Sarah Turnbull. Kezdjük újra Párizsban!

Sarah Turnbull

Kezdjük újra

Párizsban!

Ulpius-ház Könyvkiadó Budapest, 2005

A fordítás alapjául szolgáló mű Sarah Turnbull: Almost French. A new life in Paris

Fordította Kovács Attila Szerkesztette Huszti Gergely Borító Tabák Miklós Copyright © SarahTurnbull 2002, 2003 Hungárián translation © Kovács Attila, 2005 © Ulpius-ház Könyvkiadó, 2005 www.ulpiushaz.hu ISBN 963 7253 64 5

Anyának és apának Et, bien sûr, pour Fred

ELŐSZÓ

Egy kalandokkal teli, feledhetetlen évben reménykedtem, amikor elindultam Ausztráliából. Ehelyett egy új életet kaptam. Tévériporteri állásomat felfüggesztve, kivettem egy év szabadságot Sydneyben, hogy körbeutazzam Európát. Ha most nem vágok bele, sosem fogok – nógatott egy belső hang. De huszonhét éves fejjel már nem kívántam ifjúsági szállók körül kódorogni. Izgalmas idegen kultúrákat akartam megismerni, szabadúszó újságíróként dolgozva Kelet-Európában, s keményen odamondogató, leleplező sztorik kavarogtak már előre a fejemben. Bukarestben ismerkedtem meg Frédérickel. Olyan gyönyörű álangol kifejezésekkel élt, mint „lábtenyér” a talp helyett, sármos volt, fantáziadús és bonyolult – egyszóval nagyon francia. Amikor felvetette az ötletet, hogy látogassam meg Párizsban, addig haboztam csak a válasszal, amíg meg nem bizonyosodtam róla, hogy komolyan gondolja. Miért is ne? Hát nem erről szól az utazás; megragadni minden kínálkozó alkalmat, olyan dolgokat művelni, amiket normális esetben nem tennél meg, elfogadni a váratlan fordulatokat? Ez a párizsi kirándulás több mint nyolc évvel ezelőtt volt. Azóta – négy hónap kivételével, amikor folytattam a körutazást – folyamatosan itt élek. A város és a kultúra ismerős volt számomra – legalábbis akkor azt hittem. Gyerekkoromban végigjárta a családunk Franciaországot egy kis lakókocsival, és ámulva bámultam a csokoládékat és sajtokat. A középiskolában franciát tanultam, és láttam néhány filmet Truffaut-tól és Resnais-től, amelyek rejtélyesnek és európainak tűntek számomra, bár nem tudtam megmondani, miért. Tizenhat éves koromban Angliában éltünk egy évig, ahonnan többször átruccantam Párizsba. Ezek az élmények lassan összeadódtak, és kialakult bennem egy kép Franciaországról és a franciákról. Aztán, amikor jó tíz évvel később találkoztam Frédérickel, megrohantak ezek az emlékek, s amikor elérkezett Párizsba költözésem ideje, biztos voltam benne, hogy a beilleszkedés nem tart tovább néhány hónapnál. Akkori naivságom fanyar mosolyt csal most az arcomra. Igazság szerint majdnem minden feltevésem hibásnak bizonyult Franciaországgal kapcsolatban. Aligha kell ecsetelni, hogy egész más valahol élni, mint turistaként odalátogatni. És mégsem árt hangsúlyozni ezt a nyilvánvaló tényt, különösen ha Párizsról, a világ leglátogatottabb városáról van szó. Buta fejjel azt hittem, hogy a kisujjamban van, miután itt töltöttem tinikoromban pár éjszakát egy kamra nagyságú hotelszobában, és egy nyáron át kirt szopogattam a kávézóteraszokon egy francia fickóval. De a tanulási folyamat a vártnál jóval nehezebbnek bizonyult. A Franciaországban megismert társasági szabályok nem csupán eltértek az ausztráloktól, de homlokegyenest ellenkeztek azokkal. Hosszú ideig képtelen voltam megérteni a franciákat, és őszintén szólva ők is így lehettek velem. A ruhám, a mosolyom – még az is, hogy mennyit iszom – elkülönített tőlük. Az első évben a vacsorameghívások könnyes tortúrává váltak számomra. Itt voltam én, a magabiztos huszonnyolc éves, aki cafatokra tépett önbizalommal, szétkenődött szempillafestékkel az arcán bőgőszeánszokat tart, bezárkózva valamelyik klotyóba. Nem csak könny és kínszenvedés volt, persze. Ha Franciaország nem is tudott mindenben megfelelni a várakozásaimnak, a valóság sokkal gazdagabbnak, ezerszer jobbnak bizonyult, mint a bennem élő álságos kép. Újságírói munkám lehetővé tette számomra, hogy a híres francia divattervezőktől a mesterszakácsokig sok érdekes embert megismerjek. A magánéletben is fejest ugrottam az ismeretlenbe. Eressz össze egy nagyon francia pasit egy

akaratos, Sydneyből jött csajjal, és igen látványos, néha pedig egészen vicces kulturális csattanók tanúja lehetsz. Ha egyetlen szóval kéne franciaországi életemet jellemezni, azt mondanám: „kalandos”. Minden pillanata eleven volt, a zsigereimig hatoló. Nem kétséges, hogy sok, idegenben élő ember ugyanezt mondaná. De van valami, ami megkülönbözteti ezt az országot a világ többi részétől. Nem ismerek még egy helyet, amely egyszerre volna ilyen elbűvölő és lehangoló, ennyire ismerné a világot és saját helyét benne, s mégis ennyire elszigetelten állna. Egy országot, amit így áthatna a nosztalgia; úgy tűnik, a nagyszerű múlt – ragyogó vívmányaival és eredményeivel – nemcsak gazdagítja a francia népet, de teherként is ránehezedik. Franciaország olyan, mint egy idegőrlő, szeszélyes szerető, hol mennyei magasságokba repít, hol pokoli mélységekbe taszít. Egyik percben szenvedélyesen szereted, a másikban dühös vagy rá, és legszívesebben szájon vágnál egy nyegle eladót vagy egy beképzelt hivatalnokot. Igen, ez afféle se veled, se nélküled kapcsolat. De annyi titok, vágy és séduction (francia specialitás) lengi át, hogy a szíved mindig visszahúz hozzá. Innen, ahol Párizsban írom ezt, vibráló háztetők karéját látom, néhány narancssárga kéménysapkát, pár régi, görbe ablakot, meg hatalmas eget. Bár itteni viszonylatban semmi különös nincs ebben, számomra rendkívül értékes ez a kilátás. Arra az időre emlékeztet, amikor mindez hiányzott, amikor egy másik lakásban éltünk) ahol közel se voltam ilyen boldog. Mintha egy egész emberöltő telt volna el az első nehéz franciaországi évek óta, és valaki más élte volna végig ezt az időszakot. Annyi minden megváltozott közben, beleértve bizonyára engem is. Igazság szerint, amikor írni kezdtem ezt a könyvet, komoly gondot okozott, hogy visszarepítsem magam azokba az évekbe. Nem tudom, miért volt ez olyan bonyolult. Vagy nem emlékeztem, vagy tudat alatt nem akartam emlékezni azokra az időkre, de az is lehet, hogy mint újságírót lebénított a gondolat, hogy egyes szám első személyben fogalmazzak. Valószínűleg mindhárom együtt. Napokig, hetekig ültem és bámultam gyöngyházszürke égboltom négyszögletes darabkáját. Ihlet gyanánt régi fotókat nézegettem, elolvastam a korai cikkeimet, és Anya is elküldte az összes levelet, amit Franciaországból írtam, s amiket gondosan megőrzött. Fokozatosan visszatértek az emlékek, egyre élesebbek és tisztábbak lettek, amíg ott nem láttam magam azon a majdnem nyolc évvel ezelőtti nyári napon, ahogy szafarisortomban és lapos, klaffogó szandálomban Párizsba érkezem, tele izgalommal és aggodalommal, nem is sejtve, mekkora döbbenetet vált ki az öltözékem minden magára valamit is adó francia férfiban. És hirtelen megelevenedett minden, mintha csak tegnap történt volna.

1 Én nem ilyen vagyok. Az útlevélvizsgálatra váró sor türelmetlenül hullámzik a Charles de Gaulle repülőtéren. Romániai járatom egyszerre szállt le egy Maliból érkező géppel, és átkozom a pocsék időzítést, mert estére se végzünk ebben a tempóban. A francia rendőrök alaposan megnézik a kelet-európai és afrikai útleveleket, és rengeteg kérdést tesznek fel. A sor nem is igazi sor, inkább egy összegubancolódott csomó, és én valahol a közepén állok, színes fejkendőkbe és buggyos köpenyekbe csavart nők, és magas, izmos férfiak gyűrűjében. Kékesfekete arcuk csillog; forró és fülledt a levegő. Újabb utasok özönlenek ki a gépekből, és egyre jobban és jobban összepréselődünk, ruhánk és bőrünk egymáshoz tapad. Én nem az a fajta csaj vagyok, aki földrészeket szel át, csak hogy találkozzon egy pasival, akit alig ismer. Elhatározom, hogy megosztom néhány gondolatomat az útlevélellenőrrel – teszek néhány építő javaslatot –, feltéve, ha odaérek végre az ablakhoz. Például hogy nem lenne-e jobb, ha a munkájára koncentrálna ahelyett, hogy ráérősen cseverészik a kollégájával? És hogy a franciák sose hallottak azokról a kordonokról, amelyek szép kígyóvonalba rendezik a sorban állókat? De a fickó alig pillant rám, lepecsételi az útlevelemet, és nyájas mosollyal közli: „Bonne journée, Mademoiselle”, és a sok várakozás után hirtelen kibuggyanok a présből, és hivatalosan is Franciaországban vagyok. Párizs nem is szerepelt az útitervemben. Egy űrhajóban vagyok. Az Egyes terminál egy galaktikus gömb, amit átlátszó csövek szelnek keresztül-kasul, különféle irányokba repítve az embereket. Én egy felfelé menőt választok. A lélegzetelállító modernséget a hely általános lepusztultsága ellensúlyozza. Ha ez egy űrhajó, akkor igencsak elavult modell. Legfelül, egy futószalagra köpülődnek ki a csomagok, ami hol megáll, hol újra indul. Újabb végtelennek tűnő várakozás után előbukkan rongyos, kék hátizsákom. És mégis itt vagyok, hogy lássak egy francia pasit – sőt hogy nála is aludjak –, akivel talán ha összvissz negyvenöt percet beszélgettem. Szétnyílnak az üvegajtók. Letolom a rámpán a csomagszállító targoncát az érkezési csarnokba. Kíváncsi vagyok, felismerem-e rögtön a srácot. Két hónap telt el a találkozásunk óta. De meglepetésemre senki nincs a tömegben, aki akár csak távolról is emlékeztetne a fejemben villódzó fényképre. Lassan odakormányozom a kocsit egy jól látható padhoz az üvegajtó mellett. Nyomasztó érzésem támad. Ez őrület.

Egyre erősödik bennem a balsejtelem, s miközben megejtek pár sikertelen telefont, annyira lanyhul a lelkesedésem, hogy már azt is kezdem elfelejteni, mi tetszett a fiúban eredetileg: hogy másnak látszott, mint a többiek, egyetlen pasira se hasonlított, akit eddig ismertem. Egy hete volt a legrosszabb, amikor felhívott, hogy egyeztessük az érkezésem idejét. Egy újabb kínos telefonbeszélgetés, hosszú szünetekkel és félreértésekkel szabdalva, ami azt a gyanút ébresztette bennem, hogy talán más gond is van a nyelvproblémán kívül. Az persze csak ront a helyzeten, hogy elég gyenge az angolja, az én franciám meg egyenesen pocsék. Az isten szerelmére, még kommunikálni se tudunk, morogtam magamban. Miről fogunk mi egy teljes héten át trécselni? Tíz gyötrelmes perc után elköszöntem tőle, ő meg azt mondta, „csókollak”, amitől összerándultam. Micsoda kéjenc! Pedig ha jobban odafigyelek az iskolai franciaórákon, emlékezhettem volna rá, hogy ezt a fajta köszönést a nővérének vagy a nagyanyjának is mondhatja Franciaországban az ember, de én most is csak arra tudok gondolni, hogy milyen hülyén hangzott a telefonban. Áporodott és füstös a levegő a Charles de Gaulle repülőtéren. Mintha egy hatalmas iskolai klotyóban lennénk egy cigizőszeánsz után – a csorba fehér padlócsempét cigarettacsikk borítja mindenütt. Fáradt utasok botorkálnak ki az üvegajtón. Próbálok nem túl gyakran a tömegbe bámulni. Lassan vánszorognak a percek, s én újra meg újra végigpergetem magamban a két találkozásunkat, minden szögből megvizsgálva. Őt néhány napra küldték Bukarestbe valamilyen ügyvédi megbízatással. Én szabadúszóként riportereskedtem éppen, és összefutottam egy régi egyetemi barátommal, Simonnal, aki átköltözött Romániába dolgozni. A harmadik napon Simon megemlítette, hogy itt van a városban néhány francia srác a cégük párizsi irodájától, akik valamilyen privatizációs ügyben adnak tanácsokat. Volna kedvem velük vacsorázni? Tízen zsúfolódtunk össze az asztal körül a libanoni étterem teraszán, ami a Bukarestben élő külföldiek kedvenc törzshelye volt. Mint kiderült, az egyik francia vendég mellé ültem. „Frédéric vagyok Franciaországból”, mondta köszönésképpen, nekem meg vissza kellett fognom magam, hogy rá ne vágjam: „na, ne viccelj”, mivel nehéz lett volna elhibázni a srác nemzetiségét. Arcán ápolt barkó. Pulóvere hanyagul a vállára vetve, bőre egyenletesen lebarnulva, mint oly sok európainak. Fakó selyemsál a nyakában, amitől úgy nézett ki, mint egy tizenkilencedik századi festő. Vacsora alatt megfigyeltem, hogy a szeme sárgásbarna, s a keze finom és manikűrözött, ami mellett az én ráncos, körömrágta mancsom úgy festett, mint valami horrorfilmkellék. Miután befejeztük az evést, pipára gyújtott, amit nagyon viccesnek találtam. „Nem ismerek senkit száz év alatt, aki pipázna”, élcelődtem, amitől elborult az arca. Másnap volt a francia fiúk búcsúestéje Bukarestben, mielőtt visszautaztak Párizsba. Megint együtt ment a csapat vacsorázni, ezúttal egy olasz étterembe. Ők érkeztek utolsónak, de elegánsan kimentették magukat: jól nevelt diplomaták módjára körbejárták a hosszú asztalt, kezet ráztak minden fiúval, s jobbról-balról megpusziltak minden lányt. Úgy rémlett, mintha Frédéric bizalmas pillantást vetne rám, vagy csak képzelődtem? Megint beszélgettünk. Felmerült pár személyes téma, de egyiknek sem jártunk a végére. Harminchat éves és egyedülálló, tudtam meg. Nem kérdeztem többet, nem akartam tolakodónak tűnni: túlzottan érdeklődőnek. Mire a végén csapatostul átmentünk egy ír kocsmába, kiderült, hogy az ápolt, európai külső meglehetősen bohém személyiséget takar – egy olyan ügyvédet, aki imád festeni, miközben súlyos színvakságban szenved. Szarkasztikus humor lapult a jól nevelt udvariasság mögött. Elárulta nekem, hogy szereti az átverős tréfákat, imádja a flancos jelmezbálokat, és szeret érdekes jelmezeket készíteni. – Mint például? – kérdeztem. – Hát tartottunk egyszer egy szilveszteri bulit, ahol esprits de la forét-nek, vagyis erdei szellemeknek öltöztünk. Valami olyat akartam készíteni, ami valósághű, de különleges is egyszerre. – Elmesélte ezután, hogyan kutatta végig az erdőt, s bukkant rá egy hatalmas

kiszáradt fatörzsre. Tél volt, nyirkos volt a hely, és a fatörzs „legalább száz kilót” nyomott. Miután egy kölcsönkért teherautóval, barátai segítségével sikerült hazavinnie a tuskót, négy napot töltött azzal, hogy kivájja a belsejét, és megpróbálja kiszárítani egy hajszárítóval. De a fa még így is túl vastag és nehéz volt ahhoz, hogy járkálni tudjon benne, ahogy tervezte, ezért beszerzett egy régi rokkantkocsit az egyik antikvitásból. A parti éjszakáján Frédéric végig egy tolószékben ült, a kivájt fatörzs nyirkos fekete homályában, ahol nyüzsögtek a pókok és a bogarak. Nevettem, bár nekem egész más elképzelésem volt egy jól sikerült partiról. – Jól érezted magad? – Hát persze, terrible volt! Mindenki azt hitte, hogy a dekorációhoz tartozom, és nem szólt hozzám senki! – emlékezett kuncogva Frédéric, és eszembe jutott, hogy a „terrible” szörnyen jót jelent franciául. – Olyan terrible volt – ismételte meg kissé sután, megpróbálva angolosan ejteni a szót, rövid „i”-vel a „terreeble” helyett. Trécselés közben felfedeztük, hogy mindketten imádunk repülni, és mindketten elég feledékenyek vagyunk ahhoz, hogy a nélkülözhetetlen okmányok (jegy, útlevél, pénz) nélkül jelenjünk meg a repülőtéren. De míg én nem indulok el sehova útikönyv nélkül, Frédéric kalandjait színesíti, hogy kórosan iszonyodik mindennemű tervezéstől és előkészülettől. Ettől aztán káosz lesz az élete, mesélte nekem, hol az üzemanyag fogy ki az autósztrádán, hol a hitelkártyáját felejti a bankjegyautomatában, hol piszkos zoknikkal a fején és a kezén vág neki a hegyeknek Kasmírban, mivel nincs nála kesztyű meg sapka. Ahogy a búcsúzkodáshoz készültünk, Frédéric felém fordult, s hirtelen nagyon komoly lett az arca. Ekkor vetette föl az ötletet. Nem akarok Párizsba jönni? Franciaország nem szerepelt az útitervemben. Mostani körutazásomnak új helyek felfedezése volt a célja, és Párizsban már jártam. Románia után Londonba akartam repülni, hogy megpróbáljak valamilyen alkalmi munkát keresni az Ausztráliában begyűjtött tévés kapcsolatok révén. Régi barátnőmnél, Sue-nál akartam meghúzni magam, aki egy éve költözött oda. De Frédéric meghívásának hatására gyorsan megváltoztattam a tervem. Az igazat megvallva örültem, hogy újra találkozhatunk. Mindketten éreztük a szikrát, ez nyilvánvaló volt. London és a munka várhatott. – Ja, persze, az klassz lenne. Úgy értem, jól hangzik. Ahogy teltek-múltak a hetek Romániában, Párizs kezdett egyre vonzóbbá válni, és nem csupán Frédéric miatt. Nem mintha nem éreztem volna jól magam Bukarestben – nagyon is szerettem ott lenni. Kavargó cigányszoknyák, kóbor kutyák, önérzetes hazafiak, lezser művészek és megbízhatatlan liftek színes kavalkádja ez a város. Napokat töltöttem a régi zsidó negyed macskaköves sikátorainak felfedezésével, térdig jártam a mocskos olajfestmények között az állami képtárakban. Simon révén rengeteg emberrel találkoztam. Minden este kiruccantunk, ittuk a román vöröset, és élveztük azt a felszabadító érzést, hogy új barátokra lelhetünk távol az otthontól, egy ilyen isten háta mögötti helyen. De Romániában a legegyszerűbb feladat megoldásához is a bürokratikus akadályok tömkelegén kell átverekedni magad. A kommunisták által elvett házak és földek visszaigénylésének nehézségeiről szóló húszperces tévéfilmem előkészítése és leforgatása majdnem három hónapig tartott. Az emberek posztkommunista melankóliája alaposan lefárasztott a munka végére. Simon lakásától alig egy saroknyira állt Ceausescu legendás hírű palotája – nyilvánvalóan a világ legnagyobb épülete a Pentagon után. Úgy festett, mint egy sztálinista esküvői torta, amit több kilométer olasz márvánnyal és kristálycsillársorral béleltek ki. Csikorgó ellentét feszült e leplezetlen pazarlás és a könyörgő szemű, vézna, kicsavarodott kezű-lábú utcakölykök között. A románok többsége, akiket meginterjúvoltam, elgyötört, megtört ember volt. Mire a tévéfilm dobozba került, készen álltam egy kis levegőváltozásra. A párizsi meghívás olyan volt, mint egy napfényben tündöklő gyémánt, csalogató és bűnre csábító. Igen, London és a munka határozottan várhatott.

Harminc perc. Harminc perce várok! Még mindig nincs ismerős arc a tömegben. Kinyitom a Mediterrán Európa Lonely Planet útikönyvemet, és olvasni kezdem a francia történelem rövid összegzését, laza nyugalmat színlelve. Valójában rég elpárolgott már a csapjunk bele mindenbe hátizsákos-bátorságom. Úgy kavarognak bennem a gondolatok, mint hópelyhek a hóviharban, összekeverve a racionálist az irracionálissal. A „csókollak”-os telefonhívás óta egyfolytában azon törtem a fejem, hogy bölcs dolog-e Párizsba jönni. Ami egyre inkább elkapkodott lépésnek tűnik, tekintve, hogy milyen keveset tudok erről a fickóról. Mi van, ha csak álca a sármos megjelenés? Honnan ' tudjam, hogy nem valami pszichopata vagy sorozatgyilkos? Még be is vallotta, hogy gondjai vannak. Második esténket töltöttük együtt Bukarestben, és arról cseverésztünk éppen, hogy mennyi gonddal jár, ha rendetlen és feledékeny az ember, amikor Frédéric hirtelen elkomolyodott. – Nem, szörnyű voltam régen, tényleg elviselhetetlen – mondta. Aztán derűs lett az arca, furcsán derűs, jövök rá így utólag. – Most már mániákus vagyok – mondta nekem. Pontosan ezeket a szavakat használta. Akkor nem törődtem vele, hiszen nem egy nyelvet beszéltünk. Nem nagyon tudtam, mit feleljek, ezért csak annyit mondtam: „Elég bonyolultan hangzik”, ő meg elvigyorodott, mintha megdicsértem volna. De legalább Sue itt lesz néhány nap múlva Párizsban, nyugtatgattam magam. Majd ő megment, vagy ha kell, jelenti az eltűnésemet (mármint ha Frédéric előkerül egyáltalán). Egy héttel az indulásom előtt felhívtam Sue-t Londonban. Huszonhét éves felnőtt fejjel gardedámra volt szükségem. Találkozzunk a jövő hétvégén Párizsban, könyörögtem, kiszámítva, hogy akkor csak öt napig kell egyedül lennem a francia mániákussal. Sue meg volt lepve – amikor utoljára beszéltünk, épp az egekben jártam. Komoly gondot okozott neki, hogy követni tudja az érzelmi rohamaimat. Örömsikolyok hallatszanak az érkezési kapu felől, kirángatva ezzel gondolataimból. A rokonok egy nagyjából korombeli lányt rajzanak körül, csókokkal halmozva el az érkezőt. Nyilvánvaló, hogy a csaj háti-zsákozott egy darabig, látszik az ápolatlan külsején. Amiről eszembe jut, hogy valószínűleg nekem sincs az a kiköpött modellkülsőm. Egy nappal a bukaresti elindulás előtt leállt a városi vízellátás. A hatóság nyilván előre figyelmeztette a lakosságot, de én akkor se értettem volna a bejelentést, ha hallom. Negyvennyolc órája nem zuhanyoztam, és a hajam kókadt lófarokban csüng – minthogy a hajmosást az indulás napjáig halogattam. Ennyit a stílusos belépőről a világ legfényesebb fővárosába. De a lehetőségekhez mérten megtettem minden tőlem telhetőt, egy kis sminket kentem magamra, sőt még a farmeringemet is kivasaltam. És legalább a sortom tiszta. Ja, és a kedvenc szandálom van rajtam – lapos barna cucc, ami arról árulkodik, hogy a kényelmes, ortopédszerű cipők a gyengéim. Ez se nyújt túl szép látványt e pillanatban: bukaresti utcapor és korom borítja a bokámat és cipőmet. Most jut eszembe, némi gyantázás is ráférne a lábamra. A Lonely Planet útikönyvben négy és fél akciódús oldalra zsúfolódik össze Franciaország történelme. Gyakorlatilag minden sorban szerepel egy világháború vagy forradalom, vagy valami mérhetetlen nagy tragédia. De Gaulle-hoz érek, egyre nehezebben tudok koncentrálni. A szemem önkéntelenül az órámra ugrik. NEGYVENÖT PERC! A düh, ami Frédéric pontatlansága miatt tolult fel bennem, hirtelen elpárolog. Kitisztul előttem a kép: ideje szembenézni a tényekkel. Nyilvánvaló, hogy meggondolta magát. Dobott engem. Mérhetetlen csalódást érzek. Mert a kínos telefonbeszélgetések ellenére, a félelmeim

ellenére, hogy alig ismerem őt, most már tudom, hogy mennyire vágytam rá, hogy újra láthassam. Úgy tűnik, a romantikus párizsi randevúm véget ért, mielőtt elkezdődhetett volna. A hirtelen megváltozott helyzetben úgy érzem, mintha kicsúszott volna a lábam alól a talaj, nem tudom, mitévő legyek, és nagyon dühít, hogy ilyen szánalmasan érzem magam. Mielőtt Bukarestbe mentem, egy hónapig Kelet-Európában utazgattam, ahol az önállóság egy újabb fokára emelkedve olyan dolgokat is kipróbáltam, mint például egyedül megvacsorázni valahol. És most tessék! Összeomlók attól, hogy nem jelenik meg valaki a repülőtéren. Az újraegyesült család csivitelve és nevetgélve hagyja el a repülőteret az üvegajtón át, a szülők és testvérek körbegubózzák a lányt. Röpke Kuala Lumpur-i és londoni vizitemet is beszámítva, négy hónap telt el azóta, hogy eljöttem Ausztráliából. És hirtelen nagyon magányosnak érzem magam – talán még magányosabbnak, mint amilyen megalázottnak. Én is szeretnék a családommal lenni. Egyből Londonba kellett volna mennem Sue-hoz, ahelyett hogy felrúgom a tervem egy széltoló idegen miatt. Mivel még mindig várom a csekket a romániai sztorimért, ebben a helyzetben nem herdálhatom drága párizsi szállodákra a megtakarított pénzemet. Kezemben az útikönyv a „Szálláshelyek”-nél nyitva, miközben ügyetlenül babrálni kezdek egy nyilvános telefont, ami műanyag kártyával működik, amivel persze nem rendelkezem. – Hm, szia. – A hang mögöttem zavart és ideges. Ziháló. Mielőtt időm lenne megfordulni, Frédéric már ontja is a kifogásokat. A legkülönfélébb akadályok hátráltatták a reptérre való kijutását, a közlekedési dugóktól a metrósztrájkig, ráadásul rossz érkezési csarnokot adott meg neki a reptéri információ. Aggodalmasan ráncolja a homlokát. Próbálok nem túl mérgesen nézni, ami nem esik nehezemre. Pont úgy néz ki, ahogy emlékeztem rá, talán még jobban is. Európai barnaságát, ami ha lehetséges, még sötétebb lett egy árnyalattal, jól kiemeli divatos nyári öltönye, aminek a színe valahol a szürke és világosbarna közé esik. Ahogy elindulunk a lift felé, ami levisz a föld alatti parkolóba, Frédéric minden lépéséből elegancia árad. Hirtelen nagyon kínosnak érzem ápolatlan külsőmet. Az ingem foltos elejét, amire a repülőn ráfröccsent a gyümölcssaláta. A cipőmet, a ruhámat, a borostás lábszáramat. O úgy néz ki, mintha most lépett volna ki egy francia filmből. És ő vajon milyennek lát engem? Nyilván egy olyan ausztrál turistának, akinek sürgős fürdésre van szüksége.

2 – Maradj nyugton! Frédéric tömör parancsa, amikor felajánlom, hogy segítek ebédet főzni, lehervasztja arcomról az udvarias mosolyt. Döbbenten visszasüppedek a kanapéra. Látva megrökönyödésemet, gyorsan más fordítást keres a résre tranquille-ra. – Maradj nyugodtan. Pihenj! – próbálkozik. A hangja nyugtató. Amíg Frédéric a konyhában van, körbejárom a lakását. Ragyogó napfény ömlik be a csöndes, fás mellékutcára néző magas ablakokon. Levallois-nak hívják ezt a részt. Ahogy végigjöttünk rajta kocsival, kedves környéknek tűnt, nem számítottam rá, hogy ennyi fa van a városban. Kezd a félelmem csitulni; nem úgy fest a lakás, mint egy közveszélyes, elmeháborodott otthona. Sokkal inkább úgy, mint egy fantáziadús emberé, aki szeret utazni, és szereti a szép dolgokat: egy gyűjtő otthona. Néhány percig csak járkálok és bámészkodom. Elég eklektikus az ízlése. Színes papírmasé maszkok vigyorognak rám az ajtó fölül. Mesélte, hogy Sri Lankán szerezte őket. Kortárs vízfestményakt lóg egy legelő teheneket ábrázoló olajfestmény mellett, ami úgy néz ki, mintha tanulnom kellett volna róla művészettörténetórán. A szoba központi darabja a márványtetejű asztalon álló, fából készült ódon vitorláshaj ómodell. Az árboc majdnem egyméteres. Ez biztos az a hajó, amiről Romániában mesélt: amiért meg kellett küzdenie, hogy elhozhassa Mauritániából. Akkoriban Frédéric a tengerészeméi volt sorkatona, és a hajó kapitánya jól leteremtette, amiért megpróbálja elsüllyeszteni a hajót a kikötőkben összeszedett súlyos keleti szőnyegekkel, afrikai maszkokkal és ősi kardokkal. Hatalmas aranyozott tükör támasztja az egyik falat, üvegére homályos foltokat rajzolt az idő. Mintha egy kastélyból került volna ide, túl nagy ahhoz, hogy fel lehessen akasztani a falra. Nyilvánvaló, hogy nem gyakorlati szempontok alapján választja ki a kincseit – ő amolyan most-vedd-meg-később-aggódj-hogy-viszed-haza-és-hová-teszed típus. Rokon lelket szimatolok. Bukarestben alig tudtam felfurakodni a gépre a több kiló agyagedénnyel meg a három festménnyel, amiből kettő az enyém, egy meg Sue-é, és most itt áll az egész egy halomban Frédéric ajtajában. Miután visszajön a szobába, a tükörről kérdezem, ő meg elmondja, hogy egy árverésen vette – megérzésre; messziről nem láthatta, hogy valódi-e, mert a díszes keretet borzalmas zöld festék borította. Nagy örömére aranyozás volt alatta, s mivel nem akart benne kárt okozni, óvatosan lekapargatta hüvelykujja körmével a festéket. Ez két hétig tartott, mint mondja, s minden este dolgozott rajta. Próbálom beleképzelni magam a helyébe. Nekem nincs türelmem az ilyesmihez. Én nekiesnék vésővel vagy kromofággal. – Te csináltad ezeket? – bökök egy csoport vízfestményre. – Azt a nagyapám festette a háború alatt. – Egy kedves, szomorkás csendéletre mutat, fényes barackokkal és húsos szőlőfürtökkel. – Ez meg az enyém – elvigyorodik. – A Turner korszakomból. A kikötőt ábrázoló hatalmas kép szemlátomást késő délután készült, mivel az árnyékba borult halászhajókat arany glória koszorúzza. – Boulogne-sur-Mer, a szülővárosom – magyarázza Frédéric. – Gyönyörű – mondom, és komolyan is gondolom. – Egész jó összhatása van a színeknek, ahhoz képest, hogy egy színvak festette. Ez megnevetteti; az, hogy megjegyeztem az információt. – Gondosan megjelöltem minden színt a festékdobozomban, hogy ne követhessek el őrült hibákat – vallja be.

Ahogy Frédéric eltűnik megint a konyhában, végigsiklatom a szemem az ebédlőasztal mögötti görbe könyvespolcokon, hátha megtudok valamit a könyvek gazdájáról. Az elegáns, bőrgerinces, aranyozott dombornyomású művek mellett egy csomó jellegtelen kinézetű, dísztelen modern kötet. Úgy tűnik, Franciaországban a sima tojáshéjszínű borítók jelentik a Komoly Irodalmat. Barnás papírfecnik lógnak ki néhány könyvből. Van egy-két Shakespeare, Hemingway és Graham Greene, de az írók többsége francia, és néhány név kivételével – JeanPaul Sartre, Albert Camus, Voltaire – ismeretlenek számomra. A folyosón is folytatódnak a polcok, de ezek a könyvek már egyáltalán nem olyan magasröptűek. Keményfedeles vicclapok. Szó szerint több száz van belőlük. Belelapozok az egyikbe. Egy csomó csupasz mellet és feneket látok. Kinyitva egy másikat egyenesen egy szexjelenetbe botlok. Pornográf vicclapok? A konyhából Frédéric látja, hogy ott állok, és tátott szájjal bámulok. – Szereted a bande dessinée-ket? Ez elég obszcénül hangzik. – Micsodát? – Bandes dessinées, vicclapok – magyarázza türelmesen. Elszörnyedve nézhetek, mert abbahagyja, amit csinál, és kijön. – Franciaországban ez nagyon népszerű. Művészetnek számít. Én is rajzoltam egyet. A Barbie kinézetű hősnőre pillantok, aki ezen az oldalon épp anyaszült meztelen. Ismét elönt a félelem. Lehet, hogy mégis furcsa ez a fickó. Nem is eklektikus az ízlése, hanem skizofrén. Az egyik szoba csupa klasszikus és kultúra, a folyosó meg tele van szexképregénnyel, fenékkel és cicivel, ő meg azt próbálja nekem beadni, hogy ez művészet. S ami még rosszabb, az egyiket ő maga rajzolta! – Tényleg? – kétkedés árad a hangomból. Azt akarom kérdezni tőle, hogy mennyi a meztelenség a képregényében, ehelyett ezt mondom: – És miről szól? – Sherlock Holmesról. De nem adták még ki. Ez csak hobbi, a barátommal dolgozunk rajta. – Ártalmatlannak hangzik a téma, bár ki tudja, lehet, hogy az ő Sherlockja valami Casanova típus, aki flitteres tanga-bugyiban rohangál körbe-körbe. Miután megígéri, hogy később megmutatja a művét, Frédéric újabb bande dessinée-ket vesz le a polcról. Egyáltalán nem érzi magát kínosan, láthatóan ínyére van, hogy dicsekedhet furcsa mániájával. – Ki olvassa ezeket a bandes dolgokat? – kérdezem rövid szünet után. – Ó, minden korosztály. Gyerekek, húszévesek, harmincévesek, negyvenévesek. Mindenki. Miután visszamegy a konyhába vagdosni, azon tűnődöm, hogy mi történt az irodalommal abban az országban, amely Proustot adta a világnak. A fürdőszobát felszerelték bidével. Megpróbálom felidézni, hogy mikor is szokás ezt használni; ha vécén voltál, vagy szex után. Momentán jól jön az alacsony kagyló, hogy lesikálhassam a talpam meg a lábszáram. Az összehajtott törülközőre és levendulaszappanra pillantok, amit Frédéric készített ki nekem. Ez a minden részletre kiterjedő figyelem furcsán hat, és fölöttébb szokatlan egy férfitól. De nagyon megható. A luxusszállodai hangulat egy szempillantás alatt szertefoszlik, ahogy belépek a vécébe, ami a jelek szerint a mosogató szerepét is betölti egyben. Edények és evőeszközök áznak a nyitott öblítőtartályban. Egymásra dőlő tányérok és tálak szoronganak egy pohár és egy villa közé ékelődve. Egy kóbor kanál lesüllyedt a fenékre. Láncot, fogantyút vagy gombot keresek, akármit, ami ismerős számomra, s ami lehúzóra emlékeztet. Tanácstalan vagyok, segítséget kérek. „Hogy kell lehúzni a vécét?” Frédéric bekiabál valamit a konyhából, de nem értem, így be kell jönnie végül, hogy megmutassa a megoldást. Megrémülve a váratlan intim helyzettől, gyorsan lecsapom a vécé tetejét. Úgy tűnik, Frédéric semmit se vesz észre a zavaromból – sőt abszurd módon fölöttébb elégedett magával. Pár napja romlott el a lehúzó, de sikerült megjavítania, magyarázza felettébb büszkén, amiből érződik, nincs hozzászokva a ház körüli javítómunkákhoz. Némi fellengzősség érződik a hangjából, ahogy bemutatja korszakalkotó újítását. A lehúzáshoz

egyszerűen csak be kell dugnia a kezét a tartályba, és megrántani a villát, ami felemeli a tányérokat. Et voilá! Felcsapja a vécétetőt, hogy megcsodálhassam zseniális barkácstudományát. A víz győzelmesen kavarog a csészében. Mire visszamegyek a nappali-ebédlőbe, az asztal készen áll. Döbbenten bámulom. Tökéletes a látvány, mintha valami különleges alkalomra lenne megterítve – karácsonyra vagy egy flancos fogadásra. Sárga-fehér nebáncsvirágok hajladoznak középen egy kerámiakaspóban. Vászonszalvéták és ezüst evőeszközök jelzik, hogy hol a helyünk. Próbálom elképzelni, kitalálná-e a hippi bátyám a helyemben, hogy mihez kezdjen ezzel a kristály késtartóval. Két-két elegáns borospohár áll mindkettőnk előtt, az egyik egy hajszállal nagyobb a másiknál. Mindenféle formaságtól rögtön ideges leszek, ezért megkérem Frédéricet, hogy ne fárassza magát miattam. Most rajta a sor, hogy megdöbbenjen. És ekkor kitisztul végre a kép; az ő mércéje szerint ez egyáltalán nem számít fáradozásnak. A szép kis szappan, az összehajtogatott törülköző, a gyönyörűen feldíszített ebédlő – hirtelen minden értelmet nyer. Nyilvánvaló, hogy Franciaországban ez a dolgok rendje. Úgy rendeznek el mindent, hogy a lehető legkellemesebb esztétikai élményt nyújtsa. Az ebéd saláta, friss tárkonnyal, dióval és morzsolt kecskesajttal megszórva, Frédéric saját készítésű öntetével leöntve. El vagyok bűvölve. Nálam a „házi készítésű” dresszing annyit jelent, hogy veszek egy üveggel Paul Newman speciális szószából. Frédéric kinyit egy palack provence-i rozét, és elmeséli, hogy van egy motorja, azzal szokott Párizsban közlekedni. Sokkal „jobb buli”, mint metrózni, mondja. Kénytelen vagyok egyetérteni ezzel. Bizsergető izgalom fog el – soha nem ültem még motoron. Ebéd közben könnyen megy a társalgás, és némi bűntudatot érzek, amikor ráeszmélek, hogy milyen nehéz is lehetett neki angolul társalogni a telefonban – ezért voltak azok a kínos csöndek, a félreértések. Eszembe jut legutolsó szörnyű beszélgetésünk, amikor Frédéric felvetette, hogy maradjak nála két hétig, mire én egyből rávágtam: nem, biztos, hogy csak egy hétre jövök. Akkor még hét nap egy majdnem idegennel, kibírhatatlanul hosszú időnek tűnt. De ahogy itt ülök Frédérickel szemben, ebben a könyvekkel és műtárgyakkal teli szobában (kellemesen megfeledkezve a gyanús képregényekről), a hangulatom ismét száznyolcvan fokos fordulatot vesz. Hihetetlen, hogy milyen szeszélyesek tudnak lenni ezek az érzések, a félelem és kétely milyen gyorsan csap át boldog izgalomba. Most már egy teljesen új, sokkal kellemesebb gondolat foglalkoztat. Lehet, hogy nem is lesz elég hosszú ez az egy hét?

3 – Nem jöhetsz úgy Párizsba, hogy el ne menj a Louvre-ba – Frédéric hajthatatlan. De én is. – Túl nagy. Utálom a tömeget. – Egy olyasvalaki számára, aki képzőművészetet tanult az egyetemen, a világhírű múzeum iránti érdektelenség nagy szégyen. De a hosszú sorok és nagyszabású rendezvények mindig riasztólag hatottak rám. Már az is lefáraszt, ha végiggondolom, hogy mi mindent kellene megnéznem a Louvre-ban. – Rövidre fogjuk a látogatást, nem lesz több két óránál, jó? – Úgy hangzik, mint egy csalódott szülő, aki megpróbál alkut kötni makacs gyerekével. Két óra. Majdcsak túlélem. – Oké. A szobortermekben kezdünk, erős izomzatú mitikus férfiak és redőzött ruhájú kecses szüzek között. Vissza kell fognia magát az embernek, hogy ki ne nyújtsa a kezét, és meg ne érintse sima kezüket, ruhájuk fodros ráncait, annyira élethűek. Az üvegmennyezeten beömlő napsugarak vitustáncot járnak a márványalakokon. Lírai szépség és ragyogás tölti meg a termet. Szeretek itt lenni. Szívesen maradnék még. De Frédéric kiterel a folyosóra a lifthez, és egy perc múlva már ijesztő méretű festmények tömege vesz minket körül. Harci szekerek vágtatnak a levegőben, angyalok bukfenceznek az égből, ifjú királyok indulnak csatákba, mellek buggyannak ki szűk fűzőkből. Túl sok a melodráma a Rubens-teremben, lehetetlen befogadni mindet. De nincs menekvés. Egy végtelen hosszú csarnokba jutunk innen, mely halállal és pusztulással van tele. Krisztus lábánál Mária zokog. Tajtékzó tengerek hajókat borogatnak. Karóba húzott emberek, rothadó hullák, csatajelenetek és vérben úszó levágott fejek. Szörnyű tragédiák kavarognak a szemem előtt. Kezdek lankadni. Frédéric viszont egyre jobban belemelegszik. A flamand festők termébe lépve lelkes elragadtatás ül ki az arcára. Nekem ezek a sivár tájképek még az előbbieknél is lehangolóbbnak tűnnek. De Frédéric számára – aki Észak-Franciaországban nőtt fel, közvetlenül Flandria mellett – ezek jelentik a gyökereket. Odahív egy viharos eget és ködös mezőket ábrázoló képhez. – Nézd, Sarah – mondja lelkesen. – Látod, milyen költői ez a nyirkos, sötét föld? Levegőre van szükségem. Le kell ülnöm. Hősiesen kitartottam eddig, de tisztában kell lennünk a korlátainkkal (egy óra és huszonhét perc). A Café Marlyban tartunk pihenőt, ahonnét rálátni I. M. Pei üvegpiramisára. Egy elegánsan öltözött, jóképű, flegma pincér nagy sokára hoz nekünk két pohár kin. A terasz előkelő, exkluzív hangulatot áraszt – főleg, mert úgy kezel a személyzet, mintha neked kéne szerencsésnek érezned magad, hogy itt lehetsz. És tényleg szerencsésnek érzem magam, hogy itt lehetek. Hiszen túléltem a múzeumlátogatást. Rendkívül üdítő a tudat, hogy az a sok kimerítő műalkotás ott hever valahol biztonságban a lábam alatt. – Klassz volt – mondom. –Mi? – A Louvre. Nagyon élveztem. Frédéric döbbenten néz rám. – Úgy érted, hogy befejeztük, nem akarsz visszamenni? Most én döbbenek meg. – Miért, te akarsz? Mostanáig minden nagyon simán ment köztünk az első néhány együtt töltött napunk alatt. Természetesen volt néhány apró félreértésünk, de semmi olyan, ami konfliktushoz vezetett volna. Csak olyan apróságok, amiktől még szorosabb lesz egy kapcsolat, és jó alapot adnak a

későbbi évődésre és tréfálkozásra. Például tegnap, amikor megdicsértem Frédéric „olíva” bőrét, zavartan nézett, de nem szólt semmit. Ma reggel, miután egész éjjel fortyogott magában, magyarázatot követelt. – Miért mondtad nekem, hogy zöld vagyok? Hangja kissé ingerült volt. Kitört belőlem a nevetés. Miután elmagyaráztam neki, hogy ez voltaképpen bók volt, az angol nyelv szeszélyességéről kezdtünk beszélgetni. Frédéric bonyolultnak tartja, tele nyelvtani kivételekkel és zavarba ejtően hasonló hangzású szavakkal. Néhány mondattal szemléltette álláspontját: „Hősök az ősök. Borsot teszek a borsóra.” Felbőszülve a nyelvi léhaságokon, tovább ismételgette a kipécézett szavakat: „Borsot, borsót. Ugyanúgy hangzanak!” A következő fél órában megpróbáltam megtanítani neki a hehezetes „h”-t, és a „bors” és „borsó” közötti finom hangzásbeli különbséget. Hiába. Az angolóra hahotázásba fulladt. De a csodálatos Louvre iránti érdektelenségem, úgy tűnik, egyáltalán nem vicces. Értetlenség ül Frédéric arcán. Nagyon mást jelent számunkra a Louvre, s ez a beszélgetés a szép kis teraszon mélyebb kulturális szakadékra világít rá. – Négyéves korom óta múzeumba járok – mondja Frédéric. – Ez volt a családi nyaralások fénypontja. Ha megérkeztünk egy városba, a szüleim első dolga volt, hogy elvittek minket valamelyik képtárba vagy múzeumba. – Nem untad? – Ó, nem, imádtam – mondja lelkesen Frédéric. –Érdekesnek találtam. – Nagyon mások lehetnek a gyerekek Franciaországban, mint Ausztráliában. – És ezzel elmesélem a családi üdüléseinket, amikor a szüleim kempingezni vittek minket a bátyámmal és a húgommal, de nem egy kempingbe, hanem a bozótba, folyók mellé, vagy a tengerpartra, ahol vízisíeléssel és úszással töltöttük a kalandos napokat, a vég nélküli órákat, amikor ezerféle agyatlan módon szórakoztattuk magunkat a vízben. Elmesélem, hogyan főztünk a tábortűznél, hogyan ráztuk ki a pólóinkat és cipőinket – mindent, ami a földön volt –, mielőtt felvettük őket. Frédéric el van ragadtatva, és döbbenten jövök rá, hogy számára az én nyaralásaim egzotikusnak, sőt veszélyesnek hangzanak. Egy csomó kérdést tesz föl cápákról, kígyókról és pókokról. És miért mondom azt, hogy „a bozótba”, amikor sok bozót van? Elmosolyodom, s magam elé képzelek egy kopár, kiszáradt kontinenst, amin egy magányos bozót állja hősiesen a sarat. Előttünk az impozáns üvegpiramissal, gyermekkori üdüléseink drámai különbségén nevetgélünk; hogy mialatt az egyikünk érett felnőttként járta a múzeumokat, a másik azon versengett a testvéreivel, hogy ki tud tovább állva maradni egy úszó gumimatracon. Beszélgetés közben lassan elterelődik a figyelmünk a Louvre-ral kapcsolatos nézeteltérésről. De a kölcsönös egyet nem értés pillanata lehetővé tette számunkra, hogy egy kicsit jobban megismerjük egymást, és nem hiszem, hogy ezt bármelyikünk is elfelejtette volna.

*** Korábbi látogatásaimon a francia fővárosban fellifteztem az Eiffel-toronyba, és megmásztam a Diadalívet és a Sacré Coeur lépcsőjét. De Frédéric idegenvezetésével többnyire elkerüljük a főbb emlékműveket. Körbemotorozzuk őket, így aztán csak háttérként szolgálnak a kalandjainkhoz. Inkább a kisebb nevezetességeket látogatjuk. Frédéric elvisz engem a Marais-ba, megmutatva a sötét, domborműves kapukat és a furcsa, görbe boltbejáratokat. Végigmutogatja a homlokzatokra vésett emléktáblákat, amelyek büszkén hirdetik, hogy Colette fent lakott valamelyik emeleti lakásban, vagy hogy 1944 augusztusában ezen a helyen lőtték le a francia ellenállási mozgalom három tagját a németek. Magamba szippantom ezeket a történelemmorzsákat.

A legegyszerűbb felfedezések is fantasztikusnak tűnnek. Mint a magánházak kedves kis udvarai, amiket vastag fakapuk választanak el az utcától. Bár éjszaka csak kapukóddal lehet ezekbe bejutni, munkaidő alatt simán bemehetünk, ha megnyomjuk a fényes ezüstgombokat, amelyek rendszerint a bejárat jobb oldalán vannak. Egyik nap a bal parton bóklászva egy különösen impozáns díszes kapu elé érünk. Bár határozottan zártnak és áthatolhatatlannak tűnik, amikor Frédéric megnyomja a gombot, az ajtó halk kattanással kinyílik. Olyan masszív darab, hogy teljes súllyal rá kell nehezednünk, hogy kitáruljon, és beléphessünk a lombos belső udvarra: a hűvös, nyugodt oázisba az utcai zajból és forróságból. Kúszó vadszőlő borítja a falakat. Ezek főnemesi lakások voltak, magyarázza Frédéric, a magas ívű kapubejáróra bökve, amin bejöttünk; olyan nagyra építették, hogy beférjenek rajta a hintók is. Felmutat a manzárdtetőre, s a magas ablakok sok kis négyszögletes, kézzel gyártott hullámos üvegére, amelyek egész máshogy csillognak, mint a modern üvegek. Benézve rajtuk, magas, kazettás mennyezeteket látunk. Minden olyan előkelőnek látszik. L'élégance française, mondja Frédéric, elmagyarázva, hogy a francia elegancia lényege a romantika és visszafogottság egyensúlya. Augusztus van, és minden magára valamit is adó párizsi elmenekült már valamelyik zsúfolt tengerpartra. Turistacsoportokkal és buszokkal van tele a város. Ezek láttán még hálásabb vagyok saját idegenvezetőmnek; egy igazi francia visz végig az utcákon. Kit zavar, hogy a motorja csak egy rozzant öreg Honda? Engem természetesen nem. A legközönségesebb programok is üdítően hatnak. Frédéric szerint a közlekedési szabályokat a fantáziátlanoknak találták ki, így aztán járdákra ugratunk föl, egyirányú utcákat küzdünk le a rossz irányból, vadul kígyózunk a kocsik között, éberen és lelkesen. Legizgalmasabb az éjszakai motorozás, amikor hunyorgó fények miriádjai tartják ébren a város emlékműveit. Az Eiffel torony elveszíti fémes érdességét, és gyönyörű arany fényben csillog. A belülről megvilágított üvegpiramis a Louvre-ban úgy néz ki, mint egy hatalmas skót whisky jéggel. Azt hiszem, a körülmények tökéletesek a szerelembe eséshez. Minden fékezés a motorral, minden romantikus park, minden gyertyafényes terasz egy-egy szikra a románc fellobbantásához. De vajon a környezet, a város vagy a férfi az, aminek nem tudok ellenállni? Vagy a három együtt? Ezek a kérdések még csak fel se merülnek bennem. Kit érdekel mindez, ha ilyen jól érzem magam. Igen, bevallom, teljesen magával ragadnak ezek a romantikus regényből vett banális klisék. Ez a varázslat. Egyik este a Pont des Arts-ra megyünk sétálni, melynek ívelt vaspillérei az Institut de France csillogó aranykupoláival kötik össze a Louvre-t. Egy bateau-mouche pöfög felénk alattunk a folyón, zsúfolt fedélzetén integető turistákkal. A színek és fények Monet ecsetjére valók – elmosódott arany-rózsaszín égbolt, lágy ibolyakék árnyakkal. Most már látom, miért hasonlítják a festők és írók a párizsi fényeket a pezsgőhöz. Az esti levegő friss és pezsdítő. Alattunk a quai-n szerelmespárok ölelkeznek. Nem hiszem, hogy valaha is láttam ilyen érzelgősen romantikus képet. De Frédéric gondolatai nem a románc körül forognak. Fújtatni kezd, ami azt jelzi, hogy mondani készül valami szerinte állati vicceset. „Nagyon klassz lenne egyszer kiállni ide, és lepisálni a hajókat”, mondja vihogva, és olyan mozdulatot tesz, mintha a folyami hajózást gyanútlanul élvező családok felé lengetné a fütyijét. „Gondolj csak bele, az a sok szegény turista nem tud sehova elbújni!” Felém fordul, hogy lássa, értem-e a tréfát. „Olyan vicces lenne, nem?” Hát igen, vagyis, asszem. Bizonyára. Kínosan vigyorgok. Úgy tűnik, a francia csáberőt meglehetősen kiszámíthatatlan módon alkalmazzák egyesek. A kiszámíthatatlanság jó – egy bizonyos pontig. De ez a tréfa meglep. Túl nagy az ellentét a trágársága és a viccet elsütő fickó finom megjelenése között. Ahogy a képregényeknél, amelyek annyira ütik Frédéric magasröptű irodalmi műveit, itt is nehéz összeegyeztetni a két világot. Ez vajon tipikus

francia dolog, tűnődöm, a magas kultúrának és a kisiskolás trágárságnak ez a keveredése? A romantikus pillanat elillan az éjszakába.

*** Mire a hétvégén Sue megérkezik, rég elfelejtem, hogy gardedámra volt szükségem. Kezdeti félelmem a francia „mániákus”-tól most már paranoiának tűnik. Frédéric nevetett, amikor bevallottam, hogy mekkora pánikban voltam még pár napja. Borzasztóan viccesnek találta, hogy Sue-nak kellett volna megmentenie engem, ha kiderül róla, hogy pszichopata. Rögtön beindult a fantáziája; úgy érezte, jó poén rejlik a helyzetben. „Süssünk el egy jó kis gonosz tréfát”, javasolta. „Úgy teszek, mintha fogságban tartanálak, mintha tényleg mániákus lennék. Összekötözlek a pincében, és ha megjön Sue…” Kezdek már hozzászokni ehhez az elferdült humorhoz. Mindig akkor bukkan elő, amikor a legkevésbé számítasz rá. Ezt az ötletet csírájában el kellett fojtani. – Nem. Sue és én tizenhárom éves korunk óta barátnők vagyunk, azóta, hogy buggyos zöld tunikában és barna zokniban elkezdtük együtt a középiskolát. Ő az a típus, aki az éles elméjével éppenúgy meg tud nevettetni, mintha csak bohóckodik és hülye pofákat vág. Régen a fiú barátok elég nagy kínban voltak a szoros barátságunk miatt, nem tudván, hogy mennyit mesélünk el egymásnak (mindent), s nem mindig találták a helyüket, ha mi ketten együtt voltunk. Most is ki fog faggatni a francia fiúról. Biztos attól fél, hogy elveszítem a fejem. Talán már el is vesztettem. Kicsit ideges vagyok, ahogy leülünk hármasban az első vacsoránkhoz. Fontos nekem, hogy Sue-nak is tetsszen Frédéric. Frédéric teljesen nyugodt és laza, láthatóan örül, hogy találkozhat a legjobb barátnőmmel. Gyengéd és figyelmes hozzám, minden percben odahajol, hogy megsimogassa az arcom vagy a kezem. Aztán, legnagyobb rémületemre, mesélni kezdi Sue-nak a gonosz tréfáját. – Az volt a terv, hogy megkötözzük Sarah-t a pincében – kezdi. – Mint egy foglyot. Meztelenül, igen, meztelenül – mondja kacarászva, s egyre jobban belemerül a mesébe. – Képzeld, milyen képet vágtál volna, ha meglátod! Az összes félelmed beigazolódik. Azt gondoltad volna, tiszta gyagya ez a francia. Igen, a Gyagyás Francia! Lesül a bőr a képemről. Mit gondolhat ezek után Sue? Végül is, most ismerkedtek csak meg, és Frédéric faragatlan Tarzanként lendül át minden civilizált társalgási téma fölött, hogy elmondja legbizarrabb tréfáját. Tőle szokatlan módon, Sue meg se tud szólalni. Pár pillanat múlva bizonytalanul elmosolyodik, és ezt mondja: – Azt hiszem, megijedtem volna egy kicsit. Rövid szünet a beszélgetésben. Kínosan érzem magam, nem tudom, mit gondol Sue. De úgy tűnik, Frédéricnek halvány fogalma sincs, hogy milyen zavarba hozott a kis tréfájával, egyáltalán nem zavarja a pillanatnyi csönd, és hamarosan csevegni kezd valami másról. De másnapra végképp sikerül lekenyereznie Sue-t. Sejtvén, hogy szívesen lennénk kettesben egy kicsit, tapintatosan úgy intézi, hogy elutazzon a hétvégére. ÉszakFranciaországba megy meglátogatni az apját, aki egyedül él azóta, hogy Frédéric mamája négy évvel ezelőtt meghalt. A terv tökéletesen megfelel nekem is, és Sue-nak is; igazság szerint alig várom már, hogy egyedül lehessek vele egy kicsit, és elmesélhessem neki az utolsó öt fantasztikus napot. Frédéric elegánsan búcsút int, hátrahagyva nekünk a lakása, a kocsija és a borospincéje kulcsát. Madarat lehetne fogatni velünk – a saját párizsi kéglinkben randalírozhatunk. Löttyintünk egy kis áfonyaszörpöt a poharak aljára, aztán felöntjük a hűtőszekrényben talált fehérborral. A következő néhány órában ki se tesszük a lábunkat a napfényben fürdőző nappaliból.

*** Miután elbúcsúzom Sue-tól, véget is ér az első hetem Párizsban. Egy szempillantás alatt elillant. Amikor Frédéric visszatér Észak-Franciaországból, az elutazásom időpontja nem kerül szóba. Kánikula telepszik a városra, feltornászva a hőmérsékletet harminc-egynéhány fokra. A kávézók még több asztalt és széket zsúfolnak a járdákra, olyan tömött alakzatokat hozva létre, ami sok más országban komoly tiltakozást váltana ki. Szardíniaként préselődnek egymáshoz a vendégek, könyökök fúródnak a szomszédos bordákba, a levegőben hadonászó cigaretták valós veszélyt jelentenek a szemekre. Senki se panaszkodik; nyilvánvaló, hogy hozzászoktak már. A párizsi hangulat meglepően dél-európai. Mintha senki se dolgozna itt – még az a néhány párizsi se, aki hősiesen itt maradt, hogy működésben tartsa az országot. Hihetetlenül hosszúak a nappalok, és csak tizenegy előtt száll le az éjszaka. Csak ezután hagyjuk abba a kószálást, vagy kelünk föl a padról egy zsebkendő méretű parkban, hogy keressünk valami éjjel is nyitva tartó helyet, ahol ehetünk. A gyomrom varázslatosan alkalmazkodott ehhez az időbeosztáshoz, míg Sydneyben az éhhalál kerülgetett, ha nem vacsoráztam meg nyolc óra előtt. A kávézóteraszok hangos zsivajában egyre többet megtudunk egymásról és a múltunkról. Egy-egy információt, amit teljesen hétköznapi dolognak vél az egyikünk, néha egészen fantasztikus dologként él meg a másik. Mint azon az estén, amikor egy mondaton belül használtam az „iskola” és a „vidámság” szavakat. Frédéric azonnal lecsapott erre a furcsa párosításra. – Azt akarod mondani, hogy vidám volt az iskola? Eltűnődtem ezen. A középiskolám kiváltságos magánsuli volt a ligetes Canberrában. Bár ott se volt minden móka és kacagás, mégis az a kép villant be elsőre, ahogy a napsütötte fűben üldögélünk az uzsonnaszendvicseinkkel. – Igen, vidám volt, azt hiszem. Nem mindennap, persze. De sok szép emlékem van róla. –Ahogy mesélni kezdtem a füves-pályákról, a sportrendezvényekről, a színjátszó- és zeneszakkörökről, és a jól felszerelt rajzteremről, Frédéric egyre jobban megrökönyödött. Hosszas magyarázatra volt szükség, hogy megértse a péntek délutáni „szabad program” lényegét, amikor nincsenek órák, hogy a diákok a szabadon választott tevékenységeiket űzhessék – az autószereléstől a bozótvágáson át az életmentésig. – Ez komoly? Úgy értem, valódi tanítás is folyt ott ennyi vidámság mellett? – kérdezte kétkedve Frédéric. Elnevettem magam. – Elég komoly, azt hiszem. Miért, a te sulid milyen volt? Mint kiderült, egy vigasztalan sötét téglaépület, néhány ablakkal. Az apró, aszfaltozott udvaron két magányosan meredező, csenevész gesztenyefa képviselte a teljes zöld felületet. Ez egy katolikus magániskola volt, és a papok szigorú fegyelmet tartottak. A sportot heti egyórás gimnasztikába sűrítették. Nem volt se színjátszás, se beszédtechnika. A rajzoktatást a matektanár tartotta, és a középiskola első éve után teljesen meg is szűnt. A kreativitás és képzelőerő léha haszontalanságnak számított. – A matek volt az egyetlen tárgy, ami számított – panaszolta Frédéric. – És ugyanez van mindenhol Franciaországban. Én pedig nagyon gyenge voltam matekból. Nem számított, hogy jó voltam franciából, történelemből és filozófiából. Ha rossz vagy matekból, ostobának tartanak. Hosszú időn át rosszul is éreztem magam emiatt. Teljesen ledöbbentem. Egy olyan ember szájából hallva, aki a jogtudományok doktora, érthetetlen ez a komplexus. Én is hülye voltam matekból, mondtam neki. De egyáltalán nem érdekelt. A matek strébereknek való. Egyetlen tanár se kezelt ostobaként azért, mert nem volt hozzá tehetségem. De a boldogtalan emlékek ellenére Frédéric kifejtette, hogy büszke a francia oktatási rendszerre, arra a republikánus alapelvre, ami kötelezővé teszi minden diák számára, hogy ugyanazt a tananyagot tanulja, így teremtve azonos alapot és egyenlő esélyeket

számukra. Lehet, hogy az ő iskoláztatása tényleg „komolyabb” volt, ahogy mondja – legalábbis olyan tárgyaknál, mint a történelem, a filozófia és a klasszikus irodalom. Én mégis boldogan emlékszem vissza a sok vidámságra, és hálás vagyok a jó szerencsémnek, hogy soha nem kellett olyan vesződséges dolgokon rágódnom, mint Kant A tiszta ész kritikája. Egyik este, a második hetem vége felé Frédéric egy régi barátja telefonál. Amikor Frédéric leteszi a kagylót, sugárzik az arca. A barát családja a családi nyaralóban üdül Allier-ben, ami a jelek szerint egy közép-franciaországi régió. Mi lenne, ha meglátogatnánk őket? Frédéric biztos mesélt neki rólam, mert a meghívás kettőnknek szól. Ahogy nekivágunk az AlO-es sztrádának, Frédéric röviden elmeséli, hogy hol fogjuk tölteni a következő hat napot. Allier egy gyéren lakott vidéki régió. Igazi la Francé profonde, mondja, elmagyarázva, hogy ez a tömör kifejezés arra a romantikus vidéki idillre utal, amit a franciák még mindig a hazájuk valódi lényegének tartanak. A ház, ahol lakni fogunk, alig több, mint egy halom régi kő. A barátja pedig… Frédéric elakad. Nem találja angolul a megfelelő kifejezést, ezért átvált franciára. Un vrai personnage. Igazi egyéniség. Négy óra múlva megérkezünk Saint-Léon faluba, ahol megállunk egy kis kőtemplomnál, a megbeszéltek szerint, hogy megvárjuk Jean-Michelt, aki mutatja majd az utat. Pár perc múlva egy rozogának tűnő teherautó zötyög elénk. Alig fékez le, egy mackószerű fickó ugrik ki belőle, nyomában egy csapat gyerekkel és kutyával. Mielőtt kinyöghetném, hogy bonjour, két erős kéz ragadja meg a fejem, s gyakorlatilag felemel a talajról. Cuppanós csókok landolnak az arcomon, kedveskedő francia gügyögés kíséretében – ma petite puce, ma poulette. Kis bolhácskám, kis csibém. Aztán Frédéric tűnik el egy hatalmas ölelésben, amit újabb csókok és barátságos hátbaveregetések követnek. „Mi ez a röhejes dolog?”, cukkolja Frédéricet Jean-Michel, megcirógatva barátja jól ápolt oldalszakállát. „Úgy festesz, mint egy nyavalyás párizsi!” Nehéz lenne valószerűtlenebb párost elképzelni. Olyan komikusan hatnak együtt, mint Stan és Pan: Frédéric, aki ingben és rövidgatyában is sikkes valahogy, és Jean-Michel, akinek a fél alfele kilátszik ezen a napon. Fehér pocak kandikál ki a lecsúszott sort és a mocskos, szakadt póló közül. Miközben Frédéric enyhe Davidoff after-shave-illatot áraszt, Jean-Michel önnön aromáját érett hónaljszag fűszerezi. A zuhanyozás kizárólag vasárnap esti program nála. Tizennégy éves koruk óta ismerik egymást, és dacára annak, hogy az egyik egy nagyvárosi ügyvédi irodában találta meg a hivatását, míg a másik egy csöndes észak-franciaországi falu polgármester-helyetteseként sokkal nyugodtabb életet választott, a barátságuk szilárdabb, mint valaha. Miközben Frédéric életvitele rohanó és urbánus, Jean-Michelnek rengeteg ideje van vadászni és horgászni. Franciaországban az iskolai barátok egész életükben barátok maradnak. Összeköti őket a közös múlt, és, úgy tűnik, ebben az országban a történelem a legfontosabb. Egy kátyús földút végén áll a ház, s egy lankás völgyre néz, amelyet tehenek pettyeznek. Olyan nyugodtan és mozdulatlanul állnak, mintha rá lennének festve a tájra. Az egykori tanyaház, amit üresen és elhagyatottan vett meg Jean-Michel, szeszélyes átalakítási munkálatokon ment át az utóbbi időben. A vécének – állapítom meg rémülten – nincs ajtaja, és egyenesen az ebédlőasztalra néz. Jean-Michel vihogva megígéri, hogy akaszt rá egy függönyt a „puhány párizsiaknak”. Számomra olyan ez a la France profonde, mintha visszamennénk ötven évet az időben. Allier szépsége nyers és csiszolatlan: kedvesek a falvai, ugyanakkor hiányzik belőle az a hivalkodó szépség, ami idevonzaná a turistákat. Kocka formájú Citroen deux chevaux-k imbolyognak a nyárfákkal szegélyezett keskeny utakon. Jean-Michel szerint a környéket nem nagyon fedezték még föl, habár, nagy bosszúságára, nemrég eladtak egy szomszédos tanyát valami párizsiaknak. (Jean-Michel szerint minden párizsi beképzelt sznob.) Ezek fel akarják újítani a helyet, és nyaralóként akarják használni a házat.

Meg is értem őket. Olyan békés itt. Több hasonlóság is van abban, ahogy az ausztrálok és a franciák szemlélik a vidéküket. A föld mindkét országban fontos helyet foglal el a nemzettudatban. És Ausztráliához hasonlóan, Franciaországban is a városokba szökik a fiatalság a falvakból, és sok falu haldoklik. De Frédéricet és Jean-Michelt hallgatva megértem, hogy alapvető különbségek is vannak. Egyfajta szelíd nyugalom jellemzi a francia vidéket, ami élesen különbözik a bennem élő vidéki idilltől – a mitikus isten háta mögötti helyektől. A franciák számára a vidék nagyon fontos menedékhely. Minden szabad idejüket ott töltik, mintha még mindig nem szoktak volna hozzá a gondolathoz, hogy nagyvárosban élnek. Minden francia arról álmodik, hogy nyugdíjas korában vidékre költözik, meséli nekem Frédéric. Párizsi barátai minden hétvégén a szüleik vidéki házába menekülnek. Ezzel szemben az ausztrálok számára a vidék félelmetes, bámulatos és könyörtelen ellenfél. Akkor keresed fel, ha fárasztó kalandra vágysz, és nem akkor, ha pihenésre van szükséged. Sokan csak könyvekből és filmekből ismerjük – ritkán volt gyermekkori vakációink színhelye. Lehet, hogy a vidék lenyűgöz, lelkesedéssel tölt el minket, és fokozza a nemzeti öntudatunkat, de nehéz lenne elképzelni, hogy egy sidneyi lakos Bourke-ba vagy Broken Hillbe rohanna, hogy vegyen magának egy második otthont. Hét ember (plusz egy kutya meg egy ápolatlan macska) préselődik össze a két hálószobás kalyibában – mi ketten, Jean-Michel, a felesége, Nathalie, a gyerekeik, Louis és Natacha, valamint a tízéves Victoria Ukrajnából. Azóta vigyáz rá a család, hogy megműtötték Párizsban: eltávolították a pajzsmirigyét, ami a csernobili atomkatasztrófa következtében rákosodott el. Ittléte a házigazdák nagylelkűségét tükrözi, akik nem dúskálnak a javakban. Kopott, roggyant heverőivel, üveg nélküli ablakaival és melegvíz-hiányával a ház új jelentést kölcsönöz a „rusztikus” szónak. De a rendetlenség vidám derűt áraszt, s mivel hozzá vagyok szokva a nomád kempingezéshez, egészen otthon érzem magam. Frédéric és én díszpárnákon alszunk a nappali padlóján. Jean-Michel és Nathalie tud egy kicsit angolul, és türelmesen elmagyarázzák nekem a poénokat vagy az egész történetet, ha nem értek valamit. De itt nem terítenek vörös szőnyeget a külföldi vendég elé – tőlem is elvárják, hogy beilleszkedjek, és ugyanúgy segítsek mindenben, mint a többiek. Vagyis nagyjából pont úgy bánnak velem, ahogy a mi családunk szokott a barátokkal és vendégekkel. Azért kulturális sokkból is kijut nekem. Jean-Michel, akiről kiderül, hogy az ausztrál bozótlakók francia változata, lenyűgöző kés- és pisztolyarzenált tart, amivel lemészárolja a vacsoráravalót. Kora reggel indul nyúlra és vaddisznóra vadászni. Mire eljön a reggeli ideje, a tetemek csontig le vannak csupaszítva. Amikor bemegyek reggel a konyhába croissant-ért és kávéért, kiderül, hogy véres csatatérré változott a helyszín, bíborvörös húsdarabokkal és lila állati szervekkel meghintve. Ámulva figyelem, ahogy egy régi típusú, emberpróbáló húsdarálóval durvára darálja a húst. Miért nem csinálja egy modern mixerrel? Mint aki örül, hogy érdeklődő közönségre lelt, Jean-Michel leteszi a szerszámait. Arcára professzoros türelem ül ki. Ecoute poulette, kezdi fontoskodva. Az ezt követő magyarázat sok ismeretlen szót tartalmaz, de a kézmozdulatai révén megértem végül, hogy az elektromos mixerek semmivé aprítják a húst, miközben a hagyományos kézidarálóknál a hús megőrzi szerkezetét, rostszálait és teljes ízét. Egy megfeketedett kemencében a lépcső alatt Jean-Michel ovális alakú ropogós cipókat süt. Végigjárjuk a csendes ösvények menti bozótost, hogy szedret szedjünk lekvárnak. JeanMichel ódon befőttesüvegekbe tölti a karmazsinvörös fortyogó lávát, és viasszal zárja le őket. La méthode traditionnelle, mondja vigyorogva, pólójába törölve szedres kezeit. Jean-Michel gyámkodása alatt egyéni színt vesz föl a franciám. A „verre de vin” (pohár bor) helyett megtanít a szlenges és lefordíthatatlan „coup de pif kifejezésre. Az asztalnál „cul”-okat sütnek el, ami szó szerint „feneket” jelent, de a köznyelv a disznó viccekre használja. Az idő nagy részében megelégszem azzal is, ha csak hallgatok és figyelem őket,

elbűvölve pillanatonként változó arcjátékuktól. Világéletemben azt hittem, hogy a francia karaktereket durván eltúlozzák a filmekben. Mais non! Ezek itt o-la-laláznak, és a szájukat biggyesztgetik, ha nem értenek valamivel egyet, és csüggedten vagy lemondóan vonogatják a vállukat. Született ripacsok, olyan hatásosan alkalmazzák a saját kliséiket, hogy egy sima vacsorabeszélgetés is olyan, mint egy színházi előadás. Utolsó előtti napunkon elmegyünk sajtot venni egy közeli tanyára. A gazdasszony nem sokban különbözik azoktól az emberektől, akiket a román falvakban láttam. Szájában arany és fekete hézagok; nyakában régimódi virágos kötény, kurta lábai gumicsizmába bújtatva. Sajtvásárlási szándékunk izgatott csevegést vált ki. Olyan, mintha veszekednének, de valójában csak élénk vita folyik – úgy tűnik, a heves kézmozdulatok és felemelt hang a társalgás szokványos kellékei a la France profonde-ban. Végül bevezetnek minket egy csűrbe, ahol a félhomályban alig tudom kivenni az apró, halvány korongokkal teli tyúkketreceket. A kecskesajtok köré gyűlünk, s fejrázások következnek a mauvais temps miatt, ami túl sok ver-t produkál. Rengeteg nehéz sóhaj hallatszik, és helyénvalónak tűnik, hogy én is beszálljak ebbe, jóllehet halvány dunsztom sincs, hogy miről beszélnek. Később nagyon is fény derül az aggodalmuk okára. Ahogy fel akarom vágni a chévre-t a tányéromon, észreveszem, hogy kukacok tekeregnek a tetején. Jean-Michel közönyös képpel hámozza saját izgő-mozgó darabját. Elfog a hányinger, de próbálom leküzdeni, nehogy megbántsak valakit. Senki máson nem látszik döbbenet. Így aztán követem Jean-Michel példáját, azt mondogatva magamban, hogy ettem már rosszabbat is. Egyszer Új-DélWalesben, ahová tévériportra mentem, egy hatcentis nyers lárvával lepett meg egy csapat bennszülött gyerek. Bozóttukka, mondták kuncogva, és csillogó szemmel néztek rám. Kényes, fehér, városi ízlésem került pellengérre, és úgy gondoltam, a visszautasítás rossz fényt vetne rám. Ahogy szétrobbant a számban a lucsok, majdnem elhánytam magam. Egy darab sajtot kenek a kenyeremre, és beleharapok. Az egész asztal gyöngyöző kacagásban tör ki. Vizsga elé állítottak, s én bár akaratlanul, mégis fényes sikerrel vettem az akadályt. Az az igazság, hogy a többiek, Jean-Michel kivételével, már attól is émelyegtek, hogy ránéztek a tányérra. De új barátaimnak, akik megszokták, hogy a külföldiek az orrukat húzogatják az átható szagú, pasztörizálatlan francia sajtoktól, rendkívüli módon tetszik ez a bátor vagányság. Olyan, mintha felpattannék az asztalra, és lelkesen előadnám a Marseillaise-t. Aki hajlandó megenni egy kukacos chèvre-t, az rendben van, olvasom le az arcukról. Még Jean-Michelt is lenyűgözöm. – Egy amerikai soha nem tette volna ezt meg – mondja elismerő hangon.

*** Mire visszaérünk Párizsba, a káprázatosan hosszú napok észrevehetően rövidebbek lesznek. Olyan érzése van az embernek, hogy visszavonhatatlanul a végéhez közeledik valami – és nem csak a nyár. Minden a változásról mesél, a csípősebb esti levegő, a rövidülő sorok, a város utcái. A rövidnadrágos, fényképezőgépes turisták helyét karamellszínűre sült, melírozott hajú, céltudatos emberek foglalják el. A párizsiak. Akik viszszatértek nyaralásukból a rentrée-re, a szeptemberi iskola- és munkakezdésre. Mintha nekem akarnának jelezni ezek a változások. Hogy sokkal tovább maradtam, mint terveztem, s az én franciaországi nyaralásomnak is vége. Nem halogathatom tovább az indulást. Egyébként is, Frédéric lassan visszamegy dolgozni. Ideje felvenni a hátizsákomat, és visszatérni az eredeti útitervhez: irány London, aztán Görögország, aztán Törökország, ahova Sue is átrepül majd, hogy találkozzunk, onnan meg talán egy éjszakai busszal vissza Bukarestbe.

Olyan gyorsan történt itt minden. Egy hónap alatt teljesen megváltozott a kapcsolatunk Frédérickel: a nyári románcból valami sokkal komolyabb lett. Utólag visszagondolva, azt hiszem, már a második bukaresti estétől kezdve éreztem, hogy ide jutunk, ha nem vigyázunk. De most, hogy megtörtént ez a földindulásszerű változás, úgy érzem, vissza kell fognom a tempót. Egy kis távolságra van szükségem. Pár hete még úgy éreztem, semmi gondom a világon. Tisztának tűnt a kép – Párizsban voltam, és szerelmes! De az együtt töltött csodálatos nyár felvetette egy mélyebb kapcsolat lehetőségét – s ezzel együtt egy csomó zavarba ejtő kérdést is a jövőmre vonatkozóan. Tényleg Franciaországban akarok élni? Mi van, ha fejest ugrok az ismeretlenbe, aztán minden elromlik Frédérickel? Felhők árnyékolják be a tiszta eget, ha arra a sok komplikációra gondolok, ami előbb-utóbb előáll, ha hagyjuk a maga útján menni ezt a kapcsolatot. Ahogy közeleg az elutazásom napja, egyre türelmetlenebbül várom az indulást. Frédéric kivisz a Gard du Nord pályaudvarra. A vonatom Calais-ig megy, onnan komppal érem el Dovert, ahol fogok egy buszt Londonig. Frédéric lógó orral áll. Én legalább utazgatni fogok, de rá csak a munka vár. Megbeszéljük, hogy nemsokára együtt töltünk egy hétvégét Londonban, vagy talán Isztambulban. Ez nem igazi búcsú, nyugtatjuk egymást. Mégis szívszorító a pillanat, amihez a jövés-menés zaja adja az aláfestést, a nagy sietség körülöttünk, és a hatalmas hangárszerű csarnok, amitől kicsinek és bizonytalannak érezzük magunkat. Ahogy a vonat halkan kigördül az állomásról, hátrafordulok egy utolsó integetésre. Frédéric a peronon áll, magasra nyújtott kézzel. Legalább harminc másodpercig így marad, teljesen mozdulatlanul, amíg a sínek ki nem kígyóznak az állomásról, és el nem tűnik a szemem elől.

*** Pár hét múlva egy világ választ el Párizstól, ahogy egy éjszakai kompon vagyok, négy ülésen végignyúlva, s Európa legkeletibb sarka felé hajózunk. A hajó a görög Számosz szigeten köt ki, amely idegesítően közelről böködi a török partokat. Két forró napot töltök Vathiban, a fő kikötőben, aztán busszal fölutazom a fenyő-és tölgyerdőkkel szegélyezett Ampelosz-hegyre. Égeti a hátamat a nap, ahogy gyümölcsösökön és szőlőkön vágok keresztül, s az egymásnak ellentmondó nyilakkal és zagyva térképekkel kijelölt gyalogutat próbálom követni. Végül fáradtan és izzadtan megérkezem a vakítóan fehér hegyi faluba, Vourliotesbe. Szürreális a kép. Több ezer kilométerre otthonról, miután fejest ugrottam a semmibe, hirtelen belépek egy helyre, ami pont úgy néz ki, mint egy óriási ausztrál szuvenírbolt görög környezetbe ültetve. Vidám gyerekek futkosnak koalákkal, kengurukkal és „I love Australia” feliratokkal a pólójukon. A helyi kocsma tetején ausztrál zászló leng. Az árnyékban öregemberek kártyáznak olyan tempóban, amiből gyanítani lehet, hogy egész életüket itt akarják tölteni. Egyikük mellén „Én is a Bondi Beachen szörföltem” felirat díszeleg. Egy barátságos, szószátyár falubeli oldja meg a rejtélyt. A második világháború után a lakosság nagy része Ausztráliába emigrált. Az évek során néhány családtag visszatért. Többségük azt se tudja már, hogy mit nevezzen otthonának, magyarázza a helyi lakos. Az ő gyerekei Ausztráliában születtek, majd ügyvédnek és tanárnak tanulnak. Számukra Sydney jelenti az otthont. De neki nem ilyen egyszerű a választás. Most, hogy az ötvenes éveiben jár, egyre erősebben vonzza vissza a szőlőtőkés faluja. Az élete örök dilemma: Ausztráliában görögnek érzi magát; Görögországban ausztrálnak. – Szép és szomorú is egyben ez a kétlakiság – sóhajt föl. – Ha elhagyod egyszer a szülőfölded, semmi nem lesz már ugyanolyan többé. – A partot körbeölelő csillogó türkizre mered a férfi, és a gyerekeire gondol a világ másik oldalán.

– Sorscsapás két földrészt szeretni. – Fanyarul elmosolyodik saját melodramatikus megjegyzésén. De a szeméből szomorúság árad. Mivel nem tudom magam beleélni a helyzetébe, sajnálni se nagyon tudom. Különben se vagyok ráhangolva a borús gondolatokra. Pár nap múlva találkozom Sue-val Isztambulban. A ragyogó napsütésben, a sziget jázminillatú levegőjébe szippantva úgy érzem, tele van a jövő ígérettel. Ekkor még nem sejtettem, mekkora fordulatot vesz majd az életem, és mennyire át fogom érezni mindazt, amit a görög fickó mondott.

4 Persze hogy visszamegyek Párizsba. Látom, hogy nincs más megoldás. Négy hónap utazgatás után csak egy dologban vagyok biztos: ha nem megyek vissza Franciaországba – vagyis nem próbálom ki a közös életet Frédérickel –, egész életemben bánni fogom. Folyton azon rágódnék, hogy milyen lett volna életem nagy szerelme, és menynyire máshogy alakult volna minden, ha vállalom a kockázatot. Garancia persze nincs rá, hogy működni fog a dolog, de kockázat nélkül nincs győzelem. Annyi csak a biztos, hogy egy véletlen találkozás kinyitott számomra egy ismeretlen ajtót. Az ösztönöm azt súgja, hogy lépjek be rajta. Egy januári napon, bágyadt téli napsütésben száll le a gépem a Charles de Gaulle repülőtéren. Megint megdöbbenek a hely ellentmondásosságán. Lehet, hogy ez a lepusztult űrhajó magát Franciaországot szimbolizálja, tűnődöm; ha ez az ország bizonyos dolgokban ultramodern és fejlett is, más vonatkozásban egészen elmaradott. De egy-két dolog megváltozott a múlt nyári ideérkezésem óta. Például az időjárás. És Frédéric ezúttal pontos! Egy vastag gyapjúpulóverrel vár, mert különösen hideg nap van, és aggódik, hogy fázni fogok odakint. Egyetlen hétvégét töltöttünk csak együtt az elmúlt négy hónapban, de sokat beszélgettünk telefonon, és a végén már csak az utazás tűnt az egyetlen ésszerű megoldásnak. Arról nem beszéltünk, hogy két hónapra, hat hónapra, vagy egy évre jövök. Mint a sorsfordító döntéseknél lenni szokott, én se sokat merengtem a várható következményeken, amikor a Párizsba költözés mellett döntöttem. És halvány sejtelmem se volt, hogy mit tartogat a jövő. De nem Frédéric az egyetlen ok, amiért itt maradtam Európában. Igazság szerint nem érzem még késznek magam arra, hogy hazamenjek. Nagyon fontos, hogy felkészültnek érezze magát az ember, ha a hazája ilyen messze van a világ többi részétől. Egyetlen ausztrál vagy új-zélandi se akarja úgy befejezni a londoni tanulmányútját, hogy az elszalasztott kalandok és lehetőségek kísértsék egy életen át. Mert ha egyszer rászánod magad a hazaútra, akkor otthon is maradsz. Persze később is elutazhatsz külföldre, de az az út már nem lesz ilyen szabadon nyújtható, mint a mostani, nem lesz már benne ennyi lehetőség. A hazatérés a kaland végét jelenti; a felelősségteljes élet kezdetét. És én tizenkét hónapnyi csavargás után sem vagyok kész rá, hogy felelősségteljes legyek. A tévécsatorna, amelyiknek Sydneyben dolgoztam, egyéves fizetés nélküli szabadságot adott. Ahogy itt ülök most az ebédlőasztalnál új otthonomban, megírom nekik, hogy nem megyek vissza. Ez nem különösebben nehéz döntés. Öt jó évet töltöttem a Special Broadcasting Service-nél, az ausztrál etnikai kisebbségek számára sugárzó országos tévécsatornánál. De most, hogy a húszas éveim végét taposom, úgy érzem, belefásulnék már a napi rutinba. Itt az ideje egy merész váltásnak. Európa izgalmas lehetőségek kavalkádját jelenti egy újságíró számára. Csak meg kell őket keresni. Mégis ijesztőnek tűnik a perspektíva, hogy Párizsban éljek. Nincs állásom, nincsenek barátaim, és alig beszélem a nyelvet. Frédéric és én alig több mint egy hónapot töltöttünk együtt – ami minden józan mérték szerint nevetségesen rövid idő egy megfontolt lépés megtételéhez. Ez a vakmerőség ijesztő és izgalmas is egyben. És egyáltalán nem jellemző rám – Ausztráliában őrültségnek tartottam volna összecuccolni valakivel, mielőtt elmélyülhetne a kapcsolatunk. Biztos recept a katasztrófához! De kevésbé látod át a kockázatot egy új és idegen környezetben, ahol nem tudod olyan ismerős mércékhez mérni a viselkedésed, mint a család, a barátok vagy a társadalom reagálása. Nem mintha volna más lehetőség. Ha lenne is elég pénzem (ami nincs), saját lakást akkor se nagyon bérelhetnék. Mivel turistaként érkeztem az országba, nem maradhatok egyhuzamban három hónapnál tovább Franciaországban.

De ezek se tudnak megrendíteni abban a konok hitemben, hogy mégiscsak rendben vannak a dolgok: Frédérickel; azzal, hogy Franciaországban vagyok; és hogy szakmai kockázatot vállalok. Mintha a bizonytalan helyzet még több lehetőséget csillantana föl előttünk. Leküzdhetőnek tűnnek az előttünk álló akadályok. Frédéricet szemlátomást nem izgatják ezek a dolgok, még az se, hogy nincs állandó tartózkodási vízumom, részletkérdésnek tekinti, amit majd megoldunk valahogy. Rám is átragad a magabiztossága, én is optimistán nézek a jövőbe. Beletelik pár napba, mire megszokom ezt az új, téli Párizst. Teljesen más, mint az a vakációzó napos város, amibe tavaly nyáron beleszerettem. Eltűntek a kávézóteraszok, a jégvirágos kires és sancerre-es poharak. Délután négyre elnyeli a napot a sötétség. A hideg idő még vonzóbbá teszi az éttermeket és kávéházakat, melyek fényesen ragyognak a sötétben. Már az első vasárnapomon folytatjuk régi jó kóborlásainkat a városban. Az elegáns StGermain kerületben megállunk a Les Deux Magots-nál – ez az az intézmény, magyarázza Frédéric, ahol Hemingway is lakott egy ideig. Belül kedves és meleg, ragyogó tükrökkel, krémszínű falakkal és vörös bársonyfüggönyökkel. Elég változatos a közönség. Velünk szemben egy fiatalember lelkesen és elmélyülten olvas valamit, ami nem kis teljesítmény ebben a pletykatengerben, a le-föl frizbiző italostálcák között. Jobban megnézve látom, hogy egy kottát olvas: bizonyára zenész vagy zeneszerző. Az egyik sarokban elegáns, szivarozó úriember ütöget egy laptopot. Író lehet, saccolja Frédéric. Régen tele volt velük a környék, de az égbe szökő lakbérek miatt a sanyargó költők és írók réges-rég áttették székhelyüket a város keleti felébe. Egy csapat kirittyentett, szoláriumbarna tini ül le egy közeli asztalhoz. Nagy csomó bevásárlószatyor van náluk, s gusztusos fagylaltszínű – kapucsínó-, csokoládé- és málnaszínű – bőrdzsekiket viselnek. St-Germain a luxusbutikok paradicsomává avanzsált az elmúlt időben. Egy másik asztalnál japán turisták próbálnak bátortalanul leinteni egy pincért. Nyilván azt remélték, hogy beszippanthatják a hajdani társasági élet megmaradt illatát itt. De lehet, hogy vásárolni jöttek. Frédéric unszolására forró csokoládét rendelünk – ez a maison specialitása. Két gőzölgő, fehér kancsóban érkezik, és már az illatából meg lehet állapítani, hogy krém- és couverturecsokoládéból készült az erős főzet. Töltünk a csészéinkbe. Lassan csurog a folyadék, mint valami sötét, olvadt, habos olajfolt. Iszom egy kortyot – és majdnem elájulok a gyönyörtől. Az összes többi forró csoki, amit kóstoltam eddig, ócska utánzatnak tűnik hirtelen. Bámulatba ejt a francia art de vivre: a fogyasztásnak ez a civilizált módja. Itt tudják, hogy kell bűntudat nélkül elszívni egy cigarettát, meginni egy pohár bort az ebédhez, vagy megenni egy tortát anélkül, hogy a kalóriákat számolnák. Miközben ilyesmiken merengek, a fagylaltszínű lányokra esik a pillantásom: buborékos ásványvizet és limonádét isznak keskeny poharakból. Amikor elkezdődik az új hét, megpróbálom számba venni, hogy mihez is fogok kezdeni Franciaországban. Most, hogy már nem utazgatok, ki kell alakítanom valami rendszeres programot. Szükségem van valami állandó elfoglaltságra, dolgoznom kell. Különben bizonytalan marad a helyzetem – nem vagyok már turista, de rendes lakos se vagyok. S bár Frédéricnek nem okoz fejfájást, hogy támogasson anyagilag, engem zavar az ötlet. Nem akarok függeni tőle. És a pénzügyi helyzetem kezd kétségbeejtővé válni. Mivel a francia vízumom hosszú távra nem érvényes, francia cég nem jöhet számításba munkahelyként (legalábbis legálisan). Az egyetlen lehetőség a szabadúszás a külföldi médiában. Borzasztóan teszik nekem a függetlenség ötlete, de mivel világéletemben fizetett alkalmazott voltam, nem tudom, hogyan vágjak bele. Frédéric mindent megtesz, hogy segítsen. Egy használt számítógép érkezik a lakásba; az emeleti szomszédunktól vette, aki egy komputercégnél dolgozik. Az irodaszer-állományom hamarosan eléri egy raktárkészlet nagyságát. Frédéric szivárványszínű filctollakat, színes dossziékat, márkás tollakat, írótömböket, átlátszó nejlonborítókat hoz, meg egy oszlopnyi tálcát a kimenő és bejövő postának, egy sor vaskos irattartót, és – ami a legmerészebb mind közül – egy bevételi naplót

a jövőbeni fizetéseim dokumentálására. Az egész ebédlőasztalt elfoglalja az irodám. Állig fegyverben, készen állok a bevetésre. De mibe fogjak? Kapcsolatba lépek néhány tévécsatornával Ausztráliában, de nem sok reménnyel kecsegtetnek az állandó munkákat illetően. Azt mondják, túl drága egy filmes stáb kibérlése Franciaországban. Egy másik ötlet is motoszkál a fejemben, ami teljesen új irányba terelné a karrieremet. Amikor tavaly nyáron elhagytam Franciaországot, folytattam a körutamat, majd októberben visszatértem Romániába, egyrészt, hogy lássam a bulis cimborákat, akikkel összehaverkodtam, másrészt, hogy dolgozzak valamit, mert pénzre volt szükségem. Második ottlétem alatt írtam néhány cikket egy angol nyelvű üzleti magazinnak. Egy Bukarestben élő ír újságíró, akivel jó barátságba kerültem, hozott össze még Londonban a szerkesztővel. Hat és fél évnyi tévériporterkedés után ez volt az első próbálkozásom a nyomtatott sajtóval, s kétségeim voltak, hogy boldogulok-e vele. A tévériportokhoz képest, amelyek ritkán nyúltak pár bekezdésnél hosszabbra, két-három magazinoldal teleírása szinte elképzelhetetlen feladatnak tűnt. Első újságcikkem egy idős román festőről szólt, aki fantáziadús képeket mázolt üvegre. Nem éppen vezércikktéma. És az se tűnt volna föl senkinek, ha kitalálom az egész sztorit, mivel nem volt hat embernél több a világon, aki hallott a magazinról, nemhogy olvasta volna. Én mégis alaposan megrágtam minden egyes szót. Tetszett az új módi, hogy csak egy apró magnót használok a riportokhoz, filmes stáb, ormótlan kamerák és lámpák nélkül. Olyan megnyugtató volt, hogy csak az írásra koncentrálhatok, s nem kell a látvánnyal törődni. Innen tehát az ötlet, hogy a nyomtatott sajtóban folytassam a karrierem Párizsban. Most jövök rá, hogy hosszú ideje ez az egyik álmom. Mindig is szerettem az élvezetes életrajzi cikkeket és színes híreket, s az olyan magazinokat, mint a Vanity Fair. Milyen bizsergető érzés lehet egy jó kis cikk alatt a saját nevedet látni, gondoltam sokszor. Valahogy sokkal izgalmasabbnak tartottam ezt, mint az arcomat látni a tévében. Elhatározom hát, hogy kipróbálom a szabadúszó újságírósdit, és magazinokba és újságokba fogok írni. Az ausztrál nagykövetségen keresztül hozzájutok egy médialistához, ami felsorolja a magazin- és újságszerkesztők elérhetőségi adatait Ausztráliában. Emellett becserkészek néhány nevet Londonban is a telefonközponton keresztül. Ahogy múlnak a hetek, egyre csak mennek tőlem az egyirányú faxok, tele mindenféle riportötlettel, olyan szerkesztőknek, akik sose hallottak rólam, és a jelek szerint nem is igen kíváncsiak rám. Egy jobb napon kapok esetleg egy udvarias, elutasító választ egy olyan ötletemre, amire alig emlékszem már. Kedves Sarah! Köszönjük a javaslatait. Sajnálatos módon, mi nem alkalmazunk külsősöket… (Kihúzni őket a listáról.) Kedves Sarah! Köszönjük az ötleteket, de nem illenek bele a magazin… (Nem túl biztató, de legalább őszinte.) Kedves Sarah! Köszönjük a javaslatát. Sajnos pont ezzel a sztorival bíztuk meg a párizsi tudósítónkat… (Minő balszerencse! Micsoda rohadt időzítés! Ezek a válaszok egyenesen az Újra megpróbálni dossziéba mennek.)

A lelkiismeretesen megfogalmazott, kétségbeesetten optimista leveleim többnyire süket fülekre találnak. Válaszok – még elutasítóak is – csak nagyon ritkán jönnek. Légy türelmes, ehhez idő kell, majdcsak kisül belőle valami, biztatom magam, ahogy vánszorognak az órák. Tömény várakozással telnek a napjaim: először a faxokra, aztán Frédéricre. A párizsiak nem kezdenek 9.30 előtt dolgozni, de későn is fejezik be, és Frédéric ritkán ér haza kilenc előtt. Hogy lefoglaljam magam, megvásárolom a zöldségeket, és vacsorát főzök. Mire Frédéric belép az ajtón, majd megveszek már, hogy láthassam – pontosabban, hogy láthassak valakit. Beszélnem kell valakivel, kiengedni a gőzt, nevetni egyet, meginni egy italt. Minden este kinyitunk egy üveg bort, ami vacsora végére kiürül. Frédéric nagyon segítőkész. Kivagdossa az összes cikket a francia lapokból, ami sztoritémául szolgálhat nekem, és mindenféle új ötleteket fundálunk ki esténként, amivel felfrissíthetem a javaslataimat. Mire aludni megyünk, úgy érzem, sikerült feltöltődnöm. De egyáltalán nincsenek szinkronban egymással a napjaink. Tizenkét órányi irodai stressz után Frédéric szeretné magát kifújni itthon. Én viszont környezetváltozásra vágyom, mivel az ebédlőasztalnál töltöttem az egész napot. Menjünk el vacsorázni, javaslom gyakran, és hogy örömet szerezzen, Frédéric beleegyezik. De ez sokszor fárasztó neki. A helyi éttermek vállalati ebédeltetésre szakosodtak többnyire, így általában zárva vannak este, és Frédéric a legkevésbé se vágyik arra, hogy visszapattanjon a motorra, és újra a városba furikázzon. Amíg teljes munkaidős alkalmazott voltam, mindig arról álmodoztam, hogy sok szabadidőm lesz egyszer, s elképzeltem, mi mindent tudnék kezdeni vele. De most, hogy korlátlan idő áll rendelkezésre, egyáltalán nem érzem ezt szabadságnak. Inkább szabadesésnek. Némely napokon üdítő ez az érzés, és izgalommal tekintek az előttem álló órákra. De többnyire azon imádkozom, hogy nyíljon már ki végre az ejtőernyő, és hadd vessem meg a lábam a földön.

*** „C'est pour offrir, Monsieur?” Megálltunk virágot venni Benoit-nak és Sylvie-nek, ami illő dolog Párizsban, ha meghívnak valakinek az otthonába. Ez az első párizsi vacsorameghívásom. Nem értem a virágárus kérdését, de Frédéric oui, merci-t mond, aztán elmagyarázza nekem, hogy a nő az iránt érdeklődik, hogy a virágot ajándékba visszük-e. A gyönyörű lila és sárga tulipánok szakszerű legyező alakba vannak rendezve, az átlátszó celofáncsomagolást citromsárga selyempapír keretezi. Rafiaszál fogja össze szorosan az egészet. A virágárus feltűzi kívülre az arany kártyáját, és tesz néhány szalmaszínű fodrot mellé. Egyszerűsége ellenére gyönyörű a csokor. De nem marad ilyen. A virágok nem szeretnek motoron utazni – ami nem egy világrengető felfedezés. Egyik kezemmel Frédéricbe kapaszkodva, másikkal a tulipánokat markolva, próbálom védeni a csokrot, de a viharos szél rángatja és tépázza őket. Félúton járunk, amikor kemény kis kavicsok zápora zúdul ránk a semmiből, ide-oda pattogva a sisakjainkról és végtagjainkról. Jégeső. Megteszünk még egy-két veszélyes kilométert, mire beérünk egy híd alá, ahol meghúzódunk, amíg alábbhagy a vihar. Körülbelül öt szirom kapaszkodik hősiesen a tulipán szárán, mire elérjük végcélunkat Párizs másik felén. Gyorsan beterelnek minket, mint két szomorú, ázott kutyát, és azonnal levetetik rólunk nedves kabátjain-kat. Vendéglátóink, akik szemlátomást hozzá vannak szokva, hogy Frédéric ázott állapotban, mindenféle csupasz szárú virágcsokrokkal szokott beállítani, hoznak nekünk két vastag pulóvert. Görnyedten, összefagyva és kétségbeesetten kuporogva a motoron, én se utaztam túl jól. Kékesfehér kezeim egy sor Oh-la-lá –t és Ce n 'est pas vrai? –t váltanak ki Sylvie-ből és Benoit-ból. Szörnyű a vérkeringése, mondja rólam Frédéric – a bizonyítványát magyarázva. Sylvie előhúz egy pár síkesztyűt a poros

szekrényből. Úgy lépek be a nappaliba, mint egy kiütött bokszoló a mérkőzés után. Micsoda elegancia! Milyen stílusos belépő az első párizsi partimra! Meglepetésemre a többi vendég se néz ki különösebben divatosnak. Azt képzeltem eddig, hogy Párizsban mindenkinek a vérében van az a lenyűgöző stílus, amit az utcán látni. De most inkább a „jól vasalt” jelző ugrik be nekem. Szörnyen ki vannak csípve mindannyian. A nők többsége jól szabott blézert visel szoknyával vagy nadrággal, és kettőnek hajpántja is van. Az összes pasin sötét nadrág és majdnem teljesen egyforma ing feszül – kék alapon halvány fehér kockákkal, vagy fordítva. Bemutatnak egy Nathalie-nak, egy Anne-nak, egy Caroline-nak. Eddig jó. Am a megfordítható, dupla férfinevek ágyútűzként zúdulnak rám. Jean-Francois, Jean-Luc, Jean-Marc. (Vagy inkább Luc-Jean? Francois-Jean? Marc-Jean?) Páran közülük ügyvédek, az egyik könyvelő, Anne egy kiadónál dolgozik, Nathalie pedig marketinges egy nagy francia cégcsoportnál. Ami leginkább meglep, hogy nem igazán tűnnek Frédéric típusának. Hozzájuk képest ő sokkal fiatalosabbnak, kevésbé merevnek látszik. Ne ítélj a látszatból, mondom magamban, még túlságosan új minden. Letesznek egy alkohollal meg valami rágcsálnivalóval teli tálcát, ami a Cheezelsre hasonlít, de mogyoróvajíze van. Én történetesen szeretem a Cheezelst (és a mogyoróvajat), de valami elegánsabb dolgot vártam a franciáktól. Olajbogyót legalább, vagy valami ínyenc párét apró pirítósokon. Az aperitifkínálatból néhány fiú bourbont választ, mi többiek muskotályt vagy portóit, úgy tűnik, a franciák ezt vacsora előtt isszák. Ahogy lehúzom a kesztyűmet, észreveszek két üveg bort az asztal melletti állványon. Majd meghalok egy pohár vörösért, de nyilvánvaló, hogy az étel mellé tették félre. – Tu es anglaise? Américaine? – Je suis australienne – sikerül válaszolnom a mellettem lévő fickónak. Érdeklődő moraj zúg végig a termen. Az angol és amerikai közösséghez képest az ausztrálok kis számban élnek Párizsban, ami egzotikusabbá tesz minket. Ausztrália valami misztikus vadnyugatként dereng a francia emberek képzeletében, ahová szívesen elmennének, de sose fognak, mivel a huszonhárom órás repülőút elviselhetetlen. De, dacára annak, hogy soha nem járt még ott senki közülük, ez a csapat egész sokat tud a szülőhazámról. Egy vékony srác – azt hiszem, Jean-Marc vagy Marc-Jean – arról kezd mesélni, hogy olvasott valamit a Le Monde-ban, miszerint egyre nagyobb a nyomás Ausztráliában a köztársaságra való áttérésre. – Miért van Ausztrália még mindig Angliához kötve? – kérdezi csodálkozva. Én személy szerint, mint rendíthetetlen republikánus, örülök a lehetőségnek, hogy beszélhetek a témáról, hogy megvilágíthatom a külföldi közönség előtt a problémát. Nagy levegőt véve, összeszedem legékesebb franciámat. – Sok akarja. Pár nem akarja. Az öregek, például. De én akarom. Zsibongó beszélgetés alakul ki, ahogy Frédéric megpróbálja értelmezni a szavaimat: – Csak idő kérdése… Sarah úgy gondolja, hogy sok fiatal ausztrál… – De miért vagytok még mindig hűségesek a királynőhöz? – erősködik tovább a vallatom. Érzékelvén, hogy az első válaszom szánalmasan tökéletlen volt, megpróbálok némi szenvedélyt vinni a dologba. – Ez nem igaz! A királynő, az oké, de nem Ausztráliának. Tegnap oké, de holnap nem.– Kétségbeesett pillantást vetek Frédéricre, aki ismét közbelép, hogy dekódolja az üzenetemet. Hál' istennek figyelt rám, amikor tavaly nyáron megvitattuk a témát. Nélkülem folytatódik a beszélgetés az országom ügyeinek állásáról. Jean-Marc-Marc-Jean Frédérichez intézi a további kérdéseit. Fortyogok a tehetetlen dühtől, hogy képtelen vagyok kifejezni magam. Pedig imádom az efféle társalgásokat! Legalábbis imádtam eddig. De most, hogy egy másik nyelven próbáltam kifejezni magam, olyan volt, mintha hirtelen ötven pontot esett volna az IQ-m. A következő tíz percben igyekszem feltűnés nélkül belesüppedni a kanapéba. Aztán újabb vendég szólít meg. Frédéricnek kell fordítania, hogy miről van szó.

– Azt mondja, most fejezte be a Songlinest. Kérdezi, hogy olvastad-e. Én tényleg olvastam Bruce Chatwin könyvét. És ezt az anyanyelvemen örömmel be is vallottam volna. De ha most igent mondok, megint csak kinyitnám Pan-dóra szelencéjét. A véleményemet firtatnák, talán még a bennszülöttek nehéz helyzetéről, életkörülményeiről és vallási szokásaikról is mesélnem kéne. Ez nagy igazságtalanság lenne a bennszülöttekkel és az országommal szemben. – Non – mondom szemlesütve. Sylvie asztalhoz szólít bennünket. Ácsorogva várja mindenki, hogy Benőit kijelölje a helyünket, ami sok bizonytalankodással és vitával járó folyamat. Csak amikor mindenkinek megvan már a helye, akkor ül le a vendégsereg. Elém teszik le először az előételt, a halpástétomos tálat, s ezt a formát követik egész vacsora alatt. Olyan, mintha a külföldi státusom automatikusan díszvendéggé avatna. A mellettem ülő srác felé tolom a tálat, aki rögtön továbbtolja a következő lánynak, olyan szakszerűen pördítve, hogy a szedőkanalak pont a lány felé álljanak. Kétszer kerüli meg a tál az asztalt: először a lányok, aztán a fiúk szednek. Vannak, akik ráérősen szolgálják ki magukat, hagyva, hogy ott álljon előttük a pástétomostál, amíg be nem fejezik a mondókájukat. Egy örökkévalóságnak tűnik számomra, mire megkapja mindenki az adagját. Könnyű és finom a pástétom, s elkövetem azt a hibát, hogy kétszer szedek repetát, nem tudván, hogy négy újabb fogás következik. Először nyúlpörköltet szolgálnak föl burgonyával és sárgarépával. Pompás az íze, és tetszik az egyszerű, dísztelen tálalás. A zöldsaláta külön fogás. Ezután egy sajttálat tesznek elém, hatféle sajttal, s idegesen bámulok rá, nem tudván, hogy kell helyesen megszelni a különféle alakzatokat. A desszert egy pazar csokoládétorta, ami olyan tökéletesen mutat, hogy biztos valamelyik menő cukrászdából rendelték. Mire befejezem az evést, a nadrágom belevág a derekamba. Frédéric egész vacsora alatt próbál engem is bevonni a beszélgetésbe, olyan témákra terelve a szót, amibe bekapcsolódhatok: – O, a bátyád a tévénél dolgozik? –mondja a szomszédjának egy ízben. – Sarah is a tévénél dolgozott. – Meghat az igyekezete, és csodálkozom, hogy az előbbi kísérleteim után még mindig arra buzdít, hogy kinyissam a számat. De a beszélgetés általában túl gyors ahhoz is, hogy követni tudjam, nemhogy hozzászóljak valamit. Csak egy-egy szó vagy kifejezés jut el hozzám. Egy nagyon „poétikus” könyvről valami, valamilyen Marie-től. Egy vicc De Gaulle-ról, amin mindenki nevet, ezért aztán én is. Most a férfiasságról és nőiességről beszélnek, és nagyon bosszant, hogy nem értem jól, mert érdekesen hangzik. Csak amikor vizsgálgatni kezdik a burgundis üvegeket az asztalon, akkor esik le – hogy ezek a borról beszélnek. Az egész beszélgetés, őszintén szólva, ijesztő egy kicsit. Bár pezsgő és izgalmas a parti, mégse hasonlít azokra az auvergne-i dumálós kajálásokra Jean-Michellel és a családjával – sőt egyetlen vacsorára se hasonlít, amin részt vettem eddig. Olyan „csiszoltan” megy itt minden, mintha a vendégek és vendéglátók évszázadokon át gyakorolták volna a szerepüket, modorukat, közbeszólásaikat. Mindenki remekül meg tudja magát értetni, mindenki jól értesült. A közbeszólás elfogadottnak tűnik, mivel mindenki ezt teszi. Bárcsak nekem is eszembe jutna valami értelmes. Milyen izgalmas megjegyzést fűzhetnék hozzá például a borvitához? C'est bon. Je l'aime. Röviddel éjfél után átköltözünk az asztaltól a szalon kényelmes székeibe. Sylvie kimegy a konyhába kávét és teát főzni, én meg eltűnődöm rajta, hogy miért nem Benőit végzi ezt a feladatot – egész este nem csinált mást, csak megmutatta a helyünket, és kitöltötte a bort. A sok mosolygás, figyelés és tettetett érdeklődés a témák iránt nagyon lefárasztott, és szívesen elmennék már. Hangok és emberek vesznek ugyan körül, mégis kívülállónak érzem magam. Idegennek. Végzünk a teánkkal. De nem mozdul senki. A következő óra is beszélgetéssel telik. A helyszínről feltűnően hiányzik az alkohol: vacsora után elfogyott a bor. Hozzászoktam otthon,

hogy korlátlan mennyiségben áll rendelkezésre. De nem a házigazdák nagyvonalúságával van baj – a vacsorához felszolgált burgundi finom és drága crus volt. Ehhez a helyzethez, úgy látszik, hozzá kell szokni Franciaországban: a bort kisebb mennyiségekben isszák. Végre, majdnem fél kettőkor készülődni kezd valaki. Ez lehet a végszó, mert sorra feláll mindenki, és búcsúzkodás zsivajával telik meg a szoba. Megkönnyebbülten talpra szökkenek. De a búcsúzkodási és hálálkodási ceremónia újabb tizenöt percet vesz igénybe. Meg vagyok rökönyödve – és kezdem elveszteni a türelmemet. Mire jó ez az időhúzás? Miért tart itt minden tíz perccel tovább, mint Ausztráliában? Pár nap múlva Frédéric, miután felhívja a barátait, hogy megköszönje a vacsorát, elmondja nekem, hogy milyen benyomást tettem. – Kedvesnek találtak. Elhúzom a számat. Ennyit arról, hogy milyen fantasztikusan izgalmas és szórakoztató vagyok. – Semmi mást nem mondtak? – Hm, nem. Csak hogy biztos csendes típus vagy. Szégyenlős. – SZÉGYENLŐS! – kiáltom hitetlenkedve. – Én nem vagyok szégyenlős! – De hát csöndben voltál. Na mindegy, ne törődj vele. Nem számít, hogy mit gondolnak. Frédéric nem fogja föl, hogy milyen szörnyen csalódott vagyok. Nagyon is számít, hogy csendesnek, kedvesnek és unalmasnak tartanak (ezt persze nem mondták ki, de így gondolják). Ami leginkább azért zavar engem, mert igazuk van. Utólag visszagondolva, nagyon keveset beszéltem egész este. Amikor megszólaltam, infantilis mondatokat nyögtem ki, vagy olyan primitív kérdéseket tettem föl, melyek bárgyúságától én magam is megrettentem. Általában Frédéric volt az egyetlen, aki tényleg figyelt rám – a többiek már két témával előrébb jártak. Végül minden bátorságom elszállt a cigarettafüst gombafelhőjébe. Sokkal könnyebb lesz minden, ha megtanulok rendesen franciául, biztatom magam. Ez természetesen igaz. De a lelkem mélyén tudom, hogy nem a nyelv az egyetlen gátló tényező. Teljesen kívülállónak éreztem magam a vacsora alatt. Elég kedves volt hozzám mindenki, de senki se volt különösebben barátságos. Utólag visszagondolva, még az a két fiú is, akik udvarias kérdéseket tettek föl az elején, azok is csak az országomra voltak kíváncsiak, és nem engem akartak megismerni. (Vagy lehet, hogy a franciák ilyen közvetett módon próbálják kimutatni, ha érdekli őket valaki?) Lehet, hogy nehezebb lesz beilleszkedni és barátokat szerezni, mint gondoltam. Elég rossz ómennek tűnt az első partim.

5 A lakásban töltött hosszú napok kezdik megbosszulni magukat. A hat hét alatt elfaxolt sztorijavaslataimra vagy csak elutasító válasz jött, vagy semmilyen. Ennyi órát egyedül tölteni anélkül, hogy valami értelmeset csinálnék, kimerítőbbnek bizonyult, mint gondoltam. Hiába próbálok derűs gondolatokat tömni a fejembe, magányosnak érzem magam. Látván, mennyire hiányzik a társaság, Frédéric rendszeresen felhív a munkahelyéről, és gyakran szervezzük úgy, hogy együtt ebédelhessünk az irodája közelében. Egyik nap, egy óra tájban váratlanul megjelenik néhány munkahelyi sráccal meg két tojásos pizzával a lakáson. Útban az iroda felé, miután találkoztak egyik kliensükkel, úgy gondolták, felugranak hozzám egy közös ebédre, magyarázza Frédéric. Evés után Frédéric megtapogatja a kabátzsebeit, s végigfuttatja a szemét a szobán. Ezt már ismerem. Most már tudom, hogy amikor Bukarestben a mániákusságáról beszélt, megszállott rendmániájára gondolt. Szeret tökéletes rendben tudni mindent – az ingeket színek szerint csoportosítva, az ágyat minden reggel szépen beágyazva –, ezzel a módszerrel próbálja természetes rendetlenségét kordában tartani. De mintha még mindig meglepné a saját rendmániája, Frédéric soha nem emlékszik azokra a helyekre, ahová pedánsan elteszi a dolgait. Azt hiszem, tudom, mit keres – az egyik pipáját. Tu veux une pipe?, kérdezem. A másodperc törtrésze kell csak hozzá, hogy rájöjjek, nem volt egészen jó a kérdésem. Pontosabban, egyáltalán nem volt jó, a négy pasi arckifejezéséből ítélve, akik előbb megdermednek a döbbenettől, majd fuldokló hahotázásban törnek ki. Akaratom és tudtom nélkül, hihetetlenül vicces voltam. Ez az első viccem franciául – az első alkalom az ideérkezésem óta, hogy egy egész asztaltársaságot megnevettetek –, és nagyon igazságtalannak tartom, hogy nem értek belőle semmit. – Hol szerezhetek egy ausztrál barátnőt? – zihálja rajongó szemmel az egyik vendég. A francia nyelv tele van kétértelműségekkel. Noha a kocsmai humort a rossz ízlés jelének tekintik Franciaországban, a szexszel kapcsolatos szellemes bemondások gyakorlatilag minden társaságban elfogadottak. A sikamlós célzások szóviccekbe rejtése nemzeti sportnak számít. Néha ezek a szójátékok szelídek és kifinomultak. De gyakran trágár és ostoba a tréfa – egy kicsit olyan, mint Frédéric vicce, amikor le akart pisilni a Pont des Arts-ról. A pipe pingponglabdaként pattog ide-oda az ebédlőasztal fölött. Jóllehet, a szó ártalmatlan angol jelentését a francia is osztja, franciául van egy merészebb jelentése is. Ha ta pipe-et – te pipádat – mondtam volna, nem lett volna ennyire vicces. Így viszont felajánlottam egy furulyázást Frédéricnek. Nézzünk szembe a tényekkel, nyelvi téren komoly kihívás ez a kapcsolat. Apró, de fontos lépésekkel mérjük a fejlődést. Sok gyakorlással Frédéric megtanulja kimondani, hogy SARah, az első magánhangzót megnyomva az egyenletes dinamikájú franciás kiejtés helyett. De a két „r” az ő nevében gondot okoz. Az elsőnél a torkom képes még egy tisztességes gurgulára, de valami oknál fogva a második „r”-nél már nem tudja ezt kivitelezni. „Túl közel vannak egymáshoz”, dohogok mogorván, mintha a mássalhangzók összeesküdtek volna ellenem. Frédéricből Fred lesz. Mostanáig főleg angolul beszéltünk egymással, mivel a franciám az iskolai tankönyvekből bemagolt párbeszédekre korlátozódik. Például remek választ tudnék adni a telefonban, ha Philippe Ledoux hívna föl, hogy megdicsérje az új piros kocsimat. Még udvarolni is tudnék valakinek, aki szoknyát visel – mais quelle jolie jupe! Sajnálatos módon nem sok lehetőség

adódik eme frappáns sorok használatára. Ha viszont saját önálló mondatok szerkesztése – főnevek, igék és melléknevek értelmes sorrendbe rakása – a feladat, teljesen szétesem. De a „pipás” baklövésem csak még jobban megerősíti az elhatározásomat, hogy fejlődnöm kell. Biztos vagyok benne, hogy a nyelvtanulás a magányomat is oldani fogja. Így aztán megfogadjuk Frédérickel, hogy mostantól csak franciául beszélünk egymáshoz, kiiktatva ezzel mindenfajta félinfantilis gügyögés lehetőségét. Ez a nyelv továbbra is rejtély számomra – káprázatos, mézédes szófolyam, amit bármeddig el tudnék hallgatni anélkül, hogy rájönnék, hol végződik az egyik szó, és hol kezdődik a másik. A csúszkáló szókapcsolatok és lágy szótagok, a mindjárt meghalok akcentus és a kötött kadencia; ezek együtt érthetetlen verbális masszává állnak össze. Hogy gyorsítsam a fejlődésem, beiratkozom egy egy hónapos franciatanfolyamra az Alliance Francaise-be, aminek a központja a Boulevard Raspailon van a 6. ar-rondissementban. Körülbelül harmincöt perc alatt érek oda metróval, mivel át kell szállnom közben a StLazare-on – amely manőver magában foglal egy kisebb maratont, végig a pisaszagú folyosókon. A föld alatti labirintust munkába siető hullámzó tömeg tölti meg. Jó érzés közéjük tartozni. Az Alliance-tanfolyam nagyon szórakoztató. A professeur-ünk egy imádni való barna, csábos kacsintással és mély décolleté-vel, aki pontosan tudja, hogy nagy valószínűséggel soha nem fogjuk tudni megkülönböztetni egymástól még a hímnemű és nőnemű főneveket se, nemhogy megértsük a kötőmódot. Vérlázítóan flörtöl az egyetlen hímnemű diákkal, egy oxfordi kiejtésű, esetlen Hugh Grant figurával, aki pirul és feszeng a csaj kitartó figyelmétől. Défends ton bifteck!, adja ki a feladatot a nő, arra ösztökélve minket, hogy védjük meg az álláspontunkat az osztály előtt. Vitatkozzunk? Alig tudjuk szörnyű, dadogó franciánkkal megértetni magunkat. Miután megtudjuk ötödik napi vitatémánkat, tizenegy hát hirtelen kiegyenesedik. Ez sokkal izgalmasabb, mint a folyamatos múlt vagy a felszólító mód. Mint máskor, most is azzal kezdi a tanár az órát, hogy bedob egy témát. Ma ezt kapjuk: „Mit tennél, ha rajtakapnád a partneredet az ágyban a szeretőjével?” A főleg angolokból és amerikaiakból álló osztály egységes felháborodott morajban tör ki. Egy ilyen megcsalás a kapcsolat azonnali végét jelentené. Nem kérdés – a vétkes félnek el kell hordania a seggét. Szó esik bizonyos pasitestrészek eltávolításáról is. – Ah, les anglo-saxons! Vous étes tellement puritains! – mulat a prof elavult erkölcsi igazságérzetünk naivitásán. A franciák nem fárasztják magukat álszent megoldásokkal, magyarázza. Tudják, hogy ezek a kalandok visznek izgalmat a házasságba. Franciaországban mindenki elcsábít mindenkit – a séduction az élet sava-borsa. Mit gondolunk, miért zárnak be falun a boltok délben három órára? Pajkosan rákacsint Hugh Grantre. Hogy a hentes le tudjon feküdni a pék feleségével, és a virágboltos elcsábíthassa a fromager-t. Bár a franciám csak egy kicsit javul, a tanfolyam óriási siker. Van néhány jópofa diák az osztályban, és óra után elruccanunk néha kávézni meg dumcsizni. Igaz, hogy a többség csak átmeneti időre jött Párizsba, és ezek az új barátok hamarosan el fognak menni. De a legeslegjobb a franciakurzusomban az, hogy van mit csinálnom egy teljes hónapig.

*** „Azt hittem, Párizsban élsz. Aztán megláttam a borítékon az irányítószámodat…” Ez az ártatlan megjegyzés egy sidneyi barát levelében sokkhatásként ér. Két hónap telt el az ideérkezésem óta, és én egész idő alatt azt gondoltam, hogy Párizsban élek. Soha nem jutott eszembe, hogy Frédéric lakása kívül fekszik a périphérique körgyűrűn, ami tisztán

elkülöníti a várost a messzire nyúló elővárosoktól. Az alig tizenöt percnyi motorozás a központig azt az ábrándot keltette bennem, hogy mi is része vagyunk a csodálatos fővárosnak. Lehet, hogy lökötten hangzik, de ez a felismerés arra késztet, hogy más szemmel nézzek a környékünkre. Beigazolódni látszanak a gyötrő kételyek, amelyek Levallois-val kapcsolatban felmerültek bennem – azok a nyomasztó érzések, amelyek egész mostanáig csak elvontan jelentkeztek, és nem tudtam szavakba önteni őket. A rengeteg szabadidőm persze egyáltalán nem javít a helyzeten. A hosszú magányos napokon szép kövérre hizlalom ezeket a kétségeket. Elfoglaltságot adnak nekem, témát, amivel foglalkozhatom. Nem csoda, hogy nem hasonlít az életem arra a párizsi áloméletre, amit elképzeltem – hiszen nem is Párizsban élek! Igaza van az ausztrál barátomnak. Ha Párizsról van szó, nincs középút – vagy ott vagy, vagy sem. Lassan megvilágosodik az igazság: két metrómegállóval kijjebb vagyunk a kelleténél. Rájövök, hogy a barátomnak egy másik dologban is igaza van. Párizsban az irányítószámok igenis számítanak. Míg Sydneyben ezek csak funkcionálisak, s ahhoz kellenek, hogy eljussanak a postai küldemények a rendeltetési helyükre, az itteniek informatív, sőt romantikus tartalommal bírnak. A párizsi irányítószámok 75-tel kezdődnek, és a húsz arrondissement vagy számozott kerület valamelyikével végződnek, amelyek spirálisan helyezkednek el a városközpont körül. Ezek az utolsó számjegyek gazdag információtartalmú mutatók. Az utolsó ötös a 75005-ben füstös diákkávézók nosztalgikus képeit idézi, Audrey Hepburn-hasonmásokkal és komoran merengő szerelmes fiúkkal. A 8. arrondissement fényűzést és palotákat, divatos üzleti ebédeket és híres francia divatházakat jelent. A szomszédos 75016 pudliszalonokról és szertartásos koktélpartikról szól, kaviáros szendvicsekkel. A négyes a 75004-ben a mindig nyüzsgő Marais negyed melegbárokkal és zsidó pékségekkel szegélyezett ősi falusi utcáiba repít el. De a 92300 – a mi irányítószámunk – egy számokból álló senki földje. Ugyanúgy híján van mindenféle varázs- és vonzerőnek, mint a terület, amelyet jelöl, s amely szendvicsként szorong Párizs és a nouveau-riche Neuilly-sur-Seine luxuspalotái és modern villái között. És unalmas is. Nincsenek kedves kávézók, nincs egy tisztességes étterem, ami este nyitva volna. Sokáig azt hittem, hogy a környék egy soknemzetiségű paradicsom, a vegyes házasságok melegágya. Babakocsit toló afrikai és ázsiai anyák töltik meg a járdákat napközben. De aztán leesett a tantusz – ezek a nők nem állnak semmiféle rokonságban sápadt arcú védenceikkel. Ők csak dajkák, vagy nounou-k, ahogy a francia mondja. Az igazi szülőket szombaton lehet látni, iskola után, amint beterelik a gyerekeket és kutyákat a kocsikba, s célba veszik a szülői házukat Loire-ban vagy Normandiában. Őszintén szólva, ha annyira rajonganék a fákért és a szőke labradorokért, hazamentem volna Sydneybe, a North Shore-ra. De én egy régi fehér tömbházban szeretnék lakni, amit egy zsémbes gondnok kezel, s egy sarokra van a kávézótól, ahol minden reggel elolvashatom az újságot, miközben a sorban álló borissza törzsvendégekkel élcelődik a csapos. Lenne a közelben egykét megbízható bisztró, ahol omlós chévre chaud-ot szolgálnak föl ebédre, és szívet melegítő caussolett-t. vacsorára. Ha kilépek a kapumon, a nyüzsgés közepébe, a bohém költők, a sörözők, a klosárok és apró butikok, a fájdalmasan szép kirakatok, a csinos, spagettilábú madame-ok és az idegbeteg terrierek közé szeretnék csöppenni. Röviden, Párizsban akarok élni. A külvárosi tétlenség az, ami az első feszültséget okozza köztem és Frédéric között. Bár Levallois gondozott és középosztálybeli, az állandó bezártság miatt börtönnek kezdem érezni. A városközpontba jó húsz percet kell metrózni – vagy még többet, ha át is kell szállni –, vagyis nem szívesen indulsz neki, mondjuk, egy kávé kedvéért. Partra vetett halnak érzem magam, ami tovább súlyosbítja magányosságomat. De Frédéric számára Levallois menedékhely. Végül is, neki ott az irodája, ahová bármikor elszökhet innen, s ami kényelmes tíz percre van csak a modern üzleti negyedtől, a La Défense-től. „Szerencsések vagyunk”, mondogatja. „Olyan közel vagyunk a

városközponthoz, és mégis madárcsiripelésre ébredhetünk minden reggel.” Nem érti, hogy mi bajom a lakhelyünkkel. Mielőtt Levallois-ba költöztünk, ő tíz évig Párizsban lakott, s bár szereti a várost, makacsul ellenzi az ötletet, hogy visszaköltözzünk. „Itt mindkét világból a legjobbat kapjuk”, mondogatja. Természetesen igaza van – szerencsések vagyunk, hogy itt lakhatunk. Kedves környék. De – bár épp csak kívül van a városhatáron – Levallois nem Párizs. Lelkem mélyén érzem, hogy sokkal izgalmasabb és érdekesebb lenne a dolgok sűrűjében élni. Hogy sokkal kevésbé lennék magányos a városi élet lüktetésében. Egyre jobban vágyom rá, hogy Párizsba költözzünk, de mivel Frédéric mindenáron itt akar maradni, borúlátó vagyok az esélyeket illetően. Mégis szívből remélem, hogy megváltozik a véleménye. A reggeli és vacsora közötti időszak optimista fellángolások és mélységes kétségbeesések hullámvasútjává válik. Először a vastag Côte d'Or étcsokiszeletektől remélek megnyugvást, amiket otthon találok. Ebben a bénult lelkiállapotban az jelent csak megfelelő sikerélményt számomra, ha felfalom az összes fellelhető szeletet. De Frédéric furfangosabbnál furfangosabb helyekre dugja őket, beteszi az antik komódba, vagy Jules Verne fantasztikus kalandjainak lapjai közé. Nem érti, hogy miért nem tudok uralkodni magamon, és sokszor megpróbál a lelkemre beszélni: „Mi élvezet van abban, ha megeszed az összesét? Miért nem tudsz csak egykét darabot enni egyszerre?” Rá se hederítek. Elegem van ezekből a francia korlátozásokból, akár a borról, akár a csokoládéról, akár valami másnak a fogyasztásáról van szó. Amikor már nincs több felkutatni való csokoládé, rávetem magam a nutellásüvegre, és utolsó cseppig kikanalazom, elégedett képpel és émelyegve. Az elhatározásom, hogy feladom a biztos állásomat, és Párizsban maradok, nagy ostobaságnak tűnik néha. Vannak pillanatok, amikor meginog a hitem, hogy minden jóra fordul. Frédérickel persze csodálatos minden, de mi van az én életemmel? Hogy fogok pénzt keresni? Én rendes hivatást akarok, nem azzal büntetni magam, hogy faxokat gyártok egész nap, mint valami ósdi futószalag. Igazán remek, hogy az egész napot vacsorafőzéssel tölthetem, de ez a besavanyodott háziasszonyélet nem volt része a tervemnek. Hol, ó, hol van az a ragyogó párizsi élet, amit elképzeltem? Régi állásom emlékképei idéződnek fel bennem, sokkal szebbnek látom a múltat, mint amilyen a valóságban volt. Munka közben majd megőrültem a zajtól az egyterű szerkesztőségben. Negyven újságíró beszél egyszerre telefonon, miközben húsz televízió zümmög a háttérben különböző csatornákra állítva (és gyakran különböző nyelveken), amitől alig lehet az írásra koncentrálni. De most majd megveszek egy kis irodai zajért. Hiányzik a csapatmunka hangulata, a pletykázás egy kapucsínó fölött, a riportok megbeszélése a kamerastábbal és szerkesztőkkel; a közösen kifundált ötletek. Ha lennének kollégáim, akikkel megoszthatnám az ötleteimet, ötletem is több lenne talán? Hiányoznak a barátaim. Hiányzik a nap és a fény, és nem tehetek róla, de mindig megborzongok, ha azt meséli valaki otthonról, hogy milyen fantasztikus a nyár Sydneyben. – Ki kell mozdulnod a lakásból – nógat Frédéric, amikor látja, hogy majd szétdurran a fejem. Így aztán bemegyek metróval egészen az Operáig, és beülök a Café de la Paix-ba újságot olvasni, ahol olyan sokáig kortyolgatom a méregdrága café créme-emet, ameddig csak tudom. Sétálok egyet utána, s amúgy is gyászos hangulatom minden lépéssel még gyászosabb lesz. Pedig azt hinné az ember, hogy a gyönyörű Vendôme Place látványa felderíti a kedvem, de furamód a luxusékszerboltok karéja – ami oly nyilvánvalóan nem a hozzám hasonló állástalan embereknek van kitalálva – még jobban lehangol. Zavarban vagyok, sőt bűntudatot érzek, amiért boldogtalanul érzem magam egy olyan helyen, ami úgy néz ki, mint a paradicsom.

6 Az első hónapok legmegrázóbb élménye az, hogy menynyire különbözik Franciaország a romantikus álomképeimtől. Azt képzeltem, hogy ez a permanens forradalmak hazája, amelyet anarchisták és kommunisták népesítenek be, akik saját ügyükért harcolva bátran szembeszállnak a rendőrök gumibotjaival és a könnygázzal. Ha át is billennek néha az erőszak oldalára, ez a kis fegyelmezetlenség csak fokozza a vonzerejüket. Az én szememben szenvedélyesek és haladó szelleműek voltak a franciák, akik nem félnek a változástól. Franciaország a radikális filozófusokat és az utcakődobáló diákokat juttatta eszembe, akik marihuánát szívnak, és mindenféle szexet kipróbálnak. Nem kétséges, hogy több tényező is segített e vélemény megformálásában, kezdve a francia forradalommal, amit egy drámai lenyakazásokkal teli órán vettünk az iskolában. Aztán jött az 1968-as zavargásokról készült dokumentumfilm megnézése a tévében; majd Simoné de Beauvoir olvasása, kinek gátlásoktól mentes karakterei permanens szerelmi kalandok között élik az életüket. Még tovább erősítették bennem a szexuális és társadalmi szabadság képzetét a késő éjszakai filmek az SBS-en, amelyek igen kevés párbeszédet, és jó sok meztelenséget tartalmaztak. A franciákról szinte el sem tudtam képzelni, hogy konzervatívok és elfojtásokkal terheltek legyenek. És mégis… Egyik este meghívnak minket egy drinkpartira Neuillybe, a Levallois melletti elővárosba, amely híres színészek, tévés személyiségek, politikusok és gazdag vállalkozófélék hazája. Befordulunk egy hotel particulier elé, amely a vendéglátónk, egy gazdag vállalkozó tulajdona, akit az egyik ügyvéd barátján keresztül ismer Frédéric. Már a komoly, előkelő külső is jelzi, hogy ez az este nagyon más lesz, mint a laza kerti sütö-getések, amikhez hozzá vagyok szokva, s ahová tíz barátjával és kétszer annyi üveg borral érkezik az ember. Zavarunkban feltúrjuk a bukósisaktól lelapult hajunkat, amikor egy komornyik nyit nekünk ajtót, és beterel minket egy széles kőlépcsős, pávakék falikárpittal borított előcsarnokba. A parti az emeleten van, a salonban, melynek faragott falambériája egy burgundiai château falát borította egykor. A kerek italosasztalokon tökéletesre fényesített pezsgőspoharak és méregdrága pezsgők sorakoznak. De érdekes módon senki nem issza őket. Noha legalább tizenöten összegyűltek a szobában, furcsán nagy a csönd. Mintha mindenki visszafogná magát – de hogy mi vagy ki miatt, el nem tudom képzelni. Magányosan álldogáló párok, diszkrét pusmogás, mintha arra vigyázna mindenki, hogy ne zavarjon senkit. Nem kínál minket itallal senki, s azt se mondják, hogy szolgáljuk ki magunkat. Egy röpke köszönés után mindkét vendéglátónk eltűnik. Bár ismeretlen arcokkal vagyunk körülvéve, nem kerül sor bemutatkozásra. – Ez egy parti? – motyogom hitetlenkedve Frédéricnek, miközben azt vizslatom, hogy vajon van-e, aki jól érzi magát. Nagyon felnőtt itt minden – túlságosan felnőtt az általam ismert felnőttekhez képest. – Koktélparti – suttogja Frédéric. Szemügyre véve az ókonzervatív látványt az impozáns teremben, azon tűnődöm, vajon ez tipikus francia „koktélparti”-e. A körítés bizonyára grandiózusabb itt, mint a többinél. Az első partim közönségével összevetve, ez a társaság inkább hasonlít arra, ahogy a párizsiakat egy estélyen elképzeltem. A nők csinos, rövid, fekete ruhában vannak, a férfiak elegáns öltönyben. A finom elegancia és a magas sarkak között idegenül érzem magam a fekete nadrágomban és a Doc Marten'semben (még ha ki is pucoltam az alkalomból). Frédéric szerint a vendégek főleg ügyvédekből, vállalkozókból és PR-emberekből állnak.

Szemlátomást kínosan feszeng mindenki, és az a gyanúm, hogy a franciák sokkal jobbak a vacsorapartikon, mint az állófogadásokon. Mintha senki nem akarná megtörni a jeget. Minden vendég háttérbe húzódik. Elképedve ettől a hűvös távolságtartástól, elkövetem azt a hibát, hogy megpróbálok hidat verni. – Nem állhatunk itt egymással beszélgetve a végtelenségig – súgom Frédéricnek. –Megyek, és bemutatkozom. – Valami oknál fogva kétkedő képet vág, de az egész heti fárasztó tétlenség után elszánom magam, hogy új barátokat szerezzek. – Helló, Sarah-nak hívnak. Meglepetés suhan át a merev tartású pár arcán, akik ösztönösen hátralépnek, mielőtt elfogadják kinyújtott kezemet. Frédéric meglát közben valakit, akit ismer, és odamegy, hogy üdvözölje. A következő tíz percben előveszem legjobb társasági formámat, és cseverészni kezdek, olyan érdeklődő képpel, ami mindig be szokott jönni a beszélgetés elején. Mivel foglalkoznak? Honnan tudják ezt meg ezt? De ezek az emberek sokkal nehezebb falatnak bizonyulnak, mint képzeltem. Miközben elég udvariasan válaszolgatnak, nem tesznek föl egyetlen kérdést se. Kínomban még erősebben próbálkozom, zavarba ejtően együgyű kérdésekkel töltve be a csendet. Quel beau salon! Regardez les belles peintures! Két fej biccen szenvtelenül felém. Ez nem működik, látom be. Nemcsak hogy nem sikerül bevonni őket a beszélgetésbe, úgy tűnik, még jobban eltávolodnak tőlem. Istenem, hát nem ismerik ezek az aranyszabályt (mutass érdeklődést mások iránt, akkor ők is érdeklődést fognak tanúsítani irántad)? Hát nem tudják ezek, hogy illene megerőltetniük magukat? Hirtelen elbizonytalanodom. Lehetséges, hogy az illemszabályok ennyire mások volnának Franciaországban? De hát akkor mivel tudjuk elérni, hogy járjon a labda, ha nem tesszük meg a kezdőrúgást? Végül, mindenki megkönnyebbülésére, kifogyok a dicsérni való dolgokból. Mindhárman a menekülés útját fürkésszük. Még mindig ott áll a pezsgő az asztalon, bontatlanul és érintetlenül. Ha tíz perccel ezelőtt még csak kívántam a pezsgőt, akkor most már majd megveszek érte. Azt hinné az ember, hogy ha ki tudtak bérelni egy komornyikot a háziak, akkor talán egy bárpultost is fel lehetett volna venni. Képtelenségnek tűnik ezen a szertartásos helyen, de nagyon úgy fest, hogy önkiszolgálás van. – Ki kér egy italt? – és választ se várva, tölteni kezdek a poharakba. Csönd borul a teremre, ahogy megpróbálom szétosztani a pezsgőt. Mintha azon viaskodnának a vendégek, hogy elfogadják-e, vagy régi beidegződésükre hallgatva elutasítsák. Frédéric, kissé sápadtan, elveszi az egyik poharat, arra sarkallva ezzel hat-hét másik embert, hogy kövessék a példáját. A többi vendég távolról néz, nyilvánvaló, hogy nem akarnak elvegyülni renegát csapatunkkal. – Rosszat tettem? – kérdezem csöndben Frédérictől, s el akarok süllyedni egy tizenvalahányadik Lajos fotel mögé. – Nem, hm, nem igazán. – Halványan elmosolyodik. – Csak az van, lehet, hogy hülyeség, de talán várnunk kellett volna még. – Mire? – Amíg megjön a többi vendég. – De hát nyitva volt az üveg – mondom döbbenten. – Tudom. Ez okozta a zavart. Senki se volt benne biztos, hogy mit kéne csinálni. Csendben maradok egy ideig, túlságosan meg vagyok döbbenve ahhoz, hogy beszéljek. Ez az egész protokoll szürreálisnak tűnik. Miért ne tudná valaki, hogy mit kell csinálni? Ez egy koktélparti, az isten szerelmére – ahol inni és beszélgetni szoktak! Ami meg azt illeti, hogy csak akkor szolgálják föl a pezsgőt, ha az összes vendég megérkezik (ha a vendéglátóink így tervezték), direkt jót tesz egy kis fenyegetés, hogy időben érkezzenek máskor! Érzékelve zavaromat, Frédéric megszorítja a kezem. Ahogy kilépünk az ajtón, felkiáltok: – Ez nem egy parti volt, ez egy másik bolygó volt!

– Megváltoztak – mondja Frédéric csüggedten, amiért így alakult az este, s nem igazán tudja, mit válaszoljon éles kritikámra. – Sokkal madame-et-monsieur-ösebbek, amióta Neuillybe költöztek. Miután hazaérünk, boncolásnak vetjük alá az estét. Frédéric elmagyarázza, hogy egy fiatalabb, modernebb társaságban a pezsgőmarkolós mutatványom nem lett volna ekkora durranás. Lehet, hogy ott üdítőnek és jópofának tartották volna az emberek, vagy egyenesen hálásak lettek volna azért, hogy végre lép valaki. De ennek a „burzsoá” gyülekezetnek a szemében döbbenetes arcátlanságnak tűnt, mondja Frédéric. Különösen egy nőtől, mivel a piafelszolgálás Franciaországban elsősorban a férfiak előjoga. De már a pezsgős baklövés előtt is túlságosan tolakodó volt a viselkedésem. Az én szememben antiszociálisnak tűnik, ha valaki a saját partnerével beszélgeti végig az estét, de Frédéric azt mondja, hogy Franciaországban mindig ez megy a partikon. Ami pedig a merész bemutatkozásomat illeti, az idős pár számára nagyon erőszakosnak tűnhetett; minden otromba kérdésemmel felkavartam a megnyugtató állóvizet. Ahelyett, hogy közelebb kerültem volna hozzájuk, minél keményebben próbálkoztam, annál kisebb lettem a szemükben; mintha saját ürességemet és unalmasságomat bizonyítottam volna azzal, hogy érdeklődöm irántuk. A festmények és a bálterem feldicsérése szintén dőreség volt. – A mi kultúránkban ez annyit jelent, hogy nálatok nincs otthon ilyesmi, amitől egy kicsit paysannak tűnsz – mondja Frédéric. Egy kicsit tahónak. Ez az utolsó megjegyzés a húsomba vág. Lehet, hogy azt gondoltam magamról eddig, hogy egy kifinomult sydneyi csaj vagyok, de ebben a hűvös, urbánus környezetben nagyon sután viselkedtem – túl mosolygós, túl beszédes, túl nyitott voltam. Otromba Doc-jaim helyett akár gumicsizmát is húzhattam volna, annyira hiányzott belőlem minden sikk. A következő órában a koktélparti közönségén merengek. Frédéric azt mondta róluk, hogy tipikus párizsiak, nem az a fajta társaság, akivel vidéken összefuthatsz. Mivel soha nem találkoztam hasonló emberekkel Ausztráliában, nem tudom hova tenni őket. Ellenállnak minden besorolásnak, egyik skatulyába se férnek bele. Én például azt gondoltam, hogy a „burzsoá” konzervatívat jelent minden szempontból, politikai értelemben is. Nekem legalábbis így tűnt eddig. De nem feltétlenül; Frédéric azt mondja, hogy vannak gauche caviarok is – „kaviárbalosok”, ami a „pezsgős szocialisták” francia megfelelője. – Hát akárminek vagy akárkinek hívják is őket, nagyon unalmasak – jelentem ki végül. – Nem volt ennyire rossz. – Frédéric hangjában van egy kis szemrehányás. – Volt azért ott néhány érdekes ember is. Bár sikerül a nyelvembe harapnom, nem tudom elfojtani a csodálkozásom, hogy miféle titkos kód alapján ismerte fel Frédéric, hogy ki volt az érdekes és ki nem, miután alig beszélgettek egymással. Így aztán lassan világossá válik előttem a mai francia valóság. Ahelyett, hogy bátrak és vakmerőek lennének, azok a francia emberek, akiket eddig megismertem, nagyon is visszafogottak voltak. Miközben az ország múltját erőszakos felkelések jellemzik, szívük mélyén hagyománytisztelők az emberek, évszázados tradíciókhoz és szokásokhoz ragaszkodnak, amelyek mindent megszabnak számukra az asztalterítés módjától egész addig, hogy mikor szabad mosolyogni. De mivel ez az ellentétek és szélsőségek földje, a balos lázadók is gyökeret verhetnek, akik megőrizték radikális élüket. Időnként láthatod őket a tévében, amikor válogatott szitkokkal és harcias kirohanásokkal fűszereznek egy-egy vitaműsort. Frédéric azt mondja, van egy-két ötvenes barátja – akikkel nem találkoztam még –, akik ebbe a kategóriába esnek. De az ő forradalmi hevületük nem öröklődött tovább. A mai harminc- és negyvenévesek generációja talán a legmerevebb – legkonformistább – réteg Franciaországban. Túl fiatalok ahhoz, hogy az 1968-as felkelések radikális szabadelvűsége hatott volna rájuk, ahhoz viszont túl öregek, hogy a külföldre tekintő dinamikus és vállalkozó kedvű francia fiatalok között legyenek.

A gond csak az, hogy én kizárólag harminc- és negyvenévesekkel találkoztam eddig. Végül is, Frédéric harminchat éves, és a legtöbb barátja hasonló korú. Én viszont hónapok óta itt dekkolok Franciaországban, és majd megveszek érte, hogy olyan emberekkel találkozzam már, akikkel el tudok cseverészni. Hogy egy jót nevethessek végre valakivel; hogy elpárologjon belőlem a kishitűség, ami teljesen átitatta a gondolataimat. Mit csinálok rosszul? Miért nem találom meg a hangot senkivel? Meg kéne szabadulnom a felgyülemlett feszültségektől, nevetnem kéne a társasági kudarcaimon ahelyett, hogy fortyogok miattuk. Minden újabb parti előtt magasba szöknek a reményeim: talán ez alkalommal helyrebillen minden. Franciaországi tartózkodásom harmadik hónapjában meghívnak minket egy vasárnapi ebédre Lille mellé, Párizstól kétórányira északra. A vendégek részben Frédéric régi barátai, még az egyetemi időkből. Mivel ők mindannyian fent élnek északon, míg Frédéric Párizsban, nem találkoznak már olyan sűrűn, mint régebben. Ez afféle évfolyam-találkozónak ígérkezik. Teljesen mások lesznek, mint a merev koktélpartis társaság, ígéri Frédéric. A galambdúcokkal szegélyezett hepehupás bekötőút végén bekanyarodunk egy félig felújított tanyaház elé, amit félig kitakarnak a bokrok és állványok. Elsétálunk egy csűr mellett, ahol egy csapat ricsajozó gyerek búvóhelyet épít magának. Alighogy belépünk a ház ajtaján, Arnaud, az egyik vendéglátónk erős rum-citrom koktélt nyom a kezünkbe. Sok hátbaveregetés, tréfálkozás és vidám pohár-összeütögetés következik, szűnni nem akaró „csin-csin!” kórus kíséretében. Lazábbnak tűnik ez a csapat, mint a sok párizsi, akivel találkoztam, és gyanítani kezdem, hogy Jean-Michelnek igaza volt, amikor a párizsiakat beképzeltnek és sznobnak titulálta. De a sok pozitív jel ellenére sem érzem jól magam. Eltart egy darabig, mire rájövök, miért. Láthatatlanná váltam. Ez a gond. Legalábbis ennek kellett történnie, abból ítélve, hogy keresztülnéz rajtam mindenki. Biztos nagyon örülnek, hogy viszontláthatják egymást, de nem igazán törik össze magukat, hogy megismerjenek engem. Senki nem kérdez tőlem semmit, senki nem próbál bevonni a beszélgetésbe. Aztán, nagy bosszúságomra, Frédéric elmegy egy körre Arnaud motorján, egyedül hagyva engem. Amikor Arnaud felesége, Marie-Héléne behívja a többi nőt, hogy járják körbe a házat, pánikba esem. Rám is vonatkozik az invitálás? Nem, nem hiszem. Ó, ne csináld már, ne légy ilyen mimóza. Mire vársz – hogy kérvényt nyújtsanak be neked? Miután feltüzelem magam egy kicsit, a csapat után ügetek, abban bízva, hátha rám pillant valaki, és megerősíti a létezésemet. Mire visszaérünk a nappaliba, egy újabb pár kerül elő. Frédéric jó barátai, Léon és Caroline Lille-ből. Ok Jean-Michelnek is a barátai, akivel nem találkoztam a tavaly nyári csodálatos auvergne-i hét óta. Majd meghalok, hogy mielőbb láthassam a barátságos képét. Léon barna szeme csillog a szemüveg mögött. Enfín, le kangarou!, viccelődik, két puszit nyomva köszönésképpen az arcomra. Frédéric bemutat Caroline-nak, akinek azonnal hatalmas mosolyra húzódik a szája. Szavaiból melegség és kedvesség árad: „Borzasztóan örülök, hogy találkozunk… annyit hallottam már rólad Jean-Michtől… el kéne jönnöd valamelyik hétvégén Lille-be.” Olyan hálás vagyok, hogy sírni tudnék. Nemcsak a létezésem nyert bizonyságot, de egy kezdődő barátság lehetőségét is felvillantotta Caroline! Sajnálatos módon a hosszú asztal két végére ültetnek minket a vacsoránál. Egy filigrán nő, Marié ül velem szemben, miniszoknya-rövid top együttesben, ami láttatni engedi mézbarna bőrét, amire görögországi nyaralásán tett szert. Nem volt túl barátságos a házi túra alatt, de most, hogy szemben ülünk egymással, azt remélem, felenged egy kicsit. Megkérdezem tőle franciául, hogy melyik szigeteken járt a nyáron. Flegmán válaszol. Az az érzésem, szívesebben beszélgetne valaki mással. Ahogy körbeadják a sajtostálat, Marié áthajol Frédérichez, aki mellettem ül. Et ta petite copine, comment va son français?, hangja végigzúg az asztal fölött, élesen és gúnyosan. Hogy

boldogul a kis barátnőd a franciával? Annyira se méltat, hogy felém nézzen. Frédéric, aki tudja, hogy minden szót hallottam és értettem, zavartan válaszol. – Hát azt hiszem, hogy erre ő maga is tudna felelni. Itt a nagy alkalom, hogy jól a helyére tegyem a kis Marie-t. És a sydneyi Sarah meg is oldaná ezt a feladatot. Végül is, Marié provokált. Nagyon jól tudja, hogy milyen a franciám – a hülye unalmas nyaralásáról csevegtünk egész ebéd alatt. És mi van ezzel a „kis barátnő” dologgal? Nem tudna legalább a nevemen nevezni? De túlságosan meg vagyok bántva ahhoz, hogy vissza tudjak vágni. Bár Léon és Caroline kedvessége némi vigaszt nyújt nekem, nem tudom megérteni a többiek hűvösséget. Egyébként is, húszból kettő nem túl jó arány. Marié kérdése arculcsapásként hat rám. Személyes sértésnek veszem. Iszonyatos honvágy fog el hirtelen. Itt parázslott már bennem egy ideje, lassan erőre kapott, s most mindent elsöprő erővel tör fel. Legszívesebben Londonban lennék Sue-val, vagy még inkább otthon, Sydneyben. Sose kellett átélnem ilyen megaláztatásokat egy ausztrál buliban. Ahelyett, hogy visszavágnék Marie-nak, kivonulok a mosdóba, és szánalmasan szipogva azt hajtogatom magamban, hogy haza akarok menni. A bánkódásból sértettség lesz, a sértettségből düh. – Miért voltak olyan durvák ezek? – szegezem Frédéricnek a kérdést a visszaúton. – Léon és Caroline nem volt az – mutat rá. – Egyébként a többiek se voltak durvák. Ok csak… – Hát milyenek voltak? Frédéric habozik. Hogy tudná valaki megmagyarázni az emberi viselkedés finom árnyalatait, ha maga se figyelte meg őket eddig? Hogy tudnál pontos magyarázatot adni olyan viselkedésmintákra, amiket adottnak tekintettél születésed óta? Bár Frédéric sokkal nyitottabb, mint a legtöbb ember, akivel eddig találkoztam, mégiscsak nyakig ül ebben a kultúrában, ahol még egy olyan természetes dolgot is, mint az ismerkedést és barátkozást, ezernyi komplikáció akadályozza. – Csak kell nekik egy kis idő, hogy megismerjenek téged. Tornádóként tör fel belőlem az elfojtott düh, mennydörgéssel és villámlással kísérve. – IDŐ?! Mennyi idő kell ahhoz valakinek, hogy barátságos legyen? Csöndben meredünk előre. Egy kívülálló szemével látni Franciaországot új élmény Frédéricnek. Később ez mindkettőnket gazdagítani fogja, de e pillanatban a két kultúra frontálisan ütközik. Egyik oldalon ott vagyok én, a barátságosságra és nyitottságra vágyó ausztrál mentalitásommal. Másik oldalon ott van Frédéric, aki két irányba próbál lojális lenni egyszerre. Egyikünk se tárgyilagos. Én túl sérülékeny vagyok. Frédéric pedig sündisznóállásba vonult. Lelkem mélyén tudom, hogy ő is átérzi a fájdalmamat és csalódottságomat. Talán még felelősnek is érzi magát. De ez az ő hazája, ezek az ő barátai, és az én vergődésemet személyes kudarcként éli meg. Elkeseredésemben elmegyek a W. H. Smith angol nyelvű könyvesboltba, hogy keressek valamit, ami segít megérteni a dolgokat. Úgy látom, nem én vagyok az egyetlen, akinek segédkönyvre van szüksége. Egy ír eladó elmagyarázza, hogy az itt élő külföldiek legismertebb olvasmánya, a Francia fiaskóm, örök bestseller, azonnal eltűnik a polcokról, mihelyt érkezik belőle. Veszek egy példányt. A könyv hasznos magyarázatokat és éles megfigyeléseket tartalmaz. Megnyugtató látni, hogy a város majdnem minden itt élő külföldijét ugyanazok a kulturális félreértések sújtják, mint engem. Nem szabad személyes sértésnek venni ezeket, hajtogatja a szerző, Polly Platt, miközben én pont ezt teszem. De a tréfás, hát nem egy jó buli? hangnem ellenére, van néhány erősen kifogásolható ötlete. A vacsorapartikkal kapcsolatban például azt tanácsolja Platt az olvasónak, hogy próbáljon úgy tenni, mintha egy szék lenne. „így aztán nem leszel meglepve, ha a kutya se mosolyog rád, és senki nem szól hozzád vacsora előtt”, írja. „Ki szokott egy székhez beszélni?”

Korábban nem vonzott az ötlet, hogy keveredjek az itt élő külföldiekkel. Arra számítottam, hogy Franciaországban élve francia barátokat szerzek majd, nem egy csomó külföldi havert. De ez a könyv is megerősít benne, hogy a beilleszkedés sokkal tovább fog tartani, mint ahogy eredetileg gondoltam. Hirtelen nem tűnik már olyan szörnyű ötletnek, hogy más külföldiek társaságát keressem. Mit árthat, ha együtt lófrálok más angol nyelvűekkel? A telefonkönyvem hátulján van egy lista az európai ismerősökről – barátok barátairól, akiket fel lehet hívni, ha véletlenül a városukba vetődöm. Az egyik név egy Párizsban élő angol lányé, Alice-é, aki saját nyelviskolát alapított, ahol angolt tanít francia üzletembereknek. Felhívom, mivel úgy érzem, nincsenek barátaim, ami, azt hiszem, igaz is. De Alice kedvessége nyomban eloszlatja a félszegségemet. Megbeszéljük, hogy egy hét múlva találkozunk az egyik montmartre-i fondüétteremben, ahová néhány barátjával megy, meg egy-két párizsi újonccal, akik hozzám hasonlóan kapták meg a telefonszámát. Bent az étteremben kockás abroszokkal terített zajos asztaloknál szoronganak a vendégek, a szűk helyiség két fala mentén. A berendezés tipikusan francia, a leg-banálisabb fajtából. De mik azok a holmik ott az asztalon, az emberek kezében és szájában? Cumisüvegek? Csodálkozva és iszonyodva bámulom őket. Nem, nem hallucinálok: mindenki cumisüvegből issza a bort. Nyilván turistacsalogatónak találta ki az étterem. (Tuti, hogy a turistákat célozták meg vele, mivel a párizsiak nem tartanák ezt viccesnek. Én sem tartom különösebben viccesnek.) Tizenkét szorongó szék felé int a pincér, melyek pont a sor közepén vannak; Madame Aleeece foglalta le őket, aki nem érkezett még meg. Egy módon tudnék csak bejutni a helyemre, ha felállók a padra, és átmászok a többi vacsoravendégen, ezért úgy döntök, hogy az étterem közepén, az egyetlen szabad területen várok inkább. Alice barátai sorra megérkeznek. A bemutatkozás az általam megszokott könnyed, közvetlen módon történik, és amikor világossá válik, hogy növekvő csapatunk a pincér útjában áll, átmászunk a többi vendég fölött az asztalunkhoz. Alice is befut végül, kipirulva és levegő után kapkodva, s azonnal feldobja a hangulatot, amikor olyanokat kezd kiabálni, hogy „milyen jó titeket látni”, „szia, ezer éve nem láttalak” és „ó, csak ne néznél ilyen jól ki!” Boldog vagyok, hogy eljöttem. Bár Alice az asztal túlsó végén ül, és nem sok esélyünk van beszélgetni, hamarosan már mindannyian az őrült kalandjain nevetünk, amiket a világ körüli utazásain, illetve jövendőmondóként élt át. Úgy tűnik, Alice kivételével, új barátaim többsége csak átmeneti jelleggel tartózkodik Párizsban. Kedves ötlet volt tőle, hogy összetrombitált minket. De elég vegyes csapatot alkotunk: az egyetlen közös bennünk, hogy ugyanazt a nyelvet beszéljük, és sokan most próbáljuk megvetni a lábunkat valahogy. Többen a franciákat szidják, én meg lapítva hallgatom, miként hangozhat Frédéricnek a nyavalygásom. A társaságban van egy törékeny kinézetű, alulfizetett angol bébicsősz. Az egyik srác a párizsi reklámvilágba próbál betörni, és azzal tengeti napjait, hogy kávét főz bonyolult lelkületű művészeti igazgatóknak. Egy másik csaj totál ki van bukva Franciaországra, és olyan, de olyan boldog, hogy hazamehet végre. Végül pedig itt vagyok én. Mi vagyok én? Mit akarok? Azon imádkozom, hogy ne kérdezze meg senki. Egy tangóharmonikás robban be az ajtón, és a Pigalle körül parkoló buszokból beözönlött sok, asztalt elfoglaló turista tapsolni kezd a La Vie en Rose-ra, Edith Piaf jellegzetes rekedtsége nélkül. Valaki bort rendel még, és ügyetlenül rátapadunk a cumisüvegeinkre. Jót tesz nekem, hogy kimozdultam és új emberekkel ismerkedem. Hogy olyanok között vagyok, akik vedelik a bort és nem nyámnyogva szopogatják. De ahogy körbenézek a helyen, nem tehetek róla, elfog az undor a röhejes cumisüvegektől, a tangóharmonikás erőltetett jókedvétől, a tapsoló turistáktól. Semmi – de semmi – nem állhat távolabb álmaim kifinomult Párizsától. Az estét újabb vacsora követi néhány hét múlva.

A helyszín ezúttal Alice barátjának lakása. Frédéricnek fontos munkája van ezen az estén, így metróval megyek a 11. arrondissement-ba, büszkén és boldogan, hogy önálló társas programom van, s alig várom, hogy újra láthassam az életvidám Alice-t, aki előre megnyugtatott, hogy náluk nincsenek cumisüvegek. Jókora tömeg gyűlt már össze a nappaliban, mire megérkezem. Úgy tűnik, ez egy nagy vacsoraparti. Bemutatnak egy Rupert nevű angol ügyvédnek, aki udvariasan megkérdezi, hogy mivel foglalkozom. Szabadúszó újságíró vagyok, mondom, és próbálok nem letörtnek hangozni. – Ó, hát akkor meg kell ismerned a feleségem – feleli. – Alicia. Ő is szabadúszó újságíró. Tudom, hogy jót akar, de én személy szerint nem tartom ezt olyan ragyogó ötletnek. Alicia nyilván valami nagynevű firkász, aki úszik a pénzben és jólétben. Mivel én még mindig faxokkal bombázom hétről hétre a szerkesztőket, nincs kedvem egy olyasvalakivel találkozni, akinek a kisujjában van az egész újságírószakma. Elhatározom, hogy jól felnagyítom saját újságírói sikereimet. Alicia a konyhában serénykedik, egy leopárdmintás Dolce & Gabbana nadrágba csomagolva, s épp egy tál csipszet ürít ki. Mondataiból olyan hév és lelkesedés árad, hogy betölti szinte az egész teret. Hamar megtudom, hogy ugyanakkor érkezett Párizsba, mint én, miután Rupert – aki Frédérichez hasonlóan ügyvéd – munkát kapott egy francia cégnél. A beszélgetés a szakmánkra terelődik, és Alicia elmeséli, hogy divatmagazinoknak ír. Közönyös kérdésem hamisan és erőltetetten cseng. – És hogy megy? Alicia kedvesen elmosolyodik. – Kösz, de nagyon, nagyon rosszul. Szörnyen. E szavaktól azonnal szertefoszlik minden ellenállásom. Ahogy Alicia mesélni kezd megválaszolatlan sztorijavaslatainak növekvő kupacáról, alig bírom visszafojtani a vigyoromat. Nem vagyok egyedül! Micsoda megkönnyebbülés! O is kétségbeesetten várja naphosszat a válaszokat. O is kezd begolyózni a lakásában. Sivár létünk fájdalmas részleteit kölcsönös szóáradatban zúdítjuk egymásra. Noha rengeteg a szabadidőnk, érdekes módon megmagyarázhatatlan ellenállás alakult ki mindkettőnkben az egy főre főzéssel szemben. – Nálam a rizs meg a szójaszósz megy. – Én nem bajlódom főzéssel. Csak bekapok egy fonnyadt vajas baguette-et. – Hiányoznak a kollégák, nem szeretek egyedül dolgozni – mondom. – Gyűlölöm a csöndet. Alicia szemében huncut vidámság és angol őrület keveréke csillog. – Tudom már! Vegyünk fel valami irodai zajt magnóra! Olyat, amit lejátszhatnak az otthon dolgozó emberek. Például hogy (és a hangja pattogóssá és hivatalossá válik): SARAH, FAXA ÉRKEZETT! KAPCSOLHATOM ÖNNEK EZT MEG EZT? KÉR EGY KÁVÉT, SARAH? Mi sem bizonyítja jobban zavaros lelkiállapotunkat, mint hogy roppant viccesnek tartjuk ezt. Minden olyan röhejesnek tűnik hirtelen – még a visszautasított faxaink szomorú kupaca is. Mindketten annyiszor olvastuk őket, hogy kívülről fújjuk, mi van bennük. (Mit számít, hogy elutasítóak. Ők a mi reménysugaraink. A szerkesztők legalább megismerték az ötleteinket, sőt akad néhány bátorító válasz is.) A konyhapadba kapaszkodva, hogy földre ne zuhanjunk, sorra felidézzük, szó szerint, azokat az indokokat, amik miatt a mi fáradságosan megfogalmazott javaslatainkból soha nem lett leközölt újságcikk. Köszönjük a legutóbbi javaslatát, de mi nem használunk külsős anyagot. Jaj, de vicces. Koszi az ötleteket. Nagyon érdekes mindegyik, de nem illenek a magazinunkba. Hahaha. Sajnáljuk, de a következő húsz számunk tele van. Alig bírunk felállni. A többi vacsoravendég számára egy kicsit tragikusnak tűnhet ez – hogy két felnőtt nő betegre rötyögi magát szomorú kudarcaikon. De az enyhén hisztérikus röhögésnek is csodálatos gyógyhatása lehet. Találkozni valakivel, akinek a harcai és vágyai épp a tiédet

tükrözik, életmentő mázli. Megoszthatjuk ötleteinket, segíthetünk egymásnak a kudarcmentes csúcssztori megírásában, vigasztalhatjuk és bátoríthatjuk egymást. Elmeséljük a vágyainkat is egymásnak – Alicia párizsi divatújságíróként szeretne hírnevet szerezni magának. Én meg most jelentkeztem az Európai Újságírásra, egy nyolc hónapos tanfolyamra, itt Párizsban. Egyik SBS-es barátomtól hallottam róla először, aki ismert valakit, aki elvégezte. Izgalmas megoldásnak tűnik a mostani szakmai dilemmámra, igaz, csak átmenetileg. A programban, amit minimum ötéves gyakorlattal rendelkező újságíróknak indítanak, rengeteg utazás szerepel a kontinensen, amiről cikket kell írni. Természetesen több emberrel megbeszéltem ezeket a kérdéseket, mielőtt Aliciával találkoztam. Frédérickel, a szüleimmel, akik mindenben támogattak, Sue-val, aki rendszeres bátorító telefonokkal könnyítette első kemény hónapjaimat. De Aliciával másképp bizalmas a kapcsolatunk. Neki nem kell elképzelnie, hogy milyen lehet az én cipőmben járni: ő az én cipőmben jár, vagy legalábbis majdnem. Sokkal könnyebb egy olyan barátot beavatni a fájdalmaidba, aki hasonló élményeket él át, mint egy olyat, akivel az előléptetéséről vagy az új céges kabriójáról cseverészel a telefonban. A vacsora végére el is határozzuk, hogy értelmes módon, képtárakban és múzeumokban töltjük ezentúl a délutánokat, és nem a lakásunkban fogunk szenvelegni. Stresszoldó kezelésként gőzfürdőkbe járunk, és iszappal és bőrradírral nyugtatjuk törékeny idegeinket. De minden jó szándékunk ellenére, ritkán valósulnak meg ezek a nagy tervek. A kitűzött célunkhoz vezető út szinte mindig egy csábító, üres kávézó mellett vezet el. Szemérmetlen kifogásokat találunk ki kávézási kényszerünk igazolására. A festmények várhatnak, a kiállítást másnap is meg tudjuk nézni. El se jutunk a gőzfürdőkbe. Ehelyett vörösboros pichetket vedelünk, a jövőnkön merengünk, és vagány sikerstratégiákat ötölünk ki.

7 Áprilisban Joannie nénikém érkezik Új-Zélandból, a déli féltekéről kiinduló látogatóhullám első fecskéjeként. A család és a barátok egyáltalán nem szomorkodnak azon, hogy a világ másik végén élek, inkább örülnek a párizsi kéglizés lehetőségének. Joannie a huszonnyolc órás repülőút után is önmagát adja: lármás és túlfűtött. Alig hatvan másodperce ismeri Frédéricet, de túl van már minden bevezető formaságon. – A férjem megígértette velem, hogy nem hozom szóba a Rainbow Warriort – mondja neki. – De tudod, Freddo, azt gondoltam, sokkal jobban érzem magam, ha könnyítek a lelkemen. – És pajkosan Frédéricre kacsint, majd fuldokló, rekedt kacagásban tör ki. Bár Frédéric meghökken egy pillanatra, gyorsan veszi a lapot. Nem sokkal később már trágár és sületlen vicceket sütnek el felváltva, amit szörnyen humorosnak talál a duó. Pár perc múlva Joannie már Frédéric mögött ül a motoron, s boldog sikongatása messze hallik a bulvárokon. Frédéric egyáltalán nem találja sértőnek ezt a laza déli féltekés bizalmaskodást, szemmel láthatóan tetszik neki. Élvezi, hogy laknak nála, és gyakorolhatja a házigazda szerepét. Korán kel és megveszi a croissant-okat és baguette-eket, és friss narancslét facsar reggelire. Menthetetlenül ráragad a „Freddo Béka” név, sőt egy csomag hasonló nevű csokoládébéka is érkezik a tréfás sydneyi barátoktól. Szemlátomást bírja a cukkolást, a cikizős humort. Bár a franciák kétségtelenül önteltek, mindig készek önmagukat kifigurázni. Roppant önkritikusak tudnak lenni, ilyenkor harmadik személyben beszélnek magukról: les francais, mintha valami idegen, kissé gyanús nép lennének. Les français sont tous des ráleurs, ez az egyik leggyakoribb refrén. A franciák nyafogósak. És nagyon egoisták; képtelenek idegen nyelveket tanulni. A franciák hipochonderek, mondják, s elmesélik, mekkora köteg receptet íratnak fel a doktorral egy közönséges megfázásra. Beletörődő hangon sorolják ezeket a francia hibákat, mintha nem volna elég erejük hozzá, hogy változtassanak rajtuk. Ezt az önkritikus hangot egyáltalán nem vártam a franciáktól. Úgy látom, képesek kívülről szemlélni önmagukat és országukat, és tisztességes önkritikát gyakorolni, miközben égbekiáltóan franciák maradnak. Egy újabb paradoxon a nagy francia kirakójátékban. A büszkeség, amit az országa iránt érez, egyáltalán nem akadályozza meg Frédéricet abban, hogy kigúnyolja a köztársaságot. Pár hónappal Joannie elutazása után csomag érkezik Új-Zélandról. Frédéricnek címezve. Benne egy névjegykártya meg egy ajándék – egy fehér Greenpeace-póló, az elejére festett jubileumi szöveggel: Rainbow Warrior az elsüllyesztés tizedik évfordulója Természetesen Joannie-tól jött. Frédéric akárhová indul; ezt veszi föl. A póló a Greenpeace-hajó 1985-ös tragédiájára emlékeztet, amit francia titkos ügynökök hajtottak végre az aucklandi öbölben, nem kétséges, hogy Francois Mitterrand elnök utasítására. A hajó Mururoa felé tartott, hogy tiltakozzék a dél-csendesóceáni atollon folyó francia nukleáris kísérletek ellen. Franciaország meg akarta állítani. Végül az elsüllyesztés – amiben egy portugál fotóriporter is tragikus halálát lelte – olyan nagy nemzetközi felháborodást váltott ki, hogy kénytelenek voltak befagyasztani a kísérleteket a franciák. A póló pont a Rainbow Warrior elsüllyesztésének tizedik évfordulójára jött meg. A sors fintora, hogy mire elérkezett az évforduló, Franciaország egy újabb nukleáris felháborodás

középpontjába került. Ami, különös módon, nem várt hatást gyakorolt az én jövőm alakulására is.

*** Pár hónappal ezelőtt, májusban telefonüzenetet kaptam, amely izgalmas hírekről tájékoztatott. Elfogadták a jelentkezésemet az Európai Újságírásra! Egyike vagyok annak a harminc jelentkezőnek, akiket kiválasztottak. A nyolc hónapos tanfolyam célja: lehetőséget adni az újságíróknak, hogy szakmájuk gyakorlásával párhuzamosan kibővíthessék európai ismereteiket. Rendszeres tanulmányi kirándulások lesznek, melyekről cikkeket kell írni, és az ösztöndíj az alapvető utazási és megélhetési költségeket fedezi. A gond csak az, hogy én nem kaptam ösztöndíjat. A sajnálkozó francia hang elmagyarázta a telefonban, hogy a költségvetési megszorítások miatt nem támogathatja az iskola az olyan gazdag nyugati országokból jelentkezőket, mint amilyen az Egyesült Államok, Kanada, Anglia és Ausztrália. Az említett országok kormányára marad, hogy kiköhögjenek valami pénzt. A programfelelős azt ajánlotta nekem, hogy lépjek kapcsolatba az ausztrál Külügyminisztériummal. Próbáltam magam elé képzelni, ahogy a canberrai közhivatalnokok odaítélik a párizsi séjours-t az újságíróknak. Elképzelhetetlennek tűnt. Az előző években se adott semmi támogatást a kormány, ami közel se fedezné költségeimet. A sok tanulmányút miatt horribilis összegbe, 22 000 dollárba kerül a kurzus. Miután utazásra költöttem az összes megtakarításomat, a szükséges összeg egytizede se volt a bankszámlámon. De mindenképpen szerettem volna elvégezni a programot. Úgy éreztem, ez az a szerencsés fordulat, amire szükségem van. Nem mintha nem lett volna egy-két sikerélményem a munka frontján az utóbbi időben. Kitartó faxolásom meghozta végül a gyümölcsét: két hete adtam le első fizetett cikkemet egy hétvégi magazinnak. Egy ausztrál testvérpárról szólt, akik egy párizsi bárt és éttermet vezetnek, de teljesen mindegy, hogy mi volt a téma – madarat lehetett velem fogatni, olyan boldog voltam, hogy elfogadták végre egy cikkemet. Két másik szerkesztő is biztatóan válaszolt, és úgy tűnt, újabb cikkeket írhatok. De ezek az utolsó hónapok kevés illúziót hagytak meg bennem. A szabadúszó újságírás, természeténél fogva, nagyon bizonytalan dolog, főleg ha a kezdőlépéseknél tartasz. Idő kell hozzá, hogy elfogadtassam magam újságíróként. Ez az első cikk fontos áttörésnek számított, de nem jelentette azt, hogy elragadtatott felkérésekkel fognak hirtelen bombázni a szerkesztők. Az Európai Újságírás program lehetővé tette volna, hogy tovább űzzem szabadúszó tevékenységem, s közben izgalmas új tapasztalatokat is szerezzek. Talán még az újságírói karrieremet is segítette volna, mivel a szakmai kirándulásokról írt cikkeket el lehetett adni a médiának. Négy hónapnyi tétlenkedés után a lakásban, készen álltam egy kis izgalomra. Felhajtottam a Párizsban élő, EÚ-t végzett újságírókat, és kifaggattam őket a célországokban – Moldovától Macedóniáig – átélt kalandjaikról. Mivel a térképen is alig találtam meg az említett helyeket, roppant izgalmasan hangzottak ezek a kirándulások. Mi több, négy hónapnyi magányos munka után nagy öröm lett volna csapattagnak lenni. Bár ezekre a tanulmányutakra egyedül megy mindenki, visszatérve Párizsba, minden újságíró beszámol az élményeiről a tanfolyam központjában, a Rue du Louvre-on. Az órarend rengeteg időt hagy a kávékra és kirekre. Tökéletesnek tűnt a dolog. Pénzt kellett valahogy szereznem. De hogy? – Van egy ötletem. Rájöttem, hogy tudod megcsinálni! – Pár héttel azután, hogy elfogadták a jelentkezésemet a kurzusra, Alicia volt a vonalban, gyakorlatilag fuldokolva az izgalomtól. Húsz perccel később már az ajtómon csöngetett, levegő után kapkodva, hogy személyesen számoljon be a tervéről. Az írott szöveg nagy tisztelőjeként, Alicia előhúzott egy tollat meg

egy papírlapot, és nagy nyomtatott betűkkel ráírta, hogy 9000 font – a szükséges összeg felkerekítve, és átszámítva fontra. Aztán aláhúzta. Egyszerű volt a terv, és – Alicia szerint – kudarcbiztos. Tombolát csinálunk, s eladjuk a jegyeket a rokonoknak, barátoknak és az ismerősöknek mindkét féltekén. Minden jegy húsz fontba fog kerülni. Csalódottan lebiggyesztettem a számat, de Alicia bőszen írt és számolt, és nem törődött velem. – Szóval, ez annyit jelent, hogy négyszázötven jegyet kell eladnod. Fényesen csillogó, izgatott szeméből láttam, hogy most következik a nagy ötlet. La pièce de résistance. A díjak, természetesen. Ezeken elég sokat törte a fejét Alicia. Szinte hallottam a dobpergést az agyában. Az ausztrál győztesnek: egy hétvége Sydney északi tengerpartján, ahol a szüleim háza, amire nagyon ráférne már egy festés, át fog alakulni luxus B&B szállodává. Anyának és apának pezsgős reggelit kell majd felszolgálnia az erkélyen. Az európai győztesnek: egy éjszakai városnéző körút Párizsban Frédéric motorján. Aliciát majd szétvetette az önbizalom. – Tülekedni fognak a jegyekért. Döbbenten bámultam rá. Komolyan gondolja ezt? (A jelek szerint igen.) Húsz font egy tomboláért, csak hogy felülhessen valaki egy motorra, vagy elmehessen a szüleimhez! Ki fog ebbe belemenni? Próbáltam tapintatos lenni. – Neked elment az eszed – mondtam nevetve. Alicia rezzenéstelenül folytatta a győzködést. – Meglátod, szuper lesz! Egyik barátom csinált egyszer tombolát, hogy fedezni tudja a drága egyetemét, és egy halom pénzt keresett. Meghatott és felvillanyozott a lelkesedése – ki tudja, talán tényleg működne a terv. De én nem kérhetek pénzt barátoktól és rokonoktól, nem érezném jól magam. És a tombolaárusítás különben se volt soha az erős oldalam. Amikor iskolás voltam, mindig anyának és apának kellett megvennie az összes eladatlan jegyemet. Végül úgy döntöttem, egyszerűen írok néhány vállalatnak, és megkérem őket, hogy szponzoráljanak. Mivel le kellett valahogy szűkítenem a kört, olyan ausztrál cégeket vettem célba, amelyek Franciaországban végeznek üzleti tevékenységet, és olyan francia cégeket, amelyeknek ausztrál érdekeltségeik vannak. Ez tűnt logikusnak a nemzetiségem miatt, és mert a programot Párizsban indítják. Végül úgy döntöttünk, hogy emészthetőbb falatokra daraboljuk a teljes összeget, és körülbelül 1500 dollár „támogatást” kérünk mindegyiktől. Már csak hat cég rábólintása kellett. Noha se Frédéric, se én nem vallottuk be, egyikünk se hitte igazából, hogy ez a taktika beválik. A vállalatok százával kapják évente a kérvényeket, hogy támogassanak mindenféle, az én ügyemnél sokkal fontosabb ügyeket. De a másik megoldás az volt, hogy feladom az egészet, és elfelejtem a programot, ami szörnyű kudarcként ért volna. Ebben volt minden bizodalmam, ez adott célt és hitet a jövőre. Borúlátásunkat harsány, törékeny vidámkodással lepleztük. A levélírás teljes munkaidős program lett – mindkettőnk számára. De a feladathoz meglehetősen eltérő módon viszonyultunk. – Nem tudnád kevésbé cikornyásra venni? Szerintem most nem balladát kell írnunk. – Angol leveleim francia fordítása elég terjengősnek tűnt. Frédéric vesszőkkel szabdalt, sokszavas mondatai átlógtak a következő oldalra. Addig játszadoztunk a számítógépen a betűtípussal, amíg össze nem préseltük egy oldalra. Az eredeti szellős változathoz képest a francia komornak és nyomottnak látszott. De ahogy arra Proust legendás egész oldalas mondataiból következtethetünk, a francia nyelv nem engedi magát csonkítani és tömöríteni. Szépsége a dallamos, elkalandozó részletek könnyed ritmusában rejlik, s többféle lehetőséget és dilemmát tár elénk, mielőtt bármiféle következtetésre jutna. A köntörfalazást intelligens, finom dolognak tartják, míg az egyenes beszéd durvának számít – egy robottól talán elfogadható kifejezésmód lenne, de egy művelt emberi lénytől soha. Az én angol levelem egy tömör „Szívélyes üdvözlettel”-lel zárult.

Franciául az elköszönéshez kétsornyi udvariaskodó tiráda kell: „Je vous prie de recevoir, Monsieur/ Madame, l'expression de ma considération distinguée.” Szó szerint: „Engedje meg nekem, Monsieur vagy Madame, hogy kifejezzem önnek kiváló tiszteletemet. „ De hála René Descartes-nak, a tizenhetedik századi filozófusnak és matematikusnak, a latinos cikornyázást Franciaországban némi ráció csillapítja. Úgy tűnik, ez a franciák jinjangja. Lehet, hogy Frédéric levele hosszú volt, de minden sora közelebb vitte egy lépéssel az olvasót az álláspontja megértéséhez. Bár nekem továbbra is fenntartásaim voltak a fordítás hosszát és nyelvezetét illetően, Frédéric ragaszkodott hozzá. A francia üzleti élet legfontosabb szereplőinek írtuk a leveleket, akik nagy valószínűséggel tanult és művelt emberek. A levelünknek elegánsnak és értelmesnek kellett lennie. Június közepére szétküldtünk legalább ötven levelet, és még vagy harmincat kellett megírnunk. Minél hamarabb végezni akartunk a feladattal. Pár hét volt már csak a nyárig, amikor a párizsiak elmenekülnek a városból. Célba vett cégeinknél kevesen maradnak a nyárra, s azok is későn mennek munkába, és hosszú ebédidőket tartanak. Júliusban vagy augusztusban kevés döntés születik. Csak szeptember első hetében tér vissza Párizs a normális kerékvágásba, s onnantól már csak egy hónap marad az Európai Újságírás program kezdetéig. Az igazgatók többsége csak a nyaralása után kapja meg a levelemet, amikor millió más fontosabb tennivalója lesz. Időközben csordogálni kezdtek a válaszok az ausztrál cégektől, s némi eltéréssel ugyanarról szólt mindegyik. Sajnáljuk, de nem áll módunkban semmiféle anyagi támogatást nyújtani… És ekkor, a levélírási dömpingem kellős közepén, Franciaország bombát robbantott. A frissen megválasztott francia elnök, határozott gaullista startot véve, terminusa kezdetekor bejelentette a francia nukleáris kísérletek felélesztését a Csendes-óceán déli részén. Jacques Chirac – aki tizennyolc éves párizsi polgármestersége alatt kiérdemelte a le bulldózer gúnynevet – egy minimum hat kísérletből álló robbantássorozatot tervezett a Mururoa-atollon. A döntés mérhetetlenül megterhelte Franciaország külkapcsolatait, és sehol nem volt erősebb az ellenállás, mint Ausztráliában. És az én sorsomra is közvetlen hatással volt. Hirtelen beszédtéma lett a nemzetiségem. A legtöbb velem egykorú francia láthatóan támogatta a kísérletellenes álláspontot. II est con, Chirac, mondták vállrándítva. Chirac egy faszfej. De aztán ömleni kezdtek a médiahírek arról, hogy Ausztráliában francia éttermek kirakatait törik be, és – ami még abszurdabb – a boltok leveszik a croissant-t a polcaikról. Habár osztottam a hazám nukleáriskísérlet-ellenes álláspontját, szégyenkeztem a tiltakozás szélsőséges elemei miatt, és arról győzködtem az erről kérdezőket, hogy az ausztráloknak csak egy nagyon kis hányada áll a dolgok mögött. Időközben riportokat készítettek Ausztráliából visszatért francia turistákkal, akiket kigúnyoltak, sőt hátrányos megkülönböztetésben részesítettek. Lassan változott a francia közhangulat: az együttérzésből sértődés lett. Mi mindig szerettük Ausztráliát, mondták nekem az emberek. Miért pont a franciákon töltitek ki a bosszútokat? Ez jogos kérdés volt. Aligha lehet Franciaország a legnagyobb törvényszegő az atomkísérletek terén, ha a világ össztesztjeinek csak a tíz százalékáért felel. Ott volt persze a fogas kérdés is, hogy ha ezek a kísérletek olyan biztonságosak, akkor a francia kormány miért viszi őket ilyen messze a saját partjaitól. Akárhogy is, a tiltakozás erőssége sok mindent elárult. Franciaország heves indulatok kiváltására képes. A francia politikusok, ki a fenét érdekel, mit gondol a világ álláspontja, csak még jobban elmérgesítette a helyzetet, s bebetonozta a különcnek, arrogánsnak és beképzeltnek tartott országról kialakult képet. Ahogy a nemzetközi harag egyre nőtt, Franciaország mindinkább egy olyan kiglancolt dámára emlékeztetett engem, aki betolakszik a menő párizsi butikokban a sor elejére. Meglehetősen túlértékeli saját fontosságát, és meg van róla győződve, hogy mindenki másnál különb. Nem zavarja a többi vásárló sötét tekintete. Egyáltalán nem szégyelli, hogy bonyolult a lelke, az erős egyéniség megnyilvánulásának tartja ezt.

A fokozódó feszültség az én életembe is becsempészett néhány ingerült szót. Egyik nap, amint egy kávézóban üldögéltünk Brigid nevű ausztrál barátnőmmel, megszólított minket két francia tanár. Kihámozva beszélgetésünkből a nemzetiségünket, fejünkre olvasták, hogy álszent képmutatók az ausztrálok – azok után, hogy mit tettünk a bennszülöttekkel, hogy merünk mi papolni a franciáknak! Pár héttel később Frédéric valamelyik nénikéje és bácsikája meghívott minket ebédre. Eddig csak a nővérével, a sógorával és az apjával, Alainnel találkoztam, egy sármos, komoly, sokat olvasott emberrel, aki imádja a történelmet, és egyedül él Észak-Franciaországban. Az eddigi találkák Frédéric közvetlen családjával, úgy gondolom, jól sikerültek. De ez volt az első találkozó a távolabbi rokonsággal, és reméltem, hogy jó benyomást fogok kelteni. A ház egy kedves, domboldalba vájt, tizennyolcadik századi kúria volt, Boulogne-sur-Mertől néhány kilométerre, s mivel szépen sütött a nap, kint volt az ebéd a szabadban, egy idilli kertes udvaron. De az essai nucléaire-ek utórengései ott vibráltak az asztal körül, megremegtetve a tökéletes díszletet, alattomos támadást intézve ellenem. Vendéglátónk egy nagyon sikeres nyugdíjas üzletember volt. Olajzöld kordnadrágjával és pettyezett tweedzakójával tökéletesen megtestesítette a franciák által „gentleman farmer”-nek nevezett stílust, az egyetlen divatirányzatot, amit bevallottan az angoloktól vettek át. De a pasas nyájas kedvessége azonnal elillant, ahogy a kísérletekre terelődött a szó. – Les australiens sont chiants! – bömbölte, hirtelen felbőszülve, az asztal végéről. – Tessék? – LES AUSTRALIENS SONT CHIANTS! Frédérichez fordultam, zavartan. O fájdalmas képpel bámult egy tempósan haladó csigát a virágágyás szélén, bizonyára annak békés igyekezetét irigyelve. – Hm, a bácsikám azt mondja, hogy az ausztrálok szarháziak. Meg se tudtam szólalni. Ezek voltak az első szavak, amiket közvetlenül hozzám intéztek a két óra alatt, amióta itt voltunk, és nem egészen olyan barátira sikeredtek, amilyenre számítottam. Szerettem volna megmondani Frédéric bácsikájának, hogy ő a szarházi, de lehet, hogy nemzetközi botrány kerekedett volna belőle. Miközben a válaszon merengtem, a beszélgetés a szomszéd házra terelődött, amit az új tulajdonosok erreurs de goût-ja (ízlésficama) lerombolt. A nagybácsi, mint rájöttem, nem vitaindítónak szánta a kirohanását, nem is a véleményemre volt kíváncsi, puszta tényközlésnek szánta. – Hát ez nagy siker volt! – Nagyon ramatyul éreztem magam utána. Olyan volt, mintha egy aknamező közepén landoltam volna, s ahelyett, hogy gyorsan megkeresném a kivezető utat, ide-oda csetlettem-botlottam, katasztrófát katasztrófára halmozva. – Nem akartak ők barátságtalanok lenni – kezdte Frédéric, ismét magára öltve kényszerűségből a szendvicshús szerepet. – Csak nem szoktak külföldiekkel találkozni. Majd meglátod, milyen vidám, kedves emberek. Igazság szerint én is sejtettem, hogy vidám, kedves emberek. Ez nyilvánvaló volt az arcukat barázdáló mély nevetőráncokból, s abból, ahogy egész idő alatt tréfálkoztak. Rengeteg szeretet áradt az asztal körül. De én megint csak láthatatlannak éreztem magam a teljes négy óra alatt. „Tégy úgy, mintha egy szék lennél”, tanácsolta a Francia fiaskóm a mellőzöttség elviselésére. Bárcsak így tettem volna! Ehelyett végig azon erőlködtem, hogy minél jobban beilleszkedjek az új otthonomba, és képtelen voltam Frédéric rokonainak a viselkedését a saját kulturális környezetükben szemlélni. Pontosan azt tettem, amit nem lett volna szabad, s amit egyfolytában teszek, amióta Franciaországban vagyok. Mindent személyes sértésnek vettem.

***

A nukleáris kísérletek miatti nemzetközi felháborodás új munkákat hozott nekem. A szerkesztőktől érkező válaszok egyre inkább ilyesfélék lettek: Kedves Sarah! Tetszett a javaslata. Össze tud hozni 1200 szót augusztus 11-re? Kielégíthetetlen igény támadt külföldön a kísérletekkel kapcsolatos cikkekre, és – ahogy az egyik külföldi szerkesztő fogalmazott – „minden olyan sztorira, ami rossz fényt vet a franciákra”. Az egyik újságcikkhez találnom kellett egy magas rangú katonatisztet, akinek kérdéseket tehetek föl a francia nukleáris politikával kapcsolatban. A vezérkari főnök nem volt hajlandó nyilatkozni, így aztán az elődjét cserkésztem be. Noha még mindig nagy rangban volt, egy fényűző irodával az Ecole Militaire-ben, úgy gondoltam, kevésbé veszi talán mereven a protokollt, mint az utódja. Mostanra megtanultam már, hogy interjút kérni Franciaországban sokkal hosszadalmasabb procedúra, mint az a viszonylag egyszerű, közvetlen módi, amihez Sydneyben hozzászoktam. Ritka, hogy az ember csak úgy fölhívjon egy szakértőt, és gyors véleményt kérjen tőle. Rendszerint még a telefoninterjúkhoz is írásos kérvényre van szükség. Az első hívás célja csupán a személyi titkár szimpátiájának megnyerése és a faxszám kiderítése. Több nap, sőt hét is eltelhet, amíg a válaszokat várod – s ami alatt minden létező leadási határidőből kifutsz. Aztán, ha szerencséd van, visszahív a titkárnő, és helyet és időpontot javasol a találkozóra. Amikor felhívtam az Ecole Militaire-t, nem reméltem többet, mint hogy megszerezhetem a tábornok faxszámát. A titkára annyit mondott csak, hogy tartsam a vonalat. Néhány másodperc múlva kurtán bemutatkozott egy határozott férfihang. Maga a nagyra becsült tábornok volt. Én meg ahelyett, hogy örültem volna a könnyű kapcsolatfelvételnek, megrémültem. Nem voltam felkészülve rá. Józan fejjel annyit kellett volna csak tennem, hogy bemutatkozom, és elmagyarázom a hívásom célját. Az interjúra – amennyiben szó lehet róla egyáltalán – úgyis csak később kerül sor. De sokkal nehezebb magad idegen nyelven megértetni a telefonban, mint négyszemközt beszélve valakivel. A mondókámat gondosan meg kellett volna koreografálni, lefordítani a mondatokat franciára, és leírni egy jegyzetlapra, amit magam előtt tarthatok az egész telefonbeszélgetés alatt. Ijedtemben elkövettem egy ostoba hibát. Ahelyett, hogy a tiszteletteljes vous-t használtam volna a megszólításnál, egyszerűen letegeztem a fickót a bratyizó tu-vel. Franciaországban a hadsereg a pompa és tekintély legerősebb bástyája, és könnyen lehet, hogy az efféle bizalmaskodás még a jó tábornok feleségének sincs megengedve. Növekvő pánikomban még egyszer lefűztem őt. Aztán újabb zagyva handabandázás után kimondtam a kimondhatatlant. Tu veux le faire ou non? Akarsz interjút csinálni, vagy nem? Ez angolul is elég rosszul hangzik, de Franciaországban – ahol ugyanehhez a kérdéshez ötperces poétikus győzködésre van szükség – az ilyen nyerseség trágárságnak számít. Nemcsak hogy nem használtam az illendő megszólítását, a mon Généralt, még Monsieur-nek se neveztem. A franciám olyan primitív kérdésekre szűkült le, amilyeneket ötévesektől szoktunk meg. Igen kellemetlen élménnyé vált számomra a beszélgetés, olyan volt, mintha kibújnék a saját testemből, és kívülről nézném magamat. A magasból nyilvánvalónak tűnt, hogy a hebegő újságíró elcseszte a dolgot. Hisztériaroham fojtogatta a torkomat. Kérem, kérem, hadd tegyem le, és kezdjük újra! A tábornok azt mondta, időre van szüksége, hogy megfontolja az interjút, ami az adott körülmények között igen nagylelkű ajánlat volt tőle: hogy megfontolás tárgyává teszi egyáltalán, hogy beszél-e még velem. Sürgősen véget akarván vetni a társalgásnak, bedobtam az első búcsúmondatot, ami eszembe jutott.

Alors, à bientôt, uh. Na, akkor viszlát. Ehelyett akár bisou-t is mondhattam volna, egy csókot lehelve felé. Rémülten letettem a kagylót, alig tudva elhinni, hogy miféle beszélgetést folytattam az előbb. Istenem, ez szörnyű volt! Szánalmas. Elment a józan eszem. Mintha szándékosan ártani akartam volna magamnak. Fél óra múlva visszahívott a titkára. A tábornok szót akar váltani velem. Felkészültem a legrosszabbra. Végül is köztudott a franciákról, hogy ki nem állhatják azokat a külföldieket, akik nem beszélik a nyelvüket. De a tábornok hangja kedves volt, majdhogynem atyáskodó. Igen, az a nagy helyzet, hogy örömmel nyilatkozik. Ez és ez a nap megfelel? A döbbenettől alig tudtam beszélni. Vajon miért ment bele az interjúba? Egyszerűen csak kedve szottyant, hogy kifejtse Franciaország álláspontját? Vagy a szánalmas produkcióm késztette ilyen nemes gesztusra? Bármi is a helyzet, mérhetetlenül hálás voltam. Kurta beszélgetésünk végén rövid csend következett. Még mindig nem tudtam elhinni, hogy igent mondott, s vártam, hogy mi következik. Egy jó franciatanár neve? Egy kérés, hogy tolmács is legyen jelen az interjúnál? (Egyébként is hozni akartam egyet.) De nem, a jelek szerint csak el akar köszönni. Alors, à bientôt, uh. Jó egy-két másodpercbe beletelt, mire rájöttem, hogy az előbbi félresikerült köszönésemet visszhangozza. Komoly hangja mögött szinte láttam, ahogy rám kacsint.

*** Szeptember elejére hűvösebbek lesznek az esték. A természet hosszú kényszerpihenőjére készül. Gesztenyék töltik meg hamarosan a város kanálisait, hullanak a szirmok. Zsugorodnak, haldokolnak a levelek. Én is fáradtnak érzem magam. A szponzori támogatást kérő leveleimre érkezett válaszok száma meghaladja már a negyvenet. Mindegyik elutasító. A mérvadó emberek és megfelelő cégek felkutatásával töltött hónapok – nem is beszélve a sok levélírásról és az önéletrajzom csiszolgatásáról – kidobott időnek tűnnek. A reményeim, hogy elvégezhetem az Európai Újságírás programot, kezdenek végleg szertefoszlani, szörnyű űrt hagyva maguk után. Aztán, a hónap közepe felé, francia cégektől érkező válaszlevelek sora tölti meg hirtelen a levélszekrényemet. Visszatértek a vezérigazgatók a nyári szabadságukról. Az Ausztráliából jöttékhez hasonlóan ezek a válaszok is egy kaptafára mennek. Csakhogy egészen más előjellel. Amikor megérkezik az első, jó párszor el kell olvasnom, hogy felfogjam a szavak értelmét. „Nagy örömünkre szolgál, hogy támogathatjuk az Európai Újságírás programban való részvételére irányuló erőfeszítéseit. Kérjük, lépjen kapcsolatba ezzel és ezzel az illetővel a személyes találkozó egyeztetése céljából.” El se tudom hinni. Ez nem is igaz. Minden levél után repülök Frédéricnek telefonálni, valósággal zihálok az izgalomtól. Frédéric ledöbben, örömmámorban úszik, elakad a hangja. Szeptember közepére válaszol a cégek többsége, és kialakul a dicsőséges végeredmény. Hatvannégy negatív válasz. Ám hat cég elvállalta, hogy kifizeti a kurzus teljes költségét. Mindegyik francia. A nukleáris kísérletek nélkül valószínűleg kudarcba fulladt volna a szponzorkeresésem. Az igazság az, hogy Chirac időzítése hihetetlenül szerencsés volt számomra. Mint kiderül, az általam célba vett francia cégek – amelyeknek üzleti érdekeltségeik vannak Ausztráliában – azok közé tartoznak, akiket leginkább sújt a nukleáris kísérletek körüli viták negatív utóhatása. Ausztráliának hirtelen nem kellenek a pezsgőik, a repülőgépeik vagy a vízcsöveik. A szponzoraimmal való találkozókon, ahol a támogatásokat véglegesítjük, az igazgatók elmesélik, hogy a növekvő felháborodás tette szimpatikussá számukra a levelemet. Az

Európai Újságíró program elvégzésének indoklásaként arról írtam, hogy a nemzeteknek meg kell ismerniük egymás kulturális és társadalmi viszonyait, és meg kell érteniük egymást a politika szintjén is. Ha az újságírók lehetőséget kapnak rá, hogy külföldön élve és dolgozva fejlesszék szaktudásukat, ez növelni fogja a média informáltságát. Miután az uszító franciaellenes főcímek elárasztották a világ újságjait, az én szelíd érvelésemnek hirtelen fontos üzenete lett. Leszámítva pár angol nyelvű sajtóközlemény kijavítását, a szponzoraim nem kérnek tőlem semmit a pénzükért cserébe. De magánemberként nyilván azt várják el tőlem, hogy kiegyensúlyozott cikkeket írjak a témáról. A támogatásuk másik okára ezeken a találkozókon derül fény. La lettre. Ki írta?, érdeklődnek a lehető legtapintatosabban, azonnal kitalálva a beszélt franciámból, hogy valószínűleg nem én lehettem. A belle expressionok és mor bien choise-ok elismerő bólogatásokra késztetik őket. Újabb tanulságos lecke, hogy a nyelv és irodalom milyen fontos szerepet tölt be ebben az országban. Frédéric gondosan kimunkált szóképei, amiket hosszúságuk és cikornyásságuk miatt kritizáltam, óriási gyönyörűséget okoznak ezeknek a vállalatigazgatóknak.

*** Első őszöm tehát nagy várakozásokkal indul Franciaországban. Eseménydúsabbnak bizonyul az évszak, mint amire számítottam – bár nem egészen olyan módon, ahogy elképzeltem. Október közepén, pár héttel az EU-program kezdete után, országszerte sztrájkba lépnek a vasúti dolgozók. Az utcákon menetelve, hangosan fenyegetőznek: „Ez még csak a kezdet, a kezdet, a kezdet!” Gyakran chaud az ősz, tanulom meg most. Nem a hőmérséklet „forró”, hanem a hangulat. Hosszú nyaralásukból visszatérve, tele vannak fölösleges energiával a franciák. Kipihenten s újjászületve, készen állnak mindenre. A munkát kivéve. 1995 ősze hosszú idő óta a leghidegebb és legmelegebb ősznek bizonyul, nagy a kontraszt a levegő hűvössége és az utcák forrósága között. Egész novemberre és decemberre megbénítja az országot a huszonöt év óta legsúlyosabb általános sztrájk. A vasúti dolgozók által meghirdetett egynapos sztrájk lavinaként terjed tova, egységfrontba tömörítve a különböző okok miatt elégedetlenkedőket az egész országban – diákokat, postai dolgozókat, tanárokat, a Louvre alkalmazottait, busz- és metróvezetőket. A munkásokat leginkább az dühíti, hogy a konzervatív kormány meg akarja nyirbálni Franciaország kirívóan magas jóléti kiadásait, és át akarja szervezni a veszteséges vasúti szállítást. Elszántan védelmükbe veszik a bőkezű egészségügyi ellátást és az olyan jogokat, mint az ötvenéves korban történő nyugdíjazás, teljes nyugdíjjal, és nem hajlandók kemény harc nélkül elfogadni a szívtelen kapitalista reformokat. A csata közben Alain Juppé miniszterelnök – akit okosnak, de arrogánsnak tartanak – Franciaország leggyűlöltebb emberévé válik. Alig kezdődik el régen várt újságíróprogramom, máris nem tudok részt venni rajta. Nem járnak a buszok, nincsen metró. Hacsak nem gyalogolok két órát, nem tudok eljutni az Európai Újságírás központjához a belvárosba. Törlik az összes előadásunkat. A külvárosokban élő több millió ember számára háromórás araszolássá válik a munkába autózás. Azok, akiknek nincs járgánya, egyszerűen nem mennek dolgozni. A grève-ek, ahogy a sztrájkokat nevezik Franciaországban, az egyedüli hírtéma. Az újságok apró érdekességeket közölnek minden reggel a grève-ről, például hogy hány kilométer volt előző nap a bedugult utak hossza a városban (általában 300 kilométer). Az esti híradók légi felvételeket mutatnak Párizsról, ahol a mozdulatlanná dermedt reflektorok csodaszép arany gyöngyszalagokat formáznak.

A grève először újdonságként hat. Felszöknek a görkorcsolya-eladások, és az utcák és járdák öltönyös és munkaruhás görkorizókkal telnek meg. Amikor egyik este meghívnak minket Frédérickel vacsorázni a Bastille-ba, az egész várost járdán motorozva szeljük át, hogy kikerüljük a hosszan araszoló dugókat. Enyhén szürreális játszótérre emlékeztet Párizs, a tüntetések alatt pedig egészen partiszerű a hangzavar. Az ausztrál dokkmunkások és északangliai szénbányászok határozottan mogorvának tűnnek ezekhez a francia grèviste-ekhez képest, akik boldogan énekelve masíroznak végig az utcákon. Jól szervezettek, és mindennel el vannak látva. Hot dogos furgonok követik őket arra az esetre, ha megéheznének; zöld utcaseprő kocsik flottája söpri össze a kajáspapírjaikat és transzparenseiket, alighogy elejtik őket. Jó pár felvonuláson részt veszek, hogy elegendő anyagot gyűjtsek a sztorikhoz, és minden alkalommal elámulok a vidám, bulizó hangulaton, ami annyira eltér attól a karót nyelt légkörtől, amit a vacsorákon tapasztaltam. Még a közlekedési dugóban rekedt szerencsétlenek se veszítik el teljesen a humorukat. Azt várná az ember, hogy a kórosan türelmetlen párizsiak őrjöngeni fognak, ehelyett nyugodtak, együtt érzők. Rezignáltak. C'est la vie. C'est comme ça. A francia sajtó prérévolutionnaire-nek minősíti a párizsi hangulatot. Nagy a feszültség, mivel se a sztrájkolok, se a kormány nem hajlandó egy tapodtat se engedni. Riadókészültségben van a város, mintha várna valamire, csak azt nem tudom, mire. Az összes tüntetésnél jelen lévő kemény kinézetű CRS rohamrendőrök adnak erre némi választ. Événements-ra várunk. Egy kis kőhajigálásra és kirakatbetörésre, amire aztán gumibotokkal és könnygázzal lehet felelni. Ám ahelyett, hogy elmérgesedne a helyzet és megismétlődne 1968 májusa, a sztrájk lassan nyúlik, mint a tészta. Kezd megkopni az újdonsága. A reményt, hogy a francia történelem itt bontakozik ki a szemeim előtt, a normális élet utáni vágy váltja fel. Elegem van belőle, hogy otthon kell dekkolnom, belefáradtam a kényszerű várfogságba. Alicia is csapdába esett, csak a város másik végén. Kétségbeesésünkben ambiciózus terveket szövögetünk, hogy félúton a lakásunktól, egy belvárosi kávéházban találkozunk. A nyugodt ebédelést is beszámítva, az oda-vissza út nagyjából az egész napunkat el fogja venni. A város legkeletibb részéből jövet, Alicia maratoni gyaloglás elé néz. Nyugat felől érkezve, én az új fényes görkorimon szeretnék besiklani Párizsba. Havazik, amikor reggel tíz körül elindulok. Miután végigkorcsolyázom néhány körúton, mint egy szellemileg visszamaradott tinédzser, lecserélem a görkorit a táskámban levő futócipőre. Fejem leszegve a viharos szélben, talpamon frissen sarjadt hólyagokkal, azon átkozódom, hogy pont akkor állnak fejre a dolgok, amikor az időjárás sarkvidékire vált. Pontosan két óra alatt érek a Rue Tiquentonne-on lévő Le Café-ba, néhány perccel Alicia előtt. Szipogó orral és kivörösödött, jégrózsás arccal, mindketten borús hangulatban vagyunk. Gőzölgő, szerecsendiós forralt borok próbálnak minket felolvasztani. Olyan, mintha valami rohadt háborús zónában lennénk, morogjuk. Még olyan rémhírek is terjednek, hogy a sztrájkoló kamionsofőrök miatt kifogyhat a frisshús-készlet. Aliciát aggasztja, hogy visszajute karácsonyra Angliába. A vonatozás természetesen szóba se jöhet. Még az autózás is tele lehet buktatókkal – mi van, ha sztrájkolnak a kompkezelők a Csatornán? Én meg az Ausztráliába tervezett karácsonyi utazás miatt vagyok pánikban. Beteg vagyok a gondolattól, hogy nem tudok hazamenni; hónapok óta le van foglalva a jegyem. De hogy szálljanak föl a repülők, ha a légi irányítók az utcára mentek az irányítótornyuk helyett? Végül, majdnem ötheti bénultság után, a metró – párizsi életvonalam – hirtelen életre kel. Olyan, mintha kinyitnák a börtönkapukat, s megnyílna az út a szabadság felé a burzsoá felfordulás okozta unalomból.

8 A legcsodálatosabb élmény az Európai Újságírás programban: maga Európa. A lehetőség, hogy felfedezheted, és írhatsz erről a kontinensről, ahol oly sok nagyszerű és tragikus dolog történt, ahol annyi határt változtattak meg, és változtatnak meg ma is; a világnak egy szegletét, amit annyira átitat a történelem és a sokféleség, hogy az egység utópiának tűnik. Elmegyek Szarajevóba és Szerbiába, Sevillába, Észak-Írországba, a bűbájos Tallinnba, Észtországba, és eltöltök tíz napot egy alkohol áztatta faluban Romániában, a Duna-deltában. Imádom ezeket az utakat, az (aggodalommal vegyes) izgalmat, hogy egyedül érkezem egy idegen helyre, a megmerítkezést az ismeretlen nyelvben, a kézmozdulatokat, a kávét, a taxisok vezetési stílusát, a sok száz apró részletet, ami a látogatásomat kalanddá nemesíti. És ahogy reméltem, szabadúszó karrieremnek is jót tesz az út. Hirtelen keményebb cikkeket tudok küldeni olyan helyekről, ahol az újságoknak nincs esetleg kiküldött tudósítójuk. Néhányszor sikerül a megfelelő helyen lennem a megfelelő időpontban, például Belgrádban, amikor aláírták a daytoni békemegállapodást, és mámoros tömegek özönlöttek ki az utcákra, hogy megünnepeljék a háború végét. Szerencsésnek érzem magam, lelkes vagyok. Más oka is van optimista hangulatomnak. Az utóbbi időben mintha mellém pártolt volna a szerencse. Bár a sztrájkok miatt csúszott néhány napot az indulásom, sikerült karácsonyra Sydneybe érnem. Az otthon töltött két hét olyan volt számomra, mint egy vérátömlesztés. Aztán, pár nappal azután, hogy visszatértem Párizsba, Frédéric maga állt elő az ötlettel, hogy költözzünk el Levallois-ból. – Tessék? Úgy érted, Párizsba? –' kérdeztem, s amikor Frédéric bólintott, tátva maradt a szám. Mielőtt Ausztráliába indultam, megpróbáltam újból felvetni a témát, de ő meg se akart hallgatni. Minél több érvet hoztam föl az igazam mellett, Frédéric annál konokabbul ragaszkodott hozzá, hogy Levallois-ban maradjunk. – Ha mást nem, körülnézünk egy kicsit, mi a helyzet a környéken – közölte. – Úgy tűnik, most érdemes vásárolni… – És beszélni kezdett az alacsony kamatokról meg az ingatlanárakról. Legszívesebben felugrottam volna a levegőbe. – Hú, ez nagyon jó! – motyogtam, próbálva nem túl elragadtatottnak tűnni. – Na és, mire gondolsz, melyik quartier-be? – Valamelyik belsőbe. Imádtam a Rue Lepice-t, amikor ott laktam, de egy kicsit messze van onnan a Montmartre. A Marais-t elfelejthetjük, túl drága… – Most, hogy elhatározásra jutott, Frédéric teljesen fellelkesült a gondolattól, hogy a belvárosban fogunk élni. Szavai szimfóniaként csengtek a fülemben, boldoggá tettek és felvillanyoztak. Igazság szerint nagyon meg vagyok hatva. Bár tényleg úgy van, ahogy mondta – hogy most érdemes vásárolni az árak és kamatok miatt –, de nyugodtan dönthetett volna úgy is, hogy valahol Levallois-ban vagy Párizs mellett vesz lakást. Én vagyok a belvárosba költözés oka. Azt is tudom, hogy ez a pálfordulás annak is köszönhető, hogy rájött, milyen magányos az életem, és mennyi problémával küszködöm Levallois-ban. A döntés, hogy elköltözünk, még jobban megszilárdítja a kapcsolatunkat. Jó ómennek tűnik.

*** Három hónapba telik, mire találunk egy lakást. Nem túl biztatóan indult a házvadászatunk, részben Frédéric tömör megfogalmazása miatt, miszerint valami un peu originalt keresünk. Ez meglehetősen tág értelmezés volt. És micsoda mázli – a legelső ingatlanügynök, akit felhívtunk, máris felajánlotta nekünk a tökéletes helyet! Mit számít, hogy a neonfényes night-

klubok között van a Rue du Faubourg Montmartre-on, az egyik legforgalmasabb, legzajosabb utcán Párizsban. „Csak várjanak, amíg meglátják!” Mint kiderült, ez a hely több volt, mint „kicsit eredeti”. Egyedülálló volt. Nem tudok még egy épületet Párizsban, ami ilyen fényes fekete műmárványlapokkal lenne borítva. De az igazi meglepetés bent várt. A lakás nem „kis felújítást” igényelt; tökéletesen lakhatatlan volt – piszokfoltos falak, hosszú repedések a plafonon, kitört ablakok, meg egy mocskos konyha, ahol valami jogtalan betolakodó egy nyitott nutellásüveget és egy penészes baguetteszendvicset hagyott hátra. Az ingatlanügynök megpróbálta a hőszabályozós kandallóra terelni a figyelmünket, mintha ez az egy pozitívum képes lenne ellensúlyozni a körülötte lévő rendetlenséget. Frédéric óvatosan megkopogtatta az egyik válaszfalat. – Mi van mögötte? – kérdezte. – Mais voilá le côté original! – Az ügynök le volt nyűgözve, hogy magunktól felfedeztük a dolgot. Volt ugyanis egy pluszszobája a lakásnak, amit valamikor régen teljesen elfalaztak. – No de miért tesz ilyet valaki? – tette fel a költői kérdést detektívügynökünk. –Talán még csontvázak is vannak benne, vagy egy rakás fegyver, esetleg kincsek! Micsoda rejtély! Képzeljék csak el, mi lehet odabent! Micsoda remek indok ahhoz, hogy Frédéric nehezen összekuporgatott pénzét erre a szörnyű, méregdrága szeméttelepre költsük. Dühös voltam és ingerült, és egyáltalán nem tetszett, hogy iderángatott minket ez a jókedvű idióta, akinek felkiáltójellel ér véget minden mondata. De Frédéric el volt ragadtatva – az esély, hogy csontvázakat találhatunk, azonnal megragadta termékeny képzeletét. Elmélyült – és szerintem teljesen zagyva – beszélgetés következett a két fickó között, s eközben a befalazott szoba lehetséges magyarázatai egyre vadabbakká váltak. Kilépve az épületből, Frédéric lelkesen áradozott, mit sem sejtve ingerültségemről. – Hát nem lenne vicces? Aztán ott volt az a hely, amiről azt mondták nekünk, hogy díszes mennyezeti stukkói és magas tizennyolcadik századi ablakai vannak. Ez igaznak bizonyult. De az ablakok többsége egyenesen a szomszéd ház festetlen betonfalára nézett: a hálószobákat annyi természetes fény érte, mint a börtöncellákban. Csábítóbb volt az a ház, melynek impozáns kapuja előbb egy boltíves kapubejáróba, majd egy belső udvarra vezetett. Úgy csillogott a macskakő, mintha belakkozták volna. Elhaladtunk két pompás lépcsősor mellett az udvaron, de a lakáshoz, amit meg akartunk nézni, sokkal szerényebb feljáró vezetett az udvar végében. Ahogy felfelé másztunk a meredek csigalépcsőn az ötödik emeletre, az ingatlanügynök elmagyarázta, hogy ez a szárny a szomszéd épületben lakó gazdag családok cselédeié volt. Nemrég egy építési vállalkozó kiütötte a falakat, és normál lakásokká alakította át az apró szobákat. Az eladó lakás meghitt volt és otthonos. Minden centimétere ferde vagy görbe: a padló, a falak, az ablakok. Szinte túl kedves volt ahhoz, hogy jó is legyen. Szabadon álló gerendák bordázták az alacsony mennyezetet, mint megannyi széles paszomány, svájci rönkházakra emlékeztetve engem. Az ódon hangulat klausztrofóbiát keltett. Mintha egy középkori elvarázsolt kastélyban járna az ember. Az esélyes harmincvalahány helyből egyedül a végül megvett lakás – a lakásunk – volt az egyetlen komoly versenyző. Persze nem mindenki számára lenne ez álomlakás. Először is a hatodik, legfelső emeleten van, és nincs lift (habár az ingatlanügynök nagyképűen közölte, hogy projet-ben van a megépítése, ami nem jelenti azt, hogy a mi életünkben el is készül). Az első három emeletet zajos varrodák foglalják el, ami nem a legkellemesebb szomszédság. És aligha lehet szépnek nevezni a kapubejárót. Régen az épület problémás tinédzsereknek adott otthont, és maszatos kéznyomaik még mindig ott virítanak a lépcsőház falán. A konyha nem több, mint egy keskeny folyosó egy vágódeszka nagyságú munkalappal – nagy kihívás lesz itt vacsorapartit tartani. A vécé elektromos, és olyan éktelen dübörgéssel

öblít, hogy beleremeg az egész lakás. Persze nagyobb a hangja, mint az ereje. Pont szemben velünk, az udvar túloldalán áll a másik épületszárny, krémszínűre festett falai úgy hámlanak, mint a leégett bőr. Mellette még egy blokkház; apró ablakok és ferde tetők cikcakkos dzsungelével. Bár a kép nem nélkülözi a sármot, nem valami idilli kilátás. De ahogy beléptünk, rögtön tudtam, hogy nagyon boldogok leszünk itt. Bár az épület több száz éves, a lakás friss, mai hangulatot áraszt, amit rendkívül vonzónak találok. A magas mennyezet miatt tágasnak tűnik, mint egy padlástér, s ez, nagy megkönnyebbülésemre, kimeríti Frédéricnek azt az igényét, hogy legyen „egy kicsit eredeti” a lakás. Itt legalább elég magasak a falak, hogy a gyönyörű nagy tükröt – ami Levallois-ban a földön állt – felakasszuk a komód fölé. Egy ház legfelső emeletén lakni azzal az előnnyel jár, hogy láthatod az eget, ami nagy érték Párizsban, ahol rendszerint bebámulsz egy másik lakásba. Fény – világos legyen mindenképp, ismételgettem egyfolytában Frédéricnek – ömlik be az ablakokon a ragyogó napsütésben. Miután annyi sötét belvárosi lakásban jártunk, ez lett a legfontosabb kikötésem. Sötét, nehéz fagerendák helyett itt homokszínűre fakult szarufák keretezik a tágas nagyszobát. És van egy póthálószoba, abból lesz az irodám. Teljes eksztázisban vagyok. Nincs több munka az ebédlőasztalon. Kis lépcső vezet a nappaliból a galériaszintre. Itt fognak aludni a minket látogató rokonok és barátok, és majd szidják az alacsony, ferde plafont, amibe beverik a fejüket. Közvetlenül a tető alatt két keresztgerenda fogja közre a galéria padlóját, s be kell másznod közéjük, hogy bejuthass a központi „hálószoba” részbe. Olyan, mint egy titkos kis találkahely – ahonnan Párizst láthatod, ha felállsz a térdmagasságban lévő gerendára, és kidugod a fejed a tetőablakon. Új lakásunk legfőbb erénye a fekvése, ugyanis a város kellős közepén van, pár perces gyalogútra szinte mindentől – a Marais-tól, a Tuileriák kertjétől, a bal parttól, a Louvre-tól. A legfantasztikusabb az egészben, hogy egy sarokra leszünk a nyüzsgő piacutcától, a festői Rue Montorgueiltől, ahol fromagerie-k, halboltok, virágboltok, pékségek és zöldség-gyümölcs árusok sorakoznak hétszáz méter hosszan, heti hat napon át kínálva portékáikat. Ez az utca a fő ütőere a négyszög alakú quartier-nek, amely kivételes helynek számít a város szívében, mivel macskakő borítja, és elzárták a normál forgalom elől. Ez aztán még jobban kiemeli a környék falusias jellegét, olyan érzetet keltve, mintha önálló és független terület volna, holott Párizs szerves részét képezi. Az Európai Újságírás programon hallottam először a negyedről, aminek pár sarokra ide, a Rue du Louvre-on van a központja. Gyorsan beleszerettem. Sugárzik belőle az élet, ez álmaim párizsi quartier-je, az óriási kontrasztok, izgalmas karakterek és élénk színek hazája. Frédéric, mint kiderül, egész jól ismeri: évekkel ezelőtt itt lakott a környéken, és szerencsére ő is örül, hogy ideköltözünk a szomszédba. A lakásunk hátrányai – nincs lift, mocskos a bejárat, a konyha miniatűr – eltörpülnek a nagy öröm mellett, hogy a Rue Montorgueil közelében lehetünk.

*** Június vége van, mire lebonyolódik a vásárlás, és a régi lakók összepakolnak, szabaddá téve előttünk az utat, hogy beköltözhessünk új otthonunkba. Ahogy megkapjuk a kulcsokat az ingatlanügynöktől, elhatározzuk, hogy átviszünk néhány holmit a lakásba, ami most már hivatalosan is a miénk. Egész úton izgatottan forgatom a fejem. Még meg se áll a kocsi, máris kihalászom a kulcsokat a táskámból. Hát itt volnánk: egy csodálatos új élet veszi kezdetét a gyönyörűséges 75002-ben. Viszlát sivár Senki Földje. Helló, le vrai Paris. A nagy költözésre csak hétvégén kerül majd sor. Ma csak néhány törékeny holmit hozunk át – az őrült papírmasé maszkokat, a fa vitorlás hajókat, amiket Mauritiuson vett Frédéric, és a legelésző tehenes nagy flamand festményt, amit az egyik nagynénje csűrjéből mentett meg (és

ami, szerintem, nyugodtan ott is maradhatott volna). De igazából ez az előzetes fuvar csak ürügy ahhoz, hogy büszke tulajdonosként parádézhassunk, és izgatott tervezgetésbe kezdhessünk, hogy hová kerülnek majd a bútorok. A rakodózónában parkolunk le, közvetlenül a ház előtt. Bár sokszor jártunk itt napközben, sötétben mégis ismeretlennek tűnik minden. Egy fickó áll pár méterre tőlünk, háttal nekünk, elég mereven. A gondozatlan citromfasorra pisil, jövök rá, amit hamarosan elkeresztelünk vizeldének, mivel éjjelnappal, a kissrácoktól az öltönyös üzletemberekig itt könnyít magán mindenki. Kissé távolabb, sörösüvegekkel körülvéve, a parkoló motorok között, a földön alszik valaki. Próbálok együtt érző lenni, de nem segít; remélem, nem kell majd minden este részegek és törött üvegek között hazabotorkálni. Ahogy kipakolunk az autóból, megragadja valami a figyelmem: egy sötét kupac pár méterre a kapunktól, ami mintha mozogna, nyúlna, vonaglana. Gyenge az utcai világítás, és nehéz ilyen távolról kivenni, hogy mi az. Megdermedek a rémülettől. – Fred, odanézz! Egy csapat ijesztően nagy patkány valami emberfej formájú dolgot marcangol, amit nyugodtabb pillanatomban ananászként azonosítanék a közeli gyümölcspiacról. De hová lesz a hidegvér, amikor az újdonsült tulajdonos egy patkánypiramist lát a frissen vett lakása küszöbén? Tizenegyet számolok össze, aztán tizenhármat, tizennégyet, tizenötöt, legalább húszan lehetnek. Minden pillanatban újabbak érkeznek, a Sentier állomás felőli metróalagút szellőzőrácsán keresztülfurakodva. De ahelyett, hogy szétfutnának a közeledtünkre, pimaszul és elmélyülten folytatják izgatott rágcsálásukat. Ez undorító. Gusztustalan. És nagyon egészségtelen. Ezt is meg kell írnunk majd az új mairie-nknek. Csapdákat kell állítani, mérget kitenni. Mit fognak a rokonok és barátok gondolni, ha eljönnek hozzánk? Egy másik élet kaleidoszkopikus képei vibrálnak át az agyamon. Napfényben csillogó zafírkék sydneyi öblök; illatozó frangipanifák; madáreledelre leső szivárványszínű rozellapapagájok a fényes balkonokon. Ezek a ragyogó pillanatképek tökéletes ellenpárjai az előttem zajló mocskos, zabálós jelenetnek. A törött üvegeket, a részegeket, a kertünk elé pisálókat el tudnám talán még viselni. De ezt már nem. Frédéricre nézek, vigasztaló szavakat várva. De ő rendkívül viccesnek tartja a dolgot. Ki akart eljönni Levallois-ból? – cukkol. – Kinek lett elege a tiszta, lombos utcákból? – vigyorog, s teátrálisan a patkányok és a szemét felé bök. – Az igazi Párizst akartad? Voilá le vrai Paris! A véletlen úgy hozta, hogy majdnem minden lámpa kiégett a lépcsőházunkban. A házmester nyaralni van a szülőföldjén, Portugáliában, és senki nem cserélte ki az égőket. A csigalépcső sötét ajtók és drámai árnyak spirálja. A jókedvemet alaposan letörték a patkányok. A sötétben a lépcső még mocskosabbnak és sivárabbnak tűnik, mint amire emlékszem. Eddig egyáltalán nem érdekelt a lift, sőt lelkes kijelentéseket tettem a combra és fenékre gyakorolt jótékony hatásáról. De most megszámolok minden egyes gyötrelmes lépcsőfokot. Százhúsz van belőle. Plusz öt forduló, mindegyik három lépés hosszú. Elképzelem, ahogy zöldségekkel megpakolva kapaszkodók felfelé. A ma áthozott néhány holmival elég csak kétszer fordulni, de a végére zihál a mellünk, remeg a lábunk. Hirtelen nagy ostobaságnak tűnik, hogy nem hívtunk profi költöztetőket. Idegesen számolgatjuk Frédéric bútorait. Egy masszív tölgyfa szekrény. Egy rendkívül törékeny, két méter magas antik tükör, ami súlyos nyolcvan kilót nyom. Egy márványlapos komód. Nem beszélve a több tonna vaskos könyvről, a több tucat festményről. A barátokra gondolunk, akik nagylelkűen felajánlották, hogy segítenek a költözésben. Ezek a barátságok próbára lesznek most téve.

Visszaérve Levallois-ba, Frédéric és én hozzáfogunk, hogy előkészítsük a költözést. Komoly tapasztalatokkal büszkélkedem házak és lakások kiürítése terén. Apám légierőpilótasága azt jelentette, hogy kétévente új állomáshelyre helyezték, ami garantálta, hogy nagy gyakorlatra tegyen szert a család költözésben, még akkor is, ha sok segítséget kaptunk. Aztán az egyetemen, a nyári szünetekben, Sue és én dobozokat csomagoltunk egy canberrai költöztetőcégnél. Diákként ez jól fizetett állásnak számított, ha nem is volt túl dögös meló. Ennek köszönhetem, hogy tőlem szokatlan módon odafigyelek az olyan részletekre, mint a dobozok felcímkézése, vagy hogy hány újságlapot kell összegyűrni a kibélelésükhöz. Frédéric viszont, úgy tűnik, elfelejtette időközben a rendmániáját: habverők repülnek könyvek mellé, fizetetlen villanyszámlák borosüvegek mellé. Igaza van Jean-Michelnek. Ha költözésre kerül sor, a barátja une vraie catastrophe. Térdig járunk a dobozokban, újságokban és konyhai edényekben, amikor éktelen berregés és kopogtatás zökkent ki minket. Költöztetőbrigádunk a bejárati ajtóban áll. Frédéric néhány régi barátja kocsizott le Észak-Franciaországból a hétvégére, hogy segítsen nekünk: JeanMichel, Léon, aki a feleségével, Caroline-nal olyan bűbájos volt a vidéki ebéden, és JeanRené meg a felesége, Corine. Húsz éve űzi a csapat ezt a hagyományt, ami történelmi szövetségbe forrasztotta őket. Ha valaki új lakásba költözik, mindig segítenek neki a többiek, vidám emlékekké és ujjal mutogatós sztorikká nemesítve ezt az unalmas feladatot, amiről aztán évtizedek múlva is nyerítve mesélnek az ebédnél. Jean-Michel abban a minutumban átveszi a parancsnokságot, hogy belép az ajtón. Ez az ő nagy pillanata. Egész hétvégén ő lesz a tábornokunk, mi meg a hűséges katonái. Fontoskodva végigjárja a lakást, teátrálisan sóhajtozik a nyitott dobozok és rendetlen lim-lomhalmok láttán. Kínos kérdésekkel ostromolja Frédéricet. „Megrendelted a teherautót? Csak nehogy olyan legyen, mint a múltkori camion de merde, amelyik állandóan lerobbant. Miért nincs még ez a cucc bedobozolva? Mi lesz vacsorára? Omlett? Micsoda? Nem frites?' Átkarolja a vállam, és olyan bizalmas hangon beszél velem, mintha országok mennének háborúba e miatt a mulasztás miatt. „Chérie, ma puce, mindig, de mindig frites-szel szervírozzuk az omlettet.” Nem tudom, hogy ez francia szabály-e, vagy csak Jean-Michel mániája (gyanítom, hogy az utóbbi), de mindenesetre nevetek. Nem lehet megharagudni Jean-Michelre, még akkor se, ha egyáltalán nem viccelt a frites-szel kapcsolatban. Ez a baráti társaság vidámságot varázsol a lakásba. Bár nem látjuk őket túl gyakran, mivel mindnyájan órákra laknak Párizstól, az első találkozásunk pillanatától jól kijövünk egymással. Folytonos viccelődésük, és a könnyedség, amivel elfogadtak engem, tökéletes ellentétben áll a többi párizsi találkozó merev protokolljával. A Frédéricnél egy-két évvel idősebb Jean-Michel mindig a nagy testvért játszotta a barátai előtt, pajkos csínyeit felelősségteljes atyáskodással váltogatva. Gyerekkorukban Jean-Michel gyakran felpattant a mobilletre-jére, és addig üldözte barátját, akinek csak biciklije volt, amíg bele nem passzírozta a tüskés bozótba. Máskor meg a dolgok elsimításán fáradozva, azzal nyugtatta Frédéric szüleit, hogy tout va bien, miután futira vágták a fiukat a katonaságnál Dzsibutiban, mert részegen és hazafias színekre pingálva jelent meg a reggeli szemlén. Ez a hétvége se lesz más, mint a többi. Jean-Michel fennhangon szidja majd Frédéric château stílusú bútorait, amiket kínszenvedés megmozdítani. Aztán, amikor nem látja senki, féltő gonddal bebugyolálja a hatalmas, domborműves tükröt, külön vigyázva arra is, nehogy a ragasztószalag hozzáérjen az aranyozáshoz. Vacsora közben, ami omlettből (frites nélkül), Léon anyósának házi fasírtjából, sajtból és vörösborból áll, Jean-Michel felvázolja a haditervet. Holnap hatkor kelünk. Határozott hangja elnyomja nyafogó tiltakozásunkat. Egy perccel se később. Nagy munka vár ránk, komoly feladat. O már korábban fent lesz, hogy reggelit hozzon nekünk. Próbáljuk elmagyarázni, hogy a párizsi boulangerie-k soha nem nyitnak ki hét előtt, de Jean-Michel türelmetlenül fölemeli csöndre intő kezét: bízzátok rám, mondja. Arra megy majd el az egész délelőtt, hogy

lehordjuk az összes dobozt és bútort a szűk levallois-i lépcsőn, és bepakoljuk a teherautóba. Aztán erőgyűjtő ebédszünetet tartunk. Marha sok energiára lesz szükségünk délután, hogy felhordjuk a holminkat a hatodik emeletre. ALLEZ, ALLEZ, ALLEZ! Jean-Michel harsány ébresztője végigzúg másnap reggel a ház mind az öt emeletén. Frissen sült croissant-tól illatozik a lakás. Császári mozdulattal kínálja körbe őket. Ezek szerint a charmante nő a pékségben (aki soha nem volt különösebben kedves hozzám) hajlandó volt kinyitni neki az ajtót kicsivel korábban. Jól beletunkolják a többiek a croissant-jukat a kávéjukba, amely francia szokást én soha nem voltam képes megérteni, mivel: a) kárba vész a finom ropogósság, és b) ázott tésztadarabok úszkálnak a bögrédben. A megbeszéltek szerint zajlik a délelőtt: ami befér (nem sok), azt betuszkoljuk a miniatűr liftbe, a többit meg lecipeljük az ötemeletnyi lépcsőn, és felrakjuk a teherautóra. Fáradtan, de időben érünk be a városközpontba, új lakásunk elé; terv szerint halad a költözés. Jean-Michel bejelenti, hogy itt az ebédidő. De ahelyett, hogy felébrednénk tőle, a gyorsbüfés csirke, krumpli, saláta és sör altatóként hat ránk. Jól kifacsart minket a délelőtti munka; még azok az izmaink is sajognak, amelyek létezéséről nem is tudtunk. Forró napsugarak zúdulnak be a tetőablakokon, kiszippantva maradék energiánkat. Mindnyájan sziesztázni akarunk. Elkomorul a vidám hangulat. Lerogyunk a világos parkettára, és meg se tudunk mozdulni. Még Jean-Michel elszántságát is megingatja a tudat, hogy most jön csak a neheze. Lent az utcán, hat emelettel alattunk, vár minket a teherautó, zsúfolásig megpakolva bútorokkal és dobozokkal. Elfog minket a sírhatnék, ha csak rágondolunk. Ekkor négy újabb barát érkezik segíteni. Alicia, a férje, Rupert, és két ausztrál barát, Aileen és Brett, akiket nemrég ismertem meg. Amikor felajánlották a segítségüket, azt mondtam nekik, hogy ne csináljanak gondot maguknak – titkon persze reméltem, hogy eljönnek. A les anglosaxons, ahogy a többiek sommásan nevezik őket, időzítése csodálatos. Úgy bámuljuk őket a padlóról, mintha angyalok lennének. Felvillanyozva a lehetőségtől, hogy újabb közlegényeket utasítgathat, Jean-Michel ismét osztogatja a parancsokat. Láncban fogunk dolgozni: ő és Frédéric veszi le a nehéz holmikat a teherautóról, és viszi fel a második fordulóig. Léon és Jean-René cipeli tovább őket a negyedik emeletig, ahol Rupert és Brett veszi át a stafétabotot az utolsó szakaszra. Corine, Aileen, Alicia és én egy másik láncot alkotva, a dobozokat adogatjuk egymásnak. Párizsban egy átlagos évben alig van pár nap, amikor a hőmérséklet harminc fok fölé megy. A mai nap éppen ezek közé tartozik. Szél se libben, szinte forr a levegő. A lépcső hamar csúszóssá válik a verejtéktől, és rózsaszín luftballon lesz az arcunk. Egyszer átesem Jean-René-n, aki a hátán fekszik; ernyedt teste úgy követi a lépcső vonalát, mint a rajzfilmekben. Ahogy a súlyok alatt görnyedünk, végig azon aggódom, nehogy elessen valaki. Könnyen kitörhetjük a bokánkat, vagy akár nyakunkat is szeghetjük. Remeg a lábunk, mint a nyárfalevél. De egy-egy nyögés és grimasz között sztoikus derűvel viccelődik a csapat. Öt órára fent van minden holmi. Senki se esett le a lépcsőn, még a kényes aranyozású hatalmas tükör is egy darabban érkezett meg. És ami a legcsodálatosabb, ezek a mosolygó emberek továbbra is a barátaink maradtak! Ezen az estén Frédéric és én elviszünk mindenkit a La Fresque-be vacsorázni; a kedélyes Les Halles-i bisztró falát az előző életéből, osztrigabolt korából itt maradt freskók borítják. Minden Költözések Anyja – ezt a legendás elnevezést kapja a nap. Alaposan kicikiznek, amiért túl sok nehéz könyvet tömtem a dobozokba. Frédéricet a nem költözésbarát bútoraiért froclizzák. Léon, miután bőségesen tölt a vörösborból, kiegészítő pontot javasol a régi paktumukhoz. Legközelebb sztrájkolhatnak a dolgozók, ha nem lesz lift a házban. A kis asztal körül szorongva, a vidám barátok évődései közepette, nagyon boldognak érzem magam. Visszatekintve ezt az estét igazi mérföldkőnek látom, hídnak, amely átível két korszak határán. Utólag jövök rá, hogy ezt a boldogságot, nem kis részben, az összetartozás

bizsergető érzése váltotta ki bennem. De e pillanatban én csak annak örülök, hogy bíztam az első megérzéseimben: hogy Franciaországban, előbb-utóbb, minden működni fog. Vacsora után Jean-Michel és a többiek feljönnek a lakásunkra bulizni. Holnaptól Frédérickel elkezdjük berendezni a lakásunkat, kicsomagoljuk a dobozokat, felakasztjuk a festményeket. S ettől az első estétől kezdve, amit új otthonunkban töltünk, sokkal vidámabbnak látszik a jövő.

9 Egyik legélvezetesebb feladatom a költözésünk utáni első pár hétben, az új irodám berendezése. Miután tizennyolc hónapig a konyhaasztalon dolgoztam, folyton elpakolva a komputeremet, amikor csak enni akartunk, nagy luxusnak számít egy saját szoba. Mielőtt Levallois-ból eljöttünk, alig tudtam már hol tárolni a cikkekkel és kutatási anyagokkal teli dossziéimat. Megszállták az egész nappalit – újságok és papírfecnik borították a könyvespolcokat, székeket, dohányzóasztalokat. A rendetlenségem örök vitatéma lett: Frédéric ki nem állhatta. Azt szeretik a franciák, ha makulátlanok a salonjaik, mindig készen állnak a vendégek fogadására. A sors igazságtalanságának érezhette a rendmániás Frédéric, hogy amikor sikerült végre kialakítania egy tökéletes nappalit, hipp-hopp beállítok, és tönkreteszem az egészet. Így aztán az új irodám – saját ajtóval, amit bármikor be lehet zárni, hogy elrejtse a benti rendetlenséget – hihetetlen megkönnyebbülés mindkettőnk számára. Friss fehér festést kapnak a falak, ami világossá és tágassá teszi a teret. Veszek egy új íróasztalt és iratszekrényt, melyek legnagyobb rémületünkre darabokban érkeznek, és nekünk kell őket összerakni. Az asztal viszonylag egyszerű, de az iratszekrény olyan, mint egy bonyolult kirakós játék. Megpróbálom kisilabizálni az ábrákat, miközben Frédéric azon dühöng, hogy mekkora szemétség egy „kínzóeszközért” ennyi pénzt elkérni. Bár hihetetlen türelmet tud tanúsítani az olyan monoton tevékenységeknél, mint a zöld festék lekaparása az aranyozott tükörről, a csináld magad feladat éktelenül feldühíti. Végül sikerül összerakni az irodabútoromat. Az asztal billeg ugyan, és az iratszekrény minduntalan kiontja a belét, amikor kihúzom a fiókot, de nagyon boldog vagyok. Betoljuk a sarokba az asztalt, arccal az ablaknak, ami a ház másik szárnyára néz, és a fölötte levő tetőkre az udvar túloldalán. Az ég tölti be az ablakkeret felső felét, így soha nem fogom bezárva érezni magam. Ez nem éppen egy kivételes panoráma, de az enyém, és nekem különleges. Igazság szerint tényleg szükségem van saját irodára. Elég sok lett a munka. Mire az Európai Újságírás program befejeződött, már három vagy négy áldott jó szerkesztőnek írtam rendszeresen, akik nemcsak hogy válaszolnak a faxaimra, de azóta is rendszeresen rendelnek tőlem cikkeket. Ezek többsége színes riport; hanyagolom a híreket. A hírek ijesztőek. Hogy tudna egy szabadúszó újságíró egy Reuters- vagy AFP-féle hírügynökség gyorsaságával és forrásaival versenyezni? Nyugodtan megölhetnék Jacques Chiracot Párizsban éjjel, és én tudomást se szereznék róla, amíg be nem fut egy hajnali telefonhívás valamelyik sydneyi szerkesztőtől, akinek az időeltolódás miatt egy teljes napja volt a tények megismerésére, és most szaftos részleteket – lehetőleg friss szenzációt – vár tőlem, és mindezt két órán belül. (Ez a rémálom ténylegesen valóra válik, amikor Diana walesi hercegnő meghal egy párizsi autóbalesetben.) Nem nekem valók a hajnali telefonhívások, az elképesztően szoros határidők, a görcsös érzés a gyomrod táján, ahogy az üres képernyőre meredsz, miközben a szerkesztőd bármelyik pillanatban hívhat, hogy (erőltetett lazasággal) feltegye a rettegett kérdést: – Na, hogy áll a sztori? Én azt szeretem, ha elég időm van a kutatásra és a fogalmazásra. A színesriport-írás hihetetlenül változatos munka. Egyik nap a fényűző Hôtel Crillonban ülsz, és Jeremy Ironsszal készítesz interjút a legújabb filmjéről, másnap meg egy kietlen párizsi külváros felé metrózol, hogy riportot készíts dühös francia-algériai fiatalokkal. S bár nagy a tülekedés az olyan kiadókért, akik hajlandók az utazási költségeket fizetni, néhány magazin még külföldre is elküld. Semmi luxus nincs ezekben az utakban. A szerkesztők folyton azt szajkózzák, hogy mennyire szeretnének több költségtérítést adni – ja, persze! –, ha nem lenne ilyen szörnyen

szűkös a szerkesztői költségkeretük. Mindig valami lepattant kis szállóban kötök ki végül, egy lepusztult városrészben. De eszembe se jut panaszkodni, hálás vagyok minden lehetőségért. Ezek az utazások jól példázzák, hogy mi a legjobb az újságírói hivatásban. Olyan világokba kerülhetsz be rövid, de intenzív időszakokra, amelyek teljesen különböznek a tiédtől. Egyszerű emberek mesélik el neked különleges történeteiket. S bár ők gyorsan el fognak felejteni, te soha nem felejted el őket. Az életük története – ezek a megható, szívszorító és sokszor felemelő életek – veled marad örökre. A jóképű huszon-egynéhány éves srácok Szarajevó belvárosában – egy szerb, egy horvát, a többi muzulmán –, akik jó barátok voltak gyerekkoruk óta, és az a szenzáció a történetükben, hogy a háború alatt is megmaradtak jó barátoknak. A fekete parasztruhás szicíliai özvegy, aki megtörve a hallgatás Omerta-törvényét, felállt az ijesztő maffiózókkal teli tárgyalóteremben, és rámutatott arra a férfira, aki a férjét megölte. Az aprócska nő Belfastban, aki több évtizeddel azután, hogy megölték a fiát a zavargásokban, ma is elmond érte egy imát, és meggyújt neki egy gyertyát minden este. Miután összeáll minden irodabútorom, és dossziékba kerül minden újságkivágásom, leülök dolgozni. Mivel nem tervezek utazásokat a közeljövőben, a következő néhány hónapot írogatással szeretném tölteni új irodám békés nyugalmában. Így is történik, egészen a szeptember elejei la rentrée-ig, a hivatalos tanévkezdetig, amikor is eszeveszett hangorkán zúdul be az irodaablakomon hirtelen, teljesen szétzilálva a gondolataimat. Hihetetlen, de anélkül vettük meg a lakásunkat, hogy tudtuk volna, egy iskola veszi körbe az épület földszintjét. Korábbi látogatásaink mindig a hétvégére estek, vagy munkaidő utánra, amikor minden nyugodt volt és csendes. Mire pedig beköltöztünk, az iskola bezárt már a hosszú nyári szünetre. Nem meglepő, hogy az ingatlanügynök nem említette az iskolát, amikor a szomszédok felől érdeklődtünk. Mivel pont alattunk van, nem lehet látni, csak ha merészen kihajolunk az ablakon. O, de annál jobban lehet hallani, mint most kiderült. Az iskolaudvar betonból van, és nevetségesen kicsi, mivel Franciaországban kizárólag fejtágításról szól az oktatás, és nem arról, hogy jól is érezd magad (pedig alattunk egy maternelle primaire van, ami azt jelenti, hogy háromtól tizenegy éves korukig járnak ide a gyerekek). Naponta többször száz aluledzett gyerek ömlik ki az osztályokból, hogy sikongatva és visítozva futkosson egy teniszpálya nagyságú területen. A zajprobléma nem sokkal az iskolakezdés után jelentkezik. Egyik reggel, ahogy a szélsőjobbos Nemzeti Frontról próbálok egy cikket határidőre összehozni, képtelen vagyok egy jajgató kislány miatt gondolkodni. – Adjátok ide a labdát! Adjátok ide! ADJÁTOK IDEEE! – Őrjítő a bömbölése – olyan, mint egy leállíthatatlan sziréna. Aztán, körülbelül öt perc múlva, hirtelen csönd. A labdaválságnak vége. Megkönnyebbülten fordulok vissza a számítógép-monitorom felé. A következő visítására felugróm, amit olyan operaénekesi hangerővel zúdít be az ablakomon, amire csak apró tüdejétől telik: – MAMAA, MAAMAA! Kidugom a fejem az ablakon. – ADJÁTOK ODA NEKI AZT A ROHADT LABDÁT! ÉS FOGJA BE MINDENKI! Döbbent csend lesz odalent. Mérhetetlen elégedettséget érezve, magam elé képzelem a száz elképedt kis arcot, ahogy az őrülten visító nőt keresik, fejüket ide-oda forgatva. De ők se látnak engem, mint ahogy én se őket. Csak később jut eszembe, hogy soha az életben nem tettem volna ilyet Ausztráliában; hogy a problémák ilyesfajta erőteljes megközelítése meglehetősen franciás. A quartier-nkben láttam már anyát azért elagyabugyálni a gyerekét, mert bepiszkolta a tiszta ruháját; felnőtt embereket – teljesen idegeneket – azért üvölteni egymással, mert valamelyikük robogója eltorlaszolta a másik bejáratát. Nem sokáig tart a csend odalent – a játszótér másodperceken belül izgatott FOGD BE kiáltásokkal telik meg, ami addig erősödik, amíg egy tanár meg nem szakítja az ebédjét, hogy némi rendet teremtsen. De idővel kezdek hozzászokni a gyerekzsivajhoz, sőt egyre jobban

megkedvelem. A tanítási időhöz igazítom a munkámat. Megpróbálom elkerülni a telefoninterjúkat a nagyszünetek alatt. Amikor az osztályok kiözönlenek ebédelni, ez nekem is jeladás, hogy szünetet tartsak. De továbbra is beleszólok időnként láthatatlan magaslesemről a vitákba. Érzem, hogy a gyerekek ugyanúgy élvezik a szóváltásunkat, mint én. Sokkal aggasztóbbak a hangos PUFF-anások, amelyek jó párszor megremegtetik naponta a házunkat. Mire a szomszéd kutyája vad ugatásba kezd; aztán felébrednek a negyedik emeleti csecsemők, és rázendítenek a sírásra. Amikor először történt ilyen, lerohantam a lépcsőn, félig-meddig arra számítva, hogy valami nyerges vontató rohant bele a kapunkba. De a rengések okozója meglehetősen prózai. Textil. Hatalmas tekercsek érkeznek a munkásnyúzó varrodákba, amelyek az épület első három emeletét foglalják el. Miután helyükre cipelik az ólomnehéz tekercseket, a munkások nagy csattanással ledobják őket a padlóra. Éppen két quartier határán lakunk. Délre van a Montorgueil negyed – eléggé felkapott, menő Párizsi környék. S alig pár lépésre északra, itt van a város konfekcióipari központja, a Sentier-ként ismert kerület. A keskeny utcák, zsúfolt műhelyek, szűk bejárók és tűzveszélyes épületek dzsungeléből olyan nagy francia márkanevek kerülnek ki, mint a Kookai vagy a Naf Naf. A vállalkozások nagy része észak-afrikai szefárdi zsidók tulajdonában van. Kemény munka és gyors termelés a Sentier sikerének titka – a több ezer kisüzem hatalmas megrendeléseket tud kielégíteni rövid határidőre, ezerszám ontva magából a hímzett pólókat vagy rojtos nadrágokat. Igaz, nem Diorok vagy Chanelek, de divatosak és olcsók ezek a ruhák. Központi fekvése ellenére, sok útikönyvben nem fogod megtalálni a Sentier-t. Ha említik, rendszerint csak azért, hogy elmondják: „Ez nem az a környék, ahol lakni szeretnél.” Bár mi nem rettentünk meg ettől a széles körben osztott véleménytől, sok igazság van benne. Az áruszállító teherautók felelnek a legrosszabb párizsi közlekedési dugók egy részéért. Eltorlaszolják a szűk utcákat, s ráérősen fel- és lerakodnak, miközben őrjöngő sofőrök szidják a felmenőiket. A gyalogosoknak el kell ugrálni a textillel megrakott targoncákkal és görgős ruhaállványokkal vágtázó hordárok elől. A helyi lakosok elfelejthetik, hogy saját kocsit vegyenek – több esélyed van rá, hogy elraboljon egy földönkívüli, mint hogy találj magadnak egy parkolóhelyet, ahol elfér a miniautód. Hogy elkerüljük a várható vitákat és a mindennapi parkolási bírságot, úgy döntünk, az egyik le-vallois-i bulváron hagyjuk Frédéric kocsiját, amíg ki nem találjuk, hogy eladjuk-e vagy sem. A varrógépek a házunkban heti hét napon át zakatolnak, és nyáron, amikor tárva vannak az ablakok, halljuk, ahogy végigszáguldanak a szegélyeken és ugrálnak a cipzárakon. Kifelé a házunkból sokszor át kell magunkat küzdeni a koptatott farmerdzsekiken, miközben lebotladozunk a villódzó flitterekkel teleszórt lépcsőkön, amik azelőtt leesnek már a ruhákról, hogy boltba kerülnének. Bár sokan támadják a Sentier-t – taxisofőröktől és várostervezőktől kezdve a környezetvédő csoportokon át a lakosságig –, a Párizsból való kiköltöztetésére tett erőfeszítések kudarcot vallottak eddig. Mindenki szeme láttára, bele a képedbe, minden törvényen kívül, ez számodra a Sentier. Illegális bevándorlókat dolgoztatnak darabbérre, felháborítóan hosszú munkaidőben, olyan üzemekben, amelyek az összes egészségügyi és biztonsági előírást lábbal tiporják. Mesés méreteket öltött itt a csalás és a szélhámosság. Egy merész akcióval körülbelül 150 millió dollár értékű számlát nyúlt le különböző pénzintézetektől egy jól szervezett pénzmosó hálózat, fedezetlen csekkek segítségével. Miután a nyomozók lecsaptak a környékre, száz olyan céget találtak, amelyek közvetlenül érintettek voltak a buliban. Amikor 2001-ben sor került az ügy tárgyalására, egy különleges nyolcszáz négyzetméteres tárgyalótermet kellett építeni a Palais de Justice-ban, hogy beférjen az összes vádlott. Hosszú ideig a Sentier puszta említése is antiszemita megjegyzéseket váltott ki. Még a közeli Marais-ban élő askenázik is lenézték a kerületet, észak-afrikai hittestvéreiket rátartinak

és istentelennek tartva. De aztán vetíteni kezdték a La Vérité Si Je Mens-t a francia mozik, ami akkora sikernek bizonyult, hogy egy hasonlóan sikeres folytatást is készítettek belőle. A Sentier-ben játszódó filmszatíra viccesen parodizálja a jellegzetes helyi figurákat, nemcsak megnevettetve az egész országot, de szeretetre hangolva irántuk a nézőket. Mi a Rexben láttuk a filmet, a lakásunktól öt percre lévő párizsi moziban, és szefárdi fiatalokkal voltunk körülvéve, akik nagyon hasonlítottak a filmben szereplő karakterekre. Hangosan hahotáztak a csillogó kabriós fiatal srácokon, ahogy a szűk utcákon cirkálva folyton mobiloznak, miközben üvölt a tánczene a spéci autómagnókból. Az állandóan diszkóruhában feszítő csajokon, a vastag talpú cipőikkel és szűk pólóikkal, amikből egyfolytában kilátszik a dekoltázsuk. A flancos Deauville szállodákon. Jól elszórakoztak a vidám paródián, értékelték a vicceket, sajátjuknak érezték őket, és büszkék voltak rájuk. Igazság szerint meg tudnék lenni a bejáratunkat elborító anyagfoszlányok nélkül. Idegrohamot kapok a szállítóktól, akik a falépcsőnkön nyomják el a csikkjeiket. Hacsak nem gyújtjuk föl mi magunk előbb, a nemtörődöm szállítómunkások porig fogják égetni egy nap a házat. És mégis… Egy régebbi kor kedves emlékét őrzi valahogy a Sentier. Le vieux Paris-ét. Régen az egész főváros boltok és lakások áttekinthetetlen dzsungele volt, amelyek szűk, kanyonszerű utcák mentén sorakoztak. Aztán, a tizenkilencedik század közepén, III. Napóleon megbízta Georges Haussmant, hogy vigyen véghez némi városrendezést. Létfontosságú közműépítésekre került sor – csatorna-, víz- és gázvezeték-hálózatok épültek ki. De az új bulvárok, bármekkora szükség volt is rájuk, mindent elpusztítottak, ami az útjukba került. A szegényeket kitelepítették, és a régi városmagnak rendezett külsőt adtak. A Sentier megúszta valahogy a tisztogatást – és a későbbi hasonló törekvéseknek is ellenállt. A párizsi belváros aranyozott emlékművei között szemtelenül valódi. A kerület szigorúan haszonelvű: annyira belemerült a ruhagyártásba, hogy nincs ideje külsőségekkel foglalkozni. A többi városközpont unalmas rendezettségéhez képest ezek a kaotikus szűk utcák szinte középkorinak hatnak. Szeretem a Sentier zsúfolt kávéházait, izzadt kifutófiúkkal és derűs haszidokkal körbeült formikaasztalaival. A lepattant külsejű apró boltokat, amelyek nem árulnak mást, csak cipzárt, rikító virágcsokrokat, vagy olaj- és narancsszínűre fakított asztrahánszövetet. Lehet, hogy mocskos, hangos és zsúfolt ez a negyed, de árad belőle az élet, és furcsamód feldobja az embert. Minél többet meg akarok tudni a környékünk többi quartier-jéről, ezért könyveket kezdek olvasni Párizs központjáról, és kiderítem, hogy izgalmas és sajátos történelme van. A Rue Montorgueil végén van a Les Halles negyed, ami az impozáns St-Eustache-templo-mot öleli körül. Bár szomszédos a mi quartier-énkkel, a két környék ma már nagyon eltér egymástól. A Les Halles minden sármot nélkülöz, az a fajta hely, amit este jobb elkerülni – a park alatt, amely szinte vonzza a részegeket és a dílereket, üregszerű föld alatti bevásárlóközpont terül el, butikokkal és gyorsbüfékkel. De a környék nem volt mindig ilyen lélektelen, olvasom. A Les Halles nyolcszáz éven át egy hatalmas élelmiszerpiacnak adott otthont, tele lóti-futi kifutófiúkkal és púpozott gyümölcsös- és zöldségeskosarakat cipelő kemény parasztokkal. A piac még a huszadik század jó részében is középkori hangulatot árasztott. Hajnalban lovas kocsik és teherautók százai gördültek be ide Franciaország minden részéből, kérődző marhákkal, visító malacokkal, libákkal, kacsákkal és csirkékkel. A standtulajdonosok akkora piramisokba tornyozták fel káposztáikat és karfioljaikat, hogy a mögöttük lévő házak derekáig felértek. A helybéliek vicces megjegyzéseket tettek a tengeri herkentyűk és a macskakövek közé csúszott belek szagára. Boros hagymalevessel telt tálak melengették a kérges téli kezeket. Az alkukra vörösboros pichet-k fölött ütötték rá a pecsétet, olyan névhangzású bisztrókban és kocsmákban, mintha valamelyik régi francia filmből vették volna őket – Le Chien qui Fume, Le Pied de Cochon, L'Escargot. (Pipázó Kutya, Disznóláb, Csiga.) A

tangóharmonikások népszerű slágereket nyekeregtek az utcasarkokon. Prostituáltaktól költőkig sokféle embert megtámasztottak éjjel az öreg bádogpultok. „Párizs gyomra.” A tizenkilencedik századi francia író, Emilé Zola nevezte így a helyet. A Les Halles-nak árnyoldala is volt persze: egy virágzó feketepiac meg egy burjánzó patkánypopuláció, nem beszélve a piroslámpás negyedről, amely éjjelnappal buzgón üzemelt a piacozó férfiak teljes megelégedésére. Nyári délutánokon rothadó zöldségek bűze fojtogatta a járókelőket. Ahogy az áruszállító teherautók száma nőtt, egyre tarthatatlanabbá vált a közlekedési helyzet. A háború utáni Párizs mindent megtett azért, hogy modernnek és progresszívnek látsszon, és De Gaulle úgy találta, hogy nincs helye a város szívében ennek a rendetlen zűrzavarnak. 1969-ben lebontották az első pavilont, aztán fokozatosan kiköltöztették a piacot Párizs déli részébe. Ez volt az egyik legnagyobb szabású és legellentmondásosabb bontási művelet Franciaországban, és számos mítosz kapott szárnyra róla. A helyi szóbeszéd szerint, amikor a húscsarnokot lebontották, fekete patkányözön zúdult a közeli otthonokra. A piaci nép számára a kiköltöztetés örökre véget vetett annak az életmódnak, amit addig ismertek. Sokan depresszióba estek, s nem voltak hajlandók átvinni a standjukat a Rungis-ba – az új, modern csarnokba, ahol légkondicionált fémhangárokban árulták a portékákat. A Les Halles volt a város lüktető szíve. Minden párizsi, aki elég öreg hozzá, hogy emlékezzen rá, nosztalgiával beszél a színekről és a jellegzetes figurákról, a vicces beszólásokról és frappáns riposztokról, melyek messze csengtek a macskaköves utcákon az éjszakában. Sok ember számára a piac bezárása Párizs dicsőségesen bátor és vagány lelkének elvesztését jelentette. De a régi piac egy elszánt kis darabkája azért megmaradt. A Rue Montorgueil volt egykor a Les Halles-i piac osztrigaszárnya, amely sokféle embert vonzott. Monet is lefestette az utcát, tudom meg. Balzac itt evett osztrigát az Au Rocher de Cancale kávéházban. Bár a quartier lakossága régen főleg munkásokból állt, ma már egyre több közöttük a fotós, az író, az értelmiségi család kisgyerekkel, és meleg pár kutyával. Szerencsére az új beköltözések nem ölték ki teljesen a hely varázsát. Igaz, a szagok kevésbé orrfacsaróak, a gyümölcsös- és zöldségespultok kevésbé látványosak, és a Rue St-Denis-re száműzték a prostituáltakat. És csak egy osztrigaárus maradt, egy magányos fickó, aki állítólag több mint két évtizede árul itt az utcán. De a változások ellenére is megőrizte sajátos jellegét a környék. Több más párizsi „piac”-hoz hasonlóan, a Rue Montorgueil sem annyira piac, mint inkább egy különleges ételeket kínáló boltokkal teli utca, ahol kerekes standokat tolnak ki az ajtók elé. Alig tíz percbe kerül elsétálni az egyik végéből a másikba, de az azonos profilú boltok ismétlődéseinek a száma sokat elárul a franciák fontossági sorrendjéről. Kilenc kávéház, hat boulangerie, négy hentes, négy borszaküzlet, három fromagerie, két chocolatier, két poissonnerie, három zöldség-gyümölcsös, és – az igazán vérengzők számára – egy lóhúshentes. Cigarettáért sorban álló emberek szoronganak két tabac ajtajában. Három gyógyszertár táplálja a franciák receptesgyógyszer-függőségét, amit az orvosoktól a gyógyszergyártókig mindenki támogat, aki csak benne van a busás hasznot hozó egészségügyi bizniszben. Szinte lehetetlen leírni, milyen élvezetet okoznak nekem azok a naponta ismétlődő kis szertartások, amelyek új párizsi életemet jelentik. Legkedvesebb napszakom a kora reggel a Rue Montorgueilen – a „korán” Franciaországban a fél tíz előtti időpontot jelenti. Még a legborúsabb napokon is ragyognak a hófehér homlokzatok. Az egész quartier-ből árad a tetterő. Áruszállító furgonok gördülnek be mindenfelől. Pro-preté de Paris feliratú zöld úttisztító kocsik armadája araszol előre, többnyire afrikai utcaseprők hadával kísérve. Sokszor, amikor kilépek a házunk kapuján, ott állnak a Rue Montorgueil tetején, világoszöld műanyag seprűjükre támaszkodva, s élénken hadonászva izgatott beszélgetést folytatnak. Víz spriccel szét a csövekből, folyóként árasztva el az utcát, felfrissítve s csillogóvá téve a járdákat.

Elsőként a papeterie-be megyek újságért. Sokkal olcsóbb lenne előfizetni a lapra, és megrendelni, de a hely napok alatt az egyik kötelező reggeli helyszínemmé válik. A miniatűr bolt bábeli vidámsággal van tele, ami abból ered, hogy túl sok ember és házi kedvenc szorong egy ilyen kis helyen. Ráérősen cseverésznek a vevők a két fivérrel, a bolt tulajdonosaival. A törzsvásárlók között van egy operaénekesi ambíciókat dédelgető olasz, aki minden reggel gondosan elolvassa a Corriere della Serát, aztán visszateszi az állványra. Noha krémszínű kalapja biztos nem lenne feltűnő egy tengerparton, és a zakóján az aranygombok elvesztették már eredeti fényüket, ez az apró emberke a régimódi büszkeség és öntudat két lábon járó példája. Hercegi testtartással vonul végig az utcán, időnként kieresztve egy-egy LAAAÁLAAA? –t a tüdejéből. Bárhol máshol bizonyára buggyantnak nyilvánítanák, de majdnem negyven éve lakik ebben a quartier-ben, és mindenki ismeri. Zengzetes, de elég korlátozott repertoárja elnéző mosolyokat vált ki. Egyik nap a papeterie-ben megkérdezem tőle, hogy miért énekel, és a válasza egyszerű és filozofikus: Veronában nőtt fel, és az éneklés és a foci volt a két kedvenc időtöltése. Mivel a focihoz már túl öreg, a hangjából próbál kihozni minél többet. Le Monde-ot kellene vennem. Végül is ez az intellók bevett lapja, és továbbra is a jó újságírás fokmérője Franciaországban. És nagyon megéri az árát, ha a szavak számát nézzük. Hihetetlen nagy teret ad az olyan című tudományos cikkeknek, mint a „Harcolj az intolerancia ellen”, az „Ez a mi felelősségünk” vagy „A filozófia egy monolit?” Bármennyire értékesek is ezek a cikkek, a tudálékos hangnem, a sűrűn szedett szöveg, amit nem tör meg semmi olyan alantas dolog, mint egy fénykép, túl lehangoló számomra. Rámenne a napom, mire végigrágnám magam rajta. Nem veszek Le Figarót se. Nem azért, mert jobboldali beállítottságú, hanem mert nem tudom neki megbocsátani a „Ma-dame”-ot, a szépségápolással és divattal foglalkozó hétvégi magazinját, aminek már a címe is azt sugallja, legalábbis szerintem, hogy a rúzsok és a zsírleszívás sokkal érdekesebbek egy nő számára, mint maga a komoly hírekkel foglalkozó napilap. „El tudod azt képzelni, hogy a Guardian vagy az Australian lap Mrs!-nek nevezze a hétvégi mellékletét?”, döbbentem meg Frédéricet háborgásommal, aki fölöttébb büszke hazája politikai sokszínűségére. Inkább a Libérationt választom (laza főcímek, nagy fotók), meg az International Herald Tribune-t. Gyakran átugrom a Centre Ville-be egy kávéra meg egy croissant-ra. A kávézó legfőbb előnye a jó kávéja és a fekvése; végignézhetem, ahogy életre kel a piac. Csak ülök itt, beszippantva az energiát, s képtelen vagyok az előttem fekvő színházi lapra koncentrálni. Az utca túloldalán bivalyerős fickók hatalmas tetemeket visznek be a vállukon a hentesboltba. – Salut chef! – kiáltja a sofőr, meglátva az egyik piaci haverját. Mialatt megállnak trécselni, kívül reked egy kampóra kötött bíborvörös oldalas a teherautó hátulján. Nézem, ahogy a nyomukba eredő kutyák őrjöngve próbálnak egy falatot lecsípni, épphogy csak lemaradva vágyuk tárgyáról. Szemben a kávéházzal, a gyümölcs- és zöldségstandoknál, billegő kerekű bevásárlótáskákat vonszoló öreg tyúkok állnak meg egy csokor petrezselyemre meg egy kis pletykálkodásra. Rikító táblák döfik át a fényesen csillogó árukat – itt minden extra (csúcsminőségű), vagy en promotion (különleges ajánlat), vagy mindkettő. Piros és sárga paprikák alkotnak tökéletes piramisokat; a paradicsomot indákon árulják, a mandarin szárral és fényes zöld levelekkel együtt jön. Gyönyörűen mutatnak, mint egy csendélet, amit rögtön le akarnál fényképezni vagy festeni. A változatosság kedvéért néha feljebb megyek az utcán, ahol a cafék, igénytelen bádogpultjaikkal, megőriztek valamicskét a munkáshétköznapok hangulatából. Közöttük van a La Grappe d'Orgueil is, melynek tulaja Dehbia, algériai apjától és zsidó anyjától örökölte a kocsmát. Este a közönség sokszínű, zajos és érdekes – részben Dehbia vegyes örökségének köszönhetően. Reggelente elmegyek néha a Le Commerce-be, ahol csokipapír és cigarettahamu borítja a padlót. Makulátlan feketébe öltözött igazgatók ugranak be egy gyors

kávéra munkába menet. Vérfoltos hentesek és tagbaszakadt zöldségárusok állnak mellettük, sörrel öblítve le húsos reggelijüket, miután letudták már a munkanapjuk felét. A törzsvendégek a pultnál állnak rendszerint. Rouge ou blanc?, kérdezi tőlük René, a csapos. Egy lángvörös hajú nő ül a sarokban, egy szivarral meg egy pohár gyógyfehérrel kezdve mindig a napot. A régi haverok puszit nyomnak egymás arcára, vagy kezet ráznak, Ça va mon gros?, Mi a hézag, dagikám? Ez egy barátságos francia köszönés – egyike azoknak, amiket Frédéric is állandóan használ. Én is szívesen besétálnék ide, és benyögném, hogy „Helló, dagadt nyuszikám!”, de ez természetesen nagyon rosszul hangzana. És nemcsak azért, mert túl férfias duma, hanem azért is, mert én nem tartozom közéjük. Bármennyire szeretem is ezt az utcát és ezt a környéket, én jövevény vagyok itt – ráadásul külföldi –, és mint ilyet, a törzsvendégek udvarias közönnyel kezelnek. Vajon mennyi idő múlva fogom úgy érezni, hogy tényleg közéjük tartozom? Nem számít, hova megyek reggel kávézni, mindig látom Napóleont, amint le-föl zötykölődik a Rue Montorgueilen egy biciklin, ami túl rozzantnak látszik ahhoz, hogy megtartsa. Nagy pocakjával és mocskos, szürke szakállával a quartier jellegzetes alakjának számít ez az óriási fickó. Rongyos öltözékében, barna kabátban, svájcisapkában és bőrcsizmában úgy fest, mint egy hajléktalan, pedig Napóleonnak tágas lakása van, jóval nagyobb, mint a miénk. A hentes szerint a szüleitől örökölte, és padlótól a plafonig tele van limlommal, amit a helyi szemeteskukákból bányászott ki. A nap végére Napóleon biciklikosara mindig tele van kincsekkel – törött játékokkal, egy fél pár kesztyűvel vagy egy szakadt esernyővel –, plusz mindenféle gyümölccsel és zöldséggel, amit vagy kapott valakitől, vagy a standokról csent el. Ő az utca szenzációja, egy provocateur par excellence, egy igazi különc. Bozontos szemöldöke alatt csintalan gombszemek csillognak. Ül a biciklijén, és kitartóan püföli éles hangú csengőjét, azt remélve, hogy kap valami kaját. Ça t'énerve, toi?, szólítja le sunyi vigyorral a járókelőket, helytelenül használva a tu vagy toi megszólítást. Zavar ez a zaj? Egyik reggel, a Rue Montorgueilen sétálva éktelen tülkölés riaszt meg. Bíííp-bíííp! Bííípbíííp! Ahogy megfordulok, Napóleont látom magam előtt, aki legnagyobb megrökönyödésemre egy sötétkék BMW kormánya mögött ül. Nem szokatlan tőle, hogy fura zsebpénzszerző munkákat vállaljon a környéken, s ezúttal úgy tűnik, egy helyi ruhamágnás előtt készül leparkolni a kocsijával. Napóleon hirtelen fékez. Mostanra minden szempár rá mered az utcán, ő meg élvezve a népszerűséget, kivihog a foncsorozott ablakon. Aztán, mint egy színész, aki tudja, hogyan fokozza a drámai hatást, benyúl a kabátzsebébe, előhúz egy csicsás rózsaszín szemüveget, és hatalmas, véreres orrára teszi. Felismerem a napszemüveget – papírból van, és a hét elején osztogatták egy új háromdimenziós mozit reklámozva. Rózsaszín közönségére szélesen vigyorogva, Napóleon folytatja királyi parádéját. A Napoléon-féle különcök mellett minden párizsi quartier-nek megvannak a maga clochard-jai is – hajléktalanjai, akik olyan régen élnek már az utcákon, hogy senki nem emlékszik már a felbukkanásuk pillanatára. Pierre harminc évet élt le a környékünkön – vagyis élete nagy részét. A zöldség-gyümölcsös standnál találkozom vele először, ahol részeg szitkokat ordibálva új célpontot keres magának. Elégedetten konstatálva, hogy friss áldozatot talált, kéjesen elvigyorodik, és mocskos ajánlatot tesz nekem, amit durva kézmozdulatokkal kísér, nehogy valaki a sorban állók közül félreértse a dolgot. A következő néhány hónapban mindent megteszek, hogy messzire elkerüljem. De igazság szerint, amikor józan (ami bevallottan nem túl gyakran fordul elő), egész barátságos és normális. Ahogy az arcom kezd ismerőssé válni, átköszönget az utca túloldaláról. Salut chérie! Ça va ma belle?, kiáltja, fejét a fülébe üvöltő walkman ritmusára rángatva. A fejhallgató csak egy a sok használt holmi közül, amit a helybéliektől kapott. Gyakori agresszív viselkedése és zajos berregése ellenére, ahogy lepattant robogójával le-föl vágtázik az utcán, a legtöbb ember jóindulatú humorral szemléli – beleértve a hatóságokat is.

Bárhol történik valami dráma az utcán, Pierre van elsőként a helyszínen, hogy fontoskodva előadja a rendőröknek saját változatát egy olyan bűncselekményről, amit nem is látott, és ragaszkodik hozzá, hogy fogja a tűzoltólétrát, mintha nélküle menten összedőlne, összességében véve nagyon terhessé tudja tenni magát. Éjjel Pierre az utcán alszik, vagy valamelyik üres épületben húzza meg magát, amit kibeleztek és felújítanak. Azzal keres pénzt, hogy hétvégenként gyümölcsöt és zöldséget árul az egyik boltban a piacon. A felelősség ilyenkor teljesen átformálja. Frissen mosdva, józanul és borotváltan áll az utcai pult mögött. Minden extra!, harsogja a járókelőknek, vásárlásra buzdítva őket, és fontoskodó viselkedéséből tisztán látni, hogy számára a szombat és a vasárnap a hét csúcspontja. Párizs egyik legvonzóbb tulajdonsága, hogy a legkisebb kerületekben is sokszínű az élet. Egy világnyira a Rue Montorgueiltől, de kevesebb mint tíz perc sétára a lakásunktól van a Palais Royal kertje. Hamar a törzshelyünkké válik a nyugodt szépségnek ez az oázisa. Egy vasárnap este, nem sokkal a költözésünk után, kisétálunk oda egy üveg borral meg pár szelet saucisson-nal. Aranyosan csillognak a félhomályban a méltóságteljes épületek. A kertet körülvevő boltíves árkádok alatt – ahol a forradalmárok szónokoltak egykor libertéröl, égalitéről és fraternitéről – egy operaénekesnő a Rigolettót adja elő. Gyönyörű szopránja visszaverődik a kőoszlopokról; tökéletes az akusztika. Bravó! Bravó!, kiáltjuk, amikor befejezi. Párizsban nem szabad leülni a fűre a parkokban – a tökéletes gyepet csak csodálni szabad, nem használni. Kinyitjuk az egyik körbekerített park lengőajtaját, ahol padokat helyeztek el a csöndes merengéshez. A nap szokatlan erővel perzselt délelőtt, fülledtté és szennyezetté téve a város levegőjét. De itt az esti csöndben, a gondosan ápolt virágok vegyes lonc-, rózsa- és vaníliaillatot árasztanak; mennyei ez a friss édesség. Először óvatosan bánunk az üvegünkkel, a két gardientől tartva, akik kiáltozva járőröznek a parkban. De úgy tűnik, csak az érdekli őket, hogy távol tartsák az embereket a fűtől, és a kutyákat a parktól. A kisebbik csak bámul ránk (hosszasan), miközben a nagyobbik kolléga nyájasan mosolyog, mint aki sajnálja, hogy nem csatlakozhat hozzánk. Gyorsan besötétedik; felgyulladnak a kertben a lámpák. Úgy döntünk, a hosszabb úton megyünk haza, mint a chemin de écolier-k, azok a gyerekek, akik nem akarnak iskolába menni. Végig a kert déli részén, át a Rue de Rivolin, el a Louvre-ig és a Richelieu sétányig, ahonnét a nagy ablakokon belátni a múzeum hatalmas szobortermeibe. Elmegyünk a mágikus piramis mellett, amely fehéren izzó kristályként mered a kékesfekete ég felé. Ez a mesebeli szépség meggyőzte végül a kétkedők népes táborát, akik attól féltek, hogy a modern forma elcsúfítja majd a fenséges múzeumot, ami királyi palota volt egykor. A szökőkutak most is működnek, s mivel forró este van, gyerekek és felnőttek lógatják meztelen lábukat az üvegmedencékbe. Görkorcsolyázók szlalomoznak végig a lapos járdaköveken. A szomszédos Cour Carrée-ban egy fuvolás Vivaldit játszik. Ez persze elég elcsépelt dolog, de hát Párizs tele van ilyenekkel. Az ismerős dallamok édesen csilingelnek a csöndben. A Louvre főudvarához képest kevésbé díszes a tér, sivársága szinte félelmetesnek tűnik így éjszaka, amikor a sok ezer apró spotlámpa borostyánszínű lidércfénybe borítja a kőpárkányokat. Valahogy a látvány csöndre int, párok suttognak a kőpadokon, s egy apa rászól a gyerekeire, hogy vegyék lejjebb a hangerőt. A nyugati főszárny homlokzata a legdíszesebben faragott, tele van kacskaringós indákkal és bimbózó rügyekkel, oroszlánfejekkel, bölcs filozófusokkal és angyalokkal. Virágok, gyümölcsök és cikázó fecskék veszik körül a táncoló kerubok kőbe vésett fenekét. Ez hódolat a természetnek és hatalomnak, a királynak és vallásnak, az irodalomnak és a nagy gondolatoknak. Homérosz lanton játszik, mellette Vergilius feszít, kezében tollal, s egy papirusztekercs hull alá a térdéről. Egy fenséges Mózes az isteni törvények kőtáblák lóbálja.

Nem számít, hányszor tesszük meg ezt az utat: kivétel nélkül mindig lenyűgöz Párizs lélegzetelállító szépsége. Azt hinné az ember, hogy egy idő után megkopik a hatás, hogy a látványtól nem akad már el a szó. De minden ámulat olyan, mintha a legelső lenne. Frédéric ugyanúgy el van bűvölve, mint én. A Sydney-öböl is mindig lenyűgöz, amikor csak látom. Szikrázó kéksége kikötőkkel és lagúnákkal szabdalja a várost: a természet csodája. De Párizsban valahogy még erősebb a varázs. Talán mert még mindig újdonság számomra, vagy mert olyan hihetetlen, hogy ennyi szépséget teremthet az ember. A civilizáció dicsősége ez a város. Megtanított persze a tavalyi év arra, hogy nem elég a boldogsághoz csodálatos környezetben élni. De a mágikus szépség mindig megindítja az embert. Itt mindannyian turistává válunk. Rabul ejti szívünket a hely. Csakúgy, mint a Sydney-öblöt, Párizs csodálatos helyeit is nagyon lehet szeretni. Kéz a kézben az udvaron, fejünket hátrahajtva megpróbáljuk magunkba szippantani mindezt. Talán nevetségesen hangzik, de alig tudom elhinni, hogy semmit nem kell fizetnem azért, hogy idejöhessek. Hogy egyszerűen kisétálhatok a lakásom ajtaján, és meghitt perceket tölthetek itt. Nagyon élvezem a dolgot.

10 Párizs lebilincselő szépségének köszönhető, hogy úgy érzed magad, amikor kilépsz az ajtódon, mintha színpadra lépnél. Kénytelen vagy kiöltözni. Mint a színésznek a színdarabban, az itt élőknek is igazodniuk kell a helyi forgatókönyvhöz. A legkeményebb leckét egy szombat reggel kapom a francia öltözködési etikettből, nem sokkal azután, hogy Párizsba költözünk. Leszaladva a pékhez egy baguette-ért meg egy croissant-ért, magamra kapok egy régi, formátlan pulóvert és a tréningnadrágomat, amit az egyik szekrény aljában találtam, amikor összecsomagoltuk a holminkat Levallois-ban. Frédéric elsápad, amikor meglát. – Tréningruha? – Soha nem látta még rajtam ezt. – Mi a baj vele? Csak a pékhez megyek. Egy másodperc szünet. Frédéric könyörgő szemekkel néz rám. Végül sikerül kinyögnie: – De hát ez nem jó a pékhez! Hitetlenkedve nézek rá, miközben ezt gondolom: „Ugye most viccel?” De nem. Sőt úgy tűnik, ez élete egyik legkomolyabb pillanata. A barátnője pantalons de joggingban akar emberek közé menni – egy olyan ruhadarabban, amit ő még kocogáshoz se venne fel. Nem érti, hogy tehetek ilyet. Én meg nem értem, miért csap ekkora hűhót. Fejemet felszegve, dacos képpel távozom terjedelmes szürke alsómban, s tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy hátulról pont úgy nézhetek ki, mint egy bébielefánt. Az öltözködés hosszú időn át vitatéma marad közöttünk. Frédéric mackónadrág-ellenes álláspontja egy olyan felfogáson alapul, ami teljesen idegen számomra: hogy a szakadtság önző dolog. Nem csak magadat járatod le vele, szégyent hozol a városra is. Párizsban azonnal kiközösítenek, ha nem vagy rendesen felöltözve. A gőgös boltosok látni se akarnak gyönyörű boltjaikban, nemhogy közel merészkedjenek kiszolgálni téged. Nehéz megbarátkozni ezzel a külsőségcentrikus állásponttal. Nem mintha nem szeretnék szép ruhákat venni és viselni. Nagyon is szeretek. De soha nem az volt a legfontosabb, hogy mindig tökéletesen nézzek ki. Én teljesen normálisnak tartom, hogy az embernek vannak jó és rossz napjai. Az alulöltözöttségnek különben is megvan a maga előnye: dögösebbnek tűnsz, ha mégis úgy döntesz, hogy kiöltözöl. Szeretem azt hinni, hogy ez az „Előtte és Utána” stratégia optimális hatást tud elérni (remélhetőleg a kiöltözött periódusban). De próbáld elmagyarázni ezt egy franciának. Franciaországban a hiúság nem bűn. A szigorú önkarbantartás születésüktől be van oltva az emberekbe – ez az önbecsülés egyik mércéje. A francia nők nem izzasztó centrifugákban vagy zsírleszívó szeánszokon őrzik meg karcsúságukat, hanem szigorú életvitellel, amiben az acélos fegyelem apró kis önkényeztetésekkel vegyül. Minden fogásból kis adagot kérnek az ebédnél, és megnézik, hogy mennyit isznak. Hogy visszanyerjék alakjukat (szülés után), narancsbőrellenes krémekkel kenegetik magukat, és tengeriterápia-központokba iratkoznak be, ahol meleg tengervízzel töltött kádban lubickolnak egy hétig. Rendszeresen járnak pedikűrre, szemöldöktépésre és heti „befésülésre” a fodrászhoz. A férfiaktól is elvárják, hogy kellő gondot fordítsanak a megjelenésükre. Állandóan az elcsépelt se mettre en valeur frázist pufogtatják. Azt jelenti, hogy hozd ki magadból a legtöbbet. A franciák nemcsak jókedvükben teszik ezt, hanem nap mint nap. A gondatlan megjelenés halálos nyavalyának számít. Ha egyszer elkapod, megállíthatatlanul elindulsz a lejtőn. Elkövetted a megbocsáthatatlant. Elhagytad magadé Rendetlenségemet látva, Frédéric könyörgő refrénekhez folyamodik. – Nem tudnád legalább hátrafésülni a hajad a tarkódra? – mondja minden reggel, a kócos és összetapadt

tincsek háromszögére mutatva, amit valahogy mindig kikerül a fésűm. (Ez egy általános rossz szokás nálam – mindig csak azzal törődöm, amit látok.) Vagy: – Olyan a talpad, mint a tapló? –mire én mindig azt felelem, hogy: – Az a jó – mert tudhatná, hogy a kérges talp nagyon praktikus, ha mezítláb mész a tüzes bitumenen vagy a forró tengerparti homokon. Jókora habkő érkezik egyik nap a fürdőszobába – nyilván magától, mert minden látszat ellenére, Frédéric tagadja, hogy ő vette volna. De édes a bosszú. Amikor Joan nénikém Párizsba jött, és észrevette Frédéric selymes talpát, így szólt: – Ez gusztustalan, Freddo, meg kéne keményíteni! Elég kurta ruhatárral érkeztem Párizsba; ami belefért a hátizsákomba: farmer, pólók, tréningnadrág, néhány pulóver, nyári szandál, fekete Marten's bakancs meg egy „jó” cucc – fekete nadrág, két szolid blúz, egy fekete blézer. Első itteni nyaralásom kezdő hetében Frédéric felajánlotta – vagy inkább ragaszkodott hozzá –, hogy vesz nekem néhány új ruhát. Végigjártuk a butikokat az Agnes b.–től az Et Vous-ig meg a Tara Jarmonig, aztán kétségbeesetten végignéztük a tuti áruházi ruhakészleteket is a Printemps-ben és a Galeries Lafayette-ben. És nem tudtunk megegyezni semmiben. – Ez milyen? – kérdezte Frédéric, felemelve egy apró ruhát, ami combközépig ért. Elhúztam a szám. – És ez? – Egy szűk szoknya volt – nagyon helyes, de nem az én ízlésem. – Ez szép – lelkesedtem, egy laza, kissé hippiszerű hosszú szárongszoknyára mutatva, ami nagyon tetszett nekem. Frédéric a homlokát ráncolta. – Mit szólnál valami rendesebbhez? Pöc. Pöc. Pöc. Végigpöcögtetjük a fogasokat, olyan ruhát keresve, ami mindkettőnknek megfelel. – Ez tetszik – mondtam végül, feltartva egy egyenes szabású háromnegyedes nadrágot. – Feketét? – nézett rám döbbenten. – De hát nyár van – ilyenkor senki nem hord feketét! A bevásárlókörút véget ért, sikertelenül. Ha képet akarsz kapni a párizsi divatról, elég, ha átmész Londonba. A londoni divat mindenben pont az ellenkezője a párizsinak. Egyik novemberben, ahogy általában szoktuk, átruccantunk egy hétvégére, és ahogy máskor is, jó időbe telt utána, mire kihevertem a sokkot. Péntek este volt, s miután kiszálltunk az Eurostarból a Waterloo állomáson, egyenesen a Soho felé indultunk, hogy találkozzunk néhány baráttal. Alig hittem a szememnek. Hangoskodó tömeg állt a tömött kocsmák előtt, korsókkal. Zajos, boldog, részeg emberek buliztak az utcán! Párizsban az egyedüli részegek a clochard-ok – az olyasfélék, mint Pierre a quartierben, aki az utcán lakik. Nem csak a tömeges részegség tűnt szürreálisnak Párizshoz képest. – Nézd, mi van rajtuk! – kiáltottam Frédéricnek. Ódivatú szoknyák ezüst S&M-övekkel és gyűrött pólókkal keveredtek, amik úgy néztek ki, mintha egy szennyeskosár aljáról húzták volna elő őket. Szakadt farmerek, csipkés divattopok és tetovált karok kavarogtak előttem. Fényes fekete bőr vegyült rózsaszín vagy bíborvörös cuppogó tornacipőkkel. Minden zavaros kombináció, minden egymást ütő szín egy külön állásfoglalásnak felelt meg. Ahhoz a városhoz képest, amit alig pár órája hagytam el, London egy másik bolygónak tűnt. Párizsban nincsenek ilyen szélsőségek. A párizsi divat nem arról szól, hogy vakon követed a trendet függetlenül attól, hogy illik-e az alakodhoz. Nem véletlen, hogy az olyan mozgalmak, mint a punk vagy a grunge, soha nem terjedtek el széles körben. Milyen rondák és előnytelenek. A franciák nem öltözködnek politikai demonstrációkhoz. Nem szeretik a vad újításokat, sem az öngúnyt, ha a kinézetükről van szó. Nem szeretnek viccesnek, feltűnőnek vagy különcnek látszani. Vessünk egy pillantást átlagos parisienne-ünkre. Nem számít, milyen hosszú a szoknya a nemzetközi divatkifutókon, az övé mindig rövid lesz. Szépen szabott blézert hord, ami sejteti a formát, amit eltakar. Szűk Petit Bateau pólója bizonyítja, hogy miért érdemes push-up melltartóra beruházni. Színei, ruhadarabjai összhangban vannak egymással. Filigrán és csinos,

imádni való lábakkal, nagyon kevés sminket hord, mivel nincs rá szüksége. Csak egy leheletnyi szájfény, halovány arcszín, és festetlen, sötét szemek. Megjelenése csodálatosan kiegyensúlyozott – soignée, de természetes, szexis anélkül, hogy ribis lenne. Az idősebb parisienne-ek sokkal csicsásabbak. Tele van a város ijesztően kirittyentett nyanyákkal. Magas sarkú cipőkben, maguk mögött húzott bundauszályokban, és sötétmahagónira festett, tupírozott hajjal viharzanak be az olyan dúsan aranyozott párizsi teaházakba, mint a Ladurée. Szemöldökük sötét félholdra kihúzva, szájuk szájkontúrral hangsúlyozva. Botlábak lógnak ki a szoknyákból. Egy-egy díszes alkalmi kiegészítő teszi egyénivé az öltözékeket: egy vékony, párducmintás öv, vagy egy megfelelő szögben félrebillentett piros filckalap, karamellszínű tollal a szalagja alatt. Puccos pórázok vezetnek köldökzsinórként a székeken ülő kényes terrierekhez. Ezek a nők döbbenetesek. A francia stílus lényegét két szóval lehet legjobban összefoglalni: bon goût. Jó ízlés. A kifejezésnek sokkal több köze van a káprázatos versailles-i udvarhoz, mint a divatirányzatokhoz. A tizenhetedik században keletkezett, amikor XIV. Lajos megteremtette a szépség, etikett és elegancia kultúráját, amely ma is áthatja a francia élet szinte minden területét, a pompázatos párizsi kirakatoktól a l'art de la table-ig. Franciaországban sokat használják a bon goût, a mauvais goût és az erreur de goût kifejezéseket. A lakásodra, öltözékedre, bármidre használva, az első a legnagyobb dicséret. Azt mondani valakire, hogy rossz az ízlése vagy ízlésficama van, durva sértésnek számít. Akkor értem meg igazán Frédéric irtózását a tréningruhától, amikor interjút készítek Inès de Fressange divattervezővel. Felkér az egyik magazin, hogy írjak cikket a francia divatról, és logikusnak tűnik, hogy vele beszéljek – Kari Lagerfeld egykori múzsájával, aki igazán bon goût a friss, életteli színekben. Második évem vége felé járva Franciaországban, a francia élet és kultúra olyan izgalmas területeire is eljutok, hála az újságírásnak, ahová egyébként nem lenne belépőm. Egyik-másik riportom valósággal megvilágosít, segít a dolgok mélyére nézni, rejtélyeket megoldani. Most sem volt ez másként. Amikor a stúdióhoz érek, puccos PR-emberek, modellek és ruhatervezők hemzsegnek mindenütt, mégis könnyen kiszúrom Inést. Egész lénye laza eleganciát sugároz, a feje búbjára tolt márkás napszemüvegétől le egész a bőrmokaszinjáig. Noha negyvenes évei elején jár, bársonyos bőre hihetetlenül fiatalos. Ferde arccsontja a Coco-modelleket idézi; pajkos tündérfrizurája Audrey Hepburnt juttatja eszünkbe. Megtestesíti mindazt, amire a francia nők vágynak: az arisztokratikus szépséget modern lendülettel vegyíti. Többhasábos képeket közölnek Inèsről a magazinok, irigyelt klasszikus darabjaiban – denevérujjú fehér blúzokban, elegáns blézerekben, kecses nadrágkosztümökben és szűk garbókban. Kezében cigarettát és egy csésze kávét tartva, ma egy teveszínű szarvasbőr nadrágot visel. Hosszú lábai kecsesen nyújtóznak a széke alatt. Egy szuszra felvázolja nekem a francia öltözködési kódex három fő alapelvét. – Szörnyen rossz ízlésre vall szerintem, ha valaki mindenáron gazdagnak akar kinézni – meséli. – És a túl jó ízlés megöli az eredetiséget. Elalszik a férjed tőle – tudod, olyan vagy, mint egy apáca. Szükség van kiegészítőkre, mindenféle apróságra. Én elegánssá próbálom tenni a nőket, nem pedig unalmassá. Discrétion. Séductíon. Elégance. Később eljutok ahhoz a kérdéshez, ami a legjobban nyugtalanít. – Nem nagyon fárasztó, tudja, hogy állandóan jól kell kinézni? Inès a cigarettájába szippant (soványsága titka?), mielőtt válaszolna. Tökéletesen beszél angolul, de francia akcentussal, ami olyan jól áll neki, hogy arra kell gondolnom, talán szándékosan csinálja. Bűbájosán elmagyarázza, hogy neki is vannak természetesen jó és rossz napjai, mint mindenki másnak. Aztán így folytatja: – Sokkal kényelmesebb egész nap nettnek és kifogástalannak lenned, mint úgy kinézni, mintha pizsamában lennél. Tudod, ezek a nők a szűk sztreccsnadrágjukban és hatalmas

pulóverükben azt képzelik, hogy mivel dundik egy kicsit, jól áll nekik a nagy méret. Pedig ez csak ront a helyzetükön. Sokkal kényelmesebb egy szép anyagból készült, jól szabott blézert viselni, mint rondán kinézni. „Randának” ejti az utolsó szót. És hirtelen világos lesz számomra, hogy életem jó részét azzal töltöttem, hogy „randán” néztem ki. Tizenöt perc Inèszel, és máris kidobom fejben az összes kinyúlt pulóveremet, amiben annyi estét töltöttem a tévé előtt. Amikor halálos nyugalommal kijelenti, hogy nincs szükségünk sok ruhára, csak a megfelelő ruhákra, nyilvánvalóvá válik, hogy az alapoktól kell újra kezdenem ruhatáram kiépítését. Vegyél kevesebbet, fizess többet, tanácsolja, én pedig megfogadom, hogy nagystílűén, bőkezűen fogok költekezni. Soha ne viselj sortot Párizsban, az csak a turistáknak való, jelenti ki. Összeborzadok, ahogy eszembe jut az az első nyári szünet, amikor megérkeztem sortban a repülőtérre. Mit képzeltem? Ha nagy a hőség, jobb, ha felveszel egy lenvászon vagy pamutnadrágot. Te is boldogabb leszel, és nekünk is örömet okozol vele. Ez az – itt a magyarázat Frédéric kóros tréningruhagyűlöletére. Ez az egyszerű mondat arra is fényt derít, hogy miért veszi le Frédéric az összes olyan festményt a hotelszobák faláról, ami nem tetszik neki. Amikor először így tett, nem hittem a szememnek. Kilépve a fürdőszobából csak pislogtam az üres falra, amin alig öt perccel ezelőtt biztos, hogy három vagy négy festmény lógott. Aztán megláttam őket a sarokban, pedánsan egymásra pakolva. – Hát ezt miért csináltad? – kérdeztem csodálkozva. Felhúzta az orrát, mint egy finnyás arisztokrata. – Rondák. Nem éreztem jól magam. Ha a tréningruhámtól majdnem gutaütést kapott, akkor most rajtam volt a sor, hogy megrökönyödjek. A festmények tényleg rosszak voltak – fakó virágakvarellek, úgy néztek ki, mintha egy ingyennaptárból vágták volna ki őket. De hát egy éjszakát kibírhatott volna velük. Végül is ki kérte fel őt arra, hogy legyen a szálloda ízléscsősze? Szörnyen modorosnak találtam ezt a „nem éreztem jól magam” dolgot. De a tiltakozásom nem változtatott semmin: a festmények ott maradtak a padlón. – Sokkal jobb így – közölte fejedelmien, a csupasz fal felé bökve. Eltűnt az arcáról a savanyú fintor; felderült a képe. Nem érezte úgy, hogy bármi rosszat tett volna. Sőt szívességet tett inkább nekünk – az egész szállodának –, egy nagy szívességet. Világos volt, hogy hozzá kell szoknom ehhez a kis mániájához. Nem tehet róla ugyanis. A franciáknak igen fejlett az esztétikai érzékük. Bármi, ami nem szép – még egy olyan apróság is, mint egy rosszul öltözött turista –, idegesíti őket. Bepiszkolja a makulátlan képet. Ingerültek lesznek. Nem érzik jól magukat, ahogy Frédéric mondta. Lehet, hogy röhejesen hangzik a dolog. De én sokszor tanúja voltam ennek a bizarr jelenségnek. Egyik hétvégén, amikor látogatóba megyünk Frédéric apjához Észak-Franciaországba, megállunk a helyi Auchan hipermarketnél, hogy vegyünk néhány zöldséget. Szombat reggel van, és angol buszok telítik a parkolót, amelyek ontják magukból a vásárlásra kiéhezett, Csatornán túli rakományukat. Angliához képest minden olcsóbb Franciaországban – legfőképp az alkohol. Jó párszor körbe kell mennünk, hogy üres parkolóhelyet találjunk. Frédéric barátságtalan megjegyzéseket tesz az „invázióra”, meg arra, hogy két évszázadnyi brit megszállás épp elég volt Észak-Franciaországban. Bent az üzletben bevásárlókocsikat toló angol vásárlócsapatok torlaszolják el a folyosókat, annyi borral, töménnyel és sörrel felpakolva, ami elég lenne az egész komp elsüllyesztéséhez hazafelé. Ahogy sortban, trikóban, strandpapucsban és mackónadrágban – pantalons de jogging?! – tülekednek köröttünk, Frédéric hangulata minden másodperccel egyre zordabb lesz. Mit számít, hogy az Auchan hipermarket a gazdasági nehézségekkel küzdő Boulognesur-Merben nem éppen a divat fellegvára (inkább a legalja). Ezzel a slampos öltözködéssel „beszennyezik” a szülővárosát.

Frédéric undorodva nézi az egyik angol fickót, ahogy újabb sörökért hajol le, amitől lejjebb csúszik a gatyája, jókora részt kivillantva rózsaszín ülepéből. Közvetlenül mögötte állunk, arra várunk, hogy odaférjünk a polcokhoz, amikor fingik egyet. Átéléssel. Mindent beleadva. Lehet, hogy nem ez a legelőkelőbb viselkedés, de be kell vallani, az időzítés tökéletes. Micsoda frappáns válasz Frédéric angolszapulására! Olyan, mintha direkt rá célzott volna a vásárló – Frédéric (elgázosítva és kővé dermedve) alig pár centire van a tűzvonaltól. A röhögéstől szó szerint padlót fogok. De humorérzéke teljes csődöt mond ezúttal. Frédéric elsápad a dühtől. A fingás nem vicces dolog. A fingás – és szó szerint ezt mondja – hadüzenet! A francia normák lábbal tiprása! Felháborító provokáció! És Franciaország sértődötten és dühösen visszavonul, magára hagyva a bevásárlókocsit, és átengedve az alkoholos folyosókat az angol ellenségnek. Ha vidéken szeszélyes is lehet a divat, Párizsban iszonyú nagy a nyomás a helyi trend követésére. Néhány utca különösen félelmetes. Vegyük például a Rue du Faubourg StHonoré-t a 8. arrondissement-ban, amely az Elysée elnöki palota mellett a divatüzleteiről és divatházairól híres. Ez az a hely, ahová apró szexis fehérneműkért, 220 eurós Hermes kutyanyakörvért állsz sorba, vagy feliratkozol a legújabb trendi retikül várólistájára. Az utca elcsábít: mielőtt észrevennéd, fülig belehabarodsz a luxusba. Ösztönösen itt kötünk ki egyik nap anyával és apával. Ez a második kirándulásuk Párizsban, és elhatározzuk, hogy kószálunk egyet minden különösebb cél nélkül. Miután leszállt a Sydneyből érkező gép, egyenesen a lakásba mentünk, ahol anya sietve átvedlett egy kifakult farmerba meg egy sötétzöld pulóverbe, ami nem túl hízelgően lógott a feneke fölé. Elsétálunk az Operához és a Place Vendôme-ra, s végül a Rue du Faubourg St-Honoré-on kötünk ki, ahol a régi idők ragyogása modern csillogással keveredik. Sötét napszemüveget viselő, csokibarnára sült gyönyörű vásárlók töltik meg a járdákat. Megbabonázva minden egyes járókelőtől, anya ámulva nézi a női nadrágok kecses vonalát, a tökéletesen szabott blézereket, és hogy milyen remekül passzolnak a cipők az ibolya vagy pisztáciaszínű retikülökhöz. Ő, aki divatosan és elegánsan öltözik mindig, meg tudná magát fojtani az óvatlanságáért. Minden egyes méterrel idegesebb lesz, nagyon is megérzi, hogy mennyire szánalmasan és idegenül hat ebben a kérkedő ragyogásban. – Úgy nézek ki, mint egy turista – mondja végül. Apával kuncogunk. Aztán, emlékezve az Inès de La Fressange-zsal készített interjúmra, hozzáteszi anya: – Szörnyen randán. – Apával megint nevetünk. Anya pedig, ránk se hederítve, bőszen tervezgetni kezdi a ruhatárát jövőbeni párizsi útjaira. – Legközelebb csak a legjobb ruháimat hozom el – jelenti ki. És biztos lehetek benne, hogy a következő kirándulásokra egy nagy bőrönd sikkes kis szoknyával, divatos blézerrel és olyan magas sarkú cipőkkel fog megérkezni, melyek tökéletesek a Rue du Faubourg St-Honoré-on, de teljesen alkalmatlanok a francia vidéki piacok végigtalpalására. Ilyen ereje van Párizsnak. Engem is arra sarkall, hogy kirittyentsem magam. Csak az a gond, hogy nem vagyok elég következetes. A pedáns testápolás, ami oly természetes az európai kontinensen élők többsége számára, nekem még mindig idegen. Külön erőfeszítésembe kerül, hogy kövessem Inès de La Fressange tanácsát, és megpróbáljak állandóan jól kinézni. Őszintén megmondom, ez sokszor egyáltalán nem érdekel. Ami párizsi divatbarométerrel mérve azt jelenti, hogy egy kiszámíthatatlan hullámvasutas vagyok, csúcspontokkal és szakadékokkal. Egy jobb napomon biztos soignée leszek és divatos. De néha, amikor zilált hajjal és lógó cipőfűzővel futkosok az utcán, bizonyára sok fejcsóváló párizsit hagyok magam mögött.

11 Eltérő viszonyunk a ruházkodáshoz távolról sem a legfontosabb kulturális feszültség, amivel Frédéricnek és nekem szembe kell néznünk. Van egy téma, aminek a felvetésekor mindig hatalmas űr keletkezik közöttünk. A kulturális különbségek sokszor sarkallnak minket viccelődésre és élcelődésre, de ez esetben soha. Hacsak kiejtjük a fura hangzású szót, az egyet nem értés hó-golyója konfliktuslavinává dagad. Baincthun. Azok a franciák, akik járatlanok az ország legészakibb csücskének helységneveiben, gyakran elbotlanak a különös mássalhangzó-kombinációkon és szokatlan fonetikán, melyek a több évszázados angol megszállás következtében és Flandria közvetlen közelsége miatt színesítik a régiót. „Bunktung”, mondod, elharapva a láthatatlan „g”-t, így azt alig ejted ki. Finoman fogalmazva nem túl festői falu, körülbelül hat kilométerre Boulogne-sur-Mertől a szárazföld belseje felé, s még ha keresztül is vezetsz rajta – amit őszintén kétlek –, nem fogsz emlékezni rá. Autók húznak el az utat szegélyező sárszürke betonfalak mellett, annyi tiszteletre se méltatva a helyet, hogy lassítsanak. Látványosságai között szerepel egy lepusztult kávéház, egy nagyon rossz boulangerie, egy templom, ami kedves is lehetne, ha költenének rá valamennyi pénzt – más szóval, semmi olyan, ami megkülönböztetné Baincthunt a többi sok száz észak-franciaországi falutól. Talán csak az, hogy innen származik Frédéric. A szülői ház egy tágas kövezett udvarra néző kedves tanyaépület, a környékre jellemző hosszú, alacsony pajtákkal körülvéve. Az egy hónapos nyári szünidőm alatt jártam itt először. Frédéric apja, Alain, nem volt éppen otthon. Bárányfelhők úsztak a fényes égbolton. A fehér zsalukon vakítóan csillogott a nap. Az egyhektáros kert tele volt érett gyümölccsel és virággal. Rózsák és levendulák foltozták a viharvert kőfalakat. Ámulva néztem a gömbformára nyesett tiszafák tökéletes íveit – annyira különböztek azoktól az indás bozótoktól, amiket az ausztrál vidéki birtokokon találni. Frédéric mindenképp meg akarta mutatni a házat, ahol az apja él, mert teljes szívéből szereti a helyet. Számára ez nem csak malter és kő, szinte a lelke egy darabja – élő emlék, amit ő és az apja megmentettek a romjaiból és gondosan helyreállítottak, méghozzá úgy, hogy a történelmet is tiszteletben tartották, de levegőt és fényt is beengedtek a korábban sötét és zárt szobákba. Frédéric büszkén mutatta a kőbe vésett dátumot az eresz alatt: 1619. Egy négyszáz éves tanyaházban felnőni, nekem nagyon romantikusan hangzott, mintha egy régi vágású kalandregényből vettük volna. Bent a házban szabadon állnak a vaskos gerendák, és akkora a kandalló, hogy bele lehet ülni. A fal minden centiméterén festmények lógnak, minden lakkozott fafelületet apró tárgyak borítanak: családi ereklyék, törzsi szobrok Mexikóból, ezüstdobozok Indiából. Minden egyes szoba élő bizonyíték arra, hogy a franciák nem az anyagi értékük, hanem a szépségük miatt gyűjtik az emléktárgyakat. De miután Franciaországba költöztem, Baincthun teljesen új jelentést kapott. A francia illemszabályok szerint legalább havonta egyszer el kellett töltenem itt egy hétvégét. Mielőtt megismertem Frédéricet, egyszer se tűnődtem el rajta, hogy mi lehet Párizstól északra. Átkoztam magamban a balszerencsémet: miért nem tudott Frédéric Arles-ban, Aix-enProvence-ban vagy Avignonban születni? A gyökerek a legfontosabbak ebben az országban. A franciák hihetetlen módon kötődnek a payukhoz, ami ebben az összefüggésben azt a régiót jelenti, ahol felnőttek. Az ország modern vívmányai – a TGV és a Concorde, a példás autópályák – ellenére a francia nép gyakran nevezi magát paysannak. Miközben a „paraszt” szó sértésnek számít, ha ízlésre vagy modorra vonatkozik, ha annak hangsúlyozására használják, hogy az ország melyik vidékéről

származnak, büszkén viselik a jelzőt. A francia írókat gyakran megihlette vidéki szülőhelyük: Balzacot Loire Valley, Flaubert-t Normandia, Pagnolt Provence. Radikális városiasodásra igazából csak az utolsó negyven évben került sor, s gyakorlatilag minden felnőtt párizsinak van valami kedves emléke arról, hogy melyik faluban vagy kisvárosban nőtt fel – vagy töltött ott legalább néhány nyári szünidőt. Hétvégenként a párizsiak egy emberként próbálják újraélni saját idilli gyerekkorukat, újrateremtve azt gyermekeik számára. Csapatostul térnek vissza a maison de famille-okba. (A L'Express hetilap szerint a franciáknál több az egy főre eső második otthon, mint bárhol máshol Európában.) A távoli régiókból származó párizsiak Normandiában vagy ÉszakBurgundiában vesznek maison de weekendeket. A vidék mitikus jelentőséggel bír: ez az igazi Franciaország, mondják neked a franciák, akik hisznek saját mítoszteremtő képességükben. Így aztán, a párizsi tizenöt év ellenére, Frédéric számára még mindig a Boulonnais az igazi Franciaország, ahogy a Boulogne-sur-Mer körüli payokat nevezik. Itt vannak a gyökerei, ez az a hely, amivel azonosulni tud, ahová tartozik. Családja annak az északi grande bourgeoisie-nak a tagja, amely finom szövött kelmékből szerezte a gazdagságát, de amikor a hetvenes években beütött a válság, eladták a céget. Ez egy nagycsaládos, konzervatív, katolikus világ, ahol háromnégy generáció gyűlik össze vasárnaponként az ebédlőasztal körül. És egy olyan világ, ami teljesen idegen számomra. Először is, nem tudok mit kezdeni ezzel az ijesztő szaporasággal. Frédéric nagyanyjának tíz testvére volt, az anyjának hét, Léonnak, aki segített nekünk átköltözni, nyolc, Léon cuki kis felesége, Caroline kilenc gyerek egyike, s a barátjuknak, Thibault-nak öt gyereke van. Frédéric, egyetlen testvérrel és gyerek nélkül, kivétel. És ha ő kivétel ebben a környezetben, akkor én teljesen idegen vagyok. Nem elég, hogy nem tartozom a régió nonne famille-jai közé, még csak nem is vagyok francia. Sőt még ennél is rosszabb, rohamosan közeledem a harminchoz, és még egyetlen gyerekem sincs? – Hányat akarsz? – kérdezik tőlem izgatottan a nők, alig bírva megállni, hogy hozzá ne tegyék: – Jobb, ha igyekszel vele. – Egyik nap, amikor megint felteszik nekem ezt a kérdést, úgy döntök, véget vetek a zaklatásnak. – Kettőt – mondom, ezt gondolva reálisnak, noha Frédéric és én alig beszéltünk gyerekekről. – Kettőt? Összesen? – hüledezik a nő. – Seulement deux? Ó, de szomorú. Otthon, távoli új-zélandi rokonaimtól elszigetelve, a családra vonatkozó elképzelésem egy fivérből, nővérből és szülőkből álló atommagra korlátozódik. De Frédéric szigorú nagyapákkal, hóbortos nagynénikkel, több száz unokatestvérrel és másod-unokatestvérrel körülvéve nőtt fel. A hagyományok folytatójának tekintette magát minden generáció. Ő szakította meg először a családi láncot, amikor elhagyta Észak-Franciaországot, s noha Baincthun csak három óra kocsizásra van Párizstól, majdnem akkorának érzi ezt a távolságot, mint amilyen távolinak én érzem Ausztráliát. Szívesen vissza is jár hétvégenként, amikor csak tud, hogy meglátogassa az apját, együtt legyen a Jean-Michel-féle barátokkal, de legfőképp csak azért, hogy ott legyen. Általában péntek este indulunk el Párizsból, munka után. A többi kivezető úthoz képest, ahol gyorsan fennakadnánk a városból kifelé araszoló kocsisor végén, az A16-oson tempósan halad észak felé a forgalom. Majdnem kétórányi vezetés után, tehéntrágya szaga szökik be a kocsiba. Mintha csak erre várna Frédéric. Hiába van tél közepe, teljesen letekeri az ablakot, kidugja a fejét, és boldogan szippantja be a vidék illatát. Azokra az iskolaszünetekre emlékezteti a tehénganéj szaga, amiket a nagynénje tanyáján töltött Ardres mellett. Nem vagyunk már messze. Gyémántként csillog a sötétben a szeme. Mire a ház elé kanyarodunk, rendszerint már éjfél körül jár, és az apja elment aludni. Frédéric csöndben elvégzi szokásos rituáléit: egy kis tulajdonosi pisilés a kertben, majd a birtok számbavétele, szemét meresztgetve a sötétben, hogy lássa, mennyit nőtt minden egyes fa. Bent a házban megtekinti dédnagyapja egyik portréját, akihez feltűnően hasonlít, megemel

egy öreg, kézzel faragott boule-t, francia tálat, melynek szögekkel kivert öble nem tökéletesen kerek, aprólékosan megvizsgál minden egyes tárgyat, mintha most látná először. Úgy ismeri a Boulonnais-t, mint a tenyerét, fújja az összes apró festői utat, a főútról nem látszó kedves tanyaházakat és château-kat, sőt a kandallók fölött lógó képekről is tudna mesélni, hisz gyerekkori barátai laktak ezekben a házakban. Elkámpicsorodik a képe, ha málladozó falú, beszakadt tetejű, lerobbant tanyaházak mellett haladunk el. Szeretné mindet rendbe hozni, megmentője lenni mindennek, ami helyi és gyönyörű. A helybéli polgármestereket hibáztatja, amiért beengedik ide az ipart és építtetőket, hogy tönkretegyék a régió örökségét. C'est scandaleux, dohog, egy-egy ronda új gyárra mutatva, amit valamelyik kis château vagy földművelő falucska mellett húztak fel. „Nem tudták volna valahova máshova építeni?” Frédéric költői oldalakat tud írni a mélabús égboltról, a hullámos sötétszürke földből áradó erőről, a La Manche-csatornára néző part menti sziklákról, ahonnét tiszta napokon Dover krétafehér körvonalait látni. Ezeket a képeket szokták időnként megfesteni a régi barátjával, Olivier-vel, aki homeopata Boulogne-ban. De Frédéric próbálkozásai szinte mindig kudarcot vallanak: nem tudja visszaadni a felhőkön áttörő ragyogó fénysugarakat, ahogy megvilágítják a zöld dombokat, nem tudja bemutatni, ahogy a sziklák peremén álló embereket csapkodja a szél, nem tudja érzékeltetni a felszántott föld nedvességét. Úgy érzi, ezek a vízfestmények soha nem fogják visszaadni a valóságot. Észak-franciaországi hétvégéink középpontjában az ebéd áll. Noha legtöbbször csak hármasban eszünk, Alain, Frédéric és én (Frédéric húga és a férje Lilleben élnek), mindig megadjuk a módját, aperitiffel kezdünk, és desszerttel fejezzük be. Alainnak, aki későn fedezte föl a főzés örömeit, lenyűgöző a repertoárja: a házi készítésű pâté de foie gras-tól egészen a finom gyümölcstortákig terjed. Hagyományos módon főz: mindig valami mesteri szósz koronázza meg a menüt. Je suis un saucier extraordinaire, dicsekszik, a leghalványabb önirónia nélkül. Nála a szósz alapétel – nem valami mellékes, választható extra. Hogy boldoggá tedd, sokat kell belőle venned. Frédéric apja pedáns fickó, mindig makulátlanul öltözik, dohányszínű zakókba és hozzá illő svájcisapkákba. Ha lecsöppen valami az asztalterítőjére, rohan a folttisztítóért, ami ott bugyog aztán a tányérod körül. Amikor egy jókora nyelvhal ráragadt a vadonatúj grillsütőjére, és cafatokban kellett lehámozni róla, nem lehetett megvigasztalni. „C'est la cata complète!”, háborgott mérgesen, ahol a cata a catastrophe rövid alakját jelentette. Gyakran kirúg az angolokra – Franciaország történelmi ellenségeire –, akiknek nem volt elég Waterloo és a kergemarhakór, most még a helyi golfklubot is megszállják. Ketten együtt a fiával elvakult militáns párt alkotnak, olyan fanatikus fajtát, akik biztos, hogy a Boulonnais Védegylet gyűléseire járnának, ha volna ilyen szervezet. Legszívesebben elmennének Baincthun polgármesterének – pontosabban, az összes észak-franciaországi falu polgármesterének –, annyira imádják a régiójukat. Meggyőződésük, hogy Franciaország többi része, és valószínűleg az egész világ, összeesküdött arra, hogy elhomályosítsa imádott szülőföldjük hírnevét. – Láttátok itt azt a sok rossz időt, amit előre jeleztek a hírekben? – morogja Alain. – Csak a turistákat próbálják elriasztani. – Mit számít, hogy üvölt a szél odakint, és az ablaktáblákat csapkodja az eső? Azok a firkászok is rémhírterjesztők szerintük, akik a régió olyan szociális problémáiról írnak, mint a nagyfokú alkoholizmus és munkanélküliség. Augusztusban, amikor fél Európa megszállja a Côte d'Azurt, és az esti híradók zsúfolt tengerpartokat és közlekedési dugókat mutatnak, hízik a májuk. Hé, nézzétek azokat a szerencsétlen szardíniákat! Nálunk nincsenek ilyen tömegek északon! Még véletlenül se jut eszükbe, hogy talán jó oka lehet ennek. Énszerintem elég irracionális ez a szülőföldjük iránti szenvedélyes szeretet. Frédéric szentimentalizmusát mániának tartom. És az is lehangoló, hogy mennyire nem tudja néha, mi a helyes viselkedés.

Egyik hétvégén Baincthunban elhatározzuk, hogy teszünk egy kis túrát az erdőben. Új kövesút vezet a főútról az aszfaltozott parkolóig, de Monsieur Északmániás – aki mindig kész egy kis emléktúrára – ragaszkodik hozzá, hogy a régi csapáson menjünk, végig a sok kilométer földúton, amit időközben lezártak a közönség elől. Miközben a gázt nyomja, Frédéric felidézi gyermekkori kalandjait Jean-Michellel és Olivier-vel, hogy mennyit tekerték itt a biciklit, ugyanezen az úton. Fél füllel hallgatom, elvonják a figyelmemet az ablak előtt elsuhanó táblák: „Magánterület”, „Behajtani tilos”, „Forduljon vissza”. – Nem gondolod, hogy vissza kéne fordulnunk? – Non, non, ça va. – De miért nem megyünk a rendes úton? – Errefelé sokkal festőibb. Az új út mindent elcsúfít. Egy újabb táblán ez áll: „A törvénysértést szigorúan büntetik.” A fenyegetésdömpingtől ideges leszek. –Biztos, hogy jó ötlet ez? – Mais bien sûr! – Frédéric felsóhajt, bosszantja, hogy nincs bennem spiritusz. – Nem leszünk sokáig. Azért van ennyi tiltó tábla, mert az erdőnek ez a része a környék egyik leggazdagabb családjának a tulajdonában van, akik kristályterítékekből szerezték vagyonukat. Nyári kastélyuk elővillan néha a tölgy- és bükkfák mögül. Hogy ne legyünk tolakodók, az útról letérve, egy sötét sövény mögé próbáljuk elrejteni a kocsinkat. Frédéric ismeri a famíliát – tinédzserkorában golfozott itt néhány családtaggal, később meg, az egyetemi szünidőkben a gyárukban dolgozott. Szörnyen kínos lenne neki, ha elkapnák jogtalan behatolásért a birtokukon. Végül kábé negyven percig maradunk. Ahogy visszafelé megyünk, már messziről kiszúrjuk az autónkat – és mellette egy nagydarab fickót, amint puskával a vállán benéz az ablakán. – Merde! Az őr! E tizedmásodpercnyi pánik alatt, amíg elképzeljük, hogy bilincsbe verve kísérnek be minket a főépületbe, Frédéric briliáns történetet agyai ki, hogy kivágja magát a várható kínos helyzetből. – Tegyünk úgy, mintha ausztrál turisták lennénk? –Hangja halk, de ideges. A távolban felnéz az őr, meglát minket, és mint egy hőkeresős rakéta, amely megtalálta célpontját, irányba áll és elindul felénk. Hirtelen nagyon komolynak tűnik a helyzet. – Te fogsz beszélni – suttogja Frédéric. – Én majd úgy teszek, mintha egyáltalán nem tudnék franciául. Akkor el fog minket engedni. És mielőtt javasolhatnám, hogy egyszerűen mondjunk igazat, mielőtt felsorolhatnám az ezernyi okot, amiért nem sikerülhet ez a terv (a legégbekiáltóbb az, hogy nincs az a félhülye, félvak ember, aki elhinné, hogy Frédéric bármi más is lehet, mint francia), odaér hozzánk az őr. Zöld egyenruhájában úgy fest, mint egy SAS-katona, aki biciklikormány-bajszot növesztett magának. Halványan elmosolyodom. Nem mosolyog vissza. Szeme résnyire szűkül. – Mit keresnek itt? Nem látták a magánterület táblát? Dühös pillantást lövellve Frédéricre, ezt mondom: – Ausztráliából jöttünk ide üdülni, és nem tudtuk biztosan, mit jelentenek a táblák. – Ráteszek egy lapáttal az akcentusomra, úgy beszélve a franciát, mint egy négyéves, hogy ne tűnjön föl, hogy itt élek. – Na és maga? – Frédéric felé bök az őr a puskájával. – Nem beszélni francia – feleli Frédéric, groteszk angolsággal. Franciásan pörgeti meg az „r”-t, és sajnálkozva vállat von hozzá. Hátraszaltót dobnak a szemeim. Úgy tűnik, Frédéric szerepet tévesztett ebben a szánalmas pantomimban. Pont olyan, mint egy angol, aki úgy tesz, mintha francia volna, Péter Sellers, Clouseau felügyelő szerepében. Észreveszem, hogy

levette közben a pulóverét a válláról, és a derekára kötötte – az idelátogató ausztrál barátoktól leste el a dolgot, magyarázza később, és roppant elégedett magával, hogy emlékszik erre a részletre. Nem tudom eldönteni, hogy hangos hahotázásban törjek ki, vagy megfojtsam inkább. Csak egy idióta dől be ennek az alakításnak. Végignéz rajtunk az őr. Arckifejezése megenyhül egy kicsit, rájött, hogy veszélytelenek vagyunk. Egy pillanatra úgy tűnik, hogy Frédéricnek mégis igaza volt, és el fog minket engedni. De nem. – Jönni, beszállni a kocsiba – parancsolja, angolul próbálkozva Frédéric kedvéért. – Nagy probléma. – És visszakerülünk a kocsinkba, egy humortalan fickó foglyaiként, aki egy puskát lóbál a hátunk mögött. Ahogy kikanyarodunk a bekötőútra, amin bejöttünk, hirtelen világossá válik, hogy nem viccelt az őr a nagy problémával kapcsolatban. Két kéken villogó rendőrautó torlaszolja el az utat. Öt rendőr beszélget két alakkal, akikről kiderül, hogy a birtok kertészei. Ahogy melléjük érünk, hirtelen elhallgatnak, mintha lenyomott volna valaki egy gombot. Minden szem ránk mered. Ez a helyzet már egyáltalán nem vicces. Frédéric elsápad. – Most már TE beszélsz – motyogom. Amilyen szerencsénk van, kirabolták az egyik házat, amíg a birtokon voltunk. Gyanúsítottak vagyunk – pontosabban, az egyetlen gyanúsítottak e pillanatban. Átkutatják a kocsinkat, amíg az őr továbbítja a mesénket egy szigorú nézésű rendőrtisztnek, aki nyilvánvalóan a nyomozás vezetője. A főrendőr megvizsgálja Frédéric jogosítványát, aztán egy na, ne hülyítsük egymást pillantást vet rám. – Ausztrál turista, mi? – És egy vidéki zsaru végtelen türelmével, akinek a világ minden ideje rendelkezésére áll a bűnügye megoldásához, felolvassa a párizsi címűnket és Frédéric teljes, összetéveszthetetlenül francia nevét. Olyan száraz a hangja, hogy recseg. – Nekem nem hangzik valami ausztrálnak. A következő egy órában Frédéric megpróbálja elmagyarázni az egész ostoba történetet, sunyin vigyorogva, és egyre jobban megalázva magát. Én annyit forgatom az ég felé a szemem, hogy mire befejezi Frédéric, majdnem fönnakadnak a szemgolyóim. Végül elengednek minket. Nyilvánvaló a rendőrtiszt számára, hogy ki se tudnánk tervelni egy rablást, nemhogy végrehajtani. Egy izgalmas pillanatban úgy tűnt, hogy Frédéricet bedugják egy cellába. (A francia törvények szerint vádemelés nélkül huszonnégy, sőt bizonyos esetekben negyvennyolc órán át fogva tarthatják a gyanúsítottat.) Az őr – aki szörnyen dühös, amiért átvertük – arra buzdítja a tisztet, hogy leckéztessen meg minket. Noha kétségtelenül csábítóan hangzana dutyiba dugni egy ügyvédet – plusz egy újságírót, micsoda dupla bonusz! –, nem akarja a rendőr, hogy felfordulást csináljunk az őrszobáján. Inkább felszólít, hogy tűnjünk el a szeme elől, ki a körzetéből, és vissza Párizsba, ahová szerinte a hozzánk hasonló idióták valók. Természetesen ez a kaland se fűti a vidék iránt érzett lelkesedésemet. Nem hiszem, hogy bármi is megszerettetné velem ezt a helyet. Az a gond, hogy Frédéric mániákus payimádata egybeesik az én növekvő viszolygásommal. Érzelmi túlfűtöttsége akaratlanul is ellentétes hatást vált ki nálam. De végül is arra vezethető vissza az egész, hogy én egyszerűen nem szeretem ezt a vidéket. Gyermekkori emlékek és többgenerációs családi kötődés nélkül, lehangolónak találom a tájat. Azokra a sötét olajfestményekre emlékeztet, amilyenek a Louvre-ban vannak. Sokkal jobban kedvelem a mézszínű falvakat a dombtetőkön. Az időjárás se segít (állandóan lóg az eső lába), meg az se, hogy nem tudom megszokni ezeket a szülői házba meneküléseket hétvégenként, és hogy hosszú ebédekre össze legyünk zárva a rokonokkal. Az én szemem nem látja azt, amit Frédéric lát – vagy legalábbis másként látja. Az utolsó száz év tragédiahullámokkal árasztotta el Észak-Franciaországot. Egyes városait, amilyen Dunkerque is, kétszer lerombolták a világháborúk alatt. Boulogne-sur-Mer megúszta

az első pusztítását, de a másodikban kevésbé volt szerencsés. 1940-től német megszállás alá került, és a későbbi szövetséges bombázás lerombolta a város nagy részét, kivéve a gyönyörű katedrálist és egy kis középkori negyedet. A halászati ipar kevésbé élénk erre; a Doverből és Folkstone-ból induló Csatorna-kompok Boulogne helyett egyre inkább Calais-t veszik célba. Az egykor viszonylag gazdag város, Boulogne-sur-Mer napjainkra a magas munkanélküliség és társadalmi problémák megtestesítőjévé vált. A szép tájat teljesen elcsúfítja a terjeszkedő ipar és autóúthálózat. A falvak és városok bizonyára szépek lehettek egykor – ezt bizonyítják az Omerhez és Montreuil-höz hasonló helyek, vagy a part menti Wimereux, amelyek megmenekültek a pusztítástól. De a mindent elborító háború utáni épületek roppant sivárak. Létezik még szépség, de csak foltokban – ha találsz egy kedves vidéki tájat, nemsokára egy hatalmas bevásárlóközponthoz vagy szörnyű barackszínre mázolt egyenházakból álló lakótelephez érsz. Elveszettség, mélabú, nehéz idők – számomra ez mind ott lóg Boulonnais fölött, mint egy makacs sötét felhő. Sehol nem ütköznek jobban a nézeteink, mint a tengerparton. – Elég zavaros – jelentettem ki, amikor először mentünk el Dannes-ba, körülbelül húsz kilométerre Baincthuntól. A dagály messzire visszahúzódott, széles parti sávot hagyva szárazon, ami úgy nézett ki, mint egy építés alatt álló autósztráda, aminek a betonfelülete nedves maradt. Az Hardelot, mondta Frédéric a távolba mutatva, ahol egy szürke, sokemeletes üdülőkomplexum állt ki a homokból. Annyira volt sármos körülbelül, mint a kommunisták építette „üdülők”, amiket Romániában, a Fekete-tenger partján láttam. Eldobott papírok és üres piásüvegek cigánykerekeztek a szélben. Szorgos felhők ólomszürke kontinenst építettek a fejünk fölé, a kavargó óceán olyan színű volt, mint a barnásszürke homok. – Opálos – javított ki Frédéric. – Ezt Opálpartnak hívják a tenger színe miatt. – Bár az említett féldrágakő sokféle színben előfordul, az állítása erősnek tűnt egy kicsit; – Un peu trop – mondtam neki okoskodva és kétkedve. Danger: Engins de Guerre, figyelmeztetett egy üdvözlőtábla. Második világháborús ereklyék borították a tájat. Mivel közel van a partszakasz Angliához, a németek biztosra vették, hogy a szövetségesek itt próbálnak partra szállni, és rengeteg védelmi erődítményt emeltek. Dannes-ban számos betonmonolit áll ki a homokból, amiket épen hagytak, hogy megőrizzék e történelmi korszak emlékét, és mert egyszerűen túl drága lett volna lerombolni őket. Rozsdás szögesdrótok futnak a dűnék között; vastag betontüskék állnak ki a homokból, amelyek az ellenséges csónakok partraszállását voltak hivatottak megakadályozni. Miközben Frédéric szeretetteljes pillantást vet a zord tájra, elmeséli, hogy milyen háborús játékokat játszottak itt kiskorukban, s hogy miként versengtek a barátaival az ellenállási hősök szerepeiért. Ekkor, hihetetlen módon, fegyverropogás összetéveszthetetlen hangja törte meg a csendet. A sok háborús ereklye miatt összerándultam, és ösztönösen be akartam ugrani egy dűne mögé. Három kövér ember baktatott elő, buggyos nadrágban, gumicsizmában, kezében puskát lóbálva. Arcukat félig eltakarta kockás sapkájuk és bozontos bajuszuk, mire nevethetnékem támadt – úgy néztek ki, mint a filmekben szereplő tipikus francia gazdák. Újabb lövések dördültek el, fel a levegőbe. Itt a vadászszezon, jegyezte meg közönyösen Frédéric. Kacsákra lődöznek. Nem tudtam tovább fékezni a nyelvem. – Te ezt tengerpartnak nevezed? – buggyant ki belőlem. Sajnáltam Frédéricet ezért a gyenge hullám- és homokpótlékért, ahol bármelyik pillanatban kupán vághat egy döglött vadkacsa. Milyen szánalmas volt ez a szülőföldemet körbeölelő aranyló partokhoz, a napfényben ragyogó sötétkék Csendes-óceánhoz képest. Öntelten állapítottam meg magamban, hogy senki nem mondaná Dannes-t szépnek, ha tudná, milyennek kell lennie egy igazi partnak. Elképedve hallgattam, amikor Frédéric elmesélte, hogy pár évvel ezelőtt, vihar közben, épp ez a látvány – ez a seszínű homály – inspirálta

versírásra. Előítéletemet leküzdve, hunyorogtam és koncentráltam, s próbáltam úgy nézni a tájat, ahogy ő látja. Nem sikerült. Azt gondolná az ember, hogy könnyű lenne kompromisszumot kötni. De ez a Baincthunkonfliktus érzelmi töltetű. Igazából nem is a tájról szól: hanem arról, hogy kik vagyunk és mik szeretnénk lenni. És mélyen gyökerező kulturális különbségeket tükröz. Számomra teljesen ismeretlen ez a hétvégi szülőiházlátogató hagyomány, így nehezen viselem a kötelező rutinszerűségét, miközben Frédéric számára a világ legtermészetesebb dolga, hogy rendszeresen visszajár a payába. Azt gondolja, szerencsések vagyunk, mert szabad bejárásunk van egy vidéki otthonba, alig néhány órára Párizstól. És a Boulonnais különben is gyönyörű! Őrült vagyok, ha nem veszem észre! A téma felvetése mindig veszekedésbe torkollik közöttünk. A jelenet többé-kevésbé mindig ugyanígy zajlik: Én: – Miért nem mész egyedül, ha el akarsz menni ezen a hétvégén? Frédéric (fancsali képpel): – De te sose akarsz jönni. Én (ingerülten): – Alig két hete voltunk ott! Frédéric: – Négy hete. Én: – Három. Mindenesetre, én szívesebben maradnék Párizsban. Frédéric: – De egy hétvége arra való, hogy elmenjünk Párizsból! Én (elszántan): – Mi rossz van abban, ha egyedül mész? Frédéric (fáradt hangon): – Tudod, hogy megy ez Franciaországban. A hazalátogatás olyan program, amin együtt vannak a francia párok. Én (türelmemet vesztve): – Igen, csakhogy én nem vagyok francia! Frédéric: (teátrálisan sóhajtva): – Mikor unod meg már, hogy állandóan forradalmat akarj csinálni? Nem tudnád egyszer úgy elfogadni a dolgokat, ahogy vannak? Mint egy jeladásra, felsorolom neki az összes dolgot, amit hajlandó voltam elfogadni csak azért, hogy vele lehessek. Elcseréltem a lakóhelyemet, a nyelvemet, az állásomat… A vita, kivétel nélkül mindig, kölcsönös sértődéssel ér véget. Ideje, hogy engedjünk egy kicsit, és ez végül meg is történik. Nem tudom pontosan, mikor alakul ki a kompromisszum. Nehéz lenne meghatározni a változás kezdetét, és az okokat, amelyek elvezetnek hozzá. Valamikor a második évemben Franciaországban, mindketten kezdjük figyelembe venni a tényeket. Álmodozhatok én bármennyit Aignonról vagy Arles-ról, a valóság az, hogy egy észak-franciaországi pasival osztom meg az életemet. Baincthun is a csomag része. Jobb, ha tudomásul veszem. Frédéric is kezd realistább lenni. Rájön, hogy én nem fogok minden hónapban felutazni látogatóba, és nem erőlteti tovább a dolgot. Jobban belegondolva, azt hiszem, azért jöhetett létre a kompromisszum, mert kölcsönösen beláttuk, hogy a másik is igyekszik megtenni minden tőle telhetőt. Ez utólagos bölcsesség, persze, mert csak a viták lezárása után derül fény a konfliktus természetére. Frédéric kezdi megérteni, hogy milyen sok fronton kell küzdenem egyszerre. A francia nyelvvel és emberekkel, s az ezernyi kulturális sajátossággal, amelyek gondoskodnak róla, hogy sose legyen unalmas az élet, s amelyek miatt időnként nagyon elveszettnek érzem magam. Amíg azon küszködtem, hogy megtaláljam a helyem Franciaországban, egyre több olyan apró részletet fedeztem fel, ami egyértelműen jelzi, hogy nem vagyok francia. Bármennyire szerettem volna teljesen beolvadni, most már tudtam, hogy ez soha nem sikerülhet, nem tudom megcsinálni, és nem is akarom. Ez nem választás kérdése, egyszerűen nem lehetséges. Én soha nem lehetek francia. Frédéric, azt hiszem, mostanra értette meg mindezt. Végül én is felfogtam, hogy Frédéric nem tudja levetni a neveltetését, a múltját, a sokrétű kulturális kötődését. Egy olyan országban, ahol gyanakodva néznek minden változást, ahol mereven ragaszkodnak a hagyományokhoz, és az élet megkérdőjelezhetetlen konvenciók ritmusára pereg, a gondolat, hogy kevesebb időt akarok az imádott payán tölteni, valósággal

forradalminak számít. Lehet, hogy az Új Világ, amely mozgásban született, soha nem fogja a Régit teljesen megérteni. Egy biztos, hogy amit én jelentéktelen engedménynek éreztem, az komoly áldozat volt Frédéric részéről. Ahogy kezdem ezt megérteni, fokozatos fejlődés indul meg nálam is. Először is abbahagyom a régió szapulását. Aztán felfedezem erényeit, ami a javára szól. A szépség egyik fajtája olyan, amitől elakad a lélegzet – ami egyből magával ragad, szinte megszédülsz tőle. Vitathatatlan szépség. Ilyen például Párizs. Prága. Új-Zéland déli szigete, a természet csodája. És elfogult emlékezetemben talán Sydney is. De olyan szépség is létezik, ami lassan kúszik be a fejedbe. Sok időre, szeretetre és mélyülő ismeretre van szükség a befogadásához. Nem magából a látványból fakad, hanem az apró dolgok és részletek megismeréséből, megszeretéséből. A szombat reggeli piac a Boulogne-sur-Meren is azok közé tartozik – amiket egyre jobban kedvelek. Most, hogy csak pár havonta egyszer jövünk föl északra, mindig eljövünk ide. Iskolapéldája annak, hogy milyennek kell lennie egy piacnak, s hogy milyenek voltak régen: több sor asztal, tele mindenféle portékával, minden van, amit csak össze lehet szedni hajnalban a kertben. Kemények és kérgesek az emberek. Vastag lábú, kopott virágos kötényes nők állnak a standjuk mögött, amin egy marék bab, negyven koszos tojás és egy-két kosár krumpli, eper – vagy más hasonló egyveleg – kínálja magát. A kezek, melyek kiszolgálnak, sötétek és földesek. A beszélgetés helyi tájszólásban folyik, ami teljesen érthetetlen a kívülálló számára. Egy kedves kis öreg templom körül terül el a piac, a kávéházak szomszédságában, amelyek megtelnek vásárlókkal, mire véget ér a délelőtt. Az északfranciaországi emberek nagy sörivók, s mielőtt eljövünk, csatlakozunk a tömeghez egy ebéd előtti világosra. Aztán ott vannak a wimereux-i esték, ebbe a kis tengerparti városba járunk át moules marinières-t enni az egyik part menti kávéházban. Mély serpenyőben érkezik a finomság, és én minden részletét imádom: az udvarias kiszolgálást, a finom kagylót, ami nem túl halízű, és a praktikus étkezési módszert: hogy kagylóhéjat használunk kanálként, és két ujjal mártogatjuk be a ropogós frites-t a boros szószba. Amikor csak tehetjük, átmegyünk Jean-Michelhez, aki egy közeli faluban él. Mindig is tudtam, hogy melegszívű fickó, de az utóbbi időben a vendégszeretete újabb magasságokba hágott. A kutyák és macskák mellett most már egy kiscsirkének, egy nyúlnak és egy csomó patkánycsaládnak is otthont nyújt a lakása. Egyik állat sincs kalitkába zárva. „Elrendezik maguk között”, morogja a bajsza alatt, amikor kitör a patália, általában egy patkány és egy macska között. A vacsorák szürreális jelenetekké változnak, mihelyt Poulet (a kiscsirke) csipegetni kezd a tányérjaink körül, és keresztülrohan egy patkány az asztalon. A párizsi vacsorapartik merevségéhez képest ezek az őrült esték olyanok, mint egy üdítő fuvallat, ami szétfújja a társasági konvenciók pókhálóját. Már a „sivár” part se tűnik annyira vigasztalannak. Bár a lelkem mélyén még mindig nem tudom egy kalap alá venni az ausztrál tengerpartokkal, van valami lelkesítő ezekben a vágtató felhőkben, a dűnékre villanó napsugarakban, amelyek olyan gyorsan tovatűnnek, hogy azon töprengsz, nem képzelődtél-e. Máskor meg a visszahúzódó hullámok apró tavacskákat hagynak hátra a gödrös homokban, ezernyi apró tükörrel ragyogva be a partot. Napfényes időben a tejszerű Csatorna-víz kék és zöld és sárga csillámokat szór, és igen, egyetértek, opálos a színe.

12 Amilyen mélyen meg vagyok győződve az ausztrál homok és hullám felsőbbrendűségéről, olyan súlyos megrázkódtatásként ér a felismerés, hogy az én szülőföldemről alkotott véleményünk is drámaian eltérhet egymástól. Második franciaországi évem végén Frédéric eljön velem üdülni Ausztráliába. Ez az első alkalom, hogy látni fogja a hazámat, és szörnyen izgatott vagyok, hogy magammal vihetem. De szinte attól a pillanattól, hogy földet érünk, kénytelen vagyok megtanulni, hogy mennyire meghatározza a látásmódunkat a hely, ahová tartozunk. A bátyám és a húgom vesz fel minket a reptéren, és nyomban elindulunk a szüleim házába, Sydney északi partjára. Reggel nyolc felé jár, s bár van néhány felhő az égen, már ebben az órában is hunyorognunk kell az erős fénytől. Ahogy ráfordulunk a Cahill autópályára, nem tudom visszafojtani lelkesedésemet: – Nézd, a Harbour Bridge! De meglepetésemre Frédéric épp csak rápillant; mintha máshol járna az esze. – Olyan sötétek a házak, olyan angolok – mondja fanyalogva, és tudom, hogy egy francia szájából ez majdnem sértésnek számít. Mivel a sápadt mediterrán színek, ásító ablakok és balkonok városának képzelte Sydneyt, elképed a szigorú, mályvaszínű téglahomlokzatokkal koszorúzott északi part láttán. Megőrizve idegenvezetői derűmet, elszántan próbálom a kikötő szépségeire terelni a figyelmét. – Az a Circular Quay. Nézd, egy komp! De Frédéric azon mereng, hogy milyen esztétikai fejlesztéseket javasoljon. – Sokkal jobban néznének ki befestve – dünnyögi a téglaépületeket nézve. – Miért ilyen kicsik az ablakok ebben a napos országban? Miután pár órát a szüleimmel töltünk, elhatározzuk, hogy kisétálunk az alig öt percre levő Whale Beachre. Most már dél felé jár, és forrón perzsel a nap. – Ez majd fölébreszt minket – mondom, kissé kábán az időeltolódás miatt, de abban a boldog tudatban, hogy együtt lehetek újra a családommal, hogy itthon vagyok, és hogy Frédéric mennyire élvezni fogja a fürdést. Ahogy elérjük az ösvény végét, szétnyílnak az eukaliptuszfák, és hirtelen meglátjuk a lélegzetelállítóan gyönyörű partot. – Miért egy helyen fürdik mindenki? – Frédéric döbbenten mered a sötét emberfoltra az egyébként teljesen üres homokos parton. – A zászlók között lehet fürdeni – magyarázom, a vízimentőkre mutatva. – Akkor könnyebben szemmel tudják tartani a partot. – De Frédéricnek nagyon nem tetszik ez a területpazarló logika. Tiltásokat nem tűrő francia büszkesége nem képes megérteni az ilyen birkalelkűséget. Ahogy lefelé megyünk a domboldalon, csípősen megjegyzi: – Ti ausztrálok igazi nyúlbélák vagytok! Ahogy leérünk a partra, és ellépdelünk a szökőárat és veszélyes áramlatokat jelző sárga táblák mellett, kezd alábbhagyni a pökhendisége. Bár föntről nézve ártalmatlannak tűntek, a valóságban elég vadak a hullámok, olyan közel csapnak le a parthoz, hogy minduntalan levernek minket a lábunkról, ahogy megpróbálunk bemenni. – Menjünk egy kicsit mélyebbre? –kiáltom, miután jó párszor belecsapódik Frédéric a homokba. Nem válaszol. Sötéten bámul rám: nincs az a pénz, amiért kitenné magát annak a veszélynek, hogy megfojtsa valami idegen medúza, vagy elszippantsa Aucklandig egy gyilkos áramlat. Így aztán ott marad. Pont ott, ahol szétrobbannak a hullámok, abban a tévhitben, hogy a sekély víz biztonságosabb. Olyan, mint egy keljfeljancsi, állandóan eltűnik, aztán felbukkan a térdig érő habos vízben, levegő után kapkodva. – Ez életveszélyes! – kiabálja a dübörgő vízben, és kicaplat. Később döbbenten rám támad:

– Ezt nevezed te strandnak? Anya és apa találkozott már tavaly Frédérickel, amikor Franciaországban jártak, s ott remekül kijöttek egymással. Frédéric a mostani nyaraláson találkozik először a bátyámmal és a húgommal. Bár ők máshol laknak, gyakran átjönnek hozzánk vacsorázni. Hosszú estéket töltünk a tengerre néző teraszon, a szüleim kiforratlan borát iszogatva. Egyik-másik estén bemegyünk Frédérickel a városba, és a barátainknál maradunk. Sue és a férje, Andrew, most jöttek vissza Londonból, és így sűrűn felkeressük őket Bronte-ban. Úgy tűnik, Frédéric érzékeny európai lelke néhány nap alatt megnyugszik. Mire véget ér az első hét, Frédéric kisimult, napbarnított, és teljesen otthon érzi magát. Még a „vad” tengerhez is hozzászokik, igaz, továbbra is óvatos és soha nem merészkedik a térdig érő víznél mélyebbre. Egyik nap kipakolja az ecseteit és vízfestékeit: úgy érzi, ihlete van! Ausztráliáról festett képei olyan részleteket és jelenségeket ragadnak meg, amitől ő maga is meglepődik: a balkonunkon dzsiggelő színpompás papagájcsapat, a virágzó hibiszkusz, a tengerpart, sőt még a Sydney Harbour is olyan éneklő színekben pompázik, ami alaposan elüt a tőle megszokott tompa, fakó színpalettától. Az ausztráloknak Sydney talán túlságosan városias, de Frédéric számára még mindig sok kalandot rejt. Egyik este kint ülünk a teraszon, amikor hirtelen felugrik, és izgatottan befelé mutogat. – Azt hiszem, láttam valami nagy állatot! Kétkedő pillantást vetünk a nappaliba az üveg tolóajtón át. Az öreg bokszerünkön kívül nem tartunk „állatokat” a házban. Nincs bent semmi, egyetlen teremtmény sincs a láthatáron. Talán csak idegességében az üvegajtóban tükröződő fák mozgására reagál. – Biztos elszaladt – cukkolja a bátyám. – Szerintem dobj be inkább még egy italt. – Ott van! – Frédéric ismét talpra szökken, és ezúttal mi is meglátjuk: egy gyanúsan jól táplált oposszum üget a konyha felé – repetáért, nem kétséges. Szabályos pantomimműsor kezdődik. Egy konyharuha repül Frédéric felé, aztán ő is berepül a konyhába, s miközben apa utasításokat ordít, megpróbálják együttes erővel kizavarni a vadállatot. – Óvatosan, nehogy összekarmolja a padlót! – sikoltja anya. Biztonságos távolságból, nevetve nézem Frédéricet, aki láthatóan sokkal inkább azon aggódik, hogy ne ő legyen összekarmolva, miközben farkasszemet néz az általa emberevőnek képzelt erszényessel. Második találkozását az ausztrál vadvilággal már nem tartom ilyen viccesnek. Ahogy máskor, ezen a reggelen is elhatározzuk, hogy lemegyünk úszni egyet. Anya és apa dolgozni mentek. Ahogy felkapok egy törülközőt odakint a székről, és átvetem a vállamon – sötét elmosódó foltot pillantok meg a redők között. De amikor kirázom a törülközőt, nem esik ki belőle semmi. Talán csak képzelődtem – vagy az is lehet: hogy ami benne volt, rámászott a hátamra. Besietek a házba, hogy megkérdezzem Frédéricet, lát-e rajtam valamit. – Vááááááúúú! – üvölt föl abban a pillanatban, ahogy megfordulok, amitől gazellaként szökkenek a levegőbe. Hisztérikus hangjából világos, hogy iszonyú nagy veszélyben vagyok. Jaj istenem, biztos valami kígyó mászik a hátamon, vagy egy tölcséres pók! Rémülten szaggatom a pólómat, és a fejemet forgatom, de nem látok semmit. – Mi az? – Ne mozdulj! Beléd mar! – üvölti a megmentőm, és elrohan. Beszalad a konyhába – gondolom, egy késért, hogy lecsapja a szörny fejét. – Szedd le rólam! – Most már én is hisztérikus vagyok. A fejemre mért ütéstől kimegy belőlem a szufla, ahogy a kétszáz fehér lap teljes erőből lecsap. A testes sydneyi telefonkönyv, amivel Frédéric lesújtott – feltehetően a támadómra –, lezuhan a padlóra. – Elhibáztam! – ordítja Frédéric magánkívül, felmarkolva fegyverét. – Ó, az isten szerelmére, nem tudnád egy kicsit… Újabb csapás vet véget tiltakozásomnak. Az A-tól Kiig kötet halálos pontossággal lecsap. – Megvan!

A padlón heverő pókot bámuljuk. Förtelmes és hatalmas, az biztos. Körülbelül akkora, mint egy férfitenyér, szőrös lábakkal, amelyek még egy utolsó mászási kísérletet tesznek. De… – Ez csak egy vadászpók. Teljesen ártalmatlan. Frédéric mintha nem is hallaná. – Ez haataal-maas– mondja büszkén, óvatosan rákotorva a pókot egy papírral egy fehér írómappára. Aztán leteszi a konyhapultra, mint valami iskolai szemléltetőeszközt. – Hogy megmutassuk a többieknek – magyarázza. Frédéric szerencsétlenségére anya – aki egyáltalán nem ismer félelmet, ha pókokról van szó – ér haza elsőként a munkából. Valamilyen kényszeres férfiúi vágytól hajtva, hogy védelmezőmként tüntesse fel magát, Frédéric sietve megmutatja neki áldozatát. A halott vadászpók hosszú lábai összezsugorodtak időközben. S ott hever fonnyadtan és szánalmasan, s nem nagyobb, mint egy ötcentes pénzérme. – Ó, tele van velük a ház – mondja anya könnyedén. S mintha nem volna elég megalázó ez is, hozzáteszi: – Én csak le szoktam pöckölni őket az ujjammal. Ezt nem hagyhatom ki, tekintettel a még mindig sajgó hátamra. – Hallod ezt? – sziszegem. – Ujjal, és nem egy rohadt telefonkönyvvel. Rengeteg nevetést vált ki a sztorink, bár Frédéric hőstettének a taglalása sokat változik attól függően, hogy ki meséli éppen. Sydneyben töltött időnk, a vacsorák, koktélok, az olvasással töltött órák a balkonon, a vitorlázások a Pitwateren a szüleim bérelte hajón, úgy elröppen, mint egy ködös pillanat. Frédéric két és fél hete (ennyit engedélyezett a munkahelye) nagyon gyorsan tovaszáll. Egy héttel később én is kint vagyok a reptéren, elköszönök néhány baráttól, akik ragaszkodtak hozzá, hogy kikísérjenek, és próbálok bátor búcsút venni a családomtól. Nemsokára hatalmas robajjal és rázkódással felszáll a Quantas Boeing 747-ese a Sydney Mascot repülőtérről. Szinte azonnal befordulunk a szárazföld felé, és a tintakék Csendes-óceán eltűnik mögöttünk. Nem túl szívderítő, ami ezután következik. Teljes huszonhárom órányi dögunalom – szerencsére ez közvetlen járat – terpeszkedik köztem és Párizs között, ami olyan kimerítő, mint egy maraton. Az is legalább négy óra, mire kiérünk a tenger fölé – és akkor hol van még az északi félteke. A turistaosztályon egy mozivászon próbálja távol tartani tőlünk a sötét gondolatokat. Gyors egymásutánban peregnek a képek. Ausztrál nevezetességek és elcsépelt klisék váltogatják egymást – a Sydney Harbour, vízimentők szörfdeszkával, olyan úszósapkában, amihez több anyag kell, mint tenyérnyi fürdőruhájukhoz. A légitársaság indulója, az „Az én hazám most is Ausztrália” zümmög a háttérben, miközben kenguruk ugrálnak keresztül a hepehupás tájon, és bemázolt arcú bennszülött gyerekek mosolyognak felénk. Mindenki legalább százszor látta már ezeket a képeket. Akkor meg mi a franc bajom van? Hiába sikerült sírás nélkül elbúcsúznom a reptéren, most egészen összeszorítja a bánat a torkomat. Fájdalmasan elfordítom a fejem, és elszántan meredek a vakító kék égre, megpróbálom magamba szippantani. Van a zsebemben néhány eukaliptuszlevél, amit a part felé sétálva téptem le, szétmorzsolom az egyiket, és belélegzem az ujjhegyemről az eukaliptuszolajat. A légikísérő együtt érző pillantást vet rám, ami csak ront a dolgokon. Nem tudna valaki mást nézni? Előkerül a napszemüvegem – nem is olyan eszement ötlet, tekintve, hogy az ablak mellett vagyok, és vakítóan süt a délutáni nap. Most már láthatatlan vagyok. Nagy, bánatos könnyek potyognak az ölembe. Normális, hogy ilyen hatással legyen az emberre egy fedélzeti videó? A kenguruk okozzák? Vagy a külföldre szakadt ausztrál könnyes dala, akinek hiányzik Ausztrália? A többi utas közül, úgy látom, senki nem teszi föl a napszemüveget. Mi több, azt se tudom, miért sírok. Csodálatos volt a családdal és a barátokkal töltött egy hónap, még ha túl gyorsan el is repült. Igaz, hogy szomorú volt a szüleimtől elbúcsúzni, de ők remek ürügynek tekintik a távollétemet ahhoz, hogy ne csak évente egyszer üdüljenek Franciaországban, és tuti, hogy még év vége előtt át fognak jönni. Én meg most megyek vissza Frédérichez, és az új

életemhez a világ egyik leggyönyörűbb városába. A mi nyüzsgő guartier-nkbe. Lelkesednem kéne, és nem szipákolni. De nem hiszem, hogy túl rejtélyes volna a könnyeim magyarázata. Azért sírok, mert elhagyom az otthonom. Az öreg görög Számosz szigetén előre figyelmeztetett. „Szép és szomorú is egyben ez a kétlakiság”, mondta. „Sorscsapás két földrészt szeretni.” Hát én nem hiszem, hogy külföldön élni olyan nagy átok – azt se hiszem, hogy a görög így gondolta volna. Csak a nehéz döntést próbálta érzékeltetni, hogy két hely között kell választania. És ezt most már én is átérzem. Egy külföldön élő számára az egész „otthonkérdés” ellentmondásokkal teli, nehezen feloldható érzelmi dilemma. Párizs a tényleges otthonom: itt élek. Megdobogtatja a szívem, ha csak végigsétálok reggel a piacutcán. Ausztráliához köt viszont a honvágyam és a múltam – a rokonok és barátok, az emlékek és azok a hétköznapi dolgok, amiket természetesnek vettem régen, most valahogy mégis fontosnak tűnnek. Bár jobban értem már a franciákat, az igazat megvallva még mindig kívülálló vagyok. Annyi ellentmondás van itt, annyi társasági szabály a különféle helyzetekre, hogy – bár ezek teszik izgalmassá az életet – kissé sebezhetőnek érzem magam tőlük. A párizsi élet rengeteg erőfeszítést kíván tőlem: hogy megértessem magam, hogy megértsem és felkészülten várjam azokat a kulturális kacifántokat, amelyek még egy postára menést is társasági eseménnyé változtatnak. Miközben Sydneyben minden olyan ismerősnek, minden olyan könnyűnek tűnt. Meg se tudom mondani, miért. És nem csak a nap és a hullámok nyugtató hatása miatt, vagy mert nyaralni voltam. Olyan volt, mintha visszakerülve a régi környezetembe, le tudtam volna vetni magamról a béklyót, amit tudtomon kívül viselek. Alattunk a föld vörösben kezd izzani, ahogy nyílegyenesen repülünk a szárazföld belseje felé. Ha egyik féltekéről a másikra mész, könnyen összezavarodhatsz. Fantasztikusan gyorsak a légi utak, s ugyanilyen váratlanok a változások. Nincs időd útközben alkalmazkodni, nem tudsz fokozatosan hozzászokni az időjárási viszonyokhoz és a tájhoz, ami a célállomáson vár. Egyik nap gyapjúkabát és sál, póló és szárong a következőn. Vagy fordítva. Az otthoni nyaralásomat gondosan úgy időzítettük, hogy egybeessen a déli félteke nyarával és az északi félteke telével. De egy hónapnyi ausztrál ragyogás után visszatérni Európába januárban vagy februárban, megrázó élmény. Időbe telik hozzászokni a sápadt színekhez, áthidalni a végletes különbségeket. Mivel megtettem már párszor ezt az utat, tudom, mire számíthatok. Amikor illetlenül korán reggel földet ér a repülőgép Párizsban, a város sötét lesz még, hajnali ködbe burkolózva, ami a nap folyamán vagy fölszáll, vagy sem. (Jobb, ha nem táplálsz vérmes reményeket.) Az Egyes terminált a Charles de Gaulle-on szürkének és mocskosnak fogod látni azon egyszerű oknál fogva, mert szürke és mocskos. Nincs értelme szólni Frédéricnek, hogy ne jöjjön ki a reptérre, hogy fogok majd egy taxit. Úgyis ott lesz, lelkesen integetve az üveg tolóajtó másik oldalán. Egy önjelölt egyszemélyes francia fogadóbizottság, aki sugárzó jelenlétével bármilyen Sydney utáni búbánatot képes lesz eloszlatni ebben az istentelen órában. De hiába próbál felvidítani, fásult kábaságban telik el egy vagy két hét az időeltolódás miatt, amit az idegen-ismerős környezet iránti lelkesedésem teljes hiánya fog jellemezni. A lakás túl kicsinek fog tűnni (hogy nem vettem észre ezt eddig?), mi több, nem is néz a tengerre (az az apróság, hogy Sydneyben se engedhetnék meg magamnak ilyet, fel se merül bennem). Hol van a kertünk, a teraszunk? Lehangolnak a részletek. A mindenütt jelen lévő párizsi galambok például, amelyek olyan tapintatlanságra képesek, hogy néha beledöglenek az esőcsatornánkba. Milyen szánalmasak ezek a kacagó jégmadarakhoz képest, amelyek ott ülnek a szüleim erkélykorlátján, s nagy, busa fejüket okosan oldalra billentve várják a nyers darált húst a hűtőszekrényből. A repülőgép monoton duruzsolását hallgatva azzal nyugtatom magam, hogy jövőre visszajövünk. Frédéric is szívesen visszajön. Azután, hogy leküzdötte kezdeti döbbenetét,

amit a part és a téglák színe okozott, pompás időt töltött Sydneyben. Imádta a hangulatot, az energiát, az életörömöt. Most már tudom, miért volt olyan fontos ez az út nekem. Nem az számít, hogy tetszett-e Frédéricnek Sydney vagy sem, hanem hogy a hazámban volt – az én hazámban. Láthatott végre a saját országomban és kultúrámban. Felcserélődtek a szerepek. Ott én voltam az idegenvezető, aki tudja, hogy működnek a dolgok, mi hol van, aki elmagyarázza neki a vicceket, amiket nem ért meg. A saját szemével láthatta, hogy mennyire különbözik Ausztrália Franciaországtól – nem jobb vagy rosszabb, csak teljesen más. Most már megértheti a honvágyamat, a fény-hiányomat télen. Egyes jellemvonásaim is érthetővé váltak. Az egyenességem, például, amit néha túl merésznek, túl naivnak – időnként meg egyenesen durvának tartott. De Ausztráliában nyíltságot és őszinteséget tapasztalt mindenben – a perzselő naptól a burjánzó eukaliptuszfákon át az emberekig. Rá kellett jönnie, hogy hóbortjaim legalább egy része talán kulturális és nem személyes jellegű. A kölcsönösség és kompromisszum minden kapcsolatban létfontosságú, és szerintem ez fokozottan igaz egy multikulturális pár esetében. Ennek az útnak valójában ez volt a lényege. Ausztrália megismerése megértette Frédérickel, hogy a hazám milyen fontos számomra, s ezáltal – habár kisebb mértékben – számára is. Ami nekem Baincthun, az Frédéricnek Ausztrália – a csomag része. A kerek repülőgépablak alatt leszáll az alkony, és az ég sötétebb kékre vált. Alig tizennyolc órán belül megint Párizsban leszek. Eszembe jutnak kedvenc időtöltéseim: a reggeli kávék a Rue Montorgueilen, a napi bevásárlás a piacon, a séták a Palais Royalban. Kezdem magam jobban érezni. Felszáradnak a könnyeim. Lehet, hogy eltart majd egy-két hétig, mire megszokom Párizst, de tudom, hogy a honvágyam elillan végül, mint a rossz idő. Egy pilótafülkéből jövő üzenet szakítja félbe a gondolataimat, megtörve a kabin monoton zümmögését. Repülőgépünk hamarosan kiér az Indiai-óceán fölé, maga mögött hagyva a szárazföldet. Ha kinézünk az ablakunkon, egy utolsó pillantást vethetünk Ausztráliára, mondja a hang, a jól ismert, én vagyok a ti kapitányotok tónusban. És tényleg, látom, ahogy kisiklik alólunk a szülőföldem. A díszletváltás olyan gyors, hogy alig van idő szentimentalizmusra. Egyik másodpercben még egy végtelennek tűnő sivatag felett repülünk – olyan furán rózsaszínű az esti félhomályban –, aztán már sötétkék alattunk a végtelen tér. Hátrapillantva a vállam fölött, dermedten nézem a távolba tűnő Ausztráliát. A partvonal, fehér hullámfodraival egyre zsugorodik, amíg teljesen el nem enyészik, mintha csak képzeltem volna az egészet. Egy pillanatra rám tör a nosztalgia, aztán leveszem a napszemüvegemet.

13 Amikor először jöttem Párizsba, a nők, akiket az utcán láttam, minden klisének megfeleltek, amit a parisienne-ekről valaha is olvastam. Apró szoknyáikban és testhez simuló pólóikban szinte képregényfiguráknak tűntek – annyira rejtélyesek és titokzatosak voltak, mintha nem is lennének igaziak. Szexis kisugárzásuk igazolta, hogy a franciák értenek a csábításhoz. Kifinomultság áradt minden mozdulatukból, ahogy apró, ráérős kortyokban itták a bort, ahogy lazán feltartották cigarettájukat a levegőbe. Olyanok voltak, mint a végzet asszonyai a régi filmekben: nyugodtak és magabiztosak. Elég volt néhány vacsora ahhoz, hogy rájöjjek: a française-ek mérhetetlenül bonyolult figurák. Sokkal tovább tartott, mire kapiskáltam, mi rejlik valójában a kiglancolt, átláthatatlan külső mögött. Bár még nem értek mindent, néhány következtetést azért már levontam. Hámozd le róluk a sok mázt (rengeteg réteg van rajtuk), és amit legbelül találsz, az a francia nők nagy adag bizonytalansága. Add hozzá ehhez az ország séduction kultúráját, a jó öreg kokett és végzet asszonya tradíciót, és megkapod a francia nők általános rivalizálásának az okát. Ebből az is kiderül talán, hogy miért van olyan kevés francia barátnőm. Ausztráliai utazásom után tisztul ki előttem a kép. Miután visszacuccolok Párizsba, akkor jövök rá, hogy miért tűnt nekem olyan lazának az élet Sydneyben. Miért éreztem úgy, hogy elengedhetem magam. És el is engedtem – különösen csajtársaságban. A Sydneyben töltött hónapom bor áztatta bulik sorozatából állt, megpróbáltam behozni a barátnőkkel a lemaradást. Gyakran duzzadt négy-öt fősre a csapatunk, amikor a barátnők magukkal hozták a barátnőiket, akikkel soha nem találkoztam előtte. Ezek a csaj ebédek és csaj vacsorák nagyon vidám események voltak, ahol ki tudtam engedni a gőzt, s Franciaországba visszatérve, hirtelen feltűnik a hiányuk. Párizsban ugyanis ritkán találkozni magukban bulizó lányokkal. Igazság szerint az elmúlt majdnem két és fél évben egyszer se voltam bulizni francia lánycsapattal. Ez nem jelenti azt, hogy a társasági sikerarányom ne javult volna. Javult. S ahogy közelebbről megismertem a belvárosi quartier-nk kiművelt közönségét, jó irányban változott a kapcsolatom több olyan emberrel is, akit eleinte nem csíptem. Például Marie-ról – aki azt a „hogy boldogul a kis barátnőd a franciával?” megjegyzést tette – is kiderült, hogy egész kedves. Az elmúlt hat hónapban kitartóan próbált közeledni hozzám, bevont minden beszélgetésbe, és nem tágított mellőlem, amíg meg nem enyhültem. Vagy rájött, hogy túl durva volt velem, vagy teljesítettem valamilyen próbaidőt; nem tudom, mi az igazság. Az ebéd házigazdájáról – aki hűvösen bánt velem – kiderült, hogy vidám, társasági ember. Pár hónappal azután, hogy visszatértem Sydneyből, ahogy javulni kezd az idő, elmegyünk egy közös burgundiai hétvégére. Az ebéd előtti traccspartin szóba kerül az első találkozásunk. Felbátorodva pár rumos limonádétól, úgy döntök, rákérdezek arra, amit soha nem értettem. – Miért voltatok olyan barátságtalanok először? Arnaud elmereng a kérdésemen, amit szemlátomást nem tart sértőnek, sőt meg se lepődik rajta. – Az a gond, hogy a franciák nem szívesen találkoznak új emberekkel – mondja. – Nálunk a barátságok évek alatt szövődnek, az iskolában vagy az egyetemen. Utána már nem vagyunk nyitottak, nem vagyunk kíváncsiak. Úgy gondoljuk, elég barátunk van már így is. Ez egy egyszerű, tisztességes válasz. De sok mindent tisztáz, és számomra gyógyírt is jelent, mert bár az az ebéd több mint két éve volt, a hűvös fogadtatás, a megválaszolatlan „hát te mit csinálsz”-ok, a dühöm, a fájdalmam olyan görccsé állt össze bennem, amit ideje volt feloldani. Nem miattam volt, mondom magamban. Nem a személyemnek szólt.

De hiába a sok pozitív változás, hiába érzem olyan erősen, hogy helyrebillen körülöttem az élet, továbbra is képtelen vagyok közel kerülni a francia nőkhöz. Olyan sok könyv és fejezet foglalkozik azzal, hogy megfejtse a titkukat, hogy szinte vonakodom írni róluk. De hát mi nagyon különbözünk egymástól – és a „mi” alatt nem csak a francia és angolszász nőket értem. Beszéltem mexikói, malajziai és izlandi nőkkel is; párizsi barátnőim a legkülönbözőbb országokból jöttek, Marokkótól és Dániától kezdve egészen Ausztriáig és Angliáig. És a française-ek kivétel nélkül mindenkinek, ha különböző mértékben is, állandó – és sokszor megoldhatatlan – feladványt jelentenek. Akkor tudatosult bennem ez, amikor egyik este elmentünk vacsorázni egy imádni való francia házaspárhoz, Anne-hoz és Serge-hez, akiket Frédéric körülbelül tíz éve ismert. Ok meghívtak két másik párt is, akikkel soha nem találkoztam előtte. Miközben izgalmas traccspartit folytattam a két fiúval, a feleségek tartózkodóak és hűvösek maradtak. Egyáltalán nem éreztem azt a cinkos összekacsintást, amit a barátnőim barátnőivel éreztünk Sydneyben, itt az első pillanattól tapintani lehetett, ha nem is öntöttük szavakba, a közöttünk feszülő ellenszenvet. Amikor Serge csurig töltötte a borospoharamat – régi poén volt ez közöttünk, mivel azt mondta neki egyszer valaki, hogy az ausztrálok így szeretnek inni –, teljesen lefagyott a két nő arca. Rosszulesett – a sértődés szó használata se lenne túlzás –, hogy derekas italfogyasztásomat újabb fekete pontként használják ellenem. Miután elmentünk, nem tudtam leplezni a csalódottságomat. Annyira vártam pedig, hogy találkozhassak Anne barátaival. – Képzelődtem csak, vagy az a két csaj tényleg undok volt velem? – kérdeztem Frédérictől, azon tűnődve közben, hogy nem vagyok-e túl érzékeny. Végtére is, ő jól elbeszélgetett mindkettejükkel. – Tényleg undokok voltak veled – erősítette meg gyorsan Frédéric. Ha régen meg is sértődött egy kicsit, amikor a kultúrájára – vagy ami rosszabb, a barátaira – vonatkozó kérdésekkel zaklattam, ma már jobban viseli az effélét. – És miért? Mit csinálok rosszul? – Semmit nem csinálsz rosszul – felelte Frédéric. –Csak hát, azt hiszem, az van, hogy a nők itt… – Habozott, majd tömören ennyit mondott: – így megy ez a nőknél Franciaországban. A Sydneyben töltött nyaralásomat követő hónapban nagyon zavar, hogy még mindig nincsenek francia barátnőim. Személyes kudarcként élem meg. Kellemetlen érzés úgy élni egy idegen nagyvárosban, hogy az összes jó barátom külföldi. Nem így képzeltem a dolgot. Pedig én még előnyt is élvezek sok más külföldivel szemben – nekem francia partnerem van. És többnyire francia emberekkel élünk társasági életet. Nem egy zárt etnikum tagjai vagyunk. Van azért egy-két francia barátnőm. Bizonyára nem véletlen, hogy a kevésbé hagyományos, sokat utazó típushoz tartoznak. Florence elég fura háztartásban nőtt fel Párizs mellett, egy oroszlánnal meg egy csimpánzzal, akiket az apja, egy cirkuszi veterán hozott haza. Patrícia, aki egy észak-franciaországi grande famille-ből jött, ellenállhatatlan vágyat érzett rá, hogy szakítson az öltönyös, burzsoá világgal, amibe beleszületett, és hosszú éveket töltött különféle afrikai országokban a férjével. Sophie egy ausztrálhoz ment feleségül, és pár év Melbourne után költöztek vissza Párizsba. Szóba hozom neki egyik nap a francia nők témáját, és ő azonnal rávilágít a problémára. A française-ek – főleg a parisienne-ek, hangsúlyozza – saját nembeli társukat vetélytársaknak, és nem potenciális barátoknak tekintik. – Ha egy francia nő találkozik egy másikkal, tetőtől talpig végigméri, alaposan megnézi a ruháját, a sminkjét, a cipőjét. És nagyon kritikus lesz a másikkal – mondja nekem Sophie. – Ezt fogja gondolni: jó, lehet, hogy kék a szeme, de oltári nagy feneke van. – És a verseny nem korlátozódik csak a külsőre. Sophie szerint attól is félnek, hogy a másik nő esetleg okosabbnak és érdekesebbnek fog tűnni a férjük vagy pasijuk előtt. A külföldi nők még nagyobb fenyegetést jelentenek a bájos akcentusukkal és „egzotikus” modorukkal.

Sophie szókimondó válasza megerősíti, amit számtalan ember mondott már nekem, ráébresztenek egy nyugtalanító igazságra: amíg én úgy néztem a nőkre, mint lehetséges új barátokra, ők a lábaimat és a fenekemet méregették! Nem mindenki ilyen rivalizáló persze, és sok olyan vacsorán voltam, ahol nagyon kedvesek voltak a csajok. De nők között nincsen cimboraság Franciaországban. Az a fajta cinkos összekacsintás, ami egy szorosabb barátság kialakulásához vezethetne, hiányzik minden találkozásból. Korai, naiv barátkozási kísérleteim a francia nőkkel szinte mindig visszafelé sültek el. Franciaországi első évem közepe táján ismertem meg Charlotte-ot, amikor átjött hozzánk vacsorára. Vonzó és intelligens nő, okos barna szemekkel, Frédéric egyik barátjának a barátja, és orvosnak tanul Párizsban. Azt reméltem, jól kijövünk majd egymással: csak néhány évvel volt fiatalabb nálam, s az első a francia nőismerőseim közül, akinek nem volt gyereke. Elképzeltem azt is, hogy majd összeröffenünk néha egy-egy italra. De Charlotte-ot nézve, ahogy egyfolytában nevetgélt, miközben Frédérickel trécselt, rá kellett jönnöm, hogy nagyot tévedtem, amikor azt hittem, hogy mi ketten hasonlóan gondolkodunk. Elvetélt kísérletet téve rá, hogy bevonjam a beszélgetésbe, bedobtam a sztorit, amin akkor dolgoztam, és a nők szerepét taglalta a francia politikában. A sajtó szerint ebben a kérdésben Franciaországot egy kivételtől eltekintve az összes európai ország megelőzte – még Kazahsztán és Kirgízia is, és Albániával állt egy szinten. A téma felvetését nem provokációnak szántam. Egyszerűen csak érdekelt Charlotte véleménye (minden másról volt neki). De meglepetésemre barna szeme idegesen megvillant. – Ha nem tudnád, Franciaországban nincsen harc a férfiak és nők között – felelte csípősen, együtt érző pillantást vetve Frédéricre. Aztán megkeményedett az arca. – A ti angolszász típusú feminizmusotoknak semmi helye itt. És én még azt hittem, hogy megtalálom a közös hangot vele! Hogy nem is különbözünk annyira egymástól. Ehelyett a bizalmatlanság és meg nem értés vasfüggönye ereszkedett közénk. Akár Brigitte Bardot és Germaine Greer is lehettünk volna, annyira nem voltunk egy hullámhosszon. Csak attól, hogy ki kellett mondania az „angolszász” és „feminizmus” szavakat egy mondaton belül, olyan undorra húzódott a szája, mintha cukormentes citron pressét kóstolt volna, amit a francia kávéházakban szolgálnak föl. A téma fölvetése olyan hatással volt Charlotte-ra, mintha fölrobbantottam volna egy petárdát. Ez az arckifejezés – a gúny és undor keveréke – ismerős volt nekem. Miközben otthon teljesen normálisnak tűntek a nézeteim a barátaim között, Franciaországban új személyiséget kaptam. Radikális Angolszász Feminista lettem. Átváltozásom meglehetősen gyorsan végbement. Nem kellett tüntetésekre járnom, lánglelkű leveleket írni az újságokba, vagy csatlakozni valamelyik nőegylethez (nincsenek is ilyenek). Annyi kellett csak hozzá, hogy bedobjak néhány egyáltalán nem radikális gondolatot. Például hogy azt gondolom, ha férjhez megyek, megtartom a saját vezetéknevemet, és nem veszem fel másnak a nevét. Egyszer meg udvariasan azt javasoltam a sommelier-nek, hogy én szeretném megkóstolni a bort (Frédéric vagy egy másik srác helyett), mivel én rendeltem. Más árulkodó jelek is voltak. Sört ittam apéróként. Több pezsgőt ittam, mint a szokásos fél pohár, amit megengednek maguknak a francia nők a vacsorapartikon. Egy külföldinek hajlamosabbak elnézni, ha nem tud alkalmazkodni. Hóbortjaink és nem franciás nézeteink érdekesek is lehetnek (legalábbis a pasiknak) – egy bizonyos pontig. Te azért pontosan tudod, hogy mit gondolnak rólad, látod a szemükben. Nem tartozol közéjük. Időnként, mint például Charlotte-nál, együttérzést tapasztalok Frédéric iránt (akinek, ezt leszögezhetjük, semmi problémája a fenti dolgokkal). Hogy tud ez a srác, csodálkoznak sokan, együtt élni egy Radikális Angolszász Feministával? Ez a másik nem várt kulturális sokk. Hiába híres Franciaország az olyan „feministáiról”, mint Jeanne d'Arc, vagy Simoné de Beauvoir, a feminista eszmét mindkét nem elítéli ebben az országban. A franciák revolúciós hajlamai ellenére a női reformok terén csak lassú

evolúció zajlott, és rendszerint később, mint a többi fejlett országban. Hihetetlen, de a francia nők csak 1944-ben kaptak választójogot, több mint negyven évvel azután, hogy Ausztráliában és Új-Zélandon törvénybe iktatták ezt, és majdnem három évtizeddel Kanada és Anglia után. A hatvanas évek közepéig a férjük engedélyére volt szükségük ahhoz, hogy útlevelet vagy akár bankszámlát kapjanak, és a tulajdon- és családi jogaik súlyosan korlátozva voltak. Nem mintha más országokban nem lennének megoldandó problémák a nőkkel kapcsolatban – vessünk csak egy pillantást Ausztráliára, ahol a fizetett szülési szabadság alig létezik, és a felső vezetők között elhanyagolható a nők aránya. De a francia helyzet mégis nagyon érdekes. A rövid életű Mouvement de Liberation de la Femme-et leszámítva a hetvenes években, miért nem jött létre soha egy erős nőmozgalom itt? És mitől lett olyan ideges Charlotte a múltkor? Öt hónappal az ausztráliai utam után, egy-két dologra lassan fény derül. 1997 júniusában, amikor a szocialisták mindenkit meglepve (beleértve magukat is) megnyerik a választásokat, Lionel Jospin miniszterelnök nőket ültet a kormány kulcspozícióiba. Egyikük, Elisabeth Guigou, igazságügy-miniszter lesz. A vonzó, elegáns szőke alig néhány hónapja adta ki könyvét, az Etre Femme en Politique-et (Nőnek lenni a politikában), amelyben a nőhiány okait próbálja boncolgatni a francia politikában. Néhány rész különösen tanulságos. Tollat ragadok, és aláhúzom ezeket: „Franciaország nagyon sajátos történelme, amely kirekeszti a nőket a politikai szerepvállalásból, miközben magas presztízsű helyet biztosít nekik a társadalomban… egyedülálló helyzetet teremt a nemek viszonyában”, írja. „Ha a nők nem érzik magukat teljesen alárendeltnek, ez azért van, mert a véleménynyilvánítási jogukat folyamatosan elismerik, ami egyfajta sajátos szerepet és hatalmat ad nekik.” Más szóval, ha a francia nők nem harcoltak a jogaikért, ez azért van, mert hagyományosan tisztelettel bántak velük. Ha a nők nem mutatnak haragot a férfiak iránt, ez azért van, mert ebben az országban a férfiakban sem fortyog nőellenes gyűlölet. Nőként besétálni egy pasikkal teli kocsmába Ausztráliában ijesztő tud lenni: kínos érzést kelthet a rád irányuló túlzott figyelem. Franciaországban egész máshogy viselkednek a férfiak. Itt is megbámulnak persze, és valamelyik bárpult-”filozófus” nyilván megpróbál meghívni egy italra. De ezt olyan könnyed és természetes módon teszik, mintha valami játék volna, és ők csak eljátszanak a férfiakra osztott szerepet. Miközben Ausztráliában a pasik és a nők gyakran kiruccannak esténként a többi pasival és csajjal, Franciaországban inkább együtt vannak a párok. Nincs hagyománya errefelé a férfikluboknak. Frédéric apjával beszélgetve a minap, világossá válik, hogy milyen mélyen gyökerező eltérések vannak a társadalmainkban. Alain, aki lelkes golfozó, azt hallotta, hogy Ausztráliában a golfklubok többsége korlátozó politikát folytat a nőkkel kapcsolatban. – Bizonyos klubokban a nők nem lehetnek teljes jogú klubtagok – meséli. – Hétvégenként meg némely pályák csak a férfiak számára vannak nyitva. – Ha én megdöbbentem, amikor megtudtam, hogy milyen későn kaptak a francia nők szavazati jogot, Alain – aki a zászlólengető feministák antitézise – teljesen megrökönyödik ettől az égbekiáltó nemi diszkriminációtól az országomban. Akkor se enyhül meg, amikor elmondom, hogy a helyzet valószínűleg javult azóta. – Miért akarnának a férfiak magukban golfozni? –dohogja. – Nálunk általános felháborodást váltana ki. Senki nem támogatná. De, Elisabeth Guigou szerint, Franciaországban éppen ez a nemek közötti harmónia az, ami palástolja a súlyos szexizmust és diszkriminációt az olyan területeken, mint a politika. Van egy másik ellentmondás is: miközben a férfiak és nők lazán és fesztelenül viselkednek egymással, a française-ek láthatóan kínosan feszengenék egymás társaságában. Amikor megkérdeztem Sophie-t, hogy szerinte miért rivalizálnak a nők, egy francia kifejezéssel válaszolt: „Mert nem érzik jól magukat a cipőjükben.” Hevenyészett fordításban ez annyit

jelent, hogy nem érzik kényelmesen, kellemesen magukat. Én tovább mennék, és azt mondom, nem érzik magukat biztonságban. És ez a bizonytalanság valahonnét fakad; nem csak úgy beleszületnek a nők. Ennek eredetét meglelni legalább akkora feladat, mint a „tyúk-tojás” dilemmát megoldani: nehéz elválasztani az okot az okozattól, ha egy ördögi körben mozgunk. De fel tudok azért sorolni néhány tényezőt, ami szerintem a női bizonytalanság ideális táptalajává teszi Franciaországot. Vegyük például az ország szépségkultuszát, ami azt jelenti, hogy a nők kinézete (ami szerintem jobban izgatja a nőket, mint a férfiakat) állandó fürkészés és kritizálás tárgya. Teljesen rendjén való, mondjuk, megdorgálni a barátnődet Franciaországban, ha felszed egy kis súlyt magára. Ehhez jön a la séduction hihetetlen mértékű hangsúlyozása, ami arra sarkallja a nőket, hogy a férfiakhoz fűződő viszonyuk alapján határozzák meg önmagukat. Aztán ott van a házasságon kívüli kapcsolatok francia mítosza – azért mondom „mítosznak”, mert egy újabb felmérés szerint a házasságtörések csak hajszálnyival gyakoribbak Franciaországban, mint a puritánnak tartott Egyesült Államokban. Függetlenül attól, hogy a veszély valós-e vagy csak képzelt, úgy tűnik, a française-ek, sokkal inkább, mint a férjük vagy a barátjuk, abban a mély meggyőződésben élnek, hogy a partnerük hűtlen. A franciák azt mondják, hogy épp ez a bizonytalansági tényező teszi színessé és izgalmassá a két nem közötti kapcsolatot, ami meggyőződésük szerint itt a legjobb a világon. Mi szívesen hangsúlyozzuk nőiességünket, hallom a nőktől, és valóban ezt teszik. Csak nézz végig az utca két oldalát szegélyező csodálatos csipkésfehérnemű-boltokon. Jóval előttünk járnak – laza, nemtörődöm angolszászok előtt, akik kifakult bugyogókat tartanak a szekrényükben –, és tisztában is vannak ezzel. Az ő szemükben mi gyakran férfiasnak tűnünk. Pas très sexe, mondja a néhány francia barát azokról a nőkről, akiket az Angliához és Ausztráliához hasonló helyeken láttak. Nem túl szexik. Én valahogy mégis szeretném, ha a francia nők ki tudnának törni ebből a csábításmániás öntőformából. Egyszer egy vacsorapartin, Alicia és Rupert lakásán, egy francia lány (egy ügyvéd) teljesen elnémított minket, amikor bevallotta, hogy ő soha nem mond vicceket, és nem próbál vicces lenni a férje társaságában, nehogy a férje trop mecnek (túl férfiasnak) tartsa. Miközben ezt a döbbenetes vallomást próbáltuk megemészteni, a másik francia lány az asztalnál (egy pszichológus) rátett még egy lapáttal. „Viccesnek lenni nem túl nőies.” Szó szerint ezt mondta. A két férj helyeslően bólintott. Egy-két másodpercig heves vágyat éreztem arra, hogy megrázzam ezt a két csajt, beléjük töltsek néhány italt, megtörjem a magabiztos nyugalmukat, lássam őket hangosan kacagni, olyan szívből jövően, ahogy anya teszi, s ahogy az a sok nő kacag odahaza. Ehelyett, hősies önuralmat tanúsítva, elfordultam, és az asztal másik végén folyó beszélgetéshez csatlakoztam. Meg se próbáltam megérteni őket. Tudtam, hogy úgyse sikerülne.

*** Az ország számos ellentmondása közül az egyik legmegdöbbentőbb számomra, hogy a nemek közötti versengés hiányát egy olyan kultúrközegben tapasztaljuk, ahol mindennaposak az összekülönbözések. Lehet, hogy Charlotte irtózik az angolszász feministák agresszív módszereitől, de a maga módján ijesztően erőszakos tud lenni. Csípős megjegyzéseitől és villámló tekintetétől legszívesebben elbújnék a vacsoraasztal alá. Nem ez az első eset Franciaországban, hogy éles hangon letorkol valaki: korántsem. Ezek az összetűzések rendszerint nőkkel történnek, de néha pasikkal is. Lehet, hogy a franciák szeretik a poétikus nyelvezetet, a szavak csűrését-csavarását, a köznapi beszédben mégis hihetetlenül konkrétak tudnak lenni.

– NE FOGDOSSA AZT! – rivall rám egy fickó a helyi lámpaboltban, amitől nagyot ugrok. Csak egy csomag elemet vettem le a polcról, hogy megnézzem a számozását, de úgy rám rivallt, mintha egy felbecsülhetetlen értékű tizenhatodik századi porcelánt fogtam volna meg. Miközben előtte jó tíz percig annyira lefoglalta a barátja esküvői fotóinak a nézegetése, hogy tudomást se vett a jelenlétemről. Még egy biztató, egy perc és mindjárt ott vagyok, pillantást se vetett felém. Mivel riportra sietek, szükségem van az elemekre a magnómba. De a kirohanás után az eladó visszafordul az esküvői album felé, és suttog valamit érthetetlenül, amitől a barátja kuncogni kezd. – Mi a probléma? – kérdezem vitriolos hangon. –Elfelejtette bevenni a Prozacját? Az okostojás eladó visszavesz valamit a pökhendiségéből. Nem számított visszavágásra. Nyilvánvaló, hogy baleknak nézett. Látva, hogy milyen dühös vagyok, előveszi átlátszóan mézesmázos magyarázkodó hangját. – Tudja, hogy van ez, nem engedhetem meg minden vásárlónak, hogy csak úgy bejöjjön ide, és lerámolja a polcot. – Hogy megértésemet elnyerje, szánalmas vigyorra húzza a száját. De én nem értek meg semmit – nem, azok után, hogy semmibe vettek, rám ordítottak, utána meg sugdolóztak rólam. Fenyegetés árad minden pórusomból. Hangom halk, s meglepően gonosz is. Kezemben az AA méretű elemek tasakja, ami hirtelen a levegőbe repül, s végigszánkázva az üvegpulton, nekivágódik az esküvői albumnak. – Én meg nem fogok negyedóráig várni arra, hogy kegyeskedjen kiszolgálni. Ez az incidens – ami nem sokkal az ausztráliai nyaralásom után játszódik, amely veszekedések és drámai jelenetek nélkül telt – egy újabb kulturális különbségre világít rá. Egyetlen eladó se rivallt rám Sydneyben, senki nem forgatta idegesen a szemét, vagy jött ki a sodrából valami érthetetlen oknál fogva. Egyetlen bolti jelenetben se volt részem egy teljes hónapig. És látszólag mindenre volt megoldás. Kicserélhettem a pólót, amit a húgomnak vettem, de kicsi volt rá. Nem elég forró a tejeskávéja? Egy perc, és hozok másikat. Csak előételt kér? Nem probléma. Franciaországban a kiszolgálás két véglet között mozog: vagy briliáns, vagy borzalmas. Némelyik eladó hősiesen segítőkész, mintha az élete múlna rajta, hogy megtalálja a szemüvegkeretet, ami a legjobban illik az arcodhoz, vagy a tökéletesen érett camembert-t az esti vacsorapartihoz. De rendszerint nem sokra mész, ha nem vagy hajlandó a csatákat megvívni. Még a legegyértelműbb feladatoknál is veszekedni kell. Sajnálom, mondja a sajtóreferens. Túlságosan elfoglalt, hogy elfaxolja a cikkemet. Mit számít, hogy csak két másodpercébe telne – nem is szólva arról, hogy a kész cikkek elfaxolása az ő feladata. Ő most à la bourre (be van havazva). Pas aujourd'hui. A Francé Telecom nem tudja visszakötni a telefonvonaladat, amit figyelmeztetés nélkül kikapcsolt, miután félreiktatta a csekkedet valamelyik alkalmazottja. Ezen a héten biztos nem. Ce n 'est pas possible, Madame. A látszat ellenére ez nem azt jelenti, hogy tényleg nem tudja megtenni. Dehogy. Durván lefordítva azt jelenti, hogy „Tudnék éppen segíteni, de nem fogok beleszakadni”. – II faut râler – mondja nekem mindig Frédéric, ami nagyjából azt jelenti, hogy jelenetet kell rendezni. „Ha túl kedves vagy, senki se tisztel.” Ez újdonság számomra. Túl kedves. De igaza van. A franciák nem hatódnak meg olyan hétköznapi dolgoktól, mint a kedvesség. Mosolyogj kedvesen a pincérre, amikor leülsz, és jó esélyed van rá, hogy lekezelően fog bánni veled. A fölényes magabiztosságnak viszont – főleg, ha egy elegáns ruha is fokozza a hatást – figyelmes és gyors kiszolgálás lesz a jutalma. Az egyik interjúmban Francis Holder, a rendkívül sikeres francia pékséglánc, a Paul feje, arról beszél, hogy a lényeg a rapport de force. – Franciaország nagyon hierarchikus társadalom – mondja. – Az egész szolgáltatóipar a régi hatalmi és osztálystruktúrához kötődik. A felszolgáló vagy eladó alacsonyabb rendűnek érzi magát annál a személynél, akit kiszolgál, ezért rideg viselkedéssel próbálja saját fontosságát hangsúlyozni. A túlzott kedvesség lovat ad alájuk: könnyű célponttá válhatsz.

Franciaországban nem veszik olyan szigorúan az éles szóváltást, mint angol nyelvterületeken. Többé-kevésbé elfogadottnak számít, ha ráförmed a pincér a vendégre, vagy ordítozni kezd veled valaki, mielőtt időd lenne bocsánatot kérni, hogy véletlenül nekimentél. A franciáknál – és legfőképp a párizsiaknál – a harcias hanghordozás normális érintkezésmódnak számít, és teljesen természetesnek veszik a mindennapos civódásokat. Amilyen gyorsan felfortyan a mérgük, ugyanolyan gyorsan el is száll. De nem az enyém. Bár a felfortyanással nálam sincs gond, az elszállás még nem tökéletes. Ha nem vagy hozzászokva, az állandó perpatvar fárasztó tud lenni. Sok külföldi viszont kimondottan élvezi – egészséges feszültséglevezetésnek tartják a vitázást, ahol sértődés és ökölharc veszélye nélkül ki lehet engedni a gőzt. De az én gubancos idegeim nem tekerednek le maguktól, mint egy jojó, hanem minden egyes rántástól még jobban összegubancolódnak. Néha – ahogy a lámpaboltban is – magam is meglepődöm a frappánsságomon: amikor a szavak varázslatos módon összeállnak, mint a kirakójátékban. Rendkívül megnyugtatóak ezek a pillanatok. De meglehetősen ritkák. Rendszerint teljesen megbénul a nyelvem – s döbbent halképet vágok, kidüllesztett szemekkel és tátott szájjal. Mi, Párizsban élő külföldiek, gyakran kicseréljük egymással élményeinket és stratégiáinkat. Újrajátsszuk a konfliktusokat, mint egy kedvenc videót, s közösen megkeressük azokat a frappáns válaszokat, amik nem jutottak akkor eszünkbe. Hívassuk az üzletvezetőt, ha különösen udvariatlan valaki? (Igen.) Igazat fog adni nekünk az üzletvezető? (Nem.) Mondhatjuk azt egy faragatlan pincérnek, hogy vous n'avez aucune éducation? Egyikmásik francia útikönyv frappáns válasznak tartja ezt – teljesen udvariasnak, ugyanakkor súlyosan sértőnek is. De az én számból elég sznobosan és elavultan hangzana, hogy ön egy neveletlen fráter. Ugyanakkor a vous êtes vraiment con frappáns és kifejező. Maga egy seggfej. (Rendkívül udvariatlan, de jól elsüthető bizonyos helyzetekben.) Kíváncsi vagyok, merem-e valaha használni. Az elmúlt néhány évben sokat böngésztem a Franciaországban élő külföldiek számára írt tanácsadó könyveket. Kezeld társasjátékként a konfliktusokat, tanácsolja az egyik (ami nagyon rendben van, csak normális esetben egy játéknak viccesnek kell lennie). Az a feladat, hogy minél több embert magad mellé kell állítani, akik kisegítenek a bajban. Ha ez sikerül, hihehetlen módon támogatni fognak téged. Megható kedvességgel fogsz találkozni. Még a szabályokat is félredobják a kedvedért. Ehhez csak annyi kell, hogy leküzdöd a leküzdhetetlennek tűnő akadályokat. Harmadik évem közepén Franciaországban, nagyjából akkor, amikor egy csapat tehetséges nő csöndben, de biztosan megváltoztatja a francia kormány arculatát, kipattan a fejemből a megoldás – vagy legalábbis afféle. A Közös Ellenség Stratégia. Megfelelő körülmények között ennek működnie kell. A megvilágosodás a 2. arrondissement polgármesteri hivatalában ér, amikor elindulok, hogy beszerezzek egy dokumentumot, amit a társadalombiztosítási hivatal kért tőlem. Ekkorra már végigjártam a város számos közhivatalát ezért a papírért, de mindenhonnan továbbküldték valahová. Végül megérkezem a megfelelő helyre. És megfogadom, hogy nem megyek el innen, amíg a kezembe nincs az okmány. A francia bürokráciával való találkozás a tűréshatár közelébe repíti a stressz-szintet. A franciaországi legális élethez hihetetlen mennyiségű papírra van szükség, és hogy mindezt rendben megkapd, emberfeletti türelemre és kitartásra van szükséged, plusz egy második életre, amiben temérdek szabadidőd van sorban állni a rettegett Paris Préfevrure de Police-on, hogy benyújts tizenegy példányt ebből, kilenc példányt abból a dokumentumból, majd, ami a legértelmetlenebb, kötelező jelleggel elbumlizzál egy kelet-párizsi orvosi rendelőbe, ahol a délelőtt nagy részét azzal töltöd, hogy sorban állsz, kezedben egy pohárral a saját pisidből. Természetesen minden országnak megvannak a saját bürokratikus jellegzetességei. Ami Franciaországot különlegessé teszi, az a hivatali önkény. Attól függ a sorsod, hogy milyen hangulatban van az a valaki, aki a pult mögött ül. Közhivatalnokok kezében van a jövőd, és

ezt ők is tudják. Te viszont egy semmirekellő demandeur vagy. Az ellenség. Veszélyt jelentesz fájuk, mivel lekésik miattad az ebédet, idegesítő problémákkal állsz elő nem sokkal a munkaidő vége előtt, és általában véve rengeteg értékes időt rabolsz el, amit millió más sokkal fontosabb dologgal is el lehetne tölteni. A születési bizonyítványomra sandítva, a közhivatalnok a fejét csóválja a mairie-ban, ami nem sok jót ígér. – Non, non, non. – Szabályosan megfenyeget a mutatóujjával, amitől úgy érzem magam, mint egy ötéves, akit csokievésen kaptak vacsora előtt. Az a gond, hogy bár ausztrál a nemzetiségem, az Egyesült Államokban születtem, ahol apa több évig állomásozott. Úgy tűnik, a dokumentum kiadásához egy igazolást akar a nő a párizsi amerikai konzulátustól, ami bizonyítja a születési helyemet. – De hát benne van a születési bizonyítványomban, hogy hol születtem. – Szükségünk van az amerikai hatóságok igazolására. – De hát az amerikai hatóságok állították ki a születési bizonyítványomat. – Non, non, non. A levél nélkül nem megy. – De hát nem szólt senki a levélről! Nincs is rajta a listán! – és vadul lengetem a hivatalos tájékoztatót, amin felsorolnak minden iratot, amit magaddal kell hozni, hogy megkaphasd a dokumentumot. A közhivatalnok arcán unott közöny maszkja. Ez nem az ő problémája. – Mindenképpen franciául legyen! – és a következő emberre néz a sorban. Leléphet. Újabb elvesztegetett hetek rémképe jelenik meg előttem. Kétségbeesetten végigfutok a lehetőségeimen. Könyörögjek? Fizessem le? Sírjak? Ehelyett, hirtelen ötlettől vezérelve, hazudok. – Az az igazság, hogy én megpróbáltam pár hónapja kikérni a levelet, de az amerikai konzulátus nagyon elutasító volt. – S noha be se tettem oda a lábam, lemondóan megvonom a vállam, így jelezve, hogy én mindent megpróbáltam a francia bürokráciával való együttműködés érdekében. Micsoda változást okoznak ezek a szavak? Hirtelen leolvad a maszk. Együtt érez velem a nő. Az én oldalamra áll. Nem vagyok többé Madame Senki – egy szegény, szerencsétlen ember lettem, aki a gonosz, nemtörődöm behemót ellen küzd, aki nem más, mint az Egyesült Államok adminisztrációja. Végre ő is hozzászólhat a problémámhoz. Van egy Közös Ellenségünk. – Ah les Américains! Olyan nehéz esetek! Rengeteg problémánk van a konzulátussal. Ils som toujours chiants! Toujours, toujours, toujours! Franciaország amolyan „szeretlek is meg nem is” viszonyban áll az Egyesült Államokkal. Háborúban szövetségesek, békében riválisok, s a súrlódás abból fakad köztük, hogy mindketten világhatalmi szerepet követelnek maguknak. Az USA önteltséggel és fontoskodással vádolja Franciaországot. A franciák meg arrogáns, sőt veszélyes túlkapásnak tartják, hogy az Egyesült Államok uralja a világ színpadát. Mint egy civakodó házaspár, egyik se szalasztja el az alkalmat, ha a másik fejére olvashat valamit. A többi fonctionnaire is csatlakozik a csepüléshez a pult mögött, és valahol a szóáradat közepén aláíródik és lepecsételődik a papírom. A hivatalnok kedves szavakkal búcsúzik: – Legközelebb, ha erre akad dolga, Madame, csak szóljon nekem. Kifelé menet a mairie-ból, táskámban a félbehajtott, lepecsételt dokumentummal, boldognak és elégedettnek érzem magam. Úgy működött a mondatom, mint egy varázsige. A morcos hivatalnokból segítőkész rajzfilmfigura lett; az áthatolhatatlannak tűnő akadály hirtelen leomlott. Legszívesebben ugrándoznék hazáig. Tudom, sok olyan eset lesz még, amikor nem az én szám íze szerint történnek a dolgok. De legalább tudom már, hogy az ilyen kis győzelmekhez mire van szükség: meg kell találni a jó választ. Félre kell dobnom a régi módit, és újat kell elővenni. El kell felejtenem, mi hogyan működött Ausztráliában, és meg

kell tanulnom úgy kommunikálni, hogy az Franciaországban is működjön. És ha ezt elérem, kitárulnak előttem az ajtók.

14 A Givenchy meghívóján délután öt óra szerepel. Két perccel korábban érkezem. A Carrousel du Louvre-ban, a múzeum alatti óriási hipermarketszerű komplexumban van néhány tágas, jellegtelen csarnok is, ahol divatbemutatókat szoktak tartani. De, bár a konfekcióruha-bemutatónak lassan kezdődnie kellene, a Salle Le Nôtre előtti terület majdnem teljesen üres. Hol van a jónép? Mint kiderül, mindnyájan a Chanel-show-n vannak (amire én nem kaptam jegyet). A divatbemutatók, mint megtudom, soha nem kezdődnek időben. Harminc perc késés kötelező. Ez gyakran megduplázódik a konfekcióruha-szezonok idején, amikor kilencven bemutatót zsúfolnak össze kilenc napra. A feszített programba alig fér bele az ide-oda utazás – taxikonvojok robognak át a városon, divatszerkesztőket, vásárlókat és kuncsaftokat szállítva egyik helyszínről a másikra. Újságírók álldogálnak az utcasarkokon, sztorikat üvöltve a mobiltelefonjukba, hogy tartani tudják a tengerentúli leadási határidőt; fotósok rohangálnak vissza a komputerükhöz, hogy beszkenneljék és elküldjék a képeket. A programok minden nap végére reménytelenül csúsznak. Alaposan végiggondoltam, hogy mit vegyek föl első párizsi divatbemutatómra. Komolyan készülni akartam erre a fontos alkalomra. Semmiképp nem akartam magamra vonni a figyelmet azzal, hogy kilógok a sorból. Kényes kérdés az öltözködés, gondoltam, ahol figyelni kell az egyensúlyra: ki kell öltözni, de nem szabad túlzásba vinni. Egy rendszeres divatbemutatólátogató laza magabiztosságát kell sugároznia az öltözékemnek, olyanét, aki nem érez kényszert, hogy kirittyentse magát. (Máris félresiklott az okoskodásom – egy divatbemutatón mindenki komoly kényszert érez, hogy kirittyentse magát.) Végül egy teveszínű nadrág mellett döntöttem, s hozzá ugyanilyen színű puha garbót, hosszú, burgundivörös blézert és barna, hosszú szárú cipőt vettem fel. Elégedetten léptem ki a kapunkon. De jaj, istenem, ne! Teljesen rossz a szerelésem! Ahogy en masse megérkezik a divatbemutatós csapat a Givenchy-show-ra, és megszállja a barlangszerű csarnokot, mint egy inváziós hadsereg, szeretnék elfutni és elrejtőzni. Senki nem figyelmeztetett rá, hogy itt egyenruha dívik. Vannak azért furcsa egyedi darabok is, persze – Isabella Blow őrült kalapja egy csápoló polippal a tetején, ami eltakarja a kilátást a mögötte ülők elől; Suzy Menkes jellegzetesen becsavart loknija, aki az International Herald Tribune-nél szerkesztő, és nézzünk szembe a tényekkel, olyan befolyásos, hogy azt tehet a hajával, amit akar. De egyvalami nem változik: ugyanazok az emberek, akik sok szezonon át azt hirdették, hogy a barna az új noir, és a szürke előnyeiről áradoztak, most egységes koromfeketében vannak. Ebben a tökéletesen egyszínű világban az én halvány tónusaim úgy rikítanak, mint egy piszokfolt. A divatszakma exkluzív magánklub, saját íratlan szabályokkal. Mindenki számára világos, hogy én betolakodó vagyok. Ez persze nem számít igazán. Micsoda ostoba és sekélyes dolog a kinézetem miatt aggódni! Azért vagyunk itt, hogy a bemutatott ruhákat nézzük, és nem egymást! De ez se segít: a fejemben duruzsoló vigasztaló hang nem tud meggyőzni. Van valami félelmetes ebben a hiperelegáns tömegben, akik közül sokan úgy festenek, mintha egész múlt havi fizetésüket erre a show-ra költötték volna. (Bárcsak én is ezt tettem volna!) Csalóka persze az irgalmatlanul kiglancolt külső. Pár szezonnal később rájöttem, hogy a nemzetközi divatbemutatók közönsége szorongó idegroncsok gyülekezete, s szinte tapintható náluk a szorongás. Ez ad magyarázatot a törékeny, lesoványodott alakokra; meg az abszurd rivalizálásokra, ami azt jelenti, hogy ez és ez a divatszerkesztő soha nem ültethető ez meg ez

mellé (képzeld, micsoda háború törne ki); meg arra, hogy egy ismerős arc, aki „szia, hogy vagy”-gyal köszön az egyik nap, miért néz át rajtad hűvös közönnyel pár nappal később. Összeszedve önbizalmam, csatlakozom a terem ajtajánál tolongó tömeghez. Baklövésem kevésbé lesz feltűnő, ha az elrontott színek belesüppednek egy székbe. Végre sorra kerülök, és felmutatom az ajtóban álló sötét öltönyöknek az értékes jegyemet. Gyönyörű a meghívó – szövettapintású, krémszínű karton, finom aranyzsinórral a gerincén. Belső oldalán ezüst kézírás: Madame Sarah Turnbull; olyasvalaki írta ezt, aki még tud kézzel írni. A nevem fölött ST, ülőhely. Pont a monogramom. Micsoda kedves véletlen. De legnagyobb csodálkozásomra, megállít az ajtónálló. – Még nem, Madame. Várnia kell. Már így is negyvenöt percet vártam. Az összes későn jövőt a helyére vezetik. Engem miért nem? Az orra alá dugom megint a jegyem, s próbálok átfurakodni. – NON, Madame! – Visszaránt a blézeremnél fogva. Zavaromat látva (talán csak most vette észre, hogy nem vagyok egyenruhában?) sajnálkozás jelenik meg az arcán. A helykódra bök a meghívómon, az ezüstös ST-re. – Az állóhelyesek mennek utoljára. Leesik az állam. Nincs is ülőhelyem. Az ST állóhelyet jelent! Senki nem figyelmeztetett erre a lehetőségre – a Givenchy sajtóirodája biztos nem, akiknek ötször faxoltam. És mit kaptam? Egy állóhelyre szóló meghívót? Állni akárhol tudok. Letaglózva várakozók a fal mellett, vagy száz másik divatsenki társaságában. Az ülőhelyes közönség ráérősen téblábol, köszöngetnek, pletykálkodnak, nevetgélnek, rá se hederítve a kinti embercsordára, akik arra várnak, hogy megtalálják végre a helyüket. Csak amikor már mindenki elfoglalta a székét, akkor engednek be minket. Olyan, mintha kinyitnák a karámajtót a felajzott bikák előtt – az állóhelyes közönség lökdösődve betódul a terembe. Könyökök csapódnak arcokba, sarkak fúródnak lábujjakba, ahogy folyik a pozícióharc. – Fantasztikus! Hogy te milyen mázlista vagy! – így reagáltak irigykedő sydneyi barátaim, amikor megtudták, hogy párizsi divatbemutatókról fogok tudósítani, amitől most sírni lenne kedvem. Ha látnának most! Kitaszítva, széttiporva, és bepréselve egy két négyzetcentiméteres állóhelyre. Annyi helyem sincs, hogy előhúzzam a jegyzetfüzetem meg a tollam. Szerencsére semmi szükség ilyenekre – legalábbis az én látószögemből. Nem bírván versenyre kelni a tapasztaltabb állóhelyesek atlétikus energiájával, egy különösen magas holland újságíró mögött kötök végül ki, hátába préselt orral. Elhalványul a fény, fülsértő, dübörgő zene harsan, és lidércfényű lézernyalábok forognak körbe. Valahol messze előttem, kifutóra lépnek azok a ruhák, amelyekről írnom kellene. Noha hihetetlenül forró és fülledt a levegő, túlságosan össze vagyok préselve, hogy lehámozzam magamról a kabátom. Huszonöt kényelmetlen percen át tart a show; nem látok egyetlen foszlány selymet se, egyetlen mandzsettát se Alexander McQeens állítólag divatosan szabott blézereiből. Lehet, hogy épp most szalasztottam el a divattörténelem legnagyobb pillanatát, ki tudja. Sok taps következik, aztán ismét kigyúlnak a fények. Megpördülök robusztus barna bakancsom sarkán, és elmenekülök.

*** Lehet, hogy Párizs azonos a divattal, mégse hittem volna soha, hogy a végén divatbemutatókról fogok írni. Nem mintha nem tudtam volna a létezésükről – ha Párizsban élsz, ez kötelező. A taxisofőrtől az újságárusig mindenki hozzá tud szólni a kollekciókhoz, attól függően, hogy mit láttak a tévében vagy az újságokban. Nehéz nem észrevenni, ha bemutatószezon van, az utcán páváskodó modelleket és a nyeszlett, de erőszakos divatmagazin-szerkesztőket látva, akik szárazra isszák a város ásványvízkészletét, és elhappolják a taxidat. De egész más dolog divattal kapcsolatos érdekességekről írni, például

amikor cikket írtam a francia stílusról, mint a kifutón felvonultatott kollekciókat értékelni, ami olyan messze áll az érdeklődési körömtől, hogy soha meg se fordult a fejemben. Hogy őszinte legyek, sose voltam oda a divatért. Azt hiszem, link dolognak tartottam. Aztán néhány hete, egyik reggel felhívott egy lapszerkesztő Sydneyből. „Kétségbeesetten” keresett egy újságírót, aki beszámolót ír a küszöbönálló párizsi konfekcióhétről a színes mellékletébe. Az adott helyzetben ez nagy lehetőségnek tűnt számomra. Végül is ölembe hullt egy szerződés anélkül, hogy tettem volna érte valamit. Ostobaság lett volna visszautasítani. Ha mást nem, tanulhatok a bemutatókból. Izgatott lettem. Lehet, hogy egész jó buli lesz a végén. Valójában az első divathetem egy megszégyenítő Canossa-járás, attól a pillanattól kezdve, hogy elfaxolom első kérvényemet, amiben megpróbálom magam meghívatni. A sürgős feladat nem teszi lehetővé, hogy akkreditációt szerezzek a párizsi bemutatóheteket rendező szervezettől, az idétlen nevű Chambre Syndicale du Prêt-à-Porter des Couturiers et des Créateurs de Mode-tól. Akkora manapság az igény a meghívásokra, hogy kénytelenek az újságírók ingyenpublicitást biztosítani a divatházaknak, cserébe a PR-emberektől kikönyörgött meghívókért. Persze ha a divattervező nem igazán ismert, vagy nincsen éppen „fölkapva”, akkor a jegyeket gyakorlatilag utánad dobják. Az is sokat számít, hogy ki vagy, és melyik újságnak dolgozol. A nagy hatalmú Vogue magazin annyi meghívást kap, hogy akár egy magánhadsereget is küldhetné. Ha befolyásos név vagy a szakmában, a divatházak nemcsak jegyet küldenek neked, de egy 80 eurós virágcsokrot is tűznek mellé a város legdivatosabb virágboltjából. Az is segít, ha az újságodat vagy magazinodat olyan országban adják ki, ahol sok vevője van az adott márkának. De én ezek közül egyik kritériumnak se felelek meg. Non, non, non. A nyomaték kedvéért a franciák gyakran háromszor elismételnek egy szót. Ez a teljes meggyőződés jele. Egy remek étel náluk vraiment, vraiment, vrai-ment bon lesz. Egy gonosz kutyára azt mondják, hogy très, très, trèèès méchant. Az ismétlés azt jelzi, hogy az állítás nem vita tárgya, és előre kiiktatja az egyet nem értés, sőt alku lehetőségét. – Non, non, non – mondja nekem a PR-ember a Christian Diortól. – Nem kaphat jegyet. Nem érdekli, hogy én Ausztrália nemzeti újságjának írok. Több mint ezer meghívóra kapott igénylést a kiadóktól a világ minden tájáról, és a sajtó részére csak kétszáz hely van a bemutatón. – Vous voyez, Madame, de csak a legfontosabb újságírókat tudjuk meghívni. Meg kell valahol húzni a határt. – Megtanulva, hogy erőszakosnak kell lenni Franciaországban, arról kezdek hadoválni, hogy az olvasók Brisbane-től Broomeig majd megvesznek azért, hogy hírt kapjanak a párizsi kifutókon látható ruhákról (amelyek a fordított évszakok miatt legalább kilenc hónapig biztos nem jelennek meg Ausztráliában, ha egyáltalán megjelennek). Nagyon nagy kárt okozna a hazámnak – és a saját divatházának is –, ha kigolyózna engem. Sipákolásom lényege: a cikk is fontos, és én is fontos vagyok. Csönd a vonal másik végén. A PR-ember letette. Kétheti telefonálás, faxolás, veszekedés és könyörgés körülbelül harminc meghívást eredményez, főleg olyan jelentéktelen divattervezőktől, akikről soha nem hallottam. Valahogy sikerül azért lepréselnem a fenekem néhány értékesebb ülőhelyre. De még ettől se jövök eksztázisba. Szinte kivétel nélkül mindig az O sorba kerülök egy P-ig tartó nézőtéren, ami azt jelenti, hogy ki tudom ugyan venni, mit hordanak deréktól fölfelé a modellek, de hosszabb alsó felüket teljesen eltakarja előlem tizennégy sornyi fej. Stella McCartney Chloé bemutatóján, Kate Moss csinos átlátszó pruszlikban lejt végig a páston. De vajon nadrágot vagy szoknyát visel hozzá? Combközépig, avagy bokáig érnek a ruhák ebben a szezonban? Csak találgathatok. Alicia – aki megvalósította mostanra az álmait, és a világ legmenőbb divatlapjaiba ír – beszámol nekem minden olyan ruhadarabról, amit nem látok rendesen, és minden olyan

fontos divatbemutatóról, amire nem tudok jegyet szerezni. De a konfekciószezonról szóló beszámolóm elkészültét nem csak az nehezíti, hogy nem látom a ruhákat. Noha részletes leírásokkal, sőt egy-egy eszement pálcikaemberrajzzal firkantom tele a sötétben a jegyzetfüzeteimet, egyik se nagyon segít, amikor a számítógépnél ülve próbálok visszaemlékezni a ruhákra. Az egész heti konfekcióruha-parádé ködös folttá áll össze bennem. A divat világtérképén London az újító, Milánónak stílusa van, New Yorkot pedig áthatja a 7th Avenue praktikus gondolkodása. A párizsi bemutatókat hagyományosan a teátrális szépség és extravagancia jellemezte. De a közelmúltban szériaorientált külföldiek szállták meg sorra a divattervezői székeket a Louis Vuittonnál, Céline-nél, Cerrutinál és a Loewe-nél. Fiatalságukkal, tehetségükkel izgalmas vérátömlesztést nyújtva a tiszteletre méltó divatházak számára. Ruháik lazák és letisztultak, és remekül hordhatók. Az a gond, hogy az én gyakorlatlan szememnek egy gyönyörűen szabott minimalista nadrágkosztüm ugyanolyannak tűnik, mint a másik. Mire véget ér a hét, kimerítem az összes olyan jelzőt, mint hordható, könnyed, letisztult, elegáns, csinos, mutatós, friss és sallangmentes. Nem tudom többé megkülönböztetni az egyik divattervezőt a másiktól. Igazság szerint ezek a drága ruhák egyáltalán nem néznek ki olyan különlegesnek. Nem vagyok oda tőlük. Első párizsi divathetem csalódással ér véget. De ha a konfekciódivat el is kedvetlenít egy kicsit, nem mondható el ugyanez az haute couture-ről. Párizsban a divatnaptár négy bemutatószezonra oszlik: a konfekcióshow-t márciusban és októberben tartják, az haute couture-t januárban és júliusban. Amikor ugyanaz a szerkesztő ismét felkér, hogy írjak a júliusi divatfelhozatalról, tudom már, hogyan fogjak neki. Akkreditációt kérek a Chambre Syndicale-tól, ami kínszenvedésmentesebbé teszi a jegyszerzést. Így is faxot kell küldeni minden egyes divatháznak, és rámenősnek kell lenni, hogy meghívjanak a felkapottabb bemutatókra, de az haute couture jóval kevesebb érdeklődőt vonz, mint a konfekciódivat, és a visszafogottabb jegyigénylés könnyebbé teszi a helyfoglalást. A couture-naptár is sokkal szellősebb, az összesen húsz bemutatójával. És azt is tudom már, hogy nem szabad eltérni a divatkódtól: tetőtől talpig feketében. A mérték után készülő haute courture-ruhák különböztetik meg leginkább Párizst a többi divatfővárostól. Ez az iparág sehol másutt nem létezik. Ami valószínűleg nem is baj, mondom magamban. Nekem egy flancos, látványos nagyestélyi jut róla eszembe, amit meg is vennél talán magadnak egy rongyrázó partira, ha nem szerepelne egy telefonszám hosszúságú összeg az árcéduláján. A couture-kuncsaftok száma ma már kevesebb, mint kétezer-ötszáz fő a világon – többségük arab hercegnő vagy hollywoodi sztár. Mi értelme egy olyan ruhakölteménynek, amit szinte senki nem engedhet meg magának? Abban a tudatban indulok el első couture-bemutatómra, hogy az haute couture idejétmúlt flancolás. Az Austerlitz vasútállomás Kelet-Párizsban, furcsa helyszínnek tűnik, de ez a cím szerepel a Dior meghívóján. John Galliano divattervező híres arról, hogy látványos, történelmi témájú jeleneteket visz színpadra. Vajon mire készül most? Megnézem még egyszer a jegyemet, hogy biztos legyek benne, nem valami gyanús állóhelyet jelöl rajta az ülésszám. Fb5. Biztatóan hangzik. Belépve a vasútállomásra, pislogni kezdek az ámulattól. Ragyog a hely, mint egy sivatagi délibáb, túl fényes ahhoz, hogy igaz legyen. Pálmafák hajladoznak a sáfrányszínű homok felett; egzotikus szőnyegek vezetnek fényes sátrakhoz. Friss datolyával, fügével és illatos mandarinnal telt kosarak sorakoznak a két peront elfoglaló ülőhelyek között. Lapos ezüstedényekben selyemfényű fűszerek palettája – fahéj, kömény, sáfrány, gyömbér, kurkuma, paprika. Gyarmati fehérbe öltözött pincérek török csemegés tálcákat hordanak körbe. Rózsavíz és limonádé édes illata terjeng a levegőben, amitől a marrákesi bazárban érzem magamat. Hát az meg mi? Pezsgő és hosszú borostyányszínű poharak! Hoppá! Kezembe egy poharat nyomnak, és az ülőhelyemhez kísérnek. Ami igazából egy pad, valami régi vágású utazóláda, vörös selyemvánkossal borítva. És hihetetlen módon, az első

sorban van. (Az igaz, hogy összesen két nagyon hosszú sor van ezen a szokatlan helyszínen.) A gond csak az, hogy már ül ott valaki. A bitorló sötét Gucci napszemüveget visel, és tökéletes kontyba fogott haját arra a mahagóniszínre festette, amit annyira imádnak a francia nők. Ez baljós előjel. Tapasztalatom szerint az ilyen nők, kinézetükkel összhangban, heves vérmérsékletűek szoktak lenni. A jegyszedő elkéri a jegyét, s ő ingerült sóhajtással átadja. – Az ön helye ott van, Madame – mondja neki udvariasan a férfi, a hátsó sorban lévő egyik helyre mutatva. De ahelyett, hogy bocsánatot kérne tévedéséért, a nő feltolja a Guccit a feje búbjára, és dühösen felvonja a szemöldökét. – Nem – mondja határozottan. – Ez az én helyem. A másik jegyszedő mondta, hogy ide üljek – vörös körmeit bizonytalanul nyugat felé lendíti. Megkéri őt az én jegyszedőm, hogy ha nem okoz neki túl nagy gondot, legyen szíves és álljon fel, mivel minden vendég neve rá van írva a székére. Ez tisztázni fogja a „félreértést”. De ahelyett, hogy megmozdulna, halálos nyugalommal végignéz rajtam a méregdrága divatdáma. – Nem értem, miért csap ekkora felhajtást, Madame. Mindenhonnan ugyanolyan jól lehet látni. Miért nem ül le oda? – és a mögötte lévő üres helyre mutat. A saját helyére. Fiatal a jegyszedő, és azt olvasom ki kétségbeesett tekintetéből, hogy most van először divatbemutatón. Nem tudja, mit tegyen. Én se tudom. Bár nagyon dühös vagyok, nem akarok jelenetet rendezni – különösen, hogy centiméterekben mérhető a két hely közötti távolság. Lelkem mélyén különben is gyanítom, hogy nem is nekem kellene az első sorba ülni, csak összekuszálta valaki a dolgokat. Hátramegyek, és leülök a csaj helyére, amin ott virít a neve és a lapkiadója. Pompás a kilátás. De az incidens idegesít. Megtanultam az első leckét a divatbemutató-etikettből. Ne légy könnyű préda. Legközelebb a sarkamra állok. Hogy megnyugodjak, elveszek még egy pohár pezsgőt, és megpakolok egy papírszalvétát pompás puha török csemegével. Pár hellyel feljebb egy amerikai hang epésen megjegyzi, hogy ki tud ilyen meleg napon piálásra gondolni. (Vagyis máris a fejembe szállt, ugye, ezt akarja mondani?) Végignézve a tömegen, rájövök, hogy megszegtem egy újabb íratlan szabályt. Néhány megtévedt európait kivéve, buborékos ásványvizet szopogat mindenki. Az állomáscsarnok hőmérséklete tökéletesen illik a sivatagi környezethez. Úgy tűnik, még melegebb lehet a szemközti peronon álló vonatban, ahol a nézők vadul legyezik magukat a programfüzetükkel. Csapzott fejek lógnak ki az ablakokon, friss levegőt remélve. Ezek a tömött kocsik jelentik az állóhelyeket. (Én is köztük lehetnék!) Azok se tűnnek boldogabbnak, akik a sivatagba szorultak. Porfelhőket rúgnak fel a lábak a rikító sárga homokból, és akárhová nézel, ideges emberek csapkodják a koszt a nadrágjukról. A feszültségszint a Gare d'Austerlitzen együtt emelkedik a hőmérséklettel. Több mint egy órával azután, hogy meg kellett volna kezdődnie a műsornak, a mostanra teljesen kikészült közönséget visító vonatfütty hallgattatja el. Minden szempár a csillogó narancssárga függönyre villan. Hirtelen egy gőzmozdony tör át rajta – a Diorent Express. És egy rakomány indián harcos és topmodell ömlik ki belőle, gőzfelhővel kísérve. Hú – micsoda kezdés! Nem hiszem, hogy bárki is értette volna az ezután bemutatott ruhákat. Az se nagyon, aki készítette őket (a végén, amikor leugrott a vonatról, hogy meghajoljon a közönség előtt, John Galliano kissé zavartnak tűnt, mintha ugyanúgy meg lenne döbbenve, mint mi többiek). Szokásához híven egy központi, történelmi figura köré építette koreográfiáját az angol dizájner. Ezúttal Pocahontas hercegnőt választotta, Naomi Campbell megszemélyesítésében. Rengeteg tollas fejdísz volt, meg hímzett törzsi takaró, de mind közül a legbizarrabbak a Tudor-császárkabátok voltak, amelyek úgy néztek ki, mintha a BBC jelmezraktárából kölcsönözték volna őket.

A sajtó nagyon lehúzta a show-t. Az első sorban ülő Dior-kuncsaftok, csillogó arany ékszerükkel és tupírozott hajukkal, nagyon utálták. Ezek a csiricsáré, hímzett lepedők aligha mutatnának jól egy kékvérű esküvőn vagy egy flancos bálban. De számomra lenyűgöző volt minden pillanat. Ámulva néztem a lábam előtt elsuhanó őrületes ruhákat, s az eszementen fantáziadús díszleteket, amelyek inkább illettek volna egy magasröptű színházi előadáshoz, mint egy divatbemutatóhoz. Imádtam a pezsgőt, az extravagáns allűröket. Minden tetszett, amiről azt hittem, hogy gyűlölni fogom miatta az haute couture-t. Ahogy múlik az ötnapos bemutatószezon, egyre inkább a varázsa alá kerülök. Gyenge kritikus vagyok – túl tágra nyílt szemű, túl könnyen ámulatba eső. De legalább, ha meg kell írnom a beszámolómat, vissza tudok emlékezni a ruhákra. Hol van már a konfekciódivat zavarba ejtő egyformasága: itt minden show gyökeresen különbözik az előzőtől. Ámulva nézem Valentino finom pókhálóhímzéssel borított cigányblúzait. Jean-Paul Gaultier tökéletes testekre simuló átlátszó köpönyegeit. A Chanel-bemutatón éteri tollpihék szállingóznak, mint a hópelyhek. S bár a csüngő ujjúYSL-blúzok hidegen hagynak, lenyűgöz a híres nadrágkosztümök csodálatos szabásvonala. Egy-egy ruha sok száz munkaórát tartalmaz – a kézzel festett tollak, az ezernyi apró flitterrel kihímzett fűzők. Nehéz megállni, hogy meg ne érintsd őket. Ez nem divat. Ez tündérmese. Felkavaró. Megindító. Varázslatos. Az összes show közül a Christian Lacroix kavar föl a legjobban. A legelső ruhától kezdve vad színorgia az egész. Narancssárga keveredik türkizkékkel, citromsárga fűzőt mályvaszínű rókagallér szegélyez. Egy kötött mohairruhán vörös, fukszia- és neonnarancssárga színek járnak vitustáncot. Bár modernnek hat némelyik, a püffedt báli köpenyek és földet söprő uszályok egy romantikusabb kor maradványainak tűnnek. Díszítve, hímezve, ékesítve van minden. Ezek a ruhák olyan nőknek valók, akik feltűnőek. Az én ízlésemnek túl sok a földig érő selyem, túl sok a rikító szín. De amikor a végén Christian Lacroix fellép a kifutóra, hogy meghajoljon, talpra szökken a közönség, és kórusban kiáltja a „Bravó!”-t. Vörös és rózsaszínű szegfűk repülnek tűzijátékként az égbe – a dizájner szülőhelyét, Provance-ot szimbolizálva. A francia nézők különösen elragadtatottnak látszanak. Ahogy a tömeg a Grand hotel előcsarnokába tódul, a show helyszínén, hallom, ahogy a tülekedő fotósfalka két férfitagja így lelkendezik: Sublime, mondja az egyik, és a barátja helyeslően bólogat. II est un poéte. Szeretném megkérdezni, hogy miért: mi volt olyan csodálatos az imént látott ruhákban, ami Lacroix-t költővé teszi? De máris rohannak a következő bemutatóra, hogy megküzdjenek a helyekért a fotósok tömegében, és nem tudok beszélni velük. Ahogy műsor után hazafelé ballagok, olyan érzésem van, hogy lemaradtam valamiről. A francia sajtó lelkes másnapi kritikái még jobban megerősítik bennem ezt a meggyőződést. Miért olyan lelkesek ezek, és miért vagyok én ilyen közönyös? Mit láttak ők, amit én nem? Mindenképpen választ szeretnék ezekre a kérdésekre, ezért elhatározom, hogy becserkészem a fickót, aki a ruhákat tervezte. Egy portrécikk a dizájnerről remek alibinek tűnik. Pár hét múlva, miután rábólint az egyik magazin az ötletemre, faxot küldök Lacroix-nak, interjút kérve tőle. Kicsi az esély, hogy hajlandó lesz rá – a nagynevű divattervezőket folyton zaklatja a média, és sokan utálnak interjút adni. Másrészt viszont, nemzetközi viszonylatban, Lacroix nem számít már annyira „felkapott”-nak, így talán szívesen vállal nyilvánosságot. Pár nap múlva – vagyis viszonylag hamar – felhív az egyik PR-embere, hogy egyeztessünk időpontot. Kívülről a Lacroix-főhadiszállás fenséges látványt nyújt a Rue du Faubourg St-Honoré-n. A hangulatos tizenhetedik századi hotel particulier egy macskaköves belső udvart ölel körül. De ahogy belépsz a házba, ösztönösen a napszemüvegedért nyúlsz. Lacroix otthona trópusi rózsaszín, citrom- és narancssárga színekben tobzódik. Cinóbervörös szőnyegek futnak föl a terrakottafalakra, szélüket táncoló lángokra emlékeztető fekete csíkok szegélyezik. Úgy néz ki a hely, mintha menten lángra akarna lobbanni, olyan intenzívek a színek. Sokkoló és lenyűgöző a látvány, és ahogy a modelljei, egyesek ízlésének túl sok egy kicsit.

Valaki a PR-irodából felvezet az emeleti couture-stúdióba, s kitesz az asztalra egy üveg vizet meg két bögrét, sárga és kék kristályból, amit a Cristofle számára tervezett Lacroix. Pár perc múlva ő maga is belibben, és kezet ráz velem. Arca nyílt és barátságos, vibráló arcjátéka belső érzékenységet tükröz, így nem ér meglepetésként később, amikor elmeséli, hogy nyugtalan és ideges ember, akinek szüksége van barátokra, hogy megnevettessék. Bár sokszor úgy öltözik, mint egy dendi, flancos öltönyökbe és selyemsálakba, ma meglehetősen visszafogott az öltözéke: egy kinyúlt Ralph Lauren nadrág van rajta, amiről azt állítja, hogy legalább húsz éve hordja, és egy citromsárga póló. Némelyik interjú önálló életre kel, arra késztetve téged, hogy félredobd az előre megfogalmazott kérdéseidet, nehogy megtörjön a lendület. Ez is azok közé tartozik. Lacroix mágikus képességgel eléd varázsolja azokat a jeleneteket, amikről mesél, hogy elrepítsen a saját világába. Arles, a szülőhelye Provence-ban, régóta a legfőbb ihletforrása. Gyermekkori emlékei ma is tisztán és elevenen élnek benne: a mentolos parfüm, amivel anyja bespriccelte magát, mielőtt elment otthonról, a mama retikülje a nagy csattal, ami minden becsukás-kor nagyot csattant. Az öreg mamik a hagyományos fekete csipkében; a csillogó matadorruhák a bikaviadalokon; a cigányasszonyok a babájukkal a mellükön; a vasárnapi misén a suhogó aranytalárok, a drámai zene és fényjáték, ami Lacroix szerint olyan volt, mint egy coutureshow. Apai ága a protestáns ősök puritán hagyományait őrizte, anyja családja katolikus volt, és tipikus latin, folyton beszéltek és sírtak. – Izgalmas világ volt, tele titkokkal és elfojtott vágyakkal – meséli. – Az erkölcsös máz mögött a nagyapáim titkos szeretőket tartottak. Christian Lacroix az a fajta művelt francia, aki úgy tudja a hazáját és kultúráját kritizálni, hogy közben vérlázítóan francia marad (bár ő „mediterránnak” nevezi magát). Egyáltalán nem tisztelve országa divathírnevét, azt állítja, hogy rosszul öltöznek manapság a franciák. Lacroix szerint elveszett a l'élégance française. – Régebben ösztönös, kifinomult és egyéni ízlése volt a franciáknak. Ma a divat inkább petit bourgeois, az osztályra jellemző kicsinyes korlátokkal és ostoba rivalizálással. Véleménye megdöbbent. Hisz pont az elegáns hagyományaikról híresek a franciák. Hogyne lenne jó az ízlésük, és pompás a divatuk. Amit Lacroix valójában sirat, az az eredetiség. Pár hónap múlva egy másik interjúban a francia-amerikai színésznő, Leslie Caron is megismétli Lacroix szavait. Ezúttal nem a divat, hanem a lakberendezés a téma: a burgundiai fogadóról beszélgetünk, amit felújíttatott. – A franciáknak egyáltalán nincs ízlésük – jelenti ki kategorikusan Cáron. –Csak örökölték a szép dolgokat. De ha Lacroix nem is tartja már a világ divatfővárosának Párizst, továbbra is úgy tekint rá, mint a savoir vivre központjára. – Nézze meg a Fouquet-t a sok finom kajájával és csodás cuccaival. A gyönyörű kis házi parfumeuröket, a csodálatos textilboltokat, virágüzleteket. Nagyon rendben van az egész – főleg, ha megnézi, mi történik Amerikában azokkal a bevásárlóközpontokkal. A Lacroix divatház, amely ma már a Moët Hennessy Louis Vuitton-birodalomhoz tartozik, küzdelmes történelemmel büszkélkedhet. A divatmogult hallgatva csak arra tudsz gondolni, hogy milyen nehéz lehet minden évben négy különböző kollekcióhoz friss ihletet meríteni és új stílust álmodni. Lacroix első couture-bemutatója lelkes kritikát kapott 1987-ben – érzéki báli ruhái tökéletesen visszaadták az 1980-as évek extravagáns hangulatát. De a dizájner tudta, hogy ez nem tart örökké – és nem is tartott. A kilencvenes évek elején tért hódított a minimalizmus a divatban, s olyan márkák kerültek csúcsra, mint a Prada vagy a Calvin Klein, miközben a szuperruhák avíttá és divatjamúlttá váltak. Lacroix így beszél a divatipar szeszélyes természetéről: – Ne várj örök boldogságot – mondja, André Gide francia költőt idézve. – „Nem úgy neveltek a szüleim, hogy azt higgyem, csupa szép napból áll az élet. Arra tanítottak, hogy legyek nyitott mindig mindenre, és akkor mellém fog állni a szerencse.”

De manapság el is kell adni a ruhákat. Eladni, eladni, eladni. Lacroix tudja, hogy változtatnia kell az imázsán. Azt mondja, olyan ruhákat akar tervezni, amit ruhásszekrénybe akasztanak, nem divatmúzeumokban mutogatnak. Próbálja maga mögött hagyni a nyolcvanas évek elavult, ámbár költői kollekcióit. És valahol máshol keresi az ihletet, mint Arles-ban. De a lelke mélyén kreatív, és nem kereskedő típusú ember. Legnagyobb szerelme, az haute couture, olyan munkaigényes, hogy a divatházak ritkán tudnak eladni belőle annyit, ami behozná a ráfordítást. Ezért ezek az extravagáns divatshow-k elsősorban a szárnyaló fantáziáról és szakmai profizmusról szólnak. Céljuk, hogy segítsenek csábító új márkaneveket felfuttatni, és a könnyebben megvásárolható termékek, például napszemüvegek és parfümök megvásárlására ösztönözni a vásárlókat. Lacroix számára az haute couture a savoir faire-hagyomány része, ami párizsi sajátosság. – Nem sok olyan terület maradt, ahol Franciaország igazán tündököl. Ott van a mikrotechnológia. Talán a gasztronómia. – Kétkedve néz. – De haute couture egyedül csak Párizsban van. Sehol másutt a világon. – De mi a célja az egésznek? Bólint, számított rá. – Minden bemutató után több száz levelet kapok olyan nőktől, akik arról áradoznak, hogy mennyire megragadta őket a kollekció szépsége. És ez soha nincs a konfekcióbemutatók után, pedig azokat a ruhákat eladásra szánjuk. Én nem vagyok álmodozó típus, szeretem a valódi dolgokat. – Megmarkolja az asztal szélét a nyomaték kedvéért. – De nagyon fontosnak tartom, hogy ihletet adjunk az embereknek. És, persze, ezért reagált elragadtatottan a közönség a divatbemutatóján. Érezte, hogy ihletet kapott. A pompás, kézzel varrott modelljeiből, mert talán nincs még egy divattervező a világon, aki ennyi örömét lelné az apró részletek kidolgozásában, mint Lacroix. A fantasztikus szépérzékéből. Elszánt igyekezetéből, hogy széppé varázsolja a nőket. Nézzünk szembe a tényekkel, ha egy gazdag lány úgy akar kinézni, mint egy hercegnő, Christian Lacroix-hoz fordul. (Catherine Zeta-Jones csillogó, apró üveggyöngyökkel díszített elefántcsontszínű selyemruháját, amiben hozzáment Michael Douglashez, Lacroix tervezte.) A franciák szemében ő művész, és nem ruhagyár. Nem kell minden festményt megvenni ahhoz, hogy elismerd a festő tehetségét. Sokat elárul a dizájner kisugárzásáról, hogy az interjú végére elhatározom: átrándulok Arles-ba (habár az se a régi már, figyelmeztet). Bátrabbnak kell lennem a színek terén, döbbenek rá. A mindent elborító minimalizmus fakónak és fantáziaszegénynek tűnik hirtelen. Már látom is magam, ahogy egy földig érő estélyiben lejtek. És a következő bemutatóján már én is szegfűt dobálok a levegőbe. És mához egy évre megejtem első szolid Lacroixbevásárlásomat a Bazaar butikban – Lacroix leglezserebb, legmegfizethetőbb ruhakollekciójából. Egy kényelmes pulóver-kardigán együttest veszek, rikító citromsárga és bíborvörös mintákkal. Amikor megjelenik a cikkem, elküldök egy másolatot a divattervezőnek, ahogy ígértem. Néhány hét múlva, egy esős szombat reggelen, Frédéric és én épp az ernyőinket keressük, amikor kopognak az ajtón. Egy futár áll kopott küszöbünkön, akinek teljes felsőtestét rózsák takarják el, olyan gyönyörűek, amilyeneket életemben nem láttam. Legalább harminc van belőlük, talán több is, s kellemes vanília-, citromsárga, ibolyakék, halvány rózsaszín és más fagylaltszínekben pompáznak. Hihetetlen az illatuk. – Madame Turnbull? – Oui? – Nem tudom csodálkozásomat leplezni. Nincs születésnapom. Nem voltam beteg. És Frédéric hasonlóan meglepett arckifejezéséből ítélve, nem is valami romantikus gesztusról van szó. Noszogat a futár, hogy írjam alá a számlát. És mivel még mindig bambán állok, amikor elindul lefelé, hátraszól: – Van hozzá üzenet is.

Karcsú fehér boríték rejtőzik a bimbók és virágok között. Benne kedves, tintával írt üzenet Christian Lacroix-tól, amelyben megköszöni a cikkemet. A virágok az Au Nom de la Roseból vannak, az egyik olyan különlegességeket kínáló boltból, amikről mesélt. S bár az edzettebb divatriporterek legyintenek egy ilyen gesztusra, annyi ajándékot kapnak mindenfelől, én meg vagyok hatva, és nagyon örülök. Persze hogy egy okos reklámfogás. De egy udvarias férfi kedvességének a jele is. Az az igazság, hogy megtisztelve érzem magam – és nemcsak azért, mert virágokat kaptam, hanem mert lehetővé tették, hogy bepillantsak ebbe a különleges világba. Hogy találkozzam a szakma egyik legnagyobb mesterével. Ha régen azt is hittem a divatról, hogy link dolog, ma már lenyűgöz az a szakértelem, amit az haute couture képvisel. Jelentősége sokkal távolabbra mutat, mint a hollywoodi sztárok kiöltöztetése egy-egy Oscar-díj-átadásra. Az haute couture történelem és hagyomány, szenvedély és szépség, művészet és inspiráció egyszerre – minden, ami a civilizált élet fokmérőjévé avatja Párizst. A következő tíz napban úgy illatozik a lakásunk, mint egy rózsakert.

15 Néhány évvel ezelőtt, egy angliai túra után, Alicia egy apró Yorkshire-terrierrel tért vissza Párizsba. Lou-Lou okos és nagyon izgága, és mint megtudtam – amikor Alicia és Rupert elment nyaralni, és én voltam a „kutyaszitter” –, remek társaság. Amióta itt volt, egyfolytában azon töröm a fejem, hogy nekem is kellene egy kutya. Miközben mások direkt élvezik, ha egyedül dolgozhatnak otthon, én nehezen szokom meg ezt. Bár szeretem a munkámat, s bőven van mit csinálni, egy üres lakás nagyon magányos munkahely tud lenni. Sok szempontból felesleges emiatt panaszkodni, hisz az íráshoz szükség van egyedüllétre. De néha majd megdöglök egy kis társaságért. Hogy mellettem legyen valaki. Lou-Lou példáján felbuzdulva, hosszas gondolkodás után úgy döntök, hogy egy kutya tökéletes megoldást jelentene a problémámra. A kiscsaj – mivel fejembe vettem, hogy csak lány lehet – betöltené az irodámat bohókás jelenlétével. Rendszeres sétaigénye rákényszerítené, hogy kimenjek néha a friss levegőre. S mivel Párizsban vagyunk, nem sok korlátba fogunk ütközni: bárhová magammal vihetem. – Egy kutya megváltoztatja az életed – lelkendezik Alicia (és csak később jövök rá, hogy hiányos volt a mondat: nem mondta, hogyan). Frédéric távolról se ilyen lelkes. Hosszasan próbál lebeszélni róla. Jó, azt megérti, hogy a kutya pompás társaság lehet. De problémás is! – Ki fog vele éjfélkor hat emeletet lemenni egy utolsó pisiltetésre? – Én. – Mindketten tudjuk, hogy ez hazugság. Osztozni fogunk ezen a szomorú feladaton. – És ha elmegyünk nyaralni, akkor mi lesz? – Velünk jön ő is. – Ausztráliába? – Most megfogott Frédéric. A hat hónapos karantén túl nagy ár egy négyhetes nyaralás kedvéért. – Majd Alicia vigyáz rá. – Már fel is ajánlotta. De Frédéric nem merítette ki az ellenérveit. – És mi van, ha elmegyünk a hétvégén motorozni? Igazság szerint ez az, ami a legjobban aggasztja. Frédéric most adta el öregedő Hondáját, és egy fantasztikus Kawasaki 1100-ast vett helyette. A vásárlás ugyanolyan sajátos módon történt, ahogy Frédéric a dolgait általában intézi. Amikor megállt a piros lámpánál a régi motorjával, egy kellemes torokhangon doromboló, csillogó sötétkék, krómozott gép mellett találta magát. – Pont ez az a modell, amit venni akarok – mondta a motor gazdájának. Nem fordult még meg a fejében véletlenül, hogy eladja? – De véletlenül megfordult, s egy hét múlva Frédéric már haza is furikázta a gépet, izgatottan próbálva féken tartani a kétszázötven kilós vázat és a bivalyerős motort. S a vásárlástól feldobódva nagy terveket kezdett szövögetni az elkövetkező hétvégékre: végigszáguldozzuk majd Normandia és Burgundia lankás dombjait. S kétsége sem fért hozzá, hogy egy kutya röghöz kötne minket. Titokban azt remélte, hogy ez is csak egy olyan múló fellángolás lesz nálam – alighogy fellobban, gyorsan ki is oltja önmagát. Tanúja volt már korábban ilyen jelenségnek. A festőtanfolyamnál például, ahová körülbelül két hónapig jártam, mire rájöttem, hogy hiányzik a tehetségem. A vívóleckék még rövidebb idő alatt befuccsoltak. De ez most más. Ahelyett, hogy csökkenne a lelkesedésem, egyre megszállottabb vagyok, s úgy bámulom a kutyákat az utcán, ahogy a kisbabákat nézik a gyerekre vágyó anyajelöltek. Minden áldott nap megállok a Rue Montorgueil alján, a virágbolt előtt, hogy megsimogassam a véreres szemű pireneusi pásztort, amely időnként végigjelöli az eladásra váró pompás virágcsokrok vödreit. A Szajnára néző Louis Phillipe kávéház lesz a kedvenc éttermem – de nem a kaja miatt,

hanem a tulaj szoborszerű dán dogja miatt, amely rendszeresen ráfekteti nyáladzó állkapcsát az ebédlőasztalokra. Elkövetjük azt a hibát, hogy pont ide hozzuk külföldi barátainkat, egy amerikai srácot és a finn feleségét. Teljesen kiborulnak. A legtöbb civilizált országban be se tehetné a lábát egy ilyen pára az étterembe anélkül, hogy ki ne hívnák a járványügyi ellenőrt, sipákolják, és csodálkoznak rajta, hogy mi miért nem vagyunk megbotránkozva. Azon veszem észre magam, hogy dühös leszek rájuk, talán nem kéne ennyire megjátszani magukat. Ami engem illet, én sokkal szimpatikusabbnak találom a lazább latinos hozzáállást a higiéniához, ami nem tesz egyenlőségjelet a kutyafélék és a tisztátalanság közé. S noha más körülmények között soha nem vallanám be, csodálom a tulajdonos pökhendiségét: ha nem tetszik, hogy ott horkol a kutyája az asztalod alatt, menj máshová zabálni. Ez a közönyös megszoksz vagy megszöksz attitűd igen dühítő tud lenni. De legalább e téren látunk valami nyíltságot és őszinteséget a franciáknál: nem éreznek rá kényszert, hogy kedvére tegyenek a kuncsaftjaiknak. Ahogy múlnak a hetek, elszántságom egyre nő. Kutyajátékok szállják meg lassan a konyhaszekrény polcait. Pár hónapja egy ausztráliai kiránduláson vettem egy báránybőr ágymatracot, és amikor Sue Párizsba jött dolgozni, hozott nekem egy cserép kutyatálat, „Üres” felirattal az alján. Már a nevét is előre tudom. Maddie hónapokkal azelőtt megkapja a nevét, hogy világra jön – sőt hónapokkal azelőtt, hogy Maddie mamája ráemelné szemét Maddie papájára. Frédéric kénytelen belátni végül, hogy a csata elveszett. Így aztán olyan kompromisszumot keresünk, ami áthidalja az én túláradó lelkesedésem, és az ő kétségei és félelmei között húzódó szakadékot. Egy prospektusban láttunk motorra való kutyaszállító dobozokat, amit rá lehet szerelni a benzintankra. – Kis termetű kutyánk lesz, egy olyan, ami elfér a motoron – nyugtattam Frédéricet. Az a lehetőség, hogy a sintértelepről vagy a francia RSPCA-tól szerezzük be a kutyát, meg se fordul a fejemben. Párizsban gyakorlatilag csak fajtatiszta kutyákat látni. A gondolat, hogy végigsétálsz a Rue du Faubourg St-Honoré-n egy korcs blökivel, olyan abszurd, hogy fel se merülhet. Egy városban, amely ennyit ad a külsőségekre, nem meglepő talán, hogy divatirányzatok vannak a pedigrék terén is. A szoknyahosszal és a retikülökkel együtt változnak a kutyafajták. Hétvégenként a Rue Montorgueil egy divatbemutató kifutójára emlékeztet. Lassan alakulgat egy-egy trend, aztán hirtelen berobban. Először csak elvétve látni itt-ott egy-két angol buldogot. Aztán hirtelen köpcös fazonjuk tűnik fel mindenütt, és Winston és Wallace nevű tajtékzó négylábú generálisok szállják meg a piacutcát. Aztán a Jack Russellőrület következett. Eleinte egy-kettő volt csak a quartier-ben, ide-oda szökdécseltek apró, hiperaktív lábaikon. Aztán már minden második kávézóasztal alatt van belőlük egy, és esetlen kölyökkutya-ficánkolással próbálnak elkapni egy-egy leesett kockacukrot vagy kenyérdarabot. Egy időben az uszkárok számíthattak menőnek, mert törékeny pipaszár lépteikkel elárasztották az utcákat, tökéletesen utánozva öregedő gazdasszonyukat. De amelyek tényleg megragadják a tekintetem – drótszőrűek és fehérek, harcias kis farokkal, amelyet egyenesen felfelé tartanak és magabiztosan csóválják. A kis kutyák között a West Highland terrierek, más néven Westie-k, érzelmileg kiegyensúlyozottnak és vidámnak számítanak, tömör kis testükből önbizalom árad. Elolvasok egy kutyalexikont, és pozitív jelzők özöne zúdul rám: „Barátságos, eleven, bátor és magabiztos a West Highland terrier, egy nagy kutya egyénisége egy kis kutya testében.” Ez elég jól hangzik. Egyetlen sorral sem megyek tovább, úgy döntök, megtörtént a fajtakiválasztás. Maddie egy csinos kis tengerparti város, Honfleur mellett született, Normandiában, egy nagy kerttel és rengeteg fával körbevett házban, ami kissé lehangolóvá teszi majd számára a lakásunkat. A kutyatenyésztő nekünk ígérte az első választás jogát a négy lány kölyök közül. Igyekezvén felelősségteljesnek tűnni, elhatározzuk, hogy kocsival megyünk a dübörgő motor

helyett. Útközben Frédéric jókedvű. Úgy látszik, beletörődött a dologba – egész addig így marad, amíg meg nem tudja, hogy mennyibe fog nagyjából kerülni az én drága kiskutyám. – Kilencszázhúsz euró? Ha jól emlékszem, azt mondtad, hogy ötszázba fog kerülni. Biztos füllentettem neki, nem emlékszem rá. – Igazság szerint a kilencszázhúsz egész ésszerű ár egy fajtatisztáért Franciaországban – próbálom védeni a mundért, kifejtve, hogy egy szomorú, ketrecben tartott szűkölő párát adnak ennyiért a Szajna-parti állatkereskedésekben, miközben mi egy egészséges alomból származó, boldog kutyát kapunk ugyanazért a pénzért. Valami bizarr ötlettől vezérelve, átváltom neki az ösz-szeget angol fontra, mintha a kisebb számmal jobban el tudnám vele hitetni, hogy jó vásárt csinálunk. – Ez kevesebb, mint hatszáz font. Veszélyesen hosszú időre leveszi a szemét az útról, hogy megnézzen magának. – Több, mint egyhavi fizetésed. Nem is igaz. Több mint hatszáz fontot keresek havonta. Igaz, néha nem sokkal többet. Éves kereseti görbém egy cikcakkos hullámvonal, ami mély szakadékokkal és szolid csúcsokkal van tele. Tudom, mire gondol Frédéric, mert az én agyamon is átfutott már ez a gondolat. Jobb lesz, ha az a kutya megéri az árát. Jókora műanyag kosár áll egy jól fűtött konyha közepén, benne egy rakás alvó kiskutya, olyan kusza alakzatban, hogy nem könnyű összefüggésbe hozni a fenekeket az orrokkal és lábakkal. Csoda, hogy kapnak levegőt. Megremegnek néha a szuszogó kis orrok; a fehér pihés szőr alatt malacrózsaszínű a bőrük. Hihetetlenül édesek. Frédéric ellenállása kezd olvadni. Szokatlanul nagy az alom – nyolc kölyök van –, és néhány különösen kicsi. Miközben a többi szundikál, az egyik elszántan próbál kikapaszkodni a kosárból. Apró ribizliszínű szeme van, fekete gomborra, pont olyan, mint egy felhúzós játéké, és nevetséges Dumbo-fülei, amikbe a tenyésztő állítása szerint bele fog nőni. Olyan a testformája, mint egy vombaté, széles hátsóval és vékony nyakkal. Tökéletes Westie-arányok, nyilvánvalóan. Frédéric kezében türelmetlenül fészkelődik, nagyon szeretné felfedezni a világot unalmas kosarán kívül. – Ez a legelevenebb – mondja dicsérőleg a kutyatenyésztő. – Ő a legkisebb az alomban. Ez az utolsó hírfoszlány a maradék felhőket is eltünteti Frédéric arcáról. Megszállottan figyelte a West Highland terrierek méreteit az utóbbi időben, miután kiderült, hogy némelyik közülük egészen nagyra nő. Amiatt aggódott, hogy Maddie kinőheti a motorkosarat. Amikor a kutyatenyésztő megnyugtat minket, hogy ez a példány kicsi marad, Frédéric villámgyorsan rávágja: – Bon. Akkor őt visszük. Egy csomó papír és csillogó trófea bizonyítja Maddie káprázatos pedigréjét. Családfája ágai díjnyertes elődök és arisztokratikus családnevek alatt görnyedeznek – még egy császári ág is van rajta, Napóleon nagybátyjával és Josephine nagynénjével fémjelezve. A kutyatenyésztő elmagyaráz nekünk mindent Maddie gondozásával kapcsolatban – mindent a játékoktól a toilettage-ig, a méregdrága kutyaápolásig, ami Franciaországban alapvető dolognak számít. Ahogy indulni készülünk, még egy utolsó tanácsot ad. – Legyenek kemények – mondja a nő, aggódó pillantást vetve ránk. – Ne feledjék, hogy a Westie-k nagyon önfejűek.

*** Ahol én felnőttem, ott a kutyák kutyák. Életük olyasféle szolid örömökből áll, mint a hosszú séták, a haverkodás és a vad labdázások. Egy esti program náluk házőrzést jelent. De Párizsban, a közel kétszázezer kutya városában (hihetetlen szám, figyelembe véve, hogy nincsenek hátsó kertek, és a parkok zsebkendő méretűek), az ebek feltűnően hasonló életmódot folytatnak, mint a gazdáik. Kastélyhotelekben szállnak meg, és drága fodrászhoz

járnak. Egy esti kiruccanás náluk kiöltözést jelent, és finom éttermekben való vacsorázást. Ebben a féktelen kényeztetésben az a legbizarrabb, hogy gyökeres ellentétben áll azokkal a szigorú nevelési elvekkel, amiket a gyerekeikre alkalmaznak a franciák. Miközben a gyerekektől elvárják, hogy karót nyelve üljenek az étteremben, és úgy táplálkozzanak és társalogjanak, mint a felnőttek, a kutyákat babusgatják és becézgetik, selyemzsámolyokra ültetik, és kézzel etetik tányérból. Maddie rángat bele engem ebbe a különös, sajátosan párizsi világba. A kutyatulajdonosi lét a kulturális furcsaságok újabb tartományát tárja föl előttem, arra késztetve, hogy megújuló érdeklődéssel tekintsek fogadott hazámra. Amikor már épp azt gondolod, hogy sikerült megértened az összefüggéseit és ellentmondásait, visszarepít valami az ismeretlen világűrbe. Bár a franciaországi élet felnyitotta a szemem, sőt a véleményemet is megváltoztatta bizonyos kérdésekben – például a vadászattal kapcsolatban, ami kevésbé tűnik szívtelennek, és jobban meg tudom érteni valahogy, amióta végignéztem, ahogy Jean-Michel elkészíti ebédre a zsákmányát –, de ennek a párizsi kutyadédelgetésnek az ellenzésében hajthatatlan maradtam. Én egy igazi kutyát akarok, nem valami prűd ölebet, amit pedikűröznek, és kutyaszalonokban lébecol. Ahogy Alicia ígérte, a nagyon várt Maddie megváltoztatja az életemet. Egész más az itthoni munka, amióta egy kis ugrabugra követ mindenhová – a vécébe vagy a konyhába, ha kimegyek kávét tölteni magamnak. Remekül el tudja terelni az írásról a figyelmem. Jelenleg még folyton pisilnie kell, ami rengeteg le-föl rohangálással jár a hat emelet lépcsőn. Különféle játékokat találunk ki együtt – bújócskát meg valami fogócskafélét, ahol az egyik körbe-körbe kergeti a másikat a fotel körül. Soha nem tudom pontosan, hogy én kergetem-e Maddie-t, vagy Maddie engem. Nem várt területeken is könnyebbé teszi az életem. Gazdájaként és kísérőjeként szinte fürdők a népszerűségében. Savanyú közhivatalnokok enyhülnek meg Maddie láttán. A helyi társadalombiztosítási hivatal dolgozói nagy szakértelemmel tudják semmibe venni a kuncsaftokat, borzasztó elfoglaltnak tettetve magukat, hogy ne kelljen senkivel foglalkozniuk. De amikor besétálok Maddie-vel, két alkalmazott szabályosan kiugrik a pult mögül, hogy gratuláljon az „imádni való kutyus”-omhoz. Amikor először visszük étterembe, a pincérek valóságos vitustáncot lejtenek körülötte. Nem győznek a kedvében járni. Először egy tál víz érkezik – ugyanaz az edény, amibe később valakinek a levese vagy csokikréme kerül. Néhány perc múlva egy darab disznóterrine-t csúsztatnak oda neki. Aztán egy csészealj illatos rozmaringos bárány – apró katonákra vágva – landol az asztal alatt, amitől kicsordul a nyálam. Maddie kap aperitifet, első fogást és főételt, mielőtt én és Frédéric egyetlen pillantást vethetnénk az étlapra. Hirtelen leszek valaki. A helyi commerçant-oknak nem vagyok többé egy névtelen külföldi, mostantól én vagyok a mamám de Maddie. Ezen a néven tart számon az utca. A bolti eladók, akik rám se tojtak eddig, most mosolyogva odacsúsztatnak egy-egy croissant-csücsköt Maddie-nek. A fromager behívja őt egy darab Gruyère-re; Pierre spicces csókot fúj neki az utca túloldaláról. Napóleon – aki soha meg nem kérdezte tőlem, hogy vagyok – folyton Maddie-ről érdeklődik, valahányszor elkerekez mellettem. Ebben a városban, ahol híresen nehéz idegenekkel ismerkedni, hirtelen úgy tűnik, mintha mindenki velem akarna beszélgetni a kutyám miatt.

*** „Oooh, le petit bebéee!”- a hang idegesítően negédes. Jobb elkerülni mindenkit, aki babának nevez egy kutyát, ez nyilvánvaló. Lépteimet gyorsítva magammal húzom Maddie-t,

aki ficánkolva próbál megfordulni, hogy üdvözölje legújabb rajongóját. De a turbékolás követ minket végig a Rue Montorgueilen. – Oooh, mon toutou, mon petit coeur! – Maddie – aki imád közönségnek játszani – szétterpeszti lábait, és egy kiskutyától szokatlan ellenállást kifejtve, mindkettőnket megállít. A dicséretek záporában összevissza nyalja és körbeugrálja rajongóját, egy idős hölgyet, akinek szó szerint olyan dülledtek a szemei, mintha rögtön ki akarnának esni. Felkészülök a szokványos kérdésekre: hány éves a kutyus, mi a neve (amit szinte mindig le kell betűznöm), aztán az elkerülhetetlen „Mit jelent az, hogy Maddie?” következik, amire tömören azt felelem: semmit. Ha a rajongó tud egy kicsit angolul, elsütheti a „mad” viccet (azért hívja Maddie-nek, mert őrült?), én meg igyekszem gúnyos vigyorra húzni a számat. De nem. Nem azért állít meg a Madame, hogy édelegjen velem. Kiguvadt szemei dühösek. – Fázik! Meghökkenek. Próbálok nem belebámulni furcsa szemébe. – Vous voyez, Madame – fenyegető ujját Maddie felé böki –, elle tremble. Nem reszket a kutyám. Nem is nagyon fázik, tiltakozom. De nagyanyó nyilván olvas a kutya fejében. – Kabátot kellene hordania. Hát ez baromság. Az állatorvosom szerint azokban a hülye kábátokban csak még jobban megfázik a kutya, mert ledörzsölik a természetes védelmet nyújtó zsírréteget a szőrükről. De nincs időm felvilágosítani. A mindentudó nagymama, ujját fenyegetően rázva felém, kimondja a végső szót. – Mauvaise mamam! Maga rossz anya. Sajnos ez nem egyedülálló eset. A párizsi kutyabirtoklás legmegdöbbentőbb következménye az, hogy kéretlen tanácsok tömegével bombáznak vadidegen emberek. Alig egy hónap alatt teleírhatnék vele egy könyvet. Ez meg ez a kutyaápolási szalon nagyon jó; vegyen pórázt Louis Vuittonnál – erősek és divatosak (nem beszélve a röhejesen magas árukról). Gyakori a dorgálás. Éhes a kutyája, Madame. Szomjas. Két hentes a Rue Montmartre-on rám rivall, hogy ne menjek olyan gyorsan: „il est fatigué, le pauvre!” Szegény kis pára fáradt. Néha nem is szemtől szembe teszik a megjegyzést, csak elejtik hallótávolságon belül. „Nézd azt a szegény kiskutyát”, mondja mögöttem egyik nap egy hang, ami úgy hangzik, mintha egy anya beszélne a gyerekéhez. „Túl kicsi még a pórázhoz.” Alicia előre figyelmeztetett. Ugyanilyen véget nem érő zaklatáson ment keresztül LouLouval, aki nyilvános helyeken teátrálisan remegni kezdett, hogy saj-náltassa magát az emberekkel a rossz bánásmód miatt. De egy pillanatig se hittem volna, hogy ez ilyen rossz lehet. A Franciaországról szóló könyveimben azt olvastam, hogy egy kutya jó eszköz Párizsban az ismerkedéshez. De arról egy szót se szóltak, hogy fenyegetni fognak miatta. Pár hónap alatt kezdek belefáradni a folytonos zaklatásba. Frédéric kiötöl egy mondatot, amivel leállíthatom a kotnyeleskedőket. Egy kemény, csattanós választ, ami kifejezi, hogy Maddie az én kutyám, és pontosan tudom, mi jó neki, köszönöm a tanácsot, de most már elhúzhatnak. Je suis vétérinaire. (Állatorvos vagyok.) Így amikor két fickó szapulni kezd engem az egyik nap, már csak meg kell húznom a verbális ravaszt. Egy padon ülnek a Palais Royalban, szemlátomást unatkozva. Én meg épp a hat hónapos kutyakölykömet próbálom sétálásra ösztökélni, csakhogy ő nem hajlandó erre. Inkább csúszik mögöttem Maddie, felálló hátsóval és szétterpesztett lábakkal, porfelhőt kavarva. Ez az ő bosszantó meg akarok állni hisztije: teljesen megmerevedik a teste, amiért nem kaphat be egy baguette-morzsát, vagy nem szippanthat bele egy friss pisibe. A gyengéd kérlelés és biztató rángatás nem működik nála; a vombatfenék lehorgonyoz a földre, a ribizliszemek pimaszul pislognak felém. – Faut pas tirer! Ne rángasd! – kiáltja az egyik srác. Rá se hederítve, tovább vonszolom Maddie-t, nem engedve lusta kiskutyám akaratának. Egyre nagyobb porfelhő száll föl;

kisgyerekek mutogatnak és kacarásznak. Más körülmények között talán én is velük nevetek. De most minél előbb el akarok tűnni a két suhanc gúnyosan fürkész szemei elől. Hogy elkerüljem a csetepatét. „C'est cruel!” Ezúttal hangosabb és agresszívabb a kiáltás. Kíváncsi fejek fordulnak felém, a kegyetlen felé. Elegem van. Rajtam a sor. – Tudom jól, hogy mi a kegyetlen és mi nem – kiáltom dühösen. – Je suis vétrin… vétra… Je suis un vétiner… un vet. Az angoltól eltérően a franciában nem lehet három betűre rövidíteni az állatorvost. De még így is elég egyszerű a szó, nem olyan, amin el szokott akadni az ember. Vet-ay-reen-aire. De érthetetlen módon, én mindig nehezen boldogulok az olyan szavakkal, amelyekben egynél több „r” betű van. Ahogy régebben a „Frédéric” kiejtésekor, ennél a szónál is megbotlik a nyelvem. A remélt győzelmes pillanat bohózatba fordul. A suhancok szó szerint leesnek a padról a röhögéstől, miközben én hebegve-habogva próbálom kinyögni, hogy mi a választott szakmám. Elégedetten látva, hogy megint csak a figyelem középpontjába került, Maddie farkcsóválva rángatja a pórázt, hogy odafusson és üdvözölje védelmezőit. Majd szétvet a düh. Gyorsan ölembe kapom Maddie-t, és kiviharzok a kertből, vörös fejjel és megalázottan.

*** Ahelyett, hogy javulna, Maddie viselkedése egyre romlik. A rendszeres kutyakiképzés ellenére nyolc hónapos korában még mindig makacs és szófogadatlan. O, persze hogy érti a parancsokat. Tudja jól, hogy a „gyere” szóra futnia kéne, érti az „ülj”-t, sőt azt is, hogy „ott marad”. Ha úgy tartja kedve. A gond csak az, hogy nem túl sűrűn van szófogadási rohama. A vécézés terén se értünk el átütő sikert. Vannak olyan éjszakák, amikor kint töltünk majdnem egy órát, és Maddie csak szimatol és körözget, mint aki arra vár, hogy elhúzzon egy üstökös, vagy együtt álljanak a bolygók, vagy jöjjön valami más égi jel. Az ihlet kivétel nélkül szinte mindig a lakásba való visszatérés után jön meg, Frédéric Jemenben vásárolt kedvenc szőnyegén. A konoksága lélegzetelállító. Néha 180 fokos fordulatot tesz hirtelen az utcán, és elindul pontosan az ellenkező irányba. És a szerető gazdi és a hűséges eb – megcsúfolva e romantikus kapcsolatról bennünk élő képet – nevetséges kötélhúzásba kezd. A helyi állatorvos együtt érző. Maddie egy petite femelle dominante, jelenti ki, túl vidám az én ízlésemhez. Egy igazi tête de mule, nyilvánvalóan. Abban a pillanatban látta ezt, amikor beviharzottunk az ajtón. A West Highland terrierek vidám természettel vannak megáldva, plusz heves vérmérséklettel, ami nagyon megnehezíti az idomításukat, magyarázza. Nem az a fajta, amelyik mindenáron a gazdája kedvében akar járni. Nagyon független. Ha tovább olvastam volna a kutyalexikont, hamarabb megtudhattam volna az igazságot. A Westie-kre egy figyelmeztető táblát kellene akasztani: Vigyázat, ez a kutya könnyen kikészít. Mit tegyek? Hívjam föl a tenyésztőt, és kérjem vissza a pénzt? Végül is 920 euró elég komoly summa egy domináns kutyáért (akármit is jelent). Maddie, az öszvérfejű. Jól megjártam. Az állatorvos kezembe nyom egy prospektust. Rajta egy név, alatta szöveg: „Szakképzett idomár, kutyatanár. ELKESEREDETT? ÚGY ÉRZI, NEM TUD ELŐBBRE JUTNI?”, kérdezi a reklám nagy, zöld, nyomtatott betűkkel. „HÍVJON.” Hazasietek telefonálni. A kutyaidomár kijön a lakásunkra. Értelmes kinézetű nő, lágy, megértő hanggal. Maddie belepörgeti magát szokásos farokkergető üdvözlésébe, amit a vadidegeneknek tart fönt, de az idomár simán arrébb tolja anélkül, hogy egyetlen pillantást vetne rá. Semmi ma fílle-fílle, vagy mon petit coeur gügyögés. Sajnálom, de kárörömöt érzek. Igazság szerint torkig vagyok

ezzel az egész dédelgetéssel, émelyítő becézgetéssel. Hosszasan kitárgyaltuk a kiskutyám problémáit a telefonban, és a kutyaidomár magával hozott egy módszer- és tipplistát, ami teljes egészében azt célozza, hogy megmutassuk Maddie-nek, ki a főnök. Első lépésként meg kell ragadnunk a probléma lényegét. Azt gondolom, Maddie veleszületett konokságát érti ezalatt. Így aztán nagyon meglepődöm a szavai hallatán. – Az igazi probléma – mondja az idomár –, hogy a kutyájuk nem tudja magáról, hogy kutya. Rezzenéstelen faarccal mondja ezt – pedig bizonyára viccnek szánja. Kuncogok, de a kutyaidomár türelmesen vár, nyilván arra, hogy felfogjam a szavai értelmét. Lassan próbálom megemészteni a hírt: Maddie szófogadatlansága egy súlyosabb betegség tünete. Ijesztőnek tűnik a kórkép, soha nem hallottam még olyan kutyáról, amelyik ne tudta volna magáról, hogy kutya. (Biztos, hogy még ez az öszvérfejű Maddie is tudott ennyit a születésekor.) De az én kiskutyám nyilván annyira félre van nevelve, hogy azt se tudja magáról, micsoda. Még el se érte a pubertáskort, máris személyiségzavarral küzd. Látva pánikomat, gyorsan elmagyarázza a prof, hogy ez valójában nagyon gyakori dolog Párizsban. Honnan tudnák a kutyák, hogy kutyák, ha nem folytatnak kutyaéletmódot? Ha éttermekben esznek, és pamlagokon alszanak? Azt hiszik magukról, hogy emberek (persze). És egyenlők a gazdáikkal. Azt gondolják, ők is megtehetnek mindent, amit te teszel, és felháborodnak, ha rájuk szólsz, hogy ne tegyék. Borsószemagyú blökimre meredek, és hirtelen megsajnálom. Hogy közöljem vele a rossz hírt? Rajzoljak neki négylábú és kétlábú pálcikafigurákat? Tartsak neki órát a darwinizmusról? A kutyatanár szerint van néhány szigorú szabály, ami segíthet eloszlatni a lila ködöt Maddie agyában. Körmölni kezd egy jegyzetlapra. Nem kell mondanom, hogy nagyon más ez a kutyaidomár-óra, mint amire számítottam. Nem szólít fel a prof, hogy járkáljak körbe-körbe Maddie-vel, nem próbálja megtanítani, hogy tudnám rávenni Maddie-t az ülésre, menésre, maradásra. Az óra szürreális fordulatot vesz. Az idomár átalakul pszichiáterré. Már csak az a kérdés, hogy ki van a díványon. Először úgy tűnt, hogy Maddie, ami rendben is volna. (Végtére is elég gügye lehet az, aki a saját fajtáját se ismeri.) De már egyáltalán nem vagyok ebben biztos. A prof olyan óvatosan és szelíden teszi fel a kérdéseket nekem, hogy az az érzésem, a válaszaim valamiért fontosak. – Mit érzett, Madame, amikor megtagadta Maddie az engedelmességet annyi ember előtt a Royal Palace-ban? Annyira nyilvánvaló a válasz, hogy legszívesebben kiabálnék. – Szégyent. Dühöt. – És mit gondol, megértette Maddie, hogy dühös rá? Nehéz elhinni, hogy ez a beszélgetés a saját nappalimban zajlik. Alig bírom elfojtani a nevetésingert, de a prof annyira kedves, nem akarom megsérteni. – Azt hiszem. Hevesen bólogat a nő. – Látja, Madame, ez a probléma. Maddie tudta, hogy ő nyert. A kutyaidomárral töltött két óra kutyapszichológiaszemináriumnak bizonyul. Bármilyen hülyén hangzik is ez a szeánsz, pár hét alatt Maddie komoly metamorfózison megy keresztül. Bár még mindig önfejű, úgy tűnik, elfogadta, hogy az állatok királyságában a helye. Az kellett csak ehhez, hogy betartsunk néhány szigorú szabályt, például hogy soha nem szabad őt fölengedni a kanapéra, nem szabad hűhót csapnom körülötte, amikor belépek az ajtón, és ki kell mutatnom a haragom, ha nem fogad nekem szót. Olyan nagy a siker, hogy megadom a telefonszámot Aliciának. Lou-Lou, a legjobban félrevezetett párizsi kutya (aki valószínűleg azt hiszi magáról, hogy Coco Chanel reinkarnációja, vagy az angol trón várományosa), pszichiáterhez kezd járni. Idővel egyre gyakorlottabb leszek az okvetetlenkedők leszerelésében az utcán. Maddie pedig pozitív értelemben is a társasági élet katalizátorává kezd válni. A Les Halles teraszos

pázsitja az egyetlen olyan hely a lakásunktól járótávolságra, ahol a kutyák póráz nélkül futkoshatnak, és lassan megismerem az összes helyi kutyatulajdonost. Ott van Guy, a vidám angol táncos a híres Lido kabaréból, aki Caspart, egy másik Westie-t sétáltatja. Aztán ott a chilei restaurátor Otisszal, a selymes afgán agárral, akinek párducmintás kendő van a fején, reklámokban szerepel és saját ügynöke van. Egy nő négy francia buldoggal jár; egy meleg pár öt gondosan trimmelt bézs színű mopszlival. A kutyatulajdonosoknak legalább a fele idősebb nő. Sok közöttük a kedves, enyhén lökött öreg hölgy, akik imádnak petit trésorjuk különféle betegségeiről tereferélni, ami vagy valami ekcéma szokott lenni, vagy pociprobléma, vagy depresszió ellen szednek valamit. (Egyszer az állatorvosom antidepresszánst javasolt Maddienek, amikor napokig duzzogott, miután hazaértünk egy kéthetes vidéki útról.) Ezek az emberek a párizsi élet érdekes keresztmetszetét adják, és magáról Párizsról is sokat elárulnak. Bár egy kívülállónak úgy tűnhet, hogy a kutyák itt csak divatkellékek, a magas kutyapopuláció magyarázata sokkal mélyebb gyökerű. A francia statisztikai hivatal, az Insee által végzett 1999-es népszámlálás szerint a párizsi otthonok több mint fele egyszemélyes háztartás. A fedélmegosztásnak nincs sok hagyománya ebben az országban. Így már én is értem, miért volt olyan ismerős a kutyaidomárnak Maddie problémája, mi rejlik a sok ostoba dédelgetés mögött. Nagyon egyszerű: sok párizsi magányos. Nem úgy bánnak a kutyájukkal, mint egy kutyával, mivel nem egyszerű háziállatoknak tekintik őket. Egy nagyvárosban, ahol az ebek a fodrászhoz, sőt akár az orvoshoz is veled mehetnek, olyan lesz a kutya, mint egy családtag, és az életed részévé válik.

*** A Marié Poirier hajszalon a 17. arrondissement egyik előkelő sugárútján található. Azért jöttem ide, hogy cikket írjak erről a híres butikról, amely a divatba is beleüti az orrát – és hogy időpontot kérjek. Belül olyan hírességek arcképei borítják a falat, akik Poirier vágószakértelmét keresték – Sophia Lorentől Christopher Lambertig mindenki. Marié Poirier megmutatja nekem legújabb téli kollekcióját. – Sok bőrrel jövünk ki ebben a szezonban – magyarázza. Előhúz egy apró kabátkát valamilyen mesésen puha anyagból, amin egy 465 eurós árcédula lóg. – És több kasmír lesz, és persze egy csomó kapucni. A színek halványak – szürke, bézs, barna. Gyönyörűen manikűrözött, tökéletes frizurájú kuncsaftok pöffeszkednek a szalonban, alacsony bőrfotelekben ejtőzve, s várják, hogy besamponozzák és megnyírják őket. Egyikük, Chanel, egy csinos, szép pofijú fiatal teremtés, hozzánk siet, hogy felpróbáljon egy kétszínű, kifordítható dzsekit. – Minden ruhám szorosan a testre simul – magyarázza Poirier, összehúzva Chanel álla alatt a kapucnit. A hely erősen emlékeztet a többi divatos párizsi szalonra, egyetlen szembeszökő különbséggel: itt kutyák a kliensek. Poirier coiffeuse és kutyakellék-tervező, egy styliste pour chiens. Chanel pedig egy si-cu, egy Kínából származó kecses fajta. Maddie itt a kuncsaft, és nem én. Hónapokig próbáltam ellenállni a nyomásnak. Elszántan küzdöttem minden ellen, amit dédelgetésként lehet értelmezni. De Párizs nagyon erős. Kezdtem már szégyellni magamat. Tíz hónaposán úgy néz ki a kutyám, mintha bedugta volna a mancsát egy konnektorba. A szőre piszkos szürke és zsíros tapintású. Az idegenek első kérdése a „mi a neve?” helyett egyre inkább a „milyen fajta?” lett (ha van egyáltalán neki, gondolják magukban). Tiszta pénzkidobásnak tűnik, amit kifizettem a pedigréért. A kutyád küllemét karbantartani ugyanolyan fontos ebben a városban, mint a sajátodét, és még a halárus is elszörnyed a Rue Montorgueilen, aki az ingzsebében tartja saját Westie-je fényképét. „Oh la-la!”, kiált föl Maddie láttán, amikor egyik reggel lemegyek halat venni. Szörnyű lehet a helyzet, az általa

javasolt drákói intézkedésekből ítélve: nem kevesebb mint egy sampon bőmbe kell a szőre kifehérítéséhez, aztán egy épilation a teljes testfelületre, ami gyantázást jelent. (Később megtudom, hogy az épilation ebben az összefüggésben szőrtépázást jelent egy finom fésűvel, ami a West Highland terrierek ápolásának bevett módszere.) A csinos, sármos, szőke Marié Poirier, akinek fekete nadrágkosztümjét egyetlen szál kutyaszőr se csúfítja, 1987-ben került az országos címlapokra, amikor nyirbálni kezdte a Yorkshire terriereket. Franciaország pedigrészövetsége dühödten támadta, arra hivatkozva, hogy a fajta hagyományosan hosszú szőrt visel. De a kutyatulajdonosok örültek a lenyírt szőrnek, ami azt jelentette, hogy a kutyájuknak lett legalább szeme. A stílus bekerült a francia divatmagazinokba is, amelyek elnevezték „New Look”-nak. Ma már Poirier ötezer kliense a fajták legszélesebb választékát képviseli. Van, aki egyenesen Nizzából vagy St-Tropez-ból repül ide, a megbeszélt időpontra. A szalon úgy kezeli a kutyákat, mint az embereket, magyarázza Poirier. Az egyéni jellemzőket, például hogy ideges a hajszárítókra, vagy hajlamos megharapni valakit, vagy érzékeny bizonyos termékekre, számítógépen rögzítik. Christine, a rézvörös hajú, negédes asszisztens felbukkanása jelzi, hogy Maddie következik a szépségpadnál. Elém tesznek egy stílusalbumot, tele aggasztóan feltupírozott West Highland terrierek fotóival. Egy borzas fejű portré alatt a „krizantém” jelige; egy másik képnél a „la robe”, vagyis kabát, amit meghagynak hosszúra, hogy szoknyát képezzen a test körül. Zavartan hebegem, hogy én a kevésbé jól fésült kinézetet kedvelem. Semmi szoknya, semmi krizantém. Csak egy szokványos kutyanyírást, ha lehetne. Christine, a West Highland terrierspecialista, szánakozó pillantást vet rám. – Ez esetben, Madame, nyugodtan vehetett volna egy közönséges korcsot is. Egy szót se szólok többet. Maddie-t besamponoz-zák, megtépázzák, leborotválják, és bepúderozzák fehérre. Arcszőrét megnyírják, bezselézik és kifésülik. A teljes folyamat majdnem három óráig tart, és 84 eurómba kerül. Ehhez 8 euró pluszköltség járul, magyarázza Christine, a csomók kigubancolásával töltött idő miatt. Jámboran és alázatosan fizetek. Elfelejtem, hogy borravalót is illene adnom. A jövőben Maddie évente négyszer vagy ötször fog idejönni, Lou-Louval párosban, két főre szóló bérlettel. Dühösen, amiért megint idecsaltuk őket, a duó lapos kúszásban csúszik be az ajtón, mint két borzas szőnyegminta a hetvenes évekből, epés megjegyzésekre sarkallva az alkalmazottakat a fésülés előnyeit illetően. A méregdrága toilettage nem az egyetlen kényeztető-eszközöm. A halárustól kapott tippnek köszönhetően szárított disznófüleket kezdek vásárolni – igen, azt az undorító dolgot –, mert Franciaországban minden állateledelboltban árulnak ilyeneket, és a kutyák odavannak értük. Maddie ösztöne azt diktálja, hogy ássa el őket, és félig megrágott, nyálas darabokat találunk a párnák és díszpárnák között az ágyban és a kanapén – mindenütt, ahol nem lenne szabad. Ami még őrületesebb, egy borongós őszi szombaton Maddie-t és Lou-Lout szabályosan megáldják a párizsi amerikai katedrálisban. A Noé-bárka többi teremtményeivel, többek között egy cirkuszi párduccal, egy csimpánzzal, egy réti sassal, néhány guineai disznóval és vagy nyolcvan macskával és kutyával egyetemben. Az állatok kettesével mennek előre a padsorok között, amíg Maddie és Lou-Lou el nem éri az oltárt, ahol – legnagyobb bosszúságukra – vizet fröcskölnek rájuk a mosolygó lelkészek. Igen, azt hiszem, Párizs megváltoztatott. Miután elhagyjuk a Marié Poirier szalont az első látogatás után, kell egy kis idő, amíg hozzászokom Maddie „New Look”-jához. Christine, ez most már teljesen nyilvánvaló, tökéletesen figyelmen kívül hagyta az óhajomat, hogy visszafogott külsőt akarok. Maddie drámai módon átalakult: szinte felismerhetetlen. Először is, a krizantémos fejfazon leginkább egy pitypang-pehelyre hasonlít – egy könnyű tollfelhőre, amit a legkisebb szélfuvallat is elfúj. Döbbenetes új fehérsége hunyorításra kényszerít – mintha friss havat néznék napsütésben. A nehéz és zsíros szőr selymes lett és könnyű, és úgy illatozik, mint egy áruház parfümosztálya.

Egy vörös selyemsálat tekertek búcsúzóul a nyakába, egyik sarkán helyes kis Marié Poirier emblémával. Hazafelé a metrón egyfolytában őt bámulom és szaglászom, nem tudván eldönteni, hogy röhejes vagy fényes lett az eredmény. Szégyelljem magam, vagy büszke legyek rá? Végül úgy döntök, hogy egész csinosan fest. Egy röpke pillanatig, legalább az egyikünk, úgy néz ki, mint egy párizsi.

16 Üresnek tűnt a lakás, amikor póréhagymákkal és zellerrel tömött szatyrokkal hazaértem, de a fejem fölül jövő fojtott hangok és lábdobogás felirányított a galériára. Felállva a gerendára, kidugtam a fejem a nyitott tetőablakon. Frédéric és egy általam soha nem látott hatalmas fickó, akinek a súlypontja biztos nem ilyen magasba való, a ferde tetőnk szélén ül, veszélyesen közel egy hatemeletnyi zuhanáshoz az iskolaudvarra. Bádogtető hullámzik körülöttük. Az idegen egy spárgát tart a kezében, aminek a vége (egy teáskanállal megnehezítve) a házunk mellett lengedez. – Mit csináltok? Noha ő csak szemlélődik, és nem igazán csinál semmit, Frédéric tudálékos, fontoskodó pillantást vet rám. – Kimérjük, hova kerüljön az ablak. Hónapokig tervezgettük, hogy vágatunk egy új ablakot a lakásunkra, és a barátokon keresztül találtunk is egy megbízhatónak tűnő vállalkozót, aki efféle munkákból keresi a kenyerét. A férfi, aki vaskos kolbászujjai között fogja most a madzagot, bizonyára Mio Montenegróból. Elszorul a szívem. Szerszámokra számítottam, és szakmai precizitásra, nem erre a madzag-kanál módszerre egy olyan lényeges dolog megállapításához, hogy hol törjük át a kőfalunkat. – Hm, nem gondoljátok, hogy pontatlan lesz egy kicsit? Mio szeme teátrálisan körbefordul. Világos, hogy halvány dunsztom sincs az egészhez. „Ah les femme”, sóhajtja, s hatalmas vállai megroggyannak női ostobaságom súlya alatt. Velük se lehet élni, de nélkülük se, mondja Frédéricnek, vagy valami hasonlót. S noha ma reggel találkoztak először, úgy vihognak, mint régi cimborák, a kanalas spárga meg lelóg a mélységbe, mintha a tető széle folyópart lenne, és a duó csak horgászna. Visszavonulok, ráhagyva a férfinépre a méricskélést; nem tudom eldönteni, ki a veszélyesebb közülük – Frédéric, az ő bizonytalankodó csináld magados múltjával, vagy a nagyképű, szexista építész. Ha volt valami, amit nem szerettünk a lakásunkban, az az ablaktalan hosszabbik falunk. Minden ablak a tető felé vagy az északi frontra nyílik, ahonnét csak az épület másik szárnyára és néhány kupolás tetőre látni a Rue Réaumuron. Rengeteg fényünk van, de kevés kilátásunk. Nagyon nyomaszt minket a vak fal, tömör bástyaként áll közénk és a külvilág közé. És felcsigázza a kíváncsiságunkat. Kimászva a tetőnkre (én azzal is beérem, ha csak kidugom a fejem a tetőablakon), felfedezzük, hogy az ablak nélküli fal a St-Eustache-templomra néz, melynek gótikus sziluettje a tetők fölé emelkedik. Nem lenne fantasztikus, ha a nappalinkból is láthatnánk ezt? Hosszú ideig álmodoztunk és töprengtünk, mielőtt elhatároztuk végre, hogy nekifogunk az ablaknak. Igazság szerint teljesen illegális az ilyesmi. Nem kértünk rá engedélyt. Párizsban a házak külsejét érintő átalakításokhoz hivatalos engedély kell, érthető módon. Az a gond, hogy egy engedély megszerzéséhez végeláthatatlan mennyiségű papírra van szükség a különféle hivataloktól, építészektől, a copropriété vagy tulajdonosi közösség minden egyes tagjától, és minden olyan szomszédtól, aki lábujjhegyen állva a vécédeszkáján akár egy centit is láthat az átalakításból. Általában zsákutcába jut a dolog. Szinte mindig ellenzi valaki – ha nem a hatóságok, akkor egy féltékeny szomszéd, aki nem bírja elviselni a gondolatot, hogy neked olyanod legyen – egy tetőterasz vagy egy szoba kilátással –, ami neki nincs. A mi illegális ablakunk remek alkalmat nyújt ahhoz, hogy kitapasztaljuk, hogyan is intézik a dolgokat Franciaországban, s lássuk, milyen egyszerű tud lenni az élet, és milyen korlátlanok a lehetőségek, ha egyáltalán nem bajlódsz a bürokratikus szabályokkal. Elfajzott esetekben ez a fittyet hányás és szabályszegés hihetetlen korrupciós botrányokhoz vezethet

ebben az országban, amibe politikusok, bankok és vezető üzletemberek keverednek. De szelídebb (és szeretem azzal áltatni magam, hogy felelősségteljesebb) mértékben adagolva egész hatékony tud lenni. Egyfajta rugalmasságot eredményez. On va s'arranger, mondja valaki, ami azt jelenti, hogy szívesen köt üzletet. Szigorúan véve ez talán nem száz százalékig törvényes, de – és ez számít – lehetővé teszi a megállapodást, ami mindkét felet boldoggá teszi. Egyik este a vacsoránál pár barátunk megvilágította a rendszer működését. Most fejeztek be egy fantasztikus renoválást az 5. arrondissement-ban, átalakítva egy teljes felső emeletnyi szűk chambre de bonne-t. (cselédszobát) egy nagy levegős lofttá. Hatalmas munka volt, majdnem egy évig tartott, több munkáscsapat is részt vett benne – egyszóval, nem az a fajta átalakítás, amit titokban lehet tartani; értesíteni kellett a többi lakástulajdonost is az épületben. A problémát az okozta, hogy az elején többen is ellenezték a tervet. De a barátunk, aki profi az ilyen dolgokban, keresztüllátott az erőtlen tiltakozásokon. A szomszédok valójában nem a munka ellen voltak – valószínűleg a legkevésbé se izgatta őket. Ok valamilyen viszonzást akartak (anélkül, hogy kimondták volna) a beleegyezésükért cserébe. Egyikük maga is felújítást tervezett, mint kiderült, és a barátunk támogatását akarta megszerezni a következő copropriété-gyűlésre. Egy másik, egy nyugdíjas, aki közvetlenül alattuk lakott, beérte egy kisebb köteg készpénzzel – kárpótlásként a hangos kényelmetlenségért. „Et voilá”, fejezte be a barátunk, mintha egy pénzesboríték diszkrét átadása ugyanolyan hétköznapi dolog lenne, mint egy öltönyt kitisztíttatni. „Mindenki boldog.” Miközben a franciák szemlátomást logikusnak tartják a rendszerüket, egy külföldi nehezen érti meg, hogyan is viszonyulnak a szabályokhoz és előírásokhoz ebben az országban. Van, amit szó szerint betartanak, miközben egy másikból nyíltan gúnyt űznek, mintha mindenki – beleértve a hatóságokat is – egyetértene abban, hogy eleve ostobaság volt meghozni. Talán azért van ez így, mert a franciák sok vonatkozásban alárendelték sorsukat az államnak, vakon alkalmazkodnak a rájuk erőltetett rideg rendhez, mivel ez az ára annak, hogy juttatásokat és védelmet kapjanak a bölcsőtől a sírig. A L'Etat az ország munkaerejének több mint egynegyedét foglalkoztatja. Az ormótlan kolosszus a civil élet minden apró részletébe beavatkozik. Így aztán a franciák kénytelenek ezernyi apró módon kifejezni legendás individualizmusukat, vakmerőségüket és bátorságukat: nem szedik össze például a kutyájuk után a kakát, holott törvény kötelezi őket rá; felhajtanak a járdára motorral, hogy kikerüljenek egy három másodperces piros lámpát. Au noir fizetni mindenkinek, a takarítótól kezdve a vízvezeték-szerelőig, bevált gyakorlat, mert megvan az a dupla előnye, hogy pénzt takarítasz meg, és elcsalod az államtól a jövedelemadót meg az összes „társadalombiztosítási hozzájárulást”, amit fizetni kellene az alkalmazott után. Az engedetlenség öröme része a francia megoldásnak. Il faut oser, mondta nekünk lakásfelújító barátunk. Merj kockáztatni. Két építész – a barátok barátai – ugrott föl hozzánk, hogy felvázolják a tervezett ablakhoz a lehetőségeket. Löttyedt zakójukkal, lazára kötött nyakkendőjükkel és rosszul nyírt hajukkal úgy festettek, mint két öregedő hippi értelmiségi, akik üzletembernek adják ki magukat. Soixante-huitards, nyilván, mondja később Frédéric, ami azt jelenti, hogy biztos eldobáltak néhány utcakövet 1968-ban. Egy közönséges ablak nem túl amusant, mondta az egyik. Képzelőerő kérdése az egész, tódította a másik, felvázolva néhány még előnyösebb lehetőséget. – Csinálhatunk forgó üvegajtót, vagy magaslest… vagy ami még jobb, egy felvonóhíd-szerű teraszt, olyat, ami elég nagy egy kis asztalnak meg néhány széknek. Épp most építettünk egyet a 11. arrondissement-ban… nagyon praktikus ezeknél a kémrepülőknél, amik itt röpködnek a fejünk fölött: ha jön a hatóság, és bekopog az ajtón, csak puff! – Diadalmasan összecsapta a két tenyerét. – Felhúzzuk a függőhidat, és nem látnak semmit! Jót nevettem a terv őrültségén és leleményességén, s azon, hogy az építészek, akik az államnak is szoktak dolgozni, ekkora élvezetet találnak benne, hogy túljárhatnak a hatóság

eszén. Mi persze nem akarunk semmi ilyen extrát, csak egy ablakot, mondtam, az én törvénytisztelő ügyvédemre, Frédéricre sandítva. Szemében az anarchia fénye csillogott. – Nagyon praktikusan hangzik – bólogatott elgondolkodva, és tudtam, hogy már el is képzeli, ahogy leengedi minden reggel a függőhidat, hogy kint reggelizhessünk a saját napos teraszunkon, párizsi panorámával. Miután Mio és Frédéric leereszkedik a tetőről, egy darabig kávé mellett beszélgetünk. Ahogy a házvezetőnők kivétel nélkül portugálok, és a legtöbb bisztrónak a városban auvergne-i vagy aveyroni a tulajdonosa, a város kőműveseinek és építészeinek jó része azokból az országokból jött, amelyek egykor Jugoszláviát alkották. A kétméteres hústorony, Mio, ingét szétfeszítő pocakjával, filozófiát tanult az iskola után, de valahogy építész lett belőle Párizsban. Leállíthatatlan dumája közmondásokkal és idézetekkel van tele, és magasröptű elmélkedésekkel az életről és költészetről. Gyakran sóhajt, súlyos, feneketlen mélységből feltörő balkáni sóhajjal, ami lassan felfújja, majd ismét leereszti terjedelmes korpuszát, rendszerint egy olyan problémán révedezve, amit egyedül csak ő tud megoldani. Mivel az ablak technikailag megoldható (más szóval, az épület nem fog összedőlni, amikor lyukat ütünk a falon), és nem fog senkit zavarni (egyetlen szomszéd se látja sehonnan), az egyetlen probléma az elhelyezés. Nagyon fontos, hogy jól válasszuk meg a helyét – és nem csak esztétikai okokból. A túloldalon, közvetlenül a nappalink mellett, egy kolostor van, aminek a teteje a vak falunk feléig ér. Évek óta próbálják különféle építtetők megszerezni, remek elhelyezkedése miatt. Képzeljünk el egy téglalapot, amit egy ferde vonal vág ketté. A téglalap a mi falunk, a ferde vonal pedig a kolostor ferde tetősíkja. A probléma egyszerű: az ablakunknak a kolostor tetősíkja fölé kell esni, különben egyenesen az egyik apáca szobájába ütünk lyukat. A madzag-kanál kísérlet eredményeképpen – aminek az volt a célja, hogy lemérjük a két tető közötti távolságot – fölkerül egy krétával rajzolt ablakvázlat a falunkra. Szerény méretű – 110 x 70 centiméteres –, és később azt fogjuk kívánni, bárcsak bátrabbak lettünk volna. Frédéric lázban ég, Mio telve van önbizalommal; kis lyukkal fogja kezdeni, kémlelőnyílással, s hogyha az első kísérlet a kolostorba megy, csak befalazza a lyukat, és feljebb fúr egy másikat. Elképzelem a falunkat, mellélövésekkel csúfítva. A kőfal átfúrása dobhártyarepesztő művelet. Sokkal vastagabb, mint amire számítottunk. A délután közepére Mio egy ötven centiméteres szűk nyílást fúr a falba, és még mindig nem éri el a túloldalt. Porfelhő száll a plafon felé, fekete porzuhatagot hintve a nejlontakaróra, amit hál' istennek ráterítettünk a bútorokra. Izzadtan és kimerülten, Mio kezd aggodalmas képet vágni, és rájövök, hogy minden hetvenkedése ellenére ez rizikós munka, és nem is viccelt annyira, amikor a kolostorba fúrás veszélyéről beszélt. Minden fúrásroham után kirohanok az irodámból, hátha felcsillan egy kis fény. De a lyuk minden esetben sötét marad, mintha egy letakart lencséjű teleszkópba néznénk, és egyre idegesebb leszek, hogy rosszul kalkuláltunk, és illegális alagutunk bajba sodor minket. „QA Y'EST!” Mio boldog örömkiáltására rohanok be megint a nappaliba, aki előregörnyed hatalmas testével, és benéz a lyukba. – Milyen a kilátás? Mit lát? – Mio hátralép, diadalmas csöndben. A nyílásra szorítom a szemem. Fény ömlik be a fal túloldaláról, és egy-két másodpercig olyan zavarodott és vaksi vagyok, hogy nem látok semmit. Aztán, ég! Felhők! Ez a közönséges látvány hirtelen varázslatosnak tűnik. Ami ennél is jobb, pont szemben, mint egy hatalmas felkiáltójel, ott áll a Rue Montorgueil végén a St-Eustache-templom. És több száz – nem, inkább több ezer – narancssárga kémény. Megkönnyebbülést érzek, és diadalt. Nem elég, hogy feljebb van a lyuk egy méterrel a zárda tetejénél, még kilátásunk is akad! Varázslatos ez a pillanat: ahogy a pár másodperce még teljesen zárt falon áttör az első fénysugár; s ahogy meglátjuk hirtelen, hogy mi van a túloldalon. Úgy érezzük, ez a kis nyílás az új világra meg fogja változtatni az életünket.

Fontos, hogy olyan időben érkezik az ablak, amikor egyre jobban foglalkoztat engem a fény és a tér problémája: e két elem teljesen új értelmet kapott franciaországi első négy évem alatt, különösen azóta, hogy beköltöztünk a belvárosba. Ez egy májusi szombat reggel válik világossá előttem, egy afféle ígéretekkel teli, napfényes tavaszi napon. Amíg Mio az ablakunkon dolgozik, Frédérickel elmenekülünk a Palais Royalba, ami még a leginkább hasonlít egy parkra a lakásunktól járótávolságra. Mivel a hosszú, nyirkos tél után nagyon vágytunk már a szabadba, az utóbbi napokban sokszor kijöttünk ide. Az elmúlt néhány nap alatt virágba szökkent a tulipán, egymással versengő színek éneklő kórusává változtatva a kertet. Izzó vörös és mélybíbor keveredik világító fehér és kanárisárga foltokkal. Energiától duzzad a hely: szorgos emberpalánták várakat építenek és rombolnak a homokozóban; egy maréknyi kocogó – ritka látvány Párizsban – tempózik elszántan a négyszögletes udvaron; cikázó fecskék bombázzák a tulipánokat, táplálékot keresve. Reggel tizenegyre kelet felé fordulnak a székek a központi tó körül, széktámlákra vetődnek a zakók, feltekerődnek a mandzsetták, s feljebb csúsznak a combokon a szoknyák. De hiába ilyen csodálatos ma reggel a kert, a gondolataimba mélyedek. Maddie, akit hidegen hagy az áthúzott kutyát ábrázoló tábla az aranyhegyű vaskerítésen, teljes izgalomban van, hogy lekerült róla a póráz, és tébolyultan rohangál körbe-körbe. Lehet, hogy én is ugyanebben a cipőben járok, tűnődöm. Lehet, hogy a bezártságtól meghibbantunk mindketten. Körbenézek a festői kertben. – Hiányzik nekem a tér – mondom Frédéricnek, mialatt keresünk két zöld széket, és bepréseljük magunkat a tó körül ücsörgők közé. – Úgy értem, egy olyan hely, ahol nem ültetik sorba a fákat, és nem szervezik tökéletes, agyonmanikűrözött kertekbe a természetet. Az otthoni dolgokból, amik hiányoznak nekem, konkrét és kevésbé megfogható tételek eklektikus listája áll össze. A csípős ázsiai kaja, ami olyan erős, hogy izzadsz tőle. A hullámok, pontosabban az a frissítő érzés, amikor lebuksz egy hullám alá, és sós vizű pezsgőfürdőben bukkansz föl újra. A jó kis hírműsorok a tévében, mivel a tényfeltáró újságírás gyakorlatilag nem létezik Franciaországban, ahol hírelemzés címén kerekasztalbeszélgetést folytat néhány olyan újságíró, akik baráti viszonyban állnak a meginterjúvolt politikussal. De leginkább persze az emberek, mert nincs gyógyszer a váratlanul feltörő vágyra, hogy ott legyek a család reggelizőasztalánál, vagy elmenjek iszogatni a régi barátokkal. És igen, most már tudom, hogy a tér is hiányzik nekem. Amíg Ausztráliában éltem, természetesnek vettem, hogy van. Most viszont, amikor visszamegyek Sydneybe, elámulok a parkok méretén, a tengerparti hatalmas bozótos területeken, a szabad területek bőségén, ahol kocoghatsz, piknikezhetsz vagy rugdoshatod a labdát. Azon, hogy a természet ott van a hátsó kertedben, nem kell kilométereket vezetned, hogy megtaláld. Varázslatos délibábként vibrál most Sydney a fejemben, fényesen és határtalanul. Párizs vonzerejét ezzel szemben a gyönyörű épületek koncentrációja adja. Noha imádom az új quartier-nket, s egyáltalán nem szándékozom Levallois-ba visszamenni (határozottan nem), újdonság számomra egy ilyen sűrűn lakott, kő és malter környezetben élni. Kénytelen vagyok új időtöltéseket és szórakozásokat felfedezni. Sydneyben hétvégeket töltöttünk a tengerparton, vagy vitorláztunk, vagy a Blue Mountains bozótosaiba mentünk kirándulni. Párizsban sokszor naphosszat kószálunk a régi utcákon, elbattyogunk a nyüzsgő Rue des Rosiers-re falafelért az egyik zsidó kifőzdébe, vagy át a folyón, hogy megnézzük a galériákat a Rue de Seine-en, és megigyunk egy pohár hideg Brouillyt a La Palette-ben. Télen az élet menthetetlenül a falak közé húzódik. Menjük múzeumba vagy kiállításra, mondom mostanában gyakran – legalább annyira meglepve magam, mint Frédéricet. Rendszerint megelégszünk valami kisebb tárlattal valamelyik múzeummá átalakított belvárosi kúriában. De pár hónappal ezelőtt sikerült végre megnéznünk Claude Monet Rue

Montorgueil-festményét a Musée d'Orsayban. Utoljára, amikor itt jártunk, éppen ki volt kölcsönözve egy külföldi múzeumnak. Hosszasan elidőztem a kép előtt, közel hajolva hozzá, aztán hátralépve, csodálva, hogy mennyire absztraktnak látszik közelről, szinte összefüggéstelennek, míg távolról nézve a látszólag véletlenszerű ecsetvonások varázslatosan összekapcsolódnak és képet alkotnak. Ez kétségtelenül a mi utcánk, szépen fellobogózva az 1878. június 30-ai Nemzetközi Kiállítás tiszteletére. A mi kedvenc utcánk annyi erőt és energiát áraszt, hogy úgy tűnik, Monet-t ugyanúgy megragadta a hely életvidámsága és elevensége, mint most engem. Bármit tervezünk is a hétvégére, majdnem mindig elsétálunk ide. Párizs vonzerejét kis mérete is növeli – a város egyik feléről alig húsz perc alatt át lehet metrózni a másikra. A lakásunktól szinte minden, ami számít, járótávolságra van: éttermek, múzeumok, mozik, színházak, orvosok, állatorvosok, szupermarketek. A szokásosnál kisebb mérete miatt kevésbé tűnik félelmetesnek a város – valahogy sokkal emberibb –, mint egynémely nagy főváros. Nem a fény és ragyogás, nem is a sok műemlék teszi különlegessé Párizst, jövök rá. Hanem a bensőségessége. Ennek az otthonosságnak az a hátulütője, hogy nem férnek el benne olyan terjedelmes központi parkok, amilyeneket Londonban, Sydneyben vagy New York-ban láthatsz; sehol egy hely, ahol lerúghatod nyáron a cipődet, és a fűre heveredhetsz. Persze a többi nagyvárosban nem ér az a luxus, hogy olyan helyeken kószálhass, mint a Palays Royal vagy a Luxembourgkert. De furcsamód épp ez a költői tökéletesség – ami oly vonzó a látogatók számára – nehezedik nyomasztó teherként az itt élőkre. Minden egyes levendulaág, minden fűszál szándékosan került a helyére, semmit nem bíztak a véletlenre. Figyelmeztető táblákkal van teledöfve a tökéletesre nyírt gyepszőnyeg: Pelouse interdite. Egyenruhás, sípoló őrök óvják éberen a kertet mindentől, ami megzavarhatja a harmonikus összképet, például a piknikezőktől vagy a focizóktól. (Más szóval, a való élettől.) Úgy tűnik néha, mintha valami gyönyörű múzeumban élnénk. Még az emberek se látszanak teljesen igazinak – azok a tökéletes kinézetű szülők a makulátlan sötétkék kabátjukban, a tökéletes gyerekeikkel. Legszívesebben belelökném őket egy tócsába. Egy idő után Párizsban rád tör a klausztrofóbia. Előbb-utóbb arra kezdesz vágyni, hogy kitörj ebből a gyönyörű börtönből. És azt hiszem, ezért is olyan fontos az ablak: ez a kis nyílás lehetőséget ad a kitörésre. Egy hétig tart, mire Mio kitágítja teljes méretű téglalapra az üreget, és csak ekkor tudjuk átérezni igazán, hogy milyen horderejű a változás. Nem azt mondom, hogy pótolja a szabadtéri programokat, persze hogy nem. Hamarosan be is vezetjük, hogy végigjárjuk motoron a Párizs környéki vidékeket, és ezek az egynapos kirándulások segítenek majd kielégíteni az olyan vágyainkat, mint a fűre heveredés vagy a frisslevegő-szippantás. De valahogy az ablak csökkenti a bezártságérzetünket. Napsugarak zúdulnak be az üvegen, sokkal világosabbá téve a lakásunkat. Láthatjuk Párizst, és az a körülmény, hogy egyetlen lakóépület se csúfítja el a kilátást, tovább növeli térérzetünket. Odaállhatunk az ablakhoz, és elnézhetünk a messzi távolba, s nem kell többé a szemközti ház homlokzatát bámulnunk az udvar másik oldalán.

*** Olyan, mint egy festmény, mondja Frédéric a kilátásunkra, amikor végre helyére kerül az ablak, és leszigetelik. Olyan is. Ebből a magasságból vidámnak és rendezetlennek látszik Párizs, amilyennek az utcáról vagy a magasabb kilátók palacsintasütő-perspektívájából soha. A narancsvörös kémények úgy festenek, mintha óvatlanul elszórt magvakból sarjadtak volna; a ferde tetők és görbe ablakok a legfurcsább szögek és aszimmetrikus formák középkori labirintusát alkotják, kubista festményekre kívánkozva. Este a St-Eustache rózsaablaka

belülről van kivilágítva, szirompillérei arany szárnyakként tárulnak szét. Mögötte emelkedik a hatvanemeletes Montparnasse-torony, a párizsi égbolt szégyenfoltja. Lábujjhegyen állva láthatjuk a Notre-Dame-katedrálist, jobb felé nyújtva a nyakunkat az Eiffel-tornyot. Ez nem a város leglenyűgözőbb panorámája – távolról sem –, de számunkra mindig fantasztikusnak fog tűnni. Úgy néz ki az ablak, mintha ősidők óta itt volna. Az egyetlen árulkodó bizonyíték, ami rövid életére utal, a kő- és sittpiramis a nappalinkban, arra várva, hogy lehordjuk a földszintre. Mindhárman csodálattal nézzük a takaros méretű, máztalan köveket. Nem lenne pofás, ha az egész fal nyers kőből lenne?, veti fel Mio, hozzátéve, hogy ő meg is tudja nekünk csinálni, ha akarjuk. De a gipszkarton és beton lefejtése nagy munka, óvatosan kell vésni, hogy meg ne sérüljön alatta. Most nem, mondjuk Miónak. E pillanatban nincs rá pénzünk. „Oof.” Mio lebiggyeszti ajkát, ami azt jelenti, hogy ez nem akadály. „On va s'arranger.” Több szó nem esik. A jövőbeni megállapodás ígérete ott lebeg a levegőben, felcsigázva képzeletem. De hogyan? Majd meghalok a kíváncsiságtól. Mivel akarja, hogy fizessünk neki, ha nem készpénzzel? Talán valamelyik festményünkkel? Rápillantok a sivár flamand tehenekre, amit annyira imád Frédéric. Bármikor hajlandó lennék odaadni ezt, és sokkal kevesebbért, mint egy kőfalért. De e pillanatban a téma lezártnak tűnik, a beszélgetés másfelé terelődik, s mivel tudom, hogy Mio nem tárgyal velem üzletről, csöndben maradok. Összepakolja a szerszámait, és megígéri, hogy beugrik, ha legközelebb itt jár a guartier-ben. A következő néhány hétben élvezzük az ablakunkat. Mindjárt nyakunkon a nyár, és járványként söpör végig Párizson a boldog őrület. Csicsergő tömeggel telnek meg a kávézóteraszok, szélesre tárulnak az ablakok, felhangosodik a zene. Meleg szomszédunk bulit tart az udvar túloldalán, és arra ébredünk késő éjszaka, hogy egy hiányos öltözékű srác áll az ablakukban, és azt üvölti: „MINDENKI MEZTELEN!” Új ablakunkból végignézzük, ahogy egy illegális teraszt építenek az iskola mellett. Rövid, remélhetőleg stabil lábakra kerül, a tetőhöz hegesztve. Virágok tűnnek föl rajta, egy napernyő és egy asztal. És egész nyáron hallgathatjuk a poharak csörgését és a csin-csin? –kórust az ablakunkból. Aztán egy reggel Mio visszatér, beugrik hozzánk útban egy másik munka felé. Csak annyi időre, hogy megigyon egy cukorral teli kávét, és eldiskuráljunk. Mire elmegy, pecsét kerül az alkura. Legelszántabb próbálkozásaim ellenére, mint botcsinálta képkereskedő (a flamand festményeknek egyre nő az értéke, tekintse ezt befektetésnek), nálunk maradnak a tehenek. Mio a kocsinkat akarja, nem a festményt. Frédéric szélsebesen odaadja a kulcsot. Azóta tervezzük az eladását, hogy beköltöztünk a városközpontba. Alig használjuk valamire – amikor meg szükségünk lenne rá, szinte sose indul be. Érdekes módon Miót nem nagyon érdekli az állapota, először meg se akarja nézni. Két hét múlva lekerül az összes vakolat a falról, és az ablakos oldalunk végig kőfal lesz. A kocsinkat elvontatják Mio egyik haverjának a garázsába, aki állítólag ért a javításhoz. Csak később jut eszünkbe megkérdezni, hogy mi lett az autóval. – Montenegróban van – mondja Mio magától értetődően. Döbbenten nézünk, nem értjük. – Montenegróban? Úgy tűnik, emigrált a kocsink. Most valami montenegrói fickó birtokában van, akit az otthoni tanyája rendbe hozására szerződtetett Mio, valahol a hegyekben. Az autó fizetési eszközül szolgált; Mio személyesen adta át neki. Elkerekedik a szemem: a mi öreg Volkswagen Golfunknak sikerült átszelnie Európát! Ez méltó befejezésnek tűnik az illegálisablak-történethez. On va s'arranger. Tényleg így lett, és a boldogságlánc átért mostanra egész Európán. És ami a legfontosabb, elégedettnek látszik mindenki – mi a kőfalunkkal, Mio azzal, hogy talált egy készpénzkímélő fizetési módot, amivel kifizetheti a barátját, és még haza is látogathat. Ami meg a montenegrói fickót illeti, akinél a kocsink kikötött, hát róla soha többé nem hallottunk.

*** Az illegális ablak olyan területeken is megváltoztatja az életünket, amire nem is gondoltunk. Pár hónappal az ablakvágás után eladják a zárdát egy építési vállalkozónak: olyan ajánlatot kaptak az apácák, amit nem tudtak visszautasítani. A kedves, lerobbant kis épületet, apró, macskaköves szobáival, teljesen fel akarják újítani, és átalakítani lakásokká. Le vagyunk törve. Bár elég keveset láttuk őket, felemelő érzés volt, hogy apácák a szomszédaink. Én semmilyen értelemben nem vagyok vallásos, mégis megnyugtatónak és megtisztelőnek találtam a zárda jelenlétét. De ami a legfontosabb, az eladás szörnyű veszélyt jelenthetett ránk nézve. Mi van, ha az építtető úgy dönt, hogy megemeli a tetőt, és felhúz még egy emeletet? Akkor bezárhatjuk új kilátónkat. Elméletileg a nagyobb szabású felújítási terveket Párizs központjában árgus szemekkel figyelik a hatóságok, akik szinte biztosan elutasítanának egy ilyen tervet. De azok az őrült építészek, akik felvonóhidas teraszt akartak nekünk építeni, felnyitották a szemünket. Párizsban szinte minden szabályt meg lehet kerülni. Felkészülve a legrosszabbra, elhatározzuk, hogy kiélvezzük az ablakunkat, amíg még lehet. Néhány hónapon át szorgos falbontó hangok hallatszanak a zárda felől. Szorongva nézünk ki az ablakunkon, baljós jelek után kutatva. De egy-két hónap elteltével abbamarad a munka. Amikor hetek múlva se indul újra, érdeklődünk a helyi ingatlanügynökségnél, ahol megtudjuk, hogy az építési vállalkozónak anyagi nehézségei támadtak. Noha nem tudjuk még ekkor, a zárda, hihetetlen módon, évekig üresen fog állni. Az üressége új lehetőségeket tár elénk. Most, hogy nem kell arra figyelnünk, hogy ne zavarjuk a lenti lakókat, könnyű szívvel kimászunk az új ablakunkon a zárda tetejére, aminek a lejtése nem olyan meredek, hogy ne tudnánk kiülni rá. Könyvet, néha reggelit is viszünk magunkkal, a tetőablak szélének vetjük a lábunkat, s a hátunkat a tetőgerinc függőleges oldalához támasztjuk. A házunk egyike a quartier legmagasabb épületeinek, így Párizs nagy részét láthatjuk. Aranyozott kupolák csillognak a távolban. Frissebbnek tűnik itt a levegő, mint az utcaszinten, talán csak azért, mert ebben a magasságban mindig lengedez egy kis szellő. Nevetséges módon, egyre inkább sajátunknak tekintjük a tetőt. Erkélypótló és kertpótló egyszerre, la terrasse, ahogy Frédéric fellengzősen nevezi. Azt gondolják a barátok, hogy megőrültünk, és rendszerint visszautasítják a meghívást, hogy üljenek ki velünk – ami nem is nagyon meglepő, miután ez a különös terasz úgy szakad bele a semmibe, mint egy sziklaszirt. De nem mi vagyunk az egyetlen párizsiak, akik ilyen szélsőséges dolgokra vetemednek. Forró napokon a környező tetők a Riviérára emlékeztetnek: törülközők hevernek a forró bádoglapokon, körös-körül napozó és olvasó emberek, s a nők félmeztelenre vetkőznek. Kedvenc napszakom az este, amikor langyos szellő fújdogál. Borospohárral a kezünkben nézzük, ahogy az Eiffel-torony mögött leszáll a nap. Levendulakék felhők csíkozzák az eget, és a sápadt fényben flamingórózsaszínben világítanak a tetők.

17 Frédéric nagy örömére, térigényem növekedésének az lett az egyik következménye, hogy egyre inkább én vagyok, aki erőlteti, hogy menjünk föl hétvégenként Észak-Franciaországba. Maddie is fokozza a lelkesedésemet. Szeretem látni, milyen boldog, amikor van helye a futkosásra. A tengerpartot, ami nekem két évig tartott, míg úgy-ahogy megkedveltem, Maddie imádja. A sima víztükör azt jelenti számára, hogy messze száll a labdája, és sirályok töltik meg az eget, amikor apró lábain utánairamodik. Újkeletű lelkesedésemet elég ironikusnak tartja Frédéric, és élvezettel cukkol, amikor felvetem neki, hogy menjünk föl Baincthunba. – Jaj, ne – mondja komoly képet vágva –, én Párizsban maradok inkább. Így aztán elhatároztuk, hogy Frédéric negyvenedik születésnapját nagy bulival ünnepeljük a szülei házában. Az előkészületeket, mint mindig, az utolsó pillanatra hagytuk. Nem küldtünk szét meghívókat, egyszerűen csak felhívtuk az embereket és kipipáltuk a neveket a listáról, amit gyorsan el is vesztettünk. Mivel laza és gondtalan ünnepet akartunk, Frédéric kitalált egy nyitott dejeuner-dîner formulát, ami azt jelentette, hogy a vendégek jöhetnek egyikre is, a másikra is – vagy mindkettőre. Egy nagy ausztrál cserkészparti, viccelődött Frédéric – az időjárásnak is tökéletesnek kell lennie június végén. Svédasztalokat állítunk föl a garázsként funkcionáló istállóban, asztalokat és székeket teszünk ki a kertbe. A fogások között pétanque-ot játszunk, vagy lemegyünk fürödni a partra. Elméletben úgy tűnt, nem történhet semmi probléma. A valóságban azonban, ahogy Frédéric apja mondaná, vészjósló fellegek gyülekeztek. Körülbelül nyolcvan ember mondta, hogy biztosan el fog jönni. De ki jön csak ebédre, és ki marad vacsorára is? (Frédéric úgy gondolta, jobb, ha nyitva hagyjuk a választási lehetőséget, majd aznap eldöntik az emberek.) De mi van, ha mind a nyolcvanan itt maradnak ebédre és vacsorára is? Jóllehet, mi legalább egy nappal a buli előtt Baincthunba akartunk érni, hogy előkészítsük a dolgokat, csak péntek délután tudunk elszabadulni a munkából. Beérve Boulogne-sur-Merbe, egyenesen az Auchan hipermarkethez robogunk, mivel nagyon kell igyekeznünk, ha mindennel kész akarunk lenni, mire besétál az első vendég holnap a kőkapun. Természetesen Jean-Michel a sütésfelelős. Két húszkilós bárány – amit ő maga választott ki a barátok farmjáról, és önkezűleg mészárolt le – kerül föl a nyársra, egyik ebédre, a másik vacsorára. Én vagyok a salátafelelős. Szűkös időnk ellenére munkaigényes választék mellett döntök, ami rengeteg lencse-, csicseriborsó-, thaitészta- és céklafőzéssel, mandarin-, szőlő-és garnélarák-hámozással, egy hegynyi olajbogyó kimagozásával, mogyorópörköléssel és kecskesajtgrillezéssel jár együtt. Rengeteg értékes időt fecsérelek el olyan kellékek keresésével, mint friss bazsalikom és a koriander, egy vidéki hipermarketben, ahol még a kókusztej, sőt a vöröshagyma is egzotikus dolognak számít. Összesen kilencféle salátát tervezek, mindegyiket saját különleges dresszinggel. Mivel fel se merül bennem, hogy üveges salátaöntetet vegyek, késő éjszakáig fent maradok kikeverni őket. S hogy még ünnepélyesebbé tegyem az alkalmat, leküzdve desszertkészítési utálatomat, sütök néhány hatalmas pavlovát – amit soha nem tennék meg Sydneyben, de itt a világ másik végén valahogy jópofa és hazafias cselekedetnek tűnik. Franciaországban patis-serie-kben veszed a süteményt és tortát ahelyett, hogy magad készítenéd (a házi készítésű sütemény közönséges és sóher dolognak számított régebben), és gyakorlatilag ez lesz az első saját készítésű desszertem négy év alatt. A pavlovák újdonságként hatnak majd a franciákra, és ami még fontosabb, anyám pavlovája sosem vallott kudarcot. Habkönnyűre puffadva, ropogós,

enyhén repedezett héjjal siklott ki mindig a kemencéből, s rengeteg krémmel és golgotavirágbogyó-lekvárral leöntve ettük meg. Tojáshab, cukor, néhány csepp ecet és vaníliaeszencia, és egy csomó habverés. Mit lehet itt elrontani? Kevéssel hat óra után arra kelünk a parti napján, hogy fehér fényben úszik a kert. Legalább az idő miatt nem kell aggódnunk. A napnak még ebben a korai órában is ereje van, és nem nehéz kitalálni, hogy nagy forróság lesz (harminchárom fok, mint kiderül, az év eddigi legmelegebb napja). Egyenesen a konyhába megyek, és hámozni, vagdalni kezdek. JeanMichel kint van már – örökmozgó hétéves kisfiával, Louis-val együtt –, és sekély gödröt ás a ház mögött, ahol tüzet rakhat a nyársnak. Frédéric is kilép a kertbe, hogy elrendezze az asztalokat, székeket és abroszokat, amiket egy helyi partikölcsönző cég szállított ki tegnap. Dühös ordítás zúg végig a köves udvaron, s végigdübörögve az egész házon, megremegteti a konyha mind a négy falát. A tíz gondosan összehajtogatott asztalterítő, amit kint hagytunk éjszakára a garázsban az egyik asztalon, szanaszét hever a kertben, mint egy csomó összegyűrt papír zsebkendő. Első gondolatom az, hogy valami rejtélyes orkán fújta őket szét. De Frédéric felemeli az egyik sarkát, és most már én is látom, miről szólt az ordítás. A hófehér vásznon mocskos mancsnyomok éktelenkednek. De a legkétségbeejtőbbek azok az apró, rágott lyukak, amelyek nyílegyenes vonalban vezetnek a terítők közepéig. Úgy néznek ki, mint azok a kivágós papírfigurák, amiket az iskolában csinálnak a gyerekek: mintát vágnak rájuk összehajtva, hogy aztán széthajtogatva tökéletesen szabályos formát kapjanak. Tőle szokatlan leleményességgel Oseille, Alain másik kutyájának, Maliknak a kölyke támadta meg az összehajtott térítőket, látványos rombolást végezve és komoly anyagi kárt okozva. Összesen hat abroszt rágott szét, három másikon lábnyomok vannak, s csak egy maradt teljesen érintetlen. – Jók lesznek még azok – mondom Frédéricnek, ami nem hangzik valami biztatóan. Visszasietek a konyhába. Túlságosan lekötnek ahhoz a pavlováim, hogy esztétikai kérdésekkel foglalkozzam. Tizenegy órakor érkezik a segítség, négy ausztrál barát személyében. Sarah és Nathan Sydneyből ruccantak át nyaralni; Kate és Graham Londonban élnek. Mind a négyen iskolai és egyetemi barátaim, és együtt érkeztek tegnap este Londonból, s egy közeli motelben szálltak meg. Bár nem beszélnek franciául, legalább másik tíz angol nyelvű vendég jön Párizsból, így biztos vagyok benne, hogy könnyen elvegyülnek majd a többiekkel. Amikor felhívtak, hogy megkérdezzék, szükségünk van-e segítségre, IGEN? –t akartam sikoltani, de sikerült nyugodt hangon közölnöm ezt velük. És most itt vannak, munkára készen, ami hatalmas megkönnyebbülést jelent. A macskaköves udvaron álldogálva előadom nekik az abroszos történetet, ami máris kezd egy kicsit viccesebbnek tűnni. Újabb ordítás szakítja félbe beszélgetésünket, ezúttal a konyhából süvölt ki az udvarra. Mielőtt annyi időnk lenne, hogy elmotyogjuk: „most meg mi van?”, Malik, a dilis Beauceron rohan ki az első ajtón, Frédéric sógorával a nyomában, aki egy összecsavart újsággal csapkodja az eb hátsóját. Le dessert!, zihálja a sógor. A kutya eszét vesztve rohangál körbekörbe az udvaron, mintha föl lenne pörögve valamitől (cukortól, mint kiderül). Úgy néz ki a pofája, mintha frontálisan ütközött volna egy hóbuckával. Harminc mesterien habosra vert habcsók, amiket féltő gonddal sütögettem, amíg halványbarnára nem sült a tetejük, széttaposott pizzaként hever most a konyhapadlón. Bár az egyik látszólag épségben megúszta a bukfencet az asztalról, a többi darabokra tört, és szanaszét szóródott a padlócsempén. Lyukak tátonganak a puhább részeken, Malik hosszú orrától; több habcsók egyszerűen eltűnt. Egy csapat jön utánam a konyhába, és látja elkámpicsorodott képemet. – Jók lesznek még azok, tényleg – mondja Kate, pontosan megismételve, amit pár órája mondtam Frédéricnek. Higgadtan fölszedegeti a darabokat,

felkanalazza az édes, hófehér habot egy spatulával, és megpróbál az alaktalan masszából valamilyen tömör tortaformát kreálni. – Ha rákerül a krém, senki nem fog észrevenni semmit – mondja vidám hangon. Még be se fejezzük a takarítást, amikor újabb katasztrófa sújt le – csak most eltelik egy kis idő, mire észrevesszük. Alain úgy dönt, bezárja két leszerepelt kutyáját, hogy ne tudjanak több kárt okozni. Ahogy belép az istállóba, mögé oson Jean-Michel kisfia, aki minden alkalmat megragad egy kis csínytevésre. Louis gyorsan becsapja Alain mögött az ajtót, és rátolja kívülről a súlyos fémreteszt. És Alain, aki teljes partidíszben van már, kifényesített cipőben, nyakkendőben és zakója zsebéből kikandikáló selyem zsebkendővel, bent reked a kutyáival a mocskos, ablaktalan sötétségben. – Bezártam a főnököt! Bezártam a főnököt! – rikoltja Louis bele a világba. Túlságosan belemerülünk az előkészületekbe – Jean-Michel az első bárányát süti, az ausztrál fiúk a bérelt sörcsapot szerelik össze, Frédéric puncsot kever l'apérónak, Sarah, Kate és én egyfolytában szeletelünk és vagdosunk, hogy elég legyen a saláta ebédre és vacsorára is. Bátor tettétől megmámorosodva, Louis benyargal a konyhába, s egy váza mellett elhaladva lever néhány rózsát a száráról. – J'ai enfermé le patron! J'ai enfermé le patron! – Alig hallom a szavakat, csak a zajos bajkeverő jelenléte miatt aggódom. – Tűnés innen – mondom, fel se nézve a vágódeszkám mögül. – Casse-toi! Így aztán legalább húsz percbe telik, mire végre meghallgatja valaki Louis-t. Amikor Alaint kiengedik végül, nem is a lábán jön, szinte katapultál, majd szétveti a düh, úgy fel van háborodva. Az idő, mint tudjuk, relatív, és az 1200 másodperc nagyon lassan vánszorgott előre abban a rágcsálókkal teli, sötét istállóban. Frédéric apja büszke ember, aki nem viseli könnyen a megaláztatást. Gyors, dühös csapásokkal porolja le még mindig makulátlan zakóját; nyilvánvaló, hogy a kiporolást a kis Louis-nak szánja (aki bölcs előrelátásról téve bizonyságot, idejében eltűnt szem elől). Kutyák tépnek szét abroszokat, kutyák falnak fel desszerteket, gonosz kölyök zár be egy marcona patront, aki nagyon, de nagyon dühös. Úgy hangzik ez, mint egy bohózat forgatókönyve – inkább hasonlít valami burleszkjelenetre, mint a nyers valóságra. Megrökönyödött tekintetükből ítélve, ausztrál barátaimnak komoly nehézséget okoz a sorozatos sorscsapások megemésztése. Sokkal több drámával járnak ezek a bulielőkészületek, mint amire számítottak. El nem tudják képzelni nyilván, mi a jó ég történhetett a legendás francia savoir faire-rel. Ahogy belépek a konyhába, hallom, amint Graham frappánsan kifejti a bennem is megfogalmazódó véleményt. – Picsáááába! – mondja nyújtottan, hangjából döbbenet és balsejtelem árad egyszerre. – És még dél sincs! Hatvan ember gyűlik össze ebédre, és egy darabig minden zökkenőmentesen zajlik. Hűsít a forróságban a csalóka erejű puncs, és később arra fognak panaszkodni az emberek, hogy túl könnyen lecsúszott nekik. Rengeteg a rágcsálnivaló – saucisson, kapribogyó és anchoïade pirítóson, mogyorófélék, olajbogyó hordóban. S úgy tűnik, az emberek egész jól keverednek egymással, amit mindig aggódva várok, ha tartózkodó franciákat hívok vendégségbe. Festői a teríték. Frédéric csodát művelt az abroszokkal, ledörzsölte róluk szivaccsal a lábnyomok nagy részét, és virágokat és korsókat helyezett taktikusan majdnem minden kirágott lyuk fölé. Sugárzóan szép a kert. Rózsaszín hortenziafelhők hullámzanak a levegőben, duzzadt körték remegnek szelíden a délutáni szellőben, tehenek bámulnak át kíváncsian a szomszéd kertkapun. Olyan jól megy minden, hogy egy időre meg is feledkezem a kajákról, a salátáról, amit az utolsó pillanatban kell összekeverni, és nyakon önteni dresszinggel. Jean-Michel sürgető szavai riasztanak föl: – Kész vagyok. Körbejár a hír, hogy a bárány à point, és pillanatokon belül, meg se várva, hogy mondják nekik, megindulnak a vendégek az asztalok felé, hogy elfoglalják helyüket. Egyetlen gyors és látványos népvándorlás keretében zajlik az egész. Az angolul beszélők maroknyi szigete

marad csak állva a hordó körül, észre sem véve a hirtelen keletkezett űrt. Sokat elárul a pillanat a kultúrák különbözőségéről, ami egész komikusan hat. Az angol és ausztrál különítmény megelégszik azzal, ha ihat, tudván, hogy az ebédet úgyis fölszolgálják végül. Nagy gyakorlatra téve szert a kocsmában álldogálás terén, nem sietnek a helyükre ülni. Valószínűleg az se zavarná őket túlzottan, ha szénfeketére sülne a bárány, vagy kint bégetne még mindig a mezőn. De a pánikból ítélve, a franciák katasztrófának tekintenék az egész napot, ha az agneau-t túlsütnék. Maximum egy italt szoktak evés előtt inni, és jobban érzik magukat à table, mint állva. – Kész van, ehetünk – dünnyögik az emberek, kezükben késsel és villával. Negyvennyolc szempár mered rám vádlón – az én hibám, hogy a saláta nincs még az asztalon, én jelentek veszélyt a bárányra. A rumtól lelassulva, komoly nehézséget okoz nekem, hogy sebesebb tempóra kapcsoljak, amit a pillanat megkívánna. – Pár perc, és kész az ebéd, addig menjetek és igyatok valamit! – kiáltom, amivel sűrű homlokráncolást és rosszalló morajt váltok ki. Nem tetszik nekik, hogy nem lettem kész időre, és dühíti őket, hogy ilyen hetykén állok a cuisson de l'agneau-höz. Milyen tipikusan angolszász, mennyire nem francia. Nem vagyok közéjük való, mert ha az lennék, tudnám, hogy ezt nem lehet félvállról venni, ez nagyon fontos dolog. Én is mérges vagyok. Durvának és hálátlannak érzem a türelmetlenségüket. Végül is ez nem egy nyavalyás étterem. Egy buli nem arról szól, hogy tökéletesen menjen minden, egy kis káosz mindig becsúszhat. Miért nem szórakoznak ezek itt ahelyett, hogy felhúzzák magukat? (Igazság szerint én vagyok a legjobban felhúzva.) És mire föl? Néhány szelet hús miatt, ami pár perccel tovább sül esetleg a kelleténél? Betrappolok a házba, hogy találomra összekutyuljam a salátaalapanyagokat, s biztosra lehet venni, hogy a féltő gonddal elkészített öntetek nem a megfelelő salátán fognak kikötni. Frédéric beüget, hogy segítsen. Nem durvák igazából, egyszerűen csak franciák. Az étkezési szenvedély az egyik legkedvesebb, legélvezetesebb jellegzetessége Franciaországnak. A legapróbb részleteire is odafigyelnek, és nem sok teret hagynak a hibázásra. Egy vacsorakudarcot nem vesznek könnyedén ebben az országban, nem próbálják elviccelni, még annyira se, mint egy sör nélküli grillpartit az ausztrálok. Franciaországban hagyománya van a kritizálásnak, ami azt jelenti, hogy nem fogja magát vissza az ember, ha valami rosszat kell mondania. Ahogy egyik barátnőm, Francois mondta nekem egyszer, itt nincs jogod hibázni. Senkit se becsülnek csak azért Franciaországban, mert próbálkozik valamivel. Bármire is törekszel, azt sikerrel meg kell oldanod. Egy francia vacsoránál ízekre szedik a nem tökéletes plat-kat az asztalnál, minden vendég tanácsot ad, hogy miben lehetne a recepten javítani, hol hibázott a házigazda, hogyan kellett volna máshogy főznie. Én nem viselem túl jól a cseszegetést, és hasonló esetekben azt tanácsolom a barátaimnak, hogy fogják be és egyenek inkább, vagy valami hasonlót. Számomra sértőnek tűnik ez a viselkedés. De a franciák építő szándékúnak tekintik a kritikájukat, és kizárólag az a céljuk vele, hogy legközelebb tökéletes legyen az az étel. Az ebéd végül hatalmas siker. A túlsütés ellenére Jean-Michel bárányának, amire egész sütés alatt lelkiismeretesen csorgott a rozmaringízű olívaolaj, mennyei illata lett, és rózsaszínűre pirult. A salátáktól el vannak bűvölve a vendégek: szörnyen izgalmasnak találják őket az olyan hagyományos francia nyersanyagokhoz képest, mint a Niçoise és az Auvergnate. Csinos sorba rendezzük a gyümölcstortákat a büféasztalon, de a pavlovákat habzsolják be először. Krémmel borítva, tetejükön eperrel, málnával és ribizlivel úgy festenek, mintha valamelyik flancos ínyencmagazin címlapjáról kerültek volna ide. Senki nem hozza többé szóba a kutyás katasztrófát. A receptet akarja mindenki. Később pétanque-ot játszunk, az ausztrál fiúk pedig a rögbi szabályaira próbálják Louis-t megtanítani, aki titokban benyakalt néhány otthagyott sört, és alig tud koncentrálni, nemhogy egyenesét rúgni. A labda folyton a gyönyörű virágágyásokban puffan. Alain dühösen néz a partvonal mellől. Néhány ember leautózik a partra. Jean-Michel leomlik a szilvafa alá kifújni

magát, s amikor hősiesen felemelkedik, hogy megsüsse a második bárányt, hangosan szidja Frédéricet és a remek tervét, hogy két lakomát csapunk (ami valójában az én ötletem volt). A túl kevés éjszakai alvás, az utolsó pillanatra maradt feladatokkal tetézve, és ez az oda-vissza rohangálás a konyhához, ami jó háromszáz méterre van a kerttől, teljesen kimerített. Frédéric és én alig ültünk le egész nap. (Miért nem kértünk házhoz szállítást, vagy gondoltunk arra, hogy pincéreket béreljünk?) Én nagyon szívesen lemondanék a mindenes háziasszony szerepéről – és lebeszélném a barátomat is az idióta, fellengzős tervéről. És bemásznék az ágyamba a gerendák alá. De most már bármelyik pillanatban újabb emberek érkezhetnek, azzal a jogos elvárással, hogy megetetik őket. És egyetlen salátalevél nem sok, annyi se maradt ebédről. A sok saláta, aminek elégnek kellett volna lenni mindkét étkezéshez, teljesen elfogyott. Annyi alapanyag se maradt, hogy újakat keverjünk. Az óriási Brie korongokból satnya háromszögek lettek, a baguette-ekből egy halomnyi csücsök maradt. Szeretnék a föld alá bújni. – Mit fogunk enni? – kérdezi Anne, egy belga barátnő Párizsból, ahogy undorodva végignézünk a konyhapultot borító gyümölcshéj-, olajbogyó- és paradicsommag-halmokon. Túl fáradt vagyok, hogy érdekeljen. – Bárányt. Kezükbe ragadják az irányítást a vendégek. A csodálatos, életmentő Anne eltűnik, majd zöldségekkel teli nejlonszatyrokkal tér vissza egy óra múlva, miután meglelte az utat a szupermarkethez. Átalakul a konyha – a káoszt rend váltja fel, a bénult elkeseredést csöndes hatékonyság. Egy csapat önkéntes szakács új salátákat vagdos és szeletel. Arnaud (aki a Lille melletti partit adta első franciaországi évemben) kikever egy fokhagymás majonézt, pedig csak most érkezett. Sarah, Nathan és Kate bruschettát készít. A nemzetközi összefogás szellemében az angolul beszélők kipróbálnak néhány francia szót, a francia barátok meg azt az elegáns angolt gyakorolják, amit olyan mesterien el tudtak előlem titkolni négy éven keresztül. Körülbelül ötven ember jön össze vacsorára, ezeknek a fele ebédről maradt itt. Barátaink kezdeményezőkészségének köszönhetően elhárul a cata complète veszélye, és már nem csak húsból áll a menü. Egyedül a sör hiányzik: üres a hordó. Vinnie – egy ausztrál barát – a legnagyobb nyugalommal visszamegy az asztalhoz, és mindkét kezével felcsíp három műanyag borospoharat. Ámulva figyeli őt egy csoport francia. Biztos azt gondolják, hogy neki lesz mindegyik. – Jobb, ha igyekszünk – dünnyögi az egyik. – Végeztek a sörrel, most rárepülnek a borra. Vacsora után Léon felállítja a CD-játszót és a hangszórókat, és a garázs átalakul táncteremmé. Ahogy Madonna énekelni kezdi a „Holiday”-t, először az angol nyelvűek szökkennek talpra, és azon az amatőr, összevissza módon kezdenek csoszogni és vonaglani, amit mi mozgáskultúrának hiszünk. A zene megszakad, kicserélik a CD-t, és Eddy Michell francia énekes zengő hangja remegteti meg a falakat. Elárasztják a parkettet a franciák. És a garázs hirtelen úgy néz ki, mint egy koreografált jelenet valami régi rock and rollfilmből. Egymás kezét fogva pörögnek, forognak és figuráznak a párok, tökéletesen elegáns és precíz mozdulatokkal, amit nyilvánvalóan tanultak. Olyan, mintha előre éreznék, hogy mit fog tenni a partnerük a következő pillanatban, mindketten ugyanabban a pillanatban lépnek hátra, engedik el egymás kezét, majd kapcsolódnak újra össze tökéletes ritmusban. Alain is talpon van, gyakorlottnak és csiszoltnak tűnik, és határozottan nyugodtabbnak, mint délelőtt. Ha a franciák csinálnak valamit, azt jól akarják csinálni – sőt tökéletesen. Semmiképp nem akarnak nevetségesnek vagy idiótának látszani. Nincs csetlés-botlás, nincs bohóckodás ezen a parketten. Itt minden mozdulat szándékos. Ekkora profizmus gyűrűjében elszáll a nem francia különítmény önbizalma. Megszeppenve félrevonulnak az oldalvonal mellé. Kuncogok magamban, én is sokszor átéltem már ezt a megaláztatást. A rock and roll számokat jobb a szakértőkre hagyni. Bár a francia tinik ma már egyre inkább a szabad stílusú táncot kedvelik, a harminc fölöttiek

többsége tanult még le rockot, és esküvőkön, házibulikon – néha még vacsorákon is – örömmel táncra perdülnek a párok. Az északi vidékeken sötétedés után általában gyorsan lehűl és nyirkos lesz a levegő, de ma éjjel szinte trópusinak tűnik. Előkerül két gitár, és a vendégsereg maradéka letelepszik az udvaron körbefutó macskaköves párkányra. Szinte lehetetlen olyan dalt találni, aminek a szövegét is ismerjük néhányan, és a zenészduónk, Rupert (aki angol) és Paul (francia) is el tudja játszani. Végül egy régi Beatles- és Simon & Garfunkel-számokból álló szűkös repertoárt énekelgetünk. Valaki kitalálja, hogy dobra is szükség van (valamire), ezért bögrékbe töltjük Alain rizses- és tésztászacskóit, s körbeadjuk a rögtönzött rumbatököket. Mivel nincsenek utcai lámpák és neonfények, hogy belemarjanak a sötétbe, fényesen ragyognak a csillagok. Bagoly huhog a fejünk fölött. Nem kísérteties vijjogással, hanem lassú, derűs csodálkozással, ami nevetés is lehetne, mintha végignézte volna ezt az egész abszurd napot. Frédérickel ismerjük ezt a madarat, általában szorgosan vadászik, amikor pénteken késő este megérkezünk Baincthunba. Egyszer megleptük napközben a kertben, és lenyűgözve néztük hatalmas emberi szemeit. Világos szárnya világít a sötétben. Nézzük, ahogy fölöttünk vitorlázik. Aztán, mintha csak ismerné az órát, és tudná, hogy mindjárt itt az új nap hajnala, bemutat egy szép ívű fordulatot, és berepül egy nyíláson az istálló padlására.

18 – Mi az? – Frédéric gyanakodva méregette a plat de jour-t, amit a pincér letett elém az imént. – Tőkehal – mondtam, habár magam se voltam már biztos benne. Úgy döntöttünk, kiruccanunk az egyik új étterembe a quartier-nkben, de első pillantásra nem tűnt túl biztatónak a kajánk. A főfogásom sűrű olajos krémben úszott, ami ügyesen eltakarta az alatta levőket. Az első falás se nyújtott túl sok támpontot: a szósz minden más ízt teljesen elnyomott, így nehéz lett volna megmondani, hogy halat eszem vagy csirkét, bár az étlap azt állította, hogy az előbbit. Nem mintha rossz ízű lett volna, csak nem nagyon éreztem semmit azon kívül, hogy túl sűrű. A krumpli túl zsíros volt, és a babot szürke masszává főzték. Ez a fölöttébb középszerű vacsora egyáltalán nem egyedi eset. Érdekes, hogy miközben a franciák félelmetes ételkritikusok, és maximalisták az olyan részletekben, mint a cuisson de l'agneau, egy párizsi éttermi vacsora igenis lehangoló tud lenni. A francia éttermek ócsárlása szinte nemzeti sporttá vált az angolul beszélő országokban, és amit összehordanak róluk, szerintem nagyrészt igazságtalan. Még London is – ami állandó gasztronómiai vicctéma Franciaországban – azt állítja magáról, hogy jobb éttermei vannak, aminek hallatán a franciák levegő után kapkodnak. Az angol konyhában az utolsó évtizedben lezajlott vitathatatlan forradalom ellenére egy percig se gondolom, hogy a szédületesen drága London jobb árut nyújt a pénzedért, mint Párizs. A francia éttermeket gyakran csak azért kritizálják, mert túl franciák: mert nem veszik át a külföldi divatrecepteket, nem főznek „öszvér”-kajákat. Nagyon nem szeretnék countrykaját enni koriander-rel gazdagon meghintve. Engem nem zavarnak a harminc éve változatlan étlapok. Minek azon változtatni, ami jó? Még mindig ehetsz nagyon jót és olcsón Franciaországban. Emlékezetes fogásokat ettem olyan vidéki fogadókban, ahol a le terroir (a vidék) zamata érződik minden falatban. Párizsban a La Cloche des Halles-ban szeretek ebédelni, egy füstös borozóban, ahol hatalmas sonka van a pulton, és erős bort adnak kimérve. Nekem ez számít tradicionális kajának. A hagyományos párizsi bisztrók és sörözők esetében minőségi problémákat érzek. Úgy tűnik, csökken a színvonal – de lehet, hogy csak a világ többi része érte őket utol, ahogy sokan állítják. Bármi is a magyarázat, túl gyakran előfordul, hogy nem olyan jó a kaja, mint amire számítasz. Miközben a francia konyha hihetetlenül változatos, sűrű szósz kerül szinte mindenre. Gyakori meglepetés, hogy egyenesen a mikrosütőből kapod az előre elkészített ételt. Még a saláták frissességére sincs garancia – a salátalevelek belefulladnak a túl sok dresszingbe, és a tonhal, a kukorica vagy a bab egyenesen a konzervdobozból jön. Párizsban ma már több a külföldi étterem, mint a francia, s ezek egyre népszerűbb alternatívát nyújtanak, árban és minőségben egyaránt. Amikor Frédérickel kiruccanunk enni, ez rendszerint olasz, marokkói, kínai vagy thai kaját jelent. Ezért is tölt el olyan nagy izgalommal a következő munkám. Alain Ducasse-ról fogok cikket írni – a Michelin Guide százéves történetében ő a második ember, aki hatcsillagos minősítést kapott –, s meghívtak ebédelni az elegáns 16. arrondissement-ba, a róla elnevezett étterembe. Most kóstolok bele először az haute cuisine-ba; soha nem voltam még háromcsillagos Michelin étteremben. Ez jó lehetőség lesz arra is, hogy megnézzem, mitől alakult ki Franciaországról az a kép, hogy művészi rangra emelte a gasztronómiát. Ez az a munka, amiről minden újságíró álmodik: egy délutáni luxusebéd kutatómunka címén. Hogy meghívjanak díszvendégnek egy olyan helyre, ahol még a hors d'oeuvres-t se tudnám kifizetni. Alig várom már.

Az izgalmas alapanyagokat tartják a mesterszakács legfőbb védjegyének, ezért Ducasse sajtótitkára azt javasolta nekem, jöjjek korán, hogy láthassam a nyersanyag-előkészítést. Reggel hétkor a második főszakács, Francois Piege kiadja az ukázt a többi húsz, ropogós fehérbe öltözött szakácsnak, hogy hordják be és mérjék le a friss langoustine-, garnélarák- és Périgord szarvasgomba-szállítmányt. Feszültség vibrál a levegőben. Minden parancsra hangos kórus válaszol: OUI CHEF! Ha becsuknád a szemed, azt hinnéd, egy katonai kiképzőtáborban vagy. A következő négy órában a szakácsok elmerülnek a részfeladatokban. (Érdekes módon, mindegyik pasi – a szakácsművészet Franciaországban egyértelműen férfifeladat maradt). Tökéletes kinézetű spárgaszárakat fosztanak meg hegyes csücskeiktől, amiket később szószok ízesítésére használnak. Az egyik szakács apró korongokra szeli fel óvatosan a fekete szarvasgombát, külön megmérve minden szelet nagyságát és súlyát, hogy pontosan eltalálja a megfelelő vastagságot. Noha ez a húszkilós láda annyiba kerül itt, mint egy új kocsi, a gombák megtévesztőén közönségesnek látszanak – olyanok, mint egy kupac sáros rög. Egy másik szakács kiválogatja a friss fűszernövénycsokrok legbelső, fiatal leveleit. A petrezselyemből pép készül, újra és újra áttörve egy szuperfinom szitán, s el nem tudom képzelni, miért nem darálják le inkább egy mixerrel. Az Alain Ducasse-ban, úgy látszik, szóba se jöhet a gyorsított eljárás. Amikor a főnök beviharzik végül a konyhába nem sokkal ebéd előtt, nincs már vágni- vagy kavarnivaló. Nyomában egy francia filmes stábbal, Ducasse gyors eszmecserét folytat Piégezsel, megkóstol egy szószt, s közben szúrós szemmel pásztázza a tévémonitorokat, amelyek az étterem belsejét figyelik. Apró verejtékcseppek jelennek meg a fiatal szakácsok homlokán, ahogy a főnökük, elkóborolt olajcsöppeket vagy ételfoltokat keresve, a csillogó pultokat vizslatja. (Egyet se talál.) Franciaországban az ünnepelt szakácsok olyan imádatnak és tiszteletnek örvendenek, ami Ausztráliában csak a sztársportolóknak jár ki. Paul Bocuse-hoz vagy Joël Robuchonhoz hasonlóan, Ducasse is a francia konyha utazó nagykövete – és afféle médiakedvenc. De Ducasse az, aki kortársai közül a leginkább átfogalmazta, hogy mit jelent manapság neves francia szakácsnak lenni. Ahogy egyre nő az éttermeinek száma – egy Párizsban, egy New Yorkban, plusz a három Michelin-csillagos XV. Louis Monte-Carlóban –, egyre nagyobb az igény rá, hogy tanácsokat és interjúkat adjon, és új üzleti vállalkozásokat indítson be. Könnyebb Ducasse-t elcsípni egy Lear repülőgép lépcsőjén, mint a tűzhely előtt állva. O egy provocateur, akinek bizniszorientáltsága és globális érdeklődése érezhetően irritálja a francia gasztronómiai vállalkozások tradicionálisabb tagjait. De divatöltönyei és úri allűrjei ellenére a séf mind a mai napig meg tudta őrizni hatcsillagos státusát. Noha barátságos és közvetlen, nem könnyű Ducasse-szal riportot készíteni. Több mindent belesűrít hatvan másodpercbe, mint mi többiek egy teljes órába, ami azt jelenti, hogy képtelen vagy öt percnél tovább lekötni a figyelmét. Sokszor csörög az irodai telefonja, és folyton félbeszakítanak minket a titkárok és alkalmazottak, akik üzeneteket és papírokat hoznak aláírásra. Van úgy, hogy egyszerre két telefon van a fülén, miközben a XV. Louis asztalfoglalását ellenőrzi a számítógépén. Sprintersebességű itt minden – ahogy meghintáztatja a székét, hogy lekapjon egy cikket a nemzetközi magazinok kupacáról, amelyek mostanában készítettek vele interjút; a beszédtempója. Azt mondja, arról álmodik, hogy elcsen valahogy negyvennyolc órát egy huszonnégy órás napból. Amikor megkérem, hogy fejtse ki, mi teszi olyan különlegessé a francia konyhát, Ducasse nem az ínyenc alapanyagokról beszél, hanem a rejtélyes touche française-ről, aminek én is tanúja voltam a konyhában. – Ez olyan egy kicsit, mint az haute couture – magyarázza. – Nem mi gyártjuk a legritkább selymet a világon, mindenütt vannak gyönyörű selymek és textilek, de ezen rajta van a francia szignó. És azt gondolom, hogy a konyhánk – jobban, mint a terményeink – egy savoir faire-ből, egy fantasztikus örökségből merítkezik.

Ez a know-how azt jelenti, hogy Párizs számos olyan elsőrangú étteremnek ad otthont, amelyek a gasztronómiai élmény szintjére emelik az evést. De Ducasse elismeri, hogy minél alacsonyabbak az árak, annál kisebb a varázslat. Nehéz dolog egyszerű, friss, megfizethető ételeket találni Párizsban, mondja, hozzátéve, hogy fejenként 30 euró alatt nem is nagyon lehet. Nagy űr van a piacon. A szemében csillogó tűzből ítélve, Ducasse szívesen betöltené ezt az űrt. De jelen pillanatban a neve nem rokon értelmű még az olcsó ételekkel. Délután fél kettőre azokkal az elegáns öltönyökkel telik meg az Alain Ducasse ebédlője, amelyekre olyan éttermekben számítasz, ahol az ebéd 200 és 300 euró közé esik fejenként. Az asztalunk – egy fotóriporter van velem, aki a cikkhez készít képeket – a sarokban áll, erről a megfigyelőpontról tökéletesen szemügyre tudjuk venni a termet. A sötét falambéria, a trompe l'oeil könyvtár, a komor zöld falak egy áporodott gentlemen's klub hangulatát keltik. (Azóta átköltözött az étterem az Hôtel Plaza Athénée-be, ahol frissebb a dekoráció.) Pincérek siklanak ide-oda az ebédlőben, számuk majdnem felülmúlja a vendégekét. Végtelenül kedvesek, és állandóan ugrásra készek. Egy parányi zsámoly terem előttem hirtelen, hogy rátegyem a táskámat – egy ormótlan, fekete műbőr cuccot, jegyzetfüzetekkel, szivárgó tollakkal és ki tudja még mikkel teletömött zsebektől és cipzáraktól deformálódva, amik egyáltalán nem illenek erre a plüssbársony kárpitra. Az ebédlő másik végén, egy másik zsámolyon sikkes bézs színű kézitáska fekszik (valószínűleg egy Kelly táska, kábé 3500 eurós árcédulával), egy elegáns, napbarnított nőé, akinek úgy csillog a bőre, mint a politúrozott fa. Megfogadom, hogy előrelépek – ha nem is Hermès-re, legalább bőrre váltok. – Buborékos vagy buborékmentes vizet óhajt, Madame – érdeklődik a pincérünk. „Kis buborékok, közepes buborék vagy kövér buborék? Vajjal vagy só nélkül?” Ez a kényeztetés a legkevésbé se tűnik sznobnak vagy ijesztőnek. Au contraire, szeretnék elcsábulni. – Ma elég sok szarvasgombát fognak enni – közli a pincér, felsorolva a hét fogásból álló menüt, amiben méregdrága ínyencségek tömkelege kapott helyet. Szokványos otthoni ebédeimre gondolok: főtt krumpli, tetején olvasztott sajttal, vagy kínai gyorstészta szójaszószban úszva. Egy kitűnő évjáratú pezsgő bizsergeti a torkom. Alig bírom megállni, hogy föl ne kacagjak. Elsőként a langoustine-okat szolgálják föl (amelyek kevésbé tűnnek aktívnak, mint reggel) iráni kaviárral, melynek zöldes, kövér és fényes ikrabuborékairól nehéz elképzelni, hogy bármiféle rokonságban állnának azzal a rikító vörös és fekete cuccal, amit a szupermarketekben lehet kapni. A következő négy fogás szarvasgombával érkezik: szarvasgombával ízesített ravioli kacsa-foie gras-val töltve; coquilles Jacques még több fekete szarvasgombával; hízott fiatal csirke krémes szarvasgombaszósszal, amit szarvasgombareszelékkel hintett fodros saláta követ, hogy kitisztuljon a szájpadlás a sajt és a desszert előtt. Szegény kutyáknak több hétig tarthatott kiszagolni azt a gombavagyont, amit én kevesebb mint két óra alatt felfalok. Olyasvalakinek, aki soha nem kóstolt még szarvasgombát, ez elég kemény kezdés. Igazság szerint, nem esem tőle hasra. Nem érzek semmilyen különleges, bomba jó ízt. Minden fogás finom, de lehet, hogy gomba nélkül is ugyanilyen remek lenne? Végül az egyszerű gombasaláta – ahol nem nyomja el más összetevő az ízt – vesz le a lábamról. Ropogós állagú, és beleharapva egy szeletbe, meleg földszagot áraszt. Nehéz körülírni az ízét, inkább illata van, mint íze. Természetesen egyáltalán nem hasonlít a közönséges gombákra. Mint a fakéreg, firkantom be végül a jegyzetfüzetembe, ami elég képtelen állítás (lévén hogy soha nem ettem még fakérget), és bizonyára kollektív ájulásba kergetné a fiúkat a konyhában. A séf szavaival: az Alain Ducasse-ban „burzsoá” a kínálat. A monacói éttermében mediterrán stílus dívik, ő maga pedig szemlátomást a friss hal és az olajbogyó ízét kedveli. Érzékelvén, hogy a hagyományos francia konyha imázsproblémával küzd – „öregnek és nehézkesnek tartják” –, külön feladatának tekinti, hogy modern pörgést vigyen bele. Sűrűk, és

mégse nehezek ezek a mártások az ebédnél. Lágyak, mégis ízben gazdagok, abból a bouillonból készültek, amit korábban bugyogni láttam. Minden fogás könnyű, és mégis tartalmas. Az étkezés végére a fotóriporterrel együtt kissé betegnek érezzük magunkat. Mégis – és ez elég árulkodó – végig kitartok. Amikor megérkezik a desszert utáni patisserie-targonca, s minden egyes darab olyan művészi és ízléses, mint egy kiállítási tárgy, maradék erőmet összeszedve még egy finom coffee éclair-t is megkockáztatok. Bevallom, amikor eljön az indulás ideje, hősies erőfeszítést igényel még az is, hogy fölálljak az asztaltól. Sármos pincérünk átnyújtja mindkettőnknek a szokásos ajándékokat: egy névre szóló étlapot az általunk fogyasztott borokkal és fogásokkal, és egy kerek cipót, amit az Alain Ducasse konyhájában sütöttek – praktikus uzsonna a hazaútra. Kitámolygok a délutáni szürkületbe, puffadtan, de tökéletesen elégedetten. Emlékezetes ebéd volt. Nem hasonlított egyetlen korábbi éttermi élményemre se; az árak alapján el is várható, hogy különleges legyen. De mégis, a segédszakácsok látványa volt az, ami a legjobban megragadott engem. Ahogy ott küszködtek a különféle fogásokkal, mártásokkal és köretekkel, s minden mozdulatukból mély elhivatottság áradt, a látvány számomra csodálatosan francia volt. A mániákus igyekezet, ahogy megpróbálták mindenből a legjobbat kihozni, a legapróbb részletekre való szinte abszurd odafigyelés, a savoir faire, ami még a legegyszerűbb feladatot is művészi magasságokba emeli. Lehet, hogy az haute cuisinehoz varázslat – sőt zsenialitás – kell, de a konyhából nézve csak borzalmasan nehéz munkának tűnt az egész.

*** Az a tény, hogy végig tudtam enni a Ducasse-lakomát, önmagában is bizonyítja bámulatos fejlődésemet. Mielőtt Franciaországba érkeztem, szinte soha nem ettem két fogásnál többet egy étteremben, és egyáltalán nem voltam hozzászokva a gazdag ízekhez. Előző, ausztrál életemben, a hűtőszekrényem szójával, tartós tejjel, alacsony zsírtartalmú joghurtokkal, és más nyilvánvalóan kedvező élettani hatású kultúrákkal volt tele. A konyhaszekrényemet olyan drága bioboltos kaják töltötték meg, mint a méh-pollengranulátumok és a lecitin. Minden nap friss gyümölcslével indult, narancsból, répából, zellerből facsarva, meg egy tál cukormentes, pirítatlan zabpehellyel. Nassolás helyett szentjánoskenyeret és joghurtrudakat ettem, abban a szent meggyőződésben, hogy ezek jobbak nekem, mint a Bountyk vagy a Kit-Katek. Ha húst sütöttem, apró darabokra vágtam, és összekevertem curryvel vagy wokos ázsiai kajával, hogy a fűszerek és zöldségek elvegyék a hús ízét. Általában ragaszkodtam a halhoz vagy a csirkéhez. Bármikor felcsaphattam volna vegetáriánusnak. De Franciaország örökre kiirtotta belőlem e szokásokat. Manapság a reggelit egy café crème jelenti egy croissant-nal vagy egy pain au chocolatvál, ami egy kicsit olyan, azt hiszem, mint feketekávéval és tortával kezdeni a napot. Amikor Frédéricnek van rá ideje, friss gyümölcssalátát is készít – jó zsíros fromage blanc-nál meghintve a helyi sajtboltunkból, amit egyenesen egy tanyáról hoznak. Pluszélvezetként, néhány kanál confíture de lait-t. is rá szoktam tenni – ez egy nagyon finom krémféle, olyan ízű, mint a karamellás kondenzált tej, csak jobb. Nem keresem már a fölözött dolgokat, és távol tartom magam az alacsony sótartalmú termékektől is – a vaj, amit venni szoktam, tele van ropogós kristályokkal Bretagne-ból. Első ausztráliai útján Frédéric iszonyodva nézte a margarinnal teli hűtőszekrényeket. Jobbat tesz az embernek, mondtam neki, azt gondolván, hogy ez elégséges magyarázat. – De hát ízetlen? –hüledezett, megrökönyödve az ötleten, hogy lecserélnek valamit, aminek jó az íze, egy olyasvalamivel, aminek egyáltalán nincs íze, csak

mert a legújabb, nemsokára túlhaladottá váló orvosi álláspont szerint az egészséges. (Ne próbáld a biodivatot elmagyarázni egy franciának.) Franciaország mély hatással van a külföldiekre. Rövid idő alatt úgy felforgatja étkezési szokásaidat és táplálkozási elveidet, hogy a foie gras entier lágy selymességéről kezdesz áradozni anélkül, hogy eszedbe jutna a gazdag zsírtartalma, nem beszélve a szegény libáról vagy kacsáról, amit erőszakkal tömtek meg a torkába dugott csövön keresztül. A károk orvosolhatatlanok – a csokicsíkokkal töltött leveles rétes után nincs visszatérés a müzlire. (Hihetetlen, de az általam ismert emberek többsége, aki Párizsban él, nem szedett súlyt magára, ami azt jelzi, hogy kell lenni valami igazságnak a vörösbor-teóriában – vagy hogy vannak előnyei a lift nélküli életnek.) Komoly metamorfózison megy keresztül jó néhány külföldi. Alicia vegetáriánus volt, és egyáltalán nem érdekelte a főzés, amikor Párizsba érkezett. Heteken belül rákapott a saucisson, szeletelt kolbász evésére, aminél vérengzőbb „cuccot” el sem tudok képzelni, figyelembe véve, hogy mi lehet benne – a malachústól kezdve a vaddisznóig, szarvasig és szamárig, bármi. Miután hat hónapig chèvre chaud salátát evett az éttermekben, arra jutott, hogy Franciaországban unalmas dolog a húskerülés – ha levesszük az étlapról a fehérjebombákat, nem sok marad rajta. Ma már Alicia négyfogásos vacsorákat főz, boeuf bourguignon pörkölteket, és sistergő, rózsaszínű báránycombokat húz ki a sütőből. A radikális változás, amin oly sokan keresztülmegyünk Franciaországban, természetes válasz arra a hihetetlen minőségi és mennyiségi választékra, ami az élelmiszerek terén megnyilvánul. Ha az éttermek nem is mindig felelnek meg várakozásainknak, a termékek lenyűgözők. Bárki, aki végigsétált már egy párizsi piacon – vagy még inkább egy vidékin –, tudja, miről beszélek. A pultokat harmincféle sauccion borítja, tucatnyiféle módon pácolt olajbogyó, s többféle gesztenye, mint ahánynak a létezéséről tudtam. Ezek a piacok lélekemelők; jobb szó nincs rájuk. A társadalmi nyomás is ebbe az irányba hat. A vacsoraparti-rendezés az egyik fő szórakozási forma, és nézzünk szembe a tényekkel, a „vegás” lasagne aligha lenne nagy durranás egy húsevőkkel teli országban. Franciaországban az étkezés szertartások mentén zajlik, s ettől eltérni kockázatos lehet. Egyik első vacsorapartinkon Levallois-ban, friss raviolit szolgáltam fel főfogásként, paradicsommal, bazsalikommal és pancettaszósszal. Frédéric egyik barátja félrevont a konyhában. – Csak hogy tudd – mondta nem túl kedvesen –, Franciaországban mi soha nem szolgálunk fel főfogásként tésztát. – Hangja feszült volt és komoly, ahogy a francia valóságot magyarázta nekem. – Húst vagy halat várnak az emberek. Még a kötetlennek ígért események se jelentik ugyanazt Franciaországban, mint Ausztráliában. Amikor Frédéric unokatestvére meghívott minket egy last-minute vasárnapi grillcsirkeebédre, azzal mentem oda, hogy segítek nekik asztalt teríteni, és összedobni valami salátát. De a későn jött ötlet ellenére sem spóroltak le semmilyen részletet. A pezsgő be volt hűtve, a vörösbor javában lélegzett, és a normandiai almabor a mandulakrémes galette társaságára várt. Tökéletesen vasalt fehér abrosz borította az asztalt, rajta gyönyörű poharak és ezüst evőeszközök. A grillcsirke se volt közönséges baromfi: aranysárgán csillogó, hízott tanyasi példány volt, hentes által kibelezve. Ilyen tökéletes gasztronómiai és esztétikai környezetben könnyen megretten az ember. Sok külföldi nagyon ideges lesz először, amikor vacsorapartit kell adnia Párizsban. Hogy elkerülje a hibázást, némelyik barátunk bibliaként forgatja azokat a tanácsadó könyveket, amiket angol nyelvű sorstársaik írtak a Franciaországban élő külföldieknek. Ezekből kiderül, hogy itteni életem megbocsáthatatlan baklövések sorozata volt. Például ha vendég vagy, nem illik megkérni a házigazdát, hogy használhasd a vécét: biztos zavarba jönne, mondván, hogy nem elég szalonképes a vendégek előtt. És mint házigazda, semmiképp ne add körbe egynél többször a sajttálat. Ez a rossz modor jele, olvasom, miután legalább ötszázszor pontosan ugyanezt tettem. Egyes fogások kihagyása szintén nagy hiba. Kövesd a francia példát, és

szolgálj föl előételt, főfogást, salátát, sajtot és desszertet. Ezt a szabályt is rendszeresen megszegjük a háztartásunkban. Hacsak Frédéric nem érez hozzá ihletet, soha nem készítünk előételt, mert nem akarok vesződni vele. Megkérdezhetnék, hogy tudtam ennyi ostobaságot elkövetni anélkül, hogy az én saját külön bejáratú (és a jelek szerint nemtörődöm) franciám figyelmeztetett volna rá. – Tudtad te ezeket? – szegeztem Frédéricnek a kérdést, miután elolvastam a vécé- és sajtszabályokat. Azt mondta, tudta. És bevallotta, hogy nagyon kínosan érezte magát először, amikor nem szolgáltunk föl előételt, mivel a legtöbb francia ezt elvárja. De amikor rákérdeztem, hogy miért nem figyelmeztetett, vállat vont. – Ezek a dolgok ma már nem számítanak annyira – mondta. Ez a megjegyzése a benne zajló változásokat is tükrözi. Frédéricnek is alkalmazkodnia kellett, enyhítenie kellett a szabályokon, ha együtt akart élni ezzel az eltévelyedett külföldivel, aki egyáltalán nincs tisztában országa szokásaival. Ugyanakkor egy szélesebb körű változást is tükröz. – Mi túl konzervatívak vagyunk – szoktak panaszkodni a franciák a maguk hiperkritikus módján. On est trop coincé. Számtalanszor mondták ezt nekem barátok, sőt idegenek is. Amikor először voltam Franciaországban, nagyon elámultam a vacsorák és drinkpartik formális merevségén. Feltételeztem, hogy mindegyik ilyen, és nagyon elkeseredtem ettől. Bár sok társasági esemény tényleg formális itt ausztrál mércével mérve, arra is van példa, hogy képesek lazák lenni, sőt szándékosan szakítani a hagyományokkal. Akkor lett ez nyilvánvaló, amikor találkoztam Frédéric különféle baráti társaságaival, és kettős nemzetiségű párokkal is tágult a baráti körünk. Így aztán a társasági életünk időnként egész tudathasadásosnak tűnik. Egy tipikus héten, egyik este tésztát eszünk olyan emberekkel, akik lemondtak már a tökéletességhajszolásról, másnap meg egy olyan vacsorán vagyunk, ami fojtogatóan comme il faut. Régebben Frédéric előre figyelmeztetett, hogy mi várható, hogy fel tudjak rá készülni: – Lehet, hogy ez a vacsora egy kicsit coincé lesz. – Vagy: – Ma jól fogjuk magunkat érezni. Éveken át nem tudtam rájönni, hogy mi értelme van a mi társasági életünknek. Csak még jobban felerősítette bennem az érzést, hogy kulturális futóhomokon állok. Sose éreztem úgy, hogy én is része lennék a képnek – és a „kép” folyamatosan változott. Aztán hirtelen leesett a tantusz. Ne próbálj állandóan megfelelni. Most már, akár feszült, akár laza az este, elégedett vagyok azzal, ha önmagam lehetek. Ez az, amit sikerült talán megtanulnom Franciaországban: hogy nem kell mindig másoknak megfelelni. Miközben nagy igazság van a „Ha Rómában vagy…” jelmondatban, nem hiszem, hogy egy másik kultúra tisztelete azt jelentené, hogy minden szabályt követned kell. Van, amit igen, de nem mindegyiket. Az igaz, hogy a nem franciás viselkedés könnyen homlokráncolást válthat ki. Még egy olyan ártalmatlan dolog is megbélyegezhet, mint egy hangosabb nevetés, mert a nők itt finoman, diszkréten szoktak nevetni. Többször előfordult, hogy hangosan felnyerítettem valami gúnyos vagy ironikus megjegyzés hallatán (amit valószínűleg egyáltalán nem gúnyosnak vagy ironikusnak szántak), amivel döbbent csöndet, rosszallást váltottam ki. Ez a reagálás régebben zavarba hozott, és megrémített. Ma már nem érdekel – legalábbis sokkal kevésbé zavar. Bármely országban vagy, te választod meg a barátaidat. Ha pedig megsértődik valaki a hangos nevetéstől, azzal különben sem szeretnék újra találkozni.

*** Sydneyben egy vacsorapartihoz annyi kellett, hogy munka után beugrók a Wooliesbe, gyorsan körbevágtatok, és teletöltöm a bevásárlókocsit öntapadós celofánba burkolt húsokkal és zöldségekkel. Párizsban ez egy háromdimenziós feladat, amihez mind az öt érzékszervedre

szükséged van: hogy megízleld és megszaglászd a sajtokat, vagy megnyomogasd a saucissom, hogy biztosan sec legyen, és ne legyen túl zsíros. Manapság egy vacsora tízboltos bevásárlást jelent. Ma estére hat francia barátot hívtunk meg. Elég egyszerű a menü, de remélem, jó is. Bár vidám és fesztelen ez a csapat, az étkezést komolyan veszi. Aperitifnek anchoïadét eszünk pirított kenyérkockákkal, aztán kacsamellet narancsos és gyömbéres szósszal, babbal és új krumplival körítve; zöldsalátát; és ötféle sajtot. Általában veszek egy gyümölcstortát desszertnek, de a piros bogyósok olyan szépek most, hogy inkább fro-mage blanc-nal és crème de marrons-nal szolgálom fel – azzal az édesített Ardèche gesztenyepürével, amit a szupermarketekben árulnak. Bár négy hentes is van a Rue Montorgueilen, csak az egyiküknél vásárolok szívesen húsokat. Sok férfi és egyetlen nő viszi a helyet – keménykötésű vidéki emberek Auvergne-ből és Bretagne-ból, akik szenvedélyesen szeretik a termékeiket. Az a fajta bolt ez, ahol a vásárlók megbeszélik egymással a hátproblémáikat, súlycsökkenésüket, csecsemő unokájuk allergiás betegségeit. Izgatott feszültség vibrál állandóan a levegőben, mintha a sok friss és szép hús látványától egyből összefutna a nyál a francia szájakban, s máris arról ábrándoznának, hogy mikor kerül rá a csemege a tányérjukra. Először csak csirkemellet kértem. – Mennyit szeretne ma? – kérdezte a hentes, amikor sorra kerültem. Thai currys csirke volt a vacsorapartim főfogása (igaz, a curryszósz mennyiségét felére kellett csökkenteni a francia vendégek miatt). De a bolt lelkes hangulata fertőzőnek bizonyult. „Ooooh, c'est beau!”, morajlott föl egyik nap a sor, amikor kijött a hentes a bolt hátuljából egy vérvörös oldalast vonszolva, ami úgy nézett ki, mintha most hasították volna le egy szarvasmarhaféléről. Lehet, hogy az országot kergemarhapánik fojtogatta, de egy se akadt a sorban, aki kihagyta volna a bavette-et. Engem is elragadott a hév, és vettem néhány szeletet anélkül, hogy sejthettem volna, miféle húst veszek. A mögöttem álló nő azt javasolta, süssem meg vajban, zúzott mogyoróhagymával, s a bavette à l'échalote említése elragadtatott morajt váltott ki. A szeletelt karajra biccentve, a hentes biztosított róla, hogy „Élete legjobb vacsoráját fogja enni”. Egyre nagyobb húsdarabokat kezdtem vásárolni: marhakarajt sütőben sütni, sertésdagadót gesztenyével tölteni, vastag marhaszeleteket boeuf bourguignonnak, és a vadászszezon alatt még fácánt és vadnyulat is. A kacsamell a legújabb felfedezésem. Merész újító kedvem érdeklődést vált ki, s időnként egy-egy bátorító szót is kapok. – A Madame nagyon ráérzett a kacsa ízére – jegyzi meg dicsérőleg a hentes, amikor kacsát kérek tőle a ma esti vacsorapartihoz. Úgy mondja ezt, mint egy tanár, aki elégedett a nebuló előmenetelével, s figyelmeztet, hogy hagyjam rajta a vastag fehér zsírréteget, ami sülés közben locsolni tudja a melleket. Ahogy kifelé indulunk, egy nyershús-rakéta repül ki a pult mögül, s egy vásárló orrát súrolva, nagy placcsanással landol a földön. Maddie-nek. A sajtboltnál kilóg a sor az ajtón. Itt leszek egy jó darabig. Lepakolom a málhámat, ami most már két nehéz gyümölcsös és zöldséges szatyrot is tartalmaz, meg négy üveg Badoit vizet a szupermarketből. A fromagerie-nek egy kedves házaspár a gazdája, két jóképű fiával, akik végtelenül türelmesek és figyelmesek minden vásárlóhoz, segítenek kiválasztani a vacsoramenüt és a borokat, s még akkor se hajlandók sietni, ha percről percre hosszabb lesz a sor. Eleinte dühített a dolog. Az isten szerelmére, válassz már valamit! Majd fölrobbantam, amikor legalább tíz különböző sajtot kóstolt végig valaki, és még mindig nem tudott dönteni. De a párizsiak bámulatra méltóan higgadtak az ilyen pillanatokban, jól tudván, hogy ha rájuk kerül a sor, ők se fognak kapkodni. Én is eltanultam ezt a viselkedést. – Most melyik a jó? – kérdezem végül. A henteshez hasonlóan a fromageríe is jó iskola nekem. Sose gondoltam volna korábban, hogy a sajtok szezonálisak lehetnek. Most már

tudom, hogy az íz attól függ, hogy friss tavaszi füvet legel-e a tehén, vagy téli szénadiétát és silótakarmányt kap, és hogy a kecskesajtszezon október-november körül befejeződik, amikortól a tej az újszülött gidákat táplálja. – Le Brie est magnifique – mondja nekem a fiatalabb fiú, rábökve a nyálkás, sodószerű sajtközépre, ami úgy néz ki, mintha ki akarna mászni. Vág nekem egy kis kóstolót a hatalmas, harminckilós vieux comté kerékből, ami ma reggel érkezett. Miután két évig érlelték, tele van ízekkel. Három másikat választok: krémes St-Félicient, ami olyan érett, hogy a legkisebb mozdulatra is megremeg; brebis corse-ot, egy korzikai különlegességet, ami juhtejből készült, és rozmaringgal és kakukkfűvel van behintve; és egy chèvre-et, amiből nem túl szárazat, de ízletest kérek. A sec kecskesajtok többsége porózus állagú, amit én nem nagyon szeretek, míg a fiatalabb chévre-ek tejesebbek és egy kicsit ízetlenek. Az apró picodoni korongokat ajánlja a fiú, a Drôme régióból. Lehet vagy hat pékség a Rue Montorgueilen, de abban is válogatós vagyok, hogy hová megyek kenyérért. A közhiedelemmel ellentétben nem minden baguette csodálatos Franciaországban. Igazság szerint, egyre nehezebb jófajtát találni, miután az egyre gyengébben képzett pékek mindenféle időspóroló trükkhöz folyamodnak, például előre gyártott fagyasztott tésztát vásárolnak. Több éve egy interjúban elárulta nekem egy díjnyertes boulanger a 18. arrondissement-ban, hogy miből lehet felismerni a jó baguette-et. Krémesnek kell lennie, nem fehérnek, mondta Thierry Meunier. Tömör legyen, és ne levegős, nézzen ki tökéletlenül kívülről, ne legyen teljesen sima. Végső tesztként pedig, magyarázta a pék, meg kell kapargatni a belsejét hüvelykujjal, és ha morzsálódik, akkor nem jó. (Azt képzelni, hogy valami hóbortos párizsi boltos nyugodtan végignézi majd, ahogy darabokra téped a baguettejét, olyan képtelenség, hogy nem is érdemes vele foglalkozni.) Minden párizsi sikk, amit sikerült talán felszednem, nyomban eltűnik, amint megveszem a három baguette traditionnelle-t. Dacára annak, hogy dupla utat kell bejárnom miattuk, mindig utoljára megyek a boulangerie-be, mert keserves dolog baguette-eket cipelni, amikor tele van a kezed. Hiába tuszkolom be őket az egyik bevásárlószatyromba, minduntalan nekiütődnek a lábamnak, és liszttel hintik be a farmeromat, amit azért szórnak a pékek a kenyérre, hogy eredeti, artisa-nal kinézetet adjanak neki. Egyórás utcai caplatás után úgy néznek ki az ujjhegyeim, mint a málnaszemek, annyira belevág mindkét kezembe a nagy csokor nejlonzacskó füle. Frédéric lejön majd később virágért, borért, és a saucissonért, amit elfelejtettem. Mindenki azt az okos kis bevásárlókocsit vonszolja mellettem, ami egész hasznos befektetés lenne, ha nem kellene azt is felcipelnünk a lépcsőn minden mással egyetemben. Zihálok és izzadok, amíg megmászom a hat emeletet, s azon merengek közben, hogy marhára nem csodálom, hogy a párizsiak nem szeretik a spontán bulizást, ha ennyi vesződséggel jár. Frédéric megteríti az asztalt, amíg én főzök. Hiába próbálom utánacsinálni néha, a kristály késtartókkal, a fejenként két-két pohárral, a vászonszalvétákkal, a gyertya- és virágdíszekkel, az soha nem néz ki ugyanígy. Ha hét közben hívunk vendéget, Frédéric megteríti az asztalt, mielőtt elmegy dolgozni. Számára a szépen elkészített asztal ugyanolyan fontos egy vacsorapartin, mint maga az étel. Ma már sokkal jobban megértem a kényes ízlését, de régen merevségnek tartottam ezt a festői tökéletességet. Szándékosan elcsúfítottam a munkáját, görbe villákra cserélve az ezüst evőeszközöket, széthányva gondosan összehajtogatott szalvétáit, abban a téves hitben, hogy a nemtörődömség látszata megteremti azt a lazaságot, amit annyira imádok. Nyolc harmincat mondtunk a barátainknak, abban a biztos tudatban, hogy kilenc előtt nem jelenik meg senki. A késés annyira bevett szokás lett Párizsban, hogy ha időben érkezel egy vacsorára, könnyen előfordul, hogy a vendéglátóid egyáltalán nem örülnek az érkezésednek. A ma esti csapat Frédéric párizsi diákkori barátaiból áll. A fiúk közül ketten grande école-ba jártak, olyan francia közigazgatási elitiskolába, ahonnét az ország vezető köztisztviselői és

mérnökei kerülnek ki. Feleségeik teljes munkaidős anyák. A harmadik pár – mindketten ügyvédek – 9.20-kor érkezik. Egy párizsi háziasszonynak kígyóembernek kell lennie. Hogy értékelni tudd a teljesítményét – azért mondok asszonyt, mert nem sok francia férfit ismerek, aki bemerészkedne a konyhába –, próbálj meg összehozni egy tökéletes négyfogásos vacsorát nyolc főre a mosógéped tetején. Pontosan ez az, amit Levallois-ban tettünk, ahol az egyetlen munkafelület a mosógép teteje volt, ami kényelmetlen csípőmagasságba esett, és rengeteg hátfájást okozott. Mio átalakításainak köszönhetően ebben a lakásban van egy fényűző másfél méterünk – ami nem számít rossznak párizsi viszonylatban. Mint sok párizsié, a mi sütőnk is egy kiszámíthatatlan hordozható darab, nem nagyobb egy mikro-sütőnél. A hűtőszekrény tetején áll (ez az egyetlen szabad hely), ahol mindig leolvasztja a hűtőt, amikor csak bekapcsoljuk. Bedugom a kacsamelleket a sütőrácsra. Hamarosan sercegni és fröcskölni kezd a zsírjuk, meggyújtva néha a narancssárga fűtőszálakat. Tökéletes párizsi háziasszonyi mivoltom kisebb csorbát szenved időnként, amikor őrült vágtákat csapok a konyhába, hogy eloltsam a lángokat. Valamikor tíz után ülünk asztalhoz, ahol is a barátaink láthatóan kezdenek megnyugodni, hogy a kacsa nem égett meg, és legalább háromórányi ráérős evés-ivás áll előttük. Ma már tudom, hogy a franciák képtelenek könnyedén társalogni olyan emberekkel, akikkel most találkoztak először (ezért is szoktak olyan kínosra sikeredni a drinkpartik). Egy olyan országban, ahol a tapintat fontos erénynek számít, személyes jellegű kérdéseket feltenni – olyanokat például, hogy mivel keresi valaki a kenyerét, vagy vannak-e gyerekei – helytelennek, sőt sokszor durvának számít. Még a jó barátokkal elköltött vacsorákon is feltűnően személytelen beszélgetés folyik. És ha egy négyszemközti társalgás mégis magánterületre téved, az gyakran elvont síkon mozog. Ami egyszerre jelenthet könnyebbséget és korlátokat is. Miközben lehetővé teszi, hogy sok mindent elmondhass anélkül, hogy túl sokat elárulnál magadról, kizárja azt a nyílt, bensőséges eszmecserét, ami az én kultúrámban szoros barátságok létrejöttéhez vezethet. Rendszerint az egész asztal ugyanarról a témáról beszél. Úgy tűnik, a mai csapat olvasta az összes francia klasszikust, és az elmúlt idők összes politikai pamfletjét. Kapásból idézik az 1959-es francia közlekedési minisztert, vagy az 197les kulturális minisztert, mintha a múlt század összes kormánytagjának a nevét kívülről meg kellett volna tanulni az általános iskolában. A fiúk a grande école-ból sokat beszélnek, intelligens véleményeket fejtve ki olyan szónoki könnyedséggel, amiből hiányzik minden olyan botladozás és nyelvtani baki, ami a legtöbb ember beszédének szerves része. A beszélgetés gördülékeny és szárnyaló, könnyedén átugrik a komolyról az ostoba témákra. Ezek a vacsorák eleinte nagyon lefárasztottak, sőt meg is rémítettek. Azért is harcolni kellett, hogy közbe tudjak szólni. A grandé école-os fiúk roppant magabiztosnak tűntek. (Most már tudom, hogy nem voltak azok: azóta számtalan francia ismerős, aki ezekbe a felkapott intézményekbe járt, elmesélte nekem, hogy a túlzottan versenyorientált oktatási rendszer azt a nyomasztó érzést alakította ki bennük, hogy soha nem elég jók.) Túl gyors volt a beszélgetés, nem lehetett az embereket félbeszakítani. Senki nem kérdezett rólam semmit. Sokkal jobban érdekelte őket, hogy saját véleményüket fitogtathassák, mint hogy meghallgassák bárki másét. Először nem értettem a dolgot. De aztán, a második évemben Franciaországban, megnéztem a Ridicule-t. A fűzőkbe préselt keblekkel és sikamlós tréfákkal teli film XVI. Lajos királyi udvarát mutatja be – azt a világot, ahol a csavaros észjárás hatalmas fegyver. A történet Malavoys jó bárója körül forog, aki Versailles-ba megy, hogy támogatást szerezzen a mocsarak lecsapolásához, amelyek ontják magukból a szúnyogokat, és járványokat terjesztenek az egész tartományban. De a haldokló parasztság unalmas téma az udvar számára. A báró

összebarátkozik egy segítőkész arisztokratával, aki elmagyarázza neki, hogy egyetlen módon nyerheti csak el a király támogatását: éleselméjűséggel. Így aztán az ifjú vidéki báró elhatározza, hogy megpróbálja magára vonni a király figyelmét. Az arisztokrata megtanítja őt, hogyan táncoljon, miként púderozza az arcát, és ami a legfontosabb, megtanítja a szópárbaj művészetére, a les jeux de mots használatára – a szavakkal való játékra. A társalgás túlélő játék; az udvaroncok kemény versenyt folytatnak egymással, állandó készenlétben egy-egy csípős megjegyzésre, amivel megszégyeníthetik ellenlábasaikat. Ha valaki nem tud frappáns választ adni, vagy rosszul idézi Voltaire-t, a többiek gúnyosan kacagnak csicsás flamand legyezőik mögött. Mindenki a megszégyenüléstől retteg. Aki nem bizonyul elég szórakoztatónak, száműzik az udvarból. Lehet, hogy XVI. Lajos a guillotine alatt végezte, de a forradalom nem változtatta meg olyan radikálisan a francia társadalmat, mint ahogy azt gyakran hiszik. A Ridicule érvényes a mai Franciaországban is. Ez még mindig egy hihetetlenül hierarchikus ország. A monarchiától való függést az állam túlzott mértékű istenítése váltotta fel. Csak be kell kapcsolni a televíziót, és megnézni a Les Guignols bábműsort, hogy lásd, milyen kegyetlenül cinikusak tudnak lenni a politikusaikhoz a franciák. Ám e mögött az arcátlanság mögött a hatalom mély tisztelete és imádata lapul. Egy interjú alatt a francia újságírók döbbenetesen tisztelettudóak a politikusokkal, és csak ritkán tesznek fel kínos kérdéseket nekik. Egy Conseiller d'Etat vagy egy Inspecteur des Finances akkora hódolatot vált ki belőlük, ami elképzelhetetlen lenne egy mégoly intelligens minisztériumi tanácsadó számára is sok angolszász országban. A filmben bemutatott előítéletek némelyike ma is benne van a köztudatban: az a párizsi nézet például, hogy a provinciaux kevésbé műveltek; vagy az a vidéki vélemény, hogy a párizsiak sznobok, felszínesek és otrombák; és hogy a stílus legalább annyit számít, mint a tényleges mondanivaló. A Ridicule egyik jelenete hangos nevetésre sarkallt. Gyönyörűen bemutatta, milyen nagyra tartják a franciák a csiszoltságot és kifinomultságot. Ebben a részben a segítőkész arisztokrata gratulál a vidéki bárónak az elmés riposztjáért, amivel elismerő kuncogást váltott ki az udvarban. „De a nevetésed szemérmetlen volt”, dorgálja meg utána rögtön, arra a szívből jövő kacajra utalva, amivel a báró a saját viccét fogadta. „Le kell szoknod róla, hogy az összes fogad kimutasd nevetés közben. C'est infinement rustique.” Manapság Franciaországban nem kergetnek el már senkit az asztaltól, ha nem elég frappáns. De tanultabb körökben még mindig szellemi vetélkedőnek tekintik a beszélgetést, ahol azok viszik a prímet, akik elegánsan kezelik a nyelvet és irigylésre méltó általános műveltséggel rendelkeznek, azaz a grande culture birtokában vannak. A franciák ma is kedvelik a szójátékokat. És ma is félnek attól, hogy hülyét csinálnak magukból („a nevetségessé válás megöl”, tartja a francia közmondás), ezért aztán a kevésbé magabiztosak nem mondanak inkább semmit. Számomra a Ridicule nagy felfedezés volt. Megértettem végre a francia vacsorapartibeszélgetéseket. Nem arra irányulnak, hogy mélyebben megismerj valakit, vagy megpróbáld bevonni az eszmecserébe. Senkit se érdekel igazán, hogy kialakul-e valami barátság a résztvevők között, még a házigazdát sem. Egész egyszerűen: az a lényeg, hogy tündökölj. Villogni akar mindenki, lenyűgözni. A film rákényszerített végre, hogy szembenézzek a tényekkel – az én beszélgetési stílusom nem működik Franciaországban. Változtatnom kellett. Amit fokozatosan meg is tettem. Ma már nem érzem kötelességemnek, hogy megpróbáljam betölteni a csöndet. Felfogtam, hogy nem kötelező üres dolgokról csevegni Franciaországban. Megtanultam leküzdeni azt az angolszász vágyat magamban, hogy állandó kérdésekkel ostromoljak másokat. Mostanában, ha egy közönyös szomszéd mellé kerülök, képes vagyok egész esküvőket és hosszú vacsorákat csöndben végigülni. Lehet, hogy ez nem hangzik nagy fejlődésnek, de legalább megkímélem magam attól, hogy kudarcba fúlt próbálkozások miatt kelljen hazafelé bánkódnom. Hasonlóképpen, ha egy barátságtalan

francia nővel kerülök szembe, gyorsan leállítom magam, és nem erőlködök. Még azt is megtanultam, hogyan vágjak vissza frappánsan. A vacsorapartink napján, ahogy bementem a pékségbe, hogy vegyek egy szendvicset, elhaladtam egy elegánsan öltözött, gőgös tekintetű idősebb úr mellett. Úgy festett, mint aki valamelyik felkapott avenue-n lakik a 16. arrondissement-ban. Alaposan fel voltam málházva bevásárlószatyrokkal, és magam után vonszoltam Maddie-t. Az idős úr Maddie-re pillantott, majd hűvös megvetéssel végigmért. – Tiens – mondta a feleségének, rám szegezve vádló tekintetét –, un chien dans un pâtisserie. Szép dolog – egy kutya a pékségben. Most vagy pocsék hangulatban volt a pasas, és le akarta vezetni valakin, vagy belebotlottam az egyetlen franciába a világon, aki ellenzi a kutyákat a boltokban. Ebben a pékségben, a törzshelyemen, Maddie mindig is szívesen látott vendég volt. De ami a megjegyzésénél is jobban feldühített – amit akár ésszerűen is lehetett volna tekinteni, ha másként mondja –, az a fennhéjázó modora volt. Most első ízben, nem bénította meg a nyelvemet a döbbenet. Egyetlen ütemet se mulasztottam. „Tiens, utánoztam a fickó kiejtését, gyilkos pillantást lövellve felé, un con dans une pâtisserie.” Szép dolog – egy seggfej a pékségben. A nagyobb hatás kedvéért megtoldottam egy fagyos vigyorral. Riposztnak ez nagyon durva volt – és nagyon hatásos. Mr. Flancos értetlenül bámult, aztán elöntötte a méreg. Dühösen kiviharzott a boltból, döbbent feleségével a nyomában. Én pedig nyugodtan továbbmentem a pulthoz, ahol a serveur elismerően kuncogott. Hamar elpárolgott a mérgem. Mire megérkeztek a barátaink este vacsorára, már majdnem el is felejtettem az esetet. Frédéric elismételteti velem a történetet az asztalnál. Mindenki nevet. Serge gratulál nekem a mot juste-öm, a „con” (seggfej) miatt. De Frédéric az, aki legjobban örül a pékségbeli szóváltásomnak. „Tökéletes! ImpeccableP' – kiáltott föl, amikor elmeséltem neki a válaszomat. Most meg sugárzik a büszkeségtől. Látom rajta, hogy megkönnyebbült. Végre nem dühösen és csalódottan jöttem haza, amiért megint nem tudtam frappánsan visszavágni. Most nem kellett kielemeznünk, hogy mit kellett volna mondanom, ha gyorsabb lettem volna. Ezúttal az enyém volt az utolsó szó. Öt éve, amikor Franciaországba érkeztem, egy ilyen frappáns durvaságra sose lettem volna képes. Átmelegedve a bókoktól és Frédéric büszkeségétől, hirtelen annak látom az esetet, ami volt: fejlődésem dicsőséges bizonyítékának. Ahogy végignézek a vacsorapartinkon, rájövök, hogy más területeken is fejlődtem. Az étkezési rituálé és a könnyed társalgás, a francia társasági élet két alappillére zavarba ejtő és szörnyen idegen volt számomra. Furának találtam, hogy miközben a házigazdák annyi energiát fordítanak arra, hogy tökéletes legyen minden – a sok fogás, a bor, az asztalteríték –, a kisujjukat se mozdítják azért, hogy megtudjanak valamit a vendégeikről, hogy jobban megismerjék őket. Ellentmondásosnak, célt tévesztettnek tűnt ez az erőfeszítés. De mostanra egész megkedveltem a borhoz és ételhez való civilizált viszonyulást ebben az országban. És azt hiszem, ahhoz is hozzászoktam, ahogy a francia emberek viselkednek és társalognak egymással. Talán tévedek, és nincs is olyan nagy különbség az érem két oldala között. Lehet, hogy van ebben az egészben valamilyen fennkölt és magasztos logika.

19 Első néhány évem alatt Párizsban, szinte minden Franciaországról szóló hír egy témával foglalkozott. A szörnyű sztrájkok, a szélsőjobboldali Nemzeti Front felemelkedése, a riasztó munkanélküliség – nem beszélve a kóros francia depresszióról – kivétel nélkül egy okból fakadtak. Röviden: káosz volt Franciaországban, társadalmi és gazdasági téren egyaránt, s a csőd szélén egyensúlyozott az ország, mint egy szirttetőn billegő sokszögletű kőszikla. Még álomszép fővárosa is veszélybe került: unalmas, unalmas, unalmas, jelentette minden fontosabb nemzetközi magazin. A divatos Londonhoz képest, amely tele volt új éttermekkel és virágzó kocsmákkal, olyan volt Párizs, mint egy kőbe vésett színpad – aranyozott és fenséges, de máskülönben halott. Akkoriban nem igazán tudtam, mit gondoljak ezekről a hírekről. Kétségtelenül kellemetlenül érintett, hogy a francia főváros dépassé lett a világ szemében. Az a bizonytalan érzés alakult ki bennem, hogy rossz időben rossz helyen vagyok. De én csak ezt a Párizst ismertem. Új otthonom eleinte idegen volt számomra, és a megismerés folyamata kellően izgalmassá tette az életem. Úgyhogy, amikor maguk a franciák is elkezdtek le mai françaisről és la crise-ról siránkozni, azt gondoltam, talán ők is csak beálltak a siratókórusba. Lehet, hogy bevett szokásuk, krízisre és országos válságra panaszkodni. Évekkel később, amikor újra életre kelt a város, akkor tudtam csak felmérni, hogy Párizs milyen súlyos helyzetben is volt. Sok ember állította, hogy a változást a l'effet mondial hozta meg – vagyis Franciaország megdöbbentő 1998-as világbajnoki győzelme. Egy kocsmában néztük végig Frédérickel a döntőt a Rue Montmartre-on. Mint mindenki más, mi is azt gondoltuk, hogy könnyű este lesz; természetesen Franciaország volt az esélytelenebb Brazília ellen. Miután Emmanuel Petit berúgta a francia csapat harmadik gólját, beállítva a 3:0-s végeredményt, feje tetejére állt a város. Kizúdultak a párizsiak a házakból, éljeneztek és zászlókat lengettek, s végigözönlöttek a Rue de Rivolin a Champs-Élysées felé. Párizs nem élt át ilyen eufóriát azóta, hogy Leclerc marsall végigmasírozott ugyanezen a híres sugárúton, jelképesen véget vetve a német megszállásnak. Ahhoz, hogy felfogjuk ennek az eufórikus világbajnoki ünneplésnek a jelentőségét, tudnunk kell, hogy ebben az országban a szellemi teljesítmények nagyobb izgalmat szoktak kiváltani, mint a sportsikerek. Kapcsold be a francia televíziót, és nagy esélyed van rá, hogy nem egy rögbi- vagy teniszmeccset fogsz elcsípni, hanem egy csapat intellót, amint arról értekeznek, hogy mi a baj Franciaországgal vagy a világgal. Saját heti rovatuk van minden hírmagazinban, ahol az algériai erőszakról, az új „európai kultúra” megteremtéséről, vagy éppen saját szerepükről merengenek a társadalomban (ami csökkent ugyan, de még így is befolyásosak maradtak). Gyakran megesik velem, hogy amikor ezeknek a cikkeknek a végére érek, még mindig nem látom tisztán, hogy milyen állásponton van az újságíró az általa felvázolt témában. – Mire akarnak ezek kilyukadni? – kérdezem zavartan Frédérictől, mert nem tehetek róla, úgy érzem, egy kicsit túl elvontak. Felbőszülve angolszász együgyűségemtől, Frédéric elmagyarázza, hogy a különféle lehetőségek tárházának a bemutatása a lényeg. De a francia világbajnoki győzelem mámoros ünneplése az elegáns televízióstúdióktól és a sima arcú értelmiségiektől távol zajlott. Olyan este volt, amit soha nem felejtek el. Ki tudta volna előre megjósolni, hogy ilyen hihetetlen érzelmeket szabadíthat fel a franciákból egy focimeccs? És egy olyan időszakban, amikor egyre többen szavaznak a bevándorlás ellenes Nemzeti Frontra, ki hitte volna, hogy fekete, fehér és barna arcok kaleidoszkópja fogja megszínezni a francia trikolórt? A győztes csapat tagjaihoz hasonlóan a dáridózók is

változatos etnikai csoportokból jöttek. Az őrült ünneplések, a győzelmi mámoron messze túlmutatva, egy ernyő alá terelték az egész francia társadalmat. Ausztráliától eltérően, ahol kimondottan büszkék vagyunk multikulturális társadalmunkra, Franciaországban a „multikulturális” elég mocskos szónak számít. Nem állítom, hogy Ausztrália a tolerancia bástyája – egy etnikailag kevert társadalomban bármikor fellobbanhat a rasszizmus szikrája, ami torzsalkodáshoz, sőt az ellentétek nyílt fellángolásához is vezethet. De legalább szóban, sok ausztrál dicsőíti a sokszínűséget, miközben a franciák konokul ragaszkodnak ahhoz az állásponthoz, hogy az övéké egy fehér nemzet. Számomra a kultúra képlékeny, és folytonosan változik. Franciaországban viszont – ebben az erős önazonossággal bíró régi országban – úgy tekintenek a kultúrára, mint valami adottságra, amit őrizni és védeni kell a külföldi hatásoktól. Mint minden társadalomban, itt is van rasszizmus, bár ez különbözik az ausztráliai rasszizmustól. Vacsorapartikon, tanult, urbánus párizsiaktól, olyan visszataszító megjegyzéseket hallok néha, amilyet nem engedne meg magának egy hasonló kaliberű társaság Sydneyben. – Arabok voltak, természetesen – mondta egy barát barátja, amikor kirabolta egy banda a benzinkutat. Az utcán a rendőrség rendszeresen zaklatja a feketéket és észak-afrikaiakat, elkérve a vízumukat és papírjaikat, miközben engem, amióta itt vagyok, nem igazoltattak szinte egyetlenegyszer sem. De ahogy elmerengtem ezen a kérdésen, arra a következtetésre jutottam, hogy a franciák se rasszistábbak a többi népnél. Talán csak nyíltabban kezelik a dolgot, mivel nincs hagyománya a politikai korrektségnek ebben az országban. És az is igaz, hogy a franciák – sokkal inkább, mint az ausztrálok – egyből utcára mennek az elveik védelmében, mint például a hatalmas párizsi tüntetések esetében, amelyek azért robbantak ki, mert az előző kormány megpróbált létrehozni egy információbázist az illegális külföldiekről. Ez a nagyfokú felelősségérzet részben az emberi jogok védelmének hagyományából ered, ami a francia forradalomig nyúlik vissza. A valóság tehát sokszínű Franciaországban. Igen, hallottam sok gyalázkodást. De amikor a gall műveltség kedvességgel és kíváncsisággal párosul, szokatlan nyitottság és felvilágosult világlátás lesz az eredménye. Összehasonlítva mondjuk Amerikával, Angliával és Ausztráliával, Franciaországban a bevándorlók reprezentációja elképesztő módon hiányzik a közéletből. Az ötvenes-hatvanas évek nagy bevándorlási hullámai ellenére, nincsenek például észak-afrikai vagy fekete hírolvasók a tévében. Egy francia újságíró, aki egy országos csatornánál dolgozik, elmondta, hogy algériai származású kollégáját arra „biztatták”, ne mutassa meg arcát a riportoknál, mert a nézőknek nem tetszene. Lehet, hogy tévés múltamnak köszönhetően túlbecsülöm a fontosságát, de azt gondolom, hogy a televíziónak a társadalom tükrének kell lennie. Létfontosságúnak tartom, hogy az emigránsok gyerekei saját etnikai csoportjukhoz tartozó embereket láthassanak a tévében, akik híreket olvasnak föl, vagy más nagy nézettségű műsort vezetnek – hogy érezhessék, befogadta őket a társadalom főárama. Az ifjúság körében már most is nagy a düh és sértődöttség. Egy cikk kedvéért kimentem Montferleilbe, egy kelet-párizsi külvárosba, hogy szegény fiatalokkal beszéljek, főleg északafrikai bevándorlók gyerekeivel. Megdöbbentett az a mélységes gyűlölet, amit Franciaország, vagyis a szülőhazájuk iránt éreztek. Azt mondták, elárulta őket az ország. – Arra jók voltunk nekik, hogy elvégeztessék velünk a piszkos munkákat, amiket a franciák nem akartak, akkor szívesen fogadtak minket – mondta egy huszonegy éves, a háború utáni évekre utalva, amikor észak-afrikaiakat hoztak be a franciák, hogy segítsék újjáépíteni az országot. – De ahogy rosszabbul mennek a dolgok, el akarnak zavarni minket. A kilátástalan életkörülmények és munkalehetőségek miatt – és mert sok közöttük az aluliskolázott – egy részük az erőszakos bűnözés felé fordult, ami franciaországi éveim alatt rekordmagasságokba szökellt. A francia városokat körbevevő komor külvárosokban az olyan ünnepek, mint a Bastille napja vagy a szilvesztereste, erőszakos tombolásba torkollik sokszor,

ahol kirakatokat törnek be, és kocsikat gyújtanak fel a fiatalok. Mi is megéreztük a növekvő bűnözés hatását. Les Halles-ban, ahol a külvárosi bandák drogot árulnak, és mobiltelefonokat és pénztárcákat lopnak el a turistáktól, haragtól terhes a levegő. Egyszer leköptek engem. Egy barátnőmet szemen vágták fényes nappal. Sok párizsi, akit ismerek, teljesen elkerüli a környéket. A Les Halles-i helyzet próbára teszi az embert: megkérdőjelezi a liberális elveidet. Bizonyos szempontból jogos ezeknek a fiúknak a haragja. Viszont nem akarom, hogy rajtam töltsék ki a bosszújukat. Nekem is ugyanolyan bűnös gondolataim vannak, mint a többieknek, akik razziákat akarnak, és ki akarják toloncolni innen őket, ki a hátsó udvarunkból, hogy nyugodtan sétáltathassuk a kutyánkat. De a világbajnoki győzelem éjszakáján az utcák pozitív energiától lüktettek, és a nyári levegő mámoros boldogsággal töltődött fel. Amikor Zinedine Zidane, a kétgólos francia hős és második generációs algériai fényképét hirtelen kivetítették az Arc de Triomphe-ra, a legpompázatosabb napóleoni emlékműre, a kép láttán mindenki libabőrös lett. Nehéz volt elhinni, hogy ez tényleg megtörténhet. Abban a pillanatban nevetségesen büszkének éreztem magam; nagyon franciának, hirtelen részévé váltam ennek az olvasztótégely nemzetnek. S noha tudom, hogy ez csak kilencven perc foci volt, és könnyű utólag okoskodni, az nem kérdés, hogy mindannyian, akik ott voltunk a tömegben, éreztük, hogy történelemformáló pillanatokat élünk át. Hogy semmi nem lesz ugyanolyan többé, mint eddig volt. Franciaország új korszakba lépett. Francia reneszánsz! Francia forradalom! Francia feltámadás! A Time magazintól a brit Vogue-ig hatalmas változásról harsogtak az újságok, amit 2000 közepére már kemény tények és adatok is megerősítettek. Franciaország új korszakba lépett. Bár a problémák nem tűntek el a külvárosokból (sőt még súlyosabbak lettek), újfajta dinamizmus és lendület volt érzékelhető. A munkanélküliség folyamatosan csökkent, a gazdaság szárnyalt, és megindult az alacsony hatékonyságú, állami tulajdonú mamutcégek példátlan mértékű privatizációja. Ambiciózus fiatalok merész vállalkozásokba kezdtek – és sokan közülük megmaradtak a szülőhelyükön ahelyett, hogy elmenekültek volna az üzletbarátabb partokra. Óvatos nemzetközi elemzők arra figyelmeztettek, hogy még mindig komoly terhek gátolják a fejlődést: az ország hatalmasra duzzadt közszférája például, és a kormánynak az a terve, hogy 35 órára csökkenti a heti munkaidőt, ami általános gúnyolódás célpontja volt a piac vezérelte angol nyelvű világban. Ennek ellenére a szocialista kormányfő – a puritán, protestáns és profi –, Lionel Jospin magabiztosságot árasztott. A depressziós közhangulat lassan optimistára váltott. Csipkerózsika felébredt mély álmából. Gombamód szaporodtak az új kocsmák és éttermek Párizs keleti részén. Bár a bal part nagy része megmaradt kispolgárinak, a jobb parton a korábban lehangoló munkásnegyedek, például Belleville, Oberkampf és a 10. arrondissement csatornáinak környéke energikus, művelt tömegeket kezdtek vonzani. Az új önbizalom olyan kevésbé kézzelfogható változásokat is eredményezett, amikről csak magánbeszélgetésekből értesülhettünk. A hagyományos elszigeteltség újfajta nyitottságnak adott helyet. Az idelátogató barátok azt mondták, a város barátságosabb lett. Legutóbbi útjukon a szüleim megfigyelték, hogy amikor franciatudásuk végére értek, a párizsiak hajlandóak voltak angolul beszélni, amit korábban soha. A mi quartier-nk is változik. Az első jelét annak, hogy készül valami, a saját házunkban észleljük. Egyik nap, lefelé menet, varrógépek blokádjába ütközöm a lépcsőn, melyekből olaj szivárog a tölgyfa padlóra. A harmadik emeleti varroda beköltözik a Sentier szívébe, ahol nem lesznek lakók a házban, hogy folyton zaklassák a tulajokat a nagy zaj miatt. Pár héttel később a második emeleti szabó is összepakol. Hónapokig üresen állnak a lakások, amíg újrafestik a falakat és feltépik a mocskos padlószőnyegeket, hogy csiszolni és lakkozni tudják a parkettát. Az új lakók bizonyára csinosabb lakásra vágynak, mint elődjeik.

„Szilikon Sentier.” A francia sajtó találta ki ezt a nevet arra a jelenségre, hogy rengeteg internetes vállalkozás zúdult a quartier-nkbe a viszonylag alacsony bérleti díjak és gyors hozzáférési lehetőség miatt, amit a közeli tőzsde számára kiépített száloptikás kábelhálózat biztosít. Új szomszédaink a ház második és harmadik emeletén, ambiciózus, széles látókörű huszonvalahány évesek, akik angolul köszönnek nekem, noha tudják, hogy beszélek franciául. Nincs több csattogó anyagvégdobálás, nincs több lépcsőre köpködő szállítómunkás. A házmesterünknek nem kell többé cigarettacsikkeket és flittereket söprögetnie. A robogón járó, pörgős életű dot.com-csapat aligha fogja teljesen kiszorítani a Sentier varrónőit. De az érkezésük része annak az általános modernizálódásnak, ami végigsöpört a belváros nagy részén. Bárhová nézel, állvány borítja az épületeket, sorra lehántják a homlokzatokról a hajdan sikkesnek tartott vakolatot, hogy kiszabadítsák alóla a gyönyörű kávébarna kőfalakat. Felújítják a lepusztult hôtel particulereket, és keresett lakásokká alakítják át. A gyümölcspiac melletti szerény Besancon szálló Hôtel Victoire Opèra néven nyit újra, puha bársonykanapékkal és mályvaszínű orchideákkal az ablakokban. A szobaárak nem csupán felmennek, megduplázódnak egyik napról a másikra, és a hotelt előkelő turisták szobafoglalásai árasztják el. Az ingatlanárak is felszöknek, eladásra sarkallva sok régi lakost és vállalkozást. És minden újabb távozás újabb repedést üt a quartier hagyományainak falán. A ruha lesz a kerület fő árucikke, kiszorítva az élelmiszereket. A Rue Etienne Marcel márkás butiksorrá alakul, egyik fényesebb, mint a másik. Eltűnik a sertésnagykereskedés, mennyezetről lecsüngő sonkáival és szárazkolbászaival együtt. Helyére a Costes fivérek (akiké az Hôtel Costes, a Café Marly a Louvre-ban és a Georges étterem a Pompidou-központ tetején, hogy csak néhányat említsek) egy éttermet terveznek, ami bizonyára egy újabb szuperdivatos hely lesz, ahol nyeglék a pincérek, és a belső dizájn elsőbbséget élvez az ételekkel szemben. A Rue Montorgueilen bezárt az egyik legnagyobb zöldséges; a nagy hentest az utca végén egy cipőbolt váltotta fel, és nyílt egy lakberendezési áruház is, ami olyan dölyfösen pöffeszkedik a helyén, hogy azt se tudom már, mi volt ott előtte. A Le Commerce-ex is eladták, ahová gyakran beültem egy reggeli kávéra. Bár kávézó maradt, az új tulajdonosok belakkozták a pultot, gyertyákat tettek az asztalokra, és felemelték a café crème árát 1,50 euróra. A régi sörös törzsvendégek, akik a pultot támasztva töltötték a reggeleket, természetesen undorodva távoztak. Nyilvánvaló, hogy ez is volt a cél. – Az új tulajok menőbb kuncsaftokat akarnak – súgja René, a csapos, akinek hiányoznak a reggeli cimborák. Azt mondja, szétszóródtak a környékbeli kávézókba. De nem az új vállalkozók okozzák a változást, ők csak próbálnak lépést tartani vele. Az az igazság, hogy a régi törzsvásárlók – azok az emberek, akik igazi quartier-vé tették a quartiernket – nem sokáig lesznek már itt. Mindnyájan nyugdíjasok, akik olyan lakásokban élnek, amiket ők vagy a szüleik potom pénzért vásároltak húsz-harminc éve, amikor a környék még lepusztultnak és veszélyesnek számított. És ha ők meghalnak, már nem egy ifjabb munkásgeneráció fogja elfoglalni a helyüket. Túlságosan magasak a bérleti díjak. Új törvényjavaslatot fogadott el 2000 decemberében a francia szocialista kormány, előírva, hogy minden nagyváros köteles bérlakásainak legalább húsz százalékát alacsony jövedelmű embereknek kiutalni, különben komoly büntetésekre számíthatnak. A bérlakások arányára vonatkozó minimumkvóta felállításával, a szabályozás nyilvánvalóan a városok társadalmi sokszínűségének a megtartását célozza. De Párizsban a „szociális bérlakások”, ahogy ezeket hívják, nem egyenletesen oszlanak meg, főleg a keleti részre összpontosulnak, nem az olyan belső kerületekre, mint a miénk. Bár a 2. arrondissement új polgármestere – az egyetlen zöld párti polgármester Párizsban – igyekszik minél több ilyet kialakítani, a quartier munkásjellegének az elveszése fait accompli.

Tudom, hogy a nagyvárosok belső részeit mindinkább a középosztály foglalja el mindenütt a világon – Frédéric és én is része vagyunk ennek a folyamatnak. De több párizsi híresség is megkongatta most a vészharangot: nagy a veszély szerintük, hogy Párizs központja elveszíti eredetiségét, régi varázsát. És nem csak a lakosság kicserélődése a probléma. A hatóságok gyenge várostervezési döntései tovább súlyosbították a helyzetet, mondják, példaként említve, hogy a Les Halles-i piacot össze is zsugoríthatták volna – vagy átalakíthatták volna virágpiaccá – ahelyett, hogy teljesen kiköltöztetik. Philip Meyer újságíró és rádiós műsorvezető szerint nagy a veszélye, hogy olyan lesz Párizs, mint Velence: egy város, amelyik annyira berendezkedik a turizmusra, hogy elveszíti a lelkét. Bár nem vagyok borúlátó, azt hiszem, igazuk van a párizsiaknak abban, hogy kongatják a vészharangot. A város csodálatos konzerválódása – a kastélyok, a régi házak és régi típusú boltok – azt az érzetet kelti bennünk, hogy Párizst nem lehet megváltoztatni. Pedig a belváros drámai módon átalakult az alatt a néhány év alatt is, amióta a lakásunkat megvettük. Sok szempontból fejlődött. A változás természetesen létfontosságú; ez ad energiát, ez teszi lüktetővé a várost – ezek azok a tulajdonságok, amelyek annyira hiányoztak, amikor ideköltöztem. De mindent meg kell tenni azért, hogy ne a sajátos karakter rovására történjen mindez, hogy ne váljon jellegtelen, csillogó-villogó kirakattá az egész belváros. A Rue Montorgueil élelmiszerekre és terményekre szakosodott évszázadokon át, és szörnyű szégyen lenne, ha hagynák ezt a hagyományt meghalni. Minden egyes alkalommal, ha arra visz az utam, megnézem, hogy ott van-e még a lóhúsbolt. Vajon mennyi ideig fog kitartani?, tűnődöm el. Manapság a franciák inkább a gyorskajákért vannak oda, és nem a lóhúsért. És mi lesz a quartier-nk utcáit szegélyező slampos kis ruhaboltokkal, az ódon borbélyüzletekkel és török teaboltokkal, ahová a Sentier varrodáiban dolgozó munkások járnak? Lehet, hogy nem töltök túl sok időt ezeken a helyeken, de teljes szívemből remélem, hogy nem tűnnek el. Egy ideig úgy tűnt, hogy még a patkányok is összepakoltak, tiltakozásul a törzshelyük modernizálása ellen. Érdekes módon, soha nem ismételték meg azt a merész tömegdemonstrációt a küszöbünkön, amitől úgy megrémültem azon az első estén, amikor a cókmókjaimat beköltöztettük. Mint kiderült, az egyszeri és tökéletesen időzített bemutató volt, oly módon végrehajtva, hogy minél nagyobb sokkhatást és döbbenetet keltsen. Aztán, egyik este, megint láttuk őket: hat vagy hét hatalmas patkány zabált valamit a kanálisban. Érdekes módon, felvidított minket a látványuk. A patkányok nem állnak még készen arra, hogy Párizs gyomrát elhagyják. Egyéb hagyományoknak is sikerült megúszniuk a változást. A hársfasor a házunk előtt továbbra is nyilvános vécé. Aminek nem túlzottan örülök: soha nem tudtam megszokni, hogy nyíltan pisáljanak az utcán az emberek. De már nem lepődöm meg a látványtól. A tettesek egy része hajléktalan, és hova tudnának klotyóra menni egy olyan városban, ahol a nyilvános vécé kábé olyan gyakori látvány, mint egy repülő csészealj? (Mi több, még fizetned is kell a használatáért.) A bejáratunk előtt alvó részegek látványa sem okoz túl nagy döbbenetet. Ezekben a napokban komoly csapat gyűlik össze a kapunk mellett, hideg éjszakákon. Egy új szupermarket nyílt odalent, és a hűtőrendszerük meleg levegőt pumpál az utcára. Ezen a télen a ventilátorok előtti lépcsőt egy István nevű, szeretetre méltó öreg magyar foglalja el, aki vidáman üdvözöl minden reggel, amikor kilépek az ajtón. Van valami megnyugtató rendszeresség a társalgásunkban, ami mindig egy időjóslással kezdődik. – Hoznia kellett volna esernyőt – mondja nekem hadonászva, jelezve, hogy eső várható. Néha megdicséri a ruhámat: – Hű de szép csizma! – A múltkor alaposan szemügyre vett, aztán közölte, hogy „Ma jobban néz ki. Nem olyan fáradt.” Megköszöntem a bókot, és elmosolyodtam a párbeszéd abszurditásán: hogy ez az ember, akinek nincs hol aludnia éjszaka, ez az ember, akinek az élete összehasonlíthatatlanul nehezebb, mint az enyém, képes odafigyelni egy olyan jelentéktelen problémára, mint az én fáradtságom.

Pierre még mindig errefelé parádézik, részeg szitkokat üvöltve mindenkire, akit nem ismer, úgy viselkedve a világban, mintha övé lenne az egész utca. Jelenleg a mellettünk levő épületet lakja, ami üres éppen a felújítási munkák miatt. Még mindig megvan a rozsdás mopedje, amit Frédéric motorja mellett tárol, és a két fickó gyakran megbeszéli egymással, hogy mit tennének legszívesebben azokkal a fiatalokkal, akik leszívják a benzinjüket éjszaka (Pierre büntetése hajszálnyival lenne csak drákóibb, mint Frédéricé). A francia Emmaüs segélyegylet szerint körülbelül tízezer olyan állandó clochard van Párizsban, mint Pierre, és körülbelül harmincezer ember válik időlegesen hajléktalanná évente különböző okok miatt, és tölt el valamennyi időt az utcán. A clochard szó azt jelenti, hogy csavargó. De míg lefordítva elítélően hangzik, franciául egyfajta rangot jelent. Miközben Pierre büszkén hirdeti magáról, hogy clochard, nehéz lenne elképzelni, hogy valaki azzal dicsekedne, hogy ő lump vagy „csavargó”. A szó a régi Les Halles-i piacon született, ahol egy harang vagy cloche kongása jelezte a nap végét, amikor össze kellett pakolni a standokat. (A harang most is ott lóg az A la Cloche des Halles borozó fölött.) Hagyománnyá vált, hogy a harangkongás végén minden fölösleges és túlérett terményt odaadtak a hajléktalanoknak és az éhezőknek. A harang nem kong többé, de a clochard-ok továbbra is eljönnek minden nap végén erre a helyre. A St-Eustache-templom lépcsőjén gyűlnek össze, ahol meleg ételt oszt nekik egész télen a népkonyha. A hatalmas neoklasszicista oszlopok alatt fehér gőzfelhőként gomolyog a sötétben a lélegzetük. Százszor is végignéztem ezt a jelenetet, aztán jelentkeztem heti egy alkalomra önkéntesnek. Soha életemben nem vettem részt semmiféle jótékonysági munkában Ausztráliában. De hát nem is láttam olyat eddig, hogy emberek aludjanak a hideg betonon a lakásom előtt: soha nem laktam olyan helyen, ahol a hajléktalanok ilyen szerves részét képezték a mindennapi életnek. Elég felkavaró időnként a jómód és nélkülözés ilyen szoros egymás mellett élése. Télen a legszembetűnőbb az egyenlőtlenség, amikor mindig megfagy néhány clochard a hideg utcákon. S közben a Rue Montorgueil boltjai a hagyományos karácsonyi luxuscikkekben fürdőznek. A tengeri herkentyűs pultokon halmokban állnak a langoustine-ok, a füstölt lazacok és a garnélarákok, melyek úgy festenek, mint megannyi puffadt kis rózsaszín zárójel. A különleges delikateszboltok a közeli Rue Montmartre alján élénk kereskedelmet folytatnak pâte de foie gras-ból. Az italboltok kirakatai pezsgőkkel vannak tele. Egy késő novemberi napon vettem néhány osztrigát Philippe-től, a jóképű osztrigaárustól Ile de Réből, aki huszonöt éve árulja portékáit a Rue Montorgueilen. Vásároltam egy üveg pezsgőt is. Kegyetlenül hideg volt, és siettem haza a fűtött lakásunkba. És ekkor elmentem az öreg magyar mellett, aki görnyedten állt a szupermarket meleg levegőt fújó ventilátorai előtt. Füléhez szorította recsegős tranzisztoros rádióját, legbecsesebb vagyonát, s komoran bólogatott egy-egy hír hallatán, amibe annyira belemerült, hogy észre se vett. Megrendítő volt a kontraszt, én a luxuscikkeimmel, ő meg a majdnem semmijével. De ez a közelség legalább emberibbé teszi a kapcsolatokat. Áthidalja valamennyire a „mi” és „ők” közötti távolságot. Biztos, hogy sok helybéli ki nem állhatja Pierre-t, amiért nem is nagyon lehet őket kárhoztatni. Hangos, agresszív, sőt egyenesen veszélyes tud lenni néha a robogójával. Sok ember mégis ruhát, pénzt és takarót ad neki. A boltosok is meglepően toleránsak vele, ahhoz képest, hogy Pierre ideje nagy részében ott fröcsög és káromkodik a pultjuknál, kaját kunyerál tőlük, és lepisálja a kirakatukat záróra után. Mindenhol máshol nagy valószínűséggel összefognának ellene, és megpróbálnák elzavarni. De amikor megkérdeztem a fromager-től, hogy nem idegesíti-e Pierre jelenléte, csak felvonta a vállát, és ezt mondta: – Régebben van itt, mint én. – Válasza tipikusan francia, egyszerre közönyös és emberséges.

*** A st-eustache-i ingyenkonyhán a templom bejárata melletti kis elkerített részen készül az étel, amit egy deszkával megerősített vaskapu választ el az utcától. Amikor megérkezem első esti munkámra, sorban állnak már előtte az emberek, pedig több mint egy óra van hátra a kiszolgálásig. A kapu mögött két hatalmas üst gőzölög a sarokban, és gyorsan rájövök, hogy az „ingyenleves” téves elnevezés. A jótékonysági egylet ugyanis négyfogásos ebédet ad: levest, főételt, salátát, süteményt és kávét. Vagy tíz önkéntes paradicsomot és uborkát szeletel, és joghurtot, kenyeret és kekszet pakol kis zacskókba, amiket egyenként kiosztanak majd az embereknek. Néhányan körbejárják ezalatt a környékbeli pékeket, ahonnan ajándék kenyereket és megmaradt süteményeket hoznak desszertnek. Én a baguette-eket aprítom fel pirított kockának a levesbe. – Mi van ma? – szúrós szempár néz be a kapudeszkák közötti szögletes résen. – Ravioli paradicsomszósszal – mondom. A fickó undorodva elhúzza a száját. – Hát ezért nem érdemes sorba állni… Néhány perc múlva egy másik szempár tölti be a lyukat. Megismétlődik a jelenet. – Milyen fajta ravioli? – firtatja a nő. Hátrakiáltok a konyhához, aztán közvetítem a választ: – Marhahúsos. – Én is megkóstoltam, és tényleg nem rossz, mondom neki. – Honnan van a marha? * – Hm, nem is tudom – hökkenek meg. Nem szívesen zaklatom a szakácsokat olyan kérdéssel, amire biztos nem tudnak felelni. Tudatlanságom felbőszíti. – Nem fogja rám sózni az öreg marháját, ha meg se mondja, honnan való. Nem eszek marhát, ha nincs hozzá rendes állatorvosi igazolás… Csoszogva távozik, azon morogva közben, hogy hová dugjam az én kergemarhás raviolimat. Xavier, aki az önkéntescsapatokat irányítja, előre figyelmeztetett. – Ne számíts hálára – mondta. – Azért ilyen rátartiak, mert így próbálják megőrizni a méltóságukat: elfogadják a kaját, ha ragaszkodsz hozzá, de nem fognak érte könyörögni. – De így is elképeszt a folyamatos zsörtölődés és fitymálódás. Lehet, hogy metróállomásokon alszanak ezek az emberek, de ettől még semmivel se kevésbé kényes az ízlésük, mint a többi franciának. – Nem elég sós a leves. – Az enyém nem elég meleg. – Mondtam már, hogy utálom a kuszkuszt. Kiállók az ajtó elé egy huszon-egynéhány éves nővel, aki sót kínálgat, és egy nyugdíjas általános iskolai tanárral, aki a borsot lengeti, és pirított zsemlekockát szórok a markomból mindenkinek a levesébe, aki kér. A legtöbb ember udvarias, hálás. De némelyik megdöbbentően háklis a mennyiséget illetően. – Még, még, még, még, állj, mondtam, hogy ÁLLJ! – csattan rám az egyik fickó, azon dühöngve, hogy eggyel több zsemlekocka csúszott át az ujjaim között. Egy-két arc bizonyítani látszik Xavier észrevételét, hogy az utcán élő emberek jókora része mentálisan beteg. Egy fiatal srác egészen az arcomba nyomja a képét, és szerelmes mosolyt villant rám. – Salut Lady Di – mondja furcsán vidám hangon. – Kilencet. Kilenc zsemlekockát kérek. Harapós szél zúdul végig Les Halles védtelen síkságán. A hideg ma közel kétszáz embert hozott ide. Többségük azért jött, mert éhes, de az öregek egy részét a társaság is vonzza. Néhány éve még több mint háromszáz embert etettek itt a St-Eustache önkéntesei rendszeresen esténként. A számbeli csökkenés részben annak köszönhető, hogy bevezették az RMI-t, a garantált minimumjövedelmet, ami ételt és fedelet biztosít az utcán élőknek – egy szűkös kis chambre de bonne-t, vagy egy föld alatti parkolót, ahol ellehetnek a többiekkel.

A hagyományos párizsi clochard-t – az öreg, rongyos figurát az utcasarkon – fokozatosan felváltja a nélkülözők egy új típusa. A sorban állóknak legalább a fele nemrég érkezett bevándorló, sok közülük meglepően jól öltözött. Az a pletyka járja, hogy a kelet-európaiak egy része volt fegyenc, akiket azzal a feltétellel engedtek szabadon, ha elhagyják az országukat. Nem tudom, igaz-e vagy sem, de az biztos, hogy néhányan a sorban pont úgy néznek ki, mint az orosz gengszter-filmekben látható karakterek. Néha kitör a patália a különböző nemzetiségek között. Pár évvel ezelőtt szinte minden este verekedés volt, amit főleg az Afrikából vagy az Antillákról jött crackdílerek robbantottak ki, akik csontig bekokózva érkeztek. Végül a rendőrség lecsapott a kereskedelemre, de így is olyan helyként tartják nyilván Les Halles-t, ahol a legkönnyebben lehet Párizsban drogot venni. A St-Eustache-templom lépcsőin is paprikás tud lenni a hangulat. Amikor négy nagydarab frissen érkező lengyel megpróbál befurakodni a sorba, dühös szitkokat szórnak rájuk. Egy szempillantás alatt ott terem egy csapat koszovói, törékenyebb alkatukat fenyegető nézéssel ellensúlyozva. Szerencsére nem csattan el ütés, nem kerül elő kés, és végül a lengyelek undorodva távoznak. Érdekes módon, az általam ismert helyi hajléktalanok közül nem jelenik meg senki. Később Pierre elmagyarázza, hogy azért nem jön már az ingyenkonyhákhoz, mert régen mindig verekedés lett belőle. Aztán, amikor már épp kezdenénk összepakolni, ismerős alak tűnik fel a sötétben, olyan dölyfös léptekkel közeledve, hogy az egyik önkéntes a kályhához ugrik, hogy újramelegítse a raviolit. Felismerem az imbolygó járást, s hamarosan ki tudom venni az otromba bakancsokat és lógó nyelvüket is. Napóleon. Nagyképű és harcias, rárivall a repetára váró kis csoport emberre, hogy tűnjenek el. Nyilvánvaló, hogy a Clochard-ok Királyának képzeli magát. Felém fordul, szemét zavartan ide-oda kapkodja. Készségesen elmagyarázom neki, hogy befejeztük ugyan már a kiszolgálást, de – amilyen szerencséje van! – felmelegítik neki a… Napóleon bődülése végigvisszhangzik a neoklasszicista oszlopokon. – Kaviárt akarok! MOST RÖGTÖN! Közelről leginkább egy medvére hasonlít, az orrából és füléből sarjadó szőrökkel. Ha valaki nem ismeri, talán meg is ijedne tőle. De Napóleon csak ugat, és soha nem harap. – A kaviár elfogyott – mondom. – Mit szólna a raviolihoz? Visszautasítja. Gyanítom, nem is éhes. Csak meg akarta magát mutatni, körbehordozni tekintélyes tömegét. Végül elfogadja inkább az egyik kis nejlonzacskót, joghurttal, keksszel és kenyérrel. Elnézve, ahogy elimbolyog az éjszakában, miközben a narancssárga utcalámpák színpadi fényt varázsolnak köré, az jut eszembe, hogy talán nem is olyan rossz hely Párizs a hozzá hasonló embereknek, a kevésbé szerencséseknek, az elmeháborodottaknak és hajléktalanoknak. Nincs szándékomban rózsaszín képet festeni az utcán élőkről, mert az év nagy részében kemény az életük, télen meg elviselhetetlen. De a város szerkezeti struktúrája miatt, ahogy kisebb „falvakra” tagolódik, az olyan emberek, mint Pierre és István, legalább nem maradnak névtelenek és ismeretlenek. Ahogy Napóleon se, akinek bár van saját lakása, pénze egyáltalán nincsen. Ők a quartier-hez tartoznak. Ezért tűrik el a boltosok Pierre bajkeverését, és ezért adja neki Frédéric a levetett ruháit. Ez ad magyarázatot arra is, hogy miért állok meg minden reggel csevegni az öreg magyarral, és miért adok neki gyakran egy kis aprópénzt. Nem mintha mi olyan különösen jótékonyak lennénk. Csak hát a közeli ismeretség részvétet, sőt szeretetet szül. Egész egyszerűen, ha valaki mellett élsz, nem tehetsz úgy, mintha ott se lenne.

20 Ha valaki megkérdezi mostanában tőlem, hogy mióta vagyok Franciaországban, alig hiszem el a saját válaszomat. Hat éve. Tényleg ilyen rég itt lennék? Sok szempontból úgy tűnik, mintha villámgyorsan elrepült volna az idő; összefolyik minden. Ha viszont arra a napra gondolok, amikor Párizsba érkeztem teveszínű sortomban, olyan távolinak tűnik az egész, mintha nem is hat, hanem húsz évvel ezelőtt lett volna. Mintha a régi életemből látnék egy fényképet, holott a valóságban az új életem kezdődött ekkor. S elnézve ezt a fotót, felmerül bennem a kérdés, hogy az a lány a képen tényleg én vagyok-e. Mennyire változtatott meg Franciaország? Egy röpke pillanatig azt hittem a minap, hogy radikális változáson mentem át – legalábbis külsőre. Ahogy a Rue Montorgueilen sétáltam, egy amerikai turista, nagy megrökönyödésemre, le akart fotózni. – Olyan Pareesyanne! – kiáltotta hangosan a feleségének, mivel azt gondolta, nem tudok angolul. És aztán: klikk! Örökre bekerültem valakinek a nyaralási albumába, mint a tökéletes parisienne! Elképzeltem, ahogy a családjuk ámulva nézi a franciás stílusomat, valahol a közép-nyugaton. Alig bírtam kivárni, hogy elmondhassam Frédéricnek. Teljes eksztázisban voltam. – Juj, de ééédi kutyus! – folytatta a turista, én meg csalódottan vettem tudomásul, hogy a lencse a járda felé néz, és hogy Maddie az, aki örök életű lesz, és nem én, Maddie, aki háromórányi de luxe kutyakozmetika után úgy nézett ki, mint egy tökéletes párizsi. Leszámítva azt a kis bosszúságot, hogy a kutyám (már megint) lepipált, miért bántott engem ez az eset? Miért kellett volna örülnöm, hogy bennem fedezik fel a megtestesült franciát? Nem mintha olyan nagyon törtem volna magam, hogy úgy nézzek ki, mint egy francia. De az, hogy egy röpke pillanatig azt hihettem, rólam beszél a turista, kétségtelenül megdobogtatta a szívem. Soha senki nem mondta eddig, hogy franciának nézek ki. Franciaországban messziről kiszúrták mindig, hogy külföldi vagyok. A legrosszabb, amikor egy eladó vagy egy járókelő angolul szólít meg, mielőtt kinyitnám egyáltalán a szám. A kiejtésemtől teljesen függetlenül, úgy tűnik, a kinézetem is elárul. Külföldinek kinézni egzotikus és vonzó dolog természetesen, és a figyelem időnként nagyon jól tud esni. – Angol vagy? Amerikai? – érdeklődött egy jóképű srác, amikor a barátaimat vártam a Juveniles borozóban. Megkínált a saját Château Margaux-jából, mire gyorsan elvetettem azt az ötletet, hogy a szerény Pays d'Oc vörösből rendeljek. Amikor megjöttek a barátaim, kezet rázott velem, és kitöltötte a poharamba a maradék méregdrága bordóit. – Üdv Párizsban – mondta kedvesen, és távozott. – Honnan tudják az emberek, hogy nem vagyok francia, ha egyetlen szót se szólok? – faggatom később Frédéricet. – Mert angolszásznak nézel ki. Felvonom a szemöldökömet. Franciaországban élve állandóan az Angolszász Ellenségről hallasz és olvasol, akik összefogtak, hogy globalizálják a földet és elpusztítsák a francia nyelvet és kultúrát. Mintha mi valamilyen hatalmas rosszindulatú féreghadsereg lennénk, akik gyorskajával árasztjuk el Franciaországot, és mellé olyan idegen szavakkal, mint le weekend és un break, meg olyan kifejezésekkel, mint a surfer sur le net. – Hogy érted ezt? – kérdezem. Rám néz, és a megfelelő szavakat keresi. – Hát, hm, csak az, hogy soha nem fognak téged franciának nézni. Úgy értem, nem látszol már annyira angolszásznak, mint régebben. De nem nézel ki franciának. – De mi az oka? A ruhám? A járásom? A hajam? – Az összkép.

Zavaros válasza nem elégít ki, de később, eltöprengve a dolgon, kezdem kapiskálni, hogy van valami értelme annak, amit mondott. Bár időnként szívesen lekapcsolnám a vakító ANGOLSZÁSZ neonfeliratot ártatlan angolszász homlokomon, tudom, hogy senki nem játszhat sokáig olyan szerepet, ami nem teljesen az övé. Én egy ausztrál vagyok, aki Franciaországban él, és a valóság az, hogy az én külföldi státusom tartósnak tekinthető. Maradhatok én itt harminc évig, még fel is vehetem a francia állampolgárságot, az se fog változtatni azon, hogy minek látnak az emberek. Engem az új hazámban a születési helyem alapján fognak mindig azonosítani. – C'est la petit demoiselle australienne au telephoné – mondta a hölgy a hentesnél az egyik hentesnek, amikor odatelefonáltam, hogy feladjak egy rendelést. Nem lekezelő hangon mondta ezt, csak azonosításképpen. Bizonyos szempontból sokkal ausztrálabbnak érzem magam, amióta Franciaországban élek. Növeli az érzelgősséget a távollét. Az irodámban ülve végigsírtam a sydneyi olimpia megnyitóünnepségét. Rászoktam újabban, hogy nagy csokor eukaliptuszlevelet vegyek a virágostól. Fogok egy-egy levelet, és szétmorzsolom a kezemben, hogy érezzem az olaj illatát, pont úgy, ahogy otthon tettem, amikor eukaliptuszliget mellett vitt el az utam. Attól tartok néha, hogy régi önmagam nevetséges paródiájává válok, amikor olyan kifejezéseket használok, hogy „szakadt” vagy „oltári”, mert ezek a mindennapi beszéd részei voltak még, amikor eljöttem. De az a lány, aki leszállt a bukaresti gépről annyi évvel ezelőtt, megváltozott. Lehet, hogy nem úgy nézek ki, mint a tipikus parisienne, de azáltal, hogy Franciaországban élek egy francia férfival, a változás észrevétlenül is megtörtént. Az a vita Frédérickel, hogy mit vegyek föl a pékhez, több mint négy évvel ezelőtt volt. És azóta egyszer se vettem föl tréningnadrágot. Elajándékoztam egy helyi hajléktalan párnak a formátlan pólóimmal és buggyos pulóvereimmel együtt, akik tudomásom szerint soha nem viselték. Az imádott kopott Doc Marten's évek óta nem járt odakint – Franciaországban trampli formájáról üvölt, hogy „Angolszász!” Ahogy anyám is csak a legjobb ruháit hozza már magával Párizsba, engem is hatása alá vont a város. Nem rohanok már ki mosott, vizes hajjal az utcára – ami nagy áldozat egy olyantól, aki gyűlöli a hajszárítót. Továbbra is első nálam a kényelem, és a nadrágokat részesítem előnyben, de életemben először van már egy-két kacér szoknyám, néhány kecses, szíjas szandálom, egy csomó testre simuló topom, sőt még két pár (gyakorlatilag érintetlen) magas sarkú cipőm is. Megfogadtam Inés de La Fressange tanácsát is, és most már kevesebb ruhát veszek több pénzért. Ami a sortokat illeti, az egyetlen alkalom, amikor felveszem őket, az a szabadságom Sydneyben. De a divatküzdelmek nem voltak teljesen egyoldalúak. Frédéric selyemsála száműzetésbe került. Nem érdekelt, hogy a művészkedő nagyanyjáé volt. – Úgy nézel ki benne, mint egy két lábon járó francia klisé – morogtam. – Et alors? És az miért baj? – vágott vissza dühösen. Én meg gonoszul ezt feleltem: – Öregít – amivel el is értem a kívánt hatást. A sál most a szekrényében lapul. Egy érdekes helycsere is történt. Miközben én Párizsban veszem minden ruhámat, Frédéric az éves bevásárlásait Sydneyre időzíti; imádja az enyhén laza szabást, és az alkalmi férfiruhák széles választékát, ami nem kis részben a klímánknak köszönhető. A ruhatárához tartozik most egy R. M. William bőrcsizma (amit állandóan kifényesítve tart), egy színpompás szörfsort a tengerpartra, és egy Country Road ing is. De nem csak a ruháim változtak meg: a gondolkodásmódom is alakult. Egész hozzászoktam már a szabályok és előírások latinos kezeléséhez. A gyönyörű „on peut s'arranger” (biztos meg tudunk állapodni) kifejezéshez, amiben oly sok lehetőség rejlik. Ehhez képest Ausztrália egy kicsit túlszabályozottnak tűnik. Egyik nyaralásunkon Frédéric Sydney központjában ebédelt Sue férjével, Andrew-val, és háborogva jött haza, hogy az én hazám „nem demokrácia”. Egy kávézó teraszán ült, és vékony szivart szívott, amikor egy

közelben ülő nő rászólt, hogy oltsa el. – Pedig kint voltam a szabadban – mondta Frédéric megbotránkozva. Szerintem a nő viselkedése botrányos volt. Egy másik hazautazáskor félreállított egy rendőr, amiért balra fordultam egy kereszteződésnél, ahol nem szabad befordulni bizonyos napszakokban. Magabiztosan szálltam ki a kocsimból, azt gondolván, hogy egy ilyen apró hibáért csak figyelmeztetni fognak. (Mi az a néhány perc? Igazság szerint észre se vettem a táblát, csak amikor már késő volt.) De a rendőr már töltötte is ki a számlámat, mielőtt meghallgatta volna a kifogásaimat. Felrémlett előttem az a sok eset Franciaországban, amikor hasonló közlekedési kihágásokat követtem el bérelt autókkal, és azok az alkalmak, amikor elkaptak a vonaton, mert nem vettem jegyet Maddie-nek. És egyszer se büntettek meg. Csak mosolyogsz és kitalálsz valami átlátszó kifogást, és a kalauz vagy rendőr szinte mindig futni hagy. Ez nem igazán flörtölés, mert, bár a rendőrök többsége férfi, láttam már fiúkat is elengedni. Inkább arról van szó, hogy megpróbálsz a személyes varázsoddal a másik lelkére hatni. Ahogy a rendíthetetlen ausztrál zsaru a büntetőcédulámat töltötte, csalódottságot éreztem. O, ha Párizsban lehetnék, ahol megúsznám az egészet egy kacsintással meg egy figyelmeztetéssel! Azon kapom magam Ausztráliában, hogy olyan dolgok mellett kardoskodom, mint a francia nyelv hivatalos olimpiai nyelvként való megtartása, holott alig beszéli valaki; vagy hogy a pezsgő kizárólag csak Champagne-ból származhat, és lelkesen támogatom Jósé Bővé, a harcsabajszú francia sajtkészítő aktivista ügyét, aki szétvert egy McDonald's éttermet a globalizáció elleni tiltakozásul. A franciák legalább szembeszállnak az amerikai imperializmussal, szónokolok, meglepve a barátaimat éles kijelentéseimmel. Lehetetlen nem mosolyogni ironikus helyzetemen: lehet, hogy Franciaországban idegen vagyok, de Ausztráliában is idegennek érzem magam egy kicsit. Ez az emigráns élet velejárója. Se itt, se ott. Így jellemezte egy Párizsban élő amerikai író a kétlaki állapotot egy irodalmi esten, amin jelen voltam. Ha lehámozzuk róla a romantikát, valószínűleg ez az emigránslét lényege: tudod, hogy nem tartozol sehová egészen. Hat év után otthonosan érzem magam Franciaországban. A francia társ óriási segítség ehhez, természetesen. Ugyanakkor még mindig kívülálló vagyok. És nem csak a kiejtésem vagy az angolszász kinézetem miatt. Az igazi bennfentességhez nélkülözhetetlen a közös múlt, mint a francia gyerekkori barátok és a nyári vakációk emléke a nagyszülők tanyáján, plusz az évszázadok alatt felgyülemlett kulturális örökség. Ez az insider-outsider kettősség állandó feszültséget visz az életedbe. Nem idegborzoló, negatív fajtát, inkább olyan, légy mindig ugrásra készen típusú feszültséget, ami váratlan szeretet- és dühkitöréseket válthat ki belőled. A helyi viselkedésnormák megismerése és megértése létfontosságú minden emigráns számára az adott kultúrában, de ez korántsem jelenti azt, hogy képes vagy minden különbséget tudomásul is venni. Egyik pillanatban boldog vagyok, hogy itt élhetek; imádom ezeket a művelt embereket, izgalmas gondolkodásmódjukkal. A következőben viszont átkozom őket, és olyan szörnyűségeket gondolok, hogy milyen remek hely lenne Párizs, ha nem lennének párizsiak. Némely napokon a város hidegnek és ridegnek tűnik; máskor meg aranyszínű napsugarak ragyogják be. A leghétköznapibb esetek is képesek emlékezetes pillanatokká válni csak azért, mert régi hazádban soha nem történhetnének meg. Sok száz ilyen pillanatképet őrzök magamban, amelyek mindenki más számára semmitmondóak lennének, de nekem nagyon fontosak, mert ízig-vérig franciák. Amikor megállít az utcán egy szörnyen elegáns szőke nő, és azt tanácsolja, hogy használjak szemfestéklemosót Maddie könnyező szemére (bármelyik régi márka megteszi, de az ő kutyája a Lancôme-ot szereti), annyira lenyűgöz az eleganciája, hogy észre se veszem, milyen abszurd beszélgetést folytatunk. Az a napos vasárnap délután, amikor elmentünk megnézni a náci koncentrációs táborokról készült háborús fotókat, arra számítva, hogy üres lesz a kiállítás – ki akar ilyen szörnyű képeket nézegetni egy gyönyörű tavaszi napon? –, és

azt találtuk, hogy a fél város sorban áll az ajtó előtt, s a zsúfolásig megtelt múzeumban csöndesen szemlélik a képeket a párizsiak. Az olyan helyek, mint a La Palette, ahol Francois, a tulaj, úgy bánik veled, ahogy éppen kedve tartja: az egyik nap csupa puszi meg hátbaveregetés, a következőn meg rád rivall, hogy várj a sorodra, amíg oda nem kegyeskedik vezetni valamelyik asztalhoz. Az interjú Kristin Scott Thomas színésznővel, aki elmesélte, hogy megállította egyszer egy rajongó a bal parton, a lakása előtt, és meglepő szöveggel állt elő. Nem azzal jött, hogy „kaphatnék egy autogramot?”, vagy hogy „nagyon tetszett az Angol beteg”, hanem csendesen ezt mondta: „Köszönöm az érzelmeket.” Elérzékenyülve az emléktől, Kristin rám nézett és felhúzta a vállát, s én pontosan értettem, hogy mire gondol. Hol máshol a világon mondhatna még valaki ilyet? Bizonyos megnyugvást – sőt derűs nyugalmat – érzek azóta, hogy képes vagyok franciaországi élményeimet egészében nézni: a jót a rosszal, a keserűt az édessel vegyesen. Mióta kikecmeregtem a kezdeti nehézségek ködös dzsungeléból – amikor újságírói munkát próbáltam keresni, és azon voltam, hogy megértsem az új otthonomat, nem is beszélve az új barátomról –, látom már, milyen hihetetlen módon gazdagítottak ezek a tapasztalatok, még ha nem is tűnt így akkor. Sok ember úgy érzi, hogy az emigránsélmények erősebbé és alkalmazkodóképesebbé tették őket. Én azt mondom, nálam kettős hatást váltott ki: egyrészt önállóbbá tett, ugyanakkor szorosabbra fűzte a kapcsolatomat Frédérickel, aki miatt egyrészt Franciaországba jöttem, de egyben az a személy is, akivel az összes itteni tapasztalatomat megosztottam. Az átélt élmények megfontoltabbá tettek. A kulturális félreértések elhamarkodott ítéletekre sarkallják az embert. Olyan emberek, akikről azt hittem először, hogy ridegek és barátságtalanok, később a barátaink lettek. Franciaországban idő kell ehhez. Frédéric milliószor mondta ezt. Igaza volt. Miközben lényegében megmaradtam annak, aki voltam – nagyon megváltoztattak ezek az élmények. El is gondolkodom néha, hogy milyen lenne visszaköltözni most Ausztráliába. Unalmas lenne az élet a feszültség izgalma nélkül? Boldog lenne ott Frédéric? Otthon éreznénk magunkat? Egyszer mindenképp át kell oda költöznünk, ha nem is a közeljövőben, talán később. Frédéricnek is jó lenne, mert megtapasztalhatná, milyen egy másik országban élni, mert bár sokat utazott, élni csak otthon élt. És nekem is jó lenne, mert közel lehetnék megint a családomhoz és a barátaimhoz, ha csak néhány évre is. Ha ilyen sokáig távol vagy otthonról, szükségszerűen lemaradsz egy csomó dologról. Nem vagy ott az esküvőkön, a fontos születésnapokon, alig ismered a barátaid gyerekeit. Én nagyon szerencsés vagyok, hogy a szüleim sokszor átjönnek Franciaországba, és ezt teszik a közeli barátaim is. És ezek a közös nyaralások mindig csodálatosak. De a fizikai távolság, ami elválaszt minket, nem számolható fel, és a rendszeres telefonok és e-mailek se tudják teljesen áthidalni. Te sem ismered már az ő mindennapos apró-cseprő gondjaikat, és ők sem ismerik a tieidet. Akár Ausztráliában fogunk élni, akár nem, a szívem most már mindig két helyhez köt engem. Frédérickel való találkozásom azt jelenti, hogy a jövőm menthetetlenül Franciaországhoz kapcsolódott. S úgy döntöttünk, megpecsételjük ezt a kapcsolatot.

EPILÓGUS Az elhatározás, hogy egybekelünk, boldog izgalommal és várakozással tölti el a szívünket. De a múltra is mosolyogva gondolunk, arra, hogy micsoda véletlenen múlt a találkozásunk Bukarestben. S hogy abból a nyári kalandból – ami csak egy őrült villanásnak tűnt akkor – hogyan lett házasság. Hogyan bírtuk ki egymás mellett, keresztülverekedve magunkat a kulturális különbségek és félreértések útvesztőjén. Azok az első hónapok Franciaországban kissé valószerűtlennek tűnnek ma is. – El se hiszem, hogy Párizsba költöztem egy olyan pasihoz, akit alig ismertem! – mondom kuncogva, de komolyan Frédéricnek. – Úgy értem, se állás, se barátok – mit is gondolhattam? – De úgy tűnik, hogy még azokban a legbizonytalanabb időkben is tudtuk a lelkünk mélyén, hogy mit teszünk. Ugyanazt, amit a férfiak és nők, öröktől fogva tesznek. A szívüket követik, és nem az eszüket. A görög férfi szavai, akivel Számosz szigetén találkoztam oly sok évvel ezelőtt, látnokinak bizonyultak. „Ha elhagyod egyszer a szülőföldedet, semmi nem lesz már ugyanolyan többé”, mondta. Visszagondolva a beszélgetésünkre azon a ragyogó napon, az jut eszembe, hogy ha csak most találkoztunk volna, rengeteg mondanivalónk lenne egymásnak. Akkori dilemmáját, hogy görögnek érezte magát Ausztráliában, és ausztrálnak Görögországban, nem tudtam átérezni. Most már tudom. Bár a helyzetünk nagyon különböző (az ő felesége szintén görög, én viszont Franciaországban élek egy francia férfival), a problémáit ma már megértem. Ausztrál születésű gyerekei kigúnyolták a furcsa akcentusa miatt. Ha lesznek gyerekeink Frédérickel, valószínűleg ők is ki fognak gúnyolni engem. Nagyon hamar ki fogják javítgatni a franciámat – le bouleau, la tondeuse à gazon –, és szégyellni fogják a nyelvtani hibáimat a barátaik előtt. A döntésünk, hogy összeházasodunk, új perspektívát ad az életemnek és jövőmnek Párizsban. Lehet, hogy én örökké „majdnem” francia leszek, de Franciaország most már az otthonom. Nem csak arról van szó, hogy feleségül megyek a férfihoz, akit szeretek, közösséget kell vállalnom az új országgal is. És ez még jobban elmélyíti bennem a valahová tartozás érzését. Lehet, hogy ostobán hangzik, de máris olyan, mintha bérletet váltottam volna ebbe az országba. Az a finom, de tapintható változás is ezt erősíti, amit Frédéric szüleinek hozzáállásában látok. Teljesen felvillanyozta őket a hír, és most jövök rá, hogy eddig valószínűleg reménytelennek ítélték kettőnk kapcsolatát. (Az én családom is örül, de mivel kevésbé hagyománytisztelők, egyedül az a fontos a szüleimnek, hogy akár házason, akár a nélkül, boldogok legyünk.) De Franciaországban a közelgő esküvő azt jelenti számunkra, hogy legalább mostantól komolyan vesznek minket, úgy, mint egy párt. Mintha egy ajtó, ami félig volt csak nyitva eddig, hirtelen szélesre tárulna. Nem sokkal az eljegyzésünk bejelentése után részt veszünk egy családi összejövetelen, egy ebéden Baincthunban, azokkal a nagybácsikkal és nagynénikkel, akikkel az atomkísérletek elleni tiltakozáshullám tetőfokán találkoztam először. Melegen gratulálnak nekünk, őszinte szívvel, és többen kijelentik, hogy mostantól az unokahúguknak tekintenek. Tudom, hogy Észak-Franciaországban nem szabad félvállról venni ezeket a megnyilatkozásokat. – Szeretném megragadni az alkalmat, hogy családunkban köszöntsem Sarah-t – közölte könnyes szemmel Frédéric papája. – Roppant büszke vagyok. Úgy döntünk, nagyon visszafogott esküvőt tartunk. Se templom, se hosszú vendéglista, se felhajtás, se fejfájás. Nem akarunk nagy banzájt, olyat, amire összecsődül minden rokon és barát mindkét féltekéről. Megrémít minket az ezzel járó sok hercehurca. De ami még fontosabb, kis, meghitt ünnepségre vágyunk. Mivel Párizsban élünk, ésszerű, hogy itt bonyolítsuk a hivatalos részt. Aztán, körülbelül hat hónap múlva, rendes ünnepséget csapunk

Sydneyben a családommal és a barátaimmal. A francia törvények szerint a vallás független az államtól, és kötelező a polgári házasságkötési szertartás, ami a helyi városházán zajlik le, s ez a mi esetünkben a 2. arrondissement mairie-ját jelenti. Csak Frédéric legszűkebb családja fog megjelenni, plusz az unokatestvére, Gauthier, Alain imádni való belga barátnője, Toinon, valamint Alicia és a férje, Rupert, akik az esküvői tanúink lesznek. Minél előbb túl akarunk lenni rajta; nincs értelme várni, hiszen nem tart sokáig a szervezés. De az elhatározásunk, hogy Franciaországban házasodunk, visszaröpít minket a bürokratikus ügyintézés jól ismert világába, ahol semmi sem egyszerű, semmi sem egyértelmű. Egy mindenre kiterjedő, aprólékos beszámoló a l’administration française-zel folytatott küzdelmünkről, szerfelett unalmas olvasmány lenne, ezért igyekszem mindenkit megkímélni az unalmas részletektől. Igazság szerint egyetlen személlyel vívtuk a csatánkat – azzal a procureur-rel (tisztviselővel), akinek jóvá kellett hagynia a dossier-nket. Természetesen, borzasztóan időigényes a francia bürokráciával bármit is elintéztetni, ezt ma már tudom. Egy olyan felvilágosult hivatalnokért kell imádkozni, aki nem azon van, hogy még bonyolultabbá tegye az amúgy is bonyolult eljárást. Ezúttal kifogtuk a legrosszabbat. Két hónapig tart, mire összegyűjtjük a tengernyi dokumentumot, ami a házasságkötéshez kell: orvosi igazolásokat, vérvizsgálat-eredményeket, a legújabb telefon- és gázszámlák másolatait, útleveleket, és az én esetemben a carte de séjour-t és az ausztrál és amerikai nagykövetség igazolásait. Ezenkívül, hivatalos másolatok kellenek a születési anyakönyvi bizonyítványunkról is. Némelyik dokumentum nem lehet régebbi három hónapnál, mások hat hónapig lehetnek érvényesek, s az egész procedúra lebonyolításához olyan időegyeztető zsenialitásra van szükség, amilyenre csak a párizsi háziasszonyok képesek, amikor színre visznek egy tökéletes vacsorapartit. Végül megkapjuk a szabad jelzést a házasságkötéshez a közigazgatási hivataltól. Felhívjuk Frédéric családját, és időpontot egyeztetünk a mairie-val. Aztán, hihetetlen módon, a következő héten arról értesít minket a procureur egy pattogós hangú levélben, hogy még sincs meg az engedélyünk. Semmi sajnálkozás a pálfordulás miatt. Csak az elutasítás okát közlik. A születési anyakönyvi bizonyítványom másolatán (amire két hónapot vártam) nincsen apostille. – Mi nincs rajta? – kérdezem idegesen a fickótól a városházán. Elég vészjóslóan hangzik. – Apostille, a hivatalos pecsét – magyarázza. Állítólag nekem kellett volna külön kérnem, hogy tegyék rá a dokumentumra. Együtt érzőn lehalkítja a hangját. – Ez puszta formalitás. Más procureur-ök nem is ragaszkodnának hozzá, de sajnos ez a mostani très rigoureuse. Az ominózus apostille öt hét múlva érkezik meg, és pár napra rá megkapjuk végre az engedélyt a házasságkötéshez. Nem érzem a boldog megkönnyebbülést. Hogy ne vesztegessük tovább az időt, a következő hét keddjére kérünk időpontot. Sietségünk egyik oka, hogy Anna húgom akkor lesz Párizsban – kéthetes üdülésre jön Sydneyből. Négy órával azelőtt száll le a gépe, hogy össze kell gyűlnünk a maire-ban. Szerencsére pontosan érkezik a reptérre. Bár nem láttam a húgomat tizennyolc hónapja, trécselésre nincs idő – csak egy gyors zuhanyra és egy erős kávéra az időeltolódás ellensúlyozására, aztán már rohanunk is. Boldog vagyok, hogy ő is itt van velem ezen a napon. Amely, mint kiderül, bőven kárpótol azért a sok adminisztrációs zűrért, ami megelőzte. Alicia előre kikötötte, hogy chauffeur fog vinni a mairie-ba: szolid vagy nem szolid az esküvőnk, nem fogja hagyni, hogy ez a nagy nap mindenféle ceremónia nélkül múljon el. Egy menyasszonynak kocsi kell, jelentette ki. Kilenc hónapnyi terhesség után a második gyerekével, ugyanolyan energikus és temperamentumos, mint régen. Így aztán, nem sokkal tizenegy előtt ránk csörög a lakásunk elől, hogy fölvegyen engem és Annát. Rupert elcibálta Frédéricet egy esküvő előtti reggelire, és a marie-nál fognak csak találkozni velünk. A ragyogó napfényben úgy csillog a limuzin, mint egy új műanyag játék. Persze nem is sokkal nagyobb annál. Az alkalom tiszteletére Alicia elvitte piros Mini Cooperét az

autómosóba, és hatalmas rózsaszín masnikkal díszítette föl, hogy menjen a rózsaszínű ruhámhoz. Amit egy tehetséges ausztrál divattervező barátom, Bérit készített, s a kézzel festett anyag csillog-villog az apró kristályoktól és flitterektől. Alicia felsikolt a gyönyörtől a cipőm láttán – magas sarkú, szíjas holmi, alig tudok benne lépni. Vihogva bepréseljük magunkat a kocsiba: Alicia, a kétéves kislánya, Lily, akit ibolyakék tüllruhába bugyoláltak ez alkalomból, Anna és én – plusz Maddie és Lou-Lou, akik, természetesen, szintén rózsaszínű szalagot viselnek. (Igen, gyanítom, hogy én is olyan buggyantnak tűnök most, mint azok a dilis madame-ok a kutyájukkal, akikkel napi sétáimon találkozom.) Rémlik, hogy leadunk egy gyereket útközben, mialatt a szövetszállító teherautók között lavírozunk a Sentier egyirányú utcáinak labirintusában, de így is csak pár perccel érünk később a mairie-hoz, mintha gyalog tettük volna meg az utat. Maddie és Lou-Lou peckesen vonul be az üvegajtóra ragasztott rikító „Kutyáknak tilos!” matrica mellett. Fent az emeleten a salle des mariages fennkölt méltóságot áraszt. A francia ceremóniák minden kelléke megtalálható itt – hatalmas portrék, csillárok, aranyozott tükrök, mutatós falambéria, viasszal fényesített parketta. Frédéric, Rupert és Gauthier itt van már, ahogy Alain és Toinon is. Sápadt fény árad be a hosszú ablakokon, csíkokat festve boldog arcunkra. Nemsokára jön a polgármester, mondja nekünk valaki. Körülbelül fél óra múlva bevonul a terembe a polgármester, és mindannyian felállunk. Fényes trikolor selyemszalagot visel, két másik pasas fogja közre, s úgy ül föl a pulpitusra előttünk, mint egy elnöklő bíró a tárgyalóteremben. Csak éppen tizennyolc évesnek néz ki. Jacques Boutault, a mi zöld párti polgármesterünk karcsú, és igen, nagyon fiatalos kinézetű, és tökéletes ellentéte annak a pocakos, pipázó típusnak, akire, valami oknál fogva, számítottam (valószínűleg mert túl sok francia filmet nézek). A polgári házassági ceremónia gyakran csak hivatalos szövegből áll, de a mi közvetlen polgármesterünk kedves, szemlátomást szívből szóló szónoklatot intéz hozzánk a papírmunka előtt. – Külön örömmel tölt el, hogy én vezethetem a mai házassági szertartást – mondja lágy hangon. – Tisztában vagyok vele, hogy nem volt könnyű beszerezni az engedélyeket. – Megértően mosolyog. – Különösen annak örülök, hogy egy vegyes nemzetiségű párt adhatok össze. Az önökéhez hasonló házasságok jelentik Franciaország – sőt az egész világ jövőjét. – Frédéric megszorítja a kezem. Öt perc múlva, miután felolvasnak nekünk néhány cikkelyt a francia polgári törvénykönyvből, véget ér a ceremónia. Jacques Boutault kezünkbe nyomja livret de familleünket, egy vékony könyvecskét, elegáns kék borítóval. Franciaországban ez az irat becsesebbnek számít, mint egy útlevél. – Ne veszítsék el; sok papírmunkába kerül a pótlása – tréfálkozik a polgármester. Frédéric megmagyarázza: – Ebbe kell beírni az olyan adatokat, mint például a gyerek születése; állandóan kérni fogják tőled. Ahogy kinyitom, döbbenten látom, hogy Huitième Enfant-ig mennek a számozott oldalak. Nyolc gyerek! Ezek biztos szórakoznak velem. Harmincnégy éves vagyok, az isten szerelmére. Nevetve azt mondom, jó sok oldal van benne. Melegen gratulál nekünk a polgármester, és kezet ráz velünk. – Akkor hogy szólíthatom…? – Madame Turnbull – vágok gyorsan közbe. – Továbbra is Turnbull vagyok. –Á, igen, az angolszászok szeretik megtartani a saját nevüket – mondja mosolyogva. – Az angolszász nők nagyon feministák – teszi hozzá Frédéric, szemlátomást roppant elégedetten, hogy megoszthatja valakivel ezt az információt. Mindketten kuncognak, mintha ez valami rendkívül vicces lenne. Ami még meglepőbb, én is nevetek. Öt évvel ezelőtt nem tudtam volna elképzelni, mi a fene vicces van abban, hogy megtartom a saját nevemet. Dühített volna, hogy radikális angolszász feministának bélyegeznek egy teljesen hétköznapi dologért. De most már nem érzem úgy, hogy

vitatkoznom kéne velük. A franciák mindig nevetnek az általuk angolszász hóbortnak tartott dolgokon. Kis csapatunk végigsétál az elegáns, szellős árkádsoron, a Galerié Vivienne-en a Palais Royalig; itt foglaltunk asztalt magunknak a kert végében levő étteremben. De ebéd előtt ki akarjuk még bontani a magunkkal hozott pezsgőt. Nagyon felmelegedett az idő mostanra – legalább harminc fok lehet –, így behúzunk pár széket a szépen nyírt hársfák hűvös lombkoronája alá. Gyönyörű a helyszín: a szivárvány minden színében ragyognak a virágágyak. Teljesen rendjén való, hogy itt ünneplünk, ebben a romantikus kertben, ahol annyi kedves órát töltöttem Frédérickel. Alig töltjük tele műanyag poharainkat, amikor feltűnik egy fiatal parkőr. Hűha, baj van. – Szigorúan tilos kutyákat a kertbe hozni – mondja az őr. – Sajnálom, de távozniuk kell. – De most volt az esküvőnk – kérlelem. – Nem rúghatja ki őket, ők a koszorúslányok – szellemeskedik Frédéric. Maddie-re és LouLoura néz az őr. Ok pimaszul visszabámulnak, nem is sejtve, milyen nevetségesen néznek ki a rózsaszínű szalagjaikkal. Az őr megereszt egy halvány mosolyt. – Akkor próbáljanak diszkréten viselkedni. És gratulálok.

*** Ahogy itt ülök az irodámban, kávéscsészékkel és papírokkal körülbástyázva, melyek vészesen feltornyosultak e könyv megírása közben, és visszagondolok a parkőrrel való találkozásra, most is mosolyra fakadok. Ha Párizst az apró pillanatok teszik számomra kedvessé, akkor annak a napnak az epizódjai, amikor egybekeltünk Frédérickel, megható franciaságukkal ragyogják be emlékeimet. A polgármester kedves közvetlensége, s ahogy a parkőr elnéző mosollyal elfordítja fejét. Az ehhez hasonló pillanatok miatt érdemes megküzdeni a procureur-rel – és az ezernyi más nehézséggel és kihívással, amivel itt találkoztam: vagyis Franciaországgal, összes ellentmondásával együtt: rideg merevségével és megható melegségével, zárkózottságával és nyitottságával, bürokráciájával és költészetével, azzal a költészetével, azzal a képességével, hogy egyszerre tud megigézni és kiábrándítani, imádatot és gyűlöletet kelteni. Így látom most a dolgot. Ahogy kinézek irodám ablakán a csillogó tetőkre, folyton változó kedvenc ég-darabkámra, az a furcsa érzésem támad, hogy véget ért valami. A kaland. Mert hát az volt, ez az egész történet: ahogy Párizsba jöttem, hogy megosszam az életem Frédérickel, s új otthonommá tegyem Franciaországot. Nem mintha idegtépő izgalomban telt volna minden nap, egyáltalán nem. Ez nem egy őrült sziklamászás volt, inkább csak lassú kaptatás a hegyre. Ahogy itt ülök, új gondolat fogalmazódik meg bennem. Az élet nem más, mint egymást követő fejezetek sorozata. Az új kaland csak most kezdődik.

A kiadó könyvei megvásárolhatók az Ulpius-ház könyvesboltban: 1137 Budapest, Pozsonyi út 23. Telefon: 349-2753 Nyitva tartás: hétköznap 10–18 óráig szombaton 10–14 óráig Kínálatunk megtekinthető az interneten is: www.ulpiushaz.hu Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest Felelős kiadó Kepets András Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. – 251326 Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató

Köszönetnyilvánítás Ezt a könyvet talán soha nem írtam volna meg a férjem, Frédéric, és a szüleim, Jan és Murray Turnbull lelkes biztatása nélkül, akik megerősítettek a hitemben, hogy a történetemet érdemes elmesélni. Végtelenül hálás vagyok mindazoknak, akik elolvasták a kéziratom piszkozatait – többször is: Frédéricnek, Michael Shortnak és Sue Quillnek, akik kezdettől fogva hittek bennem, és különösen Alicia Drake-nek, akinél jobb kritikust és önzetlenebb barátot el sem tudok képzelni. A szerkesztőmnek, Kim Swivelnek, aki gyengéd, de biztos kézzel kalauzolva segített erőt vinni a történetbe, és legyőzni a félelmemet, hogy a saját életemről írjak. Az Egyesült Királyságban különösen hálás vagyok az ügynökömnek, Liv Blumernek, és a kiadómnak, Nicholas Brealeynek, hogy segítettek elkészíteni a könyvet. Végül szeretnék köszönetet mondani azoknak az embereknek, akik szerepelnek ebben a könyvben. Mindnyájan létező személyek, bár az ismert okok miatt egyes neveket megváltoztattam. Nekik köszönhető, hogy az élet Franciaországban oly sok kihívást és megpróbáltatást, s végül annyi boldogságot jelentett számomra.