Semmelweis Emlékbeszéd – halálának 150. évfordulóján
150 évvel ezelőtt, 1865 augusztusának nyarán, pontosan azokban a napokban, amikor Semmelweis végtelen kínok közötti agonizálása egy bécsi tébolydában megkezdődött, akkor próbálkozott először egy ifjú skót orvos, Joseph Lister, az antiszeptikus sebkezeléssel. Lister - aki öt nyelven olvasott és három világnyelven írt könnyedén – a legrangosabb lapokban hamar publikálta eredményeit, s ahogy azok elterjedtek, alig 10 év alatt világszerte ünnepelt orvossá emelkedett. Sokáig hozzákötötték az antiszepszis első alkalmazását. Sikeres, boldog és stabil életet mondhatott magáénak. Egy dúsgazdag világbirodalom állt mögötte, amelynek gazdagsága nem szerencséből fakadt, mint azt hajlamosak vagyunk feltételezni, hanem világos értékrendből, kiváló szervezettségből, társadalmi békéből és nem utolsó sorban a szaktudás megbecsüléséből és sok-sok precíz munkából. Évszázadok óta óvott, nyílt szellemű tudományos világgal, a kutatás iránti elkötelezettséggel, a tehetség megbecsülésével és gondozásával teremtett lehetőséget felfedezésekre és azok gyors alkalmazására. Mennyire más volt Semmelweis pályája! Az aktív élet, amely az 1848-as forradalom, Világos és a Kiegyezés közötti korszakra esett! A dinasztia és Magyarország belháborújára. A kilátástalanság másfél évtizedére. Semmelweis egy elmaradott kisvárosból - Budáról - érkezett Bécsbe. Furcsa – magyarországi – akcentussal beszélt németül. Franciául és angolul sokáig nem tudott. Bécsből hazatérve ugyan élete és pályája rendeződött, de a nemzetközi elismertséget csak 25 évvel halála után nyerte el. Mára viszont neve a közemlékezetben messze felülmúlja Sir Joseph Listerét, mint egy olyan férfi neve, akinek élete és áldozatvállalása mindannyiunkhoz, sőt mindannyiunkról szól. Hogyan történt mindez? Az orvostörténelem kutatásokkal és felfedezésekkel, a tudományos gondolkozás változásaival és érveléseivel foglalkozik. A tudósok és orvosok életének nehézségeire ritkán fordítunk figyelmet. A gyermekágyi láz kóroktanát és megelőzését 1847-ben felfedező Semmelweis Ignác élete azonban azóta az orvostörténelem fő kérdései közé tartozik, amióta 1865-ben egy bécsi elmegyógyintézetben drámai véget ért. Miért van ez így? Kicsoda számunkra Semmelweis Ignác? Semmelweis kapcsán egy olyan ember sorsát idézzük fel, aki rendíthetetlenül kiállt egy új megoldás mellett, és aki legjobb szándékai, és kiváló eredményei ellenére sem tudta meggyőzni nemzedékének orvostársadalmát igazáról. Kudarcos élet, ha úgy tetszik, mégis visszatekintve, mi a győzelmet látjuk benne. Semmelweis munkássága kapcsán ez kettőség, azaz a felfedezés ténye, és a felfedező sorsa egyaránt a történeti emlékezet részét képezi. Ahhoz, hogy megértsük felfedezésének jelentőségét a 19. századi orvosi gondolkodás, a kórházak higiénés gyakorlata, a kialakulóban lévő modern nőgyógyászat változásait kell megértenünk. Az aszepszis és tágabban a bakteriológia apránként történő kialakulását. A Semmelweisről alkotott értékelések változásai viszont újabb nézőpontokat kínálnak, amelyek részben a történelem szakterületén öltenek testet. Részben azonban a 1
közemlékezetben tűnnek fel művészeti, irodalmi, filmművészeti és zenei alkotásokban. S a közemlékezetben válik személyes sorsa többé, mint általában az orvostudomány történetének megannyi számottevő alakjáé. A laikus emlékezet számára alkotott Semmelweis-kép ugyanis nem az orvosi felfedezésre koncentrál, hanem a sorsával vívódó szakember drámaivá vált életére és küzdelmeire. A világ által őrzött Semmelweis-kép messze túlmutat a medicina történetén. Túlmutat rajta, s ugyanakkor az elhivatott szakember modern karakterét egy 19. századi magyar orvos alakján keresztül formálta meg. A modern, elkötelezett orvos archetipikus ideálját rögzítette Semmelweis példájával. Semmelweis a mienk, nemcsak leghíresebb orvosunk, de egyik leghíresebb magyarunk is. A 19. század elején a gyermekágyi láz magyarázata kapcsán sokféle elmélet uralkodott, jelezvén a teljes bizonytalanságot. A különböző elméletek abban azonosságot mutattak, hogy mindegyik több ok jelenlétével magyarázta a betegség kialakulását, és mindegyik pontatlan kórélettani tudásra támaszkodott. Mindegyik elmélet endogén okokat tételezett fel: az anyai szervezet diszfunkcióit, vagy az abban felhalmozódott káros anyagok jelenlétét okolta. Semmelweis előtt szinte minden magyarázat multifaktorális volt. Semmelweis felfedezésének elutasítása több tényező függvénye volt, de alapvetően a tudományos paradigmaváltás nehézségét láthatjuk benne. A tudományos haladást ugyan gyakran úgy képzeljük, mint az evidens adatok folyamatos gyűjtését, azonban a tudománytörténet régi megállapítása, hogy a tudomány fejlődésében gondolkodási rendszerek változásait érhetjük tetten, s nem egyszerűen a sematikusan bővülő ismeretek halmazával találkozunk. A bakteriológia elméletének kidolgozása igen hosszú folyamat volt, azonban a kiterjedt mikroszkopizálás, és a patológiai-anatómia szemlélet nélkül a fertőzésekből következő megbetegedések biológiai mechanizmusa nyilvánvalóan nem volt megérthető. Nyilvánvaló, hogy a felfedezés publikálásának meghökkentően megkésett mivolta jelentősen hozzájárult eredményeinek elutasításához vagy nehézkes elfogadásához. Az első ismertetések 1847-es őszi, bécsi előadásáról a klinikai eredményekre koncentráltak. Ezek jelentősek voltak ugyan, de hiányzott a meggyőző elméleti konstrukció. Sajnos ugyanez volt igaz a saját maga által írott későbbi tanulmányokra, az opus magnumra és a pamfletekre is. Meglepő viszont, hogy ezek megjelenését követően már olyan régi barátok sem álltak ki mellette, mint Karl von Rokitansky vagy Joseph Škoda – már ők is jobbnak látták, ha inkább hallgatnak. A gyermekágyi láz kóroktani megközelítésének gyakorlati és elméleti előnyei ugyanis egyelőre nem nyújtottak elegendő biztosítékot a teljes orvosi gondolkodási rendszer elutasítására. Mindez csak akkor következett be, amikor későbbi kutatások igazolták, hogy Semmelweis új megközelítése hasonló eredménnyel jár, ha különböző betegségek megelőzésére alkalmazzák.
2
S az elutasítás problémája lényegében ebben rejlik. Nem annyira a kortársak vaskalaposságában, vagy konzervativizmusában. Ez igaz ugyan az 1840-es évek végére, azonban a fő mű megjelenésekor Semmelweis régi barátai és pártfogói: Rokitansky és Škoda már a bécsi egyetem befolyásos alakjai lettek. Ők voltak azok, akik a modern kísérleti, kóroktani vagy éppen a patológiai, és hisztológiai szemléletet tökélyre vitték. Ám ők is hallgattak. Hallgatásuk oka talányosnak tűnik, de mégsem az. Egészen addig, amíg Louis Pasteur eredményei nem jelentek meg, és amíg Robert Koch fel nem állította a fertőzések bekövetkezésének posztulátumait, az orvosi gondolkodás képtelen volt átfogó elméleti koncepciót kidolgozni a betegségek kialakulásáért felelős kórokozók és fertőző tényezők biológiai mechanizmusának pontos magyarázatára. A régi rendszerben Semmelweis felfedezése értelmezhetetlen volt, az új, bakteriológiai rendszert pedig nem ő fogalmazta meg. Semmelweis munkássága ugyanakkor soha nem az orvosteória terén folyt, hanem a klinikumban dolgozó orvosként egy alapvető problémát akart megoldani, s mindezt tökéletes éleslátással és korát legalább negyedszázaddal megelőzve el is végezte. Ez világszerte több millió megmenthető áldozatot jelentett. Lényegében innen, ebből a diszkrepanciából fakad a mitikus Semmelweis alak genezise. A meg nem értett és elutasított orvos képéé, amely már a 19. század végén feltűnt az orvostörténeti emlékezetben, majd a 20. század első felére megannyi művészeti ágban vált általánossá. Gyakran elsiklunk felette, hogy Semmelweis alakjának hányféle interpretációjával találkozunk a közemlékezetben, s hogy ezek konstans állapotot tükröznek-e, vagy időtől, helytől függően mutatnak-e változásokat? Továbbá, hogy mit jelentett, illetve jelent Magyarország, a magyar orvosi kultúra számára munkássága? Semmelweis kultusza az 1880-as évek közepétől épült fel apránként Magyarországon és hamar nemzetközivé vált. A nemzetközi közönség számára az előfutári mivolt, ami honfitársai körében érthető büszkeséget keltett és kelt, nem nagyon lehetett szempont: a nemzetközi elismertség esetében más tényezőket kell találnunk. Az 1880 körüli magyar szempontok könnyen megérthetők: az ország egészségügyi rendszereinek színvonala 67-et követően soha nem látott ütemben emelkedett. Az orvosképzés alapvetően megújult, és közelítette a korszakban élenjáró osztrák, vagy német szintet. Az orvosi-közegészségügyi kutatások a világ élvonalához csatlakoztak. Ebben a helyzetben célszerűnek tűnt egy olyan magyar orvos alakjának felmutatása, aki méltón reprezentálja a magyar orvostársadalom tudását és eredményeit, s akinek munkássága a korszak legjelentősebb elméleti újításaihoz volt köthető. Semmelweis alakja szinte magától kínálkozott erre a szerepre. Mindez nem jelenti, hogy munkássága valóban ne lett volna megdöbbentően újszerű a század derekán, vagy, hogy eredményei ne beszéltek volna önmagukért. Mégis, 1865 (halálának éve) és 1885 között nem látjuk a szándékot, hogy nevét a nemzetközi medicina köztudatába minél jobban beemeljék. Pedig a bakteriológiai paradigmaváltás már 1880 előtt befejeződött. Csak az 1885-ös budapesti Nemzetközi Demográfiai és Higiéniai Kongresszus követően látjuk, hogy a budapesti egyetem orvoskara fellépett Semmelweis emlékezetének megteremtése érdekében. A kongresszus sikere nyitotta meg a lehetőséget, hogy nemzetközileg is 3
minél jobban beemeljék a köztudatba a kimagasló tanár emlékét, akit mint a par excellence magyar orvost szerepeltethettek a világ előtt. Hangsúlyozom, hogy bármennyire is tervezett és akaratlagos kultuszépítésről beszélünk mindez nem lett volna lehetséges, ha az alap, a felfedezés súlya nem teremtett volna lehetőséget a hírnévre. Ha Semmelweis nem érdemelte volna meg a kultikussá váló emlékezetet. A történeti emlékezet nemzetközi dimenzióiban ugyanis a végső soron önmagát feláldozó orvos alakja hordozott erőteljes és releváns üzenetet. A 19-20. század fordulóján születik meg az új típusú orvos alakja. Ez az új típus, nemcsak Magyarországon, hanem – ahogy akkoriban nevezték – szerte a művelt, vagy civilizált világban az elhivatott, betegeiért élő, s értük akár önmagát feláldozni is kész orvos alakja lett. Éles ellentétben állt ez a korábbi korszakok sikeres és híres orvosainak típusával, akik szellemi nagyságukat, kifinomultságukat, vagy éppen anyagi, társadalmi sikereiket hangsúlyozták. A nemzetközi emlékezetben a legfeltűnőbb az önfeláldozás motívuma, ahogyan halálának okát is a küzdelmekben felőrlődő személyiség drámájában találták meg. Ez megfigyelhető a regényes életrajzokban csakúgy, mint a róla készült eddigi kilenc játékfilmben, két drámában, és két operában. Az önfeláldozás motívumát a tények bizonyos csoportja alátámasztja: hiszen az aszeptikus szülésvezetés bajnoka végeredményben maga is szepszisben halt meg, hátborzongató körülmények között. A kérdés azonban az, hogy Semmelweis 1851-es hazatelepülését követően folyamatosan arra törekedett-e, hogy akár élete árán is elfogadtassa felfedezését? Ez viszont csak utolsó éveire igaz. A 19. század végének erőteljes konstrukciója, hogy Semmelweis élete utolsó éveit visszavetítse egész életére. Semmelweis egészségét a mai kutatás szerint nem a folyamatos harcok őrölték fel, hanem az 1840-es években szerzett megfertőződése fejlődött tercier syphilisig, amely azután paralízis progresszívában konkludált és 1865 nyarán mindenképpen halálát okozta volna. Az 1850-es évek tevékeny és sikeres működése után, 1862-63-tól, egyidejűleg azzal, ahogy tudományos vitákba vágott, indult meg fizikai és lelki állapotának romlása. A tudományos polémiák önmagukban nem indokolták mentális összeomlását, amely a 150 évvel ezelőtti nyárra következett be. Az utókor emlékezete számára azonban a kettő összekapcsolása elengedhetetlen lett ahhoz, hogy Semmelweis életének drámaiságát hangsúlyozni tudják, ahhoz hogy az önfeláldozó orvos alakja a maga teljes tragikumában tűnjön elő. A 20. század végére Semmelweis nem csak az orvosi emlékezet, hanem a művészetek közismert alakjává is vált. A korábbi, jellemző festmények és szobrok mellett már filmek, drámák és operák is felidézik az anyák megmentőjének alakját. A művek puszta száma is jelzi népszerűségét – mindez pedig arra utal, hogy személye egy korszakalkotó felfedezésnél többet jelképez. Az olvasókra és a nézőkre máig mély hatást gyakorol élettörténetének drámai olvasata. Az alkotásokban megjelenített képek pályájának kezdetétől sugallják az 4
elkerülhetetlenül a pusztulás felé vezető utat. Elkerülhetetlenül, hiszen hiába harcol az elismerésért, a vaskalapos orvosi establishment ellenállásán visszatérően kudarcot vall. Egy tehetséges szakember lenyűgöző életútját jelenítik meg, egy szakemberét, aki saját életét áldozta azért, hogy másokét megmenthesse. Semmelweis Ignác így vált ikonikus, sőt mitikus alakká. Sorsa olyan jelkép, amely messze túlmutat saját valódi sorsán, sőt az orvosi emlékezeten is. Mindannyiunk képviselőjévé vált. Az emlékezet sajátos dimenziójába emelkedett, amely ugyan nem nélkülözi a történeti alapokat, azonban mégis konstruált történetet teremt. Nem a történeti hűséghez való ragaszkodás motiválja, hanem a kortársaknak, a jelennek szóló releváns üzenet megfogalmazása. A 21. századra Semmelweis a modern orvos és az önfeláldozó, ám kudarcra ítélt szakember jelképévé vált. Minden hivatásáért áldozatot hozó, a hatalmasságoknak kiszolgáltatott szakember képviselője lett. A meg nem alkuvó tudásé és a küzdelemé a tudás elfogadtatásáért az emberiség javára. A nyilvánvaló automatikus elutasítása okozta tragédiáját – ahogy a publicisztikákban megfogalmazzák. „Majdhogynem lehetetlen az ember elválasztása azoktól a mítoszoktól, amelyek Semmelweis halála óta, az elmúlt század alatt keletkeztek. De talán ez nem is akkora baj.” - ahogy egy amerikai orvos fogalmazott tavaly a Lancet hasábjain. S azt hiszem végeredményben ez a Semmelweisre való nemzetközi emlékezés lényege. Az UNESCO 2013-as döntése, amellyel Semmelweis felfedezését a Világörökség listára felvette, nem az emlékezetkultusz generálását jelzi, hanem Semmelweis tudományos jelentőségének, és egyben máig tartó globális kulturális hatásának elismerését. Hiszen bármennyire rétegzett, bármennyire összetett a róla alkotott kép, bármennyire is torzításokkal teli, kétségtelen, hogy végül is Semmelweis Ignác Fülöp jelentősége és alakja a világon mindenhol ismert lett, s ha a világ által őrzött róla alkotott történetileg nem is a legpontosabb, de eleven és tekintélyt parancsoló. Azonban nekünk magyaroknak van egy másik és – azt hiszem – titkos Semmelweis képünk is. Olyan kép ez, amely azért a mienk, mert mindannyian sorsunkra ismerünk benne, akik hátránnyal indulva, ellenszélben, elutasítások között is kitartunk valami fontos igazság mellett, amely végül elnyeri a világ elismerését. Az eltökéltség, a csend, a várakozás és a konokság képe ez. Az ismerős, a számunkra legismerősebb sors képe, amelyet egyikünk még versbe is szedett. „Így állva, várva vagyok egészen magyar. Vagyok egy ágban szabadulás, béklyó, Protestáló hit s küldetéses vétó: Eb ura fakó, Ugocsa non coronat.”
5
