Séta az ufók között. Szkárosi Endre

068_073_Ginsberg.qxp:Layout 1 2014.02.06. 15:36 Page 68

• Szkárosi Endre • SÉTA AZ UFÓK KÖZÖTT

Szkárosi Endre

Séta az ufók között Egy irodalmi mozgalom történeti értékelése többnyire évtizedekig nyitott folyamat: a mûcentrikus kritikai reflexió és feldolgozás sokáig nem tud mit kezdeni az irodalommal mint kulturális jelenséggel. Minél kevesebb mozgalom söpri át és hoz friss levegôt a kultúrába – annál kevésbé értô és türelmes a reflektív befogadás. És ezzel haza is érkeztünk. A Ludwig Múzeumnak a Jean-Jacques Lebel által összeállított, bôséges anyagra alapozó beat-kiállítása kiváló lehetôséget ad – immár jelentôs történeti perspektívában – a beat-irodalom mint mozgalom reflektív értelmezésére. E – Lebel szavaival szólva – „vizuális és akusztikus antológia” kínálta reflexiónak szervezett, komplex, mégis követhetô és nyugodt teret biztosít az installálás: a belépési fôterem hat, a térben egymáshoz képest elforgatott vetítôvásznon futtatja a képi, elsôsorban filmi dokumentumokat – mélyinterjút, riportokat, fényképeket, vizuális alkotásokat, sok-sok verbalitást: beszédet, emlékezô és beszélô arcokat. Átgondolt elhelyezésük folytán a vetítôvásznakon futó anyagokat együttesen, szimultán is lehet követni, mert egyszerre több is a látóterünkbe eshet, elhelyezkedésünk szerint – különösen, hogy a vásznak még hátulról is áttetszenek. A vizuálisan többszólamúra szervezett térben természetesen többrétegû akusztikai – és nyelvi – dimenzió jön létre: több beszédet hallunk, más-más ritmusban, beszélgetést, emlékezést, felolvasást, narrációt, itt-ott zenét. A kiállítási tér más-más pontján más-más képi és hangi kompozíciót kapunk, mégpedig technikailag is remekül szervezetten: tisztán érthetôek egymás mellett is a képi és hangi szólamok – persze egyre-egyre mindig ráfókuszálunk. A beat-irodalom párizsi éveinek dokumentumai (mondjuk éppen Gregory Corso két négyzetméteres manzárdszobája és annak kilátása), Ginsberg mélyinterjúja, Burroughs readingje, John Giorno konceptuális emlékezés-költeménye, Kerouac döbbenetes tévészereplése, Ornette Coleman látható szaxofonjátéka Amiri Baraka protesztversei mögött, Gary Snyder egy kéziratlapja, Joëlle Léandre, amint csellózik és mondjuk a rejtélyes Brion Gysin

fotója – az egész egy átjárható kép-hang-beszédinstalláció, mely alkalmas e kultúra mély impulzusainak felidézésére. De mi köze mindennek az irodalomhoz, kérdhetné egy vonakodó kollégánk. A második, kisebb terembe lépvén a kép egyszerûsödik: három számítógépen személyesen merülhet el a látogató a mûvekben és dokumentumokban (mondjuk, meghallgatja Ginsberget, amint a Kaddist olvassa, a másikon valaki más a performanszokat keresgéli, a harmadikon megint valaki más filmet néz, mondjuk, Michael McClure fellépésérôl), miközben elôtte egy nagy vásznon végtelenül tûnnek fel és el az írók, a barátok, a mûvészek, az újságírók, a rajongók által készített fényképek. A harmadik, legbelsô tér már szakrális jellegû: szinte semmi nincs benne, csak négy fejhallgató és egy vászon, mely utóbbin a beat-írók kéziratairól készült felvételek futnak, köztük a legendás tekercsé, melyre Kerouac az Útont írta egyvégtében. Szélén szakadozott, megsárgult, töredezett papír ez, a sorok egymás nyakán, sorköz szinte semmi, egy végtelen folyamat, betû- és szövegtenger – egy önmagában is kultikus tárgyi alkotás. A fejhallgatókon Ginsberg olvassa az Üvöltést, szinkronhangja a francia fordítást, Kerouac egy rövid részletet, Burroughs egy hosszabbat ad elô, Genet szónokol a Fekete Párducoknak… A maga idejében a beat-irodalom elsô hulláma, a San Francisco Renaissance, nyomában a szabad költôi beszéd és a szabad, áramló írás-olvasás felszabadulást hozott és reményt, hogy máshogy is lehet. Életforma-utópiák áradtak nyomában, szárnyalások, bukások, megalkuvások, aki mégis meg tudott kapaszkodni egy felhôben, élt és dolgozott tovább. A beat-irodalom hatása Európában még erôteljesebb lökést adott a multi- és interkulturális szabad kifejezés, az expression libre forradalmának – nem véletlen, hogy míg Amerikában többnyire irodalmi és életforma-kultusz tárgya volt, addig Európában kultúraszervezô erôvé tudott válni. Az elsô totális kultúrsokk és a kultusz lecsengése után az irodalomtörténet beült a hullám utáni völgybe: az egykori és késôbbi beat-írók lesajnálása

• 68 •


• Szkárosi Endre •

Fotó: Kôbányai János

SÉTA AZ UFÓK KÖZÖTT

Allen Ginsberg Török Ádám, Gryllus Vilmos, Szkárosi Endre és Györe Balázs társaságában,

kánonná vált, irodalomtörténetek az idegenkedve kezelt Ginsbergen – és olykor Burroughs-on, ha egyáltalán – kívül szinte mindenkit lábjegyzetben emlegetnek. Megtehetik, mert nem kultúrtörténetet írnak – amit a beat-irodalom írt. Irodalom és irodalmi mozgalmak, illetve kultúra szerves kapcsolata mindmáig – ha nem is tabu, de – ingoványos, kényes terület, melyrôl hallgatni jobb. A kritika kevéssé emlegette a beat-irodalom experimentális arculatát, a társadalmi forradalom érzülete és retorikája mellett a nyelvi forradalomét. Pedig a ginsbergi költészet bevallottan épít a vizionárius és radikális képi hagyományra, a szürrealizmusra, és a buddhista inspiráció sem divat itt: innen (is) lenne megfogható a szöveg és az emberi test – az irodalomtörténetekben és az elméletben kevéssé tárgyalt – érdemi szimbiózisa. Gysin permutációs versei, Burroughs cut-up filmjei, Kerouac korai költészete, a társadalmi proteszt-akciók verbális és olykor performatív támogatása oly dolgok, melyek világosan jelzik a beat-irodalom gyakorlatának és az európai experimentalizmusnak a kreatív kapcsolatát.

Fôként erre épít Lebel kiállítása, mely nemcsak a térben, de az idôben is rendkívül artikulált: a vetítések, a hanganyagok és képsorozatok végtelen változatosságban peregnek órákon át, ismétlôdést legfeljebb egy másik vásznon, egy másik képernyôn, egy másik fülesben tapasztalhatunk: egyes fôszólamok át-átcsúsznak a képi megjelenítésbôl a hangiba, a mozgóképibe, mintegy néhány fix pontot kijelölve a gazdag körforgásban. Az érzelmi és életforma-radikalizmus kultikus aurája már rég oda; más emberek élnek már a Földön. Az egy dimenzióba szorított irodalomfelfogás kánonja már bosszút állt, amennyire tudott. Most már a kultúra tér vissza, egy rövid idôre, a változó térbe, (olykor) egyéni sorsokba mentett szellemi szabadság kreatív dimenziója – és a fiatalember elgondolkodhat: az emberiség újabban állandóan ufókat keres, és most kiderül, hogy már rég elmentek közülünk. (Beat-nemzedék / Allen Ginsberg. Ludwig Múzeum. 2013. november 9. – 2014. január 19.)

• 69 •


• KÔBÁNYAI JÁNOS KÉPRIPORTJA ALLEN GINSBERGRÔL •

• 70 •


• KÔBÁNYAI JÁNOS KÉPRIPORTJA ALLEN GINSBERGRÔL •

Fotók: Kôbányai János

• 71 •


• Kôbányai János • ALLEN GINSBERG BUDAPESTEN

Kôbányai János

Allen Ginsberg Budapesten (1980 novemberében) Ginsberg-kiállítás a Budapesti Ludwig Múzeumban, 2013-ban. A költô – élôben, 1980-ban – más formában is megmutatta már magát Budapestnek… Ginsberg nem az én hôsöm-költôm, hanem Györe Balázs barátomé. Ô szokott róla (és Jack Kerouacról) mesélni, verseibôl felolvasni. Az igazi barátsággal sok más-világ is a sajátunkká válik. A napi sakkozás, Kassák Lajos, Szentkuthy Miklós tisztelete mellett így kerültek át az én világomba is a beatköltészet és ikon-szerzôi. S persze az én barátaim közé az övéi, mindenekelôtt Kemenczky Judit, Balázs munkatársa az OSZK enigmatikus, majd választásunk eredményeképp emblematikus nevû Fölöspéldány részlegében. Balázs miatt mentem el Allen Ginsberg egyik londoni felolvasóestjére 1979ben – Politics and Poetry, conversation with Allen Ginsberg. 6. Institute of United States Studios. 35 Tavistock Square –, hogy lefotózzam – hogy az eredeti élmény hiteles képével barátomat megajándékozhassam – mint a vágyni vágyott élet titokzatos, de megérintett tárgyát. (Lásd: „Fotó Ginsberg koponyájáról” – Emlékek a beatkorszakból.) És egyszer csak – 1980 novemberében – Balázs feljött hozzám azzal, hogy Ginsberg itt van. Ha hiszem, ha nem, itt, Budapesten. Hivatalból értesítették, mert az ô fordításai is szerepeltek a Szavak a szélbe, Mai amerikai költôk (a háborús nemzedék) címû antológiában. (Modern Könyvtár, Európa könyvkiadó, 1980.) Az ô barátja, Kodolányi Gyula szerkesztette a kötetet és mutatta be benne a költôket, Balázs tôle kapta az öt Ginsberg-verset fordításra, noha nem volt angol szakos Itt van Ginsberg, és találkozni kellene vele, mert a sztárok – Eörsi István, Orbán Ottó, Somlyó György, akik a többi verset fordították – úgysem engedik vele szóbaállni. (Hogy mit akart mondani neki, az az egész Ginsberggel töltött hét alatt nem derült ki. Vele lenni. Ez nem elég? Ez nem egy végtelen s kénytelenül elvágott mondat?) Annyit sikerült megtudnia, hogy az Astoria hotelben szállásolták el. Hívjam fel, ô nem meri, nem jó az angolja – fordítani, az más, az más nyelv. (És az enyém? Londonba menet vettem Párizsban egy francia– angol szótárt, amelynek segítségével sikeresen

ötvöztem franciatudásomat a beatzenébôl „fülbemászott” angol kiejtéssel.) Az Astoriában tényleg kapcsolták Ginsberg szobáját, és tényleg ô szólt bele a telefonkagylóba, miután elhadartam, hogy a barátom is fordított tôle a napokban bemutatandó kötetbe – szeretné személyesen megismerni. Ma már foglalt a programjuk, s a következô napokat pedig nem ôk szervezik, válaszolt, de feltétlen menjünk el erre és erre a címre a hölgyhöz, akihez ma estére hivatalos, Bollobás Enikô irodalomtörténészhez. Ô hív meg, az ô vendégei vagyunk, ne törôdjünk semmivel, felelt a szabadkozásra, hogy nem hívtak meg minket. (Hiszen éppen ezért keressük, hogy ne lehessünk lényébôl nem meghívva.) Néhány óra múlva betörtünk a valamilyen dombon (Rózsa?) lévô elegáns villa teli, elegánsan csordogáló partyjába, és elragadtuk onnan csodálatunknak a szabadság szim-

• 72 •


• Kôbányai János •

Fotó: Kôbányai János

ALLEN GINSBERG BUDAPESTEN

Allen Ginsberg Scheiber Sándorral

bólumáva kristályosodott tárgyát – miután Allen és partnere, Peter Orlowski az érkezésünk utáni fél órában kijelentették, hogy ezzel a két, számukra és a kellô figyelemmel megválogatott irodalmi társaság számára egyformán ismeretlen fiatalemberrel óhajtják az est további részét tölteni. S nemsokára Balázsnak a kelenföldi töltés oldalában lévô egyszobás albérletében folytattuk az estét. S új barátainkkal a hetet. Amely megoszlott hivatalos – vagy fel- – és alvilági részre. Költészeti estek a Kossuth Klubban, az ELTE angol tanszékén, s talán a PEN Clubban? Ezt 2013 végén sem tudjuk Balázzsal a fotók alapján sem azonosítani a Jeruzsálem–Budapest emailvonalon (biztos kikereshetôk lennének az archívumban, ahová most fölösleges lenne bemenni), ahogy a képek összes szereplôjét sem, hogy a fent – szabadon – maradó részt Budapest utcáin csatangoljuk, s majd e lemerülések végén a Rabbiszeminárium Scheiber-kiddusán – ebben a szintén tipikus és tradicionális Kádár-kori intézményben – s utána a házibuliban nálunk, a Lágymányosi utcában töltsük, ahol Allen otthonos ízekre és hangokra

talált anyám másnapra fôzött húslevesében, s ahol a sebtében elérhetô zenészismerôseinkkel – ugyebár so called rockújságíró voltam –, Török Ádámmal és Gryllus Vilmossal végtelen hosszan énekeltük és variáltuk, hogy Something is happening, one two three four five szavak nem sok értelmet közvetítô, de annál átéltebb metaszövegét, egész a Ginsberg-hét végén a Keleti Pályaudvaron a Bécsbe induló vonatfülkéig, ahol találkozott Allen Ginsberg budapesti társasági életének felszíni és mélyvilága. Az ez alkalomra elôásott negatívokról digitalizált és óriásfile-küldôvel a jeruzsálemi képernyômre lôtt fotók – ez a technika még sci-fi-ben sem létezett az expozíciók idején – szereplôi közül sokan nem élnek már… Nem memoárt írunk – különösen nem az atmoszféra megérzékítésében behozhatatlan elônnyel rendelkezô fényképek kíséretében. Még nem. Még a képaláírások is fölöslegesek. Egyszer – „hasznos lenne” – majd úgyis föltör az emlék és formája, az elbeszélés errôl a beatkorszakról. Hagyjuk még a föld (a tudat) alatt buzogni, érni és erôt gyûjteni, ha már földörömbölt, hogy itt van: eljött az idô.

• 73 •

Séta az ufók között. Szkárosi Endre

Recommend Documents