Sáringer Károly Nôt akarok!

Sáringer Károly Nôt akarok!

Sáringer Károly

Nôt akarok! válasz Terézanyunak

Pallas Gyöngyös, 2002

© Sáringer Károly, 2002 © Pallas Antikvárium Kft., 2002 Minden jogot fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a nyilvános elõadás, a rádió- és televízióadás, valamint a fordítás jogát, az egyes fejezeteket illetõen is Minden jog fenntartva

Fiamnak, Norbertnak. Nevelt fiamnak, Gergõnek. És minden nõnek – különösen Évának – , akihez valaha is közöm volt. Bocsássatok meg mindenért, az õszinteségemért!

Ez a könyv teljes egészében a képzelet szüleménye. Ha valaki magára ismer benne, az még csak hagyján, tartsa meg magának. De, ha másokat vél beazonosítani, az kizárólag a véletlen mûve. A szerzõre vonatkozó részek pedig merõ kitalációk. Amennyiben például azt olvassák valahol, hogy egy lány szerint jó velem az ágyban, ne tessenek rajtam számon kérni!

„Többféle népek vannak. Olyanok, akik nem tudják és olyanok, akik nem akarják.” (Füles, a Micimackóból)

Az idõk kezdetének ködében (vagy miben?)

Mindig nõt akartam, amióta csak az eszemet tudom, azóta. (Sõt, még most is azt akarok, de már feleségem van, úgyhogy az egy másik könyv.) Mielõtt a géphez ültem volna, sokáig gondolkodtam, hogy volt-e olyan, amikor nem akartam (nõt), de nem emlékszem ilyenre. Egyszer az edzõm, a Dani, még meg is rótt ezért. Azt mondta: te állandóan csak azzal vagy elfoglalva. Azért mondta ezt – gondolom én most, így áttekintve az idõk kezdetének ködén –, mert állandóan kalamajkát okozott például az edzõtáborokban, ez az én túlfûtöttségem, úgymond. Nem értettem a felvetést (logikailag elsõsorban), mert én akkoriban úgy gondoltam, hogy mindenki állandóan azzal van elfoglalva, vagyis, hogy a férfiak nõt akarnak, a nõk meg férfit. (Ezt az ifjúkori elméletemet, sok tekintetben igazolta is az idõ…) Szóval nem emlékszem, hogy valaha is másnak láttam volna a világot, mint hímek és nõstények örökös, párharcnak színlelt egymásra találásának, de fõleg keresésének. Arra viszont nagyon is emlékszem, milyen klassz érzés volt, amikor a Nagyinál elõször észrevettem, hogy szõrösödik a kukim. Az elképzelhetetlenül jó érzés. Férfi lettem, gondoltam büszkén, és mindjárt ki is találtam, hogy a legközelebbi edzésen kitömöm valamivel az úszónadrágom, mégis valamivel nagyobbnak látszódjék. Zavart már akkoriban piszkosul, hogy velem egykorú, mégis fejlettebb, akcelerált – azt hiszem így mondják – fiúk, amikor az öltözõben levetik a gatyájukat, büszkén mászkálnak, csak mert már szõrös nekik a kukijuk. Hát, ezen az õszön már én is büszkén mászkálok, gondoltam akkor, ott a Nagyinál, de

11

még mielõtt ezt az álmom megvalósíthattam volna, valakinek muszáj volt elmondani a jó hírt. Hogy jobban megértsék a helyzetet, be kell mutatnom az akkori szeretõmet, Copfost. (Nem vall valami nagy találékonyságra ez az elnevezés, de tényleg sûrû, erõs copfja volt, még ma is emlékszem a fonatok illatára, olyan volt akár esõ után a fû.) Mármost a Copfossal mi a szó szoros értelmében dugtunk. Ez tényszerûen annyit jelent, hogy a budiban – klasszikus falusi WC, megközelítõleg egymillió léggyel – odaálltam a Copfos mögé és az álló kukimat a fenekéhez nyomtam. Nem tudom, hogyan történhetett, de esküszöm így volt. Tehát megláttam, hogy szõrösödik, ebbõl aztán le is vontam a megfelelõ következtetést: a továbbiakban nem csak odanyomom a Copfosnak, hanem bele! Nem tudtam, pontosan hova, de annyi már világos volt, hogy igazi férfiként nem állhatok meg félúton, na meg csak úgy Copfos mögött. Azonmód megkerestem a lányt, mondtam neki, hogy menjünk a fészer mögé, a búvóhelyünkre, mert a nagy horderejû bejelentéseket mindig ott szoktam tenni. De nehezebb volt, mint gondoltam. – Mi a baj…, – meredt rám Copfos elkerekedett szemekkel – elvesztetted az ostorod? (Akkoriban ez számított volna a legnagyobb tragédiának.) – Nem, szõrös – nyögtem ki végül, mint aki már a legvégsõkre is elszánta magát. – Mi? Az ostor? – Dehogyis, az … izém… Nagyon hülye egy helyzet volt. Copfos nézett rám egyre riadtabban, én meg néztem a gatyámat és elrémülve láttam, hogyan emelkedik végig a varrásnál. Nem tudom, meddig álldogáltunk így, de a katartikus pillanatokban – úgy vettem észre – mindig a nõk a gyakorlatiasabbak. – Ne izélj már! – váltott határozottra Copfos és minden további nélkül lehúzta a klottgatyámat.

12

– Azannya, tényleg! – rikkantott fel az én kis szeretõm, nem is tudom eldönteni, hogy riadtan-e vagy inkább az örömtõl megrészegülve. Szerintem õ is büszke volt rá, hogy neki már igazi férfi udvarol – sõt, ne feledjük a kis pásztorórákat a budiban –, de közben meg is rémült, hogy most mi lesz. Ezt magam sem tudtam, annyi azonban világosnak látszott: szõrös kukival már lehet gyereket csinálni. Ott álltam hát a nagy válaszút elõtt: hogyan neveljük fel? (Tizenkét, maximum tizenhárom évesek lehettünk. Ezt úgy számoltam ki, hogy az elsõ és egyetlen Holdutazást 1969-ben, Copfosék fekete-fehér tévéjén néztem meg – miközben a szülei, meg talán õ is, jóízûen hortyogtak – márpedig a szõröm rá egy évre kezdett nõni.) – Menjünk – mondta az én drágám eltökélten – , úgyis feleségül veszel, nem? – Hát persze – bólogattam én, de már akkor éreztem, hogy ez a kérdés életem nagy dilemmája lesz. Akkor rá kellett volna ébrednem, hogy a nõk a szexet teljes egészében félreértik és valamilyen kifürkészhetetlen okból azonnal a házasság jut róla eszükbe. Ez az eléggé ki nem hangsúlyozható probléma azóta rengeteg baj forrása lett, ahogy látom, nem csak az én életemben, hanem az egész világegyetemben. Na mindegy, térjünk vissza a Nagyi budijához. Nagyon büszkén ballagtam a tetthely felé – igazi férfiként, ugyebár –, ám a valódi dugás, pontosabban a „valahová bedugás” nem jöhetett létre. Amikor ugyanis beálltunk a megszokott pózba, mit kellett hallanunk? (Elszörnyedve és riadtan, mondanom sem kell.) Koma közelített a budi felé, még szerencse, hogy szidott valakit, jó messzirõl lehetett hallani. Alig volt idõ felrángatni a gatyámat, férfiasságom – immáron! – mindenesetre jól kivehetõ volt felöltözött állapotban is. Szerencsére Koma – mint általában – ezúttal sem volt teljesen józan, így hát csak annyit bírt mondani: mit csináltok ti itt? Nem vitte tovább

13

a gondolatmenetet, mi pedig nem világosítottuk fel behatóbban. Apropó, felvilágosítás. Mindig csodálkozom, hogy ezzel komoly szakemberek foglalkoznak. Jó pénzért, fõállásban. Biztos szükség van rá amúgy és általában, mindenesetre nekem soha senki egy mukkot sem szólt ilyen dolgokról. Úgy vagyok vele, mint a nõk utáni vágyakozásommal, emlékezetem szerint mindig is tudtam mi mire való – már úgy megközelítõleg – és mit kell vele csinálni. Ami meg nem volt világos, azt az élet valóságos gyakorlatában – hogy egy kis képzavar is pezsdítse a stílust – tanultam meg. Nem mondom, hogy a magam kárán, mert marha jó volt. Nem tudom, hogy a fentebb vázolt súlyos események miatt-e, de tény: szerelmünk Copfossal abbamaradt. Talán féltékeny is volt, merthogy a Felvégrõl egyszer Biciklis megüzente, hogy látott engem biciklizni, és ez mély nyomokat hagyott benne. Nem is csodálkoztam, ugyanis a bringám tényleg gyönyörû volt, piros. (Azt meg természetesnek vettem, hogy minden nõnek tetszem. Ez akkoriban volt, kéretik nem elfeledni.) Mármost egy modern drámába keveredtem én ezzel a Biciklissel, mert az egyszerûen kizárt volt, hogy az Alvégrõl valaki csak úgy átmászkáljon a Felvégre, legalábbis ha nem volt benne egy kis öngyilkos hajlam. (Késõbb, fiatalemberként, amikor úgy hordoztam a hónom alatt az irodalmi folyóiratokat mint egy zacskó kiflit, olvastam is errõl valami szociológiai tanulmányt. Egy kukkot sem értettem belõle, és ez azóta sem változott: fel nem foghatom, miként gyûlölhetik egymást egyazon falu ugyanolyan rossz sorsú lakói.) Mindegy, az biztos, hogy a fiú, aki az üzenetet hozta a Biciklistõl, alig merte szólásra nyitni a száját az ijedtségtõl. Nagyon is jól tudta, micsoda botrány lesz ebbõl. Lett is. Az világos volt, hogy a Felvégre nem mehetek, de azt is tudtam, hogy a Biciklis a kanálistól már egyedül jár haza, a házuk kiesik a többiek által rendszeresített út vonalából. Jó

14

helynek látszott a titkos találkozóra, mert a fák (nem tudom milyenek, pedig ide valami irodalmit akartam írni) jól benõtték a kanális partját. Felszerelkeztem: bicikli és ostor. Meg egy bicska, mégis, ha a Felvégiek elkapnának… Az alábbiakból kiviláglik, micsoda hõsiességre – közelebbrõl: marhaságokra – képes a szerelmes férfi és hogy ezt a nõk nagyon szeretik meg értékelik. Mert értük csinálja az ember ezeket a marhaságokat, ez pedig valamilyen oknál fogva tetszik nekik. Nem is gondolnak bele, hogy minek is ez tulajdonképpen, hiszen a végeredmény mindig ugyanaz. Mindkét fél rögtön az elején azt akarja, mégis kellenek ezek a huszárcsínyek. Én a kanális partján például azt csináltam, hogy egy hétig lestem a Biciklist, de már az elsõ alkalommal is direkt úgy, hogy meglásson. Õ meg úgy csinált eközben mintha nem látott volna meg. Különös egy helyzet volt, mert amúgy vállaltam a falu felének elsöprõ haragját, de nem mertem odamenni Biciklishez, hogy: na, akkor itt vagyok, azt hallottam, tetszem neked. Megfigyeltem, hogy ez sokszor van így az életben máskor is, egyik fél sem meri meglépni a döntõt, a visszavonhatatlant. A kanálisparton az új babám volt a merészebb, megközelítette a figyelõállást és ékesszólón azt mondta: „Hát te?” – Hát én hát – mondtam határozottan és ma sem tudnék jobb belépõt (antrét, ha úgy tetszik) egy szerelmi jelenethez. – Itt vagy? – kérdezte még Biciklis, mintegy tisztázandó a tényeket. – Itt – szögeztem le, de akkor már marhára féltem, mert eszembe jutott az, ami egy hétig egyáltalán nem, hogy a Felvégen vagyok. Teljes életveszélyben. Viszont menekülni már lehetetlen volt, mert akkor oda az új barátnõm, oda az új szerelem, plusz a becsület. Így hát maradtam hõsködni. Biciklis azt kérte, hogy mutassam meg az ostorom, de nem csak úgy általában, hanem mûködés közben. Ez pediglen

15

egyenlõ volt a biztos lebukással, hisz’ egy ilyen szerkezet – pláne ahogy én tudtam forgatni –, úgy csattog, hogy zeng tõle az egész határ. Romantikus amúgy, csak teljesen értelmetlen. Különösen annak fényében, hogy Biciklis is és én is naponta százszámra hallottunk egyéb más ostorcsattogtatásokat. Meg hát – mint említettem volt – nem is ez volt veszélyes látogatásaim végsõ célja. Mármost ott álltam rendíthetetlenül, mint egy modernkori Rózsa Sándor és csattogtattam. Valami különös közöny ülhette meg a nyárvégi falut, mert a Biciklisen kívül senki nem figyelt fel a kanászok hajtási idején jócskán kívül esõ ostorzenére. Egy darabig aztán az új babám is csattogtatott és ez rettentõen tetszett nekem. Nem mintha olyan különös lett volna a csattogtatása, hanem mert minden egyes lendületnél megfeszült a trikó a Biciklis mellén! Igazi melle volt neki, tényleg. Nem nagy persze, de mégis. Ezt elbûvölten vettem tudomásul, már évek óta figyeltem az osztályban a lányokat, amint a tornaórán, futkározás közben, ütemesen le-fel ugrál a cicijük. Baromi idegesítõ volt, mert nagyon vonzó tudott lenni, ugyanakkor elérhetetlen is. A Vági Mártának például akkora dudái voltak már hetedikben mint a fejem. Ebbõl egyenesen következett aztán, hogy a Vági Mártát tartottuk mi fiúk a leghülyébbnek, nemhogy az osztályban, de az egész iskolában. Nem dumáltam meg a srácokkal, de bizonyára õk is a melleit akarták volna megfogdosni – egyszer a Kopácsi Gabi meg is kísérelte, de rettenetes pofozkodás lett a vége –, márpedig az lehetetlennek látszott. Tehát: hülye. Az effajta értékítélet aztán sokáig elkísért, kevés módosítással: aki nem fekszik le velem, csak mással, az kurva. Ráadásul a Vági Márta egyszer tudományosan is elmagyarázta, hogy miért nem markolászhatjuk a cicijeit. – A lányok gyorsabban serdülnek – mondta hintázás közben –, ezért nekem az idõsebb fiúk tetszenek. A fene a gusztusát – gondoltam – lehet, hogy igaza van, de melleinek lenyûgözõ méretétõl sokáig nem tudtam szabadulni. Évekig

16

álmodoztam a két hatalmas gömbrõl. Úgyhogy – erre is rájöttem – a tudományos magyarázatok vajmi keveset segítenek az ember valódi bajain. És most itt volt egy lány, a Biciklis, akirõl tudtam, hogy tetszem neki és melle is volt. Na, nem akkora mint a Vági Mártának, de azért jól kivehetõ. Elnézegettem volna még egy kicsit a csattogtatást – mert azt nem volt merszem megkérdezni, hogy most akkor megfoghatom-e a kihívó kis halmokat vagy sem –, de akkor az új babám kézenfekvõ programot javasolt: fürödjünk a kanálisban. Na már most, ez a kis patakszerû izé olyan büdös volt, meg kátrányszerûen fekete, hogy épelméjû ember abba bele nem ment volna semmi pénzért. A felvégiek olykor mégis megfürödtek benne, többek között ezért is nézték le õket az alvégiek. Különben is, a plébános úr elmagyarázta a fertõzés mibenlétét. Ilyeneket mondott, hogy „baktérium” sõt, „mikrobák”! Roppant meggyõzõen és titokzatosan hangzott, bárki beláthatta azt, amit addig is tudtunk, hogy a kanálisban fürödni marhaság. Ezúttal azonban – amint az ostorcsattogtatásból is kitûnt – elvesztettem a józan ítélõképességem. Csak az járt a fejemben, hogy esetleg a Biciklis leveti a kis trikóját, én pedig megláthatom a melleit. Mi több: lelkem legmélyén arról fantáziáltam, hogy esetleg meg is fogdoshatom! (Az álmodozás az élet megrontója, állapítja meg a költõ nagyon helyesen.) De lám, olykor az álmok megvalósulnak, egyszer csak arra józanodtam ki szerelmes kábulatomból, hogy ott állunk a vízben – vízben? –, és én valóban fogdosom az én drágám cicijeit. Semmi különöset nem éreztem, feltéve ha leszámítjuk a kanális rettentõ bûzét. Újabb örökérvényû tanulsággal gazdagodtam: az álmok sokkal szebbek tudnak lenni mint a valóság. Ráadásul csõdöt mondtam. Nem állt fel! Biciklis pedig határozottan megfogta, de nem történt semmi és nem is bizsergett semmim. Ennél iszonyatosabb érzést elképzelni sem lehet. Ezt csak férfi sorstársaim tudhatják. Könnyû a

17

nõknek, ezt mindig tudtam, megjátszhatják a szerelmi hevületet, kívülrõl úgysem látszik a közöny. Egy kicsit nyögnek, egy kicsit lihegnek – esetleg sikongatnak is – és a partner máris úgy érzi, õ a falu bikája. Nálunk nincs pardon, szembeszökõk a tények, nyilvánvaló a helyzet: feláll vagy nem? Rosszabb esetben az is felvetõdik, hogy elég nagy és kemény-e. Nem egyszerû élet a miénk, férfiaké, higgyék ezt el nekem. Az ember állandóan olyan akar lenni mint egy tenyészcsõdör, fantáziájában az is, aztán amikor meg ott van a lehetõség, egyszerûen nem történik semmi. (Olykor. Azért nem mindig…) Ott álldogáltunk tehát a patakban jó darabig, aztán kijöttünk és csak annyit módosult a helyzet, hogy minden képzeletet felülmúlón büdösek lettünk. Hanem Biciklis igazán romantikus lélek volt, nem szólt semmit – semmi szemrehányás –, csak megkérdezte: tetszem neked? Szerintem ez egy teljesen felesleges és hülye kérdés volt, legalábbis a történtek fényében. Akkoriban még nem értettem a nõi lelket – most se nagyon –, mindenesetre rájöttem, hogy a Biciklisnek nem csak a dugás a fontos, bár kétségkívül az a lényeg. Ráéreztem a pillanat nagyszerûségére és menten vallomásban törtem ki. – Az tetszik, hogy van melled – mondtam a lehetõ legõszintébben. Erre elpirult és tán’ meg is sértõdött egy picit. – És a szemem? És a hajam? És az arcom? – kérdezgette, pedig hogy jön ez ide. Mondom, a nõi lélek bonyolult, azóta már tudom, hogy dugás elõtt, közben vagy után – egyáltalán: amikor csak lehet – hülyeségeket kell mondani a nõknek, azt nagyon szeretik. Ráadásul minden további nélkül el is hiszik, de ebbe most még ne menjünk bele. Hogy milyen bonyolult is a nõk lelke, arra van egy másik példám is, amíg élek, nem felejtem el. Már jó kis úszó voltam, közel a nemzetközi szinthez, amikor is elvittek magához a Mesterhez, mondván: majd õ kisilabi-

18

zálja, hogyan lehetnék még jobb kis úszó. Vittem magammal a felmérésre az úszógatyát, de közölték, hogy nem kell. Legnagyobb meglepetésemre egy kérdõívet kellett kitölteni, lehetett vagy húsz oldal, és – nem túlzok – a rubrikák elsöprõ többsége a szexre vonatkozott. Ilyenek: melyik testrészét fognád meg elõször egy nõnek? Melyik testrészével foglalkoznál a legtöbbet? Hányszor végzel naponta önkielégítést? Mondta is a Mester, hogy ez teljesen természetes, egy fiatalember összes gondolatát a szex köti le, minden további ebbõl kikövetkeztethetõ. Nem mertem megkérdezni, de szerencsére a Mester magától is elmondta, hogy a lányokkal is ilyen lapokat töltetnek ki, persze azok lányoknak valók. Végül aztán hozzátette azt, ami azóta se ment ki a fejembõl, annyira megragadta a fantáziámat. Szó szerint azt mondta, hogy a lányok pontosan 80%-a (hogy miért pont 80?) jobban szeret szopni, mint dugni. Esküszöm ezt mondta, és én egész úton hazafelé ezen gondolkodtam a vonaton. Nagyon örültem ennek a hírnek, mert egy szebb jövõ reményével kecsegtetett. Az adatot sajnos azóta sem állt módomban tudományosan ellenõrizni, tapasztalati úton azonban arra a következtetésre jutottam, hogy lehet benne valami. Lényeg, hogy a Mester egy új világszemléletet, új hitet adott, mert tudományosan megerõsített abban a sejtésemben miszerint a lányok is ugyanúgy szeretnek dugni, mint a fiúk. Nekik legalább olyan fontos ez az egész, mint nekünk. Ekkor azonban megfogalmazódott bennem az azóta is megválaszolhatatlan kérdés, a nagy rejtély: akkor viszont miért nem hagyják magukat minden különösebb körítés nélkül? Tudják, ilyenekre gondolok, hogy mozi, séta a ligetben, vacsora. Hogy az üdülésrõl például már ne is beszéljek. Ja, és itt van még a tánc is. Az például borzasztó tud lenni – márpedig a jelek szerint elengedhetetlen a szexhez –, többek között azért is mert húszéves korom óta több mint száz kiló vagyok, és úgy mozgok a parketton,

19

mint a medve a jégen. Szóval, olvasgatom ezeket a nõi magazinokat meg könyveket, de még nem találtam választ arra, hogy miért nem képzelhetõ el az alábbi szituáció. Mondjuk én fekszem a strand selymes pázsitján, kis pocakomat süti a nap. Megjelenik egy bombázó – darázs derék, hatalmas cicik, kihívó monokini –, összevillan a tekintetünk. Mindketten érezzük, hogy ugyanarra gondolunk. Röviddel késõbb aztán odajön hozzám a drága, kezében halványzöld koktél citromkarikákkal, letelepszik mellém és azt mondja: – Helló, Anasztázia vagyok. Hoztam neked ezt a kis koktélt, de nem is ezért jöttem. Igazából csak azt szeretném megkérdezni, hogy nem lenne-e kedved lefeküdni velem. – Lenne – mondom ekkor én unottan, mert reggel már volt egy másik bombázó is –, de hol? – Ez nem probléma – kacag fel kedves-pajzánul Anasztázia – veled akármelyik kabinban el tudom képzelni. És megyünk, és dugunk. Szóval magyarázza meg nekem valaki, hogy ez miért olyan elképzelhetetlen. Ha a nagy számok törvényébõl indulok ki, akkor kellett már lennie valakinek a strandon, aki szívesen elvonult volna velem valamelyik kabinba, mégsem jött oda hozzám senki a fentebb vázolt kéréssel. (Ahogy az idõ vasfogát vagy mit, meg magamat elnézem: immáron nem is fog…) Van helyette a sok keveredés, hogy „jössz táncolni?”, meg ilyenek, holott a kérdés helyesen így hangzik: dugunk egyet? Ballagjunk most vissza a kanális partjára, ahol Biciklis éppen a lelkemet ápolja, miközben én majd’ elsüllyedek a szégyentõl. Azt már megállapítottuk, hogy a lánynak a mellein kívül is vannak vonzó tulajdonságai, ebbe belementem a békesség kedvéért. Végül is, ha azt akarja hallani, hogy a szeme is szép, ám legyen. Leforrázva ballagtam hát hazafelé, nyilvánvaló, hogy a mély fájdalom, a férfiasságom elvesztése felett érzett bánat

20

tompította el az éberségemet. Másképp’ nem fordulhatott volna elõ, hogy csak megkésve vegyem észre a Nagy Cigányt. Nem ám a Kicsit, hanem a Nagyot! Nagy Cigánynak félelmetes híre volt a faluban, azt suttogták, hogy még börtönben is ült. Jobban féltem tõle mint az ördögtõl, úgyhogy annak a felbukkanása sem lehetett volna nagyobb csapás. A mi falunk azonban sok tekintetben jó hely volt. A Nagy Cigány is, mint majdnem mindenki, folyton részeg, de legalábbis spicces volt. Most is csak annyira futotta az erejébõl, hogy valami ágat vagy követ dobjon utánam és még egy szitkot: „A keservit ezeknek a rosseb alvégieknek!” Sajnos ennyivel nem ért véget a történet, az ügyem – illetve: ügyünk – magasabb, talán a legmagasabb szintre került, szóba jött a kultúrházban. Lázas találgatás indult: vajon lehetséges-e, hogy egy alvégi legény felvégi lányt „cicerél”. (Ezt a cicerélés kifejezést általában akkor használták, amikor a kakas megugrotta a tyúkot a baromfiudvarban, de emberek esetében is elõjött olykor, jobb híján.) Szóval, létezhet-e ilyesmi, mert akkor kifordult a világ rendje. A Lajcsi volt a legjobb barátom, az õ apukája mondta meg a frankót: „Agyon leszel csapva te gyerek, ha a Felvégre mászkálsz.” És a dolog nagyjából tényleg így állt. Nehogy má’, azt higgyék beijedtem! Illetve nagyon is beijedtem, de nem adtam fel. Túlságosan is vonzottak Biciklis mellei, de még ennél is fontosabb volt, hogy bizonyítsak. Szóval olyat egy férfiember – már ha tényleg az – egyszerûen nem engedhet meg magának, hogy õróla most már mindörökre azt gondolja a Biciklis (vagy bármelyik nõ), hogy nem is tud dugni. Ez örök életre szóló szégyenfolt, és ha húsz év múlva találkozol azzal a nõvel, akkor is csak arra tudsz gondolni, hogy nem sikerült rendesen megdugni. És tudod, hogy õ is arra gondol. Már régen nincs semmi jelentõsége a dolognak, beszélgettek, akár órákon át, de ott motoszkál mindkettõtök fejében, hogy annak idején nem jött össze… Õ (a nõ) is kényelmetlenül érzi magát, mert

21

arra gondol, hogy talán õ hibázott valamit, vagy egyszerûen nem volt elég kívánatos. Ezt jóval késõbb Autós mesélte nekem. Órákig kérdezgette, hogy mi baj van, miért nem tetszik nekem és tisztára el volt keseredve, pedig csak egyszerûen nem állt fel, fogalmam sincs, hogy miért. Ez azonban egy késõbbi történet. Lényeg a lényeg: nem lehet annyiban hagyni egy ilyen kudarcot! Másnap tehát megint megvártam Biciklist a kanálisnál, s közben elszántam magam a halálra. (A Nagy Cigány bármikor felbukkanhatott volna.) Újdonsült kedvesem is hallott a falubéli hírek felõl, de azt mondta: nem érdekli. Sõt, Copfos sem érdekli, pedig tudja, hogy „járok vele” (akkor hallottam elõször ezt a kifejezést), de õ el akar venni tõle, mert mindenáron kellek neki. De ha nem hagyom el Copfost – mondta Biciklis –, õ bizony akkor is kitart mellettem, higgyem el, bármi van is, õ az én szeretõm. (Feleségek figyelem! Ezt a megértést! Most csak felvetem a témát, késõbb majd kielemzem: miért is annyira fontos – a nõknek –, hogy csak egyvalakivel dugjunk…, mi férfiak.) Szóval így lelkiztünk a Biciklissel, de én már alig vártam, hogy a cicijeit megmarkolászhassam. (Lecsöcsörészni, így mondták a falumban.) Csakhogy az én egyetlenem még az eddigieknél is romantikusabb hangulatában volt, azt mondta menjünk sétálni. Ez teljesen kikészített. Minek?! – gondoltam magamban, pláne hogy a Nagy Cigány akármikor felbukkanhat. Nem is értettem, miért fontos sétálni és azóta sem értem. Örök rejtély, hogy ott vagyunk ketten, rátérhetnénk a lényegre, arra amit amúgy is mindketten akarunk és akkor neki kell vágni az erdõnek, a parknak vagy a belvárosnak. Ez egyszerûen hülyeség, bármelyik férfitársam tanúsíthatja. Mindegy, akkoriban ezt nem mertem ilyen nyíltan megmondani, azt gondoltam a séta afféle áldozati tevékenység, szerves része a dugásnak. Elindultunk tehát és beszélgettünk. Nemigen tudnám felidézni, hogy mirõl, mert már akkor sem igazán érdekelt, hogy mit mondanak a nõk.

22

Egyszerûen más az agyuk szerkezete, ez mindig is világos volt számomra. Mielõtt a feministák nekem rontanának, sietek leszögezni: a nõk agya nem jobb vagy rosszabb, egyszerûen csak más! Hogy messzebb ne menjek, olyasmirõl is tudnak órák hosszat beszélni, ami a férfiember számára teljesen érdektelen. (Ugyanakkor a Fradi focistái közül nem az a kedvencük, amelyik a legjobban játszik, hanem az, amelyik a leghelyesebb. Ez is egy nonszensz.) Ballagtunk azért Biciklissel a bokrok között és ennek nagyon örültem, mármint a bokroknak. Egyrészt, kézzelfogható közelségbe került a csöcsörészés, másrészt pedig, kicsiny volt a Nagy Cigány felbukkanásának veszélye. És jól számítottam! Idõrõl idõre megálltunk és csókolóztunk. De hogyan! Biciklis a számba dugta a nyelvét, elõször azt hittem csak eltévesztette, de aztán rájöttem, hogy direkt. Furcsa volt, de jó, határozottan jó. Ráadásul meg is nyugodtam, mert az elsõ pillanattól kezdve jól mûködött a szerszámom és ezt a Biciklisnek is módjában állt megtapasztalni, több ízben megfogta ugyanis. Rátértünk végül a lényegre – megfigyeltem: ez általában két és fél, három kilométer után szokott bekövetkezni –, leheveredtünk a gazos fûbe, mint a filmeken. Csakhogy a bogarakat a filmeken nem mutatják! Pedig úgy vélem, ez hozzátartozna a realisztikus ábrázoláshoz. Mindenesetre – ott és akkor legalábbis – annyi volt a légy meg a többi vadállat, hogy majd’ megettek bennünket. Ezért aztán kevéssé tudtam figyelni a gyönyörûséges részletekre, csak azon kaptam magam, hogy Biciklis lábai között fekszem és mind a ketten vonaglunk. A gatya illetve a bugyi rajtunk maradt, de még így is jó volt. Nem jött ki belõlem semmi, de életemben elõször éreztem a lábaim között azt feledhetetlen és semmihez sem hasonlítható, forró lüktetést. (Azóta többször meg akartam kérdezni egy szakembert, miképpen lehetséges, hogy lövellés nélkül is elélveztem, de sehogyan sem tudtam még összeszedni a

23

bátorságomat.) Elmondhatatlanul boldog voltam. Nem, nem elsõsorban a testi gyönyör kápráztatott el – bár az sem volt semmi –, sokkal inkább a büszkeség. Az osztálytársaimra gondoltam, hamarosan mint igazi férfi térhetek majd vissza közéjük, véget ért a sok megaláztatás, ezek után már muszáj lesz komolyan venniük, talán még a Vági Mártának is! Ez volt az igazi élmény. Sajnos a Biciklist sem akkor, sem azóta nem kérdeztem meg, hogy neki milyen volt, pedig ez nagy hiba. A szex páros játék, akkor van értelme, ha minden résztvevõnek öröme telik benne. Azért itt sem árt az óvatosság. Figyelem, figyelem! Különösen férfi sorstársaim figyelmébe ajánlom, hogy sok nõ hajlamos elhitetni velünk: mi vagyunk a legnagyobb kanok, akikkel valaha is találkoztak, pedig nem volt semmi komoly. Nem tudom, miért csinálják ezt – talán a nagyobb bonyodalmakat elkerülendõ –, mindenesetre jó ha ezzel számolunk. Én hazugsági együtthatónak nevezem, már eleve belekalkulálom a dicséretek megítélésébe. Ne feledjétek barátaim, mindig az a legjobb hapsi, aki ott van! Szóval férfi lettem immár, szerelmünk a Biciklissel azon a nyáron azonban nem szökött teljesen szárba. (Mint ahogy késõbb sem.) Néhányszor együtt voltunk még a már leírt módon, de tovább nem merészkedtünk. Hogy miért, nem tudom. Vagy tíz évvel késõbb találkoztam aztán a Biciklissel egy diszkóban és mindjárt gondoltam is: ma estére megszûnt a nõk utáni rohangálás. Csakhogy az én gyermekkori szerelmem a barátjával – lehet, hogy a võlegényével? – volt, úgyhogy túl az estém gyötrelmein, még azzal is szembesülnöm kellett, hogy néztünk egymás szemébe és arra gondoltunk, de jó lenne folytatni és befejezni azt, amit egy évtizede abbahagytunk. Ezt nem csak úgy elképzelem ám, a Biciklis egy levélben meg is írta nekem – emlékszem: egy félhülye osztálytársa hozta a levelet az uszodába, folyton vigyorgott –, azzal fejezte be sorait, hogy feltétlenül keressem meg. Csakhogy akkoriban én már az uszoda nõivel voltam elfoglalva, merthogy ott rengeteg volt, ráadásul fürdõruhában.

24

Nõk az uszodában

Azt nyilvánvaló tényként kell elfogadnunk, hogy az uszoda egy kielégületlen kamasz számára a világ legborzalmasabb helye. Folyton jönnek-mennek a nõk, kilátszik mindenük, de csak bámulod õket, azt is csak sutyiban. Rettenetes, na. Az önkielégítéshez szükséges muníció azonban adott, az ember arról ábrándozik, akirõl csak akar, képzeletében több száz nõje lehet akár. Különösen akkor van ez így, ha valaki annyira leleményes a kukucskálásban, mint én voltam akkoriban. Az öltözõszekrények ajtaján felül volt három kis, kör alakú szellõzõnyílás. Elképzeltem magamban, hogy elbújok a nõi öltözõben és meglesem a lányokat. (Sok újat nem láthattam, mert az úszó csajok akkoriban kezdték el hordani azokat a dresszeket, amelyek mindenüket, az utolsó szõrszálat is látni engedték, mi több, kihangsúlyozták.) Mindegy, az elhatározást tett követte, elbújtam néhányszor a szekrényben, pedig óriási volt a kockázat. Le is buktam egyszer, edzés végén az egész úszócsapat – edzõstül, kabinosostul – engem keresett. Kiabáltak, mint a fába szorult féreg, én meg kuksoltam a nõi öltözõ 17-es számú szekrényében. Itt a vég, gondoltam, de mentõ ötletem támadt. Kiosontam az elõtérbe és ott ájulást tettettem! Fogadjunk, hogy ennél jobbat önök sem találhattak volna ki. Amikor aztán rám találtak, nem gyõzött mindenki csodálkozni, hogy egy olyan egészséges fiatalember, mint én, miképpen ájulhatott el se szó, se beszéd. Sajnálkoztak nagyon. A legtöbben epilepsziára vagy ilyesmire gondoltak, úgyhogy ráfáztam piszkosul. Hetekig jártam az orvosokat és – édesanyámmal kiegészülve – magyaráztam nekik titok-

27

zatos összeesésem körülményeit. Már azon voltam, hogy bevallom az igazat, de nem vitt rá a lélek, ezt a történetet önöknek mesélem el elõször. Nagy baj azért nem történt: „meggyógyultam”. Csak ellenõrzõ vizsgálatokra kellett visszajárnom – ha jól emlékszem havonta –, de valahogy nem bolondultam bele, pedig azt hittem, nem úszom meg. Akadtak persze más lehetõségek is a leskelõdésre, például amikor tatarozás miatt bezárták az uszodát. Kijártunk a városhoz közeli faluba, volt ott egy nyitott medence, télen is abban edzettünk. Nagyon szerettem azokat az edzéseket, mert a végén az öltözködés egy kocsmában – komolyan, a tekepálya mellett! – zajlott. Külön a fiúk és külön a lányok, de ez direkt kapóra jött, a tessék-lássék becsukott ajtó különbözõ résein keresztül tisztán láttam a nõket. A nõket! Nem tudom a többi fiú hogyan volt ezzel – pedig biztos, hogy õk is leskelõdtek –, de nekem minden lány nagyon tetszett a csapatból. Álmomban mindegyikõjüket számtalanszor a magamévá tettem, legtöbbször pont a kocsmai öltözõben. (Az elsõ igazi, nagy szerelmem is az úszók közül került ki, de errõl nem írok bõvebben. Túl sokan ráismerhetnének, márpedig sem a kapcsolatunk emlékét, sem õt magát nem akarom bántani. Ugyanez vonatkozik volt feleségemre, gyermekem édesanyjára is.) Fentiekbõl talán kitûnik, miért kedvelem annyira az uszodai öltözõket, felnõtt fejjel bizony nem egyszer elõfordult, hogy bevettem magam valamelyik kabinba a barátnõmmel. Ráadásul nem csak látvány, de tényleges élmény is akadt az öltözõben. Nem az uszodában, hanem a strandon, de az mindegy. Az volt a rendszer, hogy nyaranta munkát vállaltunk a „nyitott városi közfürdõben”, a beosztásunk: tutajos. Ez lényegében azt jelentette, hogy reggelente egy marha nagy kefével végig kellett súrolni a medence alját,

28

miközben két kollégám a kétlépésnyi tutajt húzkodta a medence egyik partjáról a másikra. Nem is ez a lényeg, hanem az, hogy volt ott velünk egy srác, úgy hívták: Cica. Na, ez a Cica már dohányzott, meg tetoválása is volt, egyszóval megfellebbezhetetlen tekintély. Mármost ez az én tutajos kollégám állandóan azzal jött, hogy így a nõi meg úgy a nõi, de köztudott, hagy annak amit a férfiak e tárgykörben mesélnek, a fele sem igaz. (És akkor még jóindulatú voltam.) Szóval ilyen mendemondának gondoltam én a Cica sok nõjét, mígnem egyszer aztán megbizonyosodhattam a tényállásról. Tényleg volt neki nõje, egy biztosan, mert azt a saját szememmel láttam, sõt… De ne vágjunk a dolgok elébe. Úgy adódott, hogy éppen esõs idõ volt, márpedig olyankor a strandon – a tutajosokon meg a kabinos lányokon kívül – értelemszerûen nem tartózkodik senki. Olvasgattam éppen, hogy azért teljen a munkaidõ, egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a Cica nagyokat nyög. (Elnézést a kifejezésért, de azt hittem tojik, csak valami miatt nehezebben megy neki a szokásosnál.) Hanem a nyögés nem akart abbamaradni, azt gondoltam hát, a barátom bizonyára rosszul van, különben is elõfordult már, hogy berúgott. Elindultam hát, segíteni a Cicának. A nyögések irányát követve kisvártatva meg is találtam, ott állt a fogasos öltözõ pultja mögött, szemeit furcsán meregetve bámulta a plafont és még mindig nyögött. Elsõ nekifutásra nem láttam a pulttól a lányt, aki a tutajos kollégám elõtt guggolt, kicsit elõrébb kellett lépnem, hogy elõbukkanjon az ütemesen bólogató feje. Tényleg lenyûgözõ látvány volt, komolyan. A Cica állt ott a világról megfeledkezve, elõtte guggolt a lány és szopott. Egyik melle kibuggyant a bikini felsõbõl, bugyi már sehol, dús szõrzete messzire világított, merthogy az is szõke volt neki, akár a haja. Egyszerûen nem akartam elhinni, hogy ilyesmi létezhet egyáltalán, a Cica, a dohánytól sárga fogaival, az örökös trágár beszédével – egyesek azt suttogták, javítóintézetben is volt! – szóval ez a

29

faragatlan fickó meg ez a gyönyörû, ártatlan tekintetû lány. Szentül azt hittem addig, hogy kabinos barátomnak – ha vannak is nõi egyáltalán – azok csak ugyanolyan faragatlanok lehetnek, mint õ. Nem tudtam még semmit akkoriban a szerelem vakságáról, de fõleg arról, hogy a legangyalibb, legártatlanabb nõk is szeretnek dugni és ha éppen a Cica jár arra, akkor vele akár. – Menj a francba – mondta tutajos kollégám, amikor észrevett, de már merült is lefele megint a gyönyörbe. Kabinos nem tudom észrevett-e, mindenesetre fejmozgásának üteme mit sem változott, szemmel láthatóan élvezte a furulyajátékot. Borzasztóan irigyeltem a Cicát, nekitámaszkodtam a fogasos öltözõ falának – immáron kívülrõl –, és azt hittem, menten belehalok a féltékenységbe. Nem arra a lányra voltam féltékeny, hanem az egész nõi nemre, hogy nekem miért nem jut egy ilyen szõke tündér, aki csak úgy, az öltözõben leszopna? Addig csak fényképeken – meg egyszer filmen – láttam ilyesmit, akkor mindjárt el is határoztam, hogy pornószínész vagy selyemfiú leszek. Mindenesetre valami olyan szakmát akartam választani magamnak, ahol munkaköri kötelesség a dugás. Ábrándjaimból a Cica riasztott, kajánul vigyorgott a rohadt, a szájában már ott füstölgött a cigaretta, a nadrágja még mindig dudorodott. – Mi van öreg? – kérdezte egy kicsit lihegve, de érezhetõ büszkeséggel a hangjában. – Semmi – próbáltam én is adni a lezsert, de meg tudtam volna ölni azt a szemetet. – Ki ez? – biccentettem a fogasos felé, mintegy mellékesen. – Á, csak egy kabinos kiscsaj – legyintett Cica –, van egy húga is. Nem tudom ezt miért mondta, mindenesetre engem teljesen felvillanyozott. Elhatároztam, hogy lesz ami lesz, ennek a lánynak a húgát megszerzem magamnak. Magára Kabinosra nem is mertem gondolni, az még álomnak is túl

30

szép lett volna. Lényeg a lényeg: álmatlanul töltöttem majdnem az egész éjszakát, másnap délelõttre „lelépést” kértem az úszómestertõl és elmentem fodrászhoz. Felvettem magamra az új, csehszlovák pólómat meg a barna mûbõr klumpát. Indulás elõtt a savanyúvizes kútnál – ha jól emlékszem, kilencedszer – mostam meg a fogam, s ezzel a keresetlen pompával állítottam be a strandra. Csakhogy a Kis Kabinos nem volt sehol, csak úgy volt, hogy jön, de aztán nem jött. Újabb életre szóló tanulsággal lettem gazdagabb: nõügyekben se elõre, se utólag nem lehet tenni semmit, csak ott és akkor létezik azonnali, jó lépés! Késõbb aztán nagy hasznát vettem volna ennek a felismerésnek, ha lett volna mindig bátorságom a megfelelõ idõben és helyen megtenni a szükséges lépéseket. De nem volt! Legalábbis sokszor nem, pedig engem mindig olyan magabiztosnak tartottak. Csak tudnám, honnan a fenébõl vették. Néhány nap múlva aztán újabb nagy csapás ért, talán az elõzõnél is nagyobb, ráadásul az is esõben. Egy idõre meg is utáltam az esõt, de nem azért, amiért általában szokták, hanem mert állandóan az jutott róla eszembe, hogy nekem nincs nõm! Az úszómester, a Pocak nagy nõcsábász hírében állt, de tényleg az is volt. Én a magam részérõl rettenetesen felnéztem rá, mondhatom nem az esze miatt, hanem a nõügyeibõl kifolyólag. Mondok egy példát, mindjárt elhiszik, hogy nem a levegõbe beszélek. A Pocak tanított gyerekeket úszni. Illetve ez így nem jó: jöttek hozzá a szülõk – elsõsorban persze az anyukák – abban a hiszemben, hogy a csemete a Pocaktól majd megtanul úszni. Ez persze sosem következett be, de az anyukák egyáltalán nem reklamáltak. Szerették a Pocakot, na. Egyszer például jött a Tanárnõ, olyan úriasszony volt, hogy egyes egyedül neki engedték meg a kabinosok, hogy a medencénél ne húzzon papucsot a tûsarkú cipõje helyett. Jött tehát a Tanárnõ, és én azt hittem, menten sarkon fordul, amint meglátja a Pocakot.

31

Azt hiszik? Már csak azon kaptam magam, hogy nagy nevetgélve társalognak és akkor a saját fülemmel hallhattam az én úszómester barátom egyik klasszikus mondatát. Hogy megértsék a szöveg mély tartalmát, tudniuk kell: a Pocak mindig kis lábaskában sütött magának tojást, ott az uszodában. Állati jó aroma lett belõle, amint a klór meg az égett zsír szaga keveredett. Na mindegy, ott áll barátunk a lábassal a kezében és fennhangon, nem ám bizalmas suttogón, így szól a Tanárnõhöz: „Ha én a szerszámomat elõveszem, még ez is megtelik.” Na, erre már biztosan faképnél hagyja, gondoltam, de a Tanárnõ csak mosolygott, sõt kihívóan kacarászott. Az alábbi párbeszédet figyeljék meg jól, az udvarlás halhatatlanjai közé tartozik: – Nem hiszi? – kérdezte kihívóan Pocak. – Nem én – kacarászott tovább Tanárnõ. – Akkor jöjjön be zárórakor, megmutatom. – Jó, bejövök. Ennyi volt, és a legszebb az egészben, hogy tényleg bejött. Pocakkal magukra zárták az ajtót, és még a medence slagozása közben is hallottam Tanárnõ élvezkedõ sikolyait. Eközben a kislánya meg az elõcsarnokban várt rá, talpig jumbó sapkában. Egy tanárnõ! Mondhatom… Fentiek ismeretében, csodálkoznak-e azon, hogy Pocak volt a példaképem? Ugye, nem. Hanem az eset, ami kiborított, az nem az uszodában, hanem a strandon történt, merthogy ott is a mi hõsünk volt az úszómester és nyáron – ha lehet – még több nõt dugott meg, mint télen. Mondta is nekem a Pocak, hogy biztosan a Nap sugárzásában van valami, mert õ megfigyelte, hogy nyáron jobban szeretnek a nõk kamatyolni. (Így mondta.) Erre példa az alábbi eset, amelyet már régen szeretnék elmesélni, de mindig közbejött valami. Szóval a Pocak már vagy órája tollaslabdázott egy húsos nõvel, aki a melleit alig bírta vissza-visszatuszkolni a

32

tartójába. Gondoltam is, hogy ebbõl kamatyolás lesz, de ez már nem rázott meg olyan nagyon. Egészen addig tanakodtam ezeken a dolgokon, míg meg nem jelentek a medence felett a sötét felhõk. Pocak hozott magának egy szabályt, miszerint ilyenkor ki kell parancsolni az embereket vízbõl, nehogy agyonvágja õket a villám. Szóval két bárányfelhõ láttán nyomban elkezdett fütyörészni a sípjába, meg ordibálni, hogy záróra! A népek méltatlankodtak egy keveset, de miután Pocak valahogy elhitette velük, hogy ez tényleg csak az õ biztonságuk érdekében történik, lassacskán azért kikászálódtak a vízbõl. A barátom meg a Bögyös már indultak is az úszómesteri szoba felé, meg sem várták, hogy az emberek tényleg biztonságba helyezkedjenek. (A Bögyös lánya: lásd mint fent, az öltözõben bóklászott egymagában.) Mondom, eddig nem volt a történésekben semmi szokatlan. Annyit láttam még amint éppen csukták az ajtót, hogy a Pocak tolja le a gatyáját, de már ugrik is a nõre. A neheze – számomra legalábbis – csak ezután következett. Bent ment a kamatyolás, még a kilincs is lebicsaklott olykor. (Úszómester példaképem késõbb elmagyarázta, hogy ez azért volt, mert hátulról döngette a Bögyöst, az meg a kilincsbe kapaszkodott.) A munka dandárjánál lehettek éppen a felek, amikor a sóderral felszórt út végén megjelent a Pocak egy másik nõje, gyönyörû hosszú combokkal, feszesen himbálózó cicikkel. Úgy látszik õ is tudta már, mi szokott történni a strandon esõzések idején. Éppen riasztani akartam a barátomat, de elkéstem. Dögös elõször meglepõdött egy kicsit, hogy belülrõl rángatja valaki a kilincset, de aztán õ is elkezdte rángatni. Elég bután nézett, elõbb az ajtóra aztán rám. – Hát a Pocak? – kérdezte kissé már felháborodva, aztán elkezdett dörömbölni. – Pocaaaak…! – kiabálta torka szakadtából a Dögös – tudom, hogy bent kefélsz. – Várj egy kicsit – kiabálta az a pofátlan Pocak, de nem bírta folytatni, mert csak lihegni bírt.

33

A helyzet egyértelmûvé vált, már csak azért is, mert a Bögyös elkezdett bent sikongatni. – Melyik büdös kurváját dugja? – fordult most minden haragjával felém a Dögös. – Honnan tudjam – vonogattam a vállam, de már nagyon el voltam keseredve. A Pocak bent dugta az egyik jó nõt, akinek akkora mellei voltak, hogy nem fértek bele a tartójába, de kint meg már a másik – talán a bentinél is jobb – nõ várta. Ez igazságtalanság, állapítottam meg szomorúan, mert nekem meg egy nõm sem volt. Piszkosul haragudtam a Pocakra, meg az egész világra. Legalább a Dögös menne el, gondoltam, de nem ment. Leült egy padra az ajtó elé és rágyújtott egy olyan hosszú cigarettára, amilyent még nem is láttam. Te úristen, ez megvárja, nyilallt belém a minden addiginál keserûbb felismerés, és sajnos igazam lett. Dögös ott ült és megvárta, amíg a Bögyös kielégült. Amikor vetélytársnõje kijött – a melltartóját igazgatta éppen – lebiggyesztett ajkakkal csak ennyit mondott a Bögyös felé biccentve: „Ezt a nagyseggût…?!” – Kurva – sziszegte oda neki alig hallhatóan a Bögyös, de akkor már a Dögös nem bírt rendesen figyelni, a szemeit elborította a könny. – Ne szomorkodj drágám – ballagott oda hozzá a Pocak, nadrágban ugyan, de még mindig álló dákóval. A lány csak hüppögött, de azért hagyta, hogy az én úszómester barátom megfogja a kezét és magával vonszolja a szobájába, az iménti gyalázat színhelyére. Nem tudom, hogy akkor tudta-e vajon a Bögyös, hogy hamarosan õ is egy ilyen gyalázatnak lesz a nem is oly’ elkeseredett áldozata, szerintem sejtette. És ez volt nekem a legborzasztóbb. Hogy itt van ez a gyönyörû nõ, annyi palit kaphatna magának amennyit csak akar – hogy messzebb ne menjünk, ott voltam mindjárt én –, de õbenne nincs semmi büszkeség és mindazok után, ami történt, még bemegy a Pocakkal a szobájába. Mi az, hogy bemegy! Esküszöm, még egy óra

34

sem telt el, már halk kis kacajokat lehetett hallani az úszómesteri szoba felõl. Aztán kisvártatva elkezdte valaki rángatni belülrõl a kilincset. Ez volt számomra a kegyelemdöfés. Legalább ma ne dugna vele a Dögös, gondoltam és meg is állapítottam, talán hangosan is kimondtam: kurva. Pedig igazából azt gondoltam, hogy nagyon-nagyon szívesen cserélnék a Pocakkal, mint ahogy cserélt volna vele akkor a világon minden férfi. Ez borzalmas élményem volt nekem, mert tudtam, hogy hazamegyek és nem lesz senki, akit megdughatnék, marad megint a jól bevált rejszolás. (Érdekes, amikor az ember saját maga keveredik ilyen helyzetbe – mert késõbb aztán keveredtem –, akkor nem tartja ezt olyan nagy dolognak. Hogy két nõ egymás után vagy ilyesmi. Szinte természetes, de akkor, amikor a Pocakkal ez az eset történt, tényleg nyomorultul éreztem magam.) Ennek az esetnek a kapcsán is az izgatta legjobban a fantáziámat, hogy ezek (a Bögyös meg a Dögös) tulajdonképpen jó nõk, meg tisztességes családanyák. Hogyan van az, hogy a Pocak elõtt mégis megalázkodtak. Vagy nem érezték annak? Nem értettem, na és sok tekintetben bizony ma sem értem. Tény, hogy megtörténtek ezek az esetek, mert ha csak úgy hallottam volna róluk akkoriban, egész biztosan nem hittem volna el. Pocak aztán eltûnt valahol a sok magyar uszoda egyikében, nem tudom tartja-e még a frontot, de minthogy nagyon nagy példaképem volt õ nekem, a tiszteletére álljon itt még egy történet az övéi közül. Ellátogatott, vagy nem is, tiszteletét tette egy alkalommal a városunkban a Torok meg az õ zenekara. Torok akkoriban olyan nagy sztár volt, hogy olyat a hátán még magyar föld nem hordott. Meg is jelent a szállodában – ahol a Torok meg az õ zenekara lakott – minden számottevõ nõ a városban, ették a fagylaltot a teraszon, a szikrázó napsütésben. A nagy sztár már hozzá volt szokva az ilyesmihez – gondolom én –,

35

mert meglehetõsen unott arccal nézett végig a hölgykoszorún. Mindenki izgatottan várta, vajon kit választ, azt meg már mondanom sem kell, hogy a reményteljes jelöltek közt nem egy volt férjnél. A házasságukat is készek voltak feláldozni, hogy egy órácskát a Torok gyömöszölje õket. (Aztán meg egy életen át lehetett róla mesélni, de ez most nem tartozik szigorúan a történethez.) Azt nem tudom, hogy a Pocak meg a nõje mit kerestek akkor ott éppen, de a lényeg, hogy a nagy sztár éppen az én úszómester barátom nõjét szúrta ki magának. A lány – vagy fiatalasszony? – elpirult, aztán tanácstalanul a Pocakra nézett, aki viszont szintén meglepõdött, de csak egy pillanatra. Amint felmérte a helyzetet, Pocak megfogta a nõje kezét és látványosan – sõt: szertartásosan – odavezette a Torok színe elé. Mindenki azt hitte, hogy ünnepélyesen felkínálja neki a saját nõjét, mint egy áldozati bárányt. Igen ám, csakhogy az én barátomat nem olyan fából faragták. Megálltak a nagy sztár színe elõtt és Pocak fennhangon elkezdett magyarázni – a nõnek. Valahogy így. – Tényleg jó hapsi meg nagy sztár, de képes lennél a mi sírig tartó szerelmünket feláldozni egy futó kis kalandért? A lány csak billegett egyik lábáról a másikra, a Toroknak meg egyre kerekebbre nyílott a szeme. (Ki ez a hülye, kérdezte kisvártatva a meghatódott pincérnõktõl, de a Pocak nem zavartatta magát.) – Most akartam neked gyûrût venni – rikkantott fel fájdalmasan a mi barátunk – és tényleg elõ is vette a pénzt a zsebébõl, gondolom, a nagyobb nyomaték kedvéért. A kislány bámult még egy darabig a Torokra, de látszott, hogy a mérkõzés már eldõlt. Leírhatatlan kifejezés jelent meg az arcán, merthogy annak nagyon örült, hogy a Pocak elveszi immáron õt feleségül, meg hát a sztár is õt választotta, jó napja volt tehát, azt viszont nagyon is fájlalta, hogy nem dugja meg a Torok. Mégse’ lehet ezzel dicsekedni a jövõben, akár életre szólóan is. Így esett, hogy a

36

legnagyobb magyar sztárnak – mondhatjuk akár úgy is, hogy szégyenszemre – más nõt kellett választania a mi városunkban akkor, míg viszont a Pocak meg a nõje boldogságban töltöttek együtt – ha jól emlékszem, további három napot. Aztán lassacskán – sajnos csak évek múltán – én is belekeveredtem az uszodai kalandokba, elõször éppen a már említett kis falu nyitott medencéjénél, tudják, a kocsma mellett. Volt ott egy nõ, a nevét akkor sem írnám ide, ha emlékeznék rá. Mindenesetre fodrász volt és kövér. Ez a felállás nekem már eleve izgatta a fantáziámat, de ahogyan az már lenni szokott, nem mertem neki szólni. Õ kérdezte meg, hogy nem lenne-e kedvem szombaton is kimenni, mert akkor õ hamarabb végez, és akkor mi együtt fürödhetnénk. Hát hogyne lett volna kedvem kimenni – álmaimban már százszor megdugtam –, úgyhogy a hét további részét, mintegy négy napot, teljes idegfeszültségben töltöttem. Úgy izgultam, hogy rossz buszra szálltam fel, akkor meg azon idegesítettem magam, hogy megvár-e egyáltalán. Arra nem is gondoltam, hogy az egész lakótelep – amely lényegében a falut képezte – mindösszesen talán tizenöt ház (plusz a munkásszállás), úgyhogy Fodrászlány akkor sem igen tudott volna messzire menni, ha éppen az iszonyatos szombati hõségben erre támadt volna kedve. Mindenesetre, ha kis késéssel is, megérkeztem és szokásomhoz híven gyönyörûen kiöltöztem az alábbiak szerint: lila színû póló, narancssárga lófejekkel gazdagon díszítve. Piros tornacipõ és – a színharmóniára mintegy külön hangsúlyt helyezve – ugyancsak narancssárga frottírzokni. A kezemben, mindezeket kompozícióba foglalandó, csíkos, zöld színû nejlonszatyor. Fodrászlány végigmért, de becsületére legyen mondva, nem röhögte el magát. Úgy látszik beletörõdött már addigra éppen, õ annyira kövér, hogy neki csak ilyen papagájszerû manusok jutnak. (Különben nekem nagy mázlim volt mindig a dundi nõkkel. Szentül meg voltak – és

37

vannak – ugyanis gyõzõdve arról, hogy õk úgysem kellenek senkinek. Nincs semmilyen hatalom, ami ebbõl a hitükbõl kizökkenthetné õket, én meg bolondulok értük. Mindig azt gondolták, hogy valami áldozatot hozok azzal, hogy velük dugok, merthogy õk milyen kövérek. Eleinte magyaráztam nekik, hogy éppen ez a jó, de csak rosszabb lett, semmiképpen nem hitték el, hogy egy kövér nõt is lehet kívánni, így hát azt gondolták, csak vigasztalom õket.) Mármost Fodrászlány – hogyan, hogyan se – kitalálta, hogy üljünk bele a melegvizes medencébe. (Talán említettem már: negyven fok lehetett…) Ez éppen jót tett nekem, az egész heti idegeskedés után. Éppen csak el nem ájultam a nagy izgalomtól meg a melegtõl. Jól ismert fordulat következett aztán: menjünk sétálni. Mondtam már, ez nekem bele volt számítva a dugás rezsijébe, a munkásszállás mögötti erdõség nagysága azonban tényleg megrettentett. Fodrászlány azonban kegyes volt – meg talán már õ is ki volt éhezve –, éppen csak annyit bandukoltunk, hogy eltûnjünk a bokrok között. Mindjárt a lényegre tért, de én a rettenetes megpróbáltatásoktól annyira fel voltam hevülve, hogy azonnal tüzeltem, amint a puskámhoz ért. Fájdalmas arccal húzta ki a kezét a nadrágomból és csak annyit kérdezett: „Csak nem…?!” – De bizony – bólintottam összeomolva, arcomat elöntötte a már jól ismert szégyen forrósága. És akkor következett a váratlan fordulat. (Ezt csak úgy mellékesen írom, de aki akarja, veheti tanulságnak is.) Fodrászlány ugyanis nem volt hajlandó aznap dugás nélkül hazamenni. – Várunk – mondta, és úgy is lett. Nem kezdett vigasztalni, nem mondta, hogy legyünk barátok, azt se hazudta, hogy azért így is szép emlék neki, meg ilyenek. Azt tette, amit egy nõ ilyen helyzetben egyedül cselekedhet, ha tényleg jót akar. Magának is meg a partnerének is. Célratörõen csak a szerszámmal foglalatoskodott, talán egy egész órán át. Ma is azt hiszem, hogy nem bánta meg, mert

38

másodszor már tényleg minden a helyére került, ráadásul a szükséges idõtartamban. Sorstársaim, akik bizonnyal nem kevesen vagytok, legyetek akár férfiak vagy nõk! Nem feladni! Mint az élet számos más területén, a türelem a szerelemben is meghozza a gyümölcsét. Errõl ennyit.

A szakirodalom Említettem már, hogy engem senki semmilyen formában nem világosított fel, ez azonban nem teljesen igaz. A Gõgös Gúnár Gedeonban például – amelyik tudvalevõen kötelezõ olvasmány – én számos erotikus részletet találtam, de Fenyvesi Laci barátom, amikor ezt elmeséltem neki, azt mondta, hogy ez beteges. Nem tudom, így van-e, az viszont biztos, hogy akármit olvastam, elõbb-utóbb találtam benne valami izgatót. Néhányra nagyon is jól emlékszem. „A 22-es csapdája címû” könyvbõl például két passzus is megmaradt bennem, mind a mai napig. Egy ápolónõrõl írja valahol Joseph Heller, hogy nem értette a férfiak rajongását, mert a saját testét annyira hétköznapinak és semmitmondónak érezte. Ezt azért jegyezetem meg ennyire, mert talált. Én is így voltam vele. (Meg talán vagyok most is.) Az ember a saját testével a lehetõ legszorosabb, hogy ne mondjam, unalmasan hétköznapi kapcsolatban van, tényleg nehéz elképzelni, hogy másoknak vonzó, sõt kívánatos. Aztán másutt azt írja Heller (talán egy Õrnagy nevû pacák mondja), hogy “elõbb-utóbb szétteszik és befogadják.” Mármint a nõk a lábukat illetve a dákót. Ez megint szíven ütött, mert akkoriban reménységgel töltött el arra vonatkozóan, hogy a bolygónkon élõ mintegy hárommilliárd nõbõl elõbb-utóbb majdcsak az enyémet is befogadja valamelyik. Aztán meg a dugás nyers, mindent elsöprõ vágyára is utal ez a mondat, vessék csak össze Pocak barátunk valamint Dögös és Bögyös esetével.

39

Sokszor tényleg a kamatyolás a legfontosabb. Ugyanebben a szellemiségben íródott a Káma Szutra alábbi mondata is: „Nincs rá általános szabály, de az a tapasztalat, hogy ha jó idõben, jó helyen közelítünk a nõhöz, akkor nem ellenkezik.” Bölcs megállapítás, annyi szent, csak most már azt is el kellene árulnia valakinek, hol van a jó hely és mikor van a jó idõ. Mint ahogy gondolom sok sorstársam is, én is rongyosra olvastam a Dekameront. Az a történet tetszik benne a legjobban, amelyikben a bõvérû szõnyegszövõ mester kiviszi hancúrozni a szomszédasszonyát a hóba, de közben meglátja, hogy a másik szomszédasszony kileste õket. Kiviszi hát a feleségét is, azt is megdöngeti a hóban, úgyhogy amikor a „jóakaratú” barátnõ beszámol róla, mit is látott, a szõnyegszövõ mester felesége nevetve mondja: „De, hisz’ én voltam az, nem a szomszédasszony!” Erre fel az árulkodó barátnõ még jobban irigykedett a szõnyegszövõnéra és még jobban kívánta, hogy a mester õt is a kezei közé kapja. „A szép asszonyok egy gazdag házban” címû régi kínai könyv meg egyenesen tárháza az erotikus részleteknek. Abban az tetszett a legjobban, hogy Hszi Men Csin kapott egy javasasszonytól valami csodaszert, amitõl akkorára dagadt a farka, mint egy kocsirúd. De jó lenne nekem is egy ilyen kis csodaszer, gondoltam sokszor, egy pillanatig sem hittem ugyanis abban a mesében, hogy a nõknek mindegy mekkora az éppen aktuális partnerük dákója. Dehogyis mindegy! Fogalmam sincs, miért találták ki ezt a butaságot a hivatásos szexdokik, talán nem akarják elkeseríteni a kisebb méretekkel megvert sorstársakat… (Ez esetben – humanitárius okokra tekintettel –, elfogadom a kegyes hazugságot.) Ezek csak kiragadott részletek az erotikus fantáziámat meglódító, mondjuk így szépirodalmi alkotásokból. Az igazi szakirodalom azonban – és ez vitán felül áll – a pornó. Bárki vessen követ rám, én imádom a szép és gusztusos

40

filmeket, újságokat, s ahogy a forgalmukat elnézem, sokan vagyunk így vele. Nem merném általánosan javallani, de jómagam talán 12-13 éves lehettem, amikor az egyik rokonom kabátjának a zsebében megtaláltam az elsõ – még fekete-fehér – képsorozatot, és mondhatom most már bátran, semmilyen rossz hatással nem voltak rám. Úgy egy tucat fotó lehetett és mondjuk nyolcat a mai napig is le tudnék írni, pedig több mint három évtizede láttam õket, igaz, akkortájt gyakorta. Volt például egy kép, amelyiken a nõ fejen állt és úgy tömítették, folyton azon gondolkoztam, hogy vajon tényleg jó lehet-e neki. Ha valaki tudja a választ, kérem értesítsen. Igazi szexújságot – egy olasz magazint – elõször az uszoda öltözõjében láttam, az egyik srác papája hozta és óriási szenzáció volt. Egy éjszakára kölcsön is kaptam, nem láttam a boldogságtól. Csak az bosszantott, hogy a szöveges részeket nem tudtam elolvasni, marhára kíváncsi lettem volna rá, hogy miket beszél a rendõr hadnagy a titkárnõjének, miközben az íróasztalon hátulról döngeti. El is határoztam mindjárt, hogy megtanulok olaszul, de mint annyi nagy és nemes álmom, ez is elporladt az élet viharában. (Ez milyen bugyuta mondat, de most már nincs kedvem kiszedni a gépbõl. Legalább látják az olvasók, mennyire megfog a téma, ûznek elõre a gondolataim.) Szóval akkor térjünk rá most már komolyan az igazi szakirodalom témakörére. Ebbõl a fajtából Dr. Benjamin Spock „A gólya hozza?” címû alkotása maradt meg bennem a legélénkebben, mert le volt rajzolva egy nõ szép, kerek fenékkel és a puncijára mutatott egy nyíl: hüvelybemenet. Ezt nagyon viccesnek, ugyanakkor izgatónak találtam. Késõbb Resti Pisti direkt behozott az iskolába – ez már a gimnáziumban történt – egy vaskos kötetet („Orvos a családban”), abban is volt egy majdnem ugyanilyen rajz, csak nagyobb. Resti Pisti bevallotta, hogy õt is izgatja a rajz, csak azt nem érti, hogy

41

ha õ is meg a nõ is állnak, hogyan tudja bedugni neki, mert a rajzon a punci belsejének mértani szöge sehogyan sem akart megfelelni az õ felálló farkáénak. Arra jutottunk, hogy a legjobb lenne élõben kipróbálni, de ebben semmi újdonság nem volt, hisz’ állandóan azt akartuk, a punci elhajlási szögétõl teljesen függetlenül. Ezzel mintegy egyidejûleg Resti felhívta a figyelmem a csikló kitüntetett szerepére, egyenesen azt állította, hogy minden azon áll vagy bukik. (Mármint a csiklón.) Azt hitte a Resti, hogy ezzel nekem újat mond, pedig addigra már Pincér Toncsi régen elmagyarázta nekem: „Idefigyelj apuskám, a sok pupák azt hiszi, hogy amikor benyúl a nõnek, akkor tövig be kell gyömöszölni a kezét. Pedig a legjobban azt szeretik, ha a pöcküket cirógatod, az pedig kívül van nekik, a punci tetején.” (Láthatják, kiváló mestereim voltak.) A Káma Szutrát már említettem, az is jó könyv volt, de a hetvenes évek Magyarországában viszonylag keveset lehetett felhasználni az útmutatásaiból. Mindenesetre amikor az egyik barátnõm, a Táncos, Tunéziából hozott egy csomag füstölõt, azonnal az õsi hindu felvilágosító irodalom remeke jutott eszembe, gondoltam a legközelebbi dugásnál ki is próbálom az icipici cigarettácskákra emlékeztetõ, illatos rudakat. Úgy is volt, ám a kifinomult szex akkoriban még nem hódította meg az egész világot. Már a Táncos bugyiját akartam lehúzni éppen, amikor éktelen füstszagra lettem figyelmes – meg apám is átkiabált a másik szobából, de volt benne diszkréció, még a tûzvész fenyegetõ réme sem vette rá arra, hogy ránk nyissa az ajtót –, aztán már láttam is a füstöt a félhomályos szobában. Kiderült, hogy a már eleve is állati büdös füstölõtõl lángra kapott a pokróc is, jó tíz napig olyan szag terjengett a szobámban, mint egy putriban. Ráadásul Táncost annyira gyötörte a lelkiismeret-furdalás – mégiscsak õ hozta a füstölõt, pedig nem is volt szakember –, hogy aznap este már nem is volt kedve dugni. Mondtam neki, hogy akkor legalább engem tegyen boldoggá, de õ ezt

42

megalázónak tartotta, amiben – így utólag belegondolva – igaza volt. Azért óriási szerencsém is volt akkor. Hazakísértem a Táncost, már éppen ballagtam visszafelé, amikor összefutottam Resti Pisti barátnõjével. Legalábbis azt hittem, hogy a barátnõje, mert délután még a saját szememmel láttam, amint kézen fogva távoznak az iskolából. Ezzel szemben mondta nekem a lány, hogy õ most már egyáltalán nem a Restinek a barátnõje, éppen most szakítottak, sõt eddig is csak azért volt együtt a Pistivel, mert nem talált magának egy olyan rendes fiút – és itt érdeklõdõn, mélyen a szemembe nézett – mint például én. Erre én is mondtam neki, hogy egy Tunéziából származó füstölõ kapcsán már én sem vagyok együtt a Táncossal, ami persze nem volt igaz, de hihetõen hangzott. Erre fel mindketten úgy tettünk, mintha vigasztalhatatlanok lennénk és egymást kellene vigasztalnunk. Resti Pisti barátnõje el is jött hozzánk, egyáltalán nem zavarta a füstszag, talán akkorát csalódott a Pistiben, hogy ez már nem is számított neki. Plusz még kiderült, hogy nem kell bemennie a kollégiumba, mert a nevelõk úgy tudják, hogy hazautazott, a szülei pediglen úgy, hogy a barátnõjéhez. Nálam töltötte az éjszakát a Resti nõje és el is határoztam, hogy vele fogok járni, sokkal feszesebb teste volt mint a Táncosnak, pedig higgyék el, ez nagyon nagy szó. (Itt egy kis kitérõt kell tennem. A szüleim nagyon rendesek voltak nõügyekben is. Soha nem szóltak bele, hogy ki mikor alszik nálam, pedig olyan szobám volt amelyiken át kellett (volna ) járniuk, ha a konyhába akartak (volna) menni. Amennyiben ez valamilyen oknál fogva mégis elkerülhetetlenné vált, úgy suhantak át a helyiségen, hogy egyetlen pillantást sem vetettek az ágyam felé. Édesapám egyetlen egyszer adott – igaz, örökérvényû – útmutatást ez ügyben: „Föl ne csináld!”) Szóval úgy nézett ki, hogy a Resti Pisti barátnõje meg én elválaszthatatlanok leszünk. Egészen hétfõ reggelig. Mire

43

beértem az iskolába – a reggeli edzések miatt mindig csak a második órára – a lány már bensõséges beszélgetésben volt a Restivel, látszott, hogy egyáltalán nem vitatkoznak. Délig várok, gondoltam, de akkor meg már kézen fogva hagyták el a helyszínt, s mindezt úgy, hogy engem egyikõjük sem tájékoztatott a fejleményekrõl, különösképpen pedig azok okairól. Ezt egyáltalán nem értettem. Tényleg komolyan gondoltam, hogy járni akarok a Resti (volt) barátnõjével és azon a bizonyos éjszakán úgy éreztem, ehhez adott is minden feltétel. Sõt, úgy éreztem, a lány is úgy érzi. Erre fel nem szól egy szót sem, megint összeáll a Pistivel. Arra gondoltam, hogy – bosszúból – elmesélem az egészet a leginkább érintettnek, de mire mentem volna vele? Ha el is hiszi a Pisti egyáltalán, legfeljebb megharagszik – rám! A lány meg úgysem lesz az enyém, mert õ is megharagszik, akkor már ismertem annyira a nõket, hogy ebben biztos legyek. Elhatároztam viszont, hogy ezentúl én csak tiszta lapokkal játszom és ehhez azóta is tartom magam, pedig marha sok gondot okoz. Ha dugok valakivel, tudnunk kell mindkettõnknek, mi az ábra. Ez most egy kapcsolat, házassági ajánlat, üzlet, szex vagy micsoda. Szóval ez lett a hozadéka a Káma Szutra böngészésének. Egy kisebb tûzvész, egy éjszaka a legkeményebb húsú lánnyal és egy csalódást követõ komoly elhatározás. Ámde a Resti Pisti mellett ne menjünk el szó nélkül, mert csuda jó fej volt (az ma is). Onnan van a neve, hogy amikor a Lófejût meg akarta hívni az iskolai bálba, bátorságot meríteni átment a közeli vasútállomás negyedik vágánya mellett székelõ restibe, meginni egy felest. Az ezt követõ események azonban szörnyû fordulatot vettek. Pisti a matematika órán bóbiskolt egy keveset – ezt különben konyak nélkül is megtette olykor –, így hát a szünetre, amikor is oda kellett volna menni a Lófejûhöz, megint józannak érezte magát. (Nem ismerte még az alkohol

44

alattomos természetét.) Átment tehát újólag a restibe, megint megivott egy felest, a helyzet csak annyiban rosszabbodott, hogy a második italra már úgy kért kölcsön. Nem tudom, milyen óránk következett, Pisti állapota azonban szemlátomást romlott, halkan kacarászott. Mondtam is neki a tízpercben, hogy szerintem már elég bátor ahhoz, hogy lépjen az eredeti elképzelések szerint, de Pisti még mindig úgy érezte, nem eléggé bátor. Végül is a Lófejû az iskola egyik legjobb nõje volt, tényleg nagy elszántság kellett hozzá, hogy valaki csak úgy randira hívja. Ott tartottunk tehát, hogy Pisti lélekben még nem volt felkészült, a folytatást meg gondolom kitalálják. Úgy van: irány a negyedik vágány, a harmadik konyak. Író tanár úr az iskola legbékésebb tanerõi közé tartozott, de õ sem hagyhatta szó nélkül a dolgot, Pisti ugyanis a szó klasszikus értelmében berúgott. Még ott, az alkohol hatása alatt, elmondta, hogy az egész csak a Lófejû miatt van, neki magának amúgy esze ágában sem lett volna inni, pláne hogy utálja a konyakot, de a restiben csak az volt. Mindezeket a Pisti viszonylag érthetõen és összefüggéseiben elõadta, Író pedig figyelmesen és megértõen végig is hallgatta. A helyzet azonban nem elméleti megoldást követelt, mert hiába a megértés, ha Pisti tökrészegen megy ki a következõ szünetre, ne adj’ isten megint átballag a negyedikre. Író tehát elhatározta, hogy haza kell vinni a szerelem megviselt áldozatát, de úgy, hogy senki emberfia meg ne lássa. Ehhez két harcosra – egy elõõrsre és egy támogatóra – volt szükség. Turbó volt az elõõrs én meg a támogató. Turbónak az volt a feladata, hogy kifürkéssze, mikor nincs a helyén a gondnok. Ez nem volt túl nehéz, a gondnok is a negyedikre járt, meg amúgy is, mindenféle indokkal, gyakorta hagyta el a támaszpontját ami egy bedeszkázott iskolai padból és egy körülbelül ezeréves vasúti székbõl állt. (Képtelen voltam felfogni, hogy egy ilyen szék miképpen bírhat el egy százkilós gondnokot. Nem volt bizodalmam a fizikában.)

45

Mármost, amikor Turbó jelzett, hogy szabad az út, elindultam Pistivel a fárasztó – és némely’ következményeiben végzetes – útra. Sokkal nehezebb volt, mint gondoltam volna. Nem a Pisti, hanem a meggyõzés. Mert nem akart jönni. Dicséretére legyen mondva, nem feledkezett meg a Lófejûrõl, most már elég bátornak érezte magát, hogy meghívja a bálba. Muszáj volt hazudnom, azt találtam ki, hogy elõtte, még egy végsõ erõgyûjtésre, átmegyünk a restibe. Erre aztán megindultunk. Úgy számítottuk, hogy amikorra a Pisti szülei hazaérnek, addigra éppen kialussza magát. (Mi sem ismertük az alkohol alattomos természetét.) Mert a kérdéses idõpontra – amikor is az anyukája hazajött – a Pisti nem sokat józanodott, ezzel szemben folyton hányt. Teljes csõd. Az elkeseredett anyuka – nyilván éppen elkeseredésében – engem meg a Turbót vádolta azzal, hogy leitattuk a kisfiát, az fel sem tûnt neki, hogy mi egyáltalán nem voltunk részegek. A Turbó még mondta is, hogy az nem lehet, mert mi nem vagyunk részegek, de egy felzaklatott és mélyen csalódott anyukát nem lehet józan érvekkel meggyõzni. (Még egy higgadtat se nagyon…) Ennek a vádnak a súlya alatt rogyadozva hagytuk el a terepet, mert tényleg rosszul esett, hogy segíteni akartunk a barátunknak, aztán mi lett belõle. Rosszkedvûen ballagtunk vissza Turbóval az iskolába, de a barátom közben mondott egy nagyon tanulságosat. Azt mondta: „Te! Idefigyelj, ez a Pisti egy nagyon jóképû srác, bomlanak érte a nõk. És lám, neki is inni kell, hogy a Lófejût le merje szólítani. Pedig biztos, hogy a Lófejû is bomlik a Pistiért. Akkor ez hogy van?” Ez jó kérdés volt a Turbótól. Akkor kezdtem el kapiskálni, hogy a jóképûség meg a nõk körében aratott siker nem okvetlenül járnak együtt. Este aztán az elméletem fényesen igazolódott is. A Lófejû egy olyan hapsival jelent meg a bálon, hogy a vastag talpú cipõjében is lehetett összesen 25 kiló, ráadásul a szemüvege majdnem olyan vastag volt, mint a cipõjének a talpa. (Ne fedjük, a Pisti meg mégiscsak testnevelés tagozatra járt.

46

Plusz a jóképûsége.) Ezzel együtt õ otthon feküdt iszonyú fejfájások és szülõi szidalmak közepette, mígnem a Lófejû ugye… Lásd fentebb. Kikombináltam, hogy ha a Pisti csak egy kicsit is bátrabb, akkor biztos, hogy õ a bál királya, oldalán az iskola egyik legjobb nõjével. És különben is, mit veszített volna, ha a Lófejû nemet mond neki? Semmit. Messzire tekintõ tanulságokat vontam le tehát az esetbõl: sohasem fog veled dugni az a nõ, amelyiknek nem mondod meg, hogy meg akarod dugni. Ezt axiómaként (alaptörvényként) kell elfogadnunk, vitathatatlan. Csakhogy nem olyan egyszerû ez a gyakorlatban. Vegyük példának okáért a Lófejût, akinek a neve megtévesztõ. Nagyon is szép arca volt neki – hogy a többirõl ne is beszéljek –, de a csajok az iskolában kitalálták rá, hogy olyan a feje, mint egy lóé. Nyilván irigységbõl találták ki ezt a marhaságot, de a fiúk, akikkel a Lófejû szóba sem állt, egyetértettek. Bezzeg, ha valakivel szóba állt vagy csak rámosolygott, rögtön nem úgy látta az érintett, hogy a Lófejûnek olyan a feje mint egy lónak. Onnantól úgy látta, hogy a Lófejû az iskola egyik legjobb nõje, ami viszont teljesen megfelelt a valóságnak. (Azóta hallgatom én enyhe kis mosollyal, amikor mondjuk a Pamela Andersonra azt mondja valamelyik nõ, hogy szerinte lógnak a mellei. De a pasik is mondanak ám ilyeneket, például a strandon, amikor már kilátástalan a helyzet, ezzel vigasztaljuk magunkat: gondolj bele, hogy el fog ez hízni. Az már fel sem merül, legföljebb a lelkünk mélyén, hogy most viszont egyáltalán nem kövér, márpedig mi most akarnánk megdugni.) Na, a kitérõ után térjünk vissza a Lófejûhöz. Jó nõ meg minden, de most akkor én meg merjem-e neki mondani, hogy járni akarnék vele (a valóságban megdugni). Nehéz kérdés, mert az ember fél a kudarctól. Végiggondolja, hogy mi a fenét csíphet rajta egy ilyen jó nõ, mint például a Lófejû és arra a megállapításra jut, hogy kevés ilyesmi van benne. (Önbizalomnak annyi.) Ha mégis megpróbálja, esetleg

47

kiröhögik. Elõbb csak a Lófejû – már ez is éppen elég – aztán meg az egész iskola. Jobb tehát, ha az ember úgy csinál, mintha egyáltalán nem érdekelné õt a Lófejû, és elnevezi teszem azt éppen Lófejûnek. De mi van, ha a dolog mégsem hagyja nyugodni, mert mégsem tartja magát annyira esélytelennek, hiszen a múltkor is milyen szépen rámosolygott a büfénél. Nehéz kiszámítani egy ilyen mosoly valódi értékét, mert könnyen megeshet, hogy a Lófejû mindenkivel ugyanolyan kedves, a mosolya tehát semmi különöset nem jelent. Ez esetben ugyanott tartunk mint az elején, vagyis ahol a part szakad. De elõfordulhat – igaz, ez a ritkább –, hogy a mosoly mégis jelent valamit. Akkor mi van? Bátorságot kell gyûjteni, de láthatták, hogy az hova vezethet rossz esetben. Van egy másik taktika is, a puhatolózás. Lehetõleg minél többet sündörögni a Lófejû osztálytársai körül, hátha valamelyik elejt egy sokatmondó megjegyzést, mondjuk: „ a Lófejû nagyon bír téged” vagy ilyesmi. A közvetlen bekerítés is egy lehetõség, csak sokkal veszélyesebb. Mert azt már mások is észrevehetik, ha a Lófejû körül sündörög állandóan az ember, és ugyanúgy kiröhöghetik, mint az elsõ esetben. Nincs mese, elõbb vagy utóbb egyértelmû jeleket kell adni, különben az iskola egyik legjobb nõje örökre Lófejû marad a szememben és soha sem tudom meg, mi lett volna, ha… Az a leghülyébb ebben a helyzetben, hogy az egyezményes jeleket mindenki ismeri, teljesen másról szólnak, mint a dugás, sõt, a lényegrõl gyakorta el is terelik a figyelmet, mégis muszáj használni, ha célba akarsz érni. (Egyszer a Sakkos azt mesélte nekem, hogy az egerek azért kergetõznek dugás elõtt, hogy kimelegedjenek, mert attól nõ a vágyuk. Ilyesmi lehet a jeladás is, az ember tisztára izgatott, kimelegszik és nõ a vágya.) És most konkrétan: kölcsönkértem a Lófejûtõl valami könyvet. Ez már ráutaló magatartás, mert õ pontosan tudta, hogy az iskola hatszáz tanulójának bármelyikétõl kölcsön

48

kérhettem volna. Most az õ térfelén volt a labda. Oda is jött hozzám három nap múlva, hogy na akkor, hol a könyv. Mondtam, hogy nincs nálam, de délután oda tudom adni, ha kell… Ez volt a sorsfordító pillanat. Ha azt mondta volna, hogy nem érdekes, ráér, akkor annyi. Ezzel szemben azt mondta, hogy a délután neki éppen jó, hol tudom odaadni a könyvet. Mondtam, hogy nekem zavaros most az életem, nem nagyon tudok eljárkálni, mi lenne, ha eljönne hozzánk. Két variáció lehetséges ilyenkor. Az elsõ: nem érdekes, akkor inkább hozd el holnap. Ez azt jelenti magyarul, hogy esetleg dugok veled, de még nem tartunk ott. A második: jó, hol laktok? Ez viszont annyit tesz, hogy már ma délután esedékes a dolog. Én a kettes számú választ kaptam akkor, és ez életem egyik legboldogabb pillanata volt. Ahogyan boldog volt az a délután is. Lófejû rendes volt, megmondta, hogy nem akar semmi komolyat, de a barátja edzõtáborban van, márpedig õ nem bírja férfi nélkül. Ha meg tudom állni, hogy senkinek nem beszélek róla, most az egyszer dughatunk, de aztán vége. Nem beszéltem róla soha senkinek, életemben most elõször mesélem el önöknek, ezeken a lapokon. Csak oda akartam kilyukadni, hogy a felvilágosító szakirodalom – szerintem – nem sokat ér, mert például semmi sincsen benne arra vonatkozólag: hogyan úszhattam volna meg a Lófejûvel kapcsolatos izgalmas, ámde fárasztó – valamint idõt rabló – tortúrát. Ezeket kellene valahogyan tanítani. Vagy egyezményesen bevezetni a teljes õszinteséget. Odamehetnék mondjuk a metrón egy nõhöz az alábbi szöveggel: „Elnézést asszonyom, maga nagyon tetszik nekem. Azt szeretném kérdezni, lenne-e mód arra, akár most, akár a közeljövõben, hogy lefeküdjön velem?” És akkor nem törne ki a botrány, nem csattanna el esetleg egy pofon is, hanem csak annyit mondana a nõ: „Sajnos fiatalember, nincsenek jó híreim. Egyrészt maga nem tetszik nekem. Másrészt pedig szeretem a férjemet.”

49

Köszönöm asszonyom, mondanám én, és mindketten mennénk a magunk dolgára. Biztosan nyugisabb lenne a világ, de azért az udvarlásnak is megvannak a maga szépségei. (Ezt csak úgy írtam, a romantikusabb lelkek kedvéért.) A másik bajom az általam leghitelesebbnek tartott – és eléggé el nem ítélhetõ módon: általam kedvelt – szakirodalommal, a pornóval az, hogy messze esik a valóságtól. Szerintem olyan nõk, mint amilyenek ezeken a filmeken meg újságokban szerepelnek, egyszerûen nem is léteznek. (Leszámítva legújabban az amatõr változatokat.) Ráadásul olyasmiket csinálnak, amiket az ember maga is szívesen csinálna, de hát hogyan? Nézegetem ezt a legújabb videót is: két pasi meg öt nõ! (Ráadásul a nõk külön-külön is atombombázók, nem hogy még így együtt.) Mindenki kefél mindenkivel és mindenki élvezi is. A nõk is, kivétel nélkül. Orgia a javából, márpedig szerintem ilyenek a valóságban nincsenek is. Vagy lehet, hogy csak nekem nem volt szerencsém? Pedig az elsõ tömeges dugást már a gimnáziumban megpróbáltuk összehozni, egy osztálykirándulás alkalmából. Szegény Tanár úr, az osztályfõnökünk, még a huszadik érettségi találkozónkon is elborzadva emlékezett a történtekre. Hamvába holt ötlet volt pedig, inkább csak azért csináltuk, mert azt gondoltuk, így szokás, biztosan mindenki így csinálja. (Szerintem másokról mindig így gondoljuk, valahogy többet feltételezünk róluk, kiszínezzük fantáziával a valóságot.) Szóval valami nagyon nevezetes helyen voltunk – fogalmam sincs, hogy hol – és alig vártuk az estét. Sõt, ha jól emlékszem, meg is beszéltük a lányokkal, hogy az éj leple alatt átmegyünk hozzájuk, aztán ne tudják meg, mi lesz. Az lett, hogy tényleg átmentünk, de nem történt semmi. Mászkáltunk egy darabig ki-be a lányok szobájának ablakán, aztán ücsörögtünk a szobában és zavartan bámultuk

50

egymást. Éreztük, hogy valamit most tenni kéne, de annyira hülyén jött ki a helyzet, hogy azt elmondani nem bírom. Valamelyik pár tán’ csókolózott is, de ebben nem vagyok biztos. (Azt viszont bármiben le merném fogadni, hogy a párocska férfi tagja ezt az egészet késõbb már úgy mesélte el, mondjuk a katonatársainak, hogy hatalmas orgia volt, végigment az osztály minden nõjén. Az ilyen mesékben az a legszebb, hogy egy idõ után az ember maga is elhiszi. Komolyan!) Az egésznek az lett a vége, hogy a Szõke Lajos berúgott, vitába keveredett valami helyi Rambóval, de mire tettlegességre került volna a sor, megállapította, hogy a Rambó bunkó, mert koszos a körme, márpedig õ ilyen tahókkal nem mérkõzik meg. Nagyjából ennyi volt az elsõ orgiám, mindössze azt értem el vele – vállvetve az osztálytársaimmal –, hogy Tanár úr lelkén máig be nem gyógyuló sebet ejtettem. (Az iszonyatot csak tetézte, hogy másnap, amikor kirobbant a botrány, mármint a tény, hogy mi a lányoknál voltunk, valami marha nagy és híres templom elé értünk és ahelyett, hogy szájtátva nézegettük volna a nevezetességet, nekiálltunk focizni. Biztos, hogy ezekbõl nem lesz rendes ember, gondolta saját bevallása szerint Tanár úr, de az érettségiig még hátra volt két év.) Egy igazi orgia megszervezésérõl – vagy akár csak a részvételrõl – azonban nem mondtam le, a cél továbbra is ott lebegett a szemem elõtt. Jó fél évtizedet kellett várnom az alkalomra, ámbár a fentieknél valamivel sikeresebb kísérletek azért akadtak. Elmesélek egyet, jó? (Csak a tanulság kedvéért.) Életemnek egyik szép, ám fárasztó szakaszában felszolgálóként dolgoztam egy felkapott fürdõhely egyetlen számottevõnek nevezhetõ éttermében. A helyzetet súlyosbította, hogy a placctól talán száz méterre, az út túloldalán helyezkedett el az ifjúsági tábor, tele magyar és külföldi fiatalokkal. Több mint a fele nõ! De ha még ez sem

51

lenne elég, az étteremtõl fél kilométernyire béreltem egy szobát, teljesen egyedül, ám emeletes ággyal. A házinéni – egy tündéri öregasszony – elég óvatlan volt, mert elkövette azt a hibát, hogy nem tiltotta a nõzést. Engem nem zavar aranyoskám, mondta elbûvölõ mosollyal, csak ne hangoskodjanak. Ezt én nyomatékosan elmondtam az összes kollégának, mégis hangoskodtak olykor. Ebbõl már kiderül gondolom, hogy az étterem minden alkalmazottja, valamint a törzsvendégek egy tekintélyes köre, állandóan az én szobámra járt dugni, a végén már ki sem vettem a zárból a kulcsot. (Számoljuk végig: egy szezon körülbelül száz nap. Nyugodtan vehetünk napi két nõt – nem nekem, hanem összesen –, ez azt jelenti, hogy szobámban azon a mozgalmas és felejthetetlen nyáron legalább kétszáz lány és asszony fordult meg, s mindegyikõjüknek folt esett a tisztességén. De úgy vettem észre, ezt egyáltalán nem bánták.) Na, oda, arra a nyolc vagy tíz négyzetméterre terveztem én egy orgiát. Végül is két ágy volt, még ha emeletes is. Gondolhatják… Nemsokára el is jött az alkalom, valamelyik iszonyúan hosszú nap vége felé odaintett az asztalához egy fiatal, jó kiállású srác. Azt mondta, hogy a nõje meg annak a barátnõje most ugyan a WC-n vannak, de ettõl eltekintve azt üzenik, hogy tetszem nekik. Így mondta: nekik. – Úgy érted, mind a kettõnek? – bizonytalanodtam el, mert azért ez még a mi éttermünkben sem volt mindennapos. – Úgy – bólintott a lehetõ leghatározottabban a srác, és még hozzátette –, Feri vagyok, ha ez érdekel egyáltalán. (Nem érdekelt.) Figyelem! A következõ néhány oldalt csak felnõttek olvassák. Közülük is csak azok, akik nem idegenkednek a vaskosabb részletektõl.

52

Mielõtt visszatérnek a lányok a mosdóból, elmondom, mit is gondoltam Feri barátunk ajánlata kapcsán. Az a nagy igazság, hogy a természetesen szép, klasszikus szerelemétõl eltérõ szituációkat csak részegen, legalábbis spiccesen tudtam úgy-ahogy élvezni. Akkor ez nem fogalmazódott meg bennem, de utólag látom, hogy kivagyiságból, hím büszkeségbõl nem érdemes dugni. Mert mi munkál az emberben hamvas-fiatalon? Nem a szex volt a legfontosabb, hanem az, hogy dicsekedhessek vele. Botorul azt gondoltam, hogy amit a filmeken meg az újságokban láttam, amit a barátaim meséltek, az mind igaz, sõt: jó. Nem így van, de amikor Feri nõire vártam, hogy visszajöjjenek a mosdóból, ezt még nem tudtam, csak valahol legbelül éreztem. Siettem tehát a pincérek pultjához, striguláztam magamnak két felest (vodka), s azon melegében fel is hajtottam. A stratégia részét képezte a göngyöleges raktár részleges rendbe tétele is, idõt kellet adni a vodkának, hogy megbiccentse az agyamat. Amikor ez megtörtént, irány az öltözõ: borotválkozás, lábmosás valamint egy fél doboz dezodor (Bac márkájú). A teljesség érzetét az Ovenal szájvíz adta meg, igaz, legalább annyi került belõle az ingemre, mint a számba. Harckészültségben voltam! Vissza Feri asztalához, ahol már ott ültek a lányok, rettenetesen vigyorogtak. Eltekintenék a részletektõl, legyen elég annyi, hogy egyik sem pontosan úgy nézett ki, mint a szexmagazinok sztárjai. Ez még egy deci vodkával a fejemben is feltûnt. Egy-egy puszi kíséretében bemutatkoztam nekik, ez persze éppúgy felesleges volt, mint a Feri udvariassági gesztusa, a Kancsal meg is kérdezte mindjárt, hogy mi ez a fogkrémszag. Én azonban a fontosabb kérdésekre összpontosítottam, tisztázni akartam, hogy jól értem-e a helyzetet. – Most akkor úgy van, hogy mind a kettõtöket… – és itt

53

jelentõségteljesen mutattam a dugás nemzetközileg ismert, egyezményes jelét. A lányok az eddigieknél is jobban vigyorogtak, ebbõl már értettem. (Tisztán látszik, hogy magas színvonalú eszmecsere volt.) Colos erre megkérdezte, hogy nem hoznék-e nekik még egy üveg bort. Hohó! Egy pincér ébersége, mint tudjuk, sosem lohad ha a cehrõl van szó. Ezek kifizettetik velem a számlát, aztán lelépnek, a Roma, az egyik fizettetõs kollégám már járt így. Meg is fogadta akkor, hogy még jobban átvágja majd azután a vendégeket – fõleg a holland nõket –, de szerintem ez a Romának csak egy jó ürügy volt, amúgy is mindig azon járt az esze, hogy miképpen lehetne még jobban belekarcolni a számlába. (Ez a Roma csinálta meg az általam valaha is látott legnagyobb trükköt. Maradék – tán’ három napos – pörköltet felhigított, az lett a gulyásleves, „echte ungarische gulasch”, elegánsabban. Ugyancsak maradék borokból – némi cukor és csipetnyi szódabikarbóna roppant óvatos adagolásával – készült a pezsgõ. Száraz kenyeret is pirított a Roma, azt mondta a csúnya, feketedõ kis izékre: „brát brót”. Mármost az így keletkezett vacsorát kivitte egy roppant rátarti német asztaltársaságnak, közben végig mosolygott, hajlongott, és a németre megtévesztésig hasonlító nyelven karattyolt. És megették, jóízûen. Nem viccelek. De Roma bosszúja – mert azt mondta, bosszú volt a háború miatt – még nem ért véget. Akkora számlát fizettetett a németekkel, hogy abból szerintem odahaza vehettek volna egy kisebb kifõzdét.) Hát emiatt szólalt meg bennem a vészcsengõ, amikor a Colos a bort firtatta. – Nem akarok gizda lenni – mondtam és tényleg nem akartam –, de pénzetek van-e? Mert az tiszta, hogy zárás után fizetek, de egy jó csálinger inkább meghal, semmint hagyja magát a placcon átverni. Azt mondta erre a Colos, na mutasd meg neki Feri, és valóban, a Feri erre elõhúzott a farzsebébõl – ez általában

54

nem jó jel, mert az igazi menõk legfeljebb tárca nélkül hordják farzsebben a lóvét – egy hatalmas, fekete brifkót, tele pénzzel. Kivittem a bort. Ez is jófajta volt, mint a többi. Csak kannás (lédig) borunk volt, viszont rengetegféle borosüvegünk. Tetszés szerint állítottunk elõ bármilyen márkát. Sosem vette észre senki. Ezt csak úgy, a rátarti ínyenceknek mondom. Szóval a Colos még a szájához sem emelte a poharat, máris szóltam a Romának, hogy fizettesse le az asztalt, de rendes voltam, mert megkértem, hogy ne nagyon vágja át õket. Egy teljes személyzeti körömbe került, hogy a standolásról – ez a pakolás meg a mosogatás szakszerû neve – elengedjenek. Mindegy, kellett az idõ, mert akkor nekem már tervem volt. Az volt a tervem, hogy a Ninát, az ottani hivatalos barátnõmet is bevonom. Ez már hasonlított egy igazi pornó magazin felállásához: három nõ, két pasi. Tudtam, hogy a Nina nem fog hamar kötélnek állni, mégiscsak egy romantikus alkat. Igazam is lett, mert azonnal kifogásokat keresett: hogyan férünk el öten abban a kis szobában? Meg aztán lélektani aggályai is voltak: csak akkor dugok azzal a Ferivel, ha tetszik! Felemás érzés volt nekem, amit a Nina mondott. Azt vártam – vagy legalábbis jól esett volna –, hogy kikéri magának, mondván engem szeret, csak velem akar lenni. Ugyanakkor kézzelfogható közelségbe került a 3+2-es felállás, ez meg feldobott (ráadásul a vodka is egyre csak dolgozott). A szoba méretére vonatkozó aggodalmakat nem vettem komolyan és ez késõbb beláthatatlan következményekkel járt. Mielõtt elindultunk volna – a Colos, a Kancsal, a Nina, a Feri meg én – feltankoltunk italokkal, egy egész heti borravalómat vitte el, de a világ minden kincsét odaadtam volna azért, hogy egy igazi partiban benne legyek. Az hogy a Ninának tetszik a Feri, hamar kiderült, onnan, hogy körülbelül az étteremtõl tizenöt méterre leálltak csókolózni. Nem volt jó nézni, pedig nem is voltam

55

szerelmes a Ninába. Zavaromban azt mondtam a lányoknak, hogy: „Igyunk!” Mivel mást nem tehettek, ittak, de azért láttam, hogy várnak valamire. Újabb mentõ ötletem támadt, mert egy kicsit már el is ment a kedvem az egésztõl (a Nina csókolózása miatt), akkor meg azt mondtam, hogy: „Menjünk le fürödni!” Ez az egész társaságnak nagyon tetszett, így hát mentünk, de mire a partra értünk, már mindenki meztelen volt, csak én nem. Na, mi van, kiabálta a Colos már a vízbõl, úgyhogy levetkõztem. Azt nézd meg, kacarászott elragadtatottan a Kancsal, milyen „kajakos”. (Ez azt jelenti, hogy izmos, és több mint tíz év úszás valamint némi badibilding után – szerénytelenség nélkül állíthatom –, tényleg az voltam.) Kellett is ez a kis önbizalom-növelõ rikoltozás, mert már tisztára el voltam keseredve a Nina miatt. Nem láttam õket rendesen az éjszakában, de a hangokból ítélve nagyon úgy tûnt, hogy már dugnak is a Ferivel. A biztonság kedvéért ittam még legalább egy deci vodkát mielõtt a vízbe mentem volna. Esküszöm, nem tettem még öt tempót sem, a Colos meg a Kancsal közös erõvel elkaptak, az egyikük pont a legfõbb helyen. Vannak pillanatok, amikor az alkohol éppen azon a szinten dolgozik, hogy kellemes elegyet képez a férfiassággal. Na, ez egy ilyen pillanat volt, ráadásul két meztelen, fiatal nõ pajzánkodott körülöttem, még ha csak kevéssé hasonlítottak is a szexmagazinok sztárjaira. Egyszóval már ott a vízben megesett az eset – emlékszem, a Colos folyton azt kiabálta, hogy hátulról-hátulról –, de volt annyi lélekjelenlétem, hogy a kilövést tartalékoljam az igazi bulira. Tudtam, hogy azon az estén nekem csak egy esélyem van. (Lásd: két deci vodka.) Felocsúdva – már a parton – látom ám, hogy a Nina csuromvizesen, meztelenül, de ténylegesen boldogan vigyorog. Ezen aztán feldühödtem, már ki is ment a fejembõl, hogy én beszéltem rá a partizásra. – Tetszik? – kérdeztem a Ninától epésen, de õ nem érzékelte a hangsúly jelentõségét.

56

– Ühüm – bólogatott az a kéjsóvár perszóna – marha nagy van neki! Ezt aztán tényleg nem kellett volna mondania. Biztosan nem akart bántani, hisz’ honnan tudhatta volna: egy férfi legnagyobb félelme, hogy a másikkal jobb, mint vele. Ez a teljes megaláztatás. Ezért van az, hogy a hûtlen és lebukott nõt mindig arról faggatja az ember, hogy, na és milyen volt, jó volt? Ragaszkodom a legapróbb részletekhez is, pedig tudom, hogy minden mondat egy tõrdöféssel ér fel, az önérzetemet illetõen. A rohadt Nina, gondoltam, majd én megmutatom neki! (Fellángolt bosszúvágyamnak a Colos meg a Kancsal voltak az egyedüli haszonélvezõi.) Felcihelõdtünk, még én mondtam a lányoknak, hogy felülre is vegyenek valamit, úgy húsz évvel ezelõtt nem volt mindennapos a monokini. Mire a kis szobámhoz értünk, már mindenki menthetetlenül részeg volt, még a fürdés ellenére is. Nem is ez volt a legnagyobb baj, hanem hogy elfeledkeztem a Fürgérõl. A Fürge egy kollégám volt az étteremben – onnan volt a neve, hogy egyszer negyven perc alatt vitt ki egy erõlevest –, állandóan injekciózta magát valami szerrel, négy vagy öt foga volt elöl, de folyton hajtotta a nõket. Tényleg szólt nekem a Fürge, hogy este beugrana hozzám, de mint mondtam, elfelejtettem. Nagy nehezen lecsitítottam a társaságot, ám amikor felkapcsoltam a villanyt, óriási sikoly rázta meg az amúgy is zaklatott éjszaka viszonylagos csendjét. Mondta is nekem utána a Tonna, hogy nem szemérmességbõl sikoltott, azon õ már rég túl van, hanem mert rohadtul megijedt. Nem is csodálom. Ott gyömöszöli a Fürge a Tonnát, és egyszer csak valaki felkapcsolja a villanyt, tényleg hátborzongató… Hamarjában megbeszéltük azért, hogy hagyjuk õket befejezni, pedig a Tonna utána azt is mondta, hogy õ a maga részérõl szívesen beszállt volna, csak attól tartott, hogy a Fürge esetleg kurvának nézi. (Nem akartam neki mondani, hogy ettõl nyugodtan

57

maradhatott volna, a Fürgének amúgy is megvan a maga véleménye.) Vártunk tehát a végkifejletre, de a Nina meg a Feri nem akartak nyugodni, hiába mondtam nekik állandóan, hogy igyunk, azok csak nyalták-falták egymást, mire megtaláltam a vodkás üveget, a Nina már megint teljesen meztelen volt. Elképzelhetik, hogy mennyire dühös voltam! Nem volt mit tenni, én is elkezdtem gyömöszölni a Colost – neki volt a nagyobb melle meg a formásabb feneke –, de akkorra már mind a három lány visítozott. (Lehet, hogy bent a szobában a Tonna is, de az nem hallatszott annyira.) Nem tudnám megmondani, hogy a részegségtõl vagy a gyönyörtõl visítoztak-e, de a házinéni szempontjából ennek nem is volt jelentõsége, mivel határozottan megmondta, hogy õt nem zavarja a nõzés, csak akkor, ha zajongással párosul. Ezt én tudtam, de már nem lehetett semmit tenni. – Miért nem mennek a szobába, Károly? – ezt kérdezte a házinéni, de még az volt a szerencse, hogy a tényleges helyzet csak a mondat elhangzása után vált elõtte világossá. Szerintem azt hitte, hogy rémeket lát. Kissé jobbra a Nina lábai között a Feri, mögöttük nem sokkal a Colos térdel, akit én hátulról döngetek, eközben a Kancsal egy üveggel a kezében ide-oda szaladgál és visít. Ez a kép tárult a házinéni elé és már csak annyit tudott mondani, hogy menjenek a szobába Károly, nagyon kérem. Menten kijózanodtam. Tényleg nagyon szerettem azt a nénit, még most is lelkiismeret-furdalásom támad, ha arra a nem is tudom, milyen éjszakára gondolok. Mert hiába vittem neki bonbont meg virágot, amikor a bérleti idõ lejárt, láttam rajta, hogy már sohasem tud úgy szeretni, mint az elején. Pedig még azt is mondta, hogy fiatalság bolondság, de éreztem, hogy nem igaziból mondja. Persze a többieknek nem voltak ilyen lelki problémái, még arra is alig tudtam rávenni õket, hogy legalább kussoljanak egy kicsit. Akkor meg a Kancsal kezdett el

58

nyafogni, hogy mindig ez van, õt senki nem akarja megdugni, mert kancsal. Még pityergett is. Erre aztán a Feri elkezdte vigasztalni, hogy egyáltalán nem errõl van szó, csak rá még nem jutott idõ. Tényleg nem értettem, hogy mi baja van a Kancsalnak, hiszen a vízben már kapott egy kis ízelítõt. Ráadásul tényleg messze volt még a hajnal. (Másnap magyarázta el a Kancsal sírását a Colos. Azt mondta, hogy lényegében lelki baja van a Kancsalnak, mert az a meggyõzõdése, hogy a szemei miatt bánnak vele rosszul a férfiak. Ez hülyeség, nem kell ahhoz kancsalnak lenni, hogy az emberrel rosszul bánjanak, itt vagyok példának mindjárt én. Ezt válaszoltam a Colosnak, és a Nina szemérmetlen viselkedésére gondoltam, fájdalmas lélekkel és megsértett hiúsággal.) Biztatóan vigyorgott rám a Feri, hogy csináljak már valamit a Kancsallal, de én akkor már szentül elhatároztam, hogy addig semmit nem csinálok, amíg a Fürgéék be nem fejezik. Ez is bekövetkezett nagy nehezen, a Tonna olyan fensõbbségesen nézett végig a másik három lányon, amikor a dugás után kijött a szobából, mintha õ nem akart volna maradni. (A saját bevallása szerint is.) Végre szabad volt a pálya, mind az összes nyolc négyzetméter. Az a piszok Feri nem akart leszállni a Nináról, mindjárt le is döntötte, ahogy bementünk, méghozzá az alsó ágyra. Én meg felmásztam és hallottam, amint a lányok egyetértõen megbeszélték, hogy most már tényleg a Kancsal következik. Mellém is feküdt rögvest, de akkor meg a Colos kezdett el nyafogni, hogy õvele most akkor mi lesz, õ sem csak nézelõdni jött. Erre mondta neki a Feri, hogy menjen oda hozzájuk, majd õ segít a probléma orvoslásában. Akartam nekik szólni, hogy ebbõl baj lesz (száz éves, emeletes gyerekágy!), de a Kancsal lefoglalta a számat. Nem is szívesen folytatom, mert annyira banális, meg biztos ki is találták már. Úgy bizony: a legnagyobb döngetés kellõs közepén leszakadt az ágy. Újabb sikolyok, személyi sérülés nem történt. Még a Ninának állt

59

feljebb, hogy õ megmondta elõre, kicsi lesz a hely. Azt már nem gondolta végig azzal a kéjsóvár eszével, hogy hova a fenébe mehettünk volna. Különben igaza volt, mert az ágy összeomlásával valóban tarthatatlanná vált a helyzet, különösen ha hozzávesszük, hogy a házinéni megint felkapcsolta a villanyt. Pont láttam az ablakát. Ez már tényleg rémisztõ volt, pláne hogy a Feri azt javasolta, hogy majd õk folytatják az udvaron, mert bent úgysem férünk el. Azt már nem, hördültem fel, mint a kicsinyeit védelmezõ anyaoroszlán, akkor inkább soha többé nem dugok. Féltékeny vagy, sziszegte erre a Nina és ebben igaza is volt. A legfontosabb azonban mégiscsak az volt, hogy a házinénit hagyjuk már végre békében. Határozottságot követelt a szituáció, ezért mondtam azt az ágy romjaira kapaszkodva, hogy vagy kuss lesz, vagy mindenki hazamegy a francba. Lehet, hogy a lányok is kijózanodtak, de az is lehet, hogy csak a további gyönyöröket látták veszélyben, mindenesetre abbahagyták a sikongatást. Innentõl az éjszaka a normális mederben zajlott tovább, mindenki dugott mindenkivel, de már szép sorjában, beosztva. Még jó is, hogy külön-külön voltunk, mert engem nagyon zavart a Ferit ágaskodó férfiassággal látni. (Azt mondják a szakemberek, hogy mindenkiben van egy cseppnyi homoszexuális hajlam, hát bennem nem volt, meg nincs is. Kifejezetten visszataszítónak találok – élõben – egy álló dákójú férfit.) Maradt tehát egy összeomlott ágy – fél liter pálinkáért tákolta össze egy ezermester, miközben állandóan heherészett meg kacsingatott – és a Nina. Azt kérdezte õ tõlem az eset után nem sokkal, hogy miért haragszom rá, amikor én akartam az egészet. Nem haragszom, azt hazudtam, mert mégsem mondhattam, hogy azért vagyok rá dühös, mert a Ferivel szemlátomást legalább olyan jó volt neki, mint velem. Sõt… Ezt nem mondhattam a Ninának, pedig ez volt az igazság. Úgy tettem tehát, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, a Nina csak azt vette észre,

60

hogy mindenféle akrobatamutatványokkal kápráztatom el az ágyban, bosszúból a Feri miatt. Már úgy untam az egészet, mint a fene, de képes voltam órákig gyömöszölni, csak hogy bebizonyítsam, ki a jobb. Mondta is a Nina, hogy velem a legjobb, erre aztán mindjárt ott is hagytam. Ez hiba volt, mert utána a Fürge elérkezettnek látta az idõt arra, hogy színt valljon. Elmesélte, hogy nem akart megbántani, mégiscsak kollégák vagyunk, de õ már eddig is megdugta néhányszor a Ninát, jó hogy otthagytam, legalább nem kell ezután titkolózniuk. Tényleg rendes volt a Fürge, na. Ezzel az egésszel csak arra akartam újólag felhívni a figyelmet, hogy a jelenleg rendelkezésünkre álló szakirodalom – szerintem legalábbis – nem ad kielégítõ útmutatást a boldogságot keresõ, nyitott lélek számára, Hogy tudniillik mi a konkrét teendõ, például akkor, amikor a Nináról csak utólag tudom meg, hogy a Fürgével is kefélt. De a kérdéseket, már csak az eddigiek alapján is, hosszasan sorolhatnám. Azt tervezgetem, hogy íratok én egy igazi könyvet, valódi szakemberekkel, amiben aztán benne lenne a válasz minden ilyesfajta sorsdöntõ kérdésre. Addig is, maradnak a pornókazetták, „l’art pour l’art”. De ha már itt tartunk, be kell vallanom valamit, töredelmesen. Én hosszú-hosszú ideig azt hittem, hogy ezeket a disznóságokat csak férfiak szeretik nézegetni, kizárólag az õ számukra készül. De nem! Akkor vált gyanússá a dolog, amikor elõször jártam Ausztriában. Már az megbabonázott, hogy – kis hazámmal ellentétben – szabadon árulták a szakirodalmat és ez senkit nem is érdekelt különösebben, még az ég sem szakadt le. Úgy készültem tehát – a schilling tekintetében –, hogy legalább három újságot tudjak venni magamnak, az általánosnak mondható számítógép-alkatrészek mellett. Meg is vettem, boldogan vittem a szállodába. Kleopátra, aki tényleg úgy nézett ki, mint az ókori királynõ, éppen fürdött. Mire mellém telepedett az ágyba, én már javában böngésztem az

61

újságot, azt gondoltam, Kleopátra úgyis elalszik mellettem. Nem úgy biz’! Egyre élénkebben kezdte nézegetni a gusztusos kis képeket, azt hittem, csak azért, hogy minél jobban el tudjon szörnyülködni. Sóhajtozott egy darabig, aztán nézegette tovább. – Mi van? – kérdeztem tõle és azt gondoltam, mi a fenéért nézegeti, ha egyszer ennyire viszolyog tõle. (Egyre nagyobbakat sóhajtozott.) – Én sem vagyok fából – mondta erre a Kleopátra, és akkor nyilallt belém a gyanú. – Miért, ez neked is tetszik? – kérdeztem visszafojtott örömmel. – Hát persze! – vágta rá Kleopátra határozottan – nézd meg például ez a srácot, milyen jó segge van. Kész voltam. Rádöbbentem, hogy a pornóipar nem csak a férfiak számára termel, de hogy miért pont a sztár segge ebbõl a fontos, azt akkoriban még nem tudtam. Szóval ki bevallja, ki nem, az olyan filmeket, újságokat a nõk nagy része is szereti. Az viszont tény, hogy a videotéka pornó részlegében még csak elvétve sem találkozik az ember magányos nõvel. Olyan lehet ez nekik, mint egyedül beülni egy szórakozóhelyre. A nõi magányosság szégyen, úgy látszik, de csak õk tudnák megmondani, miért.

Az udvarlás sokkhatásai (valamint ellenjavallatok) Az udvarlás az emberiség szellemi fejlõdéstörténetének legbonyodalmasabb ága. Jobb lett volna tán’, ha Einstein a relativitáselmélet helyett – vagy inkább mellett – ez irányú törvényeket is számszerûsít, mert most teljes a zûrzavar. Van amikor az ember öt perc alatt célba ér, de van úgy, hogy tíz év. Aztán úgy érzed, nyert ügyed van és hoppon maradsz, máskor meg esélytelennek gondolod magad és mégis révbe

62

(az ágyba) érsz. Mindeközben folytonos a stressz, a bizonytalanság. Summa summarum: az udvarlás iszonyatos energiákat emészt fel és kiszámíthatatlan veszélyekkel jár. Ezt mindjárt az általános iskolában megtapasztalhattam, olyannyira, hogy még a bizonyítványom is leromlott. Úgy kezdõdött, hogy a már szóba került biciklimmel egyre messzebbre és egyre több idõt kalandoztam a környéken, hogy végül eljussak a kies Béke térre. Ott aztán – mindjárt bemutatkozásul – jól megvertek. Fürst Sándor utcai gyerek lévén ezt nem hagyhattam annyiban. (Az utca nevét természetesen elsodorta a történelem, ez a Fürst kommunista volt, ha igaz.) Az Ottónak szóltam, aki viszont ténylegesen súlyemelõ volt. Õ meg szólt a félelmetes hírû Takács testvéreknek, így mentünk, erõinket megsokszorozva vissza a Béke térre. Jól el is agyabugyáltuk az ottaniakat, különösen az Ottó harcolt derekasan. (El is határoztam akkor, hogy súlyemelõ leszek, de az elsõ edzésen kiderült, hogy emelés közben, a nagy erõlködéstõl szellentenek, még a lányok is. Ez nem az én sportágam, gondoltam, úgyhogy most már csak a tévében nézem, de mindig az Ottó jut eszembe.) Respektem támadt tehát a Béke téren, de a baj csak még nagyobb lett. Ott lakott ugyanis a Zalai Zsuzsi, aki ugyan osztálytársam volt, de addig nem vettem észre, hogy milyen szép. Akkor tûnt ez fel igazán, amikor kaptam tõle egy 4x4es igazolványképet, amit otthon aztán bevontam nejlonnal. Igaz, ettõl csak homályosan lehetett látni a Zsuzsit, de így is szép volt. Akkor éreztem, a nejlonos fényképet nézegetve, hogy már szerelmes vagyok a Zsuzsiba. Elkezdtem tehát udvarolni, ami annyit tesz, hogy minden létezõ szabad idõmet a téren töltöttem. Vagy együtt himbálóztunk a gömbmászókán vagy arra vártam, hogy jöjjön himbálózni. Amikor aztán már sokat volt lent, az anyukája felhívta tanulni. Én meg néztem az ablakát – egészen villanyoltásig –, hogy mikor tud nekem integetni anélkül, hogy az anyukája észrevenné. Ezzel teltek a délutánjaim. Az

63

iskolában meg néztem õt, és vártam, hogy himbálózzunk. Úgy tûnhet, hogy ez unalmas tevékenység volt, holott az udvarlásnak éppen az a legnagyobb csapdája, hogy az ember észre sem veszi, mekkora marhaságokat csinál, úgyhogy én élveztem. Teltek a hetek, boldog voltam, de a Zsuzsi úgy látszik megunta a himbálózást, mert egyszer azt kérdezte tõlem, hogy mit szeretnék a legjobban. Hát, mondtam, talán egy parókát, pedig akkor még nem is voltam kopasz. Nem úgy, húzta el a száját a Zsuzsi, hanem úgy, hogy tõlem. Köpni, nyelni nem tudtam. Hiába voltak komoly tapasztalataim szerelmi ügyekben, a Nagyinál valahogy könnyebben mentek az ilyen dolgok. Meg is állapítottam, hogy falun minden egyszerûbb, mint a városon. (Fején találtam a szöget, mi?) Azt mondtam, illetve nyökögtem a Zsuzsinak, hogy találja ki. – Csével kezdõdik? – kapta el rögtön a fonalat. – Igen. – Ká a vége, mint kolbász? – haladt töretlenül az úton Zsuzsi. – Igen – bólintottam, de akkor már olyan volt a fejem, mint a cékla. – Akkor csók! – kuncogott a Zalai Zsuzsi, de õ egyáltalán nem volt vörös. Gyanús volt nekem ez a nagy lezserség, lehet, hogy már volt valakije, különben mitõl lenne ilyen könnyed? Ezen morfondíroztam, de a nõk nagyon értik a gyanút elterelni. – Akkor menjünk – mondta a Zsuzsi. – Hová? – kérdeztem állati bambán. – Hát smárolni! – vágta rá, de ez is gyanús volt, ez a smárolás. Nagyon aszfaltbetyárosan hangzott, mert nem tudtam akkor még, hogy aszfaltbetyár csak férfi lehet (tényleg, miért is?). Mentünk tehát smárolni és én még szerelmesebb lettem, pedig a Zalai Zsuzsinak nem is fogtam meg a melleit. Valahogy annyira szép volt, mint egy porcelánbaba, szinte

64

féltem hozzányúlni. Mindenesetre a himbálózással meg a smárolással elment egy év, két vagy három tizedet rontottam a bizonyítványomon, de még mindig nem figyeltem fel az udvarlás káros és veszélyes voltára. Pedig az ezzel kapcsolatos gyötrelmek a Zalai Zsuzsival még nem is értek véget. Mert azt mondta egyszer a Zsuzsi, hogy iratkozzunk be a tánciskolába. Az rémes volt, az a tánciskola. Ha netán megtanultam egy lépéssort – ez csak véletlenül fordulhatott egyébként elõ –, hozzávetõlegesen öt perc alatt elfelejtettem. Kapa tanár úr nagyon kedves ember volt amúgy, de rám marha mérges tudott lenni, mert azt hitte direkt kiszúrok vele és nem akarok úgy lépkedni, ahogyan azt õ megálmodta. Már odáig fajult a dolog, hogy egyszer – a kis házi laboratóriumomban – kémcsõvel beleböktem, nem direkt, a mutató ujjam körme alá, de rettenetesen, leffegett a bõröm is meg a körmöm is. Az ápolónõ, aki az OTI-ban segített ellátni a sérülésem, komolyan rosszul lett és nem értette miért vagyok ennyire vidám. Egyébként azért voltam vidám, mert sérülés és fájdalom ide vagy oda, szombat lévén nem kellett menni tánciskolába! Ennyire utáltam azt a rohadt ugrálást, meg magába a táncba se szerettem bele, de ezt már említettem. Nem baj, nem számít, a Zalai Zsuzsi miatt képes voltam minden áldozatra. Amikor félig begyógyult ujjal megint elmentem, a Zsuzsi nagyon örült nekem, pedig megint sérült voltam. Az meg úgy esett, hogy akkor jött divatba az apródfrizura, a Gyopár meg azt mondta, hogy lehet olyat csinálni otthon is, csak zsilettpengével ki kell ritkítani a sérót. Nekiálltam kiritkítani, de belevágtam még a fejbõrömbe is. Diónyi nagyságú folt éktelenkedett a fejem tetején, ráadásul vérzett is. Ez sem rettentett volna meg különösebben, de vészesen közeledett a tánciskola! Elképzeltem a Kapa tanár úr – meg pláne a Zsuzsi – reakcióját, amint meglátják a fejemen a vérzõ foltot. Ezt nem kockáztathattam meg… Kicsiny csimbókot vágtam le a pajeszomból, aztán Techno-

65

kol Rapiddal a sebre ragasztottam. Annyira csípett, hogy majdnem bepisiltem. A körülményekhez – a fájdalomhoz, meg a rám váró gyötrelmekhez – képest, viszonylag vidáman ballagtam Kapa tanár úr színe elé. A Zsuzsi is örült nekem, de az a hülye Vági Márti – tudják, akinek olyan marha nagy mellei voltak – megint elrontott mindent. Jót akart amúgy, mert azt hitte, valami szösz van a fejemen. Anélkül, hogy rákérdezett volna, csupa jóindulatból levette a kicsiny mûhajat a kobakom tetejérõl. Egy kicsit nézte a Márti a vérzõ sebet, sikoltott egyet, aztán lerogyott a közeli padra. Kapa tanár úr vezérletével körém gyûlt az egész tánciskola, de egyesek nem voltak annyira finnyásak, mint a Vági Márti, nem szörnyülködtek, inkább kiröhögtek. A Zalai Zsuzsi is… Ez sokkal jobban fájt, mint a fejemen éktelenkedõ seb. Gyakorlatilag ezzel az intermezzóval ért véget a szerelmünk a Zsuzsival, mert megalázó helyzetbe kerültem a szeme láttára. Pedig mondta, hogy õt nem zavarja a mûhajam, mégsem tudtam elfelejteni azokat a kegyetlen pillanatokat. Nem sértõdtem meg, de egyszerûen képtelen voltam a Zsuzsi szemébe nézni, mindig azt képzeltem, hogy a mûhajamon röhög. Így tett tönkre tizenkét havi udvarlást egyetlen rossz mozdulat a zsilettpengével. Ennyire törékeny ez az egész… Tanulhattam volna, de nem. (Hogy mást ne mondjak: meg sem tudom számolni azokat a vacsorákat, amiket fölöslegesen fizettem ki abban a reményben, hogy utána dugás következik. Anyagilag sem kifizetõdõ tehát az udvarlás, nincs pénzügyi nyereség. Legalább ne ennének annyit, amikor úgyis tudják, hogy nem akarnak szexelni!) De, a csuda bánná most már azokat a dicstelen udvarlásokat, ha az a bizonyos eset a rendõrökkel nem következik be. Ámde bekövetkezett, el is mesélem, miképpen. Fényességes pincéri pályámat a Király presszóban kezdtem és nagyon megutáltam – egy idõre – a fagyit. Mondták, hogy ennyi gombóc vanília, annyi gombóc csoki

66

meg ilyenek. Én meg nem bírtam megjegyezni. Naná, ha tízen tizenötféleképpen kérik, az egyik fele habbal, a másik meg nem. Ki tudja azt fejben tartani? Nem is izgattam magam különösebben, vittem ahogy eszembe jutott. Kevesen reklamáltak, mert vagy vigyorogtam, mint telihold a ganyédombon, vagy mérgesen néztem, mikor mire volt szükség. Csak egy pufi gyerek kekeckedett, még a faterját is áthívta a kempingbõl. Ebbõl nagy vita kerekedett, mert ráadásul pénzzel is becsaptam a srácot. (Nem védekezésbõl mondom, de ez munkaköri kötelessége volt akkoriban egy pincérnek.) Ott ordítoztam a pufi faterjával, erre kijött a Marcipán, aki az üzletvezetõ volt, az meg ordítozott velem. Késõbb a raktárban elmondta a Marcipán, hogy ne vegyem komolyan az õ ordibálását, mert õ velem van, csak a vendégnek azt kell látni, hogy ellenem. Mindenesetre annak örültem, hogy a pufi így se’ kapta meg a fagyiját a kívánt összetételben. Ezt csak úgy kitérõnek mondtam, a Királyban ugyanis az volt a lényeg, hogy a Marcipánnak volt egy nagyon jó nõje, a felesége volt különben, de állandóan veszekedtek. Amikor aztán a Bongyor egy idõ után sírva fakadt, mindig hozzám jött vigaszért, de sajnos csak lelkiekben. Eszembe jutott azért, hogy a Bongyort testileg is megvigasztalnám, de annyira jó nõ volt, hogy nem mertem megkérdezni tõle, mi a véleménye errõl a lehetõségrõl. Azt meg aztán nem is akarom megemlíteni – csak úgy mellékesen –, hogy a Marcipán rettenetesen féltékeny volt, hiszen éppen ezért veszekedtek állandóan. Biztos, hogy megölt volna, ha hozzányúlok a Bongyorhoz, és ezt nem csak a drámai hatás miatt teszem hozzá. Különben nõben nem volt hiány amikor a Királyban dolgoztam, mert akkor már nekem saját autóm volt. (Nagy dolognak számított azokban a vérzivataros idõkben, hogy egy húszéves srác a saját kocsiján furikázza a nõket.) Tûzpiros, S 100-as Skodával tartottam rettegésben a tópartot és ejtettem ámulatba a csajokat. A hollandokat is, mert Skodát még õk

67

sem láttak! A lenyûgözõ hatáselemeket gazdagította az, hogy elrepedt a kipufogóm, és ettõl olyan hangja lett az én Skodámnak, mint egy versenyautónak, valamint az, hogy szinte sosem vezettem józanul. Mondta is a Marcipán, hogy egyszer majd jól ráfázok, de éppen hogy nem, mert õ fázott rá. Ivott egy sört, beült az autóba, szabályosan haladt kétszáz métert az ABC-ig, ahol megszondáztatták és elvették a jogosítványát. Szerintem a Marcipán akkor kezdett sejteni valamit az élet igazságtalanságából, mert nekem volt jogsim, neki pedig nem. Dühében összeveszett a Bongyorral, aki a vállamra borulva sírt vagy fél órát, miközben nekem végig állt a dákóm. Szerencsére a Marcipánnak az adott helyzetben ez nem tûnt fel, mert azon kezdett kombinálni, hogyan szerezhetné vissza a vezetõi engedélyét. Anélkül halott vagyok, mondta, és ahogy a falfehér fejét elnéztem, tényleg közel állt hozzá. Akkor mondtam, hogy ismerem a Kapitányt. Illetve nem pontosan a Kapitányt, hanem a lányát, a Bágyadt Beát. Örült a Marcipán – ez abból is látszott, hogy meghívott egy konyakra –, rögtön elkezdte mondogatni, hogy a Bágyadt Beán keresztül környékezzem meg a Kapitányt az õ jogosítványának az ügyében. Még a Moszkvicsát is kölcsönadta – abból a célból, hogy azzal menjek a Beához –, pedig amúgy talán még a Bongyornál is jobban féltette az autóját. Még mielõtt elindultam volna, megittam egy pezsgõt is, hátha jobb benyomást teszek a Kapitányra, ha így járok közben egy ittas vezetés korrupciós elintézése kapcsán. Nem tudtam pontosan, hol lakik a Bea, csak a lakótelepre emlékeztem. Addig-addig keresgéltem, míg megszomjaztam abban a melegben a marha nagy telepen. Pezsgõt inni sokalltam az idõt, azt elvitelre kértem, a helyszínen csak egy fél deci cseresznyét vettem magamhoz. Így – pezsgõvel a hónom alatt – találtam meg a Bágyadték címét, még szerencse, hogy amikor kaputelefonon értesítettem az érkezésemrõl, azt mondta majd õ lejön, mert különben az

68

anyukája gyümölcsöt rak el télire. Nagyon örült nekem a Bea, meg csodálkozott is, hogy megkerestem õt, még ha kicsit részegen is. Az sem lohasztotta le a lelkesedését, hogy mondtam: nem kifejezettem miatta jöttem, hanem a Marcipán ügyét akarom elintézni. Na, a Bea erre mégis elkomorodott egy kicsit és elmagyarázta, hogy az apukája nagyon utálja azt, aki ittasan vezet, gyilkosoknak tartja õket. Jézusmáriám, gondoltam, az öreg még engem is lecsukat, itt a telep kellõs közepén. Viszont a Bea elszántabb volt, azt mondta, hogy azért megpróbál beszélni az apukájával, most az egyszer hátha megérti a Marcipán különlegesen kiélezett helyzetét. Ezt csak értem teszi, tette hozzá jelentõségteljesen és nagyokat hunyorgott közben. Ezzel eltûnt. Bizonyára nehézkes tárgyalásba bonyolódott a Kapitány meg a lánya, mert telt-múlt az idõ, de a Bea nem jött. Nem volt mit tennem, kibontottam a pezsgõt, szopogattam. Amíg rá várunk, elmesélem hogyan lett a Bea Bágyadt. A Frankenstein kapacitált egyszer nagyon, hogy menjek fel hozzájuk, mert a szülei leutaztak a Balatonra. Hozzátette még, hogy jó lenne szerezni piát meg nõt. (Ezeket akartuk állandóan megszerezni.) Nem is lett volna különösebb baj, ha lett volna pénzünk (akkor a pia már nem gond). Minthogy nem volt, bementünk a Sági sörözõbe, hátha lesz valami. Szerencsére lett is, a fõnök éppen a szülinapját ünnepelte, meg is hívott bennünket, meg hitelt is adott. (Mondjuk annyi pénzbõl, mint amennyit mi a Ságiban hagytunk, könnyen ugrált.) Amíg a fõnököt ünnepeltem, a Frankenstein belekeveredett egy lármás társaságba, akiket szintén meghívott magukhoz, hogy kár lenne itt ülni, amikor a szülei meg a Balatonon vannak. Na, ebben a társaságban volt a Bea, és még õ is egyetértett a Frankensteinel, hogy akkor menjünk. Egy ilyen látogatásnak a legfõbb célja és értelme – de, hisz’ ez tudvalévõ – a dugás, aztán vagy összejön, vagy nem, leginkább nem. Szóval mentünk és hamarost óriási keveredés támadt a

69

Frankensteinék lakásában, már jobbra is, balra is hemperegtek a párok. Viszont a Bea nem. Egy benga nagy manussal civakodott a radiátornak támaszkodva. Késõbb ezzel a sráccal összefutottam a konyhában és ott mondta, hogy a Bea nem akar dugni, mert bágyadtnak érzi magát. Ez egy hülyegyerek, gondoltam mindjárt, mert akkor én már ismertem ezt a kifogást, magyarra lefordítva – nõi nyelven – ez azt jelenti, hogy nem tetszik a pasi. Igazam is lett, mert aztán a Bea a Frankensteinnek elmondta az õszintét: bárkivel szívesen dugott volna aznap este, mert be is volt indulva, csak azzal a nagy bengával nem. A hivatkozási alap – ez a bágyadtság – viszont annyira tetszett nekünk, hogy így lett a Bea Bágyadt, pedig amúgy egyáltalán nem volt az, csak olyankor amikor mások is. (Különben olyasmi ez, mint a feleségeknél a fejfájás, mert hisz’ tudjuk, rengeteg hitvest gyötör kifürkészhetetlen és szinte gyógyíthatatlan migrén vagy mi. Ez a kór hirtelen támad, egyik pillanatban nincs, a másikban van. Aztán ugyanúgy el is múlik.) Végszóra megérkezett a Bea is, azt mondta, jó híre van, az apukája utánanéz, mit lehet tenni a Marcipán dolgában. Akkor még nem tudtam, hogy ha egy Kapitány ilyet mond, akkor az azt jelenti, hogy hagyjam békén, a Beával együtt. Nem is nagyon gondoltam én ebbe akkor bele, mert a Bea egy másik jó hírrel folytatta, mégpedig azzal, hogy a szülei – további elrakni való gyümölcsöket beszerezni – perceken belül indulnak a telekre, immáron nyugodtan felmehetek hozzá látogatóba. Azért nem voltam annyira nyugodt, mert tudtam, hogy a Marcipán tûkön ül a jogosítványa meg a kocsija miatt. Erre is jó ötlete volt a Bágyadtnak, azt fundálta ki, hogy felhívjuk a Marcipánt, biztosan annyira örül az ügye elrendezésének, hogy nem haragszik, ha egy kicsit késõbb megyek vissza. A taktika bevált, a Marcipán tényleg nagyon örült, azt mondta a telefonba, hogy maradjak csak nyugodtan, ha dolgom van. Hát dolgom az akadt, mert a Bea meztelenül tért vissza a fürdõszobából,

70

ahová beugrott egy kicsit rendbe szedni magát, mint mondta. Gondoltam is mindjárt, hogy milyen buta egy lány ez, amiért folyton lezser cuccokban jár, amik nem mutatják meg az alakját, pedig fantasztikus volt neki. (Röplabdázott, ha jól emlékszem.) Már ott, a dunsztos üvegek között elkezdtem gyömöszölni és a Bea olyanokat csinált velem, amilyeneket addig még senki, és amikrõl itt most nem mesélhetek. Eltelt szép lassan a délután, már esteledett amikor lementünk pezsgõért. A Marcipán meg az õ jogosítványa csak akkor jutott eszembe, amikor megláttam a kocsiját. Rossz kedvem támadt ettõl, de a Bea azt mondta, hogy megint telefonálunk és minden rendben lesz. Nem volt minden rendben, a Marcipán úgy ordított, hogy majdnem elrepedt a kagyló. Mennem kell, mondtam a Beának, de õ meg nem akarta. Azzal nyugtatgatott, hogy most már úgyis mindegy, meg különben is, minden az apukáján múlik, ezt értessem meg a Marcipánnal. Ezt belátva maradtam, úgyhogy már fel kellett volna kapcsolni a fényszórókat mire elindultam, de nem tudtam hol a kapcsoló. Mentem vakon. A második sarkon leintettek a rendõrök, egy kicsit nézegették a pezsgõsüveget, de amikor mondtam, hogy a Kapitány lányától jövök éppen, akivel egy fontos ügyben intézkedtünk, megmutatták hol a kapcsoló és aztán további jó utat kívántak A Marcipánnal már nem ment ilyen simán, még a Bongyor is melléállt a szitkozódásban, pedig éppen megint össze voltak veszve. “Minden a Bea apukáján múlik, ezt értsd meg.” – mondtam a Marcipánnak, erre aztán tényleg lenyugodott egy kicsit. Biztos, hogy elintézi? – kérdezgette gyanakvóan. Mint a halál, mondtam és arra gondoltam, hogy a Kapitány felõl sohasem halnánk meg. Látta a Marcipán, hogy tényleg minden rendben, a Moszkvicson sincs egy karcolás se, nagylelkûen elengedett egy kicsivel záróra elõtt. Ennek örültem, mert Régivárosba szándékoztam átruccanni – nyolcvan kilométer úttalan

71

utakon – ahol is a valódi barátnõm várt, aki ott volt edzõ. Lakása is volt, de abban éppen bolgár kislányok laktak, mert valami verseny zajlott éppen. Biztos ami biztos, megnéztem magamnak azokat a kislányokat, de tényleg nagyon kicsik voltak. (Pedofília!) Nem volt mit tenni, a Skodában dugtunk, de akkor már éjszaka volt és rettentõ fülledt hõség. Fel sem öltöztem, meztelenül vágtam neki a festõi Régiváros kihalt utcáinak. Mire észhez tértem volna, már láttam is a sejtelmesen körözõ elemlámpát. Késõbb mondták is a rendõrök, hogy csak azért állítottak meg, mert a közeli börtönbõl megszökött egy rab. Ha ez a szökés nem lett volna, hagytak volna engem is nyugodni, mert nekik is nagyon melegük volt. Ezt mondták magyarázatnak a szokatlan ellenõrzésre. Azért itt álljunk meg egy pillanatra, hogy pontosítsuk a helyzetet. Száz – közelítõen százöt – kilométer per óra sebességgel valamint dübörgõ kipufogóval repesztek Régiváros belterületén, éjnek évadján ugyanakkor meztelenül. Vegyük még hozzá ehhez a kocsiban ide-oda gurgulászó pezsgõs és egyéb üvegeket. Ugyanakkor ott áll velem szemben két mérges rendõr, akik egy szökött rabot keresnek és melegük van. Az volt a szerencsém, hogy mindig volt az autóban egy pokróc, azon szoktam napozni. Szép, zöld-sárga pokróc volt, azt terítettem magamra és úgy szálltam ki a rendõrök felszólítására, megbeszélni, hogy nem vagyok azonos a szökött rabbal. Látták rajtam mindjárt, hogy nem vagyok normális, nem is álltak velem szóba, hanem mindjárt kapták azt a készüléküket, amin beszélni szoktak. Csakhogy elromlott, recsegett-ropogott, de a világon semmit nem lehetett érteni, pedig folyton dumált valaki, mert a rabot keresték. Erre mondtam nekik, hogy biztos urak, én szívesen beviszem magukat a kapitányságra, ne féljenek, ismerem jól a várost, itt lakik a nõm. Egymásra néztek és szavak nélkül is megállapodtak, hogy ennek mindegy, ez úgyis hülye, menjünk. A kapitánysághoz érve

72

szépen megvárták amíg magamra kapok valamit – közben félrerugdosták az üvegeket, hogy mégse legyen akkora kupleráj –, aztán együtt ballagtunk be a járõrszobába, ahol megkezdõdött a szigorú ellenõrzés. Azt mindjárt mondtam, hogy nem vagyok rab, de azt is el kellet ismernem, hogy ezt nem tudom hitelt érdemlõen bizonyítani, merthogy nincs nálam még egy úttörõigazolvány se’. Már meg sem lepõdtek. Értesítették kedves városom kapitányságát és megkérték a kollégákat, hogy menjenek már ki édesanyámékhoz, megkérdezni: tényleg nem vagyok-e rab. Éjjel kettõkor riasztották a szüleimet, jó hangosan, hogy a szomszédok is hallják: rendõrség! (Anyukám mesélte az eset után, hogy õ is mindjárt nekiállt gyümölcsöt elrakni télire, akárcsak a Bágyadt Bea anyukája.) Annyi azért tisztázódott, hogy azonos vagyok önnön önmagammal és így tényleg nem lehetek szökött fegyenc. Amíg azonban ez kiderült, el kellett ütni valamivel az idõt. Nekiálltunk kártyázni, a rendõrök meg én, pedig kutya rosszul játszom. Közben õk panaszkodtak, hogy nagyon nehéz a rendõrök dolga, de én megvigasztaltam õket, hogy a pincéreké se könnyû. Hajnali három felé helyeztek szabadlábra, esküszöm az egész kapitányságon senkinek sem jutott eszébe, hogy megszondázzon. (Vagy lehet, hogy eszükbe jutott, de azt gondolták, ez úgyis hülye.) Annyi bizonyos, hogy már nem volt értelme hazamenni, a Király presszó mellett volt közvetlenül a vasútállomás, gondoltam ott alszom néhány órát. Jó elképzelés volt, csak kihagytam a számításból a Tíz Lajost. Ott volt az állomáson a Tíz, azt mondta vonatra vár, de ezt amúgy is tudtam. A várakozáshoz adott volt minden feltétel, Tíz Lajos elõvett valahonnan egy üveg vermutot. Ennek a barátomnak is lelki bánata volt, olybá tûnt nekem akkor, hogy ha összeadnánk a világ összes lelki bánatát, a létezõ legnagyobb energiaforrás jönne ki belõle. Elmesélte ez a Lajos az éppen neki rendelt bánatot: elvitte a barátnõjét a diszkóba, nem igaziból volt a

73

barátnõje, hivatalosan csak haverok voltak, de a Tíz persze abban reménykedett, hogy ettõl függetlenül egyszer még megdughatja. Ráköltötte az összes pénzét, mert a nõ – nyilván egy másik bánattól vezéreltetve – ivott mint a búvárvöcsök, ráadásul a legdrágább Martinit. Ez még nem lett volna akkora tragédia, mint ami ezután következett. Eltûnt a nõ! Nem a diszkóból, hanem csak a Tíz szeme elõl. Mondták a Tíznek a barátai, hogy lent van a WC-nél, de akkor már röhögtek piszkosul. Lement a Lajos az alagsorba és már csak azt látta, hogy a nõje egy irtó alacsony kis pasival jön kifele a nõi WC-bõl, együtt jöttek! Hát ezek ott dugtak! – eszmélt rá a Tíz és marhára zokon vette. Mondta is a barátnõjének, hogy ezt azért nem várta volna, mire az emlékeztette a Lajost a jeges valóságra, hogy õk nem járnak vagy ilyesmi, csak lelki társak. – Ezt mondta – himbálta meg fenyegetõen a vermutos üveget a Tíz –, lelki társak, érted?! Ez nem megy az eszembe, mert a lelki izébõl lesz aztán a szerelem, és úgy jön a dugás, vagy nem? Szegény Tíz klasszikus módon gondolkodott errõl az egészrõl (akár egy nõ!), mondtam volna neki, hogy a dolog bonyodalmasabb, de nem akartam elkeseríteni még jobban. Ha igazából õszinte akartam volna lenni a Lajossal, azt mondtam volna neki ott az állomáson, pirkadatkor, amit nekem a Pincér Toncsi mondott egyszer és amit sokáig nem értettem, mert akkora bölcsesség kell hozzá: „A nõkkel az a legnagyobb baj, hogy az eszükkel nem tudják szétválasztani, mi a dugás, mi a szerelem és mi a házasság. Ezek mindig összekeverednek a fejükben.” Ezt mondta a Pincér Toncsi és szerintem elkapta a szarva közt a tõgyét. Mert itt van például a Tíz nõje is, hiába mondta, hogy csak barátság, azért néha hagyta, hogy egy kicsit a Tíz lecsöcsöréssze. Ez tévesztette meg a Lajost, mert jött egy jobb pasi – már amennyiben a 160 centijével jobbnak lehet mondani – és a nõ mindjárt elment vele.

74

Akkor már nem érdekelte annyira a lélek, se a Tízé, se a magáé. Úgy vettem én észre, hogy ez a lelki mizéria akkor jön leginkább elõ a legtöbb nõnél, amikor nem biztosak benne, hogy akarnak-e dugni vagy sem. De még aztán sincs mindig vége a kombinálásnak, mert akkor meg jön a kérdések sora. (Persze csak magukban.) Nõs? A kocsi az övé, vagy csak kölcsön? Úgy néz ki mint egy Adonis, biztos, hogy nem csal meg? És még ezer ilyen. Mondtam is egyszer a Mama Magdinak, hogy olyasmit akar, ami nincs. A Mama Magdi azért kapta a nevét – tõlem, saját használatra –, mert jó nyolc évvel idõsebb volt nálam, de amúgy nagyon jó nõ. Na, neki aztán rengeteg sok lelki bánata volt, nem gyõzött sírni és képes volt végigbeszélni az éjszakát. Valakinek ki kell panaszkodnom magam, mondta, és csak mondta. Én meg megértõ voltam, mert közben azért ment a tévé, úgyhogy a Mama bánatából csak keveset értettem. A lényeg azért kikristályosodott: egy olyan pasihoz akart volna õ hozzámenni (feleségül!), aki szereti. Ez nem nagy álom, eddig. Aztán ugyanennek a pasinak szeretnie kellett volna a lányát is, na nem úgy, hanem mint egy apuka. Ezzel egyidejûleg ennek a pasinak, akit mi a Mama Magdival vártunk, további tulajdonságokkal kellett volna rendelkez-nie, úgymint: diploma, autó, ház, nyelvvizsga, kék szemek valamint kisportolt izomzat. Mármost elõbb elhittem volna, hogy megjelenik a Magdi nyolcadik emeleti panellakásában egy UFO, mint egy ilyen csodalény. Mondtam is a Magdinak, hogy sohasem megy újra férjhez, ha egy álomra vár, de õ azt válaszolta, hogy neki már elég volt a csalódásból, most már ragaszkodik a boldogsághoz. Erre föl kérdeztem egy ravaszat: akkor mit keresek én itt minden másnap, valamint a Hegesztõ a hét további napjain? Az más, mondta nagyon komolyan a Mama Magdi: a hormonok azért dolgoznak! Ez különben kulcsmondat – ha valakinek nem tûnt volna fel –, mert a lélek és a hormonok csatájában a legtöbbször az

75

utóbbiak kerekednek felül. De mire ezeket a magvasnak hitt gondolatokat megosztottam volna a Tíz Lajossal, jött a vonata, nekem meg nyitott a presszóm. Egész nap talpaltam, úgyhogy üdén vágtam neki az útnak Balaton-mittudoménmicsodára, ahol egy régebbrõl ismert lány várt, állítólag. Ez különben nem egy furfangos történet, csak annyi belõle a lényeg, hogy Balatonmittudoménmicsodán kiderült: nincs hol dugni. Irány vissza kedves városomba, be az ágyba, ahol nem történt semmi. Egyszerûen elaludtam. Két napja kalézoltam már akkor alvás nélkül, ez persze egy nõ szemében nem mentség. Reggel vissza a magyar tengerhez, annyi öröme azért volt az én kis balatoni kedvesemnek, hogy õ fizette a benzint és segített betolni az autót. Több mint négyszáz kilométert autóztam a feledhetetlen élményért! Hát ezért mondom én, hogy az udvarlás kiszámíthatatlan mûfaj.

Segítség, szerelem! – A szerelem az, ha valakivel az átlagosnál is jobban szeretsz dugni! – mondta Savas Gyuri barátom, aki kiváló öttusázó volt és ez a mondata amúgy is szíven ütött. Tudtam én, hogy valami ilyesmirõl van szó, csak nem bírtam ennyire frappánsan megfogalmazni! Sok-sok példát – nem csak a sajátjaimat! – citálhatnék eme tézis alátámasztására, de csak néhányat említek. Akkoriban történt, amikor átvettem végre a Pocak szerepkörét a strandon, és én lettem az úszómester. Ahogy az lenni szokott, ez a munka is sokkal kevésbé volt kalandos a valóságban, mint kívülrõl szemlélve. Tíz óra a tûzõ napon – még ha napernyõ alatt is – nagyon unalmas tud lenni, plusz tényleg figyelni kell a népeket, mert állati felelõtlenek bírnak lenni.

76

Egyetlen vigaszom volt: a nõzés. Már tisztában voltam vele, hogy tetszik nekik a kisportolt férfitest, úgyhogy kidolgoztam egy majdnem tökéletes szisztémát arra, hogyan tudok állandóan felfújt tüdõvel, ezáltal pedig kidomborodó mellkassal mutatkozni a nagyérdemû elõtt. Elsõ szakasz: az úszómesteri pulpitustól a büféig (40 méter), elsõ levegõ. Második szakasz: büfétõl az öltözõig (45 méter), második levegõ. Itt rövidebb szusszanás, esetleg néhány fekvõtámasz. A harmadik és egyben legnehezebb, ugyanakkor a leglátványosabb szakasz: öltözõtõl a pulpitusig (60 méter), harmadik levegõ, jobb esetben egy harsány füttyszó is belefér. Nehogy azt higgyék ám, hogy ez volt minden, az egyes mozdulatokat is szigorúan meg kellett koreografálni. Például, ivás a büfénél: bal kéz hanyagnak tûnõ tartásban, egyidejûleg erõsen megfeszített állapotban a csípõn akként, hogy a derék még karcsúbbnak látsszon. Jobb karon a bicepsz teljesen kidagad – sok gyakorlással elérhetõ, hogy az erek is elõtûnjenek – az al- és a felkar megközelítõen derékszöget zár be. Szigorúan tilos a poharat a szájhoz emelni, az egész felsõtestet kell oly módon hátra dönteni, hogy a hátizmok is megfeszüljenek. A legnagyobb attrakció mégis az esti zuhanyozás. Pontosan hét óra elõtt tíz perccel kell elkezdeni, mert így elérhetõ, hogy a leglátványosabb mozzanatokat mindenki kellõ áhítattal megbámulhassa. Olyankor már készülõdnek a népek hazafelé, de még nem indultak el, mondjuk a társaság legszerencsétlenebb tagját várják, hogy végre felöltözzön vagy az elkószált gyereket keresik. (Külön szerencse a zuhany nagyszerû horizontális elhelyezkedése, gyakorlatilag a strand egész területérõl látható.) Mindenekelõtt kölcsönkér az ember egy szappant – lehetõleg egy nagy mellû szõkétõl – aztán kétszer leejti. Elõször hagyja, hogy a segéd vegye fel, másodszor viszont lehajol érte, mert a mozdulatsor számos lehetõséget rejt. Hogy mást ne mondjak, a fenék- és hátsó combizmok megfeszítése, kissé tangásra

77

igazított fürdõnadrágban. A csap megnyitása a már ismertetett ivás koreográfiájára hasonlít, azzal a különbséggel, hogy elõre kell hajolni a hasizmok kidomborításának érdekében. Nem szabad a csapot egy kézzel megnyitni, úgy kell tenni, mintha beszorult volna. A kétkezes változatban ugyanis lehetõség adódik a vállak szélességét hangsúlyozni. Ezt követõen az ember eljátssza mintha meglepõdne, hogy a rózsából alázuhogó víz hideg. Júúúj, kiált fel olyankor az igazi úszómester és kettõt-hármat hátraugrik. Részben még inkább magára vonja ezzel a figyelmet, részben pedig a szökkenések közben dinamikusan játszadoznak a bõre alatt a legkisebb izmok is. Ezt követõen a mosdás már rutinmunka, lényeg, hogy az ember egy pillanatra se engedje ernyedni az egész testre kiterjedõ stimulált állapotot, ugyanakkor legyen ereje és lélekjelenléte folyton mosolyogni. Egy idõ után képes voltam arra, hogy a dákóm is megduzzadjon – a hideg vízben! –, de csak éppen annyira, hogy ne legyen szeméremsértõ. Persze szikár önfegyelem, ugyanakkor leírhatatlan elszántság szükségeltetik mindezek fegyelmezett végrehajtásához, de megéri. (Hasonló a metódus a napolaj felkenése esetében is, feltéve, ha nem inkább egy bombázót kérünk meg a mûvelet kivitelezésére.) Azt gondolhatnák, a fentiek már elegendõek a teljes sikerhez. Majdnem, de szükség van bizonyos kiegészítõkre. Úszónadrág (világos színû, fényes anyagból, hogy a csokira sült bõrt kihangsúlyozza), amelynek comb- és fenéktáji vonalvezetését nagyon pontosan kell beállítani. Nem lehet egyértelmûen tanga, mert az csorbítja az úszómesteri tekintélyt (meg nem is tetszik mindenkinek), ugyanakkor elég szexisnek kell lennie, hogy legyen értelme hordani. Szükséges egy síp, szép csillogó és megfelelõen fülsüketítõ. Olyan nem fordulhat elõ, hogy megfújom és nem figyel mindenki. Biztonsági szempontból is jó, de a nõzésben egyenesen alapkövetelmény. Újságok is kellenek, Népsport a haveroknak, irodalmi folyóirat a széplelkeknek, végezetül

78

a kettõ közé rejtve szexmagazin, ha valakivel már odáig jutottál a dumában. A hófehér bézbólsapka és a fekete napszemüveg (nem okvetlenül muszáj látni benne) már csak hab a tortán. Focista barátom szokta mondogatni – hangsúlyozom: több mint húsz évvel ezelõtt! –, hogy Közép-Európa legszebb férfi felsõteste, meg hogy a nõk fejesugrás közben megállnak a levegõben, ha meglátnak. Sajnos, ez nem egészen így volt. Most már nem tudnám megmondani miért, de sokkal kisebb sikerem volt mint nagy elõdömnek, a Pocaknak. (Túl intelligens a szöveged, mondta a Focista, amikor errõl panaszkodtam neki. A nõk nem akarnak gondolkodni, tette még hozzá, csak beszélni akarnak, de még inkább téged hallgatni. Mindegy, hogy mit, az a fontos, hogy megállás nélkül nyomjad a dumát.) Azért egy nagy szerelem így is elért a strandon, emlékszem, fekete fürdõruhában közelített, mint a végzet. Rögtön beleszerettem, mert pont úgy nézett ki, ahogyan az igazi szerelmet elképzeltem. „Ringó csípõ, telt kebel”, ráadásul a combjai tövében nem volt csúnya, pattanásos csíkban kiborotválva a szõr. Másfél méterre feküdt le tõlem, a medence partjára napozni, és mindjárt arra gondoltam, hogy ha lenne egyszer egy ilyen nõm, már nyugodtabban halnék meg. A nagy pillanatokat gyakran elmulasztottam, ha hiszik ha nem, néha olyan szemérmes tudtam lenni, mint szûzlány az elsõ randin, úgyhogy a nagy szerelem néhány óra múlva hazaballagott. Egy kicsit pirosabban, mint ahogyan érkezett, de testben és lélekben érintetlenül. (Általam.) Néha viszont nekem is lehet szerencsém, mint például akkor – már õsszel –, amikor összefutottam vele egy társaságban. Hevesen vert a szívem, mert bár vastag moher pulóverben volt, még élénken emlékeztem a nyári látványra. Ráadásul hízott is egy kicsit, ami számomra még vonzóbbá tette. Annyira zavarban voltam, hogy összevissza beszéltem, de mint a Focista mondta, ezt szeretik. Annyit nagy

79

nehezen megtudtam, hogy ápolónõként dolgozik egy budapesti kórházban, így lett Nõvérke. – Nem találkozhatnánk? – kérdeztem Nõvérkétõl, amikor valahogyan kettesben maradtunk. – De, hisz’ találkoztunk – vágta rá, és nem tudtam eldönteni, hogy most akkor ugrat, vagy mi. – Nem úgy, hanem tudod… – vontam össze jelentõségteljesen homlokomon a ráncokat. Komolyan, ennyire futotta. – Áááá, azt nem lehet – legyintett Nõvérke, jelezve, hogy nem vagyok komplett –, võlegényem van. Összeomlottam, de az ember ereje megsokszorozódik vészhelyzetben. Minden mindegy alapon felajánlottam neki a gumimatracomat, mert eszembe jutott, hogy néhány perccel elõbb azt kért kölcsön valakitõl. A barátnõm jön hozzám látogatóba és nincs hol aludnia, magyarázta, de akkor nem is gondoltam, hogy a matrac menti meg az életemet. (Akkoriban tényleg úgy éreztem.) Nem is álmodtam arról, hogy Nõvérke feljön velem a matracért, de jött. Leültünk az ágy szélére és hagyta, hogy megcsókoljam. Akkor ez most mi, tanakodtam. Most van võlegénye vagy nincs? Mit akar tõlem ez a nõ? Erre föl aztán mondta, hogy ez volt az utolsó (csók), mert tényleg van võlegénye, meg azt is tudja, hogy nekem is van nõm. – Honnan tudod? – kérdeztem, csak hogy ne legyek csendben. – Ugyan, téged ismer az egész város – válaszolta a vállát vonogatva és ez marha jól esett, mert azt hámoztam ki belõle, hogy õ tudja, ki vagyok, tehát felfigyelt rám. Ennyiben maradtunk, de Nõvérke még mondta, hogy két nap múlva hozza a matracot. Minek, gondoltam, ha úgysem lehet semmi, ott egye a fene a matracot. Azért nem szóltam semmit és ezt – mint késõbb kiderült – nagyon okosan tettem. Mert amikor hozta a Nõvérke a matracot, megint hagyta, hogy megcsókoljam. Ez most hülyít, gondoltam, de

80

azt is engedte, hogy megfogjam a mellét. Most mi van, tanakodtam tovább, de akkor meg õ fogta meg a dákóm. Lehet, hogy szakított a võlegényével, futott át az agyamon, ám nem vittem végig a gondolatot, mert nem volt idõm. Amilyen kategorikusan hárított el a Nõvérke az elsõ alkalommal, olyan hevesen vetette rám magát ezúttal, a matrac visszahozásának alkalmából. (Különben máskor is elõfordult ilyesmi. Egyszer egy lány a gõzfürdõben azt mondta nekem, hogy akkor sem feküdne le velem, ha én lennék az Alain Delon. Aztán – már férjes asszonyként – hónapokon keresztül járkált hozzám, az egyik kollégám lakására, minden ebédidõben. Le is fogyott egy kicsit és ennek nagyon örült.) Na, ez volt a nagy szerelem, mert olyan jó volt a Nõvérkével, hogy olyat elképzelni sem tudtam addig. Biztosan neki sem volt rossz, mondta is, hogy nem baj, hogy van võlegénye, meg hogy nekem is van nõm, néha azért meglátogathatom Pesten a nõvérszállón. (Nõvérszálló! Istenem, egy férfiember számára még kimondani is gyönyörûség ezt a szót.) Különben a nõk is esnek ilyen szerelembe. Ezt onnan tudom, hogy életem egyik – sokadik – mélypontján egy gyárban dolgoztam, hengersoron. Egy munkatársam, a Soros, bizalmi viszonyba keveredett velem, de tényleg csak a lelke. Õ is azt mondta, hogy valakinek el kell mondani a dilemmáját, nekem meg olyan jámbor fejem van, biztosan nem élek vissza a bizalmával. Ezt megígérhettem neki nyugodtan, mert különben sem tetszett nekem a Soros, nyilván más lett volna a helyzet, ha amúgy meg akartam volna dugni. Na, õ mondta, az a dilemmája, hogy két pasija van. (Ez nem olyan nagy baj, gondoltam, de aztán beláttam, hogy néha mégis az.) Az egyik, magyarázta a Soros, gazdag, jóképû és el is akarja õt venni. A másik meg állandóan iszik, nincs is rendes munkahelye, viszont rettentõen szõrös a háta, ami õt (a Sorost) nagyon felizgatja. De ezen túlmenõ-

81

en is, ennek az utóbbi pasinak nagyobb a farka és sokkal jobban dug, mint a másik. Ezt a csávát! Most akkor feleségül menjen-e a jóképû meg gazdag pasihoz, kérdezte a Soros. Nagyon fiatal voltam, ezért azt mondtam neki, hogy szerintem a dugás hosszútávon fontosabb, mint a gazdagság. A Soros egyébként nem hallgatott rám, feleségül ment ahhoz a pasihoz, akinek pedig nem is volt szõrös a háta. Nem mintha lenne jelentõsége, de önök hogyan döntöttek volna? Szóval, elkezdtem járkálni Pestre a nõvérszállóra. Egy vidéki újság szerkesztõségében dolgoztam akkoriban és mindig azt mondtam, hogy sajtótájékoztatóra megyek. Minek, kérdezgette egy darabig a fõszerkesztõ, az MTI úgyis megírja. (Ezt a fõszerkesztõt, a Dalit, különben imádtam, apám mellett apám volt. Kár, hogy kegyeleti okokból – ötvenévesen meghalt – nem idézhetem fel a fantasztikusnál fantasztikusabb történeteit.) Persze, hogy megírja (a Magyar Távirati Iroda), mondogattam, de azért a személyes jelenlét, meg hogy az ember rajta tartja a dolgok ütõerén a kezét, mégiscsak más. Ebbe aztán a Dali belenyugodni látszott, csak két-három hónap elteltével vont félre, mint férfi a férfit. Ha már nõzni jársz Pestre, mondta lesújtó hanghordozással és vonattal jársz, legalább a benzinpénzt ne számoltasd el, pláne alkalmanként kétszer. Ebbõl kitetszik az is, hogy a Dali nem volt hülye, de az is, hogy a szerelem nekem se vette el teljesen az eszemet. (Különben nem azért volt lesújtó a Dali, mert át akartam vágni, hanem azért, mert képes voltam százhúsz kilométert vonatozni – egy nõ miatt! Minek, vetette fel ennek kapcsán, itt nincs nõ?! Vanni van, válaszoltam – és még komolyan is gondoltam! –, de nem olyan mint a Nõvérke.) Már jó ideje járkáltam a nõvérszállóra, amikor aztán közös dilemmánk támadt nekünk a Nõvérkével, mégpedig-

82

len, hogy akkor most mi legyen az õ võlegényével meg az én hivatalos nõmmel. Ez bonyolult kérdés, mondtam amikor felvetette, úgyhogy gondolkodnom kell. Szerencse, hogy így adódott, mert a sors keze gondolkodott helyettem, hogy stílszerûen képzavaros legyek. (Miként a helyzet.) Történt egyszer ugyanis, hogy mentem a nõvérszállóra, de a Nõvérke nem volt ott, mert hirtelen haza kellett utaznia, de nekem már nem tudott telefonálni. Megkérte hát a munkatársát, aki szintén nõvérke volt, hogy mondja meg nekem, hogy elnézést, de nem tud ott lenni (a Nõvérke), mert máshol van. Mondja nekem ez a munkatárs, hogy ez van, ilyen az élet. De miközben ezt mondta, elõrébb is hajolt, hogy pontosan a dudái közé lássak. Én meg csak megvontam a vállam és bámultam az EKG melleit (egy ilyen szíves gépen dolgozott, tudják, ami papíron lerajzolja az ember szívdobogását) és mondtam neki, hogy márpedig nekem csak két óra múlva indul vissza a vonatom. Erre az EKG felajánlotta, hogy addig fõz teát, de ha akarom, kávét is, csak azt kölcsön kell kérni. Jó lesz nekem a tea, mondtam, pedig a kávét jobban szeretem, de akkor már rosszat – vagyis jót – sejtettem. Végszóra nyomultunk is be az EKG szobájába, emlékszem az volt az ajtóra írva: „Just do it!” (Állítólag azt jelenti angolul, hogy „Gyerünk csak!”, vagy valami ilyesmi. Na, engem nem kellett buzdítani…) Iszogattuk a teát, de nem akart haladni az ügy, érdemben. Mégiscsak a Nõvérke barátnõje, hogyan veszi az ki magát, morfondíroztam az agyammal. Meg különben is, az EKG is a võlegényérõl mesélt, nem tudom miért kellett ezt annyira nyomatékosítani, amikor pedig a pasi nem is volt ott. Nem tudtuk mi legyen, az EKG is mondta utána, hogy mégiscsak a Nõvérke „kedvesérõl”(rólam) van szó… Így gondolta akkor, mert lelkiismeret-furdalása volt. Azért csak elkezdte, hogy szokta ám hallani amikor dugunk a Nõvérkével, sõt egyszer meg is lesett bennünket. És tényleg, egy ilyen építési

83

barakk volt a nõvérszálló, furnérlemez falakkal. Ha egy kicsit félrehúzta az EKG az egyik szegélylécet – és pont jó szögben tartózkodtak a másik szobában –, lehetett látni az akciót. Állatira elszégyelltem magam, de az EKG mondta, hogy nem kell , mert neki nagyon tetszett. Még irigyeltem is egy kicsit a Nõvérkét, vallotta be most már õ is pironkodva, hogy milyen sokáig keféltek. Arra gondoltam, folytatta az EKG aztán nekibuzdulva, ha nem lenne nekem ez a võlegényem, én is kipróbálnám. – De, hát van… – mondtam búsan bólogatva – hiába, egy võlegény… – Ez tényleg így van – kontrázott az EKG –, most mi legyen? Ezen meghökkentem: hogyhogy mi legyen? Ez most lamentál, vagy mit kérdezget? Võlegénye van, hát võlegénye van. – Szerinted? – pillantott rám mélabúsan EKG, mint aki nem találja a kiutat. – Hát…, szerintem nem olyan nagy baj az – válaszoltam alig hallhatóan, de jó füle volt mert meghallotta. – Szerinted se? – vidult fel a nõm barátnõje – És a Nõvérke? – Az se’ olyan nagy baj, nem kell neki mindent tudni – ez volt a zárszavam. Ebben maradtunk és majdnem lekéstem a vonatot, mert az EKG-be szinte ugyanúgy beleszerettem, mint a Nõvérkébe. Rossz volt utána hazafelé, mert lelkiismeret-furdalásom volt a Nõvérke miatt, ráadásul az a rohadt vonat minden állomáson és megállóhelyen megállt. Megfigyeltem azért, hogy az ember ilyen jellegû lelki válságokon elég hamar túl szokta tenni magát, feltéve, ha nem bukik le. (Az EKG is mesélte, hogy hajszálra így volt vele.) Járkáltam tehát tovább a nõvérszállóra, egy ideig csak annyi volt a változás, hogy szimplán számoltam el a benzinpénzt. Egy ízben azonban az

84

ágyban találtam a Nõvérkét, de nem a dugásra várt, hanem aludt. Keltegettem egy darabig, de azt mondta, hogy nagyon álmos, mert hajnalban jött haza. Azért, ha akarom, megdögönyözhetem, tette hozzá engedékenyen és én el is kezdtem. Hanem akkor az eszembe villant, hogy merre járkálhatott ez éjnek évadján, a vadhírû Fõvárosban. Döngölés közben kérdeztem tõle, hogy kivel mászkált. Azt mondta haverokkal, de ez már tényleg gyanús volt. Hát kiderült, hogy egy vadidegen pasival motoroztak le s föl, aztán meg a motoros lenyomta a Nõvérkét, mint Kukori a mûmenyétet.. Mindjárt lelohadtam! (Azóta különben ki nem állhatom a motorosokat.) – Itt, ebben az ágyban? – vonyítottam hitetlenkedve, amikor képes voltam visszatérni az eredetei témához. – Itt – bólintott a Nõvérke, mintha mi sem történt volna. Önérzet is van a világon, a rohadt életbe, se szó se beszéd, kiszálltam az ágyból és köszönés nélkül elrohantam. Megvártam amíg elmúlik annyira a sírásom, hogy beszélni tudjak és az állomásról felhívtam a Nõvérkét. – Tudod te, hogy mit mûveltél?! – vontam felelõsségre és azt gondoltam, majd ettõl jól magába roskad. De nem roskadt, azt mondta, hogy több mint egy éve hitegetem, hogy otthagyom a nõmet. Erre mi a válaszom? Az más, mondtam neki, mert úgy éreztem, tényleg más. És még azt is tudja, hogy megtömítettem az EKG-t, folytatta, úgyhogy ne dumáljak, mert neki ugyanúgy joga van mással dugni, mint nekem. Kurva vagy, zártam le a parttalan vitát és úgy éreztem magam, mint egy eltaposott pondró. Rettenetesen fájt a Nõvérke hûtlensége, csak hosszú évek múlva voltam képes belátni, hogy valahol – a dolgok legmélyén! – igaza volt. Sokáig könyörögtem még neki, hogy kezdjük újra, hajlandó lettem volna meghalni érte, sõt, esetleg feleségül is venni, de õ már nem akarta. Furcsán lett vége ennek a

85

szerelemnek, csak azért mesélem el. Mentem fel a Nõvérkéhez könyörögni, beszálltam a liftbe és a negyediken még szerelmes voltam, a hatodikon meg már nem. Valami elpattant bennem, fogalmam sincs, hogy micsoda. Ide tartozik továbbá, hogy megcsalatásom után – bosszúból, valamint a valószerûtlenül kerek feneke okán – meg akartam dugni (ismételten) az EKG-t. Tudják mit mondott? Hogy ne szemétkedjek, épp’ elég volt, hogy egyszer sikerült elcsábítanom, sose’ bocsátja meg magának azt se’, pontosan a võlegénye miatt. Különben is, nagyon jól tudja, hogy milyen aljasul bántam el a Nõvérkével, ezért is mondta meg neki, hogy õt is elcsábítottam, csak hogy a barátnõje tisztába jöjjön minden aljasságommal. Úgyhogy, hagyjam õt békén, ne nézzem kurvának! Ezeket mondta. Tudják követni? Nem tudom, én azóta sem értem. Annyi vált csak világossá elõttem, hogy mindenki összevissza beszél, és ugyanígy: összevissza dug. Emlékeznek még ugye a Mama Magdira, akinek az a nagy álma volt. Évekkel késõbb találkoztam vele egy lepukkant kocsmában, ahol az ordító zenegép tövében átbeszélgettük az éjszakát. Azért gondolom itt megemlíteni az esetét, mert õ is olyan szerelembe esett, mint amilyenrõl eddig szó volt, de õ tényleg nagyon ráfázott. Azt mesélte, hogy egyszer, amikor tele cekkerekkel ment hazafelé a boltból, találkozott egy férfival – kár, hogy nem hallották, micsoda áhítatos átéléssel mondta ezt a szót: férfi –, aki megkérdezte tõle, hogy segíthet-e cipekedni. Ezt különben a Mamának úgy kellett kikövetkeztetni, hogy a pasi ezt akarja, mert nemigen értette, az illetõ ugyanis orosz katonatiszt volt. (S mint ilyen, ideiglenesen állomásozott a Mama Magdiék lakótelepén.) Jól jött a segítség is, meg aztán mégiscsak egy katonatiszt volt, még ha orosz is. Mama Magdi tehát átadta

86

a cekkereket, s így masíroztak aztán egyenest a Mama lakására. Tovaris Gorcskov azon az éjszakán a Magdinál állomásozott, de közben nem mulasztotta el meggyömöszölni a háziasszonyt, mégpedig nem is akárhogyan. A csillárt is lerúgtam a plafonról, úgy éreztem, egy úthenger gördült végig rajtam, magyarázta a zenegép mellett érzékletesen a Magdi. (Ez csak azért nem esett rosszul nekem, mert a lélektani részletekre koncentráltam, meg marhára zavart az ordító gép is.) Szóval ez a katona a hatalmába kerítette a Magdit a hatalmas szerelmével, s attól kezdve már nem csak ideiglenesen állomásozott nála. Egyidejûleg elkezdte kéregetni a Mama pénzét, mert üzletileg akart befektetni, de fõleg, mert ivott. Amikor aztán a Magdinak elfogyott a pénze, nem mert szólni a tiszt elvtársnak, meg volt gyõzõdve róla, hogy azon minutában eltûnne a hatalmas szerelmével együtt. (Okos asszony volt.) Elõször elkezdett kölcsönkéregetni, de aztán az sem volt elég, beállt kurvának. Na, nem úgy igaziból, csak egy öreg pasi kéjelgett rajta hetente egyszer (pénzért), aki aztán hozta a barátait is. Így lett a Mama Magdi félhivatalos kurva, de azt mondta nekem, ott, a zenegép tövében, hogy egyáltalán nem bánta, mert a Gorcskov nagy-nagy érzelme mindenért kárpótolta, továbbá folyamatosan össze tudta vetni, micsoda különbség van egy ágaskodó és egy lankadó szerelem között. Igen ám, csakhogy az orosz így is eltûnt, pedig volt pénz, meg a fogadó ország hadseregének hátországa is minden igényt kielégített. A Mama ekkor feldúltan elment a szövetséges haderõ laktanyájához, ahonnan rövid úton kipenderítették, hiába hivatkozott a szovjet és a magyar nép örök és megbonthatatlan barátságára. De nem adta fel, volt valami baráti társaság, aminek lefeküdt az elnökével és kikönyörögte, hogy keresse meg neki a Gorcskovot. Szomorú hírrel tért vissza az elnök, azt követõen, hogy õ is bement a laktanyába, mert azt mondták neki – illetékes helyen! –, hogy a Vitalij G.,

87

(besorolási száma: szigorúan titkos) hivatásos tüzérõrnagy üzletileg nem bírt megfelelni a követelményeknek. Elõször azt tervezgették, hogy rögtön lelövik, de aztán eszükbe jutott, hogy esetleg Szibériában még hasznát tudnák venni egy jó kiállású õrnagynak, függetlenül szerény üzleti képességeitõl. Ekkor a Magdi vett egy orosz tankönyvet – akkoriban ez nem volt nagy kunszt – és amikor annyira jutott a nyelvben, elkezdett leveleket küldözgetni a Kremlbe. Most, a zenegép andalító melódiáit hallgatva is a válaszra vár, mondta a Mama és én tényleg sajnáltam. Mindenki tudja, hogy onnan, ahol a Mama Magdi akkor éppen tartott, nincs visszaút. Pont, amikor megtalálta az igazit! Nyilvánvaló, hogy a szerelem áldozata lett, mert a lelkét legyõzték a hormonok. (Elöljáróban egy felhívás: kérem jelentkezzenek mindazok, akik a környezetükben tudnak boldog – vagy csak szerelmileg is úgy-ahogy mûködõképes – házasságról. Figyelem! Csak hûséges párok jöhetnek szóba, legalább öt éves gyakorlattal.)

Házasság céljából Rohanunk a forradalomba! Mindig ez a csatakiáltásszerû mozgalmi jelszó jut eszembe, amikor esküvõre készülõdõ párokat látok. Minthogy a saját házasságom (egy ideig még) tabu, kénytelen vagyok ezúttal a mások – konkrétan a Dagi – szerszámával verni a csalánt. Mentségemül csak annyit: a tünetek és a betegségek lefolyása egyetemleges tanulságokkal bírnak, senki sem úszhatja meg! Egy nagy platánsor volt a szomszéd utcában, ott szoktunk sétálni, világmegváltás céljából. Nagyon messze volt még az ezredforduló, úgyhogy a Dagi azt mondta, hogy õ nem vágyik semmi különösre, csak boldog házasságra meg

88

apró kis lurkókra. (Jobb lett volna neki, ha a Holdutazást tûzi ki célnak.) Húsz év múlva megint találkoztunk, de akkor már bazi nagy, fekete Mercedesszel jött, elgurultunk a platánsor alá is. – Három év után, ha megfogom a feleségem fenekét, olyan mintha a sajátomat fognám meg – magyarázta a Dagi, de egyáltalán nem volt mélabús, vagy ilyesmi. Inkább csak leszögezte, hogy ez van. Az nem lehetséges, hogy normális ember mindig ugyanazzal keféljen, folytatta, én meg csak hümmögtem. – A házassággal tényleg valami baj van, az biztos – tettem hozzá immár hangosan –, az istennek se’ tudjuk rendesen csinálni. – Nem is lehet, barátocskám – lendített tovább a kesergésben a Dagi – a gyerek miatt nem lehet. Mert a keféléshez nem kell a házasság, viszont a gyerekneveléshez meg kell, tudod: a család! Ebbe nem akartam belemenni, túlságosan lápos talaj az én gyenge fejemnek. Arra kértem inkább a Dagit, mesélje el a válását, nem mintha érdekelt volna, ennek a zegzugaiban úgy ismertem már a járást, mint anyapatkány a malomban. Csak mégis, a beszélgetés fonala miatt. És akkor a Dagi elmesélte. (Az egyiket, mert különben volt neki még ezen kívül három.) – A feleségemet, azt amelyikrõl szó van, úgy ismertem meg, hogy õ volt a 4-es számú versenyzõ a nõim között, de kivárta a sorát. Úgy csúfolták: Faros, mert akkora feneke volt, hogy kirakós römit lehetett játszani rajta. Ez engem egyáltalán nem zavart sõt, ki nem állhatom a poszka nõket. Ha addig élek mint a teknõsbéka, akkor se’ fogom megérteni, hogy miért fogyókúráznak ennyire megszállottan. Biztos a hülye filmek meg a tévé miatt, mert azt látják állandóan, hogy egy nõnek úgy kell kinéznie, mintha már meg se érné a holnapot. Ezen a Faroson aztán volt mit fogni és én fogtam is rengeteget, folyton tömítettünk, úgyhogy gondoltam ráhagyom, amikor azt mondta: csinál-

89

junk eljegyzést. (A Farosnál különben a házasélet szerves részét képezte a sikongatás. Egyszer átmentem a szomszédba, kértem a hajcsavaróba meg az erõs, klimax-közeli irigységbe burkolózott háziasszonyt, hogy egy kicsit halkabban bömböltesse a kedvenc kupléit. Azt mondta erre – a felmosórongyot harciasan lóbálva –, hogy maga dumál, maguk hangosabban „dimbulnak”, mint egy tûzoltózenekar. Ez csak úgy eszembe jutott.) Csináltunk tehát eljegyzést, de az már gyanús volt, mert a Faros faterja még tapétát is hozott, hogy akkor azzal kell kitapétázni a kisebbik szobát… Sodortak az események. Elhatároztam szentül, hogy hûséges leszek nemileg is. Úgy értem, a magam módján én mindig is hûséges voltam, mindent megadtam a nõimnek, de másokkal is akartam kufircolni. Odáig fajult ez a dolog (ez a hûség-mizéria), hogy amikor üzleti útról jöttünk haza a haverokkal, mindig bementünk valamelyik kuplerájba, de amíg õk fent hancúroztak, én lent újságot olvasgattam. Egy kidobógyerek félre is értette a helyzetet, jött nekem udvarolni, mert azt hitte homokos vagyok. Onnantól aztán az autóban olvasgattam. Így teltek az évek – szám szerint másfél –, de akkor elkezdtem megunni a Farost. Elhatároztam, hogy feltárom elõtte a probléma lényegét, majd együtt megtaláljuk a sötétségbõl a kiutat. Hat napig cirkuszolt, de a hetedik napon megpihent, akár a Teremtõ. Akkor aztán kérdezte, hogy mit akarok. Nekem már készen álltak az alternatíváim, mindenekelõtt megkérdeztem tõle, hogy nem szereti-e esetleg a nõket, mert akkor beszervezhetnénk egy harmadikat, tudod, ahogy a hirdetésekben szokott lenni: „mindkét fél örömére”. Erre azt mondta, hogy még a saját testével sincs kibékülve, nemhogy egy másik nõ kellene neki. Akkor legyen partnercsere, vágtam rá azonnal, nehogy megittasodjon az elsõ sikertõl. Azon gondolkoznia kell, hümmögött a Faros. Jól megrághatta a dolgot, mert este már jött is, hogy rendben, mármint a partnercsere. És ott jöttem rá a nagy

90

igazságra: a nõ is unt már, csak nem mert szólni, meg õt jobban le is kötötte a gyerek (mindjárt az esküvõ utáni kilencedik hónapban megszületett). Az elsõ ilyen kísérletünk hamvába holt, mert a másik pasinak annyira büdös volt a lába, hogy muszáj volt otthagyni õket. Mérgemben megvettem egy ilyen hirdetési újságot és válaszoltam az összes jeligére. Végül az jött be, hogy „Csak, ha komolyan gondoljátok!”. Na, mi aztán komolyan gondoltuk, olyannyira, hogy körülbelül kétezer kilométert autózgattunk szerte az országban, mire egy olyan pasit találtunk, aki a Farosnak is megfelelt. Nem értettem különben, mert a manusnak olyan gyûrött volt a feje, mint a kitaposott kozáksapka, de hát nem nekem kellet ágyba bújni vele. A felesége meg pont olyan átlagos volt, még gondoltam is, hogy ezért kár volt annyit autózni, a lakótelepen is tutira találtunk volna ilyet. Csak hát a nagy szemérmesség nem engedi, hogy a magányos lelkek összejöjjenek. Lehet, hogy két emelettel lejjebb sóvárog valami klassz nõ egy igazi férfi után, esetleg éppen utánad, de te nem tudsz róla és ettõl mind a ketten csak szenvedtek. Meg kéne próbálni: kitennénk az ajtóba, mint a melegvíz számlát, hogy „szexet akarok!”. Sokat javulna a világ közérzete. Különben a gyûröttfejûvel meg az volt a baj, hogy túl jó volt a Farosnak. Nem fogod elhinni, de titokban kezdtek el találkozgatni, csak azt tudnám minek, amikor úgy is annyit dughattak, amennyit csak akartak, még a szemem láttára is akár. Azt mondta erre a lebukást követõen a Faros, hogy õ szerelmes a gyûröttfejûbe és hozzá is megy feleségül, mert megtalálta az igazit. Normális vagy? – kérdeztem, de csak úgy költõien, mert biztos voltam benne, hogy nem az. Emlékezzél csak vissza, nem volt az olyan régen, hogyan találkoztatok. Nem baj, vonogatta a vállát a Faros, õk ezt már megbeszélték és arra a megállapításra jutottak, hogy mind a ketten megtalálták az igazit. Mármost, mennyivel jobb a gyûröttfejûvel válaszolgatni a szexhirdetésekre, meg bejárni vele

91

partnercsere után kajtatva a fél országot, mint velem, feszegettem tovább a húrt, mert akkorra már a lakás meg a kocsi árának kiszámítottam a felét. Õk olyat nem fognak csinálni, válaszolta határozottan a Faros, nekik arra nem lesz szükségük, mert annyira szeretik egymást. Én meg csak annyit mondtam: ez õrület! Hát, ez volt az egyik válásom, csapott nagyot a vállamra a Dagi, mint aki vigasztal. Pedig nem voltam elkeseredve, beletörõdtem már régen, hogy a nõzésben nem látok át a szitán. Például azt sem értettem soha, hogy miért az a nõi cipõ a legdrágább, amelyikben a legkevesebb a bõr. Valami ilyesmi volt a Faros esete is. Szívesen elidõznék még a házasság témakörénél, de most hívott fel (nem viccelek!) egy aggódó anyuka, hogy a lánya azért nem jött hozzám a tanfolyamra, mert pszichológushoz kellett vinni: otthagyta a fiúja, pedig már az esküvõ idõpontja is ki volt jelölve! C’ est la zsíznyi… (Ilyen az élet.)

92

Ballag a katona

– Addig nincs baj, amíg nincs baj, de akkor nagy a baj, amikor baj van – mondta a Láma fõtörzs és mutató ujját figyelmeztetõen a magasba emelte. Ezt megelõzõen még az is mondta, hogy a szakasz magatartásában háromszázhatvan fokos fordulatra van szükség, mert különben mi leszünk a Varsói Szerzõdés legjobban megszívatott katonái. Láma szavai azonban nem hullottak termékeny talajra, mert az alapkiképzést követõ elsõ kimaradáson a katona menthetetlen: berúg mint az atom. Ez az idõegység tehát nõzés szempontjából holtnak tekinthetõ. Ugyanakkor – a második kimaradástól számítva – a sorállomány bármely tagja egy külön állatfajta, állandóan nõt akar, de lehetõleg berúgni is. Mindkettõhöz pénz kell, az pedig nincs a kiskatonának, helyzete tehát kilátástalan, de csak elsõ megközelítésben. Vannak ugyanis sebezhetõ társadalmi rétegek, úgymint: magányos, elvált asszonyok (araszolva a kapuzárás felé), valamint naiv és emelkedett lelkû, fiatal lányok, akiket nem érdekel a kimenõnadrág bokán felüli hossza és a kimenõcipõ kitaposott sarka, meggyûrõdött, hegyes orra. Szóba jöhetnek továbbá – szerencsés esetben – kétségbeesett, kielégítetlen szellemi arisztokraták, akik az „igazira” várnak. Némi kis alkohol – tojáslikõr illetve csapolt sör – mindhárom célcsoport becserkészéséhez szükséges, de annyi pénze még egy kimenõs honvédnak is akad. Szerencsém volt, mert a második kimaradásra én már együtt mentem az Inassal, akit magam mellé rendeltem írnoki szolgálatra, mert annyit kellett vonalazni, mint az õrület. Pontosabb, ha úgy fogalmazok: újra vonalazni, mert a szép látványosra megrajzolt térképeinket örökké összetép-

95

desték az újabb és újabb támadási koncepciók jegyében. Bergecz százados azt szokta volt mondani ilyen alkalmakkor: basszátok meg, ezt elbasztátok! (Nem õ, hanem mi!) S miközben ezt mondta, már tépte is szétfele – mérgesnek tettetett, de amúgy kéjes arccal – az egész éjszaka munkáját megtestesítõ, lepedõnyi papírt. Inasnak saját nõje volt, a Pisze, aki az ország másik végébõl utazott a harcálláspontra, direkt azzal a céllal, hogy végre megint egymáséi lehessenek. Ezt a Pisze mondta ilyen költõien. – Neked meg majd csak összeszedünk valakit – erõsítgette a hitemet az Inas, de ebben nem volt nagy bizodalmam. A városka egyetlen szállodájának éttermében vertünk tanyát és – az étkezési hozzájárulásokból elsikkasztott pénzbõl – ugyanott béreltünk szobát. Áttekintettem a terepet és minden lehetséges célszemélynél (lásd: fentebb) megpróbáltam eredményt elérni, volt akitõl kínomban egyenesen megkérdeztem, hogy nem akarna-e velem dugni. Semmi eredmény, úgyhogy mondtam is az Inaséknak, menjenek fel nyugodtan a szobába, mégsem nézhetik végig az én vesszõfutásomat, amikor a Pisze nem ezért utazott ide a világ végérõl. (Ebben biztos voltam.) Hálás volt nekem a Pisze, mondta is, hogy ennyire megértõ baráttal õ még nem találkozott, az Inas otthoni haverjai mind önzõ fráterek, legalábbis hozzám képest. Felballagtak tehát a Piszéék a szobába, még arra is figyelt az a drága, hogy megfelelõ mennyiségû alkoholról gondoskodjon, mert az Inas már annyira csak a közelgõ erotikus élményekre koncentrált, hogy szinte el is felejtette a piát. Búskomoran iszogattam tovább egyedül és – bármennyire kedveltem is az Inast –, irigyeltem, mert sokkal inkább kanos voltam, mint szomjas. Másfél órát nézgelõdtem a lerobbant étteremben, amikor aztán jöttek vissza a Piszéék. Mintha kicserélték volna õket (bizonyos szempontból ki is cserélték). Az Inas most már

96

felszabadultan vetette magát a vedelésbe, hiszen a stratégiai célját elérte. – Nem jött össze semmi? – kérdezte tõlem jól kivehetõ együttérzéssel a Pisze. – Nem – legyintettem erre – de nem is érdekes. Volt képem ezt hazudni, amikor pedig a fél karomat hagytam volna levágatni egy nõért. A szenvedések viszont csak most kezdõdtek igazán, mert a végsõ szakaszban elkerülhetetlenné vált, hogy hármasban menjünk fel a szobába. (Alkohol: mint az elõbb.) Láttam én már a szomorú sorsom elõre, de hát mit tehettem volna, tudtam, hogy addigi életem legrettenetesebb órái következnek, és – sajnos – nem is tévedtem. A négyágyas szobában – mint bizonyára emlékeznek, két párral kalkuláltunk –, mindössze két rozoga fekhely volt tényleges használatban Az egyiken a Piszéék nyöszörögtek kéjesen, a másikon én feküdtem (szintén nyöszörögve), és úgy tettem, mintha aludnék. Közben a párna alól sutyiban lestem õket, azt nem lehetett kihagyni. Olyan volt mint a filmeken, a Pisze gyönyörû mellei kirajzolódtak a neonnal sejtelmesen megvilágított ablak kontúrjaiban. Rámászott az Inasra és lovagolt rajta! Nem tudtam eldönteni hogy direkt-e, mindenesetre a legkisebb szégyenérzet nélkül még sikítozott is. Olyan voltam, mint a mitikus hõs, a Tantalosz kolléga, akit azzal büntettek az istenek valami piti kis balhéjáért, hogy nézhette a finomságokat, de nem ehetett belõlük. Izgató is volt, meg rettenetes is. Beláthatják, hogy ilyen helyzetben reményem sem volt az alvásra, olykor felkeltem tehát az ágyból – már a látszatra sem ügyelve – és odaballagtam a piához, nagyokat kortyolva nyeltem a szeszt. Erre a Piszéék sem kezdték el zavartatni magukat, õk is rájártak az italra, teljesen meztelenül. Hanem az Inas egyre jobban berúgott, viszont a Pisze – ezzel párhuzamosan – annál inkább riszálta azt a formás kis fenekét. Újabb próbatétel és válaszút elé állított tehát az élet: vajon megkérdezzem-e az Inast, hogy

97

nem haragudna-e, ha esetleg – ha minden kötél szakad! – meggyömöszölném a nõjét? Már amennyiben persze bírom a Pisze hozzájárulását. Mindig is hittem ugyanis a közös akarat teremtõ erejében. Sajnos a tisztázó tárgyalás elmaradt, az Inas ugyanis, a korabeli honvédelmi terminológia szerint, „elõre megfontolt, aljas szándékkal leittasodott és szocialista katonához méltatlan magatartást tanúsított”. (Szolgálati szabályzat, 7. szakasz / a. bekezdés.) Ez ténylegesen azt jelentette, hogy elaludt és horkolt nagyokat, mint a téli álomra vonult medve. Mármost ott álltam – mindenféle tekintetben – a tisztázó tárgyalás lehetõsége nélkül, viszont a Pisze egyre mászkált. – Mi van? – kérdezte egyszer suttogva, egyúttal megértést tanúsítva, amikor újfent összeakadtunk bóklászás közben. Az jutott az eszembe, hogy „hát én immár kit válasszak, virágom, virágom”, de a Piszét választottam. Ennek hozadékaként – mert átlátta a válságos helyzetet –, azt mondta a Pisze: annyira sajnál engem, hogy képes áldozatot hozni. Le is ült az ágyam szélére és vigasztalt. Nincs itt más vigasz, mondtam én erre, csak ha részesít a kegyeinek legalább egy kis részében. Azt válaszolta erre, hogy õ is így látja, mert tényleg nagyon sajnál, tudja, hogy milyen rossz nõ nélkül. De, miközben ezeket mondta, már be is bújt a takaróm alá, csak még hozzátette, hogy halkan kell csinálni, különben felébredhet az Inas. Ami következett, az nagy szemétség volt a részemrõl, el kell ismerni. A katonatársam nõjét tömítetten hátulról, de egyszerûen képtelen voltam leküzdeni a kísértést. Egy Mahatma Gandhi kellett volna hozzá. Elnézést a részletezésért, de annyira élénken él bennem ez a dolog, hogy muszáj kicsit közelebbrõl ismertetnem az eseményeket. A Pisze hátat fordítva összekuporodott, és a fenekét dugta oda hozzám, hogy megkönnyítse a dolgomat. Annyira aranyos volt – nem is szex miatt, hanem inkább a segítõkészségbõl kifolyólag –, hogy teljesen meghatódtam.

98

(Mondta azért másnap a Pisze – amikor az Inas kiment egyszer a WC-re –, hogy õt is izgatta azért a helyzet, mert különben a sajnálat nem lett volna elég. Mindjárt gondoltam…) Van a katonaságnak két élvezetes szakasza is. Az egyik: közvetlenül a bevonulás elõtt. A másik: közvetlenül a leszerelés után. Amikor például megkapja az ember a behívót, hirtelen mindenki elkezdi sajnálni. A Bisztró is csak szánakozott – õ volt akkoriban a kenyéradó gazdám –, forgatta, nézegette a behívót, és aztán nagy elhatározásra jutott. Azt találta ki, hogy ne legyen annyira nyomasztó nekem a fegyverkezési verseny, szerez egy nõt. Akartam volna mondani a Bisztrónak, hogy van három (nõm), de õvele nem lehetett rendesen tárgyalni, mire köszöntem volna neki, már elrohant. Olyan ember volt ez a Bisztró, mint a vihar. Õ találta ki például, hogy süssünk malacot tombola rendszerben. Az utolsó nyertes, aki a lapockát húzta, egy valódi nõt kapott „all inclusive” (teljes körû) ellátással, ez konkrétan azt jelentette, hogy le is tömíthette a nyereményt. Mindez a nyolcvanas évek legelején! Barna Wartburgon rohangászott a Bisztró le és fel, az egyik fuvarban aztán tényleg hozott is egy nõt. Na, akkor elég nehéz helyzet alakult ki, mert a Bisztró ajándéka, az Ajándék, elég fura szerzet volt, bár nõben általános. Az elhanyagolható hátrányait – kis kancsalság, a szellemi teljesítmény korlátjai és így tovább – viszonylag könnyen megemésztettem volna, de az állandó fecsegését képtelen voltam elviselni. Mondtam is a Sörösnek, aki kollégám volt a bisztróban, hogy segítsen, mert ezt a nõt mindenképpen le kell nyomni, már csak a tisztesség kedvéért is. Sem csalódást sem lelki bánatot nem akartam okozni az Ajándéknak. Erre a Sörös azt találta ki, hogy akkor nyomjuk le ketten együtt a Bisztró ajándék nõjét, mert neki még tetszik is. Ezen nem csodálkoztam különösebben, mert a Sörös lényegében

99

mindenkit meghajtott, aki az útjába került. Nem azért, mintha nem lett volna csinos fiú – példának okáért: szõke volt –, de az volt az alapelve, hogy sosem lehet tudni…. Abból kellett kiindulni most már, hogy a Sörös nagyon szerette a Beatlest, „Egy nehéz nap éjszakája”, meg ilyenek. Kimentem a placcra és kérdeztem az Ajándéktól, hogy szereti-e a Beatlest. Azt mondta, nagyon, de erre meg mertem volna esküdni. Szerintem, ha Csajkovszkijt mondok, éppen úgy örült volna, legföljebb fogalma se lett volna, hogy kirõl van szó. Az Ajándék akkor már el volt szánva mindenre, legalábbis úgy tûnt. – Hát, ha így van – tettettem a lelkesültet – menj be a raktárba, a Sörös már vár ott téged és ne tudd meg mi lesz. Nem lett semmi, mert egy óra múlva, amikor én is bementem a rekeszek közé, hogy összemelegedjünk, az Ajándék ott ült egymagában – és sírt! (A Sörös sehol.) Teljes meglepetésemre azt mondta, hogy ez neki megalázó, mert csak a nõt nézzük benne – minden férfi ilyen, szipogott –, most is azért hívtuk ide, ne is nézzük hülyének, mert csak azt akarjuk. Erre aztán már tényleg mondtam neki, hogy szerintem neked ennél csak az lenne megalázóbb – akkor meg az lenne a bajod –, ha nem néznénk benned a nõt. Ebben van valami igazság, törölgette a szemét az Ajándék („Nem folyt el a festék?”), mert tényleg jól esik neki, amikor megbámulják az utcán vagy pláne a strandon. Nem is tudja, hogy van ez, mert õ is szereti a szexet, mégis jobb lenne, ha a férfiak a lelkét is akarnák. – Mindegyikkel lelki életet akarsz élni, amelyik megbámul vagy megkíván? – kérdeztem, mert ezt most már tisztázni akartam. (Látszik, hogy nagyon fáradt voltam.) – Nehéz ezt így elmondani – evezett általános vizekre az Ajándék –, én nem tudom olyan jól kifejezni magam. Nem akartam megbántani, hogy szerintem inkább azzal van a baj, a nõk legtöbbje nem egészen õszinte, még önmagához sem. Ez tudományosan be van bizonyítva, egy

100

Freud nevû tudós már régen megállapította. Hangosan inkább csak annyit mondtam, hogy azért mégis próbáld meg körülírni: miért vagyunk mi férfiak rosszabbak, mint mondjuk te (az Ajándék). És akkor megpróbálta körülírni. – Mert vannak mégis elvárások, amiket a tisztességes nõk legalább látszatra be akarnának tartani. Például, hogy ha utánam fütyül valaki az utcán, akkor úgy teszek, mintha kikérném magamnak, pedig közben meg marha jól esik. Meg nem fekszem le az elsõ randevún, minimum a másodikat meg kell várni. Ez egy szabály. (Két közbevetésem is lett volna, ha ügyeltem volna a részletekre. Az egyik: ez esetben mit keresel itt, a Bisztró elsõ szavára? A másik: a randevúkat is darabra mérik, mint a grillcsirkét? Van nekem egy barátom, akivel az elsõ alkalommal lefeküdt a nõje, mégis húsz éve élnek boldog házasságban, a nagyobbik lányuk most diplomázik.) – Meg aztán a férfiak csapodárok – sorolta tovább a sérelmeit az Ajándék –, egyik sem hûséges. Persze én is lefeküdtem a múltkor azzal a bokszolóval, de abba már két éve szerelmes voltam, csak felesége meg gyerekei vannak neki. Az a legnagyobb baj, hogy az embernek szinte belefájdul a feje, annyira nem tudja eldönteni: mi legyen. Mert sok pasi van, akivel szívesen ágyba bújnék, de akkor meg mit szólnak. Elsõsorban is a fiúm mit szól. Még jó, ha csak üvöltözik velem, és nem vág pofán. Ott van például ez az álmom, hogy egyszerre több férfival legyek együtt. Amikor a szexfilmeket nézegetem, mindig az jut eszembe, hogy milyen jó lenne nekem is több hapsi – ráadásul olyan izmosak, meg akkora szerszámmal – , mégsem mertem még kipróbálni, csak egyszer, amikor ittam egy kicsit. A barátnõim is mondogatják – állandóan csak a férfiakról trécselnek –, hogy nekik is sokszor eszükbe jutott már, de õk sem merték kipróbálni. Most erre én mondjam a fiúmnak, hogy van egy ilyen álmom? Még a végén tényleg komolyan veszi… Azt meg végképp’ nem értik a pasik, hogy

101

miért akarunk mi úgy általában tetszeni, miért nem elég, ha nekik tetszünk. („Annyi rongyod van, hogy meg kell vasaltatni a gardrób ajtaját, különben kiszakad.”) Pedig olyan egyszerû: nekem nem sok pasi kell, hanem több mint a barátnõimnek, de elég ha csak felfalnak a szemükkel. Nem jó pasi kell, hanem jobb, mint a csajoknak – A férfiakban azt szeretem a legjobban, amikor kigúvad a szemük, én meg elképzelem, hogy már áll is nekik. Izgat, hogy izgatom õket. Olyankor elképzelem, hogy levetkõzöm és mindenféle rafinált pózokban riszálom magam. Egyszer már el is határoztam, hogy küldök egy fotót magamról valamelyik szexújságba – az a rengeteg kan mind engem bámulna! –, de ezt se mertem megcsinálni. Lehet, hogy azért, mert kurvának nézik az olyan nõket, pedig szerintem csak õszinték, meg merik csinálni azt, amirõl én meg a barátnõim csak álmodozunk. Pedig az ember tényleg nem szeret kurvának vagy könnyûvérûnek látszani, mert igaziból – a lelke mélyén – nem is az. Mondjuk, ha a gyerekeire gondol, akkor rettentõen fontos, hogy rendes nõ legyen, mégiscsak egy tisztességes családanya… Mi lesz, ha nekem is lesz gyerekem, aztán mesélik neki, hogy anyád ilyeneket meg olyanokat csinált? Van is egy barátnõm, aki nemrég szült és tényleg nagyon szereti a kisfiát, teljesen gondoskodik róla. Most meg elmesélte nekem: hiába határozta el, hogy ezután tényleg tisztességes lesz – még a szomszédok se mondhassák…–, a férje nem tudja annyiszor megdöngetni, mint amennyiszer õ szeretné, muszáj neki mással is kamatyolni, mert a szexet ugyanúgy kívánja, mint a gyerek megszületése elõtt, sõt még jobban. Szóval néha megértelek benneteket, pasikat is, hogy nem tudtok kiigazodni a nõkön, mert szerintem mi sem tudunk kiigazodni magunkon rendesen. Én biztosan nem. Ebbõl is kitûnik, hogy még a legválságosabb helyzetekben sem tudok nemet mondani, egy nõnek meg végképp’ nem. Mert hisz’ az Ajándékot éppen azért uszítottam a Sörösre,

102

hogy mire én végzek, a romantikán – Beatles-slágerek meg ilyesmi – már túl legyenek. Aztán az Ajándék egész lelki életét nekem kellett végighallgatnom! Ami pedig azután következett, az meghaladta a józan értékrendszerek minden határát, bár a fentiek tükrében én már nem is csodálkoztam. Emlékeztettem ugyanis az Ajándékot, hogy az eredeti elképzelések szerint õt a Bisztró az én vigasztalásomra rendelte ide, tekintettel a behívóparancs sürgetõ határidejére. Azt mondta erre – és itt megint gyanúsan elkezdett szipogni –, hogy tudja, de õ igazából a Sörös miatt jött, mert õbelé szerelmes már két éve, ugyanúgy mint a bokszolóba. Erre azt is fölvetettem, hogy remek alkalom lenne most megvalósítani az egyik álmát, esetleg ketten is rámászhatnánk a Sörössel. – Értsd meg, hogy itt most nem arról van szó – magyarázta az Ajándék, és én kénytelen voltam megérteni. Mit volt mit tenni: elindultam felkutatni a Söröst.

Fegyverbe! A bevonulás elõtti idõszakból leginkább mégis a készülõdésre emlékszem. Arra, hogy micsoda energiákat mozgósítottam az úgynevezett udvarlás sikerének érdekében. A bár bejáratától plafonig tükrös lépcsõsor vezetett – legnagyobb bánatomra – a pultig, ahová szerintem direkt gyûjtötték össze a világ legfeszesebb mellû mixernõit. Belenéztem egyszer abba a tükörbe (többször nem mertem) és megállapítottam, hogy csak egy hajszál választ el a végsõ kiselejtezéstõl. Cipó kerek arc, amelyet vékony szálú, ritkás haj keretez. Felül kis kopaszság. Mélyen ülõ, de amúgy nagyon is püffedt szemek. Cigarettától sárguló fogak, cserepes ajkak, jobb oldalon kenõcstõl csillogó herpesz. Az öltözék lesújtó, másodvonalbeli göncök – kültelki ízléssel összeválogatva –, és ráadásul mind lóg rajtam. Ez volt az

103

általános diagnózis, ahogyan a kórházi zárójelentések szoktak kezdõdni: a „status”. Rá se mertem gondolni, hogy az alsónadrágom meg a zoknim még nem is látszik! (Erre szokták mondani: „Megérkeztek az orvosi leleteim. Eszerint kicsi vagyok, kopasz és kövér.”) Csak azért nem lettem ott helyben öngyilkos, mert a rémlátomással egyidejûleg huzamosabb idõre bérelt szobám volt a szóban forgó szállodában, miközben az objektumtól tán’ 400 méterre laktam a szüleimmel. Mármost ezt a kis rezidenciát viszonylag sok nõ tüntette ki a jelenlétével – magyarok és külföldiek vegyesen –, ha hiszik, ha nem, teljesen ingyen. Ezt nem értettem. A fentebb vázoltak fényében el sem tudtam képzelni, hogy mi visz rá egy amúgy normálisnak tûnõ, ráadásul csinos hölgyet arra, hogy velem egyáltalán szóba álljon. Elhatároztam tehát, hogy emberi külsõt harcolok ki magamnak, ha a fene fenét eszik is. Ennek viszont szigorú szabályai vannak, különösen egy elsõosztályú bárban. A viselkedési normákat ismertem: alapelv a lezserség. Még csak véletlenül sem szabad úgy csinálni, mintha bármi is komolyan érdekelne. Az a legjobb módszer, ha az ember megáll (a hatalmas rókafarkon lógó slusszkulcsot lóbálva) a krómozott kapaszkodónak támaszkodva és tele szájjal rágja a rágógumit. Ez elég menõ is, ugyanakkor megkímél attól, hogy esetleg egy érthetõ vagy épelméjû mondatot kelljen kinyögni. A többit mindenki ismeri, aki valaha látott már belülrõl diszkót vagy autópiacot. A további teendõk szinte adták magukat, akkoriban ugyanis az összes kelet-európai bárban mindenki tök egyformán nézett ki, férfiak és nõk egyaránt. Ennek jegyében vásároltam tehát magamnak egy kvarclámpát, s a használati útmutató szigorú tiltása ellenére egy órán át süttettem a fejemet. Sok eredményt értem el, közelebbrõl: úgy néztem ki, mint a pápaszemes kígyó, de olyan ám, mint amelyiket megperzselt az avartûz. Két napon

104

keresztül hasogató fejfájás gyötört, ugyanakkor kénes kenõccsel kellett kenegetnem az arcomat, mert felhólyagosodott a bõröm. A csodabalzsam jótékony hatása hamar nyilvánvalóvá vált, a diszkólámpa fényében ugyanis láthatóvá színesedtek (fáradt bilizöld) az amúgy kivehetetlen harci díszek körvonalai. Második lépésben szuper erõs hajformázó zselét szereztem be – kéz alól, egyenesen Bécsbõl –, amely teljesen felmarta a fejbõrömet, szép, lilás árnyalatú foltok ütköztek ki a kopaszodó területeken. A zselé különben tényleg formázott, de önhatalmúlag, a hajam minden szála arra kunkorodott, amerre éppen eszébe jutott. Kárenyhítés céljából mesterfodrász barátomhoz fordultam, aki olyan frizurát kreált nekem, amellyel bizonyára nagy sikert arattam volna akármelyik meleg bárban. (Hogy nézel ki, te hülye, kérdezte a Focista, amikor a fentebb leírt fejjel megjelentem az uszodában. Ez a divat, mondtam neki a vállamat vonogatva, pedig majd’ elsüllyedtem szégyenemben. Jött is a riposzt: de nem ilyen fejen! Tanulság…) A valódi kihívást azonban az öltözködés jelentette. Minthogy nem volt pénzem karvastagságú arany csüngõkre, elkezdtem híresztelni, hogy az én macsó alkatomhoz inkább az ezüst passzol, abból viszont minden elképzelést meghaladó mennyiség. Egy pincér barátom szerzett valahonnan barna színû abrosz anyagot, abból varrattam magamnak felül feszes („herekidomborító”) alul trapéz nadrágot, hozzá illõ helyes kis mellénnyel, amely viszont megakadályozott minden, a homo sapiensre amúgy jellemzõ mozgást. A lábfejem olyan széles mint a békatalp, abban a helyzetben mégis elkerülhetetlenné vált, hogy hegyes orrú, szögecsekkel kivert cipõt viseljek. Mindössze két hét alatt megtanultam benne járni úgy, hogy még szakavatott szemek se nézzenek csípõficamosnak. Ugyanakkor csak az élet- és vagyonbiztonság veszélyben forgása esetén voltam hajlandó levenni, mert körülbelül negyed óráig tartott, amíg – vizes

105

konyhakés segítségével – újra a lábamra, nem is húztam, hanem applikáltam. Ebbõl következõen aztán minden házibulit a fürdõszobában kezdtem, hogy a lábszag terjengését valamelyest megakadályozzam. Órásmester barátom – vén csibész, az Ecseri piac nagy tanára – szerzett egy valódi Doxa óraházat, amelybe a szemem láttára szerelt Pobeda belsõt. A Skoda megjelenésére külön hangsúlyt helyeztem. (Típusa: S 100, a gyártási éve: 1971, a forgalmi rendszáma: IV 19-96) Az egész belsejét vastagon befújtam szilikonnal, ettõl aztán minden és mindenki ragacsos lett a kocsiban. Az esetleges kellemetlen szagok ellen hét darab kókuszos illatosító volt hivatott felvenni a küzdelmet, de a szépségkirálynõ-várományos lányok által mértéktelenül locsolt, Charlie márkájú parfümmel szemben olykor ez is kevésnek bizonyult. Az autó vitathatatlan ékköve a sebességváltó gombja volt. Fa mintázatú mûanyagból készült és a tetején – halványkék hullámok közt – egy hatalmas mellû sellõ fickándozott, minden kapcsolásnál meglebbentette a farkát. Hát csoda-e, hogy rettenetesen menõnek éreztem magam? (A szorongást meg a kisebbrendûségi érzést szigorúan ellenjavallt kimutatni, még inkább beszélni róla.) Nem is tudom, hová vezetett volna ez az ámokfutás a külsõségek kapcsán, ha nem hívnak be idõben katonának. Na, ott a surranóval meg az agyonmosott, vagy bõ, vagy szûk göncökkel hamar helyre tették a fejem. Mindezeket tehát csak azért meséltem el, mert nem csak a nõk tudnak áldozatot hozni a szépség oltárán, hanem mi, férfiak is. Ha a sors úgy kívánja…

Tényleg meztelen valóság – Így van – bólogatott a töpörödött kis nõ miközben pajkosan meglóbálta fonott nejlonszatyrát –, ide akarunk járni télen is, mi naturisták.

106

Ez biztosan nem komplett gondoltam, mert a naturista, az azt jelenti, hogy nudista, azaz meztelenkedõ. Márpedig az én képzeleti horizontomon akkoriban a nudizmus egyet jelentett a napfényes tengerparttal és a kerek, formás fenekekkel. (Ilyen szempontból esetleg még némileg túlsúlyos NDK-s nõk jöhettek szóba, hatalmas mellekkel, amelyek ide-oda ugrándoznak tollaslabdázás közben.) Tehát, mit keresnének ezek a, hogy is mondják: naturisták, télvíz idején egy omladozó kis gõzfürdõben? Ráadásul egy ilyen, már elnézést, de ütött kopott nõ képviseli õket a kis cekkerével. Lehet, hogy tárgyalópartnerem is érezte a fenntartásaimat, mert helyes kis névjegykártyát nyújtott át, amelynek jobb felsõ sarkában tényleg ott pompázott az általam olyannyira hiányolt nap. Ugyanez az embléma díszelgett a naturista klub fénymásolt ismertetõ füzetecskéjén is. Ebben leírták, hogy bár õk Délegyházán szeretnek igazából lenni, és fõleg nyáron – ahogyan gondoltam is –, de „tagjainknak lehetõséget kívánunk nyújtani, hogy más alkalmakkor is hódolhassanak szenvedélyüknek, ezzel is erõsítve a közösségi szellemet”. Ez nekem már eleve gyanús volt, de ne vágjunk a dolgok elébe. Második alkalommal már egy komolyabb fazont küldtek tárgyalni, de annak meg alig értettem a szavát, annyira dadogott szegény. Annyit azért kihámoztam a szövegébõl, hogy nem ám az elfajult és fülledt erotika ennek az egésznek a lényege (hogyan is jutott volna eszembe?!), hanem a természetesség iránti igény. Azért akarta ezt az én fejemben tudatosítani a dadogós, mert igényt tartottak a szolgáltatásaimra és azt hitte, ettõl beijedek. Minthogy akkoriban masszõrként dolgoztam éppen, nekem ezen a téren nemigen lehetett újat mutatni. A masszõrfülkében úgyis mindenki – nõk, férfiak – meztelenre vetkõzött, édes mindegy volt tehát, hogy különben miben járkálnak. Felõlem akár télikabátban is ücsöröghettek volna a szaunában. Láttam a dadogóst, hogy a plafont nézegeti mélabúsan, meg a kis

107

füzetecskéjét gyûrögeti, éreztem, hogy kényes pontjához érkezett a tárgyalás. Az volt a kérdés, hogy mármost akkor én, mint ugye a masszõr, azonosulok-e az õ nézeteikkel. Hát persze, mondtam erre, mert bennem is nagy volt a természetesség valamint a borravaló iránti igény. – Akkor tehát maga is meztelen lesz – szögezte le a dadogós. – Az nem fog menni – szögeztem le ezúttal én, tisztán szakmai arckifejezést erõltetve az ábrázatomra. Egy masszõr ugyanis ide-oda hajlong – magyaráztam lényegileg –, olykor lendületes mozdulatokat is tesz, nem várhatja el tõlem senki, hogy eközben a férfiasságom is csak úgy szabadon lengedezzen, mint a szélfútta zászló. (A rosszabbik esetet, jelesül ha ágaskodik, szemérmesen nem is hoztam szóba.) – Akkor maga gatyában lesz? – kérdezte szomorúan a naturizmus elszánt híve. – Gatyában – mondtam ki a verdiktet. – De nem azért ugye, mert nem ért egyet az egyesület alapeszméivel? – firtatta tovább a dadogós a számára leglényegesebb problémát, mert valamiért nagyon fontos volt neki, hogy erkölcsileg se ítéljem el ezt a meztelenkedést. – Eszmeileg meg erkölcsileg semmi bajom – mondtam már-már ünnepélyesen –, de gatya az kell. Ebben maradtunk és csak a tárgyalás után gondoltam bele büszkén, hogy megõriztem a szakma tekintélyét. Mindenki beláthatja, hogy egy olyan magas hivatalban, mint amilyen a masszõré, nem járkálhat az ember pucér fenékkel. Hogy csak a hátsó régiókat említsem. Hát, nem tudom ki hogy van vele, én el tudom képzelni más módját is (nem jobbat csak mást!) a közösségi szellem erõsítésének, mint hogy ivarérett, egészséges férfiak meg nõk mászkálnak fel s alá egymás szeme láttára, teljesen pucéran. Senki ne akarja velem elhitetni, hogy ennek nem a szex a lényege, mert ha mégis, akkor nekem orvoshoz kell

108

fordulnom. Nem akarnék a csiklandós részletekbe belemenni, mozgassa meg egy kicsit mindenki a fantáziáját. Egy biztos, a naturisták intelligens, rendes emberek voltak, de tényleg nagyon nagy volt bennük a természetesség iránti igény. Csak azt nem értettem már akkor sem, hogy miért kell a mellébeszélés. Mármost ami az én szerepkörömet illeti: egy masszõr dolga sehogyan se könnyû, ha jó nõt kell leápolnia. Hiába tettem úgy, mintha a látvány egyáltalán nem érdekelt volna, azok a fránya hormonok csak dolgoztak. Tetejébe a nõk sem mindig kizárólag abból a célból fordultak hozzám, hogy az izmaikat fellazítsam, nem egy kifejezetten provokált. Volt, hogy megbíztak egy egész (nõi!) kosárlabdacsapat „gyúrásával”. Évekkel késõbb mesélte valamelyik játékos, hogy egymás között nagy kuncogások közepette szépen kitárgyalták, milyen bizsergetõ érzés, amikor egy férfi ott nyúlkál – vagy közel ahhoz –, ahol egyébként csak a férjeik, fiúik tehetik. Szóval kényes a helyzet mindenképpen, hát még ha olyanok jönnek sorban, akik az átlagosnál is fogékonyabbak erre a természetességre vagy mire. A nudistákkal is akadtak kezdeti nehézségek, hiába no, menthetetlenül naiv lélek vagyok. Mindjárt az elsõ alkalommal felfigyeltem egy különösen szép párra, akik a felsõ soron kerestek maguknak helyet. Rutinos kabinos – merthogy egy személyben ezt a tisztséget is betöltöttem – nem szereti a felsõ sort. Az még csak hagyján, hogy lépcsõzni kell, de Murphy törvényeinek megfelelõen mindig a legtávolabbi kabinban hagyja ott a vendég mondjuk a szappantartóját. A felsõ sorban húzták meg magukat az alkoholisták is, hogy még mielõtt beültek volna az ezer fokos gõzbe, legurítsanak valami kis szeszt, biztossá téve ezzel az amúgy is fenyegetõ rosszullétet. Az ugyanis gyakran elõfordult, mert a felsõ soron már eleve olyan fülledt hõség uralkodott, hogy még makkegészségesen sem igen lehetett bírni. Na, szóval erre a veszedelmes helyre

109

vonult a pár, a Szépék. (Csak én hoztam össze õket ilyenformán, valószínûleg nem voltak házasok, hisz’ különben minek jártak volna az 57-esbe kufircolni.) Telt-múlt az idõ, de Szépék csak nem akartak elõkerülni, ráadásul felfigyeltem egy hangra, olyan volt, mint amikor valaki összeesik. Tényleg annyira hülye voltam, hogy elkezdtem aggódni. Elõször csak lentrõl kiabáltam („Rosszul van, asszonyom?”), de aztán a végsõ lépésre is elszántam el magam, felmentem. Szépné egyáltalán nem volt rosszul, de valóban lerogyott a padra, csakhogy nem egészségügyileg, hanem a gyönyörtõl. Szép úr nem vette különösebben a szívére az indiszkréciót, ez kitûnik az alábbiakból is. Kijött a kabin elé – teljesen meztelenül, kissé lihegve – és megkérdezte, hogy mikor engedem már meg a gõzt! – Sajnos az öltözõbe nem tudunk gõzt engedni – magyaráztam komolyan, gondoltam annyi pénzért, mint amennyit õk fizetnek, nyugodtan nézzenek hülyének. – Hát akkor hová kell menni? – kérdezte Szép úr még mindig rezzenéstelen arccal. – Házaséletet élni vagy szaunázni? – adtam az ártatlant tovább. Mindkettõnkbõl kitört a nevetés, csak Szépné pirult el egy kicsit, amikor elindultak az általam megjelölt irányba. Az asszony azért nem mulasztotta el, hogy kacér pillantást vessen rám, s csípejét izgatóan riszálva vonuljon végig a lépcsõsoron. Egy igazi nõ minden helyzetben nõ marad. (Azt mondja a lektor, tudják az, aki belekotorászik a kéziratba, hogy már tisztára dicsekszem, legyek egy kicsit visszafogottabb. De hát õszinteséget ígértem, csak azt írom, ami volt. Azért visszafogottabb leszek, pedig az alábbi történet nem biztos, hogy alkalmas erre.) Járt ezekkel a naturistákkal egy nõ, a Mali. Masszírozás után mindig hosszasan zuhanyozott és közben folyton sóhajto-

110

zott, hogy milyen kár… Az volt az õ nagy bánata, hogy – szerinte – megöregedett, mondjuk például én a fia lehetnék. Nem tudtam – vagy inkább nem mertem – eldönteni, hogy most akkor ez mûbánat vagy mi, mert különben állati jól tartotta magát a Mali, pedig tényleg húsz évvel volt idõsebb nálam (43). Addig-addig sóhajtozott („Á, a maguk fajta fiatalemberek már rám sem néznek.”), amíg egyszer összeszedtem a bátorságomat és megkérdeztem, miért zavarja a korkülönbség. – Nem engem zavar – mondta erre kihívóan a Mali és véletlenül éppen akkor kezdte el szappanozni hatalmas melleit. – Hát kit? – bámultam leírhatatlan arckifejezéssel. – Például magát – kuncogott a Mali, a szappan meg éppen leesett, muszáj volt lehajolnia érte. – Engem ugyan nem – mondtam felbátorodva és ezzel a tárgyalás, vagy ha úgy tetszik, az udvarlás be is fejezõdött. Hónapokon keresztül egyetértettünk abban, hogy nagyon jó ez a korkülönbség, mert direkt izgató, hogy az anyám lehetne. Eddig ez nem sztori, csakhogy volt a Malinak egy lánya, a Kis Mali, aki viszont tényleg úgy nézett ki, mint a szexújságok sztárjai, szerepelt is ilyen helyeken. Szerintem a város legjobb nõje volt, de hát ez ízlés dolga. A Kis Malira rá se nagyon mertem nézni, még csak gondolatban sem jutottam el odáig, hogy jól megudvaroljam. Úgy két évvel az anyukájával megesett kaland után találkoztam teljesen véletlenül Budapesten a Kis Malival és állati szerencsétlennek éreztem magam. Helyes kis nejlonszatyrot szorongattam a hónom alatt és valami magas hivatalba készültem bejutni, de a portás elzavart. Megpróbáltam terepszínt felvenni, de legnagyobb meglepetésemre a Kis Mali mosolyogva integetett a forgalmas utca másik oldaláról. Megszólításával tüntetett ki! Olyan negyedóra múlva tértem magamhoz, de akkor már egy elegáns cukrászdában ültünk és azon gondolkoztam, hogyan magyarázom meg a kalauznak, miért nincs jegyem. (Az árlapot meg sem mertem nézni.)

111

– Nem tetszem neked? – kérdezte a Kis Mali, merthogy érezte rajtam a zavart, de ehhez nem kellett parafenoménnak lennie. Itt már nem lehetett mellébeszélni, vannak olyan helyzetek, amikor a tények meg a helyzet súlya alatt teljesen megtörik az ember. Elmondtam a Kis Malinak, hogy dehogynem, nagyon is tetszik, de én egy kis senki vagyok hozzá képest. Feltártam a vonatjeggyel kapcsolatos anyagi természetû problémát is és a végére hagytam a – szerintem – legfõbb ellenérvet. – Azt is be kell vallanom, hogy anyukáddal is volt kapcsolatom sõt, néha még most is feljárok hozzá. Gondoltam ez hatni fog, mert tényleg nem mertem kikezdeni egy igazi bombázóval. – Hát éppen ez az! – kacagott fel a Kis Mali, az összes pincér minket figyelt – anyukám mesélte, hogy szeret veled lenni. – Elmesélteee…? – El, már régen. – És… – Én is ki akarom próbálni. A Kis Mali megadta ennek az egésznek a lélektani magyarázatát is. Azt mondta, hogy anya meg lánya között mindig van egy kis rivalizálás, legalábbis köztük van. Egyszer az anyukája is lefeküdt az õ barátjával, nem haragudott ugyan, de azért most izgatja a fantáziáját ez a mi helyzetünk. Így történhetett meg az a skandalum, hogy enyém lehetett egy kis idõre a város legjobb nõje, mert különben labdába sem rúghattam volna. Az meg már csak természetes, hogy a Kis Mali is elmesélte az anyjának (hiszen erre ment ki az egész játék!) és akkor a Nagy Mali azt mondta: válasszak. Én meg a Kis Malit választottam, mire az anyja közölte, hogy az úgy nem jó. A döntés neki csak akkor felelt volna meg, mármint a Nagy Malinak, ha õt

112

választom. Akkor inkább legyünk hárman, úgy mégis jobb. És akkor hárman voltunk, de csak néhány hétig, mert utána elköltöztek. Azóta sem mertem megkérdezni soha senkitõl, hogy tényleg van-e ilyen rivalizálás anya meg lánya között. Szerintem ilyesmirõl úgysem beszél õszintén senki. (Kivéve a Kis Malit.)

Sportot ûznek belõlem Azért kezdtem úszni, mert kövér voltam, csakhogy menet közben rájöttem: a sportolókat szeretik a nõk. De ez ügyben is hibáztam, mert azt hittem mindig az a legmenõbb (a nõk körében), aki gyõz. Volt is egy ilyen kis lelki társaság, évekig azt hazudtuk egymásnak, hogy mi barátok vagyunk és milyen jó, hogy fiú meg lány között is lehet igazán tiszta kapcsolat. Viszont én még tisztább kapcsolatot akartam, gondoltam az a legtisztább, ha legalább világmegváltás után kamatyolnánk egyet a négy lány közül valamelyikkel, de a legeslegtisztább kapcsolat az volna, ha mindegyikkel egyszerre. Eljött a lehetõség is, mert városom kis uszodájában rendeztek egy versenyt, mégpedig olyat, amelyiken biztos esélyes voltam. Minden együtt volt a lenyûgözéshez, meghívtam hát a lányokat a viadalra. A részleteket is pontosan kiszámítottam, magam vásároltam meg a saját különdíjamat. Felvonultam tehát a hölgykoszorúban a tribünre és úgy éreztem magam, mint Muhammad Ali a világbajnoki címmérkõzés elõtt. Akkora show-t rendeztem a bemelegítésbõl, hogy az majdnem kettétörte a pályafutásomat. A tribün alján kis kallantyúk helyezkedtek el egymástól úgy másfél méternyire. Nagyon nagy tanárnak számított az, aki ezeken az amúgy éles vackokon végig tudott himbálózni, mint a Tarzan. Ezt én – mondván elengedhetetlen az igazi bemelegítéshez – úgy

113

nyolc-tíz alkalommal meg is tettem, amerikai selyemzászlóból varrt úszónadrágban! Kettõs eredményt értem el. Egy: mindkét tenyeremrõl lejött a bõr. Kettõ: kifordult az egyik vállam, meg sem bírtam mozdítani. Ezzel egyidejûleg bekenettem magam paprika szesszel, mert – mondtam a lelki társaimnak – ez is hozzátartozik a felkészüléshez. A paprika úgy csípett, hogy alig láttam, ekkor bejelentettem a lányoknak, hogy bár én hívtam meg õket, most mégis félre kell vonulnom, úgymond koncentrálni. Az összpontosítás abból állt, hogy „most akkor mi legyen?”. Testileg-lelkileg össze voltam omolva, minden akaraterõmre szükség volt ahhoz, hogy legalább ne fulladjak bele a vízbe. A verseny színvonalára jellemzõ módon mégis megnyertem a számom és diadalmasan átvehettem a – minden tekintetben – saját trófeámat. Van igazság, gondoltam magamban, mégiscsak megérte a sok kínlódás, a lányok le lesznek nyûgözve. (Már elképzeltem, amint éppen vetkõztetem a legformásabbat, a többi meg irigykedve nézi.) Mire visszaértem a tribünre, a négy lelki társból kettõ eltûnt, egyszerûen hazamentek. A maradék egyike megkérdezte, hogy ki az a srác, aki mögöttem ért célba – talán ötödik lett –, merthogy annyira hasonlít a Terence Hill-re. Esetleg nem tudnám-e bemutatni neki. Egy esélyem maradt, a Hattyú, õ volt mind közül a legszentimentálisabb. A Hattyú meg azt mondta, hogy én is nagyon szépen úsztam és gratulál is, de neki a pillangó tetszik igazán, mert abban szép egyenletes idõközönként kilátszik a fiúk feneke. Teljesen megrogytam, ráadásul a Hattyúnak megígértem, hogy a verseny után hazakísérem a közeli – közeli? 40 kilométer! – bányász városkába. Hõgutás vasárnap délután volt, a buszok csak elkeseredésükben jártak, mi meg ott ültünk a váróban és lelkiztünk a Hattyúval. Akkor nagyon át tudtam érezni, hogy nem a gyõzelem a fontos, mert a Hattyút bajnokként sem tudtam meggyömöszölni. A többirõl ne is beszéljünk.

114

Azt hiszik tanultam az esetbõl? (Az udvarlást nem lehet feladni.) Jó évtizeddel a fentebb leírt súlyos lelki válság után body buildingezni kezdtem, amit különben úgy mondanak magyarul, hogy „testépítés”, de mindenki tudja, hogy a nõzés a lényege. Marha nehéz egy sport, mert úgy kell emelgetni órákon át a súlyzókat – nap-nap után –, hogy közben az ember nem eszik, talán csak annyit, hogy teljesen ne haljon éhen. Így teltek az én napjaim is, csak még azt felejtettem ki, hogy közben minden tagom fájt. Azért megérte, mert tényleg jól néztem ki, és bár ez a kutyát sem érdekelte, belsõ egyensúly is van a világon. (Azt mondta ennek kapcsán egyszer egy barátom, a Rozi, hogy ha már mindenáron nõzni akarok, miért nem veszek magamnak inkább egy marha nagy autót, azzal sokkal többre mennék. Igaza volt…) Elérkezettnek láttam mégis az idõt, hogy versenyen is megmutassam a világnak, micsoda izmaim is vannak nekem. Tudtam, hogy többé nem hibázhatok, minthogy az egész estét én szerveztem, a jegyek felét a haverjaim között osztottam szét. Kitaláltam, hogy legyen közönségdíj, ha esetleg nem nyernék semmit, ebben a kategóriában még mindig biztos a szavazati többségem. Beépített szurkolóim is voltak, a Hogor minden mozdulatomra áhítatosan felkiáltott: „Hihetetlen!” Nem is olyan hihetetlen, vetette ellen egy vézna kis csaj, de õ bizonyára rosszindulatúan elfogult volt. Még mielõtt azonban a színpadra léptem volna, el kellett végeznem az ilyenkor szükséges elõkészületeket, a már említett féléves koplaláson kívül is. Mindenek elõtt leborotváltam magamról az összes szõrt, hogy minden kis izomrost külön látszódjék. Ettõl olyan lettem mint az éti csiga, plusz három nap után elkezdett viszketni az összes porcikám. Bekentem továbbá magam barnító krémmel, a hatás csodálatos volt. Szép sárgás foltok ütköztek ki az egész testemen, bármelyik gyakorlott orvos klinikailag is megállapította volna a májelégtelenséget.

115

A kreatív munkára is nagy figyelmet fordítottam. Van a testépítõ-versenyeknek egy olyan szakasza, hogy szabadon választott gyakorlat. Én – teljesen szabadon – a „Lökd ide a sört” címû halhatatlanra adtam elõ egy rövidke kis kocsmajelenetet. (Magán a versenyen semmiféle eredményt nem értem el, de erre a sörös hülyeségre még tíz év múlva is emlékezett mindenki.) A hálátlan közönség is leszavazott, a jegyek árát tehát elbuktam, de a Cuki tényleg szebb volt mint én. Ez a Cuki különben egy született Adonisz volt, valami menedzser el is határozta, hogy pornósztárt csinál belõle. Mindjárt az elsõ lépésben felküldte egy marha nagy sportcsarnok színpadára, hogy két-háromezer ember elõtt szeretkezzen a világhírû Dolly Buster-el. A végeredmény – illetve eredménytelenség – nem is lehetett kérdéses, szegény Cuki csõdöt mondott. Sokáig gúnyolták õt ezért a haverok, de én mindenkinek azt mondtam: meg kell próbálni kiállni – és felállni! – ennyi ember meg a reflektorok elé. Szerintem én még Dolly nevének hallatára is elmenekültem volna. A személyes kudarcok azonban egyáltalán nem keserítettek el, ma is azt állítom, hogy a sport igenis nagyon jó dolog. Maradtam tehát örök rajongó. Amikor például a szaklap címoldalán megláttam az akkori súlylökõ magyar bajnoknõ fényképét, azonnal szerelmes levelet írtam neki. Én lepõdtem meg a legjobban, amikor dedikált fényképpel örvendeztetett meg, és megírta még azt is, hogy mennyire örül, hogy drukkolok neki. Újra tollat ragadtam, de akkor már egészen õszintén kitártam a szívem. Nem elsõsorban a sportteljesítménye nyûgöz le, vagy valami ilyesmi, hanem a feszes feneke meg a mesébe illõen kerek mellei. Erre aztán felhívott és megkérdezte, mégis, hogyan képzelem ezt az egészet. Elmondtam, de csak körvonalakban. Azzal próbált leszerelni, hogy õ még sohasem kapott szerelmes levelet, a súlylökõk mégsem manökenek. Hát éppen errõl van szó, csaptam azonnal a lehetõségre, egy manökennek sosem

116

írnék, annyira gebék, hogy inkább sajnálom õket. Talán meghatódott vagy valami, mert azt mondta, esetleg – egyetlen egyszer! – találkozhatunk, ha tényleg komolyan gondolom. Komolyan gondoltam, úgyhogy elutaztam hozzá (azt már nem is említem, hogy az ország másik végében edzõtáborozott) és tényleg találkoztunk. Sajnos ennek a történetnek sem lett romantikus folytatása, egyetlen éjszaka után közölte az én súlylökõ hercegnõm, hogy õ inkább olimpiai bajnok akar lenni. Nem értettem az összefüggést, mert attól, hogy néha gyömöszölünk, még nyugodtan lehet akármilyen bajnok. Ezt mondtam neki tiszta szívembõl. Erre õ kioktatott, nem lekezelõen, csak tényszerûen. A súlylökés egész embert kíván, ezt tudnom kell. Hát onnantól tudtam, ám ez esetben – logikailag levezetve – a szex is egész embert kíván. Ezzel pedig muszáj vagyok egyet érteni. A sportot amúgy szereti az egész világ. A teniszrajongók többsége például nagyobb csodálattal adózik az orosz szépség, Kurnyikova fenekének, mint akármilyen röptéjének. A szõke csillag egyébiránt többet keres, mint az egész élmezõny együttvéve, függetlenül attól, hogy éppen hányadik a ranglistán. A nõk is szeretik a sportot. Megfigyelték például mennyi rajongója lett az ökölvívásnak egész Európában, amióta a Klicskó testvérek a színre léptek? (Hát persze, amikor olyan gyönyörûek! Ezt nem én mondtam, hanem a feleségem.) Bosszúsan figyelem, hogy a legmenõbb atlétikai versenyek sprint számait mostanság csak harmadik-negyedik kísérletre tudják elindítani, állandóan kiugrálnak a manusok. Már-már azon tanakodnék, hogy valami szabályt kellene hozni: egy lövés egy rajt, ám akkor eszembe jut, hogy akkor sokkal rövidebb ideig bámulhatnák a nõi rajongók azokat a gyönyörûen kidolgozott – javarészt ébenfekete – izmos testeket.

117

Hattyú-dal Olyan volt ez a Hattyú, mint a vetõkártyában a hirtelen öröm, ritkaság számba ment. Említettem már, hogy nagyon nagy lelke volt neki, de különben jól is nézett ki. Hosszú, kecses nyakon – innen a név – hercegnõhöz méltón nemes fej. Viszont abban a formás kis fejecskében teljesen zûrzavaros ész, nem úgy átlagosan számítva, mert különben jól tanult, hanem még egy nõhöz mérten is. A Hattyúval hosszú éjszakákat beszélgettem át, de a világmegváltás után mindig a szerelemnél kötöttünk ki, sokáig megtartva azt az alapelvet, hogy mi csak barátok vagyunk. A szerelmi problémák végtelen tárházát tudta sorolni a Hattyú, ám valahogy mindegyiknek az volt a lényege, hogy õ nem jól néz ki. Mondtam neki, hogy ez nem tipikus lelki probléma, de nem adott nekem igazat. – Nincs önbizalmam – nézett rám szomorúan azokkal a hercegnõi szemeivel. – De hát udvarolnak neked, nem? – vetettem ellen, mert a Hattyú elõtt nem lehetett olyanokat mondani, hogy egy csomóan szívesen megdöngetnének. És akkor elmesélte a Hattyú, hogy sokat nézegeti magát a tükör elõtt meztelenül, de egyáltalán nincs megelégedve a látvánnyal. Aztán meg, amikor beszél egy fiúval, aki mondjuk tetszik neki, folyton csak arra tud gondolni, hogy neki lógnak a mellei, nagy a feneke meg ilyesmi. Ettõl pedig teljesen elmegy a kedve az egésztõl (a fiútól) és már nem is akar igazából szerelmes lenni. Ezen a ponton keveredtünk éles vitába, síkraszálltam amellett, hogy neki igenis jó mellei vannak, a feneke meg egyenesen világszínvonalú. Mindezt tisztán baráti alapon mondtam. Két órán át soroltuk pro és kontra, de a Hattyúnál ez rövid megbeszélésnek számított. Végül úgy látszik, elfogytak az érvei, mert egyszer csak, tõle szokatlan határozottsággal, felcsattant:

118

– Jó, akkor nézd meg! – Micsodát? – kérdeztem, mert tényleg nem tudtam mire gondol. – Hát az alakomat. – Látom – bólintottam és sokadszor is végigmértem, barátilag, a feszülõ blúzt valamint a nem kevésbé feszülõ farmer hátsó fertályát. És nekiállt vetkõzni! A Hattyú úgy gondolta, hogy most akkor én vizsgáljam meg, tényleg igaza van-e a melleivel továbbá az összes többi alkatrészével kapcsolatosan. Erre pedig a legjobb módszer – hisz’ ez nyilvánvaló –, ha levetkõzik és megmutatja, mennyire rossz alakja is van õneki. Ott ültem tehát egy nagy, szõrõs izével leterített pamlagon és bámultam, ahogy a Hattyú vetkõzik. Ez az igazi barátság, gondoltam, mert a lány tényleg nem akart semmi mást, csak elfogulatlan értékítéletet. – Na, látod? – fordult felém, amikor már a bugyi sem volt rajta. – Nem tudtál meggyõzni – mondtam határozottan és a szõrös izét igyekeztem minél jobban a nadrágomra húzni. (Még a végén azt hiszi, oda az igaz, tiszta barátság…) Odaállt a tükör elé, ide-oda forgolódott és közben egyre elkeseredettebben mondogatta, hogy „nézd csak meg”. Én meg tényleg csak néztem, legalább annyira el voltam keseredve, mint a Hattyú. Felöltözött végül és még órákig éltük az amúgy minden igényt kielégítõ lelki életünket. Talán fél év telt el az eset után, amikor a Hattyú jött, hogy most talán mégis szerelmes, de nem biztos, mert úgy érzi még mindig kövér. Lassan az idegeim kezdték felmondani a szolgálatot, mondtam is neki, hogy ezen én már nem vitatkozom. Lenne viszont egy nagyszerû javaslatom – merthogy közben megvilágosodtam –, mi lenne, ha megint leellenõrizném az alakját, hátha már fogyott egy kicsit. Ebben maradtunk és a hétvégén tényleg elmentem hozzá kontrollvizsgálatra.

119

Egy csomó fényképet tett elém a szõrös pamlagra, egytõl egyig õt ábrázolta meztelenül! Elmesélte a Hattyú, hogy valami rokonától kapott egy polaroid kamerát, azzal csinálta a képeket saját magáról, hogy ellenõrizni tudja, javult-e az alakja. (Meg is mutatta a kombinált szekrényen a helyet, ahová a gépet szokta tenni fotózás közben.) Ekkor azonban sírva fakadt, mert – láthatom én is – az alakja semmit sem javult. Így kesergett, amikor azt javasoltam neki, hogy vetkõzzön le, hátha én pontosabban meg tudom ítélni a helyzetet, kívülrõl mégiscsak jobban látja az ember a dolgokat. – Nem bírom leküzdeni a kisebbségi érzésemet – hüppögött a bánatos kis hercegnõ, de már vetkõzött is. – Akkor meg a fejedet kellene újra tömetni – keménykedtem egy kicsit –, egy ilyen jó nõ nem kesereghet állandóan. Különben meg, én már a buszon elhatároztam, hogy inkább veszni hagyom a barátságot, de a Hattyút mindenképpen megpróbálom ledönteni, legalább az egyikünk ne legyen teljesen hülye. Szóval amikor megindult a már ismert parádé – „nézd csak meg” – odamentem hozzá és elkezdtem neki kézzelfoghatóan mutogatni, hogy mi mitõl jó az õ alakján. Akkor aztán észbe kapott. (Konkrétan amikor a melleit markolásztam.) Egy kicsit csodálkozva bámult rám, de nem ellenkezett. Nem jól sült el ez a dolog, mert utána a Hattyú elmondta, hogy õneki még soha nem volt jó férfival, velem sem. Biztos benne van a hiba, magyarázta tárgyilagosan, mert amúgy kívánja a szexet, de igazi dugást még nem élvezett, pedig amikor magához nyúl, akkor sikerül. Talán éppen ezért fél a szerelemtõl, mert biztosan a férfiak is érzik rajta, hogy nem jó neki, bármennyire szeretné is. Mondtam akkor a Hattyúnak, hogy sok nõ van így, de nem õk a hibásak. A férfiak tehetnek róla, akik soha nem foglalkoztak vele, hogy neked is jó legyen. Ezzel vigasz-

120

taltam a hercegnõt és ettõl meg is nyugodott egy kicsit. Elõálltam aztán egy újabb javaslattal, miszerint majd én megpróbálom többször, hátha elõbb-utóbb neki is jó lesz. Erre föl közölte, hogy engem tényleg barátnak tekint, soha nem úgy nézett rám, mint egy férfira. És akkor egy kicsit szégyelltem magam. Hanem azért a dolgok hamarosan jobbra fordultak, a Hattyú egyik szerelme megtalálta a válságból a kiutat. (Ez magyarán annyit jelent, hogy végre rendesen megdöngették a hercegnõt, amitõl meg is jött az önbizalma.) A módszert is részletesen elmesélte a Hattyú, de arról itt sajnos nem számolhatok be. Mondtam azért neki, hogy azt én is meg tudnám csinálni, de csak nevetett. Annyit megígért, hogy egyszer kipróbáljuk. Azóta várom… Elég sokszor eszembe jut ez a történet, mindig arra gondolok, hogy fontos ugyan a lelki megalapozottság a szerelemben, de a technikai részleteket sem szabad elhanyagolni. Talán tanítani sem lenne hiábavaló. Tudom, hogy ezzel a Hattyú is egyetértene, mert mondta is annak idején: jól lett volna, ha valaki elõbb megtanította volna kefélni, mert sok lelki problémától megkímélte volna.

Terepszemle Aktív pályafutásom alatt a pásztorórák döntõ többségét panellakásokban töltöttem, amelyek olyan egyformák voltak mint a legyek. Pillanatok alatt fel lehetett mérni a nõket abból, hogy a szobájuk hogyan volt berendezve. Ehhez azonban nagy rutin és éles szem volt szükséges, hiszen az alap, mint mondtam, adott volt. Az elsõ próbatétel mindjárt az ajtóban megesett, ott derült ki ugyanis, hogy le kell-e venni a cipõt vagy sem. Ha igen, az nem csak a pedantériára utalt, de mindjárt lehetett tudni, hogy a polgárosodás miatt a kufircolással is többet kell majd

121

bajlódni, legalábbis ami a bevezetõ szakaszt illeti. Balra, mindjárt az elõszobában, mûbõrrel díszített, román ruhafogas, kis polccal, rajta kulcstartók. Ha slusszkulcs is akadt köztük, további nehézségekkel kellett számolni, mert akkor az apukának volt egy Zsigulija, ez esetben gyanakvóbb volt a család, hátha hozományvadásszal állnak szemben. A leányszoba berendezésének alapját az NDK elemes bútor képezte, hangulatosan kiegészítve kovácsoltvas állólámpával (rafiabúra) valamint erdélyi báránybõrökkel. Az éjjeliszekrényen néhány Nõk Lapja, a fiókjában mindenféle kacatok, „filléres emlékeim”. Fonott kosárban további újságok, külföldi divatlapok és zenei magazinok. A falon a Modern Talking együttes vagy Arnold Schwarzenegger plakátja. Ez utóbbi jó jelnek számított, mert azt bizonyította, hogy a szoba gazdája fogékony a férfi test szépségeire, egyúttal a döngetésre. A kovácsoltvas lemeztartóban tucatnyi hanghordozó, csak példákat említek: Bolero, Koncz Zsuzsa, Négy évszak, Carmina Burana. A könyvespolc félárbocon, elmaradhatatlan kötetek: Dali reprodukciók, A nap szerelmese (Munkácsy Mihály élete és munkássága), Elfújta a szél, valamint Agatha Christie összes. A szekrényben jobbra fent a zoknik és a harisnyák, balra a bugyik, közéjük rejtve egy Fa márkájú szappan. Alul melltartók, kis ingecskék és a szappan párja dezodorban. A fiókban tengernyi bizsu, továbbá titkos kis levélkék, romantikusabb lelkek esetében napló. (A lakás többi részét nem említem, tíz másodperc alatt bármirõl képes voltam megmondani, hol található.) Mármost emberöltõnyi idõt töltöttem ilyen szobákban, és az járt a fejemben, hogy vagy az ország ilyen szegény vagy a nõk mind teljesen egyformák. Sok más is járt persze a fejemben, mert afelõl senkinek egy pillanatra se legyen kétsége, hogy egy fiatalember kizárólag dugni megy ilyen helyre, bármi legyen is az ürügy. Sokáig nem tudtam eldönteni, hogy ezzel a szikár ténnyel vajon a nõk is tisztában vannak-e, de aztán megvilágosodtam.

122

A Lolához járkáltam fel sokáig, de mindig csak azt engedte, hogy a melleit megfoghassam, több semmi. Aztán amikor nagy nehezen engedett – a bugyi levétele után – arra kért, várjak egy kicsit. Már azt hittem, megint meggondolta magát, de a Lola ehelyett egy csomag gumióvszert vett elõ a már ismertetett éjjeliszekrény fiókjából. Tehát készült, állapítottam meg éles elmével rögtön, tudta, hogy mi jön, mégis várakoztatott hetekig. Nem bírtam megállni, hogy rá ne kérdezzek – Te, Lola – így, ilyen romantikusan kérdeztem – mi a fenének hülyítettél ennyi ideig, amikor tudtad, hogy úgyis dugni fogunk? – Azt akartam, hogy megismerjük egymást – vágta rá a Lola gondolkodás nélkül. Azóta tudom, hogy ez nem egy különleges válasz, a nõk valamiért meg akarják ismerni a partnerüket, feltéve ,ha nincsenek nagyon kiéhezve. A helyzet felmérésének nagyszerû terepe volt még a fürdõszoba is. Ha az anyuka hajcsavarói össze voltak keveredve a lány szemfestékeivel, az két dolgot jelenthetett, úgymint: 1. Túl fiatal a lány, még nem szakadt el lélekben a szüleitõl (plusz három nap gyõzködés) 2. Az anyuka is tûzrõl pattant menyecske, esetleg lehet nála is próbálkozni. Ha a csipkés bugyik együtt száradtak az apuka zoknijával, az összetartó családra utalt, fel kellett készülni rá, hogy a szülõk valamelyike bejön a szobába gyömöszkölés közben és süteménnyel kínál. A többféle parfüm szétszórt egyéniségre utalt, lehetett tudni, hogy hosszú lelkizés következik. És még ezer ilyen dolog. (Abban reménykedtem, hogy a rendszerváltozás meg a jólét majd ebben a tekintetben is változást hoz, de ahogy elnézem a nõk öltözködését, semmi sem változott. Az nem létezik, hogy egy egész országnak egyszerre jusson eszébe Holdjáró cipõben mászkálni…)

123

Egyetlen leányszobára emlékszem, amelyik elütött a többitõl, a Textilé volt. A szülei teljesen felvilágosultak voltak, a Textil mesélte, hogy amikor nem vagyok ott, meztelenül járkál a lakásban az egész család, de azért ne gondoljak megrontásra. Dehogy gondoltam, csak megkönnyebbülést éreztem, hogy nem kell olyan sokat ismerkedni. Úgy is lett, mert a Textil a Nõk Lapják helyérõl elõhúzott egy köteg szexújságot. Egyet a kezembe adott, egyet maga kezdett lapozgatni. Azt mondta azért, mert az övében néger férfiak vannak és azokat õ nagyon szereti. Egy kis nézegetés után a Textil elõvett – a titkos levélkék helyérõl – egy mûanyag dákót, akkor láttam életemben elõször ilyet a valóságban. (’70-es évek vége) Meg is mutatta, hogy ha elfordítom a végét, elkezd rezegni. – És az neked jó? – kérdeztem ámulva. – De még mennyire – kuncogott a Textil. Ezt kénytelen voltam elhinni neki, mert akárhogyan is számolgattam, én biztos nem tudtam volna úgy rezegtetni a szerszámomat, mint ahogyan az a mûanyag szerkezet rezgett. Azt meg kicsit szégyenkezve teszem hozzá, hogy nagyobb is volt… – Svédországban ez természetes – magyarázta, de akkor én még semmit sem hallottam a szexuális forradalomról. És még mondott valamit Svédországon kívül is, ami nagyon megmozgatta a fantáziámat. Kiderült, hogy a Textil anyukájának is van ilyen mûdákója és állítólag rendszeresen használja is. Ettõl nagyon feldobódtam meg irigyeltem is a Textil apukáját, mert a mama legalább olyan jó nõ volt, mint a lánya. Mindegy, nekem a csontosabb falat jutott, azért vele is megpróbáltuk végigjátszani az összes megoldást, amiket az újságokban láttunk. Még magamnak is csak félve mertem – és merem – bevallani, hogy közben végig a Textil anyukájára gondoltam, nekem vele köszöntött be a svéd szexuális forradalom. Közben azért birizgált is a szerelem gépesítése és techno-

124

lógiai fejlõdése. Mert csak ott motoszkált a fejemben, hogy akkora szerszámom úgysem lehet, mint amekkora a Textil anyukájának van, igaz – és ez némi vigasz –, neki mûanyagból. Meg hát a négereknek is nagyobb van állítólag, arról nem is beszélve, hogy tudtam, akármennyit napozok is, úgysem lehetek olyan fekete, mint õk. Nem tudom már, lehet, hogy éppen ezek miatt jártam csak nagyon rövid ideig a Textilékhez, mindenesetre a dolog hamar véget ért köztünk. Azért mégis nagy élmény volt, de nem is elsõsorban a mûdákó meg a néger pasik miatt, hanem azért, mert a Textil volt az elsõ – és sokáig az egyetlen – nõ az életemben, aki nem akart megismerni és nem kellett neki semmi hülyeséget kitalálni, hogy miért megyek fel hozzá. Lefegyverzõ volt az õszintesége, még akkor is, ha – amint azt már említettem volt – az udvarlásnak is meg vannak a maga szépségei. Csak egy férfinak nehezebb rájuk lelni mint egy nõnek…

Szeretni bolondulásig Szerelmes is voltam, szinte állandóan. Merthogy: nem tudom már melyik francia költõ írta a nõkrõl, hogy a „húsuk az egyforma”. De a mosolyuk, a szemük csillogása, a kezek kecses mozdulata, ez az amiért érdemes szeretve tisztelni minden nõt. (Meg aztán anyák is õk, de ez most nem ide tartozik.) Úgy hiszem mégis: igazán szerelmes csak egyszer vagy kétszer lehet életében az ember. Ennek az érzésnek még az illatára is emlékszem, olyan volt, mint a frissen sült cipóé, meleg és kívánatos. Lídiától nem tudtam szabadulni, pedig semmi esélyem nem volt. A barátomba, a Morcosba volt szerelmes, aki viszont tényleg úgy nézett ki mint egy görög isten. A Morcos értelmes srác volt, sokat beszélgettünk, tõle hallottam elõször Gevaráról, õ adta a kezembe A kis herceget, de amikor

125

esténként elment tõlem, tudtam, hogy Lídiához megy, és ettõl nagyon szenvedtem. Aztán szakítottak, és én elmentem sétálni Lídiával, hogy megvigasztaljam. Egyre többet sétáltunk, és egyszer szóba került a szex, de pontosabb, ha itt azt mondom, a szeretkezés. Lídia mesélt róla, hogy õ is kívánja, neki is fontos a testiség. Minden szavára pontosan emlékszem, azt mondta „az összefonódás szép”. (Azóta sem tudom pontosabban megfogalmazni, hogy mirõl is van szó.) Hallgattam Lídiát, s úgy éreztem az egész világ csak a platánsorból áll. Azt gondoltam ugyanis, hogy ezeket, ha csak áttételesen is, de nekem mondja. Reszkettem. A vágytól, a reménységtõl, az el sem hitt boldogságtól. Aznap este a takarómat beborította a könny és a forró férfi nedvesség. Hajnalban szerelmes levelet írtam, úgy éreztem ez a világ legszebb vallomása, de a maga vallomásáról mindenki így gondolja. Lídia nem válaszolt, csak szóban: félreértettem azon az estén, õ azokat csak úgy általában érzi. Másfél éven át kínlódtam, álmodoztam és könyörögtem, nem tudom hogyan történhetett, de Lídia végül az enyém lett. Minden percben vele akartam lenni, teljesen egyértelmû volt számomra: azért születtem, hogy megismerhessem õt. A buli olyan volt, mint akármelyik iskolai bál, eleinte szigorú, aztán érdektelen tanárok, eleinte izgatott, aztán vágyakkal teli diákok. Végig a Mosollyal táncoltam, egyre felhevültebben. A lassú számoknál szorosan öleltük egymást, arcomat mélyen a nyakába fúrtam. Nem akartam semmit a Mosolytól, talán csak így vettem elégtételt a sorson a sok megaláztatásért, amelyek Lídia meghódítása közben értek. Azt akartam, hogy a számomra egyedüliként létezõ nõ érezze: én is vagyok olyan értékes, mint a Morcos. De akkor már érezte, sírva ment el a bálból, a barátnõje pedig azt mondta, hogy ez nekem jó, mert azt jelenti, hogy szeret. Másnap felmentem Lídiához és tényleg úgy volt, ahogyan a barátnõje mondta, egyenrangú partnerek lettünk. Ez a legnehezebb része ennek a könyvnek, mert a

126

szerelemrõl már nagyon sokan és sokat írtak, nálamnál avatottabb szerzõk. Mi a csudát tudnék még ahhoz hozzátenni? Semmit. Vegyék számba tehát a szerelmes irodalom remekeit, válasszák ki maguknak azt, amelyik a legjobban tetszik és képzeljék ide, ezek helyett a botladozó sorok helyett. (Nekem az tetszik a legjobban, hogy „úgy élsz bennem, akár a vérem”. Azt hiszem Szabó Lõrinc írta, de most nincs kedvem utánanézni.) Szóval, ennyire szerettem Lídiát. Az idõ azonban mindent kikezd, a lélek is elfárad. Ami már megvan, amit már birtokolsz, az sohasem olyan fontos, mint az, amire csak vágyódsz. Az álmok mindig messze elõre szaladnak, csak az a kérdés, ki milyen elszántan kergeti õket. Azt hittem Lídia már örökre az enyém, és egyre komiszabbul bántam vele. Napokig nem szóltam hozzá például, nem mintha bármi bajom lett volna, csak kínozni akartam. Visszagondolva azokra az idõkre, el sem tudom képzelni, miért és hogyan lehettem annyira kegyetlen és ugyanolyan szánalmas. „Héjanász az avaron”, az volt, de én voltam az erõsebb. Hanem a sors egyszer mindenért beszedi a számlát, csak idõ kérdése, de fizetni kell. Akkoriban pedig úgy hozta az a bizonyos sors, hogy Lídia más városba költözött, csak hétvégeken utaztam hozzá. Egyszer a buszon elmeséltem egy nénikének, hogy kihez megyek, és akkor õ azt mondta: „Ja igen, a Takács gyerek menyasszonya!” Magyaráztam a mosolygós kis öregasszonynak, hogy nem, az én menyasszonyom. – Nem tudom kedveském, de én láttam õket kézen fogva sétálni – csóválta a fejét a néni, mint aki annyi mindent látott már ebben a nyomorult életben. Elhatároztam, hogy nem megyek Lídiához, egy barátomnál szálltam meg, ugyanabban a városban ahol az én menyasszonyom is lakott. Két nap és két éjjel zuhogott az

127

esõ, az újságosbódé rozsdás acélajtaja ugyanolyan hideg és nedves volt, mint a szívem. Elhatároztam, hogy addig nem mozdulok, amíg nem látom õt, a másikkal, vagy nélküle. A felhõk leültek a házak közé, csak nehezen tudtam kivenni a két egymáshoz simuló alakot. Tényleg fogták egymás kezét, és én csak arra emlékszem, hogy még sírni sem tudtam, egyszerûen megbénultam. Testileg-lelkileg. Rettenetes hónapok következtek, tudom ilyenkor szinte kötelezõ leírni, hogy alig éltem túl, de tényleg így volt. Évek teltek el, de minden pillanatban azt vártam, hogy Lídia visszajön. Vissza is jött, éppen a medence partján ültem. Az edzõ azt mondta, itt van a lány, akit vártál, én meg kimentem a WC-re sírni. Már nem emlékszem, hogyan öltöztem fel, csak az maradt meg bennem, hogy a társaim nyugtatgattak, azt magyarázták, csak vicc volt, Lídia nem miattam jött az uszodába. Nem érdekel, ordítottam, beszélni akarok vele. Hidegfényû neonlámpa alatt találkoztunk, nehéz volt minden, a táska a hátamon, Lídia pillantása, és a szó. – Miért jöttél?– kérdeztem, pedig rettegtem a választól. – Azt akartam tudni, hogy érzek-e még irántad valamit – suttogta és a tekintetemet kereste. – És? – Nem, nem érzek semmit. Ilyenkor szokott következni, hogy „egy világ omlott össze bennem”, de az az igazság, hogy fogalmam sincs – és akkor sem volt –, mit éreztem. Egy biztos, Lídia sokáig úgy bujkált bennem, mint valami vírus, az a fajta, amelyiket nem lehet kiirtani. Nagyon nem szeretek tanulságokat levonni, de azért mégis, valamit el kell mondanom. Amikor ott van az ember kezében a gyémánt, nem szabad úgy bánni vele, mintha csak üveggyöngy lenne. Ha valaki azt mondja nektek, nincs igazi szerelem, ne higgyétek el neki, mert van!

128

Mint a pinty (Chippendale show) Fájdalom, ez nem az én történetem. Én mindig csak álmodoztam róla, hogy ellenállhatatlan legyek. Bosszúból, mert ez nem jött össze, most mégis úgy mesélem el, mintha velem történt volna meg, annál is inkább, mert az igazságtartalmáért kezeskedem. (Elsõ kézbõl származó, több forrásból megerõsített információk.) „Amikor azt mondta a pacák, hogy adjak magamról egy úszónadrágos fényképet, mérges lettem, mert üzleti tárgyalásra hívott, de akkor már azt hittem, meleg. Ez különben nem lett volna baj, engem nem zavarnak, csak az energiámat sajnáltam. Két felesnyi idõ kellett, mire meggyõzött arról, hogy tényleg komoly az ügy, elmehetek táncosnak, mert annyira jó pasi vagyok. Esténként kétszer riszálod magad, aztán megdughatod akármelyik nõt és még fizetést is kapsz érte. Ezt mondta, és nehéz volt eldönteni, hogy akkor most ki a hülye. Mindazonáltal küldtem a Menedzsernek fotót, és õ meg jött az edzõterembe, hogy itt a szerzõdés. Elõadómûvész lettem, de alig tudtam megállni röhögés nélkül, amikor kézjegyemmel láttam el a dokumentumokat. (A Menedzser mondta ilyen szép szakszerûen.) Hatan voltunk ilyen elõadómûvészek, és a srácok mindjárt meg is tanítottak a mûvészet lényegére. Úgy kellett táncolni, hogy közben a szeretkezés mozdulatai is egyértelmûen felfelbukkanjanak, olyan násztáncszerûség. Azon kívül a gatyát kellett húzkodni, de nem teljesen, csak éppen annyira, hogy a dákót sejteni lehessen. Na, gondoltam, ezzel nem ugrunk messzire, de a srácok azt mondták, hogy ettõl begõzölnek a csajok. Nehezen hittem, mert otthon ugrálhattam volna a barátnõmnek, egyáltalán nem gõzölt be semmi ilyen hülyeségtõl, még a vacsorát is csak nagy duzzogva melegítette meg.

129

És láss csodát! Még mielõtt felmentem a színpadra, már hallottam a sikítozást, azt hittem a nézõtéren mindenki megbolondult. Bizonyos értelemben igazam is volt, mert a nõk egyszerûen kivetkõztek magukból. Amikor nagy nehezen átbotorkáltam a füstfelhõn, amit egy külön erre a célra gyártott gép okádott magából, és visszanyertem a reflektoroktól elveszített látásomat, végigfutott a hátamon a hideg. Visítoztak a nõk, nyúlkáltak felém és áhítattal bámulták minden mozdulatomat. De nem ám ilyen lepattant, szakadt spinékre kell gondolni, hanem csupa csinos lány és asszony, csitrik és középkorúak vegyesen. Dugdosták a nadrágomba a pénzt! Ez egyszerûen felfoghatatlan volt számomra és eszembe is jutott a barátnõm, aki folyton a számlák miatt kiabált velem. Már a színpadon azon gondolkoztam, hogy ezek vajon direkt ezért jönnek ide? Aztán a mûsor után ez már nem volt kérdés többé, a srácok már az öltözõben mondták, hogy menjek nyugodtan, kint várnak a csajok, azt kefélhetem meg közülük, amelyiket csak akarom. Senki sem akadt, aki nemet mondott volna! Sõt, az volt a gond, hogy nem bírtuk szuflával, azt hitték, tenyészbikák vagyunk. Minden jóba hamar beleszokik az ember, egy idõ után azt a pénzt is elfogadtam, amit a dugásért adtak. (A Menedzser meg állandóan veszekedett a fizetés miatt: „Éppen eleget összekeféltek ti magatoknak!”) Tudom, hogy erkölcsileg ez olyan zûrös, de kíváncsi vagyok, melyik férfi tudna ellenállni akkora kísértésnek. Egyszer még az is megfordult a fejemben, hogy vajon azok a nõk, akik eljönnek hozzánk aztán meg velünk, hogyan számolnak el a lelkiismeretükkel, valamint a férjeikkel? De aztán nem foglalkoztam vele, gondoltam, legyen az õ gondjuk. Egy érdekes esetet azért elmesélek. Volt, akit csak úgy a színpadon döntöttem le, de a szégyenlõsebbekkel bevonultam vagy az öltözõbe vagy a mosdóba. A Hercegnõt a mosdóban döngettem hátulról éppen, amikor – legnagyobb

130

meglepetésemre – arra kért, ha lehet ne szálljak el, mert még szükség lesz egy patronra. Jól van, gondoltam, ezen ne múljon, pedig a Hercegnõ rettentõen jó nõ volt, de még éppen idejében szólt. Kiderült, hogy a mosdó elõtt a nagynénje vár a sorára, a Királynõ. Negyven körüli, valóságos nagyasszony, olyan, amilyeneket csak a kosztümös filmeken lát az ember. És tényleg ott várt, fenségesen bevonult a mosdóba, felhúzta a szoknyáját és odaállt a csaphoz, a Hercegnõ helyére. Õ is megkapta a magáét, de õ már nem kért semmi különlegeset, úgy sikoltozott, hogy remegtek az ablakok. Kiderült, hogy a Hercegnõ meg a barátnõi találták ki az egészet. Valami névnapot vagy mit ünnepelt a Királynõ és egy jegyet kapott ajándékba a mi mûsorunkra. Jót mulattak, mesélte késõbb a Hercegnõ, mert a nagynénje mondta, hogy túl öreg õ már ehhez, meg nem is nagyon érdekli, de ha már egyszer megvan a jegy, ne vesszen kárba. Így jöttek el a mûsorra, de a Királynõt is elkapta az õrület. („Öt perc után nedves lett a bugyim, fél óra után bármi áron férfit akartam.”) Egy darabig aztán rendszeresen jártak hozzánk a Királynõ meg a Hercegnõ, végsõ soron minden elõadómûvész kollégám bemutatta nekik a maga mûvészetét. Az asszonynak a Vandál nevû tetszett a legjobban, vele mûsoron kívül is találkozgatott. Mesélte is nagyképûen a Vandál, hogy kapott a Királynõtõl márkás cipõket, ruhákat, de még egy méregdrága órát is. Ezt már nem akartam elhinni, hiába mutogatta a Vandál az óráját. Megkérdeztem hát a Királynõt, igaz-e, hogy õ vette. – Igen – mondta a Királynõ – mert ez a fiú egy igazi élmény az életemben, kár, hogy nem találkoztam vele elõbb. És ez a nõ csak azért jött el a mûsorra, hogy ne vesszen kárba a jegy ára!” Emlékeznek még a Kis Malira? Csak azért, hogy megnézzük az érem másik oldalát is, hallgassuk meg most az õ kis történetét ugyanerrõl.

131

„Elõször a tévében láttam ilyen show-t, de már az a néhány másodperc is nagyon felizgatott. Egyszerûen gyönyörûek voltak azok a fiúk, és hazudik, aki azt mondja, hogy nem próbálná ki velük szívesen. Legföljebb a valóságban nem teszik meg, de a fantáziájában a legtöbb nõ vágyakozik azok után a félistenek után. Ismersz annyira, hogy gondolom, nem csodálkozol a folytatáson. Amikor ugyanis meghallottam, hogy Magyarországon is van ilyen mûsor, azonnal elmentem, azzal a nem is titkolt szándékkal, hogy valamelyikkel megdugassam magam. Élõben még jobb, még izgatóbb a parádé. Nem is tagadom, hogy életem legnagyobb szexuális élménye volt, amikor együtt voltam egyszerre két ilyen csodaszép pasival. Úgy éreztem, egy megvalósult álom az egész. Egyszer az egyik chippendale-be majdnem bele is estem, de õ maga magyarázta el, hogy butaság lenne. Tudod mit mondott? „A színpadon, meg az álmokban gyönyörûek vagyunk, de egyetlen büdös zoknitól megszûnik a varázs.” Nem tudom igaza volt-e, azt mindenesetre máig sajnálom, hogy meg sem próbáltam. Hátha együtt élni is olyan jó velük, mint szeretkezni.” Ami most már bennünket, férfiakat illet, lelkünk mélyén mindannyian szeretnénk egy kicsit chippendale-ek lenni. Ott állni a színpadon és besöpörni a nõk elismerõ sikolyait. Én mindenesetre szívesen kipróbáltam volna. Hajlandó lettem volna elviselni még azt a megaláztatást is, hogy a lelkemet, meg a nagy eszemet semmibe veszik, csak a testem kell, az is egyetlen, jól meghatározott célra. Annak idején badizni is ezzel a hátsó szándékkal kezdtem el, de a sors megfosztott – vagy megkímélt? – attól, hogy legalább egyszer odaállhassak a reflektorok kereszttüzébe, és valaki bemondja „Hölgyeim, következnek a fiúk!”

132

Utánam, srácok! (Haverok, történetek)

„Néhány lepedõt összekötve, Leeresztettünk a földszintre, És egy Ica nevû nõt így húztunk fel. Felhúztuk Icát a negyedikre, Én, a Feri meg a Bíró Imre, És egy szekrényben rejtegettük õt. Örvendezett a munkásszállás, Megszûnt a nõk utáni rohangálás, Végre szereztünk egy állandó nõt. . Mondta is nekünk Bíró Imre, Bátor nõ, mert a negyedikre, Gyáva nõ nem is merészkedne fel. És igaza volt az Imrének, Mert egy hét múlva a rendészek, Mikor lebuktunk, megdicsérték Icát. Az még csak hagyján, hogy kibírta, Hogy egy emelet birtokolja, És az is hagyján, hogy szekrényben élt. Ám az mégiscsak meghökkentõ, Hogy mászhatott fel egy szegény nõ, A munkásszállás legtetejére. Nahát, erre tényleg mondtuk nekik Hogy néhány lepedõt összekötve…” (Bereményi Géza)

Hullámzó Balaton tetején Furfangosan bántam én el az állampárt szakszervezetével, háromhavi lakbérhozzájárulással kopasztottam meg õket (350 forint/hó). A Tûzmûvek illetékeséhez kellett fordulnom, aki vénlány volt, akkora konttyal a fején, mint egy szalmakazal. Bandukoltam szépen a kies Tûzmûvek udvarán, és hálát adtam a sorsnak, hogy a szüleim jó neveltetésben részesítettek. Arra tanítottak ugyanis, hogy hivatalos helyre menvén illendõn ki kell öltözni. Egy kicsit megremegett a Konty szája széle, amikor mondtam neki, hogy segélyért jöttem. Végigmérte vádlón a hófehér makkos cipõmet, a vajszínû farmeromat, a francia ingemet, az aranyozott karláncomat, és beleszagolt az akkoriban legmenõbb parfümöm illatába is. – Maga mitõl ilyen barna? – öntötte kérdés formájába a vádjait a Konty, és nagyon mérges volt. – Úszómester vagyok – böktem ki határozottan – azért kell a segély. (Eszembe jutott, hogy a slusszkulcsomat mégsem dobom ki az asztalra, pedig tervbe volt véve.) – Tudja, kik várnak segélyre? – faggatott tovább, immáron szociológiai síkra terelve az értekezést. – Hát azt így hirtelen nem tudnám megmondani – vallottam az õszintét –, mindenesetre nekem maga a Titkár ígérte meg. Ezt a Konty nagyon is jól tudta, különben már régen kipenderített volna. A hajkorona alatt megbúvó eszével azonban azt is felmérte, hogy a Titkár ígéretével nem tud mit kezdeni, legalábbis ellenállási szempontból. Nagyon

135

nagy ember volt ez a Titkár, viszont hozzám másnaposan jött masszíroztatni, de annyira kigyömöszöltem belõle a macskajajt, hogy egy ilyen segélyt adott borravalónak, ami neki meg ingyen volt. Mindenki jól járt, leszámítva a Tûzmûvek szakszervezetét, meg magát a Kontyot, akinek sokat romlott az idegállapota, amikor megjelentem a pénzért. Azt persze senki sem állíthatta, hogy rossz helyre került a támogatás, megvolt annak a helye, a Balatonra indultunk belõle a Nagy Gyulával. A Nagy Gyula nem anyakönyvileg volt Nagy, hanem azért, mert hosszú volt, mint a vonatfütty. Számos más, jó tulajdonsággal is rendelkezett a Gyula, hogy mást ne mondjak, soha egy percet sem dolgozott, ezzel szemben kihívóan jól élt. De nem kell ám sötét üzelmekre vagy a szocialista erkölcsökkel összeegyeztethetetlen magatartásra gondolni, a Gyulát eltartották a nõk. Azért tartották el, mert úgy nézett ki, mint valamelyik francia színész, de hogy melyik, azt mindig elfelejtette. Mielõtt morálisan elítélnék az én barátomat, sietek leszögezni: a Nagy Gyula sosem kért pénzt a nõktõl, maguktól adták! Ott álltunk tehát a barátommal a Tûzmû napfényes udvarán, mégis dilemmában. Azon morfondíroztunk, hogy akkor most autóval (Skoda S 100) induljunk-e a magyar tenger partjára, vagy a benzinpénzt is kikapcsolódásra fordítsuk. (Azt most nem tudnám megmondani, hogy végül is pontosan mibõl akartunk kikapcsolódni, mert olyan nagyon egyikünk sem ûzte magát.) Már majdnem belefájdult a fejünk a gondolkodásba, amikor a kocsi karburátora eldöntötte a kérdést, annyit mondott: hrrr… Ruganyos léptekkel indultunk tehát a vasútállomás felé, mert az autó bánatát nem voltunk hajlandók magunkra venni. Hanem a Gyulának eszébe jutott, hogy igyunk egy kávét, de ez engem egy kis mélabúval töltött el, ittam én már kávét ezzel a Gyulával két, uszkve három napon keresztül. De most tényleg megesküdött, hogy csak egy fekete.

136

Pincérként gyakran elõfordult, hogy a kapkodásban kihûlt a kávém, akkor szoktam rá, hogy hidegen iszom, ugyanakkor jól felvizezve. Ezen óhajomat a jelzett alkalommal is elõadtam a pincérnõnek, akinek – és ezt tényleg csak mellékesen jegyzem meg, mert amúgy nem tartozik a tárgyhoz – olyan jó lábai voltak, mint egy gátfutónak. Mármost a Gát nem értette, hogy mit akarok, megsértõdött, mert azt hitte, szórakozom vele. Háromszor is rákérdezett a kávé állagára, viszont mire a Gyulával a mosdóhoz értünk, tisztán hallottuk, amint csilingelõ, mégis mérges hangon azt mondta: „Van itt egy hülye, vizes kávét kér!” Na most, a barátomban erre felhorgadt a szláv öntudat, jellemétõl teljesen elütõ módon határozottan kikérte magának, hogy az õ szívbéli cimboráját – aki olyan nagyságokkal áll szoros kapcsolatban, mint például maga a Titkár – csak úgy lehülyézzék. Nem tudom, miért volt ez olyan fontos a Gyulának, mindenesetre addig-addig verte a cindredettét, amíg a fõnök is elõkerült. Csak súlyosbította a helyzetet, hogy a Gát – amint az a földkerekség majd’ minden kocsmájában lenni szokott – a fõnök szeretõje volt. A két nagy melákot – a Gyulát meg a fõnököt – fizikai meggyõzéssel már nem tudtam volna jobb belátásra bírni, lelki kényszert, közelebbrõl egzisztenciális fenyegetést kellett alkalmaznom. Megmondtam a fõnöknek, hogy amennyiben nem hagyja békében a Gyulát (!), azonnali hatállyal a Titkárhoz fordulok és becsukatom õt is, meg ezt a büdös lebujt is. Nagyon meggyõzõ lehettem – meg talán a Gyula 192 centije is számított valamit –, mert a vihar elcsitult és a történet klasszikus véget ért: a ház vendégei voltunk. Jó hangulatban érkeztünk az állomásra, napnál is világosabban kiderült ugyanis, hogy én is Nagy vagyok, de inkább a magas kapcsolataim okán. Mielõtt tovább haladnánk, tisztáznunk kell egy alapeszmét, amelyet a Gyula

137

vallott magáénak tántoríthatatlanul. Vonatjegyet elvbõl nem vásárolunk! („Mit képzelnek, amikor olyan lassan döcögnek.”) Úgy is lett. Ha nõ volt a kalauz, eleve nyert ügye volt a Gyulának, megtiszteltetésnek vették, hogy egy francia színész utazik az õ szerelvényükön, némi csillogást lopva így szürke kis életükbe. A hivatalosságot azonban akkor egy férfi képviselte, ráadásul olyan mérges volt, mint a légyölõ galóca. Ami ezután következett, azt nem tudom pontosan leírni, legfeljebb a hangulatát érzékeltetni. A Gyula akkora mûsort csinált, mint a Mick Jagger. Összevissza magyarázott, hol sírva borult az elrémült hatósági ember vállára, hol meg az égieket hívta tanúnak, hogy tulajdonképpen nekünk van is jegyünk, csak nem úgy, ahogyan általában az utasoknak lenni szokott. Az idegek csodálatos harca volt ez, egy igazi görög dráma! A kalauz unta meg elõbb. Mindezek ellenére a MÁV még így is kiszúrt velünk, Balatonpóc helyett – három kilométerrel odább – Balatonkócon állt meg a vonat. Olyan dühösek voltunk, hogy mindjárt be is mentünk a restibe, de erõs volt a lelkünk, mert a segélybõl még maradt is és azt is szentül elhatároztuk, hogy mindenképpen eljutunk Balatonpócra, ahol a Piktor várt bennünket valamint a lakbértámogatást. A Nagy Gyula nem volt egy kombinatív elme, de a gyakorlati dolgokhoz volt érzéke, akkor például kitalálta, hogy stoppoljunk. Itt kellett volna nemet mondanom, de a barátság az szent. Mert tudtam én, hogy a Balaton partján fiatal lányokat bármikor felvesznek az autósok, de két félrészeg férfit már nem annyira. Eleinte úgy tûnt, csúnya elõítélet ez a feltevés, mert megállt egy autónak látszó szerkezet (márkája megállapíthatatlan, életkora távoli ködbe vész) és egy pasas vigyorgott ki az ablakon – illetve azon a részen, ahol nem volt por –, tisztára úgy nézett ki, mint a Mr. Bean halálos betegen. A második kanyarnál már láttam, hogy a pasi részegebb, mint mi és tényleges életveszélyben vagyunk. Három kilométer nem olyan sok, nyugtatgattam magam, de inkább a Marsra

138

repültem volna, semmint azzal az izével Kócról Pócra. És akkor még a Piktornak állt feljebb, amikor a halált is vállaltuk volna, csak azért, hogy a segély maradékát célba juttassuk! Azon hõzöngött, hogy már egy órája nézegeti a restiben a manusokat, ahogy az elmeháborító hõségben isszák a hideg fröccsöket, még cigit is egy csövestõl kért. Ez volt a Piktor legnagyobb baja. Mondtam is neki, hogy boldog ember, mert sem a Gáttal, sem a kalauzzal, de fõleg Mr. Beannel nem került közelebbi kapcsolatba. De ezeket csak úgy bevezetõnek szántam, mert tudtam, hogy az igazi dráma még csak most következik. – Szeretsz te engem Piktor? – kérdeztem mélyen abba az üveges szemébe nézve. – Holtomiglan – mondta és forrón megölelt, mint a csatába vonuló római katonák, olyan férfiasan. – Az jó – toltam egy kicsit távolabb magamtól –, mert akkor pénz nélkül is a barátom maradsz. – Csak nem azt akarod mondani… – húzta fel a szemöldökét a Piktor, de nem is merte befejezni. – De – bólintottam, mint aki a halálos ítéletet mondja ki. A Piktort az õrjöngésbõl csak az hozta vissza a való világba, hogy mondtam neki: néhány fröccsöt azért még bírunk inni. Ekkor lettünk megint örök barátok. Ahogy ott iszogattuk a gyöngyözõ leveket, láttam ám, hogy a Gyula megint gondolkozik. Okulva a stoppolásból, azt mondtam neki, hogy inkább ne gondolkozzon, azért annyira nem rossz a helyzet. De a Gyula csak nem hagyta magát, és tényleg eszébe is jutott valami, illetve valaki: a Gróf! Azt magyarázta, hogy van neki egy barátja, aki igazi gróf, illetõleg már nem az, mert az állam elvette tõle a címet, de különben tényleg olyan õ is meg a családja is, mint egy valódi gróf. Jól van, gondoltam, ez legalább nem olyan veszélyes, mint az autóstop, bár éppen akkora ökörség. Jól mondta valamelyik nagy gondolkodó elvtárs, hogy akkor csinálja az ember a legnagyobb hülyeségeket, amikor már

139

nincs mit veszítenie. Ennek szellemében indultunk el a Grófhoz, pedig a Piktor is, meg én is meg voltunk gyõzõdve róla, hogy nem is létezik. A Gyula nem tudta a pontos tájolást, úgyhogy a síneken kellett mennünk, mert csak arra emlékezett, hogy a kastély onnan látszik. Ez külön jó volt, a Piktornak ugyanis egy ilyen madzagból összebogozott szandál volt a lábán, úgy lépegetett a forró bazalt köveken, mint a kanalas gém, annyi különbséggel, hogy az nem szidja ordítva a barátait. És akkor láttunk egy kastélyt, kicsi volt, de mégis. A Gyula megállt, körülnézett, mint a hadvezérek és közölte: ez az. Vagy a meleg, vagy a fröccs támadta meg a Nagy Gyula fejét, ezt gondoltam – a Piktor tekintetébõl kivettem, hogy egyetért –, meg voltam gyõzõdve róla ugyanis, hogy az a ház nem lehet egy emberé. Pártüdülõ vagy ilyesmi. Bementünk azért, mert egy lélektani ponton túl mindegy, hogy honnan zavarják el az embert. Mint a látomás, úgy jelent meg a Gróf, piciny bajusza volt és hófehér köntöse. – Jókor jöttetek – harsogta túl a meleget – a szüleim Velencében vannak. – Én is sokat járok Velencére – vettem fel a társalgás fonalát, miközben lerogytam a bambuszból fonott fotelra. Biciklizni szoktunk arra, tettem még hozzá, mert örültem, hogy van közös témánk. A Gróf nem rezzent meg, tárgyilagosan közölte, hogy a szülei nem a Velencei-tó partjára, hanem Olaszországba utaztak, de ennek nincs jelentõsége. Neki nem volt, nekem azonban igen, megsejtettem ugyanis valamit a nyelv teremtõ erejébõl (határozóragok), nem kevésbé pénzügyi korlátaimból. A Gróf egyáltalán nem volt hülye – meg szégyenlõs sem –, mindjárt azt kérdezte: mennyi kell? Erre mondta a Piktor, hogy komoly segélyre számítottunk, de azok a rohadt kommunisták megtagadták tõlünk az életesélyt. Mekkora duma, gondoltam, egy gróf nyilván elkábul a történelmi összevetéstõl, de mégse.

140

– Piktor – tárta szét karjait és a fehér köntösét a Gróf – én szeretlek benneteket, de miért nem mész a Libába dolgozni? Ez kényes kérdés volt, mert a Piktor tényleg dolgozott a Libában, viszont a forgalom növekedésével egyenes arányban nõtt a hiány is. A Gróf ezt tudta, csak azt akarta, hogy mi is tudjuk, hogy õ tudja. Tehát telefonált a Libába, közölte a fõnökkel, hogy a Piktor holnaptól megint ott fog dolgozni, mire a fõnök azt mondta, hogy jó. Nem keverednék most bele a tulajdonviszonyok taglalásába, legyen elég annyi, hogy a – várva várt – munkába állásig volt még egy teljes napunk. (Plusz egy éjszaka.) Ideje volt tehát fontosabb ügyek után nézni. Gondolkoztunk. A Nagy Gyula azt találta ki, hogy menjünk le a strandra, de ez az ötlet heves ellenállásba ütközött. – Balatonon strandra járni hülyeség – szögezte le sokadszor a régrõl ismert törvényt a Gróf – nõzni nem lehet, a lángos drága, a visítozó gyerekek meg végképp’ kikészítik az amúgy is túlterhelt agyat. – Miért nem lehet nõzni? – kérdezte bátortalanul a Piktor, de inkább csak magában táplálta a reményt, mert õ is tudta, hogy a Grófnak igaza van. Megpróbálom visszaadni a Gróf magyarázatát, hogy miért nem lehetett igazából nõzni a balatoni strandon. Mindig az volt a vége, hogy „este találkozunk”. Az este pedig olyan messze volt, mint a holdfény. Gyakorlatilag tehát sohasem lehetett végrehajtani a strandolás lényegét, a nõzést. Még a Nagy Gyulának sem sikerült, pedig õ mindenkit levett a lábáról. Elmagyarázzam? Egy pillantással fel lehetett mérni a szabad prédát. Férjes asszonyok például akkor sem jöhettek szóba, ha éppen veszekedtek a párjukkal. Bármikor kibékülhettek, és utána egy alapos pofozkodás veszélye is fennállt, persze a férj és az újdonsült lovag között. Aztán ott voltak a külföldiek – Hollandia, NDK, továbbá a keleti régiók –, õk meg állandóan

141

a cuccaikat féltették, üdítõt is csak harci közösségbe szervezõdve ittak. Vegyük a továbbiakban a magányos nõket. Ez elméleti kategória volt, legkevesebb egy (féltékeny) barátnõ mindig megkeserítette az ember életét. Szóba jöhettek volna még a gimnazista csoportok, de a lányokat vagy szigorú felügyelet alatt tartották, vagy csak kíváncsiak voltak, meg akarták ismerni a hófehér paripán érkezõ herceget. A gyakorlatban tehát olyasmi, hogy az ember kimegy a strandra és nõt fog magának – ott és akkor –, soha nem fordult elõ, legalábbis én nem tudok példát ilyenre. Ezekbõl a tapasztalati tényekbõl táplálkozott a Gróf borúlátása. Elõször úgy volt, hogy a kastélyban pihenünk le, de a Nagy Gyula lábszaga zavarba hozta az összes légfrissítõt, és akkor a Gróf mondta, hogy inkább a kertben aludjunk a nyugágyakon. Valami kifürkészhetetlen csoda folytán egyikünk sem ivott tovább, pedig bõven lett volna mit. Színjózanul vártuk az estét, a négy muskétás vagy valahogy így. Mielõtt bevetésre indultunk volna, a Gróf taktikai értekezletet tartott. Abból kellett kiindulnia, hogy a Nagy Gyula, francia színész létére, mindenképpen tud nõt szerezni, bármi történjék is. Neki magának – a Grófnak – is, viszonylag nagy esélye volt erre, hiszen az egész látóhatárt is beleszámítva, neki volt az egyetlen nyugati autója a környéken. A Piktor a Libában olyan széleskörû kapcsolatrendszert alakított ki, hogy õ is meglehetõs nyugalommal várhatta a küzdelmet. Aggodalomra egyedül nekem lehetett volna okom, de a Gróf megvigasztalt. Felállt és kinyilatkoztatott, mint Hannibál az Alpok lábainál. („Vagy találunk utat, vagy építünk egyet”) – Égbekiáltó igazságtalanság lenne – harsogta a Gróf távolba révedõ tekintettel –, ha elinnátok a barátotok lakbértámogatását, aztán meg nõ nélkül hagynátok. – Uff, én beszéltem – mondta a Gyula, mert azt hitte jópofa ezzel. Megszületett tehát a határozat: vagy mind a négyen dugunk, vagy senki. Azt el kell ismerni, hogy a legnagyobb

142

áldozatot a Nagy Gyula hozta ezzel a kényszervállalással, ugyanakkor a lakbértámogatás összege sem volt figyelmen kívül hagyható. Hogy fokozzuk az izgalmakat, a Libába mentünk mulatni, ahol a fõnök nagy szeretettel fogadott bennünket, különösen a Piktort. Rövid idõn belül elszabadultak az indulatok, hogy mást ne mondjak, a Gyula elkezdett limbózni. (Hungária együttes.) Egy léc alatt kellett volna átbújnia – táncmozdulatokkal színesítve a mutatványt –, de nem ám elõre hajolva, hanem hanyatt. Annyi fröccsel, meg 192 centivel ez persze nem sikerülhetett, de az idõközben megérkezõ építõtábor nõi résztvevõi elnézték a balsikert egy francia színésznek. Kéttucatnyi lány jelent meg tehát a színen, elérkezett a cselekvés ideje. Heves háttértárgyalások kezdõdtek, a konspirációt az tette szükségessé, hogy a lányokkal felügyelõ tanárok is érkeztek. A nõk általánosan úgy vélekedtek, hogy akár az ereiket is képesek felvágni a Gyuláért, de õ még ennél is nagyobb árat kért: közölte, hogy annak, aki õt akarja, másik három férfival is együtt kell hálnia. Mutogatott bennünket egyenként, hogy kikrõl is lenne szó pontosan, megfigyeltem, a lányok mindig akkor voltak a legszomorúbbak, amikor a Gyula a sorban hozzám ért. Az elsõ vállalkozó tíz perc után jelentkezett, azt mondta, hogy õ éjjel mindenképpen kiszökik a lágerból, bármi legyen is a következménye. A Gróf csillogó autója majdnem az árokba fordult, amikor megjelentünk a tábor hátsó kerítésénél. Ennek súlyos következményei lesznek, mondta a Gróf, arra utalt, hogy amennyiben nem jön a lány, a Gyulának meszeltek. Feszült percek voltak. Szerencsére a kerítésnél megjelent a Görbe – csak a lábai voltak azok, különben formás kis alakja volt –, ráadásul hozta a barátnõjét, aki viszont úgy nézett ki, mint a Samantha Fox. (Alacsony termet, szõke haj, hatalmas dudák.) Egy darabig kísérleteztünk azzal, hogy a lányok átmásszanak a kerítésen, de a gordiuszi csomót megint a Gyula vágta át, kitépett egy karót. Ezáltal szabaddá vált az út a lányok elõtt, és már indultunk is a kastélyba.

143

A Fox egy darabig nyafogott, hogy nem errõl volt szó, õ a Gyula miatt jött, de ezt mindenki határozottan cáfolta, mondván: bizony errõl volt szó. Így aztán a Görbe meg a Fox egész éjjel ki-be járkáltak a Gróf kéglijének egyik szobájából a másikba. Viszont rátaláltunk egy, a kerítés kitépkedésénél egyszerûbb, megoldásra. Azt mondták ugyanis a lányok, hogy minden reggel – szépen beosztva – hármasával mennek vásárolni, mi lenne, ha közben útba ejtenék a kastélyt. Ezt õk találták ki, nem mi! Igenám, vetette fel a Piktor, de ti most ketten vagytok, vásárolni pedig hárman jártok. A Foxnak meg a Görbének az volt a határozott véleménye, hogy nem lesz gond a csendestárs beszervezése. És tényleg! Másnap délelõtt már kiegészülve jelentek meg, azon már senki sem csodálkozott, hogy ez a lány is a Gyula miatt jött. Három napot töltöttünk éteri boldogságban, mert „megszûnt a nõk utáni rohangálás”. Hetvenkét óra alatt azonban Magyarországon a legnagyobb titok is kiderül, nem is lepõdtünk meg azon, hogy lebuktunk. Egy ilyen „úttörõ pajtás”-szerû srác jött, meg egy tanárnõ, közölték, hogy feljelentést tesznek. Már láttam magam a rácsok mögött, de a Gróf jogilag is tisztában volt a helyzettel. – Tizennégy év az alsó korhatár – mondta határozottan az Úttörõnek –, ha beleegyeznek, dughatnak, márpedig senki sem kényszerítette õket. Ennek meg lesz a következménye, mondta szomorúan az Úttörõ, és igaza volt. Az lett a következménye, hogy másnap a tanárnõ is eljött (vásárolni, úgymond), de õ tényleg kikötötte, hogy csak a Gyulával. Ennyi engedményt adtunk neki, mégiscsak egy pedagógus, viszont a következõ alkalommal közölte: tekintettel arra, hogy holnap vége a tábornak, õ vállalná a sorsközösséget a tanítványaival, lefeküdne esetleg nem a Gyulával is. Nagyvonalúan ebbe is belementünk, az lett a vége, hogy a tanárnõ ugyanúgy végigjárkálta a kastély szobáit, mint a lányok, azzal a különbséggel, hogy sokkal hangosabban sikítozott.

144

Általában… Vajon a férfiak és a nõk egymás iránti lebírhatatlan vonzódása miért fest úgy, mint egy háború? Szerintem azért, mert már a felmerülõ problémák megközelítésében is alapvetõ különbségek vannak. Még az egyes alaptörvényeken belül is. Melyek ezek?

1. A férfiaknak sürgõsebb, a nõknek fontosabb. Felvetések elõtte. Nõ: Jól esik, hogy leszólít, de mégis, minek néz ez engem? Miért nem hív, pedig megígérte? Azonnal igent mondjak a meghívásra, vagy elõbb mindenképpen elmenjek fodrászhoz, kozmetikushoz? Nõs, de azt mondja, megromlott a házassága. Vajon igazat beszél? Lenyûgözõ a dumája, de milyen lehet az ágyban? (Mekkora lehet a szerszáma?) Klassz a kocsija, de mi van, ha csak lízingeli? Annyi nõje lehet, mint a tenger, miért pont mellettem tartana ki? Meddig bírja ki szex nélkül? (Lehet, hogy semeddig, akkor pedig megnézhetem az erkölcseimet.) Egyáltalán, el tudom képzelni ezzel a pasival az ágyban? Erre még alszom egyet, hátha megálmodom. (Barátnõmmel feltétlenül megbeszélni!) Talán a jósnõhöz is el kellene menni… Férfi: Eszméletlen jó dudái vannak, de olyan hideg, mint a jégcsap. Mekkora csokrot vegyek neki? Hogyan bírok én pénzzel egy ilyen glancos nõt? (A kosztpénzbõl lecsipegetve.) Ha túl sokat rendel, nem mehet el kefélés nélkül, annyit nem ér meg. A hétvége pont jó lenne, de Fradi-meccs van. Valami nem stimmel nála, ha ilyen jó nõ létére nincs senkije. Lehet, hogy a barátnõjével jobban járnék. Nem, egy ilyen bombázót nem lehet kihagyni, de hová vigyem? (Hotel? Panzió? A haver kéglije?)

147

Lehet, hogy ismeri is a feleségemet. (Barátnõmet.) Felvegyem-e a jegygyûrût az elsõ randin? (Úgyis meglátszik a helye.) Mindegy, ha elsõre nem jön be, nem kínlódok tovább, fogy az energia. (Megpróbálom inkább azt a kis pultos csajt, az sokkal belevalóbbnak látszik, bár õt a Joci is megdugta.) Felvetések utána. Nõ: Nem volt egy nagy szám, de hát, össze kell melegedni. Megbeszélem a lányokkal. Azért tündéri pasi – micsoda csokrot hozott! –, mégiscsak jobb, mint egyedül. Lehet, hogy az ünnepeket már együtt tölthetnénk. Hívjam fel, vagy megvárjam, amíg õ jelentkezik? Meg kéne nézni a feleségét, tudom is, hová jár szolizni. A pasi frizurája elég ciki, de majd én rendbe szedem. Mindenképpen meg kell beszélnem a lányokkal, annyira zavaros ez az egész. Jó lenne szerelmesnek lenni, lehet, hogy már az is vagyok? Jó lenne, ha hívna, mert a kufircolás is csak jól esett, de nehogy már azt higgye, hogy annyira odavagyok érte. (Nem hívom, legfeljebb holnap.) Lehetne egy kicsit nagyobb a szerszáma, de másodszorra talán többet kihozok belõle. Fáj a fejem, hívjam vagy ne? Mindenesetre még ma elkezdek fogyózni. Férfi: Ez is megvolt. Várjunk csak, hányadik is az idén? Tényleg nagyon jó nõ, de elég félszeg az ágyban. Ki hinné róla, úgy néz ki, mint egy szexdémon. Lehet, hogy ismeri a feleségemet. Mi van, ha telekürtöli az egész várost, bár én a haveroknak mindenképpen elmondom. (Szerintem el sem hiszik.) Egy vacsorát megért, csak ne beszélne annyit, fõleg irodalomról meg filmekrõl ne. Hiába, diplomás! És az a rengeteg kérdés, tisztára, mint egy nyomozó! Ha összejön, legközelebb bevezetem a jóba, letömítem hátulról is. Valahogy finoman meg kéne kérdezni, hátha benne

148

lenne, hogy a barátnõjével hármasban… Mindenesetre a srácoknak már úgy mesélem. Remélem, azért nem szándékozik állandóan vacsorázni járkálni? Vajon mit akart azzal a színházjegy dumával? Mindegy, jövõ héten – ha olyan idõ lesz, hogy nem tudok pecázni – felhívom. Csak ne lennének azok a gyönyörû dudái, tisztára megkeveredik tõlük az ember. Apropó, mit mondok az asszonynak, hol voltam? 2. A nõk szeretik az udvarlást, a férfiak nem. Nõ: Lehetne egy kicsit figyelmesebb, észre se vette, hogy fogytam. A vacsorámat sem dicsérte valami lelkesen, pedig a fél szakácskönyvet beleraktam. Eszébe se jutott kifizetni legalább az egyik színházjegyet! A dugás egyre jobb – pláne hátulról –, de a menetek után rögtön rágyújt. Miért kérdezget annyit a barátnõmrõl, lehet, hogy tetszik neki, azért ezt kikérem magamnak. Mikor kérdeztem, hogy szeret-e, azt mondta „jó vagy bébi”, ennél azért többet vártam. A feleségérõl nem beszél egy kukkot sem – általában: olyan, mint a néma levente – legalább panaszkodna rá egy kicsit. Amikor megkérdeztem, hogy melyik blúzt vegyem fel, azt mondta, „nekem tökmindegy, úgyis meztelenül vagy a legjobb”. Ennyire nem érdekli semmi? Elég tájékozatlan szegény, az irodalomról meg a filmekrõl alig tud valamit. Ma már virágot sem hozott! Férfi: Kikészíti ez a bujkálás, már fogyott is valamit. Nagy kár lenne pedig azokért a formás idomokért. Csak ne akarna állandóan kajával tömni, nem tudja, hogy tele hassal nem lehet jót döngetni? Ha még egyszer el akar vinni színházba, esküszöm kirúgom. Tiszta lebukás, meg aztán az a darab is…

149

Kezd felmelegedni a kicsike, legutóbb már olyan volt, mint egy vadmacska. Lassan rákérdezek konkrétan a barátnõ ügyre. Csak ne kéne állandóan beszélni. Megõrjít a filmjeivel! (Mi vagyok én, mûvészettörténész?) A legrosszabb, amikor a szerelemrõl beszél, utoljára az özönvíz elõtt zúgtam bele egy érettségizõ lányba. Mit akarhat a feleségemtõl? (Lehet, hogy beszállna hozzánk harmadiknak?) Állandóan a ruhái között kotorászik, pedig teljesen egyformák. El sem tudom képzelni, hogy mi a különbség harisnya és harisnya között. Gondoltam veszek neki virágot, de kiderült, hogy az árából két jegyet kapok a meccsre. Ez így nem megy sokáig. Legközelebb megbeszélem vele, hogy hetente egyszer másfél óra tömény szex. Ez a végsõ ajánlatom, mert tisztára lefáraszt ez az örökös társalgás. 3. A nõk házasodni akarnak, a férfiak nem. Nõ: Látszik, hogy szereti a gyerekeket, a múltkor is fagyit vett a barátnõm kisfiának. Elég jó állása van, de lehetne egy kicsit rámenõsebb, majd én buzdítom, olyan leszek mellette, mint egy múzsa. Nem járkál el a haverjaival, bár a pecázásról mindenképpen le fogom szoktatni. Milyen szép lesz, amikor majd együtt járunk meccsre! Biztosan nem fog megcsalni, még hozzá sem érek a nadrágjához, már áll neki. Szegényt az a trampli felesége – hiába aerobikozik, olyan kövér, mint a disznó – nem becsülte meg, majd én gatyába rázom. Szép lassan elolvastatom vele a legfontosabb könyveket, mert az nem megy, hogy állandóan csak a sport meg a politika. Miféle ízlés az, hogy Lagzi Lajcsi? Lehet persze azt is hallgatni, de komolyzene is van a

150

világon. Azt mondta, hogy a nagypapája után õ örökli annak a kis vidéki háznak a negyedrészét. Azzal már tudunk kezdeni valamit, és nem is fontos olyan nagy autóval járni. A kettõnk fizetése már elég lesz a törlesztésekre, pláne ha nem szórja úgy a pénzt. A felesége azt sem tudta beosztani, annak a libának a világ minden pénze se lenne elég. Most már mindegy, esküvõ után rendbe hozom õt is meg az életét is. Férfi: Imádom a fiamat, de isten õrizz, hogy még egyszer végigcsináljam. (Kétóránként felkelni éjszakánként, brrr…) Megvárom, amíg a srác egy kicsit nagyobb lesz, aztán így is, úgy is elválok, akkor már jobban megérti a gyerek, mirõl van szó. Addig nem lehet nagyon kavarni, a munkahelyen is bele kell húzni egy kicsit, bár már így is mindenki azt mondja, hogy törtetõ vagyok. Jó ez a barátnõm, de a haverokra is több idõt kell szánnom, mert már elelmaradoznak. Különben is, a múltkor már azt feszegette, hogy kijönne velem a meccsre. Elment ennek az esze? Lehet, hogy el, mert egyre csak fogy – talán beteg is –, akárhogy nézzük is, az asszony még mindig tartja magát, kifejezetten húsos-formás. Visszaviszem a hülye könyveit, de nem akarom azért megbántani, majd azt hazudom, hogy elolvastam mind. És ha belekérdez? Azt kell mondani, hogy ezekhez a remekmûvekhez nincs mit hozzátenni. Különben is, azt hiszi én vagyok a csodacsõdör. Az ember egy kis pihenésre vágyódik, de nem, rögtön be az ágyba. Mindegy, hetente egyszer össze tudom kapni magam. A zenéjétõl megõrülök, múltkor négy órán át a Santanát bömböltette. Az is jó, de módjával. Van az öregnek az a kis házikója. Bárcsak örökké élne, de ha meghal, az örökséggel még tudok kezdeni valamit.

151

Pláne, ha megfogom a pénzt és nem engedem, hogy a nõk mindet elszórják. (Cipõkre!) Márpedig nem fogom hagyni, szabad akarok lenni végre. Mikor mondjam meg a barátnõmnek, mert azért tömíteni meg nagyon jó vele. Ha még egyszer hõbörög a Lagzi Lajcsi miatt, beszólok neki. Megmondom, vagy megdughatom a barátnõjét is – a drága, milyen kedvesen mosolygott, amikor fagyit vettem a kissrácnak – vagy végeztünk. Alapelv mától: „Inkább halál, mint szolgaság!” Két út áll elõttem: vagy a Jocit hívom fel, hogy menjünk pecázni – vagy a nõt, hogy mikor gyömöszölünk. (Legjobb lenne is-is.) 4. Más ez a szerelem Nõ: Ez még sosem hallott az elõjátékról? Feljön, de már az elõszobában elkezdi. Egyszer-egyszer izgató, de azért jó lenne beszélgetni is. Hogy miket kér tõlem! Azt mondja, táncoljak meztelenül, de ezekkel a cicikkel inkább nem ugrálok. Mutogatja a filmjeit, de azok a csajok nem olyan kövérek, mint én. (Ki kellene borotváltatni, most ez a divat.) Na, azért nem vághat fel, hol van az õ dákója a Siffrediétõl? Az alakjával se ugorhat messzire, megpróbálom rávenni, hogy járjon le a konditerembe. Valahogyan meg kellene neki mondani, hogy többet foglalkozzon a cicimmel. Húzogatom a kezét a kedvenc helyeimre, de nem nagyon veszi a lapot. Elég hamar kipukkad szegény, persze már nem húszéves. Bár azok meg nyápicok, hiába nagy a hév bennük, nincs semmi rutinjuk. A múltkor megláttam néhány pasit az egyik újságjában, na azok igen! Ráadásul három gyönyörû testû, jóképû, nagy dákójú srác kényeztetett egy nõt. Jó lenne kipróbálni, de hogyan

152

mondjam meg neki? Á, ez hülyeség, fel sem merülhet, pedig tegnap is róluk álmodtam. (Az újságban látott fiúkról.) Tiszta hülye vagyok, hogy mik nem fordulnak meg a fejemben? Mindegy, õ legalább itt van. Férfi: Azt hiszi, az egész napi meló után még olyan az ember, mint a tigris. Persze borzasztóan kívánom, de a fenének sincs kedve akrobatikázni. Legjobb lenne elterülni, mint a török basák, aztán hagyni, hogy kényeztessen. Együtt néztük a múltkor is azt a filmet, de nem vette a lapot, pedig mondogattam neki, hogy milyen jó ez a három nõ, egy manussal. Állandóan két-három patront kellene elsütni, de olyan a világon nincs. A legjobb, ha megvárom, amíg néhányszor elélvez, aztán jövök én. Valamit mondani kellene neki, mert egyre soványabb. Megsértõdik, ha leszólom a poszka alakját, annyit kínlódott azzal a rohadt fogyókúrával. Most mondjam neki, hogy a zöldségesnél az a kis bögyös nekem sokkal jobban tetszik, mint a Claudia Schiffer? Más nézegetni valakit, mint egy festményt, és megint más ágyba bújni vele! Olyan szégyellõs, mint egy szûzlány, hiába mondogatom neki, hogy imádom, ahogyan meztelenül táncol, kettõt-hármat riszál, aztán már oltja is le a lámpát. Elképzelem, hogy hátulról döngetem, és közben a barátnõje ott van mellette ugyanolyan pózban. Á, hülyeség, hogyan juthatnak ilyesmik az eszembe, a szemem is kikaparná, ha elõállnék ezzel az ötlettel. Mirõl beszélsz? Nõ: Na, ez a Vica is jól ráfaragott, annyira nagyra volt azzal a jóképû pasijával, aztán most meg dobták. Persze már régóta tudta az egész város, csak az a

153

hülye Vica nem. Nem tudom, hogyan képzelte, mondtam is neki a múltkor, amikor azt a rongyot akarta megvenni tízezerért, anyukám le vagy maradva egy fejezettel, mire kifizeted ezt a vackot, kimegy a divatból. Lehet, hogy ráhajtok a Vica pasijára, mert tényleg jó fej – meg azt beszélik a lányok, hogy nagy kan –, de csak titokban. Az Era is hogy járt? Összejött a barátnõje fiújával, aztán azok meg kibékültek. Az Era maradt hoppon, még õ volt a gaz csábító, most se barátnõje, se pasija. Ki kéne nézni a plázába, van valami jó szer narancsbõr ellen, a Picinek használt. Bár szerintem a Picinek mindegy, akkora a segge, hogy narancsbõr nélkül is elmehet vele a fenébe. Csak azt nem tudom, mit esznek rajta mégis a pasik? Múltkor is hallottam a szoliban, hogy valami szõke herceggel jár, akinek akkora kocsija van, mint ide Lacháza. (Veszek valami mirelit izét is, nem fogom minden hétvégémet a tûzhely elõtt tölteni.) Be kéne ugrani a tévészerelõhöz is, majd kitalálok valami ürügyet, annyira jól néz ki az a srác. Nem egy nagy parti – szerelõ! – de legalább egy tízessel fiatalabb, mint én. Majd kiesett a szeme, amikor abban a feszes pólóban megrezegtettem a dudáimat. Egyszerkétszer miért ne jöhetne fel, friss hús. Már unom, hogy a Böbe örökké a fiatal pasijaival dicsekszik. (Kíváncsi lennék, mit tudnak az ágyban?) Beszélek a manikûrös csajjal, láttam azokat az olasz mûkörmöket, lehet, hogy nekem olcsóbban megcsinálja, ha viszek neki a nagyi tojáslikõrjébõl. Azt mondja a Vica, hogy a manikûrös csaj most ki van készülve, mert a férje nagyon iszik, meg különben is, öreg vagyok én már azokhoz a mûkörmökhöz. Még õ beszél! Tiszta trotty az egész nõ, hiába keni magára a szépségipar minden

154

kencéjét. Nem is értem, a fiúja eddig hogyan tartott ki mellette, össze se lehet hasonlítani az õ alakját az enyémmel. (Lógnak a mellei.) Tényleg, megvan ennek a pasinak a száma? Valamit ki kéne találni, hogy miért hívom. Férfi: A fenébe! Honnan a csudából van ennek a Lócának annyi pénze? Olyan hi-fi tornyot vett a kocsijába, hogy valami teljesen új rendszer. Meg is mutatta, pont úgy ordít, mint az eddigi, de marha jól néz ki. Hát ez meg ki? Hogy lehet valakinek ilyen kerek segge? Ezt bevállalnám, meg kéne fordulni, de itt a lakótelepen még azt is észreveszik, ha félrenéz az ember. A múltkor is egy kicsit dumálgattam a videós csajjal („Egyszer videózhatnánk együtt. Lehet róla szó.), aztán mire felértem, az asszony már tudott róla. („Miért nem azzal a tehénnel nézegeted a disznó kazettáidat?”) Holnap mindenképpen fel kell hívnom a szerelõt, állítólag szerzett olyan olajat, amilyent tényleg csak a Forma 1-esek használnak. Attól bedurranna a Lóca feje is. A horgászengedélyem is… Hoppá! Ez a spiné tegnap is itt kevert, úgy látszik, erre dolgozik valahol, ki kell nyomozni. Eléggé benne van a korban, de nagyon jól tartja magát. Azt hiszem valami taxis gyerekkel kever, az a legveszélyesebb, mert rögtön megtudnak mindent. Mindegy, ekkora dudák mellett nem megyek el, még ha hétfejû sárkány õrzi, akkor sem. Az nagy zsuga lenne, ha egyedül élne valahol itt a közelben, de a lakótelepen kívül. Szépen, csendesen feljárogatnék hozzá, te úristen, mit tudhat ez az ágyban! Azt látom az újságban, hogy a Pacekot eladták valami menõ külföldi csapatnak. Na, majd pont a Pacek kell azoknak is. Most jut eszembe, az asszony ma fodrászhoz megy, utána meg benéz valahova. (Nincs a világon olyan

155

hely, ahová õ be ne nézne.) Az legalább négy óra. Beugrok a Vacakba, az az új pultos nagyon egybe’ van. Viszont bizonytalan, négy óra alatt semmi esély, jobb akkor már, ha felhívom a Marcsit. Unalmas, de legalább biztos. (Azért a Marcsi jó kis csaj még mindig, hiába dumálnak a srácok.) Megint itt van ez a nõ, most már tuti, hogy valahol itt dolgozik a környéken. Olyan elváltfélének nézem, mert nagyon vidáman járkál. Megálljak most, vagy cserkésszem be szép óvatosan? Hogy az a … Ez meg hogyan került ide? „Szervusz drágám, hát te nem mentél fodrászhoz?” …és elméletileg Hárem? (Legalább három!) 1. Olyan nõ, mint aki most megszólal, nincs. Vágyait, „személyiségét” elejtett félmondatokból valamint átbeszélgetett éjszakák világmegváltó elméleteibõl raktam össze. (A konstrukció hitelességéért felelõsséget nem vállalok, de könnyen lehet, hogy egyesek magukra ismernek. Na, akkor éppen te vagy az.) „Él valahol a Kaukázusban egy kis népcsoport, ahol matriarchátus van. Ez azt jelenti, hogy a nõk mondják meg a frankót, nem úgy mint nálunk: áttételesen, hanem a hivatalosan is. Ez nem csak annyiból jó, hogy a pasik mosogatnak, hanem annyiból is, hogy egy asszonynak több férje van, akik viszont mindig csak egyetlen nõhöz járhatnak dugni, nincs ám félrelépés vagy kurvázás! De a legszebb csak most következik: a nõ mondja meg, hogy adott éjszakán melyik pasi (vagy pasik!) mehet hozzá, de amikor vége a gyömöszölésnek, uzsgyi haza, nem maradhat ott éjszakára, tehát például nem dohányozza össze a hálószobát, nem horkol vagy ilyesmi. Na, egy ilyen rendszert el tudnék

156

képzelni, mert szerintem nagyon sok nõ álmodozik róla, hogy több szeretõje legyen. Nem csak a szex miatt, hanem azért, mert a tökéletes pasit csak több egyedbõl lehet összegyúrni. Az egyikkel jó az ágyban, a másik úgy udvarol, mint egy középkori lovag, a harmadik okos, van miért felnézni rá, és így tovább. Az álom lényege, hogy mindegyik szeretõm odalegyen értem, és csakis értem! Mert azért a lelkem legmélyén szükség van egy kis érzelemre, a dugás akkor az igazi, ha valami mély vonzódást is érzek a test vágyai mellett, lehetek akár szerelmes is, de ne legyünk telhetetlenek. Aztán egyszer-kétszer összerendelném a férjeimet – ott, a Kaukázusban, mert itt a lakótelepen nem lehet – és legalább hárommal bújnék ágyba. Minden stratégiai pontra jutna egy pasi: száj, punci, cicik. Szerintem errõl is sokkal többen álmodoznak, mint ahányan meg merik csinálni a valóságban. Sokan – én is – visszariadnak már a kapuk elõtt, mert más az álom és más a gruppenszex. Nem csak arról van szó, hogy esetleg az erkölcseim gyõzedelmeskednek a döntõ pillanatban, de szinte lehetetlen, hogy úgy jöjjön össze a dolog, mint ahogyan azt az ember a filmeken (pornó) látja. Elég, ha csak az egyiknek hónaljszaga van vagy egyszerûen nem szimpatikus. Ha én a Kaukázusban élnék, valahogyan kibundáznám, hogy a férjeim között legyen egy néger is. Már a bõrszínük is izgató, az izomzatuk általában csodálatos és akkor most csak mellékesen említem a szerszámuk méretét, pedig amúgy nagyon is fontos szempont. Mondjuk nem ártana, ha a pasik jóképûek lennének, de nem ez a legfõbb elvárás. A férfiak sokszor nem értik, hogy bombázó nõk miért járnak – élnek együtt – látszólag semmi kis partnerekkel. Egy férfiban kell legyen valami megragadó: sárm, erõ, kisugárzás, vagy valami olyasmi, amit meg sem lehet fogalmazni. Az kevés, ha csak jóképû. (Legfeljebb nézegetni jó.) Valahogy úgy képzelem el, hogy jön az én háremem, de

157

minden tagja hoz virágot is! Felváltva bókolnak, kedveseket mondanak és csak utána bújunk ágyba, de amikor végeztünk, akkor sem gyújt rá azonnal egyik sem. Simogatnak, becézõ szavakkal halmoznak el és biztosítanak róla, hogy senki mással nem fekszenek le, mert én annyira jó vagyok, hogy nem is érdemes. Beszerezném továbbá kaukázusi otthonomba – szép sorjában – az alábbiakat: atléta (sprinter), bokszoló (Darius, a Tigris), színész (Brad Pitt), politikus (Bill Clinton) és esetleg – sõt biztos – azt a magas szõkét az edzõterembõl, meg talán az autószerelõ srácot is. Körülbelül így lehetne teljessé tenni a szexuális életemet, azzal a szigorú megkötéssel, hogy a fentebb leírt pasik egyike – olykor mindegyike – naponta háromszor lenyomna. Migrén vagy nõi traccsparti esetén ez a szám nullára csökkenne, egészen addig, amíg nem szólok, hogy megint lehet. Ugyanakkor öt az irányadó szám spicces állapotban, holdtöltekor, továbbá közvetlenül menstruáció után és amikor a strandról felhevülten hazajövök. Így éldegélnék a Kaukázusban, egészen addig, amíg itt a lakótelepen meg nem találnám az igazit, akivel érdemes – és lehetséges – leélni az életemet, még akkor is, ha esetleg egyáltalán nem is hasonlít Brad Pittre.” Hárem? (Legalább három!) 2. Ezúttal könnyebb a helyzet, nem csak azért, mert magam is férfi vagyok, hanem azért is, mert gyakorlatilag mi mindannyian szeretnénk háremet. (Fájdalom hölgyeim, de ez az igazság,) Voltak ezek a török basák, mondjuk nyolcszáz feleséggel. És egyik sem perlekedett a kosztpénz miatt, cipõikrõl valamint erkölcseik tisztaságáról a háremõrök gondoskodtak! Nem kéne nekem nyolcszáz – mert mértéktartó ember vagyok –

158

legyen három. Az is jó módszer, hogy az ember felváltva jár a nõihez, de a leggyakrabban egyszerre gyömöszölném õket. Természetesen alapkövetelmény lenne, hogy ne féltékenykedjenek egymásra, sõt, inkább segítsék egymást abban, hogy nekem minél jobb legyen. Egyáltalán nem bánnám, ha lenne bennük egy kis leszbikus hajlam, olykor elnézegetném õket, ahogyan egymást (is) szeretgetik. Némasági fogadalmat tétetnék velük, mindegyik csak akkor beszélhetne, ha kérdezném. Tilos lenne továbbá: fogyókúrázni, szõrt az intim helyekrõl eltávolítani, kísérletet tenni arra, hogy a koruknál fiatalabbnak akarjanak látszani. Fûszerezhetné az élvezeteket, ha a háromból legalább egy a szomszédasszony vagy a feleségem valamelyik barátnõje lenne. Négyünk közül valaki mindig filmezne is, hogy aztán együtt visszanézve az akciót, újabb támadást indíthassak. Õk is támadhatnának – sõt, el is várnám –, kivéve az alábbi alkalmakat: másnaposság, politikai vitamûsor, kártyaparti, Bajnokok Ligája döntõ. A hármas csoportba évente lenne tagfelvétel – egyhónapos próbaidõ – mindig az esne ki, akit én demokratikusan kiszavaznék. (Nem azért, mert nem jó nõ, hanem azért, mert meguntam.) Nem lehetne a háremem tagja: anorexiás (kórosan sovány) manöken, önmegvalósító színésznõ, csutkára nyírt televíziós bemondónõ. Több diplomával és nyelvvizsgával esetleg még be lehetne kerülni, de a némasági fogadalom az ilyen nõkre szigorúbban vonatkozna, akkor sem szólalhatnának meg, ha kérdezném õket. (A legmagasabb társalgási szint a 70-es IQ, akár a kobold makié.) Tilos lenne lelki problémákkal elõhozakodni, a „szerelem” szó kiejtése a hárem azonnali elhagyásának kényszerét vonná maga után. Fõzés, takarítás, a lakás átrendezése kizárólag a

159

távollétemben. (Bevásárlás szigorú elszámolás mellett, csakis az utasításaim alapján. Legfeljebb egy-egy érdekesebb pornókazettával lephetnének meg olykor.) Azt nem kötném ki, hogy milyen típusú nõk lehetnének a hárem tagjai, minden változatban akad olyan, akit szívesen megdugnék. Kis közösségünk gondolati és cselekvési egysége a szexre alapozódnék, szisztematikusan végigpróbálnánk a Káma Szútra továbbá Rocco Siffredi pornósztár videokazettáinak valamennyi pozitúráját. (Általában hátulról a legjobb – és ahogy észrevettem, a nõk is imádják –, de hát ez változhat. Ízlés meg hangulat kérdése. Plusz nyalakodás!) Mindenképpen bevenném a háremembe az alábbiakat: aerobik világbajnoknõ, gátfutó csúcstartó, nagymellû színésznõ, néger táncosnõ. (A neveket mellõzöm, mert a többségük magyar, nem szeretném kellemetlen helyzetbe hozni õket.) Mégis, sokkal jobb – mindenféle szempontból –, ha az ember a saját háza táján néz körül, a kikent-kifent sztárok teljesen másképp’ festenek a valóságban, mint a címlapokon. Nem véletlen, hogy a szexújságok legsikeresebb rovata az „amatõr”. Így múlatnám az idõt a kis hárememben, mindaddig, amíg nem találnék egy nõt, akivel lehet és érdemes együtt élni, esetleg mindörökre! Még a házasság is szóba jöhet, de ne feledjék, ez itt most egy elméleti fejtegetés… Nézzük csak! A Sakkos jött rá, hogy a fészeren keresztül be lehet mászni a kis ház mögé, ahol viszont esténként a Pilla szokott mosakodni egy lavórban. A Pilla olyankor beleállt az ütöttkopott edénybe és tetõtõl talpig beszappanozta magát. Aztán akkora élvezettel locsolta csodás domborulataira a kályhán melegített vizet, mintha legalábbis élményfürdõben

160

lenne. Na, ezt fedezte fel a Sakkos, de rögtön vitát robbantott ki a találmányával. Négyen voltunk gyerekek, de a Pilla férje is gyakran beállt közénk focizni. Elõször az is felmerült, hogy beszélünk vele, engedje meglesni a nõjét, de aztán arra jutottunk, hogy az mégis kínos lenne, esetleg egy verés is kinéz. Oda lyukadtunk ki, hogy leskelõdni csak akkor lehet, ha nincs otthon a Pilla férje, megkötöttük ezzel egyidejûleg a szigorú titoktartási egyezményt is. Maradtunk négyen kiskamaszok, de ezzel még nem oldódott meg úgyszólván semmi, hisz’ dönteni kellett a technikai részletekrõl. Közelebbrõl: milyen sorrendet tartsunk a bámészkodásban, mert azért a fészer mögé észrevétlenül mégsem mászhattunk be mind egyszerre. Arról nem is beszélve, hogy kukkolni csak egyedül volt élvezetes igazán, egy kicsit mindig szégyelltük magunkat egymás elõtt. Heves vita kezdõdött, mert az a hülye Sakkos azt mondta, hogy sorsoljunk. A Rezsõ erre elkezdett hõbörögni, hogy akkor könnyen elõfordulhat az egyenlõtlenség, márpedig demokráciában élünk, nem tehetjük ki magunkat a sors szeszélyeinek, szigorú szabályozásra van tehát szükség. (A Rezsõ majd’ két évtizeddel megelõzte a korát.) Rendszert kellett felállítani arra vonatkozólag, hogy, ki mikor mehet kukkolni. Az volt a legnagyobb baj, hogy a Pilla csak másnaponként fürdött otthon, egyébként a gyárban tisztálkodott, ahol dolgozott. Négy ember, kétnaponta. Ez azt jelentette, hogy szerencsés esetben is több mint egy hétig kellett várni az újabb és újabb gyönyörökre. Ráadásul a Rezsõ aljas kis magánakciókat is szervezett magának, elõfordult, hogy majdnem kidõlt a fészer deszkapalánkja, mert én másztam befelé, az a szemét meg kifelé, a szálkás csúcson akadtunk össze. Az apró zökkenõk ellenére sokáig jól mûködött a rendszer és az élmény megért minden kellemetlenséget vagy akár áldozatot. Olyan srácnak, aki még csak nem is volt nõvel – mint például akkoriban jómagam – valóságos csoda percekig

161

bámulni egy gyönyörû asszonyt amint fürdik. (Képzeljék el, ahogyan lehajol szappanért és a feneke alatt látni lehet a gyönyörök kertjének bozótját! A hölgyek ugyanezt egy férfival idézzék maguk elé.) Jó darabig járogattunk így a palánk mögé, de egyszer a Sakkos azt mondta, hogy õszerinte a Pilla tudja, hogy mi lessük, de még élvezi is. Nahát, ezt már nehezen tudtam elképzelni, mindenáron meg akartam gyõzõdni róla, hogy a Sakkosnak igaza van-e. A kíváncsiság nagyobb volt bennem, mint a félelem, elhatároztam, hogy direkt lebuktatom magam. Alaphelyzetben csak akkor dugtam a fejem az ablakpárkány szintje fölé, amikor a Pilla éppen elfordult vagy az arcát szappanozta. Egyszer aztán elkezdtem folyamatosan bámulni, tudatosan félretéve a biztonsági rendszabályokat – elõbb-utóbb a Pillának észre kellett vennie. Észre is vette! Egy darabig úgy csinált, mintha nem is vette volna észre, de aztán rám mosolygott, és még az addigiaknál is jobban kezdett hajlongani. Tényleg tudta, hogy lessük, igaza volt a Sakkosnak. Azt gondoltam akkor, hogy talán meg is lehetne dugni a Pillát, nem tudtam pontosan, mi a különbség a magamutogatás meg a szex között. A Pilla volt álmaim asszonya, a szó legszorosabb értelmében. (Mind a négyen így voltunk vele, csak a Rezsõ tagadta. Azt akarta bedumálni nekem, hogy neki már van nõje, nem nagyon érdekli a Pilla, csak szolidaritásból mászkál át a palánkon. Ekkora hazugságot azóta is csak politikusoktól hallottam.) Lényeg a lényeg: a Pilláról álmodozva kezdtem el elõször húzogatni a szerszámomat, egészen addig, amíg valódi forró mag nem lövellt a takarómra. Bizonyos értelemben a Pilla volt az elsõ igazi nõm. Kukkolni jó, én ezt azóta tudom. Semmi meglepõt nem találok tehát abban, hogy a világon mindenütt óriási sikerrel vetítenek a televíziók úgymond valóságshow-kat. Mármost

162

ebben a mûsorban heteken-hónapokon át össze vannak zárva nõk és férfiak, állítólag nagyon érdekes megfigyelni a hétköznapi életüket. Ez csak duma! Nem azt akarják látni a nézõk, hogyan fõzi a társaság a lecsót, hanem azt, hogy ki kivel, mikor, hányszor és fõleg hogyan? Legfeljebb még a vetkõzõs jelenetek jöhetnek szóba, mint érdekesség: kerek férfiúi popsik, nagy szerszámok és ugyanakkora nõi mellek. Ennek (is) a lényege a dugás. Aki mást mond, mellébeszél. Amikor a Bika lihegve megérkezett a hírrel, hogy a közelünkben felépült kollégiumba beköltöztek végre a lányok, a „környékbeli jampecokon úrrá lett a láz”. Már hónapokkal elõbb kifigyeltük, hogy melyik barackfáról, melyik szobába lehet belátni, nagy felkészültséggel vágtunk bele tehát a rendszeres leskelõdésbe. Hanem akkor a látvány már kevés volt, konkrétan tömíteni akartunk. (Késõbb kiderült, hogy a lányok is pontosan így voltak vele.) Ügyünk sokáig reménytelennek látszott, a csajokat ugyanis úgy õrizték, mint Dáriusz kincsét. (Érdekes, a nõk milyen következetesek tudnak lenni, ha más erkölcseirõl van szó!) A Bika akkor kitalálta, hogy az egyik barackfán keresztül ki lehet mászni – hiába vagdosták le gondosan az ágait –, csak egy kötélre van szükség, amely a fa és az ablak közti távolságot áthidalja. A madzag nem lehetett több két méternél, de a lányok úgy rettegtek rákapaszkodni, hogy az egész akcióban a tériszony leküzdése bizonyult a legnehezebb vállalkozásnak. Háromszáz lány között mégis akadt jó néhány bátor lélek, aki nem rettent vissza a legnagyobb veszedelemtõl sem. Akkor tapasztaltam meg egy másik alaptörvényt: Ha valaki dugni akar, az dugni is fog! (Féltékenykedõ partnerek figyelmébe ajánlom.) Hozzám a Rügy mászott ki néhányszor, aki olyan volt – ahogyan a neve is mutatja –, mint a tavasz. Inkább egy szentképen tudtam volna elképzelni õt valamelyik angyal

163

mellett. Ezzel szemben rendszeresen kiszökdösött a kollégiumból, nekitámaszkodott a barackfának – hol szembe kapaszkodva, hol háttal támaszkodva –, és állandóan azzal nyaggatott, hogy erõsebben markolásszam a melleit. Elõször csak a szokásos kis történet zavarta meg az idillt: a Bika meg a Rügy összeszûrték a levet, és én ezt nagyon zokon vettem. (Fiatalság, bolondság!) Az igazi tragédia viszont akkor következett be, amikor lebuktunk. Az volt a koncepció, hogy a lányok olymódon gyûrték meg a paplanjukat, hogy egy estleges ellenõrzés alkalmával ne lehessen észrevenni az ágy gazdájának a hiányát. (Láttam egy filmet, amelyikben a szökésben lévõ rabok ezzel a módszerrel ejtették át a börtönõröket. Na, gondoltam is mindjárt, nekem jöhettek ezzel, húsz éve ismerem a trükköt.) Szóval, hogy a lényegre térjek: egy alkalommal valamelyik ifjú hölgyet éjnek évadján keresték telefonon a szülei. A nevelõnõ készségesen mondta, hogy az az ártatlan bárány hamarost érkezik a készülékhez, annál nagyobb volt a döbbenet és a riadalom, amikor apuka kedvence nem volt sehol. Illetve volt: a barackfa tövében döngették éppen, lehet, hogy az elsõ telefoncsengés pillanatában élvezett el. Hadd ne részletezzem, hogy mekkora botrány tört ki, a Bikánál még a rendõrök is jártak. Engem csak a Rügy apukája akart agyonverni, de összehasonlíthatatlanul gyorsabban futottam nála. Kétszer vagy háromszor megkergetett, de aztán – ahogyan elõre sejtettem is – megunta. Akkor írt nekem egy levelet és azt gondoltam, hogy jobb lett volna, ha hagyom, hogy megverjen. Emésztettem magam egy darabig, de a Bika felvidított. Idézem: „Miért, azt hiszed, a Rügy faterja nem csinálta fiatalabb korában? Sõt, maga a Rügy is csak úgy születhetett meg, hogy az apja megdugta az anyját!” A Bika nem volt egy hülye gyerek…

164

Ez így „gömbölü” Hozzátok szólok most, akik derékra csavart törölközõvel járkáltok a szaunában, ha egyáltalán el mertek menni. Hozzátok, akik rettegtek a nyártól, a bikinitõl, az elõre elképzelt lesajnáló pillantásoktól. Azokhoz intézem szavam, akik szívesen elmennének edzõterembe, de félnek a vetélytársnõk csípõs megjegyzéseitõl. Azokhoz, akik rettenetes kínokat állnak ki, hogy megszabaduljanak néhány feleslegesnek hitt kilótól. (Lásd még: fogyókúra, valamint egyéb méregtelenítõ metódusok.) Egyszóval mindahányan, akik kövérnek érzitek magatokat – esetleg tényleg azok is vagytok – most figyeljetek rám egy percre! Nem úgy van az! Sokan vagyunk, mi férfiak, akik kifejezetten kedveljük a telt idomokat. Nem tudom megítélni az arányt, de szerintem mi vagyunk többségben. (A gebe-rajongókhoz képest.) Nehogy már azt képzeljék a divatdiktátorok, hogy a csonttá soványított modelljeikkel megváltoztathatják az ízlésünket. Azt látjátok a képernyõn, a címlapokon és gyakran magatok körül is, hogy minél soványabb valaki, annál sikeresebb, annál jobban buknak rá a pasik. Egyszerû téveszme ez, semmi több. (A férfiak nem egyszer mutatkoznak nyilvánosan olyan nõvel, akit a környezetük méltányol, de ez csak külsõség. Megesik gyakran, hogy sokkal szívesebben bújnának ágyba valaki mással.) Elfogult vagyok, nem tagadom. Mindenesetre sokáig õrizgettem egy újságkivágást – csak az érdekesség kedvéért – érdemes beleolvasni: „Nem kétséges, hogy az Interneten az erotikus honlapok vannak abszolút többségben.” (Ezt tudjuk, hanem most jön a lényeg!) „A Pamela Anderson-féle cicababák mellett a némi súlyfelesleggel küszködõk albumai a leglátogatottabbak. (…) Tegyük hozzá: ezek a hölgyek nem szégyellik a testükön

165

felhalmozott felesleges párnácskákat, büszkén viselik és mutogatják azokat.” Helyesen teszik, mert a világ így kerek. Illetõleg a magam részérõl: a világ olyan kerek, mint a nõk idomai. Mármost hölgyeim, ideje lenne tisztázni valamit. Olyan nincs, hogy egy nõ senkinek ne kelljen! Tessenek felemelt fejjel járni ezentúl, a kishitûségnek nincs helye többé! Visszaolvasva a fentieket, egy kicsit kiáltványízû az egész. Elmesélek hát egy rövid történetet, hogy pontosan megértsék, mirõl beszélek. A Vagabunddal táncoltunk egyszer egy bárban. (A tánc a magam részérõl azt jelenti, hogy lépegettem, mint medve a jégen.) Két nõt húzkodtunk ide-oda egy egész éjszakán át, és már látni lehetett, hogy ezt nem úszhatják meg a lányok dugás nélkül. A Vagabund annyit rendelt, hogy a csajok részérõl a pofátlanság teteje lett volna csak úgy lelépni. Mármost az egyik úgy nézett ki, mint a végzet asszonya, a másik meg – sértõdés ne essék – kiakasztotta volna a mérleget. Ahogy közeledett a hajnal, dûlõre kellett vinni a dolgot, a nõk megkérdezték a Vagabundot, hogy akkor most melyikükkel akar elmenni. A Vagabund spicces volt, nyilván ezért mondta meg az õszintét: „A ducival akarok dugni, mert elegem van azokból a nõkbõl, akik olyanok, mint a néprádió: recsegnek-ropognak, de semmit nem lehet fogni rajtuk.” Akkor rájöttem, hogy az a molett nõ, amelyik a súlyára panaszkodik, olyan, mint a tengerész, amelyik a hullámokat szidja. Nem tud együtt élni a helyzetével, pedig muszáj. Csak annyit akartam az egészbõl kihozni, hogy nincs annyi többletkiló, amennyi a boldogság útjába állhatna!

166

Ahol a part szakad Fénykoromban nõzésben a találati arány 99 az 1-hez volt, a kudarcok javára. Ez elsõ pillantásra elkeserítõnek tûnik, de számoljunk csak utána. Száz beszólás – füttyögéstõl a konyakmeggyig – eredményezett egy tényleges nõt. Márpedig, naponta három kísérletet figyelembe véve, ez azt jelenti, hogy havonta legalább egyszer – legrosszabb esetben – bejött. Persze ez sok kis csata elveszítését vonta maga után, viszont a háború gyõztese mindenképpen én voltam, ha azt annak lehet nevezni… Csak bírni kellett idegekkel. („Tudod, az elsõ pofon a legnagyobb.”) Hanem vannak felejthetetlen – különösen fájó – kudarcok, olyanok, amelyeken az ember sohasem tudja túltenni magát. Számomra ilyen volt a Madár esete, mert az diliházba való, de nem a nõ, hanem csak az esete velem. (Bár, ki tudja…?) Amint megláttam õt, mindjárt különösen ágaskodó szerelem ébredt bennem, rögtön mondtam is neki, hogy elmennék húsvétkor meglocsolni. Akkor már ismertem az egyik fontos alapszabályt – tíz perccel a megbeszélt idõpont elõtt kell beállítani: vagy bugyiban találom az áldozatot, vagy átlátszó köntösben, éppen szárítja a haját –, úgyhogy a Madáréknál is ennek szellemében jelentem meg. Úgy ment minden, mint a karikacsapás, a Madár nem ellenkezett egy pillanatig sem, viszont gyömöszölés közben közölte, hogy éppen menstruál, a végkifejletre ennél fogva nem kerülhet sor. (A Nap kapujában-effektus) Hát ez gyõzelem, gondoltam, de az élet – meg a Madár – keresztül húzták a számításaimat. Rövid úton tájékoztatott a helyzetrõl, miszerint: én nem is tetszem neki igazából, csak kíváncsi volt, milyen az, amikor a lába között egy igazi dákót érez, merthogy egyébiránt szûz. Éppenséggel mindegy, mondta a Madár, hogy az enyémet vagy másét. Közölte továbbá, hogy a barátnõjének sem

167

tetszem, az meg még azt sem tudja elképzelni, hogy egyáltalán hozzáérjek. Egyáltalán nem értettem ezt a dumát, mert azért éppen elég kéjesen nyögdécselt meg sóhajtozott a Madár, amikor bizonyos helyeket simogatva, a kezemmel – meg egyéb, még azoknál is értékesebb alkatrészemmel – vallottam szerelmet neki. Szóval, ez kiborított! Az ominózus mondat elhangzásának pillanatától egyfolytában meg akartam dugni a Madárt, hiába jött közbe tucatnyi más nõ. De annyira mániákusan, hogy éveken keresztül hívogattam telefonon, minden egyes névnapjára marha nagy csokrokat vettem neki.. És akkor megtörtént a csoda, szívós kitartásom tényleg meghozta az eredményét. Legalábbis ezt gondoltam, amikor az oroszlánbarlang – a kollégám lakása – felé araszolt velünk a lift, persze nagyon döcögõsen, mert álló dákóval nagyon tud sietni az ember. Csakhogy még hazai pályán sem sikerült döntõ fölénnyel diadalmaskodnom, a Madár engedett – és csinált! – mindent, csak azt nem. Éppen a fejemen ült, amikor megkérdeztem tõle, hogy akkor most, miért nem. (Dughatom meg rendesen.) – Mert akkor úgy érezném, hogy megcsalom a barátomat – válaszolta határozottan a Madár, apró sikolyok kíséretében. – Miért, így nem érzed úgy? – forszíroztam tovább lényegileg, már amennyire abban a helyzetben képes voltam filozofálgatni. – Hûséges maradtam hozzá – lihegte a Madár, de csak azt követõen, hogy elszállt, mint a sóhaj. A helyes megfejtõnek felajánlok legalább egy hangszórót. Évek teltek el – névnapi köszöntésekkel és spontán könyörgésekkel –, de a Madár maradt a régi, csak azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy még az oroszlánbarlangba sem volt hajlandó betenni azt a formás lábát. Egy-

168

szer aztán, teljesen véletlenül, találkoztunk az uszodában. Meghívtam egy kávéra a személyzeti öltözõbe, de már nem gondoltam semmi kacérat, meggyõzõdésemmé vált ugyanis, hogy a Madár hûsége, az éppen aktuális võlegényeihez, megingathatatlan. Hanem csak igazgatta a bikinijének a pántjait, a melleit legalább háromszor rázta bele a cicifix kosarába. Talán az eddigiekbõl már kiderült – meg a Madár is tudta jól –, hogy nem vagyok fából, legfeljebb csak akkor, ha nagyon muszáj megjátszani. El is kezdtük a cicerélést és mondtam a Madárnak, hogy forduljon meg, ha hátulról próbáljuk, nem kell szembenéznie sem velem, sem a lelkiismeretével, ami – ahogyan arról már tájékozódtak – nagyon nagy volt neki. – Az úgy még veszélyesebb. – sóhajtott a Madár, mert addigra már tisztába jött a dugás technikai alapelemeivel. Azért csak megfordult, bár gondolom, hogy a lelkiismerete rettenetesen háboroghatott. Személyzeti öltözõben zajlott a csata, amely – éppen ebbõl kifolyólag – legalább egy tucatnyi uszodai alkalmazott közös felségterülete volt. (Olyan ez, mintha Napóleonnak úgy kellet volna csatát nyernie, hogy közben – átlósan a harcmezõn – mondjuk egy pun háború zajlott volna.) Mármost, ahogyan az a nagykönyvben megírva vagyon, meg is jelent az egyik kollégám, egyértelmûen a leghülyébb. Éktelen dörömbölésbe kezdett, és kisvártatva elkezdte vésõvel püfölni a zárat, mert csak ennyi esze volt. Azt hitte, csak azért nem mozdul a kilincs, mert beszorult magától. (Az uszoda éppen próbaüzemen volt.) Engem az egész hajcihõ egyáltalán nem zavart – azt sem bántam volna, ha sikerül annak a marhának kinyitni az ajtót –, de a Madár közölte, hogy várjunk nyugalmasabb idõkre. Tíz centi választott el a valódi szerelemtõl! Ezek a nyugalmasabb idõk aztán sohasem érkeztek el, a Madár nem lett az enyém. De, azért képes volt még egy csavart belevinni a történetbe agyilag. Azt mondta, hogy

169

most meg már kíván ténylegesen is, éppen azért nem jön az oroszlán barlangjába, mert akkor már biztosan nem tudna hûséges maradni az éppen soron lévõ barátjához. Mindegy, a nyilvántartásomban úgy szerepel, hogy lenyomtam a Madarat, pedig a lelkem legmélyén tudom, hogy ez nem igaz. Taktikai vereségnek számít, ha az embert váratlan – ám annál kellemetlenebb – vendégek lepik meg szerelmeskedés közben. (Amennyiben házastárs a hívatlan látogató, az nem taktikai jellegû probléma, az csõd, esetleg dráma.) Szerencsefi voltam ebbõl a szempontból – meg tán’ volt némi konspiratív érzékem –, mert az élet egyik legkellemetlenebb szituációjába mindössze kétszer keveredtem. Az egyik teljesen érdektelen, hazajött az apuka, de akkor mi már a szalámis szendvicset falatoztuk. („Megmondtam kislányom, hogy csak akkor jöhetnek fel a fiúk, ha mi is itthon vagyunk.” Mi az, hogy fiúk? – kaptam fel a fejem – ezek szerint nem vagyok szólista ebben a zenekarban sem…) A másik történet már egy kicsit bonyodalmasabb, olyannyira, hogy évtizedekkel késõbb sem tudok pironkodás nélkül emlékezni rá. Az alaphelyzet ugyanaz: anyuka akkurátus kitartással kopogtat az ajtón, kislány hosszas motoszkálás után, ziláltan nyit ajtót. A helyzet egyértelmû, viszont az aggódó édesanya reakciója leírhatatlan. Összeomlott. Ez persze nem csoda, ha megismerjük a hátteret. A kétezer éves keresztény kultúra minden, a szexuálisélet tekintetében kifejtett tanítását belenevelték a lányba, egy ideig úgy nézett ki, hogy apáca lesz. (Én meg csak mondogattam – hittel, meggyõzõdéssel – , hogy „Mondá az Úr: sokasodjatok, szaporodjatok.”) Élesen külön kell választani azonban a filozófiai problémákat a valóságtól. – Ezt nem hittem volna. – szipogta az anyuka, amikor végre megint beszámítható állapotba került.

170

Azt szerettem volna neki mondani, én sem hittem volna, hogy a vártnál egy órával elõbb hazajön, de ehhez a gondolathoz képest túlságosan is fennkölt volt a légkör. – Beszéljük meg – vetette fel a lány, mégis, hátha... Csakhogy ezredéves beidegzõdéseket nem lehet tíz perc alatt semmissé tenni. Nem tudom, elhangzott-e a mondat, hogy „Nem vagy a lányom többé!”, mindenesetre én így emlékszem vissza rá. (Azért maradt meg bennem ennyire élesen a jelenet, mert sehogyan sem tudtam felhúzni a sliccem. A zippzár beakadt, én meg kiakadtam) Minden viccet félretéve: rettenetesen éreztem magam, tudtam, hogy egy család összetartó erejének alappilléreit ástam alá, miközben nem voltam képes igazi lelkiismeret-furdalást érezni, egyszerûen csak kívántam azt a lányt, márpedig ezt sohasem voltam hajlandó bûnnek felfogni. Már nem emlékszem pontosan, hogyan támolyogtam haza, fõleg, mert a biciklimet is tolnom kellett. (Nem mertem felülni rá.) Otthon bevettem aztán egy csomó altatót – nem öngyilkossági célzattal! – és mire magamhoz tértem, már várt az üzenet: bár mostantól az egész család szoros megfigyelése alatt állunk (váltott lovakkal, 3x8 órás rendszerben), az én kedvesem továbbra is vár! Biztos vagyok benne, hogy a világ egyetlen földalatti mozgalma sem állt ki nagyobb megpróbáltatásokat és üldöztetéseket, mint mi, mégis gyakran összejött a lényegi szerelem.

„A virágnak megtiltani nem lehet.” A nõk inkább apróbb csalódásokat tartanak számon, a nagy lelki drámákkal úgyszólván szeretnek együtt élni. Akkor boldogok, ha boldogtalanok lehetnek egy kicsit. (Magánvélemény.) Egy nõ meséli: „Álltam az ablaknál és a srácot figyeltem remegõ

171

gyomorral. Nem mertem a párkányra könyökölni, mint egyébként szoktam, csak a függöny lebbenéseit kihasználva sóvárogtam. Az történt ugyanis, hogy a Birkózó lecsöcsörészett, és ez a tény tökéletes zûrzavart idézett elõ az alábbi területeken: lélek, aktív szürkeállomány, hormonháztartás, lábam köze valamint a konkrét objektum, a melleim. A felfoghatatlan esemény, a csöcsörészés után elborzadva meséltem el a húgomnak a történteket, és õ is elborzadt („Az a szemét!”), de lehet, hogy csak színlelte a felháborodást, mert akkor õ már javában „fiúzott”. Pontosan 168 órát töltöttem efféle hányattatások közepette, mert nagyon vágytam rá, hogy megint lecsöcsörésszenek, mégis féltem lemenni a térre. Aztán gyõzött a józan – vagy milyen – ész, de újabb megrázkódtatás ért. A Birkózó, aki egyébiránt a legszebb férfi volt, akit valaha is élõben láttam – bedugta a nyelvét a számba. Ez a manõver még az eddigieknél is jobban megzavart (ha ez egyáltalán lehetséges), el sem tudtam képzelni, mit is akar tulajdonképpen. Elég hosszú út vezetett a fentebb vázolt eseményektõl a cicerélésig (petting), ráadásul az is nagyon rögös volt. A Birkózó öccse miatt, aki féltékeny volt a testvérére! Körfolyosós házban lakott „a fiúm” – micsoda édes íze volt még a szónak is! – kettéosztott ablak nyílt a gangra. Az alsó luk éppen csak akkorka volt, hogy egy macska bemászhatott rajta, de a birkózó öccse is megtette, meghazudtolva ezzel a biomechanika alaptörvényeinek döntõ többségét. Gyûrtük, gyavartuk egymást az ágyban (dugás tilos), amikor is az öcsike beállított és nyíltan közölte: „Azért jöttem, hogy ti ne érezzétek jól magatokat!” Sok ilyen van ám, csak a legtöbben nem mondják ki ennyire nyíltan. A közvetlen kellemetlenségen túl az idegesített a legjobban, hogy a srác – a Birkózó öccse – kifejezetten jó pasi volt. Hirdetéseket adott fel, aztán meg büszkén

172

mutogatta, hogy vele mennyien akarnak dugni. Sohasem fogom megérteni, hogy akkor meg miért nem dugott!? Végül a Birkózót elvitték katonának, de amikor hazajött az elsõ eltávozásra, nagyon el volt keseredve. Elmesélte, hogy a társai kiröhögték azért, mert másfél évig csak hempergett egy lánnyal, anélkül, hogy jól alávágott volna. Bánatos tekintettel kérdezte meg tõlem, hogy nem lehetnee esetleg ezen az állapoton változtatni, de láttam rajta, hogy õ maga sem hisz benne komolyan. A tényleges helyzet viszont úgy állt, hogy alig vártam az imént vázolt szomorú tényállás megváltoztatásának lehetõségét… (Jól esett!)

Öröm-lány Egy kis fenntartással olvasom mindig az újságokban azokat a cikkeket, amelyek leleplezõ erõvel tárják fel az örömlányok – mondjuk ki: a kurvák – sanyarú helyzetét. Nem tudom, én találkoztam boldog kurvával is. – Csalódtam magában Károly – mondta a Dáma, amikor hajnali hat órakor úgy talált rám, hogy éppen a semmi és a valami határán lebegtem, aludtam, ha közelebbit akarnak tudni. A Dámával szemben csodálattal vegyes tisztelettel viseltettem, mert egyfelõl a raktár fõnöke volt, másfelõl pedig nagyon jó – és számomra elérhetetlen – nõ volt. Audenciát eszközöltem hát ki a Dámánál, ahol aztán megmondtam neki, hogy nem vagyok rossz. Tényleg mulattam az éjjel, vallottam feltáró õszinteséggel (a bár nevét nem említettem, nehogy provokációnak vegye), de ettõl én még lehetek akár esetleg rendes ember is. A Dáma kicsit merev volt, azt mondta, hogy a történtek mellett nem mehet el szó nélkül, délután jelentkezzek az Üveg elvtársnál. Ez gyakorlatilag a vérpadot jelentette, Üveg elvtárs a szocialista embertípus megtestesülése volt, nem véletlenül vitte egészen az üzemvezetõségig.

173

– Háromkor várja önt az Üveg elvtárs – közölte hidegen a Dáma –, addig menjen haza aludni. Akkor önöztek le életemben elõször, éppen azon morfondíroztam, hogy egy ilyen megtiszteltetéshez elég csak elaludni a munkahelyen, de akkor, ahogy ott ballagtam az Üveg elvtársakkal tele utcán, a Harcos kezdett el kiabálni. – Mi van hapsikám? – ez volt a kérdésének a lényege, de nem voltam megfelelõ hullámhosszon, már ami a stílusát illeti. – Haggyá’ má’– tüntettem ki megszólításommal a Harcost – délután kirúgnak. Ez a Harcosnak nem akart a fejébe menni, mert a raktárba is eleve büntetésbõl kerültem, a valóságos szakmám az úszás volt. Mondta is a Harcos, hogy kicsoda az az Üveg elvtárs, hogy csak úgy kirúghasson engem, aki pedig olyan gyorsan úszom, mint egy hal. Ennek az ütõdöttnek sem a pártállam szerkezetéhez, sem a sporthoz nem volt semmi esze: az Üveg elvtárs ugyanis párttitkár volt, jómagam pedig eléggé közepes kis úszó. Ezeket a tényeket próbáltam megértetni a Harcossal, egészen addig magyaráztam neki, amíg egy kis csillogó fényt nem láttam pislákolni abban a homályos tekintetében. (Sokáig tartott.) Egészen felvidult, amikor megértette, mirõl van szó, de ezzel csak tovább kócolta az amúgy is zilált idegeimet. – Mit örûsz? – háborogtam. – Hagyd azt a Butykos, vagy milyen, elvtársat – lendült bele a Harcos – beleviszlek a frankóba. Érdekelt a dolog, mert az amúgy fényesen induló raktárosi karrierem megtörni látszott, ugyanakkor a Harcos vadonatúj BMW-vel járkált, illetõleg száguldozott, hajmeresztõ produkciókkal színesítve a közlekedéstörténet amúgy unalmas fejezeteit. Mármost akkortájt egy nullkilométeres német autó olyan volt a mi kis városunkban, mintha az UFOk szálltak volna le a Tanácsháza udvarára. (Ebbõl következett, hogy sokan voltak barátai a Harcosnak, egészen az elsõ

174

totálkáros karambolig, de az csak késõbb volt.) Akkora hevességgel akart nekem jót az én BMW-s barátom, hogy azt hazudta, háromra vissza is érünk Pestrõl, és tiszta lelkiismerettel (?) állhatom majd Üveg elvtárs szigorú, számon kérõ tekintetét. (Úgy megy ez, mint az állat! – simogatta meg a Harcos az autó jobb elsõ lámpáját.) Az érdi emelkedõnél – körülbelül ott szoktam bele a 160as átlagsebességbe, meg fékezéskor a 4G-s nyomásba – kiderült, hogy az én remek sofõrként mûködõ barátom a nõkbõl él: hivatásos selyemfiú. (Stricinek mondjuk mi, szakemberek.) Ez még az én sokat próbált agyamnak is sok volt – nem erkölcsileg! –, mert Harcos úgy nézett ki, hogy az emberek állandóan mosolyogtak rá az utcán, mert azt hitték, viccbõl ilyen a feje. Mindig úgy képzeltem, hogy a stricik egytõl-egyig szépfiúk. Hanem akkor a Harcos megtanított a szakma egyik alapszabályára. – A dumával kell megfogni õket – ordította túl a kocsiban bömbölõ lakodalmas rockot –, ráadásul vásárolni is lehet nõt, ha minden kötél szakad. – És mi van, ha a lánynak nem tetszik a vevõ? – kérdeztem hüledezve. – Akkor kap a pofájára. Kezdtem átlátni a szitán… Azt mondta a Harcos, hogy most bemutat az egyik legjobb nõjének, a Büfésnek, és – hogy lássam, kivel állok szemben – felajánlja nekem tetszõleges használatra. Csábító ajánlat volt, csak az a pofánvágás nem hagyott nyugodni… Egy „gengszterek sofõrje” fantázianevû kanyarral robbantunk be az uszoda elé, amelynek büféjében a Büfés dolgozott, úgymond: részmunkaidõben. Ez megközelítõleg azt jelentette, hogy, teszem azt, délután egy és három között eladott négy vagy öt kávét, meg mondjuk egy tucat Rigó Jancsit. (Ez utóbbit magam is megkóstoltam, olyan volt,

175

mintha sûrûre tömörített fûrészport vontak volna be az erjedés felé vészesen közeledõ és amúgy is élvezhetetlen csokoládéval.) A szakmát illetõen is újabb fontos információval lettem gazdagabb, mert a Harcos elmagyarázta, hogy a Büfés fizetését a szóban forgó vendéglátóipari egység vezetõje veszi fel, kiegészítve még némi támogatással az állam valamint a Harcos részérõl. Az egész manõvert a Rigó Jancsik borították jótékony homályba, mert különben maga a büfé biztos, hogy nem hozott egy fillér hasznot sem. A fõnök részmunkaidõnek nevezte azt, hogy kétes erkölcsû lányoknak igazolt munkaviszonyt, mert ahhoz a rendõrök marhára – ha úgy tetszik: mániákusan – ragaszkodtak. Tudták persze õk is, hogy a lányok kifélék-mifélék, de egy hivatalos pecséttel szentesített munkahely sokat javított a kedélyállapotukon. (Törvényesség is van ám a világon, már akkoriban is akadtak tisztességes rendõrök.) Az én célszemélyem egyébként nem a Büfés volt ama jeles napon, õ ugyanis – számomra máig megfejthetetlen indíttatásból – szerelmes volt a Harcosba. (Ezt maga a lány mondta, sugárzó tekintettel, különben sose’ hittem volna el.) Én – meg a tettestársaim – a Dudára vártam, akit a Harcos nem sokkal az események elõtt újított be. Elsõsorban humanitárius okokból, magyarázta eszmeileg a barátom, mert pénzre a Dudát nem lehetett lefosztani. („A Dudából nehezebb kiszedni a pénzt, mint a kutya szájából a tojást” Hogy miért, az a késõbbiekben kiderül.) A célszemély úgy viharzott be, mint egy tornádó, pedig annál sokkal kellemesebb látványt nyújtott, nyugodtan ki lehetett volna rakni rá a „Sugárzásveszély!” táblát. A részletes leírásra nem térek ki, a melleinek méretét és formáját amúgy is elképzelhetik, amennyiben a Duda mûvésznévbõl indulnak ki. Az én kis örömlányom a társalgásban nem alkalmazott konspiratív vagy taktikai elemeket, rögtön közölte, hogy „veled nem megyek el, nem vagy az esetem”. (Ez magyarra fordítva azt jelentette, hogy

176

rondának talált, de nem tudtam haragudni rá, be kellett látnom, igaza van: én sem mentem volna el magammal.) A Harcos hiába vágott fenyegetõnek szánt grimaszokat, a Duda azon kevés kurvák közé tartozott, akik megengedhették maguknak a szakmában elképzelhetõ legnagyobb luxust: csak azokkal dugott, akik tetszettek neki, velük viszont nagyon drágán. Jelentkezõ – éppen a fentebb vázoltak okán – akadt így is bõven. Lógtam ott, mint az esõ lába, de akkor a Duda megkérdezte, hogy nem lenne-e kedvem elmenni vele – vásárolni. Nem volt, de azért mentem, hátha találkozunk ismerõssel, gondoltam, akkor pedig már azt lehet hazudni, hogy a Duda az új nõm. (Sõt, csak egyike az újaknak, a többi még jobb…) A Váci utcában kötöttünk ki – hol másutt? –, és én úgy bámultam az árcédulákra, mint kakas a piros kukoricára. – Nézek néhány cuki kis rongyot – ismertette a programot a Duda, és fél óra alatt elköltött annyi pénzt, amennyit fatornyos kis falum egész cigánysora ivott el egy egész esztendõ alatt, „segély!” felkiáltások közepette. Kissé megtörten ültem le a cukrászda teraszára, az volt kiírva a bejárat fölé: Gerbaud. Még szerencse, hogy nem betûztem akkurátusan, mert a Duda meg azt mondta: „Ez most a legmenõbb hely, a zserbó.” Szóval ott, azon a szent helyen mesélte el nekem a Duda, hogy miért szeret kurva lenni. (Látta, hogy nagyon homályos nekem ez a terület, földrajzilag és szociológiailag egyaránt.) Hallgassuk a Duda – akár tanulságosnak is minõsíthetõ – történetét: Úgy kezdõdött, hogy „Ülök a szobámban, búsan, egyedül és a fájó múltra gondolok”. A fájó múltat az én esetemben a falu bikája, a Gépész testesítette meg. Túl azon, hogy az egész tsz-ben õ tudta csak megszerelni a traktorokat, nagyon jó kiállású pasi volt, még most is

177

bizsereg a lábam köze, ha csak rá gondolok. Sokat levont azonban a vonzerejébõl – legalábbis az én szememben –, hogy állandóan a fejõnõket (meg minden más nõket) hajkurászta, azok pedig meg sem nagyon kísérelték az ellenállást. Képtelen voltam megemészteni, hogy a Gépész másokat is gyömöszöl, elsõsorban hiúsági kérdést csináltam belõle. Kirúgtam, ha lehet azt annak nevezni, mert továbbra is akkor tömített meg, amikor csak akart. Inkább csak lélekben éreztem úgy, hogy már nem tartozunk egymáshoz. Ebben a mélabús lelkiállapotban látogattam meg a testvéremet, az Öcsit, aki akkoriban volt katona, nem mellékesen: Budapesten. Nem is nagyon foglalkoztam vele, de annyit azért észrevettem, hogy amikor beléptem a látogatás céljára átalakított ebédlõbe, a házikolbászok megálltak a levegõben, de volt olyan is, aki félrenyelt. (Képzelheted, hogy a feleségek meg a barátnõk mennyire örültek nekem.) Ennyi volt, örültem, hogy másoknak is tetszem, nem csak annak a rohadt Gépésznek. Két hét múlva aztán, amikor megint mentem, mondta ám az Öcsi, hogy az egész század csak rólam kérdezgette. – Volt, aki azt mondta, hogy az egész zsoldját odaadná, csak hogy lecsöcsörészhessen – lelkendezett tovább a testvérem, de nem üzletileg, hanem a büszkeség miatt. Esküszöm, nem tudom, mi ütött belém, de félig komolyan, félig viccesen azt válaszoltam az Öcsinek, hogy: „Rendben.” – Micsoda van rendben? – kérdezte ártatlan tekintettel az én naiv kis testvérkém. – Lecsöcsörészhet, ha odaadja a zsoldját. Biztos vagyok benne, hogy egyikünk sem gondolta komolyan, az Öcsi inkább csak hõsködésbõl mesélte el a társainak, de újabb két hét elteltével komolyra fordult a dolog. Nem részletezem, lényeg, hogy a kezemmel elégítettem ki a srácot, de attól ijedtem meg a legjobban,

178

hogy nekem is jólesett. Már azon voltam, hogy szólok neki, dugjon meg nyugodtan, de hát a kantin mögött csöcsörésztünk egy ilyen gazos részen, talán tíz méterre a kutyáktól, amelyek – képzettségüknek megfelelõen – végigugatták az akciót. Legközelebb már három kuncsaftom volt, köztük a legjobb pasi, egy altiszt vagy mi, aki legalább a dupláját adta a zsoldnak, anélkül, hogy kértem volna. Be voltam tojva, mert azt gondoltam az Öcsi majd cirkuszt csinál, de õt csak az érdekelte, hogy ne essen semmi bajom. („Agyonvágom, ha valamelyik gizdázik veled!”) Amúgy pedig nem foglakozott különösebben a dologgal, a pénzbõl nem kért és nem fogadott el soha egy fillért sem. Ez most is így van, és ezért nem gyõzöm eléggé csodálni az öcsémet. Nem erkölcsi fenntartásai vannak vagy ilyesmi, „a te pénzed”, ezt szokta mondani. Otthonról hamarosan el kellet jönnöm, részben a Gépész (lelkileg nem bírtam látni), részben pedig a több és több pénzem miatt. Egyre gyanúsabb lett a sok lóvé, nem utolsó sorban a szüleim is folyton kérdezgették, hogy honnan van, pedig csak a töredékérõl tudtak. Budapestre már kurvának jöttem, de szentül elhatároztam, hogy – mint addig is – csak olyanokkal fekszem le, akik tetszenek is. A Harcos hamar kiszúrt magának és mondta, hogy segít. Akkor már nem voltam teljesen hülye, meghívtam egy kávéra, hogy legyen módja elbeszélgetni az idõközben leszerelt testvéremmel. Az Öcsi hamar eligazította a Harcos fejét: „Igaz, hogy leszereltem, de a haveroktól még mindig tudok géppisztolyt kérni. Ha bárki közületek – és ezt mondd meg a barátaidnak is – csak egy ujjal is hozzányúl a nõvéremhez, kitárazok rajta egy AMD-t. (Az harminc skuló)” Mármost ezen a Harcos is elmerengett – a haverjaival egyetemben –, tisztán látszott, hogy az Öcsi nem a levegõbe beszél. Ezért nincsen stricim, és ezért lehetek én boldog kurva. Olyan, aki élvezi a dugást, és még pénzt is kap érte. Ahogyan azt bármelyik épeszû földi halandó tisztán

179

láthatta elõre, Üveg elvtárshoz csak 24 órás késéssel érkeztem meg a végsõ leszámolásra. Az volt a zseniálisnak hitt koncepcióm, hogy „azt hittem, ma kell jönni?!”. Csakhogy Üveg elvtárs nem véletlenül volt középszintû vezetõ mind a pártban, mind pedig az üzemegységnél, átlátott az amúgy is lazára szõtt szitán. Akkor elmondtam neki az igazságot, úgyszólván feltártam lelkem legrejtettebb zugait is. – Egy nagyon szomorú lányt kellett megvigasztalnom – búsongtam, a fejemet úgy ingatva, mint egy bánatos boci – már tényleg öngyilkos akart lenni. Üveg elvtárs erre meglágyult, azt mondta, kap még egy utolsó esélyt Károly. (Ez volt a kilencedik utolsó esélyem.) Nem tudom, hogy a süket szövegemet hitte-e el, vagy csak azt remélte, hogy „egyszer megjavulok én” – esetleg egy olimpiai érem is megfordulhatott a fejében – mindenesetre békével, sõt, áldással bocsátott utamra. Sokáig hívogattam aztán a Harcost, afelõl érdeklõdtem, hogy esetleg a Duda véleménye nem változott-e meg velem kapcsolatosan, mert borzasztóan jó lett volna megdöngetni. A Harcos kitérõ válaszokat adott egy ideig – bizonyára szégyellte azt is, hogy nem tudott beújítani nekem egy piacképes örömlányt –, de aztán megmondta az õszintét. – Kevés vagy te a Dudához – suttogta a telefonban, mert azt hitte, hogy ez engem elkeserít. Tudtam én azt nagyon jól – mármint, hogy kevés vagyok a Dudához –, de az ember soha ne adja fel. Ha van egy százalék esély – márpedig annyi mindig van –, meg kell játszani!

180

Bánat-lány Egy idõben börtöninterjúk készítésével (Magyar Televízió, 112 Extra) tartottam el a családot és romboltam le magamban minden illúziót. Anyát és lányát hallgathatják – olvashatják – az alábbiakban, börtönben ülnek mindketten, egy emelet és egy gyilkosság választja el õket egymástól. A kérdezõ – értelemszerûen – én vagyok. Anya: – Miért ne próbálhatnám ki azt a kisszéket, amelyiket én csináltam? – kérdezte az uram, amikor rájöttem, hogy megrontotta a lányomat. – Hogyan jött rá? – A szomszédok már suttogták, de egy alkalommal rajtakaptam õket. – A lánya miért nem szólt elõbb? – Félt, ugyanúgy, mint én. Az uram rettegésben tartott bennünket. – Tudom, hogy buta kérdés, mégis megkerülhetetlen: mit érzett, amikor rájött? – Hát, el tudja képzelni…, kiálltam az utca közepére és ordítottam a fájdalomtól. – Miért nem vált el? – Nem lehetett, agyoncsapott volna az uram. – Meddig éltek együtt a fentiek tudatában? – Hosszú-hosszú évekig. Tehetetlennek éreztem magam. Volt úgy, hogy egymás után ugrott meg bennünket. Azt is akarta, hogy csináljuk hármasban. Akkor határoztuk el, hogy megöljük. A legkisebbik fiam is úgy született, hogy megerõszakolt. – Kinek jutott eszébe, hogy megmérgezik? – Nekem. De, lehet, hogy ha nem mikrofonnal a kezében kérdezné, mást mondanék. – Nem gondolt rá, hogy a rendõrséghez vagy valamilyen

181

hatósághoz forduljon? – Tudott róla mindenki. – Nap mint nap együtt sétálnak itt a börtönben a lányával. Szóba kerül néha, hogy miken mentek keresztül? – Soha. – Hol vannak most a fiai? – Intézetben. – Õk mit szólnak ehhez az egészhez? – Mégiscsak az apjuk volt. Lány: – Interjút szeretnénk magától kérni a Magyar Televízió számára. – Nem akarok ezekrõl a dolgokról beszélni. – Tudunk fizetni ötvenezer forintot. (Börtönviszonyok között ez óriási pénz. S.K) – Mit akarnak hallani, hogy kurva voltam?! – Nem, nem vádolom magát semmivel. Lehet, hogy én is megöltem volna az apámat, ha olyan helyzetbe hoz, mint amilyenbe maga került. – Gyerekeim vannak. Mit szólnak, ha meglátnak a tévében? – Elõbb-utóbb úgyis megtudják, hogy mi történt. – Majd én elmagyarázom nekik. – El lehet ezt magyarázni? – Nem…, talán. – Nem érez lelkiismeret furdalást? – Megérdemelte. – Szerintem is. De, talán jobb lett volna életben hagyni. A börtönben a zárkatársai nagyobb büntetést mértek volna ki rá, mint a halál. – Most már én is tudom. A börtön mindennél rosszabb. – Százezer forintért sem nyilatkozik? – Nem tud annyi pénz mondani, hogy én errõl beszéljek. Nem a kamera miatt, hanem egyáltalán. Meghalt, és egy

182

cseppet sem sajnálom.

„Há’ hisz’ ezt izéllom…” Szín: kocsma (talponálló). Idõ: ’80-as évek eleje, délután. Szereplõk: Kocsmáros (kövér és ragyás), Piás (remegõ kezekkel). Piás: Józsikám, könyörgök, legalább egy felest aggyá’. Kocsmáros: Megmondtam, nincs hitel. Má’ így is gyüssz egy ezressel. Piás: Nem látod, hogy meghalok? Kocsmáros: Nem fogsz hiányozni senkinek. Piás: Letérdeljek? Kocsmáros: Nyugodtan, de akkó’ térdelve szomjazó’. Az mitû’ jó neked? Piás: Odaadom az órámat. Kocsmáros: Egy tucat ilyen krumpli van a pultban. Az olyanok hagyták itt, mint te. Piás: Kiteszem érted a lelkem. Kocsmáros: A te lelked szerintem má’ az ördögnek sem kell. Piás: Megbaszhatod a jányt. Kocsmáros: Na, az már érdekelne. Piás: Megbeszéltük. Kocsmáros: Gondulod, hogy megáll nekem? Piás: Addig verem, amíg nem. Kocsmáros: Úgy üsd, hogy ne csúfícsd e’. Piás: Vigyázok rá, tudod, hogy mennyire szeretem a jányomat. Kocsmáros: Mikor hozod? Piás: Most, rögtön. Csak aggyá’ egy felest. Kocsmáros: Há’ hisz’ ezt izéllom má’ miúta! Alá köll

183

vágni annak a kis cafkának, mert csak a diszkóba járkáll. Piás: Mennyit adsz, ha megáll? Kocsmáros: Egy hónapig, amit iszó’. Piás: Azannya! Akkó’ gyüvünk. Kocsmáros: Várgyá, egysze’ vagy hányszó’…? Piás: Hónaprú hónapra megállapiccsuk. Rendben? Kocsmáros: Há’ hisz’ ezt izéllom má’ miúta. A lány elment a kocsmároshoz, „megállt neki”. Tizenhét hónap múlva öngyilkos lett. (Azt mondta nekem: „Nemsokára meghalok.”) Ki a felelõs? A Kocsmáros, a Piás, vagy én?

184

Szex a lelke mindennek

„Csak élni akartam õszintén, ahogy’ én képzeltem el.” (Jimmy)

Még mielõtt önök is leszúrnának – mint az a gonosz lektor –, hogy nem jó a fejezetcím – merthogy „az egész könyv errõl szól” –, sietek leszögezni: tévednek. Vannak ugyanis olyan szerelmek, amelyekben a lélek még az átlagosnál is nagyobb szerepet játszik. Ezt kísérlem meg bebizonyítani az alábbiakban. Nem is kell messzire menni, vegyük azt a példát, amikor például én elindultam nõzni.

Akár egy hõs Amikor az ember nõt akar, tudatában van az esélyeinek (99 az 1-hez). Ennek ellenére – vagy tán’ éppen ezért – bármire hajlandó a siker érdekében. A fiziológiai ismérveket már taglaltam, következzenek a szívbéli tényezõk. (Ja, láttam már pasit, aki tele önbizalommal indult nõzni. Húszezer forint tûnt el a tárcájából, a végén annak is örült, hogy a személyi igazolványa elõkerült.) Tehát. (A magam részérõl.) Általában délután, úgy három óra tájban, fogalmazódott meg bennem, hogy ma szerelmes leszek. Végignéztem még a filmet – Clint Eastwood, western –, de közben már azon elmélkedtem, hogy „meg kéne’ borotválkozni”. Ez kulcskérdés. Amennyiben ugyanis túl hamar kapartam le magamról a szõrt, estére újra kiütött a borosta. Ha viszont nem kaptam el a döntõ pillanatot, az akció kezdetére még a fülembõl is folyt a vér. Borotválkozás közben – kényszerûen – néztem magam a tükörben és lementem alfába. Nem is

187

olyan rossz ez, biztatgattam magam, ha például valaki bukik a dinnye fejre, nála nyerõ lehetek. (Öltözék kiválogatása: 90’) Hat óra tájban újabb veszélyes kérdés merült fel: mennyit igyak? Olyan állapotba kellet kerülni, hogy a semmi és a valami határán lebegjek, amikor dûlõre kell vinni a dolgot. Józanul nem mertem megmondani a frankót, részegen meg a kutya sem állt velem szóba. Elsõ unikum: Egyszer mellém állhat a szerencse. Második unikum: Nehogy má’! Az nem létezik, hogy a földön élõ hárommilliárd nõ közül egyiknek sem kellek. Harmadik unikum: Beszólok mindenkinek, legfeljebb nemet mond. Ez esetben viszont õ veszít nagyobbat, és ezt meg is mondom neki! (Tételezzük fel, hogy elértem az ideális állapotot, lelkileg.) Este hét óra tájban kellett dönteni arról, hogy mennyi pénzt vigyek magammal. (Ebben a tekintetben olykor a sok is kevés – és fordítva.) Ha 60 percen belül nem találtam magamnak lelkitársat, a lóvét elitták a haverok, valamint benyelte a zenegép. Az objektum kiválasztása viszonylag könnyen ment, akkoriban talán három számottevõ kocsma – vagy legyünk megengedõk: szórakozóhely – mûködött a városban. Helyszín „A”: zártkörû rendezvény, bûnbánó apuka meghívja a családot vacsorázni, cigányzene. Helyszín „B”: idegileg lerobbant férjek, technikailag is leállíthatatlan zenegép, részeg pultos, a bevétel miatt reszketõ – és ebbõl adódóan síkideg – fõnök. Barátnõk, legkevesebb két fõ. Helyszín „C”: totálkáros sorsok (a zenegépben folyton Máté Péter), alkoholisták (Hitel nincs!), továbbá magányos nõk – elvétve. Az volt a menetrend, hogy – szisztematikus rendszerben – végigjártam minden szóba jöhetõ helyszínt. Ilyenkor a

188

legfontosabb, hogy az ember megõrizze a derûlátását és a pénzét. Hideg fej, odaadó, lelkes szív. Ezek voltak a fõ szempontok, ha az ember sikert akart elérni! Az indulás pillanatától muszáj katonai pontossággal – továbbá spártai tömörséggel – ismertetni az eseményeket, hogy a lelkiállapotomra vonatkozóan legalább megközelítõen hiteles információkhoz juthassanak. (Bár, azt elképzelni sem lehet, hogy miken megy keresztül egy szerelemre éhes férfi vadászat közben, azt át kell élni.) Elsõ szín: 19.15: Taxi rendelés. A srác régi haver, „írd a többihez”. Már az autóban veszem észre, hogy piroscsíkos frottírzoknit húztam a fekete lakkcipõhöz, de nincs visszaút. 19.30: Érkezés (Helyszín „A”), könnyednek tettetett csevegés az ismerõs felszolgálókkal, egészen addig, amíg elõ nem kerül az, amelyiknek fél éve tartozom. Helyfoglalás, étlap látványos lóbálása, pedig tudom, hogy egy falatot sem fogok enni, (tényleges vacsora otthon: parizer). 19.45: Szemközti asztalnál veszekedõ pár, haragvó férj elviharzik, kisírt szemû feleség marad. A zenészek rázendítenek, az intim beszélgetés lehetõsége ezzel megszûnt, marad az ordítozás. 19.55: Bensõséges pillantások oda-vissza, a munkavédelmi elõírások által megengedettnél nagyobb hangerõvel kérdezem: „Nem zavarja, ha átülök?” Asszonyka bólint, elnézést kér, de ki kell mennie a mosdóba. (Sminkigazítás.) 20.05: Rövid bemutatkozás, amelynek lényege, hogy a nõnek tönkre tették az életét. (Valaki – „az a szemét” – tette tönkre, soha nem õ maga!) 20.15: Megállapítjuk, hogy ebbõl a csapdából csak együtt

189

menekülhetünk, új életet kezdünk, van még remény. („Harminc évesen nem temethetem el magam!”) A prímásnak pénzt adok, csak hagyja abba. A zoknim piros csíkjait belegyömöszölöm az amúgy is szûk cipõbe. 20.25: „Azért szeretem” – mondja az asszony, mert észreveszi, hogy a felhevült férj majd’ kiszakítja a lengõajtó pántjait. „Ki ez a köcsög?” – kérdezi, de csak a vállával bök felém, a tekintetemet kerüli. „Beszélgetünk, drágám” – hebegi a nõ, miközben a sminkigazítás minden eredménye a semmibe vész. „Kurva vagy!” – szögezi le nyomatékkal a pasi, de már fogja is élete párjának a kezét – házastársak jobbra el. (Három perc múlva – nem kell hallanom a beszélgetést, tudom, hogy így van – én vagyok az a tolakodó fráter.) Második szín: 20.45: „B”– jelû harcálláspont megközelítése – gyalog, („Mégse’ szívathatom meg ennyire a Ferit.”) 21.00: Fõnök vigasztalása, látványosan, hogy mindenki tudja, haverok vagyunk. Terep felmérése Csalódott kedvesekbe a lélek öntése, „biztos, hogy szeret, csak most hülye”. (A pasiknál sokkal nehezebb, mert általában jobban elkeserednek – meg többet is isznak –, mint a nõk.) 21.05: A fõnök megjelenik, hogy akkor most ki fizeti a számlát. 21.10: Megáll az ételszag a levegõben. Lehetõségek számbavétele, majd hõsies kiállás (az ügy mellett). „Én fizetek!” – ordítom fennhangon, hogy a zenegépet is túlharsogjam és, nem utolsó sorban, minden vendég tisztán hallja. 21.15: Döntõ lépésre szánom el magam, elkezdem dobálni

190

a pénzt a zenegépbe, miközben felteszem a kérdést, amelyet pedig egyetlen porcikám sem kíván: „Jössz táncolni?”. 21.20: Drámai fordulat. Akad olyan, aki még velem is hajlandó nyilvánosan vonaglani, de a totális zûrzavarban leszögezi: „Itt a barátnõm is…” (Meglepetést színlelek, pedig réges-régen kiszúrtam az elmaradhatatlan – és féltékeny – lelki társat.) Sértõdés, könnyek, kiderül, hogy a barátnõnek nagyobb lelki bánata van, mint az egész lebujnak együttvéve. („Most haza kell kísérnem, de holnap hívjál fel!”) Ebben maradunk, de az agyam két gigabájt teljesítménnyel dolgozik, mert én ma akarok szerelmes lenni. (A pénz elfogyott, az összes ismerõs taxis hazament aludni.) Harmadik szín: 21.55: „Tévúton járok…” (Máté Péter). Mindenki fizet mindenkinek, de csak virtuálisan, merthogy pénze gyakorlatilag már senkinek nincs. A pultos húzkodja a strigulákat, ám áttekinthetõség szempontjából a helyzet bonyolultabb, mint a tõzsdei mutatók összessége. 22.10: A terep teljes zûrzavarba süpped, csak annyi bizonyos, hogy a sarokban magányos nõ siratja a nem is tudom micsodát. Leülök mellé – csak úgy lazán, dúdolgatom: „Hosszú, hosszú évek…” – egy darabig nézegetem a poharam karimáját, aztán megkérdezem: „Mi van?” 22.15-23.00: Intenzív lelki élet – pityergés: átlagosan 15 perces idõközönként. (Az élet mélységei és magasságai.) Alapmondatok: „Megcsalt az a szemét.”/ „Mindenki kurvának néz.”/ „Hová menjek három gyerekkel?!”, és még legalább ezer ilyen.

191

23.05: A pultostól kikönyörgök egy utolsó kört, nem nehéz, mert valójában fogalma sincs, hogy mennyit ittam. Magányos nõ vigasztalása. Azt szeretik a legjobban, hogy: „Te más vagy, mint a többi.” 23.20: A bánat marad, de a beszélgetést olykor már szégyenlõsen kacér mosolyok színesítik. 23.40: „Menjünk?” (Ezt természetesen én kérdezem.) 23.55: Kiderül, hogy a nõ a város másik végében lakik, ez törvény. (Mértani pontossággal.) 24.00-01.00: Hazakísérés. Intenzív lelki élet folytatása, két csók, testnedvek átható „illata”. 01.05: Kapukulcs keresgélése a retikülben, harmadik csók, de ez már idegcsillapító jelleggel. „Muszáj felébreszteni a házmestert…” Megroggyanó térdek, a harmadik doboz cigaretta felbontása. 01.10: „Akkor ébreszd fel!” (Határozott, utasító hangnemben.) Zavart toporgás, csillagok átható kémlelése az égbolton. A kicsiny, fényes pontokat az ember ilyen helyzetben akkor is látja, ha amúgy felhõs az ég… 01.15: „El kell menned, nem láthat meg.” (Nincs hozzáfûznivalóm.) 01.20-02.15: Erõltetett menet hazáig, nyolc kilométer – tíz szál cigaretta – az út elején szentségelés, a végére csak a cél lebegése a szem elõtt. Fizikai holtpont átlépése, lélektanilag ezen már régen túl vagyok. 02.30: Hûtõszekrény: maradék kolbász, félig forrt bor. 02.50: Ágy, imbolygó plafonnal a tetején. 04.00: Hol vagyok? A sivatagban? (2,5 liter klóros, langyos víz.) 06.00: Lásd, mint fent. 08.00: Szent esküvések („Soha többé!”). Gyógyszeres doboz átkutatása, fejfájásból kifolyólag. 12.00: Magányos nõ hív telefonon, hogy „ugye nem haragszol?” 12.01: (Nagy levegõ.) Lelki sebek további ápolása: nem, nem haragszom.

192

12.02: „Akkor ma is találkozunk?” 12.03: „Hát persze…” (Magamban: „Ez meghibbant!) 15.00: Kezdõdik minden elölrõl. (Mókuskerék-effektus.)

Lélektani hadviselés (1) Varró, a harminc körüli, cserfes, amolyan „ami a szívemen, a számon” típus asszonyka meséli: Szerettem – és még mindig szeretem – a férjemet, nem tagadom, elsõsorban azért, mert rettenetesen jól tud döngetni, volt úgy, hogy egy áthancúrozott éjszaka után a szó szoros értelmében alig tudtam bevánszorogni a varrodába. Amúgy nagy pernahajder az én Lajosom, lekukkant olykor a pohár fenekére. Ennél is nagyobb gond, hogy a nõk fenekét is a kelleténél behatóbban tanulmányozta egy idõben. Meg hát – ne szépítsük a dolgokat – alájuk is vágott, ha csak tehette. Különben meg is tudtam érteni azokat a nõket, akik a Lajossal ciceréltek, gondolom, nekik ugyanolyan jó volt, mint nekem. De hát az mégsem megy, hogy puszta szolidaritásból hagyom, hogy a férjem végigtömje a falut. Kitaláltam hát egy módszert. Mielõtt bulizni indultunk volna – vagy az én Lajosomnak gyanúsan sürgõs maszek munkája akadt – kétszer-háromszor megugrottam. Mindenki jól járt, az én drágám élvezett nagyokat – jómagam úgyszintén –, továbbá biztos lehettem benne, hogy ilyen elõzmények után már csak pisilni tudja használni a szerszámát, arra is csak nagy nehezen. A házasságunk mégis megromlott, hadd ne részletezzem itt, hogy miért. Két évre külön is költöztünk, de nagyon hiányoztak a mindent elsöprõ dugások, csupa olyan pasival hozott össze a sors, akik csak tücskörésztek, ráadásul – a Lajoséhoz képest – akkorka volt a szerszámuk, mint egy fonnyadt

193

virsli. Mit volt mit tenni, furfangos módszerekkel visszaédesgettem magamhoz, de a világért sem árultam volna el neki, hogy csak a farka mentette meg a válástól. Mit tagadjam, így volt, a Lajosnak ugyanis a dákója a legnagyobb – ha nem az egyetlen – jó tulajdonsága. Történt aztán, hogy megint buliba mentünk, de elkövettem azt a hibát, hogy elõtte nem szipolyoztam ki teljesen, csak kettõt tömítettünk. Ez majdnem végzetesnek bizonyult, mert az én drágám egy bögyös-faros kis szõkét ráncigált – táncnak álcázva – egész éjjel. Már azt hittem, ott a parketten nekiállnak kúrni. Nagy dérrel-dúrral hazamentem, de persze aludni nem tudtam egy percet sem. Az volt a legfurcsább, hogy a kis malõr után még az addigiaknál is jobban kívántam azt a csõdört. Na, apukám, adok én neked, határoztam el szilárdan, és alig vártam, hogy hazajöjjön. Pirkadatkor be is állított, talán mondanom sem kell: spiccesen. – Gyerünk csak Lajoskám! – gomboltam ki mindjárt a sliccét. – Fáradt vagyok drágám – mentegetõzött a csõdör, de nem hatott meg. – Ha máshol nagylegény vagy, itthon is teljesíts a kötelességed! Félidõ: 1:0. Azt hitte az a balek, hogy ennyivel megúszta. Negyed óra múlva megint rámásztam, addig-addig birizgáltam, amíg másodszor is alám nem vágott. Még az elsõnél is jobban esett. Végeredmény: 2:0. Én még ennyivel sem értem volna be, felajánlottam neki – nem csak elvi síkon! – a visszavágó lehetõségét, de ettõl már annyira megijedt, hogy bezárkózott a WC-be! Hát ezért van az, hogy az én Lajosom hûséges hozzám. Menne õ szegény a farka után – mint minden férfi –, de

194

otthon állandóan csúcsformát kell mutatnia. Én meg mindent megteszek annak érdekében, hogy ne unja meg a dolgot. Ha kell, a csillárra is felkapaszkodok, csak azért, hogy mindig másképpen figurázzunk. Olyankor szoktam reggel úgy bejönni, hogy az orvos simán táppénzre venne, de ti csak röhögtök rajtam. Csak tán’ nem vagytok irigyek? Egyébként lehettek is…

Lélektani hadviselés (2) Volt egy nõ – egy valóban csodálatos asszony – akinek a szó legszorosabb értelmében a melleibe szerettem bele. Az ok elég prózai: jó ideig csak azokat a gyönyörû dudáit láttam. Egy virágboltban dolgozott ugyanis, a fejét a gazok takarták, a derék alatti részt pedig a pult. Mindenesetre elhatároztam, hogy – amennyiben a többi alkatrésze is megközelítõleg olyan minõségû, mint a mellei – megszerzem magamnak a nõt, a Virágot. Mindenféle ostoba ürügyekkel járkáltam be a boltjába („Csomagolja már be, legyen kedves, ezt az izét valami szép szalagba.”), de továbbra is csak annyit tudtam kihámozni, hogy a haja vörös, és ez a tény újabb lendületet adott a hadmûvelethez. Egyszer aztán megláttam Virágot az utcán, a kisfiával rohant az óvodába. Teljesen kész voltam: formás, izmos lábak, ringó csípõ – és ami számomra egyáltalán nem mellékes –, nagy, kerek fenék. Egyre többet járkáltam be hozzá csomagoltatni, az akkori elmeállapotomra jellemzõ, hogy vettem tõle három darab (!) amúgy tök felesleges, de legalább annyira ronda széket. (Azóta sem ültem rajtuk.) Egyszer aztán – nagy ravaszul – kitaláltam, hogy két csokor virágot vásárolok (költségek!) és az egyiket nekiadom. Gondoltam, ha ebbõl nem ért, akkor hülye. Értette, de nem tetszettem neki. Az volt a szerencsém, hogy a Virág éppen akkortájt volt

195

válófélben, hat hónapja nem volt férfival. Nagyon ki volt tehát éhezve, mondjuk úgy: a szerelemre. El is fogadta a vacsorameghívásom – elég sokat evett –, de azt már határozottan kikérte magának, hogy az estét a lakásomon fejezzük be. Tizenöt másodpercig kellett gyõzködnöm, mégiscsak az elsõ randevú, ugye. Újabb öt percbe tellett, mire bebújt az ágyamba, és amikor rám ült, kéjesen csak annyit mondott: „Na végre!!” Hanem volt a Virágnak egy barátnõje, a Szappan, aki a szomszédos üzletben árult ilyen piperéket. Közelrõl sosem láttam a Szappant, mindig csak az utca túloldaláról figyelgettem, ahogyan rakosgatja a kacatjait. Ebbõl adódóan fogalmam sem volt róla, hogy jó nõ-e vagy sem, a Virággal mégis megüzentem neki, hogy bevenném harmadiknak. Ajándékokat is vettem a Szappannak és azokat is a Virág vitte el neki. (Jellemzõ a nõi lélekre, hogy megosztoztak az ajándékaimon, pedig eszük ágában sem volt partiba jönni velem. Plusz kiröhögtek.) Persze én sem lehetek büszke magamra az eset kapcsán, az egészet csak azért csináltam, mert be akartam bizonyítani – vajon kinek? –, hogy még ezt is megtehetem.

Olló, hol a Komámasszony? Az Olló jól menõ férfiszabó volt akkoriban, de nem azért ment jól, mert – teszem azt – elegáns zakók kerültek ki a mûhelyébõl, hanem azért, mert eszméletlenül jól kártyázott. (Mostanság az én barátom egy francia nagyvállalatnak varrat be, de szerintem a gall üzletemberek már régen elátkozták a napot, amikor megismerték az Ollót.) Irigy és gonosz természetû emberek elkezdték híresztelni, hogy az Olló csal a kártyában, de ez nem volt igaz. Persze apró tûszúrásokkal vagy körömnyomokkal megjelölgette olykor a lapokat, de

196

ez legfeljebb csak õt magát zavarhatta volna, merthogy rajra kívül a világon senki észre nem vehette. Jellemzõ különben az Olló felelõsségteljes gondolkodására az az ideológia, amelyet a trükkjei mellé gyártott: „Mégsem bízhatom a pénzemet a vakszerencsére!” Kitalálták akkor a helyi menõk, hogy minden partit bontatlan paklival játszanak, de a kis csomagocskák csak a celofán tekintetében – és látszólag – voltak bontatlanok. Az Olló ugyanis kölcsönösen gyümölcsözõ megállapodásra jutott a trafikossal, aki attól kezdve már megjelölt, ám gondosan visszacsomagolt paklikat kezdett el árusítani, mindaddig, amíg – valami fatális véletlen folytán – el nem tört a lába. (Tisztán egészségügyi okai voltak tehát, hogy a trafikból eltûntek a kártyák.) Ezzel egyidejûleg elkezdtek fogyatkozni a kártyapartnerek, mert egyre kevesebben akarták a pénzüket az én barátom vakszerencséjére bízni. Ekkor szabóinasok kezdtek el járkálni a mûhelyhez közeli buszmegállóba, hogy „verebeket” hajtsanak fel – nadrágszárak helyett – az Ollónak. Persze ezek az üzelmek nem maradhattak titokban a rendõrség elõtt sem. Egyszer például maga a fõkapitány veszítette el a havi fizetését a kis ruhaipari egységben. Bátran mondhatom tehát, az Olló boldog ember volt: tengernyi pénzzel, harminckét karátos, kreol mosollyal és megszámlálhatatlan barátnõvel. De hát – mint tudjuk – a fák nem nõnek az égig! Az Olló sikersorozatának is szükségszerûen véget kellett érnie, muszáj volt ugyanis megnõsülnie. Elmesélem, hogy miért. – Hasítsunk bele! – rikkantott az Olló 48 órai kártyázás után, és ennek a bejelentésnek minden haver nagyon örült, azt jelentette ugyanis, hogy megyünk mulatni. Az Ollót a legnagyobb rosszindulattal sem lehetett zsugorisággal vádolni, annyit ugyanis õ nem költött. Ezzel szemben a város összes vendéglátóipari egységének majd’ minden dolgozója tartozott neki (továbbá a taxisok egy nem elhanyagolható hányada), és amikor már az Olló – jó hosszú

197

kivárás után – behajthatatlannak ítélte a kinnlevõségeit, elindult néhány mindenre elszánt cimborával mulatni. Mint azon a – ma már nyugodt szívvel drámainak mondható – éjszakán. Számszerûsíteni nem tudom, hogy pirkadatra hány nõ csapódott kis társaságunkhoz, de annyi bizonyos, hogy pontosan megtöltöttek egy játszótéri körhintát. Az Olló játékszenvedélye nem ismert határokat, akkor éppen azt találta ki, hogy a lányok üljenek az amúgy a gyermekek örömére megalkotott kicsiny székekbe. Megpörgettük a hintát és minden nõ azzal a pasival volt köteles elmenni, amelyik elõtt a széke megállt. Élõ rulett! A végeredménnyel mindenki elégedett volt – az Olló csupa bombázóval vette körül magát – különösen az én ruhaipari barátom vigyorgott még a szokásosnál is szélesebben. Ez volt a hiba, jobb lett volna, ha az Olló ezt a szívbéli ügyet sem bízza a vakszerencsére. („Nehéz ma már okosnak lenni” – mondta errõl évekkel késõbb.) Lényeg, hogy a mi kis Rodolfónk elõtt éppen a Derék széke állt meg, ami egyáltalán nem látszott balszerencsének. Az elnevezés egyébiránt itt nem az érintett hölgy jellemére, sokkal inkább a csípõméretére utal. Mármost a Derék – annak rendje és módja szerint – másnap délig kefélt az Ollóval, egészen addig, amíg meg nem kezdõdött az újabb kártyaparti. (Hogy a derék szabómester mikor aludt, azt senki sem tudta.) Eddig szokványosnak tekinthetõ az események sora, még abban sincs semmi különös, hogy a lány beleszerelmesedett a kártyavirtuózba, aki – megbízható forrásból tudom – az ágyban is jól kevert. Fentiekbõl következõen a Derék addigaddig járkált az Olló nyakára, míg az el nem zavarta a francba. Hiába magyarázta a lány, hogy terhes, ennek a rég lejáratott szövegnek senki sem dõlt be. (A legfõbb érintett meg pláne nem…) – Hát hülye vagyok én? – tette fel rendre a kérdést, de

198

inkább csak úgy költõien, mert nyilvánvaló volt mindenki számára, hogy az Olló nem hülye. Pedig akkor az volt! Kiderült ugyanis, hogy a Derék faterja, a Derék elvtárs, akkora nagy ember, hogy minden áldott reggel vállalati autó (kockalámpás Lada!) megy érte, hogy pihenten kezdhesse kifejteni a társadalomra nézve áldásos tevékenységét. Ezt szegény Olló nem tudhatta, úgyhogy – finoman szólva – eléggé meglepõdött, amikor megcsörrent a telefonja és egy búgó nõi hang, amelynek tulajdonosa nyilvánvalóan a Derék elvtárs szeretõjéé volt, az alábbiakat közölte vele, amúgy nagyon kedvesen: „A titkárságról beszélek. A Derék elvtárs arra kért, hogy egyeztessem önnel az esküvõ részleteit.” Egy ideig – talán három napig – az egyeztetésre érdemben nem kerülhetett sor, az Olló ez idõ alatt nem bírt kijózanodni. Hõsünk ugyanis az esküvõ fogalmát csak szótárilag és elvontan ismerte, el sem tudta képzelni, hogy egy szép (szép?) napon a maga nyers valóságában lesz kénytelen megtapasztalni: mit jelent a férfiúi szabadság visszavonhatatlan elvesztése. – Esküvõ, te úristen, milyen lehet az? – borzongott meg újra és újra az Olló, aztán ivott tovább. A lelkiválságból a jó szabómestert a Derék elvtárs sofõrje rántotta ki, aki tárgyilagos nyugalommal közölte, hogy az Olló most pedig megy vele – a sofõrrel – a tikárságra, ahol ezúttal már tényleg megbeszélik az esküvõ részleteit. Ellentmondásos történetek keringenek arról, hogy a titkárságon mi is történt pontosan. Egyesek szerint a Derék elvtárs közölte, hogy a legcsekélyebb ellenállás esetén nem csak az Olló családot tünteti el a föld színérõl, de neki magának is kiveri mind a harminckét fogát. Esetleg egyenként. Mások esküsznek rá, hogy nem volt szükség heves gyõzködésre, attól a pillanattól kezdve, hogy az Olló

199

tisztába jött a hozomány jellegével és nagyságával. De nem is ez a lényeg: a város egyik legjobb szabómestere egyszerûen lelkileg nem bírt megbarátkozni a házasság gondolatával, bár az ivást abbahagyta. (Többen is mondogatták: „Ez az idegosztályra kerül.”) Azon a fényességes napon összegyûlt a násznép (kockalámpás Ladák egész garmadája), csak az Olló tûnt el, sokáig úgy nézett ki, hogy mindörökre. Maga Derék elvtárs indult a keresésére – természetesen a sofõr társaságában –, végül a szabómûhely legmélyebb zugában akadtak rá. Ott, ahol még az inasok is csak utálkozva és kényszerûségbõl múlatják az idõt. – Olló, hol a Komámasszony? – dörrent a megszeppent szabómesterre a Derék elvtárs – beszédem van vele. – Azt inkább ne – nyögött fel az Olló, mert akkor már érezte, hogy a családok egyesített haragja mindenképpen elsöpri az õ szerény kis ellenállását. Az esküvõ mindössze kétórás késéssel kezdõdött – a tisztelendõ úr idõközben levezényelt egy kóruspróbát –, úgyhogy végül is simán ment minden. – Ilyen szép és boldog párt még nem is láttam – áradozott Komámasszony, amikor Derék elvtárs segédletével felszelte az ünnepi tortát. És milyen igaza volt!

Személyiségrajz (rendhagyó) Ellentmondásos személyiség vagyok, és errõl papírom is van. Ámbár – a szakember véleményével ellentétben –, azt figyeltem meg, hogy leginkább önmagammal szoktam ellentmondásba keveredni, de ez csak azért van, mert olykor annyira belekeveredek a szerelem bonyodalmaiba, mint Petike a hózentrógerba. Amint azt az alábbi eset is jól példázza.

200

Valószínûleg a világtörténelem egyik legrövidebb munkaviszonyát mondhatom magaménak, az errõl szóló dokumentum a következõket tartalmazta mindaddig, amíg el nem veszítettem. „Beosztása: bet. le-és felszerszámozó (Hogy ez mi a fene lehet? S.K.) Bérezése: alap Munkaviszonyának kezdete: 1984. április 6. Munkaviszonya megszûnt: 1984. április 6.” Erre a papírra nagyon büszke voltam, azért nem sokan mondhatják el magukról, hogy volt egynapos munkaviszonyuk is. Mindenesetre, ha eljön az ideje, ezt a 8 órát sem hagyom majd a Nyugdíjbiztosítási Pénztár kasszájában, velem ne szórakozzanak! Érdekel valakit, hogy miképpen eshetett ez meg? Akkor elmondom. A Nagyon Nehéz Fémmûvek feladott egy álláshirdetést az alábbi szöveggel: „Fiatal férfiakat felveszünk speciális betanított munkára. Bérezés a besorolási tábla szerint. Jelentkezés: földszint három.” Ebbõl az egyébként balladai homályosságú szövegbõl a rutinos álláskeresõ már egy csomó mindent megtudhat. A speciális azt jelenti, hogy igazából nem is a fémmûvek a nehéz, hanem a meló. A besorolási tábla szóösszetétel arra utal, hogy a hideg vízre valót sem lehet megkeresni. A földszint – mint jelentkezési helyszín – azt adja tudtára a figyelmes olvasónak, hogy a proli ne mászkáljon az irodaház felsõbb emeletein, ott ugyanis a górék tanyáznak. Nem emlékszem már rá, hogy pontosan miért, de elég lerobbant helyzetben lehettem, ha a fentiek ellenére is jelentkeztem a talányos elnevezésû le-és felszerszámozó munkakörre. (Ez volt az elsõ a lehetõségeket felsoroló táblán.) Bekopogtattam hát a földszint háromba (válasz nincs) és

201

határozott hangon azt mondtam, jó napot kívánok. Erre egy kékköpenyes manus – éppen szalonnát evett póréhagymával – ekképpen válaszolt: „Ühüm…” Ezt tõccse ki, tette még hozzá barátságosan, de ezt inkább csak úgy gondolom, a szalonna rágásától ugyanis a kékköpenyes fonetikailag elbizonytalanodott. Mindenesetre kaptam egy kérdõívet, úgy saccoltam, négy- talán ötezer kérdést tartalmazott mindössze, úgyhogy Garri Kaszparov, a sakkvilágbajnok is viszonylag jó szinten ki tudta volna tölteni. Akkor már gondoltam, hogy ez a leés felszerszámozás nem lehet egy akármilyen munkakör, pedig még nem is sejtettem, hogy orvosi vizsgálatokon is át kell majd esnem. (Ráadásul micsoda vizsgálatokon! Akár az ûrhajósok.) Addig-addig vizsgálgattak, amíg szerényen – tényleg! – felvetettem egy számomra épeszûnek tûnõ gondolatot. – Kedves doktornõ – búgtam behízelgõen – húsz évet sportoltam versenyszerûen, abból ötöt nemzetközi színvonalon. Jelenleg 102 kiló vagyok és a felkarom körmérete megközelíti a fél métert. Nem gondolja, hogy esetleg vizsgálatok nélkül is elképzelhetõ: ki fogom bírni azt a fel- és nem tudom én micsodát, bármi legyen is az? – Maga csak ne okoskodjon – mondta kedvesen a doktornõ – lehetnek rejtett betegségei. (Rejtett betegségeim tényleg voltak, akkor írattam ki magam táppénzre, amikor csak akartam. A kedvenc betegségem az volt, hogy egy kanállal addig ütögettem a bokámat, amíg cipónyira nem dagadt. A gipszet még aznap lefûrészeltem és csak a kontrollvizsgálat idõtartamára ragasztottam vissza.) A java azonban még csak ezután következett: pszichológiai vizsgálat! Nem akarnám bántani a szakma jeles képviselõit, de engem eddig a sors még mindig csak olyan pszicholó-

202

gusokkal hozott össze, akik még nálam is jobban el voltak keseredve idegileg. Annak a vizsgálatnak azonban mégis örültem, mert a szóban forgó lélekbúvárnak akkora mellei – továbbá formás lábai – voltak, mint egy görögdinnye. Dr. Lélek elém is rakott egy kis fatáblát, amely tele volt apró lyukakkal. Megkérdezte, hogy maga szerint hány pálcikát tud beledugni a táblába harminc másodperc alatt. (A dugást kár volt neki emlegetni, mert még a pálcikákat sem nagyon láttam a dudáitól.) Hát, mondtam határozottan, fél perc alatt biztos, hogy telerakom ezt az izét. Hat ilyen kis vackot sikerült nagy nehezen a helyére tennem. Csak a miheztartás végett: a táblán ötven lyuk volt. Ebbõl vonta le azt a következtetést Dr. Lélek, hogy ellentmondásos személyiség vagyok, merthogy: „felismeri a problémát, de nem tudja megítélni a feladat végrehajtásának nehézségi fokát.” (Az egész életem bizonyság rá, hogy ebben az ügyben Dr. Léleknek teljes mértékben igaza volt!) Ezt követõen csukott szemekkel rá kellett állnom egy ilyen billegõ vasra, olyan volt, mint a 24-es busz csúcsforgalomban. – Mit érez? – kérdezte Dr. Lélek a világ legszexisebb hangján. – A parfümje illatát – válaszoltam tiszta szívvel. Egy kis szóváltás kerekedett ebbõl – „Túl sokat enged meg magának.” – de végül Dr. Lélek aláírta a papírt, amely azt tanúsította, hogy ilyen szerszámozónak talán még jó leszek. A fentieken túl kaptam még: tûz- és munkavédelmi okítást, jó tanácsokat valamint munkaruhát (tûzálló talpú bakanccsal). Mindössze hat órámba tellett és máris elindulhattam a fel- és leszerszámozás karrierjének útján, esetleg mindjárt a szakma halhatatlanjai közé. A szóban forgó munkakör egyébiránt könnyû, tiszta és csak néha életveszélyes. Bazi nagy, savval teli kádakból kell kiemelni nagy vasakat, majd – kis idõ elteltével – visszahelyezni

203

ugyanoda. (Hogy miért, arról fogalmam sincs.) A levegõ pára- és savtartalma 99,7%, hõmérséklete 43 Celsius fok. Ennek ellenére – vagy tán’ éppen ezért – hamar megszerettem ezt a munkát, pláne amikor mondták, hogy folyamatos mûszakban dolgozunk majd, vagyis éjjel-nappal. (Plusz GMK – gazdasági munkaközösség.) Közben azért járt az agyam, kiszámítottam, hogy mindössze harmincesztendõnyi szerszámozgatás után vehetek egy lakást, feltéve, ha közben nem eszek semmit, mondjuk fénnyel táplálkozom. Beletörõdtem a megváltoztathatatlanba, láttam magam, amint a Nagyon Nehéz Fémmûvek vezetõi fájó szívvel búcsúztatnak nyugdíjba vonulásom alkalmából. Csak a Szigorral nem számoltam! Õ volt ugyanis az üzemvezetõ, éppen a döntõ pillanatban került elõ. A beosztása még nem zavart volna, csak volt nekem vele egy kis afférom, kevéssel a szerszámozói pályafutásom megkezdése elõtt. Az történt ugyanis, hogy – talán a folyamatos mûszak szeszélyeibõl adódóan – a Szigor egy jeles alkalommal éppen akkor jött haza, amikor a lányát hanyatt fekvésbõl négykézlábra állítottam. Számomra máig érthetetlen, de ezt a zord atya valamiért zokon vette, tényleg majdnem tettlegességre került sor. (Nyilván nem is kell mondanom: a lány eközben a pamlagon pityergett.) – Maga nem dolgozhat itt – szögezte le a Szigor, de nem is látszott mérgesnek. Ebben egyetértettünk, és már indultam is vissza a földszint háromba. – Hát maga? – kerekedett el a kékköpenyes szeme. – Hát én hát. – Valami gond van? – méregetett sajnálkozva. – Nem való nekem ez a szerszámozás – bólogattam szomorúan – nincs agyam hozzá, hogy mikor kell a vasat kivenni a savból, meg mikor kell beletenni. Ezt én sosem fogom megtanulni.

204

– Hát, nem könnyû szakma, az biztos – hümmögött a kékköpenyes. Azért jóindulatúan még hozzátette: „Pedig maga egész értelmesnek látszott…”

Az eszembe jutott Talán még a dugásnál is hevesebb viharokat kavar férfiak és nõk között egy sorsdöntõnek hitt kérdés. Jelesül, hogy kinek van több esze. Elöljáróban idebiggyesztek ennek kapcsán négy, szerintem alapvetõ, kis epizódot, nem utolsó sorban azért, mert jó dumák. (Hármat loptam, egy saját kútfõbõl származik, de azon meg is látszik.) Nem tudom már melyik magyar filmben mondja a feleségének Gáspár Sándor, a kiváló színész: „Tudod mi a te legnagyobb bajod? Hogy sokat voltál vidéken, és ezért nem fejlõdött ki az agyad.” A legzseniálisabb egyébként nem is az amit, hanem az, ahogyan mondja a mûvész. Nem bántó vagy sértõ szándékkal, inkább csak úgy magyarázólag, hogy az asszony megértse végre, miért olyan hülye. „A férfiak megépítik a rakétákat, a nõk meg lemossák ultrás vízzel.” Nekem ez tetszik a legjobban, de fogalmam sincs, hogy hol hallottam. Egy csodásan tiszta tekintetû, erdélyi asszonyt kérdezget a tévében a riporter arról, hogy vállalkozóként vajon érzi-e hátrányát annak, hogy nõ. Mire a félig komoly, félig mosolygós válasz: „Lehet, hogy pár dekával kevesebb az agyunk, de a maradékot jobban tudjuk használni.” A magam véleménye az, hogy a nõk szellemi értékei – miként az életben betöltött szerepük is – nem jobbak vagy rosszabbak, mint a férfiaké, csak egyszerûen mások. Ezért nem szeretem, ha valaki – mondjuk egy harcos feminista – felháborodik akkor, amikor azt mondom, hogy a nõk egyszerûen nem komplettek.

205

Ámbár, az alábbi kis történet engem is gyakorta gondolkodóba ejt. – Halálosan szerelmes vagyok beléd – búgta az Eszes, amikor meghívtam vacsorázni. (Akik idáig jutottak a könyvben, már pontosan tudják, hogy ez mit jelent… Úgy van!) Az Eszest amúgy nem az eszéért szerették a férfiak, de az a párduc teste elsöpört minden, a szellemi képességeivel kapcsolatos, fenntartást. – Akkor hát, mikor megyünk? – kérdeztem remegõen reménykedõ hangon és álló dákóval, mert már el is képzeltem, ahogy hámozom ki bugyijából. – Nincs egy normális cipõm…, meg fodrászhoz is szeretnék elmenni – szomorkodott az Eszes, tisztára, mint egy feleség, annyi különbséggel, hogy a feleségek általában nem szoktak ártatlan, kék szemekkel nézni, amikor ilyeneket mondanak. Így adódott aztán, hogy pénzt adtam a lánynak, tényleg mégis, nézzen ki rendesen, ha megjelenek vele valahol. Bár – ha jól belegondolok – ebben a tekintetben inkább neki lehettek volna további elvárásai velem szemben, merthogy szerintem az Eszessel akár mezítláb is dicsõségnek számított bárhol megjelenni. Mindegy: meglett a cipõ (az árát ne feszegessük), és elkészült az új frizura is – a szokásos eredménnyel. Nem tudom megfigyelték-e, de én azt tapasztaltam, hogy a nõk sokkal hülyébben néznek ki fodrászkodás után, mint elõtte. Olyan a fejük, mint a mézbe ragadt porcelánbabáé. És akkor még a pipiskedés, hogy „na, hogy tetszik, drágám?”. („Marhára”, de ezt csak így magamban.) Térjünk most már konkrétan vissza az Eszeshez, annál is inkább, mert az új frizura elkészültével õ is visszatért hozzám egy ötlettel. A zseniális elképzelés arra vonatkozott, hogy konspirációs okokból ne a városban vacsorázzunk, mert lebukhatunk, meg amúgy is, a tóparton

206

– 40 kilométer – van egy cuki kis hely. Szerintem orvosilag is kimutatható lett volna rajtam a pillanatnyi elmezavar – bármelyik bíróság felmentett volna –, azt mondtam ugyanis az Eszesnek, hogy rendben. Pedig akkor már tudtam, hogy az a cuki kis hely egy négycsillagos (ismétlem: 4, azaz négy csillagos!) szálloda. Ismertetném a menüt: Vörösboros, párolt szarvascomb, burgonyafánkkal. Elõtte rákkoktél, utána somlói galuska, sok habbal. Nem panaszkodni akarok, de az Eszes – a fentieken túlmenõen – kiválasztotta még az itallap legdrágább száraz Martinijét, és tényleg meg is ivott belõle hármat. Ezt követõen – felrúgva a konspiráció elemi szabályait – visszatértünk a városba, ahol végigtáncoltuk az éjszakát, csak az volt a gond, hogy az új cipõ feltörte az Eszes lábát. Még szerencse, hogy a diszkóban is lehetett ugyanolyan Martinit kapni, mint a szállodában. Meg különben is, azt mondta a lány, annyira szeret, hogy nem számít a fájós lába. (Bár számított volna!) Enyhítette továbbá a szenvedések sorát, hogy összeakadtunk az Eszes néhány ismerõsével, akiket szintén nagy örömmel hívtam meg egy – vagy két? – italra. Hajnaltájt kitalálta valaki, hogy van neki egy taxis ismerõse, aki – egyedüliként az egész városban – Mercedesel jár, igaz, egy kicsit emelt tarifával. Az Eszes olyan boldognak látszott, hogy nem tudtam nemet mondani. Két fordulóval érkezett meg a társaság a szüleim lakására, emlékszem édesanyám egy cédulát hagyott az asztalon: „Kisfiam! A rakott krumpli a hûtõben van, melegítsd meg. Vigyázz magadra! Csók: Anya.” Ezt felesleges volt kiírnia, mert amikorra én a második fuvarral hazaértem, a hûtõ már tök üres volt, az Eszes barátai mindent kiettek belõle. Úgy látszik a felkelõ Nap fényei lassacskán megvilágították az én gondolataimat is, mert nagyvonalakban kiszámoltam, hogy annyi pénzért, mint amennyit az Eszesre addig költöttem, egy kuplerájnyi nõt vehettem volna magamnak egész éjszakára.

207

Hiába, a szerelem! Akkor az Eszes kieszelte, hogy bulizzunk. (El sem tudom képzelni, mire gondolhatott, hogy addig mit csináltunk.) Az én egyetlenem kezelte a lemezjátszót, de csak akkor fogtam gyanút, amikor harmadszor is feltette a „Korai még” címû számot. Tudják, Koncz Zsuzsa énekli, és körülbelül arról szól, hogy majd késõbb dugunk, ha egyáltalán… Na, erre föl kérdõre vontam az Eszest, de tényleg csak lelkileg. – Nem akarsz kúrni? – ordítottam szelíden. – Dehogynem drágám – borított el csókjaival –, csak most menstruálok. Megnyugodtam, mert az Eszes azt is hozzátette, hogy rengeteg idõnk lesz még a szexre, hiszen boldogan élünk még sokáig egymásért, egymás mellett. Ezt nem akartam, viszont azt elhatároztam, hogy legalább annyiszor megdöngetem, hogy a pénzemnél legyek. A számításnál egy átlagos prostituált szokásos tarifáját vettem alapul, de még így is az jött ki, hogy hónapokig gyömöszölhetem az Eszest, akár naponta többször is. Ezzel a megnyugtató tudattal tértem rövid nyugovóra. Éppen a kávét melegítettem az én szívbéli mátkámnak – azon méláztam, hogy mennyi tejet tegyek bele – amikor gyanús nyikorgásra lettem figyelmes a kisszoba irányából. Gondoltam, biztos az Eszes barátai közül hancúrozik valamelyik párocska, az ágy rugói meg tényleg úgy meg voltak rogyva, mint a tanyatetõ. Feltámadt bennem a kisördög, azt találtam ki, hogy meglesem a szerelmeseket. (Tudják: a kukkolás lebírhatatlan szenvedélye.) Úgy is lett. Az Eszest egy ronda szakállas manus nyomatta nagy lendülettel az én – igaz nyikorgó – ágyamban, de még akkor sem hagyta abba, amikor észrevette, hogy figyelem õket. A legszebb, hogy maga az Eszes sem hagyta abba, láthatóan nagyon élvezte a dolgot, pedig menstruált.

208

Nem tudom, hogyan történhetett, de nem tört ki semmiféle botrány. Kimentem a konyhába, megittam az én nagy szerelmemnek elõkészített kávét, és megvártam, amíg szépen hazaballag mindenki. Két nap múlva hívott a lány azzal, hogy bocsánatot kér, de ez teljesen felesleges volt, mert egyáltalán nem haragudtam. Akkor már tudtam, hogy a Földön élõ kétmilliárd férfi közül nem csak nekem van jogom dugni. Olykor másnak is lehet szerencséje. Különben is: addigra kikalkuláltam, hogy rövid két hónap alatt pótolni tudom az Eszesre költött pénzt. Az meg nem sok, annyit az ember bilin ülve is kibír… Azért a kérdés még mindig megválaszolatlan maradt: kinek van több esze, a nõknek vagy a férfiaknak?

Torony, magasan (Egy igazi tragédia) Vonult befele ez a Sörbár honvéd és én – mint vezérkari õrvezetõ – rögtön kiszúrtam, hogy csak alig valamivel balfékebb, mint a Svejk. Hanem azért annyi esze mégiscsak volt a Magyar Néphadsereg legelcseszettebb katonájának, hogy a leszereltetését valamiképpen, valami furfanggal, megpróbálja kibundázni. Jómagam az obsit felé araszoltam éppen, úgyhogy írnoki beosztásomból fakadó elõjogaim is a végét járták, ez tisztán látszott. Gondoltam, adok én a honvédségnek – még egyszer, utoljára – kiválasztottam utódomnak a Sörbár honvédot. Nem akarok dicsekedni, de egy látnok sem ítélhette volna meg elõrelátóbban a helyzetet, mint én. Az történt ugyanis, hogy a Bergecz százados jött le a lépcsõn, engem keresett éppen: „Hol az a nagyfejû írnok?” – Jelentkezem szás’ elvtárs – pattantam a Bergecz elé, és megpróbáltam annyira bambán vigyorogni, amennyire csak bírtam. (Nem esett különösebben nehezemre, alapjáraton is elég elriasztó a mosolyom.)

209

– Lecsukatom – bömbölte a nagy hatalmú elöljáró, de elõször nem gondolta komolyan. – Kevés maga ahhoz szás’ elvtárs – vigyorogtam tovább, mert addig tényleg kevés volt hozzá. Egy írnokot ugyanis gyakorlatilag nem nélkülözhetett egyetlen tiszt sem (hangsúlyozom: akkoriban), merthogy nem is szerettek, meg nem is tudtak térképeket rajzolgatni. Nem beszélve az étkezési pénzek átláthatatlanul kusza rendszerérõl, amelyet a hivatásos katonák elsöprõ többsége valóban nem is látott át. Csakhogy akkor volt nekem már egy helyettesem, a Sörbár honvéd, tehát a Begecz tényleg lecsukatott, mert úgy érezte, eljött az idõ, amikor már nem kevés hozzá. Rettenetes napok voltak – ami legalábbis a szás’ elvtársat illeti. A Söbár honvéd két fronton támadta a Bergecz idegeit. Egyfelõl össze-vissza rajzolt a térképen, másfelõl pedig tovább folytatta a leszereltetési álmaiból fakadó üzelmeit. Negyvennyolc órán belül többször is elhunyt a Sörbár honvéd nagymamája, de a legnagyobb találmánya az volt, hogy szerelmi bánatában felakasztotta magát, gondosan ügyelve rá, hogy a húszéves derékszíj mindenképpen elszakadjon, amikor annak eljön az ideje. (Tudják, van ez a mondás, amit a handabandázó embernek szoktak a fejéhez vágni: „Maga már minden volt, csak akasztott ember nem.” Na, attól fogva a Sörbár honvédnak már ezt sem lehetett mondani, hisz’ akasztott ember is volt.) Levitték az én szépreményû helyettesemet a gyengélkedõre, ahol a félrészeg orvos adott neki egy C-vitamin injekciót, az csíp ugyanis a legjobban. Ezt követõen úgy kirúgta a Sörbár honvédot, hogy a lába sem érte a földet, de még megfenyegette, hogy legközelebb lószérumot vág a seggébe. Szegény írnokhelyettes hiába lobogtatott valami szerelmes levelet, amit állítólag az ugyancsak a halálba igyekvõ barátnõjétõl kapott, még örülhetett, hogy nem penderítették mellém a fogdára.

210

Egy férfiember – különösen egy katonaorvos – csalhatatlanul kiszimatolja, hogy melyik a valódi szerelmi bánat, és melyik a kamu. Ami pedig a fogdát illeti, a Sörbár honvédot már semmiképpen sem csukhatták volna mellém, a büntetésem végrehajtását ugyanis a Bergecz százados azonnali hatállyal felfüggesztette. Annyira kiborult ugyanis a Sörbár marhaságaitól, hogy inkább neki kellett volna lemennie a gyengélkedõre. Muszáj volt visszarendelnie – „Nem fog maga a fogdán henyélni!” – mert az összes térkép tropára ment, a kosztpénz meg késett. (És azért volt egy akasztás is…) Azt a lövést sohasem fogom megemészteni. Akkor dördült el, amikor az egymilliomodik fölösleges listát írtam éppen, éjnek évadján. Rajtam kívül az egész laktanya aludt, talán még az õrség is. Rohantam a torony felé, egyenesen be a lõsávba, pedig az szigorúan tiltott terület volt. Mire odaértem, a srác már a homokon feküdt, piciny vércsík szivárgott a molinójából. Délután még láttam õt a látogatáson egy szomorú szemû lánnyal. Csak nézték egymást, és a lány elég hamar el is ment. A fiú nem szólt senkinek semmit, csak a toronnyal osztotta meg a bánatát. Lehet, hogy oda kellett volna mennem hozzájuk.

Emanci-punci (Feministák figyelmébe!) Az emancipáció valami olyasmit jelent, hogy a nõk egyenlõk, önállóak, meg vagányak akarnak lenni, és egyáltalán: a férfiak csak ne nagyon ugráljanak. Szépen hangzik, csak nem igaz. A nõk – fontossági sorrendben – biztonságra, megértésre, gyengédségre és szenvedélyes dugásokra vágynak! Ezen kár is vitatkozni, ez tény. Leszámítva az „egyenlõ munkáért, egyenlõ bért” elvet, az

211

emancipációért harcolni színtiszta pótcselekvés, olyan nõk találták ki, akiknek jobb nem jutott eszükbe, vagy nagyon ráértek.(És/vagy olyanok, akik nincsenek rendszeresen és módszeresen lekezelve az ágyban.) A Lóri egy kifejezetten csinos, vonzó fiatalasszony. Diplomás, tehát teljesen normálisnak látszik, pedig nem az. Most egyedül él, és kétségbeesetten csinál úgy, mintha ez jó lenne neki. A felületes szemlélõ különben tényleg irigyelheti a Lórit, mert azt hiheti, hogy tele van pénzzel, és annyi pasit fog magának, amennyit csak akar. Tévút ez kérem szépen. Hallgassák csak! „Szerettem a férjemet, pedig nagyon értett hozzá, hogyan rombolja porig az önbizalmamat. Képes volt elhitetni velem, hogy nélküle nem boldogulnék, sõt, tulajdonképpen örüljek, hogy õ egyáltalán még van nekem, mert más férfinak úgysem kellenék. (Annyira tipikus módszer, hogy szinte szégyellem lejegyezni. S.K.) Amikor megláttam a férjem egyik autójában egy szõke nõt – egyedül ült a kocsiban és láthatóan a magáénak érezte – erõteljesen kétségbeestem. Nyomozásba kezdtem, a klasszikus módszerek bevetésével: leskelõdés, zsebek átkutatása, smsek elolvasása. Aztán az egyik ilyen telefonos üzenetre én magam válaszoltam, a szöveg lényege körülbelül az volt, hogy „kopj le a férjemrõl, te kis kurva!”. Miközben az én drágám folytonosan bizonygatta, hogy nem tud nélkülem élni, továbbá, hogy én vagyok az élete értelme, kiderült: terhes a kis szõke. Ezt az örömhírt egyébiránt õ maga – mármint a nõ! – közölte velem telefonon. Hosszú-hosszú hónapokig ment a harc, hogy akkor most kié is legyen az én drágám, ezen jól elvitatkozgattunk, de olykor cselekvésre is elszántam magam. Teszem azt: kidobáltam a férjem ruháit az ablakon, a rendõrök szedegették össze a mosolygó Hold fényében. A legjobb ötletem talán mégis az volt, hogy

212

szülök neki én is egy gyereket, hátha akkor újra belém szeret. Mire a kicsi megérkezett, a férjem gyakorlatilag lepattant, csak néha tudta visszakönyörögni magát a lábaim közé, mert a dugás azért nagyon hiányzott. Megfigyeltem, hogy az ilyen bánatok kihordási ideje pontosan fél év. Ennyi idõ kellett hozzá, hogy más pasik után nézzek, hogy egyáltalán elhiggyem, alkalmas vagyok még nõként élni. Akkor férfit akartam fogni, de egyáltalán nem olyan könnyû, mint ahogy gondolják. Addig keveregtem magányosan, mígnem társkeresõ hirdetésekre kezdtem el válaszolgatni, meg én magam is adtam fel ilyesmiket: „Csinosnak mondott fiatalasszony…,” satöbbi, satöbbi. Lehet, hogy rossz Hold kelt fel, amikor pasik után kezdtem kajtatni, mindenesetre a hirdetések összehoztak – és ezt bátran állíthatom – Közép-Európa legszerencsétlenebb férfijaival. Emlékszem az egyik ügyvéd (!) állandóan azt mondta: nagyon szépen köszönöm szépen. Te jó ég, mikor fog ez engem tisztességesen megdugni, tettem fel magamban a költõi kérdést, mert addigra lejjebb szállítottam egy kicsit az igényeimet. Annak is örültem volna, ha valaki – bárki! – tisztességesen alámvág. Na, végre akadt egy srác, aki belém helyezte azt a nagy bizalmát, de kiderült, hogy szeretõ feleség és kismillió gyerek várja otthon. Mindegy, azért várom, hogy legalább néha megjelenjen – merthogy, nagyon helyesen, idõközben õ is a családját választotta – hiányzik a gyengédség, hiányzik a társ. Nem tudom lesz-e még férjem valaha, én mindenesetre nagyon szeretnék végre normálisan, harmóniában együtt élni valakivel!” Közbevetés: Na, szépen vagyunk! Titokban kezdtem irkálgatni a dugásról, mert azt hittem, dühükben megesznek a nõk, az õszinteségem miatt. Valahogyan mégis kiszivárgott a hír – például úgy, hogy kiszivárogtattam –, erre fel csõstül jöttek a lányok-asszonyok: írjam meg az õ történetüket, mi

213

több, a véleményüket is. Pillanatnyilag ott tartunk, hogy kifejezetten megsértõdnének azok, akiket esetleg kihagynék. Lehet, hogy egy egész könyvsorozatra lesz szükség, mire a végére érek, ha ez egyáltalán lehetséges.

További adalékok az emancipáció témaköréhez. Röviden. A Virág is emancipálódni akart, két ízben is. (Igen, õ az, akinek a melleibe szerettem bele.) Elõször a férjével, másodszor velem lett tele a hócipõje. Nyugodtan elmondhatjuk ma már: mindkét kísérlet fényes sikereket hozott, a Virág éppen csak megúszta az idegosztályt. (1.) Hõsnõnk egy összedrótozott, barna Wartburggal rohangászott fel s alá a városban – leginkább hajnaltájt –, vagy a virágait fuvarozta, vagy a kisfiát, esetleg együtt a kettõt. Zárás után rettegve csinált kasszát, mert egyetlen ezres hiány is az éhhalállal fenyegetett volna. Eközben büszkén magyarázta mindenkinek, hogy õ most már önálló vállalkozó. Olykor – amikor már végképp’ nem bírta a gyûrõdést – magához nyúlt, de nagyon hiányzott neki az erõs férfi kéz. (Hogy más testrészekrõl ne is beszéljek.) Pontosan fél év elteltével futott össze velem, illetve rohantam neki, amikoris kiderült, hogy egyáltalán semmi kedve nincs az önállósághoz. (2.) A Virág egy varrodában dolgozott látástól vakulásig, de már meg sem kísérelte, hogy önálló legyen, vagy, hogy férfi nélkül éljen. Valami furcsa sugallatnak engedve elkezdett kosárlabdázni, viszont sohasem vett melltartót a pólója alá. Fél év alatt négy pasival is lefeküdt, de mindegyikkel volt valami gond, pedig nem is voltak rossz pasik. A Virágot nem a forró vére hajtotta – bár a dugások is jól estek neki –, hanem az igazit kereste. Továbbra sem volt kedve

214

emancipálódni, pedig a sporttársai a kosárlabdapályán mind azt hitték. Senki sem vette észre, hogy az amúgy nagyszerû sportág ott és akkor a vég kezdetét jelentette… A Szappan – akit szintén ismerünk már – sem akart önállósodni semmi áron, pedig a jelek erre utaltak: úgy kirúgta a barátját, mint a pinty. Na, nem azért, mert nem lett volna jó a sráccal. Éppen ellenkezõleg, a fiú túl keveset adott magából, inkább a munkájával volt elfoglalva. Mármost a kirúgástól számítva két szálon futottak az események. A fiatalember röptében megdugott egy másik nõt, a Szappan viszont – részben a fiú pénzébõl – új pasival ment külföldre nyaralni. Drámai jelenet – könyörgések, könnyes összeborulások – vetettek véget az ámokfutásnak, újfent bebizonyosodott, hogy az emancipáció, mint olyan, puszta képzelgés, vagy inkább rémálom. A Sziszinek eleve esze ágában sem volt önállósodni, boldogan fogadta el – egy hónapnyi ismeretség után – a jegygyûrût. A jeles alkalomkor a fiú, átmeneti nehézségekre hivatkozva és mintegy mellékesen, kölcsönkért egy kisebb összeget. Aztán ez rendszeressé vált, azzal a megszorítással, hogy minden alkalommal többet kért, mint elõzõleg. A Sziszi így is boldog volt, hisz’ a pénz úgyis a családban marad. Gondolta õ! Még a nyaralás is jól – sõt, csodálatosan – sikerült, de hazatérve a Sziszi bekapcsolta a számítógépet. Lehet, hogy éppen esküvõi ruhákat keresett valamelyik internetes oldalon. Ezzel szemben azt találta, hogy a fiúja – a võlegénye! – szépen megtervezett szájton, vagy micsodán hirdeti magát és szexuális szolgáltatásait. Magányos nõk figyelem! – valahogy így. Most a pénzen vitatkoznak, de a Sziszinek nem az anyagi veszteség fáj a legjobban, az álmait siratja. Azért – könnyes szemmel – megjegyzi olykor: „Még mindig visszafogadnám.”

215

Hölgyeim és – legyünk õszinték – uraim! Nem bírunk mi egymás nélkül meglenni, mi a fenének kísérletezünk vele?

216

Ezer apró cikk

„Nem baj, hogyha minden egyforma, Mert ha valami a másformával egyforma, Az meg már a másforma.” (Sajnos, nem tudom, ki találta ki, de szerintem nagyon jó. S.K.)

Gyorsasági orgazmus-rekord Itten most nagyon gondolkodóba kellene esnem, de az nekem piszkosul nehezemre esik, megfájdul tõle a fejem. Amit ugyanis az alábbiakban elmesélni szándékozok, az könnyen értelmezhetõ dicsekvésként is. (Különben tényleg az.) Mindegy, elmondom, mi hogyan történt, aztán vagy elhiszik, vagy nem. Volt nekem egy nõm, a Kanca, aki állandóan felizgatott. Vagy a hülyeségeivel, vagy a melleivel. Tény, hogy a puszta látvá-nyától állt a férfiasságom, ebbõl adódóan aztán gyakran döngettünk olyan helyeken, ahol egyébként nem szokás, pedig amúgy sokan szeretnék kipróbálni. Egyszer például a Magyar Államvasutakkal gyûlt meg a bajunk, de nem a menetrend kapcsán. Történt, hogy felutaztunk a Kancával a kies Fõvárosba, mondván: mûvelõdjünk. (A kirándulás volt a mániája, amitõl én agylobot kaptam, meg kapok a mai napig is.) Lényeg, hogy mire „Az ókori Egyiptom” feliratú teremhez értünk, már annyira be voltam indulva, hogy majdnem megugrottam a múmiát. Közöltem is a Kancával, hogy a legközelebbi vonattal mindenképpen haza kell utaznunk, azt hitte szegény, hogy unom a mûvelõdést. Fel is pattantunk a vonatra, amely tele volt üres kupékkal. (Rajtunk kívül senki sem volt olyan tökkelütött, hogy kánikulai vasárnapon mûvelõdni próbáljon.) Mindenesetre elkezdtem nyúlkáni a Kanca szoknyája alá, a kalauz éppen akkor érkezett, amikor sikerült rábírnom, hogy vegye le a bugyiját. A hivatalos közeg mindjárt kiszúrta, hogy miben

219

sántikálunk – nem volt nagy tudomány –, és onnantól kezdve figyelõszolgálatot szervezett az ellenõrzésünkre, de ez csak késõbb derült ki. Pontosan akkor, amikor a Kancával bezárkóztunk a WC-be, hogy beteljesítsük vágyainkat. Kis idõ elteltével valaki elkezdett dörömbölni az ajtón, elõször azt hittem, hasmenése támadt az egyik utastársnak. Rájöttem, hogy nem, mert amikor behatóbban is érdeklõdtem – „Mi van?” – a kalauz válaszolt nagyon szigorúan. – Azonnal hagyják abba! – szólított fel hivatalos eljárás keretén belül. – Miért? – hörögtem értetlenül, mert tényleg fogalmam sem volt, hogy mi a baja. – Mert feljelentem magukat közszemérem elleni vétségért. Ez azért túlságosan nagy árnak tûnt, még szerencse, hogy a közerkölcsök szigorú õre kissé megkésve érkezett, éppen elszálltunk mind a ketten, amikor elkezdett kopogtatni. A legjobb barátom autóbalesetet szenvedett, ugyancsak a Fõvárosba kellet utaznunk, hogy meglátogathassuk. A körülmények kísértetiesen hasonlóak voltak, mint fentebb – ordító hõség – úgyhogy a Kanca már a kórház elõtt levette a bugyiját, nehogy bepárásodjon a puncija. Az volt a szerencse, ha ezt annak lehet nevezni, hogy beteglátogatóba autóval (LADA 2107) mentünk. Bár nagyon sajnáltam a barátomat – különben kutya baja sem volt – gyors távozásra voltam kénytelen elszánni magam, merthogy a sliccem már ki akart szakadni, úgy éreztem, az összes ápolónõ engem bámul. (Na, nem a szépségem miatt.) Elindultunk tehát, szigorúan tartottam az autópályán elõírt 120 kilométeres óránkénti sebességet. Ebbõl akkor sem engedtem, amikor a Kanca a lábaim közé hajolt, és – valahol Érd magasságában – elrepített a teljes boldogságba. Viszonoznom kellett a szívességet, én is benyúltam a

220

szoknyája alá – hogy finoman fejezzem ki magam – és körülbelül Martonvásár tájékán õ is boldog lehetett. A sikongatásainak hangerejébõl arra következtettem, hogy nem is kicsit boldog. Nagyszerû akció volt. Egyedüli gondot az okozott, hogy amikor teherautó vagy kamion mellett suhantunk el, a sofõrök beláthattak a kocsiba. Bámultak is, mint a fene. Ezzel együtt, egyetlen másodpercre sem engedtem a 120ból, ezért mondom, hogy ez gyorsasági orgazmus-rekord volt. Legalábbis, ami engem illet.

Szexháború Ujjongtam örömömben, amikor azt dokumentum filmet végignéztem. Igazolva láttam minden – a szerelemre vonatkozó – elméletemet. A címe: „A szex és a horogkereszt”. A lényege, hogy a dugás még a háborúban is a legfontosabb dolgok közé tartozik. Az angolok kitaláltak – Winston Churchill vezényletével! – és létrehoztak egy német nyelvû kalózrádiót, amely a Wermacht katonáinak harci szellemét volt hivatva rombolni. Na, mit gondolnak, mi volt az adó legfõbb témája? Úgy van, a szex! Azzal idegesítették a német harcosokat, hogy amíg õk háborúznak, addig otthon az asszonyaikat idegen férfiak döngetik. Aztán meg ilyeneket mondtak be: „Ismert, hogy Schmidt tábornok mennyire kedveli a prostituáltakat. Legutóbb egy Heidi nevû, kis vörös nõvel töltötte az éjszakát.” El tudom képzelni – illetve, el sem tudom képzelni – mit éreztek a katonák, akik hónapok óta nem voltak nõvel, nem látták a feleségeiket és legalább ugyanannyi ideje utálták a vezérkart. Fentieken túlmenõen a ravasz angolok – és késõbb az amerikaiak is! – teleszórták a frontvonalat röpcédulákkal.

221

De, nem ám a hazafiasságról meg effélékrõl szóltak azok a kis cetlik, hanem kizárólag pornó rajzokat ábrázoltak. Mondjuk, amint egy színes bõrû amerikai katona hatalmas szerszáma nyomakodik a tiszta fajú árja – azaz szõke és nagy mellû – német asszony puncijába. A szövetséges erõk stratégái egyáltalán nem voltak agyalágyultak, pontosan eltalálták, hogy hol van a férfiember Achilles-sarka: a dákójában. Aztán az Egyesült Államokban kieszelték, hogy meg kellene ismerni Hitler jellemét, hátha akkor könnyebben kifürkészhetik, miben sántikál. A feladattal egy egész kis hadsereget bíztak meg, amelyet egy olyan pszichiáter vezetett, aki – hozzám hasonlóan – vakon hitt Freud alapeszméjében, miszerint a világot a szex mozgatja. Hanem a Führer nõügyeibe eléggé belekeveredtek, ma sem tudja megmondani senki, hogy szadista állat volt-e – mármint az ágyban –, vagy mazochista õrült. (Sokan vélekednek úgy, hogy mindkettõ egyszerre, de hogy nem volt normális, az biztos.) A legnagyobb köd azonban mindmáig Hitler fél-unokahúgához, Angelához fûzõdõ viszonyát lengi körül. Tény, hogy a lány évekig lakott a Führerrel, aztán – igencsak gyanús körülmények között – öngyilkos lett. A tudósok most azon vitatkozgatnak, hogy vajon a lány szeretõje volt-e Hitlernek, vagy sem. Innen üzenem mindenkinek: az volt. Valószínûleg kényszerûségbõl, mert különben egy húsz éves, egészséges lány nem él együtt a félhülye fél-unokabátyjával. Az egész filmben az a megbuherált fotó tetszett a legjobban, amelyiken Hitler látható – amint éppen a dákóját birizgálja. A grafikusnak kiadták utasításba az akció vezetõi, hogy még csak véletlenül se rajzoljon túl nagy farkat a fél világ urának Na, ugye? A történelem engem igazolt!

222

A hetedik parancsolat (Fontos! Nem akarom senki méltóságát, hitét megsérteni, kizárólag a magam nézeteinek ismertetésére szorítkozom.) Emlékszem, addigi életem egyik legboldogabb napja volt, amikor a Plébános úr „jobb külsõ”-bõl elõléptetett „jobb belsõ”-vé. Elmagyarázom. Négyen ministráltunk – segédkez-tünk – mindig a miséken, ’s mint ahogyan az élet minden területén, köztünk is volt hivatali rangsor. A „jobb belsõ” volt az elérhetõ legmagasabb cím. A valláshoz – vagy, ha úgy tetszik, az istenhithez – a Nagyi vezetett el, szinte észrevétlenül. Úgy értem, egyikünk sem vette észre, egyszerûen adódott, hogy templomba, hittanra járjak és rendszeresen olvassam a Bibliát. Nagyon szerettem a templom illatát, a paplak nyugalmát, komoly elhatározásom volt, hogy szerzetes vagy valami efféle leszek. Hanem akkor… – Az bûn – jelentette ki a Tapsi, amikor elmeséltem neki valamelyik szerelmi élményemet, tudják, a Felvégrõl. – Micsoda? – bámultam kikerekedett szemekkel a Tapsira, aki egyébiránt „jobb külsõ”-ként teljesített szolgálatot mellettem. – Hát a cicerélés – vágta rá határozottan az én kollégám. Ez mellbevágott, mert érzetem mindjárt, hogy akkor én rettenetesen sok bûnt követtem el, és abban is biztos voltam, hogy ezen nem tudok változtatni, nõ nélkül nem bírok létezni. Utána is néztem mindjárt, hogy mi a helyzet. Akkor akadtam rá a hetedik parancsolatra: „Ne paráználkodj!” Maga a szó is – paráználkodni – elborzasztott, de éreztem, hogy valami nem stimmel. Mert ugyanakkor az is benne van a Bibliában, hogy „sokasodjatok, szaporodjatok”.

223

Márpedig ugye, ez másképpen nem lehetséges, csak úgy, ha az ember paráználkodik. Ráadásul azt sem voltam képes felfogni, hogy Isten miképpen ellenezheti a szerelmeskedést, amikor az – valahol legbelül mindig – a szereteten alapul. Mióta az eszemet tudtam, szerettem és tiszteltem a nõket, kizárólag akkor nyúltam hozzájuk, ha õk is akarták. (Ez így van a mai napig.) Szóval, sehogyan sem értettem, hogy miért rossz az az Istennek, ami két embernek jó. Rettenetesen bántott a dolog, mert komolyan hittem és hiszem a Teremtõ létezését. Sokáig rágódtam, mire végre meg mertem kérdezni a Plébános urat: tényleg bûn-e a cicerélés? Nem is értette a kérdést, számára kézenfekvõ volt, hogy az. Abban a pillanatban tudtam, hogy nem leszek pap, ugyanakkor abban is biztos voltam, hogy Istenrõl sem mondok le. – Nem baj, ha bûn – mondtam a Tapsinak, amikor a Plébános úrral folytatott beszélgetés után találkoztunk – én nem bírok másmilyen lenni. – El fogsz kárhozni – állapította meg ministráns kollégám szomorúan. – Nem tehetek semmit – bólogattam komolyan, és ma sem tudnék mást mondani. Elmeséltem a Nagyinak is, hogy milyen kalamajkába keveredtem, de õ nem szólt semmit. Túlságosan is sokat látott már az életben ahhoz, hogy ilyesféle ügyekben bárkinek is tanácsokat adjon. Felnõtt fejjel azt kellett tapasztalnom, hogy a Bibliát sokféleképpen lehet magyarázni. Tudom, hogy szentségtörés, mégis kimondom: gyakorlatilag bármit és bárminek az ellenkezõjét is le lehet vezetni belõle. Meg aztán, azt is láttam, hogy a világon számos olyan vallás létezik, amelynek egyenesen az alapja a termékenység, a szerelem. (Na, ilyen helyen szívesen lennék pap!) Számomra ennek a

224

szimbóluma: „az a gigantikus méretû, kultikus márványfallosz, amely az Isten termékenyítõ erejét fejezi ki, és a Délosz szigetén található Dionüszosz-szentély mellett áll”. Hosszasan sorolhatnék még példákat, de inkább hagyjuk. Muszáj tovább idézgetnem, mert magamtól nincs annyi eszem, hogy pontosan megfogalmazzam, mirõl is akarok beszélni. Részlet Dioszkoridész, az idõszámításunk elõtti III. századból származó, epigrammájából: „Széttárult rózsás ülepû kicsi Dórisz az ágyon, S istenné avatott zsenge virágai közt. Karcsú, sudár-egyenes lábát átvetve közéfont, Küzdve szünet nélkül Küpria harcmezején.” (Horváth I. Károly fordítása) Egyébiránt én ma is szívesen lennék szerzetes, egy feltétellel: minden szent áldott nap meglátogathasson – mondjuk két órára – a kedvesem!

Násztánc, népviseletben Tenyerén hordozott akkoriban a sors, merthogy a Malterral egy idõben kerültünk az új gimnáziumba. A Malter a korosztályos válogatottban focizott, meg aztán nagyon jól is nézett ki. De, továbbmegyek: az õ kezén láttam életemben elõször kvarcórát, olyat, amelyik gombnyomásra piros kis számokat írt ki. Nem csodálkozhatunk tehát, hogy a lányok között az iskolában futótûzként terjedt a hír: jött egy új srác, állati jó fej. Sokan estek abba a hibába, hogy – helyzetünkbõl adódóan – összekevertek a Malterral. Legfeljebb azon csodálkozhattak, hogy mi a fenét eszik rajtam a fél gimnázium. A tévúton járók közé tartozott az Amál is, de õt nem riasztotta vissza, hogy összekevert a jeles focistával. Jellemzõ, hogy még akkor sem mertem beszólni az

225

Amálnak, amikor már az egész suli beszélt róla, hogy mennyire szerelmes belém. (Akkoriban már volt annyi tapasztalatom, hogy tudjam: nem lehet egészen normális az a nõ, amelyik belém esik.) Erre föl az Amál odajött hozzám a napsütötte udvaron és átnyújtott egy meghívót valami táncházi mulatságra. A táncház, mint olyan, kiesett az én egyébkén rendkívül széleskörû kulturális látómezõmbõl – magyarán: azt sem tudtam, eszik-e vagy isszák –, ám az Amál bámulatosan kerek feneke meggyõzött arról, hogy ez a táncizé csak jó lehet. Egy marha nagy teremben álltunk körben – jó sokan –, és egy pörge bajszú kis ürge pattant középre. – Kóló! – rikkantotta el magát a bajuszos, mire föl elkezdtünk ugrabugrálni. Súlyosbította a helyzetet, hogy eközben fülsüketítõ hegedûszó zengett, továbbá a lányok elkezdtek sikítozni. Azt mondták, ez a csujogatás, én meg mondtam, hogy nem baj, ezt is ki fogom bírni. Megkísérlem finoman körülírni: a táncház nem nyûgözött le egyáltalán. A dráma az volt az egészben, hogy kiderült: az Amál népi táncos, azaz rendszeresen – sõt, szakszerûen – csinálja a fentebb ismertetett marhaságokat. Itt válaszút elé kerültem, de a józan ész felett megint diadalmaskodott az Amál kerek feneke. Attól fogva órákon át ücsörögtem a próbákon és – bátran állíthatom – elsajátítottam a szakma alapismereteit. Persze csak elméletben, merthogy arra még az Amál sem volt képes rávenni, hogy ténylegesen nekiálljak táncolni, amúgy népiesen. Nem azt mondom, megpróbáltuk – lépegettem is, mint az eszkavátor –, de a végeredmény siralmas volt. Állítólag a ritmust kellett volna eltalálnom, de azt sem tudtam, hogy mi az. Ennyi év után bátran bevallhatom: a népi táncba beletört a bicskám. Teltek múltak a dolgos hétköznapok és én egyre csak fejlõdtem, ilyeneket tudok például, hogy „csobolyó” meg, hogy „széki pörgetõs”. Hanem amennyit fejlõdtem a

226

mûvészetben, annyi bajom volt az Amállal. Sehogyan sem akart velem lefeküdni, azt mondta, járjunk. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a próbákon kívül el kellett mennem az elõadásokra is. Meg azt is, hogy órák hosszat róttuk az éjszakát kézen fogva. (Negyedóránként heves csók.) Láthatják, minden szenvedést vállaltam, csakhogy az Amál egyszer az enyém lehessen. Mégis betelt a pohár. Akkoriban azzal foglalatoskodtam, hogy magyar bajnokságot nyerjek 100 méteres ifjúsági férfi mellúszásban. Ne kérdezzék, miért, mert fogalmam sincs. Háromszor vágtam neki a feladatnak esélyesként, de csak negyedszerre sikerült. (Tudom, hogy nem hiszik el, de utána lehet nézni az almanachokban.) Éppenséggel az Amál volt az elsõ, akinek táviratoztam, azt írtam neki: „Te meg a bajnokság volt a két álmom. Az egyik már megvan.” A postaköltség elvitte a teljes zsebpénzemet, de ezt tényleg csak a történeti hûség kedvéért teszem hozzá. Kiderült, hogy a gyõzelmem – amelyre az életemet tettem fel – úgyszólván senkit nem érdekel, legkevésbé az Amált. Erre úgy jöttem rá – a nagy eszemmel –, hogy amikor hazaérkeztünk a versenyrõl, mindjárt rohantam az én kis kerekseggû barátnõmhöz. Gondoltam, most aztán szétszed örömében, ha másért nem, hát az edzõtáborból írogatott, átlagosan tizenöt oldalas, levelek okán. Az Amál csak kummogott, még puszit is csak úgy adott, hogy majd’ lefagyott tõle az arcom. A magyarázatot az íróasztalán találtam meg. Volt ott egy naptár, amelyen a Tivadar névnap pirossal be volt karikázva. Gondolom, azóta már ez a Tivadar gyerek is tudja, hogy mi az a csobolyó.

227

Viselkedjünk! Emlékeznek még arra a régi szép nótára, hogy aszongya: „Mikor a lányok hátra néznek, /Valaki húzza ki magát jól.”? Nagy igazság rejtezik ám ennek a semmi kis szövegnek a mélyén. (Megengedem: nagyon mélyen.) Mert tényleg úgy van az, hogy csak a nõk tekintetébõl lehet valamit kiókumlálni abból, hogy mit is akarnak, de azt is csak körülbelül. Van ugyanis a dugás elõtti hercehurcának egy koreográfiája – nevezzük mondjuk hormonális illemtannak – amelybõl, ha nem sajátít el a férfi legalább egy csipetnyit, akkor annyi. Az például, hogy mit mondanak, amikor az ember támadásba lendül, az teljesen érdektelen. Az „igen” is lehet „nem”, és fordítva. A legbiztosabb támpont a „talán”, mert akkor tuti, hogy elõbb utóbb összejön valami. Azt tudjuk, hogy a nõk imádnak beszélni – és ez általában igaz is –, ám az udvarlás elején inkább hallgatni szeretnek. Felmérik a terepet és besöprik a bókokat. Szóval barátaim, azt tanácsolom: beszélni, beszélni, beszélni. A legátlátszóbb butaságokat is beveszik, lényeg, hogy arról szóljon: micsoda jó nõ vagy! A leghatásosabb az összehasonlító módszer, nem elég, hogy jó nõ, hanem jobb, mint a mittudomén kicsoda. Visszatérve a bókra néhány szó erejéig: az élet minden területén elsöprõ erejû fegyver. Vegyünk egy példát. Ha mondjuk be akarok jutni az Elnökhöz, kezdhetem úgy is, hogy írok egy levelet: „Tisztelt Elnök Úr!”, és további felesleges sületlenségek. Nem jó, a titkárnõ szívét kell meghódítani, még akkor is, ha nagymama korban van. („Maga még mindig milyen gyönyörû asszony!” Válasz: „Hát igen, valamikor…”.) Egy szál virág, vagy egy konyakos meggy többet ér ezer levélnél. Egy kicsit közelebb juthatunk a megoldáshoz, ha az úgynevezett udvarlás közben a gesztusokra figyelünk. Hajtincs birizgálása a fül körül: van esély.

228

Orrnyereg diszkrét megdörzsölése: zavarban van, nem tudja mit kezdjen veled. A „nem” közben elhintett apró mosoly (gödröcskék az áll tájékán): még több az esély. Úgy tesz, mintha észre sem venne (oldalpillantások félmagasan): nyertél. Figyelem! A fentebb ismertetett szabályok a feleségekre nem érvényesek, azonnal hatályukat veszítik, amint a jegygyûrû az ujjukra kerül! Irtózatosan hosszú és rögös ám az út, mire az ember idáig jut a törvényszerûségek tengerében. Aztán egy adott pillanatban – sosem lehet tudni, hogy mikor – minden férfi rájön, vagy inkább rádöbben, hogy mindez mit sem ér. Olyankor kiderül, hogy mindent a nõk irányítanak. Tudom, hogy közhely, de tényleg így van. Úgyhogy barátocskáim, mire ti észhez térnétek, addigra már régen kiszemelt áldozatok vagytok, és benne ültök a hintában. Onnan tudom, hogy én például gyerekkorom óta szédülök benne. Azt javasolom mégis, figyeljétek a tekintetüket – ha másért nem – mert szép.

Hetven alapszabály (Férfiak számára) 1.

2. 3.

Soha ne vidd ágyba a kávét! Nem azért, mert elkapatja magát (a nõ), hanem azért, mert a lepedõre borulhat (a kávé), az pedig – a nõk úgy tartják legalábbis – kész tragédia. Ne higgy a szerelemben! Ha a nõ menni akar, segíts neki pakolni! (Különösen, ha a feleségedrõl van szó, hogy legyen módod elrejteni a legfontosabb dolgokat.)

229

4. 5. 6.

7. 8.

9. 10. 11.

12. 13. 14. 15. 16. 17.

18.

19.

Higgy a szerelemben! Lakásra megbeszélt randevúra tíz perccel elõbb érkezni! (Fürdõköpeny-effektus.) Nincs olyan, hogy legközelebb, mindig ott és akkor kell dûlõre vinni a dolgot, különösen, ha elsõ találkáról van szó! Engedd elõre az ajtónál! (Nem udvariasságból, hanem, mert esetleg hátba támad.) Ne állj neki a melltartó csatjaival bíbelõdni! (Hazudd azt: annyira kívánod, hogy inkább letéped róla. Le fogja venni magától.) Hazudj neki szépeket! Ne mondd soha, hogy – például – szép a szeme! (El fog rajta rágódni, hogy „miért, másom nem szép?”.) Elsõ randevún lábszag, csíkos zokni, kakaó csíkos alsónadrág – tuti bukás. (Fél év után már nem számít!) Várakoztasd! Várakozz! Érdeklõdj az élete felõl! Boldog lesz, hogy végre kipakolhat. (Amíg mesél, menj le alfába.) Ne féltékenykedj! Ha félre akar lépni, félre is fog. Színlelj halálos féltékenységet! Máskülönben azt hiszi, nem szereted. Erõltess tiszteletteljes ámulatot az arcodra, amikor új bugyit vesz! (a/: egy férfi szemében minden bugyi tök egyforma b/: az árát soha meg ne kérdezd, kivéve, ha a feleségedrõl van szó.) Pénzügyek. Szeretõnek: „Nem számít, te mindent megérsz nekem”. Feleségnek: „Nem baj, hogy nincs pénzünk, fõ a megértés!”. Nõi fodrászatba – bocsánat, hajszalonba – a lábadat soha be ne tedd! (Tíz másodpercre bekukkantasz, és utána egy órán át te vagy a téma.)

230

20. Szomszédasszonnyal ne kezdj ki! (Csak, ha jó nõ.) 21. Verekedj meg érte! (Imádják. Bõven megéri a statisztákra fordított pénzt.) 22. Mosogass el! (Közben ügyelj a szentté avatás elõtti ábrázatra.) 23. Virág, minden mennyiségben! (Figyelni a szezonárakra!) 24. Soha ne sírd el magad elõtte! 25. Várd ki a pillanatot, amikor el kell sírnod magad elõtte! 26. Focimeccsre ne vidd! 27. Vidd ki a meccsre, hogy örökre elmenjen tõle a kedve! (Szotyizz, igyál meg tíz kisfröccsöt.) 28. Ne vitatkozz! (Légy megfellebbezhetetlen.) 29. Ne vitatkozz! (Hagyj rá mindent.) 30. Ne vitatkozz! 31. Bárhol, bárkivel, bármennyit dugtál, otthonra tarts meg legalább egy patront! 32. Csínján bánj a közös programokkal! (Különben úgy jársz, mint az egyszeri ember: ”Mindig, mindenhová elviszem a feleségem, de mindenhonnan hazatalál.”) 33. A retiküljében ne keress semmit! (Nem ismered ki magad, csak még jobban belebonyolódsz.) 34. Légy jóban a kozmetikusával! (Eszedbe ne jusson megdugni, legkésõbb 24 órán belül tudni fogja az egész város.) 35. Ne légy türelmetlen! (Csak, ha konkrétan a szexrõl van szó.) 36. Ha öt percnél tovább marad a boltban, hagyd ott! (Nem kell cipekedni.) 37. Ne csodálkozz semmin! 38. Színlelj állandó meglepõdést, ha a ruháiról vagy a frizurájáról van szó! 39. A legjobb mondat: „Te valahogy’ más vagy, mint a többi.”

231

40. Veszekedéskor ugyanez: „Ugyanolyan vagy…” 41. Tárgyi bizonyíték – levélke, rúzsfolt, sms és így tovább – soha ne maradjon! Amíg a saját szemével nem látja, hogy mással dugsz, mindent le lehet tagadni. (El akarják hinni.) 42. Ne hagyd vezetni! 43. Ültesd a volán mögé, hadd tudja meg, mi a magyarok istene. (Biztosítás!) 44. Járj el vásárolni, mert sokkal olcsóbban jössz ki. De csak külön! (Vele úgysem bírod ki.) 45. Nõi magazinokat ne olvass! (Legfeljebb az összeomlás határán. Halálra röhögöd magad.) 46. Ne adj okot a féltékenységre! 47. Tedd féltékennyé! 48. A fogyókúráját tûrd békével! (Úgysem tehetsz ellene semmit.) 49. Ne bámulj meg az utcán más nõket! (Magadat csak sajnálni fogod, õ meg ideges lesz.) 50. Ne dumálj bele, ha a barátnõivel beszélget! (Három perc után te leszel a világ legszerencsétlenebb marhája.) 51. A harisnyaméretek tekintetében ne akarj eligazodni! 52. Próbáld meg kifürkészni, miben sántikál! 53. Ne is akard megérteni! (Reménytelen) 54. Ha túl kedves, vigyázz! (Biztos, hogy sokba fog kerülni.) 55. Brazil szappanoperák megtekintése közben ne tegyél megjegyzéseket! (Lazíts.) 56. Próbálj meg te is megrendülni, amikor elsírja magát a moziban! 57. A dugásról ne beszélgessetek! (Minek? Megy az magától.) 58. Folyton a dugásról beszélj neki! (Hátha felizgul.) 59. Az egyes sportágak szabályait meg se kíséreld elmagyarázni!

232

60. Részegen csak akkor menj haza, ha nagyon sok – rengeteg – pénzt viszel neki! 61. Menj el pecázni – vagy a francba –, amikor becsavarja a haját! 62. Ha fejfájásra panaszkodik, verd ki a fejébõl! 63. Vágj mindenhez jó képet, különben elvágtad magad! 64. Ha nagyon menni akarsz valahová, ne könyörögj, inkább sértõdj meg valami hülyeségen! 65. Nézzél okosan, amikor a munkatársnõirõl mesél! (Közben fújd ki magad. Meg lehet tanulni!) 66. Ne állj neki teregetni! (Összezavarodsz a ruhái között, a konyharuhát összekevered az estélyi sállal) 67. Turbózd fel az agyad, amikor olyasmit próbál megmagyarázni, amit nem lehet! (Vagy essél ténylegesen tudatvesztéses állapotba.) 68. Nem jóban lenni a legjobb, hanem kibékülni! 69. „Várj, míg felkel majd a Nap.” (Demjén Ferenc) 70. Ne feledd: soha nem lehetsz elég okos! Komolyan Kevés dolog van, ami kihoz a sodromból. Ezek közé tartozik „A pénz számolva, az asszony verve jó.” címû vadbaromság. Eleve viszolygom az erõszak minden formájától, de kiszolgáltatott emberre – márpedig a sértett nõk döntõ többsége ebbe a kategóriába tartozik – kezet emelni szerintem a legnagyobb gyalázatok közé tartozik. Már azt is nehezen viselem, ha egy – amúgy értelmes – kisgyereknek elõ akarják írni, hogy milyen sapkát vegyen fel. Az õ feje, az õ sapkája. Az az alapelvem, hogy – hacsak nem sodorja magát bajba – hagyni kell a gyereket a saját útján járni. Ugyanez vonatkozik a kedvesemre is. Egyszerûen fel sem tudtam fogni, hogy mirõl beszél, amikor az élettársam egyszer azt kérdezte tõlem: „Elengedsz?” Én? Hát, ki vagyok én, hogy elõírjam egy felnõtt embernek, mi

233

az amit tehet, és mi az, amit nem? Még, ha a feleségem, vagy a barátnõm, vagy akárkicsodám is. Minden megvetésem azoké a férfiaké, akik bármilyen formában terrorizálják a családjukat, a kedvesüket! Márpedig sokan – nagyon sokan – megteszik Egyes szociológiai felmérések szerint ma Magyarországon minden ötödik családban fordul elõ a feleségek, élettársak rendszeres bántalmazása. Hetente legalább egy asszony belehal a sérüléseibe. Európa közepén, a XXI. század hajnalán! Ez döbbenetes, ez egyszerûen megengedhetetlen. Láttam egyszer egy asszonyt – diplomás könyvelõ volt! – akit hónapokig nem engedett ki a férje a lakásból. Nem tudtam megemészteni, hogy miért nem fordult rendõrhöz, hisz’, ha nagyon akarta, megtehette volna. Ezt hittem legalábbis. El kellett olvasnom John Douglas-nek, az FBI legendás személyiségelemzõjének mindhárom vaskos könyvét ahhoz, hogy a véleményem megváltozzon. Igenis, lehet egy nõt olyan lelki terror alatt tartani, hogy még csak eszébe se jusson változtatni a helyzetén. Ennek kapcsán teljes mértékben egyetértek az FBI emberével, aki ezt írja „Megszállottak” címû munkájában: „Társadalmunknak arra kell törekednie, hogy az (…) erõszak áldozatai álljanak a nyilvánosság elé – még akkor is, ha bizonyos részletek nem mutatják õket a legjobb oldalukról. Arról is biztosítanunk kell õket, nem az a célunk, hogy ítélkezzünk felettük, hanem, hogy – a valós helyzetet megismerve – igazságot szolgáltassunk nekik, megvédve ezzel a társadalom egészét. Mindaddig ugyanis, amíg nem ébredünk rá, hogy teljes joggal mondhatunk nemet, nem tudhatjuk, hány veszedelmes (…) gazembert hagyunk szabadon garázdálkodni.”

234

Tudom, hogy az önbíráskodás törvényellenes, de mindaddig, amíg a magyar hatóságok arra az álláspontra helyezkednek – a törvényi korlátjaik, valamint a közömbösség okán – hogy „amíg vér nem folyik, nem avatkozunk bele”, én a magam részérõl minden tõlem telhetõt elkövetek, hogy megvédjem az áldozatok egy kimutathatatlanul kicsiny hányadát. Nagyon szerények az eszközeim és a lehetõségeim. Egy biztos, nem várhatjuk ölbe tett kézzel, amíg a helyzet – magától? – jobbra nem fordul. Arra kérek, sõt, szólítok fel tehát mindenkit, akit illet, hogy soha többé ne menjen el olyan ablak alatt közömbösen, ahonnan asszonysírás, sikítozás hallik! Valamit, bármit tenni kell! Elnézést a néhol indulatos fogalmazásért, de errõl a témáról nem tudok nyugodtan beszélni. Ugye, megértenek?

Híradóóó! A magyar mozgóképipar a mélypontjára érkezett, amikor elkezdtem televíziózni. A tévézés – és ezen belül a híradós mûfaj – nem biztosítja a nyugodt élet feltételeit, körülbelül se. Képzeljenek el egy kínai piacot, egy diliházat meg egy határ menti laktanyát összevonva: na, az a híradó. Azért én marhára élveztem – gondolom a nézõk már kevésbé –, olyan emberekkel találkozhattam, akiket addig csak képernyõn láttam. Képzeljék, kiderült, hogy pont olyan emberek, mint én. (Egyikük-másikuk talán még hülyébb is, pedig az nem semmi.) Nyugodtam mondhatom, szárnyaltam a képernyõn, némelyik vasárnapi idõjárás-jelentésem például biztosan bekerül – arany gigabájtokkal – a Nemzeti Mozgókép Archívumba. Sajnos a nézõk nem értékelték a zsenialitásomat, mindössze három kis epizód maradt meg bennük a pályafutásomból, de az örökre. (Aki látta, sosem felejti el!)

235

1. Szóltak a Pártból, hogy jött egy manus, csináljunk vele interjút. Szegény felelõs szerkesztõ csak engem talált a folyosón, elindultam hát, ahogy az egy száguldó riporterhez illik. Próbáltam érdeklõdni, hogy mégis, kirõl van szó, de senki nem tudta és senkit nem is érdekelt. Csõszáras farmerban és egy Benny Hill arcmásával díszített pólóban érkeztem a helyszínre, de ezzel messze túlöltöztem a stábot. (A világosítók között a fentebb körülírt ruházat kihívó eleganciának számít.) A folyosón rohanva mondta a Sajtós, hogy az a manus az egyik szomszédos ország alkancellárja! Nem baj, konyhakerti németséggel elmagyaráztam az alkancellár úrnak, hogy én nagyon tudom az õ szép nyelvét, de mégis, a pontosság kedvéért, beszélgessünk inkább tolmácson keresztül. Hozzátettem: „Danke, Herr Dusek.” Erre a tolmács lenyelte a kávéskanalat, három aprót köhintett, és elmagyarázta, hogy a helyes megszólítás: Herr Vizekanzellar, vagy ilyesmi, vezetéknevén náluk csak a házmestereket szokás szólítani. Nem baj, mondtam a tolmácsnak, kérdezze meg ezt az embert, mi lesz a magyarországi programja. Sem a tolmács, sem a manus feje nem rezzent meg – apátiába estek és a diplomácia is alaposan megedzette õket – bár, és ezt bizton állíthatom, nálamnál hülyébb riporterrel még sohasem találkoztak. Azt mondta ez a kancellárszerûség, hogy: „Mint azt ön bizonyára jól tudja, három napja az önök szép országában tárgyalok. A programom tehát az, hogy innen megyek a repülõtérre és irány haza!” Néztük még egymást egy darabig, aztán szépen, ahogyan illik, megköszöntem az interjút. Szerintem a magas rangú küldöttség valamennyi tagja meg volt róla gyõzõdve, hogy kandi kamerás felvétel volt, mert jót mulattak. A híradós anyagom különben egész jól sikerült, csak az alkancellár tûnt egy kicsit esetlennek. Még szerencse,

236

hogy frappánsan bírtam befejezni, tisztán lehetett hallani, amint azt mondom: „Danke!” 2. Apad a tó! – jött a vészesen hangzó hír, szerencsére ott voltam én. Úgy gondoltam, hogy ha készítek egy háromperces kis összeállítást a szomorú jelenségrõl, mindjárt megáll az apadás, sõt, esetleg valamennyi víz vissza is szivárog. Azt már az eddigiekbõl is láthatják, hogy a fantáziám nem ismer határokat, ha arról van szó, hogy bohócot csináljak magamból. Akkor kitaláltam, hogy a vízben állva bukkanok fel a riport elején a képernyõn, és mutatom, hogy meddig ér a víz, aztán drámai mozdulattal azt is, meddig kellene, hogy érjen. (Ez utóbbi pont a dákóm magasságában volt.) Aztán így szóltam: „Vessük bele magunkat a témába!” És loccs, következett egy szép ívû fejesugrás. Megérte tíz napot koplalnom, hogy jól mutassak a nyitóképen. Izzottak a telefonvonalak, a nézõk egy része azt követelte, hogy azonnali hatállyal távolítsanak el a televízió kötelékébõl, de akadtak megértõbbek is. Egy neves pszichiáter professzor felajánlotta a fõszerkesztõnek, hogy szívesen gyógyítana, már csak az érdekesség kedvéért is, ugyanis egészen különleges eset vagyok. (Jött egy szerelmes levél is, de a hölgy, aki írta, biztosan összetévesztett valakivel.) 3. Nagy választási cirkusz volt. Jómagam egy mûholdas közvetítõ kocsival kísértem figyelemmel az eseményeket, és ez tényleg történelmi eseménynek számított, a Magyar Televízió akkor használt elõször ilyen mûholdat. (Ma sem tudom, mi az.) A stáb legalább harminc emberbõl állt, nyugodtan vártam tehát a kapcsolást, gondoltam, majdcsak szólnak, ha elkezdhetem mondani az okosságaimat. Rágyújtottam tehát és békésen beszélgettem a gyõztes párt politikusaival, akiknek addig nem is köszöntem. Egyszer csak elordította

237

magát valaki, jééé, az ott a Karcsi! Valóban én voltam a képernyõn, így az egész ország láthatta azt a gyönyörû fénycsíkot, amelyet a csikkem húzott a tavaszi éjszaka egére. A cigicsutka legalább tíz métert szállt a levegõben, a röppályát pedig élõ egyenes adásban kísérhette figyelemmel mintegy hatmillió nézõ. Mûholdról! Nem estem pánikba, a szerényen álldogáló gyõztes képviselõjelölttõl megkérdeztem: „Hogy teccik lenni?” Természetesen a nõzés sem maradhatott ki a híradózásból, beleszerettem a magyar televíziózás valaha volt legszebb bemondónõjébe. Reménytelenül. (A fél ország szerelmes volt belé, de én nap mint nap láthattam közelrõl.) Arra gondoltam, hogy az igazi támadást majd a választások után indítom meg – mégis, nyugisabb idõszak –, de a választások után meg kipenderítettek. Azt a szerelmet a pártpolitika vihara söpörte el! Ilyen a történelem, alulnézetbõl.

Álomarcú lány Vannak ám eszement szerelmek is. (Sokak szerint, mind az.) Ilyen volt a Zavaré is. A Zavar akkora volt, mint a kettes szekrény, de jó srác. Amúgy. Mert emígy meg nem volt teljesen normális, ami kiderül az alábbiakból is: „Tudod, mint a férfiak többsége, én is a molett nõket szeretem. Mégis volt egy valóságos szerelmem, aki egyáltalán nem volt kerekded. Attól a perctõl kezdve, hogy megláttam, nem hagyott nyugodni az áttetszõ szépsége. Az volt a gond, hogy az élettársa nagyon féltékenykedett, amit meg is tudtam érteni, bár az Álomarcú egyáltalán nem volt

238

az a kicsapongó típus. Ráadásul abba a sportcsarnokba jártam edzeni, ahol õ dolgozott, úgyhogy, ha akartam volna sem tudtam volna elkerülni. Csavart egyet a helyzeten, hogy a fõnöke – hogy irigységbõl-e vagy miért, nem tudom – megtiltotta az Álomarcúnak, hogy velem szóba álljon! Átrágtam ezerszer ezt az én kis ügyemet, de mindig oda lyukadtam ki, hogy hagyni kell a fenébe az egészet. De akkor már nem lehetett, mert nem csak gyönyörûnek találtam az Álomarcút, hanem kívántam is. Mindenki tudja, hogy olyankor már nincs visszaút. Mindenesetre tizenegy hónapig járkáltam a lány után reménytelenül, de egyszer kijött hozzám a tópartra, és egy csapásra megváltozott minden. Odáig fajult a dolog, hogy – nyilván kínomban – írtam egy verset, amelyet most a nyilvánosság elé tárok. Mindenkitõl elnézést kérek, aki olvasott már igazi költeményt! „Nézz le végre az égre, Mondd, hogy: itt vagyok! Te vagy, én és a könnyek, Mosolyognak a csillagok. Hát, ezért jöttem ide, Mondd, mirõl beszélsz? Mindig félni a bajtól, Mindig, hogyha kérsz? Nézz le végre az égre, Mondd, hogy: itt vagyok! Ha tõrbe csalt az élet, Csak te vagy és én vagyok. Képzelheted, hogy miken mentem keresztül, ha ilyen marhaságokat hordtam össze, ráadásul még komolyan is gondoltam. Azóta nem mondom, hogy nekem a molett nõk

239

az eseteim. Úgy látszik, mindegyik az esetem. Sohasem hittem volna, hogy bele lehet zúgni valakibe, pusztán azért, mert szép.”

Charlie Jones naplója Szeptember 32., péntek 105 kg 00 dkg (mackónadrágban meg atlétatrikóban, de ez akkor sem lehet, nyilván elromlott a mérleg), kaparás – lekapartam magam: 3, kalória: azt nem tudtam megszámolni, a pörkölt nokedlival nem volt a táblázaton, cigaretta: egy doboz az enyémbõl, egy doboz lejm, alkoholegység: a Taknyos Varjúig még tudtam követni, de utána filmszakadás. Óh, anyukám, drága anyukám! Reggel hívott a Mamuska, azt mondta, hogy nemsokára szülinapom lesz, ha nagyon meg vagyok szorulva, ugorjak át pénzért. Mikor veszi már észre az én drága jó anyám, hogy felnõttem?! 08.55: Átmentem pénzért az anyukámhoz, de megint az idegeimre ment, eszébe sem jutott, hogy a jeles napra egy nõt szerezzen nekem, de az éves rendes két pár zoknimat így is megkaptam. Mikor nõ már be a fejed lágya? – kérdezte az apucikám. (Drága, jó apu!) Mondtam neki, hogy a fejem lágya már olyan kemény, mint a gyémánt, de a helyzet semmit sem javul, mióta az eszemet tudom. Azért sem leszek ideges, mondogattam magamban egyre idegesebben, amikor elindultam a konditerem felé. Azannya! – rikkantott fel a Papi, amint meglátott, megint nagyobb lett a pocakod! Az a rohadt Papi, majd jól pofán vágnám, csak ne tartoznék neki négy hónapja. Mindegy

240

elõbb utóbb megkapja a pénzét is, meg a magáét is. (Az elõbbit talán mégse…) 10.05: Megérkezett egy hülye tyúk az terembe. Szerintem nem hülye, de a nõk, akik állítólag ismerik, mind azt mondják, hogy az. (A fiúknak ez meg sem fordult a fejükben.) Azt kérte a Tyúk, hogy tegyem be a Bolerót a magnóba, mire megkérdeztem tõle, hogy „azt amelyikre a Kokó szokott bevonulni a meccsein?”. Azt, bólintott a Tyúk, erre föl a hülye Papi elkezdett kekeckedni, hogy az a Carmina Burana. Mondtam a Papinak, hogy tudom, csak teszteltem a csajt. Pfû! Ebbõl jól kivágtam magam. 11.30: A Tyúk tényleg nem tartozik századunk lángelméi közé, de elképesztõ segge van. Csak ne vonzódnék még mindig annyira ahhoz a drága Emíliához, holnap lesz három napja, hogy folyton rá gondolok, feltéve, ha nem jár máshol az eszem. Óh, Emília! Mitõl van az, hogy az ember kikel önmagából?! Lelki válság ez, vagy mi? Elhatároztam akkor, hogy pozitívan fogok gondolkozni, bár negatívan se nagyon sikerült. 13.00: Eszembe villant, hogy valamikor régen fogyókúráztam, mert sápadt és sovány akartam lenni, mint a zongoristák. Azt hittem, van valami jelentõsége, hogy mekkora az ember pocakja. Most eszem, pedig teljesen normálisnak érzem magam. Azt hittem látomásom van, mert tisztára úgy tûnt, hogy a pincérnõ a mellein hozza a pörköltet, akkorák voltak neki. Én azért csak az Emíliára gondoltam közben is – de jó, hogy nincs itt – pedig a pincércsajból áradt a kisugárzás. Láttam, hogy õ is pozitívan gondolkodik, akárcsak én, viszont õ sokkal hatékonyabban. Biztos, hogy nem jutna eszébe ötszáz forint borravalót adni!

241

15.00: Elmentem egy jósnõhöz, de amikor azt mondta, hogy boldogabb idõk jönnek, nem akartam kifizetni a honoráriumát. (Mindent azért én sem veszek be!) 18.00: Megvásároltam Helen Fielding „Bridget Jones naplója” címû könyvét. Két dolgon gondolkodtam el: a./ ki ad ki ezért rajtam kívül ennyi pénzt? b./ akkor most ki a hülye, a Helen Fielding, vagy én?

Kojak Színész akartam lenni, úgy kalkuláltam, hogy gázsi tekintetében valahol Robert Redford és Robert De Niro között helyezkedhetek majd el. Két határozott kísérletet is tettem az ügy elõmozdítása érdekében. Elsõ alkalommal elindultam a „Ki mit tud?” elnevezésû nem is tudom micsodán. Az tényleg nagy csalódás volt – elsõsorban azért mégis inkább szegény nézõk számára –, mert a Pók tanár úr volt a városi döntõ zsûrijének az elnöke, vele meg marha jóban voltam. Már ki is néztem magamnak a menetrendbõl, hogyan s miképpen jutok majd el a megyei döntõre, annyira biztos voltam a továbbjutásban. Persze nem csak a protekció miatt, a vers is nagyon szép volt, amit szavaltam, legalábbis a költõ szépnek írta le. Nem emlékszem a mû címére – érdekes, a történelmi jelentõségû ügyek oly’ nyomtalanul tûnnek el – legyen elég annyi, hogy valami bensõséges líra volt az egész, tele jelentõségteljes csendekkel és suttogásokkal. Hanem a terem, ahol a kis mestermûvet elõadtam: egy nagy hodály. Gondoltam, senkit nem foszthatok meg produkcióm élvezetének lehetõségétõl, úgy ordítottam, mint a sakál. Annyira lepontoztak, hogy csak egy kissrácot sikerült megelõznöm, aki állathangokat utánzott egy nejlonzacskó segítségével. (Többen esküdtek rá – elsõsorban a rokonság

242

körébõl – hogy a nyerítést például határozottan felismerni vélték.) Elkeseredtem nagyon, mert nyilvánvalóvá lett számomra, hogy a valódi mûvészetet elnyomják. Én még csak hagyján, de a nejlonzacskós gyerek! Na, az biztos, hogy többet érdemelt volna. Gondolják el, fél órán át szívta és fújta teli tüdõvel a bazi nagy zacskót – a végére olyan lett a feje, mint az aszalt szilva: lila és cserzett – aztán meg így lepontozták. Kérdõre is vontam a Pókot, hogy miért tûri az igazi mûvészek ilyetén való megaláztatását, de csak hímezett hámozott. Egészen a harmadik konyakig. Akkor aztán azt mondta, még örülhetünk is, hogy ennyivel megúsztuk. – Téged a második sor után le akartak állítani – nagyképûsködött a Pók –, azt hitték süket vagy, azért ordítasz. – És ha halkan mondtam volna? – támadt fel bennem a remény. – Még rosszabb – szippantotta fel a negyedik konyakot a Pók –, akkor egyszerûen csak hülyének néznek. – Na, és a zacskós gyerek?! – harcoltam tovább az igaz mûvészetért. – Õ más… – érzékenyült el a Pók – õ a kisegítõ iskolából érkezett, az igazgató külön megkért bennünket, hogy legyünk vele is meg a sráccal is elnézõek, a zacskófújás a gyereknek valami modern terápia, úgyszólván életszükséglet. Újólag bebizonyosodott, hogy a zseni meg a bolond között csak egy hajszál a határ. Második alkalommal még a bemutatkozás lehetõségét is megvonta tõlem a sors. Egy amatõr színtársulatnál jelentkeztem, a színi-direktor a barátom volt. (Sehová nem mentem protekció nélkül, láthatják, a lila mûvészkedés még nem akadályozott a földhözragadt gondolkodásban.) Az

243

emberem nagyvonalú volt, egy iskolaigazgató szerepét osztotta rám. Így hangzott: „Csend legyen!” (Szerintem jó szerep, ha az ember egy kicsit odafigyel, sokat ki lehet hozni a karakterbõl.) Maga a mûvészet akkoriban már nem érdekelt annyira, de a társulatban volt egy nõ, aki minden képzeletet meghaladóan hosszú lábaival és hosszú, szõke hajával lenyûgözött mindenkit, hogy messzebb ne menjek, engem is. A munkahelyen készültem a premierre, végszavaztunk a pedikûrössel. Folyton ordítottam, hogy „csend legyen!”, mire egy idõ után jött a fürdõvezetõ. – Nem gondolja Károly, hogy a kollégáival szemben nem engedhet meg magának ilyen hangnemet? – kérdezte egy kicsit bánatosan, mert amúgy kedvelt. Még ez sem vette volna el a kedvem a mûvészettõl – közelebbrõl: a színészkedéstõl – de a második próbán a hosszú combú kijelentette, nincs esélyem. – Nem fogok beállni a sorba a nõid közé! – mondta mérgesen, aztán sarkon fordult és elment azokon a gyönyörû lábain. Ez megõrült, gondoltam magamban, miféle sorról beszél?! Jó, mondjuk tényleg volt egy élettársam meg két szeretõm, de hát annyi mindenkinek van. Iszonyú pillanat volt! Belenéztem a tükörbe és megláttam, hogy elöl fogy a hajam. Elõször a fényviszonyokra meg magára a tükörre tereltem a gyanút, de egy idõ után látnom kellett: kopaszodom. Rövid két hét után kilábaltam a depresszióból, konkrétabban: ki mertem menni az utcára. Tudtam, hogy mindenki engem bámul, nézik amint szálanként hullik el a hajam. Te úristen, sóhajtoztam, hová lesz az én legendás szépségem. (A legenda egyébiránt csak bennem élt, de akkor is legenda volt.) Mentem mindjárt a patikushoz, adjon valami csodaszert. Szerencsére volt is

244

neki, ha jól számoltam, egy tucatnyi. Megfigyeltem, hogy ezeknek a csodaszereknek az ára is mesébe illõ, de hát kit érdekel a pénz, ha az életérõl van szó. Márpedig tudtam, hogy belehalok a kopaszságba, hiszen melyik nõ áll majd velem szóba?! Soha többé nem dughatok, ebben biztos voltam. A csodaszerek egy idõ után mind beleszáradtak a flakonba, a hajam ezzel párhuzamosan tovább hullott. (Genetikai adottság, mondta egy bõrgyógyász barátom, mert azt hitte ezzel megvigasztal.) És akkor jött a Kojak! Színtiszta kopasz volt, imádták a nõk, és – színészkedéssel – egy zsák pénzt keresett, pusztán azzal, hogy kopasz. El sem tudják képzelni, hogy mennyire megkönnyebbültem. Lehetséges, hogy kevés hajjal is érdemes élni, tettem fel magamnak a kérdést, de már csak átvitt értelemben. Addigra ugyanis az egyik nõ azt mondta, hogy sokan tartják a szexinek a kopaszságot. Ebben ugyan a mai napig sem hiszek – továbbra is szeretnék akkora sörényt, mint amekkora az oroszlánnak van –, de legalább jó hallani, amikor ilyeneket mondanak. Mindenesetre, ha hallanak valahol egy szereprõl, amelyikre egy nagy darab, kopaszodó, pocakos ürgét keresnek – cipókerek fejjel – kérem szóljanak. Nem is kell játszanom, elég, ha magamat adom.

Hányadik típusú találkozások? Volt a tévében egy mûsor – áldott emlékû Déri János vezetésével – amelyikben állandóan ilyen csodákat mutogattak. A legjobban az a manus ragadta meg a figyelmemet, aki egyetlen szemvillanással elkábította a stúdió vendégeit, sõt, állítólag a nézõket is. Üveges tekintettel belenézett a kamerába és azt mondta, hogy bizsergést fogok érezni. Mondjuk nem éreztem semmit, de az piszkosul tetszett,

245

hogy a fenomén – vagy mi – egyetlen szemvillanásától elkábulnak az emberek. A nõk is. Na, mondtam magamban, ez az én szakmám! Megszûnik az udvarlás, az összes felesleges hercehurca, ránézek a spinére – ráadásul arra, amelyikre csak akarok –, elkábul, én pedig megdugom. Gyanítottam, hogy efféle képességek birtokában arról is meg tudnám gyõzni az áldozatokat, hogy jó volt nekik is. Elkezdtem utánajárni, hogy hol tudnám kitanulni ezt a fenoménséget. Nem kellett messze mennem, a szerkesztõséggel szemben – akkoriban éppen újságírónak hazudtam magam – fellépett egy valódi parafenomén. De az hülye volt. Elkábított egy kakast, aztán annyi. Az újságíró igazolványom felmutatása után megkérdeztem tõle, hogy emberrel is meg tudná-e csinálni. Mire mondta, hogy persze, de az etikailag nem helyénvaló. (Kinéztem a szótárból ezt az etikát, azt akarta mondani a fenomén, hogy lelki alapon nem szabad nõket elkábítani. Mondom, hogy hülye volt.) Kevéssel késõbb fellépett egy másik ürge is. Sokkal komolyabb volt a dolog, mint az elõzõ, ez abból is látszik, hogy a Fõvárosban lépett fel. Háznyi plakátok hirdették: „Albert Itto, aki esõt varázsolt Grúzia fölé!” (A plakátról egy piciny bajszú, egérképû manus nézett le a járókelõkre, olyan volt a tekintete, mint a részeg sámáné.) A rohadt életbe, ez már valami, esõfelhõk Grúzia felett! És mind az egérképû varázsolta oda! Egy zivatarhoz képest egy nõt elkábítani semmiség, gondoltam, mert akkor még keveset ismertem a szakmából. Gondolhatják, hogy az elsõk között pattantam a színpadra, amikor a mester áldozatokat keresett a produkciójához. Nagy izgalommal vártam, hozzám érjen a sorban, mert addig egymás után estek hanyatt az emberek, akiket megdelejezett. Nekem is belenézett a szemembe, és széttárt karral, mint aki csibéket terel össze, azt mondta: „Huúúh!” Erre föl nem éreztem semmit. Itto az elsõ kilengésemet még megbocsátotta, de akkor már tényleg ideges lett, amikor felemeltem a széket. Azt mondta

246

ugyanis a fenomén, hogy amennyiben õ megdelejez egy közönséges kisszéket, azt emberfia nem tudja megmozdítani. És tényleg, senki nem is tudta. Erre fel – kéretlenül – középre pattantam, megragadtam a bútort és diadalmasan a magasba emeltem. Örültem a sikeremnek, mert láttam, hogy én is birtokában vagyok mindazon képességeknek, amelyekkel egy nõt meg lehet delejezni. Azt hittem, hogy a nézõk is örülnek majd, de nem. – A nagy kövér menjen le – kiabálták innen is, onnan is, mert elrontottam a szórakozásukat, azért vettek jegyet, hogy csodát láthassanak, akkor viszont mit keres ott ez a kákán is csomót keresõ hapsi?! – Maga nem érzékeny egyéniség – tette még hozzá Itto kárörvendõn –, nem alkalmas befogadni a magasabb összefüggéseket. Hát, nem tudom… Annyi biztos, hogy egy kisszéket bármilyen körülmények között fel tudok emelni, feltéve, ha nincs lebetonozva. Lehet, hogy tényleg érzéketlenebb vagyok, mint a grúziai esõfelhõk. Elhatároztam, hogy a fenoménséget autodidakta módon tanulom ki, ha jól tudom, ez annyit tesz, hogy a saját marhaságaimból tanulva nem jutok el sehová, nem kell hozzá tanár. (Mindenképpen a legjobb módszer, mert ingyen van, az eredmény pedig pontosan ugyanaz.) Ki is próbáltam magam mindjárt. Jött az uszodába egy nõ, olyan formás volt, mintha az istenek jókedvükben öntötték volna ki a legfinomabb viaszból. Én meg bámultam, s igyekeztem ezt olyan tekintettel tenni, mint ahogyan azt a mestertõl láttam. Delejeztem, koncentráltam, de nemigen történt semmi. Egészen addig, amíg meg nem jelentek a rendészek, és fel nem szólítottak az objektum elhagyására. Amikor megkérdeztem, pontosan mirõl is van szó, az egyikük azt mondta: „A kisasszony szólt, hogy maga egy szatír.” És ezt maguk elhiszik? (Hökkentem meg igazán)

247

– Ne adja az ártatlant – mondta a gorombábbik rendész – mi is megfigyeltük, maga tényleg egy ferde hajlamú, megrögzött szatír. Így ért véget a fenoméni pályafutásom.

UFO Általában kerültem a panaszos olvasókat (túlszámlázás, gonosz szomszéd, kutyagumi az utcán, ilyesmik), a szigorú szabály alól csak akkor adtam magamnak felmentést, ha a bejelentõ csinos, fiatal hölgy volt. Mint például az alább ismertetett esetben. (Esküszöm, megtörtént!) – Hisz maga az ufókban szerkesztõ ú? – kérdezte a Tündér, és megigazította a hajpántját. (Ettõl még jobban megfeszült az amúgy is szûkre szabott póló, és úgyszólván takarás nélkül láthattam a melleit.) – Hát, az attól függ…– bizonytalanodtam el, mert amúgy semmi bajom az ûrlényekkel. – Mert engem elraboltak! – Kicsoda rabolta el magát asszonyom? – háborodtam fel, de mindjárt elgondoltam, hogy egyszer én is elrabolom, ha csak egy mód adódik rá. – Hát az ufók! – vágta rá a Tündér és teljesen normálisnak tûnt. – A rendõrségen már be tetszett jelenteni? – néztem rá okosan. – Hát nem érti?! – Dehogynem értem – bólogattam megértõen –, de nem tudok most már a nyomukba eredni, talán, ha rögtön tetszett volna szólni… – Nem akarja megírni? – csodálkozott a Tündér. – Dehogyisnem! – vágtam rá vidáman, pedig eszem ágában sem volt. (Ez még talán a vízdíj-túlszámlázásoknál is

248

bonyolultabb ügynek látszott, márpedig nem szerettem belekeveredni a kényes témákba.) – Akkor jó – buggyant ki a Tündérbõl, de már pityergett is. – Mi a baj asszonyom? – adtam rögtön a megértõt, mert nagyon szerettem vonzó asszonyokat vigasztalni. – Senki nem hisz nekem – vetette fel dacosan a fejét az a drága –, még a férjem sem. – Gonosz ember lehet – szomorodtam el, pedig nem szeretek ítélkezni. – Hát, bizony sok baj van az én Bélámmal. Attól a pillanattól tudtam, hogy a cikket ugyan nem írom meg, de a Tündér történetét – meg esetleg õt magát – behatóbban meg fogom ismerni. Eszerint jártam el. Meghívtam az ûrlények áldozatát egy közeli étterembe, lehet hogy a sokkhatás miatt, amit ufók okoztak, nem is evett sokat. Elmesélte akkor a Tündér, hogy gonosz kis szürke emberek, nagy fekete szemekkel, éjnek évadján felvitték õt az ûrhajójukra és ott mindenféléket csináltak vele. – Mégis, miket? – kezdtem aggódni, mert a legrosszabbat sejtettem. – Hát, tudod… – Megerõszakoltak? – játszottam a felháborodottat. – Meg – bólintott a Tündér és megint elsírta magát. – Hát ez már több a soknál – csaptam az asztalra – na, megállj, csak találkozzak velük! A találkozásra ugyan máig nem került sor, a Tündért mégis sikerült kimenekítenem a lelki válságból. Rábeszéltem, hogy átmenetileg vonatkoztasson el az égi jelenségektõl, maradjunk föld- és testközelben. A Tündér azt mondta, hogy jó, úgy gondolja, egy olyan benga nagy ember, mint én, mégis meg tudja majd védeni õt, ha megint támadnának az ûrlények. (A Béla 48 kilós volt.) Egy darabig sokat

249

beszélgettünk az általunk ismerten túli világról, de aztán egyre közelebb kerültünk a kézzelfogható valósághoz. Fogtuk egymás kezét, meg minden további testrészét. Bácsi Egy idõben harcoltam az alkohol ellen – igaz csak ímmelámmal – és elõfordult, hogy átmenetileg alulmaradtam. Olyankor bevonultam a kórházba, nem mintha ott meg tudtak volna gyógyítani, inkább csak úgy, a békesség kedvéért. Szerettem ott lenni, mert hagytak olvasni egész nap, ennél nagyobb vágyam meg ma sincs. Ráadásul, micsoda emberekkel hozott össze a sors! Te jó ég, hogy csak a Maci Lacit említsem elõször! A Maci Lacinak semmi baja sem volt, ellenben elitta a lakását, így aztán sokkal jobb sora volt a kórházban, mint az utcán. Arról viszont szó sem lehetett, hogy az alkohollal kötött szoros barátságát akár csak egy pillanatra is felbontsa. Tudta ezt a Fõorvos úr is, ebbõl következett, hogy közte és a Maci Laci között egy ilyen álló-háború szerûség alakult ki. Hol kipenderítették a Macit a kórházból, hol felvették. Ez utóbbira általában akkor került sor, amikor hõsünknek sikerült elérnie, hogy a mentõk beszállítsák. Márpedig a Maci Laci körülbelül ezer módszerét ismerte a mentõsök megtévesztésének, de ha végképp’ semmi nem jutott az eszébe, akkor úgy berúgott, hogy a detoxikálóban még mindig találtak neki helyet. – Jössz? – kérdezte egyszer a Maci, de nagyon csálén állt a feje. – Hová? – pillantottam fel a könyvembõl, pedig nem láttam nagy távlatokat. – Hát a kocsmába! – vágta rá az én betegtársam, de olyan hanghordozással ám, mintha megnyerte volna az öttalálatost.

250

– Te hülye – vigasztaltam –, azért vagyunk a diliházban, hogy ne járjunk kocsmába. – Ezt azért te sem gondolod komolyan… Értékeltem a helyzetet. A világon semmi gond nem lehet abból, ha a Macival átmegyek a kocsmába, feltéve, hogy a Fõorvos úr nem tudja meg. Mert azért õt kedveltem és tiszteltem, nem akartam neki csalódást okozni. Emígyen tájékoztattam tehát a Macit: „Ha a Fõorvos úr hazament.” Rendben, mondta a betegtársam, de addig én (Gondolom a biztonság kedvéért . S.K.) még átmegyek. ’S lõn. Délután már ketten ballagtunk át, a Maci teljesen belemerült. Visszafelé tartva – amikor felvetettem neki, hogy gond lehet az ápolónõk miatt – az én szívbéli barátom az alábbi stációkon esett át, aszerint, hogy méterben számolva éppen mennyire voltunk a lebukástól: 1. 2. 3. 4. 5.

Ki a francot érdekelnek!? Ha a Rézi van szolgálatban, akkor lehet, hogy megszívtuk, de nem számít. Te, nagyon látszik rajtam, hogy ittam? (Nagyon látszott.) Úgy kéne csinálni, hogy te elõre mész… Inkább kialszom magam a parkban, aztán a reggeli káoszban beosonok.

– Megcsal a feleségem! – kiáltott fel váratlanul a Bácsi, de tényleg nagyon szomorúnak látszott. – Aha..– bólogattam szelíden, de majdnem kicsúszott a számon, hogy: nem mindegy? (Szerencsére éppen egy csirkecsonton rágódtam…) A Bácsi ugyanis nyolcvan körül söpört és – bár eszem ágában sem volt megbántani – tényleg érdektelennek tartottam, még az õ szempontjából is, hogy mit csinál a felesége.

251

– Már kitettem volna a szûrét – folytatta a búsongást Bácsi –, de szeretem. – Így van ez – csóváltam a fejem szomorúan, de majdnem puszit adtam az öregnek, annyira aranyos volt. Ott és akkor vált kézzelfoghatóvá számomra, hogy szerelem tényleg örök.

Bele a levegõbe? Fogadjunk, azt hiszik, hogy eddig csak marháskodtam!? Ez esetben legyenek kedvesek bemenni a könyvtárba – vagy felaraszolni a világhálóra – és megkeresni Erich Fromm: „Férfi és nõ” címû munkáját. (Jellemzõ, hogy még a tudós is a férfiakat vette elõre a címben!) Egyebek mellett ezt találhatják benne: „Egy ember szexuális viselkedése valóban megfelelõ kulcsot ad a kezünkbe ahhoz, hogy megértsük a jellemét. Ellentétben szinte minden más tevékenységgel, a szexuális tevékenység egész természetét tekintve magánjellegû, vagyis sokkal kevésbé elõírásos, mint más tevékenységek, és inkább kifejezi a különös egyéni vonásokat. Ezenkívül a szexuális viselkedés – a szexuális vágy ereje miatt – csak nehezen vonható ellenõrzés alá az illetõ személy számára.” (Bárki legyen is az, de ezt már csak én teszem hozzá. S.K.) Há’ hisz’ eztet izéllom má’ miúta! Mondjuk én egy kicsit rövidebben szoktam fogalmazni, de a lényeg ugyanaz: Ki mint él, úgy kefél! Még egy rövidke gondolat erejéig térjünk vissza a jó öreg Frommhoz: „A szexualitás évszázadokon át viselte magán a morális rossz bélyegét, és legjobb esetben is csak akkor számított erköl-

252

csileg közömbösnek, ha a házasság tekintélyével megerõsítették. Minden olyan szexuális tevékenységet, amely nem a szaporodást szolgálta – különösen a szexuális eltévelyedéseket – erkölcstelennek tartottak. Ennek a nézetnek az alapját az szolgálta, hogy az ember testisége a romlottság forrása, és hogy csak akkor lehetünk jó emberek, ha elfojtjuk valamennyi ösztönös vágyunkat.” Csak halkan jegyzem meg (a magam részérõl): a./ ez nem azt jelenti, hogy most aztán már mindent lehet b./ (másfelõl) nem vergõdnek-e még mindig túl sokan a fentebb körülírt csapdában? De, ha már a tudománynál tartunk. Elvitték a Firnyák honvédet egy alkalommal a legeslegmodernebb katonai kórházba, mert úgy találták, hogy a Firnyák honvéd pont alkalmas lenne valami harcászati tanfolyam elvégzésére. Õ maga viszont nem így látta, mert a menyasszonya éppen az ország másik végében lakott, a tanfolyam helyszínéhez képest. Kieszelt egy koncepciót a Firnyák – nem véletlen ám a neve! –, hogy össze vissza húzkodja majd a pszichológiai tesztlapon az ikszeket, sõt, mindig az ellenkezõjét jelöli be annak, mint amit gondol. Sebezhetetlen elképzelésnek látszott. Erre fel kihozták, hogy a Firnyák a maximális pontszámot kapta, éppen jó lesz harcásznak! (A Bergecz szás’ még meg is dicsérte, hogy nem hozott szégyent az ezredre.) Két eset lehetséges, magyaráztam a barátomnak. Vagy teljesen idióták a dilidokik, vagy mindenképpen elvittek volna a tanfolyamra. – Az nekem mindegy – komorodott el a Firnyák honvéd –, csak egyet tudok biztosan: fél évig nem kefélhetek! Akkor én elmentem a Bergeczhez – még teljhatalmú írnokként – és elõadtam neki, hogy nem bízunk többé a

253

tudományban, ezért még a tanfolyam elõtt engedje haza a Firnyákot eltávozásra, hadd kefélje ki magát rendesen, mielõtt harcászati szerzetesnek vonul. Teszt Töltsék ki, aztán ne tudják meg, mi lesz. Mennyire férfias ön? 1.

Mit tesz ön, ha a szomszédasszony hálóingben megy át egy kis sóért? a.) adok neki sót 1 pont b.) adok neki sót, de megbámulom 2 pont c.) megdugom 3 pont

2.

Mit tesz ön, ha vendégeket vár? a.) kitakarítom a lakást 1 pont b.) megborotválkozom, hogy szép legyek 2 pont c.) pornókazettát teszek a videóba, véletlenül elindítom 3 pont

3.

Kihez fordul, ha náthás lesz? a.) orvoshoz 1 pont b.) thai masszõrnõhöz 2 pont c.) új nõt szerzek, hogy jobban leizzasszon 3 pont

4.

Kitõl kér kölcsön? a.) az OTP-tõl 1 pont b.) a szeretõmtõl 2 pont c.) a szeretõmtõl, aztán összeveszek vele 3 pont

5.

Hol nyitja ki az újságot? a.) a külpolitikánál b.) a sportrovatnál c.) a meztelen nõs képnél

254

1 pont 2 pont 3 pont

6.

Kivel megy moziba? a.) a feleségemmel b.) a szertõmmel c.) senkivel

1 pont 2 pont 3 pont

7.

Melyiket választaná hobbinak? a.) bélyeggyûjtés 1 pont b.) szörf 2 pont c.) elõfizetek egy szex csatornára (0-24) 3 pont

8.

Megdöngetné-e a Vasorrú bábát? a.) nem, nem, soha b.) meggondolnám c.) hol van?

9.

1 pont 2 pont 3 pont

Melyik útvonalon közelíti meg a szaunát? a.) a kijelölt útvonalon 1 pont b.) követem a bögyös szõkét 2 pont c.) a nõi kabinok felõl, ott mindig lehet látni valamit 3 pont

10. Mit mond a feleségének, ha spiccesen megy haza? a.) hogy vállalati buli volt 1 pont b.) hogy a haverokkal voltam kocsmázni 2 pont c.) semmit 3 pont 11. Mit néz meg elõször egy szupermarketben? a.) az árakat 1 pont b.) a nõi bugyikat 2 pont c.) a pénztárosnõ melleit 3 pont 12. Hogyan issza a kávét? a.) sehogyan b.) két cukorral c.) bámulom közben a mixernõt

255

1 pont 2 pont 3 pont

13. Mit vesz a feleségének névnapjára? a.) gyûrût b.) virágot c.) semmit

1 pont 2 pont 3 pont

14. Mit vesz a szeretõjének névnapjára? a.) semmit b.) virágot c.) vibrátort

1 pont 2 pont 3 pont

15. Kihez fordul végveszélyben? a.) az anyósomhoz b.) a feleségemhez c.) elmegyek kuplerájba

1 pont 2 pont 3 pont

16. Melyik az alábbiak közül a kedvence? a.) Petõfi Sándor: Anyám tyúkja 1 pont b.) Ady Endre: Héja-nász az avaron 2 pont c.) a Cica magazin ’98-as, bekötött évfolyama 3 pont 17. Megdugta-e valaha a nõje barátnõjét? a.) nem b.) majdnem c.) hát persze

1 pont 2 pont 3 pont

18. Látott-e már kutyán gatyát vagy karón varjút? a.) nem 1 pont b.) az Életben 2 pont c.) a peep show-ban 3 pont 19. Mire gondol, ha lakodalomba hívják? a.) az ingyen kajára b.) az ingyen piára c.) gyászolok (esetleg a menyasszony dudáira)

256

1 pont 2 pont 3 pont

20. Mit szeretne elérni az életben? a.) boldogságot b.) gazdagságot c.) nõt akarok!

1 pont 2 pont 3 pont

Értékelés: 0-20 pont: 20-40 pont: 40-50 pont: 50-60 pont:

Ön impotens. Ön nem egy lepedõvirtuóz, de van remény. Cserélje le a barátnõjét, rendbe fog jönni. Gratulálok! (És irigylem egy kicsit.)

Edömér Van nekem egy barátom, aki állandó tettestársam a televíziózásban, az Edömér. Na, ha láttak már csálé manust, akkor el tudják képzelni. Elõször is, úgy néz, mint a hoppmesterek a popfesztiválokon, de fogadjuk el, hogy errõl nem tehet. Aztán meg: végighorkolja az éjszakát, és reggelente kijelenti, hogy nem hagytam aludni! (Együtt jártuk egy idõben a nagy magyar valóságot, közvetlenül azzal a céllal, hogy jobbá tegyük a világot. Egyelõre nem sikerült.) De a legidegesítõbb az Edömérben, hogy szeret boldogtalan lenni. Ismerik ezt a fajtát, ugye? Akkor van elemében, ha boronghat, legjobb, ha mindjárt valami világfájdalmat vehet a nyakába. Teszem azt, óriási káosz van a forgatáson – az mindig van –, akkor az Edömér elkezd mélyeket szívni a cigarettából, és az eget kémleli. Olyankor tudom, hogy pofán kellene vágnom, mert legkésõbb egy percen belül elõáll egy elmélettel, amely arról szól, hogy mit miért nem lehet megcsinálni. Van aztán ez a történet, ami tényleg megvilágítja az Edömér személyiségét. Az történt, hogy bementünk Közép-Európa egyik legszigorúbban õrzött büntetésvégrehajtási intézetébe, a

257

szegedi Csillag börtönbe. Az én barátom (?) gondterhelten simogatta a copfját. Tényleg, el is felejtettem mondani: copfban lóg a haja. Egy felnõtt embernek! Na, mindegy, ezt csak úgy közbevetõleg. Szóval ott nézgelõdünk a sitten, az Edömér már a plafont bámulja, nekem megy fel a vérnyomásom. Kiderült, hogy a kameráját félti – azzal mindig jobban bánik, mint velem –, meg is kérdezte mindjárt a börtön parancsnokát: „Van itt valami jól zárható helyiség?” – Négyszáz zárkánk van, meg húsz elkülönített helyiségünk a legkegyetlenebb rabok számára – mondta mélabúsan a Parancsnok, de onnantól nem bírt bennünket komolyan venni.Azt már csak én teszem hozzá, hogy a körletet nyolc rács és további két zsilipkapu választja el a kijárattól, ahol viszont fegyveres õr áll, négy darab. Annak az esélye tehát, hogy a Csillagból kilopjanak egy kamerát, kisebb, mint hogy a lovas szobor lépést vált. Szóval, ilyen manusokkal kell nekem együtt dolgoznom. A legjobban talán akkor szerettem az Edömért, amikor megálltunk resztelt májat enni, amit én úgy utálok, mint varjú a rohadt tököt. Hiába mondogattam neki, hogy le fogjuk késni a vonatot, az a szemét csak csipegette a májat, látszott rajta, hogy direkt ízlik neki! Ott gubbasztottunk a Déliben az éjszakás segéd-vágányellenõrök társaságában, a hajnali postavonattal döcögtünk haza. Mikor hazaértünk, az Edömér csak annyit mondott: „De jól esett ez a máj!” (Meg kellet volna ölnöm, már csak azért is, mert a Csillag egészen jó kis helynek tûnt a számomra. Legalábbis a saját életemhez képest…) Két marha nagy mázlija van az Edömérnek – azon kívül, hogy velem összehozta a sors – az egyik, hogy kedvelem, a másik meg, hogy nagyon jól csinálja a dolgát. (Ha azt dolognak lehet nevezni) Azt kérdezik, hogy jön ez ide? Megmondom. Az Edömér az évek hosszú során soha egy szót sem szólt a nõkrõl. Boldogan él a feleségével! Hallottak már ilyet?!

258

Szellemesség – Úgy bizony, szellemidézésre – erõsítette meg már sokadszor a meghívást a Zombi, mert azt hittem, át akar vágni a palánkon. – Minek a szellemeket megidézni? – firtattam tovább, de már untam. – Félsz? – hunyorított gyanakodón a Zombi. – Ne marháskodj, egy szellemtõl?! – kacagtam õszintén – annyi misztikus dologgal találkozom a való világban is, hogy ahhoz képest egy szellem nekem olyan, mint a halott matematikus: se nem oszt, se nem szoroz. – Akkor jössz? – feszítette tovább a húrt a szellemes barátom. – Nõk vannak-e? – tértem perdöntõen a lényegre. – Mint a tenger – csillant fel a Zombi szeme is –, még boszorkányok is vannak közöttük! Éppenséggel boszorkányokat látni nekem nem kellet a Zombi szakkörébe vagy mijébe elmenni, de hátha tényleg lesznek ott jó nõk, gondoltam félárbócon. El is ballagtam, de az volt a baj, hogy nem tudtam rendesen koncentrálni. Ezzel már a Boszi vádolt meg, akinek az volt a határozott meggyõzõdése, hogy nem is hiszek az egészben. – Nem errõl van szó – voltam kénytelen a védekezésre –, csak úgy gondolom, ha a szellemek akarnak valamit mondani nekem, majd megkeresnek. Szerencsére a Boszi nem tudott belenyugodni az én hitetlenségembe, magára vállalta, hogy beszél a fejemmel, de a szeánszon – így hívták a bulit – már nem vehettem részt, azt mondták, hogy megtöröm az erõgyûrût. (Esetleg az aurát, már nem emlékszem pontosan.) Lényeg, hogy a Boszinak formás kis alakja volt, onnantól pedig engem

259

bármirõl meg lehetett gyõzni, meg bárminek az ellenkezõjérõl is. – Szóval nem hiszel? – emelte másodfokra a vádat a Boszi. – Esküszöm neked – mondtam tényleg õszintén –, én lennék a legboldogabb, ha találkoznék egy ufóval, vagy a vállamra szállna egy szellem, legalább biztosan tudnám, hogy léteznek, így meg csak úgy sejtésem van. – Mitõl van a sejtésed ?– bonyolította tovább a szellemes barátnõm. És akkor elmeséltem neki az esetet, amely a kisfiammal esett meg, és amelyet magam is átéltem. Önöket is érdekli? Jól van, elmondom. A tó partján autóztunk tök sötét éjjel a fiammal – tán’ négy éves lehetett –, kilométerekre jártunk a szállodától, ahol laktunk, de a srác elkezdte: „Apa, álljunk meg!” Érdeklõdésemre a kis gazember kifejtette, hogy meg kell keresnie a sündisznót. Elõször arra gondoltam, hogy orvoshoz viszem, de aztán megnyugtattam magam, hát tényleg, csak négy éves, beszél a nagyvilágba. A szálláshelyig hátralévõ úton még legalább háromszor elõjött a sündisznó, a fiam határozottan állította, hogy valakik azt mondták neki, ott lesz a környéken. Innen-tõl pontosabban kell mesélnem, mert most jön a lényeg. A szálloda udvara legalább nyolcvan méter hosszú volt. Én leparkoltam közvetlenül a kapu mellett és már csak kiabálni tudtam a gyerek után, mert elszaladt. Egyenesen egy fenyõ-fához futott – az udvar végébe! – leguggolt és diadalittasan felkiáltott: „Itt van!” – Mi van ott? – Hát a sündisznó! – kacagott boldogan a fiam. – Gyere, feküdjünk inkább le – csitítgattam a srácot, mert azt gondoltam, csak kialussza magát. – Tényleg itt van! Odamentem és tényleg ott volt. Egy élõ, igazi sündisznó!

260

Jól értsük meg: a fiam objektíve nem láthatta és nem is hallhatta a kis tüskést, a szálloda udvarán sem. Hát még a hoteltõl öt kilométerre! Élõ sündisznót sem elõtte sem azóta nem látott, valakik tényleg meg kellet, hogy mondják neki: hé, kisöreg, ott vár rád a fenyõ alatt! – Na látod! – kiáltott fel a Boszi, mint aki máris meggyõzött. – Mit látok? – csodálkoztam, mert tényleg csodálkoztam. – Hogy vannak földön túli jelenségek! – Nem érted, Boszi – szögeztem le határozottan –, akkor és ott átéltem az egészet, tudom, hogy csoda, vagy valami hasonló történt velünk. – Akkor mi a baj? – Semmi – vontam meg a vállam –, én nyitott vagyok a világ dolgaira, szívesen látom majd az ufókat, ha elérkezettnek látják az idõt, hogy meglátogassanak, de nem kergetek délibábot. Ez volt a végszavam. Már ami a szakmát illeti. Mert a sorsdöntõ kérdés még hátra volt, tényszerûen megérdeklõdtem a Boszitól, hogy esetleg – ha minden kötél szakad – megdughatnám-e? – Talán – mondta mosolyogva a lány, és mindannyian tudjuk, hogy ez mit jelent. Aztán a dologból mégsem lett semmi, csak a MATÁV bevételét növeltük, állandóan telefonálgattunk egymásnak, minden egyes hívásnál tovább erõsítve magunkban és egymásban a hitet, hogy legközelebb már biztosan dugunk. Fogalmam sincs, hogy miért nem lett belõle semmi… Egyébiránt volt egy másik ufós élményem is, de annak semmi köze a nõkhöz. Közbevetés: Szeretem, amikor a dolgok így szépen klappolnak, és a párhuzamosok összeérnek a végtelenben.

261

Most jöttem a fogorvostól, ahol mindössze két röpke órán át felváltva hallgattam a váróban a fúrógép vészjósló vijjogását és/vagy egy hatéves kissrác (szegény!) egetverõ bömbölését. A kedvesem azt javasolta, hogy menjek a hivatalos rendelési idõ kezdete elõtt fél órával, de a taxis barátommal az alábbiakra jutottunk: nehogy már az asszony okosabb legyen, mint mi ketten együttvéve! (Megittunk egy kávét.) Ki az a bolond, aki odaállít a kiírt idõpont elõtt!? Szám szerint négyen voltak, az egyikük gyökérkezelésben részesült, külön asszisztenciával. Végig a csillagokat láttam – az idegtõl – meg a kiadó vezetõjének a szakállát, amint éppen hullik kifelé, mert a kézirat még a Holdba’ van. Azért volt egy élményem is. Az ártáblára azt írta ki az a bûbájos doktornõ, hogy fogeltávolítás. Mennyivel kíméletesebben hangzik, mint a foghúzás! (Úgy döntöttem, hogy legközelebb csak a fejemet küldöm el, úgysincs rá szükségem írás közben.)

Csõd A New York Times, ha kell, egy egész oldalt szentel a helyreigazításoknak. Ilyeneket írnak: „Tegnapi számunkban tévesen közöltük, hogy Dánia 1937-ben nyerte el véglegesen tengeri halászati jogának érvényesítési lehetõségét. A helyes dátum: 1938.” (A hasamra ütöttem, nehogy valaki elkezdjen utánanézni!) Nos, ha egy olyan nagy tekintélyû világlap, mint a NYT, hajlandó a hibái beismerésére, én miért ne lehetnék egy kicsit nagyvonalú, bár – mint említettem volt – a férfiember számára nem is létezhet nagyobb lelki lebõgés, mint az, hogy csõdöt mond az ágyban. Pláne, ha ez úgy következik be, mint az alább elõvezetett esetben! Mielõtt belevágnánk, hadd jegyezzem meg elöljáróban, hogy a lebõgések ügyében minden képzeletet felülmúlóan magas a nyilvánosságra nem

262

került esetek száma, mindenki kussol piszkosul. A nõk is, mert azt hiszik, õk a hibásak. Már azon voltam, hogy a Bugyi Bucit betakarom, mint Moszkvát a hó. A Bugyival filozófiai szintre emelkedtünk – vagy süllyedtünk? –, arról vitatkoztunk ugyanis, hogy az ember hány százalékát õrzi meg az emlékeinek. Jómagam azon az állásponton voltam, hogy ez mindegy, de a Bugyi Buci kötötte az ebet a karóhoz. Váltig állította: nem tudhatjuk soha, hogy mennyire emlékszünk az életünkbõl, hiszen, ha tudnánk, hogy mit felejtettünk el, már nem is felejtenénk el. Tudják követni? Merthogy én nem tudtam, ezért is akartam agyonvágni társamat a masszõrségben. Hanem a Dáma a döntõ pillanatban érkezett, már éppen lendült volna a kezem. Különben a Dáma megjelenése mindig mindenütt viharokat kavart, nem csoda hát, hogy az én jobbegyenesem is megállt a levegõben. (Csak annyit mondtam a Bugyi Bucinak, hogy „elég legyen, ha rád nézek!”.) A Dáma pontosan úgy nézett ki, mint egy dáma, ennél jobban nem tudom körülírni. Talán csak annyi különbséggel, hogy fürdõruhában jobban mutatott, mint az igaziak. Egy életem, egy halálom, én megpróbálom, gondoltam, és meg is cselekedtem az ilyenkor szokásos és szükséges intézkedéseket. Fél órát mutatkoztam látványosan a nõ körül teleszívott mellkassal, az ajtón például nem csak úgy beléptem, hanem egyenesen testet öltöttem. Akkor kezdtem el reménykedni, amikor láttam, hogy a Dáma rám se néz. Ezen felbátorodva ballagtam oda hozzá, hogy elõadjam az én szomorú történetemet. Jelesül, hogy a fél karomat hagynám levágatni, ha legalább egyszer ebben a nyomorult életben megkefélhetném. A Dáma figyelmesen végighallgatott, aztán kategorikus határozottsággal közölte, hogy azt nem lehet, mert férje van és õ tisztességes asszony. Nekem ez nem volt érv – hisz’ nem akartam semmit a férjétõl! –, úgyhogy folytattam az ostromot. Ez közelebbrõl az alábbiakat jelentette, nagyvonalakban: a Mátyás-templom megtekintése,

263

csillagtúra a Bakonyban, a déli szél lágy zúgásának hallgatása holdfényes éjszakán. Mindezt persze a Dáma társaságában, de akkor is sok. Közben azért megindítottam a lélektani hadviselést is. Elõadtam a Dámának, hogy XXL-es óvszert kell használnom, de még azok is folyton elszakadnak. A „falu bikája” mintájára megalkottam az „Univerzum Bikája” címet, és azt mindjárt magamnak osztottam ki. Elmeséltem továbbá neki, hogy tulajdonképpen már a Guinness rekordok könyvében volna a helyem, de nem akarok a szexuális furcsaságok fejezetben szerepelni, megvárom, amíg Nobel-díjjal tüntetnek ki. A Dámának nagyon tetszett az efféle duma, mondta is, hogy vele még soha senki nem beszélt ennyire nyíltan és õszintén a szexrõl. – Én már csak ilyen vagyok – bólogattam szerényen, mert tényleg nem akartam túlzásokba esni. Már az összes nevezetes objektumot meglátogattuk, amikor a Dáma azt mondta, hogy „jó, hát jöjjön, aminek jönnie kell”. Azt azonban szigorúan a lelkemre kötötte, hogy a diszkréció számára nagyon fontos, hiszen õ mégiscsak egy dáma. Ennek jegyében mentünk el szaunázni. Ahogy ott csöcsörésztem a zuhany alatt, mindjárt ránk is nyitották az ajtót és egy vidám férfihang az alábbiakat kurjantotta: „Kezit csókolom, Dáma asszony!” (Valami munkatárs volt, de nem tört ki balhé. Ma sem értem, miképpen volt ez lehetséges.) Nekem csak annyiból volt rossz, hogy további két hetet kellett az udvarlással erõlködnöm, a nõ tisztára kiborult attól, hogy oda a diszkréció. Eljött a nap! A Dáma ünnepélyes külsõségek közepette – parizeres szendvics és Kõbányai világos – bevonult a lakosztályomba (2,1x3,4 méter), aholis mindössze másfél óra alatt hagyta magát kipakolni a ruháiból. Percre pontosan addig tartott az udvarlás!

264

– Nagyon csalódott vagy? – kérdeztem tõle laposkúszásban, amikor távozóban volt. – Á, dehogy – sóhajtott mélyet a Dáma –, csak kíváncsi lettem volna, hogy mekkora az XXL-es méret, ha véletlenül feláll.

Tanulni, tanulni, tanulni! Azt magyarázta az a ganyé Potom, hogy egy jeles alkalommal – amikor üzletileg látogatta meg a napfényes Thaiföldet – a vacsoránál egy nõ feküdt az asztalon, a káját róla csipegették, mint beteg a dunyhát. Már ez is elég idegesítõ volt, de a Potom csak folytatta. Azt hazudta, hogy a fentieken túlmenõen a nõk pengét lõttek ki a puncijukból, meg amúgy is, olyan mutatványokat csináltak, amit elképzelni sem lehet. (Azért én megpróbáltam…) Mondtam a Potomnak, hogy ez erkölcstelenség! Hogy én nem lehettem ott! Bosszúból még hozzátette az a szemét, hogy szerinte azokat a nõket direkt kiképzik kefélésbõl. Sok példa akad egyébként a magas fokú képzésre, elég, ha csak a gésákra vagy a maori asszonyokra gondolunk. Utóbbiaknak – bár, talán az elõbbieknek is – konkrétan megmutatják a házasság elõtt, hogy mivel mit kell csinálni. Meg aztán, hogy messzebb ne menjünk, a Káma Szútra is egy tényleges tankönyv, ráadásul nem is akármilyen színvonalon íródott. Mondjuk, olyan teljesítményekrõl nem is álmodozok, mint amilyenre a thai nõk képesek, de egy közepes numera átlagos lebonyolítása szerintem nálunk is elvárható alapkövetelmény. Éppen ezért nem az ördögtõl való gondolat, hogy a nõket – meg persze a férfiakat – fel kellene készíteni a házasságra, azon belül is: a kamatyolásra. Akkor talán nem tartanánk ott, ahol napjainkban, hogy a felnõtt magyar nõk közel

265

harmadának még sohasem volt orgazmusa! A magam részérõl el tudnék képzelni egy „Életmód” elnevezésû tantárgyat. Megtanulnák a fiatalok, hogy miképpen kell táviratot feladni, telefonban bemutatkozni, meg hát szeretkezni is! Bár koromból adódóan már nem sok jelentõsége van, egy utóképzésre (posztgraduálisan) jómagam is beiratkoznék. Távoktatás nem érdekel!

Összeomlás (A: fizikai) – A kopaszodás csak a kezdet volt ám, számos mellékhatással. Merthogy amennyivel kevesebb szõr nõtt a fejem tetején, annyival több bukkant fel az orromban és a szemöldökömön. Megjelentek az õsz hajszálak is – olyan sok már nem tudott, ennyibõl jó a kopaszság –, ezeket eleinte szálanként tépdestem ki, aztán festettem be (ugyancsak szálanként). Pillanatnyilag azokat az õsz világnagyságokat keresem-kutatom, akik deres fõvel is sokra vitték. Rengetegen vannak, de egyikõjük sem pornósztár. Leginkább talán az életmûdíjak átvételekor gyûlnek össze, döntõ többségük filozófia-professzor vagy zenetanár. Sok jót el lehet mondani róluk, ám felszínes ismereteim arra engednek következtetni, hogy az ágyban talán visszafogottabbak, mint a katedrán. A második nagy kihívás a pocak meg az úszógumi megjelenése volt. Mint mindig, ez ügyben is a könnyebb ellenállás irányába indultam el, gondoltam: leszívatom. Áttekintettem a vonatkozó árjegyzéket és kiderült: megszívattak. Akkor elkezdtem hasizmozni, ami tudvalevõleg a világ legfárasztóbb, ugyanakkor legunalmasabb és legfájdalmasabb tevékenysége. Az ember csak hasizmozik, hasizmozik, aztán megeszik egy tál lencsét és máris visszanõtt a pocakja. Most olyan embereket keresek, akik kopaszon, õszülõ

266

(maradék) hajjal és pocakosan is sokra vitték. Rengetegen vannak, de egyikõjük sem pornósztár. (B: lelki) 1. Formás feneke és hosszú, szõke haja volt. Csak hátulról láttam, de elhatároztam, hogy akkor is beszólok neki, ha olyan a feje, mint a kan bulldogé. Nem kellett beszólnom, mert õ szólt be. Ahogy ott álldogáltunk az italautomata elõtt, megfordult és azt kérdezte: „Tudna nekem a bácsi egy kis pénzt váltani?” 2. Ahogy beköltözött a házba (formás lábakon, hatalmas dudákkal), azonnal elkezdtem a támadás koncepcióját kidolgozni. Hamarosan össze is futottunk a lift elõtt, de korán örültem. Egyszerre köszöntöttük egymást, mindketten emígyen: „Csókolom!”

Kerek erdõ Sokat vert engem a sors, bátran elmondhatom, hogy küzdelmes, nehéz életem volt. Az egyik megváltoztathatatlan – fátumszerû – csapásnak tekintem például, hogy a nõk elsöprõ többsége imádja a természetet. Ez a teljességgel megmagyarázhatatlan vonzalom aztán úgy ölt konkrét formát, hogy az erdõt kell járni velük, mindenféle közelebbrõl meghatározott cél nélkül. Kirándulni persze én is szeretek. Az alábbiak szerint: az ember autóval behajt az erdõbe, keres egy kis mellékösvényt, cicerél egy keveset, elszív egy cigit aztán továbbhajt. Az égiek egyetértõ jelét látom abban, hogy egy alkalommal, amikor így jártam el, a tett színhelyén egy teljesen ép pornó újságot találtam. (Komolyan!) Megnyugodtam, mert éreztem, hogy nem vagyok egyedül az én különleges kirándulási vágyammal.

267

Két eset villant ennek kapcsán a kis fejembe, amikor újból a kényelmes aszfaltúton suhant a kocsim. Egyszer a Vakhangya is elment kirándulni a nõjével, de nem választotta ki kellõ gondossággal a helyet, pedig az nagyon fontos, már az elõbb is akartam mondani. Szigorúan tiltott zónának számítanak ebbõl a szempontból – például – az erdészek által használt úgynevezett etetõ utak és a turista ösvények. A Vakhangya az elõbbit vétette el, mert a legnagyobb döngetés kellõs közepette beléjük hajtott – enyhén lendületes kanyarral – egy terepjáró. A barátom kénytelen volt feladni szexuális terveit, rögtön kipattant az autóból és lehúzott gatyával, félig álló dákóval elkezdett a biztosításon vitatkozni a vadgazdaság képviselõivel. Az „Ösvények gyilkosát” keresték az Egyesült Államokban – talán Oklahomában – amikor az egyik nyomozó végre talált egy szexmagazint az újra és újra átfésült területen, pontosan úgy, mint én. Óriási elõrelépés volt ez a nyomozásban, mert – az ujj- és ondónyomok – alapján sikerült beazonosítani az újság boldog tulajdonosát. Azonnal értesítették az elnököt is, hadd örüljön. Kiderült, hogy a manusnak terhes a felesége – akivel amúgy kiegyensúlyozott házaséletet élt –, és csak egy kis könnyebbséget keresett az ösvényen. A halálra vált ürge legfeljebb azzal vigasztalhatta magát, hogy mégsem élt hiába. Az egyik rárántásának nyoma van a Fehér Házban, szexuális életének egy darabkája téma volt még az ovális irodában is!

Ál-álmoskönyv Gyertyák a barlang mélyén. – Elhanyagolom a nõm, kénytelen maszturbálni. Dáriusz kincse. – Cipõvásárlás, feleség számára. Dinnyeföld. – Találkozni fogok a nagymellû eladónõvel.

268

Öreg néne az ösvényen. – Összefutok a spinével, akinek részegen szerelmet vallottam. Baleset. – Felhív az a gyönyörû ápolónõ. Súlyos baleset. – Mégsem hív fel. Hócipõ. – Kirándulni megyünk valami csodálatos helyre. Királyfi. – Ez csak annyit jelent, hogy megjelentem a saját álmomban is. Katonatiszt. – Vacsora a szeretõmmel. Szarvasbõgés, az egyik bika elkergeti a másikat. – Mégiscsak a kopasz hentest választja! Palánk. – A szeretõm is szeretõt tart. Középkori, lovagias párviadal. – Szeretkezés szembõl. Lóistálló, tele tenyészménekkel. – Szeretkezés hátulról. Nyulak. – Szeretkezés össze-vissza. Csobogó patak. – Pisilnem kellene, de nincs erõm felkelni. Forgószél. – Váratlanul betoppan az anyós. Vihar. – Elkísérem a feleségem vásárolni. Napfényes, nyugodt táj. – A valóságban ennek az álomnak nincs megfelelõje! Bronz. – Kefélés egy nõvel. Ezüst. – Kefélés két nõvel. (Még megeshet.) Arany. – Kefélés annyi nõvel, amennyit csak akarok. (Ilyen nincs.) Vidám gyerekhad. – Megdugom végre a fiam óvónõjét. Csodatévõ szellem, kifelé a palackból. – Lesz egy nyugodt napom. (24 óra) Lepattant szoba, keserû szájíz. – Felébredtem.

Utam a csúcsra – Szerintem a Karcsi nem is ivott semmit – mondta a Bú Béla a rendõröknek, és egy ideig úgy nézett ki, hogy agyonverik Azért voltak annyira mérgesek a Búra, mert akkor már

269

kezükben volt a laborerdmény, amely arról tanúskodott, hogy 1984. július 2-án, 3,68 ezrelékes véralkohol szint állt fenn a szervezetemben, amikor közlekedési kihágást követtem el. A nyomozók az elõzményekre voltak kíváncsiak, arról faggatták a Bút, aki engem akart védeni, de egy kicsit túllõtt a célon. Csak tájékoztatásul: a 3 ezreléket már úgy tanítják az orvosi egyetemen, hogy alkoholmérgezés. A 3,5 ezrelékbe általában bele szoktak halni, a 3,68 pedig egy ideig – amíg egy szabolcsi szõlõsgazda fia meg nem döntötte – új országos ifjúsági rekord volt. Könnyû ám szabolcsi szilvapálinkával csúcsot dönteni, próbálta volna meg a srác – mint jómagam – vizezett kocsmai vodkával! De ez mellékes. Nos, az imént ismertetett állapotban beletolattam egy gyönyörû szép, vadonatúj Moszkvicsba. Ma is állítom, hogy nem én voltam a hibás, egy hülyegyerek miatt kellett hirtelen félrerántanom a kormányt, de ezt senki nem hiszi el nekem azóta sem. (Ha már a Moszkvicsnál tartunk, a legbiztosabb józansági teszt, ha megpróbálják kimondani: Moszkvics slusszkulcs. Még józanul sem könnyû) Mármost a nyomozásra azért került sor, mert elrobogtam a helyszínrõl, a nyomomba eredõ rendõrök nem tudtak utolérni (!), néhány óra elteltével önként jelentkeztem a kapitányságon. Hiába magyaráztam a zsaruknak, hogy a szerelem sodort bajba, nem vették enyhítõ körülménynek. Pedig, ha tudták volna, hogy miken mentem keresztül, talán ejtik az ügyet. Az Irénnel álltam akkoriban állandó levelezésben. A nemi életünk lényegileg papíron zajlott, mert minden irományban részletesen elmeséltük, hogy mit csinálnánk a másikkal az ágyban. Jó volt, de mégsem az igazi. Ezért aztán találkozót beszéltünk meg, hogy a valóság talajára helyezzük a papíron körvonalazott álmokat. Hanem az Irén – mint általában – kamatyolás elõtt még ismerkedni akart egy kicsit. Hiába mondtam neki, hogy már minden lényeges dolgot megírtam, be kellett ülni a város

270

egyetlen elfogadható színvonalú presszójába. Emlékszem, Withe Lady-t (Fehér Hölgy) ittunk, ami egy koktél, de nem tudom, mi van benne, viszont marha jól hangzik a neve: vájt lédi. Az Irén hármat ivott – ha jól emlékszem – én meg körülbelül ezret. Addig-addig ismerkedtünk, mígnem teljesen meguntam, otthagytam az Irént a fenébe és elindultam kirándulni. A csillagtúra második állomásán találkoztam a Bú Bélával, és abból lett a rekord. Kár volt ezt annyit nyomozgatni, csak az õsi alapeszményre kellett volna figyelni a rendõröknek: keresd a nõt!

Pofon Amikor a legmagasabb iskolai végzettségem felõl érdeklõdnek, mindig zavarba jövök. Nem azért, mert nincs diplomám, hanem azért, mert nehéz eldöntenem, hogy a három, jogi egyetemen végigszenvedett szemeszteremmel, vagy az úszómesteri tanfolyam sikeres elvégzésével nagyképûsködjek. Általában az utóbbit szoktam elõvezetni, misztikusabban hangzik: „kiemelt fürdõmester”. Ez volt az egyetlen hivatalos okmányom a tanulmányimról, mindaddig, amíg – ugyancsak egy kefélés következményeként – a lakásommal egyetemben, porig nem égett. Az úszómesteri tanfolyam egy határ menti városban zajlott, de ez teljesen érdektelen körülmény ahhoz képest, hogy a tudásvágy miatt kaptam életem egyetlen pofonját. (Édesapám soha nem ütött meg, mert nehézsúlyú ökölvívó létére fel tudta mérni az erõviszonyokat, édesanyám pedig csak a pajeszomat húzta meg néhányszor. A civil pofonokat eleddig – valami csoda folytán – elkerültem. Lehet, hogy majd a könyv megjelenése után pótolok.) – Válasszanak párt maguknak! – kiabálta a Topi, aki a tanfolyamot vezette.

271

Nem tudtam, milyen célból kell ez a párválasztás, de én mindenképpen a Huncutot választottam volna, akármi is a teendõ. Szerencsére kiderült, hogy a vízbõl mentést kell egymáson gyakorolni. Ennek az a lényege, hogy fuldoklót kizárólag hátulról szabad megközelíteni, nehogy nagy igyekezetében a segítségére sietõ embert is lerántsa a víz alá. (Eddig jó, a Huncutot szívesen közelítettem meg hátulról.) Aztán az egyik kézzel meg kell ragadni a bajba jutott haját – nekünk akkor csak jelképesen –, hogy a szája mindenképpen kiemelkedjen a vízbõl és levegõhöz jusson. A másik kézzel át kell karolni, lehetõleg a mellkas tájékán, ’s ebben a helyzetben kitempózni vele a partra. Csodálatos délelõtt volt! Én számtalanszor csöcsörésztem le a Huncutot, õ pedig ugyanannyiszor nyúlkált a gatyámba, pedig az nem is volt szakszerû. Amikor végeztünk, kikászálódtunk a partra. Akartam adni a Huncutnak egy puszit – csak, hogy megköszönjem a szíves közremûködését –, mire fel úgy pofon vágott, hogy csak néztem ki hülyén a fejembõl. Nem nagyon értettem, mert ugye, elõtte a vízben már éppen hogy csak nem tömítettünk, különben minden volt. Csak másnap kérdeztem rá a rejtélyre, ott és akkor ugyanis annyira zavarban voltam, hogy meg sem tudtam szólalni. – Nem rád haragudtam ám – vigasztalt mosolyogva a Huncut –, csak éppen jött a võlegényem. – Akkor viszont adhattál volna egy kicsit kisebbet – mondtam szemrehányóan, de igazából nem haragudtam. A Huncutról az az egy – úgymond mentéssel töltött – délelõtt maradt szép emléknek. Tudniillik a võlegénye is oktató volt a tanfolyamon, csak késõbb kapcsolódott be a munkába. Legalább egy napot még várhatott volna.

272

Álomszép A mai napig úgy alszom, hogy a fejemen van a párna. Laktam egyszer egy néninél, aki állandóan attól félt, hogy megfulladok. Az éj leple alatt beóvatoskodott a szobámba és leszedte a párnát, mire én nyomban felébredtem. Csak nagy sokára sikerült meggyõznöm, hogy hagyjon már nyugodtan aludni, úgyhogy sokat beszélgettünk az éjszaka kellõs közepén. Egyszer megkérdeztem tõle, hogy miért jár minden áldott nap – ha esik ha fúj – a férje sírjához. (Nagyon ostoba kérdés volt, elismerem. Ma már biztosan nem tenném fel.) – A háborúban hozott össze bennünket a sors – magyarázta az a csodálatos asszony –, ápoltam a késõbbi férjemet, hónapokig úgy nézett ki, hogy nem éli túl a repeszek alattomos roncsolását. Ahogy felépült, rögtön megkérte a kezem, de nem hálából, tényleg szerelem volt elsõ látásra. Amikor eszméletlenül feküdt, akkor is azt mondtam magamban, hogy vagy õ lesz a férjem, vagy senki. Végigimádkoztam a lábadozását. Aztán jöttek az oroszok és engem megerõszakoltak, de úgy, hogy közben a võlegényemnek végig kellett néznie, egész idõ alatt a szájában volt a géppisztoly csöve. Nem a megaláztatás vagy a fájdalom volt a legrosszabb, hanem az a tudat, hogy õ is látja. Mondta is utána: már azért imádkozott, hogy inkább lõjék le. Mert tehetetlen volt, mert nem tudott nekem segíteni. Évekig tartott, míg sikerült úgy-ahogy megemészteni a történteket, de elfelejteni nem tudtuk soha, bár csak ritkán beszéltünk róla. Negyven évig voltunk házasok és ez alatt az idõ alatt egyetlen hangos szó sem esett közöttünk. Hát ezért megyek én mindennap a temetõbe, arról álmodozok, hogy egyszer útközben ér a halál. Minél közelebb a sírjához.

273

Mindaz, amit eddig olvastak, történelem – az 1995-ös esztendõvel bezárólag. Akkor megismerkedtem egy nõvel, Évával, aki megváltoztatta az életemet. Azt szoktam mondani: ha nem õ lenne a feleségem, akkor õ lenne a szeretõm. Ennél nagyobb ajándékot egy férfi nem is kaphat a sorstól…. (Csak néhány boldog évet kérek még együtt, semmi mást.)

274

Válasz Terézanyunak

Kedves Terézanyu! Látod, direkt kihagytam neked ezt az oldalt, mert hosszú levéllel szándékoztalak untatni. Mire azonban ideértem, rájöttem, hogy nincs is mit írnom. Ha megtiszteltél azzal, hogy elolvastad a könyvet, tudnod kell, mennyire tisztellek benneteket, lányokat-asszonyokat. Ehelyütt kitüntetõleg is téged. Volt bátorságod megírni a magad könyvét! Az öniróniát értékelem benne a legtöbbre, mert másokon könnyû, magunkon olykor keserû dolog nevetni. Biztos lehetsz benne, hogy fontos volt, amit tettél, nagyon sokan merítettek a soraidból erõt és bátorságot. Ehhez gratulálok neked, és kívánok minden jót! Szia! Sáringer Károly

2002. októberében

VÉGE

277

Tartalom Az idõk kezdetének ködében (vagy miben?) Nõk az uszodában Ballag a katona Utánam, srácok! Általában… Szex a lelke mindennek Ezer apró cikk Válasz Terézanyunak

9 25 93 133 145 185 217 275

A kötet médiatámogatói:

Kiadó Pallas Antikvárium Kft., 3200 Gyöngyös, Kossuth L. út 42. (06-37 311-028) Felelõs kiadó a Kft. igazgatója Borítóterv design © Õri Magdi, 2002; fotó © Czímer Tamás Tipográfia Czímer Tamás (06-20 9532-421), 2002 augusztus. Nyomdai munkálatok MegaPRESS 2000 Kft. Mûszaki vezetõ Kerekes Ferenc, ügyvezetõ igazgató Készült Original-Garamond betûvel, 17,5 ív terjedelemben ISBN 963 9117 89 7