Schäffer Erzsébet
Schäffer Erzsébet
© Schäffer Erzsébet 2008
Borítóterv: Czeizel Balázs Tördelés, tipográfia: Kerényi Attila
ISBN ISSN 1785 5667
Megjelent a Sanoma Budapest Zrt. gondozásában 1037 Budapest, Montevideo u. 9., tel.: 437-1100 Felelős kiadó: Szabó György vezérigazgató Vezetőszerkesztő: Szemere Gabriella Képfeldolgozás: Sanoma Repro Készült a Szekszárdi Nyomdában Felelős vezető: Vadász József
Családomnak, hogy minden útjaimra elengednek, s mindig hazavárnak...
A selyemszőrű kecskék meséje Gál Alíznak, a Kékmajor és Zöldmajor asszonyának, szeretettel
Mivel fogad Kiskunmajsán egy ismerősöm? Találtam neked valakit… Egy asszonyt. Tanyán él. Van egy tucat kecskéje. És sok barátja… Talányos egy nő. Se fiatal, se öreg. Sokat tud az emberekről, sokat tud az életről. A felhőkről, a csillagokról. A növényekről és az állatokról. Csak róla nem tud senki semmit…
– Hé! Cohárd, Prikulics! Maradjatok veszteg! Halljátok, mit mondtam…! A kutyák, egy nyúlánk erdélyi kopó és egy borzas fekete puli egymást túlugrálva üdvözlik az érkezőket. Nem tudják, de nem is akarják palástolni zajos örömüket. Bele-belebotlanak Pötyibe, aki egyáltalán nem mutatós, mondhatnám csúnyácska keverék eb, viszont bölcs és öreg, hagyja magát láb alatt taszigálni. Jól tudja, hogy hármuk közül egyedül ő jöhet majd be a kivételezett helyre, a konyhába. Meg talán Fanni kutya, a menhelyi, ha elég ügyes. S nemcsak kárpótlásul, hogy sorsa sanyarú a szeleverdi fiatalok között, hanem azért is, mert Fanni és Pötyi tud viselkedni. Gál Alíz hagyja magát megtéveszteni, de semmi nem kerüli el a figyelmét. – Na, gyere Pötyi, gyere, te öreg színésznő, ott a fotelod… Nyitja az ajtót, a szúnyoghálós duplát, és belépek a világ legkékebb konyhájába. 7
Minden kék. A falipad, a polc, a polcon a poharak, alatta a hímzett falvédő, kékek a kőtálak, két tanyával odébb korongolta őket a Svájcból ideköltözött, barátnővé lett Astrid, kék a csempe szegélye, a tányérok széle, a házi áldás, a parányi fürdőszoba fala, kádja. Kék a kissámli, és nézem, kék Alíz szeme. Az a nefelejcskék természetű, porcelános kék, amiben azóta láttam már felhőt tükröződni, csillagot, naplementét, napfölkeltét, s könnyet ragyogni, egyet nem láttam abban a kék szempárban soha. Haragot. Haragot soha. Fölkapom a fejem, egy apró vadmadár húz el a kredenc felől a frizsider irányába. Aztán egy másik. Az utóbbit fölismerem, opálos tollú, fiatal galamb. – Rau, kicsim, Rau, hát megjöttünk. Vendég is jött, ne félj, buta… Tubi, te meg, gyere csak, menj szépen a helyedre, gyere, gyere, úgy, úgy… Alíz kinyitja a spájzajtót, Tubi berepül, Rau, a meggyvágó megnyugodva elhelyezkedik a könyvespolc szélén. Alíz mind csak beszél, emelt, színesen szelíd hangon mesél nekem és Raunak, akit az erdőben, az úton talált, fészekből kiesve, 8
ott vergődött szegény. A macskahordozóban nevelte föl, szemöldökcsipesszel etette, friss kecskesajtot, nyers őzhúst adott neki. Amikor a kis meggyvágó vacsorált, Alíz a szíve fölé rakta. Így hallgatták egymás szívének dobogását. Aztán meg kellett tanítania röpülni, fürödni. Ma az egész házat uralja. Kedvence a könyvek széle, a tökmag, a teavaj, de leginkább a camambert sajt. Ha gyerekek jönnek, s ez gyakran előfordul, odaröppen melléjük a szobába, míg alszanak, el nem mozdul onnan. Ha nyitva a konyhaajtó, akkor se röpül ki, de Alíz vigyáz is rá. Rau szabad és boldog idebent, de odakint, a szabadok kemény világában elpusztulna. Most látom, már rég el kellett volna kezdenem a mesét a selyemszőrű kecskékről. Mert itt vannak ám, karnyújtásnyira. Kilépek a kék konyhából a zöld fűre, hát mit látok az akácosban? Kíváncsian legelésző, kérget hántó, játszódó kecskéket. Átnézek az út túloldalára. A Zöldmajor udvarán ott az egész nyáj. Jönnek Alíz elé, éppen, mint a mesében… De hát nem mese az egész életünk? Azt hisszük, hogy erőszakolni kell mindent az évek során. Fogni, vinni, el nem engedni, összeszorított fogakkal gyűjteni, cipelni csak előre. Csak sokára ismerszik meg az élet nevű különös jelenség természete. Hogy az elengedés többet segít, mint a görcsös akarás, s hogy az elégedett embert kudarc nem éri. Mondom hát a kisleány meséjét. Élt az a kisleány, messze innen, hegyeken, völgyeken túl, hegyek és völgyek között, a fekete favágók járta havasok alján, szép Gyergyószentmiklós városában. Nem nevelték fiúnak, de nevelték székely leánkának. No, annak a székely leánkának mindent kellett tudnia. Kimentek a hegybe takarni, mondták neki: – Leánka, húzzad azt a kaszát! Suppantsad! És húzta a kaszát, suppantott véle. Kivágta a csikkanást, elhajtotta a kígyót, nem félt a leánka az ördögtől se. 9
Főzött már akkor, amikor még föl se érte a sparheltot. Hát kicsi székre állt. Jól főzött, ügyesen. Olyan lágy, tornyosan remegős volt a túrós puliszkája, apja nevetett örömében, amikor megkóstolta. A kisleányt meg fölkapta, s körbeforgott vele az udvaron. Megfigyelte nagyanyját, Csiki mamát, akihez odajárt a fél gyergyói medence. Növényeket szárított, teákat főzött, kencéket kevert Csiki mama. Mindenki bajára tudott orvosságot. A kisleány nézett és figyelt. Megjegyezte a gyökerek és virágok nevét, a füvek és bogyók adta erőt, és megjegyezte az öregek suttogva mondott ráolvasását: „Ha madár hal meg a közeledben, elviszi a bajt, messzire röpíti a vészt a háztól…” És megtanult imádkozni, és tudta, sokan vannak, akik láthatatlanul vigyáznak rá. Erős lett a kisleány. Izmos volt a karja, helyén volt a szíve, elbírt mindenkivel. Tavasszal följárt a többiekkel az esztenára segíteni: gyapjút nyírni, mosni. Sört, meg kenyeret, meg cukrot vittek a pásztoroknak, s hozták a járandóságot a juhok után: az ordát, a sajtot, meg a túrót. A dédinél télen fonni is tanították, a szövőszéket is fölvetették. De a kisleán azt mondta, inkább megnyúz tíz nyulat, minthogy egy motring gyapjút fölgombolyítson. Azért hímezni, varrottast írni csak megtanult. Erős volt kívül és erős volt belül. Egyedül az álmaival nem tudott megbirkózni. Egyik álma az volt, hogy elindul a világba szerencsét próbálni. A másik, egy visszatérő álom. Kisgyerekkora óta, sok-sok éjjel visszatért, és nem engedte, hogy elfelejtse. Az álomban egy kicsi házban látta saját magát. Fát aprít. Tudja, hogy egyedül van. Tudja, hogy ő látja el fával a házat, ahol magányosan csak ő lakik. A gyergyói hegyeihez képest, tányérlapos tájon van a kicsi ház. Sík ez a táj, mert úgy érzi az álomban, hogy a bazalt- és gránitsziklák, szeretett hegyei összenyomják, szorítják, megfullad közöttük. De a kicsi házra ráborul a végtelenség, 10
