Santa Montefiore. A ház a tengernél. Művelt Nép Könyvkiadó Budapest

Santa Montefiore

A ház a tengernél Művelt Nép Könyvkiadó Budapest

A mű eredeti címe: The House by the Sea

Fordította Vrauko Tamás

Copyright © 2011 by Santa Montefiore Hungarian translation © Vrauko Tamás, 2016 (© Művelt Nép Könyvkiadó, 2016) ISBN 978 615 5617 82 9

Az e-book formátumot előállította: www.bookandwalk.hu

A kedvesemnek, Sebagnak, szeretettel

Köszönetnyilvánítás Ez a könyv nem jöhetett volna létre két nagyon különleges ember segítsége nélkül. Az első a férjem, Sebag. Megvolt a történetem, de nem tudtam, hogyan illesszem össze a cselekmény darabkáit. Sebag a konyhakövet rótta fel s alá a tanyánkon, míg én egy csésze teát szorongattam, és jegyzeteket készítettem. Ötleteket latolgattunk, míg a nappal lassan estévé olvadt… és akkor a cselekmény kezdett lassan összeállni. Végül, mikor a hold már magasra hágott az éjszakai égen, és a baglyok huhogni kezdtek, kimerülten ágyba bújtunk. Maradt azonban egy gondunk. Bármilyen jó is volt a történet, nem tudtuk, hogyan oldjuk meg a cselekmény fő fordulatát. Ilyen technikai problémához szakértőre volt szükségem. Egy régi egyetemi barátom, Charlie Carr szakértelmére akartam hagyatkozni. Charlie nyomozó. Köszönöm, Charlie, hogy átvágtad a gordiuszi csomót – így visszatekintve, könnyűnek tűnik, de ez így van minden jó történettel. Nélküled nem sikerült volna. Neked is köszönöm, Sebag, hogy ismét a Sherlock Holmesom voltál. Ennek a történetnek a nagy része Toszkánában játszódik. Húszas éveim elején ugyan Olaszországban éltem, de ez nem ment meg attól, hogy szörnyű hibákat ne vétsek. Így hát régi olasz barátaimhoz fordultam segítségért. Mindannyiuknak nagyon hálás vagyok: Eduardo Teodorani Fabbrinak, Stefano Bonfigliónak és Sofia Baratteri de san Pietrónak. Amikor azon gondolkodtam, milyen környezetbe helyezzem a történetemet, Olga Polizzinál, elragadó vidéki szállójában, Endsleigh-ben tartózkodtam éppen. Van valami varázslatos Endsleigh-ben. Mélyen elrejtve Devon mélyén, egy kanyargó folyó fölött, ősi fáktól rejtve helyezkedik el. Olga elbűvölő, barátságos személyiség, így a szállója is inkább otthon, mintsem szálloda – én is teljesen otthon éreztem magam! Őszidő volt, hatalmas rönkök lobogtak a kandallókban, megtöltve a helyiségeket az égő fa

füstjének otthonos illatával, és lila poharakban elhelyezett teamécsesek füzérei égtek minden vízszintes felületen. A hívogató, barátságos hangulat olyan volt, hogy nem volt kedvem eljönni onnan. Így hát az én szállómat, a Polzanze-t is Endsleigh-be helyeztem, és remélem, hogy sikerült Olga szállójának hangulatából valamit átcsempésznem az enyémbe. Hálás vagyok Olgának az ihletért, mert két kisgyermek mellett nem könnyű utazgatni, így az ihlet gyéren csordogál – az emlékeimre kell hagyatkoznom. De semmi nem olyan felvillanyozó, mint új és csodálatos helyeket felfedezni. Minden, amiről írok, abból a nagy üstből kerül elő, amelyben életem élményei kavarognak. Ezeknek az élményeknek a gazdagsága a szüleimnek, Charles és Patty Palmer-Tomlinsonnak köszönhető. Az ő bölcsességük, útmutatásuk és szeretetük nélkül egy szót sem tudtam volna leírni. Külön köszönet illeti ügynökömet, Sheila Crowley-t. Fáradhatatlanul, mindig derűsen támogat, értékes barát és szövetséges. A Curtis Brownnál a csapat tele van energiával és lelkesedéssel, én pedig hálás vagyok nekik mindazért, amit értem tesznek. Szerencsésnek érezhetem magam, amiért az óceán mindkét partján a Simon & Schuster a kiadóm. Két dinamikus szerkesztőm van: Suzanne Baboneau Angliában és Trish Todd az Egyesült Államokban. Mindketten segítenek engem a helyes irányban tartani, és kihozzák belőlem a legjobbat, amit nyújtani tudok. Hálás vagyok azért, mert hisznek abban, amit csinálok, és odaadó, érzékeny szerkesztői munkájukért. Hálás vagyok Libby Yevtushenkónak is, amiért szorgosan dolgozik a kéziratomon, és okosan, tapintattal javítja a szövegemet.

Előszó Toszkána, 1966 A kislány a Villa La Magdalena lenyűgöző fekete kapuja előtt állt, és befelé bámult a kocsibehajtóra. Ciprusok egyenes sora vágott át a birtokon, a soruk az élénksárga palazzónál ért véget. La Magdalena egy nagy császárnő méltóságával és magabiztosságával állt ott. Magas, zsalus ablakait elegáns, kékeszöld színre festették, a koronát az a dekoratív mellvéd képezte, amelyet a homlokzat fölé építettek. A falai selyem simaságúak voltak, és az egész éppoly elbűvölőnek és elérhetetlennek tűnt, mint a tündérmesék világa. A fényes toszkánai nap tintakék árnyékcsíkokat festett a kocsibehajtóra, és a kislány érezte a park édes illatát, amely felszállt a melegben és megtöltötte a levegőt. A leányka ott állt szandáljában és maszatos nyári ruhácskájában, tengervíztől és portól összetapadt haja a hátára és az arca elé hullott. Élénk, sötét szeme tele volt sóvárgással. A nyakában lógó medál Szűz Máriát ábrázolta, és az édesanyjától kapta, még mielőtt az asszony lelépett azzal a férfival, akivel a Piazza Lacondán, a paradicsomos standnál találkozott, aztán elmentek, és elvitték a kislány öccsét is magukkal. A lányka gyakran eljött ide a La Magdalenához. Szeretett átmászni a falon ott, ahol annak egy szakasza leomlott, és elég alacsony volt ahhoz, hogy fel tudjon mászni rá. A kislány elüldögélt a fal tetején, és gyönyörködött a pompás kertben, a japán fenyők kecses ernyőiben, a szökőkutakban, elegáns nők és félmeztelen férfiak márványszobraiban, amint a szerelem és vágyakozás színpadias pózaiba merevedtek. A kislány elképzelte, hogy ő lakik itt, körülvéve ezzel a tengernyi pompával – drága ruhába, csillogó cipőbe öltözött fiatal hölgyként, akit édesanyja kényeztet és szalagot fűz a hajába, az apukája pedig elhalmozza ajándékokkal, feldobja a levegő, majd elkapja erős, oltalmazó karjaival. A kislány azért jött a La Magdalenához, hogy elfeledje a saját részeges apját és a kis lakást a Via Román, amit neki magának kellett nagy nehezen takarítgatnia.

Kis kezeivel megragadta a kapu rácsát, az arcát pedig két rúd közé préselte, hogy jobban lássa azt a fiút, aki most feléje közeledett egy keverék kutya társaságában. A lányka tudta, hogy a fiú el fogja kergetni őt, és jól meg akarta nézni magának, mielőtt elszalad a part felé kanyargó ösvényen. A fiú jóképű volt, sokkal idősebb őnála, szőke haját hátrafésülte kedves arca felett. Világos színű szemeivel a lánykát vizsgálgatta, aki közelebbről már meg tudta állapítani, hogy a fiú szeme tulajdonképpen zöld. A kislány nem hátrált meg, úgy döntött, hogy az utolsó pillanatig nem futamodik meg. Ujjai továbbra is a vasrúdra kulcsolódtak, a száját eltökélten összeszorította, de a fiú mosolya lefegyverző volt. Nem úgy festett, mint olyasvalaki, aki el akarja őt zavarni onnan. Ehelyett zsebre vágta a kezét, és úgy nézett a lányra a kapun keresztül. – Szia. A lány nem felelt. Az esze azt mondta, hogy fusson, de a lába nem engedelmeskedett. Ott állt, és nem tudta levenni a szemét a fiúról. – Nem akarsz bejönni? – A meghívás teljesen váratlanul érte, és gyanakodva kiegyenesedett. – Úgy látom, kíváncsi vagy – mondta a fiú. – Csak erre jártam. – Szóval mégiscsak tudsz beszélni. – Persze hogy tudok beszélni. – Azért először nem voltam benne biztos. Olyan ijedtnek tűntél. – Nem tőled ijedtem meg, ha erre gondolsz. – Jó. – Csak úton voltam valamerre. – Ez furcsa, mert mi itt elég elszigetelt helyen vagyunk. – Tudom. Lent voltam a parton – ez legalább igaz volt. – Így hát csak elsétáltál ide, hogy körülnézz? – Olyan szép itt. Megtetszett – a lány szeme felragyogott, amint a villára terelődött a szó, és vágyakozó pillantást vetett a kocsibehajtóra. – Akkor gyere. Megmutatom a kertet. A családom nincs idehaza, egyedül vagyok. Örülnék, ha lenne valaki, akivel beszélgethetek.

– Nem is tudom… – a kislány pillantása ismét elfelhősödött, de a fiú már nyitotta is a kaput. – Ne félj, nem bántalak. – Nem félek – vágott vissza a lány –, tudok magamra vigyázni. – Abban biztos vagyok. A lányka belépett, és a kapu becsukódott mögötte. Nézte, amint a fiú kulcsra zárja, és a szíve kihagyott egy ütemet, mert egy kicsit megszeppent, de aztán a tekintete visszatért a villára, és megfeledkezett a félelméről. – Itt laksz? – Nem állandóan. Év közben Milánóban lakunk, de minden nyáron ide jövünk. – Akkor biztos látlak majd. – Tényleg? Az, hogy bent volt a birtokon, a lánykát felbátorította. – Igen, a falról szoktam leskelődni. – Te kis pimasz… – A kertet szeretem nézni. Az emberek nem érdekelnek annyira. – Akkor most megmutatok mindent, és nem kell majd leskelődnöd. A lány odament mellé, a szíve büszkeségtől dagadt. – Ez az egész a tied? – Nos, egészen pontosan az apámé. – Hát, ha ez a ti nyári házatok, akkor a milánói biztos akkora, mint egy királyi palota. A fiú felnevetett, a fejét hátravetve. – Nagy, de azért nem olyan nagy, mint egy királyi palota. Ez a ház nagyobb. Vidéken több a hely. – Ez régi, ugye? – Tizenötödik századi. A Medici-család építette, Leon Battisa Alberti tervei alapján, 1452-ben. Tudod, ki volt ő? – Hogyne tudnám. – Hány éves vagy? – Tízéves és tíz hónapos. Augusztusban van a szülinapom. Azt hiszem, nagy buli lesz. – Biztosan. A lány maga elé nézett. Sosem volt szülinapi bulija. Most, hogy az édesanyja elment, már azt sem tudja senki, mikor van a

születésnapja. – Hogy hívják a kutyádat? – Jóéj. – Vicces név. – Kóbor jószág volt, és az éjszaka közepén találtam. Nyomban összebarátkoztunk, és ezért neveztem el Jóéjnek. Jó éjszaka volt, mivel rátaláltam. A kislány lehajolt, és megsimogatta a kutyát. – Milyen fajta? – Nem tudom. Sokféle fajta keveréke. – Aranyos – felkuncogott, mert a kutyus megnyalta az arcát. – Hé, nyugi, pajtás! – Kedvel téged. – Tudom. A kóbor állatok mindig kedvelnek engem. Mert te is úgy nézel ki, mint egy kis kóbor jószág – gondolta a fiú, amint nézte, hogy a kislány átöleli Jóéj nyakát, és a fejét az állat szőrére fekteti. – Szereztem egy barátot! – kiáltott fel a leányka diadalmas mosollyal. A fiú nevetett, látva, hogy milyen izgatott. – Nem egyet, hanem kettőt szereztél. Menjünk. Egymás mellett mentek végig a kocsibehajtón, és a kislány magabiztossága nőttön nőtt. A fiú magyarázott neki a villa építészetéről, dicsekedett ismereteivel, a kislány pedig odaadóan figyelt minden részletre, megpróbálva mindent megjegyezni, hogy aztán elmondhassa a barátnőjének, Costanzának. A villa még nagyobb volt, mint amilyennek hitte. Ő csak a központi részt látta a kocsibehajtó végénél. Volt még két szárny kétoldalt, nem egészen olyan nagyok, mint a központi rész, de ugyanolyan szélesek. Klasszikusan arányos épület volt, cikornyák nélküli, visszafogott eleganciával, és a sárga vakolat derűs, elégedett külsőt kölcsönzött neki, mintha tudná, hogy minden erőfeszítés nélkül is gyönyörű. A lány nagyon szeretett volna bemenni, hogy végigjárja a szobákat, és megbámulja a falon függő festményeket. Biztosra vette, hogy belül még szebb, mint kívül. De a fiú hátravitte, ahol egy félköríves lépcső vezetett le a villából a szépen megtervezett kertbe, a szobrok, terrakottacserepekbe ültetett, érdekes formákra nyírt díszfák és

büszke fenyők közé. A kislány úgy érezte, mintha meghalt volna, és most a paradicsomban járna, hiszen ennyire szép nyilván csak a mennyország lehet, nem igaz? A fiú átkalauzolta a kőfal egy kis kapuján, amin keresztül körben elrendezett oszlopok között levő díszkertbe jutottak. Középen egy remek szökőkút állt, amely a levegőbe vizet spriccelő hableányokat ábrázolt. A szökőkút körül kakukkfűvel véletlenszerűen beültetett sétány húzódott, a négy oldalon kovácsoltvas padok helyezkedtek el, háttal az alacsony sövényszakaszoknak, amelyek négy, szépen nyírt gyepszőnyeg felületet és virágágyásokat választottak el. A lányka egy darabig ott állt a szandáljában, a kezeit a szíve előtt összekulcsolva, hogy befogadja a látványt, mert még sosem látott ilyen pompát. – Ez a kert az édesanyámé – magyarázta a fiú. – Olyan helyet szeretett volna, ahol nyugodtan olvasgathat, védve a kíváncsi tekintetektől – a lánykára kacsintott. – Ügyes kémnek kell lennie annak, aki itt a közelébe tud kerülni. – Biztosan nagyon csinos a mamád – mondta a lány, próbálva felidézni, hogy a saját édesanyja hogyan nézett ki. – Igen, azt hiszem. Az ember nem így gondol az édesanyjára. – Hol szokott olvasni? – Gondolom, valamelyik padra ül itt, a szökőkút mellett. Nem tudom. Sosem figyeltem meg – kicsit közelebb oldalgott, mert hirtelen átragadt rá a lány kíváncsisága. – Ez tényleg szép hely, nem gondolod? – Képzeld el, hogy itt ülsz a napsütésben, hallgatod a víz csörgedezését, és nézed, amint a madarak lubickolnak benne. – Olyan békés. – Szeretem a madarakat. Biztos sok errefelé a madár, más fajták is vannak, mint bent a városban. A fiú felnevetett. – Azt hiszem, itt is csak ugyanazok vannak, mint Herbában. – Nem, vannak itt különlegesek is – a lány olyan meggyőződéssel mondta, hogy a fiú körülnézett, mintha azt várná, hogy papagájokat lát a fenyőfákon. – Te szoktál itt üldögélni? – Nem.

– Miért nem? A fiú vállat vont. – Mit csinálnék itt? – Ó, hiszen annyi látnivaló van. Én órákig, de lehet, hogy napokig tudnék itt üldögélni. Örökké itt üldögélnék, sose akarnék kimenni innen. Óvatosan leereszkedett az egyik padra, mintha az valami szentséges dolog lenne, ő pedig félne, hogy esetleg összetöri. Miután elhelyezkedett, a szökőkutat nézte, és arról ábrándozott, hogy van egy saját kertje, amelyben hajnaltól napszállatig nézheti a fények változását. – Isten itt van – jegyezte meg lágy hangon, és érezte, hogy valamiféle furcsa áhítat borzongatja a bőrét, mint egy angyal meleg lehelete. A fiú leült mellé, és összefonta az ujjait a tarkóján. – Úgy gondolod? – Ó, igen. Érzem a jelenlétét. Sokáig ültek ott, hallgatva a ciprusok között játszadozó szellőt és a galambok elégedett turbékolását a villa tetejéről. – Ez életem legszebb napja – mondta a kislány egy idő után. – Nem hiszem, hogy valaha is voltam ilyen boldog. A fiú kíváncsian nézett rá, és gyöngéden elmosolyodott. – Hogy hívnak, piccolina{1}? A lány hálásan és bizalommal teli szemekkel nézett vissza rá. – Floriana – mondta. – És téged? Valahogy mindketten tudták, hogy ha kölcsönösen megmondják egymásnak a nevüket, akkor az jelent valamit. A fiú habozott, és a lány szemébe nézett, amely már nem tükrözött gyanakvást vagy félelmet. Kinyújtotta a tenyerét. Floriana habozva megfogta. A keze kicsinek és maszatosnak látszott a fiú nagy, sápadt markában. – Dante Alberto Massimo – mondta halkan. – De csak szólíts Danténak.

1. fejezet Devon, 2009 FESTŐT KERESÜNK A NYÁRI IDŐSZAKRA, HOGY A VENDÉGEKET FESTENI TANÍTSA A POLZANZE HOTELBEN DEVON INGYEN SZÁLLÁS ÉS ELLÁTÁS TELEFONSZÁM: 07972 859 301 A Morris Minor a Shelton nevű falu felé vezető keskeny úton zötyögött. A sövények buják és magasak voltak, közöttük nefelejcs és fehér turbolya. Egy raj veréb röppent fel az égre, amelyen bárányfelhők úsztak be a tenger felől a sós szél szárnyán. Az autó óvatosan haladt, egy helyen félrehúzódott, hogy elengedjen egy szembejövő teherautót, aztán továbbhaladt a fehérre meszelt házakból álló, festői falucskán át, ahol a házak szürke palatetején megcsillant a kelő nap aranyfénye. Shelton közepén szürke kőtemplom rejtőzött egy csoport fenséges platán között, a fal tövében karcsú fekete macska osont hazafelé a sikeres éjszakai vadászat után. A falu végén, ahol a keskeny út élesen elfordult balra és lejteni kezdett a tenger felé, lenyűgöző vaskapu állt. Mögötte keskeny kocsiút húzódott, amely enyhe ívben kanyarodott az immár virágzó rododendronbokrok falai között. Az autó áthaladt a kapun, és dús rózsaszín virágok között ment tovább, amíg elérte az út végén a tengerre néző szürke udvarházat, amely előkelően, magányosan állt ott. Polzanze arányos felépítésű udvarházát Somerland hercege emeltette 1814-ben szeszélyes felesége, Alice számára, akinek asztmájára jó hatással volt a tengeri levegő. A herceg leromboltatta az itt álló otromba, XVI. századi téglaépületet, és tehetséges felesége segítségével megtervezte a jelenlegi udvarházat. Alice-nek határozott elképzelései voltak arról, hogy milyen otthont akar. Az

eredmény jókora tanyaházra emlékeztető épület lett, faburkolatú és virágmintás tapétájú szobákkal, nagy kandallókkal és zsalus ablakokkal, amelyek a parkra és az óceánra néztek. A hercegné imádta a kertjét, és nyaranta a rózsái ápolásával, egzotikus fák ültetésével és a buja, erdős vidéket átfonó bonyolult ösvényhálózat kiépítésével foglalta el magát. Egy kis konyhakertet is kialakított a gyerekei számára a dolgozószobája melletti részen, ahol a kicsik zöldséget meg virágot termeszthettek, és az odavezetett kis csatornán játszhattak a játék hajóikkal, míg ő maga odabent leveleket írt. Az asszony Itália szerelmese volt, és a teraszt súlyos terrakottacserepekbe ültetett levendulával meg rozmaringgal díszítette. Az üvegházba szőlőt ültetett, a hajtásait magas állványzatra vezette fel, és a végén a poros fürtök a mennyezet alól lógtak le. Leszármazottai keveset változtattak, de sokat javítottak a birtok szépségén saját ötleteikkel és leleményességükkel, mígnem nehéz idők köszöntöttek be, és az 1990-es évek elején arra kényszerültek, hogy eladják. A Polzanzét szállodává alakították, amitől Alice szíve biztosan meghasadt volna, ha látja. De az öröksége megmaradt, a kézzel festett madaras-pillangós tapéták nagy részével együtt. A keleti oldalt strázsáló cédrusfa a becslések szerint több mint ötszáz éve állt, és a birtok egy fallal elkerített zöldségeskerttel is dicsekedhetett, amely létezett már a hercegné ideérkezése előtt is, aki aztán rebarbarát és szamócát termesztett benne. Volt még egy agg kertész is, aki emberemlékezet óta szolgált a birtokon. Marina meghallotta, hogy autó csikorog a parkoló kavicsain, és az első emeleti ablakhoz sietett. Az ablakon kikukucskálva régi, kopott Morris Minort látott, ami tele volt rakva festővásznakkal meg festékfoltos takaróponyvákkal. Az autó mint kimerült teherhordó öszvér állt meg a szálloda előtt. Marina szíve megdobbant a várakozástól, és gyorsan végigpillantott magán a lépcsőforduló tükrében. Nem sokkal múlt ötven, szépsége teljében volt, mintha az idő könnyű szárnyakon suhant volna át az arcán, alig hagyva rajta nyomot. Világosbarna haja dús hullámokban omlott a vállára.

Mélyen ülő, igéző szemének színe a füstös kvarckristályra emlékeztette. Kistermetű, vékony csontú asszony volt, a megfelelő helyeken azonban gömbölyű, a csípője széles, a keble telt. Lesimította a ruháját, és megigazította a haját, remélve, hogy jó benyomást kelt majd. – Marina, kedvesem, úgy látom, hogy az első bentlakóművészjelölted megérkezett – kiáltott fel a férje, Grey Turner, aki szintén kipillantott az ablakon, és halkan csuklott egyet, amint idősödő férfi lépett ki a parkoló kavicsaira, hosszú brokátkabátban, bricsesznadrágban, viseltes cipőben, amelynek nagy díszcsatján halványan megcsillant a napfény. – Te jó ég, ez Hook kapitány – jegyezte meg Clementine, Grey huszonhárom éves lánya, aki odajött az apja mellé az ablakhoz. Utálkozva elfintorodott. – Fel nem foghatom, hogy Submarine{2} miért hív ide egy piktort minden évben, hogy megkopasszon minket. Háziművészt tartani tiszta rongyrázás. Grey elengedte a füle mellett a csúfnevet, amit a gyermekei találtak ki a nevelőanyjuk számára. – Marinának jó orra van az üzlethez – mondta lágyan. – Paul Lockwood nagy siker volt tavaly, a vendégeink kedvelték. Az csak természetes, hogy az idén szeretné megismételni. – Talán meggondolja magát, ha meglátja ezt a vén tengeri medvét. – Gondolod, hogy lehet valahol egy papagáj is a poggyászában? – folytatta Grey, miközben nézték, amint az öreg merev léptekkel a csomagtartóhoz megy, és kihúz belőle egy rongyos dossziét. – Biztosan, apa. Meg egy hajó lehorgonyozva odalent a mólónál. De legalább a keze nem kampóból van. – Marina biztosan elbűvölőnek találja majd. Szereti a különc alakokat. – Gondolod, hogy azért ment hozzád? Grey felegyenesedett, és zsebre vágta a kezét. Nagyon magas férfi volt, a haja hullámos és őszülő, arca hosszú és érzékeny. Letekintett a lányára, és megcsóválta a fejét. – Ne feledd, hogy te is az én génjeimet hordozod, Clemmie. Ha én ebben a hibában szenvedek, akkor beléd is szorult abból egy jó adag.

– Nem nevezném ezt hibának, apa. Nincs unalmasabb, mint a hétköznapi emberek. Ne feledd – tette hozzá, miközben odakint a festő lecsapta a csomagtartó fedelét –, hogy ami jó, abból nem árt a sok az embernek. – Itt is van! Milyen izgalmas! – Marina odalépett a férje és nevelt lánya mellé az ablakhoz. Clementine örömmel látta, amint a nevelőanyja izgalma szertefoszlik, ahogy meglátja az első jelöltet, aki a bejárat felé botorkált, a műveit molyette kabátujjával az oldalához szorítva. – Te jóisten! – kiáltott fel Marina, karjait az ég felé emelve. – Most mit csináljak? – Késő, kedvesem. Jobb, ha behívod, különben kardot ránt. – Marina kétségbeesett pillantást vetett a férjére, aki viszont megcsóválta a fejét, és szeretettel ránevetett, még mélyebbre dugva a kezét kordbársony nadrágja zsebébe. – Ez a te terved volt, és tudom, mennyire utálod, ha beleütöm az orromat. – Mi lenne, ha te is ott lennél az elbeszélgetésnél? – Marina egy mosollyal próbálta elcsábítani a férjét. – Nem, nem, kedvesem, legyen ő egészen a tiéd. – Nagyon, nagyon rossz ember vagy te, Grey Turner! – vágott vissza az asszony, de a szája sarkában mosoly bújkált, aztán elfoglalta a helyét a hall közepén álló kerek asztal és hatalmas virágkompozíció mellett. Közben Shane Black, a londíner bevezette az idős festőt. Heather, a pincérlány és Jennifer, az egyik recepciós is talált valami ürügyet, hogy odajöjjenek az ablakhoz, de Marina rá sem hederített a gunyoros arcok gyülekezetére, hanem melegen rámosolygott az első jelöltre, és kezet nyújtott neki. A férfi keze kemény és kérges volt, a körme alatt régi festék sötétlett. Erősen megszorította az asszony kezét. A tekintete olyan mohón járta végig Marina alakját, mint azé a tengerészé, aki már régen a tengeren hajózik, és most nem találja a szavakat. – Nagyon kedves, hogy eljött hozzánk, Mr. Bascobalena. Talán menjünk be az irodámba, ott elbeszélgethetünk és ihatunk egy kávét. Vagy ön inkább teát kérne? – Még inkább egy hordó rumot – súgta Clementine az apjának.

Mr. Bascobalena megköszörülte a torkát, és nyelt egyet. – Kávét, feketén, cukor nélkül. És szólítson csak Balthazárnak. Marina meghökkent a férfi mély baritonjától, és elengedte a festő kezét. Látta a nevelt lánya szemében a gúnyos mosolyt, és dacosan felszegte a fejét. – Shane, intézkedjen, hogy Heather máris hozzon Mr. Bascobalenának egy kancsó feketét, nekem pedig egy kapucsínót. – Azonnal, Mrs. Turner – felelte Shane, elnyomva a vidámságát. Shane felvette a dossziét, és követte őket a hallon át a társalgóba, ahol vendégek kis csoportjai üldögéltek újságot olvasva, majd egy kellemes, zöld szalonba, amely mögött Marina irodája helyezkedett el. Az iroda a gyerekek kertjére nézett, az immár fölösleges csatornával, és amögött pedig ott volt a tenger. Marina intett Shanenek, hogy tegye a dossziét az asztalra, majd nézte, amint a londíner távozik, és becsukja maga mögött az ajtót. Balthazárt a díványon kínálta hellyel, és az arca megrándult, amint a mester piszkos ruhái hozzáértek a halványzöld kárpithoz. A karosszékébe süllyedt, és a nyitott ablak felé fordult, ahol a tengeri szellő ózonillatot és a frissen nyírt fű szagát hordozta. Hallotta a hullámverés robaját, a sirályok panaszos rikoltásait, és elfogta a vágy, hogy lent legyen a parton, a lábát a vízbe lógatva, miközben a szél játszadozik a hajával. De vonakodva elszakította magát az ábrándképtől. Már tudta, hogy Balthazar Bascobalena nem fogja a nyarat Polzanze-ban tölteni, de nem tagadhatta meg tőle azt az udvariasságot, hogy végigmegy a szükséges eljáráson. – Szép neve van… Bascobalena. Spanyolosan hangzik – megfigyelte, hogy a férfi úgy bámulja, kissé leesett állal, mint aki még sosem látott nőt. A mosdatlanság szaga, a nyitott ablak ellenére, kezdte megülni a helyiséget. Bárcsak Heather hozná már a kávét, gondolta, de Shane előbb biztosan ráérősen megtárgyalja az eseményeket a hallban a többiekkel. Abban bízott, hogy a többi vendég talán nem látta a jövevény érkezését. – Talán akad valahol a családfámon egy spanyol. De mi ízig-vérig büszke devoniak vagyunk. Marina kétkedve felvonta a szemöldökét. A férfi bőre barnás

Marina kétkedve felvonta a szemöldökét. A férfi bőre barnás árnyalatú volt, és a szeme is inkább a spanyolokéra hasonlít. A fogai barnák és szuvasak, mint a skorbutos tengerészeké. – Na és a Balthazar… regényhőshöz illő név. – Édesanyám mókás természettel bírt. – Ő is művész volt? – Nem, csak álmodozó, isten nyugosztalja. – Nos, kedves Balthazar, mit szokott festeni? – Hajókat – felelte a mester, és előrehajolt, hogy kinyissa a dossziéját. – Hajókat – ismételte Marina, és megkísérelt némi lelkesedést vinni a hangjába. – Milyen érdekes. Persze nem meglepő – tette hozzá tréfásan. Mr. Bascobalena nem figyelt fel a kalózos külsejére tett utalásra. – Ó, engem lenyűgöznek a hajók már egészen kissrác korom óta. – A tengeren nevelkedett? – Igen, apám is, sőt már a nagyapám is – a figyelmét magára vonta néhány festmény, amely az iroda falain lógott. – Ezek nagyon jó tájképek. Ön gyűjtő, Mrs. Turner? – Sajnos nem. Festeni sem tudok. Csak csodálom az olyan embereket, mint ön is, akik tudnak. Lássuk hát a munkáit. A festő kihúzott egy viharos tengeren hánykolódó halászhajóról készített vázlatot. Marina egy pillanatra megfeledkezett a szagáról, és hitetlenkedve nézett az előtte fekvő képre. – Ez gyönyörű – mondta áhítattal, és előrébb húzódott a fotelje szélére. – Ön igen tehetséges. – Akkor nézze meg ezt – Balthazar elővett egy másikat, közben egyre lelkesebb lett. Marinát teljesen elbűvölte a munka vonzereje és ügyessége. A férfinál voltak vázlatok mindenféle vízi járműről: egész flottányi Erzsébet-kori hajótól a modern yachtokig és bárkákig. Némelyik nyugodt vízen úszott hajnali fényben, némelyek a nyílt tengeren, holdfénynél, de mindegyiket ugyanaz a felkavaró szomorkás hangulat jellemezte. – Készítek olajfestményeket is, de azok túl nagyok, nem tudtam elhozni. Eljöhetne hozzám megnézni őket. Salcombe mellett lakom. – Köszönöm. Biztosan ugyanolyan jók, mint ezek itt. – Őszintén

– Köszönöm. Biztosan ugyanolyan jók, mint ezek itt. – Őszintén nézett a férfira. – Önnek rendkívüli a tehetsége. – Ha embereket is tudnék festeni, önt megfesteném. – Marina figyelmen kívül hagyta a kéjsóvár tekintetet, amit a férfi vetett rá. – Portrékat nem fest? – az asszony, csalódást színlelt. – Egyáltalán nem – az ujjaival gyérülő hajába túrt, amely oldalt az aranyozott váll-lapjaiig ért. – Sosem csináltam. Nem tudom eltalálni. Akárhogy próbálkoztam, mindig úgy néztek ki, mint a majmok. – Milyen kár. Tudja, Balthazar, nekünk olyan bentlakó művészre van szükségünk, aki mindenfélére meg tudja tanítani a vendégeket, nem csak hajókra és majmokra. Sajnálom. Miközben Balthazar vállai csalódottan megereszkedtek, felbukkant Heather egy tálcán ezüst kávéskannát és egy csésze kapucsínót hozva. Marina dühödt pillantást vetett rá, amiért ennyire elkésett, mire Heather elpirult kissé, miközben letette a tálcát az íróasztalra. Marina remélte, hogy a festő nyomban távozik, de amaz mohó szemekkel nézte a gyömbéres-diós süteményt, és felvidult kissé. Marina vonakodva töltött neki egy csésze kávét, odanyújtotta a süteményt, és nézte, amint a férfi visszasüllyed a díványra. Clementine beszállt piros Mini Cooperébe, és elindult a kanyargós, keskeny utakon Dawcombe-Devlish városa felé. A bevetett szántóföldek a zöld különböző árnyalataiban játszottak a tiszta, mélykék ég alatt. Fecskék csapongtak, sirályok köröztek a levegőben, és Clementine néha megpillantotta a párás távolban az óceán kékjét. De mindezen szépségek dacára a lány szívét nehéz bánat nyomasztotta. Elkeseredve bámult az út szürke aszfaltjára, és végiggondolta a helyzetét. Azt kívánta, bárcsak megint Indiában lenne, és élvezné annak a három évnek a szabadságát és az egyetemi diplomája nyújtotta köztiszteletet ahelyett, hogy minden reggel bevonszolja magát Dacombe-Devlishbe, ahol titkárnőként robotol a kétségbeejtően ostoba Mr. Atwood álmos ingatlanügynökségében a főutcán. Megrázkódtatás volt számára, amikor az apja kijelentette, hogy

Megrázkódtatás volt számára, amikor az apja kijelentette, hogy nem képes tovább finanszírozni a lány kényelmes életmódját. Clementine remélte, hogy még legalább egy évvel elodázhatja a munkába állást. Az apja felajánlotta, hogy dolgozzon a szállodában, mint Jane, aki már az igazgatói pozícióig küzdötte fel magát, de Celementine inkább meghalt volna, mintsem hogy a mostoháját nevezze a főnökének. Így hát talált magának egy állást fél évre, amíg Mr. Atwood titkárnője otthon van a babájával. Ha hat hetet kibír, az is csoda lesz, mert nemcsak alig tudott gépelni, hanem roppant szétszórt természete miatt Sylviára, Mr. Atwood másik titkárnőjére hagyta a munka oroszlánrészét. Tudta, hogy erősen próbára teszi Mr. Atwood türelmét, de minthogy az ingatlanügynök Mr. Turner lekötelezettje volt, amiért ügyfeleket küld hozzá, nem sokat tehetett. Devonban lakni már önmagában dögunalmas. Ha az édesanyjának nem kellett volna eladnia a londoni házukat és elköltöznie Skóciába, Clementine találhatott volna magának valami sokkal kellemesebb állást Chelsea-ben, és minden este Boujis-ban tölhette volna az időt a barátaival. De aztán Devonban találta magát, amit utált, mivel gyakorta vitték le a hideg vízpartra, ahol vacogott a sziklákon, miközben a bátyja meg az apja rákászott. Marina bőkezű partikat rendezett, és gyakran levitte magával őt is a fövenyre, hogy kagylókat keressenek a vacsorához, de Clementine sosem volt hajlandó megfogni a kezét. Mindig sikertelennek érezte magát emellett a gyönyörű teremtés mellett, aki rabul ejtette az apja szívét. Látta apja szemében a tüzet, amikor Marinára nézett, mintha valami angyalt látna, és látta azt is, ahogyan a tűz kihúny, amikor az apja őrá néz, mintha a saját lánya csak zavarná. Abban nem kételkedett, hogy az apja őt is szereti, csak éppen Marinát jobban. A városhoz közeledve Clementine egy fekete tárgyat vett észre az úttest közepén. Először azt hitte, egy ócska cipő, de közelebbről látszott, hogy egy sün, amely ráérősen bandukolt keresztbe az aszfalton. A visszapillantó tükörbe nézett, és látta, hogy több autó is van mögötte, és ha ő nem áll meg, a sünit biztosan szétlapítják. Az állat szorongatott helyzetét látva megfeledkezett a saját bajairól, hirtelen fékezett, és kivágta az ajtót, hogy a segítségére siessen. A

mögötte jövő autó vezetője dühösen dudált. Clementine rá sem hederített, hanem lehajolt, hogy felvegye a sünt. Csakhogy az szúrós volt, és tele bolhával. Gyors mentőötlete támadt, miközben egyre több autó gyűlt fel mögötte. Levette a cipőit, és a két cipője közé fogva az állatkát levetette az útról, a fűre. Örömmel látta, amint eltűnik a bokrok között. Mire visszaszállt az autójába, mindkét irányban kocsisorok torlódtak fel. Hálásan intett a többi vezetőnek, akik dühösen morogtak rá. Amikor beesett az irodába, bocsánatkéréseket mormogva, már jócskán elmúlt tíz óra. Sylvia Helvin, az elvált, vörös hajú nő, akinek dús kebleit alig tudta kordában tartani szoros, V nyakú pulcsija és sálja, a telefonon tartotta a kezét, és szélesen vigyorgott. – Semmi vész, aranyom, mindketten odavannak valami megbeszélésen. Miénk az egész iroda. Légy oly aranyos, és hozz nekem egy lattét – skarlátvörös karmú kezével ismét felemelte a kagylót. – De Freddie, te nagyon, nagyon pajkos fiú vagy. Jobb, ha viselkedsz, különben megint meg kell, hogy csapjalak. – Clementine elindult a Fekete Bab kávézóba. Mikor visszatért, és letette a papír kávéspoharat Sylvia elé, a táskáját meg a földre, a másik nő még mindig beszélt, a kagylót az álla és a válla közé szorítva, buzgón ráspolyozva a körmeit. – Rossz volt a reggeled? – mikor letette a telefont. – Submarine művészekkel folytat állásinterjúkat. – Aha, a bentlakó művész… nagyon flancos. – Éppen erről van szó. Nem flancos, csak egyszerű felvágás. – Mit számít, ha jóképű a mester. – Jóképű? No hiszen… látnod kellett volna azt a kalózt, aki becsörtetett ma hajnalban. Öreg, büdös és nyilvánvalóan hibbant is. Már csak a hajó hiányzott alóla. Sylvia óvatosan kortyolt bele a lattéba, nehogy elmázolja a rúzsát.– Tudod, a mostohaanyád vagy nagyon bátor, vagy ostoba, hogy meghív egy vadidegent a házába. – Az nem a háza, hanem szálloda. Végül is erről szól az egész – vadidegenek mászkálnak ott egész nap, minden nap. Rémisztő! – Nem, én most ezekről a rablásokról beszélek. Úgy nevezték el a fickót, hogy „Baffles, az úri betörő”. Az olyan szállodákat veszi célba,

mint az édesapádé. Meg a nagyobb házakat. Nem olvastad a mai újságot? – Nem olvasom a Dawcomb-Devlish Gazette-t. – Sokat veszítesz. Értékes tárháza a helyi információknak. Ez az egész ügy egyre bizarrabb. Az ürge egy nagy házba lopózott be Thurlestone közelében. Beosont, míg a lakók aludtak, és egy csomó készpénzt meg műtárgyakat lopott. A furcsa az, hogy tudta, mit hol talál, mintha előzőleg már járt volna ott, és felderítette volna a terepet. – Honnan tudják, hogy férfi? Sylvia megvonta a vállát. – Úgy írja alá a nevét, hogy Raffles, a kitalált szereplő után, aki tényleg férfi volt. Ezért ragasztották rá a Baffles{3} nevet – orrhangon felnevetett. – Ezek a firkászok szeretik az ilyesmit. Na és ezt hallgasd meg: az a betörő semmilyen nyomot nem hagy maga után, csak egy kis papírt, amire takaros, tiszta kézírással azt írja: „Köszönöm!” – Te viccelsz! – Viccet csinálnék ilyen komoly dolgokból? – beszívta az arcát oldalt. – Nem ugratlak, Clemmie, kedvesem. Ez a rabló jómodorú. Épp egy hete a thurlestone-i Palace Hotelt fosztotta ki. Remélem, nem jön errefelé. Clementine felnevetett, és a székére huppant. – Hát én meg nem bánom, ha Polzanze-t is felkeresi, és ellopja Submarine összes értékes festményét. Azzal meg szívességet tenne, ha őt magát is elvinné a zsákmánnyal együtt. – Azt hiszem, nem vagy igazságos. Én kedvelem Marinát. Bűbájos. – Olcsó báj. – Ne légy már ilyen sznob. – Nem vagyok sznob. Nem érdekel, ki honnan jön, ha rendes ember. – Idevalósi lány, akárcsak én. – Nem mintha ez meglátszana rajta. Annyira erőlteti az előkelő kiejtést, hogy már alig maradt valami az eredeti vidéki akcentusából. – Clementine kuncogott. – Az a baj, hogy a végén már valami olyan

módon beszél, hogy az sem egyik, sem másik. Néha már úgy hangzik, mintha külföldi volna. – Nagyon kemény vagy hozzá, Clemmie. Mondd már, van egy kis hibája. Neked viszont megbocsátóbbnak kellene lenned. – Túlságosan felvágós. Nem szeretem azokat, akik többnek akarnak látszani, mint amik. Sylvia ezúttal keményen ellene fordult. – Azt mondod, nem vagy sznob, Clementine, de mégis úgy beszélsz. Mit adott neked az a flancos iskolád? Előkelő kiejtést és a felsőbbrendűségi érzést. Ugyanabban az irodában dolgozol, mint én, és kevesebbet keresel. Apádnak nem kellett volna rád költenie a pénzét. – Nem akartalak megbántani, Sylvia. Marina a mostohaanyám. De én nem hiszem, hogy ő jó apámnak, ennyi az egész. Apámnak lehetett volna magához való esze. Tudod, hogy sikeres ügyvéd volt Londonban. Ugyan mi az ég vette rá arra, hogy idejöjjön, és egy szállodát igazgasson? – A felesége. – Pontosan. Mostanra már bíró lehetett volna belőle, ha ott marad. – Talán nem akart bíró lenni. Talán meg van elégedve ezzel a helyzettel. De mindegy; nem kell szeretned a mostohádat, ha nem akarod. Azt hiszem, ha királylánynak születik, neked akkor sem elég jó. – Azt hiszem, azért kellett neki az a ház, mert Somerland hercegéé volt. Üldögél abban a dolgozószobában, amely a hercegnéé volt, és fontosnak képzeli magát. Apám annyival felette állt, hogy csodálkozom, amiért egyáltalán észrevette. – Azt hiszem azért, mert az az asszony gyönyörű. Van valami szomorú mélység a szemeiben. – Hidd el nekem, nincs benne semmi szomorú. Megvan mindene, amire valaha vágyott, és mindent puszta manipulációval ért el. – Akkor talán tanulhatnál tőle, és te is bevethetnéd a szépségedet. – Én nem vagyok szép. Sylvia megcsóválta a fejét, és kedvesen rámosolygott. – De, az vagy, amikor mosolyogsz. Marina megkönnyebbülten nézte, amint Balthazar autója köpködő

Marina megkönnyebbülten nézte, amint Balthazar autója köpködő motorral végre elhagyta a kocsibehajtót. Grey-t a létrán találta a könyvtárszobában, ahol egy könyvet keresett a tábornoknak, aki tojást és pirítóst reggelizett a Polzanze-ban, amióta csak a felesége meghalt öt évvel ezelőtt. – Te jó ég – szólalt meg –, ez nem volt valami sikeres. Marina a mennyezet felé emelte a kezeit, és színpadiasan felsóhajtott. – Alig tudtam megszabadulni tőle. Az irodámnak olyan a szaga, mint egy hajléktalanszállóé, pedig most érkezik a következő. – Miért nem ültök le odakint? Az idő kellemes. – Ha Elizabeth Pembridge-Hugher szalonképes, akkor úgy lesz. De ha ő is hibbant, akkor el kell rejtenem, nehogy megijessze a többi vendéget. Meggyújtottam egy illatgyertyát odabent, de attól tartok, ennél többre lesz szükség. – Azt hittem, szereted a különc alakokat. Marina duzzogva elmosolyodott. – De nem az olyanokat, akiknek feketék a fogai, büdös a szájuk, és röhejes az öltözékük. – Meglepsz engem – mondta a férje, és lejött a létráról. – A szalonképes különcöket kedvelem. Azokat, akiknek citrusillatuk van, tiszta inget hordanak, és szoktak fogat mosni. Grey megpuszilta a felesége homlokát. – Itt a móka a lényeg, Marina. Végül is a te ötleted volt. Úgyhogy élvezd. – De mi lesz, ha nem találok megfelelőt? – Nem kell mindenképpen rezidens művész. – De igen. Kell valami, amivel különbözünk a többiektől, amivel idevonzzuk az embereket. Fölösleges emlékeztetni rá, milyen helyzetben vagyunk. Újabb módszereket kell kitalálnunk arra, hogy fellendítsük az üzletet, különben csak egy újabb csődtömeg leszünk. Nincs bevételünk, Grey. Sőt folyik ki tőlünk a pénz. Csak gondolj bele: a nyári vendégeink fele azért jön, hogy festeni tanuljon. A londoni hölgyek már lefoglalták a hetüket júniusra, csak azért, hogy a tavalyi élményeiket megismételjék. – Akkor hát, ha a megfelelő ember nem bukkan fel, vadászni fogunk rá.

– Clementine úgy véli, hogy ez az egész silány ízlésre vall – felelte

– Clementine úgy véli, hogy ez az egész silány ízlésre vall – felelte a nő, és összekulcsolta az ujjait. – Ő még fiatal. – Goromba. – Ne törődj vele. Szeretne egy kis pénzt kipumpolni belőled. – Hát én meg nem leszek a fejőstehene. Mutathatna egy kis tiszteletet. Végtére is a nevelőanyja vagyok – élesen megfordult, és az „anyja” szó úgy maradt ott lebegve köztük, mint valami sértés. – Akarod, hogy beszéljek a fejével? – Nem. Csak hagyd békén. Talán nem vagyok túl jó ebben a szerepben. – Megpróbáltad, drágám. Tudom, milyen erősen próbálkoztál. Nagyon hálás vagyok neked. Lehetetlen helyzet ez – a hangulat hirtelen olyan szavaktól lett terhes, amelyeket túl nehéz lett volna kimondani. Amikor Marina megszólalt, a hangja csendes volt. – Hagyjuk ezt a témát, Grey. Elizabeth-valami nemsokára itt lesz, és nem akarok feszültnek látszani. – Gyönyörűnek látszol. – Csak neked. – Miért, ki más számít még? Az asszony vonásai ellágyultak. – Te vagy a lovagom, Grey. – Mindörökké, drágám. Shane az ajtónál ólálkodott, ügyetlenül színlelve, hogy nem hallott semmit, és megtörölte jókora orrát a keze fejével, majd felfigyelt, mert egy autó érkezett a szálló elé. Jennifer is otthagyta Rose-t a recepciós pultnál, és az üveghez nyomta az orrát, hogy lássa, ez a jelölt hogyan néz ki.

2. fejezet Elizabeth Pembridge-Hughes rendkívül szalonképes volt. Magas, karcsú termetével, porcelánszerű bőrével, arisztokratikus vonásaival, érzékeny, kék szemével élő szobra volt annak, ahogyan egy kifinomult művésznek ki kell néznie. Mikor Marina megrázta a kezét, nyomban érezte, milyen hideg a bőre. Átvezette a szállón a teraszra, közben megálltak az üvegházban, hogy megcsodálják a cserepekbe ültetett citromfákat és az állványzatra felkúszó szőlőt, amelynek kis kacsai úgy nyújtózkodnak az üvegtető felé, mint megannyi apró polip. Elizabeth figyelmét semmi nem kerülte el, nem fukarkodott a dicsérő szavakkal, és Marina szívét megkönnyebbülés töltötte el, hogy végre megtalálta a bennlakó művészét. Odakint ültek le, a teraszon, a cserepes rozmaring és levendula között, amelyek még nem kezdtek virágozni. Elizabeth keresztbe vetette a lábait, és a vállára terítette gyapjúkendőjét, mert a szellő meglehetősen hűvös volt. Természetes szőke hajába szürke csíkok vegyültek, és azokkal a fürtökkel, amelyek a lófarokból kiszabadultak, a szellő játszadozott. Nem volt kiemelkedő szépség, de az arcát valami figyelemre méltó fölényesség jellemezte. – Nem bánja, ha rágyújtok? Marina utálta a cigarettát, és egy kicsit csalódott lett. De Elizabeth olyan udvariasan kérdezte, és iskolázott kiejtésével olyan szépen formálta a szavakat, hogy Marina úgy döntött, nem tagadja meg tőle. Végtére is senki nem tökéletes. Elizabeth benyúlt a retiküljébe, és kotorászni kezdett. Marina közben rendelt a vendégének egy gyógyfüves teát, magának pedig egy gyümölcslét. Elizabeth hosszú ujjai végre felbukkantak egy doboz Marlboro Lighttal, és egy szálat keskeny ajkai közé fogott. Háttal fordult a szélnek, és meggyújtotta. – Gyönyörű ez a hely, Marina – mondta, és a szája sarkán át kifújta a füstöt. – Roppant inspiráló, ha az ember látja a tengert. – Szeretek a tenger közelében lenni – felelte Marina, és pillantását

– Szeretek a tenger közelében lenni – felelte Marina, és pillantását a csillogó víz felé irányította. – Ez a leginkább állandó része az életemnek. – Egyetértek. Használ a léleknek. Egyszer egy híres színésszel utaztam – a diszkrécióm visszatart attól, hogy megnevezzem –, aki szeret a tenger mellett meditálni. Azt hiszem, én voltam az utazó művésze. Számomra viszont ő ihletet jelentett. Én is megpróbáltam meditálni, de az agyam túl elfoglalt. Nem tudom lezárni. – Sokat utazik a munkája kapcsán? – Állandóan. Utaztam már királyokkal, királynőkkel, hercegekkel az egész világon. Igen szerencsésnek tarthatom magam. Marina feszengett egy kicsit. Volt annyi realitásérzéke, hogy belássa: Polzanze rezidens művészének lenni nem olyan nagy dolog. Ha tehát Elizabeth Pembridge-Hughes ahhoz van szokva, hogy királyokat fessen, akkor bizonyára nem érdekli, hogy DawcombDevlishben töltse a nyarat, ahol idős hölgyeket tanítgat festésre kosztért és kvártélyért. – Ez elbűvölő, Elizabeth. Mesélje el, milyen királyokkal, királynőkkel és hercegekkel utazott együtt? Szeretném hallani, milyen történeteket mesélhet róluk. Elizabeth összeszorította a száját. – Nos, éppen erről van szó. Tudja, ha az embernek az a kiváltság jut osztályrészül, hogy külföldi utakra hívják meg, akkor elvárják tőle, hogy lakatot tegyen a szájára – röviden felnevetett, az orrán keresztül fújva egy kis füstöt. – Talán amikor már jobban megismertük egymást, megosztok néhány gyöngyszemet. – Természetesen – felelte Marina, de kételkedett abban, hogy Elizabethnek vannak gyöngyszemei. Éppen amikor Marina lelkesedése kezdett alábbhagyni, Grey sétált ki a teraszra. – Itt a férjem – mondta, és hálásan a férfira mosolygott. Elizabeth szemügyre vette Grey termetét, széles vállát, sűrű, göndör haját, és roppant vonzónak találta. Értelmiségi, ez világos, és nemes lélek, ez nyomban látszott rajta. – Örülök, hogy megismerhetem – áradozott, és a kezét nyújtotta.

– Arra gondoltam, csatlakozom önökhöz – felelte a férfi, és

– Arra gondoltam, csatlakozom önökhöz – felelte a férfi, és megrázta Elizabeth kezét. Feltűnt neki, mennyire erőtlen a nő kézfogása, milyen vékonyak és hidegek az ujjai. – Nem fázik idekint? – Egyáltalán nem – felelte. Grey odahúzott egy széket, és leült. Egy pincér sietett be a konyhába, hogy hozzon neki kávét. – Éppen arról beszélgettünk, milyen kellemes itt a tenger mellett. – Egyetértek, a kilátás pompás. – Szeretném megfesteni. – Talán így is lesz – felelte Grey, de aztán elkapta a felesége pillantását, amelyből azt olvasta ki, hogy Elizabeth PembridgeHughes nem fog visszatérni ide, hogy megfessen bármit is. – Nos, ez a bentlakásos művészi pozíció mit foglal magában egészen pontosan? Marina azt a figyelmeztető feszülést érezte a gyomrában, amely sosem csalta meg. Nem akarta Elizabeth Pembridge-Hughes-t a szállodájában egész nyárra. Ismét arra kényszerült, hogy megválassza az udvarias elutasítás módozatait. – Tavaly egy elbűvölő fiatalember lakott nálunk három hónapon át, és festeni tanította a vendégeinket. Az idén valami mást szeretnék kínálni a rezidens művészünknek. – Micsoda remek ötlet, és hozzá ez a kellemes, festő ecsetjére kívánkozó környezet. – Egyetértek. Tavaly nyáron Paul megtanított mindannyiunkat festeni. – Önt is? – Elizabeth ezt Grey-től kérdezte. – Nem, engem nem… én nem vagyok művész. Marinával már sikeresebb volt, nem igaz, kedvesem? – Igen, bár én sem vagyok túl jó. De érdekesnek találtam a kísérletezgetést, a mester pedig olyan kedves ember volt. Örültünk neki, hogy velünk töltötte a nyarat, és hiányoltuk, amikor elment. Valósággal a család tagjává vált. – Mint ahogy én is így leszek vele. Az ember alig várja, hogy nekigyűrkőzzön és belevágjon. Mindent bele. – Pontosan – mondta Grey, és a lelkesedését saját maga is viccesnek találta. A pincér odatette elé a kávét az asztalra teával és

egy pohár grapefruitlével együtt. Elizabeth letette a cigarettáját a hamutartóra. – Hadd mutassam meg, mivel foglalkozom – belenyúlt a táskájába, és kivett egy fekete fényképalbumot. – Attól tartok, a képeim túl nagyok, így nem hurcolhatom magammal őket. Némelyik képem pedig királyi lakok falán függ, így, gondolhatják, az ember nem mehet csak úgy oda kölcsön kérni őket. De ez azért elég jó betekintést nyújt – odaadta az albumot Grey-nek. Marina közelebb húzta a székét a férjééhez, és megbökte a könyökével a férfit. – Elég jól szót értek az emberekkel – folytatta Elizabeth. – Mert, tudják, egy dolog jól festeni és megint más tanítani. Szerencsére én mindkét képességnek birtokában vagyok – Grey visszaadta a bökést a feleségének. Átlapozták az albumot, a lovakról készített faszenes vázlatoktól az olajjal festett csendéletekig. Nem lehetett kétséges, hogy Elizabeth igen tehetséges. Ám a művei nélkülözték azt az életteli vibrálást, ami Balthazar Bascobalena melankolikus hajóit jellemezte. A nő nagyon ügyes volt, de a lélek hiányzott belőle. – Ön nagyon tehetséges – mondta Elizabeth, és igyekezett lelkesnek tűnni. – Köszönöm. Ha az ember örömét leli abban, amit csinál, az meglátszik, igaz? – Ó, az kétségtelen – felelte Grey, de Marina az örömnek a nyomát sem tudta felfedezni Elizabeth munkáiban. Elizabeth elszívta a cigarettáját, és meggyújtott egy másikat. Miközben a teájába kortyolt, Marina úgy látta, hogy az arca szétesik. Hirtelen öreg és szomorú lett, mint amikor egy színész egyszeriben belefárad a szerepébe. Marina egy kissé megsajnálta, de akkor is mihamarabb szeretett volna megszabadulni tőle. – Rémes volt! – kiáltott fel Marina a férjének, amikor Elizabeth kocsija eltűnt a bekötőút végén. – Sok békát kell megpuszilnod, mielőtt rábukkansz a hercegre. Úgy látszik, ez a helyzet a művészekkel is. – Ugyan már, Grey. Tényleg azt hiszem, hogy te ezt viccesnek találod. – Mitagadás, jól szórakozom.

– Hát legalább egyikünk jól érzi magát. A férfi átölelte, és szeretettel magához szorította. – Meg kell őrizned a humorérzékedet, drágám. A világ tele van csodálatos emberekkel – csodálatosan hátborzongató és csodálatosan kellemes emberekkel. Elizabeth Pembridge-Hughes kétségkívül szórakoztató. – Én is annyira szórakoztatónak találnám, mint te, ha nem izgulnék annyira. – De hisz nincs miért aggódnod. Minden szépen elrendeződik. Tekintsd úgy, hogy az emberi természetet tanulmányozod. Marina a férjére mosolygott. – Vagyis istennek is van humorérzéke. – Igen, de azt hiszem, hogy amikor téged teremtett, akkor nagyon komolyan gondolta – elnevette magát, és Marina sem tudta megállni, hogy vele ne nevessen. Dél tájban Harvey Dovecote bebandukolt a hallba. Harvey, az eltökélt agglegény, a kezdetektől Marinánál és Grey-nél dolgozott. Korábban az utolsó és legkevésbé szerencsés Somerland hercegi párnál volt intéző. Mostmár, hetvenöt éves korában, csak apróbb feladatokat végzett Marinának. Most is szokásos tweedsapkáját és égszínkék munkásruháját viselte. A törzsvendégek kedvelték, mindenki számára ismerős volt, és lebírhatatlan derűlátással és kedvességgel végezte a munkáját. Szeretetre méltó egyénisége olyannyira hozzátartozott a szállodához, mint a tégla és a malter. Marina nagymértékben hagyatkozott a férfi józanságára és megbízhatóságára. Összesöpörte a faleveleket, megjavította a csőtöréseket, kicserélte a kiégett biztosítékokat. A tetőcserepeket is képes volt javítani, elhárítani a beázásokat, de tudott vakolni és festeni is, ha úgy hozta a szükség. Nem volt semmi, amit el ne tudott volna végezni, és annyi energia szorult bele, mint egy húsz évvel fiatalabb férfiba. A vékony, tettre kész Harvey ősz haja gyérült, barátságos arcán mindig mosoly tanyázott. Mély nevetőráncok barázdálták az arcát, szeme csillogása az elméje elevenségét tükrözte, és mindig

mindenben megtalálta a derűset. Éppen akkor ért oda, amikor Elizabeth Pembridge-Hughes Range Rovere elhúzott. – Újabb kivégzés! – Ó, Harvey, annyira örülök, hogy visszajött! – kiáltott fel Marina, érezve, hogy az öröm elmossa az aggályait. – El sem hinné, miféle emberekkel beszélgettem ma az állásról. Egy kalóz és egy névhalmozó. Ha a harmadik elbeszélgetés sem lesz sikeres, akkor nem tudom, mihez kezdünk. – Akkor vár, míg felbukkan a megfelelő személy. – Gondolja, hogy felbukkan? – Persze. – Harvey rendíthetetlensége megnyugtató volt. – Hogy van az édesanyja? Sajnálom, de annyira lefoglalt ez a munka, hogy el is felejtettem megkérdezni – a kezét a férfi karjára tette. Harvey édesanyjának egészsége megrendült az utóbbi időben, és be kellett költöztetni egy otthonba. A néni kilencvennyolc éves volt, és Harvey nagyon szerette. Legalább háromszor felkereste minden héten. – Jól tartja magát. A Sun Valley Otthon elég szörnyű, de Steve, az unokaöcsém és én foglalkozunk vele, amennyit csak tudunk. A mama most nagyon izgatott, mert Steve vett egy használt Jaguart. Gyönyörű kocsi. Úgy dorombol, mint egy nagymacska. Steve azzal ment be hozzá az otthonba, és a mamát kitolták a kerekes székével, hogy alaposan megszemlélhesse. – Még nem is beszélt nekem Steve-ről. Nem is tudtam, hogy van egy unokaöccse. Úgy tűnik, sikeres fickó. – Úgy van. Nagy házban lakik Salisbury mellett, ami tele van gyönyörű dolgokkal. Ő amolyan gyűjtő. Megdöbbenne, ha látná, mi minden van ott. A bátyám, Tony, sosem vitte valami sokra, de a fiát, Steve-et más fából faragták. Még a Jaguart is kölcsön adja nekem, ha akarom. Ilyen jószívű. Lehet, hogy egyszer lehozom ide a kocsit megmutatni. Marina nevetett. – Maga, egy flancos kocsi volánjánál? Na, azt szeretném látni. – Én meg azt, hogy milyen arcot vág majd, amikor elviszem egy fordulóra – teli szájjal nevetett.

– Nagyon jó lesz, Harvey. Sok éve már, hogy gyönyörű sportkocsiban ülhettem. Marina hirtelen elkomorodott. – Hallotta a híreket ma reggel? – Hallottam. „Makár Viki titokzatos…” – Na de, Harvey… – „és Halk Talp álnevű ő Mert ő a mesterbűnöző, a nagy törvényszegő.” Elvigyorodott, mert megint sikerült megnevettetnie a nőt. – Ez nem vicces, Harvey. – Nem szeretem, ha maga aggódik. – Márpedig ez tényleg aggasztó, Harvey. Ébereknek kell lennünk, és reménykednünk abban, hogy nem vesz minket célba. Kicsik vagyunk azokhoz a helyekhez képest, amelyeket eddig kirabolt, így hát remélem, hogy nem keltjük fel a figyelmét. – Én is arra számítok, hogy így lesz. Végtére is nincs itt sok elrabolni való. – Csakugyan nincsenek értékes dolgok. – Akkor nyugodtan elfelejtheti a dolgot. – Csak ha már a rendőrség elkapta. – „A Scotland Yardot jégre viszi, s a Repülő Osztagot: Mert hogyha a bűn helyére érnek – Makár Viki nincsen ott!”{4}– Úgy látom, magát egyáltalán nem izgatja a dolog. – Ha izgulok, az nem tartja vissza attól, hogy Polzanze-ba jöjjön. – Hanem mi tartja vissza? – Az, hogy kint őrködöm egy sörétes puskával. – Nem hiszem, hogy nagyobb biztonságban érezném magam attól, hogy maga egy puskával hadonászik odakint, Harvey. Valami másra lenne szükségünk. Harvey megdörzsölte az arcát. – Talán egy kutya? – Tudja jól, hogy nem tűrök meg kutyát a birtokon. – Pedig nagyobb biztonságban érezné magát, ha lenne egy. Makár Viki nem megy rabolni olyan helyekre, ahol kutya van. Marina elfordult, és összefonta a karjait. – Nem tudnék elviselni egy kutyát. Egyszerűen nem… – A kutyák igen barátságos állatok.

– Tudom… de akkor se… – Akkor kifundálunk valami mást – mondta Harvey megnyugtató hangon. Marina megkönnyebbülten elmosolyodott. – Igen, az jó lesz. Bármit, csak ne kutyát. Marina harmadik és utolsó jelöltje késve érkezett. Egy kissé kétbalkezes, végzős egyetemista volt, farmerben és bézs színű kordbársony zakóban. Hosszú szőke haja régimódinak hatott, és babaarca alapján könnyen gimnazistának nézhették. Mivel a szél feltámadt, a télikertben ültek le teázni. A diák mesélt magáról Marinának, aki próbált figyelni és érdeklődő arcot vágni. Harvey elkapta a pillantását, és vágott egy grimaszt, amint kifelé tartott a teraszra, hogy megjavítson egy billegő asztalt. Marinának nem volt szüksége megerősítésre, mert magától is tudta, hogy George Quigley sem marad velük nyárra. Nem volt könnyű megszabadulni tőle. Egyik csésze teát a másik után hajtotta fel, négy szelet süteményt evett, és több maréknyi apró, tojásos szendvicset. Marina türelmesen hallgatta, miközben az Exeteri Egyetemről fecsegett, a barátnőjéről, és a némiképp optimista terveiről a jövőre nézve, amelyek szerint kiállításai lesznek az egész világon. Absztrakt képeket festett, ahogyan azt Marina sejtette előre. Csalódottságában nevetett, elképzelve, hogy idős hölgyvendégei mit szólnának ehhez. Elmagyarázta neki, hogy stílusa egyszerűen túl modern a vendégei számára, és félbeszakította, mikor arról kezdett beszélni, hogy tud bármit festeni, amit csak elvárnak tőle. Marinát már az sem érdekelte volna, ha a fiú olyan tehetséges, mint David Hockney; egyszerűen nem tetszett neki. Éppen amikor a diák már menni készült, Clementine sétált be a hallba. Amikor meglátta a fiút, az arca mosolyra húzódott. A fiú viszonozta a mosolyát, és elismerően végigmérte a lányt. Clementine nézte, amint távozik, és a mostohaanyjához fordult. – Ő lesz itt velünk a nyáron? – Attól tartok, nem. Teljesen alkalmatlan. Clementine arca elsötétült. – Ugyan mi alkalmatlan rajta? Ha

Clementine arca elsötétült. – Ugyan mi alkalmatlan rajta? Ha engem kérdezel, éppen őrá van szükséged. – Épp ezért nem kérdezlek téged. – Neked aztán nem könnyű a kedvedre tenni. Az áporodott idős hölgyeid örülhetnének, hogy egy jóképű fiatalember van körülöttük. – A képei túlságosan modernek. – Ha tényleg tehetséges, akkor valószínűleg tud olyan unalmas tájképeket is festeni, amelyek a te szívednek kedvesek. – Valahogy nem kedveltem meg. – Én igen. – Akkor menj és beszélj vele. Nézd, ott téblábol az autója körül. Biztosan tetszel neki. – Nem – vágott vissza a lány élesen. – Nem érdekel? Clementine csettintett a nyelvével, és eloldalgott. – Nem értenéd. Marina felsóhajtott. – Kimegyek egy kicsit – szólt oda Jennifernek. – Egy kis levegőre van szükségem. Nem látta Jake-et? – Még nem jött vissza. – Mennyi időbe telik egy fogorvosi vizsgálat? Na, mindegy, én kint leszek. Grey itt van, ha szüksége volna rá. Marina céltudatosan haladt végig a sziklák tetején, a karját összefonva és a vállát fordítva a szélrohamok felé. Sosem tudott kitekinteni a tengerre anélkül, hogy a szíve ne sajdult volna meg a vágyakozástól, különösen ilyen tiszta időben, amikor a nyugvó nap olyan erősen vonzotta a szívét, hogy az már fájt. Lesietett a jól kikoptatott ösvényen a partra, ahol a nap utolsó sugarai átadták helyüket az árnyékoknak. Lerúgta a cipőit, és mezítláb gázolt bele a homokba. A friss levegő megtöltötte a tüdejét, és a keble megemelkedett, amint befogadta a napnyugta szépségét. Olyan sokáig uralkodott magán, temette el mélyen a szomorúságát, olyan mélyre, hogy már azt hitte, sosem törhet a felszínre. De most, hogy túl volt az ötvenen, mégiscsak a felszínre tört, korosodó teste repedésein át felfelé bugyborékolva, és már nem hagyhatta figyelmen kívül többé. A nap csalódásai és az üzlettel kapcsolatos aggályai végül

A nap csalódásai és az üzlettel kapcsolatos aggályai végül felülkerekedtek rajta, és halkan sírni kezdett. Miért nem talált alkalmas művészt? Miért volt mindegyik olyan totálisan alkalmatlan? Miért érezte egyszeriben úgy, hogy az élete irányt vesztett és értelmetlen? Miért törte át a gátat a múltja éppen most, negyven év elmúltával, és öntötte el fájdalmas emlékekkel? Ezek a dolgok teljesen eluralkodtak rajta, és térdre rogyott. A karjait a hasára szorította, és előre-hátra ingadozott, próbálva a fájdalmat elnyomni a bensőjében. Grey talált rá, aki lerohant a partra, és a karjaiba zárta. Marina feléje fordult, és az arcát a férfi mellkasára nyomta, elzárva magától a tenger látványát. Egyikőjük sem szólt egy szót sem. Ugyan mit mondhattak volna? Miféle szavak enyhíthetnének a gyermektelenség kínján? Egymásba kapaszkodtak. Marina levetette magáról a fájdalmát, és abbahagyta a sírást. Lehunyta szemét, és hagyta, hogy a férfi kezei megnyugtatóan simogassák a haját, az ajkai pedig a halántékát csókolják gyengéden. Mélyeket lélegzett, míg a nyugalma visszatért, mintha meleg mézet öntöttek volna a szíve sebeire. A keserűséget felváltotta a hála, amiért Grey-ben olyan emberre lelt, aki feltétel nélkül szereti, minden hibájával együtt. – Azért jöttem le, hogy elmondjam: van még egy jelölted a bentlakó művészi posztra. Rafael Santorónak hívják, és most telefonált, hogy be van-e töltve az állás. Igen megörült, mikor mondtam neki, hogy nincs. – Nem hiszem, hogy volna energiám még egy meghallgatáshoz – szusszantotta Marina. – Holnap majd lesz. Most kimerült vagy, úgyhogy ne törődj vele. – Hová való? Olaszországba? – Argentínába. – Normálisnak tűnt? – Mi az, hogy normális? – kérdezte Grey, ajkaival a felesége haján. – Nem valami vad tangótáncos vagy menő pólójátékos? – felemelte a fejét, letörölte a könnyeit, és halványan elmosolyodott.

– Nem tudom. De amennyire a hangjából meg lehetett állapítani,

– Nem tudom. De amennyire a hangjából meg lehetett állapítani, elég normális. – Hánykor érkezik? – Tízkor. A nő mélyet sóhajtott, hogy visszanyerje az erejét. – Rendben. Szóval nincs még veszve minden. – Addig nincs, amíg te nem mondod, drágám. – Bárcsak Paul visszajönne. – Majd találunk egy másik Pault. Ez a Rafa, ahogy szereti neveztetni magát, talán még jobb is lehet, mint Paul. – Te olyan optimista vagy, mint Harvey – elnevette magát, és a szeme ismét csillogott. – Szerintem ez a Rafa Santoro név olyan, mint valami kutyaeledel márkaneve. • Clementine találkozott Sylviával és annak barátjával, Freddie-vel, valamint Freddie barátjával, Joe-val a sheltoni Dizzy Mariner nevű kocsmában. Hajómakettek vették körül őket, meg olyan tárgyak, amelyek az elsüllyedt Mary Rose-ról kimentett rozsdás roncsdaraboknak tűntek. – Shelton a legálmosabb falu egész Devonban – állapította meg Clementine, és körülpillantott az üres asztalokon. Az egyik sarokban néhány öregember üldögélt, vesepecsenyét és marhasültet majszolgattak, és egy szót sem szóltak egymáshoz. Az egyik bárszékre kopottas tweedöltönyt viselő idősebb férfi telepedett, és a pincérlánnyal társalkodott, aki a bárpultra dőlt, és hálás volt, hogy társasága akadt. – Legtöbben a dawcombi Wayfarerbe járnak, de én jobban szeretem ezt, mert meghittebb, és nem olyan lármás – mondta Sylvia. – Nekem is tetszik, hogy csendes – mondta Freddie, átölelve Sylvia derekát. – Nem kell osztoznom rajtad senkivel. – Vagy kockáztatnod, hogy a feleségedbe botlasz – mondta Sylvia, felvonva egyik ápolt szemöldökét. – Lefogadom, hogy valóságos kulturális sokk idejönni Londonból

– Lefogadom, hogy valóságos kulturális sokk idejönni Londonból – jegyezte meg Joe, és Clementine-en legeltette a szemét. – Az biztos. Nem is akartam idejönni. Nem jövök ki jól az apám feleségével. – Akkor miért jöttél? – Mert meg kell élnem valamiből. – Azt hittem, a magad fajtának vaskos életjáradéka van, vagy ilyesmi. Clementine keserűen felnevetett. – Volt idő, amikor apám bőkezűen gondoskodott rólunk. Ismeritek az ilyet… a klasszikus apa, aki a válás miatt mindenféle ajándékokkal vásárolja meg a gyerekei szeretetét. De ma már nem olyan gazdag. Submarine-nak – ez a felesége – a fenntartási költségei nagyon magasak. Azt is tudom, elejtett megjegyzésekből, hogy a válság érzékenyen érinti őket. Ott van aztán anyám, aki most Michael felesége, és reménytelen anyagi helyzetben van. El kellett adniuk a londoni házat, és elköltözni Edinburgh-ba, és beállni a családi vállalkozásba. Michael sokat bukott a hitelválságon. Azt hiszem, inkább lennék szegény Londonban, mint gazdag Edinburgh-ban. – Edinburgh-ban több minden történik, mint Dawcombban és Sheltonban együttvéve – mondta Sylvia. – Lehet, de hideg van. Itt legalább süt a nap. – Néha. Eddig szerencséd volt. – Sylvia megigazította a ruháját, kissé lejjebb húzva a dekoltázsát. Freddie egy pillanatra belefeledkezett a látványba. – Én a világért sem tudnék nagyvárosban élni. Nagy a zaj, és az a rengeteg ember… nem tudom elképzelni, hogy még a járdán is küzdenem kellene egy kis helyért. Dawcomb is elég rossz nyáron, mikor nyüzsögnek itt a turisták. Sokkal jobban szeretem most, amikor csendes. Csak mi, helyiek vagyunk itt, üresek a partok, üres a tenger, hosszú, üres napok – kuncogni kezdett, amint Freddie a combjára csúsztatta a kezét. – Na és te, kedves Freddie, az üres fejeddel. – Nem üres. Veled van tele, Sylvia. A nő örömmel nyújtózkodott egyet. – Nincs kedvetek kijönni egy cigire? Végigvonaglott a kocsmán, szűk kék ruhába préselt alakjának

Végigvonaglott a kocsmán, szűk kék ruhába préselt alakjának láttán a tweedöltönyös fickó kilöttyintette a sörét, miközben megfordult, hogy kéjsóvár pillantásával követhesse. – Csukja be a száját, kedvesem, maga már öreg ehhez – mondta a pincérlány kuncogva, és egy konyharuháért nyúlt, hogy feltörölje a sört a pultról. – Nem semmi ez a nő – mondta Joe, a fejét csóválva. – Igazi bombázó. – Mióta járnak együtt? – Nem fogalmaznék úgy, hogy együtt járnak. Szeretők, csak így, egyszerűen. Freddie-nek felesége és gyerekei vannak. Sylvia elvált. Baj lesz még ebből. De hogy válaszoljak a kérdésére, körülbelül hat hónapja. Egy-egy pillanatot lopnak maguknak, és én falazok. – Úgy látom, maga jól viseli a helyzetet. – Freddie a haverom. Bármit megtennék érte. Csak az a baj, hogy szerelmes. Ha pedig egy férfi szerelmes, akkor képtelen használni a fejét. – Én még kicsi voltam, amikor a szüleim elváltak, de emlékszem, mennyire megviselt. Hogy is lehetett volna másként? Bárki, aki azt állítja, hogy a gyerekben nem tesz kárt a szülei válása, csak ámítja magát. Egész gyerekkoromban arról ábrándoztam, hogy ismét összejönnek. Még amikor apám elvette Submarinét, akkor is reménykedtem – áthajolt az asztalon, és lehalkította a hangját. – Azt kívántam, bárcsak valami baleset érné Submarinét. – Rossz gyermek maga. – Nagyon rossz. – De úgy tűnik, hogy a mostohaanyja még él és mozog. – Sajnos. De legalább gyereket nem szült az apámnak. Ez egy kis elégtétel – lehajtotta a vodka-tonikját. – Én még mindig apa egyetlen leánya vagyok. Ez megnyugtat. Joe felnevetett. – Vicces lány maga. – Akasztófahumor. – Iszik még egyet? – De még mennyire, Joe. Köszönöm.

Joe odament a bárpulthoz. Clementine hátradőlt a padon, és álmos

Joe odament a bárpulthoz. Clementine hátradőlt a padon, és álmos szemmel nézte a férfit. Nem volt ellenére a látvány. Kicsit darabos talán, de Clementine-nak tetszett az, ahogy a tréfáin nevetett, és az, hogy olyan kedvtelve nézegette őt. Amikor Joe visszatért hozzá a vodkával, vigyorgott. – Min mosolyog? – Rajtunk. – Hogy érti ezt? – Úgy, hogy Sylvia és Freddie csőbe húztak minket. – Tényleg? – Hát persze. – Azt hittem, csak cigizni mentek ki. – Ugyan. Egy numerára léptek le. De minket szándékosan hagytak együtt. – Sylvia nem tenne velem ilyet anélkül, hogy ne figyelmeztetne előbb. – Dehogyisnem. Sylvia ilyen. Nagy szíve van. Azt szeretné, ha mindenki olyan boldog lenne, mint ő. – Nos, Joe, ha már randin vagyunk, rendelhetnénk valamit enni. Majd’ éhen halok. Joe mohón nézte a lányt, a szája sarka egy kicsit legörbült a várakozástól. – Ma kevesebb csillag lesz az égen. – Csakugyan? – Igen, mert a legfényesebb itt ül velem ennél az asztalnál. Talán az alkohol tette, vagy a magányos szíve, amely kész volt megnyílni az első férfinak, aki kulccsal közeledett hozzá, de szívből nevetett a suta bókon, és kortyolt egyet a vodkából. Amikor Sylvia és Freddie visszatértek, Sylvia a ruháját meg a frizuráját igazgatta, Clementine és Joe pedig marhahús pástétomot és krumplipürét evett, közben önfeledten kacagott mindenen, amit bármelyikük mondott. – Úgy látszik, ti ketten jól összejöttetek – mondta Sylvia, miközben lezökkent a padra, és mindent elárasztott a tubarózsa illatával.

– Hol voltatok? – kérdezte Clementine. – Elszívtunk egy cigit, szívem. – Jó hosszú cigi volt. – Igen, elnyújtottuk egy kicsit. – Sylvia érzéki hangon felnevetett. – Rendeljünk valamit – javasolta Freddie. – Ennek itt jó illata van. – Az íze is jó – lelkesedett Joe tele szájjal. – Sylvia, te megrendezted ezt az egészet? – Sosem tennék veled ilyet anélkül, hogy figyelmeztetnélek, Clemmie – felelte Sylvia megütközve. – Csak mert Joe azt mondta, hogy… – Joe-nak ne hidd el egy szavát se. Rémes vén csirkefogó. Végül is összejöttetek? – válaszra sem várva folytatta. – Mert ha igen, örömmel vállalom a felelősséget. – Joe-nál jobb embert nem keresve sem találsz. – Freddie-nek igaza van. Harminckét éves, nőtlen, gyermektelen, jó munkája van – ez pedig nem semmi manapság. – Mi a munkád, Joe? – kérdezte Clementine. – Bármi, amit akarsz – a férfi nevetett a saját viccén. – Nem, most komolyan. – Komolyan: mindenes vagyok. – Mint Harvey – dünnyögte magában a lány kuncogva, mert elképzelte Joe-t kék szerelőoverallban és sapkában. – Én mindent meg tudok csinálni – felvonta a szemöldökét és elvigyorodott. – Az égvilágon mindent.

3. fejezet Másnap reggel Marina és Grey a reggelizőasztaluknál ültek a saját lakásukban, amelyet a szálló közelében álló egykori istálló épületéből alakítottak ki. – Örülök, hogy Jake visszaért ma reggel – mondta Marina tartózkodóan. – Hosszú volt ez a fogászati kezelés. Mit tett vele az az ember? Kiszedte az összes fogát, aztán visszaültette? – Jake valójában Thurlestone-ba ment. – Miért? Itt dolgozik igazgatóként, nem Thurlestone-ban. – Érdekli az a betörő. – Szóval végzett egy kis nyomozómunkát? – Pontosan. – Remek. Akkor ma este már mindannyian nyugodtabban alszunk – Marina belekortyolt a kávéjába. – Alig hiszem, hogy Jake látogatása nagyban hozzájárulna a betörő elfogásához. – De ő, úgy látszik, azt hiszi, hogy igen. – Amatőr detektív. – Jobb lenne, ha az itteni munkájába fektetné az energiáit, különben valaki másnak adom. Grey a falon függő órára pillantott. – Azt hiszem, felkelthetnéd Clementine-t, mert hamarosan ő is nálad fog állásért könyörögni. – Annak a lánynak tanulnia kellene egy kis felelősségtudatot. – A szükség a leleményesség szülőanyja. – Kicsit késő már megtanítani arra, hogy a saját lábára álljon. Tudja, hogy bármi baj van, te mindig kihúzod a csávából. – Ha vissza akar menni Indiába, neki kell rá megkeresnie a pénzt. – Grey, drágám, Clementine-nak nem kell visszamennie Indiába. Arra lenne szüksége, hogy megfelelő állást találjon. India csak arra való, hogy kikerülje a való életet. – Szeret utazni. – Amikor annyi idős voltam, nekem kellett megkeresnem a kenyeremet. Nem voltak gazdag szüleim, hogy támogassanak.

– Hát nem szerencsés, hogy Clementine-nak vannak? – Csak voltak. Már nem tudunk több éhes szájat etetni. – Szerintem nincs semmi rossz abban, hogy valaki utazik és világot lát, amíg fiatal és szabad. – Hát persze hogy nincs benne semmi rossz. Csak éppen Clementine nem a megfelelő okból teszi. Nem fog felnőni, amíg képtelen felelősséget vállalni a saját életéért. Te túlságosan engedékeny vagy. Mindig is az voltál. – Én vagyok a bűntudatos atya. – Semmi okod bűntudatra. Mindent megadtál a gyerekeidnek, amit csak akartak. Jake itt lakik és dolgozik, Clementine meg minden vakáció alatt a világban utazgatott. Még azért sem kellett dolgoznia, hogy kifizesse az egyetemi tandíját. Mindkettejüknek jó dolga volt, és ennek eredményeként alaposan el vannak kényeztetve. De nem az én gyerekeim, tehát – vállat vont – nem kellene kritizálnom őket. – De mégis megteszed – Grey rajongó pillantást vetett a feleségére. – Mert törődöm velük. – Tudom – mondta a férfi mosolyogva. – Ők nem tudják. Ők azt hiszik, hogy ellenség vagyok. – Ez nem így van. Mélyen bent kedvelnek téged. – Akkor ügyesen leplezik. – Mint ahogy te is. – Patthelyzet – mondta Marina, és sóhajtott. – Egyél egy croissant-t. – Eltereled a szót. – El – vigyorgott Grey. – Hát jó, eszem egy croissant-t. Hamarosan ideje találkozni a „kutyatáppal”. – Meg felkelteni a lányomat. – Nem lesz hálás nekem. – De akkor is jó cselekedetet hajtasz végre. Marina felhajtotta a maradék kávét. – Gondolom, te kimégy halászni. – Az idő alkalmas rá.

– Pompás. Néha szeretnék én is kimenni veled. – Én is szeretném. Neked is jót tenne, ha kilépnél néha a taposómalomból, és valami máson járhatna az eszed. – Nem is tudom, min járhatna. Ez a hely egész embert kíván. – Hát éppen erről beszélek – felállt. – Ebédre itt leszek. Sok szerencsét a „kutyatáppal”. Marina aggodalmas képet vágott, és tehetetlenül sóhajtott egyet. Grey, miközben elment a felesége széke mellett, lehajolt hozzá, hogy adjon neki egy csókot. Egy darabig álldogált még mellette, érezve a nő aggodalmait, és belesajdult a vágy, hogy segítsen neki valahogy. Lehunyta a szemét, és beszívta Marina meleg vaníliaillatát. – Bármi történjék is, drágám, együtt csináljuk végig. Marina a férfi kezére tette az övét, Grey pedig megszorította az asszony vállát. A mozdulatban annyi kimondatlan szó volt, hogy Marina nem is kísérelt meg válaszolni. Ehelyett ő is megszorította a férje kezét. Egy darabig csendben maradtak így, engedve, hogy a szeretetük úgy vigasztalja őket, ahogy szavak nem tudták volna. Ezután Grey újra megcsókolta Marinát, és kiment. Clementine úgy ébredt, mintha zúgó méhkas volna a feje helyén. A kezét a homlokához emelte, és dörzsölgetni kezdte, de eredménytelenül. Miközben lassan éledezett álmából, az előző este képei töredékesen felmerültek az emlékei közül, mígnem egy különösen visszataszító emlékkép nem bukkant fel. Clementine felnyögött saját butasága miatt. Nemcsak engedte, hogy Joe megcsókolja, mert az még elég kellemes is volt, de még azt is megengedte neki, hogy egy sor egyéb dolgot csináljon vele, amely dolgokról már csak zavaros emlékképei voltak, és némi visszamaradt szégyenérzet. Megfordult, és a fejére húzta a párnát. Vajon teljesen végigmentek mindenen? Megdermedt a rémülettől, hogy képtelen volt visszaemlékezni. Kinyílt az ajtó, és Marina lopakodott be. – Clementine, föl kell kelned. Már negyed kilenc. – A lány mozdulatlanul feküdt, mintha nem hallaná. Marina az ablakhoz ment, és széthúzta a függönyöket. A szobát elárasztotta a napfény. – Újabb gyönyörű napunk van.

Sehol egy felhő – odament az ágyhoz, és felemelte a párnát. – Tudom, hogy nem alszol. Kemény estéd volt? – Túl sok vodkát ittam a Dizzy Marinerben – dünnyögte a lány. – Főzök neked egy erős kávét. Zuhanyozz le hideg vízzel, és jobban leszel. – Aludni akarok. – Nem fogok betelefonálni, és azt hazudni, hogy beteg vagy. – Kérlek... – Nem. Hív a kötelesség. Most pedig igyekezz, vagy elkésel. Clementine bevonszolta magát a fürdőszobába, és szemrevételezte magát a mosdó fölötti tükörben. Az arca szürke volt, a karikák a szeme alatt viharfelhők sötétliláját idézték, és volt valami folt is az arcán. Vállig érő haja úgy festett, mintha egy madár töltötte volna benne az éjszakát, próbálva kiszabadulni. Az ajkai duzzadtak voltak a túl sok csókolózástól. A szemeiben levő vérereket semennyi szemcsepp nem tudja eltüntetni. Ami pedig az önbecsülését illeti, gondolta, miközben paracetamol után matatott, hát azt aztán semmi sem tudja helyreállítani. Végül sikerült lebotorkálnia a konyhába. A friss kávé és forró croissant illata felvidította kissé. Marina az asztalnál ült, és a Voguet olvasta. Összeszedettnek és takarosnak tűnt bézs nadrágjában és virágmintás, világos blúzában. Kicsiny lábait vastagított sarkú papucsba bújtatta. Felnézett a magazinból, és együttérzően mosolygott. – Így már jobb – de csak egy kicsivel, tette hozzá gondolatban. Clementine túl sok alapozóval és szemfestékkel próbálta eltakarni az arcát. – Még sohasem ittam ennyit. – Mindnyájan művelünk ostobaságokat olykor. – Hát, nem is tudom, Marina. Te valahogy nem festesz úgy, mint aki akár egyetlen ostobaságot is elkövetett életében. – Meglepődnél, ha tudnád. – Biztosan – felelte Clementine, és nem tudta elképzelni, hogy a mostohaanyja berúg és hagyja, hogy egy bárdolatlan napszámos bűnös vágyait töltse rajta. Öntött magának kávét, és kényesen lecsippentette az egyik croissant végét. Szégyen markolt a gyomrába.

Szerette volna megosztani az aggályait, de tudta, hogy Marina lenne a legutolsó személy a földön, aki megértené. Miközben rágcsálta a reggelijét, a félelme fokozódott. Mi van, ha Joe nem használt óvszert? Mi van, ha ő már terhes? Vagy elkapott valami nyavalyát? Elmenjen az orvoshoz? Érezte, hogy minden vér kiszalad az arcából. Marina észrevette, milyen pocsékul érzi magát. – Jól vagy? Elég betegnek látszol. – Remekül vagyok. Csak a másnaposság. Marinát nem győzte meg. – Ha csakugyan nem vagy jól, akkor nem kéne munkába menned, és főleg nem kéne vezetned. Felhívom Mr. Atwoodot, és megmondom neki. – Ne aggódj már ennyit! Mondom, hogy jól vagyok. – Clementine nem akart ennyire éles hangon ráförmedni, de túl gyenge volt, hogy bocsánatot kérjen. Az órájára pillantott. – Ideje indulnom. – Alig ettél. – Nem vagyok éhes – ezzel felállt. – Vidd azt a croissant-t, és edd meg az autóban. – Majd veszek valamit a városban. Marina nem akart akadékoskodni, és nem válaszolt. Az asztalon heverő, alig megkezdett croissant-ra nézett, és elfogta valamiféle anyai aggodalom. Nem helyes a napot üres gyomorral kezdeni. – Hát akkor viszlát. Legyen kellemes a napod. Clementine nem válaszolt. Kiment a konyhából, és magával vitte sötét hangulatát. Kisvártatva a bejárati ajtó hangosan bevágódott. Szélroham tört be a konyhába, de aztán a levegő elcsendesedett, és visszatért a nyugalom. Marina Rafa Santoróra gondolt. Nem várta a vele való találkozást. A szíve nehéz volt a csalódásoktól, és most sem számított semmi másra. Bárcsak visszajönne Paul Lockwood, akkor minden jóra fordulna. Marina kiitta a kávéját, és rendet rakott az asztalon. Amikor a tányérokat pakolta egymásra, ismét hallotta az ajtót csapódni, és azt a hangos, ismerős sóhajt, amely mindig Bertha érkezését jelentette. – ’reggelt! – morogta Bertha. – Újabb kellemes nap Polzanze-ban

– ’reggelt! – morogta Bertha. – Újabb kellemes nap Polzanze-ban – tette hozzá, és súlyos termetével benyomult a konyhába. Testes asszony volt, akinek rózsaszín bőrét májfoltok tarkították, és fakószőke haját lófarokba kötve viselte. Bertha a szállóban dolgozott, és minden délelőtt a tulajdonosi lakrészben is néhány órányit, hogy kisegítse Marinát. – ’reggelt, Bertha! Hogy van mindig? – Hát, a náthám már múlóban, de a hátam… – odaadott Marinának egy képeslapot, majd lezökkent egy székre, és nekifogott Clementine éppen csak megrágcsált croissant-jának, ami még mindig ott hevert az asztalon. – Egészen Kanadából jött. Elegáns kézírás. – Katherine Bridges – mosolyodott el Marina. – A régi tanárnőm. – Furcsa, hogy valaki még ennyi idő után is levelez az egykori tanárnőjével. – Ő több volt nekem mint tanár. Ő különleges. Bertha grimaszolt. – Az orvos azt javasolta, hogy próbáljam ki azokat a tűket… hogy is híjják? – Akupunktúra – felelte szórakozottan Marina, és a képeslapot olvasgatta. – Elég fájdalmas lehet, az a sok kis tű… nem hiszem, hogy kibírnám. Rosszul tűröm a fájdalmat. A szülésbe majdnem belepusztultam. Ha nem epidurálnak minden kölkömnél, elpatkoltam volna. Marina felpillantott. – Jobb, ha most már átmegyek. Megtenné, hogy Clementine szobáját ma alaposan kitakarítja? – Láttam, ahogy elhajtott reggel. Nem festett valami jól. Még csak rám se mosolygott. – Rám se, Bertha. – Pedig egy mosoly nem kerül sokba. – Ha valaki olyan másnapos, mint ő, akkor igen. Szóval ne feledkezzen meg a szobájáról, rendben? – Nagyon igyekezni fogok – lassan felemelkedett a székről, egyik kezét a derekára tette, és a mosogatógéphez bandukolt, és elkezdte kelletlenül bepakolni a tányérokat.

Marina zsebre tette a képeslapot, és elindult a murván keresztül a

Marina zsebre tette a képeslapot, és elindult a murván keresztül a szálloda felé. Bertha meggyőződött róla, hogy biztonságos távolságra van, aztán bekapcsolta a vízforralót, és visszaült a székre. A táskájából kihúzta a Daily Mailt, és belemerült egy érdekfeszítő cikkbe, amely egy vécében leöblített és az esetet túlélő kiscicáról szólt. Jennifer és Rose a recepciós pultnál állt, és Jake-kel beszélgetett, mikor Marina megérkezett. A nővérétől eltérően, Jake mindig mosolyra kész, derűs természetű és vonzó személy volt. Apja magas termetét és vonzerejét örökölte, tiszta kék szemét és hosszú, egyenes orrát. Csak az ásta alá a vonzerejét, hogy a jellem teljesen hiányzott az arcáról. Semmi nem különböztette meg azoktól a jóképű angoloktól, akik életük során csak jót tapasztaltak. Szívélyesen köszöntötte a mostohaanyját, aki nem tudta megállni, hogy vissza ne mosolyogjon rá. – Mérgesnek kéne lennem rád. – Tudom. Sajnálom. Szólnom kellett volna neked, hogy kitérőt teszek Thurlestone-ba. De nem számítottam rá, hogy ilyen sokáig fog tartani. – No és mit derítettél ki a rablóról? – Azonkívül, hogy köszönőcetlit hagy maga után? – Ez a védjegye, ugye? – Azt hiszem, nagyon élvezi, hogy úgy nevezik: Baffles, az úri betörő. Gondolom, kedveli azt a figurát abból a régi filmből. Tudod, amelyben David Niven alakított. – E. W. Hornung, Arthur Conan Doyle-nak, Sherlock Holmes megteremtőjének a sógora írta a regényt, amiből a film készült. Grey mondta, aki sok könyvet olvas. Hát jó, ha ez a Baffles vigyáz magára, mert ez lehet a veszte. A végén túlságosan beleszeretnek saját magukba. – Valószínűleg igazad van. De egyelőre nyerésre áll – elnevette magát. – Az világos, hogy alaposan ismeri a szállodákat és a főúri lakokat, de senki sem tud rájönni, honnan. – Nem vagyok nyomozó, de annyit még én is sejtek, hogy bizonyára vendégként jelentkezik be. – Talán. De egy vendég hogyan jut be az összes többi szobába? – Kimászik az ablakon, és egyik párkányról a másikra ugrik, mint a

– Kimászik az ablakon, és egyik párkányról a másikra ugrik, mint a macska – elmosolyodott, amint eszébe jutott, hogy Harvey hogyan szavalta Makár Vikit. – Vagy valami szerelő, aki a szállodáknak dolgozik. Vízszerelő vagy szőnyegtisztító. – Előbb-utóbb elkapják – jelentette ki Marina reménykedve. – Ezek az alakok sosem ússzák meg. – Abba kéne hagynia, amíg még szabadlábon van. – Ha kis üzeneteket hagy, az azt jelenti, hogy jól érzi magát. Nyerő szériája van. Jake megcsóválta a fejét. – Előbb-utóbb hibázik, ne feledd a szavam. Túlságosan nagyképű lesz, és elkövet valami hülyeséget. – Reménykedjünk, hogy inkább előbb, mint utóbb. Jake követte a mostohaanyját a hallba. – Úgy hallottam, hogy nem mentek valami jól a tegnapi álláselbeszélgetéseid. – Teljesen összeomlottam – leengedte a vállát, és szomorkásan elmosolyodott. – Apa szerint ma délelőtt egy argentin fickó jön hozzád. – Rafa Santoro. Olyan neve van, mint valami drága kutyaeledelnek. – Akkor bízzunk benne, hogy nem túl rágós. – Én abban bízom, hogy csak egy normális festőművész. Nem akarok semmi különlegeset. Nem akarok különcöket, van már belőlük elég errefelé. – Ha már szóba kerültek, Mr. Potter szeretne beszélni veled a borsóról. – Később – az órájára nézett. – Megyek, és beszélgetek egy kicsit a tábornokkal, mielőtt Kutyatáp ideér. Az ebédlőben leszek, ha korán érkezne ide. Vezessétek a dolgozószobámba, és ne mondjátok nekem, ha fura alak. Nem tudok több furcsaságot elviselni ma délelőtt. A dandártábornok törzsasztalánál ült az ebédlő végében, az ablak mellett. Háromrészes tweedöltönyt viselt sárga nyakkendővel, teázott, és a The Timest olvasgatta, hangosan kuncogva a világ abszurditásain. A nagy belmagasságú helyiség hatalmas ablakai egy

fenséges cédrusfára nyíltak, így a reggeli napsütés ragyogva ömlött be, és glóriát vont a férfi feje köré. Mikor meglátta Marinát, nehézkesen talpra kecmergett, noha a nő többször kérte már, hogy ne tegye, és sztentori hangján szívélyesen üdvözölte. – Micsoda gyönyörű látvány fogad ma reggel – az arcát cserzett bőr és megpattant hajszálerek hálói borították, szépen nyírt bajuszt és pajeszt viselt. A fejét sűrű haj fedte. A szemei kicsik voltak ugyan, mint a mazsola, de a látása tökéletes, és úgy mérte végig Marinát, mint aki egy szemrevaló kancát nézeget. – Maga a megtestesült báj, Marina. – Köszönöm – felelte a nő, és leült. – Grey kölcsönadott nekem egy pompás könyvet tegnap. Este kezdtem el olvasni, és le sem tudom tenni. – Melyik az a könyv? – Andrew Roberts Főnökök és parancsnokok című műve. Nagyszerű olvasmány. Remek a stílusa. Örömmel olvasom. Néha azt szeretném, ha vissza lehetne forgatni az idő kerekét. Akkoriban éltem legszebb éveimet. – Örülök, hogy nem lehet visszamenni a múltba. – Talán szentimentális vén bolondnak tart, de az én életemnek akkoriban volt értelme. Volt olyan ügy, amiért küzdhettem, és azóta semmi olyan jó nem történt az életemben. Olyan vagyok, mint egy rozsdás mozdony a roncstelepen, amelyik boldog időkről álmodozik. – De hiszen van célja az életének, tábornok úr. Vannak gyerekei, unokái és az dédunokája, Albert. Szó sincs itt roncstelepről. A férfi kuncogott. – Na, igen, a gyerekek. Ők tényleg áldást jelentenek. Ha nincsenek az embernek utódai, akkor nem hagy maga után lábnyomot. Úgy halok meg, hogy tudom: a vérvonalam folytatódik. Mi jó ügyért harcoltunk annak idején, bár a fiatalok ma már nem sokra értékelik, amit tettünk értük. Ha mi nem vagyunk, akkor ma mind németül beszélnének, és a hódítók előtt hajbókolnának! A pokolba is! – A nevetése elcsuklott, és hangosan köhögni kezdett, majd megköszörülte és kitisztította a torkát. – Ha már gyerekekről beszélünk, hogy vannak a maga gyerekei? Ez a Jake

mindig magasabb, valahányszor látom – Marina nem tudta rászánni magát, hogy emlékeztesse, nem az ő gyerekei. A tábornokkal folyó beszélgetés közben teljesen megfeledkezett a tíz órakor esedékes elbeszélgetésről. Mire Jake bebandukolt az ebédlőbe, már szinte teljesen ki is ment a fejéből. – Nos, csak fessük falra az ördögöt, és megjelenik – mondta a tábornok. Marinának feltűnt Jake különös arckifejezése. Derű és öröm különös keverékét látta rajta. – Jó reggelt, tábornok úr! Marina, a Kutyatáp megérkezett – jelentette Jake. – Mi ez a vicces arckifejezés? – kérdezte az asszony, és a gyomrát összeszorította az izgalom. – Miféle vicces arckifejezés? A fickó a dolgozószobádban vár. – Na és milyen? Normálisnak tűnik? – Azt mondanám, hogy semmilyen szempontból nem normális. – Te szórakozol velem. – Csak menj, és nézd meg magad. – Mi ez a kutyatáp dolog? – kérdezett közbe a tábornok. – Nekem jó, különösen, ha van egy kis tejcsoki is a tetején. Marina kiért a hallba, és ott látta Shane-t, Jennifert, Rose-t, Heathert és Berthát összebújva a recepciós pult mellett, ahol úgy vihogtak, mint megannyi idétlen iskoláslány. Mikor meglátták Marinát, bűntudatosan szétrebbentek. A levegőt megtöltötte az izgalom, mintha maga a Mikulás érkezett volna hét hónappal korábban a kelleténél, és ő várakozna a dolgozószobában. – Akarja, hogy hozzak be önöknek kávét? – kérdezte Heather kipirult arccal. Marina összehúzta a szemét. – Előbb lássuk, mit szeretne. – Nekem kávéivónak tűnt – jegyezte meg Bertha. – Na és magát mi szél fútta át ide a szállodába? – kérdezte Marina. – Kifogyott a Cif – felelte Bertha, vigyorogva. – Nem is lehetne jobb az időzítés. – Akkor miért nem vesz elő egy flakonnal a szekrényből? Heather, jöjjön velem, a többiek vissza a munkához!

Marina némi optimizmussal lépett be a dolgozószobájába. Az alkalmazottai arcára kiülő pírból arra következtetett, hogy a látogató vonzó férfiú. Ez nem lepte meg; az argentin férfiak híresen jóképűek. Ám a Rafael Santoróból áradó csöndes vonzerőre nem volt felkészülve. Santoro gondolataiba merülten, zsebre vágott kézzel álldogált az ablak mellett. Fakó színű antilopbőr zakót viselt kék inge fölött, és kopottas farmert. Átlagos testmagasságú, széles vállú, kisportolt férfi volt. Marina profilból látta, és korát a harmincas éveire becsülte. Bőrét nap és szél cserzette, az álla egy kicsit borostás, világosbarna haja némiképp a homlokára hullott, amelyet ráncok szabdaltak. Mikor meghallotta, hogy nyílik az ajtó, pillanatnyi habozás után fordult meg, mintha össze akarná szedni magát. Marina meglátta a művész arisztokratikus orrát, állának erőteljes vonalát, és érezte, hogy elönti a csodálat. Santoro jóképű, semmi kétség. Mikor a férfi feléje fordult, Marinát nyomban rabul ejtette a szeme. Mélyen ülő, csokoládébarna szemei voltak, de igazán a bennük ülő kifejezés volt az, amitől az asszonynak elállt a lélegzete. Szinte már ismerős volt számára az a szempár, és alig találta a szavakat. – Örülök… örülök, hogy megismerhetem. – Én is nagyon örülök – felelte a férfi, kezet nyújtva. Az akcentusa meleg és lágy volt, mint a karamellás tej. Marina megfogta a kezét, és érezte, hogy a belőle áradó melegség átjárja az egész karját. – Azt hiszem, ön az első argentin, aki beteszi a lábát Polzanze-ba – mondta, mert nem jutott eszébe semmi jobb. – Ez meglep. A dél-amerikaiak szeretnek utazni. – Nos, tehát isten hozta – mondta Marina, és elszakította a pillantását a férfiról egy másodpercre. Rafael tekintete túl átható volt. – Kellemes néha egy kis külföldi akcentust hallani a változatosság kedvéért. – Azt gondoltam, hogy egy ilyen gyönyörű hely a világon mindenfelől vonzza a látogatókat. – Ön hízeleg nekem. – Ez a szándékom – olyan könnyedén mondta ezt, hogy az

– Ez a szándékom – olyan könnyedén mondta ezt, hogy az asszony nem vette flörtölésnek. Ehelyett udvariasan elmosolyodott. – Köszönöm – máris megkedvelte a férfit. Nem Jake felszínes jóképűsége jellemezte, hanem az olyan ember ráncai és apró tökéletlenségei, aki az élet árnyoldalait is megismerte. – Remélem, nem kizárólag angol művészre vágyott. – Egyáltalán nem. Nincsenek más elvárásaim, mint hogy az illető megfeleljen erre a pozícióra – beszéd közben a nő észrevetette, hogy Santoro ezüst övcsatjába a neve kezdőbetűit vésték: R. D. S. Santoro is elmosolyodott, követve Marina pillantását. – Ajándék apámtól. – Nagyon szép. De most foglaljunk helyet. A művész a kanapéra telepedett, Marina pedig álmodozva a karosszékbe süllyedt, és teljesen megfeledkezett Heatherről, aki sóbálvánnyá változva állt az átjáróban, a pír mintha az arcára égett volna. – Kér egy kis teát vagy kávét? – kérdezte Marina, felocsúdva. – Gyümölcslét szeretnék. – Akkor én is. Narancslét, frissen facsarva – mondta Marina. Heather meglepődött. – Hozzak egy kis aprósüteményt is? – Jó ötlet, Heather. – Kér egy kis jeget a gyümölcsléhez? – Nem, köszönöm – válaszolta az argentin. Heather még jobban elvörösödött. – Még valamit? – kérdezte, de jelét sem adta annak, hogy távozna. – Csak az ajtót, Heather – mondta szigorúan Marina. – Csukja be maga mögött. Tehát, mit keres egy argentin Devonban? – Jogos a kérdés. Messzire kalandoztam a hazámtól. – Nagyon messzire. – Kreatív munkát végzek egy Buenos Aires-i reklámügynökségnek. Terveket készítek. Apám elhunyt, és úgy döntöttem, kiveszek egy kis szabadságot. – Sajnálattal hallom.

– Már nagyon idős volt. Én vagyok az öt gyerek közül a

– Már nagyon idős volt. Én vagyok az öt gyerek közül a legfiatalabb. Húsz évvel vagyok fiatalabb, mint a többiek. – Alaposan megkésett. – Úgy valahogy. Szóval úgy határoztam, hogy utazgatok. Eltöltöttem néhány hónapot azzal, hogy Európában csavarogtam. – Festett közben? – Igen. Ez jó módszer arra, hogy az ember alaposan megismerjen helyeket. – Akkor mostanra már biztosan szép gyűjteménye van. – Csakugyan. De attól tartok, nem tarthatom meg mindet. Nem utazhatok úgy, hogy a bőröndöm festményekkel van tele. – Hát persze. De akkor mihez kezd velük? Ne mondja, hogy eldobálja őket. – Nem. Az túlságosan fájdalmas lenne. Mindegyikhez ragaszkodom valamilyen okból. Így hát szállodákban, vendéglőkben hagyom a képeket, vagy elajándékozom. – Ez igen nagylelkű öntől. – Könnyű nagylelkűnek lenni. Nem kerülnek nekem semmibe – megvonta a vállát. – Meg nem is érnek sokat. Nem vagyok híres. Még csak ismert sem. – Ha az lenne, nem jött volna el ide. – Valószínűleg igaza van. Véletlenül keveredtem Devonba, és olyan gyönyörűnek találtam, hogy úgy döntöttem, maradok. Miközben azon tűnődtem, hogyan oldjam ezt meg, láttam az ön hirdetését. Szeretnék itt maradni a nyárra. – Aztán visszatér Argentínába? – Igen, Buenos Airesbe. – Még sosem jártam Argentínában, – Az is gyönyörű ország. A szállodából ítélve önnek olyan jó az ízlése, hogy könnyen megkedvelné Argentínát is. – Azt mondják, tele van olaszokkal, akik spanyolul beszélnek és angolok akarnak lenni – nevetett Marina, és ellazult a karosszékben. A festőnek olyan vonzó arca volt, hogy az asszony szerette volna a végtelenségig elnyújtani a beszélgetést. Azt már tudta, hogy Santoro Polzanze-ban tölti majd a nyarat, akár tud festeni, akár nem. – Ez elég találó megfigyelés, legalábbis ami engem illet. Bár én

– Ez elég találó megfigyelés, legalábbis ami engem illet. Bár én nem akarok angollá válni. Jól elvagyok úgy, ahogy vagyok. Ekkor nyílt az ajtó, és Heather lépett be egy tálca gyümölcslével és süteménnyel. A nyomában Harvey érkezett, aki kíváncsi volt, mi ez a nagy felhajtás. Korábban a négy nőszemélyt elküldte dolgozni, mert tudta, mennyire bosszantaná Marinát, ha látja, hogy dologtalanul lézengenek, kiváltképp Berthát, aki igazi lusta dög volt. – Hadd mutassam be Harvey-t – mondta Marina, akinek a szeme felragyogott az intézője láttán. Harvey megrázta Rafa kezét, és levigyorgott rá. Marina látta rajta, hogy az ő tetszését is megnyerte a vendég, és ez még jobban felvidította. – Harvey azóta velünk van, mióta megvettük ezt a helyet tizennyolc évvel ezelőtt. Ő az igazi ezermesterünk. Nélküle nem tudtuk volna sikerre vinni ezt a helyet. – Ne hallgasson rá – tiltakozott Harvey, és hunyorított hozzá. – Egyszerűen csak nincs a környéken senki, aki olyan jól tudna kiégett villanykörtéket kicserélni, mint én. Még így, hetvenegy évesen is. – Nem látszik hetvenegy évesnek, Harvey. Harvey Rafára kacsintott. – Az ilyesfajta hízelgés miatt mászom még mindig létrákra és takarítok ki eldugult lefolyókat. – Hozott nekünk valamit a munkáiból, amit megmutathat nekünk? – kérdezte Marina Rafától. – Hát persze. – Rafa egy barna bőrtáskát fektetett a térdére, és elhúzta a cipzárat. Elővett egy vázlattömböt, és a kávézóasztalra tette. Marina izgatottan előrehajolt. – Megnézhetem? – Kérem. Marina kinyitotta az első oldalon. – Tökéletes – suttogta, amint nézte a tehetséggel és melegséggel alkotott vízfestményt. Egy folyópartot ábrázolt, szárnyra kapó madarakkal. Némelyik még a vízen volt, mások már felfelé szárnyaltak, és Marina szinte érezte a vízcseppeket, amelyeket a lábukkal felkavartak. A következő egy vázlat volt idős nőkről, akik a piacon pletykálkodtak, az arcuk tele érzelemmel, a keserűségtől a büszkeségig. – Ön nagyon sokoldalú – jegyezte meg az asszony. – Annak kell lennem az én foglalkozásomban. Egyik nap

– Annak kell lennem az én foglalkozásomban. Egyik nap kólásüveget rajzolok, a másikon tájképet, a harmadikon karikatúrát. Mindig valami mást. – Hol tanult meg rajzolni? – Mindenfelé. – Ön tehetségesnek született. – Talán. – Szerencsés ember. Rafa Harvey-ra vigyorgott. – De nem vagyok jó eldugult lefolyók kipucolásában. Marina végiglapozta az egész albumot, és csodálata minden egyes képpel tovább nőtt. – Nagyon szeretnénk, ha velünk töltené a nyarat – szólalt meg, és hátradőlt a karosszékében. – Azt én is nagyon szeretném – felelte Rafa örömmel. Marina kissé zavarban volt. – Attól tartok, fizetni nem tudunk önnek. De a szállás és étkezés ingyenes. Csak annyit kérünk, hogy tanítsa a vendégeinket festeni. Az összes szükséges hozzávalót természetesen mi biztosítjuk. – Mit szeretne, mikor kezdjek? Az asszony örömmel csapta össze a kezeit. – Jövő hónapban. Legyen mondjuk június 1. – Akkor június 1-jén. – Költözzön be előző nap, hogy egy kicsit szokja a helyet. – Már alig várom. – Én is – felelte Marina örömmel, hogy Rafa elégedettnek tűnt a dolgok ilyetén elrendezésével. – Nem is tudja, milyen nehéz volt megtalálni önt – ezután a gondolatai Clementine-ra vándoroltak. A lánynak most legalább lesz miért hálásnak lennie neki.

4. fejezet Clementine vékony farmerban, papucsban és majdnem a térdéig érő vastag, szürke pulóverben vánszorgott be a munkahelyére. Tavasz volt, de teljesen átfázott. Nem tudta, mi fáj jobban, a lelkifurdalás vagy a feje. Sylvia tűsarkú cipőben testhezálló ruhában ült a helyén, és éppen vörösre lakkozta a körmeit. Mr. Atwood cégtársa, Mr. Fisher már az irodájában volt, és telefonon beszélt valakivel. Clementine megkönnyebbült, hogy még a főnöke előtt beérkezett, bár nem tudta elképzelni, kinek tudna ma hasznára lenni. – Te magasságos ég – csóválta meg a fejét Sylvia –, elég pocsékul festesz. – Pocsékul is érzem magam. – Menj, és igyál egy kávét. – Otthon már ittam. – Akkor igyál még egyet. Mr. Atwood nemsokára itt lesz, és sovány tejeskávét meg áfonyás muffint szeretne. Ha odakészíted az asztalára, talán megbocsátja a beteges sápadtságodat. – Ennyire förtelemesen nézek ki? – Ennyire, drágám. A te korodban nem kéne alapozót viselned. Amikor már a harminchoz közeledsz, mint én, már lapáttal pakolhatod magadra. Clementine leroskadt a helyére, és bekapcsolta a számítógépet. – Nem sokra emlékszem a tegnap estéből. – Mi az, amire emlékszel? – Joe-ra – felelte, és lehunyta a szemét, remélve, hogy az emlék elmúlik. – Ugye, milyen kedves fickó? Olyan jóképű. Ti ketten jól egymásra találtatok, ami mosolyt csal ajkamra ma reggel, hiszen én voltam az, aki összehoztalak benneteket. Joe teljesen el van mosva. Még sohasem láttam így viselkedni. – Miért, hogyan viselkedett? – Teljesen odavolt érted. – Tényleg?

– Bizony – vigyorgott Sylvia. – Általában fordítva van, és Joe-nak kell leráznia a nőket. – Ez biztató. – Nem tűnsz nagyon boldognak. Pedig nagyon jó parti. – Biztosan. Nagy hal a kis tóban. – Nincs semmi baj a kis tóval. Jobb, mint kis halnak lenni nagy tóban. – Nem is tudom. Mindegy mekkora a tó, ezzel a hallal kapcsolatban bizonytalan vagyok. – Most már nem tudlak követni. – Sylvia összevonta a szemöldökét. – Emlékszem, hogy elmentem hozzá. Te meg Freddie táncoltatok. – Freddie szeret táncolni. – Aztán emlékszem a díványra. – Sylvia torokhangon felnevetett. – Azt lefogadom. Az a dívány sok mindent látott a maga idején. – Ettől máris jobban érzem magam. Köszönöm. – Ugyan, tudod, hogy értem. Joe nem szerzetes – Sylvia a levegőben rázogatta a kezeit, hogy megszáradjon a körömlakk – te pedig nem vagy angyal. – Nem akarok ezen gondolkodni. – De azért nem bántad meg, ugye? Az élet titka az, hogy sose bánjunk meg semmit. Az csak időpocsékolás. Hiszen jól érezted magad, nem igaz? – Nem emlékszem. – Amikor mi távoztunk, nagyon úgy tűnt, hogy jól érezted magad. Clementine hangulata tovább zuhant. – Tartottam tőle, hogy otthagytál. – Nem vagyok kukkoló, Clemmie. Meg aztán Freddie-nek és nekem is megvolt a magunk dolga… mmm, végre egy férfi, aki tudja, hogy kell örömet szerezni egy nőnek, és nincs szüksége hozzá műholdas navigációra. Az ajtó lendületesen kinyílt, és Mr. Atwood lépett be rajta. – ’reggelt, lányok! – szólt vidáman. Aztán látta, hogy Clementine a széke szélén ül, retiküljével a térdén. – Máris itthagy minket, Clementine?

– Csak egy sovány lattéért és muffinért megyek – felelte Clementine, és felállt. – Rendes lány. Hozna nekem egy Gazette-ét és egy Telegraph-ot is? Most jut eszembe: a feleségemnek holnap van a születésnapja, és ha már ott van, akkor választhatna neki is valami megfelelőt. – Megfelelőt? – Egy illatos gyertyát, vagy ilyesmit. Maga a nő, maga tudja, mit szeretnek a nők. Nekem fogalmam sincs, és mindig melléfogok. – Én nem tudom, minek örülne az ön felesége. – Én tudom – vetette közbe Sylvia, és visszacsavarta a körömlakkos üvegcse kupakját. – Menj be a Kitchen Delightba, és vegyél neki valamit ott. Az a kedvenc boltja. – De mi lesz, ha olyanja már van? – A szándék a fontos – mondta Mr. Atwood. – A szándék elég, és a kis hölgy boldog lesz. – Megteszem, ami tőlem telik – Clementine-t örömmel töltötte el a gondolat, hogy egy darabig az irodán kívül lehet. – Légy oly jó, és hozz nekem egy csokis sütit meg egy csésze teát tejjel, cukor nélkül. Mr. Fishernek meg egy kávét, feketén – a telefon megcsörrent, Sylvia pedig felvette, vigyázva, nehogy a körmei hozzáérjenek, és daloló hangon beleszólt: – Atwood és Fisher, Sylvia beszél. Miben segíthetek? Mr. Atwood bebandukolt az irodájába, közben megigazította az ügyféltérben álló asztalon a magazinokat, majd becsukta maga mögött az ajtót. Clementine hunyorgott a napfényben, amint kilépett az utcára. Szeretett volna addig menni, amíg eltéved. Először a Kitchen Delightba ment, szándékosan annyit piszmogva a megfelelő ajándék kiválasztásával, amennyit csak lehetett. Elképzelte szegény Mrs. Atwoodot, amint kötényben végzi a rabszolgamunkát egy olyan férfi mellett, aki még csak annyi fáradságot sem vesz, hogy születésnapi ajándékot vásároljon neki. Miféle férj lehet az ilyen? Azt nem tudta elképzelni, hogy egy asszonyt boldoggá tenne néhány fazék. Ugyan mi lenne a baj egy csinos nyaklánccal, vagy egy retiküllel? Mr. Atwoodnak fogalma se volt, de Sylviának se. Ezek a vidékiek, gondolta megvetően, és

megvizsgált egy süteményforma-készletet. Jó negyedóra elteltével végül egy csillogó, rózsaszín mixer mellett döntött. Nagyon megnyerő, gondolta, és örült, hogy ilyen ügyesen választott. Megnézte az árcédulát, és összevonta a szemöldökét. Drága, de a lustaságnak megvan az ára. Átment a Fekete Bab kávézóba a csomagjával, és útközben beszerezte az újságokat, a születésnapi üdvözlőkártyát és csomagolópapírt. Az üdvözlőkártya kiválasztásával is elvacakolt tíz percig, és a legidétlenebbet vette meg, hogy felvidítsa saját magát. Mire a kávézóhoz ért, már sokkal jobb hangulatban volt. Letelepedett az egyik bársonyborítású ülésre egy tejeskávéval meg egy zsemlével, és elolvasta a Gazette beszámolóját a legutóbbi rablásokról. Újabb húsz percet sikerült elfecsérelnie a lehető legkellemesebb módon. Vett egy kéjesen mély lélegzetet, és nézte a többi vendéget: néhány kisgyermekes anya, három üzletember, aki itt tartott találkozót, és iskolás lányok, akik ellógtak a suliból. De Clementine nem maradhatott itt egész délelőtt. Vonakodva kiitta a kávéját, és beállt a sorba, hogy megvegye mindazokat a dolgokat, amiket az irodában rendeltek. Eszébe jutott Joe, és visszatértek a félelmei, amelyek gombóccá változtatták a gyomrát. Közben nyílt az ajtó, és egy antilopbőr felöltőt és farmert viselő férfi érkezett. Clementine rápillantott. De aztán ahelyett, hogy elfordult volna, képtelen volt elszakítani róla a pillantását. A férfi körülnézett a kávézóban, majd beállt a sorba a lány mögé. Clementine némi erőfeszítéssel elfordította róla a tekintetét, de előtte még elmosolyodott. Érezte, hogy elvörösödik, a pír a mellkasától kúszik fel az arcára, és egyszeriben megfeledkezett Joeról és az egész méltatlan helyzetéről. Érezte az idegen kölnijének szantálfa illatát. Magába szívta az illatot, ízlelgette távoli földek aromáját. A férfi nyilvánvalóan nem angol volt. Az angolokon sosem áll ilyen jól a farmer, és nem bíbelődnek ilyen díszes övcsatokkal. A lány most szemügyre vette a jövevény lábbelijét: barna nubuk félcipő. Nem látott ilyet, mióta eljött Londonból. A sor gyorsan haladt, s Clementine máris a pult előtt állt, ahol feladta a rendelését. Félreállt, hogy helyet adjon az idegennek, míg a kiszolgáló zacskóba

rakta a muffint, a süteményt, majd elment megcsinálni a teát és a kávét. – Mindkét süti az öné? – szólalt meg az idegen. Clementine összerezzent. Nem tervezte, hogy szóba elegyedik vele. Szeretett volna nyugodtnak látszani, de a szíve vadul vert a mellkasában. – Nem javasolja? – Természetesen nem. Fontos, hogy egy lány helyesen táplálkozzon – a férfi most már mosolygott rá. – Na és ön is valami bűnös dolgot tervez? – Ha így akar fogalmazni, akkor igen. – Kár lenne kihagyni. Hová valósi? – Argentínába. – Argentínába? A póló hazájába? – Milyen jól ismeri. Clementine felnevetett, és ostobán érezte magát. – Egyáltalán nem ismerem. Voltam a Cartier Póló Bajnokságon, és láttam az Evitát a színházban. Csak ennyit tudok. – Kezdetnek ez is megteszi. – Hosszú utat tett meg. – Nem is olyan hosszút. A világ egyre kisebb. A pincérlány készenlétben állt a pénztárgép mellett. – Segíthetek valamiben, uram? – Clementine látta rajta, mennyire megigézte a férfi őt is. – Egy csokis sütit és egy presszókávét – visszafordult Clementine felé. – Ahogy mondta, kár lenne kihagyni. – Csakugyan – nevetett fel a lány. – Ha ön argentin, el kellene mennie a Devil’sbe és kipróbálni a tejszínes-lekváros pogácsát. Mennyei. – Amikor legközelebb találkozunk, elvihetne oda. – Megegyeztünk. – Clementine őszintén remélte, hogy lesz legközelebb. Kifizette a rendelését, de a férfi nem hívta, hogy csatlakozzon hozzá. Talán ő sem akart maradni. – Nos, viszlát, idegen. – Viszlát. Élvezze a bűnös muffinját. – Nem is az enyém. A főnökömé.

– Szerencsés főnök. – Tényleg szerencsés. Nem érdemli meg – már nem volt ürügye, hogy tovább maradjon. A sor mögöttük egyre türelmetlenebb volt. Könnyedén rámosolygott a férfira, olyan könnyedén, ahogyan csak tudott, miközben a szája majd’ elolvadt a boldogságtól, aztán távozott. Izgatottan sietett vissza az irodába. Mindkét keze foglalt volt a csomagokkal, így a testével nyomta be maga előtt az ajtót. – Ó, istenem! – kiáltott fel, Sylviának címezve, aki éppen olajjal dörzsölte be a körömágyait. – Most már emberibb formád van. Mi történt? Sikerült ajándékot venned? – Egy rózsaszín mixert. – Bűbájos. – Én is azt hiszem. Van hozzá csomagolópapír és kártya is. – Hadd lássuk. – Clementine a csomagot Sylvia íróasztalára helyezte. – Neked kell kibontanod, édesem, mert az én körmöm még mindig ragadós. – Belebotlottam a legelbűvölőbb férfiba, akivel valaha találkoztam. – Elbűvölőbb, mint Joe? – kérdezte Sylvia csalódottan. – Felejtsük el Joe-t, Sylvia. Ő labdába sem rúghat. – Milyen kár. Éppen most küldött át neked egy csokor rózsát – az állával Clementine íróasztala felé bökött. Clementine elkedvetlenedett, mikor meglátta a celofánba csomagolt, szalaggal átkötött rózsákat. – Ó, istenem! – Nem tud ellenállni neked. – Pedig meg kell kérnem rá. – Most számolj be arról, mi történt. Kápráztass el. – Ez az isteni idegen Argentínából besasszézott a Fekete Bab kávézóba, és elcsevegett velem. – Komolyan? A képedre száradt sminkmennyiség dacára? – Igen. – Szóval külföldi. Na és? – Nagyjából ennyi.

– Megadtad neki a számodat? – Dehogyis. – Ő megadta neked az övét? – Nem. – Tudja, hol dolgozol? – Sylvia, egyáltalán semmit nem tud rólam. csevegtünk egy keveset. Ennyi az egész. – Hát egy cseppet sem vagyok elkápráztatva. Ejteni akarod Joe-t egy olyan fazon miatt, akivel öt percet beszéltél, és akit sosem látsz újra. – A hetedik mennyországban érzem magam. Sylvia zavart képet vágott. – Fura egy lány vagy te, Clemmie. Mi a csillagjegyed? – Kos. – Nyilván a Vízöntő aszcendensével. – Biztosan. De a másnaposságom elmúlt – szélesen vigyorgott mellé. – Hála istennek! Clemmie átnyújtotta a születésnapi kártyát Sylviának, aki ránézett az ötvenes évekből származó, fekete-fehér képre, amelyen egy kötényt viselő nő mosolygott, és egy fakanállal hadonászott. A felirat így szólt: „Lefogadom, nem tudod, hová szeretném ezt dugni.” Gondolod, hogy ez megfelelő? – Mr. Atwood nem fogja tudni, míg a felesége ki nem nyitja. Én viccesnek találom. – Mr. Atwood nem találja annak. – De az asszonyság majd igen. Sylvia nevetett, és visszaadta a lapot. – Én is azt hiszem. Add ide az ajándékot és a papírt, és mihelyt a körmöm megszáradt, szépen becsomagolom helyetted. Ha úgy csomagolsz, mint ahogy öltözködsz, Mr. Atwood hozzád vágja az egészet. Clementine a délelőtt hátralevő részét azzal töltötte, hogy dokumentumokat gyömöszölt a legközelebbi dossziéba különösebb tekintet nélkül arra a személyre, akinek legközelebb meg kellene

majd találnia. A jóképű argentinről álmodozott. Kíváncsi volt, mit keres itt Dawcombban, és hogy maradni szándékozik-e, vagy már egy vonaton ül London felé, eltűnve a szeme elől örökre. Bár nem számított rá, hogy még egyszer láthatja a férfit, de mégis arról fantáziált, hogy elviszi a Devil’sbe tejszínes pogácsára. Talán majd, amikor már elég pénzt gyűjtött össze, nem Indiába megy, hanem Argentínába. Bárcsak felhívná az idegen azzal, hogy ingatlant akar bérelni a nyárra. Már bánta, hogy nem sikerült valahogy a Fisher és Atwood céget belekevernie a beszélgetésbe. Pedig könnyű lett volna megemlíteni, hogy épp itt dolgozik a sarkon túl. Az idegen szépen arra sétált volna a kávéjával, és meghívta volna őt ebédre. Sajnos azonban nem az argentin sétált be az irodába fél egykor, hanem Joe, és ő volt az, aki gyors falatozást javasolt egy tengerre néző kisvendéglőben. Clementine örömet színlelt, és a kezét a hasára tette, hogy ne facsarodjon el az ellentétes érzelmektől. Megköszönte Joe-nak a virágot. Alig mert a férfi szemébe nézni, mert attól félt, hogy ezzel emlékeket idéz fel az előző éjszakáról. Úgy gondolta, jobban jár, ha nem tudja, megtörtént-e bármi is, vagy legalább nyitva hagyja a lehetőségét annak, hogy nem történt meg. Az idegennel összehasonlítva Joe elég faragatlannak tűnt, az arca tompa és közönséges, semmi jellem nem tükröződött rajta. Rosszul szabott farmerjában, V nyakú pulóverében össze sem lehetett hasonlítani az idegennel, akit már sosem fog viszontlátni. Még mindig az orrában érezte a bőrének szantálfa illatát, maga előtt látta csibészes mosolyát és a mélyen ülő szempárt. Joe nem jelentett semmiféle mélységet, hacsak nem azt a gödröt, amelybe Clementine egyre mélyebbre süllyedt azáltal, hogy elfogadta az ebédmeghívását. Mr. Atwood egy órát adott neki, feltéve, hogy Sylvia vállalta az ügyeletet az irodában az idő alatt. Örült a feleségének szóló, szépen becsomagolt és szalaggal átkötött ajándéknak. Úgy tűnt, sokat vesződött azzal, hogy megtalálja a megfelelő meglepetést. A mixernek biztosan nagyon fog majd örülni; a rózsaszín volt a kedvenc színe. Aláírta a kártyát anélkül, hogy megnézte volna, becsúsztatta a táskába, és a telefonért nyúlt, hogy felhívja asszonyát. Odahaza a szállodában az étterem majdnem üres volt, csak néhány

Odahaza a szállodában az étterem majdnem üres volt, csak néhány törzsvendég ebédelt csendesen az ablak mellett, és egy idősebb házaspár érkezett a városból, hogy egy drága ebéddel ünnepeljék az aranylakodalmukat. Heather álmosan szolgált fel az asztaloknál, míg Arnaud, a borpincér, fontossága tudatában lépett be roppant termetével a helyiségbe, az ezüst tasse de dégustation{5}, pedig díszes láncon himbálózott a nyakában. Marina túl boldog ahhoz, semhogy az üres étterem miatt búsuljon. Megtalálta a megfelelő bennlakó művészt. Vonzó volt, tehetséges, melegszívű. Ami a legfontosabb, Harvey-nak is tetszett. Marina leült az íróasztalához, és listát készített azokról a dolgokról, amiket be akart szerezni annak ellenére, hogy csekélyke készpénz állt rendelkezésére. Biztosra vette, hogy Rafa vonzani fogja a vendégeket a szállodájába, mihelyt felteszi a honlapjára a festőt. Shelton híres volt a természeti szépségeiről és a madarakról. Bárcsak elérné valahogy az összes olyan embert a világon, aki tud festeni. Akkor biztosan megmenthetné a szállodáját a csődtől. A tenger moraja és a sirályok vijjogása behallatszott az ablakon, és a gondolatait a víz felé vonzotta, ahol titkos bánata szétterült a hullámokon és a szélben. Egy pillanatra úrrá lett rajta az üresség érzése, és majdnem abbahagyta az írást. De aztán eszébe jutott Polzanze, a ház, amit ő épített gyönyörű szállodává, egy olyan asszony leleményességével és eltökéltségével, aki elhatározta, hogy a kezeivel teremt maradandót, ha már a testével képtelen volt. Polzanze tartotta meg őt, amikor a keserűség majdnem megtörte. Nélküle már elveszett volna. Tovább írt sebesen a papírra, míg a hullámverés és a sirályok kiáltásai tompa háttérzajjá húzódtak vissza. Halk kopogás szakította félbe az ablak felől. Felnézett. Mr. Potter, a kertész szakállas arca nyomódott az üveghez. Mikor látta, hogy az asszony észrevette, levette a sapkáját, fogatlan szájával elvigyorodott, és intett neki, hogy jöjjön ki, mert beszélni akar vele. Marina sóhajtva felállt. – Sajnálom, Mr. Potter. Teljesen kiment a fejemből – kihajolt az ablakon. – Az édesborsóról van szó, ugye?

– Úgy van, Mrs. Turner. – Adjon egy percet, felveszem a cipőmet, és megyek. – Sajnálom, hogy megzavartam. Nagyon elfoglaltnak tűnt odabent. – Semmi baj. A kert is ugyanolyan fontos, mint a ház. – Az biztos – felelte, és szürke szeme hunyorgott a fehér vattapamacsra emlékeztető szemöldöke alatt. – Találkozzunk az üvegházban. – Marina elment az ablaktól, de szeretettel pillantott az öreg után, aki feltette a sapkáját, és merev csípője miatt kissé sántítva elkacsázott. Marina már éppen indult, amikor eszébe jutott Katherine Bridges képeslapja, és elővette a zsebéből. Befelé mosolygott, míg újra elolvasta, és elérzékenyülve emlékezett régi barátjára, aki már a hatvanas éveiben járt, és a brit-kolumbiai Windermere-tó partján lakott. A szerelem vitte el a világ másik végére, és Marina ezért igazán nem hibáztatta, bár hiányzott neki az az egyetlen nő, akire élete során rábízhatta magát. Elővett egy virágos dobozt a polcról, és kinyitotta. Tele volt az Elizabethtel folytatott levelezésével, amit megtartott az évek során. Belerakta a képeslapot is, aztán visszatette a dobozt, és kiment a kertbe Mr. Potterhez. – Nos hát, megtalálta a művészét – mondta Bertha, aki a konyhaasztalnál ült Heatherrel. Az ebédnek vége volt, a néhány vendég távozott, a három szakács levetette a kötényt, és visszavonult a délután folyamára. – Vonzó fickó – jegyezte meg Heather, és erőteljes devoni akcentusa úgy hajlott a szavak végén, ahogyan a gőz kunkorodott a forrócsokijának felszínéről. – Mit gondolsz, igaz az, amit a külföldiekről mondanak? – Miért, mit mondanak róluk? – Hogy jó szerető válik belőlük. – Nekem arról fogalmam sincs – felelte Heather kuncogva. – Már miért lennének jobbak? Mit tudnak ők, amit az angol férfiak ne tudnának? – Talán kitartóbbak?

Bertha felmordult. – Abban nincs semmi jó. Heather magához szorította a forrócsokis bögréjét. – Mit gondoltok, Marina megnyugszik végre, hogy megtalálta a megfelelő művészt? – Remélem. Nagyon feszült volt mostanában. Azt hiszem, válságos korba lépett. – Tényleg? – Igen. Elmúlt ötven, és nincsenek gyerekei. Lefogadom, hogy az fáj neki. – Szegénykém. Minden asszony megérdemli, hogy gyereke legyen. – Az ilyesmi meg tudja őrjíteni az embert, tudjátok, hogy ha nincs gyereke. A méhével van valahogy összefüggésben. – Csakugyan? – Bizony. Kiszárad, és ez a száradás valahogy hatással van az agyra. – Akkor mi lesz vele? – Gőzöm sincs. – Bertha megcsóválta a fejét, és az arca elkomorodott. – Talán ez a művész majd felvillanyozza – a melle megrezdült a nevetéstől. – Az biztos, hogy engem felvillanyozna. Clementine ragaszkodott hozzá, hogy ő fizesse az ebédszámla felét. Nem rúgott nagy összegre, és Joe szeretett volna a vendéglátó lenni, de a lány a tányérra tett tizenkét fontot, és nem volt hajlandó visszavenni. – Már vettél nekem egy csokor rózsát. Nem hagyhatom, hogy az ebédet is te fizesd. – Örülök, hogy tetszettek. – Nagyon. Felderítették az egész irodát. – Te pedig az én napomat. – Jó – felelte Clementine, érezve a feszültséget a saját hangjában, és mereven elmosolyodott. – A tegnap este fantasztikus volt. – Remek. Jól van – a lány kétségbeesetten kereste a pincért. – Ez nem hangzik túl meggyőzően. Neked nem volt jó? Clementine a tengeren bukdácsoló kis halászbárkákra pillantott, és azt kívánta, bárcsak ő is el tudna hajózni valamelyiken. – Nem sok

mindenre emlékszem – mormogta –, mert túl sok vodkát ittam. Pocsékul éreztem magam ma reggelre. Így hát nem, nekem nem volt olyan jó. Joe szinte összezsugorodott csalódottságában. – Sajnálom. – Én is. – Nem kellett volna hagynom, hogy annyit igyál. – Nem vagyok hozzászokva – hazudta a lány. – Akkor is jó volt veled. – Igen, biztosan – a férfira sandított. – Általában nem fekszem le senkivel az első randin. Joe megdöbbent. – Te azt hiszed, hogy lefeküdtünk egymással? – Nem így volt? – most Clementine-en volt a sor, hogy összezsugorodjon. – Miféle embernek nézel te engem? Azt hiszed, leitatlak, aztán visszaélek a helyzettel? – Nem így tettél? – Hát persze hogy nem. – Akkor csak bolondoztunk? – Nem egészen így fogalmaznék. Neked nem volt ellenedre. Sőt még doromboltál is, annyira élvezted. – Egybevág a tényekkel. – Most jobban érzed magad? – Joe elhúzta a száját. – Sokkal. Szégyenkezve ébredtem. Pedig nem vagyok olyan lány. – Tudom. Azért is kedvellek. Clementine nem találta könnyűnek, hogy kivágja magát a viszonyból, amíg ilyen hálás a férfinak. – Köszönöm. – Nekem új vagy, és ez tetszik. – Tényleg? – Szeretem a túlharapásodat. Szexi. – A túlharapásomat? – Igen, ahogy a felső fogsorod… – Úgy beszélsz rólam, mintha én lennék Goofy, a rajzfilmkutya. – Mikor láthatlak újra? Ma este? – Ma este nem, Joe. – Akkor holnap?

– Talán. Joe rávigyorgott. – Szeretem az olyan nőket, akiket nem könnyű megkapni. Clementine kedveszegetten tért vissza az irodába, annak dacára, hogy megtudta, nem játszotta el a tisztaságát. Remélte, hogy véget vethet a Joe-hoz fűződő viszonyának, de úgy tűnt, hogy ez a viszony önálló életre kel, tőle függetlenül.

5. fejezet Grey Captain’s Cove-nál horgonyozta le halászcsónakját, és kivetette a csalit. A tenger lágyan ringott, a sirályok lecsaptak az égről, és a csónak körül úszkáltak, hogy mohón felszedegessék a kenyérdarabokat, amelyeket kidobált számukra. A nap a háta mögött volt, a szellő pedig keresztbe fújt az arcán, Grey élvezte a békés hangulatot. Bársonyos, zöld rétek kúsztak fel a meredek bércek oldalára, ahol a madarak fészkeltek a sziklákon, és csak egy vagy két fehér ház látszott a parton, amelyek dacoltak a tenger felől fújó széllel. Rejtett, sárga homokos partszakasz húzódott meg a sziklák alatt. Grey még sosem látta, hogy valaki lejött volna oda, noha egy keskeny ösvény vezetett le az oromról. A partszakasz hívogató volt. Grey elképzelte, amint leterít ott egy plédet, és elhever Marina oldalán, élvezve a háborítatlan nyugalmat. A gondolatai a feleségére terelődtek, mint mindig. Az asszony mostanában egyre nyugtalanabb volt. Grey megértette az aggodalmát. Senki sem szerette jobban Polzanze-t, mint Marina. Mikor találkoztak, az asszony szép otthonra vágyott. Ha Grey-nek lett volna annyi pénze, amennyiből biztosíthatta volna neki, egy percig sem habozik, de ügyvédi jövedelméből legfeljebb csak egy részét építhette volna meg annak az otthonnak, amelyet a feleségének kívánt adni. Így hát vett egy lepusztult udvarházat, és örömmel figyelte, amint Marina lassú és fáradságos munkával megalkotta belőle álmai palotáját. Eleinte magára hagyta, csak hétvégére tért vissza vonattal Londonból, hogy lássa, mire haladt az asszony a hét folyamán. Ott volt Harvey segítségnek, vele együtt festették ki az épületet, Mr. Potter pedig a két fiával, Teddel és Daniellel művelte a kertet. Mindannyiuk számára szívügy volt a munka: Marinának ott volt a látomása, Harvey-nak és Mr. Potternek pedig a régi dicső napok emléke, amikor a ház még pompás családi otthon volt. Grey végleg elköltözött Londonból, amikor Polzanze megnyílt. Szállodatulajdonosnak lenni egész embert kívánó munka, Marina

pedig súlyt fektetett arra, hogy családiassá tegye a vállalkozást, mintha csak saját otthonát nyitná meg fizetővendégek előtt, személyesen üdvözölve mindenkit a bejáratnál, mint igazi háziasszony. Hamarosan divatos magazinok írtak róluk, és özönlöttek a vendégek, hogy megcsodálják az ízléses berendezést és a gyönyörű kertet. Számos tevékenységre nyílt lehetőség. Egy golfpálya helyezkedett el kényelmes közelségben a szállodához, a hatpályás teniszklub pedig minden nyáron meghirdette a Shelton Tornát fiatal játékosok számára. Grey horgászkirándulásokat szervezett, ellátta a szállót friss kagylóval, rákkal és mindenféle hallal. Egy keskeny ösvényen a vendégek eljuthattak DawcombeDevlishbe, ahol elegáns butikokat és vendéglőket találtak. A gyerekek sorban álltak a platánok alatt, hogy befonassák a hajukat, vagy lemosható tetoválást kapjanak, miközben az édesanyák bevásároltak, az apukák meg motorcsónak-kirándulásokat szerveztek, vagy egész napos túrát Salcombe-ba. Marina attól a pillanattól kezdve szeretett volna gyereket, hogy férjhez ment. Akkor harminchárom éves volt, sokkal fiatalabb, mint Grey a maga negyvenkét évével, zátonyra futott házasságával, egy három- és egy ötéves gyerekkel, és akik csak egyes hétvégéken és az ünnepek alatt jöttek el hozzá. Marina, noha csodálta Celementine-t és Jake-et, nagyon szeretett volna saját gyereket. Grey boldogan egyezett bele, nem azért, mert annyira szeretett volna még egy sarjat, hanem mert annyira szerette volna boldoggá tenni a feleségét. Tudatában volt a kettejük közötti korkülönbségnek, és mindennel elhalmozta az asszonyt, minden szeszélyének engedett, mint apa a szeretett leányának. Az asszony elkezdett templomba járni, és imádkozott Istenhez a gyermekáldásért. De Isten vagy nem hallotta meg, vagy méltatlannak tartotta a gyermekáldásra. Marina majdnem belepusztult abba, hogy megpróbálja kitalálni, melyik a helyes magyarázat. Ma már nem járt templomba. Nem imádkozott többé, és a szemét elfutotta a könny, ha gyermekek kerültek szóba a jelenlétében. Isten hátat fordított neki, és ő érezte az elutasítás teljes súlyát és az ezzel járó szégyent. A Polzanze tartotta benne a lelket sok éven át, de

most már lassan füstbe mentek az anyasági reményei. Sok időt töltött lenn a parton, és a tengerre bámult, mintha azt várta volna, egy gyerek odajön hozzá a vízen keresztül. Grey tudta, hogy Marina a jövőt szürkének és üresnek látja maga előtt, pedig fényesnek kellene lennie, tele a gyerekek és aztán az unokák nevetésével. Pénzügyileg súlyos helyzetbe kerültek, teljesen eladósodtak, hogy fejleszthessék az üzletet. Marina tisztában volt vele, hogy közel a pillanat, amikor elveszítheti Polzanze-t, bár ezt önmagának sem volt képes bevallani. Grey biztosra vette, hogy miközben Marina a lelkében kutatott odalent a parton, feltette magának a kérdést, hogy mije van a férjén és az értékes szállodáján kívül. Bizonyára azt válaszolta magának, hogy semmije. Érezte, hogy a zsinór megrándul. Kényszerítette magát, hogy visszaterelje a gondolatait az aktuális feladatra. Lassan és türelmesen húzta befelé. Érezte, hogy a hal nagy. Milyen kár, hogy nincs tömve az ebédlőjük, hogy sokan élvezhessék. Grey büszke volt arra, hogy mindennap ellátja a konyhát friss fogással. Néha Dan Boyle-lal és Bill Hedley-vel, két helyi halásszal ment ki, akik már több mint ötven éve halásztak ezeken a vizeken. Olyankor akkora fogással tértek haza, ami egész hétre elég volt. Végül a hal kiemelkedett a vízből. Nagy cornwalli sügér volt, és vadul vergődött, hogy megszabaduljon a horogról. Grey megfeledkezett Marináról, az asszony gyermek utáni vágyódásáról, és beejtette a halat a csónakba. Kinyitotta a hal apró száját, és kivette belőle a horgot. Izgalom fogta el, amint csodálta a zsákmányát. Legalább két kilót nyomott. Ismét felcsalizta a horgot, és bedobta a vízbe. A vízen fogja tölteni az egész délelőttöt, távol a világtól és a gondjaitól. Amíg a csónakjában üldögélt, Polzanze nagyon távolinak tűnt számára. Bele sem mert gondolni abba, hogy Marina hogyan boldogul Rafa Santoróval; ha hitt volna az ima erejében, akkor most a mennybe küldött volna egy fohászt. Tudta, milyen sokat számít ez a feleségének. Ha pedig a feleségének sokat számított, akkor őneki még többet. Rafa Santoro visszatért a szállodájába, és leült egy asztalhoz kint a

Rafa Santoro visszatért a szállodájába, és leült egy asztalhoz kint a szabadban, a fal mellett. A nap melegen sütött, és ott védve volt a széltől. Egy pimasz sirály leszállt eléje az asztalra, de mivel nem tudta megkínálni semmivel, a madár megfordult és elrepült, hogy valaki mást zaklasson alamizsnáért. Az egyik szomszédos asztalnál néhány lány kuncogott az ebédje felett. Rafa elfordította a fejét, nem akarva beszélgetésre bátorítani őket. A pincér felvette a rendelését, marhasültet sült krumplival és kólával. Rafa belefeledkezett a Gazette-be, ami a legbiztosabb módja volt annak, hogy értesüljön a helyi pletykákról. Megérkezett hát. Nem tudta, hogyan kellene most éreznie magát. Egyik fele emelkedett hangulatba került, másik fele elszomorodott, talán mert a lényének a legfontosabb része nem érzett semmit. Próbált nem gondolkozni ezen. A pincér felszolgálta az ételét, és belekortyolt a kólájába, miközben érezte, hogy a diáklányok bámuló tekintete zavaróan rászegeződött. Bármely más alkalommal meghívta volna őket az asztalához. Talán még a szállodai szobájába is felvitte volna őket, és szeretkezik velük. Bármely más alkalommal már ennek a puszta gondolata felvidította volna, hogy egész délutánra ellássa energiával. De ma nem. Elrejtette az arcát a Gazette mögé, és egyedül költötte el az ebédjét. A lányok távoztak, közben nem minden szándék nélkül elmentek az asztala mellé, és rávillantották legcsábosabb mosolyukat. Rafa udvariasan biccentett feléjük, de nem vetett rájuk még egy pillantást. A sirály lehuppant a lányok elhagyott asztalára, és lenyúlt egy fél kiflit. Rafa az órájára nézett. Argentínában most kora reggel van, de mégis beszélni akart valakivel. Előhúzta a BlackBerryjét, és megnyomta a gyorstárcsázó gombot. Nem kellett sokat várnia. – Rafa? – Hola, mamá.{6} – Hála istennek. Egy hétig nem hívtál. Betegre aggódtam magam. Jól vagy? – Megérkeztem. – Értem – az anyja hangja feszült volt. Rafa érezte, hogy az anyja leült, és mélyet sóhajtott, a legrosszabbra számítva. – Na és? – Gyönyörű, tengerre néző udvarházról van szó. Ott fogom tölteni

– Gyönyörű, tengerre néző udvarházról van szó. Ott fogom tölteni a nyarat, és festegetni tanítom a vendégeket – cinikusan felnevetett. – Nem tudtam, mire számítsak. – Egyáltalán nem kellene ott lenned. – Nyugi, mamá. – Mit gondolna apád? Dios mío{7}, mit szólna ehhez? – Ő megértené. – Nem hiszem. – Nos, úgysem tudja meg. – Ne gondold, hogy odafentről nem figyel téged. Azok után, amit érted tett, Rafa. Szégyellhetnéd magad. – Ne kelljen még nyomorúságosabban éreznem magam. Így is eleget küzdök a lelkiismeretemmel. Azt mondtad, megérted. Azt mondtad, hogy segítesz. – Mert szeretlek, fiam. A fiút hirtelen elöntötték az érzelmek, és fejét a kezeibe temette. – Én is szeretlek, mamá. Hosszú szünet következett. Hallotta a vonalban az anyja lélegzését, gyerekkora ismerős hangját, amely a biztonság és a feltétlen szeretet meleg takarójával borította be, de most nehéznek, öregnek és félelemmel telinek hangzott. Végül az asszony megszólalt. – Gyere haza, hijo{8}, felejtsd el ezt az egész őrültséget. – Nem tehetem. – Akkor ne felejts el engem. – Pár nap múlva felhívlak. Ígérem. – Megvan mindened, amire szükséged van? – Minden. – Légy óvatos. – Az vagyok. – Gondolj rájuk is. – Hát persze, mamá. Nem akarok bántani senkit sem. De engem igenis bántasz, gondolta az anyja, miközben letette a telefont, és megtörölte a szemét egy tiszta pañuelóval{9}. Maria Carmela Santoro nehézkesen felemelkedett a karosszékéből, és elindult a csempével kirakott folyosón Rafa szobája felé. A házban

csend honolt. A férje már a mennyekben, a négy idősebb gyereke pedig régen kirepült a fészekből. Rafa volt a legfiatalabb, isten ajándéka számára abban az életkorban, amikor valójában már túl idős volt ahhoz, hogy gyereket szüljön. A többiek sötét bőre és sötét haja az apjukra ütött, de Rafa igencsak szőke gyerek lett. Világos hajával és természetes bájával különleges volt. Megállt az ajtóban, és körülnézett a szobában, ami annyi emléket rejtett. Amikor a többi gyereke még kicsi volt, kettesével kellett osztozniuk a szobán, mert a pampa közepén álló farmház kicsi volt. De Rafa mint az utolsó gyerek, már egyedül birtokolta az egész szobát. Most már persze Buenos Airesben lakott egy elegáns lakásban, éppen az Avenida del Libertador mellett. De gyakran hazajött, gyakrabban, mint a többiek. Jó gyerek volt. Most, hogy a férje már nem állt mellette, tudta, hogy Rafa gondoskodására számíthat. Rafa hívta, hogy költözzön hozzá, de az asszony idegenkedett a város zajától és szennyétől. Egész életében a tanyán lakott és szorgalmasan dolgozott. Először Señora Luisa szobalányaként, aztán, miután az asszony meghalt, az unokahúgánál, Marcelánál. Több mint ötven év alatt mély gyökereket eresztett abba a termékeny talajba, amelyikben most a férje nyugodott egyszerű sírkő alatt, azokkal a virágokkal, amelyeket ő hetente vitt ki szeretete jeléül. Most az ablakhoz ment, és szélesre tárta a zöld zsalugátereket. Az ősz szaga beáramlott, ő pedig örömmel szívta magába. A nap már melegen sütött, és pár levél felkunkorodva és megbarnulva hevert a pázsiton mint érzelmes episztolák, amelyek arra várnak, hogy a szél felkapja őket. Magas platánok fenséges sora szegélyezte az estanciára{10} vezető kocsibehajtót. A főépületnél ért véget, ahol a munkaadói töltötték hétvégéiket és ünnepeiket, lustálkodással és pompában. Fényfoltok vetültek a poros bekötőútra, és egy kutya kezdett hangos ugatásba, csak hogy magára vonja Angelina, a szakácsnő dühödt, spanyol nyelvű szidalmait. Maria Carmela felidézte magában, amint Rafa gyerekkorában lovagolni tanult az apjától. Az emlékkép hatása alatt elmosolyodott. A nagy termetű, fekete hajú Lorenzo katonasapkában, lazán a nyaka

köré kanyarított piros sáljával és a bakancsába túrt bombachával,{11} a csillogó, érmekkel kivert övével. A kis szőke fiú fehér espadrillesben{12}, amint barna térde kilátszik a bombacha alól, hímzett, vörös szalagjában és saját kis katonasapkájában, amint az apja előtt ülve galoppozik fel-alá a síkon, fel-feltörő nevetés közepette. A férje öreg, cserzett bőre és a fia sima, fehér bőre között éles volt a kontraszt. Micsoda örömet hozott az a fiú mindannyiuk életébe! A fiú angyali bája volt az, ami felkeltette Señora Luisa érdeklődését. Az apja megengedte Rafának, hogy vezesse Señora Luisa egyik póniját, amikor még csak hatéves volt. A kisfiú, a feladat fontosságának tudatában, odavezette a lovat a bejárat elé, és egyenes derékkal, felszegett fejjel várakozott egy eukaliptuszfa árnyékában. Mikor Señora Luisa megszólította, a fiú rezzenéstelen tekintettel, széles mosollyal nézett vissza rá. A nőnek megtetszett a merészsége; micsoda bátorság egy ilyen kicsi fiútól! Hosszú beszélgetésbe bonyolódtak, és a nő úgy találta, hogy a fiúcska, korához képest, igen okos. Rafa többször megnevettette egyenes válaszaival. Világos volt, hogy az intelligenciája meghaladja a szüleiét. Ettől kezdve személyesen támogatta Rafát, érdeklődött iskolai előmenetele és hobbijai iránt. Mikor megtudta, hogy a fiút érdekli a művészet, gondoskodott róla, hogy megkapjon mindent, amire szüksége van, és még személyesen segítette is azzal a kevés művészettörténeti tudással, amivel rendelkezett. Mivel ez hamarosan kevésnek bizonyult, Buenos Airesből alkalmazott egy fiatalembert, hogy a nyár folyamán korrepetálja Rafát. Lorenzo és Maria Carmela egyaránt hálás és büszke volt, ám Maria rettegett attól, hogy elveszíti a fiút, hogy a sorsnak ez az ajándéka nem marad mindörökre az övé. Kiment, hogy megetesse Panchitót, a papagájt, ami az ágasán üldögélt a napfényben fürdőzve, és zöld tollruháját készítette fel az új napra. Maria odanyújtott neki egy marék mogyorót, amit a madár a csőrével és a lábával vett át egyenként. Nem szerette elkapkodni a reggelijét. Señora Luisának hála, Rafa túlnőhetett azokon a szerény elvárásokon, amelyeket a születése körülményei alapján fel lehetett

állítani. Rafának most jó állása volt, jó fizetéssel, kellemes élettel… miért került most a határára annak, hogy mindezt eldobja magától? Clementine korán otthagyta a munkahelyét. Sylvia meggyőzte Mr. Atwoodot, hogy vigye el a feleségét vacsorázni, és Clementine a híres Incoming Tide vendéglőben foglalt nekik asztalt, sőt még ki is osont annyi időre, hogy beszerezzen egy csokor rózsát, amit a férfi majd az ajándékkal együtt odaadhat a feleségének. Clementine még arra is kész lett volna, hogy a saját csokrát adja tovább, ha biztos lett volna, hogy senki sem veszi észre. De Sylvia vízbe tette a csokrát, és az íróasztalra helyezte. Így hát Clementine ötkor távozott az irodából, a rózsacsokorral a hóna alatt, miközben víz csöpögött róla a kabátjára. Alig várta az estét, tévénézést tervezett, korai lefekvést, és hogy megfeledkezhet Joe-ról meg az esetleges holnapi találkozásukról. De legalább nem volt terhes, és ezért túláradó hála töltötte el. Lehet, hogy a férfi kissé faragatlan, de nem élt vissza a helyzettel, amikor pedig olyan kényelmesen megtehette volna. Talán olyan volt, mint a csiszolatlan gyémánt; úriember a munkásruha alatt. Elmosolyodott, amikor eszébe jutott, hogy az édesanyja mit gondolna a fiúról. Az édesanyja szörnyen sznob volt, mindenkit négy kategória valamelyikébe sorolt be: megfelelő, kommersz, közönséges és külföldi. Clementine az édesapját és Marinát a konyhában találta, teázás közben. Az apja arca szélcserzett volt a tengeren, horgászattal töltött nap után, Marina pedig boldogságtól ragyogott. – Clementine – szólalt meg Marina, felemelkedve a székéről –, gyere és csatlakozz hozzánk. – Milyen volt a napod? – érdeklődött az apja. – Dögunalmas – felelte a lány, leakasztott egy bögrét, és kivett egy teafiltert. – Pénzt keresel és tapasztalatot gyűjtesz, ez pedig nagyon fontos. – Nagyszerű, apa. Remek. – Megtaláltuk a művészünket – jelentette be Marina. – Hurrá!

Marina figyelmen kívül hagyta a mostohalánya szarkazmusát. –

Marina figyelmen kívül hagyta a mostohalánya szarkazmusát. – Azt hiszem, tetszeni fog neked. Nagyon jóképű. – Nem érdekel. Nézd, ez végül is a te vágyad volt. Nekem semmi közöm hozzá. Végtére is én nem tudok festeni, és nem érdekel a művészet – vizet öntött a csészéjébe, és utánaküldött egy kis tejet. – Nincs kedved velünk vacsorázni? – Inkább a tévé előtt eszem. – Sügért eszünk. Édesapád fogta délelőtt. – Nos, ha jut belőle, akkor eszem egy kicsit. – Hát persze hogy jut belőle – mondta Grey büszkén. – Legalább kétkilós volt. – Nahát, ügyes vagy, apa. – Nincs kedved kijönni velem a hétvégén? Clementine grimaszolt. – Minek? – Csak gondoltam, lenne kedved csónakázni egy kicsit. Hová lett belőled a tengerészvér? – Nekem sosem volt tengerészvérem, apa. Utálom a csónakokat, és tengeribeteg leszek a vízen, ha elfelejtetted volna. – Az évekkel ezelőtt volt. – Nem hiszem, hogy ezek a dolgok megváltoznak csak attól, hogy felnő az ember. – A hozzáállást megváltoztathatja – vetette közbe Marina hűvösen. – Miért nem töltesz egy kis időt apáddal? – Aha, szóval egy újabb leckéztetésre készültök? Erről van szó? A tenger közepén végül is nem futhatok el. – Szó sincs leckéztetésről, csak éppen nem sokat látlak mostanában. – Ez azért van, mert munkába járok, apa. Üdv a való világban. Marina jó kedve elpárolgott, amint Clementine kiszívta a levegőt a helyiségből, és helyettesítette a saját sötét jelenlétével. A férjére pillantott, és nem érzett mást, csak megvetést a nevelt lánya iránt, aki folyton ellökte magától az apját. – Akkor majd egy másik alkalommal – mondta Grey, és próbált nem csalódottnak látszani.

6. fejezet Másnap reggel Mr. Atwood úgy vonult be az irodába, hogy szokásos, természettől fogva derűs modorát viharos hangulat árnyékolta be. Clementine, aki az éjjel jól kialudta magát, sokkal jobb hangulatban volt, mint tegnap. Már az íróasztalánál ült, és Buenos Airesről készült képeket nézegetett az interneten. Sylvia késett. – Ha a feleségem nem örült volna annyira a rózsaszínű mixernek, kirúgnám magát azért a kártyáért, amit választott. Clementine sietve bezárta a honlapot, és felvette legártatlanabb arckifejezését. – Nem értem, mire gondol, Mr. Atwood. – Ne szórakozzon velem. Pontosan tudja, mire gondolok. Az a kártya nemhogy nem megfelelő, hanem egyenesen sértő. – De biztosan nem a feleségére. – Hát persze hogy nem, maga buta lány. – Azt hittem, vicces. – A feleségem is… az én rovásomra. – Nos, legalább nevetett egyet a születésnapján. Mr. Atwood összehúzta a szemöldökét. – Feleselős hangulatban van ma reggel. – Zabpelyhet ettem reggelire. Attól kissé harapós leszek. – Akkor holnap egyen tojást. Nem szeretem, ha a titkárnőm visszaszól nekem. – El kellett volna olvasnia a kártyát, mielőtt aláírta. – Magát fizetem az ilyesmiért. Clementine vállat vont. – Kellemes volt a vacsora? – Igen. – Az jó. A férfi bosszúsan felhorkant, átsietett a recepciós területen, és közben megigazította az asztalon heverő magazinokat. Clementine kíváncsi volt, hogy olyasfajta ember-e a főnöke, aki szeretkezés előtt összehajtogatja a ruháit. Arra tippelt, hogy igen. Sylvia futott be, szokatlanul rendezetlen külsővel. – Úgy néz ki, elég viharos volt a mai reggeled – jegyezte meg

– Úgy néz ki, elég viharos volt a mai reggeled – jegyezte meg Clementine. – Az biztos – felelte Sylvia pajzán vigyorral. – Freddie benézett reggelire, azért késtem. – Ez a legjobb kifogás, amit eddig hallottam – válaszolta Clementine, és újra behozta a Buenos Aires-i honlapot. – Azt hiszem, legközelebb nem Indiába megyek, hanem Dél-Amerikába. – Még mindig arról az argentinről ábrándozol? – Az álmok nem kerülnek sokba. – Azt kapod, amiért fizetsz – Sylvia besietett a mosdóba, hogy rendbe szedje magát. Amikor kijött, a haja szépen frizurába volt rendezve, mint máskor, a sminkje makulátlan, és a ruháján sehol egy ránc. Clementine kíváncsi volt, hogy lehet mindezt véghez vinni a budiban. – Néhány barátommal találkozom ma este. Nincs kedved eljönni? – kérdezte Sylvia. – De. – Hozd magaddal Joe-t. Clementine válla megroskadt. – Valami olyasmit mondtam neki, hogy ma esetleg találkozom vele, szóval akár el is hozhatom. – Adj neki esélyt. Nem tudom, mit akarsz, gondolom romantikus szívdobogást, verdeső pillangókat, de az élet nem ilyen. Az a kérdés, meg tud-e nevettetni és jó szerető-e. Minden más csak hab a tortán, vagy a romantikus regények tartozéka. Csak várj a tökéletes lovagodra, és magányosan fogsz megöregedni. – Micsoda boldog monológ a mai reggelre. – Bocs, kedvesem, csak adni akartam neked egy kis adag realizmust. – Épp elég realizmus jutott nekem mostanában. Elmegyek Buenos Airesbe egy kicsit ábrándozni. – Ezek az argentinok a legrosszabbak. – Te azt honnan tudod? – Ezt mindenki tudja. Hírhedtek arról, hogy ellenállhatatlanul vonzóak és kivétel nélkül csapodárok.

– Te a pólójátékosokról beszélsz, de sorold csak tovább a

– Te a pólójátékosokról beszélsz, de sorold csak tovább a sztereotípiákat. – Jó szeretők, de rossz férjek. – Nem szándékozom hozzámenni egyikhez sem. Egyáltalán nem szándékozom férjhez menni, soha. Sylvia zavarba jött. – Miért nem? – Csonka családból jövök. Nem akarok ilyesminek kitenni egy gyereket. – Csacsiság. Te megtörheted a kört. – Nem akarom. – Én elváltam, és mégis adnék egy újabb esélyt a házasságnak. Hozzámennék Freddie-hez, ha otthagyná az asszonyt. De olyasmit kevés férfi tesz meg. – Az én apám otthagyta az ő feleségét – jegyezte meg keserűen Clementine. – Én nem akarok olyan ék lenni, ami a házastársak közé feszül, mint Submarine. Sylvia vállat vont. – Talán annyira szerették egymást… – Nem azt mondtad, hogy ilyesmit csak romantikus regényekben találni? – Meg egynémely szerencsés kiválasztottaknál. – Szóval mégiscsak hiszel a szerelemben? – Igen, hiszek. Csak azt nem hiszem, hogy kivétel nélkül mindenki rátalál. Ennyi az egész. Talán megszereted Joe-t, ha adsz neki esélyt. – Te szereted Freddie-t? – Szeretem azt, ahogy megérint, ahogy megcsókol, ahogy megnevettet. Szeretem azt, aki vagyok, mikor vele vagyok. De hogy szeretem-e? Vagyis hogy meghalnék-e nélküle? Szomorú lennék persze, de a szívem nem szakadna meg. – Nem vágysz ennél többre? – Dehogynem. Minden kislány szeretné megtalálni a maga hercegét. De kár olyasmi után nyújtózkodni, amit az ember nem kaphat meg. Eléggé realista vagyok ahhoz, hogy tudjam, én nem tartozom a szerencsések közé – Sylvia megfogta a retiküljét. – Azt hiszem, kiugrom cigiért. Ügyelnél a telefonra?

Clementine nézte, ahogy elmegy. Ő sem képzelte, hogy a

Clementine nézte, ahogy elmegy. Ő sem képzelte, hogy a szerencsések közé tartozik, de azért bízott abban, hogy a szerelmet illetően többre is számíthat, mint Joe. – Azt hiszem, Rafát a tetőtéri lakosztályban helyezzük el. Hónapok óta nem vette ki senki, és kár egy ilyen remek lakrészt üresen hagyni. Harvey a létrán állt kék szerelőoveralljában és sapkájában, a kezében csavarhúzóval, hogy megjavítson egy karnist, aminek egyik vége elvált a faltól. – Az a legszebb szoba az egész épületben – mondta, és szünetet tartott a csavarhúzóval. – Az ifjú William szobája volt gyerekkorában. Harvey szeretettel emlékezett Somberland herceg gyerekeire, a három örökmozgó, kék szemű fiúra, akiknek mosolya állandó csínytevéseket ígért. Harvey maga is fiatalember volt még, és segítette az intézőt, Mr. Phelpset a munkájában, favágásban, levelek söprésében. Még mindig elfogta a nosztalgia, ha eszébe jutott, amikor Mr. Potter égette a száraz leveleket ősszel. Életének olyan ártatlan időszakába repült így vissza, amelyben mai a dolgok mind sokkal egyszerűbbek voltak. Ma már Ted és Daniel végezték a munka oroszlánrészét, mivel Mr. Potter öreg volt. Öregebb, mint ő maga, márpedig ő is olyan öreg volt, mint az országút. Így hát Mr. Potter a fiaira bízta az ásást, dugványozást és metszést. Harvey azt gyanította, hogy Marina együttérzésből tartotta meg Mr. Pottert, mert tudta, mennyit jelent neki ez a hely, és megértette, hogy dacolni kell a korral, ameddig csak lehetséges. Nyugdíjba küldeni Mr. Pottert egyenlő volna azzal, hogy a koporsójába fektetik és eltemetik. Most a kertek ugyanolyan szépen festettek, mint amikor a herceg még itt lakott, vagy talán még szebben, mert Marinának világos elképzelései voltak arról, hogy mit akar, és megvolt az eltökéltsége is, hogy végrehajtsa őket. Harvey kedvtelve nézte az ablakból. Nyáron Marina mindig szépen öltözött, vasalt fehér ingbe és pantallóba, vagy nyári ruhába, de sohasem farmerbe. Alacsony termetű lévén mindig magas sarkú cipőt vett fel, hogy magasabbnak tűnjön. Harvey atyai érzésekkel viseltetett a nő iránt, mivel ő maga sosem nősült meg, és nem voltak gyerekei. Furcsa volt, hogy az

asszony mindig sugárzott, ha ő megdicsérte valamiért. Ennek a bűbájos nőnek, akinek szemmel láthatóan a világ a lábai előtt hevert, szüksége volt őrá. – Új órája van, Harvey? – kérdezte Marina, látva az ezüstös csillogást a férfi csuklóján. Harvey hátrarázta a ruhaujját a csuklójáról. – Hát nem gyönyörű? – Jó nagy. – Azért tetszik. – Drágának tűnik. – Omega. – Jó márka. Harvey figyelmét magára vonta egy nedves folt a szoba sarkában. – Úgy látszik, van egy kis beázásunk – mondta, és elfintorodott. – Beázás? – Talán csak egy eldugult ereszcsatorna. Semmi olyasmi amivel, ne boldogulnék. Marina szeretetteljes mosolyt küldött felé. – Magának mindig megvan az éppen megfelelő szerszáma a sufnijában. Jobban felszerelt, mint egy egész barkácsbolt. – Ez azért van, mert soha semmit nem dobok el. Tudja, még megvan a rádiókészülékem az ötvenes évekből és az első feketefehér tévém, amit a hatvanas években vettem. – Meg egy jó adag szigetelőszalag és bálakötöző pánt – tette hozzá az asszony viccesen, mert régi poén volt, hogy Polzanze-t szigszalag és pánt tartotta egyben. – Nos tehát, hová kívánja bekvártélyozni Mr. Santorót? – kérdezte újra Harvey, és megint a csavarhúzójára támaszkodott. – Paul tavaly a kék szobában lakott, de az most kissé kopottas, ráférne egy festés. A lakosztályban azonban megvan még az eredeti tapéta, ami olyan szép, és van egy kis nappali, ahol festegethet. Remek a kilátás a tengerre, és amikor fúj a szél, akkor fütyül a tetőn. Különleges energia honol odafent. – Azért, mert William nagyon boldog kisfiú volt. Folyton ott játszott a fivéreivel. Az a szint volt a gyerekeké. Marina kiitta a kávéját, és egy futó pillanatig arra gondolt, hogy

Marina kiitta a kávéját, és egy futó pillanatig arra gondolt, hogy milyen lenne, ha az ő gyerekei játszanának odafent, ha részesült volna ebben az áldásban. – Argentínából jön. Szeretném, ha a legjobbat kapná, amit Anglia ajánlani tud. – Itt megkapja, ahhoz nem fér semmi kétség. – Harvey erősen megrántotta a karnist, hogy lássa, elég szilárdan áll-e a falon. – Azt hiszem, ez a művész tökéletes lesz. Az idős hölgyek erősen meg fognak lepődni, amikor idejönnek az első hétre. Csak azt remélem, hogy terjed majd a híre, és mások is jönnek. – Jönni fognak – nyugtatta meg Harvey. – Egyszer fenn, egyszer lenn, de ne felejtse el, hogy a lenn után mindig jön a fenn. Marina az üres kávéscsészéjére bámult. – Nem vagyok egy kicsit bolond, hogy minden reményemet Rafa Santoróba helyezem? Semmit sem tudok róla. Amennyit tudok, attól akár baltás gyilkos is lehet. – Bíznia kell a megérzéseiben. Én úgy hiszem, Santoro jó ember. – Tényleg? – felpillantott Harvey-ra. – Igen, bár azt nem tudom, hogy ezt a helyet sikerül-e neki ismét talpra állítania. – Most a csőd szélén állunk, Harvey. Harvey abbahagyta a munkát, és lenézett rá. – Tudom. – Nem szeretek beszélni róla. Azt hiszem, ha nem beszélek róla, akkor nem is következik be. – Hullámvölgyben vagyunk, az igaz, de ez csak átmeneti. – Remélem, Harvey. Pénzre van szükségünk, méghozzá gyorsan. A férfi lejött a létráról, és odaállt eléje. – Figyeljen rám, Marina. Folytatnia kell. Ez olyan, mint a kötéltánc: ha nem néz előre, elveszíti az egyensúlyát. A dolgok rendeződnek, és jönni fognak a vendégek. Átvészeljük a recessziót, ahogyan mások is, aztán már csak rossz emlék lesz. – Tényleg látja a fényt az alagút végén? – A legcsekélyebb kétségem sincs. – Tetszik, ahogyan gondolkodik, Harvey. Szeretnék valahol összegömbölyödni, míg elvonul a vihar.

Harvey rámosolygott. – Azt hiszem, William lakosztálya tökéletes

Harvey rámosolygott. – Azt hiszem, William lakosztálya tökéletes lesz Mr. Santoro számára. Ne fessem ki esetleg a kék szobát? – Jó ötlet. – Menjünk fel megnézni? – Igen – Marina lelkesen felpattant – Nézzük meg William lakosztályát is, nem kell-e valamit rendbe tenni. – Az jó lesz – az asszony hangja teljesen felderült. – A beázást megjavíthatja később. Amint Marina és Harvey a lépcső felé menet elhaladt a recepció előtt, Jennifer megszakította a telefonbeszélgetését, és bűntudatosan mosolygott rájuk. Harvey szemrehányó pillantást vetett rá, mert tudta, hogy a lány megint magánbeszélgetést folytat. – Mennem kell, cowboy – súgta Jennifer a kagylóba, mikor azok ketten már eltávolodtak. Nem lenne szabad veled munkaidőben beszélgetni. A végén még kirúgnak – a vonal másik végén a hang kuncogott. – Csak csináljanak valami hülyeséget, és leverem a lányukon. Már így is elég nyűg. – Ó, Nigel, ez nem tisztességes. – Titkárnőként hasznavehetetlen, és mindig toprongyos. Sylvia legalább szépen öltözik és ápolt. – Clemmie még fiatal. – Te is az vagy, Jen, mégis ügyelsz a megjelenésedre. – Mert sosem tudom, mikor parádézol ide be, mint valami John Wayne, a markoddal a fegyvereden. – Szeretném a te markodat a fegyveremre tenni. – Töltve van? – vihogott a lány. – Mindig töltve, és kész elsülni a legkisebb érintésre. – De piszkos a fantáziád. Ülj vissza a lovadra! – Találkozunk ma este? – Igen. – Akkor nem hívlak újra. – Inkább írj SMS-t. Szeretek szexi SMS-eket kapni. – Felizgatnak? – suttogta a férfi, a száját egészen közel tartva a kagylóhoz.

– Igen – suttogta vissza a lány. – Mennyire? – Annyira, hogy átforrósodom. – Át is nedvesedsz? – Szégyellje magát, Mr. Atwood! – Te ezt szereted. – Viszlát később. – A szokott helyen és időben. Addig fényesítgetem a fegyverem. – Csak módjával, cowboy. Nehogy túlfényesítsd. – Ne aggódj, kedvesem. A legjobbat megtartom neked. Grey a könyvtárszobában ült, és a The Timest olvasta, mikor Jake megtalálta. A férfi arca öregnek, fáradtnak tűnt, a szomorúság úgy ölelte körül, mint valami felhő. De mindez eloszlott, amint meglátta a fiát. – Jake – szólalt meg, és letette az újságot. – Apa, gondolkodtam azon, hogyan élénkíthetnénk fel az üzletmenetet. – Csakugyan? – Igen – Jake leereszkedett a nagy bőrfotelbe az apjával szemben. – Rendezvényeket kell szerveznünk. Olyanokat kell idevonzanunk, akiket érdekelnek a tematikus rendezvények. – Mire gondolsz? – Irodalmi vacsorára. Vagy ilyesmire. Valamiféle klubra. Az emberek fizetnek a tagságért, és előadásokat hallgathatnak meg. Olyan csendesség van itt, hogy az lehangoló. Élénkítenünk kell a légkört. – Nos, ebben kétségkívül igazad van. – Hallom, hogy Submarine megszerezte a bennlakó művészét – gúnyosan elvigyorodott. – Adj neki egy hetet, és az összes dawcombi nőt el fogja csábítani. Ebből majd tanul a mostohaanyám! – Ne légy tapintatlan, Jake. Marina nehéz időket él át mostanság. Mutass egy kis együttérzést! – Bocs. Csak az a fickó annyira nyilvánvalóan selyemfiú. – Alig hiszem, hogy itt akarná tölteni a nyarat, ha selyemfiú volna.

– Rendben, akkor nem selyemfiú, hanem hazárdjátékos. – Az ötleted jó – mondta eltökélten az apja. – Kezdjük egy előadással. Próbáljunk találni egy írót, akit meghívnánk, én pedig beszélek a kiadójával – Grey őszintén megörült az ötletnek. Kedvelte a könyveket, és sok olyan író volt, akivel szeretett volna találkozni. – Jó ötlet, Jake. Helyesen gondolkodsz. – Szeretnék segíteni, apa. – Kösz. Hálás vagyok érte – nézte, amint a fia kimegy a szobából, és elöntötte a hála érzése. Bárcsak a lánya is követné a fivére példáját, és képes lenne saját magán kívül másra is gondolni néha. Clementine úgy vélte, hogy vele rosszul és igazságtalanul bánnak, mikor pedig sok olyan tulajdonsága van, amiért bárki hálás lehetne. Grey tudta, hogy ez az ő hibája, mert elkényeztette a lányt. Azt kívánta, hogy a lánya megtanuljon túltekinteni saját magán, mert akkor jobban megértené azokat, akik szeretik. A látszat nem mutatott meg mindent. Ő nem otthagyta az édesanyját, hogy lelépjen egy csábító nőszeméllyel, hanem meglátta a kezet, amely feléje nyúlt a legmélyebb kétségbeesés idején. Annyira boldogtalan volt, hogy úgy döntött, távozik. Ezzel együtt elhagyta a két kisgyerekét is, de ugyan mi hasznukra lehetett volna, összetörve, az utált asszony mellett? Marina megmentette, és újra életet lehelt belé. Clementine persze sosem fogja mindezt megtudni, hacsak nem veszi a fáradságot, hogy megkérdezze az ő verzióját a dolgokról. Addig is, míg ez a valószínű pillanat elérkezik, nem tehet mást, mint kinyújtja a kezét, és várja, hogy a lánya elfogadja. Aznap este Clementine a Dizzy Marinerben üldögélt Joe-val, Sylviával, Freddie-vel és Slyvia rémes barátaival, Stewarttal és Margarettel. Sylvia uralta a beszélgetést, vidám anekdotákat mesélt a maga erőteljes módján, időnként megrázva a melleit Freddie orra előtt, és kétséget sem hagyva afelől, hogy az asztal takarásában a férfi keze magasan a combján van, és egyre feljebb kúszik rajta. Clementine felhajtotta a borát, és cseppet sem tiltakozott, amikor Joe harmadszor is újratöltötte a poharat.

A körülötte levő embereket mintha valami üvegfalon át látta volna.

A körülötte levő embereket mintha valami üvegfalon át látta volna. Sylvia harsány volt, Freddie csöpögős, Margaret buta, mint egy gyomnövény. Talán nem is élt – Clementine ezt nem tudta biztosan –, mert úgy ült ott, hogy nem pislogott, és nem szólt egy szót sem. Ha Londonban lenne, hozzá hasonló emberek társaságát élvezhetné, de itt, a homály mélységes mélyén, mintha egy baromfiudvaron ülne, megannyi állat között. Clementine annak rendje és módja szerint hagyta, hogy az alkohol eltompítsa az érzékeit. Csatlakozott a társalgáshoz, elmondta a saját sztorijait, mindenki hangosabban nevetett, mint Sylvia anekdotáin, de ezt Sylvia nem vette észre, jobban érdekelte Freddie keze. Amíg Freddie keze elérte azt a pontot, ahonnan nem vándorolhatott feljebb, Sylvia felugrott, és azt javasolta, menjenek ki egy cigarettára. Clementine nem akart ott maradni Joe, Stewart és Margaret társaságában, így ott hagyott az asztalon egy húszfontost, és felállt, hogy ő is kimenjen. Mikor kiért, a friss levegő egy kicsit magához térítette. Joe máris ott volt mögötte, és visszaadta neki a húszfontost. – Miért adod ide? – kérdezte a lány. – A vacsorát én fizetem. – Nem kellene. – De én szeretném. Clementine felsóhajtott. Nem akart még az addigiaknál is jobban elköteleződni a fiúnak. – Köszönöm – felelte duzzogva. Joe a karjaiba vette és megcsókolta. Az ajka édesebb volt, mint amilyenre Clementine emlékezett. – Azt mondtad, te nem vagy olyan lány, igaz? – Igaz. Újra megcsókolta. – Nem tudnál most mégis olyan lenni? Clementine felnevetett. – Nem is tudom, Joe… – Gyere fel hozzám. – De hiszen nem szeretlek, tudod. – Tudom. – Te szeretsz engem? – Igazán kedvellek. – Hát, kezdetnek az is megteszi. De lehet, hogy sosem fogok beléd

– Hát, kezdetnek az is megteszi. De lehet, hogy sosem fogok beléd szeretni. Nem akarom összetörni a szívedet. – Hadd aggódjam a szívem miatt én magam. – Rendben. Felmegyek hozzád. – És hagyod, hogy megtegyem azt, amiről már azt hitted egyszer, hogy megtettem? Clementine álmosan nevetett. – Talán. Joe házában szeretkeztek. Clementine nem volt túl részeg ahhoz, hogy élvezze az esetet. Ég és föld nem nyílt meg, de azért kellemes volt. Joe elaludt, ő pedig otthagyta, és a hajnali órákban hazaautózott. Eléggé kijózanodott ahhoz, hogy a keskeny mellékutakon végighajtson karambol nélkül. Az egykori istálló látványa nem vonzotta, így lement a partra azon a keskeny csapáson, amelyen Marina oly sokszor szokott. A homok aranyszínűnek látszott az éteri fényben, a tenger emelkedett és süllyedt a láthatárig, ahol a hullámok csillogása összevegyült a csillagok hunyorgó fényével. Egészen közel sétált a víz szegélyéhez. Az éjszaka szépsége melankolikussá tette Clementine-t. A sok csillag láttán sírni támadt kedve. A szíve sajogni kezdett, és rátette a kezét. Nem fizikai fájdalom volt ez, hanem valami súly mélyen bent, amit nem tudott megmagyarázni. Joe-ra gondolt. Talán ő volt az oka. Sylviának igaza lehet, és fölösleges várnia a Nagy Szerelemre, mert ilyesmi nem létezett, legalábbis számára nem. Ma este mégis a szíve felnyílt, mintha arra várna, hogy belecsúsztasson valamit. Vagy valakit. Leült, és hagyta, hogy a feje kitisztuljon a kis öböl békés magányában. Hamarosan megfeledkezett Joe-ról, és a tenger álomba ringatta.

7. fejezet Toszkána, 1966 Floriana szerelmes volt, fiatal életében először. Tudta, hogy ez szerelem, mert olyan magasra emelte, hogy majdnem meg tudta érinteni a felhőket. Biztos volt benne, hogy ha kiterjesztené a karjait, akkor fel tudna szállni, és repülni, mint egy madár, ki az óceán fölé, gondtalanul szárnyalva a széllel. Ó, és ha tudna repülni, akkor építene egy fészket valamelyik japán fenyő koronáján a La Magdalena parkjában, és örökre ott ütne tanyát. Micsoda napja volt! Alig várta, hogy elmesélje Costanzának. Már nem számított, hogy az anyja és a kisöccse leléptek, otthagyva őt a reménytelen apjával, Elióval. Az sem számított, hogy az apja folyton részeg volt, és neki kellett gondoskodnia róla, mint egy felnőttnek. Még az sem számított, hogy szegények, mert ma olyan gazdagságot kapott, amely legmerészebb álmait is felülmúlta. Sikerült egy pillantást vetnie a paradicsomba, és már tudta, hogy bármilyen bizonytalan is az élete, egy napon Dante felesége lesz, és a La Magdalenában fog lakni. Szökdécselve haladt végig az ösvényen, ami keresztülvágott a mezőkön, és örült a piros pipacsoknak, amelyek gyengéden félrehajoltak az útjából. A tenger nyugodt volt, és olyan kék, mint fent az égbolt. Tücskök ciripeltek vidáman, láthatatlanul a magas fűben, és Floriana mosolygott, mert ők is örömmel töltötték el a szívét. Végül elérte a Herba nevű, etruszk eredetű várost. Ismerős hangok hallatszottak a hőségben: egy kutya ugatott valahol, játszadozó gyerekek éles kiáltásai szálltak felé, aztán egy gyerekét feddő anya magas hangja. Régi falak és sült hagyma erőteljes szaga áradt. Hamarosan már kövezett úton sietett tovább, sötétzöld zsalus, sárga házak között, széles boltívek és vörös cseréptetők alatt, a város közepe felé. Fekete ruhás özvegyek üldögéltek a kapualjakban, mint kövér varjak, varrtak vagy pletykálkodtak, vagy a rózsafüzérüket

morzsolgatták, szorosra csukott szemmel, imákat mormolva, amiket nem lehetett hallani. Vézna kutyák szaladgáltak az utcákon a falak árnyékában, időnként megállva, hogy megszagoljanak valami érdekes dolgot, a hentesüzlet körül ólálkodva, hátha valaki odavet nekik egy-egy koncot. Floriana befordult egy szűk utcába, amely meredeken a hegyre fölfelé vezetett, és egyik sor száradó ruhát a másik után hagyta maga mögött siettében. Egy asszony hajolt ki az egyik ablakon, hogy felakassza csöpögő alsószoknyáját a szárítózsinórra, és utánaszólt, de a lány túlságosan sietett, és nem fordult vissza. Tovább szaporázta a lépteit, amíg el nem ért a Piazza Lacondára, amely úgy terült el a város szívében, mint egy óriási napraforgó. A teret Isten háza, a La Chiesa di Santo Spirito nevű templom uralta. Mostanra teljesen kifulladt, és visszaváltott sietős gyalogtempóra. A nap aranyfényben fürdette a teret, amelyen galambrajok keresgéltek morzsákat vagy poros tollaikat fürösztötték a szökőkút vizében. Egy étterem árasztotta el a levegőt olajbogyó és bazsalikom illatával. Turisták üldögéltek a kis asztaloknál, csíkos napernyők alatt, cigarettázva és kávézgatva. Idős helybeliek, mellényben és sapkában, a briscola nevű kártyajátékot játszották. Floriana nem állt meg, hogy bárkivel szóba elegyedjen, bár sokan ismerték a városban, mivel az anyja ügyének híre ment. Az emberek kényeztették, mint egy kóbor kiskutyát. Egyenesen a templomhoz tartott, ahol az egyetlen atyát kereste, aki feltétel nélkül szerette őt, és mindig ott volt. Szeretett volna köszönetet mondani neki a jó szerencséjéért, mert attól tartott, hogy ha elmulasztja, akkor ezt is elveszíti, mint az édesanyját. Csendben átlépett a fényes kőküszöbön. Beszívta a tömjén és az olvadó viasz illatát. Néhányan imádkoztak odabent mint térdelő árnyékok a sötétben. Pólóinges turisták keringtek a templomban, egymással sugdolózva, amint a freskókat és más képeket csodálták. Arany csillogott a gyertyafényben, túlvilági dicsfényt rajzolva a Szűz, Krisztus és a szentek fejei köré. Floriana itthon érezte magát a templomban, mert mióta csak vissza tudott emlékezni, járt ide. Az édesanyja igen vallásos volt, míg csak bűnbe nem esett, és

szégyenében hátat nem fordított Istennek. Hát nem tudta, hogy Jézus tárt karokkal várta a vétkezőt is? Floriana folyton csak vétkezett, leskelődött a La Magdalenánál, tele volt büszkeséggel és hiúsággal, mégis tudta, hogy Isten szereti őt mindennek ellenére, vagy talán éppen ezekért. Istennek a fia éppen a vétkeseket szerette a legjobban. Ascanio atya is, különben nem lenne munkája. Floriana végigment a széksorok között a gyertyák asztaláig, amely a fal mellett állt a főhajótól jobbra. Mindennap meggyújtott egyet, és imádkozott, hogy az apja is találjon valakit, akivel leléphet, mert már belefáradt abba, hogy gondozza. Isten mindeddig nem hallgatta meg. Floriana arra gondolt, hogy Szűz Mária talán megértőbb lesz, de ő sem hallgatta meg az imáit. Talán nem értette meg, hogy az apja teljességgel hasznavehetetlen, és csak nyűg a nyakán. Az apja nélkül sokkal jobb lenne neki. Akkor elmehetne Zita nénjéhez, és vele élhetne. Zita nénje Vincente felesége, és már öt gyerekük volt, így könnyen elférne még egy. Észre sem vennék, hogy újabb éhes szájat kell etetniük, mert Floriana olyan kicsi volt, és nem evett sokat. Ezekkel a gondolatokkal gyújtotta meg a gyertyát Istennek, hálából Dantéért és a La Magdalenáért. Imádkozott, hogy a fiú várjon rá, amíg megnő, hogy összeházasodhassanak. Ezután beoldalgott egy padba, és letérdelt a párnára, hogy tovább imádkozzon. Körülnézett a többi imádkozón, és azt kívánta, bárcsak mind elmennének, hogy Isten csak arra hallgasson, amit ő mond neki. Roppant nehéz lehet ennyiféle beszédet hallgatni egyszerre. De nem távoztak, így nem maradt más választása, mint olyan világosan és hangosan gondolkodni, ahogyan csak bírt. Jó ideig maradt a templomban, hálát adva Istennek minden fáért, virágért, madárért és tücsökért, amit csak látott aznap délelőtt. Biztos volt benne, hogy ha előbb egy kicsit meglágyítja őt, akkor hajlamosabb lesz meghallgatni, amikor a kívánságait előterjeszti. Végül felolvasta belső kívánságlistáját. Nem kérte vissza az édesanyját, ami általában a leghőbb kívánsága volt, mert nem akart egyszerre túl sokat kérni, márpedig ma jobban szeretett volna Dante

felesége lenni, mint az édesanyját visszakapni. Remélte, hogy az anyja sosem tudja ezt meg. Amikor végzett, keresztet vetett az oltár előtt, és együtt érzően mosolygott rá Jézusra, hiszen szegénynek biztosan nagyon fárasztó lehet mindig ott lógni. Ezután távozott. Costanzát a házuk udvarán találta, egy hintaszéken olvasott. Costanza a város mellett, egy dombon álló nagy villában lakott. A villa lepusztult állapotban volt, mivel az egykor gazdag család vagyona elúszott. Costanza szülei arisztokraták voltak, a conte és contessa{13} címet viselték, ami Florianát lenyűgözte. Floriana apja volt Costanzáék sofőrje. Egykoron nagy palazzójuk volt a Via del Corsón Rómában és villájuk a divatos Amalfi partvidéken. Aztán Costanza apja valami olyan veszteségeket szenvedett, amiket Floriana nem értett, és a család Herbába költözött, amikor Floriana hároméves volt. Abba a villába költöztek, amely régebben a nyári lakuk volt, és amelyben korábban csak évi pár hetet töltöttek nyaranta. Ott aztán magukba zárkóztak, alig érintkeztek valakivel. Csakhogy Costanza magányosnak és elszigeteltnek érezte magát a dombon, és még a sznob édesanyja is belátta, hogy a lányának hozzá hasonló korú társaságra van szüksége. Így hát, amikor a lánya hatéves lett, a grófnő végül elengedte a helyi iskolába. Lehet, hogy a barátnőjének ott volt az előkelő háza és nemesi címe, de Floriana megelőzte őt természetes vonzerő terén. Nemcsak csinos volt, fiúsan bájos arccal, nagy szemekkel, hanem tisztában is volt a vonzerejével, és természetes intelligencia jellemezte. Mindig remek ötletei voltak játék terén, és nem ismerte a félelmet, amikor a játék veszélyesebbre fordult, például a tengerparti sziklákon. Costanza nem büszkélkedhetett ilyen előnyökkel. Erős vonásai és zömök termete volt. Félt a magasságtól, félt a vízbe fúlástól, és bámulta barátnője bátorságát, amint felvágott a többi gyerek előtt olyan hősi mutatványokkal, amelyekért a szüleik alighanem elnáspángolták volna őket. Féltékeny is volt, hiszen Floriana gondtalan életet élhetett. Costanzát az édesanyja arra kényszerítette, hogy tanuljon, tartsa rendben a szobáját és ügyeljen a modorára. Florianának senki sem írta elő, mit tegyen, így azt

csinált, amit csak akart. Costanza sajnálta, amikor Florianát otthagyta az édesanyja, de Floriana visszautasította az együttérzését, kidüllesztve hatéves mellét, és így szólt: – Ugyan kinek van szüksége anyára? – Costanza tehát inkább irigyelte; túl fiatal volt még, hogy meglássa a barátnője megtört szívét a kislány védekezése mögött. – Ciao – köszöntötte vidáman Floriana, amint belépett a kertbe, amelyben cserepekbe ültetett citromfák nőttek, és paradicsom virított a délre néző fal mellett. Costanza felnézett a könyvéből. – Ciao – felelte, majd észrevette Floriana büszke arckifejezését. – Miben sántikálsz? – Szerelmes vagyok – felelte gondatlanul Floriana. – Kibe? Floriana leült Costanza mellé, és a lábujja hegyével meglökte a hintát. – A neve Dante. – Dante Bonfantira gondolsz, aki a La Villa Magdalenában lakik? – Ismered? – kérdezte kissé kedveszegetten Floriana. – Mondhatjuk – felelte Costanza, bár nem mondhatta volna, mert sosem találkozott vele, és közben felhúzta az orrát. De a szülei ismerték Dante szüleit, és ez majdnem ugyanaz volt. – Nemrég megmutatta nekem a kertjüket. Ó, Costanza, az a leggyönyörűbb kert, amit valaha láttam. – Lehet is. Egész hadseregnyi kertészük van. Mammának is gyönyörű kertje volt Rómában. – Nektek itt is szép kertetek van. – De nem olyan szépen gondozott. Nekünk már nincs pénzünk ilyesfajta extravaganciákra – nem tudta pontosan, hogy ez mit jelent, de állandóan ezt hallotta az édesanyjától, többnyire egy lemondó sóhaj kíséretében. – A Dantéék kertje igazán gyönyörűen gondozott. – Tudtad, hogy ők az egyik leggazdagabb család Olaszországban? – Tényleg? – Dante apja, Beppe, az egyik leghatalmasabb ember az egész országban. Floriana nem tudta, mit válaszoljon erre, így csendben maradt, várva, hogy Costanza folytassa.

Costanza élvezte, hogy többet tud a fiúról, mint a barátnője. – Dante a legidősebb fiú – folytatta, de hagyta, hogy az irigység eluralkodjon rajta, és kárörvendően folytatta. – Dante olyan, mint egy herceg, és hercegnőt fog elvenni feleségül. Nincs értelme annak, hogy beleszeress. A szavai tőrként szúródtak Floriana szívébe. Odanyomta a kezét, hogy elállítsa a vérzést. Aztán eszébe jutott Isten és a gyertya, amit neki gyújtott, és egy halvány reménysugár támadt a lelkében. Ez elnyomta a fájdalmat. – Nem várom tőle, hogy elvegyen – mondta könnyeden, és hozzátett egy kis kuncogást, hogy meggyőzőbb legyen. Mestere volt a megtévesztésnek. – Azt mondta, elmehetek hozzá, amikor csak akarok. A szülei távol vannak, utazgatnak valahol. – Mennyi idős? – Majdnem tizennyolc. – Akkor mit akar egy tízéves kislánytól? – Majdnem tizenegy éves vagyok, és nem akar tőlem semmit. Azt hiszem, megsajnált. – Mint mindenki más. Senki sem tudja, milyen erős vagy – Costanza hirtelen megbánta, amiért lelohasztotta a barátnője lelkesedését. – Én is elmehetek veled legközelebb? Szeretném látni azt a kertet. – Holnap elmegyünk. Megmutattam Danténak azt a helyet, ahol a fal ledőlt, és leskelődni szoktam. – Én is leskelődhetek? – Persze, ha tudsz titkot tartani. – Tudok titkot tartani. – És nem fogsz rám pisszegni, amikor leugrom, hogy körülszimatoljak? – Becsszóra nem. – Bár nem hiszem, hogy szimatolgatnom kell. Dante megígérte, hogy majd keresni fog. – Nem lenne egyszerűbb becsengetni a kapunál? – Sokkal mókásabb a falon át belopakodni. – Ha megmondom apám nevét, beengednek.

– Szükségtelen. Átmászunk a falon, és megkeressük Dantét. Meglepjük. Nem fog megsértődni, már barátok vagyunk. Holnap reggel mehetünk. Miután ebben megegyeztek, Floriana beszaladt a konyhába egy kis gyümölcsért, aztán elindult lefelé a dombról, vissza a városba. A nap már alacsonyan járt a nyugati égen, közben a sugarai melankolikus borostyán-színűre változtak. Hosszú árnyakat vetett az ösvényre, amiken Floriana átugrált. Egy zamatos fügét rágcsált, és Dante járt az eszében. Nem számított, hogy a fiú állítólag hercegnőt vesz majd el, mert a szerelem erősebb, mint a címek. Hamupipőke is herceghez ment feleségül, pedig csak konyhalány volt. Floriana jobban szerette La Magdalénát, mint bármi mást. Oda tartozott, abba a sellős kertbe, olvasgatva a padon a szökőkút mellett. Nem számított az sem, hogy nem ment neki még jól az olvasás; majd belejön, hiszen okos, és gyorsan tanul. Végigsuhant az utcákon egészen a sárga falban levő jókora boltívig, amely egykoron az otthont jelentette számára, de mióta az édesanyja elment, már csak az az ajtó volt, amely mögött Floriana lakott. A lány erősen megnyomta. A nagy és súlyos ajtó belső udvarra nyílt. Az udvart kockakővel borították, köztük gyomok nőttek és virágoztak, míg aztán Signora Bruno minden teketória nélkül levágta őket. Signora Bruno néhai férje hagyta az albérletbe kiadott kis lakásokból álló, düledező épületet a feleségére. Csinos vaskorlátos erkélyek néztek az udvarra. Némelyiken cserepes növények díszítették a repedező falakat, de a legtöbbön csak ruhák száradtak a napsütésben. Signora Bruno abbahagyta a söprögetést, és a seprű nyelére támaszkodott, amikor meglátta a lányt. Bármilyen ürügy jó a munka felfüggesztésére. – Apád Luigi kocsmájában van, és a pultot támasztja, nem vitás – gyanakodva nézte Florianát, ahogyan a lány odaszökdécselt a lépcsőkhöz, és leült. – Mi lelt, te gyermek? Úgy festesz, mint a macska, ami kanárit nyelt. – Szerelmes vagyok, Signora Bruno. Az asszony Floriana párás szemeibe nézett, és elnevette magát, mire az arcán a bibircsók előreugrott. – Ki ültet el ilyen ötleteket a

fejedbe? Elképesztő, hogy egy ilyen korú kölyöknek egyáltalán eszébe jut ilyesmi. Még hogy szerelem! – csettintett a nyelvével. – Szerelmes leszel, amíg nem tudsz jobbat. Amíg a szívedet össze nem törik, és rájössz, hogy jobb lett volna, ha megúszod. – Ez szomorú, Signora Bruno – felelte Floriana őszinte együttérzéssel. – Na és ki a szerencsés úriember? – Dante Bonfantinak hívják. Signora Bruno elképedten bámult rá. – Dante Bonfanti? Hol találkoztál te ővele? – Bekukucskáltam a kapun, ő pedig behívott. A La Magdalena villa a leggyönyörűbb palota széles e világon. – Én távol tartanám magam tőlük, ha neked lennék – mondta sötéten Signora Bruno. – Nem jóféle emberek azok. – Dante jó ember – tiltakozott Floriana. – Lehet, hogy ő az, de az apja nagyon veszélyes. Jobb, ha békén hagyod őket, és visszajössz ide, ahová tartozol. – De szeretem őt. Az idős asszony elérzékenyülten rámosolygott. – Túl fiatal vagy még ahhoz, hogy szerelmes legyél. Nem mintha nem érdemelnéd meg, dehogyisnem. Az összes herbai gyerek közül senki sem érdemli meg annyira, mint te. Floriana Signora Bruno vastag bokájára nézett, a lábszárán hurkákba gyűrődő, testszínű harisnyájára, és arra gondolt, hogy hová lett Signor Bruno. – Hol van a férje? – Meghalt. – Sajnálom. – Én nem. Nehéz ember volt. – Akárcsak az apám. Signora Bruno kotkodácsolásra emlékeztető nevetést hallatott. – Az apád, na, igen – megcsóválta a fejét. – Ő igazi nyűg a nyakadon. Ez nem helyes. Igazán szorulhatna belé egy kis felelősségérzet. – Gondolja, hogy hamarosan meghal? Signora Bruno arca elszürkült a sajnálattól. – Nem, cara{14}, nem

Signora Bruno arca elszürkült a sajnálattól. – Nem, cara{14}, nem fog hamarosan meghalni. – Kár – felelte Floriana, és megvonta a vállát. – Ugye, nem akarod, hogy tényleg meghaljon? Signora Bruno megdöbbentnek és egy kicsit zavartnak látszott. Letette a seprűjét, és odaült Floriana mellé, puha testét bepréselve a gyerek és a lépcsőkorlát közötti szűk helyre. – Tudom, hogy az apád nem ideális apa. Kétszer is ült börtönben, és túl sokat iszik. Nem meglepő, hogy édesanyád otthagyta. De te? Nem értem, hogy téged miért hagyott itt, te kis védtelen jószág, a kisöcsédet meg miért vitte el. Talán túl kicsi volt még, hogy egy olyan apa mellett maradjon, aki képtelen a gondját viselni – átölelte Florianát, akinek az arca megrebbent. – Téged is magával kellett volna vinnie, de világéletében önző volt. Biztosan azt hitte, hogy Zita majd gondoskodik rólad helyette. De az édesanyád nővére is éppolyan használhatatlan, mint ő maga. Hol van Zita, mikor szükséged van rá? Még a saját gyerekeit sem képes féken tartani. A gyermek isten áldása, ezt anyádnak is tudnia kellene. – Magának van gyereke? – Már felnőttek, és Rómában laknak. – Nem hiányoznak? – Dehogyisnem, cara. – Gondolja, hogy én is hiányzom mammának? Signora Bruno szíve összeszorult, és nem tudta, mit mondjon. – Azt hiszem, igen, kicsim. – De már nem is számít igazán. – Mi nem számít? – Az, hogy visszajön-e, vagy sem, mert szerelmes vagyok. Már nincs szükségem anyára. – Csacsiságokat beszélsz, tudod-e. – Signora Bruno megtörölgette a szemét a kötényével. – Azt mondom, hogy inkább menj el apádért, és segítek neked ágyba fektetni. – Köszönöm. Signora Bruno lassan feltápászkodott, a térdei pattogtak és recsegtek közben. – Minden gyereknek szüksége van anyára. Nem

kellene így élned a te korodban – sóhajtotta. Floriana követte Signora Brunót az udvaron át. Semmi nem számított, mert holnap találkozik Dantéval. • Floriana az apját Luigi kocsmájában találta, ami nem messze volt attól a helytől, ahol a Via Román laktak, épp csak egysaroknyira. Az apja üres pohárral a kezében a pultra dőlve hevert. Luigi nem volt hajlandó többet adni neki inni, és ezért elég mérges volt. Floriana odament hozzá, és azoknak a férfiaknak a csoportja, amelyik próbálta rábeszélni, hogy menjen haza, szétnyílt, és átengedte a lányt. – Papà – mondta Floriana, megpaskolva az apja karját –, ideje hazamenni. Az apja bosszúsan lenézett rá, véreres szemei hidegen és idegenül meredtek a lányára. – Eridj haza egyedül, rosszcsont – vágott vissza. Luigi és a többi férfi felháborodottan kelt a lány védelmére. – Nem bánhatsz így a lányoddal, Elio. Menj szépen haza, és légy jó apa. – Floriana már többször átélte ezt, és egyáltalán nem szégyenkezett az apja miatt. Nem érzett egyebet, mint kimerültséget az estéről estére ismétlődő, fárasztó hercehurca miatt. Csodálkozott azon, hogy Costanza apja még mindig hajlandó alkalmazni az apját. Arra gondolt, hogy talán csak sajnálja, és szánalomból tartja meg az állásában. Nem hitte volna, hogy az apja túl jól vezet a reszkető kezeivel és homályos látásával. Végül a jelenlevők rávették, hogy elinduljon haza, és aggódva figyelték, amint a kislány kitámogatja az utcára, noha alig ért az apja derekáig. Elio úgy támaszkodott rá, mint valami sétabotra, és érthetetlen szavakat motyogott meg dünnyögött közben. Mikor hazaértek, Signora Bruno ott állt a bejáratnál, ahogy ígérte. Széles vállára lendítette Elio egyik karját, és feltámogatta a keskeny lépcsőn a lakásukig. Mikor bent voltak, ledobták a férfit az ágyra, és Floriana lehúzta a cipőit, Signora Bruno pedig behúzta a függönyöket. Látta, hogy az egyik elhasadt, a másik meg pecsétes. De senki nem várhatja el egy tízéves gyerektől, hogy függönyt stoppoljon és mosson. Épp

elég volt neki, hogy kettejükre mosta a ruhát, ahogyan Signora Bruno megtanította Floriana anyjának szökése után. – Most te leszel az anya a családban – tanítgatta, a kislány pedig bátran figyelt, próbálva nem sírni. Jellegzetesen ki tudta dülleszteni a mellét és felszegni az állát, jelezve, hogy milyen erős. Signora Bruno nézte, amint Floriana betakarta az apját egy pléddel. A férfi megragadta a lánya kezét, az arca pedig sírásra torzult, mint egy összegyűrt rongydarab. – Bocsáss meg – dünnyögte. – Aludj csak, papà. – Jobb apának kéne lennem. Holnaptól nem iszom. Megígérem. – Ezt mondod minden este. Már unalmas. – Anyád a hibás, amiért elhagyott minket. Ha nem megy el tőlünk, akkor most minden másképp lenne. – Ittál te már azelőtt is, hogy ő elment. – Tévedsz. – Talán éppen azért ment el, mert iszákos vagy. – Nem tudod te, mit beszélsz. Szeretem anyádat és a fiamat is. Vajon hol vannak most? Látom-e még őket az életben? Milyen fiúvá serdül a fiam? Valószínűleg már nem is emlékszik rám. De szeretem őt is, meg téged is. Csak azért iszom, hogy elfelejtkezzek a nyomorúságos életemről. A bűntudatról, amiért nem vagyok jó apád. Bocsáss meg nekem, Floriana. Én kicsi Florianám – kinyújtotta a kezét, hogy megérintse a lánya arcát. – Aludj, papà. – Elio lehunyta a szemét, és a keze lehanyatlott az ágyra. Floriana rámeredt egy darabig, keresve benne azt az apát, akire vágyott, de nem találta. – Ettél valamit? – kérdezte Signora Bruno, miközben kijöttek a szobából, és becsukták maguk mögött az ajtót. – Igen. – Jól elleszel? – Persze – a lány vállat vont. – Néha arra gondolok, hogy reggelre meghal. – Akkor mihez kezdenél? – Elmennék Zita nénémhez.

– Épp elég éhes szájat kell etetnie. – Én nem eszem sokat. – De még nőni fogsz, és többet eszel majd. – Amikor megnövök, férjhez megyek, és palotában lakom majd. – Amikor kicsik vagyunk, mindannyian arról álmodozunk, hogy palotában lakunk. Nézd csak meg, hol lakom most. Nem éppen álmaim palotája. – De én imádkoztam érte. – Isten nem mindig teljesíti azt, amiért imádkozunk. – Tudom. De ő tartozik nekem. Signora Bruno elmosolyodott a kislány lelkesedésén. – Ez esetben bizonyára hercegnővé változtat majd. – Majd meglátja – felelte Floriana ragyogva. – Ha jó lesz, majd eljöhet hozzám dolgozni. – Nagyon köszönöm, signorina! – Az idős nő végig nevetett, míg leért a lépcsőn az udvarra. – De jobb, ha siet, mert már nem talál életben. Floriana evett egy darab kenyeret és sajtot, és ivott egy pohár tejet. Hallotta a falon keresztül, ahogy az apja hortyog, és elhúzta a száját. Olyan hangja volt, mint egy disznónak. Miután befejezte az evést, megfürdött. Ha Dantéval akar találkozni holnap, akkor a lehető legjobban kell kinéznie. Alaposan lesikálta magát a meleg vízben a feje búbjától a lábujja hegyéig, megmosta a haját is, és alaposan kifésülte, míg az összes csomó szépen kijött belőle. Levágta a lábujjai körmét, a kezein pedig megreszelte úgy, ahogy az édesanyja szokta. Alig talált olyan ruhát, ami nem volt piszkos vagy már túl kicsi rá, de végül elővett egy fehéret, amin piros virágminták voltak. Ezt még sosem viselte, mert könnyen bepiszkolódott. Most majd ügyelnie kell, hogy ne másszon fára. Egyszer majd lesz egy egész ruhatára, tele csinos darabokkal, nappalra és estélyekre valók is, mind tiszta, vasalt, és selyemmel párnázott vállfákon függnek egy olyan szobában, amit külön a ruháinak terveztek. Leült a hálószobája párkányára, a tekintete a pislákoló csillagokra meredt. Ha hozzámegy Dantéhoz, talán még az édesanyja is visszajön, mert olyan büszke lesz rá, hogy a lánya jól ment férjhez.

Leülnek majd a kis sellős kertben, és az édesanyja elmondja, mennyire sajnálja, hogy elszökött tőlük, Floriana pedig megbocsát neki, mert megérti őt. A szomszéd szobában a horkolás egyre hangosabb lett. Biztos elviselhetetlen megosztani az ágyat egy olyan férfival, aki disznó módjára horkol.

8. fejezet Másnap reggel a két lány elindult a pipacsos mezőn keresztül a Villa La Magdalena felé. Costanza nyomban észrevette a barátnője csinos ruháját és csillogó haját, és majd’ megfúlt a féltékenységtől. Florianának olyan kevese volt, és most mégis olyan magabiztossággal baktatott a mezőn ma reggel, mintha az egész világ az övé lenne. Costanza vontatottan, duzzogva haladt mögötte. – Nem kell velem jönnöd, ha nem akarsz – mondta Floriana, és megállt egy pillanatra, hogy a barátnője beérhesse. – De akarok. – Akkor igyekezz! – Miért? A La Magdalena nem szalad el. – De Dante talán igen. – Fölösleges volt kiöltöznöd a kedvéért. Úgy tekint rád, mint egy gyerekre, akár a legszebb ruhádat viseled, akár a szokásos maszatosat. – Nem az ő kedvéért öltöztem ki! – vágta rá Floriana. – Hanem kinek a kedvéért? – Csak a magam kedvéért, buta. Signora Bruno azt mondta, hogy most, hogy már majdnem felnőtt vagyok, jobban kell ügyelnem magamra. – Mamma engem ki sem enged a házból anélkül, hogy megmosná az arcomat és megfésülné a hajamat. Annyira idegesítő. Floriana rápillantott Costanzára, aki szépen vasalt ruhájában és tiszta szandáljában összehasonlíthatatlanul ápoltabbnak tűnt, mint ő maga. Hosszú, szőke haját hátrafésülték az arcából, és kék színű szalaggal kötötték meg hátul. Ennyit tesz egy gondoskodó anya jelenléte. Floriana tovább bandukolt, és a tudata hátsó részébe száműzte a hiányzó anyjával kapcsolatos gondolatokat. – Mi van, ha Dante nincs is ott? – kérdezte Costanza izgatottan. – Akkor körbeleskelődünk a kertben. Most már ismerem a járást, mert megmutatott nekem mindent. – De mi lesz, ha összetalálkozunk valakivel? Biztos nagy a

– De mi lesz, ha összetalálkozunk valakivel? Biztos nagy a személyzet a villában. – Láttak vele engem tegnap. Már mindannyian ismernek. – Lehet, hogy kihívják a rendőrséget. – Ugyan, dehogy hívják. Mit árthat nekik két lány? Mégsem nézünk ki úgy, mint valami cigányok, nem igaz? – Azért még bajba kerülhetünk. Beppe nagy hatalmú ember. – Na és? Ő is csak emberi lény, mint mi. Ne légy már ilyen anyámasszony katonája. – Csak észszerűen gondolkodom. – Hát akkor hagyd abba. Észszerűnek lenni nem túl mulatságos. Végre ott álltak a hatalmas fekete vaskapuk előtt, és benéztek. A sárga villa incselkedve pillantott vissza rájuk a ciprussorok közül. – Kétségtelenül szép palazzo – állapította meg Costanza, miközben ámultan nézett az épületre – Ez több mint szép. Ez varázslatos. – Én már sok ilyet láttam. – Biztos vagyok benne. – Sőt a mi házunk Portofinóban nagyon hasonló volt ehhez. – Kár, hogy apukád elveszítette. – Nem olyan nagy kár. Sok munkával jár egy ekkora házat rendben tartani. – Nem annyira, ha van elég személyzet, amelyik rendben tartja helyettünk. – Nos, nekünk is volt személyzetünk. Jó népes. – Itt találkoztam Dantéval tegnap – jegyezte meg álmodozva Floriana. – Világos, hogy most nem jön el. – De, el fog jönni. – Azt hiszem, ideje volna hazamenni. – Beijedtél. – Nem. Csak nem hiszem, hogy nagyon menő dolog itt lógni a kapu előtt, mint két kóbor kutya. – Ha nem jön, átmászunk a falon. – Ezekben a ruhákban?

– Semmi vész. Levehetjük. Costanza elszörnyedt. – Levenni…? – Igen, levesszük, átdobjuk a falon, és újra felvesszük, mikor odaát vagyunk. Sima ügy. – Te csak viccelsz. – Eszem ágában sincs. Gyere, megmutatom. Floriana gondtalanul továbbszökdécselt, vezetve Costanzát a fal mellett, amelyet már olyan jól ismert. Odaértek ahhoz a részhez, ahol a fal egy része leomlott, és elég alacsony volt, hogy át lehessen mászni rajta. – Ha felülünk a tetejére, látjuk az egész kertet. Igazán meseszép. – Nem akarok mászni. Ha elszakítom a ruhámat, édesanyám agyoncsap. – Akkor vedd le – Costanza megdöbbenve nézte, amint Floriana kilép a saját ruhájából, és csak a fehér bugyija maradt rajta, ami a sok mosástól már elszürkült. A teste még mindig egy nyolcévesé volt. Costanza ellenben vaskosabb testfelépítésű volt, és már elkezdett kifejlődni a keble. – Én ezt nem csinálom – tiltakozott, miközben Floriana egy kis táncot lejtett, hogy incselkedjen vele. – Annyira szabadnak érzem magam így, hogy nincs rajtam a ruha. Gyere, ez olyan mókás! – Már nem vagy olyan kisgyerek, hogy ruha nélkül táncikálj itt! – Jó. Akkor te ne csináld. – Floriana abbahagyta, és nevetve átdobta a ruháját a falon. – Így ni! Remélem, nincs egy kutya a túloldalon – fürgén felmászott, mint egy kis majom. Mikor a tetejére ért, leült, és büszkén lenézett a barátnőjére. – Odanyújtom a kezem! Gyere! – Costanza felnyújtotta a kezét, és megfogta a Florianáét. – Tett a lábad abba a lyukba, hogy megtámaszd magad! Úgy tett, ahogy a barátnője mondta, és végül nagyon óvatosan és körülményesen, ott ült ő is a fal tetején. – El se hiszem, hogy ilyet tettél – mondta Costanza kimelegedve, és lesimította a ruháját. – Ha valaki meglátna… – Ugyan, ki láthatna meg? – Én – szólalt meg egy mély hang a fal túloldalán. Floriana

– Én – szólalt meg egy mély hang a fal túloldalán. Floriana lenézett, és látta, hogy Dante nyújtja feléje a ruháját. – Nem leskelődöm – mondta a fiú, és eltakarta a szemét a másik kezével. Harsány nevetéssel és nem csekély zavarban, Floriana elvette a ruháját, és belebújt. – Odanézhetek már? – Persze – felelte a lány, és begombolta az utolsó gombot is. – Amúgy sincs mit látni. Costanza a haja tövéig elpirult, és borzadva képzelte el, mi lett volna, ha hallgat a barátnőjére, és átdobja a saját ruháját a falon. Már az is elég baj volt, hogy hívatlanul jelent meg valakinek a birtokán. – Ki a barátod? – kérdezte Dante, fennsőbbséges pillantását Costanzára függesztve. – Costanza Aldorisio – tájékoztatta Floriana. – Nem ismerem én a szüleidet? – De – felelte most Costanza. – Carlo Aldorisio gróf? – Igen – a lány hangja már alig volt több suttogásnál. – Nos, ne ácsorogjatok odafent egész délelőtt. Gyertek le mindketten – Felnyújtotta a kezét, amit Floriana habozás nélkül elfogadott, és lesegítette a lányt a fűre. A szégyenlős Costanza erősen habozva fogadta el a fiú segítségét. Ám Dante olyan jóképű volt, hogy Costanza egyáltalán nem hibáztatta a barátnőjét. Még sosem látott ilyen vonzó fiatalembert egész életében. Leugrott, és most először ötlött eszébe, hogy mennyivel súlyosabb lehet, mint a Floriana. – Tehát te vagy Costanza Aldorisio – állapította meg Dante, és rámosolygott. – Találkoztunk már, de akkor még olyan kicsi voltál, hogy biztosan nem emlékszel. – Tényleg? – A szüleiddel jöttél ide – a lány csak értetlenül bólintott. – Te is szoktál kémkedni utánunk? Costanza még jobban elvörösödött. – Nem… én nem. Csak Floriana. – Szóval te vagy a Magányos Kém? – és Florianához fordult. – Nem hiszem, hogy van olyan a földön, aki jobban szereti a

– Nem hiszem, hogy van olyan a földön, aki jobban szereti a kerteteket, mint én. – Igazad is van. – Elmehetnénk megint az oszlopos kertbe? Szeretném megmutatni Costanzának is. – Hát persze. Ekkor Jóéj kocogott elő a fák közül. Costanza rémülten felkiáltott, mikor a kutya izgatottan feléjük szaladt. – Jóéj! – kiáltott fel Floriana, és kitárt karokkal hajolt le, hogy a barátját üdvözölje. – Ne ijedj meg, Costanza – mondta Dante, és védelmezően a lány vállára tette a kezét. – Jóéj nagyon barátságos – Costanza nézte, amint Jóéj Floriana karjaiba veti magát, és majdnem ledönti a lábáról. – Hát nem aranyos? Nézd, megint nyalogat! – Te nem szereted az állatokat? – kérdezte Dante Costanzától. – Nem. – Én igen – áradozott Floriana. – Bárcsak lenne egy kutyám! Egy olyan társ, amelyik mindig mellettem van, és feltétel nélkül szeret. Nagyon szeretném. – Jóéjt bármikor kölcsön veheted, amikor csak akarod – mondta Dante, mert a lány lelkendezése átragadt rá. – Menjünk, nézzük meg édesanyám kertjét. Zsebre vágta a kezét, és elindult a ház irányába. Jóéj észrevett valamit, ami a bokrokban mozgott, hegyezte a fülét, felcsapta a farkát, és odament, hogy megnézze, mi az. Floriana olyan arckifejezéssel nézett a barátnőjére, mintha azt kérdezné: „Ugye, megmondtam, hogy jóképű?” Costanza pedig idegesen visszamosolygott rá, bár már jobban érezte magát így, hogy megfelelően bemutatták a fiúnak. Végiggyalogoltak a kerten, csodálva a márványszobrokat és a tökéletes gömb alakra nyírt bokrokat. Néhány kertész dolgozott a közelben, locsoltak, még mielőtt a nap túl forrón sütött volna, gyomláltak, a betolakodó növényeket talicskákba dobálták. Mikor észrevették Dantét, abbahagyták a munkát, és levetett sapkával,

tiszteletteljesen köszöntötték. Floriana észrevette ezt, és büszkévé tette, hogy ilyen fontos ember mellett látják. Dante jóindulatúan mosolygott, miközben nézte, ahogy a két lány izgatottan csacsog. Costanza már megfeledkezett az aggályairól, és hagyta, hogy Floriana mutogassa neki a dolgokat, mintha csak már az övé volna az egész hely. Amikor beértek a sellős kertbe, Floriana leült, és kijelentette, hogy ez a kedvenc helye, mert itt egyszerre hallotta a fákon csivitelő madarakat, a víz csobogását a kis szökőkútban és érezte a nap sugarait az arcán. – Ez a mennyország – közölte egyszerűen, majd hátradőlt, és lehunyta a szemét. – Egy ilyen gyönyörű hely csak az lehet, ahol Isten lakik, igaz? Mármint amikor nincs a templomban. Dante elnevette magát, és leült mellé a padra. – Talán a templom az a hely, ahová Isten bejár dolgozni, mint valami hivatalba. Ez meg az a hely, ahová elmenekül, amikor az emberek mindenféle lehetetlen kívánságokkal nyaggatják. – Ó, az én kívánságaim nem lehetetlenek – mondta Floriana. – Én sosem akarnám megterhelni őt. – Na és mit kívánsz, piccolina? Floriana titokzatosan mosolygott. – Nem mondhatom meg. Ha elmondanám, meg kellene, hogy öljelek. – Hát akkor inkább ne mondd el. – Azt szeretné, hogy hazajöjjön az édesanyja – közölte készségesen Costanza, kissé megnövekedett magabiztossággal, és egy kevés féltékenységgel, mert a fiú éppen most nevezte Florianát kicsimnek, mintha már régen ismerné és kedvelné. – Hol van édesanyád? – Elment egy férfival, akivel a piacon találkozott – felelte Floriana könnyeden, mert úgy okoskodott, hogy ha már hozzámegy Dantéhez, akkor jobb, ha fiú mindent tud róla. – Sajnálom. – Én is. Korábban azt kívántam, hogy bárcsak magával vitt volna engem is, de ha így tett volna, akkor most nem ülnék ezen a csodás helyen. Dante kíváncsian nézett rá. – Inkább vagy itt, mint a mamáddal?

– Persze. Nem hinném, hogy anyámnak ilyen kertje volna. Az viszont lehet, hogy zöldségeskertje van. Végül is a fazon, akivel lelépett, paradicsomot árult – úgy nevetett, mintha ez az egész semmiség volna. – Vagyis az apukáddal élsz? – Ő az én apukám sofőrje – tette hozzá Costanza fensőbbségesen. – Hasznavehetetlen alak – mondta Floriana. Dante összeráncolta a homlokát, mert Floriana hirtelen elkedvetlenedett. – Gyere, van itt valami, amit szeretnék megmutatni neked – ezzel felállt. – Meglepetés. Floriana elhessegette az apját a gondolatai közül, és újra mosolygott. – Szeretem a meglepetéseket – mondta ragyogva. A lányok követték Dantét a kapun át a díszkertbe, ahol a kőlépcsők kecses ívben vezettek fel a házhoz. Zöld overallos férfi gereblyézte a kaviccsal felszórt ösvényt, a fejét fehér kalap védte a nap hevétől. Egy másik munkás a szegélyeket locsolta egy tömlővel. Szürke macska aludt a terasz szélén, és Floriana egy pillanatra lehajolt, hogy megsimogassa. – A tied? – Igazából senkié – felelte Dante –, csak egy újabb kóborló. – Szerencsés vagy. Bárcsak én is örökbe fogadhatnék egy kóborlót. – Mondhatnám, hogy őt örökbe fogadhatod, de úgyis visszajön, amikor itt lesz az etetés ideje. – Eszembe sem jutna elvinni innen. Olyan, mint egy kis herceg, aki a palota előtt alszik. Az én kis szobámban nagyon boldogtalan lenne. – Apukád biztos megnyúzná – mondta Costanza. – Ugyan, dehogy – felelte Floriana védekezően –, de nem örülne neki. Dante érdeklődve nézte Florianát. A lány maga is olyan volt, mint egy kóbor macska; egy merész, független kiscica, aki nagyon szeretné, ha valaki gondoskodna róla. Továbbvezette a lányokat a kert másik végébe, ahol egy ősrégi fal mögé olajfaligetet ültettek. Az olajfák között alma-, narancs- és fügefák is álltak, és hatalmas terrakottaedények, rajtuk a fedelük. Ezeket valaha tárolásra

használták. A talajt a hosszú fűből kinyúló, apró sárga virágok százai borították. A fal mellett göcsörtös eukaliptuszfák sorakoztak, mint megannyi görnyedt, idős őrszem. – Csodás ez a meglepetés – lelkendezett Floriana, és gyönyörködött az újabb kertben. – De hiszen a meglepetést még nem is láttad – nevetett Dante, és továbbra is zsebre vágott kézzel keresett valamit. – Aha, itt is van! Floriana és Costanza követte a pillantását, és egy fenséges pávát láttak, amely a földön keresgélt, kék tollai csillogtak a mellén, mint az olaj. – Mondtam, hogy ritka madarak vannak itt a kertben – mondta Floriana. – Ez gyönyörű. Van neve? – Nincs. Ő csak páva. – Elég lusta vagy, hogy nem adtál neki nevet. Akkor majd én kitalálok neki egyet – keskeny résnyire húzta össze a szemét, majd diadalmasan elvigyorodott. – Michelangelo! – Kissé nagyzoló, nem? – Igen, nagyzoló egy nagyszerű pávának. Magasan hordhatja a fejét ebben a kertben, így hát adjunk neki híres nevet. – Nem csíp? – kérdezte Costanza egy kicsit aggodalmaskodva. – Nem hiszem, hogy örülne, ha túl közel mennétek hozzá – mondta elővigyázatosan Dante. Floriana nem hallgatott rájuk, hanem csendesen közelebb óvakodott a pávához, a kezét barátságosan előrenyújtva. – Óvatosan, piccolina. Dante és Costanza figyelte, amint Floriana megközelítette a madarat. Michelangelo felemelte a fejét, és óvatosan figyelte a lányt. Amint Floriana közelebb ment, a páva feléje lépett, kíváncsian nézve, hogy mit tarthat a kezében. Michelangelo résen volt, és nézte, amint a lány bátorítóan suttogva közelebb óvakodott. Végül a lány elérte. A páva mereven állt, de nem csípett bele, amikor az ujjaival megsimogatta a büszke mellkasát, lesimítva az apró pelyheket, amelyeknek olyan volt a tapintása, mint a szőrmének. – Azt hiszem, kedvel téged – állapította meg Dante. Costanza

– Azt hiszem, kedvel téged – állapította meg Dante. Costanza szerette volna, ha egy kicsit ő is bátrabb. Ebben a pillanatban a páva fénylő, csillogó legyezővé tárta ki a farktollait. – Most már tudom, hogy kedvel téged – nevetett Dante. – Te nagyon különleges madár vagy, ugye, Michelangelo? – suttogta Floriana. – Azt hiszem, tetszik neki az új neve. – Roppant méltóságteljes. – Hát szebb, mint csak páva. Neked hogy tetszene, ha egyszerűen csak férfinak hívnának? – Sehogyse. – Neki tetszik a Michelangelo név – Floriana letérdelt a fűre, és megsimogatta a madár hátát. A páva egy pillanatig élvezte a cirógatást, majd arrább lépett. – Elég volt neki – jelentette ki Floriana. – Hogy jön ki a macskával? – Szívélyesen. De a macskát feleannyira sem kedveli, mint téged – válaszolta Dante. Körüljárták a gyümölcsöst, és Michelangelo bizonyos távolságból követte őket, mert annyira kíváncsi volt Florianára, mint maga Dante. – A húgom érkezik egy hétre néhány barátjával. Eljöhetnétek ti is fürdeni a medencében – javasolta Dante. – Ó, nem hiszem, hogy el kellene jönnünk – felelte gyorsan Costanza. – Miért nem? – kérdezte Floriana. – Szeretném megismerni a húgodat. Hány éves? – Tizenhat. Van egy másik húgom is, aki tizenhárom éves. Őt Giovannának hívják, és most Mexikóban van a szüleimmel. – Alig idősebb nálunk – mondta Floriana a barátnőjének. – Nem hiszem, hogy ide kellene tolakodnunk. Különösen így, hogy Giovanna nem lesz jelen. – Damiana élvezni fogja, ha vannak itt fiatalabb gyerekek is, akikkel főnökösködhet. – Nem is tudom… – dünnyögte Costanza izgatottan. – Nem üldögélhetsz állandóan a falon, leselkedve – Dante Florianára kacsintott. – Jobb lenne, ha szólnék édesanyádnak, és

meghívnálak hivatalosan? Costanza megkönnyebbült. A testtartása elernyedt, és mosolygott. – Igen, légy szíves. – No és nálad, piccolina, kit hívjak? – Senkit – felelte könnyedén Floriana. – Senkit? – kérdezte Dante, és felvonta a szemöldökét. – Senkit – a lány vállat vont, mintha nem számítana az egész –, senkit sem érdekel. – Ebben a pillanatban, ahogy Dante a csintalan kis arcra nézett, amelyet Floriana dacosan felszegett, érezte, hogy valami testvéri módon, őt igenis érdekli a lány sorsa. Dante a szavának állt, és aznap este felhívta Costanza édesanyját. Az asszony örömmel hallotta, hogy a lányát meghívják a La Magdalenába, együtt fürdőzni Dante húgával, Damianával. Dante javasolta, hogy Costanza barátnője, Floriana is legyen jelen. – Ő Carlo sofőrjének a lánya – magyarázta fensőségesen a grófnő, mintha mentségeket keresne a kislány hiányos pedigréjére. – Aranyos teremtés, és Costanza szeret vele lenni. Én a lányom kedvéért elviselem, bár sokkal jobban szeretném, ha a saját társadalmi osztályából találna magának barátot. – Itt nagyon szívesen látott vendég – mondta magában mosolyogva az asszony fölényeskedésén. – Elküldöm velük a szobalányunkat is. – Természetesen. – Kérem, köszönje meg Damianának a meghívást. – Úgy lesz. – Remélem, nem okoznak a lányok semmi bajt. – Természetesen nem. Örülni fogunk, ha itt lesznek. Remélem, olyan gyakran ellátogatnak hozzánk, amilyen gyakran csak akarnak. – Igazán nagyon kedves. Örülök, ha azt látom, hogy Costanza a megfelelő társaságban forog. Kérem, adja át az üdvözletemet a szüleinek. Már régen nem találkoztunk. Nem jönnek el ide a nyárra? – Valószínűtlen. Elvitték Giovannát egy dél-amerikai túrára. – Milyen kár, hogy kihagyják az idei nyarat. – Édesanyám nem szereti az erős napsütést. Öregíti a bőrét.

– Hiszen annyira világos bőrű. – Nos, várom a lányokat holnap. – Köszönöm. Tudom, hogy Costanza is alig várja. Másnap reggel a lányok a szobalány, Graziella kíséretében érkeztek a La Magdalena nagy kapujához. Graziella sötét hajú, alacsony asszony volt, olyan gömbölyű, mint egy teáskanna, és hivatalos, halvány rózsaszín egyenruhát viselt, tiszta, fehér cipővel. Az egyik kertész fogadta őket, aki kinyitotta a kaput, és végigkísérte őket a ciprussoron a villáig. Floriana boldogan szökdécselt az árnyékos oldalon, és a feje tele volt a Dantéról meg az előtte álló izgalmas napról szóló gondolatokkal. Costanza ideges volt, részben mert idegenekkel kellett találkozni, akik ráadásul idősebbek nála, és részben mert fürdőruhát kellett felvennie. Azt kívánta, bárcsak olyan rettenthetetlen volna, mint a barátnője. De fölösleges volt aggódnia. Egyenesen a medencéhez vezették őket, ami egy hosszú sétány végén, magasan a sziklákon helyezkedett el, kilátással a tengerre. Négy lány volt ott, napozóágyakon hevertek egy oszlopos alkóvban. Apró bikinit viseltek, italokat kortyolgattak, magazinokat olvastak, és aranyszínűre napoztatták a bőrüket. Egy Bob Dylan-dal hallatszott a másik oldalon levő kis házikó felől, ahol bár volt, magas székekkel, és egy öltöző. Dante a vízben volt a medence szélénél, és a lányokkal csevegett. Mikor meglátta, hogy a gyerekek közelednek a lépcsőn, integetett és szólt nekik. Damiana is felült és intett, gyönyörű arca mosolyra húzódott. Szőke haját lófarokban viselte a napvédő kalap alatt, csuklóit arany karkötők díszítették. Felállt, és láthatóvá vált fehér aligbikinije, amint megkerülte a medencét, hogy üdvözölje őket. – Dante annyit mesélt már rólad – mondta Florianának. – Azt hiszem, veled pedig már találkoztunk – tette hozzá Costanzának címezve. Costanza fontosnak érezte magát attól, hogy így külön kiemelték, és határozottan közölte, hogy a szüleik ismerik egymást. –

Öltözzetek át fürdőruhába, és csatlakozzatok hozzánk. Mit kértek inni? – Köszönöm, én nem kérek – mondta Costanza, mert túlságosan zavarban volt ahhoz, hogy bármit is kérjen. – Én szeretnék valamit – mondta Floriana merészen. – Mit szeretnél? – Mi van? Damiana jóindulatúan elmosolyodott. – Gyere és nézd meg. Egy egész bár áll a rendelkezésedre – követték a házikóhoz. Graziella már ott ült, és legyezgette magát. A pult mögött felszolgáló állt, fekete öltönyben és fehér ingben. Costanza úgy gondolta, hogy nagyon melege lehet. – Primo készít neked gyümölcslét. – Válassza ki a gyümölcsöt – mondta Primo Florianának. – Ez remek – mondta Floriana, és felkapaszkodott a bárszékre. – Miért nem iszol egyet te is, Costanza? – Nos, jó – felelte a lány, és örült, hogy a barátnője rábeszélte. Igazán szomjas volt már. A két WC-vel és márvány mosdókagylókkal felszerelt, elegáns öltözőrészlegben mindenféle kozmetikumok flaskái sorakoztak a nagy, díszes tükrök alatti polcokon. A két lány felakasztotta a ruháját, a cipőiket takarosan elhelyezték a fapadokon. Izgatottan tornázták bele magukat a fürdőruháikba. – Hát nem bűbájos ez a Damiana? – súgta Costanza. – Láttad, milyen karcsú? És az a bikini igazán apró. Mindent megmutat. – Olyan, mint egy angyal – felelte Floriana, a vállára húzva a pántokat. – Csakugyan kedves. – Nem hiszem, hogy aki ilyen helyen lakik, lehet bármilyen más, mint kedves. – Igazad van. Ilyen helyen képtelenség boldogtalannak lenni, ugye? – Bizony képtelenség. – Máris indulsz úszni? – Hát persze – válaszolta lelkesen Floriana. – Majd’ meggyulladok.

Costanza idegesen megborzongott. – Hát jó, ha te mégy, akkor én is. Kilépve a kis házból poharukkal a kézben, ott találták Damianát, szintén pohárral a kezében, amint Graziellával beszélget. A szobalányt nagyon meglepte, hogy a fiatal nő egyáltalán leereszkedik odáig, hogy szóba elegyedjen vele, és barna bőre alatt elpirult örömében. – Jól van, lányok, hadd mutassalak be benneteket a barátaimnak. A bolondos bátyámat már ismeritek, így őt nem kell bemutatnom. – Követték Damianát a medence körül a napozóágyakhoz, ahol a személyzet két fehér ruhás tagja újabbakat helyezett ki a vendégeknek, takarosan összehajtogatott törülközőket is tettek a matracokra, sőt tartalékokat is, az úszáshoz. Floriana mindent megfigyelt, és érezte, hogy egész lényét átjárja a boldogság. A három másik lány felnézett a magazinjából, és rájuk mosolygott. Damiana bemutatta őket: Maria, Rosaria és Allegra. Mindannyian csinosak voltak, karcsúak, hibátlan bőrűek, de egyik sem volt olyan szép, mint a házigazda, aki a bátyjával együtt kiragyogott az egész csoportból. – Nincs kedvetek bejönni? – szólt ki Dante a medencéből. – Jó a víz! – Florianának nem kellett kétszer mondani. Letette a poharát a napozóágy mellett álló kis fehér asztalkára, és lelökte magáról a törölközőt. Nagy szökkenéssel vetette bele magát a vízbe. Costanza félénken hátra maradt. – Ő az a kis kóbor lány, l’orfanella{15} – hallotta, amint Damiana magyarázza a barátnőinek, miközben Floriana odaúszott Dantéhoz. – Poverina!{16} – sóhajtott együttérzően Allegra. – Szörnyű lehet, ha valakinek nincs anyja – jegyezte meg Maria. – Még egy halott anya is jobb, mint az, akinek nem kell a gyereke – tette hozzá Rosaria, és cigarettára gyújtott. – Dante felkarolta – folytatta Damiana. – Ő már csak ilyen. Ha akad egy sebesült kuty tíz kilométeres körben, ő megtalálja, hazahozza és gondját viseli. Száz lépésről kiszúr egy törött szárnyú madarat! – Na és ez? – suttogta Allegra, és Costanza felé bökött, aki úgy tett, mint aki nem hallgatózik.

– Ő Aldorisio grófnő lánya. – Milyen arisztokratikus – felelte Rosalia, lenyűgözve. – A gróf a kis kóbor lány apját alkalmazza sofőrként. – Milyen kedves Costanzától, hogy pajtásául fogadja – mondta helyeslően Allegra. – Ez tényleg több mint emberi kötelesség. Mindezek hallatán Costanzát rendkívüli büszkeség fogta el. Befogta az orrát, és a vízbe ugrott, örülve, hogy már mindannyian tudják: ő nem egyszerű munkásosztálybeli lány, mint Floriana, hanem közülük való. Miközben a barátnőjéhez úszott, boldogan mosolygott magában; az helyes, hogy itt van, mert ő ide tartozik. Ami Florianát illeti, ő pedig nagyon szerencsés, hogy itt lehet.

9. fejezet A nap olyan jól sikerült, hogy Damiana másnapra is meghívta a barátnőket. Felhívta a grófnőt, aki majdnem elsírta magát örömében, hogy Olaszország egyik leggazdagabb családja befogadja a lányát, és ismét elküldte Graziellát kísérőül. A szülei nélkül Damiana nagyon élvezte a háziasszonyi szerepet. A teraszon fogyasztották el az ebédet, amelyet a konyhafőnök az ő utasításainak megfelelően készített el, finom borokat ittak az apja pincéjéből, és dohányoztak. Floriana kifogyhatatlan volt a történetekből. Annyit nevettek a meséin, hogy már fájt az oldaluk. Floriana kifigurázta Signora Brunót és az apját, gyilkos szatírával karikírozva őket. A humor volt az egyetlen módja annak, hogy szembenézzen a nyomorúsággal, amit az apja okozott, és az, hogy mindenki nevetett, valahogy elfogadhatóbbá tette saját maga számára is az apját. Costanza csendben üldögélt, úgy festett, nem bánja, hogy a barátnője uralja a színt. Jóéj Floriana lábánál hevert, és csöndben ette azokat a falatokat, amelyeket a lány titokban lenyújtott neki az asztal alatt. Dante persze látta mindezt, de nem nem szólt semmit. Ebéd után a két fiatal vendég eltűnt az olajfaligetben, hogy Michelangelóval játszanak. Miután hallótávolságon kívül voltak, a csoport megtárgyalta őket, és egyetértettek abban, hogy végül is nem kerül semmibe, ha hagyják, őket játszani a kertben és fürdeni a medencében. Találgatták, miféle anya lehet az, aki elmenekül a családjától, és egy ilyen csodálatra méltó gyermeket hagy el, mint amilyen Floriana. Nem tudták megérteni, miért nem vitte magával a kislányát. Damiana gyorsan megkedvelte. Floriana ugyanúgy rabul ejtette a szívét, mint Dantéét, és Damiana alig várta, hogy a védőszárnyai alá vegye a kis kóborlót. Másnap a lányok Graziella kíséretében érkeztek, de harmadnap már csak kettesben. Ekkorra a grófnő már úgy vélte, hogy a lányok elég jól ismerik a villa úrnőjét, és kísérő nélkül is elmehetnek. Ettől kezdve majdnem mindennap ott vendégeskedtek, néha már reggel eljöttek, néha csak délután, de sohasem voltak terhére Danténak és

Damianának, akik szerették a társaságukat, mintha csak még két kóbor teremtés csatlakozott volna a sereglethez, amely a La Magdalenában vert tanyát. Floriana és Costanza nem várta, hogy szórakoztassák őket a vendéglátók. Játszottak a kertekben, és soha nem fáradtak bele. Meglesték a másikat, amint az gyanútlanul feküdt a medence partján. Megkérték a kertészeket, hogy mondják el nekik minden virág és fa nevét. Floriana Jóéjjel játszadozott, a macskát a karjaiban hurcolta magával mindenfelé. Michelangelo túl rátarti volt, hogy kimutassa a szeretetét a kislány iránt, aki időnként megsimogatta a begyét, és bizonyos távolságból követte őket, úgy téve, mintha nem érdekelné. A napok áldott bódulatban követték egymást. Floriana nem aggódott amiatt, hogy az apja részegen tölti az estéit Luigi kocsmájában, és amikor nem a La Magdalenában volt, akkor Costanzáéknál játszott, a grófnő rosszalló pillantásától kísérve. – Mindig magaddal kell vinned Florianát is, amikor Bonfantiékhoz mégy? – kérdezte egyik este a lányát, miután Floriana hazament. – Miért? – Azért, kicsim, mert nem a te osztályodba tartozik. Nem helyes. Nagyon kedves tőlük, hogy elviselik őt, de akkor is… – Ha nem viszem magammal, akkor nincs kivel játszanom. – Mi van a fiatalabb lánnyal? Hogy is hívják? – Giovanna. De ő Mexikóban van. Nem hiszem, hogy hazatér a nyáron. – Hát jó. Elviheted Florianát, de ne felejtsd el, hogy csak addig, amíg Giovanna vissza nem tér. Akkor hagyd ott Florianát, és Giovannával barátkozz. Érted? – Igen, mamma. – A te érdekedet szolgálja, kicsim. Rendben van, hogy találtál egy kis barátot a városból, akivel játszhatsz, de most, hogy kezdesz felnőni, a saját társadalmi osztályod társaságát kell keresned. Apád hibája az egész, tudom jól, hogy itt kell felnőnöd és a helyi iskolába járnod. Ha nem hoz olyan ostoba üzleti döntéseket, akkor most Rómában laknánk, és hozzád illő barátaid lennének. – De én kedvelem Florianát.

– Nagyon aranyos, egyetértek, és rendkívül szerencsétlen dolog, enyhén szólva, hogy az édesanyja lelépett, és itt hagyta azzal a reménytelen Elióval. De nem szabad elfeledned, hogy ki vagy. Egy napon majd férjhez mégy, és olyan helyen laksz, mint a La Magdalena, megígérem. Gondoskodom róla, hogy így történjen, ezt elhiheted. Ha folyton olyan lányokkal lógsz, mint Floriana, a végén te is olyan leszel, azt pedig nem akarod, ugye? – Floriana Dantéhez akar feleségül menni – felelte Costanza, elárulva a barátnőjét. A grófnő elnevette magát az ötlet képtelenségén. – Végtére is az ábrándozás nem kerül semmibe – mondta, és megtörölte a szemét. – Azt hiszi, hogy ő is olyan, mint te, Costanza. Látod, a barátságotok, különböző módon, de mindkettőtöknek kárára van. Az ilyesfajta álmodozás csak csalódással végződhet. Szegény gyermek – sóhajtott, és elment, hogy leüljön az árnyékba, és egy magazint olvasgasson. De a betűket nem is látta, mert azon járt az esze, hogy vajon nem lehetséges-e, hogy a későbbiekben, amikor a lánya már egy kicsit idősebb, Dante szeme őrajta akad meg. Hiszen ők lennének a tökéletes pár: a lánynak ott a kék vére, a fiúnak pedig a pénze. Floriana azt kívánta, bárcsak sose érne véget a nyári szünidő. Szerette a La Magdalenában tölteni a napjait, és ugyanazt a levegőt beszívni, mint Dante, aki úgy kezelte, mint a kishúgát; a térdére ültette, megölelte, kergette az úszómedencében, bedobta a vízbe, mint egy játék babát, szembemosolygott vele az ebédlőasztal fölött, mintha különleges titkuk lenne. A lány ott ült a teniszpálya mellett, és nézte, amint Dante fehér ingben és rövidnadrágban odaüti a labdát a húgának, aki folyamatosan panaszkodott, hogy a fiú túl erősen üt. Néha megkérte Florianát, hogy legyen a labdaszedője, így Floriana és Costanza fel-alá szaladgált, begyűjtve a labdákat. Floriana mindig Danténak dobta oda a felszedett labdát, így Costanzának maradt Damiana. Damiana könnyed és elbűvölő volt rövid, hátul rakott fehér szoknyájában és fehér teniszcipőjéhez illő zoknijában. Floriana szeretett volna olyan lenni, mint ő. Damiana tudott elegánsan

veszíteni, de néha, mikor a bátyjával játszott párban a barátaikkal, győzni is. Ilyenkor úgy nevetett, mintha a győzelem nem számítana. Ilyenkor Floriana úgy találta, hogy ő a legjobb modorú nő a világon. Aztán egy napon új vendég érkezett, és a medence partján megváltozott a légkör. Gioia Favellinek hívták a magas, karcsú derekú és napbarnított lábú, formás csípőjű lányt, aki rövid barna hajat viselt. A melle telt volt és kerek, és valahogy kihívó a kis fekete bikiniben, amit felvett. Costanza és Floriana a vízben sugdalózott, és az arcukat a kezükkel eltakarva kuncogott, mígnem Dante átölelte Gioiát, és szórakozottan cirógatni kezdte a hátát, mintha összetartoznának ők ketten. Florianának hirtelen elment a kedve a nevetéstől. Megkeseredett szívvel, lopva figyelt a medencéből. Világos lett, hogy Dante és Gioia több mint barátok: egy párt alkotnak. Floriana duzzogósra váltott. Nem tehetett róla. Amikor Dante odajött hozzá a medencében játszani, elúszott tőle. Mikor megpróbálta megölelni ebédnél, Floriana kibontakozott a karjaiból. Damiana nevetett a kislány hirtelen támadt tartózkodásán, de elég okos volt, hogy rájöjjön az okára. – Féltékeny – magyarázta, amikor Floriana és a barátnője eltűnt a kertben. – Milyen kedves – ömlengett Gioia, és rágyújtott egy cigarettára. – Nem hibáztatom; Dante igen jóképű. – Kicsi még – mondta Dante feszengve –, és egyedül áll a világban. Damiana a szemeit forgatta. – Már megint kezded! Te, aki sajnálod a törött szárnyú madarat meg az elűzött kutyát. Most meg egy elűzött gyereket. – Ne tegyél úgy, mintha téged nem érdekelne. Hiszen majd’ elolvadsz, valahányszor ránézel. – Tényleg nagyon különleges kislány. Téged pedig imád, Dante. Nehogy összetörd a szívét. – De hát mit csináljak? – átnyúlt az asztalon, és megfogta Gioia kezét. – Légy hozzá kedves és figyelmes – tanácsolta a húga. Azon a délutánon Dante teljes figyelmét Florianának szentelte, és

Azon a délutánon Dante teljes figyelmét Florianának szentelte, és sok erőfeszítés után a lány beadta a derekát, és megengedte Danténak, hogy játsszon vele. Costanza a medence másik partjáról figyelte őket, ahol a lábát a vízbe lógatva üldögélt. Emlékezett édesanyja intésére a „saját társadalmi osztályáról”, és úgy gondolta, hogy Gioia feltűnése éppen időben történt. Így kipukkasztja azt a buborékot, amelyet Floriana a képzelet szeszélyes kútjából elővarázsolt. Floriana megfeledkezett Gioiáról, vagy talán elhitte, hogy Dante őiránta érzett érzelmei háttérbe szorítják az oly váratlanul a semmiből felbukkant idegen iránti érzelmeit. Gioia egy magazint lapozgatott a napozóágyon fekve, és egyáltalán nem érdekelte a vízben folyó cselekmény. Damiana örült, hogy a kislányt sikerült felvidítani, de tudta, hogy a nyár vége óhatatlanul csak keserűséget tartogat számára. Amikor visszatérnek Milánóba, Floriana újra csak kóbor utcagyerek lesz, akivel senki sem törődik. Egy idő után Dante belefáradt a játékba, és visszavonult a nyugágyára napfürdőzni. – Bárcsak örökké tartana ez a nyár – mondta Floriana, aki kikapaszkodott a medencéből Dante után. – De nem tarthat, piccolina. Vissza kell mennem Milánóba. – Aztán meg Amerikába, és csak a jó ég tudja, miféle terveket tartogat számodra édesapád – jegyezte meg gondatlanul Gioia. – Én pedig nagyon boldogtalan leszek. Damiana Florianára nézett, és észrevette megdöbbent arcát. – De hamar visszatérsz ugye, Dante? – Ajánlom is. Nem fogok itt unatkozni egymagam, amíg ő körbeszórakozza a világot. – Dante – szólalt meg figyelmeztetően Damiana, de elkésett. Floriana most már tudta, hogy sok évig nem láthatja a fiút, utána meg ki tudja, mi lesz...? – Miért kell édesapádnak elküldenie? Nincsenek közelebb is elég jó egyetemek? – folytatta Gioia. Floriana odasétált a sziklaperemhez, és lenézett a tengerre. A hullámok gyengéden terültek el a sziklákon, hívogatták őt, hogy

ugorjon. Visszafordult, és látta Costanza elfehéredett arcát, ami még jobban bátorította, és felidézte azokat az időket, amikor nagy magasságokból ugrott bele a vízbe, hogy megijessze a többi iskolást. Most magasabban volt, mint ahonnan korábban valaha is leugrott, de mivel a szíve már így is összetört, mit számít, ha megsebesül? Damianának sikerült magára vonnia a figyelmét, és mókás arcot vágott felé, de a kislány még közelebb ment a sziklaperemhez. Aztán, mit sem törődve a saját testi épségével, kecses ívben leugrott. Az egyik pillanatban még ott volt, a másikban már nem. Dante rémülten ugrott talpra. – Che cazzo fa!{17} – üvöltött fel, és a lány után ugrott. – Istenem! – sikította Gioia, és odafutott a sziklára. – Meg fog halni! Damiana és a lányok Gioiával együtt tehetetlenül bámultak le a tengerre. Először nem látszott semmi, csak két tajtékgyűrű, ahol az ugrók áttörték a felszínt. Costanza szíve megdermedt. Ahhoz sem volt bátorsága, hogy kimásszon a medencéből. Floriana bezzeg bátor volt, de gondatlan is. Mi lesz, ha ezúttal túl messzire ment, és mindkettejük halálát okozta? Szorosan lehunyta a szemét, és azt kívánta, bárcsak otthon lenne a mamájával. Floriana hagyta, hogy a víz hűs, csendes ölelésébe fogja. Egy másodpercig még a szívfájdalmát is elnyomta az adrenalin, ami ott lüktetett az ereiben. Érezte, ahogy a szíve ver a bordái mögött, és örült, hogy már nem a medence partján van, ahol sértő szavakkal döfködik. Aztán azt érezte, hogy egy kéz megragadja, és kirántja a víz menedékéből. Nagy loccsanással mindketten felszínre bukkantak, és hatalmas kortyokban szívták be a levegőt. – Te ostoba kölyök! – förmedt rá Dante, mikor lélegzethez jutott. – Hát semmi veszélyérzet nem szorult beléd? Floriana döbbenten nézett vissza rá. A fiú arca teljesen eltorzult a rémülettől.

– Istenemre, meg is halhattál volna, te bolondos lány! Hát nem

– Istenemre, meg is halhattál volna, te bolondos lány! Hát nem tudod, hogy sziklák vannak a felszín alatt, amiket nem látsz? Ha a fejedet beütöd, szörnyethalsz! Ezt akartad? Floriana megrázta a fejét, és nagy, megdöbbent szemekkel meredt a fiúra. Csodálatot várt tőle, nem ezt a dühöt. Dante dühösen olyan helyre úszott, ahol biztonságos volt a kövekre kimászni, és Floriana lassan követte, miközben azt kívánta, bárcsak lesüllyedhetne a tenger fenekére, és soha nem bukkanna fel többé. – Minden rendben! – kiáltott fel Dante a húgának, aki megkönnyebbülten visszahúzódott az oromról. – Micsoda hülye kölyök, ilyet csinálni – mondta Gioia dühödten. – A halálba csábíthatta volna Dantét! – Nem hiszem, hogy ezt akarta – kelt a védelmére Damiana. – Nem tudhatta. Dante és Floriana felkászálódtak egy sziklára, és leültek egymás mellé. – Sajnálom – mondta Floriana vékony hangon. – Nem akartalak megrémíteni. – Jobban megrémítettél, mint ahogy valaha életemben megrémültem – egy mozdulattal elhessegette magától a mérgét, és átölelte Floriana vállát. Az arcára megbocsátó mosoly költözött. – Ígérd meg, hogy soha többé nem teszel ilyet. – Megígérem – válaszolta a lány. Az álla megremegett, és érezte, hogy a szívébe visszaköltözik az élet, mint amikor a leeresztett gumiabroncsot újra felfújják. Sírni kezdett. – Ne sírj, piccolina – mondta neki a fiú, de Floriana válla rázkódni kezdett az erős zokogástól. – Ugyan, kicsi barátom, sajnálom, hogy úgy rád ripakodtam. Meg voltam ijedve, ennyi az egész. Azt hittem, hogy meghaltál. Floriana nem tudta abbahagyni. Ritkán engedte meg magának a sírást, de most szokásos védekező reflexei csődöt mondtak. Kidüllesztette a mellkasát, és felszegte az állát, de mostani érzelmei túl erősek voltak, hogysem kordában lehetett volna tartani őket ilyen módon. Nem a fiú dühe miatt sírt, hanem azért, mert Dante féltette őt. Már régen elfelejtette, milyen az, amikor valaki aggódik érte. Ettől kezdve már nem tűnt úgy, hogy a nyár örökké tart. Minden

Ettől kezdve már nem tűnt úgy, hogy a nyár örökké tart. Minden pillanatnyi örömért, amit Dantéval töltött, a veszteség sajgó érzésével fizetett, mintha egyre kevesebb homokszem maradna az óra felső üvegében, emlékeztetve Florianát az idő múlására. Már nem a végtelen nyár túlvilági örömében élt, mert a végzet sötét fellege függött a láthatáron, és mint a mulandóság szimbóluma, egyre közeledett, felfalva a boldog nyári napokat, amíg az őszi esők elmossák Dantét Milánóba. – Vigyázol majd Jóéjre helyettem? – kérdezte Dante, amikor elköszöntek egymástól. – Nem jöhetek be a kertbe, amikor nem vagy itt – felelte Floriana a könnyeivel küzdve. A fiú a karjaiba rántotta és megszorította. – De a falról majd leskelődsz, ugye? – Nem tudom. – Tudom, hogy leskelődni fogsz. – Mikor jössz vissza? – Hamarosan – válaszolta a fiú, de nem tudhatta biztosan. – Mindennap hiányozni fogsz. – Dehogyis fogok. Elfelejtesz, amint elmentem – letette a lányt az öléből. – Most pedig légy jó. Semmi szikláról ugrálás, rendben? – Rendben. – Dante rávigyorgott, Floriana pedig halvány mosollyal viszonozta. De belül úgy érezte, hogy a szíve megtelik hideg betonnal. Damiana azzal próbálta nyugtatgatni, hogy ő hamarosan visszatér Giovannával, aki már alig várja, hogy megismerje. Aztán megölelte a kis orfanellát, és érezte, hogy gombóc nő a torkában, és attól nem tudott semmi mást mondani. Costanza érezte, milyen melegen köszönnek el egymástól, és tudta, hogy ez nem neki szól. Ő csak Floriana kísérője volt – Floriana lett a testvérük. A két lány lassan visszagyalogolt a városba az esőben. Alig szóltak egymáshoz; Floriana szíve annyira tele volt szomorúsággal, Costanzáé pedig irigységgel. Végül, amikor az útelágazódáshoz értek, Costanza megkérdezte Florianát, nem akar-e eljönni hozzájuk

játszani, de a lány csak a fejét rázta. Szeretett volna leszaladni a partra, és elsírni a bánatát a tengernek. Így hát Costanza hazament az otthon melegébe és édesanyja ölelésébe, Floriana pedig leténfergett a hideg, elhagyatott partra. A szél feltámadt, és felkapta a permetet a hullámok tetejéről. A hullámok a szikláknak csapódtak, és felfutottak a homokra, hogy elkapják a bokáját. A haja az arca körül repdesett, és az arcát körülölelte. Összetörve, magányosan állt ott, és hagyta, hogy az eső lemossa a könnyeit. Most értette meg, mi a szerelem, annak minden öröme és bánata. Tudta, hogy soha nem jár egyedül, mindig ott van elmaradhatatlan kísérője, a szomorúság. Ösztönösen tudta, hogy ez nem lehet másképp, minthogy az érme sem tudja elhagyni egyik oldalát, de nem bánta. A szerelem megérte, hogy szenvedni kell érte, mert Dante ugyan elment, de ő mindig őrizni és szeretni fogja a szívében. Magával viszi, és megőrzi mindörökre. És várni fog rá. Úgy fog várakozni a nagy fekete kapu előtt, esőben és napsütésben, mint hűséges kutya. A várakozás örömteli lesz, mert a remény élteti majd. A remény, hogy Dante visszajön. A remény, hogy emlékezik majd rá.

10. fejezet Devon, 2009 Május utolsó napján Rafa Santoro megérkezett Polzanze-ba. Verőfényes nap köszöntötte, amint kilépett a bérelt Audiból, és a tengeri szellő belekapott a hajába. Mély, elégedett lélegzetet vett, és szeretetteli pillantását végighordozta a házon, mintha azt mondaná: „Végre itthon!” A szállóban már nagyon várták az érkezését, és az egész személyzet a kis, faborítású hallban gyűlt össze. Jennifer és Rosa otthagyták a recepciós pultot, Bertha a munkáját, Heather pedig a bejárati ajtó és az ebédlő között lézengett, ajkait szokatlanul provokatív karmazsinpirosra festette. Jake a hall közepén levő kerek asztal mellett állt, amely szinte roskadozott a hatalmas liliomcsokor alatt, az apja pedig a kandalló előtt helyezkedett el, zsebre dugott kézzel és kissé zavart arckifejezéssel. Tom, a fiatal cornwalli, aki Shane-nel dolgozott, máris kint volt, hogy segítsen a csomagokat behozni. Mivel vasárnap volt, Clementine nem ment dolgozni, de méltóságán alulinak tartotta, hogy ő is odalent nyüzsögjön, mint valami rajongó tinilány egy együttes koncertjén. Ezért a szobájában maradt, és kényszerítette magát, hogy ne kukucskáljon a függöny mögül. Mivel korábban nem látta, nem tudta elképzelni, mi ez a felhajtás. Marina a tábornokkal reggelizett, izgatottságát egy hatalmas bögre kávé mögé rejtve. Most Shane sietett az étkezőbe, hogy közölje: Mr. Santoro megérkezett. – Köszönöm, Shane – mondta Marina, és felállt. – Jake a hallban van? – Mint mindenki más – mondta Shane gúnyos vigyorral. – Ki más még? – Jennifer, Rose, Bertha… Bosszúság felhőzte el Marina arcát. Jake felelőssége lett volna

Bosszúság felhőzte el Marina arcát. Jake felelőssége lett volna gondoskodni arról, hogy mindenki végezze a saját dolgát. Kétségbeesetten mosolygott a tábornokra. – Azt hiszem, jobb, ha megyek, és szétcsapok közöttük. – Magam is elég kíváncsi vagyok – jelentette ki a tábornok. – Csak engem ne csapjon meg. – Nem hiszem, hogy akár egy tűt is le lehetne ejteni a hallban. – Akkor inkább itt maradok, és majd bemutatja nekem később. Addig elolvasom az újságokat a könyvtárban. – Az ember azt hinné, hogy még sosem láttak jóképű férfit. – Mert túl fiatalok, és nem ismertek engem fénykoromban – kuncogott a tábornok. – Én voltam ám az, amit ma úgy mondanak, hogy menő pasi. Mire Marina besétált a hallba, már csak Jake-et és Grey-t találta ott. Úgy gondolta, és igaza is volt, hogy Shane figyelmeztetett mindenkit, akik így visszatértek a munkájukhoz. Tom jött be éppen a bejáraton néhány csomaggal, mögötte Rafa, barna nubukzakójában és farmerben, öve ezüstcsatja csillogott a csípőjén. Marina barátságosan köszöntötte, a festő barna szemei pedig régi barátként tekintettek rá. Marina a szeme sarkából látta, hogy Jennifer és Rose úgy nyújtogatja a nyakát a sarok mögül, mint két liba. De a mosolya nem változott, és nem is nézett feléjük. Rafa olyan derűt sugárzott, hogy az egész helyiség felvidult tőle, és az asszony összes aggodalma semmivé foszlott. Oly rég volt már, hogy szabadon lélegezhetett, és semmi nem nehezedett a szívére. Nem várta, hogy Clementine is lejöjjön a festő elé; tudta, hogy a nevelt lánya is egyetértene a választásával, és ettől még szélesebben mosolygott. – Hadd mutassam be önt Jake-nek, az igazgatónknak, és a férjemnek, Grey-nek. – Apa és fia? – Igen – felelte Grey. – Önök nagyon hasonlítanak egymásra. – Nem vagyok biztos benne, hogy ezt bóknak szánta – vigyorgott Jake.

Az apja a szemeit forgatta. – Nincs semmi tisztelet a mai

Az apja a szemeit forgatta. – Nincs semmi tisztelet a mai fiatalságban. Isten hozta! – és kezet nyújtott. Rafa erős kézszorítása önbizalomról árulkodott. – Örülök, hogy itt vagyok – mondta boldogan. – Még nem felejtettem el, milyen szép ez a ház. Marina ragyogott a büszkeségtől. – Olyan boldog vagyok, hogy tetszik! – Természetesen meg fogom festeni. – Mi pedig kiakasztjuk valami szembetűnő helyre – mondta Grey. – Már látom, hogy egész galériánk lesz – jegyezte meg Jake, nem minden szarkazmus nélkül. – Az jó lenne – tette hozzá Marina. – Szeretne egy kávét, vagy inkább megnézné a szobáját? – Inkább megnézném a szobát – mondta Rafa. – Ez csak kifogás, hogy minél jobban megnézzem ezt a fantasztikus házat. Rámosolygott, és Marina nem tudta megállni, hogy vissza ne mosolyogjon rá. Megfigyelte, hogy amikor a férfi mosolyog, az arcbőre úgy gyűrődik meg, hogy oroszlánra emlékeztet, és közben azon gondolkodott, vajon Clementine miért nem bukkant még mindig fel, hogy üdvözölje a vendéget. – Akkor jöjjön, hadd mutassam meg! Elhaladtak a recepció előtt, ahol Rose és Jennifer állt, pillanatnyi mozdulatlanságba dermedve és befelé vigyorogva. Rafa megtörte a varázst azzal, hogy kezet nyújtott nekik és bemutatkozott. Váratlanul érte őket a nyitottsága és jó modora; a legtöbb ember csak akkor beszélt velük, ha szüksége volt rájuk. – Elbűvölő – sóhajtott Rose, miután a férfi Marina, Grey és Jake társaságában eltűnt a lépcsőn. – Ebben az országban nem teremnek ilyenek – mondta Jennifer. – Egy angolt sem ismerek, akinek ilyen vonzereje volna. – Na és az akcentusa… azt szeretném hallgatni a párnámon. – Te jó ég, én is. Álmodozásukat a telefon hangos csörgése szakította meg. Jennifer gyorsan felkapta. Amikor meghallotta az ismerős hangot, az arca

bosszús lett. – Halló, cowboy. Tudod, hogy nem lenne szabad a munkahelyemen hívnod… Marina felvezette Rafát a legfelső szintre, ahol egy hálószoba, egy nappali és fürdőszoba kellemes kis lakosztályt képezett. – Ez mind az enyém? – kérdezte Rafa meglepetten. – Nos, miután az egész nyarat itt tölti, helyre lesz szüksége a festéshez. – Qué bárbaro!{18} – bement a hálószobába, ahol Tom már lerakta az egyik csomagot a polcra, a másikat eléje a padlóra. Hatalmas franciaágy állt középen, mellette az éjjeliszekrényeken könyvek, elegánsan egymásra rakva. – Grey válogatja az olvasnivalót – jegyezte meg Marina, látva, hogy az argentin a könyvek gerincére pillant. – Edith Wharton, Nancy Mitford, P. G. Wodehouse, Jane Austen, Dumas, Maupassant, Antonia Fraser, William Shawcross. – Lesz egyáltalán ideje festeni? – kérdezte Grey, büszkén mosolyogva, amint Rafa felsorolta a kedvenc szerzőit. – Nem vagyok benne biztos – felelte Rafa az állát dörzsölve –, mert lehet, hogy ki sem mozdulok a szobámból. – Akkor szerencse, hogy előttünk az egész nyár. – Azt hiszem, jól fogom érezni magam itt – mélázott, és rámosolygott Marinára. – Önnek nagyon jó ízlése van, señora. – Köszönöm. Nagy örömömet leltem abban, hogy létrehozzam. Valódi kihívás volt megtartani a régiből a legjobbat és behozni az újból a legjobbat anélkül, hogy elrontanám az egésznek a hangulatát. Ezen a szinten laktak a gyerekek, amikor az épület még magánház volt. Mennyei a kilátás a tengerre innen – odament az ablakhoz, letérdelt a székre, és kikukucskált az ólomkeretes kis üvegnégyzeteken. – El sem hinné, hány ilyen kis üveglapot kellett kicseréltetnünk. Rafa a falra támaszkodott mellette, és kinézett. – Szeretem a tengert. A pampákon nőttem fel, így a tenger nekem igazi újdonság. – Jó úgy álomba szenderülni, hogy az ember a szikláknak csapódó hullámok moraját hallgatja közben. – Mindig itt lakott?

– Nem. Tizennyolc éve vettük meg, de úgy szeretem, mintha emberi lény volna. – Kivételes karaktere van. Nyomban megéreztem, amikor először beléptem. Biztosan egész embert kíván, mintha még egy gyerek volna. Marina nem javította ki. A legtöbben úgy hitték, hogy Grey gyerekei egyben az övéi is. – De még kiszolgáltatottabb, mint egy gyerek – mondta lágyan. Ismét érezte, hogy a baljós előérzet rátelepszik, amint emlékeztette magát, hogy Rafa miért van itt, és mennyire függ tőle. – Hadd mutassam meg a nappaliját – szakította félbe Grey, és Rafa követte a folyosón, otthagyva Jake-et és Marinát a hálószobában. – Még mindig nem értem, miért adtad neki a legszebb lakosztályt az egész szállodában – szólalt meg Jake halkan. – Nem ez a legszebb. Az első emeleti szobák szebbek – felállt, és szembefordult a fiúval. – Igen, de ez egy egész emelet. – Tetőtér. – De mi van, ha nászutasok jönnek, és ki akarják venni? – Akkor megkapják a földszinti szobákat. Húsz szobánk van, Jake, amiknek eddig alig a felét foglalták le a nyárra. – Lesz még annál jobb is. – Minden relatív, Jake. – Vonzó fickó, de nem látom, hogyan fogja megtölteni a szállót leendő festőművészekkel. – Ne légy ilyen borúlátó. Nem álltál elő jobb ötlettel. – Apa és én irodalmi klubot szándékozunk nyitni. – Csakugyan? – Nem említette neked? – Nem említette. – Híres írókat fogunk meghívni, hogy tartsanak előadásokat. Marina elgondolkodott. – Nem is rossz ötlet. – Szerintem sem – mondta meglepetten Jake. – Beszéltetek már valakivel? – Még nem. De hamarosan fogunk. Apa és én alaposan

– Még nem. De hamarosan fogunk. Apa és én alaposan kidolgozzuk az egészet. Egyelőre még csak ötlet. – Akkor jobb, ha igyekeztek, mert lehet, hogy már nem sokáig lesz szálloda, ahol előadhatnak. – Ennyire rossz a helyzet? Marina lehunyta a szemét, és felsóhajtott. – Ennyire. Bárcsak ne így lenne, de így van. Lassan lehúz az örvény. – Istenem, nem tudtam, hogy ilyen kétségbeejtő helyzetben vagyunk. – Azt hiszem, apád nem akart aggasztani. – Talán túlreagálod. – Bár túlreagálnám, de nem erről van szó. Mindent megteszek, hogy megmentsem a szállodát, mindegy, milyen mélyre kell lehajolnom. A két férfi éppen akkor tért vissza, amikor Jake kilépett a folyosóra. – Hogy tetszik a nappalija? – Pompás – felelte Rafa. – Az külön tetszik, ahogy megtartott minden eredeti fürdőszoba-szerelvényt. Ez annyira angolos. – Néha a régi dolgok még tartósabbak, mint az új megfelelőik. Ezek a szerelvények kétszáz évet kibírtak, míg a maiak legfeljebb két évet bírnak, azután elrepednek vagy szivárogni kezdenek – magyarázta Grey. – Az biztos – mondta Rafa egyetértőleg. – Most magára hagyjuk, hogy felfrissüljön és kicsomagoljon. Odakint a teraszon várjuk. Kér valami innivalót? – kérdezte Marina. – Kávét. Köszönöm. – Ott fogja várni, amikor elkészül. A trió levonult, és amíg a lépcső aljára értek, óvatosan kerülték, hogy a művészről beszéljenek. Az épület akusztikája miatt az egész szállóban hallani lehetett, ami a lépcsőn elhangzott. Rose és Jennifer még mindig a recepciós pult mögött vihogott, Tom és Shane pedig a hallban lézengett, várva, hogy az újonnan érkező vendégeknek szüksége legyen rájuk, vagy a már itt lakók bukkanjanak fel és kérjenek útbaigazítást a gumicsizmaraktárhoz, vagy a szálloda más

olyan részeihez, amelyeket a bonyolult alaprajz miatt a vendégek folyton elfelejtettek. Marina utasította Tomot, hogy Heatherrel hozasson kávét mindannyiuknak. Miközben áthaladtak a nappalin, üdvözöltek egy amerikai házaspárt, akik a hétvégére érkeztek, és az üres kandalló melletti kényelmes díványon üldögéltek, Earl Grey teát iszogatva. Grey hátra maradt, hogy válaszoljon néhány kérdésükre a ház történetével kapcsolatban, és hagyta, hogy Jake a nevelőanyjával kettesben menjen ki a teraszra. A szokatlanul tiszta időben a legapróbb felhő sem látszott az égbolton. A tenger nyugodt volt, és majdnem olyan kék, mint a Földközi-tenger. Marina leült, a tekintete a távolba révedt, a gondolatai céltalanul csapongtak a lágy hullámok felett. Jake megállt, hogy beszéljen a pincérekkel. Csendben tárgyaltak a napi üzletmenetről, magára hagyva Marinát, hogy a sorsán töprengjen. Egy pillanatra elterelte a figyelmét egy nagymama és unokája, akik a terasz végében Fekete Pétert játszottak. Marina arca ellágyult, mialatt nézte őket. A nagymama hagyta az unokáját nyerni, és bosszúságot színlelt, amiért veszített. A kisfiú felmosolygott rá, az arca kerek és piros, mint az alma, és azt akarta, hogy újra játszanak. A nagymama türelmesen megkeverte a kártyát, mint akinek az a leghőbb vágya, hogy az egész délelőttöt a fiúcska szórakoztatásával töltse. Marina fájdalmas sóvárgással irigyelte őket, és el kellett fordítania a fejét. Jake csatlakozott hozzá végre, és Grey is feltűnt Rafa társaságában. Elfordult a kisfiútól és a nagymamájától, és Rafára figyelt, hálásan, amiért az argentin elterelte a figyelmét. – Látom, gondoskodott papírosról és festékekről – kezdte Rafa, miközben leült. – Nem tudtam, mire van szüksége, de vettem a bátorságot, hogy találgassak, arra alapozva, amit Paul Lockwood használt tavaly. A vendégeinknek szükségük lesz alapanyagokra, bár némelyikük hoz magával. – Én is hoztam, de azért köszönöm. Heather lépett hozzájuk, egy tálcán ezüstkancsót és csinos kis

Heather lépett hozzájuk, egy tálcán ezüstkancsót és csinos kis csészéket hozott. Az egyik pincér segített neki szétosztani, és egy tálca teasüteményt tett az asztal közepére. – Azt javaslom, szánjon egy kis időt arra, hogy megnézi a környéket. Vannak itt szép helyek, amelyeket le lehet festeni, Harvey pedig ismeri az összes magánházat és szállót a környéken, ha ki akarja vinni a tanulóit valahová. Tavaly Paul számottevő időt töltött a környéken olyan házaknál, amelyeknek a kertje látványos. Ő nagyra becsülte a változatosságot, és biztos vagyok abban, hogy ezeknél a házaknál önt is szívesen látják. – Igen, tényleg érdemes megragadnia ezt az alkalmat, hogy annyira megismerje Angliát, amennyire csak lehetséges. Az országnak ez a része igazán gyönyörű, és mi itt sok embert ismerünk, akiknek igazán szép otthona van. – Megfogadom a tanácsaikat, és megnézek mindent, amit tudok. – Harvey lesz a kalauza – döntött Marina. – Nincs jobb, mint Harvey. Ebben a pillanatban Clementine bukkant fel, aki vékony fehér farmerja fölött laza türkizszínű kaftánt viselt. A haját a feje tetejére tornyozta, és semmilyen sminket nem tett fel. Ezzel még a látszatát is el kívánta kerülni annak, hogy tetszeni akarna annak a művésznek, aki már úgy felkavarta a szálló női lelkeit. – Clementine, kedvesem, gyere, és ismerkedj meg Rafa Santoróval – mondta Grey, szívélyesen üdvözölve a lányát abban az öntudatlan reményben, hogy egy kicsit felvidíthatja. Rafa megfordult, és viszontlátta azt a lányt, akivel pár hete találkozott a Fekete Bab kávézóban. Clementine is nyomban megismerte, és elpirult. Hirtelen megbánta, hogy nem festette ki magát, nem fésülte meg a haját, nem fújt magára parfümöt, és a farmert meg a kaftán vette föl. Teljesen összeomlott belül, és azt sem tudta, hová legyen zavarában. Rafa felállt, és ahelyett hogy megfogta volna a lány kinyújtott kezét, hazája szokása szerint hűvösen arcon csókolta. – Örülök, hogy újra látom. – Már találkoztak? – kérdezte meglepetten Marina. – Igen. Miután először itt jártam, bementem a városba, hogy

– Igen. Miután először itt jártam, bementem a városba, hogy körülnézzek. A Fekete Bab kávézóban találkoztam a lányával. – Nem is említetted nekünk – mondta Grey. – Mert nem tudtam, hogy ő az, apa – magyarázta Clementine, zavarából védekezésre váltva. Nem akart barátságtalannak tűnni. Mosolyogni akart, de pocsékul érezte magát. Miért nem vette a fáradságot, hogy kérdezősködjön egy kicsit a művészről, aki az egész nyarat velük tölti? Miért volt szándékosan ilyen közönyös? Most bolondot csinált magából. – Maga vetetett velem egy sütit – mondta Rafa. – Egy igen pajkos sütit. – Ez jól hangzik – mondta Jake. – Jó is volt. – Gyere, ülj le közénk – mondta Marina, miközben a pincér odahozott még egy széket. Clementine szerette volna elölről kezdeni a jelenetet, de mivel ez nem volt lehetséges, kénytelen volt leülni, és úgy folytatni, ahogyan elkezdte: ügyetlenül és öntudatosan. Összefonta a kezeit, és azt kívánta, bárcsak mindenki valami másról beszélne. – El sem hiszem, hogy ismeritek egymást – folytatta Marina. – Az túlzás, hogy ismerjük – mondta Clementine. – Csak javasoltam neki, hogy vegyen egy sütit, ennyi az egész – hanyagul vállat vont, de nem felejtette el, hogyan sietett vissza az irodába elújságolni Sylviának, hogy szerelmes lett, de már sosem fogja újra látni az illetőt. Hát most itt van, ő pedig nem tud mást csinálni, mint fintorogni. Marina nem értette, hogy a nevelt lánya miért annyira mogorva egy olyan ember társaságában, aki alighanem a legvonzóbb férfi, aki Devonnak ebbe a sarkába valaha is betette a lábát, és próbálta a lányt kicsalogatni a duzzogásból. – Clemmie szeret utazni, igaz, Clemmie? Bejárta egész Indiát. Azért is dolgozik most itt a városban, hogy megkeresse a pénzt ahhoz, hogy visszamenjen. – Azt hiszem, a legjobb iskola az, ha az ember utazik a világban – vélte Rafa. – Bár azt el kell ismernem, hogy Indiában még nem

jártam. Ez volt a végszó, amelyre Clementine bekapcsolódhatott volna a beszélgetésbe, de a lány csak hátradőlt, és hagyta, hogy a mostohaanyja töltse ki a csendet. – Én sem, bár ahogyan Clementine beszél róla, már amikor beszél, meghozza a kedvemet, hogy elmenjek oda – kedvesen Clementine-re mosolygott, de a lány csak valami dünnyögést tudott produkálni. Figyelte, milyen könnyedén társalog a mostohaanyja, és sóhajtott. Újabb embert kerített a selymes hálójába. – Bámulom azokat, akik beszélnek idegen nyelveken – szólalt meg Grey. – Bátorítottam Jake-et és Clementine-t, hogy tanuljanak meg franciául, de egyikőjüknek sem volt hozzá különösebb tehetsége. – Azért, mert a francia hasznavehetetlen nyelv – vetette közbe Jake. – Csak Franciaországban beszélik, meg pár távoli, kis szigeten. – Lefogadom, hogy ön tud franciául – mondta Marina Rafának. – Ha az ember egy neolatin nyelvet beszél, akkor a többi könnyen ráragad. Úgy nőttem fel, hogy a szüleimmel olaszul beszéltünk, a barátaimmal spanyolul, és az iskolában angolt tanultunk. Felszedtem egy keveset a franciából utazgatás közben, de az nem sok, attól tartok. Viszont jól tudok blöffölni. – A szülei olaszok? – kérdezte Marina. – Mint olyan sokan Argentínában – felelte a férfi. – Apám a háború után vándorolt ki Olaszországból, édesanyám családja nemzedékek óta Argentínában él. – Azt mondják, csodálatos kulturális olvasztótégely – mondta Grey. – Csakugyan az – hagyta helyben Rafa. – De nincs olyasfajta kultúránk, mint itt Európában. Lebilincselő dolog Londonban sétálni, és elképzelni, milyen lehetett a hírhedt Tudor-uralom alatt. Bevallom, elmentem a Towerbe, és majdnem egy egész délelőttöt töltöttem azzal, hogy csak úgy magamba szívjam az önök gazdag történelmét. Hasznos időtöltés volt. A beszélgetés tovább folytatódott, és Clementine is bekapcsolódott, lassan felmelegedve, amikor Rafa célirányosan próbálta őt is bevonni, noha úgy tűnt, hogy Marina jobban érdekli.

Clementine kíváncsi volt, hogy vajon az apja észrevette-e, amikor Marina flörtölt, vagy csak annyira megszokta már, hogy nem érdekelte. Azt gyanította, hogy az apja attól boldog, hogy Marina boldog, mindegy, milyen áron. A felesége elégedettsége alapvető fontosságú volt az apja számára. – Clemmie, miért nem mutatod meg Rafának a környéket? – indítványozta Marina. – Ma úgysincs más programod, ugye? – aztán Rafához fordult. – A Fekete Bab kávézót, ami Dawcomb legfőbb látványossága, már ismeri, így hát érdekes lehet egy kicsit megismerni a vidéket olyasvalakivel, aki tudja a járást errefelé. – Olyasvalakivel, akit nem érdekel Devon – tette hozzá Jake gonoszkodva. – Clemmie nem rejti véka alá, hogy utál errefelé mindent. – Ez igazságtalan – utasította vissza Marina. – Clemmie nem utálja Devont, hanem csak Indián jár az esze. – Talán az én lelkesedésem ragadós lesz – mondta Rafa, és a szeme úgy villant Clementine felé, mint ahogy a Fekete Bab kávézóban, mire a lány érezte, hogy a mellkasa boldogsággal telik meg. – Nos, mit szól? Lesz a kalauzom? Clementine önkéntelenül is elmosolyodott. Lehetetlen volt ellenállni Rafa végtelen szívélyességének. – Hát persze, ha beéri velem. Marina nézte, amint Clementine arca kinyílik, mint egy virág. Többet kellene mosolyognia, mert az kifejezetten megszépíti.

11. fejezet Miután végeztek a kávéval, Grey javasolta Clementine-nak, kezdjék el a túrát, hogy még idejében visszaérjenek ebédre. – Vidd körbe autóval, hogy tudjon tájékozódni. – Mutasd meg neki a partot – mondta Marina –, olyan kellemes nap van, sétálhattok fel-alá mezítláb a vízben. – Ne felejtsd el elvinni a Wayfarer kocsmába – tódította Jake. Clementine bosszúsan felhorkant. – Majd én eldöntöm, merre menjünk, köszönöm szépen. – Kölcsönveheted a kocsimat – szólt Grey. – Mi baj van az én Minimmel? – Hát egy kicsit kicsi. Clementine Rafához fordult. – Gondolja, hogy a Mini nem elég nagy? Rafa vállat vont. – Ön a főnök. Ha mindenki bába lesz itt, akkor elvész a gyerek. Marina felnevetett. – Milyen igaza van. Menjünk, hagyjuk őket békén. Viszlát egykor. – Rendben. Én átöltözöm, Rafa. Találkozzunk a hallban öt perc múlva. Clementine a teraszon hagyta őket, és a szobájába érve ismét képes volt lélegezni. – Ó, istenem! – mondta a fürdőszobatükörnek. – Ez a férfi vonzó. Még sokkal vonzóbb, mint amilyennek emlékeztem rá. És ő is emlékezett rám! – feketére festette a szempilláit, a szeme alatti mély árkokat pedig eltűntette alapozóval. – Minek strapálom itt magam egyáltalán? Hisz rám sem fog nézni Miért tenné? Biztosan van már barátnője. Egy ilyen férfinak biztosan – magára permetezett egy kevés Pehnaligon Bluebell parfümöt. Melodrámaian felsóhajtott, és nézte, amint az izgalomtól kipirul az arca. Mit mond majd Sylvia, amikor elmesélem neki, hogy az argentin, akivel találkoztam, és azt hittem, hogy soha többé nem látom, nálunk

tölti a nyarat? Ez lenne a Sors? Arra ítéltettem, hogy szerelmes legyek, és boldogan éljek, míg meg nem halok? A fehér farmert kékre cserélte, egy fehér pólót húzott fel, arra pedig egy fekete Jack Wills kockás inget. Még nem festette ki a lábkörmeit, így nem papucsot vett fel, hanem nagyon alkalmi kék Nike edzőcipőt. Nem akarta azt a látszatot kelteni, hogy nagyon igyekszik, ezért a haját úgy hagyta, ahogy volt. De Marinát nem tévesztette meg, mert amikor a hallba ért, a nevelőanyja mindentudóan mosolygott. Clementine észrevette, hogy Marina arcát ugyanaz a pír színezi, mint az övét, és sajnálta a mostohaanyját az önámításért. Még ha Rafa egy kicsit magasabban helyezkedett is el a táplálékláncon, mint Clementine, Marinától egyenesen különböző táplálékláncon volt, tekintve a korkülönbséget. Nem akart önelégült lenni, de az érzés valahogy mégis belefészkelte magát a gondolataiba. Jennifer és Rosa is a hallban lebzselt, próbálva úgy tenni, mintha dolguk lenne ott, de senkit sem csaptak be. Hosszú szempilláikkal és bamba arckifejezésükkel úgy festettek, mint két kíváncsi tehén, miközben a liliomos asztal körül tébláboltak, és időnként egymásnak ütköztek. – Kész vagyok. Indulhatunk – mondta Clementine, feltartva a kocsikulcsot. – Alig várom – mondta Rafa, és követte a lányt az udvarra. Clementine a piros Mini Cooper előtt állt, izgatottan, hogy csak ketten mennek. – Biztos, hogy megfelel az autóm? – kérdezte, megnyomva a távirányítót. – Aranyos kis autó. Miért ne felelne meg? – Apám hosszú lábának nincs benne elég hely. – Az ön apja nagyon magas. Én nem vagyok az. – Szerencsés dolog, nem igaz? – Ma mindenképpen. Clementine bekászálódott, és sietve összekapkodta a műanyag kávéspoharakat, csokispapírokat és magazinokat, amelyek az utasülésen gyűltek, hátradobta őket, és egy kicsit hátrább húzta Rafának az ülést. A férfi beült, és Clementine mintha enyhe

villamosütést érzett volna attól, hogy a karjuk majdnem összeért a kézifék fölött. – Most jön a móka – mondta a lány, elfordított egy kapcsolót, és megnyomott egy gombot a műszerfalon, mire a tető lassan hátrahúzódott a fejük felett. Elöntötte őket a napfény, a szellő gyengéden átfújta a kocsit, és magával vitte az átmelegedett bőrborítás szagát és Clementine minden bosszúságát. Most, hogy nem volt ott a családja, hogy szekálja, magabiztossága nőttön nőtt. – Hát nem kellemes így? – De igen. Hová megyünk elsőként? – Varázslatos, titokzatos utazásra{19} viszem. – Izgalmasan hangzik. – Az is lesz. Marina levinné a partra, apa körbevinné, hogy tájékozódjon, Jake elvinné a Wayfarer kocsmába. De én nem viszem magát ezekre a helyekre. Nem, hanem egy olyan titkos helyre, amely az egész megyében senki más számára nem érdekes, csak nekem. – Azt mondták, hogy ön nem szereti Devont. – Igazuk is van – felelte a lány, ahogy végighajtott a piros rododendronok szegélyezte úton. – Nem szeretem az ő Devonjukat, de nekem megvan a magam titkos Devonja, amit nagyon is szeretek, és meg is mutatom, ha megígéri, hogy nem árulja el senkinek. – Megígérem. A lány rápillantott, Rafa pedig visszavigyorgott rá. – Talán még le is festi egy napon. Továbbhaladtak a szeles mellékutakon, a fénylő zöld lombok és fehér levelű turbolyák között. A levegőben a megújhodás illata érződött, a sövényekben fiatal kék cinegék és tengelicek játszadoztak. A hajukba kapott a szél, a tenger látványa jó hangulatba hozta őket, olyan könnyedén beszélgettek, mint régi barátok. Rafa beszélt neki arról, mennyire szereti a lovakat, azt, ahogy az argentin pampákon lovagolt, a végtelen, lapos téren át, ahol este a lenyugvó nap fénye borostyánszínűre vált, a tavaszi hajnalokról, amikor az egész területet ködfátyol borítja. Mesélt arról, hogyan élnek a mezei nyulak a magas fűben, és a gardénia illatáról, ami mindig az otthonára emlékezteti. Beszélt a lánynak az anyjáról,

aki még mindig aggódik érte, noha már betöltötte a harmincat, az apjáról, aki régen meghalt, de akit még mindig gyászolt, és a testvéreiről, akik annyival idősebbek nála, hogy szinte már alig emlékszik rájuk. Mire célhoz értek, Clementine már egészen más embernek érezte magát. Szokásos ellenségességét felváltotta a lelkesedés és a növekvő önbizalom. Rafa kiemelte őt korábbi énjéből az Argentínában töltött életéről szóló történetekkel, és a lány szíve megtelt rokonszenvvel, és egyben meglepetéssel, hogy a férfi így a bizalmába avatja. Leállította az autót egy mezőn egy kapu előtt, és kiszálltak. Alattuk egy szikla tetején állt egy szürke palatetős, kedves kis templom, fiatornyos toronnyal. – Megérkeztünk – jelentette ki Clementine. – Nem látszik valami nagy dolognak… – Ó, dehogyisnem. Ez az a ház, amelyről Isten megfeledkezett. A lány mosolygott örömében, amiért Rafának tetszett a hely. – Igaza van. Pontosan ez az a ház, amelyről Isten megfeledkezett. Ugye, milyen szomorú és elhagyatott látvány? Átmásztak a kapun, és elindultak lefelé a dombon. Magas és buja fűben lépdeltek, amelyben mindenfelé élénksárga boglárkák nyíltak és ragyogtak a napfényben. Kövér méhek dongtak, és két pillangó járta násztáncát a virágok között. Amint közelebb értek, Rafa látta, hogy az ablakokat bedeszkázták. A templom csakugyan szomorú és elhagyatott látványt nyújtott. – Senki nem jár ide. Már mindenki elfelejtette ezt a helyet. Az útról nem is látszik. A tenger felől vettem észre, még gyerekkoromban, amikor kimentem apával horgászni. Valahogy vonzott engem ez a hely. Mihelyst megtanultam vezetni, eljöttem ide. Megmutatom belülről is. – Be tud jutni? – Csak akarni kell, ahogy mondani szokták. Jöjjön. Körbesietett az épület mögé, ahol néhány lépcső vezetett le egy alacsony faajtóhoz, aminek helyet faragtak a kövekbe. – Biztos a

törpéknek csinálták ezt a hátsó bejáratot – kuncogott. – Vagy sok száz évvel ezelőtt az emberek ennyivel alacsonyabbak voltak. – Mikor épülhetett? – Odabent vannak sírok a tizenharmadik századból. – Increíble!{20} – kiáltott fel halkan Rafa. Clementine megnyomta az ajtót, amely mély hangú nyikordulással kinyílt. Odabent a levegő hűvös és nyirkos volt. Szélesre tárva hagyták az ajtót maguk mögött, hogy beengedjék a fényt, és a huzatos kőlépcsőn felmentek a templom főhajójába. Teljes lett volna a sötétség, de akadt néhány lyuk a tetőn, és az ablakokat fedő deszkák közül egyik-másik már elkorhadt a nedves tengeri levegőtől, és lehullott a keretről. Csendben megálltak és körülnéztek. A hideg idő ellenére a hely furcsán melegnek hatott, mintha a benti levegő valami puha anyagból készült volna. Az oltárt a szokványos fehér terítő fedte, rajta penészes váza árválkodott üresen. A takaros sorokban álló tölgyfa padok megfeketedtek az idők folyamán. Alattuk, a kövön, látható volt még néhány keresztöltéses térdeplőpárna. A bejárati ajtó mellett egy asztalon kupacnyi zöld énekeskönyv állt, szemben pedig piros bársonyfüggöny választotta el a főhajótól a kis benyílót, ahol a keresztelőmedence állt, kiszáradva. – Olyan, mintha befejezték volna az istentiszteletet, aztán elmentek, és örökre bezárták maguk mögött az ajtót – mondta Clementine. Rafa leült az orgona elé, és elkezdett játszani. A torz hangok visszaverődtek a falakról, felriasztva néhány galambot, amelyek az eresz alatt vertek tanyát. – Te jó ég, ez az orgona aztán alaposan elhangolódott! – kiáltott fel Clementine, eltakarva a füleit a kezeivel. A lány a kórus helyén állt, amelyet két, egymással szembefordított padsor képezett az oltár előtt. – Tud játszani? – Nem. Nem hallotta? – Azt hittem, az orgona miatt volt torz a hang, nem maga miatt. Rafa felállt. – Mit szokott csinálni, mikor egyedül jön ki ide? – Semmit – vont vállat a lány. – Csak bolyongok itt, és elolvasom a sírkövek feliratait. A nevek csodálatosak. Megállok fölöttük, és arra

gondolok, hogy vajon minden maradványuk ott van-e a lábam alatt, vagy a lelkük eljutott valami más dimenzióba, amelyet mi nem érzékelünk. Szeretnék hinni abban, hogy létezik mennyország. Rafa odaballagott egy nagy kőtáblához, amely kivált a többi közül puszta méretével. A rajta levő véset tisztán kivehető volt. – Archibald Henry Treelock – olvasta. – Archibald… milyen nagyszerű név. – Mit gondol, mit csinál most Archie? – A fejem azt mondja, hogy a jó öreg Archie már csak egy kupac por. A szívem azt mondja, hogy a mennyekben van, és csűrdöngölőt jár a feleségével, Gunildával. – Azt hiszem, a szívének van igaza. Az én szívem is ugyanezt súgja. Nem hiszem, hogy az apám csak por és föld. Igen, a teste a pampa földjében nyugszik, de a lelke valahol máshol jár – körülnézett, és a hangja elhalkult. – Talán éppen itt van velünk ebben a házban, amelyről Isten megfeledkezett. – Én még nem találkoztam a halállal. Az összes nagyszülőm él még, sajnos. Az anyám szülei elég fárasztóak, de szerencsére messze élnek innen, így sosem találkozom velük. – Hol laknak? – Skóciában, az anyámmal. Rafa egy hosszú pillanatig a lányra meredt, és összevonta szemöldökét. – Elnézést, nem értem. Hiszen az édesanyja itt lakik önökkel, nem? – Nem. Marina nem az édesanyám. Még csak az kéne. Az édesanyám Edinbugh-ban lakik a második férjével, Martinnal, aki komplett idióta. Marina a nevelőanyám. – Azt hittem, hogy ő… – Sokan azt hiszik. Nem értem miért, mikor nem is hasonlítunk egymásra. – Nem, csakugyan nem. – Én az édesanyámra hasonlítok, ami sajnálatos, mert ő nem kifejezett szépség. Úgy tanítottak, hogy a szépség belülről fakad, én pedig elfogadtam ezt – üresen felnevetett. Rafa felment a szószékre. – Van Marinának saját gyereke?

– Nincs. Nem tudott teherbe esni. Ez nagyon fájó pont nála, úgyhogy ne is hozza fel véletlenül. – Értem – a két kezével a szószék szélére támaszkodott, mintha ő lenne a pap, és éppen szentbeszédet készülne mondani. Az arca komor volt. – Jake és én vagyunk azok a gyerekek, akikkel be kell érnie. – Nem tűnik nagyon együtt érzőnek. – Ennyire átlátszó volnék? – röviden felhorkant. – Ő és én nagyon különbözőek vagyunk. – Hány éves volt maga, amikor Marina lett a nevelőanyja? – Három. Azt hittem, azért jött, hogy ellopja apámat. Rafa leereszkedett a rövid lépcsősoron, és megállt előtte. Az arca annyira részvétet tükrözött, hogy a lány enyhe nyomást érzett valahol a mellkasában. Nem állt szándékában ennyi mindent felfedni önmagáról. – Értem – mondta a férfi, és megérintette a karját. Ahogyan megérintette, és az a sötét árnyék, amitől az arca annyira komolynak látszott, meggyőzte a lányt, hogy csakugyan érti. – Köszönöm – csak ennyit tudott mondani. Rafa gyöngéden rámosolygott. – Menjünk ki, vissza a napfényre. Le tudunk itt menni a partra? Szeretném látni a tengert. A kezét a lány derekára tette, és az oltár mellett, a kis kőlépcső felé kormányozta, amelyen át bejöttek. A templom Clementine titkos helye volt, ő volt a férfi útikalauza, és most mégis úgy érezte, hogy Rafa gondoskodik őróla. Lubickolt ebben az érzésben, olyan módon érezte magát nőnek, ahogyan korábban még soha. Nem értette, miért nyílt meg egy idegen előtt. Talán éppen azért, mert idegen volt, akinek nem voltak előismeretei róla és a családjáról. Vagy talán, mert volt valami bensőséges a meleg, barna szemeiben, amivel kicsalogatta önmagából és megnyerte a bizalmát. Mint két vámpír, úgy bukkantak fel a napfényre, erősen pislogva a vakító sugaraktól. A boglárkák sárgán csillogtak, mint megannyi szikra, és az élet illatai áradtak feléjük, a templom áporodott elmúlás szaga után. Elégedetten szívták be a levegőt, miközben a napfény az

arcukat cirógatta. Mélyen alattuk a tenger nyugodt felszíne lustán hullámzott, mintha maga is elmerült volna az ábrándozásban. Lesétáltak a partszegélyre. Valaha ösvény is volt itt, de mára benőtte a páfrány, a szeder. Clementine örült, hogy farmert vett fel, ami megvédte a bőrét a tövisektől. Lefelé egész úton nevetgéltek és beszélgettek. Rafa segített a lánynak kiszabadulni egyszer vagy kétszer, amikor a szeder indái a bokájára tekeredtek. – Mindezt csak egy kis parti homokért! – kiáltott fel Rafa, amikor kiszabadította a lányt. – De ez nem csak egy kis homok. Ez a partszakasz igazán szép. – Úgy tűnik, régen nem járt erre senki. – Tényleg nem. Még én sem. Láttam a csónakból, de sosem kíséreltem meg gyalog idejönni. – Akkor vágunk egy ösvényt, hogy gyakran lejöhessünk ide, és a növények ne faljanak fel elevenen. Attól a gondolattól, hogy gyakran jöhet ide Rafával, a lány kedve még magasabbra szárnyalt. Előttük az egész nyár, és élvezettel fogja megmutatni a férfinak Devon minden zegét-zugát. Az ösvény végül homokos partra ért ki, amely rejtett, sárga fövenyes öböllé szélesedett. Clementine örömmel látta, hogy bár a csónakból is szépnek látszott, közelről még gyönyörűbb. Az, hogy sem Marina, sem az apja nem fedezte fel, tovább fokozta az örömét. Ez az ő partja volt, az ő temploma alatt, és nem osztozik rajta senkivel, csak Rafával. – Ugye, nem mesél senkinek a felfedezésünkről? Nem szeretném, ha az egész megye itt nyüzsögne nekünk. A festő csípőre tett kézzel bámult ki a tengerre. – Nem mondom el senkinek. Festői ez a hely – kitágult orrlyukakkal, mélyen szívta be a levegőt – Végre itt vagyok – tette hozzá olyan hangon, amiből Clementine úgy vélte, hogy csak úgy magának mondja. Lesétáltak a víz széléig. Rafa levette a cipőjét, és feltűrte a nadrágja szárát. A lelkesedését látva, Clementine követte a példáját. A víz hideg volt, de Rafa mindenképpen végig akart gázolni a vízben az öblöcske egész hosszában. Kis hullámok nyaldosták a bokájukat,

fehér habbal terítve be a lábukat, mielőtt visszahúzódva átadták a helyet a következőnek. Rafa vászonnadrágja sötétre színeződött a víztől, míg a végén már a térdéig elázott. – Ha lenne nálam fürdőnadrág, belevetném magam a vízbe. – Tegyük azt – javasolta a lány, mire Rafa meglepetten nézett rá. – Vessük bele magunkat a vízbe. – Ha maga megy, akkor én is. A lány idegesen vihogott. – Rendben. Vadul zakatoló szívvel arrébb ment egy kicsit, kibontakozott a farmerjából és az ingéből, míg a végén már csak a póló és a rózsaszín bugyi volt rajta. Rafa hátravetett fejjel nevetett a merészségén. Qué coraje, nena. {21} – Remélem, ez dicséret volt. – Igen. A bátorságáért. – Hát akkor ne hagyjon itt ácsorogni így. Gyerünk! Rafa kiment hozzá a száraz homokra, ügyesen kilépett a nadrágjából, levette a felöltőjét és az ingét, ledobálva a lány ruhája mellé, míg csak a Calvin Klein alsója maradt rajta. Clementine-nak alig volt ideje megcsodálni atletikus testfelépítését, máris a tengerbe gázolt, hangos szisszenésekkel a hideg víz miatt. A lány boldogan követte, és csodálta a sors kezét, amely ilyen hihetetlen módon hozta össze őket. Bolondoztak, nevettek, lelocsolták egymást. Miután megszokták a vizet, már nem tűnt olyan hidegnek. Egy kissé kijjebb úsztak, ahol a hullámok emelgették őket, mint a bójákat. – Ön nagyon bátor – mondta Rafa elismerően. – Csak mert betette a bogarat a fülembe. – De egy percig sem habozott. – Hát, mit mondhatnék erre? Ilyen lány vagyok. – Kedvelem az ilyen lányokat. – Nincs törölközőnk, de süt a nap. Megszárítkozhatunk a parton. Lefogadnám, hogy még sosem fürdött ilyen hideg tengerben. – Veszítene. Chilében a tenger még sokkal hidegebb. Ha az embernek egyáltalán kedve szottyan belemenni, akkor sem maradhat benne sokáig. – Szeretném látni Dél-Amerikát.

– Marina szerint vissza akar menni Indiába. – Szeretem Indiát, de nem szükségképpen oda akarok menni. Csak innen el. – Miért? – Mert nem tudom, mit akarok kezdeni magammal. Félek nekikezdeni a felnőtt életnek. Az utazással elodázhatom. – Az utazás maga az élet. – De nem jár felelősséggel. Nekem pedig foglalkozást kell választanom, és „felnőttnek lennem”. Csak az a baj, hogy nem akarom. – Akkor nem is szabad. – Apám nem ezt mondja. – Magának azt kell tennie, amit maga akar. Ha az utazást választja, akkor lásson világot. Nem hiszem, hogy annyira fontos mindenáron megfelelni mások elvárásainak. Végtére is a maga életéről van szó, és nem lehet tudni, meddig tudja még élvezni. – Ez elég morbid megközelítés. – Talán, de a lényegre összpontosít. Meg kell találnia a maga útját, Clementine, még ha az nem is az az út, amelyet a családja elképzel. – Dawcombban dolgozom, hogy eleget tehessek félre, amiből aztán elutazhatok valahová. Akárhová. – Akárhová, csak el innen – rávigyorgott a lányra. – Igen, tudom, hálátlanságnak tűnik. – Nem ismerem annyira, hogy eldöntsem, hálátlan-e vagy sem. De az emberi természetet ismerem annyira, hogy tudjam: aki más életét éli, az sosem lesz boldog. Az embernek a maga útját kell járnia. – Ön nagyon bölcs, Rafa. – Köszönöm, Clementine. Most pedig talán ideje lenne a partra mennünk, mert már nem érzem a lábujjaimat. Leültek a homokra, hogy megszáradjanak, és Clementine-nak megint alkalma nyílt megcsodálni, milyen jó kondícióban van és milyen jóképű így, hogy a nedves haja az arcába hullt. Hihetetlennek tűnt, itt van mellette, csuromvizesen, és úgy nevetgélnek, mintha mindig barátok lettek volna. Végül, még mielőtt teljesen megszáradtak volna, felöltöztek, és visszasétáltak az autóhoz.

Clementine kényelmetlenül érezte magát a nedves melltartójában és bugyiban a ruhája alatt, de a világ minden kincséért ki nem hagyta volna ezt a közös úszást. Visszaautóztak Polzanze-ba, és közben megtárgyalták, milyen reakciókra számíthatnak, amikor a többiek megtudják, hogy úszni voltak. – Engem kirúgnak mint idegenvezetőt – mondta Clementine. – Engem kirúgnak mint művészt. – Nem, azt nem hiszem. – Úgy gondolja? – Amíg nem vezeti az idős hölgyeket rossz útra. – Idős hölgyeket? – A tanulóit. – Aha, por supuesto{22}, a tanulóim – megdörzsölte az arcát. – Mennyire idősek? – Nagyon – Clementine nevetett. – De, úgy látszik, nagyon szórakoztatóak is egyben. Erősen excentrikusak. Tavaly itt voltak, és Marina azóta is róluk beszél. – Maga nem volt itt tavaly? – Nem hát. Rafa megcsóválta a fejét. – Csacsi kérdés volt tőlem. Valahol másutt volt, mindegy hogy hol, csak nem itt.

12. fejezet Clementine és Rafa úgy csörtetett be a szállodába, mint két elázott kutya. Rose és Jennifer látta őket, amint felrohantak az emeletre, és a nevetésük visszhangzott az egész lépcsőházban. Rose Jenniferre nézett, és a szemöldöke felszaladt. – Vajon mit csináltak ezek? – Bármit is csináltak, én is szeretném azt csinálni – felelte sóvárogva Jennifer. – Gondolod, hogy úsztak a tengerben? – Hát, ha csak nem estek bele egy nagy pocsolyába, akkor azt mondanám, hogy a tengernek nagy a valószínűsége. – Csak gondolj bele, itt lesz egész nyáron. – Sok szív fog összetörni. – Én nem bánnám – sóhajtott Rose. – Boldogan hagynám, hogy összetörje a szívemet. Az ebédet az étteremben, az ablak előtti hosszú asztalnál szolgálták fel. Marina Rafát saját maga és Clementine közé ültette. Marina észrevette, hogy nedves a hajuk, és hogy mindketten átöltöztek. Feldobódottak voltak, és úgy élcelődtek egymással, mint régi barátok. Clementine arca úgy ragyogott fel, mint egy kínai lampion, szokásos sötét hangulatát most áthatotta a fény. Marina csodálta a hirtelen változást. A nevelt lánya még rá is mosolygott, és Marina szégyellte magát, amiért elöntötte a hála a kedvességnek egy kis morzsája miatt is. – Merre jártatok ti ketten? – kérdezte Grey. – Úsztunk egyet a tengerben – felelte Clementine olyan könnyedén, mintha ez lenne a szokása minden vasárnap délelőtt. – Én vagyok a hibás – mosolygott Rafa csintalanul. – Ez nagyon gáláns öntől – mondta Jake. – A tenger ellenállhatatlanul vonz engem. – Nem, valójában én javasoltam – ismerte el Clementine, és olyan szélesen mosolygott, ami jelezte, hogy egy fikarcnyit sem bánja a

dolgot. – Nem volt nagyon hideg? – kérdezte Marina. – Dermesztő – felelte Rafa. – De legalább jól megéheztünk tőle – lenézett az asztalra, amelyen hirtelen sült tonhal, pirított szezámmagba mártott uborkás tengerimoszat tekercsek és mézescsilis mártás hevert, és összefutott a szájában a nyál. – Ez ínycsiklandó. – Kiváló francia konyhafőnökünk van – mondta Marina. – Friss tonhal – mondta Grey, és felvette a kését és a villáját. – Szeretném azt mondani, hogy én fogtam, de ma délelőtt az irodában kellett dolgoznom. – Mivel foglalkoztál? – kérdezte Marina. – Jake-kel összeállítottuk az első irodalmi vacsoránk terveit. – William Shawcrosst akarjuk felkérni, hogy jöjjön el előadást tartani – tette hozzá Jake. – Egyszer vagy kétszer találkoztam vele Londonban, és hallottam előadni a Királyi Földrajzi Társaságban – magyarázta Grey. – Azt hiszem, eljön, ha hívjuk. Végül is a feleségének szállodája van Dartmoor szélén. – Azt hiszem, ez csodálatos ötlet – lelkesedett Marina. Ahogy ott ült az éttermet elárasztó napfényben, az új művészével az oldalán, és a William Shawcross-szal töltendő irodalmi est kilátásával, derűlátó lett a jövőt illetően. Csak kevés asztalnál ültek vendégek, de ha híre megy, hogy bentlakó művész vert tanyát a szállodában a nyárra, nem vitás, hogy a hely megtelik, és nyüzsög majd az élet. – Drágám, hol van Harvey? Szükségem volna rá, hogy megcsináljon egy-két dolgot – kérdezte Grey. – Ma is elment meglátogatni az édesanyját – felelte Marina. – Rendkívül odaadó gyermek. – Az édesanyja már biztos ősöreg – vélte Jake. – Az ő korában minden nap ajándék. – Ez nem valami kedves tőled, Jake – feddte meg Marina. – A lelkében fiatal. – A hosszú élet fejben dől el – mondta Rafa, és megpaskolta a halántékát –, mert a legtöbb betegség a fejben kezdődik.

– Ez nevetséges – vágott vissza Jake. – Azt akarja mondani, hogy azok, akik rákban haldokolnak, csak azért betegek, mert úgy gondolják? Marina zavarba jött, amiért Jake ilyen agresszívan beszél, de Rafa nem sértődött meg. – Azt hiszem, hogy az érzelmeink olyan módokon befolyásolják a testünket, amelyekről még csak most kezdünk megtudni valamit. Az orvosok, akik felírják a gyógyszereket, a tüneteket kezelik, de nem az okokat. Azt hiszem, közvetlen kapcsolat áll fenn a fejünk és a testünk között. Mindannyian jobban éreznénk magunkat, ha pozitívan gondolkoznánk – Jake csak grimaszolt, de Rafa mosolygott. – Képzelje el, hogy az ágyában fekszik éjszaka, melegben és biztonságban. Aztán lassan álomba szenderedik. De egy gondolat férkőzik az agyába, amely megrémíti. Talán arra gondol, hogy valaki ólálkodik odakint. A szíve elkezd hevesebben verni, a lélegzése sekélyebbé válik, a bőre hideg és nyirkos lesz. A stressz, amit a félelem indukál, megzavarja az energia áramlását a testében. Pedig az egész nem több mint egy gondolat. – Természetesen igaza van, Rafa. A legtöbb betegség pszichoszomatikus – mondta Grey. – Egyetértek – tette hozzá Clementine. Jake grimaszolt a húga felé, aztán belekortyolt a borba. – Hát persze, Clemmie. Tudja, Rafa, Clemmie nem úszott a tengerben… mióta is? Mondjuk, húsz éve. – Mi köze ennek az agynak az egészségre gyakorolt hatásához? – csattant fel Clementine. – Csak illusztráltam a kapcsolatot az agyad és a hangulatod között – mondta Jake, és szuggesztíven felvonta szemöldökét, a húga pedig dühös arckifejezéssel bámult vissza rá. – Kösz, hogy kimondtad a nyilvánvalót. – Az idős hölgyek holnap érkeznek – szólt közbe Marina, érzékelve, hogy a civilizált ebédet veszély fenyegeti. – Clementine azt mondja, hogy erősen excentrikusak – mondta Rafa. – Alig várom, hogy találkozzam velük. – Nagyon angolok. Kivéve persze Mrs. Delennort, aki amerikai.

– Szeretem az amerikaiakat – válaszolta Rafa lelkesen. – Három évig dolgoztam New Yorkban egy reklámcégnél. – Azért beszél ilyen jól angolul – állapította meg Grey. – Egy kis amerikai beütéssel – tette hozzá Jake, aki nem állta meg, hogy csipkelődjön egy kicsit. – Ha nekem ilyen akcentusom volna, sokkal nagyobb sikereket érnék el a lányok körében. – Annál neked sokkal többre volna szükséged, mint egy kis külföldies akcentus, Jake – mondta neki Clementine. – Árulja el, Rafa, hagyott-e hátra menyasszonyt odahaza Buenos Airesben? – Clementine maga elé bámult a tányérjára, remélve, hogy Rafa nem arról fog beszámolni, hogy nős és gyerekei vannak. – Nem – felelte a férfi mosolyogva –, nem vagyok elkötelezve senkinek. – Jobb, ha ezt nem terjesztjük – mondta Grey –, vagy azon kapjuk magunkat, hogy az összes dawcombi lány hirtelen meg akar tanulni festeni. – Ha megtöltik a szállodámat, nem bánom – mondta erre Marina. – Elvitted Rafát Dawcombba? – kérdezte Grey. – Nem – felelte Clementine. – Hiszen Dawcombot már ismeri. – Azt javaslom, vidd el egy túrára ma délután. Fontos, hogy kiismerje magát. – Ugyan, apa. Miért olyan sürgős ez? – Hidd el nekem, drágám, egy férfinak fontos, hogy tudja, hol van. Rafa felnevetett, és Clementine-hoz fordult. – Még tartozik nekem egy tejszínes pogácsával – mondta. – Nem felejtette el, ugye? Clementine sugárzott az örömtől, hogy a férfi emlékezett erre. – Akkor menjünk el a Devil’sbe tejszínes-lekváros pogácsát enni, és közben megismeri a környéket – az apjára vigyorgott, akinek a szíve megtelt hálával. Ebéd után Rafa és Clementine elment Dawcombba, Grey lement a mólóhoz, hogy a csónakjával piszmogjon, Marina pedig visszament a régi istállóépületbe. Jake viselkedése meglepte. A fiú olyan agresszív volt, ami rendes körülmények között nem jellemezte. Fenyegetést látott Rafában? Vagy féltékeny volt, amiért a művészt ilyen figyelem övezte? Végtére is az egész szállodában senki nem beszélt semmi

másról. Eleve nem volt túl lelkes azért, hogy művészt hozzanak a nyárra, és nyilvánvalóan lehervasztotta, hogy ennyire sikerest találtak. Jake csak arról feledkezett meg, hogy mindannyian Rafától függtek, bárki ötlete volt is, hogy idehozzák. Itt nem volt helye kicsinyes féltékenykedésnek. Ennek a dolognak működnie kell. Marina a konyhában olvasgatta az újságot, amikor berontott Jake, az izgalomtól kipirosodott arccal. – Baffles ismét lecsapott – jelentette. Marina döbbenten meredt rá. – Greville-Jonesékat rabolta ki a hajnali órákban. – Te jó ég, biztos vagy ebben? – az asszonyt az rémítette meg, hogy a bűnöző már olyanokat vett célba, akiket ő is személyesen ismert. A tolvaj már közelebb jött őhozzá. – A rendőrségi forrásom éppen most hívott. Azt mondja, próbálják bizalmasan kezelni, hogy ne ijesszék meg a lakosságot. – Akkor holnap mindannyian olvashatunk róla. – Tőlem mindenesetre nem tudják meg. Marina zaklatottan felsóhajtott. – Szegény John és Caroline. Pokoli lehet most nekik. – Látta, hogy Jake elvigyorodik, élvezve a drámát. – Nem kéne ennyire örülnöd, Jake. Lehet, hogy mi leszünk a következők. – Kétlem. Nálunk aligha talál bármi ellopnivaló értéket. – Csakhogy ő erről nem tud. – Dehogynem. Világos, hogy nagyon jól ismeri azokat a házakat, amelyeket kirabol. Egyenesen a zsákmányra hajt, és nem törődik semmi mással. – Megsérült valaki? – John Greville-Jones valami zajt hallott az előszobából, és lelopakodott a puskájával. Úgy tűnik, az ágy alatt tartja. – Vigyáznia kellene, nehogy Caroline egyszer ellene használja. Jake felnevetett. – Nem hiszem, hogy egyáltalán ki tudná biztosítani. – John látta a rablót? – Nem. Villámgyors volt. Olyan halkan jött és ment, mint egy kisegér.

– Mit vitt el? – Az összes ezüstöt az ebédlőből. – Semmi mást? – A kapcsolatom szerint tudott róla, hogy ott van, mert egyenesen azt célozta meg. A többi helyiségbe be sem nézett, pedig tudod, hogy Greville-Jonesék nappalija teli van értékes festményekkel. – Van valami nyom? – Csak egy cédula azzal az egy szóval, hogy „Köszönöm”. – Ez abszurd. – Aláírás: Raffles. – Nyilván kedveli a nyilvánosságot. Ki hallott már udvarias tolvajról? Ez önellentmondás. – A rablók mindig szeretnek hátrahagyni valami jelet magukról. – Szegény John és Caroline. Azt akartam javasolni Rafának, hogy vigye el oda a hölgyeket, lefesteni a díszes udvarházukat. Tavaly Caroline pikniket rendezett számukra, Harvey pedig egész délután a konyhájukban üldögélt, és a szakácsnővel flörtölt – felsóhajtott. – Most már nyilván kevésbé lelkesek, ha arról van szó, hogy idegeneket engedjenek be magukhoz. • Rafa és Clementine a Devil’sben ültek, egy háromemeletes ezüsttálcányi pogácsával, együstnyi tejszínnel és egy tál lekvárral szemben. Penny és Tamara, a két csinos, fiatal pincérlány körülöttük téblábolt, remélve, hogy a jóképű idegen ismét rájuk villantja elbűvölő mosolyát. – Tehát ezek a pogácsák – állapította meg Rafa, és kiszedte a legnagyobbat. – Megmutatom, hogy kell – Clementine felvágta a férfi pogácsáját, nagy adag tejszínt kent az alsó és a felső felére is, majd lekvárt tett rá. – Most pedig be vele! Ez nem csak íz, ez élmény. Tudva, hogy közönsége van, mert már nemcsak a két pincérlány, hanem egy asztaltársaságnyi középkorú hölgy is a közelben felfüggesztette a beszélgetését, és őket nézte, Rafa némileg teátrálisan harapott egyet a pogácsából. Annyi tejszín és lekvár volt

benne, hogy egy része az ajkaira kenődött. Nem a szalvétával törölte le, hanem élvezettel lenyalta, miközben a nevetéstől a szeme sarkában a szarkalábak elmélyültek. Penny és Tamara kuncogott, a középkorú hölgyek pedig mosolyogva jutalmazták öniróniára való hajlamát. Nem telt sok időbe, és Sugar{23} Wilcox, aki eredetileg a kevésbé édes Susan nevet kapta a keresztségben, kijött a kávézó hátsó részén levő irodájából, hogy lássa, mi ez a nagy derültség. Sugar szíve puha volt, mint a pogácsája, és éppen olyan szívesen szolgálta fel, mint a tejszínt és a lekvárt. Mikor megpillantotta a karizmatikus idegent Clementine Turner társaságában az ablak melletti asztalnál, megigazította rózsaszín ruháját, és kihasználva annak előnyét, hogy ő a tulajdonos, átvágott a helyiségen bemutatkozni. – Clemmie, ki az elbűvölő vendéged? Rafa megtörölte a száját a szalvétájával, udvariasan talpra ugrott, és kezet nyújtott az előtte álló törékeny szőke nőnek. – Rafa Santoro – mondta. A kézszorításának ereje meghökkentette Sugart, aki gyorsan visszahúzta a kezét, és a másik kezével dajkálta törékeny ujjait. – Olasz – áradozott Sugar. – Szeretem Olaszországot. – Argentin – javította ki Rafa. – Biztosan szeretné Argentínát is. – Te jó ég – ön, igen mókás. Jó étvágyat a pogácsákhoz. Rafa visszaült a helyére. – Nagyon finomak. Ha itt laknék, hamarosan elhíznék, és még élvezném is. – Tudja, azért egy kicsit ismerem Argentínát. Volt egy Eva Peronidőszakom, amikor a tarkómra fésültem a hajam kontyba, a negyvenes évek divatja szerint öltöztem, és karmazsinpirosra rúzsoztam a számat. – Biztos, hogy ez nem Madonna-korszak volt? – Nos, talán az volt. Tetszett nekem, ahogy a filmben kinézett. Ön meddig marad mifelénk? – Egész nyáron – szakította félbe Clementine, csak hogy emlékeztesse Sugart: még ő is ott van. – Ő a nevelőanyám bentlakó művésze. – Tényleg? Milyen kedves. Annyira szeretnék megtanulni festeni.

– Akkor be kell jelentkezned a szállodába, attól tartok – mondta Clementine. – Ebéd közben nem lehet? – Nem. Sugar felsóhajtott, és olyan tágra nyitotta kék szemeit, amennyire csak tudta. – Munka után nem ad órákat? – Még csak most érkeztem, és azt sem tudom, mit fogok csinálni pontosan. – Figyelmeztetlek, hogy Marina nagyon sok munkát ad neki a szállodában. Rafa vállat vont, és tettetett tanácstalansággal szólalt meg. – Meg kell szolgálnom a kosztot és kvártélyt. – Nálam a bér sokkal kedvezőbb – lehelte Sugar sokatmondóan. – Jöjjön, és egyen egy-két pogácsát, amikor csak akar, a ház kontójára. Jót tenne az üzletnek – édes mosollyal ellibegett. – Csak nem a borotvaszesze ilyen vonzó? – nevetett halkan Clementine. – Hogy érti ezt? – De nagyon is tudta, hogyan érti a lány, mert a szája sarkában pajkos mosoly bujkált. – Azt hiszem, errefelé nincsenek az emberek hozzászokva a külföldiekhez. – Ostobaság. Nagyon is hozzá vannak szokva. Csak nem a jóképűekhez. – Majd túljutnak rajta. A megjelenéssel önmagában nem jut sokra az ember. – Önnek legalább van egyénisége. A szép emberek legtöbbje nem érzi szükségét, hogy kifejlesszen magának egyet. A férfi barna szemei elgondolkodva felmérték a lányt. – Azt hiszem, a kevésbé szembetűnő szépség a legvonzóbb. Ha nagyon szembetűnő, akkor már nincs mit keresni. Clementine érezte, hogy elönti a forróság. Vajon róla beszélt a festő? – Mindenkiben van valami szép – mondta sután. – A nevelőanyjának gyönyörű arca van. – Nem számít, hogy túl szembetűnő? – Nem, a szeme nagyon titokzatos.

– Akkor maga lát valamit, amit én nem. – Persze, hiszen engem nem vakít el az előítélet. Amikor egy asszony eléri az ő korát, akkor az arca tükrözi a személyiségét, akár akarja, akár nem. A természetét nem rejtheti el. Marina arca érzéki, nagylelkű, de van valami, amit mélyen belül őriz, és ami miatt szomorú a szeme. – Férfiak! – forgatta a szemeit Clementine. – Maga sem más, mint a többi. – Miből gondolta, hogy én más leszek? – Nem is tudom. Azt reméltem… Rafa vállat vont, és belekortyolt a teába. – A problémája a nevelőanyjával a maga problémája, nem az övé. Ne hagyja, hogy a múltbeli dolgok befolyásolják azt, ami maga most. Clementine meghökkent a mondottaktól. Azt hitte, ez a férfi megérti majd. De most kiderült, hogy ő sem más, mint az összes többi férfi, csak éppen vonzóbb az arca. Marinának egyetlen délelőtt alatt sikerült az ujja köré csavarnia. Clementine nem számíthatott Rafára a szövetségesei között. Aznap este, vacsora után, Rafa kiment a kertbe, hogy felhívja az anyját. Leült a földre egy cédrusfa alá, és elővette a BlackBerryjét. Úgy látszik, Maria Carmela megérezte, hogy a kedvenc fia az, mert jóformán az előtt kapta fel a telefont, hogy az megcsörrent. – Hijo. – Mamá. Hogy vagy? – Megvagyok, Rafa. Hála az úrnak, az egészségem jól szolgál. Kissé fáradt vagyok, de az ember nem számíthat másra az én koromban. – Nem is vagy öreg. – De annak érzem magam. Tele vagyok aggodalommal. – Mondtam, hogy ne aggódj. – Bárcsak élne apád. – Ha élne, én nem volnék itt, márpedig örülök, hogy itt vagyok. – Na, ne mondd. Mit csinálsz egész nap?

Rafa mesélt neki a Clementine társaságában az elhagyott

Rafa mesélt neki a Clementine társaságában az elhagyott templomhoz tett kirándulásról, meg arról, hogyan úsztak a tengerben. – Aztán eredeti angol, teadélutánon vettem részt egy Devil’s nevű helyen. Pogácsát ettünk. – Az micsoda? – Nagyjából olyan, mint az alfajores de maizena. Két réteg tésztakorong között édes töltelék. Viszek neked, amikor hazamegyek. – Mondtál már valamit? – Még nem. A pillanat nem megfelelő. – Ha túl sokáig vársz, elmulaszthatod a megfelelő pillanatot. – Biztosra kell mennem, bár nagyjából biztos vagyok benne, hogy ez az a hely. Minden nyom ide vezetett. – Ha nem tudsz teljesen megbizonyosodni, gyere haza, és felejtsd el az egész bolondos vállalkozást. – Ha már eljöttem idáig, nem fogom most feladni. – Senki sem állíthatja, hogy nem vagy bátor. Én ezért büszke is vagyok rád. – Akkor légy büszke, és ne aggódj – hosszú szünet következett, csak statikus zörej hallatszott. – Mamá, ott vagy még? – Furdal a bűntudat, Rafa – az asszony hangja halk volt. – Miért? – Ha nem árultam volna el neked, sosem indulsz el erre az őrült kutatóútra. Az egész az én hibám. Apám és én megígértük, hogy titokban tartjuk. Amíg ő élt, erőt adott nekem ahhoz, hogy tartsam a számat. Ő magával vitte a sírba, ahogyan mindig is ígérte. De én… én túlságosan szeretlek, és nem tudtam tovább magamban tartani. Jogod van tudni az igazat. De most, hogy elmondtam neked, már félek attól, amit esetleg kiderítesz. Félek, hogy Pandora szelencéjének a kulcsát adtam oda neked. – Nem lesz semmi baj. – Nem ismered azokat az embereket, akikkel dolgod van. Veszélyesek. – Sok évvel ezelőtt talán. De az idők változnak. – Félek, hogy veszélybe sodortalak.

– Csak bízd rám az ügyet. – Ó, Rafa, te olyan nagy erőt adsz nekem. Megpróbálok nem aggódni. – A nyár végén hazamegyek, és minden úgy lesz, mint azelőtt. Bízz bennem. – Benned bízom, hijo. Én őbennük nem bízom. Rafa elterelte a figyelmét a testvéreire és a testvérei gyerekeire vonatkozó kérdésekkel. Az asszony hangja fokozatosan egyre kevésbé volt feszült, és ismét a régi önmaga lett. Mikor Rafa letette a telefont, egy kicsivel jobban érezte magát. Nem szeretett arra gondolni, hogy az anyja ott ül a pampa közepén egyedül, és őérte aggódik. Tudta, mennyire fontos ő az anyjának, és az apja halála óta ez csak fokozódott. Felállt, a kezét a csípőjére tette, és gondolataiba merülten belebámult az este végtelen sötétjébe. Nem akart még visszamenni a házba, túl sok minden foglalkoztatta az elméjét, amiket előbb végig kellett gondolnia. Így hát sétára indult. A kert illatait felerősítette a párás levegő, és Rafának eszébe jutottak az éjféli gyalogtúrák, amelyeket fiatalabb korábban tett a pampákon. Ahogy egyre jobban elmerült az emlékeiben, érezte, hogy fájó sóvárgás uralkodik el szívén. Amikor még kisfiú volt, Lorenzo már a hatvanas éveiben járt. A többi gyereke akkorra mind felnőtt, és a felesége aggódott, hogy már nem lesz türelme és energiája azokhoz az állandó kihívásokhoz, amiket egy kisgyerek jelent. De Rafa apránként megnyerte a szívét a lelkesedésével és a kíváncsiságával, mindenfelé a nyomában járva a farmon, mint egy hűséges kiskutya. Mikor a többi gyereke még fiatal volt, Lorenzo nagyon elfoglalt volt, nem tudta őket kényeztetni, de mire megöregedett, boldogan tapasztalta, hogy a világ összes ideje az övé, és a legkisebbel tudja eltölteni. Megtanította lovagolni, és hosszú túrákra vitte a pampákon, mesélt neki az ország történetéről, a saját gyerekkoráról, amit még Olaszországban töltött. Megtanította kártyázni, és mosolyogni akkor is, ha veszített. Éjszakánként a meleg tábortűz mellett üldögéltek a fűben a többi gauchóval{24}, és dalokat énekeltek, amiket Lorenzo gitárján kísért. Az öreg élvezte, hogy négy helyett egyetlen gyerekre összpontosíthatja minden szeretetét,

és úgy kényeztette Rafát, ahogyan az olyan ember teszi, akinek kevés egyéb örömforrás maradt az életében. Rafa élvezte azokat az időket, amikor egyedül volt az apjával, akinek medveszerű termetében egy agár csendes, gyengéd természete lakozott. Most nagyon hiányzott neki az apja.

13. fejezet Marinát már régen nem gyötörték rémálmok, mióta férjhez ment. De aznap éjjel verejtékben fürödve ébredt, a szíve vadul vert a mellkasában, és a torkát sírás fojtogatta. Felült az ágyban, és a kezeit a mellére szorítva lassan visszatért a való világba, ahol Grey békésen aludt mellette. Marina odanyúlt az éjjeliszekrényére, és felvett egy pohár vizet. Remegő kézzel emelte az ajkaihoz. A szívverése lassan normálisra csillapodott. Vett egy mély lélegzetet, és megtörölte az arcát. De a szomorúság, amelyet az álom okozott, továbbra is ott lebegett fölötte, mint egy szemfedél. Felkelt az ágyból, és bizonytalan léptekkel a ruhásszekrényéhez ment. Óvatosan, hogy ne csapjon zajt, kinyitotta, és a felső polc hátsó részéhez nyúlt, ahol egy cipősdoboz hevert a pulóverei mögött, a hátsó falnál elrejtve. Már évek óta nem vette elő, bár valahányszor kinyitotta a szekrényt, érezte a belőle áradó delejes vonzerőt, amely mindig emlékeztette őt, hogy ott van. Miután a dobozt biztonsággal a mellére szorította, lábujjhegyen a fürdőszobába ment, és magára zárta az ajtót. Felgyújtotta a villanyt, és hunyorgott egy kicsit a fényben. Lassan odament WC-hez, lehajtotta a fedelét, és ráült. Mozdulatlan maradt, és addig bámulta a dobozt, az egyszerű fehér fedelet, míg belesajdult a szeme. Olyan volt, mint egy kis koporsó, olyan tiszta és makulátlan. végigfuttatta az ujjait a sima felületen, és eleredtek sűrű, nehéz könnyei. A szíve összehúzódott a félelemtől. Rettegett a doboz tartalmától, bár éppen olyan jól ismerte, mint a saját fájdalmait. A légzése zihálóvá vált, és felkiáltott, próbálva a kezével elfojtani a zokogását. Lecsukta a szemét, és halkan sírni kezdett. Nem számított, hogy nyitva-e a szeme, vagy csukva, a doboz ott volt előtte, hogy botlására emlékeztesse. Na és ha kidobná azt a dobozt? Az emlékek akkor is ott maradnának a lelkében, kitörölhetetlenül, és az éjszakai rémálmokban a felszínre törnének, hogy a bűnére emlékeztessék. Csak isten volt a tudója, mennyit szenvedett.

A fürdőszobában maradt, amíg a légzése normálisra csitult, és a keserűsége egy kissé csökkent. Akkor visszatette a dobozt a helyére a ruhásszekrényben, és ismét lefeküdt. Grey megfordult, és közelebb húzta magához. – Jól vagy, kedvesem? – kérdezte álomittasan suttogva. – Most már igen – felelte az asszony, és belefészkelődött Grey ölelésébe. – Már megint az a rémálom? – Igen, de már elmúlt – már évek teltek el azóta, hogy az az ismétlődő lidércnyomás az álmaiba tolakodott. Grey megpuszilta a fejét, ő pedig lehunyta a szemét, és abban a biztos tudatban merült újra álomba, hogy a rossz álom már nem tér vissza. Másnap reggel Harvey széles mosollyal bukkant fel a konyhájában, és Marina alig tudta visszafogni magát attól, hogy a karjaiba vesse magát, mint valami gyerek. – Harvey, annyira örülök, hogy visszatért. Hiányoltuk. Harvey aggódó pillantást vetett rá. – Minden rendben? – Igen. Csak Rafa megérkezett tegnap, az idős hölgyek pedig ma jönnek, és Grey azt szeretné, ha segítségére lenne egyben s másban. Kora reggel elment horgászni, így nem tudtam megkérdezni, mit akart pontosan. De mindegy, nem számít. Igyon egy csésze teát, és beszélgessünk, amíg megreggelizem. Bertha hamarosan megérkezik, és akkor el kell mennem. – Az a munkamániás? – kérdezte Harvey, a szemeit forgatva. – Kiválóan illik rá – nevetett Marina. – Még sosem láttam senkit, aki ilyen gyorsan jutna el egyik szobából a másikba. – Bár úgy lenne. – Azt hiszem, amint maga kiteszi a lábát innen, ő letelepszik, teát főz magának, és elolvassa az újságokat. – Biztos vagyok benne, hogy nem merészeli. – Ezt akarja elhitetni magával. – Harvey ezzel odahúzott magának egy széket, Marina pedig forró vizet töltött a kannából egy csészébe. Tudta, hogyan szereti Harvey a teát: Earl Grey-t, nagy kanál mézzel.

Miközben átnyújtotta az idős férfinak, megviselt szíve gyógyult egy kicsit. Nézte, ahogy Harvey megfogja a kezével, ami nagy volt, kemény és göcsörtös, mint egy vén tölgyfa kérge. Leült a férfival szemben, és miközben töltött magának még egy csésze kávét, meleg pillantást vetett rá. – Nos, mi újság? – A rabláson kívül? – Igen, hallottam róla. A bolondját járatja a rendőrséggel. – Semmi nyomot nem találtak. Semmit. Hihetetlennek tűnik ez a mai világban, amikor ott az a rengeteg helyszínelő és egyéb technika a kezük ügyében, de mégsem találnak semmit. – Biztos sok ezüst volt az étkezőben, hogy megérte a pasasnak betörni és ellopni. – De legalább nem kutakodott tovább. Csak gondoljon arra a sok festményre. – Gondolom, tudta, mit akart. Az ezüstöt könnyű eladni. – Megírták már az újságok? – Még nem láttam. De van egy téglám a rendőrségen. – Gondolom, ugyanaz, mint Jake téglája. Nem habozik világgá kürtölni. Valószínűleg elmondja a helyi újságnak is. – Biztosan élvezi a bennfentes szerepét. – Játssza az eszét mindenkinek, aki hajlandó meghallgatni. Nem csoda, hogy nem kapják el a rablót, mert pletykálkodással vannak elfoglalva. – Szóval, a művészünk beköltözött? Marina arca felragyogott Rafa említésére. – Elbűvölő ember. Pozitív, boldogságos dimenziót ad a szállodának, akárcsak maga, Harvey – az öreg elvigyorodott a teáscsészéje felett. – Rosa és Jennifer a hetedik mennyországban jár, mert őket is észreveszi. Olyan, mintha tündérport szórt volna szét mindenfelé. – Biztosan így történt. – Bár azt hiszem, Jake nem kedveli. – Tényleg? – Felbukkant a zöld szemű szörny… – Aha – mondta Harvey mindentudóan. – Jake néha olyan éretlen tud lenni. Clemmie viszont

– Jake néha olyan éretlen tud lenni. Clemmie viszont csodálatosnak találja Rafát. – Az jó. – Csak az a baj, hogy ezt túlságosan nyilvánvalóvá teszi. – Rafa talán nem veszi észre. A férfiak általában kevesebbet vesznek észre, mint gondolja. – Hát, nem is tudom. Mindenesetre felnőtt ember. Biztosan természetesnek tartja – de Marina feszengett egy kicsit. – Gondolom, nem akarja, hogy Clemmie megsebződjön. – Még sosem volt igazán szerelmes. Fiúk voltak az életében – Marina elhúzta a száját. – Elég sok fiú. De szerelmes nem volt. – Úgy véli, beleszeret Rafába? – Majdnem biztos vagyok benne. De attól tartok, megsebeződik. – Vagy talán tökéletes pár lesznek. – Kötve hiszem. Rafa a világ másik végén lakik, és már-már túl jóképű ahhoz, hogy igaz legyen. Biztos megszokta, hogy bomlanak utána a nők – lesütötte a szemét, és grimaszolt. – Nem bízom a túl szép férfiakban, amikor szerelemről van szó. – De azért Rafát kedveli. – Igen, nagyon is. Csak butaságokat fecsegek itt. – Ugyan, dehogy. Csak jó nevelőanya. – Marina ránézett, és azt látta, hogy Harvey olyan szeretettel mosolyog rá, amitől a torka minden ok nélkül összeszorult. – Köszönöm, Harvey. Maga tudja, hogy én csak a legjobbat akarom Clemmie-nek. – Tudom. Kinyílt a bejárati ajtó, és beszökött rajta egy fuvallatnyi szellő, majd belépett Bertha. – Te jó ég, ma reggel igencsak szeles az idő. – Ideje átmennem a szállóba – mondta Marina Harvey-nek, amint Bertha áthaladt az előszobán, a konyha felé tartva. Mindketten kiürítették a csészéjüket. Anaïs Anaïs illatfelhő ölelte körül őket, és Bertha alakja betöltötte az ajtót. Széles termetét aznap sárga virágmintás sátorvászon ruhába préselte. Marina letette a csészéjét, és döbbenten bámult rá, és Harvey is képtelen volt levenni róla a szemét. A sárga szövet egyenesen esett a nyakától bokáig, amelyek

úgy türemkedtek elő a szegély alól, mint egy pár vastag nyers virsli. A lábfejét aranyszínű papucsokba szorította. Marina csak pislogott, nem találva a szavakat. – Ne mondják, hogy nem tetszik – mondta Bertha zavartalanul. – Egész reggel azzal kínlódtam, hogy felhúzzam rajta a cipzárt. – Ragyogóan néz ki – jegyezte meg Harvey. Felállt, és a fejébe csapta a sapkáját. – Annyira, hogy szükségem lesz a napszemüvegemre, ha magára nézek. – Nagyon pozitív vagyok ma délelőtt. – Az jó – felelte Harvey. – Talán átültethetne abból a pozitívságból valamennyit a munkájába is. – Ismer engem, én mindig a tökéletességre törekszem – ezzel lerakta a táskáját az egyik konyhaszékre. – Azt hiszem, csinálok magamnak egy csészécskével – Harvey elkapta Marina pillantását, és a szemöldöke felszaladt. – Van valami különleges, amit ma meg kell csinálnom? – Bertha ezt a kérdést Marinához intézte. – Öö... nem. Úgy értem, semmi különös. – Akkor ki fogja rendbe tenni a művész szobáját? – Nem tudom. Az Jake dolga. – Nos, ha azt akarja, hogy jól legyen elvégezve, tudja, hogy rám számíthat. – Köszönöm, Bertha – mondta Marina, és az ajtó felé indult. – Beszéljen Jake-kel. Talán átruházza rám azt a szobát a nyárra – a teáskanna felé perdült, és a csap alá tartotta. – Talán nem lenne helyes azokra a bolondos szobalányokra bízni. Jóképű az a fickó, és azok a leánkák még megégetik magukat – jelentőségteljes pillantást küldött Marina felé. – Tudja, milyenek ezek a fiatal lányok. Túlságosan is az ölükre hallgatnak. Harvey és Marina átvágott a kavicsborítású udvaron a szálloda felé, és Bertha abszurd viselkedésén nevetgéltek. – Nem is tudtam, hogy gyártanak ilyen méretű ruhákat – mondta Marina. – Meg ilyen formájúakat. Rá se merek gondolni, hogy a többek mit vettek fel ma. Mindenki megőrült? Beléptek a szállóba, és ott találták Jennifert és Rose-t a recepción. A ruhájukon nem látszott semmi különös, de a sminkjüket a

szokásosnál jóval gondosabban készítették el, annyi bizonyos volt. – Az ebédlőben van – jelentette Jennifer, amint Marina elsietett mellette. – Jó. – A tábornokkal beszélget. Marina aggodalmas képet vágott. – Na jó, semmi baj. – Rafa meg fogja kedvelni az öreg generálist – vélekedett Harvey, miközben átmentek a hallon. – Argentínában nem akadnak ilyenek. – Mit tud maga Argentínáról, Harvey? – nevetett Marina. Rafa csakugyan a tábornok törzsasztalánál ült az ablak mellett. Elmélyülten beszélgettek. Mikor Marinát meglátták, felpattantak, hogy köszöntsék. – Kérem, ne álljanak fel – mondta az asszony, és nézte, ahogy a tábornok, aki csak mostanra tudta felemelni a hátsóját a székről, visszahuppan a helyére. – Önök tehát megismerkedtek. – Elbűvölő fiatalember – lelkesedett a tábornok. – Az apja harcolt a háborúban, az ellenkező oldalon. – Aztán kivándorolt Argentínába, hogy elfelejthesse az egészet – tette hozzá Rafa. – Én nem akarom elfelejteni. Aznap, amikor elfelejtem, akár el is temethetnek. Az volt a legszebb időszak az életemben. – Nem, hanem ez a mostani a legszebb időszak az életében – vetette ellen Rafa. – De nem olyan jó, mint amilyen a múlt, fiatalember – kuncogott a tábornok, bár kissé szomorkásan. – Csakhogy a múlt már puszta emlék, a jövő csak várakozás, és a jelen az egyetlen realitás – Rafa körülnézett a helyiségben. – Itt van ezen a gyönyörű helyen, és ízletes reggelit eszik. Nincs ebben semmi rossz. – Olyan rossz dolog álmodozni? – kérdezte Marina. – Természetesen nem, amíg az embert a vágyakozásai nem teszik boldogtalanná. – Az én nagy álmaim már füstbe mentek, amikor még fiatal voltam, és ma már csak a dohányfüstbe bámulok – jelentette ki a tábornok.

– A szívében ön ma is fiatal – válaszolta kedvesen Rafa. – Ebben az öreg szívben… semmi sem dobogtatja meg jobban, mint a csatazaj és a lőporfüst – felemelte eres szemeit, és beleszimatolt a levegőbe. – Vagy a leányom csinos arca. – Tudja, hogy most is itt van önnel – mondta a festő együtt érzően, ráérezve a tábornok hangulatára. – Ó, tudom, hogy itt van. Már öt éve… öt hosszú éve. Néha mintha őt látnám, de nem csak az elme játszik kegyetlen játékokat egy szomorú öregemberrel, aki szeretne hinni? – Szó sincs róla – vágott közbe Marina. – Azt kell hinnie, amit érez – aztán Rafához fordult. – Mik a tervei mára? – Megtanít engem festeni – válaszolt helyette a tábornok. – Tényleg? – Bizony. Úgy véli, hogy attól majd újra fiatalnak érzem magam. – Akkor mindannyiunkat tanítania kellene – mondta Marina nevetve. – Nagyon szívesen. – Vannak még vállalkozók? – Nem, csak a tábornok úr. A kertben fogunk festeni. – Jó. – Egy fát fogunk lefesteni. – Egy fát? – Igen – erősítette meg határozottan Rafa –, egy fát. Clementine már régen nem aludt olyen jól, mint most. Előző este nem vette fel a telefont, amikor Joe hívta, és aztán ki is kapcsolta a mobilját. Rafa tizenegy óra körül jött be a kertből, aztán éjfélig ültek az üvegházban, gyertyafény mellett beszélgetve, míg a gyertya végül csonkig égett, és az összes viasz elpárolgott. Rafa beszélt neki az apjáról, arról, hogy mennyire hiányzik, és mesélt a gyerekkoráról. Clementine-nak hízelgett, hogy a férfi így megnyílik neki, mintha a bizalmasává avatná. Már osztoztak az elhagyatott templom titkán, a házén, amelyről Isten elfelejtkezett, és a rejtett öblön. Mikor feálltak, hogy elinduljanak lefeküdni, a lány szinte várta, hogy Rafa

megcsókolja. De a férfi nem tette. Elmosolyodott, jó éjt kívánt, és ott hagyta a hallban Billel, az éjszakai portással. Clementine könnyed léptekkel tért vissza az istállóból kialakított lakóépületbe, a fejében kavarogtak a gyönyörű ábrándképek, a mellkasát pedig valami könnyű és homályos érzés töltötte ki. Fürdés közben egy dalt zümmögött magában, törölközés közben táncolt, és nevetett, mialatt a testét bekente valami oldattal, amit régebben vásárolt, de soha nem használt. Elégedett sóhajjal fészkelte be magát a paplan alá, és hosszú ideje először várta a másnap reggeli ébredést. Találkozott Rafával, még mielőtt a Minijével elrobogott a munkába. A hallban ütköztek egymásba (nem mintha a lánynak bármi dolga lett volna ott), és a férfi azt javasolta, hogy munka után menjenek el csónakázni. Az a kilátás, hogy együtt kirándulnak majd, ellátta energiával egészen Dawcombig. Végighajtott a keskeny utakon, a gyöngyharmattal lepett sövények között, a tüskés bokrokat hó módjára borító fehér virágok mentén. Nézte a sövényekben lakó kis madarakat, a sirályokat, amelyek a ragyogó égbolton köröztek. A szíve megtelt boldogsággal, amint hirtelen kibukkant a tenger a láthatáron, miközben a parti úton kanyargott a város felé. Befogadta a sok szépséget, amely körülvette, és csodálkozott, miért nem vette észre mindezt korábban. Sylvia feszes piros szoknyában és a nyakánál extravagáns csomóval megkötött szaténblúzban állt az íróasztala mellett. Azzal foglalatoskodott, hogy egy csokor liliomból az ollójával kivágta a virágportól terhes bibéket. Mikor meglátta Clementine-t, megállt a kezében az olló. – Te jó ég, mi történt veled? – Semmi különös – mondta lány, és lekanyarította a válláról a blézerét. Sylvia keskenyre összehúzott szemmel nézte. – Ugyan már… ma egy kicsit összekaptad magad, tehát valami van. Általában úgy festesz, mint egy zsák krumpli. – Kösz a bókot. – Szóval elmondod, vagy kínvallatásnak vesselek alá? – kezét

– Szóval elmondod, vagy kínvallatásnak vesselek alá? – kezét kerek csípőjére tette. – A virágok egyébként Freddie-től vannak, ha kérdezni akartad. – Nem akartam. – Szeretném hinni, hogy Joe-ról van szó, de nem róla, ugye? – Nem – felelte Clementine, miközben leült és bekapcsolta a számítógépét. – Emlékszel, említettem neked egy argentint, akivel a Fekete Bab kávézóban találkoztam? – Emlékszem. Csak nem azt akarod mondani, hogy visszajött? – Ő a bentlakó művészünk. – Ki innen! – kiáltotta Sylvia, de aztán lerakta az ollóját, és letelepedett az íróasztal szélére. A lábát keresztbe tette, és a karjait összefonta. – Folytasd. – Tegnap érkezett. – Te meg már le is feküdtél vele. – Nem – Clementine elutasítóan intett a kezével. – Természetesen nem. – Szegény Joe. Le lesz sújtva. Megmondtad már neki? – Nincs mit megmondani. – Joe azt hiszi, hogy te vagy a Nagy Ő számára – helytelenítően felhorkant. – Isten áldja szegény fejét. – Hát, nem én vagyok a Nagy Ő. Soha nem is voltam. – Freddie sem a Nagy Ő – a vörös körmeire pillantott, és cuppantott a nyelvével. – Bár erről nehéz lesz meggyőzni. – Ezért küldte a virágokat? – Az az érzése, hogy elveszít engem. Ez a bizonyítéka annak, hogy ha egy kicsit keményen bánunk velük, akkor fenntartjuk az érdeklődésüket. Anyám szerint egy nőnek keményen kell játszania, ha teljes életet akar élni. – Elég fárasztó. – A női lét átka. – Az egyik – tette hozzá Clementine. – Mi a többi? – A gyerekszülés. – De gondolj arra a kis drágaságra, akit kapsz ezáltal.

– Te szeretnél gyereket, Sylvia? – Igen, de nálam már ketyeg az óra, tudod. Ezért bánok Freddievel keményen olykor, olykor meg megeresztem a gyeplőt. – Nem Freddie-re gondoltam. Neki már vannak gyerekei. – De lehet, hogy számomra ő az egyetlen lehetőség. – Azért még ne add fel. – Hogy megtaláljam a szerelmet? Tudod, hogy nem hiszek benne. Clementine elvigyorodott, és a képernyő felé fordult. – Nos, én igen. • Rafa felállított két széket és egy festőállványt a ház előtti pázsiton, szemben a cédrussal. A tábornok hazament, hogy valami megfelelőbb ruhát öltsön fel, és egy fakókék vászonfelöltőben bukkant fel, amelyet a felesége vett számára évekkel korábban, de amit még sosem viselt. Nem tetszett neki a ruhadarab esése; a jó felöltő követi a derék vonalát. A fejére panamakalapot tett, hogy védje a naptól, és zavartan nézte a fehér papírlapot. – Tehát le kell rajzolnom a fát, ugye? Rafa bólintott. – Igen, de többre lesz szükség, mint egy fa képére. – Na igen, a madarak is rajta. – Talán. De nem csak látnia kell azt a fát, hanem éreznie is. – Hát az elég nehéz. Látni egy dolog, és érezni megint más. – Nem is annyira, tábornok úr. Ha pontos képet akarnánk a fáról, csinálnánk egy fotót – megdörzsölte az állát. – Mondja el nekem, milyen érzés fogja el a fától? – Idegesség – felelte a tábornok egy vidám csuklással. – Tényleg? Miért? – Mert gőzöm sincs, hogy kezdjek hozzá. – Nézze a fát. – Nézem. – Nem kell mondania semmit. Csak nézze. Ameddig csak akarja – a tábornok úgy tett. Nézte a fát. Addig bámulta, míg már belesajdult a szeme, és pislognia kellett. – Most milyen érzés? A tábornok megint azt akarta mondani, hogy „idegesítő”, de

A tábornok megint azt akarta mondani, hogy „idegesítő”, de valami furcsát érzett a mellkasa közepén. A fára pillantott, és a felesége jutott eszébe. Az a nap, amikor a nyolcéves lányukat először vitték el a bentlakásos iskolába. Ott egy nagy cédrus állt a kápolna mellett, az ágai tele gyerekekkel, akik majom módjára csimpaszkodtak rá. – Elszomorodom tőle – felelte a tábornok morcosan. – Látja, a fa mégiscsak több mint egy fa. Érzelmeket csihol ki önből. Szeretném én is ugyanazokat érezni, amikor ránézek az ön festményére. – Ez kemény parancs – a mellkasát szorító furcsa érzést egy köhintéssel űzte el. – Nem számít, hogy a képe pontos-e vagy sem. A lényeg, hogy önt megindította a látvány, és ezt az érzést le kell fordítania arra a képre, amit a papírosra fest. Csak kezdjen hozzá. Nincs miért aggódnia. Nem kell túl erősen gondolkoznia sem. Csak mártsa az ecsetet a festékbe, és hagyja, hogy az érzései vezessék a kezét a lapon. Így hát, a gondolatait visszaterelve a feleségére, a tábornok festeni kezdett.

14. fejezet – Hát nem nagyszerű érzés újra ezen az elbűvölő helyen lenni? – mondta Veronica, és olyan lelkesen suhant át a hallon, mint a színésznő, aki hosszú távollét után tér vissza a színpadra. Felemelte szögletes arcát, lehunyta a szemét, és kitágult orrlyukakkal szívta be a levegőt. – Most is ugyanolyan a szaga. – Liliomok – szólalt meg Grace Delennor vontatott dél-virginiai akcentusával, és gyöngysorát húzgálta hosszú ujjaival. – Minden szállodában vannak liliomok. – Grace Delennort nem volt könnyű lenyűgözni, mert a világ legjobb hoteljeiben szokott megszállni. – Vigyázz, ne kerüljön a virágpor a blézeredre. Nagyon nehéz lesz kiszedni – figyelmeztette Pat Pitman. – Sue McCain a főzőszódára esküszik, de én nem vagyok meggyőzve – a csoportból soha senki nem találkozott még Sue McCainnel, de Pat minden beszélgetés során felhozza a nevét, mintha mindannyiuk közös, régi barátja lenne. Grace eljött a liliomoktól, és végigjáratta tekintetét a helyiségen. – Emlékszem erre a faborításra. Olyan angolos. – Érzem a szagát – mondta Veronica izgatottan. – A faburkolatét, még a télen a kandallóban gyújtott tűz itt maradt füstszagát. Hát nem kellemes? Grace megrázta a fejét, mire egy szőke tincs kiszabadult a frizurájából, és a homlokára telepedett. – Biztos nagyon jó a szaglásod, Veronica. Én nem érzek semmit. Még a liliomok illatát sem. Jane Meister nem szólt egy szót sem. Csendesen érzékelt maga körül mindent, mint galamb a háztetőn, figyelve, hogy mi folyik körülötte. Mióta legutóbb itt volt, annyi minden történt az életében, hogy az egész megszokott világa a feje tetejére állt. Elsősorban a férje, Henrik döbbenetes halála, akit a bridzsasztal mellett ért a szívroham, nyolcvanhat éves korában. Nézte, amint a két londiner behozza a csomagokat. Milyen fiatalok! Még előttük az élet. Kíváncsi volt, milyen örömöket és bánatokat tartogat a sors nekik.

Marina ekkor ért a hallba, hogy üdvözölje őket. Mind a négy hölgy nyomban megismerte. – Üdv! – mondta Grace, és kinyújtotta a kezét. Egyik csontos ujján nagy gyémántgyűrű csillogott. – Üdv újra itt! – mondta Marina széles mosollyal. – Olyan izgatott vagyok, hogy újra eljöttek. Rezidens művészünk már kint van a füvön, és éppen leckét ad. – Paul? – kérdezte Veronica. – Ő nagyon kedves volt, ugye? Igazi úriember. Nem gondolod, Pat? – Attól tartok, Paul az idén nem tudott visszatérni hozzánk. Új művészünk van – magyarázta Marina. – Remélem, fiatal és jóképű – mondta Grace, és összehúzta a szemét keskenyre. A világoskék, topázszínű szemek maradtak meg szépnek az egykor gyönyörű arcból. A botox és a plasztikai sebészet lerombolta mindazt, amit a természet olyan bőkezűen ráruházott. – Nagyon is jóképű – biztosította Marina. – Argentínából érkezett. – Ó, szóval onnan délről – felelte Grace lekicsinylően. – Milyen kedves – lelkesedett Veronica. – Az argentinok szép emberek, nem gondolod, Pat? – Sue McCainnek egyszer volt egy viharos románca egy argentin pólójátékossal. De persze még az ötvenes években. Sosem heverte ki igazán. – Üdvözlöm, Mrs. Meister – folytatta Marina a köszöntéseket, mert eszébe jutott, milyen könnyű megfeledkezni erről az asszonyról, lévén olyan csendes és visszahúzódó. Marinának feltűnt, mennyit öregedett egyetlen év alatt. Korábban mindannyiuk közül neki volt a legfiatalosabb bőre. Most mintha kicserzették volna. – Örülök, hogy újra itt lehetek, kedvesem. Olyan boldog emlékeket őrzök a múlt alkalomról. – Úgy rendeztem, hogy ugyanazokat a szobákat kapják. – Na ez már igen! Azok igazán kellemesek – mondta Grace. – Különösen a kézzel festett tapéták. Próbáltam valami olyasmit keresni a Cape Cod-i házunkba, de még csak hasonlót sem találtam. – Nagyon kedves és figyelmes öntől – mosolygott Jane Marinára. A szállodatulajdonos követte őket a szobáikhoz. Miközben felfelé

A szállodatulajdonos követte őket a szobáikhoz. Miközben felfelé tartottak a lépcsőn, Grace odahajolt hozzá, és egészen halkan odasúgta: – Szegény Jane férje meghalt tavaly ősszel. Nem is akart eljönni, de mi rábeszéltük. Meggyőztük, hogy ha egy kicsit kimozdul, az jót tesz neki. Nagyon lesújtotta szegénykémet. – Nagyon szomorú – felelte Marina, és már értette, miért volt az asszony a szokásosnál is hallgatagabb és visszahúzódóbb. – Az én férjem bezzeg jól bírja. Akkor is öreg volt, amikor hozzámentem, most meg már aggastyán, de az acélos elszántsága még mindig fenntartja. Az a hódító szellem, amit az őseitől örökölt. De belőlem az a szellem hiányzik. Az én őseim elkényeztetett brit arisztokraták voltak, akikbe semmi hajtóerő nem szorult. Remélem, az úr elragad engem abban a pillanatban, amint a kor kezd meglátszani az arcomon. Marina kinyitotta a 10-es szoba ajtaját. – Ez Mrs. Leppley szobája – és örömmel nyugtázta, mennyire tetszik a vendégnek. Veronica könnyű, boldog léptekkel suhant át a padlón, virágmintás szoknyája úgy perdült karcsú termete és vékony bokái körül, mintha önálló élete volna. Fiatal korában balett-táncos volt, így nem tudott lapos sarkú cipőt viselni. A lábát méretre készült, magasított sarkú, puha cipőbe bújtatta, amely egy keveset hozzáadott a testmagasságához és sokat a kényelméhez. – Ez gyönyörű – és művészete minden kecsességével mutogatott a madarak és virágok képeire a falakon. – Még gyönyörűbb, mint ahogy visszaemlékeztem rá. Na és az ágy – felsóhajtott. – Ó, ez az ágy. Olyan magas, hogy nekifutásból kell felugranom rá. – Kecsesen felugrott a matracra, és kislányos örömmel nevetett. – Te legalább tudsz ugrani – mondta Grace. – Ha én ugranék, összetörném magam. A csontjaim olyan törékenyek. – Ez a megfelelő ágy – vetette közbe Pat egyetértően. – Nincs rosszabb, mint olyan helyen lakni, ahol nem tudják, milyen ágy kell az embernek. – Én a magasakat szeretem – szólalt meg félénken Jane. – Ezek meg jó magasak.

– Hadd mutassam meg az önökét is – mondta Marina, és kilépett a

– Hadd mutassam meg az önökét is – mondta Marina, és kilépett a keskeny folyosóra. – Szeretem elképzelni, milyen lehetett ez a hely magánházként – mondta Grace. – Gyanítom, hogy az őseim is ilyesféle udvarházakban laktak. – Ez nem a herceg és a hercegnő első számú otthona volt – emlékeztette Marina, mialatt a következő szoba felé haladtak a folyosón. – Ez csak a nyári lak, ahová a nyár idejére költöztek ki. – Nagyúri élet – jegyezte meg Grace. – A tengeri levegő jót tett a hercegnő asztmájának – folytatta Marina, és a 11-es szoba zárjába illesztette a kulcsot. – A tengeri levegő mindennek jót tesz – szögezte le Pat. – Kivéve a bútorokat. Jane elmosolyodott a szobája láttán, és mélyet lélegzett, örülve, hogy végül is eljött. Odament az erkélyajtóhoz, szélesre tárta, és kilépett a kis kőerkélyre, a napsütésbe. Végigpillantott a kék tengeren egészen a párás láthatárig. Aztán lenézett az udvarra, ahol Rafa és a tábornok buzgón festegettek. Jane elkapta a tábornok pillantását, aki egy pillanatra elfordította a figyelmét a cédrusról. Megemelte a kalapját, és udvariasan biccentett felé. Jane egy kicsit meglepődött, és szégyenlősen intett a kezével, majd visszavonult a szobája biztonságába. – Látom, a festő munkába állt. – Igen, a tábornokot tanítja festeni. – Tehát ő volt az. A szemem elég gyenge, nem tudtam kivenni. – Biztosan találkozott vele tavaly – mondta Marina. – Mindennap ide jár reggelizni. Rafának sikerült rábeszélnie, hogy festegessen egy kicsit. Azt hiszem, kifejezetten élvezi. Mikor magára maradt a szobában, Jane elővette a bőröndjéből a férje csillogó ezüst keretbe foglalt fényképét, és gondosan elhelyezte az éjjeliszekrényen, majd az ágyra ült, és nézte. Pat bebandukolt a 12-esbe. – Nagyon kellemes! – mondta szívből jövően, és lehajította finom barna táskáját a vastag szőnyegre. Pat bárhol képes volt jól érezni magát, mert gyakorlatias volt, nem kényeztették el, és irtózott az olyanoktól, akik mindenért balhéznak.

Grace-t csak azért viselte el, mert nagyon régen ismerték egymást, és mert Grace szórakoztató is tudott lenni, bár a humora gyorsan elhalt olyankor, amikor nem érezte kényelmesen magát. Az angol magániskola arra tanította Patet, hogy fogadja el a helyzetet olyannak, amilyen, ne panaszkodjon, bármilyen kényelmetlenséggel járt is ez. Pat szerette a kihívásokat, s ő volt a csoportban az egyetlen, aki kemény nevelést kapott, és megtanult szembeszállni az ellenséges világgal. Fiatal korában megmászta az Eiger déli oldalát, és körülhajózta volna a világot, ha a vitorlása nem vonja magára egy nagy fehér cápa figyelmét Ausztrália partjai mentén, olyannyira, hogy segítséget kellett hívnia rádión és végül elhagyni a vitorlást. Most, hogy átlépte a nyolcvanat, Pat élete nyugodtabb mederben folyt. Átadta a stafétát a legfiatalabb fiúunokájának, aki most valahol félúton járt felfelé a Kilimandzsáró oldalán. Odament az ablakhoz, és csodálta a kilátást. A tenger látványa mindig felkavarta benne a mély vágyat a hajózás után. Marina a legjobbat hagyta utoljára, és megnyitotta a hercegnő lakosztályát a folyosó végén. Grace-t kellően elbűvölte, hogy ilyen megtiszteltetésben részesült. Nemcsak a kertre és a tengerre is kilátása volt, hanem megkapta a kézzel faragott, baldachinos ágyat is, a hercegnő eredeti ágyát, amelyet 1814-ben készítettek, és azóta öröklődött nemzedékről nemzedékre, míg végül a házzal és a többi emlékkel együtt áruba bocsátották. Marina tudta, milyen nehéz eset Mrs. Delennor, és mindent megtett, hogy a kedvére tegyen. Szerinte Mrs. Meister is megérdemelte volna, tekintve, hogy min ment keresztül, de Mrs. Delennortól lehetett számítani arra, hogy valamiért panaszkodni fog, márpedig Marina azt mindenáron el akarta kerülni. Très jolie{25}, mondta Grace, de meg sem próbálta a francia kiejtést utánozni. –Nagyon jól fogom érezni itt magam. – Annyira örülök, hogy tetszik. Ez különleges szoba. Grace kasmírkabátját egy szék háttámlájára tette. – A többiek mind nagyon irigykedni fognak. Kivéve persze Patet. Ő azt sem tudja, mi az irigység. Ehelyett egy vadállat ősereje szorult bele – elnevette magát a gondolatra. – Pompás ez a szoba. Köszönöm. Nem sokkal később a nők megjelentek az épület előtti pázsiton, hogy

Nem sokkal később a nők megjelentek az épület előtti pázsiton, hogy megismerkedjenek a festőművésszel. A tábornok élvezte a csendet és azt, ahogyan a festményével haladt, így nem örült különösebben az inváziónak. Nézte, amint az idős asszonyok úgy keringenek az argentin körül, mint molyok a lámpás körül, és zsémbelődött magában, amiért udvariasságból fel kellett állnia és üdvözölnie őket. Volt valami halvány emléke arról, hogy látta őket tavaly reggeliknél, és nem is volt ellenük semmi kifogása, amíg a megfelelő távolságban maradtak. De most rohamot indítottak, és ez nem volt ínyére. Rafa elbűvölő volt, a mosolyát és nevető szemét úgy villantotta rá mindegyikőjükre, mintha fiatalok és gyönyörűek volnának. Az asszonyok ragyogtak az örömtől, még Pat is, aki pedig ostobaságnak tartotta, ha valakit hízelgéssel vesznek le a lábáról. – Sue McCainnek tetszene – súgta Veronicának. – Csakugyan vonzó – értett egyet Veronica. – Miatta szeretnék ismét húszéves lenni. Komolyan, ilyen alkalmakkor úgy érzem, idegen vagyok ebben az öreg testben, mintha nem ezt kellett volna felvennem. Nem illik ahhoz, amit belül érzek. Érted, mire gondolok, Pat? – De még mennyire, Veronica. A fejem azt mondja, meg tudom csinálni ezt vagy azt, de aztán kifulladok attól is, hogy felmegyek a lépcsőn. De azért ne panaszkodjunk. Megtettem egyet s mást a magam idején, és még mindig elég sok mindent meg tudok csinálni. Például teszek egy szép gyalogtúrát a sziklákon. Igen, nagyon is élvezni fogom. – Alig várom, hogy az ecsetet ismét a papírra tegyem. Egy vonalat sem rajzoltam tavaly óta. – Pedig te olyan tehetséges vagy. – Mindig van az embernek valami egyéb teendője, nem úgy találod? Nehéz leülni és nekifogni. – Az embernek meg kell teremtenie rá az időt. Minden a fontossági sorrendtől függ. – Itt legalább kellemes időket töltöttünk, és semmi nem vonta el a figyelmünket – a festő felé küldött egy vigyort. – Kivéve a

tanítómesterünket. Jane Meister úgy érezte, mindig mindennek a perifériájára szorul. Kis távolságra állt a csoporttól, hallgatta a beszélgetésüket, de nem igazán vett benne részt. Ő így boldogabb volt, hagyva, hogy a többi asszony foglalja el a színpad közepét. Veronica született színésznő volt, arra teremtetett, hogy bámulják és megtapsolják, és bár már megöregedett, még ma is megtartotta a lelkesedését és könnyed fellépését. Pat még mindig úgy tekintett rá, mintha ma is ő volna a lacrosse csapat kapitánya. Osztályöntudatát táplálták a golfklubtagság évei, a partik, amelyeken részt vett, és amelyeket saját maga is kicsit butácskának tartott. Semmi sem tudta kizökkenteni a szerepéből, sem egy meghőkölő ló, sem egy egész szobányi ember. Pat pedig mindent úgy vett, ahogy volt, és vad elszántsággal szállt szembe a kihívásokkal. Grace elvárta, hogy mindenki csodálja őt, akik meg nem voltak arra képesek, azokat egyszerűen félresöpörte elegáns kezének egyetlen gesztusával. Az amerikai Keleti part legmagasabb társadalmi köreiben nevelkedett, és amit vonzerejével nem tudott megszerezni, azt megvette roppant gazdagsága révén. Ma már nehezen lehetne megmondani, melyik tulajdonsága szerezte neki a három férjét. Jane katonatiszt lánya volt, zárt katonai közösségben nevelkedett Németországban, ott ismerte meg Henriket, és ment hozzá tizennyolc évesen. Ha nincs egy festőkurzus Knighstbridge-ben nyolc évvel ezelőtt, amire a lánya biztatására beiratkozott, sosem találkozott volna a többiekkel. Jane a művészt nézte. Csakugyan jóképű és kedves fickó. Figyelte, ahogy nevet Grace viccein, és tudta, hogy újabb kellemes nyár elé néznek a festő társaságában. A tábornokban már nem volt ilyen biztos. Mogorva benyomást keltett. Nem mintha udvariatlan lett volna; ellenkezőleg. Maga volt a megtestesült udvariasság. Csak valahogy az udvarias külső mögött mintha nem örült volna a hölgykoszorú felbukkanásának. Ellentétben a festővel, akinek a szívélyes és őszinte mosolyával együtt a tábornok egyáltalán nem mosolygott.

Grace nem fecsérelte az időt, és meghívta Rafát az asztalukhoz ebédnél. A tábornok hazament, otthagyva a festményét azzal, hogy másnap folytatja. Nem örült annak, hogy osztoznia kell a tanárán, és más körülmények között elrakta volna a képét, de nagyon tetszett neki a fa, és az emlékek, amelyeket felidézett benne. Mintha ott lenne a múltja elrejtve az ágak között, arra várva, hogy ő újra felfedezze. Grace, Pat, Veronica és Jane a teraszon üldögélt egy zöld napernyő alatt. Grace halvány rózsaszín gyapjúkendőt tekert magára, noha a nap erősen sütött, és az enyhe szellő is meleg volt. Rafa örömmel csatlakozott hozzájuk. Jake figyelte a hatást, amit az argentin az egész teraszra gyakorolt. Nem volt teljeskörű és elsöprő, de a vendégek abbahagyták, amit éppen csináltak, és ránéztek. Mintha fényesebben ragyogna, mint más emberek, és még Jake pillantását is, akarata ellenére, magára vonzotta. A mostohanyja és a húga is a festő körül nyüzsögtek, mint két buzgó méhecske. Ez a figyelem a fejébe fog szállni, és elviselhetetlenné teszi majd. Jake biztosra vette, hogy odahaza a saját hazájában nem volt ilyen magnetikus. Aznap délután több állványt is felállítottak a füvön, és négy nő nézte a fát az utasításoknak megfelelően. Eleinte Grace nehezen tudott Rafán kívül bármi másra koncentrálni, de egy idő után, és egy kis bátorításra, beleveszett az ágak és zöld lombok világába. A fa látványa bizonytalansággal töltötte el, és érezte, hogy a gyomra lassan görcsbe húzódik. A szegénységtől jobban félt, mint életében bármitől. Minél tovább bámulta a fát, az annál jobban belehúzta abba a sötét világba, ahol nem volt egyebe, mint a teste és a bőre. A bőre pedig öreg és ráncos volt, mint annak a fának a kérge. Pat is a fára meredt. Neki nem esett nehezére koncentrálnia. A cédrus a gyerekkorára emlékeztette, amikor szeretett fára mászni, arra a nagy vérbükkre, amely a kertjükben állt Hampshire-ben, és ahol az apja játszóházat épített neki deszkából. Ismét fiatalnak érezte magát, úgy képzelte, hogy egy gyerek fürgeségével tudna leszökkenni a székről és felkúszni egyenesen a cédrus csúcsáig. Veronica gyönyörködve bámult a fára. A zöld sötét és csábító volt,

Veronica gyönyörködve bámult a fára. A zöld sötét és csábító volt, az ágak varázslatosak és titokzatosak, és arra gondolt, vajon hová nyúlnak. Elképzelte, hogy ő most madár, magasan fent ül, és boldog kívülállóként tekint le a világra. Kiterjesztené a szárnyait, táncolva lecsapna, és a fejében zengő muzsika arra késztette, hogy egy dallamot dünnyögjön magában. Jane az élet újrateremtődését látta a fa ágaiban, a fában, amely itt állt évszázadok óta, és nézte, amint a nemzedékek jöttek és mentek az élet örök körforgásában. Elveszettnek érezte magát az ő szeretett Henrikje nélkül, de már kezdett kicsit derűsebben tekinteni a világba. Hát nem újul-e meg a természet minden alkalommal, ahogyan egyik évszak követi a másikat? Talán már Henrik is újjászületett a mennyekben, és most ott volt az ágak között, és őt figyelte. A fa reményt adott neki. Ahogyan kinőtt a földből, a gyökereivel mélyen lent, az ágaival pedig fel, Isten felé nyújtózkodva, arra emlékeztette, hogy Henrik teste immár a földben van, a lelke pedig magasan fent, kívül az emberi érzékek hatótávolságán. Vágyakozó mosoly ömlött el az arcán, amint a szívében a reményt édes melankólia váltotta fel. Rafa nézte, amint az asszonyok a fára merednek. Megfigyelte az arckifejezésüket, ahogyan magukba mélyedtek az ágak szemlélése közben. Látta a félelmet Grace szemében, a reményt Jane-ében, az örömet Patében és az áhítatot Veronicáéban. Mikor úgy vélte, hogy mindannyian szereztek valamilyen ihletet a munkához, felszólította őket, hogy vegyék fel az ecsetet, és kezdjenek festeni. Ezúttal egyikük sem szólt egy szót sem. Bertha a művész hálószobájának ablakában állt. Mivel Marina nem avatkozott be Jake-nél az érdekében, úgy döntött, hogy a saját kezébe veszi a dolgot. Jake kapva kapott az alkalmon, és rábízta Rafa szobájának a takarítását. – Maga erre a legalkalmasabb – vigyorgott gunyorosan, és megveregette Bertha vállát. – Nem is értem, miért nem gondoltam erre magamtól. Bertha most ott állt az ablakban, és nézte, ahogy Rafa az idős hölgyeket tanította festeni. Emlékezett az iskolai rajzórákra, amelyeket utált, mert nem volt túl jó a tárgyból. Egyetlen kreatív sejt

sem volt az egész testében. Mégis, úgy gondolta, hogy most megpróbálná, ha Rafa kérné rá. Aztán elhúzódott az ablaktól, és elkezdte takarítani a szobát. Minden szantálillatot árasztott. Miközben ott szorgoskodott, felvett egyes dolgokat, és megszagolgatta, beszívta a távoli országból érkezett idegen egzotikus illatát. Abban sem volt biztos, hogy hol keresse Argentínát a térképen, de emlékezett Diego Maradonára és „isten kezére”,{26} amely az 1986-os világbajnokságon akkor visszhangot vert. Maradonát is igen vonzónak tartotta. Nem kellett beágyaznia Mr. Santoro után, mert azt a szobalány már reggel elvégezte. Berthának tulajdonképpen semmilyen teendője nem volt, minthogy azonban már az ő felelőssége volt a lakosztály rendben tartása, úgy érezte, hogy ennek csak akkor tehet eleget, ha személyesen ellenőriz mindent. Mindent rendben is talált, és a jövőben is gondoskodni fog róla, hogy továbbra is minden így legyen. Minden reggel. Minden este. Mr. Santoro igen rendetlen volt. A bőrdzsekijét egy szék hátára tette, a tegnap viselt ingét összehajtotta. Bertha izgalmasnak találta, hogy ilyen közel lehet a férfihoz, és átforrósodott a gondolatra, hogy Rafa bármelyik pillanatban benyithat, és megláthatja, amint ő a ruháit szagolgatja. Észrevette, hogy a férfi bőröndje még mindig azon a polcon hever, amelyre minden bizonnyal még Tom tette a festő érkezésekor. Nem látszott nehéznek. Úgy döntött, az ágy alá teszi, ahol nem lesz útban. Mikor elindult feléje, észrevette, hogy nincs behúzva a cipzár. Felemelte a fedelét, és bekukucskált, hogy lássa, üres-e. Üres volt, kivéve egy hivatalosnak látszó dossziét. Bertha körülnézett, hogy egyedül van-e, és mivel egyedül volt, kivette a dossziét. Régi volt, és kopott, de hivatalos, mint amilyeneket abban az amerikai sorozatban szoktak elővenni, a A döglött aktákban. Már remegett az izgatottságtól, és felemelte a dosszié fedelét. Alatta rengeteg papír volt, mind olyan nyelven, amilyet ő nem értett. Milyen nyelven is beszélnek Argentínában? Olaszul? Igen, úgy van. A dosszié alján egy csomó levél volt, gumikarikával átkötve. A leveleket igen elegáns kézírással írták.

Bertha előhúzta az elsőt, csalódottan, hogy nem tudja elolvasni, de azért végigfuttatta a szemét rajta. Egy név ötlött a szemébe, aztán a „ti amo” szavak, amelyekről a tizenéves korában hallgatott Laura Branigan-dal óta tudta, hogy mit jelentenek: „Szeretlek.” Ekkor úgy tűnt, hogy léptek közelednek a lépcsőn, ezért sietve visszatette a papírokat a dossziéba, azt meg a bőröndbe. Az ágyhoz sietett, és a takarót igazgatta, hogy úgy tűnjön, mintha takarítana. A szíve zakatolt, és verejték gyűlt az orrán. Mikor megbizonyosodott róla, hogy senki sem jár a folyosón, kifújta a levegőt, és egy kicsit ellazult. Most már igyekezett a lehető leggyorsabban elhagyni a szobát. Ahogy lábujjhegyen óvakodott le a lépcsőn, az imént látott név motoszkált a fejében. Vicces név volt, mert még biztosan kellett benne lennie egy n betűnek. De talán Argentínában nem használják az n-t. Costanza. Pedig biztosan úgy kellene írni, hogy Constanza.

15. fejezet Clementine-t nem lepte meg, hogy Joe bejött hozzá az irodába. Próbálta ugyan kerülni a férfit, nem viszonozta a hívásait, de tudta, hogy csak idő kérdése, és Joe személyesen is felbukkan. Ahogy ott állt előtte, Clementine-nak olyan érzése volt, mint aki álomból ébred, és az élet durva valóságában találja magát. Bármennyire is sokat fantáziált Rafáról, az igazság az volt, hogy a férfi magasan az ő szintje fölött állt. Ránézett Joe-ra, aki nyers és közönséges, mint annyi más férfi az angliai kocsmákban meg bárokban, s arra gondolt, tényleg ő-e a legjobb, akit remélhet magának. Helyes dolog-e a csillagok után vágyakozni, amikor az ember sosem érheti el őket? – Szia, Joe – szólalt meg, bűntudatát műmosoly mögé rejtve. – Hova lettél? Nem tűnt fel, hogy próbáltalak hívni? – Bocsáss meg. Nagyon zsúfolt időszakunk van a szállodában. Az új művész megjött, és Submarine-nek szüksége volt a segítségemre. Be vagyunk táblázva. Joe-t nem győzte meg. – Legalább felhívhattál volna. – Tudom. De azt hittem, megérted – beletúrt a retiküljébe az ajakírért. – Nyilván túlbecsültelek. Tévedtem. Joe hirtelen elveszettnek tűnt. Megvakarta a fejét. Hogyan tudta ez a lány még őt hibásnak feltüntetni egy ilyen rövidke beszélgetés alatt? – Találkozunk ma este? – Attól tartok, nem. Kimegyünk apám csónakjával a tengerre. Nem tudom, mikor jövünk vissza. – Nem tudnál nálam aludni? – Nem, Joe. Mondtam neked. Most a szállodában kell segítenem. Joe felháborodott. – Akkor mégis mikor? Arról volt szó, hogy viszonyunk van. – Jól van, akkor legyen holnap este – de amint kimondta, már meg is bánta. Sylvia az íróasztalánál ült, és éberen figyelt minden szóra. Amikor a férfi elment, letette a körömreszelőjét, és Clementine felé fordult.

– Jó srác ez a Joe, de komolyan. Nem tudom, mi ütött beléd! Clementine a könyökével az íróasztalára támaszkodott, és az arcát a kezeire tette. – Rafával összehasonlítva olyan közönséges. – Ha a hályog leesik végre a szemedről, Rafát is olyan közönségesnek látod majd. A férfi csak férfi, bárhonnan nézed is. – Nem. Rafa más. – Én is azt hittem Richardról, Jeremyről és Benjaminról meg számtalan másikról. A vége mindig csalódás, mert ha a hősöd alsógatyára vetkőzik, akkor már csak férfi és kész. Ugyanolyan követelőző, erőszakos, önző, mint a világ bármelyik férfija. – Olyan cinikus vagy. – Mert idősebb is vagyok, mint te. – Én ragaszkodom az álmaimhoz. – Amelyek szappanbuborékból vannak, te kis buta. Clementine sóhajtott. – De mit csináljak? Nem vagyok szerelmes Joe-ba. – De azért kedveled? – Néhány vodka után a Dizzy Marinerben egészen elbájoló. – Jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok. Clementine felhúzta az orrát. – Mi köze annak Joe-hoz? – Nem akarhatsz egyedül maradni. Én is visszafogadtam Freddiet, mert a vinnyogása már olyan unalmas volt. – Ez olyan szörnyű kompromisszum! – Nicsak, ki beszél! Ha nem szereted Joe-t, tedd ki a szűrét – Sylvia megvonta a vállát. – Te vagy az, aki ragaszkodsz hozzá. Tedd fel magadnak a kérdést, hogy miért? Közben megcsörrent a telefon, és Sylvia felvette. Clementine a postáját a kartotékolóhoz vitte, és elkezdte a leveleket becsúsztatni a megfelelő rekeszekbe, közben azon gondolkodott, amiket Sylvia mondott. A nőnek természetesen igaza volt. Ha nem szerette Joe-t, akkor miért maradt vele? Annyira bizonytalan lenne, hogy inkább maradna egy kifejezetten átlagos férfival, mint egyedül? Az ő szelleme nagyobb magasságokba tört. A gondolatai a csillagok között

szárnyaltak, és a legnagyszerűbb szerelem fehéren izzó tüzére vágyott. Mikor befejezte, rájött, hogy most először sikerült minden papírt a megfelelő helyre tennie. Ez nagy dolog volt, mert az elmúlt hónapban csak úgy egyszerűen behajigált mindent oda, ahová éppen befért, és többé nem foglalkozott vele. Mr. Atwood egy ingatlanbemutatásról arra tért vissza, hogy a padlót szétszórt papírok borították. Álmélkodott a rendetlenségtől. – Mi a csuda folyik itt? – Tudom – felelte hidegen Clementine. – Egy kicsit magam is meglepődtem. Kérdezze meg Sylviát, mert én nem tudom, mi ütött belém. De el kell ismernem, hogy a dokumentumokat heteken át rossz helyekre dugdostam be. Mr. Atwood nem tudta, hogy bosszankodjon, vagy inkább hálás legyen. Megköszörülte a torkát. – Nos, azt hiszem, örülnöm kell, hogy most rendbe rakja, és nem hagyja, hogy az egész káosz Polly nyakába szakadjon – óvatosan lépdelt a papírszigetek között. – Amikor befejezte, volna egy megbízatásom a maga számára. – Újabb ajándék Mrs. Atwood számára? A férfi zavarba jött. – Majd jöjjön be az irodámba. Remélem, ez nem tart magának egész nap – ezzel eltűnt az irodájában. Clementine elkapta Sylvia pillantását, és elvigyorodott. – Miért nem böki ki egyszerűen, hogy a szeretőjének lesz? – A jó titkárnő nem veszi észre azt, amit nem kell. – Ki a hölgy? – Valaki, akinek nagyon rossz az ízlése, és nincs szaglása. – Csakugyan büdös? – Clementine nevetett. – Mit gondolsz? – kérdezte Sylvia, és vágott egy grimaszt. – Az ilyen bőrnek mindig van szaga. Áporodott szaga. – Hűha… – Volt már részem ebben, és nem kellemes. De ez a pasas gazdag, és valószínűleg elhalmozza a nőjét ajándékokkal. Egyes nők bármit megtesznek az ajándékokért – elővette a körömreszelőjét, és mélyet sóhajtott. – Ó, hogy én mit meg nem tennék ajándékokért… – Ebbe ne menjünk bele, Sylvia.

– Igazad van, ne menjünk. Miután az összes levelet és más dokumentumot a megfelelő helyére, időrendbe rakva eltette, a lejártakat pedig bezúzta, Clementine hátrább lépett, hogy megszemlélje a munkája eredményét. Szokatlan büszkeség fogta el. – Készen is van – jelentette ki, majd lelkes léptekkel visszament az íróasztalához. – Akkor jó – felelte Sylvia. – Meg vagyok lepődve, mert nem gondoltam, hogy képes vagy rendesen elvégezni a napi munkádat. – Én sem gondoltam. – Most jobb, ha bemégy, és megkérdezed, mit akar a mi Casanovánk venni a kedvesének. – Alig várom, hogy költsem a pénzét. Bármennyit is ad, elköltöm a dupláját. Clementine csalódott, mert a megbízatás során Mr. Atwood is elkíséri az ékszerboltba, kiválasztandó egy karkötőt. – A házassági évfordulónkra lesz – magyarázta kissé feszengve. – Mennyi ideje házasok? – kérdezte Clementine, amint betértek Nadia Goodman csendes kis szalonjába a fő utcán. – Már túl régen ahhoz, hogy számon tartsam – felelte zárkózottan a férfi. – Amikor ennyi idős lesz, mint én, maga sem fogja számolni. Csinos eladólány hozott ki eléjük tálcán egy sor arany karkötőt, és Clementine-ra mosolygott. – Nos, melyik tetszik? – kérdezte Mr. Atwood Clementine-t, aki felvett egy láncot, amelyen smaragddíszek függtek. – Hadd segítsek – ajánlkozott az eladó. – Ez itt nagyon illik a bőréhez. – Ugye? – kérdezte Clementine egyetértőleg. – Apuci olyan nagylelkű – és Mr. Atwoodra vigyorgott. – A zöld nem tetszik annyira – felelte mogorván a férfi. – De nekem igen. Atwood figyelmen kívül hagyta a lány színpadias bociszemeit. Ez a nőszemély itt az ő rovására szórakozik! – Vegye le! – mordult rá. Az eladólány kicsatolta, és zavartan nézett. – Mit szólna a kékhez? – javasolta vidáman. Mr. Atwood még egy tálcányi mintát kért. Amikor az eladó

Mr. Atwood még egy tálcányi mintát kért. Amikor az eladó visszament a bolt hátsó részébe, Clementine-hoz fordult. – Hagyja abba ezt a majomkodást. Ebben a városban engem ismernek. – Csak viccelek. – Hát fejezze be. – Végül is milyen szín illik a feleségének? – A piros – válaszolta a főnöke némi habozás után. – Akkor nézzük meg a rubinokat. Ön nagyon nagylelkű. – Tudom. Azt akarom, hogy az asszonykám le legyen kötelezve. – Ó, abban biztos lehet. Clementine képes volt visszafogni magát, mialatt a rubinköves karkötőket nézték. Tényleg nagyon szépek voltak. Mégis, úgy gondolta, képtelen volna egy avas szagú fickó mellett feküdni, akármennyi arany karkötőt is kapna tőle. Eszébe jutott Joe, és elképzelte, amint a férfi ékszert vásárol neki, de a gondolat üressége meggyőzte, hogy semennyi ékszer nem helyettesíti az igaz szerelmet. Végül kiválasztották az ajándékot, és megvárták, amint az eladólány becsomagolja vörös- és aranyszínű dobozkába, majd átköti szalaggal. – Szerencsés Mrs. Atwood – jegyezte meg Clementine, de közben arra gondolt, hogy valójában mennyire szerencsétlen az az asszony. – Csakugyan – válaszolta álnokul Mr. Atwood. – Ezerötszáz font lesz, uram – mondta az eladólány, és Clementine-ra mosolygott. – Ma van a születésnapja? – Nem, csak kedvel engem – felelte Clementine. – Ó – mondta a lány, miközben átvette Mr. Atwood bankkártyáját. – Köszönöm. – Önnek is köszönöm, apuci – mondta Clementine, a legédesebb mosolyát villantva Mr. Atwoodra, amit az eladólány tévesen valódi szeretetként értelmezett. Mr. Atwood kitágult orrlyukakkal szívta be a levegőt, beütötte a PIN kódját, majd türelmetlenül dobolt az ujjaival az üvegpulton, várva, hogy mihamarabb elhagyhassa az üzletet.

Clementine az iroda felé egész úton nevetgélt, ami még jobban

Clementine az iroda felé egész úton nevetgélt, ami még jobban felbőszítette Mr. Atwoodot. – Csak viccelek – ismételte a lány. – Ha ön nem volna olyan komoly, nem találnám ilyen viccesnek. – Ha nem volnék az apja lekötelezettje a sok ügyfélért, akiket küld nekem, a fegyelmezetlenségéért kirúgnám. – Ön kedvel engem. Tudom, hogy így van. Csak fél bevallani, hogy milyen viccesnek talál. – Fikarcnyit sem találom magát viccesnek, Clementine – fújt Atwood, amitől a lány csak még jobban nevetett. Aznap este Clementine szárnyaló hangulatban érkezett vissza Polzanze-ba. Rafa a teraszon teázott Marinával, Grey-vel és négy idős hölggyel, akikről a lány feltételezte, hogy az a négy festő, akik előző nyáron is itt voltak. Mindannyian izgatottan, egyszerre beszéltek. Észre sem vették, hogy Clementine feléjük tart. Mikor az asztalhoz ért, az apja felnézett. – Clementine! Gyere, ülj ide hozzánk. – A hölgyekkel még nem találkoztál, ugye? – szólt közbe Marina. Clementine végigpillantott a várakozó arcokon, és csak azért mosolyodott el, mert Rafa őt nézte. Ha nincs itt az argentin, Clementine oda sem jött volna a társasághoz. Marina bemutatta őket egymásnak, Clementine pedig sorban kezet rázott mindannyiukkal. Hálás volt az apjának, amiért beszorított még egy széket a magáé és a Rafáé közé, így nem kellett arra tékozolnia az idejét, hogy a többiekkel bájcsevegjen. – Milyen volt a napja? – kérdezte Rafa, kivonva a lányt az ismét megélénkülő közös beszélgetésből. Clementine a férfi pillantásának a melegében fürdött. Képes volt úgy nézni rá, mintha ő volna az egyetlen nő a világon, akivel beszélgetni akar. – A főnököm elvitt vásárolni, hogy segítsek neki karkötőt választani a feleségének, noha mindannyian tudjuk, hogy az asszony soha nem fogja látni azt az ékszert. – Szóval szeretőt tart az úr? – kérdezte Rafa. – Igen, bár nem tudom elképzelni, hogy létezik olyan nő, aki megkívánja.

– Mindenki talál magához illőt. – Ez az élet nagy csodája – mosolygott a lány. – Nagy szerencse nekünk, nem igaz? – Elmegyünk ma este csónakázni? – De még mennyire! – lelkendezett Clementine, bár tudta, hogy csak kettesben nem mehetnek, mert nem volt benne biztos, hogy tudná kezelni az apja csónakját. – Meg kell kérdeznem apát – és megbökte Grey-t. – Igen, drágám? – kérdezte az apja feléje fordulva. – Elvinnél Rafát és engem csónakázni ma este? Grey arca felragyogott a meglepetéstől. – Micsoda remek ötlet! A mai este kiváló erre – kipillantott a nyugodt tengerre és a tiszta égboltra. – Kimehetnénk a Csempész-öbölhöz, rákászni egy kicsit. Mit szólsz hozzá? Clementine-nak csak kellemetlen emlékei voltak a Csempészöbölről és a rákászásról, amint a sziklákon ült és a velejéig átjárta az unalom, miközben Grey és Jake a zsinórra fűzött szalonnadarabokat a vízbe vetette. A kosárban nyüzsgő, hiábavaló szabadulási igyekezetükben egymás hegyén-hátán nyüzsgő ízeltlábúkat meg undorítónak találta. De az a gondolat, hogy az esti szürkületben hármasban tölthetik az időt az öböl csendes magányában, nagyon is vonzó volt. – Pompás ötlet – felelte abban a biztos tudatban, hogy pár rákot el tud viselni cserébe azért, hogy Rafával töltheti az időt. Miközben Clementine a küszöbönálló kirándulás örömeit ízlelgette magában, Marina áthajolt az asztalon. – Jól hallottam, hogy rákászásról beszéltek? – Igen – felelte Grey. – Arra gondoltam, hogy kiviszem Rafát a Csempész-öbölhöz, és fogunk pár rákot. – Nem vinnéd el a hölgyeket is? Van elég hely a csónakban. Clementine alig tudta elrejteni rémületét. Döbbenten hallgatta, amint a mostohaanyja szabotálja a tervét. – Mrs. Leppley, nincs kedvük kirándulni Grey csónakján ma este? Veronica szeme tágra nyílt. – Dehogynincs – mondta, pici kezeivel tapsolva hozzá. Micsoda nagyszerű ötlet! – Csónakról van szó? – szólt közbe Pat.

– Csónakról bizony – mondta Grey. – Rákászni viszem Rafát. – Akkor számítsanak rám is. Semmi sem csinál jobb étvágyat a vacsorához, mint egy kis rákászás. Először arra gondoltam, hogy túrázom egyet a sziklaösvényen, de ez sokkal jobbnak ígérkezik. Clementine szíve elhűlt, de úgy látszott, Rafát nem zavarják a fejlemények. – Még sosem fogtam rákot – jelentette ki, mire a hölgyek kórusban felnevettek, Pat pedig jelentkezett, hogy megmutatja majd neki, hogyan kell csinálni. De legalább a másik kettő nem akart csatlakozni. Grace kijelentette, hogy hosszú, pihentető fürdőre és olvasásra vágyik, Jane pedig a kertekben kívánt sétálni, mivel a vízen tengeribetegség gyötri. Clementine dúlt-fúlt a mostohaanyjára, mert biztos volt abban, hogy szándékosan tett keresztbe neki. Nem lehet az övé, hát nem hagyja, hogy az enyém legyen, gondolta mogorván. De előttünk az egész nyár. Egy kudarc nem fog eltántorítani. Marina felajánlotta Jane Meisternek, hogy körbevezeti a kertekben, amit az idős hölgy hálásan elfogadott, és felment a szobájába a kendőjéért. Marina nézte, amint Rafa Clementine, Grey, Mrs. Leppley és Mrs. Pitman társaságában távozik. Tudta, hogy felbőszítette a nevelt lányát, de mi mást tehetett volna? Ha ez a lány még mindig nem tanulta meg, hogy egy férfi megnyerésének nem az a legjobb módja, hogy nyomban ágyba bújik vele, akkor rá kell kényszeríteni az önmegtartóztatásra. Marine ismert ilyen férfiakat, mint Rafa; még mielőtt Grey-vel összeismerkedtek, megvoltak a maga szívügyei. Tudta, hogy a lányok bomlanak az ilyen fiúkért, az ágyukba szédülnek, aztán a férfi dobja őket, amikor már nem érdekesek többé. De nem tudta ezt megbeszélni Clementine-nal, mert a lány úgy képzeli, hogy ő jobban tudja. Marina kénytelen volt a partvonalról nézni az egészet, mert segíteni nem volt módja. Clementine a két idős hölgy között ült, amint a rakpart felé autóztak. Mrs. Leppley rózsa és talkum illatát árasztotta. Mrs. Pitman igen lelkes volt, és a saját kalandjairól mesélt, amelyeket a tengeren megélt. Rafa elől ült Grey mellett, és nagy érdeklődéssel hallgatta a

történeteit. Clementine kíváncsi volt, tényleg érdeklődik-e, vagy csak udvarias. Ha az utóbbi a helyzet, akkor nagyon jó színész. Elérték a kikötőt, és Grey leparkolta az autót. Shelton csendes falu, de ma este mindenki a vízparton nyüzsgött. Gyerekek fagyiztak, fiatal anyukák beszélgettek a babakocsijaik mellett, néhány idős ember üldögélt a padokon, élvezve a napfényt és a kilátást a tengerre. Sirályok csaptak le a magasból, táplálékért veszekedve. Barázdált arcú tengerészek dolgoztak a hajóikon, miközben halászok érkeztek vissza a napi fogással. Clementine önkéntelenül is felvidult, és vezette a többieket az apja csónakja felé, amelyet biztonságosan kikötöttek egy vastag cölöphöz. Mrs. Pitman boldogan nézte a csónakot, amely a találó Marina nevet viselte. Nem volt a kis bárkában semmi különös, de amilyen lelkes, elragadtatott hangon beszélt róla, aki hallotta, úgy vélhette, hogy a Lady Moura tűnt fel a szemei előtt. – Ó nézzék! Micsoda remek bárka! – a kezeit erőteljes csípőjére tette, és elismerően mosolygott. – Mekkora szerencsénk van ezzel a szép idővel, meg azzal, hogy a tenger ilyen nyugodt! Nagyszerű utunk lesz! – Tényleg szép – csatlakozott Veronica, és selyemsálját megkötötte az álla alatt. – Én majd a kabin mellé ülök, hogy ne érjen a szél. – Ha azt akarod, hogy ne érjen a szél, akkor jobb, ha odabent ülsz le. – És kihagyjam az egész mókát? Nem, majd összehúzom magam. Jól értek hozzá, hogy kicsike legyek. – Akkor mindenki a fedélzetre! – mondta Grey. Rafa a fedélzetre szökkent, majd megfordult, hogy segítsen a hölgyeknek. Clementine megfigyelte, hogyan néz a nőkre, miközben megfogta a kezüket, és a fedélzetre segítette őket. A mosolya éppen olyan csábító, a pillantása éppen olyan perzselő volt, mint amikor őrá nézett. Kivárta a sorát, majd a kezét nyújtotta Rafának. Érezte a bőre melegét, és az érintésébe az egész teste beleborzongott. Zavartan elnevette magát, mintha a borzongását mindenki láthatná a ruháján keresztül. – A bátyja említette, hogy nem szeret hajókázni – szólalt meg

– A bátyja említette, hogy nem szeret hajókázni – szólalt meg Rafa. – Nem tudom, miről beszélhetett – válaszolta hidegen, mert nem akarta, hogy Rafa azt higgye: csak az ő kedvéért ment a csónak közelébe. – Ugyan ki ne szeretne hajókázni? A férfi vállat vont. – Nem tengeribeteg? – Megtanultam, hogy ha a láthatáron tartom a szemem, akkor nem lesz semmi bajom – elfoglalta a helyét a padon hátul, Pat mellett. Veronica olyan közel húzódott a kabinhoz, amennyire csak tudott. Clementine remélte, hogy Rafa odajön, és leül mellé, de a férfi visszaugrott a mólóra, és segített kioldozni a köteleket. A lány nézte, ahogy lehajol, és eloldja a köteleket, látta, milyen életteliek és erőteljesek a mozdulatai. Úgy tűnt, hozzá van szokva a fizikai munkához, és Clementine elképzelte, amint az apjával dolgoznak a pampákon. Grey beindította a motort, Rafa pedig a lábával egy kicsit eltolta a bárkát a parttól, majd beugrott. – Úgy látom, a lányok kényelmesen elhelyezkedtek – jegyezte meg vidáman, miközben a kis bárka kifelé pöfögött a kikötőből. – Régen nem neveztek már lánynak – kuncogott Pat. – Hurrá, elindultunk! Hát nem nagyszerű? – Ez a fickó olyan pajkos! – szólalt meg Veronica. – Sue McCain biztosan megkedvelné – tette hozzá Pat, és nézte, ahogyan Rafa csatlakozik Grey-hez a kormányállásban. – Az ő argentinje egészen kivételes szerető volt. – Nem kétlem – felelte Veronica egyetértőleg. – A latin és az angol férfiak között az a különbség, ahogyan a nőkhöz viszonyulnak. Az angolok más férfiak társaságát kedvelik, ezért van ebben az országban annyi olyan klub, amely csak férfiak előtt áll nyitva. – Csakugyan? – vágott közbe Clementine, akit hirtelen érdekelni kezdett a téma. – Az én férjem jobban kedveli a sportokat, mint a nőket. Ez nem azt jelenti, hogy nem kedveli a nőket, de ha választhat, akkor inkább a golfpályán lebzsel a haverjaival. – Rafa szörnyen szórakoztató társaság – mondta Clementine, aki mindenáron a férfiról akart beszélni, ha már vele nem

beszélgethetett. – Mindannyian ilyenek – felelte Veronica. – Igen. Sue McCain mondta nekem egyszer, hogy a nőkkel csevegni argentin nemzeti sport. Clementine ettől elszomorodott. – Gondolják, hogy Rafa is ilyen? – Nem, dehogyis – mondta Veronica, mert észrevette a Clementine arcát elöntő pírt. – Azt hiszem, ő nagyon kedves. Különben miért vesződne ilyen bolondos vén szatyrokkal, mint mi? – Így igaz – erősítette meg Pat. – Rafa mindenkivel törődik. Azt hiszem, ő azoknak az igen ritka férfiaknak az egyike, akik szeretik az embereket. – Tényleg? Csakugyan így gondolják? – Clementine újra felvidult. – Látszik a szemén, hogy együtt érző típus. Jó lélek, nem értesz egyet, Veronica? – De, teljes mértékben. Ahogy a bárka kiért a nyílt tengerre, felgyorsult valamelyest. Grey magára hagyta Rafát a kormánynál, és eltűnt a fedélközben. Néhány pléddel tért vissza. – Idekint elég hűvös tud lenni – mondta, és odaadta a takarókat a nőknek. – Akarják látni, milyen gyors ez a hölgy? – Pat örömmel füttyentett, Veronica pedig még közelebb húzódott a kabin falához, és szorosabbra igazította magán a sálját. – Ez az! – kiabálta túl Pat a motor zaját. – Szeretem, amikor a szél az arcomba fúj. Azokra az időkre emlékeztet, amikor az én kis Angelem fedélzetén átszeltem az Atlanti-óceánt. Teringettét, az volt ám rázós utazás, annyit mondhatok. A nyílt óceán nem tréfadolog – a lelkesedése ragadós volt, mert Clementine is vele nevetett. – Meséld el, milyen volt, amikor majdnem elfogyasztott egy cápa! – kérte Veronica, és Patnek nem kellett kétszer mondani. Végül a part felé fordultak, lassan közeledve a Csempész-öböl felé. Az öbölben már sötét volt, sűrűsödtek az árnyak és szélcsend volt. A nap alacsonyan járt, flamingóvörösre színezve az ég alját. – Ez gyönyörű – sóhajtott Veronica, kimerészkedve a védett zugból. – Képzeljük el, milyen volt az, amikor a csempészek hozták ide a zsákmányt, és elrejtették azokban a barlangokban.

– Elég a zsákmányból, fiatalember. Fogjon rákot! – Mit csinálunk, miután megfogtuk őket? – Visszadobjuk – mondta mindentudóan Clementine. – Kivéve azokat, amelyek elég nagyok és ízletesek, mert azokat megesszük vacsorára. – Meneküljetek, rákok! Meneküljetek! – kiáltott ki Rafa színlelt rémülettel a tenger felé. – Ez nem használ. Imádják a szalonnát – mondta Grey. – A saját mohóságuk csalja csapdába őket – tette hozzá Pat. Grey olyan közel manőverezett a fövenyhez, amennyire csak tudott, majd leállította a motort, és horgonyt vetett. Rafa nem késlekedett, levette a cipőjét, feltűrte a farmere szárát, és a vízbe ugrott, amely féllábszárig ért. – Jön, Clementine? – Mi ez magával és a vízzel? Nem tud neki ellenállni? – Talán inkább magához van valami köze – nevetett a férfi. – Nem állíthatom, hogy szeretek megázni, de rendben van – félretolta magáról a takarót, és levette az edzőcipőjét. – Majd én kiviszem magát – nyújtotta a karját Rafa. – Túl nehéz vagyok – tiltakozott a lány. – Higgye el, vittem már borjakat, amelyek sokkal nehezebbek voltak, mint maga. – Hát, jól van. De ne lássam az arcán, ha tényleg túl nehéz vagyok – belepottyant Rafa karjaiba, aki úgy tett, mintha megtántorodna, és az arca eltorzult. – Hagyja már abba, maga őrült! – nevetett Clementine. – Azt hiszem… el fogom ejteni… magát… – Rafa a part felé botladozott, ahol letette a lányt. – További vállalkozók? – kérdezte, rávigyorogva Veronicára és Patre. – Én inkább megoldom magam – válaszolta Pat. – Egy kis víz nem árt meg. – Én pedig a fedélzeten maradok, és innen figyelek – mondta Veronica. Grey töltött Veronicának egy pohár bort. – Van itt pár füstölt lazacos szendvics – mondta. – Amikor már fogtunk elég rákot, akkor ünneplünk. Clementine, megmutatod a többieknek, hogyan kell?

Clementine elfeledte, hogy undorodik a rákoktól, és úgy kötött fel egy darab szalonnát a zsinegre, mintha világéletében ezt csinálta volna. Rafa ott állt mellette, amikor a lány a vízbe dobta a csalit. – Kicsit olyan, mint a horgászás – magyarázta a lány. – Megvárjuk, amíg rántást érzünk a zsinegen, és akkor szép lassan behúzzuk. Rafa előkészítette a vödröt, és egy-két perc elteltével a zsineg csakugyan megrándult. Clementine szíve izgatottan vert. – Istenem, úgy látszik, fogtunk egyet! Apa, fogtunk egyet! – Jó munka, ti ott! – Azt hiszem, ez nagy! – Clementine húzta a zsineget, és egy nagy, fekete rákot emelt ki a vízből. – Ez hatalmas! – Hűha! Az első rákom! – mondta Rafa. Nekem is, gondolta Clementine. – Csak lassan a testtel, kalóz! Ez az én rákom – ezzel bedobta a rákot a vödör vízbe. – Fogjon egy zsinórt meg egy darab szalonnát, és lássuk, tud-e ekkorát fogni, mint az enyém. Versenyezzünk. – A győztes mit kap? – kérdezte a férfi, és sokatmondóan felvonta a szemöldökét. – Megeheti – felelte Clementine. – Én valami sokkal érdekesebbre gondoltam. – Mire? – Most nem mondom meg. – Ki vele! – Előbb lássuk, ki győz. Ha én, akkor lehet, hogy kérés nélkül elveszem a jutalmamat.

16. fejezet Amint a nap lassan süllyedt a láthatár felé, Clementine és Rafa egymás mellett álltak a kavicsokon, és dobálták a szalonnás zsinegeket a vízbe. A nevetésük visszaverődött a sziklákról, a sirályok vijjogásába vegyülve. A madarak mohón köröztek a közelükben, egy kis élelemben reménykedve. Pat veterán rákász volt, hiszen a gyerekkorát Cornwallban töltötte. Ha a szalonna nem csábította oda a rákokat elég gyorsan, belenyúlt a vízbe, és puszta kézzel kapta el őket. Aztán diadalmasan feltartotta a zsákmányát, hogy mindenki lássa. Veronica a bárkáról figyelt, a pohár borát már majdnem az utolsó cseppig kiitta. A takaróba burkolózva élvezte az öblöcske nyers szépségét, az útitársai vidám évődését, és boldog sikkantással tapsolt minden újabb fogásnál. Grey a lányát nézte. Sok éve már, hogy nem tudta a csónakjára csábítani. Mindig utálta a horgászást és rákászást, a tengeren meg mindig unatkozott. Most ellenben, ahogy ott állt Rafa mellett, úgy festett, mint aki a tengeren nőtt fel. Ügyesen kezelte a zsinórokat, magabiztosan húzta be őket, és biztos kézzel választotta le a rákokat a zsinegekről. Grey észrevette, hogy a lánya Rafa előtt próbál jó benyomást kelteni. Egy jóképű külföldire volt tehát szükség, hogy kicsalja a lányát a csónakjára, de nem baj. A lényeg, hogy itt volt, élvezte Devon legszebb tájait, és együtt volt az apjával a parton. Clementine érezte, hogy az apja figyeli, és megfordult. Amikor a szemük találkozott, Grey rámosolygott. Nem a szokásos derűvel, hanem büszkeséggel vegyes sóvárgással. Clementine viszonozta, meglepetten az apjából áradó szeretettől. Aztán elfordult, mert a zsinórja éppen akkor kezdett remegni. De mégsem a rákra gondolt, amelyet éppen ki akart fogni, hanem az apja gyengéd arcára. Nem is emlékezett már arra, mikor nézett így rá az apja. Mikor a vödrök megteltek a zsákmánnyal, ünneplésül bort ittak és megették a füstölt lazacos szendvicset. – Nos, ki győzött? – kérdezte Clementine, feltartva a vödrét. – Ön – felelte Rafa.

– Biztos benne? – Miért hagyta, hogy ilyen könnyen győzzön? – kérdezte Pat, lelkesen majszolva a szendvicsét. – Mert úriember vagyok. – Akkor nem tart igényt a jutalmára, kérdés nélkül? – kérdezte csalódottan Clementine. – Úriember vagyok – ismételte Rafa olyan vigyorral, amitől a lány gyomra megremegett. – Na és mi az én jutalmam? – A csodálat – a karját a lány dereka köré fonta, magához húzta, és megpuszilta az arcát. Pat harsányan felnevetett, Veronica pedig érdeklődve figyelte a fiatalok szerelmének kibontakozását. Grey köszöntőre emelte a poharát. – Erre a csodálatos estére, amit barátok között töltöttünk – mondta. – De most ideje hazatérni. Hamarosan leszáll a sötétség. Rafa ismét a kormányhoz állt, de Clementine nem bánta. Veronica és Pat szórakoztató társaság volt, és ők hárman egész úton hazafelé nevettek. – Te jó ég, úgy hiszem, becsíptem egy kissé – mondta Veronica, amikor elfogadta Rafa kezét, aki kisegítette a mólóra. – Az jót tesz neked, Veronica – mondta Pat. – Ezért élnek a franciák olyan sokáig. Temérdek bort isznak. – Forog velem a világ – jegyezte meg Veronica, és Rafa karjára támaszkodott, hogy megőrizze az egyensúlyát. – Hadd kísérjem vissza az autóhoz – javasolta a férfi, és megfogta Veronica kezét. – Ön nagyon kedves ember. – Köszönöm. – Nem sok fiatal lenne ennyire figyelmes. Tudja, amíg az ember fiatal, el sem tudja képzelni, milyen lesz, amikor majd megöregszik. Aztán, váratlanul ráköszönt az emberre, aki ott áll, egyikeként azoknak az öregeknek, akiket korábban eléggé lesajnált. – Én sosem sajnáltam le az időseket – mondta, miközben gyengéden kísérte az asszonyt végig a mólón. – Én kedvelem őket. Sokat megéltek, sokat tapasztaltak, és teli vannak bölcsességgel.

– Ön jóval idősebbnek tűnik a koránál, Rafa. – Tudom. Öregember vagyok fiatal testben. De egy nap majd a test utoléri az elme korát, és akkor teljesnek érzem majd magam. – Most nem érzi magát teljesnek? – Inkább kizökkentnek – avatta be Rafa a bizalmába. – Ennek semmi köze ahhoz, hogy túl öreg a korához képest. Mit gondol, mi ennek az oka? – Az, hogy gyökértelen vagyok, Mrs. Leppley. – Kérem, szólítson Veronicának. Mindannyian gyökértelenek vagyunk, amíg rá nem lelünk a lelki társunkra, Rafa. Nem tudom elképzelni, hogy még nem találta meg az önét. – Nem, még mindig keresgélek. Veronica kedvesen elmosolyodott. – Meg fogja találni, és akkor a világ a helyére zökken, ön pedig megtalálja benne a helyét. – Biztosan igaza van. – Nem vagyok mai csirke, és sok mindent láttam már. – Ön megtalálta a lelki társát? – Igen. A férjem belém szeretett, amint látott engem táncolni. – Lefogadom, hogy gyönyörűen táncol. – Hát sosem ment úgy, mint Margot Fontey-nek, de azért rossz sem voltam. Ez az öregség egyik átka, hogy az ember rádöbben: vannak olyan dolgok, amelyeket többé már nem csinálhat. De van férjem, egy rakás unokám, és most ők a fontosak számomra. Nem a balettcipőm. – A család a legfontosabb – erősítette meg határozottan Rafa. Feldobott hangulatban érkeztek vissza Polzanze-ba. Pat mondókákat szavalt, míg az autó a bekötőúton kanyargott. Már majdnem teljesen sötét volt, fény hunyorgott a házak ablakaiban, amelyek mellett elhaladtak, és fenn az égen, ahol a csillagok kezdtek megjelenni, de egyik sem volt olyan hívogató, mint Polzanze üdvözlő fényei. Tom és Shane vonult ki, hogy kinyissák az ajtókat. – Még egy kicsit mindig kótyagos vagyok – mondta Veronica boldogan. – Micsoda nap volt! – Annyira örülök! – mondta Grey, és hagyta, hogy az asszony

– Annyira örülök! – mondta Grey, és hagyta, hogy az asszony belekaroljon. – Nagyon öreg vagyok, de boldog. – Teljesen felélénkültem – mondta Pat, aki éppen elmasírozott mellettük. – Semmi sem tudja úgy elfújni az éveket, mint a tengeri szellő. Clementine felnyitotta a csomagtartót, és kiemelte a vödröt. Öt kövér rák volt benne. – Ezek jók lesznek vacsorára – mondta. – Hadd segítsek – Rafa elvette tőle a vödröt. – Hová vigyem? – A konyhába. Jöjjön, megmutatom. – Szóval itt lakik – mondta Rafa, és felpillantott a szépen rendbe hozott, szürke kőépületre, amelynek óratorony és szélkakas volt a tetején. – Ez a régi istállóépület. Submarine átalakította lakórészlegnek. – Submarine? – Ó, elnézést. Elfelejtettem. Ezt a bolondos nevet találtuk ki a nevelőanyámra, mert olyan alattomos, mint egy ellenséges tengeralattjáró – nevetett, és azt várta, hogy a férfi követi a példáját. De Rafa nem nevetett. Csak feszélyezetten nézett rá. Clementine zavarba jött, és megbánta, amit mondott. A lány kinyitotta a bejárati ajtót, és végigvezette Rafát a hallon át a konyháig. – Csak tegye oda, az asztalra – Rafa úgy tett, ahogy Clementine kérte, de a lány látta, hogy az egész arca megváltozott. Tudta, hogy mondania kell valamit, amivel jóvá teszi az iménti megjegyzését. Annyira vágyott rá, hogy a férfi ismét vele nevessen! – Nézze, sajnálom, hogy durván nyilatkoztam Marináról. De maga nem ismeri őt úgy, ahogyan én. Az argentin mereven vállat vont. – A viszonyuk nem tartozik rám. – Akkor miért sértődött meg, amikor meghallotta, hogy milyen becenéven illettem? – Nem sértődtem meg. – Dehogynem. Az egész lénye megváltozott. – Kedvelem a nevelőanyját. – Nincs azzal semmi baj. Ön férfi, így érthető. Csak nekem elég bonyolult a hozzá fűződő viszonyom. – Igen, tudom. Ez azért probléma, mert maga hagyja, hogy az

– Igen, tudom. Ez azért probléma, mert maga hagyja, hogy az legyen. Pedig egyáltalán nem kellene hagyni, hogy ebből probléma legyen. – Hogy érti ezt? Rafa a tálalónak dőlt, és sóhajtott egyet. – Megvan a választás lehetősége, Clementine, és maga azt választja, hogy a régi sérelmekhez ragaszkodik. – Nem tehetek róla. – Dehogyisnem. A múlt már nem létezik, csak a maga fejében. Nyugodtan továbbléphet, amikor csak akarja. – Nem tehetem. – Maga már nem az, aki valaha volt. – A lány dühösen összehúzta a szemöldökét. – Megpróbálta már valaha is egy kis távolságból vizsgálni az ügyet, és az ő szemszögéből nézni a dolgokat? Clementine halk hangon válaszolt. – Nem hinném, hogy egyáltalán meg kellene próbálnom megérteni az ő nézőpontját. Ő volt az, aki elrabolta az apámat és a szüleim válását okozta. – Ami persze akkor mélyen lesújtó volt maguknak. De a dolgok soha nem ilyen egyszerűek. Megpróbált valaha is leülni vele, és megbeszélni a történteket, mint nő a nővel? – Anyám elmondta az egész történetet. – Ugyan, hogyan tehette volna? Hiszen ő csak a saját szemszögéből láthatta. Clementine érezte, hogy a dühe fokozódik. – Eleget tud. Elvégre ott volt, az isten szerelmére! – Nem, nem volt ott – a férfi együtt érzően mosolygott rá. – Nem azt mondom, hogy felejtse el a múltat, hanem csak azt, hogy fogadja el, engedje el, és ne hagyja, hogy elrontsa a jelenét. Azt nem változtathatja meg, ami történt, de azt igen, hogyan tekint a múltra. Minden történetnek több oldala van. Maga már nem gyermek. Több megértést kell mutatnia ahelyett, hogy hibáztat és sértettséget érez. – Maga semmit nem tud erről, Rafa. Magának fogalma sincs az egészről – csattant fel a lány. – Elnézést. Nem tartozik rám.

– Valóban nem – védekezően összefonta a karjait a mellén. – Azt

– Valóban nem – védekezően összefonta a karjait a mellén. – Azt hiszem, távozhatna. – Hallgasson rám, Clementine. Látja, hogy megkeseredett. Én csak azt mondom, hogy nem kellene annak lennie. Csak választania kell. – Nem akarok erről beszélni. – Rendben, már itt sem vagyok – elindult az ajtó felé. Mikor visszafordult, szomorkásan a lányra mosolygott. – Jó étvágyat a rákokhoz. Clementine forrongó dühvel és önsajnálattal telve nézte, ahogy Rafa kimegy a konyhából. Mit képzel ez az alak, hogy betolakszik a családjába, és előírja neki, hogyan viselkedjen? Világos, hogy rosszul ítélte meg a férfit. A templomban néhány jól megválasztott szó után azt hitte, Rafa megérti őt. Ahogyan meg nézett rá, arra következtetett, hogy kedveli őt. De ahogy most visszagondolt, azt látta, hogy mindenkire ugyanúgy néz. Talán mégiscsak tipikus argentin, aki a hódítás puszta öröméért csábítja el a nőket. Lehettem volna okosabb is, gondolta a lányt. A kinézet csalóka. A mobilja csörgése szakította meg a gondolatmenetét. Joe száma jelent meg a kijelzőn. Clementine lemondóan sóhajtott egyet. Joe legalább kedves. Nem bámult rá, amikor a mostohájáról beszélt, és nem is próbálta rávenni, hogy értse meg Marina helyzetét. Mintha az olyan fontos volna, vagy egy jottányit is érdekelné őt. Ami pedig a legfontosabb, Joe szerelmes volt belé. – Szia, Joe – szólt bele a telefonba. – Mit szólnál egy rákvacsorához? – Nálad, vagy nálam? – Mire tippelsz? – kérdezett vissza szarkasztikusan. – Rendicsek. Gyere, amilyen gyorsan csak tudsz. Éhes vagyok. Miközben a szálloda felé bandukolt, Rafa rájött, hogy ostobán viselkedett. Az apja mindig azt mondta, hogy ne próbálja megjavítani a világot. Fiatal korában folyton a lesántult madár, a sérült kutya, a megtört lélek oldalán állt, de csak azon lehet segíteni, aki akarja is, hogy segítsenek rajta. Clementine nyilvánvalóan elégedett volt úgy, ahogy volt, neki magának pedig van éppen elég

saját baja. Reggel első dolga lesz megígérni a lánynak, hogy többé soha nem hozza elő a témát. Miután megfürdött és átöltözött, lement a földszintre. Volt ott néhány vendég, akik Jake-kel csevegtek a hallban, és a társalgó üvegajtaján át látta, hogy odabent a többiek kis csoportokban aperitifeznek a kávézóasztalok körül. Marina a négy hölgy társaságában a kandalló előtt ült. Pat és Veronica éppen beszámoltak a rákászkirándulásról. – Legközelebb nektek is el kell jönnötök – mondta Pat Grace-nek és Jane-nek. – A mi korunkban nagy szükségünk van egy kis kalandra. Végtére is, az ember csak annyira öreg, amennyire annak érzi magát. Pillanatnyilag én ötvennek érzem magam. – Lehet, hogy te annyinak érzed magad, Pat, de Jane szörnyen tengeribeteg, én meg nem vagyok oda a kalandokért – felelte Grace, hátradőlt a párnáin, és belekortyolt a pezsgőjébe. Krémszínű kasmírruhájában és finom cipőiben csakugyan nem szabadtéri sportokhoz volt öltözve, különösen nem a nyílt tengerhez. – Talán ha bevennék egy tablettát… – szólalt meg félénken Jane. – Pontosan! – mondta egyetértőleg Pat. – Ma már pompás szerek vannak mindenfélére. – Azt hiszem, elmehetnénk egy kellemes sétára a sziklák tetején holnap – javasolta Veronica. – Akkor mindannyian közösen élvezhetnénk egy kirándulást. – El lehet jutni gyalog Dawcomb-Devlishig – mondta Marina. – Van ott néhány új butik, ahová érdemes bekukkantani… ó, üdv, Rafa! A művész kék inget és pamutnadrágot vett fel, és a szokásos szantálfa illatot árasztotta magából. A haja még nedves és borzas volt. – Jó estét! – köszönt udvariasan, a nők pedig kedvtelve néztek fel rá. – Foglaljon helyet – kínálta Marina, Rafa pedig leült a kandalló előtti zsámolyra. – Mit csináltak a rákokkal? – kérdezte Pat. – Clementine vacsorára szánja őket. – Mindegyiket? – kiáltott fel Veronica.

– Van egy barátja – mondta Marina, félig suttogva. Veronica meglepetten vonta fel a szemöldökét. – Csakugyan? – Igen, városi srác, Joe-nak hívják. Persze nekünk még nem engedte meg, hogy találkozzunk vele – Rafára pillantott. Fontos volt, hogy Clementine-t úgy tűntesse fel, mint aki már foglalt. – Ezek a mai fiatalok. Mikor a lányom ennyi idős volt, több mint egy évig járt a fiújával, mielőtt bemutatta nekünk – mondta Pat. – Lefogadom, hogy amikor végül bemutatta, nyomban megértetted, miért tartotta titokban – nevetett fel Grace. – Ráhibáztál, Grace. Döbbenetes alak volt! – Nem a megfelelő udvarló? – Mindig nagyon nyitott voltam a gyerekeim választásával kapcsolatban – felelte Pat megbocsátóan. – Megtanultam elfogadni, hogy ami őket boldoggá teszi, az nem feltétlenül tesz engem is azzá. Így volt ez Duncannél is. Tökéletesen rendes fickó, csak nem az én esetem. Újságíró. – Aha – mondta jelentőségteljesen Grace. – De ha egymást boldoggá teszik… – mondta Veronica Marinának. – Igen – felelte elgondolkodva. – Én is csak azt akarom, hogy Clementine boldog legyen. Ebben a percben Jake bukkant fel, hogy átkísérje őket az étkezőbe. – Mr. Santoro is csatlakozik a hölgyekhez? – kérdezte. – Nem – felelte Marina, mielőtt Rafának ideje lett volna valami kifogást találnia. – Én főzök neki otthon tésztát. Kiváló paradicsomszószt tudok csinálni. – Jó neked, rossz nekünk – mondta Grace, és merev mozdulatokkal felállt. – Önökkel lesz holnap egész nap – mondta Marina. – Gondolom, megszokta, hogy vetélkednek önért – vigyorgott Pat Rafára, mert eszébe jutott Sue McCain és argentin szeretője. – Hízelgő rám nézve – felelte Rafa. – Ez nem válasz – vágott közbe Grace –, de úgy vesszük, hogy igen. Mindannyian nevettek, miközben követték Jake-et a társalgóból kifelé menet. Veronica hátra maradt, hogy Jane-nel legyen, aki

hálásan mosolygott rá. Marina és Rafa az istállóépület felé mentek. Kövér galamb ült az óratornyon, és a szélkakasnak turbékolt. – Életvidám kis társaság, ugye? – kérdezte Marina. – Annyira különbözőek. Kíváncsi vagyok, mi hozta össze őket. – A művészet. – Igazán? – Igen. Ugyanabba a festőklubba iratkoztak be, és sokat szenvedtek egy szörnyű tanár kezei között. – Ön mikor akarja elkezdeni a festést? – Még előttünk az egész nyár – felelte Marina kitérően. – Nem szeret festeni? – Nem megy valami jól. – Az nem számít. Az élvezet a fontos. – Meg időm sincs rá. – Gyenge kifogás. Az asszony rámosolygott. – Meglátjuk. Egyelőre tele van a keze munkával a hölgyek és a tábornok körül. – Ebben igaza van. Vagy katasztrófa lesz a vége, vagy átütő siker. A tábornoknak nem tetszett, hogy társaságot kapott ma reggel. – Majd megenyhül, meglátja. Nagyon vonzó ez a hölgytársaság. – Egy nyolcvanévesnek – felelte Rafa. Marina kinyitotta az ajtót, és bevezette a festőt az előszobán át a konyhába. – Gyönyörű az otthona – állapította meg Rafa. – És ez az aromás illat… mi ez? – Füge – mutatott rá Marina egy üvegedényre az előszobai asztalon. – Valahányszor elmegyek mellette, mindig permetezek belőle egy kicsit. – Nagyon külföldi az illata. – Én is azt hiszem. Örülök, hogy tetszik – leakasztotta a kötényét a konyhaajtóról. – Hol lehet a férjem? – Grey nevét kiáltotta. Nem kapott választ. – Valószínűleg eltemetkezett a könyvtárban, és olvas. Semmit nem élvez jobban, mint egy jó könyvet. – No meg a bárkáját – tette hozzá Rafa. – A bárkáját – sóhajtott Marina. – Nem kell sok ahhoz, hogy őt

– A bárkáját – sóhajtott Marina. – Nem kell sok ahhoz, hogy őt boldoggá tegyük. Kinyitotta a hűtőt, és elővett egy üveg bort. – Üljön le, amíg elkészülök a vacsorával. – Nem segíthetek valamit? Jól tudok hagymát aprítani. Közösen gyorsabban haladunk. Rafa kihúzott egy széket, Marina pedig kitöltött két pohár bort, és megterítette az asztalt három személyre. Aztán odatett egy vágódeszkát és két hagymát a férfi elé. – Ezek a kertből vannak – mondta büszkén, és ő is leült egy vágódeszka mellé. – Csodás a zöldségeskertünk. Mr. Potter valóságos varázsló, aki csodákat művel. Nézze csak ezt a paradicsomot – feltartotta. – Hát nem szép érettek? Ha az ember kivárja, olyan édes lesz az ízük. Holnap rá kell szánnia egy kis időt, hogy körülnézzen. Van egy elbűvölő üvegházunk is, tele orchideákkal. Most a legszebbek, még mielőtt minden túlnő és elburjánzik. Rafának feltűnt, mennyire csillog az asszony szeme, amikor a kertjéről beszél. – Beszéljen inkább saját magáról – mondta a férfi. – Nem sokat lehet elmondani – felelte Marina. – Mindig itt Devonban lakott? – Igen, eléggé védetten. Nem sokat utazgattam. Az összes energiánkat és pénzünket ebbe a szállodába fektettük. Nem sok idő maradt világot látni. – De azért Európában csak megfordult? – Igen, a szokásos helyeken; Olaszország, Franciaország, Spanyolország és Portugália. Egy hét itt, egy hét ott. De sosem vettem magamra hátizsákot, és nem utazgattam, amerre a kedvem tartotta. Persze szeretnék, de túlságosan le vagyok itt kötve, meg itt érzem magam biztonságban. – Ha elmegy innen, nem érzi magát biztonságban? Az asszony kése megállt a paradicsom fölött. – Igen – a saját válasza őszintesége meglepte Marinát. Alig két napja ismerték egymást, ami nem elég ahhoz, hogy megbízzon benne, és megossza

vele a félelmeit. Ám a férfi olyan bensőséges megértéssel nézett rá, ami feloldotta a tartózkodását. – Maga nem elégszik meg azzal, hogy csak az emberek felszínét kapargatja meg, ugye? – kérdezte mosolyogva. – Az emberi természet lenyűgöz – félénken elvigyorodott. – Nem tudom abbahagyni… – Micsodát? – A keresést. – Bennem is keres valamit? – Igen. Ön teremtette ezt a különleges helyet, ilyen kiváló ízléssel. Honnan van mindez? Marina a szívére tette a kezét. – Innen – felelte lágyan. Felállt, és egy nagy lábasba vizet engedett, kevés sót tett bele, és odatette forrni. – Attól tartok, felzaklattam Clementine-t ma este a kutakodásaimmal – vallotta meg Rafa. – Csakugyan? – Azt hiszem, nagyon megneheztelt rám. – Nos, számíthat rá, hogy az eltart pár napig. Amikor Clementine lehúzza a rolót, akkor az lent is marad egy ideig – olivaolajat öntött egy tepsibe, és megmelegítette a tűzhely szélén. – Kedvelem őt. Sajnálom, amit mondtam neki. Rafa habozott, félve, hogy elköveti ugyanazt a hibát, csak most Marinával. – Csak annyit mondtam neki, hogy ne hagyja, hogy a múltja elrontsa a jelenét. A dolgok sohasem feketék és fehérek. Minél tapasztaltabb lesz, annál bölcsebben ítélheti meg az életét és azokat, akik befolyással vannak rá. Annál több eszköze lesz, amelyekkel megértheti az emberek indítékait – felsóhajtott. – Csak arra próbáltam bátorítani, hogy érzelmileg függetlenítse magát, és nézze a dolgokat egy felnőtt szemszögéből. Marina elkomolyodott. – Maga most a válásról beszél. – Igen. Pedig semmi közöm hozzá. De ha egy sebesült teremtést látok valahol, megpróbálok javítani a helyzetén. A rokonszenv és hála annyira elöntötte Marinát, hogy meg akarta

A rokonszenv és hála annyira elöntötte Marinát, hogy meg akarta érinteni a festő vállát. Odanyúlt és megpaskolta. – Maga nagyon kedves, Rafa. De ez nagyon érzékeny téma. Én kerülném a maga helyében. – Most már tudom. – Tudja, Clementine hároméves volt, amikor a szülei elváltak. Nem emlékszik arra, milyen volt a szülei élete azelőtt, de teremtett magának egy idealizált álomképet arról, amilyennek elképzelte. Az igazság eléggé különbözik attól a képtől – beleöntötte a Rafa által aprított hagymát az olajba, ami hangosan sisteregni kezdett. – Nem hinném, hogy nagy probléma ez, Rafa. De mindig könnyebb másokat okolni, mint felelősséget vállalni a saját gondjainkért. – Az emlékek önmagukban nem károsak; sokat tanulhatunk a múltból. Csak akkor válnak károssá, ha teljesen eluralkodnak rajtunk, és boldogtalanná tesznek minket. Akkor a múltunk lesz a börtönünk. Marina feléje fordult. – Hogyan szabadulhatunk ki abból a börtönből? – Úgy, hogy a jelenre összpontosítunk. Az asszony visszafordult, és belekeverte a paradicsomot a hagymába. – A jelenre összpontosítani – ismételte borongósan. – Az otthonomra összpontosítani. Ahogy elkezdte a spagetti elkészítését, Grey érkezett az előszobába. – Valami finom illatot érzek! – kiáltott fel, és letette a könyvét az előszobai asztalra. – Spagetti – felelte neki Marina a konyhából. – Meghívtam Rafát, hogy egy kicsit megszabaduljon a hölgyektől. – Pompás! – Grey belépett a konyhába, és megveregette Rafa vállát. – Örülök, hogy Marina megkínálta egy kis borral. Bár már megcsappant egy kicsit, úgy látom – ezzel teletöltötte a fiatalember poharát, mielőtt saját magának is öntött egy pohárral. – Beszámolt már neked Rafa a rákászexpedíciónkról? – Pat és Veronica megelőzte. – Azt hiszem, jól érezték magukat. – Így volt. – Hol van Clemmie?

– Joe-val vacsoráznak. – Az a lány egész ügyes rákásznak bizonyult – mondta Grey, miközben leült, és hosszú lábait kinyújtotta az asztal alatt. – Kellemesen meglepődtem. – Azt hiszem, Clemmie bármit meg tud csinálni, amit a fejébe vesz – vélte Marina, és egy tál gőzölgő spagettit tett az asztal közepére. – Csak ezt még nem tudja. – Maga nagyon kedves volt hozzá, Rafa – szólt Grey. – Élvezetessé tette számára. Rafa szedett magának egy kis spagettit. – Téved, Grey – felelte egy vállrándítással. Ő tette élvezetessé nekem.

17. fejezet Clementine Joe karjaiban feküdt, kissé kedvetlenül, mert a dühe ide is vele tartott. Szóról szóra felidézte a Rafával folytatott beszélgetését, és elfogta a felháborodás. Miközben Joe a magáévá tette, a lány esze nem ott járt, megelégedett azzal, hogy engedett a pillanatnyi vágyának, és összetévesztette a másodpercnyi orgazmust a szerelemmel. De most, amint a férfinak támaszkodva feküdt, aki a karjaival átfogta, hogy odahorgonyozta a jelenhez, Clementine visszasüllyedt az ismerős sötétségbe. Rafa szavait mérlegelte magában: azt, hogy a saját keserűsége az ő saját problémája volt, és hogy nem kellene így lennie. Meg hogy nem kéne mást tennie, csak megvizsgálni az ügyet Marina szempontjából is. A haragja fokozódott arra a gondolatra, hogy Marinának az apja iránti szerelme igazolhatná mindazt a poklot, amiken ő átment. Mintha a szerelem felmentené Marinát minden felelősség alól. Az volt a baj, hogy Rafának fogalma sem volt arról, hogy miről beszél. Nem tudta, hogy Marina miféle nő volt, mielőtt a hálójába kerítette Grey-t, és feljebb hágott néhány fokot a társadalmi ranglétrán. Rafa könnyedén ítélkezett, magas piedesztálról játszotta a filozófust, de lenn a földön a dolgok már távolról sem voltak olyan egyszerűek és világosak. – Mennem kell – mondta Joe-nak, és kikászálódott az ágyból. Joe az órájára nézett. – Éjfél van. De te nem vagy kísértet. – Az leszek, ha nem alszom egy keveset. Mogorva leszek, és barátságtalan – magára húzta a ruháit. – Semmi szükségem arra, hogy reggel nyolckor Submarine masírozzon be a szobámba és húzza szét a függönyömet. – Ez a hátránya annak, ha az ember a szüleivel lakik. Ide kellene költöznöd hozzám. Clementine abbahagyta az öltözködést. – Komolyan beszélsz? – Hát persze. Nem nagy szám ez a hely, de mégiscsak otthon. – Nagyszerű ötlet. Nem kéne mindennap látnom Submarine-t meg azt a nagyképű argentint.

– Miféle argentint? – Ő Submarine bentlakó művésze, azért jött, hogy megtanítson pár vén satrafát festeni. – Nem kedveled? – Nagyon el van telve magától. Tipikus macsó, azt hiszi, bárkit el tud csábítani, akin szoknya van. Joe felült. – Téged is megpróbált elcsábítani? – Nem merné. Tudja, hogy nem vagyok odáig érte. – Akkor jó. Clementine nevetett Joe féltékenységén, és visszahemperedett mellé az ágyra. – Te vagy az én hűséges lovagom? A férfi a karjaiba vonta. – Igen. És nem tetszik az ötlet, hogy rajtam kívül valaki más is megpróbáljon elcsábítani. – Küzdenél értem? – Tudod, hogy igen. Foggal-körömmel. – Szeretem, amikor féltékeny vagy – dorombolta, és összegömbölyödött a férfi mellett. A haragja elpárolgott Joe odaadásának láttán. – Jobb, ha az az argentin vigyáz magára. Nem fog az én barátnőmmel flörtölni. Clementine lélekben megerősödve hajtott haza. Odaköltözik Joehoz, és a problémái egy csapásra megoldódnak. Nem is értette, miért nem jutott ez eszébe hamarabb. Ez minden gondjára a tökéletes megoldás. A CD-lejátszó megtöltötte az autót Pixie Lott izgalmas zenéjével. A lány leengedte az ablakot, és beleénekelt az éjszakába a muzsikával együtt. Leparkolta az autót a kavicsos téren, majd átsietett az istállóépülethez. Az előszobában égett a villany, de attól eltekintve a hely sötét volt. Mosolygott magában, amint kettesével szedte a lépcsőfokokat. A jövőben nem fog már késő éjjel beosonni, mint valami tolvaj. Nem lesznek idegesítő kérdések a reggelizőasztalnál. Nem kell tovább megosztania a lakhelyét a mostohaanyjával. Szabad lesz. Másnap reggel, a kávé és a croissant fölött bejelentette a tervét a családnak. Marina megdöbbent. – Biztos, hogy ezt akarod, Clemmie?

– Teljesen biztos – felelte a lány lelkesen. – De szerelmes vagy Joe-ba? – Nem hiszem, hogy ez rád tartozik. – Csak egy kicsit gyorsnak találom. – Clemmie tényleg gyors – kotyogott közbe Jake. – Ide hallgass, nem kérdeztem a véleményedet. Grey megértőbb volt. – Kedvesem, ha te ezt akarod, akkor áldásom rá. Nálad jobban senki sem tudhatja, mi tesz téged boldoggá. – Köszönöm, apa. – Grey, nem hiszem, hogy… – Drágám, Clemmie elég idős hogy tudja, mit csinál... Marina kétségbeesetten nézett a nevelt lányára. Arra gondolt, hogy vajon a Rafával lefolyt összetűzésnek köze van-e ehhez a döntéshez. – Nos, ide bármikor visszajöhetsz, ha a dolgok nem működnek. – Köszönöm, hogy ennyire megbízol bennem – csattant fel a lány. – Nem kis dolog összeköltözni egy férfival. – Innen már csak egy lépés a házasság – tette hozzá Jake segítőkészen. – Mintha férjhez akarnék menni a jó példa után, amellyel a szüleink jártak előttünk. – Ez nem igazságos – mondta Marina. – Ó, csakugyan. Megjártuk a poklokat, és ugyan miért akarnám, hogy a gyerekeimnek ugyanez legyen a sorsa? – Ugyan, Clemmie, nem ez a legjobb alkalom arra, hogy veszekedést kezdjünk – vetette közbe Grey. – Azt hiszem, jó ötlet, hogy összeköltözz Joe-val, és egy kis függetlenségre tégy szert. Felnőtt vagy, és nem a mi dolgunk, mihez kezdesz magaddal. – Akkor ebben megegyeztünk – felelte Clemmie, és felállt. Marina észrevette, hogy egy falatot sem evett, de türtőztette magát, nem ajánlotta neki, hogy vigyen magával egy croissant és egye meg az irodában. – Mikorra tervezed a költözést? – kérdezte ehelyett. – Ma estére. – Ilyen hamar?

– Mire ez a nagy sietség? – kérdezte Jake. – Joe-val akarok lenni – felelte Clementine. – Szerelmes vagyok – de a hangja még saját maga számára is üresen csengett. – Segíthetünk pakolni? – Marina már tudta a választ, mielőtt a nevelt lánya dühösen visszafordult. – Az ég szerelmére, nem vagyok gyerek! Be tudom csomagolni a holmimat, köszönöm szépen. A többiek nézték, amint kiront a helyiségből, és bevágja maga mögött az ajtót. – Kedvelni fogják az irodában ma délelőtt – jegyezte meg Jake, és töltött magának egy újabb kávét. – Vajon mi üthetett bele? – kérdezte Grey. – Azt hiszem, én tudom – sóhajtott Marina. – Az nagyszerű, hogy elköltözik – mondta Jake. – Nem kell elszenvednünk az emberevő hangulatait minden reggel. – Clementine boldogtalan, Jake – csitította Marina, fél szemét még mindig az ajtón tartva, mintha abban reménykedne, hogy Clementine bármelyik másodpercben visszatérhet bocsánatot kérni. – Az a válás régen volt – felelte Jake gondatlanul. – Az ilyen rossz dolgok megtörténnek, de túléltük. – De ő még ugyanazt a csontot rágja – jegyezte meg bölcsen Grey. – Ha megpróbálod elvenni tőle, vicsorogni fog. Nyílt a bejárati ajtó, de nem Clementine lépett be rajta, hanem Bertha, a szokásos sóhaja helyett energikus mosollyal az arcán. Marina felállt. – Sajnálom ezt a lányt – mondta, és a mosogatóhoz vitte a kávéscsészéjét. – Boldogulni fog – válaszolta Grey, és együtt érző mosolyt küldött a felesége felé. Bertha benyomult, megtöltve a konyhát az Anaïs Anaïs illatával. – Mi ütött Clemmie-ba ma reggel? Kis híján elütött. – Olyan gyorsan menekül innen, ahogy csak bír – világosította fel Jake. – Elköltözik – tette hozzá Marina. – A barátjához, ugye? – kérdezte Bertha, és a székre lökte a retiküljét.

– Úgy van – felelt Grey. – Indulok, kedvesem. Ebédre visszaérek. – Nincs semmi hír William Shawcrossról? – kérdezte még Jake. – Még semmi. De vadászom rá. Biztos vagyok benne, hogy nagyon keresett író. Bertha elkezdett rendet rakni a reggeli után. Grey vette észre elsőnek, hogy nem vánszorog a pulthoz, hogy bekapcsolja a vízforralót, nem sóhajtozik elgyötörten, a derekát tapogatva, és nem panaszkodik a különböző fájdalmairól. Grey jelentőségteljes pillantást küldött a felesége felé. Marina megállt a bejáratnál, hogy lássa, min vigyorog a férje. Bertha égszínkék ruhát viselt, piros gyöngysort, amely vidáman lengedezett a keble fölött, és valósággal táncot lejtett az asztal körül, amint a tányérokat rakosgatta, és rúzsozott ajkaival dudorászott. – Legalább valaki jó hangulatban van ma reggel – jegyezte meg Grey. – Ó, igen – felelte Bertha –, gyönyörű nap ez. – Hiszen Clemmie majdnem elgázolta – emlékeztette Jake. – Igen, de mégsem – feltornyozta a tányérokat a pulton, és kinyitotta a mosogatógépet. – Nagyon csinos ma – mondta Marina. – Jól állnak magának az élénk színek. – Tudom. Ezt mondta Mr. Santoro, ő pedig olyan férfi, aki észreveszi a nőket. – Az biztos – felelte Marina, és nem mert Grey-re nézni, nehogy elnevesse magát. – Egy órát dolgozom itt, aztán átmegyek és rendbe teszem Mr. Santoro szobáját. Aztán visszajövök, és befejezem ezt itt. Marina meglepetten nézett Jake-re. – Nem a te dolgod Mr. Santoro szobája? – Ez nem a fiataloknak való munka – mondta Bertha, fontossága tudatában. Jake felállt a székéről. – Bertha a legjobb erre a munkára – jelentette ki, és felvette a zakóját a támláról, majd kisurrant a nevelőanyja mellett, aki még mindig az ajtóban állt. – Príma – mondta mereven Marina. – De ne felejtsen el

– Príma – mondta mereven Marina. – De ne felejtsen el visszajönni és befejezni az étkezőt. – Nem felejtem el – mosolygott Bertha. – Clemmie szobáját is alaposan rendbe kell tenni, ha már kiköltözött onnan. Ki tudja, mit találunk odabent. Marina átbandukolt a szállodához, és Harvey-t kereste. A kertben bukkant rá, ahol Mr. Potterrel beszélgetett. Harvey csípőre tett kézzel állt, Mr. Potter pedig a kapája nyelére nehezedve állt. Mindketten vidáman nevettek, mintha vicceket meséltek volna egymásnak. – Harvey – mondta Marina, amikor a közelükbe ért. – Szükségem van magára. A hangja kétségbeesettebb volt, mint ahogy szerette volna. Mindkét férfi riadtan fordult felé. Harvey nyomban észrevette a feszült kifejezést a nő arcán. – Később beszélünk, Potter – vetette oda, majd átvágott a gyepen Marinához. – Minden rendben? – Beszélnem kell önnel. – Jó. – Harvey követte az asszonyt a Gyerekek kertjén át, ahol a kis csatorna most elhagyatott volt, majd a teraszajtón át bementek Marina dolgozószobájába. A nő nyögve rogyott le a díványra. – Clemmie elköltözik tőlünk – kétségbeesetten ingatta a fejét. – Nem tudom, mit csináljak. Harvey leült mellé, és bölcs öreg arcával kedvesen rámosolygott. – Mikor közölte ezt? – Ma reggel. Összeveszett Rafával az este, most meg odaköltözik egy fickóhoz, aki egyáltalán nem is érdekli. – De Marina, kedvesem, ez semmiképpen nem az ön dolga. Clementine már felnőtt nő. – De látom, milyen szörnyű hibát követ el! – Maga pedig nem tud semmit tenni ebben az ügyben. Marina a könnyeivel küszködött. – Rafa azt mondta, hogy ő bosszantotta fel Clemmie-t, de itt valójában rólam van szó – Harvey görcsös kezei közé fogta az asszony kezét, és gyengéden simogatni kezdte. Marina fényes és szomorú fekete szemeit lassan feléje fordította. Hirtelen nem ötvenes éveiben járó asszony volt, hanem

csak egy riadt kislány, aki magányosan és elveszetten bámult fel Harvey-ra. – Nekem nem lehet gyerekem, az isten szerelmére, nekem nem lehet saját gyerekem, és… és… – a szavak elfulladtak a torkában. – Nincs semmi baj – Harvey a karjaiba vette, mint ahogy egy apa tartja a lányát, akit bánt valami. Marina a vállára támasztotta a fejét, és könnyek peregtek a szempillái alól. – Még a mostohagyerekeim szeretetét sem tudom elnyerni. Harvey erősen szorította magához, és mindennél jobban szerette volna, ha sikerül ismét mosolyra derítenie. – De hisz ez természetes, Marina. A nevelt gyerekek mindig a természetes szüleiket szeretik, és gyakorta betolakodót látnak a nevelőszülőkben. Ez mindig így lesz. – Úgy érzem, büntetést kapok. – De miért? – az idős férfi érezte, hogy Marina a pulóverébe markol. – Meg vagyok rémülve, Harvey. – Miért? – Valami szörnyűséget követtem el – elhúzódott, és a férfi szemébe nézett. Harvey szíve erősebben vert, ahogy látta a rémületet a szemében. – Mondja el, kedves, mit tett? Marina a reszkető kezét a szájához emelte, mintha egy szörnyű titkot akarna visszatartani, és megrázta a fejét. – Nem tehetem… – Bármi volt is az, én megértem. Én túl jól ismerem magát, Marina. Bármit tett is, én nem fogom kevesebbre tartani. – Még sohasem mondtam el senkinek. Még Grey-nek sem. Harvey egy pillanatig töprengett. Valami vadságot látott az asszony szemében, amit még sohasem látott. Egy olyasvalakinek a felvillanását, akit nem ismert még. – Ha megbízik bennem, én nem mondom el egy léleknek sem, megígérem. – A szavai olyanok voltak, mint fuldoklónak a szalmaszál, és Marina hálásan kapott utána. – Megbízom magában, Harvey. – Tudom.

Az asszony mély lélegzetet vett, hogy végre belefogjon titkának feltárásába. Ekkor hirtelen kopogtattak az ajtón. Riadtan néztek egymásra mint összeesküvők, akiket rajtakaptak valamilyen terv kifőzése közben. De nem tehettek semmit. A pillanat elillant. Ahogy az ajtó kinyílt, mintha minden feszültséget kiszívott volna a szobából, amely addig gyülemlett odabent. Marina eltökéltsége úgy omlott össze, mint a kártyavár. Véreres szemmel nézett a mostohafiára, aki az ajtóban állt. – Bocsánat, megzavartam valamit? – hozzászokott a nevelőanyja szeszélyes természetéhez, és a legkevésbé sem lepődött meg azon, hogy Marina Harvey megbízható vállán sír. – Nem, folytasd csak – felelte az asszony, megtörölve a szemét a keze fejével. – Most foglalt szobát nálunk Charles Reuben. Marina elsápadt. – Az a Charles Reuben. – Igen. Két éjszakára foglalt szobát saját magának és a feleségének, Celeste-nek. – Tényleg? – Gondoltam, szeretnél tudni róla. – Édesapádnak mondtad már? – Nincs idehaza. – Mikor érkeznek? – Június 12-én, pénteken. Marina a hajába túrt. – Csak egy oka lehet annak, hogy nálunk foglal szobát. – Meg akarja nézni a helyet – mondta Jake. – Esetleges vásárlási szándékkal. Harvey arca elfelhősödött. – Ki ez az ember? – Ő vásárolt fel a világ legszebb szállodái közül néhányat – felelte Marina. – Te jó ég – sóhajtott Harvey. – Tényleg azt hiszik, hogy a miénkre is szemet vetett? – Talán. Mi másért jönne ide? – De miért nem küld ide egy strómant? – kérdezte Jake. – Miért

– De miért nem küld ide egy strómant? – kérdezte Jake. – Miért vesződik azzal, hogy személyesen jön? – Engem nem lep meg. Nagyon is rá vall. Ő a híres mikromenedzser. Valószínűleg tanulmányozni akar minket. – Mit csináljunk? – kérdezte Jake, és a fejét vakarta. – Ugyanúgy fogadjuk, ahogy mindenki mást – mondta neki Marina, de a hangjának acélos éle volt. – És ha olyan ajánlatot tesz, amit nem tudunk visszautasítani? – folytatta Jake. – Soha ne mondd, hogy „nem tudunk”, Jake – a mostohaanyja felállt. – Ezt az élet tanította nekem, de egyszer megfeledkeztem róla. Többet nem fogom elfelejteni. Nevetés gyöngyözött a pázsit felett a cédrusfa körül. – Önnek olyan remek humorérzéke van, tábornok úr – mondta Pat, és belemártotta ecsetjét a zöld festékbe. A tábornok végigjáratta a szemét a festőállványaik előtt ülő négy asszonyon, és úgy döntött, hogy nagyon is megfelelő társaságot képeznek egy olyan öreg fazonnak, aki már belefáradt az egyedüllétbe. – Jobb, ha viselkedsz, Pat – szólt oda neki Grace. – A tanár közeledik – Pat a tenyerébe kuncogott, amint Rafa mögéje lépett, hogy megnézze, hogy halad. – Nem rossz – állapította meg, borostás állát dörzsölgetve. – Érzem rajta a boldogságot és a nosztalgiát. – Csakugyan? – kérdezte az asszony meglepetten. – Igen, érzem. – A lánykoromra emlékeztet – merengett Pat. – Egyedül csak ez a rozzant vén test választ el attól, ami valaha voltam. – Én nem is szeretek tükörbe nézni – jegyezte meg Veronica. – Ön nagyon csendes, Jane – mondta a tábornok. – Összpontosítok – felelte Jane. – Megnézhetem? Úgyis meg kell mozgatnom a lábaimat. – Hát, ha nagyon akarja… nem olyan jó. A tábornok felállt és odament. Amint az asszony mögé állt, meleg rózsaillatot érzett. Kitágult orrlyukakkal próbálta meg újra elcsípni,

de a szellő elsodorta, mielőtt még igazán megízlelhette volna. Lenézett a képre. – Ez több mint jó – dünnyögte, valami melankolikusat érezve ki a rózsaszínek és szürkék árnyalataiból, amiket Jane használt. Az ő saját képétől eltérően azonban volt valami reményteljes érzés is abban, ahogy az asszony az égboltot megfestette. – Azt hiszem, ez tényleg jó, Jane. Jane elpirult örömében. – Komolyan gondolja, vagy csak udvariaskodik? – Szörnyen gyenge vagyok udvariaskodásban – biztosította a tábornok. – Akkor elfogadom bóknak. – Ön rejtett tehetség, szeret a háttérben maradni, ugye, Jane? – Sue McCain mindig azt mondja, hogy lassú víz partot mos – bölcselkedett Pat. – Márpedig ő tudta, mert olyan csendes volt, mint egy alvó vulkán, csak a megfelelő férfira várt, aki begyújthatja. – Ez nagyon szép, Pat – mondta Veronica. – Írónak kellene lenned. – És, gondolom, az argentin volt az, aki lángra lobbantotta – mondta Grace. – Sose bízz egy argentinban – és beszívta az arcát, amikor Rafa mögéje ért, hogy értékelje a munkáját. – Ön flörtöl velem, Mrs. Delennor? – kérdezte incselkedve. – Te jó ég, dehogyis. Hiszen túl öreg vagyok ahhoz. – Azt hiszem, még egy kis mélység ráfér a képére – mondta Rafa. – Hadd mutassam meg – átvette az ecsetet, és a festékbe mártotta. Az asszony bámulva figyelte, ahogy a férfi a papíron dolgozott. – Önnek ez olyan szörnyen könnyen megy, nem igaz? – lelkesedett. – Ez a dolgom. – Mint nekem a vásárlás. Nekem az a munka. Mit is mondhatnék? Szörnyen jól megy a pénzköltés. – Pat és Veronica úgy nevetett, mint egy görög kórus. Jane-t lefoglalta a tábornokkal folyó beszélgetése, így nem hallotta. – Önnek rózsaillata van – mondta a generális, mikor újabb illatfelhő érte el az orrát. – Rózsa és valami édes… igen, érzem már, ez méz.

– Önnek igen éles a szaglása. – Ez egyike annak a kevés örömnek, ami maradt még számomra. Jane abbahagyta a festést. – Ez biztosan nem így van. Bizonyára sok olyan dolog maradt, amit ön értékel. Jó társaság, jó ételek, gyönyörű tájak. – Nem is tudom… Az asszony tekintetét a fa ágaira függesztette. – Amikor a férjem meghalt, azt gondoltam, nem maradt semmi, amiért élhetnék. A lelkemnek olyan nagy részét vitte magával. De most rájöttem, hogy én továbbra is én vagyok, és tovább haladok az élet útján, csak most másképpen. Rajtam áll, hogy képes vagyok-e különlegessé tenni azt az utat. Különben mi értelme volna tovább haladni, nem igaz? – Az én feleségem is meghalt. Nem tehetek úgy, mintha nem volnék magányos. Jane felpillantott rá, a vonásai ellágyultak, ahogyan a szíve megtelt együttérzéssel. – Tudom, hogy érez – mondta kedvesen. – Én is magányos vagyok. Később a délután folyamán Sugar Wilcox érkezett négy barátnője társaságában. Sugar hasig kigombolt világoskék ruhát viselt, és huncut mosolyt, amelyekkel a titokzatos bentlakó művészt szándékozott elcsábítani. Leültek a teraszra, parfümfelhőbe burkolózva, és közszemlére tették napbarnított lábaikat és festett lábujjkörmeiket. Koktélokat szürcsöltek elegáns lila poharakból. Rafa befejezte a tanítást, és Clementine-t kereste. Egész nap a fejében járt a lány, alig várta, hogy bocsánatot kérjen, és újra barátok lehessenek. Amint felment a teraszra, arra számítva, hogy Clementine ott teázik a napfényben, Sugarral találta szembe magát, aki hívogatóan rámosolygott. – Nahát, üdv, idegen – szólalt meg a nő negédesen. – Sugar – mondta Rafa meghökkenve. – Üljön le hozzánk egy koktélra. – Én most tulajdonképpen… – Nem fogadok el kifogásokat. Hadd mutassam be önnek a barátnőimet: Jo, Becca, Hailey és Flo – Rafa nem menekülhetett.

Sugar pattintott az ujjaival, hogy odahívja a pincért. – Mit iszik? – Martinit – felelte udvariasan, és leült. – Beszéltem önről a barátaimnak – folytatta Sugar. – Mindannyian festőleckéket szeretnénk venni. – Azt hiszem, annak nincs akadálya – ám ahogy végipillantott a szélesen mosolygó, napbarnította lányokon, tudta, hogy a legcsekélyebb mértékben sem érdekli őket a művészet. – Jó. Nem esik meg mindennap, hogy egy jóképű festő téved a városunkba. Őrültség lenne, ha nem használnánk ki a szolgáltatásait – a lányok kuncogtak, és Rafa is önkéntelenül velük nevetett. Hátradőlt, míg a pincér elé tette a koktélját. Ő ezt a játékot sokkal jobban tudta játszani, mint ezek a lányok. – Nos, hölgyeim, árulják el, melyikőjüknek van olyan barátja, aki most nem tudja, hogy itt vannak? – a lányok bűntudatosan néztek egymásra. – Flónak, Beccának és Hailey-nek – felelte Sugar, és a poharába kuncogott. Hailey vágott egy grimaszt. – Brian nem a barátom, hanem csak haver, akinek vannak bizonyos előjogai. – Na és ön, Sugar? – Rafa belekortyolt a Martiniba, és nézte, ahogyan a nő olvadozik a pillantása alatt. – Én? Én egyedülálló vagyok, és nagyon magányos. • Clementine munka után hazament, hogy becsomagoljon a bőröndjébe. Marina nem volt ott, hogy kínozza. Az apja meg Jake biztos a szállodában mászkálnak valahol. A lakóépület üres volt. A kiköltözés hirtelen már nem tűnt olyan jó ötletnek. Leroskadt az ágyra, és a körmeit kezdte rágni. Bármennyire is utálta a mostohaanyját, ez a régi istállóépület már kezdett otthonnak tűnni számára. A hálószobája mindig olyan menedék volt, ahová bemenekülhetett. Most aztán hová megy, ha egyedül akar maradni? Nem lesz Joe túlságosan követelőző? Meglesz-e a békessége, amire szüksége van?

Néhány ruhát a szekrényben hagyott, és egy pár téli pulcsit a fiókban. Ezekre őszig nem lesz szüksége. Egy búcsúpillantással bezárta a szobája ajtaját, és maga után húzta a bőröndöt a lépcsőn lefelé. Remélte, hogy Marina odajön, és könyörög majd neki, hogy maradjon. Talán ha Marina és az apja is rimánkodna, hogy maradjon, esetleg meggondolná magát. De nem jött senki. Odacipelte a bőröndöt az autóhoz, és bekínlódta a hátsó ülésre. Most nem látszott egy lélek sem sehol. Még Rafa sem, aki pedig úgy lebegett a gondolatain egész nap, mint egy makacs parafa dugó. Mivel kíváncsi volt, hol lehetnek a többiek, átvándorolt a szállodába, ahol Jennifer dolgozott buzgón a recepciós pult számítógépén. – Szia. Nem láttad Marinát vagy apámat valahol? Jennifer felpillantott. – Szia, Clementine. Itt vannak valahol, Rafa a télikertben van. Clementine észrevette a lány karkötőjét. Nagyon ismerősnek tűnt. Jennifer elkapta a pillantását, de hiába húzta rá a ruhája ujját, elkésett. – Csinos darab – kommentálta Clementine kétértelműen. – Igen, ajándék az apukámtól. Clementine szemöldöke felszaladt. – Bárcsak az én apám is ilyen bőkezű lenne. Hasonló karkötők vannak Nadia Goodmannél a főutcán. Talán becipelem oda apámat valamelyik nap – Jennifer feszengve mosolygott rá, Clementine pedig midentudóan mosolygott vissza. A pajkos Mr. Atwood, gondolta magában, ahogy átvágott a hallon. Vagy inkább hülye Mr. Atwoodot kellene mondanom? A felfedezése egy kissé felvidította, és már alig várta, hogy elújságolja Sylviának. Ki gondolta volna, hogy a csendes kis Jennifer a recepción Mr. Atwood szeretője? De ahogy a társalgón át a télikert felé tartott, eszébe jutott, hogy elköltözik, és ez kedvét szegte. Ugyan mi értelme az egésznek, ha semmilyen reakciót nem vált ki? Legalább Rafa bocsánatot kérne tőle. Végignézett az asztalokon. A figyelmét felkeltette egy csoportnyi vihorászó, rövid ruhát viselő, erősen sminkelt lány. Felismerte köztük Sugart a Devil’sből. Aztán meglátta Rafát középen, mint pávakakast a tyúkjai között. Perzselő harag fogta el, ahogy ott látta a férfit, amint koktélt kortyolgatva nevet a lányok megjegyzésein,

miközben Sugar szégyentelenül himbálja a melleit az orra előtt. Semmi kétség, Rafa élvezte a kitüntető figyelmet. Ám hirtelen felnézett, a lány dühe vonzotta a pillantását. Clementine-t bosszantotta, hogy a férfi rajta kapta, ahogy őt bámulja, ezért megfordult és elmenekült. Zakatoló szívvel viharzott át a szállodán, ki a napsütésbe. Érezte, hogy Rafa a sarkában van. – Clementine, álljon meg! – kiáltott utána. De a lány rá sem hederített. Beszállt a kocsijába, és a slusszkulcsot keresgélte. – Hová megy? – Beköltözöm Joe-hoz – a lány próbálta könnyedén kimondani. – De ugye, nem azért, amit én mondtam magának tegnap este? – Ne hízelegjen magának. Felejtse el. Rafa a kocsi tetejére támaszkodott. – Szeretnék bocsánatot kérni. – A bocsánatkérés elfogadva. – Maga még mindig mérges. – Nem vagyok. – Akkor jöjjön, igyon velem egyet. – Kicsit elfoglaltnak tűnik. – A maga számára akármeddig ráérek. – Hát, én nem. – Elmehetnénk abba a házba, amiről Isten megfeledkezett. Ugyan már, Clementine. Ne haragudjon rám mindörökre. Az élet túl rövid. – Úgy látszik, sokat tud az életről. – Megtanultam egyet s mást – rámosolygott a lányra, de Clementine szíve zárva maradt. – Nézze, talán majd máskor. Most mennem kell – Rafa levette a kezét a kocsi tetejéről, és hátrább lépett. Clementine beindította a motort. – Akkor majd máskor. Clementine elszáguldott. Rafa zavartan nézett utána. Nem tehetett róla, de szomorúság fogta el. Mikor ezt az utazását tervezte, nem látta előre, hogy találkozik egy ilyen lánnyal, mint Clementine.

18. fejezet Marina, Jake és Grey Marina dolgozószobájában ültek. A légkörre rátelepedett az elkerülhetetlenség nyomasztó súlya. Csak Jake tűnt közönyösnek a dologgal szemben. – Charles Reuben tehát eljön hozzánk körülnézni? – kezdte Grey, és az állát dörzsölgette. Az ablakhoz ment, és izgatottan bámult ki a tengerre. Alig mert a feleségére nézni. Marina az íróasztala mögött ült, és egy golyóstoll végét rágta. – Nem olyan nagy dolog. Tesz egy ajánlatot, mi pedig visszautasítjuk. – Nem ilyen egyszerű, drágám. – Sohasem az – mondta Jake. – Az az igazság, hogy veszteségesek vagyunk – folytatta Grey. – A kiadásaink tetemesek. Súlyos adósságunk van, amit nem tudunk sokáig fenntartani. A kamatok alatt összeroskadunk. – Elbocsáthatnánk pár embert – javasolta Jake. – Például kit? –kérdezte Marina. – Nem tudom – dünnyögte Jake. – Kezdetnek Mr. Pottert. – Mr. Pottert? – Marina felháborodott. – Az az ember már ebben a kertben dolgozott akkor is, amikor te még a világon sem voltál. – De már évekkel ezelőtt nyugdíjba kellett volna mennie! – Nem megy sehova. Amikor elbocsátjuk, aznap el is temethetjük, valószínűleg a rózsák alá, ahol a szíve lakozik. Kirúgni Mr. Pottert? Nem hallottam még ilyen visszatetsző dolgot, a temérdek munka után, amit nekünk végzett. – Legyen Bertha? – próbálkozott tovább Jake, tudva, hogy Marina nem nagyon kedveli a szobalányt. – Azzal nem spórolnánk sokat. Minimálbéren van, és különben is, igazán különleges jellem. – Jake jó vágányon jár, kedvesem. Ha nem kezdünk el jövedelmet termelni… – Akkor mi lesz? – Marina érezte, hogy a gyomra görcsbe rándul. – Ha nem kezdünk el jövedelmet termelni, akkor mi lesz? – Akkor át kell gondolnunk a lehetőségeinket.

– Miről beszélsz, Grey? – Arról, hogy ha Charles Reuben jó ajánlatot tesz nekünk, akkor meg kell fontolnunk. – Apának igaza van – tette hozzá Jake. – Végtére is ez csak egy szálloda. – Ez több mint szálloda, ez az otthonunk – tiltakozott Marina, figyelmen kívül hagyva Jake-et. – Tudom, kedvesem. De alapvetően ez mégiscsak üzleti vállalkozás. Én is ugyanúgy szeretem, mint te, de azt nem hagyhatjuk, hogy csődbe rántson minket. Ha Charles Reuben meg akarja venni, és tisztességes árat kínál érte, akkor el kell fogadnunk. Újra kezdhetjük, szerényebben, valahol másutt. Marina elborzadt. – Csak egy kis időre van szükségünk. Ha belevághatunk az irodalmi estekbe, és Rafa… – Nem fogunk hirtelen nyereséget termelni, csak mert van egy jóképű fiatalember, aki festeni tanítja a vendégeket. Ez nem fog bekövetkezni – mondta Grey. – Sajnálom. Marina felállt, és róni kezdte a szobát. – Túl könnyen feladod, Grey. Az az ember idejön, felmér bennünket mint díjnyertes tehenet a vásárban, és azt hiszi, hogy megvehet minket, mert nála halomban áll a pénz, hát én ebbe nem megyek bele. Nem megyek bele. Grey látta, hogy a feleségén eluralkodik az indulat. – Nyugodj meg, drágám. – Nyugodjak meg? Azt mondod nekem, hogy nyugodjak meg? Ez az otthonom, Grey. Én ide tartozom. Vért izzadtam minden egyes szőnyegért, minden bútordarabért. Minden porcikáját szeretem. Ez nem is csak otthon, ez élőlény – szembefordult a férjével, könnyekkel a szemében. – Nem is csak egy élőlény, hanem a gyermekem – hasára szorította a kezét, amint elhagyta a száját a kimondhatatlan szó. Grey és Jake meghökkenve nézett, mintha jelenést látna. Hosszú ideig egyikőjük sem szólalt meg. Marina meglepetten pislogott, ahogy a szó ott visszhangzott a fülében: a gyermekem… a gyermekem… a gyermekem… Megtörölte a szemét, és visszament az asztalához. – Én nem fogom feladni – jelentette ki eltökélten, miközben leült. A szemét a

férjére emelte. Grey látta rajta a rendíthetetlenséget, és tudta, hogy a játszmának még távolról sincs vége. – Minden lehetőséget megvizsgálok, minden követ megmozgatok, ha kell, koldulni fogok, de nem adom el ezt a helyet. Előbb el kell temetnetek. Jake zavartan köhintett. – Akkor jöjjenek, vagy ne? Grey a feleségére pillantott. – Hadd jöjjenek – mondta az asszony. – Hadd kínálják fel a világ összes pénzét, és hallgassák meg, amint nemet mondok, mert a „nem” az egyetlen válasz, amit adhatok nekik. Grey és Jake kiment a dolgozószobából. – Nekem most valami erősre van szükségem – jelentette ki Grey. – Nekem is. Te jóisten, mennyire elragadták az érzelmek. – Néha csakugyan nagyon forróvérű tud lenni – átmentek az istállóépülethez. – Nem túl kimerítő? – kérdezte Jake, követve az apját a nappaliba. – Nem mindig. Most éppen nehéz időket él át. Azt látod, hogy mennyire szereti ezt a helyet. Ez az a gyermek, akit nem szülhetett meg. – Ettől teljesen ledöbbentem. Soha nem hozta szóba a gyermektelenségét. Grey a bárszekrényhez ment, és mindkettejüknek töltött egy gintonikot. – Nem szokott erről beszélni. De a téma mindig ott izzik a felszín alatt. Marina csupa ellentmondás. Az egyik pillanatban nyitott és tüzes, a másikban rendkívül tartózkodó. Engem is ugyanúgy meglepett, amikor szóba hozta, mint téged. – Sajnálom Marinát. Neked két gyereked is van, neki meg egy sincs. Grey átadta a poharat a fiának, és szeretettel rámosolygott. – Ez rendes tőled, Jake. – Értem, miért csalódás számára Clementine. – Marina mindkettőtöket szeret. Nem vagytok az ő gyerekei, de látott benneteket felnőni. Nagy keserűséget okoz neki, hogy Clemmie-vel nem értik meg egymást. Jake kortyolt egyet a poharából, és leült a díványra. – Clemmie össze van zavarodva.

– Találkoztál már ezzel a Joe-val? – Nem. – Kíváncsi vagyok, ér-e valamit a fickó. – Kétlem. Clementine nem látszott valami lelkesnek. Azzal, hogy nem fülig szerelmes, még nem is mondtunk sokat. – Amikor ennyi idős leszel, mint most én, rájössz, hogy nem élheted mások helyett az életüket. Ha nem működik a dolog Joe-val, Clemmie majd szépen hazajön. – Nem, nem fog. Ahhoz túl büszke. Megkeresi a pénzt, és első adandó alkalommal ismét elhúz Indiába. Marina az íróasztala mögött maradt. Amikor odanyúlt a golyóstolláért, látta, hogy reszket a keze. Megsimogatta, mintha egy sebesülést dajkálna. Miközben a kezét dörzsölgette, számba vette a lehetőségeit. Nem volt sok. De egy azért akadt. Beharapta az alsó ajkát, és kinézett az ablakon. A tenger nyugodt volt, az ég tiszta. Néhány sirály lebegett mint vitorlázó repülőgépek a szélben. Ha minden kötél szakad, még mindig rejtegetett egy ászt a kabátujjában, amit előhúzhatott. Volt egy személy, akihez segítségért fordulhatott. De vajon merjen-e visszafordulni, és kinyitni azt az ajtót, amelyet olyan határozottan bezárt maga mögött évekkel korábban? A szeméből ömleni kezdtek a könnyek. Az arcát a kezébe temette, mert rájött, hogy egyszerűen nincs más kiút. • Másnap reggel Clementine a vekker éles csörgésére ébredt. Először nem tudta, hol van. Kinyitotta a szemét, és ismeretlen környezetet látott maga körül: bézsszínű függönyt, fehér falakat, rajtuk gyenge festményekkel. Aztán beszívta azt a férfias illatot, és eszébe jutott, hol van. A honvággyal küzdött, miközben feltámasztotta magát a könyökére. Joe nyöszörgött mellette, és a kezét a szemére tette, mert a nap besütött a függönyön át. Clementine nem érzett semmit a férfi láttán, csak kedvetlenséget. E pillanatban nem volt szerelmes Joe-ba, sőt, amint ott nyöszörgött mellette, mint egy döglődő kutya, kifejezetten bosszantónak találta.

Kiszállt az ágyból, és kibotladozott a fürdőszobába. A lába nehezebb volt, mint valaha. Megmosta az arcát, és felkötötte a haját. Csak huszonhárom éves volt, de fáradtnak és öregnek látszott. Rafára gondolt, és arra, ahogyan lerázta a férfit. A viselkedése nem vallott érettségre. Rafa bcsánatot kért, és ő világossá tette, hogy a szavaival ellentétben nem bocsátott meg neki. Hát majd jóvá teszi. A hirtelen támadt lelkesedésben megmosta és megszárította a haját, majd hagyta, hogy lazán a vállára omoljon. Gondosan sminkelte magát, alapozóval takarva el a szeme alatti táskákat, és szempillafestékkel emelte ki a pilláit. Sosem lehet tudni, gondolta reménykedve. Talán bejön hozzám az irodába. Egy kék Emporio Armani kosztümöt választott, amit még sosem vett fel, elsősorban mert túlságosan felnőttnek érezte magát benne, és magas sarkú cipőt. Rafának biztosan tetszene. Ha tényleg bejönne az irodába, akkor felnőtt nőt talál majd ott, a gyereklány helyett, akivel veszekedett. Nem vesződött azzal, hogy elköszönjön a szeretőjétől; Joe amúgy is visszaaludt. Munkába menet bekukkantott a Fekete Bab kávézóba. Mikor a sorban állt, eszébe jutott első találkozása Rafával. Még a szantálfa illatra is emlékezett. Körbehordozta a pillantását a kávézón, hátha valami csoda folytán a férfi is a városban issza meg a reggeli kávéját. De a helyiséget a szokásos közönség töltötte meg: fiatal anyukák karon ülö gyerekeikkel és munkába siető üzletemberek. Észrevette, hogy néhány férfi felemeli a tekintetét az újságjából, és elismerően végigméri őt. Jól érezte magát a kosztümben. Eszébe jutott, hogy Mr. Atwoodnak fontos megbeszélése volt aznap reggel, így az irodába már kávéval, muffinokkal és Sylviának forrócsokoládéval felpakolva érkezett meg. Mr. Atwood az ügyféltérben ült egy párral, akik házat kerestek. Mikor meglátta a lányt, elveszítette a fonalat, és hebegni kezdett. Clementine rámosolygott. – Jó reggelt, Mr. Atwood. Hoztam önöknek kávét és muffint. – Muffin! A kedvencem! – szólt a férj, elvett egyet, és beleharapott. – Nagyon ügyes titkárnő – mondta a feleség, és irigykedve nézte

– Nagyon ügyes titkárnő – mondta a feleség, és irigykedve nézte Clementine kosztümjét. – Csak a legjobbakat alkalmazom – felelte Mr. Atwood, és nem értette a helyzetet. – Kösz a forrócsokit – Sylvia próbálta feldolgozni a változást. – Tetszik ez a kosztüm. Igazán nagyon illik hozzád. – Úgy döntöttem, hogy nem akarok tovább saját magam maradni – jelentette ki Clementine, mielőtt leült, és bekapcsolta a számítógépét. – Mi a baj? – Minden. – Nem mondhatnám. Mindig öröm egy nőt magas sarkúban látni. Jelzi, hogy komolyan gondolod. – Nagyon is komolyan. – Gondolom, összeköltöztél Joe-val. – Igen. – Akkor ez már szerelem. – Bármi is ez, nagyon kényelmes. – Valami baj van otthon, nem igaz? – Mikor nincs? – Joe jó srác. Vigyázni fog rád. – Ma reggel a paplan alá volt temetve. – Nekem sem sok kedvem volt felkelni. Ha az embernek nős férfival van viszonya, annak az a hátránya, hogy reggel sosem lehet még egy kicsit szunyókálni. – Még annyit se mondott, hogy jó reggelt. – De legalább ott volt. Azt hiszem, le kell cserélnem Freddie-t egy egyedülállóra. Olyasvalakire, aki nekem tudja szentelni a teljes idejét és figyelmét. – Helyes – hagyta helyben Clementine, de nem igazán figyelt oda. Az esze a szállodában járt. Kíváncsi volt, hogy Rafa kint van-e füvön, és festőórát tart. – Lehet, hogy beugrok egy pohárkára a szállodátokba ma este. Clementine összehúzta a szemöldökét. – Csakugyan? Miért? – Mindenki az argentinodról beszél.

– Nem az én argentinom. – Jó. Akkor tehát szabad a pálya? – Számodra? – Hát persze. A latin férfiak szeretik a buja idomú nőket, nem igaz? – Gőzöm sincs. Semmit sem tudok róluk. – Márpedig mindenki róla beszél. Sugar fent volt tegnap este, és teljesen el van mosva. – Tudom. Találkoztam vele. Úgy kellette magát, mint egy vén ribanc. – Ez nem valami kedves – feddte meg Sylvia. – Sugar csak szeret mókázni. – Ne értsd félre. Rafának nagyon tetszett. – Abban biztos vagyok. Sugar azt mondta, a fickó elbűvölő. Vissza akar menni a mostohaanyádhoz megkérdezni, vehetne-e festőleckéket a hétvégén – Sylvia kuncogott. – Talán nekem is meg kellene tanulnom festeni – sokatmondóan felvonta a szemöldökét. – Boldogan állok modellt meztelenül, ha engem akar lefesteni. Clementine próbálta leküzdeni a féltékenységét. Hiszen gyakorlatilag elkerülhetetlen, hogy Rafa végül belemerüljön a dawcombi lányok parfümillatú közösségébe. Jóképűségével, vonzerejével olyan volt, mint egy csupor méz a méhecskék számára. Clementine már bánta, hogy veszekedést provokált vele. Olyan jól megvoltak egymással, de most, hogy ő elszúrta, már nem is barátok. Mr. Atwood befejezte a megbeszélést, és behívta Clementine-t az irodájába. Lediktált néhány levelet, odaadott a lánynak egytálcányi iktatandó dokumentumot és egy listát arról, hogy milyen dokumentumokra lesz szüksége a délutánra. – Nagyon csinos ma – mondta egy biccentés kíséretében. – Köszönöm – felelte Clementine meglepetten, és végigpillantott kosztümjén. – Szeretem, ha a titkárnőm profi benyomást kelt. – Ma profinak is érzem magam. Ez újdonság – örömtelenül felnevetett. – Tetszett a feleségének a karkötő? – A karkötő? A feleségemnek? Igen – köhintett. – Nagyon örült

– A karkötő? A feleségemnek? Igen – köhintett. – Nagyon örült neki. Jó választás volt. Clementine vigyorgott, mikor a kartotékszekrény felé ment. Most, hogy tudta, ki a szeretője, elszórakozhatott volna vele. Ha nem lett volna ilyen keserves hangulatban, beavatta volna Sylviát. De úgy döntött, hogy egyelőre megtartja az értesülést magának. Miután korábban olyan hatékonyan elrendezte a dokumentumokat, könnyűszerrel megtalálta azokat, amelyeket Mr. Atwood kívánt. Fürgén legépelte a leveleket, és megcímezte a borítékokat, majd átvitte a főnöke irodájába. – Ez gyors volt – állapította meg Mr. Atwood. Átvette a papírokat, és ellenőrizte, hogy azok-e, amelyeket kért. Egyetértően dünnyögött. Clementine elé helyezte az aláírandó leveleket. A férfi átnézte, hogy talál-e bennük hibákat, és meglepetésére nem talált. Szűk kis betűivel aláírta mindegyiket az alján. – Jó munka volt, Clementine. Egyszeriben egész jó titkárnő válik magából. – Öntől ez komoly dicséret, Mr. Atwood. – De kiérdemelte. – Köszönöm. – Szeretném, ha jelen lenne a ma délutáni megbeszélésen. Ideje, hogy valamivel többet is megtudjon az üzletről. – Természetesen. – Ebben a kosztümben, úgy vélem, megfelelően képvisel minket. – Rendben. Hol lesz a megbeszélés? – Egy komoly ingatlanban, Newcomb Bisett Manor a neve, körülbelül félórányira innen. Ha minden jól megy, akkor az Atwood és Fisher cég fogja a piacra juttatni. A férj nem veti meg a csinos nőket. Azt hiszem, maga tetszeni fog neki. Még ha vannak is kétségei afelől, hogy mi képviseljük, a találkozó végére a kételyei szertefoszlanak – Clementine grimaszolt. – Csak mosolyognia kell – mondta Mr. Atwood eltökélten. A Polzanze-ban Rafa tizenkét fős csoportnak adott festőleckét a zöldségeskertben. Néhányan vízfestékkel, mások olajjal vagy faszénnel festettek. Mindannyian szemben ültek a lenyűgőző vas és üveg télikerttel, ahol Mr. Potter éppen paradicsomokat mosott. A tábornok Jane mellett ült, és gondoskodott róla, hogy a szél

A tábornok Jane mellett ült, és gondoskodott róla, hogy a szél alatti oldalon legyen, és élvezhesse az asszony parfümjét. A tábornok megkedvelte Jane társaságát, aki kedves természetű, gyengéd teremtés volt, és a feleségére emlékeztette. Ám a felesége, bármennyire is imádta ő, nem éppen a humoráról volt híres. Grace, Pat és Veronica csevegett a napsütésben. Kövér méhek zümmögtek a levendula, a rózsaszín és sárga rózsák között, amelyek felkúsztak az üvegház délre néző falára. Madarak csiripeltek a citrusfákon, és merész mókusok kergetőztek az ágak között. Az egész hangulat békés, ellazult volt. Rafa egyik állványtól a másikig vándorolt, itt-ott tanácsokat osztogatott, olykor átvette az ecsetet egy pillanatra, hogy megmutassa, hogyan kell csinálni. Amikor maradt egy másodperce, a gondolatai nyomban visszatértek Clementine-hoz. A lány úgy vonta magához a gondolatait, mint zsinór végén a sárkányt. Újra és újra végiggondolta a beszélgetésüket, és bármennyire is bánta, hogy kimondta, amit gondolt, azt nem bánta meg, hogy megpróbált neki segíteni. Ő ezt nem a megfelelő módon csinálta, és nem a megfelelő pillanatot választotta ki, de a szándékai akkor is tisztességesek voltak. Észrevette, milyen feszülten viselkedett Marina aznap reggel, csak az ajkaival mosolygott, de a szemével nem. Rafa nem tudta, vajon azért volt-e zaklatott, mert Clementine elköltözött. Elhatározta, hogy délután bemegy a városba, és megkeresi a munkahelyén. Talán együtt teázhatnának, és rendbe hoznák kettejük dolgát. Ebéd után szünetet tartott a festésben, és beautózott DawcombDevlishbe. Tudta, hogy a lány egy ingatlanügynökségen dolgozik a főutcán. Nem lesz nehéz megtalálni. A tengerparton parkolta le az autóját. A helyszín nyüzsgött a kül- és belföldi turistáktól. Gyerekek üldögéltek egy alacsony falon, és egy lófarok frizurás férfinál várták, hogy sorra kerüljenek tetoválásért. Rövidnadrágot és élénk színű felsőket viselő édesanyák pletykáltak a járdán. Kutyák hevertek az árnyékban, várva, hogy a gazdáik kijöjjenek a Kitchen Delightból. Rafa végigkanyargott a lustán hömpölygő tömeg sorai között, és nézte a kirakatokat, az ingatlanügynökséget keresve. Hamarosan rá is bukkant. Az Atwood & Fisher meglehetősen előkelőnek tűnt, égszínkékre

Az Atwood & Fisher meglehetősen előkelőnek tűnt, égszínkékre festett portáljával és a szép, parti házak képeivel a csillogó kirakatban, amelyeket kiadásra vagy eladásra kínáltak. Rafa bekukkantott, és egy csinos, vörös hajú nőt látott, aki telefonon beszélt éppen. Clementine-nak nyomát sem látta. Mikor benyitott, a vörös hajú nő felpillantott rá. Elmosolyodott, és gyorsan befejezte a telefonbeszélgetést, és letette a körömreszelőjét. – Üdv. Segíthetek valamiben? – kérdezte. Rafa közelebb ment az íróasztalához. A nő zöld szemei mohón tapadtak rá. – Egy Clementine Turner nevű lányt keresek. Itt dolgozik? – A kis Clemmie? Igen, itt. Ön pedig bizonyára a rezidens művész Polzanze-ban. – Ennyire nyilvánvaló? – mosolygott a férfi. – Ennyire, kedvesem. Ez az akcentus pedig határozottan nem brit. – Itt van Clementine? – Attól tartok, nincs. Elment egy találkozóra Mr. Atwooddal együtt. Nem hiszem, hogy késő délutánig visszaérkeznének. Éppen most mentek el. Rafa spanyolul káromkodott. – Átadna neki egy üzenetet? – Persze – mondta Sylvia, és felvette a tollát. – Ki vele. – Nem is kell leírnia. Csak mondja meg neki, hogy beugrottam meglátogatni. – Ma este beugrom a Polzanze-ba inni egyet. Magammal viszem Clementine-t is. – Remek. Akkor mondja meg neki, hogy este találkozunk. – Jó – mivel mindenáron szerette volna még ott tartani, megkérdezte: – Hogy mennek a dolgok odafent? – Egyre nagyobb a nyüzsgés. – Abban biztos vagyok. Ön lassan megismeri egész Dawcombot. – Nagyszerű város ez – nevetett Rafa. – Én szeretem, de Clementine nem. Ő alig várja, hogy megszabaduljon innen. Ő ugyanis nagyvárosi lány. Én a csendes, vidéki életet szeretem. Az egyszerű örömökért lelkesedem – Rafa az

erős sminkjére és manikűrjére pillantott. Sylvia nyilván azt sem tudta, mit jelent az a szó, hogy „egyszerű”. – Jobb, ha visszamegyek a szállóba. Van néhány művésztanoncom, aki alig várja, hogy ott legyek. – Örülök, hogy az időjárás kedvező. – Én is. Sylvia nézte, ahogy kimegy, és szerette volna, ha valahogy ott tudja tartani még egy kis csevegésre. – Egyébként Sylviának hívnak! – Viszlát, Sylvia! – Viszlát – mondta a nő, egy kis intés kíséretében. • Clementine végigülte a találkozót, miközben Mr. Atwood ügyfele, Mr. Rhys-Kerr kéjsóváran bámulta az étkezőasztal túloldaláról. A megbeszélés több mint egy órán át tartott, és a legnagyobb részének semmi köze nem volt az üzlethez, hanem csak a golfhoz. Kiderült, hogy Mr. Atwood és Mr. Rhys-Kerr ugyanannak a golfklubnak a tagjai. Amikor az adásvétel részleteit tisztázták, Mr. Rhys-Kerr körbevezette őket a házon. Mr. Atwood már látta, de Mr. Rhys-Kerr szerette volna begyűjteni Clementine elismerését is a nagy vidéki kúria láttán. Clementine a szemeit forgatta a gyerekes tirádák hallatán; a fürdőkád „elég nagy kettőnek is”, a zuhanyozó, ami „már sok szerelmet látott”, a hálószoba, „ami ha beszélni tudna, a hajam tövéig elvörösödnék”. A két férfi nyilván azonos humorérzékkel bírt, mert Mr. Atwood mindenen nevetett, amit Mr. Rhys-Kerr mondott. – Nagyszerűen szerepelt, Clementine – lelkendezett Mr. Atwood, amint kihajtottak a távirányítású kapun. – Nagyon tetszett az úrnak. – Biztosan a kosztüm teszi – felelte a lány szárazon. – Maga csinos lány, semmi kétség. Szépen fogunk keresni azon a házon. – Elég giccses. – Giccses? – Igen. Semmi ízlés. – Az nem számít. A lényeg, hogy több mint ezeregyszáz

– Az nem számít. A lényeg, hogy több mint ezeregyszáz négyzetméter, kilátással a tengerre. Kiváló. – Akkor is giccses. – Azt akarja mondani, hogy ha lenne elég kidobni való pénze, akkor nem akarna itt lakni? – Utálnék itt lakni. A ház új, de semmi jelleg vagy vonzerő. – De nagy. – És lélektelen. – Képtelen vagyok eligazodni magán, Clementine. A lány sóhajtott, és kifelé bámult az ablakon. – Ezzel nincs egyedül, Mr. Atwood. Én magam is képtelen vagyok eligazodni saját magamon. Mikor visszaértek az irodába, Sylvia Freddie-vel beszélt telefonon, és piros szívecskéket rajzolt a noteszére. Várt, amíg Mr. Atwood bemegy az irodába, majd beszámolt Clementine-nak, hogy itt járt az argentinje. – Mit mondott? – kérdezte Clementine izgatottan. – Csak annyit, hogy benézett látogatóba. – Ó. – Elképesztően jóképű. És az a mosoly… tele pajzánsággal. Az akcentusa pedig olyan ízes, mint a friss karamell. – Gondolom, azért jött, hogy bocsánatot kérjen. – Miért? – Az hosszú történet – leült, csalódottan, hogy lemaradt Rafa látogatásáról. – Mit csináljak? – Menj haza Joe-hoz. Rafa olyan férfi, aki csak összetöri egy nő szívét – Sylvia tudta, hogy meg kéne mondania Clementine-nak, hogy a férfi várja este, de sehogy sem tudta magát rábírni. A szavak ott voltak a nyelve hegyén, de nem tudta kipréselni őket. Tudta, hogy nem féltékenységről van szó, de meggyőzte magát, hogy Clementine-t nem is érdekli a férfi. Ahogyan a lány ott ült duzzogva az íróasztala mögött, Sylvia biztosra vette, hogy amúgyis visszautasítaná a meghívást.

19. fejezet Aznap este Sylvia piros ruhába öltözött át, megigazította a rúzst a száján, és felautózott Polzanze-ba, útközben küzdve a bűntudatával, amiért nem továbbította a meghívást Clementine-nak. A bejáratnál egy londiner üdvözölte, és odakísérte a recepcióhoz. – Jó estét! Miben segíthetek? – kérdezte a pult mögül Jennifer udvarias mosollyal. – Azért jöttem, hogy igyak egy koktélt az önök művészének, Rafának a társaságában… habozott, mert nem tudta a férfi vezetéknevét. Jennifernek ismerős volt a bögyös vörös, de nem tudta hová tenni. – Természetesen… a társalgóban van, egyenesen át a hallon – nézte, amint a vendég elvonaglik a társalgó irányába, lassan és szexi ringással, mintha egy vadnyugati filmben szerepelne, és egy szalonban járna. Ekkor beugrott neki, hogy hol látta: az Atwood & Fisher irodájában, amikor benézett a kirakatüvegen át. Megkönnyebbült sóhajjal nyugtázta, hogy korábban levette az inkrimináló karkötőt. Sylvia a társalgóban találta Rafát, amint egy csoport idős hölggyel és egy aranygombos, kék felöltőt viselő idős úrral beszélgetett. Mosolyogva felnézett, amikor meglátta, és Sylvia látta, hogy a férfi pillantása mögéje téved, mert arra számított, hogy Clementine-t is meglátja. Sylvia nem volt ahhoz szokva, hogy más nőt keresnek, ha őt meglátják. – Egyedül jöttem. Attól tartok, Clementine nem ér rá – mondta könnyedén, miközben a férfi felállt, hogy üdvözölje. Az arca elsötétült a csalódottságtól. Sylvia ehhez sem volt hozzászokva. Általában úgy homályosította el a társaságában levő más nőket, mint a ragyogó telihold. – Nem bánja, ha az én társaságomban kell innia egyet, ugye? – Örömmel. De menjünk. Nem fog fázni? – Van egy kendőm – felelte, és megmutatta a férfinak. – Egyenesen Indiából.

– Ott vette? – Nem voltam ott. Ajándékba kaptam. – Csinos. Sylvia élvezte az akcentusának szokatlan ízét, és követte az üvegházon keresztül. – Örökké tudnám hallgatni az akcentusát – sóhajtott. – De, gondolom, ezt már minden lány mondta magának. – Vagyis nincs értelme angolosan beszélni? – kérdezte nevetve Rafa. – Az valóban csacsiság volna. Elveszítené a csodálóit, ha úgy beszélne, mint bárki más. – Akkor vaskos akcentusssal fogok beszélni. A terasz majdnem tele volt. Egy kis kerek asztal mellé ültek le, és nézték egymást a gyertya lángja fölött. – Milyen ez a férfi, akivel Clementine jár? – Én mutattam be őket egymásnak – jelentette ki büszkén Sylvia. – Nem bánja, ha rágyújtok? – Egyáltalán nem. – Megkínálhatom? Rafa a fejét rázta. – Meglep, hogy egy ilyen gyönyörű nő, mint maga, cigarettázik. Sylvia elővette a csomagot a retiküljéből, és egyik hosszú körmével megpaskolta az alját. – Annyiszor próbáltam már abbahagyni, de akaraterőnél többre lenne szükségem. – Például mire? – Szerelemre – mondta egyszerűen, és macskaszemeivel a férfira meredt. – Ha egyszer beleszeretnék egy nemdohányzóba, véglegesen és visszavonhatatlanul, akkor az ő kedvéért abbahagynám. – Azt hiszem, a saját maga kedvéért kellene abbahagynia. – Azt már próbáltam, nem is egyszer, és szánalmas kudarcot vallottam – karmazsinpiros ajkai közé fogta a cigarettát, és a lila poharakban az asztal közepén díszként elhelyezett gyertyák egyikével meggyújtotta. Rafa nézte, amint pöfékel néhányat, majd a hátradől, ahogy a nikotin ellazítja. Jake úgy döntött, személyesen veszi föl a rendelésüket. Tetszett

Jake úgy döntött, személyesen veszi föl a rendelésüket. Tetszett neki Sylvia, aki telt, nőies testével úgy festett, mint egy cirmoscica. Találkoztak már néhányszor, de a nő sosem szentelt neki különösebb figyelmet rövid köszönésen kívül, vagy azon túl, hogy fogadta a férfi üdvözlését. Most odavetett egy mosolyt, miközben Rafa Martinit és egy pohár Chardonnay-t rendelt. Aztán gyönyörű szemét ismét az argentinre vetette, és kifújt egy provokatív füstcsíkot. Jake visszavonult, és érezte, hogy a gyomra a féltékenységtől görcsbe rándul. Most jobban utálta Rafát, mint eddig bármikor. Amíg Rafa a szállóban van, neki esélye sincs. Továbbította a rendelést a pincérnek, és az üvegházból nézte Sylviát, képtelenül arra, hogy elszakadjon a látványtól. – Tudja, Clemmie sokat beszélt magáról – Sylvia a borba kortyolt. – Csakugyan? – Igen. Lélekszakadva rontott be az irodába azután, hogy találkoztak a Fekete Bab kávézóban. Olyan gyerekes még. Én valójában az anyafigura vagyok a számára. – Micsoda véletlen volt az a találkozás – elmosolyodott az emlék hatása alatt, és Sylvia észrevette, hogy a szeme felcsillan. – Különös egy teremtés, és ez tetszik nekem. Un personaje{27}, ahogy Argentínában mondjuk. No és árulja el nekem, a barátja méltó hozzá? – A legteljesebb mértékben – felelte Sylvia lelkesen. – Messzemenően illenek egymáshoz. – A nevelőanyjának mintha nem ez volna a véleménye – jegyezte meg Rafa. – De csak mert elég rossz a viszony közöttük. Clemmie szerint a mostohaanyja olyan, mint egy primadonna, mert szeret mindig a figyelem középpontjában lenni. Azt hiszem, abba zavarodott bele egy kicsit, hogy annyira szeretne gyerekeket, de nem tudott szülni. – Milyen régen ismeri Marinát? – Nem ismerem, ha szigorúan vesszük, csak Clemmie-n keresztül. Marina nem Grey társadalmi osztályából való, azt hiszem, ez zavarja Clementine-t. Nem éppen rokonszenves vonás ez a brit osztályöntudat. Argentínában biztosan nincs ilyen.

– Higgye el nekem, az előítélet mindenütt létezik. – Clementine azt hiszi, hogy Submarine – mármint Marina – azért hálózta be Grey-t, mert feljebb akart kapaszkodni a társadalmi ranglétrán, de szerintem egyszerűen csak egymásba szerettek. Nem nagyon törleszkednek az arisztokráciához, az világos. De egy fogadott gyermek soha nem fogja szeretni a nevelőszüleit, bármennyire igyekeznek is a nevelőszülők. Biztosra veszem, hogy Marina is próbálkozott, míg bele nem fáradt. De Clemmie nagyon makacs. Miközben a nő beszélt, Rafa szeme rezzenéstelenül és áthatóan meredt rá. – Ez az osztály-dolog, ez családtól vagy iskoláztatástól függ? – A kettő együtt jár. Úgy vélem, Marina munkásosztálybeli vagy alsó középosztálybeli családból jön. Az bizonyos, hogy nem járt magániskolába. Ezt onnan tudom, hogy én sem. – Ismeri a szüleit? Sylvia a fejét rázta. – Clemmie sosem találkozott velük. Azt hiszem, Marina nem akarja, hogy mások is megismerjék őket, nem gondolja? – Úgy érti, szégyenkezik miattuk? – Talán – a nő elnevette magát. – Azt hiszem, Marina szülei még az esküvőn sem voltak jelen. Clemmie egyszer említette, hogy a helyi anyakönyvvezetői hivatalban esküdtek meg nyomban azután, hogy Grey válása jogerős lett. Két olyan embernek, akik szeretik egymást, ez nem nagyon romantikus, nem igaz? – Vannak, akik nem szeretik a nagy felhajtást. – Clemmie szerint Marina szereti a nagy felhajtást, ha ő van a középpontjában – lehalkította a hangját, mert ráébredt, hogy mások is meghallhatják. – Úgy képzelem, hogy Marina nem is akarta, hogy a szülei ott legyenek, és rossz fényt vessenek rá. Ő nagyon előkelő benyomást akar kelteni, ugyebár. Az akcentusa is árulkodó… olyan, mintha nagyon igyekezne, nem? Mostanra besötétedett. A teamécsesek izzottak a lila poharakban, a madarak felgallyaztak és elcsendesedtek, csak a tenger álmos mormogása hallatszott. Rafa kiürítette a poharát, Sylvia pedig újabb

cigarettára gyújtott. A férfi aggódott Clementine-ért; valahányszor rá gondolt, érezte, hogy a torka összeszorul. – Megvan önnek Clementine mobilszáma? – kérdezte végül. – Igen – felelte Sylvia kényelmetlenül feszengve. – Kérem, árulja el nekem. A nő egy nyögéssel kihalászta a retiküljéből a mobilját, és kikereste rajta a számot. Idegesen nézte, ahogy a férfi beírja a BlackBerryjébe. – Fel akarja hívni? – Miért ne? Meghívhatnám ide. – Nem hiszem, hogy Joe-nak nagyon tetszene. Féltékeny típus. – Akkor meghívom mindkettejüket. – Miért nem SMS-t ír neki? – Gondolja, hogy az megfelelőbb? – De még mennyire. Különben kellemetlen helyzetbe kerülhet. C hol van? Reméltem, eljön Sylviával egy pohárkára. Tényleg annyira elfoglalt? El akarom mondani, hogy sajnálom… Rafa Clementine elolvasta az üzenetet. A gyomra összerándult. Újra elolvasta, és elvörösödött. Az első gondolata az volt, hogy Rafa látni akarja! A második viszont az, hogy Sylvia szándékosan kihagyta a meghívásból. Joe-ra pillantott, aki a karosszékben sportközvetítést nézett a Sky csatornán. Tudta, hogy most nem mehet el. Azt kívánta, bárcsak Joe eltűnne egy füstfelhőben. Most nem tudok. El tud jönni a házhoz, amit Isten elfelejtett, holnap este munka után? C Rafa BlackBerryje üzenetet jelzett. Sylvia elpirult. – Clemmie az? Eljön? A férfi elolvasta az üzenetet, és a szeme összeszűkült. A ház, amiről Isten elfelejtkezett? Vajon odatalál majd? – Nos? Mit ír? – Nem ér rá – mondta Rafa. – Látja? Mondtam – Sylvia ellazult.

– Holnap találkozom vele. Hánykor fejezik be a munkát? – Fél hatkor. – Rendben. A következő üzenetet írta be: Az irodához jövök, és együtt mehetünk. – Kinek írsz? – kérdezte Joe. – Jake-nek – hazudta Clementine. – Holnap munka után felmegyek a szállóhoz, mert valamit el akar nekem mondani. – Valószínűleg rá akar beszélni, hogy költözz haza. – Talán – már csak a büszkesége állta útját annak, hogy visszaköltözzön. Joe figyelme ismét a tévé felé fordult. Nézte a férfit, aki dobozos sört ivott, a lábát felrakta a sámlira, és a szemét a képernyőre tapasztotta. Az jutott eszébe, hogy micsoda bárdolatlan alak, meg hogy ugyan mi az isten csudája ütött belé, hogy összeköltözött vele. Ekkor a telefonja üzenetet jelzett. Buzgón elolvasta. Rafa tehát felveszi őt holnap, és együtt mennek ki a régi templomhoz, az ő titkos helyükhöz. A kedve nyomban szárnyalni kezdett. Eszébe jutott, ahogy lesétáltak a keskeny ösvényen az öbölhöz, ahogyan a férfi kiszabadította a szederindák közül, aztán ahogyan alsóruhára vetkőztek és belegázoltak a tengerbe. Emlékezett rá, hogyan nevettek, anekdotáztak, és úgy tértek vissza Polzanze-ba, mint csínytevő iskolások. Vágyakozva elmosolyodott, és remélte, hogy a holnap ugyanilyen különleges lesz. • Sylvia észrevette, hogy Rafa az órájára pillant. Érzékelte, amikor egy férfit nem érdekli, és nem szándékozott bolondot csinálni magából. Ő is az órájára nézett, és felszisszent. – Te jó ég, már ennyi az idő? Mennem kell, Freddie hiányolni fog. – Freddie? – A kedvesem. Várja a vacsoráját. – Nekem is mennem kell.

– Szintén vacsorameghívása van? – A tanulóim várnak – elvigyorodott. – Ez furcsán hangozhat, mert egyik sem fiatalabb hetven évnél. Sylvia körülnézett. – Ez a hely nagyon menő. – Valóban gyönyörű szálloda. – Azt rebesgetik, hogy nehézségekkel küzd. – Nekem nem tűnik úgy, hogy nagyon küzdenie kellene. – Igaza van. A légkör megváltozott. Boldogság járja át. kedvem lenne itt maradni és élvezni. – Akkor jöjjön el újra. – Legközelebb Clementine-t is magammal hurcolom. – Mindenképpen. Sylvia nem értette, miért ragyog fel Rafa arca. Clemmie különös teremtés volt, nem olyan kiemelkedő szépség, mint Sylvia, Rafa viszont nyilvánvalóan olyan férfi, aki bármely nőt megkaphat. – Kellemes volt. Nagyon illetlen volna megköszönni önnek az italt? – Egyáltalán nem. Örömömre szolgált – elkísérte a hallig, de közben a hölgyekre pillantott, akiket még mindig lekötött a beszélgetés. A tábornok harsány nevetése olyan volt, mint a csatazaj, és derűt hozott a helyiségbe. – Jól érzik magukat – jegyezte meg Sylvia. – A vacsorapartnereim – nevetett Rafa. – Akkor az a vacsora nem lesz unalmas. – Az öné sem. – Nem, mert Freddie-nek nagyon jó a humora – de miután elhagyta a szállodát, hirtelen úrra lett rajta a magány. Szó sem volt vacsoráról Freddie-vel; a férfi otthon volt a családjával. Őt senki sem várta otthon. Jake a hallban állt, és nézte, amint átvág a kavicson az autójához. Jó éjszakát kívánt neki, de a nő fel sem nézett, csak dünnyögött valamit válaszul. Úgy látszik, a Rafával töltött estéje nem sikerült valami jól. Bárcsak megállna, hogy vele beszélgessen. Ő biztosan fel tudta volna vidítani.

Másnap reggel Harvey egy csillogó Jaguarban jelent meg a szálloda

Másnap reggel Harvey egy csillogó Jaguarban jelent meg a szálloda előtt. A tetőt hátrahúzta, a karját az ablak peremén nyugtatta, és boldog arcára csibészes vigyor ült ki. – Menj, és keresd meg Marinát – szólt oda Tomnak, aki halkan füttyentett, mielőtt elment az asszonyért. Shane sompolygott elő, hogy megcsodálja az autót. – Ez ám a szépség – ámuldozott. – Jaguar XK, az összes extrával. – Szép. Kié? – Az unokaöcsémé. Kölcsön adta nekem. Szeretném látni Marina arcát, amint meglát benne. – Jó egy ilyen unokaöcs. – Jól megy a sora. – Elviszel majd egy fordulóra később? – Számíthatsz rá. Ma nem akarok apró javítási munkákkal foglalkozni. Marina lépett ki a kavicsra, és eltátotta a száját ámulatában, amint meglátta Harvey-t az elegáns, zöld Jaguar volánjánál. – El sem hiszem! – kiáltott fel, és a fejét csóválta. – Sosem gondoltam volna, hogy egy sportkocsiban látom magát, Harvey. Lenyűgöző! – Szálljon be! – El akar vinni egy fordulóra? – Van még egy kis időm, mielőtt el kell vinnem Rafát és a festőket Powellékhez ebédre. Mrs. Powell pikniket csinál számukra, így nyugodtan tudják festeni a régi galambházat. – Milyen remek ötlet. Akkor indulhatunk? – Ahová csak akarja, hölgyem – Shane kinyitotta Marinának az utasoldali ajtót, és nézte, amint beszáll. – Milyen izgalmas – kuncogott az asszony, mint egy fiatal lány a randin. – Odaleszünk egy darabig – szólt oda Shane-nek. – Mondja meg Jake-nek, hogy tartsa a frontot addig – az autó halk morgással, simán elhúzott. – Szeretnék egy ilyen kocsit – szólalt meg Tom irigykedve. – Te csak úgy juthatsz ilyenhez, ha lopsz vagy bankot rabolsz – vélte Shane.

– Vagy találok egy gazdag tyúkot, aki vesz nekem egyet. – Itt nem találsz olyat, fiacskám. A gazdag tyúkok a francia riviérán vannak, nem Dawcomb-Devlishben. – Ez gyönyörű, Harvey. Mennyi időre kapta kölcsön? – Marina igyekezett túlkiabálni a menetszél süvítését. – Amennyire csak akarom – felelte könnyedén. – Az unokaöcsémnek nem lesz rá szüksége mostanában. Külföldre ment néhány hétre. – Biztos nem volt olcsó. – Hatvanháromezer font újonnan. – Maga viccel! – Nem ám. Az persze az új ára, és ez használt, de akkor is benne van minden extra, bőrülések, érintős műholdas navigáció, könnyűfém felnik, és úgy mozog, mint egy gyönyörű nagymacska. – Az biztos. Jobb, ha a garázsban tartja, míg az a rabló a környéken garázdálkodik. – Jobban aggódom azért, hogy a fiúk lelépnek vele. – Shane és Tom? – Igen. Egy cseppet sem bízom bennük – hunyorított. – Az a két srác nem több mint iskolás kölykök. Autóztak a vidék mellékútjain, az arcukra sütött a nap, a szél játszadozott Marina hosszú hajával. Az asszony néha rámosolygott Harvey-ra, aki szeretetteljesen vigyorgott vissza rá, és ezekben a pillanatokban el tudta felejteni Clementine-t, a szállodát, a halmozódó adósságokat és Charles Reuben küszöbön álló látogatását. Harvey társaságában úgy érezte, a ránehezedő terhek enyhülnének, mintha a férfi cipelné helyette. Clementine felbőszült, amiért Sylvia szándékosan kihagyta a Rafával töltött estéből, de most az egyszer úgy döntött, hogy nem rendez jelenetet. Csalódott a kolléganőjében, mert azt hitte, hogy barátok, de mélyen legbelül nem lepte meg a dolog. Sylvia szerette a férfiakat, és a barátságuk mit sem számított, amikor újabb férfit vett a célkeresztjébe.

Korán érkezett az irodába, mert nem akart a szükségesnél több

Korán érkezett az irodába, mert nem akart a szükségesnél több időt tölteni azzal, hogy Joe mellett fekszik, akinek nem volt olyan munkája, ami miatt fel kellett volna kelnie. Clementine megivott egy tejeskávét az íróasztalánál. A kék kosztümöt vette fel, és a haját megigazította, de becsomagolt egy Jack Wills strandruhát is, kardigánt meg gumipapucsot az estére. A puszta gondolat, hogy Rafával tölti az estét, teljesen felkavarta. Nem volt étvágya a reggelihez, és alig tudott nyugodtan ülni az íróasztalánál. Befutott Sylvia, bűntudatos arccal. Ahelyett, hogy nyomban odavonult volna az asztalához, félénken oldalgott be. – Pocsékul érzem magam – tért nyomban a tárgyra. – Egy szemhunyásnyit sem aludtam az éjjel. – Miért? – kérdezte Clementine szórakozottan. – Miért? Mert egy szemét dög voltam, azért. Nem tetszik, amit tegnap este csináltam, és azt szeretném mondani, hogy nagyon sajnálom. – Semmi baj, Sylvia. Megértem. Sylvia meglepődött. – Megérted? És nem haragszol rám? – Egyáltalán nem – Clementine-t a boldogság szokatlanul megbocsátóvá tette. – Én amúgyis Joe-val voltam, és nem mehettem volna el. – Akkor is szólnom kellett volna. Hisz a te barátod, nem az enyém. – Ő mindenki barátja, Sylvia. – Nem, én azt hiszem, téged jobban kedvel bárkinél. Az arca fölragyog, ha rólad beszél. – Tényleg? – Tényleg. – Ő mindenkivel ilyen, úgyhogy ne tápláljunk illúziókat – de azért megengedett magának egy kis frissont{28}, noha biztosra vette, hogy Sylvia téved. Mr. Atwood kora délután érkezett, mert Exeterben volt egy megbeszélésen. A levelek, amiket kért, az íróasztalán várták, egy üzenetlista takarosan legépelve mellettük. Clementine egy csésze kávéval nyitott be hozzá. Mr. Atwood hátradőlve rágcsálta a ceruzája végét, és összehúzott szemmel vizsgálgatta a lányt.

– Maga egyre jobb titkárnő, Clementine. Le vagyok nyűgözve! – Köszönöm, Mr. Atwood. – Hadd kérdezzem meg, mire ez a váratlan pálfordulás? – Nincs semmi különös oka. Jól érzem magam. – Jó. Ez a kosztüm illik magához. Clementine észrevette a kéjsóvár villanást a férfi szemében, és visszahúzódott. – Köszönöm. – Maga csinos lány, Clementine. – Van még valami, Mr. Atwood? Mert ha nincs, visszatérnék az íróasztalomhoz. – Igen, igen. Persze. Ne hagyja, hogy visszatartsam – kuncogott egy kicsit, hogy jelezze, nem voltak hátsó szándékai a bókokkal. – Kedvemre való az olyan titkárnő, aki szeret az íróasztalánál lenni. A szállodában Bertha a konyhaasztalnál ült Heather társaságában, és egy kávésbögrét dajkált a kezében. – Azt hiszem, a tábornoknak megtetszett Mrs. Meister – mondta Heather. – Figyeltem őket. Mindig együtt üldögélnek, és a tábornok megkérte, hogy menjen vele sétálni ma este. Szégyellem persze, hogy hallgatózom, de nem tehetek róla. Lebilincselő. – Szerelem van a levegőben – felelte Bertha fakó hangon. – Mindig is sajnáltam a tábornokot. Tudod, ahogy feljön reggelizni minden reggel, magányosan. Nem várja otthon feleség, amikor hazamegy. Most pedig csupa mosoly. Szerintem ez jó. – Melyikőjük Mrs. Meister? – Az a kis egérszerű. – Te jó ég, hogy illik ő a tábornokhoz, aki olyan, mint egy nagy rozmár? – Mrs. Meister férje is meghalt, szegénykének, így ő is egyedül van. Az ég is egymásnak szánja őket. – Én inkább Rafán tartom a szemem – Bertha a bögréjébe vigyorgott. Heather elszörnyedt. – Ugyan, miben töröd a fejed? – Nem úgy értem, hogy tetszik nekem. Én személy szerint idősebb férfit szeretnék, meg valamivel nagyobbat. Őt úgy összelapítanám,

mint a crêpe{29}-t. Hanem úgy értem, hogy figyelem. – Miért? – Azt hiszem, van neki otthon barátnője. – Csakugyan? – Igen. Amikor takarítottam a szobáját, találtam egy csomó szerelmes levelet egy Costanza nevű lánytól. Costanza a név, nem? – Biztosan. – Így hát rajta tartom a szemem, nehogy elkószáljon. – Miért, mit csinálsz, ha elkószál? – Semmit. Csak tudni szeretném, ha megtörténik. – Bertha, te tényleg szörnyű vagy. – Csak egy kis szórakozást keresek magamnak. Nem gyakran történnek izgalmas dolgok itt Devonban. – Azért Baffles elég izgalmas. – Ha idejönne, akkor igen, de azt kétlem. Itt nem sok ellopnivaló érték van – lekicsinylően horkantott, majd a bögre aljáról kiitta az utolsó csepp kávét. – Nem láttad Harvey-t az új autóban? – Nem – Bertha kedvetlennek látszott. – Milyen új autóban? – Egy Jaguarban! – Mit keres ő egy Jaguarban? – Csak a jóisten tudja, de ha nem vigyáz, reggel hűlt helyét találja, meg egy cédulát, hogy „Köszönöm”. Fél hatra Clementine már lázban égett. Kilépett a számítógépéből, és a tálcáról a papírokat a kartotékszekrényhez vitte. Miközben mindegyiket a szépen ABC-rendben álló fiókokba helyezte, észrevette, hogy remeg a keze. Hallotta, hogy Mr. Atwood telefonon beszél valakivel. Bizonyára a szeretőjével. Azt ugyanis Clementine nem hitte volna, hogy a feleségét nevezi „tehenészlánynak”. Miközben a férfi édelgését hallgatta, nem hallotta, hogy nyílik a bejárati ajtó, sem azt, hogy Sylvia, aki még mindig az íróasztalánál volt, zavartan fecseg. Rafa köszöntötte Sylviát, de az érdeklődését az a karcsú lány vonta magára, aki a helyiség hátsó részében, a kartotékszekrény előtt állt

jól szabott kék kosztümben és magas sarkú cipőben. Beletelt egy kis időbe, mire megismerte. Ekkor a lány feléje fordult. – Clementine? – Rafa meglepettnek tűnt. A lány becsukta a fiókot, és odament hozzá. – Rafa… – Dios mio, fantasztikusan néz ki. Clementine boldogan elpirult. – Ezt viselem munkában. De hoztam magammal valami kevésbé hivatalosat is. Megvárná, míg átöltözöm? – Persze – mondta Rafa, és zsebre vágta a kezét. – Addig Sylvia szórakoztat – de nem vette le a szemét Clementine-ról, míg a lány el nem tűnt a női mosdó ajtaja mögött. Sylvia feszélyezetten mosolygott, és remélte, hogy Rafa nem hozza szóba az előző estét. Azt is remélte, hogy Clementine gyorsan visszajön. Rafa az íróasztalára támaszkodott, rámosolygott. – Nehéz napjuk volt ma? Clementine közben magára vette a másik ruháját, papucsát, leengedte a haját, és az ujjaival végigsimított rajta. Maga sem hitte el azt, milyen volt, amikor arról álmodozott, hogy a jóképű argentin, akivel a Fekete Bab kávézóban találkozott, egy napon bejön az irodába és őt keresi. Most pedig eljött a nap, és az egész este ott volt előtte, teli ígéretekkel.

20. fejezet Clementine Rafa bérelt autójának anyósülésén ült, és alig hitte el, hogy végre elszabadulhattak kettesben. Leengedte az ablakot, és hagyta, hogy a nyár illatai hömpölyögjenek be az autóba. Eleinte sután beszélgettek, egyszerre szólaltak meg, keresgélték a szavakat, nevetgélés mögé rejtették az idegességüket. De a légkör megváltozott. Clementine maga sem tudta, hogy pontosan mikor és miért, de így volt. Frissen keletkezett közöttük, ami korábban nem volt ott. Rafa laza farmert és fehér inget viselt, és néha a lányra pillantott. Olyankor rá is mosolygott. Sötét napszemüveg volt rajta, és sűrű haját a szél hátrahajtotta. Clementine mindig jóképűnek tartotta, de most, hogy közelebbről megismerte, látta, hogy a vonzereje egészen mélyen gyökerezik. Megadatott neki az a képesség, hogy mindenkiben a legjobbat lássa, és nagylelkű legyen, ez pedig a szemének és a mosolyának különös ragyogást kölcsönzött. A lány leginkább azt szerette, amilyenné ő maga vált Rafa társaságában: bátrabbá, szellemesebbé, csinosabbá. Kitekintett a vidékre, és észrevette, milyen buja a növényzet. A levelek élénkzöldje és az ég kékje feltöltötte energiával, míg már majd’ kicsattant a boldogságtól. Megálltak az útmenti parkolóban, és Rafa körbement, hogy kinyissa a csomagtartót. – Mi van ott? – kérdezte a lány, miközben a kapura támaszkodott, és a tekintete a házat kereste, amelyről isten megfeledkezett. – Ellátmány – vigyorgott Rafa. Clementine megfordult, és látta, amint a férfi egy vászonzsákot húz elő az autóból. – Mi az? – Piknik. – Ki csinálta? – Heather – belenézett a zsákba. – Qué bueno{30}, hogy beletett egy üveg bort is.

Clementine örült neki. – Hol piknikeljünk? – Odalent a parton, úgy gondolom. Maga nem? – De. Jó ötlet. De a lány ruhája nem bizonyult jó ötletnek. Az örvény keskeny volt, és sűrű szederbokrok szegélyezték. Erre nem gondolt, amikor összeállította a ma esti ruhatárát. – Játsszunk gólya viszi a fiát – indítványozta Rafa. – Nem, én túl nehéz vagyok – tiltakozott Clementine. – Ugyan, dehogy. Legutóbb csak viccből vágtam olyan képet, mintha szörnyű nehéz lenne. A vállamra tudnám dobni, és észre sem venném. Itt a zsák, ezt hozza maga – lekuporodott. – Kászálódjon fel. Clementine óvatosan meglovagolta a férfit, és azt kívánta, bárcsak könnyebb lenne pár kilóval. Az arca égett attól, amilyen intim kapcsolatba került a testük. De nem volt ideje ezen töprengeni, mert Rafa felállt, összekulcsolta a karjait a lány lábai alatt, és nekivágott az ösvénynek. – Látja, alig veszem észre, hogy itt van. – Hazug – nevetett a lány. – Ki szólt itt? – megfordult, úgy tett, mintha maga mögé nézne. Clementine újra felnevetett. Rafa most gyorsan a másik irányba fordult. –Na és itt? Azt hittem, egyedül vagyok! – Bolondos! – Ki szólt itt? – Ha körbe-körbe forog, akkor majd jól elszédülök. – Aha, szóval maga az. – Igen, én. Nagyon gyorsan megfeledkezett arról, hogy itt lovagolok a hátán. – Rafa megindult lefelé az ösvényen, vigyázva, hogy a lány csupasz lábai ne érjenek a tüskékhez. Végül leértek a fövenyre, és a férfi óvatosan letette Clementine-t. – Látja, még csak meg se izzadtam. Letelepedtek a homokon, és nézték a gyengéden partra omló hullámokat. Sirályok keringtek az enyhe szélben, a merészek lecsaptak a közeli sziklákra abban a reményben, hogy megkaparinthatnak valamennyit a piknik maradékából. Rafa kinyitotta a bort, Clementine pedig kicsomagolta a szendvicseket.

– Megújított barátságunkra – emelte poharát Rafa. – El szeretném mondani, mennyire sajnálom, hogy belekotnyeleskedtem a Marinához fűződő viszonyába, amihez semmi közöm. De az a helyzet, hogy nagyon kedvelem mindkettejüket, és azt szeretném, ha önök is kedvelnék egymást. A lány is felemelte a poharát. – A bocsánatkérés elfogadva, ezúttal teljes egészében. – Tehát újra barátok vagyunk? – Igen. Határozottan – Clementine vett egy mély lélegzetet. – Emlékszik, azt mondta, hogy el kell szakadnom a múlttól, hogy ne tegyem tönkre a jelent? Mire gondolt ezzel pontosan? Rafa nyugtalanul nézett rá. – Ugye, nem akar erről beszélni? Vagy mégis? – Szeretnék beszélni róla. – De megígéri, hogy nem fog dühösen elrohanni? Clementine felnevetett. – Sajnálom, hogy akkor annyira elveszítettem a fejem. Megígérem, hogy ezúttal nem futok el. Különben is, magánál van a slusszkulcs. – Rendben, ha ragaszkodik hozzá, megosztom a gondolataimat, már ha érnek valamit. – Azt hiszem, sokat érnek – mondta Clementine, és beleharapott a pulykás szendvicsbe. – Talán tanulhatok valamit. – Először is, meg kell értenie az életfilozófiámat. – Amely szerint? – Abból indulok ki, hogy szerintem képesek vagyunk megválasztani a sorsunkat. Azért születünk a világra, hogy megtapasztaljuk az életet, és együtt érző, szerető emberi lények legyünk. Életünk során számtalan választás előtt állunk, amelyek befolyásolják a körülöttünk levők sorsát is és a mienket is. Képzeljünk csak el egy kavicsot, amit bedobunk egy tóba. Úgy gondoljuk, a kavics csak szépen lesüllyed a tó fenekére és kész. De nem. A kavics kis hullámokat ver, amelyek elérik a partot, és lemosnak onnan egy levelet. A vízben egy poszméh fuldoklik, de most képes felkapaszkodni a levélre, és megmenteni az életét. A poszméh felszáll, rá egy gyerek karjára, aki rácsodálkozik, és

felébred benne a természet szeretete. A gyerek szülei éppen veszekednek, de az anya meglátja a poszméhet a gyereke karján, és megijed, hogy meg fogja csípni. Mindkét szülő odarohan, megfeledkezve a vitájukról, egyesülve a gyerekük iránti szeretetben. A méh elrepül, és… folytathatja a történetet kedve szerint. De a lényeg az, hogy semmi sem történik elszigetelve, más dolgoktól függetlenül. Ezért, láthatja, a döntések fontosak. Ha azt választja, hogy ragaszkodik a sértődöttségéhez, akkor olyan jövőt teremt, amely keserű lesz, mert minden döntése a megbántottságából fakad. Marina és az édesapja megszerették egymást és összeházasodtak. Ma már nem számít, hogy Marina elrabolta az édesapját az édesanyjuktól, vagy kimentette egy boldogtalan házasságból. Higgye el, minden szereplőnek megvan a maga verziója a történtekről, és mindegyik különbözik. De maga, Clementine, eldöntheti, hogyan reagál. Felnőtt, és ott van a saját jövője, amit építenie kell. Ha képes érzelmileg függetlenítenie magát, adja áldását rájuk, és a rossz helyett a jót látni Marinában, boldogabb jelent kovácsolhat magának. A lány, kifelé bámulva a tengerre, eltöprengett ezen. – Sosem adtam Marinának esélyt – mondta halkan. – Mindig utáltam, amiért elvette tőlem az apámat. – De hiszen az apja most is ott van. Talán magának kellene egy kicsit felnőni, és kinyújtania a kezét felé. – Magától ez olyan könnyűnek hangzik. – Nézze, nem pálcikarajzok vagyunk, hanem bonyolult, esendő emberi lények. A szeretet nagyobb nálunk. Csak meg kell értenie, hogy nekik is megvannak a maguk indokai, még ha azok az indokok nem is azok, amelyeket maga elképzel, és hozzon felelős döntést. Most olyan, mintha nagy terhet vonszolna magával. Vágja el a kötelet, és szabaduljon fel. Annak ellenére, milyen rosszul kezdte az életet, még sokra juthat – együtt érzően mosolygott. – Vagy nem is annak ellenére, hanem éppen azért. – Azt mondta, kérdezzem meg Marinát, hogy mondja el az ő verzióját. – Talán egy napon itt lenn a parton, ahol nem fenyeget az a

– Talán egy napon itt lenn a parton, ahol nem fenyeget az a veszély, hogy megzavarják magukat, megkérheti, hogy mondja el, szerinte mi történt. De csak akkor, amikor már készen áll arra, hogy meghallgassa anélkül, hogy ítélkezne felette. Amikor már eléggé függetlenítette magát, és nem fog az egész visszaszállni magára – Maga nagyon bölcs, Rafa. – Ezt mondják, de nem így van. Még mindig tanulok, még mindig kutatok. – Pedig úgy tűnik, már elég sok mindent megtanult. – Minél többet tud az ember, annál világosabban látja, mi mindent kell még megtanulnia – öntött még egy pohár bort. – Kér maga is? A lány bólintott. – Ne felejtse el, hogy magának kell felcipelnie az ösvényen. – Még egy-két pohár, és egészen hazáig el tudom vinni. Miközben ott beszélgettek a fövenyen ülve, a dagály lassan emelkedett. A nap már alacsonyan járt, bíborszínűre festve a felhőket a halványkék égen. Annyira romantikus volt a helyzet, hogy Clementine biztosra vette: a férfi oda fog hajolni és megcsókolja. A szíve zakatolt a várakozástól. Az erőteljes figyelem, amellyel nézett rá, a pajkos mosoly, a játékosság, ahogyan évődött vele, mind azt jelezte, hogy a férfi vonzódik hozzá. A bortól a lány érzékei kiélesedtek, felfogott minden rezdülést kettejük között, mintha valami elektromosság volna. Ebben a pillanatban, éppen amikor Clementine azt várta, hogy a férfi megcsókolja, egy ijedt kutya ugatása harsant fel az öböl másik végéből, ahol a tenger a sziklákat ostromolta. Rafa felállt. – Hallotta ezt? – végigpillantott az öblön, de nem látott semmit. – Nem látom. Maga? Clementine-t egy kicsit bosszantotta, hogy a varázs megtört, de a pánikszerű ugatás az ő figyelmét is magára vonta. – Menjünk és nézzük meg! Végigsiettek a parton, otthagyva az elemózsiát a homokban. A kutya folyamatosan, harsányan ugatott, és a hangjában a rettegés gyorsabb tempóra ösztökélte őket. Hamarosan már mindketten rohantak. A partszakasz végén megálltak, és hallgatóztak. Rafa

komoly tekintetet vetett a lányra. – Biztosan beszorult a sziklák közé – mindketten végigvizsgálták a köveket, de nem láttak semmit. – Hogy jutunk el hozzá? – Körbeúszom. – Nem veszélyes? – Remélem, nem. De egy kutya bajban van, és én nem bírom, ha egy állat szenved – gyorsan alsónadrágra vetkőzött. – Én is magával megyek – Clementine is vetkőzni kezdett. – Maga nagyon bátor, Clementine. – Inkább izgága – de ahogyan a férfi ránézett, az bátorságot nyújtott számára. Belegázoltak a tengerbe. A víz hideg volt, de egy idő után a testük hozzászokott. Egymás mellett úsztak, de egyikük sem szólt egy szót sem, mert az ugatásra figyeltek, hogy megállapítsák a kutya helyzetét. Clementine sosem mert volna ilyen messzire úszni egyedül. A hullámok a szikláknak csapódtak, és a kis öböl már messze mögöttük volt. – Nézze, egy barlang! – kiáltott oda Rafa. – Azt hiszem, onnan jön a hang! – Beúsztak a kis öbölbe, ahol a víz nyugodtabb volt, és kisiettek a partra. A dagály gyorsan emelkedett, és nem kellett sok idő, hogy az egész barlang víz alá kerüljön. A kutya érzékelte a közeledésüket, és vinnyogni kezdett. – Minden rendben, kis pajtás! Semmi baj – Rafa lekucorodott, és megsimogatta. A kutya izgatottan csóválta rövid farkát. – Nézze, idekötötték egy kőhöz! – és csakugyan, a kis állatot szándékosan el akarták pusztítani a barlangban. – Az ilyesmit nem tudom elviselni! – Ki tudja oldozni? – Igen – a lány nekifogott a csomó kibogozásának, megdöbbenve azon, hogy valaki ilyen kegyetlen lehet. Mikor végzett, ő is odament Rafa mellé, simogatni a kutyát. – Milyen fajta? – Korcs. Valószínűleg ezért nem kellett a gazdájának – spanyolul kezdett beszélni az állathoz. – Hogy jutunk vissza a másik öbölbe? Rafa a barlang bejáratára nézett. – Jobb, ha csipkedjünk

Rafa a barlang bejáratára nézett. – Jobb, ha csipkedjünk magunkat. Hamarosan besötétedik, és jön a dagály. Nem lenne jó ittragadni éjszakára. – Nem is hiszem, hogy túlélnénk itt az éjszakát. Ez a barlang a dagály tetőzésekor valószínűleg teljesen víz alá kerül. – Hát jó, kis haver, úgy néz ki, velünk kell jönnöd. Először úgy tűnt, nem tudják a kutyát rávenni, hogy megmozduljon. Annyira meg volt rémülve, hogy a lábai remegtek. Ha nem kellett volna a vízen keresztül visszamenniük, akkor Rafa a kezében vihette volna. Így viszont nem volt más megoldás, ha meg akart menekülni, akkor úsznia kellett. Rafa a kezébe fogta a pofáját, és a szemébe nézett. Nyugodt, de határozott hangon beszélt hozzá, mint egy gyerekhez. – Velünk fogsz jönni, kis barátom. Mi vigyázunk rád, magunkkal viszünk, biztonságban leszel, de meg kell bíznod bennünk. Cirógatta a füleit, a pofiját, és mire a tenger kezdte elérni a barlangot, a kutya megnyugodott. Követte őket, kijött a barlangból, bele a vízbe. Rafa egész idő alatt beszélt hozzá, bátorította, csalogatta, dicsérte. Clementine a kutya másik oldalán úszott, hogy a kis állat védett helyzetben érezze magát. Lassan megkerülték a kiszögellést. A szél feltámadt, és a tenger erősebben hullámzott. Nagyobb erőfeszítést követelt tőlük az úszás, de Clementine összeszorította a fogait, és a szemét az öbölre függesztette. A kis jószág teljes erővel úszott, orrlyukai kitágultak, a feje felfelé állt a vízszint fölött, a szeme az izgalomtól tágra nyílt. De úszott tovább rendületlenül, a bátorsága erősebb volt, mint a félelme. Végre elérték a partot. A kutya a partra ügetett, és kirázta a vizet a bundájából. A farkát olyan erősen csóválta, hogy félő volt: leszakad az egész fara. Clementine és Rafa is kibotorkált a fövenyre, majd térdre hullottak, és megpaskolták az állatot. – Okos kutya! – mondták egyszerre ketten kifulladva, a kis jószág pedig, mintha csak értené, boldogan arcon nyalta őket. – Haza kell vinnünk. Kiszáradt és megfázott. Ki tudja, mióta van ott kikötve abban a barlangban. – Van víz a piknikzsákunkban – vetette fel Clementine.

– Gyere, kis pajtás, hadd vigyünk haza. A kutya ivott a flakonból, és megette a szendvicsek maradékát. Csakugyan éhes és szomjas volt. – Tudja, Marina utálja a kutyákat – jegyezte meg Clementine. – Hogy utálhatja valaki a kutyákat? – Nem tudom, de ez a helyzet. – Majd aggódunk emiatt később. Előbb száradjon meg, aztán beszélünk Marinával. Maga nem viheti be a munkahelyére, így Marinának el kell majd viselnie a szállóban. – Rá fogja venni, hogy vigye el egy sintértelepre. – Ez a kutya velem marad. Hiszen ez a sors keze, nem látja? Az volt a végzetünk, hogy rátaláljunk – játékosan rámosolygott a lányra. – Én úgy döntöttem, hogy megtartom. Clementine viszonozta a mosolyát, örülve, hogy van egy közös titkuk. – Akkor az enyém is. Úgy öltöztek fel, hogy a testük még nedves volt, és vacogtak egész úton az autóhoz menet. Rafa felajánlotta, hogy megint a hátára veszi Clementine-t, de a lány visszautasította. Felfelé menni az ösvényen egészen más dolog lett volna, mint lefelé jönni, és azt mondta, hogy különben is figyelniük kell a kutyusra. A lányt nem érdekelte, hány tüske karcolja a bőrét, de így megúszta azt a megaláztatást, hogy Rafa esetleg kénytelen letenni félúton, mert túl nehéznek találja. Védencüket a hátsó ülésre tették, ahol úgy terült el, mint egy vizes rongydarab, és a motor egyenletes zúgása hamarosan álomba ringatta. Hiába kapcsolták be a fűtést az autóban, Clementine és Rafa egyaránt vacogott még, mikor visszaértek Polzanze-ba. A csontjaikig átfáztak. – Hadd beszéljek én Marinával – javasolta Rafa, amint megálltak az autóval a ház előtt. – Nem ellenkezem – mondta Clementine, és beharapta az alsó ajkát izgalmában. – Remélem, megtarthatjuk a kutyust. – Megtartjuk, ne aggódjon. – Kerítek egy pár régi takarót meg plédet. – Van mibe átöltöznie?

– Kölcsönveszem apa fürdőköpenyét – felelte a lány, miközben kiszálltak az autóból. Ekkor Tom lépett ki a szálloda ajtaján, és meglepetten nézte őket. – Tom, megtennéd, hogy a kutyával maradsz, amíg hozok valami takarót? – kérdezte tőle Clementine. – Kutyával? – Igen. Találtunk egy kutyát, kikötve egy barlangban. Megfulladt volna. Úsznunk kellett, hogy megmentsük. Most ott alszik a hátsó ülésen szegényke. Tom a fejét csóválta. – Hmm… tudod, mi a véleménye a főnöknek a kutyákról. – Ez most más. Ez a kis jószág rémült, és nincs, aki gondoskodjon róla. – Hol van Marina? – kérdezte Rafa. – A télikertben a tábornokkal és a hölgyekkel. – Helyes. Veszek magamra száraz ruhát, és odamegyek. – Sok szerencsét – mondta Clementine. – Annál többre lesz szüksége – tette hozzá Tom. Clementine Grey háziköntösében és papucsában, a karján egy régi törölközővel és plédekkel bukkant fel újra. Rafa tiszta farmerben és pulóverben jött a szálloda felől Marina társaságában. Az asszony arcán látszott, hogy Rafa még nem tájékoztatta. Clementine a kocsi hátsó ülésére sandított. A kiskutya még nem ébredt fel. Nagyon kedves látványt nyújtott, amint a tengervíztől összegöndörödött barna szőre, kis teste ütemesen emelkedett és süllyedt, ahogy lélegzett. Ugyan ki tudna elutasítani egy ilyen gyámoltalan kis teremtést? – Tehát, mi az a meglepetés? – kérdezte Marina az autóhoz közeledve. Tom rémülten figyelt és csendesen hátrább húzódott, de azért eléggé közel maradt ahhoz, hogy ne maradjon le semmiről. – Megmentettünk egy kutyát – kezdte könnyedén Rafa. – Ki volt kötve egy barlangban, ott hagyták, hogy vízbe fúljon. Clementinenal ki kellett úsznunk, hogy megmentsük. – Egy kutyát? – Marina álla leesett a megrökönyödéstől.

– Igen. Hát nem aranyos? Most alszik. Annyira meg volt rémülve –

– Igen. Hát nem aranyos? Most alszik. Annyira meg volt rémülve – világos volt, hogy Rafa Marina együttérző természetére próbál alapozni. Az asszony bekukucskált az ablakon, a kezeit tördelve izgalmában. – Tudja, hogy nem tűrhetek a szállodában kutyát – mondta, de Rafa érezte a gyengeséget a hangjában, és tovább ütötte a vasat. – De hiszen elpusztult volna. Felelősséggel tartozunk érte. Nagyon fiatal, alig több mint kölyök. Nem hagyhatjuk magára. Marina rábámult. A szemeiben ülő félelem mindannyiukat megdöbbentette. Clementine érezte, hogy az együttérzés elönti a szívét. Marina olyan kicsinek látszott, mintha egy fuvallat ledönthetné a lábáról. – Semmi baj, Marina, majd én elviszem – ajánlkozott Clementine. Mr. Atwood majd megbarátkozik vele, hogy ott van az irodában. Alhat az íróasztalom alatt. – Nem, a munkahelyére nem viheti be – mondta Rafa. – Megkérdezem édesanyámat – ajánlkozott most Tom. – Van ugyan egy macskája, de ki tudja, talán meglesznek együtt. Úgy tűnt, Marina a lelkiismeretével tusakodik. – Nem szabadulhatunk meg tőle – dünnyögte. – Nem tehetjük. Gondoskodnunk kell róla. – Majd én gondoskodom róla a szobámban – mondta gyengéden Rafa. – Ön akkora helyet biztosított nekem, hogy bőven elférünk ketten. Az asszony benézett az autóban alvó kis korcsra, és a szemei megteltek könnyel. Senki sem tudta, mit mondjon. Nem számítottak arra, hogy így fog reagálni. – Sajnálom, Marina. Nem tudtam, hogy fél a kutyáktól. – Nem félek tőlük – mondta az asszony, majd kiegyenesedett és összeszedte magát. – Nagyon kedves kis kutya. Milyen nevet akarnak neki adni? – Még nem gondolkoztunk rajta – felelte Rafa, és Clementine-ra nézett segítségért. – Süti – javasolta Clementine, és a nevelőanyjára nézett.

Marina elmosolyodott, és megdörzsölte az arcát. – Süti –

Marina elmosolyodott, és megdörzsölte az arcát. – Süti – felnevetett. – Ez jó név. – Remek – mondta Rafa, de nem tudta, mit jelent a bennfentes tréfa a két nő között. – Felviszem a szobámba, és lefektetem. Marina visszavette az irányítást. – Tom, szóljon a konyhának, hogy kerítsenek neki valami ennivalót és vigyenek fel egy kis tál vizet. Clementine, te menj Rafával, és készíts neki egy kis ágyat. Biztosan van valahol egy kosarunk. Megyek és megnézem – ezzel elvonult az istállóépület felé. Nézték, amint elmegy. – Mi volt ez az egész? – kérdezte Rafa. Clementine megvonta a vállát. – Fogalmam sincs. Ez a nő kész rejtély. De most legalább már tudjuk, hogy nem fél a kutyáktól. – Ha nem fél tőlük, akkor mi a probléma? – Talán a szőr. Annyira büszke a házára. – Nem, itt többről van szó. Majdnem elájult. – Néha előfordul vele. Általában Harvey vagy apa kéznél van, hogy segítsen neki összeszednie magát. – Miért? – kérdezte Rafa összeráncolt szemöldökkel. – Túl sok kérdést tesz fel, Rafa. De a férfi ott állt, és hosszasan nézett az istállóépület felé még azután is, hogy Marina eltűnt odabent. Aztán felvitte Sütit az emeletre, és rátette a plédekre, amiket Clementine terített le a másik ágyra. A kutya olyan álmos volt, hogy alig tudta nyitva tartani a szemét. Kicsivel később megjelent Tom, egy tálka vizet és egy kis maradék csirkehúst hozott magával, Marina pedig talált egy régi vesszőkosarat átmeneti megoldásként. Holnap majd beszerzik a szükséges dolgokat a kisállat-kereskedőnél. Úgy látszik, Süti hosszú távra berendezkedhet. Clementine figyelmen kívül hagyta Joe három hívását a mobilján, és úgy döntött, marad vacsorára, míg a ruhái megszáradnak. Visszavonultak az istállóépületbe, és leültek a konyhaasztal köré kagylós spagettit enni, amelyet Marina jobban tudott készíteni, mint bármely mesterszakács. Grey is csatlakozott, mert érdekelte a kutya története, de valójában mert aggódott, hogyan reagál a felesége az új „vendégre”. Megdöbbent, hogy Marina egyáltalán beengedett egy

állatot a telekre. Rafa égett a vágytól, hogy megkérdezze, mi baja van Marinának a kutyákkal, de az ösztönei azt súgták, hogy ezzel ingoványos területre tévedne. Tizenegy órakor Rafa felkelt az asztaltól. – Jobb, ha megyek és utánanézek Sütinek, mert lehet, hogy felébredt, és ha egyedül találja magát, megijed. – Ez után a kaland után, azt hiszem, elég sokáig ideges lesz még – vélte Grey. – Nekem is mennem kell – mondta Clementine. – Apa, megtennéd, hogy elviszel? Én Dawcombban hagytam az autómat. – Hát persze – mondta Grey, és felállt. Marina aggódó arcot vágott. Látta Clementine vonakodását, és azt kívánta, bárcsak megvolna a lányban a bátorság megvallani, hogy hibát követett el és haza akar jönni. – Kikísérem – mondta Rafa Clementine-nak, majd Marinához fordult. – Jobban készíti a spagettit, mint egy olasz. – Köszönöm – felelte Marina mosolyogva. – Nagy elismerés ez olyasvalakitől, aki félig olasz. Rafa kiment a kavicsos parkolóba Clementine-nal. – Micsoda nap volt ez – mondta, és zsebre tette a kezét. – Miért van az, hogy valahányszor együtt vagyok magával, a vége az, hogy levetem a ruhámat, és beleugrom a tengerbe? – Ha erre nem jön rá, akkor nem olyan okos, mint amilyennek hittem. Clementine mosolygott. – Maga rendkívül bonyolult módját választja annak, hogy levetkőztessen egy lányt. – Bizonyos lányokhoz több körmönfontságra van szükség. – Ad egy puszit Sütinek a nevemben? – Akár többet is. Jöjjön fel holnap, és látogassa meg. Végül is ő mindkettőnké. – Eljövök. – Reggel felhívom, hogy elmondjam, hogy van. – Remélem, nyugodt éjszakája lesz. – A mai rémület után úgy alszik majd, mint a tej – nevetett. – Akárcsak én.

Clementine beszállt az apja kocsijába, és elindultak a bekötőút felé. A visszapillantó tükörben látta Rafát, és kinyújtotta a kezét az ablakon, hogy intsen neki. A férfi visszaintegetett. Clementine aztán összefonta az ujjait, és mély, elégedett sóhajt hallatott. Grey Joe lakása előtt tette ki, de Clementine ahelyett, hogy bement volna, megvárta, hogy az apja elhajtson. Ezután elosont oda, ahol a Minijét hagyta, és beült. Egyelőre nem akart Joe-val szembenézni, hanem üldögélni egy kicsit, és közel érezni magát Rafához, ezért elment a házhoz, amelyről Isten megfeledkezett. A kerek hold elég fényt adott ahhoz, hogy odataláljon a templomhoz a mezőn. Nem félt, pedig egyedül volt. Jó érzésnek találta kint lenni a szélben, elbújva az éjszakában. Ahhoz a hold nem adott elég fényt, hogy be is menjen a templomba, ehelyett leült a bejárati lépcsőn, a falnak támaszkodott, hallgatta a levelek susogását és a tenger egyenletes mormogását a part felől. A holdfény megcsillant a hullámtarajokon, és ezüstös fénybe vonta őket. Az éjszaka szépsége ezúttal nem melankóliával, hanem boldogsággal töltötte el. A szíve úgy telt meg melegséggel, mint egy muffin, amit éppen kivettek a sütőből. Most már tudta, hogy létezik a Nagy Szerelem, és képes úgy meglepni az embert, hogy szinte észre sem veszi. Nos, ő már észrevette, annak rendje és módja szerint, és alig várta, hogy befogadhassa.

21. fejezet Toszkána, 1971 Floriana a parton hevert, a pillantása a messzeségbe veszett. A csillagokra gondolt, amelyek olyan távol hunyorognak, és kíváncsi volt, hogy azok közül, amelyeket lát, vajon hány égett már ki régen, és csak a fénye s emléke maradt hátra. Valahogy így képzelte el a halált is. Lehet, hogy az édesanyja is meghalt már, hiszen sosem jött vissza. Floriana ezt a tényt mostanra elfogadta. Valamikor az emlék visszfénye olyan élénk volt, mint azoké a csillagoké, de mostanra az is elenyészett. Floriana ma alig emlékezett rá, milyen volt az édesanyja. Az öccsét pedig már egyáltalán nem tudta felidézni. De az gyakran eszébe jutott, hogy hol lehetnek most, és hogy vajon az édesanyja gondol-e rá. Amikor régebben ilyen gondolatok törtek rá, az fájdalmat okozott számára, de furcsa módon valamiféle örömet is, mint amikor valaki a nyelve hegyével tapogat egy fájós fogat. De mostanra a szíve megkeményedett, és nem érzett semmit, még haragot sem. Majdnem öt éve már, hogy Dante elment, Floriana pedig mindennap gondolt rá. Ő már kevés híján tizenhat éves lett közben, kész nő, de belül még mindig az a kislány, aki a La Magdalena kapuján kukucskál be, és még mindig szerette Dantét. Amikor a fiú távozott, Floriana azt hitte, hogy az egész világa összeomlik, és elveszíti az életkedvét. Végtére is, Dante nélkül mi értelme tovább élni? A templomban keresett vigaszt, mert Jézuson kívül senki sem törődött vele, de ő kinyújtotta felé a kezét, és megérintette a szívét, halkan súgott a fülébe úgy, hogy senki más nem hallotta. Azt súgta neki, hogy várjon, mert biztosan eljön a nap, amikor Dante visszatér és megkéri a kezét. Így hát Floriana letörölte a könnyeit, kihúzta magát, és eltökélte, hogy úgy tesz, ahogyan ő parancsolta neki, mivel Jézus és az édesanyja, Szűz Mária szerették őt. Arra az esetre, ha valaki elvonná az ő figyelmüket, Floriana mindennap elment a templomba, hogy gyertyát gyújtson Dantéért,

valamint emlékeztesse Jézust és Szűz Máriát arra, hogy az ő imáinak prioritást kell élvezniük. A következő nyáron Costanzát meghívták a La Magdalénába, hogy együtt játsszon Giovannával, a Bonfanti család legfiatalabb gyermekével. Úgy tűnt, hogy Costanza édesanyja megkereste Signora Bonfantit a misén, és azt javasolta, hogy a két gyerek hadd ismerkedjen meg egymással. Signora Bonfanti örömének adott hangot, és úgy ölelte meg Costanza édesanyját, mint rég elveszett barátot. Aldorisio grófnő nem említette Florianát. Ő arra összpontosított, hogy a saját lányának a saját osztályából válasszon játszótársat, most hogy kezdett felnőni. Costanza azonban ragaszkodott Floriana társaságához, mert részint félt attól, hogy egyedül menjen, részint pedig tudta jól, hogy Floriana volt az, aki a vendéglátók szívét elnyerte. A grófnő azzal a feltétellel engedett, hogy amikor már Costanza és Giovanna jól összebarátkozott, nem viszi magával Florianát, hanem az édesanyja fogja elkísérni a La Magdalénába, így nem lesz szüksége más kísérőre. Nem telt sok időbe, míg Costanza és Giovanna jó barátok lettek. Costanzához hasonlóan Giovanna is félénk és bizonytalan volt. Sem a bátyja vonzerejéből, sem a nővére magabiztosságából nem szorult beléje semmi. Floriana egy darabig velük tartott, de hamar beleunt a játékaikba. Ő Dantéra vágyott, és arra, hogy vele sétáljon a fák között, csakhogy Dante elment, és a lány nem tudta, mikor jön vissza. Floriana tehát Jóéjjel játszott. A kutya Dante egy kis darabját jelentette számára. Megtanította az ebet apportírozni, parancsszóra ülni, és hogy kövesse őt, amikor a fák között bolyongott. Bújócskáztak és egyéb játékok végtelen sorát játszották, néha előadást is tartottak Giovannának és Costanzának, akik egymás mellett ültek csinos ruháikban és kecsesen tapsoltak, mintha csak színházban lennének. Damiana örömmel látta Florianát, és ugyanúgy anyáskodott fölötte, mint az előző nyáron. Hagyta, hogy Floriana legyen a labdaszedője, amikor a barátnőivel teniszeztek, és felhívta a lányt a hálószobájába tanácsot kérni, hogy melyik ruhát vegye fel. De

Floriana szíve Dante után sóvárgott, és minden ilyen figyelmesség ellenére a La Magdalena villa nélküle üresnek tűnt számára. Ha nincs Signora Bonfanti, akkor Costanza édesanyja elérte volna, hogy Floriana otthon maradjon. De ez az éteri szépségű, törékeny, álmodozó asszony ugyanúgy megszerette l’orfanellát, mint a két idősebb gyermeke. Hallotta a lány szomorú történetét Dantétól, és elhatározta, hogy anyai szeretetét kiterjeszti Florianára, annál is inkább mert még sokkal több gyereket szeretett volna, mint három. Első látogatásakor kézen fogta a kislányt, és a sellős kertbe vezette, ahol Dantéval ültek, mikor Floriana első alkalommal tette a lábát a La Magdalena területére. Ott maradtak egész délután, nézték a szökőkutat, hallgatták a madarakat, és kicserélték gondolataikat. Signora Bonfanti olyan gyerekre lelt Florianában, aki osztotta a természet iránti szeretetét és a világ iránti olthatatlan kíváncsiságát. Floriana pedig olyan gyengéd anyát talált Signora Bonfantiniben, aki virágokat fűzött a hajába, verseket és novellákat olvasott fel neki. Olyan anyát, aki vette a fáradságot hogy olyasmiket is megtegyen a kedvéért, amit az igazi anyja sohasem. Floriana lassan, lépésről lépésre La Magdalena állandó lakója lett. Annyira állandó, mint amennyire a kóbor kutyák és cicák, amelyeket Dante befogadott. Ahogy a kóbor kutyákat és cicákat, Florianát is mindenki megpaskolta és szeretettel kezelte, kivéve Aldorisio grófnőt, aki zokon vette Floriana jelenlétét a villában, mintha az árva az ő lányával kapcsolatos titkos ambícióira jelentett volna veszélyt. Ettől pedig nem kellett volna tartania, mert Giovanna és Costanza testvérként szerették egymást, és a téli hónapokban is kapcsolatban maradtak, amikor Giovanna a milánói iskolában tanult. Floriana mindennap elment a La Magdalenába még akkor is, amikor a család már régen visszament a városba, és magával vitte Jóéjt, galambokat kergetni a Piazza Lacondán. A kutya állandó társa és legfőbb örömforrása lett. Costanzától eltérően, aki túlságosan fenn hordta az orrát ahhoz, hogy a személyzettel szóba elegyedjen, Floriana összebarátkozott azokkal a helybeliekkel, akik a villában dolgoztak, és amikor nem iskolában vagy misén volt, gyakran töltötte idejét a kertekben, az állatokkal játszva és a kertészekkel beszélgetve.

Costanza, aki ismét egyedül maradt, kereste a régi barátja társaságát, Floriana pedig örült, hogy a barátnője visszafogadta. Ám most a városban kellett találkozniuk, vagy a tengerparton, mert Costanza édesanyja mindent megtett, hogy elválassza őket. Costanza tizenhárom éves lett, és nem örült neki, ha előírták, mit csináljon és kivel barátkozhat. Erősen kötődött Florianához. Aldorisio grófnő azonban bízott abban, hogy a két lány előbb-utóbb különválik egymástól. Ez elkerülhetetlen lesz, tekintve az életmódjuk és a társadalmi helyzetük között fennálló éles különbségeket. Ha mégsem következik be, akkor ő majd besegít egy kicsit. Eljött az újabb nyár, a második Dante távozása után, és Floriana még erősebben érezte a hiányát. Hosszú, lusta napok követték egymást, sok gyönyörű ember, nagy ebédek, délutánok a sellős kertben, versolvasással. Signora Bonfanti megkérte Florianát, hogy segítsen neki egy képes mozaikot csinálni, és órákat töltöttek az üvegházban, azzal, hogy kis papírnégyzeteket vágtak ki és ragasztgattak vászonra. Floriana szerette az asszony társaságát, Jóéj pedig ott szunyókált a közelükben. Dante képei mindenütt ott voltak a házban, és néha Floriana felcsipegetett egy-egy információmorzsát, amikor Signora Bonfanti hangosan gondolkodott csapongó mondatokban. Úgy tűnt, hogy Dante remekül boldogul Amerikában, de a jövője ide köti Olaszországhoz, ahol a várakozások szerint magas pozícióba emelkedik majd az apja cégénél. Floriana nem kedvelte Signor Beppét. Őt nem jellemezte a fia vonzereje és kedvessége. Jóképű volt ugyan, de valami kemény módon, az alacsony homlok alatt ravasz szemek ültek, és a nyaka vastagsága a bikáéra emlékeztetett. A szája nyugalmi állapotban ferdén állt, amikor derűs volt akkor kegyetlennek tűnt, és amikor nevetett, felszínesen tette, mintha csak a hatás kedvéért és nem örömében kacagna. A gondolatait mindig lefoglalta a munka, állandóan telefonhoz hívták, vagy a dolgozószobájában beszélgetett fekete öltönyös urakkal, akik szivart szívtak, és a füst kiszűrődött a márvány előcsarnokba. Signora Bruno azt mondta, hogy Beppe Bonfanti a helyi maffia embere, és már a saját kezével is ölt embert, de bármilyen hidegek voltak is Beppe szemei, Floriana csak

pletykának tekintette az idős asszony szavait. Képtelen volt elhinni, hogy Dante apja gyilkos lenne. De hogy félelmetes, az bizonyos. Beppét árnyékként követte Zazzetta, egy inas, baljós külsejű, kopasz, sasorrú férfi, aki időnként a fülébe suttogott, és leírt dolgokat egy fekete noteszbe. Signor Beppe jobban hallgatott rá, mint bárki másra, és úgy tűnt, Zazzettának elég volt felvonni a szemöldökét ahhoz, hogy Beppe figyelmét magára irányítsa. Signor Beppe mindenben rá hagyatkozott, úgy hívta őt, hogy braccio destro, azaz a jobb keze. Floriana Zazzettát sem kedvelte. Signora Bonfanti általában nem volt a férjének láb alatt, és Beppe sem kereste a felesége társaságát. Florianát alig vette észre, mint ahogy alig vette észre a terasz körül lézengő kóbor állatokat. De nagyon is észrevette Costanzát, és szemmel láthatóan örült a legkisebb lánya és Costanza között kibontakozó barátságnak. Fáradhatatlanul kérdezgette a lányt saját magáról és a családjáról. Costanza elmondta Florianának, hogy Beppe meghívta a szüleit vacsorára, és most már közeli barátok. Floriana nem érzékelte ennek a jelentőségét. Őt csak Dante érdekelte, és a kutyája. Öt hosszú év telt azóta, hogy Floriana először találkozott Dantéval, és most újra eljött a nyár. De ez a nyár jobb volt, mint eddig bármelyik, mert a fiú hazajön. Ezt Costanzától hallotta, akinek Giovanna mondta, és nagy partit rendeznek a hazatérése tiszteletére. Floriana a fövenyen feküdt, és az egész testét átjárta a borzongató izgalom. Dante végre hazajön. Újra együtt lesznek. Az eszébe sem jutott, hogy Dante esetleg beleszeretett valakibe külföldön, vagy hogy nem fog őbele beleszeretni, hiszen öt éven át mindennap gyertyát gyújtott, és elküldte a fohászát Jézusnak. Ilyen ostrom után képtelenség, hogy Jézusnak volna szíve figyelmen kívül hagyni őt. – Nos, melyik legyen? A kék vagy a fehér? – kérdezte másnap délután Costanza, kiterítve a ruhákat az ágyra. Belopóztak a házba, amíg a grófnő nem volt otthon, és a csínytevés csak fokozta az izgalmukat. Floriana hátradőlt a párnának támaszkodva, és alaposan megnézte

Floriana hátradőlt a párnának támaszkodva, és alaposan megnézte mindkettőt. – Hát, a kék csinos, de a fehér inkább menyasszonyos, nem gondolod? – Akkor legyen a kék? – Vedd föl. Costanzának nem kellett kétszer mondani. Sietve magára húzta, és odaállt a hosszú tükör elé, ami a falnak volt támasztva. Mostanra már kigömbölyödött, a keble megnőtt, a csípője széles lett a vaskos, rövid combok fölött. A lába pici maradt. Szeretett enni, jókora adagokat fogyasztott kenyérből és tésztából, miközben panaszkodott a vaskos termete miatt. – Nem látszom kövérnek ebben? – kérdezte, beharapva az alsó ajkát és behúzva a hasát. – Dehogyis – hazudta Floriana. – Dús idomú vagy, és az olasz nőknek dús idomúaknak kell lenniük. – Te nem vagy az. – Mellem és csípőm nekem is van. – Nem olyan, mint nekem. – Neked ott van a nemesi címed és a szüleid. Melyiket választanád? – Diétáznom kellene. – Akkor diétázz. – Holnap estig nem sokra megyek vele. – Akkor egyél, és érezd magad jól. A kék ruha tényleg nagyon jól néz ki. – Te mit veszel fel? – Nekem nincs semmi különleges. Valószínűleg kölcsönkérek egyet Zita nénitől. Ő nagyjából ugyanilyen méretű, és igen hiú, úgyhogy neki valószínűleg lesz egy csinos darabja. – Ékszert vehetsz kölcsön tőlem – ajánlotta fel Costanza, mert hirtelen megsajnálta. – Igazán? – Floriana szeme tágra nyílt. – Lássuk csak – odasietett az öltözködőasztalához, és kinyitotta az ékszerdobozt. – Ez a nagymamámé volt – mondta, és kivett egy pár gyémánt fülbevalót.

Florianának leesett az álla. – Ez különleges! – Vedd fel. – Én ezt nem vehetem fel. – Miért? – Mert édesanyád rohamot kap, ha meglátja. – Nem tudja meg, csak amikor késő. Különben is, miért érdekel, mit gondol anyám? Itt van, vedd csak fel. Floriana a fülébe illesztette. Odahúzott egy támlátlan széket az öltözőasztal elé, és kíváncsian nézte a tükörképét. A fehér gyémántok úgy sziporkáztak a barna bőre előtt, mint jégszilánkok. – Látod, hogy kiemelik az arcodat? – Meseszépek – sóhajtotta Floriana, és hátrahúzta a haját a nyakáról. – Tetszik, ahogy elkapják és szétszórják a fénysugarakat. – Akkor vedd kölcsön őket. – Nem lehet. Túlságosan értékesek. – Kérlek… örömet szereznél vele, ha ezekkel láthatnálak. – De valami másnak érezném magam bennük. Valami szélhámosnak. – Hiszen úgy nézel ki, mint egy hercegnő. Floriana a tükörképére meredt, és a szívét hirtelen megrohanta a sóvárgás valami olyasmi után, ami soha nem lehet belőle. – Édesanyámnak van egy nagy ékszeresdoboza, teli drágakövekkel, amiket a nagymamámtól örökölt – folytatta Costanza. – Egy napon majd én öröklöm. – Nagyon szerencsés vagy. – Tudom. De ez minden, mást nem öröklök. Apám elveszítette a vagyonunkat, és még mindig nem tudta visszaszerezni. Mamma abban reménykedik, hogy pénzes férjet találok, és akkor ismét gazdagok leszünk. – Biztosan úgy lesz – mondta bizonytalanul Floriana, és álmodozva nézte a gyémántokat. Costanza megrezzent, mert ajtócsapódást hallottak a földszintről. Floriana felocsúdott az ábrándozásból. – Édesanyád? – Az nem lehet. – Azt mondtad, egész nap távol lesz.

– Így is volt. Floriana sietve levette a fülbevalót, és az öltözködőasztalra rakta. – Na és ha itt talál, akkor mi van? Mit tehet velem? Nem fogok az ablakon kiszökni, mint egy tolvaj. Lépések közeledtek a lépcsőn, aztán a grófnő ismerős hangját hallották. – Costanza! Costanza tehetetlen pillantást vetett a barátnőjére. – A hálószobámban vagyok, mamma. Nyílt az ajtó, és a grófnő benézett. Mikor megpillantotta Florianát, az első reakciója a rémület volt, ám aztán gyorsan összeszedte magát, és édes, de őszintétlen mosolyt erőltetett magára. – Szia, Floriana – mondta feszesen. – Miben sántikáltok itt ketten? – Ruhákat próbálok a partira. Az anyja tanulmányozta a lánya öltözékét. A becsvágy győzött benne, és közelebb ment, hogy alaposabban szemügyre vegye. – Tetszik rajtad ez a kék – mondta, és megfogta a szoknyáját, hogy egy kicsit lejjebb húzza. – Bár egy kicsit feszes. Costanza felsóhajtott. – Pedig behúzom a hasamat. – Az nem elég – felelte a grófnő kertelés nélkül. – Túl sok tésztát eszel, kedvesem. – Felvehetném a fehéret. – Hogy úgy nézz ki, mint egy menyegzőn? Costanza lelkesedése kipukkant, mint egy lufi. – Akkor mit vegyek fel? – Ezt fogod felvenni, de Graziella kiengedi neked egy kicsit – észrevette a gyémánt fülbevalót az öltözködőasztalon, és rájött, hogy Floriana próbálta fel. Kitágult orrlyukkal szívta be a levegőt. – Ezt is felveheted – folytatta. – Floriana, a fülbevalót, légy szíves. Florianát a csalódás úgy érte, mint egy késdöfés. Óvatosan felvette, és a grófnő kinyújtott kezébe pottyantotta őket. – Florianának akartam kölcsönadni – kiáltott fel Costanza meggondolatlanul. – Florianának? Mi az isten csudájáért? – A partira. A grófnő kurtán felhorkant. – Kedvesem, Floriana nem megy a

A grófnő kurtán felhorkant. – Kedvesem, Floriana nem megy a partira! Floriana haragja fokozódott. – De elmegyek a partira! – jelentette ki eltökélten. – Elnézést, tévedtem. Nem tudtam, hogy kaptál meghívót. – Van meghívód, nem igaz? – kérdezte Costanza, miközben az anyja a fülébe illesztette a gyémántokat. – Így ni. Semmi nem dobja fel az öltözéket úgy, mint a gyémánt – a lányára mosolygott. – Nagyon csinos vagy, Costanza. Te leszel a bál szépe. Floriana beleszédült a csalódásba. – Nem, nincsen meghívóm – felelt halkan, és dühösen érzékelte, hogy a szemét elfutja a könny. – Eljöhet velünk, ugye? – kérdezte Costanza. – Bárcsak eljöhetne, drágám, de ha nem hívták meg hivatalosan, akkor udvariatlanság lenne. – De Signora Bonfanti kedveli őt. A grófnő vállat vont. – Sajnálom, Floriana. Micsoda csalódás. De végül is csak egy parti. Costanza beharapta az ajkát. Szerette volna átölelni a barátnőjét, de az anyja közéjük állt. Floriana kiegyenesedett, és felszegte a fejét. – Igaza van – szólalt meg. – Ez csak egy parti. Te pedig, Costanza, túl fogod ragyogni a legszebb csillagot – átkozott legyen, ha hagyja, hogy a grófnő sírni lássa. – Lassan mennem kell – kényelmetlen csend támadt, miközben felállt, hogy távozzon. – Nem kell még menned – mondta Costanza, bátran dacolva az anyjával. A grófnő együtt érző mosolyt vágott, de nem volt benne semmi érzelem. – Bátor lány – jegyezte meg, miután Floriana bezárta az ajtót maga mögött. – Miért nem hívták meg? – Mert nem a mi köreinkhez tartozik, kicsim. – Ez tényleg ilyen sokat számít? A grófnő a kezeit a lány vállára tette, és olyan hideg szemekkel meredt rá, mint az acél. – Hallgass rám, Costanza. Többet számít ez,

mint gondolnád. Te jó családból származol, ezt soha ne felejtsd el. A pénz jön és megy, de te mindig Aldorisio maradsz. Floriana pedig senki és semmi. Hozzámegy majd egy magafajtához, te pedig azt is elfelejted, hogy valaha barátok voltatok. De te, kedvesem, hozzámész valakihez, aki a te fajtád; vagy legalábbis, vagyonosság szempontjából méltó hozzád. Az élet kemény. Maga alá temet, ha nem vagy elég fürge, hogy felugorj a tetejére. Costanza bólintott, de a szeme az ajtó felé kalandozott. Az anyja megfogta az állát, és maga felé fordította. – Nézz rám, Costanza, és mondd, hogy megértetted. – Értem – felelte a lány. – Jó. Most pedig, ha már gyémánt fülbevalókról van szó, ezek valóban csinosak, de tudok jobbat. Gyere velem, az én ékszerdobozomban sokkal szebb gyémántok vannak – ezzel lelökte Costanza fülbevalóit az öltözködőasztalra. Floriana szaladt lefelé a domboldalon, könnyek peregtek az arcán, és a zokogás fojtogatta a mellkasát. De csak amikor leért a partra, akkor engedte teljesen szabadjára a keserűségét, és kezdett el hangosan sírni. Leült a homokra, felhúzta a térdeit a melle elé, és a kezeivel átölelte. Előre-hátra ingadozott. Hogyan lehetséges, hogy neki nem küldtek meghívót? Azt hitte, Signora Bonfanti kedveli őt, de ő is csak olyan, mint a grófnő: megszabadult tőle, mint egy kóbor kutyától. Vett egy mély lélegzetet, és kinézett a tengerre. Valahol ott, ahol a párás messzeségben találkozik a víz és az égbolt, ott van a mennyország. Ott lakik Jézus, márványpalotában, túl messze ahhoz, hogy meghallja az ő imáit. Hirtelen egy hideg, nedves orr préselődött a könyökhajlatába. Jóéj volt az. Florianát szeretet töltötte el, átkarolta a kutyát, és a szőrébe zokogta a bánatát. Úgy látszott, a jószág megérti őt, mert nekidőlt, és hegyes orrával a lány bőrét szagolgatta. Egy kis idő után a lány jobban érezte magát. Jóéj erőt adott neki, és rájött, hogy voltaképpen mindegy, elmegy-e a partira, vagy sem. Hiszen az csak egyetlen este, Dante viszont itt tölti az egész nyarat. Bőven lesz alkalma találkozni

vele. A partin meg amúgyis biztosan nagyon lefoglalja majd, hogy a szüleivel és a barátaikkal beszélgessen, így őrá aligha maradna ideje. – Akkor is hozzámegyek feleségül – közölte Jóéjjel, és megtörölte az arcát az eb fülén. – Akkor pedig hivatalosan is én leszek az anyád. A grófnő fürdővizet engedett magának. Graziella behúzta a függönyt, és bezárta a zsalugátert. Az asszony levetkőzött, és egy selyem fésülőköpenybe bújt. A köpeny régi volt, és az egyik ujja pecsétes, de nem volt pénze rá, hogy újat vegyen. Az ilyesfajta fényűzést mostanában nem engedhette meg magának. De ha ügyesen intézi a dolgokat, és Costanza jól megy férjhez, akkor ismét mindenből a legjobbat veheti meg magának. Körülnézett a hálószobájában, a hámló vakolaton, a beázásnyomon az egyik sarokban, ahová egy törött cserép miatt befolyt az esővíz, az egész hely általános lepusztultságán. Ha nekifogna rendbe hozatni a villát, sosem érne a végére. Olyan sok munka volna vele. A férje ugyan keresett, de nem annyit, hogy korábbi dicsőségüket helyreállítsák. Ám legalább megőrizték a nagyság látszatát, és ott volt a történelmi nevük. Odament a fiókosszekrényhez. Antik darab volt, Párizsban vették még a házasságuk elején, és a római palazzójuk hálószobájában helyezték el, a Via Del Corsón. Micsoda előkelő ház volt az, és mennyire illett hozzájuk. Elkeserítette, amikor eszébe jutott az a nap, amelyen összepakoltak és távoztak onnan. Sötét, sötét idők. Kihúzta a felső fiókot, és elővett egy merev, fehér borítékot. Gyönyörű, kalligrafikus írással ez állt rajta: „Signorina Floriana”. A grófnő nem érzett lelkifurdalást. A lehető leghelyesebben járt el. Amikor Signora Bonfanti átadta neki a meghívót, hogy továbbítsa Florianának, a grófnő megragadta az alkalmat. Mindenkinek így lesz a legjobb. Miért kapjon a kislány ízelítőt egy olyan világból, amelyet úgysem érhet el soha? Az igen kegyetlen eljárás volna. Azzal csak megnövelnék az elvárásait. Visszahelyezte a meghívót a helyére, és visszatolta a fiókot. A gyerek saját érdekében.

22. fejezet A parti napja felvirradt. Tökéletes júniusi reggel volt az, amelyen hazatér Amerikából Beppe egyetlen fia és örököse, aki a világ egyik legjobb egyetemén szerzett mesterdiplomát, majd az apja egyik üzleti partnerénél tanulta az üzlet csínját-bínját Chicagóban. Az ég zafíros kékben játszott, és a nap szórta a sugarait a pompás sárga villára, ahol az alkalmazottak hatékony serege, fontossága tudatában, az előkészületek utolsó részletein dolgozott. A villa mögötti kertrészen sötétkék sátrat emeltek, ahol kétszáz vendég tudott egyszerre vacsorázni, pohárköszöntőket hallgatni és táncolni hajnalig. Napszállta után ezernyi csillag fogja megvilágítani a sátor belsejét. A sátorban az asztalokat a villa alatti pincékből felhozott sötétkék terítőkkel, antik ezüst evőeszközökkel, kristálypoharakkal terítik meg. Különleges fényűzésként minden asztal közepére ritka, kék orchideákat helyeznek, ha netán valakinek kételyei volnának Beppe Bonfanti gazdagságával és előkelőségével kapcsolatban. Odakint kertészek igazították a formára nyírt díszfákat, és ellenőrizték, nem felejtett-e valaki ott egy gyomot az ágyások szegélyeiben. A villától a kertbe vezető kőlépcsőket még egyszer lesöpörték, és kék üvegpoharakban teamécseseket helyeztek el a fokok szélén. Az összhatás lebilincselő volt, ám Signora Bonfanti tovább fokozta azzal, hogy a pávát bevitte a szökőkút melletti kertbe, és remélte, hogy amikor a vendégek megjönnek, kitárja majd a farktollait, és mindenkit elbűvöl a szépségével. Floriana az ágyában feküdt, az arcát a takaró alá temette. Bármennyire is szerette volna elhitetni magával, hogy nem érdekli, eljut-e a partira vagy sem, nagyon túl akart már lenni az egészen, és maga mögött hagyni a csalódását. Az apja a szomszéd szobában aludt, mert előző este megint berúgott. A lány még a falon át is érezte az alkohol szagát. Az apja már annyira használhatatlan volt, annyira elhatalmasodott

Az apja már annyira használhatatlan volt, annyira elhatalmasodott rajta az alkoholfüggőség, hogy a gróf nem alkalmazta tovább sofőrként. Ha nem lett volna Zita néni, és a pénz, amit néha vonakodva adott nekik, akár koldulni is elmehettek volna. Floriana néha tudott dolgozni egy keveset, kisegítve a Placonda körüli vendéglőkben. Mindenki ismerte, tudta, milyen helyzetben van, és mindenki buzgón akart segíteni. Úgy látszott, hogy csak az apja, Elio nem akar segíteni, és minden köszönet nélkül vette el tőle a pénzt, mintha az járna neki. Floriana tudta, hogy nem maradhat ágyban egész nap. Az vereség lett volna, márpedig ő nem fogadta el a vereséget. Megmosdott és felöltözött, egyszerű pamutruhát vett magára, és egy gumival hátrakötötte a haját. Signora Bruno kint volt az udvaron, és azért pörölt egyik bérlőjével, mert az túllocsolta a gerániumokat. Mikor meglátta Floriana fancsali arcát, egy intéssel lerázta a bérlőt, és közelebb oldalgott a lányhoz. – Mi ez a savanyú ábrázat? – A ma esti parti miatt van – felelte Floriana, lassan ereszkedve le a lépcsőkön. Nem kellett többet mondania, mert Signora Bruno vigasztalta akkor is, amikor a grófnő közölte vele, hogy nem kapott meghívót. Az idős nő a derekára tette egyik kérges kezét, és erősen megdörzsölte, mert az ő korában mindig sajgott valamije. – Átok mindannyiukra – fakadt ki. – Te túl jó vagy nekik. – Ők nem így gondolják. – Mert ők nem tudják. – Vajon Dante emlékszik még rám? – Persze hogy emlékszik amore{31}. Most már ifjú hölgy vagy, és olyan szép, hogy el sem hinné, ha rád nézne. – Mindennap egyre jobban szeretem – mondta a lány, és megfeledkezett a keserűségéről, ahogy eszébe jutott Dante mosolya és az a kedvesség, amellyel ránézett. – Egy napon hozzá fogok menni feleségül, és nagy menyegzőt csapunk – gonoszkodóan elmosolyodott. – A grófnőt azért meghívom. – Már miért hívnád meg? – Hogy lássam, ahogy az arca eltorzul, amikor lejövök azon a

– Hogy lássam, ahogy az arca eltorzul, amikor lejövök azon a csodás kőlépcsőn egy repdeső fehér ruhában. – Jobb, ha igyekszel, mert én is ott akarok lenni a lépcső alján, hogy lássalak. – Hát persze hogy ott lesz, Signora Bruno. Maga nélkül nem lenne az igazi. Signora Bruno kuncogott. – Akkor ne halaszd túl sokáig. Eléggé öregszem. – Dehogyis öregszik – incselkedett vele a lány. – Na jó, nem nagyon, de azért egy kicsit mégis. – De Eliónak nem szólok. – Nem adna oda a kérődnek? Floriana komolyan nézett az asszonyra. – Ahhoz a lányának kellene lennem, hogy kiadjon engem. – Ó, Floriana… – Nem tartozom senkihez, csak Dantéhoz. – Remélem, hogy megérdemel téged. – Megérdemeljük egymást, Signora Bruno. – Mihez kezdesz ma? – Úgy teszek, mintha ez is csak egy közönséges nap lenne. Elmegyek a misére, és meggyújtom a gyertyámat, hátha Jézus most idefigyel. Aztán Zita nénivel leszek a mosodában. – Nahát, az az asszony jól keres. De érted sose tett többet, mint a lehető legkevesebbet. Igazán szégyellhetné magát – Signora Bruno nem volt kíméletes Zita nénivel. – Minél jobban elfoglalom magam, annál gyorsabban telik a nap. – De ma nem fogsz ott leskelődni a falon? – Nem. – Vagy elmenni a kis hercegnőhöz? – Costanzához? Nem. Nem tudnám nézni azokban a gyönyörű gyémántokban. A nap lassan telt. Floriana tudta, hogy Dante már hazaérkezett, mert Jóéj nem jött utána. Hiányzott neki a kutya buzgó kis pofája és megnyugtató jelenléte, de örült, mert tudta, hogy most a gazdájával van, és annak is örült, hogy ő is hamarosan vele lesz. A lány a napot

Zita nénjével töltötte, aki mit sem tudott Dante iránti szerelméről és a partiról. Egész nap a reménytelen Elióról locsogott, arról, hogy mennyire nincs benne felelősségérzet. Floriana aztán lement a tengerpartra, hogy megnézze a naplementét. Costanza egyedül öltözött a szobájában. Graziella kiengedte a ruhát egy kicsit, ami így már tökéletesen illett rá. A lány persze továbbra is dagi volt, de a melle elterelte a figyelmet a kidomborodó pocakjáról és széles csípőjéről. Az anyja adott neki egy gyémánt nyakéket, hozzá illő karkötővel és fülbevalóval, amelyek egy királynőnek is megfeleltek volna. Ám Costanza örömét tompították a Florianával kapcsolatos gondolatai. Annyival jobb lett volna együtt öltözni, megosztani az ékszereket és a sminket. Elképzelhetetlen volt, hogy Signora Bonfanti megfeledkezzen Florianáról. De amikor Costanza alaposan belegondolt, eszébe jutott, hogy Signor Beppe mennyire figyelmen kívül hagyta a lányt, nem szentelve neki több figyelmet, mint a kertbe tévedő kóbor állatoknak. Talán Dante édesanyjának sem jelentett többet Floriana; társaságnak, szórakozáshoz megfelelt, de nyilvános bemutatásra már nem. Az édesanyjának igaza volt: Floriana nem illett az ő világukba. Valamikor ez a gondolat örömet jelentett volna számára, de most inkább együttérzést és valami újfajta bűntudatot ébresztett benne. A grófnő elbűvölőnek találta a lánya megjelenését. A gyémántok ragyogtak, a ruha pedig már nem feszült a dereka és csípője körül. A jövőben jobban oda kell majd figyelnie a lánya étrendjére. A gróf hazatért a munkából. Lezuhanyozott, átöltözött, aztán hárman elindultak a La Magdalena felé egy olyan autóban, amelyet ezúttal az egyik irodai alkalmazottja vezetett. A nagy, fekete kaput egy sor exkluzív autó mögött közelítették meg: Alfa Romeók, Ferrarik, bársonyos kék Lanciák sorakoztak ott. A biztonsági őrök megállítottak minden sofőrt, meghívót és igazolványt kértek. Az ember nem lehet elég óvatos, és Beppe Bonfanti elővigyázatos ember volt, amikor a személyes biztonságáról

volt szó. A levegő tele volt várakozással, és Costanza izgatottan nézett ki a kocsi ablakán. A grófnő dicsérte a ragyogó lámpákkal megvilágított ciprussort, és a végén a pompás, sárga udvarházat, titokban pedig elképzelte, hogy a lánya itt lakik, és ennek az egésznek az úrnője. A bejárat előtt tették ki őket, aztán átvezették a márvány előcsarnokon és a nappalin a teraszra, ahol Beppe és a felesége álltak egymás mellett, külön köszöntve minden vendéget. Beálltak ők is a sorba, és lepillantottak az elegáns szökőkútra meg a mögötte fekvő területre, ahol a sátor készen állt a mulatságra. Costanza észrevette Michelangelót, a pávát, amint ott sétált céltalanul, hosszú farktollait a földön húzva. A lány gyomra görcsbe rándult, mert Floriana nem volt ott, hogy elbújhasson mögötte. – Violetta – édelgett a grófnő. Violetta Bonfanti megfogta a kezét, és halványan rámosolygott. – Annyira örülök, hogy itt vagytok. – Milyen gyönyörű sátor. – Igen, mint egy tündérmesében. Costanza, kedvesem – ugyanolyan szórakozottan mosolygott, mint az előbb, mikor megfogta a lány kezét. Beppe erőteljesen megrázta a gróf kezét. – Semmi sem drága, ha a fiamról van szó – mondta, kidüllesztve a mellét, és alig várta, hogy a gazdagságával kérkedhessen az arisztokrata előtt. – Látom – felelte a gróf, aki eléggé színpadiasnak találta az egészet. – Lenyűgöző. Beppe Costanza felé fordult. – Ragyogóan nézel ki, kedvesem. – Köszönöm, Signor Bonfanti – felelte a lány félénken. A férfi felnevetett. – Azt hiszem, elég jól ismersz már ahhoz, hogy Beppének hívj. A barátaimnak Beppe vagyok, ugye? Aldorisióék leereszkedtek a széles lépcsőn a kertbe, ahol gyülekeztek az emberek, akik parfümillattal és cigarettafüsttel töltötték meg a levegőt. Egy kvartett klasszikus zenét játszott, a vendégek üdvözölték egymást, beszélgettek, és rózsaszín Dom Pérignont ittak magas kristálypoharakból. Costanza megkönnyebbült, amikor Giovanna rátalált. A két lány

Costanza megkönnyebbült, amikor Giovanna rátalált. A két lány izgatottan fordult egymáshoz. Giovanna már fiatal nővé érett, majdnem tizennyolc éves volt. Dús idomú testét csillogó, zöld Dior ruha emelte ki, a nyakában smaragdok szikráztak. – Annyi mindent kell elmondanom neked – kezdte, és kézen fogta Costanzát. – Menjünk valami csendesebb helyre, ahol beszélgethetünk. A grófnő hízott a büszkeségtől, ahogy a két lány kézen fogva átvágott a tömegen. Mindig erről álmodozott. Aztán szemügyre vette a fényűző környezetet. Ez volt az ő világa, és ez az őhozzá illő társaság. Noha Bonfantiék és néhány barátjuk meglehetősen közönséges, a gazdagságuk bőven kárpótol az ízlésbeli hiányosságaikért. Aztán meg arisztokratából is volt éppen elég ahhoz, hogy úgy érezze: a társaság megfelelő. Elégedetten elmosolyodott, és belekortyolt a pezsgőbe. Úgy érezte, hosszú száműzetés után végre hazatért. – Elvegyüljünk? – kérdezte a férjét. – Azt hiszem, ez igen jó ötlet – mondta a férfi egyetértőleg, és a karját nyújtotta. – Ó, az ott nem Edmondo di Montezzemolo gróf…? A vendégek végre elcsendesedtek, és Beppe elfoglalta a helyét a lépcsők tetején. Úgy mosolygott le a kertben álló vendégeire, mint ahogyan császár köszönti az alattvalóit. Aztán kinyújtotta a karját, és erőteljes hangon bejelentette a fia érkezését. – Barátaim, nagy örömmel jelentem be a fiamat, Dante Alberto Massimo Bonfantit, aki kitüntetéssel végzett a Harvardon, Amerika legjobb egyetemén. Dante tapsvihar közepette lépett elő, és megölelte az apját. Beppe szívélyesen megveregette a vállát, és mindkét oldalról arcon csókolta. – Fiam! – áradozott, aztán a két férfi ott állt, karjukkal a másik dereka körül, és integetett a közönségnek. Floriana a parton sétált, a cipőjét a kezében tartva, a víz szélén gázolva. Elképzelte Costanzát a partin, és szomorúság fogta el. Mekkora igazságtalanság, hogy ő kirekesztődik ebből, csak mert nincsenek gazdag szülei vagy jól hangzó címei. Miért nem lehet valakit a belső tulajdonságai alapján megítélni? Miért számít olyan

sokat, hogy honnan jön? Nem voltak-e mindannyian Isten gyermekei, akik egyenlők az ő szemében? Nem volt-e neki is ugyanannyi joga élni és szeretni, mint bárki másnak? A nap közben összeért a tengerrel, és narancsszínűre változott. Az alkony olyan szépséges volt, hogy Floriana állt, és nézte, amíg a fény elenyészett, és átadta helyét az első csillagnak. A roppant ég alatt kicsinek érezte magát, de nem vagyunk-e mindannyian kicsik, Isten magasságából nézve? A címek és a gazdagság olyan jelentéktelenek az Isten teremtette világ természetes gazdagságához mérve. Egyedül a szív számít, hiszen az az egyetlen dolog, amit az ember magával visz, amikor meghal. Ahogy leszállt az est, Floriana érezte, ahogy eltökéltsége erősödik. Az ő dolga, hogy a saját sorsát alakítsa, nem szabad hagynia, hogy mások mondják meg, milyen sorsa legyen. A megújult elszántságával felvette a szandálját, és megindult felfelé a partról. Dante átvágott a vendégek seregén, kezet rázva a vendégekkel, állva a sarat, amikor erőteljes mozdulatokkal hátba veregették, és lehajolva, hogy megpuszilja a nőket. Mindenkit elbűvölt természetes vonzerejével és szellemességével. Rendkívül jóképű férfivá érett. Egyenes derekával, felszegett fejével, nyitott pillantásával született koronaherceg volt. Mégsem volt semmi arrogancia sem a megjelenésében. Enyhe gunyorosság talán, amint a szája sarka meghajlott, mintha az egész eseményt valamiféle túlzó komédiának tartaná, ám túl udvarias volt, és azt is nagyon jól tudta, mekkora munkát jelentett ez az édesanyjának, hogysem nyíltan kimutatta volna a véleményét. Az Amerikában töltött öt év sok új dologra tanította meg a világról és saját magáról is. Okos volt, gyorsan tanult, és könnyen barátkozott. A lányok kedvelték, de a saját kárán tanulta meg, hogy bár elköteleződni könnyű, a kötelékből függetlenedni már fájdalmas és bonyolult művelet. Így hát számtalan olyan futó kapcsolatot élvezett, amelyek nem jártak az elköteleződés veszélyével. Volt éppen elég olyan nő az egyetemen, akiknek elég volt az, ha ágyba bújhattak vele, ő pedig kihasználta az alkalmakat, majd továbbállt a következőhöz.

Olyan fiúkkal barátkozott, akik hozzá hasonlóan kedvelték a sportokat. Dante megtanulta az amerikai focit és a baseballt, továbbá kiválóan teljesített a tenisz- és squashpályákon is. Élvezte az újdonságot, amit az jelentett, hogy idegen országban lakik. De a lelkének egy része folyton elégedetlen volt. Ez az izgatottság, ami leginkább honvágyra hasonlított, olyan pillanatokban kapta el, amikor magányosnak és sebezhetőnek érezte magát, vagy amikor töprengő hangulatba került. Dante biztosan tudta, hogy ennek semmi köze a szüleihez vagy az otthonához. De amikor a La Magdalena jutott eszébe, akkor a hiányérzete fájdalmasan felerősödött. Várta, hogy a sóvárgása vajon elmúlik-e most, hogy újra itt van, és a lelke megnyugszik, vagy az az érzés ismét hatalmába keríti. A vacsorát a csillagos égbolt alatt szolgálták fel. Dante két fiatal nő mellett ült, akik flörtöltek vele, és úgy csacsogtak, mint két csinos kis hullámos papagáj. A grófnő észrevette, hogy Costanza az asztalnak a Dantéhoz képest ellenkező végénél ült egy csoportnyi hasonló korú fiatal között. Eltökélte, hogy vacsora után bemutatja a lányát Danténak. Örült, hogy Costanza ott ült, az asztalnak annál a végénél, mert így Beppe közvetlen közelében volt, akinek egyik oldalán egy unokatestvére, a másikon a család egyik közeli barátja foglalt helyet. A grófnő kortyolgatta a bort, élvezte a pillanatot, és azt, hogy ide tartozik, ebbe a társaságba. A vacsora után Beppe újabb terjengős beszédet mondott, újabb jeleként annak, hogy nélkülözi a tiszteletreméltóságot, gondolta a grófnő fensőségesen. Nem mintha számított volna. A vendégek nevettek Beppe tréfáin, és tapsoltak, amikor befejezte. A gazdagság ugyanúgy túlragyogta a férfi fogyatékosságait, mint ahogy a grófnő nagynénjének a gyémántjai túlragyogták Aldorisióék hibáit. Poharak emelkedtek, áldomások hangzottak el, míg végül Dante felállt, és mondott egy szellemes és önironikus beszédet, amitől mindenki még jobban megkedvelte. A lányok abban reménykedtek, hogy elnyerik a szívét, az anyák úgy dolgoztak a stratégiáikon, mint megannyi hadvezér. Costanza Florianára gondolt, és a barátnője lehetetlen álmára. Ha

Costanza Florianára gondolt, és a barátnője lehetetlen álmára. Ha most látná Dantét, rájönne, mennyire nevetséges a képzelgése arról, hogy egymásba szeretnek. Egy ilyen férfi, mint Dante, észre sem vesz egy helybéli lányt. A grófnő versengő szelleme egyre erősödött, amint a többi lányos anyát nézte az estélyen. Volt néhány igen csinos lány is, karcsúbbak, szebbek, mint Costanza. Kénytelen lesz saját kezébe venni a lánya étrendjét, ha eséllyel akar indulni az álma megvalósításáért. Amint eljött a megfelelő pillanat, a kezébe vette Costanza kezét, és majdhogynem vonszolva elvitte a kert másik végébe, ahol, Dante beszélgetett egy kis csapat vonzó fiatallal. Nyomban megismerte Costanzát, és otthagyta a többieket, hogy köszönthesse. – Nahát, te felnőttél – nevetett, és arcon csókolta a lányt. – Hol van a bolondos kis barátnőd? A grófnő ragyogott. – Üdv, Dante. Micsoda isteni estély. – Örülök, hogy eljött, grófnő – megfogta az asszony kezét, és formálisan megcsókolta. – Costanza gyakori vendége volt a húgának, Giovannának – folytatta a grófnő. – Közeli barátnők lettek, nem igaz, kedvesem? Írnak egymásnak egész télen, míg Giovanna Milánóban van, az iskolában. – Floriana is itt van? – kérdezte Dante, és a tekintetét felemelve végigpillantott a vendégeken, akik a gyertyafényes kertben kavarogtak. Costanza habozott, mert tudta, hogy az anyja nem akar Florianáról beszélni. – Nem, nincs itt – felelte óvatosan. Dante maga is meglepődött, mennyire csalódott lett ennek hallatán. – Nem tudom, mivel van elfoglalva mostanság – folytatta mosolyogva a grófnő. – Kedves kis helybéli lány. Tudja, hogy van ez. Rendben van, ha eljátszogat az ember gyereke az ilyenekkel, amíg kicsi, de Costanza ma már ifjú hölgy, és jobb, ha a saját köreinek a társaságát keresi – és prüszkölt egy aprót. – Értem – felelte Dante. – Nos, örülök, hogy eljöttek. Érezzék jól magukat a partin – ezzel visszament az iménti társaságához. Ám a

gondolatai a falnak arra a részére kalandoztak, ahol Floriana szokott felmászni és leskelődni. Fura gondolat fészkelte be magát a fejébe, bebaktatott a házba, hogy megkeresse Jóéjt. A kutya a konyhában aludt. Dante füttyentett neki, és Jóéj, kalandra mindig készen, boldogan baktatott ki mellette a kertbe. A zene elkezdődött, és sokan a táncparkett felé indultak. Némelyek a kertben bolyongtak, megint mások az asztaloknál ültek, amelyeket felvittek a teraszra, és ott kávéztak, vagy beszélgettek, mert ott csendesebb volt. Az égen ragyogtak a csillagok, a hold pedig lágy, ezüstös fényben fürösztötte a tájat. Dante belefáradt a végtelen beszélgetésekbe végtelen számú emberrel, és abba, hogy a hőst játssza, miközben ő úgy vélte, nem tett semmit, amit sokan mások meg ne tettek volna már milliószor. De az apja szerette a felhajtást. Ő szerette a fanfárok hangját, és minden alkalmat örömmel fogadott arra, hogy megdöngesse a mellét, és mutogassa mindenkinek, mennyire fontos és gazdag ember. Sokat várt a fiától, de leginkább büszke apa akart lenni, mert Beppének a látszat jelentett mindent. Hisz nem dolgozott meg érte? Minden egyes líráért? Ahogy a falhoz közeledett, Dante gyomrát összeszorította az izgalom. A lány szelleme táncolt a szeme előtt, kirajzolódva az éjszakában. A torka is elszorult, és arra gondolt, hogy vajon miért kínozza ilyen veszteségérzet. Jóéj figyelmét valami elvonta a falnál, és nekilódult. Dante is meglátott egy árnyékot mozdulni, mintha egy macska készülne vetődni puhán. De nem macska volt. Amint közelebb ért, látta, hogy egy gyönyörű fiatal nő volt az. – Floriana? Te vagy az? – Dante – felelte a lány halkan. Jóéj izgatottan szaladt oda hozzá. Floriana felnevetett, és megborzolta a fülét. Dante elképedve figyelte, amint a lány lehajol, és úgy simogatja a kutyát, mintha egyáltalán nem lepődne meg, hogy látja. Egy pillanatig meg sem tudott szólalni. – Úgy látszik, boldog, hogy találkoztok – mondta végül. – Mindig boldog, amikor találkozunk. Ő a legkedvesebb barátom. – Vagyis vigyáztál rá, amíg távol voltam?

– Persze. Szinte elválaszthatatlanok vagyunk – felmosolygott Dantéra, akit megérintett, hogy milyen gyönyörű a lány a holdfényben. – De tudtam, hogy ma érkezel haza, mert ma nem jött el hozzám. – Meg szokott keresni? – Nagyon okos. – Mert kóbor. Azok sokkal dörzsöltebbek, mint amelyeket háznál nevelnek. Dante figyelte, ahogy Floriana felállt és lesimította a ruháját. A teste elhagyta a kislányos szögletességet, és vonzó domborulatokat vett fel. Meglepetten látta, hogy keble és csípője van. Az öt év átalakította maszatos kislányból figyelemre méltó fiatal nővé, és Dante érezte, hogy a szíve ámulattal telik meg. – Már belefáradtál a bulizásba? – kérdezte a lány, és a szemének pajkos villanása annyira ismerős volt Dante számára. – Úgy éreztem, hogy kémkednek utánunk, és ellenőriztem a védvonalainkat. – Tehát emlékszel a fal gyenge pontjára? – Meg a behatolóra is, aki tudja, hogyan kell megmászni. – No és mit teszel a betolakodóval, ha elkapod? Dante megdörzsölte az állát, és fontolóra vette a kérdést. – Foglyul ejtem. Floriana szíve vadul vert a mellkasában. – Azt hiszem, ravaszabb, mint ahogy te feltételezed róla. – Talán igazad van. Ha ő is kóbor, mint Jóéj, akkor alighanem túljár egy ilyen háznál nevelt fiú eszén, mint én. Floriana felnevetett. – Mi lenne, ha a behatoló átmeneti fegyverszünetet ajánlana? – Úgy érted, hogy tegyük le a fegyvert, és kezdjünk békés tárgyalásokba? – Igen, ilyesmire gondoltam. Persze csak időlegesen. – Azt hiszem, hogy ez lehetséges. De talán jobb lenne semleges területen tárgyalni. Felugrott a falra, és odanyújtotta a kezét. Floriana megfogta, és hagyta, hogy a fiú felhúzza a fal tetejére. Megérinteni Dantét a világ

legtermészetesebb dolgának tűnt, mintha a bőrük örök időktől fogva ismernék egymást. Boldogság fogta el, hogy végre ismét együtt vannak, ahogyan azt Isten olyan világosan akarta. Miután mindketten a fal másik oldalán voltak, elindultak az ösvényen egymás mellett, Jóéjjel a nyomukban. Olyan bensőséges viszony uralkodott közöttük, olyan jól ismerték egymást, mintha beszélniük sem kellene, mert szavak nélkül is értik a másikat. – Hiányoztam? – kérdezte Dante, megérezve, ugyanúgy, mint ahogyan a lány is érezte, hogy erős áramlat ragadja el őket. – Igen – felelte Floriana. Nem volt értelme tagadni az igazságot. – Na és én hiányoztam neked? Dante megállt, és megfogta a kezét. – Nem gondoltam erre – mondta, és váratlan gyöngédség öntötte el. – De most már tudom, hogy hiányoztál. Nem is képzeled, mennyire.

23. fejezet Floriana már tudta, hogy az ötévnyi várakozás nem volt hiábavaló. Semmi sem választhatja el őket egymástól, mert a sors hatalma mindig újra összehozza kettejüket, olyan elkerülhetetlenül, mint a gravitáció. Nem számított már, hogy nem hívták meg a partira, mert Dante megtalálta őt azon az egy helyen, amit csak ő ismert. Kézenfogva andalogtak az ösvényen, bezárva a szakadékot, amit öt év távollét nyitott. Aztán leültek a tengerre néző sziklákra, és a hold ezüsthidat vert a vízen át egészen a mennyországig. Floriana sosem élt még át ennél gyönyörűbb éjszakát. A csillagok olyan tiszták voltak, mint még soha, és úgy hunyorogtak, mint megannyi új emlék. A meleg szellő édes fenyőillatot hozott. – Nem számítottam rá, hogy egy nőt találok a falon – vallotta meg Dante, és a lányon tartotta a szemét. – Mire számítottál, öt év után? – Arra, hogy ugyanazt a kislányt találom itt, akinek be van fonva a haja, és nagy, ijedt szemekkel néz rám. – Én sosem voltam ijedt – nevetett Floriana, és játékosan megbökte a fiút. – Dehogyisnem. Csak tudtad, hogyan rejtsd el. Floriana vállat vont. – Nem engedhetem meg magamnak a félelem luxusát, Dante. A fiú átkarolta, és magához húzta. – Sosem felejtem azt a napot, amikor először találkoztunk ott a kapunál. Olyan voltál, mint egy kis rab, szurtos és borzas, és úgy néztél át a rácsokon a szabadság felé. Nekem ezek a kertek természetesek voltak, amíg nem láttam őket a te szemeden át. Téged minden megérintett, álmélkodva bámultál meg mindent, a legapróbb, mások által legjelentéktelenebbnek tartott dolgot is, mint a madarakat a fákon, vagy a szökőkútban surrogó vizet. Most pedig fiatal nő vagy, gyönyörű fiatal nő, de mélyen bent ugyanaz az elveszett kislány vagy, és én szeretnék vigyázni rád. A kezébe vette Floriana arcát. Az elmúlt években csak sodródott, nem tudva a nyugtalanságának okát, mint amikor a tengerész hajózik

a hullámokon, és nem figyel fel a belső hangra, amely hazafelé hívja. Most, hogy a lány szemébe nézett, tudta, hogy az ő belső hangja Floriana volt mindvégig, és most, hogy együtt voltak, végre hazaért. Ide tartozott. Lassan előrehajolt, és ajkait a lány szájához érintette. Floriana lehunyta a szemét, és kizárta a külvilágot, az összes érzékével csak Dante szájára koncentrált, amely megnyitotta az övét, mélyen megcsókolta. A lány minden idegszála remegett az érintésének újdonságától, a csókjának az intimitásától, és örömmel adta át magát a fiúnak. Dante a karjaiba zárta, és vadul szorította, elszánva, hogy úgy kényeztesse és szeresse, ahogy még soha senki nem tette. A grófnőnek csalódást okozott, hogy Dante olyan kurtán-furcsán magukra hagyta őket. Remélte, hogy Costanza és ő hosszasabban beszélgethet vele. Ám Dante megemlítette Florianát, és attól a pillanattól kezdve már elterelődött a figyelme, és nem maradt velük tovább. Csak az vigasztalta, hogy a lánya és Giovanna egymás mellett üldögélt a szökőkút mellett, egymáshoz hajoltak és kuncogtak, miközben megosztották a titkaikat. Ez olyan barátság, amit az idő még tovább mélyít majd. Ha Costanza nem képes elnyerni Dante szívét, majd elnyeri egy másik, hasonló fiúét, mert Giovanna társaságában a legjobb társadalmi körökben mozoghat. A gróf az órájára nézett, és látta, hogy elmúlt hajnali kettő. Ideje maga köré gyűjteni a családját és hazamenni. A grófnő is indulásra készen állt. Beszélt mindenkivel, akit hasznosnak ítélt, és szert tett néhány értékes új ismeretségre is. Costanza ellenben még nem akart távozni. Éppen most kérte táncra egy sűrű barna hajú, szemüveges, félénk fiatalember. A lány pedig elég pezsgőt ivott, hogy meglegyen a bátorsága igent mondani. Vonakodva követte hát a szüleit a főbejárathoz, amely előtt ott állt az autójuk, amelyben a fiatal sofőr mélyen aludt a volánnál. Nem ők voltak az egyetlenek, akik távoztak. A legtöbb felnőtt elsuhant a nagy, fényes autókban, de hátrahagyták a fiatalokat, hadd táncoljanak.

Costanza kifelé bámult az ablakon, furcsán melankolikus

Costanza kifelé bámult az ablakon, furcsán melankolikus hangulatban. Az éj varázslatos volt, de most vége lett. Sosem volt még ilyen kellemes éjszakája egész életében, és sajnálta, hogy megszakadt. A csillogó gyémántjaival most először érezte magát gyönyörűnek. Floriana nem volt ott, hogy elhomályosítsa, és rájött, hogy neki is van saját fénye és önbizalma is ahhoz, hogy ragyogjon. Giovanna bemutatta az összes barátjának, és Costanza is a csoport részének érezte magát, semmivel sem kevésbé gazdag vagy elbűvölő; minden porcikájával közéjük tartozott. Az édesanyjának igaz volt. Floriana nem ebbe a világba való, és ha ő, Costanza, biztosítani akarja a saját maga számára azt a jövőt, amit az édesanyja szán neki, akkor meg kell válnia Florianától. A grófnőnek feltűnt, hogy Costanza milyen hallgatag. – Élvezted az estélyt, kicsim? – Nagyon, mamma. Bárcsak ne ért volna még véget. – Egyszer minden jó dolog véget ér – jegyezte meg az apja. – És éppen emiatt új jó dolgok kezdődhetnek. Meg fogod látni – tette hozzá határozottan az édesanyja. – Gondolod? – Hát persze, drágám. Felírtam minden fontos telefonszámot. Biztos lehetsz benne, hogy Toszkána minden nagy házába meg fognak hívni. – Ami volt elmúlt, most kezdődhet az új – mondta a gróf, és azokra az új kapcsolatokra és az általuk jelentett potenciális üzleti lehetőségekre gondolt, amelyekre ezen az estén szert tett. – Azt hiszem, ez a nyár nagyon különleges lesz, kedvesem. Fordulópont számodra, most, hogy már fiatal hölgy vagy. – Úgy éreztem, oda tartozom ma este. – Oda is tartozol, drágám. Figyeltelek benneteket, ahogy Giovannával olyanok voltatok, mintha nővérek lennétek. – Ő a legjobb barátom. – Csakugyan, és el sem tudnék képzelni számodra nála jobb barátot. Floriana neve kimondatlanul lebegett közöttük.

A hajnalpír megjelent az égen, amikor Dante és Jóéj hazakísérték

A hajnalpír megjelent az égen, amikor Dante és Jóéj hazakísérték Florianát a Via Romára. A csillagok halványultak, a hold is fakult. A város lassan ébredezett, egy-egy Fiat 500-as csörömpölt végig a macskaköveken, kutyák gyűltek a panetteria{32} körül, ahonnan frissen sült kenyér illata áradt. – Tehát itt laksz – mondta Dante, és megállt a portone, a nagy fakapu előtt, amely valaha kinyílt az autók előtt, de ma már mindig zárva volt. Floriana habozva állt a kapuba vágott ajtó előtt. Nem akarta, hogy bejöjjön és meglássa, milyen egyszerűen él, és találkozzon a tökrészeg apjával. – Itt – felelte. – Signora Bruno nem szereti a látogatókat. – Pihenned kell egy kicsit – a hüvelykujjával végigsimította a lány arcát. – Örülök, hogy megtaláltalak, Floriana – újra megcsókolta, a szerelemtől megittasulva nem akarta elengedni. – Mennem kell – mondta a lány, tudva, hogy az apja bármikor felbukkanhat az utcán dülöngélve. – Gyere el ma a La Magdalenába. – Talán. – Jóéj látni akar majd. És én is. – Akkor majd eljövök Costanzával. Besurrant az ajtón, bezárta maga mögött, aztán nekitámaszkodott, és lehunyta a szemét, hogy megőrizze a varázst. – Szóval mégiscsak elmentél a buliba – szólt egy halk hang a lépcső felől. Signora Bruno állt ott, háziköntösben. Széles lábait papucsba préselte. – Úgy festesz, mint akit most csókolt meg a herceg. – Miért van ébren ilyenkor? – Én mindig ébren vagyok. Nem tudok egykönnyen aludni ebben a hőségben. Floriana közelebb jött, a csípőjét játékosan himbálva. – Tényleg megcsókolt a herceg. Signora Bruno egyszeriben megfeledkezett az álmatlanságáról. – Átkozott legyek! – kiáltott fel. – Annyi ember közül éppen a kis Floriana… – Nem mentem el a partira. A falról leskelődtem, és ott talált meg.

– Biztosan keresett téged. – Én is azt hiszem. Signora Bruno kuncogott. – Ettől majd kiakadnak egy kicsit. – A szerelmünk túl erős, nem tudnak elválasztani egymástól. – Na, mondd el nekem, hogy néz ki? Floriana leült az alsó lépcsőfokra. – Magas, világos a bőre, a szeme zöld, mint a trópusi tengernek. – Te tényleg szerelmes vagy, ha így beszélsz a szeméről. – De mégis a száját szeretem a legjobban, ahogyan a sarka felkunkorodik, és amikor mosolyog, olyan széles, hogy az összes foga látszik. – Tehát most csattant el az első csók. – Floriana elvörösödött, és az ujja hegyét a szájára tette. – Én is emlékszem az első csókomra. Az volt a legszebb csók, amit valaha kaptam. Ha betehettem volna egy dobozba megőrizni és néhanap elővenni, biztos, hogy jobban aludnék. A későbbiek már sohasem ugyanolyanok, tudod. Az ártatlanságot csak egyszer lehet elveszíteni, és akkor elvész örökre. Élvezd, amíg lehet. – Maga vén cinikus. – Lehet, de bölcs cinikus. Miután szeretkeztetek, ő már soha nem fog vesződni azzal, hogy ugyanolyan gyengéden csókoljon, mint első alkalommal. Később már valami mássá változik át a dolog, és a csók nem cél, hanem eszköz a végcél eléréséhez. A férfiak szeretik teljesen át is ugrani, és a tárgyra térni, amilyen gyorsan csak tudnak. Keményen küzdenek, hogy magkapjanak. – Ő már megkapott engem. – Nem, még nem. Ne add magad olyan könnyen. Egy olyan férfi, mint ő, talán olyasmit feltételez egy olyan lányról, mint te, ami te nem vagy. Floriana megütközött. – Én szűz leszek még az esküvőm napján, ha erre céloz. – Hát persze hogy az leszel. Mégis azt hiszem, most jött el az ideje annak, hogy egy anya elmondja neked a gólya meséjét. – Itt van nekem maga, Signora Bruno. – Tudtam én, hogy van valami célja az életemnek. Ha már én nem

– Tudtam én, hogy van valami célja az életemnek. Ha már én nem mehettem hozzá egy herceghez, gondoskodnom kell róla, hogy legalább neked sikerüljön. – Amikor hozzámegyek, maga is beköltözik a La Magdalenába, és ott lakik velünk. – Jól van. Akkor boldogan halok majd meg – egy nyögéssel felállt. – Na jó, kezdődik a nap. Nem ücsöröghetek itt köntösben egész délelőtt. Vár a munka, és az a cretino{33} megint túlöntözte a gerániumokat – rosszallóan csettintett a nyelvével. Floriana teljesen felöltözve feküdt az ágyán, és túl izgatott volt ahhoz, hogy aludjon. A fejében újra és újra lepergette az éjszakát, elidőzött a csóknál, és lehunyta a szemét, hogy teljesen átélje. Dante újra itthon van és szereti őt; a világon semmi más nem számít. Hallotta az apját hortyogni a szomszéd szobában. Micsoda önző, semmirekellő alak. Floriana szeretett volna egy olyan apát, aki szereti őt, akivel megoszthatja legbelső gondolatait és vágyait. Olyan apát, akire büszke lehet. De arra semmi sem tudja rávenni, hogy Eliót bemutassa Danténak. • Dante megjelent a reggelinél, amelyhez egy kerek asztalt helyeztek ki az árnyékos teraszra. Az édesanyja kávét kortyolgatott széles karimájú kalapban, a bőre még nedves volt a hidratáló krémtől, a szemét elrejtette a napszemüveg. Giovanna álmosan rágcsált egy pirítóst, Damiana kávézott, és egy gyümölcsöstálból eszegetett. Beppe király módjára elnökölt az asztalnál, és a terasz magasából tekintette át a tegnapi estély romjait. A munkások már visszatértek, és hordták el a székeket és asztalokat – meg azt a vendéget, akit elnyomott a buzgóság a sarokban. Estére a kertek a korábbi tökéletes állapotukba állnak helyre, és a park a szokásos látképét nyújtja. – Fiam! – kiáltott fel Beppe. – Gyere, ülj ide mellém, és mondd el, milyennek találtad a tegnapi partit. Egy komornyik kihúzott egy széket. Dante leült, és feketét kért. – El vagyok ragadtatva, papà.

Az apja büszkeségtől ragyogott. – Ez a beszéd! Senki sem ad olyan partikat, mint én. Találtál említésre méltó lányokat? Dante habozott. Arról az egyetlen lányról, akit szeretett volna megemlíteni, nem beszélhetett. – Sokat. Beppe megpaskolta a hátát. – Apja fia. Sokat… – a komornyik kávét töltött Danténak, amikor a reggelit félbeszakította egy telefonhívás. Beppe bement, hogy felvegye a telefont. – No és ti, lányok, milyennek találtátok? – kérdezte Dante. – Varázslatos – élénkült fel Damiana most, hogy az apja nem volt az asztalnál. – Életem leggyönyörűbb éjszakája volt – lelkendezett Giovanna. – Láttam, hogy Costanza itt volt – mondta óvatosan Dante. – Megnőtt, ugye? – De a kis Floriana nem jött el – vetette közbe az édesanyja szomorúan. – Komolyan mondom, csalódott voltam. Dante meglepődött. – Te meghívtad? – Már miért ne hívtam volna meg? Komolyan, Dante, ugyanolyan rossz vagy, mint apád. Nagyon szeretnivaló teremtés, és én nagyon kedvelem. – Tudod, hol lakik? – Egy szerény házban, Herbában. Na és? Mit számít az? De pontosan nem tudom a címét, ezért Costanza édesanyjának adtam oda a meghívóját. Danténak nem kellett sok, hogy rájöjjön, mi történt. – Kétlem, hogy az az asszony egyáltalán odaadta a meghívót Florianának. Violetta levette a napszemüvegét. – Mire célzol? – Az a nő rettenetesen sznob. – Tényleg képesnek tartod ilyen otrombaságra? – Teljes mértékben. Violetta elmosolyodott. – Én remélem, hogy csak valami véletlen jött közbe, és nem szándékosan tett ilyet. De azt furcsának találtam, hogy Floriana nem jött el. – Pedig szeretett volna eljönni – biztosította Damiana. – Nagyon szeret itt lenni, és téged is nagyon szeret, mamma. Te vagy az anya számára, aki neki sohasem volt.

– Biztos vagyok benne, hogy Costanza mamája sohasem tenne ilyet szándékosan – vélte Giovanna. – Talán csak megfeledkezett róla, vagy elveszítette. – Talán – mondta Violetta, és kiürítette a kávéscsészéjét. – De én nem fogom tőle megkérdezni. Biztos csak véletlen. De Floriának megmondom, hogy nem feledkeztünk meg róla. Mert ha azt hiszi, hogy szándékosan nem hívtuk, az fájni fog neki. Eljön ma Costanzával? – Nem tudom – felelte Giovanna. – Kérdeztem Costanzát, de semmit nem mondott Florianáról. – Biztosan eljön ő is – mondta Damiana. – Általában együtt jönnek, nem? Dante csendesen ült, és hagyta, hogy a nők tárgyaljanak arról, mennyire valószínű, hogy Floriana eljön úszni, mert ő biztosan tudta, hogy el fog jönni. Kíváncsi volt, a szülei mit szólnának ahhoz, hogy ő udvarol a lánynak. Az édesanyja ugyan nagyon kedveli, de vajon elég jónak tartja-e az egyetlen fiához? Nézte az édesanyját az asztal fölött. Violetta velencei középosztálybeli családból származott. Álmodozó és idealista asszony volt, aki szerette a természetet, az állatokat, és úgy gondolta, hogy isten színe előtt minden teremtmény egyenlő. Rendkívüli volt, hogy éppen Beppéhez ment férjhez, egy olyan emberhez, aki otthagyta munkásosztálybeli otthonát Torinóban, és Milánóban szerzett vagyont élelmiszeripari csomagolóanyagok gyártásával. Egymás ellentétei voltak: az egyik erős, a másik gyenge, az egyik ambiciózus, a másikat hidegen hagyták az ambíciók, az egyik harsány és bombasztikus, a másik csöndes és visszahúzódó. Beppének a hírnév és a társadalmi státusz fontos volt, Violettának csak a szív számított. Nagyszerű dolog, ha valakinek ideáljai vannak, és a belső értékeik alapján fogadja el az embereket, de képes lesz-e az édesanyja ezen eszmények szerint élni? Egyelőre tehát Floriana olyan titok lesz, amelyet Dante megtart magának.

Reggeli után Dante fel akart menni a szobájába, amikor beleütközött

Reggeli után Dante fel akart menni a szobájába, amikor beleütközött Zazzettába a folyosón. A kis ember elmosolyodott, baljós mosollyal, és egy hegyes szemfog látszott a szájában, kicsit hosszabb, mint a többi, akár a farkasé. – Jó reggelt, Dante – köszönt, és alig észrevehetően meghajolt. – Jó reggelt – felelte Dante. Sosem kedvelte az apja jobb kezét. Volt benne valami fonákság. – Az édesapja szeretné látni. – Most? – Ha nincs jobb dolga. – Dante nem örült. Zazzetta pontosan tudta, hogy nincs jobb dolga. Elmorzsolt egy szitkot az orra alatt, és elindult az apja dolgozószobája felé, a fekete ruhás tanácsadó csendesen követte. – Dante! Gyere csak be! – mondta az apja, és letette a tollat, amivel éppen aláírt egy papírt. – Kész van, Zazzetta – mondta. Az itatóspart rányomta az aláírására, aztán odaadta a dokumentumot Zazzettának, aki gondosan betette egy fekete dossziéba, és távozott, bezárva az ajtót maga után. – Beszéljünk a jövődről – Beppe nem az az ember, aki üres fecsegésre pocsékolja az időt. – Befejezted a tanulást és a gyakornoki időszakot, amivel büszkévé tettél, Dante. Nekem sohasem adattak meg azok a lehetőségek, amelyek neked igen. – Tudom, és hálás vagyok, apa. – Kiválóan teljesítettél – elégedetten méregette a fiát. – Te vagy minden, amit valaha akartam a fiamban. Jóképű, vagy, intelligens, erős és dörzsölt. A legjobbat örökölted tőlem és anyádtól is. Édesanyád hibáit nem örökölted szerencsére, nem igaz? – A hibáit? – Ne nézz olyan rémülten. Senki sem tökéletes. Ha édesanyád gyengéd természetét örökölted volna, akkor semmi hasznodat nem venném. – A gyengéd természet előnyös tulajdonság egy asszonynál. – Csakugyan. De egy férfiban gyengeség, és az üzleti életben nincs helye a gyengeségnek. Nem kedvességgel és gyöngédséggel kerestem a millióimat, hanem azzal, hogy agyafúrt és félelmetes

vagyok. Ahogyan Machiavelli olyan találóan megfogalmazta: a férfi a félelem útján teremt magának tiszteletet. Dante, szeptember elsején csatlakozol hozzám Milánóban. Dantét nem lepték meg az apja instrukciói. Tulajdonképpen mindig is tudta, hogy azt várják tőle: csatlakozzon a családi vállalkozáshoz. De most mégis neheztelést érzett, mintha egy súlyos ajtót csaptak volna be előtte, amely elzárja a szabadságától. – Megnyugtató lesz a tudat, hogy a fiam és örökösöm átveszi tőlem az üzletet, amikor nyugdíjba megyek. Nem azért építettem vagyont, hogy egy kívülálló kezébe kerüljön. Tehát, mi a válaszod? – Beppe nem várt visszautasítást. – Készen állok, apa – felelte kötelességtudóan Dante. – Bravó! Most nincs kedved egy teniszpartihoz? Lehet, hogy fiatalabb és fürgébb vagy, mint én, de én meg egy ravasz öreg róka vagyok. Játszottak a teniszpálya vörös homokján, Piero és Mario, a sofőr két fia segített nekik, akik kiváló labdaszedők voltak. A mérkőzés felénél, amikor Dante nyerésre állt, és gémlabdája volt, megpillantotta Giovannát és Costanzát a kertben sétálni. A szíve átmelegedett, mert arra számított, hogy Floriana is felbukkan. Ászt adogatott, ami elsüvített Beppe fonákja mellett, aki nem szeretett veszíteni, és káromkodva elhajította az ütőjét. Ezután azonban Dante játéka hanyatlott, mert egyik szemét végig a kerten tartotta, Florianát keresve. – Látod, az öreg kutyában is maradt még erő – kérkedett Beppe, amikor Dante újabb labdája kötött ki a hálóban. Mivel alig várta, hogy megkeresse Florianát, Dante összeszedte magát, koncentrált, és megverte az apját 6-4-re. Beppe nagylelkű volt a vereségben, mert ez az arány nem volt túl rossz. Kezet fogtak, és erőteljesen megveregette a fia hátát. – Remélem, az igazgatótanácsban is ilyen eltökélt vagy, mint a teniszpályán. – Megteszem, amit tudok – biztosította Dante. – Tudom. Aztán Beppe észrevette Zazzettát, aki az olajfák között feléjük tartott. – Mi újság, Zazzetta?

Dante magukra hagyta őket, amint halkan beszélgettek, a fejüket összedugva, mint két tolvaj. A lányokat a medence mellett találta, de Florianának nyoma sem volt. – Egyedül jöttem – magyarázta Costanza, amikor rákérdezett. Dante újfajta magabiztosságot vett észre a lány viselkedésében, ahogy egyenes derékkal állt és rezzenéstelenül nézett másokra. – Nem akart jönni? – Nem tudom. Nem találkoztam vele – felelte Costanza könnyedén. Dante összevonta a szemöldökét. – Hát, pedig Jóéj szeretné látni – ezzel elindult a sziklákba vágott lépcsőkön. Ha a lány nem jön el hozzá magától, akkor érte megy.

24. fejezet Dante beszállt abba az ezüstszínű Alfa Romeo Spiderbe, amit az apjától kapott ajándékba Amerikából való hazatérése alkalmából. Jóéj beugrott a hátsó ülésre, és kinyújtott nyelvvel leheveredett, készen az új kalandra. A tető nem volt felhúzva, így a szél Dante nedves hajába kapott, amint végigdübörgött a ciprussoron a kapu felé. Elég éles szeme volt ahhoz, hogy észrevegye a Costanza viselkedésében beállt változást. Nem lehetett véletlen, hogy Floriana nem volt az estélyen, és Costanza ma nem hívta el, hogy jöjjön vele. Szándékosan kirekesztették. Hát majd ő megmutatja nekik. Eltökélten markolta a volánt, és a parti úton haladt Herba felé. Néhány perc múlva a kockaköveken haladt az ősi házak között, és integetett a helybelieknek, akik szájtátva nézték a pompás autót. Közvetlenül Florianáék háza előtt parkolt a Via Román, és becsengetett. Mikor senki nem nyitott ajtót, újra csengetett. Végül egy idős hölgy keserű hangja hallatszott. – Jól van már, jól van, jövök. Egy kis türelmet – az ajtó nyílt, és Dante látta, hogy egy asszony kerek arca jelenik meg, akiről úgy gondolta, hogy Signora Bruno lehet. Mikor meglátta Dantét, nyomban ráismert. A szeme csakugyan olyan színű volt, mint a trópusi tenger. Szélesre tárta az ajtót, és kedvesen elmosolyodott. – Florianát keresem. Itthon van? – Dante tekintete az udvart pásztázta. – Nincs. Körülbelül egy félórája ment el. – Nem tudja, hová ment? – Gondolom, önt keresi. Dante arca elfelhősödött a csalódástól. – Nem hiszem, hogy gyalog megy végig az úton. – Nem is. Átvág a rövidebb úton, a pipacsos mezőn keresztül. – Köszönöm, signora, sokat segített. – Signora Bruno – mutatkozott be az asszony. – Olyan vagyok Florianának, mintha az anyja lennék. Így van, mióta csak Loretta

lelépett Floriana öccsével. Dante megdöbbent. – Florianának van egy kisöccse? – Volt neki egy kisöccse. – Sosem említette. – Miért említette volna? Túlságosan fájdalmas, és a gyerekek képesek kizárni a gonosz dolgokat. Csak isten tudja, mi lett belőlük azóta. – Kimondhatatlanul kegyetlen dolog választani a gyerekeink közül. Miféle asszony csinál ilyet? – A nagyon önző fajta. Nem hiszem, hogy az a paradicsomtermesztő akart még egy gyereket, és a kis Luca nagyon aranyos volt. Floriana imádta. – Hogy hívják azt a paradicsomtermesztőt? Signora Bruno észrevetette az elszánt villanást a fiú szemében, és egyik duci kezét a karjára tette. – Ne tegye. Tudom, hogy szeretné jóvá tenni, de nem tudja. Régen elmentek, és ha Loretta vissza akarna jönni hozzá, már megtehette volna bármikor. Tudja jól, hogy hol van a lánya. De nem akar, nem, igaz? Jobb, ha Floriana elfelejti a múltat, és a jövőre összpontosít. Okos, határozott ifjú nő lett belőle. Szégyen, hogy az anyja nem látja most, mert büszke lehetne arra, amivé Floriana, minden hátránya ellenére vált mostanra. – Floriana szerencsés, amiért ön mellette van, signora. – Tudom – az asszony egy mozdulattal elhárította a bókot. – A mennyben megkapom a jutalmamat, semmi kétség. Dante kihajtott az útra, és Loretta árulása meg a paradicsomtermesztő járt a fejében, aki elcsábította. Bármit megtett volna, hogy megtalálja őket. Igazság szerint meg tudná találni őket. Elég volna szólni Zazzettának, és kész. Nem kételkedett annak a sötét alaknak a képességeiben. De talán Signora Brunónak igaza volt. Mi értelme lenne? Mi értelme volna előkaparni ezt az ügyet, és Florianával azt éreztetni, hogy újra eltaszítják? Amint a La Magdalena kapujához vezető úton haladt, Jóéj ugatni kezdett. Dante először azt hitte, azért örül, mert hazaértek, de aztán meglátta Floriana ismerős alakját, amint a kapu felé ballag a domboldalon. Virágmintás strandruhát viselt, és szandált, a haja

lazán hullott a vállára, néhány szál pipacsot hozott magával és egy vászontáskát. Dante dudált, és Floriana felnézett, a kezével árnyékolva a szemét a nap ellen. Intett neki és ismét megnyomta a dudát, aztán leállította az autót. Jóéj kiugrott az autóból, odarohant hozzá, és majdnem feldöntötte örömében. Egy pillanat múlva Dante a karjaiba zárta, és megcsókolta. – Hol voltál? – kérdezte, az arcát a lány nyakára hajtva. – Először Costanzához mentem. – Ő már itt van. – Gyanítottam. Dante a lány arcába nézett. – Nem hívott meg magával ide? – Nem érdekel. De micsoda elegáns autód van! – Eljössz velem egy körre? – Szeretnék. Biztos nagyon gyors. – Olyan gyors, hogy Jóéj esetleg kieshet. – Ez a kedves Jóéj – szeretettel megpaskolta a kutyát. – Ő lett a legjobb barátom, amíg távol voltál. Nézd, a pofája kezd őszülni. – Öregszik. – De még mindig mozgékony és fürge – ezt mintegy bizonyítandó, a kutyus felbaktatott a domboldalon a kocsihoz. Az autó belül a nap által megmelegített új bőr illatát árasztotta. Jóéj ismét beugrott a hátsó ülésre, várakozóan csóválva a farkát. Floriana becsúszott az első ülésre, és végigsimított a faborítású műszerfalon. – Nagyszerű ez az autó, Dante. – Apám vette nekem. – Igazán nagylelkű. Dante cinikusan elvigyorodott. – Nagylelkű, csakugyan. Csak ő engem mint a saját kiterjesztését látja, így hát ez olyan, mintha saját magának ajándékozna egy autót – beindította a motort, amely úgy morgott, mint egy oroszlán. Az autó végigszáguldott az úton, messze maga mögött hagyva a La Magdalena kapuját. Jóéj lekushadt az ülésen, amikor az autó meglódult. Floriana nevetett, a fejét

hátravetette, amikor a szél a hajába kapott. Miután bemutatta, mire képes az autó, Dante lassított, hogy beszélgetni tudjanak. – Hivatalos voltál a tegnapi estélyre – kezdte Dante komoly hangon. – Nem voltam – felelte Floriana –, de nem bánom. Tényleg. – Félreértesz. Tényleg hivatalos voltál. Mamma küldte neked a meghívót, csak éppen odaadta a grófnőnek. Floriana elkomolyodott. – Úgy érted, hogy mindvégig ott volt számomra egy meghívó? – Igen. Úgy hiszem, a grófnő elfelejtette átadni neked. – Biztosan így volt – Floriana olyan hangon válaszolt, amely világossá tette, hogy egy percig sem hiszi. Megfordult, és az elsuhanó tájat figyelte. – Az az asszony sosem kedvelt engem. – Féltékeny, ennyi az egész. – Lenéz engem. De már megszoktam, és nem érdekel. Végtére is mit árthat nekem? – Egyáltalán nem árthat neked – átnyúlt a kardánbox fölött, és megfogta a kezét. – Most már együtt vagyunk, Floriana, és senki sem árthat neked. Costanza meglepődött, amikor meglátta Florianát, aki Dante társaságában jött a medencéhez. Nyomban elfogta a bűntudat. Megbánta, hogy olyan hűtlenül és rosszindulatúan viselkedett, és kirekesztette Florianát. – Nézzétek, kit szedtem fel az úton – mosolygott Dante diadalmasan. Bement az öltözőbe, hogy felvegye a fürdőnadrágját. Costanza odarohant Florianához, kétségbeesetten, hogy bocsánatot kérjen. – Annyira sajnálom, Floriana – kezdte halkan. – Azt hittem, már itt leszel. Floriana egy vállrándítással rázta le magáról a bocsánatkérést. – Milyen volt az estély? Costanza vágott egy grimaszt. – Csodás volt. Bárcsak ott lettél volna. – Tudod, engem is meghívtak, de édesanyád elfelejtette nekem átadni a meghívót. Megesik az ilyesmi. – Az én édesanyám? – Costanza hitetlenkedve bámult rá. – Biztos

– Az én édesanyám? – Costanza hitetlenkedve bámult rá. – Biztos vagy benne? – Tökéletesen. Signora Bonfanti mondta, hogy édesanyádat kérte meg, hogy adja át nekem. – Nem értem. Akkor miért nem adta oda neked? – Nyilván nem akarta, hogy én is eljöjjek. – Costanza elszörnyedt, és Floriana megfogta a kezét, hogy megnyugtassa. – Minden rendben, én megértem. Én nem tartozom a te világodhoz, Costanza. Téged nem hibáztatlak, de azt nem mondanám, hogy édesanyádat kedvelem. – Akarod, hogy mondjak neki valamit? – Nem. Costanza megkönnyebbült, mert az édesanyjával való konfrontáció lehetősége megrémítette. – Hagyjuk annyiban. Már nem számít. Ami megtörtént, megtörtént – Floriana mosolygott, és Costanza örült, hogy Floriana visszanyerte a harci szellemét. – Gyertek úszni. Giovanna és én megnézzük, hány hosszt tudunk úszni a víz alatt. – Te hányat tudsz? – Másfelet. – És Giovanna? – Kettőt. – Akkor én hármat – Floriana elindult az öltöző felé, hogy felvegye a fürdőruháját. Dante a vízbe vetette magát, és leúszott néhány hosszt mellúszásban. Amikor Floriana felbukkant halványkék fürdőruhájában, Dante abbahagyta az úszást, és egy helyben taposta a vizet, hogy nézze a lányt. A lány domborulatokat növesztett az alatt az öt év alatt, amíg ő távol volt. A dereka karcsú volt, a csípője szélesebb, a combja teltebb, a melle pedig kerek és kemény. Nem az a gyermek volt, akitől elköszönt, hanem az asszonyi lét határára érkezett leány. Ismerős izgalmat érzett az ágyékában, és odaúszott, hogy üdvözölje.

Floriana beugrott a vízbe. Mikor feljött levegőért, Dante ott volt

Floriana beugrott a vízbe. Mikor feljött levegőért, Dante ott volt mellette, szélesen vigyorogva, de visszafogta magát, mivel nem voltak egyedül. Ehelyett a fülébe súgta vágyait, és lehúzta a víz alá, hogy lopjon egy csókot ott, ahol senki nem látja. Damiana érkezett néhány barátjával napozni, és a medence hamarosan tele volt fiatalokkal, akik pancsoltak, gyümölcslét ittak, napfürdőztek a nyugágyakon, és csevegtek a napfényben. Costanza Giovannával játszott. Megpróbálták bevonni Florianát is, de miután bebizonyosodott, hogy sokkal tovább tud a víz alatt maradni, mint a többiek, Floriana otthagyta őket, hogy Dantéval legyen. Costanzát ez nem lepte meg. Dante mindig kedvelte Florianát, azt pedig tudta, hogy Floriana szerelmes Dantéba. Az viszont már nem jutott eszébe, hogy Floriana érzelmei viszonzásra találnak. Mikor felmentek ebédelni, Violetta túláradó örömmel köszöntötte l’orfanellát, ahogyan a családban nevezték. A karjaiba rántotta, és boldogan megpuszilta. – Sajnálom, hogy kavarodás volt a meghívód körül, Floriana – mondta, őszinte sajnálattal az arcán. – Odaadtam a grófnőnek, mert nem tudtam a címedet. Teljesen az én hibám. Meg kellett volna kérdeznem a címedet, vagy közvetlenül neked odaadni a meghívót. Szörnyű elgondolni is, hogy azt hihetted, szándékosan nem hívtunk meg. – Szerettem volna eljönni, de most boldog vagyok, hogy nem feledkeztek meg rólam – válaszolta Floriana az igazságnak megfelelően. Dante átölelte a vállát. – Most már itt van – mondta, és csak az édesanyja vette észre a szokatlan színt a hangjában. Nézte őket, ahogy leültek egymás mellé, és szinte látta a rezgéseket kettejük között, mint amikor a hőségtől remeg a levegő az országút felett nyár közepén. Beppe ült az asztalfőre. Nagy felhajtást csapott Costanza körül. Floriana ugyan az asztal túlsó végén foglalt helyet, de Beppe akkor sem hederített volna rá, ha ott ül közvetlenül a jobbján. Costanza grófkisasszony volt, egy herceg unokahúga, és ennyi elég volt. Dante és Floriana mintha külön asztalnál ült volna. Ahogy összedugták a

fejüket, beszélgettek és nevettek, mint régi barátok nem érdekelte őket senki más. Violetta érdeklődve és némi szomorúsággal nézte a fiát, mert nem tartotta lehetségesnek, hogy ez a bimbózó szerelem kivirágozzon. A férje vagyonára és pozíciójára gondolt, és a pénz elválasztó erején rágódott. Valamikor Floriana elfogadható lett volna. De Beppe számára most már csak olyan lány jöhet szóba, mint amilyen Costanza. Aznap délután Dante teniszleckét adott Florianának. Giovanna kölcsönzött neki teniszcipőt és ütőt, aztán visszament a medencéhez sütkérezni Costanzával, Damianával és a barátnőikkel. Mikor egyedül maradtak a pályán, Dante a lány mögé állt, a karját köré fonta, és megmutatta, hogyan kell tartani az ütőt. A lány kezét az ütő nyelére szorította, de a szája a lány nyakát súrolta, és megcsókolta ott, ahol a bőre puha és meleg. Floriana nevetett, és játékosan lerázta magáról. – Arról volt szó, hogy tanítani fogsz. – Igen. A szerelemre. – Stupido! – Nem tehetek róla, túlságosan kívánatos vagy. – Na, állítsd le magad. Hol tudom megütni a labdát? – Tetszik a hozzáállásod – vonakodva elengedte. – Minden labdáért, amit eltévesztesz, kapok egy csókot. – Azt képzeled, hogy nagyon koordinálatlan a mozgásom. – Tényleg arra számítok. – Mi van, ha őstehetség vagyok? – Akkor megcsókollak erővel. – Dante! A fiú vállat vont. – Megtehetem. Átment a pálya másik oldalára. Floriana kinyújtotta az ütőt, eltökélten, hogy megmutassa: nem lesz olyan könnyű. Dante adogatott. A lány nézte a labdát, hátrahúzta az ütőjét, és megütötte. – Úgy látszik, őstehetség vagyok – mondta, és diadalmasan rávigyorgott. – A kezdők szerencséje. – Akkor próbáld meg még egyszer. Dante ismét szervált. A lány hátrahúzta az ütőjét, és megint

Dante ismét szervált. A lány hátrahúzta az ütőjét, és megint eltalálta a labdát. A fiú vágott egy grimaszt. – Ez így nem lesz jó. – Egyszerűen csak túl jó tanár vagy – a fiú ismét odaütött egy labdát, ezúttal fonákra, és Floriana ezt elvétette. – Ezt az ütést még nem tanítottad meg! – A szabály az szabály, és most tartozol egy csókkal – diadalmasan átszökkent a hálón, felkapta a lányt, és a száját a szájára nyomta. – Ha mindig ezt csinálod, valahányszor elvétek egy labdát, sosem tanulok meg játszani – tiltakozott Floriana, és levegőért kapkodott. – Nem is az volt a szándékom. – Nem? – Nem. Csak egyedül akartam maradni veled. – Nincs annak egyszerűbb módja? – Nem jutott eszembe semmi. – Nekem igen – Dante letette, Floriana pedig kézen fogta. – Menjünk sétálni. Lent a parton, amit a lány olyan jól ismert, odavezette Dantét egy kis szélvédett beszögelléshez. Leültek egymás mellé, és nézték a távolban száguldozó motorcsónakokat. – Most tényleg egyedül vagyok veled – mondta a fiú, és a karjaiba vonta. Floriana ezúttal nem tiltakozott. Átölelte, és hagyta, hogy megcsókolja. Aznap este, mikor hazafelé tartottak Costanzával, Floriana olyan boldog volt, hogy ez a járásán is meglátszott: ide-oda táncolt, a karjai szabadon lengtek, és időnként lehajolt, hogy szedjen egy-egy vadvirágot, ami a magas fűben nőtt. Costanza ellenben még mindig kényelmetlenül érezte magát az elveszett meghívás miatt. Elképzelhető, hogy az anyja tényleg ilyen gonosz? Ugyan mit ártott volna, ha Floriana is eljön az estélyre? Nem értette a dolgot, furdalta a lelkiismerete, mintha valami módon összeesküdött volna a barátnője ellen. Megbánta, hogy hátat fordított Florianának, és úgy döntött, valahogy jóvá teszi, mihelyt alkalma nyílik rá.

– Szerelmes vagyok – sóhajtott Floriana, nem tudva titokban

– Szerelmes vagyok – sóhajtott Floriana, nem tudva titokban tartani az érzéseit. – Tudom – felelte Costanza. – Ő pedig viszontszeret. – Tudom, hogy nagyon kedvel téged. – Nem, hanem szeret. Ő mondta nekem. Costanza megállt. – Micsoda? Ő mondta neked, hogy szeret? – Igen. Tegnap éjjel odajöttem a kőfalhoz leselkedni, és ott talált meg. Sétáltunk és beszélgettünk órákon át, aztán… – elpirult, majdnem szégyellte kimondani –, megcsókolt. Costanza megdöbbent. – Megcsókolt? – Igen. Isteni érzés volt. – Floriana kinyújtotta a karjait, és elkezdett pörögni. – Isten meghallgatta az imáimat. Szeretem Dantét. Ő pedig szeret engem, és nem érdekel, ki tudja. Costanzára átragadt a barátja lelkesedése, és elkezdett nevetni. – Én ezt nem hiszem. Annyival idősebb nálad! – Mit számít az? A szerelem nem ismer határokat! – Ebben igazad van. Ha tényleg viszontszeret, akkor összeházasodtok, és nagyobb ékszerdobozod lesz, mint anyunak – ez a gondolat furcsa elégtételt jelentett Costanzának. – Nem kell nekem ékszerdoboz. Nekem csak ő kell. Nincs nekem semmim, csak a szerelem és én vagyok a legboldogabb lány a világon! Costanza kézen fogta Florianát, és együtt rohantak le a mezőn. – Akkor a tied lesz! – kiáltotta Costanza, és mindketten nevettek, amíg kifulladtak, és meg kellett állniuk. Costanza elkísérte a barátnőjét a templomba. Floriana gyertyát akart gyújtani, ezúttal hálából, Costanza meg bűnbánatból. Sosem fogja többé elárulni a barátját, Isten őt úgy segélje. Ascanio atya ott volt a templomban, misére készülve, és mellette a sekrestyés, Severo atya. Mikor Ascanio atya meglátta a lányokat, az üdvözlésükre sietett, a reverendája a követ söpörte közben. Mindig rajta tartotta a szemét Florianán, ahogy nyájának a pásztoraként kötelessége volt. Minden héten meghallgatta a gyónását, amint kiöntötte neki a reményeit és vágyait, kis szíve tele volt hittel, szelleme

megingathatatlan. Most, amint csukott szemmel meggyújtotta a gyertyát, arcán angyali kifejezéssel, az atya tudta, hogy valami jó történt vele. – Üdv, gyerekek! – mondta lágyan. – Üdv, Ascanio atya – mondta Costanza. Bűntudatosan elpirult, és lesütötte a szemét, mert azt hitte, hogy a pap belelát a legtitkosabb gondolataiba. Floriana befejezte az imáját, és kinyitotta a szemét. – Jó estét, atyám. – Isten gyönyörködik a boldogságodban – felelte a pap mosolyogva. – Tényleg boldog vagyok, atyám – felelte Floriana. – És hálás is. Isten meghallgatta az imáimat. Ascanio atya összevonta a szemöldökét. Vajon az édesanyja visszatért ennyi év után? Vagy az ifjú Dante Bonfanti viszonozta a szerelmét? Ascanio atya ismert minden titkot Herbában – Severo atya pedig mindent tudott, amit Ascanio tudott. – Dante szeret engem, atyám – úgy ragyogott, hogy Ascanio atya önkéntelenül is osztozott az örömében. Isten végre rámosolygott erre a kislányra. Ám az atya örömébe óvatosság is vegyült. A két fiatal viszonya elég valószínűtlen, és Dante családja aligha nézi majd jó szemmel. – Istentől kell útmutatást kérned, gyermekem. – Ő már mutatja nekem az utat, atyám. Ő vezetett el eddig is, ahol most vagyok. A pap nézte, amint a két lány kilibben a napsütésbe, és megcsóválta a fejét. – Severo atya, attól tartok, ennek nem lesz jó vége. – Lehetséges – felelte Severo atya, és megtörölte kopasz fejét egy zsebkendővel. Ő maga is érezte az alkohol szagát a verejtékében. Remélte, bízhat abban, hogy Ascanio atya szaglása gyenge. – Tartok tőle, hogy Floriana szíve ismét összetörik – folytatta Ascanio atya. Severo atya bólintott. – De én ott leszek, hogy felszedegessem a darabokat, és ismét összerakjam őket. Floriana

apja az ördögé lett, és nem lehet rá számítani. Floriana csak ránk számíthat. – Erős a hite – tette hozzá Severo atya. – Nagyon erős. De vajon elég erős-e ahhoz, hogy kibírjon még egy csalódást? Nem tudom. Imádkozom érte. – Én is – tette hozzá Severo atya. – Nagyon buzgón. Aznap este Costanza a szüleivel vacsorázott az étkezőben. Az édesanyja az estélyről csacsogott, hogy milyen fényűző volt, és hány új barátra tett szert. Costanza nem említette Florianát, de a barátnője mindig ott lebegett a gondolatai között. Ha az édesanyja tudná, hogy Dante szerelmet vallott Florianának és meg is csókolta, magánkívül lenne. Majdnem érdemes volna incselkedni vele és megmondani neki, és látni, mekkora patáliát csap, de a félelme felülírta a csábítást, és csendben maradt. Nem kellett megvívnia Floriana csatáit helyette; a barátnője sokkal ügyesebben tud harcolni saját magáért. Dante Florianáék háza felé fordult az Alfa Romeo Spiderben, és megnyomta a dudát. Signora Bruno felbukkant, hogy megcsodálja az autót. Végigsimított a kezével a motorházon, mintha igazi ezüstből készült volna. Gyerekek nyomultak közelebb, és bátorították egymást, hogy ők is megérintsék. Dante észrevette a legkisebb fiút a sor végén, és odafurakodott hozzá. – Nincs kedved beszállni? – kérdezte, és a fiúcska izgatottan bólintott. Amikor Floriana kijött, ott találta Dantét egy kisfiúval a térdén, amint az autó kezelőszerveit mutogatja neki. – Jobb, ha vigyáz Florianára – mondta Signora Bruno, és egyik tömpe ujjával figyelmeztetően intett Danténak. – Bízzon bennem, úgy vigyázok rá, mint a legszebb ékszerre – válaszolta Dante, majd felemelte a kisfiút a térdéről, és letette a földre. – Majd meglátjuk – mondta Signora Bruno, miközben Dante begyújtotta a motort. A gyerekek ámultan hátraléptek, Floriana intett, Dante pedig ismét

A gyerekek ámultan hátraléptek, Floriana intett, Dante pedig ismét megnyomta a dudát. Amint lassan elindultak az utcán, a gyerekek úgy szaladtak utána, mint egy falka játékos kutya. – Hová megyünk? – kérdezte Floriana. – Ahová akarod. – Csak hajts! – Floriana megfogta a kezét, Dante pedig az ajkához emelte, és megcsókolta. Autóztak, miközben a nap lehanyatlott Toszkána olajfaligetei és szőlőskertjei között. A fény lágyabb lett, az ég fakult, míg az első hunyorgó csillag felbukkant. Találtak egy kis trattoriát{34}, és tésztát ettek a paradicsommal befuttatott lugas alatt. Ahogy a természetes fény fogyott, a gyertya világított, és a tücskök éji kórusa rázendített. Későre járt már, amikor felálltak az asztaltól és elindultak hazafelé. Dante megállt egy sziklabércen a tengerparton. A holdfény ezüsthidat épített a vízen. Leállította a motort, és csendben ültek egymás mellett, bámulva a szépséget maguk körül. Hosszú ideig egyikük sem szólalt meg, és ez a csend éppen olyan megnyugtató volt, mint a hold és a csillagok a fejük felett. – Mindig ilyen lesz – szólalt meg Dante végül, és közelebb húzta magához a lányt. – Itt ülünk majd, amikor öregek leszünk is, és a gyerekeinkről beszélgetünk. Együtt fogunk megöregedni. – És elmondjuk nekik, hogyan találkoztunk. – Igen. Beszélek majd nekik az piccolinámról, aki bedugta az orrát a kapu rácsán, és sóvárogva nézte a házat és a kertet. – Jó anya leszek – mondta vágyakozva Floriana. – Megadok a gyerekeimnek mindent, ami nekem sosem volt. Dante megpuszilta a homlokát. – Én fogok megadni neked mindent, ami sosem volt osztályrészed. Floriana csillogó szemmel nézett fel rá. – Már megadtad.

25. fejezet Két hónap telt el. Florianának tovább kellett dolgoznia, hogy eltartsa magát és egyre züllöttebb apját. Volt, amikor a nagynénjének segített a mosodában, máskor pincérkedett egy caffében a Piazza Lacondán. A mosogatást és a söprést sem tartotta túl alantas munkának, sem bármi mást, amivel pénz kereshetett, hogy élelmet és ruhát vásárolhasson. A helybeliek tudták, hogy számíthatnak rá, akár az utolsó pillanatban is hívhatják, ha munka akad. Dante mit sem tudott minderről, mivel sosem tapasztalta, milyen az, ha valakinek nincs semmije. Floriana pedig nem beszélt a helyzetéről; nagyon zavarta volna, ha alamizsnát kínálnak neki. Costanza legtöbbször Giovannával időzött, vagy a La Magdalenában, vagy más úri otthonokban a környéken. Számukra a nyár egyetlen hosszú vacsorapartivá nyúlt, és Giovanna nevét már alig említették a Costanzáé nélkül. Costanza sosem érezte még magát ilyen jól, és a saját boldogsága lehetővé tette számára, hogy őszinte boldogsággal gondoljon Florianára is. Mostanában nem találkoztak olyan sokszor, mint régen, mert Florianát nem hívták meg a nagy társasági eseményekre, de amikor együtt voltak, Costanza örömmel és kíváncsian figyelte Floriana virágzó románcát. Dante nem tudta véka alá rejteni a szerelmét. Minden percét Florianával akarta tölteni. Elmentek együtt autózni, piknikeztek a parton, vagy csak heverésztek a füvön az édesanyja sellős kertjében, hangosan felolvasva könyvekből, miközben Jóéj elégedetten szundikált mellettük. Varázslatos esték voltak ezek, amikor a madarak felgallyaztak éjszakára, a tücskök ciripeltek, a fény lágy arany színre váltott, Floriana pedig fürdött benne, és tudatában volt annak, hogy Isten mosolyog rá. Violetta növekvő nyugtalansággal figyelte a fia románcát. Nyilvánvaló, hogy a fiatalok odáig vannak egymásért, ami megható dolog volt, de aggódott, hogy Floriana szíve összetörik, amikor véget ér. Szeptemberben Dante visszatér a való életbe Milánóban, és itt hagyja Florianát elárvultan.

Az asszony nem beszélt erről a férjével. Beppe szerint a kapcsolat csak egyike volt annak a számos flörtnek, amelyet Dante végigélvez, mielőtt megfelelő házastárs oldalán megállapodik. Nem is lepte meg, és nem is érdekelte az ügy. De nem volt mindenki olyan szívtelen, mint Beppe. Ascanio atya tudatában volt a küszöbön álló katasztrófának, számított rá, hogy az hamarosan bekövetkezik és pusztító lesz. Elhatározta, hogy beszél Florianával, amikor a lány bejön a templomba meggyújtani a szokásos gyertyáját. Floriana nagyon tisztelte Ascanio atyát, akit kicsi korától ismert. Azért is nagy tiszteletben tartotta az atyát, mert idős ember volt, és közel állt Istenhez. Amikor a pap azt mondta neki, hogy beszélni akar vele, Floriana nyomban bűntudatot érzett. Próbált rájönni, mi rosszat tett, miközben követte az atyát a kis oldalkápolnába, ahol nyugodtan beszélgethettek. – Úgy látom, félsz, Floriana – kezdte a pap, miután leült az egyik székre az oltárral szemben. – Biztosan valami rosszat tettem, hogy ön beszélni akar velem. Az atya jóságos öreg arca mosolyra húzódott. – Te már nem vagy gyermek, Floriana. Régen elmúltak azok az idők, amikor levetetted magad a szikláról, ellógtál a suliból. Istenfélő fiatal nő lettél, tizenhatodik születésnapod küszöbén, és én büszke vagyok rád. – Akkor mi rosszat tettem? – Egyáltalán semmit. – De miért akart beszélni velem, atyám? A pap habozott, és magában istenhez fohászkodott útmutatásért; az ifjúkori szerelem olyasmi volt, amiről ő semmit sem tudott. Végül tágra nyílt orrlyukakkal vett egy mély lélegzetet, és belevágott a józan érvelés kellős közepébe. – Kedves gyermekem, az édesanyád nincs itt, hogy a segítségedre legyen, amint lassan eléred a felnőtt női kort. Úgy hiszem, rám hárul a feladat, mint ennek a gyülekezetnek a lelkipásztorára, hogy atyai tanáccsal szolgáljank neked. Floriana szíve elhűlt, mert nyomban kitalálta, hogy csak Dantéról lehet szó. Ascanio atya észrevette, hogy megrettent, mert nagy,

kérges kezébe fogta a lány kezét. – Tudom, hogy mély barátság fűz Dante Bonfantihoz. – Igen, atyám. – De én úgy érzem, hogy nem teljesíteném az Isten által rám ruházott kötelességemet, ha nem beszélnék veled ennek a viszonynak a tarthatatlanságáról. – Tarthatatlanságáról? Ascanio atya kétségbeesetten keresett magában elég erőt, mert Floriana szemeit elöntötték a könnyek, és peregtek le hamuszürkére változott arcán. – Dante szeptemberben visszatér Milánóba, és beáll az apja cégéhez. A te életed pedig visszatér a megszokott medrébe. Te még annyira fiatal vagy, kedvesem, Dante pedig már huszonegy éves, kész férfi… – a hangja elhalt, mert látta, hogy Floriana szíve ott törik darabokra a szeme előtt. – Sajnálom, hogy ezeket el kell mondanom neked, de szeretnélek megkímélni attól a csalódástól, ami akkor ér majd, amikor rányílik a szemed az igazságra. – De atyám, Dante szeret engem! – Nem kétséges, hogy így van. De tényleg azt hiszed, hogy megkapja az apja áldását a házasságotokhoz? – Floriana legyőzötten sütötte le a szemét. – Ti két külön világból származtok, gyermekem. Ez olyan tapasztalat lesz számodra, amit kedves emlékként megőrzöl, de tovább kell lépned, és olyasvalaki mellett megállapodnod, aki a saját világodból való. Dante Bonfanti nem neked való – az, hogy a lány úgy zsugorodott össze keserűségében, mint egy őszi levél, túl sok volt Ascanio atyának. – Magadra hagylak, hogy összeszedhesd magad – és gyengéden megpaskolta a lány kezét. – De én szeretem őt, atyám. – Van, amikor a szerelem nem elég. – De Jézus… Az atya fojtottabb hangon válaszolt. – Igazad van, Jézus arra tanít minket, hogy szeressük a felebarátainkat akárcsak önmagunkat, de sajnos Beppe Bonfanti még nem tanulta meg azt a leckét. Floriana magára maradt a kis kápolnában. Kezeibe temette az

Floriana magára maradt a kis kápolnában. Kezeibe temette az arcát, és megpróbálta Isten jelenlétét érezni, de nem érzett semmit, csak a könnyeit az arcán és a szíve ólomsúlyát. Tényleg annyira lehetetlen, hogy egymáséi legyenek? Lehetséges, hogy olyan közönséges valami, mint a vagyon, közéjük állhat? Egy pillanatig legyőzöttnek érezte magát. Beppe Bonfanti óriásként tornyosult föléjük, sötét és hatalmas alakja szilárdan odaállt közé és a szerelme közé. Ascanio atya jóságos arca tűnt fel előtte, amint tehetetlenül csóválja ősz fejét. Úgy látszik, mindenki ellene van. De aztán Violetta kedves arca ragyogott fel a sötétségen át, és anyai szeretettel mosolygott rá. Ő biztosan áldását adja rájuk. Talán még a férjét is rá tudja beszélni, hogy beleegyezzen a házasságukba. Ebbe a vékony reménysugárba kapaszkodott, és megtörölte a szemét a szoknyája szélébe. Nem volt tisztességes, hogy egyedül kell viselnie a keserűségét. Beszámol Danténak mindarról, amit Ascanio atya mondott neki, Dante pedig megnyugtatja, és csókjaival elűzi a könnyeit. Minden rendben lesz, ezt biztosan tudta. Ascanio atya azt tette, amit helyesnek vélt, de nem vette figyelembe a körülményeket. Nem tudta felmérni annak a szerelemnek az erejét, amely összeköti őket. Jobb kedvre derült, ahogy így vitatkozott saját magával; az ő szíve kerekedett felül a leghátrányosabb helyzetekben is, és nem fogja hagyni, hogy Beppe Bonfanti összezúzza. Ha Ascanio atyától megtanult valamit, az az volt, hogy minden ember egyenlő Isten színe előtt; ő, Floriana is ugyanannyit ér, mint bárki más. Már szürkült, mire a La Magdalenához ért. Jóéj sietett az üdvözlésére, miközben a nagy vaskapuk feltárultak, hogy bebocsássák. Floriana remegve hajolt le hozzá, az arcát egy pillanatra a szőrébe temette, miközben próbálta magát összeszedni, mert a félelem ismét rátört. Végigment a ciprusok között, ahol első alkalommal sétált Dante oldalán, még kislány korában. De most túl izgatott volt, hogy élvezze a kert illatát, ami pedig ott lengedezett csábítóan az esti levegőben. Dante, aki már várt rá, kiszaladt elé a házból. Amikor meglátta a lány zaklatott arcát, a karjaiba zárta. – Mi történt? – kérdezte. A fiú aggodalmától elgyengült, és zokogásban tört ki. Túlságosan

A fiú aggodalmától elgyengült, és zokogásban tört ki. Túlságosan elkeseredett volt ahhoz, hogy megszólaljon. – Gyere, menjünk valami olyan helyre, ahol nyugodtan beszélhetünk – elvezette a fák között egy magas japánfenyő alá. – Az apádról van szó? Floriana a fejét rázta. – Bárcsak annyi lenne. – Akkor mi a baj? – Ascanio atya figyelmeztetett, hogy nekünk kettőnknek nincs közös jövőnk. Dante megdöbbent. – Hogy mire figyelmeztetett? – Hogy mi két külön világból jöttünk, én olyan fiatal vagyok, és hogy az egésznek vége lesz szeptemberben… – Mit tud ő rólunk? – Danta felbőszült, és Floriana ettől sokkal jobban érezte magát. – Azt mondta, hogy édesapád sosem adja ránk áldását. Dante megfogta a lány felkarját, és mélyen a szemébe nézett. – Figyelj rám, Floriana. Senki sem választhat el minket egymástól. Érted? Szeretlek. Soha nem fogok mást szeretni. Soha. Apámat meg csak bízd rám. Ne hallgass Ascanio atyára. Ő sosem volt szerelmes, ő semmit sem tudhat erről – Floriana elmosolyodott, és a keze fejével megtörölte a szemét. – Így már jobb. Ha nem volna pap, elmennék hozzá, és megtanítanám, hogy ne üsse bele az orrát olyasmibe, ami nem tartozik rá. – Ő csak azt tette, amit helyesnek tart. – De a világ megváltozott. Vajon tényleg azt hiszi, hogy két ember nem lehet egymásé, ha más társadalmi osztályhoz tartozik? Vén őskövület. Bízz bennem, Floriana. Te és én csodálatos jövő előtt állunk. Na és ha fiatal vagy? Majd felnősz. Hisz már majdnem itt a szülinapod. – Augusztus 14-én. – Hogyan ünnepeljük meg? – Nem számít. – Nekem igen – felállt, és a kezénél fogva felsegítette. – Gyere. Menjünk el valahová. Nem akarlak még egyszer szomorúnak látni. – Most már jobban vagyok. – Helyes. Soha ne szenvedj egyedül, Floriana. Mindig gyere el

– Helyes. Soha ne szenvedj egyedül, Floriana. Mindig gyere el hozzám, mert én mindig ott vagyok neked. Érted? – a lány bólintott. – Hova lett Jóéj? Nagyon neheztelni fog, ha itt hagyjuk. Floriana elhitte Danténak, hogy mindig együtt lesznek. ha a fiú szereti őt, akkor semmi nem állhat az útjukba, mert Dante a saját sorsának a kovácsa. A tudata hátsó részébe száműzte a félelmeit, ahol egyelőre ott hevertek az árnyékban, figyelmen kívül hagyva. A nyár percei lassan peregtek le, egyik a másik után. Dante és Floriana annyi időt töltött együtt, amennyit csak tudott. Amikor Floriana találkozott Costanzával a La Magdalenában, a két lány leült beszélgetni, és Floriana beszámolt a románca részleteiről, amiket Costanza élvezettel hallgatott, nem utolsósorban azért, mert tudta, mennyire bosszantaná ez az édesanyját, ha megtudná. Időközben Costanza is begyűjtött néhány rajongót. Ott volt a sötét hajú, magas, töprengő Eduardo Rómából, a szőke, kék szemű Alessandro Milánóból, a jóképű Eugenio Velencéből. Csakhogy a grófnőnek egyik sem volt elég jó. Ő a legnagyobb vadra ácsingózott. Ezért Costanza kénytelen volt közölni az igazságot az édesanyjával, még ha ezzel veszélybe sodorta is a barátnője kapcsolatát. Egy autó hátsó ülésén ültek, amivel egy ebédmeghívásról tartottak hazafelé. Eugenio hívta meg Costanzát, és a délután nagy részében kettesben ültek és beszélgettek egy sarokban. Costanza meglehetősen kedvelte Eugeniót. A fiú csendes volt, intellektuális, és édesen tudott mosolyogni. A családja ismert és tehetős volt, gyönyörű palazzóban laktak Velencében. Ám úgy látszott, a grófnőnek ez sem elég. – Anya, én még olyan fiatal vagyok – mondta Costanza. – Még évekig ráérek megtalálni azt, aki majd a férjem lesz. Miért ne élvezhetném még az életet egy kicsit, mint Floriana? A grófnő arca megrezzent Floriana említésére. – Ő hogyan élvezi az életet? – Szerelmes Dantéba. – Ugyan, ez képtelenség – a grófnő gúnyosan nevetett. – Az a helyzet, hogy tévedsz. Dante is szereti őt. – Most viccelsz?

– Nagyon is komolyan beszélek. Egész nyáron együtt vannak. – De hiszen Floriana még gyermek. – Dante megvárja, míg idősebb lesz, és akkor elveszi feleségül. A grófnő a hüvelykujja körmét rágta. – Azt gondoltam volna, hogy egy olyan fiatalember, mint Dante, valami kifinomultabbat keres, mint egy helyi utcagyerek. – Floriana csinos, és jó társaság. Nem csodálom, hogy Dante szereti; mindenki szereti, csak te nem. A grófnő csodálkozott, milyen éles hangon szól hozzá a lánya. Korábban még sosem mert vele így beszélni. De a grófnő ravasz teremtés volt, és tudta, hogy ha vitába száll Costanzával, csak eltaszítja magától. – Drágám, én tudom, hogy Floriana csinos és szórakoztató társaság, és tévedsz, amikor azt hiszed, hogy én nem kedvelem. Én csak téged védelek, mint ahogy bármelyik anya ezt tenné ilyen körülmények között. Gondolj arra, mennyit szórakoztatok a nyár folyamán Giovannával. Vajon ugyanennyi partira jutottál volna el, ha még mindig Florianával barátkoznál? Nem hinném. Giovanna és közted szoros kötelék alakult ki, mert olyan sok a közös bennetek. Florianához már nem köt semmi, csak az emlékek. Azokat is meg kell becsülnöd, hiszen különlegesek. De most már elég realistának kell lenned ahhoz, hogy előre tekints, a jövődbe. Kedvelem Eugeniót. Elbűvölően vonzó fiatalember, és kiváló kísérő számodra. Ha barátkozni akarsz vele, áldásom rá. Én csak azt akrom, hogy boldog légy – megfogta Costanza kezét. – Meg azt, hogy megkapd, amit megérdemelsz. Costanzát sikerült kellőképpen megbékítenie. – Tudom, és hálás is vagyok neked. – Én már öreg vagyok, nem kell magamra gondolnom. Minden reggel azzal ébredek, hogy mit tehetek ma az én Costanzámért? – Annyira önzetlen vagy. – Ezt jelenti az anyaság. Az ember a gyerekét saját maga elé helyezi. – No és ez a románc Dante és Floriana között tényleg ennyire komoly? – Elválaszthatatlanok. Minden pillanatot együtt töltenek, amit

– Elválaszthatatlanok. Minden pillanatot együtt töltenek, amit csak tudnak. – Mit szól ehhez Beppe és Violetta? – Giovanna szerint Violetta nagyon szereti Florianát, szinte mint a saját lányát, de Beppe gyakorlatilag észre sem veszi. – Beppe sosem engedné, hogy a fia olyan lányt vegyen el, mint Floriana. – Lehet, hogy megszöknek, és úgy házasodnak össze. – Ne légy nevetséges. Dante nem fogja eldobni magától az örökségét. – Giovanna azt mondja, hogy a bátyja fülig szerelmes. – Fülig szerelmes vagy sem, ha egyszer az apja ellenzi a frigyet, márpedig biztos vagyok benne, hogy így lesz, akkor a tervük füstbe megy, még mielőtt megszületett volna. – Szegény Floriana – sóhajtott Costanza. – Gyönyörű szerelmi történet ez, de a vége szomorú, ahogy a legtöbb nagy szerelmi történetnél lenni szokott. De majd túl lesz rajta. Erős lány. Úgy hiszem, hogy hozzámegy majd valakihez itt Herbában, és elfelejti Dantét. – Miért ne mehetne el Milánóba? – És ott mit csinál? Hol lakik? Hát persze hogy nem mehet el. Azt hiszem, Dante is eszéhez tér, amikor visszamegy a saját világába. El tudod képzelni Florianát Milánóban? Képtelenség. Nem, ez kedves kis nyári románc, de véget fog érni. Nekem is fáj, hogy ezt kell mondanom, tényleg fáj – a kezét a szívére tette, és szomorú arcot vágott. – Szörnyű a gondolat, hogy szegény kis Floriana szenvedni fog, mindazok után, amiken átment, de elkerülhetetlen. Te igazán jó barátja lennél, ha figyelmeztetnéd. – Nem tehetek ilyet! – Akkor bízzuk a sorsra – vagy rám, gondolta a grófnő gunyorosan. Amikor Dante elmondta az édesanyjának, hogy Florianának közeledik a születésnapja, Violetta elhatározta, hogy meglepetésbulit rendez számára a családdal. Kapóra jött, hogy Beppe Milánóban

tartózkodott, és Violetta így nyugodtan kényeztethette Florianát. Az asztalt a teraszon terítették meg, és minden szék támlájára ezüstszínű lufit kötöttek. Készíttettek egy olyan tortát, amely Jóéjt mintázta, és magas poharakat raktak ki a pezsgőnek. Violetta biztos volt benne, hogy Florianának még sosem volt születésnapi bulija, és azt akarta, hogy ez különleges legyen. Talán túlzásba is vitte egy kicsit, mert arra számított, hogy szeptemberben lesújt a lányra a csalódás. Vett a lánynak egy arany karkötőt, amelyen kis díszek csilingeltek, és nagy gonddal csomagolta be rózsaszínű papírosba, majd átkötötte szalaggal. A főszakács svédasztalos ebédet készített, amelyet kiraktak, mint egy banketten. Dante közben távol tartotta Florianát; levitte a partra, míg el nem jött az ideje annak, hogy visszatérjenek a villába. Floriana sejtette, hogy Dante meglepetéssel készül, és arra számított, hogy a fiú elviszi ebédelni egy szép vendéglőbe. Ezért a legszebb ruháját vette fel. De amikor visszafelé indultak a La Magdalénába, akkor tudta, hogy Dante valami mást talált ki, de fogalma sem volt, hogy mit. Kézen fogva mentek be a villába, és amint a nappaliba értek, Floriana az erkélyajtón keresztül meglátta az asztalt és a lufikat. A kezét a szájához kapta elképedésében. Odakint a család várta: Giovanna, Costanza, Damiana és két legjobb barátnője, Rosaria és Allegra. Violetta a kezében az ajándékkal állt ott, és finom arca felragyogott, amikor meglátta a lányt. Floriana minden aggodalma egyszer s mindenkorra szertefoszlott. Violetta akkor sem tudta volna világosabban áldását adni rá, ha hangosan kimondja. Könnyekkel a szemében és örömtől kipirult arccal lépett az asztalhoz. Mindent észrevett: a kis virágokat, amiket az asztalterítőre szórtak, a tányérjára halmozott, szépen csomagolt, szalagokkal átkötött ajándékokat és a rengeteg ételt. Mindezt az ő kedvéért! Violetta szeretettel átölelte, és odanyújtotta neki az ajándékát. – Drága gyermekem – mondta –, ezt jobban megérdemled, mint bárki, akit ismerek. Boldogságot és sok sikeres évet kívánok neked – röviden megérintette Floriana arcát a keze fejével, mint anya a lányáét.

Floriana leült, és kibontotta az ajándékot. Hitetlenkedve bámulta a karkötőt. Violetta a karjára tette. – Én választottam rá a díszeket, egyenként. – Nézd, itt van Jóéj, egy F betű, ami a nevedet jelenti, egy kis ház, ami kinyílik, és két szív van benne, egy madár, egy tücsök, egy templom és egy kereszt. Floriana csak nevetett a könnyein át, és a többiek is nevettek, mert érezték, hogy a túláradó érzelmei miatt nem tud megszólalni. Kibontotta a többi ajándékot is: egy ruhát Damiánától, egy nyakláncot Giovannától, egy verseskönyvet Rosariától, egy üvegcse Yves Saint-Laurent parfümöt. A grófnő elvitte Costanzát bevásárolni, és a lány vett a barátnőjének egy csinos bőr retikült hozzáillő pénztárcával, így Costanzában már kétség sem maradt afelől, hogy az édesanyja tényleg kedveli Florianát. Floriana a boldogságtól megrészegülten kortyolt a pezsgőből, és evett a pazar tálakról. Dante mellette szorongott, és időnként megfogta a kezét az asztal alatt, hogy emlékeztesse arra, hogy szereti. Amint a természetes fény halványulni kezdett, és a gyertyafény lett erősebb, a konyhafőnök lépett elő a tortával. Az asztaltársaság ujjongott, látva, hogy a torta Jóéjt formálja, Floriana pedig örömében tapsolt. Elfújta a tizenhat gyertyát, majd vonakodva belevágott a késsel a kutya lábába, behunyt szemmel, hogy kívánjon valamit. Violetta tudta, mit kíván, és örömét nyomban elrontotta az aggodalom. Azt kívánta, bárcsak örökké tartana ez az este, és senkit nem érne bántalom. Csakhogy az idő múlt, nem törődve Violetta érzéseivel, és az este végeztével Dante hazafuvarozta Florianát. Megálltak egy elhagyatott helyen a tengerparton, és Dante elővett egy kis dobozt a belső zsebéből. – Ez pedig az én ajándékom neked – mondta, és átadta. – Mi ez? – kérdezte a lány, felé fordulva. – Nyisd ki, és nézd meg – Floriana így tett, és óvatosan lebontotta a csomagolópapírt. Egy kis piros doboz volt benne. Reszkető kézzel kivett egy fehér gyémántokkal kirakott eljegyzési gyűrűt. Dante egyetlen szó nélkül felemelte a bársonypárnájáról, és megfogta a

lány kezét. – Túl fiatalok vagyunk még a házassághoz, Floriana, de én ezzel a gyűrűvel fogadom neked, hogy mindörökké szeretni foglak – komoly arccal a jobb keze középső ujjára húzta a gyűrűt. Floriana tátott szájjal gyönyörködött a gyűrűben, amint a gyémántok kis fehér csillagok módjára ragyogtak a holdfényben. – Ez a leggyönyörűbb dolog, amit valaha láttam. – Nos, ez a második leggyönyörűbb dolog, amit meg én láttam. Floriana átölelte, és megcsókolta. – Köszönöm, Dante. Ez volt életem legszebb napja. A legszebb, egész életemben. Soha nem akarom elfelejteni. – Ez csak a kezdet, piccolina. Nagy örömömre szolgál, hogy kényeztethetlek. Amikor Floriana hazaért, nem volt ott senki, akivel megoszthatta volna az élményeit. Az apja hangosan horkolt a másik szobában, Signora Bruno lakrészében pedig sötétség honolt. Így hát leült az ablak elé, és bámulta a csillagokat. Kíváncsi volt, hogy ugyanez a hold világít-e le az édesanyjára, és hogy az asszony vajon gondol-e rá. – Mamma – szólalt meg halkan –, szeretnék neked beszélni Dantéról…

26. fejezet Ahogy közeledett a szeptember, mint ahogy egy folyó közeledik a meredek vízeséshez, Dante érezte a küszöbön álló változás hideg előszelét. A nyár hosszú, lusta, derűs napok sora volt, romantikus autózásokkal a toszkán vidéken, céltalan sétákkal a parton, kívánságok belekiáltásával a pipacsos mezőbe, amelyeket mint varázslatos magokat szórtak el, hogy majd a boldog végkifejlet virágát hozzák. Most azonban augusztus utolsó napjai is elszivárogtak, a pipacsok elhervadtak, és Beppe magához rendelte Dantét Milánóba. Dante nem tudta, hogyan köszönjön el Florianától. Teljes szívével-lelkével szerette a lányt, de nem készült fel a távolsági kapcsolat gyakorlati részére. Szerette volna magával vinni Milánóba, de ez éppolyan elképzelhetetlen volt, mint az, hogy Beppe beleegyezését adja a frigyükhöz. Amíg a lány be nem tölti a huszonegy évet, addig a törvény az apja beleegyezéséhez kötötte a házasságot. De Dante még azt sem tudta elképzelni, hogy huszonegy éves kora után az apja akarata ellenére cselekedjen. Ábrándjai közepette gyakran a karjaiba kapta a lányt és elvitte valami távoli országba, ahol senki sem állhat közéjük, de ez csak a fantázia maradt. A realitás pedig az, hogy Milánóba kellett mennie, és az apjával együtt dolgoznia, a családját és az otthonát pedig túlságosan szerette ahhoz, hogysem megszökjön. A távozása előtti napon elment Florianához, akit egyedül talált otthon. Az apja elment otthonról, vagy részegen támaszt egy falat valahol. Signora Bruno engedte be a fiút, és mutatta meg neki, hol lakik Floriana. A lány először megrémült, hogy Dante tanúja lesz, milyen szegénységben él, de aztán gyorsan elmúlt a félelme, amikor megtudta, hogy a fiú búcsúzni jött. Tartott attól, hogy az apja betoppan, ezért gyorsan bevezette Dantét a hálószobájába, ahol nyugodtan beszélgethettek. A szoba kicsi volt, és egyszerű. Nagy kereszt függött az ágy fölött, a lábuk alatt a padlót hűvös csempe fedte. Fiókos szekrény állt a vasággyal

szemben, az ablak pedig szélesre volt tárva, de egyikükhöz sem jutott el a város zaja, amelyet a szellő behozott a szobába. Egy pillanatig csak egymásra meredtek, hirtelen rájuk nehezedett mindaz, ami most közéjük áll. A lomha nyári napoknak immár vége, és velük együtt a gondtalan nevetésnek és merész álmoknak is. Egymás szemében kerestek megerősítést arra, hogy a szerelmük megmaradhat, mint amikor a tenyerükkel oltalmaznak egy gyönge lángot, nehogy a szél elfújja. Dante a karjaiba vette és megszorította a lányt. – Írok neked, és eljövök olyan sűrűn, ahogyan csak lehet – mondta, és beszívta a bőrének vanília illatát, sóvárogva, mert tudta, hogy hamarosan elveszíti. – Várni fogok rád, Dante – felelte a lány. – Bármi történjék, várok rád. Ezek a szavak, hogy „bármi történjék”, Dante szívébe hasítottak, mert felmérte, hogy mit jelenthetnek. A keserűség a hatalmába kerítette. Nem tudott észszerűen gondolkodni. Elképzelte Florianát egyedül, nincs, aki vigyázzon rá, és megvédje alantas emberek kéjvágyától. Az a gondolat, hogy Floriana sebezhető a ragadozók között, őrjöngő féltékenységgel és tehetetlenséggel töltötte el. A honvágytól kábultan hagyta, hogy elragadja a szenvedély. Erőteljesen megcsókolta a lányt, aki még szorosabban ölelte, mint addig bármikor. Visszafojthatatlan vágy öntötte el Dantét, és az ösztönei kerekedtek felül az értelme helyett. Az ágyhoz vitte a lányt, és lefeküdt mellé. Floriana hajlandó volt odaadni magát Danténak, megtenni mindent, amit a fiú akart. Nem volt anyja, aki tanította volna, így csak halványan sejtette, mi történik, csak azt a kellemes melegséget érezte, ami elöntötte az ágyékát, mialatt a fiú felfedezte a testének sötét és titkos helyeit. Aztán már bele is nyomult, nyögve az ütemes mozgás közben, ahogy a gyönyöre fokozódott. Izzadtsággyöngyök gyűltek a homlokára, miközben még mélyebbre hatolt, és teljesen a magáévá tette. Floriana beharapta az ajkát, hogy elviselje a kezdeti kellemetlenséget, de biztos volt benne, hogy ez az egyesülés mindörökre összeköti őket. Amikor vége lett, összegabalyodva feküdtek, Dante pedig

Amikor vége lett, összegabalyodva feküdtek, Dante pedig reszketett a megbánástól, hirtelen ráébredve, mit tett. Floriana tudatlanságában csak mosolygott, és örömében elpirult, hiszen most már végképpen egymáshoz tartoztak, csak a házasságlevél hiányzott. – Ennek titokban kell maradni – szólalt meg komoly hangon Dante. – Nem kellett volna ezt tennem. – Örülök, hogy megtetted, Dante. Boldogan adtam neked magam. – De csak tizenhat éves vagy. Börtönbe kerülhetek! – Egy léleknek sem árulom el. A mi titkunk marad, megígérem. Ezektől a szavaktól felbátorodva, Dante megcsókolta a lány homlokát. – Mostmár tényleg az enyém vagy. – Mindig a tiéd voltam. Attól a pillanattól kezdve, hogy beengedtél a kertetekbe, a tiéd vagyok. – Fájdalmat okoztam neked? – Csak egy kicsit. – Sajnálom – újra megcsókolta, és közelebb húzta magához. – Ne sajnáld. Ennek így kell lennie, nem? Dante nem tudta, mivel sosem volt még dolga szűz nővel. Ahogy a valóság könyörtelen fénye rávilágított a meggondolatlanságára, az a fojtogató érzése támadt, hogy túlságosan elkötelezte magát. Szorosabban ölelte a lányt, megcsókolta a halántékát, és azt ismételgette suttogva: – Szeretlek. Aztán elment. • Floriana várta, hogy eleredjen az eső, de az nem jött. Aztán azt akarta, hogy elfelhősödjön az ég, véget vessen a nyárnak, ne kísértse tovább az emlékekkel. De a nyár mégiscsak ott maradt még, párás napokkal, aranyszínű naplementékkel, és Dante hiánya így annyira élesen hasított bele, mint egy kés a mellkasába. Amikor elment a La Magdalenához, azt látta, hogy a család visszaköltözött Milánóba. A ház csendes volt, csak a személyzet maradt, takarítottak, bezárták a zsalukat, ráterítették a porvédő ponyvákat a bútorokra. Jóéj ugyanolyan boldogan üdvözölte, mint mindig, de Violetta, Giovanna, Damiana és Dante már mind

elmentek. Bolyongott a kertekben, mint egy szomorú kutya, ostromolták az emlékek, amelyeket a gyászos őszi szél sodort feléje. Elkezdődött az iskola, de Floriana állást talált az egyik vendéglőben. A grófnő magántanárt fogadott Costanza mellé, mert a gróf nyári kapcsolatépítései kifizetődtek, számos állásajánlatot kapott. Már egészen komolyan beszéltek arról, hogy visszatérnek Rómába. A két lány csak nagyritkán találkozott. Valamikor mindent megosztottak egymással, de most a szakadék köztük egyre szélesedett, és ritka találkozásaik, mise után a templom mellett, vagy amikor Costanza a városba jött vásárolni, feszélyezettre sikerültek. Costanza sok barátot szerzett a nyáron, Floriana egyetlen barátja viszont távozott, otthagyva őt magányosan és elszigetelten. Dante naponta írt neki, Floriana pedig válaszolt, szerelmét kisbetűs, formás kézírásába csomagolva. A fiú leveleit kincsként őrizte, az öltözőasztala fiókjában, átkötve azzal a rózsaszín szalaggal, amellyel Violetta a karkötője dobozát kötötte át. A gyémántgyűrű volt a legelevenebb kapocs Dantéhoz, és azt is féltve őrizte, erőt merített az értékéből, amelyek bizonyították, hogy komolyan nőül akarja venni, amikor eljön az ideje. Amikor rosszullétek törtek rá, azt hitte, azért van, mert nem eszik rendesen. De még az ételnek a szagától is hányingere támadt. Néhány nap elteltével a folyamatos émelygés miatt aggódni kezdett, hogy komolyan beteg, és elment Signora Brunóhoz. Az idős asszony feltett néhány tapogatózó kérdést arról, hogy mióta vannak a rosszullétei, hányszor hányt, Floriana pedig őszintén válaszolt, mert attól félt, hogy talán már a halálán van. Signora Bruno azonban bevezette a lakásába, leültette a nappaliban, és becsukta az ajtót mögöttük. Olyan hidegen meredt rá, mint egy sírkő gránitja, és megkérdezte, hogy lefeküdt-e Dantéval. Floriana eleinte kitérőleg válaszolt, mert megígérte, hogy titokban tartja, de miután Signora Bruno utalt arra, hogy esetleg terhes, Floriana megvallotta az igazat. – Így szokott történni? – kérdezte ártatlanul. Signora Bruno elképedten csóválta a fejét. – Hát nem magyarázta el neked senki?

– Ugyan ki magyarázta volna? – A nagynénéd? – Zita? Nem, vele nem beszéltünk ilyesmiről. – Átkozott legyen az a nő az ostobaságával együtt. Na és Costanza? – Ő sem tudja. – Hát ez elképesztő. Tudod, milyen komoly dolog ez? Gyereked lesz! Hogyan tartsuk titokban? – Miért tartanám titokban? – Mert te magad is gyerek vagy még, és ez törvényellenes. Dantét fegyházba csukhatják. Ő felnőtt ember, több esze is lehetett volna. Mi a fene ütött belé? – Signora Bonfanti a kezeit tördelte. – Mit fog művelni Beppe Bonfanti, ha rájön? Isten legyen irgalmas hozzád. Floriana kezdeti öröme afelett, hogy nem súlyos beteg, elillant, amint rájött, mennyire súlyos a helyzete. – Most mihez kezdjek? – Menj, és beszélj Ascanio atyával most rögtön. Ő az egyetlen, aki segíthet rajtad. – Nem fogom Dantét bajba keverni? – Ascanio atya pap, köti a titoktartás. Nekem nincs olyan titkom, amit ő ne tudna. Tulajdonképpen valószínűleg tudja Herba minden titkát. Ő nem fogja elárulni, és én sem, Isten engem úgy segéljen – és keresztet vetett. – De én nem tudok neked segíteni. Nincsenek hozzá eszközeim. Ő az egyetlen, aki tudhatja, mit kell tenned. – El kell mondanom Danténak. Signora Bruno fúriaként esett neki. – Eszedbe ne jusson! Én tudom, hogy milyen romlott család az, attól kezdve, hogy idejöttek. Figyelmeztetnem kellett volna téged, nem pedig hagyni, hogy a szíved bolonddá tegyen. Egy kukkot se Danténak, megértetted? Addig semmiképpen sem, hogy nem beszéltél Ascanio atyával. Tőle kell tanácsot kérned, és egyedül tőle. Florianának meg kellett volna rémülnie, de csak tiszteletet és boldogságot érzett. Dante gyermekét hordja a szíve alatt. Az apja már nem tagadhatja meg tőlük a beleegyezését most, hogy ő az unokájával terhes; talán fiú lesz, Beppe hatalmas vagyonának örököse. Elmosolyodott, álmélkodva a sors bölcsességén, amiért így

rendezte, és megadta neki az egyetlen dolgot, ami visszavonhatatlanul összeköti őt és Dantét mindörökre. Signora Bruno tanácsát figyelmen kívül hagyva nyomban írt Danténak. Néhány nap múlva a La Magdalena komornyikja jelent meg az ajtajánál, és üzenetet hozott: Dante telefonált, azt üzeni, hogy eljön meglátogatni őt. Boldogan, hogy ismét vele lehet, nekikezdett kitakarítani a lakást, vidám dallamot dúdolgatva magában miközben dolgozott. Körülnézett a szerény kis lakásban, az egyszerű bútorokon. A jövőre gondolt, amely megmenti az apjától és kiszakítja ebből a szánalmas környezetből. Elképzelte, amint Dante oldalán üldögél a sellős kertben, verseket olvasnak, miközben a kisfiuk a szökőkút medencéjében játszik a játék hajójával. Jóéj ott szundít majd a lábuknál a napsütésben. Ő maga talán újabb babáját várja majd. Sok gyerekük lesz. Egy akkora házban, mint a La Magdalena, annyi gyerekük lehet, amennyit csak akarnak. Azonban csalatkoznia kellett. Az a Dante, aki feltűnt az ajtajában, nem az a boldogságtól sugárzó fiatalember volt, akire számított. Ahelyett, hogy a karjaiba kapta volna, szürke, rémült arccal nézett rá. Floriana szíve megdermedt, mint a jég. – Jól vagy? – kérdezte, és tétován átölelte a derekát. – Beszélnünk kell, Floriana. Jöttem, ahogy meghallottam a hírt. Biztos vagy benne, hogy gyermeket vársz? – Azt hiszem, de nem vagyok teljesen biztos. – Kinek mondtad el? – Signora Brunónak. El kellett mondanom valakinek. – Megértem – feléje fordult. A lány még sosem látta ennyire letörtnek. – Ő pedig azt gondolja, hogy terhes vagy? – Igen – összevonta a szemöldökét. – Azt hittem, boldog leszel. – Boldog? Floriana, drágám, te nem tudod, mit jelent ez. – Összeházasodhatunk. – Ez nem jó alkalom az ábrándozásra. Apám sosem tűrné el. – De hiszen az unokáját hordom a szívem alatt! – Nem érdeklik az unokák. A gyerekei is alig érdeklik. Annyi érzelem szorult belé, mint azokba a kőszobrokba a parkban. Csak a

pénz és a hírnév érdekli. – Akkor nem akarod elmondani neki? – Floriana álla remegni kezdett, és kidüllesztette a mellét, hogy úrrá legyen a csalódottságán. – Nem tudom, hogy mit akarok csinálni – megfogta lány kezét. Elfogták az érzelmek, látva maga előtt a lányt, akit szeretett, és a magra gondolt, amit elvetett bele. – De nem hagylak el téged. Ki fogunk találni valamit – odahúzta magához, és a mellkasára szorította. – Az én felelősségem. Én hoztalak ebbe a helyzetbe, és én is foglak kimenteni belőle. Együtt leszünk valahogy, megígérem. – Én boldog vagyok, Dante. Nincs bennem félelem. Csak most jövök rá, mennyire akartam ezt a gyereket. Akit szerethetek, és akiről gondoskodhatok. Egy kicsi rész lesz belőled, aki mindig velem lesz, mindegy, mi van. Dante a lány lapos hasára tette a kezét. – Nehéz elképzelni, hogy egy gyerek van odabent. – Tudom. Signora Bruno azt mondta, még legalább hat hónapig nem fog látszani. – Akkor még van időnk. Egy szót se senkinek, érted? – Floriana bólintott. – Találok neked valami helyet, ahol lakhatsz, messze innen. – De én veled akarok lenni. – Az nem lehetséges, Floriana. El tudod képzelni, micsoda botrány lenne? Senkinek sem szabad tudnia róla. – Akkor a gyerekünk házasságon kívül születik! – Nincs más megoldás. Floriana elsápadt. – Nem szülhetek gyereket házasságon kívül! Az bűn lenne. – Már elkövettük a legnagyobb bűnt, Floriana. A szavai arculcsapásként érték a lányt, és fájtak neki, de felszegte a fejét, és harcolt a meg sem született babájáért. – Összeházasodhatnánk titokban. Dante elhúzódott tőle, és az ablakhoz ment, mintha menekülési útvonalat keresne. – Neked olyan egyszerű, mert nincs vesztenivalód.

A lány az ágy szélén ülve összefonta a karjait maga előtt. – Csak az számít, hogy szeretlek téged és a gyerekünket. – Az élet ennél bonyolultabb. – Csak ha hagyod, hogy az legyen. – Apám örököse vagyok. – Nem hagyhatod ott? – És akkor miből élünk? – Semmim sem volt egész életemben, és mindig boldogan éltem. – Felelősséggel tartozom a szüleimnek. Arra neveltek, hogy apám vállalkozását örököljem. Nem hagyhatok ott mindent, hogy ellovagoljak a lenyugvó nap felé. Apám kitagadna. Anyám szíve meghasadna, nekem pedig nem lenne semmim. Hát nem látod? Elveszítenék mindent. – Csak azt veszítenéd el, ami amúgy sem számít. Dante úgy érezte magát, mint egy fuldokló. Nem kételkedett Floriana iránti szerelmében, de nagyon is kételkedett abban, hogy képes volna szembeszállni az apjával. Egész életében azt tette, amit vártak tőle, és kiérdemelte Beppe szeretetét, ami azonban teljesen feltételes volt. A lehető legnagyobbra tartotta az apját, ám ha a lelke mélyére nézett, ahol minden igazság hever rejtetten, megtalálta a félelmet, ami még kisfiú korából maradt ott, ugyanennek a megfelelési kényszernek a lerakódásaként. Átkozta a gyengeségét, de nem tehetett semmit. Az apját beavatni Floriana ügyébe elképzelhetetlen volt. Az édesanyja megértőbb lenne, de még ő, az érzelmes szívével, sem egyezne bele a Florianával kötendő házasságába, akkor sem, ha a lány már a megfelelő korban lenne. Dante adott pénzt Florianának, hogy a nyilvános telefonról felhívhassa őt, és megígérte, hogy miután elmegy, gondolkodni fog, mi lenne a legjobb megoldás a helyzetre. Azonban halvány fogalma sem volt, hogyan oldhatná meg. Bárcsak hátat fordíthatna, és visszatérhetne a régi életéhez. De ez a lehetőség bezárult előtte. A szerelme Florianához kötötte, és a tudat, hogy a gyermeke ott fejlődik a lány méhében, a menekülést lehetetlenné tette. Mindkettejükért felelős volt. Soha nem érezte még a kötelesség súlyát ennyire a vállára nehezedni.

Átkozta magát, amiért nincs bátorsága megszökni és újra kezdeni valahol másutt. De házasság, bárhogy is nézte, lehetetlen volt. Keríthetne a lánynak egy lakást valahol Milánó közelében, ahol titokban megszülhetné a gyermeket, de mi lesz azután? A jövő komor volt mindkettejük számára. Megállította az autót, ahogy kiért Herbából, és a fejét a kormánykerékre hajtotta, hogy magába mélyedjen. Mit képzelt ő egyáltalán? Soha nem lett volna szabad beleszeretnie Florianába. Kudarcra ítélt dolog volt kezdettől fogva. A fejében képek kavarogtak, amik egyre nagyobbak és torzabbak lettek. A botrány, az apja haragja, az anyja csalódottsága, Floriana álmai romokban. Az egész túlságosan elviselhetetlenül szörnyű volt. De aztán egy halvány reménysugár tört át a sötétségen. Dante felült, és a reménysugárra meredt. Minél tovább nézte, annál fényesebb lett, amíg végül biztos lett benne, hogy ez megmutatja neki az utat. Megfordult az autóval, és visszaindult Herbába. Ascanio atya meglepődött Dante látogatásától. A család már régen visszament Milánóba, és általában nem tér ide vissza a következő nyárig. Amikor meglátta a fiatalember zaklatott arcát, biztosra vette, hogy haláleset történt a családban, és Dante azért jött, hogy személyesen tájékoztassa őt. – Fiam, mit történt? – Sürgősen beszélnem kell önnel – válaszolta Dante. – Természetesen. Erre tessék – a pap mutatta az utat a kis kápolnához. ahol nem olyan régen Florianának beszélt arról, hogy a szerelméből nem lehet semmi. Leültek. Dante mély lélegzetet vett. Úgy érezte, egy kevés alkoholszag szűrődik be valahonnan a háta mögül, és megfordult, hogy meggyőződjön róla: egyedül vannak. – Miben segíthetek? – kérdezte Ascanio atya halk és megnyugtató hangon. – Szörnyű bajban vagyok, atyám. Vétkeztem – Dante két tenyerébe temette az arcát. – Ne félj. Isten megbocsát a bűnbánóknak. – Ó, én bánom. Teljes szívemmel bánom. – Nem szeretnéd inkább a gyónási fülkét használni? Dante felnézett, a tekintete kétségbeesett volt. – Nem. Most

Dante felnézett, a tekintete kétségbeesett volt. – Nem. Most gyakorlati segítségre van szükségem. – Értem. – Ascanio atya, ön ismer engem, mióta kisgyerek voltam. – Így igaz. – Mindig kalauzolt a lehető legjobb tudása szerint, bölcsességgel és tapintattal, ugye? – Megtettem, ami tőlem telt. – Nos, most ismét a bölcsességére van szükségem, de félek az ítéletétől. – Fiam, én nem azért vagyok itt, hogy megítéljelek. Az Isten dolga, az ő bölcsességével. Mondd el, mi bánt, és megteszek mindent, hogy jó tanáccsal szolgáljak. Dante nyelt egy nagyot. Nem tudott a pap szemébe nézni, a kőburkolatra nézett a lába előtt. – Floriana várandós. Ascanio atya lélegzete elakadt. A kezével a mellkasához kapott, ahol olyan szúró fájdalmat érzett, amitől az arca eltorzult. Elfojtott egy nyögést. Első gondolata az ártatlan, bizalommal teli és bátor Florianához szállt, és szívét eltöltötte az együttérzés. A második gondolata a felelőtlen Dantéé volt, és alig tudta megállni, hogy ne ítélje el a legkeményebb szavakkal. Dante érezte a pap döbbenetét anélkül is, hogy ránézett volna az arcára. Ismét a kezeibe temette az arcát, mert a szégyenérzet letaglózta. Ascanio atya felállt, és odament az oltárhoz. Rátette kezét a fehér oltárterítőre, és lehunyta a szemét, hogy imádkozzon. Mi lenne a legjobb Florianának? Megpróbált távolságtartó maradni, mint amikor a sebész belevág valakinek a testébe, de a szíve elfacsarodott, amint sorra vett minden lehetőséget. Végül visszament a székéhez. Dante ráemelte a tekintetét. – Mihez kezdjek? – kérdezte suttogva, és még rosszabbul érezte magát, mióta a titkát megosztotta az atyával. – Csak egyetlen dolgot tehet – felelte a pap egy sóhaj kíséretében. – Bármit. Bármit megteszek Florianáért.

– Van egy zárda nem messze innen, és a rendfőnök asszonyt sok

– Van egy zárda nem messze innen, és a rendfőnök asszonyt sok éve ismerem. Floriana ott töltheti azt az időt, amíg el kell vonulnia a nyilvánosság elől. Abban a zárdában nem ez lesz az egyetlen eset, hogy befogadnak egy lányt, aki így járt. Súlyos csend telepedett rájuk, és Dante tudta, mit akar kérdezni az atya, mert a kérdés úgy lebegett közöttük, mint egy élénkvörös léggömb. – Szándékodban áll feleségül venni? – Nem tudom – tehetetlenül vállat vont, és lehorgasztotta a fejét. – Arról álmodoztam, hogy feleségül veszem. Arra gondoltam, hogy várok, amíg nagykorú lesz, és akkor… a hangja elhalt. – A szerelem elvakított, nem vettem figyelembe a valós helyzetemet. Az apám sosem fogadná el Florianát a menyének. Nekem mindent fel kellene adnom – elcsuklott a hangja, mert tudta jól, hogy az áldozat kedves az úrnak. – Gyenge vagyok, atyám! Ascanio atya összeszedte minden erejét. Szerette volna alaposan megrázni a fiút, és lehordani, amiért tönkretette egy lány életét. – De anyagilag támogatni fogod? – Természetesen. Gondoskodni fogok róla és a gyerekünkről. Úgy él majd, mint egy hercegnő – a hangja üresen csengett, és már megbánta, hogy kimondta. – Várok addig, amíg elég gazdag leszek a magam jogán, és akkor feleségül veszem. – Akkor tehát meg kell mondanod Florianának, hogy döntöttél, és hogy legyen indulásra készen, amint elrendeztem a dolgot a rendfőnök asszonnyal. – Rendben. – De ne szóljon senkinek egy szót sem. – Csak Signora Brunónak mondta el. – Teresa jóravaló, diszkrét asszony. Számíthatsz rá, hogy megtartja magának. – Megszégyenültem, atyám, és nagymértékben az adósa vagyok. – Szó sincs itt adósságról, Dante, csak jóvátételről. Menj, gondoskodj Florianáról, szeresd őt nagyon. Te vagy a felelős az állapotáért és a jövőjéért. Vétkezni emberi dolog, de ismét

felemelheted magad, ha azt teszed, ami Isten előtt kedves. Vezekelj, imádkozz a bocsánatért, és tedd jóvá. – Úgy teszek, atyám. – Most menj. Dante kiment a kis kápolnából, és a macskaköveken az ajtó felé poroszkált. Nem vette észre a sekrestyést, aki térdepelve imádkozott a szomszédos kápolnában. Az alkohol kiszivárgott a pórusain, és összekeveredett az égő viasz illatával. Miután Dante léptei elhaltak, a sekrestyés felemelte a fejét, és a szeme összeszűkült. Floriana tehát várandós. Ez aztán a meglepetés. Az összes titok közül, amelyeket a templomban kihallgatott az évek során, ez kétségtelenül a legmegdöbbentőbb. De ő diszkrét ember volt. Büszke arra, hogy meg tudja őrizni a titkokat. A gyóntatófülkék mögött, ajtóréseken, falhasadékokon keresztül kémkedett, felcsipegetve információmorzsákat, amiket aztán mélyen eltemetett magában. Csak az a baj, hogy ez a legnagyobb morzsa, amit eddig összeszedett, és messze a legértékesebb.

27. fejezet Floriana kopogtatott Signora Bruno ajtaján. Sülő hagyma illata szivárgott ki, és ettől ismét elfogta a hányinger. Vajon meddig tartanak ezek a rosszullétek? A hasára tette a kezét, és csendben elmondta a gyerekének, hogy ne aggódjon, mert elszenved bármit, amit a természet rámér, hogy erősen és egészségesen születhessen meg. Az ajtó kinyílt, és Signora Bruno aggódó arca jelent meg. – Floriana! Mi újság? – kérdezte, és a szoknyájánál fogva behúzta a lányt a lakásba. – Beszéltél Ascanio atyával? Mit mondott? – Beszéltem vele – hazudta Floriana. Hát, közvetetten tényleg beszélt vele. – Na és? – Bevonulok egy zárdába. – Az lesz a legjobb. Hála istennek. – Úgy hívják, hogy Santa Maria degli Angeli. Ascanio atya elrendezi nekem. – Mondtam neked, hogy ő tudni fogja, mi a teendő. – Boldog vagyok. Mindennap hálát adok Istennek, amiért gyermekkel ajándékoz meg. Signora Bruno beszívta az arcát. – Mikor indulsz? – Mihelyst Ascanio atya elintézte nekem. – Ki fog elvinni? – Dante. – Dante tud róla? – Persze. Hiszen az ő gyermeke is. Amikor a baba megszületett, vesz nekünk egy lakást, és egy napon, amikor már független az apjától, összeházasodunk. Isten megbocsátja nekünk, hogy házasságon kívül születik a babánk, mert ez az ő ajándéka, tehát ő nem lehet mérges ránk miatta – izgatottan mosolygott. – Olyan boldog vagyok, Signora Bruno. Az idős nő összevonta a szemöldökét. Hogyan lehet valaki ilyen boldog, amikor a jövője ennyire bizonytalan? A maga részéről egy

pillanatig sem hitte el, hogy Dante feleségül veszi; az ilyesfajta boldog végkifejlet nem szokott a Florianához hasonló lányok osztályrésze lenni. Elgondolva rágcsálta az alsó ajkát. – Hát, reménykedjünk ebben. – Anya leszek – sóhajtott Floriana álmodozva, és lezökkent egy puha székre. – Fiú lesz. Ezt csak úgy tudom. Gyönyörű kisfiú. Állandóan beszélgetek vele. – Kétlem, hogy volnának fülei, amikkel meghallgat. – A lelkével hall engem. – Floriana békésen mosolygott. Signora Bruno önkéntelenül is csodálta a derűlátását, és rettegett a pillanattól, amikor a csalódás bekövetkezik, örökre semmivé foszlatva a lány optimizmusát. – Nem vagy éhes? – Nem. Levegőből élek, és jól érzem magam. – Véznának tűnsz. – A gyomrom émelyeg, de a szívem jól van. – A babának ártasz, ha nem táplálkozol rendszeresen. Gyere, főztem egy kis levest. Floriana kelletlenül követte a konyhába. A hagymaszag mindent elárasztott. – Nem hiszem, hogy egyetlen falatot is le tudnék nyelni. Talán egy kétszersültet. Van kétszersültje? – Egy kis sajttal. – Csak egy darabka kétszersültet. – Megvajazom neked. Floriana hálásan mosolygott rá. – Ön úgy viselkedik, mint egy anya. Signora Bruno vágott egy grimaszt, hogy elrejtse az érzelmeit. – Neked most anyára van szükséged. – Akkor szerencse, hogy ön itt van nekem. – Gondolom, Eliónak nem akarod elmondani. – Persze hogy nem. Egyszer csak felkel, és nem talál ott engem. – Tényleg nem bánod? – Tényleg – Floriana elfordult, és felvett egy darab hagymát. – Ő nekem már nem apám. – Talán ha nagyapa lesz, az majd visszatereli a helyes útra.

– Nem, nem fogja. Semmi sem fogja. Ő végérvényesen elveszett. Nem csoda, hogy anyám elhagyta. Néha arra gondolok, hogy mennyire gyűlölhetett engem, hogy itt hagyott apámmal. Signora Bruno elhűlt. – Csak nem gondolod? Floriana vállat vont. – Nem számít. Mindannyian veszíteni fognak, mert nem ismerhetik meg ezt a tündéri kis gyereket, akit én fogok a világra hozni. Nincs szükségem semmire, Signora Bruno. Semmire és senkire, mert ott lesz nekem a fiam. Sosem leszek egyedül többé. Signora Bruno szívbe markolónak találta a lány elszántságát. Dante Milánóban maradt, bízva abban, hogy a gyerek titokban születik majd meg. Már nem érezte a szorongató félelmet a bensőjében, mert a teher lekerült a válláról, és lépések történtek a megoldás irányába. Az apja nem fog rájönni. Floriana biztonságban lesz, és gondoskodnak róla. Folytathatják a viszonyukat valahol máshol, ahol senki sem ismeri őket. Ami meg a jövőt illeti, azzal egyelőre nem kell törődnie. Pillanatnyilag a dolgok jól állnak. Ám esténként, mielőtt elaludt az ágyában, és reggel, amikor felébredt, néha összerázkódott a gondolatra, mennyire közel volt ahhoz, hogy minden összeomoljon. Floriana terhessége kényes ügy volt, és Ascanio atya nem akarta telefonon megbeszélni a dolgokat a rendfőnök asszonnyal. Megbeszélt vele egy találkozót. Mialatt a toszkán tájon haladt autójával, eltöprengett a szerencsétlen helyzeten. Floriana a Santa Maria degli Angeli biztonságos falai között fogja megszülni a gyermekét. Aztán Dante elviszi valami messzi városba, hogy új életet kezdjen ott, ahol senki sem ismeri. Az egyházközsége összes lakója közül Floriana volt a legkevésbé felkészülve lelkileg arra, hogy egy ilyen változással megbirkózzon. Féltette a lányt, egyedül a pici gyerekkel, minden támogatás nélkül. Dante talán szerez számára segítséget, de érzelmileg senkihez sem lesz közel. Elfogta a méreg, amikor Dante felelőtlensége jutott eszébe. Könnyen lehet, hogy egyetlen pillanatnyi örömért tönkretette egy fiatal lány életét. Floriana persze másként látja a dolgot. Ő szerette a

fiút, bízott benne, és elhitte neki, hogy egy napon majd feleségül veszi. Ascanio atya azonban öreg és bölcs ember volt, aki nyomban észrevette a fiú viselkedésében a gyengeséget, mivel annyiszor látta már másokban azelőtt. Az, ahogy képtelen volt a szemébe nézni, ahogyan a válla megroskadt a levertségtől... Ascanio atya pedig ismerte is a fiút. Látta felnőni az erőteljes, tekintélyes apja árnyékában. Azt a fajta befolyást megtörni acélos akareterőre és bátorságra van szükség, de Dante ezek egyikével sem rendelkezett, bármilyen kedves és nagylelkű srác volt is különben. Megérkezett a zárda impozáns kapuja elé, de habozott, mielőtt kiszállt megnyomni a csengőt. Ha Floriana belép ezen a kapun, akkor talán soha nem láthatja újra. A szíve összeszorult, és önmagát is meglepte, ahogyan hirtelen megrohanták az érzelmek. Csak most, amikor közel jutott ahhoz, hogy elveszítse, jött rá, mennyire mélyen érdekli a sorsa. Floriana gyakran felhívta Dantét a Luigi presszójában levő nyilvános telefonról. Nem tudtak sokáig beszélni, de Dante hangja elég volt ahhoz, hogy megnyugtassa. Szabad idejében felment a La Magdalenába, és megkereste Jóéjt. Együtt járták a mezőket, és a kutyának mesélte el, milyen lesz a jövőjük Dantéval. Leültek a partra, ahol a hullámok gyengéden paskolták a sziklákat. Floriana ilyenkor énekelt a meg nem született gyermekének és a kutyának, ami mindenkinél közelebb került hozzá. Severo atya újabb kortyot húzott az üvegből, amelyet a hálószobája padlódeszkája alatt rejtegetett. Sokszor áltatta magát, hogy ez a kortyintás lesz az utolsó. Tudta, hogy ha Ascanio atya rajtakapná, akkor kihajítaná, mert ő a legkényesebb elvek embere volt. De képtelen volt abbahagyni, és Ascanio atya gyenge szaglása segített neki, hogy tovább folytassa. Ma este Ascanio atya nem volt idehaza. Aznap délután ment el autóval, és még nem jött vissza. Severo atya töprengett, hogy az utazásnak van-e valami köze Florianához. Kóstolgatta a nagy titkot, azt, hogy tudott valamit, amit nem kellett volna, és nem gyengült el, nem mondta el senkinek. A diszkréciója örömet szerzett neki.

Megint meghúzta a flaskát. Gyönyörű este volt. A fények lágyak, a levegő meleg és őszies. A játszadozó gyerekek zsivaja visszaverődött az ősi kőfalakról, és eszébe juttatták saját elszigetelt gyerekkorát és azokat a fiúkat, akik nem voltak hajlandóak játszani vele, mert érzékelték, hogy más, mint ők. Úgy döntött, sétálni megy, hogy levegőzzön egy kicsit. Miközben lassan a főtér felé tartott a keskeny utcán, Ascanio atyán járt az esze. Őszintén csodálta a felettesét. De ő sosem fog olyan magasságokba emelkedni, lévén ennyire gyarló ember. Tisztában volt a saját gyarlóságával, és örült, hogy Isten ilyen nagyszerű szolgájának árnyékában élhet, és a mások szolgálatának szentelte a saját életét is, remélve, hogy így megváltást nyerhet. Elnyomta a más férfiak iránti vágyát, és naponta imádkozott, hogy isten meggyógyítsa. De a fájdalom mégis vele maradt, és csak az alkohol enyhítette valamelyest. Az utca végén egy embert látott görnyedten egy küszöbön, amint a fejét a kezeibe temette. Nyomban felismerte. – Elio – szólította meg. – Jól van? – A férfi felnézett rá, és a szenvedés az arcán egyetlen rántással kimozdította a sekrestyést a saját belső világából. – Atyám, segítsen rajtam. A sekrestyés leült mellé. Elio pórusaiból átható alkoholszag áradt. – Miben segíthetek? – Elveszítettem a feleségem, a fiam, és most elveszítem a lányomat is. – Hogy érti azt, hogy elveszíti a lányát? – Már nem törődik velem. Cserbenhagytam. Dolgoznom kellene, hogy eltartsam, de az alkohol rabja lettem. Atyám, fogalmam sincs, hogyan keveredhetnék ki ebből. Szeretnék gondoskodni Florianáról, de már szóba sem áll velem. Tudom, hogy egy napon majd elhagy, mint ahogyan az anyja is tette, és egyedül halok majd meg, mint egy közönséges csavargó. – Elio, már megtette az első lépést a gyógyulás felé. Azzal, hogy elismerte, problémája van, már elindult a megoldás felé. – Nem iszom többé. – Ahhoz nagyon erős akaratra van szükség – mondta a sekrestyés,

– Ahhoz nagyon erős akaratra van szükség – mondta a sekrestyés, és saját gyengeségére gondolt, és ismét megfogadta, hogy legyőzi. – Akkor mit csináljak? – Életcélra van szüksége, olyan célra, ami távol tartja az üvegtől, és arra ösztökéli, hogy visszatérjen a munkához, a normális élethez – érezte a titkot, amint lassan felszínre törekszik a tudatában. – Nem maradt más, csak Floriana, ő pedig megvet. – Akkor először be kell bizonyítania neki, hogy meg tudja csinálni. Annak nincs értelme, hogy folyton ismételgeti, hogy abbahagyja az ivást, mert már számtalanszor kudarcot vallott. Meg kell mutatnia, hogy komolyan gondolja. – De már nem szeret engem. Ha a szeretet kihűlt, akkor azt már nem lehet feléleszteni. – Badarság. Ascanio atya azt mondja, hogy a szeretet mindig ott van, mindannyiunk lényében, mélyen bent. Még azoknál is, akik nem tudnak róla. Csak meg kell szabadulnunk a gyarlóságainktól. – Én nem érdemlem meg a szeretetét. Nézzen csak rám. – De megérdemli. Az emberek hibákat követnek el. Jézus a megbocsátásra tanít. Floriana jó keresztény. Szereti önt mélyen a szívében, még ha nincs is tudatában. Ön az apja, az egyetlen családtagja. – Én meg mit tettem vele…? – Ne azt kérdezze magától, mit tett, hanem hogy mit tehet a jövőben! – a nagy titok már majdnem felszínre tört belőle, ott ficánkolt a nyelve hegyén, és minden erejére szüksége volt, hogy visszatartsa. Az, hogy sikerült neki, olyan örömet szerzett, hogy egészen beleizzadt. Kis verejtékgyöngyök jelentek meg az orrán és a homlokán. Sosem kellett még így erőlködnie, hogy megtartson egy titkot. Elio felemelte a fejét. – Nem vagyok bolond, tudja. Tisztában vagyok vele, hogy barátja van. Nekem is van szemem és fülem, mint bárki másnak. Ő persze nem mondja meg nekem. Mostanában nem mond nekem semmit. Amikor kislány volt, még megosztotta velem a gondolatait, csak éppen én nem figyeltem rá. Rá se hederítettem – ismét beletemetkezett az önsajnálatba. – Miféle apa vagyok én?

Egyszer férjhez megy, és lehet, hogy nem is akarja, hogv ott legyek az esküvőjén. Nekem kellene végigvezetnem a templomon az oltárig, de ugyan ki akarná tőlem megkérni a kezét, mikor jogom sincs, hogy én adjam oda? – a válla rázkódni kezdett. – Hadd kísérjem haza – a sekrestyés talpra állt. A titok ott volt a nyelve hegyén, és kikívánkozott. Elio elárvult tekintettel nézett rá. – Nem maradt semmim – jelentette ki, és ettől a mondattól a titok kiszabadult a sekrestyésből. – Nagyapa lesz, Elio – közölte. Meglepetésére a titok elárulása sokkal nagyobb örömet szerzett, mint a megtartása. Elio döbbenten bámult rá. – Igen, Floriana terhes – ismételte a sekrestyés derűs hangon. – Terhes? Floriana? – Dante Bonfanti gyerekével. Elio kijózanodott, ahogy a hírt emésztette. – Biztos ebben? – Higgyen nekem, tudom. Látja már, hogy van miért élnie? – De hiszen olyan fiatal. – Fiatal, de azt hiszem, a fiú el fogja venni. – El fogja vinni innen. – Dehogy fogja. – De igen – Elio talpra vergődött. A sekrestyés megfogta a karját, hogy stabilizálja. – De ne szóljon erről egy szót se senkinek, érti? – Elio alig hallotta. – Nem kellett volna elárulnom önnek, de amikor olyan nyomorúságos pillantást vetett rám, úgy éreztem, szüksége van valamire, ami értelmet ad az életének. Hát most megkapta. Nagyapa lesz. Florianának szüksége lesz önre. Itt a lehetőség a megváltásra – a sekrestyés hirtelen elégedettséget érzett, amiért valami jót cselekedhetett. – Dante Bonfanti? – dünnyögte Elio, megvakarva a fejét. – Beppe Bonfanti egyetlen fia? – Igen, ő az. De ne felejtse el, hogy senkinek egy szót se! – Egy szót se – ismételte Elio bambán. – Jó. Menjünk haza. Szeretném, ha ideadná az összes üveget, és leöntjük a WC-be. Mostantól ön más ember. Semmi ivás és önsajnálat. Isten újabb esélyt adott önnek. Módjában áll

megváltoztatni az életét és olyan apává válni, amilyen mindig is lenni akart. Elio botladozva elindult a macskaköveken, erősen a sekrestyésre támaszkodva. Tényleg azt mondta neki, hogy Floriana Dante Bonfanti gyerekével terhes? Lehetséges ez? Felnyögött, és majdnem elbotlott. A sekrestyés kapta el, hogy el ne vágódjon. Beszeszelt állapotában sok minden nem volt világos számára. De egy dolog kristálytisztán ragyogott át a ködön: Beppe Bonfanti sosem egyezik bele abba, hogy az egyetlen fia Florianát vegye feleségül. Másnap Dante és Floriana ismét beszéltek egymással a Luigi presszójában levő nyilvános telefonon. – Minden el van rendezve – magyarázta Dante. November 19-én, pénteken utazom le, és téged szombaton reggel veszlek fel. Azt hiszem, a legjobb, ha a falnál találkozunk. – Együtt tölthetjük a napot, és aztán elviszlek a zárdába. – Ott meg tudsz majd látogatni? – Hát persze. Hiszen nem börtön az – elhallgatott egy pillanatra, és Floriana hallotta lélegzését a vonalban. – Nem vagy megijedve, ugye, piccolina? – Nem. Csak izgatott vagyok. Még egyáltalán nem látszik. Ha nem volna folyton hányingerem, nem is tudnék róla, hogy terhes vagyok. A lány minden izgatottsága ellenére Dante azt kívánta, bárcsak tényleg hamis riasztás lenne. – Amint megvizsgál egy orvos, biztosan fogjuk tudni. – Ó, én már biztosan tudom. Érzem, hogy itt van bennem, még ha csak akkorka is, mint egy mag. – És úgy érzed, hogy fiú? – Teljesen biztosan. Fiút szülök neked, Dante. – Amikor a fiú nem válaszolt, izgatott lett. – Csak nem te ijedtél meg? Dante nem akarta elismerni, hogy fél. – Elsősorban bűntudatot érzek, amiért ilyen pácba kevertelek. – Ne legyen bűntudatod, szerelmem. Egyetlen gyerek sem jön a világra véletlenül. Isten nem ilyen gondatlan. Minden gyerek

értékes, bárhogyan fogant is. A miénk értékesebb, mint a legtöbb, mert szerelemben fogant. Dante önkéntelenül elmosolyodott a lány idealizmusa hallatán. Vajon akkor is ilyen gondtalan lesz-e, amikor a gyerek már megszületett, és átsírja az éjszakát? – Szeretlek, Floriana. – Én is szeretlek, Dante. – Emlékszel arra a napra ott a padon, amikor megfogtam a kezed, és megkérdeztem, hogy hívnak? – Hát persze hogy emlékszem. Sohasem felejtem el. – Akkor éreztem, hogy az életem része leszel. Nem tudtam, miképpen, de valahogy biztos voltam abban, hogy összetartozunk majd. – Én is érzékeltem. – Elveszett voltál, én meg gondoskodni akartam rólad. – Már nem vagyok elveszett. – Amíg én élek, piccolina, soha nem leszel elveszett. Elio úgy figyelte a lányát, mint oroszlán a gyanútlan gazellát. Nézte, ahogyan hazajött, dudorászva magában, ahogy elment, szökdécselve. Aztán leült, és levelet írt. Az a levél örökre megváltoztatja a szerencséjét. A sekrestyés Elio összes üvegét leöntötte a WC-n. Egy csepp alkohol nem maradt a házban, de Elio nem bánta. Most nagyobb cél lebegett a szeme előtt, ahhoz pedig józannak és összeszedettnek kellett maradnia. Sok éve először úgy ébredt fel reggel, hogy van valami célja. Viszkető érzés áradt el a testén, ahogy fontolóra vette a lánya állapotát, és azt, hogy milyen hasznot húzhat ebből. Beppe Bonfanti az egyik leggazdagabb ember az országban. Egyszerűen elképzelhetetlen, hogy engedjen a fiának elvenni egy egyszerű helyi lányt valami obskurus kis toszkán városkából. Floriana áltathatja magát azzal, hogy másképpen lesz, Dante meggyőzheti magát, hogy elszökhetnek együtt és boldogan élnek, míg meg nem halnak, de annak, aki már annyit élt, mint Elio, az igazság elég egyszerű. Az a házasság nem jön létre. Ha tehát a lánya

nem lehet egy milliomos felesége, akkor legalább Elio megpróbál kihozni a helyzetből annyit, amennyit tud. Kuncogott, miközben a Beppének szóló levelet írta. Soha életében nem volt még ennyi készpénz elérhető közelségben a számára. Szörnyű apa volt, de most megkísérli a lánya számára jóvá tenni valahogy. Azt nem követelheti, hogy Dante tisztességes asszonyt csináljon a lányából, de pénzt követelhet a lánya és a fattya eltartásához; meg még egy kis pluszt is mellé. Floriana úgy döntött, hogy Signora Brunón kívül nem közli senki mással, hogy elmegy, hanem egyszerűen csak távozik. Signora Bruno majd elmondhatja az apjának, hogy elköltözött új életet kezdeni, az apja meg elmondhatja Zita nénjének. Ascanio atya irányába azonban nagyon lekötelezett volt, és helyénvalónak találta, hogy elmenjen hozzá és megköszönje neki a kedvességét. A tervezett indulása előtt egy nappal könnyű szívvel szökdécselt a macskaköveken. A jövő egyáltalán nem aggasztotta. Sőt várta már, hogy más városba költözzön, és újra kezdje. Ott senki nem sajnálja majd, hogy az anyja elhagyta, az apja meg minden este berúg és csal a kártyán. Senki sem tud majd róla semmit. Új életet kezd egy kisgyermek anyjaként, akinek jóképű férje Milánóban dolgozik. Senki sem tudja majd, hogy nem is házasok. Senkinek sem kell tudnia semmit. Teljesen új élete lesz. Azon a hideg novemberi délelőttön Ascanio atya misézett éppen. Floriana besurrant a templomba, és megvárta a szertartás végét. Aztán a szokásos beszélgetés következett a templom előtt, és újabb fél óra telt el, míg az utolsó lézengő is távozott. Ascanio atya melegen rámosolygott, amikor megpillantotta. Floriana egy kicsit oldalt állt, a kabátját szorosan magára tekerte az őszi hideg ellen, és összefonta a karjait maga előtt. A szél játszadozott a hajával az arca körül, ami vékony és sápadt volt, és gyönyörűbb, mint amilyennek a pap valaha is látta. Már nem tűnt gyereknek. – Floriana – szólította meg, és kinyújtotta a kezét. – Azért jöttem, hogy megköszönjem – lesütötte a szemét, és saját maga meglepetésére érezte, hogy eleredtek a könnyei. Ascanio atya

temploma az otthont jelentette számára. – Ne sírj, gyermekem. Isten mindig melletted lesz, bárhová vetődsz a világban. – Ön olyan nagylelkű, megértő és bölcs. Csak most látom, mennyire támaszkodhattam önre – a hangja elhalkult, és nem tudta folytatni. – Gyere, menjünk be. Hideg van idekint. – Gyónhatok, atyám? – Ha attól jobban érzed magad. – Jobban. Még egyszer, utoljára. Beült a sötét gyóntatószékbe, és kiöntötte a szívét úgy, ahogy még sohasem. Beszélt az anyjáról, arról a kétségbeesett elhagyatottságról, amit az anyja távozása után érzett. Beszélt az öccséről, a hirtelen eltűnése fölötti bánatáról és a féltékenységről, amiért az anyja nem őt választotta a kisfiú helyett. Beszélt az apjáról és a miatta érzett mélységes szégyenéről. Ascanio atya részvevően hallgatta, ahogy a lány átvágta a vastag védőpáncélt, amit növesztett magára. Mikor befejezte, csendben ültek tovább, míg a szavak leülepedtek körülöttük, mint a hópelyhek. Floriana megkönnyebbült, hogy megnyitotta a lelkét, és kiengedte a keserűségét. Kevésbé haragudott az apjára, kevésbé ítélte el az anyját, és ha Dantével kezdődő új életére gondolt, akkor a szíve átmelegedett. – Most már láthatja, atyám, miért fontos nekem ez a gyermek. Hiszem, hogy Isten adta nekem azért, hogy kárpótoljon mindazért, amit elveszítettem. Én pedig teljes szívemmel és lelkemmel szeretni fogom. Ascanio atya csendben imádkozott az angyalokhoz, hogy adjanak a lánynak fényes és boldog jövőt.

28. fejezet Beppe és Dante reggel kilenckor érkeztek az irodába, mint mindig. Beppe sofőrje a Via dei Giardinin levő családi rezidencia előtt vette fel őket, és a húszpercnyi autóútra levő gyárhoz vitte, a Milánó peremén levő, biztonságos ipari parkba. Beppe büszke volt a fiára. Gyorsan és lelkesen tanult, és nem habozott nekigyűrkőzni az üzleti tevékenység minden formájának, a gyárcsarnoktól az igazgató tanácsi tárgyalóig. A vasalt fehér ing és a kék öltöny tökéletesen állt rajta, maga volt a megtestesült tekintély. Egy napon majd az apja örökébe lép, és Beppe több mint elégedett volt, hogy méltó örököse van. A szürke ég esőt ígért, de odabent a lámpák fényesen világítottak, és nyüzsgött az élet. Beppe alkalmazottai mindannyian tisztában voltak a tulajdonos magas elvárásaival, és mindannyian igyekeztek elfoglalni a helyüket még az ő érkezése előtt. Túl sok embert rúgtak ki magyarázat nélkül, így senki sem fogta fel lazán a munkáját. Beppe végigmasírozott a nyitott irodatéren, ahol az alkalmazottak a boxaikban írógépek fölé hajoltak, csörgő telefonokat vettek fel, cigarettafüstöt eregettek, és mindannyian igyekeztek nagyon buzgónak látszani. Beppe mosolygott magában azon, ahogy tartanak tőle, mert a félelem magas termelékenységet eredményezett. Dante is bement az irodájába, és az apját ott hagyta a takaros és rajongó titkárnője, Signora Mancini társaságában. A nő feketekávéval és piros ajkakkal üdvözölte, majd a postával a kezében követte az irodájába. Odabent Beppe Bonfanti pompázatos irodában trónolhatott, amely az otthoni nappalijának mintájára készült. Diófa bárszekrénye volt kristálypoharakkal, finom drapériával borított dohányzóasztal, rajta fényes borítójú könyvek, díványokból és fotelekből álló ülőgarnitúra a legfinomabb selyemből, a falakon pedig a világ minden tájáról való művészek képei függtek. Antik íróasztalának roppant mérete a gazdája fontosságát tükrözte. Az íróasztal mögötti széles ablak dísztóra nyílt, amelyen hattyúk és vadlibák úszkáltak.

– A kilencórás megbeszélés résztvevői a tárgyalóban várják – mondta Signora Mancini, miközben letette eléje a leveleket. – Signor Pascale most telefonált, hogy kicsit késni fog. – Pascale mindig késik – morogta Beppe, levéve lódenkabátját és kalapját, amelyeket Signora Mancini, mint minden reggel, most is felakasztott az ajtó melletti fogasra, majd várakozott Beppe utasításaira, mint egy jól nevelt labrador. Beppe lenézett a nagy halom levélre, amelyek tetején, az egyik borítékon a „Magánjellegű és bizalmas” felirat volt olvasható vastag fekete betűkkel. – Elkezdjük a megbeszélést nélküle – folytatta Beppe, kibontva a levelet. – Valószínűleg megint elaludt. Befektethetne egy jobb ébresztőórába. Signora Mancini nézte a főnökét, aki kihúzott egy kis papírlapot a borítékból. A szeme elkeskenyedett, miközben olvasta, az orrlyukai kitágultak. Signora Mancini érezte, ahogy a helyiségben megfagy a légkör. – Hívja ide Zazzettát – mondta Beppe fojtott hangon anélkül, hogy levette volna szemét a levélről. Signora Mancini hevesen dobogó szívvel távozott. Amikor Beppe Bonfanti feldühödött, nem jött ki a sodrából, mint mások, hanem hűvös és szilárd lett, mint aki puskával céloz. Egy pillanattal később ott állt előtte Zazzetta. Signora Mancini bezárta maga mögött az ajtót, és visszament az íróasztalához. El sem tudta képzelni, mi állhatott abban a levélben, hogy ilyen reakciót váltott ki a főnökéből. De nem is az volt a munkája, hogy ezen töprengjen, vagy azon, hogyan fogja Zazzetta megoldani a helyzetet. Jobb volt, ha ő ezekről mit sem tud. Beppe átnyújtotta a levelet Zazzettának, aki elolvasta. Nem látszott rajta semmilyen érzelem, de oldalt azok a gödrök, ahol másnak az arca van, halvány, beteges rózsaszín árnyalatot vettek fel. – Szóval a vén szeszkazán eléggé kijózanodott ahhoz, hogy megpróbáljon megzsarolni minket – mondta Beppe, és szivarra gyújtott. Cinikusan felkacagott. – Biztos azt hiszi, hogy kezében a nyertes lottószelvény. – Biztosak lehetünk abban, hogy Dante az apa?

– Lehet bármelyik férfi Herbában. A baj csak az, hogy nem kockáztathatunk, ugyebár. – Nincs szükség a botrányra – hagyta helyben Zazzetta. – Az eléggé zavar, hogy a fiam ennyire hülye. – Fiatal és szerelmes. – A lábai között hordja az agyát. Ha nem a fiam lenne, lenyisszantanám onnan. – Ha nem az ön fia volna, nem érdekelné az egész. – De az én fiam, így mit teszünk most, barátom? – Beppe kifújt egy füstfelhőt. – Megoldjuk, capo{35}. – Meg bizony, a lehető legegyszerűbb módon. Fizetünk a vén gazembernek, hogy kussoljon, és megszabadulunk a problémától. Eltűntetjük a lányt – olyan ember hideg tekintetével meredt Zazzettára, aki már sokszor adott parancsot ellenségek hatékony eltűntetésére. – Tényleg szükség van ilyen drasztikus eszközökre? Hiszen csak egy fiatal lány… – Intézze úgy, hogy balesetnek tűnjön. – De capo… – Csak így kerülhetjük el, hogy az apja élete végéig szívja a vérünket. Vagy azt hiszi, ez az utolsó alkalom, hogy pénzt követel? Nem akarom, hogy ez a fejünk fölött lógjon. Vagy annak a bolond Danténak a feje fölött. A probléma tűnjön el és punktum. Csak egyetlen módon kerülhető el, hogy újra visszatérjen – megfordult, és kinézett az ablakon. – Kíváncsi vagyok, a vén iszákosnak eszébe jute, hogy érdemes volt-e, amikor rájön, hogy az aranytojást tojó tyúkja eltűnt mindörökre. – Nem fogja megpróbálni megkeresni? – Annak az embernek, aki képes ilyen módon eladni a lányát, nincs szíve. Mindketten tudjuk, hogy Elio alkoholista és reménytelenül hülye. Megfogja a pénzt, és fut. Remélhetőleg soha nem hallunk felőle többé. – Vegye úgy, hogy el van intézve, capo. – Jól van – visszafordult Zazzetta felé. – Danténak pedig egy szót

– Jól van – visszafordult Zazzetta felé. – Danténak pedig egy szót se. Talán találunk valakit, aki némi pénz fejében hajlandó tanúsítani, hogy a lány lelépett egy paradicsomtermesztővel. Amikor Floriana kijött a templomból, megpillantotta Costanzát, aki bevásárlótáskákat cipelve vágott át a téren. A két lány óvatosan nézett egymásra. Már elég régen feszélyezett volt a viszonyuk. De ahelyett, hogy továbbsietett volna, Floriana intett neki. A szíve annyira tele volt boldogsággal, ahogy az új életének a küszöbére érkezett, hogy keserűségnek nem maradt helye. – Akarod, hogy segítsek? – kérdezte mosolyogva. Costanza aggódva nézett vissza rá. – Nem kell aggódnod, édesanyádnak nyoma sincs. – Nem, nem erről van szó – tiltakozott Costanza, de Floriana csak intett a fejével, és határozottan megszabadította az egyik szatyortól. – Mi van ebben? – Sajnálom, tényleg nehéz. Floriana belekukucskált a táskába. – Gyümölcs? – Mamma diétára fogott – Costanza megvonta a vállát. – De nem vagyok biztos benne, hogy beválik – szomorkásan elmosolyodott. Florianát elfogta a nosztalgia a régi idők után, és azt javasolta, hogy menjenek le a partra. – Leülhetünk beszélgetni, mint a régi szép időkben. – Nem is tudom. Haza kellene mennem. – Kérlek… – Hát jó, egy kicsit. Ha nem bánod, hogy én viszem a táskákat. – Erősebb vagyok annál, amilyennek látszom! – Rendben, jövök. De nem maradunk sokáig, különben bajba kerülök. Nekivágtak a városból kivezető útnak. – Édesanyád tehát elhatározta, hogy férjhez ad? – Folyton terveket és összeesküvéseket sző. – A végén úgyis ahhoz mégy hozzá, akihez te akarsz és kész. – Nem. Én ahhoz megyek hozzá, akihez ő akarja. Tudom, hogy ez a sorsom. Sem erőm, sem bátorságom nincs ahhoz, hogy szembeszálljak az akaratával. – Van még időd erőt gyűjteni.

– Én vagyok az egyetlen gyermeke. Minden reménye bennem van. – Még mindig úgy tervezitek, hogy visszaköltöztök Rómába? – Papà gyáros lesz – jelentette ki Costanza büszkén. – Gyáros? – Igen, és lehet, hogy Milánóba költözünk. – Milánóba? – Floriana Dantéra gondolt, és összeszorult a gyomra. – Én csak egyes szavakat tudok elkapni. Nekem nem mond senki semmit. Azt hiszik, még mindig túl fiatal vagyok ahhoz, hogy megértsem. Vagy túl hülye. Mindegy, azt hiszem Beppe Bonfantinak fog dolgozni, tanácsadóként. Apa nagyon jól ismeri azt az egy területet, amit Beppe nem. – Minden a társadalmi osztálytól függ – mondta halkan Floriana. – Igen, attól félek, így van. Ültek a fövenyen, két lány, aki egykor olyan sok mindent megosztott egymással, és bámulták a tengert. – Én is elmegyek – mondta Floriana. Costanza megdöbbent. – Hová mégy? – Még nem tudom. De újra kell kezdenem valahol máshol. – Mi lesz Dantéval? Floriana nagyon szerette volna beavatni Costanzát, de Dante könyörgött neki, hogy ne mondja el senkinek. – Hogyhogy mi lesz vele? Csak egy nyári románc volt – felelte könnyeden. Costanza őszintén sajnálkozott. – Nagyon szomorú vagy? – Nem, dehogyis. Jól vagyok. A jövőbe nézek. Nincs értelme a múlton rágódni. – De annyira szerettétek egymást! Azt hittem, összeházasodtok, és boldogan éltek, míg meg nem haltok. Azért is reméltem, mert az mindennél jobban felbőszítené anyámat. – Talán mindvégig édesanyádnak volt igaza, és a saját köreimből kell választanom magamnak valakit. – Nem, egyáltalán nincs igaza. A szerelem nem ismer osztályokat, kort, semmi mást – Costanza megfogta a kezét. – Bárhová mégy, ígérd meg, hogy kapcsolatban maradunk! – De honnan tudjam, hol talállak, ha elköltöztök Milánóba?

– Meghagyom a címemet Luiginál. Tőle megkaphatod. Te mikor tervezed az elutazást? – Holnap. – Ilyen hamar? – Igen, már eldőlt. – Vagyis még csak el sem akartál köszönni tőlem? – Csendben akartam lelépni. – De hová mégy? Florianának gyorsan ki kellett találnia valamit. – Van egy unokatestvérem Trevisóban, nála leszek. – Nem is tudtam, hogy Elión és Zitán kívül van még valakid. – Én is csak most tudtam meg. Zita néném említette, én meg kapva kaptam az alkalmon. Az unokanővérem férjnél van, és a gyerekei hasonló korúak. Hajlandó befogadni, amíg találok magamnak valamit. – De mihez fogsz kezdeni? Florianát furdalta a lelkiismeret, miközben egyik hazugságot a másik után tálalta fel. – Ez a különbség közöttünk, Costanza. Én örülök bármilyen munkának. Bármilyennek; takarítás, pincérkedés, kertészkedés. Kész vagyok megfogni a munka végét – felnevetett. – Ne aggódj miattam. Én nagyon alkalmazkodó típus vagyok. – Mindig is csodáltalak ezért, Floriana. – De kérlek, ne mondd el senkinek, hogy elmegyek. – Costanza erre összevonta a szemöldökét. – Komolyan mondom, hogy senkinek. Egy léleknek se. Megbízhatok benned? – Tudod, hogy igen. De miért nem tudhatja senki? – Mert nem akarom, hogy az apám utánam jöjjön. – Értem. – Nem akarok semmilyen zűrt. – De Zitának tudnia kell. – Ő tudja is, csak azt nem tudja, hogy te tudod. – Így hát kérlek, hogy neki se említsd – Floriana teljesen kifulladt, mire ilyen bonyolult hálót szőtt hazugságokból. – Csak tartsd meg magadnak – Úgy lesz – aztán elvékonyodott hangon hozzátette: – Tudod, nagyon fogsz hiányozni.

– Te is hiányozni fogsz nekem. – Jó volt nekünk együtt, ugye? – Jó bizony. – Amíg mamma szét nem választott minket. Ezt sose bocsátom meg neki. – Ne légy keserű, csak ne válj olyanná, mint ő – Floriana vicces grimaszt vágott, és mindketten elnevették magukat. – Mostanában senki sem nevettet meg – panaszkodott Costanza. – Hiányozni fog a szellemességed. – Akkor neked kell szellemesnek lenned. – Megpróbálom. – Ha mások élvezik a társaságodat, akkor népszerű leszel, és ahhoz mégy feleségül, akihez csak akarsz. – Bár így lenne… – Costanza az órájára nézett. – Jobb, ha most megyek. Jó volt itt üldögélni és beszélgetni, mint régen. Te is jössz? – Elmegyek veled a keresztútig. Onnantól egyedül kell menned. Nem szeretnék összefutni édesanyáddal. – Én sem! Az útelágazásnál Floriana visszaadta a szatyor gyümölcsöt. – Ne edd meg egyszerre az összeset – mondta, és hirtelen sírni támadt kedve. – Nem hagynák, hogy ilyen közönséges dolgot tegyek – Costanza szomorúan nézett a barátnőjére. – Vigyázz magadra, Floriana. – Te is. Costanza hirtelen ledobta a két szatyrot, és átölelte Floriana vállát. Hosszan és erősen szorította magához. – Remélem, hogy az új életedben boldog leszel. Remélem, hogy az új életed megad neked mindent, amit szeretnél. Remélem, hogy az angyalok vigyáznak majd rád – amikor szétbontakoztak, Floriana látta, hogy a barátnője is sír. Egy darabig nézett utána, amint lassú és nehéz léptekkel halad az úton. Aztán nem bírta tovább, elfordult, és sietve hazaindult. Össze kell csomagolnia és felkészülni a reggeli indulásra. Eltökélte, hogy háta mögött hagyja a múltat, és csak a jövőre koncentrál. Mikor hazaért, az apjával találta megát szemben. Sem részegség,

Mikor hazaért, az apjával találta megát szemben. Sem részegség, sem másnaposság nem látszott rajta, az arckifejezése pedig merőben szokatlan volt. Mielőtt Floriana megszólalhatott volna, észrevett még valakit a szobában, egy erős, zömök testalkatú, fekete hajú, olajos bőrű férfit. – Mi folyik itt? – Floriana veszélyt érzékelt, de nem tudta, merről számítson rá. – Lányom – mondta Elio, és feléje nyúlt. Floriana megrezzent, és összehúzta a szemét. A falnak támaszkodott, hogy el ne essen. – Ne ijedj meg. Boldog vagyok, Floriana. Nagyapa leszek. Ez az ember azért van itt, hogy elvigyen egy biztonságos helyre, ahol megszülheted a babádat botrány nélkül. Amikor készen állsz rá, visszajöhetsz ide, és ismét egy család leszünk – Floriana az idegenre bámult, és a szája kiszáradt. Hol van Dante? Hogyan jött rá az apja? Észrevette, hogy az idegennél egy vastag barna boríték van. – Ezt nézi? – kérdezte a férfi, és megtapogatta a kezével. – Ez csak egy kis ajándék Beppétől. – Te megzsaroltad? – sziszegte a lány, mert el sem tudta hinni, hogy a saját apja elárulta őt. – Lehet, hogy most nem vagy boldog, de később megköszönöd nekem. – Hol van Dante? – kérdezte a lány. – Hol van? – Fent a háznál várja önt – felelte az idegen. – De úgy volt, hogy holnap találkozom vele. – A terv megváltozott – folytatta az idegen. – Most kell velem jönnie. – Összepakolhatom a holmimat? – Hát persze – bólintott a férfi. Floriana elment előttük, be a szobájába, és becsukta az ajtót maga mögött. Ösztönei először azt diktálták, hogy másszon ki az ablakon és meneküljön. De mi van, ha ez az ember tényleg igazat mond? Mi van, ha az apja értesítette Beppét, aki pénzt adott nekik, hogy fenntartsák magukat? Mi van, ha Dante tényleg várja fenn a háznál? Mivel itt nincs telefon, nem értesíthette őt. Talán Beppe vette a

kezébe az irányítást, ami biztosan jó lenne mindenkinek. Ez esetben nem kell tovább színlelniük, és nyíltan vállalhatják a szerelmüket. Ezekkel a gondolatokkal kezdte kevéske holmiját bepakolni egy táskába. Nem tartott sokáig. Alig várta, hogy kikerüljön a házból, olyan messzire, amennyire csak lehetséges. De a féri szemében volt valami álnok, olyasmi, amit nem ismert fel, és ami nem tetszett neki. Amikor előbukkant a szobából, az apja megpróbálta megölelni, de utálkozva lerázta magáról, és sietett le a lépcsőn a sötét ember után, aki olcsó kölni illatát árasztotta. Szétnézett, Signora Brunót keresve, de nem látta sehol. Beszállt a Via Román parkoló kis fekete autóba, az érzelmei izgatottság és félelem között ingadoztak. Ez az autó nem olyasmi volt, mint ami Beppe Bonfantihoz illene, és a lány habozott, az ösztönei jelezték, hogy valami nincs rendben. De pillanatnyilag nem tehetett semmit. Míg Floriana szíve már a torkában dobogott, az idegen elindította az autót, amely csörömpölve elindult az utcán. Floriana egy szót sem szólt. Túlságosan meg volt rémülve. Az útra szegezte a tekintetét. Legalább a helyes irányba tartanak. A férfi kezeire pillantott. Nagyok és izmosak voltak, és erősen markolták a volánt. Aztán az ajtóra tekintett, és azt látta, hogy be van zárva. Az összes ajtó be volt zárva. Elakadt a lélegzete a rémülettől. Feltűntek előtte a La Magdalena kapui, és Florianát a sóvárgás roppant hulláma öntötte el, és hátradőlt az ülésben. Az ujjait összefonta, és érezte, hogy a tenyere izzadni kezd. Lassan közeledtek, olyan lassan, mintha csak álmodná. Ebben a pillanatban Jóéj rohant ki az útra, megtörve a varázslatot. Floriana kihúzta magát, és kétségbeesetten nézett rá. Úgy látszott, a kutya tudja, hogy ő az autóban van, mert feléje nyújtogatta a nyakát. Az autó nem lassított, hanem elszáguldott a La Magdalena kapuja és a kutya mellett. A lány hátrafodult az ülésen, az ablakon dörömbölt. – Jóéj, Jóéj! – a kutya nyomban megismerte, és az autó után rohant. – Üljön le! – parancsolta a férfi. – Különben karambolozunk. – Hová visz? – kérdezte Floriana. Mikor nem kapott választ, zokogni kezdett. – Maga nem Dantéhoz visz engem, igaz? – kinézett a hátsó ablakon. A kutya ügetésre lassított, és egyre kisebb lett

mögöttük, míg már csak egy kis pötty volt az aszfalton. – Mit akar csinálni velem? – Megint nem kapott választ. A férfi megkapta a parancsait. Úgy markolta a kormánykereket, hogy belefehéredtek a bütykei. • Másnap reggel zuhogott az eső. Dante esernyő alatt állva várta a fal mellett Florianát, ahogy megbeszélték. Fel-alá járkált, időnként az órájára pillantott, és találgatta, miért nem jön kedvese. Jóéj az út közepén állt, a füleit hátrasunyta, a farkát behúzta, és olyan nyugtalan volt, mint a gazdája. Nyüszített, és körbe-körbe szaladgált, mert látta, hogy Dante egyre izgatottabb, de persze nem tudta elmondani a gazdájának, amit látott. Dante nehéz szívvel behajtott Herbába. Találkozott Signora Brunóval, aki éppolyan tanácstalan volt, mint ő. Az asszony azt hitte, hogy a lány Dantéval ment el. Elio Luigi presszójában ivott. Az öreg a poharába zokogott. – Elveszítettem a lányomat – vinnyogott. – Hová ment? – faggatta Dante. – Akárcsak az anyját – mondta Elio. – Miről beszél maga? – Lelépett a szeretőjével. – Milyen szeretőjével? – Egy alakkal, akivel a piacon találkozott. – Maga összevissza beszél! – csattant fel Dante. – Nem, az a lány egy ribanc! – károgta az öreg. – Maga meg azt hitte, a gyerek a magáé! Haha! Ez a legmókásabb az egészben. Ha nem érezném magam ilyen nyomorultul, akkor nevetnék rajta. Akárcsak az anyja… most aztán tényleg egyedül maradtam. Dante összezavarodva hagyta ott a presszót. A szíve mélyén tudta, hogy amit Elio összehordott, nem lehet igaz. Az az ember részeg és hallucinál. Ám Florianát meg kell találnia. De hol keresse széles e világon? Mikor visszaérkezett a La Magdalenához, Jóéj ott várta a szakadó esőben a kapunál. Dante először alig ismerte meg: az állat elázott és

megviselt lett, a szőre a pofáján teljesen szürke, amitől öregnek és szomorúnak látszott. Dante kiszállt, és odarohant hozzá, az ölébe vette, és visszaindult a kocsihoz. De közben eluralkodott rajta a veszteség érzése, és térdre esett. Az arcát a jószág csuromvizes nyakába temette, és sírt. – Hol van Floriana? Hová mehetett? Jóéj kificánkolta magát az öleléséből, az út közepére sántikált, és letette a fejét az elülső tappancsaira.

29. fejezet Devon, 2009 Rafa arra ébredt, hogy Süti lelkes szökkenéssel az ágyára ugrik. Előbb védekezésül maga elé kapta a karját, mert megfeledkezett az előző esti mentőakcióról. De aztán egy villanással minden a helyére került, és Rafa elnevette magát, szeretettel megölelve a kutyát. – Szóval te vagy az, Süti – mondta neki spanyolul. – Gondolom, szeretnél kimenni. – Süti nyilván megértette, mert leugrott az ágyról, és a farkát csóválva várakozott az ajtó mellett. Rafa felöltözött, és lement a lépcsőn új barátjával. A szálloda lassan kezdett életre kelni. Hallotta a padló alatti vízcsövek surrogását, és a halk zörejeket az étkező felől, ahol néhány korán kelő vendég már reggelizett. Shane és Tom a hallban voltak, Jennifer a recepción, és a mobilján ellenőrizte az üzeneteket. Amikor Süti lecsörtetett a lépcsőn, mindenki abbahagyta, amit éppen csinált, és lelkesen üdvözölte az ebet. – Úgy látszik, leküzdötte a rémületét – állapította meg Shane, és alaposan megpaskolta. – Jól aludt az éjjel – tájékoztatott Rafa. – Hát nem szeretnivaló? – lelkendezett Jennifer, és leguggolt, hogy megvakargassa Süti füleit. – Örülök, hogy itt maradhat. – Nem volt könnyű – mondta Tom, gúnyos vigyorral. Rafa kivitte Sütit a szálloda elé és nézte, ahogy a füvön szaladgál. Az eget fátyolfelhők takarták, de a nap már áttört rajtuk, és egyre több kék folt tűnt elő. Rafa zsebre vágta a kezét, és Clementine-ra gondolt. A lány képe jókedvre derítette. Elképzelte, hogy mosolyog, és az arca ettől átváltozik. De aztán eszébe jutott, miért jött ide, és elkomorult. Tudta, hogy nem áll érdekében túl közel kerülni az itteniekhez, különösen az ügynek ebben a fázisában. Ám mégis kezdte idetartozónak érezni magát, ami melegséggel töltötte el, és igenis érdekelte a dolog. Az, hogy később látni fogja a lányt, várakozást keltett benne, és nem volt biztos abban, hogy kibírja

estig. Elbandukolt a zöldségeskertbe, miközben Süti izgatottan szimatolta a földet mellette, befogadva az új, ismeretlen szagokat. Rafa elővette BlackBerryjét. Fel akarta hívni a lányt, csak hogy hallja a hangját. Kikereste a számát, és tárcsázott. Néhányszor kicsengett, aztán hangpostára kapcsolt. Elvigyorodott, ahogy végighallgatta a rögzített üzenetet. „Üdv, Clemmie vagyok. Most nem alkalmas. Bocsi. Ismered az eljárást.” Aztán hosszú sípszó következett. – Buenos días{36}, Clementine – mondta Rafa. – A kertben vagyok Sütivel. Gyönyörű napunk van. Nem tartom helyesnek, hogy a közös kutyánkat ön nélkül sétáltatom. Éppen most talált a fűben egy nagyon érdekes lyukat. Szerencsére ahhoz nem elég nagy, hogy belebújjon. Vennünk kell számára élelmet. Szóljon, hogy mikor szabad. Jó napot bent az irodában. Ciao. Miközben bontotta a vonalat, látta, hogy Süti letámadja Harvey-t, aki éppen kijött a zöldségeskert végében levő szerszámoskamrából. Az idős ember meglepődött, hogy kutyát lát a területen, és körbenézett, hogy vajon honnan jöhetett. Rafa odasietett, hogy megmagyarázza. – Üdv, Rafa! – mondta Harvey. – Kis barátunk az öné? – A neve Süti. Clementine és én mentettük meg a sziklákon tegnap este. – Marina látta már? – kérdezte a kertész aggódva. – Azt mondta, megtarthatjuk. – Tényleg azt mondta? – Igen. Nem volt ugyan elragadtatva, de az eredeti gazdája meg akarta ölni – Rafa vállat vont. – Azt hiszem, Marina megsajnálta. – Én azért akkor is távol tartanám tőle, amennyire lehetséges – tanácsolta Harvey. – Azt hiszem, fél a kutyáktól. – Talán volt valami kellemetlen tapasztalata a múltban. – Lehetséges – mondta Harvey, és lehajolt, hogy megborzolja az állat szőrét. – Szeretetreméltó kis jószág, nem igaz? Szerintem hamarosan Marina szívébe is belopja magát – aztán Sütihez beszélt. – Te aztán nem fogsz senkit megrémíteni, ugye? – Nem hinném, hogy elijesztené Bafflest.

Harvey kuncogott. – Abban igaza van. Ez nem éppen egy rottweiler. De azért jobb mint a semmi, Még meglephet minket azzal, hogy a gallérjánál fogva cipeli ide a rablót. – Rafa nézte egy darabig, ahogy az öreg megigazítja a tweedsapkáját, és lassan elballag a kertbe. Süti az ellenkező irányba futott, és Rafának nem maradt más választása, mint követni a kutyát. Miközben a partra vezető ösvényen haladt, a BlackBerryje üzenetet jelzett. Még mielőtt elővette a zsebéből, tudta, hogy Clementine-tól jött. Eltöltötte az öröm. Magának is jó reggelt! Korán kelt ma. Be kell idomítanunk Sütit, hogy aludjon tovább. Vegyen fel munka után, és együtt mehetünk. Ne hagyja otthon a kutyát! Lehet, hogy válogatós. C Lelkesebb léptekkel ment vissza a szállodába. Jennifer elmondta neki, hogy hat lány érkezik Londonból vonattal egy csajos hétvégére. Lehet, hogy égnek a vágytól, hogy festegessenek egy kicsit. Jön továbbá néhány madármegfigyelő Hollandiából még ma este, és esetleg őket is érdekli a dolog. Rafa egy vállrándítással elintézte a dolgot. Ha van elég ecset, ő boldogan tanítja mindannyiukat. Rafa a tábornok, Pat, Jane és Veronica társaságában reggelizett, mert Grace a szobájában akart enni. Süti nyugodtan hevert a lábánál, és nem sejtette, hogy róla folyik a szó. – Hogy lehet valaki ilyen kegyetlen? – kérdezte Veronica, mikor megtudta, hogy a kutyát a barlangban hagyták megfulladni. – Vannak aljas emberek ezen a világon – tette hozzá Pat. – Sue McCain azt mondja, hogy akik nem szeretik a kutyákat, azokban nem lehet megbízni. Azt hiszem, igaza van. Aki rosszul bánik a kutyákkal, annak kőből van a szíve. – Mondja el maga is a véleményét! – kiáltott fel a tábornok, és Jane-re kacsintott, aki a csészéjét az arca elé emelte, hogy elrejtse a pirulását. A tábornok és Jane sok közös témát talált. Rafa észrevette, hogy az asszony milyen lelkesen beszél neki a gyermekkoráról, amit egy németországi helyőrségben töltött, és a tábornok közben

egyetértően bólogat, amint felidézi a saját katonai karrierjét. Mintha nekik kettejüknek külön asztaluk lenne. Rafa nem is lepődött meg, hogy lemondanak a festőleckéről, és ehelyett közös sétát terveznek Salcombe-ba. Ahogy egymásra pillantottak, az egyszerre volt gyengéd és pajkos. Pat éppen azt akarta javasolni, hogy ő is velük tart, amikor Veronica közbevágott azzal az ötlettel, hogy tegyenek újabb tengeri kirándulást Grey bárkáján. Az biztos, hogy semmi nem vonzza Patet olyan erősen, mint a tenger. A tábornok hatalmasat sóhajtott megkönnyebbülésében, és hálásan rámosolygott Veronicára. A délelőtt lassan múlt. Rafa levitte a tanulóit a partra, ahol elhelyezkedtek a sziklákon, hogy festhessék a tengert. A csajos hétvégére érkezett hat lány olyan vadul flörtölt Rafával, hogy alig nyúltak az ecsethez. Grace a partszakasz másik végéről rosszallóan nézte őket, s panaszkodott Veronicának és Patnek arról, milyen közönséges perszónák. Ebéd után Rafa visszavonult a szobájába, hogy egy kicsit egyedül legyen. Kinézett az ablakon a tengerre, amely mindig le tudta kötni a figyelmét. Ám ezúttal a tekintetét váratlan látvány vonta magára. Marina ment a füvön Süti irányába, aki békésen aludt a cédrus árnyékában. Rafa nézte, ahogy az asszony lassan bandukol, zsebre dugott kézzel, kissé előregörnyedt vállal, a gondolataiba merülten. Rafa kíváncsi volt, mi jár a nő fejében, és ha tegnap nem a félelem miatt hőkölt hátra, akkor miért? Marina hosszú ideig állt ott, aztán leült Süti mellé, és a kezét a fejére tette. Rafa úgy érezte az asszony bánatát, mintha az ő saját vállát nyomná. A kutya tovább aludt, Marina pedig gyengéden simogatta a bundáját, és nem vette le róla a szemét. Rafa pedig Marináról nem tudta levenni a szemét. Szeretett volna lemenni hozzá és leülni mellé. Megkérdezni tőle, miért lett olyan szomorú a kutyától. De úgy érezte, hogy ez tolakodás lenne. Nem ismerte az asszonyt elég jól, és nem akarta megzavarni a pillanatot. Végül aztán elszakította magát az ablaktól, és bement a fürdőszobába, hogy felfrissüljön a délutáni órákra. Clementine szeretett volna beszámolni Joe-nak Süti megmentéséről,

Clementine szeretett volna beszámolni Joe-nak Süti megmentéséről, de félt, hogy elszólja magát a Rafa iránti növekvő vonzalmáról. A két dolog ugyanis összefüggött: Süti volt a közös pont, ami összehozta őket, és Clementine nem tudott volna a mentési akcióról beszélni anélkül, hogy felidézné Rafa hősiességét. Így hát kiagyalt egy történetet arról, hogy az apjának segített a csónakjánál, és közben beleesett a tengerbe. Ezért volt a férfi háziköntösében, a saját nedves ruhája meg egy nejlonszatyorban. Joe bevette a sztorit, mert be akarta venni. Még ha sejtette is, hogy a lány hazudik, nem adta tanújelét. Erős karjaiba zárta a lányt, és ha érezte is, hogy Clementine teste közben megdermed, nem figyelt oda rá. Clementine hosszasan időzött a kádban, felidézve a mentési akció minden pillanatát: milyen bátran úszott Rafa, milyen magabiztosan bátorította őt, milyen gonddal törődött a veszélyben levő állattal. Rafa megérintette a szívét, Clementine pedig szélesre tárta az ajtót, hogy beengedje. Csak éppen Rafa nem tudott arról, hogy már odabent van. De akkor miért nem vet véget a Joe-hoz fűződő viszonynak? Ezt a kérdést sokszor feltette magának, és mindig ugyanazt a választ adta: mert akkor nem maradna senkije. Reggel a szerelem korán ébresztette. Otthagyta Joe-t aludni, szétvetett végtagokkal az ágyban, de túlságosan izgatott volt ahhoz, hogy bármi megbánást érezzen. A gyomrában az idegek úgy remegtek, mintha egy egész hangyaboly rohangálna odabent. Nem volt éhes, de azért megállt a Fekete Bab kávézónál, hogy ezzel is közelebb érezze magát Rafához, noha a férfi most nem volt ott. Mikor meghallgatta a hangüzenetét, a gyomra összeszorult az izgalomtól. A díszállat-kereskedésbe tervezett délutáni kirándulás látta el energiával egész napra. Ábrándozva ült az íróasztalánál, és fél füllel hallgatta Sylvia panaszáradatát Freddie-ről, arról, hogy a férfi vajon elválik-e a feleségétől vagy sem, és az agya másik felével újra és újra lejátszotta a mentési akciót. A szerelem feltűnő fényében ragyogott, és ezt minden férfi észrevette, aki aznap betette a lábát az irodába.

Mindegyiket megérintette, és mindegyik ruganyosabb léptekkel távozott. Mr. Atwood annyit lézengett körülötte, amennyit csak tudott, úgy lebegett az íróasztala fölött, mint egy szúnyog. Clementine szinte észre sem vette. Joe kereste telefonon, de Clementin-nak sikerült elkerülnie a hívásait. Sylvia gyanakodva nézett rá, nem értette, miképpen lehet túlságosan elfoglalt ahhoz, hogy beszéljen vele. Aztán mikor fél hatkor felbukkant Rafa, Süti társaságában, megértett mindent: Clementine szerelmes volt, csak éppen nem Joe-ba. A levegő valósággal vibrált közöttük, mint egy egész vonószenekar. Sylvia önkéntelenül is féltékeny lett. Miért nem vele történik meg a Nagy Szerelem? Clementine szeretettel üdvözölte a kutyát, és elmesélte Sylviának, hogyan mentették meg a vízbe fúlástól. Rafa annyit még hozzátett, hogy ha megtudja, ki kötötte ki az állatot a barlangban, személyesen veri péppé. Clementine-t elfogta a büszkeség, mert Sylvia elismerése kiült az arcára. Rafa nemcsak jóképű volt, hanem hősies is. Süti olyan gyorsan épült fel halálközeli élményéből, ahogyan csak a kutyák tudnak. Csóválta a farkát, és megbökte Clementine kezét, valahányszor a lány figyelme elkalandozott, és abbahagyta a cirógatást. Boldog volt az új gazdáival. Sylvia nézte őket, miközben távoztak. Korábban olvasott egy tudósítást egy újabb rablásról a Gazette-ben. Ezúttal kisebb rablásról volt szó, amelyet Edward és Anya Powell rovására követtek el. Egyetlen dolgot loptak el, egy hatalmas gyémántot tartalmazó jegygyűrűt, amelyet Anya mosogatás közben mindig a konyhaablak párkányán levő hamutartóba tett. Az egyetlen bizonyíték arra, hogy tényleg eltulajdonították, és nem elkallódott, a cédula volt a „Köszönöm” szóval, Baffles, az úri betörő összetéveszthetetlen kézírásával. Az ügyről beszámoló riporter szerint lehetséges, hogy utánzó tettesről van szó, mert ugyan miért vesződne Baffles egyetlen ékszer miatt, hacsak nem az szerez neki izgalmat, hogy ismét kicsúszott a hálóból? Clementine és Rafa egyenesen a díszállat-kereskedésbe ment. Megtöltöttek egy bevásárlókocsit kutyaeledellel, kétszersülttel és

játékokkal. Rafa csemegéket vett le a polcokról, és kivitte őket a járdára, hogy Süti megszagolhassa őket. Clementine elképedten figyelte, hogy Rafa teljesen biztos abban, a kutya képes a csomagolás alapján eldönteni, hogy mi fog neki ízleni. Közben rájött, hogy még sosem érezte magát ilyen jól. Persze mások is megnevettették már életében, de sosem ilyen önfeledten. A legfontosabb pedig az volt, hogy úgy érezte, ő maga is szórakoztató partner. Rafa a legjobbat hozta ki belőle, és Clementine élvezte, hogy milyenné lett a férfi társaságában. Telerakták Rafa kocsijának csomagtartóját a megvásárolt holmival, aztán elmentek Salcombe-ba, hogy egy kicsit megfuttassák Sütit. Nem tűnt jó ötletnek ugyanoda visszavinni, ahol meghallották a segélykérését. Ezért egy kavicsos partszakaszra vitték a közelben, és levették a pórázról, hadd szaladgáljon kedvére. Fel-alá járkáltak, elégedetten beszélgetve, aztán találtak egy kocsmát a közelben, és leültek kívül, hogy egyenek egy könnyű vacsorát a lenyugvó nap fényénél. Clementine ezúttal nem érezte szükségét annak, hogy sok alkoholt igyon. Már nem akart megfeledkezni magáról. Mikor a telefonja csörgött, megnézte a nevet a kijelzőn, és vágott egy grimaszt. Rafa felvonta a szemöldökét. – Joe az? – kérdezte. Clementine bólintott. Szerette volna, ha a férfi féltékeny, de az csak mosolygott rá. – Nem akarja felvenni? A lány kelletlenül a füléhez emelte a készüléket. – Szia, Joe. – Hol vagy? – Egy kocsmában egy barátommal. – Az argentinnal és a kutyájával – vágta rá egyszerűen Joe. Clementine meglepődött. Nem számított rá, hogy Joe tud róla. – Elmentem az irodátokhoz, de addigra már elmentél. Nézd, Clemmie, beszélnünk kell. – Igazad van, beszélnünk kell – felelte, és közben nézte, ahogy Rafa Sütit cirógatja, de tudta, hogy a férfi figyel közben. – Mikor jössz vissza? – Nemsokára. – Akkor beszélhetünk.

– Rendben – letette a telefont. – Sylvia elmondta neki, hogy magával jöttem el. De nem akadt ki túlságosan. Rafa kiegyenesedett, és ránézett, barna szeme tele megértéssel. Emlékezett az első alkalomra, amikor a férfi így nézett rá, a templomban, amikor elmesélte neki, hogy szerinte Marina elrabolta az apját. Rafa akkor is olyan ellenállhatatlan volt, mint most. – Vissza kellene költöznie a szüleihez. – Tudom. – Nem szereti ezt a Joe-t. – Ennyire nyilvánvaló? – Attól tartok, nem kell zseninek lenni ahhoz, hogy lássuk, csak azért csinálta, mert bántani akarta vele a mostohaanyját és talán engem is. Clementine elvörösödött, de félresöpörte a férfi elemzését. – Még csak most költöztem el. – Az mindegy. Nem maradhat benne egy viszonyban, ha nincs benne a szívével is. – Én nagyon büszke vagyok. – Aki büszke, csak magának árt vele. Hagyja abba ezt a viszonyt. Mindenki követ el hibát, ez természetes. Ilyen az élet. De csak a bolond tart ki a hibái mellett – megfogta a lány kezét. – Ne legyen bolond, Clementine. Ahhoz maga túl okos. A lány érezte, hogy még jobban elpirul. Semmi más nem létezett, csak a férfi kezének érintése. Próbált úgy tenni, mintha nem jelentene semmit, de biztos volt benne, hogy a szíve kiugrik a pólóingén keresztül, mint egy szabadulni vágyó szöcske. A férfi tekintete olyan áthatóan tapadt rá, hogy Clementine majdnem elfordította a fejét, de állta a sarat. – Maga nagyon különleges lány, Clementine – mondta Rafa lágy hangon. – Csak nem tud saját magára így tekinteni. Meg kell tanulnia magát az én szememen keresztül látnia. – És ön mit lát? – Egy gyönyörű mosolyt. Pirulós orcákat, csinos kék szemeket, de ezek mögé is látok, látom azt a személyt, aki odabent van, és az a személy nagyon tetszik nekem.

Clementine fészkelődött a padon. – Nem is tudom, mit mondjak. Rafa vállat vont. – Akkor ne mondjon semmit. Én csak egyszerűen közlöm a tényeket. – Mindenkivel közölni szokta a tényeket? – Csak ha komolyan gondolom. – De mindenkiben lát pirulós orcákat és csinos szemeket? Vagy… vagy… – habozott. – Vagy csak énbennem? – felnevetett, hogy leplezze zavarát. – Csak magában, Clementine – felelte a férfi komolyan, és a pillantása olyan volt, mintha végigsimítaná Clementine arcát. Úgy autóztak vissza a városba, hogy Süti Clementine lábánál feküdt. A levegő megtelt elektromossággal, mivel mindketten részben felfedték a lapjaikat. De azért mégsem teljesen. Clementine szerette volna, ha Rafa egyszerűen megállítja az autót, és megcsókolja. Akkor megszűnne a feszültség a levegőben, mint a többnapi fülledt párásság egy vihar után. De Rafa nem állt meg, hanem elvitte Joe házához, és kiszállt, hogy kinyissa neki az ajtót. Clementine kilépett a járdára. – Akarja, hogy megvárjam? – ajánlotta fel a férfi. Clementine szeretett volna felrohanni, összeszedni a holmiját, aztán elautózni vele a napnyugtába. De ehelyett csak azt mondta: – Nem, köszönöm, minden rendben. Nem tudom, meddig fog tartani. – Akarja, hogy szóljak Marinának? – Nem, ne mondjon neki semmit. Majd én elmondok mindent, amikor találkozom vele. – Szerintem nagyon fog örülni. Azt hiszem, hiányolta magát. Clementine mélyet sóhajtott. – Hogy őszinte legyek, ők is hiányoznak nekem. Kezdettől fogva tudtam, hogy hibát követek el. Lelkifurdalásom van Joe miatt. – Írjon SMS-t, ha segítségre van szüksége. – Amilyen hősies volt a tengerben, semmi kétségem, hogy a megmentésemre sietne, ha a szükség úgy hozná. – Tudja jól, hogy tényleg így van – Rafa nézte, ahogy Clementine kinyitja a bejárati ajtót. – Hát itt vagyok – dünnyögte, mielőtt eltűnt az ajtó mögött.

Rafa visszahajtott Polzanze-ba. Ráérősen vezetett, élvezte a vidék buja növényzetének látványát, a sötétedő égen vitorlások módjára sikló felhőket. Kezdte szeretni az itteni világot, és ami a legmeglepőbb, kezdte szeretni Clementine-t. Beharapta a szája szélét, amikor eszébe jutott, milyen közel volt ahhoz, hogy megcsókolja a lányt. Máshol és máskor már napokkal korábban a karjaiba kapta és megcsókolta volna. Megcsókolta volna abban a házban, amiről Isten megfeledkezett, megcsókolta volna a tengeren, megcsókolta volna akkor, amikor a lány dühös volt rá, és kiadta az útját, és sokszor megcsókolta volna közben is; számtalan alkalommal, és a vágya egyre erősebb lett. De egy dolog az útjába állt. Az úton tartotta a szemét, és vezetett tovább.

30. fejezet Marina és Grey a konyhaasztalnál ültek, és éppen befejezték a vacsorát, amikor Clementine autója beállt a szálloda elé. Kiszállt, és álldogált egy darabig a sötétben, bátroságot gyűjtve a szembenézéshez. Az, hogy Joe-hoz költözött, dac szülte cselekedet volt, és most beismeri, hogy egyben segélykérés is. De nem azt a reakciót váltotta ki, amelyben reménykedett. Vagy ha igen, akkor az apja és a nevelőanyja nem mutatták ki a valódi érzéseiket. Rafára gondolt, és arra a tanácsra, amelyet a férfitól kapott. Ideje volt, hogy beszéljen Marinával. Az angolok ügyesek abban, hogy elkerüljék a kínos témákat. Szívesen színlelnek és rágódnak nem létező ügyeken. Az ő családja az egyik legrosszabb ezen a téren. Sosem beszéltek a múltról, és nem nyíltak meg érzelmeikkel kapcsolatban. De Rafa megadta neki a szükséges bátorságot. Képes lesz meghallgatni a nevelőanyja verzióját a történtekről, megérteni és maga mögött hagyni. Kivette a csomagját az autóból, és mély sóhajjal az istállóépület felé vette az irányt. Marina hallotta az ajtót nyílni, és azt hitte, Jake az. Mikor Celementine-t látta ott, az készületlenül érte. Grey észrevette a lány bőröndjét az előszobában. – Clementine! – kiáltott fel boldogan. – Annyira örülök, hogy látlak. – Minden rendben van? – kérdezte Marina, és a borospoharáért nyúlt. – Visszajöttem – jelentette ki Clementine. Marina tudta, hogy a reakciója döntő fontosságú, ha nem akarja, hogy a lány újra elmeneküljön. – Akarsz beszélni róla? – kérdezte elővigyázatosan. – Szakítottam Joe-val. – Gyere, és ülj le, kedvesem. Azt hiszem, rád férne egy ital, nem igaz? – szólalt meg Grey, és felállt, hogy kerítsen neki egy poharat. – Nem is lett volna szabad elmennem, kezdjük azzal. Marina észrevette, hogy az az általános komor hangulat, ami mindig körüllengte a lányt, most nem volt sehol. Letette a fegyvert,

és békével jött. – Annyira örülök, hogy újra itt vagy – szólalt meg, és komolyan gondolta. – Sajnálom, hogy Joe-val nem jött össze a dolog. Az biztosan nagy csalódás neked. De boldog vagyok, hogy hazajöttél. – Nem csalódás egyáltalán. Sosem érdekelt Joe. Sosem érdekeltem saját magamat se. De most már igen – egy óvatos mosoly, mint osonó macska, lopakodott az arcára. – Most már más szemmel látom a világot. Többé nem érem be a második legjobbal. Marinának nem kellett mondani, ki idézte elő a változást. Greynek azonban fogalma sem volt, és zavartan bámult. – Az jó – mondta, és töltött egy pohár Pinot Grigiót. – Marina, szeretnék veled négyszemközt beszélni. Nem bánod, apa? – Akkor adok neki egy kis szíverősítőt – mondta Grey, és feltöltötte a felesége poharát. A két nő felállt. – Menjünk ki – javasolta Clementine. Marina nem akart a férje pillantásából erőt meríteni, de látta, milyen elképedt arcot vág Grey. Az asszony azt hitte, Clementine Rafáról akar beszélni vele, és a szívét büszkeség töltötte el, hogy a nevelt lánya útmutatást kér tőle. Majd később beszámol Grey-nek, amikor egyedül maradnak. – Csak kihozom a kabátomat – szólt oda Clementine-nak, és besietett az előszobába. – Én is. Gyönyörű az este, de hűvös. Szeretnék a csillagok alatt ülni. Grey-nek feltűnt, mennyire megváltozott a lánya hanghordozása. Azt a szót, hogy „gyönyörű”, olyan átéléssel mondta, mint aki komolyan gondolja. Az éj sötét volt, de puha, mint a bársony. Egyenletes szél fújt a tenger felől, de ez meleg szél volt, ami a sós víz és ázott növények szagát hozta el. A szikláknak csapódó hullámok zaja távoli, barátságos morajként jutott el hozzájuk. A hold fényesen világított, néha egy-egy fürge felhő eltakarta. Clementine és Marina végigmentek a füvön egy padig. Ott már nyílt terepen voltak, ráláttak

a tengerre és a távoli félszigetre, amelynek a végén a világítótorony figyelmeztető fénypászmája belehasított a tintaszerű sötétségbe. Magukra vették a kabátjukat, és leültek. – Sosem értettem, miért szeretsz annyira itt lenni – kezdte Clementine elégedett sóhajjal. – Városi lány vagyok, jobban érzem magam a flaszteren, mint a füvön. De most úgy érzem magam, mintha hályog esett volna le a szememről, és látom, milyen rendkívül szép ez a hely. – Tényleg? – Igen, és ez jó érzés. – A természet csodálatos gyógyító. Valahányszor boldogtalan vagyok, kijövök ide, és elmúlik. Mindig jobb hangulatban jövök vissza innen. Clementine kortyolt a borból. – Marina, szeretnék bocsánatot kérni, amiért akkora hülye voltam. Marina is kortyolt egyet, döbbenten a nevelt lánya beismerésétől. Nem emlékezett rá, hogy valaha is bocsánatot kért volna valamiért, mióta csak ismerte. Ezért nem volt teljesen meggyőzve, és úgy döntött, nem szól semmit, amíg ki nem derül, nincs-e a lánynak valami hátsó szándéka a bocsánatkéréssel. – Tudom, mire gondolsz – folytatta Clementine –, és megérdemlem. A helyedben én sem hinném el. De tényleg sajnálom. Komolyan. Mióta csak kislány voltam, úgy hittem, te robbantottad fel a családomat, és elraboltad apámat édesanyámtól. Aztán úgy gondoltam, hogy tőlem is elloptad apámat. De az éremnek mindig két oldala van, és szeretném a te verziódat is meghallgatni a történetről, ha hajlandó vagy elmondani nekem. Szeretném megérteni a te szempontjaidat, és véget vetni a gyerekes értelmezéseimnek. Elég felnőtt vagyok, hogy tudjam, soha semmi nem fekete és fehér. Marina érezte, hogy elszorul a torka, és a könnyeivel küszködött. Megfogta a nevelt lánya kezét. – Nem is tudom, mit mondjak. Azt hittem, soha nem lesz lehetőségünk, hogy így üljünk egymás mellett, őszintén és nyíltan egymás iránt. El sem tudod képzelni, milyen

régen vágyom arra, hogy beszéljek veled, mint nő a nővel, és a bocsánatodért esedezzem. Clementine maga is meglepődött, milyen gyengéd hangulatba kerül. Egy pillanatig azt hitte, hogy a bor puhította meg, de érezte Marina kezének melegét, és tudta, hogy a szeretet olvasztotta fel a jeget, és nyílt meg, mint egy tulipán. – Nincs szükséged a bocsánatomra – mondta halkan. – De igen. Amikor megszerettem apádat, nős volt, két gyermekkel. Megtehettem volna, hogy elsétálok onnan, és ott hagyom a boldogtalanságában, de nem így tettem. Nem hiszem, hogy édesanyád egyáltalán beszélt vele a keserűségéről. Édesapád szerint egységes, de boldogtalan család voltatok. Grey és én azért találtunk egymásra, mert én is elveszett voltam. Felismertem a magányosságát, mert én is teljesen úgy éreztem magam. Nagy volt a korkülönbség kettőnk között, ő iskolázott ember volt, én meg nem. De ketten osztoztunk valamin, és együtt rájöttünk, hogy képesek leszünk meggyógyítani egymást. Sosem állt szándékomban elrabolni őt senkitől, főleg nem szétverni egy boldog családot. Csakhogy, Clementine, a ti családotok nem volt boldog, és a végén a mi kettőnk szerelme elhomályosított minden mást. Ez terheli a lelkiismeretemet. Amit tettünk, nem volt helyes, de úgy éreztük, ez a legjobb mindenki számára, ideértve Jake-et és téged. Nem tudom, boldogtalan szülőkkel jobb-e egy gyereknek, vagy boldog nevelőszülőkkel. Képtelen vagyok eldönteni. De abban biztos lehetsz, hogy édesapád Jake-t és téged mindenki másnál jobban szeret, ideértve engem is. Talán ezt nem mindig érezted, mert kislányként olyan mérges voltál, hogy eltaszítottad, valahányszor kinyúlt feléd. Számítottam rá, hogy engem is eltaszítasz, de azért csak próbálkoztam. Tudnod kell, hogy apád feltételek nélkül szeret téged. Kiürítette a poharát egy erőteljes nyeléssel, noha a torka olyan szűk volt, hogy a bor csak fájdalom árán tudott lefolyni rajta. Kinézett a tengerre, és Clementine érezte, hogy jeges kéz markolja meg belülről.

– Amint tudod, Clemmie, nekem nem lehet gyerekem. Ez a legmélyebb keserűségem, ami mardos engem mindennap és minden éjjel. Néha élni is alig bírok, mert annyira erős bennem a vágy, hogy szeressek valakit. Többnyire belevetem magam a szálloda ügyeibe, és mindazt a figyelmet és törődést, amit a gyerekeimnek adnék, a szállodára fordítom. Sovány vigasz, de nekem csak ez van. Jake és te sosem lesztek az én gyerekeim. Örököltelek benneteket, és hálát adok a sorsnak ezért a kegyért. Nem volt nekünk könnyű, neked és nekem. De megértem. Én sosem lehetek az édesanyád, és nem is akarok az lenni. De a barátod igen. Clementine sírva fakadt. Rájött, mennyire félreértette a mostohaanyját. A szülei szakítása nem számított. Marina és Grey kapcsolata sem. Ők sosem számítottak. Amikor az élete hagymáját lehámozták, rétegről rétegre, a legmélyén ott volt a szeretet, amiről Clementine úgy érezte, sosem kapott eleget. – Olyan önző voltam – nyöszörögte. – Mindig csak magamra gondoltam, és arra, milyen kevés figyelemben részesülök. Ennyi az egész. Ostobának érzem magam. – Rafára gondolt, és arra, hogyan látott át nyomban a csípős rétegeken egészen a legmélyééig. – És, Marina… – Igen? – A nevelőanyja átkarolta, és közelebb húzta magához. – Miről van szó? – Clementine már annyira sírt, hogy nem tudott beszélni. – Semmi baj. Ne érezd magad rosszul. Természetes, hogy ilyenek jutnak eszedbe. Minden gyerek azt akarja, hogy a szülei szeressék őket mindenekfelett, és ha egy házasság felbomlik… – Nem erről van szó – Clementine megtörölte a szemét a ruhája ujjába, és felült. – Értem. Van még más is. – Igen. Reménytelenül szerelmes vagyok, és nem tudom, mit csináljak – a lélegzete bennrekedt a mellkasában. – Rafába? A lány bólintott. – Nem tudom, hogy ő mit érez velem kapcsolatban. Az egyik pillanatban úgy tűnik, meg akar csókolni, de aztán elhúzódik tőlem. Nem tudom, mindenkivel így viselkedik-e,

vagy csak velem. Még csak rövid ideje ismerem, de már megőrülök érte. – Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem vettem észre semmit. De nem láttalak benneteket együtt eleget ahhoz, hogy megmondjam, hogyan érez. – Ma azt mondta nekem, hogy különleges vagyok. Megfogta a kezemet, és gyönyörűnek nevezett. Megkérdeztem, hogy minden lánynak ezt mondja-e, vagy csak nekem, azt mondta, hogy csak nekem. Esküdni mernék, hogy oda akart hajolni hozzám és megcsókolni. De aztán felálltunk, és visszamentünk Dawcombba, és kitett Joe lakása előtt. Tudta, hogy szakítani akarok vele. – Azt nem tudta, hogy őmiatta? – Nem hiszem. Azt mondta, tudja, hogy nem vagyok szerelmes Joe-ba. – Azt hiszem, arra mindannyian rájöttünk. – Akkor most mit csináljak? – Egyáltalán semmit – felelte Marina habozás nélkül. Clementine meglepődött, mert hosszú leckére számított arról, hogyan kell keményen küzdeni a cél eléréséért. – Te így vagy aranyos lány, Clemmie, ahogy vagy. Nagy bolond lenne, ha lemondana rólad. Clementine megint sírni akart, csak most hálájában. – Köszönöm – átölelte nevelőanyja keskeny vállait, és szorosan magához ölelte. – Olyan boldog vagyok, hogy barátok lettünk. – Én is – mondta Marina, és lehunyta a szemét. Mikor a két nő visszatért az istállóépületbe, Grey még ébren volt, és a Sky csatornán nézett egy dokumentumfilmet a tenger élőlényeiről. Csodálkozva látta, hogy mindkét nő kipirult arccal és kifényesedett orral jelenik meg. Clementine egyetlen szó nélkül odament hozzá, és átölelte. Hosszasan szorította magához, aztán arcon csókolta. – Felmegyek megfürdeni, mert lefagy a lábam – az apja elképedten nézett utána, amint könnyű léptekkel kiment a helyiségből. – Ebbe meg mi ütött? – kérdezte Marinától. – Menjünk fel és elmondom. Én is átfáztam.

– Mi a csudában sántikáltok ti ketten? – Hosszú történet, de csodásan érzem magam – sóhajtott, felszabadulva a sokéves terhek alól, és szélesen mosolygott a férjére. – El sem fogod hinni. – A szálloda dugig van – jegyezte meg Bertha másnap reggel, és úgy telepedett le az egyik székre a konyhában, mint egy kotlós. – Kár, hogy ilyen nagy a baj. – Milyen bajról beszélsz? – kérdezte Heather, a kávésbögréjét markolva. – Hallottam, hogy fogytán a pénzük – mondta halkan Bertha. – De nem tőlem tudod. – Te honnan tudod? Bertha meghúzigálta a fülcimpáját. – Hallok ezt-azt. Úgy hírlik, valami nagymenő jön Londonból, és ajánlatot tesz a szállóra. Heathernek leesett az álla. – Biztos vagy benne? – Zsidó az illető. – Na és? – Jake szerint a zsidók okosak. Nagyon okosak. – Attól, hogy okos, még nem fogják neki eladni a szállodát, ha nem akarják. – Hát, én hallottam, amikor Jake az apjával beszélgetett az istállóépületben, és nagyon úgy tűnt, nincs sok választásuk. – Csak Marina testén keresztül tehetik meg. Ő nem adja fel harc nélkül. Mi lesz velünk? – Nem tudom. Lehet, hogy kirúgnak pár embert. Minket biztos nem, mert mi nélkülözhetésesek vagyunk. – Úgy érted, nélkülözhetetlenek. – Azt mondtam, nélkülözhetetlenek. – Te talán, Bertha, de saját magam ügyében nem vagyok olyan biztos. Az én munkámat bárki meg tudja csinálni. – De nem akárkit akarnak, nem igaz? Tapasztalt emberre van szükségük, aki ismeri a helyet. – Remélem, igazad van. Tartsd nyitva a füledet, és szólj, ha megtudsz valamit.

Clementine nem volt éppen művész, de ha több időt akart Rafával tölteni, akkor be kellett állnia valamelyik csoportjába. A férfi kellemesen meglepődött, amikor a lány megjelent a bérc tetején, hogy Pat, Grace és Veronica társaságában lefesse a világítótornyot. – Nincs más dolgom a hétvégén – mondta, amint letelepedett egy plédre Süti társaságában. Rafa adott neki egy vázlattömböt és pár darab vízfestéket. Rafa odahajolt, és a fülébe súgta: – Maga élvezetessé teszi nekem ezt a munkát. – Nem vagyok túl jó ebben – felelte, a férfi bókjától mosolyogva. – Ne rontsa el a tehetségét negatív hozzáállással. – Nem is festettem a suli óta. – Azért van itt, hogy jól érezze magát, és élvezze ezt a békés helyet. Lefogadom, hogy még sosem ült itt, hogy megnézzen minden egyes hullámot, felhőt, fűszálat. Most rászánhatja az idejét, hogy körülnézzen, tágra nyílt szemmel, és élvezze a természet szépségét. Most létezhet a jelenben – derűsen mosolygott rá, és felállt. Clementine belemártotta az ecsetjét a vízbe. – Jól van, akkor a jelenben fogok létezni. De nem vagyok biztos benne, hogy attól a képem egy fikarcnyival is jobb lesz. – De maga jobb lesz tőle – mondta a férfi, és a vállára tette a kezét. A hat csajos-hétvégés lány fürdőbe ment aznapra, a holland madárlesők meg egy magányos szalonka keresésére indultak. – Örülök, hogy nem kell a hátralevő néhány napunkat azoknak a közönséges lányoknak a társaságában töltenünk – jegyezte meg Grace, és próbálta Hermès sálját az álla alá igazítani, hogy megvédje magát a széltől. – Fiatalok még, Grace – mondta Veronica. – Csak szeretnék jól érezni magukat. – Akkor sincsen semmi stílusuk. A mi időnkben nem lehetett ilyen ordenáré módon viselkedni. – Azért én megpróbáltam – szólalt meg Pat. – Eléggé fiús lány voltam. – Az más. De nem csimpaszkodtál a fiúk nyakába.

– Ha olyan szép lettem volna, mint te, és olyan bájos, mint Veronica, biztos megtettem volna – vágott vissza Pat. Clementine eleinte nem tudott belefeledkezni a környezetbe. erősen próbálkozott, de ahogy Rafa ott járkált le s fel mögöttük, tanácsokat osztogatva, mindig kizökkentette. Csak akkor tudott lazítani, amikor a férfi is leült, és elmélyedt a saját képe megfestésében. A csend kényelmes volt. Nem érezte szükségét, hogy fecsegéssel töltsék ki. Úgy látszott, Rafa teljesen elvész egy mindent feloldó világban, és ő is hamarosan csatlakozott hozzá, észrevett minden sirályt, minden sziklát, míg végül már saját magáról teljesen megfeledkezett. Napnyugta volt, mire visszatértek a szállodába. Rafának tetszett Clementine képe. – Maga csak udvarias – tiltakozott a lány. – Igen érdekes, ahogyan a színeket használja. – Érdekes – nevetett a lány –, de nem túl jó. – Hadd döntsem el azt én. – A tekintete, úgy tűnt, végtelen hosszú időre pihent meg a lányon. – Mit néz? – kérdezte Clementine, mert hirtelen zavarba jött. – A fény aranyszínű ma este. – Csakugyan. – Szeretném lefesteni magát. – Ugyan, már Rafa. Nem vagyok biztos benne, hogy akár maga képes lenne engem Botticelli Vénuszává változtatni. – Nem is kell. Maga így is bájos, ahogy van – a lány összeráncolt homlokkal nézett rá. Marina ugyanezeket a szavakat használta. Lehetséges az, hogy a férfi komolyan gondolja? – Komolyan gondolom. Szeretném lefesteni, mielőtt a nap teljesen lemegy. – Ledobta a plédet a fűre, és megkérte, hogy üljön le. Süti odafeküdt mellé, és a hátára hemperedett, remélve hogy a lány érti a célzást, és megvakargatja a hasát. Pat, Veronica és Grace közben elvonultak mellettük, magukra hagyva őket. Rafa kinyitott egy doboz olajfestéket, és egy tiszta lapot. – Mit akar, mit csináljak? – kérdezte Clementine. – Csak beszéljen hozzám – és áthatóan nézett a lányra. Clementine sóhajtott. – Úgy látszik, tényleg lerajzol minket –

Clementine sóhajtott. – Úgy látszik, tényleg lerajzol minket – mondta Sütinek. – Csak magát – helyesbített Rafa. Aztán derűs képpel elkezdte az olajpasztellt felvinni a lapra. – Maga igencsak gyönyörű lány, Clementine, és jellegzetesen brit, mivel nem fogadja el a bókokat. Az én hazámban a lányok megköszönik a férfiaknak, ha hízelegnek nekik. – Rendben, akkor köszönöm. – Részemről a szerencse. Beszéljen hozzám. Úgy tűnt, hogy a nap csak Rafa kedvéért lebeg még a fák vonala fölött. Lágy, őszies fényt árasztott, a levegőt pedig megülte a levágott fű és a lonc illata. A legmagasabb ágakon a madarak kezdtek elhelyezkedni, az éjszakára készülve. – Úgy tettem, ahogy tanácsolta, és beszéltem Marinával – mondta Clementine. – Tudja, maga az egyetlen ember, aki értelmes tanácsot adott nekem. – Ezt nem tudom elhinni. – Egyedül maga javasolta nekem, hogy beszéljek vele. A barátaim szerettek történeteket hallani tőlem, és szégyellem, hogy én meg élvezettel meséltem nekik, néha erős túlzásokkal is, hogy jobban figyeljenek rám. Anyám mindig is kisszerű és szűk látókörű volt, azt szerette, ha mellette vagyok, és nem hidakat keresek másokhoz. Sosem tudott nagyvonalú lenni, és azt hiszem, örömet szerzett neki, hogy képtelen vagyok kapcsolatot teremteni azzal az asszonnyal, akibe apám beleszeretett. Az igazság az, hogy senki sem mondta nekem soha, hogy barátkozzak vele. Arra meg sosem gondoltam, hogy meghallgassam azt, amit ő mond. – De végül megtette. – Igen, és magának igaza volt. Mindig minden történetnek két oldala van. Ő nem a közmondásos gonosz mostoha, és én nem fogom többé Submarine-nak nevezni – lesütötte a szemét, és megdörzsölgette Süti hasát. – Azt hiszem, már többet tudok a szeretetről. – Úgy véli?

– Igen. A szeretet az a ragyogó fény, amely eléget minden

– Igen. A szeretet az a ragyogó fény, amely eléget minden negatívumot. Tudja, mint a napsütés a ködöt. Éreztem, hogy amikor Marinát hallgattam, megnyílt a szívem, és a boldogtalan köd, ami kitöltötte, elpárolgott. Rendkívüli élmény volt. Így hát elkezdtem gondolkodni. A boldog emberek teli vannak szeretettel, a boldogtalanoknak meg nem jut belőle sok, vagy éppen semmi. Ebből áll az egész világ. Azokból, akik szeretnek, és azokból, akik nem. Igazán egyszerű. Ha mindenki szeretne, nem volna háború. Mindenki békében élne. – Azt hiszem, indulnia kellene a miniszterelnöki pozícióért. Clementine nevetett. – De hogyan lehet megtanítani az embereket a szeretetre? – Voltak már tanítók, például Jézus, Mohamed, Buddha, Gandhi, hogy csak néhány nevet mondjak. Most odateheti a Clementine Turner nevet a sorhoz. A lány nézte, amint a vázlaton dolgozik, a keze magabiztosan siklik a papíron, és arra gondolt, milyen vonzó dolog, ha valaki ilyen tehetséges. – Rafa, volt már szerelmes? – Sokszor voltam már – felelte vigyorogva. – De nagy a különbség aközött, hogy az ember csak úgy szerelmes, és aközött, amikor már igazán szeret. Az utóbbi akkor jön el, amikor az előző már elmúlt, és az ember alaposan megismeri a másikat. Hiszen hogyan szerethetünk valakit, ha nem ismerjük? – Akkor tehát szeretett már igazán? – Egyszer. – Milyen volt a lány? Rafa elgondolkodott. – Nagyon kedves volt. – Szőke, barna? – Barna. – Na és mi történt? – Én még nem voltam kész arra, hogy elkötelezzem magam. – Ő férjhez akart menni? Rafa vállat vont. – Argentin nő, és nekik csak a férjhez menésen jár az eszük. – Ez nagyon a terhére volt?

– Nem igazán, de nyughatatlan voltam. Rossz időzítés… – Mi lett a vége? – Szakított velem, és talált valaki mást, akihez hozzáment. – Nagyon szomorú lett emiatt? – Persze, de mit tehettem? – Szokott gondolni rá? – Néha. – Azt nem bánta meg, hogy nem vette feleségül? – Azt nem. – Tartják a kapcsolatot? – Nem – összeszűkült a szeme, és a szája sarka felfelé görbült. – Van még kérdés, vagy vége a vallatásnak? – Maga olyan titkolózó. – Titkolózó? – Igen. Nem árul el önmagáról semmit. Persze beszél Argentínáról, a szüleiről, de saját magáról nem. A férfi drámaian felsóhajtott. – Hát jó. Valójában kém vagyok az argentin kormány szolgálatában, de ennél többet nem árulhatok el, különben meg kellene ölnöm. A lány elgondolkodva bámult rá. Rafa rezzenéstelenül nézett vissza. Egy pillanatig egyikőjük sem szólalt meg. Minden elcsendesedett. A nap végül belemártózott a tengerbe, árnyakat hagyva maga után. Mindketten érezték, hogy az energia gyülemlik közöttük. De Clementine már megszokta a várakozás izgalmát, a vágyat, amit aztán nem követ csók. Minden akaraterejére szüksége volt, hogy elszakítsa a pillantását Rafáról. – Készen van már? – kérdezte, megtörve a varázst. – Kezdek elgémberedni. – Megváltozott a fény. – Ne menjünk be? A férfi lemondóan sóhajtott. – Ha akarja. Clementine lábra állt. Süti megfordult és nyújtózkodott. A lány érezte Rafa csalódását, ahogy a felgyűlt energia elszivárgott. Közben feltámadt a szél. – Megnézhetem? Rafa átnyújtotta a vázlattömbjét. Clementine szájtátva bámulta a

Rafa átnyújtotta a vázlattömbjét. Clementine szájtátva bámulta a képet. Az aranyfényben fürdő lány gyönyörű volt. A férfi összeszedte a festékeit és zsírkrétáit. – Tényleg így nézek ki? – kérdezte a lány, és továbbra is a képre meredt. – Számomra igen, Clementine. Összevont szemöldökkel nézett a férfira, nem értve, hogy ha ilyennek látja, akkor miért nem kapja a karjaiba és csókolja meg. – Nem is tudom, mit mondhatnék. – Dehogynem – felelte Rafa. – Köszönöm – ezzel visszaadta a vázlattömböt. – Maga is bejön? – Egy perc múlva. Le kell bonyolítanom egy telefonhívást. – Akkor jó éjszakát, és viszlát holnap – Clementine elment, Sütivel a nyomában. Érezte a hátán Rafa tekintetét, de nem fordult meg. Ahhoz is nagy akaraterőre volt szüksége, hogy egyszer felálljon és elinduljon, még egyszer elindulni már túl sok volna. Rafa összeráncolt homlokkal nézett utána, amíg a lány eltűnt a szálloda mellett. Elégedetlen volt. Nem tudta, meddig lesz ereje így folytatni. Clementine teljesen rabul ejtette. Bármi másra próbált gondolni, mindig a lány képe jelent meg előtte. Úgy hitte, hogy képes uralkodni az érzelmein, de egyre világosabbá vált számára, hogy ez mégsem így van. Elővette a BlackBerryjét, és az édesanyját hívta. – Mamá? – Rafa, mi amor{37}. Minden rendben? – Mamá, én szerelmes vagyok. Pillanatnyi csend támadt, aztán az asszony meglepő nyugalommal szólalt meg. – Nagyon különleges az a lány? – Egyedülállóan. Maria Carmela nem feltétlenül értette meg az odautazásának az indítékait, de ha szerelemről volt szó, nagyon világosan értette a fiát. – Akkor miért ilyen szomorú a hangod? – Mert össze vagyok zavarodva. Egy és csakis egyetlenegy dolog miatt jöttem ide. Nem azért, hogy szerelmes legyek. – Hallgass a szívedre, Rafa. – Szeretnék. De nem tehetem, ha nem vagyok vele őszinte.

– Akkor tisztázd a dolgot. Mondd el neki, miért mentél oda.

– Akkor tisztázd a dolgot. Mondd el neki, miért mentél oda. Mondd el mindannyiuknak az igazat. – De lehet, hogy azzal szörnyen melléfogok – újabb pillanatnyi csend következett. Maria Carmela ezúttal nem tudta, mit tanácsoljon. Ez már meghaladta a képességeit. – Ők még nem tudnak semmit Egyáltalán semmit. Én meg még nem vagyok biztos a dolgomban. Még egy kis időre van szükségem – mélyet sóhajtott. – Önző vagyok? Boldog családban élnek, és én kedvelem őket. Aztán ott vagy még te is. Te vagy a legfontosabb személy az életemben. Ha te kételkedsz bennem, akkor nem tudom végigcsinálni. – Gondolkodtam ezen, és ha neked tényleg annyira fontos, akkor végig kell csinálnod, én pedig támogatlak. Apád nem örülne, de ővele majd én beszélek, amikor találkozom vele a túlvilágon. Csak bízd rám. Most meg kell találnod a békédet, ez a legfontosabb. Jogod van hozzá, és én mindvégig ott állok melletted. Rafa torka elszorult, alig tudott megszólalni. – Köszönöm. – A szeretet adott nekem bátorságot ahhoz, hogy utadra engedjelek. – Már nem félsz? – Nem. Megnyugodtam, és elégedett vagyok. Nem is értem, hogyan kételkedhettem benned egyáltalán. A férfi megdörzsölte az orrnyergét. – Nem is tudod, milyen sokat jelent ez nekem. – Dehogyisnem tudom. No, akarod tudni, mit művelt ma ez a bolondos papagáj? Rafa elnevette magát, és kitörölte a szeméből a nedvességet. Mikor Clementine beért a munkahelyére hétfő reggel, Sylvia a kartotékszekrény előtt állt, és hajzuhataga elrejtette az arcát. Közelebbről Clementine látta, hogy sír. Mr. Atwood nem volt még bent, és Mr. Fisher sem. Clementine rá sem hederített a telefonra, letette a kávéspoharát az íróasztalra, és a kolléganőjéhez ment. – Jól vagy? – kérdezte. Sylvia szipákolt egy kicsit, és bólintott. – Hallom, szakítottál Joeval.

– Igen, attól tartok. Nem vezetett az a viszony sehová. Nem lett volna tisztességes, ha továbbra is lefoglalom. – Most pedig Rafába vagy szerelmes, nem igaz? Clementine elkomolyodott. – Csak nem azért sírsz? Sylvia felnézett a szekrényről, és sajnálkozó mosoly ült ki az arcára. Bólintott. – Nem szeretem Freddie-t – vallotta meg. – Soha nem is szerettem. Hogy őszinte legyek, soha nem is szerettem senkit. De most… – Gyere, ülj le – Clementine átöltelte, Sylvia pedig hagyta magát odavezetni a székéhez. Clementine odanyújtotta neki a papírpoharas kávét, amit minden lelkesedés nélkül kortyolni kezdett. – Láttalak együtt Rafával, és megéreztem. – Mit éreztél meg? – Ezt a hihetetlen dolgot, ami kettőtök között van. Én sosem éreztem. Még csak nem is hittem benne soha – tehetetlenül nézett Clementine-ra. – De érezni akarom. Clementine megkönnyebbült. Nem volna szerencsés, ha ugyanarra a férfira pályáznának. – Szóval nem vagy szerelmes Rafába? – Ó, lehetnék, hiszen annyira vonzó, de nem, nem vagyok szerelmes belé. Csak szeretnék. – Akkor ne légy ilyen cinikus, és várd meg azt, aki igazán érdekelni fog. Sylvia skarlátvörös ajkai humortalan mosolyra húzódtak. – Kétlem, hogy Freddie valaha is elhagyja a családját a kedvemért. – Hát, azt nem tudom, de nem kellene szétverned egy házasságot, ha van más lehetőség is. – Hitvány ember vagyok. – Csak tanácstalan, ennyi az egész. Sylvia felsóhajtott. – Hogy nézhetek ki? Lefolyt már a szemfestékem az államra? – Jobb, ha bemégy a mosdóba, mielőtt Mr. Fisher megérkezik. Fél tízkor megbeszélése van, ugye? – Te jó ég, kiment a fejemből. Megtennél egy szívességet, drágám? Menj és keríts néhány szendvicset. És ha közben újabb jóképű

külföldibe botlasz, az ég szeremére, hozd ide nekem! Clementine kisietett az utcára. Meleg, napsütéses idő volt, galambok tottyantak le a járdára, hogy morzsákat keressenek, sirályok keringtek a magasban, mint a vitorlázó repülők. A lány boldogan felsóhajtott, megtöltve a tüdejét friss tengeri levegővel. Könnyűnek érezte a lelkét, mint aki nehéz tehertől szabdult meg. Kihúzott derékkal, felemelt fejjel ment végig a járdán, és észrevette a férfiak érdeklődő pillantásait. Ennek semmi köze nem volt a magas sarkú cipőjéhez vagy a ruhájához, sokkal inkább a viselkedéséhez. Békében volt önmagával, és a magabiztossága kisugárzott, körülvette, mint a napfény. Amint belépett a Fekete Bab kávézóba, elhatározta, hogy megfogadja Marina tanácsát, és önmaga lesz. Rafa gyönyörűnek találta, és ez nem rossz kezdet. Azt is mondta, hogy nem lehet szeretni azt, akit nem ismerünk igazán. Előtte áll az egész nyár, hogy megismerje, és már alig várta, hogy leheveredjen a nevelőanyja ágyára, és beszámoljon a haladásról. – A sarkában vannak – mondta Jake az apjának, miközben felkészültek, hogy kifussanak a bárkán néhány vendéggel. – Az informátorod mondta a rendőrségen? Jake fontoskodva bólintott. – Úgy tűnik, találtak egy nyomot. – Csakugyan? Ez jó hír. – Kezd a fickó egy kicsit elbizakodottá váni. – Az elbizakodottság okozza majd a vesztét. – Most kéne abbahagynia, míg még megteheti. – Sosem szokták. Ez olyan, mint a kábítószer. Nem tudnak leállni. – Már nem sok kell hozzá, hogy kézre kerítsék, de ez maradjon köztünk. nem szeretném, ha megneszelné és eltűnne. Ebben a pillanatban Marina bukkant fel a cipőraktár ajtajában. – Jó hírem van, kedvesem – Grey szemöldöke felszaladt a homlokára. – William Shawcross éppen most telefonált. Grey szeme felragyogott. – Mit mondott? – Hogy örömmel jön és tart előadást első irodalmi vacsoránkon. – Ez tényleg fantasztikus hír.

– Felírtam a számát, így visszahívhatod. Grey erőteljesen megpaskolta a fia hátát. – Jó ötlet volt, Jake. – Kösz, apa – nézték, amint Marina elmegy a folyosón. – Bár nem vagyok biztos benne, hogy ez elég lesz, és kihúz minket a pácból – tette hozzá halkabban Grey. – Mire gondolsz? – Erősen próbálkozom semmit nem gondolni pillanatnyilag, de nem rózsás a helyzet. A bank a tarkómra liheg. Már csak idő kérdése, és súlyos döntésekre kényszerülünk. – Nyugdíjba mehetnél. – Ahhoz nem vagyok elég gazdag, hogy visszavonuljak. – Akkor vegyél egy lottószelvényt. – Szerencsénél többre van szükségünk – felelte sötéten Grey. – Itt már csak a csoda segít.

31. fejezet – El sem hiszem, hogy már vége – szólalt meg gyászos hangon Pat. – Túl hamar eltelt! – Bárcsak maradhatnánk még egy hétig – tette hozzá Grace, és előrehajolt, hogy még egyet szippantson a liliomok illatából. – Annyira szeretem ennek a helynek az illatát! – Jövőre ismét el kell jönniük – mondta Marina. – Kellemes időt töltöttünk itt – szólalt meg Jane vidámnak szánt hangon, pedig a lelke olyan súlyos volt, mint a kő. – Nagyon köszönjük, Marina. Marina érzékelte, milyen szomorú Jane valójában, és kíváncsi volt, összefügg-e ez a tábornokkal. Az elmúlt napok során elválaszthatatlanok voltak, de Marinának feltűnt, hogy a tábornok hiányzott a mai reggelinél. – Eljöhet, amikor csak akar – felelte olyan halkan, hogy a többiek ne hallják. – Itt lehet a saját vendégemként. Jane arca elvörösödött a célzásra, de gyorsan elhessegette. – Ugyan, nem akarok a terhére lenni. Biztosan mindannyian eljövünk jövő nyáron. – Már ha még élünk – vetette közbe Grace szárazon. Marina kikísérte őket a parkolóba, ahol a kisbusz várta őket. – Ez olyan, mint egy oázis. Az ember megfeledkezik a külvilágról – mondta Pat, és a tekintét még egyszer végighordozta az épületen. – Tudom – hagyta helyben Veronica. – Olyan, mint a mennyország, nem igaz? Csak most kezd megint derengeni számomra a külvilág. – Az pokoli lehet – csipogta Grace. – Nem vészes. Más embernek érzem magam – vágott vissza Veronica. – De ez a kellemes szoba hiányozni fog. – Nekem a maestro fog hiányozni – jegyezte meg Grace, amikor Rafa tűnt fel az ösvényen, nyomában az életteli Sütivel. – Sajnálom, hogy mindannyian elmennek – mondta Rafa a távozó hölgyeknek. Kerülte Marina tekintetét, aki viszont a kutyára meredt

álmodozóan. – Süti jobban néz ki, mint aznap este, amikor megmentették – Pat szívélyesen füttyentett a kutyának, és a combjait paskolta. Süti odabaktatott hozzá. – Tehát megtartják – állapította meg Veronica. – Hát persze – mondta Rafa. – Nincs hová mennie. Pat lehajolt, és alaposan megborzolta a kutya hátát. – Milyen jó kis kutya vagy. Igen, te nagyon jó kis kutya vagy. Grace a szemeit forgatta. – Miért hiszik az angolok makacsul azt, hogy a kutyáik megértik, amit mondanak nekik? – Mert meg is értik – ragaszkodott a véleményéhez Pat. – Csak a hangszínt érzékelik – vetette ellen Grace. – Figyelj csak – odament a kutyához, és ugyananzon az izgalmas hangon, amelyen az előbb Pat használt, a következőket mondta: – Te nagyon rossz kutya vagy, igen, te nagyon rossz kutya vagy. Süti olyan buzgón csóválta a farkát, hogy majdnem felszállt, mint egy kis helikopter. – Látod, ha ugyanaz a hangszín, az oktalan állat nem érzékeli a különbséget. – Te vén cinikus – mondta Pat. – Vagy nevezzelek inkább, a legkedvesebb hangomon úgy, hogy „te bolondos vén szatyor”? Elköszöntek, és beszálltak a járműbe. A sofőr beindította a motort. Marina, Rafa és Süti hátrább álltak, onnan intettek búcsút. Ahogy a bekötőútra értek, a tábornok régi Mercedese bukkant fela kanyarban. Dudálva követelte, hogy álljanak meg. – Elkésett a reggeliről – állapította meg Marina, az órájára pillantva. – Alig hinném, hogy reggelizni jött – szólalt meg Rafa. A tábornok úgy szökkent ki az autóból, mint egy fiatal tiszt. Benyúlt a hátsó ülésre, és elővett egy hatalmas csokor fehér rózsát. A kisbusz ajta kinyílt, és a pironkodó Jane szállt ki belőle. – Arra szeretném kérni, hogy maradjon – mondta a tábornok, és átadta a rózsákat. Jane az orrához emelte a virágokat, és nem tudta, mit feleljen. Kényelmetlenül feszengett. – Csodás az illatuk – szólalt meg végül. – Olyan kedves öntől, hogy gondolt rám. – Nem volt éppen egyszerű illatosakat találni – felelte a tábornok.

– Nem volt éppen egyszerű illatosakat találni – felelte a tábornok. – Azért választottam ezeket, mert olyan az illatuk, mint önnek – a szavakra melegség ömlött el az asszony arcán, és öntudatosan elmosolyodott. A tábornok a sarkán hintázott előre-hátra, hogy bátorságot gyűjtsön annak a rövid beszédnek az előadásához, amelyet egész éjszaka próbált. Megköszörülte a torkát. – Régen nem hívtam már meg egy lányt sem sehova. – Engem meg már régen nem hívtak meg sehova – Jane még jobban elvörösödött. – Szeretném megkérni a kezét, Jane. – A kezemet? – Igen, persze. Nincs már annyi időnk, minek kerülgessük a forró kását, nem igaz? Nagyon kedvelem önt. Tényleg nagyon kedvelem, és azt hiszem, ön is kedvel engem. – Tényleg így van. – Akkor mi a válasza? Jane körülnézett, mert zavarban volt, hogy ekkora figyelem középpontjába került. Marina a szájára szorította a kezét, annyira meglepte a tábornok hirtelen leánykérése. Hiszen csak egy hete ismerték egymást. Rafa szélesen mosolygott. Veronica, Pat és Grace szinte lógott a kisbusz ajtajában, annyira várták Jane válaszát. Jane beharapta az alsó ajkát, hogy ne remegjen. – Nos, igen – felelte félénken. – Miért ne? Igen, kérem. – Sue McCain nagyon büszke lenne önre – a tábornok Patre kacsintott. – Biztosan az a mottója, hogy „ragadjuk meg az alkalmat”. Pat kuncogott. – Nagyon vicces, tábornokom. Hogy őszinte legyek, nem tudom, mi Sue mottója, de meg fogom kérdezni tőle – kiszállt a járműből, hogy csatlakozzon hozzájuk. – Hé, fiatalember! – vakkantotta oda a sofőrnek. – Ne ácsorogjon ott, vegye le Jane bőröndjét a kocsiról. Ő nem tart velünk. – Ó, te szerencsés, szerencsés lány! Megadatik neked, hogy itt maradj Devonban – áradozott Veronica, és egy zsebkendővel

tapogatta a szemeit. – Te jó ég, most kezdhetjük a búcsúzkodást elölről. A kisbusz végül elhajtott a bekötőúton. A tábornok bevitte Jane bőröndjét a hallba, az asszony pedig izgatottan figyelte. – Mit fogunk most csinálni? – kérdezte. – Haza kell mennem előbb-utóbb, hogy elrendezzem az ügyeimet, és közöljem a családommal. A tábornok megfogta a kezét. – Ne aggódj, kedvesem, rengeteg időd lesz rá. De most fogyasszunk el egy pompás reggelit. – Az jó lesz – Jane alig evett valamit korábban. – Önök a ház vendégei – mondta Marina. – A pezsgőre is. – Pezsgőre? – ismételte meglepetten Jane. – Természetesen. Eljegyzést pezsgős reggelivel illik ünnepelni. – Pezsgős reggeli a mi korunkban – nevetett Jane. – Azért is kell sietnünk – jegyezte meg szívből jövően a tábornok. – Azt javaslom, üssük nyélbe a frigyet minél hamarabb. Hová szeretnél nászútra menni? – kérdezte. – Szeretnék itt maradni – felelte az asszony. – Tényleg? Itt, Polzanze-ban? – Igen, tábornok. Itt boldog vagyok. – Akkor az esküvő után visszajövünk. De ma délután hazaviszlek – felvonta bozontos szemöldökét.– Azt hiszem, ideje, hogy Geoffreynak szólíts, nem gondolod? – Geoffrey – felelte Jane lágyan. – Illik hozzád. – Geoffrey és Jane. Dallamos így együtt. – Nem szeretné, hogy a nászútjára szebb szobát adjak, Mrs. Meister? – kérdezte Marina, és arra a szobára gondolt, amelyből Grace éppen most távozott. – Meg vagyok elégedve azzal, amelyikben most laktam. – Én nem – felelte Marina. – Jobban örülnék, ha ön és a tábornok a házasságuk első napjait a legszebb lakosztályunkban töltenék. – Rendben, ha ragaszkodik hozzá. – Akkor hát ezt megbeszéltük. Most pedig bontsuk fel a pezsgőt. Mr. Atwood a fejére húzta a harisnyát. Elég vastag volt, hogy eltakarja az arcát, és elég vékony, hogy átláthasson rajta. A nadrágja,

pólója egyaránt fekete volt, akárcsak a cipője, amelynek puha talpa nem csapott zajt, amikor beosont egy-egy házba. Lábujjhegyen járta körbe a házat, amelyhez a létráját támasztotta a hátsó kert felől. Beleolvadt a sötét éjszakába, de a szomszéd ház egyik ablaka egy fénypászmát vetített a pázsitra, és ezt a fényfoltot óvatosan elkerülte. Úgy érezte magát, mint egy macska, amelyik puhán lépked a harmatban. Lassan felhágott a létrán. Egy fokot egyszerre. Nem jönne jól, ha most leesne és megütné magát. A felesége úgy tudta, hogy üzleti vacsorán van. Ha betörőruhában bevinnék a kórházba, az szép lebukás lenne. Elégedetten elvigyorodott, amiért az élete olyan sok dimenzióját képes volt összetartani. Szórakoztató, ha az ember különböző személyiségeket tud magára ölteni. Az apa, a férj, az üzletember, a szerető, és most már a betörő szerepét is eljátszotta. Elérte azt az ablakot, amelyet résnyire nyitva hagytak. Végighúzta az ujjait a résen. Csendesen felemelte a pöcköt, és elég szélesre tárta ahhoz, hogy bemászhasson. Elég ügyetlenül kászálódott át a nyíláson, egyáltalán nem úgy, mint az a macskaügyességű betörő, akit szeretett volna megszemélyesíteni. Hirtelen éles lélegzetvételt és izgatott nyögést hallott. A szíve vadul vert, mert a szobában, meztelenül, szétvetett végtagokkal, ott feküdt Jennifer. A kezeit és lábait az ágy oszlopaihoz kötözték. Sápadt bőre, kerek mellei, fanszőrzete vöröses pamacsa derengett a sötétségben. A lány várakozóan megborzongott. – Nahát, mit látok itt? – kérdezte a férfi a lehető leghidegebb hangon. – Kérem, ne bántson – sírta a lány. – Bántani? Halálian fogja élvezni. – Óóóóóóóóóóóóóóó, ne! – Igen, élvezni fogom, kedves kis játékszerem… – Kérem, hagyjon békén! – …és te itt vagy nekem szépen kikötözve! A lány rángatta a karját és a lábait, de hiába. Szakszerűen kötözték meg. A férfi mellé állt, és kesztyűs kezét végigfuttatta a lány nyakán,

mellein, mellbimbóin, amelyek a vágytól megkeményedtek, a hasán és a szőrén át a lábai közé, ahol elidőzött. Annyira lefoglalta őket a szerepjáték, hogy nem figyeltek fel a kertből hallatszó zörgésre, és a rendőrség hangos suttogására, akik közben körülvették a házat. A szomszéd megbűvölten figyelte az eseményeket a fürdőszobája ablakából. Egy rendőr sietve felmászott a létrán. Mikor az ablakhoz ért, és benézett, azt látta, hogy a betörő, kivételesen hatalmas erekcióval, éppen lecsap az áldozatára. Azokkal a fürge, macskaszerűen ügyes mozdulatokkal, amelyek sosem voltak Mr. Atwood sajátjai, a rendőr beugrott a szobába, és a földre teperte a betörőt. Mielőtt Mr. Atwood felocsúdott volna, bilincsben, tehetetlenül hevert a földön, és a harisnyát olyan erővel tépték le a fejéről, hogy megsérült az orra. Meggyújtották a villanyt, és a szoba megtelt a Dawcomb-Devlish-i rendőrség ismerős arcaival, akik döbbenten bámultak rájuk. Mr. Atwoodról Jenniferre néztek, aki úgy hevert ott kiszolgáltatottan, mint sertés a hentesnél, de csak egy-két rendőrben volt annyi tisztesség, hogy elforduljon és ne bámuljon. Végül az egyikőjük egy törölközőt dobott rá, hogy eltakarja a meztelenségét, aztán hozzáfogott, hogy kioldozza. – Ez szörnyű félreértés – hápogta Mr. Atwood. –…bármi, amit mond, felhasználható maga ellen. – Nem rabolom ki ezt a házat. Csak szerepjátékot játszunk a barátnőmmel. Az ég szerelmére, ez nevetséges. – Gyerünk – mondta Dillon rendőr, és talpra állította. Mr. Atwood lenézett magára, és látta, hogy az előbb még büszke erekciója apró rózsaszín kukaccá apadt. – Hát, ha azt akarják, hogy magukkal menjek, legyenek szívesek begombolni a nadrágomat! Másnap reggel a hír kiszivárgott, és egész Dawcomb-Devlish másról sem beszélt. Mr. Atwood nem ment be dolgozni, amit helyesen tett, mert egy csomó fényképész, az országos sajtó képviselőivel együtt, ott nyüzsgött az irodája előtt. A bámészkodók tömege egyre nőtt, míg

aztán Dillon rendőr kénytelen volt kordont felállítani, hogy azért a forgalom is haladhasson. – Azt hitték, hogy Baffles-t kapták el – Sylvia remekül szórakozott. – El tudod képzelni, hogy éppen Mr. Atwood csinált ilyet? – Nem, nekem ez meghaladja a képzelőerőmet – mondta Clementine, és az ajtó előtti nyüzsgést nézte. – Vicces elképzelni, hogy felöltözik, és színleg betör a recepciósotok házába. – Azt tudtam, hogy viszonya van vele, mert szegény hülye engem vitt magával, amikor vett neki egy karkötőt. Eszébe sem jutott, hogy felismerem Jenniferen azt a karkötőt, és összeáll a kép? – Talán azt hitte, hogy nem vagy jó megfigyelő. – Vagy talán mégiscsak ő Baffles, és ez most kettős blöff – vélte Clementine. – Annyira nem okos. – Vajon látom-e Jennifert ma. – Vagy még valaha az életben. – Én elhagynám az országot, ha velem történne ilyen. Sylvia kuncogott. – Azért nem rossz ötlet. A megfelelő férfival egészen be tudnék indulni. – Vagyis nem Mr. Atwooddal? Mindketten nevettek. – Nem Mr. Atwooddal. Ne csukjuk be mára a boltot, és menjünk el ebédelni? – Na, ez sem rossz ötlet – felelte Clementine egyetértőleg, és felvette a retiküljét. – Itt úgy bámulnak minket, mint az aranyhalakat az akváriumban. – Hogy mennek a dolgok Rafával? – kérdezte Sylvia, és kortyolt egy pohár Pinot Noirból a kisvendéglő teraszán. – Még nincs mit jelentenem. – Végtére is csak egy hete tart. – Tudom. Nem is várom, hogy gyorsabban haladjunk. De már úgy érzem, mintha öröktől fogva ismerném – vállat vont, mert nem akarta, hogy Sylvia lássa, mennyire odavan a férfiért. – El kéne utaznod, hogy hiányoljon.

– Nem megyek sehova szeptemberig. – Az túl késő. Most kell elmenned. – Szerinted hová kellene eltűnnöm? – Bárhová, akár a szomszédba is, ha azt hiszi, hogy messze vagy. – Nincs elég pénzem, és szabadságom se. – Kár. A távollét fellobantja a szív vágyait. – Vagy elfeledtet mindenestől. – Aligha, kedvesem. Hidd el nekem, én mestere vagyok ennek a játéknak – Clementine nevetett, mert azt hitte, Sylvia ironizál, de a barátnője komolyan nézett rá. Köhintett egyet. – Azt hiszem, igazad van – mondta sietve. – Ha valaki menő ebben a játékban, akkor az te vagy. Rafa nézte, amint Marina elhajt az autóján, aztán feltűnés nélkül az istállóépülethez oldalgott. Grey kint volt a tengeren, a festőtanulók a zöldségeskertben dolgoztak, Harvey a tetőn javította az egyik kéményt, enyvvel, bálázózsineggel és javítószalaggal. Mr. Potter a teáját itta és a gyógyszereit szedte be az üvegházban, Bertha pedig Rafa szobáját rendezgette, sok ideig elhúzva az előző napi ruhák összehajtogatását és felakasztgatását. Rafa felment a lépcsőn Grey és Marina hálószobájába. Az asszony parfümje ott lebegett a folyosón, és azt az érzést keltette benne, mintha ott jönne mellette. De nem kellett aggódnia, teljesen egyedül volt. A vetetlen ágy még Berthára várt, az ablak tágra nyitva, megmutatva a kilátást a tengerre. Hangosan dobogó szívvel elkezdte felemelgetni a dolgokat. Marina nem tartott sok dísztárgyat maga körül, és amennyire meg tudta állapítani, nem volt a helyiségben semmi rendkívüli. Kihúzogatta a fiókokat, végigtapogatta a benne levő ruhákat, a fiókok alját és a hátulját mindegyiknek, rejtett dolgok után kutatva, de nem talált semmit. Közben szégyellte magát, amiért így megsérti az asszony magánéletét. Amikor a szekrényhez ért, a szíve meglódult, mert megpillantott egy csinos kis virágmintás dobozt, félig elrejtve a cipők alatt. Odanyúlt, félretolta a cipőket, és kivette. Remegő kézzel kinyitotta. A doboz tele volt levelekkel. A papírjuk megsárgult, jelezve, hogy régiek. Felvette a tetején levőt. De

az izgalma lelohadt, mert Grey egyik szerelmes levele volt 1988-ból. Mélyebbre ásott, de csak Grey leveleit találta, vagy Jake és Clementine gyerekkori rajzait. Megtalálta a házasságlevelüket, és néhány fényképet az esküvőjükről. Kivette a legalsó papírlapot is, ami egy könyvből kitépett lap volt. John Edgerton 1968-as versét tartalmazta, Az én tengeri Marinám címmel. Elolvasta, és a szeme könnybe lábadt; akár ha az asszonyról írták volna. Gyászos lélek, ki a tengeren vándorolsz A nyugalmadat sohasem lelheted Milyen álmok nyomában kóborolsz Bánatod hullámai lepik a lelkedet… Szerelemről szólt ez a vers, de egyben a veszteségről is. Rafa nem tudta, Marina ismerte-e a költőt, esetleg a vers a számára íródott. Hirtelen meghallotta a bejárati ajtót nyílni és csapódni. Sebtében visszatette a dobozt, rá a cipőket, és kisietett a hálószobából. Ahogy rálépett a lépcsőre, a deszka hangosan megnyikordult. Jake meghallotta, és felnézett a lenti folyosóról. – Rafa? Mit csinál maga itt? – kérdezte gyanakodva. – Sütit keresem – felelte, olyan könnyedén, ahogyan csak tudta. A kezét a nadrágzsebébe tette. – Néha bejön ide, és lefekszik az édesapja ágyára. – Tényleg? – Jake nem volt meggyőzve. – De nincs itt. – Miért keresi? – Szeretném, ha a tanulóim lefestenék. – Tényleg? – kérdezte Jake ismét, és nézte, ahogy Rafa leereszkedik a lépcsőn. – Mondja csak, nem vitte el magukat Harvey nemrég Edward és Anya Powel házába festeni? Rafa bólintott. – De igen. Lefestettük a galambházat. – Hmm. – Miért? – Semmiség – felelte Jake, és elgondolkodva dörzsölte az állát. A festő után nézett, ahogyan az a szálloda felé tartott, és hirtelen

A festő után nézett, ahogyan az a szálloda felé tartott, és hirtelen az a kényelmetlen érzése támadt, hogy az argentin nem az, akinek mondja magát.

32. fejezet Aznap este Jake félrevonta Clementine-t. – Beszélnem kell veled – mondta komoly arccal. A lány követte a könyvtárba. – Miről van szó? – Rafáról. – Mi van vele? – Ma reggel azon kaptam, hogy a lakóépületben ólálkodott. – Mit értesz egészen pontosan azon, hogy „ólálkodott”? – Hát nem azt, hogy csinált magának egy csésze teát a konyhában – Clementine hervasztó pillantást vetett rá. – Fent volt a lépcsőfordulón. – Megkérdezted, mit csinált ott? – Azt mondta, Sütit kereste. – Talán tényleg így volt. – Ostobaság! Nem Sütit kereste, hanem körülszimatolt. – Biztos vagy ebben? – Teljesen. Nagyon idegesnek látszott. – Mire célzol ezzel? – Tudod, hogy Harvey elvitte őket Powellékhez nem sokkal a rablás előtt. Clementine elképedt. – Arra célzol, hogy ő Baffles? – Nem gondolod, hogy furcsa véletlen, hogy azt a házat, amit meglátogat, kevéssel később kirabolják? Clementine túlságosan megdöbbent ahhoz, hogy válaszoljon. – Elvégzett egy kis felderítést, amikor a tanulóival volt ott. Biztosan bekukkantott a konyhába, és látta a gyűrűt az ablakpárkányon. – El sem hiszem, hogy ilyesmi egyáltalán megfordul a fejedben. A természetével ellentétes a becstelenség – felelte az elszörnyedt Clementine. – Te komolyan azt hiszed, hogy ő olyan művész, aki örül, hogy kosztért-kvártélyért itt tölti az egész nyarat, és idős hölgyeket tanít festegetni? Gondolj csak bele. Mit csinált ő itt eddig? Szállodákat és

gazdag házakat rámolt ki. Aztán meglátja Marina hirdetését a helyi lapban, és azt mondja magában: „Aha, most elrejtőzöm a nyárra, és senki sem gyanakszik rám.” Clementine hitetlenkedve húzta össze a szemét, de Jake folytatta, örülve, hogy a története szépen kikerekedik. – Nézd, éppen Devon kellős közepén van, körös-körül fényűző házakkal, amelyek legtöbbjébe bejáratos lesz, mert Marina elhenceg vele minden barátjának. Ez a tökéletes elterelés. Őrá senki sem gyanakodna, nem igaz? – Hát nem is tudom, Jake – de Clementine bűntudatot érzett, mert a kétely apró magva gyökeret vert benne. – Nekem mindig egy kicsit gyanús volt. Mindjárt az elejétől túl szép, hogy igaz legyen. – De bizonyítékod nincs. – Megszerzem. – Nagyon jó festő. – Az csak véletlen. – Ha rabló volna, nem viselne-e drága karórát, és nem vezetne-e valami flancos kocsit? – Csak ha nagyon ostoba rabló volna, pedig világos, hogy nem ostoba – a nővérére vigyorgott. – De te szépen belezúgtál, igaz? Clementine felbőszült. – Tudod, ha olyan ember lenne, amilyennek lefested, már hetekkel ezelőtt elcsábított volna. – Nem, esze ágában sem lett volna. Az eltérítette volna a céljától. – Nem hiszek neked, Jake. Neked sosem tetszett, mert féltékeny vagy. Jóképűbb nálad, okosabb nálad – ami, hadd tegyem hozzá, nem nehéz – és sokkal, de sokkal vonzóbb. Érthető, hogy nem állhatod. – Jó orrom van a becstelen emberekhez. – Akkor most szólsz Marinának? – Még nem. – Jó, mert úgysem hinne neked. – Szerzek bizonyítékot. – Reubenék jönnek a hét végére. Most ne adj neki még valamit, ami aggaszthatja.

– Na, igen, Reubenék – vágott egy grimaszt. – Célba vették ezt a helyet, annyi bizonyos. – Ha ajánlatot tesznek a szállodára, apa nem utasíthatja vissza, Marina meg leveti magát a sziklákról. – Ne légy ilyen drámai. Nem lesz semmi baja. Majd vesznek egy másikat valahol másutt. – Te nem érted ezt az egészet, ugye? – esett neki Clementine. – Ez Marina számára több mint otthon. Ez a gyermeke – Jake-be szorult annyi tisztesség, hogy egy kicsit szégyenkező arcot vágjon. – Ne hidd, hogy minden rendben lesz vele, mert nem lesz. Összetörik, belerokkan, és soha semmi sem fogja helyrehozni többé. Clementine kiment a könyvtárból, és Jake döbbenten bámult utána. A lány a szobájába ment, és eltöprengett mindazon, amiket Jake mondott. Az ösztönei arról biztosították, hogy Jake téved, és Rafa nem betörő. Gyengéd, kedves és együtt érző. Ha betörő volna, akkor kíméletlen lenne és kétszínű, márpedig Clementine biztosra vette, hogy nem ilyen. De ő sem tudott szabadulni attól a bántó érzéstől, hogy a férfi tényleg titkol valamit. Jake a felszínre hozta ezt a kételyt, és Clementine elismerte, hogy ez az érzés mindig ott volt, a boldogsága mélyén hevert, mint agyagréteg. Tényleg túl szép ahhoz, hogy igaz legyen? És ha nem betörő, akkor micsoda? Jake-nek a Rafával kapcsolatos aggályainál nagyobb fenyegetést jelentett a Polzanze-ra a csőd, és az, hogy ez milyen hatással lesz Marinára. Maga is meglepődött azon, hogy a Marinát fenyegető veszély, az, hogy eleveszíthet mindent, amit szeret, neki is éles fájdalmat vált ki a mellkasa közepén. Odaszorította a kezét. Bárcsak segíthetne valahogy, de nem tehetett semmit. Ha az apja tényleg anyagi nehézségekkel küzd, Reubenék pedig jó ajánlatot tesznek, akkor kénytelen lesz eladni. Marinát ez porig sújtja. Sosem teszi magát túl rajta. Hirtelen ötlet enyhítette a fájdalmát: nem megy külföldre, hanem mellette marad. Igen, ezt fogja tenni. Segít Marinának újrakezdeni valahol máshol. Építenek egy másik szállót, még szebbet is, mint Polzanze.

A gondolat felderítette. Ismét felidézte Jake abszurd ötletét. Mintha Rafa lehetne Baffles; képtelenség. Június 12-én, pénteken Charles Reuben és jégkirálynő felesége, Celeste megérkezett a hétvégére. Marina könyörgött Grey-nek, hogy mondja azt, tele vannak, de Grey nem volt hajlandó. Bármennyire is nehezére esett beismernie, de szükségük volt rá. Ömlött az eső, és Marina remélte, hogy ez eltántorítja őket, mert a helyszín nagyon szürkén festett esőben. Súlyos, fekete felhők lógtak az égről a tenger felett, hideg szél korbácsolta a hullámokat, és úgy nyögött, mintha a természet is tiltakozna az új vendégek ellen. Marina első pillantásra ellenszenvesnek találta Celeste-t. Majdnem száznyolcvan centi magas volt, és olyan vékony, hogy profilból alig látszott. Valami hideg szépség maradványait őrizte, világoskék volt a szeme, erősen sminkelte a szemeit. Fehér haját vállig érő, merev frizurába daueroltatta. Arccsontja olyan magas és éles volt, mint a fülében és ráncos ujjain csillogó gyémántok. Rosszkedvű, pengevékony vonallá préselődött ajkai igen boldogtalan asszonyról árulkodtak. Fényűző kasmírpulóvere, fekete, krokodilbőr Birkin retikülje és a hozzá illő Ralph Lauren cipők ellenére úgy festett, nagyon utálja az életet. – Milyen kellemsen régimódi kis hely – mondta orrhangján, amint belépett a hallba, miközben Tom és Shane a Luis Vuitton bőröndöket cipelte utána. – Ön pedig bizonyára Marina – lefelé nézett az orra mentén, és feszesen elmosolyodott, már amennyire a legutóbbi arcfelvarrásától tudott. Marina kezet nyújtott, és udvariasan elmosolyodott, bár a szeme barátságtalan maradt. – Nagyon örülünk, hogy itt vannak – mondta. Reubenék az ellenség, akik beügyeskedték magukat az otthonukba, hogy aztán elrabolják saját maguknak. Grey szívélyesen üdvözölte őket, mert a színlelés nem tartozott a természetéhez. Marina kinézett, és látta, hogy Charles Reuben odakint járkál a parkolóban, BlackBerryjével a fülén, miközben a sofőrje mögötte ment, és esernyőt tartott fölé. Az alacsony és pocakos férfi olyan ember benyomását keltette, aki sok időt tölt éttermekben. A feje kopasz

volt, az arca húsos és széles, mint a varangy. Amikor végre bejött, lerázta a ballonkabátjáról a vizet, és vaskos dél-londoni akcentussal panaszkodott a térerő gyenge voltára. – Az ember azt gondolná, hogy a világ végén vagyunk. Voltam már Indiában, a semmi háta mögött, és a térerő százszázalékos volt. Mit mond ez nekünk Britanniáról? – Használhatja a telefont a szobájában – felelte Grey. – Úgy látszik, kénytelen leszek – megrázta Grey kezét, és elmosolyodott. – Kellemes ez a hely. – Köszönöm – mondta Grey –, de valójában Marináé. – Örülök, hogy találkozunk – köszöntötte Marinát, és erőteljesen megrázta a kezét. – Sokat hallottam már önökről, és el kellett jönnöm, hogy személyesen is utána járjak. – Hadd mutassam be az igazgatónkat, aki a fiam, Jake – Grey érezte a felesége növekvő ellenérzéseit, és lehetőleg igyekezett távol tartani őt Reubenéktől. – Családi vállalkozás, ez tetszik – mondta Charles. – Találkozott már a feleségemmel, Celeste-tel? Férjével ellentétben Celeste arisztokratikus hanghordozással nyávogott. – Persze hogy találkoztunk – vágta oda. – Tíz perce vartyogsz a telefonodba… mit kellett volna csinálnom addig? Hallgatni, ahogy nő a fű? – Hadd vezessem önöket a szobájukba – ajánlotta Grey. Marina ott maradt a hallban, és úgy morgott, mint a territóriumát védő tigris. Celeste erőteljes virágillatú kölnijének illata ott maradt a levegőben, és Marina nyitva hagyta az ajtót, amíg a szag kiszellőzött. Rápillantott a csodálatos fehér lilomokból és rózsákbók álló csokorra, amelyben minden virág friss volt még, és arra gondolt, hogy Celeste Reuben a legudvariatlanabb nő, akivel életében találkozott. Megcsörrent a telefon, és Jennifer, aki a Mr. Atwooddal lezajlott, zavarba ejtő kalandja után ismét szolgálatba állt, felvette a legprofesszionálisabb módján. – Önt keresik, Mrs. Turner. Clementine az. Marina átvette a recepciós pultnál. – Clemmie?

– Ott vannak már? – Igen, éppen most érkeztek. – Milyenek? – Hátborzongatóak. – Ha az asszony állat lenne, milyen állat lenne? Marina nevetett. – Albínó hiéna gyémántokkal. – Kedves. És a férje? – Antilopbőrbe és kasmírba öltözött varangy. Clementine lehalkította a hangját. – Nincs szükséged erkölcsi támogatásra? Bármikor leléphetek innen. Mr. Atwood rablókalandja után azt csinálok, amit akarok. Marina Jenniferre pillantott, aki a nyilvántartással foglalkozott, és elnyomott magában egy mosolyt. – Semmi vész, ne aggódj. Meg tudom oldani. Grey úgy döntött, hogy királyi fogadtatásban részesítjük őket, úgyhogy belefojtom mindkettőt a kedvességembe. – Nem hagyhatod ott őket? – Hidd el nekem, ezek olyan emberek, akik elvárják, hogy foglalkozzanak velük. – Rendben, ha kellek, csak szólj. Alig várom, hogy itthagyjam az irodát. Nyomorúságos nap ez, és nem történik semmi. – Gyere haza korán, és teázz velünk. Ha nem lenne ilyen szomorú a helyzet, jót nevethetnénk rajtuk. – Mindannyian egy csónakban evezünk, Marina. Egy mindenkiért, mindenki egyért. Ne felejtsd el. – Nem fogom, kedves. És köszönöm, hogy felhívtál. Sokat jelent nekem, hogy aggódsz. Bement a társalgóba, ahol a kandallóban lobogott a tűz, hogy távol tartsa a nyirkosságot, és a levegőben az égő fa kellemes illata terjengett. Letelepedett a kandalló melletti székre, és arra gondolt, hogy mennyit változott Clementine. Már majdnem teljesen elfeledkezett arról a sötét hangulatról, ami a nevelt lányát mindenhová elkísérte. A lány átformálódott. Marina a télikert felé pillantott, ahol Rafa egy csoport fiatal londoni nőt tanított, és tudta, hogy Clementine megváltozásáért a férfinak mondhat köszönetet. Rafa jelenléte a szállodában valahogy mindent megváltoztatott.

A társalgó nyugalma nem tartott sokáig. Celeste affektáló hangja harsant fel: – Mennyire hideg van itt júniushoz képest! – panaszkodott, és az egyik dívány felé közeledett. Mikor meglátta, hogy Süti hever kényelmesen az egyik fotelben, rémülten felhúzta az orrát. – Te jó ég, egy kutya! Beengednek állatokat is a szállodába? – a kérdést Marinának címezte. – Természetesen. De Süti itt lakik. A hely része. – Szóval a magáé? – Mindannyiunké és egyikünké sem. – Még szerencse, hogy nem az elegánsabb nadrágomat vettem fel – a kezével végigsimított a díványon, mielőtt ráült. – Nem kell aggódnia, Süti csak a fotelt szereti. Celeste körbehordozta pillantását a helyiségen. Somerlandéknak kitűnő volt az ízlésük a belsőépítészet terén, ugye? – kérdezte. Marina nem fáradt azzal, hogy megmondja neki: a berendezés teljes egészében az ő ízlését dicséri. – Hogy hívják azt a gyönyörű virágot ott? – a helyiség másik végében levő dohányzóasztalon álló lila orchideakompozícióra mutatott. – Orchidea – felelte Marina. – Nem, kedves. Mi a felnőtt neve? – Azt nem tudom – mondta Marina, és megharapta a nyelvét. – Még nem nőttem fel. Ekkor Grey bukkant fel, Charles társaságában, aki izgatott arcot vágott. – Grey megmutatja nekem a kertet – jelentette be. Marina pánikba esett. Az a gondolat, hogy itt ragad Celeste társaságában, több volt, mint amit el bírt viselni. – Nem akar csatlakozni? – kérdezte reménykedve. De Celeste hátradőlt a díványon, és összefonta a karjait. – Nem megyek ki az esőbe – válaszolta hökkenten. – Csak menjenek a fiúk, mi lányok pedig itt maradunk a tűz mellett, ugye, Marina? – Heather érkezett a teával. – Kiváló időzítés. Ölni tudnék egy csésze teáért. Ez Earl Grey? – Igen, ’sszonyom – felelte Heather, és letette a tálcát a dohányzóasztalra. – Teasütemény! Nahát, én azokhoz hozzá nem nyúlok!

– Házi készítésű, vajas sütemény – mondta Marina. – Biztosan. Tipikus ezeken a kis vidéki helyeken. Biztosan nagyon kellemesek, de kihagyom. Nem azért lettem ilyen karcsú, mert teasüteményt rágcsálok. Heather teát töltött neki. – Kér hozzá tejet, ’sszonyom? – Szójatej? – Nem, tehéntej. – Zsíros, vagy fölözött? – Zsíros. Celeste elsápadt. – Akkor kérek hozzá egy szelet citromot. Marina a szemeit forgatta Heather felé. Ez fárasztó hétvégének ígérkezett. • Mikor Rafa ballagott be a helyiségbe, Celeste élénken felegyenesedett. Marina bemutatta őket egymásnak, és azt látta, hogy Celeste flörtölni kezd, mint egy fiatal lány. Hozzászokott a csodálathoz, és nem volt tudatában annak, mennyire illetlen így viselkedni egy olyan fiatalemberrel, aki a fia lehetett volna. Félénken vihorászott és pislogott a férfira vastag fekete szempillái alól. Rafa hízelgett neki, kérdezgette saját magáról, és azzal a jellegzetes intenzív tekintetével nézett rá, amitől az asszony úgy érezte, ő az egyetlen a szobában, akivel a férfi beszélgetni akar. Marina nem tudta, hogy ez szívesség-e Rafa részéről az ő irányába, vagy a férfi csak véletlenül viselkedik így. – Nem szokott festeni, Celeste? – kérdezte az asszonyt. – Valaha egész jól tudtam festeni – mondta az asszony. – Jó szemem van a részletekhez. – Akkor jöjjön festeni. Marina megragadta az alkalmat, hogy ösztökélje. – Igen, menjen csak, Celeste. Mutassa meg azoknak az ifjoncoknak, hogyan kell ezt csinálni. – De már évek óta nem festettem. – Azt nem lehet elfelejteni – mondta Rafa. – Olyan, mint a biciklizés – tódította Marina.

– Át kellene öltöznöm. – Van egy overall az ön számára – mondta Rafa. – Jöjjön csak, örömet szerez vele. Celeste felállt. – Micsoda pompás ötlet, hogy bentlakó művészt alkalmaz, Marina. – Köszönöm – felelte az asszony, és várta, hogy milyen sértés következik, de nem jött semmi. Celeste követte Rafát a télikertbe, és közben Marinának sikerült meglépnie, de előtte még Rafa küldött feléje egy kacsintást a válla felett. Dél körül járt az idő, amikor Grey és Charles visszatértek, telve lelkesedéssel. Végigsétáltak a sziklák tetején Dawcomb-Devlishig, és beültek egy kávéra a Wayfarerbe. – Elbűvölő hely – ömlengett Charles, és élvezettel szívta be a levegőt. – Semmi nem tisztítja jobban a légutakat és nyugtatja az elmét, mint a tenger és az ózondús levegő. Ennek a helynek különleges energiája van. Tetszik nekem. Nagyon tetszik. Grey nem akart tolakodni, és hagyta, hogy a feleségével kettesben ebédeljen az étkezőben. A borpincér végre olyasvalakivel találkozott, aki értett a finom borokhoz. Alaposan megbeszélték a pince választékát, és Charles végül egy Cabernet Sauvignon keveréket választott, Chateau Palmer ’90-est, ami az egyik legdrágább bor az étlapon. A borpincér majd’ körbetáncolta az asztalt igyekezetében, hogy minél gyorsabban felhozza a palackot a pincéből. Celeste eltöltött néhány élvezetes órát a télikertben Rafával, és már a vízfesték szakértője lett. Elmesélte a férjének, hogy a fiatal művész arra bátorítja, hogy fessen, mert rokonlélekre lelt benne, olyasvalakire, akiben természetes tehetség és képesség rejlik, akár saját magában. – Csak az a baj – magyarázta, miközben a borpincér kitöltött egy kis bort a férje poharába, és várta, hogy megízlelje –, hogy nincs elég idő egy napban, hogy mindent végigcsináljak, amiben jó vagyok. – Charles meglöttyintette a bort a poharában, aztán a szájához emelte. A borpincér lélegzet-visszafojtva várt. Ez a keverék

Cabernet Sauvignon volt az ő kedvence is, és biztos volt benne, hogy egy ilyen kifinomult üzletember, mint Mr. Reuben értékelni fogja. – Testes, komplex és gyümölcsös – jelentette ki Reuben, és lerakta a poharát. A borpincér előbb Mrs. Reuben poharát töltötte meg, majd a férjéét. Utálkozva állapította meg, hogy az asszony még csak el sem mosolyodik, amikor belekortyol. Túlságosan lefoglalta az, hogy saját magáról beszél, és nem vette észre a bor kivételes ízét. Ebéd után Celeste alig várta, hogy visszamenjen festeni, Charles pedig visszavonult a szobájukba, hogy lebonyolítson néhány telefonbeszélgetést. Grey és Marina visszmentek az istállóépületbe. Az eső időközben elállt, és a nap rásütött a nedves levelekre, amelyeken az esőcseppek ettől úgy csillogtak, mint az üveggyöngy. Egyikőjüknek sem volt kedve Reubenékről beszélni. Túlságosan kellemetlen vonatkozásai voltak a témának. Így hát kerülgették a témát, de az úgy függött közöttük, mint egy fényes neonreklám. Teaidőben Clementine robogott be Mini Cooperén, mert alig várta, hogy lássa Reubenéket. Rafát a télikertben találta, éppen az ecsetjeit és festékeit rakta el. – Nos? – sziszegte, hátulról lepve meg a férfit. Rafa megfordult. – Nahát, ön az – nevetett. – Csak nem Reubenékről beszél? – Ki vele, mifélék? – Pesados – felelte. – Nehéz emberek. – Hol vannak most? – Nem tudom. Marina és Grey visszamentek a lakóépületbe. A légkör elég feszült. – Tudom. Érzem – körülnézett a társalgóban a többi vendégen, akik kis csoportokban teáztak és kis tojásos szendvicseket rágcsáltak, és kíváncsi volt, vajon ők is érzik-e a feszültséget. – Nem tudom elképzelni, hogy apám beleegyezne a hely eladásába. – Nem akarja eladni, Clementine. A lány komoly tekintettel nézett rá. – Nagyon súlyos a helyzet, ugye?

– Azt hiszem. Bárcsak tudnék valahogy segíteni. – Én is így érzek – a kezét a férfi karjára tette. – De nem tudok. Csak annyit tehetünk, hogy támogatjuk őket, és reménykedünk, hogy Reubenék megutálják a helyet. Rafa szomorúan mosolygott rá. – Az sajnos elképzelhetetlen. Polzanze olyan varázslatos hely, amilyet nem sokat találni. – És Marina magával viszi a varázslatot, ha el kell mennie innen. A végén csak egy üres héjat vesznek meg – odament az üvegfalhoz, és kinézett a napfényben fürdő kertre. – Nincs kedve elvinni Sütit sétálni? – Olvas a gondolataimban, Clementine. Semmit sem szeretnék jobban • Clementine a hétvégét Marina mellett töltötte, oltalmazva a hiéna szúrós megjegyzéseitől és kifigurázva Celeste-et a háta mögött, hogy felvidítsa a nevelőanyját. De nem volt jelentősége annak, hogy Celeste élvezte a festőfoglalkozásokat, vagy hogy Charles-nak tetszettek a horgászkirándulások a tengeren, mert ha kedvet kapnak a szálló megvásárlásához, ugyanúgy kibelezik és teljesen átalakítják, mint ahogy az összes többivel tették, amiket eddig megvettek. Vasárnap Grey és Charles tetemes időt töltöttek a köyvtárban, könyvekről beszélgetve. Aztán magukra zárták az ajtót, és nem lehetett tudni, hogy attól kezdve miről folyt a beszélgetés. Marinának nem volt kedve csatlakozni hozzájuk. A konyhában ült Clementine, Rafa és Süti társaságában, erős teát ittak, és azt a vajas süteményt ették, amit Celeste nem volt hajlandó megkóstolni. – Tudom, hogy olyan ajánlatot fog tenni, amit Grey nem utasíthat vissza – mondta Marina a kezeit tördelve. – Azért a lehetősége megvan, hogy elutasítsa – mondta reménykedve Rafa. – Nem, mert leégtünk – sóhajtott. – Tessék, kimondtam. Miért ne tudhatná ön is, Rafa. Fülig el vagyunk adósodva, és egyszerűen nincs bevételünk.

– De hiszen tele van a szálló – tiltakozott Clementine. – Abból csak van bevétel. – Ha csak nincs egy tündér keresztanyád, aki meglendíti a varázspálcáját, és ad nekünk egy jókora készpénzinjekciót, képtelenek leszünk törleszteni a tartozásunkat. – Csak van valami megoldás – szólalt meg Rafa. Marina a fejét rázta. – Ha van is, én nem tudtam rájönni, mi az – elkezdte a hüvelykujja körme körüli bőrt rágni, mert ez nem volt teljesen igaz. Volt egy megoldás, és az sokszor eszébe jutott a legkétségbeesettebb pillanataiban. Először csak egy túlhajszolt elmezavaros csapongása volt, de aztán, ahogy Polzanze elveszítésének a lehetősége egyre komolyabbá vált, a csapongást már rendezettebb és céltudatosabb gondolatok váltották fel. Mégis, a szálloda megmentésének vágya alatt valami mélyebb, belső indok is meghúzódott. Először túlságosan félt, hogy komolyan fontolóra vegye, de aztán, apránként lehetőséggé vált, és a szíve megtelt reménnyel. Vajon az a terve, hogy kihúzza a hotelt a csávából, nem csak ürügy számára, hogy visszatérjen a múltba, és jóvátegyen egy szörnyű hibát? Elképzelte a kis dobozt a szekrénye tetején, és megborzongott attól a kilátástól, hogy visszatérjen a múltjához. Clementine összetévesztette a borzongását a reménytelenséggel, és megfogta a kezét. Marina halványan rámosolygott. Végül Reubenék távoztak sofőr vezette Bentley-ükben, és Grey bukkant fel az ajtóban. Még Süti is felemelte a fejét, hogy meghallgassa, mit mond. – Nos? – kérdezte Marina. De már látta a férje gyászos arckifejezéséből. – Istenem, ugye, ajánlatott tettek? Rafa Clementine pillantását kereste. Mindketten ugyanarra gondoltak. Marina felé fordultak, és tehetetlenül nézték, ahogy a szemük láttára hervad el. – Nagyon jó ajánlat? – kérdezte végül az asszony remegő hangon. – A legjobb ajánlat, amit kaphatunk – felelte Grey. Túlságosan szégyellte volna beismerni, hogy a lényének egy része megkönnyebbült, hogy kiutat leltek a pénzügyi csapdából.

– Mit szándékozol tenni? Clementine megszorította Marina kezét. – Nem adhatod el, apa. Kell lennie más megoldásnak is. Grey sóhajtott, és megvakarta a fejét. – Nem látok mást. Marina lehunyta a szemét. Abban a rövid pillanatban végigpergett előtte az élete. Látta, hogyan építették ezt a helyet, amit az otthonának nevezhet, úgy, mintha csak egy filmszalagot nézne. Harvey és ő nevetnek, miközben a hallt festik; Mr. Potter nyírja a füvet az új traktorral, amit vettek; Grey meglátogatja őket hétvégenként, és rácsodálkozik arra, hogyan haladnak; ülnek a télikertben, miközben az eső veri az üvegtáblákat, eszegetik Mr. Potter emésztést javító kétszersültjét, és arról beszélnek, milyen növényeket vegyenek, és hová ültessék őket. Úgy terveztek meg mindent, mint egy család: ő, Harvey, Mr. Potter és Grey. Az akaraterejével valósította meg a tervét, és a szeretetével öntözte. Egyre nagyobbra nőtt, és szebb lett, mint ahogy azt remélni merte. Ezt senki sem veheti el tőle. Most nem. Akkor nem, amikor a legnagyobb szüksége van rá. – Van egy ember, aki segíthet – mondta, és felszegte a fejét. – Egy ember, ha megengeditek, hogy beszéljek vele.

33. fejezet A konyha elcsendesedett. Rafa, Clementine és Grey elképedve bámult Marinára. – Kicsoda? – kérdezte Grey. Ő azt hitte, hogy már sorra vettek minden lehetőséget. Marina zavarba jött. – Egy régi barát. Grey összevonta a szemöldökét. – Hogy érted azt, hogy egy régi barát? – Nos, ez bonyolult. Valaki, akit régen ismertem. – Na és hol van? Marina habozott, az ujjait tördelte. – Olaszországban. – Mindenki elképedten bámult, de senki nem döbbent meg jobban, mint maga Marina. – Olaszországban? – Igen. – Ki a csudát ismersz te Olaszországban, pláne olyasvalakit, aki ki tud minket segíteni? – Grey a feleségére bámult az asztalon keresztül. – Drágám, ez nagy meglepetés. Miért nem beszéltél róla korábban? Marina ajka megremegett az érzelmektől, és vett egy mély lélegzetet, hogy megnyugtassa az idegeit. – Bíznod kell bennem, drágám, és kérlek, ne tégy fel több kérdést. Kérlek. Hosszú történet. Még csak fontolóra sem vettem volna, ha nem lennénk kétségbeejtő helyzetben. De most kétségbeesett vagyok – a beálló csendben rájött, hogy valami ránehezedik a szívére. Rájött arra, hogy már régen kétségbeesett, és csak most, amikor a múltja és a jelen frontvonalára érkezett, értette meg a terve igazi indítékát. Az pedig nem Polzanze megmentése volt. A kis cipősdoboz, ami a szekrény felső polcán volt elrejtve, a felszínre bukkant, és Marina szemét elöntötték a könnyek. Grey nem örült a felesége tervének. – Nem akarom, hogy keresztülutazz fél Európán, és pénzt koldulj egy olyan embertől, akit még csak nem is ismerek.

– Nem erről van szó, drágám. Nem koldulni megyek. Grey kihúzott magának egy széket, és leült. Sehogy sem tetszett neki, hogy a feleségének titkai vannak előtte, kiváltképp, amikor pénzről van szó. Mereven nézett az asszony szemébe. De aztán meglátott Marina szemében valamit, amitől megenyhült. Ugyanazt a sóvárgást, amit akkor látott, amikor a rémálmaiból riadt fel, azt a vágyakozást, ami miatt kiment a partra, és órákig bámult a tengerre. Most már tudta, hogy a felesége nyugtalanságának a gyökerei Olaszországban vannak, és hogy ez okból el kell mennie oda. – Hát jó – egyezett bele gyengéden, és megfogta Marina kezét. – De nem mehetek veled – az asszony megértette, hogy Grey kényelmetlenül érezné magát, ha idegentől kellene segítséget kérnie. – Ez most a te dolgod, Marina. – Elmegyek egyedül. Nem lesz semmi baj. Grey szeretettel mosolygott rá. Marina nem tudta, milyen törékenynek látják mások. – Drágám, nem hiszem, hogy jó ötlet egyedül menned. Vidd magaddal Clemmie-t vagy Jake-et. – Nem, igazán jól megleszek egyedül is. – Majd én elmegyek önnel – ajánlkozott Rafa. Marina és Grey ránézett. Majdnem megfeledkeztek róla, hogy ő is ott van. – Kezdjük azzal, hogy beszélem a nyelvet – vállat vont. – Meg jó sofőr is vagyok. – Ez nagylelkű ajánlat öntől Rafa – mondta Grey, és a feleségéhez fordult. – Azt hiszem, ez értelmes ötlet. Sokkal nyugodtabb lennék, ha tudnám, hogy van melletted valaki. – Akkor ebben megegyeztünk – mondta Marina. Halványan elmosolyodott. Olyan volt, mint a leeresztett abroncs, amely sok ezer kilométert futott, és már nem képes többre. – Ez az utolsó esélyünk. Grey bólintott. – Ha nem sikerül, eladjuk a szállót Charles Reubennek. Aztán újra kezdjük valahol másutt – de Marina oda sem figyelt. Ő már Olaszországban járt, a múlt ösvényein. Később, amikor Sütit sétáltatták a sziklás part tetején, Clementine és Rafa megtárgyalták a konyhában történt rendkívüli epizódot. – Mi volt ez az egész? – kérdezte Clementine.

– Fogalmam sincs. Bizarr ügy. – Kit akar felkeresni Olaszországban? Talán egy régi szerelmét? – Bármi lehetséges. – Írnia kell nekem SMS-t. Égni fogok a vágytól, hogy megtudjam. – Nagyon különleges régi szerelemnek kell lennie, ha az illető kiállít neki egy akkora csekket. – Kinek van ennyi kidobni való pénze? – Észrevette, hogy a férfi furcsán néz rá. – Miért nem tudja egyszerűen csak felhívni és kölcsönkérni tőle. – Clementine, van valami, amit el kell mondanom – szólalt meg Rafa hirtelen. Feléje fordult, és látta, milyen sápadt a férfi. – Jól van? – Nem. Clementine nem akarta hallani a vallomását. Ha ő Baffles, hadd raboljon tovább nyugodtan titokban, és a barátságuk megmarad. Neki tetszett így. Ha bevallja, akkor mindent lerombol. – Bent voltam az istállóépületben – kezdte. – Tudom. Jake rajtakapta magát. – Azt mondtam neki, Sütit keresem. – De nem így volt? – Nem. – Biztos vagyok benne, hogy Jake félreértette. Ne aggódjon miatta. Ő egy kicsit irigy magára, ahogyan azt biztosan észrevette. – Jake nem értett félre. Valami mást kerestem. – Nem akarom tudni – tört ki a lány, és a kezét a fülére tette. – Ne mondja el nekem. Ha titka van, tartsa meg magának. Rafa elképedten nézett rá. – De szeretném elmondani. Tisztázni akarom a dolgot. – Miért? Mi jó származna abból? Bevall valami szörnyű dolgot, és többé nem leszünk barátok. – Nem, nem ilyesmiről van szó – mondta, és lehúzta a lány kezét a füléről. – De igen. Maga nem azért jött ide, hogy idős nőket tanítson festeni, igaz? – Igen, de…

– Maga nem véletlenül választott minket? – Tényleg nem. Clementine érezte, hogy az érzelmek feltörnek a lelkében, és kitépte a kezét a férfiéból. – Ne mondja el nekem az indokait. Nem bírnám meghallgatni. Én megbíztam magában – zavarában elszaladt, végig a parton. – Clementine! Várjon! Nem arról van szó, amire gondol! A szándékaim tisztességesek. A lány megállt és megfordult. A szél hátulról belekapott a hajába, és az arca elé fújta. – Maga egyszerűen nem érti, ugye? – Maga nem érti, hogy szeretem magát, tette hozzá magában. De hangosan csak annyit mondott: – Remélem, megtalálja, amit keres. Rafa nézte, ahogy elmegy. Utána futhatott volna, és elmondhatott volna neki mindent, mert most már nagyjából biztos volt benne, hogy jó helyen jár, de Grey semmit sem tudott Marina múltjáról, és Rafa nem számított erre. Hogyan éreznék magukat, ha hirtelen felforgatná a világukat, és elmondaná nekik, kicsoda ő? Leült a fövenyre, és a tenyerébe temette az arcát. A lényének egy része szeretett volna összepakolni, hazamenni Argentínába, és maga mögött hagyni az egész zavaros ügyet, de a lényének a másik része tudta, hogy el kell mennie Marinával Olaszországba. Ha meg akarja nyerni magának Clementine-t, tudnia kell a teljes igazságot. • Clementine a párnájába szipogott. Tudta, hogy ott kellett volna maradnia, és meghallgatni, amit Rafa mondani akart neki. A jelenet, amit rendezett, a legócskább szappanoperákba illett, ahol a szereplők mindig faképnél hagyják egymást, mielőtt az illető elmondhatná, amit akar. De nem bírta volna ki, ha a férfi leesik a piedesztálról, amire ő emelte. Nem bírta volna ki, ha egy délibábba szeret bele, egy gondosan felépített szemfényvesztésbe. Nem akart olyan lenni, mint Sylvia a szerelemről alkotott cinikus nézeteivel. De most mihez kezdjen? Hogyan folytathatnák úgy, mintha mi sem történt volna? Ennyi erővel akár meg is hallgathatta volna, mert

most minden megváltozik közöttük, és még csak annyi elégtétele sem lehet, hogy megtudja, kicsoda a férfi valójában. Marina és Rafa másnap kora hajnalban indult a repülőtérre, amikor Polzanze még aludt. Felültek egy vonatra, amely Londonon keresztül Heathrow-ba ment, és ott repülőre szálltak Róma felé. Rafa számtalan kérdést akart feltenni, de inkább nem tört be abba, amiről Marina úgy gondolta, az ő titkos kalandja. Nem tudhatta, hogy a kaland Rafáé is egyben. Az asszony ideges volt, a körmét rágta, fészkelődött, és nem olvasta a magazinját, ami az egész repülőúton ugyanazon az oldalon maradt nyitva. Többnyire csendben volt, legfeljebb egy szótagú válaszokat adott a férfi megjegyzéseire. A croissant a tálcáján érintetlen maradt. A római repülőtéren megkérte Rafát, béreljen autót, amit a férfi folyékony olaszsággal meg is tett. Közben az asszony ketrecbe zárt oroszlán módjára járkált fel és alá. Végül egy térképpel és két papírpohár kávéval felszerelkezve nekivágtak a toszkán tájnak egy Herba nevű obskurus kisváros irányába. Rafa a vezetésre összpontosított, míg Marina nézte a tájat, a sötétzöld ciprusokat, az ernyős fenyőket, az olasz farmházakat piros cseréptetőikkel és sárga falaikkal. Meleg szellő fújt be az ablakon, magával hozva a kakukkfű, rozmaring és fenyő illatát. A könyökét az ablakkereten nyugtatta, és az öklét a fogai közé gyömöszölte. Úgy érezte, egy nagy kapu felé tart, és csak egyszer kísérelheti meg kinyitni. Ha nem sikerül, örökre zárva marad, és ő nem látja meg azt, amit egész életében keresett. Most, hogy Olaszországban volt, Polzanze nagyon távolinak és valahogy kevésbé fontosnak tűnt. A nézőpontja változott, az álarca kezdett félrecsúszni – talán Polzanze csak spanyolfal volt, ami elfedte az egyetlen dolgot, ami számított – az egyetlen dolgot, ami valaha is számított. Szétmorzsolt egy könnycseppet, és megpróbált a tervére koncentrálni. Kora este volt, mire az autó odaért a La Magdalena kapujához. A lágy esti fény hosszú árnyakat vetett. A ciprussor végén a sárga palota kíváncsian kukucskált ki. Egy biztonsági őr hajolt oda a kocsi ablakához. – Marina Turner – mondta az asszony. A férfi bólintott, és

– Marina Turner – mondta az asszony. A férfi bólintott, és visszatért a kis házikójához, ahonnan távirányítással kinyitotta a kaput. – Hajtson be – utasította Marina Rafát. Rafa úgy tett, és végigautóztak a behajtón. Nem mert Marinára nézni. Anélkül is tudta, hogy az asszony sír. Megállította a kocsit a ház előtt. – Menjen le Herbába, és nézzen körül – javasolta a férfinak. – Adjon nekem pár órát – Rafa nézte, ahogy kiszáll, és egy pillanatig bátorságot gyűjt. Végigpillantott a homlokzaton, megigazította a ruháját, végigsimított a haján. Aztán felment a lépcsőn a főbejárathoz, ahol libériás komornyik fogadta. Rafa végihajtott a tengerparton a Herba nevű kisvárosba, amit apja elbeszéléseiből olyan jól ismert. Részletesen leírta neki hosszú lovaglásaik alatt a pampákon, és Rafa most láthatta, hogy nem sokat változott az apja gyerekkora óta, amikor a bátyjával mezítláb szaladgáltak a kockaköveken. Szóval itt kezdődött az egész, gondolta, és furcsa nosztalgia fogta el. • A komornyik udvariasan üdvözölte Marinát, aztán végigkísérte a sakktábla mintás padlón, és megállt egy impozáns kettős faajtó előtt. Erősen kopogott rajta, mire egy hang szólt ki bentről: Avanti.{38} Marina visszafojtotta a lélegzetét, és kipislogta a nedvességet a szeméből. A komornyik kitárta az ajtót. Marina felszegte az állát, és kihúzta magát, majd belépett. A féri az íróasztal mögött letette a tollat, és felnézett. Elsápadt, amikor felismerte az asszonyt, aki előtte állt. – Istenem – lehelte, és felállt. Egy percig azt hitte, a szeme tréfát űz vele. – Dante – mondta Marina lágyan. Nem tudott tovább menni, a lába megbénult. Ott állt egy helyben, remegve. A férfi lassan megkerülte az íróasztalt, és odament hozzá, közben le nem vette róla a pillantását. Mintha attól félne, hogy a látomás eltűnik előle olyan hirtelen, ahogy felbukkant. Mikor már csak néhány centiméter

választotta el tőle, az ő szeme is könnyes lett. Megfogta a kezét, és nem érdekelte, hogy egy elszabadult könnycsepp végigfut az arcán. – Floriana!

34. fejezet Hosszú ideig bámultak a múltba. Dante is megöregedett, akárcsak ő maga. A haja ősz volt, és kezdett visszahúzódni a homlokáról. A szarkalábak a szeme sarkából elindultak a halántéka felé. Megfáradt táskák lógtak a szeme alatt, és az árnyak kemény munkával és csalódásokkal teli életről árulkodtak. A tekintete Florianára tapadt, tele csodálkozással, kimondatlan kérdésekkel, de a hangja cserbenhagyta. Nem engedte el a nő kezét, de ő is csak állt, mozdulatlanul, remegve. Végül a karjaiba vonta, és olyan szorosan ölelte, hogy Floriana nem kapott levegőt. Az elmúlt évtizedek egyszerűen eltűntek, és ők úgy álltak ott, mint egykoron, csak a külsejük változott. Dante könnyes arcát a nőéhez nyomta, és lehunyta a szemét. – Hát visszajöttél – suttogta. Piccolinám. L’orfanella. Visszajöttél. – Mikor elengedte, mindketten nevettek a könnyeiken keresztül, egy kissé zavarban, hogy felnőtt emberek így viselkednek. – Gyere, üljünk ki, ahol jobban látlak. Semmit sem változtál, Floriana, csak a hajad. Világosabb színű. – Festem – válaszolta félénken. – Nem tetszik? – Más lett, és úgy beszélsz olaszul, mint agy angol. – Mert angol vagyok. Dante kézen fogta, és kivezette a házon keresztül a teraszra. – Emlékszel a születésnapi partidra? – Persze. A férfi a kezére nézett. Nem viseled a gyűrűt. Meg mammá karkötőjét. Floriana szeme ismét könnyes lett, és elkezdte magyarázni – odaadtam a… De Dante elmosolyodott, és egy intéssel elhesentette a témát. – Nem számít. Semmi sem számít. Gyere, ülj le. Annyi mindenről kell beszélnünk. Szeretnél kavét, vagy teát? Nem tudom, mit iszol mostanában – hirtelen leengedett. – Valamikor mindent tudtam rólad.

– Szeretnék kávét és egy kis kenyeret. Hirtelen megéheztem. Dante a komornyikot szólította. – Kávét, kenyeret és sajtot mindkettőnknek. Floriana és a férfi egymás mellett ültek, és a kertet nézték. Az emlékek úgy szökkentek ki eléjük a fűből, mint a pillangók, és aztán szétszóródtak a szélben. – El sem tudom hinni, hogy itt vagy – mondta Dante, és hitetlenkedve nézett az asszonyra. – Azt hiszem, a szemeim becsapnak. De mégis itt vagy, gyönyörűbben, mint akkor, amikor ismertelek. – Sosem hittem, hogy még egyszer találkozunk. Újra és újra elolvastam a leveleidet, reméltem, hogy eljössz és megkeresel. Éveken át vártam – az asszony megcsóválta a fejét, és nem akarta újra átélni azokat a sötét és magányos időket. – Mi lett Jóéjjel? – Elepedt utánad, Floriana. Csak feküdt az úton, és bámult előre. A nő szomorúan a szívére szorította a kezét. – Elepedt utánam? – Igen. Végül behoztuk a kertbe, de nem volt hajlandó enni. Floriana, nem tudtam, mi történt veled. Kerestelek mindenütt, de senki sem tudott semmit arról, hogy mi történt veled, csak Elio. – Mit mondott neked? – Hogy megszöktél egy férfival, mint édesanyád. – Elhitted neki? – Ugyan, dehogy. Mondd meg, hová lettél? A komornyik felszolgálta a kávét, ezüstkannában, házi sütésű kenyeret tálcán és birsalmát. Marina várt, amíg kitölti a kávét és magukra hagyja őket, mielőtt válaszolt Danténak. Sohasem beszélt még erről; még visszaemlékezni is túlságosan fájdalmas volt. De most, hogy felidézte az emékeket, rájött, hogy sokat veszítettek az erejükből. – A falnál tervezett találkozásunk előtti este egy idegen jött hozzánk. Apám azt mondta, tudta, hogy terhes vagyok a te gyerekeddel. Egy barna borítékot tartott a kezében. Azt mondta, hogy ajándék Beppe Bonfantitól. – Megzsarolta apámat? – Attól tartok, ez történt. – Vagyis apám tudta? – A tekintete a kertre kalandozott. – Apám

– Vagyis apám tudta? – A tekintete a kertre kalandozott. – Apám mindvégig tudta? – Fogalmam sincs, hogy az én apám honnan tudta meg, mert csak Ascanio atya és Signora Bruno tudott róla, ők pedig nem árultak el engem. – Akkor hogyan történhetett? Az asszony elgyengült egy pillanatra, mert látta Dante arcán a mélységes keserűséget. – Az az ember azt mondta, hogy el akar hozni hozzád ide, én pedig hittem neki. Mi más lehetőségem lett volna? Azt állította, hogy apád gondoskodik rólam… rólunk. – Hová vitt? – Először ide jöttünk kocsival, és Jóéj ott volt az úton, csóválta a farkát, amikor meglátott. De aztán a kocsi elhajtott a kapu előtt, és Jóéj utánunk rohant – az álla remegni kezdett. Dante a hüvelykujjával simogatta a kezét, gyengéden biztatva, hogy folytassa. – Jóéj persze nem tudott utolérni minket. Addig szaladt, amíg csak bírt, de aztán már csak egy kis pont volt az úttesten, végül teljesen eltűnt. Akkor láttam utoljára. – Azért maradt ott az út közepén. Várta, hogy visszatérj. – Nagyon hiányzott, Dante. Majdnem jobban hiányoltam, mint téged. Belekortyolt a kávéba, Dante pedig vágott maguknak egy-egy szelet kenyeret. Csöndben ettek, Marina Jóéjre emlékezett, Dante pedig az elszakadásukra. – Az az ember elvitt engem a kolostorba, Dante. – A Santa Maria degli Angeliba? – Igen, pontosan oda. – De én dörömböltem az ajtajukon. Az isten szerelmére, mindennap és minden éjjel dörömböltem az ajtajukon. – Tudtad, hogy ott vagyok? – Reméltem, hogy ott vagy. Ezen a helyen kellett keresnem téged. Ascanio atya megígérte, hogy mindent elrendez, és a kolostor befogad téged. Így hát amikor Elio azt mondta, hogy megszöktél, reméltem, hogy ott vagy. Nem volt más hely, ahová mehettél volna. De elutasítottak, azt mondták, nem is hallottak rólad. Én persze nem

hittem, hogy megszöktél, azt hittem, talán valami megijesztett, vagy már nem bíztál meg bennem. Olyan levertnek látszott, hogy az asszony szíve összeszorult. – Nem, Dante... – De arra sosem gyanakodtam, hogy apám tudomást szerzett a dologról. Sosem árulta el. Még a halálos ágyán sem… a hangja elhalt. – Igen, értesültem róla, hogy meghalt. – Értesültél? – Hat hónappal ezelőtt. Minden újságcikket kivágok a családodról. Ma pedig, az internet korában, ez sokkal könnyebb. – Ó, Floriana… – nyögte Dante. – Sajnálom, hogy elveszítetted. – Én egyáltalán nem sajnálom. Sosem kedveltem – levágott egy cikk sajtot. – De ne beszéljünk róla. Folytasd. A mozaikdarabok kezdenek a helyükre kerülni. Ennél a pontnál Marina csak nehezen tudott megszólalni. Mintha súly ereszkedett volna a mellkasára. – Fiút hoztam a világra. – Van egy fiúnk? – Volt egy fiúnk, Dante – a nyaka elvörösödött és viszketni kezdett. – Egy gyönyörű kisfiú, akit ott nevelgettem a kolostorban öt hónapos koráig, amikor végül elvették tőlem. – Ki vette el? – Ascanio atya. – Ascanio atya tehát végig tudta, hogy hol vagy? – Ő rendezett el mindent – emlékeztette Marina. – Akkor nem értem. Nekem azt mondta, fogalma sincs, hová tűntél, és imádkozik, hogy épségben hazatérj – megcsóválta a fejét. – Hazudott nekem. – Csak védeni akart téged, Dante. Féltette az életünket… – Féltette az életeteket? – Igen. Azt mondta, hogy nem tud bennünket megvédeni, ha Olaszországban maradunk. – De kitől kellett megvédenie? – Beppétől.

A férfi ezt nem hitte, látszott a tekintetén. Megdörzsölte az állát. – Ez így nem áll össze, Floriana. – Arra gondolsz, hogy nem voltunk veszélyben? – Nem, egyáltalán nem – de egyelőre félredobta a kirakósnak azt a darabját, amely nem illett a helyére. – Folytasd. – Ascanio atya azt mondta, az egyetlen módja annak, hogy megvédjen minket, ha örökbe adjuk a gyereket. Engem elküldött Angliába, hogy rejtőzzek el ott, és nem tudom, hogy a gyerekünket hová küldte… a hangja elcsuklott. – Azt reméltem, hogy te talán tudod. Dante tehetetlen arcot vágott. – Én még azt sem tudtam, hogy van egy fiúnk – aztán az arca megkeményedett, és már nem a kert szobraira bámult. – De azt hiszem, ismerek valakit, aki tudja. – Ascanio atyát? Írtam neki, de nem válaszolt. – Ascanio atya évekkel ezelőtt meghalt. – Akkor kiről beszélsz? – Nem beszéltél senki mással, mielőtt elindultál Angliába? – Csak a zárda főnökasszonyával. – Senki mással? – Marina a fejét csóválta. – Hát persze hogy nem beszéltél… most már kezdem érteni. Ennyi év után végre kezdem érteni. Csak bízd rám ezt a dolgot. – Kiről beszélsz? – kérdezte az asszony újra. Megfogta a nő kezét. – Hagyd rám ezt a dolgot, Floriana. Bízz bennem. Marina válla megereszkedett. – Bízom benned. Hirtelen eszébe jutott Rafa. – Ó, istenem, Rafa bármelyik percben itt lehet. – Rafa? – Argentin művész, aki nálunk lakik a nyár folyamán, és festeni tanítja a vendégeinket. A férjem nem akarta, hogy egyedül jöjjek. Azt mondtam neki, hogy menjen be Herbába pár órára, és nézelődjön. – Megkérem Lavantit, hogy gondoskodjon róla, ha visszaér. Ne aggódj – Dante hívta a komornyikot, és utasította, hogy vezesse Rafát a nappaliba. A pillantása aztán, tele szeretettel, visszatért Marinához. – Amikor beszéltél a titkárnőmmel, és azt mondtad neki,

információval tudsz szolgálni Florianáról, rájöttem, hogy bár azt hittem, már régen feladtam az utánad való kutatást, valójában a szívemben sosem álltam le – mondta. – De a tudatos énemből ki kellett végül zárnom téged. – Megnősültél? – Bocsáss meg nekem. – Ugyan mit kell itt megbocsátani? – kérdezte csodálkozva. – Costanzát vettem el. Rafa leparkolta az autót, és barangolni kezdett a városban. A levegő nehéz volt a párától, és az esti napfény narancsszínűre festette az ősi etruszk falakat. Galambok gyülekeztek a macskaköveken, vézna korcsok csoportosan kutattak élelem után, asszonyok pletykálkodtak a kapualjakban, míg a gyerekeik játszottak. Elérte a Piazza Lacondát, ahol a helyiek napernyők alatt ülve itták a Proseccót. A templom vonzotta, ezért bement. A miséről ott maradt a tömjén illata, és egy kis csoport özvegy még mindig a padokban ült, halkan beszélgetve. Zsebre dugta a kezét, és lassan haladt a kockaköveken, közben eszébe jutott a látogatásuk Celementine-nal abba a házba, amelyet Isten elfelejtett. Érezte a sajgó vágyakozást a szívében. Egy fiatal pár állt kézen fogva a gyertyás asztal előtt. Rafa irigyelte a boldogságukat. A férfi rámosolygott, és átnyújtott egy gyertyát. Rafa elvette és megköszönte. A pár elment, magára hagyva a táncoló kis lángok előtt. Eszébe jutott eltávozott apja, aki biztosan gyújtott itt gyertyát, ahogyan most ő fog. Aztán, amikor elhelyezte az égő gyertyát a tartón, a küldetésére gondolt, és kérte Istent, hogy adjon neki bátorságot a véghezviteléhez. Marina úgy érezte, jeges kéz préseli ki az összes levegőt a tüdejéből, és egy darabig meg sem tudott szólalni. Hitetlenkedve bámult Dantéra. Dante sietve magyarázkodni kezdett. – Floriana, ez nem úgy van, ahogy hangzik. Sosem szándékoztam a barátnődet feleségül venni. Ez csak úgy jött, magától értetődő volt. Gondolom azért, mert

valahogy mindig a hozzád visszavezető utat kerestem. Nem tudtam a múlttal leszámolni. Costanza maradt a kapocs hozzád – felemelte a fejét, és szomorúan nézett az asszonyra. – Valahányszor ránéztem, rád gondoltam, Floriana – amíg rá nem ébredtem, hogy az egész zsákutca, nem vezet sehová. – Costanza – suttogta –, el sem tudom hinni. – Kölcsönösen pokollá tettük egymás életét. – Hol van most? – Tizenöt év házasság után elváltunk. – Sajnálom – odanyúlt, és megfogta Dante kezét, aki megszorította, és szomorú mosollyal nézett rá. – Tizenöt elpocsékolt év, Floriana. Olyan évek, amelyeket veled tölthettem volna. – Már megtanultam, hogy semmi sincs elpocsékolva, Dante. Vannak gyerekeid? – Három lány, akik bosszúságot és örömöt egyaránt adnak nekem. – A lányai iránti szeretet visszahozta a színt az arcába. – De mégis inkább örömöt – tette hozzá. – Costanza mint anya – mondta Marina elgondolkodva. – Mi lett a grófnővel? – A grófnő – Dante vágott egy grimaszt. – Őt utáltam, a végén már annyira, hogy nem tudtam vele egy levegőt szívni. A férje egy darabig az apám cégénél dolgozott, de hasznavehetetlen volt, és amikor apám visszavonult az üzlettől, elbocsátottam. Többször is ki kellett raknom a szűrüket, míg aztán teljesen elveszítettem a türelmemet. Most Rómában laknak Costanzával, aki gondoskodik róluk. A grófnő öreg és boldogtalan, és a csalódásai minden szempontból csúnyává tették. – Boldogtalanságra volt kárhoztatva. A materialisták sosem elégedettek. – Costanzának folyton rólad beszélt. Hiányoztál neki. Én persze nem mondhattam el, hogy mennyire hiányoztál nekem is. A munkába menekültem a keserűség elől. Az hittem, hogy ha munkával töltök minden órát, amit Isten ad nekem, nem lesz időm rád gondolni.

– Dante… – Talán Costanza érezte ezt, és abban a reményben beszélt rólad, hogy azzal felvidít, de csak rosszabb lett. Mintha smirglivel dörzsölte volna a sebeimet. – Costanzával nem volt semmi baj, csak az anyja. Amikor Angliába érkeztem, nem volt senkim. Én is sóvárogtam utána. – Én Costanzával semmiképpen nem lehettem volna boldog, Floriana. Csak azért vettem el, hogy örömet szerezzek az apámnak, és fenntartsak valamilyen szálat, ami hozzád vezet. Senkit nem fogok szeretni rajtad kívül – magányosan elmosolyodott. – Egyedül édesanyám tudta a szívem titkait, de vele sem beszéltünk erről. – Violetta… hogy van? – A saját világában él. Ide már nem jár. Milánóban lakik, és ritkán mozdul ki. Áruld el, neked vannak gyerekeid? – Nincsenek. – Nincsenek? – kérdezte Dante csalódottan. – Isten megbüntetett azért, mert másnak adtam azt, akit az én gondjaimra bízott. – Ez nem igaz. Marina szégyenkezve lesütötte a szemét. – Hátat fordítottam Istennek. – De Floriana, nem volt választásod. – Harcolhattam volna érte jobban is. – Hiszen te magad is gyermek voltál még. – Könyörögtem, hogy hagyják meg nekem. Teljes szívemből szerettem – a válla remegni kezdett. – Így hát beletettem a karkötőt, amit édesanyádtól kaptam meg a gyűrűt egy dobozba, melléjük egy levelet, és… Dante átölelte. – Semmi baj. Megtaláljuk. Az asszony Dante ingébe kapaszkodott, és zihálva vette a levegőt. – Soha nem mondtam el senkinek. – Még a férjednek sem? – Senkinek. Nem tudtam beszélni róla. Elmenekültem önmagam elől, Dante. A vétkem elől. Dante szorosan tartotta, Marina pedig lehunyta a szemét.

Dante szorosan tartotta, Marina pedig lehunyta a szemét. Emlékezett a kisbabára, akit a keblén táplált. Az új lelket, amint ott aludt előtte, míg ő maga eltörpült a születés csodája előtt. Megpróbálta felidézni a kisfiú arcát, de nem tudta. Bármennyire erősen akarta, eltakarta előle a köd, ami csak vastagabb lett, ahogyan ő próbálta fellebbenteni. Tovább beszélgettek, miközben az árnyak hosszabbodtak, és a fény halványult. Marina beszélt neki angliai életéről, arról, hogyan bukkant fel Grey, mint egy mentőangyal, és emelte ki a sötét keserűségéből szeretetével és megértésével. – Sosem beszéltem neki a múltamról. Még azt sem tudja, hogy olasz vagyok. Nevelőanyával éltem, aki megtanított angolul, és segített új életet kezdenem. Nagy elszántsággal vetettem bele magam a nyelvtanulásba, és mire Grey-vel találkoztam, már olyan szinten beszéltem angolul, hogy meg sem fordult a fejében, hogy színlelek. Azt hittem, hogy magam mögött hagytam Olaszországot, Florianát és vele együtt a fájdalmamat is. Megpróbáltam elfelejteni a fiúnkat. Még téged is megpróbáltalak elfelejteni, Dante – lehunyta a szemét. – De a szív nem felejt, és a sebek sosem gyógyulnak be teljesen. – Miért jöttél vissza? Annyi év után miért éppen most döntöttél úgy, hogy hazajössz? – Mert segítségre van szükségem. Azt mondtad, bármi történjék, hozzád mindig fordulhatok. – Így is van, Floriana – az asszony vett egy mély lélegzetet, de valami megakadályozta, hogy megszólaljon. – Mire van szükséged? Marina megtörölte a szemeit, és magában elmosolyodott. – Semmire – felelte határozottan. – Egyáltalán semmire sincs szükségem. Dante értetlenül ráncolta a homlokát. – Biztos vagy benne? Tudod, hogy bármit megtennék érted. Marina azt hitte, hogy Polzanze az élete, de hirtelen, az önfelfedezésnek ebben az örömteli pillanatában rájött, hogy a tégla és malter csak tégla és malter. Az anyagi dolgok semmit nem jelentenek, és Polzanze sem jelent semmit, ha ő már nem vágyik rá. Megfogta Dante kezét, és a szemük összekapcsolódott. – Találd

Megfogta Dante kezét, és a szemük összekapcsolódott. – Találd meg a fiúnkat, Dante, bárhol legyen is. Miközben bementek a házba, Dante az asszony derekára tette a kezét. – Floriana, ez életem legboldogabb napja. – Nem kellett volna ilyen sokáig halogatnom. – Most mit szándékozol tenni? – Visszatérek Angliába, és mindent elmondok a férjemnek. – Olyan ember, aki megérti? – Tudom, hogy igen. Jó ember, és magyarázattal tartozom neki az elmúlt években történt összes irracionális viselkedésemért. Ő nagyon türelmes. – Szereted őt, Floriana? Az asszony rápillantott, mert tudta, hogy a válasza fájni fog Danténak. – Igen. Nagyon szeretem a férjemet. – Örülök, hogy megtaláltad az igaz szerelmet, piccolina – mosollyal leplezte a csalódottságát. – Miért nem maradsz itt éjszakára? – Rafa azt sem tudja, hogy beszélek olaszul. – Számít az? – Azt hiszem, már nem – mondta, és megvonta a vállát. – Akkor csapunk egy kellemes vacsorát, finom borokkal és jó ételekkel, te meg én pedig a múltról fogunk beszélni. Pihensz, és erőt gyűjtesz. Most kapaszkodtál ki egy érzelmi szakadékból. Nem volna helyes valami személytelen szállodába menned, valahol útközben Róma felé. Különben is, későre jár – rámosolygott, és Marina önkéntelenül is viszonozta. – Kérlek, maradj itt. – Rendben. Maradunk. De Marinának kell szólítanod. Dante visszahőkölt. – Az túl nagy kérés. Majd sehogyan sem szólítalak. Rafa komoly hangulatban érkezett vissza. Egy órát üldögélt egy üveg bor felett az egyik asztalnál a főtéren, és azon gondolkodott, hogyan fogadja majd Marina a felfedezését, amikor végül elmondja neki. A komornyik a lépcsőn fogadta, és bevezette a nappaliba. Egy darabig várakozott a szobában, megnézte az összes családi fényképet.

Napbarnított, boldog emberek mosolyogtak az ezüstkeretben, és Rafának az volt a benyomása, hogy ők mindannyian különleges világban élnek, ahol mindig nyár van, és mindenki boldog. Megnézte a drága festményeket is a falon, és hosszasan időzött egy nagy családi portré előtt, amely a kandalló fölött lógott. A dátuma 1979 volt. Anyát, apát és három kislányt ábrázolt, akik csinos fehér ruhát és rózsaszín szaténcipőt viseltek. Közelebb lépett, és az apa arcát kezdte tanulmányozni. Annyira elmerült ebben, hogy nem is hallotta, mikor nyílt az ajtó, és belépett Marina, Dante társaságában. – Rafa – az asszony hangja zökkentette ki a gondolataiból –, jöjjön, hadd mutassam be Danténak, régi barátomnak. – Rafát nem lepte meg, hogy az asszony folyékonyan beszél olaszul. Ez csak megerősítette azt, amit mindvégig sejtett. Marina azonban félreértette a sápadtságát, és azt hitte, meg kell magyaráznia. – Én itt nőttem fel – mondta –, és Dante része a múltamnak. – Abban maradtunk, hogy mindketten itt maradnak éjszakára a La Magdalenában, és majd reggel térnek vissza Rómába – mondta Dante. Rafa nem tudta levenni a szemét a férfiról. Idősebb volt, mint amikor a családi képeken mosolygott, de most is jóképű volt, és erőteljes varázsa betöltötte az egész szobát. – Gondolom, ön a művész. Engedje meg, hogy mutassak néhány olyan műtárgyat, amelyet a családom gyűjtött össze több nemzedék alatt. Aztán körbevezetem a kertben, mielőtt teljesen besötétedik. A kert ebben a napszakban különösen szép. Rafa követte Dantét az előcsarnokba. Kérdően nézett Marinára, aki kerülte a tekintetét, és hagyta, hogy a férfi találgasson a Dantéhoz fűződő kapcsolatáról. Rafát elbűvölte a La Magdalena, és érezte, hogy a félelmei alábbhagynak, amint kiértek a kert békés világába. Marina hátramaradt, és hagyta, hogy az emlékei megrohanják, érezze a szagokat és hangokat azon a helyen, amelyet minden másnál jobban szeretett. Volt, amire emlékezett, volt, amire már nem, de minden emléktől egyre jobban érezte magát. Besétáltak a sellős kertbe, ahol ő és Dante barátok lettek, és megszelidítették Michelangelót, a pávát.

Körbementek a szökőkúton, és megcsodálták a szobrokat, de a falnak azt a részét, ami még most is omladozott, nem közelítették meg. Az túl sok lett volna Danténak és Florianának egyaránt. Gyertyafénynél vacsoráztak a teraszon, és Marina mesélt Danténak Clementine-ról és Jake-ről. Rafa csendben maradt, mert eszébe jutott az összecsapása, amely Clementine-nal zajlott a parton. SMS-t akart írni, beszámolni neki, milyen folyékonyan beszél a nevelőanyja olaszul, de nem tehetett úgy, mintha mi sem történt volna. Tisztáznia kell a dolgokat most, hogy már mindent biztosan tudott. Figyelte, ahogy Marina és Dante régi barátok fesztelenségével viseltetnek egymás iránt, nézte, ahogy az asszony beszéd közben a kezét mozgatja, és észrevette, hogy gyakorlatilag nincs semmi akcentusa. Bár bevonták a beszélgetésükbe, nem figyeltek rá túlságosan, annyira lefoglalta őket egymás társasága. Dante gyengéd tekintete önmagáért beszélt, Marina pedig valósággal kivirágzott a férfi pillantásától, minden feltörő nevetés után újabb éveket fiatalodva. Rafa elcsendesedett, visszahúzódott önmagába, míg a másik kettő valósággal fürdött a maguk teremtette különös varázslatban. Milyen különös, gondolta magában, hogy valahányszor egy kérdés megválaszolódik, újabb kérdés merül fel, és most erre az új kérdésre kapható választól tartott a legjobban.

35. fejezet Clementine nem ment munkába. Elővette a legreszelősebb hangját, és telefonált Sylviának. Azt állította, hogy valami furcsa fertőzéssel ágynak esett, és nem akarja ráragasztani az egész irodára. – Azt hiszem, Mr. Atwoodnak már így is elég baja van odahaza – mondta. Sylvia tudta, hogy színlel, de nem érdekelte. Úgy gondolta, hogy Rafával akarja tölteni a napot, és nem hibáztatta ezért. Miközben bekapcsolta a telefont, arra gondolt, hogy talál-e ő is magának egy Rafát. Csakhogy Rafa aznap reggel Olaszországba repült, és a szálloda kongott az ürességtől a hiányában. Clementine kivert kutya módjára bolyongott szobáról szobára, tele egyedülléttel és vágyakozással. Elvitte Sütit sétálni a parti sziklákra, és időnként elővette a telefonját, hogy megnézze, nem kapott-e üzenetet Rafától. Fel akarta hívni, hogy bocsánatot kérjen, amiért elrohant és nem hallgatta meg a magyarázatát, de tárcsázás közben meggondolta magát, mert félt attól, amit esetleg a férfi mondani fog. Apját a könyvtárban találta, amint a helyükre tette a tábornok által visszahozott könyveket. – Már nem olvas annyit, amióta megkérte Jane Meister kezét – mondta Grey, és felmászott a létrára, hogy visszategye a polcra Andrew Robert Főnökök és parancsnokok című kötetét a katonai szekcióban. – Boldog ember. – Jó neki. Grey lepillantott a lánya fancsali arcára. – Miért lógatod az orrod? Clementine összefonta a karjait a melle előtt, és kinézett az ablakon a vízre. Gyönyörű nap volt, kék éggel, és a tenger sima, mint a tükör. – Apa, megtennéd, hogy kiviszel a tengerre a csónakoddal? Grey abbahagyta, amit csinált, és lejött a létráról. – Nagyon szívesen. A lány félénken elmosolyodott. – Nagyon szeretnék most egy kicsit veled lenni. Grey gyengéden megpaskolta a vállát. Ez a bensőséges kis gesztus

Grey gyengéden megpaskolta a vállát. Ez a bensőséges kis gesztus hirtelen felébresztett valamit a lányban, és átölelte az apját. Grey meglepetésében megdermedt; nem tudta, hogyan reagáljon. Sok éve volt már annak, hogy megölelte a saját lányát, el is felejtette, milyen érzés. De nem húzódott el. Tétován átölelte Clementine-t, és közelebb vonta magához. Nem kérdezte, mi a baj, mert ösztönösen tudta, hogy amikor kint lesznek a tengeren, a lánya majd elmondja. Másnap reggel Marina Olaszország rég elfeledett hangjaira ébredt. Madarak csiripeltek magasan a japánfenyők ernyős koronájában, és a kert illatait besodorta a meleg tengeri szél. Marina érezte a talaj, a fenyők, a rozmaring, a frissen vágott fű illatát, és a hang, ahogyan a kertészek locsolták az ágyásokat a tömlőikkel, nagyon külföldiesnek tűnt. Kinyitotta a szemét, és ráérősen körülnézett a hálószobában. A magas helyiséget fényűzően díszítették szépen kidolgozott domborművekkel és finom antik bútorokkal. Az ablak előtt halvány kékeszöld függöny függött. Egykoron azt hitte, hogy itt lakik majd Dantéval, és egy raj aranyszőke gyereket szerethetnek együtt, de az régen volt. Egy másik életében. Most, ahogy a nagy, pompás ágyban feküdt, és arra a kertre nyílt a kilátása, amelyet hajdan paradicsomnak tartott, már nem érezte a régenvolt sóvárgást vagy veszteséget. Ehelyett valami más fogta el: egyfajta elégedettség. Mintha végre maga mögött tudná hagyni a múltat, mert most, hogy újra itt volt, már nem érezte úgy, hogy a múlt bánthatná. Felkelt, és teljesen széthúzta a függönyöket. Kinézett a napsütésbe, és hagyta, hogy a szellő puhán cirógassa a bőrét. Már képes volt bizonyos távolságtartással nézni a kerteket, és tudatában volt annak, hogy ő maga mennyire megváltozott. Ő már nem volt többé Floriana. Marina lett, angol férjjel, angol életmóddal. Előző este volt ugyan egy pillanat, amikor úgy érezte, hogy Marina csak az álarc, de most már rájött, hogy ő maga Marina, Floriana pedig csak emlék, aki a gondolatai között él. A múlt már messze van, és ő soha nem hozhatja vissza. Nem is akarta visszahozni. Mélyen teleszívta a tüdejét levegővel, és lehunyta a szemét. Nem akarta a múltat visszakapni, csak a fiát,

akit a múltban hagyott, és aki iránt a szíve minden erejével sóvárgott. Régen elmúlt már száműzetése első időszaka, amikor a szürke angol ég és a mindent átható eső kétségbeesett honvágyat idézett elő benne. Régen elmúlt már az az idő is, amikor a partot rótta fel-alá, várva a híreket a fiáról Ascanio atyától, és egyre nagyobb lett a csalódása. Ascanio atya pedig már nem volt az élők sorában. Az is elmúlt már, amikor idegen országban kellett új életet kezdenie, új nyelvet tanulnia, elszigetelten, mert a szíve túlságosan össze volt törve, és nem tudott új kapcsolatokat teremteni. Olyan volt, mint a fa télen: fagyott maradt tavaszig, amikor apró zöld hajtások jelennek meg, végül pedig virágok, és a fa megerősödik. Most már tudta, hogy bármit képes átvészelni, még az imádott Polzanze elveszítését is, mert már a fiát is elveszítette, és mégis képes örömet lelni az életben, és képes szeretni. Felnézett az azúrkék égre, ahol egy ragadozó madár körözött csendesen. A mellkasa kitágult, valami önmagánál nagyobbat érzett, Isten jelenlétét érezte. Megint lecsukta a szemét, és hagyta, hogy a meleg jelenlét megérintse az arcát, befogadta magába Istent. Aztán imát küldött hozzá azért az egyetlen dologért, ami még számított az életben: a gyermekéért. Amikor kilépett a teraszra, ott találta Dantét és Rafát, akik a bőséges reggeli fölött beszélgettek olyan bensőségesen, mint régi barátok. Rafa nyomban észrevette a változást Marinán: sokkal könnyedebb volt, fiatalosabb, majdhogynem lányos. Reggeli után visszamentek az autójukhoz. A komornyik berakta a bőröndjeiket, és most ott állt a kocsi mellett, és tartotta a nyitott ajtót. Dante azt javasolta, hogy menjenek be Herbába, de Marina elutasította az ötletet. Ő már eleget látott. Megfogta Dante kezét, és halkan, hogy Rafa ne hallja, gyengéden odasúgta neki: – Én már nem az a lány vagyok, Dante. Dante szemei elfelhősödtek, és megszorította az asszony ujjait. – De én ugyanaz a fiú vagyok, aki szeret téged. Rafa nézte, ahogy összeölelkeztek. Szorosan és sokáig tartották egymást. Elfordult, és a fenyőligetet nézte, ahol néhány mókus

kergetőzött egy vékony törzsön, majd eltűntek a tűlevelek között. Egy kis féltékenységet érzett, és a nadrágzsebébe dugta a kezét. Dante nem akarta elbocsátani az asszonyt. Floriana ma is ugyanúgy nézett ki, mézszínű haja ellenére. Amikor az asszony kilépett a teraszra ma reggel, a látványától elállt a lélegzete, és meg kellett kapaszkodnia az asztal peremében, mert hirtelen negyven évet visszarepült az időben. Bánta, hogy nem volt bátorsága elszökni vele akkor, amikor megvolt a lehetősége rá annyi évvel ezelőtt, és bánta, hogy nem tett többet a felkutatására. Nézte, ahogy beszáll az autóba, majd végighajtanak a bekötőúton. Még mindig érezte az illatát a bőrén, és érezte a teste puhaságát a karjaiban, és meglepte, hogy a nő utáni vágyakozása semmit sem enyhült az idő során. A sors egyszer már kiragadta őt a karjaiból, és most újra elveszi tőle. De ezúttal Floriana nem vész el, és kiderült, hogy kettejüknek van egy fiúk is. Megdörzsölte az állát. Mennyire vágyott mindig egy fiúra! Céltudatosan ment fel a lépcsőn vissza a házba. – Lavanti, visszamegyek Milánóba! – kiáltott oda a komornyiknak, majd eltűnt a dolgozószobájában. Marina még egyszer visszapillantott a házra, amikor a La Magdalena kapui becsukódtak mögöttük, rázáródva a múltra, amelyet most már be lehetett dobozolni és felrakni Marina emlékeinek padlására, Floriana életének többi emlékével együtt. – Boldogabbnak tűnik ma – jegyezte meg Rafa, nem minden keserűség nélkül. – Az is vagyok – sóhajtotta, és Rafa eltöprengett a szavain. – Pedig nem kaptam meg azt, amiért idejöttem. Még csak nem is kértem – kinézett az ablakon, egy anyára, aki két kisgyerekkel vándorolt lassan az út mentén. – Ha elveszítem Polzanze-t, ám legyen. Az csak egy ház. Mindent, ami fontos, magammal tudok vinni. Mert minden fontos dolog itt volt bennem mindvégig. – Azt hiszem, Grey nem tudja, hogy ön folyékonyan beszél olaszul. – Nem, csakugyan nem. Lesz mit magyaráznom. – Gondolom, tapintatlanság lenne azt kérnem, hogy nekem is

– Gondolom, tapintatlanság lenne azt kérnem, hogy nekem is magyarázza el. – Csakugyan az lenne, Rafa – lenézett a jegygyűrűjére. – Úgy tisztességes, hogy előbb a férjemmel tisztázzam a dolgokat. Aztán mindannyiójukkal tisztázom. Nem akarom tovább rejtegetni, ki vagyok. Rafa neheztelt rá, rosszul esett neki a visszautasítás. Aztán már egyikőjük sem szólt, csak néztek ki az ablakon, ki-ki a saját gondolataiba merülve. Aznap este érkeztek vissza Polzanze-ba. Grey, Clementine, Jake, Harvey és Mr. Potter mind ott várt rájuk a télikertben, hogy megtudják, sikerült-e megmentenie a szállodát. Marinára hirtelen ránehezedett a felelősség súlya, mint egy ólomkabát. Olyan sokan függenek tőle a Polzanze-ban, ő pedig cserbenhagyta őket. Nézte a várakozó arcokat, és rosszkedvű lett. – Grey-vel kell beszélnem – mondta. – Megszerezted? –kérdezte Clementine, nem bírva a türelmetlenségével. – Nem, nem szereztem meg – válaszolta Marina. A légkör úgy ereszkedett meg, mint a vizes hótakaró. Szerette volna biztosítani őket, hogy nem számít, de az nem lett volna igaz. Mert igenis számított. Számukra szörnyű mód fontos volt. Clementine együtt érzően elmosolyodott. – Majdcsak boldogulunk – mondta, a könnyeivel küzdve. Csak most jött rá, mennyit jelent neki Polzanze. Rafára nézett, de a férfi kerülte a tekintetét. Olyan szomorúan festett, mint aki az Olaszországban töltött nap alatt egy évtizednyit öregedett. Szerette volna megrázni. Hát nem látja, hogy mennyire szerelmes vagyok belé?! Marina a férjére nézett. – Grey, eljönnél velem sétálni? Szeretnék elmondani neked valamit. Grey már a viszonyuk kezdetén tudta, hogy Marina valamit titokban tart előtte. A visszatérő rémálmok éjszaka, amelyekből sikítva ébredt, és utána az ő karjaiban zokogott, valami olyan sötét és szörnyű dologra utaltak, amelyet az asszony nem tudott megosztani vele. Ő nem kérdezett rá, mert tudta, hogy ha eljön az ideje, amikor

már készen áll rá, akkor elmondja neki. Azt azért nem gondolta volna, hogy ilyen sok évig tart majd. Most a felesége kézen fogta, és lementek a partra, ahol annyi magányos órán át üldögélt, a tengerre bámulva, és gyászolva fogamzásképtelenségét. Poroszkáltak a homokon, míg Marina felkészült. – Megígérsz nekem egy dolgot, Grey? – Hát persze. – Nem fogsz elítélni? – Én nem ítéllek el, drágám. – De igen, el fogsz. Ez természetes. Kérlek, ne tarts engem kevesebbre, amiért ezeket a dolgokat eltitkoltam előled. Másképp nem boldogultam volna. – Rendben. – Azt is tudnod kell, hogy szeretlek – abbahagyta, és megfogta a férje mindkét kezét. – Szeretlek a türelmedért, az együttérzésedért, azért, hogy mindig szerettél, bár tudtad, hogy olyan mélységek vannak a lelkemben, ahová nem engedtelek be. – Marina, drágám, bármi is a helyzet, én szeretlek. A nő vett egy mély lélegzetet, és anélkül, hogy észrevette volna, még erősebben szorította Grey kezét. – A nevem Floriana Farussi, és olasz vagyok. Egy Herba nevű tengerparti kisvárosban születtem, Toszkánában. Anyám elszökött egy piaci paradicsomárussal, és magával vitte a kisöcsémet, otthagyva engem a részeges apámmal, Elióval. Akár árva is lehettem volna, de én mindig valami többről álmodoztam. Annyira buzgón akarta elmondani a történetét, hogy észre sem vette, hogy Grey arca olyan szürke lett, mint a pala. Marina hosszasan beszélt, és mindent elmondott neki. Ültek a fövenyen, és Marina elmesélte Grey-nek azt a nyarat, amikor beleszeretett Dantéba. Azt, amikor majdnem öngyilkos lett, mert levetette magát a bércről a tengerbe, beszélt a pillanatról, amikor egymáséi lettek. Mesélt Jóéjről, Costanzáról, és Costanza gonosz anyjáról, a grófnőről. Amikor a terhességéről beszélt, arról, hogy milyen jövőről álmodozott Dante oldalán, meg arról, hogyan vették el a kisfiát a

zárdában, akkor Grey kezdte igazán megérteni őt. Megértette, hogy azért járkált itt a parton annyit, mert a gyermekét gyászolta, akit olyan rövid ideig szerethetett, és hogy később a fogamzásképtelensége majdnem tönkretette. Megértette, miért szenvedett a rémálmoktól és miért kísértette olykor valami furcsa veszteségérzet. – Így hát, amikor megláttam Dantét, rájöttem, hogy nem kérhetek tőle pénzt. Egyszerűen nem. Grey magához ölelte, és megpuszilta a halántékát. – Hát persze hogy nem kérhettél. – Az mindent lerántott volna a sárba. Azt hihette volna, hogy csak egy cinikus trükk az egész, hogy megvágjuk egy kis pénzre. De ami mindkettőnknek érték, a fiú, akit közösen hoztunk létre, számunkra ismeretlenül él valahol, és sokkal fontosabb, mint Polzanze – megfordult és rámosolygott. – Látod, mindez Olaszországban vált világossá számomra. Te vagy nekem a fontos, Grey. Te, Jake, Clementine, Harvey, Mr. Potter; ti vagytok az én családom, titeket viszlek a szívemben magammal, bárhová megyek. Nem lényeges tehát, hogy itt maradunk, vagy valahol másutt kezdjük újra. Amíg együtt vagyunk, minden rendben. – De a fiad, kedvesem… – Talán sohasem találom meg – elfordult, és a szemében tükröződött a tenger csillogása. – Remélem, boldogan él. Remélem, semmit nem tud rólam. – Tudom, hogy későre jár, de azt hiszem, el kellene mondanod Jake-nek és Clementine-nak – mondta Grey, miközben visszafelé haladtak a szállodához. – Igazad van. Remélem, ők is olyan megértőek lesznek, mint te. Clementine és Jake teljesen eltérően reagált Marina vallomására. Clementine-t elbűvölte a tragikus kimenetelű románc. Teljes mértékben osztozott Marina bánatában, mialatt hallgatta a szerelmi történetét és a babájának az elveszítését, ám Jake nehezen tudta megérteni ezeket az érzelmeket. Olyan férfi volt, aki még sohasem volt szerelmes, nem is szenvedett, nem tudta megérteni az egész

ügynek a léptékét. Az, hogy Marina titokban tartotta, nála többet nyomott a latban, mint maga az egész történet. Az számára alig volt több mint érdekes kaland. Azért viszont csodálta Marinát, amiért nem kért Dantétól pénzt, és megfogadta, hogy bárhol akarja Grey és Marina újra kezdeni, ő velük tart, és mindenben segíti őket. Rafa a szobájában járkált, miközben Süti nyugtalanul nézte az ágyról, ahogy olyan idegesen jár fel-alá, mintha padló helyett forró parázs lenne a lába alatt. A fiatalember hirtelen már nem volt biztos az eredményben. Amikor elindult Argentínából, teljesen biztos volt a kutatása helyességében. Úgy vágott neki, azzal a kíváncsisággal és lelkesedéssel, amivel egy kezdő detektív az első ügyének. De nem számolt az érzelmi következményekkel, ha egyszer felfedezi az igazságot. Arra sem számított, hogy beleszeret Clementine-ba, hogy megkedveli Marinát. Nem számított arra a szörnyű félelemre, amit a kérdései felszínre hozhatnak. Fel akarta hívni az édesanyját. Azt kívánta, bárcsak beszélhetne az apjával. Mindenekfelett azt kívánta, hogy bárcsak sosem indult volna útnak. Az énjének gyávábbik fele szerette volna ott folytatni az életét, ahol megszakította, mielőtt a feje zavaros és kótyagos lett, mielőtt a szíve úgy döntött, hogy önálló életet él. Elkezdte beledobálni a ruháit a bőröndjébe. Másnap reggel későn ébredt. Az órájára nézett: tíz óra. Ennyire későn nem kelt fel egyetemi évei óta. Lezuhanyozott, felöltözött, és nekifogott befejezni, amit előző este elkezdett. Kifundál valami kifogást, és meglép innen, amilyen gyorsan csak lehet, maga mögött hagyva az egész históriát. Amikor Clementine-ra gondolt, éles fájdalom hasított a mellébe. Az a gondolat, hogy nem láthatja többet, elviselhetetlen volt. Halk kopogás szakította félbe. Az ágyon heverő, nyitott bőröndjére pillantott, majd az ajtóra. Nem tehetett mást, kinyitotta. Clementine állt ott. – Bejöhetek? Rafa vállat vont. – Ha már idáig eljött… A lány meglepetten látta, hogy a festő csomagol. A szívét rémület

A lány meglepetten látta, hogy a festő csomagol. A szívét rémület fogta el. – Elutazik? – Igen. – Mikor? – Ma. Clementine megrettenve nézett rá. – Hová akar menni? – Haza. – De azt hittem, itt marad egész nyárra. – A terveim megváltoztak. Bonyolult. – Nem lehet olyan bonyolult, mint az a történet, amit Marina mesélt tegnap este. Vagy mondjam inkább, hogy Floriana Farussi, Olaszországból? Rafa leült az ablak elé, és megdörzsölte a halántékát. – Maga tudta? – kérdezte a lány. – Mit mondott maguknak? – Mindent – leült a férfi mellé, felhúzta a térdét, és átkarolta. – Volt időm gondolkodni, amíg maga távol volt. Sajnálom, hogy faképnél hagytam ott a parton, és nem adtam időt, hogy megmagyarázza. Gyávaság volt tőlem. De most készen állok, ha még mindig el akarja mondani – kíváncsian nézett a férfira. – Mi elől fut, Rafa? Marina gyógynövényeket gyűjtött a vályúból az istállóépület előtt, amikor a csillogó fekete Alfa Romeo beparkolt a szálloda elé. A motor leállt, és léptek csikorogtak a kavicsokon, de Marinát túlságosan lefoglalta az, amit éppen csinált. Aztán fojtott hangú beszélgetés hallatszott, és a lépések közelebbről csikorogtak. Felnézett, és azt látta, hogy Grey közeledik feléje Dantéval. A szíve meglepetten dobbant egy nagyot, és elejtette a metszőollót. – Dante? – Floriana, nem tudtam tovább várni, és nem akartam telefonon elmondani neked – felelte a férfi angolul. – Különben is, itt akartam lenni, amikor elmondom. – Elmondani? Mit? – De már tudta, és a szemét elöntötték a könnyek. – A fiúnkról van szó.

Marina az ajkai elé kapta a kezét. – Tudod, hogy hol van? – Tudom. – Hol…? – Itt. Az asszony úgy érezte, kiugrik a szíve a mellkasából. – Itt? – Igen. – Nem értem… – Úgy hívják, hogy Rafa Santoro. Marina nem tudott válaszolni. Az érzelmei hatalmas hullámként öntötték el, és hangosan sírni kezdett. Mindkét férfi feléje rohant, mikor észrevették, hogy a térde megcsuklik, de Dante visszafogta magát, mert látta, hogy az asszony Grey felé nyújtja a kezét. Hátramaradt, amikor a férje betámogatta Marinát az épületbe és leültette egy díványra a nappaliban. – Jól vagyok – mondta, amikor a férje elengedte. – Kérlek, menj, és hozd ide. Hozd ide hozzám. Grey kiment, miközben az ő feje is kavargott az események ilyetén fordulatától. Marina megpaskolta a díványt maga mellett. – Dante, hogy jöttél rá? – A férfi leült mellé. Marina megfogta a kezét, és rámosolygott, bár az arcán patakzottak a könnyei. – Amikor azt mondtad, hogy Ascanio atya küldött Angliába, mert féltette az életedet, hirtelen eszembe villant, hogy ezt nem szervezhette az apám. Biztos lehetsz abban, hogy az én apám sosem vont volna be egy papot; ő az ilyen ügyekkel kapcsolatban, mint a miénk, sokkal brutálisabban szokott eljárni. Ha pedig az apám ígéri meg, hogy gondoskodik rólad és a babáról, akkor meg nem lett volna mitől félni, és a gyereket sosem kellett volna örökbe adni. Elkezdtem tehát törni a fejemet, hogy ha nem az apám intézte a dolgokat, akkor ki? Ascanio atyának nem voltak meg az eszközei, hogy utadra indítson Angliába, útlevelet szerezzen neked, meg új személyazonosságot. Egyetlen olyan ember volt azok között, akiket ismertem, és képes volt mindezt megszervezni, az pedig Zazzetta. – Zazzetta? – Nyomban helikopterre ültem, és egyenesen Milánóba mentem,

– Nyomban helikopterre ültem, és egyenesen Milánóba mentem, hogy kérdőre vonjam. Ennyi éven át titokban tartotta, lopva küldött pénzt is olykor, amikor szükséges volt, egy régi szeretőjének, aki hajlandó volt vigyázni rád ideát. – Katherine Bridges Zazzetta régi szeretője volt? – Dadusként dolgozott Milánóban, amikor Zazzetta munkába állt apámnál. Az életeddel tartozol ennek az embernek, Floriana. Amikor apám megkapta Elio zsaroló levelét, utasította Zazzettát, hogy iktassa ki a problémát. Azt mondta neki, hogy intézze úgy, hogy balesetnek tűnjön – Marina elsápadt. – De Zazzetta istenhívő ember, és nem vitte rá a lélek, hogy meggyilkoljon egy fiatal lányt és meg sem született gyerekét. Így hát a legszigorúbb titoktartás mellett megszervezett mindent Ascanio atyával együtt, akiről Zazzetta tudta, hogy megbízható. Ascanio atya a saját fivérét küldte érted. Látod, Floriana, nem árulhatták el neked az igazat, hiszen a saját életükkel is játszottak. Ha az apám rájön, hogy a jobbkeze elárulta, mindannyiótoktól megszabadul. Kinyomozta volna, merre vagytok, Zazzettát pedig úgy eltűntette volna, hogy még csak hátra sem pillant – lesütötte a szemét. – El sem tudom mondani neked, milyen romlott ember volt. Magyarázhatnám ezt azzal, hogy a pénz és a hatalom rontotta meg, de azt hiszem, már ilyennek született. – Nem kell magyaráznod, Dante. Már meghalt. Senkinek nem árthat többé. Te pedig megtaláltad a fiamat. A mi fiúnkat. – Egész idő alatt, míg te őt kerested, ő téged keresett. – Meg is talált. Csak nem tudtam róla. Dante elvigyorodott. – Azért van egy kis költői igazság is. – Mire gondolsz? – Az apám teljesen megbízott Zazzettában. Mindent ő intézett a nevében. Így nem volt nehéz egy kis pénzt lenyúlnia apámtól és elküldeni Lorenzo Santorónak Argentínába és Katherine Bridgesnek Angliába. Így tehát apám finanszírozta a te új életedet és a fiúnkét is, és még csak nem is sejtette. – Most pedig, ennyi év után mindannyian együtt vagyunk itt. Ez az igazi igazság. Isten rendezte így.

36. fejezet – Maga Marina fia, igaz? – Clementine kérdésére Rafa bólintott. – Miért nem árulta el neki? – Mert még nem voltam biztos benne. Az egyetlen nyom, amin elindulhattam, egy Floriana aláírású levél volt, egy karkötő és egy gyűrű, valamint egy doboz, amelyben az apám bátyjának, Ascanio atyának a holmijai voltak. Akkor küldték el nekünk, amikor Ascanio atya meghalt. – Ascanio atya az ön nagybátyja volt? – Igen. Argentínai olasz vagyok, emlékszik?– odament a bőröndjéhez, és kivett egy dossziét. – Ebben vannak a levelek. Ezek között rengeteg van, amiket Costanza írt Rómából, és azért könyörög a nagybátyámnak, hogy árulja el Floriana hollétét, meg levelek Florianának, és arra kéri Ascanio atyát, hogy továbbítsa. De ő nem tette, mert itt van mind szépen átkötve, és itt van egy félig megírt levél is, amelyet Florianának szánt, de sosem fejezett be. Ez adta nekem az első nyomot. Megemlíti Beach Comptont, egy kis tengerparti várost, ami errefelé van, ezért ott kezdtem a kutatást. Mivel tizenhét éves lehetett, amikor elhagyta Olaszországot, iskolába kellett járnia. Csak egyetlen iskola van a városban, és az idős igazgatónő még ma is ott lakik. Floriana azonban nem járt ott iskolába, de az igazgatónő ismerte a nevelőanyját, Katherine Bridgest, aki angoltanárnő volt az iskolában, és összebarátkoztak. Emlékezett Florianára, akit persze nem Florianának hívtak. Ezért nem lehettem biztos a dolgomban. Amikor pedig találkoztam vele, annyira angol volt, annyira másképpen festett, mint amire számítottam… – Katherine Bridgest megtalálta? – Férjhez ment, és Kanadába költözött tizenöt évvel ezelőtt. – Én azt sem tudtam, hogy létezett. Gondolja, hogy szándékosan rejtette el Marinát? – Elképzelhető. – Akkor maga hogyan bukkant rá itt?

– Az iskolaigazgatónő, Christine Black, mindenről naplót vezet. Mutatott egy magazincikket a Polzanze-ról, ami nem sokkal azután jelent meg, hogy a szálló megnyílt. – Akkor most miért akar elmenni? Rafa a halántékát dörzsölte. – Clementine, tényleg azt akarja Marina, hogy kiássuk a múltat? Azt akarja, hogy Grey megtudja a titkát? Dante tud arról egyáltalán, hogy van egy fia? Marina azért tért vissza Olaszországba, hogy megmentse Polzanze-t, és nem azért, hogy fájdalmas emlékekben vájkáljon. Talán én is csak egy fájdalmas emlék vagyok, akit legszívesebben elfelejtene. Kopogtak az ajtón, mire Clementine bosszúsan felhorkant, mert nem örült neki, hogy megzavarják őket. Meglepődött, amikor az apja kukucskált be az ajtón. – Rafa, megtenné, hogy átjön az istállóépületbe? Van ott valaki, akivel esetleg szeretne találkozni. Rafa Clementine-ra nézett, aki ugyanolyan tanácstalanul vonta fel a szemöldökét, mint ő. Grey látta a nyitott bőröndöt az ágyon, de nem szólt semmit. Követték Grey-t lefelé a lépcsőn, majd a recepció előtt, ahol Rose nézte kíváncsian a titokzatos járkálást, majd át a lakóépületbe, ahol Jake csatlakozott hozzájuk. Rafe észrevette az Alfa Romeót a parkolóban, és az egyenruhás sofőrt, aki büszkén fényezte a motorháztetőt. De Dantéra nem számított. Amikor belépett, a nappali elcsendesedett. Mindenki mozdulatlanná dermedt. Dante és Marina felálltak. Rafa látta, hogy az asszony sírt. Rájött, hogy Marina tudja, ki ő, és a megkönnyebbülés váratlanul érte. Az asszony olyan gyengédséggel nézett rá, ami teljesen lefegyverezte. – Fiam – szólalt meg. Rafát annyira hatalmukba kerítették az érzései, hogy nem tudott megszólalni. Gyanította, hogy a nő az édesanyja, aztán Olaszországban már minden kételye eloszlott, de most, hogy hallotta kimondva, csak most lett valóságos. Dantéra nézett. – Mio figlio{39}, mondta a férfi, és kinyújtotta a kezét. – Azért jöttél, hogy engem megtalálj? – suttogta Marina, amint

– Azért jöttél, hogy engem megtalálj? – suttogta Marina, amint habozva feléje lépett. Rafa csak félig bénultan bólintott, amikor a két ember, aki a világra hozta, a karjaiba zárta. – Szóval nem te vagy Baffles, az úri betörő – jegyezte meg Jake, aki nem tudta elviselni az érzelmek viharát. – Hát persze hogy nem – nevetett Rafa. – Akkor mit kerestél Marina szobájában? – Bizonyítékot, hogy ő az édesanyám. – És találtál? – kérdezte Marina. – Csak egy verset, Az én tengeri Marinám címmel. – Akkor nem a megfelelő dobozt találtad meg. De arról a versről kaptam a nevem. Én választottam magamnak, Katherine Bridges verseskötetéből, ami az éjjeliszekrényemen volt, mikor megérkeztem Beach Comptonba. Persze nem értettem, nem tudtam, még angolul, de a Marina olasz név is egyben, a mare, azaz tenger szóból. A tenger volt az egyetlen közös dolog Olaszország és Anglia között, így hát ezt a nevet választottam, a lapot meg kitéptem, hogy megőrizzem. Hadd hozzam ide a megfelelő dobozt, hogy megmutassam, mennyire őriztem az emlékedet ezek alatt az évek alatt. Kiment a szobából, és felsietett a lépcsőn. A szíve olyan könnyű volt, mintha egy héliumballon dobogott volna a bordái között. Rafa leült az apja mellé. Még nála volt a dosszié, amit az előbb Clementine-nak mutatott, és most megmutatta Danténak is. – Ebben egyáltalán nincs említés rólad, de örülök, hogy téged is megtaláltalak – mondta neki. Dante kivett egy kis bársonytokot a dossziéból, és belenézett. Ott, a sötétben csillogott a gyémántgyűrű, amit ő adott Florianának, és a díszes karkötő, amit a lány Violettától kapott. Forgatta a gyűrűt az ujjai között, és felidézte az éjszakát, amikor odaadta a lánynak, a tengerparton a csillagok alatt. Akkor azt hitték, hogy együtt öregszenek majd meg. – Most, hogy már tudom, ki vagy, látom, hogy Marina szemét örökölted – jegyezte meg Jake.

– Te jó ég, igazad van – mondta Grey. – Nem is értem, miért nem

– Te jó ég, igazad van – mondta Grey. – Nem is értem, miért nem vettük észre hamarabb. A hasonlóság elképesztő. – No meg az arcszínem, amit most persze nem láthattok, mert teljesen szürke vagyok – tette hozzá Rafa. – Én sosem hittem, hogy te vagy Baffles – Clementine szeretettel mosolygott rá. Rafa elvigyorodott, és a szemeit Clementine-on legeltette egészen addig, amíg Marina vissza nem érkezett egy régi cipősdobozzal, és nem tudta tovább bámulni a lányt. Marina letérdelt a dívánnyal szemben, és levette a doboz fedelét. A tartalma már nem töltötte el bűntudattal. Mintha olyan gránátok lennének, melyekből kivették a gyutacsot. – Ezek olyan kis kincsek, amiket az együtt töltött rövid időnkből őrizgetek. Ezt a képet a rendfőnöknő készítette rólad – felemelte, és csodálkozott, hogy a képen levő pici baba most felnőtt férfiként ül szemben vele. – Nézd csak meg, milyen édes voltál. Itt a kis takaród – az orrához emelte, és beszívta az illatát, aztán kivett egy kis borítékot. – Egy tincs a hajadból. Látod, milyen szőke voltál? Olyan finom, selymes hajad volt. Csacskaságok – mondta védekezően, amiért remegő kézzel turkál a dobozban. – De nekem csak ennyi maradt belőled – kivett egy köteg levelet, amit azzal a rózsaszínű szalaggal kötött át, amivel Violetta a születésnapi ajándékát. – Na és ezek – mondta –, mekkora becsben tartotta ezeket. – Elkapta Dante pillantását, és nosztalgikus mosolyt küldött feléje. – Milyen nevet adtál nekem? – kérdezte Rafa. – Dante névre kereszteltek. Rafa az övcsatjára nézett – Nos, az a második keresztnevem. Rafael Dante Santoro. Amikor bemutattál Danténak Olaszországban, minden részlet a helyére került. Már tudtam, honnan származom. De nem tudtam, hogy képes leszek-e megbeszélni veled az igazságot. Nem voltam benne biztos, hogy tudni szeretnéd. Még abban sem voltam biztos, hogy én tudni szeretném-e. Nem akartam elutasítással szembesülni. De most már tudom az igazat, értem, miért adtatok örökbe. Megértem, hogy nem volt más választásod. Marina rengeteg kérdést szeretett volna feltenni, de azt sem tudta, hol kezdje. Ezért megfogta a fia kezét, és azt a kérdést tette fel, amit

mind közül a legfontosabbnak tartott. – Boldog életed volt eddig? Rafa lemosolygott rá. – Nagyon – válaszolta. – Van még egy oka a látogatásomnak – szólalt meg Dante. – Ugyan mi más oka lehet még? – kérdezte Jake, aggódva, hogy mi jöhet ezek után. – Szeretnék befektetni a szállodátokba – Marina vágott egy grimaszt Rafa felé. – Igen, Rafa megmondta nekem, mielőtt lejöttél reggelizni. Ne légy mérges rá. Én kérdeztem tőle, miért jöttetek, és ő megmondta. Tisztellek, amiért végül nem hoztad elő, de most hadd tegyek ajánlatot. – Zavarban vagyok – mondta Marina, és visszatette a cipősdobozra a tetejét. – Nincs abban semmi rossz, ha az ember szeret egy helyet, és mindent megtesz, hogy megtartsa. Én is szeretem a La Magdalenát, és a lehetőségeimhez képest harcolnék, ha az a veszély állna fenn, hogy elveszítem. Hadd tegyem meg ezt a szívességet neked, mert módomban áll – szeretettel mosolygott rá. – És mert meg akarom tenni. Marina megadóan bólintott, de titokban örült mindannyiuk kedvéért. – Akkor átadlak a férjemnek – mondta, és feltápászkodott a padlóról. – Grey jobban érti a pénzügyeket, mint én. Beszéljétek meg az üzleti ügyeket, amíg én intézkedem az ebéd ügyében. Azt javaslom, hogy ebédeljünk mindannyian együtt. Mint egy nagy család – körülnézett. – Hol van Harvey? Látta valaki Harvey-t ma délelőtt? – Tegnap este elment az édesanyját meglátogatni – mondta Jake. – Talán még nem jött vissza. – Akkor máris szólnom kell neki – Marina ezzel kiment a konyhába. Grey áthívta Dantét a szállodába, hogy a könyvtárszobában tudják megbeszélni az üzleti ügyeket. Jake boldogan tért vissza a dolgához, elhagyva a kis nappali fojtogató légkörét. Rafa és Clementine magukra maradtak.

– Nos, még mindig haza akarsz menni ma? – kérdezte a lány, és

– Nos, még mindig haza akarsz menni ma? – kérdezte a lány, és zsebre vágta a kezét. – Már hogy tehetném? – Hát, megtaláltad azt, amiért idejöttél. – Többet találtam, mint amiért idejöttem – a szokásos élénk pillantásával nézett a lányra, aki elfordította a tekintetét. Nem akart reménykedni, aztán csalatkozni. – Clementine, megtaláltalak téged. – De nem akartál engem. – Mindig is akartalak. Annyira akartalak, hogy az már fájt – a karjaiba vette a lányt. – Nem várhattam el tőled, hogy szeress, amikor eltitkoltam előtted, hogy ki vagyok. Nem kockáztathattam, hogy fájdalmat okozok neked. – Mégis okoztál. Rafa megcirógatta Clementine arcát. – Sajnálom, mi amor. Sosem akartam bántani a nőt, akit szeretek. – Akkor most mit csináljunk? – A lány dacosan felszegte az állát. – Azt javaslom, hogy élvezzük itt a nyár hátralevő részét. Szeretnék Marinával lenni, hogy meghallgassam az emlékeit. Aztán elviszlek egy hosszú körutazásra Latin-Amerikában. – Nem túl gyors ez egy kicsit? – Argentínából indulunk, aztán lóháton átmegyünk Chilébe, majd felfelé Brazíliába, Mexikóba és Peruba – odahajolt, és puhán megcsókolta a lány nyakát. – Az sok időbe telik. Mit mond majd Mr. Atwood? – Nem fogsz ott dolgozni többé – az ajkait a lány állcsontjára szorította. – Nem? – Nem, mert te jobb dolgokra születtél – a szája felfelé vándorolt az arcbőrén. – Mik lennének azok a jobb dolgok? – kérdezte Clementine elgyengülve. – Nem tudom, de együtt majd felfedezzük. Az lesz benne az élvezet – mielőtt a lány válaszolhatott volna, magához húzta és erősen megcsókolta. A csók közben minden csalódás, kielégületlen

sóvárgás, ami az elmúlt hetekben felgyűlt a lányban, semmivé foszlott. Marina felhívta a Sun Valley Otthont, és Mrs. Dovecote-ot kérte a telefonhoz. Hosszasan hallatszottak mindenféle neszek és mormogás a vonalban, majd visszajött a recepciós, és közölte, hogy ilyen néven nincs lakójuk. – Biztosan valami félreértés van a dologban. Talán más néven lakik ott. A fia, Harvey Dovecote, rendszeresen látogatja őt ott. Az elmúlt időszakban hetente többször is felkereste. – Sajnálom, de senki sincs itt ilyen néven, és aki látogatóba jön, annak be kell írnia a nevét a látogatói naplóba. Ilyen nevet senki sem írt be. Egy ilyen nevet, hogy Harvey Dovecote, meg tudnék jegyezni. Marina zavartan tette le a telefont. Harvey unokaöccsének fényes új Jaguarjára gondolt, és a szíve izgatottabban kezdett dobogni. Harvey csak mostanában emlegette ezt az unokaöccsöt. Nem kellett volna már korábban is hallaniuk róla? Ha nem az édesanyját látogatta meg, akkor hová mehetett? Ha pedig az édesanyja nem a Sun Valley-ben van, akkor mi másról hazudott még? Van egyáltalán édesanyja? Hiszen már maga is betöltötte a hetvenet. Hirtelen a legszörnyűbb gyanú ébredt a lelkében. Izgatottan ment be a dolgozószobájába, hogy megkeresse a kulcsot Harvey sufnijához. Nem volt biztos benne, hogy megtalálja, mert évek óta nem járt a sufniban. De a kulcs ott hevert a többi között, szépen felcímkézve. A markába szorította, remélve, hogy a gyanúja alaptalan. Talán Harvey-nak van valami egyszerű magyarázata. De a gyanúja makacsul tartotta magát. Nem szólt senkinek, hanem egyedül lopakodott a zöldségeskert végébe, ahol Harvey sufnija állt egy óriási vadgesztenyefa árnyékában. Marina remegő kézzel dugta be a kulcsot a zárba. A zár tiltakozva nyikorgott, ahogy Harvey titkos életének tartalma feltárult. Marina álla leesett. A kötöződrót és szigetelőszalagok között szépen elrendezve ott voltak a festmények, ezüstnemű, ékszer, amiket Harvey megfújt az úri házakból. A falra rögzített

polcon pedig szépen egymás mellé rakva egy sorozat könyv E. W. Hornung tollából, Raffles-ról, az amatőr betörőről. Sietve becsukta és kulcsra zárta az ajtót, miközben a szíve a torkában dobogott. Erről senki sem tudhat, mondta magában, rosszulléttel küszködve. Addig semmiképpen, amíg nem beszéltem Harvey-val. Zsebre csúsztatta a kulcsot, és visszaindult a házhoz. Maria Carmela hallotta a telefoncsörgést, és ösztönösen tudta, hogy a fia, Rafa lesz az. A konyhába sietett, és felvette. – Hola. – Mamá. – Mi újság? Egy hete nem hívtál. – Megtaláltam a biológiai szüleimet. Maria Carmela leült. – Megtaláltad őket? Mind a kettőt? – Igen. Marina, az az asszony, akié a szálloda, valójában Floriana. Beleszeretett egy Dante nevű fiúba. Most mind a ketten itt vannak. – Te jól vagy? – Boldog vagyok, mamá. Tudom, honnan jövök, és azt is tudom, hová tartozom. – Tényleg? –kérdezte feszült hangon az anyja. – Oda tartozom hozzátok, mamá. Mindig is oda tartoztam. Maria Carmela szíve csordultig telt. – Annyira aggódtam. Tudod, amikor Ascanio atya megkért minket, hogy fogadjunk örökbe, be kellett avatnunk a munkaadómat, Señora Luisát. Amikor ő a védőszárnyai alá vett, rettegtem, hogy elvesz tőlem, mert ő volt az egyetlen ember, aki tudta, hogy nem vagy a vér szerinti gyerekünk, és te annyira elbűvölted. Amikor elindultál erre az útra, hogy megkeresd a biológiai édesanyádat, megint rettegtem, hogy elveszítelek. Tudtam, hogy a mi gondjainkra bíztak, de nem voltál közülünk való. Mindig féltem, hogy elveszítelek egy napon. – Az teljesen fölösleges volt. Te voltál az, aki jóéjt-puszit adtál nekem, mesét olvastál az ágyam mellett, és bekötötted a térdemet, amikor leestem papa kancájáról. Te vagy az az anya, akihez odaszaladtam, amikor valami bánat ért, és akinek kiöntöttem a szívemet. Te vagy az az asszony, aki az anyám volt minden olyan szempontból, ami számít. Nem volt más anyám, csak te – csend volt a

vonalban, de Rafa érezte, hogy Maria Carmela túlságosan elfogódott, azért nem beszél. – Figyelj csak, emlékszel arra a lányra, akiről beszéltem neked? Clementine-ra? – Hát persze, Rafa – mondta az asszony, miután prüszkölt egyet, és összeszedte magát. – Szeretném hazavinni, hogy megismerd. – Tehát hazajössz? – Igen, hazamegyek – egy pillanatra elhallgatott. Érezte az anyja boldogságát, és a szíve megtelt örömmel. – Nagyon különleges lány. Tudom, hogy te is szeretni fogod. – Ha te szereted őt, akkor én is szeretni fogom. Csodálatos elgondolni, hogy elmentél egy nőt megkeresni, és kettőt találtál. Mondd meg, hijo, boldog a biológiai édesanyád, hogy megismert? – Igen, boldog. – Elmondtad neki, hogy milyen jól gondodat viseltem? – Elmondtam neki, hogy a lehető legboldogabb életet éltem. – Mi nem voltunk gazdagok. – Ő sem. De, akárcsak te, ő is gazdag minden olyan dologban, ami számít. – Azt hiszem, apád nagyon büszke lenne rád. – Rafa nem válaszolt. – Komolyan gondolom, mi amor, hogy nagyon bátornak tartana. Kockázatot vállaltál, olyat, amit ő nem javasolt volna, de kifizetődött. – Hiányzik nekem. – Nekem is. Nem értett volna egyet azzal, hogy odaadtam a fivérének a személyes dolgait tartalmazó dobozt, de boldog lett volna a végkifejlettől. Attól, hogy biztonságban vagy, hogy tudod, honnan jöttél, és mindenekfelett attól, hogy tudod, hová tartozol. Rafa letette a telefont, kivette a kis zacskót a zsebéből, és kirázta a tenyerébe a gyűrűt és a karkötőt. Mindig kíváncsi volt, milyen lehet az az asszony, akié ezek a tárgyak voltak valaha. Felnézett az ablakra, és meglátta Marinát és Clementine-t a nagy cédrusfa alatt. Velük volt Süti is. Rafa úgy érkezett ide, mint egy számkivetett, és attól félt, hogy ha megtudja az igazat a születése körülményeiről, akkor az elvágja a gyökereit. Most rájött, hogy a gyökerei nincsenek

veszélyben, mert Maria Carmela és Lorenzo maradnak a szülei mindörökre. Ami viszont megváltozott, az a jövője. Az édesanyja utáni kutatás során rábukkant Clementine-ra, és ez mindent megváltoztat. Hirtelen vágyat érzett arra, hogy elkötelezze magát, megállapodjon, saját családot alapítson. Floriana és Dante viszonya nem ért révbe, de az övé és Clementine-é még sikerülhet. Összeszorította a markát az ékszerek körül. Marina áldásával az ékszereket, amelyek Florianának olyan sokat jelentettek, Clementine-nak adja. Aznap este Marina, hogy elterelje a gondolatait Harvey rablott kincseiről, leült egy padra a kert végében Costanza leveleivel, valamint Ascanio atya befejezetlen és soha el nem küldött üzenetével. A tenger halkan mormogott alatta, és a hold ezüsthidat vert a vízen át Jézus királyságáig, ahol az imái végül meghallgatásra találtak. A vállára terítette a kendőjét, és Ascanio atya levelét nyitotta ki először. Bekapcsolta az elemlámpáját, és olvasni kezdte az atya takaros sorait. Drága Florianám! Remélem, hogy ez a levél egészséges testben és gyógyuló lélekben talál téged. Nagyon bátor lány vagy, és én roppantul büszke vagyok rád. Megpróbáltatásaid során nagy méltóságot és erőt mutattál. Szerettem volna, ha itt maradhatsz Herbában, ahol apai szememet rajtad tarthatom, de ahogyan a zárdában elmagyaráztam, az életed és a kisfiad élete súlyos veszélyben forog. Ez az egyetlen megoldás. Beppe Bonfanti nagyhatalmú ember, aki képes ellenségeit a legbrutálisabb módon elhallgattatni. Ezért, attól tartok, nem továbbíthatom a leveleidet Costanzának; minthogy az apja most Beppének dolgozik, ez túl veszélyes lenne. Senki sem tudhatja meg, hol vagy. Nagy szomorúságot okoz nekem, hogy Severo atya, akiben több mint tizenöt évig megbíztam, kihallgatta a Dantéval folytatott beszélgetésemet, és elfecsegte a titkot az apádnak. Meggyónta, és teljes bűnbánatot tanúsít. Úgy tartottam helyesnek, hogy távozzék Herbából. Hidd el nekem, drága gyermekem, hogy a kicsi fiad a lehető

Hidd el nekem, drága gyermekem, hogy a kicsi fiad a lehető legszeretőbb szülőkhöz került, akik katolikus hitben, olasz családban nevelik fel. Áldozatod révén te a legjobb kezdést biztosítottad neki az élethez. Isten a tanúja, mibe került ez neked, és én imádkozom hozzá, hogy adjon neked nyugalmat, amikor beilleszkedsz új otthonodba. Úgy tudom, Beach Compton a tengerparton fekszik. Remélem, sikerül új életet kezdened. Miss Bridges kedves és istenfélő asszony, és biztos vagyok benne, hogy jól gondodat viseli. Nagy a belső erőd, és a hited erős. Tartsd istent a szemed előtt, és sikerül majd mindent magad mögött hagynod. Ami engem illet Itt megszakadt a levél. Marina csak most értette meg, mennyit tett érte Ascanio atya, hogy megvédje. A fiát Argentínába küldte a saját öccséhez, az egyetlen emberhez, akiben megbízott, hogy megfelelő nevelésben részesüljön. Ha az egész világot átkutatja, akkor sem találhatott volna jobb otthont. A saját életét kockáztatta, és most már értette, miért: szeretetből. Összehajtotta a levelet, és visszatette a borítékba, szomorúan, mert Ascanio atya már nem él, így nem köszönheti meg neki. Aztán elővette Costanza leveleinek a kötegét, és elolvasta őket egyenként, és meglepődött, mennyire sajog a szíve a régi barátnője után. Másnap reggel Harvey felbukkant Polzanze-ban. Mialatt Dante az étkezőben reggelizett Grey, Clementine és Rafa társaságában, Marina behívta Harvey-t a dolgozószobájába. – Beszélnem kell magával, Harvey – kezdte komoran. – Minden rendben? – Azt hiszem, jobb, ha leül – ő maga a fotelbe telepedett, és nézte, ahogy Harvey leül a díványra. Régi barátja és bizalmasa, aki majdnem az apafigurát jelentette számára. Sosem tartotta képesnek a hazugságra. Szerette volna, ha megmagyarázza valahogy a dolgot. Kész volt elhinni bármilyen magyarázatot, amit Harvey feltálal neki. – Megpróbáltam tegnap felhívni az otthonban. – Tényleg? – Harvey meglepettnek látszott. – Azt mondták, sosem hallottak Mrs. Dovecote-ról.

– Biztosan másik otthont hívott. – Nem, Harvey. Tudom – szomorúan nézett az öregre. Harvey kerülte a tekintetét. – Mit tud? – De a levert arckifejezéséből látszott, hogy tudja: lebukott. – Tudok a sufniról – lehalkította a hangját. – Maga Baffles vagy Raffles vagy hogy nevezi magát. Hogyan tudott hazudni nekem? A férfi arca csupa bűnbánat volt, amikor feléje fordult. – Magáért tettem, Marina, és Polzanze-ért. Amikor megtudtam, hogy reális a veszélye annak, hogy elveszíti, tenni akartam valamit, hogy segítsek. Tudom, mennyit jelent ez a hely magának. Attól féltem, hogy ha elveszíti, beleőrül. – Ó, Harvey… Vállat vont. – Egy kicsit elragadott a hév. – Egy kicsit? – A Jaguart használtan vettem. Bagóért adták. – Van egyáltalán unokaöccse? Harvey a fejét csóválta. – Vagy édesanyja? – Nincs. Évekkel ezelőtt meghalt. – De Harvey, ezért börtönbe kerülhet. – Azt gondoltam, hogy csak egyszer csinálom. De túl könnyű volt. Így hát megtettem újra… meg újra. Elismerem, jó mókának találtam. Makár Viki, a titokzatos Macska… az orruknál fogva vezettem őket – csibészesen elvigyorodott. – Teljesen büszke lettem, hogy kihúzom magát a pácból. Az öreg Harvey, aki úgy oson be mások házába, mint James Bond. – Vagy Raffles. – Szerettem azokat a regényeket. Úgy kezdődött, mint egy játék. – De a játék túl messzire ment. Harvey nyomorúságos képet vágott. – Mit szándékozik tenni, Marina? – Hívnom kellene a rendőrséget. – Csak nem akar feljelenteni egy ilyen öreg fazont, mint én? Meghalnék a sitten. Marina keményen összezárta a száját. Fájdalmas volt számára az a

Marina keményen összezárta a száját. Fájdalmas volt számára az a gondolat, hogy Harvey nélkül maradnak. Felállt, és odament az ablakhoz. Túl sokat veszített az életben ahhoz, hogy őt is elveszítse. – Nem jelentem fel, Harvey. Egy feltétellel. – Mi legyen az? Kész vagyok bármire. – Mindent vissza kell adnia – a férfi álla leesett. – Ha olyan könnyű volt elcsaklizni, akkor meg tudja oldani ezt is. Mindennek vissza kell jutnia az eredeti helyére. – De mi lesz Polzanze-zal? – Hiszen maga nem is tudja – ismét leült. – Történt egy és más, míg odavolt. Te jó ég, hol is kezdjem?

37. fejezet Sylvia az íróasztalánál ült, és árván nézett a mellette levő üres székre. Clementine augusztus 31-én bejött az irodába, hogy összepakolja a holmiját és elbúcsúzzon. Ez volt az eredeti megállapodás is, mert Polly visszajön a gyesről szeptember 1-jén. Csak már senki sem akarta, hogy elmenjen. Jó titkárnő vált belőle, és Sylvia jó barátja. Mr. Atwood szégyentelenül nagy összeget ajánlott neki, hogy maradjon, Clementine elutasította. Hiszen milyen nő választaná a pénzt, amikor álmai szerelmével indulhat dél-amerikai körútra? Sylvia csodálkozott, hogy Mrs. Atwood nem adta be a válókeresetet a férje ellen. Kíváncsi volt, milyen egyezségre jutottak. Talán a felesége kedvéért is előadja a rablós jelenetét, gondolta Sylvia. Vajon milyen szerepeket tud még magára ölteni? Ezek a gondolatok mosolyt csaltak Sylvia ajkára azokon a napokon, amikor hiányolta Clementine-t. Az ősz minden figyelmeztetés nélkül köszöntött rájuk. Őszintén szólva a július és augusztus is elég őszies volt, felhős égbolttal és áztató esőkkel. Polly visszatért, de egyetlen mondatot sem tudott kinyögni anélkül, hogy a kicsi lányát valahogy bele ne keverje. Dódikám így, Dódikám úgy, és Sylvia nem értette, miért nem tudja a gyerek rendes nevét használni, pedig az Esme elég szép név. Clementine sugárzott a boldogságtól. Sylvia nem érzett féltékenységet, mert a féltékenység rosszindulatot szül, és ő nem viseltetett rosszindulattal Clementine iránt. Inkább valami irigységhez nagyon hasonló érzéssel. Nemcsak csinosabb volt a szerelemtől, hanem valami olyan felszabadult hangulat lengte körül, hogy a világon semmi nem számít, amíg a szerelme mellette van. Az árnyak, és velük az örökös védekezés, eltűnt. Semmi boldogtalanság, semmi keserűség, semmi nyavalygás és önsajnálat. Sylvia előfizetett ebédre Polzanze-ban a hétvégékre. Korábban nem kellett bejelentkezni, de a szálloda most tele volt, és csak úgy lehetett helyet kapni, ha az ember előre asztalt foglalt, vagy

bejelentkezett Jake-nél a mobilján, aminek a számát Jake csak igen különleges vendégeknek adta meg, amilyen Sylvia is volt. A bentlakó művész már elment, de a hely most is nyüzsgött, mint Devon legdivatosabb szállodája, és a szobák mindig tele voltak. Marina hirdetést adott fel a Dawcomb-Devlish Gazette-ben újabb művészt keresve, és az első és mindjárt teltházas irodalmi vacsorán William Shawcross elbűvölte a közönséget. Nemcsak kiváló előadó volt, hanem ördögien jóképű is. Sylviának sikerült a leghosszabb időre sarokba szorítani, a szerző pedig udvariasan bókolt neki, amikor a lány elárulta, hogy az iskolában a kedvenc tárgya a történelem volt. A golyóstolla végét rágcsálta, és azon töprengett, hogy milyen hirtelen megváltozott Clementine élete. Dél-Amerika után összeházasodnak, és Olaszországban akarnak letelepedni. Hosszasan rágódtak ezen, mert Rafa szeretett volna Maria Carmela közelében maradni, de az apja, Dante nagyon szerette volna, ha vele laknak a La Magdalenában. Ezért úgy határoztak, hogy megosztják az idejüket Argentína és a La Magdalena között, Rafa anyját pedig minden nyárra áthozzák Olaszországba. Sylvia arra gondolt, milyen remek lehet, ha az ember rájön, hogy az apja az egyik leggazdagabb ember Olaszországban. Pollyra pillantott, aki a babaáruházakat böngészte buzgón a számítógépén, és elhúzta a száját. Clementine szerencsés. De neki, Sylviának már Freddie sem volt ott, hogy nyaggathassa. Soha életében nem érezte magát magányosabbnak. Éppen ebben a pillanatban nyílt az ajtó, és Jake lépett be rajta. Furcsa volt látni a megszokott környezetén kívül, amikor farmert és laza inget viselt. A nőnek feltűnt, milyen elsöprően jól néz ki, szőkés hajával a homloka körül, és a tengervíz színére emlékeztetően kék szemeivel. – Nahát, üdv, Jake – mondta vidáman. – Mi szél fújta erre? A férfi kissé idegesen körülnézett. – Tulajdonképpen magához jöttem. Sylvia kiegyenesedett. – Tényleg? – Arra gondoltam, nem bánná-e, ha meghívnám teára. A nő meglepődött. – Most? – Ha nem túl elfoglalt.

Sylvia Pollyhoz fordult. – Légy oly édi, és vedd fel a telefont helyettem. Tartok egy kis szünetet. Nem egészséges egész nap bent gubbasztani. Jake fiúsan rávigyorgott. – A Devil’s megfelel? – Az a kedvenc helyem. – Azt hallottam, hogy kiváló lekváros-tejszínhabos vajaspogácsát csinálnak. – Az biztos. Nem járt még ott? – Szégyellem bevallani, de nem. – Nos, Jake, akkor készüljön fel egy lakomára! – Magára rántotta a blézerét, és felvette a retiküljét. Kimentek az irodából, és elindultak a járdán. – Régóta szerettem volna meghívni magát – vallotta meg Jake. Sylvia ragyogott az örömtől. – Tényleg? – Igen, mióta csak először eljött a Polzanze-ba. Azt hiszem, maga a legérzékibb nő, akit valaha láttam. – Te jó ég, Jake, maga hízeleg. Még senki sem hívott érzékinek. A mosolyával arra bátorította Jake-t, hogy folytassa. – Ez az igazság. Csak bátorságot gyűjtöttem, hogy meghívjam magát. – De mi tartott ilyen sokáig? – Maga gyönyörű nő, Sylvia. Attól tartottam, hogy kikosaraz. Sylvia hitetlenkedve felnevetett. – Ez esetben tekintsük a Devil’s-t az első randinknak. A Devil’s-ben meleg és frissen sült péksütemények illata fogadta őket. Egy ablak melletti asztalnál ültek le, vajaspogácsát és teát rendeltek. Jake örömmel látta, hogy Sylvia egészséges étvággyal esik neki a tejszínnek és lekvárnak. – Tetszik, ha egy nő képes élvezni az ételt. – Ezt nem tudnám megtagadni magamtól – lelkesedett a nő, és lenyalt egy kis tejszínt az ujjáról. – Ez jól áll magának, meg kell mondanom – tette hozzá Jake, csodálva a nő telt keblét, a ruhája feszes szövetében. – Árulja el, hogy egy ilyen gyönyörű lány miért nincs férjnél? Sylvia lepillantott a kezére, amin nem volt gyűrű, és felsóhajtott. – Valójában elváltam, és még keresem az igazit. A szívem mélyén

régimódi lány vagyok. Tudja, hiszek a Nagy Szerelemben. Abban, ami magával ragadja az embert, mint a romantikus regényekben. Nincs értelme kompromisszumokat kötni. Inkább vagyok magányos, mint olyan férfival, akit nem szeretek – elvigyorodott a gondolatra, hogy mit szólna Clementine, ha most hallaná. – Tündérmesére vágyom – jelentette ki eltökélten –, nem kevesebbre. Grey benavigálta kis motorosát az elhagyott öbölbe. Sirályok csaptak le mellette, remélve, hogy csurran-cseppen nekik valami a piknikből, amit Marina készített. A víz nyugodt volt, az ég erősen felhős, kék foltokkal, amelyeken át időnként bepillanthattak a mennybe. Őszi szél fújt. Marina magára kanyarította a kabátját, és megborzongott, közelebb húzva magához Sütit. Grey a partnak kormányozta a bárkát, és leállította a motort. Kiugrott, és följebb húzta a homokpadra, nehogy visszacsússzon a tengerre. Marina odanyújtotta neki a plédeket és a piknikkosarat, majd elnevette magát, mert Süti átugrott a palánkon, és izgatottan szagolgatni kezdte a sziklákat. Grey kisegítette Marinát a fedélzetről. – Hát itt vagyunk – mondta büszkén. – Ez az a hely, ahová el akartalak hozni. – Nagyon kellemes – mondta, és kinyitotta a plédet, hogy leterítse a fövenyre. – Nem úgy tűnik, hogy gyakran járnának ide emberek. – Akkor ez lesz a mi titkos helyünk. – Ez jól hangzik – letelepedett a felesége mellé a plédre. – Mi van benne? – Minden, amit szeretsz. – Lássuk csak… kenyér, pástétom, füstölt lazac, sajt és csokoládékrém – nevetett. – Drágám, te mindenre gondolsz! – És ami a legfontosabb, a bor! – A kosárban egy üveg Sauvignon Blanc lapult eldugva. Grey poharakat vett elő, és kitöltötte a bort. Felemelte a poharát. – A hiányzó barátokra! – mondta jelentőségteljesen. – A hiányzó barátokra! – Marina kortyolt a borból. – Hiányoznak, mégis boldog vagyok. – Úgy tűnik, nagyszerűen érzik magukat Dél-Amerikában

– Úgy tűnik, nagyszerűen érzik magukat Dél-Amerikában utazgatva. – Ez a jó az e-mailben. Az én időmben csak levelek voltak, amiknek hosszú időbe telt célba érni. – Nem is mondtad, hogy még megvan az összes szerelmes levelem, amit írtam neked. – Megtartok mindent, nem tehetek róla. Ilyen a természetem. Ragaszkodom az életem bizonyítékaihoz, talán mert attól félek, hogy elveszítem őket – nosztalgikusan elmosolyodott. – Clementine gyönyörű gyémánt jegygyűrűhöz jutott, hála a gyűjtögető természetednek. – Furcsa volt viszontlátni azokat az ékszereket. Akkor nagyon sokat jelentettek számomra. Most csak ékszerek. – De Clementine majd felruházza őket a saját asszociációival, és olyan különlegesek lesznek neki is, amilyenek a te számodra voltak. Marina megfogta a férje kezét. – Grey drágám, te csodásan megértő voltál ebben az ügyben. – Ne feledd, hány évet vártam, hogy megnyílj. – Akkor hát a türelem a legbámulatosabb tulajdonságod. – Örökké vártam volna, ha az kell. De, tudod, annyival könnyebb lett volna, ha mindjárt az elején elmondod. Én sosem ítéltelek volna el. – Tudom. De annyira nyomasztó volt, hogy nem tudtam elmondani. De most már nyíltan beszélhetek a fiamról. – Elégedetten mosolygott, és mély lélegzetet vett. – A fiam... ezek a szavak olyan édesek nekem. Clementine és Rafa… ki hitte volna. A te lányod és az én fiam. – El kell viselnem az exemet az esküvőn májusban. – Neki kell elviselnie, hogy az esküvő Polzanze-ban lesz. Azt hiszem, az rosszabb. találkozom majd Maria Carmelával – beleremegett az izgalomba. – Hoz képeket Rafáról, amikor még gyerek volt. Milyen szerencse, hogy ilyen rendes családba került. Olyan sokkal tartozom Ascanio atyának, meg Zazzettának, akiről mindig azt hittem, hogy a rosszfiú – ismét ivott egy kortyot. – Tudod, az én életem azért ilyen gazdag, mert kettő van belőle. Ha

nincs a sorsnak az a kegyetlen fordulata, akkor sosem találkozom veled, Clemmie-vel és Jake-kel. Vagy éppen Sütivel – tette hozzá, mert az eb lefeküdt a plédre, és a kosarat szimatolta. – Ki tudná megmondani, milyen emberek lennénk, ha sosem találkoztunk volna? – Ez ám a jó kérdés. – Akkor jó, hogy itt van számunkra az egész délután, hogy megvitassuk. Már sötétedett, amikor visszaértek Polzanze-ba. A nappalok már rövidültek, és a nap ereje is kisebb volt, a pázsiton barna levelek hevertek, meg szúrós gesztenyehéjak. Csak a galambok turbékoltak a tetőn úgy, mintha még mindig nyár lenne. Marina felnézett a házra, amit annyira szeretett, és Dantéra gondolt, aki megmentette neki. Dantéra, aki ismét része az életének. Ráadásul örömmel emlékezhet vissza a múltra, és mélyen eltemetett emlékek törnek elő, mint virágok a törmelék között a fény felé, ő pedig nosztalgiázva gyönyörködhet bennük. Csak egyetlen gyönyörű rózsa tört fel a törmelék közül úgy, hogy vastagon borították a tövisek. Erre fájdalmas volt ránézni, így figyelmen kívül hagyta, de egyre nagyobb és csábítóbb lett a napok múltával. Egyszer egy hideg decemberi délutánon, amikor bement a hallba, Jennifert telefonkagylóval a fülén találta. A lány intett neki. – Éppen itt is van. Önt keresik – odanyújtotta a kagylót. – Ki az? – Jennifer vállat vont. – Nem tudom. Azt állítja, hogy régi barátja önnek. A neve Costanza.

Epilógus Rafa és Clementine a La Magdalena kertjében bolyongtak. Csak két hónapja költöztek be, de úgy érezték, mintha egész életükben itt laktak volna. Maria Carmela eljött a nyárra, és a kedvenc helye a kis sellős kert lett, ahol olvasgatott, mint előtte Violetta. Dante lányai a férjeikkel és gyerekeikkel gyakran érkeztek látogatóba, és ismét megtöltötték a medence környékét nevetéssel. Sütit ott hagyták Polzanze-ban Marinánál, de a La Magdalena tele volt azokkal a kóbor kutyákkal és macskákkal, amelyeket Dante mentett meg, Clementine és Rafa pedig szerette valamennyit. A nap már alacsonyan járt nyugaton, áttetsző rózsaszínre festve az égboltot, és sötét, zöld árnyékokat vetve a fűre. A tücskök és az aludni térő madarak hangja hallatszott, ahogy elhelyezkedtek éjszakára. A fenyő és eukaliptusz aromái erősen áthatották a párás levegőt, és Clementine elégedetten szívta be annak az országnak az illatait, amelyet hazájának választott. Nem tartott sokáig, amíg felfedezték azt a falszakaszt, ahol a kövek leomlottak. – Vajon Dante miért nem javíttatja ezt ki? – kérdezte Rafa. Felvett egy kilazult követ, feldobta a levegőbe, és elkapta. – Nyilván van valami jelentősége számára. Láttad az arcát, amikor azt mondta, hogy azt csinálunk a kertben, amit akarunk, de a fal úgy marad, ahogy van? – Úgy hiszem, Florianához van köze – vélte Rafa. – De nem hiszem, hogy rá kellene kérdeznünk. Clementine odaért a falhoz, és átnézett a hasadékon. Toszkána dombjai hullámzottak lágyan a narancsszínű alkonyi fényben, távolabb látszottak Herba piros háztetői és templomtornya. Clementine hirtelen késztetést érzett, hogy felmásszon a tetejére, és ott üljön egy kicsit. Békés hely volt, a szellő borzolta a haját, a nap pedig melegítette a bőrét. – Gyere fel te is – mondta, ahogy elhelyezkedett a köveken. – Kellemes idefenn. Rafa is megmászta a falat, és leült a lány mellé. – Igazad van,

Rafa is megmászta a falat, és leült a lány mellé. – Igazad van, gyönyörű ez a hely – átölelte, és gyengéden magához húzta. Nézték, amint a nap méltóságteljesen ereszkedik alá, figyelték a színek apró változásait, és ennyi pompának a láttán Rafa megértette. A szülei ugyanígy ültek a falon, és gyönyörködtek az alkony szépségében, ahogyan ők. A múlt szellemei még mindig itt voltak. – Emlékszel Veronica Leppley-re? – kérdezte Rafa egy idő után. – Persze. – Egyszer azt mondta nekem, hogy nem fogom magam teljesnek érezni, amíg meg nem találom a lelki társamat. Akkor még az édesanyámat kerestem. De most itt vagy nekem te, és látom, hogy Veronicának igaza volt. Az, hogy megtaláltam Marinát, önazonosságot adott nekem, felfedezhettem, ki vagyok én és honnan jöttem, de az, hogy téged megtaláltalak, teljességet ad. Úgy érzem, a kör bezárult. Ahol én végződöm, ott kezdődsz te, és ahol te végződsz, ott kezdődök én. Érted? Clementine felemelte az ajkát, és megcsókolta a nyakát. – Tökéletesen értem. – Szeretlek, Clementine. Azt hiszem, nagyon boldogok leszünk itt. A lány elégedetten felsóhajtott, és eszébe jutott, mennyire szeretett volna elfutni, de már nem tudta felidézni, pontosan milyen is volt az az érzés. – Én is szeretlek, Rafa – mondta, és közelebb fészkelődött hozzá. – Sehol a világon nem lennék szívesebben, mint itt. THE DAWCOMB-DEVLISH GAZETTE „BAFFLES”, AZ ÚRI BETÖRŐ DRÁMÁJA – ÚJ, ZAVARBA EJTŐ FEJLEMÉNYEK – A RENDŐRSÉG ZAVARBAN (MÁR MEGINT!) A Dawcomb-Devlish környékén főúri és gazdag családi otthonok terhére elkövetett betöréseket „Baffles”-ügynek nevezték el az ikonikus filmhős, Raffles, az „úri betörő” nyomán. Ám az ügy, amely félelmet és iróniát egyaránt keltett a vidéken, kifogott a rendőrségen. Az eset most újabb drámai fordulatot vett. Aki úgy képzelte, hogy a történet már nem lehet titokzatosabb,

Aki úgy képzelte, hogy a történet már nem lehet titokzatosabb, tévedett. Egy szenzációs fordulat során a tolvaj elkezdte visszaszármaztatni a balul szerzett javakat. Elsőként Mr. és Mrs. Greville-Jones kapta vissza húszezer font értékű ezüst étkészletét a salcombi Cherry Manorban. Múlt csütörtökön felfedezték, hogy az étkészlet az ebédlőasztalukon hever egy cédulával, amin ez olvasható: „Bocsánat, de az ezüst fényesítése túl macerás.” – Az asztal úgy volt megterítve, mintha egy szokásos vacsorapartira készülnénk – mondta Mrs. Greville-Jones. A thurlestone-i Watertown parkban lakó Mrs. Powel az ablakpárkányon találta a gyémántgyűrűjét, a következő üzenettel: „Ez majd visszacsempészi a csillogást az ujjára. Tanácsom: sose vegye le! Baffles.” A rendőrség azonban nem találja szórakozatónak az esetet. – Az elkövető talán viccesnek tartja ezt – nyilatkozott Reginald Bud felügyelő. – Ám a betörés és behatolás komoly bűncselekmény. Egy, neve elhallgatását kérő áldozat a következőket nyilatkozta lapunknak: – Nyitva hagyom a bejárati ajtót, hogy könnyebben bejuthasson, a tízéves fiam pedig süteményt és egy pohár tejet hagy a konyhaasztalon számára, ha netán éhes lenne. Tisztára mint a Mikulás! Kínálatunk megtekinthető az interneten is:

www.muveltnep.hu Művelt Nép Könyvkiadó, Budapest Felelős kiadó dr. Szilvásy György Sorozatszerkesztő Kepets András Nyomás és kötés Print City Europe Zrt.

{1}

Kicsike (olasz).

{2}

Szójáték: a Marina névből Submarine, azaz tengeralatti; az alatt a lekicsinylést jelzi.

{3}

Baffles: összezavaró (angol).

{4}

T. S Eliot versét Nemes Nagy Ágnes fordította.

{5}

Kóstolócsésze (francia).

{6}

Szia, mama! (spanyol).

{7}

Istenem (spanyol).

{8}

Fiam (spanyol).

{9}

Zsebkendő (spanyol).

{10}

Gazdaság, farm (spanyol).

{11}

Bő nadrág (spanyol).

{12}

Szandál (spanyol).



{13}

Gróf és grófnő (olasz).

{14}

Kedves (olasz).

{15}

Árva lány (olasz).

{16}

Szegényke (olasz).

{17}

Kb. „Mi a fene” (olasz).

{18}

Ez ám a menő! (spanyol).

{19}

A Beatles 1967. novemberi albumának címe.

{20}

Hihetetlen! (spanyol).

{21}

Micsoda bátorság, kislány! (spanyol).

{22}

Hát persze (spanyol).

{23}

Cukor (angol).

{24}

Tehenész (spanyol).



{25}

Nagyon szép (francia).

{26}

Maradona kézzel segítette a labdát a hálóba a győztes gólnál, amelyet azonban ennek ellenére érvényesnek fogadtak el a játékvezetők. {27}

(Igazi) egyéniség (spanyol).

{28}

Borzongás (francia).

{29}

Vékony palacsinta (francia).

{30}

Milyen jó (spanyol).

{31}

Szeretett (olasz).

{32}

Pékség (olasz).

{33}

bolond (olasz)

{34}

Vendéglő (olasz).

{35}

Főnök (olasz).

{36}

Jó napot! (spanyol).

{37}

Kedvesem (spanyol)

{38}

Előre (olasz).

{39}

Fiam (olasz)