Sáray Bertalan: Az ejtõernyõs fegyvernem ujjászervezése a második világháború után. (Uj Honvédségi Szemle, 1994.No.7. p..73-78. "Ha visszanézünk a messzi-messzi múltba, az elsõ ugrás szép emlék ma már. Ráncos volt csizmánk, buggyos a nadrágunk, Szombathelyen, Pápán jártunk hajdanán. Veszprém és Tapolca, Kaposvár, Budaörs, meg Székesfehérvár, hosszahb állomás, majd Szolnok lett otthonunk sok bolyongás után...” (Egy ejtõernyõs naplójából)
1941. augusztus 20-án a m. kir. "Ludovika Akadémián" avattak hadnaggyá. Avatásunk elõtt néhány hónappal az utolsó éves akadémistákat összegyûjtötték a nagy vívóteremben, ahol Pataky ejtõernyõs százados egy "teljes harci díszbe" öltözött ejtõernyõs katona társaságában, az ejtõernyõs fegyvernemet ismertetõ elõadás után felszólította a jelenlevõket (fegyvernemre való tekintet nélkül), hogy csatlakozzanak az ejtõernyõsökhöz. Ekkor jelentkeztem ehhez a speciális fegyvernemhez magam is, vagy huszonegynéhányúnkkal együtt. Nem vitás, nosztalgiából, mivel a katonai középiskola elvégzése után a repülõkhöz jelentkeztem, de oda nem vettek fel - annak ellenére, hogy az igen alapos orvosi vizsgálatokon megfeleltem. Ugyanis édesapám nem lelkesedett egyetlen fia választásáért, s - mint utólag kiderült - közbelépett. Hozzá kell tennem, ekkor még szükségeltetett a szülõi beleegyezés. Így lettem beosztva végül a másodsorban választott gyalogsághoz, édesapám fegyverneméhez. Pataky százados ismertetése szerint: aki a jelentkezõk közül megfelel az újabb orvosi vizsgán, az utolsó aks-i nagygyakorlatot már az ejtõernyõsöknél hajtja végre, és ejtõernyõs hadnagyként avatják. Ebbõl végül semmi sem lett, mert a Honvédelmi Minisztériumban kitalálták: újonnan avatott tiszt nem kerülhet ilyen különleges fegyvernemhez, elõtte fél évre máshová kell beosztani csapatszolgálatra. Mivel akkor már jól síztem, több versenyt megnyertem a korosztályomban, a hegyivadászokhoz jelentkeztem. Így kerültem Rahóra, a m. kir. 3. hegyivadász-zászlóaljhoz. Választásom sikeresnek bizonyult. Nagyon jó személyi és egyéb körülmények közé kerültem. 1942. május elején innen vonultam be Pápára, a m. kir. "v. Bertalan Árpád" 1. Honvéd ejtõernyõs-zászlóaljhoz. Végül a tanfolyam elvégzése után öten maradtunk Pápán és kaptunk különbözõ beosztást. Én a Kiss Zoltán fõhadnagy által vezetett 3. századhoz kerültem.
MEGALAKULÁS 1948-BAN 1948 júliusában a honvéd vezérkar akkori fõnöke, Sólyom László altábornagy váratlanul magához rendelt és feltette a kérdést: vállalom-e a demokratikus honvédségben felállításra kerülõ ejtõernyõszászlóalj megszervezésében és a továbbiakban a kiképzésében való részvételt? A felszólítást megtisztelõnek, a feladatot érdekesnek ítéltem - és vállaltam. Sokadmagammal a hûvösvölgyi volt Bolyai Akadémia épületében szervezett egyhónapos tanfolyamra kerültem. A tanfolyam végeztével bevonultam a mátyásföldi repülõtérre, ahol Karsay István fõhadnagy tartózkodott a megalakulóban levõ kiképzõkerettel. Karsay fõhadnaggyal már ismertük egymást Pápáról, ahol a háború elõtt együtt voltunk tisztek. A keret többi tagja sem volt ismeretlen, mert õk a volt pápai alakulat tiszthelyetteseibõl verbuválódtak. Talán egy hetet voltunk Mátyásföldön a szervezéssel kapcsolatos teendõkkel foglalkozva, amikor egy újabb parancsra Szolnokra, a repülõtérre települtünk át. ' A keret három tisztbõI: Godó Ferenc, Karsay István, Sáray Bertalan fõhadnagyokból és 14 tiszthelyettesbõl állt - Csordás Károly, G. Szabó, Magyar Miklós, Siklós, Sziklai, Takács F. és Tóth Jenõ törzsõrmesterek; Magyar András, Pados F., Sipos, Trombitás õrmesterek; Pócsföldy Ferenc és
Szõnvi István szakaszvezetõk; Csernyus tizedes. 1948. október 1.-jével e kiképzõkerettel és az idõközben bevonult legénységi állományunkkal együtt megalakult 1. Honvéd Önálló Ejtõernyõsszázad. Pontosan tíz évvel azután, hogy Szombathelyen 1938 õszén vitéz Bertalan Árpád százados parancsnoksága alatt megalakult a m. kir. honvédségen belül az elsõ magyar ejtõernyõs kiképzõ keret, illetve az elsõ magyar ejtõernyõs önálló század... A megalakulás után Karsay István fõhadnagy a HM-be került ejtõernyõs elõadónak, egyben összekötõ tiszt lett a csapat és a HM között. Az önálló század parancsnoka Godó Ferenc fõhadnagy, helyettese Sáray Bertalan fõhadnagy lett. Az általunk készített speciális kiképzési terv szerint megkezdõdött az újoncok kiképzése. Ez pedig az egyéb fegyvernemektõl eltérõen sokkal több testnevelési elemet és az ejtõernyõs ugrássaI kapcsolatos különleges eszközökön való gyakorlást igényelt. November elsõ felében bevonult hozzánk Kiss Zoltán ejtõernyõs százados és átvette a század parancsnokságát. Õ már hadnagy korában tagja volt az 1938-ban megalakult keretnek is. Tagadhatatlanul õ volt a szakma kimagaslóan legjobb ismerõje közöttünk. Karácsony elõtt vonult még be hozzánk Bukod Pál hadnagy, Borbély lstván és Dohányos Pá! szakaszvezetõk s Odor õrmester. Karácsony után az egész század részére megkezdtük a tisztes kiképzést is, gondolván a kora tavasszal megalakuló zászlóaljra. Hozzá kell tennem, hogy a századnak majdnem a fele érettségizett fiúkból állt, sõt volt egy hadapródiskolát járt katonánk is, aki késõbb vezérõrnagyi rendfokozatot ért el. De meg kell még említenem, hogy a század tagjai közül a késõbbiekben volt, akibõl például a Zrínyi Akadémián hadmérnök-tanár lett, olyan is akadt, aki újságíróvá vált. Mindent összevéve, nagyon stramm és tehetséges társaság volt. Miközben folyt az egyre keményebb kiképzés, elõ kellett készíteni az intézkedéseket az 1949 tavaszán sokkal nagyobb létszámmal megalakítandó önálló zászlóalj fogadására és elhelyezésére. A repülõtéren eközben folytak a háborús károkat helyrehozó építkezések, ami szintén sok problémát okozott. 1949. március elején bevonult az önálló zászlóalj idõközben kiválasztott legénysége, s minden kezdõdött elölrõl. Az önálló század feszített kiképzésének eredményeként közülük kerültek ki a zászlóaljhoz szükséges rajparancsnokok, s nem is akármilyenek!
EJTÕERNYÕSÖK NYERTÉK A VÁNDORSERLEGET Már alaposan benne voltunk a zászlóalj kiképzésében, amikor felsõbb parancsra meg kellett alakítani egy két századból álló díszzászlóaljat az 1949. május elsejei díszszemlére. A zászlóalj parancsnoka Kiss százados, az 1. század parancsnoka Sáray fõhadnagy, a 2. századé Godó fõhadnagy lett. Az erre való felkészülés külön munkát jelentett számunkra, mert közben az eredeti kiképzési tervhez is tartani kellett magunkat. Nem sokat aludtunk ez alatt az idõszak alatt. A felkészülés közben hozták tudomásunkra, hogy a díszszemle alakulatai között versenyt írtak ki a HM vándorserlegéért. A verseny lényege az volt, hogy az alakulatoknak a Budapestre való felérkezéstõl kezdve a díszelgés végéig a legszebben felvonuló, az elhelyezési belrend, a kimenõk alatti magatartás, öltözködés stb. tekintetében példamutatónak kell lenni. A különbözõ módon felvonulók (gyalog, gépkocsin, repülõgépen, harckocsival stb.) részére hat serleg volt kiírva. Mi gépkocsikkal vonultunk fel teljes harci díszben, ejtõernyõvel a hátunkon. A kiírás szerint a serlegekért alosztályok versenyeztek egymással, és a serleget az 1. ejtõernyõs század (az én alegységem) nyerte el a gépkocsival felvonulók közül. A serlegen kívül (amelybe a nevemet és az egységern megnevezését belegravírozták) a század minden tagja kapott egy szép Kossuth cimerrel díszített öngyújtót, s az egész század egy kis hordó sört, melyet a szemle után elhelyezési körletünkben azon mód elfogyasztottunk. Ezt követte délután a Gellért szállóban a nagyszabású fogadás. Megjelentek a legmagasabb állami vezetõk is, akik mind a hatunkkal, mint nyertesekkel lekezeltek... Alighogy hazaértünk Szolnokra, megkaptuk zászlóaljparancsnokunkat az úgynevezett, törzstiszti tanfolyamot frissen végzett Gyurkó Lajos alezerdes személyében, s vele együtt vonult be Márton András százados is. Márton Bandi pedagógus lévén nagy segítséget jelentett számunkra, hamar beilleszkedett közénk. Új parancsnokunkról sajnos ezt nem mondhattuk el. Egy alkalommal annyira elmérgesedtek az
ellentétek, hogy írásban voltam kénytelen feljelenteni elöljáró Parancsnokságunknak, a HM Kiképzési Fõcsoportfõnökségnek. Az ügyet kivizsgálandó kiszállt egy ezredes vezette háromfõs bizottság. Én éppen az újoncok szoktató-repülését vezettem két (polgári légiforgalomtól kölcsön kapott) géppel, s valahonnan Püspökladaíny térségébõl rádióztak vissza. A bizottságra láthatóan nagy hatást tett kissé olajfoltos overállom. Végül is még csak azt sem mondták, hogy menjek arrébb. Gyurkó viszont kijelentette legközelebb: "A maga gazdasági érdekei megkívánják, hogy velem jóban legyen, mert ha innen kirúgják, mihez kezd?" Mire én: "Elõveszem az elektrotechnikusi végzettségemet, és mint ilyen helyezkedem el." Mire õ: Hát magának ilyen is van?" Ebben maradtunk.. . Idõközben beköszöntött a vad kánikula, s mi gumicsónakjainkkal vad vízi csatákat vívtunk a reptér melletti Holt-Tiszán. Mindezt rendfokozatra való tekintet nélkül, ez is hozzátartozott szerintem a kiképzéshez...
ÁTTELEPÜLES TAPOLCÁRA Kezdtük magunkat rnár teljesen otthon érezni Szolnokon, arnikor híre jött, hogy a nyár végén Bakonykutiban táborba szállunk, s már nern is jövünk vissza, hanern Tapolcára költözünk. Igy is történt. 1949. augusztus elején jött meg a parancs az indulásra. Kiss Zoli szabadságon volt, mert õ már csak fél lábbal tartozott a mi állományunkba. Ugyanis Magyar Miklós törzsõrmesterrel együtt áthelyezték az õsszel meginduló repülõmûszaki tiszti iskolára ejtõernyõs elõadónak, illetve oktatónak. Az áttelepülést Bakonykutiba kombinált szállítással, illetve menettel kellett végrehajtani. Vasúton indultunk Kápolnásnyékig, onnan gyalogmenetben, különféle gyakorlatok közbeiktatásával és egyszeri beszállásolással (ez Pákozdon történt) értük el táborhelyünket. Ekkor már Gyurkó is megérkezett, s legnagyobb csodálkozásomra rám bízta a zászlóalj további kiképzésének gondját. Mivel a várpalotai harcszerû lõtér a közvetlen szomszédságunkba esett, alkalmam volt többek között a harcszerû éleslövészet megszervezésére és lebonyolítására a zászlóalj összes, tehát nehézfegyvereivel is. Szeptember végére befejezõdött a tapolcai repülõtér ujjáépítése, s mi végre bevonulhattunk uj helyõrségünkbe. Újabb meglepetésként eddigi fõnökünket kinevezték ezredparancsnokká, rninket pedig besoroltak az ezredbe mint elsõ rászlóaljat. Az. ejtõernyõs zászlóaljat egy Tarányi nevü õrnagy, volt olimpiai bajnok birkózó vette át. Szegény közelrõl még ejtõernyõt sern látott. Engem pedig egy Botond nevû fõhadnaggyal ezred-törzsparancsnoknak neveztek ki. Gyakorlatilag rámszakadt a három helyen állomásozó ezred (Tapolca 1. zászlóalj + ezredközvetlenek, Keszthely 2. zászlóalj és Zalaegerszeg 3. zászlóalj) minden gondja, mert rajtarn kívül régi, gyakorlattal rendelkezõ tiszt nem volt az egész ezredben. Életem egyik legmegerõltetöbb idõszaka következett. Motorkerékpárral, autóval, ami éppen volt, rohangáltam a három he!yõrség között, mert valahol mindig megakadt valami. S rnindezt télvíz idején. 1950 januárja nagy hóval és kemény hideggel köszöntött ránk. Parancsot kaptunk egyhetes téli kihelyezés rnegszervezésére, három helyõrségbõl - háromfelé. Az ezred anyaga úgy össze volt keveredve, hogy ésszerû elosztása már a helyõrségekbe való megérkezések óta is nagy gondot jelentett. Végül az általam szerkesztett részletes kihelyezési parancs alapján minden különösebb baj nélkül bbonyolódott le ez a harci feladat is. A kihelyezés alatt az ezredparancsnokság Ajkára települt át, ahol én egyedül - a beosztott segéderõkkel - tartottarn a ”frontot". Gyurkó akkor már ezredes, s mint ilyenkor mindig, ugynevezett “továbbépzésen” volt. Ez alatt az idõszak alatt az ejtõernyõszászlóalj speciális kiképzese csak részben valósulhatott meg. Rengeteg munkám közepette igyekeztem azonban - s ebben a tevékenységemben a régi gárdára számíthattam - hogy az ejtõernyõs szellem ne vesszen ki a zászlóaljból. 1950 tavaszán ismét fel kellett készülnünk az akkor már április 4-i dísszemlére. Az ismét két századra tervezett dísz-zászlóalj parancsnoka én lettem. A zászlóalj nagyszerûen mûködött a felvonuláson, de mivel a szemle alatt a szálláshelyünkön otthon maradt õrség egyik embere agyonlõtte a társát, kiestünk az alakulatok közötti versengésbõl. Meg kell jegyeznem, hogy az õrség tagjai egy általunk ismeretlen alakulat számunkra teljesen ismeretlen katonáiból állt, az ezzel kapcsolatos kihallgatásommal részünkrõl az ügynek nem volt további folytatása. Hozzá kell még azt is tennem, hogy kezdettõl fogva nem bíztunk a telephelyünkre kirendelt idegen õrségben, és egyéni elhatározásból gépkocsijaink mellé ejtõernyõseinkbõl is állítottunk õrséget. Õk azonban a díszszemlére való
elvonuláskor már nem voltak ott. Mindez azonban nem változtatta meg a számunkra igazságtalan és kedvezõtlen döntést.
MEGKAPTUK AZ ELSÕ LI-2-EST Nem sokkal Tapolcára történt visszaérkezésünk után megkezdõdött az ezred nyári kihelyezése. Az alakulatok elvonultak a Kecskemét környéki erdõkbe, s Tapolcán (parancsnokságom alatt) megalakult az Ejtõernyõs Kiképzõ lskola. Végre megkaptuk a LI-2-es repülõgépeinket, amelyek részben Budaörsön, részben nálunk parkoltak, mert akkor már készen volt Tapolcán a: egyik hangár. A zászlóalj tulajdonképpeni intenzív ejtõernyõs-kiképzése ekkor kezdõdött el. Az általam összeállított kiképzési tervezetben a fõ hangsulyt az ugrókiképzésen és az arra való intenziv felkészítésen kívül a lövészetre, a híradó eszközök szükségszerü kezelésére, az egyszerübb robbantások elõkésitésére és végrehajtására helyeztem. A kecskeméti erdõkbõl a zászlóalj századai egyhónapos idõtartamra visszakerültek Tapolcára. Bár az idõszak mindezek végrehajtására elég rövidnek ígérkezett, a tisztek és a katonák leIkesedése és akarása áthidalta a nehézségeket. Végeredményben; ez a felemás elképzelés is eredménnyel járt. Véleményem szerint a jó megoldás az lett volna. ha a zászlóaljat nem szabdalják szét ennyire. A felsõbb vezetésnek érezhetõen nem lehetett kialakult elképzelése az ejtõernyõs-zászlóaljjal, és ez ránk nézve is hátrányos volt. Az ejtõernyõs iskola idõszaka alatt nagyon sok ugrást hajtottunk végre. Sajnos, lévén az ejtõernyõzés "veszélyes üzem", történtek kisebb balesetek, sõt - sajnos - egy haláleset is. Meg kell említenem, hogy Karsay Pista, aki akkor százados volt (idõközben mindketten elõléptünk századossá), Budapesten a rendõrség raktárában mintegy 500 darab érintetlen - valószínüleg soha nem használt - zöld színû, amerikai eredetû ejtõernyõs-kupolára talált. Ennek birtokában ötlöttünk ki, hogy ezekbõl nagyon használható, kizárólag bekötött (kényszer-kioldásos) ugrásra alkalmas "csapaternyö ' készíthetõ. Mûanyagból voltak a kupolák, zsinórzatukat azonban a belépõnél körben levágták. Úgy gondoltuk, hogy az akkor még müködõ székesfehérvári régi honvédségi ejtöernyõkészítõ és javító mûhelyben egy nagyon használható kétzsákos Heinecke-Hesch ernyõre teszünk javaslatot. Ötletünket elfogadták, így az ernyõk 1950 elsõ felében el is készültek. A továbbiakban a bekötött ejtõernyõs ugrásokhoz ezt a típust használtuk. A zuhanóugásokat változatlanul az orosz eredetû PD-6os típussal hajtottuk végre. A nyár folyamán különféle elõjelekbõl már észleltük, hogy az õsszel továbbköltözünk Tapolcáról. Miután a kaposvári ezred parancsnoka meglátogatta az ejtõernyõs tanfolyamot, már nem volt vitás, hogy hová települünk át. .. . . AZ ÚJABB I-IELYORSEG: KAPOSVAR 1950 szeptemberében Tapolcán összegyú'lt a zászlóalj. Parancsnokságom alatt megkezdtük az átköltözködést Kaposvárra. Sok gondot okozott a beépített gyakorlóeszközeink áttelepítése, de azután ezt is megoldottuk. A kaposvári ezred parancsnoka, Újvári ezredes nem nagy lelkesedéssel fogadott bennünket. Zászlóaljunkat külön, az úgynevezett volt tüzérlaktanyában helyezték el. A repüléssel kapesolatos gyakorlataink végrehajtására az épülõfélben levõ taszári repülõtereket jelölték ki. A repülõtéren akkor még csak a beton-leszállópálya volt készen, mellette egy felvonulási épület állt. Itt helyeztük el az õrséget, amikor gépeink ott parkoltak (egyébként az ideiglenes állapotok miatt Budaörsön tartózkodtak). Elmondhatjuk, hogy az uj taszári repülõtér elsõ katonai alakulata az ejtõernyõs-zászlóalj volt. Mivel a zászlóalj kiképzése nagyon sokban eltért a gyalogezredétõ, alapjában véve nem sok közünk volt egymáshoz. Azaz nem sok lett volna, ha Újvári ezredes állandóan bele nem szúl a dolgainkba. A hajózó étkezési nõ-mától kezdve gépkocsijaink mozgathatóságán keresztül még azt is meg akarta szabni, hogy az ugrócsizmát mikor vehetjük fel és mikor nem... Jellemzõ a következõ eset is. 1951. január vége felé váratlanul helyõrségi riadót rendeltek el. Kiderült, hogy a vezérkar akkori fõnöke, Batta vezérõrnagy tartja a szemlét. Batta maga nem, de a "sleppje", amely zömmel volt jutasi végzettségû, idóközben tiszti rendfokozatba került emberekbõl állt, annál jobban értett ahhoz, hogyan le•et megtalálni az esetleges hiányosságokat ilyen esetben. Szorgos vizsgálódás után sem találtak azonban az ejtõernyõszászlóaljnál hibákat.
A riadót követõ hajnali tiszti gyûlésen Batta vezérõrnagy kijelentette: az egész helyõrségben csak az ejtõernyõs-zászlóalj volt azonnali bevetésre felkészítve. Ez a kijelentés a "Tito láncos kutya" idõszakban nagy horderejûnek számított. Ujvári ezredes ezt végképpen nem tudta megemészteni, s amit én már korábban is sejtettem, mindent elkövetett a leszereltetésem érdekében. Ez, mint utólag kiderült, nem kerülhetett nagy megeröltetésébe, mert Farkas Mihály, az akkori honvédelmi miniszter elvtársa és jó ismerõse volt. Parancsnoki tevékenységem utolsó felvonásaként még elkészítettem az induló ejtõernyõs tiszti tanfolyam kiképzési tervezetét, s beindítottam. 1951. február 21-én végrehajtottam életem utolsó ejtõernyõs ugrását, majd l951. március 1-jén leszereltek. Az ejtõernyõszászlóalj további sorsáról csak utólag értesültem. Története sokak elõtt ismert, megírása nem az én feladatom. . RÖVIDEN EGYKORI BAJTARSAIMRÓL Úgy érzem, végezetül meg kell említenem az 1948-ban megalakult ejtõernyõs kiképzõkeret tagjainak ismert utóéletét. Kiss Zoltán századost, mint már említettem , az ejtõernyõs-zászlóaljtól 1949 õszén áthelyezték a szervezés alatt álló repülõtiszti iskolára ejtõernyõs elõadónak; s vele együtt helyezték át Magyar Miklós törzsõrmestert (1963.november 13-án a magyar ejtõernyõsök közül elsõként ugrotta meg az 1000-et, majd 1971 júliusában 1882. ugrásával búcsúzott az aktív ejtõernyõzéstõl és a hivatásos katonai szolgálattól. (Azóta nyugállományú alezredes, ám 74 éves korában még újra ugrott ejtõernyõve! - a szerkesztõ.) Kiss százados 1951 õszéig .szolgált a fõiskolán, akkor koholt vádak alapján hadbíróság elé állították. Az elmarasztaló ítélet nyomán 1952 tavaszán kivégezték. Feleségétõl és három kiskorú gyermekétõl szakította el mártírhalála. A Magyar Ejtõernyõsök Bajtársi Szövetsége javaslatára és kezdeményezésére 1992-ben rehabilitálta a honvédelmi miniszter, és alezredessé léptette elõ. Emlékét az ismert 301-es parcella mellett emléktábla õrzi. A Szolnoki Repüiõtiszti Fõiskola ejtõernyõs tanszékén fényképe és emléktáblája van Karsay István századost, majd késõbb õrnagyot tudtommal 1953-ban szerelték le. Ezt követõen röntgentechnikus lett. Ismereteim szerint az 1970-es évek végén halálozott el. Godó Ferenc fõhadnagyot még 1949 õszén, a bakonykuti kihelyezés alatt letartóztatták, állítólag demokráciaellenes kijelentései miatt. A hadbíróság elítélte (állítólag) két évre. Tövábbi sorsáról csak hézagosan van tudomásorn. A kiképzõkeret korábban tiszthelyettesi rendfokozatban levõ tagjai közül sokan különféle tiszti rendfokozatokat értek el, több-kevesebb ideig szolgáltak a hadseregben. A természet rendje szerint idõközben számosan elhaláloztak. Sokukkal azonban az ejtõenyõs bajtársi találkozókon még ma is összejövök. Magam 1951-ben történt leszerelésem után az akkor szokásos "jutalomban" részesültern. Internálás, lefokozás, családomtól való elszakítás. Sok tudást és energiát megkívánó s az ejtõernyõs csapat érdekében kifejtett munkámnak akkor ez lett az elismerése. Negyven évvel késõbb a HM rehabilitált, és visszakaptarn századosi rendfokozatomat. 1992-ben a honvédelmi miniszter korábbi érdemeimre való tekintettel elõléptetett alezredessé és megadta számomra az egyenruha esetenkénti viselésének jogát is.
