnyal. Az ujjait kihívóan csúsztatta a lányéra, még jobban tudatosítva a lány meleg, lágy bőrét. Egy újfajta elszántság ejtette hatalmába. Amit nem tudott megnevezni. Tudta, mit akar a lánytól, és az nem csak a teste volt. De nem mert arra gondolni. Nem mert remélni sem. A lány a lehetőségein túl volt. Tudta a szívében, és a lelkében is. És a világ összes vágyakozása sem volt elég ahhoz, hogy megváltoztassa azt az alapvető dolgot, hogy nem méltó egy ilyen nőhöz. Soha nem lesz méltó… Szemeit kinyitva, Julian megmutatta a lánynak, hogyan használja a kanalat és a villát, hogy feltekerje a tésztát. „Látod,” sóhajtotta, a lány ajkaihoz emelve a villát. „Egyszerű.” A lány kinyitotta a száját, a férfi pedig finoman a nyelvére helyezte a tésztát. Ahogy a villát lassan visszahúzta a lány ajkai közül, a férfi úgy érezte, mintha kínpadra feszítenék.

A szíve vad, őrjöngő ritmusban vert, ahogy a tudatalattija azt mondta neki, hogy húzódjon el a lánytól. De nem volt rá képes. Olyan sokáig volt társ nélkül. Olyan sokáig barát nélkül… Nem tudott most elmenni. Nem tudta hogyan. Tehát maradt, és tovább etette a lányt. A lány hátrahajolt a férfi karjának oltalmában. Kezét a férfi kezére ejtette, és hagyta, hogy az átvegye az irányítást. Ahogy lenyelte a következő falatot, a kenyérért nyúlt, és egy falattal megetette Juliant. A férfi ráharapott az ujjaira, ahogy a szájába tette a falatot. Mosolyogva, a lány végighúzta kezét a férfi állkapcsán, miközben rágott. Ó, ahogy az izmok megfeszültek a keze alatt. Szerette a férfi testének mozgását, minden apró és nagy rezdülését. Egy nő sosem fáradna bele, hogy ezt a férfit nézze. Míg a lány ivott egy korty bort, Julian elcsent egy kicsit a spagettijéből. „Hé, te,” mondta a lány kötekedve. „Az az enyém.” A mennyei kék szemek felizzottak, ahogy a férfi elmosolyodott, és még egy falattal megetette a lányt. Amíg a lány rágott, adott a férfinak egy kortyot a saját borából. Szerencsétlenségére, a lány elszámolta az időzítést, és túl hamar húzta vissza a poharat, kilöttyentve egy kicsit a férfi állára és a pólója elejére. „Sajnálom!” mondta a lány, ujjaival törölgetve a férfi állát. A borosták gyengéden csiklandozták a lány bőrét. „Jézusom, ezt megcsináltam.” Úgy tűnt, a férfit nem érdekli. Megfogva a lány kezét, leszopogatta a bort a lány ujjbegyeiről. Grace halk, torokhangon felnyögött. Az élvezet milliónyi foszlánya söpört át a lány testén, ahogy a férfi nyelve végigsiklott az ujjai teljes hosszán, mialatt fogaival lágyan harapdálta a húsát. Egyenként, a férfi lassan letisztogatta mindegyiket. És amikor készen volt, felemelte a lány állát, és foglyul ejtette az ajkait a sajátjával. De ez nem az a vad, követelőző csók volt, amire a lány számított. Nem olyan, amivel a férfi el akarta volna csábítani, elnyelni. Ez gyengéd volt, csendes. Lágy. A férfi ajkai pihekönnyűek és kérdőek voltak. Visszahúzódott. „Még mindig éhes vagy?” kérdezte. „Igen,” sóhajtotta a lány, nem igazán az ételről beszélve, hanem hogy a teste vágyakozik a férfié után. A férfi etetett vele még egy kis spagettit. És amikor legközelebb a lány a szomját akarta oltani, beborította a lány kezét a sajátjával, mialatt a szemével ingerelte. Így maradtak egymás társaságában, etetve és szórakoztatva a másikat, a film végéig, amikor Julian hirtelen érdeklődni kezdett az utolsó harcjelenet iránt. „Lenyűgözőek a fegyvereitek,” mondta, ahogy figyelte a jelenetet. „Gondoltam, hogy egy tábornok így látja.” A férfi rápillantott a lányra. „Mi tetszik ebben a legjobban?” „Az allegóriák.” A férfi bólintott. „Egy kis Plátót látok benne.” „Te ismered Plátót?” kérdezte a lány meglepetten. „Tanultam róla, amikor fiatal voltam.” „Tényleg?” A férfi mulatva nézett ró. „Egy csomó dolgot tanítottak nekünk, mialatt vertek minket.”

„Komolytalan vagy.” „Egy kicsit.” A film után, Julian segített rendet rakni. Miközben a lány a mosogatógépbe pakolt, megcsörrent a telefon. „Egy másodperc, és itt vagyok,” szólt a lány, és átrohant a nappaliba, hogy felvegye. „Grace, te vagy az?” Grace megdermedt, ahogy meghallotta Rodney Carmichael hangját. „Helló, Mr. Carmichael,” mondta hidegen. Abban a pillanatban meg tudta volna ölni Luannet, amiért elhagyta a várost. Csak egy ülése volt Rodneyval a múlt szerdán, de már ennyi elég volt ahhoz, hogy képes legyen egy nyomozót felfogadni, hogy keresse meg Luannet, és hozza vissza a városba. A férfitól kirázta a hideg. „Hol voltál ma, Grace? Nem vagy beteg, ugye? Vihetek neked egy kis…” „Nem egyeztette Lisa újra az időpontját?” „De igen, de azt gondoltam, hogy mi talán…” „Nézze, Mr. Carmichael, nem fogadom a betegeimet a lakásomon. Találkozunk a következő megbeszélésen. Oké?” A vonal megszakadt. „Grace?” A lány felugrott és sikoltott, amikor meghallotta Julian hangját maga mögött. A férfi olyan kíváncsian nézett rá, hogy vicces lett volna, ha a lány nincs halálra rémülve. „Jól vagy?” kérdezte a férfi. „Igen, sajnálom.” A lány letette a telefont. „Csak az a betegem volt, akit már említettem. Rodney Carmichael. Kikészít engem.” „Kikészít?” „Idegessé tesz.” Most először, a lány nagyon örült Julian jelenlétének. Máskülönben kénytelen lett volna átmenni Selenához és Billhez, hogy igénybe vegye a vendégszeretetüket a hétvége hátralevő részében. „Gyere,” mondta a lány, leoltva a konyhában a villanyt. „Miért nem megyünk fel, és megtanítalak angolul olvasni?” A férfi megcsóválta a fejét. „Nem adod fel, igaz?” „Nem.” „Rendben,” mondta a férfi, és követte a lányt. „Engedem, hogy taníts, de csak ha felveszed azt a vörös hálóinget…” „Nem, nem, nem.” A lány megállt a lépcsőn, és megfordulva a férfira nézett. „Nem hiszem.” A férfi felnyúlt a lányhoz, és lesöpörte a válláról a haját. „Nem gondolod, hogy szükségem lesz egy múzsára, aki inspirál, amíg tanulok? És ki lenne jobb múzsa, mint te a vörös…” A lány ujjait a férfi szájára tette, belefojtva ezzel a szót. „Ha én azt felveszem, kétlem, hogy valami olyasmit fogsz tanulni, amit eddig még nem tudsz.” A férfi megharapta az ujjait. „Ígérem, hogy viselkedni fogok.” Tudva, hogy ez egy nagyon rossz ötlet, a lány hagyta, hogy rábeszélje. „Jobb, ha viselkedsz,” szólt hátra a lány a válla fölött, ahogy a lépcsőn fölfelé elindult a hálószobájába. Grace belépett a tágas gardróbba, amit az apja évekkel korábban egy kis könyvtárrá alakított át, és átfésülte a könyvespolcokat, amíg rá nem talált a Pán Péter ősi példányára.

Julian pedig a lány szekrényét fésült át, amíg meg nem találta azt a nyomorult rongyot. A szoba közepén megcserélték a szerzeményüket. Grace berohant a fürdőszobába, hogy átöltözzön, de amikor meglátta magát a habkönnyű, vörös hálóingben, megdermedt. Hú! Ha Julian ebben meglátja, ordítva fog kirohanni a szobából. Képtelenül arra, hogy elviselje a megaláztatást, amikor a férfi kiábrándul a testéből, lecserélte a hálóinget a saját, rózsaszín hálóingét, aztán beburkolta magát a frottír köntösébe, mielőtt visszatért a szobába. Julian a fejét csóválta, amikor meglátta. „Miért ez van rajtad?” „Nézd, nem vagyok idióta. Nincs olyan testem, ami után a férfiak a nyálukat csorgatják.” „Mit próbálsz nekem elmondani? Hogy férfi vagy?” A lány a homlokát ráncolta a férfi logikájától. „Nem.” „Akkor honnan tudod, hogy egy férfi mit akar bámulni?” „Mert sohasem tették. Oké? A férfiak nem csorgatják úgy utánam a nyálukat, ahogyan a nők teutánad. A francba, szerencsés vagyok, ha egyáltalán észreveszik, hogy nő vagyok.” „Grace,” sóhajtotta a férfi, felállva az ágyról. „Gyere ide,” parancsolta. A lány engedelmeskedett. A férfi a földig érő tükör felé fordította. „Mondd, mit látsz?” kérdezte. „Téged.” A férfi a lány tükörképére mosolygott. Lehajolva, a lány vállára engedte az állát. „Mit látsz, ha magadra nézet?” „Valakit, akinek kellene pár kilót fogynia, és vennie kellene valami krémet a szeplőire. A férfi nem találta viccesnek. A lány dereka köré fonta a karját, ahol a köntös öve meg volt kötve. „Hadd mondjam el, hogy én mit látok,” dorombolta a lány fülébe, és az övre tette a kezét, de nem oldotta ki. „Gyönyörű hajat látok, sötétet, mint az éjszaka. Lágy és sűrű. Olyan hajad van, amit egy férfi szeretne a csupasz hasára omolva érezni. Olyan hajad, amibe egy férfi szeretné beletemetni az arcát, hogy érezze az illatát.” A lány megremegett. „Szív alakú arcod van, mint egy pajkos manónak, olyan telt, érzéki ajkakkal, amik szinte esdekelnek a csókért. És ami a szeplőidet illeti, nagyon csábítóak. Olyan fiatalos vonzerőt adnak a testednek, ami csak rád jellemző, és ami egészen ellenállhatatlan.” Ez nem hangzott olyan rosszul, a férfi tálalásában. A férfi szétnyitotta a köntöst, és elfintorodott, amikor meglátta a lány rózsaszín hálóingét. Széjjelebb nyitotta a köntöst. „Mi van itt?” lehelte, szemeivel falva a lányt. Mielőtt a lány tiltakozni tudott volna, lehúzta a vállairól a köntöst, és hagyta a lábainál a földre hullani. Visszatette az állát a lány vállára, pillantásával foglyul ejtve a lányét a tükörben. Felemelte a hálóing szegélyét. „Julian,” mondta a lány, megfogva a kezét. A tekintetük összekapcsolódott a tükörben. Grace megdermedt, nem volt képes megmozdulni, a férfi forró, gyengéd pillantása megigézte. „Látni akarlak, Grace,” mondta a férfi olyan hangon, ami tudatta a lánnyal, hogy nem fogad el nemleges választ.

Mielőtt a lány összeszedhette volna a gondolatait, a férfi levette róla a hálóinget, majd megérintette a lány meztelen hasát. „A melleid nem kicsik,” súgta, a lány fölé tornyosulva. „Tökéletes a méretük egy férfi kezéhez.” Hogy ezt bebizonyítsa, a lány mindkét mellét a kezébe fogta. „Julian,” nyögte a lány tűzben égő testtel. „Emlékezz az ígéretedre.” „Uralkodok magamon,” mondta a férfi rekedten. Nekidőlve a férfi kemény mellkasának, Grace elakadó lélegzettel figyelte a tükörben, ahogy a férfi elengedi a melleit, és végigsimít a bordáin, a csípőjén, majd becsúsztatja a kezét a bugyi pántja alá. „Nagyon szép tested van, Grace,” mondta a férfi, ahogy megdörzsölte a lány szeméremdombját. Életében először, a lány tényleg el is hitte. A férfi orrával megérintette a lány nyakát, míg keze a rövid, sötét fürtökkel játszadozott. „Julian,” sírta a lány, tudva, hogy ha most nem állítja meg a férfit, később már nem lesz rá képes. „Sss,” lehelte a férfi a fülébe. „Megfogtalak.” Aztán szétválasztotta a lágy redőket, és megérintette a lány testének középpontját. Grace felnyögött, ahogy a forróság elöntötte a testét. Julian a szájára tapasztotta az ajkait, és mélyen, alaposan megcsókolta. A lány ösztönösen megfordult a karjában, hogy jobban megízlelje. A férfi aztán felkapta, és anélkül, hogy elengedte volna a száját, az ágy felé vitte. Valahogy sikerült egyszerre megtartania a lány hátát, és letennie úgy a matracra, hogy közben nem szakította meg a csókot. A férfi tényleg tehetséges volt. És ó, a lány teste forró volt. Tüzes, a férfi érintésétől. A vadítóan erotikus illatától. A teste érintésétől, ahogy rajta fekszik. Grace egész testében megremegett, amikor a férfi térdével szétnyitotta a combjait, és talpig felöltözve közéjük feküdt. Csodálatos volt a súlya. Kemény és férfias teste, ahogy keskeny csípőjét az övéhez dörgöli. Még a farmeren keresztül is érezte az erekcióját, ahogy a teste középpontjához feszül. Az ajkai, mintha mágnes vonzaná, felemelkedtek, hogy a férfiéval találkozzanak. „Ez az, Grace,” sóhajtotta bele a férfi a szájába, miközben duzzadt ágyékát folyamatosan hozzádörzsölte, olyan mesterien, hogyha a lányban lett volna, az már elélvezett volna. „Érezd az érintésemet. Érezd a vágyamat, ami a tied, csak a tied. Ne küzd ellene.” A lány megint felnyögött, ahogy a férfi forrón végighúzta a száját a torkán, a melléig, és gyengéden szopogatni kezdte. A lány önkívületben volt a gyönyörtől, és kezével a férfi lágy, homokszínű fürtjeibe kapaszkodott. A férfi a lány melleit gyötörte a nyelvével, könyörtelenül ízlelve őket. Julian egész teste reszketett az erőfeszítéstől, hogy magán tartsa a ruháit. Annyira a lányba akart hatolni, hogy lassan elveszítette a józan eszét. Csípője minden egyes döfésével, a legszívesebben ordított volna a beteljesületlen vágytól. Ez volt a legkegyetlenebb édes kínzás, amit valaha elszenvedett. Sőt, megérezte a lány kezét végigfutni a hátán, mielőtt a farzsebébe csúsztatta volna, hogy erősen megszorítsa. A férfi beleborzongott. „Igen, ó igen,” mormolta a lány, amikor a férfi felgyorsította a lökéseket. Julian feje forgott. A lányba akart hatolni. És ha egy módon nem teheti meg, akkor más módot kell találnia.

Elhúzódott a lánytól, és lassan a nyelvét végighúzva a köldökén, lehúzta az alsóneműjét. Grace egész teste remegett a férfi ellenállhatatlan erejétől. „Kérlek,” mormolta, mert többet nem volt képes elviselni. A férfi szélesre tárta a lány lábait. A lány engedelmeskedett. A férfi a lány alá csúsztatta a kezeit, majd a csípőjét megemelve hagyta, hogy a lány lábai a vállára hulljanak. A lány szeme tágra nyílt, ahogy a férfi a szájába vette. Belemarkolva a férfi hajába, hátrahúzta a fejét, és felszisszent a gyönyörtől, ahogy a férfi lüktető nyelve bensőségesen cirógatta. Soha nem érzett még ilyet azelőtt. Újra és újra, be és ki, a férfi kutatta, nyalogatta és gyötörte, hogy elakadt a lélegzete. Őrület. Julian torkából halk morgás tört fel, ahogy először igazán megízlelte a lányt. És ő élvezte. A lány gyönyörtéli mormolása a fülében visszhangzott. Érezte, ahogy a teste válaszol minden egyes óvatos, érzéki nyalintására, amit adott neki. Érezte a lány combjai és feneke remegését az arcán és a vállain. A lány kéjes vonaglással válaszolt. A férfi egyenetlenül lélegzett, meg akarta mutatni a lánynak, mit hagyott ki eddig. Miután a lány elhagyja ezt a szobát ma este, soha többé nem fog elhúzódni az érintésétől. A lány felnyögött, amikor egy kissé megmozdította a kezét és hüvelykujjával beléhatolt, miközben tovább kényeztette a nyelvével. „Julian!” zihált a lány, miközben a teste öntudatlanul rázkódott és remegett. A férfi egyre gyorsabban és mélyebben mozgatta az ujját és a nyelvét. Körözve, kutatva, dédelgetve. A lány feje szédült, ahogy a férfi borostája a combjához dörzsölődött. És amikor a lány úgy gondolta, hogy többet már nem bír elviselni, a megkönnyebbülés olyan vadul tört rá, hogy fejét hátravetve felkiáltott az élvezet mély hullámától, ami átsöpört a testén. És a férfi folytatta, úgy irányítva a lány gyönyörét, hogy az még egyszer elélvezett, még erősebben, mint először. Amikor a férfi harmadjára is megtette, a lány azt gondolta, hogy ebbe minden bizonnyal belepusztul. Elgyengülve, és több mint fáradtan, a lány hátrahajtotta a fejét, és a párnába fúrta, miközben a férfi folytatta a könyörtelen iramot. „Kérlek, Julian, kérlek,” könyörgött, ahogy a teste tovább vonaglott az érintésétől. „Nem bírom tovább.” A férfi csak ekkor húzódott vissza. A lány zihált, és a feje búbjától a lábujja hegyéig lüktetett. Soha életében nem érzett még ilyen intenzív gyönyört. A férfi lassan csókolgatva haladt felfele a lány testén, míg a torkáig nem ért, és ott rátapasztotta az ajkát. „Mondd meg az igazat, Grace,” suttogta a lány fülébe. „Éreztél már ilyet korábban?” „Nem,” sóhajtotta őszintén a lány, kételkedve, hogy van-e egyáltalán nő, aki átélt már ilyesmit. „Fogalmam sem volt.” A férfi éhesen nézett a lányra, mintha épp fel akarná falni. Grace megérezte a csípőjén a férfi erekcióját, és rájött, hogy a férfi nem elégült ki. Megtartotta az adott szavát. A lány szíve kalapálni kezdett, szerette volna, ha a férfi is átéli azt, amit ő. Vagy legalább valami hasonlót. Kezeit lecsúsztatva, gombolni kezdte a férfi nadrágját.

A férfi megragadta a lány kezét, az ajkához vitte és lágyam a tenyerébe csókolt. „Ez kedves gondolat, de nem zavar.” „Julian,” korholta a lány.” Tudom, hogy a férfiaknak nagyon fájdalmas lehet, ha nem…” „Nem lehet,” erősködött a férfi, félbeszakítva a lányt. A lány megdermedt. „Mit nem lehet?” „Nem lehet orgazmusom.” A lány álla leesett a szavaitól. Biztosan komolyan beszél? A szemei minden esetre halálosan komolyak. „Az átok része,” mondta a férfi. „Adhatok gyönyört neked, de ha most hozzám érsz, avval csak még jobban bántasz.” A lány a férfi arcára simította a kezét. „Akkor miért tetted…” „Mert én is akartam.” A lány nem hitte el. Egy pillanatra. A lány elhúzta a kezét és félrenézett. „De neked is kellene, érted. Ez is az átok észe, nem?” A férfi megfogta a lány állát, és kényszerítette, hogy ránézzen. „Nem. Harcolok az átok ellen, máskülönben most benned lennék.” „Nem értem.” „Én sem,” felelte a férfi, és a tekintete úgy kutatta a lányét, mintha abban megtalálná a választ. „Csak feküdj itt velem,” sóhajtotta. „Kérlek.” Grace arca megrándult a fájdalomra, amit az egyszerű kérésben hallott. Szegény Julian. Mit tettek vele? Hogy képes valaki ilyesmit tenni pont vele? A férfi felemelte a könyvet az ágyról, és odanyújtotta a lánynak. „Olvass nekem.” A lány kinyitotta a könyvet, miközben Julian a fejtámlához gyűrte a párnát. Hátradőlt, majd magához húzta a lányt. Egy szó nélkül magukra húzta a takarót, majd gyengéden átkarolta a lányt. A szantálfa illat megtöltötte a lány fejét, ahogy olvasni kezdett a férfinak Wendyről és Pán Péterről. Több mint egy órát feküdtek így. „Szeretem a hangodat. Ahogy beszélsz,” mondta a férfi, amikor a lány szünetet tartott, hogy lapozzon. Grace elmosolyodott. „Ezt én is elmondhatnám. Neked van a leggyilkosabb akcentusod, amit valaha is hallottam.” A férfi kivette a kezéből a könyvet, és az éjjeliszekrényre tette. Grace ránézett. Olvadt vágy csillogott a férfi szemében, ahogy a lány arcára nézett, olyan éhséggel, hogy a lánynak elakadt a lélegzete. Aztán, a lány meglepetésére, a férfi megpuszilta az orra hegyét. A férfi áthajolt a lány felett, elvette a távirányítót, és a legalacsonyabb fokozatra állította a világítást. Grace nem tudta, mit mondhatna, amikor a férfi visszafeküdt mellé, és csak egyszerűen magához ölelte. Kisimította a lány arcából a haját, és a fejéhez hajtotta a sajátját. „Szeretem az illatodat,” sóhajtotta a férfi, karjait szorosabbra fonva a lány körül. „Köszönöm,” sóhajtotta a lány. A lány nem volt benne biztos, de mintha a férfi elmosolyodott volna. Grace közelebb hózódott a férfi melegségéhez, de a farmere dörzsölte meztelen lábait. „Kényelmesen vagy így ruhában? Nem akarsz átöltözni?” „Nem,” mondta a férfi halkan. „Csak így tudom a kanalamat távol tartani a…” „Ne mondd ki!” mondta a lány nevetve. „Ne haragudj, de a testvéred undorító.” „Tudtam, hogy valami miatt kedvellek.”

Grace kivette a távirányítót a kezéből. „Jó éjszakát, Julian.” „Jó éjszakát, édesem.” A lány lekapcsolta a villanyt. Hirtelen, a lány megérezte, hogy Julian megfeszül, hallotta, hogy légzése rövid, éles lihegéssé válik. Elhúzódott a férfitól. „Julian?” A férfi nem felelt. Aggódva, a lány felkapcsolta a villanyt hogy meglássa a férfit, a karjaira támaszkodva, hogy megtartsa a felsőteste súlyát. A homlokán izzadság gyöngyözött, tágra nyílt szemében pánik látszott, ahogy lélegezni próbált. „Julian?” A férfi úgy nézett körbe a szobában, mint aki most ébredt valami borzalmas rémálomból. A lány figyelte, ahogy a férfi felemeli az egyik kezét, és az ágytámla fölött a falra teszi, mintha meg akarna bizonyosodni, hogy valódi, és nem csak látomás. Megnyalva az ajkait, a férfi a mellkasát dörzsölte, és nagy nehezen nyelt egyet. Megint itt van, a lány tudta. A sötétség. A férfi ezért tompította csak le a világítást. „Nagyon sajnálom, Julian. Nem gondolkodtam.” A férfi nem válaszolt. Grace a karjaiba vonta a férfit, elcsodálkozva azon, hogy hogyan tudta átölelni ezt az erős férfit, ha ő nem akarta volna engedni. Julian a mellére hajtotta a fejét. A lány összeszorította a fogait, és érezte, hogy könnyek csípik a szemét. Abban a pillanatban rájött, hogy soha többé nem engedi vissza a férfit abba a könyvbe. Soha. Valahogyan megtörik az átkot. És amikor vége lesz, remélte, hogy Julian elégtételt vesz az egyetlen felelősön.

9. fejezet Grace így maradt órákon át, hallgatva Julian halk, békés lélegzését, ahogy mellette aludt. A férfi egyik combja kényelmesen a lány lábai közé simult, és egyik karját a derekára fonta. A férfi testének érintésétől a lány teste lüktetett a vágytól. És az illata… A lány csak annyit tehetett, hogy nem fordult meg, és temette az orrát a meleg, fűszeres illatú bőrébe. Senkitől nem érezte még így magát. Hogy ennyire akarják, ennyire biztonságban. Ennyire kívánatosnak. És azon csodálkozott, hogy ez hogy lehetséges, hiszen alig ismerik egymást. Julian egy olyan szinten érintette meg a bensejét, ami már túlmegy a testiségen. A férfi olyan erős volt, olyan parancsoló. És vicces. Megnevettette és kifacsarta a szívét. A lány kinyújtotta és végigfuttatta ujjait a férfi kezén, amely előtte feküdt, pont a férfi álla alatt. Nagyon szép kezei voltak. Hosszúak és keskenyek. Még akkor is, amikor alvás közben ellazultak, az erejük tagadhatatlan volt. És varázslatosak, amikor megérintették a testét… Semmi nem volt még ilyen csodálatos.

A lány hüvelykujjával végigsimított a férfi parancsnoki gyűrűjén, és azon gondolkodott, hogy milyen lehetett Julian akkoriban. Az átok ugyan megváltoztatta a korát, de a férfi nem nézett ki nagyon öregnek. Kétségkívül nem többnek harmincnál. Hogyan vezethetett egy hadsereget olyan fiatalon? Habár, Nagy Sándor is éppen csak betöltötte a kort, amikor borotválkozni kezdett, amikor megkezdte a hadjáratait. Julian biztosan fantasztikus volt a harcmezőn. A lány becsukta a szemét, és megpróbálta elképzelni a férfit lóháton, ahogy az ellenségei felé lovagol. Élénken látta maga előtt páncélban, kivont karddal, szemtől szemben a rómaiakkal harcolni. “Iason?” A lány megfeszült, ahogy meghallotta a sötétben a férfi suttogását. Megfordulva ránézett a férfira. “Julian?” A férfi megfeszült a lány mögött, és beszélni kezdett egy ógörög és angol keveréknyelven. “Ne! Okhee! Ne!” A férfi felült az ágyban. A lány nem tudta eldönteni, hogy ébren van, vagy még mindig alszik. Ösztönösen megérintette a karját. Káromkodva, a férfi leszorította az ágyra, és fölé gördült. A matrachoz szorította a lány hátát. A szeme vad volt, ahogy lefogta a lányt, és vicsorgott. “Átkozott!” morogta. “Julian, “zihálta a lány, és ahogy a férfi szorítása erősödött a karján, megpróbált szabadulni. “Én vagyok az, Grace!” “Grace?” ismételte a férfi, és homloka mély ráncba szaladt, ahogy megpróbált a lány arcára összpontosítani. Pislogva ellökte magát a lánytól. Felemelte a kezeit, és úgy nézett rájuk, mintha egy idegenhez tartoznának, amit sosem látott azelőtt. Ránézett a lányra. “Bántottalak?” “Nem, jól vagyok. Te jól érzed magad?” A férfi nem mozdult. “Julian?” nyúlt utána a lány. A férfi hátrahúzódott, mintha a lány mérgező lenne. “Jól vagyok. Csak egy rossz álom volt.” “Rossz álom, vagy rossz emlék?” “Egy rossz emlék, ami mindig az álmaimban kísért,” suttogta a férfi, és a hangja elnehezült a bánattól. Leszállt az ágyról. “Alhatok máshol is.” Grace elkapta a karját, még mielőtt elmehetett volna, és visszahúzta az ágy felé. “Ezt tetted mindig a múltban?” A férfi bólintott. “Beszéltél valakinek az álmodról?” A férfi döbbenten nézett a lányra. Mégis, mit képzel róla? Hogy valami nyafogó kisgyerek, akinek szüksége van az anyjára? Mindig magába rejtette a gyötrelmét. Ahogy tanították neki. Csak amikor aludt, tudtak az emlékek belopakodni a védelme mögé. Csak akkor volt gyenge, amikor aludt. A könyvben nem volt senki a közelében, akit bánthatott volna, amikor rátört a rémálom. De amikor kiszabadult a börtönéből, nagyon jól tudta, hogy jobb, ha nincs mellette senki, amikor rátör a gyötrelem. Véletlenül megölhetett volna valakit. Ez a gondolat elborzasztotta. “Nem,” suttogta. “Soha nem mondtam el senkinek.” “Mondd el nekem.”

“Nem,” mondta határozottan. ”Nem akarom újra átélni.” “De ha minden egyes alkalommal újraéled, amikor álmodsz, akkor mi a különbség? Engedj be, Julian. Hátha tudok segíteni.” Mered egyáltalán remélni, hogy a lány tud segíteni? Te jobban tudod. És most… Meg akart tisztulni a démonjaitól. Egy éjszakát szeretett volna békében átaludni, kín nélkül. “Mondd el,” nógatta a lány gyengéden. Grace érezte a férfi vonakodását, ahogy visszatért az ágyba. A férfi ülve maradt az ágy szélén, fejét a kezébe temette. “Korábban kérdezted, hogyan lettem átkozott. Azért lettem elátkozva, mert elárultam az egyetlen testvéremet, akit ismertem. Az egyetlen családomat, amim volt.” A férfi gyötrelme mélyen megérintette a lányt. Kétségbeesetten szerette volna végigsimítani a férfi hátát, hogy megnyugtassa, de nem merte, mert félt, hogy visszavonul. “Mit tettél?” A férfi beletúrt a hajába, és ökölbe szorította a kezét. Az állkapcsa merevebb volt az a célnál, és a szőnyeget bámulta. “Megengedtem, hogy az irigység megmérgezzen.” “Hogyan?” A férfi sokáig hallgatott, mielőtt újra beszélni kezdett volna. “Nem sokkal azután találkoztam Iasonnal, hogy a mostohaanyám elküldött a laktanyába, hogy ott éljek.” A lány halványan emlékezett arra, amit Selena mondott neki a spártai laktanyákról, ahol a fiúkat arra kényszerítették, hogy távol éljenek a családjuktól és az otthonuktól. Ő mindig úgy gondol erre, mint egy kollégiumra. “Hány éves voltál?” “Hét.” Képtelen volt elképzelni, ahogy elszakították őket a szüleiktől annyi idősen, Grace levegőért kapkodott. “Ebben nem volt semmi szokatlan,” mondta a férfi, rá sem nézve. “És én nagy növésű voltam a koromhoz képest. Másrészt pedig, inkább éltem a laktanyában, mint a mostohaanyámmal.” A lány hallotta a keserűséget a hangjában, és elcsodálkozott, hogy miféle egy nő lehetett. “Gondolom Iason a laktanyában élt veled?” “Igen,” suttogta a férfi. “Minden laktanya fel volt osztva csoportokra, és nekünk választanunk kellett egy fiút, aki vezet minket. Iason az én csoportom vezetője volt.” “Mit csináltak ezek a csoportok?” “Úgy működtünk, mint egy katonai egység. Együtt tanultunk, végeztük a házimunkát, de ami még fontosabb, összefogtunk, hogy túléljünk.” A lány összerezzent a kíméletlen szavaktól. “Mit éljetek túl?” “A spártai életmódot,” mondta a férfi keserűen. “Nem tudom, mennyit tudsz az apám népéről, de ők nem voltak olyan fényűzőek, mint a többi görög.” “A spártaiak, csak egy dolgot vártak el a fiaiktól. Elvárták, hogy csatlakozzanak az ókori világ legerősebb harci erejéhez. Hogy felkészítsenek a jövőnkre, megtanítottak bennünket túlélni csak a legszükségesebb felszereléssel. Egy tunikát kaptunk évente, és ha az tönkrement, vagy elveszett, akkor anélkül kellett járnunk. Csak olyan ágyat volt szabad használnunk, amit saját kezűleg csináltunk. És miután felnőttünk a pubertás korból, többé nem volt megengedett a cipő a lábunkon.” A férfi keserűen felnevetett. “Még emlékszem, hogy fájt a lábam télen. El kellett felejtenünk a tüzet és a takarókat, hogy felmelegedjünk, tehát rongyokat kötöztünk a lábunkra, hogy megvédjük a fagyástól. Aztán reggel levettük azoknak a fiúknak a testéről, akik éjjel, álmukban haltak meg.”

Gracet elborzasztotta a világ, amit a férfi leírt. Megpróbálta elképzelni, hogy milyen lehetett ilyen életre kényszerítve élni. Sőt, emlékezett az esetre, amikor tizenhárom évesen kiharcolt magának egy nyolcvandolláros cipőt, amire az anyja azt mondta, hogy nem elég nagy hozzá, míg Julian ugyanannyi évesen rongyokat lopott. Az igazságtalanság beléhasított. “Csak gyerek voltál.” “Én soha nem voltam gyerek.” Mondta a férfi egyszerűen. “De még ennél is rosszabb, hogy soha nem kaptunk elég élelmet, ezért lopnunk kellet, vagy éheznünk.” “És a szülők ezt megengedték?” A férfi egy cinikus pillantás vetett rá a válla fölött. “Polgári kötelességüknek tekintették. És mivel az apám a spártai stratgoi volt, a fiúk és a tanárok többsége átnézett rajtam, ahogy megláttak, ezért én még kevesebb élelmet kaptam, mint a többiek.” “Mi volt az apád?” kérdezte a lány, mert nem értette a görög kifejezést, amit a férfi használt. “A főparancsnok, ha úgy jobban tetszik.” Mély levegőt vett, és folytatta. “A pozíciója és a legendás kegyetlensége miatt, a csoportom számkivetettje voltam. Míg ők összefogtak, hogy együtt lopjanak, én egyedül maradtam, hogy boldoguljak, ahogy tudok. Aztán egy nap, Iasont elkapták, hogy élelmet lopott. Mikor visszatértünk a laktanyába, menniük kellett, hogy megbüntessék azért, mert hagyta magát elkapni. Így hát előléptem, és vállaltam a felelősséget.” “Miért?” A férfi vállat vont, mintha ennek nem lett volna jelentősége. “Annyira gyenge volt az előző veréstől, hogy azt hiszem, nem élt volna túl még egyet.” “Miért verték meg korábban?” “Így indul minden napunk. Ahogy kihúztak bennünket az ágyból, kegyetlenül megvertek.” Grace megrezzent. “Akkor miért vállaltad magadra a büntetését, ha te is sérült voltál?” “Mivel egy istennő fia vagyok, egy kicsivel jobban bírom a verést, mint a többiek.” Grace lehunyta a szemét, ahogy megismételte Selena délutáni szavait. Ez alakalommal nem tudta visszafogni magát, hogy megérintse a férfit. A bicepszére tette a kezét. A férfi nem húzódott el. Ehelyett beborította a kezét a sajátjával, és lágyan megszorította. “Attól a naptól fogva, Iason a testvérének nevezett, és beszélt a többiekkel, hogy befogadjanak. Míg apámnak és anyámnak voltak fiaik, nekem soha nem volt testvérem azelőtt.” A lány elmosolyodott. “Mi történt azután?” A férfi izmai megfeszültek a keze alatt. “Elhatároztuk, hogy egyesítjük az erőinket. Ő volt az elterelő, én loptam, így ha elkaptak, én szenvedtem érte.” Miért? A kérdés a lány nyelve hegyén volt, de visszanyelte. A szíve mélyén már tudta a választ. Julian a testvérét védte. “Ahogy telt az idő,” folytatta a férfi, “észrevettem, hogy az apja gyakran kioson a városból, hogy meglesse. Az apja szeretete és büszkesége leírhatatlan volt. Az anyjáé szintén. Addig lopnunk kellett az élelmet magunknak, de most minden egyes nap talált valamit, amit a szülei hagytak hátra neki. Friss étel, sült bárány, egy korsó tej. Néha pénz.” “Ez aranyos.” “Igen, de valahányszor láttam, hogy mit tesznek érte, belémhasított. Azt szerettem volna, ha az én szüleim is így éreznek irántam. Az életemet is szívesen odaadtam volna azért, hogy az apán csak egyszer nézzen rám megvetés nélkül. Vagy, hogy

anyám törődjön velem annyira, hogy eljöjjön, hogy lásson. Akkor kerültem hozzá a legközelebb, amikor a templomát látogattam meg Thimériában. Órákat töltöttem azzal, hogy a szobrát bámultam, azon gondolkodva, hogy vajon tényleg úgy néz-e ki. Azon gondolkodva, hogy, még ha futólag is, gondol-e rám.” Grace felült, és ráhajolt a férfi vállára, aztán átkarolta a derekát. A vállára fektette az állát. “Soha nem láttad anyádat, amikor gyerek voltál?” A férfi összefonta a lány karjait a sajátjával, és fejét hátrahajtva a lány vállára fektette. A lányt megmosolyogtatta ez a mozdulat. Még ha feszült és ideges is volt, olyan dolgokat bízott a lányra, amit soha nem osztott meg senkivel. És ettől elképesztően közel érezte magát a férfihoz. “Mind a mai napig nem láttam őt,” mondta a férfi csendesen. “Ugyan küldött másokat hozzám, de ő személyesen soha nem jött. Bárhogyan is könyörögtem, visszautasította, hogy lásson. Egy idő után felhagytam a kéréssel. Végül már a templomába sem jártam többet.” Grace gyengéden megcsókolta a vállát. Hogy tudta az anyja így elhanyagolni? Hogy tud egy anya nemet mondani, amikor a fia arra kéri, hogy látogassa meg? A lány a saját szüleire gondolt. A szeretetre és a kedvességre, amivel elárasztották. És most először a lány rájött, hogy a haláluk miatt érzett érzései rosszak. Ennyi éven át, azt mondta magának, hogy jobb lett volna, ha nem is ismeri a szeretetüket, mert amikor elmentek, nem fájt volna annyira. De nem így volt. Még akkor is, ha a szülei és a gyerekkora emlékei keserédesek voltak, mégiscsak megnyugtatták. Juliannak sosem volt része egy szerető ölelés melegségében. A biztonságban, hogy bármit is tesz, a szülei ott vannak neki. Nem tudta elképzelni, milyen lehetett Juliannek. “De ott volt Iason,” suttogta a lány, csodálkozva, hogy a férfi beérte ennyivel. “Igen. Miután az apám meghalt, amikor én tizennégy voltam, Iason volt olyan kedves, hogy magával vitt haza, amikor eltávozást kaptunk. Egy ilyen alkalommal láttam meg először Penelopét.” Grace egy pici szúrást érzett a féltékenységtől, amikor a férfi kiejtette a felesége nevét. “Olyan szép volt,” suttogta Julian, “és Iasonnak ígérték.” A lány itta a szavait. Ó, ez nagyon nem jó. “És ami még rosszabb,” mondta a férfi, finoman megszorítva a lány karját, “a lány szerelmes volt belé. Amikor hazalátogattunk, ott volt, hogy a karjaiba vesse magát és megcsókolja. Hogy elmondja, milyen sokat jelent neki. Amikor eljöttünk, halkan könyörgött, hogy legyen óvatos. Aztán elment, hogy később hozzon dolgokat, amiket otthagyott, hogy megtaláljuk.” Julian elhallgatott, ahogy eszébe jutott Iason tekintete, amikor visszatért a laktanyába Penelope ajándékaival. “Egy nap megházasodsz, Julian,” mondta Iason dicsekvéssel a hangjában, “de soha nem fogja egy ilyen lány az ágyadat melegíteni.” Bár Iason nem mondta ki, Julian nagyon jól ismerte az okokat. Egyetlen nemes sem adta volna a lányát egy kitagadott fattyúhoz, akinek egyáltalán nem volt családja, aki elismerte volna. Minden alkalommal, amikor Iason ezeket a szavakat használta, kitépett egy darabot belőle. És minden alkalommal Iason sót hintett ezekbe a sebekbe a féltékenységtől, csak mert Penelope néha túl hosszan rajta felejtette a tekintetét, amikor azt hitte, hogy

Iason nem néz oda. Iason birtokolhatta a lány szívét, de mint az összes többi nő, Penelope is szemezett Juliannal, amikor a közelében volt. Emiatt nem kérte többet Iason, hogy kísérje el haza. És ezzel elvette tőle az egyetlen biztonságos otthont, amit valaha is ismert. “Hagynom kellett volna, hogy összeházasodjanak,” mondta Julian, ahogy átölelte Grace fejét a karjával, és a nyakába temette az arcát, hogy érezze édes, megnyugtató illatát. “Már akkor is tudtam. Láttam, ahogy a családja dédelgeti, miközben nekem nem is volt otthonom, ahova mehettem volna.” “Miért?” kérdezte a lány. “Azt mondtad, hogy voltak testvéreid, nem hagyták, hogy náluk maradj?” A férfi megrázta a fejét. “Az apám fiai szenvedélyesen gyűlöltek. Az anyjuk megengedte volna, de én visszautasítottam, hogy megfizessem az árat, amit kért. Nem volt sok mindenem azokban a napokban, de akkor még volt a méltóságom.” “Még most is van méltóságod,” suttogta a lány, szorosabban ölelve a férfi derekát. “Eleget láttam már, hogy tudjam.” Elengedve a lányt, a férfi a távolba meredt, az állkapcsa megfeszült. “Mi történt Iasonnal?” kérdezte a lány, próbálva rávenni a férfit a további beszédre. “Csatában halt meg?” A férfi keserűen felnevetett. “Nem. Amikor elég idősek lettünk a csatához, biztonságban tartottam a csatamezőn. Megígértem Penelopénak és a családjának, hogy nem engedem, hogy történjen vele valami.” Grace érzete a férfi vad szívverését a karjai alatt. “Aztán, ahogy teltek az évek, az én nevemet suttogták az emberek tisztelettel és félelemmel. Az én legendámat és győzelmeimet mesélték el újra és újra. És mikor visszatértem Timériába, az utcákon aludva végeztem, vagy bármelyik nő ágyában, aki éjszakára megnyitotta előttem az ajtaját, hogy elüssem valahogy az időt addig, míg újra csatába tudtam menni.” Könnyek lepték el a lány szemét a fájdalomtól, amit a férfi hangjában hallott. Hogyan bánhattak így vele? “Mi történt, ami megváltoztatta?” kérdezte a lányt. A férfi sóhajtott. “Egy éjjel, amikor egy helyet kerestem, ahol elalhatok, véletlenül rájuk nyitottam, ahogy szenvedélyesen ölelkeztek. Gyorsan bocsánatot kértem, de ahogy elmentem, meghallottam mit mond Iason Penelopénak.” A férfi egész teste merev volt, és a szíve egyre gyorsabban zakatolt. “Mit mondott?” nógatta Grace. A fény a férfi szemében elhomályosult. “Penelope megkérdezte tőle, hogy miért nem megyek soha a testvéreim otthonába. Iason nevetett és azt mondta: Senki nem akarja Juliant. Ő Afrodité, a Szerelem Istennőjének a fia, de még ő sem bír a közelében lenni.” Grace nem kapott levegőt, ahogy a férfi elismételte a kegyetlen szavakat, és csak elképzelni tudta, mit érezhetett a férfi, amikor ezt meghallotta. Julian vett egy szaggatott lélegzetet. “Vigyáztam rá, ahányszor csak tudtam. Számtalan sebet szereztem a csatában, hogy őt megvédjem, beleértve egy dárdát az oldalamba, és ő kigúnyolt engem. Nem bírtam elviselni az igazságtalanságot. Azt hittem, testvérek vagyunk. És a végén ugyanúgy bánt velem, mint a családom többi tagja. Soha nem voltam más, csak egy nyavalyás mostohagyerek. Magányos és nemkívánatos. Nem értettem, neki miért volt olyan sok szerette, amikor én csak egyet akartam.” “Dühösen és sértetten a szavaitól, azt tettem, amit soha azelőtt. Hívtam Eroszt.”

Grace könnyen kitaláltam, mi történt azután. “Elintézte, hogy Penelope beléd szeressen.” A férfi bólintott. “Meglőtte Iasont egy ólom nyíllal, hogy megölje a szerelmét Penelope iránt, és Penelope kapott egy arany nyilat, hogy belém szeressen. Ez kellett volna legyen a vége, de…” Gyengéden a karjaiban ringatva a férfit, a lány várta, hogy megtalálja a következő szavait. “Két évbe telt, mire meggyőztem az apját, hogy engedje hozzámenni egy kitatagadott, családi befolyás nélküli nyavalyáshoz. Akkorra a hírnevem megnőtt és előléptettek. Végre akkora vagyont gyűjtöttem, hogy királyi házat vehettem neki. És nem spóroltam a kiadásokkal, ha róla volt szó. Voltak kertjeink, szolgáink, minden, amit kívánt. Olyan szabadságot és mozgásteret biztosítottam neki, ami abban az időben egyik nőnek sem volt.” “Elég volt?” A férfi megrázta a fejét. “Valami még mindig hiányzott, és tudtam, hogy ő nincs egészen rendben. Még Erosz közbelépése előtt is túlságosan érzelgős volt. Olyan viselkedéssel tapadt Iasonre, ami tiltott volt egy spártai nő számára, és egyszer amikor megsérült, leborotválta a fejét a bánattól.” “Aztán, miután Erosz meglőtte a nyilával, volt egy hosszú depressziós és dührohamos időszaka. Mindent megtettem érte, amit csak tudtam, és keményen próbálkoztam, hogy boldoggá tegyem.” Grace megsimogatta a férfi hátát, miközben hallgatta. “Azt mondta, hogy szeret engem, de tudtam, hogy nem úgy, ahogyan Iasont. Készségesen nekem adta magát, de nem volt igazi szenvedély az érintésében. Tudtam, már az első csókunk után.” “Próbáltam magamnak mondani, hogy nem számít. Csak nagyon kevés férfi nősült szerelemből abban az időben. Másrészt, hónapokig távol voltam, néha évekig, amikor a seregemet vezettem. De végül, azt hiszem túl sok van bennem az anyámból, mert többet akartam.” Grace szenvedett a férfiért. “Aztán eljött a nap, amikor Eros is elárult engem.” “Hogyan árult el?” kérdezte a lány nyugtalanul, tudva, hogy innen ered az átok. “Ő és Priapus ittak aznap éjjel, amikor megöltem Liviust. Eros részegen elmondta neki, mit tett értem. Amint Priapus meghallotta a történetet, tudta, hogyan álljon bosszút.” “Leszállt az Alvilágba, és megtöltött egy kupát az Emlékek Medencéjéből, aztán a kupát odaadta Iasonnak, hogy igyon belőle. Ahogy a víz a szájához ért, Iason visszaemlékezett a szerelmükre. Priapus elmondta neki, hogy mit tettem, és adott neki még több vizet Penelope számára is.” Julian érezte, hogy mozog a szája, de már nem volt tudatában a szavaknak. Inkább lehunyta a szemét, és újraélte azt a nyomorult napot. Épp akkor tért vissza az istállóból, és meglátta Penelopét és Iasont az udvaron. Csókolózni. Megszédült, és megállt, ahogy egy remegéshullám söpört végig rajta, látva, hogy milyen szenvedélyesen ölelkeznek. Amíg Iason fel nem nézett, és meg nem látta az ajtóban. Ahogy a tekintetük találkozott, Iason vicsorogni kezdett. “Te alávaló tolvaj! Priapus elmondta az árulásod. Hogy tehetted?” Penelope arcát eltorzította az utálat, rárontott Julianra és megütötte. “Te mocskos gazember, meg tudnálak ölni, azért amit tettél.”

“És én megöllek érte.” Iason kirántotta a kardját. Julian megpróbálta félretolni Penelopét az útból, de az ellenállt. “Édes istenem, a gyermekedet hordtam,” mondta, megpróbálva megkarmolni a férfi arcát. Julian elkapta a csuklóját. “Penelope, én…” “Ne érj hozzám,” morogta a lány, kitépve a karját a férfi szorításából. “Kiráz tőled a hideg. Tényleg azt gondoltad, hogy bármely tisztességes nő akarna téged a világosban? Hitvány vagy. Undorító.” Iason felé taszította. “Vágd ki a szívét. A vérében akarok fürödni, hogy ne érezzem magamon az érintésének szagát.” Iason meglendítette a kardját. Julian hátraugrott, el a penge élétől. Ösztönösen a saját kardja után nyúlt, de megállt. Legkevésbé Iason vérét akarta ontani. “Nem akarok veled harcolni.” “Nem? Meggyaláztad az asszonyomat és gyereket nemzettél neki, ami az enyém lehetett volna! A házamba fogadtalak. Ágyat adtam alád, amikor senki nem akart maga mellett tudni, és így fizetsz meg érte?” Julian hitetlenkedve bámult rá. “Megfizetni?! Van róla fogalmad, hányszor mentettem meg az életed a csatában? Mennyi verést kaptam érted? Számon tudod egyáltalán tartani? És te ki mertél gúnyolni.” Iason kegyetlenül felnevetett. “Mindenki, kivéve Kyriant, téged gúnyolt, te bolond. Ő védett téged olyan erősen, hogy csodálkoztam is, hogy ti ketten magányos vándorok vagytok.” Elfojtva magában a dühöt, amely sebezhetővé tette volna Iason pengéje előtt, Julian alig tudta visszaverni a következő támadást. “Állj meg, Iason. Ne kényszeríts olyasmire, amit mindketten megbánhatunk.” “Az egyetlen dolog, amit bánok, hogy egy tolvajt engedtem a házamba,” üvöltötte Iason dühösen, és megint suhintott. Julian megpróbálta kivédeni, de Penelope hátulról rárohant, és félrelökte. Iason pengéje a bordáit találta el. Felszisszenve a fájdalomtól, Julian kihúzta a saját kardját, és elhárított egy csapást, ami lefejezte volna, ha eltalálja. Iason próbált támadni, de Julian csak védekezett, miközben próbálta Penelopét a harc sűrűjétől távol tartani. “Ne tedd ezt, Iason. Tudod, hogy gyengébb vagy nálam.” Iason fokozta a támadást. “Nincs más mód, nem hagyom, hogy megtartsd őt.” A következő néhány másodperc olyan gyors volt, de most Julian metsző, éles tisztasággal látta. Penelope elkapta Julian szabad karját abban a pillanatban, amikor Iason megsuhintotta a kardját. A penge éppen csak elkerülte Juliant, ahogy a nő meglökte. Megtántorodva, Julian megpróbált a nő szorításából szabadulni, de Penelopéval az útban előretántorodott, pont amikor Iason is. Amikor egymásnak csapódtak, érezte, hogy kardja mélyen Iason testébe hatol. “Ne!” kiáltotta Julian, kihúzva kardját Iason hasából, Penelope pedig gyötrelmes kínnal felsikoltott. Térde rogyva, Julian eldobta a kardját, és a karjaiba vette a barátját. “Édes istenek, mit csináltál?” Vért köhögve, Iason vádlón nézett rá. “Nem tettem semmit. Te árultál el engem. Testvérek voltunk, és te elloptad a szívemet.”

Iason fájdalmasan nyelt egyet, fakó szemei Julianre meredtek. “Soha nem volt semmid egész életedben, nem kellett volna mástól lopnod.” Julian reszketett, ahogy a bűntudat és a gyötrelem végigsöpört rajta. Soha nem akarta, hogy ez történjen. Soha nem akart bántani senkit, a legkevésbé Iasont. Csak egy otthont akart, ahol szívesen látják. De Iasonnak igaza van. Az ő hibája. Az egész. Penelope sikolya a fülében csengett. A nő a férfi haját tépte, és húzta, ahogy csak bírta. “Holtan akarlak! Holtan!” Belevágta a tőrt a férfi kezébe, kihúzta, és még egyszer lesújtott. Julian elkapta a kezét. Egy állatias visítással kitépte magát. “Nem,” mondta őrült szemekkel. “Azt akarom, hogy szenvedj. Elvetted tőlem, amit a legjobban szerettem. Most elveszem tőled ugyanazt.” Beszaladt a házba. Letaglózva a bánattól és a haragtól, Julian nem tudott megmozdulni, csak nézte, ahogy az élet elszáll Iason testéből. Aztán Penelope szavai eljutottak kábult agyáig. “Ne!” ordította, lábra állva. “Ne!” Rohant a nő kamráinak ajtajához, miközben hallotta a gyermekeit sikoltani. A szíve darabokra tört, ahogy próbálta kinyitni, de belülről el volt torlaszolva. Végül sikerült berontania a szobákba, de már túl késő volt. Túl késő… Julian a szemére szorította a kezét, ahogy annak a napnak az iszonyata újra rátört, és megérezte Grace vigasztaló érintését a bőrén. Soha nem volt képes elfelejteni a sikolyukat, a félelmet a szívében. A tökéletes agóniát. Az egyetlen dolog, amit szeretett életében a gyermekei voltak. És csak a gyermekei szerették őt. Miért? Miért kellett miatta szenvedjenek? Miért nem tudta Priapus csak őt megkínozni, és őket békén hagyni? És hogy hagyhatta Afrodité, hogy ez megtörténjen? Az egy dolog, hogy róla elfordította a tekintetét, de hagyni a gyerekeit meghalni… Ezért ment a templomába azon a napon. Azt tervezte, hogy megöli Priapust. Hogy leválasztja a fejét a válláról és egy dárdára tűzi. “Mi történt?” kérdezte Grace, visszarántva a gondolatait a jelenbe. “Mire odaértem, már túl késő volt,” felelte a férfi, és a torka égett a rátörő bánattól. “A gyermekeink halottak voltak, a saját anyjuk ölte meg őket. Penelope akkorra már felvágta a csuklóját, és ott feküdt mellettük. Hívtam egy gyógyítót és megpróbáltam elállítani a vérzést.” A férfi szünetet tartott. “Az utolsó leheletével az arcomba köpött.” Grace becsukta a szemét, ahogy a férfi fájdalma átsöpört rajta. Ez rosszabb volt, mint amit elképzelt. Édes istenem, hogyan élte túl? Az évek során hallott már borzalmas történeteket, de egyiket sem lehetett ahhoz mérni, amit a férfi átélt. És egyedül szenvedett, senki nem segített neki. Senkinek sem számított. “Annyira sajnálom,” suttogta a lány, kezével dörzsölgetve a férfi mellkasát, hogy megnyugtassa. “Még most sem hiszem el, hogy elmentek,” suttogta a férfi, és a hangja megtelt bánattal. “Azt kérdezted, mit csinálok, amikor a könyvben vagyok. Csak vagyok ott,

és emlékezem a lányom és a fiam arcára. Emlékezem, hogy milyen volt, amikor az apró karjaikkal átöleltek. Ahogy felém szaladtak, amikor hazaértem a hadjáratból. És újraélem annak a napnak minden pillanatát, azt kívánva, bárcsak tehetnék valamit, hogy megmentsem őket.” Grace visszapislogta a könnyeit. Nem csoda, ha sohasem beszél róluk. Julian vett egy mély, fájdalmas lélegzetet. “Az istenek nem ajándékoztak meg az őrülettel, hogy megmeneküljek ezektől az emlékektől. Még ennyi nyugalom sem adatott meg nekem.” Ezután a férfi nem beszélt többet erről, vagy bármi másról. Csak feküdt csendesen a lány karjaiban. Elámulva az erejétől, Grace órákon át csak ült, ölelve a férfit. Nem tudott mást tenni. Évek óta először, a terapeuta képzése teljesen csődöt mondott. Grace ragyogó napsütésre ébredt, amely beszűrődött az ablakán. Egy teljes percbe telt, mire eszébe jutott az elmúlt éjszaka. Felülve Julian után nyúlt, de csak az üres ágyat találta. “Julian?” kérdezte. Senki nem felelt. A takarókat félrerúgva felkelt és gyorsan felöltözött. “Julian?” kiabálta, ahogy leszaladt a lépcsőn. Semmi. Semmi más zaj, csak a szíve, ahogy a fülében dobolt. Pánik kezdett eluralkodni rajta. Történt valami vele? Grace berohant a nappaliba, ahol a könyv ott hevert a dohányzóasztalon. Átlapozva megtalálta az üres lapot, ahol Juliannek kellett volna lennie. Mivel a könyvbe nem tért vissza, a lány folytatta a ház átkutatását. Hol lehet? Bement a konyhába, és észrevette, hogy a hátsó ajtó egy kissé nyitva van. A homlokán a ránc elmélyült, tágra nyitotta az ajtót, és kilépett a teraszra. Grace az udvart figyelte, míg meg nem látta a szomszéd gyerekeit a fűben ülve a két ház között. De ami még jobban meglepte, hogy Julian ott ült velük, és valami játékot mutatott nekik kövekkel és pálcikákkal. A két fiú és az egyik lány ott ültek a férfi mellett, figyelmesen hallgatva, míg a kétéves húguk ott totyogott közöttük. Grace egy nyugodt sóhajjal elmosolyodott. Melegség öntötte el, és arra gondolt, vajon ilyen volt-e Julian a saját gyerekeivel is. Lelépve a teraszról, elindult feléjük. Bobby volt a legidősebb, a maga kilenc évével, aztán Tommy, egy évvel fiatalabb, és Katie pedig alig hat. A szüleik majdnem tíz éve költöztek ide, mint friss házasok, és mivel elég barátságosak voltak, nagyon sok ismerősük volt. “És mi történt aztán?” kérdezte Bobby, mikor Julian került sorra. “Hát, a sereg csapdába esett,” mondta Julian, elmozdítva az egyik követ az egyik pálcika fölé. “Az egyik saját emberük árulta el őket. Az újonc eladta őket, mert római százados akart lenni.” “Ők voltak a legjobbak,” szakította félbe Bobby. Julian nevetett. “Nem lehetett őket a spártaiakkal összehasonlítani.” “Hajrá, spártaiak!” Kiáltotta Tommy. “Az a sulink kabalája.” Bobby taszított egyet a testvérén, megállítva. “Félbeszakítottad a történetet.” “Soha ne üsd meg a testvéredet,” mondta Julian, a hangja egyszerre volt szigorú, és furán gyengéd. “A testvéreknek védeniük kell egymást, nem pedig bántani.” A férfi szavainak iróniája összeszorította a lány szívét. Az irgalmat senki nem tanította meg a testvéreinek.

“Sajnálom,” mondta Bobby. “Tehát, mi történt aztán?” Mielőtt Julian válaszolhatott volna, a baba elesett és szétszórta a köveket és pálcákat. A testvérei rákiáltottak, de Julian felemelte Allisont és lábra állította. Gyengéden megérintette a baba orrát, amitől az felnevetett. Aztán újra elrendezte a játékot. Ahogy Bobby került sorra az egyik kővel, Julian folytatta a történetet onnan, ahol abbahagyta. “A makedón parancsnok körbenézett a domboldalon, ahova a rómaiak beszorították a seregét. Nem volt mód az oldaltámadásra, sem a visszavonulásra.” “Megadták magukat?” kérdezte Bobby. “Soha,” mondta Julian meggyőződéssel. “Inkább a halál, mint a becstelenség.” Julian szünetet tartott, ahogy a szavak visszhangoztak az elméjében. Ezek a szavak voltak a pajzsára vésve. Mint parancsnok, azok szerint élt. Mint rabszolga, már rég elfeledte őket. A fiúk közelebb húzódtak. “Meghaltak?” kérdezte Katie. “Néhányan,” felelte Julian, megpróbálva száműzni az emlékeket, amik megrohanták. Egy férfi emlékei, aki saját magát sem tudta megmenteni. “De nem azelőtt, hogy a rómaiakat eltiporták volna.” “Hogyan?” kérdezték a fiúk nyugtalanul. Ezúttal a férfi elkapta a babát, mielőtt az félbeszakította volna a játékot. “Hát,” mondta Julian, odaadva Allisonnak egy kis piros labdát. A kislány a férfi behajlított térdén ült, a férfi egyik kezével a dereka körül. “Ahogy a rómaiak rájuk rontottak, a makedón parancsnok tudta, hogy a rómaiak azt várják tőle, hogy egyesíti az erőit egyetlen alakzatba, ezzel könnyű prédát jelentve a római lovasságnak és íjászoknak. Ehelyett a parancsnok utasította az embereit, hogy szóródjanak szét, dárdáikkal megcélozva a lovakat, és megtörjék a római lovasság vonalait.” “Működött?” kérdezte Tommy. Még Gracet is érdekelni kezdte a történet. Julian bólintott. “A rómaiak nem feltételeztek egy ilyen taktikát egy civilizált hadseregtől. Teljesen felkészületlenül érte őket, és a csapataik szétszóródtak.” “És a makedón parancsnok?” “Hatalmas csatába keveredett, ahogy áthajszolta a lovát, Maniát, a harcmezőn, a dombocskáig, ahova a római parancsnok visszavonult. Megtámadták őt, de nem jól tették. Dühvel a szívében, hogy elárulták, a parancsnok levágott mindenkit, és csak egy túlélőt hagyott.” “Miért?” kérdezte Bobby. “Mert üzenetet akart küldetni vele.” “Mit?” kérdezte Tommy. Julian mosolygott a lelkes kérdésen. “A parancsnok darabokra tépte a római zászlót, és az anyaggal bekötözte a katona sebeit. Egy halálos pillantással ránézett a rómaira, és azt mondta: Roma delenda est, Rómának pusztulnia kell. Aztán láncra verve hazaküldte a római parancsnokot, hogy átadja az üzenetet a Római Szenátusnak.” “Hú!” mondta Bobby tisztelettel. “Szeretném, ha te lennél a suliban a tanárom. Jobban szereteném a történelmet, ha te lennél.” Julian összeborzolta a fiú fekete haját. “Ha ettől jobban érzed magad, engem sem érdekelt ez a téma, amikor olyan idős voltam, mint te. Állandóan a bajkeverésen járt az eszem.” “Szia, Miss Grace!” mondta Tommy, ahogy elkapta a lány sóhaját. “Hallottad Mr. Julian történetét? Azt mondja, hogy a rómaiak rossz emberek voltak.” Julian felnézett, és meglátta a néhány lábra álldogáló Gracet.

Grace mosolygott. “Biztos vagyok benne, hogy jól tudja.” “Meg tudod csinálni a babámat?” kérdezte Katie, odanyújtva a férfinak. Julian elengedte a babyt, és elvette a babát. Visszadugta a karját a helyére. “Köszönöm,” mondta Katie, és kinyújtva a karjait, átölelte Julian nyakát. A Julian arcán látszó vágytól összeszorult a lány szíve. Grace tudta, hogy a saját lánya arcát látja, amikor ránéz Katiere. “Nagyon szívesen, egyetlenem,” mondta a férfi, elhúzódva a kislánytól. “Katie, Tommy, Bobby? Ti meg mit csináltok itt?’ Grace látta, hogy Emily megkerüli a házat. “Nem zavarjátok Miss Gracet, igaz?” “Nem, nem zavarnak,” mondta neki Grace. Úgy látszik Emily nem is hallotta őt, mert még mindig a gyerekekkel civakodott. “És mit keres itt a kicsi? A hátsó udvaron kellene lennetek.” “Szia, anya,” ordította Bobby, ahogy odafutott hozzá. “Tudod hogy kell Parcelon-t játszani? Mr. Julian megmutatta nekünk.” Grace nevetett, ahogy azok öten elindultak az udvarra, mialatt Bobby izgatott csacsogása körbevette őket. Julia szeme csukva volt, és úgy tűnt, élvezi a gyermekek hangját. “Nagyon jó mesélő vagy,” mondta a lány, miután Julian csatlakozott hozzá. “Nem igazán.” “De, tényleg,” mondta a lány határozottan. “Tudod, eszembe jutott valami. Bobbynak igaza van. Jó tanár lennél.” A férfi önelégülten rámosolygott. “Parancsnokból tanár. Miért nem hívsz úgy, Cato the Elder*, és sértesz meg rendesen?” A lány nevetett. “Nem is bánt annyira, amennyire mutatod.” “Honnan tudod?” “Látom az arckifejezésedből, és a szemed csillogásából.” Megfogta a férfi karját, és a terasz felé vezette. “Tényleg gondolkodnod kéne ezen. Selena Tulanban szerezte a doktoriját, és ismeri az egyetemet. Ki tudná jobban tanítani az ókori történelmet, mint az, aki átélte?” A férfi nem válaszolt. Ehelyett a földhöz dörzsölte a lábát. “Mit csinálsz?” kérdezte a lány. “Élvezem a fű érintését,” suttogta a férfi. “Ahogy csiklandozza a talpam.” A lány elmosolyodott a gyerekes viselkedésen. “Ezért jöttél ide ki?” A férfi bólintott. “Szeretem érezni az arcomon a napsugarakat.” És a szívében a lány tudta, tényleg így van. “Gyere. Hozok magunknak egy kis gabonapelyhet, és ehetünk a teraszon.” A lány felvezette a férfit a teraszhoz vezető öt lépcsőn, és leültette a fonott hintaszékbe, ő pedig bement, hogy kitegye a gabonapelyhet. Amikor visszatért, a férfi hátrahajtott fejjel ült, a szeme nyugodtan becsukva. Nem akarta zavarni, ezért visszafordult. “Tudod, hogy érzem a jelenléted az egész testemben? Minden egyes érzékszervemmel?” kérdezte a férfi, kinyitva a szemét, hogy átdöfje a lányt egy forró pillantással. “Nem,” mondta idegesen a lány, átnyújtva a férfinak a tálat. Az elvette a tálat, de nem kezdeményezett beszélgetést. Csak ült csendben, és ette a reggelijét.

*

ókori római politikus

Beszívva a meleg napsugarakat, Julian hallgatta a lágy szellőt, és érezte Grace megnyugtató közelségét. Hajnalban ébredt, és figyelte a hálószobaablakon át a napfelkeltét, és egy órán át hagyta, hogy Grace teste megnyugtassa. A lány úgy bánt vele, ahogy soha senki azelőtt. Egy percig a férfi megengedte magának, hogy arra gondoljon, ebben a korban marad. De aztán? Csak egy képessége volt, amit ebben a modern világban használhatott, de nem az a fajta férfi volt, aki egy nő jótékonykodásából tudott volna élni. Nem miután… Megcsikordult a foga, ahogy az emlék lángra lobbantotta. Tizennégy évesen eladta a szüzességét egy tál hideg zabkásáért és egy kupa savanyú tejért. Még most is, annyi idő után is, érezte a testén annak a nőnek a kezeit, ahogy leveszi a ruháit, ahogy lázasan szorítja magát a bőréhez, ahogy megmutatja neki, hogyan könyörögjön neki. “Ó,” gügyögte a nő, “kis aranyos vagy, igaz? Ha kell még zabkása, gyere vissza és látogass meg, akármikor, ha a férjem nincs itthon.” Olyan mocskosnak érezte magát utána. Olyan kihasználtnak. A következő néhány évben, több éjszakát töltött az árnyékban aludva, mint meleg ágyban, mert nem volt hajlandó megfizetni ezt az árat az ételért és az átmeneti kényelemért. És ha egyszer visszanyeri a szabadságát, nem akart… Julian összeszorította a szemét. Nem látta magát ebben a világban. Annyira más volt. Annyira idegen. “Végeztél?” Felpillantva látta, hogy Grace mellette áll, kezével a tál felé nyúlva. “Igen, köszönöm,” mondta, átnyújtva neki. “Megyek, és gyorsan lezuhanyozom. Pár perc múlva itt vagyok.” A férfi nézte, ahogy elmegy, a pillantása a lány csupasz lábát simogatta. Most már ismerte a lány ízét a nyelvén. Ismerte a teste édes illatát. A nő kísértette. Nem csak az átok miatt. Ez valami több volt. Valami, amivel még nem találkozott. Több mint kétezer éve először, újra férfinak érezte magát, és ez az érzés hozta magával az olyan mély vágyat, hogy belesajdult a szíve. Kívánta a lányt. Testét és lelkét. Ez a gondolat megrázta. De ez volt az igazság. Még gyerekkorában sem érzett ilyen pusztító vágyat, hogy valaki gyengéden átölelje. Hogy valaki azt mondja neki, hogy szereti, és közel áll a szívéhez, de nem a varázslat miatt. Hátrahajtotta a fejét, és káromkodott. Mikor fog tanulni? Szenvedésre született. A Delfi jós nagyon is jól megmondta neki. “Annyit fogsz szenvedni, amennyit ember még nem szenvedett.” “De szeretni fognak?” “Nem ebben az életben.” A jóslattól összetörve távozott. Kevesen tudták pontosan mennyi szenvedés van mögötte. “A Szerelem istennőjének a fia, és még ő sem bír a közelében lenni.” Megrázta az igazság. Grace soha nem fogja őt szeretni. Senki nem fogja. Az volt a sorsa, hogy soha ne szabaduljon meg a szenvedéstől. Vagy még rosszabb, a sors tragédiája, hogy mindenkit megsebez maga körül.

Fájdalom marcangolta a mellkasát, ha arra gondolt, hogy valami történhet Grace-szel. Ezt nem engedheti. Bármi áron meg kell védenie. Még akkor is, ha elveszti a szabadságát. Evvel a gondolattal az agyában, elindult, hogy megkeresse. Grace kitörölte a szappant a szeméből. Kinyitva a szemeit, megugrott, aztán felsóhajtott, mert Julian nézte őt az apró zuhanyfüggöny fölött. “Halálra rémítettél!” csattant fel. “Sajnálom.” A férfi a lány extra nagy, karmos lábakon álló kádja mellett állt, nem volt rajta más, csak egy boxeralsó, és ugyanazt a pózt vette fel a falhoz dőlve, mint a könyvben. Széles vállát hátraengedte, hogy megtartsa a súlyát, hosszú karjait pedig maga mellé engedte. A lány megnyalta az ajkát a férfi mellkasának és felsőtestének kemény, formás izmai láttán. Pillantása önkéntelenül lassan a piros-sárga mintás boxerre esett. Hát, rosszul gondolta, hogy egy férfi sem nézhet ki jól ezekben. Mert a férfi igen. Nem volt rá szó, ami kifejezhetné, hogy milyen jól néz ki. És az az ördögi, féloldalas mosoly az arcán, megolvasztaná a leghidegebb nő szívét is. Ez a férfi isteni volt. Idegesen vette észe, hogy ott áll teljesen meztelenül. “Szükséged van valamire?” kérdezte a lány, eltakarva a melleit a fürdőszivaccsal. Döbbenetére, a férfi levette a boxert, és belépett mellé a kádba. A lány agya olyan lett, mint a kása, ahogy a férfi elárasztotta erőteljes, férfias jelenlétével. Az a hihetetlen, gödröcskés mosoly, ami a férfi szája sarkában lebegett, megdobogtatta a szívét. És a teste megremegett. “Csak nézni akartalak,” mondta a férfi, hangja halk és gyengéd volt. “Van fogalmad, hogy mit tesz velem, amikor a meztelen melled simogatod?” Az erekciója méretéből következtetve, a lánynak volt egy tippje. “Julian…” “Hmmm?” A lány elfelejtette mit akart mondani, ahogy a férfi ajka rátapadt a nyakára. Kirázta a hideg, ahogy a férfi nyelve a húsát perzselte. Grace nyöszörgött, és az érzékei túltöltődtek, ahogy a férfi keze meg a forró víz simogatta a testét. Csak bizonytalanul érezte, hogy a férfi letolja a melleiről a szivacsot, és az egyiket a szájába veszi. Felszisszent a vágytól, ahogy a férfi nyelve körözni kezdett az egyik kemény csúcson, megpöckölve azt, és lángra lobbantva a lányt. A férfi lassan leengedte a kádba, nekidöntve a vizes oldalának. Az ellentét a háta alatt levő hideg porcelán, és a férfi rajta levő meleg teste között, miközben a víz folyik rájuk, úgy felizgatta a lány, ahogy sosem képzelte volna. Ezelőtt nem értékelte eléggé a hatalmas, antik kád méretét, de most nem adta volna el semmiért. “Érints meg, Grace,” mondta a férfi rekedten, és a lány kezét megfogva duzzadt hímvesszejére irányította. “Magamon akarom érezni a kezeidet.” A férfi megborzongott, ahogy a lány megcirógatta a bársonyos keménységét. Julian lehunyta a szemét, ahogy az érzés átviharzott rajta. A lány érintése nem csak fizikai volt, egy olyan szinten is megérintette, ami megmagyarázhatatlan volt. Hihetetlen. A férfi többet akart. A lány egész lényét akarta. “Szeretem magamon érezni a kezeidet,” lehelte a férfi, ahogy a lány átfogta. Ó, istenek, mennyire vágyakozott utána. Mennyire kívánta, hogy, még ha csak egy pillanatra is, de a lány tényleg szerelmes legyen belé.

Hogy tiszta szívből szeresse. Fájdalom nyilallt a mellkasába. Mindegy, hogy hányszor szexel, az eredmény ugyanaz lesz. Mindig megsebesül. Ha a teste nem, akkor mélyen, a lelke. Egyetlen tisztességes asszony sem akar téged világosban. Ez volt az igazság, és ő tudta. Grace megérezte a feszültségét. “Fájdalmat okoztam” kérdezte, és elhúzta a kezét. A férfi megrázta a fejét, aztán a lány nyakának két oldalához tette a kezét, és mélyen megcsókolta. Hirtelen, a csókja elmélyült, mintha valamit bizonyítani akarna mindkettőjüknek. Végigcsúsztatta a kezét a lány karján, és megfogta a kezét. Összekulcsolta az ujjaikat, aztán kezét a lány lába közéhez érintve, megmarkolta. Grace felnyögött, ahogy összekulcsolt kezükkel megszorította. Ez volt a legerotikusabb dolog, amit valaha is átélt. A lány megrázkódott, ahogy a férfi felgyorsította összefont kezük ritmusát. És amikor a férfi belémerítette az ujjaikat, felkiáltott a vágytól. “Ez az,” lehelte a férfi a fülébe. “Érezz minket.” Lihegve, Grace megragadta a férfi vállát, a teste lángolt. Ó, hihetetlen szerető volt a férfi. Hirtelen a férfi elhúzta a kezeiket, és felemelte a lány egyik lábát, hogy a saját derekára kulcsolja. Grace követte az utasítást, míg rá nem jött, hogy a másik mit akar tenni. A férfi kész volt beléhatolni. “Ne!” zihálta a lány, eltaszítva a férfit. “Julian, nem teheted.” A férfi szeme égett a vágytól, a nyers éhségtől. “Legalább ennyit akarok belőled, Grace. Engedd, hogy megtegyem. A lány majdnem megtette. De akkor valami történt a férfi szemeivel. Egy sötét árny borította el őket, a pupillái kitágultak. Julian megdermedt. Kínlódva lélegzett, a szemét becsukta, ahogy egy láthatatlan támadóval harcolt. Káromkodva elfordult a lánytól. “Rohanj!” mondta. A lány nem habozott. Grace kimászott a férfi alól, magához szorított egy törülközőt, és az ajtó felé futott. De nem tudta otthagyni a férfit. Megállva az ajtónál visszanézett, és látta, hogy a férfi négykézláb vonaglik, mintha éppen kínoznák. Hallotta, ahogy öklével a kádat üti, miközben a fájdalomtól morog. A lány szíve lüktetett, míg a férfi harcolt. Csak tudná, mit tehetne. Végül a férfi a kádba rogyott. Megrémülve és reszketve a lány tett három bizonytalan lépést vissza a fürdőszobába, készen arra, hogy elszaladjon, ha a férfi utána nyúl. A férfi az oldalán feküdt, a szeme csukva. Szaggatottan lélegzett, gyengének és kimerültnek tűnt, miközben a rá záporozó víz az arcába mosta sötétarany haját. A lány elzárta a vizet. A férfi még most sem mozdult. “Julian?” A férfi kinyitotta a szemét. “Megijesztettelek?” “Egy kicsit,” felelte a lány őszintén. A férfi vett egy mély, fájdalmas lélegzetet és lassan felült. Nem nézett a lányra. A tekintete egy valahol a lány válla mögött levő pontra összpontosult.

“Nem tudok ezzel harcolni, Grace,” mondta a férfi egy hosszú szünet után. Ránézett a lányra. “Bele fogunk zavarodni, Grace. Hadd tegyelek a magamévá most, míg nyugodt vagyok.” “Tényleg ezt akarod?” Julian összeszorította a fogát a kérdéstől. Nem, nem ezt akarta. De amit akart, az az ő igényei felett volt. Olyan dolgokat akart, amiket az istenek nem neki szántak. Dolgokat, amiket megnevezni sem mert, mert megnevezve, még elviselhetetlenebb lett volna. “Csak szeretnék meghalni.” Gracet megrendítették a szívszaggató szavak. Mennyire szerette volna megnyugtatni a férfit. Megszabadítani a fájdalomtól. “Tudom,” mondta a lány, hangja reszketett a visszafojtott könnyektől. A férfi sima, erős válla köré fonta a karját, és szorosan magához ölelte. Meglepetésére, a férfi az arcához simította az arcát. Egyikük sem beszélt, amíg ölelték egymást. Végül Julian elhúzódott. “Jobb, ha befejezzük, mielőtt…” Nem fejezte be a mondatot, de nem is kellett. Grace már látta a következményeket, és nem akarta megismételni. Otthagyta a férfit a fürdőszobában, és elment felöltözni. Julian lassan felállt a kádban, majd szárazra törölte magát. Hallotta Gracet a szobában, ahogy kinyitja a szekrényt, és az agyán végigszáguldott a lány meztelen testének a képe. Pusztító vágy söpört át rajta, olyan erővel, hogy majdnem visszalökte a padlóra. Átölelte magát, ahogy hiábavalóan harcolt magával. “Nem élhetek így tovább,” lehelte. “Nem vagyok állat.” Felnézett, és meglátta az apját a tükörben. Gyűlölködve bámulta a tükörképet. Érezte az ostor csípését, ahogy az apja verte, amikor még állni is alig tudott. “Ne merészelj sírni, aranyos fiú. Egy nyafogást sem. Lehetsz te egy istennő szülötte, de ebben a világban élsz, és mi nem kényeztetjük az ilyen aranyos kicsi fiúkat, mint te.” Az elméje mélyén, látta az utálatot az apja arcán, ahogy lesújtja a földre, és fojtogatva szorítja a fejét. Julian ütött és harcolt, de tizennégy évesen túl fiatal, túl tapasztalatlan volt, hogy kivédje a parancsnok ölelését. Az apja arcát eltorzította egy megvető vigyor, ahogy a tőrét végighúzta Julian arcán, felnyitva egészen a csontig. És az egész amiatt, hogy az apja rajtakapta a feleségét, hogy Juliant bámulja evés közben. “Lássuk, hogy így is tetszel-e neki.” A lüktető fájdalom elviselhetetlen volt, és a vér egész nap folyt az arcán. De másnap reggelre a seb begyógyult egyetlen nyom nélkül. Az apja dühe mérhetetlen volt. “Julian?” A férfi megrándult a hang hallatán, amit már több, mint kétezer éve nem hallott. Körbenézett a szobában, de nem látott senkit. Bizonytalanul, hogy tényleg hallotta-e a hangot, megszólalt. “Athéné?” Az megjelent előtte, pont az ajtóban. Bár a ruhája modern volt, a haját görög stílusban magasan a fejére tűzte, fekete fürtjei pedig a vállára omlottak. Halvány kék szeme gyengéd volt, ahogy elmosolyodott. “Anyád nevében jöttem.” “Még mindig nem akar látni?” Athéné félrenézett. Julian hirtelen nevetési ingert érzett. Miért mer reménykedni még mindig, hogy az anyja talán látni akarja?

Ki is használhatná. Athéné az egyik fekete lokniját csavargatta, ahogy a férfit nézte egy furcsa félig szomorú kifejezéssel az arcán. “Tudnod kell, hogy segítettem volna neked, ha tudok erről. Te voltál a kedvenc parancsnokom.” Hirtelen a férfi megértette, mi történt vele, ezalatt az évszázadok alatt. “Kijátszottál engem Priapus ellen, igaz?” A férfi meglátta rajta a bűntudatot, még mielőtt elrejthette volna. “Ami történt, megtörtént.” A férfi dühösen vicsorgott, ahogy rábámult. “Igen? Miért küldtél abba a csatába, amikor tudtad hogy Priapus gyűlöl engem?” “Mert tudtam, hogy győzhetsz, és én gyűlöltem a rómaiakat. Te voltál az egyetlen parancsnok, aki leigázhatta Liviuszt, és megtetted. Soha nem voltam még annyira büszke rád, mint amikor a fejét vetted.” Keserűség futott át a férfin. Alig hitt a fülének. “Most azt mondod, büszke voltál?” A nő oda sem figyelt a szavaira. “Az anyád és én beszéltünk Clothóval az érdekedben.” Julian megállt a szavaira. Clothó volt a Sors az élet szolgálatában. A sorsok forgatója. “És?” “Ha meg tudod törni az átkot, vissza tudunk vinni makedóniába, ugyanarra a napra, amikor a tekercsre kerültél.” “Visszamehetek?” kérdezte a férfi, bódult hitetlenséggel. “De nem leszel képes többé harcolni. Mert ha megteszed, megváltoztatod a történelmet. Ha visszaküldelek, meg kell esküdnöd, hogy visszavonulsz a házadba.” Mindig van egy csapda. Nagyon jól tudhatta volna, hogy nem akarnak neki igazán segíteni. “Milyen céllal?” “A saját idődben leszel. A világban, amit ismersz.” A nő körülnézett a szobában. “Vagy maradhatsz itt is, ha akarsz. A választás a tied.” A férfi felhorkant. “Jó kis választék.” “Jobb, mint a semmi.” Tényleg? Már nem volt benne biztos. “És a gyermekeim?” kérdezte a férfi, akarva, nem, kérve, hogy a családjából visszakapja azt a két személyt, aki valaha is jelentett neki valamit. “Tudod, hogy ezen nem változtathatunk.” A férfi káromkodott. Az istenek mindig csak elvenni tudtak tőle. Soha nem adtak. Athéné odanyúlt, és finoman megsimogatta az arcát. “Dönts okosan,” suttogta, majd eltűnt. “Julian? Kivel beszélsz?” Pislogott, amikor Grace megjelent a folyosón. “Senkivel,” válaszolta. “Csak magamban.” “Ó, “ mondta a lány, kérdés nélkül elfogadva a hazugságát. “Arra gondoltam, hogy visszamehetnénk a Negyedbe ma délután. Megnézhetnénk az Akváriumot. Mit gondolsz?” “Persze,” mondta a férfi és kiment a fürdőből. A lány a homlokát ráncolta, de szólt semmit, ahogy lement a lépcsőn. Julian bement a hálószobába, hogy átöltözzön. Ahogy felhúzta a nadrágját, meglátta az öltözőszekrényen Grace fényképeit. Olyan boldognak tűnt gyerekkorában. Különösen az tetszett neki, amelyiken az anyja védelmezőn átölelte a nyakát, és mindketten nevettek.

Abban a pillanatban rájött az igazságra. Bármennyire is akarja az ellenkezőjét, nem maradhat itt Grace-szel. A lány maga mondta neki azon az éjszakán, amikor megjelent. Nem, a lánynak nincs szüksége egy olyan valakire, mint ő. Aki csak az istenek nemkívánatos figyelmét rátereli. Meg akarta törni az átkot, aztán elfogadni Athéné ajánlatát. Nem ide tartozik. Hanem az ókori makedóniába. Egyedül.

10. fejezet Valami baj volt. Grace a csontjaiban érezte ezt, ahogy a Negyedbe hajtottak. Julian mellette ült és kibámult az ablakon. Már sokszor megpróbálta megkérni őt, hogy beszéljen, de szófukar maradt. Minden, amit tudott róla, az volt, hogy a fürdőszobában történtek depresszióssá tették őt. Keménynek kell lennie a férfiért, aki hozzá van szokva, hogy kontrollálja saját magát. Besorolt a tömeg közé és Grace leparkolt. „Hú, de meleg van,” mondta, ahogy kiszállt, és azonnal letaglózta a vastag, nehéz levegő. Átnézett Julian felé, aki igazán kápráztató volt a sötét napszemüvegben, amit ő vásárolt neki. Már elkezdett izzadni. „Nincs túl meleged?” kérdezte, miközben arra gondolt, hogy milyen rettenetes érzés lehet neki farmerben és ingben. „Nem fogok belehalni, ha erre gondolsz,” mondta gúnyosan. „Csak kicsit ingerlékeny vagy mi?” „Sajnálom,” mondta, ahogy csatlakozott hozzá. „Rád hárítok dolgokat, ami nem a te hibád.” „Rendben van. Hozzászoktam ahhoz, hogy bűnbak vagyok. Valójában, ezt csinálom hivatásszerűen.” Mióta nem látta a szemeit, nem tudta megmondani, hogy őt szórakoztatták-e a szavai vagy nem. „Ez az, amit a pácienseid tesznek?” Grace bólintott. „Néhanapján azért vannak húzós dolgok. Nem hinném, hogy a nők irigykednek rám, ahogy a férfiak” „Valaki közülük bántott téged?” A védelmezés a hangjában megdöbbentette Gracet. És ez furcsa módon csodálatosnak tűnt. Neki hiányzott, hogy ott legyen valaki, aki óvja őt. „Nem, sosem”, mondta Grace miközben próbálta eloszlatni a teste feszültségét. És remélte, hogy ez így is marad, de Rodney hívása után nem annyira volt biztos benne, hogy Julian lehet az a kivétel, aki végül megsebzi őt. Kezdesz nevetségessé válni. Csak mert ő hátborzongató, ne gondolj arra, hogy veszélyes. Julian arca komoly és kemény volt. „Azt gondolom, hogy neked találnod kellene egy új foglalkozást.” „Talán,” mondta a lány elutasítóan. Nem szándékozta feladni a munkáját. „Tehát, hol szeretnél elsőre kezdeni?” Hanyagul vállat vont.” Lényegtelen.”

„Akkor menjünk be az Akváriumba, ott legalább van légkondi.” Megfogta a karját, miközben Grace keresztül vezette a tömegen és lementek az Akvárium bejáratához. Julian csöndes maradt, amíg kifizették a belépőt, hogy bemehessenek. Julian ismét hallgatott, amíg végigmentek azon a mesterséges vízalagúton, ami arra szolgált, hogy a tengeri teremtmények különböző fajai közül mindegyiket a természetes élőhelyükön láthassák. „Hihetetlen,” sóhajtotta, ahogy egy elektromos rája úszott el a fejük felett. A kifejezés az arcán emlékeztette a lányt egy gyerekre. Egy belső fény szikrázott a szemeiben és ez melengette Grace szívét. Hirtelen megszólalt a személyi hívója. Grace szitkozódott, amikor látta a számot. Ki hívhatja őt szombaton az irodából? Hát ez fura. Kiásta mobilját a táskájából, és visszahívta a számot. „Hello, Grace,” mondta Beth, amint felvette a telefont. „Figyelj, itt vagyok az irodámban, tegnap éjszaka betörtek hozzánk.” „Jaj nem! Ki tenne ilyet?” Grace elkapta Julian kíváncsi pillantást. Megkísérelt rámosolyogni, miközben hallgatta Beth Livingstont, aki szintén pszichiáter volt, vele és Luanne-nel osztozkodott a közös irodán. „Nekem sincs ötletem, a helyszínelők lezárták a helyet, és nyomok után kutatnak.” „Amint tudtam, hívtalak, bár eddig semmi fontosat nem csináltak. Neked volt valami értékes az irodádban?” „Csak a számítógépem.” „Ez még mindig itt van. Bármi más? Pénz, vagy egyéb?” „Nem, soha nem hagyok bent értéktárgyakat.” „Várj, a nyomozó beszélni akar veled.” Grace várt, amíg hallotta, hogy egy férfihang kérdezi. „Dr. Alexander?” „Igen.” „Én Allred nyomozó vagyok. Jelenleg úgy néz ki, elvitték a névjegytartóját és néhány aktát. Van bármilyen ötlete, hogy ki akarná ezeket megszerezni?” „Nem, semmi ötletem. Szükségük van rám, hogy bemenjek?” „Nem hiszem. Jelenleg épp a nyomokat rögzítjük, de ha bármi eszébe jut, hívjon minket.” Visszaadta a telefont Bethnek. „Neked szükséged van rám?” kérdezte Grace. „Ááá, itt igazán nincs semmi, amit tenni tudnál. Ez tényleg elég unalmas.” „Oké, csöngess meg, ha szükséged van valamire.” „Úgy lesz” Grace tartotta még telefont, majd visszatette a táskájába. „Valami gond van?” kérdezte Julian. „Valaki tegnap éjszaka betört az irodámba.” A férfi összeráncolta a szemöldökét. „Miért?” „Nekem sincs ötletem.” Grace duplán ráncolta a szemöldökét, ahogy átgondolta a dolgot. „Nem tudom kitalálni, hogy bárki miért akarná a névjegytartómat. Mióta múlt tavasszal vettem a Palm Pilotomat, azóta ráadásul nem is azt használtam. Ez furcsa.” „Mennünk kell?” Grace megrázta a fejét, „dehogy is.” Julian megengedte Gracenek, hogy vezesse őt a különféle tartályok között, és felolvassa a számára idegen írást, ami ismertette a különböző fajtákat és élőhelyeiket. Ó, Istenem, hogy szerette hallani a hangját, mikor olvasott neki.

Volt ebben valami annyira megnyugtató. Ő a vállára tette a karját úgy sétáltak. Grace viszont átkarolta a derekát, ujjait befűzte Julian övének bújtatójába. Ez a gesztus jólesően melegítette őt. És akkor rájött, hogy azért él, hogy érezze Grace testének közelségét. Azt szeretné, egyre jobban, ha mindketten meztelenek lennének. Mikor Grace rámosolygott, érezte, hogy a szíve hevesebben ver. Mi volt ez a nő, aki úgy érintette meg őt, ahogy eddig még más soha azelőtt? De akkor rájött. Ő volt az első nő, aki ŐT látta. Nem a pillantását, nem a testét, nem harcos hősiességét. Belelátott a lelkébe. Soha nem gondolta volna, hogy létezik ilyen személy. Grace úgy kezelte őt, mint barátot. És tényleg érdeklődött az iránt, hogyan tud neki segíteni. Vagy legalábbis úgy tűnt. Ez a munkája részét képezte. Vagy volt valami más? Egy ilyen igazán kedves és csodálatos nő, mint Grace, miért törődne egy hozzá hasonló emberrel? Grace megállt egy másik emléktáblánál. Julian közvetlenül mögé állt, és átölelte a vállát. Grace szórakozottan simogatta Julian alkarját, ahogy olvasott. A férfi teste tüzes volt ettől az érintéstől, az állát Grace feje tetején pihentette, úgy figyelte a szavait, és nézte, hogy úsznak a halak a vízben. Az illata letaglózta, szeretett volna visszamenni a házhoz, ahol levetkőztethetné. Nem tudott visszaemlékezni arra az időre, mikor akart ennyire egy nőt, rosszul volt annyira akarta Gracet. Tény, hogy nem gondolta, hogy valaha is ő lesz az egyetlen, akit akar majd. El akart veszi Graceben. Érezni a körmeit, ahogy barázdát húznak a hátába, miközben ő eléri, hogy Grace felszabadultan sikítson. Talán a sors istennői megkönyörülnek rajt, de Grace már a bőre alatt volt. Ez volt az, ami igazán megijesztette őt. Neki tartogatott fent egy helyet önmagában, ami bizonyos szempontból meg tudta sebezni őt, őt, akit azelőtt soha nem sebezték meg. Ő Grace, egyedül, végül meg tudta törni. Majdnem egy volt, mielőtt elhagyták az akváriumot. Grace megrázkódott, ahogy visszamentek a felszínre, ahol a meleg újra rátámadt. Ezeken a napokon, Grace azon töprengtet, hogy bárki hogyan maradt életben a légkondicionálás előtt. Grace átnézett Julianre és rámosolygott. Most ő volt az a valaki, aki végül választ adhatna arra a kérdésre. ”Mondd meg nekem, hogy mit tettek anno az ilyen fickók, hogy túléljék ezeket a forró napokat?” Julian felhúzta a szemöldökét. „Ez nem is forró. Ha meleget akarsz, akkor próbálj menet paranccsal keresztül vágni a sivatagon, fegyverzettel és fél vízadaggal.” Grace megrázkódott. „Ez forrónak hangzik”. Julian nem felelt erre. Grace átnézett a tér felé, ami zsúfolásig tele volt emberekkel. „Látni akarod Selenát, amíg itt vagyunk a környéken? Itt lenne a standja. Szombaton rendszerint itt van, ez egy jó nap neki.” „Menj csak, én meg majd követlek.” Megfogta Julian kezét és Grace levezette az utcára, át a Jackson tér felé. Elég biztosak voltak benne, hogy Selena standjánál lesz egy ügyféllel. Grace elsétált előtte anélkül, hogy megzavarta volna őket, mikor Selena odaintett nekik. „Hé, Gracie, te emlékszel Benre? Vagy inkább Dr. Lewisre az iskolából?” Grace habozott, ahogy felismerte a pocakos embert, aki a negyvenes évei közepén járt.

Hogy emlékszik-e? Adott neki egy kettest, és elszúrta vele az egész átlagát. Nem említette, de a férfinak akkora az egója, mint Alaszka, és szerette a diákjait zavarba hozni az óráin. Az is tény, hogy emlékezett egy szegény lányra, aki a szadizmusától sírva fakadt az utolsó vizsgáján. A férfi meg nevetett a lány reakcióján. „Hello,” mondta Grace, és igyekezet nem kimutatni felé az utálatát. Feltételezte, hogy a férfi nem tud segíteni az ellenszenvén. Egy Harvardi doktori diploma, és azt gondolta, hogy a világ körülötte forog. „Miss. Alexander,” mondta azon a rosszindulatú hangon, amire Grace emlékezett, és annyira utált. „Voltaképpen, Dr. Alexander” javította ki, és örömteli volt számára, ahogy a férfi szeme megdöbbenésében szélesre tágult. „Bocsáss meg nekem,” mondta olyan hangsúllyal, ami minden volt, csak nem bocsánatkérő. „Ben és én az ókori Görögországról beszélgettünk”, mondta Selena miközben egy ördögi vigyort eresztett meg Julian felé. „Én azon a véleményen vagyok, hogy Afrodité Uránosz* lánya volt.” Ben megforgatta a szemeit. „Állandóan azt mondom neked, az elfogadott vélemény az, hogy ő is akkor született mikor Zeusz és Dioné**. Akkor most feladod és csatlakozol hozzánk többiekhez?” Selena figyelmen kívül hagyta. „Nos, mondd meg nekem Julian, kinek van igaza?” „Neked,” válaszolta a férfi Selenának.” Ben egy szúrós pillantást vetet Julianra. Grace tudta, hogy Ben csak egy nagyon jóképű férfit láthat Julianban, semmi mást, aki szerinte valószínűleg csak sör és autó reklámokat ismerheti. „Fiatalember, olvastál te valaha is a Homéroszt? Esetleg azt is tudod, hogy ő ki?” Gracet fojtogatta a nevetését a kérdés hallatán. Alig tudta kivárni, hogy hallhassa Julian válaszát. Julian hangosan felnevetett. „Behatóan tanulmányoztam a Homéroszt. A mesék, amiket neki tulajdonítottak, az elmondott legendák egy ötvözete, amit addig meséltek, míg a valódi tények elvesztek az ókorban, miközben Hesiod* írta a Theogony**-t Clio*** közvetlen segítségével.” Dr. Lewis mondott valamit ógörög nyelven. „Ez több mint csak egy vélemény, doktor,” válaszolt Julian angolul. „Ez történt, és ez tény.” Ben máshogy nézett Julianra, Grace tudta, hogy nem áll készen arra, hogy elhiggye, valaki, aki úgy néz ki, mint Julian, annak lehet fogalma a kiválasztottak mezejéről. „És ezt honnan is tudhatnád?” Julian görögül válaszolt. Először, mióta Grace úgy egy évtizede találkozott az emberrel, még nem látta a doktort csodálkozni. „Istenem,” zihálta. „Úgy beszélsz, minta ott születtél volna.” Julian vetett egy szórakozott mosolyt Gracere. „Én mondtam neked,” felelt Selena, „hogy ő mindenkinél jobban ismeri a görög isteneket és istennőket ezen a földön.”

*

Gaia apa nélkül szült fia, Pontosz és a hegyek testvére, Gaia férje, az égbolt istene. Ókeánosz és Téthüsz leánya, Aphrodité anyja, az eső és a források istennője. * Ókori görög költő ** Hesiod egyik epikus verse, ami a világ és az istenek születésével foglalkozik *** Mnémoszüné és Zeusz leánya, a kilenc múzsa közül ő a történetírás és a heroikus költészet megtestesítője **

Dr. Lewis észrevette a gyűrűt Julian kezén. „Ez az, amire gondolok?” kérdezte. „Az egy tábornok gyűrűje?” Julian bólintott. „Igen.” „Nem zavarna, ha megnézném?” Julian lecsúsztatta az ujjáról és átadta neki. Dr Lewis élesen beszívta a levegőt. ”Makedóniai? Ie. II. század merészkedem feltételezni.” „Nagyon jó.” „Ez egy hihetetlenül jó másolat,” mondta Ben, miközben visszaadta a gyűrűt. Julian visszahúzta azt a kezére. „Ez nem másolat.” „Nem!” Ben hitetlenségben zihált. „Ez nem lehet eredeti. Ez túlzottan érintetlen.” „Egy magán gyűjtőnél volt.” szúrta közbe Selena. Ben tekintete ide-oda cikázott közöttük. „Hogyan szerezted ezt?” kérdezte Juliant. Julian szünetet tartott, ahogy visszaemlékezett a napra, mikor neki ítélték a gyűrűt. Őt, és Kyriant, a Trákot, egyszerre léptették elő, miután ők voltak az egyedüliek, akik megmentették Themopoly-t a rómaiaktól. Ez egy hosszú, brutális és véres küzdelem volt. A hadseregük megtört, és ők ketten kimentek egyedül, hogy megvédjék a várost. Arra számított, hogy Kyrian szintén elhagyja őt, de a fiatal bolond épp csak rámosolygott, mindkét kezével megragadta a kardját, és annyit mondott, „ez egy szép nap a halálra. Mit szólsz, levágunk ezek közül annyit, amennyit csak tudunk, mielőtt fizetnénk Charonnak****?” A teljesen és abszolút bolond Kyrian, akinek mindig több bátorsága volt, mint esze. Később, az ünneplés során az asztal alá itták egymást. És reggel miután felébredtek, előléptették őket. Isten minden népe ismerte Juliant egész makedóniába. Mennyire hiányzott neki Kyrian. Kyrian volt az egyetlen ember, aki valaha mellé állt és védte a hátát. „Ez egy ajándék volt”, mondta Julian. Ben rápillantott Julian kezére, a tekintete mohó vággyal telt meg. „Megfontolnád, hogy eladod nekem? Hajlandó lennék elég sokat fizetni érte.” „Soha,” mondta Julian, ahogy végiggondolta azokat a sebeket, amiket Themopolyért folyó harc alatt szerzett. „Neked fogalmad sincs, hogy én min mentem keresztül, hogy ezt kiérdemeljem.” Ben megrázta a fejét. „Bárcsak valaki nekem is adna egy ilyen ajándékot. Van fogalmad, hogy mennyit ér ez?” „A súlyomat aranyban, utoljára ennyit adtak érte.” Ben hangosan felnevetett, tenyerével Selena kártyaasztalára csapott. „Nem rossz. Az volt a váltságdíj ugye, hogy visszakapja az elfogott tábornokokat?” „Azokért, akik túl gyávák voltak, hogy harc közben haljanak meg, de igen, ez volt.” Az elismerés fénye jelent meg Ben szemében, ahogy tisztelet teljesen nézett Julianre. „Bármilyen ötlet, hogy kié lehetett ez a gyűrű?” Selena válaszolt. „ Makedóniai Juliané. Hallott róla, Ben?" Bennek leesett az álla, és elkerekedtek a szeme. „Ez komolyan mondod? Te tudod, hogy ő ki volt?” Selena vágott egy furcsa grimaszt. ****

Erebosz és Nüx fia, az Alvilág révésze, ő szállította át a Hermész által az Alvilágba vezetett holtak lelkeit, az alvilági Sztüx vizén, rozoga csónakján. Piszkosköpenyű, barátságtalan vénember volt, aki csak pénzért és csak az Alvilág irányába szállított utasokat. Akinek nyelve alá nem helyeztek pénzt (oboloszt) vagy nem temették el tisztességesen, azokat nem vette csónakjába, hanem száz évig bolyonganiuk kellett az innenső parton.

Ben feltételezte, hogy Selena nem tudja, ezért folytatta. „Tesius azt írta, hogy Julian lesz a következő Nagy Sándor. Julian volt a spártai Dioklész fia, akit Dioklész, a Hentes néven ismertek. Amellett az ember mellett De Sade márki Ronald McDonaldnak tűnik.” „Azt beszélik, hogy, Julian akkor született, amikor megalakult a szövetség Afrodité és a tábornok között. Ezek után Dioklész megvédte Afrodité templomait a megszentségtelenítéstől. A modern elfogadott vélemény természetesen az, hogy Julian anyja valószínűleg Afrodité papnői közül volt az egyik.” „Valóban?” kérdezte Grace. Julian összehúzta a szemét. „Senki nem törődik azzal, hogy Julian ki volt. Az az ember régen meghalt.” Ben figyelmen kívül hagyta őt, ahogy tovább fitogtatta a tudását. „A rómaiak Augustus Julius Punitor-ként ismerték….”A férfi Gracre pillantott és a nő kedvéért hozzátette „Julian a Nagy Megtorló. Ő és Kyrian, a Trák gyilkos csapást vágtak a Mediterránumon át egészen Rómáig a negyedik makedón háború idején.” „Julian megvetette Rómát, és megfogadta, hogy látni fogja, ahogy a város elbukik a serege által. Ő és Kyrian átkozottul közel kerültek Rómához.” Julian az állkapcsát mozgatta. „Tudod, hogy mi történt Kyriannel a Trákkal?” Ben sípolva fújta ki a levegőt. „Az élete nem ért szép végett. Elfogták, és keresztre feszítették a rómaiak, i.e. negyvenhétben.” Julian hátrahőkölt a szavaitól. A szemeit nyugtalanul mozgatta, és a gyűrűjével játszott. „Az az ember valószínűleg egyike volt a legjobb harcosoknak, aki valaha élt. Senki nem szerette úgy a harcot azok közül, akiket ismertem, mint ő.” Ingatta a fejét. „Emlékszem mikor egyszer Kyrian a harci szekerét hajtva egy pajzzsal tört be a rómaiak hátgerincébe. Ez lehetővé tette a katonáinak, hogy csak kevés emberveszteséggel győzzenek.” Összeráncolta a szemöldökét. „Nem hinném, hogy valaha elfogták őt”. Ben közönyösen vállat vont. „Nos, amint Julian eltűnt, Kyrian volt az egyetlen makedón tábornok katonai vezető kiváltságokkal, így a rómaiak üldözték mindennel, amivel tudták.” „Mi történt Juliannel?” kérdezte Grace, miközben azon töprengett, hogy a történészeknek mit kellett mondaniuk a dologról. Julian dühösen nézett rá. „Senki nem tudja” mondta Ben. „Ez az ősi világ legnagyobb rejtélyei közül az egyik. Adott az a tábornok, akit közelharcban nem győzött le senki, és aztán ez a kis buzi harminckét évesen nyom nélkül eltűnik.” Ben megcsapkodta Selen asztalát. „Juliant utoljára a Conjara-i csatában látták.” „Egy ragyogó lépéssel rászedte Liviuszt azzal, hogy feladta a legyőzhetetlen pozícióját. Egy volt a legrosszabb vereség a római történelemben.” „Kit érdekel?” panaszkodott Julian. Ben figyelmen kívül hagyta, hogy félbeszakították. „A csata után Julian híressé vált azzal, hogy üzenetet küldött Scipiónak a Fiatalabbnak, hogy elmegy hozzá, hogy megbosszulja Scipion a macedónok vereségét. A megrémült Scipio feladta a katonai szolgálatot makedóniában, és helyette önként jelentkezett a Spanyolok elleni harcra. Ben megrázta a fejét. „De mielőtt Julian végre tudta volna hajtani a fenyegetést, eltűnt. A családját lemészárolva találták meg az otthonukban. A makedón források azt mondják, hogy a csata alatt Liviusz halálosan megsebesítette őt, és hihetetlen fájdalmában hazament, hogy az otthonában ő ölje meg a családját, megakadályozva ezzel, hogy őket az ellenségei rabszolgaként eladja. A római források viszont azt állítják, hogy Scipio katonákat küldött hogy megtámadja Juliant az éjszaka közepén.

Állítólag a családjával együtt megölték őt is, azután összevágták a testét és elrejtették a darabokat.” Julian gúnyolódott. „Scipio gyáva és zsarnok volt. Soha nem mert volna megtámadni.” „Értem,” mondta Grace, miközben félbeszakította Juliant, még azelőtt, hogy elszólta volna magát. „Szép kis idők voltak mi?” „Scipio nem volt gyáva”, mondta Juliannek Ben. „Senki nem vitathatja a Spanyolországban elért sikereit.” Grace gyűlöletet látott felvillanni Julian szemeiben. Úgy tűnt Ben ezt nem vette észre. „Fiatalember, a gyűrűd egyszerűen felbecsülhetetlen. Nagyon szeretném tudni, hogy az a valaki hogyan jutott hozzá. Ami azt illeti, ölni tudnék azért, hogy tudjam, mi történt az eredeti tulajdonosával.” Grace váltott egy kényelmetlen pillantást Selenával. Julian fanyarul, önelégülten mosolygott Benre. „Julian a Makedón vállalta az istenek haragját, akik megbüntették az arroganciájáért.” „Ez egy másik magyarázat, úgy vélem.” Ben órájának figyelmeztető funkciója bekapcsolt. „A fenébe, mennem kell, fel kell vennem a feleségemet.” Julian felé nyújtottam a kezét. „Még be sem mutatkoztam rendesen. Ben Lewis vagyok.” „Julian” felelte, miközben megrázta Ben kezét. Ben felnevetett. Még rá nem jött hogy Julian nem viccel. „Igazán?” „Egy makedón tábornokról kaptam a nevem. Mit is mondhatnék.” „Az apád kedvelt volna engem. Én miden olyan dolgot szeretek, ami görög.” „Ő igazából spártai állampolgár volt.” Ben még durvábban nevetett. Hátrapillantott Selenára. „Miért nem hozod el őt a következő Socrates Klubi gyűlésre? Szeretném, hogy a fiúk találkozzanak vele. Nem gyakran találkozom olyasvalakivel, aki majdnem olyan jól ismeri a görög történelmet, mint én.” Ben ismét Julianre nézett. „Örvendtem.” „Később találkozunk,” intett oda Selena felé. „Nos” mondta Selena Juliannak, amikor Ben eltűnt a tömegben. „Te, barátom, véghez vitted a lehetetlent. Éppen lenyűgözted az ország vezető antik görög tudósok közül az egyiket.” Nem úgy tűnt, hogy Julian, érdekli, de Gracet igen. „Lanie, gondolod, hogy ez lehetséges, hogy a professzor megtörje az átkot? Azon gondolkodtam, hogy neki...” „Nem, Grace,” mondta Julian félbeszakítva. „Nem mi? Neked szükséged lesz valamire…” „Nem maradok itt.” Ugyanazzal hideg érzékelten pillantással nézet rá, mint azon az első éjszakán, amikor Julian elvarázsolta őt. És ez tekintet felnyársalta őt. „Ezt hogy érted?” kérdezte Grace. Julian elfordította a tekintetét. „Athéné felajánlott nekem egy lehetőséget, hogy hazatérjek. Amint az átok megtörik, vissza fog küldeni engem makedóniába.” Grace levegőért küzdött. „Értem,” mondta, miközben belül már rég halott volt. „Te csak használni fogod a testem, aztán elmész.” Összeszorult a torka. „Legalább nem lesz arra szükségem, hogy Selena fuvarozzon haza utána.” Julian meghátrált, mintha megütötték volna. ”Mit akarsz tőlem, Grace? Miért akarnád azt tőlem, hogy itt maradjak?” Erre nem tudta a választ. Minden, amit tudott, az volt, hogy nem akarta, hogy elmenjen. Azt akarta, hogy maradjon.

De nem, ha ő nem akarja. „Tudod mit,” mondta, miközben már attól a gondolattól is dühös lett, hogy Julian elhagyja őt. „Nem akarom, hogy itt maradj. Tulajdonképpen miért nem mész haza Selenával néhány napra?” Grace Selenára nézet. „Te mit gondolsz?” Selena kinyitotta, majd becsukta a száját, úgy tátogott, mint partra vetett hal. Julian felé nyúlt. „Grace...” „Ne nyúlj hozzám,” mondta a lány, miközben kicsavarta magát Julian érintéséből. „Kiráz tőled a hideg.” „Grace,” kiáltott Selena . „Nem hiszek neked.” „Rendben” mondta Julian, a hangja üres és hideg volt. „Legalább nem köpött szemközt még utoljára.” Megbántotta őt, Grace látta ezt Julian szemeiben, de Julian is megbántotta. Rettenetesen. „Később majd találkozunk” mondta Selenának, majd otthagyta az álldogáló Juliant. Selena lassan és hosszan kifújta a levegőt, miközben figyelte Juliant, aki nézte, ahogy Grace elsétál tőlük. Az egész teste merev és nyugodt volt, de az állkapcsa vadul rángatózott. „Célzott és talált.” Egyenesen bele a szívbe és azon át az idegekbe.” Julian átható pillantást vetet Selenára. „Felelj Orákulum, mit kellett volna mondanom.” Selena megkeverte a kártyáit. „Nem tudom,” mondta reménytelenül. „Úgy vélem, ha becsületes vagy, soha nem hibázhatsz.” Julian megdörzsölte a szemeit, ahogy leült a Selena asztala előtti székbe. Nem állt szándékában megbántani Grace-t. És soha nem fogja elfelejti az arcát, miközben kimondta azokat a szavakat. Ne nyúlj hozzám. Kiráz tőled a hideg. Küzdött, hogy lélegezzen, a mellkasában dúló fájdalom ellenére. A Sors Istennői még mindig rajta gúnyolódtak. Egy unalmas nap fent az Olympuszon. „Akarod, hogy olvassak neked?” Kérdezte Selena, és ezzel visszarángatta a gondolait a múltból. „Persze,” felelte. „Miért is ne?” Selena nem tud olyat mondani, amit ő már nem tudott. „Mire vársz választ?” „Valaha,” Julian szünetet tartott, mielőtt feltette volna neki is ugyanazt a kérdést, amit egyszer feltett a jósnak Delphinél. „Meg fogom valaha törni az átkot?” kérdezte csendben. Selena megkeverte a kártyáit, aztán hármat letett Julian elé. Szélesre nyílt a szeme. Juliannak nem volt szüksége arra, hogy Selena elmondja, mit olvas ki kártyából. Tudta, mit jelent. A kártyán egy torony volt, amibe épp belevág a villám és három karddal átszúrt szív, és egy Démon tartotta az esély két alakját. „Rendben van,” mondta Selenánk. „Valójában soha nem gondoltam, hogy elmúlna.” „Ez nem az, aminek látszik” suttogta Selena „Rád egy pokoli küzdelem vár.” Julian keserűen felnevetett. „Csaták, azokat tudom kezelni.” Ott volt az a fájdalom a szívében, ami készült megölni őt. Grace a könnyeket törölgette az arcáról, amikor felhajtott a bejáróra. Összeszorította a fogát, ahogy kiszállt és becsapta a kocsiajtót. A pokolba Juliannel. Csak maradjon csapdában örökre abban a könyvben. Ő nem valami darab hús volt, hogy szolgálja a szükségeit. Hogyan is tudná ő...

Grace a kulccsal ügyetlenkedett. „Honnan is tudhatná ő, nem?” suttogta, ahogy megtalálta a jó kulcsot és kinyitotta az ajtót. A harag eltűnt belőle. Ésszerűtlenül viselkedett, és ezt tudta. Az nem Julian hibája hogy Paul egy önző disznó volt. És az sem az ő hibája, hogy ő félt attól, hogy kihasználják. Juliant okolta olyan miatt, ami nem miatta van és még... Ő csak azt akarta, hogy valaki szeresse. Akart valakit, aki veled marad. Remélte, hogy ha segít Juliannek, ő vele marad és... Bezárta az ajtót és megrázta a fejét. Nem baj, hogy ő mennyire akart különleges lenni, azt nem gondolta, hogy az lett. Hallotta, amint Ben beszél Julian életéről. Az a történet, amit Julian önmagáról, a csatáiról mesélt a gyereknek. Emlékezett arra is, mikor keresztülrohant azon az utcán, hogy megmentse annak a gyereknek az életét. Julian arra született és neveltetett, hogy hadsereget vezessen, nem ebbe a világba tartozott. A saját világához tartozott. Önző volt tőle, hogy megpróbálta megmenteni és megtartani, mint egy kedves háziállatot. Grace nehéz szívvel felcammogott az emeletre. Távol kell magát tartania tőle. Ez minden, amit tehet. Mert mélyen belül tudta, hogy sokat tanult tőle és sokat törődött vele. És ha Julian nem szándékozik maradni, akkor ő a végén sebet kap. Félúton volt az emeltre vezető lépcsőn, amikor valaki kopogott a bejárati ajtón. Egy pillanatig bízva a felsőbb erőben azt hitte, hogy Julian az. Amint odaért a bejárati ajtóhoz, egy kicsi ember körvonalát látta a tornácán. Recsegve nyitotta ki a bejárati ajtót aztán csak bámult. Rodney Carmichael volt ott. Sötét barna öltönyt, sárga inget és piros nyakkendőt viselt. Rövid, fekete haját hátrasimította és sugárzó mosolyt küldött Grace felé. „Hello Grace!” „Mr. Carmichael,” mondta hidegen, bár a szíve hevesen vert. Volt valami, amitől ez a kicsi, szívós ember meghatározhatatlanul hátborzongatóvá vált. „Mit keres erre?” „Én csak be akartam ugrani, köszönni. És gondoltam, tudnánk...” „Távoznia kell.” A férfi összeráncolta a szemöldökét. „Miért? Én csak beszélni akarok veled.” „Mert nem fogadok pácienseket az otthonomban.” „Igen, de én nem vagyok” „Mr. Carmichael,” mondta komolyan. „Én nagyon szeretném, ha távozna. Ha nem, hívom a rendőröket.” Figyelmen kívül hagyva a Grace hangjában hallható haragot, a férfi egy szent türelmével bólintott. „Ó, szóval elfoglalt vagy. Megértettem. Nekem szintén sok dolgom van. Jöjjek vissza később? Együtt vacsorázhatnánk.” Grace földbegyökerezett lábbal bámulta. „Nem.” A férfi rámosolygott. „Gyerünk Grace, ne legyél ilyen. Te is tudod, hogy minket egymásnak teremtettek...” „Távozzon!” „Rendben, de vissza fogok jönni. Nekünk egy csomó közös témánk van, amiről beszélgethetnénk.” Megfordult és keresztülment a tornácon. Grace kalapáló szívvel bezárta az ajtót. „Meg foglak ölni téged, Luanne,” mondta, miközben a bement a konyhába.

Ahogy átvágott a nappalin, egy alakot vett észre az ablakban. Rodney volt. Megdöbbenve, Grace felvette a telefont és hívta a rendőröket. Majdnem egy órába telt, mire kijöttek. Rodney kint maradt, és egész idő alatt az ablak előtt járkált, és a függöny hasítékain keresztül próbált benézni, addig csinálta, míg meg nem látta a rendőrautót, ahogy beáll a felhajtóra, akkor elfutott a hátsó udvaron keresztül, és eltűnt. Grace vett egy mély lélegzetet, lenyugtatta az idegeit, és lement beengedni a rendőröket. Elég sokáig maradtak, ahhoz képest, hogy azt mondták, nem tehetnek semmit azért, hogy véglegesen távol tartsák tőle Rodneyt. A legtöbb, amit Grace tehetett, az a káromkodás volt, és újrakezdeni a kezelést, de amíg Luanne vissza nem tér, kénytelen ő kezelni Rodneyt. „Sajnálom,” mondta a rendőr a kapuban, amikor kikísérte őket. „Nem szegett meg semmi törvényt, ami alapján távol tarthatnánk. Csak mérgelődhet a birtokháborítás miatt. Hacsak nem elítélt, mert akkor van egy csomó dolog, amit nem tehet meg.” A fiatal tisztviselő vetett rá egy megértő pillantást. „Tudom, hogy ez nem túl kényelmes. Megpróbálunk egy kicsit többet járőrözni a környéken, de nyár van, és ez az év legzsúfoltabb időszaka. Személy szerint azt tanácsolnám önnek, hogy egy időre költözzön az egyik barátjához.” „Rendben, köszönöm.” Amint elmentek, átnézte a házát, meggyőződött arról, hogy mindegyik ajtó és ablak szorosan be van zárva. Az aggódó Grace végig arra számított, hogy Rodney előbújik az egyik repedésből, mint egy csótány. Bárcsak tudná, hogy Rodney veszélyes-e. Az állami kórházból származó beszámoló említette Rodney megszokott deviáns viselkedését, amivel betört nőkhöz, de testileg soha nem ártott senkinek. Csak megrémítette az áldozatait a vak kitartásával, ez volt az, amiért a kórházba küldték őt. A pszichológus Grace-ben azt mondta, hogy Rodneyban nem volt semmi különösen veszélyes, de a nő benne ugyanúgy rémült volt. Az utolsó dolog, amit akart az, hogy statisztika legyen. Nem, nem maradhat itt miközben arra vár, hogy visszatérjen, és egyedül találja őt. Felszáguldott a lépcsőn, és elment csomagolni.

11 fejezet Selena figyelte, ahogy Julian fel-alá járkál a standja előtt, miközben ő útbaigazított egy turistát. Ó, istenem, nem bírta egész nap a férfi járkálását nézni. A férfinak volt egy olyan járása, ami arra késztette a lányt, hogy hazarohanjon Billhez, és valami bűnös dolgot tegyen vele. Újra és újra a nők megközelítették Juliant, és az folyamatosan elküldte őket. Végül is vicces volt látni a nőket körülötte feszíteni, miközben a férfi nem törődött a mesterkedéseikkel. A lány soha nem tudta, hogy létezik ilyen férfi. Máskülönben meg, még ő is beteg lett a csokoládétól, ha sokat evett belőle. Abból ítélve, ahogy a nők reagáltak Julianre, a lány biztos volt benne, a férfinak elege lehet a felajánlkozásokból. Sőt, a férfi rettenetesen fáradtnak látszott.

És a lány borzalmasan érezte magát kettejük miatt. A terve elsőre tökéletesnek látszott. Ha legalább egy kicsit átgondolta volna. Honnan tudhatta volna, hogy ki lesz Julian? Hogy már a férfi neve is beindítja a vészcsengőt? De az ő szakterülete a bronzkori görögország volt, ami már a férfi idejében is ókori történelem volt. És ami még rosszabb, sohasem gondolt arra, hogy a férfi a könyvben egy valós személy lehet. Azt hitte valami dzsinn féle teremtmény, múlt és érzelmek nélkül. Apám, ha ő egyszer felpörgött, mindig nagy dolgokba sodorta magát. Fejét megrázva Selena látta, ahogy a férfi visszautasítja egy vonzó vöröshajú ajánlatát. A pasi tényleg egy komoly ösztrogén mágnes. A lány befejezte az útbaigazítást. Julian várt pár percet, mielőtt az asztalához lépett. “Vigyél el Gracehez.” Ez nem kérés volt. Olyan hangon mondta, hogy a lány biztos volt benne, hogy valaha a csapatait is evvel parancsolta alakzatba. “Azt mondta…” “Nem érdekel, hogy mit mondott. Látnom kell őt.” Selena beburkolta a kártyáit egy fekete selyemkendőbe. Mi a fene? Nincs is szüksége egy legjobb barátra. “A te temetésed.” “Szeretném,” mondta a férfi olyan halkan, hogy a lány nem volt benne biztos, hogy jól hallotta-e. A férfi segített neki összecsukni a standot és eltolni a kordét az apró fészerig, amit bérelt. Nem pont időben, elindultak Gracehez. Akkor értek oda, amikor Grace a kocsijába pakolt. “Hé, Gracie,” köszöntötte Selena. “Hova mész?” Grace Julianre nézett. “El, néhány napra.” “Hova?” kérdezte Selena. A lány nem felelt. Julian kiszállt a kocsiból és egyenesen Gracehez lépett. Rendbe kellett ezt hoznia, bármibe kerül is. A lány a csomagtartóba dobott egy bőröndöt, és ellépett a férfitól. Julian megszorította a karját. “Nem feleltél a kérdésre.” Grace lerázta magáról a kezét. “Mit akarsz tenni, bántalmazni, ha nem válaszolok?” A szeme összeszűkült. A férfi megrezzent a lány gyűlöletétől. “És még csodálkozol, hogy el akarok menni?” Aztán meglátta a könnyeket, amiket a lány keményen próbált elrejteni. A szeme fényesen csillogott. Fájdalom hasított mélyen a férfibe. “Sajnálom, Grace,” suttogta, kezébe véve a lány arcát. “Nem akartalak megbántani.” Grace látta a megbánást és a vívódást a férfi arcán. Olyan meleg és szelíd volt az érintése. Egy pillanatra majdnem elhitte, hogy a férfi törődik vele. “Én is sajnálom,” suttogta. “Tudom, hogy nem a te hibád. A férfi kesernyésen elmosolyodott. “Hát, éppenséggel minden az én hibám.” “Hé? Ti ketten, kóserek vagytok?” kérdezte Selena. Julian tekintete a Grace-ébe olvadt, aminek erejétől Grace reszketni kezdett. “Akarod, hogy elmenjek?” kérdezte a férfi. Nem, nem akarta. Ez volt a probléma. Nem akarta, hogy a férfi elhagyja. Soha. Kezébe vette a férfi kezeit, és az arcához húzta. “Minden oké, Selena.” “Ebben az esetben, én hazamegyek. Később találkozunk.” Grace alig hallotta elhajtani. Julian lefoglalta minden figyelmét.

“Nos, hová is mész?” kérdezte a férfi. Most először, azóta, hogy a rendőrök elmentek, a lány úgy érezte, hogy újra kap levegőt. Julian jelenlététől minden félelme elpárolgott, mint a köd a napfénytől. Igazán biztonságban érezte magát. “Emlékszel, hogy beszéltem neked Rodney Carmichaelről?” A férfi bólintott. “Idejött, nem sokkal ezelőtt. Ő… ő zaklatott engem.” A kemény, hideg düh a férfi arcán megdöbbentette a lányt. “Hol van most?” “Nem tudom. Jöttek a rendőrök, és ő eltűnt. Ezért akartam elmenni. Egy szállodában akartam megszállni.” “Még mindig el akarsz menni?” A lány megrázta a fejét. Most, hogy a férfi itt volt, tökéletesen védettnek érezte magát. “Hozom a csomagodat,” mondta a férfi. Kivette a kocsiból, aztán lecsukta a csomagtartót. Grace visszament a házba. Aztán a nap hátralevő részét csendes magányban töltötték. Aznap este a kanapé előtt feküdtek a földön, a díszpárnákra támaszkodva. Grace feje Julian izmos hasán feküdt, mialatt a Pán Péter hátralevő részét olvasta fel neki, és a lány nem tudta nem észrevenni, hogy milyen csodálatos illata van a férfinak. És milyen csodálatos a tapintása. Minden akaraterejére szüksége volt, hogy ne forduljon meg, és fedezze fel a férfi feszes, izmos mellkasát a szájával. A férfi lassan a lány haját fésülgette, ahogy nézte. Ó, az érintése lángra lobbantotta a lányt. Hogy szeretné, ha a lány lehúzná róla az összes ruhát, és a teste minden négyzetcentiméterét megkóstolná. “Vége,” mondta a lány, és becsukta a könyvet. A férfi felhevült arckifejezésétől elállt a lélegzete. Grace nyújtózkodott, hátát a férfi felé ívelve. “Szeretnéd, hogy olvassak neked valami mást is?” “Kérlek. A hangod megnyugtat engem.” A lány egy hosszú percig a férfira meredt, majd elmosolyodott. Már nem emlékezett az utolsó bókra, ami annyira megérintette, mint ez. “A legtöbb könyvemet a szobámban tartom,” mondta a lány felállva. “Gyere, megmutatom neked a különleges kincseimet, és keresünk valamit.” A férfi követte, fel a lépcsőn. Grace észrevette a forró, elnyújtott pillantását, amivel előbb az ágyat, majd őt végigmérte. Úgy döntve, hogy figyelmen kívül hagyja, Grace kinyitotta a széles gardrób ajtaját. Felgyújtotta a villanyt, és szeretetteljesen végighúzta a kezét a házi készítésű polcon, amit az apja épített évekkel azelőtt. Annyira vicces volt, amikor ő és a legjobb barátai összerakták a könyvespolcot. Mindannyian tudósok voltak, éktelen rendetlenséget csináltak, és még a létesítmény befejezése előtt két apuka körmét is összezúzták. Az anyja végig avval cukkolta az apját, hogy hívni kéne a Keystone asztalosokat. De az apja nem engedett, és az arckifejezése, amikor végre büszkén befejezte és felrakta a könyveit a polcra, kitörölhetetlenül a lány szívébe vésődött. Mennyire szerette ezt a szobát. Itt igazán érezte a szülei szeretetét. Ide szokott elmenekülni, ha baj vagy fájdalom gyötörte. Minden egyes könyv ebben a szekrényben egy emlék volt, és a világot jelentették neki. A bal oldalon megpillantotta a Shanna-t, amivel a romantikus regények iránti

szenvedélye indult. A The Wolfling, ami bevezette a sci-fi birodalmába. És az értékes Bimbos of the Death Sun, ami az első igazi misztikus regénye volt. Az apja és anyja régi regényei szintén itt voltak, és az apja mindhárom könyvének a kézirata, amit még az ő születése előtt írt. Ez egy nagyon különleges szentély volt, és Julian volt az első személy, a szülein kívül, akit beengedett ide. “Régóta gyűjtheted a könyveket,” mondta Julian, a zsúfolt polcokat nézve. A lány bólintott. “Ők a legjobb barátaim, akik felneveltek. Azt hiszem, hogy az olvasás szeretete a legnagyobb ajándék, amit a szüleimtől valaha is kaptam.” A lány felemelte a Pán Pétert. “Ez az apámé volt, amikor még kisfiú volt. Ez a legbecsesebb tulajdonom.” Visszatette az egyik polcra, és levette a Fekete szépség egyik példányát. “Ezt anyám olvasta nekem újra és újra.” Grace gyorsan megmutogatta a férfinak a könyveit. “A kívülállók,” suttogta a lány áhítatosan. “Ez volt a kedvencem a középiskolában. Ó, és ez, Bepereled a szüleidet gondatlanságért?” “És ez?” kérdezte a férfi, átnyújtva egy történelmi romantikus regényt. Grace idegesen nevetett, a borítón szereplő félig felöltözött, összefonódó pár láttán. “Ó, nem hiszem.” A férfi egyik szemöldökét felvonva nézett a borítóra. “Oké,” mondta a lány, kivéve a kezéből. “Felfedezted a bűnös titkomat. Szörnyen szenvedélyes vagyok, amikor a történelmi romantikusokról van szó, de az utolsó dolog, amire szükséged van tőlem, az az, hogy hangosan felolvassak egy fülledt szerelmi jelenetet, köszönöm szépen.” A férfi pillantása a lány szájára összpontosult. “Inkább szívesebben teremtenék veled egy fülledt szerelmi jelenetet,” lehelte a férfi, a lány elé állva. Grace megremegett. Háta mögött a könyvespolccal, nem tudott visszahúzódni. A férfi egyik karját a lány feje mellé tette, ahogy a testét a lányéhoz préselte, majd leengedte a száját a lányéra. Szemét lehunyva, a lány csak Juliant érezte. A férfi a legizgatóbb módon körülvette őt. Most az egyszer, a férfi visszafogta a kezeit, és csak a lány ajkát érintette a sajátjával. Nem számított. A lány feje így is kóválygott. Hogyan volt képes a felesége más férfit választani Julian helyett? Hogyan is képes akármelyik épeszű nő arra, hogy ne akarja ezt a férfit? Mennyei volt. Julian elmélyítette a csókot, felfedezve a lány száját a nyelvével. A lány érezte a férfi szívverését, ahogy az hátranyomta, és érezte maga körül az izmait megfeszülni. A lány még soha nem volt ennyire felkészülve egy másik emberi lényre. A férfi felizgatta, és olyan érzéseket ébresztett benne, amikről azt sem tudta, hogy léteznek. A férfi hátratolta, és az arcához szorította a sajátját. A lehelete felborzolta a lány haját, és megborzongatta. “Annyira benned akarok lenni, Grace,” suttogta a férfi. “Érezni akarom a lábaidat körém fonódni, érezni a melledet a mellkasomon, hallani a nyögéseidet, ahogy lassan, édesen szeretkezem veled. Az illatodat akarom a testemen, a lélegzetedet a bőrömön.” A férfi egész teste megfeszült, ahogy ellökte magát a lánytól. “De olyasmiket akarok, amiket nem kaphatok meg,” suttogta. A lány kinyúlt és megérintette a karját. A férfi elkapta a lány kezét a sajátjával, majd az ajkához emelve, lágyan megcsókolta a csukóját. A magány a férfi jóképű arcán fájt a lánynak. “Keress egy könyvet, és jobban leszek.”

Grace nyelt egyet, ahogy a férfi otthagyta. Aztán megpillantotta az Iliász egyik öreg példányát. Elmosolyodott. Ez tetszeni fog neki, ebben biztos volt. Magához szorítva, lement a lépcsőn. Julian a kanapé előtt ült. “Találd ki, hogy mit találtam!” mondta a lány izgatottan. “Nincs ötletem.” A lány felemelte és vigyorgott. Az Iliászt!” A férfi hangulata azonnal jobb lett, ahogy felvillantotta azokat a gödröcskéket. “Énekelj nekem, ó istennő.” “Nagyon jó,” mondta a lány, ahogy leült a férfi mellé. “És ez még jobban fog tetszeni. Benne van az eredeti görög és az angol fordítás is.” Átnyújtotta a férfinak. Az úgy nézett ki, mintha a lány egy királyi kincset adott volna neki. Kinyitotta a könyvet. A szemei azonnal táncolni kezdtek az oldalakon, ahogy kezét áhítatosan végigfuttatta az ógörög íráson. Julian alig hitte el, hogy ennyi idő után újra látja az anyanyelvét. Olyan régóta nem látott mást, csak a saját karján levőt. Mindig is szerette az Iliászt és az Odüsszeját. Kisfiúként órákat töltött a laktanyák mögött bujkálva tekercseket olvasva újra és újra, vagy kiosont a város terére, hogy a bárdokat hallgassa. Meg tudta érteni Grace érzéseit a könyvei iránt. Ifjú korában ő is ilyen volt. Minden alkalmat megragadott, hogy elmeneküljön a fantázia világába, ahol a hősök mindig győzedelmeskedtek. Ahol a démonok és cselszövők mindig legyőzettek. Ahol az anyák és apák szerették a gyermekeit. A történetekben nem volt éhség, sem fájdalom. Csak szabadság és remény. Olyan történetek voltak, amikben szánalomról és jóságról olvasott. Büszkeségről és tiszteletről. Grace mellé térdelt. “Hiányzik az otthonod, igaz?” Julian elrévedt. Az egyetlen dolog, ami hiányzott neki, a gyermekei voltak. Ellentétben Kyriannel, őt sosem érdekelte a csata. A halál és a vér bűze, a haldoklók sikolya. Csak azért harcolt, mert elvárták tőle. És azért volt vezér, ahogy Plató mondta, mert természetből adódóan mindenkinek adatott egy egyéni képesség, amit követnie kellet. És természetéből adódóan Julin egy vezér volt, nem pedig egy olyan, aki másokat követ. Nem, nem igazán hiányzott neki, de… “Csak azt ismertem.” A lány megérintette a vállát, és a világosszürke szemében levő aggodalom megindította a férfit. “Szeretted volna, ha katona lesz a fiadból?” A férfi megrázta a fejét. “Soha nem akartam megrövidíteni a fiatalságát úgy, ahogy sok katonám megtette,” mondta a férfi rekedten. “Eléggé ironikus, nem? Még azt sem engedtem, hogy megtartsa a játék kardot, amit Kyrian ajándékozott neki a születésnapjára, vagy hogy megérintse az enyémet, amikor otthon voltam.” A lány a férfi nyakára tette a kezét, és magához húzta. A lány érintése hihetetlenül megnyugtató volt. Olyan meleg. Megtöltötte a férfit kínzó magánnyal. “Hogy hívták?” Julian nyelt egyet. Nem ejtette ki a gyermekei nevét a haláluk napja óta. Nem merte, de most szerette volna megosztani a lánnyal. “Atolycusnak. A lányomat pedig Callista-nak.”

A lány mosolyában szomorúság rejlett, ahogy megosztotta az elvesztésük fájdalmát a férfival. “Szép nevük volt.” “Szép gyerekek voltak.” “Ha volt bennük valami belőled, el is hiszem.” Ez volt a legkedvesebb dolog, amit valaki valaha is mondott a férfinak. Julian végigfuttatta a kezét a lány haján és hagyta, hogy a selymes fürtök megtöltsék a tenyerét. Becsukta a szemét, és szeretett volna örökre így maradni. Félelem hasított belé, hogy el kell hagynia a lányt. Sohasem szerette, amikor beszippantotta az üres pokol, de most a gondolat, hogy sohasem láthatja újra, hogy nem érezheti bőre édes illatát, hogy nem érezheti a tenyere alatt az arca melegségét… Több volt, mint amit el tudott viselni. Istenek, és magára gondolt, mielőtt megátkozták. A lány hátrahajolt, és finoman megcsókolta a férfi száját, aztán felvette a könyvet. Julian nyelt egyet. A lány meg akarta menteni, és ő, évszázadok óta először, szerette volna, ha megmenekül. Lassan lefeküdt a földre, ahol a lány hozzá tudott simulni. Szerette érezni őt. Érezni a haját, ahogy a vállára omlik, a mellkasára. Elnyúltak a földön, ahol egészen reggelig Julian a lányt hallgatta, ahogy Odüsszeuszról és Achillesről olvasott. A férfi látta, hogy a lány fáradni kezd, de az tovább olvasott. Az óra elütötte a hármat, amikor a lány ásított, és lapozott egyet. Megpróbálta a szemét nyitva tartani, de a kimerültsége erősebb volt. Végül lehunyta a szemét, és elaludt. Julian mosolyogva kivette a kezéből a könyvet és félretette. Megfogta a lány arcát, miközben figyelte. Ő nem volt álmos. Nem akart elvesztegetni egyetlen másodpercet sem, hogy a lánnyal legyen. Hogy nézze, hogy megérintse. Hogy elmerüljön benne. Hogy örökre kincsként őrizze. Soha nem töltött még el így egy estét, csak feküdve kényelmesen egy nővel, anélkül, hogy az tapogatná a testét, követelve, hogy érintse meg és elégítse ki őt. Az ő idejében a férfiak és nők nem töltöttek túl sok időt együtt. Az idő alatt, amíg otthon volt, Pénelopé ritkán beszélgetett vele. Valójában nem tanúsított iránta túl sok érdeklődést. Azokon az éjszakákon, amikor felkereste, a nő nem utasította vissza. De soha nem sóvárgott az érintése után. Mindig képes volt előcsalogatni a forróságot a nő testéből, de soha nem a szívéből. Beletúrt Grace selymes hajába, élvezve, ahogy beborítja a kezét. Pillantása a gyűrűjére esett. Tompán csillogott a fényben. Lelki szemeivel látta vérrel borítva. Érezte, ahogy az ujjába vág, amint a kardját forgatja a csatában. Az a gyűrű jelentett neki mindent, és nem könnyen szerezte meg. A verejtékével érdemelte ki, és az ostor csípésével. Drágán fizetett érte, de megérte az árát. Legalább egyszer, ha nem is szerették, de legalább tisztelték. Halandó életében az jelentett neki mindent. Sóhajtva, hátrahajtotta a fejét a kanapé párnáira és lehunyta a szemét. Amikor végre álomba merült, nem a múltbeli arcok kísértettek az álmaiban, hanem egy nevető világosszürke szempár látványa, és a mellkasára omló sötét hajzuhatag, miközben egy meleg, lágy hang annyira ismerős és mégis idegen szavakat olvas.

Grace lustán nyújtózkodott, amikor felébredt. Szemeit kinyitva, meglepődve vette észre, hogy feje Julian hasán nyugszik. A férfi jobb kezét a lány hajába temette, és mély, egyenletes lélegzetéből a lány tudta, hogy még alszik. Felnézett a férfira. Ellazult arccal majdnem gyermeki volt. És a lány akkor jött rá, hogy nem volt rémálma. A férfi átaludta az éjszakát. Mosolyogva lassan felemelkedett, próbálva, hogy ne ébressze fel. Nem ment. Amint a lány megmoccant, a férfi szemei kinyíltak, elszédítve a lányt a melegségükkel. “Grace,” lehelte a férfi. “Nem akartalak felébreszteni.” “Semmi gond.” Grace a lépcső felé mutatott a hüvelykujjával. “Felmegyek lezuhanyozni. Be kell zárnom az ajtót?” A férfi tompa pillantást vetett rá. “Nem, azt hiszem, viselkedni fogok.” A lány mosolygott. “Ezt mintha már hallottam volna egyszer.” A férfi nem felelt. Grace felment és gyorsan lezuhanyozott. Amikor végzett, bement a hálószobába, ahol Juliant az ágyon fekve találta, amint az Iliászt lapozgatja. A férfi szitkozódott, ahogy felpillantva meglátta a lányt, akin nem volt más, csak egy törülköző. Azok a gödröcskék kéjesen felvillantak, és melegséggel árasztották el a lány egész testét. “Csak veszem a ruháimat, és…” “Nem,” mondta a férfi parancsolóan. “Nem?” kérdezte a lány hitetlenkedve. A férfi arca ellágyult. “Inkább öltözz fel itt.” “Julian…” “Kérlek.” A lány nyugtalanul feszengett a kérésétől. Soha nem tett még ilyesmit életében. “Kérlek szépen,” kérte a férfi megint egy apró mosollyal. Melyik nő tudna nemet mondani ennek a pillantásnak? A lány ferdén nézett rá. “Ne merészelj nevetni,” mondta, ahogy habozva szétnyitotta a törülközőt. A férfi éhes pillantást vetett a mellére. “Biztos lehetsz benne, hogy a nevetés áll a legtávolabb az agyamtól.” Aztán felállt az ágyról. Úgy mozgott, mint egy kecses ragadozó, ahogy kinyitotta a fiókot, és kivette a lány alsóneműjét. Egy furcsa borzongás futott át a lányon, ahogy figyelte a férfi kezeit, ahogy a bugyijai között válogat, míg nem talált egy fekete selymet, amit Selena ajándékozott neki viccből. A férfi kivette, és letérdelt a lány elé a padlóra, hogy ráadja. Izgatottan és felhevülve, a lány lenézett a férfi aranyszínű fejére. Felemelte a lábát és hagyta, hogy a férfi fölöltöztesse. Ahogy a férfi kezei felcsúsztatták a selymet a lábán, és ajkai megcsókolták az ösvényt, amit húzott, a lány megremegett. A férfi a húsára hajtotta a kezeit, maximális pusztítást mérve a lány érzékeire. Sőt, amikor a helyére került, lágyan megcirógatta a lányt a lába között, mielőtt elhúzta a kezét. Ezután előhúzott egy összeillő fekete melltartót. Mint egy baba, aminek nincs önálló akarata, a lány hagyta, hogy a férfi ráadja. A férfi kezei megsimogatták a mellbimbóit, ahogy összekapcsolta az elől záródó kapcsot,

aztán becsúsztatta a kezét a szatén és a lány bőre közé, és megcirógatta, amitől a lány egész testében megborzongott. Julian lehajtotta a fejét, hogy foglyul ejtse a lány száját a sajátjával. Még most is érezte a tüzet, amivel kívánta őt. Kívánva, hogy enyhítse a fájdalmat az ágyékában, még ha csak egy pillanatra is. Grace felnyögött, ahogy a férfi elmélyítette a csókot. A lány akaratereje elszállt, és érezte, hogy a férfi felemeli az ágyra, és maga elé teszi. Ösztönösen a férfi dereka köré fonta a lábait, és felszisszent, amikor megérezte az acélos hasizmokat a teste központjához nyomódni. Julian végigfuttatta a kezeit a lány hátán. A lány nedves, meztelen testének képe beleégett az elméjébe. Már majdnem azon a ponton volt, ahonnan nincs visszaút, amikor egy ragyogó fény villant fel a szobában. A fény égette a szemét, Julian elhúzódott a lánytól. “Ez te vagy?” kérdezte a lány elakadó lélegzettel, rajongó tekintettel nézve végig a férfin. Julian mulatva rázta a fejét. “Bárcsak biztos lehetnék benne, de szerintem ennek más az oka.” Tekintetét végighordozva a szobán, az ágyra esett a pillantása. Pislogni kezdett. Ez nem lehet… “Mi az?” kérdezte Grace, és megfordulva az ágyra nézett. “A pajzsom,” mondta a férfi, még mindig képtelenül arra, hogy higgyen a szemének. Évszázadok óta nem látta a pajzsát. Döbbenten bámulta, ahogy ott feküdt a matrac közepén, tompán csillogva a fényben. Ismert rajta minden horpadást és karcolást, emlékezett minden csapásra, ami azokat okozta. Attól félve, hogy álmodik, kinyújtotta a kezét a bronz véset felé, ami Athénét és a baglyát ábrázolta. “A kard is a tied?” A férfi megszorította Grace kezét, még mielőtt a lány megérinthette volna. “Ez Cronus kardja. Soha ne érj hozzá. Ha olyan veszi kézbe, akiben nincs benne az ő vére, örökké égetni fogja a bőrét.” “Tényleg?” kérdezte a lány, arrébb csúszva az ágyon, távolabb a kardtól. “Tényleg.” A lány homlokát ráncolva nézett az ágyra. “Mit keresnek itt?” “Nem tudom.” “Ki küldte ezeket?” “Nem tudom.” “Hát, ez nem valami segítőkész.” Julian úgy tűnt, nem hallotta a szarkazmust. Ehelyett, Grace figyelte, ahogy a férfi a pajzsot bámulja. A férfi úgy simogatta, mint egy apa, aki rátalált egy rég elveszett gyermekre. A férfi felvette a kardot a matracról, és az ágy alá csúsztatta. “Ne felejtsd el, hogy itt van,” mondta szigorúan. “Hogy soha ne érj hozzá.” A homlokán a ránc elmélyült, ahogy felegyenesedett és lenézett a pajzsra. “Biztosan az anyám küldte őket nekem. Csak ő, vagy a fiai képesek megtenni.” “Miért tett volna ilyet?” Julian szeme elkeskenyedett, ahogy eszébe jutott a kard legendája. ”Biztos vagyok benne, hogy arra az esetre küldte, ha meg kell küzdenem Priapusszal. Cronus kardját az Igazság kardjának is hívják. Nem fogom Priapus-t megölni, de kényszeríthetem, hogy átvegye a helyem a könyvben.”

“Komolyan?” A férfi bólintott. “Megérinthetem a pajzsod?” “Persze.” Grace végigfuttatta a kezét az arany és fekete berakáson, ami Athénét és a baglyát formázta. “Gyönyörű,” suttogta a lány tisztelettel. “Kyrian készítette nekem ajándékba, amikor parancsnok lettem.” A lány megérintette a vésetet Athéné alatt. “Mit jelentenek ezek a szavak?” “Halál a becstelenség előtt,” mondta a férfi elszoruló torokkal. Julian vágyakozva mosolygott, ahogy visszaemlékezett a csatában az oldalán álló Kyrianre. “Kyrian pajzsán az volt olvasható: Zsákmány a győztesé. Csata előtt mindig rámnézett és azt mondta: Tied a becsület, adelphos, és hagyd a zsákmányt nekem.” Grace felfigyelt a férfi különös hangsúlyára. Megpróbálta elképzelni, hogyan nézhetett ki a férfi a pajzsát tartva, közelebb húzódott hozzá. “Kyrian? Az a férfi, akit keresztre feszítettek?” “Igen.” “Kedvelted őt egy kicsit, igaz?” A férfi szomorúan elmosolyodott. “Egy kis időbe telt, mire felnőtt hozzám. Amikor huszonhárom voltam, a nagybátyja a parancsnokságom alá helyezte, a legszigorúbb figyelmeztetéssel, hogy mi fog velem történni, ha Őkegyelmessége megsérül.” “Herceg volt?” A férfi bólintott. “És nagyon félelmetes. Alig húszévesen képes volt meggondolatlanul a csatába vagy harcba rohanni, hogy kihívjon bárkit, hogy megsebezzék. Úgy tűnt, hogy valahányszor elfordultam, valami bizarr szerencsétlenségből kellett kihúznom. De túl erős férfi volt, hogy gyűlöljem. Forrófejű viselkedése ellenére nagyon jó humorérzéke volt, és hű volt a végtelenségig.” A férfi végighúzta a kezét a pajzson. “Szerettem volna ott lenni, hogy megmentsem a rómaiaktól.” Grace együtt érzően megragadta a karját. “Biztos vagyok benne, hogy ti ketten bármiből ki tudtátok vágni magatokat.” A férfi szeme felszikrázott a lány szavaitól. “Amikor egyesítettük a seregeinket, legyőzhetetlenek voltunk.” Megfeszült az állkapcsa, ahogy a lányra nézett. “Csak idő kérdése volt, és Róma a kettőnké lett volna.” “Miért akartátok annyira Rómát?” “Megfogadtam, hogy elpusztítom Rómát, miután elfoglalták Primériát. Kyriant és engem küldtek oda, de mire odaértünk, már túl késő volt. A rómaiak hidegvérrel legyilkoltak minden asszonyt és gyereket a városban. Soha nem láttam még olyan mészárlást.” A szeme elsötétedett. “Mialatt a halottakat próbáltuk eltemetni, a rómaiak lesből támadtak ránk.” Grace meghűlt a szavak hallatán. “Mi történt.” “Megfutamítottam Liviust, és majdnem megöltem, amikor Priapus közbelépett. Egy fénylő villámot küldött a lovamra és a rómaiak közé zuhantam. Biztos voltam benne, hogy meghalok, de akkor a semmiből megjelent Kyrian. Visszaverte Liviust amíg újra lábra nem álltam. Liviust visszavonulásra hívták, és eltűnt, mielőtt megölhettük volna.” Grace észrevette, hogy Julian mögötte van, olyan közel, hogy érezte a teste melegét. A férfi karjait a lány két oldalához tette, és a matrachoz nyomta, mielőtt a lány hátához szorította volna a mellkasát.

Grace összeszorította a fogát a vad vágytól, ami rátört. A férfi nem ölelte át, de a csapás, amit az érzékeire mért, ugyanolyan intenzív volt. A férfi lehajtotta a fejét, és megszaglászta a lány nyakát. A férfi nyelve a bőrén lángra lobbantotta a lány hormonjait. Grace ívbe hajlította a hátát, ahogy a melle megbizserget. Ha nem állítja meg a férfit… “Julian,” lehelte a lány, de a hangja forróbban csengett, mint ahogy akarta. “Tudom,” suttogta a férfi. “Most jövök én, hogy vegyek egy hideg zuhanyt.” Ahogy elhagyta a szobát, a lány hallotta, hogy dühösen morogja: “Egyedül.” Miután megreggeliztek, Grace elhatározta, hogy megtanítja Juliant vezetni. “Ez nevetséges,” mondta a férfi, ahogy a lány beállt a középiskola parkolójába. “Ó, ugyan már,” kötekedett a lány, “nem vagy kíváncsi?” “Nem.” “Nem?” A férfi felsóhajtott. “Oké, egy kicsit.” “Nos, akkor képzeld el a történeteket, amiket mesélni fogsz, amikor visszamész makedóniába, a nagy acélbestiáról, amit… egy parkolóban hajtottál.” A férfi zavartan nézett rá. “Ez azt jelenti, hogy belenyugodtál abba, hogy elmegyek?” Nem, akarta kiáltani a lány. De ehelyett sóhajtott. A szíve mélyén tudta, hogy sohasem kérné a férfitól, hogy adjon fel mindent, és maradjon itt vele. Makedóniai Julian egy hős volt. Egy legenda. A férfi sosem lesz egy szelíd viselkedésű, huszonegyedik századi ember. “Tudom, hogy nem tarthatlak itt. Te nem vagy valami elveszett kiskutya, aki követne hazáig.” Julian megefeszült a szavaitól. Milyen pontosan megfogalmazta. Ezért olyan átkozottul nehéz elhagynia. Hogyan is adhatná fel az egyetlen személyt, aki valaha is embernek nézte? Nem tudta, miért akarja a lány megtanítani vezetni, de úgy tűnt, hogy a lány vágyik arra, hogy a saját világát megossza vele. És valami furcsa okból, amibe bele sem mert gondolni, szerette boldoggá tenni a lányt. “Rendben, akkor mutasd meg, hogyan szelídíthetem meg ezt a bestiát.” Grace leparkolta a kocsit, és helyet cseréltek. Julian beült, és a lány összerezzent, ahogy a százkilencven centi magas férfi sóhajtva bepréselte magát egy százhatvan centis nőnek beállított helyre. “Elfelejtettem hátraengedni az ülést. Sajnálom.” “Nem tudok lélegezni meg mozogni, de rendben van.” A lány felnevetett. “Van egy fogantyú a szék alatt. Húzd meg, és hátra tudod tolni az ülést.” A férfi megpróbálta, de annyira be volt szorulva, hogy nem érte el. “Itt,” mondta Grace. “Meg van.” Julian hátrahajtotta a fejét, ahogy a lány áthajolt a combján, és melleit a lábához préselve benyúlt a térdei közé. A teste megfeszült az érintéstől, azonnal, forrón és keményen. Amikor a lány arcát az ágyékához érintette, miközben a kallantyúval hadakozott, a férfi úgy érezte, belehal. “Tudod, most megfelelő pozícióban vagy a….” “Julian!” csattant fel a lány. Visszahúzódott, és meglátta a férfi farmerjának kidudorodását. Az arca égő pirosra váltott. “Sajnálom.” “Én is,” lehelte a férfi. Szerencsétlenségére a lány még nem állította be az ülést, így még egyszer el kellett viselnie az egészet.

Julian a fogát csikorgatva egyik karjával a fejtámlához nyúlt, hogy szorosan belekapaszkodjon. Csak ennyit tudott tenni, hogy ne hajoljon meg a testében tomboló heves vágy előtt. “Jól vagy?” kérdezte a lány, amint kiengedte az ülést, és visszaült a sajátjára. “Ó, igen,” felelte a férfi gunyorosan. “Nagyon is jól vagyok, tekintve, hogy mentem már át lángoló tűzön, ami kevésbé fájt, mint most az ágyékom.” “Mondtam, hogy sajnálom.” A férfi csak nézett rá. A lány gyengéden megveregette a karját. “Oké, eléred a pedálokat?” “Inkább a te pedáljaidhoz érnék…” “Julian!” csattant fel Grace ismét. Ez a férfi tényleg élvhajhász. “Koncentrálnál?” “Rendben, koncentrálok.” “Úgy értettem, hogy ne a melleimre.” A férfi éhes pillantása lesüllyedt az ölére. “De ne is oda.” A lány meglepetésére, a férfi játékosan lebiggyesztette az alsó ajkát, mint egy duzzogó gyerek. Ez a dolog annyira nem volt jellemző rá, hogy a lány ismét elnevette magát. “Oké,” mondta. “A baloldali pedál a kuplung, a középső a fék, és a jobboldali a gáz. Emlékszel, mit mondtam neked róluk?” “Emlékszem.” “Jó. Most az első dolog, amit tenned kell, hogy nyomd le a kuplungot, és csúsztasd a sebváltót hátramenetbe.” A lány a kocsi közepén levő sebváltóra tette a kezét, és megmutatta a férfinak, hogyan mozgassa előre és hátra. “Tudod, tényleg nem kellene előttem így cirógatnod, Grace. Ez kegyetlenség.” “Julian! Eszednél vagy? Csak azt próbálom megmutatni, hogyan kell sebességet váltani.” A férfi felhorkant. “Szeretném, ha az én sebváltómat is így kezelnéd.” Grace rámordult. Az ördögi csillogással a szemében a férfi nem tűnt bűnbánónak. Aztán megpróbált hátratolatni, de olyan gyorsan engedte fel a kuplungot, hogy a kocsi lefulladt. “Gondolom, ezt nem kellett volna tennem, igaz?” kérdezte. “Nem, hacsak nem akarsz koccanni.” A férfi felsóhajtott, és megint megpróbálta. Egy órával később, Julian még mindig nem tudott úgy körbemenni a parkolóban, hogy ne rontotta volna el a kanyart, vagy fullasztotta volna le az autót, Grace megadta magát a kudarcnak. “Jó dolog, hogy jobb parancsnok voltál, mint sofőr.” “Ha, ha,” mondta a férfi gunyorosan, de a szeme csillogása elárulta, hogy nincs igazán megbántódva. “Csak annyit hoznék fel a mentségemre, hogy az én első kocsim egy harci szekér volt.” Grace rámosolygott. “Nos, mi nem harcolunk az utcákon.” A férfi kételkedve nézett rá, és visszavágott. “Én nem mondanám ezt. Elfelejtetted, hogy néztem a késő esti híradót.” Julian leállította a motort. “Azt hiszem, most hagylak vezetni téged egy kicsit.” “Valószínűleg bölcs dolog. Most tényleg nem engedhetek meg magamnak egy új kocsit.”

A lány kiszállt, hogy helyet cseréljen a férfival. De ahogy keresztezték egymás útvonalát a csomagtartónál, Julian elkapta a lányt egy forró csókra, amitől az megszédült. A férfi megfogta a lány kezeit és szorosan keskeny csípőjéhez húzta, mialatt a lány száját harapdálta. Istenem, egy nő meg tudná ezt szokni. Tényleg, tényleg megszokni. Julian visszahúzódott. “Nem akarsz hazavinni, hogy másba is beleharaphassak?” De, igen, csak éppen nem merte. Valójában már ez az egy csók is annyira felkavarta, hogy beszélni sem tudott. Julian mosolygott, avval a kábító, éhes kifejezéssel az arcán. A lány az ajkait bámulta, mintha meg akarná kóstolni. Abban a pillanatban, a férfi jobban akarta őt, mint addig bármikor. Sőt, ki akarta húzni a gumit a lány copfjából, hogy hagyja, hadd omoljon a lány haja az ő mellkasára. Hogy szerette volna, ha visszamennek a lány házába, hogy lehámozza a rövid ruhákat a lányról, és hallja a lány édes mormolását, ahogy kéri, hogy…” “A kocsi,” mondta a lány pislogva, mintha most ébredt volna álmából. “Be kell ülnünk a kocsiba.” Julian lágyan arcon csókolta. Miután mindketten beültek, és becsatolták magukat, Grace oldalról a férfire pillantott. “Tudod, úgy tűnik nekem, hogy van két dolog New Orleansban, amit ki kellene még próbálnod.” “Az első számú, el kell vigyelek a…” “Hagyd abba!” A férfi megköszörülte a torkát. “Oké, mi a te listád?” “Bourbon Street és modern zene. Az egyikről már most tudok gondoskodni.” Grace bekapcsolta a rádiót. Felnevetett, ahogy felismerte a Hot Blooded-et a Foreigner-től. Micsoda apropó, illik az utasához. Julian hallgatta, de nem tett rá mély benyomást. Grace állomást váltott. Julian a homlokát ráncolta. “Mit csináltál?” “Átváltottam egy másik állomásra. Csak meg kell nyomnod ezeket a gombokat.” A férfi néhány perig eljátszadozott, míg nem talált egy adót, ami a Love Hurts-öt játszotta a Nazareth-ől. “Érdekes a zenétek.” “Nem hiányzik a sajátod?” “Tekintve, hogy amit leginkább hallgattam a dudák és dobok hangja volt, ami a csatába vezetett, nem. Azt hiszem, ezt tudom értékelni.” “Értékelni mit?” kérdezte a lány komolytalanul. “A zenét, vagy, hogy a szerelem megsebesít?” A jókedv eltűnt a férfi arcáról. “Mivel sosem ismertem a szerelmet, nem tudom megsebez-e vagy sem. De nem tudom képzelni, hogy szeretni jobban fáj, mint nem szeretni. A lány mellkasa összeszorult a szavaitól. “Tehát,” kérdezte a lány, hogy témát váltson, “mi a terved, mit fogsz tenni először, amikor hazaérsz?” “Nem tudom.” “Valószínűleg mész, és szétrúgod Scipio seggét, igaz?” A férfi erre felnevetett. “Szeretném.” “Miért? Mit tett veled?” “Az utamban állt.”

Oké, a lány nem gondolta, hogy ezt fogja hallani. “Senkit sem kedvelsz, aki az utadban áll, igaz?” “Te hogy vagy ezzel?” A lány átgondolta. “Gondolom én sem.” Mire a Bourbon Streetre értek, a vasárnap délutáni tömeg már kirajzott. Grace az arcát legyezve harcolt a tikkasztó hőséggel. Julianre nézett, aki még izzadtan is vonzó volt. Nyirkos haja fürtökben lógott az arca körül, és a napszemüveggel az… ó, istenem! Természetesen a kinézetére rásegített a fehér trikó is, amely kihangsúlyozta széles vállát, és lapos, izmos hasát. Ahogy tekintetét levitte a farmer gombjáig, azt kívánta, bárcsak valami bővebbet választott volna. De aztán elnézve a férfi magabiztos, csábító járását, kételkedni kezdett benne, hogy egy bő nadrág elrejtheti a férfi nyers, nyílt szexualitását. Julian megállt, amikor elhaladtak egy sztriptízbár előtt. De becsületére váljon, nem bámulta tátott szájjal a kirakatban álló, hiányosan öltözött nőket, Grace mégis érezte a meglepettségét. Úgy bámulva Juliant, mintha fel akarná falni, az egyik exotikus táncoslány beleharapott az alsó ajkába, majd sokat sejtetően megnyalta a száját, miközben a melleit simogatta. Begörbített ujjal a férfit hívta. Julian elfordult. “Soha nem láttál még ilyet, igaz?” kérdezte Grace, megpróbálva leplezni kényelmetlenségét a nő miatt, és segíteni Juliannek. “Róma,” mondta a férfi egyszerűen. A lány felnevetett. “Ők tényleg annyira hanyatlóak voltak?” “Meg lennél lepve. Legalább egyik sem tart orgiát a…” A férfi elvágta a mondatot, ahogy néhány lépéssel túlment a sarkon. “Felejts el.” Grace nevetett. “Hahó, baby,” hívta egy prostituált Juliant, hogy elmentek egy másik klub előtt. “Gyere be, és megkapod ingyen.” A férfi megrázta a fejét, anélkül, hogy lelassított volna. Grace megfogta a kezét, és egy rántással megállította. “Voltak ilyen nők az átok előtt?” A férfi bólintott. “Ez az oka, hogy Kyrian volt az egyetlen barátom. A férfiak, akik körülöttem voltak, nem tudták elviselni a figyelmet, amit kaptam, és a nők követtek mindenfele, megpróbálva a kezükkel a fegyverzetem alá férkőzni.” A lány egy percig ezen gondolkodott. “És biztos vagy benne, hogy egyikük sem szeretett?” A férfi zavartan nézet rá. “A szerelem és a kéjvágy nem ugyanaz. Hogyan szerethetnél valakit, akit nem ismersz?” “Azt hiszem, igazad van.” Tovább mentek az utcán. “Mesélj nekem a barátodról. Őt miért nem érdekelte, hogy a nők utánad ácsingóznak?” Julian felvillantotta a gödröcskéit. “Kyrian mélységesen szerelmes volt a feleségébe, és cseppet sem törődött más nőkkel. Sosem tekintett rám versenytársként.” “Találkoztál a feleségével?” A férfi megrázta a fejét. “Még ha nem is beszéltünk erről, mindketten tudtuk, hogy ez egy nagyon rossz ötlet lenne.” Grace látta, hogy a férfi arckifejezése megváltozik. Kyrianre gondolt, ebben a lány biztos volt. “Magadat hibáztatod azért, ami vele történt, igaz?”

Julian a fogát csikorgatta, amikor arra gondolt, hogy mit érezhetett Kyrian, amikor a rómaiak elfogták. Tekintve, hogy a rómaiak mennyire akarták kettejüket, nem volt kétséges, miket tettek vele, mielőtt elvették az életét. “Igen,” mondta a férfi csendesen. “Az én hibám volt. Ha nem ingereltem volna fel Priapust, ott lehettem volna, hogy segítsek Kyriannek szembeszállni velük.” És az elméje mélyén ott volt a kétely, hogy Kyrian sorsa abból eredt, hogy Kyrian volt elég eszement ahhoz, hogy vele barátkozzon. Julian sóhajtott. “Micsoda elvesztegetése egy ragyogó életnek. Ha megtanulta volna uralni a vakmerőségét, tudom, hogy Kyrian egy nap pompás uralkodó lett volna.” Megfogta a lány kezét, és lágyan megszorította. Csendben sétáltak, és Grace azon gondolkodott, hogyan tudná megvigasztalni. Ahogy elhaladtak a Marie Laveau féle House of Voodoo előtt, Grace megtorpant, és behúzta a férfit. Elmagyarázta neki a voodoo eredetét, mialatt körbejárták a kis múzeumot. “Ó,” mondta a lány felemelve egy férfi voodoobabát az egyik polcról. “Nem akarod felöltöztetni mint Priapus, és gombostűkkel megszurkálni?” Julian nevetett. “Nem akarsz úgy tenni, mintha Rodney Carmichael lenne?” Grace elfojtott egy mosolyt. “Ez nem lenne valami szakszerű, nem igaz? De mindenesetre nagyon csábító.” Grace letette a babát, és tekintete az üvegvitrinre siklott, ahol amulettek és ékszerek voltak kiállítva. A vitrin közepén volt egy fekete, kék és vadzöld színekben pompázó fonott nyaklánc, amik olyan bonyolultan tekeregtek, hogy úgy nézett ki, mint egy vékony fekete huzal. “Jó szerencsét hoz a viselőjének,” mondta az eladónő, amikor látta, hogy érdekli a lányt. “Meg akarja nézni?” Grace bólintott. “Működik?” “Ó, igen. A fonott minta erős varázslat.” Grace nem tudta, hogy elhiszi-e, de egy héttel ezelőtt azt sem hitte, hogy két részeg nő meg tud idézni egy makedón tábornokot. A lány kifizette, majd Julianhez fordult. “Hajolj le,” mondta neki. A férfi kételkedve nézett. “Gyerünk,” kötekedett a lány. “Játsz velem.” Az eladónő nevetett rajtuk, ahogy Grace a férfi nyaka köré rögzítette. “Annak a fiúnak nem szerencse kell, chére, hanem egy varázslat, ami megtöri azoknak a nőknek a figyelmét, akik a hátsóját bámulják, amióta lehajolt.” Grace a férfi mögé nézett, és meglátta a három nőt, akik csakugyan a férfi fenekét fixírozták. Most először erős szúrást érzett a féltékenységtől. Az érzés elpárolgott, amikor Julian gyengéden megpuszilta az arcát, mielőtt felegyenesedett. Ördögi arckifejezéssel birtoklóan a lány vállára tette a karját. Ahogy elhaladtak a nők mellett, Grace nem tudott ellenállni a pajkos késztetésnek. Megállt a nők mellett. “Amúgy, meztelenül még ennél is jobban néz ki.” “Te bizonyára tudod, édesem,” mondta Julian, ahogy feltette a napszemüvegét, és visszahúzta a válláról a kezét. Grace a férfi dereka köré fonta a karját, és kezét a nadrág elülső zsebébe csúsztatta, amikor a férfi újra az oldalához húzta. “Tudod,” súgta neki Julian. “Ha egy kicsit azt a kezed mélyebbre akarod dugni a zsebembe, egy cseppet sem fogom bánni.” A lány megszorította egy kicsit, de ott hagyta a kezét, ahol volt. A nők irigykedve bámultak utánuk, ahogy végigmentek az utcán.

Vacsorára Grace Mike Anderson Seafood éttermébe vitte a férfit. A lány megborzongott, amikor az asztalhoz hozták Julian osztrigáit. “Fúj,” mondta a lány, amikor a másik megevett egyet. Megbántva, a férfi ránézett. “Nagyon finomak.” “Nem hiszem.” “Csak azért, mert nem tudod, hogyan kell megenni.” “De tudom. Kinyitod a szádat, és hagyod azt a nyálkás dolgot lecsúszni a torkodon.” A férfi ivott egy korty sört. “Ez csak az egyik módja.” “Az, ahogy most csináltad.” “Igaz, de ki akarod próbálni máshogyan is?” A lány tétován az ajkába harapott. Volt valami a férfi viselkedésében, ami arra figyelmeztette, hogy veszélyes lehet, ha elfogadja a kihívást. “Nem tudom.” “Bízol bennem?” “Nagyon,” motyogta a lány. A férfi vállat vont, és ivott még egy korty sört. “A te veszteséged.” “Ó, rendben,” engedett a lány, mert túl kíváncsi volt, hogy ellenálljon. “De ha hányni fogok, emlékeztetlek, hogy szóltam.” Julian a sarkát a lány székének lábai köré fonta, és olyan közel húzta magához, hogy összeért a combjuk. Megtörölte a kezét a farmerjában, majd felemelte a legkisebb osztrigát a tányérról “Rendben, tehát,” mormolta a lány fülébe. “Hajts hátra a fejed.” A lány megtette. A férfi az ujjaival cirógatta a lány nyakát, amitől a lány egész teste megborzongott. A lány nyelt egyet, elámulva a férfi érintésének gyengédségén. Elámulva, hogy milyen jól érzi magát az oldalán. “Nyisd ki a szád,” lehelte a férfi, ahogy orrával megérintette a lány nyakát. A lány szót fogadott. A férfi a lány szájába csúsztatta az osztrigát. Ahogy az osztriga lecsúszott a lány torkán, a férfi végighúzta a nyelvét a nyakán az ellenkező irányba. Grace megremegett a váratlan érzéstől. A melle belebizsergett az ezernyi borzongásba, ami átfutott rajta. Hihetetlen volt! És most először, egyáltalán nem emlékezett az osztriga ízére. A lány arca lángba borult, amikor eszébe jutott, hol is vannak. Szemeit kinyitva, azonnal jobban érezte magát, hogy egy sötét sarokban ülnek. “Tetszett?” kérdezte a férfi játékosan. A lány nem tudott ellenállni a mosolyának. “Javíthatatlan vagy.” “Igyekszem.” “És csodálatraméltóan jól teszed.” Mielőtt a férfi válaszolhatott volna, megszólalt a lány mobilja. “Hú,” mondta a lány, és elővette. Bárki is az, ajánlja, hogy fontos legyen. Felvette. “Grace?” Összerezzent, amikor meghallotta Rodney hangját. “Mr. Carmichael, honnan szerezte ezt a számot?” “A névjegytartódban volt. Megint meglátogattalak, de nem voltál otthon.” Felsóhajtott. “Annyira szerettem volna veled lenni ma. Beszélnünk kellene. De rendben van. Odamehetek hozzád. Megint lent vagy a Negyedben, hogy meglátogasd a médium barátodat?” Félelem hasított a lányba. “Honnan tud maga a barátomról?” “Egy csomó dolgot tudok rólad, Grace. Hmmmm,” lehelte a telefonba. “A fehérneműd rózsaillatú.”

Grace megdermedt, ahogy az iszonyata hatalmas méreteket öltött. A keze reszketett. “A házamban van?” A lány hallotta a vonalon át a kinyíló és becsukódó fiókok hangját. Hirtelen, a férfi káromkodott. “Te ribanc!” morogta a férfi. “Ki az? Mi a francért kellet lefeküdnöd vele?” “Ez nem…” A vonal megszakadt. Grace annyira reszketett, hogy alig tudta letenni a telefont. “Mi van?” kérdezte Julian, homlokát összeráncolta az aggodalom. “Rodney a házamban van,” mondta a lány reszkető hangon. Azonnal hívta a rendőrséget, hogy értesítse őket. “Nos, akkor ott találkozunk,” mondta neki a rendőrtiszt. “Bármi is történjen, ne menjen be a házba, amíg oda nem érünk.” “Ne aggódjon.” Julian betakarta a kezeit a sajátjával. “Te reszketsz.” “Gondolod? Hisz csak egy dilis van a házamban, aki a fehérneműmet szagolgatja, és hívogat engem. Miért kellene reszketnem?” A férfi mély, kék szeméből áradó védelem megnyugtatta a lányt. A férfi szorosabban fogta a lány kezét. “Tudod, hogy nem engedem, hogy bántson.” “Ezt értékelem, Julian, de ez az ember…” “Halott, ha a közeledbe jön. Tudod, hogy nem hagylak el?” “A következő teliholdig biztosan.” A férfi félrenézett, és a lány meglátta az igazságot. “Minden rendben,” mondta bátran. “Tudom ezt kezelni. Egyedül voltam évekig. Nem ő az első ügyfelem, aki zaklat engem. És kétlem, hogy az utolsó.” Julian szeme kék lángokat lövellt, amikor a lány szemébe nézett. “Mégis, hány ilyen ember zaklatott már?” “Ez nem a te problémád. Hanem az enyém.” A férfi úgy nézett ki, mintha meg akarná fojtani.

12 fejezet

Grace a rendőrökkel egy időben érkezett a házához. A fiatal, keménykötésű rendőrtiszt gyanakvó pillantást vetett Julianre. „Ő kicsoda?” „Egy barátom,” felelte a lány. A rendőr a lány felé nyújtotta a kezét. „Rendben, adja ide a kulcsokat, és engedje meg, hogy átvizsgáljam a helyet. Reynolds tiszt itt marad kint, amíg végzek.” Grace engedelmesen átadta a ház kulcsait. A hüvelykujja körmét rágta, ahogy a férfi bement. Kérlek, csak Rodney itt legyen még. Nem volt. A rendőrtiszt hamarosan kijött, a kezét rázva. „A francba,” lehelte a lány. Reynolds tiszt a házhoz kísérte a lányt, Julian egy lépéssel mögöttük. „Be kell jönnie, hogy körülnézzen, hiányzik-e valami.” „Szemetet csinált?” kérdezte Grace. Vadul dobogó szívvel, Grace belépett a házba, és felment a lépcsőn a szobájába.

Julian követte, és figyelte, ahogy a lány jéggé dermedve átöleli saját magát. A lány sápadtsága csak még jobban kiemelte a szeplőit. Julian meg tudta volna ölni azt az embert, aki ezért felelős. Egyetlen nőnek sem lenne szabad félnie, különösen a saját otthonában nem. Amikor felértek a lépcsőn, a férfi meglátta a folyosó végén levő, félig nyitott ajtót. Grace odarohant. „Ne!” zihálta a lány. Julian utána rohant. A bánattól a lány arcán, vörösbe borult előtte minden. Úgy érezte a lány fájdalmát a szívében, mintha a sajátja lett volna. Könnyek csorogtak le a lány arcán, ahogy a felfordulásra esett a tekintete. Az ágy fel volt dúlva, az ágynemű felforgatva, mintha Zephürosz* viharzott volna át a szobán. Julian a lány vállára tette a kezét, hogy megnyugtassa. „Hogy tehette ezt a szobájukkal?” kérdezte a lány. „Kiknek a szobája?” kérdezte Reynolds tiszt. „Azt hittem, egyedül él.” „Igen. Ez a szüleim szobája volt, mielőtt meghaltak.” Grace hitetlenkedve nézett körbe. Az egy dolog, hogy őutána járkál, de ezt miért tette? A lány a szétszóródott ruhákra nézett, amik annyi csodálatos emléket ébresztettek benne. Az édesapja ingjei, amikben dolgozni szokott. Az anyja kedvenc kardigánja, amit Grace mindig kölcsönkért. A fülbevaló, amit az apja adott az anyjának, a halálukat megelőző évfordulójukra. És most minden fel volt dúlva, mintha értéktelen lenne. De számára nem volt értéktelen. Csak ez maradt utánuk. A fájdalom mélyen a szívébe nyilallt. „Hogy tehette ezt?” kérdezte a lány, ahogy elöntötte a düh. Julian a karjaiba vonta, és szorosan átölelte. „Rendben van, Grace,” suttogta bele a lány hajába. De nem volt rendben. Grace kételkedett benne, hogy rendben lesz-e valaha. Nem bírta elviselni a gondolatot, hogy az az állat a kezébe vette az anyja ruháit. Hogy eltépte a takarót az ágyukról. Hogy merészelte! Julian a rendőrtisztre nézett. „Ne aggódjon,” mondta az, „elkapjuk a fickót.” „És aztán?” kérdezte Julian. „Azt a bíróság fogja eldönteni.” Julian egy undorodott fintort vetett rá. Bíróság. Nem bízott a modern bíróságban, amely egy ilyen állatot szabadon enged. „Tudom, hogy nehéz,” mondta a tiszt. „De tényleg körül kellene néznie, Dr. Alexander, hogy megnézze, mihez nyúlt még hozzá.” A lány bólintott. A lány bátorsága lenyűgözte Juliant, ahogy kibontakozott az öleléséből, és letörölte a könnyeket az arcáról. A lány a romok felett a férfi nézett. Julian odalépett hozzá, hogy a közelében legyen, ha a lánynak netalán ismét szüksége lenne rá. Egy alapos vizsgálat után, Grace összefonta a mellkasán a karját. „Nem hiányzik semmi,” mondta, és a hálószobája felé indult. Grace ide is belépett. Egy gyors, alapos pillantással felmérte, hogy ugyanolyan pusztítást végeztek itt is. Csak itt Julian ruháit is átkutatták. Az alsóneműk mindenfele szétszórva, az ágy feldúlva, a matrac ferdén. *

Asztraiosz és Éósz fia, Boreász Eurosz, Notosz, Phoszphórosz és valamennyi csillag testvére, a nyugati szél istene.

A lány most azt kívánta, bárcsak a szörnyeteg megtalálta volna Julian kardját az ágy alatt, és elkövette volna azt a hibát, hogy megérinti. Akkor lenne igazság. De Rodney nem találta meg. Julian pajzsa még mindig ott volt, ahol hagyta, az ágy mellett a falnak támasztva. Körbenézve a szétszóródott ruhákra, Grace úgy érezte, mintha meggyalázták volna, mintha Rodney hátborzongató kezei megérintették volna a testét. Grace észrevette, hogy a könyvszekrényének ajtaja résznyire nyitva van. A szívverése is elállt, ahogy odalépett, és kitárta az ajtót. Abban a pillanatban tényleg úgy érezte, mintha Rodney kitépte volna a szívét, és megtaposta volna. „A könyveim,” suttogta. Julian átvágott a szobán, hogy megnézze, mit talált a lány. A lélegzete elakadt, amikor mögé lépett. Minden egyes könyv darabokra volt szaggatva. „Ne a könyveimet,” mondta a lány, és térde rogyott. Grace keze remegett, amikor megérintette az apja által írt könyvek lapjait. Pótolhatatlanok voltak. Soha többé nem tudja kinyitni őket, hallva az apja hangját, ahogy a múltról beszél neki. Soha többé nem tudja kinyitni a Fekete szépség-et, hogy közben hallja édesanyja halvány emlékét, ahogy olvas neki. Minden eltűnt. Egyetlen mozdulattal Rodney Carmichael örökre meggyilkolta a szüleit. Aztán pillantása a darabokra tépett Iliász-ra esett. Könnyek szöktek a szemébe, ahogy eszébe jutott Julian tekintete, amikor megpillantotta. Az együtt töltött órák, amikor a lány felolvasott neki. Azok az órák olyan különlegesek voltak. Annyira varázslatosak, amikor a kanapé előtt ülve elmerültek a szavak világába. Az volt az ők kis birodalma. A saját különleges mennyországuk. „Mindet megtizedelte,” suttogta a lány. „Ó, istenem, órákon át kellett hogy itt legyen.” „Hölgyem, ezek csak…” Julian megszorította Reynolds tiszt karját, és visszahúzta a hálószobába. „Neki nem csak könyvek,” mondta összeszorított foggal. „Ne nevesse ki a fájdalmát.” „Ó,” mondta a férfi félénken. „Sajnálom.” Julian visszament Gracehez. A lány megállíthatatlanul zokogott, ahogy a széttépett lapokat simogatta. „Miért kellett ezt tennie?” Julian felemelte a lányt, kivitte a gardróbból, és letette az ágyra. A lány olyan szorosan kapaszkodott belé, hogy a férfi alig kapott levegőt, és úgy zokogott, mintha a szíve szakadna meg. Abban a pillanatban Julian meg akarta ölni azt az embert, aki ezt tette a lánnyal. Megcsörrent a telefon. Grace felsikoltott, és igyekezett felállni. „Sss,” mondta Julian, letörölve kezével a lány könnyeit, miközben biztosan tartotta. „Rendben van. Itt vagyok. Foglak.” Reynolds tiszt átnyújtotta Gracenek a telefont. „Vegye fel, hátha ő az.” Julian a férfire meredt. Hogy tud ilyen érzéketlen lenni, hogy megkérje a lányt, hogy beszéljen azzal a veszett korccsal? „Szia, Selena,” mondta Grace, és megint könnyekben tört ki, ahogy elmesélte, mi történt.

Julian gondolatai a férfi körül kavarogtak, aki betört a lány otthonába, és olyan nagyon megsebezte. Az aggasztotta a legjobban, hogy a fickó tudta, hogy mit csinál. Ismerte Gracet. Tudta, mi az igazán fontos neki. És ez sokkal veszélyesebbé tette, mint ahogy azt a rendőrség gondolta. Grace letette a telefont. „Sajnálom, hogy kiborultam,” mondta, letörölve a könnyeit. „Hosszú volt a mai nap.” „Igen, hölgyem, megértjük.” Julian figyelte, ahogy a lány összeszedi magát, olyan erővel, ami kevés férfinak tulajdona. A körbevezette a rendőröket a ház többi részén. „Ezt a könyvet biztosan nem vette észre,” mondta ez egyik tiszt, és átnyújtotta a lánynak Julian könyvét. Julian kivette Grace kezéből. A rendőrrel ellentétben, ő nem volt ebben olyan biztos. Ha az a gazember megpróbálta elszakítani, akkor nagyon kellemetlen meglepetésben volt része. A könyvet soha nem lehet elpusztítani. Évszázadokon keresztül, saját maga próbálta megtenni, megszámlálhatatlanszor. Még a tűz sem tudott kárt tenni benne. De a könyv eszébe juttatta, milyen igazak Grace korábbi szavai. Néhány nap múlva ő elmegy, és a lánynak nem marad senkije, aki megvédhetné. Ez a gondolat beteggé tette. A rendőrök végre elmentek, épp amikor Selena beállt a felhajtóra. Egy magas, sötéthajú férfival szállt ki a Jeep-ből, akinek gipszkötés volt a karján, és futva mentek az ajtó felé. „Jól vagy?” kérdezte a nő, megölelve Gracet. „Jól vagyok,” felelte Grace, majd Selena válla mögé nézve köszönt a férfinak. „Szia, Bill.” „Szia, Grace. Segíteni jöttünk.” Grace bemutatta őt Juliannek, majd mind a négyen bementek. Julian azonnal megállította Selenát ahogy beléptek, és félrehúzta. „Itt tudod tartani lent egy kicsit?” „Miért?” „Valamit el kell intéznem.” Selena bólintott. „Persze, oké.” Julian várt, amíg Selena és Bill leültek Grace-szel a kanapéra. Aztán bement a konyhába, felmarkolt néhány szemetes zsákot, és felment a lépcsőn a gardróbba. Amilyen gyorsan csak tudta, feltakarította a rendetlenséget, így Gracenek nem kellett újra meglátnia. De minden egyes darab papírral, amit megérintett, a dühe egyre nőtt. Újra és újra, maga előtt látta a lány gyengéd arckifejezését, amivel a gyűjteményét nézi, olvasnivalót keresve. Szemét becsukva maga előtt látta, amint a lány haja az ő mellkasára omlik, miközben neki olvas. És abban a pillanatban vért akart. „Jézusom,” szólalt meg Bill az ajtóban. „Ezt mindet ő csinálta?” „Igen.” „Ember, micsoda egy elmebeteg.” Julian nem szólt semmit, csak folytatta a papírdarabok zsákba pakolását. Csak a lelkében sikoltó hangra tudott figyelni, ami bosszúra szomjazott. Ez más volt, mint amit Priapusz iránt érzett. Az egy dolog, hogy őt megsebzik. De megbántani Gracet… Jobb, ha a Sors megszánja a férfit, mert Julian nem fogja. „Szóval, régóta találkozgatsz Grace-szel?”

„Nem.” „Én sem gondoltam. Selena nem említett téged, de ha belegondolunk, nem aggódott volna, hogy Grace egyedül van a születésnapján. Akkoriban kellett találkoznotok. „Igen.” „igen, nem, igen. Nem vagy valami beszédes, igaz?” „Nem.” „Nos, adhatok egy tippet. Később beszélünk.” Julian megállt, ahogy kezeivel végigsimított a Pán Péter borítóján. Felvette, és megcsikordultak a fogai. Megrohanta a fájdalom. A lány ezt a könyvet szerette a legjobban. Megszorította, aztán bedobta a zsákba, a többihez. Grace nem tudta, mennyi ideig ült a kanapén mozdulatlanul. Csak annyit tudott, hogy most megsebezték. Rodney övön alul ütött, hogy így meggyalázta. Selena átnyújtott neki egy bögre csokoládét. Grace megpróbálta meginni, de annyira reszketett a keze, hogy attól félt, kilöttyenti. Inkább letette maga mellé. „Gondolom, ki kellene takarítanom.” „Julian már megtette,” mondta Bill a karosszékből, ahonnan a csatornákat váltogatta a TV-ben. Grace a homlokát ráncolta. „Mi? Mikor?” „Nem olyan rég, kitakarította a szekrényt.” Elámulva a híren, Grace elindult, hogy megkeresse. Julian a szülei szobájában volt. A lány az ajtóból figyelte, ahogy az utolsó szemetet vette föl. A férfi úgy hajtogatta össze az apja nadrágjait, hogy Martha Stewart is rábólintott volna, aztán betette őket a fiókba, majd becsukta. Gyengédség öntötte el a lányt, és felsóhajtott, amikor arra gondolt, hogy egy legendás tábornok takarít a házában, hogy ne neki kelljen megcsinálnia. A férfi kedvessége megérintette a szívét. A férfi felnézett, és találkozott a tekintetük. Az aggodalom azokban a mély, kék szemekben megmelengette a lányt. „Köszönöm,” mondta. A férfi megvonta a vállát. „Nem volt más dolgom.” Bár elég nemtörődöm módon ejtette ki a szavakat, volt valami a hangjában, ami ezt meghazudtolta. „le vagyok nyűgözve.” A lány belépett a szobába, hogy szemügyre vegye a férfi kemény munkáját. Összeszorult a torka, ahogy a mahagóni lábtámlára fektette a kezét. „Ez még a nagymamám ágya volt.” Mondta a férfinak. „Még most is hallom, ahogy az anyám elmeséli nekem, hogyan készítette neki a nagyapám. Ő asztalos volt.” A férfi állkapcsa megfeszült, és a lány kezét bámulta. „Nehéz ez, igaz?” „Micsoda?” „Elengedni valakit, akit szerettél.” A lány tudta, hogy a férfi a saját szívéről beszél. Egy apa szívéről, akinek hiányoznak a gyermekei. Bár a férfi már nem vergődött éjszakánként, a lány még mindig hallotta, hogy a nevüket suttogja, és arra gondolt, hogy milyen gyakran álmodhat velük. És a lány arra gondolt, vajon hányszor gondol rájuk a férfi naponta, és hányszor nyilall belé a hiányuk. „Igen,” mondta a lány halkan, „ezt te jobban tudod, nem igaz?” A férfi nem válaszolt. Grace körbehordozta a tekintetét a szobán. „Gondolom, ideje lenne elengednem őket, de esküszöm, hogy még hallom őket, érzem őket. „A szeretetüket érzed. Még mindig átjár téged.”

„Tudod mit, azt hiszem, igazad van.” „Hé,” szólalt meg Selena az ajtóban, félbeszakítva őket. „Bill pizzát rendel. Képes vagy enni?” „Azt hiszem,” felelte Grace. „És te?” kérdezte Selena Juliantől. Julian mindentudó mosolyt vetett Gracere. „Jól esne egy kis pizza.” Grace felnevetett, mert eszébe jutott, a férfi, amikor rákérdezett, azon az éjszakán, amikor megidézte. „Oké,” mondta Selena. „Akkor pizza.” Julian átnyújtotta Gracenek az édesanyja eljegyzési gyűrűit. „Ezeket a földön találtam.” Grace le akarta tenni őket az öltözőszekrényre, de nem tudta. Ehelyett felhúzta őket a jobb kezére, és évek óta először, érezte, hogy megnyugtatják. Ahogy elhagyták a szobát, Julian be akarta csukni az ajtót. „Ne,” szólalt meg Grace. „Hagyd nyitva.” „Biztos vagy benne?” A lány bólintott. Amikor a belépett a hálószobába, a lány észrevette, hogy azt is kitakarították. De amikor meglátta az üres polcokat, ahol egykor a könyvei voltak, a szíve ismét összetört. Ez alkalommal nem ellenkezett, amikor Julian becsukta az ajtót. Órákkal később, miután ettek, Grace végre meggyőzte Billt és Selenát, hogy elmehetnek. „Tényleg jól vagyok,” biztosította őket az ajtóban már ikszedik alkalommal. Kikísérve őket, Julian karjára tette a kezét, hálásan, hogy rátámaszkodhat. „Másrészt, itt van Julian.” Selena szigorú pillantást vetett rá. „hívj fel, ha bármire szükséged van.” „Rendben.” Még mindig feszülten, a lány bezárta az ajtót, és felvezette Juliant a szobájába. Elnyúlt az ágyon, Julian mellett. „Olyan sebezhetőnek érzem magam,” suttogta. A férfi megsimogatta a haját. „Tudom. Csak hunyd le a szemed, én itt vagyok veled. Biztonságban vagy.” A lány köré fonta a karját. Grace felsóhajtott, olyan kényelmesen érezte magát. Soha senki nem volt képes így megnyugtatni, mint a férfi. Órákig így feküdtek, majd a lány kimerülten álomba zuhant. Grace egy elfojtott sikollyal ébredt fel. „Itt vagyok, Grace.” A lány hallotta Julian hangját, és azonnal megnyugodott. „Hála Istennek, hogy te vagy az,” suttogta. „Rosszat álmodtam.” A férfi könnyű csókot lehelt a lány vállára. „Értem.” A lány megragadta a kezét, és megszorította, mielőtt felkelt volna, hogy elkezdjen a munkába készülni. Öltözködés közben a lány keze annyira reszketett, hogy nem tudta az ingét begombolni. „Majd én,” mondta Julian, és a lány kezeit félretolva ő maga gombolta be az inget. „Nem kell félned, Grace. Nem engedem, hogy bántson.” „Tudom. Tudom, hogy a rendőrök elkapják, és akkor vége lesz.” A férfi nem szólt semmit, miközben segített a lánynak az öltözködésben.

Amikor elkészültek, kocsival elmentek a lány belvárosban levő irodájához. A lánynak annyira görcsbe volt rándulva a gyomra, hogy lélegezni is alig tudott. De ezt meg kellet tennie. Nem akarta megengedni Rodneynak, hogy ő irányítsa az életét. Hivatása volt, és azt senki nem veheti el tőle. Harc nélkül nem. Hálás volt Juliannek, hogy vele van. Olyan nyugalmat árasztott, amit a lány nem is gondolt volna. „Ezt hogy hívják?” kérdezte Julian, amikor a lány egy hatalmas, antik felvonóhoz vezette, a századfordulón épült irodaépületben. Grace megmutatta neki, hogyan kell becsukni az ajtót, és azonnal észrevette a férfi nyugtalanságát, amint az ajtó bezárult. „Ez egy felvonó,” magyarázta a lány. „Megnyomod azt a gombot, amelyik emeletre akarsz menni. Én a legfelsőre akarok, amelyik a nyolcas.” És megnyomta az ódivatú gombot. Julian még jobban megfeszült, amint a felvonó megmozdult. „Biztonságos?” A lány kíváncsian megemelte az egyik szemöldökét. „Biztos, hogy az a férfi, aki félelem nélkül szállt szembe a római hadsereggel, megijed egy felvonótól?’ A férfi sértetten rápillantott. „A rómaiakat értettem, ezt a dolgot nem.” Grace a férfi köré kulcsolta a karjait. „Nem bonyolult.” Felmutatott a csapóajtóra. „Azon az ajtón kívül vannak a kábelek, amik emelik és süllyesztik a kabint, és itt van egy telefon.” És a gombok felett levő dobozra mutatott. „Ha beragadsz a felvonóba, csak annyit kell tenned, hogy felemeled a telefont, és egyenesen a vészhelyzeti csapathoz kapcsol.” A férfi tekintete elsötétedett. „Gyakran szokott a felvonó beragadni?” „Nem igazán. Az irodám már négy éve itt van, és még egyszer sem ragadtam be.” „Ha nem vagy benne, honnan tudod, hogy beragadt vagy sem?” „A felvonó éles hangon riaszt, amikor leáll. Hidd el, ha beragadsz, azt valaki észreveszi.” A férfi körbenézett a tágas felvonóban, és a szeme csillogásából a lány tudta, hogy valami huncutságon jár az esze. „Szándékosan is meg tudod állítani?” A lány felnevetett. „Igen, de nem szeretném ha flagrante delicto kapnának a munkahelyemen.” A férfi lehajtotta fejét, és megpuszilta a lány arcát. „De mielőtt flagrante delicto kapnának, legalább szórakoznál egy kicsit.” Grace magához ölelte a férfit. Mi van ebben a férfiban, amitől jobban érzi magát? Bármi is, úgy tűnik, vele minden szórakoztatóbb. Derűsebb. „Rossz vagy.” mondta, vonakodva elengedve a férfit. „Igaz. De te így is szeretsz.” A lány megint felnevetett. „Igazad van.” Az ajtók kinyíltak és Grace a közelben levő irodájához vezette a férfit. Lisa felpillantott, amikor beléptek, aztán elkerekedett a szeme. Mosoly terült szét az arcán, ahogy alaposan végigmérte Juliant. „Dr. Grace,” mondta kötekedve, miközben szőke hajszálaival játszadozott. „Igazán csinos barátod van.” Grace a fejét rázva bemutatta őket egymásnak, aztán megmutatta Juliannek az irodáját. Julian az ablakhoz állt, miközben a lány bekapcsolta a számítógépét, és tárcáját az asztalfiókba tette. A lány megállt, amikor észrevette, hogy a férfi figyeli. „Tényleg avval akarod tölteni az egész napod, hogy az irodámban lógsz? A férfi megvonta a vállát. „Nincs jobb dolgom.” „Unatkozni fogsz.” „Biztosíthatlak, hozzá vagyok szokva az unalomhoz.”

Az volt a rossz, hogy Grace tudta, honnan van a férfinak ebben akkora tapasztalata. A férfi arcára tette a kezét, ahogy eszébe jutott a férfi a könyv belsejében, egyedül, körbezárva a sötétségtől. Lábujjhegyre emelkedve gyengéden megcsókolta. „Köszönöm, hogy eljöttél ma velem. Nem hiszem, hogy nélküled ide tudtam volna jönni.” A férfi beleharapott a lány szájába. „Szívesen.” Lisa megcsörgette a lányt. „Dr. Grace, itt van a nyolcórás beteg.” „Kint fogok várni,” mondta Julian. Grace megszorította a kezét, mielőtt elengedte. A következő egy órában a lány alig tudott figyelni. A gondolatai a kint levő férfin jártak, és azon, hogy milyen sokat jelent neki. És hogy mennyire gyűlöli a gondolatot, hogy a férfi elmegy. Amint az ülésnek vége lett, kikísérte a páciensét. Lisa éppen Juliant figyelte, aki a számítógépen pasziánszozott. „Hé, Dr. Grace,” mondta. „Tudtad, hogy Julian még sosem játszott pasziánsz eddig?” Grace és Julian cinkosan egymásra mosolyogtak. „Tényleg?” Lisa Juliantől a határidőnaplóhoz szaladt. „Amúgy a háromórás lemondta. A kilencórás pedig telefonált, hogy pár percet késni fog.” „Oké.” Grace az ajtó felé bökött a hüvelykujjával. „Amíg ti játszotok, leugrom a kocsimhoz a Palm Pilot-omért.” Julian felpillantott. „Majd én megyek.” Grace megrázta a fejét. „Meg tudom csinálni.” A férfi kijött Lisa asztala mögül, és kinyújtotta kezét a kulcsokért. „Én megyek,” mondta a lánynak, ellentmondást nem tűrő hangon. A lány nem akart vitatkozni, ezért odaadta a kulcsokat. „A sofőrülés alatt van.” „Oké, mindjárt jövök.” Grace katonásan szalutált neki. Julian komoran elhagyta az irodát, és elindult a folyosó végén levő felvonó felé. A gomb felé nyúlt, majd megállt. Istenek, hogy utálta ezt a szűk, négyszögletes dolgot. A gondolat, hogy egyedül legyen benne… Körbepillantva meglátta a lépcsőt. Másodpercnyi habozás nélkül arrafelé indult. Grace Rachel aktáját kereste az aktatáskájában, amikor eszébe jutott, hogy néhány papírt a hátsó ülésen hagyott. „Hol hagytam az eszem?” csattant fel. De tudta, hogy hol. A gondolatai a két férfi körül jártak, akik teljesem megváltoztatták az életét. Haragudva saját magára, hogy nem képes figyelni, felvette az aktatáskáját és Julian után indult. „Hová mész, Dr. Grace?” kérdezte Lisa. „A kocsiban felejtettem pár papírt is. Mindjárt jövök.” Lisa bólintott. Grace a felvonóhoz lépett. Még mindig az aktatáskájában turkált a hiányzó akták után, amikor kinyílt az ajtó. Anélkül, hogy felnézett volna, belépett, és megnyomta az előcsarnok gombját. Csak akkor vette észre, hogy nincs egyedül, amikor az ajtók becsukódtak. Rodney Carmichael az ellenkező oldalon állt, és őt bámulta. „Szóval, ki az?” Grace megdermedt, amikor a félelem és düh hullámai végigsöpörtek rajta. Darabokra akarta tépni a férfit! De még ha férfi létére alacsony volt is, még mindig magasabb volt nála.

És nagyon instabil. Elfojtva a rátörő pánikot, a lány nyugodtan beszélni kezdett. „Mit csinál itt?” A férfi rávicsorgott. „nem feleltél a kérdésemre. Tudni akarom, kinek a ruhái vannak a házadban.” „Ez nem tartozik önre.” „Francokat,” visította a férfi. Az őrület szélén ingadozott, és a lány azt akarta a legkevésbé, hogy akkor zuhanjon bele, amikor csapdában vannak egy felvonóban. „Minden, ami téged nyugtalanít, az rám is tartozik.” Grace megpróbálta uralni a helyzetet. „Hallgasson rám, Mr. Carmichael, én nem ismerem önt, és ön sem ismer engem. Elképzelésem sincs, miért engem szemelt ki, de azt akarom, hogy hagyja abba.” A férfi megnyomta a gombot, és megállította a felvonót. „Most te hallgass rám, Grace. Tökéletesek vagyunk együtt. Ezt te is olyan jól tudod, mint én. Minket egymásnak teremettek.” „Oké,” mondta a lány, megpróbálva lecsillapítani a férfit. „Beszéljük ezt meg az irodámban.” Megnyomta a gombot, hogy elindítsa a felvonót. A férfi megint megállította. „Itt fogunk beszélgetni.” Grace vett egy mély levegőt, amikor a kezei reszketni kezdtek. Ki kell jutnia innen, mielőtt a férfi még dühösebb lesz. „Kényelmesebb lenne az irodámban.” Ez alkalommal a férfi megszorította a kezét, amikor a gomb felé nyúlt. „Miért nem akarsz velem beszélgetni?” kérdezte. „Beszélgetünk.” Grace a telefon felé araszolt. „Fogadok, hogy vele beszélgetsz, igaz? Fogadok, hogy órákon át nevetsz vele, és isten tudja miket műveltek. Most mondd meg, hogy ki ő.” „Mr. Carmichael…” „Rodney!” ordította a férfi. A pokolba, a nevem Rodney.” „Oké, Rodney. Csak…” „Fogadok, hogy mindenütt hozzád ért a mocskos kezével, így van?” A gombokhoz szorította a lányt. „Hányszor aludtál vele, mióta találkoztatok, he?” Grace megremegett a férfi gombszerű szemében látott állatias kifejezéstől. A férfi elszállt. A lány a háta mögött a telefon felé tapogatózott, de mielőtt a füléhez emelhette volna, a férfi elkapta. „Mi az ördögöt művelsz?” kérdezte. „Segítségre van szüksége.” A férfi a gombokhoz vágta a telefont. „Nincs szükségem segítségre. Csak arra van szükségem, hogy beszélj velem. Hallod? Csak arra van szükségem, hogy beszélj velem!” A férfi minden szót avval hangsúlyozott ki, hogy a kapcsolótáblához csapta a telefont. Grace elborzadva figyelte, ahogy a telefon szilánkokra hull. Aztán a férfi megragadta a haját. „Megcsókolt téged, tudom, hogy megtette.” A férfi elismételte a szavakat, újra és újra, ahogy marokszám cibálta a lány haját. Ó, Istenem! Csapdába esett egy holdkórossal. És innen nincs kiút. Julian visszatért Grace irodájába a Palm Pilot-tal. „Hol van Grace?” kérdezte Lisát, amikor nem találta a lányt az asztalánál. „Nem találkoztatok? Pár perccel utánad ő is lement a kocsihoz.” A férfi a homlokát ráncolta. „Biztos vagy benne?” „Igen. Azt mondta, ott hagyott pár aktát vagy mit.”

Mielőtt a férfi bármit is kérdezhetett volna, egy vonzó afro-amerikai nő lépett az irodába, konzervatív fekete kosztümben, aktatáskával a kezében. Megállt az ajtóban, hogy lerúgja a cipőjét, és megdörzsölje a sarkát. „Kétségtelen, hogy hétfő van,” mondta Lisának. „Épp most másztam meg nyolc emeletet, mert a felvonó megállt két emelet között. Nos, milyen egyéb csodálatos híred van a számomra?” „Szia, Dr. Beth,” mondta neki Lisa biztatóan, végigfuttatva kezét az asztalon levő könyvön. „A kilencórásod Rodney Carmichael.” Julian megdermedt. „Ó, nem, várj,” mondta Lisa. ”Ez Dr. Grace. Te…” „Azt mondtad, Rodney Carmichael?” kérdezte a férfi. „Igen. Felhívott, és újraegyeztetett.” Julian nem várta meg, amíg befejezi. Ledobta a Palm Pilot-ot Lisa asztalára, majd kirohant az irodából a felvonó felé. A szíve vadul vert, és csak arra tudott gondolni, hogy odaérjen Gracehez, amilyen gyorsan csak tud. Csak ekkor jött rá, hogy a csengetés, amit hall, az a vészcsengő. Hideg futott végig a gerincén, amint ösztönei megsúgták neki, hogy mi történt. Rodney megállította a felvonót, és Grace ott van benn. Ebben biztos volt. Hirtelen egy elfojtott sikolyt hallott a zárt ajtók mögül. A látását harag és félelem homályosította el, amint felfeszítette az akna ajtaját. Julian megdermedt. Nem látta a kabint. Csak a fekete üreget látta. És pont úgy nézett ki, mint a könyv. Sőt, amikor lenézett, úgy érezte, mintha beszippantaná a pokol. A sötétség. Alaktalan volt. Szűk. Elakadt a lélegzete, amikor rátört az iszonyat. A szíve tudta, hogy Grace ott van lent. Egyedül egy örülttel, és nincs senki, aki segítene neki. A fogait csikorgatva hátralépett, és átugrott a kábelekre. Grace vadul ellökte magától Rodneyt. „Nem osztozom rajtad,” morogta a férfi, megint elkapva a lány karjait. „Az enyém vagy.” „Nem tartozom senkihez, csak magamhoz.” Grace a férfi ágyékába térdelt. Az lerogyott a padlóra. Grace elkeseredetten próbált felmászni a korlátra, hogy elérje a feje fölött levő csapóajtót. Ha el tudná érni… Rodney elkapta a derekát, és visszadobta a sarokba. Az arcát eltorzította a harag, és két karjával a lány oldalához támaszkodott. „Mondd meg annak a férfinak a nevét, aki benned volt, Grace! Mondd meg, hogy tudjam, kit kell megölnöm.” A férfi üres, rémisztő szemekkel összekarmolta a saját arcát és nyakát, hogy kibuggyant a vére. „Nem tudod, hogy te az én asszonyom vagy? Együtt kell lennünk. Én tudom, hogyan vigyázzak rád. Mire van szükséged. Sokkal jobb vagyok, mint az a másik.” Grace elhajolt Rodneytól, levette a magas sarkú cipőjét, és a kezébe szorította. Nem a legjobb fegyver, de jobb, mint a semmi. „Tudni akarom, hogy kivel voltál!” visította a férfi. Abban a pillanatban, amikor Rodney tett egy lépést előre, a feje fölött levő csapóajtó kinyílt. Grace felpillantott.

Julian esett le a nyílásból, és landolt olyan halálos guggolásban, mint egy ragadozó. Veszélyesen nyugodt aura vette körül, de a szeme igazán rémisztő volt. A pokol tüze szikrázott benne, és az Rodneyra összpontosult gyilkos indulattal. Aztán lassan, módszeresen Julian teljes életnagyságban felegyenesedett. Rodney halálra válltan megállt, amikor tudatosult benne, mekkora is Julian. „Ki az ördög vagy te?” „Én vagyok az a férfi, akivel a lány van.” Rodney álla leesett. Julian gyors pillantást vetett Gracere, hogy meggyőződjön róla, hogy ép és egészséges, aztán ordítva Rodney felé fordult. Olyan erővel vágta Rodneyt a falhoz, hogy a lány meglepődött, hogy nem horpadt be a fatábla. Julian elkapta a férfit az ingénél fogva, és a falhoz szorította. Amikor Julian beszélni kezdett, jéghideg hangjától a lányon borzongás futott át. „Kár, hogy nem vagy elég nagy ahhoz, hogy megöljelek, mert én holtan akarlak.” Megfeszítette az öklét. „De kicsi vagy nem, ha még egyszer Grace közelében talállak, ha még egy könnycseppet ejt miattad, nincs az az erő a földön vagy fölötte, ami megakadályozna abban, hogy összezúzzalak. Megértetted?” Rodney sikertelenül próbált a szorításából szabadulni. „Ő az enyém. Megöllek, ha közénk állsz.” Julian félrehajtotta a fejét, mintha nem akarna hinni a fülének. „Bolond vagy?” Rodney erősen gyomron vágta Juliant. Elsötétült tekintettel Julian állon vágta. Rodney a földre rogyott. Ahogy Julian letérdelt Rodney mellé, Grace megtántorodott a megkönnyebbüléstől. Vége volt. „Jobb, ha eszméletlen maradsz,” mondta Julian baljóslatúan Rodneynak. Lábra állva, Julian megsemmisítő ölelésébe vonta a lányt. „Rendben vagy, Grace?” A lány nem kapott levegőt, de abban a pillanatban nem érdekelte. „Jól vagyok, és te?” „Most már jobban, hogy tudom, rendben vagy.” Pár perccel később, amikor a rendőrök szétfeszítették az ajtót, Grace látta, hogy két emelet között álltak meg. Julian a derekánál fogva felemelte a lányt, és Grace a rendőr kinyújtott kezét megfogva hagyta, hogy felhúzza a felettük levő emeletre. Miután kint volt a felvonóból, homlokát ráncolva nézett a három rendőrre, akik Juliannek segítettek Rodney eszméletlen testével. „Honnan tudták, hogy ide kell jönniük?” Az idősebbik rendőr hátralépett, hogy a másik két rendőr kiemelhesse az eszméletlen Rodneyt. „A sürgősségi központ munkatársa hívott minket. Azt mondta, úgy hangzik, mintha háború dúlna a felvonóban.” „Az volt,” mondta a lány idegesen. „Szóval, kit kell megbilincselnünk?” „Azt az eszméletlent.” Míg Grace arra várt, hogy Julian visszatérjen hozzá, észrevette, milyen sötét van a felvonó aknájában, ahova a férfinak le kellett másznia, hogy elérjen hozzá. Hogy milyen kevés a hely. Aztán eszébe jutott Julian arckifejezése, amikor akkor éjjel leoltotta a villanyt. Az idegessége, amikor korábban az irodája felé lebegtek. És mégis eljött érte. A lány szemét könnyek kezdték el csípni. Lejött, hogy megvédjen. Amint a férfi kikerült a felvonóból, köré fonta a karját, és szorosan magához ölelte.

Julian reszketett a rátörő érzelmektől. Annyira hálás volt, hogy a lány él és sértetlen. Felemelve a lányt megcsókolta. „Nem!” Julian abban a pillanatban engedte el a lányt, hogy Rodney ellökte magától a rendőrt. A bilincs az egyik csuklóján himbálózott, ahogy a rendőr fegyverét markolta és célzott. Harcban edződött refleksszel, Julian elkapta Gracet, és balra rántotta, amikor a fegyver elsült. Rodney lövése nem talált, de két másik lövés követte, ahogy a rendőrök tüzet nyitottak Rodneyra. Grace megpróbált elhúzódni. Julian nem engedte. A mellkasához szorította a lány arcát, amikor látta, hogy Rodney meghalt. „Ne nézz oda, Grace,” suttogta. „Ezekre az emlékekre nincs szükséged.”

13 fejezet “Igen, Selena,” mondta Grace a telefonba, miközben a munkához öltözködött. “Egy hete lesz. Jól vagyok.” „Nem hangzik jól,” mondta Selena szkeptikusan. „Még mindig kissé remeg a hangod.” Ebben igaza volt. De a lány biztonságban volt, hála Juliannek. És aztán már nem látta Rodenyt. Miután vallomást tettek a rendőröknek, Julian hazavitte, és ő, pedig mindent megtett, hogy túllépjen ezen. „De tényleg. Jól vagyok.” Julian belépett a hálószobába. „Késésben vagy.” Elvette a lánytól a telefont, és egy Danish-t* nyújtott át neki. „Fejezd be az öltözködést,” mondta neki, majd Selenára fordította a figyelmét. Grace a homlokát ráncolta, ahogy a férfi kiment a szobából, így már nem hallotta, hogy mit mond. Miközben öltözködött, felderengett előtte, hogy mennyire megszokta Juliant. Egyszerűen imádta, amikor a férfi ott volt mellette. Szeretett gondoskodni róla, és szerette, amikor a férfi gondoskodott őróla. Ez a kölcsönös kapcsolat csodálatos volt. „Grace,” dugta be a fejét a férfi az ajtón. „Még mindig késésben vagy.” A lány felnevetett, ahogy felvette a magas sarkúját. „Jövök, jövök.” Amint a bejárati ajtóhoz értek, a lány észrevette, hogy a férfin nincs cipő. „Te nem jössz ma?” „Rám is szükséged van?” Grace habozott. Éppenséggel tetszett neki, hogy a férfival kell ebédelnie, és szeretett vele kötekedni két páciens között. De abban biztos volt, hogy a férfinak unalmas lehet csak ott ülni, és órákon ár reá várni. „Nem.” A férfi éhesen megcsókolta. „Este találkozunk.” A lány kelletlenül elengedte, és a kocsijához sietett. Ez volt a történelem egyik leghosszabb napja. Grace az asztalánál ült, számolva a hátralevő másodperceket, amikor is kikísérhette a betegét. Amikor eljött az öt óra, sietve kitaszigálta szegény Rachelt az ajtón, gyorsan összekapkodta a dolgait, és elrohant haza. *

Rétestésztából készült sütemény, sós és édes változatban kapható, mindenféle töltelékkel

Nem tartott sokáig, hogy odaérjen. Összeráncolta a homlokát, amikor észrevette a tornácon várakozó Selenát. „Valami baj van?” kérdezte Grace, amikor odaért hozzá. „Nem vészes. De javasolok neked valamit, törd meg azt az átkot. Julian egy nagy fogás.” Grace homlokán a ráncok elmélyültek, amikor Selena otthagyta, és a Jeepjéhez indult. Elképedve kinyitotta az ajtót. „Julian?” kiáltotta. „A hálószobában vagyok.” Grace felment a lépcsőn. A férfit aranyosan elnyúlva találta az ágyon, fejét az egyik karjára hajtotta, és egy szár vörös rózsa feküdt mellette a matracon. Hihetetlenül káprázatos és hívogató volt. Különösen, amikor felvillantotta azokat a kis gödröcskéit, és a fény a mennyeien kék szemeiben, amit csak huncutnak lehetet nevezni. „Úgy nézel ki, mint a macska, amelyik lenyelte a kanárit,” mondta a lány halkan. „Mit csináltatok ti ketten egész nap?” „Semmit.” „Semmit,” ismételte a lány kételkedve. Vajon miért nem hiszi ezt el? Mert túlontúl pajkosnak tűnik. Pillantása a rózsára esett. „Nekem?” „Igen.” A lány elmosolyodott a férfi rövid válaszain, és az ágyra dobta a cipőt, mielőtt lehúzta volna a harisnyáját. Felpillantva elkapta Julian nagyon is érdeklődő tekintetét, ahogy a nyakát nyújtogatva figyeli. A férfi megint elmosolyodott. Grace felvette a rózsát, és beszívta az édes illatot. „Ez kedves meglepetés,” mondta, és puszit nyomott Julian arcára. „Köszönöm.” „Örülök, hogy tetszik,” suttogta a férfi végigfuttatva a kezét a lány állkapcsán. Grace vonakodva elhúzódott és átvágva a szobán, az öltözőszekrényre tette a rózsát, majd kihúzta a felső fiókot. Megdermedt. A ruhák tetején ott feküdt a Pán Péter egy kicsi, keményfedeles kiadása, egy nagy piros masnival átkötve. Levegő után kapkodva a kezébe vette, és kibontotta a masnit. Ahogy az első oldalhoz lapozott, a szíve kihagyott egy ütemet. „Ó, Istenem, ez egy aláírt első kiadás!” „Tetszik?” „Hogy tetszik-e?” felelte a lány elhomályosult tekintettel. „Ó, Julian!” Ráugrott a férfira, és össze-vissza csókolta az arcát. „Csodálatos vagy! Köszönöm!” A lány most először látta a férfit zavarban. „Ez csak…” A lány hangja elfulladt, amint a kamrára pillantott. Az ajtó résnyire nyitva volt, és égett benn a villany. A férfi biztosan nem… Grace lassan megközelítette. Kitárta az ajtót és benézett. Az öröm könnyei szöktek a szemébe, ahogy elöntötte a melegség. A polcai megint tele voltak könyvekkel. A kezei reszkettek, ahogy kinyújtotta őket és végigsimította az új gyűjteménye gerincén. „Álmodom?” suttogta. Megérezte Juliant maga mögött. Nem ért hozzá, de a lány érezte őt minden egyes pórusában, teste minden egyes érzékszervével. Nem volt fizikai, de mégis földrengető. És elállt öle a lélegzete. „Nem találtuk meg mindegyiket, különösen a puha kötésűeket, de Selena azt mondta, hogy a legfontosabbak meg vannak.”

Egy könnycsepp csordult le a lány arcán, amikor meglátta az édesapja könyveinek példányait. Hogyan találták meg őket? Lüktető szívvel nézett a kedvenc köteteire: A három muskétás, Beowulf, A skarlát betű, A farkas és a galamb, A vágy mestere, Fallen, The Lawman Who loved Her, és a többi, hogy teljesen beleszédült. Lenyűgözve és szédülten, a lány hagyta, hogy a könnyei szabadon csorogjanak az arcán. Megfordult, és Julian köré fonta a karjait. „Köszönöm,” zokogta. „De hogyan? Hogy csináltad ezt?” A férfi megvonta a vállát, és odanyúlt, hogy letörölje a könnyeit. A lány ekkor látta meg a kezét. És valami hiányzott róla. „Ne a gyűrűdet,” suttogta a lány, meglátva a világos sávot a férfi jobb kezének egyik ujján, ott, ahol a gyűrű volt. „Mondd, hogy nem tetted?” „Az csak egy gyűrű, Grace.” Nem csak az volt. A lány emlékezett a férfi arcára, amikor Dr. Lewis meg akarta venni. „Soha,” mondta Julian. „Fogalma sincs, hogy miken mentem át, hogy megszerezzem.” És miután meghallgatta a történeteket a múltjáról, volt némi elképzelése. És most eladta érte. Reszketve lábujjhegyre állt, és szenvedélyesen megcsókolta a férfit. Julian megdermedt az ijedtségtől, amikor a lány ajka az övéhez ért. A lány még soha nem viselkedett így vele azelőtt. Lehunyt szemekkel belemarkolt a lány hajába, hagyva, hogy beborítsa az alkarját, ahogy belenyögött a szájába. A feje beleszédült a lány ízébe. Az érintésébe. A csókjába, ahogy úgy csókolta, mint soha senki azelőtt… Tiszta szívből. Ez megrázta a férfit, egészen az átkozott lelkéig. Abban a pillanatban szerette volna, ha megáll az idő. Egy másodpercet sem akart a lány nélkül élni. Nem tudta elképzelni azt a napot, amikor a lány nincs mellette. Érezte, hogy elveszti az önuralmát. Az örült fájdalma hasított egyszerre a fejébe és az ágyékába. Ne most! Ordította az elméje. Még nem akarta, hogy vége legyen. Nem pont most. Nem, amikor annyira közel van. Olyan közel… De nem volt választása. Vonakodva elhúzódott a lánytól. „Ezt úgy veszem, hogy tetszik, igaz?” A lány ránevetett. „Hát persze, te bolond.” Kezeit a férfi dereka köré fonta, és a mellkasára hajtotta a fejét. Julian megrezzent, ahogy egy ismeretlen érzés tört rá. Beborította a karjával a lányt, érezve, hogy a szíve ugyanolyan gyorsan ver, mint az övé. Ha tehette volna, így maradt volna örökre, átölelve a lányt. De nem tehette. Hátralépett a lánytól. Az homlokráncolva felnézett. A férfi elsimította a ráncot a homlokán. „Nem utasítalak vissza, édesem,” suttogta. „Csak ebben a pillanatban nem érzem, hogy önmagam lennék.” „Az átok?” A férfi bólintott.

„Tehetek valamit?” „Csak adj egy percet, hogy legyőzzem.” Grace az ajkába harapott, ahogy a férfi mereven az ágyhoz lépett. Most először nem látta azt a tökéletes, folyékony kecsességet a mozdulataiban. Úgy tűnt, a férfi lélegezni is alig tud, mintha iszonyatos fájdalmat érezne a gyomrában. Olyan erősen szorította az ágy tartóoszlopát, hogy majd’ kiugrott a csuklója. Fájdalom hasított a lányba a nyögéseitől, és szerette volna megnyugtatni. Mi több, szeretett volna segíteni rajta. Elvégre kívánta a férfit… Kívánta. Időnként. Grace álla leesett, amikor egy gondolat teljes erővel lecsapott rá. Szerette a férfit. Igazán, mélyen és a legőszintébben szerette. Hogy is ne szeretné? Kalapáló szívvel Grace a kamrában levő könyvekre pillantott. Megrohanták az emlékek. Julian, az éjszaka, amikor megjelent és felajánlkozott neki, Julian, amint a zuhany alatt szeretkeznek, Julian, ahogy megnyugtatja, megnevetteti, Julian, amint lemászik a felvonóba, hogy megmentse, és Julian az ágyon fekve a rózsával, amint figyeli, hogy felfedezi az ajándékait. Selenának igaza volt. A férfi a legjobb fogás, és ő soha nem akarja elengedni. Már a nyelve hegyén volt, hogy kimondja, de még idejében észbe kapott. Nem most van itt az ideje. Nem, amikor a férfi ilyen nyilvánvalóan gyötrődik. Nem, amikor ennyire sebezhető. Nem akarná tudni. Vagy igen? Grace a következményekre gondolt, ha elmondaná neki. A férfi nem szeret ebben az időben lenni. Ezt tudta. Haza akart menni. Ha elmondja neki, hogyan érez, a férfi lehet, hogy itt marad más indok nélkül is, de ha nincs a maradásra egyéb oka, akkor lehet, hogy neheztelni fog rá, amiért távol tartja mindentől, amit a férfi ismer. Vagy mi van, ha nem működik. Mint pszichológus, bárkinél jobban ismerte az összes problémát, amik felbukkanhatnak egy kapcsolatban és tönkretehetik azt. A szakítások legfőbb oka, a két ember között kiépült közös vonás hiánya, akik csak a fizikai vonzalmon osztoztak. Ő és Julian annyira különbözőek voltak, amennyire két ember csak lehet. Ő egy sima, huszonegyedik századi pszichológus, a férfi pedig egy jóképű Kr.e.* második századi makedón tábornok. Mint a hal és a madár esete, akik egy helyet kerestek, ahol együtt élhetnek! Két ennél különbözőbb ember még nem született, és nem kényszerült egymás mellé. Most mindketten a kapcsolat újdonságában sütkéreznek. De nem ismerik egymást olyan jól. Mi van, ha egy év múlva kiderül, hogy nem is igazán szerelmesek? És mi van, ha a férfi megváltozik, miután megtörik az átok? Julian azt mondta, hogy egy más ember volt Makedóniában. Vajon a jelenlegi kedvességének vagy vonzerejének melyik része van az átok miatt? Egyetértve Ámorral, az átok miatt Julian kényszert érzett a lány felé. Mi van, ha miután megtörték az átkot, a férfi teljesen más lesz? Valaki, aki már nem akarja őt? Akkor mi lesz? *

Krisztus előtt

Ha a férfi egyszer elszalasztja a lehetőséget, hogy hazatérje, a lány biztos volt benne, hogy nem kap másikat. Grace megpróbált levegőt venni, amikor rájött, hogy nem mondhatja a férfinak, hogy: „Gyerünk, próbáljuk meg, lássuk, mi történik.” Mert ha a férfi egyszer meghozza a döntést, nincs második lehetőség. Grace nyelt egyet, azt kívánva, bárcsak a jövőbe láthatna, mint Selena. De néha Selena is téved. Julian miatt Grace nem engedhette meg, hogy hibázzon. Nem, a férfi csak egyetlen elfogadható indokkal maradhat itt. Ha legalább annyira szereti a lányt, mint a lány őt. És ez annyira volt valószínű, mint hogy az ég a lány fejére szakadjon az elkövetkező tíz percben. Szemeit lehunyva Gracet megrázta az igazság. A férfi soha nem lesz az övé. Így vagy úgy, de haza kell engednie. És ez meg fogja őt ölni. Julian szaggatottan levegőt vett, és elengedte az ágyat. Erőtlenül a lányra mosolygott. „Ez fájt,” mondta. „Mondhatni.” A lány meg akarta érinteni a férfit, de az hátralépett, mintha egy kígyó akarna hozzáérni.” Grace karja lehanyatlott. „Megyek, elintézem a vacsorát.” Julian nézte, amint a lány kimegy a szobából. Alig tudta visszatartani magát attól, hogy utána menjen. De nem merte. Egy kicsit több időre volt szüksége, hogy összeszedje magát. Több időre, hogy lecsillapítsa a benne tomboló tüzet, ami azzal fenyegette, hogy teljesen elborítja. Megrázta a fejét. Hogy képes a lány érintése ilyen erőt adni neki, ugyanakkor hihetetlenül elgyengíteni? Grace épp elkészült a konzervlevessel és a szendvicsekkel, amikor Julian csatlakozott hozzá a konyhában. „Jobban érzed magad?” „Igen,” felelte a férfi, és leült az asztalhoz. Grace a tálkájában körözött a kanalával, miközben figyelte, ahogy a férfi eszik. A halványuló napfény elkapta a haját, kihangsúlyozva azt. A férfi teljesen egyenesen ült a széken, és minden egyes mozdulatára a lányt megrohanta a vágy. Egész nap képes lett volna figyelni őt, és soha nem fáradt volna bele. Sőt, igazából szeretett volna felállni, odamenni hozzá, és az ölébe ülni. Aztán beletúrni azokba az arany hullámokba, miközben megcsókolja. Állj! Ha nem szedi össze magát, engedelmeskedni fog a késztetésnek! „Tudod,” szólalt meg a lány habozva. „Gondolkodtam. Mi van, ha itt maradsz? Olyan rossz lenne az én időmben élni?” A férfi pillantása lecsillapította. „Ezt egyszer már megbeszéltük. Én nem ide tartozom. Nem értem a világodat, a szokásaitokat. Kényelmetlenül érzem magam, és ezt utálom.” Grace megköszörülte a torkát. Rendben, nem fogja még egyszer megemlíteni. Sóhajtva felemelte a szendvicsét és megette, bár igazából vitatkozni akart. Miután megvacsoráztak, Julian segített kitakarítani a konyhát. „Akarod, hogy olvassak neked?” kérdezte a lány. „Persze,” mondta a férfi, de a lány érezte, hogy valami baj van. A férfi óvatos volt vele, majdnem hideg. Nem látta ilyennek, mióta megjelent. Grace felment, és lehozta a Pán Péter új kötetét. Julian már a földön volt, félretolva a kanapét.

A lány elfoglalta a helyét, merőlegesen elnyúlva, és fejét a férfi hasának támasztotta. Az első oldalhoz lapozva olvasni kezdett. Julian hallgatta Grace egyenletes, dallamos hangját, miközben figyelte. Ahogy a szavakat olvasta, a férfi látta, hogy a lány tekintete táncol az oldalakon. Megígérte magának, hogy nem érinti meg, mégis azon kapta magát, hogy a lány haját simogatja. Ez az érintés lángra lobbantotta, és még jobban megkeményítette az ágyékát, ahogy fájdalmasan birtokolni akarta. Miközben a selymes hajszálak az ujjait cirógatták, hagyta, hogy a lány hangja elvigye innen. Egy olyan nyugodt helyre, hogy majdnem a meghatározhatatlan otthonnak érezte, amit egy örökkévalóság óta keresett. Egy helyre, ahol csak ők ketten léteztek. Itt nem voltak istenek, sem átkok. Csak ők. És csodálatos volt. Grace felemelte a szemöldökét, amikor érezte, hogy Julian keze ott hagyj a haját és a blúz legfelső gombjához nyúl. Reménykedve visszatartotta a lélegzetét, de ugyanakkor habozott is. „Mit akarsz…” „Csak olvass tovább,” mondta a férfi, miközben kigombolta a gombit. A lány felforrósodott testel nekifogott a következő bekezdésnek. A férfi nekiállt a következő gombnak. „Julian…” „Olvass.” A lány elolvasott még egy bekezdést, miközben a férfi keze a következő gomb után nyúlt. Ez a tevékenység megőrjítette a lányt, lélegzete felgyorsult, a szíve vadul vert. A lány felnézett és meglátta a férfi éhes tekintetét. „Mi ez? Egy vetkőzős felolvasás? Én elolvasok egy bekezdést, te kigombolt egy gombot?” A férfi erre avval válaszolt, hogy kezét lecsúsztatta a lány mellére, és gyengéden a tenyerébe fogta. Grace felnyögött a vágytól, ahogy a férfi a szaténon keresztül masszírozta. A bőrén érezte a keze melegét, ettől libabőrös lett a karja. „Olvass,” parancsolta a férfi ismét. „Ó igen, mintha tudnék, miközben te…” A férfi kikapcsolta a melltartó elülső kapcsát, majd finoman a kezébe vette a lány mellét. „Julian!” „Olvass nekem, Grace. Kérlek.” Mintha ez lehetséges lenne! E a férfi kérlelő hangsúlyától összerándult a szíve. Minden erejét összeszedve a könyvre összpontosította a figyelmét, miközben Julian a meztelen bőrére csúsztatta a kezét. Az érintése annyira megnyugtató volt, annyira gyengéd. Fenséges. Ez nem az a vad cirógatás volt, amivel elcsábította és feltüzelte a lányt, ez valami teljesen más volt. A teste mélyébe hatolt. A szívébe. Egy idő után a lány hozzászokott az apró körökhöz, amit a férfi a melle és a mellbimbója köré rajzolt, egészen a köldökéig. Átadta magát a pillanatnak, a közelség érzésének, amit megosztott a férfival. Mire a könyv végére ért, már majdnem tíz óra volt. Julian végighúzta a kézfejét a lány merev mellbimbóján, amikor az letette a könyvet. „Olyan gyönyörű melled van.” „Örülök, hogy így gondolod.” A lány meghallotta, hogy a füle alatt megkordul a férfi gyomra. „Úgy hangzik, mintha éhes lennél.”

„Az én éhségemet nem csillapítja az étel.” A lány arcát forróság öntötte el. A férfi végighúzta a kezét a lány köldökétől fel a nyakáig, majd az állán keresztül a hajának vonaláig. Körberajzolta a szájának vonalát a hüvelykujjával. „Milyen különös,” mondta a férfi. „A csókod túltesz mindenen.” „Hogyan?” A férfi a lány hasára ejtette a kezét. „Szeretem érezni a bőrödet az enyémen. A tested puhaságát a kezem alatt,” mondta csendesen. „De amikor az ajkunk megérinti egymást, elmegy a józan eszem. Mit gondolsz, mitől van ez?” „Nem tudom.” Megcsörrent a telefon. Julian káromkodott. „Tényleg utálom ezeket a dolgokat.” „Én is kezdem utálni.” A férfi elhúzta a kezét, hogy a lány fel tudjon állni. Grace elkapta a kezét, és visszahúzta a mellére. „Hadd csörögjön.” A férfi elmosolyodott, aztán a lány felé hajolt. Az ajkuk annyira közel volt, hogy a lány érezte az arcán a férfi leheletét. A férfi hirtelen elhúzódott. A lány észrevette a gyötrelmet, és a vágyakozást a férfi szemében, mielőtt az becsukta, és a fogát csikorgatva próbálta összeszedni magát. „Menj, és vedd fel a telefont,” suttogta, elengedve a lányt. Grace reszkető lábakkal átment a szobán a vezeték nélküli telefonhoz, és közben összefogta a mellén a blúzát. „Szia, Selena.” Julian hallgatta a lányt, és nehéz szívvel próbálta leküzdeni a benne tomboló tüzet. Azt kívánta legkevésbé, hogy elhagyja ezt a mennyországot. Semmit nem élvezett még ennyire életében, míg nem találkozott Grace-szel. Most pedig mohón vágyakozott minden egyes másodpercért a lány idejéből. „Tarts egy kicsit, megkérdezem.” Grace odajött mellé. „Selena és Bill tudni szeretnék, hogy nem tartunk-e velük szombat este?” „Ahogy akarod,” mondta a férfi, remélve, hogy a lány elutasítja. A lány elmosolyodott, és visszatette a telefont a füléhez. „Ez nagyszerűen hangzik, Selena. Jó móka lesz… Oké, majd találkozunk.” Letette a telefont. „Megyek, és lefekvés előtt gyorsan lezuhanyozom. Oké?” Juian bólintott. Nézte, ahogy a lány felmegy a lépcsőn. Szeretett volna újra halandó lenni, jobban, mint bármikor. Bármit megadott volna azért, hogy követhesse a lépcsőn, lefektesse az ágyra, és mélyen a lány testébe temetkezzen. Szemét lehunyva szinte érezte a nedves forróságot, ami körbeveszi őt. Belemarkolt a hajába. Hány napig bírja még elviselni ezt a kínzást? És most már harcolni akart. Visszautasította, hogy akár egy másodperccel is hamarabb megadja a józan eszét, mint ahogy a Sors elrendelte. Grace megérezte Julian jelenlétét. Megfordulva meglátta a zuhany mellett, teljesen meztelenül. Tekintete elgyönyörködött annak az aranyszínű bőr minden egyes négyzetcentiméterében, de valójában a férfi meleg, bájos mosolya volt az, ami elrabolta a szívét, attól akadt el a lélegzete. A férfi egyetlen szó nélkül belépett a lány mellé. „Tudod,” mondta a férfi olyan lazán, hogy a lány meglepődött. „Ma reggel rájöttem valami érdekesre.”

A lány nézte, ahogy a víz a férfira folyik, hátrasimítva a haját, amíg az rövid, nedves fürtökben nem csavarodott az arca körül. „Igen?” kérdezte, ellenállva a késztetésnek, hogy az egyik fürtöt az ujjai közé vegye. Vagy még jobb, a foga közé. „Mmm,” mondta a férfi, végigfuttatva kezét a zuhany hosszú csövén, míg markába nem fogta a zuhanyrózsát. A vízsugarat gyengéd masszírozásra állította. „Fordulj meg.” Grace habozott, mielőtt engedelmeskedett volna. Julian pillantása végigsiklott a lány sima, nedves hátán. Egész életében nem találkozott nála hívogatóbb nővel. Ő volt minden, amiről csak álmodott, és most nem mert reménykedni. Nem mert álmodni. Tekintete végigsiklott az érzéki hajlatokon. A lány enyhe terpeszben állt. Vágy tört a férfi, hogy tárja szélesre őket, és merüljön el a lányban. Nagy nehezen levegőt vett, és a vízsugarat a lány vállára irányította. „Ez nagyon jó érzés,” suttogta a lány. Julian nem tudott megszólalni. Összeszorította az állkapcsát, hogy ne engedjen a teste mohó követelésének. A vágya, hogy megérintse a lányt nevetségessé tette azt az érzést, amit az étel és a víz iránt érzett, amikor a könyvben volt csapdába esve. Grace a férfi felé fordult, az arca izzott. Mögé nyúlt, elvette a mosdószivacsot és beszappanozta. Julian nem mozdult, míg a lány megfürdette. Keze végigsiklott a mellkasán és hasán, még jobban feltüzelve az éhségét. A férfi várakozásteljesen visszatartotta a lélegzetét, ahogy a lány keze egyre lejjebb és lejjebb haladt. Grace beharapta az alsó ajkát, amikor megérintette a férfi feszes hasizmait. Felnézett, és látta, hogy Julian őt nézi. Szemeit félig lecsukta, és úgy tűnt, hogy élvezi a lány minden egyes érintését a bőrén. A lány élvezetet akart okozni a férfinak, ezért lecsúsztatta a szivacsot a kávébarna fürtökön át a teste középpontjáig. A férfi élesen beszívta a levegőt, amikor a lány a lába közé nyúlt, és gyengéden a kezébe vette. A lány elmosolyodott, amikor érezte, hogy remegés fut át a férfin. A férfi arcán látható élvezettől el volt ragadtatva. Kalapáló szívvel masszírozni kezdte a férfi duzzadt hímvesszejét. Hallotta, hogy a zuhanyrózsa a kádba esik, és abban a pillanatban a férfi a karjába vette, és a nyakára tapasztotta a száját. Grace megremegett az érzéstől, amikor nedves testük egymásba fonódott. A szerelem, amit a férfi iránt érzett, egyre csak nőtt benne, egy csodáért könyörögve, ami lehetővé tenné a közös életüket. Abban a pillanatban szerette volna magában érezni a férfit. Hogy úgy birtokolja a testét, ahogyan azt a szívével teszi. Miközben az ajkai kéjesen kínozták, a férfi a lány lába közé tolta a combját. A lábán levő apró szőrszálak cirógatásától a lány akarata megolvadt. Grace lázasan a férfi nedves combjához dörzsölte magát, élvezve az erős izmok rándulását a lábai között, miközben a férfi a nyakát szopogatta. Ó, mennyire szerette ezt a férfit. Hogy szerette volna hallani öle, hogy milyen sokat jelent neki, legalább annyit, amennyit ő jelent a lánynak. A férfi keze végigsiklott a lány hátán, majd előre csúszott. Tekintete perzselt, amikor leengedte a lányt a kád aljára. „Mit akarsz…” A lány szavai elfulladtak, amikor a férfi a fülébe dugta a nyelvét.

Érezte, hogy a férfi karja megfeszül, amikor a zuhanyrózsáért nyúlt, és újra a lány testét kezdte veretni a lüktető meleg vízzel. Lassan, érzékien körözött vele a lány mellén és hasán. Ahogy a víz és a férfi teste izgatta, a lány levegőért kapkodott. Julian egész testében reszketett a kétségbeesett vágytól. Olyan gyönyört akart a lánynak nyújtani, amilyet még soha senki. Azt akarta látni, ahogy a lány alatta vonaglik. Hallani akarta kiáltását, amikor elélvez. Szélesre tárva a lány combjait, a lába közé irányította a vízsugarat. Grace fuldoklott a rátör leírhatatlan gyönyörtől. „Julian?” lihegte, teste megremegett, amikor megérezte magában a férfi ujjait, amik kitöltötték, ingerelték, a víz pedig felerősítette a férfi mozdulatait. Soha, soha nem tapasztalt még ilyesmit. A férfi a csuklóját forgatta, a pulzáló vízsugárral körözött a lány testén, aminek a lány nem tudott ellenállni. Egy másodperccel később a lány hangos kiáltással elélvezett. Julian elmosolyodott, miközben keményen tartotta magát, nehogy a lányba hatoljon. A kezeivel, a nyelvével, és a zuhannyal még ötször vezette a lány az élvezet csúcsára. „Kérlek, Julian,” könyörgött a lány az utolsó után. „Irgalmazz. Nem birok többet elviselni.” Úgy döntve, hogy már eleget szenvedtek mindketten, Julian elzárta a vizet. Grace meg sem tudott mozdulni. Minden érintés, bármilyen aprócska is, megrázta. Figyelte, ahogy a férfi feláll a lábai közül, és halványan mosolyogva néz le rá. „Meghaltam,” lehelte a lány. „Most el kell rejtened a testemet.” A férfi erre felnevetett. Kilépett a kádból, majd lehajolva, felemelte a lányt. A lány kiélvezte a férfi meztelen bőrének érintését, ahogyan az ágyhoz vitte, és megszárogatta a törülközővel. Lassan, óvatosan, úgy használta a frottír anyagot, hogy a lány biztos volt benne, hogy ez senkinek sem jutna eszébe. Érzékien végighúzta a karján, a mellén, majd le a hasán, lassú, körkörös mozdulatokkal. „Tárd ki a lábad nekem, Grace.” A lány akaratereje elszállt és engedelmeskedett. Grace felnyögött, amikor az anyag gyengéden megcirógatta a lába között lüktető puhaságot. Aztán az anyag eltűnt, és csak a férfi ujjai maradtak. „Julian, kérlek. Nem hiszem, hogy még egyszer képes vagyok rá.” De a férfi nem hallgatott rá. A saját teste sem. Legnagyobb döbbenetére ismét elélvezett. Julian mellé feküdt, és a fülébe súgta. „Képes vagyok egész éjszaka ezt tenni veled.” A lány a férfi szemébe nézett, és tudatosodott benne mekkora az átok ereje. A férfi teste még teljesen merev volt, homlokát izzadtság lepte el. Hogyan volt képes végignézni, ahogy a lány újra és újra elélvez, tudva, hogy ő maga nem teheti? A lánynak csak arra tudott gondolni, mennyire szereti, felült és megcsókolta a férfit. Julian erőszakosan elhúzódott. Lezuhant a padlóra, vergődve, mintha verné valaki. Megrémülve attól, amit tett, Grace az ágy szélére csúszott. „Sajnálom,” mondta, és a férfi után nyúlt. „Elfelejtettem.” Az a lány felé fordult, a szemében különös, hátborzongatóan sötét kifejezéssel. Julian remegve próbálta leküzdeni az őrületet. A lány arcán látott félelem csillapította le végül. Elhúzódott, mintha a lány mérgező lenne. Grace figyelte, ahogyan az ágy lépcsőibe kapaszkodva feláll. „Egyre rosszabb,” mondta a férfi bizonytalanul.

Grace meg sem tudott szólalni. Nem bírta nézni a fájdalmát. És gyűlölte saját magát, mert túlhajszolta a férfit. Julian felvette a ruháit, és hátra sem nézve elhagyta a szobát. Jó időbe telt, mire Grace meg tudott mozdulni. Mikor elég ereje volt ahhoz, hogy lábra álljon, felöltözött. Kihúzta a legfelső fiókot, és megpillantotta a bilincset. Hány napjuk van még, mielőtt örökre elveszíti a férfit?

14 fejezet

A következő néhány nap volt a legjobb Grace életében. Amint hozzászokott Julian a szabályokhoz, hogy nincs csók, se forró bizalmas érintés, beleestek egy olyan könnyű kapcsolatba, ami egyrészt örömet okozott neki, másrészt megrémítette. A mindennapjait munkával töltötte és gyakran ebédelt együtt Juliannal és Selenával, és minden éjjel Julian karja között feküdt. De Grace tisztában volt azzal, hogy minden elmúlt nappal közeledik a hónap vége, amikor Julian elhagyja, és rettegett ettől. Hogy lesz képes elviselni ezt? Bár ez gondolat sosem tűnt el a fejéből, megpróbált nem gondolni rá. Neki csak a pillanatnak kellene élnie, nem szomorkodni a holnap miatt, ami úgyis eljön. Szombat este találkoztak Selenával is Billel a Tpi's-nél a Negyedben. Habár több volt a turista, mint a helybéli Tippitina's ez volt a Zydeco Night és Grace szerette volna, ha Julian hallja a híres New Orleansi zenét. „Hello” kiáltott Selena feléjük, ahogy közeledtek a hátsó asztalhoz. „Már azt hittem nem is jöttök és lemaradtok a Show-ról.” Grace érzete, ahogy elpirul, miközben eszébe jutott, mi volt a késésük oka. Egy nap ezt is meg kell tanulnia, hogy zárja be a fürdőszoba ajtaját, amikor fürdik. „Szia, Julian, Grace” köszöntötte őket Bill. Grace Bill gipszkötésére mosolygott, amit Selena fluoreszkáló színekkel festett ki. Julian Bill felé bólintott miközben kihúzta Grace-nek a széket majd ő is leült mellé. Amint a pincér odaért, sör és nachost rendeltek, ez idő alatt Selena a ritmust dobolta kezével az asztalon. „Gyerünk Lanie” szólt Bill mogorva hangon. „Menjünk táncolni, mielőtt megöllek ezért a szakadtan zajongásért.” Grace irigyen nézett utánuk, ahogy elsétáltak. „Szeretnél táncolni?” kérdezte Julian. Grace szeretett táncolni, de nem akarta zavarba hozni Juliant. Nem kételkedett benne, hogy Juliannak fogalma sincs ezekről a modern tánclépésekről. Hihetetlenül édes volt tőle ez az ajánlat. „Minden rendben.” A férfi nem hallgatott rá. Felállt és felé nyújtotta a kezét. ”Igen, táncoljunk.” Amint elérték a táncparkettet, Grace rájött, hogy ez az ember ugyanolyan jól tud táncolni, mint ahogy kinéz. Julian ismert minden lépést, mintha erre született volna. Valójában tökéletesen mozgott, elegánsan, férfiasan és szexin. Grace még sosem látott ilyet eddig. És a körülöttük levő nők bíráló, irigy pillantásai kísérte őket, egyikőjük sem látott még soha ilyen figurákat. Mire a zenekar befejezte a dalt, Grace kifulladt és melege volt.

„Hogyan…” „Ez egy Terpsichore-től származó ajándék volt,” mondta Julian Grace vállára tette a karját, és szorosan magához húzta. „Ki?” „A tánc múzsája.” Grace elmosolyodott. „Emlékeztess majd engem, hogy küldjek neki egy köszönő kártyát.” Amikor a következő dal kezdődött, Julian tett egy dupla lépést, amikor elnézett a balra. „Valami baj van?” kérdezte Grace, ahogy követte a tekintetét. A férfi megrázta a fejét és megdörzsölte a szemét. „Csak láttam valamit.” „ Mit láttál?” Julian keresztül nézett a tömegen kereste azt a magas szőke férfit, akit a szeme sarkából látott. Bár alig egy pillanatra látta csak, de meg esküdött volna, hogy Kyrian a Trák volt az. Olyan 2 és 2,5 méternyire állt tőle Kyrian mindig olyan típusú ember volt, aki kitűnt a tömegből, neki volt egy jellegzetes halálos csavargó kinézete. De Kyrian itt ebben az időben, az lehetetlen lenne. Az meg örültség lenne, hogy visszatért hozzá - de az is, hogy lát bizonyos dolgokat. „Semmit,” válaszolta inkább. Kiűzte a fejéből ezeket a gondokat, és Grace-re mosolygott. Egy lassú dal következett. Julian közelebb húzta magához Gracet, lassan a karjaiba zárta, miközben a zene ütemére ringatóztak. Grace a karját Julian nyaka köré fonta, és a mellkasára hajtotta a fejét, belélegezve a férfi testéből áradó meleg szantálfa illatot. Grace nem tudott semmit Julian illatáról, csak annyit hogy a teste felbolydul tőle, kiszárad a szája és vízre van szüksége. Julian az állát Grace feje tetejére tette, és a lány haját simogatta, miközben Grace az ő szívdobbanásait hallgatta. Grace legszívesebb örökre így maradt volna. De ahogy minden a dal, ez is véget ért. Két gyorsabb dal következett, és Grace már le szeretett volna ülni. Nem értette, honnan van Juliannek ekkora kitartása. Ahogy leültek az asztalhoz, Grace megállapította, hogy Julian még csak nem is veszi gyorsabban a levegőt, de a homlokán azért csillogott egy kis izzadság. Julian kihúzta neki a széket. Szorosan Grace mellé ült, majd a söréért nyúlt, és hosszan ivott. „Julian” szólt Selena nevetve „Nem is gondoltam volna rólad, hogy ismered ezeket a tánclépéseket.” Bill megforgatta a szemeit. „Megint epekedsz Lanie?” Selena rácsapott a férje hasára. „Te tudod a legjobban. Te vagy az egyetlen játék katona, akit én akarok.” Bill Julian felé vetett egy szkeptikus pillantást. „Hát hogyne.” Grace látta, ahogy egy árnyék vetül Julian arcára. „Jól vagy?” kérdezte. Julian rámosolygott és az arcán lévő gödrök elfeledtették Grace-szel a kérdést. Csendben ültek és figyelték a zenekar játékát, míg Grace és Julian egymást etette nachos-szal. Mikor Grace elvette a kezét Julian szájától, ő megfogta és a saját szájához emelte, hogy lenyalja a lány ujjai végein maradt sajtot. Ahogy Julian nyelve simogatta a bőrét, forróság futott át az egész testén.

Grace felnevetett, ahogy elöntötte a vágy. Most igazán azt kívánta bárcsak maradtak volna otthon. Hogy szerette volna lefejteni Julianről a ruháit, és egész este nyalogatni róla a sajtot! Fel kel írni a bevásárló listájára a Cheez Whiz-t. Julian szeme felragyogott, és Grace kezét az ölébe húzta, miközben hozzásimult Grace nyakához egy picit, mielőtt hátrafordult volna a következő sörért. „Hé, Selena,” szólalt meg Bill, ezzel visszaterelte Grace figyelmét feléjük. Bill egy szalvétát nyújtott át neki. „Töröld le a nyálat az álladról.” Selena rákacsintott. „Hé, Gracie, szükségem lenne egy kis sminkigazításra.” Julian visszaült, miután elmentek. Figyelte, ahogy Grace eltűnik a tömegben, aztán mintegy hívásra, a nők kezdtek felé szállingózni. Összeszorult a gyomra. Miért vonzza mindig őket? Csak most az egyszer szeretett volna békében ülni, és nem a nők kezeit lefejteni magáról, akik mindig előbb kezdenek el tapogatózni, mintsem hogy a nevét megtanulnák. „Hello szépfiú,” turbékolta egy vonzó szőke, ahogy elsőként közeledett felé. „Tetszett, ahogy táncolsz. Miért nem…” „Nem egyedül vagyok itt,” közölte Julian figyelmeztetően összehúzott szemmel. „Te és Ő?”A nő nevetve mutatott az ujjával abba az irányba amerre Grace eltűnt. „Ne már. Azt gondoltam hogy elveszettél egy fogadást vagy valami.” „Szerintem ez valami könyörület randi annak a csajnak,” szólt közbe egy másik fekete hajú nő, ahogy csatlakozott a barátnőjéhez. Két férfi vált ki a tömegből. „Mit kerestek ti hárman itt hátul?” kérdezték a partnereiktől. A nők sajnálkozó pillantással méregették Julinat „Semmit,” felelte a szőke dorombolva, ahogy egy utolsó pillantást vetett még Julianre, aztán megfordult és elment. A férfiak dühösen néztek Julianre. Ő csak gúnyosan felhúzta a szemöldökét, és magához vett egy újabb sört. Azok csak a saját ostobaságukat bizonyították, ha harcra kerülne a sor, mert a partnereiket a bal oldalukra húzták. Julian undorodva sóhajtott. Néhány dolog soha nem változik, még ebben az idő síkban sem. „Hé” szólította meg Bill, miközben előre dőlt az asztal fölött. „Tudom, hogy mostanában sok időt töltöttél a feleségemmel, jobban tennéd, ha nem az én területemen mozognál. Hallod-e?” Julian vett egy hosszú, mély lélegzetet. Ne, már, ő is. „Feltételezem, hogy észrevetted, hogy engem csak Grace érdekel.” „Na persze,” Bill gúnyosan mosolygott. „Ne mesélj nekem, nagyon szeretem Grace-t, de nem vagyok idióta. Nem hiszek neked. Te nem olyan fickónak tűnsz, mint aki megelégszik egy szamárral, mikor mehetne lóval is.” „Engem átkozottul nem érdekel, hogy mit hiszel.” Grace habozott, ahogy ő és Selena visszatérek Billhez és Julianhez. A feszültség Julian körül tapintható volt. Annyira szorította a sörösüveget, hogy Grace attól tartott, eltöri az üveget. „Hé, Bill,” mondta Selena, és a férje nyaka köré fonta a karját. „Ugye nem bánnád, ha én táncolnék egyet Juliannel?” „A pokolba, dehogy nem.” Hirtelen Julian elnézést kért, és kiment a bárba. Grace gyorsan követte. A férfi rendelt egy sört, mikor meglátta, hogy Grace utána jött. „Minden rendben van?” érdeklődött a nő. „Persze, rendben.”

A hangja nem tűnt valami rendben lévőnek. Julian határozottan nem tűnt úgy, mintha rendben lenne. „Tudod jól, hogy meg tudom állapítani, hogy mikor nem mondasz nekem igazat. Szóval, Julian. Mi a baj?” „Nekünk el kéne mennünk.” „Miért?” Julian vetett pillantást Bill és Selena felé. „Csak az jutott eszembe, hogy ez bölcs dolog lenne.” „Miért?” Julian torkát egy mély morgás hagyta el. Mielőtt válaszolhatott volna, három férfi ért melléjük, és az arckifejezésük alapján nem tűntek túl boldognak, ahogy Grace ezt megállapította. Rosszabb, úgy tűnt, hogy Julian volt a rosszkedvük oka. A legnagyobb egy body-builder kinézetű monstrum, aki úgy 10 centivel volt kisebb, mint Julian de szélesebb és vastagabb. Összeszorította a száját, ahogy átnézett Julian háta fölött. És ez volt az a pillanat mikor Grace felismerte őt. Paul. Grace szíve kalapált. Paul az évek során testileg megváltozott. Szélesebb lett az arca, és korai ráncok jelentkeztek a szeme körül, és kissé kopaszodott. De a gúnyos vigyora még mindig ugyan olyan volt. „Ő volt az aki beszélgetett Amberrel,” mondta neki az egyik kísérője. Halálos nyugalom öntötte el Juliant, és ettől borzongás futott át Grace gerince mellett. Nem lehet megmondani, hogy Julian mit fog csinálni, és abból ítélve, amit Grace látott, Paul nem változott sokat, se kívül se belül. Nagymenő képmutató kölyök, Paul, mindig kísérettel vette magát körbe. Azt hitte, hogy az erőfitogtatásból áll minden. A macsó egója miatt nem engedhette meg, hogy csak úgy távozzon, míg egy verekedést nem produkál Juliannel. Grace remélte, hogy a tábornokának több esze van ennél, semhogy bedőljön ennek a trükknek. „Neked szükséged van valamire?” kérdezte Julian anélkül, hogy Paulra vagy a barátaira nézett volna. Paul felnevetett és mellkason ütötte az egyik barátját. „Mi ez a buzis beszéd?” „Azt gondoltam, mondasz nekem valamit szépfiú, miután a barátnőmmel voltál. Ahogy rád nézett és beszélt veled, biztos vagyok benne, hogy te vele voltál.” Julian megfordult és egy olyan pillantással nézett Paul felé, amitől egy épeszű már meghátrált volna. Paulnak természetesen nem tartozott közéjük. Soha sem volt esze. „Mi a baj, szépfiú?” gúnyolódott Paul. Megsértettelek?” A barátai felé figyelt és megrázta a fejét. „Ahogy gondoltam, nem más, mint szép, gyáva és buzi.” Julian felnevetett, de a tónusa inkább gonosz volt mint boldog. „Gyere Julian,” szólalt meg Grace, és megfogta Julian karját, még mielőtt a dolgok rosszra fordulnának. „Menjünk.” Paul megfordult és gúnyosan vigyorgott, ahogy felismerte őt. „Na lám, Grace Alexander. Micsoda meglepetés.” Tapsolt egy rövidet, hátraszólt egy fekete hajú férfinek közvetlenül a háta mögött. „Hé Tom, ugye emlékszel még Gracre a főiskoláról? Az ő kicsi fehér bugyija volt a fogadásunk tétje.” Julian lefagyott ezektől a szavaktól.

Grace megérezte a nehéz fájdalom hullámot, de nem mutatta ki. Nem fogja megint megadni Paulnek ezt az örömöt. „Nem csoda hogy Amberrel volt,” folytatta Paul. „Valószínűleg ki akart próbálni egy nőt, aki nem sírja el magát, ha valaki megkeféli.” Julian annyira gyorsan pördült Paul felé, hogy Grace nem tudta követni a mozdulatot. Paul Julian felé ütött, de ő lebukott és ököllel Paul bordái közé ütött, amitől úgy 1,5 méternyit repült, bele a tömegbe. Szitkozódva futott vissza Julian felé. Julian oldalra mozdult, elgáncsolta Pault és az a hátára esett le. Mielött felkelt volna, Julian a lábát Paul torkára helyezte és hidegen mosolygott. Paul mindkét kezével megragadta Julian cipőjét és megpróbálta leemelni. Remegett az erőfeszítéstől, de Julian nyugodtan ott tartotta a lábát, ahol volt. „Tudtad,” kérdezte Julian egy olyan tónusban, ami igazán rémisztő volt, „hogy még úgy 2 kg és teljesen összeroppantom a nyelőcsövedet?” Paul szeme és karja kidudorodtak, ahogy Julian növelte a terhet a nyakán. „Kérlek ember” könyörgött Paul, ahogy megpróbálta eltolni Julian cipőjét a torka mellett. „Kérlek, ne bánts engem, rendben?” Grace visszatartotta a lélegzetét, amikor Julian még több nyomást is alkalmazott. Tom tett egy lépést felé. „Csináld csak,” szólt figyelmeztetésképpen Julian, „és ki fogom tépni a szívedet, és megetetem a barátoddal.” Grace megdermedt Julian halálos arckifejezése láttán. Ez nem az a gyengéd ember volt, aki vele szeretkezett az éjjel. Ez annak a tábornoknak az arca volt, aki egyszer elpusztította Rómát. Grace fejében kétségkívül ott volt, amit Julianről tudott, és neki teljesíteni kellett a fenyegetést. Tom sápadt arcából ítélve, meg abból, ahogy ő is hátrált egy lépést, Grace meg tudta állapítani, hogy ő is rájött Julia szavainak valódiságára. „Légy szíves,” könyörgött újra Paul, és könnyezni kezdett. „Ne bánts.” Grace nyelt egyet, ahogy azokhoz a szavakhoz könnyek társultak. Ezek az ő szavai voltak, amiket sírva mondott Paulnak az ágyban. Ez volt az, amikor találkozott Juliannel a tekintete. Grace látta a dühöt Julian szemében, ahogy azt is, hogy neki minden vágya megölni Pault. „Engedd meg neki, hogy elmenjen, Julian”, mondta lágyan. „Az egész teste rosszabb, mint a te egyetlen molekulád.” Julian összeszűkült szemmel nézett le Paulra. „Ahonnan én jövök, lemészároltunk olyan hitvány gyávákat mint te, csupán a gyakorlatért.” Grace már teljesen felkészült arra, hogy Julian megöli Pault, mikor a férfi hátra lépett. „Kelj fel.” Paul a torkát dörzsölte, miközben lassan talpra állt. Julian hideg, halott pillantása ténylegesen arra késztette Pault, hogy meghátráljon. „Egy bocsánatkéréssel tartozol a hölgynek” Paul megtörölte az orrát a kézfejébe. „Sajnálom”. „Úgy mondd, ahogy gondolod,” mondta csendben Julian. „Én sajnálom, Grace. Igazán. Nagyon-nagyon sajnálom.” Mielőtt Grace válaszolhatott volna, Julian birtokló mozdulattal átkarolta a vállát, és kisétáltak a klub elé. Nem beszéltek, míg elérték Grace autóját, de Grace érezte, hogy mélyen valami bántja Juliant. A férfi teste feszült volt, mint egy túlfeszített rugó.

„Bárcsak megengedted volna nekem, hogy megöljem,” mondta Julian, miközben Grace a kulcsait kereste a farmer zsebében „Julian…” „Neked nincs fogalmad sincs, hogy ez mekkora kín nekem, hogy elsétált tőlem. Én nem az a fajta ember vagyok, akitől csak elsétálhat.” Rácsapott a kocsi tetejére, aztán körbefonta és ketrecbe zárt oroszlánként morgott. „A fenébe Grace, egyszer egy hozzá hasonló emberek a zsigereit ettem. És mentem, hogy...” Julian habozott, ahogy a kétezer év elfojtott emlékei elárasztották. Látta magát tisztelt vezetőként. Macedónia hőse. Az ember, akinek a teljes Romai légió megadta magát, mikor felismerték a lobogóját. Azután látta magát akként, amivé lett. Egy üres héj. Egy sóvárgó háziállat, aki előbújik, ha meghallja a megidézője hívását. Kétezer éven keresztül érzelmek nélkül élt, úgy élt, pár szónál nem mondott többet. Túlélőmódba kapcsolt. És elvesztette önmagát időközben. Egész addig, míg Grace kapcsolatot nem teremtett vele, és meg nem találta az emberi oldalát... Grace figyelte, ahogy számtalan érzelem fut át Julian arcán. Düh, zavarodottság, rémület, és végül agónia. Átsétált a kocsi másik oldalára de a férfi elhúzódott attól, hogy megérintse. „Nem látod?” a hangja nyers volt az érzelmektől. „Nem tudom, hogy én ki vagyok már. Tudtam ki voltam Macedóniában, és aztán ez lettem. " Feltartotta a karját, amin Grace egy szót látott meg, Priapus, ez volt a karjába égetve. Priapus. „Aztán te megváltoztattad ezeket,” mondta miközben őt figyelte. A gyötrelemtől könnyek csillogtak a szemében, ahogy a nő felé nézet. „Miért kellett megváltoztatnod engem Grace? Miért nem hagytál engem, ahogy voltam? Már megtanítottam magamat, hogy ne érezzek semmit. Csak jöttem, megtettem, amit mondtak és távoztam. Már nem akartam semmit. És most…” Julian körbenézett, olyan volt, mint az a ember, aki a rémálma közepén rájön, hogy nem tud megszökni. Grace felé nyúlt. "Julian…" Megrázta a fejét és ellépett az öleléstől. „Ne!” kezével végiggereblyézett a haján. „Én nem tudom hova tartozom már. Te nem érted” „Mond el akkor,” kérlelte Grace. „Hogyan tudnám elmondani neked, hogy milyen két világ között sétálni. Megvetni mindkettőt. Nem vagyok se ember, sem isten, egy abnormális hibrid vagyok. Neked fogalmad sincs, hogy hogyan nőttem fel. Az anyám ráhagyott az apámra, aki szintén ráhagyott a feleségére, aki ráhagyott bárkire, akire tudott a környezetében. És az utolsó húsz században engem elcseréltek és eladtak. Egész életemet azzal töltöttem, hogy egy olyan helyet kerestem, amit otthonnak hívhatok. Valak, aki Engem akar nem az arcomat vagy a testemet.” A gyötrő kín Julian szemeiben szinte égette Gracet. „Én akarlak téged, Julian.” „Nem, te nem. Hogyan tudnál te?” Gacenek tátva maradt a szája a kérdéstől. „Hogy én nem tudnám? Istenem, soha életemben nem akartam úgy senkit, ahogy téged.” „Csak a vágy, amit érzel.”

Most Grace dühössé vált. Hogy meri elutasítani az ő érzéseit valami ennyire triviális indokkal. Az ő érzései felé sokkal mélyebbek, mint a vágy, azok a lelkéből erednek. „Ne mond meg nekem, hogy mit érzek. Nem vagyok már gyerek.” Julian megrázta a fejét. Képtelen volt elhinni Grace szavait. Ez volt az átok. Ezt tette. Senki nem tudta szeretni. Senki a születése pillanatától kezdve. Grace szeretné őt... Az csoda lenne. Az lenne… A hamisítatlan gyönyörűség. És ő nem arra született, hogy boldogságot érezzen. Olyan szenvedése lesz, amit emberként nem volt. Ez volt az Istenek másik trükkje. Egy másik kegyetlen beugratás a büntetés üzenetével. Most fáradt volt. Fáradt és kimerült a küzdelemből. Csak békét akart, fájdalom nélkül. Menedéket azoktól az ijesztő érzésektől, amit akkor érzet, mikor Gacere nézett. Grace összeszorította a fogait a tagadástól, amit Julian szemeiben látott. De akkor ki tudná hibáztatni őt. Annyira sok alkalommal sebezték meg. De valahogy valami úton bebizonyítja neki, hogy milyen sokat jelent a számára. Meg tudja tenni. Mert ha elveszíteni Juliant olyan mintha megölné magát.

15 fejezet Julian a hétvége hátralevő részében távolságot tartott közöttük. Grace hiába próbált meg áttörni azon a láthatatlan falon, amit a férfi maga köré emelt, az eltaszította magától. Még azt sem engedte, hogy a lány olvasson neki. Grace hétfő reggel csüggedten ment dolgozni, de nem kellett volna fárasztania magát. Nem tudott másra összpontosítani, csak a mennyei kék szemekre, amelyekben rejtett nyugtalanságot látott. „Grace Alexander?” Grace felpillantott az asztaláról, és meglátott egy hihetetlenül gyönyörű szőke nőt, aki a húszas évei elején járhatott, és az ajtóban állt. Úgy nézett ki, mintha most lépett volna le az egyik európai kifutóról, a szoborszerű szépség egy Armani vörös selyemruhát viselt, hozzá illő cipővel és táskával. „Sajnálom,” mondta Grace a nőnek. „Zárva vagyok, Ha esetleg holnap felhívna…” „Úgy nézek én ki, mint akinek szexuál terapeutára van szüksége?” Kapásból, nem. De Grace már hosszú ideje megtanulta, hogy ne ítélkezzen elhamarkodottan az emberek problémáiról. Hívatlanul, a nő besétált az irodába, furcsán ismerős, kecses, arrogáns léptekkel. Odalépett a falhoz, ahol Grace diplomái és oklevelei voltak felfüggesztve. „Lenyűgöző,” mondta, de a hangján az ellenkezője érződött. Megfordulva alaposan végigmérte Gracet, de a csinos arcán megjelenő fintorból Grace megállapította, hogy a nő komoly hiányosságokat talált benne. „Nem vagy hozzá elég csinos, csak hogy tudd. Túl alacsony, túl széles. És különben is, hol találtad ezt a ruhát?” Grace sértetten megmerevedett. „Hogyan?”

A nő figyelmen kívül hagyta a kérdését. „Mondd csak, nem túl fájdalmas egy olyan férfival lenni, aki úgy néz ki, mint Julian, tudva, hogy ha lett volna más esélye, sohasem akart volna veled lenni? Ő olyan karcsú és kecses. Erős és vad. Tudom, hogy téged még sosem akart egy ilyen férfi, és nem is fog.” Grace döbbenten megszólalni sem tudott. De nem is kellett, a nő szünet nélkül folytatta. „Az apja is ilyen volt. Képzeld el Juliant fekete hajjal. Egy kicsit alacsonyabb és vaskosabb, de közel sem kifinomult. És mégis, az az ember úgy tudott a kezeivel… mmm…” Afrodité ábrándozva elmosolyodott, a szemei elrévedtek. „Persze Dioklész tele volt hegekkel, amiket a csatákban szerzett. Volt egy iszonyú sebhelye, ami végigfutott a bal arcának teljes hosszán.” A szeme összeszűkült a dühtől. „Soha nem fogom elfelejteni azt a napot, amikor egy tőrrel meg próbált Julian arcán is olyan sebet ejteni. Szerettem volna azt mondani, hogy Dioklész megbánta azt a tettét, de biztos vagyok benne, hogy nem tette. Julian fizikailag tökéletes, és soha senkinek nem engedtem volna meg, hogy tönkretegye a szépségét, amit én adtam neki.” Afrodité hideg, számító pillantása egészen Grace csontjáig hatolt. „Nem fogok veled a fiamon osztozni.” Afrodité birtokló szavai lángra lobbantották Grace dühét. Hogy merészel itt megjelenni, és ilyen dolgokat mondani. „Ha Julian ilyen sokat jelent neked, akkor miért hagytad el?” Afrodité rámeredt. „Azt hiszed, volt választásom? Zeusz megtagadta tőle az ambróziát, és anélkül halandó nem élhet az Olimpuszon. Mielőtt tiltakozhattam volna, Hermész kitépte őt a karjaimból, és elvitte az apjához. Grace látta Afrodité arcán az iszonyatot, amint újraélte azt a pillanatot. Az elvesztése miatti bánatomat nem lehetett emberi mértékkel kifejezni. Vigasztalhatatlanul, magamba zárkóztam, és amikor végre képes voltam felülkerekedni rajta, már tizennégy év telt el a földön. Alig ismertem fel azt a csecsemőt, akit szoptattam. És ő gyűlölt engem.” Afrodité szeme csillogni kezdett, ahogyan megpróbálta visszatartani a könnyeit. „Fogalmad sincs, milyen anyának lenni, és a gyermek, akit a méhedben hordtál, elátkozza a nevedet.” Grace átérezte a bánatát, de ott volt Julian, akit szeretett, és az ő fájdalma jobban nyugtalanította. „Elmondtad neki valaha is, hogy hogyan érzel?” „Persze, hogy elmondtam,” csattant fel Afrodité. „Elküldtem hozzá Eroszt, hogy adja át neki az ajándékaimat. Visszaküldte őket, olyan szavak kíséretében, amit egy fiúnak sem lenne szabad mondania az anyjáról.” „Sebzett volt.” „Én is,” visította Afrodité. Egész testében reszketett a dühtől. Nyugtalanul, és még inkább megrettenve attól, amit egy feldühödött istennő tehet vele, Grace figyelte, ahogy Afrodité becsukja a szemét, és mélyeket lélegzik, hogy megnyugtassa magát. Amikor Afrodité ismét beszélni kezdett, a hangja és a teste egyaránt kimért és kemény volt. “Mégis visszaküldtem Eroszt Julianhez, még több ajándékkal. Mindet visszautasította. Végig kellett néznem, amint Julian bosszúszomjasan felajánlja a hűségét és a szolgálatait Athénénak.” Mély megvetéssel köpte ki a nevet. “Az ő nevében hódította meg a városokat, azoknak az ajándékoknak a segítségével, amikkel én ruháztam fel a születésekor: Árész erejével, Apolló féktelenségével, a Múzsák és a Gráciák áldásával. Még a Styx vizébe is belemerítettem, hogy biztos legyek benne, hogy halandó fegyvere ne ölhesse, vagy sebesíthesse meg, ahogyan azt

Thétisz tette Achillesszel. A sarkát is bevontam, így egyáltalán nincs sebezhető pontja.” Afrodité megrázta a fejét, mintha még most sem hinné el, amit a férfi tett. “Mindent megtettem azért a fiúért, ami a hatalmamban állt, és ő nem mutatta ki a háláját. A tiszteletét. Végül feladtam a próbálkozásokat. Mivel visszautasította a szeretetemet, biztosítottam, hogy senki ne szeresse.” Grace szíve megállt, ezekre az önző szavakra. “Mit tettél?” Afrodité gőgösen felemelte az állát, mint egy királynő, aki büszke a hidegvérrel vívott harcára. “Olyan sorsa átkoztam őt, amilyenre ő átkozott engem. Bebiztosítottam, hogy egyetlen nő se tudjon úgy a testére nézni, hogy meg ne kívánná, és egyetlen halandó férfi se tudjon úgy a közelében lenni, hogy közben ne irigykedjen rá.” Grace nem hitt a fülének. Hogy lehet egy anya ilyen kegyetlen? Egy még rémisztőbb gondolat cikázott át rajta. “Te vagy az oka Penelope halálának, igaz?” “Nem, azt Julian tette egyedül. Természetesen felbőszített, amikor Erosz elmondta, hogy mit tett a testvéréért, hogy Julian hozzá fordult és nem hozzám. Mivel nem tudtam megszüntetni Erosz nyilának hatalmát, elhatároztam, hogy meggyengítem. Ami Julian és Penelope között volt, az üresség volt, és ő tudta ezt.” Afrodité az ablakhoz lépett, és lenézett a városra. “Ha Julian hozzám jött volna, feloldottam volna a lányt. De nem jött. Figyeltem, ahogy éjszakáról éjszakára odamegy hozzá, újra és újra a magáévá teszi, éreztem a nyugtalanságát, a gyötrelmét amiatt, hogy a lány nem szerette őt igazán. És ő még akkor is megtagadott és átkozott engem.” “A könnyei fordították először Priapuszt ellene. Priapusz volt a leghűségesebb a fiaim közül. Amint észrevettem, hogy Priapusz Julian vérét akarja, meg kellett volna állítanom. De nem tettem. Reméltem, hogy Priapusz haragja miatt Julian megkeres engem. Hogy a segítségemet kérje.” Összeszorította a fogát. “De sohasem tette.” Grace együtt érzett vele, de ez nem változtatott azon, amit a saját fiával tett. “Hogyan lett Julian átkozott?” Afrodité nyelt egyet.” Azzal az éjszakával kezdődött, amikor Athéné azt mondta Priapusznak, hogy nincs még egy olyan bátor és erős férfi, mint Julian. Kihívta a legjobb tábornokát az övé ellen. Két nappal később láttam, ahogy Julian a csatába lovagol, és tudtam, hogy nem fog veszíteni. Amikor visszaverték a rómaiakat, Priapusz dühös lett. Amint Erosz elkotyogta neki, amit tudni akart, Priapusz azonnal Iasonhoz és Penelopehoz ment. Nem tudtam, hogy ennek milyen következménye lesz.” Afrodité maga köré fonta reszkető karjait. “Soha nem akartam a gyermekek halálát. Nem tudod elképzelni, naponta hányszor gyötrődöm azon, ami akkor hagytam megtörténni.” “Nem tudtad megállítani?” Afrodité vadul megrázta a fejét. “Még az én erőmet is korlátozza a Sors. Amikor Julian a haláluk után a templomomhoz jött, visszafojtott lélegzettel azt hittem, hogy végre hozzám fordul. Aztán meglátta azt a szajhát, aki Priapusz ruháját viselte. Julian még akkor is el akart menni mellette, de az a nő nem engedte. Ha tisztán tudott volna gondolkodni, tudom, hogy visszautasította volna.” Afrodité arca elsötétedett a dühtől. “Ha nem lett volna Alexandria, azon a napon visszakaphattam volna a fiamat. Tudom, hogy hívni akart engem. De túl késő volt. Abban a pillanatban, amikor belehatolt, már túl késő volt. “És te még most sem segítettél neki?”

“Hogyan választhattam volna a fiam közül?” Grace megdöbbent a kérdésen. “Nem ezt tetted abban a percben, amikor hagytad, hogy Julian egy tekercsbe kerüljön?” Afrodité szemében olyan rosszindulat villogott, hogy Grace egy lépés hátrált. “Julian volt az, aki elutasított engem. Csak annyit kellett volna tennie, hogy a segítségemet kéri, és én megtettem volna neki.” Grace nem hitt a fülének. Egy istennőhöz képest Afrodité hihetetlenül önző és lobbanékony volt. Felsóhajtott. “Ez az egész tragédia amiatt, hogy ti ketten visszautasítottátok, hogy elismerjétek egymást. Nem hiszem el, hogy erőssé tetted Juliant, és aztán megátkoztad az ereje miatt, amit te adtál neki. Ahelyett, hogy rá vársz, és másokat küldesz magad helyett, nem lett volna lehetséges, hogy te magad mész hozzá?” Afrodité felháborodottan nézett rá. “Én vagyok a Szerelem Istennője, és te elvárnád, hogy megalázkodjam? Van neked arról fogalmad, hogy milyen szégyen volt a számomra, hogy a saját fiam gyűlöl engem?” “Számodra szégyen? Téged az egész világ szeretett. Juliant senki.” Afrodité mérgesen tett egy lépést előre. “Maradj tőle távol. Figyelmeztetlek.” “Miért? Miért engem figyelmeztetsz, miért nem tetted Penelopeval?” “Mert őt nem szerette.” Grace megdermedt a szavaitól. “Azt mondod...” Afrodité eltűnt. “Ó, ugyan már!” kiáltotta Grace a plafonnak. “Nem tűnhetsz csak úgy el egy beszélgetés közepén!” “Grace?” Megugrott, amikor meghallotta Beth hangját. Megfordulva látta, hogy az ajtóban leskelődik. “Kivel beszélsz?” kérdezte Beth. Grace körbemutatott a szobában, aztán eszébe jutott, hogy elmondja Bethnek az igazat. “Magammal.” Beth kételkedve nézett rá. “Mindig kiabálsz magadra?” “Néha.” Beth felvonta egyik sötét szemöldökét. “Úgy hangzik, mintha szükség lenne egy kezelésre,” mondta kifelé menet. Grace figyelembe sem véve, nem vesztegette az időt arra, hogy összeszedje a holmiját. Haza akart menni Julianhez. Amint kinyitotta a háza ajtaját, tudta, hogy valami baj van. Julian nem volt ott, hogy üdvözölje. “Julian?” kiabálta. “Az emeleten.” A lány ledobta a kulcsot és a postát az asztalra, és kettesével véve a fokokat, felszaladt a lépcsőn. “Nem fogod elhinni, ki ugrott be az...” A hangja elfulladt, amikor kinyitotta a hálószobája ajtaját, és megpillantotta Juliant, amint egyik keze az ágyhoz van bilincselve. A matrac közepén feküdt, ing nélkül, izzadt homlokkal. “Mit csinálsz?” kérdezte a lány, és elhatalmasodott rajta a rémület. “Nem tudom többé leküzdeni, Grace,” mondta a férfi zihálva. “De le kell.” A férfi megrázta a fejét. “Meg kell bilincselned a másik kezem. Én nem érem el.” “Julian...”

A férfi keserű, fanyar nevetése félbeszakította. “Hát nem ironikus? Te, és én, amint könyörgök neked, hogy láncolj le, miközben a többiek szabadon megtették a megtestesülésem után pár órával.” A tekintete a lányéba fúródott. “Tedd meg, Grace. Nem tudnék együtt élni saját magammal, ha bántanálak.” A lány torka összeszorult, amikor átment a szobán, oda, ahol a férfi feküdt. Amikor elég közel került, a férfi kinyújtotta a szabad kezét, és a tenyerébe vette a lány arcát. Szájához hózta a lányt, és olyan mélyrehatóan megcsókolta, hogy a lány azt hitte, belehal. Vad volt, követelő, a vágy csókja. És egy ígéreté. A férfi fogai közzé vette a lány ajkát, miközben elhúzódott. “Tedd meg.” A lány az ágy tartóoszlopa köré fonta az ezüst bilincset. Julian csak ekkor engedte el magát. És a lány abban a pillanatban jött rá, hogy a férfi milyen feszült volt az elmúlt egy hétben. Julian hátrahajtotta a fejét a párnára, és vett egy mély, szaggatott lélegzetet. Grace megérintette izzadt homlokát. “Te jó Isten,” lehelte. A férfi olyan forró volt, hogy gyakorlatilag perzselte a lány bőrét. “Teheted érted valamit?” “Nem, de köszönöm, hogy megkérdezted.” Grace az öltözőszekrényhez lépett, hogy elővegye a ruháit. Amikor elkezdte kigombolni a blúzát, Julian megállította. “Kélek, ne csináld ezt előttem. Ha meglátom a melledet...” Hátrahajtotta a fejét, mintha valaki izzó vasat döfött volna belé. Grace rájött, hogy mennyire hozzászokott Julian jelenlétéhez. “Sajnálom,” mondta. Bement a fürdőszobába átöltözni, és hideg borogatást készíteni. Aztán visszament a hálószobába, hogy letörölje a férfi lázas homlokát. Beletúrt Julian izzadt hajába. “Lángolsz.” “Tudom. Olyan, mintha egy izzó parázs ágyon feküdnék.” Felszisszent, amikor a lány végighúzta a hűs ruhát a bőrén. “Nem is meséltél a napodról,” mondta levegő után kapkodva. Grace fuldoklott a rátörő boldogságtól és szerelemtől. A férfi minden nap megkérdezte tőle. Minden nap csak előre nézett, hogy mikor jöhet haza, hogy vele legyen. Fogalma sem volt róla, hogy mit fog csinálni, miután a férfi elmegy. Kényszerítve magát, hogy ne gondoljon erre, a férfi ápolására összpontosította a figyelmét. “Nincs sok mondanivalóm,” suttogta. Nem akarta avval terhelni, amit az anyja mondott neki. Nem, amíg ilyen állapotban van. Elég sebet szerzett már életében, és a lány nem akarta valamelyiket feltépni. “Éhes vagy?” kérdezte a lány. “Nem.” Grace leült a férfi mellé. Azzal töltötte az éjszakát, hogy felváltva olvasott neki, és lemosta lázas bőrét. Julian nem aludt akkor éjjel. Nem tudott. Csak Grace bőrét érezte a sajátján, érezte a lány édes virág illatát. Megrohanták az elméjét, és életre keltették az érzékeit. Testének minden egyes idegsejtje a lány után kiáltott. Fogát csikorgatva megragadta az ezüstláncot, és küzdött az örvénylő sötétséggel, ami birtokba akarta venni. Nem akarta megadni magát. Nem akarta becsukni a szemét, és elveszíteni egy percet abból, hogy Gace-szel lehet, addig, amíg ép és egészséges. Ha engedi, hogy elragadja a sötétség, lehet, hogy csak akkor fog felébredni, amikor már a könyvben lesz. Egyedül.

“Nem veszíthetem el őt,” suttogta. Ez a gondolat darabokra tépte a szívének azt a részét, amit még uralt. A folyosón levő óra hármat ütött. Grace röviddel azelőtt aludt el. Keze és feje a férfi hasán nyugodott, lélegzete lágyan súrolta a bőrét. A férfi érezte, hogy a lány haja a bőrét csiklandozza, melegsége beszivárog a lelkébe. Mit nem adott volna, hogy megérinthesse. Lehunyta a szemét, és fejét hátraengedve megengedte magának, hogy álmodozzon, századok óta először. Grace-szel töltött éjszakákról ábrándozott. Hogy nappal együtt nevetnek. Arról a napról, amikor úgy szeretheti a lányt, ahogyan az megérdemli. A napról, amikor megszabadul, és neki adhatja magát. Egy közös otthonról. Mi több, egy boldog, szürke szemű, huncut mosolyú gyerekről. Julian még akkor is ezekről a dolgokról álmodozott, amikor felkelt a nap, és Grace felébredt, amint az óra hatot ütött. A lány a férfi mellkasához dörgölte az arcát, hozzásimult, ami kész kínzás volt. “Jó reggelt,” mondta mosolyogva. “Jó reggelt.” A lány az ajkába harapott, amint tekintete végigsiklott a férfi testén, homlokát pedig aggodalmasan összeráncolta. “Biztos vagy benne, hogy ezt kell tennünk? Nem engedhetlek el egy kicsit?” “Nem!” mondta a férfi határozottan. A lány felvette a telefont, és felhívta Betht. “Pár napig nem megyek be. Át tudnád venni néhány betegemet?” Julian a homlokát ráncolta. “Nem mész dolgozni?” kérdezte, amikor a lány letette a telefont. Grace nem tudta elhinni, hogy ezt kérdezi. “És hagyjalak itt téged ilyen állapotban?” “Jól leszek.” A lány úgy nézett a férfira, mintha annak elment volna az esze. “És ha történik valami?” “Micsoda?” “Leéghet a ház, valaki bejöhet, és csinálhat veled valamit, mert te nem tudod megállítani.” Julian nem tiltakozott. Ínyére volt a tény, hogy a lány vele akar maradni. Délután Grace már nem tudta nézni, hogy mennyire rosszabbodott az átok. A férfi egész testét izzadtság lepte el. Karizmai megfeszültek, és csak ritkán szólalt meg. Ha beszélt is, akkor is csak összeszorított fogakkal. És mégis, a lányra mosolygott, szemében melegség és bátorítás volt, amikor a lány az ő szenvedéstől összeránduló és ellazuló izmait nézte, ami úgy tűnt, hogy felemészti. A lány folyamatosan mosdatta, de amint a hideg ruhát a férfi bőréhez érintette, az annyira átforrósodott, hogy alig tudta megérinteni. Amikor beesteledett, a férfi félrebeszélt. A lány tehetetlenül figyelte, amint Julian vonaglik és átkozódik, mintha egy láthatatlan személy ostorozná a testét. Még soha nem látott ehhez foghatót. A férfi annyira erőlködött, hogy a lány attól félt, eltöri az ágyat. “Ezt nem bírom tovább,” suttogta. Leszaladt a földszintre, és felhívta Selenát. Egy órával később Grace beengedte Selenát, és a húgát, Tiyanát. A fekete hajú, kék szemű Tiyana nagyon hasonlított Selenára. Egyike a kevés fehér voodoo papnőknek, Tiyana egy helyi voodoo boltot vezetett, és péntek esténként a temetőben tartott idegenvezetést.

“Nem tudom eléggé megköszönni, hogy eljöttetek,” mondta Grace, mialatt becsukta utánuk az ajtót. “Semmi baj,” mondta Selena. Tiyana egy dobot tartott az egyik karjában, és sima barna ruhát viselt. “Hol van?” Grace felvezette őket az emeletre. Tiyana tett egy lépést a szobába, majd megdermedt, amikor megpillantotta Juliant, amint az ágyon vonaglik, és elátkozza az egész görög panteont. Az arca elsápadt. “Nem tehetek érte semmit.” “Tiyana,” szólt rá Selena. “Meg kell próbálnod.” Tiyana rémülettől kitágul szemmel megrázta a fejét. “A tanácsomat akarod? Pecsételd le ezt a szobát, és hagyjátok itt, amíg vissza nem megy oda, ahonnan jött. Olyan erős gonoszság felügyeli, hogy nem merek szembeszállni vele.” Selenára nézett. “Érzed a rosszakaratot?” Grace megremegett, a szíve lüktetett. “Selena?” kérdezte, kétségbeesetten keresve valami módot arra, hogy megnyugtassa a férfit. Csak van valami, amit tenni tudnak. “Tudod, hogy nem tudok segíteni,” mondta Selena. “Az én varázslataim sosem működnek.” Nem! Sikoltotta az elméje. Nem hagyhatják így itt. Grace Juliant figyelte, ahogy a kikötözése ellen harcol. “Van valaki más, akit hívhatunk?” “Nincs,” felelte Tiyana. “Valójában én sem maradhatok. Ne sértődj meg, de ettől kiráz a hideg.” Lapos pillantást vetett Selenára. “Te tudod, milyen furcsa dolgokkal foglalkozok naponta.” “Sajnálom, Gracie,” mondta Selena, megdörzsölve Grace karját. “Elkezdek keresni, és meglátjuk, hogy mit találok, oké?” Grace torka elszorult, de nem volt más választása, mint kikísérni őket. Becsukta az ajtót, és fáradtan nekidőlt. Most mit tegyen? Nem tudta elfogadni a tényt, hogy semmit sem tehet Julianért. Kell lennie valaminek, amivel enyhítheti a fájdalmát. Valami, amire még nem gondolt. Felment az emeletre, és visszatért Julianhez. “Grace?” Olyan kétségbeesetten hívta, hogy megszakadt a szíve. “Itt vagyok, baby,” mondta a lány, megérintve a homlokát. A férfi vadul felmordult, mint egy csapdába esett állat, miközben a lány felé emelte a testét. A lány iszonyodva elhátrált az ágytól. Reszkető lábakkal bement a kamrába, és megkereste az Odüsszeját. Az ágy mellé húzta a hintaszéket, és olvasni kezdett. Úgy tűnt, ez megnyugtatja a férfit. Már nem csapkodott olyan vadul. Teltek a napok, és minden egyes eltelt nappal Grace reménye egyre gyengült, hogy Julian rendbe jön. Nem tudják megtörni az átkot, ha nem jön ki ebből az őrületből. És ami még rosszabb, nem tudta nézni a szenvedését, óráról órára, amit semmi sem enyhített. Nem csoda, ha a férfi gyűlöli az anyját. Hogy engedheti Afrodité, hogy mindezen átmenjen, és ne tegyen érte semmit? És a férfi századokon keresztül így szenvedett. Grace belátása elfogyott. “Hogy teheted! Kiáltotta dühösen a mennyezetnek. “Erosz!” mondta. “Hallasz engem? Athéné? Valaki? Hogy engedhetitek, hogy ez történjen vele, és e tegyetek semmit? Ha egy kicsit is szeretitek őt, kérlek, segítsetek nekem, segítsetek neki.” Ahogyan várta, senki nem válaszolt.

Grace a kezébe hajtotta a fejét, és próbált kitalálni valamit, amit megpróbálhatna. Biztosan valami... Fény villant a szobában. Grace összerezzenve felnézett Afroditéra, aki megjelent az ágy mellett. A lány akkor sem lepődött volna meg jobban, ha egy szamarat talál a házában. Afrodité arca sápadt és feszült volt, amikor megpillantotta a gyötrődve vergődő fiát. Kinyújtotta felé a kezét, de hirtelen visszahúzta. Ökölbe szorította, és az oldala mellé ejtette. Csak ekkor nézett Gracere. “Szeretem őt,” mondta csendesen. “Én is.” Afrodité a padlót nézte, de Grace észrevette a tekintetében a nyugtalanságot. “Ha elengedem őt, elveszed tőlem örökre. Ha nem teszem, akkor mindketten elveszítjük.” Afrodité pillantása a lányéba fúródott. “Gondolkodtam azon, amit mondtál, és igazad volt. Én tettem őt erőssé, és nem kellett volna megbüntetnem érte. Csak azt akartam, hogy anyjának nevezzen.” A fiára nézett. “Csak azt akartam, hogy szeress engem, Julian. Csak egy kicsit.” Grace nyelt egyet, amikor meglátta a fájdalmat Afrodité szemében, amikor megérintette Julian karját. Julian felszisszent, mintha az érintése égette volna a bőrét. Afrodité elengedte. “Grace, ígérd meg nekem, hogy jól fogsz bánni vele.” “Ameddig megengedi nekem, megígérem.” Afrodité bólintott, és Julian homlokára tette a kezét. A férfi hátrarántotta a fejét, mintha villám csapott volna belé. Afrodité lehajolt, és csókot lehelt az ajkára. A férfi teste azonnal elernyedt. A bilincs kinyílt, de Julian nem mozdult. Grace szíve megállt, amikor észrevette, hogy nem lélegzik. Rémülten nyújtotta felé reszkető kezeit. A férfi mélyen, fuldokolva fellélegzett. Grace látta az ismerős vágyakozást Afrodité szemében, ahogy a fia felé nyújtotta a kezét, aki azt sem tudta, hogy ő itt volt. Ugyanaz a sóvárgó tekintet volt, amit Julian szemében látott, amikor a férfi azt hitte, hogy nem figyel oda. Hogy lehetséges, hogy két ember, akinek ennyire szüksége van a másikra, még csak meg sem érinti egymást? Afrodité abban a pillanatban eltűnt, ahogy Julian kinyitotta a szemét. Grace odalépett mellé. A férfi reszketett, a foga vacogott. Elmúlt a láza, a bőre most hideg volt, mint a jég. A lány felvette a takarót a földről, és betakarta vele. “Mi történt?” kérdezte a férfi bizonytalan hangon. ”Az anyád kiszabadított.” Julian meglepetten nézett. “Az anyám? Itt volt?” Julian nem akarta elhinni, amit hallott. Lehetséges ez? De miért most segített neki eddig az anyja, miután annyiszor hátat fordított a szenvedésének? Ennek nem volt értelme. A homlokán a ránc elmélyült, amikor ki akart szállni az ágyból. “Nem,” mondta a lány szigorúan. “Csak most kaptalak vissza, és én...” “Tényleg ki kellene mennem a fürdőszobába,” szakította félbe a férfi. “Ó.” Grace felsegítette az ágyból. A férfi lábai annyira gyengék voltak, hogy a lánynak kellett a folyosón végigtámogatnia. Julian lehunyta a szemét, amikor belélegezte a lány édes illatát. Attól félve, hogy megsebesíti a lány, megpróbálta nem nagyon ráengedni a testsúlyát a vállára.

A szíve átmelegedett attól, hogy a lány segít neki, és attól, hogy a dereka köré fonta a karját, miközben végigtámogatta a folyosón, a nagyapja órája előtt. Az ő Grace-e. Hogyan lesz képes elengedni? Miután a férfi könnyített magán, a lány forró fürdőt készített neki, és belesegítette. Julian Gracet figyelte, miközben őt fürdette. Nem tudta elhinni, hogy végig mellette maradt. Nem nagyon emlékezett bármire is az elmúlt néhány napból, de emlékezett a lány megnyugtató hangjára, ami áthatolt a sötétségen. Hallotta, hogy a lány szólongatja. És néha, biztos volt benne, hogy érezte a kezét a bőrén, visszarántva az őrületből. Az érintése mentette meg. Szemeit lehunyva élvezte a lány kezei okozta érzést, ahogy a testén siklik, miközben fürdeti. Le a mellkasán, a karján, a hasán. És amikor véletlenül végigsimított az erekcióján, megrándult az erejétől. Mennyire kívánta a lányt. “Csókolj meg,” sóhajtotta. “Biztonságos?” Rámosolygott a lányra. “Ha meg tudnék mozdulni, már itt lennél velem a kádban. Biztosíthatlak, pillanatnyilag olyan magatehetetlen vagyok, mint egy csecsemő.” A lány Bizonytalanul megnyalta az ajkát, amikor jobb kezét a férfiére tette. Érintése gyengéd volt és meleg, úgy bámulta a férfi száját, mintha fel akarná falni. Ettől a pillantástól a férfin borzongás futott át. A lány előrehajolt, és alaposan megcsókolta a férfit. Julian felnyögött az érintéstől, többet akarva. Többet akarva a lány érintéséből. Meglepetésére, megkapta. Grace csak addig hózta el a száját, amíg letépte magáról a ruhát, aztán meztelenül állt a férfi előtt. Lassan, csábítóan a kádba ereszkedett, lábát a férfi derekára fonva. Julian felnyögött, amikor a hasán megérezte a lány szőrzetét. Grace visszatért a férfi szájához egy olyan forró csókkal, ami szinte perzselt. A pokolba, még csak át sem tudja ölelni! A karjai nem akartak engedelmeskedni. És ő kétségbeesetten szerette volna szorosan magához ölelni a lányt. A lány bizonyára megérezte a csalódottságát, mert mosolyogva elhúzódott. “Most én jövök, hogy kezelésbe vegyelek,” suttogta, mielőtt a férfi nyakára tapasztotta volna a száját. Julian becsukta a szemét, ahogy a lány csókokkal borította a mellkasát. Amikor a lány elérte a mellbimbóját, és nyelvével cirógatni és szopogatni kezdte, megszédült az élvezettől. Soha senki érintése nem esett még neki olyan jól, mint a lányé. Nem tudott visszaemlékezni az utolsó alkalomra, amikor valaki igazán szeretkezett vele. És senki nem volt még ennyire alapos. Ennyire odaadó. Élesen beszívta a levegőt, amikor a lány lenyúlt a testük közé, hogy megsimogassa. “Bárcsak szeretkezhetnék veled,” suttogta a férfi. A lány felemelte a fejét, hogy a szemébe nézzen. “Azt teszed, minden egyes alkalommal, amikor megérintesz.” A férfi valahogyan összeszedte az erejét, hogy reszkető karját a lány köré fonja, és a mellkasához vonja. Száját a lányéra szorította. Hallotta, hogy a lány a lábával kihúzza a dugót, miközben elmélyíti a csókot, ugyanakkor kezével finom, gyengéd simogatással kínozza duzzadt hímvesszejét. A férfi feje megszédült attól, hogy a lány ott megérintette. Az érintéséért élt. Kimondhatatlanul vágyakozva utána.

Mikor a víz kifolyt a kádból, a lány perzselő csókokkal lefelé indult a férfi testén. Julian feje hátrahanyatlott a kád szélére, amikor a lány a hasát kezdte nyalogatni, és nyelvével körözni kezdett a csípőcsontján. Aztán, legnagyobb meglepetésére, a szájába vette. Julian felmordult, és kezébe fogva a lány fejét, élvezte, ahogyan a nyelvével és a szájával mozog rajta. Soha eddig még egy nő sem tette meg ezt. Ők mindig csak elvettek tőle, soha nem adtak. Nem úgy, mint Grace. Az érintése romba döntötte a maradék önuralmát is, az utolsó csepp ellenállását is a lány iránt. Az egész teste megremegett a lány hevességétől. “Sajnálom,” mondta a lány, és elhúzódott. “Annyira hideg vagy, és már megint reszketsz.” “Nem a hidegtől reszketek,” mondta a férfi rekedten. “Hanem öled.” A lány mosolya a szívéig hatolt, amikor lehajtotta a fejét, hogy folytassa a kíméletlen támadást a férfi ellen. Amikor befejezte, Julian úgy érezte, mintha tetőtől talpig megkínozták volna. A mostani kielégülésénél nagyobb élvezetet még nem érzett. A lány kisegítette a kádból. A végtagjai még mindig remegtek. A lányra kellett támaszkodnia, míg eljutottak a hálószobáig. A lány gyengéden lefektette, és az összes takaróját ráterítette. Gyengéden megpuszilta a férfi homlokát, amikor köré gyűrte a takarókat. “Éhes vagy?” A férfi csak bólintani tudott. Grace csak annyi időre hagyta magára, amíg megmelegített egy tál levest. De mire visszatért, a férfi már mélyen aludt. Letette a tálat az éjjeliszekrényre, aztán felmászott az ágyra a férfi mellé. A férfi mellé fészkelte magát, és álomba merült. Három napig tartott, mire Julian ereje visszatért. Egész idő alatt Grace ott volt vele. Segített neki. A férfi felmérhette kitartásának és elhivatottságának mértékét. Egész életében erre a lányra várt. És minden eltelt nappal, egyre jobban tudatosult benne, hogy mennyire szereti. Mennyire szüksége van rá. “El kell mondanom neki,” mondta ki egy nap törölközés közben. Nem hagyhatta, hogy még egy nap elteljen anélkül, hogy a lány tudná, milyen sokat jelent neki. Kiment a fürdőszobából, és a háló felé indult. Grace éppen Selenával beszélt telefonon. “Hát persze, hogy nem mondtam el neki, hogy mit mondott az anyja. Jézusom!” Julian hátrált egy lépést, és a falhoz dőlt, miközben Grace tovább telefonált. „Mégis, mit kellett volna mondanom neki? Ó, Julian, különben az anyád halálosan megfenyegetett?” A férfi úgy érezte, mintha valaki megrázó csapást mért volna a gyomorszájára. A látása elsötétedett, ahogy belépett a hálószobába. „Mikor beszéltél te az anyámmal?” követelte. Grace döbbenten felnézett. „Hú, Lanie, most mennem kell. Szia.” Letette a telefont. „Mikor beszéltél vele?” kérdezte a férfi ismét. Grace hanyagul megvonta a vállát. „Azon a napon, amikor rád tört az őrület.” „Mit mondott?” A lány szégyenlősen megvonta a vállát. ”Igazából nem volt fenyegetés. Csak azt mondta, hogy nem osztozik rajtad velem.”

Düh futott át a férfin. Hogy merészelte! Hogy a pokolba gondolta az anyja, hogy követelhet valamit tőle vagy Gracetől? Micsoda bolond volt, hogy valaha is azt gondolta, hogy az anyja meglágyította a szívét valami iránt, ami őt is érintette. Mikor fogja megtanulni? “Julian,” szólalt meg Grace, felállva, hogy az ágy mellett találkozzanak. “Megváltoztatta a gondolkodásmódját. Amikor idejött, hogy feloldozzon...” “Ne, Grace,” mondta a férfi, félbeszakítva őt. “Én egy kicsit jobban ismerem őt, mint te.” És tudta, hogy mire képes. A kegyetlensége miatt halványult el az apja őmellette az összehasonlításban. A szíve elnehezült, amikor rájött, hogy sohasem mondhatja el Gracenek, ami a szívét nyomja. És a mi még rosszabb, tudta, hogy nem maradhat vele. Soha. Ha valamit megtanult, akkor az az volt, hogy az istenek soha nem fogják hagyni, hogy békében éljen. Mennyi időnek kell majd eltelnie, amíg valamelyik bántja a lányt? Mennyi időbe telik, amíg Priapusz felhasználja a lányt, hogy visszavágjon neki? Vagy hogy az anyja bosszúja lesújtson mindkettőjükre? Előbb vagy utóbb, megfizet a boldogságért. Efelől nem volt kétsége. És a gondolat, hogy Grace szenved... Nem. Ezt a lehetőséget nem fogadhatta el. A napok repültek, és ők megpróbáltak annyi időt együtt tölteni, amennyit csak lehetett. Julian klasszikus görög kultúrára tanította Gracet, és nagyon érdekesen élvezte a tejszínhabot és a csokiszószt, Grace pedig megtanította Monopoly-t játszani, és angolul olvasni. És a rengeteg autóvezetői lecke és egy új kuplung után, a lány rájött, hogy Julian reménytelen sofőr. A lánynak úgy tűnt, hogy csak néhány nap telt el, és máris itt volt a hónap utolsó napja, olyan gyorsan, hogy a lány megrémült. Ami még rosszabb, az utolsó előtti éjszakán, a lány megrendítő dolgot fedezett fel. Julian volt az egyetlen személy, aki nélkül nem tud élni. Amikor arra gondolt, hogy az élete újra olyan lesz, mint Julian érkezése előtt, olyan fájdalom nyilallt a szívébe, hogy azt hitte, belehal. De végül is tudta, hogy a választás egyedül a Juliané. “Kérlek, Julian,” suttogta, amikor a férfi elaludt mellette. “Ne hagyj el engem.”

16 fejezet Egész nap egyikőjük sem beszélt valami sokat. Valójában, Julian teljesen elkerülte Grace-t. Ez mindennél jobban tudatta Grace-szel, hogy a férfi milyen döntést hozott. Grace szívét összetörték. Hogy tudja őt mindazok után elhagyni, amit átéltek? Mindazok után, amit megosztottak egymással? A lány nem bírta elviselni annak a gondolatot, hogy elveszítheti. Az élet nélküle kibírhatatlan lenne.

Grace napnyugtakor találta meg Juliant, a teraszon egy hintaszékben ülve, amint úgy nézi a napot, mintha most látná utoljára. Az arca annyira komoly volt, hogy alig ismerte fel benne azt a játékos természetű embert, akibe annyira beleszeretett. Végül nem bírta a csendet tovább. „Nem akarom, hogy elhagyj engem. Azt akarom, hogy maradj itt, az én időmben. Tudok gondoskodni rólad, Julian. Sok pénzt keresek, és bármit meg tudok tanítani neked, amit tudni akarsz.” „Nem maradhatok,” mondta összeszorított foggal a férfi. „Nem érted? Mindenkit, aki valaha közel volt hozzám, megbüntettek az istenek. Iason, Penelope, Callista, Atolycus." Julian figyelte, ahogy Grace meghökken. „Kedves Zeus, keresztre feszítették Kyriant.” „Ez máshogy lesz, ebben az időben.” Julian felállt és merev tekintettel nézte a lányt. „Így igaz. Ez más lesz. Nem fogok itt maradni, és nem fogom nézni, ahogy miattam meghalsz.” Elsétált mellette, be a házba. Grace ökölbe szorította a kezét, meg akarta fojtani Juliant. „Te önfejű… pasi!” Hogy lehet ennyire lehetetlen? Ekkor érezte meg, hogy az anyja esküvői gyémánt gyűrűje a tenyerébe vág. Kinyitva az öklét, hosszú pillantást vett a gyűrűre. Már túl volt azon, hogy megengedje a múltnak, hogy kísértsen. Először, hosszú idő óta, úgy tűnt van jövője. Ez boldogsággal töltötte el. És nem fogja megengedni Juliannek, hogy eldobja ezt. Eltökéltebben, mint eddig valaha, kinyitotta a házba vezető ajtót és ördögien mosolygott. “Nem fogsz elmenekülni tőlem, Makedóniai Julian. Lehet, hogy visszaverted a rómaiakat, de biztosíthatlak, ők gyengék voltak, hozzám képest. Julian a könyvével az ölében ült a nappaliban. Végigfuttatta a kezét az ősi íráson, jobban megvetette, mint előtte bármikor. Lehunyta a szemét, és arra az éjszakára emlékezett, amikor Grace megidézte őt. Emlékezett arra, milyen érzés mikor nincs személyazonosságod. Milyen csak egy névtelen görög szerelem-rabszolgának lenni. Julian már rég elveszítette önmagát egy fájdalommal teli helyen, a sötétség homályában, és most Grace rátalált. Az erejével és kedvességével szembeszállt a férfi rosszabbik énjével, és visszarángatta az emberiségbe. Ő egyedül, belelátott a szívébe, és méltónak találta. Maradj vele. Istenek, milyen könnyedén hangozott. Milyen egyszerűen. De nem merte. Már elvesztette a gyerekeit. A szíve egyetlen része, ami még élt, az Grace volt, és elveszíteni őt a testvére miatt… Az nagyobb fájdalom lenne, mint amit el tudna viselni. Még neki is volt egy gyenge pontja. És most ismerte az arcát és a nevét annak, aki térdre kényszeríthette őt. Grace. A saját érdekében, el kell engednie… Megérezte, amikor Grace bejött a szobába. Szemét kinyitva látta, hogy az ajtóban álldogál, és egyenesen rá néz. „Bárcsak el tudnám pusztítani ezt a dolgot,” morogta Julian, letéve a könyvet a dohányzóasztalra. „A ma éjszaka után már nem kell.” Grace szavai fájdalmat okoztak neki. Hogyan képes megtenni ezt érte? A lány attól félt a legjobban, hogy kihasználják, és most itt van ő, hogy ugyanúgy kihasználja, ahogyan őt magát is oly sok alkalommal kihasználták.

”Még mindig meg akarod engedni, hogy használjam a tested, csak azért, hogy ne tudjalak elhagyni?" A lány szemében látott őszinteség teljesen átjárta. „Ha ez jelenti a szabadságodat, igen.” A következő kérdés marta a torkát, de tudnia kellett erre a választ. „Sírni fogsz, amikor elmegyek?” Grace félrenézett, de Julian meglátta az igazságot a szemeiben. Nem volt jobb, mint Paul. Ő is ugyanolyan önző visszaélő volt. De végtére is az apja fia. A rossz vér előbb vagy utóbb mindig megmutatta magát. Grace elfordult és egyedül hagyta a gondolataival. Julian hagyta, hogy a tekintete ideoda cikázzon a szobában. Mikor a tekintete a kanapé előtti helyre esett, a mellkasa még jobban összeszorult. Hiányozni fognak azok az éjszakákat, amikor Grace hangját hallgatta. A nevetését. Még ennél is jobban fog hiányozni az érintése. Annyira csábító volt maradni, de nem mert. Nem volt képes megvédeni a gyermekeit, hogy a pokolba lenne képes megvédeni Gracet? "Julian?" Julian összerezzent, amikor meghallotta fentről Grace hangját. „Igen?” „Fél tizenkettő van. Nem kellene itt fent lenned?” Lenézett a farmerjában levő duzzanatra. Eljött az ideje, hogy használatba vegye. Örülnie kellene. Ezt akarta azóta, hogy megpillantotta Gracet. Most mégis fájdalommal töltötte el a gondolat, hogy magáévá teszi a lányt. Legalább nem fogod bántani. Nem fogom? Valójában kételkedett ebben, Paul összetörte Grace szívét, ugyanúgy, ahogy most ő is. „Julian?” ”Jövök,” mondta, kényszerítve magát, hogy otthagyja a kanapét. Az ajtóban még egyszer körbenézett. Még most is látta Grace-t, a kanapén feküdni, amint mellei tejszínhabban fürödnek, ő pedig lassan, gondosan tisztára nyalja őket. Hallotta magával ragadó nevetését, és látta a fényt a szemeiben, mikor a beteljesülésig vezette. “Ne hagyj el engem, Julian.” Grace szavai, amiket akkor suttogott, amikor azt hitte, hogy ő már alszik, megperzselték. Most szétszaggatták a szívét. "Julian?" Megfordult, odalépett a lépcsőhöz, és végighózta kezét a korláton. Ez az utolsó alkalom, hogy megmássza ezeket a lépcsőket. Az utolsó alkalom, hogy végigmegy a folyosón Grace szobájáig. És ez az utolsó alkalom, hogy az ágyban látja… A mellkasa annyira összeszorult, hogy alig tudott lélegzeni. Miért kell ezt az utat választania? Keserűen felnevetett. Hányszor tette fel magának ezt a kérdést? Amikor elérte a szoba ajtaját, megállt. A szoba gyertyafényben ragyogott, de ami megragadta a figyelmét, az Grace volt, aki azt a piros neglizsét viselte, amit kiválasztott neki. Lélegzetelállító volt. Hirtelen úgy érezte, hogy a nyelvét fel kell vennie a padlóról, és összetekerve visszadugni a szájába… „Nem könnyíted meg a dolgom, igaz?” kérdezte rekedten. Grace csintalanul mosolygott. „Kellene”?

Megbűvölve, meg sem tudott mozdulni, amikor a lány megközelítette. „Nem vagy egy kicsit túlöltözött?” Mielőtt válaszolni tudott volna, Grace megragadta az inge alját és a fején keresztül lehúzta róla. Miután leejtette azt a padlóra, kezét rátette a férfi mellkasára, épp a szíve fölött. Abban a pillanatban ő volt a legszebb nő a földön a férfi számára. Még az anyja szépsége sem tudott versenyezni az övével. Julian még mindig úgy állt, mint egy szobor, míg Grace a kezét végigfutatta a bőrén, amibe a férfi beleborzongott. Nem, Grace egyáltalán nem könnyíti ezt meg. Julian érezte, hogy Grace a gombjaival és a sliccével matat. „Grace,” mondta, eltolva a kezeit. "Hmm?" kérdezett Grace, vágytól elsötétült szemmel. „Mindegy.” A lány otthagyta és bemászott az ágyba. Julian élesen szívta be a levegőt Grace meztelen fenekének a neglizsén átsejlő látványától. A lány az oldalán feküdt és szembenézett vele. Levette a nadrágját, csatlakozott hozzá. Amikor a hátára fordította a lányt, a köntös szétnyílt és megajándékozta a jobb mellének látványával. Julian kihasználta ezt. ”Ó, Julian," nyögte Grace A férfi érezte, hogy megremeg alatta, ahogy körkörösen mozgatta a nyelvét a feszes csúcs körül. A teste folyékony tűzként sikoltott a lányé után. De nem csak a testét akarta. Őt akarta. És elhagyni őt, felért egy önmegsemmisítéssel. Julian nyelt, ahogy elhúzódott. Egy örökkévalóság óta várt erre az éjszakára. Egy örökkévalóság óta erre a nőre. Gyengéden végigsimított a lány arcán, miközben elraktározta a memóriájában arcának minden pórusát és vonalát. Az ő drága Grace-e. Soha nem fogja elfelejteni őt. Sírt a lelke amiatt, amit tenni készült vele, a térdeivel szétnyitotta Grace combjait. Önkéntelenül is megremegett, olyan jó volt érezni az alatta fekvő lányt, és azt, ahogy meztelen bőrük egymáshoz simul És aztán elkövette azt a hibát, hogy belenézett a lány szemébe nézett. A benne látott szomorúságtól elakadt a lélegzete. „Neked soha nem volt semmid az életedben, amit ne valaki mástól loptál volna el.” Julian megfeszült, ahogy meghallotta Iason hangját a fejébe. Az utolsó dolgot, amit akart, az volt, hogy elvegyen attól a nőtől, aki olyan sokat adott neki. Hogy tehetem ezt vele? „Mire vársz?” kérdezte Grace. Julian nem tudta. Csak azt tudta, hogy nem bírja elszakítani a tekintetét azoktól a szomorú szürke szemektől. Szemek, amik sírni fognak, ha kihasználja a lányt, és aztán elhagyja. Szemek, amik sírnának a boldogságtól, ha maradna. De ha marad, a családja elpusztítja a lányt És abban a pillanatban tudta, hogy mit kell tennie. Grace a lábait a férfi dereka köré fonta. „Julian, siess. Kifutunk az időből.” A férfi nem beszélt. Nem tudott. Igazság szerint nem bízott magában, hogy megszólaljon, attól félve, hogy meggondolja magát. Az elmúlt évszázadok alatt sok minden volt: árva, tolvaj, férj, apa, hős, legenda, és végül rabszolga. De eddig egyszer sem volt gyáva.

Nem. Makedóniai Julian soha nem könyörgött. Ő volt az a parancsnok, aki lenézett a teljes római légióra, és nevetett a merészségükön, hogy a fejét akarják venni. Erre az emberre talált rá Grace, és ebbe az emberbe szeretett bele. Ez az ember nem akarta őt bántani. Grace megpróbálta úgy mozdítani a csípőjét, hogy a férfi bele tudjon hatolni, de Julian nem akarta kényszeríteni. „Tudod mit fogok hiányolni leginkább?” kérdezte a férfi, lenyúlva a testük közé és gyengéden megérintve a lányt. „Nem” suttogta Grace. „A hajad illata, amikor beletemetem az arcom. Ahogyan belém kapaszkodsz, és felkiáltasz, amikor elélvezel. Ahogyan nevetsz. De a legjobban az első pillantásod, reggel, amikor az arcodra süt a nap. Soha nem fogom elfelejteni.” Elhózta a kezét, és a lány felé lendítette a csípőjét. De ahelyett, hogy belé siklott volna, a mozdulat csak egy csodálatos dédelgetés volt, amitől mindketten felnyögtek. Julian a lány füléhez hajolt, és orrával megcirógatta a nyakát. „Örökké szeretni foglak,” suttogta. Grace hallotta, hogy mélyen beszívja a haja illatát, abban a pillanatban, amikor az óra éjfélt ütött. Egy fényes villanással a férfi eltűnt. Néhány szívdobbanásnyi ideig Grace meg sem tudott mozdulni. Elborzadva, várta, hogy felébredjen, de ahogy az óra tovább harangozott, rájött, hogy ez nem álom. Julian elment. Tényleg elment. Nem!” sikoltotta felegyenesedve. Az nem lehet! „Nem!” Dobogó szívvel kirohant a hálószobából, le a földszintre, ahol a könyv még mindig ott hevert a dohányzóasztalon. Kinyitotta, és látta, hogy Julian ugyanúgy áll, mint azelőtt. Csak most nem mosolygott ördögien, és rövid volt a haja. Nem, nem, nem! ismételte az elméje újra és újra. Miért kellett ezt tennie? Miért? „Hogy tehetted?” kérdezte, mellére szorítva a könyvet. „Visszaadhattam volna a szabadságod, Julian. Ó, Istenem, Julian, miért tetted ezt magaddal?” Zokogott. „Miért?” De a szíve mélyén tudta. A gyengéd kifejezés a férfi arcán, mindent elmondott. Azért csinálta, nehogy ugyanúgy megsebezze, mint Paul. Julian szerette. És attól a pillanattól kezdve védelmezte, hogy megjelent. Őrizte. Még a végén is. Még akkor is, amikor megszabadulhatott volna az örökkévalóságig tartó fogságtól és kíntól, még akkor is a lány volt az első. Grace belenyilallt az igazság és az áldozat, amit a férfi hozott. Most csak arra tudott gondolni, hogy a férfi örök sötétségre van ítélve. Egyedül a gyötrelemben. Mesélt neki az éhségről, amit akkor érzett, amikor a könyvben volt, a szomjúságról. És a lány maga előtt látta, ahogy az ágyon kínlódik. De a legjobban arra emlékezett, amit azután mondott. „Az ágyban érzett fájdalom össze sem hasonlítható avval, ami a könyv belsejében van. És most mégis ott van. Szenvedve. „Nem!” mondta Grace. „Nem hagyom, hogy ezt tedd magaddal. Hallasz engem, Julian?” Melléhez ölelve a könyvet, a ház hátsó részébe rohant. Feltépte az üvegezett tolóajtót, és kilépett a holdfénybe.

„Gyere vissza hozzám, Makedóniai Julian, Makedóniai Julian, Makedóniai Julian!” újra és újra elismételte, imádkozva, hogy a férfi megjelenjen. Nem történt semmi. Egyáltalán semmi. „Ne! Kérlek, ne!” Összetört szívvel visszament a házba. „Miért? Miért?” zokogta térdre rogyva, és előre hátra ringatva magát. „Ó, Julian!” suttogta összetörten, ahogy megrohanták az emlékek. Julian együtt nevet vele, átöleli, vagy csak ül csendben a gondolataiba merülve. A szívverése, ahogy ugyanolyan gyorsan ver, mint az övé. Vissza akarta kapni. Szüksége volt rá. „Nem akarok nélküled élni,” suttogta a könyvnek. „Nem érted, Julian? Nem tudok nélküled élni.” Hirtelen fény villant a szobában. Grace levegőért kapkodva felnézett, arra számítva, hogy Julian visszatért hozzá. De nem Julian volt. Hanem Afrodité. „Add ide a könyvet,” mondta Afrodité, kinyújtva a kezét. Grace visszahúzta. „Miért teszed ezt vele?” követelte. „Nem szenvedett még eleget miattad? Nem akartam itt tartani. Inkább hagytam volna, hogy veled legyen, mint így csapdába esve.” Grace letörölte a könnyeit. „Egyedül van itt bent. Egyedül a sötétségben,” suttogta. „Kérlek, ne hagyd őt így ott. Küldj be engem a könyvbe, kérlek. Kérlek!” Afrodité leengedte a kezeit. „Megtennéd ezt érte?” „Bármit megtennék érte.” Afrodité szeme elkeskenyedett. „Add ide a könyvet.” Grace, könnyeitől elvakítva, átnyújtotta neki, imádkozva, hogy Afrodité segítsen neki, hogy találkozzon a férfival. Afrodité mély levegőt vett, és kinyitotta a könyvet. ”Emiatt komoly bajba kerülhetek.” Hirtelen újabb fény villant, ami csípte Grace szemét. A feje szédülni kezdett, a szédítő homálytól pedig felfordult a gyomra. Minden forgott körülötte. Vajon Julian is ezt élte át minden alkalommal, amikor valaki megidézte? Nem tudta, mindenesetre már ez is tömény kínzás volt, és rémisztő. Aztán hirtelen minden hátborzongatóan sötét lett. Grace egy mély gödörbe zuhant, ahol ránehezedett a sötétség, marva a tüdejét, és úgy égetve a szemét, mint a tűz. Egyszer csak azt vette észre, hogy már nem zuhan, és furcsa puhaságot érzett maga alatt. A fény visszatért, és az ágyban találta magát, Julian alatt. Kábultan körbenézett. „Hogyan…” „Jobban teszitek, ha ezt nem toljátok el,” szólalt meg Afrodité az ajtóban. „Ha ezt még egyszer megpróbálom, senki nem tudja megmondani, mit tesznek velem az erők.” És eltűnt. Julian visszanézett Gracere. „Grace, én…” „Hallgass, Julian,” mondta a lány, mielőtt a másik még több időt elvesztegetett volna, „és mutasd meg nekem, hogy az isteneknek mit jelent, amikor egy nő megismer egy férfit.” Aztán lehúzta magához a férfi fejét, és forrón, mélyrehatóan megcsókolta. A férfi vadul visszacsókolt, és egyetlen, erős, mesteri döféssel a lányba hatolt.

Julian hátravetette a fejét, és felmordult, amikor a lány meleg, sima teste körülvette. Az érzés annyira megrázta, hogy még az alsó ajka is beleremegett. Édes Istenek, ez még annál is jobb érzés, mint amit elképzelt. És visszaemlékezett arra, amit a lány mondott. „Nem akarok nélküled élni. Nem érted, Julian? Nem tudok nélküled élni.” Elakadó lélegzettel lenézett a lány arcára, és érezte, ahogy melegen, és szorosan körülveszi. Végigfuttatta kezét a lány karján, és megszorította a kezét. „Nem okozok fájdalmat neked?” „Nem,” felelte a lány, szeme megtelt melegséggel és őszinteséggel, amint magához húzta a férfi fejét, és szájon csókolta. „Nem tudsz bántani azzal, hogy velem vagy.” „Ha mégis, csak szólj, és megállok.” A lány köré fonta a karjait és lábait. „Csak hagyj el engem még hajnal előtt, és az örökkévalóságig fogok rád vadászni, hogy megverjelek. Julian felnevetett, egyetlen pillanatig sem kételkedve ebben. Grace végighúzta nyelvét a férfi nyakán, gyönyörködve abban, hogy a másik reszketni kezd a karjaiban. A férfi lassan húzta vissza a csípőjét, a telítettség érzésével kínozva a lányt, aztán olyan mélyen taszította magát vissza, hogy a lány a lábujjaiban is érezte a lökéseit. Grace beszívta a levegőt attól a hihetetlen érzéstől, amit a férfi váltott ki belőle azzal, hogy kitöltötte. Karcsú, gyors testének erejével, amivel belé taszítja magát. Szemeit becsukva élvezte a férfi izmainak feszülését, amit az egész testén érzett. Julian köré fonta a lábait, érezve, hogy a férfi lábán levő szőrszálak az övét csiklandozzák. Soha nem gondolta, hogy ilyesmit fog érezni. Csak lélegezni tudott, meg érezni, hogy elönti a férfi iránt érzett szerelme. Az övé volt. Még akkor is, ha ezek után elhagyja, ki fogja élvezni a tiszta boldogság eme pillanatát. Az iránta érzett erőteljes érzelmektől bódultan, végigsimított a férfi hátán, le, egészen a csípőjéig, hogy sürgesse a férfit. Julian az ajkába harapott, amikor a lány körmei a hátába vájtak. Hogy lehet egy ilyen kicsi kéznek akkora eleje, hogy összetörje őt? Nem értette, és soha nem is fogja megérteni, hogy miért szeretett bele a lány. Hálás volt érte. „Nézz rám, Grace,” mondta, még egyszer mélyen a lányba hatolva. „Látni akarom a szemedet.” Grace ránézett. A férfi szemei félig csukva voltak, és a lány a lélegzéséből, és a pillantásából látta, hogy élvez minden egyes lökést, amivel a csípőjének taszítja magát. Érezte hasán a férfi hasizmainak minden rándulását. Csípőjét megemelve, felvette a férfi őrjöngő ritmusát, lökésről lökésre. Soha nem képzelte, hogy valami ilyen jó érzés lehet, mint az, ahogy a férfi a lábai között mozog, miközben fejét lehajtva mélyen megcsókolja. És amikor már nem bírt többet elviselni, testében ezernyi vonaglással felrobbant a gyönyör. „Ó, Julian!” kiáltotta, még jobban a férfi felé ívelve a testét. „Ó, igen!” Julian mélyen belenyomult a lányba, és megdermedt, amikor Grace reszketni kezdett körülötte. Amikor Grace kinyitotta a szemét, a férfi ördögi mosolyával találkozott a tekintete. „Ez tetszik neked, igaz?” kérdezte Julian, felvillantva a gödröcskéit, amint csípőjével körözni kezdett, érzékien ingerelve ezzel a lány belsejét.

Gracenek minden erejét összeszedte, hogy fel ne nyögjön az élvezettől. „Egész jó volt.” „Jó?” mondta a férfi nevetve. „Azt hiszem, akkor még gyakorolnom kell.” Átfordult a lánnyal, lassan, nehogy kicsússzon belőle. Grace felnyögött, amikor a férfin találta magát. Julian kioldotta a két melle között levő szalagot. Az aprócska hálóing szétnyílt. Az arcán látható tiszta elragadtatás jobban felizgatta a lányt, mint az, hogy mélyen magában érezte őt. Mosolyogva megemelte a csípőjét, aztán mélyen a férfira húzta magát. Érezte, ahogy Julian egész testében megremeg. „Ezt szereted, igaz?” „Egész jó.” De a hanyag válaszát meghazudtolta rekedt hangja. A lány felnevetett. Julian megemelte a csípőjét, még mélyebben hatolva a lányba. Grace felszisszent a gyönyörtől. A férfi erejétől, a keménységétől. És többet akart. Látni akarta a férfi arcát, amikor elélvez. Tudni akarta, hogy olyat ad neki, amit a férfi már emberemlékezet óta nem tapasztalt. „Tudod, ha nem lassítunk, hajnalra teljen ki fogunk merülni,” mondta a férfi. „Nem érdekel.” „Fájni fog.” A lány belső izmaival megszorította a férfit. „És akkor?” „Ebben az esetben…” Julian lassan végighúzta a kezét a lány testén, a köldökéig, majd még lejjebb, a göndör csigákon át, míg rá nem talált az érzékeny kis rügyecskére. Grace az alsó ajkába harapott, amikor a férfi ujjai játszani kezdtek vele, a csípőmozgásával megegyező ütemben. Gyorsabban és gyorsabban, keményebben és mélyebben. Julian a lány derekára tette a kezét, hogy segítsen neki megtartani az eszeveszett ritmust. Annyira szeretett volna kihózódni belőle, hogy még több pózt mutasson neki. De csak ennyi volt megengedve. Egyenlőre. De majd reggel… Elmosolyodott erre a lehetőségre. Amikor eljön a reggel, szándékában állt megmutatni a lánynak, mi mindenre lehet még használni a tejszínhabot. Grace elveszítette az időérzékét, ahogy egymás testét simogatták, ahogy elmerültek egymásban. Úgy érezte, hogy a szoba forog körülötte, ahogy átengedte magát a férfi tapasztalt érintésének. A szerelem csodálatos érzésének. Mindkettőjüket izzadtság borította, de ők tovább élvezték egymást, tobzódva a szenvedélyben, amit végre megoszthattak egymással. Grace, miután elélvezett, elterült a férfin. Julian nevetése körülötte visszhangzott, amint megsimogatta a hátát, a csípőjét, a lábait. A lány megborzongott. Julian élvezte, hogy a lány rajta fekszik. Melle a mellkasához simult. Az iránta érzett szerelme kellemes érzéssel töltötte el. „Az örökkévalóságig tudnék így feküdni,” lehelte a férfi. „Én is.” Julian a lány köré fonta a karját, és szorosan magához ölelte. Érezte, ahogy ellazul, a légzése lelassul, és egyenletessé válik. Egy pár perc múlva már aludt.

Megcsókolta a lány feje búbját, és elmosolyodott, amikor megérezte, hogy még mindig a lányban van. „Aludj, drága Grace,” suttogta. „Hosszú az idő még reggelig.” Grace arra ébredt, hogy valami vastag és meleg van benne. Amint megmozdult, egy erős kar szorítását érezte, ami szorosan tartotta. „Óvatosan,” mondta Julian. „Nehogy kicsússzak belőled.” „Elaludtam?” zihálta a lány, elképedve, hogy képes volt ilyesmit művelni. „Semmi baj. Nem maradtál le semmiről.” „Nem?” kérdezte a lány, ide-oda mozgatva csípőjét a férfihoz simulva. Julian felnevetett. „Jó, rendben, egy csomó dologról lemaradtál.” Grace felegyenesedett és lenézett rá. Végighúzta ujját a férfi borostás állán. Amikor körberajzolta az ajka vonalát, a férfi ráharapott az ujjára. Hirtelen Julian felült, az ölében tartva a lányt. „Ó, ez finom,” mondta Grace, a férfi dereka köré fonva a lábait. „Aha,” helyeselt Julian a lány felé taszítva a csípőjét. Lehajtotta a fejét, és a szájába vette a lány mellét. Nyelvével a kemény bimbóval játszott, kínzóan édes mintát rajzolva rá, aztán hosszan, forrón rálehelt. A lány megremegett. Aztán áttért a másik mellére. Grace magához szorította a fejét, élvezve az érintését. Amíg észre nem vette, hogy az ég világosodni nem kezd. „Julian!” lehelte. „Hajnalodik.” „Tudom,” válaszolta a férfi, hanyatt fordítva a lányt. Az felnézett, amikor megérezte, hogy Julian folytatja a lökéseket. Julian csodálva figyelte a lányt. Csodálta a melegségét, a szerelmét. Úgy érintette meg, ahogyan azt sosem gondolta volna. És ott érintette meg, ahol soha senki azelőtt. Mélyen a szívében. Hirtelen többre vágyott. Kétségbeesetten a lány felé lendítette a csípőjét. Többre volt szüksége belőle. Grace átkarolta a férfit, és a vállába temette az arcát, amikor a lökések felgyorsultak. Keményebbek és gyorsabbak lettek, mígnem elakadt a lélegzete a frenetikus iramtól. Megint elborította őket az izzadtság. A lány végighúzta a nyelvét a férfi nyakán, amitől az felszisszent. Julian belehatolt, újra és újra, amíg Grace már nem bírta tovább. Julian vállába mélyesztette a fogait, amikor gyorsan és vadul elérte a csúcspontot. De a férfi nem lassított, amikor a lány hátrahanyatlott. Grace a kezébe vette Julian arcát, és figyelte a gyönyörét. Julian beharapta az alsó ajkát, ahogy egyre gyorsult, még mélyebben irányítva a vágyát a lányba, mint azelőtt. És abban a pillanatban, amikor az első napsugarak beragyogták az ablakon, Julian hosszan felnyögött, és lehunyta a szemét. Egy kemény, mély lökéssel a lányba hatolt, és Grace érezte, hogy a férfi megremeg, és belélövell. Julian nem kapott levegőt, amint feje a tiszta, hamisítatlan boldogságban úszott. Reszketett az orgazmusának az erejétől. Egész teste fájt, de mégsem érzett még ehhez fogható gyönyört. Legyengítette az éjszaka, a lány érintése. És az átoknak vége. Felemelte a fejét és látta, hogy Grace mosolyog. „Vége van?” kérdezte. Mielőtt válaszolhatott volna, iszonyúan égni kezdett a karja. Felszisszenve elhúzódott a lánytól, és az égésre tette a másik kezét. „Mi ez?” kérdezte Grace, amikor a férfi elhúzódott tőle.

Döbbenten látta, hogy Julian karja narancsszínben izzik. Amikor elmúlt, az ógörög szavak sem voltak már ott. „Vége van,” sóhajtotta a lány. „Megcsináltuk.” A mosoly elhalványodott Julian arcán. „Nem,” mondta, végighózva ujjait a lány arcán. „Te csináltad meg.” Grace nevetve a férfi karjába vetette magát. Julian szorosan magához ölelte, és összevissza csókolták egymást. Vége volt! Megszabadult. Végre, ennyi idő után újra halandó ember lett. És mindezt Grace tette. A hite és az ereje gondoskodott erről. Ő mentette meg. Grace megint felnevetett, amikor átfordult a férfival az ágyban. De a megkönnyebbülése nem volt hosszú életű, mert újra fény villant a szobában. A nevetése elhalt, és még azelőtt megérezte a gonosz jelenlétét, hogy Julian megfeszült a karjaiban. Julian felülve az ágyban, hátratolta a lány, úgy, hogy közé és az ágy lábánál álló jóképű férfi közé kerüljön. Grace nagyot nyelt, amikor megpillantotta a magas, sötét hajú férfit, aki úgy nézett ki, mintha a legszívesebben megölné őket, ott az ágyban fekve. „Te átkozott fattyú!” morogta. „Hogy merészelsz arra gondolni, hogy szabad leszel.” Abban a pillanatban a lány rádöbbent, hogy ő Priapusz. „Hagyd békén, Priapusz,” mondta Julian figyelmeztető hangsúllyal. „Kész, vége.” Priapusz felhorkant. „Azt hiszed, parancsolhatsz nekem? Kinek képzeled magad, halandó?” Julian ördögien mosolygott. „Én vagyok Makedóniai Julian, a spártai Dioklész Ház és Afrodité istennő szülötte. Én vagyok Görögország, Makedónia, Théba, Punjab és Conjara bajnoka. A jelenlétemben reszkető ellenségeimnek pedig Augustus Julius, a Megtorló. Te pedig testvérem, a legalantasabb isten vagy, aki semmit sem jelentett a görögöknek, és csak nagyon keveset a rómaiaknak.” Pokoli harag izzott Priapusz arcán. „Itt az ideje, hogy megtanuld, hol a helyed, öcsém. Te elvetted tőlem a nőt, akinek gyermeket nemzettem volna, hogy továbbvigyék a nevemet. Most én elveszem a tiedet.” Julian Priapuszra vetette magát, de elkésett. Priapusz Grace-szel együtt eltűnt.

17 fejezet Az egyik pillanatban még Grace Juliannal együtt teljesen meztelenül a hálószobájában volt, a következőben pedig egy háremsátorra emlékeztető szobában, egy kerek ágyon, teljesen egyedül. A testét sötétvörös selyem borította, amely annyira puha volt, mintha víz siklana a bőre fölött. Mozogni próbált, de nem sikerült. Rémülten sikolyra nyitotta a száját. - Nem a testvérem. – szólt Priapus, miközben megközelítette az ágyat. Éhes pillantása átfutott a teste fölött, mielőtt felmászott a matracra, és elhelyezte magát a térdei mellett. – Nem tudsz semmit tenni ellene, hacsak én nem akarom. Egy hosszú hideg ujj futott végig az arcán, mintha ellenőrizné a hőmérsékletét. – Értem már, hogy Julian miért akar téged. Tüzes vagy. Intelligens. Kár, hogy nem az

ókori Rómában születtél. Bajnokokat adhattál volna nekem, hogy vezessék a hadseregeimet. Felsóhajtott, ahogy Grace torkán végig futtatta az ujjait. – De ilyen az élet. Sajnos nekem meg kell elégednem annyival, hogy addig használlak téged, míg bele nem fáradok. Ha örömet okozol nekem, talán visszaadlak Juliannak. Természetesen, csak akkor, ha még mindig akar téged, azok után, hogy a gyermekeimnek életet adtál. A szemei éhségtől égtek. Grace megremegett pillantásától. Nem tudta felfogni Priapus önzését. Próbált megszólalni, de képtelen volt a félelemtől. Édes Istenem, teljes hatalma volt fölötte. Ekkor hirtelen egy láthatatlan erő felemelte, és a hátát a párnákhoz szegezte. Priapus szétnyitotta a köntösét. Grace szemei tágra nyíltak, amikor meglátta Priapus merevedését. A félelem egy másik hulláma azonnal átcsapott fölötte. – Mond! Miért teszed ezt Juliannal? Priapus tekintete elsötétül. – Miért? Hallottad! A nevét mindenki tisztelte, míg az enyémet senki, még anyám templomában sem említették. Még most is engem gúnyolnak. A nevem már az ókorban feledésbe merült, míg az ő legendáját a mai napig emlegetik. De én egy isten vagyok, míg ő csak egy fattyú, akit kiraktak az Olymposról. - Vedd le a kezeidet róla. Még arra sem vagy méltó, hogy a cipőihez érj! Grace szíve elkezdett hangosan dobogni Julian hangja hallatán. Felemelte a fejét a párnáról, és rögtön meglátta őt az emelvény alján. Egy száll farmerban állt ott a szoba közepén, kezében tartva kardját és pajzsát. - Hogy kerülsz ide? – követelte Priapus, miközben elhagyta az ágyat. Julian gonoszul elmosolyodott. – Megszűnt az átok. A hatalmam visszatért. Követni tudtalak benneteket. - Nem! – visított Priapus. És egy pillanat alatt teljes fegyverzetben állt ott. Grace, megint érezte az erőt, ami fogva tartotta őt, amint Priapus megtámadta Juliant. Megbabonázva nézte, amint testvér harcol testvér ellen. Sose gondolta, hogy tetszeni fog neki. Julian gyönyörű, de egyben hátborzongató táncba kezdett, miközben vad ütéseket mért testvérére. A padló és az ágy remegett csatájuk erejétől. Nem csoda, hogy Julian legendává vált. De néhány perc után, hirtelen megtántorodott. Egy pillanatra leeresztette pajzsát. - Mi a gond? – Gúnyolódott Priapus, miközben visszaszorította Juliant. – Ja, elfelejtettem mondani. Megszűnhet az átok, de te vesztettél az erődből. Napokba telhet, míg visszanyered régi erődet. Julian megrázta a fejét, és magasabbra emelte a pajzsát. – Nekem nincs szükségem a teljes képességemre, hogy megöljelek téged. Priapus felnevetett. – Szép szavak, kedves testvér! – Majd átszúrta kardját Julian pajzsán. Grace visszatartotta a lélegzetét, ahogy megint elkezdtek ütéseket váltani. Amikor már biztossá vált Julian győzelme, Priapus rászedte őt egy oldalugrással. Julian oldala védtelenné vált. Priapus felemelte kardját és Julian gyomrába szúrta. Julian elejtette karját. - Nem! – Grace felsikított rémületében. Julian hitetlenkedő szemébe nézett. Ahogy Julian megtántorodott Priapus még mélyebbre nyomta a kardot. - Te ismét ember vagy! – nevettet fel Priapus, ahogy megcsavarta a kardot. Majd Julian csípőjébe rúgva, kiszabadította kardját. Julian a kard fogságából megszabadulva, a földre rogyott, a pajzsa hangos csörrenéssel ért földet. Priapus elvigyorodott, ahogy Juliant nézte. – Neked nem árthat halandó fegyvere, de egy halhatatlan le tud győzni.

Az erő, ami eddig tartotta, elengedte Grace-t. Grace azonnal a vérrel borított Julianhez rohant. Meghallotta apró légzését, érezte, ahogy Julian megremeg. - Nem! Grace felzokogott, miközben Julian fejét az ölébe húzta. Majd elborzadva bámulta, a csupasz tátongó sebet az oldalán. - Egyetlenem! – mondta Julian, miközben véres kezével végigsimította Grace arcát. - Ne hagyj el Julian! – könyörgött Grace. Fájdalmában összehúzódott, miközben minden légvételért megküzdött. – Ne sírj értem Grace! Nem vagyok értékes ember. - Igenis az vagy! Megrázta a fejét, miközben megszorította Grace kezét. – Te vagy az egyetlen értékem. Nélküled soha nem tudtam volna, mi az a szeretet. - A szívére húzta a kezét. – Soha nem ismertem volna meg önma…. – Szemeiből lassan kihunyt a fény. - Nem! – Grace megint felsikított miközben Julian fejét ringatta. – Nem! Nem! Nem! Nem halhatsz meg! Nem így! Hallasz engem Julian! Ne hagyj el engem! Ne menj! Kérlek! Grace szorosan tartotta őt, miközben szíve összeszorult a mély bánattól. - Nem! – Vad sikítás rázta meg szobát. Priapus elsápadt a hangtól. Egy óriási mennydörgés hallatszott, majd rögtön egy nagy fehér villanás kíséretében Aphrodité jelent meg előtte. A szomorúság az istennő arcán leírhatatlan volt, ahogy lenézett Julian hideg, sápadt testére. Ragyogó kék szemei Priapusra meredtek. - Mit tettél? – kérdezte. - Anyám tisztességes küzdelem volt. Vagy ő vagy én. Nekem nem volt más választásom. Aphrodité egy szívből jövő sikolyt hallatott. Segítségül hívta Zeusz haragját és a Párkákat, hogy cselekedhessen. –Kinek gondolod magad, hogy ezt tetted? – Priapus hirtelen nagyon betegnek tűnt. – Ő a testvéred volt! - Ő a te fattyú fiad volt, de soha nem volt az én testvérem. Aphrodité felvisított haragjában: - Dacolsz velem! Amikor az istennő ismét Julian testére nézett, Grace látta az arcán megjelenni az iszonyatos bánatot. – Drága Julianem! – sírt fel Aphrodité. – Soha nem kellett volna engednem, hogy fájdalmat okozzanak neked. Drága Cyprus, mit tettem végtelen önzésemmel? Egyedül hagytalak, amikor meg kellet, volna, hogy védjelek. - Pihenj egy kicsit, Anyám! – szólalt meg Priapus anyja fájdalmának láttán. – Julian ismerte a sorsát, és megtanulta elfogadni azt. Ne emészd magad, itt vagyok neked én. Aphrodité kínját nem enyhítették szavai. Rezzenéstelen arccal állt fel Julian mellől, olyan méltósággal és bájjal, amit az emberek elvárnak egy Istennőtől. Priapusra nézett: - Azt állítod egyenlő küzdelem volt? Nos, engeded, hogy egy legyen velünk? Thanatos követeli Julian lelkét! De még nem késő megmenteni őt. Minden, amire szükségem van, egy szívdobbanás. Grace hirtelen melegséget érzett Julian testéből. Vigyázva elengedte Juliant, akit aranyaura vett körül, miközben a gyomrában lévő seb fokozatosan begyógyult. Farmere lassan eltűnt róla, és arany lábvért váltotta fel. Az aranyhullám fokozatosan befedte testét ősi arany vérttel, sötétvörös bőrruhával. Sötétbarna bőrszalagok borították alkarjait. A hideg kékes szín elhalványult Julian arcáról. Hirtelen vett egy mély lélegzetet, majd kinyitotta szemeit. Ránézett Grace-re, úgy mosolygott rá, mint aki megtalálta a lelkét. Grace beleharapott az ajkába, ahogy a boldogság elöntötte. Julian élt! - Mi a pokol! – ordította Priapus.

Egy nő jelent meg felettük, nyugodtan lebegve. Fekete haja csillámlott, ahogy Priapusra meredt. "Ahogy anyád mondta, itt az ideje a mi tisztességes harcunknak, Priapus. Már rég esedékes. És ez alkalommal, nincs itt Alexandria, hogy eltérítse Juliant a bosszújától." Tessék? – kérdezte Aphrodité. – Miről beszélsz Athéna? - Azt mondom, hogy Priapus szándékosan zárta be őt, hogy megmenekülhessen haragod elöl. Priapus arcán láthatóvá vált az igazság. Elordította magát: - Athéna, te áruló szuka. Mindig csak védted őt. Athéna felnevetett, ahogy megjelent Aphrodité mellett. Soha senki nem kényeztette. E miatt vált a legnagyobb spártai harcossá, aki valaha is létezett. És emiatt lesz képes szétrúgni a seggedet. Julian felállt. Zord arckifejezését, megtörte egy meleg mosoly, amint Grace-re nézett. Aphrodité Priapus és Julian közé lépett, büszke szemmel nézett rá. – Ez a második alkalom, hogy életet adtam neked. Sajnálom, hogy nem voltam a legjobb anya, akire neked szükséged lett volna. Nem is tudod, mennyire szeretném megváltoztatni a múltat. Minden szeretetem, és áldásom a tiéd. Aphrodité Priapusra nézett. – Menj Julian és rúgj egy nagyot a seggébe. - Anyám! – Jajdult fel Priapus. Julian a testvérére emelte tekintetét. Megforgatta a kardját, ahogy közeledett Priapushoz. - Készen állsz? Priapus figyelmeztetés nélkül támadt. De nem számított. Grace feszült figyelemmel követte a harcot. Ha korábban képzetnek gondolta Juliant, az semmi nem volt ehhez képest, ahogyan most harcolt. Olyan sebességgel és hajlékonysággal mozgott, amit lehetetlennek tűnt. Athéne odalépett az oldalához. Egy könnyű érintéssel végigfutatta kezét a Grace piros ruháján. – Jó ruha! Grace hitetlenkedve vonta össze szemöldökét. – Élet halál harcot vívnak, és te a ruhámat csodálod?! Athéna felnevetett. Bízz bennem, jól választom a tábornokaimat. Priapusnak nem lesz több lehetősége. Grace ugyanabban a pillanatban nézett vissza a férfiakra, amikor Julian oldalba vágta a pajzsával Priapust. Az isten megbotlott, és ekkor Julian az oldalába vágta a kardját. - Rohadj meg Tartarusban, te fattyú! – Julian nevetett Priapuson, amint ezer fényre bomlott. Julian hirtelen félre dobta a kardját, és a pajzsát, majd felkapta Grace-t és megforgatta a levegőben. - Te élsz! Igazán? – kérdezte Grace. - Igen, én tényleg élek! Grace ekkor megadta magát. Csökkentette a köztük levő távolságot, és lassan kezeivel végigsimogatta Julian minden porcikáját, száját követelőzőn nyújtotta csókra. Grace hallotta, ahogy valaki megköszörüli a torkát. - Bocsáss meg nekem Julian! – szólalt meg Athéna, amikor ő nem akarta elengedni Grace-t. – Neked most kell eldöntened, hogy visszaküldjelek, vagy sem? Grace megremegett. Julian lenézett rá, tekintette fürkészővé vált. Finoman végigfuttatta a kezét Grace arca fölött, épphogy érintette a bőrét. – Minden évszázadot végigéltem, de csak egyben találtam otthonra. Grace az ajkába harapott, szemében könnyek gyűltek. Most elhagyja őt. Édes Istenem, csak remélni tudta, hogy el tudja viselni.

Julian lehajolt és megcsókolta a homlokát. – És ez Grace-el van. Ha te is akarod. Grace-n végigsöpört a megkönnyebbülés. Hűha Julian! – szólalt meg olyan nemtörődömséggel, amennyire csak tudott. – Nem tudom. Te többet foglalsz el az ágyból, mint ami a részed. És viseled azokat a veszedelmes boxeralsókat… Mi az? Ha velem térsz vissza, azoknak menniük kell. És az ágyban soha nem viselhetsz farmert, mert dörzsöli a lábam. Julian felnevetett. – Ne aggódj! Amire én gondolok, ahhoz a meztelenség jobban illik. Grace is csatlakozott a nevetéshez, miközben Julian a kezei közé fogta az arcát. Amikor megpróbálta megcsókolni Grace-t, az visszahúzódott. – Ó, mellesleg, ez a fegyverzeted? Julian grimaszolt. – Ez, vagyis csak volt. - Megtarthatjuk? - Ha akarod. Miért? - Miért drágám? – kérdezte Grace, miközben végigfutatta a szemét Julian káprázatos testén. – Olyan tüzes vagy abban a szerkóban. Ez a felszerelés le fog fektetni téged, legalább négy-öt alkalommal naponta. Athéna és Aphrodité felnevettek. Egy kis fény kíséretében visszakerültek Grace hálószobájába, éppen oda, ahol azelőtt voltak, hogy Priapus megjelent. Hé! – szólalt meg Grace ingerülten. – Hol a vérted? A sisak hirtelen megjelent a karddal és a pajzzsal együtt a sarokban. - Most már boldog vagy? – kérdezte Julian, ahogy a mellkasához húzta. - Inkább izgatott. Julian felemelte a fejét és csókolni kezdte Grace egész testét, aki felnyögött, ahogy megérezte szerelme kezének, szájának kényeztető érintését. - Mellesleg… Julian egy nyögéssel visszahúzódott Grace ajkaitól, és gyorsan befedte magukat egy lepedővel. Grace az álláig húzta a lepedő sarkát. - Athéna, te állandóan félbe akarsz szakítani minket? – kérdezte Julian ingerlékenyen. Athéna egyáltalán nem tűnt szégyenlősnek, ahogy az ágy felé közelített. Kezében egy nagy aranydobozt tartott. – Nos, elfelejtettem valamit. - Mit? – kérdezték egyszerre. Mielőtt Athéna válaszolt volna, Aphrodité is megjelent. – Én adom azt! – mondta Athénának, mielőtt átadta volna a dobozt nekik. Athéna eltűnt. Aphrodité meghatottan állt meg az ágy előtt, majd Julian mellé helyezte a dobozt, aztán kinyitotta. – Ha maradsz, van néhány dolog, amire szükséged lesz. Egy születési anyakönyvi kivonat, útlevél, zöldkártya. Aphrodité hirtelen összeráncolta a szemöldökét. – Nem, várj csak, neked nem lesz szükséged arra. – Gracere nézett. – Tud? - Nem, asszonyom. Aphrodité mosolygott miközben eltüntette azt. – Ez egy jogosítvány volt, de ha megfogadsz egy anyai jó tanácsot, engedd, hogy Grace vezessen. Nem akarlak megsérteni, de nem vagy jó benne. – Aphrodité felsóhajtott. – Kár, hogy mi Istenek nem vagyunk valami jók benne. De – jól bezárta a dobozt és átadta neki – itt később meg tudod szerezni, ha akarod. Ahogy Aphrodité megmozdult, Julian intett a kezével. – Köszönök neked mindent, Anyám!

Az Istennő szeméből kibuggyantak a könnyek, ahogy megfogta a fia kezét. – Annyira sajnálom, hogy nem tudtam időben megmenteni a gyermekeidet. Fogalmad sincs, mennyire sajnálom. Julian finoman hozzáért. - Ha szükséged van bármire, hívni fogsz? – kérdezte Aphrodité. - Hívni foglak, még akkor is, ha nem! Aphrodité megfogta Julian kezeit, és egy csókot adott rájuk. Rájuk nézett. – Én hat unokát akarok. Minimum! - Hé! – szólalt meg Grace, ahogy kihúzott egy egyetemi diplomát a dobozból. – Te adtál neki egy Ph D diplomát ókori történelemből? Harvardit? Aphrodité bólintott. – És van egy nyelvi és egy klasszikus diploma is. – Julianra nézett. – Nem voltam biztos benne, hogy mi akarsz lenni, dönts te. Igazán tudjuk használni ezeket? – kérdezte Grace. Teljesen igaziak. Ha mélyebbre ásol, meg fogod találni az igazolt másolatait. Grace csak nézett, ahogy vizsgálta a dokumentumokat. – Ezek teljesen igaziak. - Természetesen. – mondta ingerülten Aphrodité. – A fiam soha nem végez másodosztályú munkát. Aphrodité elmosolyodott. – Nem vesződtem házassági anyakönyvi kivonattal. Gondoltam arról egyedül akartok gondoskodni. Amint Julian eldönti, mi legyen a neve, az meg fog jelenni az összes dokumentumon. Az istennő a doboz legaljáról egy kis betétkönyvet húzott elő. Mellesleg a makedón pénzedet átváltottam neked modern pénznembe. Grace kinyitotta a betétkönyvet, és elkezdett zihálni. – Szent zöld guacamole! Te iszonyatosan gazdag vagy! Julian felnevetett. – Én mondtam neked, hogy hódító voltam! Aphrodité ki tartotta a kezét, amiben megjelent a könyv, amiben Julian volt bezárva. – Úgy gondolom, hogy te akarod biztonságos helyre elrakni. Julian csak nézett, ahogy átadta neki. – Átadod nekem Priapus őrizetét? Aphrodité vállat vont. – Megölt téged. Tudod, én nem nagyon akarom, hogy büntetés nélkül megússza. Ki fog majd szabadulni, végül is ő jó fiú. Grace már majdnem megsajnálta Priapust. Majdnem. Aphrodité megcsókolta Julian arcát. – Mindig szerettelek téged, Épp csak nem tudtam kimutatni. Julian bólintott. – Úgy vélem ez történik, amikor az anyád istennő. Nem számíthatsz nagy születésnapi partikra, otthoni családi étkezésekre. - Igaz, de sok más ajándékot adtam neked, amit a barátnőd nagyra becsül. - Kérlek. – szólalt meg Grace, ahogy befészkelte egy gondolat a fejébe magát. – Meg tudjuk fékezni azt, hogy Julian minden nőre mágnesként hat? Aphrodité rámosolygott. – Gyermekem, nézz rá. Melyik nő nem akarná őt az ágyába? Nekem meg kellene vakítanom őket, vagy kövérré és kopasszá tennem Juliant. - Nem baj. Megtanulom elviselni ezt. - Jó elgondolás. – Ezzel Aphrodité eltűnt. Julian átkarolta Grace-t, majd magához húzta. – Szomorú vagy? - Nem, miért? - Mert nekem szándékomban áll a nap további részében szeretni téged. A fogaival finoman beleharapott az állába. – Óh kedvelem a hangokat, amiket hallatsz! – Megcsókolta Grace-t. Várj! – szólalt meg Julian, miközben visszahúzódott.

Grace összeráncolta a szemöldökét, miközben Julian megragadta a könyvet, kidobta az előszobába, és rácsukta az ajtót. - Miért tetted? – kérdezte. Julian lassan visszasétált az ágyhoz, miközben Grace testét simogatta a tekintetével. – Ő mindent hall, amit mondunk. És személy szerint nem akarom, hogy itt legyen bent, miközben ezt teszem veled… Grace zihálni kezdett, miközben érezte Julian kezét az oldalán. - Vagy ezt! – mondta miközben a keze Grace combjai közé csúszott. Majd végigsimított a gerincén. - Én nem akarom, hogy bármit is halljon! Megcsókolta Grace nyakát, majd kezével finoman széttárta szerelme combjait, aztán elmerült benne. Grace felnyögött örömében. -Kétezer évet vártam rád Grace Alexander. – suttogta Julian. – És te megérted minden másodpercét.

Utószó EGY ÉVVEL KÉSŐBB

Julian kinyitotta a kórházi szobába vezető ajtót. Az anyjával és Selenával együtt, csendben lépett a szobába mivel nem akarta zavarni Grace-t, ha pihent. Elfogta a félelem, ahogy meglátta őt feküdni az ágyon. Annyira sápadtnak és gyengének tűnt, és ez megrémítette. Ő volt az ereje, a szíve és a lelke. Minden, ami az életében jó volt. Arra gondolt, hogy azt már nem bírná ki, ha elveszítené őt. Grace kinyitotta a szemeit és rájuk mosolygott. – Szia! – suttogta. Szia! – mondta Selena, Hogy érzed magad? Kimerült vagyok, de minden rendben. Julian odahajolt és megcsókolta. Szükséged van valamire? Nekem megvan mindenem, amire valaha is szükségem volt.- válaszolta Grace vörös arccal. Julian elmosolyodott. Tehát hol vannak az unokáim? - követelte az anyja. Elvitték őket, hogy megmérjék. – mondta Grace. Mintegy végszóra, az ápolónők betolták a bölcsőket, ellenőrizték, hogy Grace és a babák rendben vannak, majd otthagyták őket. Julian csak nagy sokára hagyta ott Grace-t, hogy finoman felvegye a fiát. Átfutott rajta az öröm, ahogy a karjaiban tartotta az apró gyermeket. Grace annyival többet adott neki, mint amit valaha is várt az élettől, jóval többet, mint amennyit megérdemelt. Ő Niklos James Alexander – mondta, miközben átadta a babát az anyjának. Aztán felvett a lányát: - Vanessa Anne Alexander, - majd az anyja másik karjába helyezte őt. Az anyja ajkai remegtek, ahogy az unokájára nézett. - Rólam nevezted el őt?

Együtt adtuk neki!- mondta Grace. Aphrodité arcán folytak a könnyek, miközben a szeme a babák és szüleik közt vándorolt. – Hoztam nekik ajándékot! Anyám! – mondta élesen Julian, miközben félbeszakította Aphroditét. – Kérlek! Nem kellenek ajándékok, elég, ha a szeretetedet adod nekik. Aphrodité felszárította könnyeit, majd felnevetett: - Rendben, de ha megváltoztatod a véleményedet, tudasd velem! Grace ránézett Julianre, miközben az Niklos fejecskéjét simogatta. Nem gondolta volna, hogy lehet még jobban szeretni, mint azelőtt. Minden együtt töltött nap áldás. Oh, - szólalt meg Selena, ahogy Aphroditétól átvette Vanessát. – Tegnap elhaladtam a könyvesbolt mellett, és Priapus eltűnt. Néhány napja telihold volt. Bárkivel fogadok, hogy vad majom szexet csinál éppen. Nevettek. Juliant kivéve. Valami baj van? – kérdezte Grace. Egy kicsit bűnösnek érzem magam emiatt. Bűnösnek? – kérdezte Selena – Priapus miatt!? Julian Grace és a gyerekek felé mutatott. – Hogyan tudnám gyűlölni. Az átka nélkül soha nem lennének az enyémek. Én szeretném ha vége lenne, ha nem lenne rossz neki. Várakozóan néztek Aphroditéra. Mi? – kérdezte ártatlanul. – Ne mond azt, hogy ki akarod engedni!? Mondtam már, majd csak akkor, ha megtanulja a leckét! Selena megrázta a fejét. – Szegény, szegény öreg Priapus bácsi. – turbékolta Vanessának. – Nagyon rossz fiú volt! Egy ápoló kinyitotta az ajtót, egy pillanatig habozva megállt a küszöbön. – Hm, dr. Alexander, - mondta Juliannek – Egy pár van odakint, azt mondják rokonságban vannak Önnel. Ők, hm…. – suttogóra vette a hangját: - Motorosok. Hé, Julian! – mondta az ápoló mögül Erosz. Mond meg Attilának, a hunnak, hogy mi rendben vagyunk, csak babanézőbe jöttünk. Julian felnevetett: - Minden rendben, Trish. Ő a testvérem. Eros vágott egy grimaszt Trish háta mögött, ahogy Psyche-vel beléptek. Valaki emlékeztessen engem, hogy lőjem le a kifele vezető úton. – mondta Trish, miközben becsukta az ajtót. Julian összeráncolta a szemöldökét: Nekem megint el kell koboznom a nyiladat? Erosz fújt egy málnaszínű gömböt, ahogyan kivette Selena kezéből Vanessát. – Ó, milyen szívdöglesztő leszel, Fogadok, hogy a fiúcskák falkában fognak utánnad futni. Julian arca elsápadt. Visszafordult az anyjához. Anyám, van egy ajándék, aminek örülnék. Aphrodite bizakodóan ránézett. Beszélnél Hephaistossal egy erényövről Vanessának? Julian! – nevetett Grace. Neki nem kell azt sokáig hordani, csak harminc vagy negyven évig. Grace forgatta a szemeit: Jó, hogy neked van anyukád. – mondta a babának. – Apukád nem viccelt. Julian arrogánsan felvonta szemöldökét. Nem vicceltem! – ismételte. Vicces, vagyis nem az, ha egy nap teherbe esik. Julian! Grace arca égett. De akkor már tudta, hogy Julian javíthatatlan. De ilyennek szerette őt.