Schäffer Erzsébet
Schäffer Erzsébet
© Schäffer Erzsébet 2007
Szerkesztette: Erdélyi Z. Ágnes
Borítóterv: Czeizel Balázs
Tördelés, tipográfia: Kerényi Attila
ISBN 978 9639710 15 3 ISSN 1785 5667
Megjelent a Sanoma Budapest Kiadói Zrt. gondozásában 1037 Budapest, Montevideo u. 9., tel.: 437-1100 Felelős kiadó: Szabó György vezérigazgató Vezetőszerkesztő: Szemere Gabriella Képfeldolgozás: Sanoma Repro Készült a Szekszárdi Nyomdában Felelős vezető: Vadász József
Lázár Ervin emlékére
Egy kisfiú, Pestig
Jaj, kisfiú… Te drága kisfiú…! Hogy fér egy ilyen rövidnadrágos, szandálos gyerekbe ennyi gondoskodás? Honnan lopta szemedbe magát ilyen kicsi korban a részvét… Honnan benned a felnőtt figyelem… Ki az angyalod, hogy hatévesen arcodra írta a jóságot… Mondd a neved, kisfiú… Az utolsó személy késve indult, lassan, hátulról tolta a mozdony a hosszú szerelvényt. A nap már lement, de még világos volt. Alighogy megmozdult a vonat, a forgalmista hirtelen nagy köröket kezdett írni tárcsájával a levegőbe… A vagonok kígyója egymásnak ütközött… A vonat megállt. Akkor vettem észre, hátul három későn jövő igyekezett felszállni. A lépcsőről hálálkodva integettek. Aztán csak elindultunk… A lehúzott ablakon betódult az alkonyodó mezők hűvössége. A hűvössel párás illatok felhője kúszott a vonatkupé fáradt ülései közé. Kakukkfű, zsálya, lucerna, margaréta, cickafark, katáng – száradó füvek édes illata úszott a levegőben. Begyűjtés után voltak az emberek, a lekaszált réteken, mint óriások ottfelejtett gurigái – a szénabálák. Tetejükön ragadozó madarak ültek… Vércsék. Ölyvek… Vadásztak? Pihentek…? Részei voltak a tájnak, ahogy ekkor már része volt a nyáresti égen teljes fényességében pompázó Hold.
7
Nem tudom, hol szállt fel a kisfiú. Az biztos, hogy Szolnok után voltunk, s Monoron még innen… Ahogy a kupéba ért, az ablakhoz sietett. Arcát két kezébe fogta, odaszorította a sötét üveghez. Nézett ki valakire, akivel az imént még szoros ölelésben voltak. Integetett a kezével. Nem ahogy a felnőttek szoktak. Ő komolyan integetett. Aztán megcsókolta a tenyerét és a sötétség felé fordította. Csókot küldött annak, akitől nehéz volt elbúcsúznia. Sok csókot. Aztán nyugtatóan intett oda ki, és bólogatva ezt mondta: – Jó, leülök… Hogy ki szólt föl aggodalmasan, hogy ülj le, ki állt ott a kupé ablaka alatt, a vágányok közt, nem lehetett látni. Ebben a pillanatban a vonat megmozdult, a kisfiú mosolyogva visszafordult. Anyjára nézett, aki ekkor már a fülke közepén állt. Fiatal, vékony nő volt a kisfiú édesanyja. Piros blúza alatt virágos, könnyű szoknya simult vékony combjaira. Nagy szőke haja eltakarta az arcát. Mindkét karját, vállait táskák húzták. Fehér műanyag táskák, s egy jókora utazótáska, mind degeszre pakolva. Állt, nézett ő is a sötét ablakszemek mögé, nem mozdult. A kisfiú döbbenten meredt rá. A fiatal nő sírt. Odament hozzá. – Mi a baj, mama…? Az, a csomagjaival küszködve csak ingatta a fejét, szinte indulattal lépett egy üres ülésig, oda lerakta minden terhét. A kisfiú tétován követte, aztán a szabad kezét megfogva leültek egymás mellé. Az asszony nem tudta abbahagyni a sírást. A gyerek halkan suttogott. – Mi van veled, mama…? Egészen odadugta fejét az anyjához, a karját simogatta, odavonta a szájához a kezét, azt puszilta.
8
Hosszú, csontos ujjai voltak az anyjának, szép formájú, de kidolgozott, szélfújta, vörös keze. Néha megsimította vele a kisfiú fejét, de olyan erőtlen, olyan árva volt ez a simítás, sírni kell tőle, ha látod. A kisfiú csak az anyjával törődött. Nem vette le róla a tekintetét. Néha ki-kinézett kettejük kötelékéből, vizslatta az idegen arcokat, mit lát rajtuk, de bármit talált, nem zavartatta magát, visszafordult. Nem láttam még ilyen finom mimikájú, minden gondolatra rezdülő, érzékeny gyerekarcot. Időtlen bölcsesség, elfogadás és érintetlen tisztaság volt a kisfiú szemében. És gyöngeségében is: erő. Látszott, nem szokott hozzá ilyen jelenetekhez, de nem ijedelem volt az arcán. Egyedül csak odaadás. Anyja lassan megnyugodott. A kisfiú kinézett a sötétségbe, aztán olvasni próbált. Akadozva ment. Az asszony biztatta: – De hát el tudod olvasni… Nézd csak… És mutatta a vonatjegyüket. A kisfiú betűzte: – Me-net-tér-ti… Mama, mi az a me-net-tér-ti…? Az anyja megmondta. De sokat nem beszélt. Ha néha látszott az arca, látszott az is, hogy valami megátalkodott szomorúság ül a tekintetében. Kik lehetnek?, tépelődtem. Valahonnan eljöttek, ahonnan nem volt jó eljönni. Valakit minden bizonnyal ott hagytak, akitől rossz volt elválni. Anyát? Nagymamát? Egy férfit? Öreg szülőket? Szerelmes embert? Beteget…? Vitában váltak el? Szeretetben…? Valami nagyon fájt ennek a fiatal nőnek. A vonat robogott. Mind a ketten elfáradtak. A gyerek az anyjához bújt, az ráhajtotta a fejét. A kisfiú ott pihent szomorú, szép anyja ölelésében, minden odaadásával együtt, szabadon. Mosolygott. Így maradtak egymás szoros közelségében, egészen Pestig.
9
10
Emlékszel, ómama...?
Emlékszel arra, ahogy állsz itt a fényképész virágállványa előtt Temesvár legelegánsabb fotografáló műtermében, vékony a derekad, vékony a bokád, én ilyen vékony őzikebokát még nem láttam, mint a tiéd. Talán éppen a Novákék üzletéből jöttél, a belváros legszebb üzlete volt, akkor még élt a Novák úr, nála tanultad a kalaposmesterséget, jó szakma volt az, mondták is a Gyárvárosban, ahol mindenki ismert, Karola, csak igyekezz, a mi városunkban az emberek mindig hordtak kalapot, fognak is hordani, csak igyekezz, egyszer még üzleted is lehet. A Novák úr hamar meghalt, de te akkor már megkaptad a mesterlevelet, s az asszony, a szép Novákné visszahívott a kalaposüzembe. Férfidivatáru üzletük volt, a legfinomabb árut tartották, kesztyű, kalap, alsóholmi, zsebkendő, esernyő. A szép Novákné magasra tornyozta a haját, magas nyakú selyemblúzt hordott, királynői tartása volt. Lassan lépdelt az üzletben, még megfordulni is megfontoltan fordult, mondta is neked, Karola, tanuld meg, egy úri nő sohasem siet. Nem voltál te kapkodós, sedre, de otthon azért nem lehetett ilyen lassan mozdulni. Akkor már Wirth Mária, az édesanyá-
11
tok egyedül élt veletek. Apád, az ács, amikor leesett az állványról, még kicsik voltatok. Kicsik és nemsokára, árvák. Wirth Mária a két lányával a gyárvárosi apácáknál kapott munkát. Az ő zárdájuk hatalmas kertet tartott, meg is művelték, nem csak úgy kedvtelésből, hanem a lakók ellátására. Friss zöldség, gyümölcs, főzelékféle volt bőven, tudta mindenki, a gyárvárosi apácák asztalára az elsők közt került idei saláta. Ott a kertben, meg a zárda konyháján dolgozott az özvegy Wirth Mária, a két lányát is magával vitte, bent lakhattak a zárda területén, a tisztelendő főnökasszony megengedte. Emlékszel, ómama? Amikor életünkben először találkoztunk, én már nyolcéves voltam, az öcsém kettő, te, ha most jól számolom, ötvenhét. Ekkor lettél a nagymamám. De nálatok nem így mondták. S nekem nagyon tetszett, hogy én, ott Temesváron, elképzelhetetlenül messzire a mi Duna menti falunktól, az én nagymamámat úgy hívom, hogy ómama. Ezerkilencszázötvenhat nyara volt. Húsz éve nem láttad a lányodat, aki még a háború előtt ment el, s csak most utazott először haza, Temesvárra, egy magas, bajuszos, ismeretlen emberrel és két kisgyerekkel. A családjával. Emlékszem, amikor megláttalak, egészen elcsodálkoztam. Az én addigi nagymamám, apám anyja, falusi parasztasszony volt, akkor már csak feketében járt, flokonkendőt hordott, és a vékony copfba font haját csak akkor láttam, amikor este lefekvéshez készülődött, és a fekete helyett fehér kendőt kötött a fejére. Ráncolt szoknyát viselt, legalább hármat egymás fölött, kötényt kötött akkor is, ha nem főzött, és májusi litániára járt. A szobájában állandóan éreztem a kámforos kenőcs illatát, fájt a térde, azzal kenegette. Ómama, te virágos selyemruhába és selyemblúzokba öltöztél, reggel pongyolát kaptál magadra, sárkányos vagy nagyvirágos, puha szaténpongyolát, hullámos volt a fehér hajad, magas voltál, kopogós cipőben, karodon a kosárral
12
úgy mentél végig a Prayer utcán a piacra, hogy utánad fordult minden mester a boltajtóból. Kisztihand, Karola! köszöntek, és te visszaintettél, mint egy régi mesterné. De olyan mesterné, aki szabad maradt, pedig fölnevelt két gyereket. A piacon kikopogtattad a legszebb dinnyét, a vajat tömbben árulták, vettél mindjárt fél kilót, tejfölt a freidorfi sváb asszonyoknál találtál, s zöldhagymát úgy válogattál, hogy beleharaptál az egyikbe, s ha gyenge volt, vettél tizenkét csokorral. A selyemblúzod illatát, mintha már ismertem volna, nem is illata, finom, erős szaga, asszonyszag, és én úgy bújtam melléd, hogy az arcom még érezze a selyem hűvösségét, ültem szorosan közel hozzád, egy nyolcéves kislány, hagytam, hogy a hűvös selyem átforrósodjon, átvegye, átvegyem a tested melegét.
13
Valaki szólt… Kónya Mária második gyermeküket várta, amikor kiderült, a szíve megbetegedett. A terhesség utolsó szakaszában a beteg szív még kibírt egy műtétet: május másodikán császármetszéssel egészséges kislány jött a világra. De édesanyja már nem mehetett vele haza… A kétgyermekes, harmincöt éves tanárnő életveszélyes állapotban a szegedi kórház intenzív osztályán maradt…
Budapestről Szeged felé a vonaton végig egy dolog járt a fejemben. Vajon megragadható-e a perc, elfogható-e a mondat, rögzíthető-e az az egyetlen momentum, ami döntő lehetett. Elgondoltam, a kritikus pillanatban vajon ki emlékezett Budapesten a szív-transzplantációt végző or-voscsoportban arra, hogy éppen az imént szóltak Szegedről, van ott egy kismama, órák kérdése hogy életben marad, ha nem kap új szívet… Hogyan, milyen úton érkezik az irgalom…
Mert valaki szólt… Valakinek eszébe jutott… Valaki fölvette a kagylót és leadta az első telefont… És itt kezdődik Kónya Mária története, amiről Babik adjunktus úr a szegedi szívközpont aneszteziológusa – egyáltalában nem a mesékben élő ember –, halkan csak ennyit mond: – Ezt írja majd le… Hogy elmondhatatlanul jó ebben a történetben részt venni. Mert az egész olyan… olyan, mint egy csoda…!
14
Halványzöld maszk van Kónya Mária arcán, kezén ötujjas cérnakesztyű. Csak csillogó szemét hagyja szabadon az álarc. Ha az ölébe néz, az arcát takaró akadály miatt mélyen le kell hajolnia. Hát mélyen lehajol. Lehajol és látja, a karjában békés nyugalomban ott nézeget nagy szemekkel a kisbabája, Maja. Két hónapja született, de most öleli először. Eddig hol egy folyosón, hol a klinikakertben, alig néhány percre találkozhattak. Mert eddig a pillanatig a kis Maja édesanyja mással volt elfoglalva. Életben próbált maradni. Július tizennegyedike, csütörtök, délután két óra. A fél folyosóból és az alig néhány kórteremből álló szegedi szívsebészeti központ könyvtártermében rögtönzött sajtótájékoztatót tartanak. Az alkalom: hazatérhet otthonába a hat héttel ezelőtt új szívet kapott kismama. Az övé volt az első szívtranszplantáció az orvostudomány jóhírű szegedi fellegvárában. Vese- és más szervátültetéssel sikerrel foglalkoznak a klinikán, de új szívet, itt Szegeden, Kónya Mária kapott először. Bogáts Gábor szívsebész főorvos és Babik Barna aneszteziológus adjunktus között ott ül a betegük, körben a családja. Meleg van, szűkös a hely, a nyitott ablakon át behallatszik az utca zaja, fúrnak valamit. A nyikorgó padlójú sötét könyvtárszobában mégis van valami megilletődöttség. Valaki behajtja az ablaktáblát, a máskor tolongó fotósok most csöndesen keresik a legjobb szöget, ahonnan képet készíthetnének. Bogáts főorvos úr, ő végezte a szívátültetést, a szűk szakmai történéseket mondja el: – A szívizom megbetegedése folytán fellépő keringési rendellenességek okozták az első panaszokat. Ekkor kellett császármetszéssel elvenni a szerencsére már érett, fejlett kisbabát. A szülészeti klinikán ezt a műtétet a rossz szívvel, azt kell mondjam, bravúros módon megoldották. Mária innen már a belgyógyászati intenzív osztályra került, ahol gépek tartot-
15
ták életben nemcsak a légzését, de a keringését is. Heteken át. Jöttek a hírek, kicsit jobban van, kicsit rosszabbul… Lényegében az állapota romlott. Ekkor megpróbáltuk – közérthetően szólva – bestoppolni a szívet. Egy ballonpumpát ültettünk be, mely képes növelni a szív teljesítményét. Azonban Mária állapota nem javult… Kónya Máriát betegségének ebben a szakaszában a Szegeden már híressé vált, úgynevezett körintenzíven kezelték. S a gyógyító ember talán itt kezdett versenyfutásba az idővel… Kezelőorvosa, Rudas László professzor úr döntött, s bár döntése értelmét minden megkérdőjelezte, hiszen hosszú hetek, hónapok várakozása előz meg egy-egy szívcserét, Kónya Máriát felvetette a szívátültetésre várók országos listájára. A történet folytatását Babik adjunktus úr meséli: – Rossz előérzetünk volt, hiszen ismerjük a várakozás hosszú idejét, és tudtuk, hogy Mária esetében napokról, sőt ekkor már órákról volt szó. És egyszerre úgy alakultak az események, hogy az ember csak megrendülten tud beszélni a folytatásról. Úgy tudom, órákkal később, egy Dunaújvárosban történt tragédia, egy autóbaleset folytán adódott egy donációra lehetőség. A szokásos utat végigjárva, azonnal behívták a szívtranszplantációra váró, soron következő beteget. Egyezett minden adat, de harminc kilóval többet mutatott a testsúly, mint amit az új szív elbírt volna. Délután ötkor még úgy nézett ki, hogy lefújják a transzplantációt, de eszébe jutott a pesti orvoscsapatban valakinek, egy sebésznek, nem tudom a nevét, hogy hoppá, tegnap este vagy ma reggel kétségbeesett jelentkezés jött Szegedről: sürgősséggel szükség volna szívre. Hát próbáljuk meg! Ez volt délután öt órakor. És megkezdődött a versenyfutás… Az életért. Máriát nem lehetett mozgatni… Akkor nincs más, lehozzák a szívet Szegedre… Telefonok háromfelé. Egy csapat Dunaújvárosba, egy indult Szegedre, mi is fölkészültünk. Este tízkor
16
már műtöttünk. A pesti kollégák, a SOTE orvosai, Szabolcs Zoltán szívsebész és Bobek Ilona aneszteziológus asszisztáltak Bogáts főorvos úrnak. És tizenegy órakor dobogott az új szív Mária testében… Az adjunktus elhallgat, érzem, libabőrös lesz a karom. Bogáts Gábor főorvos végigsimít a homlokán, nézem, és azt gondolom, egyszer beszéltetni kellene egy sebészt, onnantól, hogy kézbe veszi a szikét… Kónya Mária óvódás kisfia kezét az anyja tenyerében felejti. A kis Maja sírdogálni kezd, átveszi a pótmamája Gyöngyi, Mária húga. Ő onnantól a kisbabával van, ahogy kihozták a szülészetről. – Sok szerencsés összetevő játszott közre – szólal meg a könyvtár csöndjében a sebész főorvos. – Az ilyen műtéteknél igen fontos a gyorsaság. Mi jól mozgó szívet kaptunk, alig igényelt keringéstámogatást. A ballonpumpát is el tudtuk távolítani, ami addig életben tartotta a beteget. És nem lépett fel komplikáció… Ebben bíztam… Valaki az újságírók közül megkérdezi, hogyan tovább? Máriának otthon még fél évig viselnie kell a maszkot és a kesztyűt, egy évig kímélnie kell magát. Rendszeres kontrollra jár, a gyógyszerek szedését és az állapotának ellenőrzését Rudas professzor úr végzi. Normális emberi életet élhet, annak minden terhével és örömével. Idővel dolgozhat. Most, a közeljövőben még vigyáznia kell magára, nem emelhet, nem hajolhat, így a kisbaba félig-meddig még pótanyja gondjaira marad. Míg a papírok elkészülnek, a klinika kertjében várakozik a család. – Meglátogathatom egyszer otthon? – kérdezem Máriát, mert az ember mohó, hiába hiszi, hogy nem erőszakos, mégsem kíméli a másikat. És mindent akar, bármi áron, azonnal és mindjárt…
17
A fiatalasszony megigazítja arcán a maszkot, nem lehet könnyű viselni ebben a melegben – nevet: – Csak ne most! Ez alatt a pár nap alatt egyedül csak a családommal szeretnék lenni. Megszeretgetem, megölelgetem őket, kicsi Majával van mit behoznunk, hiszen két hónap kimaradt az életünkből… Majd édesanyámékhoz jöjjenek! Ott vendégeskedünk egyelőre mi is. Mihálytelken, ahol gyerekeskedtünk… Mielőtt jönnének, hívjanak telefonon…! Szemével a párját keresi, ott áll mellette szótlanul a férfi. Maga a nyugalom, nem sokat beszél, de úgy tereli a kis famíliát, mint aki most már aztán mindenkinek minden lépését számon akarja tartani. Szegedtől délnek, Röszke felé van Mihálytelek, visszakapott nevén Szentmihály. – Tizenharmadik századi, régi település – meséli Mária – meg híres is! Rózsa Sándor itt ment Veszelka Julis után… – Most meg magára büszkék – mondom, mert hallottam, hogy összefogott a kis település, gondolatban sokan ott voltak Kónyáék lányánál, fohászkodtak érte a legnehezebb napokban… – Honnan tudja ezt, ott Pesten? – Az édesapjától. Könnyes volt a szeme, amikor elmesélte, gyertyát gyújtottak, egész Mihálytelek imádkozott a lányáért… – Apa nagyon odavolt. Neki is volt egy súlyos balesete, amikor mi kicsik voltunk… nehezen heverte ki. Azt hiszem, anyu tartotta most benne a lelket. Meg a két fiúunokája. Mert, hogy Gyöngyi a kicsi Majával lehessen, a mi fiunk, Beni, meg az övéké, Botond anyuékra meg a másik nagyszülőkre maradt… És Tatával a legjobb játszani… s nemcsak azért, mert mindent megenged… Figyelem a hangját, frissen cseng, pedig délután van. – Hogy van? Nem türelmetlen? – De igen. Annyi mindent csinálnék. Már fölemelném a kisfiamat is, vasalnék, főznék, kicsi Maját is itt szeretném tudni
18
mellettem. De lehűtöm magam. Még korai. Gyöngyi nappal ideadja egy időre, de éjszaka még nála van. – Mária, kérdezhetek valamit? Lehet, hogy buta kérdés… – Tessék… – Nem féltékeny a testvérére? – Úgy bízom Gyöngyiben, mint saját magamban. Nehéz dolog, amit vállalt. Egyáltalán, ahogy az egész család összefogott. A párom hordta az anyatejet, a nagyszülők a fiúkkal voltak, így Gyöngyi nyugodtan lehetett a kisbabánkkal… Természetes, hogy most őt fogadja el, hisz őt szokta meg. Talán Gyöngyi jobban izgul, hogy megszokik-e, elfogad-e majd engem a lányom. Nem félek, tudom, hogy majd elfogad. És mondok valamit. Velem bármi történhet. És ott lesz egy ember, aki Majának fontos… Tele vagyok reménnyel és bizakodással, de ez így van. Volt időm gondolkodni. Magamról, az életről, erről az új lehetőségről, amit kaptam… Azt hiszem, valami megváltozott bennem. Semmi más nem fontosabb, mint a gyerekeim és a családom. Ők az elsők. Persze, majd jó lenne tanítani. A rókusvárosi kettes számú általános iskolában kezdtem, ott is dolgoztam Beni születéséig. És a tanítványaim megkerestek, amikor meghallották, mi történt… Végtelenül jólesett… De az enyéim az elsők – most már mindörökké. – Gondol az új szívére…? – A transzplantáció után volt egy lázálmokkal, fantáziákkal teli hét. De elmúlt. Nem fantáziálok… A Sors, a Jóisten elvett valamit és adott valamit… És nekem okosan kell gazdálkodnom, hogy megszolgáljam, amit kaptam, az élet adományát… – A párját élettársának mondja. Nem is akartak összeházasodni…? – Én akartam volna, de a párom óvatos. Bár úgy látszik, lassan megadja magát… Épp a napokban kérdezte, Marcsi, ha megkérném a kezed, hozzám jönnél feleségül? Hát most mit mondjak…? (2005. augusztus)
19
Irigység
Lesöpörte a lépcsőt. A verebek hajnalonta heves családi életet élnek a borostyánban, a nyoma ott éktelenkedik a kövön, tollak, levéldarabok, elszáradt ágacskák, ürülék – féllapátnyi szemetet is összeszed utánuk. A pár perces munka az évek során szertartássá lett, hajszálra pontosan ismétlődik minden. Amikor lemegy, a házban még mindenki alszik. A szomszédok ablakai becsukva szorosan, az utca csöndes. A lépcsőházban lekapcsolja az éjszakai világítást. Az ajtó mögül elveszi a söprűt, a lapátot kirakja a lábrács mellé, belülről kezdi, föntről lefelé söpör. Szemének már ismerős a kő összes rajzolata. Az öreg ház lusta lépcsőjének minden fokát egy-egy hatalmas kőtömbből faragták. Elnézi az érdesen maradt felületet és a több mint száz év alatt a ki tudja, hány ember lépéseivel simára koptatott éleket. Hogy haragudott, amikor a fiatal kőműves kérdezés nélkül átcsiszolta az öreg lépcső mellvédjét. Világos lett, hetyke, idegenül ült az öreg ház alján, ha ránézett, legszívesebben elsírta volna magát. Még sokáig kereste az oldalán a moha- és zuzmófoltokat, a csiganyomatot, ami szürkére kopott, most meg hófehéren villog. Alig talált rá. Gyerekes haragja elszállt lassan, a pistikéknek biztosan része volt benne. A lépcső tetején két oldalt őrült virágzásba fogtak. Nem is virágzás, lila, piros, fehér, rózsaszínű tombolás volt ez, nem lehetett tudni, honnan jönnek elő, hogy férnek el, hová lesznek az új és még újabb apró virágok.
20
Aznap, amikor az a mindent megmérgező irigység megszállta, még a nehéz lábrácsot is fölemelte. Kisöpörte alóla a szemetet, lapátra húzta a többi mellé, elvitte a kukába. Helyére tett mindent, vizet adott a virágoknak, nyújtózkodott, ahogy szokta, beleszagolt a reggelbe, nézte, ahogy a napsugarak lágyan, még csak erejüket gyűjtve férkőznek át a vénséges vén tiszafa koronája közt. Akkor érezte, menni kell… El, messze, el a tágasságba! A hegyekbe vagy vízpartra, gyalog vagy biciklivel, mindegy. Menni csak menni, könnyű csomaggal, nagy léptekkel, maga mögött hagyni kilométereket, utakat, fákat, folyópartot. Megfeszülő izmokkal tekerni, arcát a maga támasztotta szélbe tartani, nézni a makulátlan kék eget, szélén az idei felhőkkel, a hang nélkül vitorlázó madarakkal, cikázó, búcsúzó fecskékkel. Fáradtra akarta menni magát, jóleső fájdalmat akart érezni a combjaiban, egyedül vagy társakkal, de menni, elhagyni a várost, elhagyni a tennivalók rendetlen halmát, el a napra nap ismétlődő kötelességet, mozdulni, ki, a teremtett világba. De nemcsak benne támadt hasonló vágy a menésre. Körülötte a többiekben is. És úgy lett, hogy ő maradt otthon. Méltányos volt, hogy így történt, tudta jól. Mégis, az irigység okozta fájdalom, és igen, a düh, ami meglepte, hogy neki kell most itthon maradnia, hogy ő marad most ki valamiből, éppen ma, gyerekes volt, mélyről jövő mégis. Szégyellte. De nem tudott mit kezdeni vele. Bevágta utánuk az ajtót, a szeme már vörös volt a sírástól, sajnálta magát, de ennél a sajnálatnál többre nem telt. Állt a tűzhely fölött, a legnagyobb kanállal szaggatta a levesbe a májgaluskát, végül úgy, ahogy volt, beleöntötte az egészet, csak fogyjon el, legyen minél előbb vége, gondolta, pucolta a
21
fokhagymát, a könnye belecsorgott a tálba, sós volt az is, mint az uborkalé, amit kinyomott, mielőtt a tejföllel összekeverte. Kis cukrot, ecetet tett a salátába, ekkor már az járt a fejében, mi ez az érzés? Hát ez lakik benne…? Ilyen hitványság? Igen, ez, gondolta aztán dacosan… Miért nem szóltak előbb, miért nem találták ki másképp, miért mentek el nélküle…? Pedig tudta jól, valakinek itthon kell maradnia… Tette a dolgát rutinból, szív nélkül, és lassan azt érezte, megszakad a szíve, pont attól, hogy szív nélkül teszi, amit tesz, hogy fuldokolva szaggatja a galuskát, hogy legszívesbben levágná a tálat, hogy becsapja az elmenők után az ajtót… Így telt nap. Még este is zaklatott volt. Nem jött megváltás, hiába kérte. Nem jött büntetés, nem jött jutalom, néma volt a világ, és hallgatott az Ég. A reggel. A reggel, ami a tegnapi reggelhez hasonlóan verőfényes volt és tiszta, hozta meg a szabadulást. Míg lemosta magát jéghideg vízzel, érezte, nemcsak bocsánatot tud majd kérni őszintén, tiszta szívből, de most már el is tudja fogadni a megbocsátást. Nem értette tegnapi önmagát. De borzongva megint megsejtett valamit az ember belsejében forrongó Gonoszból, akivel szemben egészen odáig tehetetlen, míg meg nem járja a poklok útját és el nem jut a megbánáson túl, az áhított hála és kegyelem érzéséig. A történethez tartozik… A májgaluskaleves a hatalmas gombócokkal sűrű lett, vagy három napig ették. Az uborkasaláta meg kicsit sós maradt. De ez akkor már nem számított…
22
Hat gyerek, hét kecske Ajánlom szeretettel Berta Andreát. Hat szép gyermekét, vak szép kisleányát. Számtalan állatát, kecskéit, nyulait, kacagó gerléit, őszi kertjének fodormentáját. Citromízű füvét, szagos rozmaringját, szénakaszálását, álmatlan éjeit, háza agyagfalát, mesélős estéit, ízes vacsoráját… Ajánlom életét, ajánlom magunknak.
Diófa szokott magasodni az ilyen falusi udvaron. Vagy szederfa, göcsörtös, öreg körtefa. De ez itt tölgy. Százados, büszke tölgyfa, négyen se érik át a derekát. Ott áll óvón, magasra törőn, a kutyák és a nyulak ólja fölött. Lombja úgy terül a ház és az udvar fölé, mint az imádság. Szabadságot sejtet és védelmet nyújt. Talán ő, a tölgyfa marasztalta azt a félbetört életű férfit is, aki maga nem tudott se védelmet, se biztonságot adni. Se a feleségének, se a hat gyereknek. Önmagának se. Elment, meghátrált idejekorán. Akkor már negyedik éve élt az öreg tömésházban a Pestről jött, errefelé szokatlanul népes, nem mindennapi család. Egy hajnalban bekopog Andreához az ablakon a szomszéd, a falu rendőre: – Ne gyere ki, se te, se a gyerekek… Majd ha szólok… Most ne… A meghasadt akácfa a ház előtt… Az ágán… ott találtam Zsoltot… A temetésen ott voltak a gyerekek is. Andrea akarta így. – El kellett engedniük, el kellett búcsúzniuk. A négy kisebbnek édesapja, két nagyobb gyerekemnek nevelőapja volt… Nekem
23
már rég nem engedett segíteni. És már rég egyedül hagyott… A meghasadt akácfát kivágattam. Két évig nem engedtem hozzányúlni. Aztán elfűtöttük. A temetőben elhűlve néztem a sírhelyet. Egy meghasadt törzsű jégerfa alá temették… Rebeka ma nem ment óvodába. Ott áll anyjával kint az utcán, ismerkedés után átvágtat a szénhalmon – tegnap hozták a téli tüzelőt –, mutatja Bukszát, a kiskutyát, vinne a libákhoz, a nyulakhoz, fogja a tyúkokat. – Adj nekik szemet, Rebeka! – kiált utána Andrea. Fitos orrát az égnek tartja, jön, jelenti, ettek a tikok. Így mondja, ahogy az idevalók, tikok. Egy percig nem ül nyugodtan, benyúl a kalitkába, megborzolja a gerlék nyakát, akarod, hogy kacagjanak, kérdi, s amikor az egyik kacagni kezd, oda hurcolja a kalitkát, hogy jobban halljuk: lám, kacagnak. Belenéz a füzetembe, mi a bűbánatos bugyogót írsz te annyit! Villantja a szemét, magával cipelve az egyetlen férfit, Szász Marcit, a fotográfust, viszi a kecskékhez, azokat még nem mutatta.
24
– Tegnap egy útkaparót akart hazahozni, itt dolgoztak nem messze… Hiába, hiányzik itthonról a férfi. Lassan Botond veszi át az apaszerepet. Szét is csap köztük olykor… Andrea nevet, törli az asztalt, berakja a mosogatót, kivesz egy jeges kacsaféle állatot a hűtőládából, kis vizet önt alá, fölrakja puhulni. – Idei kacsa! Kettőre megyek az éhes kollégistákért Dombóvárra, meglátjátok milyen ebédünk lesz…! Hogy hogyan élünk? Sok gyerek mellett nincsenek nagyra törő tervek. A hétköznapok vannak. Hat szülői értekezlet, hat pár cipő, hat éhes pocak… Mindig számolok… Heten mennénk moziba… Azt nem bírjuk. Inkább vettem egy dévédé-lejátszót. Akkor legalább azt nézzük, amit érdemes. Úszó tanfolyamra hordom a kicsiket, busszal lehetetlen. Ha elmegy a héthuszas, majd csak délután jön másik. Nak, a falunk egy ugrásra van Dombóvártól, de odajutni művészet. Kell hát a kocsi. Az elején berzenkedtek a gyerekek, minek nekünk kecske, minek ennyi állat, libák, kacsák, csirke, tyúk. Meg még nyulak is! Leültünk, kiszámoltam nekik. Havi nyolcvanezer forintot spórolunk, ha a magunkét esszük. Ebből lesz fillért forintra rakva számítógép, uszoda, hifitorony, koncertjegy… A számítógépet amúgy ámítógépnek hívom. Ha etetni, trágyázni kell, mondom is nekik, mutassátok meg azt a gombot, amit ha megnyomtok, esznek az állatok, isznak a libák, ott van leszedve a barack, kipucolva az ól… Hát ezért ámítógép… Ki is van porciózva, napi egy órát lehet csak használni… A ház alatt hangos gágogással zajonganak a libák, a buta gyöngytyúkok előkelő tartással emelik a fejüket a virgonc csirkék, méla tyúkok, idei kakasok között. A kacsák rászabadulva az őszi kertre… mit kert, kacsaparadicsom!, fuldokolva nyelnek, bukdácsolnak, habzsolnak a káposztatorzsák alatt. Andrea becsukja a kiskaput.
25
– A meztelen csigáktól ilyen boldogok. Nekik ínyencfalat, nekem meg takarmány, tiszta fehérje. Amikor ide költöztünk, csalánmezők hullámoztak egészen a patakig, mondtam is, ez az igazi bioföld, ezt aztán nem vegyszerezték! A komposzton olyan krumpli terem, csuda! Ültetek mindenféle zöldséget, fűszernövényt, gyógyfüveink vannak, friss mentateát iszunk. Teszek is föl, vagy citromfüvet forrázzak inkább? Egyébként, ha a gyerekek köhögnek, nem futok se orvoshoz, se patikába. Azt mondom, menj ki, levegőzz nagyot, aztán gyere, beszélgessünk, meséld el, mi baj van. És rendszerint elmúlik a köhögésük… Nézd, a fóliában még mindig van uborka, vigyünk be… – Ez rengeteg munka… Falusi lány lehetsz… – Tősgyökeres angyalföldi. Egy huszonhat négyzetméteres, sötét, földszinti lakásban szorongtunk. Sose laktunk jól. Ha levegőre akartam vinni a gyerekeket, kutyaszaros utcákon cipeltem őket a Szent István parkig. Anitát, a negyediket vártam akkor. A polgármester, ma is a kerület jóságos atyja, csak hogy ajtót nem mutatott. Ültem a gázkonvektoron és vártam a jószerencsét. Nem jött. És akkor azt mondtam, elég! Én sok mindent csináltam, sose féltem a munkától. Gyógymasszőr vagyok, egészségügyit végeztem, lovagoltam, harci sportokban edzettem magam, három nyelvet tanultam, angolt, németet, spanyolt, tíz évig zongoráztam… De semmi nem lesz véletlenül. A szüleim fiúnak vártak… Amúgy tanáremberek, édesapám vérbeli muzsikus, az Állami Hangversenyzenekarban zenélt. – Hogy fogadták a kanyargós életedet? – Most már jóban vagyunk… – Bírod egyedül? – Nézd, lehetne gyászba öltözve segélyért kilincselnem, sírva, panaszkodva sajnáltatni magunkat… Én nem ilyen vagyok. Mindig megfogtam az életemet, nem várom karba téve, hogy mennyit ad és mennyit enged a Sors.
26
Megtanultam mindent, kaszálni, kecskét fejni… Ötven kilós zsákokat nem lehet kamasz gyerekekkel cipeltetni… Az volt a baj, hogy tavasszal szilánkosra tört a bal kezem. Addig is segítettek, de akkor azt mondtam, gyerekeim, végignézhetjük, ahogy a kecskék után mi is szépen éhenhalunk…! Akkor aztán mind a hatan csatasorba álltak. Majd meglátod… Te jó Isten!, elment az idő, rohanok a kollégistákért. Egy óra múlva itt vagyunk. A két kisebb mindjárt jön, ők Szakcsra járnak iskolába… A kacsa sül, nemsokára jó lesz, fordítsátok meg, jó? És – szép kis vendéglátó vagyok – nem csinálnál egy kis rizst… azt rendesen elfelejtettem… Andrea kirakta a lábost, jókorát, a rizst, jó adagot, megtaláltam az olajat, ment minden, mint a karikacsapás. A kacsát megfordítottuk – én ilyen illatokat rég nem éreztem… a rizs már puhult, amikor beviharzott Anita és Gergő. Rebeka kunyerál a csokijukból, de nincs könyörület, ő már megette a magáét. Anita kivisz a nyulaihoz, elmeséli, hogyan kell a kis fehér lapáttal szakszerűen kipucolni az ólakat, elmondja az étrendet, zabot, lucernát, szénát, almát ad nekik. Elkapja Vivit és Tomit – minden állatnak van neve – simogatja a hátukat és beszámol legnagyobb öröméről: – Anya levágott két nyulat, szeretem nézni, ahogy vágja. Megpaníroztuk, megsütötte és voilá! kész is volt az ebéd. És anya azt mondta, hogy ezt mind az Anitának köszönhetitek. És az olyan jó volt… meg is köszönték… Gergő a Buksza kutyájával játszik, aztán rohan kifelé, hallja a kisbuszt, megjöttek a kollégisták. Gábor jelenik meg elsőnek, kezelünk nagy komolyan, aztán látok egy kamasz lányt, tapogatva jön a szénhalom mellett, fehér botja összecsukva, az idegen hangokra megáll. – Hogy szólíthatom magukat? – kérdi, és megismerkedünk.
27
Ő Emese, tizenöt éves, koraszülött volt, soha nem látott, talán csak halvány fényt olykor. A vakok iskolája után most itt, Dombóváron normál gimnáziumba jár, diktafonnal fölvesz minden órát, vagy a laptopján begépeli, amit hall. Németet és angolt tanul, a kollégiumban a társaival lakik. A szobája előtt tapogatva letérdel, becsúsztatja a táskáját az ajtón, ott lent ő is a kis Buksza kutyát kaparintja meg. A papucsáért kiabál, valaki odadobja, megvan Emese? kiált Gábor, a kislány tapogatva húzza a papucsot, integet, megvan. Ekkor már, hátán négy hatalmas táskával az ajtóban áll egy szelíd arcú fiatalember, Botond. Tizenhét éves, reménybeli építészmérnök, jelenleg filmkészítő és animátor. Csak bámultam később, amikor megmutatta a barátjával közös filmjüket, mit tudnak varázsolni a képernyőn. Anyja a táskákat hántja le róla, csakhogy megölelhesse végre. – Az én segítőm… Ő csap szét köztük néha… – De csak néha – mondja Botond és nevet ő is, anya is, aki tudjuk, erős, nála nincs erősebb, de Botond mellett egyszerre valami lányos derű ül az arcára, ami ott marad, míg el nem köszönünk. Közben a kicsik terítenek, omlós kacsasült van mindenki tányérján, mellette rizs, frissen facsart almalé, víz. Ilyen viribolást már rég nem láttam. Ülünk az asztal körül, a porhanyósra sült, igazságosan osztott kacsa pillanatok alatt eltűnik, a tálban hagyott ízes csontváz is tisztára pucolva… – Na, hogy főz anya!? – kérdezi büszkén Anita. A kisebbek fénylő arccal, zsíros ujjal kutatnak elbújt falatok után, egyedül Gábor tányérja érintetlen. – Ámítógépezik! – kiált fel valaki, és robognak Gábor után. A szobákban – mindenki a magáéban lakik – halomban a táskák, az ágynemű, a ruhák, a könyvek, Andrea int, hétvége jön, talán még rendet is raknak, ha marad rá idő… Kint a tölgyfa alatt ketten vagyunk.
28
– Gyerekkoromban mindig házat építettem, házakat rajzoltam. Sokszor elgondolom, talán azért születtek gyerekeim, hogy megépíthessem nekik a házam. Arra vágytam, én, a fiús lány, hogy amikor várom őket, kicsit engem is kényeztessenek. Kíméljenek, óvjanak, dédelgessenek. De ez valahogy mindig elmaradt. Inkább én dédelgettem. Először férfit, aztán már gyerekeket… Az ő boldogulásuk látod, most már az én boldogságom… Nem könnyű nekik se. Élénk, bátor, sokat bíró gyerekek, jószívűek. Megdolgoznak, hogy megtalálják a helyüket a többiek között… Emese például… Én gyors vagyok, nem rágódom dolgokon, őt sokat biztatom, noszogatom, ne légy kishitű. Ő lágy, elfogadó lélek, mindenkinek segít, ráadásul törekvő, egy négyestől képes romba dőlni. Sokfelé vittem a szeme miatt… Andrea a kertre néz, de gondolatai messze túl járnak a fűzbokrokon… – Tudod, hiszek abban, hogy mindannyian adományokkal jövünk a világra. Hogy valami dolgunk van, s ehhez kapunk valamiféle induló tőkét. A gyerekeim mindannyian időre születtek, normális súllyal, gond nélkül. Emese koraszülött csecsemő volt, kicsi súllyal jött a világra. Sokáig nem nyugodtam, nem akartam annyiban hagyni. Hordtam én mindenfelé, orvoshoz, természetgyógyászhoz, akit jónak láttam, oda. Közben igyekeztünk úgy élni, hogy Emesének természetes mozgástere legyen, hogy föltalálja magát. Hogy ne „vakosodjon el” a család se… Már nagyocska lány volt, amikor még mindig hordtam gyógyítókhoz. És egy alkalommal fölcsillant a remény, elkezdett fénysávot látni. Azt mondták, bízni lehet, hogy visszanyeri a látását. Ezzel egy időben Emese megbetegedett. Rosszul volt, feje fájt, nem tudott aludni. Hagytam békében. Aztán megint vissza a gyógyítóhoz. És amikor másodszor is előfordult, hogy amikor felvillant a látás reménye, az én kislányom megbetegedett, leültünk beszélgetni.
29
Akkor Emese azt mondta: „Anya, én nem akarok látni. Nekem az a világ idegen. Én ha látnék, nem az az Emese leszek, aki most vagyok…” Csak hallgattam, próbáltam megérteni. De sok idő kellett ahhoz, hogy elfogadjam, Emesének ez a sorsa. És örülhetek, hogy vállalja és kiegyensúlyozottan mozog benne. Ebben kell nekem őt segítenem, ahogy csak erőm engedi. Néztem a lakás nagy konyhájában Emesét. Ahogy megérkeztek a kollégiumból, először a Buksza kutyáját vette az ölébe, aztán szépen lassan odament a kacagó gerlék kalitkájához, megnézte, van-e vizük. Nem volt. Akkor tapogatva, látszott, jól ismeri a terepet, kivette az itatójukat, a csaphoz vitte, óvatosan megtöltötte… Igen, azt láttam, ez a tizenhat éves nem látó kislány a helyén van… Az ő mozdulatai árulkodtak leginkább a családjáról, rajta át lehetett lemérni sok mindent, ezen keresztül láttam a testvéreket is. Figyelmet láttam, szépítés nélküli elfogadást, szabadságot, bátorságot és milyen pontos itt náluk a közéletben lejáratott szó: esélyegyenlőséget… Mielőtt eljöttünk, Emese a szobájába hívott. A sötét polcon zsákokban és kosarakban kövek, kavicsok lapulnak. Tapogatva a tenyerébe vesz egyet. – Én velük játszom. Az életüket játszom el. Ez itt Géza, egy hegyi kő. Ez Lisa, tengeri kő, érzed, milyen sima… Le is írom a történetüket… Velük alszom, itt vannak velem. Sokan vannak. Sokan, mint az emberek… Benyúl a párnája alá. Kicsi köveket vesz elő. Megnevezi őket sorban. A tenyerébe fogva tartja, nézzem. Megsimítom a köveket, úgy, hogy a kezét is érezzem… Nem nevetsz ki, kérdezte. Csak szorítottam a kezét… Így köszöntünk el. Andrea egy üvegbe még belecsorgatta a maradék kacsazsírt… Marad nekünk, ne féljetek… kiáltotta utánunk, mert rohanni kellett, ha el akartuk érni a tizenhatötvenes vonatot.
30
Hát ezért ajánlom Berta Andreát, s egész háza népét, lelkének kínjait, szívének vígságát, munkás nappalait, árva éjszakáját, asztala körül a gyerekei kacagását… a csüggedőknek. Hogy ne csüggedjenek. A rosszkedvűeknek. Hogy ne legyenek rosszkedvűek. Mert másról szól a világ… Ajánlom őket szeretettel… Egy hétre rá, hogy eljöttem, a gimnazista Emesének felmondta a szolgálatot a kis laptopja. Öt éve használja. Ezt a gépet minden órára magával viszi, erre köti a diktafonját, a tanárok ide küldik a jegyzeteket. Erről olvasnak föl neki. Ha valaki netán segíteni tudna egy laptoppal, írtam a cikk végére, kérem, segítsen. Néhány hét múlva felhívtam a családot, Botond, a nagyfiú vette föl a kagylót. – Anya kórházban van, ma műtötték a kezét, kivették a vasakat… – Egyedül vagytok? – Nagymama eljött Kisorosziból… Andrea két nap múlva már jelentkezett. Hazaengedték, csak a kezét nem tudja még használni. A nagymama szerencsére velük marad pár napig. – Lett-e végül laptopja Emesének? – Hihetetlen történetek részesei lettünk. A cikk megjelenése után másnap fölkerekedett egy pesti, négygyerekes édesanya, Krisztina, s jött, hozott egy javításra szoruló laptopot, mellé pénzt a szervizre. És csöngött a telefon, szünet nélkül. S ha most elkeserednék, elég lenne elővenni néhány levelet, amiket az emberek írtak. Végül is pénzadományból lett laptopja Emesének, s bevallom, annyi segítség érkezett, hogy a kecskék legelőjét is körül tudtuk keríteni villanypásztorral. Ez nagy könnyebbség. Sokan kérdezték, mivel segíthetnének, így kaptunk törülközőket, ágyneműt, olyasmit, ami volt
31
ugyan, de már alaposan elhasználódott. Igyekeztem mindenkinek megköszönni a figyelmét, hiszen sokan személyre szólóan a gyerekeknek küldtek karácsonyra ajándékot. A levelek mellé, a borítékba odatettem a fényképüket is. S volt még valami. Néhányan az anyagi segítségen túl, a barátságukkal, a bizalmukkal is megajándékoztak… Hát ezért írtam, hogy másról szól a világ… S ezért ajánlottam Berta Andreát és gyerekeit a csüggedőknek… Mert elég csak nyitott lélekkel figyelni a világra. Befelé meg elcsöndesedni. Mindenki remélheti, megérkeznek a válaszok… (2006. október)
32
Lassan, szépen egymásba szerettünk A férfileveleknek más a lelkük. Általában nehezen születnek, életfordulók, nagy válságok idején. Amikor az itt következő levelet először olvastam, nem tudom, miért, azt gondoltam, nem bölcsész írta. Egészen bizonyos, hogy valamilyen racionális tudomány művelője – matematikus, vegyész, fizikus, biológus lehet az írója. Igazam volt.
Hivatalos úton vagyok, de a célom, bevallom, a gondolataim elterelése. Hiába, nem megy. Egy alpesi ország vidéki házában fekszem egy franciaágyban – egyedül. Vasárnap reggel van. Most kelt fel a nap. Letettem az újságot, figyelem, ahogy a párás ablakon a fény egyenesen a szemembe süt. Mellettem az éjjeliszekrényen a párommal készült közös fényképek. Egy hónapja hagyott itt, örökre. Negyvennégy éves, gyönyörű szép, érett nő volt, tele élettel. Neki már nem fáj semmi, én minden egyes vele kapcsolatos emlékbe bele akarok pusztulni. Negyvenkét évesen találtam rá. Aki már átélte, tudja, milyen az, amikor az ember első pillantásra érzi, kell neki az a másik. Hogy csak az a másik kell neki. Első találkozásunkkor egy vidéki kisváros pályaudvarán randevúztunk, hamar észrevett, de kivárta, hogy én menjek oda hozzá. – Jól nézel ki. – Te is. Ennyi volt a bemutatkozásunk. A második találkozásunkkor azt hiszem, már csókolóztunk. Ennek ellenére nehezen jöttünk össze.
33
Úgy találtuk, hogy igen különböző típusok vagyunk, nem fog ez menni. Amikor először voltunk együtt, mint család, a kisfia olyan hisztit csapott, hogy szegény párom azt hitte, itt és most mindennek vége, ennek a férfinak búcsút mondhat. Én azonban kitartottam. Addigra már túl voltam két váláson, egy hosszú együttélésen. Három gyermekem közül kettővel szoros a kapcsolatom, a lányom mint barátom él velem. De a másik felem nagyon hiányzott. Őszintén megmondom, a szerelem, a csók, az érintés, az egymáshoz simulás kellett nagyon. És meglett. Jó volt a tudat, hogy bár nem lakunk egy fedél alatt, valahol mindig vár, és este hívjuk egymást. Ha csak egymáshoz értünk, vibrált a levegő. A kisfiának lassan én lettem a férfipélda, bár bevallom, nem kényeztettem túlságosan. A családjában csupa szív, lélekben is szép embereket ismertem meg. Aztán a második nyarunk után egyre jobban összehangolódtunk, és így volt ez öt éven át. Az utolsó év sajnos, már a betegségéről szólt. Végig mellette álltam, erőt mutatva kitartásra buzdítottam, pedig legszívesebben az ölébe bújva sírtam volna. Ateista nevelést kaptam, de megtanultam a Miatyánkot, és napjában többször, és az álmatlan éjszakákon teljes hittel, bizakodással mondtam el, kérve a Mindenható segítségét. Egy nap, másnap reggel kórházba készült, levittem a Duna-partra. Szép őszi, verőfényes idő volt. Gyengén, belém kapaszkodva, sápadtan hunyorogva sétált velem. Én még lesoványodva, elesetten, kopaszon is nagyon szerettem. Kívántam minden porcikámmal. Egy padon ültünk, néztük a vizet, beszélgettünk. – Meg akarok gyógyulni. Nagyon-nagyon akarom – mondta. És azt is, hogy vissza akarja kapni a régi életét, és hiszi, hogy meg fog gyógyulni. Majd meglátom, úgy is lesz. Akkor kérdeztem meg, mit gondol, miből következhetett a betegsége. És beszélgetéseink során ott a padon, a történetünkben először mesélte el részletesen az élete történetét.
34
Fiatalon összetalálkozott egy nála jóval idősebb orvossal. Imponált neki a férfi által nyújtott élet biztonsága. Talán a nagyvonalúsága is. Szenvedélyes érzelmekkel szerették egymást, de kiderült, hogy a férfinak családja van. És az elcsépelt ponyvaregény-forgatókönyv szerint jött minden, ígérgetés, hitegetés, aztán a kiábrándulás. A nők közt kevés éri be a szerető-életformával. Várni, mikor csörren a telefon, miért nem jön. Egyedül maradni az ünnepeken… És tudni, hogy ez így is marad… De bele kellett törődni, a férfit bármikor elszólította a munkája, és az ideje jó része a családjáé volt. Az idő telt, szakítani nem volt ereje, már gyereket is akart, mielőtt nem késő. Hogy ilyen helyzetben miért vállal egy nő gyereket, az sok mindennel magyarázható, de racionálisan nehezen érthető… Kisfiuk született. Az apja a nevére vette, imádta a kisfiát. De kettejük kapcsolata elromlott. A nőnek már a teste is tiltakozott, a férfi nem értett semmit, tönkrement ő is. A párom családja szerint az orvos az örökös színlelésbe, a kétlakiságba rokkant bele. Még nem volt a kisfiú hároméves, amikor apja meghalt rákban. A párom alól is kicsúszott a talaj, lelkileg összetört, padlóra került. A doktor családja a férfi halála után tudta meg annak titkos életét. A férfi felnőtt lánya egy találkozásra elhívta magához a páromat, sőt, nemcsak találkoztak, de néhány hónapig ott is lakott nála, vidéken, de a beszélgetésekből vádbeszéd lett: „Elvetted az apámat!” A vélt megnyugvás helyett újabb stressz, lelkifurdalás fogta el. Egyetlen kiút kínálkozott: szülőfalujába, édesanyjához költözik. Jó munkahelyet, szerető kollégákat hagyott ott, s ilyet nem talált új lakóhelyén. Összeszorított gyomorral járt dolgozni, nem mutatta, mindent befelé gyűrt. Ekkor már három éve volt egyedül. Gyerekkori barátnőjével társkereső hirdetéssel próbálkoztak megtalálni az igazit. Szinte azonos időben a barátnő párra talált, mi is levelet váltottunk. Aztán nagyon lassan, szépen egymásba szerettünk. Amikor úgy éreztem, megpendítettem, szeretném, ha lenne közös gyermekünk. A kisfiának is kellene testvér, nekünk is
35
kéne kisgyerek. Azt mondta, már öreg ehhez. Negyvenéves volt ekkor, a teste, a bőre tizenöt évvel volt fiatalabb a koránál. Azt mondta, sajnálja, hogy nem találkoztunk hamarabb, akár három gyerekünk is lehetett volna. Majd két évig győzködtem, aztán feladtam, ki tudja, talán ki kellett volna tartani. Mert a párom megnyugodott, saját üzletet nyitott, a kapcsolatunk kiteljesedett. Ha nálam voltak, esténként égett a kandallóban a tűz, sokat beszélgettünk, utána összebújtunk. Nyaranta a Balaton volt a találkozási pont, a kisfiú a vízen tanulta a férfiéletet – vitorlázás, pecázás, bringázás –, mi a ringatózó hajóban melegítettük egymást. Úgy tűnt, rendben vannak a dolgok, sínen vagyunk. Amikor a halálhírét el kellett mondanom, anyukám, húgom kiabálva sírtak, nagyon szerették őt. Egyik nővére az utolsó pillanatig vele volt. A másik nővére nem tudott hosszú ideig csak zokogni, zokogni. Én is csak akkor döbbentem rá, amikor elment, hogy ő volt a „legjobb dolog” az életemben, ami történt velem a gyerekeim születése óta. Isten adta nekem, és el is vette, ki tudja, miért. Gyakran kérdezem magamtól, miért pont őt kellett elvennie. Erre nincs válasz. Talán a hosszú évek alatt felgyülemlett feszültség a betegségének lehetséges oka. A befelé gyűrt titkok. Az a tragédia, hogy akkor ment el, amikor az élete rendeződött. Barátnőjének bevallotta belső bizonytalanságát: neki meg kellett betegednie, hogy rájöjjön, mennyire szeretem. A kisfia a nővérénél fog felnőni, családban, szeretetben. Amen�nyit lehet, segítem, nem hagyom el. Én megpróbálom túlélni. Muszáj. De nincs pillanat, amikor ne őrá gondolnék. Sokszor nézegetem a róla készült képeket. Egyszer, már beteg volt, vele álmodtam, azt mondta, nem akarok csak egy fénykép lenni az életedben. Nem is marad az: mindig a szívemben lesz. Ahogy az utolsó ajándékomon állt, fehér rózsák között egy vörös rózsákból formált szív. Köztük a kérésem: Várj rám, találkozunk. És biztos vagyok benne, hiszem: úgy is lesz.
Eddig tartott a levél. Nem tudom, miért, eszembe jutott egy öreg pap. Egyszer régen megkérdeztem tőle. – Van a szenvedésnek értelme? – Van – mondta kedvesen. – És mi az? – Kinyílik a szívünk – mondta, és mosolygott. Amikor felhívtam telefonon a levélíró férfit, megkértem, meséljen még a párjáról. Azt mondta, néhány dolog jut róla most eszébe: a kisfia iránti szeretete és az önállóság utáni vágya. A lelkifurdalása, a szenvedése… S a bizalom sok évig tartó, beteges hiánya, ami csak a végén, a legeslegvégén engedte elhinni, hogy ők ketten egymásnak vannak teremtve. Az öreg papra gondoltam. S azt kérdeztem levélírómtól: – Tudja, hogy a maga szíve tárva-nyitva van? – Tudom – mondta, és csöndesen letette a kagylót.
Ő győzött, a kisfiunk Felfedezéssel, a találkozás izgalmával jár ismeretlen emberek történetét végighallgatni. A házaspár, akikkel megismerkedtem, Szolnokon él. Őket hallgatva jutott eszembe, hogy az ember döntései soha nem a fejben születnek. Azok terepe inkább a léleké…
Életem legcsodálatosabb, egyben misztikus élményét szeretném elmesélni. Férjemmel kilenc éve élünk együtt. Igen jól összecsiszolódtunk, annak ellenére, hogy mindkettőnkre jellemző az önállóság és egyfajta szabadságtisztelet. Lehet, hogy éppen ezért? „Szabadságmániánk” olyan végtelen volt, hogy bár többször szóba került, nem akartunk gyermeket. Minden porcikám tiltakozhatott a gondolat ellen, gondolom, ezért nem is maradtam állapotos. Az elhatározásunkat nem befolyásolta és nem változtatta meg semmi. Így ment ez hosszú éveken át. Aztán történt valami. Évek óta visszatér hozzánk egy galambpár. De hiába rakott a tojó tojásokat, soha nem kelt ki azokból egyetlenegy fióka sem. Az elmúlt nyáron, ahogy eddig is, ott lapultak a fészekben a tojások. Hűségesen ült rajtuk a kis tojó. Csodálkozva néztük, ahogy hetek múlva egymás után négy fióka bújt ki belőlük. Az ablakból gyönyörködtünk bennük. A télen kezembe került egy könyv, ott találkoztam a Csingiz névvel. Életemben először ugrott be a gondolat: ha lesz egy fiam, így fogják hívni. Megdöbbentem.
38
Esküvőre voltunk hivatalosak. Itt a gyanú még inkább befészkelte magát a szívembe. Amit egészen kicsi korom óta érzek, talán ma már tudok is, hogy egyfajta sorsúton járok. Hiába nehéz ezen járni, hiába tiltakozom ellene, ez a sors megkerülhetetlen. Nem történt ezen az esküvőn semmi különös. De nekem feltűnt, hogy a társaságban négy kismama van, két másik pedig kisbabás anyuka. Az ötödik várandós maga a boldog menyasszony. Januárban a szoros baráti körömből egymás után három fiatal nő újságolta, hogy kisbabát vár. Egyikük annyi örömmel beszélt születendő gyermekéről és arról a boldog-várakozós időszakról, amelyben éppen most van, hogy kezdtem elgyengülni. Ráadásul láttam, hogy a tizenhárom éves lánya, a terhessége és a család mellett teljes életet él. Ezt határozottan jó volt tapasztalnom. Kedvesemmel átbeszéltük a dolgot. Nem egymondatos beszélgetés volt. Bár az is igaz, nem kellett győzködnünk egymást. Valahogy senki sem tiltakozott. A végén döntöttünk, kimondtuk: legyen gyermekünk! Február végén minden jel arra mutatott, hogy kisbaba készülődik bennem – úsztunk a boldogságban. Mégsem úgy alakultak akkor a dolgok, ahogy elképzeltük. Álterhességem volt, s hiszem, a természet erői döntöttek úgy, várnunk kell még. Annyi ellenállás után, ez a várakozás érlelte meg az igazi vágyat: akarjuk a gyermekünket. És márciusban, amikor minden növény rügyezni kezd, amikor bomlik az élet, megfogantam. Nem csak a testemben éreztem a változást. Nem tudom jobban mondani… érzékeltem annak a léleknek a jelenlétét, aki úgy döntött, hozzánk érkezik. Ennek ellenére végigkínlódtam a kilenc hónapot. Gondolom, egyrészt a félelmek miatt, másrészt a még mindig meglévő, talán tudat alatti ellenállás rengeteg ellenanyagot termelt a szervezetemben szegény pocaklakó ellen. Lélekben viszont lebegtem és reménykedtem.
39
Férjemmel együtt készültünk a szülésre, megnéztük a lehetőségeket, abban biztosak voltunk, hogy a köztudatban „gyöngéd születésnek” nevezett módon szeretnénk, ha gyermekünk a világra jönne. Éppen azért, hogy érkezése ebbe a világba ne trauma legyen. Szombaton reggel jelentkeztek az első fájások. A Pestre vezető utat átviccelődtük, így érkeztünk meg a Szent Ferenc Kórházba, ahol édes négyesben – kedvesem, anyu, pocaklakó és én – beköltöztünk a szobánkba. Senki sem zavart bennünket, időnként benézett a szülésznő, megnézett, elmagyarázta, hol tartunk, mi zajlik bennem. A vajúdás órái alatt járkáltam, jógáztam, ültem a kádban. Aztán öt után úgy éreztem, elveszi az eszem a fájdalom. A percenként újuló viharok tépték a testemet, és már nem segített se a légzés, se a mozgás. Fél hétkor eljött a várva várt pillanat: a gyermek kifelé igyekezett. A szülésznő átalakította az ágyat szülőszékké, és négy nyomás után már láttam a gyermekem fejét, aki innentől saját erejéből jött, csak úgy mozogtak kúszás közben a vállacskái. Szombat este negyed nyolc volt. Megszületett a kisfiam, Kőrösi Csingiz Dengizik. Nem volt lila, nem volt ráncos, nem sírt, épp csak nyikkant egyet, és máris a mellemen volt. Végre belecsodálkozhattunk egymás tekintetébe. Végtelenül bölcs, időtlen szempár nézett vissza rám, öreg, sokat élt léleké. Eufórikus, katartikus élmény volt számomra. Teljesen más tudatállapotban voltam. Vannak akkori képek, amelyek még csak most kezdenek letisztulni, eszembe jutni. Soha nem fogom elfelejteni azt a pillanatot: a férjem, az édesanyám mellettem sírtak, én is alig láttam a könnyeimtől. Másnap hazajöttünk. Két hét telt el azóta, és még mindig gyakran elsírom magam a boldogságtól és a túláradó szeretettől. Édesanyámmal és
40
a férjemmel még közelebb kerültünk egymáshoz. A kisfiammal nem tudok betelni. Éjjel, ha nem tudok aludni, csak hallgatom a csendet, s arra gondolok, minden, ami fontos az életben, itt van ebben a lakásban. Az ágyban mellettem Tibi szuszog, a kiságyban Csingiz, két cicám összegömbölyödve alszik. Ráadásul tegnap reggel megérkezett kedves gerlepárunk. Azt hiszem, nem kell ennél több, kerek nálunk a világ. Jó volt még másolni is ezt a levelet. Először azt gondoltam, így fejezem be: Küldöm ezt a történetet mindazoknak, akik féltékenyen őrzik szabadságukat, és úgy hiszik, önállóságuk megtartása az egyetlen lehetséges út… Aztán újra végigolvastam, s most úgy érzem, elég csak ennyit írni: Küldöm ezt a történetet mindannyiunknak, hogy örüljünk és bizakodni tudjunk. Mert a szokatlan nevű kisfiú, Csingiz Dengizik érkezése remény és ígéret. Megkérdeztem, honnan ez a név. Mongol eredetű magyar név, mondta az édesanyja. A Csingiz név fejedelmet jelent, a Dengizik ennyit tesz: tengerhez hasonló.
41
42
Ómama, és szeretted...?
Hogy hogyan ismerkedtetek meg, hát arról senki nem tud semmit. Dezső egyszer csak hazajött Bécsből, még mielőtt lezárták a határokat. Hölgyfodrásznak tanult, finom ember volt, igen finom. Évekkel később, egyszer szóváltásba keveredett az anyósával, Wirth Máriával. Azt találta mondani neki, te, Dezső, te csak urizálsz, egy kötény spandlit nem vágtál még föl életedben! Akkor Dezső visszaszólt, pedig csöndes ember volt, hogy mama, az én kezembe olló való, nem balta! Kímélte is a kezét, az ondoláló vassal úgy bűvészkedett, mint valami cirkuszi ember, nem is mentek máshoz a hölgyek, már az ajtóban odaszóltak neki, Dezső, egy ondolálást! és kacsintottak: De csak magától...! Szóval ügyes volt, na, meg szerencsés, a katonaságot egy irodában húzta ki, századírnoknak tették, igaz, gyönyörű volt az kezeírása, biztos azért is ment hölgyfodrásznak, oda ügyes ujjak kellettek, elmatatni a női fürtökkel, csavarókkal, miegyébbel. Más volt ez, mint az apja borbélyüzletében! Fixmer Péter ott nyitott üzletet, a Temesvárról Freidorf felé vezető úton, a Rózsa utca sarkán, az emeletes Ehling-házban. Jól menő üzlet volt az apró Fixmer Péteré, aki ki tudja miért, egy magas,
43
derék lányt vett el, s nem temesvárit! A kis borbélyt Pápára vitték katonának, ott jegyezte el a szép Farkas Katalint. El is hozta feleségnek. Nagy családjuk lett, de hamar elárvultak. Szegény Farkas Katalin az ötödik gyerek születése után gyermekágyi lázban meghalt. Teréz húga, a drága Tera tánti nevelte föl a testvéreket, nem is ment férjhez soha, csak kacagott, ha kérdezték, és megölelte a gyerekeket: Ó, hát van nekem gyerek itt elég, a férfiakkal, meg mindig csak baj van...! Hát Dezsővel is volt baj, mert egyszer csak megbolondult, a fejébe vette, elad üzletet, mindent és kimegy Amerikába. A Margit nővére hívta, annak is mindig mehetnékje volt, pedig milyen szép boltot tartott a belvárosban, női kalapos volt meg művirágos. Egy aradi posztófestő udvarolt neki, de az nem kellett, inkább a bizonytalan. Buenos Airesben próbált szerencsét, oda hívta az öccsét is. Akkor már két gyereketek volt, a kis Margit, az én anyám és Jankó, az öccse. Hogy mivel vett rá, hogy eladjátok a fodrászüzletet, meg a telket, ki érti? A telek nem is a Dezsőé, Karola, több eszed lehetne, mondta Irma tánti, és a maga szempontjából igaza lehetett. A freidorfi telken, ahol korai eper és málna termett és teli volt gyümölcsfával már állt a meszesgödör, kijelölték az alapjait a háznak... építeni akartatok. Te meg beleegyeztél, menjen Dezső Argentinába! Anyu meg, akit akkor Mausinak hívtak, beleesett a meszesgödörbe. Ott állt a kis pikéruhájában, lakkcipőben, térdig az oltott mészben. Szerencsére kikapták, leslaugozták, csak a cipője miatt bömbölt. Az apja, a hölgyfodrász meg nemsokára hajóra szállt. Már sose tudom meg, ómama, szeretted te a férjedet...?
44
A harangöntés titka
Talán mert nemrég egy ikonfestőről írtam, néztem meg újra Tarkovszkij filmjét, az Andrej Rubljovot. Meg kell nézni. Vagy el kell olvasni az azonos című irodalmi forgatókönyvet. Megrázó mű. Porba sújtja az embert és fölemeli. Hallgattam utána. Sírtam utána. Mosolyogtam utána. Erőt kaptam általa. És nem tudom feledni Boriszkát, a harangöntőt. Ezernégyszázhuszonhárom márciusában járunk, egy nagyherceg birtokán, valahol Oroszországban. A kis parasztház udvarát trágyás hó borítja. Egy esetlen, sovány legény az elferdült kapuoszlopra próbálja visszaakasztani a kapuszárnyat. Ő Boriszka, a harangöntő mester fia. Ahogy bajlódik a kapuval, négy lovas katona érkezik. – Ez-é Nyikolaj harangöntő háza? – Ez – feleli Boriszka. – Apád a mester? – Apám – bólint a legény. Ferde metszésű szeme nyomban éberré válik. – No, hívd ki akkor. – Nincs itt. – Boriszka tovább bajlódik a nehéz kapuszárn�nyal. – Hát hol van?
45
– Meghalt – hangzik a nyikorgó kapuszárny mögül. – Elvitt a fekély mindenkit. Anyámat, húgomat. Apámat is. A katona megköszörüli a torkát és azt kérdi: – Hát… Gavrila harangöntő merre lakik? – Gavrila? – A nyirkos deszkák mögül előbukkan a legényke furcsán vidám arca. – Meghalt Gavrila is. És Kaszjar mester is meghalt, Ivaskát pedig elhurcolták a hordabéliek. Fjodor él egyedül… innét az ötödik porta… – Boriszka csúfondárosan mosolyog. – De siessetek, mert már az is az utolsókat hörgi. Alighanem vége lesz hamarosan. A katonák hallgatnak, a legrangosabbra néznek. – Ezt is megértük, nincs aki harangot öntsön… – mormolja az, és megfordítja a lovát. A legény, mintha kígyó csípte volna, a lovasok után iramodik. – Megöntöm én a harangot! Vigyetek magatokkal! Hé! – Megháborodtál, te kölyök? – Jól elvégzek én mindent… Úgyse találtok mást… mindenki meghalt… Nem leltek nálam jobbat! – esedezik Boriszka. – No, tágulj innen! – mérgesedik meg a katona. – Ti bánjátok! Én tudom a harangöntés titkát, de meg nem mondom! A lovasok megtorpannak. – Mit beszélsz? – Tudom a titkot. Apám rám bízta, amikor haldoklott! Senki… senki rajtam kívül nem tudja! – Megtörli kihevült arcát. – Hogy hívnak? – Boriszkának! Nem lehetett rövidebben idézni a jelenetet. Mert ezzel kezdődik mindaz, amiről beszélni szeretnék. Boriszkát, a siheder legényt végül megbízza a nagyherceg, öntsön harangot. És Boriszka nekilát. Agyagot keres. Hetekig kutat a megfelelő agyag után. Sáros gödrökben csúszik, domb-
46
oldalakat túr fel. Segítői, az öreg mesterek már rég kiegyeznek, jó lesz, amit találtak. De Boriszka nem nyugszik. Azt a zsíros, jó szagú, szürkésbarna márgát keresi, aminek nincs receptje, aminek nem tudja a lelőhelyét… Mert ekkor már gyanítjuk, minden titkot nem mondott el neki az apja… És megleli. És ott, messze a várostól elkezdik ásni az öntésre szolgáló óriási gödröt. Boriszka maga is lázas igyekezettel, mámoros örömmel nekilát. No, ássunk együtt, fordul a mesterekhez. A legöregebb kihúzza magát. – Mi nem kubikusok vagyunk, hanem öntőmesterek! Nem túrjuk a földet… Akkor Boriszka, a siheder fölegyenesedik, az öntőmesterre néz: – Tudjátok, mit mondott nekem apám a halála előtt? Hogy minden harangöntőnek magának kell az öntőgödröt megásnia! Ő csak vénségére értette meg ezt. Ennyit mondott és meghalt… Hetek múlva áll a gödör. Az utolsó tapasztásokat végzik a hatalmas öntőformán. Boriszka szeme gyulladt a nemalvástól. Szenvedélye egy-két segítőjére is átragad. Már áll az olvasztókemence. Boriszka ezüstöt mér az ötezer pudos haranghoz. Még egy fél pud ezüstöt követel. – Kell még, értitek? Kétségbeesetten kiabál. – Nem fog megszólalni a harang…! Bolondnak nézik, megszállottnak. De megkapja az ezüstöt. Négy kemencében lobog, morajlik az olvadt érc. Az öntőmesterek Boriszka jelzését várják. Boriszka megnyalja száraz, kicserepesedett ajkát, torkát izgalom szorongatja. Bólint. Az öntőmesterek nyílást törnek a kemencéken… A vakító fém bömbölő, sistergő mormolás közepette ömlik az öntőformába… Boriszka oldalra billentett fejjel hallgatja az ezüst és réz és vas mennydörgő muzsikáját, elfúló hangon kiáltoz:
47
– Öntsétek! Rajtaaaa! Uram, segélj! Segélj! Öntséééétek! Este van. A hűlő gödörben ott a megrepedezett öntőforma. Boriszka leüti róla az első darabot. Megszállottan töri, szaggatja, bontja az összeégett cserepet. Már sötét van, amikor az óriási, kormos harang ott áll csupaszon. Másnap lesz a nagy nap… Oszlopokra szerelt csigákon vastag kötelek. Száz és száz kar feszül meg, mire a harang imbolyogva felbukkan a gödörből. Végre szilárdan függ, nyelve beakasztva hallgat a helyén. Körben a mező feketéllik az emberektől. A nyárfákon fürtökben lógnak a bámuló gyerekek. Megjönnek a püspökök, a nagyherceg. Int a kezével… Boriszka keresztet vet, és megindul a harang felé. Megmarkolja a kötelet. Lassan meglódul a súlyos harangnyelv… És amikor döngve-bongva megszólal a harang, és szava elúszik a néma sokaság fölött, Boriszka diadalmas kiáltást hallat, aztán megroggyanó térddel leroskad a földre. Amikor felkel, kisfiúarcán a felszabadult öröm könnyei csurognak… Így. Ahogy Boriszka. Csak így szabad harangot önteni. Komolyan, makacsul, türelmes szenvedéllyel… Ahogy az elfeledett Ancsel Éva írta: Harangot nem lehet önteni apáink tapasztalata nélkül. De az örökölt tudás nem elég hozzá. S aki nincs megelégedve a haranggal, amit öntött, csak pillanatnyi elkeseredésében vádolhatja őseit, amiért nem adták át a titkukat. Az átok ugyanis nem segít. Ehelyett jobb, ha útra kel, hogy még kiválóbb agyagot találjon, és tökéletesebb harangot öntsön. Elindulunk-e agyagot keresni… Ez az első kérdés.
48
Régen élek… Az öltözőben Törőcsik Mari fölteszi az apró kalapot, megigazítja a pelerint a vállán. Mindjárt jövök, mondja. Hirtelen megáll. – Várjál, a gyűrűm…! – és visszaszalad az ajtóból. – Ha az elején rajtam volt, akkor már minden jelenetben fölhúzom. Tele vagyok ilyenekkel…
Fél nyolcra értem a Nemzetibe. Azt mondta, higgyem el, ez lesz a legjobb. Senki nem fog zavarni minket az öltözőben, alig van jelenése a színpadon, a tapsot úgyis megvárja, bőven lesz időnk beszélgetni. Igaza lett. Pavlits Lóri, a feltűnésre vágyó, szegény rokon zöld selyemgallérja ott feküdt a kanapén, előtte a padlón fekete, fűzős cipője. És Szomory világából ott várt a fátyollal tűzött kalapka is a sorára, hogy majd a második felvonás elején Pavlits Lóri a fejére illessze. De a második felvonás még messze van. A színésznő meg a vendége ott könyököl egymással szemben az öltözőasztalon… Csak hallgatom, ahogy beszél. Nézem körülötte az apró tárgyakat, ezüstgyűrűt, karcsatot, a telefonját. Hallgatom a hangját, a kislányost, a nevetőst, a mélyülő haragost, az emlékezőt. A kedvesen ellágyulót, a tárgyilagost, aztán ahogy kopog az ujja az asztalon, ne írj erről, csak neked mondom… És amit előre kitaláltam, azt szép lassan mind elfelejtem. El a Nemzet Színésznőjét, a másnapi születésnapot, el a kérdéseimet, de mindet egy szálig – csak nézem és hallgatom Törőcsik Marit. Milyen régről, melegen ismerős. A műsorköz-
49
50
