SÁROSPATAK KÜLÖNLENYOMAT A KÖZMŰVELTSÉG II. ÉVFOLYAMÁBÓL SZERKESZTI WALDAPFEL JÁNOS

SÁROSPATAK KÜLÖNLENYOMAT A KÖZMŰVELTSÉG II. ÉVFOLYAMÁBÓL

SZERKESZTI

WALDAPFEL JÁNOS

BUDAPEST, 1916

FRANKLIN-TÁRSULAT MAGYAR ÍROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

KIADÁSA

Franklin-Társulat nyomdája

TARTALOM. Lap

I. Előszó a «Sárospatak» c. rendkívül rovathoz ........................................................................... II. Sárospatak. Írta: G. I. ............................................. III. Válasz azoknak, akik a sárospataki jogakadémiát Miskolczra akarnák áthelyezni. Írta: Szinyet Gerzson ................................................. IV. A sárospataki ref. jogakadémia tanári karának előterjesztése a tiszáninneni egyházkerület közgyűléséhez a sárospataki jogakadémia versenyképességének biztosítása érdekében ................................................................. V. A Sárospatakot Oltalmazó Liga. Írta: Harsányt István ........................................................ VI. Emlékirat a sárospataki ref. főiskola theológiai és jogi akadémiájának Miskolczra való áthelyezése tárgyában. A főtiszteletű tiszáninneni ref. egyházkerületi közgyűlés elé terjeszti a sárospataki ref. főiskola akadémiai tanári kara .............................................. VII. A sárospataki ref. főiskola főgimnáziumi tanárkarának előterjesztése a ft. tiszáninneni ref. egyházkerület közgyűléséhez a reformáció négyszázados évfordulójának megünneplése tárgyában ................................................. VIII. Sárospatak vagy Miskolcz. Írta: Szabó Sándor ..................................................................... IX. Sárospatak. Írta: Waldapfel János ......................... X. Sárospatak. Írta: Szabó Sándor .................................

5 7

17

37 68

77

103 116 122 132

4 Lap

XI. Utazás Sárospatak körül. Írta: Waldapfel János ..................................................................... 136 XII. A sárospataki főiskola jövője. Írta: Waldapfel János.............................................................. 143 XIII. Perényitől Waldapfelig. Írta: Nagy Béla 147 XIV. A Sárospatakot Oltalmazó Liga alapszabályainak tervezete .................. …………… 152 XV. A sárospataki akadémia áthelyezésének kérdése. – Részlet a tiszánmneni egyh. ker. közgyűlés elé terjesztett püspöki jelentésből .................................................................... 158 XVI. A sárospataki kollégium Sárospatakon marad .................................................................... 162 XVII. A miniszterelnök a sárospataki főiskoláról…….. 167

Előszó a «Sárospatak» című rendkívüli rovathoz. A következő lapok «Sárospatak» gyűjtőcím alatt annak az emlékezetes küzdelemnek adják történetét, mely a sárospataki főiskola Miskolcra való áthelyezésének kérdése körül az utolsó hónapok alatt lejátszódott. A küzdelem a sárospataki főiskola tanári karának f. é. március 14-én kelt emlékiratával kezdődött és a tiszánínneni református egyházkerületnek f. é. június 16-án hozott határozatával ért véget. Az alább következő közlemények sorozatában négy közlemény megelőzi a főiskola tanári karának emlékiratát. Az elsőnek, a «Sárospatak» című közleménynek hivatása, hogy képet adjon a küzdelem kiinduló helyéről, illetőleg tárgyáról. A második közlemény Szinyei Gerzson 1877-ben megjelent röpiratának új lenyomata, értékes tartalmáról nem is szólva, ékes illusztrációja a Prédikátor mondásának: «Nincs új dolog a nap alatt», vagyis igen érdekes példája a histoncumok ismétlődésének. Adja Isten, hogy ez a historicum ezután ne ismétlődjék többé. A harmadik közlemény, a főiskola tanári testületének 1912-ből való emlékirata, tanulságos próbatétele annak, hogy egy kollektiv psyche miképen tud aránylag rövid idő alatt megváltozni. A negyedik cikk «A Sárospatakot Oltal-

6 mázó Liga» című pedig a küzdelem egy fiatal harcosának adja rövid élettörténetét és evvel kapcsolatban magának a harcnak is összefoglaló áttekintését. Ami ezután következik, az már magának a küzdelemnek mondhatni okmányszerű története egészen az áthelyezés ellenzői győzelmének napjáig, június 16-áig. Agyőzelemről szóló tudósítás a győztes tábor egyik képviselőjének végszavával és a győzelmet követő munkának szükségességét hangoztató szózat a magyarság mai vezetőjének ajkáról zárják be megfelelő módon a közlemények sorát. Boldogsággal és büszkeséggel tölt el az a tudat, hogy a tőlem szerkesztett folyóirat lehet későbbi korok számára híradója a közművelődés mezején lefolyt e harcnak, melyben némi része volt az én tollamnak is és tollam sikeres munkáját kiegészítő élőszavamnak. A jó Istennek legyen hála érte, hogy az újabb magyar kultúrtörténetnek ez érdekes fejezete lett saját életem történetének is egyik jelentős részévé. Budapest 1916 június 29. Waldapfel János,

7

Sárospatak. A mai Sárospatak tulajdonképen három község egyesüléséből állott elő. A Bodrog-folyó balpartján van Kis-Patak, jobbpartján Nagy-Patak. A kettő 1883-ban egyesült Sárospatak néven. Sárospatak Hustác nevű részéhez van hozzáépítve Józseffalva vagy Ujpatak, melyet József császár és király telepített; ez Sárospatak-kai 1912 jan. 1-én egyesült. így állt elő Sárospatak nagyközség (kb. 28,000 kat. hold határral), melynek a legutóbbi népszámlálás alkalmával 9927 lakosa volt. Nagy-Patak és Józseffalva fennsíkon fekszik, KisPatak pedig a bodrogközi síkság legvégső' szegélyén. Nagy-Patakkal azelőtt egy fahíd kötötte össze, melynek maradványai még most is láthatók. Később azonban a fahidat lebontották s 1909-10-ben egy vashidat építettek helyette. Kis-Patakot inkább a gazdaközönség lakja, bár van néhány mesterember, kereskedő' és más lakója is. Itt van a Gazdakör helyisége és itt van ezzel kapcsolatban egy villanyos mozgóképszínház is. Az itt lakók gyermekeinek nevelésére egy négytanítós iskola szolgál. Ebben a városrészben van a Zsolnay-féle agyagiparrészvénytársaság gyára is, melyben pl. igen jó téglákat, cserepeket készítenek. Alacsonyabb fekvésű lévén, gyakran ki van téve annak, hogy az áradó Bodrog vize, sőt még a holt Bodrogé is, behatol utcáin és szélső házaiba is, bár a Bodrog árja ellen töltés védi. Néha az egész síkság, az ú. n. alsó határ, csaknem egészen víz alatt áll. Olyannak látszik akkor a tájék, mintha tó lenne a közelben, csak piszkos, szennyes színű vize vet ki az illusióból bennünket. Télen azonban a holt-Bodrog rendesen befagy s akkor nagyszerű korcsolyapályát létesít rajta az ifjúsági athletikai klub.

8 Ha Kis-Patakról Nagy-Patak felé nézünk, pompás panoráma tárul fel előttünk. A közeli fennsíkon ott fekszik Nagy Patak, háta mögött, mint a fényképen ábrázolt alak mögött virágos fal, erdőkoszorúzta hegyek sötétlenek. A dombon álló vár, a katholikus és a ref. templom s a főiskola hatalmas épület-tömbje plasztikusan emelkedik ki e háttérből. A hídra érve, merengve nézhetjük a szeszélyesen kanyargó, de a híd alatt örvényt alkotó Bodrogot, mely a vár alatt már szélesedni iparkodik. Beérünk Nagy-Patakra, mely városias képet mutat – aszfaltjárdája is van – míg a balparti résznek szalmás, nádas házai, szeszélyes boglyatetős csűrei jellegzetes falusi képet adnak. Nagy-Patakon már több emeletes ház van, a földszintes házak is cseréppel, bádoggal vagy zsindellyel vannak fedve. Nagy-Patak tulajdonképen egy hosszhelység-típusú község. Főutcája a Rákóczy-utca, melyet 1913-ban kockakővel burkoltak. Ezzel párhuzamosan halad egyik oldalról a Kossuth-utca, melynek egyik házában Kossuth Lajos is lakott, másik oldalról a Vay-utca, melyben a Vay-fiúk részére épített Vay-kastély áll. Ezt a diákhumor fellegvárnak nevezte el. Most tanári lakás. Itt van a főiskola nyomdahelyisége is. Ε három utcát összekötik aztán kisebb mellékutcák, az egyik pl. a Szemere-utca, melyben Szemere Miklósnak a háza áll. Egy másik utca a tanítóképzőintézet előtt visz a gőzmalomhoz s a Bodrogközi Gazdasági Vasút állomásához, egy harmadikon a főiskolai tápintézethez van a bejárás, stb. Az állomáshoz a főiskola előtt elterülő nagy és szép iskolakerten át jutunk, melynek területe 16058 □ öl. Az állomás közelében áll a jegyzői internátusnak, sajnos, ma még üres helyisége. A Rákóczy-utca megy tovább Bodroghalász (azelőtt Petrahó) felé. Vele párhuzamosan van a Hustác, hol a csendőrségi laktanya s a görög-katholikus templom és paplak van. Ezután jön Józseffalva (Újpatak). A Hustác voltaképen a

9 Kossuth-utca folytatása lehetne, de a kath. templom és a vár a kertjével megszakítja az utcát. A Hustácnak megfelelően a Kossuth-utca másik végénél van a Héce a Fazekas-sorral együtt, hol nagyrészt földmívelő s iparos nép lakik. Dél felé idekéklik a tokaji hegy, nyugat felé egy félórai út után elérhetők a Mandulás, a Gomb, a Királyhegy, a Megyer; távolabb vannak a Hosszúhegy, az isteni szép Radvány-völgy a Nyúlkúttal. Északkelet felé idelátszanak az újhelyi hegyek s a nagykövesdi hegy. Éjszakánként egészen jól átlátszanak az újhelyi állomás villanylámpái. Magasabb helyről pedig jól láthatók a közeli falvak: Hercegkút, Károlyfalva, Ardó, Bodroghalász. Sárospatak földje fekete, elsőrendű jó föld, bár agyagos. Megterem mindenféle kalászos növényt (gabona, rozs, búza, árpa), tengerit, répát, lóherét, lucernát, tököt, kendert. Régebben a herceg Windisch-Graetz uradalomban komlót is termeltek. A vetés elég jól fizet, kivéve az alsó határt, hol sokszor nagy víz van. Egyáltalában Patakon sok bajt okoz a talajvíz. Bent a városban is az országút alatt valami vizet át nem bocsátó réteg van s ez az oka, hogy a nyugati házsor pincéi néha tele vannak vízzel. Ezen csak alagcsövezessél lehetne segíteni. Viszont az agyagos földet nagyszerűen fel lehet használni ipari célokra, pl. a_ fazekasipar itt ép ezért ősidők óta virágzott s országszerte híres volt. Szintúgy a kályhagyártás is. Ma is elismert minőségű gyártmányokat szállít pl. a sárospataki kályhagyár s a Zsolnaiféle agyagipar-gyár Kis-Patakon. A Bodrog vizét legutóbb a vegyelemző-bizottság által megvizsgáltatta a város, s a szennyek letisztítása után a legegészségesebb víznek mondotta, melyet a gyomorbajosok is sikerrel használhatnak. Azonban oly lassú folyású, hogy csak malmot lehetne vele hajtani. A készülő vízvezetéknél azonban vízét fel lehet

10 használni. Jelenleg a Bodroghalászati társulat bérli a halászati jogot, s évenként a jegyző állítása szerint 50 mázsa halat fognak belőle. Megvan benne minden édesvízi hal, de más nincs. A Patak környékén lévő hegyek tele vannak üde forrásokkal. A Nyúl-kút, a Sinka-kút, a Forró-kút, a Tompa által megénekelt Pogány-kút, a Boncz-kút, mind üdítő vizet szolgáltatnak annak, aki nem sajnálja a fáradságot arra, hogy hozzájuk kimenjen. A hegyekről pompás tájkép tárul a szemlélő elé. Egyfelé a borzas erdőtől borított abonyi hegyek, másfelől a szemhatár ködébe vesző tiszai síkság, pompás összeölelkezését mutatják a természet jelenségeinek. A hegyek belsejében malomkövet bányásznak, a Megyeren trachit-malomkövet, a Királyhegyen kovamalomkövet. Ezeket egy malomkőgyár dolgozza fel. Előfordul azonkívül a hegyekben kaolin is. A hegyeken tölgy– és juharerdők és tüzes bort adó szőlők vannak. Bár a filoxera nagy pusztítást vitt véghez, most már mégis, mintha javulna a helyzet. A szőlőből édes zamatú bor készül, bár sokak szerint nehéz, erős bor. A bort Galíciába, sőt Oroszországba is kiviszik. Az állattenyésztés terén a tanyákon a szarvasmarha- és sertéstenyésztés említendő. Iparáról már szóltunk, mikor a malomkő-, fazekas- és kályhásipart említettük. Itt mindössze még annyit említünk meg, hogy hatalmas gőzmalma messze vidéken híres. A pataki régi céhek szabályai közölve vannak a Törv. Tár köteteiben. Van itt egy «Eternit» nevű palagyár is, de ez egy-két éve megbukott. Régebben kosárfonással is foglalkoztak Patak lakosai. A kereskedelmének igen nagy ártalmára van Újhely közelsége. Egyik újhelyi kereskedő szerint neki az, hogy Patakon főiskola van, megér 8000 koronát évenként. Országos vásárai már csak a nép körében keltenek érdeklődést.

11 Hitelélete elég rendezett Pataknak. Van három bankja és a Központi Hitelszövetkezetnek egy fiókja. Közülök a Takarékpénztár hatalmas alapés tartaléktőkével rendelkezik. Közigazgatási járás székhelye, amennyiben főszolgabírósága van. A város maga nagyközség, élén a főbíróval, ki mellett egy főjegyző, egy adóügyi jegyző, egy első és másodjegyző s több hivatalnok (törvénybíró stb.) végzi a hivatalos teendőket. Van járásbírósága is két bíróval és telekkönyvvezetővel. Van tíz ügyvéd, négy orvos. Magának a főiskolának is van kórháza a tanulók részére, de a városnak is van egy járványkórháza. Mindkettőben most katonákat is ápolnak. Két gyógyszertára teljesen modern. Sajnos, hogy fürdője nincs a városnak, csak a főiskolai kórházban van egy kisebbszerű zuhany– és kádfürdő. A Bodrogon sincs uszoda, pedig nagyszerű vízi sportot lehetne űzni Patakon. Járványok nem igen látogatják, mindössze a tanulóságban lép fel néha vörheny vagy más, amit azonban a főiskolai orvos erélyes intézkedései csakhamar elfojtanak. Apró megbetegedések a hidegebb, szelesebb éghajlati fekvés miatt többször fordulnak elő. A nép szorgalmas, munkás nép. A személy- és vagyonbiztonság állapota jó. Az alsó néposztály az úriosztály ráhatása folytán észrevétlenül is halad a korral. Ethnographiai szempontból nem sok a feltűnő vonása. Gatyás embert már alig lehet látni Patakon. Analfabéta mindössze 6-8%, a lakosság 30%-át pedig az intelligentia alkotja. Az emberanyag jó, a sorozásokon 50% körül jár a beváltak száma. Vallás tekintetében körülbelül 30-40% a református, a többi más vallású. A nép vagyoni viszonyait illusztrálja az is, hogy a községi pótadó kivetési alapjául szolgáló adók összege 889.82 kor. Közművelődési viszonyai elég jók Pataknak. Állami elemi iskoláján kívül van gör. kath., réf., rom. kath.,

12 izr. elemi iskolája, a zárdában leányiskolája és van polgári leányiskolája is, mely ugyan most bérházban van elhelyezve. Van állami tanítóképzője gyakorlóiskolával. Van végre ref. főgimnáziuma, theologiája s jogakadémiája; e három intézet egyttüvéve alkotja a pataki főiskolát. Körülbelül 30 férfi- és 3-4 nőtanár és 15-20 férfi– és nőtanító él Sárospatakon. * Es most fordítsunk egy lapot! Fordítsunk vissza a történelem könyvében, a jelenből a múltba. Tagadhatatlan, hogy Sárospatak Újhely mellett több tekintetben elmaradt. Tagadhatatlan, hogy nincs villanyvilágítása, mert csak petróleumlámpák világítanak; tagadhatatlan, hogy nincs vízvezetéke, csatornázása, fürdője, színháza, amik nélkül egy modern város már alig lehet el. De van régi, régi kultúrája. Érdemes lesz evvel a régi múlttal is foglalkozni, mert hiszen Disraeli is azt hirdette: «A múlt hatalmunknak egyik alapja, eleme». Ez a múlt láncolta ide újra vissza a pataki főiskolát annyira, hogy nem lehetett Miskolczra elvinni. – Sárospatak legrégibb története még az Árpádok korába nyúlik vissza. Már akkor jelentékeny hely volt. Királyaink gyakran és szívesen időztek falai között. II. Endre leánya, a későbben szentté avatott Erzsébet is itt született (Elyzabeth Andrée regis Hungariae filia, du(m) nata fuisset in oppido sorospathach . . . mondja Oswaldus a Lasco Sermones de Sanctis c. 1497-ből való munkájában). Itt született Kun László is. Imre 1201-ben városi kiváltságokat adott Sárospataknak. I. Endre megerősítette a várost. A tatárjárás alatt nagyon elpusztult, de azután újra felépült s 1262-ben mint castrum(vár) van említve. 1427-ben királyi városi jogokat nyert. Mátyás, az igazságos, szintén szívén viselte a város fejlesztését. Sokat szenvedett a város 1566ban a török-tatár hordák pusztításai miatt. 1584-ben Pata-

13 kon tartotta esküvőjét Balassi Bálint Ruszkai Dobó Krisztinával. 1614-ben Lorántfy Zsuzsánna örökölte, I. Rákóczy György felesége. Itt születtek gyermekeik: II. Rákóczy György és Rákóczy Zsigmond, 1657-ben itt tartotta fényes esküvőjét Rákóczy Zsigmond a pfalzi Henriettával. II. Rákóczy György halála után Báthory Zsófia birtokába jut a város, aki német katonaság kezébe adta, az iskolába pedig jezsuitákat ültetett s a professzorokat, diákokat elűzette Patakról. Itt volt I. Rákóczy Ferences és Zrínyi Ilona esküvője. Egy ideig itt tartózkodott II. Rákóczy Ferenc is udvarával. Itt vették fejét 1708 dec. 18-án Bezerédy Imrének, a mai szolgabírói hivatal s a Bodroghoz vezető kapu közti téren. 1720-ban Trautsohn Lipót kezébe kerül a vár, majd 1806-ban Bretzenheim hercegé lesz, kitől 1876-ban Windisch-Graetz herceg birtokába jut. A város 1835-ben megváltotta magát 300,000 arany forinton (1,400.000 korona a mai értékben). A város tehát régebben királyi székhely volt, majd főurak birtoka (Perényi Miklós 1390., Pálóczy László 1436. stb.), majd fejedelmi székhely, egyideig megyei székhely is. Ma a főiskola s a hercegi vár a legnevezetesebb épülete Pataknak. A főiskolát 1531-ben alapította Perényi Péter. Az előző évben már megalakult a sárospataki protestáns egyház Kopácsy István és Sztáray Mihály vezetésével. Az iskola 1550-ben főiskolai rangot kap, melyben theologiát, bölcsészetet, hébert, görögöt is tanítanak. Perényi Gábor és Miksa király pártfogása mellett szépen fejlődik. Pártfogolta Dobó Ferenc is később s a tatár által 1566-ban felégetett iskolát újra felépíttette. I. Rákóczy György a régi épületeket kijavíttatta, újat emelt hozzá, az ú. n. Cigánysort, s az ifjúság számára lakásokat is építtetett. Itt az egyik szobában két fia, György és Zsigmond, lakott a nevelőjével A tanárokat ellátta mindennel. Az 1648-i zsinat az iskolákat hat csoportba osztotta, legfelső fokon állt a sárospataki főiskola. Lorántfy Zsuzsanna melegszívű párt-

14 fogása alatt még jobban kezdett virágozni az iskola. 1650-1654-ben az országokban bolyongó Comenius Arnos János is tanított itt. 167l-ben a vártemplomot s az iskolát lefoglalta Báthory Zsófia a jezsuiták számára. A diákok Pósaházi János és Barinkai Mihály vezetésével (okt. 20.) magukkal vívén a nyomdát és a könyvtár nagy részét, Debreczenbe, majd Gyulafehérvárra menekültek, hol mint pataki iskola működtek tovább. 1672-1682-ig nem volt iskola Patakon. Thököly idejében, 1682 végén kezdtek visszaszállingózni a diákok, de nem volt tanáruk, tehát maguk tanították egymást. 1686-ban az idősb Csécsy Jánost választották meg tanárnak. Az alig éledni kezdő iskolát Klobusitzky Ferenc alispán újra elfoglalta karhatalommal. Ekkor Gönczre menekült az iskola Csécsyvel, majd innen, 8 évi itt működés után, a jezsuiták mesterkedése folytán Kassára (1695) előbb a belső, majd a külső városba. Innen is el akarták őket űzni, de az angol király és a belga rendek közbenjártak értük I. Lipótnál. – Rákóczy Ferencnek egyik tábornoka visszafoglalván a várost, visszaadja az iskolát újra a reformátusoknak. Ezek visszatérnek Kassáról. De a jezsuiták folytonosan ellenük dolgoznak. 1712-ben megyei bizottságot hívnak ki, de az ifjúság bezárta előttük az ajtót. 1714-ben újra kicipelték a bizottságot, de a pataki asszonyok szétverték a hajdúkat. Az angol király és a belga rendek új közbelépése megmentette az iskolát ismét a reformátusoknak. Az ezután következő évek békés munkáját az iskolai élet bel viszályai zavarták meg, mely belviszály az ifjabb Csécsy János és Füleky András, de főleg Nagymihályi Gergely közt folyt. Végre mindkettőt felfüggesztették állásától. A következő évtizedek sem telnek el bajok nélkül, mert a helytartó-tanács folytonosan zaklatta az iskolát. Ε zaklatásoknak az 1790/91 -i országgyűlés vetett véget. – A szabadságharc alatt és után a sárospataki iskola is kivette részét a nemzeti küzdelemből és elnyomatásból.

15 A főiskola jelenlegi épületének főrészét 1806-ban kezdték építeni, a szárnyat pedig 1874-5-ben; azóta áll úgy, ahogy most van. Mostanság a gimnáziumban 1914-15. isk. évben 383 volt a tanulók létszáma, a theologian 70, a jogakadémián 111 volt a hallgatók száma. Az iskola ügyeit a kerületi gyűlés, igazgató-tanács s a középiskolai-szék intézi, gazdasági ügyeit a gazdasági választmány, a speciális gimnáziumi ügyekkel a gimnáziumi szék, az akadémiai ügyekkel az akadémiai szék foglalkozik, a theologián s a jogakadémián vannak még kari ülések is. A különböző egyletek körében igen virágzó ifjúsági élet van. A tudományos munkásság végzésére nagyon jó segédeszköz a nagykönyvtár, melyet a XVI. században alapítottak, de amelyet 1671 után a jezsuiták s a német katonák széthordták, egy részét pedig a menekülő diákok vitték magukkal. A visszatérés után újra fejlődésnek indult s ma már kb. 60,000 kötetből áll. Igen sok becses unikum, ősnyomtatvány, és értékes kéziratok vannak benne. A könyvtár tartalma még ma sincs egészen kiaknázva. Itt őrzik a lengyelek legrégibb nyelvemlékét, a lengyel bibliát. Az 1873-ban megalakított Irodalmi Kör különösen a tankönyvirodalom terén szerzett magának országos nevet. Értékes folyóiratok (Sárospataki füzetek, Sárospataki Lapok) szintén országos jelentőségűvé tették a főiskolát. Még az ifjúságnak is van saját lapja, az Ifjúsági Közlöny. Emeli az iskola jelentőségét az is, hogy nyomda van Patakon. Már 1650-ben dolgoztak itt nyomdászok, de később elűzték őket is. A nyomda 1805-ben jött újra vissza, s 1817-ben lett végleg a főiskoláé. De még híresebbé tették Patakot azok a férfiak, akik hosszabb-rövidebb ideig itt tanultak vagy itt tartózkodtak. Itt tanultak: Gyöngyössi István, Csokonai V. Mihály (1795-6), Kazinczy, Szemere B., Tompa,

16 Bessenyei, Fáy, Kossuth Lajos (1819), Pápay Pál stb. Itt éltek vagy tanítottak több-kevesebb ideig Sztáray, Dévai, Dobai András, Bakarati Vitus, Szikszai Fabricius Balázs, Filiczki János, a két Csécsy, Láczyai Szabó József, Szatmári Sámuel, Vályi Nagy Ferenc, Fogarasijános, Szemere Bertalan, Erdélyi János, Kazinczy Gábor, Pap Endre, Ormós László, Tompa, Medgyesi Pál, Komáromi Csipkés György, Szombathy János, Tolnai Dali János, Pósaházi és Matkó, kik Sámbárral vitáztak, Matkó, Comenius, Beregszászi Pál, Barczafalvi Szabó Dávid, Rozgonyi József, Szeremley Gábor, Kövy, Somossy, Emődy, Mitrovics, Finkey József. Ma is szívesen visznek el állami egyetemre pataki tanárt (Finkey Ferenc). Régebben (1857-1869) a tanítóképző is a főiskolához tartozott, de 1869-ben átvette tőle az állam. Jelenleg kb. 120 növendéke kap a pompás új palotában nemzeti nevelést. Másik nevezetessége Sárospataknak a hercegi vár. Hatalmas kert veszi körül. Két részből áll, egy ú. n. lakótoronyból s lakható épülettömbből. Valószínű, hogy a lakótorony alapja már II. Endre idejében állt, de később sok átalakításon ment keresztül. Négy kis tornyocskájából már csak 3 van meg. Ezek ú. n. vigyázó házak voltak. Az épülettömbnek 4 szárnya van. A Perényi-szárny a XVI. századból való, a Lorántfy-szárny a XVII-ból, a két másik szárnyat hg. Bretzenheim építtette a régi alapjára. Ma sok műkincset rejt magában. Egyik szobája a híres «sub rosa»-szoba. A várban őrizték a Bocskai koronáját is, de 1610 jún 30-án Thurzó nádor Bécsbe szállította. (Károlyi Α.: Bocskai és a bécsi béke. Bp. 1907. 41. 1.). A város négy temploma közül a róm. kath. templom 1625-ből való. Sírboltjában van eltemetve Perényi Péter (f 1548), II. Rákóczy György erdélyi fejedelem, Lorántfy Mihály és leánya, Lorántfy Zsuzsanna († 1660), Perényi Gábor (fi576) és neje Országh Ilona (fi569). A gör.

17 kath. templom 1700-ból való. A többi templom későbbi időben épült. Az izraelitáknak is két imaházuk van. Talán hosszúra is nyúlt már az ismertetésünk. De Patak régi kultúrája megérdemli, hogy vele bővebben foglalkozzunk. Ne csak mi, hanem azok is gondosabban foglalkozzanak vele, akk érzik azt, hogy Patak elvesztével a magyarság egyik őrbástyája, a szláv tengerben szilárdan álló Pharos dőlne le. Videant consules, ne quid respublica detrimenti capiat! G. I. Források: Podhradczky József, Sárospatak. Tudománytár. V. 1839. 159, 216. 1. Ballagi Géza, Zemplén megye (Akad. ért.) Magyarország vármegyéi: Zemplén vármegye monographiája. Divald Kornél, A pataki vár. Bp. 1902. Szombathy János kéziratos történelme Spatakról. (Kézirattár 42. *z.)

Válasz azoknak, akik a sárospataki jogakadémiát Miskolczra akarnák áthelyezni.* Az a hangos szavú cikk, melyet Kun Pál a sárospataki jogakadémiának Miskolczra leendő áthelyezése ügyében a«Miskolcz» című lap ez évi 7-ik számában közrebocsátott, oly hullámokat vert fel, melyek immár sok mocskot és

* Ε cikk egy 1877-ben megjelent röpiratnak változatlan lenyomata. Megérdemli a lenyomatást írója miatt is, Sárospatak bölcs Nestora miatt, kihez mindnyájunk mély tisztelettel és szerető kegyelettel feltekintünk. De megérdemli tartalmánál fogva is. Majdnem négy évtized ment el Rákóczinak pataki vára felett, amióta ez a röpirat íródott, és minden szava ma is igaz, minden érve ma is súlyos, minden fordulata ma is friss és elméhez,

18 piszkot visznek és elbírnak hátukon. Az éktelen hullámverődés a legmélyebb aggodalommal töltheti el minden komolyan gondolkodó protestáns és magyar ember lelkét. Egy ősrégi tanintézetnek, mely háromszázados fenn-

szívhez szóló. Örömmel és szerkesztői büszkeséggel nyitom meg vele a sárospataki főiskola történetének legújabb fázisára, az áthelyezés újból felmerült kérdésének és az evvel kapcsolatos ligaalapításnak történetére vonatkozó közlemények sorát. Mintegy előszóul a régi íráshoz közzéteszem a szerzőnek engedelmével 1916 január 13-án hozzá intézett leveléből is a következő részletet: «Örülök, sőt megtisztelve érzem magamat azáltal, hogy 39 évvel ezelőtt írott röpiratomat újra lenyomatni óhajtod. A mai vitában nem kívántam ugyan részt venni, de így legalább megszólaltatsz engemet is, aki ma sem tudnék nyomósabb érveket felhozni az áthelyezés ellen. Akkor a vita csak szűk körben két városi lapnak és a «Prot. Egyházi és Iskolai Lap»-nak hasábjain folyt le és a kérdést a felügyelő hatóság, az egyházkerület, nem is tárgyalta. A három Miskolczra vágyódó tanár utólag férfiasan bevallotta tévedését és hű fiai maradtak az Alma maternek. A mai vita már országos érdekelt séget támasztott. Most kettő híján valamennyi akadémiai tanár új hazát keresni indult és régi tűzhelyét lerombolta, még mielőtt újat építhetett volna. Miskolcz város szerelmétől annyira megittasodtak, hogy képtelenekké váltak tévedésök belátására. Meg vagyok győződve, hogy az Egyházkerület, mely e hó 15-én tartja gyűlését, az országos közvélemény hatása alatt is, megtalálja a módját annak, hogy az a nagy szellemi és erkölcsi érték, az az újra össze nem gyűjthető nemzeti kincs, mely Sárospatakra csaknem négy század alatt felgyülemlett, továbbra is itt fog kamatozni a magyar nemzeti műveltség javára. Ebben neked oroszlánrészed lesz, mert te voltál az, aki lelkes, hazafias, hatalmas érvelésű cikkeddel országos mozgalmat támasztottál Sárospatak érdekében.»

19 állását ezelőtt 17 esztendővel, az egész nemzet részvéte mellett, ünnepelte meg, a törpe utódok, kőfaltörő politikával, lelketlen cynismussal, neki rohannak és minden igaz ok nélkül, pusztán Miskolczért, össze-vissza hurcolják a közvélemény előtt. A reformátoroknak újdonsült példányai, kik elmebeli viszketegségből, minden lépten-nyomon készek egy-egy nemzetboldogító tervvel előállani: nagy garral, fenekedve, kiállottak a síkra és hogy ábrándos céljukat elérjék, oly eszközökhöz és módokhoz nyúlnak, melyeket szégyelnünk kell; oly modorban hasonlítják össze Patakot és Miskolczot, hogy amazon csak undorító torzvonások látszanak, emez pedig ízlés szerint kifestett mosolygó arcával csakúgy tündöklik, mint egy világváros, hol az előharcos merész phantasiája szerint még «a fűtés is európai színvonalon áll». Nem követem ezen nagy szerepre vállalkozó urakat az összehasonlítás terén, mert akkor azon hibába esném, amit már ők elkövettek, hogy egyik várost lerántsam a másik mellett és gúnyolódjam, holott bizonyítnom kellene. Az összehasonlításnál mindig feltűnik a különbség is, még pedig annál kirívóbban, mentül nagyobb a tárgy iránti érdekeltségünk, mentül makacsabb alanyi érzelmeken nyugvó előítéletünk vagy elfogultságunk. Azt azonban bátor vagyok megkérdezni a kapóra ütött eszme modern lovagjaitól: mivel fogják ők kárpótolni, hogy vehetik lelkökre azt a veszteséget, melyet a sárospataki főiskola hitelének, a közönség egy bizonyos része előtt, könnyelmű játékukkal okoztak, még abban az esetben is, ha az a képtelenség megtörténnék, hogy az ő egyéni kényök és kedvök szerint, a jogakadémia áthelyeztetnék? Vajjon mívelt magyar és protestáns emberhez illik-e az, hogy az országnak egy már fennálló, virágzó, a legnépesebbek közül való tanintézetét, herostratusi vad szeszélylyel, jó híréből s nevéből kiforgatni igyekezzünk, csak azért, hogy újat alkossunk a képzeletben, legfeljebb festve lássunk a türelmes papiroson? Vajjon a magyar

20 protestantismus, mely jó és rossz napokban egyiránt oly régen és híven szolgálja a nemzeti műveltség ügyét, megérdemli-e azt, hogy a kegyelet szálait, mely tanintézeteinél fogva a hívek szívével összeköti, humoros jókedvünkben szétszaggassuk és mi, saját fiai, rontsuk le azon oltárokat, hol a legnemesebb áldozatkészség lángja lobogott mindig, akár császárunk volt, akár királyunk, akár alkotmányos törvényünk volt, akár nem. Mindezen kérdésekre és sok másra, melyek a fennforgó ügy feletti elmélkedésnél minden higgadtan gondolkozó ember lelkében támadhatnak: feleljenek meg azok, akik az ízetlen és becstelen vitát előidézték. Én azt hiszem, hogy a könnyű lövegű vezérszónoknak eszeágában sem fordult meg az, hogy azzal a cikkecskével, melyet a miskolcziak ínye szerint szárnyára eresztett, még ártani és kárt tenni is lehet. Ő, az ő civilizátori izgatott kedélyállapotában kilőtte a golyót, anélkül, hogy gondolt volna arra, hová fog az majd leesni. Menynyivel eszélyesebb lett volna, ha az áthelyezés kérdését indítvány alakjában az egyházkerületi közgyűlés elé terjeszti vala! Így is övé lett volna az épen nem irigylendő eszme dicsősége és ügyöknek is többet használt volna; másrészről pedig egyházalkotmányunk elvei szerint legszebb kötelességének tett volna eleget és megkímélte volna magát és másokat az ügyhöz tapadt ízetlenségektől. Mert sokan feltűnő dolognak tartják és méltán, hogy egy sárospataki tanár oly kényes kérdésben, mint a szőnyegen levő, nem élt törvényadtaszabta jogával és azt, amit az intézet érdekében hasznosnak és szükségesnek látott, a tanári karnak és az egyházkerületnek mellőztével egyenesen a sajtóba dobálta. En a szabad sajtó nagy jelentőségét elismerem, de úgy tapasztaltam, hogy néha több sebet vág, mint a mennyit begyógyítani képes. Különösen pedig efféle egyházi és iskolai kérdésekben nem ismerem el elsőfolyamodású bíróságnak, mert sokszor a legnemesebb gyöngéd viszo-

21 nyokat szétdúlja, leforrázza, mint nyári nap heve a legszebb tenyészetet. Ezen általánosságok után, hangot adván azon benyomásnak, melyet bennem a vita eddigi folyása támasztott: áttérek azon okok bírálatára, melyeket az áthelyezés érdekében egyik vagy másik fel szokott hozni. Első és legfőbb erősségül hozza fel Kun Pál, hogy Patak kis város, csak «olyan faluszerű fészek»· Jogakadémia pedig szerinte csak olyan helyen állhat fel, ahol «állandó és nagy közönségre számíthat»; mert «amily mértékben zsugorodik össze a város teriméje, azon arányban fogy a benne elhelyezett jogi iskola növendék serege». Ezen állítás támogatására 12 jogakadémiát sorol fel és a város népességét arányba teszi a jogakadémia népességével (Prot, egyházi és iskolai lap, 10. sz.). Ezen statisztikai kimutatás teljességgel nem talál oda, ahová vágni akart, sőt ellenkezőleg épen azt bizonyítja, hogy a 12 jogakadémiával bíró város közt, a népességi arány szerint Patakon van a legtöbb jogász. Ha valaki ugyanis fáradságot vesz magának és a Kun Pál-féle adatokat arányba teszi: kiderül, hogy ha Pataknak 58 jogásza van: akkor Nagy-Váradnak 138 helyett 277, – Debreczennek 125 helyett 447, – Pozsonynak 202 helyett 447, – Kecskemétnek 114 helyett 406, – Győrnek 102 helyett 174, Kassának 101 helyett 200, – Pécsnek 80 helyett 222, Egernek 66 helyett 183, – Nagyszebennek 64 helyett 178, – Pápának 37 helyett 116, – Szigetnek 35 helyett 77 jogtanulójának kellene lenni; pedig én Patakot nem 5000, hanem 6000 lakosú városnak vettem. Tehát a statisztikára való hivatkozás ezúttal rosszul ütött ki, pedig a számok, ha jól tudunk dolgozni velők, nem szoktak csalni. De ám az áthelyezés erőszakos emberei még tovább mentek okoskodásukban és ahelyett, hogy bizonyítanának, mint a régi próféták, rémítő módon jövendőinek. Az a visiójuk van ugyanis, hogy az 58 szám is elébb-

22 utóbb egészen leolvad és a sárospataki jogakadémia elnéptelenedik. Megvallom, hogy az efféle jövendőmondást nagyon cigányasszonyos tempónak tartom. Gyarló embertársamat képtelennek ismerem arra, hogy az idők méhében úgy tapogatódzzék, mint a pók az ő hálójában. En a protestantismust, melynek emlőjén a sárospataki főiskola táplálkozik, oly életképesnek és szívósnak ismerem a történeti fejlődés folyamában, hogy ezen ősi intézet jövendőjében vetett hitemet semmiféle utcai lárma, semmiféle vészmadár sivítása meg nem tántoríthatja. En a néptelenség baját, a néptelenségen kevés számot értve, általánosnak, országosnak tartom és okát nem a kisvárosi viszonyokban keresem, hanem egészen természetes úton-módon magyarázom ki. Tudjuk, hogy különösen 10 esztendő lefolyása alatt, mennyi és mily különféle tanintézetek állottak elő. Ily módon ma már mindenféle társadalmi irányok kielégítvék, egy-egy megfelelő iskolával, ahol kiki megszerezheti az életpályájára szükséges ismereteket és szerencse, hogy az iskolákkal együtt új életpályák nyíltak. Az, aki gazda, iparos sat. akar lenni, ma már nem kénytelen gimnáziumot végezni, vagy hivatása ellen, ősi szokás szerint, jogásznak vagy papnak felcsapni. A tanulók száma, az ország népességéhez képest, a különféle iskolák és élethivatások szerint, helyes és rég óhajtott arányban oszlott meg. Ezen ok miatt, melyet korunk egyik legszebb, nemzeti mívelődésünkre leghasznosabb haladási jelenségnek tartok, bajosan fogunk ezután túlnépes gimnáziumokról beszélni mindenütt, vagy 4-500 akadémiai hallgatóval dicsekedni egy-egy helyen, sőt aki ilyenre vágyik, tanintézeteink megszaporodott számához és országunk népességéhez képest, az egyenes ellensége nemzetünk egészséges fejlődésének, vagy legalább nincs tisztában mívelődésünk tényezőinek együvé ható, arányos működéséről. Az ilyen csodabogár vissza akarja idézni azt a boldogtalan időt, midőn hazánkat prókátorok

23 és papok országának csúfolták a szerencsésebb helyzetű külföldiek. En tehát a néptelenséget, ha azt észszerűen, társadalmi és iskolai viszonyaink jelenlegi alakulása mellett, magyarázzuk, nem tartom oly nagy bajnak, hogy miatta jajveszékelni és félni kellene, mint festett ördögtől, az elnéptelenedéstől. Az iskolák ezentúl nem a tömeg nagy számával fognak imponálni, hatni és hódítni, hanem azon szellemi és erkölcsi erő által, melyet a különféle oktatási és nevelési eszközök hatása alatt kifejteni képesek lesznek. Azt pedig igen gyarló, inaszakadt érvnek, képtelen okoskodásnak tartom, hogy amely intézeti ág növendékei a százas babonás számot meg nem ütik, azt menten az elnéptelenedéstől való féltünkben másuvá kell szállítani. Hiszen akkor, ha iskoláink statisztikáját megtekintjük, igen sok jogakadémiának és theológiai intézetnek, különösen a pestinek, más helyet kellene keresnünk, legalább is Miskolczra vinni experimentálni a Szinva és Pece költőileg érdekes partjaira, hol egy új világváros keletkezik, a képzeletben. Utoljára kisülne, hogy a kolozsvári egyetem sem állhat fel a maga helyén, mert hát nincs annyi növendéke mint a pestinek, sőt a németországi kisebb városi egyetemeknek is újabb szállást kellene keresni, különösen Heidelbergnek, a földi paradicsomnak, ahol tudvalevőleg alig van annyi theológiai hallgató, mint tanár. Az áthelyezés sarkantyús vitézei még a pataki társadalmi életet is okul vetik. Igaz, hogy itt nem találkozunk a felsőbb körök szalonias míveltségével, egy világváros mozgalmas életével: de ám keresett, fárasztó, rontó örömeivel és élveivel sem. Hanem hát azt vagyok bátor kérdezni: múlhatatlanul szükséges-e a magas társas körök zaklató látogatása a tudományokkal foglalkozó ifjúnak. Én azt hiszem, hogy a tanulónak iskolai életében a tudományok képezik legfőbb foglalkozási tárgyát és mentül inkább kimívelte eszét és szívét benn az isko-

24 lában, a tudományok nemesítő hatása alatt: annál hasznosabb, becsesebb és érdekesebb tagja lesz majd künn az életben a társadalomnak és annál könnyebben megszerzi a külső ügyességet is; mert a tartalomhoz hamarébb alakul és simul a forrna, mint megfordítva. Igen bölcsen mondja Schiller, «Über die nothwendigen Grenzen beim Gebrauch schöner Formen» című értekezésében: «A fiatal emberre nézve okvetlenül rontó hatással van az, ha a Gratiák körébe vezetjük, még mielőtt a Múzsák, mint nagykorút, elbocsátották volna és bizonyos, hogy ami az érett ifjúnak külsőleg is bevégzettséget ad, az éretlent szeles bolonddá teszi». Jó lesz ezt gondolóra venni azoknak, akik a nagyvárosi nevelést tartják egyedül ídvezítőnek. Sok olyan szülét tudok már én, aki drágán adta meg árát a nagyvilági nevelésnek, aki minden vagyonát ráköltötte gyermekére és a nem várt eredmény az lett, hogy a gyermek üres fejjel, még üresebb szívvel tért vissza az apai házhoz s még hozzá megvénülve, még mielőtt ifjú lett volna. De hát ez is, mint sok egyéb, ha módunkban van, divatból történik, amely szerencsére változás alá van vetve. Azt hiszi a szegény apa, míg a maga kárán, de már későn, meg nem tanulja, hogy ha fiát nagy városba viszi, már azáltal egyszerre és rövid úton kezébe adja a kenyér botját. Azt hiszi az aggódó szüle, hogy simaságra, hajlékonyságra, jó modorra stb. csak nagy városban lehet szert tenni. Távolról sem gondolja, hogy a kedvesség, megnyerő külső, ügyesség, épenoly természeti ajándékok magunkviseletében, mint az ész kisebb vagy nagyobb mértéke, lelki tehetség dolgában. A magas körök látogatói közt is akadhat akárhány, aki brutális erőszakossággal, durvasággal vagy esetlenséggel és szögletességgel forgolódik a társaságban; de vannak a kunyhó lakói közt is sokan, habár kisvárosi iskolában neveltettek is, oly nemes és vonzó modorral megáldva, hogy mellettök elhalványulhatnak a főúri termeknek némely minden-

25 napos látogatói. Lehet valaki országosan ünnepelt férfiú, de szegletes vagy legalább félénk, tartózkodó modorával nem épen kedves jelenség a társaságban; mert hiába, az ember sokszor azt tanulja meg legnehezebben, ami legkönnyebbnek látszik. Ide is illik a példabeszéd: tanít az Isten, akit tanít. Aztán meg nem is vihetjük mindnyájan gyermekeinket nagy városba, mert nincs módunk benne. Hány szegény földbirtokos, földmíves, iparos, pap, tanító gyermeke maradna míveletlenül, veszne el közmívelődésünkre örökre, ha tudományt és míveltséget csak nagyvárosi iskolában lehetne szerezni. Sárospatak, különösen az újabb időben szegények iskolájának szokott neveztetni és ezt nem tartja magára nézve lealázónak, sőt inkább erősnek érzi magát azáltal, hogy egy nagy demokratikus elv szolgálatában áll, felnyithatván a világon legolcsóbb szállásaival, jól berendezett tápintézetével, ösztöndíjakkal és egyéb jutalmakkal a jólét és boldogság forrását azon társadalmi osztályokhoz tartozó gyermekek előtt, akik különben homályra volnának kárhoztatva. Ε körülmény amily megnyugtató és boldogító ránk nézve a jelenben, épen oly biztató a jövőre nézve is, mert a szegénység kifogyhatatlan, mint a tenger vize. Azonban, ha a nagyvárosoknak elsőséget adnánk is a kisvárosok felett igazi nevelés dolgában; ha megengednők is, hogy finomságot, jó modort, udvariasságot, Isten tudja mit még, csak nagyvárosokban lehet elsajátítani: ugyan kérdem: miféle nagyvárosiast mutathat fel Miskolcz Patak felett? Nem felelek rá, nem feszegetem, mert egy derék iparosvárost kellene kisebbelnem. Különben is minden hímezés-hámozás nélkül megfelelt erre a «Pesti Napló» K. aláírású cikke, amelyben csőstül megkapta Miskolcz, amit keresett, fészkelődéseért. Vajjon a miskolczi jogász kiegészítő része lenne-e azoknak az oda képzelt magas köröknek? vagy a pesti jogász hivatalos-e a főúri körökbe azon egy néhány kivételével,

26 akik már születésöknél fogva szalonképesek? Bizony a szegény ember szegény marad, akár Patakra, akár Pestre menjen is jogásznak!! De van a sisakos-paizsos vitézeknek egy más okuk is, melyre különösen szeretnek hivatkozni, melyet minden hírlapi cikkecskében jónak látnak felemlíteni, mert szerintök épen ez gyakorolhatna döntő hatást az áthelyezés ügyére. Azt mondják ők, hogy «Sárospatakon nincs járásbíróság, törvényszék, megyei központi politikai élet» sat., hogy a jogtanuló már iskolai pályáján gyakorlati alkalmazásban láthatná az elméletet. Ezen állításukat még egy sete-suta hasonlattal is igyekeznek felfoghatóbbá tenni, mondván: «valamint az orvosnövendék már a kurzuson kórházak látogatására, boncolásra, tehát gyakorlati tevékenységre utaltatik; a technikus iskolai pályája alatt már bizonyos technikai munkálatokba alkalmaztatik: a jogásznak is kell hébe-korba látnia azt, mit csinálnak azok, kik mint bírák, ügyvédek, közigazgatási hivatalnokok működnek? Ezen hasonlatnál semmi sem mutatja inkább össze-vissza kevert fogalmaik, kuszált eszméik zűrzavarát; első tekintetre mindjárt fel tűnhetik mindenkinek, hogy az itt összehasonlított életpályák egymásra nem bizonyíthatnak már a tudományok természeténél fogva sem, aztán az orvos és technikus iskolai pályájának bevégezte után egyenesen az életbe lép ki, míg a joghallgatónak az elméleti négy év után három gyakorló év van adva. Senki sem vonja kétségbe, hogy a tudományok általában, így a jog- és államtudományok is, végeredményben az életnek szolgálnak; de azt nem hiszem, hogy be tudnák bizonyítani a miskolczi jogakadémia kengyelfutói, hogy alapos, tudós jogászok, derék ügyvédek, törvénybírák stb. csak úgy képezhetők, ha már az iskolában járásbíróságokba, törvényszékekre járnak, politikát űznek. Megcáfolja ezt az eddigi tapasztalat, ellene bizonyít ennek egy század lefolyása alatt minden jogtanulmányi rendszerünk, így a legújabb miniszteri sza-

27 bályzat is, mely szerint jogakadémiáink berendezvék. Ebben, az elméleti és gyakorlati képzés különválasztatván, legkisebb súly sincs fektetve az elméleti évek alatt szerzendő gyakorlatra. Ε tanulmányi rendszer alkotói, úgy látszik, a tudomány magaslatán állva, jól tudták, hogy a jog– és államtudományok egész kiterjedésökben, rendszerökben és összefüggésökben hosszas elméleti képzést, szorgalmas és lelkiismeretes tanulmányozást kívánnak. Meg voltak győződve afelől, hogy a jogakadémia nem pusztán a pozitív törvények szabványai szerint mozgó hivatalnokok képezdéje, hanem sokkal inkább oly tudós intézet, ahol alapos jogtudósok, államférfiak, a jog és igazság felkent bajnokai, a társadalom vezérei nyerik elméleti kiképeztetésöket a tudomány szellemében, akik arra vannak hivatva, hogy a megvetett alapokon a tudományt továbbfejlesszék és mint egy Kossuth, Széchenyi, Eötvös, Kölesei stb. nemzetüknek, fajuknak díszére váljanak. Nem, uraim, az iskola még nem maga az élet, hanem csak előképe annak és hogy az élet előképévé váljék, arra annyi eszköz, annyi út és mód áll a fiatal ember előtt jelenleg, mint soha azelőtt. A tudomány nevében tiltakoznunk kell minden oly felfogás ellen, mely a jogtanulót már az iskolában járásbíróság! írnoknak szegődteti, vagy törvényszékekre viszi, hogy hallgassa a társadalom bűnpereinek, megrendítő botrányainak végetlen lajstromát; vagy kortesvezérré teszi, gyönyörködvén balkörmű hősi erényeiben. Egy Kölesei, Széchenyi, Kossuth, Eötvös életének, szakbeli műveinek olvasása, tanulmányozása több tanulságost és képzőt nyújt a komoly irányú joghallgatónak, mintha ügyvédi irodákban ezer esztendeig tanulja a keresetlevelek készítését s gyakorolja magát az exequálás nemes mesterségében. Ne fosszuk meg a fiatal embert eszményeitől mindjárt az élet küszöbén. Ne tegyük őket tervszerűen számítóvá, gyakorlativá, az anyagi haszon imádóivá oly korban, midőn még

28 lelkesedniük kellene. Ne tegyük kedélyeket elfásulttá, szíveket rideggé oly korban, midőn az életet megutálni bűn, hitet, reményt elveszteni szánandó szerencsétlenség. Ε tekintetben nagy tanulságot foglal magában, politikai és társadalmi viszonyainkhoz képest, az a rajz, melyet Boissier, a szellemes francia író és tudós, a Caesar korabeli római ifjúság neveléséről nyújt «Cicero és barátai» című kitűnő munkájában. A Caesar korában az volt a szokás, hogy azon ifjakat, akik közhivatalokra szánták magokat, mindjárt a férfi-tóga felvétele után, valamely híres államférfihoz vitték szülei. «Ott a legbizalmasabb családi körben hallgatták aztán mesterük társalgását barátaival, vitáit ellenfeleivel; látták, hogyan ké~ szül az csendben, nagy szónoki csatáira s követték őt a basilikába és a fórumra.» Bármily férfiasnak látszik is első tekintetre az, hogy a fiatal ember «a valódiság körülményei közé» helyeztetett; mindamellett, mondja Boissier, volt egy nagy veszély az ily nevelésben». «Ez ugyanis nagyon korán megtanító az ifjakat oly dolgokra, melyeket jobb minél tovább nem ismerni; megbarátkoztatta őket a botrány és romlottság látványaival, melyeket a nyilvános élet rendesen nyújt; nagyon gyors érettséget hozott létre s időelőtti dícsvágyat gyújtott bennök lángra. Az a 16 éves fiatal ember, ki tartózkodást nem ismerő, vén államférfiakkal élt bizalmas érintkezésben, ki előtt azok, minden elővigyázat nélkül, föltárták ο pártok legaljasabb cselszövényeit, nem veszített-e okvetlenül valamit a korával együtt járó ártatlanságból és gyöngédségből? Nem lehetett-e attól tartani, hogy ez a rontó hatású együttlét végre is a fondorkodás, a siker imádásának hajlamát, a hatalom féktelen szeretetét s azt a vágyat költi fel benne, hogy minden eszköz felhasználásával gyorsan jusson magas polcra s hogy mivel rendesen a leggyorsabb út a legrövidebb is, kísértetbe jöjjön, kiválólag ezen haladni.» Es ezt a példák szomorúan igazolták is a római birodalomban. Vajjon, ismétlem, nem meríthetünk-e e rajzból, ma is és mi is.

29 tanulságot? Nincsenek-e megdöbbentő jelenségek előttünk? Nincsenek-e temérdek közéleti és társadalmi bajainknak oly forrásai, melyekből már a Caesar korában is a romlottság vize ömlött szét az élet minden viszonyaira?? A szegény vitézek, miskolczi jókedvökben, már azt is világgá bocsátották, hogy az áthelyezés eszméjének az «irányadó körök» is megnyervék. Csábító színnel rajzolják, mily szép lesz az a jogakadémia «az egyházkerület középpontjában», «a püspöki székhelyen». Sőt dr. Ballagi Mór, aki mindig szerette a vitát, mióta lapja van, félre nem ismerhető örömapai elragadtatásában, odáig ment, hogy már szerinte nem is kérdés: «Miskolcz-e vagy Patak»; egyedül a kivitel módozatairól van szó. Nem vagyok kíváncsi ezen úgynevezett «irányadó körök» ki és mi létére, de azt kétlem, hogy számbavehető emberek keveredtek volna a hasard-játékba. Sokkal inkább meg vagyok győződve egyházi és világi vezérférfiaink bölcseségéről, mintsem feltehetném rólok, hogy az idétlen eszme forgatóival legtávolabbról is összeköttetésben állanak. Tántoríthatatlanul hiszem, hogy azok, akik reformált egyházunk bizalmából jelenleg a sárospataki főiskola sorsára befolyást gyakorolnak, még gondolatban is távol állnak attól, hogy a főiskolával, mint rajok bízott örökséggel, hűtlenül sáfárkodjanak, annak egységét megbontani, tekintélyét csorbítani, egyházi, nemzeti, közművelődési hatását megfogyasztani igyekeznének. Bűn volna tőlem, feltenni rólok, hogy amit dicső őseik Hitétől, meggyőződésétől lelkesedve, roppant áldozatok árán, legközelebb újból alkottak, azt most, alig egy pár év múlva, érthetetlen módon, megsemmisítenék. Ilyen feltevéssel csak az lehet, aki egyházalkotmányunk, kormányzati rendszerünk elveit nem ismervén, azon balga hitben él, hogy nálunk elégséges egy-két embernek összedugni a fejét és a sárospataki főiskola egy része, tanáraival és alapít-

30 vány-leveleivel együtt, azonnal elhurcolkodik déli irányban, oda, ahol minden megvan már a teljes boldogságra, csak épen egy jogakadémia hiányzik. így csak az gondolkodhatok, aki, protestáns ember létére, «egyházkerületi középpontot», «püspöki székhelyet» rajzol az ő «Camera obscurája» után, nem tudván távolról sem, hogy a mi egyházkerületi középpontunk a hitbuzgó szívek kellő közepében van, püspöki székhelyünk pedig arrafelé van, ahol megszáll a gyülekezet szeretete és bizodalma. Jó lesz ezen apró seréttel puskázó duodec hatalmaknak megtanulniok, ha még nem tudják, hogy a sárospataki főiskola nem egy-két emberé, nem ez vagy amaz osztályé, hanem az összes reformált közönségé, melyet úgy könnyűszerrel nem lehet kitudni a játékból és sommás úton megfosztani jogától a fontosabb egyházi és iskolai kérdések eldöntésénél. Ha azért az áthelyezés kérdése valaha komolyan szóba jönne a zöld asztalnál, amit nem hiszek: tudnunk kellene azt is, miképen vélekednek erről az egyházkerületben levő egyes egyházak, mert a kötelességgel nálunk is jár jog. Sőt, ha visszaemlékezünk, hogy néha napján az összes magyarországi reformátusok nagyjai, egyházkerületi különbség nélkül, tartották védő szárnyaik alatt a sárospataki főiskolát; ha meggondoljuk, hogy a sárospataki főiskola az egyházkerületek közös tanácskozásaiban mindig úgy volt ismerve, mint a magyarországi reformátusok egyik főiskolája: méltán kérdésbe tehető, nem képezhetné-e a sárospataki ref. főiskola, ha érdeke veszélyeztetnék, a ref. egyházkerületek közös tanácskozmányának tárgyát. Világos példát szolgáltat erre nézve a pápai főiskola, midőn ezt, néhány tanár izgatására, 1804-ben Komáromba akarták áthelyezni. Nem tartozik ide az egész vita leírása, mely a trón zsámolyáig felhatott, csak azt említem meg, hogy a pápai főiskola ügyébe a többi egyházkerületek beavatkoztak és Pesten 1804 aug. 20. s több napjain tartott egyete-

31 mes értekezletükön (generalis conventus) a következő határozatot hozták: «Erga recursum ecclesiae papensis, ad super intendent ias fine ponendi remedii factum, quo exponitur prof essores Collegii papensis, adscitis sibi nonnullis asseclis, in eo laborare, ut collegium illud rapa Comaromium transferatur, conclusum est: Constat Scholam Papensem antiquis temporibus ibidem fundatam, constat eandem jure postliminii ex consensu et determinatione omnium quattuor in regno Superintendent iar um Helvét, confessionis in numerum Scholarum altiorum receptam esse, constat eandem praeter illas, quas habent fundationes, ex omnibus suae confessionis super intendentiis bénéficia sua percipere. Cum itaque haec omnia constent, constare debet etiam illud, nee uni ex Superintendentiis, tanto autem minus parti, aut Professoribus, qui per Superioritatem libère vocantur et dimittuntur, jus illud competere, ut Sedem Matris hujus Scholae seu Collegii pro arbitrio suo mutent.» Itt tehát az van mondva, hogy az egyházkerületek közül egyet, annál kevésbé egy pártot vagy tanárokat, akik a felsőbbség által szabadon választatnak és elbocsáttatnak, nem illet meg azon ]og, hogy egy anyaiskola helyét szabad kényökkedvök szerint változtassák. Nem nagy nyomatékkal bír talán ez az eset azok előtt, akik a jogfolytonosságra, az egyházkerületek összetartozandóságára mit se adnak; akik a múltak tanulságait könnyelműen eldobják magoktól és a jövő álomképein kapkodnak, anélkül, hogy a jelenért valamit tenni tudnának; de annyit mindenesetre bizonyít, hogy egyházi és iskolai ügyeink jelen állapotában ránk férne már egy alkotmányozó zsinat szabályozó tekintélye. De azt mondják azok, akik fújják a holt szenet és kalapálják a hideg vasat, hogy ők nem akarják a sárospataki főiskola egységét megbontani, helyét változtatni; megelégesznek azzal, ha a jogakadémia, mint a «főiskola exponált közege» Miskolczon kapja az őt

32 illető alapítványok kamatait. Mézes-mázos beszéd, mely legfeljebb felületesen gondolkozó és könnyen hívő embereket hozhat kísértetbe. Olyformán beszélnek az újkeletű apostolok, mintha arról akarnának meggyőzni bennünket, hogy vájassuk ki az egyik szemünket, hiszen egy szemmel is csak úgy lehet látni, mint kettővel és csak a kísérlet megtörténte után vennők észre, hogy nézünk, csak nézünk, de még se látunk úgy, mint azelőtt. A sárospataki főiskola, idők hosszú folyama alatt, lassan-lassan emelkedett a fejlődés azon fokára, ahol jelenleg, bármily szempontból ítéljünk is, egyik első helyet foglalja el a hazai protestáns iskolák közt. Amint a protestáns hitbuzgóság e főiskola sokféle intézményeit, a kor szükségeihez képest, fejlesztette; tápintézetet alakított, a tanárok számát szaporította s az anyatörzsbe új meg új intézeti ágakat oltott; akként emelkedett hitele, növekedett híre s neve a közvélemény előtt s vált azok előtt, akik hatását és történetét ismerik, oly szellemi középponti hatalommá, melyet a legszebb diadal koszorújával tisztelt meg 1860-ban az egész nemzet. Ha már most a fenntartó egyház közönsége, a történeti fejlődés folyamát megszakítva, saját alkotását, mely előtt még az ellenség is meghajolni kénytelen, megbontva, azt mondaná, hogy Sárospatakon elég a theológiai intézet, a jogot küldjük Miskolczra szerencsét próbálni: ugyan, kérdem, az lenne-e a sárospataki főiskola az áthelyezés után, mint volt azelőtt? Bírna-e tagjaiban megcsonkítva azzal a tekintéllyel, súllyal, azzal a szellemi és erkölcsi erővel a közönség előtt, mint jelenleg? Nem hatna-e vissza a közösügyes intézkedés, ez az újonnan keresztelt szellemi birodalom, az intézet többi megmaradt ágaira is? Nem szorítná-e ez a főiskolát a másodrendűség, az alárendeltség hitvány szerepére? Nem vonná-e ez maga után a tengődés és pusztulás szomorú állapotát, amelyet a sárospataki főiskolára, azt hiszem, egy igazi

33 magyar, egy igazi protestáns ember sem óhajt, talán mostoha, szívtelen gyermekei se?!! Ilyen aggodalmakat hárított el magától a tiszáninneni ref. egyházkerület akkor is, midőn a sárospataki jogakadémiát, roppant áldozatok árán, a legújabb miniszteri tervezet szerint, jónak látta berendezni. Ugyanakkor nemcsak a protestantismus elvének életképességét mutatta meg a maga részéről is; nemcsak a protestantismus eszméinek biztosított társadalmi jelentőséget, hanem egyszersmind a sárospataki főiskola tekintélyének, szellemi jólétének, hatalmi állásának megszilárdítását is szem előtt tartotta. A fenntartó egyház, úgy látszik, dicstelennek tartotta volna magára nézve, ha egy oly intézeti ágat, mely a történeti fejlődés folyamán előállva már megvolt, az egész intézet teljességének, épségének megrontásával, számításon kívül hagyott volna. A jogakadémia fenntartásával arra is méltán gondolhattak a mi mélyebben érdeklődő bölcs embereink, hogy lesz olyan helyünk, ahol egyházi és világi pályára készülő ifjaink, együtt, egy és ugyanazon szellemben neveltetnek s mint egy törzsnek két hajtásai, ugyanazon szervek segélyével szívják magokba az éltető táplálékot. Mert isten a megmondhatója, mennyi szükségünk van nekünk arra, mint Szalóczi Bertalan is a «Miskolcz» ez évi 19. számában szépen megírta, hogy vallásos, egyházi és iskolai ügyeink iránt érdeklődő, bajainkat, szükségeinket értő, vágyainkat, óhajtásainkat, reményeinket érező, derék világi embereink legyenek, akik ha megfogynak és elzüllenek, nincs aki megtartson bennünket az élő földszínén. Abban is mindnyájunk meggyőződését fejezte ki Szalóczi Bertalan, hogy törvény, jog, igazság és a mi ezeket megszenteli, hazaszeretet tanulására, nem lehet alkalmasabb hely Pataknál, ahol minden lépten-nyomon hazai, egyházi és iskolai történetünk nagy emlékeivel találkozunk, ahol

34 minden tárgyról a Perényiek, Dobók, Rákóczyak, Lorántfyak stb. és az újabb kor annyi jeleseinek szelleme int felénk. Bizony, egy szép hazafiúi gondolat e nagy szellemek társaságában többet ér, mint a Miskolczért küzdő Góliátok közösügyes birodalmának minden képzelhető dicsősége. A fentebbiekben kifejtett okok alapján, én az áthelyezést, legyen az bár «exponálás», szükségtelennek és lehetetlennek tartom, de jogilag sem engedhető meg, az alapítványok természeténél fogva. Ilyen véleményt fejezett ki Mitrovics Gyula is «A sárospataki jogakadémia Miskolczra való áttétele kérdéséhez» című alapos cikkében, melyben ő a könnyű vértezetű viadorok támadását mindjárt az első ostromkor, diadalmasan visszaverte (L. Prot. egyh. és isk. lap 9. sz.). De ám, dr. Ballagi Géza, sárospataki jogtanár, mint az áthelyezés egyik atyamestere, a «Prot. egyházi és iskolai lap» 11. számában egészen másképen és oly magas hangon beszél a sárospataki főiskola alapítványainak jogi természetéről, mintha eddig mindannyian nagy tévedésben voltunk volna és ő, mint nagy tekintély, felfedezte volna protestáns egyházjogunk igazi, még eddig ismeretlen elveit. Nagy kár azonban, hogy midőn a magas hangot kiadni igyekezett, a nem közönséges erőlködés miatt megcsetlett. Először ugyanis azt hirdeti, hogy a protestáns egyházjog elvei szerint, az «alapítványok az egyház egyetemét illetik«, azután, anélkül, hogy a következményt lehúzná, mintha maga se hinne magának, mégis csak a pataki iskolának engedi a tulajdonjogot, mondván: «A jogakadémia Miskolczon is Pataké maradna», mert ők nem akarják a tulajdonjogot megsérteni, az alapítványokat megosztani, magukkal vinni; nem kívánnak külön kormányzatot. Itt kétféle nézet van kifejezve és hogy melyik a juris doctor úré, nem tudjuk. Aki ilyen határozatlan véleményen van, attól nem fogadhatunk el jogi tanácsot a sárospataki jogakadémia áthelyezése

35 ügyében; aki így vallja a színeket, annak nem tulajdonítunk komoly meggyőződést, annak teljességgel nem hihetjük el, hogy Miskolczon is lehetne sárospataki jogakadémia. Megcsetlett bíz ő, meg!! Úgy látszik azonban, hogy ő sem hisz már a kalandorszerű vállalat sikerében, mert a «Prot. egyházi és iskolai lap» 13. számában megfújta a visszavonulót és összeszámítván kevés számból álló elvérzett seregét, mely a «közvéleményt» csinálta: megnyugszik azon boldogító tudatban, hogy a «Prot. egyházi és iskolai lap» temetőjében biztosíthatja számukra a megérdemlett halhatatlanságot. Talán már neszét vette ő is a Miskolczon folyó ápril 2-án tartott értekezletnek, amelyben a legtekintélyesebb városi polgárok egyáltalában nem szerettek belé abba a boldogságba, mely a jogakadémia áthelyezése által a képzeletben rajok várakozik. Miskolcz városának szellemi és anyagi tekintetben való emelkedését mindnyájan szívesen óhajtjuk és szép dolognak tartjuk, de mégsem elég szépnek akkor, ha azáltal a sárospataki főiskolát, hatalmunknak, létünknek fő-fő alkotó elemét, gyöngítenénk. Oly számítás ez, mely ha némely vándorszellemeknek tetszik is a városért és közönségeért, mely ha a kalmárvilágban megjárná is, de ott, hol magasabb szellemi és erkölcsi érdekek forognak kérdésben, figyelmet sem érdemel. Ide vonatkozólag jellemzően és tanulságosan nyilatkozott a híres Palóczy László 1839-ben,* * Kun Pál, «Patak-e vagy Miskolcz »című cikkében (L. Prot, egyházi és iskolai lap 9. sz.) azt állítja, hogy »Patakon a részleges vagy teljes áthelyezés kérdésévet mindig foglalkoztak», sőt a főiskolai tanárok már «e század elején» indítottak ez irányban mozgalmat. Mindaddig, míg Kun Pál az itt mondottakat okmányilag meg nem bizonyítja, állításait mende-mondának, koholmánynak nyilvánítom. A sárospataki főiskola áthelyezésének kérdése legelőször 1839-ben vettetett fel egy H. E. aláírású cikk által, de a tanárok közt akkor egyetlen egy barátja sem volt az áthelyezésnek. (L. Társalkodó 1839. és 40. évi folyamok.) Ε század elején, 1804-ben, a pápai főiskolának Komáromba való áttétek forgott szóban, mely ügy 1840-ben ismét feleleveníttetett a komáromiak által, de ezt, azt hiszem, híréből sem hallotta Kun Pál, annyival kevésbé azon mozgalmat,

36 midőn a «Társalkodó» H. E. aláírású cikke, a sárospataki jogakadémiának Miskolczra való áttétele ügyében, egy hatalmasan ledorongolt vitát idézett elő: «Nekem», így szólt az országos hírű miskolczi polgár, «szívem, lelkem, múltam, jelenem, Miskolczhoz van síromig forrva, de a pataki főiskola maradjon ott, ahol van; vagy ha arról lehetne szó, hogy másuvá helyeztessék, akkor legalább is Homonnáig óhajtanám feltolatni.» Azt hiszem, hogy Miskolcznak jelenleg is vannak számos oly derék, magyar és protestáns fiai, akik ama nagy nyomatékú szavak értelmét egész jelentőségében felfogják. Egyébiránt, ha Miskolcz város anyagi ügyei virágzó állapotban vannak; ha nem igaz az a járó-kelő hír, hogy a városnak elébbvaló, a helyi jól felfogott érdekeknek közvetlenebbül szolgáló teendői volnának: akkor állítson fel jogakadémiát a maga költségén. Erre teljes joga van, «mert a szellem ott fú, ahol akar». Akkor majd elmennek oda azok is, akik a meghurcolt, megkisebbelt Sárospatakot nem szeretik már, noha elébb kívánkoztak belé. Ez a gondolat nyugtasson és vigasztaljon meg bennünket kölcsönösen egyelőre! Szinyei Gerzson sárospataki akadémiai tanár. mely 1794-ben a pesti egyetemnek Esztergomba való áttétele ügyében támadt, vita tárgyává tétetvén: Sitne consultum universitatem Pestiensem Strigonium transferre? Sz. G.

37

A sárospataki ref. jogakadémia tanári karának előterjesztése a tiszáninneni egyházkerület közgyűléséhez a sárospataki jogakadémia versenyképességének biztosítása érdekében.* Főtiszteletű Egyházkerületi Közgyűlés! A debreczeni és pozsonyi egyetemek felállításáról szóló törvényjavaslatnak a benyújtása nagyon közvetlenül érinti a jogakadémiákat. Az új egyetemek felállítása mindenesetre maga után fogja vonni különösen a közeli jogakadémiák létszámának a csökkenését. Az ambiciózusabb hallgatókat magához vonzza az új egyetem nagyobb arányú, tökéletesebb felszerelésével, a kevésbé ambiciózusabb és a hanyagokat pedig oda fogja vinni a régi egyetemekről ismert nagyobb szabadság. Ehhez járul még a kötelező doktoratusnak a bírákra való kiterjesztése, amit a képviselőház igazságügyi bizottsága az «egyes igazságügyi szervezeti és eljárási szabályok módosításáról» szóló törvényjavaslat tárgyalása alkalmával már elfogadott s amely minden valószínűség szerint rövidesen szintén törvényerőre fog emelkedni. Ez azt jelenti, hogy a jogakadémiákon letehető jogtudományi államvizsga nem fog többé az igazságügyi pályára képesíteni s jövőre tulajdonképen csak a közigazgatási pálya lesz az, amelyre a jogakadémiák is képesítést adhatnak. A III. alapvizsgának a jövő iskolai évtől kezdődőleg a tanulmányi rendbe illesztése sem fog sokat segíteni a bajon. Lehet ugyan, hogy emelni fogja a III. éves hall-

* Melléklet a Sárospataki Ref. Lapok J912. évi 4-ik számához.

38 gatók számát; de viszont megtörténhetik az is, hogy épen ellenkezőleg az egyetemekre fogja vonzani a hallgatókat, hogy annál az intézetnél tehessék le magánjogból és büntetőjogból az alapvizsgát, amelynél egy év vagy esetleg egy félév múlva ugyanezekből a tárgyakból képesítővizsgát tesznek. Úgy, hogy a III. alapvizsgát sem lehet olyan reformnak tekinteni, amely ha a másik két ellentétes tényező nem hatna is közre, feltétlenül a jogakadémiák erősödését vonná maga után. Ilyen körülmények között érthető, ha a fenntartókat aggodalom tölti el a jogakadémiák jövő sorsa iránt s ha felmerül a kérdés, hogy kívánatos-e és indokolt-e a jogakadémiák további fenntartása? A főt. Egyh.-ker. Közgyűlésnek, mint a sárospataki ref. jogakadémia kormányzó hatóságának, szintén állást kell foglalnia az új helyzettel szemben, épen ezért óhajtja a jog- és államtudományi kar e kérdésre vonatkozó véleményét feltárni egyházkerületünk közönsége előtt. Jog– és államtudományi karunknak természetesen semmi kifogása nem lehet az új egyetemek felállítása ellen, sőt örömmel üdvözli azokat, mint amelyek megszüntetik azt a szégyenletes állapotot, hogy a magyar anyaországnak mindössze két egyeteme van, ugyanannyi, mint a sokkal kisebb és a kultúra sokkal alacsonyabb fokán álló Romániának s így messze mögötte marad az egyetemek száma tekintetében a nyugati kultúrállamoknak. Egyetemek nélkül nem lehet tudományos fejlődés s nálunk az egyetemek nemcsak a tudományos fejlődésnek, hanem a magyarosodásnak is hatalmas tényezői s így csak örömmel láthatja minden elfogulatlanul gondolkodó magyar ember az egyetemek szaporítását. De tiltakoznunk kell az ellen a téves nézet ellen, hogy két új egyetem felállításával megszűnik a jogakadémiák létjogosultsága. Eljöhet az idő, amikor a jogakadémiáknak, mint szakiskoláknak a megszüntetésével

39 egészen az egyetemi rendszerre fognak nálunk is áttérni; de ez a ma fennforgó viszonyok között nem lehetséges. A folyó 1911-12. isk. év első felére a két tudományegyetemre s a tíz jogakadémiára beiratkozott öszszesen 11,488 hallgató, akik közül jogász 6725, míg az egyetemek többi fakultásaira összesen 4763 hallgató esik, vagyis a jogászok száma csaknem 2000-rel múlja felül a többi facultások hallgatóinak a számát. Ha tehát az összes jogakadémiák megszüntetésével a négy egyetem jog– és államtudományi karára volna bízva a jogászok képzése, egy-egy egyetemre, feltéve, hogy a mai létszám változatlan maradna, átlag 1681 hallgató esnék, vagyis több, mint amennyi jelenleg a kolozsvári egyetemre van beiratkozva. Az egyetemek jogi fakultásának a túlzsúfoltsága tehát nem szűnnék meg s így nem szűnik meg a jogakadémiáknak az a legfőbb hivatása sem, hogy az egyetemek túlnépességének levezetócsatornái legyenek s ezáltal a joghallgatók intensiv tudományos kiképzését lehetővé tegyék. A fenti adatok világosan mutatják, hogy nálunk a jogászok számára nem annyi főiskolára van szükség, mint a bölcsészek, az orvosok vagy a mathematikusok számára. Ha az összes jogászainkat egyetemeken akarjuk kiképezni, legalább 7-8 egyetem lenne szükséges, míg 7-8 orvosi vagy bölcsészeti fakultás egészen felesleges volna. A kolozsvári egyetem orvosi, bölcsészeti és mathematikai fakultásainak a túlzsúfoltságáról ma sem lehet szó s szinte félős, hogy a két új egyetem felállítása után ezek a fakultások a vidéki egyetemeken néptelenek lesznek. Természetesnek látszik ugyan az az ellenvetés, hogy az új egyetemek felállításával minden valószínűség szerint növekedni fog az orvosés bölcsészethallgatók száma; a jogakadémiák megszüntetése viszont a joghallgatók számának az apadását eredményezné. Ez az ellenvetés azonban csak részben fogadható el. A joghallgatók

40 abnormisan magas száma a minősítési törvény rendelkezéseivel függ össze, s amíg a jogvégzettség fog a legtöbb pályára képesíteni, addig az intézetek számának az emelkedése vagy csökkenése nem fogja lényegesen befolyásolni a fentebbi arányt. Új műegyetemnek vagy gazdasági egyetemeknek a fölállítása, amelyek az ipari és gazdasági pályára vinnék a magasabb képzettségű egyéneket, felette kívánatos volna; de ha orvosi és bölcsészeti fakultással ötödik és hatodik tudományegyetemet létesítenénk, csak azt érnők el, hogy szaporodna azoknap a diplomás egyéneknek a száma, akiknek a magyar állam és a magyar társadalom nem képes tisztességes megélhetést biztosítani. Amíg a minősítési törvény rendelkezéseit meg nem változtatjuk s amíg az állami hivatalnokok óriási száma nem csökkenni, hanem emelkedni fog, addig sok jogászra s így az egyetemek mellett külön jogi főiskolákra lesz szükség s egészen helytelen dolog volna ezeket a már létező külön jogi főiskolákat megszüntetni. A közvélemény ugyan mindinkább a jogakadémiák ellen foglal állást s vannak, akik az új egyetemek felállításával kapcsolatban az összes jogakadémiák megszüntetését sürgetik s úgy látszik, mintha a kormány is szándékosan olyan intézkedéseket tenne, amelyek a jogakadémiák életképességét vannak hivatva megszüntetni; afelől azonban nyugodtak lehetünk, hogy a kormány a közel jövőben nem fog nyíltan föllépni a jogakadémiák ellen s nem fogja azoknak a megszüntetését kezdeményezni. A jogakadémiák nagy része a felekezetek kezében van, a felekezetek pedig, amelyek közül egy pár egyetemmé törekszik a maga jogi főiskoláját kiépíteni, bizonyára nem fognak könnyen belemenni a jogakadémiák feladásába; az ő hozzájárulásuk nélkül, erőszakkal vinni pedig keresztül a jogakadémiák megszüntetését, igen kétes kimenetelű vállalkozás volna. Balogh Jenő vallásés közoktatásügyi államtitkár úr különben határozottan

41 kijelentette a jogi oktatás részleges reformja tárgyában 1911 január 2-ra összehívott szaktanácskozmányon, hogy «a jogakadémiák gyöngítése nem törekvése és nem is óhajtása.» A jogakadémiákat tehát nem fenyegeti komoly veszedelem, ha az új egyetemek felállításával egyidejűleg nem mondják ki a megszüntetésüket, mert szilárd meggyőződésünk, hogy a jogi oktatás tömérdek bajain az új egyetemek semmit sem fognak segíteni; a debreczeni és a pozsonyi egyetemek felállítása után egy pár év múlva úgy a közvélemény, mint az illetékes körök be fogják látni azt, hogy a jogi oktatás bajait nem a harmadik vagy negyedik új egyetemmel, hanem csak a létező jogakadémiák megerősítésével lehet megszüntetni. Kétségkívül válságos évek következnek a jogakadémiákra; de az új egyetemek létesítése végeredményében a jogakadémiák javára fog szolgálni, mert ki fogja vonni a talajt az alól a jogakadémiákra veszedelmes irányzat alól, amely a jogi oktatás minden bajának az orvoslását az új egyetemektől várja. Jogés államtudományi karunknak többször volt alkalma rámutatni arra, hogy a jogi oktatás reformja helyesen csak a Csáky-Wlassics-Berzeviczy-féle javaslat alapelvének az elfogadásával: a kötelező doktorátus eltörlésével s a jogakadémiákon is letehető egységes államvizsga behozatalával oldható meg. A főtiszt. Egyházkerület, sot az Egyetemes Konvent is több alkalommal helyezkedett erre az álláspontra. A két új egyetem felállításával mi nem látjuk annyira megváltozottnak a helyzetet, hogy ezt a véleményünket fel kellene adnunk. A jogi oktatás bajai csaknem kivétel nélkül az egyetemek túlzsúfoltságára vezethetők vissza, ami az előadások látogatásának az ellenőrzését, a hallgatók colloquáltatását, a különböző praktikumokban és szemináriumokban való kötelező részvételt lehetetlenné teszi. Amikor egy tanárnak 400-500 vagy 600 hallgatója van,

42 teljes lehetetlenség, hogy mindegyikkel intensive foglalkozzék. Innen ered az a tarthatatlan állapot, hogy a 400-500 hallgató közül a legtöbbször 40-50 látogatja az előadásokat, a szemináriumokban és praktikumokban pedig alig 10-15 hallgató vesz részt. A hallgatók komoly előkészülésének a hiánya azután szükségképen maga után vonja a jogi vizsgák– és pedig nemcsak az alap- és államvizsgák, hanem a szigorlatok színvonalának a sülyedését is, mert szigorú mérték alkalmazásával – épen a komoly készültség hiánya miatt – a jelentkezők kétharmad részét nem lehetne képesíteni, ami pedig lehetetlen állapot volna. Mindez azt a tudatot viszi bele a közvéleménybe, hogy a jogi pálya a legkönnyebb, amelyet biztosan el lehet végezni, ha az illető a vizsgák előtt 4-5 hetet egy előkészítő intézetben, ú. n. szemináriumban tanul – aminthogy tényleg így is áll a dolog – s ez a körülmény a jogi pályára vonzza azokat a legkevésbé értékes elemeket, akikből hiányzik a komoly törekvés és a munkakedv, akiket nem belső hajlam visz a jogi pályára, hanem az, hogy megunták a középiskolában a tanulást. Hogy ilyen körülmények között milyen készültséggel lépnek ki az életbe a mi jogászaink, az könnyen elképzelhető. Ezen az állapoton a debreczeni és a pozsonyi egyetem felállítása nem fog segíteni, mert azt nem kell hinnünk, hogy ezeken az egyetemeken – a jogi szakoktatás reformja nélkül – más állapotok lesznek, mint az eddigieken. Ha csak nem akarják magukat kitenni annak a veszélynek, hogy egyáltalában ne legyenek hallgatóik, – épen úgy, mint ma a jogakadémiák – kénytelenek lesznek alkalmazkodni a budapesti egyetemen uralkodó rendszerhez. Míg a budapesti egyetemnek a mai rendszer mellett feltétlenül meglesz a maga tömérdek hallgatója, addig a vidéki egyetemek közül – amint ezt ma a vidéki jogakadémiáknál látjuk – az lesz a legnépesebb, amely legkevésbé fogja ellenőrizni az elő-

43 adások látogatását s ahol a legkönnyebbek lesznek a szigorlatok. Ebben a tekintetben előreláthatólag valóságos verseny fog kifejlődni a vidéki egyetemek között, úgy hogy a két új egyetem nem segíteni, hanem épen ellenkezően rontani fog a mai állapotokon. Mi épen az új egyetemekkel tett tapasztalatoktól várjuk, hogy újból szőnyegre fogják vetni a jogi szakoktatás kérdését és meg fogják érlelni azt a meggyőződést, hogy ez a reform csak a Csáky-Wlassics-Berzeviczy-féle javaslat alapján, az életképes jogakadémiák megerősítésével s legalább is a mai doktorátusoknak megfelelő értékű egységes államvizsgák szervezésével valósítható meg. Ilyen körülmények között, amikor a kormány nem akarja kezdeményezni a jogakadémiák megszüntetését, a fenntartóknak sem áll érdekükben, hogy azt kezdeményezzék. Ezeken az általános szempontokon kívül még különös szempontok is szólnak épen a sárospataki ref. jogakadémiának a fentartása mellett. A debreczeni egyetem felállításával a tiszántúli egyházkerülettel kötött szerződés értelmében, megszűnik a reformátusok debreczeni főiskolája. Ennek a százados főiskolának a megszüntetése nemcsak a tiszántúli egyházkerületnek, hanem az összes magyarországi reformátusoknak az ügye, épen azért nem hallgathatjuk el azokat az aggodalmakat, amelyek a debreczeni ref. főiskolának a megszűnése miatt lelkünkben élnek. A debreczeni egyetem hívei szeretnek arra hivatkozni, hogy az új egyetem református környezetben létesül s ez, ha nem jogilag és nem kifejezetten is, református jelleget fog annak kölcsönözni. S míg mi a debreczeni ref. egyetemet sohasem tudtuk volna felállítani s a debreczeni ref. főiskola lassanként elsorvadt volna, most megcsinálja nekünk a ref. jellegű egyetemet az állam a maga pénzén. Ezt az álláspontot legnagyobb sajnálatunkra nem fogadhatjuk el. Elsősorban is nem fogadhatjuk el azt,

44 hogy a debreczeni ref. egyetemet sohasem tudtuk volna felállítani. Jogi akadályai nincsenek Magyarországon a felekezeti egyetemek létesítésének. Ha világosan és részletesen nincs is szabályozva ez a kérdés s így mindenesetre egy új törvény lenne szükséges a felekezeti egyetem felállításához, a magyar közjog világosan biztosítja a felekezetek számára ezt a jogot. Anyagilag – ha az egyetemhez szükséges tőkének az összegyűjtése a dolog természete szerint hosszabb időt vett volna is igénybe a debreczeni ref. egyetem felállítása szintén nem volt lehetetlenség. De nem fogadhatjuk el azt sem, hogy a debreczeni állami egyetemnek a ref. jellege biztosítva van. Elsősorban is tekintetbe kell venni, hogy Debreczen, mint egy nagy és fejlődő város, nem lesz képes megtartani mindig a maga ref. jellegét. Minden nagy városban – ezt a statisztikai adatok világosan mutatják – a népesség egy tekintélyes része bevándorlottakból áll; ez szinte hozzátartozik a nagyváros fogalmához. Debreczenben már ma is – bár még kisebb mértékben – ez a helyzet s természetesen még inkább ez lesz az egyetem felállítása után. Minthogy a bevándorlottak közt a különböző felekezetek rendesen az országos arányban vannak képviselve, Debreczenben mint eddig, úgy ezután is, sőt az eddiginél még nagyobb mértékben nőni fog az idegen felekezetbeliek arányszáma s Debreczen 100 év múlva már nem lesz az a «kálvinista Róma», ami ma, vagy ami különösen száz esztendővel ezelőtt volt. Hová lesz akkor a ref. környezet s az egyetemnek azáltal teremtett ref. jellege? De feltéve, hogy megmarad a ref. környezet, fogja-e tudni ez biztosítani a debreczeni egyetemnek a ref. jellegét? Egy egyetemnek a jellege attól a szellemtől függ, amelyben a tanárai tanítanak. S vajjon feltétlenül kálvinista szellemben fognak-e tanítani azok a professorok, akiket az állam a felekezeti hatóságok megkérde-

45 zése, sőt a vallásfelekezetre való minden tekintet nélkül nevez ki. A kormány tetszése szerint akár kizárólag más felekezethez tartozó egyénekkel töltheti be a debreczeni kathedrákat s az az aggodalmunk, hogy a tanárok túlnyomó többsége, természetesen a theol. fakultást kivéve, nem lesz protestáns, – azt hisszük – egészen jogosult akkor, amikor látjuk, hogy úgy a budapesti, mint a kolozsvári egyetem jog- és államtudományi karára alig tudnak prot. vallású egyének bejutni, épen arra a fakultásra, amelyre a prot. jogakadémiák kellő számmal tudnának értékes erőket szolgáltatni. Mi egyáltalában nem látjuk a debreczeni egyetem ref. jellegét biztosítva s úgy hisszük, hogy a debreczeni ref. főiskola a maga nagy hagyományaival s az egész magyar ref. egyháznak hozzáfűződő szép reményeivel: a református egyetem és a ref. tanárképzés ügyével együtt végleg megszűnt. Azok az aggodalmak, amelyeket a debreczeni ref. főiskola megszűnése ébreszt bennünk, talán még kisebbek volnának akkor, ha biztosítva lennénk az iránt, hogy Magyarországon felekezeti egyetemet soha sem fognak felállítani. De a magunk részéről egyáltalában nem tartjuk kizártnak, hogy Pécsen a közel jövőben egy kath. egyetem létesül: ennek – mint tudjuk – anyagi akadályai egyáltalában nincsenek. Az új egyetemek felállításáról szóló törvényjavaslatnak az indokolása sem foglal kategorikusan állást a felekezeti egyetemek ellen; csak nem tartja a felállításukat időszerűnek akkor, amikor a felekezetek különböző oktatásügyi intézeteiket csak állami támogatással képesek fenntartani. Mi nagyon félünk, hogy a katholikusok csak a debreczeni főiskolának a megszűnését várják s rögtön hozzákezdenek a pécsi kath. egyetem felállításához azzal a számítással, hogyha a reformátusoknak a legéletképesebb és egyetemmé legkönnyebben kiépíthető főiskolájuk megszűnik, akkor nem lesznek képesek többé a kath. egyetem ellensúlyozására

46 réf. egyetemet felállítani. A magyar ref. egyház szempontjából nemcsak elhibázott dolognak, hanem egyenesen szerencsétlenségnek tartjuk a debreczeni főiskola feladását épen ma, amikor az állami egyetemek vezetésénél is gyakran meg nem engedett módon felekezeti, katholikus szempontok érvényesülnek, a katholikusok pedig főiskoláiknak nem a feladására, hanem épen ellenkezőleg megerősítésére és továbbfejlesztésére törekszenek. Mi nem vagyunk az oktatásügy államosításának olyan feltétlen hívei, mint a tiszántúli egyházkerület, amely a debreczeni főiskola feladásával határozottan ennek az irányzatnak a szolgálatába állt. Nagyon tetszetősen megindokolható ugyan az az álláspont, hogy a főiskolák legyenek mind az állam kezében és az állam vezetése alatt, egyéb okoktól eltekintve már csak azért is, mert a felekezeti főiskolák leple alatt nálunk könynyen nemzetiségi főiskolák is keletkezhetnek s a nemzeti kultúra egységes fejlesztését csak az állami vezetés biztosíthatja. De nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy az oktatásügy államosítása bizonyos veszedelmeket is rejt magában. Az oktatásügy egészen a kormány kezébe kerül s a kormány ezt a kezében lévő hatalmat igen könnyen bizonyos irányzatok elnyomására és arra használhatja fel, hogy a főiskolákon neki tetsző szellemet honosítson meg, illetőleg a főiskolai kathedrákról ilyen tanokat hirdettessen. Az oktatásügy államosítása különös veszedelmeket rejt magában nálunk Magyarországon annál az összeköttetésnél fogva, amely közöttünk és Ausztria között fennáll. A kormányhatalom könnyen kerülhet nálunk olyan egyének kezébe, akik azt nem a nemzet akaratának megfelelően fogják gyakorolni, hanem épen ellenkezően a nemzeti törekvéseknek és aspiratióknak az elnyomására használják fel. S erre a célra lehet-e a kormány kezében alkalmasabb eszköz, mint az iskola,

47 amelynek a segítségével rövid idő alatt az ő törekvéseit támogató, új generatiót nevelhet? Akié az iskola, azé a jövő, épen ezért a legnagyobb veszedelem volna, ha nálunk az iskola egy nemzetellenes kormány kezébe kerülne. A felekezeti, közelebbről a ref. főiskolák feladását tehát nemzeti szempontok sem engedik meg; épen a ref. főiskolák voltak mindenkoron a leghatalmasabb tényezői a nemzeti érzés ébrentartásának és terjesztésének. Nagy könnyelműség volna és az előrelátás hiányát mutatná, ha azért, mert ma politikailag nyugodtabb időket élünk s a kormányhatalom a nemzet kezében van, elfelejtkeznénk azokról a még visszatérhető időkről, amikor ezt a hatalmat a nemzet ellen használták fel. Érthetetlen és eléggé nem hibáztatható, hogy a magyar társadalom nemcsak teljes közönnyel nézi az államhatalom terjeszkedését, hanem maga is mindent az államtól vár és az államtól kér s ezzel egy mindenható és mindenbe beavatkozó állam kialakulását segíti elő Sokan csak azért ellenségei nálunk a jogakadémiáknak is, mert azok túlnyomó részben a felekezetek kezében vannak. Ha ez az álláspont az erősen kiélesedett felekezeti ellentétek miatt bizonyos tekintetben érthető is, kétségtelen, hogy a felekezeti főiskolák feladásával, illetőleg államosításával a nemzet legvitálisabb érdekeit is kockára tennők. Ha nemzeti szempontból nem kívánatos a ref. jogakadémiák feladása, még kevésbé kívánatos a magyar ref. egyház szempontjából. A mi egyházalkotmányunk a papi és a világi elem együttműködésének az elvén épül fel; elsősorban épen a jogi és államtudományi képzettség az, amely az egyházi közéletben való részvételre képesít. A magyar ref. egyház korán átlátta ennek a körülménynek a nagy jelentőségét s épen azért állított fel jogakadémiákat, hogy az egyházi közélet számára világi férfiakat neveljen. Aki tisztában van azzal a nagy-

48 jelentőségű szereppel, amelyet a világiak a magyar ref. egyház életében játszottak és játszanak, az nem tagadhatja a ref. jogakadémiák nagy jelentőségét sem. Azt a körülményt, hogy újabb időben épen a mi vezető világi férfiaink nem küldik gyermekeiket a sárospataki jogakadémiára, eléggé nem sajnálható jelenségnek tartjuk s meg vagyunk győződve, hogy fogjuk is érezni a hatását a magyar ref. egyház életében. A ref. jogakadémiáknak nemcsak az egyházias érzelmű világi férfiak nevelése szempontjából van nagy jelentősége, hanem azért is, mert mindegyik jogakadémia lehetőséget nyújt egy pár professzornak arra, hogy életét tudományos búvárkodásának és munkálkodásának szentelje. Hogy épen a jogi irodalom terén igen kiváló református nevekkel találkozunk, az elsősorban a ref. jogakadémiáknak köszönhető. A mi egyházunknak nincsenek nagy alapítványai, amelyek megkönnyítenék az arra való egyének tudományos irodalmi működését; ha másért nem, azért egymagáért fenn kellene tartani a ref. jogakadémiákat, hogy az erre hajlammal és képességgel bíró egyének részére főiskolai kathedrákat biztosítsunk. A reformátusok mindig vezetőszerepet játszottak épen iskoláik révén a magyar tudományos irodalomban. Félős, hogy a jogakadémiák feladásával ez a szerepünk is jelentékenyen alászállana. Nem szabad figyelmen kívül hagynunk azt sem, hogy a kormány közoktatásügyi politikájában sokfelől kifogásolt klerikális irányzatok uralomrajutását épen a protestáns iskolák vannak hivatva megakadályozni. A prot. jogakadémiák feladásával vagy államosításával a jogi főiskolák is esetleg klerikális törekvések melegágyaivá válhatnának, ami az egész magyar közélet katholizálását vonhatná maga után. A sárospataki jogakadémiának a feladását a theologiai akadémia érdekei sem engedik meg. A debreczeni egyetemen felállítandó ref. theologiai fakultás a többi

49 egyházkerületekből is magához fogja vonzani a hallgatókat, mert megadja nekik a lehetőséget, hogy a theol. tárgyakon kívül egyéb tanulmányokat is folytassanak s hogy doktori minősítést is szerezhessenek. A debreceni egyetem korántsem csak a jogakadémiánknak, hanem a theologiánknak a létszámát is apasztani fogja. Épen ezért nagyon fontos, hogy theologiánkat igyekezzünk megerősíteni s legalább annyira-amennyire, versenyképessé tenni a debreceni fakultással. A jogakadémia feladásának pedig épen ellenkező hatása volna a theologiára nézve. Megszűnnék akadémiai fakultás lenni, egy egyszerű hittani intézet niveaujára sülyedne le, s annak a lehetősége is, hogy hallgatói jogi és főleg államtudományi tanulmányokat végezhessenek, megszűnnék épen akkor, amikor az új theol. tanterv főleg az államtudományi ismeretek elsajátítására különös súlyt vet. A pápai főiskola már régebben feladta a maga jogakadémiáját, az egyetem felállításával megszűnik a debreczeni ref. főiskola is, a magyarországi reformátusok nagy történelmi múlttal bíró főiskolai közül tehát csak a sárospataki marad meg, mint két akadémiai fakultással bíró főiskola. A mi meggyőződésünk szerint a magyar reformátusoknak egyetemes érdekük, hogy ez az utolsó főiskolájuk igazán meg is maradjon. A ref. közvélemény érthetetlen közönnyel nézi ugyan a debreczeni főiskola feladását, úgy látszik, mintha még ma sem jutott volna nagy jelentőségének a tudatára; de szeretjük hinni, hogy nem fog hasonló közönnyel viseltetni utolsó megmaradt főiskolája: a sárospataki iránt. Jöhetnek még szomorú napok a magyar nemzetre és magyar ref. egyházra, amikor igen fontos szerepe lesz a sárospataki főiskolának. Epen ezért a nemzeti és a felekezeti szempontok egyaránt amellett szólnak, hogy a sárospataki főiskolát nem szabad jogakadémiájának a feladásával meggyengíteni s így megfosztani főiskolai jellegétől. Ezzel ha meg nem szűnnék is, de mindenesetre összezsugorodnék ez a

50 hatalmas intézet, amely 400 éve szolgálja a nemzeti kultúra ügyét. Az új egyetemekkel új kulturközpontokat akarunk létesíteni s vajjon helyes úton járunk-e, ha az újak létesítése, illetőleg csak egyes régieknek a megerősítése kedvéért feláldozzuk azokat a százados kulturintézeteket, amelyeknek már megvannak a magok traditiói, megvan a magok megállapodott szelleme s amelyek működése ellen nemzeti szempontból sem volt soha a legkisebb kifogás sem támasztható. Ha az új egyetemeket csak e régi kultúrközpontok megszüntetésével vagy gyöngítésével tudják felállítani, akkor a felállításuk nem nyereség, hanem határozott veszteség a magyar kultúrára. A debreczeni feladásával még három ref. jogakadémia marad: a sárospataki, a kecskeméti és a máramarosszigeti. A három között történelmi múltjánál fogva kétségkívül a sárospatakinak van a legnagyobb jelentősége s így legkevésbé a sárospataki jogakadémiának a feladásáról lehet szó. Igaz ugyan, hogy sokan épen a sárospataki jogakadémiát tartják kisvárosi helyzeténél fogva a legkevésbbé életképesnek. Ez a kisvárosi helyzet azonban csak addig lesz hátrányára a mi jogakadémiánknak, amíg a fényesen berendezett kávéházak és mulatóhelyek s nem a tudomány és a tudni-vágyás fogják az ifjakat a jogi főiskolákra vonzani. Ha a jogi oktatás végleges reformja elkészül, ha a jogi pálya is komoly munkálkodást, nem léha és könnyelmű életet fog kívánni, amikor a joghallgató ifjúság nem a kávéházak dohányfüstös levegője, hanem a sport és nemesebb szórakozások után fog vágyódni, amit Sárospatakon mind megtalálhat, akkor a mi jogakadémiánkat nem fog kelleni többé az elnéptelenedéstől félteni. A Tiszáninneni Egyházkerület mindig féltett kincsének tekintette a sárospataki jogakadémiát. A 60-as évek ben a mainál sokkal nehezebb viszonyok közt erős küzdelmet folytatott fennmaradása érdekében. Közgyűlési

51 határozataiban ismételt kifejezést adott annak, hogy ragaszkodik a jogakadémiájához, s mikor a hallgatóság létszáma a 80-as években még a mainál is jóval erősebben megcsappant s az akadémiai tanári kar felterjesztéssel élt e tárgyban a főtiszt. Egyházkerületi Közgyűléshez, az Egyházkerület kimondta: hogy fel akar használni minden lehető módot arra, hogy jogakadémiánkat, amelyre úgy tudományos, mint protestáns és nemzetiségi szempontból szükség van, a kormány által a jogakadémiák ellen általában kifejtett mozgalommal szemben is megvédelmezze s az elnéptelenedéstől megmentse», épen ezért nemcsak rokonszenvesen fogadta a tanári kar előterjesztését, hanem javaslatainak nagyrészét határozati erőre emelte (1886. őszi közgyűlés 28. jkvi pont.). Főtiszteletű Egyházkerület! Tudjuk, hogy a debreczeni egyetem felállításával nehéz évek következnek a sárospataki jogakadémiára; de ismerjük a főtiszt. Egyházkerületi Közgyűlés jóindulatát és ragaszkodását a sárospataki jogakadémia iránt, tudjuk, hogy a főtiszt. Egyházkerületi Közgyűlés minden tagja nagyon jól ismeri és méltányolja azokat az okokat, amelyek jogakadémiánk fenntartása mellett szólnak, s amelyeket mi is megkísérlettünk a fentiekben kifejteni; épen azért nyugodtak vagyunk aziránt, hogy a főtiszt. Egyházkerület nemcsak nem gondol a mai nehéz viszonyok között sem jogakadémiájának a megszüntetésére, hanem örömmel tesz meg minden intézkedést, hogy az a nehéz ídőket átélje és felvirágozzék. Ebben a tudatban vagyunk bátrak következő javaslatainkat a jogakadémia megerősítése érdekében a főtiszt. Egyházkerületi Közgyűlés elé terjeszteni. 1. Elsősorban is javasoljuk, hogy amint azt az 1886. évi őszi közgyűlés 28. sz. határozatával tette: méltóztassék újból felhívást intézni egyházkerületünk közönségéhez, egyháziakhoz és világiakhoz egyaránt, hogy támogassák a sárospataki jogakadémiát és küldjék tanítandó gyerme-

52 keiket Sárospatakra. Jogés államtudományi karunk sokat vár ettől a felhívástól. Ha az Egyházkerületi Közgyűlés, a maga nagy súlyával és tekintélyével felhívja a közönség figyelmét a sárospataki jogakadémiának nemzeti és egyházi szempontból egyaránt fontos missiójára, ha megnyugtatja a szülőket aziránt, hogy gyermekeik jövőjét nemcsak nem teszik kockára, ha Sárospatakra küldik őket, hanem ellenkezően az életre való komoly előkészülésüket biztosítják, lehetetlen, hogy egyházkerületünk közönsége továbbra is az eddigi sajnálatos közönnyel viseltessék jogakadémiánk iránt. 2. Minden iskolának a niveau-ja és versenyképessége elsősorban tanárainak a tudományos értékétől függ. Jog– és államtudományi karunk e célból nemcsak azt tartja szükségesnek, hogy a főtiszt. Egyházkerületi Közgyűlés a tanárválasztásoknál a lehető legnagyobb körültekintéssel járjon el s igyekezzék igazán értékes egyéneket nyerni meg a sárospataki jogakadémia számára, hanem annak a biztosítását is, hogy tanárai a tudomány fejlődésével lépést tarthassanak, tudományos kutatásaik és irodalmi működésük lehetőleg megkönnyíttessék. Evégből kívánatosnak tarjuk elsősorban is a főiskolai nagy könyvtár évi dotatiójának a felemelését. Egy főiskola megfelelő könyvtár nélkül alig töltheti be a maga hivatását s kétségtelen, hogy a mi könyvtárunk ma nem felel meg azoknak a követelményeknek, amelyeket egy jogi főiskola könyvtárával szemben jogosan támaszthatunk. A főiskola évenként 2000 koronát fordít a könyvtár fejlesztésére. Ez az összeg, tekintetbe véve egyrészről azt, hogy nemcsak könyvbeszerzésre, hanem könyvkötésre is fordíttatik, másrészről pedig, hogy ebből a tudomány minden szakába vágó, tehát nemcsak jogi munkákat kell beszerezni, nagyon kevés. Ha elfogadjuk azt az egészen természetes és igazságos arányt, amely szerint az évi dotatio egyharmad része illeti meg a főiskola egy-egy intézeti ágát, jogakadémiánkra évenként

53 körülbelül 500-600 korona esik, ami természetesen nem elég arra, hogy csak a legkiválóbb jogi munkák is meghozattassanak. Különösen nagyon kevés az az öszszeg, amelyet folyóiratok beszerzésére fordíthatunk. Ma mindössze 8 jogi, illetőleg államtudományi folyóirat jár a főiskolai könyvtár számára. A jogtanárok igyekeznek ugyan ezen a bajon segíteni s maguk rendelnek meg a saját számukra jogi folyóiratokat, sőt a hátralékos colloquiumok után befolyt összeg is, amely ezelőtt a dékánt, illetőleg a colloquáltató szaktanárt illette meg, újabban folyóiratok beszerzésére fordíttatik; de még így is sok a kívánni való ezen a téren. A szakfolyóiratok alapos áttanulmányozása nélkül pedig lehetetlenség a tudomány fejlődésével lépést tartani. Tisztelettel kérjük: méltóztassék azért a főiskolai nagykönyvtár évi dotatióját 400-500 koronával felemelni olymódon, hogy évenkint 1000 korona kizárólag jogi munkák és folyóiratok beszerzésére legyen fordítható. Bátrak vagyunk ennek a javaslatunknak az indokolása gyanánt felemlíteni, hogy a múlt 1910/11. tanévben a kassai jogakadémia 5362.62, a kecskeméti 197850, a pozsonyi 1324.66, a nagyváradi pedig 1261.75 koronát fordított könyvtárának a fejlesz tésére. Mély tisztelettel bátrak vagyunk indítványozni azt is, hogy amennyiben a gimn. számára megadott államsegély folyósítása esetén a főiskola anyagi helyzete megengedi, évenként 400-500 korona vétessék fel az iskolai költségvetésbe arra a célra, hogy a jogakadémiai tanárokat részint külföldi tanulmányútjaikban, részint tudományos irodalmi munkáiknak a kiadásában segítse. Hogy a külföldi tanulmányutaknak milyen nagy jelentőségük van s hogy az e célra fordított összeg menynyire meghozza a maga kamatjait, azt felesleges bővebben fejtegetnünk. Maga a főtiszt. Egyházkerület is mindenkor szívesen látta a tanárok külföldi utazásait és az anyagi lehetőség határai között igyekezett azt a maga

54 részéről is előmozdítani. A tanárok az államtól kapott fizetéskiegészítés dacára sem igen vannak a mai nehéz gazdasági viszonyok közt abban a helyzetben, hogy tisztán a saját erejükre támaszkodva nagyobb tanulmányutakat tehessenek; az államtól sem igen várhatnak segélyt, mert az állam a dolog természete szerint elsősorban a saját tanárainak a külföldi útjait igyekszik előmozdítani. Ilyen körülmények között jogakadémiánk tanárai a főiskola támogatása nélkül kénytelenek volnának egészen lemondani arról, hogy külföldi utazások útján is gyarapítsák a maguk ismereteit, pedig a tanároknál s különösen az akadémiai tanároknál a külföldi viszonyok közvetlen tapasztalat alapján való ismeretére igen nagy szükség van. Csak egy régebbi gyakorlatát és határozatát újítaná meg a főtiszt. Egyházkerületi Közgyűlés, ha kimondaná, hogy a jogakad. tanárokat tudományos munkáik kiadásában segíti. Ismeretes, hogy milyen szomorú viszonyok vannak nálunk Magyarországon e téren. A jogi monographiáknak nincs olvasóközönségük, ennek következtében nem akad rájuk kiadó s így a szerzőnek, ha azt akarja, hogy nagy fáradsággal és költséggel megírt munkája megjelenjék, magának kell fedezni a nyomatási költségeket is. Ez pedig nemcsak a jogi monographiák megjelenésének nagy akadálya, hanem igen bénítólag hat a tanárok munkakedvére s tudományos irodalmi munkálkodásukra is. Ez az irodalmi munkásság pedig nemcsak az illető tanároknak, hanem magának az iskolának is dicsőséget hoz. Hiszen igen sokszor egyes iskolák épen a tudományos életben gyakrabban szerepelő professzoraik útján lesznek ismeretesekké. Ε célra kiadott pénz tehát, a mi meggyőződésünk szerint, nagymértékben előmozdítaná a jogakadémia felvirágozását már csak azért is, mert jótékony hatással volna a tanárok munkakedvére és tudományos búvárkodására s így az előadások niveau-ját is emelné.

55 3. Minden iskola versenyképességének a megfelelő tanárok mellett a második fontos előfeltétele, hogy a szükséges tanítási eszközökkel kellőképen fel legyen szerelve. A jogi oktatáshoz nem szükségesek költséges kórházak, laboratóriumok és szertárak úgy, hogy épen ezért egy jogakadémia aránylag kevés költséggel felszerelhető. Jogés államtudományi karunk nagy súlyt vet a hallgatók szemináriumi képzésére. Minden iskolai évben van kihirdetve büntetőjogi, magánjogi és közjogi szeminárium. A szemináriumi oktatás sikeresebbé tétele céljából pedig múlhatatlan szükség van egy megfelelően berendezett és könyvtárral felszerelt szemináriumi helyiségre egyrészről az órák megtartása céljából, mert a tanterem akadályozza azt a közvetlen érintkezést a tanár és a hallgatók között, amelynek a szemináriumi órákon még kell lennie; másrészről pedig azért, hogy a hallgatók itt készíthessék el a szükséges segédkönyvekkel körülvéve, mintegy a tanár szeme előtt és állandó irányítása mellett szemináriumi dolgozataikat. A folyó iskolai év elején a gazdasági választmánnyal egyetértve egy üresen álló helyiséget berendeztünk a szeminárium céljaira, részint ajándékozás útján, részint e célra rendezett műkedvelői színi előadások jövedelméből megvetettük a szemináriumi könyvtár alapját is; de megfelelő módon továbbfejleszteni alig volnánk képesek a főiskola anyagi támogatás nélkül. Tisztelettel javasoljuk azért: méltóztassék évi 300 koronát felvenni a főiskola költségvetésébe a jogi szeminárium céljaira. Bátrak vagyunk megemlíteni, hogy a gimn. oktatáshoz szükséges fizikai szertárra évenként 400, a természetrajzi szertárra pedig évenként 200 korona fordíttatik. Ezzel kapcsolatban tisztelettel javasoljuk azt is, hogy a jogi magánvizsgák után eddig a szépészeti és műrégészeti múzeum számára fizetett 4 korona jövőre a jogi szeminárium céljaira legyen fordítható. Azt hisszük, egészen méltányos az az óhajtásunk, hogy akkor, amikor a szemináriumi könyvtár

56 a fejlesztésre nagyon is rászorul, a jogi vizsgadíjakkal ne azt a szertárt gyarapítsuk, amely nem a jogi oktatás céljaira szolgál. Fő tiszteletű Egyházkerületi Közgyűlés! Ez utóbbi javaslataink elfogadása a főiskola évi költségvetését körülbelül 1400 koronával terhelné. Nagyon jól ismerjük a főiskola nehéz anyagi helyzetét, de úgy hisszük, hogy ennek az összegnek a beállítása az államsegély folyósítása esetén nem rendítené meg a költségvetés egyensúlyát. S talán nem érhet minket az a vád, hogy túlságos igényekkel lépünk fel a főt. egyházkerületi közgyűlés előtt, ha meggondoljuk, hogy az állami fizetéskiegészítésnek a jogtanárok részére való folyósítása következtében főiskolánknak a jogakadémia részére tett kiadásai nem emelkedtek olyan arányban, mint pl. a theologiai akadémiának a kiadásai, úgy, hogy a jogakadémia szükséglete ma a főiskola költségvetésének sokkal kisebb százalékát képezi, mint egy pár év előtt. 4. A jogakadémia fejlesztése érdekében kívánatosnak tartjuk azt is, hogy jog- és államtudományi karunk a főiskolai igazgató-tanácsban egy tagja által állandóan képviselve legyen. Az igazgató-tanács a főiskolának a legközvetlenebb kormányzó hatósága, tulajdonképen ő intézi főiskolánknak s így a jogakadémiánknak is az ügyeit, épen ezért talán nem alaptalan az a kívánságunk, hogy ebben a kormányzó-testületben egy jogtanár is helyet foglaljon. A kormányzati szabályzat értelmében ma az akadémia a mindenkori igazgató s egy, a köziskolai szék által választott akad. tanár által van az ig.-tanácsban képviselve s így megtörténhetik, hogy a jogi kar egészen képviselet nélkül marad. Ma is egy pár év óta egy jogtanár tagja sincs az igazgató-tanácsnak, míg különböző címeken három theologiai és három gimn. tanár foglal benne helyet. Ez a visszás helyzet könnyen azt eredményezhetné, hogy az igazgató-tanács esetleg valamely jogakadémiánkat érdeklő fontos kérdésben anélkül lenne

57 kénytelen határozatot hozni, hogy a kérdést és a viszonyokat alaposan ismerő referenstől kellő felvilágosításokat nyerhetne. Az akad. igazgató, aki a jogi kar ügyeit is referálja, ha theol. tanár, nem ismerheti egészen alaposan és közvetlenül e kérdéseket. Úgy hisszük, nem ütköznék különösebb nehézségekbe a kormányzati szabályzatnak olyanirányú módosítása, hogy az akad. igazgatón kívül ne a köziskolai szék által választott akad. tanár, hanem a két fakultásnak a mindenkori dékánja legyen tagja az igazgató-tanácsnak. 5. A közönség figyelmét is az eddiginél nagyobb mértékben kell felhívni jogakadémiánkra. Ε célból nemcsak azt tartjuk szükségesnek, hogy az iskolai év kezdetét megelőzőleg a beírási és vizsgái határidőket, a tan– és tápintézeti díjakat stb. ismertető közlemény a jövőben szélesebb körben és pedig nemcsak a fővárosi, de a környékbeli helyi lapokban is publikáltassék, hanem szeretnők a szükséges költségeket megnyerni ahhoz is, hogy egy kis tájékoztató füzetet (prospectust) nyomathassunk ki, amely esetleg egy pár sikerült képpel ellátva ismertetné a főiskolát, annak a múltját és jelen viszonyait, magát Sárospatak községét és annak környékét. Meg vagyunk róla győződve, hogy egy ilyen csinosan kiállított és ügyesen megírt füzet nagymértékben felhívná a közönség figyelmét a sárospataki jogakadémiára, amelynek a viszonyait a nagyközönség – nyugodtan merjük állítani – ma alig ismeri. Ennek a füzetnek az előállítása nem jelentene a főiskolának nagyobb anyagi áldozatot, egy ilyen körülbelül 2 íves füzetnek a kiállítása legfeljebb 200-250 koronára tehető. Emellett a prospectus mellett nagyon alkalmas volna arra, hogy jogakadémiánk iránt az érdeklődést felköltse, egy külön jogakadémiai Évkönyvnek a kiadása. A főiskola mai nagy Értesítőjében, amely úgy az akadémiát, mint a gimnáziumot ismerteti, úgy szét vannak szórva a jogakadémiára vonatkozó adatok, hogy annak

58 az alapján különösen a távolabb álló egyéneknek teljes lehetetlenség tiszta képet nyerni a jogakadémia állapotáról. A külön Évkönyvnek, amely mellett természetesen a mai Értesítő is fenntartandó lenne, épen az lenne a hivatása, hogy a jogakadémiánk iránt érdeklődők könynyen megtalálják benne mindazt, amire szükségök van. A mai Értesítő épen nagy terjedelménél fogva rendesen csak a szünidő vége felé kerül ki a sajtó alól s így azoknak, akik a szünidő elején érdeklődnek jogakadémiánk iránt és kérnek tájékoztatót, nincs módunkban Értesítőt küldeni. A szülők a dolog természete szerint augusztus második felében határoznak aziránt, hogy a jövő iskolai évre hová küldjék gyermekeiket s így a nagy Értesítőnek a megküldése – még ha könnyebben lenne is belőle jogakadémiánkról tájékozódás szerezhető – már nem igen hozza Sárospatakra a hallgatókat. A külön jogakadémiai Évkönyv körülbelül három ívnyi terjedelmű volna, tartalmazná a jövő félévi tanrendet és a következő iskolai évre szóló minden szükséges tudnivalót s már július első napjaiban szét lenne küldhető. Az Évkönyvben – ha a hely engedi – rövidebb jogi értekezéseket, esetleg évközben tartott felolvasásokat is közzé tennénk, hogy az érdeklődést iránta és jogakadémiánk iránt ezzel is fokozzuk. Különösen fontosnak tartjuk kiemelni azt is, hogy az Évkönyv kiadásával az I. félévi tanrendünk is már július elején publikáltatnék; ma, mivel a theol. akadémiával közös tanrendünk van, az mindig csak szeptemberben, a beiratkozások alatt jelenik meg s így bármilyen gazdag és változatos volna is az, nem vonzhatja akadémiánkra a hallgatókat. Ez mindenesetre tarthatatlan állapot, ha meggondoljuk, hogy a hallgatóknak tulajdonképen épen a tanrend alapján kellene dönteni aziránt, hogy hol kívánják folytatni a tanulmányaikat. Ennek a külön Évkönyvnek a kiadása, amely a főiskola egységét egyáltalában nem érintené, mert hiszen azt az eddigi alakjában fenntartandó nagy

59 Értesítő továbbra is külsőleg is dokumentálná, a főiskola évi költségvetését legfeljebb évi 100-150 koronával terhelné. Kívánatos volna a jogakadémia II. félévi tanrendjét is a mai közös akadémiai tanrend mellett külön is kiadni. 6. A nagyt. és tek. igazgató-tanácshoz intézett felterjesztésünkben már a múlt iskolai év folyamán bátrak voltunk egy jogakadémiai internátus felállítását javaslatba hozni. Felterjesztésünkben rámutattunk arra a szomorú jelenségre, hogy újabb időkben épen a vagyonosabb szülők nem igen küldik gyermekeiket Sárospatakra; ez a jelenség – a mi meggyőződésünk szerint – legalább részben arra vezethető vissza, hogy a vagyonosabb szülők nem tudják magasabb igényekkel bíró gyermekeiket Sárospatakon elhelyezni. Épen ezért javasoltuk egy pension-nak a felállítását, ahol a főiskola megfelelő kényelemmel berendezett szobákat bocsátana a jelentkező joghallgatók részére s gondoskodnék szintén a magasabb igényeket is kielégítő élelmezésükről. A jelentkezők a jogi dékán és az egész jogi kar felügyelete alatt állanának; de még sem lennének szigorú internátust fegyelemnek alávetve. A nt. és tek. igazgató-tanács méltányolva az előterjesztésünkben felhozott okokat, el is rendelte ennek a pension-nak a felállítását; az intézmény azonban a f. isk. évben a jelentkezők csekély száma miatt nem volt megnyitható. Ez a körülmény azonban – a mi meggyőződésünk szerint – nem bizonyít az ellen, hogy egy ilyen intézményre Sárospatakon szükség van. Hogy jelentkezők nem akadtak kellő számmal, az – úgy hisszük – főleg két okban leli magyarázatát. Először az egész intézménynek a berendezése a jelentkezők számától tétetett függővé, úgy hogy tulajdonképen csak a papiroson volt meg s még azok a helyiségek sem voltak kijelölve, amelyek a pension céljaira berendezendők lettek volna. Másodszor az intézmény nem volt kellő módon reklamirozva s így

60 a nagyközönség alig szerzett róla tudomást. Mi meg vagyunk győződve, hogy ha a nt. és tek. igazgató-tanács megújítja idevonatkozó múlt évi határozatát s a pension helyiségeit, amint azt mi első felterjesztésünkben is bátrak voltunk javasolni, már az isk. év végén berendezteti, hogy az érdeklődőknek a már kész intézményt mutathassuk be s ha a múlt évinél nagyobb reklamírozásról is gondoskodunk, a jelentkezők semmiesetre sem fognak elmaradni. Az intézményt egyelőre – épen azért, hogy minden nagyobb befektetést elkerüljünk – szerény keretekben, 8-10 hallgató számára óhajtanok berendeztetni; természetesen később, ha csakugyan életképessé válik, továbbfejleszthető lenne. Jog– és államtudományi karunk meg van győződve, hogy ennek a pensionnak egy nagyarányú és tökéletes intézménnyé való kifejlesztésével lehetne legbiztosabban virágzóvá tenni a sárospataki jogakadémiát. 7. Ez a javaslatunk természetesen nem azt jelenti, mintha mi a sárospataki jogakadémiát jövőre a gazdagok és előkelők iskolájává akarnók tenni. Jogakadémiánk hallgatóságának mint eddig, úgy ezután is elsősorban a szegényebb társadalmi osztályok soraiból kell kikerülnie. Epen ezért különös súlyt vetünk a következő javaslatainkra, amelyek a szegényebb ifjak számára akarják megkönnyíteni, hogy tanulmányaikat Sárospatakon folytathassák. A szegényebb hallgatókat a nagyvárosok főiskoláira vonzza az a körülmény, hogy ott könnyebben tudnak olyan mellékfoglalkozást szerezni, amely megélhetésüket biztosítja. Sárospatakon – épen a község kicsinységénél fogva – nem igen áll módunkban, hogy hallgatóinknak – a kisebb tanulók tanításán kívül – nagyobb számmal fizetéses mellékfoglalkozást szerezzünk. S ezt tanügyi szempontból egészségtelen és káros állapotnak is tartjuk. Nekünk csak arra lehet és kell törekednünk, hogy hallgatóinknak a kiadásait lehetőleg a minimumra redukáljuk és olcsó megélhetésüket biztosítsuk.

61 A főiskolai tápintézet, amely a mai kezelés mellett minden jogos igényt kielégít, a maga alacsony díjával, sok ingyenes és kedvezményes helyével, mindenesetre erős vonzó erőt fog gyakorolni a szegényebb hallgatókra. Nagyon kívánatos volna, hogy hallgatóink nemcsak éleimezési, hanem lakásszükségletüket is ilyen szerencsés módon elégíthessék ki. Ma a legszegényebb diáknak sem tud a főiskola ingyen lakást adni. A bérbe vett diáklakások ellen pedig sok kifogás támasztható; nem anynyira az árak magassága miatt, mint azért, hogy ha az egészségügyi követelményeknek megfelelnek is amiről a lakásvizsgáló-bizottság lelkiismeretes szemléje biztosítékot nyújt – nem felelnek meg mindazoknak a követelményeknek, amelyeknek felnőtt, intelligens fiatal emberek lakásai kellene, hogy megfeleljenek. Nagyon sokat várunk e téren a tervnek a megvalósításától, amelyet Dókus Gyula világi gondnok úr őméltósága vetett fel s amelyet az ő agilitása, a főiskola iránti szeretete bizonyára hamarosan meg is fog valósítani, hogy egy új épület emelésével a mai ú. n. régi épület eredeti rendeltetésének megfelelően is kizárólag bennlakás céljaira engedtessék át. Megkönnyítené a szegényebb sorsú ifjaknak Sárospatakon való tanulását, ha a mai tandíj valamivel leszállíttatnék. Nem állítjuk, hogy jogakadémiánkon a tandíj ma túlságosan magas; de viszont nagyon alacsonynak sem mondható. Az állam vezetése alatt álló jogakadémiákon a hallgatók órapénzt fizetnek és pedig minden óra után 2 koronát. S így a félévi tandíj – tekintettel arra, hogy a tanrendben ingyenes kollégiumok is mindig szerepelnek – 34-36 koronára, a két félévi tandíj pedig 68-70 koronára tehető. A kecskeméti ref. jogakadémián a hallgatók 30 K, a máramarosszigetin 41, a debreczenin 30, illetőleg a nem prot. vallásúak 50 Κ félévi tandíjat fizetnek. Ezzel szemben a mi jogakadémiánkon a jótéteményes hallgatók egész évi tandíja 66, a nem

62 jótéteményeseké pedig 88 korona, igaz ugyan, hogy ebben bennfoglaltatik az a 12 Κ nyugdíjjárulék is, amely a többi jogakadémiákon külön fizetendő. Az első félévi tandíj mindkét esetben magasabb, mint a II. félévi s a II. félévre jövő hallgatók az I. félévi magasabb tandíjat fizetik. Tisztelettel javasoljuk: méltóztassék a joghallgatók tandíját jótéteményesekre és nem jótéteményesekre egyaránt félévenként 30 koronában megállapítani. A tandíjnak ez a leszállítása – ha semmi hatással nem lenne is a hallgatók létszámának az emelésére – nem jelentene nagyobb anyagi veszteséget a főiskolára, ha pedig egy pár hallgatót Sárospatakra fog vonzani, anyagilag még előnyös is lehet. Ugyané célból javasoljuk azt is, hogy a nt. és tek. igazgató-tanács méltóztassék a különböző főiskolai jótétemények odaítélésénél a szegénysorsú joghallgatókra különös tekintettel lenni. A nt. és tek. igazgató-tanács júliusi ülésére beadott előterjesztésünkben bátrak voltunk rámutatni arra, hogy akadémiánkon nagyon kevés jogi pályadíj van s a meglevők is a többi jogakadémiák pályadíjaihoz viszonyítva igen alacsonyak. Ismételten javasoljuk, méltóztassék amennyiben a főiskola anyagi helyzete megengedi – a 48 koronás Kövy-Okolicsányi díjat évi 52 koronával 100 koronássá egészíteni. Egy ilyen alacsony pályadíj nem ösztönözheti nagyon a hallgatókat a tudományos munkálkodásra, arról meg épen nem lehet szó, hogy egy 48 koronás pályadíj odaítélésével a szegényebb sorsú hallgatók vagyoni helyzetén nagyobb mértékben javítanánk, már pedig az akadémiai pályadíjaknak ez is egyik főcélja volna. Ugyancsak a szegényebb sorsú hallgatók érdekében kívánatosnak tartanok azt is, ha a KövyOkolicsányi díjon kívül még legalább egy vagy kb 100 koronás pályadíj állana a jogakadémia rendelkezésére. 8. Jogakadémiánk alacsony létszámának egyik főoka

63 – amint erre a nt. és tek. igazgató-tanács 1909 márciusi ülésére beadott felterjesztésünkben is rámutattunka colloquiumi kényszer és az előadások látogatásának szigorú ellenőrzése. Nemcsak az egyetemeken, hanem a legtöbb jogakadémián sem kívánják meg ma már az előadások látogatását. Úgy, hogy a hallgatók 2/3 része egyáltalában nem, vagy csak ritka vendég gyanánt jelenik meg az előadásokon, sőt vannak, akik az indexaláiratások céljából sem keresik fel az egyetemet, illetőleg az akadémiát, hanem egy megbízott barátjuk vagy a szolgák útján intéztetik azt is el. Amint ismeretes, ezt a szomorú állapotot a budapesti tudományegyetem teremtette, ahol már a hallgatók nagy száma miatt sem lehetett ellenőrizni az előadások pontos látogatását. A többi jogi főiskolák – ha csak nem akarták magukat a teljes elnéptelenedés veszélyének kitenni – kénytelenek voltak egymásután alkalmazkodni ehhez a rendszerhez. Ügy, hogy ma a joghallgatóknak egy elenyészően csekély százaléka folytat csak komoly tanulmányokat, a legnagyobb részük ügyvédi irodákban vagy egyéb hivatalokban dolgozik. Ez az állapot – bármilyen szomorú is – bizonyos tekintetben érthető; 18-20 éves if jaktól nem várhatjuk, hogy komolyan fogják fel az életet és komolyan készüljenek a jövőjük biztosítására elő; nagyrészök nem törődve a jövővel, csak azt nézi, hogy mi ma rájuk nézve hasznosabb és kellemesebb. Ha ilyen ifjaknak meg van adva a lehetőség, hogy az iskolától távol, minden komoly tanulás nélkül elvégezhetik a jogi tanfolyamot, nem várhatjuk tőlük, hogy épen azt a jogakadémiát fogják felkeresni, ahol látogatmok kell az előadásokat és komolyan tanulniok kell. A szülők nagy része is – sajnos – szívesen látja, hogy joghallgató fia irodában dolgozhatik s maga képes a fenntartásáról gondoskodni. Ha mi is eltörülnők az előadások kötelező látogatását, egyszerre felszöknék legalább 30-35%-kal

64 a hallgatóink száma. Jogés államtudományi karunk még sem kívánja semmiesetre sem javasolni a kötelező óralátogatás megszüntetését. A sárospataki jogakadémiára sok szülő épen azért küldte eddig is a fiát, mert tudta, hogy itt állandóan látogatnia kell az előadásokat s így nem juthat a teljes züllés útjára, mint a nagyvárosok magukra hagyott joghallgatói. Ha a dékán, illetőleg az akad. igazgató jövőre a saját hatáskörében kevésbé szigorúan fogja is elintézni a hallgatók szabadságkéréseit, az előadások kötelező látogatásának a megszüntetését semmiesetre sem tartjuk kívánatosnak. Egészen más álláspontot kell azonban elfoglalnunk a kötelező colloquiummal szemben. A jogi– és államtudományi kar már 1909-iki felterjesztésében javasolta a colloquiumi kényszer enyhítését. A nagyt. és tek. igazgató-tanács azonban magasabb, ideális szempontokból indulva ki, nem fogadta el javaslatainkat. Mi készséggel elismerjük, hogy a kötelező colloquium megszüntetése nem az ideális állapot felé való haladást, hanem épen ellenkezően, visszaesést jelent; de határozottan meg vagyunk győződve, hogy a kötelező colloquium mai rendszere mellett nemcsak nem remélhetjük jogakadémiánk alacsony létszámának az emelkedését, hanem épen ellenkezően további apadásra lehetünk elkészülve. A colloquiumi kényszer ma egy jogakadémián sem áll fenn olyan mértékben, mint nálunk, ahol nemcsak az ú. n. kötelezett tárgyakból, hanem ezen kívül még egyes főbb mellékkollégiumokból is colloquálniok kell a hallgatóknak. A legtöbb jogakadémián egyáltalában nincs colloquiumi kényszer, Debreczenben és Máramarosszigeten pedig csak azokból a tárgyakból kell a hallgatóknak colloquálniok, amelyek az alap-, illetőleg államvizsgáknak a tárgyai. Mindössze a kecskeméti ref. jogakadémián áll fenn körülbelül hasonló terjedelemben a colloquiumi kényszer; de a kecskeméti jogakadémia

65 tanári kara is velünk egyidőben előterjesztést tesz a felettes hatóságoknak a colloquiumi kényszer eltörlésére, illetőleg enyhítésére. Tisztelettel javasoljuk azért: méltóztassék a nem jótéteményes hallgatókra nézve eltörölni a colloquiumi kényszert, a jótéteményes hallgatókra nézve pedig csak a három alapvizsga tárgyaiból: tehát a római jogból, a magyar alk. és jogtörténetből, a magyar közjogból, a nemzetgazdaságtanból, a pénzügytanból, a magyar magánjogból, a magyar büntetőjogból és a büntető perjogból írni kötelezőleg elő. Nem szívesen tesszük meg ezt a javaslatot, mert karunk minden tagja nagyon jól érzi, hogy a colloquiumi kényszernek a megszüntetése, illetőleg enyhítése tanügyi szempontból is határozottan káros; de ha csak nem akarjuk magunkat kitenni a teljes elnéptelenedés veszélyének, kénytelenek vagyunk alkalmazkodni a többi jogi főiskolákon uralkodó rendszerhez. Válságos évek következnek a jogakadémiákra s ha az új egyetemek létesítésével kapcsolatban felmerül a terv, hogy a jogakadémiákat esetleg ne teljesen megszüntessék, csak a számukat csökkentsék, elsősorban nem a sárospataki jogakadémia létezése forog-e veszélyben, amelynek mindössze 55 hallgatója van. Jogakadémiánkra létkérdés, hogy a legközelebbi szemeszterekben 70-80-ra emelkedjék hallgatóinak a száma, ez pedig a colloquiumi kényszernek mai alakjában való fenntartása mellett teljes lehetetlenség. Nagyon jól tudjuk, hogy javaslatunknak az elfogadásával a sárospataki jogakadémia is egy lépést tenne afelé az eléggé nem helyteleníthető rendszer felé, amely a többi jogi főiskolákon uralkodik. Nagyon jól tudjuk azt is, hogy a főtiszt. Egyházkerületi Közgyűlés nem szívesen teszi meg ezt a lépést. De egy iskolának, mint általában minden intézménynek a kormányzásánál mindig számolni kell a tényleg fennforgó viszonyokkal s nem lehet csak ideális szempontokra lenni tekintettel. A kon-

66 krét viszonyok pedig a colloquiumi kényszer fenntartását lehetetlenné teszik s minket is arra kényszerítenek, hogy ha nem akarjuk jogakadémiánkat a lassú elsorvadás veszélyének kitenni, alkalmazkodjunk ahhoz a rendszerhez, bármennyire helytelennek és elvetendőnek tartjuk is – amelyet a többi jogi főiskolák követnek. Úgy a magunk, mint a főtiszt. Egyházkerület megnyugtatására rá kell különben mutatnunk arra is, hogy nálunk colloquiumi kényszer eltörlésének, illetőleg enyhítésének nem lesz egészen az a káros hatása, mint azokon a jogi főiskolákon, amelyek az előadások látogatását sem kívánják meg. Mivel a hallgatók kénytelenek lesznek egész féléven át látogatni az előadásokat, egy részük valószínűleg önként is fog jelentkezni colloquiumra, az előadásokon módjukban lesz a tanároknak kérdéseket intézni a hallgatókhoz s ezzel is serkenteni őket a tanulásra. A III. alapvizsgának a beállítása is enyhíteni fogja némileg a kötelező colloquium eltörlésével együtt járó káros hatást. Az új tanulmányi szabályzat értelmében a hallgatóknak minden isk. év végén vizsgát fog kelleni tenniök s ezek az évvégi vizsgák helyettesíteni fogják bizonyos tekintetben a colloquiumokat. * Főtiszt. Egyházkerületi Közgyűlés! Ezek azok a javaslataink, amelyeket a sárospataki jogakadémia megerősítése érdekében bátrak vagyunk előterjesztem. Meg vagyunk róla győződve, hogy a főtiszt. Egyházkerületi Közgyűlés minden tagja osztja azt a nézetünket, hogy a ref. egyháznak nem szabad a sárospataki jogakadémiát feladni épen most, amikor vezető világi férfiaink az államkormány közoktatásügyi politikájában klerikális irányzatok érvényesüléséről panaszkodnak s amikor a katholikusok nem megszüntetni, hanem épen fejleszteni és erősíteni igyekeznek a maguk jogi főiskoláit. A jog-

67 akadémia feladásával maga az egész sárospataki főiskola is, ez a százados intézet, amely olyan hatalmas tényzője volt mindig a magyar kultúra fejlesztésének, meggyengülne, elvesztené főiskolai jellegét s a debreczeni ref. főiskolával együtt magyarországi református másik nagy főiskolája, a sárospataki is megszűnnék. A főtiszt. Egyházkerületi Közgyűlés messze kiható jelentőségű s a magyar ref. egyház szempontjából szomorú korszakot alkotó határozatot hozna, ha kimondaná a sárospataki jogakadémia megszüntetését, vagy azt a lassú sorvadás veszélyének tenné ki. Ez azt jelentené, hogy a reformátusok végleg visszavonulnak a felső oktatás teréről, ahol annyi dicsőséget szereztek s annyi nemes szolgálatot tettek a magyar nemzeti kultúrának. Mi nemcsak mint a jog– és államtudományi kar tagjai, hanem mint nemzetünknek és egyházunknak hű fiai is érezzük annak a különös felelősségnek a súlyát, amely ma mindenkit terhel, akinek a jogakadémiák jövő sorsának a megállapítására befolyása van s épen ezért voltunk bátrak fentebbi javaslatainkat megtenni és mély tisztelettel elfogadására ajánlani a főt. Egyházkerületi Közgyűlésnek. Sárospatak, 1912 január 15-én. A sárospataki ref. jogakadémia tanári kara s annak nevében Dr. Finkey Ferenc e. i. dékán.

Dr. Búza László előadó.

68

Α Sárospatakot Oltalmazó Liga. A tiszáninneni ref. egyházkerület 1915-ben a hozzátartozó egyházmegyéken kívül a kebelbéli középiskolákat s a főiskolát is felhívta a reformáció négyszázados évfordulójának megörökítésére vonatkozó gondolataik és javaslataik el elterjesztésére. A sárospataki ref. főiskola akadémiai tanári kara 1916 március hó 14-én tartott ülésén egyhangúlag hozott határozatával a következő javaslatot terjesztette az egyházkerületi közgyűlés elé: «Mondja ki az egyházkerületi közgyűlés, hogy a reformáció négyszázados évfordulóját a felsőoktatás terén akkép örökíti meg, hogy a sárospataki főiskola theologiai és jogi akadémiáját Miskolcz városába helyezi és azt egy, a kor kívánalmainak megfelelő s a sárospataki főiskola évszázados misszióját folytatni képes és hivatott főiskolává alakítja át.» Az akad. tanári kar e javaslatát emlékirat alakjában terjesztette az egyházkerületi közgyűlés elé.* A tanári kar a theol. akadémiának Miskolczra való áthelyezését a többek között azzal okadatolja, hogy Sárospatakon nélkülözni kell «különösen a gyakorlati lelkészképzésben okvetlenül szükséges társadalmi, népjóléti, missziói intézményeket, melyek nélkül a legújabb egyetemes theol. tantervben előírt ú. n. belmissziói gyakorlatokat megtartani egyáltalán nem lehetséges.» Nagy szükségét látja a tanári kar «egy theol. internátusnak, amely nélkül nevelési feladatainak teljesítése van nagyon megnehezítve.» (5.1.) A jogakadémia a tanári * Címe: «Emlékirat a sárospataki ref. főiskola theologiai és jogi akadémiájának Miskolczra való áthelyezése tárgyában. A főtiszteletíí tiszáninneni ref. egyházkerületi közgyűlés elé terjeszti a sárospataki ref. főiskola akadémiai tanári kara. Sárospatak, 1916. 8 r. 26. lap. (1. alább a 27. lapon).

69 kar szerint «úgy ahogy van, nem életképes és mint olyan, amely a jogakadémiáknak az egyetemi rangért, a közel jövőben megindulandó versenyében, a siker merényével részt nem vehet: önmagától fog kiesni a hazai ref. felsőbb tanintézetek sorábó1.» (10. 1.) «Akadémiai tanszakaink elmaradottságának, mondja az emlékirat, illetőleg hanyatlásának okai elsősorban nem az anyagi életfeltételek elégtelenségében keresendők, hanem a megfelelő életkörülmények hiányában. Es ha ma milliókat adnának kezünkbe azzal a kötelezettséggel, hogy állítsuk talpra akadémiáinkat, de úgy, hogy az életképes és virágzó, nagyszámú hallgatóság által látogatott, egyetemi színvonalú főiskola legyen; hogy az minden tekintetben megfeleljen a tanügy, a kultúra, a társadalom és élet követelményeinek: mi nem mernénk vállalni a kötelezettséget itt, ezen a helyen, ahol ma élünk, mert meg vagyunk győződve róla, hogy Sárospatak községében egyetemi főiskolát fenntartani többé nem lehetséges.» (12. 1.) Az emlékirat szerint Sárospatak elmaradott, kis helység. Közművelődési intézményeket megfelelő anyagi és erkölcsi támogatásban részesíteni nem képes. Egy főiskola, az emlékirat szerint csakis nagy városban felelhet meg a maga igazi rendeltetésének. A tanári kar az emlékiratot megküldte a fővárosi napilapoknak, amelyek a napihírek rovatában rövidebbhosszabb közleményben emlékeztek meg a sárospataki akadémia Miskolczra való áthelyezésének tervéről. A magyar közművelődés ügye iránt érdeklődő közönség figyelmét a nagy és fényes múltú, híres sárospataki főiskola akadémiájának sorsa magára vonta s e kérdésben a napilapokban* megjelent cikkek többsége az

* Magyarország, Pesti Ηírlap, Pesti Napló, Budapesti Hírlap. Az «Az Est» című lap április 6-iki számában a lap egyik munkatársa A pataki forradalom címmel cikket közölt a sárospataki deákok életiről. A tudósító, akit az áthelyezés mellett agitáló tanárok egyike hívott

70 áthelyezés ellen foglalt állást. Élénk megvitatás tárgya volt e fontos kérdés a tiszáninneni ref. egyházkerületnek és a sárospataki főiskolának közlönyében, a Sárospataki Ref. Lapokban is, ahol dr. Búza László és Nagy Béla akad. tanárok az áthelyezés mellett, dr. Finkey Ferenc pozsonyi egyetemi tanár (volt sárospataki jogtanár), Péter Mihály gálszécsi ref. lelkész, egyházker. aljegyző, Radácsi György sárospataki theol. tanár, egyh. ker. főjegyző és dr. Kálniczky Géza kassai kir. ítélőtáblai bíró az áthelyezés ellen írtak komoly, tárgyilagos és a kérdést pro és contra megvilágosító cikkeket.* A vidéki lapok közül a Miskolczon megjelenők az áthelyezés mellett, a kassaiak az áthelyezés ellen írtak cikkeket. Élénk érdeklődést és figyelmet keltett az akadémia áthelyezését ellenző irodalmi vitában (az említetteken) kívül dr. Kiss Sándor sárospataki ügyvédnek és egyházmegyei tanácsbírónak ápr. 4-ikéről keltezett vitairata (Néhány szó stb.), továbbá Zilahi Kiss Jenőé (Tegnap és ma), mely májusban készült. A napilapok komoly és tárgyilagos cikkei között, amelyek az áthelyezés ellen foglaltak állást, meggyőző érveinél fogva kiemelkedik Dr. Waldapfel János tanárképzőintézeti gyakorló főgimn. tanárnak, az Orsz. Közoktatási Tanács tagjának, cikke, mely a Budapesti Sárospatakra, nem a valóságnak megfelelő képet rajzolt a pataki diákok életéről. Ennek oka az volt, hogy a tudósítót az áthelyezés tervének helyeslői tendenciózusan vezették. Ez abban állott, hogy a tudósítónak «több helyen is keresve-keresetten s mintegy mesterségesen előkészítetten kerültek a szemei elé azok a rendkívüli alkalmak és helyzetek, a vezetők tendenciózus vezetése folytán, amelyekben ő a mulató pataki tanulóságot megfigyelhette, s amely tendenciózusságról neki bizonyára sejtelme sem volt». Megállapítást nyert, hogy a tudósító cikkének több részlete nem fedi a valóságot. (V. ö. Sp. Ref. Lapok. 1916. 127. 1.) Az Ország-Világ című képes újság június 4-iki számában foglalt állást az áthelyezés ellen. * A dr. Finkey F. és Péter M. cikkei különnyomatban is megjelentek. A Finkeyének címe: Ellenvélemény a sárospataki akadémia áthelyezésének kérdéséhez. Sárospatak, 1916. 8 r. 16. lap. – A Péter Mihályé e címet viseli: Indokolt-e a sárospataki akadémiai tanárok állásfoglalása a főiskola akadémiájának Miskolczra való áthelyezése tárgyában? Sárospatak, 1916. 8 r. 10 lap.

71 Hírlap ápr. 23-iki számában jelent meg. A szerző kifejti, hogy a sárospataki kérdés nem Sárospatak, nem az egyházkerület, nem theológiai vagy jogi akadémia kérdése, hanem minden magyar ember, minden művelt, a magyar művelődés ügyét szívén viselő ember ügye, sőt az egész magyar nemzet ügye. Igen találóan utal arra, hogy Sárospatak mutat legtöbb hasonlóságot a régi német és angol egyetemi városokhoz. De egy tekintetben túltesz Sárospatak szinte valamennyin. A nemzeti történet nagy, legnagyobb eseményei egyik ilyen külföldi városban sem szövődnek oly sűrűn a helyi történetbe, a helyi alapítók és alapítványok, pártfogók, tanárok és tanítványok történetébe, mint ezen a Bodrog két partján épült kis városban ott a Hegyalja tövében. A szerző azután röviden vázolja a főiskola fényes múltját, rámutat értékes és nemes hagyományaira, cáfolja Dr. Szabó Sándornak a Budapesti Hírlap ápr. 16-iki számában az áthelyezés mellett felsorolt érveit s tudtára adja az akadémiai tanári karnak, hogy ha egy hónapon belül nem áll el szándékától és tovább sürgeti az akadémia Miskolczra való áthelyezését: akkor a vele egyetértőkkel megfogja alakítani a pataki iskolát védők ligáját. A pataki iskola, úgymond, nem Sárospatak érdeke, nem a ref. egyház terhe, hanem a pataki iskola a magyar kultúra citadellája befelé, nekünk magyaroknak, és a magyar nemzet dicsősége, már Comenius révén is, kifelé Európának. Dr. Waldapfel erős érvelésű, lelkes cikke országszerte élénk visszhangot keltett s szerzője az ország különböző részeiből, különféle társadalmi állású egyénektől számos üdvözlő táviratot és meleghangú levelet kapott. Minden elfogultságtól ment, tisztán a magyar közművelődés ügyét szolgáló cikkét igen sokan méltán tekintették úgy, mint a nagyközönség álláspontjának és általában a magyar közvéleménynek hű tolmácsolását. Dr. Waldapfel cikkére dr. Szabó Sándor válaszolt

72 a Bp. Hírlapban (ápr. 26.) A W. álláspontját iparkodik bírálni s kijelenti, hogy az akad. tanári kar nem áll el az áthelyezést indítványozó javaslatától s így a Waldapfel által tervbe vett országos liga rögtön megkezdheti működését. W. viszonválaszul nem cikkel, de cselekedettel felelt a dr. Szabó S. cikkére. Ápr. 29-én Sárospatakra utazott, hogy Sárospatakot Oltalmazó Liga címen a sárospataki főiskola védelmére országos szövetséget szervezzen. A zászlóbontás Sárospatak város közönségének jelenlétében ápr. 30-án a városháza tanácstermében tartott gyűlésen történt, melyen Szinyei Gerzson kir. tanácsos elnökölt. Ε gyűlésen dr. Waldapfel erős nemzeti érzéstől áthatott, igen lelkes beszédet mondott. Mindenekelőtt dr. Szabó S. pataki jogtanárnak a Budapesti Hírlapban megjelent válaszára tett néhány megjegyzést, majd pedig azt fejtegette, hogy a sárospataki akadémiának Miskolczra való áthelyezése megokolatlan, mert Sárospatakon a lelki, a szellemi, az erkölcsi kultúrához, a magyar nemzeti nevelés nemes munkájának eredményes végzéséhez minden szükséges tényező megvan s ez a nagy történelmi múltban gazdag és kiesfekvésű hely úgy a tanításra, mint a tanulásra kiválóan alkalmas. A nagy szónoki tűzzel előadott, magával ragadó beszéd hatása alatt, Waldapfel indítványára elhatározta a gyűlés, hogy Sárospatakot Oltalmazó Liga címmel szövetséget szervez, melynek tagja lehet minden magyar férfi és nő, aki a magyar nemzeti művelődés ügyét szívén viseli s azért lelkesedni, sőt áldozni is tud. A jelenvoltak nyomban 3000 korona adományt jegyeztek az orsz. liga részére, hogy ezzel a nemes célt: a sárospataki főiskola céljait szolgáló országos gyűjtést megkezdje. A fölajánlott adományokból aznap be is folyt 1000 korona. Ez az összeg elküldetett a Budapesti Hírlapnak, mely szíves készséggel indított gyűjtést a Liga javára, (máj. 6.). Május 7-én a Liga megalakítása ügyében Budapesten

73 a Lónyai-utcai Ref. Főgimn. dísztermében Enyiczkei Gábor korelnök, budapesti ügyvéd, elnöklete alatt előkészítő értekezlet volt, melyen dr. Waldapfel J. «A sárospataki főiskola jövője» címmel tartott előadásában azt fejtegette, hogy a sárospataki főiskolát a maga gazdag történeti múltjánál fogva egyetemmé és pedig csonkaegyetemmé kell fejleszteni, a következő fakultásokkal: 1. ref. theol. fakultás, teljes négy évfolyammal; 2. filozófiai fakultás két évfolyammal; 3. jogi fakultás két évfolyammal; 4. természettudományi és egyúttal esetleg orvosi fakultás 2 évfolyammal. Ugyanez az értekezlet a Liga alapszabályainak elkészítésére Gonda Béla ny. min. tanácsos elnöklete alatt egy bizottságot (Enyiczkei Gábor, Waldapfel János, Palóci Horváth Zoltán, Hodossy Béla és Harsányi István) küldött ki. Május 12-én dr. Waldapfel J. a tiszáninneni ref. egyházkerület püspökénél, dr. Tüdős Istvánnál, tisztelgett, akivel a sárospataki akadémia áthelyezésének kérdéséről folytatott beható eszmecserét. (A látogatásról szóló tudósítást lásd a Sp. Ref. Lapok, 1916. 21. számában.). A Liga alapszabályainak elkészítésére kiküldött bizottság a maga tervezetét a május 28-án Budapesten tartott alakuló gyűlés elé terjesztette, amely az alapszabályokat letárgyalta, elfogadta s azoknak a m. kir. belügyminiszterhez, jóváhagyás céljából való fölterjesztését elhatározta. Az alakuló gyűlés az ügyek intézésére néhány tisztviselőt választott és pedig: Tiszteleti elnökké: Herceg Windisch-Graetz Lajos orsz. képviselőt, a főrendiház tagját; elnökké: Szinyei Gerzson kir. tanácsos, s.-pataki ny. főisk. tanárt; alelnökökké: Gonda Béla ny. min. tanácsost, Enyiczkei Gábor bpesti ügyvédet, Hodossy Béla spataki áll. tanítóképző-intézeti igazgatót, és dr. Waldapfel János bpesti tanítóképzőintézeti gyakorló-főgimn. tanárt, az Orsz. Közoktatási Tanács tagját, utóbbit ügyvivő alelnökké; titkárrá:

74 Harsányi István spataki főgimn. tanárt; pénztárnokká: Zilahi Kiss Jenő spataki bankcégvezetőt. A teljes tisztikar megválasztása az alapszabályok jóváhagyása után a Sárospatakon tartandó nagygyűlésen fog megtörténni. A május 28-ikai alakuló gyűlésen dr. Waldapfel János Miskolczról tartott előadást, melyben azt fejtegette, hogy Miskolczon kereskedőket, iparosokat, mezőgazdákat nevelő felsőbb iskolákat, különösen gazdasági főiskolát kell létesíteni, mint amely leginkább megfelel a város természetes fejlődési feltételeinek. Az alatt az idő alatt, míg a Liga megalakítását előkészítő munkálatok folytak, nemcsak a fővárosi és vidéki újságokban megjelent s a sárospataki akadémia áthelyezésének kérdésével foglalkozó, a főiskola nagy történeti múltját s a magyar nemzeti nevelés terén szerzett nagy érdemeit elismeréssel méltányló cikkek többsége foglalt állást az akad. tanári kar áthelyezési terve ellen, hanem e fontos kérdésben határozathozatalra és döntésre jogosult tiszáninneni ref. egyházkerületet (ennek felügyelete alatt áll a sárospataki főiskola) alkotó egyházmegyék többsége is. Az áthelyezés ellen foglalt állást a nyolc egyházmegye közül az alsózemplémi (ápr. 27-én), a felsőzempléni (ápr. 27-én), az abaúji (május 9.), az ungi és a gömön (bár ez utóbbi ez ügyben határozatot nem hozott). Az áthelyezés mellett foglalt állást a felsőborsodi egyházmegye, míg az alsóborsodi, amely szintén az áthelyezés híve, ez ügyben se pro, se kontra nem foglalt állást. A tornai egyházmegye nem foglalkozott ez üggyel. Az áthelyezés terve ellen foglalt állást a spataki főiskola igazgatótanácsa is június hó 4-én tartott ülésében. Az igazgató-tanács megdöbbenve értesült az akad. tanárok által megindított mozgalomról, s olyan határozat hozatalára kérte fel az egyházkerületet, amely ezt a kérdést egyszersmindenkorra vegye le a napirendről.

75 Az igazgató-tanács ülése előtt egy héttel Farkasfalvi Farkas Géza igazgató-tanácsos nyílt levélben arra kérte az akad. tanári kart, hogy javaslatát vonja vissza, de Rohoska József akad. igazgató a nyílt levélre azt válaszolta, hogy a tanári kar a javaslatot nem vonja vissza, mert bízik abban, hogy az egyházkerületi közgyűlés az áthelyezés mellett fog dönteni. (Lásd: Sp. Ref. Lapok, 1916. 22., 23. számát.). A Liga eszméjének népszerűsítésében fáradhatatlan dr. Waldapfel J. június 4-én és 5-én Sárospatakon időzött. 4-én a Ligának elnökségi ülése volt, melyen a vezetőség örömmel értesült arról, hogy Herceg WindischGraetz Lajos az orsz. liga tiszteleti elnökségét elfogadta. Ugyancsak részt vett a Liga ügyvivő alelnöke a város közönsége által a városházán tartott értekezleten, melyen ifj. dr. Molnár Viktor országgyűlési képviselő adta elő egy a sárospataki főiskola érdekében kifejtendő, a Liga munkásságát nem érintő fontos akciónak tervét. 5-én pedig jelen volt, a Sárospatakot Oltalmazó Liga titkárával együtt Sátoraljaújhelyen a Liga zemplénvármegyei fiókjának megalakítása céljából egybehívott gyűlésen. Június 12-én, pünkösdhétfőjén tartotta a S. 0. L. sárospataki fiókja alakuló közgyűlését élénk érdeklődés mellett, megválasztván tisztikarát is. Tiszteleti elnök: Herceg Windisch-Graetz Lajos; elnök: Szinyei Gerzson; alelnökök: Hodossy Béla és Harsányi István; titkár: Dr. Gulyás József; pénztárnok: Zilahi Kiss Jenő; megalakították a választmányt is. A gyűlés melegen üdvözölte Dr. Waldapfel Jánost, a liga eszméjének megteremtőjét, továbbá Perényi László pélyi r. kath. plébánost, aki szép levél kíséretében egyetlen értéktárgyát: aranyóráját és annak arany láncát küldte el Dr. Waldapfelnek a Liga céljaira. A Liga részére nap-nap mellett érkeznek adományok, és a tagok száma is folytonosan szaporodik.

76 Adja Isten, hogy a Liga azt a nagy és nemes célt, melyet maga elé tűzött, fényes sikerrel érje el. Sárospatak, 1916 Június 14. Harsányi István. Jeles munkatársunknak, a Sárospatakot Oltalmazó Liga nagyérdemű titkárának, a Liga történetét ismertető e cikke június 14-én kelt. Legyen szabad nekem az előadottak kiegészítéséül a június 14-ike óta történt eseményekről röviden referálnom. Június 15-én tárgyalta a tiszáninneni református egyházkerület közgyűlése Miskolcon a főiskola kérdését és hosszú, izgalmas vita után úgy határozott, hogy a kérdés teljesen leveendő a napirendről. Evvel a Liga tagjai, illetőleg a velők egyetértők a tiszánmneni ref. egyházkerület bölcsesége folytán oly győzelemhez jutottak, melynél nagyobbat nem is remélhettek. De e győzelem csak az első állomást jelenti a Liga munkájában. Most következik csak részére a nehéz, fáradalmas munka, melynek végcélja az, hogy az áthelyezés kérdése soha többé komolyan fel ne merülhessen. Magáról a június 15-ikei győzelemről a Budapesti Hírlap szerkesztője még aznap este értesített engem és egyúttal felkért arra, hogy néhány sort írjak tudósítása elé. Hálás szívvel a Β. Η. iránt, mely húsvétkor helyet adott a Ligát először említő cikkemnek, és megengesztelődött lélekkel volt ellenfeleink iránt is, írtam, mintegy epilógusul a győzelmes harchoz, a B. H.-ban június 16-án megjelent cikkemet (L. ezt és a Β. Η. tudósítását alább a 162. lapon). Felszólítottam ebben volt ellenfeleinket is arra, hogy egyesüljenek most velünk a sárospataki főiskola érdekében végzendő munkára, melynek legfontosabb része csak most kezdődik. Remélem, hogy e felszólításomnak lesz is foganatja. A Liga azóta egy tőle független, nagyfontosságú akcióban, mely a Sárospatakon június 4-én tartott, fentemlített értekezlet határozatából folyt, kapott jelentős segítőtársat. Már június 8-án tisztelgett egy sárospataki küldöttség Zemplénmegye

77 vezetőférfiainál, a megye támogatását kérve a főiskola részére. Június 25-én pedig egy ötventagú küldöttség jelent megSzinyei-Merse István zemplénmegyei főispán és if], dr. Molnár Viktor országgyűlési képviselő vezetésével Tisza István gróf miniszterelnök előtt. A miniszterelnök a küldöttségnek, melynek szónoka Kún Zoltán volt, oly feleletet adott (1. alább a 167. lapon), mely mindenben megegyezik a Liga törekvéseivel. A Liga, melynek (alább a 152 1. olvasható) alapszabályai most vannak megerősítés céljából a belügyminisztériumban, ősszel fogja nagyobb arányokban megindítani a maga munkásságát. De addig is folytatja – egyelőre szűkebb keretekben – taggyűjtő akcióját. Minél több tagot! Ez most a mi hadi kiáltásunk. Hisszük, eddig kivívott sikereinktől erősített bizalommal, hogy kiáltásunk nem marad «a pusztában kiáltó szó». Budapesten, 1916 június 29. Waldapfel János.

Emlékirat a sárospataki ref. főiskola theologiai és jogi akadémiájának Miskolczra való áthelyezése tárgyában. A főtiszteletű tiszáninneni ref. egyházkerületi közgyűlés elé terjeszti a sárospataki ref. főiskola akadémiai tanári kara. Főtiszteletű Egyházkerületi Közgyűlés! A sárospataki ref. főiskola akadémiai tanári kara örömmel tesz eleget azon kötelességének, hogy a Főtiszt. Egyházkerületi Közgyűlés nagybecsű felhívására (1915. évi tavaszi közgyűlés 27. sz. 1915. évi őszi közgyűlés 22. sz. jkvi pontjai) javaslatot terjesszen a Főtiszt.

78 Egyházkerületi Közgyűlés elé arra vonatkozólag, hogy minő maradandó alkotással gondolja a reformáció 400-ados évfordulóját méltóképen emlékezetessé tenni. A nagy évforduló küszöbén állva, mindnyájan kegyelettel tekintünk vissza a protestantismus dicső múltjára és hálával gondolunk azokra az örök értékű kincsekre és maradandó alkotásokra, amikkel ez a 400 esztendős protestantismus ajándékozta meg az emberiséget. De ugyanakkor bízó reménységgel irányítjuk szemeinket a jövendőre, melytől a reformáció nagy művének fejlesztését, tökéletesítését várjuk, s szent elhatározás kél szíveinkben arra, hogy Isten segedelmével, erőnk mértéke szerint mi is kivegyük részünket a jövendőnek ama nem kevésbbé dicsőséges munkájából. Mi, mint a protestáns tanügy s közelebbről a felsőoktatás munkásai a dicső múltak alkotásai között a protestáns főiskolákra s az ezekben megindult szabad tudományos vizsgálódásra irányítjuk elsősorban figyelmünket, mert meg vagyunk győződve arról, – amiben ma már az elfogulatlan nem protestánsok is egyetértenek velünk – hogy az ezekben a protestáns főiskolákban művelt szabad tudomány szerezte meg az emberiségnek a legdrágább szellemi, erkölcsi és kulturális kincseket s járult hozzá egy tisztultabb világnézet kialakulásához. De ugyanakkor meg vagyunk győződve arról is, hogy az elmúlt 400 esztendő alatt teljesített nagyszabású kulturális munka folytatásaképen a jövendőben is hasonló feladatok teljesítése vár a protestáns főiskolákra. Abból a hatalmas társadalmi munkából, melyre már folynak az előkészületek; az egymással szemben álló világnézetek harcából, melyre előbb-utóbb rá fog kerülni a sor – nem szabad kimaradnia a protestáns főiskolák tanszékeiről kiáramló evangéliumi szabad szellemnek. A jövőnek eme nagyszerű feladataihoz virágzó, erős és mindig a kor színvonalán álló protestáns főiskolákat kell készen tartani! Épen azért, midőn ma meghatottan

79 állunk meg az elmúlt és az eljövendő századok határköve előtt: minden vágyunk és reményünk, minden törekvésünk és akaratunk – a protestáns felsőoktatás emelése. Es midőn a Főtiszt. Tiszáninneni Egyházkerület felhívása értelmében arra a kérdésre kell feleletet adnunk, hogy minő maradandó alkotással örökítsük meg a reformáció 400-ados évfordulóját, – nem tudunk tovább haladni annál a gondolatnál, hogy a tiszáninneni ref. egyházkerületnek, mint fenntartó testületnek gondozása és kormányzata alatt álló ősi tanintézet, a magyarországi reformátusoknak ma már egyetlen kétfakultásu főiskolája olyan állapotba helyeztessék, hogy ne csupán a 400-ados dicső múlt egyik tiszteletreméltó emléke gyanánt szerepeljen, hanem mint elsőrangú tanintézet mindig a kor színvonalán álljon s a jövendőnek nagyszabású kulturális feladataihoz kellőképen felkészülve legyen! Főtiszt. Egyházkerületi Közgyűlés! Midőn az újabb időben mind gyakrabban hangzik a panasz a miatt, hogy a sárospataki református főiskola nem képes ma már lépést tartani a haladó korral; midőn mind gyakrabban jut kifejezésre, legbensőbb hivatalos köreinkben is, az a jogosult aggodalom, hogy a főiskola jelenlegi állapotában nem lesz képes többé megfelelni azoknak a feladatoknak, melyeknek teljesítése egy főiskolára vár: ez a panasz és aggodalom mindig ami theologiai és jogi fakultásainkat érinti legérzékenyebben. – Sajnos ma már közszólammá vált, hogy a sárospataki akadémia a korszellem által lassú haldoklásra van kárhoztatva. – És mi, kik naprólnapra tapasztaljuk, mily gyors egymásutánban előznek meg bennünket a miénknél későbbi keletű és csekélyebb anyagi erőforrásokból táplálkozó intézetek is; mi kik napról-napra látjuk, hogy a könnyen rendelkezésünkre állható alkalmas módok feltalálásában és alkalmazásában való habozásunkkal mindjobban lemaradunk a protestáns

80 theológiai és jogi főiskolák versenyében: fájó szívvel adunk igazat a korszellem ítéletének. Ami először is a theológiai akadémiát illeti, ma már annyi fejlett és a kor kívánalmai szerint kiépített theol. akadémia – egyetemi fakultás, lelkésznevelő intézet – áll a magyar ref. lelkészképzés szolgálatában, hogy ezekkel a sárospataki akaémdia theol. fakultása a megfelelő intézmények s a gyakorlati lelkészképzés félté teleinek híjján nem sokáig bírhatja a versenyt. Nehezen nélkülözzük Sárospatakon különösen a gyakorlati lelkészképzésben okvetlenül szükséges társadalmi, népjóléti, missziói intézményeket, melyek nélkül a legújabb egyetemes theol. tantervben előírt ú. n. belmissziói gyakorlatokat megtartani egyáltalában nem lehetséges. Nagy szükségét látjuk egy theológiai internátusnak, amely nélkül meg nevelési feladataink teljesítése van nagyon megnehezítve. Hogy csupán a felekezeti szempontból bennünket legközelebbről érdeklő, református theológiai intézeteket említsük: a budapesti és kolozsvári theol. akadémiák a maguk célszerűbb berendezésével, nem is szólva itt a debreczeni egyetem theol. fakultásáról és a hozzácsatlakozó lelkésznevelő-intézetről, sokkal könnyebben oldhatják meg ezeket a feladatokat. Ezek az intézetek a legújabb kor alkotásai. Hol volt még ama két intézet akkor, mikor a mi főiskoláink s ebben a mi theológiai fakultásunk többszázados büszkesége volt már a hazai protestantismusnak, szemefénye a magyarságnak! Milyen gyenge pénzügyi bázison kezdték építgetni ez intézeteket nagy koncepciójú és nagy energiájú megteremtőik akkor, amikor a mi iskolánk már évszázadokkal dacoló bástyaként állott a nagy fejedelmek fundációinak szilárd alapzatán! Es íme mi, kik a régi kövek erejében bízva és a régi dicsőség napsugaraiban sütkérezve csak állottuk az idők viharait, csak dacoltunk azoknak kérlelhetetlen változásaival: kénytelenek va-

81 gyunk belátni, hogy «a régi vár nem felel meg többé az új idők harcmodorának»; kénytelenek vagyunk beismerni s erre fenntartó hatóságunk figyelmét ez alkalommal is nyomatékosan felhívni, hogy a sárospataki theologiai akadémia, mini lelkésznevelő-intézet a mai keretek között nagy nehézségekkel kénytelen megküzdeni, hogy megfelelhessen a modern lelkészképzés követelményeinek. Ma már nemcsak a szakkörök által elfogadott nézet, hanem az egyetemes ref. egyház theol. tanulmányi rendjében előírt követelmény, hogy a lelkészképzésnek gyakorlatiasnak kell lennie. Ehhez képest a theol. intézeteknek olyan lelkipásztorokat kell nevelniök, akik ne csak prédikátorok és liturgusok legyenek, hanem az emberi életet és ennek viszonylatait ismerő, a társadalmi bajokat felismerni és orvosolni tudó vezető egyéniségek, akiknek nem szabad többé a csendes lelkészlak tanulószobájába eltemetkezniök, hanem kint kell élniök a mozgó és változó életben s az evangélium örök kincseit nem csupán a maguk szobatudós gyönyörűségére kell használniok, de nem is csupán egy-egy ünnepi alkalomkor a templomi közönség előtt feltárniok, hanem az emberek közt járva, pazar kézzel hintegetniök. Azok, akik a hazai protestáns, közelebbről református lelkészképzés ügyei iránt érdeklődnek s figyelemmel kísérik az újabb időben e téren megindult törekvéseket, igazat fognak adni azon nézetünknek, hogy már ma is csak olyan lelkésznevelő-intézetek prosperálhatnak, amelyek a gyakorlati élet fentérintett követelményeinek úgy berendezkedésükkel, mint elhelyezkedésükkel megfelelni képesek. A már említett budapesti és kolozsvári theol. akadémiák ebben a tekintetben a legfokozottabb igényeket is képesek kielégíteni s a fejlettebb nyugat hasonló tanintézeteivel is bátran kiállhatják a versenyt. Mindkettőben, de kivált az előbbiben olyan internátusi rendszer van meghonosítva, ami már magában is kellő biztosítéka a lelkésznevelés sikerének. Nem szükséges bővebben

82 bizonyítgatni, hogy minő áldás az a hittanhallgató ifjúságra, a jövendő lelkésznemzedékre, ha tanárjával egy fedél alatt lakhatik, vagy épen vele és családjával együtt étkezhetik; minő jótékony hatással van az a leendő lelkipásztor egyéni és papi jellemének, gondolkozásának, ízlésének kialakulására, ha tanítójával és tanulótársaival egy egységes és bizalmas családi közösségben töltheti el a szakpályára való előkészület legszebb éveit; mennyire elősegíti ez az együttélés a növendékeket még a szaktanulmányaikkal való foglalkozásukban is: a családias élet derűje, a tanárokkal való bensőbb viszony még a gyengébb és félénkebb tanulókat is bátorsággal és önbizalommal tölti el. Mindezt ma már nem szükséges részletesebben fejtegetni. Tény az, hogy a budapesti és kolozsvári testvér-theologiai akadémiák berendezése nagy előnyt biztosít azon intézeteknek lelkésznevelési feladataik megvalósítására. Mily könnyen oldhatók meg ott a gyakorlati képzésnek, különösen a társadalmi munkára és a lelki gondozásra való nevelésnek sürgős feladatai, míg itt azokkal szemben olykor tehetetlenül állunk. Mily nagyarányú missziói munka indult ki azokból az intézetekből, melyeknek tanítványai a mesterekkel együtt munkálkodhatnak az aratásra váró téres mezőkön, míg itt olykor bizony csüggedten tekintgetünk szét a szűkhatárú ugar felett. Ma még élünk, de nem jogosulatlan az az aggodalmunk, hogy már a közel jövőben felvetődik a kérdés: van-e szükség arra, hogy a magyar református egyház öt tanintézetet tartson fenn a lelkészképzés céljára? s ha erre a kérdésre való feleletül theol. akadémiáink számának redukálására kerülne a sor – ma persze, nem tudhatjuk, hogy mely tanintézetek szűnnének meg, de – úgy gondoljuk, hogy a budapesti és kolozsvári theol. akadémiák, mint amelyek a maguk modern berendezéseikkel minden tekintetben megfelelnek a kor követelményeinek, föltétlenül megmaradnának.

83 Ugyanezzel a méltó aggodalommal tekintünk az akadémia másik szakának, a jogakadémiának jövője elé. A hazai jogi szakoktatás évtizedes válsága s újabban az egyetemek számának szaporítása – a lét és nem lét kérdése elé állította a felekezeti jogakadémiákat. Az egykor, az egyetlen budapesti egyetem mellett még virágzó, s a Kolozsváron felállított második egyetem mellett is szükséget pótló, tisztes múltú jogakadémiák olyan helyzetbe kerültek, hogy lehetetlenség tovább is versenyt tartamok az állami jogakadémiákkal vagy épen az egyetemek jogi fakultásaival. Az a tragikus sors érte őket, hogy mire a legszükségesebb tanulmányi követelmények szerint berendezkedtek, kellő számú tanszékeket szerveztek, egyetemi tanári képzettségű professzorokat nyertek, s ezek javadalmait állami színvonalra emelték, – már veszedelmesen folyamatban volt a hallgatóik számának rohamos csökkenésében nyilvánuló dekadenciájuk. Legszembetűnőbben jelentkezett ez a dekadencia épen a tiszáninneni ref. egyházkerület sárospataki jogakadémiáján. Ez a jogakadémia kevés számú s különösen a felsőbb évfolyamokon olykor 8-10, sőt 5-6 hallgatójával, a kívül álló szemlélőre némely iskolai évek statisztikáiban, a legjelentéktelenebb jogakadémia benyomását tette. Ügy a fenntartó hatóság, mint különösen a tanári kar minden lehetőt elkövetett a létszámemelésre: az iskola anyagi erejéhez mérten rendelkezésére álló konviktusi jótéteményekkel, stipendiumokkal, tandíjkedvezményekkel igyekezett a jogakadémiához vonzani a szegényebb sorsú szülők gyermekeit; majd a szülőkhöz és tanügybarátokhoz intézett felhívó szózatokkal, az egészséges klímájú kis város előnyeit kidomborító prospektusokkal igyekezett megtörni a nagy közönségnek Sárospatak és a jogakadémia iránt tanúsított közönyét vagy előítéletét; majd ismét egy kisebb méretű, de könnyen fejleszthető jogászinternátussal s ebben a jobb módú növendékek igényeit

84 is kielégíteni képes ellátással kísérelte meg a Sárospatak múltjához és történelmi tradícióihoz ragaszkodónak hitt régi magyar középosztály ivadékait visszaédesgetni. Mindez nem használt semmit. A szózat siket fülekre talált, az internátus néhány évi kísérletezés után megszűnt. Ε sikertelenség nyomán támadt, előbb csak titkon, a lelkek mélyén, majd suttogó hangokon szárnyalt ideoda egy lehangoló gondolat: a «sárospataki jogakadémiát meg kell szüntetni». Ε gondolat megszületése a sárospataki főiskola legújabb történetének egy olyan időpontjára esik, amidőn először konstatáltatott hivatalosan, hogy a sárospataki főiskola, a saját anyagi erejéből nem bírja többé összes intézeti ágait a kor kívánalmainak megfelelőleg fejleszteni, – sőt a régi keretek között sem képes azokat tovább fenntartani. – Nagy erő és kitartás, sőt úgy hisszük, jövőbe látó bölcseség kellett ahhoz, hogy ama vigasztalan gondolat megtestesülését megakadályozzuk. A sárospataki főiskola anyagi erejének gyengülése magában véve nem elég ok még arra» hogy megingasson bennünket azon szilárd meggyőződésünkben, hogy úgy általános nemzeti kulturális érdekek, mint közelebbről épen református felekezeti érdekek parancsolják a tiszáninneni egyházkerületnek a jogakadémia fenntartását. Abban a hitben, hogy kedvező tanügypolitikai fordulatok vagy a helyi viszonyok javulása, vagy egy, az idő által megérlelendő megváltó gondolat meghozza majd az alkalmas módokat és eszközöket jogakadémiánk versenyképességének biztosítására – éltünk azóta jó reménységgel, mely ma is táplál bennünket, de, hogy mit hoz a holnap, azt nem tudhatjuk. Ebben a bizonytalan állapotban ugyanis egy nem kevésbbé súlyos aggodalom elé állított bennünket az a körülmény, hogy az új egyetemek által teremtett helyzetbe való beilleszkedés célzatával, református egyházi főkormányzatunk is határozottabb lépésekkel közeledik

85 újabban a jogakadémiai kérdés megoldása felé. Arról van szó, hogy miután a tudományegyetemek mai létszáma mellett, még jó ideig nélkülözhetetlenek lesznek a jogakadémiák, úgy kell azokat berendezni, olyan funkciókkal és hatáskörökkel kell azokat felruházni, hogy minden tekintetben megfelelhessenek egy tudományegyetemi fakultás feladatainak s olyan intézetek legyenek, amilyeneknek eredetileg szánva voltak, t. i. egyetemi színvonalú és egyetemi rangú főiskolák. Ennek a nagyszabású reformtervnek keresztülvitelénél senki sem gondolhat arra, hogy az ország területén ma meglevő összes jogakadémiák megfogják nyerni az óhajtott egyetemi jelleget; nem, hiszen ez azoknak fölöslegesen is nagy számánál fogva alig lesz remélhető. Az azonban bizonyos, hogy a szükséges létszám megállapítása után azok fognak közülök erre az egyetemi rangra joggal aspirálni, amelyek berendezkedésükkel, látogatottságukkal, földrajzi elhelyezkedésükkel, központi jellegükkel eddig is életképeseknek bizonyultak; a nem életképesek ellenben fenntartóiknak legjobb akarata, legnagyobb erőfeszítése, legfokozottabb áldozatkészsége mellett is egyszerűen meg fognak szűnni. Fájdalom, mikor a tiszáninneni egyházkerület óriási anyagi áldozatok árán is ragaszkodik jogakadémiája fentartásához: ugyanakkor a kívülállók olyan szemmel kezdik nézni ezt a jogakadémiát, mintha abban máris a közel jövőben megvalósuló tanügyi reform egyik első áldozatát látnák. Igaz, ilyen vélemény hivatalos formában még nem jelentkezett, de ilyet nekünk bevárnunk nem szabad, mert az egyenlő volna a halálítélettel. Magunknak kell azt megelőznünk a valóságnak megfelelő, őszinte vallomással, mely annyiszor volt már indító ereje jobb elhatározásoknak. Magunknak kell először leplezetlenül és nyíltan kimondanunk, hogy jogakadémiánk úgy ahogy ma van nem életképes és mint olyan, amely a jogakadémiáknak az egyetemi rangért a közel

86 jövőben megindulandó versenyében a siker reményével részt nem vehet: önmagától fog kiesni a hazai református felsőbb tanintézetek sorából. Főtiszteletű Egyházkerületi Közgyűlés! A reformáció 400-ados évfordulója közeledik. A nagy ünnepen hálaadással fogunk leborulni a Mindenható előtt, aki örök szellemi és erkölcsi javakkal ajándékozta meg a világot a reformációban; áldó kegyelettel fogjuk emlegetni azoknak a dicső elődöknek nagy neveit, akik nagyszerű alkotásokkal tették lehetővé, hogy amaz örök javak e szép hazában is közkincsekké váljanak. De a mi ünneplésünk nem lehet csupán a hálaadás és emlékezés jubiláris öröme. Mi ezen az ünnepen számadással is tartozunk. Számadással arról, hogy miképen gyümölcsöztetjük a reánk bízott kincseket, örvendező lélekkel várjuk mi is a hálaadás ünnepének közeledtét, de a mi ünnepi előkészületünk főképen annak a komoly kérdésnek reális mérlegelésében áll, hogy a 400-ados évforduló milyen állapotok közt találja azokat a nagybecsű kulturális intézményeket, amelyeknek, mint az ősöktől reánk szállott drága örökségnek sorsa, Isten után, a mi kezeinkbe van letéve? És ha úgy látnánk, hogy ezek az állapotok sem a múltak dicsőségének nem felelnek meg többé, sem a jövendő igényeit ki nem elégíthetik: szállja meg lelkeinket egy nagy és szent elhatározás s minden melléktekintetektől mentesen, minden érzelmi motívumoktól szabadon, az egyetemes érdekek és a való élet követelményei által vezéreltetve keressük és találjuk is meg azokat a módokat és eszközöket, amelyekkel új életre kelthetjük s új fényben, új ragyogásban adhatjuk át ezeket a négy százados tanintézeteket a jövendő századoknak. Midőn a mi akadémiáinknak sorsáról elmélkedünk; midőn theologiánknak, mint lelkésznevelő intézetnek elmaradottsága, jogakadémiánknak hanyatló volta felett aggodalmaskodunk, – e jelenségek okain tűnődve rendszerint nem tudunk vagy tán nem is akarunk

87 tovább látni annál a mindenesetre lehangoló ténynél, hogy nincs anyagi erőnk, nincs pénzünk. Kétségkívül ez is egyik súlyos oka a mi elmaradottságunknak. Ám midőn évszázadokra szóló kulturális alkotások megmentéséről és továbbfejlesztéséről van szó, nem szabad átadnunk magunkat ennek a kis exisztenciák csüggetegségére emlékeztető, jellegzetes rezignációnak. A pénz mindenesetre elsőrangú kulturális életfeltétel, de egymagában még képtelen arra, hogy kultúrát teremtsen vagy hanyatló kultúrát új életre keltsen. Megfelelő életkörülmények nélkül milliókat képviselő alkotások is holt tőke gyanánt heverhetnek, míg megfelelő életkörülmények között csekélyebb értékek is közhaszonra gyümölcsözhetnek. Ε megdönthetetlen igazságnak kényszerítő hatása alatt mondjuk ki azt a meggyőződésünket, hogy akadémiai tanszakaink elmaradottságának, illetőleg hanyatlásának okai elsősorban nem az anyagi életfeltételek elégtelenségében keresendők, hanem a megfelelő életkörülmények hiányában. Es ha ma milliókat adnának kezünkbe azzal a kötelezettséggel, hogy állítsuk talpra akadémiánkat, de úgy, hogy az életképes és virágzó, nagyszámú hallgatóság által látogatott, egyetemi színvonalú főiskola legyen; hogy az minden tekintetben megfeleljen a tanügy, a kultúra, a társadalom és élet követelményeinek: mi, Főtiszt. Egyházkerületi Közgyűlés, nem mernénk vállalni e kötelezettséget itt, ezen a helyen, ahol ma élünk, mert meg vagyunk győződve róla, hogy Sárospatak községében egyetemi főiskolát fenntartani többé nem lehetséges. Bátrak vagyunk előadni azokat az okokat, melyek e már sokak által vallott igazságnak ilyen egyenes és őszinte kimondására késztetnek bennünket. Sárospatak a fejlődésképes magyarországi városok sorából végképen kiesett. Mai mértékkel mérve elmaradott, kulturátlan kis helység, mely központi vezetésre

88 és irányításra hivatott közművelődési intézmények ellátására nem alkalmas s ilyeneket megfelelő anyagi és erkölcsi támogatásban részesíteni nem képes. Midőn a dicső emlékezetű fejedelmi alapítók benne ezt a főiskolát elhelyezték, nem is álmodhatták, hogy az valamikor ilyen jelentéktelen kis város színvonalára fog alászállani. Nem azért szemelték ki ezt a várost egy nagyszabású kultúrintézet székhelyéül, hogy ezt az országnak egy félreeső, csendes zugában, az élet és világ zajától távol tartsák, hanem azért, mert az volt a meggyőződésük, hogy egy főiskola csakis jelentősebb központi helyeken teljesítheti sikeresen a maga kulturális hivatását. És Sárospatak abban az időben tényleg ilyen volt: fejedelmi székhely, politikai központ. De mivé lett azóta! Ha a dicső ősök kiléphetnének sírjaikból s széttekinthetnének itt, ez elhagyatott helyen, fájdalommal látnák az itteni elmaradott állapotokat, de sokszoros fájdalommal méltatlankodnának az utódok közönyösségén, akik ez állandó fejlődésre hivatott intézet sorsát még ma is egy lehanyatlott kis város sorsához tartják lekötve. Sárospatak városa úgy külső méretek, mint általános kulturális színvonal tekintetében alig fejlődött valamit az elmúlt évszázadok alatt. Kedvező nemzeti, politikai viszonyok között nagy várossá lehetett volna. Ám beállottak a sorsfordulatok: kihalt a Rákóczy-ház, elbukott a Rákóczy-szabadságharc, a szatmári béke után nehéz idők következtek s akik e nehéz időkben a fejedelmek örökébe léptek, a legjobb esetben is csak tűrték ennek a városnak s benne a magyar protestantizmus és magyar nemzeti kultúra védőbástyájának fennállását. Később sem javulhattak az állapotok, mert a zempléni vármegyei viszonyok úgy alakultak, hogy Sárospatak, az egykori fejedelmi város még csak Zemplén vármegye székhelyévé sem lehetett. Ezzel dőlt el tulajdonképen Sárospatak sorsa. Mert ha egy

89 kedvező véletlen folytán nem Sátoraljaújhelybe, hanem Sárospatakra helyezik a vármegyei központi adminisztrációt, ebből a városból a kulturális és politikai tényezők ilyen szerencsés összekapcsolódása útján Felsőmagyarország egyik legvirágzóbb városa lehetett volna. Sárospatak városának ezt a századokon át tartó stagnációját azonban a múlt század második felében nem érezte meg a főiskola, mert ez a stagnáció országosan általános volt. Sőt ez a főiskola akkor állott igazán hivatása magaslatán; akkor fejtett ki legerősebb kulturális hatást, mikor a magyar nemzet dermedt testébe új életet kellett lehelni. Akkor volt igazán elsőrendű tanintézet a pataki híres kollégium, mikor a többi tanintézetekkel egyenlő feltételek mellett állotta a versenyt s nem tett különbséget köztük az az életbevágó körülmény, hogy az egyiket egy virágzó kultúrváros segíti, a másikat egy elmaradott kis község hátráltatja előhaladásában. A múlt század 70-es évei előtt Magyarországon a színmagyarság által dominált vidékeken tulajdonképeni városi életről alig lehet szó, sőt a politikai újjászületéssel kezdődő városfejlesztések kulturális hatása csak jóval későbben kezd egyik-másik elevenebb életű vidéki magyar városban mutatkozni. Tehát addig, míg Magyarországon tulajdonképeni városi kultúra nincs: egészen alkalmas helyen van a főiskola Patakon. Semmi különbség nincs közte és pl. Debreczen között. Ez is, amaz is csak primitívebb életmódokat nyújtani képes mezőgazda város. A különbség az, hogy az egyik nagyobb, a másik kisebb, de a bennök folyó társadalmi élet ugyanaz. Sőt Sárospatak a maga jó levegőjű, kellemes hegyvidékével, nagy folyóvizével sokkal előnyösebb helynek látszik, mint a poros Debreczen. Épen így kiállja a versenyt Sárospatak más egykorú kálvinista kollégiumi városokkal is. Nagyenyed, Pápa, Kecskemét teljesen egyenlő rangú helyek, ugyanolyan hiányával

90 a városi jellegű civilizációnak, – amelyek leginkább a maguk vidékének körzetéből rekrutálják theologusaikat és jogászaikat, akik előtt egyáltalában nem létezők még akkor azok a kulturális szempontok, amelyek az újabb időben elsősorban befolyásolják a növendékeket azon helynek kiválasztásában, ahol felsőbb tanulmányaikat folytatni kívánják. De nagyot változik a világ, mihelyt kifejlődnek a magyar városok s kifejlődik bennük az eleven, lüktető társadalmi és kulturális élet. Nagyot változik a kollégiumi városoknak egymáshoz való addigi viszonya, mihelyt csaknem kivétel nélkül egy magasabb kulturális exisztencia fokára emelkednek s csak Sárospatak község marad a régi. Midőn észrevehetővé válik ez a különbség Sárospatak és a többi theologiai és jogi főiskolákkal bíró városok között; és midőn szülők és tanügybarátok felismerik és méltányolják a városi kultúrának, különösen a felső oktatásban annyira nélkülözhetetlen nevelő és fejlesztő hatását, Sárospatakot lassanként mellőzik, elhanyagolják, majd jóformán számba sem veszik. Városi főiskolákba viszik fiaikat azok a régi hitbuzgó református családok is, amelyek különben annyira ragaszkodnak a sárospataki főiskolához, amelyhez ma is szorosabb kapcsolatok fűznek közülök egyeseket. Tovább megyünk: sárospataki polgárok, sőt sárospataki főiskolai tanárok fájó szívvel kénytelenek elbocsátani gyermekeiket s az atyai szigort is megtörő keserű valóság hatása alatt eltűrni, hogy nemes ambíciójú és magasra törő fiaik nagyvárosi főiskolákban keressék azt, amit itt nem tudtak megtalálni. A vármegye székhelyéről, a közvetlen közel fekvő Sátoraljaújhelyből a 10 kilométeres szomszédos forgalom és a legkedvezőbb vasúti összeköttetések dacára is évtizedek óta a sokkal távolabb fekvő Kassa és Eperjes városok jogakadémiáit keresi fel a jogi pályákra készülő ifjúság. Egyházi közéletünk, legközelebbről épen főiskolánk

91 vezéremberei is – Sárospatakot és a sárospataki helyi viszonyokat alaposan ismerő egyének – több esetben is nem Sárospatakra, hanem nagyvárosi főiskolákra vitték fiaikat. Bizonyára fájó szívvel mellőzték e tiszteletreméltó férfiak Sárospatakot, de mint a többi szülőket, úgy őket sem tarthatták vissza elhatározásukban sem az ősök emléke által megszentelt helyek, sem a történelmi tradíciók, sem saját kedves emlékeik és a főiskolával való legszorosabb kapcsolatuk, mert tisztában voltak a reális valósággal és gyermekeiknek, drága kincseiknek jövője és legszentebb érdekei állottak szemeik előtt. Hogy ugyanakkor a hazának többi drága kincseire is ne gondoltak volna – alig hihető. Gondolniok kellett s ha utólag egyes jelekből következtetnünk szabad: ők is, mások is tisztában voltak már egy idő óta azzal, hogy Sárospatakon az akadémiát hosszabb ideig fenntartani nem lehetséges többé s előbb a jogakadémia, majd a theologiai akadémia, de mindkettő önmagától fog elsorvadni s leválni a régi kollégium testéről. Miért nem adtak hát kifejezést a mi elöljáróink hivatalos formában is ennek a gondolatnak? Úgy hisszük, hogy annak egy nagyon kézen fekvő politikai és kormányzati tapintat az oka. Mert ha egyszer hivatalosan is konstatáltatik, hogy a theologia és jogakadémia Sárospatakon nem életképes többé: ebből egyúttal olyan határozott konzekvenciákat kell levonni, amelyek minden tekintetben érett helyzetet feltételeznek. Ennek az érett helyzetnek mindenekelőtt itthon, Sárospatakon kellett előállania. Itt kellett bekövetkeznie egy gyökeres lelki átalakulásnak, ami abban nyilvánul, hogy a panasz és kesergés helyét egy szilárd elhatározás váltja fel, mely nem elégszik meg többé a reménytelen helyzet hangoztatásával, hanem tud is, akar is utat mutatni e reménytelen helyzetből való kibontakozásra. Főtiszteletű Egyházkerületi Közgyűlés! Nem ma

92 vetődik itt fel először az a gondolat, amellyel mi, a sárospataki főiskola akadémiájának tanárai teljes alázatossággal és egyező értelemmel előállani óhajtunk. Évek óta érlelődik az már kint, a mi főiskolánk körén kívül is, de érlelődik a mi lelkeinkben is. Isten és a történelem előtt való felelősségünk tudatában évek hosszú sora óta az képezi állandó és legfőbb gondunkat, hogy miképen lehetne a magyarországi reformátusok ma már egyetlen kétfakultású főiskoláját megmenteni s azt a megfelelő hazai tanintézetekkel versenyezni tudó, virágzó egyetemi főiskolává fejleszteni; évek hosszú sora óta latolgatjuk azokat az elérhető eszközöket és módokat, amelyekkel lehetővé tétetnék a főtiszt. Egyházkerületnek az, hogy egy, a kor követelményeinek megfelelő lelkésznevelő intézetet s egy egyetemi színvonalú jogi főiskolát tartson fenn a maga kebelében. Lelkiismeretes vizsgálódások, körültekintések és tanácskozások után azt az egyetlen módot tudjuk erre nézve a főtiszt. Egyházkerületi közgyűlés előtt javaslatba hozni, hogy méltóztassék már-már elmaradott theologiai- és jogakadémiáját a többé semmi reménnyel nem kecsegtető Sárospatak városából egy olyan virágzó és eleven életet élő kultúrvárosba áthelyezni, amely város tud is, akar is áldozni kulturális intézményekért, másfelől méltó teréül szolgálhatna egy főiskolának s beláthatatlan időkig biztosítaná annak virágzását és fejlődését. Ha ezzel a javaslattal valami szokatlan és eddig soha nem hallott eljárási módra mutattunk volna rá: akkor erős meggyőződésünk mellett is bizonyos aggodalom szállana meg lelkeinket az iránt, hogy vajjon csakugyan elérhetők-e egy ilyen intézet-áthelyezéssel azok a magasabb célok, melyek a mi szemeink előtt lebegnek! Ám a történelmi példák egész sora áll előttünk s ezek megnyugtató módon bizonyítják, hogy úgy hazánkban, mint a külföldön gyakori eset, hogy hanyatlásnak indult, fényes történeti múltú főiskolákat megfelelő

93 kulturális környezetbe való áthelyezéssel mentenek meg a végenyészettől. Nálunk Magyarországon elsősorban épen református egyházkerületek szolgáltatják éhez a leggyakoribb praecedenseket. A dunamelléki ref. egyházkerület nagy célokért hevülő vezérférfiai már a múlt század 50-es éveiben belátják, hogy a kerület kecskeméti főiskolája nincs többé a megfelelő helyén. Elnéptelenedik; nem állja a versenyt a szomszédos, másik dunai kerület pápai főiskolájával, sőt ahoz képest primitív tanintézetnek mondható. Áthelyezik tehát és pedig épen theologiai intézetét az egyházkerület természetes központjába, Pestre, ahol gyors virágzásnak indul, a 70-es évek szabadelvű theologiai mozgalmaiban vezető szerepet játszik s nagy képzettségű és városias műveltségű növendékeiből egy időben messze fekvő egyházkerületeknek is juttat theologiai professzorokat és vezető egyéniségeket; ma pedig, mint rámutatni szerencsénk volt, legjobban berendezett lelkésznevelőintézete a magyar ref. egyháznak. A kecskeméti főiskola másik ága, a jogakadémia, természetesen ott rekedt, hiszen annak Pestre való átvitele az egyetem miatt teljesen céltalan lett volna; de hogy meg nem szűnt, annak oka az, hogy az idők folytán virágzó várossá lett Kecskemét vette pártfogása alá s ma is biztosítja fennállását. Ismétlődik ez az eset az erdélyi ref. egyházkerületben. Ennek az egyházkerületnek nagynevű püspöke megértvén a kor intő szavát, a 90-es években nagyarányú akciót indít a nagyenyedi theol. akadémiának Kolozsvárra, Erdély és az erdélyi ref. egyházkerület központjába, való áthelyezése érdekében. Fáradozását siker koronázza, az áthelyezés megtörténik, pedig Nagyenyed, mint város, határozottan magasabb színvonalon áll Sárospataknál – és ma ott áll a kolozsvári ref. theologiai fakultás, mint maradandó alkotása a hatalmas Szász Domokosnak s

94 ugyancsak elsőrendű lelkészképző-intézete a hazai reformátusságnak. Mindezek közismert dolgok s különösen az utóbbi eset kapcsán felmerült vélemények és az áthelyezés mellett vagy ellen felhozott érvek még mindannyiunknak élénk emlékezetében vannak, úgyhogy nem szükséges azokra kiterjeszkednünk. Egyszerűen utalunk arra a tényre, hogy az idő úgy Budapesten, mint Kolozsváron fényesen megcáfolta az áthelyezés ellen felhozott összes argumentumokat. A külföldi protestantizmus történetéből az az eset ragadja meg legjobban figyelmünket, amely ma, a reformáció négyszázados évfordulójának közeledtével a legaktuálisabb és legfrappánsabb példaként áll előttünk. Ez: a híres wittenbergi egyetemnek, Luther és a bölcs választófejedelem főiskolájának Halle városába való áthelyezése. A reformáció bölcsője, a nagy reformátor városa, a fejedelem székhelye, a 19. század elején hatalmas fejlődésnek indult szászországi városok mellett, egy ép oly jelentéktelen kis város színvonalán maradt, mint a mai Sárospatak. De a józan német realitás és a leplezetlen protestáns őszinteség nem azzal rótta le kegyeletét a halhatatlan reformátor és dicső patrónusa iránt, hogy a hazajáró lelkeiktől való babonás félelemből pusztulni engedje ezt a reászállott szent örökséget, hanem azzal, hogy a neki megfelelő életviszonyok közé juttatásával új életre keltse s épen a reformáció 300-ados évfordulóján, 1817-èen a régi hírnevéhez és dicsőségéhez méltó ragyogásban mutassa azt be a civilizált világ előtt. Es a «halle-wittenbergi egyetem) áll. Áll, mint egyik legvirágzóbb főiskolája az egyetemek országának, mint egyik messze sugárzó világító tornya a Luther szellemének, a szabad protestáns tudománynak! Főtiszt. Egyházkerületi Közgyűlés! A sárospataki theologiai– és jogakadémia jelen helyzetének és e helyzet várható alakulásainak komoly mérlegelése folytán le-

95 szűrődött meggyőződésünk mellett – a fent elősorolt esetek is megnyugtatnak minket afelől, hogy nem járunk valami szokatlan és téves utakon, midőn annak a, ma már egyhangúan vallott nézetünknek adunk kifejezést, hogy akadémiánkat csak úgy lehet fenntartani és igazi hivatást betöltő főiskola színvonalára emelni, ha azt egy virágzó kultúrváros keretei közé s egy közművelődési intézményekért lelkesedni tudó és áldozni kész művelt és gazdag városi polgárság erkölcsi és anyagi támogatása alá helyezzük. Az iskola és élet kölcsönhatásainak törvényszerűsége hozza magával, hogy nemcsak az iskolák gravitálnak városi központok felé, hanem a városok is vonzzák magukhoz az iskolákat. Nemcsak az iskolák létfeltétele az, hogy városi központokba kerüljenek, hanem a városoknak is kulturális létérdeke, hogy iskolákhoz jussanak. Az utolsó évtized kultúrmozgalmainak történetében egyike a legfigyelemreméltóbb és legörvendetesebb jelenségeknek, hogy a fejlődő városok mennyire versenyeznek s milyen nagy áldozatokat hajlandók hozni egy-egy főiskoláért. A régi idők fejedelmi alapítói és mecénásai, nálunk úgy látszik, kihaltak; az újvilág milliárdos pénzkirályai pedig még nem születtek meg. Ezeknek kezdeményező és propagatív szerepe nálunk ma a műveltebb és gazdagabb városok demokratikus közönségének kezei között van. Az a művelt városi polgárság, mely már felismeri és méltányolja az előnyöket, amik reá nézve egy főiskolával járnak, mindig szívesen járul ezeknek az intézeteknek fenntartásához s felekezeti iskoláknak is valláskülönbség nélkül siet a támogatására. A debreczeni református főiskolát jórészt Debreczen városa bőkezű támogatásával fejlesztette ki a tiszántúli egyházkerület egy három fakultású főiskolává, melynek már csak egy lépést kellett volna megtennie, hogy protestáns egyetemmé legyen. A sárospataki főiskola ilyen áldozni képes városi

96 közönség támogatására nem számíthat. Sárospatak városának teherbíró képességét az utóbbi években egy állami elemi iskolai és egy kir. járásbírósági épület is nagyon kemény próbára tették. Itt a fejedelmek kihalásával és a kegyes alapítók megfogyatkozásával nem találta meg a főiskola a fejedelmi patronátus utódául a városi vagy megyei patronátust. Nemcsak Sárospatak városa, mely a megfelelő anyagi támogatásra elvégre is sohasem volt képes, – hanem maga Zemplén vármegye is mind e mai napig teljes közönnyel nézi történelmi múltú híres főiskolájának, egyetlen nagyszabású kultúrintézetének lassú haldoklását. Midőn másfél évtizeddel ezelőtt az új Vay-Mocsáry-alapra való gyűjtés megindításakor esdő szózattal fordult főiskolánk egyebek közt Magyarország vármegyéihez is, hogy járuljanak hozzá adományaikkal e fényes múltú hazai tanintézet talpraállításához, – az esdő szózat Zemplén vármegyében siket fülekre talált. Távoli vármegyék jó szívvel juttatták hozzánk kisebb-nagyobb adományaikat – de a hivatalos Zemplén vármegye egy fillérrel sem járult hozzá nagyhírű tanintézete megmentéséhez. A legcsekélyebb rekrimináció is távol áll tőlünk. Mi ezt a jellemző esetet egyszerűen csak felemlítettük, mert nem tüntethetjük el azt azon történelmi dokumentumok közül, melyek azt bizonyítják, hogy itt az elhagyott ősi telken a sárospataki főiskola napjai meg vannak számlálva. Melyik volna hát az a város és vidék, ahol theologiaiés jogakadémiánk fennmaradásának és felvirágozásának összes feltételei megtalálhatók? Főtiszteletű Egyházkerületi Közgyűlés! A tiszáninneni ref. egyházkerület adminisztrationális területén egyetlen olyan alkalmas város ma, mely az egyházkerület lelkésznevelőintézetének és jogi főiskolájának tartós existenciát és fényes jövőt képes biztosítani: Miskolcz, törvényhatósági joggal felruházott város.

97 Miskolcz az utolsó évtizedek alatt nemcsak azért, mert tartósan püspöki székhely volt, hanem főképen egyházkerületi kormányzati szempontból kedvező központi fekvésénél fogva a tiszáninneni ref. egyházkerület centrumává lett. Annak a figyelembevételével, hogy a fentebb elősorolt ref. főiskoláknak az illetékes egyházkerületi központokba történt áthelyezése a gyakorlatban milyen fényesen bevált – már maga ez a központi helyzet is nyomós argumentum gyanánt szól Miskolcz városa mellett. Azonban ennél sokkal figyelemreméltóbb körülmény az, hogy Miskolcz fejlődése az utolsó évtizedek alatt olyan hatalmas lendületet vett s évről-évre oly gyors léptekkel halad előre, hogy már ma is az ország egyik legvirágzóbb s legrendezettebb vidéki városának mondható. Minden biztosíték megvan benne arra nézve, hogy kulturális intézményeknek megfelelő helyet biztosítson s minden készség és nemes ambíció ahhoz, hogy a magyar művelődési centrumok sorába lépve, a kultúrvárosok ékes koronáját egy főiskola alakjában fejére tegye. Miskolcz, mint élénk kereskedelmi emporium, mint állandóan emelkedőben levő forgalmi gócpont, mint Diósgyőr, Ózd stb. hatalmas vasműveinek forgalmi központja, ma már nagyobb erőfeszítések nélkül is képes és minden alkalmas pillanatban kész arra, hogy a kulturális emelkedésért áldozatokat hozó magyar városokkal felvegye a versenyt. Miskolcz városának a városi adminisztráció magas színvonalán álló vezetősége már korábban felvette nagyszabású kultúrprogrammjába, hogy egy technikai főiskola megnyeréseért a kellő időben megteszi a szükséges lépéseket. Egy technikai főiskola felállítása a budapesti műegyetem túlzsúfoltsága folytán ma már égető szükség s egy ilyenhez Miskolc, mint Magyarország vasiparának legjelentékenyebb központja, teljes joggal tarthat igényt. Egy ilyen kulturális előhaladásra kész és azért áldozni tudó, művelt és jómódú

98 városi közönség mindenkor a legnagyobb örömmel fogadja akadémiánkat s hajlandó annak a legnagyobb igényeket is kielégítő módon való elhelyezésére, amint az más városokban is szokásos, telkeket és épületeket biztosítani és fenntartásához és fejlesztéséhez megfelelő módon hozzájárulni. Mindez nemcsak feltevés s nem is pusztán reménykedés ma már a mi részünkről, Főtiszt. Egyházkerületi Közgyűlés! Midőn e minden részletében átgondolt tervezetünkhöz a szükséges előtanulmányokat megtettük, mindenek előtt tisztába kellett jönnünk azzal, hogy egy általunk, ilyen irányban előterjesztendő javaslat milyen fogadtatásra találna Miskolczon. Meggyőződtünk róla, hogy Miskolcz közönsége őszintén lelkesedik az eszméért, sőt illetékes helyen felhatalmazást nyertünk annak kijelentésére, hogy Miskolcz városa áthelyezés esetén az akadémiát megfelelő erkölcsi és anyagi támogatásban fogja részesíteni. Ezzel az erkölcsi és anyagi támogatással könnyű szerrel berendezhet egyházkerületünk Miskolczon egy olyan főiskolát, mely egy nagyobb szabású internátussal a szegény tanulók részére ingyen lakást és az eddigi jótéteményes konviktusi rendszernek továbbfejlesztésével, részint ingyenes, részint kedvezményes árú étkezést biztosít, mi által még olcsóbbá teheti a szegényebbsorsú szülők számára gyermekeik taníttatását, mint itt Sárospatakon, ahol ingyenes lakásról szó sem lehet, sőt a tanulóknak a kis városban rendelkezésükre álló szegényes diáklakásokért fűtéssel, világítással együtt meglehetős magas árakat kell fizetmök. Berendezhet az egyházkerület Miskolczon egy olyan lelkésznevelő intézetet, mely egy kulturváros környezetében a szükséges elméleti képzettségen kívül több életés világismeretet, szélesebb látókört és nagyobb társadalmi műveltséget fog biztosítani a belőle kikerülő ifjú lelkésznemzedéknek, mint a szegényes kis Sárospatak, ahol a társas élet örömei után természetszerűleg vágyó

99 ifjúság – legtöbbször a falusi színvonalú vendégfogadók borozó asztalaihoz menekül. Fenntarthat az egyházkerület Miskolczon egy olyan jogakadémiát, mely sohasem lesz kitéve az elnéptelenedés veszedelmének, hiszen jóformán maga a miskolczi ifjúság biztosítaná részére azt a létszámot, amivel itt évek óta tengődik. A különböző hatóságok: vármegyei, városi adminisztráció, törvényszék, pénzügyigazgatás stb. közvetlen megfigyelés és tapasztalat útján elsajátítható ismeretekkel kínálkozik a jogászifjúság számára. Ezenkívül egy olyan városban, mint Miskolcz, a szegényebb sorsú joghallgatók a gyakorlati ismeretek korai elsajátítására is oly kedvező irodai foglalkozásokkal diákexisztenciát biztosító mellékjövedelemre tehetnek szert. Mindez maga is vonzó erőt gyakorol a jogi pályára lépő ifjúságra. Ezeken kívül egy olyan intenzív társadalmi, politikai és közgazdasági életet élő város, mint Miskolcz, bőséges alkalmat szolgáltat úgy a leendő lelkészeknek, mint a leendő közigazgatási tisztviselőknek, ügyvédeknek, bíráknak arra, hogy a társadalmi és politikai élet különböző mozgalmaival megismerkedjenek, a közcélokért folytatott munkához kedvet kapjanak, abban erejök mértéke szerint már ifjú korukban részt vegyenek, hogy mint a magyar társadalom leendő vezetői már bizonyos tapasztalatokkal léphessenek ki a gyakorlati életbe. Egy olyan városban, mint Miskolcz, melynek környékén és területén 15-16,000 gyári munkás él, közvetlen szemlélői lehetnek a növendékek az alsóbb néposztályok és különösen a munkásosztály emelését célzó gazdasági és sociális intézményeknek és reformtörekvéseknek. Kiváló alkalmul kínálkozik ez a nagyszámú munkásság, a lelkészképző-intézet tanárai és növendékei számára egy nagyobb arányú belmissziói tevékenység gyakorlására s ezzel az annyira kívánatos gyakorlati képzés fokozására. Miskolczon, a nagyhírű Borsodvármegyei Közművelődési

100 Egyesület székhelyén napirenden vannak a különböző összejövetelek, gyűlések, tudományos, ismeretterjesztő előadások, melyeken a tudomány és irodalom kiválóbb képviselői, a művészvilág országosan ismert alakjai szoktak fellépni. Ezeknek az előadásoknak közvetlen hatása, valamint általuk a különböző tudományos, irodalmi, művészi irányoknak megismerése megbecsülhetetlen szellemi kincsekkel gazdagítja az ilyenek iránt különösen fogékony, érettebb ifjúság lelki világát. Jó alkalmak kínálkoznak egy nagyobb városban az idegen nyelvek elsajátítására. Miskolczon már ma is bőséges munkát találnak az ott letelepedett nyelvmesterek. Egy népes főiskola ifjúsága pedig nagyobb számban fogja oda vonzani az e téren legjobb erőket s így inkább elérhetjük azt a régi törekvésünket, hogy akadémiai ifjaink legalább egy élő nyelvet elsajátítsanak. Megtalálja ebben a városban az akadémiai ifjúság a művelt fiatal ember lelkületének megfelelő szórakozásokat. Sportegyletek, vívótermek, zeneelőadások, hangversenyek, színház s más, a városi élet által kínált kedvező alkalmak mindenesetre elfogják téríteni az ifjúságot a léha korcsmai mulatozástól, amely Sárospatakon úgyszólván egyetlen levezető csatornája a fiatalság természetes szórakozási ösztönének. A városi kulturális környezetnek és egy magasabb színvonalú társadalmi életnek az iskolára s az ifjúság nevelésére gyakorolt eme jótékony hatása mellett, nem kevésbbé figyelemreméltó az a másik szempont is, mely az iskolának az életre való általános hatásában áll. Egy nagy városi főiskola már puszta fennállásával, speciális programmok hozzáadása nélkül is önkénytelenül kisugároztatja azokat a kulturális erőket, melyek egy nagy vidék művelődésre fogékony népességének lelkét láthatatlanul is megtermékenyítik. Ha pedig azt a hatalmas szellemi és erkölcsi tőkét tekintjük, amit egy többfakultású főiskola tanári testülete képvisel; ha figyelembe vesszük,

101 hogy a főiskolai tanárok által rendezett nyilvános előadásokkal, szabad egyetemekkel, lyceumokkai s e tanárok közéleti és társadalmi szereplésével mily megbecsülhetetlen kulturális előnyök haramiának a társadalomra: be kell látnunk, hogy egy főiskola csakis nagy városban felelhet meg a maga igazi rendeltetésének. Ma mindezekkel a szellemi és erkölcsi értékekkel; mindezzel a tudományos felkészültséggel, törekvéssel, ambícióval, tetterővel – úgy vagyunk itt e csendes kis vidéki városban, mint a véka alá rejtett gyertya, holott a megfelelő helyen világíthatnánk, mint a fénylő szövétnek! Főtiszteletű Egyházkerületi Közgyűlés! A sárospataki theologiai- és jogakadémia Miskolczra való áthelyezésének kérdés ema már Sárospatakon is, Miskolczon is teljesen megérett arra, hogy azzal a Főtiszteletű Egyházkerületi Közgyűlés is érdemben foglalkozzék. Ezzel tehát a mi főiskolánk sorsa egyedül a tiszáninneni ref. egyházkerület kezei közé van letéve. Ha gondolatunk a Főtiszt. Egyházkerületi Közgyűlés részéről méltánylásra és kedvező fogadtatásra talál – amiben bízni ma már több okunk van, mint talán egy évtizeddel előbb lehetett volna – úgy a mi meggyőződésünk szerint a múlt századok dicsőségének megfelelő fényes jövő vár akadémiánkra. Miskolcz városának támogatásával, e város kulturális környezetében, egy színmagyar vidék református népességének kellős közepén egy olyan hatalmas és virágzó protestáns főiskolát tarthatna fenn egyházkerületünk, mely minden tekintetben kiállaná a versenyt a ma már bennünket túlszárnyaló hazai főiskolákkal, sőt Miskolcz város rohamos fejlődésével és kulturigényeinek növekedésével egészséges magvává lehetne egy protestáns egyetemnek. Hiszen az legalább is bizonyosra vehető, hogy ha Miskolcznak lesz már egyszer egy virágzó, kétfakultású főiskolája, semmi esetre sem fog kimaradni azoknak a vidéki magyar városoknak sorából, amelyek siker reményében versenyezhetnek az

102 egyetemekért. A tiszáninneni ref. egyházkerületnek jutna az a magasztos hivatás, hogy ne engedje végkép elejteni a protestáns egyetem eszméjét s ragadja kezébe azt a zászlót, amit a tiszántúliak kénytelenek voltak letenni. Mi mindenesetre megtettük azt, amit tennünk kellett és csakis azt tettük, amit lelkiismeretünk parancsoló szava diktált minékünk. Minden melléktekintetek nélkül követtük azt az utat, amelyet főiskolánk megmentésére s szellemi és anyagi felvirágoztatására egyedül helyesnek ismertünk fel. Nem félünk az előítéletektől! Nem az ősök szellemeitől sem, mert meg vagyunk győződve, hogy nem azzal tiszteljük igazán emléküket, ha néma árnyaik után erőtlenül sóhajtozunk, hanem akkép, hogy ha drága örökségüket pusztulni nem engedjük. A német protestánsok előtt is szent Wittenberg, szent a Luther emléke, de még szentebb előttük a kultúra, melynek Wittenberg is csak eszköze – s az evangélium, amelynek Luther is csak szolgája volt. A magyar nemzeti kultúra s az evangéliumi protestantizmus magasabb érdekei által vezéreltetve: a sárospataki főiskola akadémiai tanári kora – az 1916. év március hó 14-en tartott akadémiai szék egyhangúlag hozott határozata alapján – a következő tiszteletteljes javaslatot terjeszti a Főtiszteletű Egyházkerületi Közgyűlés elé: mondja ki az egyházkerületi közgyűlés, hogy a reformáció négyszázados évfordulóját a felsőoktatás terén akkép örökíti meg, hogy a sárospataki főiskola theologiai és jogi akadémiáját Miskolcz városába helyezi és azt egy, a kor kívánalmainak megfelelő s a

103 Sárospataki főiskola évszázados misszióját tatni képes és hivatott főiskolává alakítja át.

foly-

Kelt Sárospatakon, 1916. évi március hó 14. napján. Kiváló tisztelettel A sárospataki ref. főiskola akadémiai tanári kara, s annak nevében és megbízásából Rohoska József akadémiai igazgató.

A sárospataki ref. főiskola főgimnáziumi tanárkarának előterjesztése a ft. tiszáninneni ref. egyházkerületi közgyűléséhez a reformáció négyszázados évfordulójának megünneplése tárgyában. Főtiszteletű Egyházkerületi Közgyűlés! A főtiszteletű egyházkerületi közgyűlésnek a kebelbéli középiskolák közt hozzánk is intézett ama felhívására (1914. évi őszi közgyűlés 54. sz., 1915. évi tavaszi közgyűlés 27. sz.), hogy a reformáció négyszázados évfordulójának méltóképen való megünneplése tárgyában terjesszük elő gondolatainkat és javaslatainkat, főgimnáziumunk tanárkara mindenekelőtt átengedi magát a közelgő nagy évforduló alkalmából lelkére repesve siető érzelmeknek, legelsőbben is imádatos hálájának a mindenség gondviselője iránt, hogy atyai jóságában, négyszáz esztendővel ezelőtt felhozta lelki szemeinkre a reformáció örök világosságát, részesedni engedett annak a századok során milliókra kiáradó, de soha ki nem meríthető erkölcsi és szellemi kincseiben, apostolait az üldöztetések és vértanuságok idején kézenfogta, intéz-

104 menyeit a támadások viharai s az anyagi megpróbáltatások örvényei közt is megtartotta s kormányosainak gyenge, emberi erejét isteni hatalmával elégségessé téve, olykor égszakadásos és földindulásos időkben is biztosan vezette a fejlődés nehéz útain. Istenünk után a reformáció négyszázados múltjának ama nagy és legnagyobb alakjai előtt időzünk emlékező érzéseinkben, akik a századok során, isteni sugalmazásra, hatalmas munkaerejöket, lelkük drága vagyonát, filléreiket vagy gazdagságukat, nyugalmukat és biztonságukat és fájdalom, annyian életüket hordták össze pazar áldozatkészséggel, hogy lelkeink számára kiépítsék ezt a dicső négyszázados múltat és zálogát adják a reformáció nagy jövendőjének. Szívünknek e gerjedelmei között úgy érezzük, hogy miként a múltban az isteni gondviselés ránk áradt bőséges ereje volt fennmaradásunk legbiztosabb fundamentuma, úgy jövendőnk további kialakításában is ez lesz a mi reménységünk, kősziklánk és erősségünk s ezért lelkünk minden imádságos vágyával Istenünk felé fordulunk, forró epekedéssel kérve őt: nyugtassa szemeit továbbra is kormányosainkon s a munkások táborán, vigyázzon ezentúl is intézményeink fejlődésére s maradjon mellettünk alkotásainkban, ingyen-kegyelmének mindenhez szükséges, de egyszersmind mindenre elégséges ajándékaival. Másrészt azonban azt is érezzük, hogy miként a négyszázados múltban nagyjainknak szinte az önfeláldozásig menő munkássága, áldozatkészségének sokszor pazar megnyilatkozása s a reformáció szellemi és erkölcsi hatásai nyomán kisarjadt annyi nemes törekvés volt szabadelvű haladásunk emberi mozgatója, úgy nekünk és utódainknak is, kikre a reformáció nagy műveinek továbbfejlesztése és fokozatos tökéletesítése vár, kötelességünk az, hogy isteni segedelem mellett és emberi erőnk mértéke szerint, de legszentebb elhatározásunkkal, legbuzgóbb odaadásunk-

105 kai s a dicsőséges múlttal szemben tartozó hűségünkkel sáfárkodjunk – mindenki a maga helyén – a nagy ősök által ránk bízott szent örökségekben. Ilyen gondolatok és érzelmek között elérkezve az elmúlt s az eljövendő századok határkövéhez s ott múlt és jövő perspectivajában elmerülve, úgy érezzük, hogy nekünk a reformáció szellemében, egyrészt a multakra irányuló kegyeletes, hálás visszaemlékezésekkel, másrészt jövőbe tekintő, messzi időkre kiható, maradandó alkotásokkal kell a nagy évfordulót megünnepelnünkFőgimnáziumunk tanárkára e gondolattól és elhatározástól áthatva, mindennapi munkálkodásának szokott kereteire, főiskolánk felé tekint. De nemcsak eme természetszerű indító okból, hanem azért is, mert teljes meggyőződésben van az iránt, hogy a sárospataki főiskolához, mint a hazai reformáció első évtizedeinek hatalmas alkotásához, a protestáns vallásosság és szabadelvűség négyszázados kútfejéhez, kegyeletünknek, de egyszersmind országos egyházpolitikai érdekeinknek is ezernyi szála fűződik. Ezért, míg egyfelől múltjának emlékezetét akarjuk méltóképen megszentelni, másfelől a haladó élet megváltozott körülményeinek s az új idők új követelményeinek gondos tekintetbevételével, de egyszersmind a reális lehetőségek határai között, óhajtjuk legalább részben kiöltem az itt-ott mutatkozó nagyobb hézagokat, betetőzni a kiépítésre váró részleteket s megvalósítani a főiskola nagy és szép jövendőjének biztosításához nélkülözhetetlennek talált új intézményeket. 1. Főiskolánk csaknem négy százados múltjának emlékezetét elsősorban azáltal látja főgimnáziumunk tanárkara megszentelhetőnek, ha a reformáció négyszázados évfordulója alkalmával főiskolánk nevébe örök időkre belefoglaljuk, hazafias és protestáns szellemének, ragyogó dicsőségének, drága hagyományainak s vele szemben tartozó szent kötelességeinknek szimbolikus kifejezője gyanánt, nagy nemzeti fejedelmünknek, L Rákóczy Györgynek a nevét,

106 aki dicsőséges elődjének, Bethlen Gábornak kultúrpolitikai törekvéseit folytatva, messze időkre kiható szervező munkájával, a tanítókról, növendékekről s az iskolaépületekről, általában a szellemiekről és anyagiakról való bőkezű gondoskodásával, nejével, Lorántfy Zsuzsannával együtt, főiskolánkat a pataki várfalak tövében a politikai, a tudományés vallásszabadság sasfészkévé építette ki s kulturérték szempontjából elsővé tette a hazai protestáns főisolák között. Érthető dolog, hogy főiskolánk a nagy fejedelemhez való emez áldásos viszonyánál fogva, úgy élt már az egykorúak köztudatában, sőt beszédében is, mint a Rákóczy György iskolája. Azóta pedig a fejedelmi pár halála után főiskolánkra zúdult nehéz megpróbáltatások alatt, az anyagi nélkülözések, az iskola összes ingatlan vagyonának elkobzása, tanárok, tanulók elűzetése idején, a vándorlások és üldöztetések korszakában, sem tanárok, sem növendékek, sem tanok, sem érzések, sem törekvések nem hazudtolták meg e falak között azt, hogy a sárospataki főiskola a Rákóczyak iskolája. Ezért, amint más iskolák büszke kegyelettel nevezik magukat Bocskayról, Bethlenről és Wesselényiről, mi nevezzük főiskolánkat a Rákóczy nevével. A «Sárospataki Rákóczy-Főiskola» neve fejezze ki a sárospataki főiskola és az I. Rákóczy György szellemének ölelkezését s emellett legyen benne a Rákóczy név jelképes foglalata a Perényieknek, Lorántfyaknak s mindama történelmi nagyságainknak, akikben főiskolánk felé a Rákóczy György magyar, protestáns szíve dobogott. 2. A nagy évforduló alkalmából felbuzdult kegyeletes érzéseink azonban öleljék körül mindama nemes lelkek emlékezetét, akik kisebb-nagyobb adományaikkal és alapítványaikkal hozzájárultak főiskolánk anyagi fundamentumainak megvetéséhez és szilárdításához. Rendelje el Egyházkerületünk főiskolánkban a nemesszívű adományozók és alapítók emlékezetének bizonyos állandó,

107 ismétlődő rendben való ünnepélyes felújítását. Ε hálás megemlékezések, míg egyrészről kedves alkalmul szolgálnának arra, hogy hálánkkal és kegyeletünkkel legalább kis kamatait fizessük le szívbeli tartozásainknak, addig másrészről nem egy lélekben megnyithatnák az áldozatkészség és jótékonyság további forrásait. Mert a nemeslelkű adományok és alapítványok, akár fillérek voltak, akár vagyonok, kétféle tőkét jelentenek főiskolánk, egyházkerületünk s a hazai protestantismus számára: egyik az anyagi, a pénzértékben kifejezhető, másik az erkölcsi tőke, értve alatta az áldozatkészség és jótékonyság szellemét. Míg az előbbinek gyümölcsöztetésére elégséges gondot fordítottunk, addig, sajnos, az utóbbit mindmáig nem igyekeztünk megfelelő helyeken, a nemes felbuzdulásra képes szívekben elhelyezni. Emlékünnepeinknek azonban megbecsülhetetlen nevelő hatása is volna. A növendéksereg lelkében, főiskolánk múltjának átérzésével fokozott mértékben megerősödnék a református öntudat, a jól tevők nemes szellemének megismerésével növekednék bennük intézményeink odaadóbb megbecsülése, élénkebb hála ébredne bennük a jóltevők iránt s vágy támadna arra, hogy valamikor az ő nevüket is odafűzzék a halhatatlanok koszorújába. Végül ez ünnepélyekkel újabb alkalmakat adnánk a vidéki szülőknek s általában a nagyközönségnek arra, hogy ismét bensőbb kapcsolatba kerüljenek főiskolánkkal; míg az adományozók avagy alapítók családtagjainak és leszármazottainak meghívása és megjelenése mélyítené az ünnepély iránt való érdeklődést. 3. A múltak felé tekintő kegyeletes érzéseinkből fakad az az óhajtásunk is, hogy a reformáció négy százados évfordulójára írassa meg és könnyen hozzáférhető füzetben adassa ki Egyházkerületünk növendékeink s a nagyközönség számára főiskolánk rövid és népszerű modorban megírt történetét, hogy növendékeink s általában a nagyközönség, megismerjék közel négyszáz esztendős

108 életének sok viszontagsággal teli, de egyszersmind sok dicsőséggel tündöklő történetét, hogy megértvén múltját, megtanulják becsülni jelenét s akarjanak munkálkodni jövőjéért. Ε kiadvány egy-egy példányát már a beiratkozáskor átadná az igazgató a tanulóknak. Jelenleg főiskolánk történetét alkalmas kiadásban nélkülöznünk kell. A Szombathi-féle (A sárospataki ref. collegiumnak rövid históriája. 1809., 1827.) ugyanis ma már nem forog közkézen; egyébként is megjelenése óta főiskolánk története új mozzanatokkal is gazdagodott; az egyes folyóiratokban, monográfiákban (Régi okiratok és levelek tára. Zemplén vármegye monográfiája, stb.) s a milennáris értesítőben megjelentek pedig úgy a nagyközönségnek, mint a növendékeknek nehezen hozzáférhetők. Abban a szilárd meggyőződésben, hogy a sárospataki főiskola nemcsak a múltban volt a hazai református egyháznak szükséges világítótornya és a református öntudatnak bőséges kútfeje, hanem reá, mint a tudományos haladás, szabadelvű vallásosság és törhetetlen magyar hazafiaság eleven erőinek forrására s jövendőbe tekintő reménységeink fundamentumára, a multakénál nem kevesebb és nem könnyebb feladatok várakoznak, főgimnáziumunk tanárkara, figyelvén a haladó idők intő szavára, teljes fegyverzettel óhajtja felruházni főiskolánkat az új küzdelmekhez, hogy azokban necsak, hogy megállja helyét, hanem múltjának hagyományaihoz képest ismét vezetőhelyet vívjon ki magának. Ez annál fontosabb, mert a béke napjaiban országosan meginduló kultúrberendezkedések s az a lázas kulturális verseny, amely a világháború nyomában úgy az egyes országok között, miként minden államon belül az egyes kultúrközpontok között rohamosan nekilendül, előreláthatólag a haladás és versenyképesség normális feltételei mellett rendkívüli követelményeket is fognak támasztani főiskolánkkal szemben. Főisko-

109 lánknak minél előbb fel kell készülnie arra, hogy az új Magyarország kialakításához megsokszorozott energiakészlettel vonuljon fel. Már a világháború előtt a református elem fokozatos elszegényedése, az ipari és kereskedelmi, tudományos és művészeti életben, általában a közéleti tevékenységek terén való háttérbe szorulása, néhol kimaradása volt megfigyelhető. A vezetés munkájára leginkább hivatott középosztályban minden értelmi képessége és ethikai fejlettsége mellett, még létszámát tekintve is, aránytalanul kis mértékben volt képviselve. Ez, amily aggasztó tünet hazai református egyházunk életérdeke szempontjából, ép oly nyugtalanító jelenség, mint nemzetiségi politikai tény, mert nálunk a református fogalom egyszersmind a fajtiszta magyarságot is jelenti. Hogy a világháború e tekintetben nem hozott örvendetes változásokat, azt egyelőre nem állíthatjuk határozottan, de sejthetjük ama küzdelmes és diadalmas harcok történetéből, melyekben határainkon s az idegen országok földén elsősorban a színmagyarság vérzik el. A békés napok regeneráló munkásságának országszerte azzal a jelszóval kell megindulnia, hogy az új berendezkedésekben a fajtiszta magyarság igazi képviselői minél nagyobb mértékben kapjanak elhelyezést, hogy így a magyarság ősereje végre-valahára uralkodóvá legyen magyar vérrel megoltalmazott Kárpátjaink között. Amint ezt az országos akaratot a békenapok kormányai magukévá teszik, református egyházunkra és iskoláira, mint elsőrendűleg magyar kultúrintézményekre, az alkotó munka, az érvényesülés és fejlődés tág lehetőségei fognak megnyílni, mert joggal várható, hogy a világháború fájdalmas, de a magyarság részvétele szempontjából dicsőséges tanulságai, épen országos érdekekből, meg fogják hozni a református elem nagyobb mérvű megbecsülését is. Ε várhatólag kedvező szelek

110 felismerése és okos felhasználása magunk iránt való kötelességünk lesz. A háború után új középosztálynak kell kialakulnia. Elsősorban színmagyar református iskoláinké lesz a feladat, hogy a minden szellemi és ethikai fejlődésre képes, fajtiszta magyar, de szegény református alsóbb néposztályból kiszemeljék és felneveljék a középosztály hézagainak pótlására az új nemes sarjadékokat. Ε feladatot a hasonlórangú hazai iskolák között a múltban főiskolánk teljesítette legodaadóbban és legtöbb eredménnyel. S hogy ezt megtehette, abban gondos tanítói és nevelői munkája mellett igen nagy szerepe volt annak, hogy jóltevőinek adományaiból és alapítványaiból olcsó és biztos módot nyújtott a szegényebb néposztályból kikerült növendékeknek, tanulmányaik megkezdésére és folytatására. Ezért lett «a szegények iskolája» Sárospatak s e hagyományához a jövőben is ragaszkodnia kell, ha teljesíteni akarja nagy nemzetnevelő feladatait. De a sárospataki főiskola eme munkájának eredményéhez a hazai református egyháznak is a legfontosabb életérdekei kapcsolódnak, mert fájdalommal kell megállapítanunk legalább középfokú intézeteinkre vonatkozólag, hogy nagyobb városokban elhelyezett iskoláinkban általában nagymértékben háttérbe szorul a tiszta református elem. Már pedig más felekezetű egyének tömeges felnevelésével saját felekezetünk gyermekeit szorítjuk ki a közélet mezejéről, tehát távolabb álló érdekeket szolgálunk önönérdekeink rovására, amit pedig a protestantismus helyesen értelmezett szabadelvűsége sem tesz kötelességünkké. Ε meggondolások alapján főgimnáziumunk tanárkara meg van győződve afelől, hogy a reformáció négyszázados évfordulója alkalmából nem lehet magasztosabb feladata Egyházkerületünknek, mint az, hogy ezt a nemzeti és református életérdekeink szempontjából oly megbecsül-

111 hetetlen energiaforrást, főgimnáziumunkat, megerősítse s a mai idők követelményei szerint mintaiskolává kiépítse. 4. Ε nagy és nehéz feladat megoldásához mindenekelőtt egy modern internátus-telep létesítését látjuk sürgősen szükségesnek, mely olcsón segítené református növendékeinket középiskolai tanulmányaik megkezdéséhez és folytatásához. Nem foglalkozunk e helyen sem az internátusnak a modern iskolai nevelési rendszerben való szükségességével, sem annak, épen a sárospataki diák-lakás viszonyok mellett fennforgó nélkülözhetetlenségével, minthogy főiskolánk igazgató-tanácsának s Egyházkerületünknek bölcs belátása ily gimnáziumi internátus szervezését a jövendő fejlődés érdekéből már évekkel ezelőtt, mielőbb megvalósítandó feladatnak ismerte fel és úgy a szükséges telek megszerzése, mint az építkezési államsegélynek a közoktatási kormánytól leendő megnyerése tárgyában határozni méltóztatott. Hogy e valóban minél előbb megvalósítandó intézményünk a reformáció nagy évfordulójával összekapcsoltassék, de azért is, hogy református jellege kiemeltessék s végül, de nem utoljára még azért, hogy benne kifejezésre jusson az iskola-intézményeknek, mint «az egyház veteményes kertjei»-nek reformációszülte felfogása, óhajtandónak tartjuk, hogy e főgimnáziumi internátus «Sárospataki Kálvin-Internátus»-nak neveztessék el. 5. Úgy a főgimnáziumi internátussal, mint a főiskolai tápintézettel kapcsolatban a főiskola, az egyházkerület és egyesek buzgóságából «Kálvin-alapítvány»-ok létesítését tartjuk kívánatosnak, melyeknek élvezését különben kielégítő tanulási eredmény mellett, a magaviselet mintaszerűsége szerint ítélnők oda. Elsősorban részesülnének benne a falvak nemzeti kultúráját intéző papok, tanítók, illetőleg jegyzők gyermekei, de továbbmenve, azok a kisbirtokú vagy teljesen vagyontalan családokból származott, derék igyekezetű s mindenekelőtt vallásos lelkű

112 gyermekek is, akiket a főiskolánk nemzetnevelési törekvéseit megértő papok, tanítók, illetőleg jegyzők magasabbfokú iskolák végzésére alkalmasoknak tartanak. Alapítványaink élvezése jelenleg elsősorban a gimnáziumi jóltanulás feltételéhez van kötve, tehát épen a gimnáziumba fellépni óhajtó, de szegény református növendékeinket nem részesíthetjük anyagi támogatásban; már pedig e körülmény sokszor épen a legértékesebb és legreményteljesebb gyermekeket zárja el a magasabb iskolázás lehetőségétől. Hogy főiskolánk a mainál még kívánatosabb mértékben lehessen egyházunk veteményes kertjévé: a református, fajtiszta magyarság alsóbb néprétegeiből nagyobb mértékben kell kiemelnünk számára a biztató fejlődést mutató plántákat s ezek részére a tovább-iskoláztatással biztosítanunk kell mindama szellemi és erkölcsi hatásokat, amelyek alatt magyarságunk és református egyházunk életerős fáivá nevekedhetnek. Ez intézményünkkel közvetve a református családok vagyoni védelmét is szolgálnók, amennyiben a nagyobb család megélhetését is már csak szűkösen szolgáló kisbirtokot, legalább részben felmentenők a gyermekek középfokú iskoláztatásával járó újabb terhek viselése alól s talán a tanultság terjesztése révén az intenzívebb gazdálkodás meghonosításához is hozzájárulnánk. 6. Főiskolánk versenyképességének biztosítása és fokozása céljából a főgimnáziumi internátus mellett rendkívül sürgős szükségességünek találjuk a főiskolánk igazgatótanácsa által ugyancsak évekkel ezelőtt tervbe vett és elhatározott főgimnáziumi építkezés mielőbbi megvalósítását. Az emelendő épület, hozzáértve a tornacsarnokot is, a jövő fejlődéssel gondosan számot vető tervek alapján, oly méretekben és oly beosztással építtessék, úgy ruháztassék be az egyes szaktárgyak legmodernebb tanításához megkívánható berendezésekkel (villany, vízvezeték stb.), a szertárak és gyűjtemények úgy találjanak

113 benne elhelyezést és úgy szereltessenek fel a szükséges tárgyakkal és eszközökkel, hogy ilymódon megifjodott főgimnáziumunkban necsak hogy a mai rendkívüli nehézségekkel ne kelljen minden lépésnél találkozni, hanem benne a tanítás, más, modern iskolákhoz hasonlóan, minden egészségügyi és esztétikai követelménynek gondosan elegettevő környezetben, teljes apparátussal, mintaszerűen folyhassék, hogy erről az oldalról is meglehessen minden feltétele annak, hogy főgimnáziumunk a valóban mintaiskolák sorában foglaljon helyet. 7. Legyen szabad ezek után főiskolánkat és közelebbről főgimnáziumunkat érdeklő, de vonatkozásaiban egyházkerületi, sőt egyetemes református tanügyünk fontos érdekeit érintő ama szükséglet megszüntetésére is felhívnunk főtiszteletű Egyházkerületünk figyelmét, hogy a sárospataki főgimnázium mindenkori tanárai mindenekfelett való kedvező sors-alakulásuknak tekinthessék azt, hogy e főiskola szolgálatába beléphettek és abban megmaradhatnak. Bizonyára nem főiskolánk nagy múltjának hagyományai s jövő missziója iránti érzéketlenség az oka, hogy a főgimnáziumi katedráinkra hirdetett pályázatok egyre kisebb mértékben vonzzák nevesebb tanerőinket. Felfogásunk szerint ennek magyarázatát abban lehet megtalálnunk, hogy a református intézetekben s az iskolaszékhely elmaradottsága következtében legnagyobb mértékben épen a sárospataki főiskolában való tanárkodás ezidőszerint sok előnyről való lemondást, sőt érzékeny anyagi és nem anyagi hátrányokkal való megalkuvást jelent. Főiskolánk elöljárósága és patrónusai mindenkor felismerték a kiváló tanári egyéniségek rendkívüli jelentőségét főiskolánk hírneve és munkaképessége szempontjából és valóságos hagyományos törekvéssel buzgólkodtak azon, hogy a sárospataki tanári állást minél nagyobb mértékben tegyék vonzóvá. A nagy évforduló megünneplése alkalmából azért a református tanügyünk

114 jövője érdekében létesítendő intézmények sorában nem utolsó helyen, óhajtandó volna az oly módokról és eszközök" ről való gondoskodás, amelyek a sárospataki főgimnáziumi tanári állást ismét minden más felett kívánatossá tehetnékMegfelelő lakások építése, segélynyújtás belföldi és külföldi tanulmányokhoz és más ily kedvezmények adása, a tanári karnak elöljáróságunk részéről való őszinte, benső felkarolása, magához fogadása s ezzel értékelése, az érzelmi kapcsolatok megteremtése, – ezek azok, amelyek – úgy hisszük – újra biztosíthatják főiskolánk részére a távolabb állóban az idetörekvés, az ittlévőben pedig az ittmaradás vágyát. így főiskolánk egyrészt a nagyobb kínálat lehetőségei mellett a legértékesebb tanári egyéniségeket nyerhetné meg, másrészt a kiválasztottak előtt mindenkorra vonzóvá tenné református tanügyünk és főiskolánk szolgálatát. 8. Végül egyetemes református tanügyünk ama sajna latos tenyéré kívánjuk irányítani a főtiszteletű Egyházkerület figyelmét, hogy református tanügyi kérdéseink és problémáink megbeszélésére, érdekeink megvédésére nincs megfelelő sajtóorgánumunkA sajtóban rejlő szellemi és erkölcsi hatalmat épen a reformáció ismerte fel. Azóta ez a felfogás beigazolódott, sőt kiviláglott az is, hogy a sajtó nemcsak hatalmat jelent a különböző eszmeáramlatok és érdekek mérkőzésében, hanem a szükséges létalapot is a szellemi fejlődéshez és érvényesüléshez. Akár a reformáció intézményei iránt való kegyeletünkre gondolunk tehát, akár református érdekeinknek a tanügyi irányzatokban való érvényesítésére, akár arra, hogy az országos tanügy irodalmi irányításában méltóképen kivehessük részünket, mindenképen egyházunk iránt való elsőrangú kötelességünk, hogy református tanügyünk szolgálatába a sajtót az eddiginél nagyobb mértékben vonjuk be. Gondolkozóba ejthet az, hogy velünk szemben a római katholikus tanügy, az egyház által segélyezett tanügyi lapok

115 birtokában, szinte tegnapról-mára oly rendkívül sokat nyert súlyban és tekintélyben. Ezekkel a tisztán tanügyi lapokkal szemben nekünk még egyházi lapjainknak is csak egyes rovatai s azok is oly szűk keretek között állanak rendelkezésre, hogy nyilvánosság elé kívánkozó gondolataink, javaslataink és terveink elhelyezése, érdekeink irodalmi úton való védelme és munkálása nagy nehézségekbe ütközik. Ε hátrányos körülményekhez hozzá kell vennünk még azt is, hogy egyházi lapjaink a más vallásfelekezetű tanügyi munkások kezébe nem jutnak el, ez okból tanügyi munkásainkra nem gyakorolnak munkára késztető befolyást és nem lehetnek hatással az országos tanügy alakulására. S ha már egyházi lapjaink eddig sem szegődhettek tanügyünk szolgálatába oly mértékben, mint az kívánatos, sőt szükséges volna, úgy még lemondóbb várakozással nézhetünk a háború utáni állapotok felé, amikor a háborús tanulságok pedagógiai megvitatásában s a lázas kultúrberendezkedéseket előkészítő tanügyi eszmeharc közepette hallgatásra leszünk kárhoztatva. Mert ha egyházi lapjaink már most is alig elégségesek a szigorúan egyházi kérdések tárgyalására és csak kis rovatokat szentelhetnek tanügyi problémáinknak, úgy előre is megállapíthatjuk szinte teljes bizonyossággal, hogy az egyházi élet terén is gazdagon felmerült új mozzanatok, tapasztalatok és szükségletek háború utáni ismertetése és megvitatása a tanügyi rovatok további megszorítását s talán megszüntetését fogja követelni. A Sárospataki Irodalmi Kör rendeltetésével és alapszabályaiban körülírt céljával teljes mértékben összhangzik egy oly református, elsőrendűleg tanügyi folyóirat szerkesztése és kiadása, amely közelebbről egyházkerületünk, távolabbról egyetemes református tanügyünk szolgálatában, foglalkozván azonban főiskolánk és egyházkerületünk történetével is, a fennforgó hiányon segítene. Az Irodalmi Körnek adandó egyházkerületi segély fel-

116 emelése, a külön rendeltetés megjelölése mellett, ezt lehetővé tenné s így a reformáció négyszázados emlékünnepére református tanügyünk meggazdagodna egy, a hazai tanügy terén esetleg irányító, de mindenesetre komolyan számottevő folyóirattal. * Főtiszteletű Egyházkerületi Közgyűlés! Főgimnáziumunk tanárkara fent előterjesztett gondolataival és javaslataival bátorkodik hozzájárulni a reformáció négyszázados évfordulója méltóképen leendő megünneplésének előkészítéséhez. Kérjük a Főtiszteletű Egyházkerületi Közgyűlést, méltóztassék azokat kegyes figyelmére méltatni, javaslatainkat a nagy évforduló alkalmából megállapítandó munkaprogrammjába felvenni és megvalósítani. Kelt Sárospatakon, 1916. évi április hó 12-én. A sárospataki ref. főgimnázium tanári kara.

Sárospatak vagy Miskolcz. – A dékán levele.* Sárospatak, 1915. ápr. 15. A sárospataki akadémiának Miskolczra való áthelyezése tárgyában az akadémiai tanári kar egyhangúan hozott határozata széles körökben nagy érdeklődést keltett és a helyi érdekeltséget kivéve, általában rokonszenves meghallgatásra talált. A helyi érdekeltség, tudni-

* Megjelent a Budapesti Hírlap 1916 április 16-iki számában.

117 illik Sárospatak nagyközség lakossága, igen természetesen ellene van az áthelyezésnek. Kun Dániel, sárospataki volt községi bíró és Kiss Sándor odavaló ügyvéd a nagyközség ügyét lármás förmed vényekkel próbálják megvédelmezni, nem tárgyi tényekkel, hanem személyeskedő támadásokkal. Az egyik a főiskola iránt való hűtlenséggel vádol meg bennünket és fegyelmi eljárást helyez valamennyiünk ellen kilátásba; a másik az akadémia hanyatlásának az okát nem a község kulturálatlanságában, hanem a tanárok személyében véli fölfedezni, mint akik a főiskola iránt ragaszkodással nem viseltetnek, mihelyt tehetik, hátat fordítanak neki, templomba nem járnak stb., stb. A tanári kar érti a nagyközség helyi érdekeltségének az érzékenységét, az ügyet azonban nem engedi személyeskedések által az ügyhöz nem méltó és meg nem felelő térre sodortatni. A személyeskedésekben csak eggyel több argumentumot lát az áthelyezés mellett; amennyiben a személyeskedések túllépnek a törvény megengedte határokon, a tanári kar a megtorlást természetesen nem mulasztja el, így Kun Dániel ellen máris sajtópört indított. A nyilvánosság előtt azonban csupán tárgyilagos érvekkel szemben tartjuk szükségesnek álláspontunkat igazolni és megvédelmezni. Ilyen, alapjában higgadt és tárgyilagos argumentáció volt az a levél, amely a Budapesti Hírlap hasábjain Kassáról keltezve Patak László dr. úr tollából Sárospatak vagy Miskolcz címen legutóbb (április 11-ikén) megjelent. Ez a levél nem helyi, de általános kulturális érdekek nézőpontjából foglalkozik akadémiánk áthelyezésének a kérdésével. Szerinte Miskolcz aspirációi mellett az egyetlen

118 nyomós érv a sárospataki főiskola életképtelensége, A végső konzekvenciája ennek az érvnek, inkább megszüntetni a sárospataki akadémiát, mint Miskolczon az egri és kassai jogakadémiák hátrányára új életet önteni beléje. Ezt a nézetet mi, a sárospataki akadémia tanárai, nem oszthatjuk és nem tehetjük magunkévá. Először is, mert nem csupán a jogakadémiának, hanem mind a két fakultásnak, a jogi és a theologiai fakultásnak az áthelyezéséről van szó. Az kétségtelen, hogy egy református theologia Miskolczon semmikép sem vészedéimeztetné sem Egernek, sem Kassának a kulturális érdekeit. LegfölebbDebreczen, Kolozsvár vagy Budapest református theologiai panaszkodhatnának, hogy néhány theologus, aki eddig Sárospatak helyett hozzájuk fordult, a jövőben Miskolczot fogja fölkeresni. Ámde a tiszáninneni református egyházkerületnek, mint autonóm egyházi tóságnak, joga és kötelessége a lelkészképzésre a lehető legmegfelelőbb helyet választani ki az egyházkerület területén. Ez a hely pedig a jelen körülmények között kétségtelenül Miskolcz törvényhatósági város, amely az egyházkerületnek természetes középpontja, az egyházkerületi közgyűlések normális székhelye, nem is szólva arról, hogy a püspök is itt székel, már pedig helyénvaló, hogy a jövő lelkészi nemzedék kiképzése lehetőleg a püspök szemei előtt történjék. Ami az akadémia másik ágát, a jogi fakultást illeti, ennek elválasztása a theologiától és Sárospatakon hagyása nyilvánvaló képtelenség. Maradna tehát a theologia átvitele Miskolczraésa jogakadémia teljes megszüntetése,

119 holott kétségtelen, hogy a jogakadémiára Miskolczon, a theologiával együtt, szintén föllendülés várna. Igen, de Patak László dr. úr véleménye szerint a miskolczi jogakadémia ártana az egri és a kassai jogakadémiáknak, s az átvitel «Eger áldozatkész, tudós érsekeivel szemben rút hálátlanság lenne», hasonlókép a jászóvári premontrei rend jeles prelátusának fáradhatatlan agitálása folytán remélhetően mielőbb egyetemmé fejlődő kassai jogakadémiával szemben is». A levélíró úr nyilván nagy tévedésben van a tiszáninneni református egyházkerület és a nevezett kiváló katholikus egyháznagyok viszonyára és egymás közti érzületére vonatkozólag, mert úgy tünteti föl, mintha a református egyházkerület kárörömmel hiúsítaná meg az egri érsek és a premontrei nagyprépost kulturális törekvéseit. Ellenkezőleg, mi arról vagyunk meggyőződve, hogy a sárospataki akadémia áthelyezése Miskolczra sem Eger, sem Kassa kultúráját hátrányosan érinteni nem fogja. Mert az a hallgatóság, amelyre a tanári kar Miskolczon számít, nem az Egert és Kassát látogató tanulóifjúság, hanem az az ifjúság, amely a tiszáninneni egyházkerület által fönntartott sárospataki jogakadémiát az utóbbi évtizedekben, a hely kulturátlansága következtében elhagyta és Budapestet, valamint Kolozsvárt özönlötte el. A túlzsúfolt budapesti és kolozsvári egyetemeket nem fogja érzékenyen érinteni, ha 100-150 hallgatót a tiszáninneni körzetből vissza kell szolgáltatniuk, sőt ez a kis decentralizáció rájuk is csak üdvös lesz. Reánk nézve pedig meg fog szűnni az a visszás állapot, hogy még a főiskolának és az egyházkerületnek

120 a vezető férfiai sem hozzánk, hanem Budapestre meg Kolozsvárra küldik tanulni gyermekeiket, azzal a megokolással, hogy őket Sárospatakon megfelelően elhelyezni nem tudják és hogy a megfelelő társadalmi környezet Sárospatakon hiányzik. Mi nem vehettük rossz néven, hogy maguk a főiskolai gondnokok közül is az egyik az ő theologus, a másik az ő jogász fiát nem Sárospatakra, hanem Kolozsvárra bocsátotta el. Erre a Sárospatakról elvándorolt tanuló-ifjúságra és nem Eger meg Kassa akadémiáinak a növendékeire számítunk tehát, ha az akadémia Miskolczra kerül. Azt is ellenünk veti a levélíró úr, hogy mi időszerűtlenül a háború időpontját választottuk ki ennek a kérdésnek a fölvetésére. Megnyugtatjuk őt azzal, hogy a háború ebben az ügyben semmiféle szerepet nem játszik, hanem igenis, egyebek között az a körülmény, hogy az oktatásügyi kormány, igen helyesen, a háború ellenére sem szűnik meg a felső oktatásügy reformjával foglalkozni. Tudvalévő, hogy a jogi oktatás reformjával behatóan foglalkozik a minisztérium. Kétségtelen, hogy ha e reform a háború után megvalósul, némely jogakadémiának, tudniillik, amelyeket a reform erőtlenül talált, meg kell szűnnie. Nem kételkedhetünk, hogy a tiszáninneni református egyházkerület jogakadémiája, ha a reform őt Sárospatakon találja, kénytelen lesz beszüntetni működését. Ezt meg kell és meg lehet előzni olykép, hogy az intézetet egy más környezetben újra lábra állítjuk és ismét életképessé tesszük. Ha a jogi oktatás reformja nem egy elnéptelenedett tanintézetet talál Sárospatakon, hanem egy népes és virágzó jogi fakultást Miskolczon,

121 úgy a tiszáninneni református egyházkerület megmentette a most veszendőnek indult nagyhírű és dicsőségű főiskoláját. A főiskolák közelsége Felsőmagyarországon épen nem oly aggasztó körülmény, mint a levélíró úr látja, mivel mindegyik más-másféle közönségből rekrutálja növendékeit. Eger és Kassa főleg a katholikus, Eperjes az evangélikus és Sárospatak, illetve a helyébe lépő Miskolcz főleg a református családok sarjait vonzza magához. Hisz külföldön arra is van eset, hogy ugyanegy városban két egyetem is áll fönn egymás mellett (például Prága, Brüsszel, Lille stb.) s ezt senki sem tekinti a kultúra gyöngesége jeléül, ellenkezően, minél több az iskola, annál nagyobb a kulturális verseny s annál virágzóbb maga a kultúra. Bár így lenne Délmagyarországon is, ahol a török hódoltság hatásai ma is érezhetők és ahol főiskolák alapításáról előbb-utóbb szintén gondoskodni kell, bár szintén fognak majd akkor is akadni aggodalmaskodók, akik félteni fogják majd Nagyváradot vagy Pécset, hogy az új főiskola az ő rovásukra fog föllendülni. Szerencsére a kultúra, mint a szellemi kincsek általában, a szétosztás által nem fogy, hanem folyton nő és minél jobban terjesztik, annál inkább gyarapodik. A sárospataki akadémia áthelyezése Miskolczra szintén gyarapodása lesz a magyar nemzeti kultúrának, anélkül, hogy a különben életképes tanintézetek, Eger, Kassa, Eperjes, Máramarossziget vagy Debreczen főiskolái az új versenytárs, Miskolcz, közéjük lépése által bármit is veszítenének eddigi súlyukból és jelentőségükből. Szabó Sándor dr.

122

Sárospatak. – Levél a szerkesztőhöz* – Budapest, ápr. 22. Nem vagyok református vallású. Nem vagyok sárospataki. Theológus sem vagyok, jogász sem. Tehát közönséges fölfogás szerint, amilyen Szabó Sándor dr.-nak, sárospataki jogakadémiai tanár és dékánnak, a Budapesti Hírlap minapi hasábjain megjelent levelében is tükröződik, nem vagyok érdekelt fél a «Sárospatak vagy Miskolcz?» kérdésben. S mégis teljes szívemmel, teljes lelkemmel és teljes erőmmel érdekeltnek érzem magamat ebben a kérdésben. A legteljesebb mértékben érdekeltnek azért, mert magyar ember lévén, nekem semmi sem oly fontos, mint a magyar közművelődés dolga. Csak egyik jelentéktelen szolgája vagyok a magyar közművelődésnek, dolgozom érte évek óta tőlem telhető igyekezettel és ez – érzésem szerint – elég jogcímet ad nekem arra, hogy Sárospatak nagy kérdésében mélyen érdekeltnek tudjam magamat. Mert a sárospataki kérdés nem Sárospatak nagyközség kérdése, nem is a református egyházkerületnek, nem is a theológiai fakultásnak vagy a jogakadémiának kérdése, hanem minden magyar ember, minden művelt, a magyar művelődés ügyét szívén viselő ember ügye, vagy még helyesebben az egész magyar nemzet ügye. Mikor évekkel ezelőtt Heidelberg városában, nevezetesen híres kastélyának területén jártam, kezemben Scheffel Gaudeamus-kötetével és a költő kalauzolása mellett elmélyedtem a régi, a gyönyörű, a tudós Neckarváros genius locijába, fájdalmasan keresztüljárta lelke-

* Megjelent a Budapesti Hírlap 1916. évi 114. (húsvéti) számában.

123 met az a gondolat, hogy ha egyik vagy másik hegyvidéki városunknak, például Trencsénnek, ott a kanyargós Vág partján, annyi fejedelmi kegy és fejedelmi kincs jutott volna, mint Heidelbergnek, nekünk is nem egy városunk lehetne az egész művelt világ zarándoklásának célpontja, előkelő globe-trotterek találkozója, vagy tudós világkongresszusok színhelye. S ha lelki szemem akkor végigfutott volna hazám rónáin és bércein, keresve ama helyeket, melyek mégis valamikor-valahogyan sütkérezhettek fejedelmi kegy napsugaraiban, vagy tündökölhettek nagy mecénások kincseinek visszfényében: szemem leginkább a kis Sárospatakon akadhatott volna meg. Sárospatak mutat ebben a tekintetben legtöbb hasonlóságot azokhoz a régi német és angol egyetemi városokhoz. De egy tekintetben túltesz Sárospatak szinte valamennyin. A nemzeti történet nagy, legnagyobb eseményei egyik ilyen külföldi városban sem szövődnek oly sűrűn a helyi történetbe, a helyi alapítók és alapítványok, pártfogók, tanárok és tanítványok történetébe, mint ebben a Bodrog két partján épült kis városban ott a Hegyalja tövében. * A mohácsi csatatérről menekült Perényi Péterrel és fiával, Gáborral, kezdődik a sárospataki református főiskola története. Dobó Ferenc, az egri hős fia egyik legrégibb mecénása, majd Lorántfy Zsuzsanna és férje, Rákóczy György áldoznak rendkívül sokat érte: Thököly Imre felkelése visszahozza Patakra a Báthory Zsófiától elűzött múzsafiaknak egy részét; Rákóczy Ferenc tábornoka, Orosz Pál, adja vissza a reformátusoknak főiskolájuk épületét, a szécsényi országgyűlés (1706.) visszajuttatja nekik az iskola egész vagyonát, majd György angol király és a porosz Frigyes Vilmos járnak közben Sárospatak érdekében III. Károlynál: ez aztán

124 véget vet a sokat hányatott főiskola sok szenvedésének és a XVIII. század vége felé új élet kél Sárospatakon. S ekkor kezdődik Sárospatak fénykora; a tanítványok egész raját bocsátja ki tiszteletreméltó falai közül, akikből majdan a nemzeti élet vezetői lesznek. Bessenyei György, Kazinczy Ferenc a legkiválóbbak közülök. 1796-ban, az új század küszöbén készül Patakon Vay József főgondnok közreműködésével a nemzeti szellemben szerkesztett új tanterv és körülbelül ugyanabban az időben indítja meg Sárospatak a maga küzdelmét a «magyar vagy latin?» nagyjelentőségű kérdésében, mely küzdelemben serény segítője a sárospataki nyomda. Nemcsak a magyar tudomány, de talán még inkább a magyar alkotmány iránt való lelkesedésből állít aztán Sárospatak a XIX. század elején kathedrát a magyar magánjog részére és betölti Kövy Sándorral, a nagynevű jogtudóssal, Kossuth Lajos mesterével. 1832-ben alapítja Szemere Bertalan (Wargha Jánossal együtt) a magyar irodalmi önképző társulatot. Sárospatakon tanul a 40-es években és itt írja első nagyobb hatású költeményeit Tompa Mihály. 1896-ban emelnek Arany és Petőfi méladalú barátjának szobrot a főiskola kertjében és csak legújabban állott ki Sárospatak néhány tanára a Thaly Kálmántól kiadott kuruc balladák valódiságának védőjéül nagytekintélyű fővárosi támadókkal szemben, mintegy jelképezve, hogy a harcok kurucok és labancok között a csatamezőkről átterelődtek az irodalom és tudomány berkeibe, de ezekben a harcokban is a Lórántfy Zsuzsanna, a Rákóczyak, Thököly Imre hajdani híveinek késő utódjai is még mindig kuruc részen vannak . . . S mindaz, amit Szinyei Gerzson körülbelül két évtizeddel ezelőtt oly szépen leírt, mindaz a fény, hagyomány és erő, mely talán kissé sárospataki formájú, kissé református tartalmú is, de mindenekelőtt magyar, mindaz a magyar dicsőség, magyar hagyomány és

125 magyar őserő most elköltözzék onnan, ahol közel négyszáz év óta tanyázott, most költözzék el onnan, 390 évvel azután, hogy nemzeti nagylétünk nagy temetésével megkezdődött az ő élete, tíz évvel azelőtt, hogy a hősvértől pirosult gyásztér szomorú jubileuma egyesül az ő születésének négy évszázados fordulójával? Most, amikor éppen egy negyed évezrede annak, hogy Rákóczy Ferenc itt ülte lakodalmát Zrínyi Ilonával, most, napjainkban, amikor épen a Pataki Névtelen problémája és a hozzáfűződő Balassi– és Dobó kérdések élénken izgatják legjobb fejeinket, most, mikor az ősi főiskola körül új keletű kultúrát és gazdasági életműködést hozó intézmények keletkeztek: állami tanítóképzőintézet, malomkőgyár, népbank stb., most, mikor nem tudjuk, mit hoz a jövő és épen azt nem tudjuk, nem kell-e majd nemzeti életünk minden erősségéhez kétségbeesett makacssággal ragaszkodnunk, csakhogy el ne kábuljanak egy úgynevezett középeurópai kultúrszövetségnek veszedelmes csábításától . . . Most, amikor egy nemzetközi hullámaival bennünket esetleg elöntő anyagi restauráció áradatával szemben csak úgy tudjuk megóvni nemzeti bélyegünket, ha nemzeti kultúránk kisebb-nagyobb szigeteinek kemény földjébe minél jobban belehorgonyozzuk gyenge hajónkat, – most akarja egy főiskolának egész testülete, az ismert mondás rút állatainak módjára, elhagyni a maga intézetének sülyedő hajóját, el akarja hagyni azért, mert nincs elég tanulója, nincs elég kényelmes szállása tanulói részére, nincs, nem tudom mi mindene nincs, de tudom, hogy mindaz, aminek hiányát érzi, csupa olyan dolog, amelyről írva vagyon, hogy «az ember nemcsak kenyérrel él, hanem mindazzal él az ember, valami származik az Urnák szájából·), mely deuteronomiumi ige örök időkre leglapidárisabb cáfolata minden úgynevezett materialisztikus életfelfogásnak. Uram, uram, Szabó Sándor dr. uram, nagyon kérem

126 önt és tudós társait, gondolják meg, hogy mit akarnak cselekedni és ha már meg akarják cselekedni, – nem tudom, milyen ösztöntől hajtva, – legyenek óvatosabbak, legyenek messzelátóbbak, legyenek magyarabbak, amikor cselekedetüket megokolni és érthetővé tenni akarják, mint amilyen az ön, Szabó Sándor dr. uram, írása volt, melyet a Budapesti Hírlap utolsó vasárnapi száma hozott Sárospatak, vagy Miskolcz címmel. önök azt oly bátran kiírják, hogy még a főiskolának és az egyházkerületnek vezérférfiai sem önökhöz, hanem Budapestre meg Kolozsvárra küldik tanulni gyermekeiket és még hozzá azzal a megokolással, hogy őket Sárospatakon megfelelően elhelyezni nem tudják és hogy a megfelelő társadalmi környezet Sárospatakon hiányzik. S önök még azt írják, hogy nem vehették rossz néven, ha maguk a főiskolai gondnokok közül is az egyik az ő theológus-, a másik az ő jogász-fiát nem Sárospatakra, hanem Kolozsvárra bocsátotta el? önök ezt nem vehetik rossz néven? Nos, én sem veszem rossz néven, de csak azért nem, mert olvastam az írásban olyanokról, kik nem tudják, hogy mit cselekszenek, de ha szerencsém volna ezeket az igen tisztelt főgondnok urakat úgy ismerni, mint ahogyan önök bizonyára ismerik őket, mégis csak egy szerény «szülői értekezlet«-et tartanék velük és fölvilágosítanám őket a nagy városok sok testi és lelki és egyszerre testi-lelki fertőző betegségeiről, melyektől Sárospatak remélhetően mentes. Mit is jelentsen az, hogy az illető urak nem tudják gyermekeiket Sárospatakon kellően elhelyezni? Hogyhogy, hát nincsen már Patakon az a szép, nagyszabású tápintézet, melyről olvastam és ha nincs már, vagy nem jól működik, nem szervezhető-e újból? De ilynemű intézményt nem tekintve is, egy nem sokkal tízezer lakoson alul levő népességű nagyközségben nem volna magán-

127 házaknál, családoknál elég hely, azaz nem akadna Sárospatakon elég tisztességes, jófajta szállásadó annak a pár száz hallgatónak, akikre önök legjobb esetben – már Miskolcz felé kacsintva – számítanak? S ha nincs a többi pataki családnál elég kovártély és koszt maréknyi diákseregük részére, miért nem nyitnak önök maguk, igen tisztelt tanár uram, saját házukban szállást, legalább az önökhöz társadalmilag legközelebb álló osztály, a honoratior-osztály gyermekei részére? Önök talán szörnyűködnek e kérdés hallatára és tiltakoznak ez imputációim ellen? Csak egy tényt bátorkodom az uraknak emlékezetükbe idézni, egy tényt egy híres német egyetemi város, Königsberg történetéből. Mindnyájuk előtt, gondolom, jól ismert a Herbart neve, a nagy filozófusé, akinek tanításai különösen a pedagógiára hatottak mindig közvetve, különösen Kármánon át, a mi hazai közoktatásunkra is. Ez a Herbart, uraim, ki Kant Immánuel tanszékén ült Königsbergben, itt épen pedagógiai célokból, hogy tudniillik saját pedagógiai elméletét gyakorlatilag kipróbálhassa és alkalmat adjon a jelölteknek gyermekeknek az ő elvei szerint való tanítására, saját házában internátust nyitott néhány növendék részére (az internátus vezetésében persze segítségére volt derék hitvese). Herbartot, ki mindig rendezett pénzviszonyok között élt és egyesegyedül tudományos és tanító föladatoknak szentelte nemes életét, bizonyára nem nyerészkedés vágya, hanem csak ideális cél vezette eljárásában. S ha önök hasonlót, bár más, de szintén tiszteletreméltó, az ifjúság javával kapcsolatos indító okokból, hasonlót fognak cselekedni, bizonyára nem lesz senki Magyarországon oly alacsonylelkű, hogy önöket bárminemű alacsonyabbrendű szándékkal meggyanúsítani merné és önöknek szemükre vetni merné a «kosztosrendszert», hanem mindenki tudná, elsősorban az illető szülők, hogy önök és mélyen tisztelt hitveseik, a Lorántfy Zsuzsanna erényeinek

128 nemes örökösei, csak áldozatot hoznak vele a sárospataki főiskolának, egyházuknak és a magyar kultúrának. S nincs meg a fiúknak, – azt mondják az illető szülők – a kellő társadalmi környezetük? S ezt a fölháborító sértést önöknek arcukba mondják és önök, professzor uram, még rossz néven sem veszik ezt a gorombaságot? Hát nem önök, professzorok, határozzák meg Sárospatakon, e kis nagyközségben, a társadalmi környezet, az úgynevezett milieu jellegét? Van Patakon önöknél nagyobb társadalmi tekintély, a társadalmi élet vezetését jobban a kezében tartó réteg, mint önök, tanárok, nevezetesen főiskolai professzorok? Biztosítom önöket, hogy sem Jénában, melyet eléggé jól ismerek, sem Heidelbergben, ahol egy heti tartózkodásom alatt mégis sokat láttam, bár ünnepi szemüvegen keresztül, a társadalmi rétegek egymáshoz való viszonyát illetőleg, biztosíthatom önöket, mondom, hogy sem Jénában, sem Heidelbergben nincs a társadalomnak felsőbbrendű osztálya, mint a tanárság. S egy kis, alig 10,000-nyi lakosságú városkában, melyben van bizonyosan 10-15 főiskolai, 10-15 középiskolai, 5-6 tanítóképzőintézeti tanár és azonkívül számos népiskolai tanító, ott nem volna megfelelő társadalmi környezet egy legjobb esetben sem nagyszámú tanulósereg részére? Hát csakugyan annak az élestollú írónak volna igaza, aki azt állította, hogy Miskolcz fényes kávéháza főútja közepén, zöld asztalaival a billiárdozók és zöld asztalkáival a kártyázók részére volna az a vonzó társadalmi környezet, mely a múzsa-fiak előtt oly nagyon kívánatos? A község kulturátlanságáról szabad-e önöknek beszélniük nagy szégyenkezés nélkül, önöknek, akik nemcsak azért vannak Patakon, hogy ott theológiai vagy jogtudományi vagy filológiai leckéiket megtartsák, hanem azért is, hogy kultúrát terjesszenek és ha kell.

129 kultúrát teremtsenek ott, a kulturátlanság helyén és nemes, művelt társadalmi környezetül szolgáljanak önmaguk is annak a kevés főiskolai hallgatónak, ki Sárospatakon együtt van? Hát nem velük, a diákokkal, töltik önök szabad idejüknek nagy részét, nem önök irányítják-e köreiket és egyesületeiket és nem önök tesznek-e velük kirándulásokat vagy legalább is kisebbnagyobb sétákat? S nincs-e önök között, uraim, egy sem, aki ragaszkodik Sárospatakhoz, mint ahogyan például Kant ragaszkodott Königsberghez, Fischer Heidelberghez, Haeckel és Eucken Jénához, visszautasítva minden esetleg kínálkozó cserét nagyobb jövedelmű, tudományos segédeszközökkel gazdagabbul ellátott, kényes kulturgourmetket, zeneés színházélvezőket jobban kielégítő nagy városokkal, például Lipcsével, vagy Berlinnel? S nem akarják-e önök saját személyükkel és személyiségükkel reprezentálni azt a kultúrát, azt a szellemi erőt, mely oda vonzza a szerényebb és kevesebb kényelmet adó viszonyok ellenére is azt a szerény számú ifjúságot, melyet önök egy főiskola létjogosultságát bizonyító minimumul elfogadnak? Mi akadályozza önöket abban, hogy Budapesttel vagy Kolozsvárral versenyezzenek, nem a kávéházra és fényére nézve, nem a mozi– és kabaretkultura terén, hanem a sokoldalú műveltség, az elmélyedő tudomány, az éles elméjű kutatás, a serény írói munkásság és mindenekelőtt, hiszen ez főiskolai tanárnál jóformán magában foglalja az előbbieket is: a példaadó tanári működés dolgában. Önök mind e területeken majdnem jobban, de mindenesetre ép oly jól kiválhatnak, mint akármely budapesti vagy kolozsvári egyetemi tanár. Miért ne akadhasson önök között egy újabb Kövy Sándor vagy egy újabb Erdélyi János? Hiszen önöket nem vonja el a fővárosi élet számos, a tudós önfegyelmezésére nézve gátló tényező, nincsenek

130 mint tanárok sem annyira mellékteendőkkel, colloquiumokkal és vizsgákkal megterhelve, mint a budapesti vagy a kolozsvári egyetemi tanár, önök dolgozhatnak kényük-kedvük szerint, mélyen elmerülhetnek problémáikba, tüzetesen foglalkozhatnak tanítványaikkal, tarthatnak velük szemináriumi gyakorlatokat akár minden nap, szóval élhetnek nyugodtan és szabadon hivataluknak és hivatásuknak. Mi miatt panaszkodhatnak önök? önök, kiknek annyi otium cum dignitate jut, amennyit csak kívánhatnak? Kik kevés kivétellel igen fiatalon jutottak főiskolai tanári állásukhoz, vagyis olyanhoz, melyhez sok ember élete végéig sem tud eljutni, bár folytonosan a legnemesebb eszközökkel törekedett e célra, akárhányan épen azért, mert korán a fővárosba vagy más nagy városba vetette őket a sors. Jól tudom, hogy vannak önök között igen tehetséges tudósok és írók, csak egytől félek, amióta kiderült, hogy önök iskolájukat Sárospatakról Miskolczra akarják vinnibocsássák meg, ha ezt az aggodalmat nyíltan kimondomhogy nem azok közül az igazán lelkes, hivatásukat mindenekelőtt szerető tanárok közül valók, amilyen tanárok tipusa különösen Németországban oly általános, de amelyből nálunk is, hála Istennek, jó sok akad: a Gyulai Pál, Kármán Mór, Medveczky Frigyes, Than Károly fajtájából való, hogy az élőket ne is említsem. Ha önök ilyen tanárok volnának, akkor Sárospatak főiskolája nem volna vonzóerő híjján és nem szorulna más, megfelelően társadalmi milieure. Legyen az önök személyiségének vonzóereje nagyobb, mint a nagyvárosi luxus lidércfényéé és mindenelőtt ragaszkodjanak a magyar embernek a maga rögéhez, barázdájához való ősi hűségével az önök hivatásadta rögéhez, az önöktől bevetett barázdához, ne vegyék magukra a Kain-átkot, hogy bujdosókká és vándorlókká legyenek e földön, érezzék meg a genius loci hatását és hatalmát és ne akarjanak

131 az ókori cinikus módjára másutt, mint az önök BodrogAténjében megtalálni a maguknak való poliszt. Ha másutt keresnek otthont a pataki iskolának, ez már nem lesz a pataki kollégium a maga históriájával, a maga gyökereivel, a maga lelkével, – ez a pataki iskolának, a réginek, az igazinak, halála volna. Nem önök, nem akarhatják a Lórántfy Zsuzsanna, a Rákóczyak, a Comenius, a Kövi Sándor és Erdélyi János pataki kollégiumának halálát . . . Remélem, hiszem, hogy ezt nem akarják. De ha mégis akarnák, ha reményem, hitem hiábavaló volna és velem együtt sok más ember reménye és hite, kik mindannyian nem vagyunk sem reformátusok, sem sárospatakiak, hanem vagyunk jó magyar emberek, a magyar kultúrának igaz hívei, a magyar szellemi élet patinás monumentumának rajongó tisztelői . . . igenis, ha mégis el akarnák követni magukon ezt az erkölcsi harakirit, akkor kell, hogy mi sokan, akik úgy gondolkodunk és érzünk, mint ahogy fent előadni és megokolni próbáltam, kell, hogy mi megakadályozzuk önöket ebben a merényletben. Ha önök egy hónapon belül nem állnak el szándékuktól és tovább sürgetik annak a szomorú kívánságnak teljesítését, hogy Lórántfy Zsuzsanna iskolája Sárospatakról Miskolczra kerüljön, akkor meg kell alakítanunk a nyilvánosság előtt A pataki iskolát védők ligáját, mely hivatva lesz arra, hogy az önök törekvését szóval, tollal és tettel ellensúlyozza. Ε liga szívesen fogja ugyan fölvenni a maga soraiba az önöktől «helyi érdekeltséginek nevezett sárospataki nagyközség tagjait is, de tulajdonképen arra fog törekedni, hogy az egész országból toborozzon magának híveket helyi és felekezeti különbség nélkül. A pataki iskola ugyanis, nem ismételhetjük eléggé, nem Sárospatak érdeke, nem a református egyház terhe, mint önök, professzor urak, hiszik és másokkal elhitetni próbálják, hanem a pataki iskola a magyar kultúra

1 32 citadellája befelé, nekünk magyaroknak és a magyar nemzet dicsősége, már Comenius révén is, kifelé, Európának. Maradjon a pataki kollégium Sárospataké – ez lesz ligánk programmja. Ha önök meggondolják a dolgot, megbánják, amit cselekedtek és ami máris annyi fájdalmat okozott mindenfelé az országban és egészen elejtik tervüket: akkor persze az említett liga sem fog megalakulni. Ismétlem: várunk még a liga megalakításával négy hétig, az ez évi május 16-áig. Addig is azonban szívesen veszem minden érdeklődőnek tárgyilagos hozzászólását a kérdéshez, illetőleg fönt közölt fölfogásomhoz, hozzám intézett magánlevélben. Levelek legkönnyebben lakásomon: Budapest, I., Villányi-út 13. a. találnak. Még egyszer mondom: a pataki kollégium maradjon Sárospataké! Waldapfel János dr. gyakorló-főgimn. tanár, az Orsz. Közokt. Tanács tagja.

Sárospatak,* – Levél a szerkesztőhöz. – Sárospatak, ápr. 25 Waldapfel János dr. főgimnáziumi tanár úr a Budapesti Hirlap április 23-iki, húvéti számában hosszabb közleményben foglalkozik a sárospataki akadémiának Miskolczra való áthelyezésére vonatkozó Sárospatak vagy Miskolcz című, ugyané lapban egy héttel előbb megjelent soraimmal. Szívesen vesszük a szőnyegen levő kérdéshez a hozzászólást a közvetlenül érdekelt körökön kívül álló

* Megjelent a Budapesti Hírlap 1916. évi 116. számában.

133 tényezők részéről is és így örvendünk a tudós tanár úr lelkes cikkének is, habár tanári karunkat nem valami kedvező színben tünteti fel és a kellő tárgyismeret hiányában bennünket okol a főiskola hanyatlásáért és ellenünk kíván hangulatot támasztani. Egyet azonban nem értünk: miért csak most vették észre Waldapfel úr és az áthelyezés ellenzői a főiskola nagy kulturális jelentőségét? Miért nem vették észre s miért nem indítottak mentő-akciót akkor, amikor a sárospataki főiskola teherviselő képtelensége először került a nyilvánosság elé, ezelőtt tizenöt éve, amikor a Waldapfel úr által oly szépen kifejtett fontos kulturális érvek alapján esdő szóval fordultunk az egész magyar nemzethez főiskolánk megmentése érdekében, egy Új Vay-Mocsáry-alap létesítése iránt, mivel a régi VayMocsáry-alapot fel kellett használni, a szükség nyomása alatt, a főiskola versenyképességének biztosítására. Akkor, fájdalom, esdő szavunk siket fülekre talált, mintegy nyolcvanezer korona gyűlt csak össze, annak is legnagyobb része puszta ígéret maradt és máig sem folyt be. Lehet-e a főiskola iránt érzéketlenséggel vádolni azt a tanári kart, amely ennek a szánalmas kis összegnek mintegy nyolcadát a maga keserves filléreiből adta össze és helyezte a főiskola oltárára (s azt valóban be is fizette)? Ugyanazok a tanárok ma kénytelenek eltűrni a legerősebb személyi támadásokat a főiskola megmentése érdekében tett lépéseikért. A cikkíró úr által ajánlott mentési munkálatok különböző fokozatain már átmentünk. Fáradozásunk a. társa~ dalom, a magyar nemzet s az állam támogatásának hiánya folytán sikertelen maradt. S most sok más ok miatt is, de főképp szegénységünk miatt tettük meg ismert javaslatunkat, örömmel konstatáljuk, hogy azok a körök, amelyek közelebbről ismerik a helyzetet és a főiskola anyagi vergődését, helyeslőleg fogadták javaslatunkat. A református egyházi sajtó (a Lelkész Egyesület, a

134 Debreceni Protestáns Lap, a Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, a Dunántúli Protestáns Lap stb.), valamint a református egyház vezető tagjai, ellentétben Waldapfel úrral, nem minősítik az áthelyezés tervét hűtlenségnek és árulásnak, de helyeslik azt, mint ma már egyetlen módját és eszközét a tiszáninneni ref. egyházkerület főiskolája megmentésénekSárospatakot nem lehet összehasonlítani sem Heidelberggel, sem Jénával, sem Oxforddal, mert aki ezt cselekszi, arról teljes biztossággal megállapíthatjuk, hogy vagy azokat, vagy Sárospatakot, vagy egyiküket sem ismeri. Sárospatakon hiányoznak ama gazdasági, technikai és higiéniai kultúrintézmények, melyek a szellemi kultúrának nélkülözhetetlen előfeltételei és amelyeket másoknak kell megteremteniük egy főiskola számára s nem a főiskolának kell azokat létrehoznia. A tanárok, bármily magas fokán állanak a szellemi kultúrának, nem sugározhatnak ki magukból sem vízvezetéket, sem fürdőket, sem csatornákat, sem gáz- vagy villamvilágítást, hanem mindezt s egyéb kulturális előfeltételeket a környezetnek már készen kell nyújtania a tanulóijfúság és a tanán testület számára, hogy minél vonzóbb, kellemesebb és kényelmesebb legyen az a hely, ahol a közös szellemi munkát kifejtik. Ilyenek hiányában a szülők inkább történeti múlt nélküli helyekre küldik a gyermekeiket, ahol megvannak a megfelelő modern kulturális alapintézmények. Sárospatak községtől ezt mai, száz százalékon felüli pótadója mellett annál kevésbé lehet várni, mivel még állami elemi népiskolájával kapcsolatban elvállalt szerződéses kötelezettségeinek is csak folytonos zaklatás után képes eleget tenni. Még egy elemi iskola is megpróbálja a község teherviselési képességét, mily kevéssé lehet tehát tőle elvárni egy főiskola tanári és tanuló közönségének modern életföltételek közé való helyezését. Nem is vár és nem várt eddig sem a főiskola semmit

135 sem Sárospatak községétől, de igenis számított a magyar nemzet és társadalom kegyelmére és áldozatkészségére. Ma már sok-sok millióra volna szükség, hogy Sárospatakon a főiskola fönnmaradhasson, a milliók azonban az álmok országában lebegnek s bizony Waldapfel úr sem lesz képes azokat onnan a való életbe átvarázsolni. A tanári karra vonatkozó gúnyos megjegyzéseit Waldapfel úrnak szó nélkül hagyjuk, mert ily fontos közérdekű kérdés tárgyalásánál személyes érzékenységnek nem szabad megnyilvánulnia. A tanárok a történelem, a magyar nemzeti kultúra és a református egyház előtti teljes felelősségük tudatában, lelkiismeretük szavának gondos meghallgatása után léptek rá arra az útra, amelyen megmenthetőnek ítélik a főiskolát, tudniillik áthelyezéssel, mint történt ez az enyedi és a kecskeméti theologiai akadémiáknak Kolozsvárra és Budapestre, a nagyszombati egyetemnek Budára, majd Pestre és a wittenbergi egyetemnek Haliéba való áttelepítésének eseteiben. Az elmondottak alapján már most kijelenthetjük, hogy a Waldapfel úr által tervbe vett országos liga rögtön megkezdheti működését, mert főiskolánk tanári kara sem a Waldapfel úr által kegyesen kitűzött május 16-iki terminus előtt, sem azután, a főiskola végenyészetének megakadályozását célzó tervéről és javaslatáról le nem mond, sőt a tiszáninneni református egyházkerület egyházmegyéinek a hangulatát (így legutóbb a felsőborsodi egyházmegye lelkészértekezletének egyhangú helyeslő határozatát) ismerve, reméli, hogy az áthelyezést az egyházkerületi közgyűlés egyhangúlag el fogja határozni. «A kegyelet helyes fokmérője», a református egyház egy kiváló vezetőegyéniségének, a «hanvai remeté»-nek a Sárospataki Ref. Lapok legutóbbi (ápr. 23.) számában olvasható bölcs szavai szerint «nem az, hogy hol, hanem, hogy azt ott gyakoroljuk, ahol minden irányban meg-

136 felelhetünk az hősök intencióinak . . . Puszta falak között és üres tantermekben lehetetlen az ősök iránt való kegyeletet gyakorolni. Szabó Sándor dr., dékán.

Utazás Sárospatak körül.* Egy hét története. Április 23. (Húsvétvasárnap.) Reggel jelent meg a Budapesti Hírlap mellékletén Sárospatak című cikkem. A szerkesztő úr szíves volt ezt a cikket néhány kitüntető szóval beharangozni. Ez a meleg harangszó, vagy a cikk belső értéke, vagy mind a kettő együttvéve volt-e az oka annak, hogy a cikknek olyan erős visszhangja támadt országszerte, amilyent nem álmodtam, azt nem tudom. De könnyen meglehet, hogy egy harmadik oka volt a nagy hatásnak, és ez a cikk tárgya, témája és problémája. A csodálatos visszhangok sora már mindjárt a cikk megjelenése napján kezdődött. Az első, ki üdvözölt, poéta volt, poéta, korát meghazudtoló fürtökkel és fiatalos lelkesedéssel, a finnugor ősköltészetnek congenialis átültetője. Mégis úgy látszik, a múzsák e fia is költői ábrándjainak összes színhelyeiért együttvéve nem adna oda egy talpalatnyit abból a földből, melyet gyermeklábbal tapodott. Poétaüdvözlőm igenis református is volt, sárospataki is volt. Utána jött aznap még egy köszöntés, az első tanítványi üdvözlet. A távíródrót hozta onnét-valahonnét, «ahol napkeletre kanyarul a Zagyva». Az a hajdani hűséges tanítvány, aki ezt az üdvözletet küldte, nem református;

* Megjelent a Budapesti Hírlap 1916. évi 127. számában.

137 zsidó papnak fia, tanárember és ma szépen fejlődő iskolának a feje. Az ő üdvözlete újat hozott. Elsőnek hozta azt az igét, melyet azóta sokféle változatban olvastam: A ligához csatlakozom. A ligához! Uram, Istenem! a ligához, mellyel félig tréfából, félig komolyan fenyegettem azokat, akik Sárospatakról Miskolczra akarják vinni azt, ami Sárospataknak épp oly becses, épp oly szent, épp oly bűvös erejű, mint Kolchisnak volt az aranygyapjú, Triernek a szent kabát és a «ma kürtjével búsan hallgató Jászberényének épp ez a hallgató kürt, de ami mindezeknél a fölsorolt kincseknél igazabb és igazibb palladium, nem a hitregének, nem a legendának, nem a mondának ködburkolta tárgya, hanem a história fáklyájától bevilágított forráshelye a tudásnak, a hitnek, a tettnek . . . Poéta és tanítvány, fajmagyar és zsidómagyar, tóvárosi és vidéki ... és hozzá még az egyiknek részéről ez az önkéntes önkötelezés: «Csatlakozom a ligához» . . . Kezdetnek ez elég. Milyen lesz a folytatása? Következik-e általában?

Április 24. A folytatás következett. Nő tollából, egy anyáéból, aki egyúttal két leánya nevében írt. Finomul stilizált, halkhangú, ezüstcsengésű levél volt. Csekélyke száz koronát ajánl föl a liga céljaira – ebben az időben, melyben minden fillér kétszeresen számít. íme – ige, Ígéret után jön az is, ami néhány ostoba ember szerint egyedül beszél: a pénz. Április 25. S jött harmadnap az ellenfél válasza. Külső és belső igazság nélkül való volt. Hogy a városnak, melyben főiskola van, «ki kell sugároznia» csatornarendszert, fürdőket, villamos-világítást, és nem tudom még mit, hogy milliók kellenének a bajok orvoslására, hogy vagy nem ismerem Jenát meg Heidelberget, vagy nem ismerem

138 Sárospatakot, vagy egyiket sem . . . Lám, mond valamit ellenfelem. Jenát és Heidelberget ismerem ugyan, az első tényről tanúskodnak a jenai egyetem annalesei 1894-ből, az utóbbiról pedig a III. filozófiai kongresszusról szóló jelentés. De, s ime itt van Szabó úr igazsága, Sárospatakot nem ismerem. Csakugyan nem voltam sohasem Sárospatakon és mégis bátor voltam róla írni, róla és főiskolájáról. Ebben igaza van Szabó úrnak. De ez a hiba talán javítható, ez a hiány pótolható? Egy félnap oda, egy félnap ott, egy félnap hazafelé, szombat déltől vasárnap estig tartó vakációmat bátran szentelhetem ennek a célnak ... S mit mondott még Szabó úr? Hogy nem kell a liga megalakításával május 16-áig várnunk, megalakíthatjuk mindjárt. Szabó uram, mond valamit. Megfogjuk alakítani minél előbb a S. O. L.-t, a Sárospatakot Oltalmazó Ligá-t. Április 26. Jönnek a levelek. A legszebb köztük egy főispán levele, kinek van szintén félteni való kincse, szintén egy főiskolája el költöztetésével fenyegetőző ellentábora. Terjesszük ki az akciót, úgymond, az ő főiskolájára is. Majd, majd, méltóságos uram. Csak egy kis türelmet kérünk. Majd szépen sorjában. Előbb Sárospatak, majd utána Selmeczbánya. Az akciók fúziója nem tanácsos, méltóságos uram. Könnyen lesz belőle konfúzió. Április 27. Jönnek, egyre jönnek a levelek. Ligához csatlakozom, – ez a refrénjük. Gyűjtsek, fáradjak, izzadjak, csak jöjjön a liga birodalma. Melléje állunk mi, Kassa diákjai. Melléje áll Esztergom város lakossága. Melléje minden rokonunk és ismerősünk. Gyűjtőíveket kérünk, munkát kérünk, áldozni akarunk. Igazuk van, igen tisztelt és kedves levelezőim, kiknek itt most egyelőre ilyen utón mondok hálás köszönetet sok jóságukért, bizalmukért és

139 biztatásukért, – igazuk van, dolgoznom kell a ligáért, gyűjtenem kell tagokat, fáradnom kell és izzadnom . . . Ön, nagyságos asszonyom, ki annyi jeles magyar írót ismert, «kedves, fiatal barátoménak szólít engem. Jeunesse oblige. Fiatal barátomnak szólít, pedig ha látná őszbecsavarodó hajamat! De igaza van, fiatal vagyok. U]ra fiatal vagyok. Látom, hogy van a világon hűség, tanítói, gyermeki, sőt tanítványi hűség is. Az utóbbiban még nem régen, szörnyű tapasztalatok után, melyek a bölcs sztagirita idevágó tételeit megerősítették előttem, már hinni nem tudtam. Most újra hiszek benne. Sőt van, úgy látom, nemcsak gyermeki, hanem unokái és dédunokái hűség is, hiszen akarnak hozzám olyanok is csatlakozni, akik maguk már épp úgy nem látták Sárospatakot, mint a hogy én nem láttam, már apjuk is elköltözött onnan, de nagyapjuk még ott tanult, dédapjuk ott tanított . . . Április 28. En is oda akarok menni tanulni. Tanulni a pataki kertben, tanulni a Bodrog két partján. Te boldog Sárospatak, hát téged is folyóvíz szel ketté, mint Európa legszebb városait, Budapestet, Drezdát, Salzburgot?! Tanulni akarok menni, és ha lehet, egy kicsit tanítani is, a hitetleneket, a hűtleneket, tanítani őket Sárospatak hivatásáról, tanítani őket saját hivatalukról . . . Kész a lelkem, holnap elmegyek Patakra. Megtáviratozom Patakra, hogy szombat este ott leszek . . . Április 29. Két órakor délután gyorsvonatra ülök. Keresztülmegyünk az ismert nevű állomásokon: GödöllőHatvan-Miskolcz-Szerencs-Bodrogolaszi . . . Sárospatak!! Leszállok. Elém áll egy kis üdvözlő deputáció. Csupa komoly, kedves arc. Csupa magyar, friss, jókedvű és harmonikus ember. S megyünk ki együtt a vasúti

140 állomásról és mindjárt ott vagyunk a híres kollégiumi kert fái között. Most is este nyolc órakor, milyen szép itt minden, milyen áhítatos csönd, milyen tiszta levegő van itt. S amint a fákon át gazdáimat követem, jobbra Tompa Mihály, balra pedig Erdélyi János szobra fehérlik felém – majd nappal jobban fogom őket megnézni. Megyünk tovább a kollégium felé elég jó, ha nem is széles aszfaltjárón; majd egy sugárúthoz érünk, mely jobbra is, balra is, kellő szélességben nyitja vonalát. Célnál vagyunk. Az állomáson rám várakozott urak vezetőjének vendéglátó házánál vagyunk. Vacsorálunk. A hús pompás, a saját termésű bor zamatos, a csusza túrója finom illatú és a kenyér elfeledteti velünk, hogy nem az Alföldön, nem béke idején élünk. Vacsora után egy kis tanácskozást tartunk a holnapi napra vonatkozóan, öt-hét úr jött össze ez értekezletre. Élükön Sárospatak nesztora, a nagytudományú és nemes érzésű Szinyei Gerzson. Először láttam életemben, mélyen belenézek a szemébe, a szép, az igaz és jó léleknek finom tükrébe és úgy találom, hogy embert kereső lámpásom célt ért. Találtam embert, nem mint a kozmopolita cinikus, pusztán «emèer»-t keresve jel, jelző és nemzeti jelleg nélkül, hanem magyar embert, magyar ruhában, magyar elmével, magyar habitussal, magyar tudománnyal, azaz magyar nemzeti célú tudománnyal, mely tudomány gyökerei azonban magukba szívtak német kultúrát is, így három fél éven át Heidelbergét is kapták. S ott voltak Szinyei Gerzsonnal, a 80 éves aggastyánnal, együtt a sárospataki főiskola igazi érdekeiért küzdők sorából a legjobbak, református és nem református, tudós és tudományt kedvelő, tanár és ügyvéd, theológus és bankár, hirtelen haragú és szelíd, szóval egy csomó sokféle, sokfélében egymástól különböző ember, akik azonban mind egyben teljesen egyek voltak, a késhegyig menő harcot is vállalva, tudniillik abban, hogy alma materüket nem engedik Miskolczra elvinni. A tanács-

141 kozás elhúzódott jóval éjfél utánig. A vendégek hazaszállingóztak, magam is hazafelé, vendégfogadóba készültem. Gazdám marasztalt, nem akartam maradni. Nem akartam ugyanis magánháznál lakni, hanem vendégfogadóban, még pedig azért, mert Sárospatak kicsinyes ellenfelei még azzal is érvelnek Sárospatak ellen, hogy nincs ott tisztességes vendéglő, nincs egyáltalában szállás, mint ahogy nincs egyéb kényelem sem. Sőt a főiskola Miskolczra való áthelyezésének barátai még egyebet, még különbet is tettek – így írta meg nekem egy nagyon szavahihető sárospataki ember. Lehozattak Sárospatakra egy ismert nevű újságírót, és hogy őt Sárospataknak mindenféle állítólagos szállás– és korcsmabajának valódiságáról meggyőzzék, egy-két korcsmát és diákszállást előre úgy preparáltak, hogy amikor az illető újságíró az autopszia alapján való tapasztalatszerzés végett a helyszínen járt, az egyik helyen főiskolai hallgatók, a másikon gimnáziumi nebulók dorbézoltak, szóval egy inverz, – hogy ne mondjam: perverz Potemkinádát rendeztek az illető újságírónak ámítására. Szegény fészekmocskoló emberek! Nem foglalkozhatom most tovább velük, még talán adandó alkalommal visszatérek rájuk, hiszen rájuk fér keményebb lecke. Sajnos, helyem és időm letelt. Nem folytathatom, és nem írhatom le a sárospataki korcsmában töltött éjszakámat és az éjszakát követő élményeimet. Egyébként, ha ezeket is leírnám, nem egy hét történetét adnám, mint címem ígéri, hanem nyolc napét. Csak annyit akarok még gyorsan elmondani, hogy a sárospataki vendégfogadóban tágas, világos szobát kaptam, mely jól volt szellőztetve és amelyben minden, elsősorban az ágy reze, ragyogott a tisztaságtól és amelyben éjjel egy órától reggel hét óráig semmi nesz nem zavarta a vendéget – tágas, világos, tiszta, csendes szoba ... Uraim, uraim, Szabó Sándor uram és pesti riporter-király uram, mit akarnak még?

142 Hogy nem volt elektromos világítás – az igaz, de én egy jó kis petróleumlámpa fénye mellett is derült lélekkel írtam-olvastam, most itt Sárospatakon ép úgy, mint annak idején Trencsénben, ahol először olvastam Arany Jánost, Homerost és Goethét, vagy Nagyzábláton (most történeti hamisítással – sajnos – Vágszabolcs a neve), ahol bölcsőm ringott és ahol hat éves koromban először lépett be tót és német nyelvű gyermekműveltségembe a magyar nyelv ama dunántúli származású nevelőm útján, ki Weisz Salamon létére aligha jött kacagányos Árpáddal hazánkba, de jól tudott magyarul és majdnem oly jó magyar ember volt, mint az én jó édesapám, ki trencsénmegyei ember létére egy szót sem tudott magyarul, de mindig magyar nadrágban és magyar csizmában járt, a zsidó újév napján pedig magyar attilában fújta az ó-testamentom kívánta harsonát, és akit egyszer a Bach-korszakban Kossuthkalap viselése miatt becsuktak néhány órára, és aki szegény falusi ember létére magyar nevelőket tartott két fiának – Isten áldja meg őt érte halóporában, hiszen a legszebbet adta nekem vele, amim csak van, édes, erős magyarságomat és Bessenyei György, Kazinczy Ferenc, Kossuth Lajos, Fáy András, Tompa Mihály, valamint a többi pataki diák szellemi Örökösévé tett engem, úgy hogy bennem, a Vág-partján született tót-zsidó fiúban is csakúgy lobog a sárospataki lélek, úgy vagy tán még úgyabban, mint a sárospataki jogakadémia bármely tanárában . . . De ne nyújtsuk tovább ezt az írást. A petroleumlámpácska szelíd világosságával, mely az utolsó hosszú excessust okozta, fejezzük be a húsvétvasárnap fényével kezdődött hét krónikáját – vagyis első utazásomat Sárospatak körül. A rákövetkező hét Sárospatakra vonatkozó történetének legfontosabb mozzanatai a Budapesti Hírlapban olvashatók a sárospataki vasárnapi gyűléstől kezdve

143 egészen Návay Csabának megható leveléig, ön is szeretne, édes öcsém-uram, a ligához csatlakozni, csatlakoznék is, ha katona nem volna. Ne búsuljon azért, öcsém-uram, mert nem tud most csatlakozni, önnek igazán nem kell a Sárospatakot Oltalmazó Ligába belépnie, ön ott van a mindnyájunkat általmazó ligában, vérvirágok mezején, dicsőségesen harcoló hadseregünkben. Isten áldja, Isten óvja, Csaba öcsém! Waldapfel János.

A sárospataki főiskola jövője. A Sárospatakot Oltalmazó Liga alakuló értekezlete (1916 május 7-én) tartott előadás kivonata. Midőn a következőkben gondolataimat a sárospataki főiskola jövőjéről akarom előadni, egyáltalában nem kívánok avval a kérdéssel foglalkozni, mely a lelkeket ezidőszerint legjobban izgatja, t. i. avval, vajjon a főiskola; theologiai akadémia és a jogakadémia Sárospatakon maradjon-e, vagy pedig Miskolczra költözzék-e, illetőleg, mint némelyek a kérdést szövegezni akarják-e, megszűnjék-e vagy tovább éljen-e Miskolczon, vagy részben itt maradjon-e, részben más tűzhelyet keressen-e magának. Kereken kijelentem, amit már ismert húsvéti cikkemben kijelentettem, hogy a sárospataki főiskolának Sárospatakon kell maradnia, másutt mint Sárospatakon nem lehet a sárospataki főiskola. A sárospataki főiskola egészen vagy részben Miskolczon contradictio in adiecto. De nem csak logikai, hanem – ezt most már biztosan tudom – ethikai, jogi és egészben véve kultúrpolitikai képtelenség. Én tehát jóformán axiómának, eltolhatatlan kiindulópontnak veszem, hogy a sárospataki főiskola, vagy mint ellenfeleink nevezni szeretik, a tiszámnneni

144 református egyházkerület főiskolája – tegyük hozzá pontosság kedveért: mostani egyetlen főiskolája Sárospatakon marad. Még pedig ott marad legalább is mai teljes complexumában: theologiai akadémia, jogakadémia és gimnázium. Hogy ennek a complexumnak mi a jövője, illetőleg milyen legyen a jövője: arról akarom véleményemet elmondani ez ünnepi alkalommal, mely a hit jegyében, a Sárospatak és főiskolája jövőjébe vetett hitnek jegyében hozott össze bennünket. Én a sárospataki főiskolában egy a jövőben, még pedig nem is a távoli jövőben kiépítendő bizonyos tekintetben teljes, de más tekintetben mégis csak csonka egyetemnek a magvát látom, oly egyetemét, melynek típusa ma még nincs meg Magyarországon, de amelyre, illetőleg amelyből minél több intézetre volna szükségünk. Oly egyetemre gondolok ugyanis, melyben az összes, a mai tudományegyetemeken szereplő fakultástanulmányok helyet kapnának, csakhogy e tanulmányok nem mennének minden fakultáscsoportban addig, mint ameddig a teljes egyetemeken mennek (ilyen tulajdonképen csak egy van eddig Budapesten, t. i. a budapesti tudományegyetem), hanem részben vagy általában csak az első tudományos alapnevelés vagy előtanulmányok munkáját végeznék körülbelül addig a fokig, melynek most az egyetemi alapvizsgák (jogászok második alapvizsgája, orvosi praengorosum, tanári alapvizsga) felelnek meg. Sárospatak esetében úgy képzelem a dolgot, hogy a theologiai fakultás teljesen előkészítene a református lelkész hivatására, egészen addig, míg mint önálló lelkészt képesítheti. A többi fakultás pedig olyformán foglalna helyet a stúdiumok rendjében, hogy volna egy történelmi-politikai-jogi-közgazdasági, egy nyelviirodalmi-philosophiai és egy mathematikai – természettudományi-orvosi tanulmánycsoport, mely a mai egye-

145 temeken dívó alaptanulmányokhoz vagy előkészítéshez képest sokkal többoldalú, sokkal encyklopaedikusabb, sokkal egyetemesebb tudományos nevelést adna és két évig foglalná le a hallgatókat. A második év végén volna egy alapvizsga, (addig nem is kellene vizsga, legfeljebb colloquium, de ezt igen liberálisan, minél kevesebb kényszerrel kellene kezelni), mely után a hallgató szorosabban megválasztaná további tanulmányainak irányát és hogy ezt követhesse, felkeresné valamely teljes egyetemnek megfelelő fakultását. A sárospataki főiskolának ilyen sokoldalú, és csak évfolyamok, illetőleg végcélok dolgában csonka egyetemmé való alakítása nem is ütköznék sok nehézségbe. A theologiai, történelmi, politikai, jogi, közgazdasági, nyelvi, irodalmi és philosophiai stúdiumokhoz megvannak jórészt megfelelő kathedrák és különösen ha a gimnázium legkiválóbb erőit is belevonjuk számításunkba, a megfelelő tanárok is, kiknek sora aránylag csak csekély kiegészítésre szorulna. A mathematikai – természettudományi – orvostudományi tanulmánycsoport szervezése sem olyan utopistikus dolog, mint első pillanatra látszik. Az orvostudományi előkészítés természetesen megköveteli a legalább egy nagy kórházzal való rendelkezést. Ezt maga Sárospatak persze bajosan tudná előteremteni, de ha hozzágondoljuk Patakhoz még a közellévő Sátoraljaújhelyét is a maga kitűnő kórházával, melynek máris van egy országos hírű sebészorvosa, aki bármely orvosi fakultás tanári karában méltón helyet foglalhatna: akkor még csak valami jó és olcsó közlekedésmódot kell Sárospatak és Sátoraljaújhely között hozzáképzelni és a – legalább szellemileg – egyesített Sárospatak-Sátoraljaújhely vagy egyszerűbben Patak-Újhely igen derék egyetemi várossá válhatnék.* * Az utat Patak és Újhely között szépen szegélyezhetnék kisebbterjedelmű villaszerű diákszállók vagy diákinternátusok (fiatal docensek

146 Milyen szép volna, ha Sárospatak régi, nagynevű főiskolája mutatna először példát ilyen újszerű – mondom – teljes és mégis csonka egyetemre. Az a mathematikaitermészettudományi-orvosi tanulmánycsoport kellő szervezés és fejlesztés mellett még egy műegyetemi alsó kurzust is pótolhatna és egyik példája lehetne annak is, hogy miképen lehetne a természettudományi-technikai-technológiai tanítás kezdetfokának decentralisácziója által – ma még egyetlen – műegyetemünk tűrhetetlen zsúfoltságán segíteni. A sárospataki collegium, mint kísérleti physikatanításunknak egyik vagy a legrégibb állomása a maga régi szertárával, melyről a gimnázium jelenlegi igazgatója annyi érdekeset tudott az érdeklődőkkel közölni, megérdemelné, hogy tovább fejlesztve és gyarapítva, a hazai természettudományi és technikai főiskolai nevelésnek is váljék egyik tényezőjévé. De nem szövöm tovább ezeket az álmokat! Nem is tartom őket azonban álmoknak. Csak át kell látni ezeknek a fentvázolt kis egyetemeknek, milyenekre, úgy tudom, Kármán gondolt nálunk először, a jelentőségét és nem lesz olyan nehéz hozzáfogni az idea megvalósításához. S sehol sem lehetne ezt könnyebben megvalósítani, mint épen Sárospatakon. Egész szívemből kívánom, hogy a Liga ennek az ideának Sárospatakon való megvalósításához hozzájárulhasson a maga, remélhetőleg folyton növekedő erejével és akkor lesz csak Sárospatak régi főiskolájának új, fényes jövője. Waldapfel János. vagy adiunctusok, assistensek felügyelete alatt), valamint az ifj. dr. Molnár Viktor országgyűlési képviselő által tervezett rokkanttelepek a Patakot Ujhelylyel összekötő vicinális vasút mentén. Lassan-lassan egy kis jóakarat mellett nem is oly nagyon lassan, mégis csak Buda és Pest, Sáros-KísPatak és Sáros-Nagy-Patak mintájára egy nagy, szép, régi és új kultúrát magában egyesítő város lenne Patak és Ujhely!

147

Perényitől Waldapfelig. Nyílt levél ár. Waldapfel János tanár úrhoz.* Sárospatak, 1916 május 1. Mottó: «Folyjon az ítélet, mint a víz és az igazság, mint a bővizű patak!» Amós V. 24.

Tisztelt Uram! Tegnapi ittlétekor az Ön nagy sietése miatt adósa maradtam Önnek néhány mondattal, amit most kénytelen vagyok ilyen úton utána küldeni. Mint ahogy tegnap a községháza nagytermében, az Ön beszéde utáni rövid felszólalásomban jeleztem, én voltam az első Patakon, aki az Ön húsvéti cikke alkalmából az Ön egészségeért poharat emeltem. Pedig bántott az a hang, melyen Ön oly fölényesen leckéztetett bennünket, akad. tanárokat. De nekem mindig emberem az ember, aki a magyar művelődés ügyén meleg szeretettel csüng; s habár én is árulójává lettem Pataknak, mindig meghat az, ha valaki Patak szép múltjáért s jövőjeért lelkesedik. Tegnapi beszédében pedig megkapott az, hogy Önnek Arnos próféta a kedvence, aki én előttem is lelkes alak; hogy babilóniai Ézsaiás legmélyebb gondolataiból, melyek a Krisztuséihoz oly felségesen közel járnak, nagy melegséggel citál. Sohasem hallottam még zsidót, aki így meg tudta volna becsülni a prófétákat; akikkel eddig ily kérdések felől beszélget-

* Megjelent a Sárospatak ez. hetilap 19-20. számában. – Erre a cikkre való válaszomat nem vehettem fel a «Sárospatak» című részbe már azért sem, mert e válasz nem jelent meg a küzdelem ideje alatt, de megtalálható a «Közműveltség» jelen számának Polémia ez. rovatában. W. J.

148 tem, mind a törvénnyel s a talmuddal traktáltak. Szinte elandalodva hallgattam az Ön prófétai idézeteit s azt mondtam magamban: íme egy igaz izraelita ... ez se lehet messze az Isten országától! – Egyszer csak fölriaszt kellemes érzéseimből egy kíméletlen szó: Ön könnyelműséggel vádol bennünket, akad. tanárokat. Mi ez? – kérdem magamtól. – Talán Amos próféta sugalmazza ennek az úrnak ezt a kemény beszédet? Nem lehet az. Amos jól ismerte ama népek bűneit, melyeket ostorozott; a thékoabeli prófétának joga volt a kemény beszédre. De On, Uram, senkit sem ismer közülünk közelebbről; látni is csak kettőnket látott s mégis megítél és elítél mindnyájunkat. íme, a trencséni születésű Amos – gondolám -, aki tegnap este leszaladt Budapestről Patakra, töltött itt egy kellemes estét, reggel sétált egyet, majd futva végigment néhány főiskolai gyűjteményen, aztán részt vett egy kis banketten, vagy inkább lunch-on s 11 órakor már arról szónokol, hogy Patakon minden szép és jó és rendben van, csak az a hiba, hogy az akad. tanárok könnyelműek. – Beszéde elején ugyan azt mondta, hogy ő senki ellen nem akar beszélni, hanem csak a pataki akadémia ittmaradása mellett. S most mégis feddőzik, mint valami modern, de meggondolatlan ítéletű Arnos. Leküzdöttem kellemetlen érzésemet s rövid felszólalásomban kíméletes formában tiltakoztam a «könnyelmű» jelző ellen s felhívtam az Ön figyelmét arra, hogy talán mégis van az anyagi kultúrának (Ön szerint: civilizációnak) olyan része, ami nincs meg Patakon, de nagyon szükséges lenne az akad. ifjúságnak. Ön élénk közbeszólással fenntartotta a könnyelműség vádjait s erősítette, hogy az akad. ifjaknak csak jobb tanárokra van szükségük, semmi egyébre. Ki volt mondva, hogy Önnek sietnie kell a vonathoz, tehát az a pillanat végképen alkalmatlan volt ennek a kázusnak az elintézésére. Nekem a vendégjogot tisztelnem kellett, ha Ön nem tisztelte is. Azonban

149 önmagam és velem együtt távollétükben megsértett kartársaim iránti komoly kötelességem, hogy az ügyet most ezennel elintézzem. Tisztelt Uram! Ön egy éjét s egy félnapot tölt Patakon, hol a nagy vita heve oly magasra hágott, hogy már a legjobb barátok könnyen sértegetik egymást az izgatott hangulatban; olyan férfiak, kik egymásnak régi kedves emberei, nem óhajtanak egymással találkozni. S On ahelyett, hogy idegenből jött tudóshoz, a kultúra agitátorához, illően, pártok fölötti magaslatra emelkednék, olajat önt a tűzre. Nem igyekezett érintkezést keresni azokkal, akikkel vitát kezdett húsvéti cikkében; akiknek nagy önérzettel, terminus kitűzésével kiáltotta oda, hogy «ligát szervezek ellenetek»; nem igyekezett ezek álláspontjait tőlük maguktól alaposabban megismerni; annak sem adta a leghalványabb jelét sem, hogy a vita eddigi irodalmi anyagát (főleg a Sárospataki Ref. Lapokból) ismerné. Rólunk, akik évek óta töprengünk azon: hogyan kellene akadémiánk sorsán könnyíteni, javítani; rólunk, kik néhány műveltebb ország protestáns egyházaiban tanulmányoztuk a theol. oktatás, lelkészképzés dolgait s itthon évek során át megalkottuk e tárgyban a magunk meggyőződését; rólunk, kiknek tanári működéséről Önnek semmi komoly, tapasztalaton alapuló ismerete nem lehet, azt állítja Ön, hogy könnyelmű, rossz tanárok vagyunk. Ön, aki életében aligha törte a fejét azon, hogy mi célja van egy református jogakadémiának s bizonyára egy félórát sem töltött el annak a kérdésnek a boncolásával: micsoda feladata lehet a XX-ik században a református theologiai oktatásnak és lelkészképzésnek? Tisztelt Uram, trencséni epigonja a thékoabeh Amosnak, ehhez a föllépéshez több kellett, mint erkölcsi bátorság: vakmerőség, mely végkép nem illik az Ön tudományos és professzori hírnevéhez; nem illik olyan fenkölt gondolkozású úri emberhez (high-monded

150 gentleman-hoz, mint Ön angolul mondaná), mint aminőnek Ön magát képzeli. S még több kedvességet is követett el Ön velünk szemben. Kíméletlen élcelődéssel emlegette az akad. tanárok nejeinek finom, selyemharisnyába vagy cipőbe burkolt lábacskáit. Uram, Ön senkit sem ismer a megsértett úriasszonyok közül. Ha tudná, hogy egyik-másik akad. tanár neje mily terhes munkában tölti napjait; hogy teszi néha az éjszakát is nappala: akkor Ön ezért a gorombaságért halálra szégyelné magát. Ha t. i. Ön alapjában véve csakugyan nem rosszszívű ember (én még ma is hiszem, hogy nem az). Mit szólna Ön ahhoz, ha én elmennék a budapesti gyakorló gimázium tájékára s anélkül, hogy csak egy órát is töltenék egy vagy több tanár társaságában, elmennék az önök tanítványai szüleinek körébe, akik tegyük föl – zúgolódnának valami miatt a tanári karra s én elkezdeném fennen hangoztatni, hogy a gyakorló gimnázium tanárai könnyelmű emberek, jobb tanárok kellenek oda?! S mit szólt volna Arnos próféta – az igazi -, ha tegnap délben megjelent volna közöttünk – mondjuk: a XX. század műveltségével fölfegyverzetten, de a maga eredeti erkölcsi szigorúságával? En azt hiszem, azt mondta volna Önnek, magyarul, magyarán: Teringettét, neveletlen fráter vagy! (Vagy az Ön által kedvelt angol nyelven: You are an unpolished fellow indeed!!). Tisztelt Uram, az Ön sárospataki röpke látogatása veszedelmesen hasonlít ama pesti újságíróéhoz, aki egy napot s két éjszakát töltött itt (tehát még ő is alaposabb volt Önnél!) s aztán hazament és rajzolt egy csupa sötét színnel készült képet Sárospatakról. Ön felényi idő alatt mindent meglátván, rajzolt előttünk már itt egy csupa fényből álló képet városunkról. Tisztelt Uram, én úgy hiszem, hogy az Ön itteni szereplése tanulságosabb volt nekünk, mint Önnek. Ön élő példában bizonyította be előttünk, illetőleg elfogulatlan hallgatói előtt, hogy tan-

151 termekben, könyvekből sokat lehet ugyan tanulni, de az Ilyen műveltség magában még nem teszi az embert egészen műveltté; ehhez még szükséges az a nemesebb ízlés, finomabb modor, ami az igazi úriembert oly kedvesen jellemzi, kellemessé teszi; amit ugyan én pl. kevesebbre becsülök a jellem értékénél, de tanult embereknél mindig sajnálattal nélkülözök. Eltűnődöm rajta: hátha mégis csalódom? Nem (vagy: nem csupán) az ízlésbeli fogyatékosság, társadalmi faragatlanság az ön durva sértéseinek oka, hanem valami túltengő önérzet, mellyel magát a pataki főiskola patrónusának képzelve, jussot formál ahhoz, hogy fölöttünk pálcát törjön, anélkül, hogy csak némiképen is megismerni próbálná működésünket, gondolkozásunkat? Már akármi legyen az ok: az a felületesség és gorombaság, melyet Ön fellépésében tanúsított, végképen kompromittálta Önt előttünk. Ez az oka, hogy az Ön által kezdeményezett ligába én a magam részéről be nem állok. Tisztelt Uram, ha arra méltatott volna bennünket, hogy velünk is szóba álljon, kifejtettük volna Önnek, hogy miért van nekünk (illetve akadémiánknak) milliókra és még sok egyébre szüksége. Megmagyaráztuk volna önnek, hogy ebben a kérdésben a döntő szó mégis csak a mi felekezetünket illeti, mely a magyar kultúrának is akkor teszi a legnagyobb szolgálatot, ha a saját intézményeit önmaga erősítésére a legcélszerűbben fejleszti, ön azt hiszi, hogy pár százezer koronával is beérhetjük. Nos, én ennyit is szívesen veszek főiskolánk részére az ön fáradozásaitól. Remélem, hogy a liga körüli ezutáni munkája alaposabb lesz, mint az alapvetés körüli eljárása. Ezennel ünnepélyesen Ígérem Önnek, hogy ha az Ön ligája 10 éven át a kilátásba helyezett 30-30 ezer koronát összegyűjti főiskolánk javára: a 10-ikév végén (ha Isten éltet) én is adok 500 koronát az Ön gyűjtéséhez. Ráadásul pedig, mert az Ön megállapítása szerint mi,

152 ezidőszerinti akad. tanárok, nem vagyunk eléggé pataki lelkűek: egy Ön által is accréditait historikussal saját költségemen megíratom a pataki főiskola összes patronusainak jellemképeit, Ρ erényitől, a Dobókon, Lorántfyakon, Rákóczyakon, Vayakon, Pálóczi Horváthokon, Mudrányon át-Waldapfel Jánosig; hogy legyen majd miből meríteni pataki lelket a pataki tanulóifjúságnak. Nagy Béla.

A Sárospatakot Oltalmazó Liga (S. O. L.) alapszabályai. – Az alakuló közgyűléstől elfogadott tervezet. – Kéziratnak tekintendő! 1. §. Az egyesület címe és székhelye. Az egyesület címe: Székhelye: Budapest.

Sárospatakot

Oltalmazó

Liga.

2. §. Az egyesület célja. Az egyesület célja: a teljes sárospataki főiskola (vagyis a gimnázium, a teológiai akadémia és a jogakadémia) Sárospatakon való maradásának, további boldogulásának és fokozatos előrehaladásának biztosítása. 3. §. Az egyesület céljának elérésére szolgáló eszközök. a) A Sárospatakot Oltalmazó Liga Budapesten központi szervezetet létesít, azonkívül Budapesten és a vidéken fiókszervezeteket is. A központi szerv és a fiókszervezetek között való viszonyt az alapszabályok hatósági jóváhagyásától számítva egy hónapon belül ki-

153 adandó, illetőleg a közgyűlés által megerősítendő ügyrend szabályozza. b) A központi szervezet és a fiókszervezetek útján részint tagsági díjakból, részint alapítványok és gyűjtött adományok segítségével előteremti a céljaira szükséges eszközöket. c) Előadásokat rendez. d) Folyóiratot, esetleg más sorozatos füzet– vagy könyvvállalatot ad ki. 4. §. Az egyesület tagjai: Az egyesület tagjai: a) tiszteleti, b) alapító, c) pártoló és d) rendes tagok. Tiszteleti tag minden kiváló érdemű férfiú vagy nő, kit a közgyűlés azzá választ. Alapító tag lehet mindenki, aki egyszersmindenkorra legalább 20 koronával gyarapítja a liga vagyonát. Pártoló tag lehet mindenki, aki egyszersmindenkorra legalább 10 koronával gyarapítja a liga vagyonát. Rendes tag lehet mindenki, aki arra kötelezi magát, hogy 10 éven keresztül évenként legalább 1 korona tagsági díjat fizet. A tagok felvétele az elnökség valamely tagjánál való jelentkezés, illetőleg taggyűjtő ív vagy tagsági nyilatkozat aláírása után a választmány határozata alapján történik. 5. §. A tagok kötelessége. A tagok kötelesek elvállalt tagdíjfizetési tartozásuk lerovása mellett egyebekben is a liga alapszabályainak megtartására és közhasznú munkásságának előmozdítására.

154

6. §. A tagok jogai. a) A tagok rendszerint ingyen látogathatják a ligától rendezett előadásokat és kedvezményes áron, sőt bizonyos körülmények mellett ingyen is kapják az egyesület folyóiratát és esetleges egyéb kiadványait. b) A tagokat megilleti a felszólalás, szavazás és választás joga a közgyűlésen, továbbá az a jog is, hogy az egyesület elnökségénél beadhatnak, illetőleg bejelenthetnek indítványokat. A bejelentés, illetőleg beadás időpontját az ügyrend állapítja meg. 7. §. A tagság megkezdése és megszűnése. A tagok a tagsággal velejáró jogok és kötelességek részeseivé lesznek, mihelyt a választmány a felvételhez hozzájárult. A tagság megszűnhetik a) elhalálozás, b) kilépés, c) kizárás, d) a tagsági kötelességek nemteljesítése miatt való törlés útján. A tagság megkezdése és megszűnése körül való részleteket az ügyrend szabályozza. 8. §. Elnökség és választmány. Az egyesület ügyeit az elnökség és választmány intézi. Az elnökség tagjai: a tiszteleti elnök, az elnök, a társelnökök, az alelnökök és sorukban egy ügyvivő alelnök, a titkár, pénztáros és könyvelő. Az elnökség tagjait a közgyűlés választja. Megbízásuk öt évre szól. A választmány áll az elnökség tagjaiból és ezeken kívül ötven választmányi tagból. A választmány tagjait is a közgyűlés választja. A választmánynak sorsolás útján

155 meghatározandó ötödrésze minden évi rendes közgyűlésen új választás útján betöltendő. Ekkor a kilépő választmányi tagok is újból választhatók.

9. §. A tiszteleti elnök hatásköre. A tiszteleti elnök, aki rendszerint Sárospatak községe vagy főiskolája körül szerzett érdemekben gazdag, kiváló férfiú, befolyásával irányítólag hat az egyesület működésére, és valahányszor alkalom van rá, elnököl az egyesület ülésein és egyéb összejövetelein, különösen olyanokon, melyek ünnepi jellegűek.

10. §. Az elnök hatásköre. Az elnök az egyesület képviselője hatóságokkal és egyes személyekkel szemben. Ο hívja egybe a rendes és rendkívüli közgyűléseket, elnökségi és választmányi üléseket. Ο írja alá a tagsági jegyeket, ellenőrzi a tisztikar működését és utalványozza az egyesület kiadásait. A tagsági jegyek kiállításának és kiadásának, valamint a pénzutalványozásnak módozatait az ügyrend határozza meg.

11. §. A társelnökök és alelnökök hatásköre. A társelnökök és alelnökök számát és hatáskörét az ügyrend szabályozza, azzal a korlátozással, hogy legalább három alelnöknek, köztük egy ügyvivő alelnöknek, kell lennie. Az ügyvivő alelnök hatáskörét is az ügyrend szabályozza, de ennek kibocsátásáig, illetőleg a közgyűlés által való megerősítéséig az elnök határozza meg az alelnök teendőit.

156 12. §. A titkár, pénztáros és könyvelő hatásköre. A titkár, pénztáros és könyvelő hatáskörét részleteiben az ügyrend állapítja meg. Az ügyrendnek a közgyűlés által való megerősítéséig az elnök határozza meg a titkár, pénztáros és könyvelő hatáskörét. 13. §. A választmány hatásköre. A választmány határoz a) a tagok felvételéről és kizárásáról (illetőleg törléséről) azzal a korlátozással, hogy az illető tag a kizárás, illetőleg törlés kimondása ellen felebbezhet a közgyűléshez; b) az évi költségvetést és zárszámadást a közgyűlés elé terjeszti; c) határoz a titkár által eléje terjesztett munkatervezetekről, valamint d) az esetleg felmerülő, elodázhatatlan rendkívüli kiadásokról. 14. §. Gyűlések. Az egyesület minden évben egyszer rendes közgyűlést tart. Minden hónapban egyszer választmányi ülést tart, melyet rendszerint a választmányi ülés előkészítésével foglalkozó elnökségi ülés előz meg. A gyűlések idejét, hatáskörét, tárgyalásmenetét és határozatképességének feltételeit, valamint a rendkívüli gyűlések kitűzésének módját az ügyrend szabályozza. 15. §. Az egyesület vagyona. Az egyesület vagyona alapítványokból, tagsági díjakból és esetleges adományokból gyűl össze. Az egyesület

157 vagyonát – az alapítványok tőkéjének kivételével – fel lehet használni az egyesület alapszabályszerű céljaira a közgyűléstől elfogadott költségvetésnek vagy rendkívüli esetekben a választmány határozatának megfelelő módon. 16. §. Az egyesület megszűnése. Az egyesület megszűnik, ha a) a tagok száma 50-nél kevesebbre apad, b) a közgyűlés a feloszlást elhatározza. Az egyesület megszűnése esetén az egyesület vagyona a sárospataki főiskolára száll. Ha az egyesület az alapszabályokban körülírt célhoz, eljáráshoz, illetőleg hatáskörhöz nem ragaszkodik, vagy pedig működésével az állam érdekét, vagy az egyesületi tagok érdekeit veszélyezteti, akkor a m. kir. kormány az egyesületet haladéktalanul felfüggesztheti és, ha e felfüggesztés után elrendelendő vizsgálat eredménye szükségessé teszi, fel is oszlathatja, vagy legalább is az alapszabályoknak legpontosabb megtartását különben való feloszlatás terhe mellett követelheti.

158

A sárospataki akadémia áthelyezésének kérdése. – Részlet a tiszáninneni egyh. ker. közgyűlés elé terjesztett püspöki jelentésből* – Iskolai ügyeinkről megemlékezve, rá kell mutatnom arra a lelkekben nagy mozgolódást támasztott kérdésre, amely a sárospataki akadémia áthelyezésével kapcsolatcsolatban állott elő. Bár ez a kérdés a reformáció négyszázados évfordulójával kapcsolatos teendők során s talán más módon is tanácskozás tárgya leend, mégis a tisztán látás szempontjából is szükségesnek tartom jelentésemben az erről való megemlékezést. Elsősorban azt a feltevést kell gyökerében megsemmisítenem, amellyel személyileg is, állásomban is alantjáró gyanúsításként érintettek némely, a dolgot nem helyesen értelmező egyének. Úgy tüntettek fel, mint aki az áthelyezés kérdésében buzdítottam volna s a Sárospatakot Oltalmazó Liga budapesti gyűlése már mesterkedéssel is megvádolt minden igaz ok nélkül. Ezt a kérdést úgy tekintem, mint amely sokkal mélyebben járó, semmint hogy hangzatos szavakkal és beszédekkel

* Megjelent a Sárospataki Református Lapok XII. évf. 25. számában. – A püspök úr jelentésének e részletére, bár sok szó férne hozzá és több tekintetben nem tartom igazi lelkészhez méltó írásnak, minden a Ligára és gyűléseire vonatkozó, részben helytelen information alapuló czélzása ellenére is, nem kívánok tüzetesen válaszolni. Csak annyit akarok megjegyezni, hogy a mennyiben a püspök úr «illetéktelen egyének beavatkozás»-án talán az én szereplésemre is czélozna, erre már húsvéti czikkemben előre megadtam a választ, mikor a sárospataki főiskola ügyéről azt mondtam, hogy nem a református egyház és nem Sárospatak ügye, hanem országos, nemzeti ügy, a melyhez tehát hozzászólhat minden magyar ember, akárhová való legyen és bármely felekezethez tartozzék is Waldapfel János.

159 el lehetne intézni, sőt nagyon is fontolóra veendők mindazok az okok és körülmények, amelyek az ügynél előkerülnek s felvetődhetnek. Annyi mindenféle vonatkozása van, hogy maguknak azoknak a tisztázása is csak nyugodt tanácskozás útján történhetik meg. S ezt tudva, így gondolkozva, helyezkedtem eleitől fogva arra az álláspontra, amelynek erős szavakkal csak azért adtam kifejezést, hogy semmiféle gyöngítést nem fogadok el, hanem a leghatározottabban arra hívom fel a figyelmet s a kötelességérzetet, amellyel a kérdés egyedül oldható meg helyesen és közmegnyugvásra. Álláspontom s meggyőződésem az, hogy a sárospataki főiskola ellen vét az, aki, ha megvannak a fejlődés és felvirágoztatás megfelelő feltételei, kiszakítja belőle az akadémiát, de viszont vét a magyar református egyház komoly iskolai érdekei ellen, aki inkább hajlandó feláldozni az akadémiát, mint a tiszáninneni kerület teol. és jogakadémiáját más helyen működtetni, ahol a fejlődés és felvirágzás feltételei megadatnak. Tekintsünk el az áthelyezés lehetőségeitől, vegyük a száraz tényt, hogy Sárospatakon szükségletek, igények vannak, amelyeknek kielégítése nélkül, amint arra hivatott egyének komolyan állítják, a fejlődés ki van zárva s még inkább a felvirágoztatás reménysége. – A kérdés tisztázása nem a megbélyegzés, nem a hazafiatlanság vádjának hangoztatása, nem az a priori tiltakozás, nem a tanárok pellengérre állítása s megfenyegetése, nem is illetéktelen egyének beavatkozása útján történhetik, hanem kizárólag úgy, hogy mi magunk állapítsuk meg a legjobb tudásunk szerint a legszigorúbb mérlegelés s a legtárgyiasabb vélemény kicseréléssel a szükségletet, a fejlődés feltételeit, a felvirágoztatás elengedhetetlen követelményeit s akkor következik a döntés: meg tudjuk-e azokat adni, – ki tudjuk-e elégíteni a szükségleteket? . . . Ha meg tudjuk adni, szó se hangozzék az áthelyezésről, hanem ha más út és mód nincs az ön-

160 megadóztatáson kívül, azt is úgy vigyük véghez, hogy komoly, sőt fenséges legyen a cselekedet s ne röpke szavak érvényesüljenek a tettek helyett! . . . Ha pedig kénytelenek vagyunk bevallani, hogy nincs erőnk, ne szégyeneljük az erőtlenséget, hanem a hazai református kultúra érdekében hozzuk meg a megszűnésnél sokkalta kisebb áldozatot: az áthelyezést, ha ugyan a nálunk szokásos s általánosnak nevezett lassú eljárás mellett a szerencsés körülményt el nem mulasztjuk. Be kell ismernünk, hogy a kérdésben mások, tájékozottabbaknak látszanak, mint mi. De csak látszanak. Főként a budapestiek viselkednek úgy, mintha rajtok fordulna meg az egész ügy. Káprázatos jelenségekről beszélnek, tényleges egyetemmé fejlődésről orvosi fakultással, de már csak devalvált jogakadémiával (két évfolyammal!) és csupán a teol. akadémián a teljes évfolyamokkal. Anyagi erő is lesz bőven, mert «kényszerítik» a kormányt, hogy milliókat áldozzon, sőt a társadalom is megmozdul . . . Ezek s ilyenek a káprázatok, de kézzel foghatót nem láttatnak, nem is adnak . . . Epen ezért kell a dolgot nagyon komolyan vennünk s úgy foglalkozni vele, hogy a nevetségesség s a képzelgés terére ne lépjenek ott, ahol csak a legnagyobb valósággal lehet kezdeni és végezni. Nem kevélységből, nem is elbizakodottságból, hanem a főiskola iránt érzett mélységes szeretetemből a magam részéről még erőmet túlhaladó áldozatkészségre is kész vagyok, de ehhez elengedhetetlen feltétel, hogy ne egy, nem is két ember legyen a társam, hanem mindenei s még hozzá megfelelő módon. Hogy így is lehet-e hitünk a ]ó eredményt illetőleg, igen nagy kérdés. De legalább a reménység tápláljon, amelyben nem olyan keserves csalódni, mint a hitben, amely alkotásra hív és késztet. Es azt se feledjék, hogy a főiskola nem Sárospataké, nem is Borsod vagy Zemplén vármegyéé, amelyek áldozatot soha sem hoztak a főiskoláért, hanem azé a

161 magyar reformátusságé, amely nem helyhez kötött, hanem nagy célokért s még nagyobb eszményekért hozta meg áldozatait. Íme csak néhány sorban is mennyi szempont érvényesülhet, hát még ha a tárgyat és kérdést abból a célból is vizsgáljuk, amely a szorosan vett. tudományt s a gyakorlati életet érinti?! A lelkészképzés mélyebb vonatkozású, a jogászképzés gyakorlatiasabb irányú, a vidéki gócpontoknak a kultúra szempontjából jelentósebb helyzete s véletlenül a felsőbb iskolák elhelyezkedésének is napi kérdése szintén nem kis jelentőségű mozzanatok. Hogy klerikális érdek is parancsolja a maradást, tiltja a mozdulást, a tárgyalásból kirekeszthető adalék, de az már nem, hogy milyen s hol érvényesülő jogakadémiákra vár az elmaradás.! Semmiféle alkotmányos úton hozandó határozatnak nem kivannak e sorok sem beharangozni, sem arra befolyást gyakorolni, csupán tükröt akarnak mutatni, hogy sem egy kézlegyintéssel, sem más ezekhez hasonlókkal nem lehet s nem is szabad a kérdést eldönteni, hanem csak úgy, hogy minden okot körömhegyre szedjünk s jól megfontoltan mondjuk ki a végső szót. Azokat a komoly egyéneket pedig, akiket a tiszáninneni egyházkerület közgyűlésének bizalma hívott el hivatásuk betöltésére, egyikünk sem jogosult sem vádolni, sem megszégyeníteni, hanem akinek jogosult panasza vagy épen vádja van ellenök, vegyen magának elegendő bátorságot arra, hogy nyíltan emelje fel szavát, még pedig félremagyarázás nélkül. Akkor, amikor röpiratokban táncoltatják a tanárokat, a táncoltatok ne táncoljanak önmaguk is sajtótörvény §-ai körül, hogy csak lengéseik legyenek, hanem a komoly s felelősségteljes beszéd és cselekedet legyenek az ismertető jeleik. Meg vagyok róla győződve, hogy ebben a nagy kérdésben csak megfelelő eljárás után fogjuk a végső határozatot meghozni!

162

A sárospataki kollégium Sárospatakon marad. – Levél a szerkesztőhöz * – Budapest, 1916 jún. 15. A miskolci egyházkerületi gyűlés ma kimondotta határozatban, hogy a sárospataki főiskola áthelyezésének kérdését véglegesen leveszi a napirendről. Csöndes, mély örömet érzek a jó híren, de a legkisebb izgatottságot sem. Még pedig azért nem, mert napok óta tudom és hetek óta hiszem egész lelkemmel, hogy csak ilyen, vagy hozzá hasonló eredményről lehet szó. Ez a hit adott nekem és sok bajtársamnak erőt a nyílt támadás, a rút rágalmazás és az alattomos intrika ellen is. De most ne essék szó – és ezután se – ezekről. Ne essék szó róluk, mert mi, a Sárospatakot Oltalmazó Liga tagjai (mely egyesületnek eszméjét a Budapesti Hírlap húsvéti számában fölvetni, majd megvalósítását szorgalmazni és keresztülvinni szerencsés voltam), mi dolgozni, építeni, erősíteni akarunk, nem pedig szóharcokat vívni, rombolni, vagy másokat gyöngíteni. S az építés, a restaurálás nagy munkája csak most kezdődik igazán. Nem akarjuk – és a harc hevében bármelyikünk részéről erre nézve bántó nyilatkozat esett volna: veniam damus, petimusque vicissim – ellenfeleinknek jóhiszeműségét kétségbevonni. S jól esett nekem a múlt héten Sárospatakon az ellentábor egyik vezérétől ezt hallani: «Azt ne mondja senki, hogy ő jobban szereti a sárospataki főiskolát, mint én, mert senki nálamnál jobban nem szeretheti». Igazuk van és igazuk legyen. Ok is szeretik a pataki főiskolát. Ok csak másképen látják a főiskola boldo-

* Megjelent a Budapesti Hírlap 1916. évi 166. számiban.

163 gulásának módját, mint mi, a sárospataki kollégium áthel yezésének tántoríthatatlan ellenzői. Abban, ahogyan ők látják és abban, ahogyan mi látjuk, két világfölfogásmód áll egymással szemben. Közönségesen egy sokszor helytelen és félszeg elnevezéssel az egyik fölfogásmódot idealisztikusnak, a másikat materialisztikusnak hívják. Nekünk a sárospataki főiskola, mint ilyen, összes helyi tényezőivel, gondolataival és gondjaival egy szilárd, mozdíthatatlan, jóformán időfeletti idea. Az ideához keresünk testet. Ha kell és ha lehet: jobbat, szebbet, mint amilyen a mostani. Olyant, amelyben az idea, a szellem tisztán és tökéletesen működhetik. De ha nincs is meg a kellő, az alkalmas test: ez ideát azért elhomályosodni, vagy meghamisítani nem engedjük. Ok, tiszteletreméltó ellenfeleink, a keretet, a testet, a formát, a kvantitást tartják előbbrevalónak, legalább is ídőben, egymásutánban előbbrevalónak. Szép, nagy város. Modern közegészségügyi és kényelmi intézmények. Városi, európai, illedelmet tudó, a Nem illik szerint élő környezet. Sok diák. Ha mindez meglesz, akkor – ők úgy hiszik – meglesz, azaz jobban lesz, mint most, a főiskola is, ha nem is a Patak földjén felnőtt, a Patak vizében üdülő, a Patak levegőjével telített egyszerű köntösű alma mater lesz is, hanem csak annak egy modern ruhájú, ubi bene, ibi patria jelszóval akárhol új életet kezdő leánya is. Ez a perc, mely a mi diadalunknak és az ő vereségüknek perce, legkevésbé alkalmas arra, hogy értelmi érvekkel győzzük meg egymást érzelmeink és akaratunk helyes vagy helytelen voltáról. Annyit azonban megtehetünk már ebben a percben is, hogy győzők és legyőzöttek kezet adunk egymásnak becsületes magyar lélekkel, nyíltan és őszintén; egyesült erővel dolgozhatunk a sárospataki, most már véglegesen Sárospatakon maradó főiskolának jövőjéért.

164 Akár szerepet is cserélhetünk egy kis időre az ügy érdekében. Mi, a Liga tagjai, egy kis ideig a főiskola testével akarunk törődni, az internátussal, a fürdővel, a város modernizálásával stb. Ellenfeleink vagy volt ellenfeleink segítsenek bennünket a pataki szellem restaurálásában, a régi jónak fölelevenítésében, az esetleg ma kevésbbé jónak nemesbítésében. S a sárospataki főiskolának, Magyarország e fontos kulturális végvárának, jövendő fénye, ereje legyen munkásságunknak közös eredménye. Adja isten, hogy úgy legyen! A Budapesti Hírlap pedig fogadja ismételten meleg köszönetemet azért, hogy húsvéti számában helyet adott soraimnak. A sajtó nagy hatalmát most éreztem először a magam testén, azaz lelkén. Isten áldása legyen a magyar sajtó minden betűjén, amely a magyarság javát célzó ügy érdekében napvilágot lát: A Sárospatakot Oltalmazó Liga ügye ilyen ügy ez szent meggyőződésem. Waldapfel János. A közgyűlés lefolyásáról a következőket jelentik Miskolczról: A közgyűlésre a tagok rendkívül nagy számban gyűltek össze, mert ez a közgyűlés volt hivatva dönteni arról a nagyjelentőségű kérdésről, hogy a sárospataki főiskola tanári karának kérelmére a sárospataki főiskolát Miskolczra helyezzék át, vagy sem. A közgyűlést Tüdős püspök szép imája nyitotta meg, utána Dokus Ernő főgondnok, világi elnök, mondotta el megnyitó beszédét, amelyben megemlékezett a református egyházat ért háborús veszteségekről, külön elparentálta Mocsáry Lajost, majd arra kérte a közgyűlés tagjait, hogy a közgyűlés legfontosabb tárgyát, a sárospataki főiskola ügyét, nyugalommal és megfontoltsággal tárgyalják, de ezt a kérdést ma valamely irányban nyugvópontra vigyék. Megnyitó

165 beszédében bejelentette, hogy a kultuszminisztérium 250,000 korona háborús segítséget engedett a református egyháznak, amiből az egyházkerületnek 41,800 korona jut. A közgyűlés ezután rátért a reformáció négyszázéves évfordulójának megünnepléséről előterjesztett bizottsági jelentésre, amelynek keretében napirendre került és szenvedelmes vitát provokált a sárospataki főiskola áthelyezésének kérdése. A bizottsági jelentést Fodor György terjesztette elő. Az első indítványt, hogy a reformáció évfordulójának megörökítésére egyházfenntartó alapot létesítsenek, vita nélkül elfogadták. A második pont, hogy a sárospataki főiskolát Miskolczra helyezzék át. Ε kérdéshez elsőnek Búza Lajos dr. sárospataki jogakadémiai tanár szólott. Hosszabb beszédben szállt síkra a közgyűlési tagok folytonos ideges ellentmondó közbeszólása mellett az áthelyezés mellett. Kifejtette beszédében, hogy a sárospataki főiskolának nincs hallgatója. Egy tanár három hallgató előtt tart előadást és a debreczeni egyetem fölállításával az állapotok még csak rosszabbodni fognak. Kén a közgyűlést, mondja ki az áthelyezést, ha a sárospataki főiskolát, melynek évszázados múltja van, továbbra is meg akarja tartani. Ha azonban a közgyűlés jobb módot talál, hogy a sárospataki főiskolát Sárospatakon is fenn lehet tartani, terjessze elő az indítványát, de ne utasítsák el véglegesen a tanári kar kérelmét. Javasolja, hogy küldjenek ki egy bizottságot, amely Miskolcz városával lépjen összeköttetésbe és hallgassa meg, hogy Miskolcz városa milyen anyagi áldozatra kész, ha a főiskolát ide helyezik. Ez a bizottság tegyen jelentést az őszi közgyűlésnek. Utána Dokus Gyula szólalt fel és kéri, hogy olvassák fel az egyházkerület igazgató-tanácsának e kérdésben hozott határozatát. Az igazgató-tanács határozata úgy szól, hogy térjenek napirendre a sárospataki főiskola tanári karának kérelme fölött azzal, hogy a sárospataki akadémia áthelyezésével sem most, sem a jövőben nem kivannak foglalkozni. Az akadémia tanári karának pedig azt az eljárását, hogy az akadémia áthelyezéséről

166 az egyházkerület megkerülésével Miskolcz városával és polgármesterével tárgyaltak, a közgyűlés ítéletére bízzák. Bejelentette továbbá a közgyűlésnek, hogy "tegnap délután egy bizottság is foglalkozott a sárospataki jogakadémia áthelyezésével és a tanári kar kérelmét elutasította és ilyen értelemben tesz majd indítványt a mai közgyűlésnek is. Metzner Béla volt a következő szónok, aki rosszalja a sárospataki tanári kar eljárását, hogy ilyen izgalmas időben, mikor a létért és nemlétért küzdünk, hozott elő egy ilyen nagyjelentőségű kérdést. Kéri a közgyűlést, hogy döntsön véglegesen ebben a kérdésben, mert semmi sem árt jobban az akadémiának, minthogy folyton vitázzunk róla. A főiskola évi jelentéséből cáfolja Búza tanárnak azt az állítását, hogy a főiskolának nincs hallgatója. A jelentésből olvassa, hogy amikor a kollokválást eltörölték a főiskolán, a hallgatók száma ötvenötről hetvenkilencre, a következő évben száznegyvenkilencre emelkedett. Elhiszi, hogy a tanárok előadását csak három diák hallgatja, de hogy mi ennek az oka, nem kutatja s nem is akarja azt állítani, hogy a tanárok lennének az okai. Kifejti továbbá, hogy nem csupán érzelmi momentumból ellenzi az áthelyezést, hanem tárgyi okokból is. A tanárok semmi olyan érvet nem hoztak fel, mely őt meggyőzné arról, hogy az áthelyezés megokolt lenne, de tudja azt, hogy ennek a szónak: pataki diák, varázsereje van és az iskola az áthelyezéssel elveszítené ősi jellegét. Elfogadja azt a javaslatot, hogy véglegesen vegyék le a kérdést a napirendről. A következő szónok, Révész Kálmán esperes, azt a nézetét fejtette ki, hogy helyes volna a kérdést ké,t részre osztani. A teológia maradjon Sárospatakon, Miskolczon pedig állítsanak fel a sárospataki jogi fakultás megszüntetésével jogakadémiát. Komjáthy Gábor és Komjáthy Béla mind ellenzik az áthelyezést. Kemény Gyula a volt sárospataki növendékek nevében kéri az egyházkerületi közgyűlést, hogy az áthelyezés ellen foglaljon állást. Puku Endre dr. abaujmegyei alispán azt a közvetítő indítványt terjeszti a közgyűlés elé, hogy a teológiát föltétlenül hagyják

167 Sárospatakon, de várják meg a jogi oktatás országos reformját s azután ezzel egyidejűen Miskolczon állítsanak fel jogakadémiát, mert a jogakadémia Sárospatakon az ő véleménye szerint föltétlenül el fog sorvadni. A jogi oktatás reformja pedig néhány hónap múlva úgyis be fog következni országszerte. Dokus Ernő elnök a vitát ezzel befejezettnek jelentette ki. Az elnök elsősorban Búza indítványát, mely egy bizottság kiküldését javasolja, amely az őszi közgyűlésen tegyen jelentést, bocsátotta szavazás alá. A közgyűlés névszerinti szavazással ötvenöt szavazattal tizennyolc ellenében elvetette ezt az indítványt. Puky alispán indítványát, mely szintén halasztó jellegű, az elnök nem is bocsátotta szavazás alá, hanem a bizottság jelentését vette fel, mely a sárospataki főiskola áthelyezésének kérdését véglegesen le kívánja venni a napirendről. A közgyűlés ezt a javaslatot óriás többséggel elfogadta. A sárospataki főiskola tehát Sárospatakon marad! A közgyűlést az izgatott hangulatra való tekintettel az elnök felfüggesztette, majd újra megnyitotta és a tanácskozás folytatását június 16-ára halasztotta.

A miniszterelnök a sárospataki főiskoláról.* A sárospataki főiskola kérdésében a tiszáninneni református egyházkerületnek és Sárospatak közönségének egybehangzó határozatai után, amelyek szerint minden meg fog történni a főiskolának – Sárospatakon való meghagyása mellett – múltjához való továbbfejlesztésére, ma ** délután Szinnyei-Merse István főispán és ifjú Molnár Viktor dr., Sárospatak országgyűlési képviselőjének, vezetésével ötventagú küldöttség járt

* Megjelent a Budapesti Hírlap 1916. 176. számában. ** 1916 június 25-én.

168 Tisza István gróf miniszterelnöknél. A küldöttség szónoka, Kun Zoltán dr. járási orvos, a főiskola ügyének fölkarolását, a főiskola keretében gazdasági tanszékek fölállítását, továbbá a város viszonyainak megfelelő földmívesiskola fölállítását, a megyei elesett és rokkant hősök gyermekei részére a vármegye által tervezett internátusnak jóváhagyását és egyéb városfejlesztési érdekek támogatását kérte a miniszterelnöktől. Tisza István gróf miniszterelnök, aki a küldöttséget igen szívesen fogadta, válaszában a többi közt ezt mondotta: – Biztosíthatom az urakat, hogy benső örömömre szolgál az, hogy a tiszánmneni egyházkerület határozata a sárospataki ősi kollégiumnak a sorsát attól a veszedelemtől, amely fönnforogni látszott, megmentette. Hiszen ez elsősorban természetesen az illetékes iskolafönntartó és iskolakormányzó hatóságok ügye, úgy hogy a kormánynak nagyon bajos lett volna e kérdésbe beavatkoznia, ha ezek az illetékes tényezők esetleg másképp határoznak. De őszintén szólva, nekem, aki teljes lelkemmel össze vagyok forrva általában a magyar kultúra ügyével, de azonkívül mint református ember épp úgy református kultúrintézményeinkkel is, nekem nagyon rosszul esett ama gondolat, hogy Sárospatak elveszítse azt az ősi kollégiumot, melyhez annyi lélekemelő emlék fűződik, amely oly fényes szerepet játszott a magyar kulturális és nemzeti életnek abban az igazán minden dicséreten fölül álló fénykorában, amelyet a tizenhetedik század megpróbáltatásai és küzdelmei között a magyar nemzet kulturális és politikai téren fölmutathat. Mondom, benső örömmel fogadom és legyenek róla meggyőződve, hogy a magam részéről nagyon szívesen nyújtok ott, ahol erre alkalmam nyílik, minden tekintetben segédkezet arra, hogy most már azután az a frigy, amely Sárospatak városát az ősi kollégiummal egybeköti, úgy megerősíttessék, hogy

169 jövőre hasonló veszedelem egyáltalán fönn ne forogjon. (Élénk éljenzés.) A miniszterelnök jóakaratú támogatását helyezte kilátásba a szakminiszterek részéről bizonyára megfelelő elbánásban részesítendő többi ügyekre nézve is, a városfejlesztési ügyek tekintetében a magyar városok fejlődésének megfigyelése közben tett tapasztalatai alapján csupán arra intve a város közönségét, hogy minden dicséretes buzgalom mellett is olyan beruházásokkal, amelyek közvetlen gyümölcsöző kamatot nem hajtanak, kellő mértéket tartson és a polgárság adófizetőképességét túlságosan ne vegye igénybe. A miniszterelnök, akinek ezután bemutatták a küldöttség tagjait, jó ideig beszélgetett velük. A küldöttség a szakminisztereknél is tisztelgett.