SARAH ADDISON ALLEN
A csodálatos Waverley-kert
Első kiadás Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2010
A magas fallal körülvett kertben, elrejtve egy kicsiny, csendes ház mögé, a legkisebb kisvárosban van egy almafa, melyről az a hír járja, hogy különleges gyümölcsöt terem. Ebben a ragyogó első regényben Sarah Addison Allen erről az elvarázsolt fáról mesél, és azokról a rendkívüli emberekről, akik a kertet gondozzák. A varázslatos Waverley-kert. A Waverley család tagjai mindig is különös emberek voltak. Sajátos képességeiknek köszönhetően még szülővárosukban, az Észak-Karolina állambeli Bascomban is idegenekként kezelik őket. Még a kertjük is messze földön híres makacs almafájáról, mely jövőbelátó almákat terem, és ehető virágairól, melyek különleges hatással vannak arra, aki elfogyasztja őket. A Waverley-k generációi gondozták már ezt a kertet. Múltjuk a földjébe ivódott. Ahogyan a jövőjük is. Claire Waverley sikeres party-szerviz vállalkozást működtet: különleges növényeiből ételeket készít. Sarkantyúvirágból, ami segít megőrizni a titkokat, és árvácskából, ami szófogadóvá teszi a gyerekeket, tátikából, amitől azt reméli, sikerül elterelnie magáról szerelmes szomszédja figyelmét. Megismerkedhetünk hajlott korú nénikéjével, Evanelle-lel is, aki arról híres, hogy meglepő ajándékokat osztogat mindenkinek, melyek később hátborzongatóan hasznosnak bizonyulnak. Ők a Waverley-k utolsó leszármazottai, és persze Claire rebellis húga, Sydney, aki az első adandó alkalommal elmenekült Bascomból, magára hagyva Claire-t, ahogyan anyjuk is tette évekkel korábban. Amikor Sydney váratlanul hazatér saját kislányával, Claire csendes élete a feje tetejére áll - a védelmi vonallal együtt, melyet oly gondosan húzott meg sebezhető szíve körül. Amikor a két testvér ismét együtt él a házban, ahol felnőttek, Sydney számba veszi, mi mindent hagyott maga mögött, Claire pedig minden erejét megfeszítve próbálja begyógyítani a múlt sebeit. És a testvérek hamarosan rádöbbennek, hogy meg kell tanulniuk, hogyan bánjanak az örökségükkel és egymással, ha valaha még otthon szeretnék érezni magukat Bascomban. Elbűvölő és őszinte történet. Ez a magával ragadó regény egészen biztosan mindenkit megbabonáz egyedi stílusával.
Írta: Sarah Addison Allen A mű eredeti címe: Garden Spells Fordította: Szakál Gertrúd Copyright © 2007 by Sarah Addison Allén ISBN 978 963 245 296 8 ISSN 2061-9332 © Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2010-ben Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail:
[email protected] www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: A. Katona Ildikó Műszaki szerkesztő: Balogh József Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató
Anyámnak sok szeretettel.
Köszönetnyilvánítás Köszönet illeti apámat ezekért a makacs írói génekért és a nagyapjáról szóló történetekért, melyek életre hívták Lestert. Örök hála a csodálatos, bűbájos Andrea Cirillónak és Kelly Harmsnak. Hálásan köszönöm Shauna Summersnek, Nita Taublibnek, Carolyn Maysnek és Peggy Gordijnnak. Szeretettel gondolok az ütődött Duetterekre és Daphne Atkesonra, amiért arra buzdított, hogy előbb írjam le mindezt, azután finomítsak rajta. Köszönet Michelle Pittmannek (kétszeres!) és Heidi Hensley-nek, akik diadémot érdemelnek türelmes barátságukért. Külön hála a névadó Miss Snarknak. És meghajolok Dawn Hughes, a rendkívüli fodrász előtt, amiért bevezetett a szépségszalonok rejtelmeibe.
Első rész Utólagos bölcsesség
1. fejezet
Kivétel
nélkül minden éjszaka, amikor a Föld úgy takarta el a Holdat, hogy abból csak egy mosolygós száj látszott, a gyermekkoráról álmodott Claire. Mindig megpróbált ébren maradni azokon az éjjeleken, amikor a csillagok vibrálva pislogtak, a hold pedig pengevékony szájával kihívóan mosolygott le a világra, akár a cigarettát és limonádét árusító csinos nők a szüreti mulatságok plakátjain. Ezeken a nyári éjjeleken Claire az apró szolárlámpák fényénél kertészkedett, az éjjel virágzó növényeket – a hajnalkát, az angyaltrombitát, az éjjeli jázmint és a díszdohányt – gyomlálgatta és rendezgette. Ezek nem tartoztak ugyan az ehető virágokból álló Waverley-örökséghez, de álmatlan éjszakáira gondolva Claire elültette őket, hogy legyen mivel foglalatoskodnia, amikor izgatottan jár-kel a kertben, miközben a reményvesztettség szinte már perzselte hálóruhája szegélyét, ujjbegyei nyomán pedig apró lángocskák gyúltak. Mindig ugyanarról álmodott. Végtelenbe kígyózó sztrádákról. Arról, hogy az autóban alszik, míg anyja a bárokban és az út menti lokálokban férfiakkal találkozik. Hogy őrködik, miközben anyja sampont, dezodort és rúzst, és néha neki egy-egy darab cukorkát lop Midwest1 valamelyik vegyesboltjából. Azután – mielőtt még felébredt volna – minden alkalommal megjelent előtte a húga, Sydney, dicsfénnyel övezve. Lorelei a karjában tartotta Sydney-t, és meg sem állt vele a Waverley-k bascomi otthonáig, és Claire csak azért volt képes lépést
tartani vele, mert szorosan belekapaszkodott anyja lábába, és a világért sem engedte volna el. Azon a reggelen, amikor Claire a hátsó udvarban ébredt, a megbánás ízét érezte a szájában. Összehúzta a szemöldökét, és kiköpött. Sajnálta, hogy gyermekkorában olyan rosszul bánt a húgával. De Claire életének a Sydney születését megelőző hat éve állandó félelemben telt. Hogy elfogják, hogy megsérül, hogy nem lesz elegendő élelmük vagy tüzelőjük, vagy meleg ruhájuk télire. Az anyja végül mindig képes volt legyőzni a nehézségeket, de csak az utolsó pillanatokban. Végül soha nem kapták el őket, Claire soha nem sérült meg, és amikor először beköszöntött a hideg, és elszíneződtek a levelek, az anyja kék alapon fehér hópihemintás kesztyűt varázsolt elő, és rózsaszín termo fehérneműt, és egy sapkát, melyen kókadtan csüngött a bojt. Claire hozzászokott ehhez a rohanó életmódhoz, de Lorelei nyilvánvalóan úgy gondolta, hogy Sydney jobbat érdemel. Sydney megérdemli, hogy gyökereket eresszen. És a Claire-ben lakozó ijedt kisgyermek nem volt képes ezt megbocsátani neki. Felkapta a földön heverő metszőollót és a lapátot, felegyenesedett, és a hajnali ködben elindult a pajta felé, majd hirtelen megállt. Megfordult és körülnézett. A kert csendes volt és párás. A túlsó végében álló szeszélyes almafa – mintha csak álmában – finoman megrázkódott. Waverley-k generációi gondozták ezt a kertet. A történelmük beleivódott a földbe, mint ahogy a jövőjük is. Valami történni fog. Valami, aminek közlésére a kert még nem készült fel. Claire-nek résen kellett lennie. A pajtához ment, óvatosan letörölgette a harmatot a szerszámokról, és visszaakasztotta őket a helyükre. Becsukta, majd bezárta a nehéz nagykaput, azután átszelte a kocsibejárót a nagymamájától örökölt feltűnő ház mögött, mely stílusában az Anna királynő korabeli otthonokat idézte.
Claire a hátsó bejáraton át lépett be a házba, és megállt a télikertben, melyet a gyógynövények és virágok szárítására és tisztítására használt. Erős levendula- és borsmentaillat töltötte be a helyiséget, mintha egy ismeretlen karácsonyi emlék kelt volna életre. Levette piszkos, fehér hálóingét, összegyűrte, és meztelenül sétált be a lakásba. Nehéz nap várt rá. Aznap este egy összejövetelre kellett vacsorát készítenie, ráadásul május utolsó keddje lévén ki kellett hordania a hó végi orgona-, menta-, rózsasziromdzsem, sarkantyúvirág, és metélőhagymavirág-ecet szállítmányt a gazdaboltba és a sarki fűszereshez, ahová a közeli Orion Főiskola diákjai mindig betérnek tanítás után. Claire épp a haját fogta hátra, amikor valaki kopogtatott az ajtón. Fehér nyári ruhájában, még mindig mezítláb, lesietett a lépcsőn. Kinyitotta az ajtót, és rámosolygott az idős hölgyre, aki csípőre tett kézzel állt a verandán. Evanelle Franklin hetvenkilenc éves volt, százhúsznak nézett ki, de még mindig képes volt hetente ötször egy teljes mérföldet gyalogolni az Orion környéki utcákban. Evanelle távoli rokon volt, másod- vagy harmad- vagy talán tizennegyedfokú unokatestvér, Claire-en kívül az egyedüli Waverley, aki még Bascomban lakott. Claire nagyon ragaszkodott hozzá. Szüksége volt rá, hogy valakihez tartozzon, miután Sydney tizennyolc éves korában elköltözött, nagyanyjuk pedig még ugyanabban az évben meghalt. Amikor Claire még kislány volt, Evanelle gyakran ellátogatott hozzájuk. Elsősegély-tanfolyamot tartott Claire-nek, mielőtt az lehorzsolta a térdét, negyeddollárosokat adott neki és Sydney-nek jóval azelőtt, hogy a jégkrémes kocsi megérkezett volna. Két teljes héttel az előtt, hogy villám csapott egy fába az utcán és az egész környéken elment az áram, Evanelle egy zseblámpát nyújtott át Claire-nek, hogy tegye a párnája alá. Ha Evanelle adott valakinek valamit, az illető biztos lehetett benne, hogy az ajándék előbb-utóbb
hasznára lesz, bár a macskaágy, melyet öt évvel korábban adott Claire-nek, azóta is üresen hevert valamelyik sarokban. A városbéliek többsége kedves volt Evanelle-hez, szórakoztatónak találták a társaságát, és maga Evanelle sem vette önmagát igazán komolyan. De Claire tudta, hogy Evanelle furcsa ajándékai mögött mindig rejtőzik valami. – Lám, lám! Milyen olaszosan festesz a fekete hajaddal ebben a Sophia Loren ruhában! Jól mutatnál egy olívaolajos palackon – mondta Evanelle. Zöld színű, velúr szabadidőruhát viselt, vállán óriási bevásárlószatyor lógott, tele negyeddollárosokkal, bélyegekkel, tojásfőző órákkal és szappannal, vagyis mindennel, amiről esetleg úgy érezheti, hogy valami okból oda kell adnia valakinek. – Épp kávét készültem főzni – mondta Claire, és hátrébb lépett. – Gyere be! – Ha nem bánod. Evanelle belépett, és követte Claire-t a konyhába. Ott leült a konyhaasztalhoz, amíg Claire elkészítette a kávét. – Tudod, mit utálok a legjobban? Claire hátranézett Evanelle felé, miközben kávéillat töltötte be a konyhát. – Mit utálsz? – Utálom a nyarat. Claire felnevetett. Szerette, ha Evanelle látogatóba jött. Évekig próbálta meggyőzni az idős hölgyet, hogy költözzön be a Waverleyházba, hogy gondoskodhasson róla. Akkor nem érezné úgy, hogy a ház falai utat engednek neki, miközben végigsétál a helyiségeken, s közben a folyosók megnyúlnak, a szobák pedig kitágulnak. – De hát miért nem szereted a nyarat? Hiszen a nyár csodálatos! Friss a levegő, az ablakok tárva-nyitva, a leszedett paradicsomot a szádba véve még érzed benne a nap melegét.
– Azért utálom a nyarat, mert a főiskolások hazamennek, így nem futnak annyian a parkban, és nem gyönyörködhetek a fiatal férfiak formás fenekében, miközben elsétálok hozzád. – Szemérmetlen egy nőszemély vagy, Evanelle! – Csak elmondtam, amit gondolok. – Parancsolj! – mondta Claire, és egy kávéscsészét helyezett az asztalra Evanelle elé. Evanelle belenézett a csészébe. – Nem tettél bele semmit, ugye? – Hiszen tudod, hogy nem. – Csak azért, mert a Waverley-knek az az ága, ahonnan te is származol, mindig mindenbe tenni akar valamit. Babérlevelet a kenyérbe, fahéjat a kávéba. Én tisztán és egyszerűen szeretem a dolgokat. Erről jut eszembe – hoztam neked valamit! – Evanelle beletúrt a bevásárlótáskájába, és elővett egy sárga öngyújtót. – Köszönöm, Evanelle – mondta Claire, azzal elvette az öngyújtót, és a zsebébe csúsztatta. – Biztos vagyok benne, hogy jól fog jönni. – Vagy az is lehet, hogy nem. Csak azt tudom, hogy oda kellett adnom neked. – Evanelle, aki huszonnyolc rossz foga ellenére még mindig édesszájú volt, felemelte a kávéscsészéjét, és szemügyre vette a rozsdamentes acél pulton álló lefedett süteményes tálcát. – Mit sütöttél? – Habos tortát. Ibolyaszirmokat kevertem a tésztájába. És kandírozott ibolyát tettem a tetejére. Egy partira viszem ma este. – Claire a kezébe vette a torta mellett lévő műanyag dobozt. – Ezt a habos tortát pedig neked készítettem. Semmi furcsaság nincs benne, esküszöm. – Azzal letette a dobozt az asztalra, Evanelle közelébe. – Te vagy a legtündéribb lány a világon. Mikor mész már férjhez? Ki fog vigyázni rád, ha én már nem leszek itt? – Itt leszel. Ez a ház pedig tökéletesen megfelel egy magamfajta vénlánynak. Itt fogok megöregedni, és a szomszéd gyerekek azzal bosszantanak majd, hogy megpróbálnak a hátsó udvarban álló almafa
közelébe férkőzni, én pedig a seprűmmel fogom elkergetni őket. És rengeteg macskám lesz. Valószínűleg ezért kaptam tőled a macskaágyat. Evanelle megrázta a fejét. – A te problémád a rutin. Túlzottan ragaszkodsz a napi rutinodhoz. A nagyanyádtól örökölted. Túlságosan is vonzódsz ehhez a helyhez, akárcsak ő. Claire elmosolyodott, mert szerette, ha a nagymamájához hasonlítják. Fogalma sem volt róla, mekkora biztonságot adhat egy név, egészen addig, míg az anyja ide nem hozta őt, ebbe a házba, ahol a nagymamája lakott. Talán három hete éltek Bascomban, Sydney épp csak megszületett, és Claire odakint üldögélt a tulipánfa alatt az előkertben, miközben sorra érkeztek a látogatók, hogy megnézzék Loreleit és az ő kisbabáját. Claire nem volt már kisbaba, tehát úgy gondolta, őrá nyilván senki nem kíváncsi. Egy házaspár jött ki a házból, és elnézték Claire-t, amint apró fakunyhókat épít gallyakból. – Igazi Waverley, igen, igen – mondta az asszony –, a saját kis világában él. Claire nem nézett fel, nem szólt semmit, de megmarkolt egy fűcsomót, nehogy a teste büszkeségében felemelkedjen a levegőbe, és lebegni kezdjen. Ő egy igazi Waverley! Nem árulta el senkinek, egy léleknek sem, mert attól félt, hogy valaki megfosztja boldogságától. De attól a naptól fogva minden áldott reggel követte nagymamáját a kertbe, figyelte, utánozta, rá akart hasonlítani, meg akart tanulni tőle mindent, amit egy igazi Waverley tesz, hogy bebizonyítsa, bár ő nem itt született, ő is méltó a Waverley névhez. – Össze kell csomagolnom néhány doboznyi dzsemet és ecetet – szólt oda Evanelle-nek. – Ha vársz egy percet, hazaviszlek. – Fredhez viszed? – kérdezte Evanelle. – Igen. – Akkor veled tartok. Coca-Colára van szükségem. És Goo Goo Clusterre. Lehet, hogy magamhoz veszek néhány szem paradicsomot is. Miattad kívántam meg a paradicsomot.
Miközben Evanelle a sárga paradicsom előnyeit vitatta a pirossal szemben, Claire négy kartondobozt hozott ki az éléskamrából, és telepakolta őket dzsemmel és ecettel. Amikor elkészült, kimentek a furgonjához, melynek oldalán a ”Waverley's Catering” felirat ékeskedett. Evanelle beült az anyósülésre, Claire pedig berakta a dobozokat a csomagtérbe, majd odaadta Evanelle-nek az egyszerű habos tortát tartalmazó dobozt és egy barna papírzacskót. – Ez meg mi? – kérdezte Evanelle a zacskóra meredve, miközben Claire beült a volán mögé. – Egy különleges megrendelés. – Frednek lesz – jelentette ki Evanelle, mint aki előtt nem létezik titok. – Azt hiszed, valaha rendel még tőlem bármit is, ha elárulom neked? – Frednek lesz. – Nem én mondtam. – Frednek lesz. – Nem hallottam. Kinek is lesz? Evanelle körülszimatolt. – Na jó, ezúttal legyél te a kis Mindentudó. Claire felnevetett, és beindította az autót. Az üzlet jól ment, mert minden helybéli tudta, hogy a Waverleykertben, az almafa körül növő virágokból készült ételek csodás hatást tesznek arra, aki megeszi őket. Az orgonadzsemes kétszersült, a levendulás teasütemény és a sarkantyúvirágos majonézzel készült sütemény, amit a Nőegylet tagjai rendeltek Claire-től havonta egyszer az üléseikre, a titoktartás különleges képességét kölcsönözte nekik. A sült pitypangbimbó körömvirág-szirommal ízesített rizságyon, a töltött tökvirágok és a csipkebogyóleves hatására a vendégek a háznak csak a szépségeit vették észre, a hibáit nem. A kétszersültre kent, ánizs izsóppal kikevert mézes vaj, az
angyalgyökérből készült cukorka és a kandírozott árvácskás muffin szófogadóvá tette a gyerekeket. A július negyedikén felszolgált loncbortól az emberek láttak a sötétben. A jácinthagymából készült mártás dióra emlékeztető ízétől pedig mélabússá és nosztalgikussá vált az, aki megette. A cikóriával és mentával készült salátákat elfogyasztva az ember szakadatlanul arra gondolt, hogy hamarosan valami remek dolog fog történni, akár valóban így lett, akár nem. Az aznapi vacsora házigazdája Anna Chapel volt, az Orion Főiskola művészettudományi karának igazgatója, aki minden tavaszi szemeszter végén megvendégelte hallgatóit. Már öt éve minden alkalommal Claire-t kérték fel, hogy gondoskodjon az étkeztetésről. Jó alkalom volt rá, hogy az egyetemi társaság is megismerje a nevét, mert ők nem vártak tőle mást, mint jó ételt egy árnyalatnyi eredetiséggel fűszerezve. A helybéliek azonban, akik egész életüket a városban töltötték, különleges eseményekre kértek tőle ételt – ha például ki akarták mondani, ami a szívüket nyomja, de biztosra akarták venni, hogy a másik soha nem hozza fel többé a témát; ha azt akarták, hogy előléptessék őket; vagy ha helyre akartak hozni egy elromlott barátságot. Claire először elvitte a dzsemet és az ecetet az országút mentén álló gazdaboltba, ahol külön polcot bérelt saját termékei számára. Azután bement a belvárosba, és leparkolt Fred ínyenc Fűszerüzlete előtt, melyet azelőtt két generáción keresztül egyszerűen Fred Boltjának hívtak, mielőtt felkapták volna a flancos főiskolások meg a turisták. Besétáltak a boltba, a keményfa padló recsegett a lábuk alatt. Evanelle a paradicsomok felé vette az irányt, Claire pedig hátrament Fred irodájába. Röviden kopogtatott, azután benyitott. – Szia, Fred! Fred az édesapja régi íróasztalánál ült, előtte számlák hevertek, de abból ítélve, ahogy az ajtónyitásra felugrott, valami máson járhatott az esze. Azonnal felállt. – Claire! Örülök, hogy látlak!
– Elhoztam a két doboz árut, amit rendeltél. – Jól van, jól van. – Fred megragadta a szék háttámlájára akasztott fehér sportkabátot, és felvette fekete, rövid ujjú ingére. Kikísérte Claire-t a mikrobuszhoz, és segített behordani a dobozokat. – Elhoztad… öhm… elhoztad azt a másik dolgot is, amiről beszéltünk? – kérdezte a raktárba menet. Claire finoman elmosolyodott, és ismét kiment a kocsihoz. Egy perccel később visszatért, és átadta Frednek a papírzacskót, benne egy üveg rózsaillatú muskátliból készült borral. Fred zavartan átvette a bort, majd egy csekket tartalmazó borítékot nyújtott át Claire-nek. Teljesen ártalmatlan momentum volt, hiszen Fred mindig csekkel fizetett, valahányszor Claire dzsemet és ecetet vitt neki. Csak ez a csekk tízszer nagyobb összegről szólt, mint általában. És ez a boríték élénkebb színű volt: mintha szentjánosbogarak világítottak volna benne, Fred reménységét sugározva. – Köszönöm, Fred. Egy hónap múlva találkozunk. – Rendben. Szia, Claire. Fred Walker Claire-t nézte, aki az ajtóban várta, hogy Evanelle végezzen a kasszánál. Claire csinos nő volt, haja és szeme sötét színű, arcbőre olajbarna. Fred még az iskolából ismerte Claire anyját, de sem Claire, sem Sydney nem hasonlított rá. Nyilván az apjukra ütöttek, bárki is volt az. Az emberek udvariasan bántak Claire-rel, de zárkózottnak tartották, és soha nem állították meg az utcán, hogy az időjárásról vagy az új bekötőútról beszélgessenek vele, vagy arról, milyen édes az idei epertermés. Ő egy Waverley volt, és a Waverley családot furcsa társaságnak tartották, melynek minden tagja a maga kis világában élt. Claire anyja bajkeverőnek számított, aki a nagyanyjukra bízta a gyerekeit, hogy az nevelje fel őket, majd néhány évvel később meghalt autóbalesetben, Chattanoogában. A nagymama egész életében alig hagyta el a házat, Claire távoli
rokona, Evanelle pedig folyton fura ajándékokat adogatott az embereknek. De a Waverley-k már csak ilyenek voltak. Mint ahogy a Runionok állandóan csacsogtak, a Plemmonokban nem lehetett megbízni, és a Hopkins család férfitagjai mindig idősebb nőket vettek feleségül. De Claire szépen gondozta a Waverley-házat, amely az egyik legöregebb épület volt a környéken. A turisták szívesen megnézték, és az idegenforgalom jót tett a városnak. És ami a legfontosabb: Claire mindig ott volt, ha valakinek meg kellett oldani a problémáját. Ezeket a gondokat kizárólag a Waverley-kert végében álló almafa körül nyíló virágok tudták orvosolni. Három generáció óta Claire volt az első a családban, aki nyíltan megosztotta másokkal ezt az adományt. Ezért ő volt az első Waverley, akit elfogadott a város. Evanelle odasétált Claire-hez, és együtt távoztak. Fred megragadta a szatyrot, benne a borospalackkal, és visszavonult az irodájába. Odabent levette a zakóját, és visszaült az íróasztalához. Ismét az apró, bekeretezett fényképre bámult, amely egy csinos férfit ábrázolt szmokingban. A fotó Fred ötvenedik születésnapján készült néhány évvel ezelőtt. Fred és partnere, James, több mint harminc évig voltak együtt, és ha az emberek ismerték is kapcsolatuk valódi természetét, már olyan régóta tartott ez a viszony, hogy senkit nem zavart. Nemrégiben azonban különváltak útjaik, és az aggodalom magvai lassan kezdtek gyökeret ereszteni. Az elmúlt néhány hónapban James egyre gyakrabban töltötte éjszakáit is Hickoryban, ahol dolgozott. Azt mondta, annyit kell túlóráznia, hogy nem éri meg éjszakára hazautaznia Bascomba. Így Fred túl gyakran maradt otthon egyedül, és nem tudta, mit kezdjen magával. Mindig James volt az, aki megmondta, hogy „Fred, te olyan jól csinálod a tortellinit, legyen az ma este vacsorára!”. Vagy: „Van egy jó film ma este a tévében, megnézzük?”. Jamesnek mindig igaza volt, és Fred minden
apróságot megkérdőjelezett, amikor James nem volt odahaza. Vajon mit vacsorázzon? Még este kikészítse a holmit, amit a tisztítóba akar vinni, vagy majd csak holnap reggel? Fred már sokat hallott a Waverley-k rózsaillatú muskátliboráról. Hatására fogyasztója ismét boldog volt, csak a szépre emlékezett, és Fred vissza akarta kapni mindazt a szépet és jót, ami a Jamesszel töltött években érte. Claire minden évben csak egyetlen üveg ilyen bort készített, és borzasztóan drágán adta, de biztosan hatott, mivel a Waverley-k – annak ellenére, hogy a saját életvitelük tekintetében vakok voltak – különösen jól értettek hozzá, hogy másokat ráébresszenek a valóságra. Fred a telefonért nyúlt, és feltárcsázta James munkahelyi számát. Meg kellett kérdeznie, mit készítsen vacsorára. És hogy milyen húst kell felszolgálni a mágikus hatású borhoz. Claire késő délután érkezett meg Anna Chapel házához. Anna egy zsákutcában lakott az Orion Főiskola közelében, és a házát csak a főiskola területén keresztül lehetett megközelíteni. A környéken szinte kizárólag tanárok laktak, a lakóépületek ugyanakkor épültek, mint a főiskola más épületei – száz évvel ezelőtt. A cél az volt, hogy minél jobban elszigeteljék az akadémikusok közösségét a várostól. Bölcs lépés volt a maga idejében, ha meggondoljuk, mennyire ellenezték akkoriban a nők felvételét a főiskolákra. A rektor még ma is ott lakik a régi szolgálati lakások egyikében, mint ahogy néhány professzor is, köztük Anna. De a legtöbb házba mostanra fiatal családok költöztek be, akiknek semmiféle kapcsolatuk nincs a főiskolával. Egyszerűen csak megtetszett nekik a csendes, biztonságos környék. – Claire, kerülj beljebb! – mondta Anna, amikor ajtót nyitott a verandán álló Claire-nek, aki egy teli hűtőtáskát tartott a kezében. Anna utat engedett neki. – Ismered a járást. Segítsek?
– Nem, köszönöm. Elboldogulok – felelte Claire, bár a tavasz vége és a nyár mindig sok munkát adott neki, és ilyenkor nem sok segítsége akadt. A tanév alatt általában elsőéves szakácstanulókat kért meg egy kis zsebpénz fejében, hogy segítsenek neki. Ők legalább nem helybéliek voltak, és csak főzéssel kapcsolatos kérdéseket tettek fel Claire-nek. Claire saját kárán tanulta meg, hogy ha teheti, jobb, ha nem vesz fel bascomi segédet. A legtöbben ugyanis arra számítottak, hogy elleshetnek valami varázslatot, vagy legalább a közelébe férkőzhetnek a kert végében álló almafának, amiről az a hír járta, hogy aki eszik a gyümölcséből, megtudja, mi lesz élete legemlékezetesebb eseménye. Claire bement a konyhába, bepakolt a hűtőbe, majd kinyitotta a konyhaajtót, és behordta a maradék holmit a hátsó bejáraton keresztül. A régi farmházak stílusát idéző konyha hamarosan megtelt gőzölgő melegséggel és titokzatos illatokkal, melyek végül belengték az egész házat. Úgy fogadták Anna vendégeit, mintha azok hazaérkeznének, mintha anyjuk örömében arcul csókolná őket. Anna mindig a saját edényeit szerette használni – nehéz cserépedényeket, melyeket ő maga készített –, így Claire először elrendezte a salátát a salátástálon, és felkészült rá, hogy feltálalja az ételt, mikor Anna szól, hogy mindenki elfoglalta a helyét. Az aznap esti menü saláta volt, jukkaleves, sertés bélszín sarkantyúvirággal, metélőhagymával és kecskesajttal töltve, az egyes fogások között citromos-verbénás sörbet, és a desszert: ibolyás habos torta. Claire nagyon el volt foglalva: ellenőriznie kellett a tűzhelyen melegedő ételt, azután tálcákra kellett rendeznie, feltálalni, majd ügyesen és csendesen le kellett szednie a tányérokat, amikor a vendégek elfogyasztották valamelyik fogást. Ez is ugyanolyan hivatalos díszvacsora volt, mint a többi, ahol felszolgált, de ezek a művészetek professzorai voltak a házastársaikkal, előkelő és intelligens emberek, akik maguk szerették kitölteni a bort és a vizet, és nagyra becsülték a kreatív módon elkészített ételeket. Amikor
egyedül kellett dolgoznia, nem az emberekre koncentrált, hanem csak arra, amit csinált. Ez pedig fájdalmasan kimerítő volt aznap este, ha figyelembe vesszük, hogy előző éjszaka a kert kemény földjén aludt. De megvolt a pozitív oldala is. Soha nem tudott igazán jól elbeszélgetni az emberekkel. Ettől függetlenül észrevette őt. A férfi két széknyire ült Annától, aki az asztalfőn foglalt helyet. Mindenki más az ételt kísérte figyelemmel: ahogy az újabb fogás megjelenik a helyiségben, ahogy leteszik eléjük az asztalra. De ő Claire-t nézte. Sötét haja szinte a válláig ért, karja és ujjai hosszúak voltak, és ajkai teltebbek, mint bármelyik férfinak, akit Claire életében látott. Zavarba ejtő volt. Amikor Claire a desszertet szolgálta fel, furcsa várakozás vett rajta erőt, ahogy közeledett a férfihoz, miközben kiosztotta a tányérokat. Claire nem igazán tudta volna megmondani, hogy a saját előérzete játszadozik vele vagy a férfié. – Találkoztunk már? – kérdezte a férfi, amikor Claire végre odaért hozzá. Olyan kedvesen és nyíltan mosolygott, hogy Claire-nek nehezére esett nem viszonozni. Claire elébe tette a tányért. Rajta a sütemény tökéletesen csillogott, a rászórt kandírozott ibolyák akár a jégbe fagyott ékszerek. A tortaszelet szinte felkiáltott: „Nézz rám!” De a férfi le sem vette a szemét Claire-ről. – Nem hiszem – válaszolta Claire. – Ez itt Claire Waverley, a szakácsnő – mondta Anna. A fejébe szállt bortól egészen kipirult az arca. – Minden tanszéki összejövetelre vele hozatom az ételt. Claire, ez itt Tyler Hughes. Ettől a tanévtől ő is nálunk dolgozik. Claire bólintott. Borzasztóan zavarba jött attól, hogy minden szem rászegeződik. – Waverley – mondta Tyler elgondolkodva. Claire éppen indulni készült, de a férfi hosszú ujjai finoman a karja köré fonódtak. – Hát persze! – szólalt meg végül nevetve. – Hiszen ön a szomszédom! Ott
lakom ön mellett. Pendland utca, nem igaz? Abban a nagy Anna korabeli házban lakik, ugye? Claire-t annyira meglepte a férfi érintése, hogy egy tétova bólintáson kívül semmire nem volt képes. Mintha a férfi észrevette volna Claire ijedtségét vagy a bőrén végigfutó enyhe borzongást, hirtelen elengedte a nő karját. – Nemrégiben megvásároltam azt a kék házat, közvetlenül az ön háza mellett – mondta. – Néhány hete költöztem be. Claire egy szót sem tudott kipréselni magából. – Nos, örülök, hogy végre találkoztunk – mondta Tyler. Claire ismét bólintott, és elhagyta a helyiséget. Elmosogatott és elpakolta a holmiját, a saláta és a sütemény maradékát Anna hűtőjébe tette. Rosszkedvű volt és zaklatott, és nem tudta, miért. De miközben dolgozott, önkéntelenül végighúzta ujjait a karján, ahol Tyler megérintette. Mintha le akarna söpörni valamit. Mielőtt Claire kivitte volna utolsó dobozát is a mikrobuszhoz, Anna kijött a konyhába, rajongva dicsérni kezdte az ételt, és közölte Claire-rel, hogy remek munkát végzett. Vagy túl sokat ivott, vagy túl udvarias volt ahhoz, hogy megemlítse, milyen furcsán viselkedett Claire az egyik vendéggel. Claire elmosolyodott, és átvette a csekket Annától. Elbúcsúzott, majd felemelte a dobozt, és kiment a hátsó ajtón. Lassan végigsétált a rövid kocsifelhajtón a mikrobuszáig. A kimerültség mélyen leülepedett a testében, akár a homok, s léptei lelassultak. Kellemes éjszaka volt. A levegő meleg volt és száraz, és Claire úgy döntött, éjszakára nyitva hagyja a hálószobája ablakát. Amikor a járdaszegélyhez ért, különös széllökést érzett. Megfordult, és meglátott egy alakot Anna előkertjében, a tölgyfa alatt. Nem tudta pontosan kivenni, de a férfi körül apró, lila fénypontocskák szálldostak, mint az elektromos kisülések. Az alak elvált a fától, és Claire szinte a bőrén érezte a tekintetét. Megfordult, és az autója felé indult.
– Várjon! – kiáltott utána Tyler. Továbbmehetett volna, de ehelyett visszafordult a férfi felé. – Van tüze? – kérdezte Tyler. Claire lehunyta a szemét. Sokkal könnyebb lett volna Evanelle-t hibáztatni, ha az idős hölgy akár csak sejtette volna, mit tesz. Lerakta hát a dobozt a földre, és benyúlt a ruhája zsebébe a sárga Bic öngyújtóért, amit Evanelle-től kapott aznap. Vajon ez lenne az öngyújtó küldetése? Úgy érezte, mintha vízsugár zúdulna a hátára, miközben elindult a férfi felé, hogy odanyújtsa neki a gyújtót. Néhány lépésnyire megállt, a lehető legnagyobb távolságot tartva, cipője sarkát a földbe fúrva, miközben valamely ismeretlen erő mégis egyre közelebb taszította ehhez az emberhez. Tyler mosolygott. Hangja könnyeden és érdeklődőn zengett. Meggyújtatlan cigaretta lógott ki a szájából. Most kivette. – Dohányzik? – Nem. – Claire még mindig kinyújtott kezében tartotta a gyújtót. A férfi nem vette el. – Nekem sem kellene. Tudom. Már csak két szálat szívok naponta. Újabban nem igazán divatos szokás. – Claire nem válaszolt, Tyler pedig egyik lábáról a másikra állt. – Láttam már magát korábban. Gyönyörű a kertje. Én néhány napja vágtam le először a füvet. Maga nem valami beszédes, ugye? Vagy netán máris megsértettem valamivel a szomszédomat? Esetleg kimentem a kertembe alsóneműben? Claire összerezzent. Olyan biztonságban érezte magát az otthonában, hogy időről időre megfeledkezett róla, hogy szomszédai is vannak. Szomszédai, akik a házuk emeletéről beláthatnak a télikertbe, ahol aznap reggel levette a hálóingét. – Csodálatos vacsora volt – próbálkozott tovább Tyler. – Köszönöm. – Talán hamarosan újra látom?
Claire szíve majd kiugrott a helyéből. Nem volt szüksége többre annál, amije volt. Abban a pillanatban, ha valami mást is beenged az életébe, nyomban megsérül. Ez olyan biztos, mint a halál. Neki ott volt Evanelle, a ház és az üzlet. Ennél többre nem is volt szüksége. – Tartsa meg az öngyújtót! – mondta Claire, azzal a férfi kezébe nyomta az apró tárgyat, és elment. Amikor Claire befordult a saját kocsifelhajtójára, már a ház előtti szakaszon leállította a motort, ahelyett, hogy beállt volna a ház mögé. Valaki ült a veranda legfelső lépcsőfokán. Claire nem kapcsolta le a reflektort, csak kiszállt, nyitva hagyva maga mögött a kocsiajtót. Miközben átszelte a kertet, korábbi kimerültsége pánikba csapott át. – Evanelle, mi a baj? Evanelle mereven ült, az utcai lámpák fényében törékenynek és kísértetiesnek tűnt. Két csomag vadonatúj ágyneműhuzatot és egy doboz epres pop-tartsot4 szorongatott a kezében. – Nem tudtam elaludni, amíg el nem hoztam neked ezeket. Tessék, vedd el, és hagyj aludni! Claire felsietett a lépcsőn, átvette az ajándékokat, és egyik karjával átölelte Evanelle-t. – Mióta vársz itt? – Körülbelül egy órája. Már az ágyban voltam, amikor rámjött. Szükséged van friss ágyneműhuzatra és pop-tartsra. – Miért nem hívtál fel a mobilomon? Beugrottam volna hozzád értük. – Úgy nem működik. Nem tudom, miért. – Maradj itt éjszakára! Készítek neked egy kis meleg, cukros tejet. – Nem – jelentette ki Evanelle kategorikusan. – Haza szeretnék menni. Miután Tyler felkavarta az érzéseit, Claire még kitartóbban küzdött minden dologért, amely már az övé volt, amelyen kívül másnak nem volt hely a szívében. – Ezek a lepedők talán azt jelentik, hogy meg kellene ágyaznom neked itt, nálam – mondta
reménykedve, és megpróbálta visszafordítani Evanelle-t az ajtó felé. – Maradj velem, kérlek! – Nem! Az ágyneműt nem magamnak hoztam! Fogalmam sincs, miért van rá szükség! Soha nem tudom, miért adok valamit! – mondta Evanelle felemelve a hangját. Mély lélegzetet vett, majd suttogva hozzátette: – Szeretnék végre hazamenni. Claire elszégyellte magát, amiért annyira erősködött, és finoman, megnyugtatóan megsimogatta Evanelle vállát. – Semmi baj. Hazaviszlek. – Azzal a bejárati ajtó melletti fonott hintaszékbe tette az ágyneműt és a pop-tartsot. – Gyere, drágám? –mondta, és karonfogva levezette a lépcsőn az álmos, idős hölgyet az autóhoz. Amikor Tyler Hughes hazaért, Claire házának ablakai sötétek voltak. Leparkolta a dzsipjét az utcán és kiszállt, de a házához vezető járdán megállt. Nem akart még bemenni. Kistermetű kutya lábainak ütemes csattogását hallotta maga mögött. Hátrafordult. Kisvártatva egy apró, fekete terrier sietett el mellette egy molylepkére vadászva, mely egyik utcai lámpáról a másikra szállt. Tyler már sejtette, mi következik. Hát persze: megjelent Mrs. Kranowski, egy sovány öregasszony, akinek a frizurája leginkább a csavaros vaníliafagylaltra hasonlított. A kutyáját üldözte, miközben minduntalan szólongatta: – Edward! Edward! Gyere vissza a mamához! Edward! Gyere már ide! – Segíthetek, Mrs. Kranowski? – kérdezte Tyler, amikor az asszony odaért hozzá. – Nem, Tyler. Köszönöm – felelte Mrs. Kranowski, majd eltűnt a kutyája nyomában. Ahogy Tyler viszonylag korán felismerte, ez a ceremónia napjában legalább négyszer lezajlott. Hozzátartozott a napi rutinhoz. És Tyler ezt most többre értékelte, mint valaha. Ezen a nyáron tanítani fog, de lesz néhány hét a tavaszi és a nyári szemeszter
között, és Tylert mindig nyugtalanította, ha nem volt meg a napi rutinja. A szervezettség soha nem tartozott az erősségei közé, de mégis nyugalmat lelt benne. Néha azon töprengett, vajon ilyen a természete, vagy ez csak tanult tulajdonság. A szülei fazekasok voltak, marihuánát szívtak, és elsősorban a művészi érdeklődését támogatták. Csak első osztályos korában döbbent rá, hogy nem helyes dolog a falra rajzolni. Micsoda megkönnyebbülés volt! Az iskola megismertette vele a szervezett, szabályok szerinti életet, irányt mutatott neki. A nyári szünetben gyakran enni is elfelejtett, mert órákat töltött rajzolással és álmodozással, és a szülei soha nem szóltak rá. Imádták, hogy ilyen tehetséges. Jó gyermekkora volt, bár családjában a becsvágy ugyanúgy tabu téma volt, mint Ronald Reagan. Tyler mindig elfogadta, hogy a szüleihez hasonlóan szűkösen megél majd abból, amit rajzol, és elégedett is lesz ezzel az élettel. De az iskola tetszett neki, a főiskola még inkább, és nem szeretett arra gondolni, hogy valaha megváljon tőle. Tehát úgy döntött, tanítani fog. A szülei ezt soha nem tudták megérteni. A jó kereset náluk majdnem ugyanolyan rossz pontnak számított, mint az, ha valaki republikánus. Tyler még mindig ott álldogált a bejárón, amikor Mrs. Kranowski már visszafelé jött a járdán, karjában az ide-oda tekergőző Edwarddal. – Jó kutya vagy, Edward – mondogatta Mrs. Kranowski. – Mama jó fiacskája. – Jó éjt, Mrs. Kranowski – mondta Tyler, amikor az asszony ismét elment mellette. – Jó éjt, Tyler. Tetszett neki ez a bolondos környék. Az első munkahelye egy floridai középiskola volt, ahol olyan kétségbeesetten próbálták marasztalni a tanárokat, hogy még prémiumot is fizettek, plusz rezsiköltség-támogatást, és még azért is külön támogatást kapott, hogy Connecticutból oda költözzön.
Körülbelül egy év elteltével a helyi egyetem esti tagozatán is tanítani kezdett. Különös megérzés vezette Bascomba. Egy orlandói konferencián találkozott az Orion Főiskola egyik tanárnőjével. Borozgattak, flörtölgettek, és végül a nő hotelszobájában vad orgiával tetézték az estét. Néhány évvel később, a nyugtalan nyári vakáció alatt rábukkant egy megüresedett állásra, melyet az Orion Főiskola hirdetett meg, és lelki szemei előtt élénken megjelentek annak a csodálatos estének a képei. Jelentkezett tehát az állásra, és meg is kapta. Már nem is emlékezett a nő nevére, csak romantikus álmai vezérelték. Amikor azonban Tyler megérkezett Bascomba, a nő már nem lakott ott, és Tyler soha nem akadt a nyomára. Ahogy teltek az évek, Tyler egyre gyakrabban gondolt arra, vajon miért nem házasodott meg, és arra, hogy ami ide vonzotta őt ebbe a kisvárosba, az elsősorban egy másik nyugtalan nyári szünidő volt. Egy álom arról, hogy együtt él majd egy nővel, akivel valamikor együtt töltött egyetlen éjszakát. Lássuk csak! Ez vajon tényleg romantikus, vagy inkább csak szánalmas? Ekkor tompa puffanást hallott a ház oldala felől, kihúzta hát kezeit a zsebéből, és elindult a hátsó udvar felé. Néhány napja nyírta le a magas füvet, így most nedves fűcsomók hevertek szerteszét az udvaron. Talán fel kellene őket gereblyézni. De aztán mit csinál majd azzal a rengeteg fűvel? Nem hagyhatja ott egy nagy kupacban az udvar közepén. Mi lesz, ha a levágott fű kiszárad, és kipusztítja az alatta lévő pázsitot? Még csak egy napja volt otthon, de máris rögeszmésen belefeledkezett a pázsitgondozás problémakörébe. És ez valószínűleg még csak a kezdet. Mit kezd magával addig, amíg el nem kezdődik a nyári szemeszter?
Emlékeztette magát, hogy emlékeztető cédulákat kell készítenie, nehogy elfelejtsen enni. Még ma este megcsinálja, nehogy elfelejtse. A hűtőszekrényre fogja ragasztani, meg a kanapéra, az ágyra és a komódra. A hátsó verandáról fény világította be az udvart – kis terület volt, meg sem közelítette a szomszéd udvar méretét. A két telket a Waverley-család lonccal befuttatott vaskerítése választotta el egymástól. Mióta beköltözött, Tyler már két alkalommal is szedett le gyerekeket a kerítésről. Azt mondták, az almafához akartak bemászni. Tyler nagy butaságnak tartotta ezt az ötletet, mivel az Orion Főiskola parkjában legalább hat termő almafa állt szabadon. Miért próbálnak átmászni egy kilenc láb magas, hegyes végű kerítésen, amikor egyszerűen besétálhatnak az Orion területére? Ezt elmondta a gyerekeknek is, de azok úgy néztek rá, mintha nem tudná, mit beszél. Azt mondták, ez nem akármilyen almafa. Végigsétált a kerítés mentén, és mélyen beszívta a lonc édes illatát. Menet közben megbotlott valamiben, és amikor lenézett, egy almát pillantott meg. Majd észrevette, hogy egy egész sor alma hever a földön, mint valami nyomvonal, mely egy kisebb kupac almához vezetett a kerítés tövében. Ekkor újabb alma puffant a földön. Ez volt az első alkalom, hogy az almák az ő telkére pottyantak. Hihetetlen! Hiszen az ő udvarából nem is látszott az almafa. Felkapott egy kis rózsaszín almát, a pólójához dörzsölve kifényesítette, és beleharapott. Azután lassan visszaballagott a házához, és közben elhatározta, hogy az almákat beleszedi egy dobozba, átviszi Claire-hez, és elmeséli neki, mi történt. Jó alkalom lesz rá, hogy viszontláthassa a nőt. Bár valószínűleg ismét eredménytelenül koslat egy nő után. De az ördögbe is! Mindenki tegye azt, amihez ért!
Az utolsó dolog, amire emlékezett, hogy fellépett a hátsó veranda lépcsőjének első fokára. Ezután hihetetlen álmot látott.
2. fejezet Tíz nappal korábban Seattle, Washington
Sydney odasétált kislánya ágyához. – Ébredj, szívem! Amikor Bay kinyitotta a szemét, Sydney a kislány szájára tette az ujját. – Elmegyünk, és nem akarjuk, hogy Susan meghallja. Ezért csendben kell lennünk. Emlékszel? Ahogy elterveztük. Bay szó nélkül felkelt, és kiment a fürdőszobába. Emlékezett rá, hogy nem érhet hozzá a komódhoz, mert a két városi háznak volt egy közös fala, és Susan esetleg meghallhatná. Bay ezután felvette a puha, nesztelen talpú cipőjét, és felöltözött a több rétegnyi ruhába, melyeket Sydney készített ki neki, mert reggel hűvösebb volt, mint később a nap folyamán. Viszont arra nem lesz idejük, hogy megálljanak átöltözni. Sydney fel-le járkált, míg Bay öltözködött. David Los Angelesbe ment üzleti ügyben, és mindig megkérte a szomszédban lakó idős hölgyet, hogy tartsa szemmel Sydney-t és Bayt. Az elmúlt héten Sydney ruhákat, élelmiszert és más holmit hordott ki a házból a bevásárlótáskájában úgy, hogy közben nem tért el a David diktálta rutintól, és nem keltett gyanút Susanban sem. Hétfőn, kedden és csütörtökön elvihette Bayt a parkba, pénteken pedig bevásárolhatott. Két hónappal ezelőtt találkozott a parkban egy anyukával, akinek volt bátorsága megkérdezni azt, amit a többi anyuka nem mert. Hogy honnan az a sok sérülés, és hogy Sydney miért olyan ideges. Az
asszony segített Sydney-nek vásárolni egy öreg Subarut háromszáz dollárért. A pénz nagy részét Sydney úgy gyűjtötte össze az elmúlt két évben, hogy időnként egydolláros bankjegyeket vett ki David pénztárcájából, a díszpárnák huzatába rejtette a visszajáró aprópénzt, és visszavitt készpénzért olyan árut, amit előzőleg csekkel vásárolt. A számlákon David mindig rajta tartotta a szemét. Az élelmiszert és a ruhákat Sydney elvitte a parkban megismert nőnek, hogy tegye bele az autóba. Sydney őszintén remélte, hogy a hölgy, Greta, nem felejtette el leparkolni az autót oda, ahova megbeszélték. Utoljára csütörtökön beszélt vele, most pedig vasárnap volt. David még aznap este visszajön. A férfi két-három havonta elrepült Los Angelesbe, hogy személyesen ellenőrizze, hogy megy az étterem, melynek résztulajdonosa volt. Mindig ott maradt bulizni a partnereivel, akiket még az egyetemről ismert. Általában boldogan tért haza, kissé még becsípve, és ez egészen addig tartott, amíg le nem akart feküdni Sydney-vel, és Sydney alul nem múlta azokat a lányokat, akikkel David Los Angelesben találkozott. Réges-régen Sydney is olyan volt, mint azok a lányok. És a veszélyes férfiakat kedvelte leginkább, akárcsak – ahogy képzelte – az édesanyja. Ez volt az egyik oka annak, hogy annak idején egyetlen hátizsákkal és néhány, az anyját ábrázoló fotóval elhagyta Bascomot. – Kész vagyok – suttogta Bay, amikor kiért az előszobában fel-alá járkáló Sydney-hez. Sydney letérdelt, és megölelte kislányát. Bay már ötéves volt, épp elég idős ahhoz, hogy felfogja, mi történik körülötte. Sydney megpróbálta megakadályozni, hogy David bármilyen módon befolyásolja Bayt, és hallgatólagos egyezséget kötöttek arról, hogy David nem bántja a kislányt, amíg Sydney engedelmeskedik neki. De Sydney szörnyen rossz példát mutatott. Bascom minden hibája ellenére biztonságos volt, és megérte visszatérni egy olyan helyre,
amit ő megvetett, csak hogy Bay megtanulja, milyen érzés biztonságban érezni magát. Sydney hátralépett, mielőtt még újra sírni kezdett volna. –Gyere, szívem! Régebben nem esett nehezére lelépni. Folyton ezt csinálta, mielőtt találkozott volna Daviddel. Most azonban félelmében még a lélegzete is elakadt. Amikor először elköltözött Észak-Karolinából, Sydney egyenesen New Yorkba ment, ahol elvegyülhetett a tömegben, ahol a Waverley név nem jelentett semmit, és senki nem tartotta őt különcnek. Néhány színésszel költözött egy albérletbe, akik arra használták, hogy tökéletesítsék déli akcentusukat, miközben ő azon volt, hogy megszabaduljon a magáétól. Egy év múlva Chicagóba költözött egy férfival, aki autólopásból élt. Méghozzá igen jól. Amikor a férfit lecsukták, Sydney fogta a pénzt, lelépett San Franciscóba, és további egy évig élt belőle. Nevet változtatott, hogy a férfi ne találjon rá, és Cindy Watkins néven élt tovább – így hívták egyik régi New York-i barátnőjét. Amikor a pénz elfogyott, Vegasba ment felszolgálónak. A lánynak, akivel együtt utazott Vegasból Seattle-be, volt egy barátja, aki a David's on the Bay nevű étteremben dolgozott, és mindkettőjüknek szerzett munkát. Sydney borzasztóan vonzónak találta Davidét, a tulajt. Nem volt jóképű, de erős volt, és Sydney az ilyen férfiakra bukott. Az erős férfiak izgalmasak voltak, egészen addig a pontig, amikor félelmetessé váltak, és Sydney mindig ilyenkor lépett le. Nagyon profi volt már abban, hogyan érintse meg a tüzet anélkül, hogy megégetné az ujját. Daviddel akkor kezdtek félelmetessé válni a dolgok, amikor hat hónapja ismerték egymást. Néha megverte őt, hozzákötözte az ágyhoz, és azt hajtogatta, mennyire szereti. Aztán követni kezdte Sydney-t, amikor az a boltba vagy a barátaihoz ment. Sydney azt tervezte, hogy elhagyja Davidét, hogy lop némi pénzt az
étterméből, és Mexikóba megy azzal a lánnyal, akit a mosodában ismert meg, amikor kiderült, hogy terhes. Bay hét hónapra rá érkezett meg, és David az étterméről nevezte el a kislányt. Bay életének első évében Sydney a csendes kisbabát hibáztatta mindenért, ami elromlott. David ettől kezdve undorodott Sydney-től, és állandó rettegésben tartotta. Sydney mindennél jobban félt tőle, és amikor David észrevette ezt, még gyakrabban megverte. Ez nem szerepelt Sydney tervei között. Nem akart családot. Soha nem számolt azzal, hogy együtt kell maradnia valamelyik férfival. Most pedig maradni kényszerült Bay miatt. Egy napon azonban minden megváltozott. Még a Daviddel közös lakásukban laktak, mielőtt beköltöztek volna a városba. Bay alig volt egyéves, és csendben játszott a földön, a kosárban lévő tiszta ruhákkal, mosdókesztyűket húzott a fejére, és törülközőkkel takarta be lábacskáit. Sydney hirtelen meglátta önmagát, amint egyedül játszik, miközben az anyja a kezét tördelve járkál fel-alá a bascomi Waverley-házban, majd ismét egyetlen szó nélkül elmegy. Erőteljes érzés kerítette hatalmába – végigfutott hátán a hideg. Mélyet sóhajtott. A kilélegzett levegő mintha megfagyott volna körülötte. Ez volt az a pillanat, amikor felhagyott a próbálkozással, hogy olyan legyen, mint az anyja. Az anyja megpróbált normális ember módjára viselkedni, de soha nem volt jó anya. Minden magyarázat nélkül otthagyta a lányait, és soha nem tért vissza. Sydney jó anya akart lenni, és a jó anyák megvédik a gyermekeiket. Egy egész évébe telt, de végül rájött, hogy Bay miatt nem kell maradnia. Bayt magával is viheti. A múltban olyan jól ment neki a menekülés, hogy szinte már elhitette magával, hogy biztonságban van, mivel soha senki nem jött utána. Amikor legutóbb olajra lépett, elvégezte a fodrásztanfolyamot. Amikor azonban egy napon kisétált a boise-i szalonból – az első munkahelyéről –, meglátta Davidét a parkolóban. Mielőtt észrevette volna az autója mellett álló férfit, Sydney a szél felé fordította az
arcát, levendulaillatot érzett, és arra gondolt, Bascom óta nem érezte ezt az illatot. Mintha egyenesen a szalonból érkezett volna, mintha vissza akarta volna csalogatni őt oda. De azután meglátta Davidét, aki az autójához vonszolta őt. Sydney meglepődött, de nem állt ellen, mert nem akarta, hogy a szalonban dolgozó új barátai előtt alázzák meg. David elhajtott, és leparkolt egy gyorsétterem mögött. Ott addig ütötte Sydney-t az ökleivel, amíg az el nem ájult. Arra eszmélt fel, hogy David a hátsó ülésen közösül vele. David ezt követően kibérelt egy motelszobát, és megengedte Sydney-nek, hogy rendbe hozza magát, miközben azt hajtogatta, hogy minden Sydney hibája volt. Sydney kiköpte egyik fogát a fürdőkádba. Később elmentek Bayért az óvodába. David rájött, hogy Sydney beíratta oda a kislányt, és így talált rájuk. Kedvesen beszélt az óvónőkkel, így azok elhitték neki, hogy Sydney egy autóbalesetben sérült meg. Miután visszatértek Seattle-be, Davidre gyakran törtek rá dührohamok. Bay a szomszéd szobában volt, és Sydney mogyoróvajas szendvicset készített neki, vagy éppen zuhanyozott, amikor David hirtelen felbukkant, és gyomorszájon ütötte, vagy a pulthoz szegezte, és letépte róla a rövidnadrágját, azután ütlegelni kezdte, és közben azt kiáltozta, hogy Sydney soha többé nem hagyhatja el őt. Az elmúlt két év alatt, még azóta is, hogy David elrángatta Boiseből, gyakran előfordult, hogy Sydney bement valami helyiségbe, és rózsaillatot érzett, vagy ébredéskor a lonc ízét érezte a szájában. Az illat mindig mintha egy ablak vagy egy ajtó felől érkezett volna, valahonnan a szabadból. Egy éjjel, amikor alvó kislányát figyelte, és közben csendesen sírt, azt latolgatta, hogyan nyújtson biztonságot gyermekének, hisz akár mennek, akár maradnak, mindenképpen veszélyben vannak. Ekkor végre mindez értelmet nyert. Az otthona illatát érezte.
Haza kell menniük. Még pirkadat előtt, a sötétben, halkan leosontak a lépcsőn. A szomszédban lakó Susan rálátott a bejárati és a hátsó ajtóra is, ezért Sydney és Bay a nappali ablakához ment, mely az oldalsó udvarnak arra a részére nézett, amit Susan nem láthatott. Sydney korábban már levette a védőrácsot, így most nem volt más dolga, mint csendben kinyitni az ablakot, és leereszteni Bayt az udvarra. Ezután ledobta a bevásárlótáskáját, majd egy bőröndöt és Bay hátizsákját, amit a kislány maga pakolhatott tele – csupa titkos holmival, melyek társaságában jól érezte magát. Végül Sydney is kimászott, és a hortenziabokrok között átvezette Bayt a ház előtti parkolóhoz. Greta azt mondta, hogy a 100-as háztömb előtt fogja hagyni a Subarut, a szomszéd utcában. Abban maradtak, hogy a napellenző fölé rejti el a slusszkulcsot. Az autónak nem volt biztosítása, sőt, még parkolási engedélye sem, de mindez nem számított. Csak az számított, hogy el lehessen vele menni innen. Szemerkélő esőben siettek végig a járdán, elkerülve az utcai lámpák fénykörét. Sydney hajáról a szemébe csepegett a víz, amikor végre odaértek a 100-as háztömbhöz. Szemeivel végigpásztázta a környéket. Hol lehet? Elengedte Bay kezét, és le-fel szaladgált a parkolóban. Csupán egyetlen Subaru állt ott, de túl jól nézett ki ahhoz, hogy csak háromszáz dollárt érjen. Ráadásul le is volt zárva, és papírok voltak benne, meg egy Eddie Bauer bögre. Ez valaki más autója volt. Sydney újra körbejárta a parkolót. Egy utcával lejjebb is körülnézett a biztonság kedvéért. Az autó nem volt ott. Ekkor zihálva visszarohant Bayhez. Megdöbbent, hogy a pánik hatására akár csak egyetlen percre is képes volt magára hagyni a kislányát. Tudta, hogy most nem szabadna elveszíteni a fejét. Leült a járdaszegélyre egy Honda és egy Ford teherautó közé, és a kezébe temette az arcát. Minden hiábavaló volt. Hogyan vihetne vissza Bayt,
vissza oda, ahonnan jöttek? Sydney nem tudott, nem akart többé Cindy Watkins lenni. Bay odabújt hozzá, és Sydney átölelte. – Minden rendben lesz, mami. – Tudom. Csak üldögéljünk itt még egy percig, jó? A mami megpróbálja kitalálni, hogy most mit csináljunk. Hajnali négy órakor a parkoló kihalt volt, ezért Sydney nyomban felkapta a fejét, amint meghallott egy autót közeledni. A lehető legközelebb húzódott Bayjel a kisteherautóhoz, nehogy észrevegyék őket. Mi van, ha ez Susan? És ha már Davidét is értesítette? Az autó lámpájának fénye lassan pásztázott végig a parkolón, mintha keresne valamit. Sydney a háta mögé rejtette Bayt, és behunyta a szemét, mintha az legalábbis segítene. Az autó megállt. Az ajtaja becsapódott. – Cindy? Sydney felnézett, és megpillantotta Gretát, az alacsony szőke nőt, aki mindig westerncsizmát hordott, a kezén pedig két hatalmas, türkiz gyűrűt viselt. – Jaj, istenem! – suttogta Sydney. – Sajnálom – mondta Greta a betonon térdelve. – Annyira sajnálom! Megpróbáltam leparkolni itt, de a fickó, aki odaát lakik, észrevett, és azt mondta, elviteti az autót, mert nincs parkolási engedélyem. Minden fél órában elhajtottam itt. Vártalak. – Jaj, istenem! – Semmi baj! – Greta segített Sydney-nek felállni, és odavezette őt és Bayt egy Subaru kombihoz, melynek egyik kitört ablaka helyét műanyag fólia fedte, lökhárítóját pedig ellepte a rozsda. – Vigyázz magatokra! Menj, amilyen messzire csak tudsz! – Köszönöm. Greta bólintott, és beült egy dzsipbe, amely követte őt a parkolóba. – Látod, mami? – mondta Bay. – Tudtam, hogy sikerülni fog.
– Én is – hazudta Sydney. Az Anna Chapel partiját követő reggelen Claire kiment a kertbe egy kosár mentáért. Úgy döntött, hozzákezd a főzéshez az Amatőr Botanikusok Szervezetének pénteki, Hickoryban tartandó villásreggelijére. A botanikusoknak tetszett az ehető virágok ötlete. Gazdag, különc, idős hölgyek társasága volt ez, akik jól fizettek, és hírét vitték Claire főztjének. Nem volt könnyű megszerezni ezt a munkát, és a feladat is nehéznek bizonyult, ezért Claire-nek össze kellett szednie magát, és felvenni valaki helybélit, aki segít majd neki felszolgálni. A kertet vaskos fémkerítés vette körül, akár egy gótikus temetőt, és a rá felfutó lonc helyenként a két láb vastagságot is elérte, tökéletesen elzárva a területet a külvilágtól. Még a nagykaput is beborította a lonc, és a kulcslyukat, akár egy rejtett zsebet, csak kevesen tudták megtalálni rajta. Amikor belépett, rögtön észrevette. Ott, Anna királyné kerítéscsipkéi között apró borostyánlevelek hajtottak ki. Borostyán a kertben. Éjszaka bújt elő. A kert azt próbálta közölni, hogy valami megkísérelt behatolni, valami, ami szép és ártalmatlannak tűnik, de ami mindent elfoglal, ha esélyt kap rá. Claire gyorsan kirántotta a borostyánt, és mélyre ásott, hogy a gyökereit is ki tudja húzni. De utána felfedezett egy másik bolyhos indát, mely már felfelé kúszott az orgonabokron. Nyomban el is indult, hogy azt is kigyomlálja. A nagy sietségben elfelejtette becsukni maga mögött a kertkaput, és egy fél óra múlva meglepetten kapta fel a fejét, amikor lépteket hallott közeledni a virágok között kígyózó kavicsos ösvényen.
Tyler volt az, egy kartondobozt cipelt, és úgy nézett körül, mintha valami elvarázsolt helyre vetődött volna. Itt minden egyszerre virágzott, még az évnek abban a szakaszában is, amikor az ember nem is számított rá. Tyler hirtelen megtorpant, amikor meglátta a földön térdelő Claire-t, aki épp a borostyán gyökereit ásta ki az orgonabokor alól. Tyler olyan arcot vágott, mintha a sötétben igyekezne felismerni a nőt. – Én vagyok az, Tyler Hughes – mondta, mintha Claire nem ismerte volna fel egyébként is –, a szomszédból. Claire bólintott. – Emlékszem magára. A férfi közelebb lépett. – Almák – mondta, és leguggolt a nő mellé, a földre helyezve a dobozt. – Az én telkemre potyogtak. Legalább egytucatnyi van belőlük. Nem tudom, fel szokta-e használni a főzéshez, de úgy döntöttem, áthozom. Kopogtattam, de senki nem nyitott ajtót. Claire gyorsan, finom mozdulattal kikapta a dobozt a férfi kezéből. – Nem szoktam felhasználni őket. De azért köszönöm. Maga nem szereti az almát? Tyler a fejét rázta. – Csak hébe-hóba eszem meg egyet. De esküszöm az életemre, fogalmam sincs, hogy kerültek az én kertembe. A fa túl messze van a kerítésemtől ahhoz, hogy egyszerűen átpotyogjanak. Tyler nem említett semmiféle látomást, és ettől Claire megkönnyebbült. Biztosan nem evett belőle, gondolta. – Biztosan a szél fújta át őket – mondta végül. – Tudja, a főiskola területén lévő almafák ilyenkor még nem teremnek. – Ez a fa télen virágzik, és egész tavasszal és nyáron terem. Tyler csak állt, és a fát bámulta. – Lenyűgöző! A válla fölött Claire is abba az irányba nézett. A fa a telek végében állt. Nem nőtt túl magasra, de széltében terebélyes volt. A fő ágai úgy nyúltak ki oldalra, akár egy táncos karjai, és az almák csak
az ágak legvégén nőttek, mintha a fa a tenyerében tartotta volna őket. Gyönyörű, idős példány volt, törzsén a szürke kéreg hol összeráncolódott, hol kisimult. Egyedül a fa körül volt pázsit a kertben, amely mintegy tízlábnyira nyúlt túl az ágakon, teret adva így a pompás növénynek. Claire nem tudta, miért, de a fa időről időre dobálni kezdte az almákat, mintha unatkozna. Amikor kislány volt, a szobája ablaka a kertre nézett. Nyáron mindig nyitott ablaknál aludt, és néha arra ébredt reggelente, hogy egy-két alma hever a padlón. Claire szigorú pillantást vetett a fára. Ez olykor hatott, és a fa jobb belátásra tért. – Ez csak egy fa – mondta Claire, és visszafordult az orgonabokor felé. Ismét rángatni kezdte a borostyán gyökerét. Tyler zsebre dugta a kezét, és nézte, ahogy Claire dolgozik. Claire már annyi éve dolgozott egyedül a kertben, és most hirtelen rádöbbent, mennyire hiányzik neki a társaság. Tyler jelenléte azt juttatta eszébe, amikor a nagymamájával kertészkedett. Soha senki nem állította, hogy a kertészkedést magányosan kell végezni. – Szóval… régóta él Bascomban? – kérdezte végül Tyler. – Szinte egész életemben itt éltem. – Szinte? – A családom innen származik. Az anyám itt született. Ő elköltözött innen, de visszajöttünk, amikor hatéves voltam. Azóta itt élek. – Tehát helybéli. Claire megborzongott. Ezt meg hogy csinálja? Hogy érhet el ilyen hatást mindössze két szóval? Egyszerűen csak kimondta azt, amit Claire mindig is hallani akart. Beférkőzött az életébe, anélkül, hogy tudta volna, hogyan. Ő a borostyán, nem igaz? Claire nagyon lassan elfordította a fejét, és felnézett a szikár férfira, szemügyre vette félszeg arcvonásait és szép barna szemét. – Igen – felelte végül lélegzetét visszafojtva. – És kik a vendégei? – kérdezte Tyler.
Eltartott egy darabig, mire Claire felfogta a szavak jelentését. – Nincsenek vendégeim. – Amikor eljöttem a ház előtt, valaki épp felhajtott a járdaszegélyre egy autóval, ami tele volt dobozokkal és táskákkal. Azt hittem, valaki ideköltözik. – Ez különös. – Claire felállt, és lehúzta a kesztyűit. Azután megfordult, és elindult kifelé a kertből, de előbb megbizonyosodott róla, hogy Tyler követi. Nem merte egyedül hagyni a férfit az almafával, bármennyire is hangsúlyozta, hogy nem szereti az almát. Végigment a ház oldalában kanyargó kocsibejárón, de aztán hirtelen megállt az előkertben álló tulipánfa mellett. Tyler utolérte, szorosan mellé lépett, és kezével átfogta Claire karját, mintha megérezte volna, hogy a nő lábai meginognak. Még több borostyán. Egy ötéves forma kislány szaladgált az udvaron, karjait szélesre tárva, mintha repülőgépet utánozott volna. Egy nő az út szélén parkoló régi Subaru kombinak dőlve állt, karját szorosan összefonta a mellkasán, és a kislányt nézte. Alacsony volt és törékeny, világosbarna haja szemmel láthatólag rég nem volt megmosva, szeme alatt sötét karikák rajzolódtak ki. Claire szórakozottan azon tűnődött, vajon a nagymamája is így érzett-e, amikor hosszú évek után hazatért a lánya, amikor a várandós Lorelei egyszer csak megjelent az ajtóban egy hatéves kislánnyal, aki a lábába csimpaszkodott. Ugyanezt a megkönnyebbülést, ugyanezt az indulatot, ezt a szomorúságot, ezt a pánikot érezte-e? Végre erőt vett magán, és átment az udvaron, maga mögött hagyva Tylert. – Sydney? Sydney gyorsan, riadtan elugrott a kocsitól. Végigmérte Claire-t, és elmosolyodott. Ekkor eltűnt a bizonytalan nő, aki karját keresztbe fonta a testén, és megjelent a régi Sydney, aki mindig megvetette a családnevét, aki soha nem jött rá, mekkora adomány, hogy itt született. – Szia, Claire.
Claire megállt a járdán, néhány lábnyira tőle. Lehet, hogy ez csak egy szellem, vagy valaki, aki borzasztóan hasonlít Sydney-re. Az a Sydney, akit Claire ismert, soha nem hanyagolná el így a haját. Holtbiztos, hogy ő soha nem viselt volna foltos pólót. Mindig olyan pedáns volt, olyan összeszedett. Annyira igyekezett, hogy ne úgy nézzen ki, mint a többi Waverley. – Hol voltál? – Mindenfelé – mondta Sydney, és elmosolyodott úgy, ahogy csak ő tudott, és egyszerre nem számított, milyen a haja, vagy milyenek a ruhái. Igen, ez ő volt – Sydney. Az udvaron futkosó kislány most odaszaladt Sydney-hez, és szorosan odabújt hozzá. Sydney átölelte. – Ez a kislányom, Bay. Claire a gyerekre nézett, és sikerült kipréselnie magából egy halvány mosolyt. A kislánynak sötét haja volt, mint Claire-nek, de a szeme kék volt, mint Sydney-é. – Hello, Bay. – És ő…? – kérdezte Sydney kíváncsian. – Tyler Hughes – felelte a férfi, és kezet nyújtott. Claire nem vette észre, hogy Tyler ismét mögötte állt, és most megrezzent. – Odaát lakom, a szomszédban. Sydney megrázta Tyler kezét, és bólintott. – A régi Sandersonház. Jól néz ki. Amikor legutóbb láttam, még nem volt kék. Ocsmány piszkosfehérre volt mázolva. – Nem engem illet a dicséret. Én már így vettem. – Sydney Waverley vagyok, Claire húga. – Örvendek. Épp indulni készültem. Claire, ha bármire szüksége van… – Azzal megszorította Claire vállát, és elment. Claire összezavarodott. Nem akarta, hogy a férfi elmenjen. Persze nem is maradhatott ott. De így most Claire egyedül maradt Sydney-vel és az ő halk szavú kislányával, és fogalma sem volt arról, hogy mit tegyen. Sydney felhúzta a szemöldökét. – Jó pasi. – Waverley – mondta Claire. – Mi? – Azt mondtad, a vezetékneved Waverley. – Amennyire tudom.
– Azt hittem, utálod ezt a nevet. Sydney semmitmondóan vállat vont. – És mi a helyzet Bayjel? – Az ő neve is Waverley. Menj, játssz még egy kicsit, szívem! – mondta Sydney, és Bay visszaszaladt az udvarra. – Hihetetlenül jól néz ki a ház! Új festés, új ablakok, új tető. Soha nem tudtam elképzelni, hogy ilyen remekül rendbe lehet hozni. – A Waverley nagymama életbiztosításáért kapott pénzt használtam fel a tatarozásra. Sydney egy pillanatra elfordult, látszólag azért, hogy megnézze, hogyan megy fel Tyler a veranda lépcsőin, és hogyan lép be a házába. Sydney arca elsötétült, és Claire-nek eszébe ötlött, hogy a húgát talán megrázta a nagymama halálhíre. Talán tényleg arra számított, hogy itt találja a nagymamáját ereje teljében? Egyáltalán mire számított? – Mikor? – kérdezte Sydney végül. – Mi mikor? – Mikor halt meg? – Tíz évvel ezelőtt. Annak az évnek a karácsonyán, amikor elmentél. Nem tudtalak értesíteni. Nem tudtuk, hová mentél. – Nagymama tudta. Megmondtam neki. Mondd csak, nem bánod, ha beállok ezzel a ronccsal a ház mögé? – kérdezte Sydney, miközben öklével megkopogtatta a motorháztetőt. – Kicsit kínos, ahogy kinéz. – Mi történt nagymama régi kocsijával, amit neked ajándékozott? – Eladtam New Yorkban. Nagymama azt mondta, eladhatom, ha akarom. – Szóval ott voltál? New Yorkban? – Nem. Csak egy évet töltöttem ott. Mindenfelé jártam. Mint anya annak idején. Ekkor találkozott a tekintetük, és egy pillanatra mindketten elhallgattak. – Miért jöttél ide, Sydney?
– Szükségem van egy helyre, ahol meghúzhatom magam. – Mennyi időre? Sydney mély levegőt vett. – Nem tudom. – Nem hagyhatod itt Bayt. – Micsoda? – Ahogy anya itt hagyott bennünket. Nem hagyhatod itt őt. – Soha nem hagynám el a lányom! – kiáltott fel Sydney, hangja kissé hisztérikusan csengett, és Claire hirtelen rádöbbent, mennyi mindent eltitkol előle a húga. Valami nagyon súlyos dolognak kellett történnie ahhoz, hogy Sydney visszatérjen ide. – Mit akarsz, mit csináljak, Claire? Könyörögjek? – Nem. Nem akarom, hogy könyörögj. – Máshová nem mehetek – mondta Sydney. A szavak úgy pattogtak elő a szájából, mint a kiköpködött napraforgóhéj, ami a járdára tapad, és a nap egyre keményebbre és keményebbre szárítja. Mit tehetett Claire? Sydney családtag volt. Claire megtanulta, hogy a családtagokra sem számíthat mindig. Azt is megtanulta, hogy ők nagyobb fájdalmat okozhatnak neki, mint bárki más a világon. – Reggeliztetek már? – Nem. – Akkor találkozunk a konyhában. – Gyere, Bay! Beállok hátra a kocsival – kiáltott fel Sydney, és Bay odaszaladt az anyjához. – Bay, szereted az epres pop-tartsot? – kérdezte Claire. Bay elmosolyodott, szakasztott úgy, mint Sydney kiskorában. Claire-nek szinte fájt látni őt, mert vissza kellett emlékeznie mindarra, amit olyan szívesen kitörölt volna az emlékezetéből azokról az időkről, amikor Sydney még gyerek volt: hogy kiüldözte Sydney-t a kertből, amikor az csak látni szerette volna, mit csinál ott Claire a nagymamával, vagy amikor elrejtette a recepteket a legmagasabb polcokra, hogy Sydney soha ne tudja meg a bennük rejlő titkokat. Claire sokat töprengett azon, vajon ő okozta-e, hogy
Sydney gyűlölt Waverley lenni. Vajon ez a gyerek is gyűlölni fog mindent, ami a Waverley névhez kötődik? Bay nem tudott arról, hogy különleges adottsága van. Claire talán megtaníthatná, hogyan fordíthatja azt a maga hasznára. Claire nem tudta, hogy ő és Sydney kibékülnek-e még valaha, és azt sem, meddig marad a húga, de talán megpróbálhatná bepótolni, amit eddig Bayjel elszalasztott. Claire élete egyetlen perc alatt megváltozott. A nagymamája annak idején befogadta őt és Sydney-t. És Claire is megteszi ugyanezt Sydney-ért és Bayért. Anélkül, hogy további kérdéseket tenne fel. Ez az, amit egy igazi Waverley tesz. – A pop-tarts a kedvencem! – mondta Bay. Sydney döbbenten nézett nővérére. – Honnan tudtad? – Nem tudtam – felelte Claire, és elindult a ház felé. –Evanelle tudta. Sydney egy fehér mikrobusz mellé állt be a Subaruval, a ház mögött álló garázs elé. Bay nyomban kiugrott, de Sydney csak kicsit később szállt ki. Ki kellett vennie a bevásárlótáskáját és Bay hátizsákját, aztán megkerülte az autót, és lecsavarozta a Washington államot jelző rendszámtáblát, majd belegyömöszölte a táskájába. Így ni. Most már senki nem akadhat a nyomukra. Bay a házat a kerttől elválasztó kocsibehajtón állt. – Tényleg itt fogunk lakni? – kérdezte már vagy tizenhatodszor azóta, amióta megálltak a ház előtt aznap reggel. Sydney mély levegőt vett. Ő maga is alig tudta elhinni. –Igen. – A hercegnők is ilyen házakban laknak. – Bay megfordult, és a nyitott kerítésre mutatott. – Megnézhetem a virágokat? – Nem. Azok Claire virágai. – Sydney tompa puffanást hallott, majd egy alma gurult ki a kertből, és megállt a lábánál. Sydney elgondolkodva nézte egy darabig. Soha senki a családban nem tartotta furcsának, hogy van egy olyan fájuk, amely megmondja a jövőt, és almákat dobál az emberek felé. Ez mindenesetre
szívélyesebb fogadtatás volt, mint amit Claire-től kapott. Sydney visszarugdosta az almát a kertbe. – És ne menj az almafa közelébe! – Nem is szeretem az almát. Sydney letérdelt Bay előtt. Hátrafésülte a kislány haját, és megigazította a pólóját. – Rendben. Hogy hívnak? – Bay Waverley. – És hol születtél? – Egy távolsági buszon. – Ki az apád? – Nem tudom. – Honnan jöttél? – Mindenhonnan. Sydney megfogta kislánya kezét. – Ugye tudod, miért kell így válaszolnod? – Mert mi mások vagyunk itt. Nem azok vagyunk, akik voltunk. – Elképesztő vagy! – Köszönöm. Szerinted Claire kedvel majd engem? Sydney csak állt ott egy darabig. Beletelt néhány percbe, míg összeszedte magát, miután fekete foltok jelentek meg a szeme előtt, és a világ egy pillanatra kibillent a tengelyéből. A bőre lúdbőrzött, és nem esett jól pislogni. Olyan fáradt volt, hogy alig állt a lábán, de nem engedhette, hogy Bay észrevegye ezt, és még kevésbé engedhette, hogy Claire ilyen állapotban lássa őt. Halványan elmosolyodott. – Majd bolond lesz nem kedvelni téged! – Én kedvelem őt. Olyan, mint Hófehérke. A télikerten keresztül bementek a konyhába, és Sydney megilletődve körülnézett. A konyhát átalakították, és most egy helyiséget alkotott az egykori étkezővel. Minden eszköz rozsdamentes acélból készült, és tökéletesen megfelelt a célnak. Az új berendezéshez tartozott még két nagyméretű hűtőszekrény és két sütő is.
Sydney és Bay némán leült a konyhaasztalhoz, és nézték, amint Claire felteszi a kávét, és belecsúsztat két pop-tartsot a kenyérpirítóba. Claire megváltozott – nem feltűnően, csak alig észrevehetően, ahogy a nap fénye változik pirkadattól alkonyatig. Egy kicsit más dőlésszög, egy kicsit más színárnyalat. Másképpen viselkedett; már nem volt olyan mohó és önző. Nyugodtnak tűnt, amilyen a nagymama is volt. Ez az a fajta „ha nem kell elmennem innen, akkor rendben leszek” nyugalom volt. Ahogy a nővérét figyelte, Sydney-nek egyszerre feltűnt Claire szépsége. Korábban soha nem vette észre, milyen szép Claire. A férfi, aki korábban itt járt, a szomszéd, nyilván ugyanezt gondolta. Egyértelműen vonzónak találta Claire-t. És Bayt is meghódította. A kislány le sem vette a szemét róla, még akkor sem, amikor Claire elé tette a meleg pop-tartsot és egy bögre tejet. – Szóval partiszervizzel foglalkozol? – kérdezte végül Sydney, amikor Claire átnyújtott neki egy csésze kávét. – Láttam hátul a mikrobuszt. – Igen – felelte Claire, majd elfordult, menta és orgona illatát hagyva maga mögött. A haja hosszabb volt, mint régen, és kendőként borította be a vállát. Ezzel védte magát a külvilágtól. Ha volt valami, amit Sydney jól ismert, az a haj volt. Imádta a fodrásziskolát, és szeretett a boise-i szalonban dolgozni. A haj többet mondott el az emberekről, mint azt sejtették volna, és Sydney-nek különleges tehetsége volt hozzá, hogy értsen a hajak nyelvén. Meglepte, hogy más lányok a fodrásziskolában nehéznek tartották ezt a szakmát. Sydney számára teljesen természetes volt. Mindig is. Nem volt energiája folytatni a beszélgetést Claire-rel, így hogy nővére csak szűkszavú válaszokra méltatta, beleszürcsölt tehát a kávéba. Rögtön feltűnt neki, hogy fahéj van benne – Waverley nagymama is éppen így készítette. Újra bele akart kortyolni, de a keze reszketni kezdett, és le kellett tennie a csészét.
Mikor is aludt utoljára? Mindig gondja volt rá, hogy Bay kialudj a magát, de túlzottan rettegett attól, hogy ő maga néhány percnél többet aludjon az út menti pihenőkben és Wal-Mart parkolókban. A fejében még most is ott kanyarogtak a végtelen országutak, fülében még mindig ott morajlott az út zaja. Tíz napot kellett kibírniuk az élelemmel, amit Sydney indulás előtt elpakolt: fehér kenyéren éltek és gyömbéres süteményen, olcsó mogyoróvajon és sós kekszen. A mogyoróvaj olajízű volt, a keksz pedig szétmállott, amint hozzáértek. Sydney úgy érezte, nem sokáig bírja már sírás nélkül. – Gyere, Bay! – mondta Sydney, amint Bay megreggelizett. – Menjünk fel az emeletre! – Evanelle hozott friss ágyneműt. Ott van az ágyatokon – mondta Claire. – Melyik szobában? – A te szobád még mindig a te szobád. Bay alhat az én régi szobámban. Én most a nagymama szobájában alszom – felelte Claire, miközben háttal nekik hatalmas liszt- és cukortartó dobozokat pakolt le a konyhaszekrényből. Sydney egyenesen a lépcsőhöz vezette Bayt. Nem is nézett körül, mert egyébként is zavarban volt, és nem volt kedve felfedezni, mi minden változott még a házban. Bay előreszaladt a lépcsőn, és odafent mosolyogva megállt. Megérte. Minden megérte, csak hogy ilyen jókedvűnek lássa a gyermekét. Sydney először Claire régi szobájába vezette Bayt. Máshogy volt berendezve, mint régen – a bútorok nem igazán illettek egymáshoz. A varróasztalka régen lent állt a nappaliban, és az ágy a nagymama szobájából került ide. Bay odaszaladt az ablakhoz. – Tetszik ez a szoba. – Claire nénikéd annak idején képes volt órákat tölteni azzal, hogy az ablaknál álldogáljon, és a kertet bámulja. Alhatsz velem, ha akarsz. Az én ablakom a szomszédos kék házra néz.
– Lehet, hogy ott alszom. – Behozom a cuccainkat. Gyere velem! Bay reménykedve nézett rá. – Itt maradhatok addig? Sydney túl fáradt volt ahhoz, hogy vitatkozzon. – Ne menj ki a szobából! Ha felfedezőútra akarsz indulni, csak velem együtt! Sydney magára hagyta Bayt, de ahelyett, hogy lement volna a földszintre az autóban hagyott dobozokért és szatyrokért, belépett a régi szobájába. Gyerekkorában sok időt töltött itt egyedül. Néha elképzelte, hogy gonosz nővére zárta be oda, mint a tündérmesékben. Miután az anyjuk elhagyta őket, Sydney két évig lepedőkből összecsomózott kötélhágcsót tartott az ágya alatt, hogy amikor majd az anyukája eljön, hogy megmentse őt, kimászhasson az ablakon, és leereszkedhessen rajta. De ahogy telt-múlt az idő, ő is egyre bölcsebb lett, és rájött, hogy édesanyja soha nem tér vissza. Később igazat adott anyjának abban, hogy az első adandó alkalommal lelépett. Sydney is alig várta, hogy barátjával, Hunter John Mattesonnal együtt elköltözhessen, és főiskolára járhasson, mert örök szerelmet esküdtek egymásnak. Sydney azt sem bánta, ha később visszaköltöznek Bascomba, mert Hunter John soha nem Waverleyként kezelte őt. Legalábbis egészen a szakításukig. Mély lélegzetet vett, és szívében mély tisztelettel belépett a szobába – emlékei templomába. Az ágya és a fésülködőasztala még most is ott volt a régi helyén. Az életnagyságú tükör egy részét még mindig az ő matricái borították. Kinyitotta a gardróbot, és egy rakás dobozt talált benne, tele ócska, egérrágta rongyokkal. De a szoba csöppet sem tűnt elhanyagoltnak. Sehol egy porszem, ismerős illat töltötte be a helyiséget – szegfűszeg és cédrus keveréke. Claire rendben tartotta ezt a szobát, nem rendezte át, és nem is pakolta tele mindenféle limlommal, amire már nem volt szüksége. Sydney bútorait is a helyükön hagyta. Ez megtette a hatását.
Sydney leült az ágy szélére. A szájára tette a kezét, és úgy sírt – hang nélkül, nehogy Bay, aki halkan dudorászott a szomszéd szobában, meghallja. Tíz napig voltak úton. Arra gondolt, hogy meg kellene fürödnie. Claire csinosabb és tisztább volt, mint ő. Waverley nagymama meghalt. Baynek tetszett ez a hely, de még fogalma sem volt róla, mit jelent, ha valaki a Waverley-család tagja. David vajon mit csinál éppen? Vajon ő, Sydney nem hagyott hátra árulkodó nyomokat? Annyi minden megváltozott, de a szobája pontosan úgy néz ki, ahogy itt hagyta. Lefeküdt, fejét a párnára hajtotta, és összegömbölyödött. Néhány másodperc múlva mélyen aludt.
3. fejezet
Van valami művészi a férfiak fenekében. Ez minden, amit el lehet róluk mondani. Vagy legalábbis ez a lényeg. Az egyetem környékén kanyargó ösvényen futó fiatalokban akkora lendület, olyan hajtóerő volt, hogy ha Evanelle valaha is akart volna adni nekik valamit, soha nem érte volna őket utol. Különleges képessége nyilván elfogadta ezt a tényt, és soha nem tört rá, miközben az ösvényen sétált a tanév alatt. De nyáron lassabb, idősebb emberekkel találkozott itt, és Evanelle-nek olykor ingerenciája támadt apró csomagokat adni nekik, melyekben ketchup vagy éppen csipesz volt. Sőt, egyszer egy idős hölgynek egy üveg savanyúfa-mézet is adott. Mindenki idegenkedve nézett a sétaúton rendszeresen felbukkanó és ajándékokat osztogató Evanelle-re. Aznap reggel – ahelyett, hogy a sétaút felé vette volna az irányt – Evanelle úgy döntött, bemegy a belvárosba, még mielőtt kinyitnak az üzletek. A főtér környékén is mindig kocogtak néhányan. Evanelle követte a futók egy kisebb csoportját, egészen Fred ínyenc Fűszerüzletéig, ahol véletlenül benézett az ablakon. Bár Frednek nem volt szokása ilyen korán munkába menni, most odabent volt, harisnyába bújtatott lábáról Evanelle nyomban felismerte. Épp egy joghurtos ládát hozott elő a tejespultból. Gyűrött ruhája egyértelműen elárulta, hogy Fred az üzletben töltötte az éjszakát. Evanelle feltételezte, hogy a rózsaillatú muskátliból készült bor nem hatott Jamesre, vagy az is lehet, hogy Fred úgy döntött, egyáltalán nem veti
be az italt. Olykor azok az emberek, akik hosszú időt töltöttek együtt, egyszer csak azt képzelik, hogy egykor jobban mentek a dolgok, pedig nem. Az emlékek, még a rossz emlékek is megszépülnek, puhává érnek idővel, mint a barack a fán. Fred és James biztos páros volt, ezt mindenki tudta. Azzal a ténnyel, hogy melegek, már réges-régen nem törődött senki. Természetesnek vették, hogy ezek is sülve-főve együtt vannak, akár a nagyon idős házaspárok. Evanelle jól ismerte Fredet. Tudta, hogy Fred számára fontos, mit gondolnak róla az emberek. Ebben nagyon hasonlított az apjára, de ezt soha nem ismerte volna el. Ha valaha valaki kritikus megjegyzést tett rá, sokáig nem tudta túltenni magát rajta. Minden cselekedetét megváltoztatta, csak hogy ne kelljen újból szembesülnie a kritikával. Nagyon feldühítette volna, ha bárki megtudja, hogy neki és Jamesnek problémáik adódtak. Neki fontos volt, hogy sülve-főve együtt legyen valakivel. Nagyon sok elvárásnak kellett megfelelnie. Evanelle tudta, hogy indulnia kellene, de úgy döntött, vár még egy percet, mert kíváncsi volt, vajon működésbe lép-e különleges képessége. Erősen koncentrált Fredre, de semmi sem történt. Semmi mást nem adhatott neki, csak tanácsot, és a legtöbb ember nem hajlott rá, hogy komolyan vegye Evanelle tanácsait. Evanelle nem volt sem olyan titokzatos, sem olyan okos, mint a Pendland utcai, Anna korabeli stílusú villában élő rokonai. De különleges tehetsége volt ahhoz, hogy előre megérezzen dolgokat. Már kislány korában törlőruhát vitt édesanyjának, mielőtt még kiömlött volna a tej, bezárta az ablakokat, mielőtt még a vihar legkisebb fuvallata megérkezett volna, és köhögés elleni cukorkát adott a prédikátornak, mielőtt az köhögési rohamot kapott a szertartás közben. Evanelle valaha – nagyon régen – férjnél volt. Hatéves korukban találkoztak először, és Evanelle egy kis fekete követ ajándékozott a fiúnak, amit aznap talált az úton. Aznap éjjel a fiú arra használta a követ, hogy megkopogtassa vele a kislány ablakát, és felhívja magára
a figyelmét, és onnantól fogva nagyon jó barátok voltak. Harmincnyolc év házasság után, amely alatt soha, egyetlenegyszer sem érezte szükségét, hogy bármit is adjon a férjének, egyszer csak hatalmába kerítette a késztetés, hogy vegyen neki egy új öltönyt. Kiderült, hogy azért, mert a férjének különben nem lett volna egyetlen öltönye sem, amiben tisztességesen eltemethették a következő héten, amikor is elhunyt. Evanelle igyekezett nem sokat törni a fejét különleges adottságán, mert akkor mindjárt arra gondolt volna, mennyire szorongató érzés nem tudni, mihez van szükségük az embereknek az ő ajándékaira. Néha, éjjelente, amikor olyan rettenetesen üres volt a ház, még most is azon tűnődött, vajon mi történt volna, ha nem veszi meg azt az öltönyt. Nézte, amint Fred odamegy a piknikfelszerelések polcához, és kinyit egy műanyag háztartási eszközöket tartalmazó dobozt. Kivett egy műanyag kanalat, és kinyitotta a joghurtos poharát. Evanelle-nek most már tényleg tovább kellett volna indulnia, de csak tovább morfondírozott, milyen szép is lenne egy élelmiszerboltban lakni, vagy inkább egy Wal-Martban, vagy még inkább egy bevásárlóközpontban, mert ott szokott lenni ágy a textilosztályon és egy csomó étterem. Evanelle egyszerre rádöbbent, hogy Fred megmerevedett a műanyag kanállal a szájában, és most őt nézi az ablakon keresztül. Elmosolyodott, és odaintett Frednek. A férfi az ajtóhoz sétált, és kinyitotta. – Segíthetek, Evanelle? – kérdezte, és kilépett az utcára. – Nem. Csak épp erre jártam, amikor megláttalak. – Szeretnél adni nekem valamit? – kérdezte Fred. – Nem. – Ó! – sóhajtott fel Fred csalódottan, mintha tényleg szeretett volna kapni valamit, amitől minden rendbe jön. De az emberi kapcsolatok bonyolultak. Nem létezik rájuk orvosság. Fred körülnézett az utcán, hogy meggyőződjön róla, senki nincs a közelben, majd bizalmasan közelebb hajolt Evanelle-hez, és a fülébe
súgta: – Tegnapelőtt és tegnap megkértem, hogy jöjjön haza korábban, de az elmúlt két éjjel egyáltalán haza sem jött. Nem tudok mit kezdeni az időmmel otthon, ha ő nincs ott, Evanelle. Ő mindig olyan jól el tud dönteni mindent. Tegnap este még azt sem tudtam eldönteni, hány órakor vacsorázzak. Ha túl korán vacsoráztam volna, és ő utána jön haza, akkor nem ehettünk volna együtt. De ha túl sokáig várok, akkor meg késő lesz a vacsorához. Ma hajnali két óra körül eszembe jutott, hogy elő kellene készítenem néhány dolgot a reggelihez, arra az esetre, ha reggel mégis hazajön. Ez kedves gesztus lenne, nem igaz? Idejöttem hát, hogy összeszedjek ezt-azt, de James általában összeállít nekem egy bevásárlólistát, így amikor ideértem, nem tudtam, mit vigyek haza. Töprengeni kezdtem: mi van, ha most nem akar grapefruitot enni? És mi van, ha olyan kávét viszek haza, amit nem szeret? Végül elaludtam az irodámban a kanapén. Azt sem tudom, mit csinálok. Evanelle a fejét ingatta. – Kifogásokat keresel. Ezt csinálod. Ha meg kell tenned valamit, akkor meg kell tenned. Attól, hogy kifogásokat keresel, csak még rosszabb lesz. Hidd el, Fred, én csak tudom. – Próbálkozom – mondta Fred. – Vettem rózsaillatú muskátlibort Claire-től. – Úgy értem, beszélned kell Jamesszel. Ne várd, hogy hazajöjjön! Hívd fel, és tedd fel neki azokat a komoly kérdéseket! Ne halogasd tovább! – Fred makacs arckifejezést öltött, amitől Evanelle-nek nevetnie kellett. – Oké. Tehát még nem állsz készen erre. A bor talán segít, ha rá tudod venni Jamest, hogy igya meg. De mindegy, hogyan döntesz, bármit csinálsz, jobb, ha felhúzod a cipődet. Fred lenézett harisnyás lábára, majd rémülten visszasietett az üzletbe. Evanelle nagyot sóhajtott, és elindult a járdán a kirakatokat nézegetve. A reggeli kocogok többsége már eltűnt, úgyhogy talán
jobb lesz, ha hazamegy és kitakarít, mielőtt meglátogatja Sydney-t. Claire kissé kétségbe volt esve – bár igyekezett leplezni –, amikor előző éjjel felhívta őt, és elmesélte, hogy Sydney hazajött. Evanelle megnyugtatta Claire-t, hogy minden rendben lesz. Emlékeztette rá, hogy a hazatérés jó dolog. Mindenkinek van otthona. Evanelle elment a White Door szalon mellett, ahol azok a nők, akiknek túl sok a szabadideje és a pénze, túl sokat fizettek hajvágásért és lávaköves masszázsért. Azután megállt egy elegáns nőiruhaüzlet, a Maxine's előtt, ahol – miután a White Doorban elkészült a frizurájuk – a nők előszeretettel költötték tovább a pénzüket. A kirakatban megpillantott egy végig gombos selyemblúzt. Besétált az üzletbe, bár még nem rakták ki a „nyitva” táblát. Különleges képessége szinte égette belülről, mintha egy moszki-tó csípte volna meg, és ez a kellemetlen érzés mindaddig nem múlt el, amíg meg nem tette, amit tennie kellett. Akkor, abban a pillanatban feltétlenül meg kellett vennie Sydneynek azt a blúzt. Sydney összerezzent, és az órájára nézett. Nem állt szándékában elaludni. Kibotorkált a fürdőszobába, és ivott a csapból, majd hideg vízzel megmosta az arcát. Amikor kijött a fürdőszobából, benézett Bayhez, de Bay nem volt a szobájában. Az ágya be volt vetve, és kedvenc plüssállatai ott sorakoztak a párnán. Sydney minden szobába benyitott az emeleten, aztán lesietett, és közben próbált nem pánikba esni. Hol lehet Bay? Belépett a konyhába, és szinte földbe gyökerezett a lába. Mintha a mennyországba lépett volna be. És a nagymamája is ott volt, minden illat őt idézte. Cukros és édes. Gyógynövény és csípős illat. Élesztő és frissesség.
Waverley nagymama is pontosan így főzött. Amikor Sydney kicsi volt, Claire mindig megtalálta a módját, hogy kiüldözze őt a konyhából, így Sydney többnyire a konyha melletti előszobában üldögélt, és hallgatta, hogyan bugyborékol a szósz a lábasban, hogyan sistereg a hús a serpenyőben, hallgatta az edények csörömpölését, és néha sikerült elkapnia Claire és Waverley nagymama beszélgetéseinek egy-egy foszlányát. Két nagy tál volt a rozsdamentes acél konyhapulton. Az egyik tele volt levendulával, a másik pitypanglevéllel. Mellette gőzölgő cipók sorakoztak. Bay egy széken állt Claire mellett a pult túlsó végénél, és egy fanyelű művészecsettel óvatosan bekente az árvácskákat tojásfehérjével. Azután Claire fogta a virágokat, és egyenként finoman belemártotta őket a porcukorba, mielőtt rátette volna őket a sütőlapra. – Hogy tudtatok megcsinálni ennyi mindent néhány óra leforgása alatt? – kérdezte Sydney hitetlenkedve, mire Claire és Bay hátrafordult. – Szia! – szólt Claire óvatos pillantást vetve Sydney-re. – Hogy érzed magad? – Jól vagyok. Csak szundikáltam egy kicsit. Bay leugrott a székéről, odaszaladt Sydney-hez, és megölelte. Kék kötényt viselt, ami lelógott a földre. A kötényen fehér betűkkel ez állt: „Waverley partiszerviz”. – Segítek Claire-nek árvácskákat kandírozni. Utána rátesszük őket a pudingok tetejére. Gyere, nézd meg! – azzal visszarohant a pulthoz. – Talán majd egy kicsit később, szívem. Most menjünk ki a holminkért a kocsihoz, és hagyjuk Claire-t dolgozni! – Bayjel tegnap mindent behordtunk – mondta Claire. Sydney ismét az órájára nézett. – Miket beszélsz? Hiszen csak két órát aludtam! – Tegnap reggel érkeztetek. Az elmúlt huszonhat órát végigaludtad.
Sydney szíve a torkába ugrott, odavánszorgott a konyhaasztalhoz, és leült. Huszonhat órára magára hagyta a lányát? Vajon Bay mondott valamit Claire-nek Davidről? Vajon Claire gondját viselte Baynek? Vajon betakargatta este? Vagy Bay egész éjjel rettegve és magányosan gubbasztott a szobájában, ebben a furcsa házban? – Bay… – Bay segített nekem – fejezte be a mondatot Claire. – Nem beszél sokat, de gyorsan tanul. Tegnap egész nap főztünk, este habfürdőben pancsolt, azután lefektettem. Ma reggel újra főzni kezdtünk. Vajon Claire most azt gondolja róla, hogy ő rossz anya? Ez volt az egyetlen dolog, amire Sydney büszke lehetett, és most ezt is elrontotta. Ez a hely összezavarta Sydney-t. Itt soha nem volt biztos magában. – Igyál egy kis kávét! – mondta Claire. – Evanelle azt mondta, benéz ma. Szeretne találkozni veletek. – Maradj itt, mami! Nézd, mit tanultam! Szedd össze magad! – mondta Sydney magában. – Jól van, szívem, nem megyek sehova. – Azzal a kávéskannáért nyúlt, és öntött magának egy csészével. – Hogy van Evanelle? – Jól. Türelmetlenül várja, hogy láthasson. Egyél a levendulás kenyérből! Azt az utolsó veknit kezdtük meg. Van ott egy kis fűszervaj is. Mióta érdekli Claire-t az ő sorsa? Sydney sokat gondolt Claire-re az elmúlt évek alatt. De többnyire olyan vonatkozásban, hogy milyen kalandos életet élt ő, és hogy ehhez képest milyen szánalmas döntés volt Claire részéről Bascomban maradni. Kegyetlen gondolatok voltak ezek, de Sydney jobban érezte magát tőlük, mert mindig is féltékeny volt Claire-re, aki elégedett volt a sorsával. Claire annyira boldog volt, amikor Sydney elment. Most meg aggódik miatta. Biztatja, hogy egyen. Sydney megpróbált lassan levágni egy szelet kenyeret, de olyan éhes volt, hogy végül a nagy részét inkább leszakította. Rákent egy adag fűszervajat, és lehunyta a szemét. A
harmadik szelet után körbesétált a konyhában. – Ez lenyűgöző. Nem gondoltam volna, hogy képes vagy erre. Ezek a nagyi receptjei? – Részben. A pitypangos quiche és a levendulás kenyér. – Soha nem mutattátok meg, mit csináltok, amikor kicsi voltam. Claire elfordult a pulttól, és beletörölte a kezét a kötényébe. – Figyelj, Sydney! Ez a megrendelés holnapra készül, Hickoryba viszem. Felhívtam két diáklányt, akik nyaranta időnként segítenek nekem, de ha pénzre van szükséged, segíthetsz nekem helyettük. Sydney furcsállón nézett Claire-re. – Azt szeretnéd, ha segítenék neked? – Általában magam is elboldogulok. De a nagyobb megrendelésekhez segítséget kell igénybe vennem. Holnap még itt leszel? – Hát persze, hogy itt leszek – mondta Sydney. – Miért? Talán nem bízol bennem? – Amíg itt vagy, jól jönne a segítséged. – Azt hiszem, elég egyértelmű, hogy szükségem van a pénzre. Claire alig észrevehetően elmosolyodott. Sydney-nek tetszett ez a mosoly, mely finoman megtörte a jeget. Felbátorodva, kedvesen megszólalt. – Na, mesélhetnél már arról a Tyler fiúról. Claire lesütötte a szemét, és megfordult. – Mi van vele? – Járt nálad ma? – Nem jár hozzám nap mint nap. Tegnap volt itt először. Áthozott néhány almát, mert az ő udvarába hullottak le. – Elástad őket? – Mi mindig elássuk azokat az almákat, amelyek lepotyognak az almafáról – mondta Claire, és Bay kíváncsian nézett vissza rá. Sydney hátán végigfutott a hideg. Szerette volna, ha Bay a lehető legkésőbb tud meg bizonyos dolgokat. Sydney minden lehetőséget megragadott, hogy Bayt normális embernek tekintse a környezete – a
saját biztonsága érdekében. Mégis hogyan mondjon el ilyesmit az ember egy gyereknek, még ha az a gyerek olyan okos is, mint Bay? – Szóval Tylernél tartottunk – mondta Sydney, mielőtt még Bay elkezdhetett volna kérdezősködni. – Egyedülálló? – Nem tudom. – Claire felkapta a sütőlapot a kandírozott árvácskákkal, és becsúsztatta az előmelegített sütőbe. – Tetszik neked? – Nem – felelte Claire vehemensen, akár egy tinédzser. – Ő ide tartozik – mondta Bay. Claire Bay felé fordult. – Folyton ezt csinálja – magyarázkodott Sydney. – Nagyon határozott véleménye van arról, hogy az egyes dolgoknak hol a helyük. – Ez mindent megmagyaráz. Megkértem, hogy hozzon nekem egy villát, és rögtön tudta, melyik fiókot kell kihúzni. Amikor megkérdeztem, honnan tudta, hogy ott van, azt felelte, hogy ott a helye. – Claire elgondolkodva nézte Bayt. – Nem – jelentette ki Sydney. – Ez nem az, amire gondolsz. Ne erőltesd rá! – Nem erőltettem – mondta Claire megbántódva. – És rád sem erőltette soha senki. Valójában olyan messzire futottál előle, amilyen messzire csak tudtál, és senki nem állított meg. – Az egész város rám erőltette! Én próbáltam normális ember módjára viselkedni, de senki nem hagyta. – A konyhapult felett lógó edények nyugtalanul himbálózni kezdtek, mint mikor egy idős asszony a kezeit tördeli. Sydney egy pillanatra elnézte, ahogy ide-oda hintáznak, azután mély lélegzetet vett. Már el is felejtette, milyen érzékeny tudott lenni ez a ház: hogy megremegtek a padlódeszkák, ha valakit elöntött a méreg, hogy kinyíltak az ablakok, ha mindenki egyszerre nevetett. – Sajnálom. Nem akartam veszekedni. Mit segíthetek?
– Most épp semmit. Bay, te is elmehetsz. – Azzal Claire kioldotta Bay kötényét, és levette róla. – Van fekete szoknyád és fehér blúzod? Holnapra kellene, ha segítesz felszolgálni – fordult Sydney-hez. – Van fehér blúzom – felelte Sydney. – Kölcsönvehetsz egyet a szoknyáim közül. Pincérkedtél már valaha? – Igen. – Ezt csináltad, miután elmentél? Pincérnő voltál? Sydney kitessékelte Bayt a konyhából. Menekülés, lopás, férfiak. Claire soha nem szerzett tapasztalatot ezeken a területeken. Sydney nem akart beszélni Claire-nek a múltjáról. Legalábbis egyelőre még nem. Sydney múltja nem olyasmi volt, amit az ember bárkivel megoszt, még a tulajdon nővérével sem, ha nem biztos benne, hogy az megértené. – Többek között. Később, délután Sydney az utcai verandán ült, Bay pedig cigánykerekezett az udvaron. Sydney megpillantotta Evanelle-t, aki a járdán közeledett mosolyogva. Evanelle kék melegítőt viselt, a szokásos hatalmas bevásárlótáskáját pedig a vállára vetette. Sydney szeretett találgatni, hogy vajon mi lehet benne. Azt remélte, ez Baynek is tetszeni fog. A Waverley-családban kevés izgalmas esemény volt, de Evanelle látogatása kétségtelenül közéjük tartozott. Evanelle a szomszéd ház előtt megállt beszélgetni Tylerrel, aki épp az udvaron ácsorgott egy nagy kupac levágott füvet szemlélve. Unatkozott. Sydney észrevette ezt. Tyler haja meglehetősen hosszú volt, nyilván azért növesztette le, hogy összefogva leplezni tudja természetes göndörségét. Ez azt jelentette, hogy a férfi megpróbálta kontrollálni kreatív természetét, méghozzá úgy, hogy a nap legnagyobb részében egy hatalmas kupac lenyírt füvet gereblyézett át az udvar egyik végéből a másikba. Sydney el sem tudta képzelni, hogy David után bármilyen férfival kapcsolatot létesítsen, de elnézve Tylert, a szívében furcsa érzés ütött
tanyát. Nem akarta megkapni, és az is egyértelmű volt, hogy a férfi Claire-hez vonzódik, de a puszta gondolat, hogy ez egy jó ember, valahogy reménységgel töltötte el. Talán nem is a saját sorsát illetően, hanem másokét, más nőkét. Szerencsésebb nőkét. Amint Evanelle magára hagyta Tylert, Sydney leszaladt a lépcsőn, hogy üdvözölje. – Evanelle! – kiáltott fel, és átölelte az idős hölgyet. – Claire említette, hogy benézel. Ó, hogy örülök, hogy látlak! Semmit nem változtál. – Még mindig öreg vagyok. – Még mindig gyönyörű. Miről beszélgettetek odaát Tylerrel? – Hát így hívják? Úgy láttam, szüksége van néhány fűgyűjtő zsákra. Szerencsére volt nálam pár darab. Nagyon kedvesnek tűnt. Itt van a telefonszáma. – Azzal átadott Sydney-nek egy kis papírfecnit. Sydney-t kellemetlen érzés fogta el. – Evanelle, én nem… nem akarok… Evanelle megsimogatta Sydney kezét. – Ó, drágaságom, én nem tudom, hogy mit kell tenned vele. Csak azt tudtam, hogy oda kell adnom neked. Nem akarlak összehozni vele. Sydney megkönnyebbülten felnevetett. – Van még valamim a számodra. – Evanelle egy percig kotorászott a táskájában, azután átadott Sydney-nek egy reklámszatyrot, a főtéri elit butik nevével. Sydney jól emlékezett erre az üzletre. Azok az osztálytársai, akiknek gazdagok voltak a szülei, a Maxine's-ban vásároltak. Sydney egész nyáron dolgozott, hogy ő is vehessen ott magának pár holmit, hogy úgy nézhessen ki, mintha közéjük tartozna. Kinyitotta a táskát, és kiemelt belőle egy gyönyörű kék selyemblúzt. Körülbelül három mérettel volt nagyobb, mint az övé, de már hosszú ideje nem engedhetett meg magának ilyen dekadens ruhadarabot. Legalábbis azóta nem, hogy elvette azt a sok pénzt az autótolvaj barátjától, és egy évig élt belőle. Davidnek volt ugyan pénze, de ő nem volt az az ajándékozós típus, soha nem jutalmazott, nem furdalta a lelkiismeret, és nem kért bocsánatot.
Sydney leült a lépcsőre, az orrához tartotta a blúzt, és magába szívta az üzlet csodálatos, gazdagságot árasztó illatát, melyben a finom papír és az angol parfüm aromája keveredett. – Olyan szép! Evanelle leereszkedett a lépcsőre Sydney mellé, és újból kutatni kezdett a táskájában. – Tudom, hogy nagy rád. Itt a blokk. Besétáltam ma reggel a városba, hogy megnézzek magamnak néhány férfifeneket. Egyszer csak ott találtam magam a Maxine's előtt, és rád gondoltam, és tudtam, hogy meg kell vennem neked ezt. Ezt a blúzt. Ebben a méretben. Bay közelebb jött, és szégyenlősen megtapogatta a finom ruhadarabot. – Evanelle, ez itt a kislányom, Bay. Evanelle megpaskolta Bay állát, mire a kislány felkuncogott. – Pontosan úgy néz ki, mint a nagymamád gyerekkorában. Sötét haj, kék szemek. Waverley vér folyik az ereiben, ebben biztos vagyok. Sydney védelmezőn átfogta Bay vállát. Nem, ebben tévedsz. –Az epres pop-tarts a kedvence. Köszönjük. – Jó tudni, hogy a dolgok mindig a helyükre kerülnek – mondta Evanelle, és megsimogatta Sydney térdét. – Hol van Claire? – A konyhában szorgoskodik. Épp egy megrendelést állít össze. – Segítesz majd neki? – Igen. Evanelle fürkésző tekintete Sydney-re szegeződött. Sydney mindig szerette Evanelle-t. Melyik gyerek ne szeretne egy idős hölgyet, aki ajándékokat osztogat? De Sydney úgy érezte, Claire jobban érti Evanelle-t. – Claire-rel kapcsolatban jegyezd meg, hogy ő nem szeret kérni. – Bay visszafutott az udvarra, és bemutatta cigánykerekező tudományát, ők pedig megdicsérték. Eltelt egy kis idő, amíg Evanelle újra megszólalt. – Nem könnyű dolog segítséget kérni. Jól tetted, hogy idejöttél. Büszke vagyok rád. Sydney tekintete találkozott az idős asszonyéval, és tudta, hogy Evanelle megérti őt.
Péntek délután majdnem öt óra volt, amikor Claire, Sydney és Bay hazaért Hickoryból. Bay elaludt az autóban. Sydney azt hitte, Claire-t idegesíteni fogja, hogy Bayt is magukkal viszik, de egyáltalán nem vitatkozott, amikor Sydney közölte, hogy most még nem akarja Bayt otthon hagyni Evanelle-lel. Még csak három napja voltak a városban. Nem akarta egyedül hagyni a lányát egy idegen helyen. Claire csak ennyit mondott: – Hát persze, hogy nem. Velünk jön. – Ennyi volt az egész. Bay élvezte a kirándulást. Az Amatőr Botanikusok Szervezetének idős hölgytagjai örömmel fogadták, és valahányszor Claire és Sydney visszatért az összegyűjtött tányérokkal vagy üdítőitalokkal, Bay helyet csinált nekik, és elrendezte az üdítőket, ösztönösen tudva, mi hova való. Sydney felvitte Bayt az emeletre, és letette az ágyára. Azután bekapcsolta az egyik ventilátort, amit Claire hozott le a padlásról, mert a forró nyár beköltözött a házba, fülledt levegőjével megtöltve a szobákat. Átöltözött pólóba és rövidnadrágba, és úgy gondolta, Claire ugyanígy tesz, mielőtt elkezdik felhordani az edényeket a mikrobuszból. De mire Sydney lement a földszintre, Claire azalatt a rövid idő alatt mindent behordott a konyhába, és épp bepakolta a mosogatógépet, és feltöltötte a vizeskancsókat szódabikarbónával és forró vízzel, hogy kiáztassa őket. Még mindig blúzban és szoknyában volt, a kék kötényt sem vette le. – Szerettem volna segíteni – mondta Sydney. Claire meglepetten nézett rá. – Megoldom. Amikor felfogadok valakit, akkor is csak a felszolgálásban segítenek. Pihend ki magad! Nem tudtam, hogy csekket vagy készpénzt szeretnél-e, ezért készpénzt kértem. Ott van a borítékban. – Azzal a konyhaasztalra mutatott. Sydney megtorpant. Nem értette Claire-t. Talán nem volt ez egy szép nap? Nem volt jó együtt dolgozni? A vendégeknek ízlett Claire
főztje, és Sydney-t is megdicsérték, hogy milyen ügyesen szolgált fel. Sydney eleinte aggódott. Korábban, amikor pincérnőként dolgozott, rendszeresen meglopta a vendégeket – nem adott nekik vissza pénzt a csekkjükből. Amikor számon kérték rajta, mindig mosolygott és flörtölt, és megpróbálta valahogy elsimítani a dolgokat. És soha nem okozott neki gondot, hogy lefeküdjön a cégvezetővel annak érdekében, hogy az az ő oldalára álljon, amikor valaki panaszt emelt. Még a legjobbakat is rá tudta szedni. Attól tartott, hogy a felszolgálás élménye visszahozza a régi emlékeket, és megint lopásra ösztönzi majd. De nem így történt. Jólesett neki becsületesen és keményen dolgozni. Ehelyett életének talán a legszebb időszakára emlékeztette, amikor Boise-ben dolgozott, a szalonban. Eszébe jutott, mennyire fájt a lába, és hogy görcs állt a kezébe, és a sok levágott haj valahogy mindig a ruhája alá került, és viszketett tőle a bőre. Mégis nagyon szerette azt a munkát. De Claire most azt mondja, nincs szüksége már az ő segítségére. Sydney tehát csak állt ott, miközben Claire tovább dolgozott. Nem tudta, mitévő legyen. Abba beleőrülne, ha semmi más dolga nem lenne, mint hogy hébe-hóba segítsen Claire-nek. A nővére még a házimunkát sem engedte ki a kezéből. – Nem segíthetnék mégis valamiben? – Mindjárt kész vagyok. Ezt már rutinból csinálom. Sydney szó nélkül felvette a borítékot, és kisétált a hátsó ajtón a Subaruhoz. A kocsinak dőlve megszámolta a borítékban lévő pénzt. Claire nagylelkű volt. Sydney végre kirúghatott a hámból. Talán épp ez volt az, amit Claire várt tőle. Megtankolni az autót, és meglátogatni valakit. De az autón nincs rendszámtábla, és emiatt megállíthatják a rendőrök. Ráadásul nem volt itt olyan ismerőse, akit szeretett volna viszontlátni.
Összehajtogatta a borítékot, és belecsúsztatta farmer rövidnadrágja hátsó zsebébe. Nem akart visszamenni a házba és nézni, ahogy Claire dolgozik, ezért végigsétált a kocsibejárón, a kavicsokat rugdosva, amit Claire valószínűleg majd szépen elsimít egy gereblyével, mindent visszatéve oda, ahová való. Sydney elsétált az előkertig, és átnézett Tyler udvarába. A férfi dzsipje a járdaszegélyen parkolt. Hirtelen ötlettől hajtva Sydney átvágott a kerten, és felment Tyler lépcsőjén. Bekopogott az ajtón, és várt. Tyler soká nyitott ajtót, és Sydney várakozás közben egyre mélyebbre süllyesztette kezét nadrágja zsebébe. Arra gondolt, Tyler talán alszik. Ez azt jelentette volna, hogy Sydney-nek haza kell mennie. De azután lépteket hallott, és mosolyogva kirántotta kezét a zsebéből, amikor a férfi ajtót nyitott. Tyler festékfoltos farmert és pólót viselt, meglehetősen rendetlen és szórakozott ember benyomását keltve, mint aki állandóan azon csodálkozik, vajon hogyan telhet ilyen gyorsan az idő. – Hello! – szólalt meg először Sydney, miután a férfi néhány pillanatig csak bámult rá zavarodottan. – Sydney Waverley vagyok. A szomszédból. Tyler végre elmosolyodott. – Ó, igen. Emlékszem. – Csak arra gondoltam, átugrok bemutatkozni. – Tyler tekintete Sydney mögé vándorolt, majd mellé. Végül kidugta a fejét az ajtón, és átnézett a Waverley-ház felé. Sydney tudta, mit keres, és azon csodálkozott, hogyan sikerült Claire-nek ennyire elbűvölni ezt a férfit. Lehet, hogy jól tudja kezelni Claire szeszélyeit. – Claire nincs velem. Tyler csalódottnak tűnt. – Sajnálom – mondta, és hátralépett. – Kerüljön beljebb! Sydney járt már ebben a házban párszor, még gyerekkorában, amikor az idős Lady Sanderson lakott itt. Azóta sokat változott az épület. Most világosabb volt, és sokkal jobb illatú. Lady Sanderson
rajongott a macskákért. A nappali berendezését egy szép piros kanapé és két kényelmes fotel alkotta, de elég furcsán voltak elhelyezve, mintha ott maradtak volna, ahová a költözéskor épp sikerült lepakolni őket. A falhoz támasztva hosszú sorokban álltak a bekeretezetlen festmények, és amerre a szem ellátott, kartondobozok borították a padlót. – Nem is tudtam, hogy csak nemrég költözött ide. Tyler beletúrt a hajába. – Körülbelül egy hónapja. Úgy terveztem, hogy ma kipakolok. Csak épp festettem a konyhában. Mennyi az idő? – Öt óra múlt. Milyen színűre festi a konyhát? A férfi a fejét rázva hangosan felnevetett. – Nem, nem. Nem a konyhát festem, csak ott festek. Ott állítottam fel a festőállványomat. – Ó, szóval maga egy olyan festő! – Az Orionban tanítok – felelte Tyler, és felmarkolt néhány újságot az egyik székről, majd ledobta őket a földre. – Foglaljon helyet, kérem! – Mióta él Bascomban? – kérdezte Sydney, és a szék felé indult. – Körülbelül egy éve. – A férfi körülnézett, hogy hová ülhetne le, ismét beletúrt a hajába, kisimítva néhány kósza tincset a homlokából. – Szívesen levágom a haját, ha nincs ellene kifogása. Tyler ismét azzal a csalódott arckifejezéssel fordult felé. –Mindig elfelejtem levágatni. Ön tényleg meg tudja csinálni? – Ön egy komoly, szakképzett fodrásszal áll szemben. – Akkor jó. Köszönöm. – Azzal levett egy dobozt a kanapéról, és leült. – Örülök, hogy átjött. Nem igazán ismerem egyik szomszédomat sem. Nos, kivéve talán Mrs. Kranowskit, aki a jelek szerint a fél napját azzal tölti, hogy Edward nevű kutyája után szaladgál a környéken. – Emlékszem Mrs. Kranowskira. Hány éves lehet? Talán száz? – És a korát meghazudtoló sebességgel közlekedik. Sydney felnevetett, és magában gratulált önmagának. Ez jó ötlet volt. –
Holnap áthozom a fodrászkészletemet, és levágom a haját. Nem bánja, ha a lányom is átjön? – Dehogyis. Sydney egy pillanatig Tyler arcát fürkészte. – Szóval tetszik önnek a nővérem. Tylert felkészületlenül érte a kérdés, de annyira nem, hogy ne tudott volna rá válaszolni. – Maga aztán nem vesztegeti sokáig az időt, igaz? Nem ismerem igazán jól a nővérét. De… igen, tetszik nekem. Elbűvölő nő. – Tyler mosolyogva előrehajolt, könyökével a térdére támaszkodott. Arca sugárzott a lelkesedéstől. Jókedve ragályos volt, akár az ásítás. Sydney viszonozta a mosolyt. – Álmodtam vele. Még soha életemben nem volt ilyen álmom. Rövid volt a haja, és hajpántot viselt… – A férfi hirtelen félbeszakította magát, és hátradőlt. – Inkább abbahagyom, mielőtt még nevetségesebbé válok. Egyáltalán nem hangzott nevetségesen. Kedves volt. Olyan kedves, hogy Sydney kissé irigykedett is Claire-re. – A lányom is kedveli. – Mintha ön nem örülne ennek. – Dehogyisnem. Nem erről van szó. – Sydney felsóhajtott. – Csak nem erre számítottam. Gyerekkorunkban sokat veszekedtünk Clairerel. Azt hiszem, mindketten zaklatottak voltunk akkoriban, amikor elhagytam a várost. Claire nem kedvelt engem különösképpen, és nem számítottam rá, hogy kedvelni fogja Bayt. – Mennyi időt töltött távol? – Tíz évet. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha visszatérek. – Sydney megrázta a fejét, mintha ezzel a gondolatait is kirázhatná belőle. – Nem bánja, hogy átjöttem? Tudom, hogy a nővérem tetszik önnek, nem pedig én, szóval nem erőltetem. Csak időnként el kell hagynom azt a házat. Nem akar pizzát rendelni? Meghívom. – Jól hangzik. Azt hiszem, ma még nem is ettem. – Tyler elgondolkodva nézte Sydney-t. – Bármikor átjöhet, amikor csak akar,
de tíz év hosszú idő. Sokáig volt távol. Nincsenek régi barátai, akiket szívesen viszontlátna? Régi barátok. Sydney kis híján felnevetett. Kétszínű, jellemtelen köpönyegforgatók – igen. Régi barátok – nem. – Nincsenek. Már csak emiatt sem gondoltam rá soha, hogy visszatérjek. – Felégette a hidakat? – kérdezte Tyler, rátapintva a lényegre. Közel sem volt annyira szórakozott, mint amilyennek az életstílusa alapján tűnt. – Olyasmi.
4. fejezet
Azon az estén a város másik végében Emma Clark a jótékonysági bálra készült, és fogalma sem volt róla, hogy hamarosan fenekestül felforgatják az életét. Tulajdonképpen azért várta annyira ezt az estét, mert tudta, hogy szokás szerint mindenki őt bámulja majd. A Clark lányok imádták a reflektorfényt. Különösen a férfiak figyelmét szerették magukra vonni. És ez nem bizonyult nehéz feladatnak, mivel legendás szexuális vonzerővel büszkélkedhettek. Mindig jó férjet választottak maguknak. Emma Clark férje, Hunter John Matteson a legnagyobb fogás volt a városban, és ezt mindenki tudta. Kedvelte a társaságot, csinos volt, sportos, és hatalmas készház vállalkozást örökölt a családjától. Emma anyja, aki igen fondorlatos asszonyság hírében állt, már akkor eldöntötte, hogy Emma hozzámegy Hunter Johnhoz, amikor azok ketten még kisgyerekek voltak. Családjaiknak közös ismerőseik voltak, ugyanazokban a körökben fordultak meg, így nem volt nehéz néhány jól irányzott sugallatot elültetni a fejükben, és összeboronálni őket. A családjaik egyszer egy egész hónapot töltöttek együtt Cape Mayen, amikor Emma és Hunter John tízéves volt. – Nézzétek, milyen aranyosak együtt! – mondta Emma anyja, ahányszor csak alkalma nyílt rá. Igaz ugyan, hogy Emma anyja minden tudományát bevetette, és hogy Emma szép volt és előkelő, és hogy tizenöt éves kora óta minden fiút ámulatba ejtett a futballmérkőzések szüneteiben, és hogy minden épelméjű ember meg akarta őt szerezni magának, mégis
akadt egy kis probléma: hogy ugyanis Hunter John a középiskola alatt mindvégig fülig szerelmes volt Sydney Waverley-be. Ó, hiszen tudta ő, hogy nem szabadott volna ezzel a lánnyal kezdenie. Az olyan kaliberű emberek, mint Hunter John, nem érintkeznek a Waverley-kkel. De a barátai előtt nem tudta eltitkolni, mit érez Sydney iránt. Tudták már abból, ahogy a lányra nézett, és abból, amilyen tragikusan viselkedett olykor – mintha az életnek szerelem nélkül nem is lett volna értelme. Amikor betöltötte a tizenhatot, Hunter John első és egyetlen lázadása abban nyilvánult meg, hogy végre randira hívta Sydney-t. Mindenki legnagyobb meglepetésére a szülei nem akadályozták meg a találkozót. – Hadd szórakozzon egy kicsit a fiú! – mondta az apja. – Ez a csinosabbik Waverley lány, és úgy tűnik, nem örökölte a többiek furcsa dolgait, tehát… ártalmatlan. A fiam tudja, mit várunk el tőle, ha elvégezte az iskolát. Én is éltem a világom, amíg rá nem jöttem, hogy ideje családot alapítanom. Ez volt Emma életének második legrosszabb napja. A rákövetkező két évben Hunter John bandája kénytelen volt elfogadni, hogy Sydney is a csapat tagja, mivel ő és Hunter John elválaszthatatlan párost alkottak. Emma anyja azt mondta Emmának, hogy fogja be a száját, és maradjon az ellenség közelében, így – bár gyakorlatilag belehalt a megszégyenülésbe – Emma barátságot kötött Sydney-vel. Időről időre meghívta őt magához, hogy töltse náluk az éjszakát. Bár sok szobájuk volt, Emma mindig arra kérte Sydney-t, hogy aludjon nála a padlón. Sydney nem bánta, mivel gyűlölt a Waverley-házban lakni, és bárhol másutt jobban érezte magát. Azonban egyre gyakrabban történt meg, hogy Emma is leköltözött Sydney mellé a padlóra, hogy beszélgessenek, és együtt készítsék el a házi feladatot. Igaz, hogy Sydney csak egy Waverley volt, de ügyes is volt és humoros is, és neki volt a legjobb érzéke a frizurákhoz. Emma soha nem felejtette el, hogy egyszer megengedte Sydney-nek, hogy megcsinálja a haját, és utána a nap hátralevő részében minden
sikerült. Mintegy varázsütésre. Még Hunter John is megdicsérte, hogy milyen jól néz ki. Emma soha nem volt képes ugyanúgy beszárítani a haját. Volt egy időszak tehát, amikor Emma tulajdonképpen kedvelte Sydney-t. De azután egyszer, amikor egyik éjszaka a hálózsákjukon heverésztek, Sydney elárulta Emmának, hogy hamarosan meg fog történni az a bizonyos dolog közte és Hunter John között. Emma kis híján könnyekben tört ki. Ez több volt, mint amit el tudott viselni. Évekig nézte, hogy a fiú, akit neki rendelt a sors, egy másik lánnyal jár. Utána arra kényszerítették, hogy barátkozzon össze a lánnyal, aki elválasztotta őt a szerelmétől. Most pedig Sydney lefekszik ezzel a fiúval? Ez volt az egyetlen dolog, amiről Emma biztosan tudta, hogy ő jobban ért hozzá, mint bárki más, és mégis Sydney kapja meg Hunter Johnt előbb. Minden csepp erejére szüksége volt, hogy képes legyen kivárni, amíg Sydney elalszik, és csak azután rohanjon az anyjához. Még most is emlékezett rá, hogyan ölelte magához az anyja akkor, és hogyan simogatta a haját. Ariel az ágyán feküdt, fehér selyemlepedőn. A szobájában mindig gyertyaillat volt, és a kristálycsillár szikrákká törve szórta szét a fényt. Emma anyja az volt, ami Emma mindig is szeretett volna lenni: egy élő, lélegző látomás. – Figyelj rám, Emma! – kezdte Ariel könnyedén. – Végigcsináltad, és jól csináltad több mint egy éven keresztül. A Clark lányok mindegyike jó az ágyban. Mit gondolsz, miért sikerült mindannyiunknak olyan remekül házasodnunk? Ne aggódj! Most tehát övé a fiú. De az életed hátralévő részében a tiéd lesz. Csak idő kérdése. Te mindig jobb leszel, és nem árt, ha a férfiaknak van összehasonlítási alapjuk. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem válik hasznodra egy kis megtévesztés. Bármilyen nehéz is elhinni, nagyon sok nő fél az első alkalomtól. Emma felnevetett. A Clark lányok soha nem féltek a szextől.
Az anyja homlokon csókolta hűvös, puha ajkával. Aztán visszafeküdt az ágyra, és csak ennyit mondott: – Most menj! Apád hamarosan hazaér. A következő napon Emma telebeszélte Sydney fejét mindenféle butasággal és ijesztő dologgal arról, mennyire fáj a közösülés, és felsorolta neki az összes olyan pozíciót, ami nem vezet kielégüléshez. Soha nem kényszerítette rá Sydney-t, hogy számoljon be a részletekről, miután túl voltak rajta, de Hunter John elégedett arckifejezése, miután lefeküdt Sydney-vel, mindent elmondott, amire Emma kíváncsi volt. Miután az érettségi vizsgát követően Hunter John szakított vele, Sydney elhagyta a várost. Feldúlta a felismerés, hogy az iskolaévek alatt egy buborékba volt zárva, és hogy nem lehetnek együtt Hunter Johnnal a való életben, és hogy a barátai az érettségi után nem maradhatnak a barátai. Ki kellett lépniük a bascomi társadalomba, és azt kellett tenniük, amit a szüleik elvártak tőlük, hogy megőrizzék a család hírnevét. Sydney pedig végtére is csak egy Waverley volt. Nagyon megbántódott, és tehetetlen düh marcangolta belülről. Senki nem vette észre, hogy ő nem ismerte a játékszabályokat. Szerelmes volt Hunter Johnba. Azt hitte, ez örökké tart. Emma szinte már megsajnálta volna Sydney-t, ha nem lett volna egyértelmű, hogy Hunter John éppúgy szenved. Emmának oly sok fáradságába került azon a nyáron, hogy rávegye Hunter Johnt, látogasson el hozzájuk. Még miután lefeküdtek egymással, és Emmának látszólag sikerült levennie a fiút a lábáról, Hunter John még akkor is arról beszélt, hogy elmegy a főiskolára, sőt, néha még azt is mondta, hogy Sydney-nek igaza volt, hogy elment. Azt állította, nincs szüksége erre a városra. Így hát Emma az egyetlen dologhoz folyamodott, amihez értett. Abbahagyta a fogamzásgátló tabletta szedését, anélkül, hogy szólt volna erről Hunter Johnnak. Teherbe esett.
Hunter John otthon maradt, feleségül vette Emmát, és soha nem panaszkodott. Még azt is eldöntötték – ezúttal közösen –, hogy néhány évvel később lesz egy második gyerekük is. Hunter John az apja mellett dolgozott, azután átvette a készház gyárat, amikor az apja nyugdíjba vonult. Amikor a szülei Floridába költöztek, Emma és Hunter John birtokba vette a családi villát. Minden tökéletesnek tűnt, de Emma soha nem tudta biztosan, kihez húz Hunter John szíve, és ez folyton zavarta. És ezzel elérkeztünk Emma Clark életének legrosszabb napjához. Azon a péntek estén Emma még mindig nem vette észre, hogy valami nagy dolog van készülőben, pedig minden jel erre mutatott. A haja nem akart úgy állni, ahogy ő szerette volna. Aztán megjelent egy pattanás az állán. Ezt követően a fehér ruhán, amit a fekete-fehér kórházi jótékonysági bálon akart viselni, rejtélyes módon egy folt keletkezett, melyet a házvezetőnő sem tudott eltávolítani, így Emma kénytelen volt beérni egy fekete ruhával. Az összes többi ruhájához hasonlóan ez is pompás darab volt, de nem ezt akarta viselni, nem erre készült, és ezért nem érezte jól magát benne. Amikor Hunter Johnnal megérkeztek a bálba, minden rendben lévőnek tűnt. Sőt – tökéletesnek. A kórházi bált mindig a Harold Manorban tartották. A polgárháború időszakából származó épület volt, történelmi emlékműnek nyilvánították, és minden fontosabb összejövetel helyszínéül ez a ház szolgált. Emma számtalanszor járt már itt. Gyönyörű, káprázatos hely volt – mint ahol megelevenedik a múlt. A férfiak öltönye úgy ki volt keményítve, hogy le sem tudtak hajolni, a nők kézfogása pedig olyan lágy volt, akár a teasütemény. A Clark család hölgytagjai ismerték az efféle szokásokat, és Emma egy pillanat alatt a figyelem középpontjába került, mint mindig. De most más érzés volt – mintha az emberek rossz szándékkal beszéltek volna róla, mintha rosszindulatból akarták volna megkörnyékezni. Hunter John nem vett észre semmit, de ez máskor is így volt, ezért Emma rögtön az anyját kezdte keresni. Az anyja majd megnyugtatja,
hogy Emma nagyon szép, és hogy minden a legnagyobb rendben van. Hunter John csókot nyomott Emma arcára, majd nyílegyenesen a bár felé indult, ahol már várták a haverjai. Az efféle összejöveteleken a fiatalemberek úgy viselkedtek, mint a por, amely behúzódik a sarkokba: igyekeznek minél messzebbre kerülni a suhogó szoknyáktól és a hölgyek nevetésétől. Miközben anyját kereste, Emma összefutott Eliza Beaufort-tal. Ő volt az egyik legjobb barátnője a gimnáziumban. – Barátkozz össze a Beaufortokkal – mondta mindig Emma anyja –, és tudni fogod, mit pletykálnak rólad az emberek! – Ó, istenem, alig vártam, hogy ideérj! – mondta Eliza. A szájrúzsa elmaszatolódott, és aszimmetrikusan virított arcán, mivel folyton a szája sarkából beszélt. – Hallottad? Kíváncsi vagyok, mit szólsz hozzá. Emma zavartan elmosolyodott. – Mit kellett volna hallanom? – kérdezte, miközben átnézett Eliza válla fölött. – Hát nem tudod? –Mit? – Sydney Waverley visszatért a városba. – Eliza úgy sziszegte a szavakat, mintha valami átkot ejtene ki a száján. Emma tekintete Elizára tapadt, de egyébként egyetlen arcizma sem rándult. Hát ezért viselkedett mindenki olyan furcsán ma este? Azért, mert Sydney visszajött, és alig várták, hogy Emma megjelenjen, hogy lássák, miként reagál a helyzetre? Ez több okból is felkavarta Emmát, melyek közül a legfontosabb az volt, hogy az emberek azt hitték, Emma valahogy reagálni fog a történtekre, ami azt jelentené, hogy őt ez az ügy valamiképpen érinti. – Szerdán érkezett, és a nővérénél lakik – folytatta Eliza. –Még segített is Claire-nek felszolgálni Hickoryban ma délután. Tényleg nem tudtad? – Nem. Szóval visszajött. Na és? Eliza felhúzta a szemöldökét. – Nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyedén veszed.
– Soha nem jelentett számunkra semmit, ami azt illeti. És Hunter John nagyon boldog. Nincs mitől tartanom. Megyek, megkeresem anyámat. Jövő héten együtt ebédelünk, rendben? Puszi, puszi. Emma végre megtalálta az anyját, aki az egyik asztalnál ült, pezsgőt iszogatott, és a körülötte álló vendégeket szórakoztatta. Ariel fenséges volt és elegáns, és tíz évvel fiatalabbnak nézett ki, mint amennyi valójában volt. Emmához hasonlóan a haja szőke volt, a mellei pedig nagyok. Kabriót vezetett, gyémántokat viselt pamutvászon ruhával, és soha egyetlen öregdiák-mérkőzést sem hagyott volna ki. Annyira délies temperamentumú volt, hogy könnyei egyenesen a Mississippiből eredtek, és neki magának mindig enyhe amerikai nyárfa- és barackillata volt. Emma közeledtére anyja felnézett, és amikor a tekintetük találkozott, Emma tudta, hogy az anyja már tudja. Nem csak hogy már tudja, de egyáltalán nem örül neki. Nem, nem, nem – gondolta Emma. Semmi nem romlott el. Ne rontsd el ezt, anya! Ariel felállt, és egy provokatív mosolyt küldött Emma apja felé, amitől az máris türelmetlenül várta, hogy a neje visszatérjen. – Sétáljunk ki a verandára! – szólt Ariel, miközben belekarolt Emmába, és magabiztosan kivezette lányát a friss levegőre. Mosolyogva mentek el egy kisebb csoport mellett, akik odakint dohányoztak, mert a mosolygás azt jelentette, hogy minden rendben van. Amikor egy távoli sarokba értek, Ariel így szólt: – Bizonyára hallottad, hogy Sydney Waverley visszajött. Ne aggódj! Minden rendben lesz. – Nem aggódom, anya. Ariel nem vett róla tudomást. – Azt szeretném, ha a következőt tennéd. Először is: szentelj megkülönböztetett figyelmet Hunter Johnnak! Törődj egy kicsit többet magaddal is! Adok egy partit nálatok a jövő hétvégén. Hívd meg a legjobb barátaidat! Mindenki látni fogja, milyen gyönyörű vagy, milyen különleges. Hunter John pedig azt fogja látni, hogy mindenki irigyli őt. Hétfőn elmegyünk
vásárolni, és veszünk neked egy ruhát. A piros áll neked a legjobban, és Hunter John szereti, ha pirosban vagy. Ha már a ruháknál tartunk – miért feketét vettél fel? A fehér jobban áll. – Anya, én nem aggódom amiatt, hogy Sydney visszajött. Ariel két keze közé fogta Emma arcát. – Ó, bogaram, pedig nem ártana aggódnod. Az első szerelem mindig erős. De ha mindig emlékezteted a férjedet arra, miért választott téged, akkor nem lesz baj. Aznap késő éjjel Emma alig várta, hogy Hunter John bebújjon mellé az ágyba. Őrült hévvel vetette magát a férjére, aminek – legalábbis ezzel győzködte magát – semmi köze nem volt Sydney visszatértéhez. Amikor aznap hazaértek, megnézte a fiúkat, akik a szobájukban aludtak, és zavartan jó éjszakát kívánt a dadusnak. Abban a pillanatban, ahogy belépett a lakosztályukba, vetkőzni kezdett, és végül ott állt meztelenül, csak a cipőjét és a gyöngysorát hagyta magán, amit Hunter Johntól kapott tavaly, a huszonhetedik születésnapjára. Hunter John néhány perccel később lépett be szendviccsel és sörrel a kezében. A „báli kajával”, ahogy ő nevezte, soha nem lakott jól. Mindig ezt csinálta, ha hazajöttek egy estélyről, és mivel Emmát nem zavarta különösebben ez a szokás, úgy gondolta, nem éri meg vitatkozni rajta. Mindenesetre Hunter John odament az ágyhoz, hogy Emma társaságában egyen, ne pedig egyedül a konyhában. Nem tűnt meglepettnek, hogy Emmát meztelenül látja. Emma azon gondolkodott, vajon mióta számít erre Hunter John, ahelyett, hogy vágyakozna rá. De Hunter John csak mosolygott, amikor Emma odasétált hozzá, és kivette a kezéből a sörösüveget és a szendvicses tálcát. Letette őket az ajtó melletti asztalkára, és szmokingjánál és ingénél fogva az ágy felé húzta a férfit. Hunter John nevetett, és hagyta, hogy Emma a matracra lökje.
– Nos, minek köszönhetem ezt a fogadtatást? – kérdezte, miközben lehúzta a cipzárját. Emma lovaglóülésben ráült a férfira, és lenézett az arcára. Egy pillanatra megállt, nem akarta felkelteni benne a vágyat. De Hunter John az efféle ügyeskedésről nem feltételezett mást, mint hogy az ő örömét szolgálja, és ez mindig felizgatta. Maga felé húzta Emma csípőjét, és ritmusosan mozogni kezdett alatta, de Emma mozdulatlan maradt. Élvezte a szexet, és tudta, hogy különleges adottsága van hozzá – mesterien értett a szeretkezéshez. De vajon igaza van az anyjának? Ez mindene? Vajon Hunter John akkor is itt lenne vele, ha nem lenne ilyen tehetséges? Aggódnia kellene amiatt, hogy Sydney visszajött? – Hunter John – suttogta, miközben lehajolt, hogy megcsókolja a férjét. – Szeretsz engem? A férfi nevetése morgolódásba fulladt, ahogy izgalomba jött attól, amiről azt gondolta, az volt az előjáték. – Oké, ki vele, mit csináltál? – Micsoda? – Vettél valamit? – kérdezte Hunter John kedvesen. – Valami drágát? Ezért van ez az egész? – Feltételezte, hogy mindezt azért kapja, mert a nő akar tőle valamit. És hogy őszinték legyünk – azért volt. Mindig azért volt. Emma ezzel a módszerrel mindig megkapta, amit Hunter Johntól akart. Mindent, kivéve egyetlen dolgot. Nem kerülte el a figyelmét, hogy Hunter John nem válaszolt a kérdésére. Nem mondta, hogy szereti őt. De Sydney-t szerette, vagyis azt kell tennie, amit az anyja tanácsolt. Keményebben kell dolgoznia, hogy megtartsa, ami az övé. – Venni szeretnék egy piros ruhát – mondta, és közben úgy érezte magát, mint a madár, melyet foglyul ejtett a csipkebokor. Tele tövisekkel, rémülten és dühösen. – Egy gyönyörű piros ruhát. – Alig várom, hogy láthassalak benne. – Látni fogsz. Utána pedig látni fogsz nélküle. – Ezt örömmel hallom.
Hétfőn délután Claire visszatette a telefonkagylót a dolgozóasztalon álló készülékre, de a kezét még egy ideig a kagylón tartotta. Amikor tudod, hogy valami nem stimmel, de nem tudod pontosan, mi a baj, megváltozik körülötted a levegő. Claire ezt érezte. A telefon műanyag markolata túl meleg volt. A falakon pára csapódott le. Ha most kiment volna a kertbe, tudta, hogy a hajnalkát virágba borulva találná délidőben. – Claire? Megfordult, és megpillantotta Sydney-t, aki a raktárba vezető folyosón állt. – Ó! Hello! – szólt Claire. – Mikor jöttetek vissza? – Sydney és Bay megint odaát volt Tylernél, már negyedik napja minden áldott nap. – Néhány perce. Mi a baj? – Nem tudom. – Claire levette a kezét a meleg telefonról. – Most kértek meg telefonon, hogy készítsek ételt egy partira, amit Mr. és Mrs. Matteson ad a hétvégén. Sydney összefonta a karjait. Aztán ismét leengedte őket maga mellé. Egy darabig habozott, majd megkérdezte: – Azok a Mattesonék, akik abban a hatalmas Tudor-stílusú villában laknak a Willow Springs utcában? – Igen. – Rövid a határidő – mondta Sydney kurtán-furcsán. – Igen. És azt mondta, megduplázza az illetményemet a rövid határidő miatt, de csak akkor, ha lesz elég segítségem arra az estére. – Mindig kedveltem Mrs. Mattesont – mondta Sydney felcsillanó szemmel. A szavaiból mintha reménykedés csendült volna ki. – Elvállalod? Szívesen segítek. – Biztos vagy benne? – kérdezte Claire, mert ő viszont még mindig nem tartotta ezt olyan jó ötletnek. Sydney-nek egykor viszonya volt Hunter Johnnal, Emmával pedig barátnők voltak. Ha viszont akarja látni őket, már korábban is ellátogatott volna hozzájuk, ahelyett, hogy minden idejét a házban tölti, vagy Tylernél bujkál.
– Hát persze. Claire megvonta a vállát. Arra gondolt, hogy nyilván csak ő bonyolítja túl a dolgokat. – Akkor jó. Köszönöm. Sydney elmosolyodott, és sarkon fordult. – Szívesen. Claire követte húgát a konyhába. Bizonyos tekintetben Sydney semmit nem változott. Ilyen volt például világosbarna haja, melynek természetesen göndörödő fürtjei úgy néztek ki, akár a süteményre csorgatott karamellöntet. És a szép, enyhén barna bőre. És a szeplők az orrán. Bár leadott néhány kilót, még mindig nagyon csinos volt, és filigrán termete miatt Claire, aki tíz centivel magasabb volt nála, nehéznek és esetlennek érezte magát. Ezek megszokott dolgok voltak. Máskülönben Sydney maga volt a megfejthetetlen rejtély. Már majdnem egy hete itt volt, és Claire még mindig nem tudott róla szinte semmit. Fantasztikus anya volt, ez már bebizonyosodott. Lorelei nem volt épp mintaanya, a nagymama pedig próbálkozott ugyan, de Sydney-nek a poros lába nyomába sem érhetett egyikük sem. Szerető volt és figyelmes, mindig tudta, hol van Bay, de nem korlátozta, hagyta, hogy álmodozzon és játsszon a maga örömére. Claire csodálattal figyelte, micsoda nagyszerű anya vált az ő kishúgából. Vajon hol tanulhatta ezt? És hol volt ennyi éven át? Sydney most nyugtalan volt, pedig ez régebben nem volt rá jellemző. Előző éjjel, amikor Claire nem tudott aludni, és kiment a kertbe, Sydney véletlenül kizárta őt, mert minden éjjel számtalanszor felkelt, hogy ellenőrizze, minden ajtó és ablak be van-e zárva a földszinten. Vajon mi elől menekült? Nem tett jót neki, ha Claire faggatta; témát váltott, valahányszor Claire az elmúlt tíz évről kérdezte. Bascomból New Yorkba ment – ez volt minden, amit Claire megtudott. Hogy mi történt azután, azt csak találgatni lehetett. És Bay sem árult el egyetlen szót sem. Azt állítja, egy távolsági
buszon született, és hogy ő és az anyukája soha sehol nem laktak. Vagyis azt, hogy mindenütt laktak. Claire nézte, ahogy Sydney odasétál a tűzhelyen gőzölgő leveshez. – Ó, el is felejtettem, miért jöttem be hozzád. Csak szólni akartam, hogy meghívtam Tylert vacsorára – szólalt meg Sydney, és mélyen beszívta a kamillás csirkeraguleves illatát. Claire csak tátogott. – Mit csináltál? – Meghívtam Tylert vacsorára. Gondolom, nem baj… Claire nem válaszolt, csak elindult nyílegyenesen a kenyértartó felé, kerülve Sydney tekintetét. Elővett egy kenyeret, és elkezdte felszeletelni a szendvicshez. – Ugyan már, Claire! – nevetett fel a húga. – Adj egy esélyt annak az embernek! Olyan sovány! Tele van a háza papírcetlikkel, azok emlékeztetik rá, hogy egyen. Azt mondta, mindig elfelejt enni. Tegnap megmutatta néhány festményét, és tényleg fenomenálisak! De Istenre esküszöm, ha még egy kérdést feltesz nekem rólad, elküldöm pszichiáterhez. Tyler kedves. Ha neked nem tetszik, csak mondd meg neki, és akkor legalább nem álmodozik folyton rólad, és nekem is lesz némi esélyem nála. Claire hirtelen felnézett. – Ezért töltesz annyi időt odaát? Tylert akarod? – Nem. De te miért nem akarod? – Claire megmenekült a válaszadás elől, mert kopogtattak a bejárati ajtón. – Látogatód van – szólt Sydney. – Ő a te vendéged. Sydney mosolyogva az ajtóhoz ment. Claire letette a kezéből a kenyérvágó kést, és összerezzent, amikor meghallotta Tyler hangját. – Köszönöm a meghívást. Nagyszerű ez a ház. – Körbevezessem? – kérdezte Sydney, mire Claire szorongani kezdett. Nem akarta, hogy Sydney megmutassa Tylernek a házat. Nem akarta, hogy Tyler megismerje a titkait.
– Jó ötlet! Claire egy pillanatra lehunyta a szemét. Gondolkozzunk csak! Hogyan lehetne elérni, hogy Tyler elfelejtse őt, hogy kevésbé érdeklődjön iránta? Melyik étel az, ami elterelné a figyelmét róla? Claire-nek nem volt ideje rá, hogy valami különlegeset készítsen. Ez igazán nem hiányzott. Csak úgy volt képes elfogadni, hogy Sydney és Bay betört az életébe, hogy megpróbálta bevonni őket a napi feladatokba. És tette mindezt úgy, hogy közben tudta: egyszer el fognak menni. Sydney régebben gyűlölte ezt a házat, és az egész várost is. Bár most igyekszik megvédeni Bayt a fölösleges furcsaságoktól, és nem magyarázza el neki a Waverley-kert és az almafa titkát, és nem adja tudtára, mit jelent Waverley-nek lenni Bascomban. De elég lesz egyetlen apró megjegyzés, egyetlen ellenséges rendreutasítás, és Sydney ismét eltűnik, akár a köd. Tylerrel kapcsolatban Claire határozottan úgy érezte, hogy ura a helyzetnek. Meg kell próbálnia bármi módon eltántorítani a férfit a szándékaitól. Ha kell, akár indulattal, durván is. Egyszerűen nincs hely a számára az életében. Már így is túl sok embert engedett közel magához. Ekkor Bay rohant be a konyhába, megelőzve Sydney-t és Tylert. Megölelte Claire-t, mintha az lenne a világon a legtermészetesebb dolog, hogy különösebb ok nélkül megöleljen valakit, és Claire egy pillanatig magához szorította a kislányt. Azután Bay kibontakozott az öleléséből, odaszaladt a konyhaasztalhoz, és leült. Sydney is besétált, Tyler a nyomában. Claire nyomban észrevette, hogy Tyler levágatta a haját. Jól állt neki, összeszedettebbnek tűnt így. Amikor a férfi pillantása találkozott az övével, Claire már tudta, hogy ez nem jó jel. Nem veszítheted el, ami nem a tiéd – gondolta, és elfordult. – Fantasztikus dolog lehetett ebben a házban felnőni – mondta Tyler.
– Valóban érdekes volt – felelte Sydney. – Van egy lépcsőfok, a harmadik, amelyik nyikorog. Amikor kicsik voltunk, valahányszor valaki rálépett, egy egér dugta ki a fejét a fölötte lévő lépcsőfok görcslyukából, hogy megnézze, mi adja ki azt a furcsa hangot. Claire meglepetten nézett a húgára. – Te tudtál erről? – Nem vagyok egy tipikus Waverley, de én is itt nőttem fel – mondta Sydney könnyedén, és felkapott egy szelet kenyeret, miközben Claire egy tálcára rendezte a szendvicseket. – Claire a nagymamánktól tanulta ezt a sok őrült receptet. – Ez nem őrült recept. Ez itt leves, mogyoróvaj és dzsemes kenyér. Sydney Tyler felé kacsintott. – Mandulavaj és gyömbérdzsemes kenyér. Claire-t hirtelen kirázta a hideg. Sydney olyan könnyedén vette az ilyesmit, és Claire mindig is utálta ezért. Milyen természetesen beszél Tylerrel, mintha nem lenne olyan nagy ügy új kapcsolatokat kötni, ha olyan könnyű volt felrúgni az előzőeket. – Sok időt töltöttek együtt gyermekkorukban? – kérdezte Tyler. – Nem – mondta Sydney, mielőtt még Claire megszólalhatott volna. Claire kiszedte a levest három tálba, és felrakta őket az asztalra, a szendvicses tálca mellé. – Jó étvágyat! – mondta, azzal kiment a kertbe. Tyler, Sydney és Bay csak bámult utána. Körülbelül háromnegyed órával később Claire készen volt a gödörrel, amit a kerítés tövébe ásott, és épp a lehullott almákat szedegette össze. Párás idő volt, a levegő olyan sűrű, akár a cirokszörp, sejtetve, hogy fülledt nyár közeleg. – Hagyd abba! – mondogatta Claire, miközben a fa almákat dobált felé bosszantásképpen. – Minél többet hajigálsz ide, annál többet ások el. És te is tudod, hogy egy egész hetedbe telik új almákat érlelni. A fa válaszul egy aprócska almát vágott pontosan Claire fejéhez.
Claire felnézett az ágak felé, melyek enyhén meghajlottak, pedig nem fújt a szél. – Azt mondtam, hagyd abba! – Ez tehát a titka? Claire hátrafordult, és megpillantotta a közelben álló Tylert. Vajon mennyi ideje figyelte már őt? Nem is hallotta közeledni. Ez a fa teljesen összezavarta. Ez az átkozott fa! – Az én titkom? – kérdezte végül óvatosan. – A közös titkuk ezzel a kerttel. Az, hogy beszél a növényekhez. – Ó! – Claire megfordult, és tovább gyűjtögette az almákat. – Igen, ez a titkom. – A vacsora remek volt. – Örülök, hogy ízlett. – Amikor látta, hogy Tyler nem mozdul, még hozzátette: – Kicsit sok a dolgom. – Sydney figyelmeztetett, hogy ezt fogja mondani. De azt is mondta, hogy azért csak jöjjek ki magához. – Tudom, nagyon vonzó Sydney magabiztossága, de szerintem most csak barátra van szüksége – mondta Claire, és maga is megdöbbent saját kijelentésén. Nem állt szándékában ilyesmit mondani. Úgy hangzott, mintha fontosságot tulajdonított volna az ügynek. Bár az igaz, hogy szerette volna másra terelni Tyler figyelmét. De nem Sydney-re. Claire lehunyta a szemét. Pedig azt hitte, már régen elpárolgott a féltékenysége. – És mi van veled? Neked is barátra van szükséged? Claire a férfira meredt. Tyler annyira jól érezte magát a bőrében, ahogy ott állt bő farmernadrágban, lezserül lelógó ingében. Egyetlen pillanatig Claire úgy érezte, a férfi karjaiba kell vetnie magát, hogy végre megnyugvásra leljen. De vajon mi akadályozta meg ebben? – Nincs szükségem barátokra. – Esetleg többre van szükséged? Claire-nek nem volt túl nagy gyakorlata abban, hogyan kell bánni a férfiakkal, de megértette, mire gondol Tyler. Tudta, mit jelentenek
azok az apró lila szikrák, amelyeket sötétben lehetett látni Tyler körül. – Elégedett vagyok azzal, amim van. – Én is, Claire. Gyönyörű vagy! – mondta Tyler. – Tessék. Kimondtam. Nem tudtam tovább magamban tartani. Tyler nem félt attól, hogy sebezhetővé válik. Sőt, mintha örömmel fogadta volna ezt az érzést. Egyiküknek józannak kellett maradnia. – Azt, hogy sok a dolgom, komolyan gondoltam. – Én is komolyan gondoltam azt, hogy gyönyörű vagy. Claire odasétált a kerítés tövébe ásott gödörhöz, és beledobta az almákat. – Nagyon-nagyon sokáig tart, amíg mindennel elkészülök. Amikor Claire megint hátrafordult, Tyler szélesen elmosolyodott. – Én ráérek. Azzal elindult, és Claire szorongva nézett utána. Vajon volt valami szándéka a férfinak ezzel a kijelentéssel? Figyelmeztetni akarta őt valamire? Rengeteg időm van rá, hogy elérjem a célomat.
5. fejezet
A
Matteson-villa pontosan úgy nézett ki, ahogyan Sydney emlékeiben élt. Feltehetően behunyt szemmel is fel tudott volna menni Hunter John szobájába – még most is. Amikor egyedül voltak a házban, Sydney gyakran elképzelte, hogy ott élnek együtt. Hogy az ágyban fekszenek, és Sydney csak beszél és beszél a közös jövőjükről. De amikor Hunter John szakított vele érettségi után, a fiú csak ennyit mondott: – Azt hittem, meg fogod érteni. Sydney akkor nem értette meg, de most már igen. Most már tudta, hogy szerette azt a fiút, és hogy alighanem az a fiú volt az egyetlen, akit valaha ennyire szeretett, ennyi reménységgel a szívében. Most már megértette, hogy mindenképpen elhagyta volna Bascomot – akár a fiúval, akár nélküle. Most már tudta, hogy Hunter John nem volt képes elfogadni őt olyannak, amilyen volt. Ezt a részét értette meg a legjobban, mert ő maga sem volt képes erre. Amikor Claire kinyitotta a szolgálati bejárat ajtaját, és beléptek a konyhába, az emlékek hatására Sydney kissé megborzongott, mintha olyan helyen lenne, ahol valójában semmi keresnivalója nincs. Nem kellett volna eljönnie, de nem tudott ellenállni. Talán olyasféle kihívás volt ez is, mint amikor belopakodott a pasijai házába, amíg azok munkában voltak, és pénzt lopott a titkos rejtekhelyről, mielőtt elhagyta a várost. Itt is lopni fog valamit. Elviszi az emlékeket, melyek már nem az övéi. És miért csinálja ezt? Mert ifjúsága legszebb időszaka, legszebb emlékei Bascomról abból az időből származnak, amikor a város legjobb pasijával járt. Mindenki csodálta őt. Mindenki elfogadta. Szüksége volt ezekre a szép emlékekre,
nagyobb szüksége volt rájuk, mint Mattesonéknak. Nekik valószínűleg nem is fognak hiányozni. Ők már bizonyára hosszú évekkel ezelőtt elfeledték, ki is az a Sydney Waverley. A házvezetőnő odajött hozzájuk, és Joanne-ként mutatkozott be. A negyvenes éveiben járt, és fekete haja olyan fényes és egyenes szálú volt, hogy a hajszálak szinte el sem mozdultak a helyükről, ami annyit jelentett, hogy a nő gyűlölte a hibákat. – A virágok már megérkeztek. Azt kérték tőlem, várjam meg önöket, mielőtt kirakom őket az asztalokra – mondta Joanne. – Ha befejezték a kipakolást, a belső udvaron fogom várni önöket. Tudják, hol találják? – Igen – felelte Sydney fontoskodva, miközben Joanne eltűnt a tálalóhelyiség lengőajtaja mögött. – Myrtle-t jobban kedveltem. – Ki az a Myrtle? – kérdezte Claire. – A régi házvezetőnő. – Vagy úgy – nyugtázta Claire. Amint minden bent volt a házban, és a hűtést igénylő ételeket bepakolták a hűtőszekrénybe, Sydney végigvezette Claire-t a házon a belső udvarig. Mrs. Matteson büszke volt a régiségeire, ezért Sydney-t meglepte, hogy a ház most olyan… rózsaszín. Az étkező falát sötét rózsaszín tapéta borította, a székeket és a hosszú étkezőasztalt pedig halvány rózsaszín kárpit és terítő díszítette. Az étkezőből nyílt a szalon, ahol a díszpárnákon és függönyökön rózsaszín virágminták tobzódtak. A nagy teraszt a jobb oldalon nyíló üvegajtókon át lehetett megközelíteni. Meleg nyári fuvallat áramlott be a szobába, nyomában rózsa és klór illata keveredett össze. Ahogy kisétáltak a teraszra, Sydney megpillantotta a kerti tó köré rendezett kerek, kovácsoltvas asztalokat és székeket, az egyik sarokban pedig szépen kidolgozott bárpult magasodott. Az ételek számára felállított hosszú asztalok a fal mellett sorakoztak. Itt állt Joanne, körülötte üres vázák és virágcsokrok.
Claire odament hozzá, de Sydney nem mozdult. Ámulatba ejtette a látvány. Mintha csak a képzelete játszott volna vele: ahogy a tálalóasztalok fehér drapériái meglebbentek a szélben, ahogy a tóban elhelyezett reflektorok víztől vibráló fénye bevilágította az udvart, és mindehhez a csillagok ragyogása messze fent, a bokrok felett… Annyira vágyott erre fiatal korában… Erre a jómódra, erre az álomvilágra. Ahogy ott állt, pontosan emlékezett rá, milyen érzés volt része lenni ennek, része lenni valaminek, tudni, hogy valahova tartozik. Még akkor is, ha mindez hazugság volt. Karba tett kézzel figyelte, amint egy lány gyertyákat illeszt az asztalokon álló magas gyertyatartókba. Sydney távolról hallgatta, ahogy Claire elmagyarázza Joanne-nak, hogyan helyezze el az asztalokon a rózsákat, fuksziákat és a kardvirágokat. –A kardvirágot ide – mondta Claire –, ahol a szerecsendióval töltött tökvirág és a köményes csirke lesz. A rózsákat ide, ahová a rózsaszirmos pogácsát tesszük. – Nagyon bonyolult, ravaszul kifundált terv volt, azzal a céllal, hogy a vendégeknek olyan élményt nyújtson, amiben máskülönben nem lenne részük. Ez az egész nem vallott Mrs. Mattesonra. Márpedig Claire a hétfő este nagy részét azzal töltötte, hogy telefonon megbeszélte vele a menüt. Sydney kitalált valami ürügyet, hogy a konyhában maradhasson, és onnan hallotta, amint Claire a raktárban azt mondja, hogy „ha a szerelmet akarja ábrázolni, akkor rózsákat”. Meg hogy „a fahéj és a szerecsendió a jólétet szimbolizálja”. Miután Claire elrendezgette a nem ehető virágokat Joanne-nal, visszaindult a házba, de megtorpant, amikor észrevette, hogy Sydney nem követi. – Minden rendben? – kérdezte Claire. Sydney megfordult. – Hát nem gyönyörű? – kérdezte, mintha büszke lenne a környezetére, mintha minden, ami körülveszi, az övé lenne. Az övé is volt – egy ideig.
– Nagyon… – Claire egy pillanatig habozott. – Jól elő van készítve. Gyere, szeretném, ha mindennel terv szerint haladnánk. Néhány órával később a konyhában Sydney így szólt: – Most már értem, mire gondoltál, amikor azt mondtad, jól elő van készítve. Miért kell mindent ennyire akkurátusan elrendezni a tálcákon? A botanikusok ebédjén nem kértek tőlünk ilyesmit. – Azokat a hölgyeket csak az ételek érdekelték, a jelentésük nem. – És mit jelentsen mindez? – kérdezte Sydney. – Azt jelenti, hogy a vendéglátók azt szeretnék, ha a vendégek látnák, milyen őrülten szerelmesek egymásba, és milyen mesésen gazdagok. – De hát ennek semmi értelme. Ezt már mindenki tudja. Talán problémái vannak Mr. és Mrs. Mattesonnak? Olyan boldognak látszottak, amikor utoljára láttam őket. – Én nem szoktam rákérdezni a miértekre. Csak kiszolgálom az embereket. Felkészültél? – kérdezte Claire, és a kezében két tálcát egyensúlyozva elindult a lengőajtó felé. Még a vendégek érkezése előtt feltálalták az ételt, de Joanne tájékoztatta őket, hogy pótolni kell, ami elfogyott. Sydney kíváncsi volt, vajon lát-e ismerőst odakint. Megpróbálta felismerni a hangokat, olykor a nyakát nyújtogatta, amikor nevetést hallott, és azon töprengett, vajon hallotta-e már azt a nevetést korábban. Vajon Hunter John is odakint van? Számít ez bármit is? – Felkészültem. Amennyire lehetséges – felelte, és felkapta a tálcáit. A partik mindig elvarázsolták Emmát, mintha kislány lenne, aki öltözködőset játszik, és ez az egész világ körülötte forogna. Az anyja ugyanilyen volt. – Hagyd a varázslatot a Waverley-kre! – mondogatta, amikor Emma még kicsi volt, és az anyját nézte, amint egyik ruhát próbálta fel a másik után a partik előtt. – Nekünk valami sokkal jobb van a tarsolyunkban. Nekünk van fantáziánk!
Emma a bárnál állt, mert Hunter John is ott időzött, és mert remek kilátás nyílt innen a szórakozó vendégseregre. Imádta a partikat, de soha egyiken sem érezte magát úgy, mint itt, ahol mindenkinek minden második mondata egy bók volt, vagy egy irigykedő megjegyzés. Csodálatos élmény volt. Ariel odasétált Emmához, és arcon csókolta. – Drágám! Remekül nézel ki. Ez a piros tökéletesen áll neked. Egyszerűen tökéletesen. – Ez nagyszerű ötlet volt, anya. Köszönöm. Honnan hozattad az ételt? Már annyian megdicsérték. Nem annyian, ahányan a ruhámat, de azért sokan. Ariel kacsintott, és úgy fordította Emmát, hogy a lány lássa a kerti tó mögötti ajtót. – Ez, drágám, a legnagyobb meglepetésem számodra ma este. – Ezt hogy érted? – Várj csak egy kicsit! És figyelj! Megmutatom. Emma nem értett semmit, de már előre nevetett. – Anya, mit csináltál? Vettél nekem valamit? – Bizonyos értelemben – felelte Ariel titokzatosan. – Anya, mi az? Áruld már el, áruld már el! Emma magas hangja hallatán Hunter John megszakította a barátaival folytatott beszélgetést, és hátrafordult. – Mi a baj, Emma? Emma megragadta Hunter John kezét, és maga felé húzta a férfit. – Anya vett nekem egy ajándékot, de nem akarja elárulni, mi az. – Á, már itt is van – mondta Ariel egy pohár pezsgővel az ajtó felé mutatva. – Mi? – kérdezte Emma izgatottan. – Hol? – Emma szeme két asszonyra szegeződött, akik tálcákkal a kezükben közeledtek. Nyilvánvalóan felszolgálók. Épp körül akart nézni, hogy megkeresse az igazi ajándékot, amikor rádöbbent, hogy az egyik felszolgálót ismeri. – Az ott Claire Waverley? Őt kérted meg, hogy szolgáljon fel az én partimon? – Egyetlen szörnyű pillanat leforgása alatt tudatosult
benne, mit tett az anyja, és tekintete most átvándorolt a másik nőre. – Jaj, istenem! – Az ott Sydney Waverley? – kérdezte Hunter John, azzal elengedte Emma kezét, és elindult Sydney felé. Egyszerűen elment, mintha kötélen húzták volna. Emma az anyjához fordult. – Anya, mit tettél? Ariel közel hajolt hozzá, és a fülébe sziszegte: – Ne gyerekeskedj! Menj oda hozzá! Tereld rá az emberek figyelmét! Hogy a régi barátai mind őt nézzék. – Nem tudom elhinni, hogy ezt tetted! – Ő visszajött, neked pedig át kell venned az irányítást. Mutasd meg neki, hogy ő nem tartozik ide, és hogy nincs esélye visszakapni azt, ami egykor az övé volt! És mutasd meg a férjednek, hogy jobb vagy annál a nőnél! Hogy mindig is jobb voltál. Te vagy itt a bálkirálynő, ő pedig csak a pincérnő. Most menj! Ez volt a leghosszabb út, amit Emmának valaha meg kellett tennie. Hunter John már odaért Sydney-hez, és nézte, amint a lány elrendezi az újabb tálcákat a büféasztalokon. Még nem nézett fel. Talán csak úgy tett, mintha nem tudná, hogy Hunter John ott áll mellette? Vagy talán csak szemérmes volt? Sydney leadott pár kilót, és idősebbnek nézett ki, de az arca most is ragyogott, és a frizurája most is tökéletes volt. Mindig neki volt a legjobb haja. Soha nem kellett befestenie vagy berakatnia, mint Emmának, aki tizenkét éves kora óta mindig becsavarta a haját. Emma már majdnem utolérte, amikor Hunter John végre megköszörülte a torkát, és megszólalt: – Sydney Waverley, te vagy az? Egy sor dolog történt egyidejűleg. Sydney felkapta a fejét, és tekintete találkozott Hunter Johnéval. Eliza Beaufort, aki a mellettük lévő asztalnál állt, sarkon fordult. És Claire félbehagyta, amit épp csinált, hogy sötét szemével szigorúan rájuk nézzen, mint a tanár az iskolás gyerekekre.
– Én mindig mondtam, Emma – szólalt meg Eliza, miközben közelebb sétált. – A te bulijaid a legjobbak. Carrie, gyere csak ide! – kiáltott fel. – Ezt látnod kell! Carrie Hartman, a régi gimis bandából, odalépett hozzájuk. – Sydney Waverley – csivitelte. Carrie volt az egyetlen lány az iskolában, aki épp csak megközelítette Sydney szépségét. Úgy tűnt, Sydney-t sarokba szorították. Emma zavarában elvörösödött. – Hallottuk, hogy visszajöttél a városba – mondta Eliza. – Sokáig oda voltál. Merre jártál? Sydney a kötényébe törölte a kezét, majd a füle mögé simította a haját. – Mindenfelé – mondta kissé remegő hangon. – New Yorkba mentél? – kérdezte Hunter John. – Mindig azt mondogattad, hogy New Yorkba szeretnél költözni. – Egy évig ott is éltem. – Sydney körbenézett. – Ööö, hol vannak a szüleid? – Floridába költöztek két éve. Én vettem át az üzletet. – Tehát te laksz itt? – Mi lakunk itt – mondta Emma, miközben belekarolt Hunter Johnba, és közelebb hajolt, dekoltázsával a férjéhez simulva. – Emma? Te és Hunter John… házasok vagytok? – kérdezte Sydney, és megdöbbenése Emmát is felkavarta. Hogy merészel Sydney megdöbbenni azon, hogy Hunter John őt választotta? – Még az érettségi évében házasodtunk össze. Nem sokkal azután, hogy elmentél, Sydney – mondta. – Ott látok még két üres tálcát. Emma megpróbálta elhitetni magával, hogy Sydney fel volt készülve erre, és hogy a megaláztatást csak magának köszönheti. De Emma ettől még nem érezte jobban magát. Nem élvezte, hogy elronthatja Sydney kedvét. De kétségtelenül ő nyert, bár ezek az anyja szavai és tettei voltak. És lám, az anyjának milyen sokáig sikerült megtartania a férjét!
Hunter John Emmáról Sydney-re nézett, majd vissza. – Négyszemközt szeretnék beszélni veled – mondta, és a vendégek tömegén át bevezette Emmát a házba. Sydney le sem vette róluk a szemét. – Mi a baj, szívem? – kérdezte Emma, amikor Hunter John bekísérte a dolgozószobájába, és becsukta maga mögött az ajtót. Emma rendezte be neki ezt a szobát: a vaj- és kakaószínű falakat Hunter John bekeretezett fényképei díszítették, a dicsőséges gimnáziumi futballcsapatban elért sikereit idézve. A cserepes virágokat és a hatalmas, bőrrel borított diófa asztalt is Emma hozatta ide. Most az asztalhoz lépett, és kihívóan ráhajolt. Azért választotta éppen ezt az asztalt, mert remek ágynak bizonyult, amikor alkalmanként meglepte Hunter Johnt munka közben. Emma most is azt hitte, ez az, amire Hunter Johnnak szüksége van. Az anyjának megint igaza volt: Hunter John látta Sydney-t és Emmát együtt, és megbizonyosodhatott róla, hogy jól választott. De Hunter John csak állt az ajtóban sötét tekintettel. – Szándékosan csináltad! Szándékosan aláztad meg Sydney-t! Emma úgy érezte magát, mint aki ajándékot kapott a születésnapján, és bár erre várt egész évben, végül csak egy ronda követ vagy egy repedt tükröt talál a dobozban. – Mióta érdekel ez téged? – Csak az érdekel, hogyan fest ez az egész! Az isten szerelmére, miért hoztad ide őt az otthonunkba? – Cssst, szívem! Cssst! Higgadj le! Semmi baj. Esküszöm, semmi közöm nem volt hozzá. – Azzal odasétált a férjéhez, és hozzásimult. Felemelte a karjait, és megigazította Hunter John hajtókáját. Végül keze végigsiklott a férfi zakóján, és dörzsölgetni kezdte a nadrágja elejét. Hunter John megfogta Emma csuklóját. – Emma, odakint vendégek vannak. – Akkor gyors leszek.
– Nem – mondta a férfi, tíz éve most először, és hátrébb lépett. – Most ne! Claire ideges volt. Gyűlölte ezt az érzést. Gyűlölte, amikor nem tudta, mit tegyen. Sydney régi barátai a szeme láttára csaptak le Sydney-re, mint por az elektromos töltésre, Claire pedig csak állt ott tehetetlenül. Nem tudta, vajon Sydney szeretné-e, hogy ő közbelépjen, vagy hogy mérges lenne-e, ha elrángatná onnan most, amikor tíz év óta először látja a barátait. Most, amikor Claire a nyomában haladt vissza a konyhába, Sydney arca merev volt, léptei sebesen csattogtak végig a folyosón. Amint az ajtó becsapódott Claire mögött, Sydney a pultra dobta üres tálcáit, és így szólt: – Miért nem mondtad el nekem, hogy Mr. és Mrs. Matteson nem más, mint Hunter John és Emma Clark? Claire összeszedte Sydney tálcáit, rárakta őket a sajátjaira, majd félretolta. – Sejtelmem sem volt, hogy számodra ez nem egyértelmű. Mégis mit gondoltál, kikről van szó? – Azt hittem, Hunter John szüleiről! Honnan az ördögből tudhattam volna, hogy Hunter John és Emma összeházasodott? – Onnan, hogy amikor szakítottál vele, Hunter John elkezdett randizni Emmával – mondta Claire, igyekezvén értelmesen beszélni, legyűrni az egyre növekvő gombócot a torkában, és visszafojtani a fel-feltoluló gondolatot: Ez nem jó így. Valami itt nincs rendjén. Ez nem helyes. – És mégis honnan tudhattam volna mindezt? Hiszen nem voltam itt! – mondta Sydney. – És nem én szakítottam vele. Ő szakított velem. Mit gondolsz, miért mentem el? Claire habozott. – Azt hittem, miattam mentél el. Azt hittem, azért mentél el, mert én megakadályoztam, hogy megismerj dolgokat, mert miattam gyűlölted, hogy te is egy Waverley vagy. – Nem miattad gyűlöltem, hogy Waverley vagyok. Az egész város miatt – mondta Sydney ingerülten. Megrázta a fejét, mintha csalódott
volna Claire-ben. – De ha ettől jobban érzed magad, most miattad megyek el! – Várj, Sydney! Kérlek! – Ez előre el volt tervezve! Hát nem vetted észre? Emma Clark elrendezte, hogy Hunter John és a drága ruháikban feszítő, mellplasztikázott régi gimnáziumi barátaim úgy lássanak, mint egy… mint egy szolgálót. De honnan tudta egyáltalán, hogy visszajöttem a városba? Miért mondtad el neki? – Nem mondtam el neki. – Hát persze, hogy nem. Honnan máshonnan tudhatta volna meg? – Talán Eliza Beaufort fecsegte ki – felelte Claire. – Az ő nagymamája ott volt a fogadáson a Hickoryban. Sydney hosszan meredt Claire-re. A szemében könnyek csillogtak. Claire nem emlékezett rá, hogy látta valaha sírni Sydneyt. Mindketten sztoikus gyerekek voltak. Egyikük sem látszott különösebben megviseltnek, amikor elhagyta őket az anyjuk, és egyikük sem hullajtott egyetlen könnycseppet sem. De Claire most először elgondolkodott rajta, mi mindent fojthatott vissza Sydney ennyi időn keresztül. – Miért hagytad, hogy végigcsináljam ezt? Miért engedted, hogy kimenjek oda? Eszedbe sem jutott, milyen szokatlan, hogy Emma felkér téged, hogy főzz egy eseményre, amelynek egyetlen célja, hogy hivalkodjék egy olyan életvitellel, amiről már mindenki más tudott? A szenvedély és a pénz. Azért csinálta, hogy lássam! – Nem ő szervezte ezt a partit, hanem az anyja. Egyetlenegyszer sem beszéltem Emmával. Talán csak véletlen egybeesés volt, Sydney. Lehet, hogy nem jelent semmit. – Hogy mondhatsz ilyet éppen te? Egy Waverley számára minden jelent valamit! És hogy vagy képes a védelmedbe venni őket? Ilyen jól megvagy azokkal az emberekkel, akikről tudjuk, hogyan vélekednek rólunk? Láttam, amikor gyerekek voltunk, hogy senki nem akart a barátod lenni, hogy egyetlen fiú sem érdeklődött irántad.
Azt hittem, ezért zárkóztál be ennyire ebbe – Sydney széles mozdulatot tett a konyhapulton álló ételek és virágok felé – mert azt hitted, semmi másra nincs szükséged, csak arra a házra és a nagyira. Én többre vágytam annál. Barátokra vágytam. Erre vágytam, itt. Teljesen összetörtem, amikor Hunter John szakított velem, de te még csak észre sem vetted! És ez most nagyon fáj nekem, Claire. Tehát ez nem is érdekel téged? Claire nem tudta, mit mondjon, ami még jobban elszomorította Sydney-t. Sziszegve elfordult, és a tárcájáért ment, amit az ajtó mellett hagyott. Kivett belőle egy papírdarabot, majd a kamra melletti falra szerelt telefonhoz sietett. – Mit csinálsz? – kérdezte Claire. Sydney nyomatékosan hátat fordított neki, és feltárcsázta a papíron szereplő számot. – Kérlek, Sydney! Ne menj el! – Tyler? – szólt bele Sydney a kagylóba. – Sydney Waverley vagyok. Itt ragadtam egy helyen, jó lenne, ha értem tudnál jönni. – Szünet. – Willow Springs utca, a város keleti részén. Harminckettes szám, egy nagy, Tudor-stílusú villa. Hátul gyere be! Hálás köszönetem! Sydney levette a kötényét, és ledobta a földre. Aztán felkapta a tárcáját, és kiment az ajtón. Claire tehetetlenül nézte, ahogy Sydney elmegy. A gyomra úgy görcsbe rándult, hogy már-már rosszul volt, és előre kellett hajolnia, a térdeire támaszkodva. Nem veszíthette el, ami megmaradt a családjából. Ilyen hamar nem. Nem lehet ő az oka, hogy Sydney ismét elmegy. Nem az elmúlt tíz év volt az egyedüli rejtély, ami Sydney-t övezte. Claire rádöbbent, hogy gyerekkorukban nem is ismerte a testvérét. Észre sem vette, hogy Sydney úgy érezte, Hunter John az igazi. Észre sem vette, mennyire bántotta mindez a húgát. De amit Claire nem tudott, azt tudták mindazok az emberek odakint az
udvarban. És ők szándékosan tették ezt. Claire kezdettől fogva érezte, hogy valami készül. Sydney-nek igaza volt. Mindennek megvolt a maga jelentése, Claire pedig nem vett tudomást az intő jelekről. Mély lélegzetet vett, és kiegyenesedett. Ezt jóvá kell tennie. A telefonhoz ment, és megnyomta az újratárcsázó gombot. Beletelt néhány másodpercbe, de Tyler hangja végül megszólalt a vonalban, kissé zihálva. – Halló? –Tyler? – Igen. – Itt Claire Waverley beszél. A beálló csendben szinte hallani lehetett Tyler meglepettségét. – Claire. Ez különös. Épp most hívott fel a húgod. Ügy tűnt, meglehetősen le van törve. – Igen. Itt van velem, egy partin dolgozunk. Szeretnék… kérni egy szívességet. – Kérj bármit! – felelte Tyler. – Át kellene menni a házunkba, mielőtt idejössz Sydney-ért. Elhoznál néhány dolgot a házból és a kertből? Megmondom, hová rejtettem el a kulcsokat. Körülbelül negyven perccel később kopogtattak. Claire ajtót nyitott Tylernek, aki két kartondobozt cipelt, tele virággal és a házban összeszedett hozzávalókkal. – Hová tegyem ezeket? – Oda, a pultra. A mosogató mellé. – Amikor Tyler elhaladt mellette, Claire kinézett a kocsibejáróra, ahol a férfi autója parkolt bekapcsolt fényszórókkal. Sydney ott ült az első ülésen, és egyenesen maga elé bámult. – Láttalak, amikor Annánál dolgoztál, de meg kell mondanom, hogy a színfalak mögött még lenyűgözőbb minden – mondta Tyler, miközben körülnézett a konyhában, és letette a dobozokat. Claire megfordult. Miközben arra várt, hogy Tyler megérkezzen a szükséges kellékekkel, Claire sorba állította az ételeket és a
virágokat. Azután kis kártyákra írta a hozzávalókat és a kinti virágok listáját, nehogy összekeverje valamelyik receptet, és ezzel vegyes jelzéseket adjon. Ez nagyon-nagyon fontos volt. Rózsákat kértek ma estére, hogy reprezentálják a szerelmüket, de ha szomorúságot adsz a szerelemhez, az megbánáshoz vezet. Szerecsendiót kértek, hogy kifejezzék gazdagságukat, de ha bűnt adsz a gazdagsághoz, az pénzszűkét okoz. – Köszönöm a segítséget – mondta Claire, remélve, hogy Tyler nem kérdezi meg, mihez kellenek ezek a dolgok. De miért is tenné? Hiszen ő nem idevalósi. Nem ismerte Claire tehetségének mindent felforgató természetét. – Nincs mit. Claire lesütötte a szemét, és észrevette, hogy Tyler nadrágjának térde bepiszkolódott a kertben. – Bocsáss meg a foltok miatt! Vegyél egy új nadrágot, kifizetem az árát! – Kedvesem, én festő vagyok. Minden ruhám így néz ki – mondta Tyler, és közben megnyugtatóan elmosolyodott. Claire-nek szinte elállt a lélegzete. – Tehetek még valamit? – Semmit – felelte Claire automatikusan, de azután hozzátette: – Várj! De igen. Megkérnéd Sydney-t, hogy ne menjen el ma éjjel? Legalább reggelig maradjon! Rendbe kell hoznom valamit. – Talán összevesztetek? – Olyasmi. Tyler megint elmosolyodott. – Megteszem, ami tőlem telik. Amikor Claire hazaért, Sydney és Bay már ágyban volt. Sydney nyilván megkérte Tylert, hogy vegyék fel Bayt Evanelle-nél hazafelé menet. Úgy látszott tehát, legalább éjszakára ott maradnak. Ez épp elég idő arra, hogy néhány dolog rendbe jöjjön. Claire későig fenn maradt, hogy elkészítse a szokásos hat tucat fahéjas molnárkát, amit minden vasárnap korán reggel kellett
kiszállítania a főtéren álló kávéházba. Éjfél körül álmosan elindult felfelé a szobájába, hogy beállítsa az ébresztőórát. Benézett Bayhez, habár tudta, hogy Sydney minden éjjel többször is benéz hozzá, azután leballagott a hallba. Épp Sydney szobája mellett haladt el, amikor a húga kiszólt: – Sokan felhívtak, mielőtt hazajöttél. Claire visszalépett egy lépcsőfokot, és behajolt az ajtón. Sydney ébren volt, az ágyon feküdt, karját a feje alá téve. – Eliza Beaufort, Carrie, ismeretlen emberek a partiról. Mind ugyanazt mondták. Hogy sajnálják. Eliza és Carrie még azt is mondta, hogy igazán kedveltek a gimiben, és azt kívánják, bárcsak másképp alakultak volna a dolgok. Mit mondtál nekik? – Nem mondtam nekik semmit. Sydney szünetet tartott, és a következő kérdésből Claire már tudta, hogy Sydney lassan rájön, mi történt. – Mit adtál nekik? – Citromfüves szörbetet adtam nekik tulipán-csészében. Pitypangszirmokat tettem a gyümölcssalátába, és mentalevelet kevertem a csokoládéhabba. – Ez nem szerepelt a desszert menüben – mondta Sydney. – Tudom. – De feltűnt, hogy sem Emma Clark, sem az anyja nem hívott fel egyáltalán. Claire az ajtófélfának támaszkodott. – Rájöttek, miben sántikálok. Nem ettek a desszertből. És megkértek, hogy távozzak. – Kifizették, amivel még tartoztak? – Nem. És ma este két megrendelést lemondtak nálam az ismerőseik. Ágynemű susogása hallatszott. Sydney megfordult az ágyban, hogy lássa Claire-t. – Sajnálom. – Hivatalosan lemondták, de ismét fel fognak hívni, ha szükségük lesz valamire. Csak annyit kérnek majd, hogy tartsam titokban. – Mindent összezavartam. Nagyon sajnálom.
– Te semmit sem zavartál össze – mondta Claire. – Kérlek, ne menj el, Sydney! Szeretném, ha itt maradnál. Talán olykor nem látszik, de tényleg ezt szeretném. – Nem megyek el. Nem tehetem – sóhajtott fel Sydney. – Bármilyen őrült hely is ez, az emberek gondolkodása, az egyformaság teszi biztonságossá. És Baynek szüksége van erre. Én az anyja vagyok, és tartozom neki ennyivel. A szavak egy pillanatig a levegőben lógtak, és Claire tudta, hogy Sydney legszívesebben visszaszívta volna őket. Claire erős késztetést érzett, ezért megkérdezte: – Olyan helyet hagytál magad mögött, ami nem volt biztonságos? De tudhatta volna előre, hogy Sydney nem fog válaszolni. Megint fészkelődni kezdett az ágyban, és végül hátat fordított. –Bárcsak tennél vele valamit! – mondta Sydney a nyitott ablakra mutatva. – Nehéz emellett aludni. Bágyadt lila fény szűrődött be az ablakon. Claire kíváncsian belépett Sydney szobájába, és odament a Tyler házára néző ablakhoz. Lenézett, és meglátta Tylert, aki egy szál pizsamaalsóban sétált fel s alá az előkertjében, és cigarettázott. Megint olyan apró, lila fényeket bocsátott ki magából. Időnként megállt, és átnézett a Waverleyházra, majd folytatta a járkálást. – Te látod? – kérdezte Claire, miközben Tylert nézte. – Hát persze. – Akkor többet örököltél a családodtól, mint hinnéd. Sydney bosszúsan felhorkant. – Micsoda öröm! Szóval mit fogsz tenni vele? Claire nem vett tudomást a mellkasában egyre fokozódó repdesésről. Elfordult az ablaktól. – Megoldom. – Az, hogy senki sem számít rá, hogy megteszed, még nem jelenti azt, hogy képtelen vagy rá. Soha nem akarod bebizonyítani, hogy az emberek tévednek? – Waverley lány vagyok – mondta Claire, és visszament az ajtóhoz. – Nincs ezzel a világon semmi baj.
– Ember vagy. A randizás normális dolog. Az is normális, ha érzel valamit. Menj el szórakozni Tylerrel! Hadd mondják az emberek: „El sem hiszem, hogy megtette!” – Úgy beszélsz, mint anya. – Ezt bóknak szántad? Claire megállt az ajtóban, és halkan felnevetett. – Nem vagyok biztos benne. Sydney felült az ágyban, és felrázta a párnáját. – Ébressz fel reggel, és segítek kiszállítani a fahéjas molnárkákat! – mondta, miközben visszadobta magát a párnára. – Nem, megoldom… – kezdte Claire, de félbeszakította magát. – Köszönöm.
6. fejezet
Kedd délután Claire bejelentette, hogy bevásárolni megy, Sydney pedig megkérdezte tőle, vele mehetnek-e Bayjel. Sydney venni akart egy újságot, hogy végigböngéssze az apróhirdetéseket, és – bár nagyon sajnálta – vissza kellett vinnie az Evanelle-től kapott blúzt az üzletbe. A Claire mellett végzett munkájáért kapott pénzt félretette vészhelyzet esetére, így el kellett adnia valamit, hogy legyen miből piperecikkeket venni és Baynek nassolnivalót. Claire remek szakács volt, de előző nap kikerekedett szemmel bámult Bayre, amikor a kislány megkérdezte, van-e otthon pizzatekercs. Amikor megérkeztek Fred boltjához, Claire és Bay bement, Sydney pedig továbbsétált. A főtér nem sokat változott, a zöld gyep közepén álló szökőkút mellett most ott állt egy egyetemista alkotása: egy szobor, mely leginkább egy tölgyfalevélre emlékeztetett. Sydney visszavitte a blúzt a Maxine's-ba, és felfedezte, hogy az üzlet az elmúlt tíz év alatt kétszer is gazdát cserélt. Most egy elegáns, ötvenes éveiben járó hölgy vezette. Bár nem volt nála megüresedett állás, elkérte Sydney telefonszámát, és megígérte, hogy telefonál, ha adódik valami munka. Megismerte a Waverley nevet, amikor Sydney leírta, és megkérdezte, hogy rokona-e Claire-nek. Amikor Sydney igent mondott, a hölgy arca felderült, és elmesélte, hogy Claire készítette tavaly a lánya esküvői tortáját, és azóta is minden atlantai barátja azt emlegeti. Utána még egyszer biztosította Sydney-t, hogy feltétlenül felhívja, ha megüresedik egy állás az üzletben. Amikor Sydney visszaindult a Maxine's-tól az élelmiszerbolt felé, a White Door szalon mellett vezetett el az útja. Tíz évvel korábban itt
egy divatos fodrászat működött, mely a Tangles nevet viselte, de most még sokkal felkapottabbnak tűnt. Kijött egy kuncsaft, és vele az utcára áramlott a hajfestékek erős szaga, néhol finom, édes sampon illatával keveredve. Ez az illat szinte a levegőbe emelte Sydney-t. Ó, mennyire hiányzott neki mindez! Hosszú-hosszú ideje nem járt már szépségszalonban, és valahányszor elhaladt egy ilyen mellett, mindig ugyanazt érezte: hogy feltétlenül be kell mennie, felkapni az ollót, és dolgozni. Megint lúdbőrözni kezdett, mint mindig, amikor arra gondolt, hogy talán ismét boldog lehetne. Mintha nem volna mitől tartania. De a fodrásziskolában a saját, valódi nevét használta, azt a nevet, amit David nem ismert. Folyton emlékeztetnie kellett önmagát, hogy David soha nem talál rájuk itt. Nem fog megjelenni csak azért, mert Sydney megint dolgozni szeretne. David csak azért akadt a nyomukra Boise-ben, mert Sydney az igazi nevén íratta be Bayt az óvodába. Nem volt más választása, hiszen az óvónők elkérték Bay születési anyakönyvi kivonatát. Azt remélte, David csak Cindy Watkinst keresi majd, Bayt nem. Ezt a hibát nem akarta még egyszer elkövetni. Bay itt Waverley néven fog szerepelni. Megtapogatta a haját, és hálás volt, amiért aznap reggel gondosan feltűzte a frizuráját, és még a frufruját is beszárította. Kihúzta magát, és belépett az üzletbe. Teljesen meg volt szédülve, amikor az autónál találkozott Clairerel és Bayjel. Végig mosolygott, miközben bepakolták az élelmiszerrel teli szatyrokat. Folyton Claire tekintetét kereste, míg végül a nővére meg nem kérdezte: – Na, mi ez a nagy vigyorgás? – Találd ki, mi történt! Claire elmosolyodott. Szemlátomást szórakoztatta Sydney hangulata. – Mi? – Kaptam munkát! Mondtam neked, hogy itt maradok. Így, hogy most már állásom is van, ez elég egyértelmű, nem?
Claire félig az autóba hajolva félbehagyta, amit elkezdett. Őszintén meglepettnek tűnt. – De hiszen már van állásod! – Claire, te három ember helyett dolgozol. És csak alkalmanként van szükséged segítségre. Ettől még segítek, ha szükséged lesz rám. – Sydney felnevetett. Semmi nem ronthatta el a jókedvét. – Emmánál talán többé nem… de… hisz tudod. Claire felegyenesedett. – És hol kaptál munkát? – A White Doorban. – Minden pénzére szüksége volt, beleértve azt is, amit a blúzért kapott, ahhoz, hogy kibérelje az üzletrészt, és megvegye a felszerelést, de csodálatos érzése támadt. Megtartott néhányat a régi eszközeiből, és biztosan nem tart majd sokáig elintézni, hogy ebben az államban is elfogadják az iparengedélyét. Tudta, hogy nem hiába újította meg évről évre ezt az engedélyt. Ez volt az oka. Gyorsan megkeresi, és ismét félreteszi majd azt a pénzt, és a bascomiak meglátják, hogy ő is ért valamihez. Majd őt is keresni fogják, ugyanúgy, mint Claire-t, a munkájáért. – Te fodrász vagy? – kérdezte Claire. – Igen. – Nem is tudtam. Claire túl közel állt hozzá, hogy megint megkérdezze Sydney-től, hol voltak Bayjel, és Sydney még mindig nem készült fel rá, hogy elmondja neki. – Figyelj! Bay óvodába megy ősszel, de beletelik egy kis időbe, míg ki tudom fizetni az ellátását. Vigyáznál rá addig? Evanelle-t is megkérdezem. Sydney esküdni mert volna rá, hogy Claire tudja, ő mindannyiszor igyekszik elkerülni a válaszadást nővére egyértelmű kérdéseire. De Claire nem erőltette, ami nem ment. Egy nap talán mesél majd neki az elmúlt tíz évről. Egy napon, amikor eléggé megbíznak majd egymásban ahhoz, hogy felfedhesse előtte titkait. Amikor már biztos lehet benne, hogy nem tudja meg az egész város. Bár Sydney titokban azt remélte, hogy ezek az emlékek egyszer csak eltűnnek,
mintha soha nem is léteztek volna, mint egy semmivé foszló fotográfia. – Persze, hogy vigyázok rá – mondta végül Claire. Megint nekiálltak bepakolni a szatyrokat. Sydney belenézett az egyikbe, és megkérdezte: – Mi ez a sok cucc? – Pizzatekercset fogok csinálni – mondta Claire. – Fagyasztva is árulják, nem tudtad? – De, tudtam – felelte Claire. Azután Bay fülébe suttogta: – Ez igaz? Bay felnevetett. – És ez mi? – kérdezte Sydney, beleszimatolva egy másik szatyorba. – Fekete áfonya? Vízi gesztenye? Claire elhessegette onnan, és bezárta a kocsi hátsó ajtaját. – Készítek pár dolgot Tylernek – mondta. – Most azonnal? Azt hittem, hallani sem akarsz róla. – Nem is akarok. Ezek különleges ételek. – Szerelmi bájital? – Szerelmi bájital nem létezik. – Ugye nem akarod megmérgezni? – Persze hogy nem. De a virágok a kertünkben… – Claire elhallgatott egy pillanatra. – Talán elérhetem, hogy kevesebb érdeklődést tanúsítson irántam. Ettől Sydney kis híján elnevette magát, de végül nem szólt egyetlen szót sem. Sokat tudott a férfiakról, de soha nem tartozott az erősségei közé, hogy lekoptassa őket. Ezt inkább Claire-re hagyta. Bay arcát a nap felé fordítva kinyújtózott a fűben. Már az egy hete történt események is kezdtek kikopni emlékezetéből, ahogy a rózsaszín lassan fehérré fakul, míg végül el sem hiszed, hogy egykor rózsaszín volt. Vajon milyen színűek voltak az apja szemei? Hány lépcső vezetett a régi házuktól a járdáig? Már nem emlékezett rá.
Bay mindvégig tudta, hogy egyszer elhagyják Seattle-t. Soha nem említette ezt édesanyjának, mert túlságosan nehéz lett volna megmagyarázni, és ő maga sem értette igazán. Egyszerűen csak nem ott volt a helyük, és Bay pontosan tudta, minek hol a helye. Olykor, ha édesanyja elpakolt valamit a régi házukban, Bay később besurrant, és átrakta az adott tárgyat oda, ahová az apja tette volna. Édesanyja a zoknis fiókba tette David zokniját, de Bay tudta, hogy ha az apja hazaér, a beépített szekrényben fogja keresni a cipői között. Vagy ha az anyja a cipőkhöz tette a zoknit, Bay tudta, mikor fogja az apja ezen felbosszantani magát, és olyankor áttette őket a fiókba. Máskor azonban olyan gyorsan változott apja hangulata, hogy Bay nem tudott lépést tartani vele, ilyenkor kiabált, és csúnya dolgokat művelt az anyjával. Ez nagyon kimerítő volt, és Bayt most örömmel töltötte el, hogy olyan helyen élhet, ahol egyértelmű, minek hol a helye. Az evőeszközök mindig a mosogatótól balra lévő fiókban voltak. A konyharuhákat mindig a lépcső tetejénél lévő beépített szekrénybe tették. Claire soha nem változtatta meg a tárgyak helyét. Bay réges-régen álmodott már erről a helyről. Tudta, hogy ide fognak jönni. Aznap mégis azt próbálta kitalálni a kertben fekve, vajon mi az, ami hiányzik neki. Álmában ebben a kertben feküdt, a fűben, ennél az almafánál. A fű most is puha volt, akárcsak álmában. És a gyógynövények és virágok illata itt is éppolyan volt, mint álmában. De álmában szivárványok és apró fénypontocskák villóztak az arcán, mintha valami csillámlott volna fölötte. És olyasmi hangot hallott, mint mikor a szél meglebegtet egy papírlapot, de most nem hallatszott más, csak az almafa leveleinek susogása, ahogy a fa egyik almát a másik után dobálta a kislány köré. Egy alma a lábának ütközött, mire Bay kinyitotta az egyik szemét, és felnézett a fára. A fa szakadatlanul dobálta felé az almákat, mintha játszani akarna. Bay meghallotta, hogy Claire az ő nevét kiáltja, és gyorsan felült. Ez volt Sydney első napja a munkahelyén, és az első nap, amikor
Claire vigyázott Bayre. Sydney sosem engedte ki őt a kertbe, de Claire megengedte neki, hogy kimenjen, azzal a feltétellel, hogy egyetlen virágot sem szed le. Bay nagyon izgatott volt, hogy végre láthatja a kertet. Ezért most remélte, hogy nem csinált semmi rosszat. – Itt vagyok! – kiáltott Bay, ahogy felállt. Claire a kert másik végében állt, a kapunál. – Nem téptem le egyetlen virágot sem. Claire a magasba tartott egy alufóliával fedett tűzálló tálat. – Átviszem ezt Tylernek. Gyere velem! Bay végigszaladt a kavicsos ösvényen. Boldog volt, hogy megint láthatja Tylert. Amikor utoljára odaát voltak az édesanyjával, Tyler megengedte neki, hogy rajzoljon valamit a festőállványán, és amikor megmutatta Tylernek, mit rajzolt, az kiragasztotta a képet a hűtőszekrényére. Claire becsukta és bezárta a kaput maguk mögött, és a házat megkerülve Tyler udvarához sétáltak. Bay szorosan Claire mellett lépkedett. Szerette Claire illatát, kellemes volt: szappan és kerti gyógynövények egyvelege. – Claire néni, miért dobálja felém az almafa folyton az almáit? – Azt akarja, hogy egyél meg egyet – felelte Claire. – De én nem szeretem az almát. – Ezt ő is tudja. – Te miért ásod el az almákat? – Azért, hogy más se egye meg őket. – Miért nem akarod, hogy az emberek megegyék az almákat? Claire egy pillanatra elbizonytalanodott. – Mert ha eszel ennek a fának a gyümölcséből, megjelenik előtted életed nagy eseménye. Ha ez az esemény valami szép dolog, akkor egyszerre rádöbbensz, hogy semmi más, amit teszel, nem tesz olyan boldoggá, mint az. Ha viszont valami rossz dolgot látsz, életed hátralévő részét úgy kell leélned, hogy tudod, valami szörnyűség fog veled történni. Ez olyasmi, amit legjobb, ha senki nem tud előre. – De néhányan kíváncsiak rá?
– Igen. De amíg a fa a mi udvarunkban áll, miénk az utolsó szó. Ekkor Tyler házának bejáratához érkeztek. – Úgy érted, az az udvar az enyém is? – Hát persze, hogy a tiéd is – felelte Claire mosolyogva. Egyetlen pillanatra Claire is kislánnyá változott, és ugyanazzal a boldogsággal nézett Bayre, ami Bayt is eltöltötte, egyszerűen azért, mert életében először úgy érezte, tartozik valahová. – Micsoda kellemes meglepetés! – mondta Tyler, miközben ajtót nyitott. Claire mély lélegzetet vett, még mielőtt bekopogott, és amikor meglátta a férfit, megfeledkezett a kilégzésről. Tyler festékfoltos pólót és farmert viselt. Claire olykor annyira megborzongott, hogy majd kibújt a bőréből. Átfutott az agyán, mi történne, ha a férfi megcsókolná. Az vajon segítene? Vagy rontana a helyzeten? Tyler csak mosolygott, és a jelek szerint egyáltalán nem zavarta, hogy Claire előzetes bejelentés nélkül állított be hozzá. Ő, Claire biztos így érezne. De Tyler nyilvánvalóan egészen más ember. – Gyertek beljebb! – Készítettem egy kis ragut – mondta Claire izgatottan, és átnyújtotta az ételt. – Finom illata van. Gyertek csak beljebb! – Azzal utat engedett Claire-nek és Baynek, pedig Claire-nek esze ágában sem volt bemenni. Bay kérdőn nézett rá. Úgy érezte, valami nincs rendjén. Claire rámosolygott, és belépett, csak hogy Bay ne nyugtalankodjon. Tyler egy fehérre meszelt konyhába vezette őket a nappalin keresztül, melyben néhány kényelmes bútordarab mellett a legtöbb helyet dobozok foglalták el. A konyha üvegajtós szekrényekkel volt berendezve. Innen nyílt egy tágas reggelizősarok – egy másik helyiség, teljesen elszeparálva a konyhától –, padlótól a mennyezetig érő ablakokkal. A reggelizőhelyiség padlóját vízhatlan ponyva
borította, a hosszú tálalóasztalon pedig festőkellékek hevertek. A helyiségben két festőállvány volt felállítva. – Ezért vettem meg épp ezt a házat. Mert itt olyan gyönyörű a fény – mondta Tyler, miközben a konyhapultra tette a ragut. – Rajzolhatok, Tyler? – kérdezte Bay. – Hát persze, drágám. Az lesz a te állványod. Mindjárt teszek is rá papírt. Amíg Tyler beállította az állvány magasságát, Bay a hűtőszekrényhez ment, és egy almafát ábrázoló színes képre mutatott. – Nézd, Claire, ezt én rajzoltam! Claire nem azt méltányolta, hogy Tyler kitette a hűtőre Bay rajzát; hanem azt, hogy ott is hagyta. – Nagyon szép! Amint Bay elhelyezkedett, Tyler mosolyogva visszasétált Clairehez. Claire tekintete aggodalmasan az ételre vándorolt. Csirkéből és vízi gesztenyéből készült, egy kis tátikamagolajjal megbolondítva. A tátika állítólag elhárítja a más emberek, boszorkányok, varázsigék által keltett túlzottan mély benyomást, és Tylernek meg kellett szabadulnia a Claire által rá gyakorolt mély benyomástól. – Nem akarod megenni? – emlékeztette Claire. – Most rögtön? – Igen. Tyler vállat vont. – Nos, rendben. Miért is ne? Megkínálhatlak? – Nem, köszönöm. Már ettem. – Akkor foglalj helyet, amíg eszem! – Tyler kivett egy átlátszó üvegtányért a vitrinből, és kiszedett bele egy adag ragut. Utána a pultnál álló két székhez vezette Claire-t. – Na, és hogy boldogultok Bayjel most, hogy Sydney dolgozik? – kérdezte, amikor leültek. – Tegnap beugrott, és elújságolta, hogy kapott állást. Nagyon ügyes fodrász. Szenvedélyesen szereti a munkáját. – Jól megvagyunk – mondta Claire, és figyelte, amint Tyler a villájára szúr egy falatot, és a szájához viszi. Megrágta, lenyelte, és
Claire egy pillanatra úgy érezte, nem kellene néznie, ahogy eszik. Szinte már érzéki volt – telt ajkai, és az, ahogy az ádámcsutkája felle mozgott. Nem kellene így éreznie egy férfi iránt, aki pillanatokon belül megszabadul tőle. – Gondoltál már arra, hogy neked is lehetnének gyerekeid? – kérdezte Tyler. – Nem – felelte Claire, még mindig mereven maga elé bámulva. – Soha? Claire elterelte saját gondolatait a férfi szájáról, és eltöprengett. – Nem, egészen addig, amíg rá nem kérdeztél. Tyler újabb falatot vett a szájába, és villájával a tányérra mutatott. – Ez fantasztikus. Azelőtt soha nem ettem ilyen jót. Claire arra gondolt, talán kell még néhány perc, hogy az étel hasson. – Legközelebb majd azt mondod, hogy az anyádra emlékeztetlek. Több kreativitást várok el tőled. Egyél! – Nem, egyáltalán nem hasonlítasz az anyámra. Az ő szabad szellemének semmi köze a konyhához. – Az új információ hallatán Claire-nek felszaladt a szemöldöke. Tyler cinkosán rámosolygott, és folytatta az evést. – Ki vele, biztosan szeretnél kérdezni valamit! Claire egy pillanatig habozott, majd beadta a derekát. – Akkor miben volt szabad szellemű? – A szüleim fazekasok. Egy művésztelepen nőttem fel, Connecticutban. Ha nem akartam felöltözni, akkor nem kellett felöltöznöm. Ha valaki nem akart elmosogatni, összetörte az edényeket, és készített újakat. Készíts egy kis cserepet, és hálj a legjobb barátnőd férjével! Ezt mind szabad volt. De nem volt nekem való. Nem tagadhatom, hogy művész vagyok, de a biztonság és a napi rutin többet jelent számomra, mint amit a szüleim számára jelentett. Azt kívánom, bárcsak jobban el tudnám sajátítani. Egy specialistával állsz szemben, gondolta Claire, de nem mondta ki hangosan. Pedig biztosan tetszett volna Tylernek. Még két falat, és Tyler kiürítette a tányérját.
Claire várakozóan nézett rá. – ízlett? Hogy érzed magad? Tyler a szemébe nézett, mire Claire kis híján leesett a székről a férfi szemében lángoló vágy láttán. Akár az őszi szél, ami olyan szédületes sebességgel pörgeti a száraz faleveleket, hogy ha nem vigyázunk, még megvágják a bőrünket. A vékony bőrű emberek számára veszélyes dolog a vágy. – Úgy érzem, szeretnélek randira hívni. Claire felsóhajtott, és csüggedten lehorgasztotta a vállát. – Az ördögbe is! – Nyáron minden szombaton koncert van az Orion udvarán. Gyere el velem most szombaton! – Nem, dolgom lesz. – Mi dolgod lesz? – Újabb ragut kell készítenem neked. Sydney harmadik munkanapja egyben a harmadik olyan nap is volt, amikor egyetlen lélek sem tévedt be az utcáról, hogy levágassa a haját, és a White Door egyetlen törzsvendége sem akarta, hogy Sydney mossa meg a haját, ha egyszer ott volt a saját fodrászuk is. És ez még nem volt minden. Ebédidőben, mivel semmi más dolga nem akadt – már korábban megette az olívás szendvicset és az édes-paradicsomos chipset, amit Claire csomagolt neki –, Sydney felajánlotta a többi fodrásznak, hogy elhozza az ebédjüket. Kedves társaság volt, mindig bátorították, és azt mondogatták neki, hogy a dolgok hamarosan jóra fordulnak. De a kedvességük nem terjedt odáig, hogy átengedjék neki néhány vendégüket. Sydneynek meg kellett találnia a módját, hogy az emberek tudtára adja, milyen jól végzi a dolgát, és hogy beterelje őket az üzletbe. A kávézóban és a Brown Bag Caféban Sydney megszólította a munkásokat, és felajánlotta nekik, hogy kedvezményesen levágja a hajukat, ha bejönnek a szalonba. Egyikük sem tűnt túl lelkesnek, de
minden kezdet nehéz. Sydney visszament a szalonba, letette az ételhordókat az előtérben, azután kiosztotta a feketekávékat és jeges kávékat a még dolgozó fodrászoknak. Az utolsó asztal, amelyikhez odament, Terrié volt. Sydney mosolyogva a pultra tette a szójatejet. – Köszönöm, Sydney – mondta Terri, miközben a vendég szőke haját melírozta. A vendég erre felkapta a fejét, és Sydney megpillantotta Ariel Clarkot. Bár eredetileg szerette volna, ha Ariel bocsánatot kér azért, amit vele és Claire-rel művelt azon a szombat estén, Sydney végül inkább szó nélkül eloldalgott. Aznapra már nem akart több gondot magának. De Ariel Clark más véleményen volt. Később, amikor Sydney az egyik fodrászszék körül sepregetett a szalon másik végében, Ariel odasétált hozzá. Emma nagyon hasonlított az anyjára, ugyanaz a platinaszőke haj, ugyanazok a kék szemek, ugyanaz a magabiztos, fontoskodó magatartás. Még amikor annak idején Sydney és Emma barátnők voltak, Ariel akkor is mindig kimérten viselkedett Sydney-vel szemben. Ha Sydney a Clarkházban töltötte az éjszakát, Ariel mindig udvarias volt vele, de mégis volt valami a gesztusaiban, amitől a lány úgy érezte, nem fogadják el, csak megtűrik a házban. Amikor Ariel nem volt hajlandó elmozdulni arról a helyről, ami a sepregetésből kimaradt, Sydney végre megállt. Sikerült az arcára erőltetnie egy udvarias mosolyt, bár eközben a szükségesnél jobban szorította a seprű nyelét. Ha ebből a kockázatos helyzetből jól akar kijönni, nem csapkodhatja seprűvel a White Door vendégeinek fejét, bármennyire megérdemlik is. – Üdv, Mrs. Clark! Hogy van? Láttam a partin. Sajnálom, hogy nem volt alkalmunk üdvözölni egymást. – Ez érthető, drágám. Hiszen te dolgoztál. Nem volt alkalmas az időpont. – Ariel tekintete végigsiklott a seprűn, és megállt a padlón
fekvő szomorú hajkupacon, amelyet Sydney az imént söpört össze. – Tehát most itt dolgozol. – Igen. – Gondolom, nem… fodrászként. Vagy igen? – kérdezte Ariéi, mintha még a gondolattól is meghűlt volna benne a vér. Ez is jól kezdődik, gondolta Sydney, ha mindenki a városban, aki ismeri őt, így reagál a hírre. – De igen. Fodrászként. – Ahhoz nem kellene valamilyen végzettség is, drágám? Sydney ujjainak vége elzsibbadt és elfehéredett, olyan szorosan markolta a seprűnyelet. – De igen. – Hmm – dünnyögte Ariel. – Hallom, van egy lányod. És ki az apa? Sydney pontosan tudta, hogy nem szabad felfednie Ariel előtt sebezhető pontjait. Ha egyszer bizonyos emberek megtudják, hogyan bánthatnak meg, újra és újra megteszik. Bőven volt tapasztalata ezen a téren. – Ön nem ismeri. – Ó, ebben biztos vagyok. – Van még kérdése, Mrs. Clark? – A lányom nagyon boldog. Nagyon boldoggá teszi a férjét. – Mint minden Clark lány – mondta Sydney. – Pontosan. Nem tudom, miben reménykedtél, amikor visszajöttél ide. De nem kaphatod meg őt. Tehát ez volt az oka mindennek? – Tudom, hogy ez meglepi önt, de nem azért jöttem vissza, hogy megszerezzem a lánya férjét. – Mondod te. Ti, Waverley-k, mindig nagyon ravaszak voltatok. Ne hidd, hogy nem tudom! – Menet közben kikapta mobiltelefonját a retiküljéből, és máris tárcsázott. – Emma, drágaságom, nagyszerű hírem van… – kezdte. Aznap délután öt óra körül Sydney úgy döntött, nincs értelme tovább maradni, és hazaindult. Ekkor megpillantott egy elegáns,
szürke öltönyös férfit a recepciós pultnál, és elszorult a torka. Ennek a napnak soha nem lesz vége. Hunter John kérdezett valamit a recepcióstól, aki megfordult, és Sydney-re mutatott. Erre Hunter John egyenesen felé indult. Sydney azt kívánta, bárcsak már korábban kiment volna a pihenőszobába, hogy biztosan elkerülje a férfit, de az emlékei nem engedték mozdulni. Huszonnyolc éves, és homokszínű haja máris ritkul. Egy ügyesebb frizura még eltakarná. Hunter John haja még most is szép és fénylő, ami azt jelenti, hogy még most is a sajátja az, ami fiatal korában a sajátja volt, de szép lassan elveszíti. Valaki mássá változik. – Hallottam, hogy itt dolgozol – szólalt meg Hunter John, amikor odaért hozzá. – Igen, képzelem, hogy hallottad – felelte Sydney, és karba tette a kezét. – Rúzsos a nyakad. Hunter John szégyenlősen megdörzsölte a nyakát. – Emma eljött a munkahelyemre, hogy elújságolja. – Szóval átvetted a családi vállalkozás vezetését. – Igen. A Matteson Vállalat egy készházakat gyártó cégcsoport volt, körülbelül húsz percre Bascomtól. Sydney recepciósként dolgozott itt nyaranta, amikor Hunter John még gyakornok volt. Hunter John apjának irodájában találkozgattak ebédszünetben, amikor mindkettőjüknek volt egy kis szabadideje. Olykor, ha nem volt túl sok munka, Emma is kilátogatott hozzájuk, ilyenkor odakint üldögéltek a lambériarakások tetején, és cigarettáztak. Vajon milyen volt most Hunter John élete? Tényleg szerette Emmát, vagy különleges szexuális adottságainak köszönhetően Emma ugyanúgy kaparintotta meg őt, ahogy az a Clark-családban már bevett szokás volt? Mindenesetre Emma volt az, aki elárulta Sydney-nek, milyen a tökéletes felláció. Csak évekkel később tudta meg egy férfitól, hogy nem jól csinálja. Sydney hirtelen rádöbbent,
hogy Emma annak idején szándékosan félrevezette őt. Hisz neki fogalma sem volt róla, hogy Emma akár csak kedveli Hunter Johnt. És Hunter John mindig azt mondogatta, hogy Emmát egy kicsit túlfeszítettnek tartja. Sydney soha nem képzelte el kettőjüket együtt. De azután egy sor dologról teljesen megfeledkezett. – Leülhetek? – kérdezte Hunter John. – Szeretnéd, hogy levágjam a hajad? Nagyon jól csinálom. – Nem, csak nem szeretném, ha az emberek azt gondolnák, hogy csak beszélgetni ugrottam be – válaszolta, és leült. Sydney a szemét forgatta. – Isten őrizz! – Szeretnék beszélni veled, hogy tisztázzunk néhány dolgot, így lesz a legjobb. – Hunter John mindig a legjobbat tette. Erről volt híres. A csodagyerek. A jó fiú. – Azon az estén, amikor partit rendeztünk… nem tudtam, hogy ott leszel. És Emma sem tudta. Ugyanúgy meg voltunk lepve, mint te. Ariel kérte fel Claire-t. És senki nem tudta, hogy együtt dolgoztok. – Ne légy naiv, Hunter John! Ha Eliza Beaufort tudta, akkor mindenki tudta. Hunter John csalódottan meredt rá. – Sajnálom, ami történt, de így volt a legjobb. Amint láthattad, boldog házasságban élek. – Édes istenem! – csattant fel Sydney. – Hát mindenki azt hiszi, hogy miattad jöttem vissza? – Akkor miért jöttél vissza? – Nekem talán nem ez az otthonom, Hunter John? Nem ezen a helyen nőttem fel? – De igen, de soha nem szerettél itt élni. – Te sem. Hunter John felsóhajtott. Ki ez a nő? Már nem is ismeri őt? – Szeretem a feleségem és a gyerekeimet. Nagyszerű életem van, és a világ minden kincséért sem adnám oda senkinek. Valaha szerettelek, Sydney. Veled szakítani az egyik legnehezebb dolog volt az életemben.
– Olyan nehéz, hogy Emmánál kerestél menedéket, és rögtön feleségül is vetted? – Azért házasodtunk össze olyan korán, mert teherbe esett. Emma és én csak az után kerültünk közel egymáshoz, hogy te elmentél. Szerencsés véletlen volt. Sydney elnevette magát. – Megint naiv voltál, Hunter John. Sydney biztos volt benne, hogy a férfi nem szívesen hallja ezt. – Ö a legjobb dolog az életemben. Hunter John azért mondta ezt, mert el akarta hitetni Sydney-vel, hogy remekül él. Sydney meg ezt nem hallotta szívesen. – Láttad a Notre Dame-ot? Körbeutaztad Európát, ahogy eltervezted? – Nem. Ezek régi álmok. – Nekem úgy tűnik, sok álmodat feladtad. – Én egy Matteson vagyok. Azt kellett tennem, ami a legjobban szolgálja a családom hírnevét. – Én pedig egy Waverley vagyok, tehát meg kell, hogy átkozzalak ezért. Hunter John kissé összerezzent, mintha Sydney komolyan gondolta volna, és Sydney ettől úgy érezte, különleges hatalma van. De azután Hunter John elmosolyodott. – Ugyan már! Hiszen te nem szereted a Waverley nevet. – Ideje indulnod – mondta Sydney. Hunter John felállt, és a tárcájáért nyúlt. – És ne merészelj pénzt adni egy színlelt hajvágásért! – Sajnálom, Sydney. Nem tehetek róla, hogy ilyen vagyok. Nyilvánvalóan te sem. Ahogy Hunter John után nézett, Sydney arra gondolt, milyen szomorú kimondani, hogy egész életében csak egyetlen férfit szeretett. És épp ezt a férfit, aki már kezdettől fogva ifjúkori kalandnak tekintette őt, miközben ő úgy hitte, hogy ez a kapcsolat örökké fog tartani. Azt kívánta, bárcsak tényleg ismerne egy átkot.
– Már kezdtem aggódni – mondta Claire, amikor Sydney aznap este belépett a konyhába. – Bay fent van az emeleten. Sydney kinyitotta a hűtőszekrényt, és kivett egy üveg ásványvizet. – Túlóráztam. – Hogy telt a napod? – Jól. – Sydney a mosogatóhoz sétált, ahol Claire egy tál áfonyát öblített le vízzel. – És te mit csinálsz? Megint át akarsz vinni valamit Tylernek? – Igen. Sydney felemelte a pulton heverő kék virágcsokrot, és megszagolta. – Ez meg mi? – Búzavirág. Az áfonyás lepényre fogom szórni a szirmait. – És mit érsz el vele? – A búzavirágtól az ember élesebben lát. Segít megtalálni a tárgyakat, például ha nem tudod, hová tetted a kulcsodat vagy a noteszedet – mondta Claire könnyed hangon. Végtelen természetességgel alkalmazta különleges adottságát. – Szóval azt szeretnéd, ha Tyler rájönne, nem is te vagy az, akit keres? Claire finoman elmosolyodott. – Nem nyilatkozom. Sydney egy darabig nézte, ahogy Claire dolgozik. – Azon gondolkodom, vajon én miért nem örököltem ezt – jegyezte meg szórakozottan. – Mármint mit? – Azt a titokzatos Waverley-érzéket, ami megvan benned és Evanelle-ben. Nagymamában is megvolt. Anyával mi a helyzet? Claire elzárta a csapot, és a törülközőért nyúlt. – Nehéz megmondani. Gyűlölte a kertet. Ez minden, amire emlékszem. Még a közelébe sem ment volna semmi pénzért. – Nekem semmi bajom a kerttel, de azt hiszem, én jobban hasonlítok anyára, mint bárki a családból. – Sydney a kezébe vett néhány áfonyát, és a szájába dobálta őket. – Nekem sincs semmilyen
különleges adottságom, ahogyan anyának sem volt. És anya visszaköltözött ide, ahol biztonságban tudhatott téged, és ahol iskolába járhattál. Én is ezt teszem Bayjel. – Anya nem miattam jött vissza – mondta Claire kissé meglepődve azon, hogy Sydney másképp hitte. – Azért költözött vissza, hogy te itt láthasd meg a napvilágot. – De elment, amikor hatéves voltam – mondta Sydney, miközben a nyitott ajtón át kisétált a télikert előtti verandára, és kinézett az udvarra. – Ha nem lettek volna azok a fényképek anyáról, amiket nagyi adott nekem, már az arcára sem emlékeznék. Ha jelentettem volna neki valamit, nem ment volna el. – Mit csináltál azokkal a fényképekkel? – kérdezte Claire. –Meg is feledkeztem róluk. Az egyik pillanatban Sydney még előrehajolt, és mélyen magába szívta a verandán száradó gyógynövények illatát, a következőben azonban felkapta őt a szél, kifújta az ajtón, és elrepítette vissza, Seattle-be. A városi ház nappalijában ért földet, és a kanapét bámulta. Odasétált, és felemelte az egyik oldalát. Ott, a kanapé alatt volt egy boríték „Anya” felirattal. Már olyan régen érezte utoljára azt, hogy meg kell néznie a képeket, hogy meg is feledkezett róluk. A fényképek Loreleit ábrázolták, mindig máshol… útközben. Egy olyan élet darabjai voltak, amelyet Sydney sokáig próbált lemásolni. Kivette a borítékot, és végiglapozta a fényképeket. Az egyik láttán rémület szállta meg. A képen az anyja volt látható, talán tizennyolc évesen, amint az Alamo előtt áll. Mosolygott, és egy táblát tartott a magasba, amelyen kézírással a következő felirat volt olvasható: Le Bascommal! Észak-Karolina bűzlik! Tinédzserként Sydney ezt nagyon mulatságosnak tartotta. De mi lesz, ha David megtalálja a borítékot? Mi lesz, ha rájön? Ekkor meghallotta a férfi lépteinek zaját. Gyorsan visszacsúsztatta a borítékot a kanapé alá. David belépett. Meg fogja találni őket. – Sydney?
Sydney rémülten nyitotta ki a szemét. Megint Bascomban volt. Claire ott állt mellette, és a karját rázta. – Sydney? – Elfelejtettem magammal hozni őket – szólalt meg Sydney. – A fotókat. Ott maradtak. – Jól vagy? Sydney bólintott, és megpróbálta összeszedni magát. De rossz érzése támadt: mintha David tudná, hogy ők itt rejtőznek. Mintha David tudná, hogy ő visszagondolt valamire, amit maga mögött hagyott. Mintha kinyitott volna egy ajtót. Még most is mintha érezte volna a férfi kölnijét a közelben, mintha magával hozta volna a seattle-i emlékekkel együtt. – Jól vagyok. Csak anyára gondoltam. – Sydney megvonta a vállát, hogy megszabaduljon a vállait kínzó feszültségtől. David nem tudja, hol vannak a fényképek. Biztosan nem talál rájuk. Azon az estén Evanelle rövid ujjú köntöst vett a hálóinge fölé, és kisétált a konyhába. Ragtapaszokkal, gyufás skatulyákkal, gumigyűrűkkel és karácsonyfadísz-akasztókkal teli dobozok körül sertepertélt. Ha már egyszer odakint volt a konyhában, nekiállt mikrohullámú sütőben elkészíthető, pattogatni való kukoricát keresni. Odébb tolt néhány eredeti csomagolásában lévő kenyérpirítót, és az aszpirint, amit nagy mennyiségben tárolt otthon. Nem volt szüksége semmire ezen holmik közül, sőt, nem is örült neki különösebben, hogy ennyi kacat veszi körül. Igyekezett félreeső sarkokban és használaton kívüli helyiségekben tárolni őket, de egy részük mindig felborult és kiszóródott. Valamikor valakinek szüksége lesz rájuk, ezért jobb, ha kéznél vannak, mint hogy Evanelle-nek hajnali háromkor el kelljen indulnia az éjjel-nappal nyitva tartó bevásárlóközpontba. Egyszer csak hangokat hallott, és megfordult. Valaki kopogtatott a bejárati ajtón.
Ez meglepetésként érte. Ritkán akadt látogatója. A környéken, ahol lakott, sok régi arts and crafts ház állt. Ez a városrész akkor vált kissé különlegesebbé, amikor Evanelle odaköltözött a férjével. Evanelle férje a telefontársaságnál dolgozott. A szomszédaik harmincas-negyvenes éveikben járó, gyermektelen párok voltak, akik a lakóhelyük és a munkahelyük között ingáztak, és többnyire sötétedés után értek haza. Soha még csak nem is beszélt a közvetlen szomszédjaival, Hansonékkal, akik három évvel korábban érkeztek a városba. De maga a tény, hogy megkérték a férfit, akit fűnyírásra alkalmaztak, hogy a szomszéd füvét is nyírja le a jószomszédi viszony érdekében, már önmagáért beszélt. Így legalább ingyenesen megvolt a fűnyírás. Hát ki ő, hogy panaszkodjon? Felkapcsolta a lámpát a verandán, és kinyitotta a bejárati ajtót. Egy alacsony, régimódi, középkorú férfi állt odakint, sötétszőke haja szögletesre nyírva. Pantallóján és ingén egyetlen ránc sem látszott, cipői úgy fénylettek, mint a petárda. Mellette a földön egy kis bőrönd állt. – Fred! – Szia, Evanelle! – Te meg mi az ördögöt keresel itt? A férfi arca megnyúlt, de azért próbált mosolyogni. – Nekem… szükségem lenne egy helyre, ahol meghúzhatnám magam. Te jutottál eszembe elsőként. – Nos, azt hiszem, tudom, miért. Én öreg vagyok, te pedig meleg. – Tökéletes kapcsolatnak ígérkezik. – Fred igyekezett lelkesnek mutatkozni, de a lámpa ragyogó fényében úgy csillogott az arca, akár az üveg, és egyetlen kis lökés is elég lett volna hozzá, hogy ezer apró darabra törjön. – Gyere be! Fred felemelte a bőröndjét, és belépett. Aztán csak állt ott a nappaliban, mint egy kisfiú, aki elszökött otthonról. Evanelle egész életében ismerte Fredet. Két egymást követő évben megnyerte a
körzeti helyesírási versenyt, azután negyedikben Lőréiéi Waverley legyőzte. Evanelle elment, hogy megnézze, hogyan versenyez Lorelei, és utána találkozott Freddel, aki a tornaterem mögött sírt. Evanelle megölelte, és Fred megígértette vele, hogy nem árulja el az apjának, hogy ilyen szomorúnak látta. Az apja megmondta neki, hogy soha nem szabad mások előtt sírnia. Mit fognak róla gondolni? – Shelly bejött ma reggel. Rajtakapott, hogy pizsamában vagyok bent az irodában. Egyszerűbb volt bent maradni. Ott legalább tudom, mi a dolgom – mondta Fred. – De most már biztosan mindenki erről beszél, és én nem szállhatok meg egy motelban. Nem szeretném megszerezni Jamesnek azt az örömöt. A pokolba is! Azt sem tudom, vajon egyáltalán észrevette-e, hogy nem vagyok ott. Nem hívott fel, hogy megkérdezze, hol vagyok. Semmi. Nem tudom, mihez kezdjek! – Beszéltél vele egyáltalán? – Megpróbáltam. Ahogy javasoltad. Az első éjszaka után, amit a boltban töltöttem, felhívtam. Épp dolgozott. Azt mondta, nem akar erről beszélni, és hogy pusztán azért, mert végre észrevettem, hogy valami nincs rendjén, nem fogom tudni rögtön helyrehozni. Megemlítettem neki a bort, amit Claire-től vásároltam. Azt mondta, őrült vagyok. Őrült, amiért azt kívánom, hogy ugyanúgy menjenek a dolgok, mint amikor először találkoztunk. Nem értem, mi történt. Az egyik pillanatban még jól kijöttünk egymással. Hat hónappal később egyszerre azon kapom magam, hogy nem emlékszem, mikor beszéltünk egymással utoljára normálisan. Olyan, mintha lépésről lépésre hagyott volna el, anélkül, hogy észrevettem volna. Hogy fordulhat elő, hogy valaki nem vesz észre ilyesmit? – Nos, itt maradhatsz, ameddig csak tetszik. De ha bárki megkérdezi, kénytelen leszek azt mondani, hogy kétségbevonhatatlan nőiességem jobb belátásra bírt. – Fantasztikusan jó gofrit tudok sütni, finom őszibarackkompóttal. Csak mondd meg, mit főzzek, és én elkészítem neked.
Evanelle megsimogatta Fred arcát. – Nem mintha bárki hinne nekem. Azután a hallon keresztül a vendégszobába kísérte Fredet. A helyiség egy részét elsősegélydobozok és olajradiátorok foglalták el, de Evanelle többnyire tisztán tartotta ezt a szobát, és már több mint harminc éve minden héten áthúzta az ágyneműt. Evanelle férje, amikor meghalt, ürességet hagyott maga után a házban. És ez az üresség még ma is érezhető volt, még ha nem is olyan egyértelműen. A temetést követő szomorú napokon Lorelei Evanelle-nél töltött néhány éjszakát, de aztán – ahogy idővel egyre féktelenebbé vált – felhagyott ezzel. Fiatal korában Claire is ott aludt Evanelle-nél néha, de ő jobban szeretett otthon. Evanelle el sem tudta volna képzelni, hogy Fred valaha egyetlen napot is nála töltsön. De számára semmi sem volt meglepő. Mint mikor az ember felnyit egy gombaleveskonzervet, és paradicsomot talál a dobozban; légy hálás, és edd meg, bármi is legyen benne! Fred letette a bőröndjét az ágyra, és körbenézett. – Épp pattogatott kukoricát akartam csinálni, és megnézni a híreket a tévében. Csatlakozol? – Persze – mondta Fred, és követte az asszonyt, mintha örült volna neki, hogy végre valaki megmondja, mit tegyen. – Köszönöm. Hát nem csodálatos? – gondolta Evanelle, miközben a kanapén ültek, ölükben egy tál pattogatott kukoricával. Megnézték együtt a tizenegy órai híreket, azután Fred elöblítette a kukoricás tálat. – Reggel találkozunk – szólt Evanelle, és kivett egy dobozos kólát a hűtőből. Szerette kinyitva otthagyni az éjjeliszekrényén, hogy azután reggel az első dolga legyen meginni. – A fürdőszoba a hall másik végében van. – Várj csak! Evanelle megfordult. – Igaz, hogy egyszer adtál egy kanalat apámnak, amikor még gyerekek voltatok? És hogy arra használta, hogy kiásson vele egy negyeddollárost a sárból, amikor meglátta, hogy valami fénylik
odalent? És hogy a negyeddollárosból mozijegyet vett? És hogy a moziban találkozott először anyámmal? – Igen, igaz, hogy adtam neki egy kanalat. De nincs hatalmam helyrehozni a dolgokat, Fred. – Ó, értem én – mondta Fred gyorsan, szemét a földre szegezve, kezével a konyharuhát gyűrögetve. – Csak kérdeztem. Evanelle hirtelen rádöbbent, mi is a valódi oka annak, hogy Fred épp hozzá kopogtatott be. A legtöbb ember kerülte Evanelle-t, mert mindig osztogatott valamit. Fred azért akart hozzá költözni, hogy közelebb legyen hozzá, arra az esetre, ha előállna valamivel, ami értelmet adna annak, ami Jamesszel történik. Hátha ad neki egy kanalat, amivel kiáshatná magát ebből a slamasztikából. Sydney, Bay és Claire a verandán ült azon a vasárnapon, és fahéjas kalácsot ettek, ami Claire szokásos vasárnapi kávéházi rendeléséből maradt meg. Kánikula volt, és semmi nem akart működni. A kilincsek, amelyekről mindenki úgy tudta, hogy az ajtók jobb oldalán vannak, most átköltöztek a baloldalra. A vaj megolvadt a hűtőben. Senki nem mondta ki, amit gondolt, mindenki hagyta, hogy a gondolatok ott forrjanak a hőségben. – Itt van Evanelle – szólt Sydney, mire Claire megfordult, és megpillantotta az idős asszonyt, aki a járdán közeledett. Evanelle mosolyogva sétált fel a lépcsőn. – Meg kell hagyni, anyátok szép két lányt szült. De nem tűntök valami vidámnak. – Ez a melegfront az oka. Ilyenkor mindenki házsártos – mondta Claire, miközben egy pohár jeges teát töltött Evanelle-nek a kancsóból. – Mi volt veled? Nem láttalak már napok óta. Evanelle elvette a poharat, és leült a hintaszékbe Claire mellé. – Vendégem van. – Kicsoda?
– Fred Walker. Most ott lakik nálam. – Ó! – kiáltott fel Claire meglepetten. – És téged ez nem zavar? – Nem. Jól megvagyunk. – Felteszem, nem használt a rózsaillatú muskátlibor. Evanelle vállat vont, és beleszürcsölt a teájába. – Ki sem próbálta. Claire a szomszéd házat bámulta. – Gondolod, hogy Fred megengedné, hogy visszavásároljam tőle? – Nem látom akadályát. Van rá másik vevőd? – Nincs. – Biztosan ki akarja próbálni Tyleren – szólt közbe Sydney. Claire szúrós pillantást vetett rá, de nem teljesen komolyan. Végül is Sydney-nek igaza volt. Evanelle letette a teáját, és turkálni kezdett a bevásárlótáskájában. – Azért jöttem, mert oda kell adnom neked ezt – mondta, és végre elővett egy fehér hajpántot, és átnyújtotta Claire-nek. – Fred megpróbált lebeszélni róla, hogy elhozzam neked. Azt mondta, hogy kis fésűcskéket használsz, nem pedig hajpántot, és hogy hajpántot csak a rövid hajú nők használnak. De ő ezt nem értheti. Ezt kellett elhoznom neked. Már jó ideje nem éltem együtt férfival. El is felejtettem, milyen csökönyösek tudnak lenni. De az illatuk jó, az egyszer biztos. Sydney és Claire egymásra nézett. – Evanelle, ugye tudod, hogy Fred meleg? – kérdezte Claire finoman. – Már hogyne tudnám – felelte Evanelle nevetve, és sokkal boldogabbnak és derűsebbnek tűnt, mint amilyennek Claire az elmúlt években látta. – De jó tudni, hogy nem csak ti ketten élvezitek a társaságomat. Most pedig mesélj, Sydney! Milyen az új munkahely? Sydney és Bay a hintaágyon ült, és Sydney egyik lábával könnyedén előre-hátra hintáztatta az ágyat. – Neked köszönhetem. Ha nem kapom tőled azt a blúzt, amit azután visszavittem, soha nem mentem volna be a White Door szalonba, hogy megkérdezzem, nincs-e megüresedett állás.
– Fred azt mondta, látott téged néhányszor a múlt héten. Ebédet vittél a lányoknak. És egyszer látta, amint söprögetsz. – Egyelőre csak erre vagyok jó. – De hát mi a probléma? – kérdezte Claire, aki most rádöbbent, milyen lehangolt volt Sydney az utóbbi időben. Eleinte nagyon örült az új állásának a White Doorban, de ahogy teltek a napok, egyre hamarabb jött haza, és egyre kevesebbet mosolygott. Claire-nek ambivalens érzései voltak Sydney új munkájával kapcsolatban. Szeretett Sydney-vel együtt dolgozni, szerette, ha a húga ott van körülötte. De Sydney-t mintha kicserélték volna, ha a frizurákról beszélhetett. Minden reggel reménnyel telve ment el otthonról. – A White Door szalon vendégei mintha mindannyian ismernék Clarkékat és Mattesonékat. A harmadik napomon Hunter John meglátogatott. Úgy látszik, néhány ember – nem szeretnék neveket említeni – nem örült ennek, és pletykálkodni kezdtek. Nem mintha korábban tele lettem volna kuncsafttal, de most már legalább oka is van, hogy senki nem jön be hozzám. – Levágtad a haját? – Nem. Nem engedte. Kár, pedig a férfiaknak is remek frizurát tudok nyírni – mondta Sydney. –Tyler haját is én vágtam le. – Tényleg? – Ühüm. És Bayjét, meg a sajátomat is. – Úgy… szóval az emberek visszautasítanak téged? – kérdezte Claire. – Még csak esélyt sem adnak neked? – Ha ez így megy tovább, nem fogom tudni kifizetni a bérleti díjat. De talán így is lesz rendjén – mondta Sydney, és átkarolta Bayt. – így több időt tölthetek majd Bayjel. És mindig lesz időm segíteni neked. Claire felnőtt korában háromszor járt fodrásznál. Csak olyankor ment el, amikor a haja túl hosszú volt már ahhoz, hogy kezelni tudja, és le kellett vágni belőle néhány hüvelyknyit. Ilyenkor a főutcán lévő Mavis Adler's hajszalonba ment el. Mavis házhoz jött, hogy levágja
Claire nagymamájának a haját, és ha a nagymamája elégedett volt Mavisszel, miért ne lett volna az Claire is? Claire nem tartotta magát falusiasnak, és számtalanszor elment a White Door mellett, de most, amikor belépett az üzletbe, és megpillantotta a bőrfoteleket és az eredeti dísztárgyakat, és meghallotta a város leggazdagabb asszonyainak fecsegését, akik közül néhánynak szolgált már fel villásreggelit, ebédet és ötórai teát is, hirtelen félelmetesen idegennek érezte ezt a helyet. Ekkor meglátta Sydney-t az üzlet hátsó részében, amint hajat söpröget egy másik fodrász széke körül. Szép volt és zárkózott. Nagyon egyedül érezhette magát, ami Claire számára nem jelentett volna problémát, de Sydney számára igen. Sydney meglátta Claire-t, és rögtön kiment elé a recepcióhoz. – Claire, mi a baj? Hol van Bay? Nem történt baja? – Bay jól van. Megkértem Evanelle-t, hogy vigyázzon rá egykét órára. – Miért? – Mert szeretném, ha levágnád a hajam. A fodrászok és vendégeik mind Sydney és Claire köré csoportosultak. Rebecca, a White Door szalon tulajdonosa, úgy állt ott, mint valami oktató, és várta, hogy Sydney nekilásson. Mint a láthatatlan porszemcsék, úgy terjedt a levegőben a suttogás Claire gyönyörű, hosszú hajáról és Sydney eddig ki nem próbált képességeiről. – Bízol bennem? – kérdezte Sydney. Miután megmosta nővére haját, magasabbra állította a fodrászszéket. Claire tekintete találkozott az övével a tükörben. – Igen – felelte. Sydney elfordította a széket. A rákövetkező néhány perc alatt Claire egyre könnyebbnek és könnyebbnek érezte a haját, ahogy a nedves, fekete tincsek lehullottak a vállára terített köpenyre. Mint az ánizsos cukorka
vékony csíkjai. Rebecca időről időre kérdéseket tett fel Sydney-nek, ő pedig magabiztosan válaszolt, olyan szavakat használva, mint ferde vágás és frufru-fürtök. Claire nem sokat értett az egészből. A ferdén metszett kristálytálak és a currys rizs felfelé gomolygó gőzfürtjei jutottak róla eszébe. Amikor Sydney végre visszaforgatta a széket, a körülöttük álló emberek mind tapsoltak. Claire nem hitt a szemének. Sydney legalább harminc centit levágott a hajából. Ferdén volt lenyírva, úgy, hogy elöl hosszabb volt, hátul pedig fel volt stuccolva. A ritkított frufru kiemelte és csillogóvá tette Claire korábban színtelen és bizalmatlanságot tükröző szemeit. Ott volt a tükörben valaki, aki pontosan úgy nézett ki, amilyennek Claire mindig is elképzelte magát. Sydney nem kérdezte meg, hogy tetszik-e neki, amit lát. Ez nem volt kérdés. Az átalakítás mesteri munka volt. Mindenki félelemmel vegyes tisztelettel bámult Sydney-re, ő pedig úgy sugárzott, mint a kifényesített ezüst. Claire érezte, hogy könnyek szöknek a szemébe – az újjászületés örömkönnyei, a megváltásé. Valahol mélyen legbelül Claire mindig is tudta ezt. Gyerekkorukban ez volt a forrása minden féltékenységének. Sydney itt született. Különleges képessége mindig is ott rejtőzött benne, és csak arra várt, hogy Sydney maga is felismerje. – Nem tagadhatod többé – mondta Claire. – Mit nem tagadhatok? – kérdezte Sydney. – Ez a te Waverley-tudományod.
Második rész Intuíció
7. fejezet
Lester Hopkins egy alumínium kerti székben ült, az előkertjében álló gesztenyefa alatt. A távolban egy autó közeledett, felkavarva a port a tehenészet melletti, házhoz vezető hosszú be-kötőúton. Lestert előző évben szélütés érte, emiatt még most is sántított, és szája egyik szeglete lefelé biggyedt. Ezért mindig a keze ügyében tartott egy zsebkendőt, hogy le tudja törölni az ott összegyűlt nyálat, ami elriaszthatta volna az esetleges hölgylátogatókat. Mostanában sokat ücsörgött egy helyben, de nem bánta különösebben, így legalább volt ideje gondolkodni. Ami az igazat illeti, egész életében erre várt. Amikor kisfiú volt, a nagyapjának aranyélete volt. Mindennap bőségesen megreggelizett, ha kedve támadt, vadászni ment, délutánonként szunyókált, esténként pedig elővette a bendzsóját. Lester úgy gondolta, ez az igazi élet. Ráadásul a postás minden hónapban ugyanazon a napon pénzt is hozott a házhoz. Lester tehát már idejekorán elhatározta, hogy fel akar nőni, utána pedig mihamarabb nyugdíjba vonul. Csakhogy volt néhány bökkenő. Miután tizenhét éves korában meghalt az édesapja, keményebben kellett dolgoznia, mint ahogy azt korábban elképzelte – egyedül kellett fenntartania a tehenészetet. Ráadásul őt és a feleségét csak egyetlen fiúgyermekkel áldotta meg az isten. A fia szorgos asszonyt vett feleségül, és mindannyian együtt éltek a házban, és a fiának is született egy kisfia, tehát minden rendben volt. De azután Lester felesége rákos lett, a fia pedig két évvel később meghalt autóbalesetben. Lester menye reményvesztettségében vissza akart költözni Tuscaloosába, a
nővéréhez. De Henry, Lester unokája, aki ekkor tizenegy éves volt, maradni akart. Lester tehát csak két dologban hitt sziklaszilárdan: a farmjában és Henryben. Ahogy az autó közelebb ért, Lester hallotta, hogy becsapódik mögötte az üvegajtó. Hátrafordult, és meglátta Henryt, aki kijött megnézni, ki érkezik. Ilyen későn már nem szokott vevő jönni. Már alkonyodott. Henry odakiáltott neki: – Vársz valamit, papa? – Hogy meggazdagodjak. De az nem most lesz. Henry odaballagott a gesztenyefához, és megállt Lester mellett. Lester végigmérte. Csinos fiú, de mint minden Hopkins, ő is koravén, és egész életében arra fog várni, hogy végre a teste is megöregedjen. Ezért vett feleségül minden Hopkins nálánál idősebb nőt. Henry azonban nem siette el a dolgot, és Lester elhatározta, hogy kicsit rásegít a párválasztásra. Ha úgy látta, hogy a kísérő tanárok korban hozzá illenek, és még nem házasok, megkérte Henryt, hogy mutassa meg a tehenészetet az iskolásoknak. A templom díszítéséről pedig általában elvált nők gondoskodtak, így Lester megengedte nekik, hogy ősszel szénát, télen pedig magyalt gyűjtsenek a földjén, és mindig kiküldte Henryt, hogy segítsen nekik. De mindez semmit sem ért. Pedig alapos volt és magabiztos, szorgalmas és jószívű, egyszóval Henry elég jó fogás volt, még ha nem is volt túl elégedett önmagával. De ez már csak így van, ha valaki koravén. Az autó megállt. Lester nem ismerte fel a sofőrt, de az asszonyt, aki kiszállt, annál inkább. Vidáman felhorkant. Örült, ha Evanelle Franklin benézett hozzájuk. Olyan volt, mint télen vörösbegyet látni. – Úgy tűnik, Evanelle hozott nekünk valamit.
A férfi az autóban maradt, Evanelle pedig átvágott az udvaron. – Lester – kezdte, miközben megállt az öregember előtt, kezét csípőre téve –, te egyre jobban nézel ki. – Már egész jól tudják kezelni a szürkehályogot, tudtad? –ugratta Lester. Evanelle elmosolyodott. – Gonosz vénember! – Mi járatban errefelé? – Ezt kellett elhoznom neked. – Azzal Evanelle belenyúlt nyalánkságokkal teli táskájába, és átadott Lesternek egy üveg marasca-cseresznyét. Lester Henryre nézett, aki igyekezett elrejteni mosolyát. –Nos, már rég nem ettem ilyet. Köszönöm, Evanelle. – Szívesen. – Mondd csak, ki az, akivel jöttél? – Ez Fred, a boltos. Most nálam lakik. Remekül megvagyunk. – Nem akartok itt maradni vacsorára? – kérdezte Henry. –Yvonne krumplis lángost készített. Yvonne a házvezetőnőjük volt. Henry vette fel még előző évben, miután Lester szélütést kapott. Yvonne természetesen férjnél volt. Lester bezzeg biztosan egyedülálló házvezetőnőt vett volna fel. – Nem, köszönöm. Ideje indulnom – mondta Evanelle. – Eljöttök a július negyedikei ünnepségre? – Ott leszünk – felelte Lester, Evanelle pedig visszaindult az autóhoz. – Egyszer adott nekem egy gombolyag fonalat – szólalt meg végül Henry. – Talán tizennégy éves lehettem, és tanulmányi kiránduláson voltunk a belvárosban. Szörnyen zavarba jöttem, úgyhogy rögtön elhajítottam a gombolyagot. De a rákövetkező héten szükségem lett volna rá egy iskolai feladathoz. – A helybéli férfiak fiatalon megtanulják a leckét a Waverleynőkről – mondta Lester, és a görbe botjáért nyúlt, amit előzőleg a
fának támasztott, majd óvatosan felállt. – Ha valamelyik felbukkan, légy résen! Másnap délután Claire hallotta, amint Sydney elkiáltja magát az emeleten. – Hol vagytok? – Én itt vagyok lent – kiabált vissza Claire. Kisvártatva hallani lehetett a poros lépcsőfokok nyikorgását, amint Sydney lefelé tartott az alagsorba. Odalent hűvös és száraz volt a levegő, és olykor a férfiak, akiknek túl sok munkájuk volt, bekopogtak, és bekéredzkedtek ide, hadd' üldögéljenek egy kis ideig a Waverley-ház alagsorában, mert attól világosabban tudnak gondolkodni, és az ottani levegő ismét helyre teszi őket. Sydney lépései egyre közelebbről hangzottak, ahogy lefelé ereszkedett Claire zseblámpájának fényét követve. Az alagsor villanykörtéi mind kiégtek 1939-ben, és bár az akkori lakók egyszerűen csak túl fáradtak voltak kicserélni őket, mostanra hagyománnyá vált, hogy az alagsorban sötétnek kell lennie. Ma már senki nem tudta, miért ragaszkodtak hozzá, de a hagyomány az hagyomány. – Hol van Bay? – kérdezte Sydney. – Nincs idelent veled? – Nem, többnyire a kertben tölti az idejét. Jól érzi ott magát. A fa azóta nem dobál rá almát, amióta Bay elkezdte visszahajigálni őket. – Claire odaadta Sydney-nek a zseblámpát. – Segítenél? Világíts ide! – Loncbor? – Jövő héten lesz a július negyedikei ünnepség. Megszámolom a palackokat, hogy lássam, mennyit kell magunkkal vinnünk. – Láttam egy üveggel a konyhaasztalon, amikor bejöttem – jegyezte meg Sydney, miközben Claire számolt. – Az a rózsaillatú muskátlibor, amit Fred visszaadott. Nem engedte, hogy visszafizessem a pénzét. Azt hiszem, így akart megvesztegetni, hogy senkinek ne beszéljek a dologról – mondta Claire, azután lesöpörte a tenyeréről a port. – Harmincnégy palack.
Úgy emlékeztem, hogy tavaly negyven üveggel készítettem. Na, nem baj. Ennyinek is elégnek kell lennie. – Oda akarod adni Tylernek? Claire visszavette a zseblámpát. – Mit akarok odaadni Tylernek? – A rózsaillatú muskátlibort. – Vagy úgy – felelte Claire, és már indult is. Sydney követte. – Valójában azt reméltem, hogy átviszed neki helyettem. – Órát tart a nyári egyetemen – mondta Sydney. – Mostanában nem sokat lesz itthon. – Ó! – Claire örült, hogy Sydney nem láthatta zavart arckifejezését. Néha úgy érezte, megőrül. Minden reggel, miután felébredt, az volt az első gondolata, hogyan verhetné ki a fejéből Tylert. És folyton kifelé bámult, azt remélve, hogy megpillantja a férfit, miközben állandóan azon mesterkedett, hogyan szabadulhatna meg tőle. Ennek semmi értelme nem volt. Felértek a konyhába, és Claire kulcsra zárta maguk mögött az alagsor ajtaját. – Ő egy rendes fickó, Claire – szólalt meg hirtelen Sydney. – Biztosan tudom. Én is nagyon meglepődtem rajta. Képzeld csak el! A férfiak is lehetnek jók. Ki gondolta volna? Claire visszavitte a zseblámpát a raktárba, és felrakta a polcra, ahol a gyertyákat és az elemlámpákat tárolta. Annyira frusztrált volt, hogy tetőtől talpig feltöltődött elektromos árammal, amitől a polcon álló hordozható rádió hangos reccsenéssel megszólalt, és Claire ijedtében felugrott. Gyorsan kikapcsolta a rádiót, és a falnak dőlt. Ez nem mehet így tovább. – Ő nem állandó – hallatszott Claire hangja a kamrából. – Az almafa állandó. A loncbor állandó. Ez a ház állandó. Tyler Hughes nem állandó. – És én sem vagyok állandó, igaz? – kérdezte Sydney, de Claire nem válaszolt. Vajon Sydney állandó? Vajon megtalálta a helyét Bascomban? Vagy megint elmegy, talán majd ha Bay felnő, vagy ha beleszeret valakibe? Claire nem akart ebbe belegondolni. Egyedül az
állt hatalmában, hogy ne a távozásra adjon okot Sydney-nek, hanem arra, hogy maradjon. Csak erre szabad koncentrálnia. Claire mély lélegzetet vett, és visszament a konyhába. – És hogy megy a munka? – kérdezte élénken. – Ó, istenem! Rengeteg dolgom van! Hála neked! – Én nem csináltam semmit. Ez a te érdemed. Sydney megrázta a fejét. – Az emberek úgy néznek rám, mintha tanár lennék, vagy valami ilyesmi. Fogalmam sincs, miért. – Most már te is ismered a sikerem titkát – mondta Claire. – Ha az emberek elhiszik, hogy adhatsz nekik valami olyasmit, amit senki mástól nem kaphatnak meg, bárhová elmennek érte, és bármennyi pénzt megadnak érte. Sydney felnevetett. – Ezzel azt akarod mondani, hogy ha már így is, úgy is furcsának tartanak bennünket, akkor legalább fizessék is meg az árát? – Nem vagyunk furcsák – mondta Claire, majd rövid szünetet tartott. – De egyébként igen. Pontosan. – Pókháló került a hajadba az alagsorban – mondta Sydney, és lesöpörte Claire haját. Most, hogy úgy érezte, Claire frizurája az övé is, Sydney rászokott, hogy egyszerűen csak odasétáljon nővéréhez, és néhány tincset a füle mögé illesszen, ujjaival megigazítsa a frufruját, vagy felborzolja a haját hátul. Kedves dolog volt, mintha csak játszott volna. Olyasmi, amit kislány korukban csináltak volna, ha jóban vannak egymással. – Hol fodrászkodtál korábban? – kérdezte Claire, és figyelte, ahogy Sydney arca elkomorul, miközben kisimította a haját. Teljesen felnőtté vált, amíg oda volt. Sydney hátrébb lépett, és igyekezett megszabadulni az ujjaira tapadt pókhálótól. – Néhány évvel ezelőtt volt. De Boise-ben. Egy ideig. – Feladta a pókhálóval való vesződést, és elfordult. Aztán felkapta a rózsaillatú muskátlibort az asztalról, és kisietett a hátsó
ajtón. Nyomában különös férfikölni illata szállt. – Megyek, köszönök Baynek, aztán átviszem ezt Tylerhez. Attól a naptól fogva Sydney gondolatai időről időre visszatértek a seattle-i házba, ahányszor csak eszébe jutott, hogy ott felejtette az anyja fényképeit, David kölnijének illata pedig tovább kísértett. Amikor az illat erősebben érződött, a földszint mennyezetére szerelt ventilátorok maguktól bekapcsoltak, mintha el akarnák hessegetni. Az emeleti előszobában éjjelente, távol a ventilátoroktól és az esti szellőtől, forrón és dühödten vette birtokba a levegőt. Azokon az éjjeleken Bay bebújt Sydney mellé az ágyba, és arról suttogtak egymás között, mit hagytak maguk mögött Seattle-ben. Rejtjelezve adták egymás tudtára, milyen boldogok, hogy nem kell többé ott élniük, és hogy milyen csodálatos érzés szabadnak lenni. Olyankor összekulcsolták a hüvelykujjukat, és árnyjátékot játszottak a kezükkel a Tyler udvarából felszálló lila fényben. Claire továbbra is kíváncsi volt rá, merre járt Sydney, és mit csinált, amíg távol volt. Sydney tudta, hogy most már ideje lenne elárulnia, különösen mióta már Claire is kezdte érezni a kölni szagát a házban, és szóvá is tette, vajon honnan származik az illat. De a kölni rádöbbentette Sydney-t, mekkora veszélybe sodorta a nővérét azzal, hogy idejött, és így már kétszeresen szégyellte bevallani a hibáit. Hiszen Claire annyi mindent tett érte! Amikor Sydney kisétált az ajtón, a kölni aromája elenyészett a kertben. Elnyomta az alma, a zsálya és a föld illata. Leült a fa alatt időző Bay mellé, és arról beszélgettek, milyen napja volt Baynek, és a július negyedikei ünnepségről, és arról, hogy egy napon majd átsétálnak az iskolába, hogy Bay is megtudja, merre kell majd mennie, amikor ősszel elkezd járni az iskola-előkészítőre. Amióta Claire megengedte Baynek, hogy kimenjen a kertbe, a kislány hosszú órákat töltött az almafa alatt, a fűben fekve. Valahányszor Sydney megkérdezte tőle, miért, csak annyit válaszolt, hogy gondolkodik
valamin. Sydney nem faggatta tovább. Az utóbbi időben annyi minden történt velük, hogy nem csodálkozott rajta, hogy Baynek gondolkodásra volt szüksége. Miután mindent megbeszéltek, Sydney átment Tylerhez. A hátsó udvarban találta meg a férfit, aki épp a fűnyíróját tolta ki a melléképületből. – Nem is tudom, Tyler, fel vagy te készülve érzelmileg arra, hogy megint füvet nyírj? – kiáltott oda neki Sydney. Tyler megfordult, és elnevette magát. – Ha nem vágom le mihamarabb, a kisebb termetű kutyák el fognak tévedni benne. Mrs. Kranowski már most is folyton a füvet csapkodja egy bottal, amikor Edwardot keresi. – Azért jöttem, hogy átadjak egy ajándékot, amit Claire küldött. – Azzal a magasba tartotta a borosüveget. Tyler habozott, mintha visszafojtotta volna, ami már a nyelve hegyén volt. – Hát, tudod, nem könnyű eligazodni a nővéreden. Ajándékokkal halmoz el, miközben egyértelmű, hogy nem kedvel. Ez valami déli szokás? – Ó, dehogynem kedvel. Ezért küldte ezt az italt is. Megengeded, hogy igyak belőle? Mostanában kicsit gyenge vagyok. – Persze, hogyne – felelte Tyler. A hátsó ajtón át bementek a konyhába, és Tyler kivett két borospoharat a vitrinből. Amint Tyler töltött neki, Sydney egy húzásra kiitta a pohár tartalmát. – Mi a baj? – kérdezte a férfi. – Egy ideje elkalandoznak a gondolataim valahová, ahová nem kellene. Még mindig kísért a múltam. – Szeretnél beszélni róla? – Nem. Tyler bólintott. – Rendben. Szóval mi ez? – kérdezte, és magának is töltött, majd az orrához emelte a poharat. – Rózsaillatú muskátlibor. Állítólag visszahozza a szép emlékeket.
Tyler Sydney felé emelte a poharát. – A szép emlékekre. Mielőtt azonban megihatta volna, Sydney hirtelen megszólalt. – Claire azt reméli, hogy ettől majd eszedbe jut valaki más, és elfelejted őt. Ezért készítette a tátikaolajjal fűszerezett ragut és a búzavirágos lepényt is. Tyler leeresztette a poharát. – Nem értem. – A kertünkben nyíló virágok különlegesek. Vagy az is lehet, hogy az teszi őket különlegessé, ahogy Claire elkészíti őket. Hatással vannak arra, aki megeszi őket. Te minden bizonnyal immúnis vagy velük szemben. Vagy talán Claire túlságosan is elszánt, és lehet, hogy ez csökkenti a növények hatását. Nem tudom. Tyler hitetlenkedve nézett rá. – Azon mesterkedik, hogy elterelje a figyelmemet saját magáról? – Ami azt jelenti, hogy te máris felkeltetted a figyelmét. Engedd meg, hogy eláruljak valamit róla. Azokat a dolgokat szereti, amelyek nem mennek el. Tehát ne menj el! Tyler a pultnak dőlt, mintha támaszt keresett volna, mintha valaki odalökte volna. Sydney egy pillanatig azon töprengett, vajon bölcs dolog volt-e elárulni olyasmit, ami ennyire jellemző a nővérére. Claire biztosan nem szerette volna, ha Tyler megtudja ezt. De azután Tyler elmosolyodott, és Sydney rögtön tudta, hogy helyesen cselekedett. Csak már olyan sok idő eltelt, mióta utoljára okozott valakinek igazi örömöt, hogy nem is emlékezett rá, milyen érzés. Claire annyi mindent megtett őérte! Ez olyasmi volt, amit ő adhatott Claire-nek. Megmutathatta neki, hogy nem csak abban lelheti örömét, amit már ismer. Megmutathatta neki, hogyan lehet boldog Tylerrel. – Nem megyek sehova – mondta Tyler. – Helyes. – Sydney félrenézett. Egy jószívű férfi szavai könnyeket csalhatnak egy nő szemébe. Sydney irigyelte Claire-t ezért. Tylerért. Sok férfit megismert, miután elhagyta Bascomot, de egyikük sem volt jó ember. Már nem is tudta, mit kezdene most egy jó férfival. – Idd ki! – mondta, és elfordult. Körbesétált a konyhában.
Tyler a szájához emelte a poharát, és beleszürcsölt az italba. –Ez jó! Szokatlan, de jó. – Üdvözöllek Claire világában. – Na, és mik a te szép emlékeid? – kérdezte Tyler. Sydney besétált az étkezőbe, elment a festőállvány mellett, és kinézett az ablakon. – Annyira furcsa! Az én szép emlékeim erről a hétről valók. Ott az egész életem, és mégis – ez a hét volt a legszebb időszak egész életemben. És veled mi a helyzet? – Jó ez a bor, de nem jut eszembe semmi. Folyton csak Claire-re gondolok. Sydney elmosolyodott, és ivott még egy keveset. – Reménytelen alak vagy.
8. fejezet
A
július negyedikei ünnepséget minden évben Bascom főterén rendezték meg. A szökőkút körüli zöld területen a családok és a hívők csoportjai asztalokat és sátrakat állítottak fel, ételt hoztak magukkal, hogy mindenki megkóstolhassa a saját készítésű finomságaikat. Amolyan rögtönzött lakoma volt a tűzijáték előtt. A Waverley-k mindig loncbort vittek erre az alkalomra, amitől az emberek állítólag láttak a sötétben, de – akár tudtak róla, akár nem – a bor egyeseknél látomást idézett elő, és erre minden július negyedikén akadt néhány példa. A sötétbenlátás egyik mellékhatása mindenesetre az, hogy az ember észrevesz olyan dolgokat is, amelyek korábban nem tűntek fel neki. A Waverley-k asztala oldalt helyezkedett el – nagyon népszerű volt, de elkülönült a többiekétől. Sydney a székén fészkelődött. Bay a gyermekmegőrzőben volt, papírcsákót készített, és kifesttette az arcát, így aztán Sydney és Claire egyedül maradt a loncitallal. Az emberek csendesen odajárultak hozzájuk egy-egy kis papírpohár loncborért, mintha valami szent dologért állnának sorba, és időről időre a seriff is felbukkant, hogy megkérdezze: – Ebben ugyebár nincs alkohol? Claire pedig – mint már évtizedek óta minden Waverley – rezzenéstelen arccal közölte: – Hát persze, hogy nincs. Amikor Sydney még iskolába járt, a július negyedikei ünnepség mindig azt jelentette számára, hogy az egész napot valamelyik barátja medencéjében töltheti, majd még épp idejében megjelent a parkban, hogy láthassa a tűzijátékot. Most idősebbnek érezte magát,
mint a vele egykorúak, mint a régi barátai a gimnáziumból, akik közül többen is kerti sütögetésből vagy medencepartiról érkeztek, le voltak barnulva, és a fürdőruhájuk pántja kilátszott a pólójuk alól. Emma a presbiteriánus egyház asztalánál álldogált, és Eliza Beauforttal beszélgetett. Most, hogy mindent tudott, Sydney többé már nem irigykedett erre a privilegizált életformára. Milyen különös, hogy szomorúságot érzett, amiért elveszített valamit, ami soha nem volt az övé. Talán csak általánosságban véve hiányzott neki a barátság, a vele egykorúak együttérzése. Sydney elfordította a tekintetét. – Nem is emlékszem, utoljára mikor ültem itt, a Waverley-asztalnál – mondta Claire-nek. – Nem most volt. Sydney mély lélegzetet vett. – Nem is olyan rossz érzés. – Miért érzed magad olyan kényelmetlenül? Senki sem fog rohadt paradicsomot dobálni ránk. – Ez igaz – mondta Sydney. Ha olyan lett volna, mint Claire, nem érdekelte volna, hogy mások mit gondolnak. Már az öltözködése is kezdett Claire-éhez hasonlítani – ropogós, ujjatlan, végig gombos ingek, khakinadrágok, kockás rövidnadrágok és szellős nyári ruhák. Amit Claire mondott aznap a szalonban, hogy Sydney-nek is van Waverley-tudománya, teljesen megváltoztatta Sydney gondolkodását. Waverley-nek érezte magát. De közben mintha egy olyan országban élt volna, amelynek még nem beszéli a nyelvét. Utánozhatta a helybéliek öltözködését, ami kedves dolog volt, de ettől még kissé magányos maradt. – Nincs semmi baj azzal, hogy furcsák vagyunk. Meg tudom szokni. – De mi nem vagyunk furcsák. Azok vagyunk, akik vagyunk. Hello, Evanelle! Evanelle odasétált hozzájuk, és magához vett egy pohár bort. – Hű, erre most nagy szükségem van – mondta, és egy húzásra legurította az italt. – Rengeteg dolgom van. Adnom kell valamit Baynek. – Azzal letette a poharat, és elővett a táskájából egy
kifejezetten giccses brosst. Talán az 1950-es években készülhetett, eredetileg világos, de mára már megsárgult kristályból, csillagfény mintázattal. – Épp most festik ki az arcát – mondta Sydney. – Rendben, akkor odamegyek hozzá. Fred segít átrendezni a házamat. Igazán nagy segítséget jelent nekem. Ezt egy régi ékszerdobozban találtam, és amikor megpillantottam, rögtön tudtam, hogy Baynek kell ajándékoznom. Claire előrehajolt. – Fred segít neked? – Kitalálta, hogyan lehet rendszerezni az összes holmimat. Készített valami táblázatot. – De hát már évek óta mondogatom, hogy megcsinálom neked, Evanelle – mondta Claire. Sydney kíváncsian fordult Claire felé, aki szemmel láthatólag sértve érezte magát. – Tudom. De nem akartalak ezzel terhelni. Mivel azonban Fred nálam lakik… – Nálad lakik? – kiáltott fel Claire. – Azt hittem, csak átmenetileg szállt meg nálad. – Nos, úgy döntöttünk, neki sem árt, ha jól érzi magát nálam. Most átalakítja a padlásteret, hogy legyen egy kis saját lakrésze, és elvégez néhány apróbb javítást a ház körül. Tényleg nagyon ügyes. – De ugye tudod, hogy ha szükséged van rám, bármikor szívesen segítek? – kérdezte Claire. – Tudom. Kedves lány vagy – mondta Evanelle, és visszatette a brosst a bevásárlószatyorba. – Bay után vinnem kell néhány szöget McQuail tisztelendő úrnak, egy tükröt MaryBeth Clancy-nek, és amikor végeztem, találkozom Freddel a szökőkútnál. Nem szeretem a nagy tömeget, ilyenkor mindig annyi elfoglaltságom adódik. Később találkozunk. – Viszlát, Evanelle! Hívj fel, ha szükséged van rám! Sydney felhorkant. – Már hogyne lennénk furcsák!
– Nem vagyunk azok – háborodott fel Claire. – Mi a véleményed arról, hogy Fred Evanelle-nél lakik? – Szerintem szomorú, hogy Fred mostanában nem jön ki Jamesszel. – Sydney vállat vont. – De úgy tűnik, Evanelle örül neki, hogy Fred ott van nála. – Hmm. Néhány perccel és a seriff néhány látogatásával később Sydney gyengéden oldalba bökte Claire-t. – Ha esetleg nem vetted volna észre, Tyler folyamatosan téged bámul. Claire lopva odasandított, aztán felmordult. – A pokolba! Kellett nekem odanézni! Most idejön. – Ó, csak azt ne! – De igen. Viszont nem én vagyok az egyetlen, akit bámulnak. Neked is akadt egy hódolód. – Claire a zöld területen túl álló sátorra mutatott, melyen a HOPKINS TEHENÉSZET felirat ékeskedett. Alatta jóképű férfi állt, szőke, vékony, napbarnította bőrű. Fagylaltot szedett ki egy elektromos fagylaltgépből, és papírtölcsérbe adagolta. Sziklaszilárd benyomást keltett, mintha arra született volna, hogy ellenálljon a szélnek. Folyton a Waverley-asztalt fürkészte. – Talán azt hiszi, fagylaltra van szükségünk? Lehet, hogy sugárzik rólunk a forró szenvedély. – Ez Henry Hopkins – mondta Claire. – Henry! – Ilyen távolságból Sydney nem ismerte fel a férfi vonásait, de most, hogy belegondolt, volt valami ismerős a hajában, a megfontolt mozdulataiban. – Alig ismertem meg. – Nem is tudtam, hogy ismerted. – Claire fel akart állni, de Sydney belekapaszkodott a karjába. – Engedj el! Az autóban felejtettem valamit. – Nem felejtettél benne semmit. Csak kerülöd Tylert. És igen, ismertem Henryt. Ööö… barátok voltunk, azt hiszem. Általános iskolás korunkban. De azután szétváltak az útjaink.
– Miért? – kérdezte Claire, Sydney kezét rángatva, szemét a közeledő Tylerre függesztve. – Azért, mert vaksi seggfej voltam gimiben – mondta Sydney. – Nem voltál az. – De az voltam. – De nem. – Üdv, hölgyeim! Netán döntőbíróra van szükségük? Sydney elengedte Claire kezét, mivel most már szükségtelen volt szorongatnia. – Szia, Tyler! – Claire, a hajad – kezdte Tyler, mire Claire félénken a hajához nyúlt. A fehér haj pántot viselte, amit Evanelle-től kapott, és amitől olyan fiatalnak és ártatlannak tűnt, amilyennek éppen hogy nem akart látszani. – Gyönyörű. Volt egy álmom… Azt álmodtam, hogy egyszer ilyen lesz a hajad, mint most. Sajnálom, ez biztosan nagyon ostobán hangzik. – Tyler felnevetett, és összedörzsölte a tenyerét. – Nos, mindenki azt mondja, innom kell a Waverley-k loncborából. Ez most vagy hagyomány, vagy már mindenki benne van a Clairepróbálja-elterelni-a-figyelmemet-magáról című játékban. – Micsoda? – Sydney elmesélte, mik voltak a terveid azokkal az ételekkel, amiket áthoztál nekem. Claire Sydney-hez fordult, aki zavart tettetett, de valójában nem érzett bűnbánatot. – A loncbor segít, hogy a sötétben is láss – mondta Claire kimérten. – Ha akarsz, iszol belőle, ha nem, nem. Menj neki egy fának, ha besötétedik! Bukj fel az útpadkában! Engem nem érdekel. Tyler felemelt egy papírpoharat, és rámosolygott Claire-re. –Ez azt jelenti, hogy látni foglak téged a sötétben. – Még nem sikerült kiküszöbölnöm a receptben rejlő hibák mindegyikét.
Tyler megitta a bort, de közben le sem vette a szemét Claire-ről. Sydney vigyorogva hátradőlt a székében. Mintha egy táncot követett volna figyelemmel, ahol csak a táncosok egyike ismeri a lépéseket. Amikor Tyler elment, Claire célba vette a húgát. – Te elárultad neki? – Miért vagy így meglepve? Tudhattad volna. Ez jellemző rám. – Nem jellemző! – De igen! – Ó! Menj, és élj egy kis társasági életet, és felejtsd el, hogy Waverley vagy! – mondta Claire a fejét ingatva. De közben ott volt egy aprócska mosoly a szája szegletében, és ezzel elkezdődött valami új, szoros kapcsolat kettejük között. Jó érzés volt. Henry Hopkins még most is emlékezett arra a napra, amikor ő és Sydney Waverley összebarátkoztak. Nyári szünet volt. Sydney egyedül ücsörgött a mászóka kupolája alatt. Henry soha nem értette, miért nem akarnak a többiek Sydney-vel játszani, de ő is elment mellette, mert a többiek is ezt tették. Azon a napon viszont volt valami Sydney-vel – olyan szomorúnak tűnt, ezért Henry odament hozzá, és felfelé kezdett mászni a mászókán. Nem igazán állt szándékában beszélgetni vele, de arra gondolt, a lány talán megvigasztalódik, ha észreveszi, hogy nincs egyedül. Sydney egy darabig csak nézte a fiút, mielőtt megkérdezte: – Henry, te emlékszel az anyádra? Henry felnevetett. – Hát persze. Ma reggel láttam utoljára. Te talán nem emlékszel a tiédre? – Tavaly elment. Kezdem elfelejteni. Ha felnövök, én soha nem fogom elhagyni a gyerekeimet. Mindennap látni fognak, és nem hagyom, hogy elfelejtsenek. Henry még most is emlékezett a szégyenérzetre, ami akkor elfogta. Olyan erőteljesen tört rá, hogy leesett a mászókáról. Es attól
a naptól fogva úgy tapadt Sydney-re az iskolában, mint a ragasztó. Négy éven keresztül együtt játszottak, együtt ebédeltek, együtt ellenőrizték a leckét, és együtt oldották meg az iskolai feladatokat. Henrynek semmi oka nem volt azt feltételezni, hogy a nyári szünetet követően a felső tagozat első napján bármi is megváltozna. De azután beballagott az osztálytermükbe, és ott volt ő. Valahogy úgy nőtt meg a vakáció alatt, amitől a serdülő Henry körül forogni kezdett a világ. Olyan volt, mint ősszel, amikor a levelek színt váltanak, és a gyümölcs megérik. Sydney rámosolygott, ő pedig abban a pillanatban sarkon fordult, és kiment a teremből. Az óra hátralévő részét a mosdóban töltötte. Sydney akárhányszor akart beszélni vele aznap, Henry úgy érezte, menten elájul, és inkább elfutott. Egy idő után Sydney nem próbálkozott többé. Ez a váratlanul jött vonzerő boldogtalanná tette Henryt. Szerette volna, ha minden ugyanúgy megy tovább, mint régen. Sydney mindig szórakoztató volt és jókedvű, és rengeteg mindent el tudott mondani az emberekről pusztán az alapján, ahogy a hajukat viselték. Henry elképesztően jó dolognak tartotta ezt. Mesélt a nagyapjának arról, hogy van ez a lány, aki csak a barátja, de hirtelen megváltozott minden, és most nem tudja, mitévő legyen. A nagyapja azt felelte, hogy a dolgok pontosan úgy történnek, ahogy történniük kell, és semmi értelme azon töprengeni, mit hoz a jövő. Az emberek szeretik ezt másképp gondolni, de amit az ember gondol, annak gyakorlatilag semmilyen hatása nincs arra, ami valójában történik. Hiába gondolsz arra, hogy bárcsak jobban éreznéd magad. Hiába kívánod, hogy bárcsak ne lennél szerelmes. Henry biztos volt benne, hogy Sydney azt hiszi, ő elhagyta, akárcsak az édesanyja, vagy hogy ő már nem akar a barátja lenni, akárcsak a többi gyerek. Rettenetesen érezte magát. Végül azután Hunter John Matteson beleszeretett Sydney-be, és megtette azt, amire Henry nem volt képes – megmondta neki. Henry végignézte, ahogy Hunter John barátai Sydney barátai lettek, és ahogy Sydney
ugyanúgy kezdett viselkedni, mint ők, gúnyolódva a többieken, még rajta, Henryn is. De ez már nagyon régen volt. Henry hallotta, hogy Sydney visszatért a városba, de nem sokat törődött vele. Ahogyan korábban, most sem volt oka feltételezni, hogy ez a visszatérés bármit is megváltoztat. Aztán meglátta őt, és minden kezdődött elölről. Az a különös hiányérzet, az a vágyódás, hogy újra lássa a lányt. A Hopkins család férfi tagjai mindig idősebb nőket vettek feleségül, ezért Henry kíváncsi volt, vajon fel tudja-e fedezni Sydneyben a változást, az idősödés jeleit, hogy úgy érezhesse, ő az igazi. Ugyanúgy, mint annak idején, amikor Sydney egyetlen nyár alatt felnőtt, mielőtt hatodikba mentek. Kíváncsi volt, vajon tíz év távollét után bölcsebbnek, tapasztaltabbnak látja-e majd. – Annyira bámulod, hogy még a végén ledöntöd a lábáról. Henry a nagyapjához fordult, aki alumínium kerti székében ült az asztal mögött. Kezében tartotta görbe botját, és időről időre odakiáltott a járókelőknek, akár egy vásári kikiáltó. – Hogy én bámulom? – Az elmúlt fél órában mást sem tettél – mondta Lester. –Egyetlen szavamat sem hallottad. – Bocsánat. – Figyelj! Elindult. Henry megfordult, és meglátta Sydney-t, aki elindult a Waverleyasztaltól a gyermekmegőrző felé. A haja csillogott a napfényben, akár a méz. Odament a kislányához, és felnevetett, amikor az papírcsákót tett a fejére. Sydney mondott neki valamit, a gyerek bólintott, és mindketten elindultak kézen fogva Henry felé. Feléje sétáltak. Henry erős késztetést érzett, hogy kirohanjon a mosdóba, mint annak idején.
Amikor odaértek az asztalhoz, Sydney elmosolyodott. – Szia, Henry! Henry meg sem mert moccanni. Attól félt, hogy a testében uralkodó féktelen zűrzavartól abban a pillanatban felrobbanna. – Emlékszel még rám? – kérdezte Sydney. Henry bólintott. – Ez itt a kislányom, Bay. Henry ismét bólintott. Sydney kissé csalódott volt, de lerázta magáról a kellemetlen érzést, és beszélgetni kezdett a lányával arról, milyen fagylaltot válasszanak. Volt csokoládés-mentás, epres-rebarbarás, karamellásőszibarackos és vaníliás-kávés. Lester ötlete volt, hogy olyasmit kínáljanak az embereknek, amiről azok még nem tudják, vajon szeretik-e. Azt mondta, erre mindig emlékezni fognak. A tehenészetben dolgozó férfiak feleségei közül néhányan besegítettek nekik aznap. Egy ideig Henry is adagolta a fagylaltot, de ehhez az asszonyok egyértelműen jobban értettek. – Kaphatnánk két csokoládés-mentásat? – kérdezte végül Sydney. Henry késedelem nélkül kimérte a fagylaltgombócokat, és papírtölcsérbe tette őket. Sydney eközben először a kezét figyelte, majd a tekintete feljebb siklott az alkarjára, végül megnyugodott az arcán. Még akkor is Henry arcát fürkészte, amikor az átadta nekik a tölcséreket. A férfi most sem szólt egyetlen szót sem. Még mosolyogni is képtelen volt. – Örülök, hogy újra látlak, Henry. Jól nézel ki. – Azzal Sydney és kislánya megfordult, és elmentek. Félúton az asztaluk felé Sydney még visszanézett. – Ez volt a legszánalmasabb viselkedés, amit valaha láttam – szólalt meg végre Lester vihogva. – Egyszer, mikor még kisfiú voltam, megrázott a fejőgép. Rendesen hanyatt vágott. Pontosan úgy nézel ki, mint ahogy akkor éreztem magam. – Nem hiszem el, hogy egyetlen szót sem tudtam kinyögni – mondta Henry.
– Capp! Az a gép elkapott. Meg sem bírtam szólalni. Csak tátogtam, akár a hal – mondta Lester, és tovább nevetgélt. Közben felemelte a botját, és böködni kezdte vele Henry lábát. –Zzzzzzzppppl Henry meglepetésében felugrott. – Nagyon vicces – mondta, és ő is nevetni kezdett. Evanelle és Fred a szökőkút káváján ült. Fagylaltot ettek, és integettek, amikor Sydney és Bay elment mellettük. Bay kitűzte rózsaszín pólójára az Evanelle-től kapott rémes brosst, amitől Evanelle-nek lelkiismeret-furdalása támadt. Bay annyira lelkiismeretes volt, és annyira sokat számítottak neki mások érzései, hogy úgy gondolta, viselnie kell a brosst, csak mert Evanelle-től kapta. De ez a kitűző nem ilyen kislánynak való volt. Mi az ördögért kellett épp ezt a tárgyat adnia Baynek? Evanelle felsóhajtott. Talán már soha nem tudja meg. – Ideges vagyok – mondta végül Fred, kezével gondosan vasalt nadrágját dörzsölgetve. Evanelle odafordult hozzá. – Látszik rajtad. Fred felállt, és fel-alá kezdett járkálni. Evanelle ott maradt, ahol volt, a tölgyfalevél-szobor árnyékában. Fred dühös volt, és kettőjük helyett is idegeskedett. – Azt mondta, itt lesz, és akkor beszélhetünk. Itt, mindenki szeme láttára. Mit gondol, mit csinálnék vele, ha kettesben lennénk? Lelőném? – Férfiak! Nem vagy képes együtt élni velük, de arra sem, hogy lelődd őket. – Hogy lehetsz ilyen higgadt? Te hogy éreznéd magad, ha a férjed azt mondaná, eljön, aztán mégse jönne el? – Mivel ő már halott, Fred, nem igazán lennék meglepve. Fred visszaült a helyére. – Ne haragudj! Evanelle megsimogatta a férfi térdét. Már majdnem egy teljes hónap eltelt azóta, hogy Fred menedéket kért Evanelle-nél, és váratlanul fényt vitt szürke hétköznapjaiba. Eleinte csak átmeneti
időre szólt a megállapodásuk, de lassanként egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Fred végleg beköltözött. Ő és Evanelle napokat töltött azzal, hogy átválogassák az asszony régi holmijait a padláson, és úgy tűnt, Frednek tetszenek azok a történetek, amelyeket Evanelle munka közben mesélt neki. Fred állta a padlástér felújításának költségeit, és egyre-másra bukkantak fel a csinos fenekű munkások, ami annyira tetszett Evanelle-nek, hogy odatolt egy széket a lépcső aljához, hogy leülhessen rá, és onnan nézhesse, ahogy a férfiak felmennek az emeletre. Az egészben volt valami nagyon családias, és Fred egyszer megjegyezte: tudta, hogy jobbat érdemel, mint ahogyan James bánt vele. De olykor, amikor Evanelle átadta neki a vajat vacsoránál, vagy a kezébe adott egy kalapácsot, hogy fogja meg, amíg ő felakaszt egy képet a falra, Fred ránézett a kapott tárgyra, aztán visszanézett Evanelle-re olyan várakozással a szemében, hogy Evanelle-nek majd meghasadt a szíve érte. Dacos szavai ellenére titokban, a szíve mélyén még mindig hitt benne, hogy egy napon kap majd valamit Evanelle-től, amitől rendbe jön a kapcsolatuk Jamesszel. – Már elég késő van – mondta Fred. – Az emberek már elővették a pokrócaikat. Talán elkerültük egymást. Evanelle előbb látta meg, mint Fred. James magas, jóképű férfi volt. Mindig is nagyon vékony volt, és akár a régi idők mélabús költőinek, neki is hosszú ujjai és kifejező szemei voltak. Evanelle soha nem mondott rosszat Jamesre. Valójában soha senki nem mondott rá rosszat. Egy befektetési vállalkozásnál dolgozott Hickoryban, és eléggé magának való volt. Egyedül Fredet avatta a bizalmába több mint harminc éven keresztül, de aztán hirtelen megváltozott, és sem Fred, sem senki más nem tudta, miért. De Evanelle-nek megvoltak a maga elképzelései. Az ember épp elég időt tölt el ebben az életben ahhoz, hogy előbb-utóbb kapiskálni kezdje az apály és a dagály természetét.
Van az őrületnek egy fajtája, melyet épp a hosszas elégedettség vált ki. A Burgess család nőtagjai, mindőjüknek legalább hat gyermekük volt, álomvilágban éltek egészen addig, amíg a gyerekek ki nem repültek. Amikor az utolsó csemete is elhagyta a fészket, a nők mindig tettek valami őrültséget, például elégették az összes magas nyakú ruhájukat, és túl sok parfümöt fújtak magukra. És bárki, aki egy évnél hosszabb ideig volt házas, tanúsíthatta, milyen meglepő egy napon hazaérni, és azt látni, hogy az ember férje lebontott egy falat, hogy kibővítse valamelyik szobát, vagy hogy az ember felesége befestette a haját, csak azért, hogy a férje végre másképp tekintsen rá. A középkorúak gyakran mentek keresztül kríziseken, és persze egyre szaporodtak a változó korral járó hőhullámok is. Azután ott voltak a rossz döntések és az összetűzések. És végül egy ponton egyik vagy másik fél kijelentette, hogy „elegem volt”. Amikor meglátta, hogy James közeledik, Fred végre megállt. – Sajnálom, hogy elkéstem. Azt hittem, ide sem érek. – James kissé kifulladt, a homlokán izzadságcseppek fénylettek. – Csak beugrottam a házba. Elhoztam néhány dolgot, a többi a tied lehet. Csak el akartam mondani, hogy most már van egy lakásom Hickoryban. Aha – gondolta Evanelle. Tehát ezért akarta James, hogy itt találkozzanak, hogy biztos lehessen benne, hogy Fred nem lesz a házban, és elvihessen néhány dolgot anélkül, hogy előtte meg kelljen beszélnie vele. Elég volt egyetlen pillantást vetnie Fredre, és Evanelle tudta, hogy erre Fred is rájött. – Jövőre kérni fogom az előnyugdíjaztatásomat, és valószínűleg Floridába költözöm. Vagy talán Arizonába. Még nem döntöttem el. – Szóval ennyi? – kérdezte Fred, és Evanelle tudta, hogy Fred túl sok mindent szeretne mondani egyszerre. De végül az egyetlen dolog, amit ki tudott bökni, ez volt: – Tényleg csak ennyit akarsz mondani?
– Hónapokon át dühös voltam. Most már csak fáradt vagyok – mondta James, majd előrehajolt, és a könyökével megtámaszkodott a térdén. – Belefáradtam, hogy utat mutassak neked. Kimaradtam az iskolából a kedvedért, és idejöttem, hogy veled éljek, mert te nem tudtad, mit kezdj az életeddel. El kellett magyaráznom neked, hogy nem baj, ha az emberek tudják rólad, hogy meleg vagy. Ki kellett vonszoljalak a házból, hogy mindezt megmutassam. Meg kellett terveznem az étkezéseinket, és be kellett osztanom a szabadidőnket. Azt hittem, jót teszek. A főiskolai évek alatt beleszerettem a sebezhetőségedbe, és amikor apád meghalt, és el kellett menned, rettegtem attól, hogy nem leszel képes a saját lábadra állni. Sok időmbe telt, míg rájöttem, hogy végtelenül sok bajt okoztam neked, Fred. És magamnak is. Miközben azon igyekeztem, hogy boldoggá tegyelek, megóvtalak attól is, hogy ráébredj, hogyan kell megoldani a dolgokat önállóan. Miközben folyton azt akartam, hogy boldog légy, elveszítettem a saját boldogságom. – De én meg tudok javulni. Csak mondd meg… – Fred elhallgatott, és hirtelen rádöbbent, hogy James minden szava igaz. James egy pillanatra összeszorította a szemét, majd felállt. –Ideje indulnom. – James, kérlek, ne menj el! – suttogta Fred, és megragadta James kezét. – Nem vagyok képes tovább folytatni ezt. Nem vagyok többé képes megmondani, hogyan éld az életedet. Már majdnem azt is elfelejtettem, hogyan éljem a sajátomat. – James habozott. – Hallgass ide! Ott van az a tanár az Orionban, aki szakácsművészetet tanít – Steve, tudod, aki gyakran betér a boltodba receptekről beszélgetni – , jobban meg kellene ismerned őt. Kedvel téged. Fred elengedte James kezét, és úgy nézett maga elé, mint akit gyomorszájon vágtak. James lassan, szó nélkül elsétált. Olyan magas volt, olyan sovány és merev tartású, mint egy gólyalábon járó cirkuszi akrobata.
Fred csak nézett utána. – Régebben mindig kihallgattam a pénztárosnőket az étkezdében – mondta végül halkan, csak úgy magának. Evanelle azon gondolkodott, vajon Fred tudatában van-e annak, hogy ő is ott van. – Mindig azt hittem, hogy csak ostoba tinédzserek, akik azt hiszik, nincs rosszabb annál, mint amikor nem vagy képes elengedni azt, aki nem szeret többé. Mindig tudni akarták, miért. Hogy miért nem szerette már őket a pasijuk. Mindig akkora fájdalommal meséltek róla. Azután Fred szó nélkül sarkon fordult, és elment. Sydney egyedül üldögélt Waverley nagymama egyik régi steppelt ágytakaróján. Bay összebarátkozott néhány gyerekkel, és Sydney leterített egy takarót közel a gyerekek családjához, hogy a kölykök együtt játszhassanak a lilás-kékes félhomályban. Emma párnázott kerti székben ült, körülötte olyan emberek, akiket Sydney nem ismert. Hunter Johnt sehol sem lehetett látni. Emma néha lopva Sydney-re pillantott, de máskülönben nem tett kísérletet rá, hogy kommunikáljon vele. Furcsa érzés volt Sydney számára ilyen közel lenni egykori barátaihoz, akiket most idegeneknek tekintett. Sydney szerzett ugyan néhány új barátot a szalonban, de az új barátságokhoz idő kell. Idő kell ahhoz, hogy az embernek múltja legyen. Sydney egy darabig Bayt nézte, aki egy csillagszóróval szaladt körbe-körbe, de aztán elfordult, amikor meglátta, hogy jobbról valaki felé tart. Henry Hopkins állt meg a takaró szélénél. Csinos férfi vált belőle, sűrű szőke haja rövidre volt nyírva, erős karjai izomtól feszültek. Az utolsó dolog, amire Sydney Henryvel kapcsolatban emlékezett, az volt, hogy a barátaival kinevették, amikor az megbotlott és elesett az iskola folyosóján. Henry egy esetlen nyakigláb volt akkoriban, de volt benne valami csendes méltóság, amit Sydney mindig is nagyra értékelt. Amikor felnőttek, elváltak útjaik, és Sydney nem értette
pontosan, miért történt így. Csak azt tudta, hogy szörnyen viselkedett ezzel a fiúval a gimnáziumi évek alatt, amikor ő mindent megkapott, amire csak vágyott. Így aztán nem hibáztatta Henryt, amiért most nem akart szóba állni vele. – Szia! – mondta Henry. Sydney nem állta meg mosolygás nélkül. – Nahát, beszél! – Leülhetek hozzád? – Mintha legalábbis visszautasíthatnék egy férfit, aki ingyen fagylaltot osztogat – mondta Sydney, és Henry leült mellé. – Sajnálom az előbbit – mondta Henry. – Annyira meglepett, hogy újra látlak! – Azt hittem, haragszol rám. Henry őszintén meglepődött. – Már miért haragudnék? – Nem voltam valami kedves hozzád a gimiben. Sajnálom. Pedig gyerekkorunkban olyan jó barátok voltunk! – Soha nem haragudtam rád. Még ma sem vagyok képes elmenni egy játszótér mellett anélkül, hogy ne jutnál eszembe. – Ó, igen – mondta Sydney. – Már sok férfi mondta ezt nekem. Henry felnevetett. Sydney is. Minden tökéletes volt. Miután mindketten elhallgattak, Henry Sydney szemébe nézett, és így szólt: – Szóval visszajöttél. – Visszajöttem. – Örülök neki. Sydney megrázta a fejét. Ez váratlan fordulat volt. – Azt hiszem, te vagy az első, aki ezt mondja nekem. – Nos, a legjobb dolgokra megéri várni. – Nem várod meg a tűzijátékot? – kérdezte Tyler, amikor Claire összepakolta az üres borosüvegeket. A férfi szorosan a nyomában haladt, de Claire nem fordult hátra. Ahhoz túlságosan is zavarban volt. Ha most megfordulna, azzá a nagyon nyugtalan nővé változna, aki nem tud mit kezdeni a férfival, aki udvarol neki. Mindaddig,
amíg hátat fordít neki, ugyanaz a régi Claire marad, az a zárkózott nő, aki még azelőtt volt, mielőtt Tyler bemutatkozott neki, és Sydney beköltözött hozzá. Sydney és Bay már leterített egy plédet, és arra vártak, hogy végre besötétedjen, és elkezdődjön a tűzijáték. Claire már korábban észrevette, hogy Henry Hopkins is csatlakozott hozzájuk, és még mindig ezen járt az esze. Henry Hopkins kedvelte az ő húgát. Miért zavarja őt ez? És miért zavarja az, hogy Fred segít Evanellenek? A bástyák, amelyeket maga köré épített, egy szempillantás alatt porrá omlottak, és Claire végtelenül kiszolgáltatottnak érezte magát. A lehető legrosszabbkor bukkant fel Tyler. – Már láttam ilyet régebben – mondta, még mindig hátat fordítva Tylernek. – Egy nagy durranással végződik. – Tessék! Most lelőtted a poént. Segíthetek? Claire egymásra tette a dobozokat, és felemelt kettőt azzal az elhatározással, hogy a másik kettőt majd a második körben viszi el. – Nem. – Rendben – mondta Tyler, és felemelte a maradék két dobozt. – Akkor csak felkapom ezt itt. Azzal követte Claire-t a pázsiton át az út szélén parkoló furgonhoz. Claire szinte érezte a férfi pillantását a tarkóján. Soha nem tűnt fel neki, milyen sebezhetővé tehet valakit a rövidre nyírt haj. Olyan részeket tárt fel, amelyek korábban rejtve voltak: mint a nyaka, vállának lejtői, mellének domborulatai. – Mitől félsz, Claire? – kérdezte Tyler szelíden. – Nem tudom, miről beszélsz. Amikor odaértek a furgonhoz, Claire kinyitotta a csomagtér ajtaját, és bepakolta a dobozokat. Tyler odaállt mellé, és ő is betette a nála lévőket. – Tőlem félsz? – Dehogy félek tőled! – gúnyolódott Claire. – A szerelemtől félsz?
– Ó, micsoda arrogancia! – mondta a nő, miközben beszíjazta a dobozokat, hogy vezetés közben össze ne törjenek az üvegek. – Szóval azért utasítom vissza a közeledésedet, mert félek a szerelemtől. – Félsz egy csóktól? – Egyetlen normális ember sem fél egy csóktól. – Azzal Claire lezárta a furgon hátulját, és megfordult. Tyler most közelebb állt hozzá, mint amire számított. Túlzottan közel. – Eszedbe ne jusson! – sziszegte Claire, visszatartva lélegzetét. Háta a furgonhoz tapadt, miközben Tyler még közelebb lépett. – Csak egy csók – mondta Tyler, és még egy lépést tett előre. Claire el sem tudta képzelni, hogyan lehet a férfi ilyen közel hozzá, anélkül, hogy megérintené. – Nem kell félned! Tyler egyik kezével a furgonnak támaszkodott Claire válla mellett, majd óvatosan előrehajolt. Claire el is mehetett volna. Egyszerűen csak elfuthatott volna, ismét hátat fordítva a férfinak. De ekkor Tyler lehajtotta a fejét, olyan közel, hogy Claire ki tudta venni a szeme körüli apró szarkalábakat, és azt is megfigyelhette, hogy Tyler füle talán valamikor ki volt lyukasztva. Ezek az apró részletek sokat elárultak Tylerről. Olyan volt, mint mikor a mesemondó halkan duruzsolva, észrevétlenül egymásba fűzi a történeteit, hallgatásba ringatva Claire-t. Nem akart túl sokat megtudni Tylerről, de elég volt egy szemernyi kíváncsiság, és ő máris elveszett. Tyler ajkai lassan megérintették az övéit, és furcsa bizsergés futott végig a testén, melegen, akár a fahéjolaj. Tehát csak ennyiről volt szó? Hiszen ez nem is volt olyan rossz! De azután a férfi kissé félrehajtotta a fejét, és egyszer csak megjelent valami különös borzongás. A semmiből jött, és mint derült égből villámcsapás, terjedt szét Claire zsigereiben. Ajkai szétnyíltak, amikor meglepetésében levegőért kapott, és ekkor teljesen elveszítette az önuralmát. A férfi egyre mélyebben csókolta, egyre hevesebben, és
ekkor milliónyi őrült kép kezdett kavarogni Claire fejében. Nem ő találta ki őket, ezek Tyler képzeletének szüleményei voltak – meztelenség, egymás köré fonódó lábak, egymásba kapaszkodó kezek, egy együtt elköltött reggeli, és képek arról, hogyan öregednek meg együtt. Miféle őrült varázslat volt ez? Bármi is volt, Claire hálás volt érte. Kezei hirtelen mindenütt tapogatózni kezdtek, megragadták, és egyre közelebb és közelebb húzták Tylert. A férfi a furgonhoz préselte Claire-t, testének erejével szinte a levegőbe emelve őt. Ez túl sok volt, Claire úgy érezte, mindjárt meghal, de szó sem lehetett róla, hogy abbahagyják, hogy megszakítsa a kapcsolatot ezzel a férfival, ezzel a gyönyörű férfival. Korábban sokat gondolkodott azon, vajon milyen lenne, ha Tyler megcsókolná. Vajon egyetlen csók elmulasztaná-e az izgatottságát, nyugtalanságát? Vagy tovább fokozná? Most azt tapasztalta, hogy Tyler tulajdonképpen elnyeli az ő izgatottságát, mint az energiát, azután visszavillantja, mint a tűzkő, Claire testét melengetve. Különös felfedezés volt. Füttyszó térítette magához. Visszahúzódott, és megpillantott néhány tizenévest, akik füttyögve és vihorászva sétáltak el mellettük. Claire Tyler válla fölött figyelte, ahogy eltávolodtak. Tyler nem mozdult. Zihálva lélegzett, minden belégzéskor Claire melleinek feszült, melyek egyszerre olyan érzékenyekké váltak, hogy az már szinte fájt. – Engedj el! – mondta Claire. – Azt hiszem, képtelen vagyok rá. Claire ekkor finoman eltaszította magától, és kicsusszant a férfi és az autó közül. Tyler rádőlt a furgonra, mintha nem lett volna ereje állva maradni. Claire csak akkor fogta fel ezt, amikor megpróbálta megkerülni az autót, és alig tudta megtenni azt a néhány lépést. Olyan gyenge volt, mintha napok óta nem evett volna, mintha évek óta egyetlen lépést sem tett volna meg.
– Mindez egyetlen csóktól. Ha valaha szeretkezünk, egy egész hétre lesz szükségem, hogy felépüljek. Tyler ilyen könnyedén beszélt a jövőről. Végtelenül élénk volt a képzelete. De Claire nem mehetett bele ebbe a játékba, mert ez olyan dolog volt, aminek egyszer vége szakad. Az efféle történeteknek mindig vége szakad. Nem fogadhatta el ezt a boldogságot, mert akkor élete hátralévő részét azzal töltené, hogy a hiánya miatt szenved. – Hagyj békén, Tyler! – mondta Claire, amikor Tyler feltápászkodott a furgonról. Mellkasán még mindig látszott, hogy szaporán veszi a levegőt. – Ennek soha nem lett volna szabad megtörténnie. És nem is fog többé megtörténni. Azzal Claire beszállt az autóba, és elhajtott, figyelmen kívül hagyva az útpadkákat és a stoptáblákat.
9. fejezet
Több
mint egy évszázada a Waverley-k még a város jómódú, elismert polgárai voltak. Amikor azután sorozatos rossz befektetéseiknek köszönhetően elvesztették a pénzüket, a Clarkok titokban a tenyerüket dörzsölgették. A Clarkok gazdag földbirtokosok voltak, földjeiken a legjobb gyapot és a legédesebb őszibarack termett. A Waverley-k közel sem voltak olyan gazdagok, de titokzatos, felsőbb osztálybeli családból származtak, valahonnan Charlestonból. Mutatós házat építettek Bascomban, és mindig jobban éltek, mint ahogy a Clarkok szerették volna. Amikor megtudták, hogy a Waverley család elszegényedett, a Clark család nőtagjai titokban táncot lejtettek a félhold halvány fényénél. Azután, jótékonyságot tettetve, molyrágta gyapjúkendőket és cukor nélkül készült, íztelen süteményt vittek a Waverley családnak. Valójában persze csak látni akarták, milyen a parketta, amikor a szolgák nem polírozzák, és hogy konganak-e az ürességtől a szobák, ha nincs bennük bútor. Emma Clark üknagynénje, Reecey volt az, aki elvitte az almákat a hátsó udvarból, és ezzel kezdődött minden. A Waverley család nőtagjai, akik folt hátán folt ruháikban, rendetlen hajjal próbáltak szolgálók nélkül boldogulni, meg akarták mutatni a Clarkoknak a virágoskertjüket, mivel egyedül a kert gondozásában értek el sikereket. Reecey Clark ettől irigykedni kezdett, mert a Clarkok kertje meg sem közelítette a Waverley-kert szépségét. Rengeteg alma volt odakint, fényesek voltak és hibátlanok, ezért Reecey titokban megtöltötte velük a zsebeit és a retiküljét. Még a kabátkája alá is
elrejtett néhányat. Minek a Waverley-knek ennyi alma, ha még csak meg sem eszik őket? Ráadásul az volt az érzése, hogy az almafa kifejezetten neki szánta őket, mert ahogy lepotyogtak a fáról, egyenesen az ő lába elé gurultak. Amikor hazaért, odaadta az almákat a szakácsnak, és megkérte, készítsen belőlük almalekvárt. Ezt követően a Clark családban minden egyes nőnek heteken át csodálatos és erotikus látomásai voltak, aminek következtében egyre korábban és korábban keltek fel, hogy végre megreggelizhessenek. Kiderült, hogy a Clarknők életének legemlékezetesebb eseményei mindig a szex körül forogtak, ami nyilván nem lepte meg állandóan kimerült férjeiket, akik feleségük állandó szexuális túlfűtöttsége miatt mindig túlköltekeztek, és túl sok mindent megbocsátottak. De azután hirtelen elfogyott az almalekvár, és vele együtt az erotikus reggeliknek is végük szakadt. A szakács újabb adag lekvárt készített, de az már nem volt ugyanaz. Reecey ekkor már tudta, hogy csak azok az almák okozhatják a látomásokat. A Waverley-almák. Őrülten féltékennyé vált, mert azt hitte, hogy a fa erotikus látomásokkal ajándékoz meg mindenkit, aki a gyümölcséből eszik. Nem csoda, hogy a Waverley-k mindig olyan elégedettnek tűntek. Ez nem volt igazságos. Egyszerűen nem volt igazságos, hogy nekik lehetett egy ilyen fájuk, a Clarkoknak pedig nem. Reecey nem árulhatta el a szüleinek, hogy mit tett. Ha bárki megtudta volna, hogy lopott valamit, méghozzá egy ilyen szegény családtól, az nagyon megalázó lett volna. Így hát az éjszaka közepén felkelt az ágyából, és odaosont a Waverley-házhoz. Sikerült felhúzódzkodnia a kerítésen, de a szoknyája fennakadt a csúcsdíszeken, és Reecey leesett. Az éjszaka hátralévő részét fejjel lefelé lógva töltötte. Így találtak rá másnap reggel a Waverley-k. Odahívták a családját, és Phineas Young, a város legerősebb embere
lesegítette Reecey-t a kerítésről. Ezt követően azonnal elküldték a szigorú Edna nénihez, Asheville-be. Ott történt meg – két hónappal később –, hogy élete legcsodálatosabb, legszenvedélyesebb éjszakáját töltötte együtt az egyik istállófiúval. Pontosan ugyanaz történt, mint amit akkor látott, amikor megette az almalekvárt. Úgy érezte, ez a sors akarata. Még abba is belenyugodott volna, hogy együtt éljen az ellenszenves Edna nénivel, csak hogy fenntarthassa ezt a hihetetlen kapcsolatot. De néhány héttel később rajtakapták a fiúval az istállóban, és gyorsan férjhez adták egy zord öregúrhoz. Soha többé nem volt boldog, és soha többé senki nem elégítette ki szexuálisan. Úgy döntött, mindez a Waverley-k hibája volt, és amikor megöregedett, minden nyáron ellátogatott Bascomba, csak hogy minden Clark-gyereknek elmondhassa, milyen rettenetes és önző népség az a Waverley család, mert megtartották maguknak a mágikus fát. És ez az ellenséges érzés megmaradt a Clark családban jóval az után is, hogy a valódi kiváltó ok feledésbe merült. A július negyedikét követő napon Emma Clark Matteson a Clarkok hagyományos módján igyekezett megkapni, amit akart. Aznap reggel szeretkeztek Hunter Johnnal: a párnák mind leestek a földre, a lepedők gyűrött kupacban hevertek az ágyon. Ha a rádió nem lett volna bekapcsolva, a gyerekek egészen biztosan mindent hallanak. Hunter John a végére kábult és gondtalan volt, így Emma természetesen elérkezettnek látta a pillanatot, hogy Sydney-ről beszélgessen vele. Azt akarta, hogy Hunter John gondolkozzon el rajta, milyen szexi Emma, összehasonlítva Sydney-vel, aki előző nap kifejezetten öregnek tűnt skót mintás rövidnadrágjában. Mindezt részletesen taglalta Hunter Johnnak. De Hunter John egyáltalán nem akart Sydney-ről beszélgetni, és azt állította, hogy Sydney-nek semmi köze az ő életükhöz.
Azután felkelt, és kiment zuhanyozni, Emma pedig könnyes szemmel az ajkába harapott. Zaklatott volt, ezért azt tette, amit ilyenkor mindig. Felhívta az anyját, és kisírta magát neki. – Azt tetted, amit tanácsoltam, és távol tartottad Hunter Johnt a július negyedikei ünnepségtől. Ez helyes – mondta Ariel. – A hibát azzal követted el, hogy Sydney-ről akartál beszélgetni vele ma reggel. – De hiszen épp te mondtad, hogy vegyem rá, hogy hasonlítson össze bennünket – mondta Emma az ágyban fekve, és egy párnát szorongatva, miután Hunter John elment dolgozni. – Mégis hogy érhetném ezt el, anélkül, hogy megemlíteném Sydney nevét? – Nem figyelsz rá, szívem. Azért csináltam az egészet, hogy össze tudjon benneteket hasonlítani, amikor Sydney felszolgáló volt, miközben te a házigazda szerepét töltötted be. Egyetlen alkalommal. Az isten szerelmére, nem kell folyamatosan ilyen helyzetbe hoznod a férjedet. Emmával forogni kezdett a világ. Soha nem kételkedett abban, hogy anyja különösen jól ismeri a férfiakat, de ez most túl bonyolultnak tűnt. Hogyan tartsa fenn ezt a helyzetet? Mi lesz, ha Hunter John gyanút fog? – Nem engedted Hunter Johnt Sydney közelébe azóta, hogy elment hozzá a White Door szalonba, ugye? Ez volt a másik nagy hiba. – Nem, mama. De nem lehetek folyton a nyomában. Mikor bízzak meg benne? Honnan tudjam? – A férfiak a legmegbízhatatlanabb teremtmények a földön – mondta Ariel. – Ez teljességgel tőled függ. Neked kell azon munkálkodnod, hogy megtartsd. Vegyél valami újat és testhezállót, csakis neki. Lepd meg! – Igen, mama.
– A Clark-nők nem veszítik el a férjüket. Mi mindig gondoskodunk róla, hogy a férjeink boldogok legyenek. – Igen, mama. – Hol van Bay? – kérdezte Sydney, amikor belépett a konyhába a július negyedikét követő első hétfőn. Aznap szabadnapos volt. – Azt hittem, neked segít. – Segített is, de meghallotta egy repülő zúgását, és kifutott a kertbe. Gyakran előfordul vele mostanában. Sydney felnevetett. – Nem értem. Korábban soha nem volt így oda a repülőkért. Claire a konyhapultnál állt, és csokoládés muffint készített Havershaméknak, akik négy házzal odébb laktak. Az unokájuk tizedik születésnapját ünnepelték. Az unoka rajongott a kalózokért, ezért torta helyett hat tucat muffint kértek, úgy, hogy mindegyikbe legyen belesütve valami: egy gyerekgyűrű vagy egy érme, vagy valamilyen amulett. Claire az angyalgyökér vékony hajtásaiból kandírozott csíkokat készített, hogy apró x-eket tegyen belőle minden muffin cukorbevonatának tetejére, akárcsak a kincskereső térképeken látható jelzések; utána apró kártyákat akart tűzni a fogpiszkálókra, rajtuk találós kérdésekkel arról, vajon mi van „elásva” a muffinban. Sydney nézte, ahogy Claire a süteményekre öntötte a bevonatot. – Na, és mikor lesz ez a mulatság? – Havershamék születésnapi partija? Holnap. – Örömmel veszek ki szabadságot, ha segítségre van szükséged. Claire meghatottan elmosolyodott. – Köszi, de nem szükséges. Ekkor Bay lépett be a házba, és Sydney felnevetett. – Ó, drágám, nem muszáj mindennap viselned azt a brosst, amit Evanelle-től kaptál. Nem várja el tőled. Bay lenézett a brossra, amelyet a pólójára tűzött. – De lehet, hogy szükségem lesz rá. – Indulhatunk megnézni az iskolát?
– Megleszel nélkülem, Claire néni? – Nagyon sokat segítettél ma. Köszönöm. De azt hiszem, most már egyedül is be tudom fejezni – mondta Claire. Tudta, hogy szomorú lesz, majd ha Bay iskolába megy ősszel. De már várta azokat a délutánokat, amikor a kislány hazatér az iskolából, Sydney pedig a munkából, és mindannyian együtt lesznek. Boldog volt, hogy együtt lehet Sydney-vel és Bayjel. Csak erre akart összpontosítani, nem arra, hogy meddig tart ez a boldogság. Nem szívesen vallotta be magának, hogy még mindig gyakran töprengett azon, vajon hogyan végződik mindez. Minden áldott nap eszébe jutott. – Nem maradunk sokáig – mondta Sydney. – Rendben. – Claire érezte, hogy végigfut a hátán a hideg, és meglátta, hogy a karján minden szál szőr égnek mered. A pokolba! – Tyler mindjárt bekopogtat. Légy szíves, mondd meg neki, hogy nem akarom látni. Sydney harsányan nevetett mindaddig, amíg meg nem hallotta a kopogtatást. – Honnan tudtad? – Csak tudtam, és kész. – Tudod, Claire, ha bármikor beszélni akarsz róla… Még mindig nagyon sok mindent titkoltak egymás elől. Elmondom az enyémet, ha te is elmondod a tiédet. – Dettó. Tyler és Bay együtt várakozott a hintaágyon. Tyler hosszú lábaival magasra lökte a hintát, Bay pedig nevetett, mert ez annyira jellemző volt Tylerre. Könnyen el lehet vonni a figyelmét, és mindig hajlandó egy kis mókára. De Bay anyukája azt mondta, hogy ha Tyler valamire nagyon odafigyel, olyankor nem szabad zavarni, mert ez ugyanolyan, mint hogy addig nem kérdezünk semmit a másiktól vacsora közben, amíg az meg nem rágta a falatot. Miközben hintáztak, Bay az álmára gondolt. Arra az álomra, amelyben odakint volt a kertben. Tudta, hogy addig semmi nem lesz
tökéletes, amíg ezt az álmot pontosan fel nem tudja idézni. De képtelen volt kitalálni, hogy kerülnek csillámok az arcára fényes nappal, és – bár kivitt magával néhány jegyzetfüzetet a kertbe, és feltartotta a lapokat a levegőbe – mégsem ugyanazt a papírzörgést hallotta, mint álmában. – Tyler? – szólalt meg Bay. – Igen? – Mitől lesznek csillámok az ember arcán? Például amikor odakint fekszel a napon. Néha látom a repülőket fenn az égen, és csillognak a nap fényében, de ha én lefekszem az udvaron a fűbe, miközben repülők szállnak el fölöttem, a repülők nem szórnak rám csillogást. – Ügy érted, hogy a fény visszaverődik valamiről, és mi azt csillogásnak látjuk? – Igen. Tyler elgondolkodott. – Nos, ha egy tükör összegyűjti a nap fényét, akkor láthatunk villanásokat. A fémből vagy kristályból készült szélharangok, ha odakint vannak a napon, és fújja őket a szél, szintén visszaverhetik a fényt. És a víz is csillog a napfényben. Bay bólintott, alig várva, hogy kipróbálhassa az újonnan gyűjtött tippeket. – Nagyon jó ötletek! Köszönöm. Tyler elmosolyodott. – Szívesen. Ekkor Sydney lépett ki az ajtón, és Tyler olyan hirtelen állította meg a hintát, hogy Baynek bele kellett kapaszkodnia a láncba, nehogy leessen. Az anyukája és Claire néni mindig ilyen hatással voltak az emberekre. – Szia, Tyler! – mondta Sydney az üvegajtó előtt állva, és bizonytalanul visszanézett a házba. – Ööö, Claire azt üzeni, nem szeretne találkozni veled. Tyler felállt, amitől a hinta újra megindult. – Tudtam. Megijesztettem.
– Mit csináltál? – Sydney hangjából ugyanaz a számonkérés csendült ki, mint amikor Bay egyszer megpróbálta levágni a saját haját. Tyler lehajtotta a fejét. – Megcsókoltam. Sydney hirtelen nevetni kezdett, de azután eltakarta a száját a kezével, amikor Tyler ismét a szemébe nézett. – Bocsánat. De ez minden? – Sydney odament Tylerhez, és megütögette a karját. –Majd én beszélek vele, jó? Ha bekopogsz, nem fog ajtót nyitni. Hadd játssza egy darabig Erzsébet királynőt! Attól majd jobban érzi magát. – Sydney intett Baynek, hogy szálljon le a hintáról, és mindhárman lementek a lépcsőn. – Megcsókoltad? Hm? – Nem akármilyen csók volt. Sydney átkarolta Bayt. – Nem gondoltam volna, hogy belemegy. Tyler a házához érve elbúcsúzott tőlük. – Én igen. – Claire-t bántja valami? – kérdezte Bay, amikor befordultak a sarkon. – Ma reggel nem tudta, hol szoktak lenni a hétköznap használatos ezüst evőeszközök. Meg kellett mutatnom neki. –Bay kissé aggódott amiatt, hogy Claire nem emlékezett a dolgok helyére. Bárcsak végre összeállna az az álom! Akkor minden a helyére kerülne. – Nem bántja semmi, szívem. Csak nem szereti, ha nem tudja irányítani a dolgokat. Vannak emberek, akik nem tudják, hogyan kell beleszeretni valakibe, épp úgy, mint hogy vannak olyanok, akik nem tudnak úszni. Először pánikba esnek, amikor be kell ugrani a vízbe. De azután rájönnek a módjára. – És te tudod? – Bay kitépett egy fűszálat a járda egyik repedéséből, és megpróbálta a két ujja közé kifeszítve megfújni, hogy úgy szóljon, ahogy az új barátja, Dakota mutatta neki július negyedikén. – Hogy tudom-e, hogyan kell beleszeretni valakibe? – kérdezte Sydney, Bay pedig bólintott. – Igen. Azt hiszem, tudom. – Én már szerelmes vagyok.
– Ó, igazán? – Igen. A házunkba. – Napról napra jobban hasonlítasz Claire-re – mondta Sydney, amikor végül megálltak egy hosszú, vörös téglaépület előtt. – Hát ez lenne az. Claire nénikéd és én ide jártunk. A nagymamám soha nem szerette hosszú időre elhagyni a házat, de azért az iskolába mindennap elkísért. Emlékszem. Ez egy jó hely. Bay az épületre pillantott. Tudta, melyik lesz az osztályterme. Be kell menni a főbejáraton, végig az előcsarnokon, a harmadik ajtó balra. Még azt is tudta, milyen illat van odabent: színes kartonpapír és kárpittisztító illata. Bay bólintott. – Jó hely. – Igen – mondta Sydney. – Igen, az. Na, várod már az iskolát? – Tetszeni fog. Dakota az osztálytársam lesz. – Ki az a Dakota? – Egy fiú, akivel a július negyedikei ünnepségen találkoztam. – Ó, igazán örülök, hogy már barátokat is szereztél. Bárcsak Claire is ezt tette volna annak idején! – mondta Sydney. Ezekben a napokban sokat beszélt Claire-ről, és olykor, amikor Sydney és Claire együtt volt, és megfelelően esett rájuk a fény, Bay látta, amint ők ketten ismét kislányokká változnak. Mintha újraélnék az életüket. – Neked is barátkoznod kellene valakivel, mami. – Miattam ne aggódj, kicsim! – Sydney átkarolta Bay vállát, és magához szorította a kislányt, miközben a szél egy pillanatra David kölnijének illatát sodorta feléjük. Bay megijedt kissé, de nem maga miatt, hanem az anyját féltette. Az apja soha nem őt akarta bántani. – Közel járunk a belvároshoz. Gyere! Ugorjunk be Fredhez, és vegyünk egy kis pop-tartot! – mondta Sydney mosolyogva, azon a hangon, amit a felnőttek akkor használnak, ha el akarják terelni a gyerek figyelmét arról, ami valójában történik. – És tudod, mihez lenne még kedvem? Cheetoshoz. Már nagyon régen ettem utoljára Cheetost. De el ne mondd Claire-nek! Még megpróbálna maga készíteni!
Bay nem vitatkozott. Jobban szerette a pop-tartot, mint az apját. Amikor odaértek Fred boltjához, bementek az ajtón, és Sydney magához vett egy kosarat. Épphogy csak elmentek a zöldséggyümölcs pult mellett, amikor hirtelen nagy robaj hallatszott. Több száz narancs gurult szerteszét, be a pékárurészlegre, az emberek bevásárlókocsija alá, és Bay már szinte hallotta a nevetésüket, mintha hirtelen megérintette volna őket a szabadság öröme. A zöldséggyümölcs részlegen dolgozó férfi és néhány rakodófiú úgy bukkan fel, mint a labdaszedők a teniszmérkőzéseken, mintha mindvégig a közelben kuporogtak volna, arra várva, hogy valami ilyesmi történjen. A tettes az immáron kiürült narancsos tálca mellett állt, és nem törődött azzal, amit tett. Ehelyett Sydney-t bámulta. Henry Hopkins volt az, a férfi, aki fagylaltot adott nekik, utána pedig ott ült velük a pléden az ünnepségen. Bay kedvelte őt. Csendes volt, mint Claire. Sziklaszilárd. Anélkül, hogy levette volna a szemét Sydney-ről, odajött hozzájuk. – Szia, Sydney! Szia, Bay! – mondta. Sydney a narancsokra mutatott. – Tudod, nekünk nem nehéz imponálni. Nem kellett volna ekkora felhajtást csinálni, csak azért, hogy magadra vond a figyelmünket. – Hadd áruljak el egy titkot a férfiakról: a balgaságunk soha nem szándékos. De általában jó célt szolgál. – Henry megrázta a fejét. – Mintha a saját nagyapámat hallanám. Ő mondta mindig: „Ne fogadj el fa ötcentest!” Sydney felnevetett. – Mi pop-tartot szeretnénk venni. – Akkor ez egy édesszájú nap. Néhány hete Evanelle hozott a nagyapámnak egy üveg marasca-cseresznyét. Nagyapám tegnap meglátta, és így szólt: – Mit szólnál hozzá, ha főznénk még fagylaltot, és akkor csinálhatnánk banános fagylaltkelyhet? – Az egyetlen dolog, ami hiányzott, a csokoládémassza. Így aztán ma reggel korán elindultam, hogy megszerezzem.
– Az édesség mindig megér egy kis plusz fáradságot – mondta Sydney. – Miért nem jöttök ki hozzánk? Sok a dolgotok? Lesz bőven fagylaltkehely. És megmutathatnám Baynek a gazdaságot. Láthatná a teheneket. Bay elméje egyszerre kitisztult, mint mikor a nap végre áttör a felhőkön. – Menjünk! Nézzük meg a teheneket! – mondta lelkesen, anyját is buzdítva. – A tehenek nagyszerű állatok! Sydney értetlenül bámult rá. – Előbb a repülőgépek, most meg a tehenek. Mióta vagy ekkora tehénrajongó? – Te talán nem szereted a teheneket? – kérdezte Bay. – Számomra közömbösek – mondta Sydney, majd Henryhez fordult. – Gyalog jöttünk, nem tudom, hogy jutnánk ki oda. – Szívesen elviszlek benneteket – ajánlotta Henry. Bay rángatni kezdte az anyja szoknyáját. Hát nem veszi észre? Nem érzi, micsoda nyugalom szállja meg ennek a férfinak a jelenlétében? Hogy egyszerre dobban a szívük? Hogy a nyakukon egy ritmust vernek az ütőerek? – Kérlek, anya! Sydney Bayről Henryre nézett. – Úgy tűnik, le vagyok szavazva. – Remek! Akkor találkozunk a kasszánál – mondta Henry, és elment. – Nos, tehenész kisasszony, mi a helyzet? – kérdezte Sydney. – Hát nem látod? – kérdezett vissza Bay izgatottan. – Mit kellene látnom? – Kedvel téged. Ahogy Tyler kedveli Claire-t. – Talán nem pontosan úgy, kicsim. Ő csak egy barát. Bay összeráncolta a szemöldökét. Ez nehezebb lesz, mint gondolta. A dolgok általában sokkal könnyebben a helyükre kerültek, ha Bay rámutatott, hová tartoznak. Most már feltétlenül ki kellett okoskodnia, hogyan jeleníthetné meg az álmát a való életben. Addig semmi nem lesz tökéletes. Így még az anyukája sem ismeri fel, mi a tökéletes számára.
A bolt előtt ismét találkoztak Henryvel, aki odakísérte őket elegáns, ezüstszínű kisteherautójához. Egy King Cab volt, és Bay a hátsó ülésen kapott helyet, ami nagyon tetszett neki, mert korábban el sem tudta képzelni, hogy egy kisteherautónak hátsó ülése is lehet, és nem kell a platón utazni. A nap végül csodálatosan telt. Henry és a nagyapja inkább tűntek fivéreknek, és Baynek szimpatikus volt nyugodt természetük. Úgy gondolta, Sydney is kedveli őket. Az öreg Mr. Hopkins, amikor először meglátta Sydney-t, megkérdezte, mikor van a születésnapja. Amikor rájött, hogy Sydney pontosan öt hónappal és tizenöt nappal idősebb Henrynél, felnevetett, és unokája hátára csapott, majd így szólt: – Nos, hát, akkor minden a legnagyobb rendben. Bay minél többet látott, és minél többet tudott meg Henryről és a nagyapjáról, annál biztosabb volt a dolgában. Ez az a hely. Ide tartozik az anyja. De Sydney ezt nem tudta. Bay rádöbbent, hogy az anyukájának mindig problémát okozott tudni, hogy ő maga hová való. De szerencsére Baynek épp ez volt a specialitása. Amikor késő este Sydney felcipelte Bayt a bejárati ajtóhoz vezető lépcsőkön, jó érzés töltötte el. Miközben Lester és Bay aznap délután az elektromos fagylaltgéppel foglalatoskodott a gesztenyefa alatt, Sydney és Henry a mezőn sétálva beszélgetett – főleg a régi időkről, az általános iskoláról és a régi tanáraikról. Sötétedés után Henry hazavitte őket, és Bay elaludt a hátsó ülésen. Amikor Henry behajtott a ház elé, leállította a motort, és beszélgettek még egy ideig. Ezúttal arról, hogy mostanában mit csinálnak, mit akarnak kezdeni az életükkel, és hogy milyennek képzelik a jövőt. Sydney egy szót sem szólt Henrynek a lopásokról, sem Davidról. Mintha ezek a dolgok soha nem is léteztek volna. Tetszett neki ez az
érzés. A tagadás luxusszámba ment, különösen David mindig kísértő emlékével – kölnijének émelyítő illata nem hagyta Sydney-t felejteni. De Henryvel sikerült. Rekedtre beszélte magát Henry autójában ülve. Észre sem vette, hogy már éjfél van. Alig lépett be a házba, Bayjel a karjában, amikor Claire megjelent a földszinten, hálóingben. – Hol voltatok? – Összefutottunk Henry Hopkinsszal a boltban. Meghívott minket magukhoz banános fagylaltkelyhet enni – mondta Sydney. Azután jobban szemügyre vette Claire-t, és hirtelen megrémült. Claire arca megnyúlt, kezét szorosan összekulcsolta maga előtt, mintha rettenetes hírei lennének. Szentséges ég! Biztosan David. David megtalálta őket. Sydney mély lélegzetet vett, és igyekezett felismerni a férfi illatát. – Miért? Mi történt? Mi a baj? – Semmi. – Claire egy darabig még a kezét tördelte, azután megfordult, és elindult a konyha felé. – Csak jó lett volna, ha felhívsz, hogy tudjak róla. Sydney követte, magához szorítva Bayt. Mire utolérte, Claire már végigsietett a konyhán, és a télikertben volt, épp a cipőjét húzta fel. – Ez minden? – kérdezte Sydney zihálva. – Ez a baj? – Aggódtam. Azt hittem… – Mit? Mit hittél, mi történt? – kérdezte Sydney ijedten, mert még soha nem látta ilyennek Claire-t. Valami rettenetes dolognak kellett történnie. – Azt hittem, elmentetek – mondta Claire halkan. Sydney fel sem tudta fogni. – Azért vagy kiborulva, mert azt hitted, elmentünk? Ezt komolyan mondod? – Ha szükséged lesz rám, a kertben leszek. – Én… én sajnálom, hogy gondot okoztam. Telefonálnom kellett volna. Hibát követtem el. – Claire idegessége annyi oxigént emésztett fel, hogy Sydney alig kapott levegőt a zárt télikertben. –
Claire, de hiszen már megmondtam. Nem megyünk sehová. Sajnálom. – Jól van – mondta Claire, és kinyitotta a télikert ajtaját. Parázsló tenyere barnás lenyomatot hagyott az ajtókereten. Sydney nézte, ahogy átvág a kocsibejárón, és kinyitja a kertkaput. Amikor nővére eltűnt a kertben, Sydney megfordult és visszament a konyhába. A pulton mindenütt muffinok sorakoztak. Mindegyiken volt egy X jel, és egy fogpiszkálóra tűzött kártya találó kérdéssel. Sydney közelebb lépett, hogy elolvassa őket. Azt hiszed, itt hiába keresed? Ne aggódj! Áss mélyebbre, és megleled! Ki tudja, a jövő mit rejteget? Talán gyémántgyűrűt, talán egy összetört szívet. Nincs pénzed, hogy csatlakozz? Itt kezdj ásni, ne habozz! És azokra a süteményekre, amelyeknek a belsejébe nem rejtett semmit, egy nagyon találó mondókát írt: Nincs szerencse, nincs ajándék, nincsen játék. Itt kincset senki sem talált még! Sydney egy percig elgondolkodott, aztán bement a raktárba, és leült Claire asztalához, az ölében tartva Bayt. Felemelte a telefonkagylót.
10. fejezet
Mint minden ember, aki valaha szerelmes volt, Tyler Hughes is azon töprengett, vajon mi az ördög nem stimmel vele. Claire-ben ott pezsgett az az energia, az a feszültség, ami – miközben megcsókolták egymást – át áramlott Tylerbe. Most valahányszor csak rágondolt, le kellett ülnie, és meg kellett támasztania a fejét, és amikor végre sikerült összeszednie magát, még két pohár vizet is meg kellett innia, hogy lecsillapítsa magát. De mindaz, ami őt megbolondította, ami minden szoba színét, amelybe belépett, élénk, fantasztikus vörösre változtatta, az Claire-t halálos rémületbe kergette. Mi a baj Tylerrel, hogy annyi örömöt volt képes meríteni ugyanabból a dologból, ami Claire-nek egyidejűleg annyi fájdalmat okozott? Tyler most is azt tette, amit mindig. Megtervezte a saját napirendjét, de közben romantikusan álmodozott, végigcsinálta a dolgát, de egyre-másra elveszítette a realitás fonalát. Claire viszont reálisan gondolkodott. És Claire meg volt rémülve. Mégis mit tud Tyler őróla, ha már itt tartunk? Egyáltalán ki ismeri igazán Claire Waverley-t? Azon a délutánon Kingsley Hallban ült az íróasztalánál. Még nem kezdődtek el az esti tagozat órái, és egyre csak ugyanarra a dologra tudott gondolni, amikor hirtelen meglátta, hogy Anna Chapel, a tanszékvezető megy el az ajtaja előtt. Kiszólt neki, mire Anna bedugta a fejét az ajtón. – Mennyire ismered Claire Waverley-t? – kérdezte Tyler.
– Claire-t? – Anna vállat vont, és az ajtófélfának támaszkodott. – Lássuk csak! Már körülbelül öt éve ismerem. Mindig ő készíti el az ételt a tanszéki összejöveteleinkre. – Úgy értem, személyesen. Mennyire ismered? Anna megértően elmosolyodott. – Á! Nos, személyesen nem ismerem igazán. Már te is itt vagy egy éve, és biztos vagyok benne, hogy neked is feltűnt néhány… furcsaság ebben a városban. Tyler kíváncsian előrehajolt. – Igen, feltűnt. – Mint a legtöbb kisvárosban, itt is nagy jelentősége van a helyi legendáknak. Ursula Harris az angol tanszéken éppen erről tart kurzust. – Anna beljebb lépett, és leült Tylerrel szemben. –Például tavaly moziban voltam. Két idősebb hölgy jött be, és leültek mögém. Egy Phineas Young nevű emberről beszélgettek, és arról, hogy ő a legerősebb férfi a városban, és hogy ő majd lebontja a birtokuk határán álló kőfalat. Én épp kerestem valakit, aki elhordana néhány farönköt a hátsó udvaromból, ezért hátrafordultam, és megkérdeztem őket, megkaphatnám-e ennek a férfinak a telefonszámát. Erre azt válaszolták, hogy már ők is várólistán vannak, és meglehet, hogy Phineas Young nem él elég ideig ahhoz, hogy hozzám is eljusson. Kiderült, hogy a város legerősebb embere kilencvenegy éves. De a hagyomány szerint a Youngok minden generációjában születik egy Phineas nevű, akinek emberfeletti ereje van, és ha nehéz munkát kell elvégeztetni valakivel, akkor mindenki az ő segítségét kéri. – Mi köze ennek Claire-hez? – A helybéliek azt hiszik, hogy ami a Waverley-kertben terem, annak mágikus ereje van. És a Waverley-knek van egy almafájuk, amit az emberek már-már mítoszként emlegetnek. De az csak egy kert és egy almafa. Claire azért olyan titokzatos, mert minden felmenője titokzatos volt. De egyébként ő is éppolyan hétköznapi ember, mint te vagy én. És valószínűleg értelmesebb az átlagnál. Mindenesetre elég okos ahhoz, hogy ezt a hagyományt egy virágzó vállalkozássá változtassa.
Minden bizonnyal volt valami igazság abban, amit Anna mondott. De Tyler nem tudott nem emlékezni rá, hogy gyerekkorában minden év január 17-én havazott a Connecticut állambeli kolóniájukon. Nem létezett rá meteorológiai magyarázat, de a legenda szerint egy gyönyörű indián lány, a tél lánya, aznap lelte halálát, és azóta az ég minden évben hideg, havas könnyeket hullatott érte. És a fiúk között az volt a szokás, hogy akinek sikerül egy üvegbe összegyűjtenie pontosan húsz szentjánosbogarat, majd mindet kieresztenie, mielőtt lefekszik, az átalussza az éjszakát rossz álmok nélkül. Bizonyos dolgokat nem lehet megmagyarázni. Másokat igen. Van úgy, hogy tetszik a magyarázat. Van úgy, hogy nem. Ez utóbbi esetben mesének nevezik. – Az az érzésem, nem pontosan erre voltál kíváncsi – mondta Anna. Tyler elmosolyodott. – Nem egészen. – Nos, azt tudom, hogy nincs férjnél. És azt is tudom, hogy van egy féltestvére. – Féltestvére? – kérdezett vissza Tyler kíváncsian. – Ahogy hallottam, nem ugyanaz az apjuk. Az anyjuk elég kalandos életet élt. Elment a városból, gyermekei születtek, aztán idehozta a gyerekeket, majd ismét eltűnt. Felteszem, Claire az, aki tetszik neked. – Igen – felelte Tyler. – Akkor sok szerencsét! – mondta Anna, azzal felállt. – De el ne told a dolgot! Nem szeretnék valaki mást keresni a tanszéki bulikhoz, csak mert te összetörted a szakácsnőnk szívét. Aznap késő éjjel Tyler rövidnadrágban és rövid ujjú ingben ült a kanapéján, és az osztálya vázlatrajz-feladatára próbált koncentrálni, de folyton csak Claire-en járt az esze. Anna nem ismeri Claire-t. Senki nem ismeri őt igazán. Tyler végül arra a következtetésre jutott, hogy valószínűleg egyedül Sydney révén ismerheti meg azt a nőt,
akit nem tud kiverni a fejéből attól a perctől fogva, hogy először beszélt vele. Sydney azt mondta, ő majd beszél Claire-rel, Tylernek tehát várnia kellett. Vagy az is lehet, hogy reggel felhívja Sydney-t, hogy beszélgessenek Claire-ről. Vagy holnap megáll a White Doornál. Ekkor megszólalt a telefon, Tyler pedig átnyúlt a dohányzóasztalon lévő hordozható készülékért. – Halló! – Tyler? Itt Sydney beszél. – A mindenit! – mondta Tyler, és hátradőlt a kanapén. – Épp abban reménykedtem, hátha felhívsz. – Claire-ről lenne szó – mondta Sydney kedvesen. – Odakint van a kertben. A kapu nincs bezárva. Gondoltam, talán szívesen átjönnél. – Ő nem szeretné, ha átmennék. – Tyler habozott. – Vagy igen? – Azt hiszem, talán szüksége van rád. Még soha nem láttam ilyennek. – Milyennek? – Olyan, mint egy két lábon járó villanyvezeték. Szó szerint megperzseli azt, amihez hozzáér. Tyler emlékezett erre az érzésre. – Rögtön ott leszek. Átment az udvaron, megkerülte a Waverley-házat, és belépett a hátsó kertbe. Ahogy Sydney mondta, a kapu nem volt bezárva. Tyler belépett. Azonnal megcsapta a meleg menta- és rozmaringillat, mintha egy konyhába lépett volna be, ahol gyógynövényeket párolnak a tűzhelyen. Az ösvény mentén világító szolárlámpák a kifutópályák fényére emlékeztették, és sárgás ragyogásba vonták a kertet. Az almafa homályosan rajzolódott ki a telek végében, és finoman megremegett, mint mikor a macska szőre felborzolódik álmában. A
gyógynövényágyásban talált rá Claire-re, és a látványtól egy pillanatra megtorpant. A nő rövid haja azzal a bizonyos fehér hajpánttal volt hátrafogva. Hosszú, fehér, vállpántos, fodros szélű hálóingében a földön térdelt. Tyler látta, ahogy le-fel mozog a melle, ahogy a földet egyengeti a kis kézigereblyével. A férfi hirtelen előregörnyedt, kezét a térdére támasztotta, és igyekezett mélyeket lélegezni. Sydney-nek igaza volt. Ő tényleg reménytelen eset. Amikor végre úgy érezte, hogy képes állva maradni anélkül, hogy elájulna, lassan odasétált Claire-hez, ügyelve, nehogy megijessze. Már egészen közel járt, amikor Claire abbahagyta a gereblyézést a növények körül. Egyiknek-másiknak egészen sötét színű volt a levele, mintha megégett volna. A többi közül is sok hervadtnak tűnt, mintha nagy forróság érte volna őket. Claire Tyler felé fordult. A szeme vörös volt. Uramisten, csak nem sírt?! A könnyek mindig rettenetes hatással voltak Tylerre. Ezt minden diákja tudta. Elegendő volt egyetlen könnycsepp egy elsőéves szemében, akinek túl sok vagy túl nehéz volt a házi feladat, és Tyler máris haladékot adott neki, sőt, felajánlotta, hogy beszél a diák többi tanárával is. Claire összerezzent, és elfordította a fejét. – Menj el, Tyler! – Mi a baj? – Semmi – felelte Claire röviden, és ismét kapargatni kezdte a földet a gereblyével. – Kérlek, ne sírj! – Mit számít az neked? Ennek semmi köze hozzád. – Valahogy mégis magamra veszem. – Megütöttem a hüvelykujjamat. Fáj. Aúúú! – Sydney nem hívott volna fel, ha csak egy fájós ujjról lenne szó.
Ez megtette a hatását. Mintegy gombnyomásra Claire felkapta a fejét. – Ő hívott fel téged? – Azt mondta, ki vagy borulva. Először úgy tűnt, Claire nem találja a szavakat. De aztán elég gyorsan összeszedte magát. – Nem tudom elhinni, hogy felhívott téged! Talán megnyugtatja a lelkiismeretét, ha tudja, hogy te itt leszel nekem, ha ő elmegy? Te is el fogsz menni. Ezt talán nem tudja? Nem, nem tudja, mert mindig ő az, aki elmegy. Öt soha nem hagyják ott. – Sydney elmegy? – kérdezte Tyler zavartan. – Én elmegyek? Claire ajkai remegtek. – Mind elmentek egyszer. Az anyám, a nagyanyám, Sydney. Most még Evanelle-nek is van más társasága. – Először is, én nem megyek sehova. Másodszor, hova megy Sydney? Claire ismét elfordult. – Nem tudom. Csak félek tőle, hogy elmegy. Azokat a dolgokat szereti, amelyek nem mennek el. Ezt Sydney mondta régebben. Ezt a nőt túl sokszor hagyták magára ahhoz, hogy ismét közel engedjen magához valakit. Ez a felismerés szó szerint leverte Tylert a lábáról. Térdre rogyott. Egyszerre annyi minden értelmet nyert! Elég ideje lakott a Waverley-ház szomszédságában ahhoz, hogy tudja, talán van valami alapja a szóbeszédnek, de Annának egyvalamiben igaza volt. Claire ugyanolyan ember, mint bárki más. Ugyanolyan sebezhető, mint bárki más. – Ó, Claire! – Ne nézz rám így! – Nem tehetek róla – felelte Tyler, és Claire felé nyúlt, hogy megérintse a haját. Arra számított, hogy Claire ellöki magától, de legnagyobb meglepetésére a nő lehunyt szemmel közelebb hajolt hozzá. Annyira sebezhetőnek tűnt! Tyler kissé előrébb húzódott, és két keze közé fogta Claire arcát. A térdük összeért, és Claire előrehajolt, hogy fejét Tyler vállára fektesse. A haja puha volt, mint a bársony. Tyler beletúrt az ujjaival,
majd megérintette a nő vállát. A bőre is puha volt. Megdörzsölte a hátát vigasztalásképpen, de nem tudta pontosan, hogy Claire-nek mire van szüksége. Egy kis idő elteltével Claire visszahúzódott, és Tylerre nézett. Szeme még mindig könnyes volt, és Tyler a hüvelykujjával letörölte a könnyeit. Ekkor Claire is megérintette Tyler arcát. Ujjai végigfutottak a férfi ajkain, aki csak bámult, mintha kívülről figyelné az eseményeket. Ekkor Claire előrehajolt, hogy megcsókolja. Nem most kellene elájulni – gondolta Tyler magában. Azután Claire elengedte, Tyler visszatért a saját testébe, és azt gondolta: Nem! A nőhöz hajolt, és ajkai visszataláltak az ő ajkaihoz. Percek teltek el így, szívük egyre gyorsabban kalapált, testük érintések tüzében égett. Azután elérkezett egy pillanat, amikor Tyler győzködni kezdte önmagát, hogy mindez Claire-ről szól, nem őróla, Claire fájdalmáról, nem pedig az ő öröméről. De Claire nem panaszkodik, gondolta Tyler, miközben összerezzent, mert Claire beleharapott az alsó ajkába. – Mondd, hogy álljak le! – suttogta. – Ne állj le! – felelte Claire, és végigcsókolta Tyler nyakát. – Folytasd! Ügyetlen, reszkető kézzel próbálta kigombolni a férfi ingét. Végül sikerült, és megérintette Tyler mellkasát, majd végigcsúsztatta a kezét a férfi hátáig. Megölelte, arcát Tyler szíve fölé szorítva. A férfi bőre megfeszült, tüdejéből hosszan áramlott ki a levegő. Szinte már fájt, de olyan jó érzés volt, ahogy az energia, az a forró izgalom átszivárgott a bőrén. Bár túl sok volt belőle, és Tyler nem tudta az összesét elnyelni. Megrészegülten arra gondolt, hogy ebbe bizonyosan belehal. De pokolian szép halál lett volna. Tyler kibújt az ingéből, de Claire nem engedte el. Végül felemelte a nőt, hogy újra megcsókolhassa. Claire meglökte, amitől Tyler hanyatt esett a földre, de egy pillanatra sem szakították félbe a
csókot. Tyler valami gyógynövényen feküdt, talán kakukkfüvön, ami összetört a súlya alatt, és illatával elárasztotta körülöttük a levegőt. Mindez sorsszerűén ismerős volt valahonnan, de nem tudta, honnan. Claire végre megállt, hogy levegőt vegyen. Lovaglóülésben ült Tyleren, kezével a mellének támaszkodva erotikus impulzusokat küldött a férfi testébe. Még most is könnyek gördültek végig az arcán. – Jaj, istenem! Kérlek, ne sírj! Kérlek! Bármit megteszek. – Bármit? – kérdezte Claire. – Igen. – Megteszed, hogy holnap ebből semmire nem fogsz emlékezni? Hogy holnapra mindent elfelejtesz? Tyler habozott. – Ezt szeretnéd? – Igen. – Akkor megteszem. Ekkor Claire levette a hálóingét, és Tylernek hirtelen megint nehezére esett lélegezni. Kezei elindultak a nő mellei felé, és amikor hozzáért, Claire meglepetésében felkiáltott, mintha áramütés érte volna. Tyler azonnal visszakozott. Ismét úgy érezte magát, mint egy tizenéves. – Nem tudom, mit tegyek – suttogta. Claire leereszkedett Tyler mellkasára, és mellével hozzásimult. – Csak ne eressz el! Ekkor a karjait köré fonta, és átfordította Claire-t a hátára. Most a zsályaágyásban feküdtek. Ez a helyzet megint csak nagyon ismerős volt. Erősen csókolni kezdte Claire-t, ő pedig belekapaszkodott a férfi hajába, és teste köré fonta a lábait. A férfi nem tudta rávenni magát, hogy szeretkezzen vele. Most nem. Claire most nem gondolkodott tisztán, másnap pedig nem akart számolni a következményekkel. Ezért akarta, hogy Tyler felejtsen el mindent. – Ne! Ne hagyd abba! – mondta, amikor Tyler elhúzódott tőle.
– Nem hagyom abba – felelte Tyler a nő nyakát csókolgatva, miközben ujjait beleakasztotta Claire egyszerű, fehér bugyijába. Claire hasizmai idegesen megrándultak, amikor Tyler lehúzta róla az utolsó ruhadarabot is. Megcsókolta a nő melleit, egyik mellbimbót a szájába vette. Szinte emlékezett rá, hogy egyszer már megtörtént ez, de fel sem tudta fogni, hogyan. Soha nem volt együtt Claire-rel korábban. Azután egyszerre minden világossá vált. Az álom volt az. Egyszer már megálmodta mindezt. Pontosan tudta, mi fog történni, milyen illat fogja körüllengeni őket, milyen íze lesz Claire-nek. Minden, ami Claire-hez kapcsolódott, végzetszerű volt. És minden, ami idehozta Tylert Bascomba, a soha be nem teljesülő álmokat követve, végső soron őhozzá vezette őt. Az egyetlen álomhoz, amely valóra vált. A rákövetkező reggelen Claire szellő susogását érezte a bőrén, és tompa puffanás visszhangját hallotta a földön. Kinyitotta a szemét, és körülbelül hathüvelyknyire az arcától megpillantott egy kis almát. Még egy puffanás, és megjelent a következő alma. Megint odakint nyomta el az álom. Már annyiszor előfordult vele korábban, hogy nem is zavartatta magát. Csak felült, kirázta a hajából a port, és szokás szerint a kerti szerszámai után nyúlt. De valami mégsem volt rendben. Először is a talaj puha volt és meleg. És a levegőt hűvösebbnek érezte a bőrén. Egy kissé mintha… Ekkor lenézett, és elállt a lélegzete. Meztelen volt! És az a puha, meleg valami mellette Tyler volt. A férfi szeme nyitva volt, és rámosolygott. – Jó reggelt! Ekkor minden eszébe jutott: minden megalázó, katartikus, erotikus dolog, amit csak Tyler tett vele. De azután rádöbbent, hogy
ruhátlanul ül kint a kertben, és úgy bámul a férfira, mint egy idióta. Egyik karjával eltakarta meztelen melleit, és keresni kezdte a hálóingét. Tyler rajta feküdt. Claire rángatni kezdte a hálóinget, mire Tyler felült. Claire belebújt a hálóingbe, kiélvezve azt a rövid időt, amíg arcát elrejtette az anyag. Te jó ég! Vajon hol van a bugyija? Meglátta a lábánál, és gyorsan felkapta. – Ne mondj semmit! – mondta, miközben felállt. – Azt ígérted, mindent elfelejtesz. Egyetlen szót sem akarok hallani. Tyler a szemét dörzsölte. Még mindig mosolygott. – Oké. Claire ismét rábámult. A férfi haja tele volt földdel és kakukkfűvel. Rajta volt a rövidnadrágja, de a mellkasa meztelen volt. A bőre tele volt vörös foltokkal, égési sérülésekkel, amelyek Clairetől származtak, de úgy tűnt, Tylert nem zavarták. Sem akkor, sem most. Hogy tehette ezt Tyler? Hogy tehette mindazt, amit előző éjjel tett, anélkül, hogy örömét lelte volna benne? Hogy tehette pusztán Claire kedvéért? Claire megfordult, és elindult a kerti ösvényen, de megtorpant, amikor Tyler megszólalt a háta mögött. – Szívesen. Ettől – valami oknál fogva – Claire jobban érezte magát. Tyler tehát egy seggfej. Még elvárta volna tőle, hogy köszönetet mondjon. Claire visszafordult. – Tessék? Tyler a földre mutatott maga mellett. – Te írtad ezt, nem? Claire kíváncsian visszament, és lenézett a földre. A porba valaki ezt írta: Köszönöm. A betűk úgy emelkedtek elő, mintha alulról, a föld alól írták volna őket. Claire dühösen morogni kezdett, és felemelte az egyik almát, majd amilyen erővel csak tudta, hozzávágta a fához. – Nem én írtam – mondta, és elviharzott. Amint kirohant a kertből, kövér esőcseppek kezdtek hullani. Mire elérte a házat, az ég megnyílt, és szakadni kezdett az eső.
Fred esőben vezetett haza aznap este, és Jamesre gondolt. Mindig csak olyankor mert rá gondolni, amikor egyedül volt, mert attól félt, hogy ha valaki ilyenkor meglátja, tudni fogja, mi játszódik le a lelkében. Fred világéletében tudta, hogy homoszexuális, de amikor összetalálkozott Jamesszel elsőéves korában a Chapel Hill Egyetemen, végre megértette, miért. Mert neki az rendeltetett, hogy Jamesszel éljen. Fred anyja az ágyában halt meg, amikor Fred tizenöt éves volt; az apja a konyhaasztalnál, amikor Fred egyetemre járt. Ekkor kellett Frednek félbehagynia a tanulmányait, és elhagynia Jamest, hogy hazatérjen, és átvegye az üzlet vezetését. Úgy gondolta, ez volt a végső csapás az apja részéről. Hogy elvette Fredtől azt, ami végre örömöt okozott neki, függetlenül attól, hogy az emberek hogyan vélekedtek róla. De miután könnyes búcsút vettek egymástól az iskolában, Fred meglepetésére James három héttel később felbukkant Bascomban. Mivel bőven volt szabadideje, James eljárt az Orion Főiskolára, amíg Fred a boltot vezette. Pénzügyi diplomát szerzett, és állást kapott Hickoryban. Hosszú éveken át ő bátorította Fredet, hogy szabaduljon meg mindentől, ami az apjára emlékezteti. Az apja soha nem egyezett bele, hogy úgy éljen, ahogy neki tetszik. James volt az, aki kimondta: „Menjünk, együnk valamit! Menjünk el moziba! Gyerünk, nézzünk szembe a város többi lakójával!” És ami egykor ifjúkori meggondolatlanság volt – hogy két huszonegy éves fiatal otthagyja az iskolát, és összeköltözik –, végül érthetetlen módon több mint harmincévnyi barátsággá változott. Fred utólag úgy élte meg ezeket az éveket, mintha gyorsan átlapozott volna egy könyvet, ami nem úgy végződött, ahogy ő várta. Azt kívánta, bárcsak jobban odafigyelt volna a történetre. Azt kívánta, bárcsak több figyelmet szentelt volna a mesemondónak.
Megállt Evanelle háza előtt. Elfelejtett esernyőt hozni, ezért futva tette meg az autó és a veranda közötti távolságot az esőben. Az ajtóban megállt, hogy levegye vizes kabátját és cipőjét. Nem akarta összevizezni Evanelle szép, tiszta padlóját. Amikor belépett, sehol sem látta Evanelle-t, ezért hangosan a nevén szólította. – Itt vagyok fent – felelte Evanelle, és Fred elindult felfelé a hang forrása felé, a padlástérbe. Evanelle épp a fűrészport próbálta felseperni, amit a munkások hagytak hátra aznap, de ez ugyanolyan reménytelen vállalkozásnak tűnt, mint apró madarakat felseperni, amelyek ijedten reppennek fel, amint hozzájuk ér az ember. Fehér maszkot viselt, mert a fűrészpormadarak minden mozdulata nyomán felszálltak a levegőbe, amitől az egész helyiség homályos bézsszínűvé változott. – Ne csináld ezt, kérlek! Nem szeretném, ha megerőltetnéd magad – mondta Fred, azzal odament az asszonyhoz, és kivette a kezéből a seprűt. Ha az ember magára marad, kételkedni kezd benne, hogy képes bárkit – akár a barátait is – megtartani. Fred azt szerette volna, ha Evanelle örül neki, hogy ő ott van vele, és mindent meg akart tenni, hogy segítsen az idős asszonynak. Nem tudta volna elviselni, ha őt is el kell veszítenie. – A munkások fel fognak takarítani maguk után, ha elkészülnek. Evanelle nem vette le a maszkot, de a szeme körül mosolygó ráncok jelentek meg. – Egész szépen alakul a padlástér, nem gondolod? – Nagyszerűen fest! – felelte Fred. – Remek lesz. – Amint berendezi a saját holmijával. De ez azt jelentette, hogy vissza kell mennie a régi házhoz, és ezt mindenképpen igyekezett elkerülni. – Mi a baj? – kérdezte Evanelle, felcsúsztatva a maszkot a feje tetejére, ami így egy kis női kalaphoz hasonlított. – Megkértem néhány srácot a boltból, hogy vigyenek dobozokat a házamhoz. Átmegyek végre, és bepakolom a holmimat. Arra
gondoltam, hogy kiadom a házat. Mi a véleményed? – kérdezte kíváncsian. Evanelle bólintott. – Azt hiszem, ez jó ötlet. Tudod, hogy addig maradhatsz itt nálam, ameddig csak akarsz. Szeretem, hogy itt vagy. Fred keserűen felnevetett, a torkát most is könnyek szorongatták. – Szereted, hogy itt van veled egy összetört szívű vén bolond? – A legjobb emberek, akiket ismerek, bolondok – mondta Evanelle. – A legerősebbek, akiket ismerek. – Nem tudom, én mennyire leszek erős. – Bízz bennem! Még Phineas Young is tisztelettel nézne fel rád. Szeretnéd, ha elkísérnélek a régi házadhoz? Fred bólintott. Kimondhatatlanul szerette volna. Mióta James elköltözött, Fred most járt először a lakásban. Körülnézett a nappaliban. Furcsa érzés volt ott lenni, nem akart hosszasan időzni. Ez a hely James nélkül nem volt többé az otthona. Csak az apjának rossz emlékét őrizte tovább. Evanelle követte Fredet a nappaliba. Cipője nyikorgott a parkettán. – A mindenit! – kiáltott fel. – Ez a hely sokkal jobban néz ki, mint mikor utoljára láttam. Közvetlenül anyád halála után. Nagyon szerette a szentképeit, nyugodjon békében. –Evanelle kinyújtotta a kezét, és megdörzsölte a finom bőrfotel háttámláját. – Van néhány jó cuccod! – Sajnálom, hogy soha nem hívtalak meg ide, Evanelle. Minden ilyesmit Jamesre hagytam. – Ne aggódj! Engem nem szoktak meghívni. Ez már csak így van. – Pedig megérdemelnéd – mondta Fred, és furcsán nézett Evanelle-re. – Te jó ember vagy. – Most már nem tehetek semmit. Az egész még 1953-ban kezdődött. Próbáltam küzdeni ellene, de meg kell értened, ha adnom kell valakinek valamit, akkor nem tehetek mást. Megőrülök, ha nem teszem meg.
– Mi történt? – Óvszert kellett adnom Luanna Clarknak. És 1953-ban Bascomban még nem lehetett óvszert kapni. Egészen Raleigh-ig kellett mennem érte. A férjem elvitt, és egész úton azt mondogatta, hogy ez nem jó ötlet. De nem volt más választásom. Fred azon kapta magát, hogy hangosan nevet. – De hát annyira még 1953-ban sem lehetett szörnyű cselekedet óvszert adni valakinek, vagy igen? – Nem az óvszeren volt a hangsúly, hanem azon, hogy kinek adom. Másnap a templomban mondtam Luannának, hogy adnom kell neki valamit. Próbáltam négyszemközt lerendezni az ügyet. Ő a barátnőivel volt, és elég nagyképűen azt mondta: „Nos, add csak ide, Evanelle!” Mintha ez legalábbis járt volna neki. Tudod, hogy a Clarkok soha nem jöttek ki jól a Waverley-kkel. Mindegy is, odaadtam neki, ott, a barátai szeme láttára. Ja, és kihagytam a legfontosabb részt. Luanna férje elveszítette a nemi szerveit a háborúban. Attól a perctől fogva nekem rossz hírem volt, de ami még rosszabb: Luanna egy évvel később teherbe esett. Használnia kellett volna az óvszert. Ettől kezdve mindenki furcsán nézett rám, mintha mindenki titkát el akarnám árulni. Az efféléket nem szokták meghívni vacsorára. Mondjuk, nem is bántam különösebben egészen addig, amíg a férjem meg nem halt. Ez az idős asszony kétségtelenül hőssé vált Fred szemében. Az vagy, aki vagy, akár tetszik, akár nem, akkor már miért ne tetszene? Fred odament Evanelle-hez, és a karját nyújtotta neki: – Megtisztelnél, Evanelle, ha ma este én főzhetnék neked vacsorát. Semmi más, csak egy meghívás. Evanelle nevetve belékarolt. – Egy igazi férfi…
11. fejezet
H
– a szükséged lenne ránk, Bayjel és Henryvel a Lunsford's víztározónál leszünk. A házvezetőnő csak ötig marad Henry nagyapjánál, így Henry még öt előtt visszahoz minket. De legkésőbb ötkor – mondta Sydney, mintha meg akarta volna nyugtatni Claire-t. – Visszajövünk. Claire lezárta a piknikkosarat, felemelte a fogantyúját, és odaadta Sydney-nek. Arra gondolt, bizony nagyon ráijeszthetett Sydney-re azon az éjszakán, egy héttel korábban. De amíg Claire úgy tett, mintha minden rendben lenne, addig talán tényleg minden rendben is volt. Sydney és Henry sok időt töltött együtt az elmúlt héten, általában vacsorázni mentek, és Bayt is magukkal vitték. Vasárnap moziba mentek. Claire igyekezett elhitetni magával, hogy ez jó dolog. Az egyedül töltött időt arra használta, hogy rendbe hozza, kigyomlálja a kertet, és hogy bepótolja az elmaradt könyvelést. Veszélytelen, rutinszerű feladatok. Szüksége volt rájuk. Ezek voltak a soha nem változó dolgok. – Jól fogjátok érezni magatokat ott? – kérdezte Claire, amikor kilépett Sydney után a konyhából. – Hát persze. Miért ne éreznénk jól magunkat? – Elég messze van, és egyedül lesztek. Sydney felnevetett, és letette a kosarat a bejárati ajtó mellé. – Örülni fogunk, ha találunk egy zsebkendőnyi helyet, ahol leülhetünk megebédelni. A víztározónál nyáron mindig nagyon sokan vannak. – Még hétfőn is? – Még hétfőn is.
– Vagy úgy – mondta Claire zavartan. – Nem tudtam. Még soha nem jártam ott. – Akkor gyere velünk! – mondta Sydney most is, mint minden alkalommal ezen a héten. – Micsoda? Dehogy megyek! – De jössz! – Azzal Sydney megragadta Claire kezét. – Kérlek! Ne mondj nekem többé nemet! Jó móka lesz! Itt élted le eddig az egész életedet, és még soha nem jártál a víztározónál. Mindenki életében eljön az a pillanat, amikor elmegy a víztározóhoz. Na, légy szíves! – Nem hiszem, hogy elmegyek. – Tényleg szeretném – mondta Sydney, és reménykedve megszorította Claire kezét. Claire ismerős nyugtalanságot érzett, habár az is lehet, hogy ez tanult nyugtalanság volt. A nagymamája is éppen így reagált arra a gondolatra, hogy valami társas eseményen vegyen részt: mintha össze akart volna tekeredni, akár egy hernyó, amíg el nem múlik a veszély. A munkával nem volt semmi baj. Claire munka közben sem élt társasági életet – csak beszélgetett. Akkor is csak annyit mondott, amennyi feltétlenül szükséges volt, vagy éppen nem mondott semmit. Sajnálatos módon ezt a többi ember sokszor félreértette. Claire durvának és zárkózottnak tűnt, pedig ő csak őszintén és elkeseredetten igyekezett semmi ostobaságot sem tenni vagy mondani. – Biztos vagyok benne, hogy te és Henry ezúttal kettesben szeretnétek lenni. – Nem, nem szeretnénk – mondta Sydney hirtelen megkomolyodva. – Csak barátok vagyunk. Mindig is barátok voltunk. Ezt szeretem benne. Bay kedvéért. Összepakoltad a piknikes kosarat, úgyhogy gyere, és egyél velünk! Gyorsan! Öltözz át! Claire maga sem hitte el, hogy elgondolkodik a lehetőségen. Végignézett fehér térdnadrágján és ujjatlan pólóján. – Mibe öltözzek át?
– Rövidnadrágba. Vagy fürdőruhába, ha úszni is szeretnél. – Nem is tudok úszni. Sydney mosolygott, mintha számított volna erre a válaszra. – Megtanítsalak? – Ne! – vágta rá Claire. – Úgy értem… nem szükséges, köszönöm. Nem rajongok a nagy víztömegekért. Bay tud úszni? Sydney bement a nappaliba a plédekért és a strandtáskáért, amiben a törülközők voltak. Kihozta őket az előszobába, és letette a piknikkosár mellé. – Igen, járt úszótanfolyamra Seattle-ben. Claire egyszerre felélénkült. – Seattle? Sydney mély lélegzetet vett, és bólintott. Ez az információmorzsa nem véletlenül csúszott ki a száján. Sydney szándékosan mondta el. Első lépés gyanánt. – Seattle. Bay ott született. Eddig említést tett New Yorkról, Boise-ről és Seattle-ről. Ezek a városok távolabb voltak észak felé, mint amilyen messzire az anyjuk eljutott annak idején. Lorelei nyugat felé indult, miután elhagyta Bascomot. Claire az Oklahoma állambeli Shawnee-ban született. Lehet, hogy Sydney-vel és Bayjel rossz dolgok történtek. Rossz dolgok, amelyekről Sydney nem akart mesélni Claire-nek, de Bay sorsa fontos volt, és még most is fontos Sydney számára. Annyi legalábbis biztos, hogy beíratta Bayt úszótanfolyamra. Ez már önmagában jobb anyaként tüntette fel Sydney-t Claire szemében, mint amilyen Lorelei valaha volt. Valaki dudált odakint, és Sydney kikiáltott. – Gyere, Bay! Bay leszaladt a lépcsőn. Fürdőruhát viselt, fölötte pedig egy sárga nyári ruhácskát. – Na, végre! – mondta, és kirohant az ajtón. – Jó, akkor ne öltözz át! – Azzal Sydney elővett egy rózsaszín vászonkalapot a táskájából, és Claire fejére tette. – Tökéletes. Menjünk! Sydney kivonszolta Claire-t a házból. Henry kedvesen fogadta, hogy Claire is csatlakozik a társasághoz. Bár Sydney azt mondta, ők ketten csak barátok, Claire nem volt biztos benne, hogy Henry is így
gondolja. Voltak pillanatok, amikor Henry csak nézte a húgát, és közben mintha az egész teste átlátszóvá vált volna, úgy elveszett Sydney látványában. Henry szerelmes volt. Claire és Bay bemászott a terepjáró hátsó ülésére, és Sydney éppen be akart szállni előre, amikor felkiáltott. – Szia, Tyler! Claire azonnal hátrafordult, és meglátta, amint Tyler kiszáll a dzsipjéből a háza előtt. Rövidnadrágot és egy meglehetősen idétlen hawaii inget viselt. Ez volt az első alkalom a kertben töltött éjszaka óta, hogy látta a férfit, és a lélegzete is elakadt. Hogyan kell viselkedni ilyesmi után? Hogy az ördögbe képesek az emberek tovább élni és tenni a dolgukat azután, hogy szeretkeztek egymással? Ez olyan, mint elmondani valakinek egy titkot, aztán rögtön megbánni, hogy elmondtuk. Már magától a puszta gondolattól, hogy esetleg beszélgetnie kell Tylerrel, paprikavörös lett az arca. – Kimegyünk a víztározóhoz piknikelni; velünk jössz? – kérdezte Sydney. – Sydney, mi az ördögöt csinálsz? – háborgott Claire, és Henry furcsán nézett rá a visszapillantó tükörből. Claire kissé elszégyellte magát, amiért Henry olyan kedvesen állt hozzá, hogy meghívjanak embereket, ő pedig képtelen volt erre. – Úszni tanítalak – felelte Sydney jelképesen. – Ma este órát kell tartanom – kiáltott vissza Tyler. – Addigra visszaérünk. – Akkor jó. Benne vagyok – mondta Tyler, és elindult feléjük. Amikor Claire meglátta, hogy Sydney ki akarja nyitni a hátsó ajtót, majdnem megsértette magát, annyira igyekezett átmászni Bay fölött, hogy Bay legyen középen, mint valami gyerekből való lökhárító. De azután nevetségesnek érezte magát, amikor Tyler elkezdett befelé mászni, és meglátta őt. – Claire! – mondta Tyler, és egy pillanatra megállt. – Nem tudtam, hogy te is jössz.
Amikor végre vette a bátorságot, hogy Tyler szemébe nézzen, semmi elrejtett dolgot nem talált benne, semmiféle árulkodó jelet, ami arra utalt volna, hogy Tyler az ő titkára gondol. Tyler egyszerűen csak Tyler volt. Claire nem tudta eldönteni, hogy ez most megnyugtató, vagy fel kellene izgatnia magát rajta. Amint elindultak, Tyler Claire-hez fordult. – Na, és mi ez a víztározó? Claire megpróbált valami normális választ kitalálni. Nem említhette meg csak úgy mellékesen, hogy korábban már járt ott. Még azt sem mondhatta el magáról, hogy járt már olyan pikniken, ahová nem ő szállította az ételt. De Tylert lepte meg legkevésbé az autóban ülők közül, hogy Claire nem tud mit kezdeni a helyzettel. Claire csupa ellentmondás volt, amióta találkozott Tylerrel – menj el, gyere közelebb; eleget tudok, túl keveset tudok; bármit megoldok, nézd, milyen törékeny vagyok. – Soha nem jártam még ott – ismerte be végül. – Kérdezd meg a szociális igazgatónkat, Sydney-t! Sydney hátrafordult. – Ez egy népszerű fürdőhely. Fiatalok és kisgyermekes családok járnak oda nyaranta. Éjszaka pedig szerelmespárok találkahelye. – És ezt te honnan tudod? – kérdezte Tyler. Sydney elvigyorodott, és a szemöldökét emelgette. – Te jártál odakint éjszaka? – kérdezte Claire. – A nagyi tudta, hogy mit csinálsz? – Viccelsz? Azt mondta, fiatal korában folyton odajárt éjjelente. – Soha nem említette nekem. – Biztosan aggódott, hogy leesne az állad, és a legyek berepülnének a nagyra nyitott szádba. Claire gyorsan becsukta a száját. – Nem gondoltam, hogy ilyen dolgokra is kapható volt. – Mindenki tesz ilyesmit életében legalább egyszer – vonta meg a vállát Sydney. – Egyszer ő is volt fiatal.
Claire Tylerre sandított. Tyler mosolygott. Ő is volt fiatal. Claire-t mindig érdekelte, milyen érzés lehet az. A Lunsford's víztározó harminchat hektárnyi sűrű erdő közepén terült el, mely a lusta Lunsfordok népes családjában öröklődött apáról fiúra. Túl nehéz volt távol tartani az embereket a víztározótól, és túl sok vesződségbe került volna a fenntartása, ha átalakították volna parkerdővé. A Lunsfordok itt, délen élték le az életüket, és átkozottak lettek volna, ha eladják a családi örökséget, vagy – ami még rosszabb – odaadják a kormánynak, így aztán kihelyeztek néhány „TILOS AZ ÁTJÁRÁS” táblát, és annyiban hagyták a dolgot. Volt egy körülbelül fél mérföld hosszú ösvény a kavicsos parkolótól a víztározóig. Tyler egész úton odafelé Claire mögött haladt, és Claire nagyon zavarban volt a saját teste miatt. Pontosabban amiatt, hogy Tyler tudott valamit a testéről, amit senki más nem. Érezte magán Tyler pillantását, de valahányszor hátrasandított a válla fölött, Tyler mindig másfelé nézett. Talán azért érezte magán, mert ott akarta érezni. Talán így érintkeznek egymással az emberek, miután szeretkeztek. Ha elárulsz valakinek egy titkot, bármilyen zavarba ejtő, az kapcsolatot létesít kettőtök között. Az a személy jelenteni kezd számodra valamit, pusztán azért, mert tud valamit. Az ösvény végre kiszélesedett, és a zaj felerősödött. Maga a víztározó egy erdei tó volt, egyik oldalán természetes, homokos vízparttal, másik oldalán déli sárga fenyővel borított magas hegyfokkal, ahonnan a gyerekek a vízbe ugráltak. Tényleg olyan nagy tömeg volt, ahogy Sydney leírta, de azért találtak egy helyet a part végében, ahová leteríthették a plédeket. Claire avokádós és csirkés tekercseket készített, és barackos pitét, Sydney pedig hozott Cheetost és Coca-Colát. Ott üldögéltek, ettek és beszélgettek, és meglepően sok ember ment oda hozzájuk, hogy üdvözölje őket.
Többnyire Sydney vendégei a fodrászatból, akik azért jöttek, hogy elújságolják Sydney-nek, hogy új frizurájuk magabiztossá tette őket, hogy a férjük most már jobban észreveszi őket, és hogy az autószerelőjük nem mer udvariatlankodni velük. Claire kimondhatatlanul büszke volt a húgára. Amint Bay befejezte az evést, fürödni akart, így Henry és Sydney bement vele a vízbe. Vagyis Claire és Tyler egyedül maradt. – Hát, jó. Figyelj! Elmesélek egy történetet – mondta Tyler, azzal kinyújtózkodott a pléden, kezét a feje alá téve. Claire egy különálló takarón ült, de elég közel ahhoz, hogy lenézhessen a fekvő Tylerre. Ez egy olyan titok volt, amit ő tudott Tylerröl. Tudta, hogy néz ki Tyler, ha az ember felülről nézi. – Miből gondolod, hogy kíváncsi vagyok rá? – Vagy meghallgatod, vagy neked kell beszélned. Arra tippelek, inkább meghallgatod a sztorit. – Tyler, csak arról van szó, hogy… – íme, a történet. Amikor tizenéves voltam, nagy szám volt a helyi uszodába járni, különösen a kolóniabeli gyerekek számára, mivel jó tíz mérföldre laktunk a várostól, meglehetősen elzárva mindentől. Volt egy lány, akit az iskolából ismertem. Gina Parettinek hívták. Amikor felbukkant, a fiúk mind megbolondultak. Amikor elment mellettünk a folyosón, szó szerint megkukultunk. Napokig nem tudtunk beszélni. Gina nyáron minden napját az uszodában töltötte, így amikor tizenhat éves voltam, mindennap elmentem oda, amikor csak tudtam, csak hogy bámulhassam ezt a lányt, ahogy ott feszít a bikinijében. Nyár vége felé úgy döntöttem, megszerzem magamnak. Nem bírtam tovább. Hónapok óta fantáziáltam róla, sem enni, sem aludni nem tudtam. Beszélnem kellett vele. Beleugrottam hát a medencébe, és lehúztam néhány hosszat az orra előtt, ahogy azt a férfiak szokták, azután kimásztam, és odamentem hozzá. Tehát ott álltam előtte, szándékosan eltakartam a napot, és rácsöpögtettem a
vizet, mert még mindig elég fiatal voltam ahhoz, hogy azt higgyem, teljesen szabályszerű dolog, ha úgy adom egy lány tudtára, hogy kedvelem, hogy valamivel felidegesítem. Végül kinyitotta a szemét, felnézett rám… és sikoltozni kezdett. Minden jel arra vallott, hogy a fürdőnadrágom messze a csípőm alatt landolt, amikor kimásztam a medencéből. Szóval ott álltam, és elvakítottam férfiasságommal. Kis híján letartóztattak. Claire nem számított rá, hogy így végződik a történet, és elnevette magát. Jólesett nevetni – furcsa volt, de jólesett. – Rettenetes lehetett. – Nem igazán. Három nappal később randira hívott. Képzelheted, azok után folyton engem bámultak azok a lányok, akik akkor ott voltak a medencénél – mondta Tyler büszkén. – Ez igaz? Tyler leintette. – Mit számít az? Claire ismét felnevetett. – Köszönöm. – Most már ismered a megaláztatásaimat, kérdezz bátran! – Akár megalázó, akár nem, teljesen normális dolog volt. És te egy teljesen normális tinédzser voltál. Nyaranta a strandon ütötted el az időt. Egészen biztosan jártál ilyen találkahelyen is, mint ez. Te és Sydney jól kijöttetek volna egymással. – Te talán nem voltál normális tinédzser? – Nem – felelte Claire egyszerűen, és ez nyilván nem lepte meg Tylert. – Henry is hasonló cipőben járt. Mi azok a gyerekek voltunk, akik fiatalon megkaptuk az örökségünket. Tyler a könyökére támaszkodva nézte a vízpartot, ahol Henry és Sydney Bayre vigyázott. Valaki odakiáltott Sydney-nek. Sydney mondott valamit Henrynek, Henry bólintott, ő pedig odasétált néhány nőhöz, akik a közelben pihentek. – Zavar, hogy a húgod randizik vele? – Nem randizik vele. De miért zavarna? – kérdezte Claire mármár védekezve, mert nem akarta, hogy Tyler megsejtse, mekkora csaták dúlnak a bensejében, amiért Sydney annyi időt tölt Henryvel.
Azon az éjszakán a múltkor, kint a kertben, túl gyenge volt. De mostanra összeszedte magát. – Talán csak nem szeretném, ha csalódott lennél. Nehéz helyzet, amikor az ember érdeklődik valaki iránt, és nem talál viszonzásra. – Ó! – csodálkozott el Claire, amikor észrevette, hogy félreértette Tyler célzását. – De hiszen én nem szeretnék Henryvel járni! – Akkor jó – mondta Tyler, azzal felállt, és lerúgta a cipőjét. –Azt hiszem, úszom egyet. – De hát le sem vetted a ruhád! – Sok dolog van, amit szeretek benned, Claire – mondta Tyler, miközben felemelte a kezét, megragadta a pólóját a vállánál, és a fején át lehúzta magáról –, de kicsit túl sokat gondolkodsz. Azzal a vízhez futott, és belevetette magát. Várjunk csak! Ezt komolyan gondolta? Hogy szereti őt, Claire-t? Vagy csak afféle szófordulat volt, amit bárki használhat? Claire azt kívánta, bárcsak jobban kiigazodna az efféle játékokban. Akkor talán ő is tudna játszani. Akkor talán tudna kezdeni valamit a Tyler iránti érzelmeivel, amelyek hol szorongatták, hol simogatták a lelkét, egyszerre okozva neki fájdalmat és örömet. Henry még mindig vigyázott Bayre, így Sydney visszasétált a plédekhez, és leült Claire mellé. – Az Tyler volt? – Igen – felelte Claire, miközben azt figyelte, hol emelkedik ki Tyler feje a vízből. A férfi megrázta a fejét, amitől sötét hajának vizes tincsei szétrepültek, majd az arcára tapadtak. Bay ránevetett, mire Tyler odaúszott hozzá, és lefröcskölte. Bay visszafröcskölt. Henry, aki a vízparton állt, mondott nekik valamit, erre egy pillanatra abbahagyták, egymásra néztek, majd végül mindketten Henryre kezdték fröcskölni a vizet. Henry nem sokáig habozott. Lekapta a cipőjét, levette a pólóját, és ő is beugrott a tóba. – Hű! – szólalt meg Sydney. – A naptej igazán jót tesz a bőrnek. – Tudod, megvan az oka annak, hogy ilyen vagyok – fakadt ki Claire, mert feltétlenül el kellett mondania valakinek, amit érzett.
Sydney magához vett egy dobozos kólát, és kíváncsian felé fordult. – Nekünk – anyánknak és nekem – életem első hat évében nem volt otthonunk. Autókban és hajléktalanszállókon aludtunk. Sokszor lopott, és gyakran váltogatta a partnereit. Erről nem tudtál, igaz? – kérdezte Claire. Sydney döbbenten nézett rá, kólát tartó keze félúton a szája felé megállt. Lassan ingatni kezdte a fejét, és leeresztette a kezét. – Időnként az volt az érzésem, hogy te romantikusnak képzelted el az életét, mielőtt visszatért volna Bascomba. Nem tudom, hogy valaha szándékában állt-e egyáltalán itt maradni, de amikor idejöttünk, akkor tudtam, hogy én soha többé nem hagyom el ezt a helyet. A ház és Waverley nagymama állandó dolgok voltak, és gyerekkoromban ez volt számomra a legfontosabb. De azután megszülettél te, és nagyon féltékeny voltam rád. Te megkaptad a biztonságot, amint a világra jöttél. Az én hibám, hogy gyerekkorunkban nem voltunk jóban egymással. Állandóan veszekedtem, mert neked voltak gyökereid, nekem pedig nem. Sajnálom. Sajnálom, hogy nem vagyok jó testvér. Sajnálom, hogy nem vagyok jó Tylerhez. Tudom, hogy te is azt szeretnéd. De úgy tűnik, nem vagyok rá képes. Csak arra tudok gondolni, minden milyen mulandó, és rettegek a mulandóságtól. Rettegek attól, hogy elhagynak. – Az élet a tapasztalatokról szól, Claire – mondta végül Sydney. – Nem ragaszkodhatsz mindenhez. Claire megrázta a fejét. – Azt hiszem, most már elkéstem. – Nem, nem késtél el. – Sydney hirtelen dühösen a plédre csapott. – Hogyan gondolhatta anya, hogy az ő életvitele megfelel egy gyereknek? Ez megbocsáthatatlan. Szégyellem magam, amiért irigyeltem őt, és időnként arra gondolok, mennyire hasonlítok rá, de én nem hagylak el. Soha. Nézz rám, Claire! Nem megyek el.
– Néha azon tűnődöm, vajon mi volt az oka. Intelligens nő volt. Evanelle mesélte, hogy kitűnő tanuló volt, mielőtt otthagyta volna az iskolát. Valaminek történnie kellett. – Bármi is volt az oka, nem bocsátható meg, hogy így elrontotta az életünket. De túltesszük magunkat rajta, Claire. Nem hagyjuk, hogy ő győzzön. Rendben? Ezt könnyebb volt kimondani, mint végrehajtani, így hát Claire azt felelte: „Rendben”, majd azon kezdett tűnődni, hogy az ördögbe tehetné túl magát valamin, amit évszázadokba telt tökéletesítenie. Egy ideig csak nézték a vizet. Bay belefáradt a pancsolásba, és kiúszott a partra. Odament Claire-hez és Sydney-hez. Henry és Tyler még mindig egymást csapkodta, egymással versengve, ki tudja jobban lefröcskölni a másikat. – Nézz csak rájuk! – mondta Sydney. – Mint két kisfiú. – Ez olyan kedves – mondta Claire. Sydney átfogta nővére vállát. – Igen. Kedves. Ugyanabban az időben, amikor Sydney és Claire a víztározónál kapcsolódott ki, Emma Clark Matteson minőségi időtöltésre készülődött a férjével. Hunter John irodai asztala nem volt olyan kényelmes, mint az otthoni íróasztal. A sötét falburkolat és az ízléstelen fém íróasztal még Hunter John apja idejéből maradt ott. Emma mulatságosnak tartotta a gondolatot, hogy Hunter John anyja, Lillian is bejárt a céghez, hogy őhozzá hasonlóan meglepje az idősebb Johnt. Ha tényleg bejárt volna, Lillian biztosan kicserélte volna az asztalt. A fém átkozottul kényelmetlen volt, ha az ember pucér fenékkel ráült. Hunter John titkárnője azt mondta, hogy a főnöke épp az egyik gyártelepen van, de néhány percen belül visszatér. Tökéletes. Ennyi idő elegendő volt Emma számára, hogy levetkőzzön, és ráboruljon az
íróasztalra. Nem viselt mást, csak harisnyát, harisnyakötőt és egy rózsaszín szalagot a nyaka köré kötve. Még soha nem lepte meg a férjét hasonló ötlettel. Persze néha meglátogatta, hozott neki ebédet, és ilyen alkalmakkor enyelegtek is egy keveset, de soha nem szeretkeztek Hunter John munkahelyén. Egészen pontosan azon ritka helyek közé tartozott, ahol nem szeretkeztek. Emmának sok munkája feküdt abban, hogy fenntartsa Hunter John érdeklődését, hogy a férfi csak és kizárólag őrá összpontosítson, hogy ne gondoljon Sydney-re, és arra, hogy az élete nem egészen úgy alakult, ahogy szerette volna. Emma soha nem fáradt bele a próbálkozásba, hogy boldoggá tegye a férjét. Annyi biztos, hogy szerette a szexet. Sőt, egyenesen imádta. Csak időnként nehéz volt folytatni úgy, hogy nem tudta biztosan, vajon tényleg erre vágyik-e a férje. Emma azt akarta, hogy Hunter John szeresse őt. De ha mégsem szerette, arról Emma inkább nem akart tudomást venni. Inkább elfogadná ezt a helyzetet, mint azt, hogy Hunter John egyáltalán ne legyen az övé. Eltűnődött, vajon az anyja is így döntene-e. És hogy vajon a szerelem játszott-e valaha bármilyen szerepet Ariel életében. Ekkor meghallotta Hunter John hangját a folyosón, és kissé szélesebbre tárta a lábait. A következő pillanatban belépett Hunter John apja. – A betyárját! – kiáltott fel idősebb John. Emma felsikoltott, és legördült az asztal távolabbi végénél. – Mi a baj? – hallatszott Hunter John hangja, aki épp akkor lépett be az irodába, amikor Emma egy szempillantás alatt az asztal alá bújt, és kezeit összekulcsolta felhúzott térdein. – Azt hiszem, jobb, ha most magadra hagylak egy kis időre a feleségeddel – mondta idősebb John. – A feleségemmel? Miért? Hol van? – Az asztal alatt. A ruhái viszont amott vannak a széken. Igazán nem így képzelem a cégem irányítását, fiam!
Emma hallotta, amint becsukódik az ajtó. Majd Hunter John lépései közeledtek. Hunter John végül letérdelt, és Emma szemébe nézett. – A francba, Emma, mi az ördögöt keresel itt? – Meg akartalak lepni. – De hát soha nem szoktál ilyesmiért idejönni! Miért éppen most? Miért pont azon a napon, amikor az apám úgy dönt, előzetes figyelmeztetés nélkül beugrik, hogy megnézze, jól vezetem-e a céget? Az apám épp most látott téged anyaszült meztelenül! Nem tudom elhinni! Emma előmászott az asztal alól. Hunter Johnnak mindennél fontosabb volt az, hogy mit gondol róla az apja. És Emma most mindkettőjüket kellemetlen helyzetbe hozta. Hogyan romolhattak el a dolgok ilyen hirtelen? Minden rendben ment – legalábbis sikerült a szőnyeg alá söpörni a problémákat – egészen addig, amíg Sydney fel nem bukkant. Miért nem tudott ott maradni, ahol volt? – Sajnálom – mondta Emma, miközben odament a székhez, és öltözni kezdett. – Mi van veled mostanában? Állandóan a nyomomban vagy, de soha nem akarod, hogy együtt elmenjünk szórakozni. Naponta tizenhatszor felhívsz. Most meg megjelensz itt meztelenül. Emma belebújt a ruhájába, és belecsúsztatta lábait tűsarkú cipőjébe. – Tudnom kell… – kezdte, de hirtelen elhallgatott. Hogy szeretsz-e? – Mit kell tudnod? – Hogy velem maradsz-e? Hunter John hitetlenkedve rázta a fejét. – Miről beszélsz? – Aggódtam. Amióta csak Sydney visszajött… – Ez csak valami vicc lehet – mondta Hunter John. – Csakis valami vicc. Ez az egész Sydney miatt van? Menj haza, Emma! – mondta, és az ajtóhoz ment, anélkül, hogy visszanézett volna. – Utol kell érnem apámat, hogy megpróbáljam megmagyarázni neki a történteket.
– Tudod, mit hallottam ma Eliza Beauforttól? – kérdezte Emma boldogan az aznap esti vacsoránál. – Sydney és Claire Waverley kettős randin volt a Lunsford's víztározónál. Mit képzel magáról ez a Sydney? A mi korosztályunkból senki nem jár már oda. És ráadásul Claire is! Te el tudod képzelni, hogy Claire kimegy a víztározóhoz? Hunter John a desszertjére szegezte a tekintetét. A kedvenc csokoládés süteménye volt vajas krémes bevonattal. Emma csak az ő kedvéért rendelte. Ahelyett, hogy válaszolt volna, Hunter John megtörölte a száját, majd letette az asztalra a szalvétáját. – Gyertek, fiúk? –mondta, és hátratolta a székét. – Focizzunk egy kicsit! Josh és Payton azonnal felpattant. Imádták, ha az apjuk játszott velük, és Hunter John mindig szakított időt a fiaira. – Én is jövök – mondta Emma. – Várjatok meg, rendben? Emma felsietett az emeletre, és átöltözött a piros bikinijébe, abba, ami annyira tetszett Hunter Johnnak, de mire leért, a fiúk már nem voltak sehol. A medence közvetlenül a csempével burkolt nappaliból nyílt, így hát kisétált a korláthoz, ahonnan be lehetett látni az odalent elterülő pázsitot. Hunter John és a fiúk az udvaron játszottak, hajuk már megnedvesedett az izzadságtól. Este fél nyolc volt, de még mindig sütött a nap, és még mindig tikkasztó hőség volt. A nyár olyan hölgy volt, aki nehezen vált meg a reflektorfénytől. Emma megértette ezt. Szerette a nyarat. A fiúk otthon voltak, és még ilyenkor is olyan világos volt, hogy maradt idejük játszani az apjukkal, miután Hunter John hazajött a munkából. Nem sok értelme volt bevizezni a haját, ha Hunter John nem nézi, amint ő úszik, ezért felvett egy szarongot, és a teraszról buzdította a fiúkat. Alig várta a futballszezont, amikor együtt elmentek a gimnáziumi meccsekre, és vasárnap délutánonként meg hétfő esténként a tévé előtt szurkoltak. Ez olyasmi volt, amit közösen csináltak, egy családként, amit Sydney soha nem tett Hunter Johnnal. Sydney eljárt ugyan a meccsekre olyankor, amikor Hunter John is
játszott, de nem igazán élvezte magát a játékot. Emma viszont odavolt érte. Azért szerette, mert Hunter John is szerette. De Hunter John feladta a sportot, még akkoriban, amikor végül nem ment el a Notre Dame-ba. Feladta Emma miatt. Amikor a nap már lemenőben volt, Emma kivitt egy kancsó limonádét. A fiúk és Hunter John kisvártatva elindult felfelé, a medencéhez. – Limoná… – kezdte Emma, de mielőtt befejezhette volna, a fiúk beugrottak a medencébe, hogy lehűtsék magukat. Emma elnézőn ingatta a fejét. Hunter John közeledett hozzá, mire Emma elmosolyodott, és elé tartott egy poharat. – Limoná… De még ki sem mondta a szót, Hunter John elment mellette, egyenesen be a házba. Egyetlen szót sem szólt Emmához az aznap délutáni irodai incidens óta. Emma nem akarta, hogy a fiúk bármit is észrevegyenek, ezért megvárta, amíg játszanak egy kicsit a vízben, azután törülközőt hozott nekik, és megkérte őket, hogy jöjjenek ki. Azután behessegette őket a szobájukba, hogy öltözzenek át, és nézzék kicsit a tévét, majd Hunter John keresésére indult. Hunter John a gőzkabinban volt, Emma tehát felült a mosdó melletti pultra a fülkével szemben, és várta, hogy a férje kijöjjön. Amikor Hunter John végre megjelent az ajtó mögött, Emmának elállt a lélegzete. A férje még mindig képes volt teljesen levenni a lábáról. Olyan gyönyörű volt! Hajat mosott, és Emma látta, hogy erősen kopaszodik, de ez semmit nem számított. Őrülten szerelmes volt a férjébe. – Beszélnünk kell – mondta Emma. – Szeretném tudni, miért nem akarsz soha Sydney-ről beszélni. Hunter John meglepetten felnézett. Nem számított rá, hogy Emma a fürdőszobában vár rá. Elővett egy törülközőt, és erőteljesen dörzsölni kezdte vele a haját. – Szerintem fontosabb kérdés, hogy te miért vagy ennyire elfoglalva vele? Észrevetted, hogy Sydney-nek
semmi köze a mi életünkhöz? Vagy elkerülte a figyelmedet, hogy az égvilágon semmi rosszat nem tett? – Sok mindent tett egyszerűen azzal, hogy visszajött – mondta Emma, mire Hunter John keze megállt a levegőben. Az arcát még mindig eltakarta a törülköző. – Nem akarsz beszélni róla. Honnan tudhatnám, hogy nem azért nem akarsz beszélni róla, mert még mindig érzel valamit iránta? Honnan tudhatnám, hogy nem volt elég számodra egyetlen Sydney-re vetett pillantás ahhoz, hogy visszaemlékezz, milyen választási lehetőségeid voltak, mielőtt teherbe estem? Honnan tudhatnám, hogy ha visszamehetnél az időben, most is ugyanúgy döntenél-e? Lefeküdnél velem? Elvennél feleségül? Hunter John lassan lecsúsztatta arcáról a törülközőt. Szigorú tekintettel közelebb lépett Emmához, amitől a nő szíve egyszerre kalapálni kezdett. Egyrészt, mert Hunter John dühösnek tűnt, másrészt mert a férje olyan átkozottul szexi volt. – Tényleg! Honnan tudhatnád? – ismételte meg a férfi hitetlenkedve, mély, vibráló hangon. – Honnan tudhatnád? – Járt erre-arra. Te is mindig szerettél volna utazgatni. – Mégis mire gondoltál az elmúlt tíz évben, Emma? A szexre, a mellnagyobbító műtétekre és a szexi ruhákra. A tökéletes vacsorákra és a futballmeccsekre. Mindezt azért, mert azt hitted, én nem akarok itt lenni? Tettél bármit is pusztán szerelemből? Vagy mindvégig csak Sydney-vel rivalizáltál? – Nem tudom, Hunter John. Szerinted? – Ez rossz válasz volt, Emma – felelte a férfi, és kiment. – Claire, ébren vagy? – kérdezte Sydney aznap este a Claire hálószobája előtti folyosón állva. Nem lepte meg, hogy Claire igennel válaszolt. Claire gyermekkorukban sem aludt túl sokat. Általában addig maradt kint a kertben, míg a nagymama be nem hívta. És Sydney
arra is emlékezett, hogy Claire kitakarította a házat, vagy éppen kenyeret sütött, miközben mindenki más aludt. Ez volt az első és egyedüli hely, ahol egy kicsit is biztonságban érezte magát, és Sydney most már megértette, miért törekedett Claire arra, hogy a saját ízlése szerint alakítsa ki a házat, vagy hogy elegendő pénzt keressen ahhoz, hogy ki tudja fizetni a rezsiköltségeket. Hogy ott maradhasson. Bárhogyan is, Sydney-nek most szinte fájt, hogy korábban milyen éretlennek és különcnek tartotta Claire-t, mennyire nem értette meg őt, hogy mi mindenen ment Claire keresztül. Bement Claire szobájába, a kis toronyszobába, amely régen a nagymamáé volt. Waverley nagymama patchwork képekkel dekorálta a falakat, de Claire lecserélte őket bekeretezett fekete-fehér fényképekre és néhány régi családi fotóra. A falak pasztellsárgára voltak festve, a padlót pedig nyersvászon színű rongyszőnyegek borították. Sydney tekintete most arra a helyre vándorolt, ahol Claire nyilvánvalóan a legtöbb időt töltötte: a kényelmes ablakmélyedésre. Mellette a földön egy halom könyv hevert. Sydney odament az ágyhoz, és belekapaszkodott a baldachin egyik tartóoszlopába. – Mondanom kell valamit. Claire felült. – Az elmúlt tíz évről. – Rendben – mondta Claire csendesen. Kint a vízparton is elmondhatta volna ezt Claire-nek, de nem volt képes rá. Bár akkor még nem tudta, de az éjszakát várta, mert ez olyan dolog volt, amit csak sötétben árulhat el az ember. Most már szemernyi kétely sem maradt benne afelől, hogy Claire meg fogja érteni. És tartozott Claire-nek annyival, hogy elmondja neki. Nem tudta kiverni Davidét a fejéből. – Először New Yorkba mentem, ezt tudod. De azután Chicagóba. Később San Franciscóba, Vegasba… végül Seattle-be. Sok férfit ismertem. És gyakran loptam. Megváltoztattam a nevem Cindy Watkinsra, még a személyazonosságomat is úgy loptam.
– Anya is ezt csinálta – szólalt meg Claire. – Gondolod, hogy az érzelmei vezérelték? Mert bár izgalmas volt, de egyúttal kimerítő is. Azután jött Bay. – Sydney közelebb húzódott Claire lábához, hogy érezze testvére közelségét, hogy megérinthesse, ha nagyon megijedne a saját szavaitól. – Bay apja Seattle-ben él. Ott találkoztam vele. David Leoninak hívják. – Sydney nagyot nyelt. Már az is rémülettel töltötte el, hogy hangosan kimondta a férfi nevét. – Bay valódi vezetékneve tehát Leoni, de én nem vettem fel ezt a nevet. Nem házasodtunk össze. David durva ember volt, amikor megismertem, de korábban is volt már dolgom durva férfiakkal, és azt hittem, tudom kezelni a helyzetet. Épp arra készültem, hogy elhagyom – mindig ezt tettem, ha túlságosan elvadultak a dolgok – , amikor rájöttem, hogy terhes vagyok. Fel sem tudtam fogni, hogy a szülés hogy teheti ilyen sebezhetővé az embert. David verni kezdett, és egyre erőszakosabbá vált. Amikor Bay egyéves lett, elhagytam Davidét. A kislányommal Boise-be költöztünk, beiratkoztam a fodrásziskolába, és szereztem állást. Minden olyan jól alakult! De azután David ránk talált. Megfizettem a szökésemért: elveszítettem az egyik fogamat, és a bal szememre hetekig nem láttam. Holtan nem sok hasznomat vette volna a lányom. Így hát visszamentem, és David egyre szűkebbre és szűkebbre szabta az életemet, és egyre pokolibbá tette, míg végül már csak három dolgot ismertem: Bayt, Davidét és David dühét. Néha azt gondoltam, ez a büntetés azért, ahogyan éltem, mielőtt megismertem őt. De aztán találkoztam egy nővel a parkban, ahová hetente háromszor levihettem Bayt játszani. Elég volt rám néznie, és tudta, min megyek keresztül. Ő szerezte nekem azt az autót, és segített elmenekülnöm. David nem tudja az igazi nevemet, és azt hiszi, New York-i vagyok, tehát ez volt az egyetlen hely, ami eszembe jutott, az egyedüli hely, ahol nem talál rám. Claire egyre magasabbra emelkedett ültében, miközben Sydney beszélt. Bár sötét volt, Sydney mégis érezte magán Claire fürkésző tekintetét.
– Azt hiszem, csak azt szeretném, ha tudnád, hogy megértem, mit éreztél, amikor hatéves korodban ide kerültél. Én mindent természetesnek vettem, amit itt kaptam. De most már tudom, hogy ez az egyetlen biztos pont az életemben. Szeretném, ha Bay is megkapná ugyanezt. Szeretnék minden mást kitörölni az emlékezetéből, mindent, amit miattam kellett átélnie. Szerinted lehetséges ez? Claire habozott, és ezzel meg is adta a választ a kérdésre. Nem. Nem lehetséges. Claire soha nem felejtett. – Hát ezek az én titkaim – sóhajtott fel Sydney. – Már nem is tűnnek olyan hatalmasnak, mint mikor még nem árultam el őket. – Ez már csak így van a titkokkal. Érzed ezt? – kérdezte hirtelen Claire. – Már korábban is éreztem. Mintha kölni lenne. – Ez ő – suttogta Sydney, mintha David legalábbis meghallhatná. – Én hoztam magammal ezt az emléket. – Gyorsan! Bújj be ide! – mondta Claire, és felhajtotta a takarót. Sydney befeküdt mellé az ágyba, Claire pedig betakargatta. Párás volt az éjszaka, és minden emeleti ablak nyitva volt, de Sydney hirtelen fázni kezdett, és odabújt a testvéréhez. Claire szorosan átölelte. – Semmi baj – suttogta Claire, arcát Sydney feje búbján pihentetve. – Minden rendben lesz. – Anya! Sydney megfordult, és meglátta Bayt, aki a folyosón állt. –Gyere, kicsim, bújj ide közénk! – mondta Sydney, és felemelte a takarót. Egymásba kapaszkodtak, míg David emléke lassan ki nem lebegett az ablakon át az éjszakába. A következő reggel édes volt és színes, akár a szalagcukorka. Claire kinyitotta a szemét, és a hálószoba mennyezetét nézte. Ugyanazt a mennyezetet, amit nagymamája is látott élete minden napján. Oldalra nézett, és meglátta Sydney-t és Bayt, akik egymás felé fordulva mélyen aludtak. Sydney több mindenen ment keresztül,
mint amit Claire el tudott képzelni. Ez a rengeteg tapasztalat és változás őt, Claire-t biztosan megsemmisítené. Vagy talán… bármilyen rendkívüli, ilyen is lehet az élet. Mindenkinek megvan a maga története. Ismét a plafonra nézett. Még a nagymamának is. Sydney azt mondta, hogy Waverley nagymama is kijárt a Lunsford's víztározóhoz. Bármilyen sokkolóan hatott rá, Claire-nek le kellett vonnia a következtetést, hogy a nagymama a leendő férjével járt oda. De azután Claire azokra a régi fényképekre gondolt, amelyek a nagymamát ábrázolták még a házassága előtt. Amikor még gyönyörű, fiatal nő volt, arcán boldog mosollyal, és azzal a rakoncátlan hajzuhataggal, melyet mintha folyton körüllengett volna az epekedő szerelem. Több különböző fiúval is lefényképezkedett, és mindannyiuk arcán ugyanaz a csodálat tükröződött. A fényképek hátuljára a nagymama ilyeneket írt: ,A kertben Tommal” vagy „A jubileumi találkozón Josiah-val”. Azután ott volt még az, amelyen csak ennyi állt: „Kari”. A nagymamája életét Claire nem ismerte, de még csak el sem tudta volna képzelni. Pedig ő annyira igyekezett mindent megtudni Waverley nagymamáról, mert olyan szeretett volna lenni, mint ő. De Waverley nagymama minden bizonnyal felfedezett valamit Sydneyben, valamiféle rokonlelkűséget. Sydney vidámsága és népszerűsége talán a saját múltját juttatta eszébe. Claire-nek adta tehát időskori tapasztalatát, de Sydney-t ajándékozta meg fiatalságának titkaival. Claire-nek egyetlen olyan fényképe sem volt, amelyre ha valaki évek múlva ránéz, azt mondaná: Ez a fiú szerette őt. Felkelt, és reggelit készített Sydney-nek és Baynek. Szép reggel volt, tele madárcsicsergéssel és jókedvvel, a levegőben rossz illatnak nyoma sem érződött. Sydney a hátsó ajtón át indult munkába. Az udvarról még visszaszólt: – Egy egész csomó alma van idekint!
Claire tehát hozott egy ládát a kamrából, és Bayjel összegyűjtötték az almákat, melyeket a fa dobált éjszaka a hátsó ajtóhoz. – Miért csinálta ezt? – kérdezte Bay, miközben a kertkapu felé sétáltak a vakító, fodrozódó reggeli fényben. – Az a fa minden erejével igyekszik felhívni magára a figyelmünket – mondta Claire, és kinyitotta a kaput. – Tegnap éjjel mind együtt voltunk, és ebből ő is ki akarta venni a részét. A fa felborzolta a lombját, amikor Claire és Bay belépett a kertbe. – Biztosan magányos. Claire a fejét ingatva bement a pajtába egy lapátért. – Szeszélyes és önző, Bay. Ezt ne felejtsd el! Olyan dolgokat akar közölni az emberekkel, amit nem kellene tudniuk. Claire egy gödröt ásott a kerítés tövébe, míg Bay a fa alatt állt, és nevetett, mert a fa kis zöld leveleket hullajtott köré. – Ide nézz, Claire! Esik az eső! Claire még soha nem látta az almafát ilyen gyengédnek. Bay még éppen elég ártatlan volt ahhoz, hogy ne vegye észre, miben mesterkedik a fa. – Még szerencse, hogy nem szereted az almát. – Egyenesen utálom – mondta Bay. – De ezt a fát szeretem. Amikor Claire befejezte a munkát, bementek a házba. – Mondd csak – kezdte Claire a tőle telhető legtermészetesebb hangon –, Tyler ma este is tanít a főiskolán? – Nem. Csak hétfőn és szerdán. Miért? – Csak úgy kérdeztem. Tudod, mit fogunk ma csinálni? Megnézünk néhány régi fényképet! – mondta Claire lelkesen. – Meg szeretném mutatni neked a dédnagymamádat. Csodálatos hölgy volt. – Van fényképed a ti anyukátokról? – Róla sajnos nincs. – Claire-nek eszébe jutott, hogy Sydney a múltkor azt mondta, elfelejtette magával hozni az anyjukról készült fényképeket. Vajon Seattle-ben hagyta őket? Eléggé meg volt rémülve, amikor eszébe jutottak.
Claire úgy döntött, az első adandó alkalommal megkérdezi Sydney-t. Lehet, hogy ez a ruha azért túlzás? Claire a hálószoba falán függő tükörben nézegette magát. Vajon ebben nagyon rámenős benyomást kelt? Korábban soha senkinek sem próbált tetszeni, ezért fogalma sem volt róla, mit kellene felvennie. A fehér ruha, amit most viselt, ugyanaz volt, mint ami aznap este volt rajta, amikor először találkozott Tylerrel. Az, amelyikre Evanelle azt mondta, úgy néz ki benne, mint Sophia Loren. Kezével megérintette fedetlen nyakát. Arra gondolt, hogy akkoriban még hosszú volt a haja. Vajon ez csacsiságnak számít? Claire harmincnégy éves volt. Nem ugyanaz, mintha tizenhat éves lenne, de azért nagyon hasonló érzés. Alighanem életében először érzett így. Amikor aznap este lefelé ment a lépcsőn, a cipői természetellenesen hangosan kopogtak a keményfából készült lépcsőfokokon. Már majdnem leért, amikor összerezzent. Hangokat hallott. Sydney és Bay a nappaliban volt. Tehát el kell mennie mellettük. Rendben, és akkor mi van? Ez teljesen természetes dolog. Azzal kihúzta magát, és megtette az utolsó pár lépést. Sydney és Bay éppen a lábkörmét festette. Claire annyira ideges volt, hogy még csak nem is szólt rájuk, hogy nehogy összekenjék körömlakkal a bútort vagy a padlót. Mivel egyikük sem nézett fel, Claire megköszörülte a torkát. – Átmegyek Tylerhez – szólt be a folyosóról. – Lehet, hogy ott is maradok egy kis időre. – Rendben – mondta Sydney, de most sem fordította el a tekintetét Bay lábujjairól. – Szerinted normálisan nézek ki? – Igen, te mindig… – Sydney végre felnézett, és meglátta, milyen ruha van Claire-en, milyen a frizurája, a sminkje, és szembesült a
ténnyel, hogy semmilyen ételt nem tart a kezében. –Ó! – mondta, és elmosolyodott. – Tartsd így a lábad, Bay! Mindjárt visszajövök. A még nedves körömlakkal a körmén Sydney kacsa módjára végigtotyogott a folyosón. – Ez aztán a meglepetés! – Mi ütött belém? – kérdezte Claire. Sydney végighúzta ujjait Claire haján, mint valami fésűt, és néhány tincset nővére füle mögé rejtett. – Őszintén szólva nagyon régen csábítottam el utoljára férfit. Képzelheted. Már abban sem vagyok biztos, hogy valaha elcsábítottam bárkit is. Hm. De most Tylerről van szó, arról a férfiról, aki miatt lilává változott a hálószobám fala, mert éjjelente álmatlanul járkál fel s alá a saját udvarában, és közben szakadatlanul rád gondol. Tehát nem lesz nehéz dolgod. Csak arra vár, hogy átmenj hozzá. – Nem tudom, hogyan kell ezt csinálni. Folyton arra gondolok, hogy nem tart örökké. – Ne törődj vele! Hidd azt, hogy örökké tart! Azután majd kiderül, hogy örökké tart-e vagy sem. Claire hirtelen mély lélegzetet vett, mint mielőtt az embernek beadnak egy injekciót. – Ez fájni fog. – A szerelem mindig fáj. Ezt én tudom a legjobban – mondta Sydney. – De megéri. Ez az, amit te még nem tudsz. Egyelőre. – Rendben – mondta Claire. – Akkor indulok. Sydney kinyitotta a bejárati ajtót, de Claire csak állt egy helyben, és kifelé nézett a kora esti félhomályba. – Nos – kezdte Sydney, miután Claire meg sem mozdult –, azt javaslom, egyszerűen sétálj át, tekintve, hogy átlebegni nem tudsz. Lassanként, egyik lábát a másik elé téve Claire végre kilépett az ajtón, és lement a lépcsőn. Ritkán viselt tűsarkú cipőt, de aznap éjjel egy egészen magas sarkú szandált vett fel, tehát ki kellett mennie a járdáig, ahelyett, hogy átvágott volna az udvaron. Amikor odaért Tyler bejárati ajtajához, kicsit megbátorodott a nyitott ablakon kiszűrődő csalogató fény láttán, és a kellemes zene
hallatán. A férfi épp valami lírai, klasszikus számot hallgatott. Claire már látta is őt maga előtt, amint a karosszékben pihen, talán egy pohár bor társaságában. De mi van, ha Tyler-nek nincs is otthon bora? Hoznia kellett volna egy üveggel. Claire visszanézett a Waverley-házra. Ha most visszamegy, nem lesz bátorsága újból átjönni. Kisimította a ruháját, és bekopogott. Tyler nem nyitott ajtót. Claire összehúzta a szemöldökét, és hátrafordult, hogy meggyőződjön róla, Tyler dzsipje tényleg odakint parkol az utcán. Épp háttal állt az ajtónak, amikor érezte, hogy az kinyílik. Amikor az ajtó hozzáért ruhája szegélyéhez, Claire megfordult. – Szia, Tyler! Tyler úgy állt ott, mintha a sokkhatás megbénította volna. Claire arra gondolt, hogy ha egyedül az ő feladata megoldani a helyzetet, akkor mindketten bajban vannak. Haladjunk lépésenként – bátorította magát ahogy a receptekkel szokás. Végy egy férfit és egy nőt, tedd őket egy tálba! Claire úgy döntött, így fog eljárni. – Bejöhetek? – kérdezte. Tyler láthatólag habozott, és hátratekintett a válla fölött. –Ööö… persze. Természetesen – mondta, azzal hátrébb lépett, utat engedve Claire-nek. Miközben kikerülte a férfit, Claire kis híján hozzáért, és Tyler megérezte rajta az elektrosztatikus töltést. Tyler nyilvánvalóan mindenre számított, csak erre nem, mert az első kérdése így hangzott: – Mi a baj? – Semmi baj nincs – mondta Claire, de azután meglátott valakit. Ott ült egy filigrán, vörös hajú nő törökülésben a földön. A mellette álló dohányzóasztalon két üveg sör állt. Ez a nő vagy jelentett valamit Tyler számára, vagy egyértelműen azon volt, hogy közelebb kerüljön a férfihoz. A cipője nem volt a lábán, sem máshol a közelben, és úgy hajolt előre, hogy pólója bő V-nyaka enyhén
elvált a mellkasától, felfedve barackszínű melltartóját. Úgy tűnt, aznap éjjel két nő is készen állt rá, hogy elcsábítsa Tylert. Claire azon tépelődött magában, hogyan lehetett ilyen ostoba. Talán tényleg azt képzelte, hogy Tyler mást sem csinál naphosszat, csak őrá vár? – Ó! Vendéged van – mondta, és rögtön hátrálni kezdett, míg bele nem ütközött Tylerbe. Akkor gyorsan megperdült. – Nem tudtam. Annyira sajnálom! – Semmit sem kell sajnálnod. Rachel régi barátom. Épp átutazóban van Floridából Bostonba. Itt marad nálam néhány napig. Rachel, ez itt Claire, a szomszédom. Partiszervizzel foglalkozik, és az ehető virágok specialistája. Hihetetlenül jól csinálja! –Tyler karon fogta Claire-t, hogy beljebb tessékelje a nappaliba. Néhány másodperc múlva azonban hirtelen elkapta a kezét, és ide-oda rázogatta, mintha megégette volna. Azután Claire szemébe nézett, és lassan megértette, miről is van szó. – Sajnálom. Tényleg mennem kell. Nem akartam zavarni. – Nem zavartál… – mondta Tyler, de Claire addigra már odakint volt. – Claire? – kiáltotta Sydney. Nővére már majdnem felért a lépcsőn, mielőtt még Sydney kiért volna a nappaliba. – Claire? Claire megállt, és hátrafordult. – Rachel. Sydney zavartan nézett fel rá. – Micsoda? – Rachel volt – mondta Claire. – Közös múltjuk van. Valami összeköti őket. A nő ott tölti az éjszakát nála. Úgy nézett rám, mint egy vetélytársra. Láttam már ilyet korábban. A nők folyton ezt csinálják. Sydney arcán döbbenet és harag tükröződött, ami – mikor Claire később visszagondolt erre a pillanatra – nagyon kedves volt tőle. A húga dühös volt, és őt féltette. – Volt nála egy másik nő? Claire-nek eszébe jutottak azok a fényképek, amelyek a nagymamáját és egy sor szerelmes fiút ábrázoltak. – Nekem nincs
szükségem olyan fényképre, ahol egy férfi úgy néz rám, mintha őrülten szerelmes lenne belém. Jól megvagyok anélkül is. Nem igaz? – Tényleg azt szeretnéd, ha erre most rögtön válaszolnék? Claire a homlokára szorította a kezét. Még mindig szinte elviselhetetlenül forró volt a bőre. – Én képtelen vagyok erre! Talán legjobb lesz, ha csak egyszerűen kimegyek a kertbe, ahol majd néha meglátogat, és utólag majd soha nem beszélünk róla, de az almafa megköszöni neki csakúgy, mint legutóbb. – Nem figyelsz rám. Claire leengedte a kezét a teste mellé. – Megőrülök. – Ez, drága nővérem, az első lépés. – Le tudnád írni nekem a lépéseket? Az én receptem semmire sem jó – mondta Claire, azzal sarkon fordult, és elindult felfelé a lépcsőn. – Megyek, megfürdök. – De hát most fürödtél, délután. – Bűzlök a kétségbeeséstől. Sydney kuncogni kezdett. – Nem lesz semmi baj. Claire levette a ruháját, és felvette régi kreppköntösét. Épp a papucsát kereste, amikor kinyílt a szobája ajtaja. Földbe gyökerezett a lába, amikor Tyler belépett, és vészjóslóan becsukta maga mögött az ajtót. Claire megmarkolta a köpeny hajtókáját, ami elég nevetséges volt, ha figyelembe vesszük, milyen céllal ment át nemrég a férfihoz. – Miért vetted le azt a ruhát? Imádom azt a ruhát! De azért a köpenyt is szeretem. – Tyler szeme végigsiklott Claire testén. –Miért jöttél át hozzám ma este, Claire? – Felejtsd el, kérlek! Tyler megrázta a fejét. – Eleget felejtettem már. Mindenre emlékszem, ami veled kapcsolatos. Nem tehetek róla. Egy pillanatig szótlanul bámulták egymást. Végy egy férfit és egy őrült nőt, és tedd őket egy tálba. Ez nem fog működni.
– Már megint túl sokat gondolkodsz – mondta Tyler. – Szóval ez a hálószobád. Kíváncsi voltam, melyik lehet a tiéd. Persze kitalálhattam volna, hogy a toronyszoba az. – Tyler körbesétált, Claire-nek pedig nagy erőfeszítésébe került a helyén maradni, nem odarohanni hozzá, hogy kikapja a férfi kezéből a fényképet, melyet az az imént emelt fel a komódról, nem megkérni, hogy ne nyúljon az ablakfülke mellett feltornyozott könyvekhez, mert azok bizonyos szempontok szerint rendszerezve vannak. Nemrég még meg akarta osztani a testét ezzel a férfival, most pedig arra sem képes, hogy megossza vele a szobáját? Talán ha lett volna ideje előkészülni, becsúsztatni a cipőjét az ágy alá, kivinni a piszkos kávéscsészét az éjjeliszekrényről. – Nem fog hiányolni Rachel? – kérdezte Claire izgatottan, amikor Tyler benézett a nyitva hagyott szekrényajtón. Tyler megfordult, és Claire szemébe nézett. Claire a szoba másik végében állt, abban a sarokban, ahol előzőleg levette a papucsát. – Rachel csak egy barát. – Régebbről ismeritek egymást. – Valamikor együtt jártunk, amikor először költöztem Floridába egy tanári állás miatt. Körülbelül egy évig tartott. Kiderült, hogy nem illünk össze, de barátok maradtunk. – Hogyan lehetséges ez? Annyi közös emlék után? – Nem tudom. De lehetséges. – Tyler elindult Claire felé. Claire meg mert volna esküdni rá, hogy a székek és a szőnyegek félrehúzódtak a férfi útjából, segítve neki, hogy gyorsabban célhoz érjen. – Beszélgetni szerettél volna? El akartál hívni vacsorázni vagy moziba? Claire a szó szoros értelmében sarokba volt szorítva. Tyler egészen közel lépett hozzá, épphogy csak nem érintette meg. Ezt nagyon jól csinálta. Így Claire érezhette az ő érintését, anélkül, hogy a férfi ténylegesen megérintette volna. Mintha a képzeletét érintette volna meg valami módon. – Ha ki kell mondanom, meghalok –
suttogta Claire. – Itt helyben. Szégyenemben holtan a padlóra zuhanok. – A kert? Claire bólintott. Tyler kezei megérintették a nő vállát, ujjai becsúsztak a gallér alá. – Nem olyan könnyű felejteni, igaz? A köpeny lecsúszott Claire válláról, és leesett volna a földre, ha Claire nem kapaszkodik továbbra is a hajtókájába. – Forró a bőröd – suttogta Tyler. – Egy pillanat alatt le tudtál volna venni a lábamról, amikor odaát megéreztem, milyen forró a tested. Azzal megcsókolta Claire-t, és magával húzta, kifelé a sarokból, az ágy felé, miközben egy pillanatra sem engedte el. Végy egy férfit és egy őrült nőt, tedd őket egy tálba, és keverd össze! Claire körül forgott a világ, szédítő gondolatok kavarogtak a fejében. Úgy érezte, mintha zuhanna, és valóban. Miközben hátrált, a lába nekiütközött az ágy szélének, és Claire az ágyra zuhant. A köpenye szétnyílt, és Tyler már ott is volt, csak annyi időre szakítva meg a csókot, amíg szabaddá tette a felsőtestét, hogy meztelen mellkasuk egymáshoz simuljon. Tyler tudta. Emlékezett rá, mekkora szüksége van Claire-nek arra, hogy egymáshoz érjen a testük, mennyire kellett neki valaki, aki elnyeli azt az energiát, amiből neki túl sok jutott. – Nem csinálhatjuk itt – suttogta. – Sydney és Bay odalent van. Tyler szenvedélyesen megcsókolta. – Adj tíz percet, hogy megszabaduljak Racheltől. – Nem tudsz megszabadulni Racheltől. – De három napot akar itt tölteni! – Egymásra meredtek, azután Tyler végül mély lélegzetet vett, és odagördült mellé. Claire éppen arra készült, hogy összehúzza magán a köntöst, mert hogy néz az ki, hogy csak úgy fekszik ott nyitott köntösben? De még mielőtt megtette volna, Tyler a mellkasára csúsztatta a kezét, és tenyerébe fogta az egyik mellét. Annyira biztonságos, jó érzés volt. Az enyém.
– A várakozás is lehet kellemes, azt hiszem – mondta Tyler. – Három teljes nap várakozás. – Három teljes nap – ismételte meg Claire. – Hogyhogy meggondoltad magad? – kérdezte Tyler, miközben oldalára fordult, és leengedte a fejét, száját arra a pontra illesztve, ahol az imént még a keze volt. Claire a férfi hajába túrt, és szorosan összezárta a szemeit. Hogyan lehetséges, hogy ennyire kíván valamit? Valamit, amit még csak nem is ért? – Közelebb kell engednem magamhoz az embereket. Ha elmennek, elmennek. Ha összetörik a szívem, akkor összetörik. Bárkivel megesik. Nem igaz? Tyler felemelte a fejét, és Claire szemébe nézett. – Azt hiszed, elmegyek? – Ez nem tarthat örökké. – Miből gondolod? – Senkit sem ismerek, akinél örökké tartott volna. – Én folyton a jövőre gondolok. Egész életemben arról álmodoztam, mit hozhat a jövő. És életemben most először végre valóra vált egy álmom. – Azzal még egyszer megcsókolta Claire-t, mielőtt kezében a pólójával felállt volna. – Egyszerre csak egy napot adhatok, Claire. De ne felejtsd el, hogy én már több ezer nappal előtted járok. Ez volt az első éjszaka, amit Fred odafent töltött a tetőtérben, és Evanelle hallotta, ahogy a férfi a szobájában matat. Jó volt tudni, hogy van valaki a környezetében, aki időről időre motoszkálni kezd, akár egy egér. A szellemekkel az volt a baj, hogy ők semmiféle zajt nem keltettek. Márpedig Evanelle épp elég ideje élt együtt férje hangtalan szellemével ahhoz, hogy ezt pontosan tudja. Azon töprengett, vajon álszent dolog volt-e rávenni Fredet, hogy lépjen túl a történteken. Nem mintha Evanelle tovább tudott volna lépni. Talán más dolog az, ha meghal az ember szerelmese, és más az, ha a szeretett személy egyszerűen elhagyja az embert. De az is
lehet, hogy a kettő ugyanaz. Legalábbis valószínűleg ugyanolyan érzés. Ekkor Evanelle hirtelen felült. Az ördögbe is! Adnia kellett valakinek valamit. Egy pillanatig elgondolkozott. Fred volt az. Igen, Frednek kell adnia valamit. Felkapcsolta a lámpát az ágya mellett, és a köntöséért nyúlt. Kiment a hallba, majd megállt egy pillanatra, hogy eldöntse, merre is induljon. A két szomszédos földszinti hálószobában most szépen rendszerezve, fiókos szekrénykékben és fából készült fali polcokon ott sorakozott minden holmija. Balra. A második hálószoba. Felkapcsolta a villanyt, odament a fiókos szekrényhez, és kihúzta az SZ jelzésű fiókot. A fiókban szemüvegeket, egy szalagot és különféle szegeket talált, melyek megfelelő feliratok alá voltak csoportosítva. A Szerkentyűk címszó alá Fred a következő megjegyzést biggyesztette: Lásd még: Szerszámok. Ez teljesen felesleges fáradozás volt a részéről. Ha Evanelle-nek szerszámra lett volna szüksége, akkor közvetlenül a szerszámos fiókban kezdett volna el keresgélni. De Fred még mindig nem fogta fel teljesen, hogyan működik ez a dolog. Nos, ami azt illeti, Evanelle sem. Végül a Szerkentyűk alatt Evanelle megtalálta, amit keresett. Egy praktikus kis szerkezet volt, még eredeti csomagolásban. Egy konyhai eszköz, melynek segítségével könnyedén el lehet távolítani a mangó magját, és még ketté is vágja a gyümölcsöt. Evanelle eltűnődött, vajon hogy reagál majd Fred erre az ajándékra. Hiszen a férfi eredetileg azért költözött be Evanelle-hez, mert abban reménykedett, hogy az asszony neki is tartogat valami meglepetést, ami majd segít rendbe hozni a kapcsolatát Jamesszel. Vajon csalódott Evanelle-ben, amiért ő mindeddig nem volt képes ezt a hőn áhított tárgyat a rendelkezésére bocsátani? Most, ennyi idő
elteltével adni fog Frednek valamit, aminek semmi köze nincs Jameshez. De talán így lesz a legjobb. Talán Fred úgy tekint majd erre a tárgyra, mint egy égi jelre, hogy helyes döntés volt továbblépnie. Vagy talán azt fogja hinni, hogy ezentúl több mangót kell ennie. Ekkor Evanelle meghallotta Fred mobiljának halk csengőhangját odafentről. Fred azt mondta korábban, hogy nem akarja Evanelle telefonját használni, nehogy lefoglalja a vonalat éppen akkor, amikor Evanelle fel akar hívni valakit, hogy vigyen neki valamit. Evanellenek tetszett, hogy Fred úgy gondol rá, mint valami szuperhősre. Bekopogtatott a padlástérbe vezető feljáró ajtaján, majd felment a lépcsőn. Amikor az utolsó lépcsőfokra ért, meglátta Fredet, amint bőr olvasófotelében ül a sarokszekrény mellett, mely a televíziónak adott helyet. Előtte, a bőrülőkén egy antikvitásmagazin hevert. Az egész tetőtérben még most is érezni lehetett a friss festék illatát. – Rendben, rendben – szólt bele Fred a telefonba, majd meglátta Evanelle-t, és intett neki, hogy jöjjön beljebb. – Tégy meg mindent, amit tudsz! Kösz, hogy felhívtál! – mondta, azzal letette a telefont. – Megzavartalak valamiben? – Nem. Csak egy üzleti ügy. Valaki törölt egy megrendelést. – Fred letette kezéből a telefont, és felállt. – Mi szél hozott? Jól vagy? Talán nem tudsz aludni? Főzzek neked valamit? – Nem, köszönöm. Jól vagyok. – Evanelle Fred felé nyújtotta a csomagot. – Ezt neked hoztam.
12. fejezet
Henry néha azt kívánta, bárcsak tudna repülni, mert nem tudott elég gyorsan futni. Hetente többször is előfordult, hogy éjjel felkelt, csendben, hogy fel ne ébressze a nagyapját, és nekiindult. A huszonegyedik születésnapja éjszakáján elfutott egészen az Appalache-hegység lábáig, Asheville felé. A fiatalsága egyszerre hatalmas energiával árasztotta el a testét, és tudta, hogy kezdenie kell vele valamit, különben felrobban. Hat órájába telt, mire hazaért. A nagyapja a verandán várt rá aznap reggel, és Henry azt hazudta neki, hogy rátört a holdkórosság. Kétségbe vonta ugyanis, hogy a nagyapja megértené, amit tett. Volt úgy, hogy Henry alig várta, hogy végre megöregedjen, de az is előfordult, hogy a teste csordulásig telt ifjúsággal, és olyankor azt sem tudta, mit kezdjen magával. Bár nem árulta el Claire-nek, amikor mindannyian a víztározónál voltak, de ő még soha nem járt ott azelőtt. Soha nem csinálta ugyanazt, amit a vele egykorú kölykök csináltak. Mindig túlzottan lefoglalta a tehenészet, és az, hogy idősebb nőknek adjon találkát, akik már pontosan tudták, mit akarnak. Sydney-vel fiatalnak érezte magát, de egyúttal kicsit betegnek is, mintha túl sokat evett volna, és soha nem tudna eleget futni ahhoz, hogy megszabaduljon ettől az érzéstől. Ezen az éjjelen megállt a szántóföld peremén, a lábai nedvesek voltak, a bokáit felsértették az út menti vadrózsabokor tövisei. Egy autó fényei tűntek fel a távolban, és ő lekuporodott a fűbe, nehogy valaki meglássa, hogy hajnali kettőkor egy szál boxeralsóban fut céltalanul.
De nem állt fel még akkor sem, amikor az autó már messze járt. Felnézett a holdra, ami úgy festett, mint egy hatalmas lyuk az égen, amelyen keresztül fény áramlik be a túloldalról. Mélyeket lélegzett a nedves fűben, beszívta a felmelegedett rózsák illatát és a megolvadt, forró, fekete aszfaltból előpárolgó égett szagot. Elképzelte, hogyan csókolná Sydney-t, hogyan simogatná a nő haját. Sydney mindig titokzatosan nőies illatot árasztott, akárcsak a fodrászat, ahol dolgozott. Henry szerette ezt az illatot. Mindig is szerette. A nők az ő szemében bámulatos lények voltak. Amber, a recepciós Sydney munkahelyén, csinos nő volt, és neki is ilyen illata volt. Amber is vonzódott Henry-hez, de Sydney-nek valahogy nem akarózott arra buzdítani a férfit, hogy randizzon Amberrel, amikor Henry egyszer-egyszer benézett a szalonba, hogy meglátogassa őt. Sydney nem érzett szenvedélyes szerelmet Henry iránt, de talán szerette kicsit birtokolni őt. Henry azon tűnődött, vajon szégyellnie kell-e magát, amiért reménykedik benne, hogy Sydney egyszer majd tényleg szerelemre lobban iránta. A Henryben lángoló szenvedély kettőjüknek is elég lett volna. Feltápászkodott, és visszafutott a ház felé. Mögötte halványlila fény derengett, mint az üstökösök nyomában felizzó hosszú csóva. Lester a hálószobája ablakából figyelte az unokáját. A Hopkinsfiúk mind ilyenek voltak. Lester is ilyen volt régen. Általános tévhit, hogy az idős ember nem érezhet szenvedélyt. Mind szenvedélyesek voltak. Mind ugyanazt a földdarabot rótták éjjelente. Réges-régen, amikor Lester először találkozott a leendő feleségével, ő fákat lobbantott lángra pusztán azáltal, hogy éjszaka alájuk állt. Lester azt kívánta, bárcsak Henry is megkaphatná ugyanazt, amit ő az ő kedves Almájával átélt. De ehhez feltétlenül szükség volt arra, hogy a fiú éjjelente úgy rohanjon, mint aki tüzet fogott. Ha történetesen Sydney lenne a kiválasztott, akkor Henry abbahagyná a céltalan futkosást, és egyenesen az ő karjaiba rohanna.
Claire rájött, hogy a várakozás szép lehet bizonyos dolgok vonatkozásában – karácsony előtt például, vagy amikor várja, hogy megkeljen a kenyér, vagy mielőtt elutazik egy egzotikus helyre. Más vonatkozásban azonban egyáltalán nem volt kellemes. Például, ha az ember bizonyos nőnemű vendégek távozását várja. Minden reggel, valamicskével pirkadat előtt, találkoztak Tylerrel a kertben. Ölelkeztek és csókolóztak, és Tyler olyan dolgokat súgott Claire fülébe, amelyektől később, a nap bármely percében képes volt elvörösödni, ha ismét rájuk gondolt. De azután, közvetlenül mielőtt a horizont rózsaszínűre vált volna, Tyler hazament, és megígérte, hogy „Már csak három nap”. „Már csak két nap.” „Már csak egy.” Egy nappal azelőtt, hogy Rachel elutazott volna, Claire áthívta őket ebédre. Mintegy udvariasságból – mert délen hagyományosan sok dolgot tettek udvariasságból –, de leginkább azért, mert több időt akart együtt tölteni Tylerrel, és erre egyedül akkor volt módja, ha Rachelt is meghívta. Felállított tehát egy asztalt az utca felőli verandán, és cukkinivirágba göngyölt pulykasalátát tálalt fel. Tudta, hogy Tyler immúnis az ételeire, de Rachel biztosan nem az, és a cukkini-virág javítja a felfogóképességet. Márpedig Rachelnek fel kellett fognia, hogy Tyler Claire-hez tartozik. Punktum. Bay leült az asztalhoz, és Claire éppen a kenyeret vitte ki, amikor Tyler és Rachel megérkezett. – Ez csodálatosan néz ki – szólt Rachel. Miközben leült, futó pillantást vetett Claire-re. Ő feltehetőleg tökéletesen kedves ember, gondolta Claire. Tyler kedveli, és ez jelent valamit. De egyértelmű, hogy Rachelnek még nem sikerült teljesen lezárni ezt a kapcsolatot, és furcsa, hogy egyszer csak váratlanul felbukkant Tyler életében. Ennek a nőnek hosszú története van. Mégpedig olyan története, amiről Claire még véletlenül sem szeretne hallani.
– Örülök, hogy jobban megismerhetitek egymást, mielőtt holnap elutazol – fordult Tyler Rachelhez. – Tudod, hogy rugalmas az időbeosztásom – felelte Rachel, mire Claire kis híján elejtette a vizeskancsót. – Kóstold meg a cukkinit! – bökte ki végül. Az ebéd végül katasztrofálisan sikerült: a szenvedély, a türelmetlenség és a sértettség összecsapott az asztal fölött, mint három, különböző irányból feltámadó szél. A vaj megolvadt. A kenyér megszáradt. A vizespoharak felborultak. – Olyan furcsa itt minden – szólalt meg Bay az asztal egyik végében, ahol igyekezett legyűrni az ebédjét. Azután felmarkolt egy adag sült édesburgonyát, és elindult a kert felé, ahol úgy vélte, semmi sem furcsa, még az almafa sem. A furcsaság végtére is mindenki számára mást jelent. – Azt hiszem, ideje mennünk – mondta végül Tyler, mire Rachel azonnal felállt. – Köszönjük az ebédet – mondta Rachel. Ő most eljön velem, és nem marad itt veled. Ezt ugyan nem mondta ki, de Claire mégis hallotta. Amikor Sydney aznap este hazatért a munkából, Claire a zuhany alatt állt, és a forró bőrére zuhogó víz úgy gőzölgött, hogy az egész környék sűrű ködbe borult tőle. Claire hallotta, amint kinyílik a fürdőszoba ajtaja, és ijedtében összerezzent, amikor Sydney keze megjelent, hogy elzárja a vizet. Claire kidugta a fejét a függöny mögül. – Ezt meg miért csináltad? – Mert az orromig sem látok. Már a fél utca ködbe borult miattad. Besétáltam Harriet Jackson házába, mert összetévesztettem a miénkkel. – Ez nem igaz! – De akár igaz is lehetne. Claire pislogni kezdett a szemébe csepegő víz miatt. – Meghívtam Rachelt és Tylert ebédre – ismerte be.
– Megőrültél? – kérdezte Sydney. – Nem szeretnéd, hogy végrevalahára eltűnjön innen? – Dehogynem szeretném. – Akkor többé ne emlékeztesd rá, hogy Tyler téged akar, és nem őt! – Holnap reggel elmegy. – Legalábbis azt reméled. – Sydney kiment a fürdőszobából, kezeit maga elé tartva, mintha semmit sem látna. – Nehogy még egyszer lezuhanyozz! Különben Rachel nem lát majd elmenni. Claire aznap éjjel le sem hunyta a szemét. A kora reggeli órákban átténfergett Sydney szobájába, és letérdelt a Tyler házára néző ablakhoz. Ott is maradt pirkadatig, amikor is Tyler kikísérte Rachelt az autójához, kezében a nő csomagjaival. Tyler arcon csókolta Rachelt, aki végül elhajtott. A férfi a járdán álldogált, és a Waverley-házat fürkészte. Egész nyáron ezt csinálta, nézte a házat, be akart lépni Claire életébe. Ideje volt hát beengedni. Claire vagy életre kel, vagy meghal. Tyler vagy marad, vagy elmegy. Claire harmincnégy évet élt úgy, hogy mindent magába zárt, de most végre kiszabadulhatnak az érzései, mint mikor a pillangók kirepülnek a dobozból. Nem robbannak ki a szabadság felett érzett örömükben, egyszerűen csak szárnyra kelnek, lágyan, egyik a másik után, szépen sorjában. A szép emlékek Claire anyjáról és nagyanyjáról ott maradnak. Ezek a pillangók kicsit már túl öregecskék ahhoz, hogy bárhová is elmenjenek. És ez rendben is van így. Őket megtartja. Claire felállt, és elindult kifelé Sydney szobájából, de összerezzent, amikor a húga megszólalt. – Elment végre? – Azt hittem, alszol – felelte Claire. – Ki ment el végre? – Rachel, te ostoba! – Igen. Elment. – Akkor most átmész? – Igen.
– Istennek hála! Egész éjjel nem tudtam aludni miattad. Claire elmosolyodott. – Sajnálom. – Nem is sajnálod – mondta Sydney, miközben a fejére szorított egy kispárnát. – Menj, légy boldog, és hagyj aludni! – Köszönöm, Sydney – suttogta Claire, annak biztos tudatában, hogy Sydney ezt már nem hallja. Azt azonban Claire nem láthatta, hogy Sydney mosolyogva kikandikál a párna alól. Claire úgy, ahogy volt, hálóingben lement a földszintre, és kisietett az ajtón. Tyler a szemével követte, ahogy a nő átszeli az udvart. Félúton a két ház között találkoztak, és Tyler ujjai Claire kezére kulcsolódtak. Némán nézték egymást, a szemükkel beszélgetve. Biztos vagy benne? Igen. És te szeretnéd? Mindennél jobban. És együtt besétáltak Tyler házába, hogy új emlékeket keltsenek életre; közülük is külön említésre méltó az, aki később a Mariah Waverley Hughes nevet kapta, és pontosan kilenc hónappal később született. Sydney és Henry néhány nappal később a belvárosi parkban sétálgatott egyik délután. Szinte már mindennap találkoztak, miután Sydney végzett a szalonban. A séta általában csak húsz perc körüli volt, mert Sydney sietett haza Bayhez, Henry pedig a nagyapjához, de mindennap öt óra körül Sydney elkezdte várni Henryt, türelmetlenül nézegetve az óráját, és a recepció felé tekintgetve, hogy vajon mikor bukkan fel a férfi. Amint megjelent, a kezében két jegeskávéval, amit a szomszédos kávézóból hozott, Sydney kikiáltott neki: – Henry, te megmentetted az életemet! Közismert volt, hogy a szépségszalonokban megjelenő férfiakat megrohanják a nők, és az összes lány, akivel Sydney együtt
dolgozott, kedvelte Henryt. Flörtöltek és incselkedtek vele, míg ő Sydney-re várt. De amikor Sydney közölte a többiekkel, hogy ő és Henry csak barátok, mindannyian olyan csalódottan néztek rá, mintha tudtak volna valamit, amit ő nem. – Szóval el tudtok jönni nagyapáddal Claire partyjára? – kérdezte Sydney menet közben. Claire korábban soha nem hívott vendégeket. Akárcsak nagyanyjának időskorában, neki is a terhére voltak. De most ott volt neki Tyler, és a szerelem megváltoztatta Claire természetét: kevésbé hasonlított a nagymamájára, inkább önmaga volt. – Feljegyeztem a naptáramba. Ott leszünk – válaszolta Henry. – Úgy látom, jól megvagytok Claire-rel. Mindketten sokat változtatok. Emlékszel még a Halloween-táncra harmadikban? Sydney egy pillanatig elgondolkodott. – Ó, te jó ég! – nyögött fel végül. – Már meg is feledkeztem róla. Abban az évben Sydney Halloweenkor Claire-nek öltözött. Akkoriban mulatságos ötletnek tartotta ezt. Vásárolt egy olcsó, fekete parókát, és kis fésűkkel hátratűzte. Piszkos farmert húzott, és belebújt Claire régi kerti klumpájába. Claire-ről mindenki tudta, hogy olykor – megfeledkezve magáról – lisztes arccal ment az emberek közé, és a lányok az élelmiszerboltban néha csúfot is űztek belőle emiatt. Így hát Sydney is bekente liszttel az arcát. A Kiss the Cook8 feliratú kötény már csak hab volt a tortán. Ezt a tánchoz vette fel, és mindenki jót mulatott rajta, mivel az egész város tudta, hogy senki nem csókolná meg a különc Claire-t, akinek húszéves kora dacára máris nevetségesen nehézkes természete volt. – Úgy gondolom, akkoriban azért csináltad ezt, hogy kigúnyold őt – mondta Henry, miközben leült Sydney mellé. – Mostanában meg azt látom, hogy megint úgy öltözöl, mint ő, de ezúttal mintha komolyan hasonlítani szeretnél rá.
Sydney végignézett Claire ujjatlan pólóján, amit viselt. – Ez igaz. És az is szerepet játszott, hogy nem sok ruhát hoztam magammal, amikor visszaköltöztem. – Sietve kellett távoznod? – Igen – felelte Sydney, de nem bocsátkozott részletekbe. Nem akart változtatni a dolgokon, a kapcsolatukon, ami olyan volt, mint mikor még gyerekek voltak. David sehol nem szerepelt ezen az idilli képen. Amikor együtt volt Henryvel, David megszűnt létezni számára. És a barátságukat nem árnyékolta be semmiféle kényszer, ami nagy megkönnyebbülést jelentett Sydney számára. – Szóval te ott voltál azon a bulin? Henry bólintott, és belekortyolt az italába. – Sheila Baumgartennel. Egy évvel felettünk járt. – Sokat randiztál? Nem emlékszem, hogy láttalak volna bármelyik kedvelt találkahelyen. Henry megvonta a vállát. – Néha. Utolsó éves koromban, és még egy évvel azután is randevúzgattam egy lánnyal, aki a NyugatKarolinái Egyetemre járt. – Egy egyetemistával, mi? – Sydney játékosan oldalba bökte Henryt. – Felteszem, kedveled a nálad idősebb nőket. – A nagyapám mélyen meg van róla győződve, hogy a Hopkins család férfitagjai mindig idősebb nőket vesznek el feleségül. Én szívesen továbbviszem ezt a hagyományt a kedvéért, de valószínűleg van is benne valami igazság. Sydney felnevetett. – Szóval ezért kérdezte meg tőlem a nagyapád, hogy hány éves vagyok, amikor meghívtál fagylaltot enni! – Igen, ezért – felelte Henry. – Mindig megpróbál összehozni valakivel. De ahhoz feltétlenül ragaszkodik, hogy az illető nő idősebb legyen nálam. Sydney sokáig halogatta a témát, mert annyira élvezte a Henryvel töltött időt, de végül elérkezettnek látta a percet, hogy szívességet tegyen férfinak, és így szólt: – Ismered Ambert, a recepciósunkat. Ő
már majdnem negyvenéves. Tetszel neki. Engedd meg, hogy összehozzalak vele! Henry lenézett a kezében tartott pohárra, de nem válaszolt. Sydney csak remélni tudta, hogy nem hozta zavarba a férfit. Soha nem gondolta volna róla, hogy ilyen szemérmes. Ahogy Henry lehajtott fejére rásütött a nap, rövidre nyírt haján keresztül Sydney meglátta a férfi fejbőrét, mely rózsaszínűre égett. Sydney gyengéden megpaskolta Henry fejét, mint egy kisfiúét. Mert ilyennek látta őt most is: barátságos, nemes lelkű kisfiúnak. Mint régen. Henry volt Sydney legeslegelső barátja. –Baseballsapkát kellene viselned. Különben leég a fejed. Henry komoly tekintettel Sydney felé fordult. Szemeiben szomorúság ült. – Emlékszel az első szerelmedre? – Hát persze. Hunter John Matteson volt az. Ő volt az első fiú életemben, aki randira hívott – mondta Sydney bánatos arccal. – És a tiéd ki volt? – Te voltál. Sydney nevetni kezdett, mert azt hitte, Henry tréfál. – Hogy én? – Hatodikban, a tanév első napján úgy érintett ez, mint derült égből a villámcsapás. Utána képtelen voltam akár csak egy szót is szólni hozzád. Egész életemben bánni fogom. Amikor megláttalak idén július negyedikén, és újra átéltem ugyanazt, megfogadtam, hogy ez az érzés ezúttal nem állhat a barátságunk útjába. Sydney fel sem tudta fogni Henry szavait. – Miről beszélsz, Henry? – Arról, hogy nem szeretném, ha összehoznál a barátnőddel, Amberrel. A köztük lévő erőtér egy szempillantás alatt megváltozott. Sydney már nem a kis Henry mellett ült, hanem egy férfi mellett, aki szerelmes volt belé.
Aznap délután, miután sikertelenül próbált vásárolgatással vigasztalódni, Emma besétált a nappaliba. Korábban a belvárosban összefutott Evanelle Franklinnel, aki azt állította, hogy egész nap őt kereste, mert adnia kell neki két negyeddollárost. Egyébként is rossz napja volt, de Emma számára az, hogy egy bolond öregasszonytól pénzt kell elfogadnia, feltette az i-re a pontot. A legnagyobb hiba az volt, hogy délben találkozott az anyjával, hogy megmutassa neki, mit vásárolt. Az anyja összeszidta, hogy nem vett elég fehérneműt, és azonnal elküldte Emmát, hogy vegyen Hunter Johnnak valami szexisét. Nem mintha az segítene. Ő és Hunter John nem feküdtek le egymással már több mint egy hete. Amikor meglátta, hogy Hunter John ott ül a kanapén, Emma meglepetésében leejtette a teli bevásárlószatyrokat. A férje előtt, a dohányzóasztalon egy nagy könyv feküdt kinyitva. Hunter John addigra levette a zakóját és a nyakkendőjét, amit aznap reggel viselt a munkahelyén, és most felgyűrt ingujjban tanulmányozta a könyvet. – Nahát, Hunter John! – kiáltott fel Emma széles mosollyal az arcán. Egyidejűleg azonban kellemetlen érzés fészkelte be magát a gyomrába. – Te meg mit keresel itthon ilyenkor? – Kivettem a délutánt. Rád vártam. – Hol vannak a fiúk? – kérdezte Emma abban a reményben, hogy a hálószoba felé terelheti a témát. Lenézett maga mellé, készen arra, hogy felkapja a rózsaszín szatyrot, melyben egy egyszerű fekete melltartó lapult egy apró, vörös nyilakkal díszített tanga társaságában. – A dadus elvitte őket moziba, azután vacsorázni mennek. Úgy gondoltam, ideje beszélgetnünk egy kicsit. – Ó! – mondta Emma csípőre tett kézzel. Beszélni. Vitatkozni. Elválni. Nem. Emma az asztalon fekvő könyvre mutatott, hogy elterelje férje figyelmét. – Mit nézegetsz? – A végzős gimis évkönyvünket – felelte Hunter John, mire Emmának földbe gyökerezett a lába. Hunter John tehát azon tűnődik,
mi lett volna, ha… Emma a régi focis fotókkal és trófeákkal díszítette férje otthoni dolgozószobáját. Még Hunter John régi mezét is bekereteztette. Hunter John büszke lehetett azokra az évekre, akkoriban bármi lehetségesnek tűnt számára. De ő, Emma, elvette Hunter Johntól ezeket az éveket. A szatyrokat és csomagokat a padlón hagyva a kanapéhoz sétált, és leült a férje mellé, finoman, óvatosan, attól félve, hogy ha hirtelen mozdulatot tesz, Hunter John elmenekül. A nyitott évkönyv mindkét lapján fényképek sorakoztak: szinte mindegyik Sydney-t, Emmát és Hunter Johnt ábrázolta. Az egyik a Dome-ban készült, a menza melletti fedett teraszon, ahol időnként titokban cigarettáztak. A másik a végzősök padján – a rotundában, egy exkluzív pihenőhelyen, melyet az iskola legnépszerűbb diákjai tartottak fenn maguknak. A harmadik képen az öltözőszekrények előtt bohóckodnak a kamerának. A következőn az öregdiákok mérkőzésén, ahol Hunter John dobta a meccslabdát. – Szerelmes voltam Sydney-be – mondta Hunter John, ami Emmát furcsa elégedettséggel töltötte el. Vagy legalábbis úgy érezte, igaza volt. Hunter John végre beismerte. Beismerte, hogy Sydney okozta a problémát. De a férfi így folytatta: – Amennyire egy tizenéves szerelmes lehet. Akkoriban valóban úgy éreztem. Ahogy itt nézegettem ezeket a fényképeket, feltűnt, hogy mindegyiken őt bámulom. De te is mindegyiken őt nézed. Én már réges-rég elfelejtettem őt, Emma. De te nem, igaz? Sydney tíz éven át jelen volt a házasságunkban, anélkül, hogy tudtam volna róla? Emma a képekre meredt, és igyekezett visszafojtani a sírást, ami már a torkát szorongatta. Ha sírt, az arca mindig meg-csúnyult. Az orra feldagadt, a sminkje pedig szétfolyt. – Nem tudom. Csak azt tudom, hogy folyton azon tűnődtem, vajon ha újrakezdhetnél mindent, megtennéd-e? Megint engem választanál-e?
– Hát erről szól ez az egész? Azért igyekeztél ennyire? Azért a sok szex, a tökéletes háztartás, mert azt hitted, nem érzem itt jól magam? – Azért igyekeztem annyira, mert szeretlek! – mondta Emma kétségbeesetten. – De elvettem tőled a választás lehetőségét! Miattam maradtál itthon, miattam nem mentél el a főiskolára. Gyermekeid születtek ahelyett, hogy egy évet Európában töltöttél volna. Egy kicsit mindig úgy éreztem, hogy tönkretettem az életedet, mert annyira utáltam Sydney-t. Azért utáltam őt, mert őt szeretted, és nem engem. Annyira gyűlöltem ezt az egész helyzetet, hogy végül úgy döntöttem, elcsábítalak. És ezzel minden tervedet tönkretettem. Azóta minden áldott nap kárpótolni próbállak ezért. – Istenem, Emma! Te nem vetted el tőlem a választás lehetőségét. Téged választottalak. – Amikor a múltkor újra megláttad Sydney-t, nem gondoltál arra, vajon mi lett volna, ha…? Nem hasonlítottál össze kettőnket? Egyetlen pillanatig sem gondolkodtál el azon, hogyan alakult volna az életed nélkülem? – Nem, soha – mondta Hunter John, és őszintén zavartnak tűnt. – Tíz év alatt nem vesztegettem rá egyetlen pillanatnál több időt. És azt sem azóta, mióta visszajött. De te folyton felemlegeted őt. Te képzeled azt, hogy Sydney visszatérése megváltoztatta a dolgokat. Számomra semmit sem változtatott meg. – Ó! – mondta Emma, és elfordította az arcát, hogy megtörölje a szemeit, melyek alatt könnycseppek gyülekeztek azzal fenyegetve, hogy végiggördülnek az arcán. Hunter John egyik ujjával maga felé fordította Emma arcát. – Semmit nem változtatnék meg, Emma. Nagyszerű életem van melletted. Minden egyes napot öröm és csoda veled tölteni. Újra és újra megnevettetsz, elgondolkodtatsz és felizgatsz. Előfordul, hogy teljesen összezavarod a gondolataimat, de öröm minden reggel melletted ébredni, és minden este hozzád és a fiúkhoz hazatérni. Én
vagyok a legboldogabb férfi a világon. Annyira szeretlek! Jobban, mint valaha képzeltem. – Sydney… – Ne! – mondta Hunter John keményen, kezét az ölébe ejtve. – Ne! Ne kezdd már megint! Mit tettem, ami miatt úgy gondolod, hogy megbántam a választásomat? Napokig töprengtem rajta, hogy hogyan előzhettem volna meg ezt, de tudod, mire jöttem rá? Hogy ez a konfliktus nem köztem és közted folyik. Hanem közted és Sydney között. Sőt, gyanítom, hogy közted és az anyád között. Szeretlek téged. Sydney-t nem szeretem. Veled akarom tölteni az életemet. Nem Sydney-vel. Már nem ugyanazok az emberek vagyunk. – Azzal becsukta az évkönyvet, bezárva a futball-sztárságról és a franciaországi hátizsákos utazásról szőtt gyermekkori álmokat. – Én legalábbis már nem ugyanaz az ember vagyok. Emma Hunter John combjára fektette a tenyerét, pontosabban végigsimította a combja tövét, mert ez volt ő, és ezen semmi sem változtatott. – Én sem akarok ugyanaz az ember lenni, Hunter John. Tényleg nem akarok. Hunter John szemei Emma arcát fürkészték. – Azt hiszem, itt akar maradni, Emma. – Én is azt hiszem. – Úgy értem, a városban – helyesbített a férfi. – Nem a mi életünkben. – Vagy úgy. Hunter John a fejét ingatta. – Próbáld meg, Emma! Csak ennyit kérek.
13. fejezet
Fred az irodájában ült az íróasztalánál, és a mangódarabolót nézte. Vajon mit jelenthet ez? James szerette a mangót. Talán meg kellene hívnia… gyümölcsöt enni? Miért nem egyértelműbb, mit kell tennie? Miért nem történt mindez hamarabb? Mi az ördögöt kezdjen egy mangódarabolóval? Es hogyan segíthet ez visszaszerezni Jamest? Már napok óta ezen agonizált, valamiféle jelre vagy iránymutatásra várva. Valaki kopogtatott, majd kisvártatva Shelly, Fred helyettese dugta be a fejét az ajtón. – Fred, van itt valaki, aki beszélni szeretne veled. – Mindjárt megyek. – Fred felkapta a zakóját a szék háttámlájáról, és belebújt. Amikor kilépett, meglátta, hogy Shelly egy férfival beszélget a borospolc mellett. Shelly Fredre mutatott, és magára hagyta a férfit, akit Steve Marcusnak hívtak, és szakácsművészetet tanított az Orion Főiskolán. Fred néhányszor találkozott már vele, és jókat beszélgettek ételekről és receptekről. Beletelt egy kis időbe, míg Fred rávette magát, hogy odamenjen hozzá. Az utolsó dolog, amit James mondott neki, az volt, hogy randizzon Steve-vel. Ennek semmi köze ahhoz, mondogatta magának, de mégis azon kapta magát, hogy minden lépéssel fokozódik benne a gyűlölet. Nem akart Steve-vel randevúzni.
Steve kezet nyújtott neki. – Fred, örülök, hogy látlak! Fred megrázta Steve kezét. – Miben segíthetek? – Ez még nem jelenti azt, hogy összeházasodunk. – Meg szeretnélek hívni egy ingyenes szemináriumra, amit én tartok. Az egyetem fizeti a költségeket – mondta Steve kedvesen. Keménykötésű, kellemes természetű férfi volt. Jobb kezén vaskos főiskolai pecsétgyűrűt viselt, és Frednek tetszett, hogy Steve körmei mindig ápoltak. – Hangulatos kurzus lesz, arról, hogyan könnyítsük meg a főzést különféle eszközökkel és módszerekkel. Igazán hasznára válnál a társaságnak, mert jól ismered a különféle élelmiszereket, és azt, mit lehet helyben megvásárolni. Ez túl sok volt egyszerre. És túl korai is. Fred úgy érezte, mintha valaki reggel túl korán próbálná felébreszteni. – Nem is tudom… a naptáram… – Holnap este lesz. Van már programod? – Holnap? Hát… – Mindenkit megkérek, hogy gyűjtsön össze olyan trükköket, amiket máshol tanult, és olyan eszközöket, amelyeket a többi résztvevő esetleg nem ismer. Nem kötelező, rendben? Holnap este hatkor, ha el tudsz jönni. – Azzal Steve a hátsó zsebébe nyúlt, és elővette a tárcáját. – Itt a névjegykártyám, rajta van a telefonszámom – ha bármi kérdésed lenne. Fred elfogadta a kártyát. Még érezte rajta Steve testének melegét. – Meggondolom. – Nagyszerű! Akkor a mielőbbi találkozásig! Fred visszabaktatott az irodájába, és ledobta magát a székébe. Gyűjtsenek össze olyan trükköket és eszközöket, amelyeket a többi résztvevő nem ismer. Mint például egy mangódarabolót. Oly sokáig várt arra, hogy Evanelle adjon neki valamit, ami majd megoldja a problémáit. Fred makacsul felkapta a telefont. Úgy
döntött, felhívja Jamest. Majd ő, Fred gondoskodik róla, hogy ez a tárgy ismét összehozza őket. Bármi áron. Azzal feltárcsázta James mobilszámát. A tizedik kicsengés után idegeskedni kezdett. Aztán elkezdte mondogatni magának, hogy „a huszadik kicsengés után tudni fogom, hogy ez az ajándék nem vele kapcsolatos”. Azután tizenharmadjára is kicsengett. Tizennegyedjére is. És tizenötödjére is. Bay a fa alól szemlélte a parti előkészületeit. Úgy tűnt, minden rendben megy, ezért nem értette, miért fogja el nyugtalanság. Talán mert apró, tüskés venyigék bújtak elő a kerítés tövében. Olyan kicsik voltak, és olyan jól elrejtőztek, hogy még Claire sem látta őket, aki pedig mindenről tudott, ami a kertben történt. De az is lehet, hogy látta őket, csak úgy döntött, nem vesz róluk tudomást. Claire most nagyon boldog volt, és a boldogság sokszor elfeledteti az emberrel, hogy rossz dolgok is vannak a világon. Bay még nem volt elég boldog ahhoz, hogy ezt elfelejtse. Még semmi sem volt tökéletes. Bár Tyler felhagyott azzal, hogy éjfélkor az udvarában járkáljon fel-alá, lila szikrákat szórva – amitől leginkább a pattogós cukorkára hasonlított. És már több mint egy hét eltelt azóta, hogy Bay vagy az anyukája utoljára érezte Bay apukájának kölnijét, és ettől Sydneynek mostanában jobb kedve volt. Sydney egyre gyakrabban kezdte emlegetni Henryt: szinte nem volt olyan beszélgetés, ahol ne merült volna fel a férfi neve. Baynek tehát igazán elégedettnek kellett volna lennie. Sőt, már az iskolába is beiratkoztak, és két hét múlva kezdődik az előkészítő. Talán ez nyugtalanította. Tudta, hogy az anyja nem mondott igazat a nevét illetően a beiratkozáskor. Ez nem volt valami jó kezdet. Vagy talán csak az a tény zavarta, hogy sehogyan sem sikerült valóra váltania az álmát. Semmi sem úgy működött, mint álmában.
Nem talált semmit, amitől csillámlott volna az arca, és az anyukája nem engedte meg, hogy további kristálypoharakat hordjon ki a házból a kísérleteihez. És a szélben lebegő papír hangját sem tudta sehogyan sem visszaadni. Ráadásul napok óta nem fújt a szél, egészen aznap délutánig, amikor is – amint Sydney és Claire megpróbálta a kerti asztalra teríteni az elefántcsontszínű abroszt – a semmiből hirtelen feltámadt. Az abrosz kiszabadult a két nővér kezéből, és átrepült a kert felett, mintha egy gyerek szaladgált volna vele a feje fölé emelve. Sydney és Claire nevetve üldözőbe vette a terítőt. Boldogok voltak. Rózsaszirmokat szórtak a reggeli zabkásájukba, és egymás mellett állva mosogattak esténként, és közben szünet nélkül nevetgéltek és sugdolóztak. Talán csak ez volt az, ami Bayt zavarta. Arra gondolt, nem volna szabad ennyit aggodalmaskodnia. A szél fehér és szürke, cirkuszi elefántokra emlékeztető, nagy felhőket hozott magával. Bay a hátát a fának támasztva figyelte vonulásukat. – Hé, fa! – suttogta. – Mi készül itt? A fa megrázta a leveleit, és egy alma pottyant a földre, Bay mellé. A kislány nem vett róla tudomást. Úgy döntött, legjobb, ha kivárja, mi történik. – Elnézést – szólalt meg egy férfihang a kút túloldaláról. Hirtelen bukkant fel Emma előtt: az égen gyülekező, elefánt formájú viharfelhők mintha fényudvart vontak volna a férfi feje köré, amikor Emma tekintete találkozott a sötét szempárral. Emma épp az anyja cabrióját töltötte fel üzemanyaggal, miközben Ariel a vezetőülésben ült, és a visszapillantó tükörben igazgatta a sminkjét. A férfi hangja hallatán Ariel megfordult. Azonnal elmosolyodott, és kiszállt az autóból. – Hello! – mondta Ariel, és Emma mellé állt. Aznap megint bevásárlókörúton voltak. Emma és Hunter John Hilton Headbe
készült a hétvégén, kettesben, azután úgy tervezték, elviszik a fiúkat a Disney Worldbe még iskolakezdés előtt. Ariel ragaszkodott hozzá, hogy vegyen Emmának egy új bikinit, olyat, ami biztosan tetszeni fog Hunter Johnnak, Emma pedig beleegyezett, mert így könnyebben szabadult. De bármit is mondott most Ariel, Emmának jó megérzése volt a férjével való kapcsolatát illetően. Nem hibáztatta az anyját, amiért az rossz tanácsot adott neki. A csábítás Arielnél mindig bejött. De Ariel azt hitte, hogy a Clark család nőtagjainak folyamatosan fitogtatniuk kell a képességeiket, még idegenek előtt is. Mint például most: meglátott egy férfit, aki az ő lányával beszélget, mire neki feltétlenül ki kellett szállnia az autóból, és előre kellett hajolnia, hogy mély dekoltázsát megvillantva bebizonyítsa, még mindig formában van. A férfi jóképű volt, de egy kicsit nehézkes. A mosolyát a filmsztárok is megirigyelhették volna. Bármit csinál, azt jól csinálja, ez egyértelmű volt. Tele volt önbizalommal. – Hello, hölgyeim. Remélem, nem zavartam meg önöket. Keresek valakit. Talán tudnak nekem segíteni. – Természetesen megpróbálhatjuk – felelte Ariel. – Ismerős önöknek a Cindy Watkins név? – Watkins – ismételte meg Ariel, majd megrázta a fejét. – Nem, sajnos nem. – Ez itt az Észak-Karolina állambeli Bascom, igaz? – Épp csak bedugta a lába ujját a város határán, de igen, ha végigmegy a főúton abba az irányba, eljut a városba. A férfi benyúlt csinosan szabott zakója zsebébe, és kivett belőle egy kisebb köteg fényképet. A legfelsőt odanyújtotta Ariel-nek. – És ezt a nőt ismeri? Emma rögzítette a töltőpisztoly fogantyújának végét, hogy a gázolaj tovább folyjon a tankba, és odahajolt a fénykép fölé. A fekete-fehér fotó egy asszonyt ábrázolt, aki mintha az Alamo előtt állt volna. Egy táblát tartott a kezében, amelyen jól olvashatóan az
állt, hogy őt egyáltalán nem érdekli Észak-Karolina. A nő ruhájának stílusából ítélve a fénykép több mint harminc évvel ezelőtt készülhetett. – Nem, sajnálom – mondta Ariel, és már épp vissza akarta adni a képet, mielőtt egy utolsó pillantást vetett rá. – Várjon csak! Lehet, hogy ez Lorelei Waverley. Emma közelebbről szemügyre vette a fotót. Igen, tényleg, mintha ő lenne az. – De ez már nagyon régen készült – tette hozzá Ariel. – Lorelei már meghalt. – Van ötlete, vajon miért tartotta magánál ez a nő Lorelei Waverley fényképeit? – kérdezte a férfi, miközben egy másik, valamivel újabb fényképet nyújtott át Arielnek. Emma alig hitt a szemének. A fénykép Sydney-t ábrázolta e mellett az ismeretlen férfi mellett. Egy nagyon testhez álló és rövid estélyi ruhát viselt, és a férfi birtoklóan ölelte magához. Ez a fénykép akkoriban készülhetett, amikor Sydney távol volt. Nem tűnt boldognak. Nem úgy nézett ki, mint aki vad és kalandos dolgokat művel. Úgy nézett ki, mint aki a világ minden kincséért sem szeretne ott maradni, ahol van. Ariel összevonta a szemöldökét. – Ez itt Sydney Waverley – mondta határozottan, majd visszaadta a fotókat a férfinak, mintha nem tartaná méltónak őket az érintésére. – Sydney? – ismételte meg a nevet a férfi. – Lorelei az anyja volt. Egy léhűtő volt. Köztünk szólva Sydney az anyjára ütött. – Sydney – mondta a férfi, mintha csak ízlelgetné a nevet. –Akkor hát idevalósi, nem igaz? – Itt nőtt fel, és mindannyiunkat meglepett, amikor visszatért. El akarta csábítani a lányom férjét. Emma az anyjára nézett. – De mama, hiszen ez nem igaz!
– Ez a személy tehát Sydney Waverley? – kérdezte a férfi, miközben feltartotta Sydney fényképét. – Biztosak benne? Van gyermeke? Van egy kislánya? – Igen. Baynek hívják – felelte Ariel. – Mama – mondta Emma figyelmeztető hangon. Ez olyasmi, amit az ember egyszerűen nem árul el idegeneknek. A férfi azonnal hátrálni kezdett, amint észrevette, hogy Emma gyanakszik. Tudta, mit csinál. – Köszönöm a segítséget. További szép napot kívánok, hölgyeim! – Azzal odament egy drága luxusautóhoz, és beszállt. Az ég elsötétült, amikor elhajtott, mintha ő hozta volna magával a fellegeket. Emma a homlokát ráncolta. Furcsa érzése támadt. Kihúzta a pisztolyt a tankból, és visszaakasztotta a helyére. Az igaz, hogy Emma és Sydney nem volt jóban egymással. De itt valami nem stimmelt. – Majd én fizetek, mama – mondta Emma, remélve, hogy így észrevétlenül kiveheti az autóból a pénztárcájával együtt a mobiltelefonját is. De Ariel addigra már elővette a hitelkártyáját. – Ne butáskodj! Én fizetek. – Nem, tényleg. Majd én. – Tessék – mondta Ariel, és Emma kezébe nyomta a kártyát, miközben visszaült a cabrióba. – Fejezd be az akadékoskodást, és menj a kasszához! Emma bement az üzletbe, és odaadta az alkalmazottnak a hitelkártyát. Nem tudta kiverni a fejéből azt a férfit. Miközben arra várt, hogy a készülék elfogadja a kártyát, a széldzsekije zsebébe dugta a kezét, és megtalálta a két negyeddollárost. Ezt a kabátot viselte, amikor találkozott Evanelle-lel. – Elnézést – szólt a benzinkutashoz. – Van itt nyilvános telefon?
A szél egész délután tombolt. Sydney és Claire kénytelen volt odakötni az asztalterítő csücskeit az asztal lábaihoz, és nem gyújthattak gyertyát, mert a szél elfújta volna a lángot. Gyertyák helyett Claire borostyán, málna és halványzöld színű vászontáskákat vitt ki a kertbe, és elemlámpákat tett beléjük, amitől úgy néztek ki, mintha kis világító ajándékdobozok lennének az asztalon és a fa körül. A fa nem örült nekik, ezért folyton felborította a hozzá közelebb álló lámpásokat, amikor épp senki nem nézett oda. Ezért Sydney és Claire megkérte Bayt, hogy tartsa kordában a fát. A madarak és a rovarok soha nem okoztak gondot a kertben – a lonc elnyelte őket –, így a kerti vacsora igazán jó ötletnek bizonyult. Sydney azon gondolkodott, vajon miért nem tartott eddig a család egyetlen tagja sem kerti partit, de azután eszébe jutott a fa, és ez mindent megmagyarázott. Az almafa eltökélten próbált a család tagjává válni, különösen, amikor senki nem akart tudomást venni róla. Sydney visszagondolt az elmúlt éjszakára, amikor nem tudott aludni, és átment megnézni Bayt. Claire odaát volt Tylernél, és valószínűleg ez volt az első alkalom, hogy Sydney egyedül töltötte az éjszakát a házban. Ő felelt mindenért. Bay békésen aludt az ágyában. Sydney lehajolt, hogy megpuszilja, és amikor kiegyenesedett, két pici, rózsaszínű almát pillantott meg a takaró ráncai között. Sydney a kezébe vette az almákat, és elindult a nyitott ablak felé. A padlón három almából álló ösvény vezetett az ablakig. Sydney ezeket az almákat is felvette. Kinézett, és valami mozgásra lett figyelmes odalent. Aznap Tyler segítségével kivittek egy asztalt a kertbe. Az almafa most olyan messzire nyúlt az asztal irányába, amennyire csak a törzse engedte. Végül sikerült egyik ágával körülfonni az asztal egyik lábát, és megpróbálta közelebb húzni magához. – Psszt – suttogta Sydney bele az éjszakába. – Hagyd abba! Az asztal megállt, és a fa ágai visszaugrottak a helyükre. Olyan hirtelen
csendesedett el, mintha azt mondta volna: én nem is csináltam semmit. Evanelle érkezett meg elsőként aznap este a partira, melyet Sydney találóan csak úgy nevezett: Claire Ártatlanságának Búcsúestje. Claire megígértette Sydney-vel, hogy más emberek előtt nem nevezi így. – Szia, Evanelle! Hol van Fred? – kérdezte Sydney, amikor Evanelle belépett a konyhába. – Nem tudott eljönni. Randevúja van. – Evanelle az asztalra tette a bevásárlótáskáját. – Ő is pokolian dühös volt miatta. Claire felnézett, miközben megszurkálta a főtt kukoricát. –Fred randizik valakivel? – Olyasmi. Egy tanár az Orionból, aki mellesleg szakácsművészetet tanít, megkérte Fredet, hogy vegyen részt egy szemináriumon, amelyet ő vezet. Fred úgy gondolja, hogy ez a mai szeminárium egy randevú akar lenni. – De miért bosszankodik miatta? – Mert adtam neki valamit, ami ehhez a tanárhoz vezette, ahelyett, hogy visszaadta volna neki Jamest, ahogyan ő remélte, így most Fred nyilván azt hiszi, hogy élete hátralevő részét ezzel a tanárral kell töltenie. Néha teljesen kikészít. De hamarosan rá fog jönni, hogy a saját döntéseit neki kell meghoznia. Én csak annyit teszek, hogy tárgyakat adok az embereknek. Hogy azután mit tesznek vele, ahhoz semmi közöm. Képzeld, még arra is megkért, hogy emeljek el egy almát a fádról ma este, mintha az legalábbis megmondaná neki, mit tegyen. Claire enyhén megborzongott, pedig előtte, a tűzhelyen ott gőzölgött egy fazék forró kukorica. – Soha nem tudhatod, mit árulna el az a fa. – Ez bizony igaz. Anyád haláláig azt sem tudtuk, neki mit árult el.
A konyha elcsendesedett. A víz nem forrt többé. Az óra nem ketyegett. Sydney és Claire ösztönösen közelebb húzódott egymáshoz. – Ezt hogy érted? – kérdezte Claire. Evanelle felnézett a mennyezetre. – Sajnálom, Mary. De most már nem árthat, ha elmondom nekik. Nézz csak rájuk! Jól vannak – mondta, mintha gyakran beszélgetett volna olyan szellemekkel, akik nem feleltek neki. Kihúzott egy széket a konyhaasztalnál, és sóhajtva leült. – Miután a nagymamátokat felhívták a hírrel, hogy Lorelei meghalt abban a tömeges autószerencsétlenségben, ő rájött a titok nyitjára. De csak akkor mondta el nekem, amikor ágynak esett, körülbelül két hónappal a halála előtt. Amennyire vissza lehet következtetni, Lorelei megehetett egy almát úgy tízéves korában. Azon a bizonyos napon valószínűleg meglátta, hogyan fog meghalni, és minden őrültség, amit utána elkövetett, azt a célt szolgálta, hogy megakadályozza a jóslat beteljesülését. Hogy tegyen valamit, ami elhomályosítja a végzetét. Arra jutottunk, hogy ti ketten hoztátok vissza őt ide, és hogy időlegesen beletörődött a sorsába, mert gondoskodnia kellett rólatok. Mary azt mondta, hogy egy éjjel, mielőtt Lorelei ismét eltűnt, a kertben talált rá. Lorelei ekkor járt ott először gyermekkora óta. Lehet, hogy aznap éjjel egy másik almát is megevett. Akkoriban úgy tűnt, itthon jóra fordul a sorsa; Lorelei talán azt hitte, nem kell tovább rettegnie a haláltól. De sajnos nem így volt. Itt hagyott benneteket, lányok, hogy biztonságban legyetek. Egyedül kellett meghalnia abban a hatalmas autóbalesetben. A fa mindig szerette anyátokat. Azt hiszem, tudta, hogy az almái valami szörnyűséget mutatnak neki. Soha nem dobálta neki oda az almáit, mint a család többi tagjának. Nekünk mindig megpróbál a tudomásunkra hozni valamit. De Lorelei-nak ki kellett vonszolnia egy létrát a kertbe, hogy leszedhessen a fáról egy almát. Mary emlékezett, hogy a garázson kívül találta meg a létrát, miután Lorelei elment. – Jól vagytok, lányok?
– Jól vagyunk – mondta Claire, de Sydney még mindig egy kicsit kába volt. Az anyja tehát nem maga választotta a sorsát. Nem ő választotta azt az életet, amit élt. De ő azzal, hogy utánozta az anyját, tudatosan választotta azt az életformát. – Akkor én most kimegyek – mondta Evanelle. – Tartsd nyitva a szemed! A fa elég szeszélyes ma. Folyton el akarja húzni az asztalt. Még Bay sem tudja jobb belátásra bírni – mondta Claire. – Reméljük, nem borítja ki Tylert és Henryt. – Ha azok a fiúk belépnek az életetekbe, jobb, ha mindent elmondtok nekik. Az első dolog, amit hatéves koromban elmondtam a férjemnek, ez volt: „Ajándékokat szoktam adni az embereknek. Én már csak ilyen vagyok.” Ez annyira felkeltette a kíváncsiságát, hogy aznap éjjel odajött az ablakom alá – mondta Evanelle, azzal fogta a bevásárlótáskáját, és kiment az udvarra. – Szerinted igazat mond? – kérdezte Sydney. – Úgy értem, anyánkról. – Van értelme. Emlékezz rá, miután felhívták a szörnyű hírrel, hogy anya meghalt, a nagymama megpróbálta felgyújtani a fát. Sydney bólintott. – El sem tudom hinni, hogy itt hagytam mindent, mert rá akartam hasonlítani, pedig ő csak azért ment el, mert előre látta, hogyan fog meghalni. Hogy érthettem ennyire félre? – Te is egy Waverley vagy. Mi vagy túl keveset tudunk, vagy túl sokat. Középút nincs. Úgy tűnt, Claire túltette magát a fájdalmon, de Sydney még mindig erősen ingatta a fejét. – Utálom azt a fát. – Semmit sem tehetünk. Meg vagyunk áldva vele. Sydney ingerülten nézett vissza rá. Claire nyilvánvalóan nem akart osztozni drámai hangulatában. – Mióta elveszítetted az ártatlanságodat, mintha sztoikussá váltál volna. – Abbahagynád ezt? Úgy hangzik, mintha mostantól legalábbis bűnös lennék. – Claire odavitt egy fatálat a tűzhelyhez, és a fazékból
elkezdte kiszedni rá a főtt kukoricát. – És Evanelle-nek igaza van. El kellene mondanunk Tylernek és Henrynek. – Henry már tudja. Ez a jó abban, ha valaki már régóta ismer, és elfogad téged. Ő már tudja, milyen furcsák vagyunk. – Mi nem vagyunk furcsák. – Henry mondott nekem valamit a minap – mondta Sydney, és közelebb lépett Claire-hez. Egy láthatatlan foltot kezdett el dörzsölgetni a pulton, a tűzhely mellett. – Valamit, amiről nem tudtam. Sokat gondolkodtam rajta. – Elmondta, hogy szerelmes beléd? – kérdezte Claire, és Sydneyre függesztette a tekintetét. – Ezt meg honnan tudod? Claire csak mosolygott. – Szeretek vele lenni – mormolta Sydney, mintegy hangosan gondolkodva. – Talán meg kellene csókolnom. Meglátjuk, mi történik. – És Pandóra azt kérdezte: vajon mi lehet ebben a szelencében? – fűzte hozzá Tyler, aki akkor lépett be a konyhába. Odasétált Claire háta mögé, és megcsókolta a nyakát. Sydney mosolyogva elfordult. Henry már korábban telefonált, hogy késni fog, így Tyler, Evanelle és Bay már elfoglalta a helyé az asztalnál, Sydney és Claire pedig épp az utolsó adag ételt hordta ki a kertbe, amikor Henry végre bekopogtatott. Sydney lepakolta a felszeletelt paradicsomot és a mozzarellát, és előrement ajtót nyitni, míg Claire kifelé indult a kertbe a szedres kenyérrel. – Épp idejében érkeztél – mondta Sydney, miközben kinyitotta az üvegajtót. Henry úgy viselkedett, mint máskor. Sydney is úgy viselkedett, mint máskor. Akkor mi változott? Talán semmi. Talán mindvégig ott volt köztük ez az érzés, csak Sydney nem vette észre, mert Henry jó ember volt, és Sydney nem hitte, hogy ő is lehet ilyen szerencsés.
– Sajnálom, nem tudtam hamarabb jönni – mondta Henry, amikor belépett. – Kár, hogy a nagyapád nem tudott eljönni. – Nagyon furcsa dolog történt – mesélte Henry, miközben követte Sydney-t a konyhába. – Éppen indulni készültünk, amikor Fred kitette Evanelle-t a házunk előtt. Evanelle azt mondta, adnia kell valamit a papának. Egy könyv volt, amit az öreg már régóta szeretett volna elolvasni. Úgy döntött, otthon marad, hogy elolvashassa. A lába is fájt, ami, azt hiszem, csak jó kifogás. Meg kellett várnom, amíg Yvonne kijön, hogy vigyázzon rá. – Evanelle nem is mondta, hogy kint járt nálatok. – Nagyon sietett. Azt mondta, Frednek valami órája lesz, amitől teljesen ki van készülve. Na – mondta Henry a tenyerét dörzsölgetve –, végre alkalmam nyílik megismerni a híres Waverley-almafát. – Két dolgot tudnod kell. Az egyik: ne egyél az almából! És a másik: húzd be a nyakad! – Húzzam be a nyakam? – Majd meglátod. – Sydney rámosolygott a férfira. – Jól nézel ki ma este. – Te pedig gyönyörű vagy. – Sydney vett egy új, rózsaszín, ezüst hímzéses szoknyát a partira, és egy kicsit kicsípte magát. – Tudtad, hogy annak idején mögötted ültem az Észak-Karolina története órán nyolcadikban? Mindig megérintettem a hajad, anélkül, hogy észrevetted volna. Sydney szokatlan érzést tapasztalt a mellkasában. Gondolkodás nélkül elindult Henry felé, és megcsókolta a férfit. A testében gyúlt szenvedély erejétől a férfi hátratántorodott, és a hűtőszekrénynek dőlt. Sydney követte, egy pillanatra sem szakítva meg a csókot, és a színes papírszalvéták, melyeket Claire a hűtőszekrény tetején tárolt, lehullottak, és konfetti módjára szálldostak körülöttük. Mintha a ház azt mondta volna: Hurrá!
Amikor Sydney végül hátrébb lépett, Henry megbabonázva nézett rá. Lassan, gyengéden felemelte a kezét, hogy megérintse Sydney karját, ami azonnal libabőrös lett. Ez… vajon tényleg…? Sydney újra megcsókolta Henryt, csak a bizonyosság kedvéért. Megint ugyanazt érezte, ezúttal erősebben, és a szíve egyre gyorsabban vert. Henry a nő hajába túrt. Sydney már sok férfit megcsókolt, akik meg akarták kapni őt, de már nagyon régen fordult elő, hogy olyan férfit csókolt volna meg, aki szerelmes volt belé. El is felejtette, milyen érzés. Elfelejtette, hogy a szerelemben nem létezik lehetetlen. Amikor ismét hátrébb lépett, Henry zihálva megkérdezte: – Ezt meg miért csináltad? – Csak meg akartam bizonyosodni. – Miről? Sydney elmosolyodott. – Majd később elmondom. – Ugye, tudod, hogy ez azt jelenti, hogy semmi szín alatt nem vagyok hajlandó randizni Amberrel? Sydney nevetve emelte fel a paradicsommal és mozarellával megrakott tálat, majd belekarolt Henrybe, és kivezette a kertbe. Ahogy kiléptek az ajtón, megcsörrent a telefon. Sydney nem hallotta meg sem a csörgést, sem az üzenetrögzítőt, amely nem sokkal később bekapcsolt. – Sydney? Itt Emma. Én… én csak azt szeretném mondani, hogy egy férfi keres téged és a lányodat. Nem tűnik… Ügy értem, valami nem igazán… – Ekkor egy pillanatnyi szünet következett. – Csak azt akartam mondani, hogy légy óvatos! Késő estig eszegettek, és remekül érezték magukat. Sydney és Henry lába összeért az asztal alatt, és Sydney el sem akart mozdulni onnan. Még annyi időre sem, amíg hoz egy újabb üveg sört vagy meggyes gyömbért az asztal mellett álló, jéggel teli alumíniumkádból. Amíg a bőrük egymáshoz ért, nem akarta
meggondolni magát, nem akarta azt mondani, hogy Henry jobbat érdemel, vagy hogy ő nem érdemel meg egy ilyen jólelkű férfit. Miután mindenki befejezte az evést, Claire felemelte a poharát. – Mindenki mondjon egy tósztot! Az ételre és a virágokra! – A szerelemre és a nevetésre! – mondta Tyler. – Az idősekre és a fiatalokra! – mondta Henry. – A jövőre! – mondta Evanelle. – Az almafára! – mondta Bay. – Az… – Sydney elhallgatott, amikor megérezte az illatot. Nem, nem, nem. Az nem lehet… Nem lehet, hogy éppen most. Miért gondolna éppen most Davidre? A fa megrázkódott, és valami, amiről csak Tyler és Henry gondolta, hogy madár, elzúgott a fejük mellett. Tompa puffanás hallatszott, amikor az alma eltalált valakit az előkertben, a kapu közelében. – A francba! – hallatszott egy férfi hangja, és mindenki hátrafordult, kivéve Sydney-t. Sydney úgy érezte, mintha összetörtek volna a csontjai. A bőrén hirtelen sebek jelentek meg, mint az allergiás kiütések. A két hátsó foga közötti üreg egyszerre fájni kezdett. – Hello! – kiáltotta Claire élénken, hiszen ez az ő otthona volt. Nem gondolt rá, hogy bármilyen szörnyű dolog következhet. – Cssst! – intette le Sydney. – Bay, menj a fa mögé! Futás! Gyorsan! Bay, aki nagyon is jól tudta, ki a váratlan vendég, futott, mint akit puskából lőttek ki. – Sydney, mi a baj? – fordult Claire a húgához, aki először csak állt ott, földbe gyökerezett lábbal, majd lassan megfordult. – Ez David. Claire abban a pillanatban talpra szökkent. Tyler és Henry egymásra nézett, mintha megérezték volna a Sydney és Claire irányából feléjük áramló félelmet. Egyszerre pattantak fel ők is. – Ki az a David? – kérdezte Henry.
– Bay apja – felelte Claire, és Sydney sírni tudott volna a megkönnyebbüléstől, hogy nem neki kellett ezt kimondania. A kaput körülvevő lonc árnyékából kilépve David végre testet öltött. – Látod őt? – kérdezte Sydney kétségbeesetten. – Tényleg itt van? – Igen. Itt van – felelte Claire. – Partit adsz, és engem nem hívtál meg? – kérdezte David, és a lépései hangosan, durván visszhangoztak a kavicsos ösvényen, ahogy közeledett. Nem olyan csikorgó hang volt ez, amit a normális lépések keltenek, hanem dühös, nehéz puffanások, mint mikor papírcsákókat tapos el az ember. Termetes, magabiztos ember lépései. Haragjával nem testi hiányosságát vagy bizonytalanságát akarta kompenzálni. Az ő dühének nem kellett ilyen komoly indok. Dühbe gurult, ha Sydney nem azt a ruhát viselte, amit ő akart, anélkül, hogy előzetesen elárulta volna neki, mit szeretne rajta látni. Sydney ezért nem hozott magával túl sok ruhát ide. Nagyon kevés olyan holmija volt, amit maga választott ki. Sydney azzal hitegette magát, hogy ez az egész nem is olyan borzasztó. Hogy David talán csak aggódott, vagy látni akarta a lányát. De Sydney hiába áltatta magát. Neki nem állt szándékában visszamenni a férfihoz. David pedig nem azért jött, hogy visszaszerezze őt. Csak egyetlen lehetőség maradt. Meg kell védenie Bayt, Claire-t és mindenki mást. Maga a tény, hogy ő, Sydney visszatért ide, veszélybe sodorta őket. Olyan veszélybe, amelyről ő nem hitte volna, hogy ide is követni fogja. Vagy talán mindez azért történik, mert tíz évvel korábban elment, és ezzel egész sor eseményt idézett elő, amelyek végül mind ide vezettek. Bárhogy is történt, ez mind az ő hibája. – Semmi gond. David és én elmegyünk, és megbeszéljük a dolgokat – mondta. Azután odasúgta Claire-nek: – Vigyázz Bayre! – Nem, nem – mondta David. Ahogy a férfi közelebb lépett, Sydney reszketni kezdett, mintha áramütés érte volna. Könnyek
gyűltek a szemébe. Te jóságos ég! David kezében pisztoly villant. De honnan szerzett pisztolyt? – Ne zavartassátok magatokat! – David, nekik semmi közük ehhez. Veled megyek. Tudod, hogy megteszem. – Mi az ördög folyik itt? – kérdezte Tyler, amikor észrevette a pisztolyt. Hitetlenkedve felnevetett. – Ember, tedd el azt a fegyvert! David Tylerre irányította a pisztolyt. – Ezzel a pasassal kefélsz, Cindy? Sydney másodpercekkel hamarabb tudta, mit fog tenni Henry, még mielőtt bármit tett volna. Ezek az emberek teljesen ártatlanok voltak. Fogalmuk sem volt, mivel állnak szemben. – Henry! Ne! – sikította Sydney, amikor a férfi rávetette magát Davidre. A lövés mennydörgésként törte meg a csendet. Henry hirtelen elhallgatott. Jobb vállánál élénkvörös folt kezdett szétterjedni az ingén. Henry térdre rogyott. Néhány pillanat elteltével a hátára dőlt, és az égre meredt, sűrűn pislogva, mintha fel akarna ébredni egy rossz álomból. Evanelle, könnyedén és láthatatlanul, mint a szélben lebegő falevél, odahúzódott mellé. – Rendben – mondta David. – Azt hiszem, most már tudjuk, melyikkel kefélsz. Itt minden olyan mesébe illő. Azzal felemelte egyik lábát, és egyetlen rúgással felborította az egész asztalt. A tányérok összetörtek, a jég belerepült a cikóriába. Tylernek hátra kellett rántania Claire-t, nehogy eltalálják a lehulló edények. – Hogy találtál rám? – kérdezte Sydney, hogy elterelje David figyelmét Claire-ről. Ha így folytatja, Tyler is megpróbál közbelépni, és még a végén ő is kap egy golyót. Sydney Henryre meredt. Evanelle kivett egy kék, horgolt sálat a bevásárló táskájából, és Henry vállához szorította. Minden csupa vér volt. – Ezeknek köszönhetem, hogy megtaláltalak, te buta liba! – Azzal David a magasba tartotta a fényképeket. Egy hiba. Egy a sok közül.
Ő, Sydney, valóban rászolgált erre, de Henry nem. Claire sem. Talán meg kellene próbálnia elfutni, hogy a többieknek legyen alkalmuk segítséget hívni. Vagy fel kellene kapnia egy jégcsap méretű üvegdarabot a földön heverő törött edények közül, és meg kellene próbálnia leszúrni Davidét. Sydney azt hitte, az otthonában töltött hónapok alatt megerősödött, de David még mindig képes volt addig terrorizálni őt, míg nem engedelmeskedik neki. Annak idején nem volt bátorsága szembeszállni ezzel a férfival, most pedig fogalma sem volt róla, hogyan szállhatna szembe vele. David durván lapozgatni kezdte a fotókat. – Ez itt különösen nagy segítségemre volt. Le Bascommal! Észak-Karolina bűzlik! – Azzal felmutatta a fényképet, mely Sydney anyját ábrázolta az Alamo mellett. A fa összerázkódott, mintha felismerte volna Loreleit. Sydney hátrálni kezdett, eltávolodva az asztaltól és szeretteitől. David hozzávágta az egész köteg fotót. – Fel tudod fogni, milyen nevetségessé tettél? Hazavittem Tömőt Los Angelesből. Képzeld csak el a meglepetésemet, amikor te és Bay nem voltatok otthon. – Sydney ujjbegyei elzsibbadtak a hír hallatán. Tom David főiskolai haverja és üzlettársa volt, aki Los Angelesben élt. Az, hogy nevetségessé vált Tom előtt, annyira felbőszítette Davidét, hogy fegyverrel indult Sydney keresésére. Gyűlölte, ha nevetséges színben tüntették fel. Sydney tisztában volt ezzel. Az egész teste tisztában volt ezzel. – Ne hátrálj, Cindy! Tudom, miben sántikálsz. Nem akarod, hogy észrevegyem őt – mondta, miközben megfordult, és Claire-re szegezte tekintetét. – És te vajon ki lehetsz? – Claire vagyok – felelte Claire dühösen. – Sydney nővére. – Sydney – nevetett fel David a fejét rázva. – Még mindig képtelen vagyok elhinni. A nővére! Magasabb vagy nála, és erősebb is. Nem tűnsz valami törékenynek. Nem vagy olyan csinos, mint ő, de nagyobbak a melleid. De valószínűleg éppolyan ostoba vagy, mint ő, különben tudtad volna, hogy nem rejtegetheted előlem azt, ami az enyém.
Tyler védelmezőn Claire elé lépett. David soha nem utasított el egy jó kis bunyót. Tett egy lépést Tyler felé, de Sydney felkiáltott: – Ne! David ráförmedt. – Neked meg mi közöd van hozzá, mit csinálok? Te nem tilthatsz meg nekem semmit. – Rövid időre elhallgatott, majd ördögi mosoly jelent meg az arcán. – Hol van Bay? Láttam, hogy itt van. Gyere elő, kiscicám! Itt a papa. Gyere, öleld meg a papát! – Maradj ott, ahol vagy, Bay! – sikoltotta Sydney. – Ne merészeld aláásni a tekintélyemet a lányunk előtt? –mondta David, de ekkor egy alma gurult felé, és éppen a lábánál állt meg. David az árnyékba burkolózó almafa felé nézett. – Az én kis Bayem talán az almafa mögött van? Szeretné, hogy a papa egyen egy almát? Sydney, Claire és Evanelle mozdulatlanul nézte, ahogy David felemelte az almát. Tyler épp nekiindult, hogy kihasználja az alkalmat, amikor David nem figyel, de Claire karon ragadta, és a fülébe súgta: – Ne! Várj! David a szájához emelte a tökéletesen gömbölyű, rózsaszín almát. A kertben visszhangot vert a reccsenés, ahogy beleharapott a lédús gyümölcsbe, és a virágok mintha ijedtükben megrezdültek és hirtelen elszáradtak volna. A férfi egy kis ideig rágta az almát, azután furcsán elcsendesedett. A szeme ide-oda villódzott, mintha olyasvalamit nézne, amit csak ő lát: egy filmet, amit csak az ő számára vetítenek. Az alma és a fegyver egyszerre esett ki a kezéből. Néhányat pislogott, majd Sydney-re nézett. Azután megfordult, és a kertben minden tekintet rászegeződött. – Mi volt ez? –kérdezte reszkető hangon. Amikor senki nem válaszolt, ordítani kezdett. – Mi az ördög volt ez? Sydney lenézett az anyja fényképeire, amelyek szanaszét hevertek a fűben. Furcsa nyugalom lett úrrá rajta. Pontosan emlékezett arra, amikor David rátalált Boise-ben, amikor teljes erejéből ütötte-verte őt a kocsi hátsó ülésén. Volt egy pont, amikor Sydney tudta, hogy
meg fog halni. Ahogy a férfi ökle lecsapott rá, egészen biztos volt benne, hogy David meg fogja ölni őt. Hogy meglepődött, amikor felébredt, és látta, hogy David ott ül fölötte! Bizonyára David is meglepődött. Valaki másnak a halála az égvilágon semmit nem jelentett David számára. De amit most látott, az jelentett valamit. Sokat jelentett. – Épp most nézted végig, hogyan fogsz meghalni, nem igaz? – kérdezte Sydney. – Beteljesült, amitől a legjobban rettegtél, David? Ezúttal talán téged bántott valaki? David elsápadt. – Éveken át bántottál másokat büntetlenül, de most végre te leszel az áldozat. – Sydney odament hozzá, egészen közel. Nem félt tőle többé. Valahol mélyen Sydney biztos volt benne, hogy ez a férfi soha nem tűnik el az életéből, hogy soha nem lesz nyugta tőle éjszaka, hogy soha nem törölheti ki őt az emlékezetéből. De David egy napon meg fog halni. És ezt most már mindketten tudták. – Menekülj, amilyen messzire csak tudsz! – suttogta Sydney. – Talán elmenekülhetsz a sorsod elől. Amíg itt vagy, biztosan beteljesül. Gondoskodom róla, hogy úgy legyen! David sarkon fordult, és botladozva kirohant a kertből. Amint eltűnt, Sydney felkiáltott. – Bay! Bay, hol vagy? Bay futva közeledett valahonnan a kert oldalsó része felől. Egészen távol a fától. A kislány az anyja karjaiba rohant. Sydney szorosan megölelte, mielőtt mindketten odamentek volna Henryhez. Sydney letérdelt a férfi mellé. – Rendbe fog jönni – mondta Evanelle. – Ne játszd itt nekem az életmentőt! – mondta Sydney könnyes szemmel. Henry halványan elmosolyodott. – Te tényleg azt hiszed, hogy bárhová elmegyek, mielőtt elmondanád nekem, miről akartál megbizonyosodni a konyhában?
Sydney nem bírta nevetés nélkül. Hogy szerethet Henry valakit, aki ennyire rossz parti? És hogy szerethet ő valakit, aki ennyire jó? – Megyek, hívom a mentőket – mondta Evanelle. – Hívd ki a rendőrséget is! Adj nekik róla személyleírást! – kiáltott Tyler Evanelle után, azután megkereste a pisztolyt. –Talán még el tudják kapni azt az őrültet. Milyen autója van, Sydney? – Örökre elment – mondta Sydney. – Ne aggódj! – Ne aggódjak? Mi ütött belétek, emberek? – Tyler a többiekre bámult, és hirtelen rádöbbent, hogy mindannyian, még Henry is, tudnak valamit, amit ő nem. – Mitől bolondult meg ennyire? És hogy az ördögbe gurult oda a lábához az alma, ha Bay egész idő alatt a kert másik végében volt? – A fa volt az – mondta Claire. – Mi van a fával? Miért csak én akadtam ki ettől ennyire? Ti talán nem láttátok, mi történt az imént? Valakinek le kell olvasnia a rendszámát! – Azzal Tyler már indult is kifelé az utcára, de Claire elkapta a karját. – Tyler, figyelj rám! – mondta. – Ha eszel egy almát erről a fáról, meglátod életed legnagyobb eseményét. Tudom, hogy hihetetlenül hangzik, de David valószínűleg meglátta, hogyan fog meghalni. És ez elűzte őt. Anyánkat is ez űzte el. Néhány ember számára a legrosszabb dolog, ami történhet vele, egyúttal a legnagyobb esemény is az életében. Nem fog visszajönni. – Ó, ugyan már! – mondta Tyler. – Én is ettem abból az almából, mégsem rohantam ki sikoltozva az éjszakába. – Te ettél az almából? – kérdezte Claire döbbenten. – Aznap este, amikor először találkoztunk. Amikor megtaláltam azt a sok almát az udvaromban. – És mit láttál? – kérdezte Claire. – Csak téged láttalak – felelte Tyler, amitől Claire arcvonásai ellágyultak. – Mi… – De Tyler nem mondhatott többet, mert Claire elborította csókjaival.
– Hé! – mondta Bay. – Hová lettek a fényképek?
Harmadik rész Jövőbelátás
14. fejezet
N
– em érem el őket – mondta Sydney. Bay az oldalán feküdt a fűben, fejét a karján nyugtatva. Vasárnap délután a kertben szunyókált, de az anyja hangját hallva kinyitotta a szemét. Claire és Sydney egy régi falétrát támasztott az almafa törzséhez. Sydney fenn állt a létra legfelső fokán, és az ágak felé nyújtózkodott. Claire a létra alját tartotta. – Azt az egyet talán elérem – mondta Sydney, és egy alacsonyabb ágra mutatott –, ha odébb toljuk a létrát. Claire megrázta a fejét. – El fogja húzni onnan, mielőtt még odaérnénk. Sydney bosszúsan felszisszent. – Ostoba fa! – Hé, gondoltam ám, hogy idekint talállak benneteket! – hallatszott a ház felől. A két testvér hátranézett. Evanelle közeledett az ösvényen. – Üdv, Evanelle! – mondta Sydney, miközben lemászott a létráról. A negyedik fokon megállt, és leugrott a földre. Közben a szoknyája fellibbent, akár egy napernyő. Bay elmosolyodott. – Mit csináltok, lányok? – kérdezte Evanelle, amikor közelebb ért hozzájuk. – Megpróbáljuk elvenni az almafától anya fényképeit – mondta Claire, bár ő csak azért segített, mert Sydney megkérte rá. Bay észrevette, hogy Claire újabban elég szórakozott. Aznap épp két különböző fülbevalót viselt, egy kéket és egy rózsaszínt. – Már hat hete magánál tartja őket. Nem értem, miért nem adja vissza.
Evanelle felnézett a legmagasabb ágakon, a levelek és almák között megbúvó fekete-fehér papírdarabokra. – Hagyjátok, hadd tartsa meg a képeket! Az a fa mindig kedvelte Loreleit. Hagyjátok rá! Sydney csípőre tette a kezét. – Le fogom vágni az ágait. – Azok az ágak törhetetlenek – emlékeztette Claire. – De jólesne, ha megpróbálhatnám. – Meg fog dobálni almával – sóhajtott fel Claire. – De talán rá tudjuk venni Bayt, hogy beszéljen vele még egyszer. – Egyedül akkor álltunk közel hozzá, hogy visszakapjuk a fényképeket, amikor Bay azt mondta, látni szeretné, hogy nézett ki a nagymamája – magyarázta Sydney Evanelle-nek. – Akkor a fa leeresztett egy ágat, hogy megmutassa neki, de rögtön vissza is rántotta, amint meg akartuk fogni. – Sydney Bay felé fordult, aki gyorsan becsukta a szemét. Az óta a bizonyos éjszaka óta csak akkor sikerült valamit megtudnia, ha senki sem sejtette, hogy hallgatózik. – Ne ébresszük fel! – Látom, még mindig viseli azt a brosst – mondta Evanelle gyengéden. – Soha nem veszi le. Bay meg akarta érinteni a brosst, mint minden alkalommal, amikor nyugtalan volt. De most mindenki őt nézte. – Mi járatban vagy, Evanelle? – kérdezte Claire. Bay kinyitotta az egyik szemét. Most épp háttal álltak neki. – Azt hittem, te és Fred Steve-vel ebédeltek ma. – Igen. Alig várom. Steve megint valami különlegeset főz. Mondtam is Frednek, milyen szerencsés, hogy egy szakácsművészetoktató a szerelme. Erre úgy nézett rám, mintha azt mondtam volna neki, hogy méhek vannak a hajában. – Még mindig azt hiszi, a mangódaraboló miatt kell randiznia Steve-vel? – Ó, most már javul a helyzet. Igaz, ennyi erővel én is randizhatnék Steve-vel mostanában. Bárhová mennek, Fred azt
akarja, hogy én is menjek velük. De jól érzi magát. Boldog. Csak egyelőre nem akarja magának bevallani. De előbb-utóbb maga is rájön majd. Én nem fogom megmondani neki, hogy mit tegyen. Steve pedig átengedi neki az irányítást, és éppen erre van szüksége. Én meg közben jókat eszem. A múlt héten életemben először ettem csigát! Mit szóltok hozzá? – Evanelle nevetgélni kezdett. – Szeretem a meleg férfiakat. Igazán megérik a pénzüket! – Örülök, hogy jól szórakozol, Evanelle – mondta Claire. – Fred vár az autóban, de be kellett ugranom hozzátok, hogy odaadjam ezt. Bay nem látta pontosan, mi az, csak a fehér papír villanását, amikor Evanelle kivett valamit a bevásárlótáskájából. – Fátyolvirágmag? – kérdezte Sydney. – Melyikünknek hoztad? – Mindkettőtöknek. Mindkettőtöknek hoznom kellett. Fred elvitt a piac melletti gazdaboltba, ott vettem. Ja, és találkoztam Henryvel a piacon, épp almát vásárolt. Igazán jó színben van. Azt mondta, a válla szépen gyógyul, és hogy hamarosan olyan jól lesz, mint új korában. – Igen, és azt hiszi, mindezt az almáknak köszönheti – mondta Sydney mosolyogva, és a fejét ingatta. – Az óta az éjszaka óta folyton almát eszik. – Bárcsak Tyler is ezt tenné! – mondta Claire. – Ő bezzeg még az almafa közelébe sem akar menni. Még mindig nem tette túl magát rajta. Azt mondja, talán ez a történelem egyetlen olyan hivatalos rendőrségi jelentése, amely kimondja, hogy egy almafa menekülésre bírta a gyanúsítottat, és mindezt senki nem találta szokatlannak. Mindannyian igyekeztek titokban tartani Bay előtt, pontosan mi történt Daviddel aznap éjjel, miután kirohant a kertből, de a kislány elbújt az ajtók mögé, vagy a szellőzőrácsokhoz tapasztotta a fülét, hogy kihallgassa, amikor a felnőttek erről beszéltek. Az apját Lexington határában, Kentucky államban tartóztatták le. Összetörte a kocsiját, miközben üldözték a rendőrök. Amikor sértetlenül
kimentették az autóroncsból, könyörögni kezdett a rendőröknek, hogy ne vigyék be. Hogy ő nem mehet börtönbe. Nem mehet. Könyörgött nekik, hogy előbb öljék meg. Aznap éjjel a kerületi őrszobán megpróbálta felakasztani magát. Valami borzalmas dolog várt rá a börtönben, és ezt ő már előre tudta. Minden bizonnyal ezt látta, amikor beleharapott abba az almába, ezért futott el, ezért nem akarta, hogy elkapják. Amikor Bay rá gondolt, elszomorodott. Az ő apja soha nem tartozott sehová. Nehéz volt nem sajnálni egy olyan életet, melynek nem volt célja. Arctalan szülők gyermeke volt, akik sok-sok évvel azelőtt meghaltak. Sok barátja volt, de csak mert túlzottan féltek tőle ahhoz, hogy megszakítsák vele a kapcsolatot. Úgy tűnt, életének egyedüli célja az volt, hogy felbukkanjon Bay anyjának életében azért, hogy ráébressze őt – haza kell térnie. És Bay úgy döntött, hogy ezért hálás lesz neki. De a többiért nem tudta, hogy valaha meg tud-e neki bocsátani. Abban reménykedett, hogy mire eldöntené, már nem fog rá emlékezni. Olyan ijesztő volt itt látni az apját! Már szinte el is felejtette, hogy néz ki, milyen dühös tud lenni. Bay boldog volt, mielőtt David felbukkant, és most ismét azt kívánta, bárcsak visszaringatná valaki abba a boldogságba. Már el is kezdődött; pusztán az, hogy odakint feküdt a kertben, mindent szebbé varázsolt. Az anyukájának egy kicsivel tovább fog tartani, de már Sydney is kezdett megnyugodni. Olykor, amikor Bay odabent üldögélt az emeletre vezető lépcső tövében, és Henry kettesben maradt Sydney-vel a verandán, Bay hallotta, amint Henry énekel. De nem dalokat énekelt Sydney-nek, hanem ígéreteket. Bay szerette volna, ha Henry velük él, de nem tudta pontosan megmagyarázni magának, hogyan képzeli el. Olyan volt, mint mikor az ember szombaton napfényre vágyik, vagy palacsintát szeretne reggelizni. Ezektől egyszerűen csak jól érzi magát. Az apja soha nem keltett jó érzést Bayben. Még amikor
nevetett, akkor is mindenki összerezzent körülötte, mert tudták, hogy a mókának hamar vége szakad. És minden alkalommal vége is szakadt. De Bay nem akart ezekre a dolgokra gondolni. – Ez csakis a tiéd lehet – mondta Sydney, és átnyújtotta Clairenek a virágmagot. – A fátyolvirág menyasszonynak való, nem igaz? Te és Tyler már kitűztétek az esküvőtök napját. – Nem, a tiéd – felelte Claire, és visszatolta Sydney kezét. – Ha Henryn múlna, ő most rögtön megszöktetne téged, és elvenne feleségül. Bay reménykedett benne, hogy ez igaz. Esténként, mielőtt álomba merült, Sydney az ágya szélén üldögélt, és Henryről mesélt. Általánosságban beszélt róla, és nagyon óvatosan, nyilván azért, mert nem akarta egyszerre rázúdítani Bayre a gondolatait. De Bay nem félt attól, hogy új férfi érkezik a családba. Inkább türelmetlen volt. Mivel az álma még nem vált valóra tökéletesen, Bay alig várta, hogy megtudja, hogyan alakulnak a dolgok. Mi lesz, ha az apja most romba döntött mindent? Mi lesz, ha David megjelenése mindent elrontott? – Lehet, hogy a magok nem is esküvőt jelentenek, hanem egy kisbabát – mondta Evanelle. Sydney felnevetett. – Nos, ebben az esetben én kiestem a játékból. Claire szórakozottan nézte a kis csomagocskát a kezében. – Claire? – szólt Sydney. Claire felnézett, a szemében apró, mindent tudó mosollyal, amilyet Bay még soha nem látott, de amelyet Sydney azonnal felismert. – Tényleg? – kiáltott fel Sydney, két keze közé fogva nővére arcát. Bay arra gondolt, hogy az utóbbi időben boldogabbnak látta az anyukáját, mint azelőtt, de ilyen boldognak még soha. Sydney úgy sugárzott az örömtől, akár a nap. Ha magad miatt örülsz, tele vagy örömmel. De ha másvalaki örömében osztozol, túlcsordul a
boldogságod. Sydney-é szinte már elvakította Bayt. – Ó, istenem! Tényleg? Claire bólintott. Bay nézte, ahogy a három nő összeölelkezik, és kimennek a kertbe – a Waverley-k, kezükkel hevesen gesztikulálva, olykor egymáshoz érve, nevetgélve indultak kifelé. A fa élénken megrázkódott, mintha ő is velük nevetne. Majd utánuk hajított egy almát. Miután a többiek elhagyták a kertet, Bay a hátára fordult. A fa alatt feküdt, a fűben. Ahogy a fa megrezdült, a kislány levegőben lebegő papír hangját hallotta maga fölött. Felnézett a fényképekre, amelyeket a fa vett magához azon a bizonyos éjszakán, hat héttel korábban. Finoman lebegtek a szélben. A nap fényében megfakultak, és Lorelei lassanként eltűnt róluk. Minél tovább időzött Bay odakint, annál inkább elhalványult benne David emléke is. Nagyon szerette ezt a helyet. Bár a dolgok csak félig oldódtak meg, mivel még most sem érzett szikrákat és szivárványt az arcán, de hát nem volt így is minden csodás? Mindenki boldog volt. A lehető legközelebb járt az álmához. Nagyon közel jutott. Igazán nem volt min aggódnia. Ösztönösen a brossra tette a kezét, hogy megvigasztalódjon. Az ujjai hirtelen megragadták a tűt. Várjunk csak! Hát ez volt az? Tényleg ilyen egyszerű? Bay összeszorította az ajkát, miközben azon igyekezett, hogy eltávolítsa a brosst a pólójáról. Annyira izgatott volt, hogy az ujjai nem akartak engedelmeskedni, és csak a sokadik próbálkozás után sikerült. A fű puha volt, akárcsak álmában. A gyógynövények és virágok is pontosan ugyanúgy illatoztak. A fa tovább rázta az ágait, és köröskörül papírdarabok lobogtak a szélben. Bay lélegzetvisszafojtva a feje fölé emelte a csillagot mintázó strasszkövet. Még a keze is
remegett, annyira félt a csalódástól. Előre-hátra mozgatta a brosst, amíg a kis kőből hirtelen, mint valami tűzijáték, előtört a fény, és színpompás szikrák záporoztak a kislány arcára. Érezte, ahogy a hűvös színek finoman az arcára hulltak, akár a hópelyhek. Egész testében megkönnyebbült, és nevetni kezdett. Rég nevetett már ilyen felszabadultan. Szüksége volt erre a bizonyosságra. Igen, most már minden rendben lesz. Sőt, minden tökéletes lesz.
A WAVERLEY-KONYHA RECEPTKÖNYVECSKÉJÉBŐL Angyalgyökér – hatása alkalmazkodik az igényeidhez, de különösen alkalmas arra, hogy lecsillapítsd az asztalnál rendetlenkedő gyerekeket. Ánizs izsóp – oldja a frusztrációt és a zavarodottságot. Búzavirág – segít megtalálni azokat a dolgokat, amelyeket korábban nem találtál. Tisztító hatású virág. Cikória – elrejti a keserűséget. Aki megeszi, úgy érzi, minden rendben van. Leplező hatású virág. Metélőhagyma virágzata – biztosítja, hogy felülkerekedj a vitában. Sértettség ellenszereként is ismert. Pitypang – növeli a megbízhatóságot. Átmeneti mellékhatások: az illető nem látja a hibákat; spontán mentegetőzés. Lonc – segítségével látni fogsz a sötétben, de csak ha legalább két láb vastag bokorról szüreteled le. Tisztító hatású virág. Jácinthagyma – melankóliát okoz. Aki megeszi, megbánja, amit a múltban tett. Csak szárított hagymát használj. Időutazó virág. Levendula – kedélyjavító hatású. Megelőzi a fáradtság vagy depresszió okozta rossz döntéseket.
Citromfű – fogyasztását követően egy rövid időre úgy érzed magad, és úgy gondolkodsz, mint fiatal korodban. Mielőtt feltálalod, győződj meg róla, hogy nem ül az asztalnál olyan személy, aki fiatal korában nehezen kezelhető volt. Időutazó virág. Citromverbéna – hatására kellemetlenség nélkül félbeszakad a beszélgetés. Segít, ha ideges, túlságosan beszédes vendégeid vannak. Orgona – ha bizonyos fokú alázatosságra van szükséged. Bízhatsz benne, hogy ha alázatos vagy valakivel szemben, az nem fog visszaélni a helyzettel. Körömvirág – gyengédséget vált ki az emberből, mely azonban néha féltékenységgel társul. Sarkantyúvirág – felkelti a férfiak iránti érdeklődést. Zárkózottá teszi a nőket. Vegyes társaságban olykor titkolt szexuális kapcsolatokhoz vezet. Egy pillanatra se vedd le a szemed a vendégeidről! Árvácska – arra buzdít, hogy bókolj, és meglepetéseket osztogass. Borsmenta – a titkolózás fortélyos módja. Más, ehető virágokkal együtt alkalmazva összezavarja azt, aki megeszi, elrejti a valódi természetét annak, amit az illető tesz. Leplező hatású virág. Rózsaillatú muskátli – visszahozza a régi szép idők emlékeit. A jácinthagymával ellentétes hatású. Időutazó virág. Rózsaszirom – szerelemserkentő. Tátika – megvéd mások nemkívánatos befolyásától, különösen, ha az illető mágikus képességekkel rendelkezik.
Tök és cukkini virágzata – akkor tálald fel, ha arra van szükséged, hogy megértsenek. Tisztító hatású virág. Tulipán – a szexuális tökéletesség érzését kölcsönzi annak, aki megeszi. Lehetséges mellékhatás: fogékonyság mások véleményére. Ibolya – csodálatos desszert. Nyugalmat idéz elő, boldogságot hoz, és mindig jól alszol tőle éjszaka.