Sabrina Jeffries ÖRDÖGI CSÁBÍTÓ

Sabrina Jeffries ••

ÖRDÖGI CSÁBÍTÓ

General Press Kiadó ALAPÍTVA 1988-BAN

A mű eredeti címe A Hellion in Her Bed Copyright © 2010 by Sabrina Jeffries, LLC The original edition was published by Pocket Star Books, a Division of Simon and Schuster, Inc. Hungarian translation © Hajnal Gabriella © GENERAL PRESS KIADÓ Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás. A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is.

Fordította HAJNAL GABRIELLA Szerkesztette SZABOLCSI ESZTER A borítótervet ZELENY1ÁNSZKI ZOLTÁN készítette ISSN 1586-6777 ISBN 978 963 643 498 4 Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ 1138 Budapest, Viza utca 9-11. fszt. 2. Telefon: 359-1241, 270-9201 Fax: 359-2026

www.generalpress.hu [email protected] Felelős kiadó LANTOS KÁLMÁNNÉ Irodalmi vezető KISS-PÁLVÖLGYI LÍDIA Művészeti vezető LANTOS KÁLMÁN Felelős szerkesztő SZALA BOGLÁRKA Készült 21,5 nyomdai ív terjedelemben Kiadói munkaszám 3666-13

A két nőnek, akik kezdetektől fogva mellettem álltak, és egyengették a karrieremet: Micki Nudingnak, a szerkesztők szerkesztőjének, és Pamela Gray Ahearnnek, a legcsodálatosabb ügynöknek. Kimondhatatlanul hálás vagyok az érdekemben bevetett varázserőtöknek! Valamint Claudia Dainnek, Deb Marlowe-nak, Liz Carlyle-nak, Caren Crane Helmsnek és Rexanne Becnelnek - nálatok nagyszerűbb barátot író nem is kívánhatna magának. Köszönet, amiért mindannyiszor visszarángattatok a szakadék széléről!

Prológus Eton, 1806

A tizenhárom éves Lord Jarret Sharpé nem akarta az éjszakát a pokolban tölteni. A hintó ablakán át a holdra pillantott, és összerezzent. Nyolc körül lehetett - pont akkor érnek Etonba, amikor a fiúk a hálóterembe vonulnak. És elszabadul a pokol. Fekete nyakkendőjét rángatva vizslatta nagyanyját. Mit mondhatna, hogy az asszony meggondolja magát? Hat hónappal ezelőtt nagyanyja Londonba vitte, hogy nála éljen - el Halstead Haliból, a legjobb helyről a világon. Soha többé nem mehetett vele a sörfőzdébe. És beíratta egy szörnyű iskolába. És mindezt anyja és apja halálának körülményei miatt. Jeges rémület lett úrrá rajta, és úgy érezte, mintha benne is meghalt volna valami. Képtelen volt enni, aludni... ahogy sírni is. Hát miféle szörnyeteg ő? A temetésen még idősebb testvérének, Olivernek is hullottak a könnyei. Jarret szeretett volna sírni, de a könnyei elapadtak. Akárcsak késő éjjel, amikor koporsóban fekvő atyját látta rémálmaiban. Olvasta a napilapokban megjelent beszámolókat arról, miként „zúzta össze őlordsága arcát” a golyó, és a kép örökre az emlékezetébe vésődött. Mindennek tetejébe továbbra is kísértette anyja látványa, amint mereven és sápadtan fekszik érckoporsójában, a golyó ütötte sebet takaró hófehér ruhájában. Valahányszor eszébe jutott, mit is jelent apja lezárt koporsója, alig kapott levegőt. - Mondd meg Olivernek, elvárom, hogy hetente írjon, hallod? - mondta a nagyanyja. - Igen, asszonyom. - A fájdalomtól összeszorult a szíve. Titkon mindig azt remélte, hogy ő a nagyi kedvence. De ez most már a múlté. - És persze tőled is - tette hozzá az asszony lágyabb hangon. - Nem akarok iskolába járni! - fakadt ki. Miközben nagyanyja szemöldöke magasba szaladt, sietősen még hozzátette: - Otthon akarok maradni. El akarlak kísérni a sörfőzdébe mindennap. - Jarret, gyermekem...

- Nem, te figyelj ide! - Ahogy a szavak megállás nélkül záporoztak a szájából, kezében fekete gyászkesztyűjét gyűrögette. - Nagyapa azt mondta, én öröklöm a sörfőzdét, és én már most is tudok mindent a sörfőzésről. Tudom, hogyan zajlik a cefrézés, és hogy mennyi ideig kell aszalni az árpát. Számtanból is jó vagyok te magad mondtad. A könyvelést is megtanulhatom. - Sajnálom, fiatalúr, de ez nem lenne bölcs dolog. Elhibázott lépés volt részemről, hogy nagyapáddal egyetértésben támogattam az érdeklődésedet a sörfőzés iránt. Anyád nem ezt akarta, és igaza is volt. Pontosan azért ment nőül egy márkihoz, hogy a gyermekeinek jobb élete lehessen, és ne holmi sörfőzde körül kelljen sertepertélniük. - Hisz te magad is ezt teszed - ellenkezett. - Mert nekem muszáj. Mert ez az egyetlen megélhetési forrás a számotokra, míg szüleitek öröksége rátok száll. - De segíthetnék! - Mindennél jobban szeretett volna a családja hasznára lenni. A Plumtree Sörfőzde sokkal érdekesebb volt, mint arról tanulni, ki hajózott a Níluson, és hogy kell ragozni a latin igéket; mi hasznát vehetné ezeknek? - Inkább a javára lehetsz a családnak, ha tiszteletre méltó mesterséget választasz, amilyet csak Etonba járva szerezhet az ember. Komolyabb dolgokra születtél - hogy ügyvéd vagy püspök légy. De az ellen sincs kifogásom, ha be akarsz lépni a hadseregbe vagy a tengerészethez, már ha ez az, amit szeretnél. - Nem akarok katona lenni - vágta rá Jarret rémülten. Már a gondolatra, hogy pisztolyt tart a kezében, felkavarodott a gyomra. Anyja történetesen pont egy pisztollyal lőtte le az apját. Aztán pedig saját magát. A történetnek ez a része némiképp zavaros volt. Nagyanyja azt nyilatkozta az újságoknak, hogy miután anyjuk rájött, hogy saját kezével ölte meg az apjukat, annyira elkeseredett, hogy aztán saját magát is lelőtte. Ő ennek nem látta értelmét, de nagyanyjuk rájuk parancsolt, hogy többé ne hozzák szóba a dolgot, így hát nem tette. Ahogy megtiltotta azt is, hogy kérdezősködjenek. Fájdalmas volt még rágondolni is, hogy anyjuk agyonlőtte magát. Hogy volt képes magára hagyni őket? Ha élne, bizonyára megengedné, hogy házitanítója legyen, és továbbra is bejárjon nagyival a sörfőzdébe.

A torka összeszorult. Igazságtalanság! - Akkor ne légy katona - válaszolta nagyanyja engesztelőn. - Válaszd az ügyvédi pályát. Éles eszeddel remek ügyvéd válna belőled. - Nem akarok ügyvéd lenni! Veled együtt akarom vezetni a sörfőzdét! A sörfőzdében soha senki nem mondott neki ocsmányságokat. A sörfőzők férfiként bántak vele. Soha nem nevezték anyját „Halstead Hall gyilkosának”. Ahogy Olivérről sem terjesztettek aljas hazugságokat. Amikor észrevette, hogy nagyanyja figyeli, fegyelmezte az arcvonásait. - Van ennek köze a verekedésekhez, amelyekbe az iskolában keveredtél? - kérdezte a nagyi, hangjában aggodalommal. Az igazgató azt állítja, hogy majd minden héten kénytelen megbüntetni verekedés miatt. Miért csinálod ezt? - Nem tudom - motyogta. Az asszony arcán látszott, hogy hihetetlen zavarban van. - Ha a többi fiú ocsmányságokat mondana a szüléidről, beszélhetek az igazgatóval... - A pokolba is, ne! - kiáltotta Jarret megrémülve, hogy az asszony ilyen könnyen átlát rajta. Nem beszélhet az igazgatóval attól a helyzet csak még rosszabbra fordulna! - Ne káromkodj a jelenlétemben. Ki vele, nagyinak elmondhatod. Ezért nem akarsz visszamenni az iskolába? A fiú alsó ajka lebiggyedt. - Egyszerűen csak nem szeretek tanulni, ez minden. Az asszony szigorú tekintettel tanulmányozta unokája arcát. - Akkor hát lusta vagy? Jarret nem szólt egy szót sem. Lustának lenni még mindig jobb, mint árulkodónak. Az asszony mélyet sóhajtott. - Nos, az, hogy nem szeretsz tanulni, még nem ok rá, hogy hazagyere. A fiúk sosem szeretnek tanulni. De hasznukra válik. Ha megbecsülöd magad és szorgalmasan tanulsz, jó életed lesz. Nem akarsz jól élni? - De igen, asszonyom - mormogta. - Akkor biztos vagyok benne, hogy így is lesz. - Kinézett az

ablakon. - Na, végre, itt is vagyunk. Jarret torkát gombóc szorongatta. Könyörögni akart, ne kényszerítse, de ha nagyanyjuk egyszer a fejébe vett valamit, szándékától senki sem tudta eltéríteni. És nem akarta, hogy az unokája mellette legyen a sörfőzdében. Ahogy senki más sem tartott rá igényt, soha többé. Kiszálltak a kocsiból, majd az igazgató irodájába mentek. Miközben az asszony beíratta, egy szolga felcipelte az utazóládáját a hálóterembe. - Ígérd meg nekem, hogy nem keveredsz újabb verekedésbe! - kérlelte a nagyanyja. - Ígérem - mondta ő unottan. Mit számít, ha úgyis hazugság? Mit számít bármi is? - Jó fiú. Olivér holnap érkezik. Mihelyt itt lesz, te is jobban érzed majd magad. Válaszát magába fojtotta. Olivér ugyan megpróbált rá vigyázni, de nem lehetett mindig mellette. Azonkívül a tizenhat éves Olivér ideje java részét haszontalanságokra és ivászatra fecsérelte, és idősebb barátaival töltötte. Ma este pedig egyáltalán nem lesz a közelében. Jarret a gondolatra újra elborzadt. - Most pedig csókold meg nagyanyádat, és köszönj szépen el tőle - mondta az asszony halkan. Kötelességtudóan úgy tett, ahogy nagyanyja parancsolta, majd felvonszolta magát a lépcsőn. Épp csak belépett a hálóterembe, és hallotta, hogy bezárul mögötte az ajtó, amikor az az aljas John Platt elősomfordált, és nekiállt átkutatni a táskáját. - Na, te Pólyás, ez alkalommal mit hoztál nekünk? Jarret utálta a gúnynevet, amit Platt és a barátai ragasztottak rá sima álla és alacsony termete miatt. De tizenhét évesen Platt legalább egy fejjel magasabb volt, és rettenetesen alávaló. Platt rátalált a papírba csomagolt almás süteményre, amelyet nagyanyja készített neki, és hatalmasat harapott a közepéből, miközben Jarret a fogát csikorgatva nézte. - Na, mi az, nem is akarsz behúzni egyet? - kérdezte Platt, a fiú orra előtt hadonászva a süteménnyel. Mi értelme lenne? Platt és a barátai csak jól elagyabugyálnák, és ő megint bajba kerülne.

Bármikor bármi megtetszett neki, azt elvették tőle. Ha látszott rajta, hogy a dolog bántja, csak még rosszabb volt. - Utálom az almás pitét - hazudta Jarret. - A szakácsunk kutyapiszkot tesz bele. Elégtétellel töltötte el a tudat, hogy Platt szkeptikusan mered a süteményre, majd ostoba barátainak kezébe nyomja. Reménykedett, hogy megfulladnak tőle. Platt ismét a táskájában kezdett matatni. - Mi van még itt? - kérdezte, miközben ráakadt az aranyozott dobozkában rejlő kártya paklira, amelyet Jarret még a születésnapjára kapott apjától ajándékba. A fiú ereiben megfagyott a vér. Azt hitte, megfelelő rejtekhelyre dugta. A kártyát hirtelen felindulásból hozta magával az iskolába, azért, hogy legyen valami, ami a szüleire emlékezteti. Ez alkalommal nehezebb volt nyugalmat erőltetnie magára. - Fogalmam sincs, mihez akarsz kezdeni vele - mondta, igyekezvén nyugodtnak tűnni. - Hisz pocsékul játszol. - Nocsak, a sunyi kis patkány! - A nyakkendőjénél megragadva Platt akkorát rántott a fiún, hogy az kis híján megfulladt. Jarret, görcsösen markolva Platt ujjait, próbált levegőhöz jutni, amikor Giles Masters, egy vicomte fia és Olivér legjobb barátjának fivére lefejtette Platt kezét áldozata nyakáról. - Hagyd békén a fiút! - figyelmeztette Masters, miközben Jarret csak állt ott levegő után kapkodva. Masters tizennyolc éves volt, nagyon magas, és a bal öklétől mindenki rettegett. - Vagy mi lesz? - heccelődött tovább Platt. - Talán golyót ereszt belém? Ahogy a fivére tette az apjával, hogy az örökségét megszerezze? - Ez szemenszedett hazugság! - kiáltotta Jarret, öklét ütésre emelve. Masters, hogy megállítsa, egyik kezét a fiú vállára tette. - Ne provokáld, Platt! És add vissza a kártyáját, különben kidekorálom a képed! - A záróvizsgák közeledtével csak nem kockáztatod, hogy bajba kerülj - vetette oda hanyagul Platt. Aztán Jarretre pillantott. - De mondok én valamit. Ha a Pólyás vissza akarja kapni a kártyáját, visszanyerheti egy pikétjátszmában. Van pénzed, amit megtehetnél tétnek, Pólyás?

- A fivére nem helyeselné, ha hazárdjátékot játszana - válaszolta Masters. - Hű! Hát nem édes? - folytatta Platt, arcán önelégült mosollyal. - A Pólyás úgy tesz, ahogy azt a bátyuskája mondja. - Platt, az isten szerelmére... - kezdte Masters. - Van pénzem - vágott közbe Jarret. Apja ölében ülve tanult meg kártyázni, és meglehetősen jól játszott. Büszkén felszegte a fejét. - Tudok fizetni. Platt szemöldökét felvonva ült le a földre, és válogatta ki a pikétjátszmához szükséges harminckét lapot. - Jól meggondoltad? - kérdezte Masters, miközben Jarret elhelyezkedett esküdt ellenségével szemben. - Bízz bennem - válaszolta Jarret. Egy óra múlva visszanyerte a kártyáit. Két órával később tizenöt schillinggel kopasztotta meg Plattét. Reggelre, Platt nehéz felfogású barátainak legnagyobb megrökönyödésére, öt fontot nyert el tőle. Azt követően soha többé nem nevezte senki Pólyásnak.

Első fejezet London, 1825. március

A sorsdöntő éjszaka óta eltelt tizenkilenc év során Jarret egy fejjel magasabb lett, meg tanult küzdeni, és azóta sem vetette meg a szerencsejátékot. Viszont most már a megélhetésért játszott. Ma azonban a kártya csak azt a célt szolgálta, hogy elterelje valamivel a figyelmét. Nagyanyja városi házának dolgozószobájában az asztalnál ücsörögve újabb hét sor kártyát terített ki. - Hogy vagy képes kártyázni még ilyenkor is? - kérdezte a húga, Celia, aki a kanapén ült. - Nem kártyázom - felelte szenvtelenül. - Pasziánszozom. - Ismered Jarretet - szólt közbe a fivére, Gabe. - Nem érzi jól magát, ha nincs a keze ügyében egy pakli kártya. - Úgy érted, nem érzi jól magát, ha nem nyerhet - jegyezte

meg Minerva, a másik húga. - Akkor most minden bizonnyal nagyon odavan - mondta Gabe. - Az utóbbi időben sorozatosan veszít. Jarret megmerevedett. Ez igaz volt. S tekintve pazarló életmódját, amelyet nyereményeiből finanszírozott, ez komoly gondot jelentett. Természetes hát, hogy Gabe ezzel bosszantotta. A maga huszonhat évével a fivére hat évvel volt fiatalabb Jarretnél, és átkozottul idegesítő természettel áldotta meg az ég. Akárcsak Minervának, neki is barna haja volt, amibe aranyfényű csíkok vegyültek, és ugyanolyan árnyalatú zöld szeme, mint anyjuknak. De Gabe-ben és szigorú erkölcsű anyjában ez volt az egyetlen közös vonás. - A pasziánsz nem az a fajta játék, ahol csalás nélkül állandóan nyerni lehet - szögezte le Minerva. - Sosem csalok a kártyán. - Ez igaz volt, már ha az ember figyelmen kívül hagyja Jarret hátborzongató képességét, hogy a pakliban lévő összes lap mozgását nyomon tudta követni. Néhányan tetten is érték. - Nem az imént mondtad, hogy a pasziánsz nem is „kártyajáték”? - gúnyolódott Gabe. Az a nyavalyás lókötő! Hogy a sérelmet sértéssel tetézze, Gabe az ujjperceit ropogtatta, amivel a bátyja idegeire ment. - Az isten szerelmére, abbahagynád végre?! - csattant fel Jarret. - Úgy érted, ezt?- kérdezte Gabe, majd határozott mozdulattal ismét csak megropogtatta ujjperceit. - Ha nem vigyázol, kisöcsém, akkor az állkapcsod mindjárt összetalálkozik az öklömmel - figyelmeztette a fivére. - Hagyjátok abba a veszekedést! - Celia szeme megtelt könnyel, ahogy pillantása a nagyanyjuk hálószobájába nyíló összekötő ajtóra esett. - Hogy vagytok képesek veszekedni, amikor az is lehet, hogy nagyi haldoklik? - Nagyi nem haldoklik - válaszolta a rendkívül gyakorlatias Minerva. Négy évvel volt fiatalabb Jarretnél, és teljes mértékben hiányzott belőle Celia drámai hősnőket megszégyenítő színpadiassága... mert azt az általa írt rémregényekben élte ki. Mindamellett, Jarrethez hasonlóan, Minerva sokkal jobban ismerte nagyanyjukat, mint a kishúguk. Hester Plumtree elpusztít-

hatatlan volt. Minden kétséget kizáróan ez a „betegség” sem lehetett egyéb, mint egy újabb trükk a tarsolyában, amellyel engedelmességre kényszerítheti őket. Nagyanyjuk korábban már ultimátumot adott nekik - miszerint vagy házasságot kötnek még az év lejárta előtt, vagy mindannyiukat kizárja az örökségükből. Jarret megtehette volna, hogy az asszony képébe vigyorog, de testvéreit nem volt szíve pénztelenségre ítélni. Olivér ugyan megpróbált szembeszállni az akaratával, végül azonban mindannyiukat meglepte, amikor egy amerikai nő mellett állapodott meg. De nagyanyjuk nem érte be ennyivel. Az adósságot könyörtelenül be akarta hajtani valamennyiüktől. És az évből már tíz hónap sem volt hátra. Ez volt az, ami az utóbbi időben elvonta Jarret figyelmét a játékról - nagyanyja törekvése, hogy rákényszerítse a házasságra az első olyan nőszeméllyel, aki nem riad vissza a botrányairól híres és kicsapongó életmódot folytató Sharpé családtól. Kétségbeesetten szeretett volna egy nagyobb összeghez jutni, hogy aztán nyereményéből támogathassa testvéreit, azok pedig a pokolba küldhessék a nagyanyjukat. De a kétségbeesés a kártyaasztalnál rossz tanácsadó. A siker záloga, hogy képes hideg fejjel gondolkodni, és az eredmény nem aggasztja. Csak így tudja kijátszani a lapjait. A kétségbeesés arra sarkallja az embert, hogy érzelmi alapon, és ne képességeire hagyatkozva döntsön, ami kockázatos. És az utóbbi időben ez túl gyakran esett meg vele. Mégis mi a csodát gondolt a nagyanyjuk, mit nyer, ha házasságra kényszeríti őket? Semmi egyebet, mint néhány további, a szüleikéhez hasonló, szánalmasan gyatra házasságot. De Olivér nem szánalmas. Olivernek szerencséje volt. Rátalált az egyetlen nőre, aki meg tudott birkózni a vele kapcsolatos képtelen pletykákkal és kitalációkkal. Az esélye annak, hogy egy családon belül ez kétszer is megtörténhet, vajmi kevés. És hogy még négyszer? Annál is csekélyebb. Fortuna istenasszony az életben éppolyan szeszélyes, mint a kártyában. Jarret szitkozódva szökkent talpra, és kezdett el járkálni. A Halstead Hall-i dolgozószobával ellentétben nagyié tágas volt,

és világos, a legújabb divat szerint berendezve, és egy rózsafából faragott asztal tetején, kiemelt helyen a Plumtree Sörfőzde nagyméretű makettje díszelgett. A fogát csikorgatta. Az az átkozott sörfőzde - az asszony olyan hosszú időn keresztül vezette sikeresen, hogy azt gondolta, az ő életüket is megrendszabályozhatja. Lételeme volt a parancsolgatás. Egyetlen pillantás azonban az íróasztalán magasan felhalmozott papírtornyokra elárulta, hogy a sörfőzde irányítása hetvenegy évesen kissé kezdte meghaladni az erejét. A makacs nőszemély azonban még most is visszautasította, hogy felvegyen egy igazgatót, bármennyire is erősködött Olivér, hogy meggyőzze. - Jarret, megírtad azt a levelet Olivernek? - kérdezte Minerva. - Igen, míg te a patikusnál jártál. Az inas postára is adta. Habár Olivér és újdonsült felesége Amerikába utaztak, hogy meglátogassák az ottani rokonokat, Jarret és Minerva úgy vélték, jobb, ha értesítik nagyanyjuk betegségéről, ha az állapota esetleg rosszabbra fordulna. - Remélem, ő és Maria jól érzik magukat Massachusettsben - mondta Minerva. - Aznap a könyvtárban nagyon feldúlnak tűnt. - Te is feldúlt lettél volna, ha azt hiszed, te okoztad a szüleid halálát - mutatott rá Gabe. Az volt Olivér másik meglepetése - annak beismerése, hogy ő és az édesanyjuk a tragédia napján összeszólalkoztak, ami odavezetett, hogy az asszony dühödten indult apjuk keresésére. - Gondolod, hogy Olivernek igaza lehet? - kérdezte Celia. Tényleg az ő hibája volt, hogy anya lelőtte apát? - Celia mindössze négyéves volt, amikor az eset történt, így nem emlékezhet túl sok mindenre. Jarrettel azonban más volt a helyzet. - Nem. - Miért nem? - szegezte neki a kérdést Minerva. Mennyit áruljon el nekik? Élénken emlékszik, hogy... Nem, nem kellene alaptalanul vádaskodnia, s az sem számít, kire gyanakszanak. Viszont el kellene mondania nekik egy másik dolgot, ami aggasztja. - Még ma is a fülembe cseng, amikor apa a pikniken azt suttogta: „ Hova az ördögbe megy?’’. A mezőt kémlelve láttam

anyát, amint lóháton a vadászlak felé igyekszik. Ez az emlék azóta is kísért. Gabe továbbszőtte Jarret okoskodását. - Vagyis ha apánk keresésére indult, ahogy Olivér feltételezte róla, akkor a pikniken ráakadt volna. Nem kereste volna másutt. - Pontosan - mondta Jarret. Minerva ajka lebiggyedt. - Ami azt jelenti, hogy nagyi verziója az eseményeket illetően helytálló lehet. Anya azért lovagolt a vadászlakhoz, mert bosszús volt, és egyedül akart maradni. Aztán elaludt, apa érkezése felriasztotta, mire lelőtte... - ...és aztán lelőtte saját magát is, amikor apánkat holtan találta? - fejezte be Celia. - Nem hiszem. Ennek semmi értelme. Gabe elnéző pillantást vetett rá. - Csak mert nem akarod elhinni, hogy egy nő lehet annyira vakmerő, hogy gondolkodás nélkül lelőjön valakit. - Biztos vagyok benne, hogy én sosem tennék ilyen ostobaságot - vágott vissza Celia. - Pedig te odavagy a lövöldözésért, és a fegyverek is érdekelnek - mutatott rá Minerva. - Anya nem rajongott egyikért sem. - Ahogy mondod - válaszolta Celia. - így aztán hirtelen felindulásból fog egy pisztolyt, és életében először pont aznap el is süti? Ez nevetséges. Először is, hogy töltötte meg? Valamennyiük tekintete Celiára szegeződött. - Ezt egyikőtök sem gondolta végig, ugye? - Megtanulhatta - szólt közbe Gabe. - Nagyi is tud lőni. Csak mert sosem láttuk anyát pisztollyal a kezében, még nem jelenti azt, hogy nagyi nem tanította meg. Celia összevonta a szemöldökét. - Másrészről, ha anya valóban azzal a szándékkal rohant el, hogy apát lelője, ahogy Olivér állítja, akkor valaki akár segíthetett is neki megtölteni a pisztolyt - talán egy lovász. Aztán kileshette apát a pikniken, és követhette a vadászlakba. Ennek több értelme van. - Érdekes, hogy a lovászokat emlegeted - jegyezte meg Jarret. - Fel kellett, hogy nyergeljék a lovát - és talán azt is tudják, hova ment és mikor indult. Talán azt is elárulta nekik, miért

lovagol ki. Ha kérdőre vonhatnánk őket... - Többségük szedte a sátorfáját, amikor Olivér lezárta Halstead Hallt - emlékeztette őket Minerva. - Ezért fordult meg a fejemben, hogy a felkutatásukkal megbízom Jackson Pintert. Celia felszisszent. - Talán nem kedveled - mondta neki Jarret de ő az egyik legkeresettebb nyomozó London-szerte. - Bár úgy volt, hogy Pinter szolgálatait a lehetséges jövendőbeli házastársak hátterének felderítése céljából veszik igénybe, ez nem zárja ki, hogy a férfit egyben más feladattal is megbízzák. A nagyi hálószobájába vezető ajtó kinyílt, és Wright doktor lépett a dolgozószobába. - Nos? - szegezte neki a kérdést Jarret határozottan. - Mi a véleménye? - Bemehetünk hozzá? - érdeklődött Minerva. - Igazság szerint Lord Jarretet kívánja látni - válaszolta az orvos. Jarret megfeszült. Olivér távollétében ő volt a rangidős. Nem volt nehéz kitalálni, nagyi mit főzött ki a számára, most, hogy „lebetegedett". - Jól van? - kérdezte Celia riadt tekintettel. - Pillanatnyilag csak a mellkasát fájlalja. Az állapota nem súlyos. - Wright doktor Jarret szemébe nézett. - De míg jobban nem lesz, csendre és nyugalomra van szüksége. És esze ágában sincs ezzel törődni, míg nem beszélt önnel, mylord. - Amikor a többiek felálltak, még hozzátette: - Négyszemközt. Jarret sietősen biccentett, majd követte a férfit nagyanyjuk szobájába. - Ne mondjon semmi olyat, amivel felizgathatja - suttogta Wright doktor, aztán maga mögött becsukva az ajtót, távozott. Nagyanyjára pillantva Jarretnek egy pillanatra elakadt a lélegzete. El kellett ismernie, hogy az asszony nincs valami jó színben. A párnáknak támaszkodott, vagyis tényleg nem volt a halálán, de tény és való, hogy nem festett valami jól. Elhessegette a szívét szorongató félelmet. Nagyi csak megjátssza, hogy beteg. Ez is csak egy újabb kísérlet arra, hogy átvegye az irányítást az életük felett. De meg fog lepődni, ha azt hiszi,

hogy a taktika, ami bevált Olivérnél, beválik nála is. Az asszony az ágya mellett álló székre bökött, és Jarret végül vonakodva leült. - Az az ostoba Wright azt mondja, hogy legalább egy hónapig nem kelhetek fel - zsémbeskedett. - Egy hónap! Nem hagyhatom magára a sörfőzdét ilyen sokáig. - Addig maradsz ágyban, míg jobban nem leszel - szögezte le Jarret, s míg nem volt biztos benne, mit forral az asszony, kínosan ügyelt rá, hogy diplomatikusan fogalmazzon. - Az egyetlen módja, hogy egy hónapig ebben az ágyban lustálkodjak, ha találok egy megbízható személyt, aki felügyel a dolgokra a sörfőzdében. Valakit, akiben megbízom. Valakit, akinek anyagi érdeke fűződik hozzá, hogy a dolgok odabenn jól menjenek. Amikor elszánt tekintettel egyenesen rámeredt, Jarret megdermedt. Szóval egész végig ebben mesterkedett. - Ki van zárva! - kiáltotta, majd talpra szökkent. - Ne is álmodj róla! - Nem fog úgy ugrálni, ahogy a nagyanyja fütyül. Már az is épp elég baj, hogy elő akarja írni, mikor nősüljön meg - nem engedi, hogy mindenben ő mondja ki az áment. Az asszonynak nehezére esett a levegővétel. - Volt idő, amikor pont ezért könyörögtél. - Az már régen volt. - Amikor kétségbeesetten szerette volna meglelni a helyét az életben. Aztán megtanulta, hogy nem számít, az ember megtalálta-e számítását, mivel a sors a másodperc törtrésze alatt megfoszthatja mindenétől. Elég egy szó, és jővőbeni terveink meghiúsulhatnak, egyik pillanatról a másikra elveszíthetjük szüleinket, és a család jó híre kicsinyes rosszindulatból fakadóan örökre oda. Az életben semmi sem biztos. Szóval jobb, ha az ember a mának él, nem kötődik senkihez és semmihez, és nincsenek álmai. Ez az egyetlen módja a csalódás elkerülésének. - Egy szép nap te öröklöd majd a sörfőzdét - emlékeztette a nagyanyja. - Csak akkor, ha még az év vége előtt sikerül mindannyiunknak megházasodni - mutatott rá. - De feltételezve, hogy én öröklöm, alkalmazok egy igazgatót. Amit neked már évekkel ezelőtt meg kellett volna tenned.

Az asszony ennek hallatán felvonta szemöldökét. - Nem akarom, hogy a sörfőzdémet egy idegen irányítsa. Már megint a régi nóta. - Ha nem fűlik hozzá a fogad, Desmondot bízom meg a feladattal - tette hozzá. Ez kellőképpen felingerelte Jarretet. Desmond Plumtree anyja első unokatestvére volt, egy olyan férfi, akit mindannyian megvetettek - ő pedig különösen. Nagyanyjuk már korábban is fenyegetőzött vele, hogy a sörfőzdét arra a nyavalyásra hagyja, és tudta, az unokája miként vélekedik a dologról, így most tulajdon érzéseit próbálta ellene fordítani. - Tedd azt, nevezd csak ki Desmondot - válaszolta, bár minden akaraterejére szüksége volt, hogy ne essen áldozatul nagyanyja mesterkedésének. - Ő még náladnál is kevesebbet tud a sörfőzésről - felelte ingerülten az asszony. - Azon kívül lefoglalja a legújabb vállalkozása. Jarret igyekezett palástolni megkönnyebbülését. - Csak akad valaki, aki ért az üzlethez, és átvehetné. Az asszony a zsebkendőjébe köhögött. - Senki, akiben megbíznék. - És bennem talán megbízol? - Cinikusan felnevetett. - Hadd emlékeztesselek, hogy pár évvel ezelőtt azt vágtad a fejemhez, hogy a szerencsejátékosok a társadalom nyakán élősködnek. Nem félsz, hogy tönkreteszem a jól jövedelmező sörfőzdédet? Hetty tudta, hogy most a kegyeibe férkőzhet. - Azt csak azért mondtam, mert fájt látnom, hogy a kártyaasztal mellett pazarolod el a tehetséged. Ez nem élet egy olyan értelmes embernek, amilyen te vagy, főleg mert tudom, hogy ennél többre vagy képes. Már korábban is voltak jövedelmező befektetéseid. Nem kell hozzá sok idő, és a sörfőzde irányításába is belejössz. És hozzám bármikor fordulhatsz, ha tanácsra volna szükséged. A nagyanyja hangjából kicsendülő szomorúság elbizonytalanította Jarretet. Az asszony már-már... kétségbeesettnek tűnt. A szeme résnyire szűkült. Talán a dolgot még a maga javára is fordíthatja. Ismételten letelepedett a nagyanyja mellé.

- Ha valóban azt szeretnéd, hogy egy hónapra átvegyem a sörfőzde irányítását, kérnék valamit cserébe. - Kapsz fizetést, és biztos vagyok benne, hogy meg tudunk egyezni az ö... - Nem a pénzről van szó. Azt akarom, hogy vond vissza az ultimátumod. - Előrehajolt, és úgy nézett vele farkasszemet. Nem fenyegetőzöl többet, hogy kizársz bennünket az örökségből, ha nem kötünk házasságot, ahogy eltervezted. A dolgok visszatérnek a régi kerékvágásba. Az asszony átható tekintettel meredt rá. - Erről ne is álmodj! - Akkor úgy vélem, jobb lesz, ha máris elkezdesz igazgatót keresni. - Azzal felállt, és elindult az ajtó felé. - Várj! - kiáltotta az asszony. Jarret megtorpant, majd felvont szemöldökkel fordult nagyanyja felé. - Mi van, ha visszavonom az ultimátum rád eső részét? A férfi elfojtott magában egy mosolyt. Nagyanyja szörnyen kétségbeesett lehet, ha hajlandó alkudozni. - Hallgatlak. - Utasítom Mr. Boggot, változtassa meg a végrendeletet, és írja bele, hogy történjen bármi, a sörfőzdét te öröklöd. Hangja keserűen csengett. - Ha tetszik, életed végéig agglegény maradhatsz. Ez megfontolandó. Ha övé lenne a sörfőzde, segíthetne az öccsének és húgainak, ha azok nem képesek teljesíteni nagyanyjuk feltételeit még az év vége előtt. Persze az asszony halálának napjáig magukra lennének utalva, de aztán Jarret támogathatná őket. A jelenlegi helyzetnél mégiscsak jobban hangzott. - Nincs ellenemre. Az asszony reszelősen vette a levegőt. - De bele kell egyezned, hogy a sörfőzdében maradsz, míg le nem jár az év. Jarret megfeszült. - Miért? - Túl sok ember megélhetése áll vagy bukik ezen. Ha rád ha-

gyom örökül, meg kell győződnöm róla, hogy boldogulsz, még akkor is, ha halálom után felveszel egy igazgatót. Sokat kell tanulnod, hogy megtaláld a megfelelő személyt, nekem pedig biztosítékra van szükségem, hogy nem hagyod a vállalatot tönkremenni. - Isten legyen hozzád irgalmas, ha azt a tulajdon unokád gondjaira kell bíznod! - De volt a nagyanyja szavaiban igazság. Tizenkilenc éven keresztül be sem tette oda a lábát. Mit is tudhatna a sörfőzésről? Viszont beletanulhat. És bele is fog, ha ez kell hozzá, hogy nagyanyjukat megakadályozza, hogy saját érdekükben az életükbe avatkozzon. De ő diktálja a feltételeket. - Rendben - egyezett bele. - Maradok az év végéig. - Amikor az asszony elmosolyodott, még hozzátette: - De szabad kezet akarok. A vállalat ügyeiről folyamatosan tájékoztatlak, és a véleményedet is meghallgatom, a döntéseket azonban én hozom. Ettől azonnal lehervadt a nagyanyja arcáról a mosoly. - Úgy vezetem a Plumtree Sörfőzdét, ahogy jónak látom, és te ebbe nem szólsz bele - folytatta az unokája. - És ezt írásba adod. Az asszony kék szemének jeges pillantása elárulta, hogy nem olyan beteg, mint ahogy színlelte. - Egy év alatt tetemes kárt okozhatsz. - Pontosan. De ne feledd, nem az én ötletem volt. - Akkor meg kell ígérned, hogy jelentős változtatásokra nem kerítesz sort. Jarret összefonta karját a mellkasa előtt. - Nem. Nagyanyja arcára rémület költözött. - Legalább azt ígérd meg, hogy tartózkodsz a kockázatos befektetésektől. - Nem. Vagy szabad kezet adsz, vagy kereshetsz magadnak másik igazgatót. Jó érzés volt, hogy ezúttal ő diktálta a feltételeket. Visszautasította, hogy az asszony a háttérből irányítsa, hogy felülbírálja minden döntését. Ha rá hárul a vállalat irányítása, hát a maga módján irányítja majd. Aztán az év leteltével szabadul, és éli az

életét, ahogy neki tetszik... és gondoskodik róla, hogy a testvérei is ezt tehessék. Nem mintha nagyi belemenne a feltételeibe. Soha nem engedte ki az irányítást a kezéből, legyen szó bármiről, egyetlen napra sem. Kizárt, hogy „élősködő” unokája kezébe adná a gyeplőt egy egész évre. Nagyanyja válaszát hallva így aztán némileg meglepődött: - Hát legyen, elfogadom a feltételeidet. Intézkedem, hogy holnapra ezt írásban is megkapd. Az asszony szemében felcsillant valami, ami egy pillanatra elgondolkodtatta a férfit, de a villanás olyan hamar tovatűnt, hogy biztos volt benne, csak képzelődik. - Egy kikötésem azonban nekem is van - folytatta a nagyanyja. - Mr. Croft továbbra is marad, és a titkárodként alkalmazod. Jarret felhördült. Nagyi titkára a sörfőzdében az egyik legfurcsább ember volt, akit valaha ismert. - Muszáj? - Tudom, hogy fura szerzet, de ígérem, hogy egy hét sem telik el, és hálás leszel, amiért megtartottad. A sörfőzdében nélküle megállna az élet. Nos, ez igazán nem nagy ár, tekintve, hogy visszanyerte a szabadságát. Az alkujukból kétségkívül ő jött ki jobban.

Második fejezet

A Plumtree Sörfőzde merőben különbözött attól, amilyennek Annabel Lake képzelte. Szülővárosában, Burtonben a sörfőzdék kicsi, barátságos helyek voltak, amelyeket elárasztott a komló és a szárított árpa illata. A Plumtree Sörfőzdét leginkább a szén szaga lengte be, amely a hatalmas gőzgépeket fűtötte, és amelyekre tátott szájjal bámult. A masinák hosszú keverőlapátokat mozgattak, amelyek hihetetlen csendben forogtak, és keverték a malátát a majdnem négy méter magas tartályokban. Fivére sörfőzdé-

je, a Lake Ale, méreteit tekintve semmiben sem vehette fel a versenyt ezzel. Talán, ha lennének... Nem, nem a berendezés volt az oka a Lake Ale-ben uralkodó kritikus helyzetnek. A problémát Hugh mértéktelen ivászata jelentette. - Kisasszony, maga ott, mit művel? - kérdezte egy munkás fatörzs vastagságú karral, amint épp egy hordót igyekezett felpakolni egy áruszállító kocsira. A nő felkapta a ládikáját, vigyázva, hogy tartalmát össze ne rázza. - Mrs. Hester Plumtreehez jöttem. - Arra. - A férfi a fejével egy lépcsőfeljáró irányába bökött, amely egy második emeleten futó galériára vezetett. A lépcsőn felfelé menet Annabel szeme csak úgy itta a látványt. A hely minden sörfőző álma volt. A padlót borító fémburkolatnak és a téglafalaknak köszönhetően szinte tűzbiztos volt, és a fényesen ragyogó főzőtartályok két emelet magasba nyúltak. Ezekbe aztán fér komló. Egészen bámulatos! Miután Sissyvel, a sógornőjével és Geordie-val kora délután megérkeztek a városba, a fogadóban megkóstolta a Plumtreeféle barna sört. El kellett ismernie, hogy lenyűgöző, már-már vetekszik a saját receptjével. Önelégülten elmosolyodott. Már-már. Amikor a lépcsőn felérve kis ügyeskedéssel kinyitotta az ajtót, egy másik világba csöppent. Egyértelmű volt, hogy a sörfőzdét egy nő vezeti. A külső irodát az akkori divat szerinti csíkos kanapé, diófából faragott székek és csodaszép, bár régi szőnyeg díszítette. Annabel véleménye szerint egy férfi nem adott az ilyesmire. A helyiség közepén egy ízléses, diófából készült íróasztal mögött nyurga, szőke alkalmazott ücsörgött, aki annyira elmerült a munkájában, hogy észre sem vette, amint ő belépett. Közelített az asztal felé, ám a férfi, kezében egy borotvapengével, továbbra is csak újságcikkeket vagdosott ki egy újságból, olyan precíz vágásokat ejtve, mintha vonalzó mentén végezte volna a műveletet. Annabel megköszörülte a torkát. A férfi olyan hirtelen pattant fel, hogy a széke feldőlt.

- Ki... mi... - Amint a nőt meglátta, arcán kenetteljes mosoly terült szét. - Segíthetek? - Sajnálom. Nem állt szándékomban megijeszteni. A nevem Annabel Laké. Mrs. Hester Plumtreehez jöttem, ha volna szíves bejelenteni. A férfi mintha megrémült volna. - Teremtőm, azt nem lehet. Úgy értem, most alkalmatlan. Lehetetlent kér. Mrs. Plumtree jelenleg senkit sem fogad. - Mi az, hogy nem fogad senkit? - Annabel azonnal kiszagolta, ha át akarták verni. A férfi mögött csak egyetlen ajtót látott. Mrs. Plumtree irodájának ajtaja kellett, hogy legyen, és mivel az alkalmazott nem mondta, hogy házon kívül van, az asszony valószínűleg oda zárkózott be, hogy ne kelljen látogatókat fogadnia. - Úgy értesültem, kora reggeltől késő estig mindennap itt van, és most még három óra sincs. A férfi pislogott, ébersége látszólag megingott. - Nos, igen... ez így igaz, de ma más a helyzet. Távoznia kell. Senkit sem engedhetek be. Senkit. Adja meg a nevét, és mondja meg, hol érhetjük el, és mihelyt alkalmas lesz az időpont... - És az mikor lesz? A férfit páni félelem kerítette hatalmába. - Honnan tudhatnám? - Kezét tördelte, és ideges pillantásokat vetett az ajtóra. Milyen fura kisember. Annabel hangját ellágyítva próbálta megnyugtatni. - Kérem, nagyon fontos lenne, hogy beszélhessek vele. - Nem, nem, nem, nem és nem. Az kizárt. Teljességgel kizárt. Nem lehet. Mrs. Plumtree... úgy értem... Egyszerűen csak menjen el! - Megkerülte az asztalt, mintha ki akarná kísérni. Annabel nem azért jött idáig, hogy egy fura alkalmazott egyszerűen kitessékelje. Mielőtt még a férfi észbe kaphatott volna, nekiiramodott, és a másik irányból kerülve meg az íróasztalt, az ajtón át berontott a hátsó irodába. Kétség sem fért hozzá, hogy az impozáns mahagóni íróasztal mögött ücsörgő személy nem egy élemedett korú nőszemély. Az asztalnál egy férfi ült, fiatal, hollófekete hajú és jóképű férfi, nagyjából olyan korú, ha kicsivel nem idősebb, mint ő.

- Maga meg ki az ördög? - szaladt ki a száján. Székében hátradőlve a férfi felnevetett. - Úgy vélem, ezt inkább én kérdezhetném. Az alkalmazott beviharzott, és a karjánál fogva megragadta a látogatót. - Elnézését kérem, mylord. - Megpróbálta az ajtó felé tuszkolni. - Bocsánatáért esedezem, de fogalmam sincs, az ifjú hölgy... - Croft, eressze el. - A férfi felállt, szeme még mindig vidáman csillogott. - Innentől átveszem. - De mylord, ön mondta, hogy senki sem szerezhet tudomást róla, hogy a nagyanyja... - Minden rendben. Megoldom az ügyet. - Ó. - Az alkalmazott egészen elvörösödött. - Rendben. Nos hát akkor, ha úgy gondolja, hogy minden rendben lesz... A férfi kajánul elvigyorodott. - Ha a hölgy harapna, vagy felgyújtaná az íróasztalomat, azonnal hívatom. Croft eleresztette a foglyát. - Parancsoljon, kisasszony. Beszéljen akkor őlordságával. Ő majd a segítségére lesz. - Azzal kioldalgott az irodából, magára hagyva a vendéget a férfival, aki csakis Hester Plumtree egyik unokája lehet. Atyaisten! Annabel hallott már a botrányos életű Sharpé fivérekről Sissytől, aki még nem hallott olyan pletykát, ami ne érdekelte volna. Amikor a férfi az ajtóhoz sétált, és határozott mozdulattal becsukta mögötte, egy pillanatra úrrá lett rajta a rémület különösen, amikor kutató tekintetével tetőtől talpig végigmérte. Annabel azt kívánta, bár ne rítt volna le ruhájáról, hogy a tavalyi divat szerint készült, de ezen nem segíthetett. Szűkös idők jártak a Laké családra. Nem volt szíve pénzét ruhákra pazarolni, amikor Geordie taníttatására kellett spórolnia, hisz Sissy és Hugh nem engedhette meg magának, hogy jó iskolába írassák a fiút. Vajon a rossz hírű Sharpe-ok melyike a férfi? A féktelen legifjabb, Lord Gábriel, akit lóversenyek iránti nyughatatlan szenvedélye és állandó fekete viselete alapján az emberek nemes egysze-

rűséggel csak a Halál Angyalának neveznek? Nem, ez a férfi sötétkék felöltője alatt krémszínű bársonymellényt viselt. Talán a legidősebb fivér, a hírhedt élvhajhász és szoknyapecér? Ő sem - Sissy épp ma reggel olvasta fel neki az újságból, hogy Stoneville márkija ifjú feleségével Amerikában van nászúton. Akkor csakis a középső unoka lehet, akinek a nevére nem emlékszik. Ő szerencsejátékos volt, és valószínűleg velejéig romlott csirkefogó, akár a fivérei. Michelangelo Dávidjának arcvonásaival megáldott férfiak nem tudnak ellenállni a gyengébb nem csábításának. És az a bűvös szem - úgy tűnt, a fényviszonyok hatására káprázatos kékről hasonlóan káprázatos zöldre változik. A hozzá foghatóan jóképű férfiak hamar megtanulják, miként fordítsák hasznukra előnyös megjelenésüket, amikor csak kedvük tartja. Ez ám a csalafintaság. - Bocsássa meg Mr. Croft viselkedését - mondta a férfi halk, dörmögő hangon, közben a zsúfolásig telepakolt asztallapra támaszkodva. - Nagyi arra tanította, hogy tegyen meg mindent a hívatlan látogatók feltartóztatására, Mrs. ... - Miss - javította ki ösztönösen. Amikor a férfi telt ajka kaján vigyorra húzódott, hirtelen megborzongott. - Miss Annabel Lake. Magam is sörfőző volnék, Lord... - Jarret, Jarret Sharpé - válaszolta megkeményedő arccal. Cseppet sem szokatlan, gondolta a nő cinikusan. A nagy sörfőzdéket vezető férfiak általában megvetéssel viseltettek a női versenytársakkal szemben. Ezért is jött egyenesen Mrs. Plumtreehez - hogy ne lehessen lerázni. - Gondolom, állásra volna szüksége - mondta a férfi hűvösen. - Minden bizonnyal a nagyanyám küldetett önért. - Tessék? Nem! Miért küldetett volna értem? Hisz nem is ismerem. Jarret Sharpé gyanakvó pillantással méregette. - Bocsásson meg. Manapság elég kevés a hölgy a sörfőzők közt, pláne a fiatal, hajadon és csinos... Nos, azt hittem, hogy ez is csak egyike nagyi újabb trükkjeinek. - Trükk? - Ne is törődjön vele. Nem érdekes.

- Elnézését kérem, uram, de ha beszélhetnék Mrs. Plumtreevel... - Lehetetlen. Pillanatnyilag... házon kívül van. Annabelnek lassan kezdett elege lenni a köntörfalazásból. - De nemsokára visszajön, ugye? A reménykedő hang hatására a férfi arcvonásai megenyhültek. - Egy ideig nem. Az elkövetkező évet a család ügyes-bajos dolgainak intézésével tölti. Egy évig! Mire az évnek vége, a hitelezők darabjaira szedik a Lake Ale-t. A férfi észrevehette aggodalmát, mert hozzátette: - Távollétében engem ruházott fel az ügyek intézésével, szóval talán én is segíthetek. Őt? Mégis mi jutott eszébe a nagyanyjának? Egy páratlan üzleti érzékkel rendelkező asszony hogy engedheti át a vállalatot egy ilyen semmirekellőnek? Annabel méricskélni kezdte, próbálta eldönteni, megbízhat-e benne. Ülő foglalkozást végző úriemberhez mérten kabátját és nadrágját tökéletesen kitöltötte. De milyen férfi öltözne ilyen elegánsan egy sörfőzdében? Olyasvalaki, akinek fogalma sincs az üzletről. Aki valószínűleg csak a maga szórakoztatására vágott bele az egészbe, ami azt jelenti, hogy nem várhat tőle túl sokat. Mégis, mi más választása volna? A lord a főnök. És Sissyvel hosszú utat tettek meg idáig. Nyugalmat erőltetve magára emelte fel a ládikáját. - A beteg fivérem nevében jöttem, és volna egy üzleti ajánlatom az ön számára. A férfi egyik szépen ívelt szemöldöke a magasba szökkent. - Miféle üzleti ajánlat? És ki az ön fivére? - Hugh Lake. Övé a Lake Ale... - Burton-upon-Trentben. Igen, hallottam már róla. Annabel szeme megvillant. - Valóban? Jarret hátradőlt, és átnyálazott egy köteg iratot, mígnem ráakadt egy papírra, melyen pár sornyi szöveg állt.

- A vállalatot az apja, Aloysius Lake alapította 1794-ben, és néhány évvel ezelőtt bekövetkezett halála utána fivére örökölte. A sörfőzde specialitásai közé tartoznak a felső erjesztésű barna sörök, az édeskés, étcsokoládé-zamatú porter és az alacsony alkoholtartalmú sörök. - Amikor felnézett, és látta, hogy a nő szájtátva bámul rá, még hozzátette: - Igyekszem tájékozódni a versenytársakról. Szóval nem pusztán mézesmázos modorú szépfiú. - Valójában azért jöttem, hogy versenytársak helyett ezután üzleti partnerek legyünk. A férfi kétkedő arckifejezéssel fonta össze karját figyelemre méltó mellkasa előtt. - Információim szerint a Lake Ale évente csupán ötvenezer hordót termel, a Plumtree kétszázötvenezer hordójával szemben. Nem igazán értem, miben lehetnénk partnerek. Annabel nem volt benne biztos, mi döbbentette meg jobban az, hogy a férfi tisztában volt a Lake Ale termelési adataival, vagy hogy egyenrangú félként tárgyal vele. Örömmel nyugtázta, hogy a férfi nem nyilvánította ki, hogy a nő helye otthon van, és inkább a fivérével tárgyalna. Másfelől, nagyanyjának hála, valószínűleg, ahhoz van szokva, hogy egy nő is érthet az ilyesmihez. - Mielőtt elmagyaráznám, szeretném, ha valamit megkóstolna. - Ládikáját az íróasztalra helyezve kipakolta féltve őrzött rakományát - egy üveg sört és egy poharat. Kihúzta a dugót, majd vigyázva, hogy ne képződjön túl sok hab rajta, félig töltötte a poharat. Amikor a férfi felé nyújtotta, az ferde szemmel nézett rá. - Talán méreg segítségével akar megszabadulni a versenytársaktól? A nő elnevette magát. - Aligha. De ha ez megnyugtatja, először iszom én egy keveset. - Kortyolt egyet, mire a férfi a szájára meredt. Nem lehetett nem észrevenni a villanást a szemében, amikor tekintetével követte, ahogy Annabel nyelvével lenyalja a habot az ajkáról. - Magán a sor - mondta hűvösen. Azzal a poharat a lord kezébe nyomta, félig-meddig arra számítva, hogy a férfi előbb illet-

len megjegyzést tesz a szájára, majd folytatja egyéb malacságokkal, amelyeknek vajmi kevés köze van a sörfőzéshez. Ehelyett azonban a magasba emelte a poharat, hogy tüzetesebb vizsgálatnak vethesse alá az aranysárga folyadékot. - Ez itt világos sör? - Igen, egy ale-féle. - Ó. Ez a narancsosan aranyló árnyalat mesés. - A pohár tartalmát kissé felkavarta, majd az orrához közel tartva, mély levegőt véve beszippantotta az illatot. - Intenzíven érződik benne a komló. Némi gyümölcsös aromával elegyítve. Miközben belekortyolt, a lány megforgatta az ujján édesanyja gyűrűjét. Korábban mindig szerencsét hozott, ezért sosem vette le egyetlen pillanatra sem, még a sörfőzdében sem. A férfi szeme kobaltkékre változott, amint a sört egy rövid másodpercre a szájában tartotta, majd lenyelte. Aztán újból az italba kortyolt, mintha csak megerősítést akart volna szerezni. Végül kihörpintette az utolsó csepp sört is a pohárból. - Határozottan jó. Testes ital, kellemes keserű utóízzel. A kelleténél semmivel sem több malátával. A Lake Ale raktárkészletéből van? A lány megkönnyebbülve fújta ki a levegőt. - Igen. Én magam főztem. A férfi teljes hosszában kiegyenesedett, tekintélyt parancsolóan az ő százötvenöt centiméteres magasságához képest. - Még mindig nem értem, miért érdekelné ez a Plumtreet. - Szeretném, ha segítene nekem az értékesítésben. Nem hazudtolva meg a benne lakozó üzletembert, Jarret visszaadta a poharat a lánynak. - Nézze, Miss Laké, teljesen őszinte leszek önhöz. Az idő a sörpiacon most nem kedvez az efféle befektetéseknek. Az orosz piac hanyatlásával... - Pontosan ezért vagyok itt. Mivel a fivérem beteg, mi is nehézségekkel küzdünk. De én segíthetek mindkettőnk vállalatának pótolni az oroszok miatt elszenvedett veszteségeket. - A sörösüveget az íróasztalon hagyva, a poharat visszatette a ládikába. Hallott már a Hodgson’s Sörfőzdéről?

- Természetesen. Az indiai piac jórészt az övék. - Nem, amióta összeálltak Thomas Drane-nel. Úgy döntöttek, hogy a Kelet-indiai Társaság megkerülésével maguk szállítanak a területre. A férfi szeme elkerekedett. - Az ostobák. - De még mekkorák. A Társaságot senki sem játszhatja ki. Bár a Társaságnak haszna származott az Indiából Angliába behozott portékák eladásából, a haszon egy részét átengedték az Indiába árut szállító hajók kapitányának, akik a rakományt az ott élő angoloknak adták el. A hajóskapitányok által árult legkelendőbb cikk idővel a sör lett, elsősorban a Hodgson’s-féle ale. A sörfőzde aztán úgy döntött, hogy a kapitányokkal kötött szerződést is felrúgja, így most bajban volt. - A Hodgson’s felhagyott a hitelezéssel, és az árakat is megemelte - folytatta. - így aztán a Kelet-indiai Társaság hajóinak kapitányai úgy döntöttek, hogy felbontják a Hodgson’sszal a megállapodást, és keresnek egy másik sörfőzdét, amely megfőzi majd számukra ugyanazt a sört. Választásuk a burtoni székhelyű Allsopp’sra esett. Az első szállítmányt két évvel ezelőtt indították útnak, de lelkes visszajelzéseken kívül eddig még semmit sem kaptak. Ez egy hatalmas piac, ahová a Lake Ale szeretne betörni. De ehhez segítségre van szükségünk. - A nagyanyám évekkel ezelőtt tett már egy sikertelen kísérletet az indiai piac megszerzésére. - A Plumtree egy ale-félét kínált megvételre, ugye? A férfi rövid tétovázás után bólintott. - Rájöttünk, hogy a burtoni vízből kellemesebb ízű főzet készíthető, mint a londoniból. Allsopp exportra szánt készleteinek felét az Indiában értékesített világos sör teszi ki. Ezt én is meg tudnám tenni, ha a Kelet-indiai Társaság hajlandó volna tárgyalásokba bocsátkozni a Lake Ale-lel, de nem fognak, a fivérem Annabel hirtelen elhallgatott, mielőtt még kimondta volna, hogy „megbízhatatlansága” okán - betegsége miatt. És mert nő vagyok. Nem bíznak benne, hogy képesek vagyunk rá, én pedig

nem kockáztathatom meg, hogy belevágok, ha nem veszik át az árut. Ezért van szükségem önre. A férfi szeme összeszűkült. - Szóval azt akarja, hogy a sört én adjam el a Társaság kapitányainak. A nő sugárzó mosollyal nézett rá. - Pontosan. Az üzlet előnyös lenne mindkettőnk számára, és kárpótolná valamelyest a veszteségeket, amelyeket mindketten kénytelenek voltunk elszenvedni, amióta az oroszok megemelték az angol sörre kivetett vámot. - Miből gondolja, hogy veszteségeink voltak? - kérdezte óvatosan a férfi. - Minden sörfőzdének voltak, és ezt ön is jól tudja. Jarret a távolba révedve egyik kezével az állát dörzsölgette. - Csábító ajánlat. - Akkor hajlandó fontolóra venni? Ahogy a lány szemébe nézett, tekintete megtelt sajnálkozással. - Nem. Annabelnek majd elállt a szívverése. A Plumtree Sörfőzde volt az egyetlen reménye! - Miért nem? - Először is azért,mert alig egyhete vettem át a vállalatot, és még mindig csak a lehetőségek feltérképezésénél tartok. Szóval nem áll szándékomban belebonyolódni semmilyen meggondolatlan ügyletbe, pláne nem egy ifjú sörfőző esztelen tervébe... - A terv nem esztelen! - És közel a harminchoz egyáltalán nem volt már olyan fiatal. Ez a hátulütője, ha az ember alacsony, rosszul ítélik meg az életkorát. - Járjon csak utána Allsopp sikerének. Biztos vagyok benne, hogy más londoni sörfőzdék érdeklődését is felkeltette már a dolog. És az általam készített ale kiváló! Maga is elismerte! - A dolog ennél azért komplikáltabb - mondta a lord abban az atyáskodó hangnemben, ami oly ismerős volt Annabelnek a burtoni sörfőzőkkel folytatott tárgyalásoknak köszönhetően. Állát dacosan előreszegte.

- Úgy érti, mert nő vagyok. - Mert sörfőző. A sörfőzők nem látnak tovább az orruknál. Kiváló főzetet készítenek, és azt hiszik, hogy ez minden. De a sör minőségén túl egyéb tényezők is számítanak. Biztos vagyok benne, hogy ezzel a fivére is tisztában van, és ezért nem jött ő maga személyesen. - Nem jöhetett, hisz beteg! - kiáltotta. - Akkor minden bizonnyal küldött ajánlólevelet, amelyben kinevezi önt képviselőjének. Annabel nagyot nyelt. Természetesen nem. Hugh abban a hiszemben volt, hogy ő és Sissy azért jöttek Londonba, hogy iskolát keressenek Geordie-nak. - Túl beteg, hogy megtehette volna. Lord Jarret felvonta a szemöldökét. Elkeseredésében a nő taktikát változtatott. - Nagy tétekhez szokott szerencsejátékoshoz képest felettébb óvatos a befektetéseket illetően. A férfinak megrándult a szája széle. - Látom, a hírnevem megelőzött. - Mivel előszeretettel botránkoztatja meg a társaságot, számolnia kell vele, hogy az emberek beszélnek ezt-azt. Bár el sem tudom képzelni, mi érdekeset találnak benne. Ha fenntartásai vannak egy ilyen biztosnak tűnő befektetéssel szemben, nem lehet valami vakmerő vagy bátor a szerencsejáték terén sem. Legnagyobb bosszúságára a férfi mosolyra derült, s nem is egy, de két gödröcske jelent meg az arcán. - Drága Miss Lake, az efféle taktika lehet, hogy szerencsétlen fivérénél beválik, de nekem is van két húgom. Nem vesztem el egykönnyen a fejem. Egy kis csúfolódástól nem. Hogy az ördög vinné, amiért... velejéig férfi. - A nagyanyja látna rációt a dologban. Ő megértené. A férfi arcáról lehervadt a mosoly. Közelebb lépett hozzá, és száznyolcvan centiméteres magasságával szinte fölé tornyosult. - Pillanatnyilag nem a nagyanyám vezeti a céget. De ha így lenne, sem hiszem, hogy belemenne. Nem hagyta, hogy a férfi puszta erőfölénye megfélemlítse.

- Honnan tudja, ha meg sem kérdi tőle? - Nincs rá szükség, hogy megkérdezzem. - Az imént arra hivatkozott, alig egy hete, hogy itt van, és még csak tapogatózik. - Igyekezett lenézni rá, ám magasságából fakadóan kénytelen volt felnézni. - Tudja, hogy akár tévedhet is. Tőle magától szeretném hallani, hogy a Plumtree Sörfőzdét a dolog nem érdekli. - Lehetetlen. Pillanatnyilag... - Házon kívül van. Tudom. Jó kifogás. - Egyenesen a férfi szemébe nézett. - Elszalaszt egy páratlan üzleti lehetőséget, csak mert nincs a helyzet magaslatán. Kíváncsi lennék, mi volna erről a véleménye a nagyanyjának, ha a fülébe jutna. - Miss Lake, nálam a fenyegetőzés éppoly hasztalan. És most, ha megbocsát... Amikor megindult az ajtó felé, Annabelt páni félelem fogta el. - A Lake Ale-re nehéz idők járnak - kiáltott utána -, és én nem kérek öntől egyebet, mint hogy tolmácsolja ajánlatomat a nagyanyja felé. Miért esik olyan nehezére? Ha a Lake Ale tönkremegy, negyven ember kerül utcára. A családomnak komoly gondjai támadnak, és... - Ó, az isten szerelmére! - Hogy a nő szemébe nézhessen, megpördült. - Beéri annyival, ha megígérem, említést teszek nagyanyámnak az ajánlatáról? Annabelben remény ébredt. - Igen. Bár talán jobb lenne, ha én... - Felejtse el! Beavatom a dologba még ma este. De ha elveti az ajánlatot - mint ahogy arról meg vagyok győződve -, a választ véglegesnek tekinti. Megértette? A nő egy pillanatig habozni látszott, majd bólintott. Legalább egy csekélyke esélyt kapott. A férfi feltépte az ajtót. - Holnap reggel jöjjön vissza, és akkor elmondom, mit válaszolt. További szép napot, Miss Lake. Tiltakozását megelőzendő, amiért a lord rövid úton kiebrudalta, Annabel az ajkába harapott. Ennél többre nem is számított

tőle; most már csak abban reménykedhet, hogy amit ígért, azt be is tartja. Lefelé menet a lépcsőn azonban az a gyanúja támadt, hogy nem így lesz. A férfi valamiért szabotálni akarta a tervét. Hát csakugyan nem hallott a katasztrofális helyzetről, amibe a Hodgson’s került? Minden bizonnyal azt hiszi, hogy az egészet eltúlozza. De ha beszélne a nagyanyjával, végre tisztán láthatna... Felsóhajtott. Az ügyben túl sok volt a ha. A sörfőzdéből kilépve Sissybe és Geordie-ba botlott, akik a lépcsőn ücsörögve vártak rá. Sissy abban a pillanatban felugrott, mihelyt meglátta Annabelt, mire köpenyének csuklyája hátracsúszott, s csinos szőke fürtjei kivillantak alóla. - Nos? - kérdezte reményteli hangon. - Mit válaszolt Mrs. Plumtree? Annabel felsóhajtott. - Nincs itt. Az unokájával beszéltem. - Találkoztál a hírhedt Halstead Hall-i csirkefogók egyikével? - Sissy kék szemében az izgalom szikrája csillant. - Na és melyikükkel? - Lord Jarrettel. - A szerencsejátékossal? Valóban olyan jóképű, mint mondják? Tényleg lerí róla, hogy csakis az élvezeteket hajszolja? - Ha jobban meggondolom, nem. - Ami fura volt, tekintve a róla keringő történeteket - hogy egyszer két teljes napot töltött a kártyaasztal mellett alvás nélkül; hogy ezer fontot veszített egyetlen óra leforgása alatt... vagy hogy olyan sűrűn váltogatta a nőket, mint az alsóneműjét. Ebben nem volt semmi meglepő, hisz a szeme színe olyan volt, akár az óceán kékje, és hanyag mosolyától a hölgyek elaléltak. Nem mintha rá bármilyen hatással is lett volna. Még véletlenül sem. - Lord Jarret inkább tűnik kedves csirkefogónak - erősködött Annabel. - Akkor meg mi az ördögnek bízta meg a nagyanyja a sörfőzde irányításával? - Természetesen azért, mert férfi. Véleménye szerint nem

érdemes különösebb reményt fűznöm hozzá, hogy ajánlatom felkelti a nagyanyja érdeklődését, de megígérte, hogy említést tesz neki róla. - Gondolod, hogy megteszi? - Nem tudom. Idegesítő, arrogáns fickó. Kétlem, hogy megbízható lenne bármilyen téren is. Úgy tett, mintha egyszerűen rá akarnám erőszakolni magam, és ki akarnám oktatni arról, hogy juthatna a vállalata busás haszonhoz. - Csak azért, Annabel néni, mert nem kellett volna megmondanod neki, mit csináljon - vágott közbe Geordie. - Úgy van, ahogy apa is mondja mindig, a nők... - Tudom, mit szokott mondani az apád. - Hogy egy nőnek semmi keresnivalója a sörfőzdében. Hogy ha nem járna állandóan a sörfőzdébe, előbb-utóbb akadna egy férfi, aki feleségül venné. Szerette volna, ha Hugh nem mondana ilyeneket Geordie előtt. Most már a fiú is ezt szajkózza, és Hugh tudja jól, miért nem akar férjhez menni. Mert akkor le kellene mondania Geordie-ról. És azt hogy tehetné? Geordie az ő fia volt. Persze a gyerek erről mit sem tudott. Nem tudta, hogy Annabel vőlegénye, Rupert a nemzőapja, ahogy azt sem, hogy Annabel nem sokkal az után szülte, hogy Rupert meghalt a csatamezőn. Geordie abban a hitben nőtt fel, hogy ő a nagynénje. És Annabel ezen nem változtathatott - nem, ha azt akarta, hogy a fiút ne bélyegezzék fattyúnak. De megtehetett mindent, hogy a gyerek szeretetben nőjön fel és gondját viseljék, még akkor is, ha az asszony, akit anyjának szólított, nem ő volt. Torkát sírás fojtogatta, de uralkodott magán, mint mindig. A fia olyan gyorsan nő. Egy nap ő és Sissy meg Hugh kénytelenek lesznek elmondani neki az igazságot. Amíg nem elég idős, úgy gondolták, jobb, ha titokban tartják, attól félve, valakinek kikotyogja. Az utóbbi időben azonban Sissy gyakran szóba hozta, hogy el kellene mondaniuk. Hogy eljött az ideje. Itt volt az ideje - ő viszont nem tudta rávenni magát, hogy megtegye. Rettenetesen fájna a fiúnak, ha rájönne, hogy egész

addigi élete hazugság volt, hogy az igazi apja halott, az édesanyja pedig egy ledér nőszemély. Egyértelműen őt hibáztatná, és akkor örökre elveszítené. Ezt nem kockáztathatta. Még nem. Addig nem, míg a dolgok Hugh-val nem rendeződnek. Haragosan húzta össze a szemöldökét. Mihez kezdjenek a férfival? Napról napra romlott az állapota. Minél búskomorabb lett, annál többet ivott, és annál kevésbé törődött vele, mi lesz a sörfőzdével. Titkolták, ameddig lehetett, de végül az emberek úgyis rá fognak jönni, hogy azért maradt olyan sokáig távol az irodától, és mondta le a megbeszéléseket a fontos kereskedőkkel, mert az eszméletlenségig itta magát odahaza a dolgozószobájában. - Apára kellene hallgatnod - emlékeztette Geordie abban a fellengzős stílusban, amely tizenkét éves korában vált sajátjává. Csak megpróbál neked férjet szerezni, még mielőtt túlságosan öreg leszel. - Geordie! - szidta le Sissy. - Ne légy faragatlan. - Csakhogy én egyáltalán nem akarok férjhez menni, Geordie - válaszolta Annabel unottan. Ez azonban szemenszedett hazugság volt. Más nőkhöz hasonlóan ő is szeretett volna férjet és gyerekeket, és saját otthonra vágyott. De melyik férfi akarná elvenni, ha tudomást szerezne róla, hogy már nem ártatlan? És ha akadna is olyan, aki megértené Rupert iránt érzett ifjúkori szerelmét, a házasságon kívül született gyermekét nem valószínű, hogy hajlandó lenne magához venni. Akkor pedig le kellene mondania Geordie-ról, ha másért nem, hát azért, hogy megkímélje a fájdalomtól, amiért törvénytelennek bélyegzik. Azt nem tudná elviselni. És arra sem vágyott, hogy botrányba keverje Sissyt és Hugh-t; olyan jók voltak hozzá. Más család teljesen magára hagyta volna... a problémájával. - Akkor most mihez kezdünk? - kérdezte Sissy. - Nincs más választásunk, mint megvárni a holnapot, és akkor meglátjuk, Lord Jarret betartotta-e az ígéretét. Bár nyugodtabb lennék, ha magam beszélhetnék Mrs. Plumtreevel. - Miért ne tehetnéd? Biztosan ki tudjuk deríteni, hol lakik.

- Bárcsak ki tudnánk! - Újból átgondolta, mit mondott Lord Jarret. - Egyébként nem hiszem, hogy otthon van. Az unokája arra hivatkozott, hogy családi ügyek szólították el. Az is lehet, hogy elutazott. - Nos, ha azt mondta, hogy kikéri a véleményét, oda kell mennie, ahol a nagyanyja is tartózkodik, nem? Csak követnünk kell. Annabel tátott szájjal meredt Sissyre, majd hevesen magához ölelte. - Pompás ötlet! Igen, ezt kell tennünk. Vagyis inkább ezt kell tennem. Biztosan azonnal feltűnne neki, ha hárman követnénk. Egy nőt nem hiszem, hogy észrevenne. - Jobb volna, ha én mennék - jegyezte meg Geordie mellét kidüllesztve. - Szó sem lehet róla! - válaszolta Sissy és Annabel szinte egyszerre. Aztán felnevettek. Ha Geordie-ról volt szó, mindig tökéletes volt köztük az egyetértés. Annabel nem is kívánhatott volna jobb anyát fia számára. Sissynek és Hugh-nak saját gyermekeik is voltak - akik jelenleg az asszony anyjánál tartózkodtak Burtonben -, de Sissy sosem éreztette Geordie-val, hogy más lenne, mint a többiek. Egy másik nő talán zokon vette volna, ha egy évvel az esküvője után a sógornője házasságon kívül született gyerekét a nyakába akarják varrni, de nem Sissy. Azzal a csellel állt elő, hogy mondják azt mindenkinek, ő és Annabel északra utaznak, hogy egy unokatestvérüket ápolják, aki már régóta beteg. Sissy odáig merészkedett, hogy levelekben adta tudtul mindenkinek, hogy időközben gyermeke született. Aztán kitörő lelkesedéssel ölelte keblére a fiúcskát, és fogadta családjukba ezzel egyidejűleg a gyászos hangulatban lévő Annabelt. Cserébe a sógornője beletörődött a rajongó nagynéni szerepkörébe, és segített a gyerekek nevelésében, amikor éppen nem Hugh helyett próbált helytállni a sörfőzdében. - Geordie - mondta Sissy összekuszálva a fiú egyenes barna haját -, hagyd ezt most Annabelre, rendben?

- Jaj, anya, hagyd abba! - Haragosan lökte félre Sissy kezét. - Te is tudod, hogy nem vagyok már kisfiú! - Ó, talán csak nem egy felnőtt férfi? - ugratta Annabel. - Férfi vagyok. - Mogorva tekintettel meredt rájuk. Mogorva pillantása Rupertre emlékeztetett. - Apa is azt mondja. - Nos, akkor - felelte Annabel -, vigyázhatsz anyádra, míg vissza nem értek a fogadóba. - Hála az égnek, a közelben szálltak meg. - Én itt maradok. - Egyedül? Sötétedés után? - kérdezte Sissy, hangjában némi aggodalommal. - Nem lesz semmi baj. Lord Jarret néhány órán belül biztosan hazaindul - nem az a kifejezetten szorgalmas fajta. Az utca túloldalán rengeteg bolt van, ahonnan remekül rálátok a sörfőzdére. Míg ki nem jön, elidőzöm bennük. - Amikor Sissy továbbra is nyugtalankodott, még hozzátette: - Vigyázok magamra, megígérem. - Legalább vedd fel a köpenyem. - Az asszony levette, és a kezébe nyomta. - Ha begombolod, és a csuklyát a fejedre húzod, talán senkinek sem tűnik fel, hogy nő vagy. Olyan alacsony vagy, hogy a szoknyád szegélye sem látszik ki alóla. Ha másra nem is, arra biztosan jó lesz, hogy miután lemegy a nap, a csípős hideg elől védelmet nyújtson. - Ez csak akadályozna a rejtőzködésben - felelte Annabel, miközben levette kalapját, és Sissy kezébe adta, aztán felvette a köpenyt. - Mihelyt megtudom, hol lakik Mrs. Plumtree, be kell jutnom, hogy beszélhessek vele. - Ha végeztél, fogj egy kocsit. - Sissy némi pénzt nyomott a kezébe, meg egy pótkulcsot, amely a fogadóbeli szobájuk ajtaját nyitotta. - Eszedbe ne jusson gyalog jönni a fogadóig! Annabel az érméket bámulta, és a torkában érezte a szívét. - Bocsáss meg, Sissy, amiért belerángattalak. Sajnálom, hogy a fivérem... - Pszt! - suttogta a sógornője halkan. - Nem a te hibád. Egyébként meg Hugh jó ember, főleg amikor nincs... rossz hangulatban. - Lopva Geordie-ra pillantott, aki mint mindig, most is éberen figyelt. - Biztos vagyok benne, hogy meg tudod győzni

Mrs. Plumtreet, segítsen nekünk. És ha új perspektíva nyílik a Lake Ale számára, az talán Hugh-t is felrázza majd búskomorságából. - Csak reménykedhetünk - jegyezte meg Annabel, amint a pénzt és a kulcsot a köpeny zsebébe süllyesztette. Az ő tervük volt, még ha ingatag lábakon is állt. Hugh látszólag látott fantáziát benne, hogy az indiai piacon megvessék a lábukat, valahányszor a húga csak megemlítette, de túlságosan lefoglalta az ivászat, semhogy belevágjon. így aztán Annabel és Sissy azt remélte, tényként közölhetik vele, hogy a Plumtree Sörfőzde az értékesítés terén hajlandó az együttműködésre. Talán akkor a bátyja összeszedi magát, és valóra váltja a tervet. Ez elegendő kell, hogy legyen a Lake Ale feltámasztására, ami aztán tovább javíthat Hugh kedélyállapotán. A sörfőzde vezetője áldását adta a dologra, ő pedig továbbra is reménykedett benne, hogy elnyeri Mrs. Plumtree támogatását, mondjon bármit is az asszony arrogáns unokája. Kihúzta magát. Megszerzi az asszony támogatását, Lord Jarret hozzájárulásával vagy anélkül. Mert egyedül így mentheti meg a családját.

Harmadik fejezet

Jarret a félig üres sörösüvegre bámult, amelyet Miss Lake hagyott hátra. A sörfőzők általában saját vendéglőjüknek vagy családjuknak készítettek sört. Tudomása szerint nagyanyját leszámítva egyetlen nő sem dolgozott a nagyobb sörfőzdékre jellemző civilizálatlan környezetben. Vajon ez lehetett az oka, hogy a szemtelen csitri beteg fivérről szóló meséje ilyen mélyen érintette? Abban a pillanatban ki kellett volna tessékelnie, ahogy kiejtette a száján, hogy szeretné, ha a Plumtree Sörfőzde támogatná a tervét. Mert hogy a pokolba is ne lett volna csábító az ötlet! Pontosan az a fajta kockázatos vállalkozás volt, ami felkeltette az érdeklődését... pontosan az a

fajta, amelyet tanácsos lett volna kerülnie, ha nem akarja csődbe vinni a céget. Jarret mélyet sóhajtva szentelte figyelmét ismét a számoknak, amelyek miatt Miss Lake érkezésekor már egy ideje boszszankodott. A Plumtree Sörfőzde bajban volt. Az orosz helyzetnek köszönhetően a haszon jelentős mértékben csökkent, ami megmagyarázta, miért akart nagyanyjuk mindenáron találni valakit, aki a cég irányítását átveszi. A vállalat most nem engedheti meg magának, hogy kockázatos ügyletekbe bocsátkozzon. Míg Miss Lake terve enyhítene valamelyest az oroszok okozta profitveszteségen, egyben megadná a kegyelemdöfést is. Ezt a kockázatot nem vállalhatja. Feltételezve, hogy Miss Lake nem hazudott, és a sört tényleg maga főzte, el kellett ismernie, hogy a nő értette a dolgát. Jarret nem tekintette magát szakértőnek, jóllehet a véleménye, miszerint a sör nem más, mint az étkezések alkalmával felszolgált ital, rég megváltozott. A szakértő a nagyapja volt. A férfi előtt felvillant a kép, amint az idős ember egy alkalommal malátakupacokat halmozott elé, hogy megtanítsa az unokájának, honnan lehet tudni, melyik aszalékból melyik sör készül. Nagyapja mindig megengedte neki, hogy az élesztőt ő tegye az erjesztőkádba, mondván, egy nap az egész vállalat az övé lesz. Kisfiúként erre aztán dagadt a melle a büszkeségtől, és állandóan sóvárgott... míg nagyanyja meg nem fosztotta mindettől. Mogorva képet vágott. Most újra itt van, a cefrét szagolgatja, és a friss sörlevet kóstolgatja. Az asszonynak hála, az elmúlt tizenkilenc évet mintha kitörölték volna az emlékezetéből. Leszámítva, hogy az életét többé már nem akarta a sörfőzde boldogulásának szolgálatába állítani. - Croft! - kiáltotta. Az alkalmazott azonnal megjelent az ajtóban. Nagyinak igaza volt: Croft talán félszegen viselkedett az idegenekkel és fura modora volt, de a Plumtree Sörfőzdét úgy ismerte, akár a tenyerét. - Beküldené Mr. Harpert? - Természetesen, mylord. És ha megengedi, csak megismé-

telni tudom, mennyire sajnálom, hogy az a hölgy túljárt az eszemen. Nem tudtam, mit mondhatnék neki. Ön azt mondta, senki sem szerezhet tudomást Mrs. Plumtree betegségéről, de a nő megállás nélkül kérdezősködött... - Semmi baj, Croft. Minden rendben. - Nagyi ragaszkodott hozzá, hogy legközelebbi munkatársait leszámítva a betegségét tartsák titokban. Nem akarta, hogy a versenytársak keselyű módjára körözzenek a cég körül, csak mert azt gondolják, a sörfőzde alatt inog a talaj. - Megkérdezhetem, hogy van a nagyanyja? - Amikor tegnap este nála jártam, igyekezett tartani magát - válaszolta Jarret kitérően. - De nem volt jó színben, és sokat köhögött. Amint Croft elsietett, hogy Harpert előkerítse, Jarret aggódni kezdett. Arra számított ugyanis, hogy miután megállapodásra jutnak, nagyanyja ismét a régi lesz. Ehelyett azonban az állapota sokat romlott az elmúlt hét folyamán. Wright doktor azt mondta, valami tüdővizenyőtől szenved, és az is megeshet, hogy fel sem épül. A gondolattól, hogy a nagyanyja talán haldoklik, Jarret gyomra görcsbe rándult. Az asszony fáradhatatlan volt, energiája és szenvedélye, amellyel a sörfőzdét irányította, elpusztíthatatlanná tette. Még amikor veszekedett velük, akkor is ő volt az összetartó kapocs a családban. Ha meg találna halni... Nem halhat meg. Az elképzelhetetlen. - Mylord? Croft azt mondta, látni kíván. Ahogy felnézett, meglátta a vállalat legkiválóbb sörfőzőjét, Mr. Harpert, aki kalapját a kezében tartva ácsorgott vele szemben. Jarret a sörösüvegre mutatott. - A véleményére lennék kíváncsi, Harper, ezzel a sörrel kapcsolatban. A tálalószekrényben talál poharat. Nagyanyja abban tartotta a brandykészletét. Ajka körül halovány mosoly játszott. Anyját már a puszta tény felháborította, hogy hölgyekhez cseppet sem illő módon az édesanyja brandyt iszik. De nagymamát nem lehet egy napon említeni a hölgyek többségével. Kivéve, talán, Miss Lake-et.

Összevonta a szemöldökét. Miss Lake egyáltalán nem hasonlított a nagyanyjára, különben találkozásuk java részében nem fantáziált volna azon, mi rejtőzik a nő divatjamúlt, zöld gyapjúruhája alatt. Bár termetre alacsony volt, akár egy erdei tündér, nőiesen formás idomokkal rendelkezett - lágyan ívelt domborulataival maga volt a két lábon járó kísértés. És amikor egyetlenegyszer rámosolygott... Jóságos ég, attól a mosolytól az egész arca megváltozott, barna szeme felragyogott, enyhén szeplős orcáját pír öntötte el. A sötét, göndör tincsek, amelyek arcát keretezték, arra engedtek következtetni, hogy mutatós kalapja alatt csillogó vörösesbarna haj buja hullámai lapulnak. Jól táplált vidéki fruska benyomását keltette, akit nem fertőzött meg a nagyváros bűzös miliője. Kedvelte a természetes szépséggel megáldott nőket, de még mennyire; sokkal jobban, mint az elegáns, pletykára éhes szukákat, akik hemzsegtek a világban. Miss Lake az a fajta nő volt, akiről el tudta képzelni, hogy egy májusfa körül táncol, és kedvesével a ligetben sétál. Az a fajta, aki úgy vélekedik, hogy a flört előjáték a házassághoz. Ezért gyanította, hogy a nagyanyja küldte. Az asszonytól kitellett volna, hogy megpróbálja rávenni, fogadjon fel egy csinos sörfőzőt, abban a reményben, hogy a nő majd rábeszéli a házasságra, s így nagyi akarata végül mégis érvényesül. Miss Lake kétségkívül remek választás lett volna egy ilyen tervhez. Abban a pillanatban, hogy csinos kis orrát bedugta az ajtaján, ő nem akart mást, mint bekukucskálni a kalapja és ruhája alá. Pokolba ezzel az egésszel! - Nos? - sürgette ingerülten, ahogy Harper a sörbe kortyolt, majd újból hörpintett egyet. - Jó. Jobb, mint a legtöbb ale, amit eddig kóstoltam. - Az ördögbe! - mormolta. - Parancsol, mylord? - kérdezte Harper. Jarret nem akarta, hogy a sörről alkotott véleménye megerősítést nyerjen. Nem akarta hallani, hogy Miss Lake eladható söre

kapós lenne, vagy, hogy elképzelését sikerre vihetné, ha ő hajlandó volna együttműködni vele. - Az indiai piacra való betörést fontolgatja? - kérdezte a sörfőző meglepetten. - Miért kérdezi? Harper megrándította a vállát. - Most, hogy a Hodgson’s tönkremenni látszik, és az oroszok sem vásárolnak, már jó ideje azon gondolkozom, hogy nem szállíthatnánk-e világos sört a Kelet-indiai Társaságnak. - Amikor Jarret bosszúsan meredt a férfira, mert rá kellett jönnie, hogy őt leszámítva a Hodgson’s teremtette helyzettel mindenki tisztában van, Harper sietősen hozzátette: - Tudom jól, hogy Mrs. Plumtree mindig is ellenezte a dolgot, de nehéz időket élünk. Érdemes volna átgondolni. - Elmondaná pontosan, mit tett a Hodgson’s, ami annyira feldühítette a Kelet-indiai Társaságot? Harper beszámolt egy sor első hallásra átgondolatlannak tűnő üzleti praktikáról, bár nem régóta lévén aktív szereplője az üzletágnak, Jarret nem tudhatta biztosan, nem téved-e ebben. És bármennyire is utálta, de be kellett ismernie, hogy Miss Lake ajánlata megfontolásra érdemes... főleg ha képes lenne bízni benne, hogy amit ígért, azt le is tudja gyártani, amiről azonban egyáltalán nem volt meggyőződve. - Tudna ehhez hasonlóan kiváló ale-t készíteni? - szegezte a sörfőzőnek a kérdést Jarret, egyik kezével megpöccintve a majdnem üres üveget, amit Harper tett vissza az íróasztalra. A sörmester elvörösödött. - Fogalmam sincs. Ez átkozottul remek főzet. Ismernem kellene a receptet. De a Hodgson’s-féle semmivel sem volt jobb a miénknél. Ha ők kiesnek, mi még akkor is versenyben maradunk. A burtoni vízből kellemesebb ízű főzet készíthető, mint a londoniból. Jarret arra a pár cseppre meredt, ami még az üveg alján maradt. - Köszönöm, hogy elmondta a véleményét, Harper. Ez minden. Végül is mit számított, hogy Miss Lake-nek kiváló sört sikerült

készítenie az indiai piac számára? Csak mert előnyt akar kovácsolni a Hodgson’s által elkövetett ostoba hibából, még nem jelenti azt, hogy a terv kedvéért neki mindent kockára kellene tennie. Ha a Lake Ale befuccsol, negyven ember kerül utcára. Mogorván bámult maga elé. Ez nem az ő problémája. Nem az ő dolga, hogy az ország valamennyi hanyatló sörfőzdéjét kihúzza a bajból. Épp elég gondja van azzal, hogy a sajátját megóvja. Pontosan ez az, amit el akart kerülni - hogy túlságosan elköteleződjön valami iránt. Nem akart nagyanyja sorsára jutni. Az asszony azért küzdött, hogy lányának jó partit szerezzen, ehelyett azonban a veje miatt a gyermekének boldogtalanság jutott osztályrészül. Éveken át azért dolgozott, hogy a Plumtree Sörfőzde az élvonalban maradhasson, mígnem egyetlen pillanat leforgása alatt egy, az oroszok által hozott döntés, amely kihatott a fél világra, nehéz helyzetbe hozta őt és a családi vállalatot is. Ez volt az ára, ha az ember a szívét-lelkét beleadta valamibe. Még ha helyesen cselekszik is, a sors kiszámíthatatlan szeszélye folytán a dolgok balul üthetnek ki. Jelen pillanatban nem volt választása. Bár a leosztás nem kedvezett, a lehető legtöbbet kell kihoznia belőle. A Plumtreenek muszáj valahogy talpon maradnia, ha azt akarja, hogy a családja is talpon maradjon, és úgy tűnt, egyedül rajta áll, ez sikerül-e. Nem, a talpon maradásnál többre lesz szükség - még többet kell kihoznia a sörfőzdéből ahhoz, hogy az év végén emelt fővel távozhasson. Hogy visszatérhessen szerencsejátékos életéhez, amelyben az egyetlen kockázat anyagi természetű, és ahol nem áll fenn az a veszély, hogy az érzései vezetik. Ahol egyértelmű, hogy az élet kiszámíthatatlan, és hogy semmit sem lehet készpénznek venni. Miss Lake keressen magának egy másik bolondot a fivére és az általa kiötlött kockázatos terv megvalósítására. Én nem kérek öntől egyebet, mint hogy tolmácsolja ajánlatomat a nagyanyja felé. Felhorkant. Még kevésbé valószínű, hogy nagyanyja támogatni szándékozná a tervet. De megígérte annak a csitrinek, hogy az asszonyt beavatja a dologba, és így is tesz.

Az irodája ajtaján kopogtattak, s amikor felnézett, barátját, Giles Masterst pillantotta meg. Mosolyogva szökkent talpra. - Te meg mi az ördögöt csinálsz itt? Mint hírneves ügyvéd, Masters a napjait a város másik végében tárgyalásokon töltötte. - Azért jöttem, hogy kiszabadítsalak innen - válaszolta a vendég hanyag kézmozdulattal mutatva körbe. - A fivéred azt mondta, hogy nem áll szándékodban ma este csatlakozni hozzánk a whistpartira, és ez nem járja. - Ezt csak azért mondod, mert az utóbbi időben folyton veszítek, és a változatosság kedvéért szívesen kizsebelnél. Masters színlelt megrökönyödéssel kapott a szívéhez. - Legrégibb és legkedvesebb barátod talán nem kérheti, hogy csatlakozz hozzá egy vidám kis tereferére és férfias élvezetekkel teli kellemes estére? - Ezt te így nevezed? - nézett rá Jarret kérdő pillantással. - A legutóbb, amikor a Plumtree Sörfőzde egyik kocsmájában kártyáztunk, te és Gabe részegre ittátok magatokat, és azon versenyeztetek, ki tud hangosabban szellenteni. Ha jól emlékszem, te nyertél. A helyiségben tartózkodó többi vendég őszinte felháborodására. - Ugyan, azonközben is sziporkáztam. Pontosan erre van szükséged - fesztelen baráti csevejre és férfihoz méltó élvezetekre. - Kezével az ajtó felé intett. - Jaj, ne kéresd már magad. Nekünk, akik naphosszat csak robotolunk, szükségünk van némi szórakozásra, és nem tűrjük, hogy az olyanok, mint te, akik csak belekontárkodnak ebbe-abba, megfosszanak e lehetőségeinktől. Érthető okokból Jarret nem vette jó néven, ha kontárnak nevezték. - Hogy whistezhetnénk, amikor csak hárman vagyunk? kérdezte egykedvűen. - Nem akarlak kiábrándítani, de miután Olivér hazatér Amerikából, sem hiszem, hogy túl gyakran számíthatunk rá a kártyaasztalnál. Sajnálatos módon a házasélet kijózanította. Masters felsóhajtott.

- Ahogy a te fivéredet, úgy az enyémet is. Fogyóban vannak az agglegények. Ezért kell hát összetartanunk. - Elfintorodott. Egyébként megvolnánk négyen. Gabe meggyőzte Pintert, hogy szálljon be. - Pintert! Ügy érted, az a rémes alak nem vonta össze a szemöldökét, és nem takarózott azzal, hogy a kártya haszontalan időtöltés? - Te is tudod, hogy nem olyan kiállhatatlan. Belevaló fickó, és olykor a humorát is megcsillogtatja. Gyere, és meglátod magad is. Jarret az íróasztalán heverő papírhalomra meredt. Már napok óta a főkönyveket tanulmányozta, s ez idáig még semmiféle megoldásra sem bukkant, ami a sörfőzdét kihúzhatná a pácból. Talán tiszta fejjel jobban megy a gondolkodás. És mi lenne erre alkalmasabb, mint egy remek kártyaparti, néhány korsónyi kiváló Plumtree-féle édeskés, étcsokoládé-zamatú porter, és egy kis hancúrozás valamelyik kocsmatündérrel? Gondolatai ekkor ismét Miss Lake-re terelődtek, ahogy gyönyörű szemével segítségért esdekelt, mire Jarret alig hallhatóan szitkozódni kezdett. Reggel is válthat szót a nagyanyjával. Különben is azt tervezte, hogy beszél a Bow Street-i nyomozóval, és megbízza a korábban Halstead Hallban szolgáló lovászok felkutatásával. Erre akár ma este is sort keríthet. - Rendben. Menjünk.

Annabel követte Lord Jarretet és sötét hajú kísérőjét egészen a sörfőzdétől. Vajon a másik férfi Lord Jarret fivére, aki elkíséri a nagyanyjához? Nem kis fáradságába telt, hogy lépést tudjon tartani a hatalmas léptekkel haladó férfiakkal, anélkül hogy futnia kellene. Kicsinek lenni néha szörnyen kellemetlen volt. Az sem segített, hogy mindenütt testükön hirdetőtáblákkal futkározó férfiak és fiúk takarták el előle a kilátást. És folyton-folyvást ellen kellett állnia a kísértésnek, hogy tekintete elkalandozzon az útja során elébe táruló szépségekre - a legújabb divatot követő kalapokkal teli, csábító kalapszalonokra, a műkereskedések botrányos, ám színpompás kirakataira, az ínycsiklandó

kolbászkákat vagy kandallódíszeket, esetleg a szifilisz ellenszerét fennhangon kínáló utcai árusokra. Ez utóbbi mellett elhaladva elvörösödött. Az ilyesmi Burton utcáin nem volt megszokott. A két férfinak tizenöt percbe telt, hogy úti céljukhoz érjenek. Amikor kiderült, hogy az egy kocsma, Annabel ingerülten torpant meg az épület előtt. Hát ennyit Lord Jarret ígéretéről! Tudhatta volna, hogy egy hozzá hasonló férfi sohasem tartja be a szavát. Hacsak nem egy italra akarnak betérni, mielőtt folytatják útjukat nagyanyjukhoz. Ez könnyen elképzelhető. A kocsma falán az „itt kóstolható a Plumtree Sörfőzde legfinomabb söre” felirat díszelgett, és a vállalat által üzemeltett ivó logikus választás lett volna a tulajdonos unokáinak részéről, nem igaz? Most azonban döntenie kellett. Idekinn várjon, míg végeznek? Vagy bemenjen? A várakozás nem tűnt jó ötletnek. Esteledett, és Londonban közismerten sok volt a csavargó. De nem mondhatott le a lehetőségről, hogy kiderítse Mrs. Plumtree hollétét. Szerencsére elég korán volt hozzá, hogy a kocsmába betérő emberek többsége munkás, illetve egyszerű vacsorára vágyó pár legyen. Legalább most kevésbé szúr szemet bárkinek is. így aztán besétált, és leült a Lord Jarreték melletti asztalhoz. Fejét lehajtva rendelt ételt magának, arra gondolván, így tovább lesz oka maradni. De még mielőtt kihozták volna az ételt, két másik úriember csatlakozott Lord Jarretékhez. Egyértelművé vált, hogy a két fivér nem iszogatni tért be. Amikor egy egész kancsónyival rendeltek, és egy kártyapakli is előkerült, rádöbbent, miről is van szó. Egy kis éjszakai lumpolásról a városban. Hogy vinné el az ördög Lord Jarretet! Egyáltalán nem állt szándékában bármit is mondani nagyanyjának az ajánlatáról. Most mihez kezdjen? Egy órával, egy májpástétomos pitével és egy pint sörrel később még mindig nem tudta, mitévő legyen. De legalább hasznos információk birtokába jutott. A sötét hajú férfi nem Lord Jarret fivére volt, csak egy régi barát, akit Mastersnek hívtak, s szemmel láthatólag szintén előkelő származású. Lord Jarret igazi fivére az aranybarna hajú férfi volt,

Lord Gábriel, aki élvezte, hogy a másik kettőt élemedett korukra utaló megjegyzésekkel megállás nélkül ugratja. A negyedik, akit Pinternek szólítottak, fekete hajú, rekedtes hangú fickó volt, s nyugodtan, majdhogynem komoran viselkedett. Bár nem osztozott a többiek jókedvében, kimért megjegyzései néha felrázták a társaságot. Nem tudta volna megmondani, hogy a barátjuk-e, vagy egyszerűen csak hozzájuk csapódott. Nem úgy tűnt, mintha rangjukbeli volna. Továbbá ő volt az egyetlen, aki nem flörtölt botrányos stílusban a felszolgálókkal. Amennyire meg tudta ítélni, Lord Jarret és a fivére szünet nélkül nyertek. A másik két férfi pedig egyfolytában zúgolódott. Kíváncsi lévén, mit játszanak, Annabel felállt, és olyan közel ment az asztalhoz, amennyire csak mert. Whisteztek. Elég soká ácsorgott Lord Jarret közelében, hogy lássa, a férfi jól játszik, ami valószínűleg nagyban hozzájárult ahhoz, hogy ő és a fivére nyerjenek. A Masters nevű férfi ekkor újabb korsó sört rendelt. - Hova lett a balszerencséd, Jarret? - kérdezte panaszosan, miközben elhajította a kezében lévő lapokat. A megszólított szája kaján vigyorra húzódott. - Te és Pinter nem vagytok komoly ellenfelek. - Már elnézést - mondta Pinter de én köztudottan pocsék kártyás vagyok. A balszerencsén pedig a tudás sem segít. - Ez ám a jó kifogás! - csúfolódott Lord Jarret. - Na és te, Masters? Emeljük a tétet, hogy esélyt kaphass a pénzed visszanyerésére? Kihívásra van szükségem! - Ó, igen, emeljük, testvérem! - kiáltotta vidáman Lord Gábriel. - Most, hogy visszanyerted a régi formád, miért is ne. Milyen kár, hogy nem szállhat be a játszmába. Egy percig sem kellene gondolkodnia a téten. Amióta az eszét tudta, állandóan kártyázott; kezdte a szüleivel és Hugh-val, aztán folytatta Geordie-val és Sissyvel, miután elkerült otthonról, és Geordie elég idős lett, hogy a szabályokat elsajátítsa. Bár az utóbbi időben a bátyja állapotára való tekintettel nem játszottak... A szemét könny öntötte el. A franc esne Hugh-ba a gyengesége miatt! Úgy hiányzott neki szeretett fivére. Már jó ideje nem volt önmaga. Bár szinte biztosan tudta, miért öntött fel a férfi a garatra a kelleténél többször, a helyzeten ez mit sem változtatott.

Pintér letette a kártyát. - Ha emelik a tétet, én kiszállok. Az elöljáróságon nem fizetnek annyit, hogy abból az urak által diktált téttel az ember versenyre kelhessen. - Gondolja, hogy nekünk, ügyvédeknek van elherdálni való pénzünk? - zsémbelődött Masters. - Biztosíthatom, hogy nincs. - Viszont van egy gazdag fivére, aki a veszteségeiért kárpótolhatja - mutatott rá Pinter. - Ne legyen már ilyen földhözragadt - jegyezte meg Masters. - Azt mondtam Jarretnek, hogy maga belevaló fickó. Hazugnak akar beállítani? Ha kiszáll, én is kénytelen leszek így tenni, és akkor semmi esélyem, hogy visszanyerjem a pénzem. - Nem az én bajom. - Pinter kiitta a sörét, és nyilvánvalóvá tette, hogy döntésén nem áll szándékában változtatni. Annabel gondolkodás nélkül előrelépett, és köpenyének kámzsás kapucniját leengedte. - Én örömmel beszállok. Csak képzelődött, vagy a helyiségben tényleg mindenki mozdulatlanságba dermedt? Lord Jarret résnyire szűkült szemmel bámult rá. - Miss Lake. Mily öröm önt itt látni! Reszkető kezét Annabel a köpenyének zsebébe rejtette. - A tétet is kész vagyok emelni, feltéve ha Lord Jarret hajlandó valami olyasmit felajánlani, amiért valóban megéri. Lord Gabriel tekintete a nőről fivérére vándorolt, majd elvigyorodott. - Hölgyem, ne hagyja, hogy a sötétben tapogatózzunk! Mit kíván felajánlani tétnek? Fülsiketítő székcsikorgás közepette Lord Jarret felemelkedett. - Ha megbocsátanak egy percre, uraim... - Karjánál megragadva tessékelte ki Annabelt a kocsma előterébe. Miközben a nő kiszabadította magát a szorításból, a férfi nekiszegezte a kérdést: - Ez alkalommal mégis miben mesterkedik, Miss Lake? Annabel szemrebbenés nélkül állta Jarret dühös tekintetét. - Ugyanabban, mint korábban. A segítségét akarom. És hogy elnyerjem, kártyázni is hajlandó vagyok érte. - Az önhöz hasonló hölgyeknek semmi keresnivalójuk egy

kocsmában. - Ön nem tud semmit a hozzám hasonló hölgyekről. Nem ismer egyebet, mint ezt a léha életet, ami szerencsejátékban, ivászatban és duhajkodásban merül ki. - Pont olyan, mint amilyenné Hugh is vált, önző és felelőtlen. - Még annyi időre sem tud elszakadni innen, míg szól néhány jó szót a nagyanyjának a Lake Ale érdekében! - Ön követett engem? - kérdezte Jarret hitetlenkedve. - Teljesen elment az esze? Londonnak ez a része veszélyes hely... - Ó, felesleges úgy tennie, mintha aggódna! Legalább olyan hamisan cseng, mint az ígéretei. A férfi arcvonásai megmerevedtek, ahogy ott állt vele szemben, karját mellkasán összefonva. - Ha érdekli, reggel készültem beszélni a nagyanyámmal. - Azt mondta, reggel menjek vissza, emlékszik? És nagyon valószínű, hogy a barátaival átiszogatott éjszaka után elfelejti az ígéretét. Ha máris el nem feledte. A férfi állkapcsában megrándult egy izom. - Így aztán elhatározta, hogy a kártyaasztalnál nyeri el a beleegyezésemet? - Miért ne? Nagyon jól játszom. A barátja, Pinter, úgy döntött, hogy kiszáll, ön pedig azt mondta, kihívásra vágyik. - Felteszem, tétként olyasvalamit szeretne, ami a Lake Alelel kapcsolatos terveivel hozható összefüggésbe. - Igen. A beleegyezését akarom, hogy a Plumtree Sörfőzde segít nekünk. Ez minden. Jarret ellenséges pillantásokat lövellt felé. - Minden? Magának fogalma sincs róla, mire kér.

- Arra kérem, hogy segítsen megmenteni a fivérem sörfőzdéjét. Bár egy versenytárs bukásának valószínűleg jobban örülne. - Ne legyen nevetséges! Cseppet sem érdekel egy aprócska sörfőzde Burtonben. A Plumtree ötször akkora, mint a Lake Ale. - Ami azt jelenti, hogy nincs oka megtagadni a segítséget. A férfi hűvösen elmosolyodott. - És ha én nyerek? Nekem mi hasznom ebből a nem kis kockázattal járó játszmából? A nő lassú mozdulatokkal lehúzta ujjáról édesanyja gyűrűjét, s közben igyekezett palástolni, milyen sokat is jelent a számára. - Ez. Tömör arany, rubinokkal és gyémántokkal. Megér legalább kétszáz fontot. Bizonyára fedezi a fáradozásait. Jarret nevetése nem volt éppen szívderítő. - Egy gyűrű. Tényleg azt hiszi, hogy ez ér annyit? - Ez egy szerencsét hozó gyűrű - felelte kétségbeesetten Annabel, csak hogy rábírja valahogy a férfit a játékra. - Bármiféle főzetet készítek, ha ez rajtam van, a végeredmény mindig csodás lesz. - Biztos vagyok benne, hogy ettől a gyűrű legalább tízszer annyit ér - közölte gúnyosan Jarret. Hihetetlenül bosszantó volt. - Rendben, ha fél whistezni velem... A férfi szeme ugyanolyan kobaltkékre változott, mint korábban, amikor megkóstolta a nő készítette sört. - Szóval azt hiszi, legyőzhet engem egy whistpartiban, ugye? - Azt - válaszolta Annabel, bár erről korántsem volt meggyőződve. De meg kellett próbálnia. A férfi közelebb lépett, szinte óriásként tornyosult fölé. - Csak abban az esetben vagyok hajlandó elfogadni a kihívást, ha személyesebb tétben állapodunk meg. Annabel nagyot nyelt. - Személyesebb tétben? - A játszmát csak ketten játsszuk - kétszemélyes whist. Aki a háromból két játszmát megnyer, megnyeri a partit és a fogadást is. - Rendben.

- Még nem fejeztem be. Ha ön nyer, a Plumtree Sörfőzde a Laké Ale-lel együtt hódítja meg az indiai piacot. - Ajka körül ezúttal kéjes mosoly villant. - Ha viszont én nyerek, a ma éjszakát az ágyamban tölti.

Negyedik fejezet

Jarret látta rajta, hogy sikerült megbotránkoztatnia. Remek. A nőnek szüksége volt rá, hogy észre térítsék. Ha az ő húgai próbálkoztak volna ilyesmivel, biztos, hogy bezárta volna őket, és a kulcsot eldobja. Követni őt London utcáin éjszaka, egyedül? Beülni egy kocsmába kísérő nélkül? Kihívni egy kártyapartira? A nő túlságosan vakmerő volt. Elragadó és kívánatos, de pokolian óvatlan. Annyira azonban még ő sem lehet őrült, hogy elfogadja az általa diktált feltételeket. És amikor visszakíséri majd a szálláshelyére, legyen az bárhol, elmondja a kísérőinek, hogy legközelebb jobban tartsák rajta a szemüket. A nő felszegte az állát. - Elfogadom az ajánlatát. - Egy frászt fogadja el! Annabel ajka konokul elkeskenyedett. - Szóval ismét hazudott? Nem gondolta komolyan a fogadást? - Először sem hazudtam! - A férfi már jószerével kiabált. - Most viszont igen? Ahogy fejét kimérten előrebiccentette, göndör tincsei lágyan ringani kezdtek. Ettől Jarret még inkább elvesztette a fejét. A pokolba is, nem engedheti, hogy felbőszítse. - Önnek, hölgyem, gyámra volna szüksége. - Feltételezem, ön szíves örömest vállalkozna a feladatra hangzott a pajkos felelet. - De nincs elég nagy ketrece, hogy bezárhasson, mylord! A férfi egészen közel hajolt hozzá.

- Kockáztatná, hogy tönkretegyék, hogy odalegyen a jó híre és az erénye, hogy valaha is férjet találhasson, arra a csekélyke esélyre alapozva, hogy legyőz a kártyában, és segítek a Lake Ale-en? Annabel arca elkomorult. - Kétségbeejtő időkben kétségbeesett lépések szükségeltetnek. Jarret mélyet sóhajtva fordította el tekintetét. A kétségbeesést megértette. Kisfiúként maga is gyakran átélte. Hosszú éjszakákat kártyázott végig olyan férfiakkal, akik utolsó fillérjüket is kockára tették, és imádkoztak, hogy a következő parti során végre melléjük szegődjön a szerencse. De anyján kívül még soha egyetlen kétségbeesett nőt sem látott. Ez felkavarta. - Ezenkívül - tette még hozzá Annabel -, biztos vagyok benne, hogy a „csekélynél jóval több esélyem van". Talán nem hangzik nagyképűen, de remekül whistezem. A férfi felfortyant. Na szép. Egy vidéki sörfőző le akarja győzni kártyában. Sohanapján. Ezzel együtt nem kockáztathatott, a Plumtree jelenlegi helyzetét tekintve semmiképp. Soha nem javasolta volna a fogadást, ha csak sejtette volna, hogy a nő elfogadja. Nincs joga kockára tenni a sörfőzde jövőjét. - Na persze - folytatta Annabel -, ha fél, hogy veszít... - Esélytelen, hogy legyőzzön, hát nem érti? - vágott vissza. Akkor meg mégis miért aggódik? Egy kétszemélyes whistpartit akár bekötött szemmel is meg tudna nyerni. Miss Lake pedig új tapasztalatok birtokában bölcs asszonyként térhet vissza Burtonbe. Tönkretéve. Félresöpörte lelkiismeret-furdalását. Ha a nő hajlandó ezért mindent odadobni, neki miért lennének aggályai? Jó lecke lesz a nőnek, örökre felhagy majd az olyan ostobaságokkal, mint hogy saját irodájukban zaklasson férfiakat, vagy, hogy kövesse őket a kocsmába.

És isten tudja, talán ő maga még élvezetet is lel a megleckéztetésében. - Nos, rendben - nyugtázta. - Az eredeti feltételeknek megfelelően játszunk. Meglepetésére, a nő csinos arcán megkönnyebbülés látszott. - Köszönöm. - Szemében hirtelen huncut fény villant. Megígérem, hogy nem verem meg túlságosan. A világért sem akarnám zavarba hozni a barátai előtt. Jarret minden kétsége ellenére nevetésben tört ki. Jóisten, ez a nő megéri a pénzét. Amikor visszatértek a söntésbe, Masters épp pénzt zsebelt be a többiektől, míg Pinter egy oszlopnak támaszkodott, és roszszalló pillantásokkal követte a fejleményeket. Valószínűleg már az utcán is elterjedt a híre, hogy egy nő kihívta Hetty Plumtree unokáját egy partira, mert a hely mostanra szinte megtelt. - Mi folyik itt? - kérdezte Jarret, miközben kihúzta Pinter megüresedett székét Miss Lake-nek, majd Masters székét fogva helyet foglalt vele szemközt. - Masters fogadásokat kötött, hogy belemész-e egy játszmába Miss Lake-kel - közölte Gabe. - Pintér és én arra fogadtunk, hogy nem. Az esély öt az egyhez. - Nos - jegyezte meg Jarret kényszeredetten -, ez egyszer Mastersnek igaza van. A kocsmában jó néhány ember felhördült. Masters kihúzott egy másik széket, és elkezdte számolni a nyereményét. - Remélem, kapok nyereségrészesedést, Masters, hisz a bevétel tőlem függ. - Valójában attól függ, milyen jól ismerlek, és én, mint látjuk, tényleg jól ismerlek. - Masters hamiskás pillantást vetett Miss Lake-re. - Sosem szalasztasz el egyetlen lehetőséget sem, ha az időt egy csinos hölgy társaságában töltheted, legyen rá bármilyen indokod is. Nem akarsz bemutatni minket? Jarret sóhajtva tett eleget a felszólításnak, és mutatott be mindenkit sorjában. - Örvendek a találkozásnak, Miss Lake. - Masters csábító

mosolyát villantotta rá. - Nagy öröm számunkra, hogy egy ilyen bájos teremtést üdvözölhetünk körünkben. Miss Laké szeme elkerekedett. - Látom, a modora éppoly megnyerő, mint Lord Jarreté. Az édesanyja nyilván nagyon büszke önre. - Az édesanyja előtt nem fitogtatja, milyen jól nevelt mondta Jarret vontatottan, nevetését elfojtva. A nők könnyű prédát jelentettek Mastersnek. Jó volt látni, hogy akad, aki nem hódol be neki. - Az anyja mindig morog rá. - Anyám nem is tud másképp beszélni - dörmögött Masters. - Most, hogy a bátyám megállapodott, a nyelvét még inkább rajtam köszörüli. - Elég a fecsegésből - szólt közbe Gabe. - Mit játszunk? - Az a gyanúm, hogy Jarret ír whistet kíván játszani - válaszolta Masters, utalva szépítő, ám meglehetősen közönséges kifejezéssel a nemi aktusra. - Az meg mi? - kérdezte Miss Lake. Jarret Mastersre meredt. - Semmi. A barátom egyszerűen csak adja az ostobát. - Tekintetét Gabe-re emelte. - És mi nem játszunk semmit. - Jarret megkeverte a paklit. - Miss Lake és én ketten fogunk whistezni. - Na és a tét? - kérdezte Gabe. - Semmi közöd hozzá - felelte Jarret. - Ó, szóval bizalmas. - Masters önelégülten elvigyorodott, miközben hátradőlt székében. - Izgalmas. - Kissé szennyes a fantáziád! - csattant fel Jarret. - Miss Lake úrinő. - És felettébb unalmas, ha tudni akarja! - válaszolta Miss Lake. - Mr. Masters, ha gyanúsítgatni van kedve, talán mondja, kérem, a szemembe. Higgadtságán csodálkozva, Jarret Annabelre pillantott. S akkor azonnal észrevette, hogy a nő összekulcsolt keze enyhén remeg az asztalon. Remek. Tehát mégsem olyan nyugodt, mint amilyennek látszik. Talán legközelebb kétszer is meggondolja, mielőtt belemegy egy ehhez fogható őrültségbe.

- Szó sincs gyanúsítgatásról. - Masters tekintete ide-oda cikázott Annabel és Jarret között. - Puszta megfigyelés. - Talán máshol kellene a szemed meresztgetned - pirított rá Jarret. - Mivel a parti zártkörű, felesleges itt lebzselnetek. Gabe felnevetett. - Én innen el nem mozdulok, öregfiú! Fiatal még az éjszaka. - Én pedig a világért sem mulasztanám el a dolgot - szögezte le Masters. - Ahogy jólesik. - Legalább megpróbált megszabadulni a közönségtől. Jarret kirakta a paklit, hogy a nő emelhessen. Aztán mindketten húztak. Amikor veszített, átadta neki a paklit, hogy Annabel oszthasson. Masters hátradőlt a székében, hogy az asztal körül csoportosuló tömeghez szólhasson. - Egy az öthöz fogadok, hogy a hölgy legyőzi Lord Jarretet. A fogadni vágyók kis híján meglincselték; szemmel láthatólag senki sem hitte, hogy Miss Lake nyerhet. - Ellenem fogadsz, Masters? - kérdezte Jarret meglepve. - Egész éjjel nyertél. Előbb-utóbb minden szerencsesorozatnak vége szakad. - Akkor a tiédnek is. - Jarret ekkor vette észre, hogy Pinter is maradt, karját mellén összefonva egy oszlopnak támaszkodott. Nincs miért maradnia, Pinter - jegyezte meg ingerülten. - Hisz úgyis csak bosszantjuk. - Ha az emlékezetem nem csal, mylord, amikor megérkezett, azt mondta, hogy később valamiről beszélni kíván velem. A pokolba, erről teljesen megfeledkezett. - Vagyis örömmel várok. - Pinter Miss Lake-re nézett. - És figyelek. - Ó, igen - vágott közbe Gabe. - Pinter mindig olyan gáláns, ha hölgyekről van szó. Nem kockáztatná, hogy magára hagyja velünk szegény Miss Lake-et, attól való félelmében, hogy valamelyikünk még el találja tüntetni, és esetleg az ágyába cipeli. - Miért? - kérdezte Miss Lake felvont szemöldökkel. - Hármuknak talán az a szokása, hogy nőket rabolnak?

- Csak keddenként és péntekenként - felelte Masters. - Tekintve, hogy ma szerda van, biztonságban érezheti magát. - Hacsak nem visel kék harisnyakötőt, kisasszony - kotyogott közbe Gabe. - Szerdánként Masters és én is a kék harisnyakötőkre vadászunk. Az öné kék, Miss Lake? - Csak hétfőnként és csütörtökönként. - Tizenhárom lapot osztott mindkettejüknek, a maradékot talonba félretette, a legfelső lapot pedig felütötte. - Sajnálom, uraim, de attól tartok, más hölgy után kell nézniük, ha el akarnak rabolni valakit. - Miss Lake harisnyakötője nem tartozik egyikőtökre sem figyelmeztette őket Jarret. - Ajánlom, hogy ezt tudomásul vegyétek, különben magam mutatom meg, merre van az ajtó. Masters pillantását elkapva megmerevedett. Az ügyvéd átlátott a szitán, hogy vinné el az ördög, valószínűleg azért, mert hacsak nem a húgairól volt szó, kivételes alkalomnak számított, hogy Jarret egy hölgy védelmére keljen. Ahogy tiszteletre méltó hölgyek társaságában sem mutatkozott túl sűrűn. Barátjáról tudomást sem véve, Jarret tőle szokatlan módon inkább a játszmára összpontosított. Ha nem értené a dolgát, hajlaná rá, hogy azt gondolja, a nő a pakli aljáról osztott. De ő már messziről képes volt kiszúrni a hamiskártyásokat - és Miss Lake nem volt az. - Kíváncsi lennék, hogy ennek a „bizalmas fogadásnak” van-e valami köze Mrs. Plumtree ultimátumához - merengett Masters hangosan. - Ultimátumhoz? - kérdezett vissza Miss Lake. Jarret alig hallhatóan szórt szitkokat Mastersre, amikor Miss Lake-kel játszani kezdtek, és lapokat húztak a talonban lévők közül a már játékba küldöttek helyett. - Mrs. Plumtree közölte az unokáival, hogy mindannyiuknak meg kell házasodniuk még jövő január vége előtt, vagy kizárja őket az örökségükből - magyarázta az ügyvéd. - Beleegyezett, hogy hozzámegy, amennyiben nyer, Miss Lake? - Természetesen nem - szögezte le Annabel. Az ég szerelmére, ezt nem kellett volna ilyen határozottan kijelentenie.

Masters szemében kíváncsiság csillant. - Ez ám az érdekes fordulat! A nők általában hízelegni szoktak drága barátunknak. Könyörgöm, ossza meg velünk, mi olyan ellenszenves önnek Lord Jarretben? - Nem ismerem elég jól, sem ahhoz, hogy kedveljem, sem ahhoz, hogy ne - hangzott a válasz kimérten. - Ilyenformán korai lenne házasságról beszélni. - Akár a nők többsége - mondta Jarret -, Miss Lake kétségkívül a szerelmi házasságot részesíti előnyben. Sosem menne hozzá egy férfihoz fogadásból. - Milyen különös, uram, hogy tudni véli, mit gondolok a kérdést illetően, jóllehet ma délelőtt találkoztunk először. - Kérdőn nézett a férfira. - Talán ön a gondolatolvasó, és nem a barátai. Pimasz kis perszóna. - Reménykedjen benne, hogy nem vagyok. - Jarret kijátszotta a treff bubit. - Vagy elveszti a partit és a fogadást is, rövid időn belül. - Már tudom, hogy nem az. - Önelégült mosollyal a férfi kártyájára helyezte a treff királyt. - Mivel ezt a kört épp most nyertem meg. Hát persze, hogy megnyerte, talán még soha senki nem nyert az én kártyámmal, gondolta Jarret. De egyszer a nőtől is elpártol a szerencse. Miközben összegyűjtötte a lapokat és elkezdett keverni, Masters megkérdezte: - Ez azt jelenti, hogy nyert, és ez a végeredmény? - Az nyer, aki három körből kettőt visz, szóval nem, még nem nyert - válaszolta Jarret. - És a fogadásotoknak tényleg semmi köze Mrs. Plumtree ultimátumához? - Ha adtál volna rá lehetőséget - szólt közbe Gabe -, elmondtam volna, hogy nincs. Jarret abból már rég kihátrált. Nagyi annak fejében, hogy egy évre átveszi a sörfőzde irányítását, felmentette. Aztán ismét visszatérhet a kártyaasztal mellé, ahol nyeregben érezheti magát, és nem kell megnősülnie. Jarret összeráncolta a homlokát. Hirtelen az egész akkora fele-

lőtlenségnek tűnt. Nem mintha érdekelte volna. Egyáltalán nem. A felelősség fájdalmat és veszteséget jelent. Jobb, ha nincs, semmint hogy szenvedést okozzon. - Vagyis a sörfőzde vezetése pusztán csak móka az ön számára? - kérdezte Miss Lake egyértelmű rosszallással. - Egyáltalán nem móka. - Miközben lapjait tanulmányozta, magán érezte a nő tekintetét. - Ideiglenes feladat. Fogalmazzunk úgy, az a dolgom, hogy a vállalat ugyanilyen állapotban maradjon, míg nagyi vissza nem veszi. - De a vállalat sikeréhez nem fűződik anyagi érdeke. A megvető hangnem elárulta, mit is gondolt Annabel erről az egészről. Tekintetük egymásba fúródott. - Azért, mert azt akarom, hogy minden jól menjen, de a kockázatos ajánlata mégsem keltette fel az érdeklődésemet? Játszani kezdtek, és három ütést mindjárt elnyert. - Miféle kockázatos ajánlat? - kíváncsiskodott Gabe. Miss Lake elrendezte lapjait. - A fivéremnek sörfőzdéje van Burtonben. Szeretnénk együttműködni az önök cégével egy vállalkozás erejéig, amely mindkét félnek busás hasznot eredményezne. - Legalábbis ön szerint - vágott vissza Jarret. - Vagyis ez csak egy nyavalyás üzleti fogadás? - kérdezte Masters megrökönyödve. - Atyaisten, hát ez kiábrándító. Viszont ha Miss Lake azért játszik, hogy Jarret támogatását elnyerje, akkor miért játszik Jarret? - Bizonyára a fivére sörfőzdéjéért! - találgatott Gabe. - Kevesebbért biztos nem! - Ne legyen nevetséges - replikázott ezúttal a nő. - Ha a sörfőzde az enyém lenne, nem volna szükségem Lord Jarret segítségére. És egész biztos, hogy nem tenném fel tétnek holmi kártyacsatában. Ugyan miféle bolond csinál ilyen ostobaságot? - Meg lenne lepve, ha tudná - válaszolta Jarret. - Vannak férfiak, akik képesek feltenni bármit. - Ahogy akadnak nők is. - Masters töprengve mérte végig Annabelt. - Ha nem a fivére sörfőzdéjét ajánlotta fel, akkor vajon mit?

- firtatta Gabe. Amikor Jarret megsemmisítő pillantást vetett rá, megmerevedett, aztán ránézett Miss Lake-re. Annabel arca pipacspirossá vált. Mindent le lehetett olvasni róla. És Jarret már a gondolattól is rosszul volt, hogy a helyiségben tartózkodó férfiak a nő jellemét illetően bocsátkoznak találgatásokba. - Miss Lake a gyűrűjét ajánlotta fel - hazudta Jarret. Annabel hálásan nézett rá. - Rendkívül értékes darab. Sok pénzt megér. - Aha. - Masters és Gabe sokatmondó pillantást váltottak egymással. - Egy gyűrűt. Hát persze. Mind a ketten tudták, hogy Jarret jobb szerette a ropogós bankókat, ha fogadásról volt szó. Sosem fogadott el fizetségként ékszert. És abból ítélve, amilyen érdeklődéssel Miss Lake-et méregették, egyértelmű volt, hogy kitalálták, Lord Sharpé mit volna hajlandó elfogadni tétnek. Jarret a fogát csikorgatta. Sosem lett volna szabad elfogadnia az ajánlatát. Némi szidás után vissza kellett volna kísérnie a szálláshelyére, bárhol volt is. Akkor miért nem cselekedett így? Mert őszintén hitte, hogy a nő visszautasítja. Mert élvezte, hogy Miss Lake felbosszantja. És mert természetes bája jobban kísértésbe vitte, ahogy az korábban még soha, egyetlen nőnek sem sikerült. Őrültségnek hangzott, és nem vezetett semmi jóra. De még mielőtt ez megtörténik, Annabel az ágyában végzi. Csakhogy tudja, mit veszített volna. Gabe kutató pillantással nézett a nőre. - Mondja csak, Miss Lake, egyedül jött Londonba? - Természetesen nem. - Épp ütése volt. - A sógornőmmel érkeztem és az... unokaöcsémmel. Csak képzelődött, vagy a nő valóban szünetet tartott az „unokaöcs” szó előtt? Hirtelen derengeni kezdett, hogy miért. - Hány éves ez az unokaöcs? A nő a lapjaira összpontosított. - Mi köze ennek bármihez is?

- Ha ő az ön férfi kísérője - mondta Jarret nagyon is sok. Mennyi, öt? Annabel nyelt egyet, és kibökte: - Ha mindenáron tudni akarja, tizenkettő. - Tizenkettő! - kiáltott fel Masters. - Hölgyem, te jó ég, nem kószálhat a város utcáin egy kisfiúval a kísérőjeként! A fivére hogy egyezhetett bele ebbe? - Hugh beteg - válaszolta. - Nem volt választása. Jarret összevonta a szemöldökét. - Hagyott neki választást? A nő egy lapot dobott az asztalra. - Nem igazán. Gabe halkan füttyentett. - Ha nem áll szándékodban feleségül venni, valakinek meg kell tennie. Szüksége volna egy férjre, hogy a bajt elkerülje. - Hidd el, már magam is javasoltam - mormogta Jarret. - Nem! - tiltakozott hevesen Miss Lake. - Ön azt mondta, gyámra van szükségem. Az aligha ugyanaz. Ön kétségkívül azon férfiak közé tartozik, akik úgy hiszik, hogy a nők olyanok, mint a kis házi kedvencek, amelyeknek ketrecben a helyük, és csak arra jók, hogy társasági összejöveteleken mutogassák őket. - Őszintén, Jarret - korholta Masters csillogó tekintettel nagyon rossz véleményed lehet a női nemről. - Közelebb hajolt Miss Lake-hez. - Biztosíthatom, kisasszony, hogy én soha nem sugallnék semmi ilyesmit egy hölgynek. Jarret felhorkant, Miss Laké pedig szépen ívelt szemöldökét felvonva Mastersre pillantott. - Gyanítom, ez kizárólag annak köszönhető, hogy reményei szerint a hölgy megszelídíthető. - Most megfogott, Masters - tréfálkozott Gabe. - Miss Lake talán tényleg gondolatolvasó. Ezúttal Jarret kezében volt az adu. - Kizárt, máskülönben nem bocsátkozott volna találgatásokba arról, mit is gondolok a női nemről. - Annabelre nézett. Szemlátomást nem én vagyok itt az egyetlen, aki mindösszesen egynapos ismeretségre alapozza feltevéseit.

- A feltételezésemet nem az ismeretségünkre alapoztam, uram - vágott vissza az ellenfele -, hanem arra, amit mondott. Ha az a véleménye, hogy egy nőnek gyámra van szüksége, akkor úgy véli, hogy egy nő nem képes vigyázni magára. Ez pedig arcátlanul sértő. - Nem sértésnek szántam. Pusztán csak arra szerettem volna rámutatni, hogy egy hölgynek másképp tanácsos viselkednie a nagyvárosban, mint a falusias vidéken. És ha nem így tesz, akkor szüksége van valakire, aki vigyáz rá. - Falusi vidéken! Burtonben élek. A lakosok száma majdnem hétezer. Mindenki nevetett. Annabel haragos arckifejezése láttán Gabe annyit mondott: - Megbocsásson, hölgyem, de Londonban több mint egymillióan laknak. - Tudom. De attól még nem kell Burtont falusi vidéknek nevezni, nemde? - Összehasonlítva talán... - szólalt meg Jarret. - Biztosíthatom, uram - válaszolta szűkszavúan -, hogy az erkölcstelenség és a bűn mifelénk sem ismeretlen. A különbség mindösszesen abban rejlik, hogy a problémák milyen méreteket öltenek. A nő hangjából kicsendülő keserűség elgondolkodtatta Lord Sharpe-ot. Vajon a saját bőrén tapasztalt efféle erkölcstelenséget? Talán kihasználta egy gazember? Ha így is van, miért bosszantja ez őt ilyen mélységesen? - Mindenesetre - folytatta Annabel -, tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy nem árt, ha egy nő óvatos Londonban. - Ravaszkásan nézett a férfira. - Biztos lehet benne, hogy nem úgy terveztem, hogy az estét három lelkiismeretlen szélhámossal töltöm, akik nem átallják azt sugallni, hogy férjre lenne szükségem, méghozzá pont azért, hogy a magukfajtától megvédelmezzen. Masters elnevette magát. - Mond valamit, Jarret. - Ne bátorítsd! - csattant fel a lord. Lehet, hogy Masters egy lelkiismeretlen szélhámos, de ő nem

az. Ő csupán egy gondtalan csirkefogó, aki nem szereti, ha felelősségre vonják egy olyan szabadszájú kistündér hírneve miatt, mint aki vele szemben ül. Aki naivan belement egy botrányos fogadásba, amibe nem lett volna szabad. Befejezték a második játszmát, amely legnagyobb bosszúságára döntetlenre végződött úgy, hogy mindkettőjüknek tizenhárom ütése lett. A következő ugyanígy ért véget. Kelletlenül ismerte el, hogy a nő jobban játszik, mint amire számított. Nem mintha a kétszemélyes whist olyan bonyolult stratégiát igényelt volna, de azért nem ártott, ha az ember észnél van. Annabelnek volt néhány bámulatos ütése. Le volt nyűgözve tőle. Ugyanakkor bosszúságot is érzett, mivel ma este nem állt szándékában veszíteni. Felkapta a nő által épp csak az imént kiosztott kártyákat, és amikor a pakli tetején lévő felső lapra nézett, látta, hogy káró az adu. Na! Most majd kiderül, hogy boldogul a hölgy, ha a szerencse az ellenfele pártját fogja. - Szóval, Lord Jarret - szegezte neki a kérdést Annabel, miközben lapjait rendezgette -, mi a véleménye a nőkről? - Óóó - mondta Masters felcsillanó szemmel -, most aztán benne vagy, de nyakig, barátom. - Mégis miért? - kérdezte Miss Lake. Gabe felnevetett. - Mert egyetlen férfi sem tud úgy válaszolni erre a kérdésre, hogy a válasz a nő megelégedésére szolgáljon. Megkísérelni is kockázatos. - Mr. Pinter - fordult a nyomozó felé -, önnek bizonyára van válasza a kérdésre. Pinter arcán riadalom tükröződött. - Megbocsásson, Miss Lake, de ha lehet, ebből a beszélgetésből inkább kimaradnék. Esküszöm önnek, hogy én semmit sem gondolok a hölgyekről. A nő kihívott lapjára reagálva Jarret megszabadult egy értéktelen laptól. Ennyi gyáva alak egy rakáson. - Szívesen válaszolok. - Nagyanyjára gondolt, meg arra, hogy

az asszony örökösen mások dolgába üti az orrát, anyjáról és annak végzetes tettéről nem is beszélve, amire sötét gondolatok rohanták meg. - A nők akkor a legboldogabbak, ha hatalmas felfordulást okoznak a körülöttük lévők életében. Az asztaltársaságra néma csend ereszkedett. Igazság szerint a kocsmában szinte mindenki megdermedt, és a helyiségben tartózkodó valamennyi férfi tekintete a nőre meredt. Meglepetésére Annabel harsogó nevetésben tört ki. - Úgy tűnik, kettőnkben több a közös, mint gondoltam. Mert én pontosan így vélekedem a férfiakról. - Csakugyan? - Hagyta, hogy a nőé legyen néhány ütés, s további haszontalan lapokat vetett oda, ahogy fogyott a pakli. És melyik szerencsétlen flótás hibáztatható, hogy erre az álláspontra jutott? - Miből gondolja, hogy egyetlen férfi vezetett erre a felismerésre? - Miss Lake szemöldökét összevonva viszonozta a férfi pillantását. - Na és ön? Talán összetörte egy nő a szívét, s miatta e megmásíthatatlannak tűnő vélemény? A talonban lévő lapok elfogytak. Kijátszott egy ászt, amit a férfi mosolyogva egy aduval ütött. Elegendő káró volt a kezében, hogy a hívás jogát elnyerje, ahogy épp elég értékes lapja volt, hogy a játszma hátralévő részében mindent vigyen. Ez a játszma nem fog döntetlennel véget érni. - Soha egyetlen nő sem törte össze a szívemet. És a jövőben sem fogja. - Ennek az az oka, hogy Jarret soha egyetlen nőt sem enged magához elég közel - tréfálkozott Gabe. És miért kellene így tennie? Megpróbálnák megváltoztatni, és ezt ő sosem tűrné. Az élete tökéletes mederben zajlott, mígnem nagyanyjuk előállt eszement tervével. Ha lejár az egy év, visszatér minden a régi kerékvágásba. Bár az igaz, hogy néha magányosan teltek a napjai, és belefáradt az éjszakázásba és a játék egyhangúságába. De a kártyaasztal mellett otthon érezte magát. Ez volt az egyetlen dolog, amit tudott, az egyetlen dolog, amiben nem csalódott. Jarret egyik lapot játszotta ki a másik után, kicsalva a nőtől

előbb az összes adut, majd a többi lapját is, és élvezettel nézte, mint lesz egyre sápadtabb, ahogy derengeni kezd neki, hogy ezt a kört nem nyerheti meg. - Ugyanezt a kérdést én is feltehetném önnek, Miss Lake. Összetörte egy férfi a szívét? Ezért nem ment még férjhez? - Nem mentem férjhez, uram, mert nem látom hasznát, hogy így tegyek. Ön és a barátai csak megerősítenek ebben a hitemben. - Nos, miattunk nem kell, hogy sokáig fájjon a feje. - Azzal az utolsó lapját is kijátszva kajánul elvigyorodott. - Mivel ezt a kört épp most nyertem meg. Az állás ezáltal döntetlen, én pedig sokkal közelebb kerültem hozzá, hogy a fogadásunkat megnyerjem. - Nem közelebb, mint én. - Annabel összeszedte a lapokat. - Most én osztok, mylord. És ígérem, nem leszek olyan nagylelkű önhöz, amilyen ön volt saját magához. A férfi szeme résnyire szűkült. - Ha netán azzal akar gyanúsítani, hölgyem, hogy csalok... - Dehogy. - Miközben megkeverte a paklit, a nő enyhén elpirult. - Azt kellett volna mondanom, hogy remélem, ezúttal nekem is olyan szerencsém lesz, mint önnek. A durcás hangnem mosolyra fakasztotta Jarretet. - Csak nem savanyú a szőlő, Miss Lake? - Remélem, maga is beismeri, hogy ez alkalommal kivételesen jó volt a lapjárás - vágott vissza Annabel. A férfi megrándította a vállát. - Egy rossz játékos jó lapokkal is melléfoghat. Éppúgy, ahogy egy jó játékos közepes leosztással is brillírozhat. - És egy középszerű játékos egy briliáns leosztást is tönkrevághat - vetette közbe Masters. - Esetleg folytatnátok? Azt szeretnénk látni, ki nyer, nem pedig hallgatni, hogy a kártyázásról filozofálgattok. Miss Lake szemöldökét összevonva pillantott Jarretre. - A barátja mindig ilyen türelmetlen? - Csak ha fogadott valamiben. És most ostobamód minden bizodalmát önbe vetette. - Ugye megteszi, Miss Lake, hogy alaposan elveri? - kérdezte

Masters. - Hasznát venném a pénznek. Ő pedig megtapasztalná, milyen érzés veszíteni. - Miért? - Annabel osztott. - Általában nyerni szokott? - Mindig nyer - panaszkodott Gabe. - Bár az utóbbi időben elég rossz formában van. - De nem ma este - válaszolta Jarret a kezére pillantva. A lapjárás nem volt olyan pazar, mint a legutolsó, de azért bejöhet. A következő játszma hamar lezajlott, mindketten hallgattak, ős a játékra koncentráltak. Amikor a végén döntetlen lett - ismételten -, az asztal körül álldogálók egyszerre hördültek fel. Miss Lake a lapokat ellenfele elé söpörte. - Ugye tudja, hogy megeshet, hogy az állás még reggel is ugyanennyi lesz? - Csak nem fárad, Miss Lake? - gúnyolódott Jarret, miközben a paklit megkeverte. - Természetesen nem. De el kell ismernie, hogy méltó ellenfelek vagyunk. - Talán. - Osztott. - Csak nem savanyú a szőlő? - ugratta a nő. - Nem inkább csak a vesztét érzi? - vágott vissza a férfi. Felemelte a lapjait. A kezében lévő kártyákkal éppúgy nyerhetett, ahogy veszíthetett is. Mostanra már hozzászokott a nő játékstílusához, így rájöhet a taktikájára is. Na persze, Miss Lake is az övére. Élvezte a kihívást, hogy végre méltó ellenféllel játszhat. Masters és Gabe stílusa egészen más volt; egyikük sem fordított kellő figyelmet a lapok vándorlására. Sokkal inkább lefoglalta őket az ivászat és a szolgálólányokkal való flörtölés. Miss Laké ellenben komolyan vette a játékot. Ez felkeltette érdeklődését a nő családja iránt. A szülei halála óta nyilván a fivérével és a sógornőjével él. Talán ez az oka, hogy hajadon nagynéni. Szégyen, az már biztos. Túl fiatal még, hogy aggszűz nagynéni legyen, nem lehet több huszonötnél. Miféle élet ez egy nő számára? Na persze ott volt Minerva, a maga huszonnyolc évével, aki szintén elégedettnek tűnt a helyzettel. De neki ott voltak a köny-

vei. És mije volt Miss Lake-nek? Egy sörfőzde, amely igazából nem is az övé, és amelytől a fivére valószínűleg távol tartotta, amennyire csak tudta. Bár az is lehet, hogy nem, tekintve, hogy most itt van Londonban. A nő játékba hozta az első lapot, ő pedig kényszerítette magát, hogy összpontosítson. Minden tudását össze kell szednie, ha nyerni akar, vagy, hogy legalább ezt a játszmát is döntetlenre hozza. Jó néhány ütés következett néma csendben, és már a második tizenhármas volt soron, amikor Masters így szólt: - Szóval, Gabe, mivel Jarret megtalálta a módját, hogyan faroljon ki a megállapodásból, a te vagy a következő. Találtál már feleséget? Gabe morcos képet vágott. - Halogatom, amíg csak lehet. - Bölcs döntés - helyeselt Masters. - És... ööö... a húgaid? Ők választottak már? Volt valami az ügyvéd hangjában, ami Jarretben megkongatta a vészharangot. A barátjára pillantott, ám Masters hanyag nemtörődömséggel a körmeit piszkálta. Feszült állkapcsa és hallgatagsága azonban árulkodó volt. Gabe-nek látszólag fel sem tűnt. - Ó, Celia még mindig dühös nagyira, Minerva pedig azért mérges, de pokolian, mert Jarret kihátrált. Minerva azt mondja, ő sem szándékozik behódolni, de fogalmam sincs, hogy akarja ezt megvalósítani. Jarret volt az egyetlen, aki alkuba tudott bocsátkozni. Még Olivér terve is, amivel rá akarta szedni nagyit, kudarcba fulladt. - Hát, ha valaki képes megkörnyékezni Mrs. Plumtreet, akkor az Lady Minerva - jegyezte meg Masters megfontoltan. Jarret megfeszült. Miután együtt látta őket a Valentin-napi bálon, elgondolkodott rajta, van-e valami Masters és Minerva között, de amikor Olivér bejelentette eljegyzését Mariával, megfeledkezett a dologról. Átkozottul reméli, hogy nincs köztük semmi. Lehet, hogy

Masters a barátja, de a nőket illetően nem megbízható. Azonkívül megvolt az a furcsa szokása, hogy sokszor napokra eltűnt, isten tudja, hová. Minerva alkalmi férjnél jobbat érdemelt. Ha nincs nagyi mesterkedése, még csak nem is kellene... - Kör az adu, Lord Jarret - hallotta Miss Lake hangját. Amikor lenézett, észrevette, hogy a nő káró bubiját egy pikk ötössel akarta elvinni, azzal, ami utolsó játszmájukban volt az adu színe. Az ördögbe ezzel az egésszel! A gondolat, hogy Masters a húga után koslat, elvonta a figyelmét. - Persze - válaszolta nyugodtan, majd a lapokat a nő felé tolta. Most viszont bajban volt. Legalább három ütés elment, miközben úgy játszott, hogy nem gondolkozott. Megpróbált visszaemlékezni a játékba küldött lapokra, de ha az élete múlt volna rajta, sem volt képes őket az emlékezetébe idézni. A francba, a francba, a francba! Fogalma sem volt róla, merre lehet a treff dáma vagy a kör tízes. Nála nem volt egyik sem - erre legalább emlékezett -, de vajon a nő melyiket játszotta már ki? A két utolsó ütés következett, és a játszma döntetlenre állt. Nála volt a kör kilences, illetve a treff ötös - és ő hívhatott. Szinte inajdnem biztosra vette, hogy a nőnél van a káró nyolcas és vagy a treff dáma, vagy a kör tízes. Gyors kalkulálásba fogott. Ha az ötöst játssza meg, bármelyik kombinációban döntetlen lesz a vége. Ha a kör kilencessel kezd, nyerhet a nő, nyerhet ő, vagy döntetlenre is végződhet, attól függően, mit játszik meg az ellenfele. Az ötössel kell nyitnia. Az a jó választás, mivel nem veszíthet. De nyerni sem nyerhet. Mi van, ha a következő osztásnál pocsék lapokat kap? A kör kilences kijátszásával legalább van némi esélye, hogy nyerjen. Az egész azon áll vagy bukik, hogy a nő az adut vagy a magasabb értékű lapot tartja-e meg. Abból ítélve, ahogy játszott, nehéz lett volna megmondani. Jarret mély levegőt vett. Sosem volt az a fajta, aki biztosra megy.

Szíve majd kiugrott a mellkasából, amint letette a kilencest. Miss Lake incselkedve nézett rá, majd kijátszotta a kör tízest. Jarret elhomályosult tekintettel bámult a lapokra. A feltételezése tévesnek bizonyult, és most vesztett. Az utolsó ütés puszta formalitás volt. A nő megnyerte a kört, ami azt jelentette, hogy megnyerte a játszmát is. És vele a fogadást. A pokolba ezzel az egésszel!

Ötödik fejezet

Annabel tátott szájjal bámult a lapokra, alig akart hinni a szemének. Mr. Masters örömujjongásban tört ki, ami felhördülést váltott ki azokból, akik ellene fogadtak. Lord Gabriel, aki a fivérére tett, hölgyek fülét sértőn cifrát káromkodott. Lord Jarret pedig csak kifejezéstelen tekintettel meredt a kártyákra. Ez nem volt különösebben meglepő, a parti során egyetlenegyszer sem reagált a lapokra, így aztán szinte lehetetlen volt megfejteni a taktikáját. Amikor a férfi elnyerte a hívás jogát, Annabel biztos volt benne, hogy a játszma döntetlenre végződik. Pontosan tudta, mely lapok maradtak a férfi kezében, és biztos volt benne, hogy az ellenfele is ugyanígy van ezzel. Barátai hangsúlyozták, híres arról, hogy képes megjegyezni valamennyi már játékba küldött lapot. Akkor meg miért a kör kilencest játszotta ki? Talán azt feltételezte, hogy ő nem emlékszik, milyen lapok estek már ki? Nem, ennek nem volt semmi értelme. Abban a pillanatban, ahogy a férfi kijátszotta a kilencest, nem volt más választása, mint hogy színre színt rakjon, ami azt jelentette, hogy nem tehetett mást, mint hogy nyer. Talán hagyta nyerni? Ez tűnt az egyetlen logikus magyarázat-

nak. De miért tette volna, amikor annyira ellenezte, hogy kisegítse a fivére sörfőzdéjét? Erre csak egy magyarázat lehetett: el akarta kerülni, hogy együtt kelljen hálnia vele. Felidézte a beszélgetésüket. Amikor arcpirító ajánlatát megtette, és ő beleegyezett, a férfi mintha megrémült volna, hogy kihívásának tárgya lelepleződik. És egy hozzá hasonló férfi túl büszke, hogy visszalépjen egy fogadástól. Vagy úgy döntött volna, csak olyan módon kerülheti el, hogy ő akarata ellenére vele háljon, ha veszít? Ha igen, akkor távolról sem olyan gazember, mint amilyennek gondolta. Vagy így történt, vagy nem találta őt elég vonzónak, bár viselkedése nem ezt sugallta. Természetesen nem volt már hamvas elsőbálozó, de még vén csoroszlya sem, és egy született széptevőnek az ilyesmi különben sem számít, vagy mégis? Ha ennek ellenére úriemberhez méltón akart viselkedni, egyszerűen csak vissza kellett volna utasítania, hogy az adósságát behajtsa. Vagy el kellett volna fogadnia anyja gyűrűjét. Miért nem tette? Talán tényleg legyőzte. A helyiségre komor csend borult. Mindenki arra várt, hogy ő vagy Lord Jarret megszólaljon. - Ügy tűnik, a Plumtree Sörfőzde mégiscsak közös vállalkozásba fog a Lake Ale-lel, Lord Jarret - bátorkodott megjegyezni, nem tudván, mi mást mondhatna. Ahogy a férfi pillantása összekapcsolódott az övével, a gyertyafényben csillogó szempár szinte zöldnek látszott. - Nagyon úgy fest. Hangszíne sem árult el semmit sem. A helyzet felettébb nyugtalanító volt. - Köszönöm, hogy elfogadta a tétet. Amint azt is, hogy egyáltalán hajlandó volt kártyázni velem. - Részemről a megtiszteltetés. Ó, most megvan - az ingerültség apró jele a hangjában. A férfi hirtelen felállt. - Hol szállt meg, Miss Lake?

Annabel csak pislogott, a kérdés felkészületlenül érte. - A Sarkantyúhoz címzett fogadóban. - Az a High Borough Streeten van, igaz? - Amikor bólintott, a férfi felvette kalapját és nagykabátját, amely egy közeli oszlopból kiálló kampón lógott. - Elkísérem. - Arra semmi szükség. Fogok egy kocsit. - Szó sem lehet róla. - Én elvihetem - szólt közbe Mr. Pintér. - Nem - válaszolta Lord Jarret határozottan. S még mielőtt Mr. Pintér tiltakozhatott volna, hozzátette: - Miss Lake-nek és nekem van még néhány megbeszélnivalónk. Négyszemközt. Annabel vonakodva állt fel. Arra számított, hogy kettejük beszélgetésére csak reggel kerül sor. - Visszajössz ide, miután végeztél, ugye? - kérdezte Mr. Masters Lord Jarretet, még mindig vigyorogva. - Most, hogy továbbra is rossz passzban vagy, tennék egy újabb próbát veled és Gabe-bel. - Csak hogy minél tovább kárörvendhess - szögezte le Lord Jarret kényszeredetten. - Még szép. Ezt a csorbát sem köszörülöd ki egyhamar. - Magam is ettől tartok - jegyezte meg a férfi bármiféle gyűlölködés nélkül. Ha mérges is volt, jól palástolta. - Sajnos, öregfiú, a mókát későbbre kell halasztanod. Azért jövök vissza, hogy Pinterrel beszéljek. Aztán pedig hazamegyek. Korán kell kelnem, hogy Burtonbe utazhassak. Miközben Annabel még mindig tátott szájjal bámult, a férfi megkerülte az asztalt. - Jöjjön, Miss Lake, ideje indulni. Belekarolt a férfiba. Mihelyt azonban kiértek az utcára, nekiszegezte a kérdést: - Mit ért azon, hogy Burtonbe utazik? Arra semmi szükség. Elég, ha beszél a Kelet-indiai Társasággal, és meggyőzi őket, hogy vásárolják meg az általunk készített főzetet. Biztosítsa őket róla, hogy vállalja a felelősséget, vagy ilyesmi. Lord Jarret jeges tekintettel nézett rá. - A fogadás arról szólt, hogy segítek a Lake Ale-nek, nem pe-

dig arról, hogy szemet hunyok bármi felett, amit a fivére vállalata művel. Nem teszem kockára a családom és a Kelet-indiai Társaság közti jó viszonyt, anélkül hogy közelebbről is szemügyre venném a fivére sörfőzdéjét: a helyzetét, hogy az ésszerűség határain belül mennyi sört képesek előállítani, hogy milyen tervei vannak... - De nem jöhet Burtonbe! - kiáltotta. Résnyire szűkült szemmel nézett a nőre. - Miért nem? - Én-én... nos... - Annabel az ösztöneire hagyatkozott. - Na és mi lesz addig az ön sörfőzdéjével? Abban a pillanatban, hogy meglátná Hugh-t, és rájönne, hogy a fivére „betegségét” csak kitalálta, vagy hogy a bátyja egyáltalán nem támogatja a tervet, azonnal felbontaná az egyezségüket, fogadás ide vagy oda. A férfi ügyesen segítette át egy sártócsán. - A Plumtreevel minden rendben lesz. Utasításokat adok a sörfőző mesternek és Croftnak, visszatérésemig ők majd mindent kézben tartanak. Pár napnál tovább úgysem leszek távol. Ahogy a nő arcába nézett, tekintete kutatóvá vált. - Van valami, amit elhallgat előlem? Annabel kényszerítette magát, hogy szilárdan állja a férfi tekintetét. - Természetesen nem. Pusztán csak nem szeretnék kellemetlenséget okozni önnek. Jarret fanyarul felnevetett. - Ahhoz egy kicsit már túl késő. A segítségemet akarta, és most megkapja, örömmel elkísérem önt és a családját Burtonbe, bármikor is kívánjanak indulni. Ezen elgondolkozott. Ha a férfi velük együtt utazik, talán jobban kézben tudja tartani a dolgokat, mintha csak úgy akármikor, bejelentés nélkül tűnne fel a Lake Ale-ben. De mindent összevetve az lenne a legjobb, ha Londonban maradna. - Bocsásson meg, uram, de nem tudom elképzelni, hogy hajlandó volna velem, a sógornőmmel és az unokaöcsémmel egy postakocsin zötykölődni - mondta. - Én sem. Ezért utazunk a Sharpé család saját kocsiján.

- Ó, nem, nem kérhetem... - Egyedül a legidősebb fivérem szokta használni, és ő az újdonsült feleségével még legalább két hónapig távol lesz. - Ahogy a High Borough Streetre befordultak, oldalvást a nőre pillantott. Ezzel megspórolhatják Burtonbe az útiköltséget. Annabel enyhén elpirult. Nem szívesen vallotta be, de ez nagy segítséget jelentett. Sem ő, sem Sissy nem gondolta, hogy Londonban a szállásköltségek ilyen magasra rúgnak. Alig maradt pénzük a visszaútra, arra pedig, hogy postakocsi-állomáson éjszakázzanak, mint Londonba jövet, semennyi. Nem igazán vágyott rá, hogy Sissyvel és egy nyughatatlan tizenkét évessel másfél napot zötykölődjön egy postakocsin. Így viszont megengedhetnék maguknak, hogy egy fogadóban éjszakázzanak, őlordságával együtt. Így aztán félresöpörte büszkeségét. - Köszönöm, ez nagyon kedves öntől. És természetesen a szállásának költségeit mi álljuk. - Ostobaság. Mivel én kényszerítettem önökre a jelenlétem, a költségek fedezése az én dolgom. Örülök a lehetőségnek, hogy a családja többi tagját is megismerhetem, hisz a fivére és én végtére is üzlettársak leszünk. Annabelt ismét elfogta a rémület. - Hogy érti? - Ki kell dolgoznunk a megállapodásunk feltételeit. Ha a Lake Ale le is gyártja a sört, szeretné, ha a szállítást mi oldanánk meg? Ő maga akar szállítani? Van elég forrása és helyi kapcsolata, hogy bírja hordóval, vagy van még más is, amit nekünk kellene biztosítani? Egy ehhez hasonló vállalkozás kapcsán rengeteg kérdés merülhet fel, amelyekről meg kell állapodni. Ahogy rámeredt, újfent meglepődött a férfi gyakorlatias gondolkodásmódján. Ahhoz képest, hogy a vállalat vezetésére vonatkozó megbízatása csak ideig-óráig érvényes, alapos munkát végez. Ez még veszélyes lehet. - Ne felejtse, hogy a fivérem beteg - emlékeztette Annabel. - Talán nem is tudja elmondani önnek mindazt, amire kíváncsi. A férfi hosszasan, megfontoltan nézett rá, mire ő bűntudato-

san elfordította tekintetét, igazából nem hazudott neki. Hugh tényleg nem volt jól. Bizonyos tekintetben nem. - Tulajdonképpen mennyire beteg a fivére? - kíváncsiskodott tovább Jarret, amint félreugrottak egy fával megrakott kordé elől. Most mit feleljen? Ha azt mondaná, hogy Hugh súlyos beteg, talán nem segítene, attól való félelmében, hogy a vállalat tönkremenőben van. De Hugh-nak elég betegnek kell lennie ahhoz, hogy hihető legyen, míg Lord Jarret Burtonben van, nem találkozhatnak. A burkolt célzás mellett döntött. - Az orvos szerint a felépülése eltart még egy darabig, de addig is nem szabad felzaklatni a Lake Ale ügyeivel. Viszont a sörfőzde igazgatója és jómagam elláthatjuk a szükséges információkkal. - Ez úgy hangzik, mintha ideje java részét a vállalatnál töltené. Azt hittem, csak megfőzte a sört, nem pedig, hogy segít a cég irányításában. - Hugh távollétében nincs más választásom. - A nagyanyám is pontosan így csöppent ebbe a világba. Nagyapa megbetegedett, ő meg a helyébe lépett, hogy segítsen. Nagyapa a betegágyból osztotta az utasításokat. - Lord Jarret hangja ellágyult. - Amikor a betegségébe belehalt, a család egyik barátja felajánlotta, hogy eladja a vállalatot, és elintézi, hogy a bevétel a nagyanyámé és az anyámé legyen, de nagyi ragaszkodott hozzá, hogy átvegye a céget. Addigra már elegendő ismeret birtokában volt, hogy maga irányítsa. - A nagyanyja rendkívül bátor asszony. - Vagy őrült. Sok férfi osztotta azt az álláspontot, hogy inkább ez utóbbi. - Hadd találom ki, a versenytársak, nem igaz? A férfi elnevette magát. - Naná, hogy ők. Amikor Jarret a nagyanyjáról beszélt, nem lehetett nem észrevenni, hogy hangja irigységgel teli tisztelettel cseng. Lehet, hogy nem volt ínyére, ahogy az asszony megpróbálta kiházasítani

a testvéreit - és ebbéli álláspontját Annabel meg tudta érteni-, viszont őszintén csodálta őt. - Tudom, hogy önt és a testvéreit Mrs. Plumtree nevelte fel, miután... amikor... A férfi arcvonásai megkeményedtek. - Látom, hallott a család körül terjengő botrányról. Ó, istenem! Ezt nem kellett volna felhoznia. Most olyan... pletykásnak érezte magát. Számtalan változatban hallotta, hogyan haltak meg a férfi szülei. Az egyik szerint az anyja ölte meg az apját, amikor összetévesztette egy betörővel és lelőtte, aztán pedig magával is végzett, amikor rájött, hogy a férje volt az áldozat. Egy másik történet szerint az idősebbik fivére lőtte le az anyjukat, amikor az asszony megpróbált közé és apja közé állni, s ezt követően végzett az apjával is. Valahogy mindkettő sántít. Mi lehet a valóság? Nem merte megkérdezni. A rájuk telepedő súlyos csendből ítélve a férfi nem kifejezetten akart a dologról beszélni. Ám épp amikor elnézést akart kérni, amiért a kelleténél kíváncsibb volt, ismét megszólalt. - Tizenhárom éves voltam, amikor nagyi a gyámunk lett. De nem hinném, hogy a helyes kifejezés az volna, hogy felnevelt bennünket. - Hangja távolinak tűnt, s hűvösen csengett. - Akkor már lekötötték a sörfőzdével kapcsolatos teendők. Jórészt saját magunk neveltük magunkat. - Ez megmagyarázza, miért olyan... - Vadak? Annabel arca megrezzent. Már megint olyasmit mondott, amit nem kellett volna. - Függetlenek. A férfi kényszeredetten felnevetett. - Elnéző megfogalmazás. - Alaposabban szemügyre vette a nőt. - Na és mi az ön mentsége arra, hogy még független? Az édesapja egyedül nevelte fel? Ezért ragaszkodik hozzá, hogy beleszólhasson a sörfőzde irányításába? - Nem. Anyám maga is sörfőző volt. Az általunk használt valamennyi recept generációkon keresztül anyáról lányára szállt.

Mondhatni, az ő nyomdokaiba léptem. - Hangja ellágyult. - Fel kellett nőnöm a feladathoz. - Mennyi ideje csinálja? - Papa halála óta - válaszolta. - Csaknem hét éve. - Az lehetetlen. Hisz akkor még túl fiatal kellett hogy legyen. - Huszonkét éves voltam, amikor anyám meghalt, és elkezdtem bejárni a sörfőzdébe. Szájtátva meredt a nőre. - De akkor már... - Majdnem harminc vagyok, igen. Attól tartok, már nem vagyok fiatal. Jarret felcsattant. - Ön átkozottul bosszantó, és istenemre, az egyik legszószátyárabb nő, akivel valaha találkoztam, de eszembe sem jutna idősnek titulálni. Annabel elfojtott egy mosolyt. Talán ostobaság, de hízelgett neki a gondolat, hogy a férfi nem tartja aggszűznek, ahogy sokan vélekednek róla Burtonben. Egy darabig csendben bandukoltak. Nem volt nehéz, hisz az utcákon pezsgett az élet. A rengeteg fogadójáról és kocsmájáról híres High Borough Streetet még késő éjjel is elözönlötték az emberek. Hála istennek, a férfi egészen a fogadóig kísérte; magas termete biztonságérzetet adott neki. A lordnak igaza volt a London és Burton közti különbséget illetően, bár neki ezt nehezére esett beismerni. Burtonben szabadon járhatott-kelhetett, főleg a családját övező tisztelet miatt. Sosem volt szüksége kísérőre - míg távol tartotta magát a város kevésbé felkapott részétől, mondhatni biztonságban volt. De itt... nos, Londonban akadt jó néhány kellemetlen környék. És bár egy bérkocsiban tökéletes biztonságban lett volna, egy mindenre elszánt útonálló azt éppúgy eltéríthette. Elhaladtak a Plumtree Sörfőzde mellett, amely éjszakai üzemmódban csendesebbnek tűnt, és közeledtek a fogadóhoz. A választása azért esett erre a fogadóra, mert közel volt a sörfőzdéhez, és nem került sokba, de azt kívánta, bár másikat választott

volna. A söntésben összeverődött vendégsereg hatalmas lármát csapott, és nem igazán hitte, hogy nyugodt éjszaka vár rá. A férfi kinyitotta az ajtót, hogy betessékelhesse. - Felkísérem a szobájához. Egy nőnek nem ajánlatos itt egyedül mászkálnia. - Köszönöm, mylord - válaszolta a szűk lépcsőkön felfelé menet. - Tekintve, hogy korábban egy fogadásban azt ajánlotta, hogy az éjszakát az ágyamban tölti - suttogta rekedt hangon -, azt hiszem, a „mylord” helyett bizalmasabb megszólítás is helyénvaló volna. Annabel elvörösödött. Már megint szóba hozta. Hirtelen tudatosult benne, hogy gyakorlatilag egyedül van a férfival, mindenki más vagy a szobájába vonult vissza, vagy pedig odalent tartózkodott a söntésben. Mi célja volt egyáltalán azzal a fogadással? Az, hogy elbizonytalanítsa? Vagy talán megkívánta? És ha ez utóbbiról van szó, akkor vajon miért hagyta nyerni? Ha a következő két napot kénytelenek lesznek egy kocsiban tölteni, muszáj megtudnia, hogy a férfi úriember vagy gazember. - Ha már szóba hozta, Lord Jarret... - Jarret - javította ki. - Jarret. - Annabel minden ízében megremegett. Keresztnéven szólítani a férfit túlontúl bizalmasnak tűnt. - Azon tűnődtem... - ó, nagy ég, hogy kérdezze meg? - Igen? Felértek a következő emeletre. Kihalt volt. Ismét hálát rebegett magában, amiért a férfi kísérőjéül szegődött, mivel a szoba, amelyen Sissyvel és Geordie-val osztozott, a folyosó kivilágítatlan végében volt. Nem örült volna, ha egy földszintről feltámolygó, illuminált állapotban lévő fickó letámadta volna. A szobája ajtaja elé érve megálltak. Kényszerítette magát, hogy a férfi szemébe nézzen. - Hagyta, hogy nyerjek? - Miért tettem volna?

- Mert közel sem olyan léha alak, mint amilyennek hiszi magát. Mert ön úriember. - Távolról sem nevezném magam annak. Annabel lehalkította a hangját. - De egy úriember sosem akarna ágyába kényszeríteni egy nőt holmi fogadás kedvéért. - Akkor miért tettem ilyen ajánlatot? - Hogy elijesszen. És amikor nem használt, kibúvót kellett találnia. Jarret összevonta szemöldökét. - Egyszerűen nem kívánhattam, hogy betartsa az egyezségünket. - Hangja csipetnyi ingerültségről árulkodott. - Ez is megfordult a fejemben. De akkor a lekötelezettjévé válók, és azt gondolhatta volna, hogy ez terhes a számomra. Ha nyerni hagy, sokkal inkább vall úriemberhez méltó viselkedésre. - Nem hagytam, hogy nyerjen - morogta fojtottan. - Egyszerűen csak... nos, az égadta világon semmi oka nem volt rá, hogy veszítsen. Figyeltem, ahogy játszik. Tudnia kellett, hogy a tízes... - Szeretné, ha elismerném, ugye? - A férfi előrelépett, arra kényszerítve a nőt, hogy addig hátráljon, míg hátával a falba nem ütközik. Akkor két kezével Annabel válla magasságában a falnak támaszkodva előrehajolt, és azt mondta: - Tisztességes játszmában nyert. Legyőzött, mert remekül játszott. Most boldog? - Nem! Képtelen vagyok elhinni, hogy egy férfi az ön tudásával... Szája a nő szájára tapadt, ami váratlanul érte Annabelt. Ajka meleg volt, és még mindig érződött rajta a sörének komlóillata, amit korábban ivott, és ó, milyen lágy! A férfi csak az ajkával érintette, ám ez is elég volt, hogy hosszú ideje elfojtott vágyai a semmiből felszínre törjenek. Olyan érzés volt, mintha éhgyomorra sört ivott volna - hirtelen forróság öntötte el, a gyomra felkavarodott, a feje búbjától a talpáig minden porcikáját kellemes bizsergés járta át. A gyapjú és a szappan, no és a férfi illata megrészegítette, évek óta nem ke-

rült ilyen közel férfihoz. Már el is felejtette, milyen finom illatot árasztanak. És hogy milyen jó érzés hozzájuk simulni, főleg hogy Jarret az ajkával lágyan ingerli, kényezteti az övét. Anélkül, hogy tudatosult volna benne, mit tesz, ajka szétnyílt. A férfi a meglepetéstől először megfeszült, majd a nyelvével a szájába hatolt, és megkeményedett teste szinte eggyé olvadt vele. Annabel a férfi minden egyes porcikáját érzékelte, melléhez simuló izmos mellkasától egészen a lába között növekvő dudorig. Gerjedelmének egyértelmű bizonyítékától felbátorodva, karját a férfi nyaka köré kulcsolta, és lábujjhegyre emelkedett, hogy minél inkább átadhassa magát a csók nyújtotta élvezeteknek. A férfi keze a derekára siklott, és combja közé vonta, miközben szája újra és újra lecsapott az övére. Az idő megállt. Nem létezett más, csak a férfi, akit alig ismert, és aki magától értetődő természetességgel vette birtokba az ajkát. Miközben ujjait a derekába mélyesztette, s hüvelykujjával a bordáit simogatta, nyelve összefonódott az övével, és felkorbácsolta érzékeit. Vad érzések kerítették hatalmukba, szíve hevesen kalapált, gyomra remegett, felforrósodott teste sajgott, s egyre telhetetlenebb lett. Jóságos ég, milyen rég is volt, hogy érezte a vágy mámorító lüktetését! Hirtelen az egyik szomszédos szobából puffanásszerű zaj hallatszott, mire a férfi feleszmélt, majd ajkát elszakítva az övétől hátrébb lépett. Egy pillanatig csak álltak ott levegő után kapkodva, tekintetük egymásba fonódott. Mégis mi jutott eszébe? Hagyta, hogy a férfi megcsókolja, s ami még ennél is rosszabb, visszacsókolta! Bár ő és Rupert csak egyetlenegyszer szerelmeskedtek, lévén ostobák, fiatalok és halálosan szerelmesek, azt megelőzően is sokszor kerültek intim közelségbe egymással. Sosem feledte az örömöket, amelyek világába a férfi vezette be. Jarret tizenhárom évnyi tiszteletre méltó életet tett nevetség tárgyává, és ő különösebb ellenállás nélkül tűrte. Hát még mostanra sem jött meg az esze? Az efféle viselkedés ösztönzése a hozzá hasonló nők esetében csak bajhoz vezet, fő-

lég ha a férfi kicsapongó életmódjáról híres. Egy márki fia soha nem venne el egy szegény vénkisasszonyt Burtonből. Csak az ágyasának kellene. A férfi ezt korábban egyértelművé tette. Jarret közelebb hajolt. - Mint már mondtam, Annabel, távolról sem vagyok úriember. - Ahogy reszelős hangján a keresztnevét kiejtette, a nő ereiben hevesen lüktetett a vér. - Nem hagytam, hogy nyerjen. A kör kilencest játszottam ki, mert elkalandoztak a gondolataim, és nem vettem észre, hogy a tízes még nem került játékba. Biztosíthatom, hogy nem állt szándékomban hagyni, hogy a megállapodásunk alól kibújhasson. A halvány fényben vészjóslóan megcsillanó tekintete a nő ajkára vándorolt. - Ha e furcsa beszélgetés abból a hitből táplálkozik, hogy lágyszívű fajankó vagyok, akit bájos mosolyával levehet a lábáról, remélem, mostanra sikerült kivernem a fejéből ezt a téveszmét. Ha mégsem, legközelebb kétszer is gondolja meg, mielőtt tétként felajánlja fel a testét egy velem folytatott játszmában, csak hogy fivére értékes sörfőzdéjét megmentse. Mert legközelebb nyerek, efelől semmi kétségem. És amikor így lesz, igényt tartok majd a nyereményemre. Annabel arcát pír öntötte el, bár maga sem tudta, hogy a szégyentől vagy a mindent elsöprő vágytól. - Ne aggódjon, mylord. - Ne mutass gyengeséget, különben átgázol rajtad. - Már nincs rá szükség, hogy fogadjak önnel, lévén pontosan ott van, ahol szeretném. Jarret tekintete elkomorult, ajka körül zord mosoly játszott. - Vigyázzon, drága hölgyem! Sokan hitték már, hogy ott vagyok, ahol szeretnék, míg rá nem jöttek tévedésükre, amikor oda kerültek, ahol én szerettem volna, hogy legyenek. Most nagyvadra talált. Mi nem fordítunk hátat, ahogy nem színlelünk betegséget sem, mint a kedves fivére. Egy pillanatra elhallgatott, mintha csak meg akart volna győződni róla, hogy a nő felfogta az üzenet értelmét. Aztán kiegyenesedett, arcvonásain nyoma sem volt a korábbi hévnek. - Délelőtt beszélek a nagyanyámmal, de még tizenkét óra

előtt végzek. Akkor indulhatunk Burtonbe. - Kezét kalapjához emelte. - Viszlát holnap... Annabel. Képtelen lévén megfelelő választ adni, csak nézte, ahogy a férfi hátat fordít neki, és elballag. Mihelyt eltűnt a lépcsőfordulóban, Annabel remegő térdekkel és izzadt tenyérrel támaszkodott a falnak. Arrogáns gazember. Még hogy nagyvad. Olyan magabiztos volt, olyan önelégült! Úgy kihozta a sodrából, mint még soha egyetlen férfi sem az elmúlt évek során, amikor igyekezett elfogadtatni magát a többi sörfőzővel. És a másik fenyegetése - miszerint igényt tart a nyereményére... Nem volt olyan ostoba, mint a férfi képzelte. Az arcátlan ajánlatot eredetileg a férfi tette, nem ő. Ő csak elfogadta, mert nem volt más esélye a Lake Ale megmentésére. Vagy a férfi tényleg másként gondolja? Valóban azt hiszi, hogy még egyszer belesétál abba a csapdába? Hát persze, hogy azt hiszi. Valószínűleg úgy véli, hogy a csáberejével minden nőt a szeretőjévé tehet. Vajon vannak szeretői? Vagy esetleg egy kitartott nő, akit rejteget valahol, és akit meglátogat, valahányszor csak szükségét érzi, hogy vágyait csillapítsa? A gondolatra összeszorult a szíve, de csak azért, mert már a lehetőségtől is rosszul volt, hogy egyike legyen azon nőknek, akiket a férfi kihasznál... arra használ. Lord Jarret nők iránti érdeklődése kizárólag abban merült ki, hogy buja vágyait enyhíteni tudó testként kezelte őket. És Annabel most már azt is értette, hogy a nők miért vetik olyan örömmel magukat a lába elé. A férfi csodálatosan csókolt. Nem volt nehéz elképzelni, milyen jártas lehet minden egyébben is. Rég elfeledett emlékképek rohanták meg, egymásba fonódó testekről, felfedezőútra indult kezekről, arról, miként lehet egymást megajándékozni végtelen... Hogy vinné el az ördög! Éveken át próbálta legyőzni a késztetést, a vágyat és sóvárgást, és a férfi egyetlen ostoba csókkal felébresztette benne mindezt. Nem engedheti, hogy ezt tegye vele! Leküzdve a bensőjét elárasztó bizsergést, köpenye zsebébe nyúlt, hogy előhalássza a szoba kulcsát, majd kinyitotta az ajtót.

Amikor belépett, ifjúkori meggondolatlanságának következményét ott találta egy priccsen alva a tűz közelében, arccal a kandalló felé fordulva. Geordie lerúgta magáról a takarót, amely most a padlón hevert, és hálóinge csontos lába köré tekeredett. Annabel szíve összeszorult a mellkasában. Óvatosan lépkedve, nehogy felébressze Sissyt, aki egy székben szunyókált, odaosont Geordie-hoz, hogy betakarja. A fiú álmában motyogott valamit, és a takarót az áliáig felhúzta. Könny öntötte el Annabel szemét. Vajon eltöprengett rajta valaha is a fiú, hogy „nagynénje" miért ragaszkodik hozzá, hogy anyjával együtt minden este jó éjszakát kívánjon neki? Vagy, hogy „nagynénjét” miért érdekelte annyira a jövője? Számított egyáltalán neki, hogy ő mit gondol róla? Vagy kizárólag „anyjáé” volt minden szeretete? Túlságosan fájt neki, hogy ezen sokat morfondírozzon. Néha, amikor ránézett, úgy érezte, mintha egy mesebeli kastélyt látna egy hegytetőn. Az övé volt, és mégsem. Lesz valaha is az övé? Vagy az igazság még a mostaninál is jobban eltávolítja tőle? A fiú barna hajának egyik tincse az arcába lógott, és neki nehezére esett leküzdeni a késztetést, hogy hátrasimítsa. Nem akarta felébreszteni. Olyan édes volt, ahogy aludt. - Visszajöttél - szólt egy lágy hang. Ahogy felnézett, Sissyt látta ébredezni. - Igen. - Sikerült beszélned Mrs. Plumtreevel? - Nem igazán. De rá tudtam venni Lord Jarretet, hogy segítsen nekünk. Sissy elmosolyodott. - Hát sikerült! Ez csodálatos! - Amikor Geordie szaggatottan kezdte venni a levegőt és megfordult, hangját suttogóra fogta. Tudtam, hogy képes vagy rá. - De van egy aprócska probléma. - Annabel röviden elmagyarázta neki, hogy Lord Jarret visszautazik velük Burtonbe, és hogy miért. - Ó, istenem - sóhajtotta Sissy. - Mi lesz, ha meglátja Hugh-t egyik... nos...

- Muszáj lesz valahogy megakadályoznunk. Ebben számítok a segítségedre. - Mondanod sem kell! - És arra is vigyáznunk kell, Geordie nehogy elszólja magát. Bár nem is tudom, mit mondhatna - nem hiszem, hogy egyáltalán tisztában van Hugh problémájával. Oda kell figyelnünk, hogy alátámassza az állításunkat a bátyám betegségéről. - Reggel beszélek vele. Ne aggódj - nem hagyom, hogy akár Hugh, akár Geordie mindent tönkretegyenek. Ez az egyetlen esélyünk. - Sissy visszatelepedett a székébe. - Most pedig mesélj el nekem mindent, ami történt. Hogy sikerült Lord Jarretet jobb belátásra bírnod? Annabel felsóhajtott. Sissy mindig élt-halt a pletykákért, és a sógornője általában szívesen el is mondott neki részletekbe menően mindent. Ma éjjel azonban az igazság helyett megteszi néhány homályos célzás is. A viselkedésével egyszer már szégyent hozott a családjára. Nem hagyja, hogy Sissy azt higgye, újból megteszi.

Hatodik fejezet

Jarret méltóságteljesen bandukolt végig a High Borough Streeten, abban a hiú reményben, hogy elfojthatja mérgét, amelyet Annabel Lake ébresztett fel benne, s amely most elemi erővel készült kitörni belőle. Burkolt megjegyzése, miszerint a férfi pont ott van, ahol Annabel szerette volna, hogy legyen, arra ingerelte, hogy megmutassa neki, ő pontosan hol is szeretné látni a nőt. De megjegyzését igazság szerint ő provokálta ki azzal, hogy kimutatta, kívánja. Hát elment az esze? Először rávette, hogy az erényét tegye kockára egy fogadás kedvéért, aztán meg egy koszos fogadó halljában paráználkodott vele. Mi van, ha valaki meglátja? Vagy ha, Isten bocsássa meg, a sógornője felbukkant volna? Hagyta, hogy a férfiassága vezérelje, mint valami felajzott fi-

csúrt, aki most tévedt a városba. A nőnek volt érzéke hozzá, hogy kihozza a sodrából. Tény, hogy csinos. Viszont csinos nőből rengeteg van. Bár egyikük sem olyan vakmerő, hogy bemenjen egy férfiakkal teli kocsmába, csak hogy megmentse a családja sörfőzdéjét. Ahogy egyikük sem győzte volna le kártyában, vagy fogadta volna el botrányos ajánlatát. Amikor előhozakodott feltételezéseivel a fogadást illetően, pokolian feldühítette. Mindazok után, ami történt, azt hitte, sikerült a nőt valamelyest észre térítenie. De ahelyett, hogy a kisasszony ráébredt volna, milyen közel állt az erkölcsi megsemmisüléshez, azzal vádolta meg, hogy hagyta nyerni. Őrjítő egy nőszemély. Őrjítő! Fogalma sem volt róla, hogy rettenthetetlen viselkedésével mekkora kísértést jelentett egy gátlástalan férfi számára. Az ő korában vajon hogy lehet ennyire naiv? Majdnem harminc? Sosem gondolta volna, hogy ennyi üdének és hamvasnak tűnt, mint a tavasz első virágai. Jóllehet egyáltalán nem volt már csitri. És mi baj lehetett a burtoni férfiakkal, hogy egyikük sem választotta menyasszonyának? Érthetetlen. Hacsak nem ő maga ellenezte a házasságot. Nem mentem férjhez, uram, mert nem látom hasznát, hogy így tegyek. Nos, ezzel fogta meg. Ő maga sem látta hasznát a házasságnak, szóval ebben kétségkívül egyetértettek. Annál több haszonnal kecsegtetett azonban, ha az ágyába cipeli, a testével takarja be a testét, kihámozza szűzies ruhájából, hogy felfedezhesse káprázatosán buja keblét, csábosán ívelő derekát és... A pokolba vele! A fivére sörfőzdéje iránt érzett elhivatottsága késztette arra, hogy olyasfajta kockázatot vállaljon, amit tisztességes nő nem tenne meg. Nyilván még nem tapasztalta, hogy mindent kockára tenni a siker érdekében ostobaság, és csak fájdalmat szül. Ő rá az élő példa - egyetlenegyszer hágta át a saját maga által állított szabályokat, keverte az üzletet az élvezettel,

tett meg tétnek olyasvalamit, amihez nem lett volna joga, s az katasztrófához vezetett. Természetesen a dolog részint annak volt köszönhető, hogy hagyta magát befolyásolni, és engedett nagyanyja ármánykodásának. Ha nincs az asszony, nem aggódott volna sem a sörfőzde jövője, sem pedig testvérei sorsa miatt. Egyik partit befejezve máris belevágott volna egy következőbe, nem vágyott volna senki társaságára, ahogy nem hagyta volna, hogy bárki is vágyjon az övére. Minden egyes nap elteltével egyre unottabbá vált volna. Mogorva képet vágott. Ez meg honnan jutott eszébe? Nem unatkozott. Az élete csodás volt. Ez nem élet egy olyan értelmes embernek, amilyen te vagy. Szitkozódva lépett be a kocsmába. Nagyanyja ezt nem érthette. Az asszonynak minden vágya az volt, hogy ő ügyvéd legyen, neki pedig minden porcikája irtózott már a gondolatától is. - No lám, no lám, ki van itt - mondta Gabe vigyorogva. A mulatság végeztével mostanra a tömeg is megfogyatkozott. Pinter az asztalnál iszogatott, Gabe térdén egy szolgálólány viháncolt, Masters kártyakeveréssel múlatta az időt. Ügyvéd barátja abban a pillanatban, ahogy észrevette Jarretet, kihúzott neki egy széket. - Most, hogy a hölgy már távozott, elmondhatod nekünk az igazságot arról, mit nyertél volna, ha a lapjárás neked kedvez. Jarret igyekezett uralkodni magán. - Már elmondtam. Az édesanyja gyűrűjét. - Persze. Egy gyűrűt - gúnyolódott Masters. - Hazugnak nevezel, Masters? A barátja zavartan pislantott. - Természetesen nem. Csak furcsának tartom, hogy te... - Gondolj, amit csak akarsz, de jobban örülnék, ha ezt másokkal nem osztanád meg. Megértetted? - Jó ég, Jarret, ki a csoda tüzelt fel ennyire? - kérdezte Gabe, kuncogásra késztetve a szolgálólányt. - Ez rád is vonatkozik, Gabe - figyelmeztette. - Egy szót se, hallod?

Amikor tekintetét Pinterre fordította, a nyomozó mentegetőzve emelte fel a kezét. - Nem kell figyelmeztetnie, uram. Nem szokásom hölgyekről pletykálkodni. - Ne is törődjön vele, Pinter - jegyezte meg Masters kényszeredetten. - Csak rosszkedvű, amiért veszített. Ráadásul egy nővel szemben. Amikor eszébe jutott, miért veszített, Jarret Mastersre förmedt. - Az egy dolog. Miért kíváncsiskodtál Minerva házassági terveit illetően? Az ügyvéd hirtelen gyanakvó pillantásokkal méregette. - Nem rémlik, hogy ilyesmit tettem volna. - Pedig így volt - szólt közbe Gabe. - Azt kérdezted, a húgaink választottak-e már maguknak férjet. - Csak udvarias akartam lenni, ez minden - válaszolta Masters egy vállrándítással, de az állkapcsában megránduló izom egyértelműen bizonyította, hogy hazudik. Jarret közelebb lépett, s barátja fölé tornyosult. - Tartsd magad távol a húgomtól! Ahogy felállt, hogy Jarret szemébe nézhessen, Masters tekintete elsötétült. - Ostobán viselkedsz! - Fejével Gabe felé intett. - Gyere, Gabe. Menjünk át a klubomba. Ideje, hogy az est hátralévő részére kellemes társaság után nézzünk. Gabe néhány szót suttogott a szolgálólány fülébe, mire az duzzogva odébbállt. Aztán ő is felállt, tekintete a bátyjáról Mastersre siklott. - Menjünk, cimbora! Amint távoztak, Jarret hozatott egy-egy korsóra valót nagyanyja legfinomabb, édeskés zamatú porterjéből magának és Pintérnek is, aztán lehuppant az egyik székre. Teljesen feleslegesen, de bolondot csinált magából. Még ha igaz is, hogy Masters szemet vetett Minervára, abba azért a húgának is lesz némi beleszólása. Ő pedig nem szenvedhette az ostobákat, vagyis inkább a csirkefogókat, pontosabban szólva. Ha van nő, aki kikosarazná Masterst, az a húga lenne.

Ezzel együtt sem kerülte el a figyelmét, hogy az ügyvéd elengedte a füle mellett az intést. Nem vette tréfára a dolgot, és nem is mondta, hogy távol tartja magát, ahogy nem mondott semmi mást sem, ami meggyőzhette volna Jarretet arról, hogy közte és Minerva közt nincs semmi. És ez aggasztotta a lordot. - Szóval akkor holnap Burtonbe utazik, ugye? - kérdezte Pinter társalgást kezdeményezve. Jarret minden figyelmét az előtte álló feladatra összpontosította. - Igen. Hogy körülnézzek a Lake Ale Sörfőzdében. - A fiatal hölgy meglepettnek tűnt, amikor tudomására jutott, hogy ezt tervezi. - Igen, valóban. - És nemcsak meglepettnek, de egyben rémültnek is. Még meg is próbálta lebeszélni. Volt valami a háttérben, amiről a nő nem beszélt. Nagyot húzott a korsóból. Bármi legyen is az, kideríti. Fogadás ide vagy oda, elmegy Burtonbe, és nyitva tartja a szemét. A tét túl nagy volt. De ez nem tartozott a nyomozóra. - Pinter, megbíznám valamivel. - Éspedig? Nagy vonalakban ecsetelte aggályait a történettel kapcsolatban, amit Olivér mesélt szüleik haláláról, miszerint a kettejük közti veszekedés indította az anyját arra, hogy hirtelen felindulásból megölje az apját. Olivér azt mondta, Pinter tud mindent arról az éjszakáról, kivéve azt, hogy Olivér és anyja miért veszekedtek, így Jarret erről nem számolt be. - Nos - fejezte be végül -, arra kérném, hogy kerítse elő a lovászokat, akik akkor éjjel ott voltak. - Egyikük sem szolgál már Halstead Hallban? - Nem, nagyi a... balesetet követően magával vitt bennünket londoni otthonába. - A történteket nem akarta gyilkosságnak nevezni. Anyjuk sosem lőtte volna le apjukat szántszándékkal, mindegy, Olivér mit hisz. - Amikor a birtokot lezárta, nagyi szinte a teljes személyzetnek felmondott.

Tudomásom szerint Lord Stoneville felkutatta őket, miután nagykorúvá vált, és a család actoni birtokára költözött. - De nem a lovászokat. Azok addigra már új helyet találtak maguknak. Mostanra valószínűleg már szanaszét szóródtak Angliában. Pinter eltűnődött. - Talán nem. A szolgák hajlamosak azon a vidéken maradni, ahol már megszoktak. Kétlem, hogy túl messzire kellene mennem. - Ha holnap kimegy a birtokra, Olivér intézőjétől megkaphatja az egykori alkalmazottak listáját. Az effélékről ő vezet nyilvánun ást. Pinter kihúzta magát. - A család jelenleg a birtokon tartózkodik? Jarret, jól tudván, Pinter ezt miért kérdezi, elnyomott egy mosolyt. - Nem. A lányok visszatértek a városi házba, hogy nagyinak a gondját viselhessék, rögtön az után, hogy lebetegedett, Gabe és én pedig a legénylakásunkban időzünk. - Jarret elvigyorodott. - Szóval Celia miatt nem kell aggódnia, ahogy az éles nyelve miatt sem. A nyomozó szürke szeme kifejezéstelen maradt. - Lady Celiának joga van hozzá, hogy úgy vélekedjen, ahogy c sak akar. - Akkor is, ha önről, illetve az „ostoba szabályokhoz való merev ragaszkodásáról” alkot véleményt? - kérdezte Jarret azzal a szándékkal, hogy a hihetetlenül higgadt Pinterből valamiféle reakciót csaljon ki. Ha Jarret nem figyelte volna árgus szemekkel, nem tűnt volna fel neki a férfi állkapcsában alig észrevehetően megvonagló izom. - Lady Celiának joga van hozzá, hogy úgy vélekedjen, ahogy csakk akar, legyen szó bármiről - válaszolta Pintér megtévesztő nemtörődömséggel. - Szóval akkor a jelentésemet Burtonbe küldjem? Hosszabb ideig szándékozik ott maradni? Jarret megszánva a férfit, hagyta, hogy témát váltson. - Nem tudom. Remélem, nem. De biztos, ami biztos, küldjön utánam egy példányt a Lake Ale Sörfőzdébe. Ha nem jutna el hozzám, eljövök érte ide.

- Rendben. - Pinter cihelődni kezdett. - Még valami. - Jarretet azóta gyötörte a balsejtelem, amióta Olivér őszinteségi rohamában mindent kiteregetett. Talán eljött az ideje, hogy egy apróságot maga is kiderítsen, ha másért nem, hát lelkiismerete megnyugtatása végett. - Lenne egy másik meg bízatásom is az ön számára, már ha ideje engedi. Mint a londoni Bow Street legkeresettebb nyomozója, Pinter maga döntött róla, mikor dolgozik, és a szabályokat is maga állította fel. Azon kevesek egyike volt, akik megengedhették maguknak, hogy bérelt irodát tartsanak fenn, hiszen gyakran fogadták fel magánügyek felderítésére, amikor éppen nem a közjavára tevékenykedett. - Remek. Akkor be is avatnám a részletekbe...

Hetty Plumtree már kezdte sajnálni, hogy valaha is rábólintott unokája istenverte ajánlatára. Mire az évnek vége, Jarret tíz évet elvesz az életéből. Számításba venni egy aprócska burtoni sörfőz de ajánlatát? Megvitatni Mr. Harperrel is? Ez rosszat sejtet. Az ágya mellett merev testtartással ücsörgő Mr. Croftra meredt, aki épp most végzett kora reggeli jelentésével. - Biztos benne, hogy az indiai piacról beszélt? Véletlenül nem a Nyugat-Indiákra célzott? - Miért beszélt volna a Nyugat-Indiákról? Az a világ teljesen más szegletében van. El nem tudom képzelni, hogy összekeverte volna a kettőt. Lehet, hogy az etoni földrajzórák hagynak némi kívánnivalót maguk után, őlordsága azonban annál sokkal tájékozottabb, semmint... - Mr. Croft! - Az információt néha harapófogóval lehetett csak kihúzni belőle. - Ó. Ezer bocsánat. Már megint elkalandoztam, ugye? Mindenesetre biztos vagyok benne, hogy az indiai piacról volt szó, ugyanis határozottan emlékszem, hogy ön korábban azt mondta, nem szándékozik terjeszkedni arrafelé, és ha nem is ezekkel a szavakkal, de őlordsága is ezt mondta annak a nőnek. Mi több, látszólag egyet is értett az ön döntésével.

Nos, Jarretnek legalább nem ment el az esze. A Kelet-indiai Társaság elég kiszámíthatatlan volt. Vegyük csak például azt, miként fordultak a társaság égisze alatt hajózó kapitányok Hodgson ellen, miután a férfi megemelte az árakat. - Meséljen nekem még erről a sörfőzőről, akit említett. - Azt legalább már tudta, hogy ez a Miss Lake csinos lehet, mert Mr. Croft valahányszor csak megemlítette, elvörösödött. Mr. Croft a csinos nők társaságában hihetetlen oktondi módon viselkedett, ez a nő is valószínűleg ezért tudott túljárni az eszén. - Mit kíván tudni? Az asszonyra ádáz köhögési roham jött rá, ami megijesztette Mr. Croftot. A fene vinné ezt az átkozott köhögést! Mikor lesz már vége? - Hány éves az a nő? Hetty a megállapodásuk ellenére sem tett le arról, hogy Jarretet kiházasítsa. Dédunokákra vágyott, és minél idősebb a nő, annál kevésbé jöhet számításba mint potenciális jelölt. - Úgy vélem, fiatal. Az asszony felsóhajtott. Mr. Croft bizonyos tekintetben tökéletes kémnek bizonyult, ám nem igazán értett hozzá, hogy valaki életkorát megbecsülje. - Azt mondta, szabályosan berontott az irodába. Úrinőhöz méltón viselkedett? - Ahhoz kétség sem férhet. Finom modorúnak gondoltam egészen addig, míg el nem viharzott az asztalom mellett. - És az unokám nem hajította ki azon nyomban? - Nem. Megkóstolta a sörét, majd rövid ideig beszélgetett vele. Aztán pedig megígérte neki, hogy említést tesz önnek az ajánlatáról még az elmúlt éjjel. Hál’ istennek, Mr. Croft remekül értett a hallgatózáshoz. - Ehelyett azonban elment kártyázni és inni azzal a semmirekellő Mastersszel. - Az előzőt újabb roham követte, ami az asszonyt még jobban legyengítette. - Egy szép nap még alaposan ellátom a baját. - Őlordságáét? - Mastersét.

Az ajtóból egy hang szólt közbe: - Lefogom, míg megteszi. Az asszony megütközve nézett fel. Jóságos ég, Jarret volt az. Reggel még sosem látogatta meg ilyen korán főleg nem. Vajon mennyit hallhatott? A férfi hosszú, megfontolt pillantást vetett Mr. Croftra. - Mr. Croft, ha továbbra is szeretne a sörfőzdében dolgozni, ez volt az utolsó alkalom, hogy kora reggel felkereste a nagy anyámat. Nem tűröm a besúgókat. A titkár talpra szökkent. - Mylord... én nem... - Minden rendben, Mr. Croft - szólt közbe Hetty. - Elmehet. A szerencsétlen flótás úgy hátrált az ajtó felé fél szemét a lordon tartva, mintha attól tartott volna, hogy a férfi bármikor belebokszolhat. Aztán villámgyorsan távozott. Jarret hosszú lábát kinyújtva és kezét ölében összekulcsolva ült le Mr. Croft helyére. - Nem mered rám bízni, hogy a vállalatot a magam módján irányítsam, ugye? Az asszony a legcsekélyebb megbánás jele nélkül meredt a férfira. - Te az én helyemben mernéd? - Nem hiszem. - Arcvonásai megkeményedtek. - De esküszöm, hogy kirúgom azt a kis patkányt, ha még egyszer... - Nem fogod. Egy anyáról és öt lánytestvérről kell gondoskodnia. És betéve tud mindent a Plumtree Sörfőzdéről. Jarret előrehajolt. - Nos, ez esetben magamat bocsátom el. A megállapodásunk arról szólt, hogy szabad kezet kapok, és ha te nem vagy képes ehhez tartani magad, nem látom értelmét, hogy folytassam. - Ó, hát legyen - zsémbelődött az asszony. - Utasítom Mr. Croftot, hogy többé ne jöjjön. - Zsebkendőjébe köhögött. - Ha tájékoztatnál, ahogy megígérted, nem kellene ilyen eszközökhöz folyamodnom. - Tájékoztatlak mindenről, amiről szükséges.

- Akkor miért Mr. Crofttól kell értesülnöm erről a Lake Aleből érkezett nőszemélyről? - Újabb roham fogta el. - Csak óvatosan, nagyi. Wright doktor azt mondta, nem szabad felizgatnod magad. - Jarret szenvtelen hangneme fájt volna Hettynek, ha nem veszi észre az unokája arcán átsuhanó aggodalmat. - Wright doktor elmehet a pokolba! - vágott vissza. - Ha nem hallgatsz rá, akkor te előbb kerülsz oda. - Az aggodalom most már a hangjából is kiütközött. Nagyanyja metsző pillantást vetett rá. - Arra célzol, az a sorsom, hogy a pokolban végezzem? A férfi arcán szomorú mosoly villant. - Talán. - Amikor az asszony rámeredt, lehervadt arcáról a mosoly. - Arra célzok, hogy vigyáznod kellene az egészségedre, És, ez úgy nem megy, ha felizgatod magad minden, csip-csup dolgon, amit Mr. Croft az orrodra köt. Ennek az arcátlan kölyöknek fogalma sincs róla, milyen nehéz az ő korában félreállni, és átengedni a gyeplőt. - Egyébként mi a csodát keresel itt ilyen korai órán? Azt hittem, az elmúlt éjszakát a nyavalyás barátaid társaságában töltötted a kártyaasztalnál. Pillantása mintha enyhe bosszúságról árulkodott volna. - Látom, Mr. Croft jelentése mindenre kiterjed. - El is várom tőle. Elvégre busásan megfizetem. - Átható tekintettel meredt unokájára. - Szóval, mi késztetett rá, hogy kakasszóra ébredj? - Még ma Burtonbe utazom. Az asszony tekintete egy csapásra felélénkült. - Miért? Jarret megvonta a vállát. - Hogy megtárgyaljam a Lake Ale tulajdonosával, milyen feltételekkel adjuk el a főzetüket. - A Kelet-indiai Társaságnak? - Többek között. Vagyis a jelek szerint a csinos Miss Lake-nek mégiscsak sike-

rült meggyőznie, hogy fontolja meg az ajánlatát? Érdekes. Most akkor ő lesz kénytelen átgondolni, hogy fordíthatná ezt a javára. Egyrészt nem akarta elveszíteni a vállalatot, csak mert Jarret a férfiasságára hallgatott. Másrészt viszont a Plumtree Sörfőzde válságos időket élt, és ő nem volt meggyőződve róla, hogy van még ereje hozzá megmenteni. Jarret viszont ebben a hitben ringatta magát. Hettynek azonban nem állt szándékában végignézni, hogy az év elteltével az unokája ismét rátestálja a vállalatot. Azt akarta, hogy a férfi mélyen és őszintén elkötelezze magát. Ehhez azonban engednie kell, hogy az ő akarata érvényesüljön. De vajon a sörfőzde túlél-e egy efféle kísérletet ilyen nehéz időkben? Nem számít. Ha most megmakacsolja magát, soha többé nem veheti rá Jarretet, hogy segítsen neki, pedig a Plumtree Sörfőzdének a férfi tudásával bíró vezetőre van szüksége. A vállalat jövője érdekében meg kell kockáztatnia, hogy szabad kezet ad neki. Ezenkívül, talán ez a nő lehet a kulcs, aki segíthet unokája érdeklődését a szerencsejátékokról a sörfőzésre terelni. Jarretnek ez idáig csak nagyon felszínes kapcsolata volt a nőkkel. Ebben a tekintetben egyértelműen idősebbik fivérére ütött. Miss Lake ezen is változtathat, főleg hogy máris sikerült rávennie, hogy egy közös vállalkozás érdekében azonnal Burtonbe siessen. A sörfőzés a fiú vérében volt. Hetty maga döntött úgy a saját, felelősségére, hogy ezt figyelmen kívül hagyja, amikor unokáját; akarata ellenére Etonba küldte. Jarret azóta is bünteti ezért. Vagyis ezt a látszatot ezek után is fenn kell tartani. Amiről viszont sejtése sem lehet a fiúnak, hogy ő maga játszik a nagyanyja kezére. És valamennyi unokája közül Jarret a leginkább gyanakvó. - Nem akarom, hogy a Plumtree Sörfőzdének bármi köze is legyen az indiai kereskedelemhez - kezdte tapogatózva. Jarret morcos képpel egyenesedett ki székében. - Ebbe nincs beleszólásod. Ó, micsoda hév! - De Jarret...

- Ez jelentős profitot eredményezhet. - Ahogy tönkre is tehet bennünket. A Hodgson’st is a tönk szélére sodorta. Ezt egy biccentéssel a férfi maga is elismerte. - Viszont az Allsopp’s Burtonben azóta is profitál belőle. Miért ne tehetnénk mi is? - Mi van, ha megtiltom, hogy belevágj? Az a makacs kifejezés, amely néhanapján kiült Jarret arcára, most is megjelent. - Mi van, ha visszaadom a sörfőzdéd? - Azzal felállt, és megindult az ajtó felé. - Várj! - Jól van, Jarret, jól van. Egy szép nap még kiváló vezető válik belőle. Bizonyára megőrült, amikor azt hitte, ügyvédnek kell lennie. A neheze azonban még csak most jön - a megadás, anélkül hogy a behódolás túl simának tűnne. - Na és mihez kezdjek a Plumtree Sörfőzdével, míg távol leszel? Jarret az ajtóban megtorpant, és fürkész pillantással nézett az asszonyra. - Harper és Croft néhány napig maguk is elboldogulnak. Gondoskodom róla, hogy tudják, mi a dolguk. Nem leszek sokáig távol. Nagyanyja összevonta a szemöldökét. - Nem adom áldásomat erre. - Akkor bizonyára megnyugtat, hogy nincs is szükségem az áldásodra. - Összefonta karját a mellén. - Nem azért jöttem, hogy az engedélyedet vagy a jóváhagyásodat kérjem. Azért jöttem, hogy tájékoztassalak. Mivel elvégeztem, amiért jöttem, most távozom. Világos? Szemtelen csirkefogó! Az asszony kimérten biccentett. - Nagyszerű. - Jarret meglepte a nagyanyját, amikor az ágyához lépett, és homlokon csókolta. - Hallgass Wright doktorra, rendben? És az ég szerelmére, vigyázz magadra. Azzal elment. Az asszony várt, míg meg nem hallotta, hogy a földszinten csapódik a bejárati ajtó, és csak azután hívatta legsunyibb inasát.

- Kövesse az unokámat – utasította -, de maradjon észrevétlen. Ha minden igaz, egy fogadóba tart. Kell ott lennie egy Miss Lake nevű vendégnek, akivel Lord Jarret elutazik a városból. Mi helyt ő és a nő távoznak, tudjon meg róla mindent a fogadóstól, és aztán jelentést kérek. Egy fejbiccentést követően az inas távozott, hogy eleget tegyen úrnője parancsának. Hetty mosolyogva roskadt vissza párnájára. Szép napnak nézett elébe.

Hetedik fejezet Annabel nézte, ahogy Sissy idegesen járkál fel és alá a fogadó társalgójában másnap reggel, majd megáll előtte. - Hogy nézek ki? - Sógornője a legjobb, lila bársonyból készült nappali ruháját viselte, s hozzá azokat az ametisztköveket, amelyeket csak különleges alkalmakkor vett fel. Arcát enyhe pír színezte, kék szeme élénken ragyogott. - Csodásán festesz, mint mindig - válaszolta Annabel. - Te pedig úgy, mint egy mosónő. - Sissy elfintorodott. Nem hiszem el, hogy ezt a barna szörnyűséget kellett felvenned. Az ég szerelmére, hisz egy márki fia lesz az útitársunk! - Fogadóból fogadóba fogunk járkálni, azon kívül esőre áll. Nem fogom felvenni a legjobb ünneplőruhám, csak mert Lord Jarret történetesen nemesember. - Azért meg főképp nem, mert a folyosón szinte az öntudatlanság határára sodorva csókolta. Vagy mert felébresztett benne bizonyos érzéseket, és sóvárgásra késztette... El kell felejtenie! Ma a férfi valószínűleg megpróbálja majd kipuhatolni, mi a probléma a Lake Ale háza táján, és neki észnél kell lennie. Ha álmodozó tekintettel állandóan elábrándozik, valahányszor a férfi csábosán elmosolyodik, az nem segít. Sissy sóhajtva pillantott az órára.

- Remélem, nem történt semmi komoly. Már itt kellene lentin', nem? - Jarret azt üzente, hogy fél tizenegyre ideér, de már majdnem tizenegy volt. - Biztos vagyok benne, hogy remekül múlatja az időt - jegyezte meg Annabel kényszeredetten -, ahogy az úriemberek közt szokásos. - Jön! - kiáltotta Geordie az ablakból, ahol az elmúlt fél órában árgus szemekkel figyelve ácsorgott. Felgyorsuló szívverése elkedvetlenítette Annabelt. - Honnan tudod, hogy ő az? - A címere ott díszeleg a hintó ajtaján, meg egyébként is. – Geordie keble dagadt a büszkeségtől. - Nézzétek csak meg, mit szól az a faragatlan Toby Mawer, ha meglátja, hogy egy márki koisiján utazom. Elsárgul az irigységtől! Annabelnek jóformán ideje sem volt, hogy összeszedje magát, mielőtt Jarret besétált a társalgóba jól szabott, finom szövetből v.irrt kék zsakettjében és fényesre polírozott, fekete huszárcsizmá|.iban, magabiztosan és fensőbbségesen, minden ízében méltóságteljesen. A látványtól minden nő térde megremegett volna. De nem az övé. Köszöni szépen, az ő térde egyáltalán nem toskadozott. Ahogy felegyenesedett, tekintetük összetalálkozott. - Miss Laké - szólította meg a lord azon a rekedtes hangon, amelyre tegnap este óta oly jól emlékezett. - Bocsássa meg a pontatlanságom. Adódott egy kis gond a lovakkal. - Nincs okunk panaszra, mylord - mondta, miközben a kezet nyújtotta -, tekintve nagylelkűségét, hogy önnel utazhatunk inirtonbe. A férfi egy pillanatra megszorította a kezét, s közben bizalmas tekintettel tetőtől talpig végigmérte, pillantásába Annabel beleborzongott. Jarret szeme sötéten és sokatmondón villant, majd arcvonásait szívből jövő mosoly derítette fel. Most már Annabel térde is megremegett. Sissy a torkát köszörülte, mire a sógornője felriadt. - Lord Jarret, ha megengedi, a hölgy Cecelia Lake, a sógornőm. Sissy, az úr Lord Jarret Sharpe.

Miután az illendőség diktálta meghajlásokon túlestek, és a hozzá társuló udvariasságok is elhangzottak, Geordie lépett Sissy mellé. A nő a kezét a fiú karjára fektette. - Ő pedig a fiam, Geordie. - George - javította ki a gyerek. Azzal férfihoz méltón kezet nyújtott. - George Lake, szolgálatára. Nagyon kedves öntől, uram, hogy rendelkezésünkre bocsátja a hintáját. Remélem, nem okozunk önnek kellemetlenséget. Annabelnek elszorult a torka, ahogy Geordie felnőttes üdvözlését hallgatta. A fiú az elmúlt órában bizonyára ezt gyakorolta. - Egyáltalán nem - válaszolta Jarret, s hangjában nyoma sem volt leereszkedésnek. - örülök, hogy az ön és a családja segítségére lehetek. Amikor Geordie szinte sütkérezett az elismerésben, hogy férfiként kezelik, Annabel legszívesebben megcsókolta volna Jarretet. Féktelensége ellenére a fiú érzékeny lélek volt, és ma igazán nincs szükség rá, hogy ingerült hangulatban dúljon-fúljon. - Akkor indulhatunk? - Jarret karját nyújtotta Annabelnek, hagyva, hogy Geordie Sissyvel kövesse. Annabel, igyekezvén hirtelen felgyorsult szívverését kordában tartani, elfogadta a férfi karját. Tegnap éjjel pontosan ezt az utat járták végig, és akkor nem volt rá ekkora hatással. Persze az még az előtt volt, hogy a lord megcsókolta volna. Most egyértelműen érezte a férfitestben felgyülemlett feszültséget, a keze alatt megfeszülő izmokat... és a kölnijéből áradó rozmaringillatot. - Elbűvölően fest ma, Miss Lake - jegyezte meg. Sissy felhördült mögöttük. Jarret kérdőn nézett Annabelre, aki csak annyit mondott: - A sógornőm azt szerette volna, hogy különlegesebb ruhát öltsek, ami jobban illik egy márki hintáján történő utazáshoz. A férfi szemében érdeklődés csillant. - És persze olyasvalaki lévén, akit a rang teljesen hidegen hagy, ön ezt visszautasította. - Esőre áll - hozta fel mentségére a nő.

Jarret szemöldöke pimasz módon a magasba szökkent, de egyetlen szót sem szólt. Amikor a kocsihoz értek, és a férfi besegítette, Annabel Sissy arcára pillantott, és felsóhajtott. Sógornője tűnődve vizslatta, amiből arra következtetett, hogy észrevette Jarrettel milyen jól megértik egymást. Ó, istenem! A férfi közelében óvatosabbnak kell lennie. Geordie egy pillanatra megtorpant Jarret mellett, mielőtt beszállt volna. - Utazhatnék odafenn a bakon a kocsis társaságában? - Még mit nem! - kiáltott ki Sissy és Annabel teljes egyetértésben a hintóból. Jarret kérdő pillantást vetett rájuk. - Részemről rendben, hölgyeim. - Túl veszélyes - válaszolta Sissy. - És ha baleset történik? - tette hozzá Annabel. - Nem kisfiúknak való hely az. Szállj be, Geordie! Nem fogsz odafenn utazni. Zsémbelődve, amiért gyerekként kezelik, Geordie bemászott, és lehuppant a velük szemközti oldalon. Még az után is, hogy elhelyezkedtek, és Jarret utasította a kocsist, hogy induljanak, összefont karral ült és duzzogott. London látnivalói azonban mindenért kárpótolták. Nem sokkal később az ablakon kinézve figyelmét már egy, a folyón ringó uszály rakománnyal való megtöltése kötötte le, aztán pedig tátott szájjal figyelte, amint szédületes sebességgel kanyarodnak be a sarkon, a legkisebb kilengés nélkül. - Ez egy berliner, ugye, mylord? - kérdezte. - Igen, az. - Két kocsirúddal és teljesen merev felfüggesztéssel. - Fogalmam sincs - válaszolta tétován Jarret. - Geordie odavan a hintókért - magyarázta Annabel. - Merev felfüggesztése kell, hogy legyen - folytatta Geordie. - Simábban veszi a kanyarokat, mint bármi más. - Dobálni kezdte magát az ülésen. - És a rugózása is remek. Egész vagyonba kerülhetett! - Geordie! - szidta meg Sissy. - Ne légy udvariatlan! - Nos, nem tudom, mennyibe került - mondta Jarret. - A fi- véremé.

- Ó. Értem - motyogta Geordie. - Akkor a fivére a márki. -Jarretre bámult. - Talán ez az oka, hogy nem is néz ki lordnak. Jarret szeme villant egyet. - Hogy néz ki egy lord? - Cvikkert és sétapálcát hord. - Ó, igen. - Őlordsága láthatóan azzal küzdött, hogy elfojtson egy mosolyt. - Az enyémet, ha jól emlékszem, a másik hintóm – ban felejtettem. Geordie arca felderült. - Másik hintója is van? Milyen fajta? Egy curricle? Vagy egy phaeton? Ó, bizonyára phaeton - a lordok azzal járnak. - Valójában egy cabriolet. - Egy cabriolet - suttogta Geordie elhűlve. - Már hallottam róla, de még sosem láttam egyet sem. Szokott versenyezni vele? - Nem, ezt a fajta kedvtelést meghagyom az öcsémnek. Talán hallott már róla, Lord Gabriel Sharpe. Geordie most már el volt ragadtatva. - A Halál Angyala az ön öccse? - Ezt meg kitől hallottad? - kérdezte Annabel elképedve. - Anyától. Benne volt az egyik társasági lapban. Sissy elvörösödött. - Mylord, kérem, bocsásson meg a fiamnak. Megvan az a rossz szokása, hogy előbb beszél, s csak aztán gondolkodik. Jarret elnevette magát, majd óvatosan Annabelre nézett. - Úgy vélem, ez családi vonás. - Amikor a nő ellenségesen pillantott rá, még hozzátette: - Nem számít. Tudom jól, minek nevezik a testvéremet. Mindannyian elhallgattak. Néhány másodperc elteltével Sissy szólalt meg: - Nagyon hálásak vagyunk, uram, amiért nagylelkű segítségét felajánlotta a Lake Ale-nek. A férfi cinikus arckifejezéssel válaszolt: - Remélem, egyikünk sem bánja meg. Én magam csak nemrég csöppentem a sörfőzés világába, szóval számomra ez ismeretlen terep. Ha nincs az a fogadás, eszembe se jutott... Hirtelen elakadt és felnyögött. - Ne aggódjon, mylord - mondta Sissy. - Pontosan tudom, hogy Annabel legyőzte önt egy páros whistjátszmában. Mindent elmon-

dott nekem. - Mindent? - Jarret résnyire szűkült szemmel nézett Anna – belre. - Mesélt önnek a fogadás tétjéről is? - Természetesen. - Sissy megpaskolta sógornője merev kezet. Bár hatalmas kockázatot vállalt. Az édesanyja gyűrűje nagyon sokat jelent neki. Sosem lett volna szabad tétként felajánlania. Amikor a férfi szemében ádáz fény villant, Annabel megdermedt, a szíve majdnem kihagyott abban a percben. Ügye nem akarja felfedni... Ó, istenem, ugye nem áll szándékában... - Ó, ha nem tette volna, el sem fogadtam volna a kihívást. Hogy meggyőzzön, csábító ajánlatra volt szükségem, máskülönben nem vállalom a kockázatot a férje sörfőzdéjét illetően. - Volt olyan arcátlan, hogy rákacsintott. - Szerencsére, Miss Lake-nek helyén volt az esze, és a megfelelő... tétet ajánlotta fel. Annabel mogorván nézett rá. Ez a hitvány gazember! Élvezi, hogy csorbát ejthet a becsületén. Jóllehet, maga is egyetértett, megérdemli, amiért belement ebbe az esztelen fogadásba. - Egyfolytában azt mondogatja, hogy ez egy szerencsét hozó gyűrű - folytatta Sissy. - Valóban? - A férfi szája szegletében bujkáló mosoly felbosszantotta Annabelt. - De én nem hiszem - tette még hozzá Sissy. - Ha az lenne, Rupert nem... - Gyors pillantást vetve sógornőjére, hirtelen elhallgatott. - Sajnálom, drágám. Mindig elfelejtem, hogy az emlékek még annyi év után is felkavarnak. Sissy szavai végre letörölték Jarret arcáról a kaján vigyort. A tekintete azonban, amellyel kettejüket fürkészte, ugyanolyan nyugtalanító volt. - Ki az a Rupert? - érdeklődött. - Annabel néni vőlegénye - kotnyeleskedett közbe Geordie. - A csatamezőn halt meg, közvetlenül az után, hogy apa és anya összeházasodtak. Igazi hős volt, ugye, anya? - Igen, Geordie, tisztességes és bátor férfi - felelte Sissy halkan. De a nénikédnek fájdalmas erről beszélnie. Nem kellett volna szóba hoznom. - Ugyan már. - Annabel nyugalmat erőltetett magára. - Régen történt, amikor még csak tizenhat éves voltam. És csak rövid ideig voltunk jegyesek. Papa azt mondta, túl fiatalok vagyunk még a házas-

sághoz, és azt kérte, várjunk, míg betöltőm a tizennyolcat. Aztán amikor tizenhét éves lettem, Rupert fivére Franciaországban életét vesztette, Rupert pedig égett a bosszúvágytól és ragaszkodott hozzá, hogy belépjen a seregbe. Ám nem sokkal az után, hogy Angliát elhagyta, egy ütközetben elhunyt. Bár már rég nem gyászolta ifjúkori szerelmét, most zavarta, hogy a tegnap éjszaka váltott csókok után Jarret előtt kell a férfiról beszélnie. Felkavaró ilyen könyörtelen módon felidézni valakinek a sorsát. Nem mintha Jarretet egy cseppet is meghatotta volna. Csak egy nő volt, aki fondorlattal rávette valamire, amit nem is akart megtenni, s könnyelmű életében bonyodalmat kavart. Mit számított neki a szenvedése? A férfi kíváncsian méricskélő tekintetét mégis magán érezte. - Ön pedig sosem ment férjhez - jegyezte meg a lord közömbösen. - Bizonyára nagyon szerethette. - Igen. - Szerette a férfit, ahogy bármely fiatal lány szereti első kedvesét, ártatlan, mindent feledtető szenvedéllyel, minden megfontolást félretéve. Néha elgondolkodott, hogy papának talán igaza volt, amikor azt állította, hogy még túl fiatalok. Mert a meghittségen és az if – jonti sóvárgás mámorán túl ugyan miben is osztoztak ők Ruperttel? Ő olvasni szeretett és kártyázni; a férfi fogolyra vadászni meg futamokra fogadni Burtonben. Mi történt volna, ha nem teljesítik be a szerelmüket? Lehet, hogy talált volna halála után egy másik férfit, akivel több közös dologban osztoztak volna? Nem számít. Ami történt, megtörtént. Mosolyt erőltetett az arcára. - Mindegy, ez már a múlté. - Tekintete találkozott Jarret tekintetével. - Szóval, azt mondja, érdekelné a sörfőzde működése? Akkor itt a megfelelő alkalom, hogy szót ejtsünk róla, nem gondolja? Szeme a nő arcát fürkészte, majd alig észrevehetően bólintott. - Miért is ne? Habár a téma ezzel a Lake Ale-re és problémáira terelődött, Annabel hálás volt, amiért a számára fájdalmas témát végre ejtették. Remélte, hogy többé nem kerül szóba. Nem volna jó, ha a lord kifürkészné a titkait.

Jarret felettébb érdekesnek találta az Annabellel folytatott beszélgetést a sörfőzdéről. A nő sokkal többet tudott, mint azt valaha is gondolta. Neki például fogalma sem volt róla, hogy a malátának való árpa ennyire megdrágult, vagy, hogy a hordókészítők egyre magasabb árat számolnak fel. És ami ennél is fontosabb, a terv, amellyel Miss Lake a fivére vállalatának megmentésére előállt, nemcsak ésszerűnek, de működőképesnek is hangzott. Miután nagyanyjától ma reggel távozott, Jarret beszélt egy, a Kelet-indiai Társaságnak dolgozó hajós- kapitánnyal, akit még a szerencsejáték-barlangokból ismert, és a férfi megerősített mindent, amit korábban Annabel mondott neki. A kapitány még azzal is eldicsekedett, hogy mennyi pénzre tett szert az Allsopp’s féle világos sör első szállítmányából. A terv ebben a pillanatban kevésbé tűnt kockázatosnak. Bár a beteg fivér kérdése továbbra is aggasztotta. Kár, hogy az ügyletet nem bonyolíthatja Miss Lake saját maga. De míg a vállalat a fivére tulajdonában van, egyetlen férfi sem hajlandó szóba állni vele üzleti ügyben. A nőknek nincs beleszólásuk az ilyesmibe. Nagyi is csak azért tudott érvényesülni, mert a férje meghalt, és a vállalatot rá hagyta, és még így is foggal-körömmel kellett küzdenie, ha érvényesülni akart. Annabel maga is küzdő típus volt, de csakis Hugh Lake hozhatott döntéseket, és abból, amit a húgától hallott, ez mit sem változott. A nőnek a sörfőzde igazgatójával egyetemben csak a napi működés biztosítása jutott feladatul. A helyzet felettébb furcsának tűnt. S ami még ennél is rosszabb, Jarret nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy Miss Lake valamit elhallgat előle. Bizonyos kérdések elől állandóan kitért, bizonyos dolgokat elhárított. Vajon azért, mert nem tudta a válaszokat? Vagy azért, mert nem akarta elmondani? Az ifjú George fura viselkedéséről már nem is beszélve. Mihelyt a szó a Lake Ale-re terelődött, a fiú elnémult, mintha csak megparancsolták volna neki, hogy egy szót se szóljon. Ahogy Mrs. Lake is szemlátomást ideges lett, valahányszor csak férje szóba került. Ez elbizonytalanította a lordot, főleg mivel Annabel tökéletesen nyugodtnak tűnt.

Teljesen másképp reagált, mint amikor a vőlegényéről beszéltek. Gyors pillantást vetett a nőre. Még divatjamúlt, seszínű, gyapjúszövet ruhája sem tompította csinos arcának élénkségét és aranypettyekkel szikrázó szemének eleven ragyogását, amikor az üzletről beszélt. Nem volt nehéz elhinni, hogy valaha vőlegénye volt. Talán a burtoni férfiak mégsem olyan ostobák. Nem titkolta, hogy valaha mély érzelmeket táplált az iránt a Rupert nevű fickó iránt. És minden bizonnyal így lehetett, különben nem maradt volna hű hozzá, annyi évvel a halála után. Rupert valószínűleg elszánt ifjú lehetett, fiatal, jóképű és merész. Hősként halt meg, ugye? Az a fajta férfi, akit a nők istenítenek. Tekintete elkomorult. Ehhez képest ő csak elherdálta az életét, jóllehet sosem akart katona lenni. Na és mi a helyzet a nő elfecsérelt életével, aki vénkisasszonyskatulyába zárta magát, és távol tartott magától minden férfit, mert tizenhét éves korában elveszítette igaz szerelmét? Ilyet csak a romantikus ábrándokba menekülő ostobák tettek, és Annabel nem tartozott közéjük. Vonzó, élettel teli nő volt. Érzéki teremtés, az a fajta, aki olyan lelkesedéssel viszonozza egy férfi csókját, ahogy azt kell. És nem volt kenyere a kényeskedés. Látszott, hogy szenvedélyesen éli meg életének minden pillanatát, óráját és napját. De akkor meg miért öli minden energiáját abba, hogy fivére gyermekeit neveli, és apja sörfőzdéjét irányítja? Egy nemesember vagy gazdag kereskedő mellett lenne a helye, hogy otthonát jelenlétével ékesítse, ágyát szenvedélyével melegítse. Azonban ez a gondolat sem volt ínyére. Hogy miért, azt nem tudta volna megmagyarázni. Alig ismerte a nőt. Miért kellett volna, hogy érdekelje, ha Annabel egy másik férfihoz megy nőül? De érdekelte. - Sajnálom, hogy félbe kell szakítsalak, Annabel - szólalt meg Mrs. Lake de lassan Dunstable-be érünk, és őlordsága biztosan szeretne megállni egy kis frissítőre. Annabel elnevette magát. - Nem inkább te akarsz megállni a helyi fogadónál, hogy üdvözölhesd a barátnődet, Mrs. Cranley-t? - Cinkos pillantással nézett Jarretre. - Kislány koruk óta ismerik egymást. Az az asszony egy pletykafészek, Sissy pedig issza minden szavát.

Mrs. Lake felszegte az állát. - Mi rossz van abban, ha az ember odafigyel rá, mi zajlik a nagyvilágban? Persze csak ha őlordsága nem bánja. Tényleg megéheztem. - Akkor álljunk meg. - Jarret nyugtalan volt, ahogy a fiú is. - Én sem vetnék meg pár falatot. Bár Annabel a szemét forgatta mérgében, amikor a férfi kiadta a parancsot a kocsisnak, Mrs. Lake nagyon hálás volt, és végül az ifjú George is megnyugodott. Miután a fogadóhoz értek, és Jarret segített kiszállni a hölgyeknek, Mrs. Lake George-ot maga előtt tuszkolva igyekezett befelé, a lordra hagyva, hogy sógornője kísérőjéül szegődjön. Annabel a családjától kissé lemaradva mormogta: - Köszönöm, hogy nem fedte fel a fogadásunk valódi tétjét. - Jól sejtem, hogy a sógornője nem helyeselné? - Egész biztos megdöbbentené. - Nem jobban, mint ahogy engem sokkolt, erről biztosíthatom suttogta Jarret. És az emlék felizgatta. És arra vágyott, hogy egy sarokba húzódva újabb szenvedélyes csókot váltson a nővel. A homlokát ráncolta, már megint hagyta, hogy a férfiassága vezesse. Előttük egy asszony sietett Mrs. Lake üdvözlésére. - Milyen csodás, hogy újra látlak, kedvesem! Ezek szerint a utad Londonba sikerrel zárult? A nő csakis Mrs. Cranley lehet. Küllemre olyan volt, mint a fogadósnék többsége - pirospozsgás arcú, gömbölyded és pletykára éhes. - Jobban ment, mint reméltük - csicseregte Mrs. Lake - Őlordsága volt olyan kedves, és felajánlotta a fivére hintáját, hogy kényelmesen utazhassunk vissza Burtonbe. - Őlordsága? - nézett rá Mrs. Cranley kutató pillantással. - Azt hittem, Mrs. Plumtreetől szándékoztál segítséget kérni. - Sajnos ő nem jöhetett, de az unokája beleegyezett, hogy segít nekünk. Lord Jarret Sharpe, bemutathatom Mrs. Cranley-t? A fogadó az övé és a férjéé. Ahogy Mrs. Cranley meghallotta a férfi nevét, a benne végbemenő változás azonnal kiült az arcára. Bár mereven fejet hajtott, és

elmormolt valami üdvözlésfélét, viselkedésével érzékeltette, hogy Jarret az ő szemében nem egyéb, mint az ördög szolgája. Ha nem maga az ördög. Szemmel láthatóan a hírneve megelőzte. Amint felegyenesedett, az asszony egyik kezével Mrs. Lake, a másikkal pedig Annabel karját ragadta meg. - Jöjjenek, kedveseim, beszélnünk kell. - Geordie, maradj őlordsága mellett - figyelmeztette Sissy a fiút. Csodás. Most már sikerült annyira lealacsonyodnia, mint ifjú tanítványaikat a Grand Tourra, az európai körutazásra kísérő házitanítóknak. - És Geordie, ne felejtsd el felkeresni az árnyékszéket - tette még hozzá Annabel. - Annabel néni! - tiltakozott a fiú élénkpiros arccal. Nagynénje és az anyja elvonultak a fogadós feleségével, Geordie pedig a lordhoz fordult. - Állandóan úgy beszélnek velem, mintha gyámságra szorulnék. Átkozottul kínos. Jarret ellenállt a kísértésnek, hogy rámutasson, az átkozottulhoz hasonló szavak használata egyáltalán nem segít a nagynénjével és az anyjával kapcsolatos helyzeten. - Sajnálom, George, de ők mindig úgy fognak tekinteni rád, mintha gyámságra szorulnál, függetlenül attól, hány éves vagy. A gondolat mintha meghökkentette volna a fiút. - Az ön édesanyja is így kezeli önt? - Nem. - Jarret torka annyira összeszorult, hogy nehezére esett megszólalni. - Meghalt, amikor nálad pár évvel idősebb voltam. - Ó, persze, elfelejtettem. - George kezét a zsebébe süllyesztette. - Ez szörnyű. Nem akarom, hogy anya vagy Annabel néni meghaljanak, de néha annyira szeretném, ha békén hagynának. Például Toby Mawer társaságában. - Ki az a Toby Mawer? - A legádázabb ellenségem. Tizenhét éves, és nagyobb nálam. A barátaival állandóan a házunk mögötti mezőn ólálkodik, arra várva, hogy gyötörhessen. - Ó, az iskolában nekem is volt egy ilyen ellenségem, őt John

Prattnek hívták. Állandóan elvett tőlem mindent. - Mawer is ezt csinálja. Megpróbálta elvenni az órát, amit apától kaptam karácsonyra, de én elszaladtam. - A szavak csak úgy .iradtak belőle. - Állandóan Georgie-Porgie-nak csúfol. És egy alkalommal, amikor meglátta, hogy anya arcon csókol, mama kedvencének nevezett. Miért kell csókolgatnia, amikor a fiúk látnak? - Mert a nők időzítése szánalmas ilyen téren. Én is megalázónak találtam, ha anyám túl sokat sündörgött körülöttem a barátaim jelenlétében. Bár most, hogy már nem él... Elhallgatott, még mielőtt elárulta volna, hogy a karját is odaadná, csak anyja még egyszer ott sertepertéljen körülötte. Az a fajta gondoskodás, amellyel Mrs. Lake és Annabel kényeztette a fiút, nevetséges haragot ébresztett benne. George-nak fogalma sem volt róla, ez a fajta szeretet milyen törékeny lehet, milyen könnyen semmivé válhat... Atyaisten, kezd érzelgőssé válni. Ide vezet, ha az ember hagyja, hogy mások a közelébe férkőzzenek. Az ember elkezd sóvárogni olyan dolgok iránt, amelyek iránt nem volna szabad sóvárognia. Vállon veregette George-ot. - Ebből elég. Miért nem keresünk egy asztalt, amíg a hölgyek cseverésznek? A napnak ebben a szakában a fogadó nem volt zsúfolt, így nem tartott sokáig, hogy helyet találjanak. Jarret azt rendelt, ami George szerint a hölgyeknek ízlene, aztán pedig úgy döntött, kihasználja, hogy végre kettesben lehet a fiúval. - Szóval, apád mióta is betegeskedik? George azonnal magába zárkózott. - Én... én... nos... egy ideje. Már jó ideje. Jó ideje? Ez egyáltalán nem úgy hangzott, mint ami igazolná az Annabel által leírt betegséget. - Akkor bizonyára súlyos lehet - mondta, mintha bedőlt volna a fiúnak. - Nem... úgy értem... igen. - George halványan elmosolyodott. Nem igazán tudom. Furcsa. - És akkor egyáltalán be sem jár a sörfőzdébe? - Nagy ritkán igen - bújt ki a válaszadás alól a fiú -, amikor... nincs olyan rosszul.

- És amikor nem megy be, akkor a nagynénéd intézi a dolgokat. Vele szoktál menni? - Nem. - Arckifejezése alapján Geordie zaklatottnak tűnt. Jarret még jól emlékezett a fájdalomra, amelyet akkor érzett, amikor ahelyett, hogy családja hasznára lehetett volna, összepakolták a holmiját, és bedugták egy bentlakásos iskolába. - Miért nem? - Mert mindenki azt állítja, hogy az veszélyes. Úgy tűnt, anyja és nagynénje szerint jó néhány dolog van, ami túl veszélyes szegény Geordie-nak. - És te nem érted, hogy mitől lenne túl veszélyes számodra, amikor egy nőnek nem az. - Én-én nem ezt mondtam. De alsó ajka lebiggyedt, és a férfi kitalálta, hogy ezt gondolja. George helyében Jarretnek is ugyanez fordult volna meg a fejében. A tizenkét éves fiúkat dühítette, ha azt mondták nekik, hogy egy nő náluknál jobban ért bizonyos dolgokhoz, még akkor is, ha valóban így volt. - Apa azt mondja, egy nőnek semmi keresnivalója a sörfőzdében - próbálkozott George. - Ó. - Nem csoda, hogy Annabel a téma kapcsán védekező állásba vonult. És ennek ellenére mégis bejárt a gyárba. Vajon a fivére azért engedte meg neki, mert tekintettel a betegségére, nem volt más választása? Vagy Miss Lake-nek más oka is volt rá, hogy így tegyen? Ismételten szöget ütött a fejébe, hogy van valami furcsaság a háttérben. - Na és neked mi a véleményed róla, hogy egy nő bejár a sörfőzdébe? George pislogott. Egyértelmű, hogy még soha senki nem kérdezte a véleményét. - Őszintén szólva nem tudom, mivel én magam nem mehetek oda. Annabel néni látszólag élvezi, és anya szerint jó munkát végez. - És az apád? Ő hogy vélekedik a nénéd ténykedéséről? Háta mögül a nő válaszolt. - Azt mondja, inkább férjhez kellene mennem, és a sörfőzdével kapcsolatos ügyeket az igazgatóra kellene bíznom. - Annabel barát-

ságtalanul nézett rá. - De hogy ezt megtudja, nem szükséges kérdőre vonnia az unokaöcsémet, igaz? A nő fenyegető pillantására Jarret felvonta a szemöldökét. Lámlám. Egész biztos, hogy lappang valami a háttérben. Annabel elhallgat valamit. A kérdés csak az, hogy mit? Illetve az, hogy ez menynyiben befolyásolja őt vagy a nő tervét? Így vagy úgy, de kideríti.

Nyolcadik fejezet

Annabel már Mrs. Cranley képtelen ötleteitől is elbizonytalanodott, így amikor azon kapta Jarretet, hogy szegény Geordie-t ostromolja kérdéseivel, a helyzet csak még rosszabb lett. Ha a férfi rájönne, hogy a Plumtree Sörfőzdét felültették, biztosan megtagadna minden további segítséget. De nem gondolta, hogy rájött volna, máskülönben most mérges lenne rá. Az arcán azonban nyoma sem volt haragnak, csupán elővigyázatosnak tűnt, mint megismerkedésük óta mindig. Remek. Most amúgy is égetőbb problémák várnak megoldásra. - Rossz hírem van - folytatta hangját lehalkítva. - Úgy tűnik, egy férfi járt itt ma reggel átutazóban, aki tanúja volt a kártyacsatánknak Londonban. Elmesélte Mrs. Cranley-nek, hogy egy bizonyos Miss Blake Whartonból lordságoddal kártyázott tegnap este egy kocsmában. A férfi halványan elmosolyodott. - Egy bizonyos Miss Blake? És a barátja, Mrs. Cranley, talált valamiféle párhuzamot? - Hál’ istennek nem. És nem a barátom. Mivel azonban az informátora tett néhány... piszkos megjegyzést az ön Miss Blake irányában tanúsított „botrányos viselkedésével” kapcsolatban, Mrs. Cranley-nek komoly aggályai vannak amiatt, hogy az ön társaságában utazunk. - Hangja keserűen csengett. - Azt mondja, hogy ön az ártatlanok hírhedt megrontója, és el kellene küldenünk, és itt kellene maradnunk, míg a postakocsi meg nem érkezik. A férfi arcvonásai megfeszültek, egyedül kékeszöld szemének villanása árulta el, hogy dühös. Egy pillanatra Annabel megsajnálta.

Elege lehet már a pletykából. Másfelől viszont, ha valakinek valaha is sikerül párhuzamot vonni a „whartoni illetőségű Miss Blake" és a „burtoni Miss Lake” között, a szóbeszéd egyedüli áldozata ő lesz. Azt kívánta, bár jól megmondhatná a véleményét Mrs. Cranley-nek az efféle rémhírek terjesztése miatt, de az csak még inkább szemet szúrna az aszszonynak. Ez volt Annabel büntetése, amiért elfogadta Jarret ajánlatát. Számolnia kellett volna a lehetőséggel, hogy a férfiak a kocsmában szörnyű feltételezésekbe bocsátkoznak majd annak kapcsán, hogy egy Jarrethez hasonló csirkefogó mit fogad el tétként egy fogadásban. A férfiak mindig a legrosszabbat tételezték fel a nőkről, és mostanra ehhez már hozzászokhatott volna. Főleg azért, mert feltételezésük nem járt messze az igazságtól. Jarret mögött kinyílt egy ajtó, és Annabel felsóhajtott. - Jön Sissy. Igazság szerint az lenne a leghelyesebb, ha elmennénk. Nem tudom, mekkora hűhót csap az az ostoba asszony, ha maradunk, de nem hiszem, hogy önnek tűrnie kellene azt a rengeteg zagyvaságot, amit összehord. Jarret ellentmondást nem tűrő tekintettel dőlt hátra, és fonta össze karját a mellkasa előtt. - Már hozzászoktam a pletykához. Azonkívül már rendeltem. A mosolya kényszeredettnek tűnt. - Mrs. Cranley mondjon csak, amit akar. Egy tapodtat, sem mozdulok, míg meg nem kapom a disznósültem. Sissy arcán aggodalom tükröződött, amikor belépett. - Nem hiszem, hogy a barátnőm bármit is szóvá tenne, mylord. Elmeséltem neki, milyen jó volt hozzánk, és hogy a pletyka teljesen alaptalan. - Jarrettel szemközt, Geordie mellett foglalt helyet. - Mrs. Cranley nem ostoba - biztos vagyok benne, hogy miután elmagyaráztam neki, ön milyen kedves ember, meg fogja érteni. Efelől Annabelnek valamiért kétségei voltak. Sissy idegesen hajtogatta szét az asztalkendőjét. - Bár az is lehet, hogy fel sem merültek benne kételyek „Miss Blake” kilétét illetően. Esküszöm, nem értem, honnan szednek az emberek ennyi zagyvaságot. Akárki volt is az a hitvány alak, le kellene lőni, amiért azzal vádaskodik, hogy ön és Annabel olyan dologban fogadtak, mint egy...

- Sissy! - vágott közbe Annabel Geordie-ra pillantva. Az asszony elvörösödött. - Ó, persze. - Mivel vádaskodott? - kérdezte a fiú teljesen váratlanul, mindenkit meglepve. - Nem érdekes, Geordie - válaszolta Sissy. - Annabel, ülj le. Biztos vagyok benne, hogy Mrs. Cranley nem lesz udvariatlan. Annabel sóhajtva ült le a Jarret melletti székre. Sissy hajlamos volt még azokról is jót feltételezni, akik azt egyáltalán nem érdemelték meg. - Ha az ennyire titkos vád - gondolkodott Geordie hangosan -, akkor bizonyára egy kényes dologgal van összefüggésben. De mi köze ennek egy fogadáshoz? - Ne érdekeljen - szögezte le Annabel. - Odahaza majd megbeszéljük. - De én most akarom tudni - tiltakozott a fiú. - Minden bizonnyal valami különleges... - Buja dolog - szólt közbe Jarret. Amikor Annabel rosszalló tekintettel nézett rá, hozzátette: - A fiú elég idős hozzá, hogy tudjon róla, ha családjának egyik tagját sérelem éri. Geordie kihúzta magát ültében. - Igen, az vagyok. Elég idős ahhoz is, hogy az illetőt párbajra hívjam. - Geordie, ne légy ostoba - jegyezte meg Sissy. - Az az ember mostanra már messzire jár. - Egyébként sem valószínű, hogy belemenne egy párbajba egy tizenkét évessel - zárta le a dolgot Annabel kényszeredetten. Összevont szemöldökkel meredt Jarretre. - Látja, mit művelt? - Ha George oltalmába akarja venni önöket, hölgyeim - hárította el a vádakat Jarret -, férfi módjára kell viselkednie. De nem teheti, ha önök állandóan gyerekként kezelik. Bár Annabelt elfutotta a méreg, Sissy erőltetetten mosolygott Jarretre. - Milyen kedves öntől, mylord, hogy ennyire szívén viseli a mi Geordie-nk sorsát. Hát nem, Annabel? A nő résnyire szűkült szemmel nézett a férfira. - Igen. Valóban kedves.

- Aligha - jegyezte meg Jarret. - Pusztán csak emlékszem, milyen tizenkét évesnek lenni. Ez egy pillanatra elhallgattatta Annabelt. Milyen lehetett Jarret tizenkét évesen? Olyan haszontalan, mint most? Netán komolyabb? Azt mondta, nagyanyja tizenhárom éves korától nevelte. Azóta változott meg a jelleme? Nem létezik, hogy van valaki, akit szülei erőszakos halála hidegen hagyna. Vagy talán a férfi iránti vonzódásának köszönhető, hogy szilárd jellemet sejt ott, ahol valójában nincsen. Óvatosan, kisasszony. Még a legaljasabb pletykának is van alapja. Abban a pillanatban étellel a kezében egy szolgáló lépett be. Mrs. Cranley, hála az égnek, nem mutatkozott. Az asszony láthatóan beérte annyival, hogy egyszerűen felhívta Annabel és Sissy figyelmét Jarret jellembeli fogyatékosságaira. A szolgáló először a sört tette le. Annabel beleszimatolt. Mrs. Cranley-től kitelik, hogy rossz minőségű sört árul. Kortyolt egy keveset, majd nagyokat szippantva annyira elmerült az ital minőségének tanulmányozásában, hogy észre sem vette, amikor Sissy azt mondta a szolgálónak, hogy az egyik tányért vigye vissza a konyhába. - Az úrnőm ragaszkodott hozzá, hogy őlordságának szolgálóim fel - védekezett a szolgáló, és megpróbált eliszkolni mellette, hogy a tányért Jarret elé tehesse. Sissy kikapta a kezéből, még mielőtt a lány tiltakozhatott volna. - A másik is jó lesz neki. - Amikor a szolgáló ismét ellenkezni kezdett volna, Sissy nekilátott az evésnek. A lány végül vállát megvonva szolgálta ki Geordie-t. - Minden tányéron ugyanaz van, anya - közölte Geordie. Én mondtam Lord Jarretnek, hogy kedveled a disznósültet. - Valóban - válaszolta Sissy, s közben újabb falatot rakott a szájába. Aztán elfintorodott. Erre már Jarret szeme is összeszűkült. Átnyúlt az asztal felett, és a tányért elvéve előle alaposan megszemlélte a rajta levő ételt. - Ezt nem eheti meg. Ekkor már Annabel is felfigyelt. A hús fura színétől és avas

szagától undor fogta el. Vetett egy pillantást a többi adag vacsorára is, de azok rendben voltak. - Mrs. Cranley, az a minden lében kanál boszorkány, romlott húst tálalt fel neked, Sissy! - kiáltotta Annabel. - Hogy merészelte? Itt az ideje, hogy jól megmondjam neki a véleményem! Indulni akart, de Jarret visszahúzta. - Nem Mrs. Lake-nek szánta. Hanem nekem. - Ez-ez biztos csak valami tévedés lesz - mondta Sissy erőtlenül. - Az egyetlen tévedés az, hogy engedtem, hogy itt maradjunk. Jarret felállt, hogy a tányér tartalmát a közelben elhelyezett maradékgyűjtő edénybe öntse. Aztán Sissy-hez lépett, és a karját nyújtotta felé. - Jöjjön, máris indulunk. A szomszédos városban majd megállunk, hogy együnk valamit. Hála istennek, a nő tiltakozás nélkül tűrte, hogy a férfi elvezesse az asztaltól. - Mennyit ettél? - kérdezte Annabel Sissyt az ajtó felé menet. - Nem sokat - válaszolta az asszony. - Túl sokat - ellenkezett Jarret. - Sajnálom, Mrs. Lake. Nem jöttem rá azonnal, miben mesterkedik. - Mogorván bámult maga elé. Ahogy arra sem, hogy a barátnője milyen kétségbeesetten igyekszik megmenteni önt a karmaim közül. - Biztos vagyok benne, hogy nem állt szándékában... - Ne merj újra bocsánatot kérni a nevében! - torkolta le Annabel ingerülten. - Téged senki sem hibáztat, Sissy. Az úgynevezett barátnőd az, aki golyót érdemelne. Amikor a bejárathoz értek, és ott találták a Jarretre kárörvendő pillantásokat lövellő Mrs. Cranley-t, a férfi megmerevedett. Sissy karját elengedve halkan azt mondta Annabelnek: - Önök hárman menjenek a kocsihoz. Mindjárt megyek én is. - Hogy ízlett a vacsorája, mylord? - kérdezte a nő arcátlanul, miközben Annabel Sissyt és Geordie-t az ajtó felé rángatta. - Legközelebb, ha szándékában áll valakit megmérgezni, asszonyom - hallotta Annabel a férfi hangját maga mögött győződjön meg róla, hogy a szolgája megértette-e az utasításait. Mielőtt még megakadályozhattam volna, Mrs. Laké jó néhány falatot harapott a nekem szánt disznósültből. Annabel pont a megfelelő pillanatban nézett hátra, hogy lás-

sa, az asszony elsápad. A Jarret arcán kiütköző jogos harag a szívét melengette. - Szóval remélem, élvezi ostoba tettének következményét, amellyel barátját a bűnös befolyásom alól igyekezett „kivonni”. Mert ha meghal, szándékos emberölésért fogok ön ellen vádat emeltetni. Világosan fejeztem ki magam? - Mylord, én nem... vagyis... Annabel sietve betessékelte sógornőjét a hintóba. Bár az asszony egyelőre jól érezte magát, Annabel mégis aggódott. Annyira jellemző Sissy-re, hogy barátja viselkedését eltusolandó inkább magára vállalja a felelősséget. Ez nem helyes. Annabel eddig sem kedvelte Mrs. Cranley-t, most már azonban szívből gyűlölte. Ki képes ilyen ostobaságra? Csak mert felült holmi szóbeszédnek! A nő bolond volt, s jó lett volna, ha ezt Sissy is belátja. Jarret tudta, bár nem különösebben zavarta, mintha valóban hozzá lett volna szokva, hogy folytonos szóbeszéd tárgya. És ehhez kétség sem férhetett. Ha Annabel még Burtonben is értesült egyikrőlmásikról, akkor mindenki hallhatta őket. De Annabel tisztában volt vele, hogy ez a történet most miatta kapott szárnyra. A gondolat még akkor is emésztette, amikor a férfi csatlakozott hozzájuk, és folytatták útjukat a következő városba. Bár Sissy jóízűen evett, amikor megálltak, Annabelt továbbra is gyötörte a bűntudat. Ez mind nem történik, ha ő nem megy bele abba az átkozott fogadásba. Másfelől viszont, ha nincs a fogadás, nem tudta volna meggyőzni Jarretet, hogy Burtonbe jöjjön. Azt kívánta, bár végiggondolta volna, hová vezet, ha az emberek rájönnek, hogy miben is fogadtak. Amikor kora este megálltak egy fogadónál Daventry szomszédságában, amiről Jarret azt mondta, jó szívvel ajánlották neki, csak nézte, amint a lord két szobát foglal - egyet magának, egyet pedig Sissynek, Geordie-nak és neki. Fura volt, hogy kéznél van egy férfi, aki gondoskodik róla és a családjáról. Hugh gyakorlatilag hanyagolta efféle kötelezettségeit, Rupertnek pedig soha nem adódott rá alkalma, hogy hasonlóknak eleget tegyen. Az utóbbi időben ő vette át a szerepkört, s bárminemű ügyintézés rá hárult. Milyen csodálatos, hogy a teher most megint, valaki más vállát nyomja. És figyelembe véve, hogy kényszerí-

tette a férfit minderre, hogy egyébként esze ágában sem volt idejönni... A torkában gombócot érzett, amikor mind a négyen felértek az emeletre, és Jarret a szobája felé indult. - Sissy, miért nem mentek Geordie-val előre? Nekem még váltanom kell pár szót őlordságával. Bár sógornője kérdő pillantással nézett rá, Geordie-val megindúlt a folyosón. Annabel az ellenkező irányba ment. - Jarret! - kiáltott a férfi után, miközben az kinyitotta a szobája ajtaját. Az ajtónyílásban megtorpant. - Parancsol? - Szeretnék bocsánatot kérni. A férfi zavartnak tűnt. - Miért? - Először is azért, mert ismét botrányba kevertem. Ha őszinte akarok lenni, meg sem fordult a fejemben, hogy a mi kis partink Londonon kívül bárkinek is a tudomására jut. Arról meg álmodni sem mertem volna, hogy az emberek azt feltételezik, hogy ön és én... hogy ön... Amikor a folyosón két ember kíváncsi szemeket meresztve rájuk elhaladt mellettük, a hangját kissé lehalkította. Mihelyt a pár eltűnt szem elől, Jarretet a szobájába rántotta, és az ajtót félig behúzta, hogy valamelyest takarásban legyenek. - Sosem kellett volna elfogadnom a feltételeit - mondta ki nyíltan. Ahogy elmosolyodott, a férfi arcán megjelentek a jól ismert gödröcskék. - Sosem kellett volna ilyen feltételeket szabnom. Ami történt, megtörtént. Nincs értelme bánkódni miatta. - De az én hibám, hogy Mrs. Cranley... - Ne legyen nevetséges! Semmivel sincs nagyobb felelősségi az ügyben, mint a sógornőjének. Mrs. Cranley önzésből tette, amit tett, és a szóbeszéd jó ürügy volt, hogy a nyelvét rajtam köszörülje. Csak azt sajnálom, hogy az ön családját is belerángatta. Imádkozom Istenhez, hogy az asszony meggondolatlan cselekedete miatt Mrs. Lake-nek ne kelljen szenvednie.

- Én is. Már a gondolat is megrémiszt, mi történhetett volna, Ma nem veszi észre a romlott húst, és nem lép közbe. Ezért borzasztóan hálás vagyok. Amikor az ajtóhoz lépett, a férfi tétován megkérdezte: - Nem felejtett el valamit? A nő megfordult. - Parancsol? Ahogy közeledett felé, Jarret ajka körül komisz mosoly játszott. - Van még más is, amiért köszönetét kellene mondania. - Éspedig? - Míg önök ketten rólam pletykálkodtak, én az unokaöccsét szórakoztattam. Igaza van. - Akkor azt is köszönöm, mylord - hangzott a válasz kimérten. A férfi csillogó szemmel odalépett hozzá. - Arról nem is beszélve, hogy a fivérem kényelmes kocsiján Burtonbe viszem önöket. Annabelnek felgyorsult a szívverése. - Ezért köszönetet egyedül a fivére érdemel. - Ó, de én bocsátottam a rendelkezésükre. - Derekánál fogva magához húzta a nőt. - És kellemesebb módját is el tudom képzelni, hogy a háláját kifejezze. - Írjak tán szonettet a nagylelkűségéről? - kérdezte hízelegve, hevesen kalapáló szívvel és vészesen remegő térddel Annabel. A férfi mosolyogva hajolt közelebb, és ajkával végigsimította a nő fülét. - Más javaslat? - suttogta rekedtes hangon, amitől Annabel minden ízében megreszketett. A lélegzete is elakadt hirtelen. - Talán újabb különleges főzetet szeretne? - Én valami sokkal... személyesebbre gondoltam. Azzal száját Annabel szájára szorította.

Kilencedik fejezet

Jarret belefáradt, hogy a nő az üzleti partnernek kijáró hűvös udvariassággal bánik vele. A nap folyamán csupán akkor élénkült fel,

amikor a sörfőzde jövőjére terelődött a szó. Kedves szavai és mosolya kizárólag unokaöccsének és sógornőjének szóltak. Úgy viselkedett, mintha tegnap este a folyosón semmi sem történt volna, és ez dühítette a férfit. Égett a vágytól, hogy emlékeztethesse, a múlt éjjel sokféleképpen gondolt rá, csak üzlettársként nem. Hogy amikor megcsókolta, Annabel majd elolvadt a karjában. Ahogy most is olvadozik. Örömmel töltötte el, hogy a nő a karjába simul, hogy a kabátjába kapaszkodik, és engedi, hogy a nyelvével a selymes szájába hatoljon. A torka mélyéből előtörő sóhajjal szorította magához. Annabel csábos, édes illata elbódította. Egyetlen más nő illatára sem hasonlított - nem émelyítő virág- vagy parfümszag áradt belőle, csupán valami pikáns és finom aroma. Narancs és méz... olyasmi, amit egy férfi szívesen megízlelne. És ő szerette volna megízlelni a nőt. Szájával az állán kalandozva, elmerült a mámorító illatban, ami Annabel volt maga. Nyakának lágy bőrét ízlelgette, majd csábító fülcimpája következett. Amikor gyengéden beleharapott, Annabel tiltakozása jeléül zihálni kezdett, ám keze a férfi kabátjának hajtókájára feszült. - Biztos vagyok benne, hogy most már alaposan megköszöntem... a segítségét, mylord - suttogta. - Akkor most rajtam a sor, hogy én mondjak köszönetét önnek. Nyakát csókokkal hintette be. - Nem tettem semmit, amivel e különleges bánásmódot kiérdemeltem. - Csak megcsókolt. - És felforrósította a vérem, és felizgatta a testem. - Csókokkal... mondani köszönetet csókokért... - Ziháló lélegzete a férfi arcát simogatta. - Veszélyes játék. Mégis hová vezet? Jarret tudta, hová szeretné, ha vezetne. Az ágyába, ahol Annabel halovány combjai hívogatóan szétnyílnak előtte, és a nő teste a testének feszül, hogy gyönyörre leljen. Hogy együtt gyönyörre leljenek. Egyik kezét a nő mellére csúsztatta. Annabel megdermedt. - Nem hiszem, hogy helyes volna, ha ide vezetne - azzal megragadta a férfi kezét, és eltolta magától.

Jarret felhördülve vette birtokba az ajkát újra, ezúttal hevesebben, érzékelve, hogy szavai ellenére a nő merészségre és nem tétova gyengédségre vágyik. Jól gondolta, mert Annabel szorítása enyhült, s kezét végül a mellére vezette. Nagy ég, ez a nő legalább annyira sóvárog, mint ő maga, amitől vágya csak tovább fokozódott. Lehet, hogy családja jelenlétében hűvösen bánik vele, de itt és most, amikor kettesben vannak, gyengéd és készséges, s őt az őrületbe kergeti. Addig simogatta a mellét, amíg megkeményedett bimbója a tenyeréhez dörgölődzött, s teste a többrétegnyi ruhán át is növekvő vágyakozásáról árulkodott. Halk nyögése hallatán a férfi egész testét fájdalom járta át, s azon kapta magát, hogy a félig behajtott ajtó mellett a falhoz préseli, ráborul, és a lába közé nyomakodik... - Annabel néni? Lord Jarret? Odabenn vagytok? - szólalt meg egy hang az ajtó másik oldaláról, tőlük néhány centire. Alig maradt ideje, hogy elengedje és hátralépjen, mielőtt még George megkerüli az ajtót és meglátja őket. Annabel vádaskodó pillantást vetve Jarretre elvörösödött. A francba, a francba, a francba! Amilyen diszkréten csak lehet, fogta a kalapját, hogy heves gerjedelmét mögé rejtse. - Mi folyik itt? - kérdezte George élesen. Arcán erőltetett mosollyal Annabel így felelt: - Őlordsága és én éppen édesanyádról... beszélgettünk. George ajka elkeskenyedett. - Anya egyfolytában hány. Velem kell jönnöd. - Máris. - Annabel egyik kezével reménytelenül összekuszálódott haját igyekezett ráncba szedni, majd Jarretet félretolva ki lépett az ajtón. A folyosóról pillantott vissza unokaöccsére. Jössz, Geordie? Sötét szemét a fiú egyetlen pillanatra sem vette le Jarretről. - Egy perc és megyek. Jarret elfojtott egy káromkodást. Most talán el kell tűrnie, hogy egy gyerek lehordja? Olyan isten nincs. Nem tartozik a fiúra, hogy ő és Annabel mit művelnek titokban. George bezárta az ajtót, és szembefordult vele. - Érdekelne, mylord, mik a szándékai a nagynénémmel. A szándékai? Nos, ha valami, hát ez jeges zuhanyként hatott

Jarret felkorbácsolt érzékeire. Kalapját az egyik székre dobta. - Fogalmam sincs, mit hiszel, mit láttál, fiatalember, de... - Azt azért felismerem, ha egy férfi és egy nő csókolóznak - válaszolta George hevesen. Ha a fiú nem vágott volna olyan komoly képet, Jarretből kitört volna a nevetés. - Ó, tényleg? - Szkeptikusan méregette a gyereket. - Felteszem, rengeteg tapasztalattal rendelkezel e téren. Bár George elvörösödött, állta a sarat. - Ehhez nem kell tapasztalat, nem vagyok vak. És ami a nőket illeti, elég rossz a hírneve. - Szóval a hírem megelőzött. - Tekintetét a fiúra szegezte. - A nagynénéd hírneve ezzel szemben makulátlan. Bizonyára te magad sem gondolod, hogy megengedné... - Megengedné? Nem. Ez viszont nem jelenti, hogy ön nem- szóval... - Azzal vádolsz talán, hogy kényszerítem a nagynénédet, hogy tüntessen ki a figyelmével? George megmerevedett. - Tudom, mit láttam. - Nem tudsz te az égvilágon semmit, te gyerek! - fojtotta belé a szót Jarret. - Bármi is történt köztem és a nagynénéd közt, az kizárólag ránk tartozik, neked nincs beleszólásod. - Ön mondta, hogy lassan ideje volna férfi módjára viselkednem. - A fiú kihúzta magát. - Pontosan ezt teszem. Ha apa itt volna, ugyanígy cselekedne. És ha a szándékai nem tisztességesek... - Na és ha azok?- csattant fel Jarret. Ezt meg mi az ördögnek mondta? George reménykedő tekintettel nézett rá. - Nos, akkor egész más a helyzet. Amikor Jarret nem válaszolt, a fiú kutató pillantást vetett rá. - Vagyis azt állítja, hogy a szándékai tisztességesek? Jarret elkomorult, érezte, hogy sarokba szorították. Az isten szerelmére, miért tartozna számadással egy faragatlan kis fickónak? Azt teszi, amihez kedve van, a pokolba is, ahogy mindig, és a bosszantó kölyök javaslatából előnyt fog kovácsolni.

- A nagynénédnek és nekem még össze kell szoknunk, szóval méltányolnám, ha a szándékaimat egyelőre titokban tartanád, George. Az ég szerelmére, mégsem veheti rá a gyereket, hogy loholjon Annabelhez, és közölje vele, hogy udvarolni óhajt neki. A fiú bólintott. - Remek. - Jarret az ajtó felé intett. - Most pedig menjünk, és látogassuk meg édesanyádat. - Igen, uram. - Ahogy elindultak az ajtó felé, George a férfira nézett. - Tudja, ha elveszi a nagynénémet, akkor a nagybátyám lesz. Jarret elfojtott egy sóhajtást. - Igen, úgy vélem, az leszek. Isten óvja, de talán van a pokolban fenntartott hely azoknak, akik szándékosan megtévesztenek egy tizenkét éves fiút. És sóvárognak a fiú szűzies nagynénje után. És nem áll szándékukban felhagyni sem a hazudozással, sem a sóvárgással. Amint a Lake család szobája felé közeledtek, odabentről hangos öklendezés ütötte meg a fülét. George sápadt arccal szaporázta meg lépteit. Amikor a fiú feltépte az ajtót, Annabel sietett elébük. Becsukta maga mögött az ajtót, de ahhoz nem elég hamar, hogy Jarret észre ne vegye az éjjeliedény fölé görnyedő Mrs. Lake-et. Elfutotta a méreg, és a fogát csikorgatta. Ha még egyszer a szeme elé kerül Mrs. Cranley, az a pletykára éhes, megátalkodott némber, biz’ isten móresre tanítja. - Hogy van? - kérdezte Annabeltől. - Félek, nem túl jól. - Van bármi, amit tehetnénk? - érdeklődött Jarret. - Ha megkérné a fogadóst, hogy küldessen orvosért... - Rendben - válaszolta a lord. George sápadt arcán rémület futott át. - Látni akarom. - Most ne, Geordie. - Annabel olyan gyengéd mozdulattal borzolt bele a fiú hajába, hogy Jarretnek összeszorult a torka. Rajtam kívül most nem vágyik más társaságára. Mihelyt a romlott hús kijön belőle, jobban lesz. De a férfi a nő hangszínéből arra következtetett, hogy erről nincs teljesen meggyőződve.

- Idehallgass, fiatalember - mondta -, miért nem kerítünk orvost édesanyádnak, aztán meg harapunk valamit? - Annabelre nézett. Ön mit enne? A nő megrázta a fejét. - Most egy falat se menne le a torkomon. De önök ketten csak menjenek. A fogadós azonnal az orvosért küldetett, aztán pedig ragaszkodott hozzá, hogy ingyen megvendégelje Jarrettet és a fiút. Egy hang nélkül ettek. Amikor a szolgáló ribizlis pitét hozott nekik, George elszontyolodott, úgy festett, mint aki mindjárt sírva fakad. - Anya imádja a ribizlis pitét. - Akkor gondoskodunk róla, hogy mihelyt jobban érzi magát, ő is kapjon. George tekintetét Jarretre emelte. - Tényleg nem tehetünk semmit? - Arca elszántságról árulkodott. - Visszamehetnénk, és megkérhetnénk a rendőrfőnököt, hogy büntesse meg Mrs. Cranley-t. Jarret megértette a fiú kirohanását. - És ha édesanyádnak pont akkor lesz ránk szüksége, amíg távol vagyunk? Mi van, ha édesapádért kényszerül küldeni bennünket? Itt kell maradunk, arra az esetre, ha szükség volna ránk. - Én is azt hiszem. - George a szemét lesütve, tekintetét a tányérjára szegezte. - Bár Annabel néni sosem küldetne apáért. Ő pedig akkor sem jönne, ha mégis kérné. - Miért nem? Talán túl beteg, hogy útra keljen? - kérdezte Jarret. George vad tekintettel nézett rá. - A csodába is, nem akarok róla beszélni! Épp elég baj, hogy anya beteg, és lehet, hogy meg fog halni, de apa... Sírva fakadt, ami megijesztette Jarretet. - Idefigyelj, édesanyád nem fog meghalni. - Jobb ötlete nem lévén, karját George csontos vállára fektette, és megszorongatta a fiút. - Rendbe fog jönni. Csak pihenésre van szüksége, és aztán megint jól lesz. George-nak bólintáson kívül máshoz nem volt ereje. Jarret meg tudta érteni az anyja miatt érzett aggodalmát, de a fiú reakcióját apja betegségének említése kapcsán indokolatlannak találta, lévén Annabel azt állította, a férfi állapota nem életveszélyes.

Jarret megmerevedett. Mi van, ha ez az a titok, amit Annabel rejteget előle? Ha a fivére haldokolna, az megmagyarázná, miért volt képtelen ajánlólevelet küldeni, és miért lesznek mindjárt olyan nyugtalanok a Lake-ek, valahányszor csak a fickó szóba kerül. De miért kell ezt elhallgatni? Annabel talán attól fél, hogy Jarretnek esetleg ellenére lenne a társulás egy sörfőzdével, amelyet hamarosan eladnak? Vagy amiatt aggódik, hogy megpróbálná áron alul megvenni, ha rájönne, milyen rosszul mennek a dolgok a Lake Ale-ben? A férfi felhorkant. Emiatt igazán nem kellene, hogy aggályai legyenek. A Plumtree Sörfőzde pillanatnyilag ugyanis nem áll úgy anyagilag, hogy felvásárolhatna egy másik sörfőzdét. De Annabel tervéből különben sem lesz semmi, ha a jog szerinti tulajdonos nem adja áldását az elképzelésre. Az a szerződésüket tekintve rendkívül kellemetlen lenne. George-ra pislantott, aki titkon épp akkor törölte le arcáról az utolsó könnycseppeket, és eltöprengett, gyakoroljon-e további nyomást a fiúra. - Miért nem játszunk egy partit, fiatalember? Azzal elüthetnénk az időt, amíg a nagynénéd vagy az orvos be nem számol a fejleményekről. - Re-rendben. És talán mesélhetne a fivéréről is? Tudja, arról, amelyik lovakkal versenyez. - Hát persze - felelte Jarret. George könnyáztatta arccal mosolygott rá, és a férfi egy pillanatra visszazökkent a szülei halálát követő szörnyű első hetekbe, amikor a legapróbb kedvesség is, amit egy idegentől kaphatott, létfontosságú volt számára. A pokolba ezzel az egésszel! Nem kínozhatja tovább szegény fiút - az kegyetlenség lenne. George bizonyára sokkos állapotban van, és retteg attól, hogy végig kell néznie mindkét szülője elvesztését, meg attól, hogy végül magára marad. Mihelyt a többi problé- ma megoldódik, erről feltétlenül vált néhány szót Annabellel. Öt órával később, amikor a nő lejött, hogy megnézze őket, örömmel látta, hogy a férfi jól elszórakoztatja George-ot. Halvány mosolyt csalt az arcára, amikor meglátta, hogy kártyáznak, de láttára a férfi megriadt. Összekuszálódott hajfürtjei sápadt arcába lógtak, szemét elhomályosította az aggodalom.

- Annabel néni! - kiáltotta George felugorva az asztaltól. - Hogy van anya? - Végre elaludt - válaszolta a nő, miközben fátyolos tekintettel nézett Jarretre. Ez nem volt válasz, és ezt mindketten tudták. A férfi felállt, és kihúzott neki egy széket. - Üljön le. Pokolian fest. Abban a pillanatban összerezzent, ahogy kiejtette a szavakat. Hogy ilyen gorombaságra ragadtatta magát, kizárólag annak jele volt, hogy a helyzetet nyomasztónak találta. Annabel felvonta egyik szemöldökét. - Milyen hízelgő! Majd elalélok a gyönyörűségtől. - Bocsánat - mondta. - Nem úgy értettem, mint ahogy hangzik. De ennie kellene. Üljön le, és máris hozatok valamit. - Még ne. Sissy még mindig lázas. Talán később, ha már biztos lehetek benne, hogy jól van. - Nem, most azonnal - közölte ellentmondást nem tűrő hangon Jarret, és a székre nyomta. - Azzal nem segít a sógornőjén, ha maga is ágynak esik. Annabel vonakodva egyezett bele, de amikor a szolgáló kihozta neki a galambsültet és a borsót, csak csipegetett. - Igazából azért jöttem le, hogy egy szívességre kérjem, mylord. Jarret azt kívánta, bár felhagyott volna már Annabel ezzel az ostoba „mylordozással". A férfi keze néhány órával ezelőtt még a mellére simult. - Amit csak szeretne. - Gondot okozna, ha Geordie ma éjjel az ön szobájában aludna? Egy másodpercig tétovázott, de semmirekellő fickó lenne, ha visszautasítaná. - Egyáltalán nem. - Jarret mosolyt erőltetett az arcára. - De Annabel néni, én veled és anyával akarok aludni! - tiltakozott a fiú. - Jobban tudnál pihenni őlordsága szobájában - jegyezte meg fáradtan a nagynénje. - És anyád is. Ez minden bizonnyal igaz. Kétségtelen, hogy Jarretnek álmatlan éjszakája lenne, de figyelembe véve a körülményeket, nem volna szép, ha panaszkodna.

- Gyerünk, fiatalember, légy férfi! A férfiak nem alszanak az édesanyjukkal, nem igaz? George nagyot nyelt, aztán kihúzta magát. - Azt hiszem, nem. - Ne aggódjon miattunk - nyugtatgatta Jarret Annabelt. - Jól megleszünk. Felhörpintünk pár korsó sört, huszonegyezünk a helyi legényekkel, és ledöntünk egy vagy két csaposlányt. Annabelből kitört a nevetés. - Most azt gondolja, hogy vicces volt, ugye? - kérdezte, miközben igyekezett megőrizni komolyságát. - Megnevettettem, nem? - kérdezte Jarret elnyújtva a szavait. - Csak mert olyan fáradt vagyok, hogy bármi nevetésre fakasztana - vallotta be Annabel. De gyengéd tekintettel nézett a férfira, ami Jarretet felzaklatta. - Próbáljon meg aludni egy keveset - felelte lágyan, és igyekezett nem gondolni rá, hogy a nő milyen elragadó lehet leheletvékony hálóruhában és mezítláb. - Nem lesz baj, esküszöm. - Köszönöm, hogy önre bízhatom. - Annabel felállt. - Jobb, ha megyek. Az orvos adott egy elixírt, amelyet kétóránként kell bevennie. Megindult a lépcső felé, aztán bocsánatkérő tekintettel még- egyszer visszanézett. - Ó, talán nem árt, ha tudja, Geordie rugdosni szokott álmában. - Akkor majd visszarúgok - vágott vissza Jarret. Amikor Geordienak felháborodásában a lélegzete is elakadt, elnevette magát. - Csak tréfáltam, fiam. Jól megleszünk. Ezzel együtt valahogy mégis úgy tűnt, hogy pokolian hosszú éjszakának néznek elébe.

Tizedik fejezet

Annabel a következő huszonnégy órában fáradhatatlanul űri tette az éjjeliedényt és borogatta Sissy láztól égő homlokát. A fogadóban töltött második nap végén elszundikált az ágy melletti székben. Néhány órával később a nyíló ablak zaja ébresztette. Sissy felkelt az ágyból.

- Te meg mit művelsz? - kiáltotta, majd felpattant, és a sógornőjéhez rohant. - Szörnyen nagy hőség van idebenn- válaszolta az asszony. - Muszáj kiszellőztetni. Annabel megfogta Sissy fejét, és megkönnyebbült. - Lement a lázad. Már nem is reszketsz. - Viszont megizzadtam. - Sissy visszament az ágyhoz, és nyakig betakarózott, aztán megpaskolta maga mellett az ágyat. - Ne kéresd magad, neked is aludnod kellene. - Hirtelen észbe kapott. - Geordie még most is őlordsága szobájában van? - Igen. Szegény ördög. Amikor utoljára láttam, rettenetesen feszültnek tűnt. Ám ennek ellenére megint csak leültette sógornőjét, és ennivalót tukmált belé. Akárhányszor lement, hogy beszámoljon Sissy állapotáról, a férfi őszintén aggódott. Még arról is gondoskodott, hogy evésidőben a szolgák állandóan vigyenek fel neki teát és ennivalót. - Nem félsz, hogy Geordie még kikottyant valamit Hugh-val kapcsolatban, amiből őlordsága rájön, mi folyik itt? - érdeklődött Sissy. Annabel sóhajtva mászott be mellé az ágyba. - Megeshet, de nincs más választásunk. Már órák óta együtt vannak. Ha Geordie-nak szándékában állna bármit is kifecsegni, már eddig is megtehette volna. - Hátradőlt, majd tekintetét a mennyezetre szegezte. - És Jarretnek talán igaza van. Talán Geor- die elég idős hozzá, hogy néhány dologban bízni lehessen benne. - Jarret? - kérdezte Sissy jelentőségteljesen. Annabel arcát pír öntötte el. - Mi... azaz, hogy ő... javasolta, hogy kerüljük egymás közt a lormaságokat. Figyelembe véve a körülményeket. - Máris? - Sissy hangjában csodálkozás csendült. - Ez nem jelent semmit. - Amikor sógornője felhördült, Annabel még hozzátette: - Komolyan, eszedbe ne jusson képzelődni rólunk! - Miért ne? Már rég itt lett volna az ideje, hogy férjhez menj. - Most úgy beszélsz, akár Hugh - hordta le. - Tudod jól, miért nem akarok férjhez menni. - Igen, tudom, de a megfelelő férfit nem érdekelné, hogy van egy

fiad. Ha az, hogy elvehessen, együtt jár azzal, hogy Geordie-t is magához kell vennie, szerintem megtenné. - Nem hiányozna? - szegezte neki a kérdést Annabel. - Persze hogy hiányozna. De te épp annyira az anyja vagy, mint én. És olyan gyakran látogatna meg minket, amilyen gyakran csak akarna. Az én szememben ő mindig is a tiéd volt. - Az övében viszont mindig is a tiéd - sóhajtotta Annabel. Szót sem érdemel. Előbb még meg kellene találnom a „megfelelő” férfit. - Őlordsága nyilván nem az. Egy márki fia ugyan miért venné a nevére egy sörfőző fattyát. Különben is, egyáltalán nem az a házasulós fajta. Sokkal inkább csábító. És lénye ledér fele vágyott rá, hogy megtapasztalja, vajon a férfi ehhez is olyan jól ért-e, mint a csókolózáshoz. Amióta Jarret megsimogatta a mellét, a nyugtalanság, ami úrrá lett rajta, megfosztotta minden önuralmától. Semmi másra nem tudott gondolni, csak arra, hogy milyen csodás érzés volt, amikor a száznyolcvan centi magas, vágytól felajzott férfi testével hozzásimult, cirógatta és kívánta őt. Pontosan úgy, ahogy ő kívánta Jarretet. Majd meghalt, hogy ismét a férfi intim közelségébe kerülhessen. Felnyögött. Hisz ez őrültség! Hogy volt képes ez az ember ilyen érzéseket kelteni benne, amikor Rupert óta nem sikerült senkinek? És hogy hiányzott neki. Egészen eddig fel sem tűnt, mennyire vágyott rá, hogy egy férfi bensőségesen becézgesse. Egek, szégyellte el magát a gondolatra, amikor eszébe jutott, milyen közel jártak hozzá, hogy lelepleződjenek. Geordie vajon gyanította, mit művelnek? Borzasztóan kíváncsi volt, miről beszélgethettek azok ketten. Még nem volt rá ideje, hogy Jarrettől megkérdezze, de megteszi, amint lehet. Kétség sem férhetett hozzá, hogy a férfi veszélyes. A lord természete felébresztette benne a tüzet, ami viszont menekülésre késztette. De nem adhatta meg magát az efféle vágyaknak. Egy férfi megtehette - elveheti, amit csak akar, majd felhúzza a nadrágját, és el is feledkezhet az egészről. Egy nőnek azonban sokkal több félnivalója volt egy ilyen affértól, és Annabel ezt túlságosan jól tudta.

- Miért vagy olyan biztos benne, hogy nem az a házasulós fajta? - kérdezte Sissy. Mert fogadott velem, hogy egy éjszakát az ágyában töltök. Mert minden alkalommal, amikor rám néz, tekintete a bőrömet perzseli. Mert olyan érzéseket kelt bennem, amelyeket egyetlen tisztességes férfi sem tenne. - A nagyanyja ultimátumot adott neki és a testvéreinek: vagy megházasodnak, vagy kizárja őket az örökségből. Viszont a fivére szerint annak fejében, hogy egy évre átveszi a Plumtree sörfőzde irányítását, az asszony őt felmentette az ígérete alól. Mivel belement az alkuba, úgy vélem, igen erőteljesen idegenkedik a házasságtól. Sissy a szemét forgatta. - Minden férfi igen heves ellenérzéseket táplál a házasság iránt. - Rupert nem táplált. - Bár őszintén szólva, erről Annabel maga sem volt meggyőződve. - Rupert csak egy fiú volt, és nem férfi - válaszolta Sissy óvatosan. - A fiúk lobbanékonyak. Ez igaz. Máskülönben Rupert miért rohant hanyatt-homlok, a háborúba, otthagyva őt egyedül, hogy gondoskodjon saját magáról? Jarret mindennek volt nevezhető, csak lobbanékonynak nem. Kivéve azt az egy alkalmat, amikor a falhoz préselve csókolgatta és simogatta... Mi az ördögnek nem tudja kiverni a fejéből? Legyen bármi is az oka, Jarret biztosan nem szándékozik megnősülni. - Neked talán nem tűnt fel, de az agglegények általában nem repesnek a gondolattól, hogy gyerekeket dajkáljanak. Ő mégis itt van, és vigyáz Geordie-ra, hogy segítsen neked. - És neked. Sissy felnevetett. - Nem engem követ állandóan a tekintetével. Nem én vagyok az, akire haragosan néz, valahányszor a Rupert iránt érzett szerelmed kerül szóba. Ahogy flörtölni sem velem flörtöl. - Rémeket látsz - jegyezte meg Annabel szaporán dobogó

szívvel. Ha Sissy tudná! - Csak egy csirkefogó, és flörtöl minden fehérnéppel. Azonkívül valószínűleg meg van győződve róla, hogy ha felügyel Geordie-ra, hamarabb folytathatjuk az utunkat. Minél előbb eleget akar tenni a fogadásban megfogalmazott fel- tételeknek. Ezt addig kell ismételgetnie, míg maga is el nem hiszi. - Gondolj, amit csak akarsz. - Sissy szeme lecsukódott. – De én mondom, hogy itt a kínálkozó alkalom, és addig kell megragadnod, amíg lehet. Fiatalabb már te sem leszel, hisz tudod. - Kedves, hogy emlékeztetsz. - Valakinek muszáj - felelte Sissy álmosan, majd álomba szenderült. Annabelre is ráférne egy kis alvás, elvégre ki tudja, mit hoz a holnap. De emlékei, amelyek unos-untalan Jarret csókjaira terelődtek, nem hagyták nyugodni. Ez már tényleg nevetséges. Úgy viselkedik, akár egy ostoba lány, aki tele van haszontalan romantikus álmokkal. Ebből semmi jó nem sülhet ki. Csak az ostobák dőlnek be a férfihoz hasonló csirkefogóknak. Elalvás előtt ez volt az utolsó gondolata. Másnap reggel az orvos tájékoztatta őt és Jarretet, hogy Sissy szépen javul, de hogy rendbe jöjjön, még legalább egy nap pihenésre van szüksége, mielőtt gyomra a rázkódó hintóban újból felkavarodik. Bár Jarretet bizonyára bosszantotta az újabb késedelem, Geordie volt az, aki felháborodásának hangot adva reagált a hírre. Miután Sissyt magára hagyták és reggelizni indultak, a fiú toporzékolva iramodott meg előttük a lépcső irányába. - Nem hiszem el, hogy még egy napot itt kell töltenünk! Meghalok az unalomtól! - Az unalomba senki sem hal bele, Geordie - válaszolta Annabel fásultan. - Kártyázhatunk is - mondta Jarret. Kezét zsebébe süllyesztve a fiú lefelé trappolt. - Már azzal is torkig vagyok! - Geordie - rivallt rá Annabelne légy udvariatlan! Nagyon

kedves őlordságától, hogy felajánlotta. Egyikünknek sincs ínyére <7 a helyzet, de el kell fogadnunk. - Sajnálom - motyogta Geordie nem túl meggyőzően. - Nem mehetnénk inkább lovagolni? Legalább ki a szabadba? Abban a pillanatban, ahogy leértek a lépcsőn, a fogadós sietett elébük. - Remélem, őlordsága, kellemesen érezte magát az elmúlt két napban. - Tökéletesen, uram - közölte Jarret. - Mondja csak, van a közelben valamiféle látványosság, ami kedvére lehet egy fiatal úriembernek? Lóverseny, vadászat? Valamilyen férfiaknak való elloglaltság? A fogadós kuncogni kezdett. - Nos, ma éppen piac van. Az állatpiacon teheneket mészárolnak és disznókat ölnek. Amikor Annabel elfintorodott, Jarret elnevette magát. - Felteszem, más látványosság is akad? - Hát persze, uram, a bódékban mindenféle portékát árulnak. És van egy férfi is, aki néha egy aligátort mutogat a látogatóknak. Geordie kíváncsiságát ez felébresztette. - Mi az az aligátor? - Egy egzotikus állat, amely Amerika egyes részein él - hatalmas, pikkelyes gyíkra hasonlít. - Jarret sejtelmesen halk hangon folytatta tovább: - Nagyon veszélyes lény. Nem tudom, vállalhatunk-e ekkora kockázatot. - Ó, muszáj lesz! Annabel néni, elmehetünk megnézni az aligátort? Kérlek! - Miért is ne? - Most, hogy Jarret reményt keltett a fiúban, jobb lenne, ha látnának egyet azokból az aligátorokból a piacon, különben napestig ezt fogják hallgatni. Amint befejezték a reggelit, elindultak a High Streetre. A heti piacon felsorakoztatott bódék áru tekintetében tényleg változatos képet mutattak - voltak ott csipkeverők éterien szép portékával, ostorkészítők és egyéb bőrművesek, egy baromfikereskedő és egy gazdálkodó, aki kövér kismalacokat árult. Geordie minden bódénál lecövekelt. Soha egyetlen pillanatra sem hagyta kettesben a nagynénjét és Jarretet, ami elgondolkod-

tatta Annabelt. Szó, mi szó, fáradhatatlan gardedámnak bizonyult. Jarret ellenben teljesen elcsüggedt. Annabel számtalanszor elkapta éles, fürkésző tekintetét. Rendkívüli mértékben bosszantotta. Pontosan milyen megbeszélnivalójuk lehetett ezeknek tegnap? Beletelt egy kis időbe, mire megtalálták az aligátoros férfit, és Annabel rádöbbent, hogy Jarret leírása találó volt. Sárkányszerű kinézetével a lény majd két és fél méter hosszú volt, ronda éles fogakkal büszkélkedett, bár állkapcsát egy kötéllel rögzítették. A falábú katona, aki láncon tartva vezette elő az állatot, azt mondta nekik, hogy a fura házi kedvencre akkor tett szert, amikor a legutóbbi csatában harcolt. - Akkoriban még egészen aprócska volt - mesélte. - Az anyját egy ágyúgolyó találta el, így magamhoz vettem. Már tíz éve, hogy velem van. Lehajolt, és foghíjas vigyorát Geordie-ra villantotta. - Volna kedved megsimogatni, fiatalúr? Az ára csupán egy shilling. - Egy shillinget fizetek, ha távol tartja tőle - közölte Annabel. - Nem esik bántódása, hölgyem - válaszolta a katona. - Megetettem, mielőtt a piacra jöttünk, így most nem éhes, és a szája különben is jól össze van kötve. - Ó, Annabel néni, nem simogathatnám meg? - könyörgött. Geordie. - Kérlek! - Mi volna, ha először én simogatnám meg? - kérdezte Jarret, miközben egy shillinget csúsztatott a férfi kezébe. - Aztán a nagynénéd eldöntheti, él-e a lehetőséggel. Jarret lehajolt, hogy kezével végigsimítson a lény fején. Amikor az aligátor egyetlen pislantással reagált a mozdulatra, Geordie Annabelhez fordult. - Most már megsimogathatom? Ugye igen? - Azt hiszem. - Gúzsba kötve az állat tényleg ártalmatlannak tűnt. Hirtelen érdeklődő tömeg sereglett köréjük. Geordie kihasználva a helyzetet, hogy megmutassa, milyen bátor, óvatosan simított végig a vadállat fején, aztán vakmerően megismételte a mozdulatot, amikor Jarret újabb shillinget nyomott a tulaj markába. Annabel feszültté vált. Csak három napja találkoztak, de a fiú és Jarret máris remekül megértették egymást. Ami ennél is rosszabb, hogy Geordie „apja” csak egy megbízhatatlan és búsko-

mor iszákosnak tűnt. Most meg egy elbűvölő csirkefogó igyekezett közel férkőzni a fiú szívéhez, mit sem törődve vele, mi történik, amikor Londonba visszatér. Jarret ravaszkás pillantást vetett rá, majd még egy shillinget fizetett a tulajnak. - Hogy a hölgy is megsimogathassa. Annabel szigorúan nézett rá. - Elment az esze, ha azt hiszi, hajlandó vagyok megérinteni azt a szörnyeteget. - Ugyan már, hová lett a kalandvágya? - csipkelődött vele Jarret. A szavak emlékeket téptek fel a nőben. Ugyanezt kérdezte sok évvel ezelőtt Ruperttől, amikor a férfi csak nevetett a javaslatán, hogy vele tart a háborúba. Geordie megvetően közölte: - Sosem veszi rá Annabel nénit, hogy megsimogassa. A lányok túlságosan félénkek, hogy ilyet tegyenek. - Badarság - vágta rá Annabel indulatosan, majd lehajolt, hogy kezét az állat hátára fektesse. Meglepetten tapasztalta, hogy tapintása sima, akár a kecske- bőré. Miközben megsimogatta, Geordie döbbenten bámult rá. Annabel elégedetten, kihívó mosollyal viszonozta pillantását. Aztán az állat megfordította a fejét, mire ő és Geordie sikítva ugrottak hátra. - Kedveli önt, hölgyem - jegyezte meg a veterán katona kuncogva. - Simogatás közben általában nem zavartatja magát. A tömegből ekkor többen is jelentkeztek, hogy megsimogatnák az aligátort, így ők folytatták útjukat a piacon keresztül. Ahogy Geordie előreszaladt, hogy újabb izgalmas szórakozás után nézzen, Jarret suttogóra fogta. - Mindig ezt csinálja? - Mit? A férfi keze gyengéden, de határozottan az övére kulcsolódott. - Hogy elfogadja a kihívást, amelyet egy férfi ajánl önnek? - Nem engedhetem, hogy Geordie gyávának nevezzen, nem igaz? - Nem, azt nem - folytatta tovább a gúnyolódást a lord - Ha lelepleződne egy tizenkét éves előtt, hogy is járhatna aztán emelt fővel? Annabel elfintorodott.

- Gondoljon, amit csak akar. Ha időről időre nem veti alá magát az általa kigondolt próbatételeknek, Geordie túlságosan elbízza magát, erőszakossá és kibírhatatlanná válik. Akárcsak maga. - Mikor voltam én erőszakos és kibírhatatlan? - A sörfőzde irodájában. És a kocsmában is, mielőtt még el- fogadtam volna a kihívást. Ismerje be: ha nem tettem volna, visszakísért volna a fogadóba, és azt mondta volna, legyek jó kis lány, és menjek haza Burtonbe. A férfi mogorva képet vágott. - Ezt kellett volna tennem. - Azzal semmit sem nyertem volna. - Viszont nem kockáztatta volna a jó hírét. - Néha egy nőnek kockáztatnia kell, ha meg akarja kapni, amit akar. - Geordie felé pillantott, aki épp egy nyerget árusító bódénál nézelődött, majd lehalkította a hangját. - Ha már kockázatról esett szó, mit mondott Geordie, miután ránk talált? - Semmi fontosat. - A férfi túlságosan könnyed hangneme azonban ennek ellenkezőjéről árulkodott. - Nem hiszem, hogy semmit sem mondott... - Ó, nézze csak, a hordó mellett egy nő sört árul. George, gyere ide! - kiáltotta, mire Geordie máris mellette termett. - Megyünk, és megnézzük, hogy az a kocsmárosné saját főzésű sört árul-e. Pokolba a nyavalyással! Most már biztos volt benne, hogy valamiről beszélgettek. - Miért érdekelne egy másik sörfőzde söre? - zúgolódott Annabel. - Mert ez egy felmérés. Ha ez az asszonyság a sörből él, valószínűleg tudja, mi az, ami kelendő errefelé. A jövőre nézve ez még hasznos információ lehet. Elfogadva a férfi érvelését, hagyta, hogy Jarret a sörös bódéhoz kísérje. Kiderült, hogy a kocsmárosné a portékáját nemcsak Daventry piacán árulja, de más vásárokra is eljár Staffordshire-ben. Miközben Jarret az asszonyságot a vidéki sörszezon hosszúságáról kérdezgette, Annabel ámulva hallgatta a férfit. Ahhoz képest, hogy még csak kicsivel előtte „csöppent” ebbe a világba, elég sok mindent tudott az üzlet kereskedelmi részét illetően, ami neki nem kifejezetten volt erőssége. Ez kellemetlenül érintette. Mi van, ha a férfi

egyszerűen lefoglalja a Lake Ale árukészletét, és azt mondja, hogy az ő, illetve Hugh terve nem életképes? És ha a férfinak igaza van? Geordie néhány pénzérmét kért tőle, és mivel figyelmét a kocsmárosnéval folytatott beszélgetés teljesen lekötötte, oda is adta őket. Néhány pillanattal később azonban észrevette, hogy a fiú elkószált. Még épp időben fordult meg, hogy lássa, amint Geordie átnyújtja az érméket egy férfinak, aki egy asztalnál állt, amelyen három gyűszű volt. A férfi egy szem borsót rejtett az egyik gyűszű alá, majd körbe-körbe kezdte mozgatni őket. - Mi a csodát művel az a fiú? - álmélkodott. Jarret követte a tekintetével, s az arca hirtelen megváltozott. Mielőtt Annabel bármit is tehetett volna, a férfi nagy léptekkel az asztalnál termett, ahol már kisebbfajta tömeg verődött össze. Annabel legnagyobb megdöbbenésére, úgy tűnt, mintha megbotlott volna, és feldöntötte az asztalt. Odasietvén hallotta, amint Jarret azt mondja: - Sajnálom, uram. Nem akartam ügyetlen lenni. Miközben a férfi valami olyasfélét morgott, hogy máskor nézzen a lába elé, Geordie lehajolt, hogy segítsen az asztalt felállítani. - Nyerésre álltam, Lord Jarret! - panaszkodott Geordie. A férfi rangjának említése látszólag megizzasztotta a gyűszűs fickót. - Ó, milyen kár! - mondta Jarret. - Attól tartok, ezt most megakadályoztam. - Fagyos tekintettel meredt a csalóra. – Adja csak vissza a pénzét, barátocskám! A fogadás ilyenformán ér vénytelen. A férfi, akié az asztal volt, elsápadt, majd egy szó nélkül visszaadta Geordie-nak a pénzt. A fiú pedig így szólt hozzá: - Ha ismét kirakja a gyűszűket, talán új fogadást... - Nem hinném, fiatalember. - Jarret megragadta a karját. - A nagynénéd indulni készül. Jól mondom, Miss Lake? Annabel a furcsa incidenstől kissé zavarodottan hebegte: - I...igen, hát persze. Mennünk kellene. Miközben elvonszolta a tiltakozó Geordie-t a tömegből, Jarret olyan gyorsan vonult végig a fasoron, hogy a nő csak futva volt képes lépést tartani vele. - Eresszen! - kiáltotta Geordie. - Nyerhettem volna!

- De nem egy „itt a piros, hol a piros” játszmában, fiacskám! Az egész egy csalás, ami azt a célt szolgálja, hogy a játékosokat kizsebelje. Geordie abbahagyta a ficánkolást, Annabel megtorpant. - Ez szörnyű! Figyelmeztetnünk kell a többieket! - Nem tenném - jegyezte meg Jarret. - Miért nem? - Mert azoknak, akik ezt a csalást művelik, mindig vannak cinkosaik a közelben, hogy megakadályozhassák, ha valaki ke- resztül akarná húzni a számításukat. Attól sem riadnak vissza, hogy tőrt döfjenek az ember hátába, ha az érdekük így kívánja. Jobban járunk, ha a piac gondnokánál teszünk panaszt. - Biztos benne, hogy az egész csalás volt? - kérdezte Geordie panaszosan. - Tökéletesen. London utcái állandóan tele vannak efféle szélhámosokkal. Nem számít, milyen árgus szemmel figyeled a gyűszűket, a borsó, amiről azt gondolod, ott van, végül onnan kerül elő, ahonnan a férfi akarja. A tenyerébe rejti, így aztán az alá a gyűszű alá teszi, amelyik alá csak szeretné. George tágra nyílt szemmel bámult a férfira. - Ahogy ön is tette, amikor tegnap este kártyáztunk? Jarret elmormolt egy szitkot a bajusza alatt. - Pontosan. Menjünk és keressünk egy kalapárust. Szeretnék valamit venni Mrs. Lake-nek. - Várjon egy percet - szólalt meg Annabel hogy is volt ez a kártya eltüntetése a tenyérben? - Őlordsága megmutatta nekem, hogy lehet elrejteni egy lapot, és a pakli aljáról osztani, és... - Arra tanította, hogy csaljon a kártyán? - kiáltotta a nő. - Csak arra, hogy felismerje, ha egy hamiskártyással játszik. - És mégis hol a csodában játszana ilyen alakkal, az ég szeleimére? Egy szerencsejáték-barlangban? Jarret megvonta a vállát. - A hamiskártyások mindenütt jelen vannak. Sosem lehet tudni, a fiatalembert mikor hozza össze valamelyikükkel a sors. Mint például az az „itt a piros, hol a piros" játékos. Nem árthat George-nak, ha felkészül.

A gondolat, hogy Jarret akarja beavatni a fiút, feldühítette Annabelt. Tudta, hogy esztelenség dühöngenie, de képtelen volt lecsillapodni. Tizenkét évet áldozott rá, hogy lássa, Geordie-nak előnyére válik-e az úri neveltetés, erre a gyermek kihez fordul tanácsért? - Feltételezem, tanított neki néhány trükköt is, ugye? - vágott vissza a férfinak, miközben lassan elhagyták a piacteret. - Így aztán ugyanolyan semmittevéssel töltheti majd az éjszakáit, ahogy ön. - És ha igen? - kiáltotta Geordie példaképe védelmére kelve. - Senki más nem tanít nekem ilyesmiket. Te és anya úgy kezeltek, mintha még mindig kisbaba volnék, aki nem képes semmire, talán szeretnék többet tudni a szerencsejátékokról. Talán szeretném kipróbálni. - Ó, istenem! - suttogta Jarret. - Látja, mit művelt? - vonta felelősségre Annabel a férfit. - Olyan vonzóvá tette... - Úgy tűnik, a kellő pillanatban érkeztem! - kiáltotta egy hang mögülük. Amikor megfordultak, Sissy tűnt fel, aki a jelek szerint jobban volt, és sietve követte őket. - Te meg mit keresel itt, Sissy? - hüledezett Annabel. Az asszony a vállát vonogatta. - Belefáradtam, hogy a fogadóban ücsörögjek, szóval úgy gondoltam, csatlakozom hozzátok. Már sokkal jobban vagyok. Annabelről Jarretre nézett. - Bár úgy tűnik, én vagyok az egyetlen. Hárombódényi távolságból is hallottam, hogy veszekedtek. - Annabel néni undok volt Lord Jarrettel - panaszolta Geordie. Sissy elfojtott egy mosolyt. - Nos, akkor állítsuk talán a sarokba. Annabel a szemét forgatta. - Őlordsága úgy gondolja, hogy a kártyacsalás és technikája olyan tantárgyak, amelyek elengedhetetlenek egy tizenkét éves fiú számára. - Biztos vagyok benne, hogy csak segíteni próbált - válaszolta Sissy gyanúsan ragyogó tekintettel. - Igen, megpróbált útmutatással szolgálni Geordie-nak arra néz-

vést, hogy léphetne a nyomdokaiba - csattant fel Annabel. - Elég volt! - kiáltotta Geordie. - Ha továbbra is ilyen undok módon viselkedsz vele, még meggondolja magát, és nem vesz feleségül!

Tizenegyedik fejezet

Jarret alig tudott elfojtani egy káromkodást. De az igazság az, hogy már az is kész csoda, hogy a fiú idáig is bírta tartani a száját. A tizenkét éves kölykök nem éppen a diszkréciójukról voltak híresek. Mrs. Lake egyszeriben olyan tekintettel méricskélte Jarretet, amellyel családanyák szokták azokat az ostoba fajankókat, akikről úgy vélik, hogy horogra akadtak. Annabel egyszerűen sóbálvánnyá vált a csodálkozástól. És George még ezt is képes volt fokozni. - Sajnálom, uram. É...én nem akartam elrontani a meglepetést. Annabel résnyire szűkült szemmel meredt Jarretre. A pokolba ezzel a fiúval! - Épp egy teaárus felé indultam, Geordie - mondta Mrs. Lake türelmesen, majd kezét a fiú vállára tette. - Miért nem tartasz velem? - D...de meg kell magyaráznom... - Azt hiszem, már így is többet mondtál a kelleténél. És most gyere. - Jelentőségteljes pillantást vetve Annabelre, Mrs. Lake még hozzátette: - Ne menjetek messzire, kedvesem. Vihar közeleg. Sajnos nem is csak az égből. Amint Mrs. Lake a fiúval sietve távozott, Annabel csípőre tette a kezét. - Geordie meg miről beszélt? Mivel jobb ötlete nem támadt, Jarret elhatározta, azt a megoldást választja, amelyhez néhai apja is folyamodott, valahányszor anyját elfutotta a méreg. Menekülőre fogja. - Fogalmam sincs, mire céloz. - Aztán a legközelebbi útvonalat választva, azt sem tudva, merre megy, elindult az egyik soron. Szoknyáját felkapva Annabelnek kapkodnia kellett a lábát, hogy lépést tudjon tartani a férfival. - Válaszoljon! Honnan szedte Geordie az ötletet, hogy ön nőül kíván venni engem? - Miért nem kérdi tőle? - csattant fel a férfi, furamód vonakodva,

hogy hazudnia kelljen. - Én magát kérdezem! Mondott neki valamit, igaz? Miután rajtakapott bennünket. A francba, a francba, a francba! A bajt tetézendő, fekete fellegek gyülekeztek a fejük felett. Itt az ideje, hogy bevesse apja egy másik taktikáját, az ellentámadást. Megállt, majd fagyos tekintetét Annabelre szögezte. - Válaszolok a kérdésére, miután ön is válaszolt az enyémre. A fivére haldoklik? Ez megtette hatását. A nő elsápadt, aztán gyors iramban indult meg előtte. Most hát ő fogta menekülőre, nemde? Miss Lake-et ismerve, ez teljességgel kizárt. Néhány könnyed lépéssel utolérte. - Nos? - erősködött. - Miből gondolja, hogy Hugh haldoklik? - kérdezte Annabel kimérten. - George-ot túlzottan felzaklatta az anyja rosszulléte. És ami kor szóba hoztam, hogy talán az apját is értesíteni kellene, azt válaszolta, ön azt sosem tenné. Azt mondta, a fivére akkor sem jönne, ha ön kérné. Annabelben mintha meghűlt volna a vér. - Nem tudom elhinni, hogy ilyet mondott! Az csak természetes, hogy Hugh idejönne. - Az a benyomásom támadt - tartott ki álláspontja mellett, hogy az apja talán túl beteg, hogy idejöjjön. Eszembe jutott, hogy esetleg haldoklik... - Nem haldoklik, érti? A baj pusztán átmeneti, ahogy már mondtam önnek. Csak idő kérdése, és felépül. Bár szavai őszintének tűntek, Jarret bizonyosságot akart szerezni. - Akkor George miért gondolja másként? - Fogalmam sincs. Azt csak ő tudhatja. - Annabel összevonta a szemöldökét. - De mint a hozzá hasonló korú fiúk többsége, ő is hajlamos rá, hogy a drámai hatás kedvéért túlzásokba essen. Nos, ebben volt némi igazság. Jarret maga is jól emlékezett még azokra az időkre. - Nem túlozna el ilyen mértékben semmit, ha ön és a sógornője felhagynának a kényeztetésével. Az ennyi idős fiúknak nem tesz jót, ha kényeztetik őket. Kezdik azt gondolni, hogy ők a világ közepe,

és bármi, ami velük kapcsolatos, hatalmas jelentőséggel bír. - Ez nevetséges! Egyáltalán nem kényeztetjük. - Tényleg nem? - A piacteret már rég elhagyták, és most egy keskeny, csinos kis házikókkal és korhadó, szürke deszkákból tákolt pajtákkal szegélyezett, kihalt úton sétálgattak. – Már elég idős hozzá, hogy Etonba járjon, ehhez képest azzal sincs tisztában, mikor verik át. - Nem tudtam, hogy átverik. Még soha az életben nem hallottam erről „az itt a piros, hol a piros” játékról. - Annabel hangja keserűen csengett. - Burtonben nincsenek minden sarkon szélhámosok és hamiskártyások, mint ahogy szemmel láthatóan Londonban igen. - A fiúnak az iskolában lenne a helye, ahol megtanulhatná, milyen is a világ. - Ezzel egyetértek. Sajnos, én... mi nem engedhetjük meg magunknak, hogy iskolába küldjük. Most, hogy rossz napok járnak a sörfőzdére, semmiképp. - Az ég szerelmére, akkor legalább mondja meg a fivérének, hogy fogadjon mellé házitanítót. Hagyják végre levegőhöz jutni, és hogy fiú módjára cselekedjen. Ne nyomják el. A nő megmerevedett. - Csodás tanács egy férfitól, aki azért vadult el ennyire, mert annak idején senki nem viselte gondját. Egy férfitól, aki még most is iskoláskölyök módjára viselkedik, mert fél felnőni. Jarret megtorpant az út közepén. A nő iskoláskölyöknek látja? - Sajnálom - tette hozzá sietősen. - Nem kellett volna ezt mondanom. A férfi rámeredt. - Nem én kértem, hogy a nyavalyás unokaöccsét pesztrál hassam. A maga ötlete volt. Vagyis ha nem tetszik, amit csinálok, hát istenemre mondom, akad jobb dolgom is. A nő arcán őszinte döbbenet tükröződött. - Remek. Nem varrom soha többé a nyakába. Nem akarván hosszasan azon töprengeni, milyen nyugtalanító a nő reakciója, Jarret folytatta a gyaloglást. Annabel követte. - Tudja egyáltalán, hová megy? - Nem - mordult rá. - De nem is érdekel. A természet azonban mintha csak összeesküdött volna ellene, s a

következő pillanatban az első kövér esőcseppek már a kabátján koppantak. Csodás. - Talán vissza kellene mennünk a városba - próbálkozott. Annabel. Amint kimondta, az eső azon nyomban rázendített. - Ahhoz már túl késő - mormogta a férfi. Megpillantva egy közeli pajtát, betuszkolta a nőt. Lovak és friss széna illata csapta meg az orrát, ahogy beléptek a gyéren megvilágított tákolmányba. - Senki sincs a közelben. Valószínűleg mindenki a piacra ment. - Remek - jegyezte meg Annabel csípősen. - Most akkor végre válaszolhat a kérdésre, amelyet egész idő alatt kerülgetett. Mit mondott Geordie-nak, amiből azt gondolta, hogy ön és én rövidesen egybekelünk? A férfi alig hallhatóan elkáromkodta magát. Sejthette volna, hogy nem tudja sokáig elterelni a nő figyelmét. - George nem az a gyerek már, akinek tartják. Sok mindent, megért. - Ó, ebben egész biztos vagyok. Szóval, mi is az pontosan, amit ért? - Eleget ahhoz, hogy kitalálja, hogy mi csókolóztunk. A nő elsápadt. - Ó, istenem! - Megkérdezte tőlem, hogy a szándékaim ön iránt tisztességeseke - mondta összepréselt szájjal. - Valamit mondanom kellett. - Megpróbálhatta volna elmondani az igazat - felelte Annabel abban a fennhéjázó hangnemben, amelyet olyankor használt, amikor erkölcsi feddhetetlenségéről akart tanúbizonyságot tenni. Jarret ettől aztán végképp kijött a béketűrésből. - Az igazat? - Hirtelen felé fordult. - Hogy csak és kizárólag bűnös szándékaim vannak a nagynénjével: maga szerint ezt kellett volna mondanom? Annabel csak pislogott. - Én... nos... nem, nem hiszem, hogy ez jó ötlet lett volna. A férfi a nő mellé lépett. - Mondhattam volna például, hogy ha rajtam múlik, már rég az ágyamban töltött volna egy éjszakát. Annabel csinos arcát halvány pír öntötte el.

- Nem, biztos nem akartam volna, hogy ön... - Mondhattam volna neki, hogy képtelen vagyok megállni, hogy megérintsem. - Ahogy derekánál fogva megragadta, a nő arcán az enyhe pír csak még jobban felkorbácsolta érzékeit, még hevesebb sóvárgásra késztette. - Mondhattam volna, hogy másra sem tudok gondolni, csak arra, hogy addig szerelmeskedünk, míg eszét nem veszti a gyönyörtől. Hogy éjszakákon át arról ábrándozom, milyen érzés volna szorosan magához simulni. Ez kielégítette volna az igazságról és tisztességről alkotott elképzeléseit? - Ez egyáltalán nem lett volna... A pajta elől beszűrődő hangok torkára forrasztották a szót. - A pokolba! - mormogta a férfi. - Már csak az hiányzik, hogy valaki ránk bukkanjon, és azt gondolja, lótolvajok vagyunk. Hirtelen kiszúrt egy padlásra vezető létrát. - Jöjjön! - mordult Annabelre, majd a létra felé taszigálta, végül feltolta. Hál’ istennek, a nő villámgyorsan mászott. Épp csak felértek, amikor hallotta, hogy a pajta ajtaja kinyílik. Annabelt a szénába rántotta, majd egyik ujját az ajkára tette. A férfiak egy lóról alkudoztak, de Jarret nem igazán figyelt a beszélgetésükre. Túlságosan lefoglalta, hogy Annabel félig alatta fekszik, arca a halvány fényben kipirul, és a haja sötét forgatagként örvénylik az aranysárga szénában. A hűvös eső hatására vékony anyagból varrt ruhája szinte áttetszővé vált, és látta, amint mellbimbójának megkeményedett csúcsa a ruhája anyagán át kidudorodik. Hirtelenjében megfeledkezett George-ról és a sörfőzdéről, arról, hogy mit titkolhat Miss Lake a fivérével kapcsolatban, ahogy minden más egyébről is. Csak azzal foglalkozott, hogy a nő azzal a meleg, óvatos tekintettel bámul rá, amely lassacskán az őrületbe kergeti. Képtelen volt uralkodni magán, s ahogy ujjával végigsimított Annabel puha ajkán, vére szinte forrt az ereiben. Lelke mélyén egy vadóc vidéki fruska volt, aki kapható egy kis hancúrozásra a szénában, s aki tökéletesen illett a pajtába. A kísértés túl nagy volt, hogy ellen tudjon állni neki. Ahogy a lovak durva szaga a nő mézédes illatával keveredett, elhúzta az ujját, s az ajkával tapadt az ajkára, mámorító boldogság öntötte el, ahogy Annabel kitárulkozva fogadta, s karját a nyaka köré fonta.

Aztán a nőt kivéve mindent kizárt a tudatából. Alattuk a pusmogás továbbra sem halt el, de túlságosan lekötötte Annabel ajka, semhogy bármi mással törődjön. Jóságos ég, milyen csodás érzés volt megcsókolni! Semmi tartózkodás, semmi szűzies szemérmesség. Felkínálkozott neki - testével-lelkével, elfogadta és viszonozta a gyengédséget. Egyáltalán nem úgy viselkedett, ahogy az ember egy szűz lánytól várta volna. Heves sóvárgása vetekedett az övével, s csak még inkább feltüzelte benne a vágyat. Nehezére esett gondolkodni, fájt minden lélegzetvétel, beleveszett a varázsos ködbe, amelyet a nő bocsátott rá, és amely gyönyörűséges testének minden egyes mozdulatára egyre áthatolhatatlanabb lett körülötte. Kihasználva a vágy hullámainak pillanatnyi lankadását, csókokkal hintette be a nő nyakának finom vonalát, egészen odáig, ahol a habos csipke épp csak eltakarta keblének felső domborulatát. Felemelte a fejét, hogy a nő szemébe nézhessen, majd meglazította ruhája zsinórjait, aztán lecsúsztatta róla átnedvesedett öltözékét és fűzőjét, hogy a végén már csak alsóinge takarta a testét. A nő lélegzetvétele egyre szaggatottabbá vált, de nem tiltakozott, még akkor sem, amikor Jarret fejét lehajtva, alsóingén keresztül, száját a mellére tapasztotta. Ahogy a mellbimbóját nyalogatta, Annabel lágyan zihálni kezdett. De kezével szorosan magához húzta, és ennél több bátorításra Jarretnek nem is volt szüksége. Míg egyik mellét a szájával kényeztette, a másikat a kezével becézgette. Annabel teste a testének feszült, karját szorosan a férfi köré zárta. Többet akart. Ő maga is többre vágyott, sokkal többet akart adni a nőnek. Amikor az alsóinge szalagját is kioldotta, Annabel tekintetének sötét izzása vetekedett a férfi ágyékát tüzelő fékezhetetlen bujasággal. Ahogy az alsóingét lecsúsztatva a nő csupasz keblére meredt, majd elállt a szívverése. Pokolian gyönyörű volt. Melle pont olyan telt volt, mint képzelte, nagy, rózsaszínű bimbókkal, amelyek szinte könyörögtek, hogy szopogassák, ingereljék őket. Lehajtotta a fejét, hogy előbb az egyiket, majd a másikat is megnyalja, aztán ujjaival simított végig nedves bőrén. Az Annabel ajkát elhagyó kiáltás félig zihálásra, félig finom nyögdécselésre hasonlított. A legerotikusabb hang volt, amit valaha is hallott. Férfiassága

kőkeményen feszült a nő combjának. - Istenem, Annabel... - nyögött fel, még mindig a nő mellébe feledkezve. A hangok odalenn a pajtában elhaltak, és egyetlen rémisztő pillanat erejéig azt hitte, élvezete túl zajos volt. Aztán az ajtó kinyílt, majd be is csukódott alattuk. A férfiak elhagyták a pajtát. Annabel zavartan tolta el magától Jarretet. - Talán most már... elengedhetne... - suttogta, bár nem különösebben igyekezett, hogy rendbe hozza öltözékét. - Szó sem lehet róla - mondta rekedten. A nő szeme tágra nyílt. - Miért nem? A férfiból torkát fojtogató nevetés tört elő. - Mégis mit gondol? - Tudomást sem véve a mellének feszülő kézről, Jarret lehajtotta a fejét, és mohón megszívta a mellbimbót, mire Annabel teste ívben az övének feszült. - Nem volna szabad... ezt tennünk... - mormogta, de keze feljebb csúszott, és a férfi vállába markolt. - Meg akarlak érinteni. - Testét eltolva, centiről centire hajtotta feljebb Annabel szoknyáját. - Engedd, hogy megérintselek. A nő minden ízében megremegett, majd szorosan lehunyta a szemét. - Igen... kérem... Tudta, hogy a tűzzel játszik, ha bátorítja a férfit. Könnyen kicsúszhat a kezéből az irányítás, és könnyen ugyanabban a helyzetben találhatja magát, mint tizenhárom évvel ezelőtt. Azt leszámítva, hogy ez alkalommal a férfi, akinek gyermeke a méhében megfoganna, a szívét is összetörné, mivel Jarret az a fajta, aki miután együtt hál egy nővel, utána azonnal el is felejti. Ez idáig képes volt ellenállni a csáberejének. De ha bensőséges viszonyba bonyolódik vele, többé képtelen lesz rá. Nem oszt hatja meg egy férfival az ágyát, hogy aztán elfelejtse mindörökre De olyan rég volt már, hogy egy férfi így érintette, és a vágyakozása hihetetlenül csábító volt. Nehéz volt neki ellenállni. Különősen azok után, hogy olyan kedveseket mondott neki arról, hogy mit gondol róla, hogy mennyire kívánja. Rupert sosem udvarolt neki ilyen szavakkal, és ő nem is sejtette, mennyire ki van éhezve az efféle kedveskedésre.

Végül is senki sem tudja, hogy itt vannak. Senki sem tudja, hogy a férfi mit művel. Így feljogosítva érezte magát, hogy szemérmetlenül viselkedjen. Jarret ajkával az arcát súrolva suttogott. - Megígérem, hogy nem teszlek tönkre. A szavak megijesztették. Hogy tehetné tönkre? Ó, hát persze. A férfi azt hiszi, még ártatlan. És az igazság az, hogy vele tényleg annak érezte magát. Vagy legalábbis olyan nőnek, aki félig-meddig már elfeledte, milyen érzés ilyen meghiti közelségben lenni egy férfival. - Rendben - mormogta. - Csak szeretném látni, amint elragad a gyönyör - suttogta rekedten, majd kezét a nő alsóneműjébe csúsztatva a lába közét kezdte simogatni. Annabel szeme felpattant. - Tessék? A férfi vakítóan jóképű arcát elöntő mohó vágyakozás tóm bolt az ő testében is. - Három éjszakája fekszem ébren az ágyban, és próbálom elképzelni, milyen lenne, ha magamévá tehetnélek. Látni szeret- ném, olyan-e, ahogy elképzeltem. - Amikor Annabel megmerevedett, hozzátette: - Tudom, hogy a magamévá nem tehetlek... de attól még gyönyört szerezhetek neked. Ahogy a legintimebb testtájékát dörzsölte, Annabel a puszta élvezettől nyögdécselni kezdett. Jarret mindentudó mosolyával nyomta orrát a nő füléhez. - Engedd, kedvesem, hogy végignézzem, amint eszed veszted az érintésemtől. A gyengédsége annyira felizgatta, hogy a nő szinte megszólalni is alig tudott. - Gondolom... kellemes lesz - mondta, az utolsó szavakat inkább már sikítva, amikor a férfi különösen érzéki mozdulattal simított végig lába közén. - Kellemes? - kérdezte nevetve. - Ígérem, szépséges angyalom, hogy a kellemesnél sokkal jobb lesz. Csillogó tekintete egyre lejjebb csúszott a testén. - Mégis mit művel? - suttogta Annabel megrökönyödve.

- Meg akarlak ízlelni. - Hol? Válaszul a férfi lehajtotta a fejét, hogy megnyalja a helyet, amit idáig a kezével simogatott. - Óóó... - suttogta a nő. Bámulatos! Ki gondolta volna, hogy egy férfi ilyen vérlázító dologra képes? Ki gondolta volna, hogy ez ilyen kellemes érzés? Combját széttárva a férfi nyelvével szorgosan ingerelte a nő intim testtájékát. A gyönyörtől és a meglepetéstől Annabel felkiáltott. Egyszerűen... elképesztő volt. Ruperttel ilyesmit nem élt át. De hát Jarret nem is egy zöldfülű tacskó. Pontosan tudja, mit kell tennie, hogy egy nő érzékeit lángra lobbantsa. És vajon mennyire fog fájni, ha hagyja, hogy így tegyen? Mikor lesz rá újra esélye, hogy szabadon és féktelenül cselekedjen, hogy a vágyainak engedjen? A férfi a nyelvével kényeztette, a teste sajgott és sóvárgott bele. A vágyódást még nem feledte, de arra már nem emlékezett, hogy az ilyen elsöprő lehet. Szinte nem is lévén tudatában, mit tesz, csípőjét ringatni kezdte, hogy az érzés még ennél is erősebb legyen. Jarret kuncogni kezdett. - Tetszik, ugye? Annabel elpirult, de egy bólintásra még futotta az erejéből. - Na és ez? - Miközben Jarret különösen érzékeny pontját szívogatta, a nő majd az eszét vesztette. - Ez tetszik? - Tudja jól, hogy... igen - szakadt ki belőle, amint elöntötte a gyönyör egy újabb vad és mámorító hulláma, miközben a férfi szája édes kínokkal gyötörte. - Csak biztosan akartam tudni - mormolta Jarret, aztán ajkával, nyelvével és fogaival még az előbbinél is nagyobb hévvel kezdte marcangolni. Az ég szerelmére, mit művel vele a férfi? Ruperttel kapcsolatos emlékei kellemes érzésekre, meghitt közelségre és elfojtott, néma gyönyörre korlátozódtak. Amit most átél, az szemérmetlen, leplezetlen és vakmerő bujaság volt. A férfi rá tudta venni, hogy engedjen az érzéki csábításnak, hogy a fellegekben járjon, hogy megszabaduljon ruháitól, akár a bőrétől is. - Jarret, kérlek... - nyöszörögte, miközben a férfi fejét a lába kö-

zött szorította, s ujjait a nedves hajába mélyesztette. - Vedd el, amit csak akarsz, Annabel. A tiéd. Csak meg kell ragadnod. Nem tudta, hogyan lehetséges, de pontosan értette, mire gondol a férfi. Érezte a fokozódó gyönyört, amely elérhetetlen távolságban csillant fel előtte. De Jarret nyelvének minden egyes simogatásával egyre közelebb került hozzá... mintha csak... kinyúlhatott volna felé... ha elnyújthatta volna... ha még... tovább... fokozhatta volna... Igen! A gyönyör, ami végül egész testét átjárta, elragadtatott kiáltást csalt ki a szájából. Jóságos atyaúristen! Hihetetlenül csodás... elképesztő... Túlszárnyalt mindent, amiben valaha is része volt. Ahogy teste a kielégülés hevében megrázkódott, ujjai még mindig a férfi selymes, fekete hajának csábos fürtjeibe mélyedtek. Eltartott egy darabig, mire lélegzése ritmusa helyreállt, amíg józansága visszatért. Amikor úgy érezte, képes a férfira nézni, észrevette, hogy Jarret figyeli. Azonnal elvörösödött. A férfi arcán elővillant az a csirkefogó mosolya a két kis gödröcskével. - Varázslatosan szép vagy, ahogy eszed veszted a gyönyörtől. Mindened kipirul és felhevül. - Csókot lehelt combja belső oldalára. - Itt. - Kissé feljebb csúszott, hogy fedetlen mellére is csó- I' ot lehelhessen. - És itt. - Megcsókolta a nyakát. - Sőt itt is. - Na és te? - suttogta Annabel zavartan, amikor észrevette, hogy szégyentelen érdeklődése milyen figyelmet váltott ki a férfiból. - Te milyen vagy, amikor eszed veszted a gyönyörtől? Amikor Jarret kíváncsi tekintettel hátrahőkölt, átkozta magát meggondolatlanságáért. Egy szűz sosem ejtene ki a száján ilyet. A szüzek túlságosan aggódnak, semhogy foglalkoztatná őket a kérdés, a másik élvezi-e. Ők még azzal sincsenek tisztában, hogy egy férfi akkor is átélheti a gyönyört, ha nem teszi tönkre őket. Jarret nem jöhet rá, hogy már nem ártatlan, különben még kihasználja a helyzetet. Az egyetlen dolog, ami egy újabb házasságon kívüli gyermek fogantatását megakadályozhatja, hogy a férfi azt hiszi, még ártatlan. - É...én... - Mondok én valamit - Jarret szeme élénkzölden ragyogott, ahogy

Annabel kezét a nadrágjára húzta. - Miért nem találod ki te magad?

Tizenkettedik fejezet

Jarret a lélegzetét is visszafojtotta, szinte biztosra vette, hogy a nő visszaretten. Kíváncsinak lenni a gyönyörre, amiben a férfinak része lehet, nem ugyanaz, mint megadni neki. Aztán eszébe jutott, hogy először arról sem volt meggyőződve, hogy Annabel megengedi neki, hogy kényeztesse. Arról meg még kevésbé, hogy a nő reakciója olyan mély és édes érzéseket kavar fel benne, s olyan vágyakozást ébreszt, amelyet korábban még sosem érzett: hogy mindenestül szeretne birtokolni egy nőt - nemcsak a testét, de az elméjét, a szívét és a lelkét. Ettől megrémült, így aztán elhessegette a gondolatot, és arra összpontosított, hogy Annabelt tiltott tettre csábítsa. - Borzasztóan szeretném magamon érezni a kezed, hogy tudd, milyen, amikor a gyönyör hullámai elborítanak. Annabel lehunyta a szemét. - Nem hiszem, hogy ez bölcs dolog lenne. Emlékezetébe idézve az aligátoros incidenst, Jarret megrán totta a vállát. - Nos, ha nem vagy benne biztos, hogy menne... - Persze hogy menne - méltatlankodott Annabel. - Nem hinném, hogy olyan kemény dolog lenne számomra. A férfi elnevette magát. - Kemény, drágám, de még milyen kemény. Amikor Jarret a nadrágján kitüremkedő dudorra szorította a nő kezét, Annabel céklavörös lett. - Ó, istenem! A szavak mintha csak feltüzelték volna, férfiassága még jobban megmerevedett. - Ebben az állapotban akarsz magamra hagyni? - kérdezte, miközben egyre szorosabban feszült a nő kezének. - Úgy vélem, az rendkívül... durva bánásmód lenne. - Annabel hosszában végigdörzsölte az érzékeny testtájat, amitől a férfi úgy érezte, mindjárt szétrobban. - Durva - válaszolta Jarret fojtott hangon. - Ahogy mondod. -

Amikor a nő ujjai férfiassága csúcsát súrolták, elfojtott nyögés szakadt ki belőle. - Teljes valójában is megérintheted. Annabel kacér mosolyra fakadt. Kezét gyengéd mozdulattal húzta végig a feszes anyagon. - Valóban? - Ó, istenem, érints meg! - suttogta a férfi rekedten, mint aki nem bír elviselni ennél több édes gyötrelmet. Hirtelen kíváncsi lett, Annabel mennyire lehet tapasztalatlan. Valamiért az a különös érzése támadt, hogy ő és Rupert a csókolózásnál kicsivel tovább jutottak. Szerencsétlen flótás, háborúba menni ilyen és ehhez hasonló emlékképekkel, anélkül hogy az ember kínjai enyhülésében reménykedhetne. - Kérlek, Annabel... - suttogta rekedten. - Rendben. A vér Jarret agyába tódult. Valahányszor Annabel hanyagul odavetette, hogy „rendben”, az őrületbe kergette. Kigombolta a férfi nadrágját, majd az alsónadrágját is. Ahogy férfiassága végre kiszabadult, Jarret megkönnyebbülten rándult öszsze. Újabb kacér mosoly kíséretében a nő ujjai a hímtagja köré fonódtak. És akkor simogatni kezdte, amivel lassan az önkívületbe hajszolta a férfit. Ahogy Annabel csinálta, az egész olyan ártatlannak tűnt. Hogy ez az egészségtől duzzadó, vidéki fruska olyasmit művel, amire egy tisztességes szűz leány soha az életben nem volna hajlandó, már önmagában is vágyat keltett benne. Ha nem ügyel rá, túl hamar a csúcsra ér. Nem történt meg vele sihederkora óta, de ahogy ez a nő kényeztette, pokolian nehéz volt féken tartania vágyait. Megpróbált nem gondolni rá, vajon Annabel hol tanulhatta meg ilyen remekül, hogyan szerezhet örömet egy férfinak, de minden bizonnyal csakis annak a nyavalyás vőlegényének a segítségével. Bár felettébb groteszknek hatott, a gondolatra, hogy a nő esetleg más férfiakat is hasonló kegyben részesít, elkomorult. Annabel ekkor azonnal elengedte. - Fájdalmat okozok neked. - Istenem, dehogy. - Szóval mégsem olyan tapasztalt, mint gondolta, különben miért volna olyan nyugtalan?

Mi a csoda ütött belé, hogy egyszeriben érdekelni kezdi, mit művelhetett Annabel annak idején egy ostoba katonával? Hisz egy kis enyelgésnél nincs itt szó többről. Miközben a nő kezével, újra a férfiasságát simogatta, Jarret azt mormolta: - A férfiak többet kibírnak, mint ahogy hírlik. - A testük legalábbis. Egy pillanatig elgondolkozott rajta, vajon igaz-e ez az elméjükre is. - Még ott is? - kérdezte Annabel kétkedve. - Még ott is. - Megmarkolta a nő kezét, hogy arra kényszerítse, erőteljesebb mozdulatokkal becézgesse. - Igen, drágám. Pont így. Mennyei érzés volt. De nem fogja soká bírni. Annabel lehajtotta a fejét, mintha csak minden idegszálával a simogatásra igyekezett volna koncentrálni, ő pedig ajkával végig simított hajának mahagónivörös hullámain. A nőből áradó méz és narancsillat beitta magát a zsigereibe, és elnyomta a pajtában terjengő egyéb illatokat. Érzéki volt, pont olyan érzéki, mint a melle, amit nem bírt nem becézgetni, és a halántéka, amelyet, muszáj volt csókolgatnia. Akadt nő valaha az életben, aki ennyire a hatalmába kerítette volna? Teste sebesen vágtatott az enyhet adó kielégülés felé, nem érdekelte semmi, csak a gyönyör iránti sürgető vágy. Ahogy vére meglódult az ereiben, és érezte, hogy a kéj pillanatokon belül el- borítja, férfiasságáról lefejtette a nő kezét, és hagyta, hogy magja a szénába lövelljen. A beteljesülés elemi erővel remegtette meg egész testét. Jóságos ég, még soha az életben nem élte meg ilyen hevesen. Most azonnal kedve lett volna újra megtapasztalni... benne a nőben, vele eggyé olvadva. De ezt nem szabad. A szénára hanyatlott, majd Annabelt a mellkasára vonta. Ahogy lassan elernyedt, visszazökkent a valóságba. Nem lett volna szabad ilyen messzire mennie vele, mindegy, mennyire élvezték. Egy hozzá hasonló nő efféle kiváltságokban csak komoly kérőket részesíthet, és ha valaki, hát ő nem volt az. Nem engedhette, hogy Annabel annak gondolja. Nem számít, hogy tetszett neki a nő. Csodálta a családja iránti

feltétlen hűségét, a tartását, hogy egy pillanatra sem fordult meg a fejében, hogy visszakozzon... ahogy lenyűgözte elképesztően vakmerő kitárulkozása is. És nem mellesleg az, hogy átkozottul jó kártyás. De az ég szerelmére, akkor sem óhajtja nőül venni. Nagyanyja számítását már sikerült keresztülhúznia. Ha feleségül venne egy nehézségekkel küszködő sörfőzde sörfőzőjét, azzal megint benne lenne a slamasztikában. A nagyanyja pedig testestől-lelkestől kisajátítaná. Ahogy Annabel is... mígnem egy szép nap valaki elragadna tőle. És az mindennél szörnyűbb lenne, főleg ha ezenközben esetleg bele is szeretne. Vagyis ki kell találnia, hogy hozza a tudomására, hogy nem veheti el, méghozzá anélkül, hogy megbántaná vele. Egy pillanat elteltével Annabel így szólt: - Nos, a választ legalább megkaptam. - Mire? - Hogy miként festesz, amikor a gyönyör elborít. A hangjából kicsengő évődésre Jarret felé fordította a fejét. - Ó! És hogy festek? A nő elvigyorodott. - Pontosan úgy, ahogy minden férfi, amikor megkapja, amit akar. Elbizakodott vagy és önelégült, akár egy szultán. Jarret felvont szemöldökkel bámult rá. - Egy szultán? - Az ágyban minden férfi szultánnak képzeli magát - válaszolta Annabel. Volt valami a hangjában, amire Jarret felkapta a fejét. - Ezek szerint sok férfi megfordult az ágyadban, ugye? Annabel zavartan fordította el a tekintetét. - Természetesen nem. Én... csak olvastam valahol. Így már érthető. - Olvasmányok terén felettébb különös az ízlésed. A nő arcát enyhe pír öntötte el. - Tudod, a vénlányok is lehetnek kíváncsiak. Jarret oldalra fordult, hogy ujjával köröket rajzoljon Annabel mellbimbója köré. A beszélgetés még várhat. - Ne zavartasd magad, elégítsd ki a kíváncsiságod, amikor csak kedved tartja.

De amikor fejét lehajtva a melléhez közeledett, Annabel ellökte. - Azt hiszem, már tökéletesen kielégítettem, vagy nem? - Ami engem illet, a kíváncsiságom kiapadhatatlan. - A férfi nézte, ahogy felül, és rendbe hozza öltözékét. A fejük felett a tetőn egyenletesen kopogó esőcseppek tökéletes összhangban voltak Jarret még mindig hevesen kalapáló szívével. - Nem mondhatsz állandóan ilyeneket - figyelmeztette Annabel. - És abba kell hagynod azt is, hogy... folyton megcsókolsz. Jarret kihúzott egy szalmaszálat a nő hajából, s azzal csiklandozta a nyakát. - És ha nem akarom abbahagyni? - Jóságos ég, sürgősen le kell szoknia arról, hogy szánalmas módon a férfiasságával gondolkodik. - Muszáj lesz - felelte Annabel határozottan. - Nem kockáztathatom, hogy Geordie ismét rajtakapjon bennünket. Már most is azt hiszi, hogy feleségül kívánsz venni, és ezt nem engedhetem. És amikor azt mondom neki, hogy nincs köztünk semmi, hinnie kell nekem. Feltételezem, még nem árulta el Sissynek, hogy látott bennünket csókolózni, talán meggyőzhetem, hogy tartsa a száját. De ha ismét együtt lát bennünket, biztos vagyok benne, hogy fecsegni kezd. És ha Sissy elmondja a fivéremnek, ő talán attól sem riad vissza... - Hogy házasságra kényszeresen engem. - Minket. És én nem hagyom, hogy kényszerítsenek. Ahogy azt sem, hogy bármelyikük komolyabb reményeket tápláljon az egybekelésünket illetően, ami semmilyen körülmények között nem történik meg. A magabiztossága bosszantotta Jarretet. - Úgy tűnik, ebben átkozottul biztos vagy. Annabel kérdő pillantást vetett rá. - Ugyan már, hisz te is jól tudod, hogy nem akarsz elvenni. Nem számít, hogy két perccel ezelőtt még neki is pontosan ez járt a fejében; viszont az, hogy a nő ilyen tárgyilagosan kezeli a kérdést, hihetetlenül illúzióromboló volt. - Attól tartok, ez így van, de... - És az is teljesen biztos, hogy én sem akarok hozzád menni. Jarret felült, és úgy nézett a szemébe.

- Mi az ördögért nem? - Ne vedd sértésnek, de egy értelmes nő szemében nem tűnsz éppen ideális férjnek. - Ez azért erős túlzás. - Sértődötten térdelt fel, hogy alsóneműjét és nadrágját is begombolja. - És mégis mi az, ami „egy értelmes nő” szemében oly kívánatosnak tűnik? - kérdezte gúnyosan. Annabel zavartan nézett maga elé. - Nos, először is, ha a férfi kötelességtudó. Nem pedig felelőtlen semmirekellő, aki ahelyett, hogy hasznos elfoglaltságot találna magának, inkább London bűnbarlangjaiban tengeti ideje java részét. Azonkívül a barátaid egyöntetűen állítják, hogy csak .ízért segédkezel a nagyanyádnak a Plumtree Sörfőzdében, hogy ne kelljen engedelmeskedned az akaratának és megnősülnöd... - Tudom, mit mondanak! - csattant fel Jarret. Fogalma sem volt, miért bosszantották ennyire a megfigyelései; minden, amit mondott, igaz. De akkor sem kellett volna ezt mondania. Ez az ő tisztje lett volna. Annabelnek addig kellett volna ügyeskednie, míg valahogy rá nem bírja a házasságra, főleg azok után, hogy idáig merészkedett. Végtére is egy márki fia. Igaz, hogy csak másodszülött, és a családja nevéhez rengeteg botrány fűződik, de ez miért érdekelné? Az isten szerelmére, hisz ő is csak egy sörfőző leánya, egy kis vidéki városból, Burton- uponTrentből. Ráadásul vénkisasszony! Nem mind azon mesterkednek, hogy férjet fogjanak maguknak? - Azt mondod, a barátaid hazudnak? - kérdezte Annabel, szemmel láthatóan megütközve. - Nem. Csak hallgatnak néhány apró részletről. - Ingét nadrágja derekába tűrte. - Például arról a tényről, hogy a Plumtree Sörfőzdét egy napon én öröklöm. Nagyinak feltett szándéka, hogy rám hagyja. - Jó ég, most tényleg fellengzős idiótának tűnhet. - Ez talán csak elég, hogy egy „értelmes nőnek” is ínyére legyen. Annabel pislogott. - De hisz azt mondtad, hogy a sörfőzde irányítása csak átmeneti... - Ez idő tájt igen. Egy évre vettem át az irányítást. Aztán egészen a haláláig ismét a nagyanyám vezeti majd, amíg én... - Folytatod a hazardírozást, az ivászatot és a nők után kosla-

tást - jegyezte meg szárazon. - Valóban rokonszenves életforma egy jövendőbeli feleség számára. A férfi dühbe gurult. Hogy a pokolba váltott át a beszélgetésük az ő tökéletesen elfogadható életvitelét pocskondiázó vádaskodásba? - Ha éppen tudni akarod, száz meg száz nő ölne azért, hogy ilyen élete lehessen. Annabel szeme vidáman megcsillant. - Ebben egészen biztos vagyok. Akkor nincs is más dolgod, mint hogy feleségül vedd valamelyiküket. Már ha végre el tudod határozni magad, hogy megnősülj. Testvériesen paskolta meg a férfi karját, majd elkezdett fel- tápászkodni, ám Jarret visszahúzta. Minden ízében reszketve a dühtől, vadul és szenvedélyesen megcsókolta. Amikor elérte, hogy Annabel megadóan a karjába simuljon, engedékenyebben mormogta: - Merem állítani, hogy bármelyik „értelmes nő” látná az előnyeit, ha egy ilyen „felelőtlen semmirekellővel” kötné össze az életét. Annabel hüvelykujjával végigsimított a férfi ajkán. - Kétségtelen. Ezek az előnyök azonban aligha kárpótolnák a hölgyet az aggodalomért, ami elfogná, amikor jön a pénzbeszedő, hogy lefoglalja a bútorait, mert a férje elkártyázta valamennyit. - Hadd emlékeztesselek, hogy kiválóan játszom - sziszegte fogait összeszorítva. - Remekül megélek belőle. - Amikor éppen nyersz. Erre nem tudott mit felelni. Igaza volt. Annabel cseppnyi lelkiismeret-furdalással csusszant ki a férfi öleléséből, felállt, és szoknyájáról lesöpörte a szénát. - Sajnálom, Jarret, nem akartalak megbántani. Amit mondtam, csak azért mondtam, mert elég egyértelműen a tudtomra adtad, hogy nem áll szándékodban nősülni. Biztos vagyok benne, hogy szép számmal akadnának hölgyek, akik szíves örömest hozzád mennének. Jarret is felállt. - Kivéve téged. Annabel büszkén emelte fel a fejét.

- Miért érdekel? Talán megkérsz? - Amikor a férfi elfordult, még megjegyezte: - Csak tréfáltam. Amint megindult a létra felé, Jarret a karjánál fogva tartotta viszsza. - Ez még nem jelenti azt, hogy mi ketten nem... - Hancúrozhatunk többet a szénában? - kérdezte a nő szomorú arckifejezéssel. - Attól tartok, azt jelenti. Nem hozhatom kellemetlen helyzetbe a családomat, csak hogy te kellemesen elszórakozhass. Jarret mozdulatlanságba dermedve állt, amíg a nő lemászott a padlásról. Igaza volt. Lényegében pont ezt kérte tőle - hogy hatalmas kockázatot vállaljon néhány pillanatnyi vad szenvedélyért. Kockázatot, amelyet ő maga nem volt hajlandó vállalni. A maga szórakozásán kívül semmi másra sem gondolt. Még sosem kellett hosszú távra terveznie. Vagy legalábbis azonnal megszabadult mindenkitől, akin azt látta, hogy ezt várja tőle. Annabel vajon rájött, hogy semmilyen módon nem kíván felelősséget vállalni azért, hogy neki jó legyen? Ha igen, az felettébb nyugtalanító. Az egyetlen dolog ugyanis, amit jobban utált még annál is, ha kockázatos ügyletekbe rángatták, ha kiszámíthatónak találták. Mindig volt annyi esze, hogy a szívét-lelkét sose áldozza fel, így megóvta magát a fájdalomtól, melyet akkor érez az ember, ha meg kell válnia attól, amit szeret. De amit ő okosnak vélt, az Annabel szemében nem volt más, mint tudatos önzés, amely gúnyt űzött mások érzéseiből. A felismerés kijózanító volt - s egyben olyasvalami, ami nem volt éppen ínyére. A pokolba ezzel a nőszeméllyel!

Aznap este a fogadóban mindannyian feszültek voltak, de főként Annabel. Minden önuralmára szüksége volt, hogy délután faképnél tudja hagyni a férfit. Egyik fele azt súgta, hogy ki kellene használnia az alkalmat, és bűntudat nélkül belebonyolódni egy szenvedélyes szerelmi viszonyba. Az esze ugyanakkor óvta ettől az őrültségtől. Azon túl, hogy

rajtakaphatják őket, azzal az aggasztó lehetőséggel is számolnia kellene, hogy gyermeke fogan a férfitól. Hiszen korábban sem volt szerencséje. Tekintete a terem túlsó végében álló asztalra tévedt, ahol Jarret a fogadóban megszállt férfiakkal kártyázott. Összeszorult a torka. A legnagyobb veszélyt azonban az jelentette, hogy túlságosan megszereti a lordot, aki aztán úgy tér vissza Londonba, hogy szívének egy darabját is magával viszi. Ezt nem kockáztathatta. - Ha nem akarsz hozzámenni feleségül - zsémbelődött mellette egy vékonyka hang -, nem kellene így nézned rá. Egyenesen Geordie-ra meredt. Azt hitte, a fiú elaludt a székben. Korábban már félrevonta, és elmagyarázta neki, hogy ő és Jarret megbeszélték, nem illenek össze, és hogy a csókról, amit látott, nem árulkodhat az anyjának. Bár Geordie megígérte, úgy tűnt, mintha fel sem fogta volna az elhangzottakat. - Hogy nézek rá? - kérdezte a gyereket. - Mintha marcipán volna, és te szeretnél beleharapni. Geordie azzal a konok arckifejezéssel süppedt bele székébe, ami az utóbbi időben oly gyakran kiült a képére. De ellenséges viselkedése mögött csak egy sértett kisfiú rejtőzött. - Mérges vagy rám, mert azt mondtam, nem akarok hozzá férjhez menni - jegyezte meg Annabel. - Nem tartozik rám - motyogta a fiú. - Egyszerűen csak úgy gondolom, hogy nem szép tőled, hogy... tudod... hogy így nézel rá, és hagyod, hogy megcsókoljon, ha egyszer nem akarsz tőle semmit. - Ezt már elmagyaráztam. - Persze. Csak pillanatnyi felindulás volt. Megköszönted, hogy segít nekünk. - Geordie a szemét forgatta. - Ő ugyanezt mondta, azzal a különbséggel, hogy el akar venni. Igen, és ezért legszívesebben megölte volna Jarretet. - Kedveled őlordságát, ugye? Geordie megrántotta a vállát. - Rendes ember. - Tetszik, hogy van melletted valaki, aki megért, és odafigyel rád, amikor az apád... - Hulla részegre issza magát - mondta a gyermek harapósan. Annabel szájtátva bámult rá.

- Hát tudod? - Persze hogy tudom. Nemegyszer láttam késő éjjel a dolgozószobájában iszogatni. Aztán másnap nem megy be a sörfőzdébe, és te mész helyette. Egyértelmű, miért; mert az utóbbi időben nem csinál egyebet, mint azt a förtelmes whiskyt vedeli. - Pszt! - intette csendre, s közben lopva Jarretre pillantott. Őlordsága erről nem szerezhet tudomást. - Nem értem, miért. Ez az igazság. - Nagynénje rémült arcát látva, a fiú megjegyezte: - Ne aggódj, Annabel néni, nem fogom elmondani neki. Már az első nap megpróbálta kiszedni belőlem, ahogy idejöttünk, de sikerült félrevezetnem. - Geordie egyenesta szemébe nézett. - Hogy meg tudjam tenni, sírnom kellett. Mint (>gy lánynak. De legalább nem hazudtam. - Vádló pillantása bűntudatot ébresztett Annabelben. - Ez afféle ártatlan hazugság - tiltakozott. - Nem volt választásunk. - Nem akarta elhinni, hogy mentegeti magát a gyerek előtt. Ha Lord Jarret rájön az igazságra, nem segít nekünk. Geordie tekintetét a kezére szegezte. - Tudom. - És nagyon fontos, hogy ő... - Tudom, rendben? Nem vagyok már kisgyerek. Annabelnek elszorult a torka. Számára Geordie mindig kisderek marad. Az asztalnál ülő férfiak nevetgéltek, és amikor odanézett, látta, hogy Jarret egy órán belül már a harmadik whiskyjét issza, összevonta a szemöldökét. Amennyire meg tudta állapítani, a férfi, akárcsak Hugh, ideje egy részét azzal töltötte, hogy a pohár fenekére néz. Nem megbízható. Nem állt szándékában nősülni. És nem hozzá való. Sosem lesz hozzá való. A pajtában lezajlott kis légyott teljesen világossá tette. A férfinak pusztán egyetlen célja volt, hogy érzéki gyönyörben részesítse. Sosem adna magából semmi többet. Annabel igazából arról sem volt meggyőződve, van-e valami, amit Jarret nyújtani tudna. Belefáradva az efféle gondolatokba, felállt. - Gyere, Geordie, jobb, ha nyugovóra térünk. Őlordsága korán akar indulni. Délre már Burtonben szeretne lenni.

Geordie követte a lépcsőn. - Hogy akarod apa problémáját titokban tartani, ha haza értünk? Bár Burtonben szinte kivétel nélkül mindenki tisztában volt vele, hogy Hugh lassan már egy éve kibújik a kötelezettségei alól, szerencsére azt nem sejtették, hogy miért. Ez még jól jöhet. De nem valószínű, hogy elég lesz. - Majd kitalálok valamit. - Nos, jobb lesz, ha gyorsan cselekszel. A Sörfőzők Egyesülete holnap este tartja szokásos bankettjét, és tudod, hogy apa ki nem hagyná. Annabel felsóhajtott. Az évente megrendezett partiról egészen megfeledkezett. Ő és Hugh minden alkalommal elmentek, és idén fennállt a veszélye, hogy a fivére a sárga földig leissza magát. És ha összefutna Jarrettel a rendezvényen... Ez nem történhet meg. Mert ha mégis, a fogadásnak befellegzett.

Tizenharmadik fejezet

Jarret kora hajnalban fejfájással, kiszáradt szájjal és azzal a nyugtalanító érzéssel ébredt, hogy mardossa az önutálat. Az elmúlt éjjel húsz fontot vesztett, ráadásul a játszma iránti olthatatlan szenvedélye is elillant, s inkább a lefekvést választotta. Korábban semmi sem tudta elvonni a figyelmét egy játszmáról, főleg nem egy nő, bármennyire is sóvárgott utána. Mikor változott ez meg? Miért változott meg? És miért töltötte az egész estét ivással, mértéket nem ismerve, azt gondolván, hogy így a nő szerencsejátékosokra és pénzbegyűjtőkre tett célzásai feledésbe merülnek? Mindig is ez vette el a kedvét a házasodástól. Nem volt szükségé nőre azért, hogy az állandóan az életmódja miatt gyötörje. Nem kellett azzal törődnie, mit gondol róla egy nő. Nem akart törődni vele. Isten legyen hozzá kegyes, hisz most épp ezt teszi. Mit művelt vele ez a perszóna? Az alvást teljesen felesleges lenne erőltetni. Annabelnek még az

álmot is sikerült kivernie a szeméből. Azonkívül minél előbb felkel, annál hamarabb útra kelhetnek, és annál előbb megszabadulhat tőle, a fivére sörfőzdéjéről és a nő átkozott családjáról már nem is beszélve. Mihelyt Burtonbe érnek, azonnal beszél a fickóval, szemrevételezi a Lake Ale-t, aztán pedig visszatér Londonba, remélhetőleg már holnap reggel. Vissza kell mennie a Plumtreebe, és munkához kell látnia, ha azt akarja, hogy a dolgok rendbe jöjjenek. A reggelivel gyorsan végeztek, csak George zúgolódott egyfolytában a korai kelés miatt. - George - mordult rá végül Jarret, miközben pirítóst majszolt, és háborgó gyomrába némi kávét erőltetett -, muszáj ekkora lármát csapnod? Annabel vajas-lekváros teasüteménye fölött pillantott a férfira. - Későn tért nyugovóra, ugye? - Elég későn - válaszolta morcosan. A nőnek nincs joga ítélkeznie felette. - Megértjük, mylord - mondta Mrs. Lake megbocsátón. - Az úriemberek ragaszkodnak a kedvteléseikhez. - Mi sem természetesebb - motyogta Annabel. A szemtelen perszóna. Mrs. Lake igyekezett felélénkíteni a társalgást. - Már alig várom, hogy viszontlássam a gyerekeket, mylord. Jelenleg az édesanyám vigyáz rájuk, így tudom, hogy biztonságban vannak, de az ember egy pillanatra sem lehet nyugodt, ha a gyerekeit kénytelen valaki más felügyeletére bízni. Ehhez a lord nemigen tudott mit hozzáfűzni, lévén az ő anyja megölte magát, és gyermekei felnevelését másra hagyta. - Hány gyermeke van? - Geordie-n kívül egy fiú és két lány. - Tekintetét a kezében lévő kalácsra szegezte. Négy gyermek. Jóságos isten! Tehát Annabel igazat szólt, amikor azt állította, hogy a fivére nem halálos beteg. Ha az volna, a nő nem tűnt volna ilyen határozottnak, amikor azzal érvelt, hogy a házasság hidegen hagyja. Bármilyen házasság előnyös az ember számára, ha az illető egy négygyermekes szegény özvegy nincstelen rokona. Még egy olyan házasság is, amelyet egy hozza hasonló, felelőtlen semmirekellővel köt, aki ahelyett, hogy hasznos elfoglaltságot találna magának, inkább London bűnbarlangjaiban tengeti ideje java ré-

szét. Jarret mogorván nézett maga elé. - Felteszem, már a férjét is nagyon szeretné viszontlátni - mondta, csak hogy száműzze gondolataiból mindazt, amivel ko- rábban Annabel olyan hevesen kritizálta. - Azt hiszem, egy fele- ségnél jobb ápolónőt senki sem kívánhat magának. Mrs. Lake csodálkozó pillantással nézett a szemébe, de aztán elmosolyodott, és Jarret úgy döntött, valamit bizonyára félreértett. - Ahogy mondja, uram. Képtelen vagyok megnyugodni, míg meg nem győződöm róla, hogy jól van. Ez volt az első alkalom, hogy egyáltalán aggodalmát fejezte ki a férje állapotával kapcsolatban, ami alátámasztotta Annabel azon állítását, hogy Mr. Lake betegsége korántsem olyan súlyos természetű. Amikor a lovász felpakolta a csomagjaikat, és a kocsi körül gyülekeztek, George a férfihoz fordult. - Szeretnék odafenn utazni, mylord, ha nincs ellenére. - Geordie - szólalt meg Mrs. Lake ezt már egyszer megbeszéltük. Túl veszélyes. Annabel halkan annyit mondott: - Sissy, talán megengedhetnénk. - Futólag Jarretre pillantott, és a férfi rájött, hogy tegnapi beszélgetésük jár a fejében. - Geordie az elmúlt pár napban igazán rendesen viselkedett, jutalmat érdemel. - Gondolod, hogy ez tényleg helyénvaló? - Igen. - Nos, rendben. Legyen. - Miközben George örömujjongásban kitörve kapaszkodott fel a bakra, Mrs. Lake még hozzátette: - De meg kell ígérned, hogy szót fogadsz a kocsisnak, erősen kapaszkodsz, és nem fickándozol, hallod? - Igen, anya! - kiáltotta Geordie, s gyermeki arca várakozás- teljesen felragyogott. Jarret nem győzött csodálkozni, hogy Mrs. Lake miért hajlik bármire, amit Annabel mond az ifjú George-ot illetően. Na persze, Mrs. Lake nem volt az az erélyes típus, ami sok mindent megmagyaráz. Ezzel együtt akkor is azon a véleményen volt, hogy Annabel

a kelleténél nagyobb mértékben szól bele az unokaöccse nevelését illető kérdésekbe. Saját gyerekekre lenne szüksége, akiket pátyolgathat, s így nem érezne kényszert arra, hogy fivére fiát abajgassa. Leszámítva rossz szokását, hogy szinte megfojtja a fiút, remek anya válna belőle. El tudta képzelni, amint kisbabát ringat a térdén, gyermekdalt dúdol neki a mazsolás kalácsról és az eperfáról, ahogy az ő anyja is tette mindig. Rég elfeledett emlék éledt újjá benne - anyjáról, amint vidám körtáncot lejt Celiával, Gabe-bel és Minervával a gyerekszobában egy régi ének dallamára. Akkoriban túl idősnek és érettnek találta magát az efféle bolondsághoz, és csak gúnyolódott a jókedvükön. Milyen meggondolatlanul és ostobán viselkedett. Egy hónappal később az anyja halott volt. És akkor kétségbeesetten szeretette volna visszavonni minden egyes becsmérlő megjegyzését, amely aznap ott a gyerekszobában kicsúszott a száján. Azóta is egyfolytában gyötrődik miatta. A homlokát ráncolta. Pontosan ezért volt minden férfi ostoba, aki bizodalmát másba fektette. Apja bízott az anyjában - mindannyian bíztak az anyjukban és azzal fizettek érte, hogy életük darabjaira hullt. Jarret bízott a nagyanyjában, és mi lett a jutalma érte? A bánaton kívül semmi. Egy férfi jobban teszi, ha kizárólag saját magára számít. Kicsivel reggel nyolc után indultak útnak Burtonbe. Mrs. Lake továbbra is kezében tartotta a beszélgetés fonalát, a londoni társasági életre vonatkozó kérdései csak úgy záporoztak rá. Még soha életében nem találkozott nővel, aki ennyire mohón vetette rá magát minden apró kis hírmorzsára, és sajnálta, hogy ilyen kevéssé tájékozott. Annabel csendbe burkolózott, láthatóan lenyűgözte a tölgy- és nyírfákkal tűzdelt tavaszi rétek borította végtelen táj. De Tamworthhöz közeledvén, ahol Burton előtt utoljára váltottak lovakat, a férfihoz fordult. - Miért nem utasítja a kocsisát, hogy mihelyt Burtonbe érünk, vigyen bennünket a fogadóhoz? Azt hiszem, meg lenne elégedve vele mint szálláshellyel, és a tulajdonos felesége kiváló szakács. A Lake Ale természetesen állja a költségeit. A nő mosolya mögött rejlő feszült arcvonások egy pillanatra el-

gondolkodtatták a férfit. - Erre semmi szükség. - Nem állt szándékában tetézni anyagi problémáikat, csak mert úgy gondolták, túl fensőbbséges ahhoz, hogy náluk szálljon meg. - Tökéletesen meg fog felelni önöknél is. Bizonyára akad egy kisebb szobájuk, amelyet rövid itt-tartózkodásom során a rendelkezésemre tudnak bocsátani. - Ó, az nem volna helyénvaló - válaszolta Annabel. - Tudja, milyen az, ha a családban beteg van - azt az egész háznép megsínyli. Biztosíthatom, hogy a fogadóban sokkal kényelmesebb volna. Jarret szeme résnyire szűkült. - Azt hittem, a sörfőzde pillanatnyilag pénzszűkében van. Amikor Annabel elfehéredett, Mrs. Lake sietve megjegyezte: - Igen, de a Pávához címzett fogadóval megállapodásunk van. A Lake Ale ellátja őket sörrel, ők pedig szállást biztosítanak számunkra, ha szükséges. - Ez igencsak egyoldalúnak tűnik - válaszolta Jarret. - Mégis, milyen gyakran vannak látogatóik, akiknek szállásra van szükségük? Remélem, azért nem önök látják el a fogadót sörrel teljes egészében. - Nem, persze hogy nem - biztosította Annabel - Sissy úgy értette, hogy ha bármikor bármilyen célból szükségünk van a fogadóra, legyen szó szállásról, gyűlésteremről vagy étkezésről, elfogadnak fizetségként sört. - Anyagi szempontból ez így is komoly érvágás önöknek - kardoskodott tovább a lord. - Ha elosztogatják a sört, akkor nem marad mit eladni. Más körülmények között udvariatlanság lett volna ráerőltetni magát valakikre, akik nem látják szívesen vendégül, de egészen mostanáig nyitott vidéki népségnek gondolta őket, akik nem bánják, ha eggyel többen ülnek a vacsoraasztalnál. A tény, hogy szerették volna, hogy a fogadóban szálljon meg, valahogy furcsának tetszett. - Teljesen mindegy - vágta rá Annabel határozottan. - Ügy vélem, ez lenne a legjobb megoldás. - Szeméből csak úgy sütött, hogy megmakacsolta magát. Ekkor kezdett derengeni neki, miért nem akarja a nő, hogy a házban és a közelében legyen. Attól félt, hogy megpróbálja elcsábítani. És semmi kétség, a sógornője is valami hasonló miatt aggódott. - Hát jó - válaszolta. - A fogadó megfelel. De a szállásom költségeit magam fizetem. Végül is egyetlen éjszakáról van szó.

- Csak egy éjszakáról? - kérdezte Mrs. Lake, láthatóan csalódottan. Annabel hihetetlenül megkönnyebbült, ami a férfi gyanakvását csak megerősítette. A nő egyértelműen szerette volna távol tartani. Vajon amiatt, amit tegnap a pajtában műveltek? Vagy valami más az oka? - Őlordsága rendkívül elfoglalt, Sissy - magyarázta Annabel. - Londonban a saját sörfőzdéje várja, és nem szabad sokáig elvonnunk a munkájától. - Azt hiszem, igazad van. - Mrs. Lake kedvesen a férfira mosolygott. - De legalább ma este velünk kell tartania, mylord, a Sörfőzők Szövetségének bankettjére. Ez az egyetlen alkalom, amikor a sörfőzők megengedik, hogy a nők is átlépjék a küszöböt, és finomak az ételek, és vidám táncmulatságot tartanak... - Sissy, hisz mi nem megyünk - vágott közbe Annabel. - Hogy felejthetted el? - Miért ne mennénk? Hugh mindig... - Mrs. Lake elsápadt. Persze. Annabelnek igaza van, uram. Valóban nem megyünk. - Ami azt jelenti, hogy ön sem mehet, uram - zárta le a vitát Annabel. - Attól tartok, csak tagok, illetve családtagok nyerhetnek bebocsátást. Jarret Annabelre bámult, és azon töprengett, vajon a nő miért ragaszkodik már megint ennyire a formaságokhoz. Csak akkor tette, amikor ideges volt. Valamit terveznek, és neki rá kell jönnie, mi az. Mivel Annabel szemmel láthatóan ellenezte, hogy részt vegyen a Sörfőzők Társaságának fogadásán, minden eszközzel azon lesz, hogy meggyőzze, mindenképpen elkíséri. - Ez egyáltalán nem jelent gondot. A nagyanyám Basst és Allsoppot is jól ismeri. - Ők ketten Burton legtekintélyesebb sör főzői voltak. - El nem tudom képzelni, hogy bármelyikük is vonakodna meghívót szerezni az unokája számára, vezesse bárki is a szövetséget. Üzleti körökben az udvariasság már csak így diktálja. Ez megtette a hatását; Annabelen egy csapásra elhatalmaso dott a pánik. Jarret Mrs. Lake-re mosolygott. - Igaz is, hölgyem, örömömre szolgálna, ha önök ketten elki-

sérnének. Hisz a férje nem jöhet. - Az pompás lenne - mondta Mrs. Lake nyugtalan arckifejezéssel. - Ugye, Annabel? - Előbb meg kell győződnünk róla, hogy van Hugh – válaszolta Annabel. - Majd tudatjuk önnel, mylord. - Megadhatják a választ, amikor felkeresem ma délután a fivérét, miután a fogadóban berendezkedtem. Annabel azonnal rávágta: - Ó, nem hiszem, hogy ezt kellene... - Meg kell vele beszélnem a megállapodásunk feltételeit - mutatott rá a férfi. - Végül is neki kell aláírásával hitelesítenie, bármiben is állapodjunk meg. - A sörfőzde igazgatója, Mr. Walters tárgyalhat a feltételekről, aztán meg átadhatja Hugh-nak aláírásra a dokumentumokat. Annabel hangja igencsak bizonytalanul csengett. - Ennél többet erőltetni a bátyámra teljesen felesleges. - Nem tárgyalok igazgatókkal - közölte Jarret határozottan. - Hacsak nincs a fivére a halálán, röviden, de beszélni óhajtok vele. Annabel felsóhajtott. - Rendben. - Aztán pedig körülnéznék a sörfőzdében. - Biztos vagyok benne, hogy ennek semmi akadálya - válaszolta a nő fakó hangon. - Remek. - Jarret hátradőlt az ülésen. - Örülök, hogy ilyen jól megértjük egymást. A legfőbb ideje, hogy a végére járjon, a Laké család pontosan miben is mesterkedik.

Annabel és Sissy a fogadónál tették ki Jarretet, ahol mielőtt még bement volna, a férfi utasította a kocsist, hogy vigye őket otthonukba. Ahogy elhajtottak, Annabel érezte, hogy úrrá lesz rajta a kétségbeesés. A férfi rövidesen ellátogat hozzájuk. Most mi az ördöghöz kezdjenek? - Sajnálom, hogy megemlítettem a fogadást - szabadkozott Sissy halkan. - Nem akartam szaporítani a gondjainkat. - Mégis mi jutott az eszedbe?

Sissy felsóhajtott. - Arra gondoltam, hogy ti ketten táncolhatnátok, és talán őlordsága... - Csodával határos módon arra az elhatározásra jut, hogy nőül vesz, miközben magával ragadja a francianégyes negédes hangulata? - Annabel keserűen felnevetett. - Mondtam már neked, hogy nem az a házasulós fajta. És ha ma este ő is és Hugh is ott lesz, nekünk végünk! - Képtelenség. Egyszerűen ráveszem Hugh-t, hogy a fogadáson egy kortyot se igyon. - De hisz meg sem jelenhet! Feltételezett betegségének túl nagy jelentőséget tulajdonítottunk - nemcsak Lord Jarret előtt, de a városiak körében is. Mindannyian gyanút foghatnak, ha a bátyám egyszeriben ott terem, azok után, amit mondtunk. - De nem beszélhetjük le Hugh-t arról, hogy elmenjen. Ez az egyetlen olyan esemény, amit sosem mulaszt el. A lelke mélyén még most is szükségét érzi, hogy fenntartsa a látszatot. - Tudom - válaszolta Annabel fáradtan. - De nem hiszem, hogy ez bármin is változtatna. Abban a pillanatban elszabadul a pokol, amikor Lord Jarret ma délután látogatást tesz nála. Nincs, elég időnk, hogy elmagyarázzuk Hugh-nak, miért mentünk Londonba, és hogy miért van itt a lord. Nem tudhatjuk, miként reagál, és ha Lord Jarret pont akkor talál érkezni... Ez maga a rémálom. Miért kell Jarretnek ilyen makacsnak és gyanakvónak lennie? Miért ért sokkal jobban az üzlethez, mint ahogy korábban gondolta? És miért olyan agyafúrt, hogy átlát rajta? - Még ha a délutánt túléljük is valahogy - folytatta az este úgyis katasztrófa lesz. - Nem, nem lesz. - Sissy megpaskolta a kezét. - Bízd csak rám Hugh-t ma este. Egy estére el tudom terelni a figyelmét az ivásról. Te foglalkozz csak Lord Jarrettel. Talán ha táncolsz és flór tölsz vele, nem figyel olyan árgus szemekkel a férjemre. - Mintha kicsit túlértékelnéd a férfiakat elbűvölő csáberőmet mondta Annabel. - A ma délután problémáját ez egyébként sem oldja meg. Hazaérkezve szerencsére Hugh-nak nyoma sem volt, amikor Jarret kocsisa kisegítette őket, és csomagjaik kipakolásakor az inast

látta el utasításokkal. Amint beléptek a házba, Annabelt, mint mindig, most is elfogta a vágyakozás, hogy végre saját otthona lehessen. Soha nem fog másként tekinteni magára, mint betolakodóra. 1 Nem mintha nem imádta volna Sissyt és Hugh-t meg a gyerekeket, de ez akkor is csak az ő otthonuk volt. A falakat borító tapéta sápadt rózsaszínje és levendulakékje az ő ízlésének túl unalmas. Élénkvörösre és aranyra vágyott, színkavalkádra, amely jobban illett volna a benne folytonosan forrongó szenvedélyhez. Ha valaha lesz saját otthona, fényesre csiszolt mahagóniasztalokkal és brokátból szőtt kárpittal lesz tele. Rojtokkal. Rengeteg rojttal. Imádta a rojtokat. És soha nem árad majd belőle avas méhviasz, illetve megsavanyodott sör szaga. Nem, ha rajta múlik. Miközben az inas lesegítette róluk a kabátokat, a komornyik épp arról tájékoztatta őket, hogy a gazda alszik. Egyetlen borzasztó pillanatig Annabelnek sikítani támadt kedve. A szolgák alvás alatt általában azt értették, hogy az úr hulla részegre itta magát. És még dél is csak épphogy elmúlt! Valószínűleg az egész éjszakát ivással töltötte. Már megint. És akkor hirtelen eszébe jutott, mi lenne a megoldás. - Sissy - szólította meg sógornőjét, mihelyt Geordie felszaladt az emeleten található szobájába, és a komornyik is magukra hagyta őket. - Van egy ötletem. Nem kell mást tennünk, csak rá kell bírnunk Lord Jarretet, hogy üzleti tárgyalását Hugh-val halassza reggelre. - Hogy oldana ez meg bármit is? - Hát nem érted? Lord Jarret szeretne látogatást tenni ma délután a sörfőzdében, ez a része rendben is van. Látni fogja, hogy ott minden a legnagyobb rendben van, az emberek szorgalmasan dolgoznak, és a sör, amelyet készítünk, kiváló minőségű. És Mr. Walters lenyűgözheti a maga briliáns üzleti érzékével, és azzal is, hogy tisztában van vele, mit kell tennünk. Ráadásul, Mr. Walters sosem mondana rosszat Hugh-ra. - Még mindig nem... - Mialatt Lord Jarret a sörfőzdében tesz látogatást, te és én megpróbáljuk meggyőzni Hugh-t, hogy támogassa a tervünket. Rá kell vennünk bármi áron, és ameddig Lord Jarretet távol tudjuk tartani tőle, lesz időnk, hogy szép lassan Hugh-nak ezt beadagoljuk. Aztán

a ma esti fogadáson elterelhetjük a szót az üzletről... illetve elterelhetjük a bátyám figyelmét az ivásról. Gondolatai megállás nélkül a fejében formálódó terv körül forogtak, ahogy fel és alá járkált a hallban. - Reggel Hugh mindig sokkal jobb színben van, míg nem néz a pohár fenekére. Ha valahogy el tudjuk érni, hogy reggelig józan maradjon, akkor vele sem lesz probléma. Akkor aztán Lord Jarret beülhet a kocsijába, és visszamehet Londonba, mi pedig azon nyomban nekiláthatunk a munkának! Mit gondolsz? - Kihagytál egy apró részletet: hogy akarod megakadályozni, hogy Lord Jarret ma délután meglátogassa Hugh-t? Nagyon eltökéltnek tűnt. - Paxton doktor még mindig gyengéd érzelmeket táplál a házvezetőnőnk iránt? - Amennyire én tudom, igen. Annabel ajka körül mosoly játszott. - Akkor a délután hadd legyen az én gondom.

Tizennegyedik fejezet

Egy órával később, amikor Jarret megérkezett, Hugh, hála az égnek, még mindig ájultan hevert az ágyában. Annabel gondoskodott róla, hogy Paxton doktor, aki csak hosszas unszolásra volt hajlandó segíteni, Hugh hálószobájának ajtaja előtt álljon, amikor Jarret megjelent. Annabel alig észrevehetően bólintott az orvosnak, mire az megköszörülte a torkát. - Hogy el tudjon aludni, egy kevés ópiumoldatot adtam a fivérének, Miss Lake. Estére ettől minden bizonnyal jobban lesz. - Mi folyik itt? - érdeklődött Jarret. - Ó, hát megérkezett! - Annabel bemutatta őket egymásnak, majd aggódó ábrázatot öltött, amely őszintének tetszett. - Attól tartok, Hugh nincs valami jól. Amikor tájékoztattuk, hogy uraságodnak szándékában áll részt venni a ma esti fogadáson, ragaszkodott hozzá, hogy ő is jöjjön. Paxton doktor viszont aggódik, hogy nincs

olyan állapotban. Igazából határozottan ellenzi, hacsak Hugh a délutánt nem pihenéssel tölti. - És mi lesz a találkozónkkal? - kérdezte a lord gyanakvóan. Annabel kinyitotta az ajtót, hogy megmutathassa neki az ágyban horkoló bátyját. Ő és Sissy kölcsönkértek egy keveset Paxton doktor elixírjeiből, hogy azzal permetezhessék be a szobát, hogy az igazi betegszoba hangulatát öltse. Most már csak azért kellett imádkoznia, hogy Hugh fel ne ébredjen az előtt, hogy Jarretet sikerül kitessékelnie. - Ahogy azt ön is láthatja, a fivérem nincs olyan állapotban, hogy üzleti tárgyalást folytasson. De reggelre összeszedi magát. Azonkívül valószínűleg ön is jobban meg tudja ítélni, mitévő legyen, ha ma délután ellátogat a sörfőzdébe, nem gondolja? Jarret fontolóra vette a dolgot. - Feltételezem, igen. - Nem szabad túlzott igénybevételnek kitenni, mylord - vágott közbe Paxton doktor. - Az ő állapotában egy üzleti megbeszélés, ráadásul egy üzleti vacsorával, veszélyes lehet. - Köszönöm, doktor - válaszolta Annabel, hálás mosollyal ajándékozva meg az idősebb férfit. - Nagyra értékelem a segítségét. - Ez csak természetes, Miss Lake. Annabel belekarolt Jarretbe, és lekísérte a földszintre. - Sajnálom, ha felborítottam a terveit, de Hugh az esti fogadást illetően hajthatatlan. Úgy érzi, udvariatlanság lenne a részéről, ha hagyná, hogy egyedül menjen, úgy véli, ő a házigazda. Leértek az előcsarnokba. - Elkísérem a sörfőzdébe - folytatta a nő így a délutánt Mr. Walters társaságában töltheti. Aztán találkozunk este a fogadáson már ha sikerült meghívót szereznie. Jarret elvette Annabel kabátját az inastól, és felsegítette a nőre. - Bass volt olyan kedves, és felvett a meghívottak listájára. Hát persze hogy volt olyan kedves, jegyezte meg magában Annabel keserűen. Mr. Bass valószínűleg majd kiugrott a bőréből, hogy egy márki fiát üdvözölheti a vendégek közt. Amint kiléptek a házból, Jarret sötét tekintettel meredt rá. - Figyelmeztetem, Annabel. Nem utazom el a városból anélkül, hogy beszéltem volna a fivérével. - Hát persze hogy nem. Ahogy ő is szeretne beszélni önnel - fe-

lelte a nő higgadtan. Miután neki és Sissynek sikerül némiképp megpuhítaniuk. Egy rövid szakaszon szótlanul mentek egymás mellett. - Áruljon el valamit - szólalt meg végül a férfi. - Azért kérte, hogy a fogadóban szálljak meg, mert fél egy fedél alatt maradni velem? Mert fél, hogy esetleg... újra meg találom csókolni? Annabel a lélegzetét is visszafojtotta. Nem kifejezetten erre a kérdésre számított. És elég különös, hogy a férfi így értelmezi a dolgot. Mivel azonban saját céljával nem ellenkezik, úgy határozott, meghagyja ebben a hitében. Ehelyett maga is meglepődött, amikor így válaszolt: - Hogy őszinte legyek, ez meg sem fordult a fejemben. De most, hogy így mondja... - Ne aggódjon. Elég egyértelművé tette, mi az álláspontja ez ügyben. Nem kenyerem bármire is kényszeríteni egy nőt. - Sosem gondoltam, hogy ilyesmire vetemedne. - Akkor sem, amikor azt a fogadást ajánlottam? - Nem kényszerített. Vissza is utasíthattam volna. - Reméltem, hogy így tesz. Annabel nem tudta megállni mosolygás nélkül. - Tudom. A levegő csak úgy sistergett körülöttük. Túl fájdalmasan élt még benne, amikor utoljára kettesben voltak, hogy a férfi miképpen juttatta a szenvedély olyan magaslataiba, amit soha korábban nem tapasztalt. Vágytól felhevült arcának látványa, amikor azt mondta, hogy semmi másra nem tud gondolni, csak arra, hogy magáévá... Ó, istenem, valahányszor a férfi a közelében volt, azt kívánta, bár másképp állnának a dolgok. De ez lehetetlen volt. És ott van még Geordie is. A torka összeszűkült. A fiút soha nem hagyhatja figyelmen kívül. - Annabel, én... - Megérkeztünk - vágta rá gyorsan, nem akarván hallani egyetlen további hazugságot sem a férfi szájából, amivel csak azt leplezné, hogy még mindig az ágyában kívánja látni. A lord titokzatos pillantást vetett rá, majd a sörfőzdét vizslatta. - Valóban. Amikor besietett, Annabel orrát azonnal megcsapta a komló és a maláta jól ismert, kellemes illata, amitől egyből megnyugo-

dott. A hatás mindig ugyanaz volt. A szárítókemencék alatt pattogó tűz, a rézüstökben fortyogó sörcefre bugyogása és a gyógynövények illata nyugtató hatással voltak rá. Itt otthon érezte magát. Itt önmaga lehetett. Mr. Walters az épület hátsó részében kialakított kis irodahelyiségben tartózkodott. Amikor az üvegablakon keresztül észrevette őt, mosolyogva sietett az üdvözlésére. Annabel bemutatta Jarretet, s elmagyarázta, miért jött a férfi, és mit szeretne látni. Szerencsére Mr. Walters kezdettől fogva támogatta a tervüket, így nem jelentett akadályt. - Nos, akkor - mondta Annabel hagyom, hogy ismerkedjenek. - Várjon - szólt Jarret. - Most hová megy? - Valakinek Hugh mellett kell ülnie, míg Sissy elmegy a gyerekekért az édesanyjához. - Elmosolyodott. - De este találkozunk a fogadáson. Anélkül, hogy lehetőséget adott volna a tiltakozásra, elhagyta a sörfőzdét. Mihelyt kinn volt, felgyorsította a lépteit. Csak pár órájuk maradt, hogy Hugh-t rávegyék a dologra. Amikor belépett a házba, hangos szóváltás ütötte meg a fülét, mire felsóhajtott. Hugh magához tért. A dolgozószobájában talált rá a férfira és a sógornőjére, amint épp veszekedtek. Még jó, hogy a többi gyereket Sissy édesanyjánál hagyták, míg nem rendezik az ügyüket, mivel a férfi rendkívül dühösnek látszott. Hálóköntösben volt, és fel-alá rótta a köröket a szobában, miközben vadul hadonászott. Gyérülő barna hajával, amelynek szálai akár a pitypang pihéi meredtek az égnek, és az állát fedő egynapos borostával úgy festett, akár egy ápolatlan napszámos, nem mint az a nyugodt és művelt férfiú, akit ismert és szeretett. Abban a percben, hogy belépett, Hugh haragja máris rázúdult. - Ez a te műved, igaz? Nem tudom elhinni, hogy a tudtom nélkül képes voltál elmenni Londonba a Plumtree családhoz! Azt mondtad, Geordie miatt mentek, hogy jó iskolát találjatok számára... - Nem engedhetjük meg magunknak, hogy Geordie-t jó iskolába járassuk - vágott vissza. - Hát nem látod? Nincs rá lehetőségünk, ahogy a dolgok jelenleg állnak. A férfi sápadt arca megtörtnek látszott. Az íróasztala mögött álló

székre roskadt, és fejét a kezébe temette. - Tudom, Annie, tudom. - Egyedül Hugh és az apja szólították így. - A sörfőzde nem jövedelmez eleget, és a családot is tönkretettem. - Én egyáltalán nem ezt mondtam! - Minden beszélgetésük úgy végződött, hogy a bátyja azon sápítozott, hogy nem képes gondját viselni a családjának, és megígéri, hogy megváltozik. Amit sosem tett meg. - Csak azt mondom, hogy valamit tennünk kell, ha ki akarunk lábalni ebből a helyzetből. A férfi fejét felemelve, akár egy elveszett kisfiú bámult rá. - És ezért közbeavatkoztál, mint mindig. - Nem hagytál más választást - felelte lágyan a húga. - Találtam módot a megmenekülésre, és megragadtam a lehetőséget. - Amikor Hugh kétségbeesett tekintettel meredt rá, Annabel mellé lépett, és kezét a kezére fektette. - Nézd, már hónapok óta arról beszélsz, hogy bele akarsz vágni. „Bárcsak megvethetnénk a lábunkat az indiai piacon” - mondogattad egyfolytában. „Hogy az indiai piac majd nyereséget hoz” - mondtad. A te terved volt. - Ostoba terv. - Nem, jó terv. Nem csináltam semmit, csupán elébe mentem a dolgoknak. - Úgy, hogy megállapodtál egy lorddal, aki az ördöggel cimborál... - Nem cimborál az ördöggel - makacskodott Annabel és egyáltalán nem állapodtunk meg. - Vajon Hugh tud a fogadásról? Lopva Sissyre pillantott, aki megrázta a fejét. Hála a jó égnek! - Lord Jarret Plumtree hajlandó közvetíteni köztünk és a Kelet-in- diai Társaság kapitányai közt. Hozzáértő sörfőző, aki komoly tapasztalattal rendelkezik. Hugh felhorkant. - Hát én nem így értesültem. - Nos, akkor félretájékoztattak. A nagyanyja bízik benne annyira, hogy a sörfőzde teljes körű irányítását rábízta. – Annabel átkulcsolta Hugh kezét. - Én pedig benned bízom annyira, hogy képes vagy nyélbe ütni a dolgot. Ha csak egy kicsit is... - Későn kapott észbe. A férfi tekintete elsötétült. - Folytasd csak, mondd ki! Ha csak egy kicsit is hasonlítanék apánkra.

- Tessék? Nem! Nem ezt akartam mondani! - És legszívesebben elátkozta volna apját mindenért, amit tett, aminek köszönhetően ez lett a fiából. - Persze hogy ezt akartad mondani. - Kiszakítva kezét Annabel kezéből, felállt, és járkálni kezdett. - Azt hiszed, nem tudom, mekkora csalódást okoztam neki? Tisztában vagyok vele, mit gondoltok, te és Mr. Walters. Hogy nem tudom megmenteni a sörfőzdét, mert nem vagyok elég rámenős ahhoz, hogy a Bass- és Allsopp-félékkel vagy akár a Kelet-indiai Társaság kapitányaival üzleteljek. Annabel tátott szájjal bámult a férfira, megdöbbentette a fel- tételezés, hogy ezt gondolná a bátyjáról. Hogy az apjukról így vélekedik, arra jó oka van, de hogy róla is? - Esküszöm neked, hogy fogalmam sincs, miért kellene... - Ne légy álszent, Annie! - Hugh mogorván indult meg az íróasztalon álló whiskysüveg felé. - Látom a szemedben, valahányszor csak rám nézel. Zavar téged, hogy nyomába se érek a nagyszerű Aloysius Lake-nek... - Ami zavarja - szólt egy vékonyka hang az ajtóból -, az mindannyiunkat zavar, apa. Annabel megpördült, és a kétségbeesett képpel ott ácsorgó Geordie-val találta magát szembe. - Az ivászat. - A fiú ellenséges pillantásokat lövellt Hugh üveget felemelő kezére. - Mindig is az ivászat volt az. Ó, nem, mi a csodának döntött úgy Geordie, hogy most olvas be Hugh-nak? A fiú karját csontos mellkasa előtt összefonva bámult a férfira. - Hazudnom kellett miattad, apám. Azt kellett, hogy mondják Lord Jarretnek, hogy nem vagy olyan állapotban, hogy magad kérj tőle segítséget, így hazudnom kellett, mert ők is hazudtak. Hugh dermedten, rezzenéstelen arccal meredt maga elé. Annabel és Sissy megpróbált már korábban is beszélni vele az ivásról, de mivel csak azt sikerült elérniük, hogy még jobban magába zárkózik, feladták. Mit sem törődve Geordie-val, Hugh úgy nézett a feleségére, mintha elárulták volna. - Te mondtad annak az átkozott lordnak, hogy beteg vagyok? Geordie-t nem lehetett félreállítani.

- Ne rájuk légy mérges! Mi mást mondhattak volna? Hogy részeg vagy? - Arca a haragtól teljesen kipirult. - Hogy az ég adta világon semmivel sem törődsz, csak azzal... azzal a nyavalyás whiskyvel a kezedben? Ez alkalommal Hugh Geordie felé fordult, és egyenesen a fiúra nézett, arcából kiszökött a vér. - Ezt mondták neked, fiam? Hogy részeg vagyok? - Nem mondtak semmit. De nem vagyok vak. Tudom, mivel töltöd az éjszakáidat. Mindannyian tudjuk. - Levegőt is alig mert venni. - Régen olyan sok mindent csináltál velünk, gyerekekkel. Kkártyáztál és sétálni vittél bennünket... Most nem csinálsz semmit, csak i-iszol. Hugh letette az üveget. - Gyere ide, fiam. Geordie nagyot nyelve indult meg felé. - Igen, uram. - Szóval a nagynénéddel és az anyáddal együtt te is hazudtál, ugye? A fiú makacs képet vágott. - Nem volt más választásom. És azzal is tisztában vagyok, hogy a sörfőzdében rosszul mennek a dolgok. Annabel néni azt mondja, muszáj tennünk valamit. - És azt hiszed, hogy ez a Lord Jarret segíthet - jegyezte meg Hugh megvető mosoly kíséretében. - Remek fickónak tűnik - válaszolta Geordie. - Odafigyelt ránk az úton. Amikor anya megbetegedett, még orvost is hívott, és állta a költségeket. - Beteg voltál? - kérdezte Hugh Sissyt riadtan. - Csak elrontottam a gyomrom - válaszolta az asszony szelíden. Nem tartott tovább néhány napnál. - Néhány napnál? - A férje arcán aggodalom suhant át. - Annabel odaadóan gondoskodott rólam, és őlordsága is rendkívül kedves volt. - Valóban? - A férfi ajka elkeskenyedett. - Felteszem, azt tette, amit kell. - Nem voltál ott, Hugh - vágott közbe Annabel, még mielőtt a bátyja felfortyanhatott volna. - Szóval azt tette, amit bármely másik úriember tett volna abban a helyzetben.

- Le merném fogadni! - motyogta Hugh. - Nekem kellett volna a gondját viselnem. - Igen, neked - felelte Sissy halkan. A határozott szavak szíven ütötték a férfit. Kezével gyér hajába túrt, aztán töprengve Geordie-ra pillantott. - Ez az úriember... Gondolod, hogy a hasznunkra lehet? - Szerintem azzal nem veszítünk semmit, ha segítséget kérünk tőle. - Értem. - Hugh a húgához fordult. - És pontosan mit akarsz, mit csináljak most, hogy őlordságát Burtonbe hoztad? Megkönnyebbülve, hogy a fivére legalább hajlandó meghallgatni, Annabel így szólt: - Ma este csak annyit, hogy találkozz vele. Ha az első benyomásod kedvezőtlen lesz, elfelejtjük az egészet. - Bár a maga részéről minden tőle telhetőt meg fog tenni, hogy ez ne történjen meg. - Ha úgy alakul, hogy mégis adnál neki egy esélyt, akkor reggel akár tárgyalhatsz is vele, és megbeszélhetitek, miként tudna segíteni nekünk a sör értékesítésében, amit a Kelet-indiai Társaság kapitányainak akarunk eladni. A férfi rosszalló arckifejezését látva, sietve hozzátette: - De ma este csak annyit kérek, hogy találkozz vele. A hosszúra nyúlt csendben Sissy és Annabel a lélegzetét is viszszafojtotta. Aztán a férfi azt mondta: - Rendben. Megkönnyebbülve fújták ki a levegőt. Végül talán mégiscsak jóra fordul minden. - De nem fogok úgy tenni, mintha beteg lennék, megértettétek? Húga és felesége rémült arcára pillantva még hozzátette. - Nem cáfolom meg, amit korábban mondtatok, de én magam nem fogok hazudni neki. Gondoljon, amit csak akar. Sissy az íróasztal mellé lépett. - És azt is megígéred, hogy ma este egyetlen pohár alkoholt sem iszol? Hangja acélosan csengett, ahogy Annabel azt csak ritkán tapasztalta. De Hugh figyelmét sem kerülte el, és úgy tűnt, megszívleli a hallottakat. Ellágyult tekintettel viszonozta felesége pillantását. - Megteszek mindent, szerelmem.

Tizenötödik fejezet

Jarret a városháza impozáns fogadótermében ácsorgott egy egész csoportnyi sörfőző társaságában. Borát csendesen kortyolgatva próbálta követni a társalgást, de nehezére esett, mert gondolatai minduntalan elkalandoztak. Ő és Bass húsz perccel ezelőtt érkeztek a férfi feleségével, és ez idáig Annabelnek nyomát sem látta. A nő aznap délutáni ügyes kibúvóját követően azon töprengett, számíthat-e egyáltalán a megjelenésére. Meg kell hagyni, Annabelnek igaza volt, amikor annak előnyeit taglalta, ha először a sörfőzdében néz körül. Le volt nyűgözve. Tekintve, hogy a Lake Ale nélkülözni kényszerült minden olyan modern berendezést, amelyek a Plumtree Sörfőzdében természetesen megvoltak, meglepve tapasztalta, hogy a munka mégis zökkenőmentesen folyik. És Walters valóban a sörfőzde-igazgatók gyöngyének bizonyult, fejből tudta az összes termeléssel kapcsolatos adatot. De hogy nehézségekkel küzdenek, ahhoz nem férhetett kétség. A komló, amit használtak, nem volt első osztályú, és az ezerévesnek tűnő öntöttvas cefrézőüstökön tátongó lyukakat bádoglemezekkel foltozták be. De a legkellemetlenebb az volt, hogy Walters oly mértékben vonakodott Lake-ről információt szolgáltatni, hogy Jarretnek megint megfordult a fejében, hogy nem súlyosabb-e a férfi betegsége, mint ahogy Annabel említette. Ha Lakenek állandó orvosi felügyeletre van szüksége, és ópiumpár- latra, hogy aludni tudjon, az nem sok jót sejtet. Az idő múlásával egyre nyugtalanabb lett. Nem szerette, ha a bolondját járatják vele. Ha Annabel és a fivére nem teszik tiszteletüket a ma esti fogadáson... - És mi dolga a mi szép kis városunkban, Lord Jarret? - érdeklődött az egyik úriember. - Talán a versenytársakat jött felmérni? Komoly erőfeszítésébe telt, hogy a felvegye a beszélgetés fonalát. A nap folyamán már sokat rágódott rajta, tegyen-e említést a Lake-ekkel kötendő lehetséges megállapodásról, de az üzletben, csakúgy, mint a kártyában, jobb, ha az ember nem teregeti ki mindjárt az összes lapját. Ez azonban sajnos megnehezítette, hogy úgy

tájékozódjon, hogy az ne adjon alapot spekulációra. - Igazából barátokhoz jöttem - válaszolta, rátalálva az egyetlen megoldásra, ami mentségére lehet. - Bizonyára ismeri őket. A Lake családról van szó. A férfiak sokatmondó pillantásokat váltottak. Már épp azon volt, hogy megkérdezze, mit gondolnak a Lake-ekről, amikor az ajtóból beszűrődő hangra mindannyian megfordultak. Emlegesd az ördögöt, és máris megjelenik. Jószerével megkönnyebbülni sem volt ideje, hogy Annabel mégsem ültette fel, amikor valami más ragadta meg a figyelmét. De nem a vele nagyjából egyidős, sovány, sápadt fickó, aki csakis Hugh Lake lehetett. Nem, az egyetlen személy, aki magára vonta a tekintetét, a Lake egyik karjába csimpaszkodó káprázatos szépség volt. Annabel. De ez az Annabel nem az általa ismert nő volt. Ragyogó gesztenyebarna haját rakoncátlan fürtökbe rendezve tűzték a feje tetejére, hangsúlyozva finom arcvonásait. Ma este nem egyszerűen tündér volt, hanem egy csillogó drágakövekkel ékesített tündérkirálynő olyan selyemruhában, amely úgy simult buja domborulataira, mintha csak egy szerető becézgető keze volna. Amint meglátta, vére előbb felforrt, majd megfagyott az ereiben. A ruha dekoltázsa mélyebb volt, mint a jelen lévő hölgyek bármelyikéé, azokat a pár évvel ezelőtti időket idézve, amikor a londoni társaság hölgytagjai szinte kivétel nélkül kibuggyantak estélyi öltözetükből. Annabel minden más ruhája ódivatú volt, de ennek szabását látva a férfi szíve hevesen kalapálni kezdeti. A nő keblének formás halma szinte kendőzetlenül tárult szeme elé. Ahogy minden más férfi elé is. És ez egyáltalán nem volt Jarret ínyére. - Elnézést, uraim - mondta, majd otthagyta őket, hogy a Laké család fogadására siessen. Képtelen volt levenni a szemét Annabelről, és ez persze másoknak is azonnal feltűnt - amikor végre sikerült, nem kerülte el a figyelmét, hogy a fivére fenyegető pillantásokkal méregeti. A pokolba! Amint Lake-ék mellé ért, Sissy, látszólag idegesen, megejtette a bemutatást. És tekintve, hogy Mr. Lake milyen metsző te- kintettel méregette, az asszony nyugtalansága valószínűleg nem volt alaptalan. Mielőtt még a férfi megszólalhatott volna, Jarret odasúgta:

- Kötelességem figyelmeztetni, uram, hogy a többi sörfőzőnek azt mondtam, hogy burtoni látogatásom célja barátaim meglátogatása. Öné és bájos feleségéé, természetesen. Úgy véltem, nem bánja, ha közös üzleti terveinkről egyelőre nem értesülnek. Laké morcos arcvonásai mintha megenyhültek volna. - Köszönöm. Méltányolom a diszkrécióját. - Egy inas érkezett borral teli poharakkal. Lake feleségére pillantva utasította vissza a felé nyújtott italt. Jobb színben volt, mint Jarret várta, különösen azok után, amit az orvos mondott délután. Talán a férfi betegsége valóban csak átmeneti. Amikor Lake figyelme ismét Jarretre irányult, arcvonásai újra mogorvává váltak. - Úgy értesültem, önnek tartozom köszönettel, amiért a családom épségben térhetett vissza Burtonbe. Jarret kíváncsi lett volna rá, a nő mennyit mondott el a férfinak az utazásról. Biztos, ami biztos, nem árt résen lenni. - Nem tettem mást, mint kölcsönvettem a fivérem kocsiját, hogy azzal utazhassunk, uram. Mivel egyébként is muszáj lett volna eljönnöm, hogy körülnézhessek a sörfőzdéjében, gondoltam, kényelmesebb, ha együtt utazunk. - Ez igazán nagylelkű volt öntől, mylord - jegyezte meg Lake hűvösen. - Bár úgy hallom, az utazáson akadtak nehézségek, tekintve Sissy betegségét. - Igen, a feleségének valóban akadt kisebb problémája Daventryben. De a húga kiváló ápolónőnek bizonyult. Az én érdemem rendkívül csekély. Jobbára csak a fiára felügyeltem. - Elmosolyodott. - Igazából, inkább mondanám ezt kölcsönösnek - gondoskodtunk róla, hogy a másik ne keveredjen bajba. George-dzsal együtt aligha tölthettem az időt afféle szórakozással, amely az agglegények idejének java részét kiteszi. Úgy gondoltam, ahhoz egy kicsit még fiatal, hogy hajnalig hazardírozzon, miként ahhoz is, hogy az ölében ücsörgő csaposlánnyal cicázzon. A vérlázító megjegyzésre Annabel rosszalló pillantással felelt, fivérétől azonban csak egy vonakodó mosolyra futotta. - Attól tartok, Geordie ezzel vitába szállna. - Az biztos. Ég a vágytól, hogy férfiként cselekedhessen, bár testileg ehhez még éretlen.

Lake egyre nyugodtabbnak látszott. - Kétségtelen. A vérmérséklete rendkívül heves, ezt el kell ismerni. Aztán a többi sörfőző is csatlakozott hozzájuk, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy kiszimatolhassák, vajon milyen kapcsolat lehet a két férfi között. Szerencsére, pár másodperccel később bejelentették, hogy a vacsora tálalva, így a lordnak és Lake-nek nem kellett soká a kérdések kereszttüzében ácsorognia. Sajnálatos módon azonban az ülésrend alapján az asztal másik végén kapott helyet. Annabel a fivére és egy másik nyavalyás fickó között ült, aki a tekintetét egyfolytában a nő keblén legeltette. Jarret a következő fél órát azzal töltötte, hogy figyelmét megosztva begyűjtött néhány, a sörfőző iparágat leginkább befolyásoló érdekes hírmorzsát, illetve fontolgatta annak lehetőségét, hogy osztrigavillájának segítségével kiszúrja az Annabel mellett ülő férfi szemét. Az egyetlen vigaszt az jelentette számára, hogy a nő a férfi kéjsóvár pillantásától meglehetős zavarban igyekezett stólájával eltakarni a dekoltázsát. Feszültsége csak ekkor enyhült valamelyest - bár igazából maga sem értette, miért bosszantja annyira a többi férfi nőre irányuló figyelme. Annabel elég nyilvánvalóvá tette, hogy tud magára vigyázni. Ahogy azt is egyértelműen kinyilvánította, mit gondol kettejük kapcsolatáról. Nem volt joga hozzá, hogy birtokolni akarja a nőt. És nem is vágyott efféle jogokra. A pokolba ezzel az egésszel! Fel kell hagynia az Annabellel kapcsolatos képzelgésekkel. Rávette magát, hogy a többi férfi által folytatott beszélgetésre koncentráljon. Az első, ami feltűnt neki, hogy az üzletemberek egészen másként viselkednek a vacsoraasztalnál, mint ahogy úri körökben megszokott. Jószerével egyetlen beszédtémájuk volt egész idő alatt... az üzlet. Apja ezt közönségesnek találta volna. Számára viszont üdítő volt. A férfiak olyan hévvel vetették magukat a társalgásba, amit szinte egyáltalán nem tapasztalt azon a kevés társasági eseményen, ahol megfordult. Egytől egyig ravasz fickónak tűntek, akik fáradságot nem kímélve igyekeznek minél többet megtudni a versenytársakról, anélkül hogy rajtakapnák. Ez olyan partira emlékeztette, amikor az embert kiváló játékossal hozza össze

a sors. Akárcsak a pikétnél, ahol csak a kö-vetkeztetésekben legkiválóbb játékos nyerhet, és Jarret késztetést érzett, hogy itt is diadalmaskodjon. Amikor megkezdődött a tánc, vonakodva állt fel az asztal mellől, de nem volt miért aggódnia. Bár az úriemberek özönleni kezdtek a táncterem felé, jó néhányan közülük a puncsos asztal köré sereglettek, hogy ott vitassák meg a legfrissebb újításokat a gőzkazánok terén. Lake hamarosan maga is csatlakozott a társasághoz, és Jarret figyelte, ahogy a férfi szakmájához értőn, jóllehet a többiekhez képest visszafogott lelkesedéssel fejti ki véleményét. Amikor Mrs. Lake odajött, és táncba hívta férjét, Allsopp, aki Jarret mellett állt, megjegyezte: - Miss Lake ma este igazán csinosan fest. Jarret metsző pillantásokkal figyelte a férfit, aki illedelmesnek aligha nevezhető tekintettel vizslatta Annabelt. A számára oly idegen birtoklási vágytól, amely ismét hatalmába kerítette, összerezzent. Ahogy a hirtelen támadt gyilkos dühtől is, amely akkor járta át, amikor Allsopp tetőtől talpig végigmérte a nőt. A férfinak felesége van, a pokolba is! Nem volna szabad így bámulnia Annabelre. Senkinek sem volna szabad így bámulni rá. Csak hatalmas erőfeszítés árán tudta magába fojtani megbotránkozását. Végül így szólt: - Annál meglepőbb, hogy sosem ment férjhez. Allsopp felhajtotta a puncsot. - Nem mintha ne lett volna kérője. Tudomásom szerint két vagy három férfit is kikosarazott, akik házassági ajánlatot tettek neki. Ez megdöbbentette a lordot. Ezek szerint nem ő volt az egyetlen férfi, aki nem felelt meg az Annabel állította magas mércének. S bár ez legyezhette volna a hiúságát, mégis inkább további kérdésekre ingerelte. Hogy létezik, hogy egy ilyen érzéki és a gyerekeket enynyire odaadóan szerető nő ellenzi a házasságot? - Talán a fivére mellett akart maradni, hogy a gondját viselhesse találgatta Jarret. - Nos, az igazat megvallva, szüksége is van rá, hogy a gondját viseljék. A férfi szavainak éle valahogy gyanút keltett Jarretben.

- Úgy érti, a betegsége miatt. Allsopp nevetni kezdett. - Szóval manapság így nevezik? Jarret mozdulatlanná dermedt, igyekezvén nemtörődöm hangot megütni, jegyezte meg: - Nem, nem hiszem. - Visszafojtott lélegzettel várta, hogy a férfi folytassa. Ha nyíltan nekiszegezi a kérdést, Allsopp talán hallgataggá válik. - Persze mi nem hunyunk olyan könnyen szemet a részegség felett, ahogy a lordok. Nincs abban semmi kivetnivaló, ha az ember néha megiszik egy-két pohárkával, de ha valaki azért hanyagolja el üzleti teendőit, mert túl gyakran néz a pohár fenekére, azt már nem szívelhetjük. Jarret úgy érezte magát, mint akit ágyúgolyóval lőttek gyomorszájon. Ez lehetett, amit Annabel mindvégig titkolt előle? De talán nem kellene hitelt adnia egy versenytárs szavainak, aki esetleg kiszagolta az ő jövetelének valódi okát. - Nincs tudomásom róla, hogy a barátom problémája ilyen súlyos volna - jelentette ki nyugodtan. - A hölgyek mondták, hogy beteg, és azt gondoltam, ez lehet az oka, hogy az utóbbi időben elhanyagolja a feladatait. - Nos, nem véletlen, hogy nem akarták elárulni az igazságot. Az felettébb kellemetlen lenne. Megpróbálták mindenki előtt titokban tartani. - Allsopp felhorkant. - Mintha legalábbis titokban lehetne tartani bármit is egy ilyen kis városban, mint Burton. Az emberek beszélnek. A szolgák nemkülönben. Ön betegnek látja? Fejével a táncparkett felé intett, ahol Lake éppen egy reelt, skót táncot lejtett, méghozzá túlzott könnyedséggel olyasvalakihez képest, aki pár órával ezelőtt még ópiumpárlat befolyása alatt állt. Másfelől Lake a nap közepét alvással töltötte. Ki más tenne így, mint egy beteg ember? Egy férfi, aki ivászattal tölti az egész éjszakát. A pokolba ezzel az egésszel! Lassan a kirakós minden darabja a helyére került - George zavarodottsága, valahányszor apja betegsége jött szóba. Annabel riadalma, amikor közölte vele, hogy Burtonbe látogat, hogy megnézhesse magának a vállalatot. Mrs Lake nyugtalansága. Mindvégig tudta, hogy rejtegetnek valamit. És

napnál világosabb, hogy nem Mr. Lake halálos betegségét. Rájöhetett volna. Ez itt nem London, és a vidéki emberekre nem jellemző, hogy hátat fordítanak valamelyik földijüknek, csak mert az illető beteg. Tekintettel voltak rá, az ember családjának segítségére siettek, és jó szomszédhoz méltón aggódtak az állapota miatt. De egy iszákos nem számíthatott efféle együttérzésre – főleg nem konzervatív üzletemberi körökben. Gyengének és megbízhatatlannak bélyegezték, s természetesen az is volt. Családja felett szánakoztak, vagy ami még ennél is rosszabb, kiközösítették a társaságból. Éktelen haragra gerjedt. Egy halálos kór kezelhetőbb lett volna. Bonyodalmas, de kezelhető. Így minden sokkal kockázatosabbnak tűnt. Ha jellembeli fogyatékosságainak hála Lake elvesztette a sörfőző versenytársak bizalmát, Jarret hogy az ördögbe tudná meggyőzni a Kelet-indiai Társaság kapitányait, hogy rendeljenek az általa előállított világos sörből? Ha Laké a halálán lett volna, a lord meggyőzhette volna a férfit, hogy nevezze ki Annabelt helyettesének. Geordie lehetett volna az örököse, és a fiú nevében Annabel hozhatta volna a döntéseket. De egy részeges alak kiszámíthatatlan és megbízhatatlan. És bárki is akarjon partneri viszonyba lépni vele, az illetőt ugyanúgy megbízhatatlannak bélyegzik. Akár így, akár úgy, az együttműködés katasztrófát idézne elő. A Plumtree már most is nehézségekkel küzd - partneri viszonyba bocsátkozni egy olyan vállalattal, amely maga is a csőd szélén áll, a család cégét még mélyebb szakadékba taszítaná. Hogy lehetett ilyen ostoba? Hagyta, hogy Annabel meggyőző érvei a kedvezőtlen piaci viszonyok gyors átalakításáról felelőtlen kockázatvállalásra késztessék. Azért ment lépre, mert csábító volt a gondolat, hogy Annabelt az ágyában tudhatja. És most a vállalat fizet azért, mert ő nem képes ellenállni egy vonzó kihívásnak. Mert akarta őt. Még mindig akarja, hogy az ördög vinné. - És mióta hanyagolja Lake a vállalattal kapcsolatos ügyeket? kérdezte fojtottan. - Már legalább egy éve. Amennyire én tudom, akkor kezdett mértéktelenül inni, amikor az orosz vámok hatása először megmutatkozott. Veszteségeket volt kénytelen elkönyvelni, és nem bírt

megbirkózni a rá nehezedő nyomással. Vagy legalábbis így gondolom. Hogy a vállalat azóta is működőképes, kizárólag Miss Laké és a sörfőzde igazgatója közös erőfeszítéseinek köszönhető. Természetesen Miss Lake szinte mindenre hajlandó, hogy édesapja sörfőzdéjét megmentse, de akkor is csak egy nő és... - ...nem képes hatékonyan vezetni a sörfőzdét, ami nem az övé, igaz? - hallatszott egy szomorú női hang a hátuk mögül. Annabel állt mögöttük hamuszürke ábrázattal, és szépséges arcáról sütött a leírhatatlan szégyen. Amikor a férfira nézett, szeme bűnbánattal volt teli. És akkor már a lord is teljességgel biztos volt benne, hogy amit Allsopp mondott, igaz. A heves dühtől, amit érzett, még a szíve is megdermedt. Annabel hazudott neki, mivel tökéletesen tisztában volt vele, miféle hatással volna ez a szóban forgó együttműködésükre. Egy beteg ember iránt tanúsított együttérzését használta ki. Amennyire megtudta ítélni, csókjai sem voltak egyebek, mint csalárd eszközök arra, hogy fivére tervének megvalósítására rávegye. Az ő tervének megvalósítására. Miss Lake szinte mindenre hajlandó, hogy édesapja sörfőzdéjét megmentse. Ő pedig vakon követte, mint valami ostoba holdkóros. Hát mikor tanulja meg végre a leckét? Törődni valakivel a legbiztosabb módja annak, hogy az embert fájdalom és veszteség érje. És annak az Annabelnek az elvesztése, akiben vakon bízott, a legkegyetlenebb csapás volt. - Miss Lake - dadogta Allsopp egy másodpercnyi kínos csend után -, annyira sajnálom. Nem vettem észre, hogy a közelben van. - Úgy tűnik, valóban nem - mondta Annabel fojtott hangon. Mindezek ellenére a nő feldúlt arckifejezése részvétet keltett Jarretben. Az érzést azonban könyörtelenül magába fojtotta. A nő hazug cselszövő volt, és egyetlen porcikája után sem ácsingózott. Ám amikor hátat fordított neki, hogy otthagyja, Annabel mellé lépett, és kezét a karjára fektette. - Azért jöttem, hogy őlordságát táncba vigyem egy keringő erejéig - mondta Allsoppnak, és ujjai néma könyörgés közepette vájtak Jarret karjába. - Még korábban kért meg rá, hogy ezt a táncot vele járjam.

Merész lépés volt Annabel részéről, ám leleményességre vallott, hiszen Jarret a leghatározottabban emlékezett rá, hogy nem kérte táncra, jól tudva, hogy az csak tovább szítaná az iránta érzett sóvárgását, hogy levegye a lábáról, és addig szerelmeskedjen vele, míg eszét veszti a gyönyörtől. Úgy fél másodpercig komolyan latolgatta, hogy a szemébe mondja, hazug teremtés. De hosszú évek gondos neveltetését mégsem dobhatja sutba olyan könnyedén, még annak a hölgynek a kedvéért sem, aki nem több egy aljas cselszövőnél. Főleg nem akkor, amikor átkozottul lágy tekintete némán esedezve kérte. Hazug szeme, emlékeztette magát Jarret. A nő mindvégig tisztában volt vele, hogy ő mekkora kockázatot vállal, és mégis szándékosan elhallgatta előle az igazságot. És Annabel még őt nevezte felelőtlennek? Micsoda kirohanást intézett ellene, azzal vádolva, hogy nem több szerencsejátékosnál. Acélból vannak az idegei, annyi szent. Hát legyen. Táncolnak. Ő pedig egyértelműen a tudomására hozza, hogy végzett vele és a Lake Ale-lel is, fogadás ide vagy oda. Nem erre mondott igent. Néma csendben vonultak a táncparkettre, mindketten jól tudván, hogy mások is vannak körülöttük. Csak amikor rázendített a muzsika, és a férfi a karjába vonta, akkor mert Annabel megszólalni. - Felteszem, most már tudni szeretnéd az igazságot. - Milyen eredeti ötlet! - felelte a férfi hűvösen. - Igen, halljuk végre az igazságot! Feltéve, ha egyáltalán tudod még, mi az. - Jarret, kérlek, ne légy mérges. - Egész idő alatt csak a bolondját járattad velem... - Nem! Azt hittem... és még most is hiszem.., hogy pénzt invesztálni a világossör-gyártásba megmentheti a sörfőzdét. De tudtam, hogy nem fogod felajánlani a segítséged, ha kiderül, hogy... - A fivéred gyenge jellem? Hogy azzal tette tönkre a tulajdon vállalatát, hogy mindennap addig iszik, míg eszméletlenül össze nem esik? - Jeges pillantásokat lövellt partnerére, fikarcnyit sem törődve vele, hogy a nagyteremben összegyűlt táncosok fele feszült figyelemmel igyekszik kideríteni, mi folyik kettejük között.- Jól gondolod, nem segítettem volna. Olyan lendülettel forgatta meg Annabelt, hogy az kis híján a

egyensúlyát vesztette, neki pedig kényszerítenie kellett magát, hogy a zenére koncentráljon, és a dühét kordában tartsa. Óriási erőfeszítésébe került, és ez megdöbbentette. Korábban mindig az- zal kérkedett, hogy történjék bármi, képes megőrizni a hidegvérét. Amikor újra meg bírt szólalni, azt sziszegte: - A Plumtree Sörfőzde jövője azon áll vagy bukik, hogy ne vállaljak szükségtelen kockázatot, és ne taszítsam olyan mély szakadékba, amelybe a fivéred taszította a saját cégét. Ha azt hi- szed, hogy asszisztálok a butaságodhoz, azok után, hogy a beteg fivéredről szóló szomorú mesével tőrbe csaltál, akkor elment az eszed! - Tőrbe csaltalak! - Annabel tekintete szinte szikrákat szórt, ahogy ránézett. - A fogadás a te ötleted volt! Amelyet elvesztettél. És amelyből most szemmel láthatóan visszakozni szeretnél. Jarret egyre kevésbé tudott uralkodni magán. - A fogadást csalárd fondorlat szülte, ahogy te magad is tudod. Részemről érvénytelen az egész! Jó néhány pillanatig néma csendben suhantak tova a táncparketten, Jarret a mozdulatokra összpontosított, Annabel pedig a férfi feje mellett egy távoli pontra szögezte a tekintetét, s közben gépies mozdulatokkal lépkedtek, pörögtek és forogtak, mintha élettelen bábok volnának. Aztán Annabel a férfi szemébe nézett. - Mi van, ha megismételjük a fogadást, ez alkalommal min den csalárd fondorlatot félretéve? Szemének acélos csillogása elhitette Jarrettel, hogy komolyan beszél. A férfit felgyorsuló szívverése arra figyelmeztette, hogy az ötlet legalább annyira az ínyére van, mint legutóbb. Haragosan, amiért teste elárulja, azzal a szándékkal nyitotta ki a száját, hogy elküldi a nőt a pokolba. Ám ehelyett azt kérdezte: - Hogy érted? Persze pontosan tudta, miről beszél. Miért hagyja, hogy Annabel azt higgye, hajlandó fontolóra venni? Mert a történtek ellenére még mindig az ágyába akarta vinni. Mert megérdemelte, hogy az övé legyen! Annabel becsapta és manipulálta. És valamit neki is illenék profitálni ebből az áldatlan helyzetből.

- A fogadás feltételei ugyanazok - felelte a nő. - Ha én nyerem meg a partit, közbenjársz, és támogatod a Lake Ale ügyét a Keletindiai Társaságnál. Ha te nyersz... - Óvatosan kémlelt körbe. A férfi lehajolt, hogy a fülébe súghassa: - Egy éjszakát az ágyamban töltesz. Mondd ki. Most alig észrevehetően Annabel fordította el a fejét, hogy odasúghassa: - Veled töltök egy éjszakát. Ugyanazokkal a feltételekkel, mint korábban. Jarret kissé elhúzódott, hogy szemügyre vehesse. A nő arcát rózsás pír borította, de az állát kihívóan előreszegezte. Amikor rájött, hogy Annabel mennyit hajlandó kockáztatni a sörfőzdéért, dühe új erőre kapott. De semmivel sem többet, mint amennyi áldozatot a nagyanyja is kész volt vállalni. Annabel is a családjáért teszi. Amikor a gondolat váratlan együttérzést váltott ki belőle, elkomorult. Nem mondhat le Annabel az ártatlanságáról egy hozzá hasonló semmirekellő kedvéért, anélkül hogy abból valamiféle hasznot remélne. Időközben nyilván új tervet eszelt ki... - Lenyűgöző terv, kedvesem. Te így is, úgy is megkapod, amit akarsz. Ha nyersz, a nyereményed az lesz, hogy segítek a sörfőzdében. Ha én nyerek, szaladsz a fivéredhez, hogy elújságolhasd, hogy tönkretettetek, és hirtelen arra eszmélek, össze vagyok láncolva veled, és te is meg a fivéred sörfőzdéje is a nyakamon marad mindörökre. Annabel tátott szájjal meredt a férfira. - Hogy vagy képes ilyen aljasságot állítani! Soha nem... - Nem? És miért kellene hinnem neked? Könyörgöm, áruld el! A férfi nyakkendőjére meredve tekintetét lesütötte, arca még vörösebb lett. - Mert nem lehet tönkretenni, amit már tönkretettek. Olyan halkan suttogta, hogy Jarret abban sem volt biztos, hogy jól hallotta. - Tessék? - Ne kényszeríts rá, hogy megismételjem - válaszolta halkan. Vőlegényem volt, emlékszel? Fiatalok voltunk, és halálosan szerelmesek. A többit magad is kitalálhatod. - Tekintete a férfi tekintétét kereste. - Mit gondolsz, miért nem mentem férjhez sosem?

Mert egyetlen férfi sem vágyik meggyalázott menyasszonyra. Jarret kutatóan fürkészte a nő arcát, de a puszta tény, hogy ezt egyáltalán megosztotta vele, más megvilágításba helyezte az igazságot. Túlságosan fesztelenül viselkedett, amikor meghitt viszonyba kerültek, túlzott jártasságot mutatott olyan téren, amely egy szűz számára ismeretlen. - Szóval akkor - mondta, s próbálta megemészteni a hallottakat -, újabb hazugságról hullt le a lepel. Annabel szeme most már tényleg szikrázott. - Erről sosem hazudtam neked. Sosem kérdezted. Egyszerűen csak feltételezted, hogy az vagyok... aminek gondolsz. Szavaitól a fogát csikorgatta, de Annabelnek igaza volt. Sosem állította egyetlen szóval sem, hogy ártatlan. És még ha így is tett volna, akkor sem hibáztathatta volna érte. Ez nem olyasmi, amit egy nő bárkinek szívesen felfedne. - A fivéred tudja? - kérdezte. - Igen. - Hogy volt képes... - Nincs több mondanivalóm erről. - Az arcát égető pír most már a keblét is elborította - szinte csupasz mellét, amelyet, döb- bent rá hirtelenjében Jarret, szíve vágyainak megfelelően azonnal birtokba vehetne, ha a nő ajánlatára igennel felelne. És megnyerné a partit. A pokolba, hogy képes még most is ezt mérlegelni? Hogy belement abba az ostoba fogadásba, egyszer már így is bajba sodorta. És mégis... Ez volt az egyetlen esélye, hogy hazugságaiért, hogy addig mesterkedett, míg ide nem csalta, a nő megfizessen. És ez alkalommal a kockázat sem olyan eget rengető, ezúttal gondoskodna róla, hogy a szerencse neki kedvezzen. - Akkor hát hajlandó vagy rá? - suttogta Annabel. - De van néhány feltételem. Táncpartnere szeme tágra nyílt. - Ez alkalommal pikétet játszunk. - Miért? - Úgy gondolom, ez teljesen egyértelmű. Sokkal inkább tudásra, semmint szerencsére épül. - És mert a pikét volt a kedvence. Résnyire szűkült szemmel meredt Annabelre. - Tudod, hogy kell játszani?

- Tudom - felelte a nő, de a hangja megremegett. Remek. Legfőbb ideje, hogy némi előnyre tegyen szert. Keményen megszorította a nő derekát. Ezt a játszmát semmilyen körülmények között sem hagyja kicsúszni a kezéből. Ezúttal nem lesznek zavaró körülmények, nem lesz ott Masters és Gabe, hogy a figyelmét elterelő megjegyzéseket tegyenek. - És egyetlen játszmát játszunk - folytatta. - A győztes mindent visz. Már épp elég időt fecséreltem a mesterkedéseidre. Annabel dacosan felszegte az állát. - Rendben. És már megint. Az a közönyös „rendben”, amitől Jarret vére minden egyes alkalommal felforrt az ereiben. - Mindkét feltételbe beleegyezel? Annabel bólintott. Miközben a lord az esélyeit latolgatta, fordultak még egyet a táncparketten. A nő ajánlatát az arcába vághatta volna, kisétálhatna az életéből, és nem nézne vissza. De ha nyer, Annabel megfizet a hazugságaiért, s ő elnyeri méltó jutalmát. És ő akarta azt a jutalmat. Jóságos isten, mennyire akarta. És meg is érdemelte, hiszen valahányszor megcsókolta Annabelt, aki hagyta, hogy Jarret a kezével cirógassa, miközben azt éreztette, ez semmit sem jelentett a számára. Egyértelművé tette, hogy Jarret férjként nem elfogadható, mégis visszautasította, amikor azt javasolta, legyenek szeretők. És minthogy már nem ártatlan, erre nem volt semmi oka. Vagyis alattomos módon valószínűleg csak megpróbálja behálózni, annyira magába bolondítani, hogy ne törődjön vele, milyen hazugságokkal traktálta korábban. És a feltételezés féktelen haragra gerjesztette. - Mielőtt választ adsz, volna egy kérésem. - Nincs jogod kérésekre - vetette ellen Jarret. - Az egyetlen alkalom, amikor Rupert és én... Nos, tett... bizonyos óvintézkedéseket, a következmények elkerülése végett Ha megnyered a fogadást, ugyanerre szeretnélek kérni. - Ennek semmi akadálya, rendben - hangzott a válasz. Annabel nagyot nyelt. - Ez azt jelenti, hogy elfogadod a kihívást? Jarret egy pillanatig tétovázott, de a maga részéről már eldöntötte a dolgot. És nem az a fajta volt, aki lemond a kínálkozó al-

kalmakról. - Igen. - A keringő a vége felé közeledett, és valószínűleg nem lesz több lehetőségük, hogy kettesben beszélgessenek. - Hol és mikor kerítsünk sort a játszmára? - Éjjel egykor a sörfőzde irodájában. Meg kell várnunk, hogy a délutáni műszak véget érjen és a Lake Ale bezárja kapuit, de nekem van kulcsom. - A zene elhallgatott, mindketten hátraléptek, Annabel pukedlizett, Jarret meghajolt. - Odabenn várok majd rád. Ahogy a férfi belekarolt, hogy a táncparkettről levezesse, Annabel még halkan odasúgta: - Méltányolnám, ha az utat odáig észrevétlenül tennéd meg. - Ne aggódj. Tőlem soha senki nem szerez tudomást a dologról. - Köszönöm. A szomszédok mind a mai napig tisztességes nőnek tartanak. Ennek hallatán Jarretet elfogta a lelkiismeret-furdalás, ám rossz érzése egy pillanat alatt elpárolgott. A maga részéről úgy vélte, a nő magának kereste a bajt, s kövezte ki az ágyhoz vezető utat. És most, hogy megtette, legyen átkozott, ha nem fekszik bele.

Annabel kifelé bámult az ablakon, ahogy a Lake család kocsija hazafelé döcögött velük az úton. Eddig valahogy sikerült megakadályoznia a katasztrófát, de vajon meddig bírja még? Mindig is jól ment neki a pikét, de vajon elég jól ahhoz, hogy Jarretet megverje? És ha veszítene... Pulzusa hirtelen megemelkedett, s ez bosszúsággal töltötte el. Nem engedheti, hogy Jarret ilyen hatással legyen rá, főleg nem azok után, hogy a férfi olyan éles szavakkal és mérges pillantásokkal illette. De a haragja mögött vágy forrongott a mélyben, szűnni nem akaró vágy, amely hasonló hévvel tört felszínre belőle is. Felsóhajtott. Ismerd csak be. Szeretnéd az ágyadban látni. Hát jó, így igaz. Bár semmi értelme. Valamikor meg kellene végre tanulnia, hogy ne sóvárogjon olyan dolgok után, amelyek a kárára vannak. Mint például egyes bajkeverők, akik pontosan tudják, mit kell tenniük, hogy egy nő homályos tekintettel aléljon el a szenvedélytől. Az sem segített túl sokat, hogy megismerkedésük óta most elő-

ször látta a férfit estélyi öltözetben. Elegáns megjelenése megdobogtatta Annabel szívét. Az iparosok mellett, akik hivalkodó fazonú mellényben és lenyalt hajjal feszítettek, tökéletes szabású fekete frakkjában, egyszerű vonalvezetésű, fehér szaténmellényében és hófehér ingében már messziről lerítt róla, hogy választékos modorú úriember, aki nagyobb dolgokra volt hivatott, mint hogy faragatlan burtoni sörfőzők társaságát élvezze. A férfi azonban még soha, egyetlenegyszer sem utalt rá, sem szavakkal, sem cselekedettel, hogy tudatában volna a különbségnek. Kifinomult viselkedését és elegáns ruházatát leszámítva, senki meg nem mondta volna, hogy több lenne egyszerű sörfőzőnél. Annabel figyelte beszélgetés közben, és Jarret olyan magától értetődő természetességgel társalgott a sörfőzőkkel, amire Hugh sosem volt képes. Ahogy ő sem. - Lord Jarret remek fickónak látszik - mondta a vele szemközt helyet foglaló Hugh. - Valamivel többet tud a sörfőzésről, mint feltételeztem. Bár felettébb furcsán nézett rám, amikor azt mondtam, már alig várom, hogy reggel tárgyalhassunk. Akkorra beszéltük meg, nem? - De igen. - De csak akkor, ha én nyerem a pikétpartit. Fivére kedvéért mosolyt erőltetett az arcára. Hugh állta a szavát, és csak egyetlen puncsot ivott, ami valójában nem minősül alkoholnak, bár húga gyanította, hogy néhány korty brandy azért volt abban is. - Amúgy feltűnő érdeklődést mutatott irántad, Annie - tette hozzá a bátyja. - Rupertről kérdezősködött. Tudni szerette volna, milyen ember volt. Annabel először kissé megrémült, aztán rájött, hogy Jarret valószínűleg csak arról akart meggyőződni, hogy igazat mondott-e az ártatlanságáról. Újra feltámadt benne a megalázottság érzése. Hogy juthatott egyáltalán a férfi eszébe, hogy képes volna az ágyába csalni, csak azért, hogy aztán házasságra kényszerítse? Arcátlan gazember. Bár minden bizonnyal ahhoz van szokva, hogy a városi nők ilyesmiket művelnek. Mit is mondott? Ha éppen tudni akarod, száz meg száz nő ölne azért, hogy ilyen élete lehessen. Nem tudta hibáztatni őket. A gondolat, hogy a felesége legyen...

Nevetséges! Nem akart a férfival családot alapítani, még akkor sem, ha valóban szándékában állt volna elvenni. És a férfi nem akarta. Azok után, hogy hazudott neki, biztos, hogy nem. Amikor felidéződött benne, Jarret milyen dühös pillantással méregette tánc közben, beleborzongott. Olyan gőgös volt, olyan lenéző. Olyan könyörtelen elszántsággal döntött a ma esti találkájukról, hogy Annabel előre rettegett, miként bánik majd vele, ha nyer. Fogalma sem volt, hogyan lesz képes elviselni, ha ez az ember haragjában kényszeríti az ágyába. - Őszintén szólva - folytatta Hugh -, nem igazán tudtam, mit mondhatnék neki Rupertről a tények ismeretében. Végül csak annyit válaszoltam, hogy hős volt. Ez nagyjából amúgy is igaz. Háborús hős. Annabel már a kifejezést is gyűlölte, jól tudva, Rupert hősiessége minek köszönhető. A gondolat, hogy milyen keveset is jelent hősnek lenni, amikor az ember élete csak a vak- szerencsén múlik, elkedvetlenítette. - Azt hiszem, őlordsága érdeklődik Annabel iránt - jegyezte meg Sissy, ravaszkás tekintettel pillantva sógornőjére. Annabel torkát fojtogatta a keserűség. Hát persze hogy érdeklődik. Lehet, hogy gyengéd érzelmeket már nem táplál iránta, de hála annak a magasságos égnek, még mindig sóvárog utána. - Nos, úgy vélem, érdemes volna megragadnia az alkalmat - legyezte meg Hugh nyersen. Idegesen rángatta ingének kézelőjét, majd vállát megfeszítve, mintha döntésre jutott volna, közölte: Annie, szeretném, ha a holnapi megbeszélésen te is ott lennél. Annabel csodálkozva nézett rá. Hugh soha nem engedte neki, hogy a sörfőzdében bármilyen megbeszélésen részt vegyen. Nyugodt szívvel rábízta a cég napi irányítását, de isten ments, hogy beleszóljon a tervezésbe. - Miért? A férfi megvonta a vállát. - Te hívtad ide. Talán... kellemesebben érezné magát, ha te is ott lennél. Ennek elég kicsi a valószínűsége. Ha ma éjszaka nyer, Jarret reggel gyűlölni fogja, és ha veszít, a férfi reggel már ott sem lesz. - Ahogy akarod. - Emiatt ráér holnap is bánkódni. Most a figyelmét arra kell összpontosítania, hogy észrevétlenül kisurranjon a házból. Már éjfélre járt, mire eljöttek a városházáról;

nem sok ideje maradt. Szerencsére Hugh és Sissy nem huzakodott sokáig, főleg nem az után, hogy közölte velük, elfáradt, és miután magához vesz egy könyvet a dolgozószobából, szeretne visszavonulni. Hihetetlen erejű vágyakozás tört rá, amikor Hugh még mormogott valamit, és Sissy kacarászni kezdett, majd kéz a kézben elindultak felfelé a lépcsőn. Felsóhajtott, kijelentette, hogy a szobájába vonul, és elbocsátotta a szolgákat. Várt, míg biztos nem volt benne, hogy senki sincs a közelben, aztán kulcsát használva kiosont a kertkapun. A sörfőzdéig rövid sétát kellett tennie. Szerencsére nem voltak házak a környéken, csak egy istálló és egy kádárműhely, amelyet éjszakára bezártak. Kicsi volt a valószínűsége, hogy bár melyiküket is meglátnák, de azt kívánta, apja bár ne ragaszkodott volna olyan csökönyösen az utca gázlámpákkal történő megvilágításához. Úgy érezte, mintha árgus szemekkel figyelték volna. Amikor a sörfőzde hátsó bejáratához közel egy tekintélyes méretű alak lépett ki az árnyékból, a szíve hirtelen a torkában kezdett dobogni. De csak addig, míg rájött, hogy Jarret az. Aztán meglátta a férfi szemét, és a szíve még az előbbinél is hevesebben kalapált. Mert ez a Jarret nem az a Jarret volt, aki a piacon bolondozott vele, vagy az a Jarret, aki csókokkal elhalmoz- va okozott neki édes gyönyöröket, de még csak nem is az a Jarret, aki ma éjjel őrjöngött mérgében. Ez a Jarret szoborszerű arccal meredt maga elé. Mióta utoljára látta, a férfi páncélt vont a szíve köré. Egyértelmű volt, hogy a boszszú vezérli. Isten irgalmazzon neki, ha elveszíti a játszmát. Mert ez a Jarret nem az a férfi volt, akit szívesen látott volna az ágyában. Sem ma éjjel. Sem soha máskor.

Tizenhatodik fejezet

Jarret az elmúlt órát azzal töltötte, hogy az Annabellel megbe-

szélt találkozójára készülődött. Miközben egy hazug hárpiával történő titkos találkához jobban illő ruhát öltött magára, minden igyekezetével azon volt, hogy bástyát emeljen lelkének ama része köré, amelyet a nő az elmúlt napokban meglágyított. Száműzött a gondolataiból mindent, amit csodált Annabelben - a Mrs. Lake-kel és Geordie-val szemben tanúsított türelmét, megingat- hatatlan hűségét a családja iránt... és látszólagos sebezhetőségét, aznap ott az istállóban. És ez itt a lényeg - sebezhetőnek látszott, holott egyáltalán nem volt az. Jarret a fogadás óta végiggondolta utazásuk minden egyes mozzanatát, és rádöbbent, milyen tökélyre fejlesztette Annabel a mesterkedést. Nemcsak neki hazudott, de meggyőzte családjának tagjait is, hogy hazudjanak. Addig hízelkedett neki, amíg elhitetette vele, hogy a terve működhet, holott mindvégig tisztában volt azzal, hogy az egész ügy részeges fivére bizonytalan állapotának függvénye. Egy közjáték erejéig otthonukban még az orvost is belevonta kisded játékaiba. Rávette, hogy higgyen neki. És ami még ennél is rosszabb, hogy megbízhatatlan csirkefogónak állította be, holott valójában ő volt megbízhatatlan. Minél alaposabban átgondolta, annál inkább megkeményítette a szívét, mígnem már biztos volt benne, hogy érzéketlenné vált Annabel mosolyával és féligazságaival szemben. És most mégis itt volt, törékenyen és fáradtan, filigrán alakja szinte elveszett a gyapjúköpenye takarásában, és a szemében riadalom ült... és fennállt a veszélye, hogy Jarret gondosan maga köré épített falai ledőlnek. A pokolba vele! Miért van rá ekkora hatással? Miért nem tanulta meg még mostanra sem, hogy bármit mondott vagy tett, az csakis kizárólag a családja átkozott sörfőzdéjének érdekeit szolgálta? - Korán jöttél - mondta Annabel halkan, ahogy az ajtó felé menet elhaladt a férfi mellett. - Már alig várom, hogy az éjszakai vigasság kezdetét vegye felelte. - Szeretném, ha minél több időm lenne kiélvezni... a nyereményem. - Számító pillantása, amivel végigmérte a nőt, egyértelművé tette, milyen bosszú jár a fejében. Ahelyett, hogy sápadt arca rózsás pírba borult volna, Annabel szeme felizzott a haragtól. - Feltéve persze, ha nyersz, ami egyáltalán nem olyan biztos.

Ez a nő nem az a fajta volt, aki feladja, Jarretnek nyomban felkorbácsolódtak a vágyai. Szorosan Annabel mögé lépett, és látván, milyen esetlenül forgatja kezében a kulcsokat, kicsinyes elégtételt érzett. - Majdnem biztos. A nő kesztyűs kezéből kivéve a kulcsot, előrehajolt, hogy az ajtót kinyissa. Érezte, hogy Annabel reszket, ami bűntudatot ébresztett benne. Halk szitkozódás közepette adta vissza neki a kulcsot, majd hátralépett. - Már korábban is megvertelek - emlékeztette a nő. - Újra megtehetem. Jarret felhördült. - Tudod, hogy hívnak a londoni szerencsejáték-barlangokban? - Beképzelt alaknak? Jarret elfojtotta nevetését. - A pikét hercegének. Szinte sosem vesztek. Annabel belökte az ajtót. - Ez most úgy hangzik, mintha tisztességtelen előnyhöz akartál volna jutni. Nem vall úri viselkedésre. - Nem, tényleg nem - közölte egyetértően, majd cseppnyi lelkiismeret-furdalás nélkül lépett be a nő mögött a sörfőzdébe. Az ajtót becsapva Annabel felkapott egy tűzkövet, és gyertyát gyújtott, amit egy gyertyatartóba helyezett. Amikor levette gyapjúköpenyét, Jarretnek elakadt a lélegzete. Annabel még mindig azt az estélyi ruhát viselte, amelyet legszívesebben a fogaival tépett volna le róla. A nő rideg arckifejezéssel meredt a férfira, és Jarret sem tehetett másként, különben még a falhoz préseli, és addig csókolja, míg a hűvös közönye semmivé foszlik. De félő, hogy akkor Annabel végleg a hatalmába keríti. - Talán kiegyenlítettebb küzdelmet ígérő játékot is választhatnánk. - A nő dacos képet vágott. - Ha nincs ínyedre a kétszemélyes whist, játszhatunk akár ír whistet is, ahogy a barátod, Mr. Masters javasolta. Nem különbözhet annyira a közönséges whisttől, és ha elmagyarázod a szabályokat, biztos vagyok benne, hogy menni fog. Jarret kárörvendő nevetésben tört ki. - Ó, hát persze, hogy menne, afelől semmi kétségem. – Azzal

minden figyelmeztetés nélkül megragadta a csípőjénél fogva, majd egyre hevesebben keményedő férfiasságához szorította. - Ezt hívják ír whistnek, drágaságom! - Szavait szemléltetendő, csípőjét erőteljes mozdulattal Annabel felé lökte. - Amikor a pikk ász behódol a bubinak. Ha azt hitte, zavarba hozhatja a nőt, tévedett. Annabel egyszerűen csak bizonytalannak tűnt. - Nem értem. Sejtem, hogy a bubi mire utalhat, viszont... - A pikk ász annyit tesz: „szajha" - felelte a férfi kertelés nélkül -, mivel az ásószerű pikk a nők lába közti, sötét szőrrel borított háromszögre emlékeztet. Szóval azt jelenti, hogy a szajha behódol alkalmi kedvesének. Annabel döbbenten hőkölt hátra. - Miért hívják ír whistnek? Jarret megvonta a vállát. - Tudja az ördög. Talán mert mi, angolok minden mocskos dolgot az íreknek tulajdonítunk. Az „ír répa” például a férfi nemzőszervére, míg az „ír fogfájás” a férfi gerjedelmére utal. Egy úriember sosem mondott volna ilyesmiket egy előkelő nevelésben részesült úrilánynak, de Jarret ma éjjel nem kifejezetten érezte magát úriembernek. Nem lett volna túlzottan meglepve, ha nyerseségéért a nő pofon vágja, és őszintén remélte, hogy meg is teszi. Ki volt éhezve egy kis adok-kapokra. - Egek, a férfiak szörnyen gyerekesek - közölte Annabel határozottan. - Erre fecsérelik hát idejük java részét, amikor nincs nő a kezük ügyében? Hogy mocskos szavakat használva célozgatnak a nők nemi szerveire? Ez a látásmód annyira Annabelre vallott. Kényszerítve magát, hogy el ne csábuljon, Jarret sóváran pásztázta végig tekintetével az említett testrészt. - Amikor éppen nem az köti le a figyelmünket, hogy férkőzhetnénk közel ama testtájékhoz. Annabel arca hirtelen égővörösre váltott, aztán megpördült, és a szénnel fűtött kandallóhoz lépett. - Be kellene gyújtanunk. Nem volt időm, hogy az estélyi helyett másikat húzzak. - Rendben - mormogta Jarret, miközben lehajolt, hogy a tüzet

meggyújtsa. - Miután az egész estét azzal töltöttem, hogy elképzeltem, mint tépem le rólad a ruhát, alig várom, hogy odáig jussunk. Annabel háta hirtelen megmerevedett. - Átkozottul biztos vagy magadban, nem igaz? - Mint mindig. Amikor a férfi felé fordította a fejét, feltehetőleg azért, hogy szemrehányást tegyen neki arrogáns viselkedéséért, rajtakapta, amint csodásán kirajzolódó fenekét bámulja. Ekkor felegyenesedett, és egyenesen a szemébe nézett. - Most azt gondolod, hogy szajha vagyok, ugye? A kérdés kizökkentette Jarretet. - Miért gondolnám azt? - Amiatt, amit Ruperttel tettem. - Egyetlen szenvedélyes éjszaka az „igaz szerelmeddel” még nem tesz szajhává. - Akkor miért bánsz velem olyan ridegen? - ellenkezett. Miért vagy ilyen goromba, és miért mondasz ilyen megdöbbentő dolgokat? Mert azt akarta, hogy a nő is átélje ugyanazt a megrázkódta tást, mint ő, amikor rájött, hogy Annabel hazudott neki. Mert még most is kínozta a tudat, hogy az elragadó vidéki fruska, aki elcsá- bította, csak játszott vele, hogy megkapja, amit akar. - Az ír whistet te hoztad szóba. - Nem erről van szó. Olyan hűvös vagy, olyan haragos. Szavaiból áradt a megbántottság, ami Jarret jogos haragjai csak még tovább tüzelte. Nem is tudta szó nélkül hagyni. - Engem hibáztatsz? Hazudtál nekem. - Ha nem tettem volna, nem jöttél volna ide. Azt tettem, amit kellett. - Ahogy most is azt teszed - jegyezte meg a férfi fagyosan. Annabel összefonta a karját maga előtt. - Igen. - Ezért vagyok mérges. Azt gondoltam, hogy te... - Ártatlan, szemérmes vidéki lány vagyok? - kérdezte ke serűen. - Tisztességes. Haragos tekintettel meredt a férfira. - Tisztességes vagyok, hogy vinne el az ördög!

- Annak neveznél egy fogadást, amelyben a testedet ajánlottad tétként, hogy a fivéred sörfőzdéjét megmentsd? Annabel szeme most már szikrákat szórt. - A fogadás tétjét te kötötted ki, nem én! - Te viszont elfogadtad! Ezt a fogadást pedig te indítványozod! Jarret közelebb lépett hozzá. - Azon gondolkodom, vajon a rengeteg csók és gyengédség, ami köztünk megesett, talán semmit sem jelentett, csak eszköz volt, hogy felültess. Annabel elborzadva hőkölt hátra. - Azt gondolod, hogy én... Tényleg azt hiszed, hogy... Te megörültél! Pontosan tudod, hogy mennyire kívántalak. Ilyesmit egy nő nem képes színlelni. Jarret próbált uralkodni magán, a dolog mégiscsak elégtétellel töltötte el. - Valójában pont ez az, amit egy nő színlelni képes. Annabel zavartan nézett. - Hogyan? A nőt vagy istenáldotta színészi tehetséggel áldotta meg a sors, vagy a hősként tisztelt Ruperttel való afférja ellenére a hálószobában mégiscsak tapasztalatlan volt. Eltöprengett rajta, vajon ez utóbbiról lehet-e szó. És ha igen... - Tényleg nem tudod? - Csak azt tudom, hogy minden egyes csókunkat te kezdeményezted. Ahhoz képest, hogy megpróbáltalak behálózni, elég ügyetlen voltam. Rendíthetetlen észjárása jobban megingatta a férfi ellenállását, mintha tiltakozott volna. Mert valójában nem Annabel üldözte őt, hanem ő Annabelt. És ha a testét használta volna arra, hogy manipulálja, akkor jobban tette volna, ha az ágyába csábítja, hogy aztán házasságra kényszeríthesse. Egy csepp disznóvér, színlelt kellemetlenség, és soha nem jött volna rá, hogy a nő már nem ártatlan. Ehelyett az istállóban történtek után Annabel megpróbálta kiábrándítani. - Ami a becsületességet illeti - folytatta a nő egyre dühösebben -, az olyasfajta luxus, amit egyesek nem engedhetnek meg maguknak, mylord. De honnan is tudhatnád, amikor odahaza Londonban a napjaid java részét azzal töltőd, hogy szerencsejáték-szenvedélyednek hódolsz, és iszol, anélkül hogy törődnél vele, ártasz-e valakinek?

- Ártok? - Jarret haragja ismét feléledt. - A fivéreddel ellen tétben én képes vagyok megálljt parancsolni magamnak. - Valóban? Akkor mit keresünk itt? A szavak mellbe vágták. Miért is volt itt? Ha tényleg számító szélhámosnak tartotta volna a nőt, akkor miért akarta annyira az ágyába vinni? Mert nem akarta elhinni, hogy minden, amit Annabel tett, csak a tervének része volt. Mert a férfinak többet jelentett a dolog, mint ahogy beismerte magának. De Annabelnek nem jelentett olyan sokat. Annyit semmi esetre sem, hogy őszinte legyen vele. És ez még inkább felhergelte. - Ez igazán jó kérdés, Annabel - felelte Jarret halkan. - Azért, vagyok itt, mert akarlak. Mert az irántad érzett vágyam elhomályosítja az ítélőképességemet. A kérdés sokkal inkább az, te miért vagy itt? Annabelnek tágra nyílt a szeme. - Mert azt szeretném, hogy segíts nekünk. - És ez olyan fontos, hogy cserébe kész vagy áruba bocsátani a tested? A nő elsápadt. - Nem bocsátom áruba a testem. Ez egy fogadás. Amit, remélem, megnyerek. - Ó! És ha mégsem? - Számoltam a kockázattal. Méltó ellenfélhez illő beszéd. Annabel keresett még néhány gyertyát, és az első segítségével meggyújtotta őket. A hatalmas asztalhoz sétálva a gyertyákat a tartókba helyezte, majd leült, szemben az egyetlen székkel, amely háttámlájával az ablak felé állt. Jarret felhúzta a szemöldökét. - Ügyes húzás, Annabel. - A széket az asztal egyik oldalához húzta. - De mivel az ablak kiválóan alkalmas tükörnek, hiszen hátulról nincs megvilágítva, remélem, nem bánod, ha átrendezem egy kicsit a terepet. Annabel megrökönyödve meredt az ablakra. - Jézusom, észre sem vettem. - Rendben - Azzal Jarret elővett a zsebéből egy pakli kártyát, majd leült. - Mondom, hogy nem! Sose csalnék! - Amikor a férfi keverni kezdett, Annabel még mindig zúgolódott: - Nem mintha bármit is

látnék a mögötted lévő üvegben, amikor a sűrű hajad eltakar mindent. Jarret elfojtott egy mosolyt. A pokolba, lehetetlen volt huzamosabb ideig haragudni rá, hisz ahogy viselkedett, annyira rá vallott. És hibáztathatja-e azért, ha tényleg megfordult a fejében, hogy csaljon? Talán ezt látta az egyetlen megoldásnak, hogy megkapja, amit akar. Az egyetlen megoldásnak, hogy ne kelljen vele hálnia. A gondolatra ismét elöntötte a düh, de most nem rá haragudott. - Mondd csak, kedvesem, mióta teszel meg minden tőled telhetőt, hogy a Lake Ale-t megmentsd? Annabel gyanakodva nézett Jarretre. - Mire célzol? - A fivéred három évvel ezelőtt örökölte meg a vállalatot. Azóta titkolod, hogy képtelen elvégezni a munkáját? Vagy már jóval korábban kezdődött? - Nos, valójában... - Annabel habozott, de aztán kihúzta magát. Valójában három évvel ezelőtt nem Hugh örökölte a vállalatot. A Lake Ale-t apa agglegény fivérére hagyta. Úgy rendelkezett, hogy a haszon egy része a miénk, a másik fele viszont a nagybátyánkat illesse. A tényleges tulajdonos azonban a bácsi volt. Jarret abbahagyta a keverést. Az ilyesmi Angliában elképzelhetetlen volt. Az elsőszülött jogai sérthetetlenek voltak. Egy férfi vagyona mindig a legidősebb fiára szállt. Ha mégsem, ott valami nagyon-nagyon nem volt rendben. - Az ég szerelmére, miért tett volna az apád ilyet? - Számos oka volt rá. Hugh semmiben sem hasonlított papára, ő sokkal visszafogottabb ember, aki szelídebb életvitelre vágyik. Mindig mindenen összeszólalkoztak. A fivéremnek ugyan van érzéke az üzlethez, de nem bízik az ösztöneiben, papa pe- dig... igen erélyes tudott lenni. Állandóan leszidta Hugh-t, amiért nem elég vakmerő. Azt hiszem, papa úgy gondolta, hogy mind annyian jobban járunk, ha a bácsi vezeti a vállalatot, mi pedig learatjuk a hasznot. Annabel elé téve a paklit, Jarret azt kérdezte: - Ezt Hugh is így látja? A nő a kártyákra meredt. - Aligha. Úgy érzi, elárulták. Még szép, hogy így érez. Hogyan is bírná egy férfi feldolgozni,

hogy az apja még a családi céget sem képes rábízni? Ahogy gyerekként te sem tudtad feldolgozni, amikor rájöttél, hogy a nagyanyád nem akar téged a sörfőzde élén látni. A régi sérelem újjáéledt, és ismét mardosni kezdte. Még annyi év elteltével is, nagyi csak akkor vette fontolóra, hogy rábízza a vállalat vezetését, amikor ágynak esett. Mogorva képet vágott, s haragudott magára, amiért már-már együtt érzett Hugh Lake-kel. A férfi megrögzött iszákos volt. Jarret nem. Nem, ő pusztán velejéig romlott szerencsejátékos. Ami a családi vállalat vezetése szempontjából nem akkora probléma. A benne dúló harag nyegle megjegyzésre ragadtatta: - Nos, most már bizonyára a fivéredé. Annabel emelt, majd felmutatta a lapot Jarretnek, aztán pedig visszatette. - Igen, mivel a bácsikám agglegényként halt meg, és Hugh-t tette meg örökösének. Szóval végül övé lett. Jarret is emelt, és ő nyert. De hagyta, hogy Annabel osszon, mivel előnyösebb volt, ha az ember átengedi az első osztást az ellenfélnek. - Akkor kezdett el inni? - Nem. Jól boldogult egészen addig, míg az orosz piac össze nem omlott. - Szakavatott mozdulatokkal, amelyeket női játékosoknál Jarret még soha nem tapasztalt, Annabel osztott. - És minél inkább próbálta megmenteni a Lake Ale-t - sikertelenül - a pénzügyi katasztrófától, annál inkább úgy érezte, hogy csődöt mond. Ekkor kezdett el inni. Jarret agyán átfutott a gondolat, vajon hasonló helyzetben ő hogyan reagált volna. És már a tény, hogy ezen elgondolkozott, kihozta a sodrából. - Azért mondod mindezt, hogy együttérzést ébressz bennem a fivéred iránt? És irántad? - Egyszerűen csak válaszoltam a kérdésedre. - Annabel felemelte a lapjait. - Azonkívül szerettem volna, ha tudod, hogy Hugh nem okolható a hazugságaimért. Ő abban a hiszemben volt, hogy azért mentünk Londonba, hogy Geordie-nak iskolát találjunk. Ez az információ meglepte a férfit. - Nem is tudott semmit a tervedről?

- Az indiai piac meghódítása valójában az ő ötlete volt, de az egyetlen alkalom, amikor a Kelet-indiai Társaságnak szállító hajóskapitányokkal találkozott, balul sült el. Soha többé nem próbálkozott, attól félt, hogy ismét kudarcot vall. Sissy és én azt gondoltuk, ha sikerül elnyernünk a Plumtree Sörfőzde támogatását, az talán helyreállíthatja az önbecsülését. - Elég komoly elvárás egy üzleti megállapodással szemben - mutatott rá Jarret. Annabel hatalmasat sóhajtott. - Tudom. De meg kellett próbálnunk. - Lapjai fölött egyenesen a férfi szemébe nézett. - Szerintem fogalma sincs róla, hogy beszéltem neked a betegségéről. Ahogy nem tud az első fogadásról, és teljesen biztos, hogy a másodikról sem. Ha tudna, fülednél fogva kergetett volna el a városból. - Hangja élesen csengett. - Nem valószínű, hogy az oltár elé akarna rángatni. Szóval emiatt felesleges aggódnod. - Nem is aggódom. - Mereven bámult a nőre. - Senki sem rángathat bele semmibe, amit nem akarok. - Ó, ezzel tisztában vagyok - jegyezte meg Annabel epésen. - Pontosan azt teszed, amit szeretnél, teljesen mindegy, mit szeretnének mások, vagy mire volna szükségük. Erre már az elején rájöttem. Bár igaza volt, ettől Jarretnek még nehezére esett elfogadni a hallottakat. - Ne hidd, hogy bármit is tudsz rólam, ilyen rövid ismeretség után. - Felemelte a lapjait. - Semmit sem tudsz az életemről, ki véve azt, amit a pletykákból sikerült összerakosgatnod. - És ez kinek a hibája? - kérdezte Annabel megenyhülve. – Mit mondtál el magadról? Ahhoz is alig valamit, hogy hevenyészett képet alkothassak rólad, nemhogy kiismerjelek. Nem hibáztathatsz, amiért azon kevés információ alapján ítélkezem rólad, amit megosztottál velem. Ettől a férfi zavarba jött. Annabelnek igaza volt. A nő többet mesélt neki magáról és a vőlegényéről, mint ő neki az egész életéről. De minél többet árul el az ember valakinek magáról, annál nagyobb a veszélye, hogy az illető fontossá válik számára. És ezt nem akarta. De akkor a ravasz meséje a fivére miatt érzett lelki fájdalmá-

ról miért gyakorolt rá pontosan olyan hatást, amilyet a nő valószínűleg remélt? Mert egy ostoba fickó. És mert meg tudta érteni, hogy érezhet a fivére. Hogy is ne tudta volna? Nem számít. Nem engedheti, hogy bármit is számítson. Anna bel javaslata már az első percben is ostobaság volt, és most, hogy már tudta az igazságot, még inkább az. Sissy és én azt gondoltuk, ha sikerül elnyernünk a Plumtree Sörfőzde támogatását, az talán helyreállíthatja az önbecsülését. Alig hallhatóan szitkozódott. Hogy Hugh Lake-nek nincs kellő önbizalma, nem az ő problémája, a pokolba is! - Rossz lapjárás? - kérdezte Annabel. - Nem - válaszolta Jarret, bár jószerével azt sem tudta, milyen lapok vannak a birtokában. Valami más miatt gyötrődött, amit muszáj volt megtudnia. Lerakta a kezében lévő kártyákat. - Miért foglalkoztat annyira a fivéred sorsa? Azt mondtad, ő nem szeretné, ha áldozatot hoznál érte. Akkor miért teszed? Annabel nagyot nyelt, s közben tekintetét mindvégig a kezére szegezte. - Mert mindannyiunk sorsa az ő kezében van. - Férjhez is mehetnél - emlékeztette Jarret. - A férfiak a fogadáson azt mondták, hogy számtalan kérőt elutasítottál. Találhattál volna magadnak férjet, és moshattad volna kezeidet, ami a testvéredet illeti, arra kényszeríthetted volna, hogy megálljon a maga lábán, és gondoskodjon a családjáról. - Nem mehetek férjhez. Nem vagyok ártatlan. A hangjából kicsendülő szégyen megérintette a férfit. - A körülményeket ismerve ezzel egy rendes ember mit sem törődne. Jegyben járó párok esetén nem ritka..., hogy még a házasságkötés előtt magukkal ragadja őket a szenvedély. - Nem kerülte el a figyelmét Annabel arcának színeváltozása, ahogy reszkető keze sem. Volt itt valami más is, amit nem árult el neki. - Nem, itt többről van szó. Miért teszel ilyesmit érte? - Mert ami közte és papa között történt, az részint az én hibám, érted? - Arcvonásai eltorzultak a fájdalomtól. - Tartozom neki. Jarret a nőre bámult. - Hogy lehetne a te hibád? Annabel gyors mozdulatokkal összerendezte kártyáit a kezében,

amivel sikerült úrrá lennie nyugtalanságán. - Épp nála és Sissynél jártam látogatóban, amikor Rupert és én... nos, tudod. Amikor Hugh rajtakapott, miközben a házba próbáltam visszaosonni, már túl késő volt. Azonnal elrohant, hogy Rupertet gallérjánál fogva rángassa az oltár elé, ám akkorra a csapatok már elindultak a kontinens felé. - Hangja fájdalmas suttogássá szelídült. - Papa sosem bocsátotta meg a bátyámnak, hogy nem figyelt oda rám jobban. Ez még inkább elmérgesítette kettejük viszonyát. Apa onnantól kezdve minden korábbinál keményebben szekírozta Hught. - Ez nem volt tisztességes egyikőtökkel szemben sem – csattant fel. - Az apád tényleg azt gondolta, hogy bármit is tehetett volna? Két lánytestvérem van, és biztosíthatlak, hogy ha titokban szeretnének találkozni egy férfival, semmit nem tehetnék, amivel megálljt parancsolhatnék nekik, kivéve talán a szobafogságot. - Mastersre gondolt, és elkomorult. - Néha azt kívánom, bár megtehetném. Apádnak nem volt joga, hogy emiatt a fivére det hibáztassa. - Tudom. Engem kellett volna hibáztatnia. - Nem, a pokolba is! A férfit kellett volna hibáztatnia, aki úgy tett tönkre, hogy végig sem gondolta, mibe kerül ez neked. Amikor ráébredt, valójában milyen árat kellett Annabelnek fizetnie, iszonyú haragra gerjedt. Úgy élt, akár egy apáca, minden figyelmét a családjának szentelte, emiatt nem lehetett sem saját otthona, sem saját családja. És mindezt egyetlen lopott éjszakáért egy férfival. Halkabban folytatta: - Nem kellene magadra vállalnod Rupert bűnének minden terhét. Ahogy az apádéit sem. És a fivéredéit sem. - Nem is teszem - válaszolta Annabel arcán halovány mo- sollyal. - A saját bűneimért vezekelek. - Neked nincsenek bűneid - jegyezte meg halkan Jarret. - Korábban más véleményen voltál - emlékeztette a férfit. Jarret arca megrándult. A pokolba vele! Minél többet meséli a nő a családjáról, annál jobb véleményt kezdett alkotni róla. És a mérge is annál inkább fokozódott. A düh most már miatta tombolt benne, és nem ellene. Megint hagyja, hogy a bolondját járassák vele? Vagy a tettei

tényleg Annabelt igazolják? Árgus szemekkel vizslatta ellenfelét, próbált a felszín alá látni. De egy olyan nőnél, mint Annabel, ezzel semmire sem ment. Tele volt ellentmondásokkal - egyszerre ártatlan és nagyvilági, őszinte és titokzatos. Összességében véve azonban elragadó. Legyen átkozott! Mivel egyre kényelmetlenebbül érezte magát a férfi átható pillantásainak kereszttüzében, Annabel a lapokra mutatott, amelyeket Jarret az asztalra fektetett. - Akkor most kártyázunk? Vagy az a szándékod, hogy egész álló éjjel csak faggatsz? Jarret a kezében lévő lapokat megpöccintve hirtelen azt kívánta, bár ne bólintott volna rá olyan meggondolatlanul a fogadásra. Eltekintve attól az ígéretétől, hogy marad, és segít Annabelnek, amit nem állt szándékában megtenni, nem volt más választása, mint befejezni, amit elkezdett. És ez azt jelentette, hogy le kell győznie. De abban már egyáltalán nem volt biztos, hogy képes lenne az ágyába vinni úgy, hogy Annabel áldozati bárányként ajánlotta fel magát fivére ostobaságáért. Ezzel a problémával majd akkor foglalkozik, ha időszerű lesz. - Játsszunk! - jelentette ki végül. És a játszma kezdetét vette. Minden erejét össze kellett szednie, hogy összpontosítani tudjon. A pikét bonyolult játék volt, rengeteg gondolkodást igényelt. Nem az a fajta játék, ami megengedte volna a társalgást, ahogy az Annabel számára világosan kiderült, ugyanis azonkívül, amikor a játszma megkívánta, nem szóltak egyetlen szót sem. De Jarret nem tudta csillapítani lelkiismeret-furdalását. Csak azt teszi, amit a túlélés érdekében muszáj tennie. És jobbat érdemel annál, semhogy ismét egy olyan férfi kerítse hatalmába, aki csak kihasználja, aztán elhagyja. Száműzte fejéből a nyugtalanító gondolatot, hogy a játszmára koncentrálhasson. Ostoba volt, hogy elfogadta a kihívást, és most arra kényszerült, hogy úriemberhez méltón állja a szavát, de nem áll szándékában bajba sodorni a Plumtree Sörfőzdét, pusztán azért, mert Annabel elmesélte neki szerencsétlen sorsú fivére és istenverte sörfőzdéjének szomorú történetét. Szerencsére jó lapjárást fogott ki, és miután húzott, a helyzet a

vártnál jobban alakult. Zord elégedettséggel bámult a kezében lévő lapokra. Ez alkalommal nem fog veszíteni, annyi szent. A játszma eldőlt abban a pillanatban, amikor bemondták, milyen lapok vannak a birtokukban, és Jarret egy kilencvenest csinált. Tisztában volt vele, hogy ezt nehéz lesz felülmúlni, bár Annabel valószínűleg meg fogja próbálni. Jól játszott, a stílusa felettébb inspiráló volt. De senki nem tudta őt legyőzni pikétben. Egyáltalán nem volt meglepő, hogy Jarret elnyert minden ütést, és azonfelül még negyven pluszpontot is szerzett. Nem csoda, hogy Annabel arca minden egyes ütés alkalmával egyre sápadtabb lett. Nem csoda, hogy amikor a körnek vége lett, és ő egyetlen játszmában maga alá gyűrte, Annabel szemében két- ségbeesés villant, bár megpróbálta palástolni egy mosollyal. - Nyertél - jelentette ki tettetett nemtörődömséggel. - Mondtam, hogy nyerni fogok - felelte a férfi. - Igen, mondtad. - Annabel nem bírt Jarret szemébe nézni Reszkető kézzel szedte össze a kártyákat, teljesen elveszettnek tűnt. Így aztán az sem volt meglepő, amikor Jarret megszólalt, és hallotta, amint azt mondja: - Nem kényszerítelek, hogy betartsd az alku rád eső részét. Ami engem illet, részemről a dolog ezzel el van intézve. Különös nyugalom járta át. Ez volt az egyetlen helyes dolog, amit tehettek, és ezt tudták mindketten. - Nem akartam semmi mást, mint megszabadulni a fivéreddel kötendő átkozott üzlettől, és ez sikerült. Szóval nem kell ve- lem töltened az éjszakát. Menj haza.

Tizenhetedik fejezet

Annabel a férfira bámult, alig akart hinni a fülének. Egy órával ezelőtt még majd kiugrott volna a bőréből az ajánlatra, és szerenesésnek mondta volna magát, amiért nem kell együtt töltenie az éjszakát egy olyan férfival, aki nyilvánvalóan dühös rá. De az este előrehaladtával valami megváltozott. A férfi megvál-

tozott. És azok után, amiket mondott, és azok után, ahogy megenyhült... - Nem kell engedned - mondta. - Megfizetem az adósságom. Amikor Jarret arca az adósság szót hallva megrándult, Annabel sietősen hozzátette: - Lehet, hogy nem tartasz tisztességesnek, de... - Ennek semmi köze a tisztességhez, Annabel. – Minden izma megfeszült, minden egyes arcvonása megfagyott, akár egy kőből vésett szobornak. - Feloldozlak az adósságod megfizetése íilól. Mint nyertes, megtehetem, tudod jól. - Nem akarom, hogy ezt tedd! - tiltakozott a nő. - Az alkut én ajánlottam, és nem akarom, hogy feloldozz a felelősség alól csak azért, mert megsajnáltál. - Én pedig nem foglak arra kötelezni, hogy egy ostoba fogadás kedvéért megoszd velem az ágyam. - Jarret felállt, és áthajolt az asztalon, szeme izzott a dühtől. - Ha valaha is az ágyamba viszlek, az azért lesz, mert te is akarod, nem pedig egy sikertelen kísérlet miatt, ami arra irányult, hogy megmentsd a családod vagy a fivéred vagy azt az átkozott sörfőzdéteket. Egy pillanat műve volt, hogy Annabel megértse. Megsértette a férfi büszkeségét. Már akkor rá kellett volna jönnie, amikor Jarret azt vágta a fejéhez, hogy csókjait és simogatásait csak a „megszédítésére” használta. Lehet, hogy nem kívánja nőül venni, de nincs ínyére, hogy csupán terve megvalósításának eszközét látja benne. Ez megmagyarázhatatlan módon jóleső érzéssel töltötte el. Ha a férfit ennyire bántja a dolog... - Mi van, ha nem az alkunk miatt teszem? Jarret megdermedt, és Annabel egy másodpercig nem volt benne biztos, hogy a férfi érti, mire céloz. Aztán észrevette az állkapcsán megránduló izmot. Ó, igen, hát persze hogy érti. - Milyen más okod lehetne? - kérdezte megtévesztően lágy hangon. Annabel elvörösödött. - Muszáj... kimondanom? A férfi arckifejezése közönyös volt, ám tekintete sóvárgással teli. - Igen, attól tartok, muszáj. A nő egy pillanatig a menekülést fontolgatta. Jarret hagyná elmenni, most már tudta. És a vágy, amit a férfi sóvárgása ébresztett benne, megrémítette. Ruperttel soha ilyet nem érzett.

Az utolsó dolog, amire szüksége volt, hogy ez a vonzó, ám arrogáns lord buja szenvedélyre csábítsa, hogy a szenvedély lángja, amelyet oly hosszú időn át keresztül kizárt az életéből, most maga alá temesse. De bensőjében a tűz már olyan hevesen izzott, hogy nem tudta csillapítani; nemigen hitt benne, hogy a menekülés eloltja. És végtére is, megígérte. Remegő lábbal állt fel, hogy megkerülje az asztalt. - Közel tizenhárom éve már, hogy együtt háltam egy férfival, és egész idő alatt mást se mondogattam magamnak, mint hogy nem is hiányzik. Bizonygattam magamnak, hogy elégedett vagyok, hogy nincs szükségem egy férfi csókjaira és gyengédsé- gére. És aztán jöttél te és... és minden... megváltozott... Annabel hangja remegni kezdett, amikor a férfi ellökte magát az asztaltól, hogy közelebb kerüljön hozzá. - Folytasd - mondta a férfi rekedtes hangon, amitől Anna- belnek most már a térde is kezdte felmondani a szolgálatot. Jarret már csak centiméterekre állt tőle, kezét kinyújtotta, hogy végigsimíthasson az arcán, aztán lassú, érzéki mozdulattal a nyakán csúsztatta végig a kezét, amitől a nő jóformán gondol-kodni sem tudott. - Én-én akarlak - vallotta be, miközben tekintete találkozott a férfi parázsló tekintetével. - Azt akarom, hogy megérints. Szeretnélek az á... Ajka még az előtt lecsapott az övére, mielőtt Annabel a mondandóját befejezhette volna. Tarkójára csúsztatva ujjait, a nő fejét kezébe fogva Jarret megcsókolta, éppolyan vadul és szenvedélye sen, mint amilyen gyengéden. Csókja pusztító volt, mint a leigázott földre visszatérő hódítóé, s szája minden négyzetcentiméterét magának követelte. Ujjaival a férfi kabátjának hajtókájába kapaszkodva, Annabel közelebb húzta magához, ami Jarretet csak még mohóbbá tette, mígnem szájába hatolva nem szemléltette, mi fog történni kette- jük közt rövidesen. Miközben a férfi ajka mohón tapadt az övére, szabad kezével letolta Annabel estélyi öltözékének ujját. A manőver nem igé- nyelt túl nagy erőfeszítést, mivel a ruhaderék a divatnak megfelelően jószerével épp csak a válláig ért, így Jarret incselkedő keze pillanato-

kon belül csupasz kebleit kényeztette. A döbbenet, amelyet a férfi simogató keze okozta gyönyör váltott ki belőle, eszébe juttatta, hol is vannak. Bár tudta, hogy a sörfőzde ilyenkor üres, a gondolat, hogy az ablakon keresztül bárki megláthatja, hogy a férfi becézgeti, nem tetszett neki. - Várj - húzódott hátra suttogva. - Szó sem lehet róla, szépséges tündérem! - mordult fel a lord. Lehetőséget adtam neked a szökésre, de te nem éltél vele. - Ki beszél itt szökésről? Jarret tekintete vad vágytól izzott, szinte perzselte a bőrét. Annabel vadul kalapáló szívvel ragadta meg az egyik gyertyatarlót, majd kézen fogta a férfit, és a helyiség túlsó végéből nyíló ajtóhoz vezette. Amikor kinyitotta, hogy őlordságát betessékelje, Jarret halk kuncogásban tört ki, látszólag meglepve, hogy egy kis, egyszemélyes ággyal és íróasztallal felszerelt szobába került. - Amikor a sörfőzde még éjszaka is üzemelt - magyarázta Annabel, miközben a kandallóhoz lépett, hogy tüzet gyújtson benne -, Mr. Walters rendszerint itt szunyókált. Mostanában nem használtuk, de tiszta. És valószínűleg kényelmesebb is, mint az asztal. Hátralépett, hogy a gyertyát az íróasztalra tegye, Jarret pedig derekára csúsztatva a kezét, hátulról átölelte. - Nem csoda, hogy a sörfőzdében akartál sort keríteni erre a játszmára. - Csókot lehelt a nő hajára. - Látom, mindent előre elterveztél. Lélegzete szaggatottá vált, amikor a férfi szája rátalált az álla alatti érzékeny területre, érezte, hogy az erei őrjítő, dobpergésszerű ütemben lüktetnek. - Hadd emlékeztesselek rá, hogy... - mondta kuncogva -, nem számítottam rá, hogy nyersz. - Szerintem viszont igen. - Ahogy Jarret keze feljebb csúszott, és a nő keblére feszült, Annabel ereiben még gyorsabb iramban kezdett áramlani a vér. - Árulja el, Miss Lake, hagyta, hogy nyerjek? - Tessék? - Annabel megfordult a férfi ölelésében, hogy szem től szemben állhassanak, már nyitotta ajkát, hogy heves tiltakozásba kezdjen, amikor észrevette a sötét villanást Jarret szemében. Abban a pillanatban eszébe jutott, mivel vádolta őt pár napja ott a lon-

doni fogadóban. Finoman meghajolva hámozta ki magát az ingvállából, szemöldöke a magasba szökkent. - Ugyan mi okom lett volna, hogy ezt tegyem, mylord? Jarret olvadozva meredt a nő előbukkanó fűzőjére. - Mert jobban szeretnéd a csirkefogót az ágyadba csalni, semmint hajlandó volnál beismerni. - Valóban ilyen csirkefogó lennél? - kérdezte komolyan a nő. Szerintem sokkal inkább vagy úriember, mint hajlandó vol- nál beismerni. Hogy öltözéke zsinórjait meglazíthassa, Jarret megfordította. - Te vagy az első nő, aki így gondolja. - Lehúzta róla a ruhá- ját, és hagyta, hogy az a padlóra hulljon. Amikor gyengéd csókokkal hintette be a vállát, Annabel finoman megborzongott. - De nem az első nő, akivel... együtt hálsz. Jarret félbehagyta a babrálást a fűző szalagjaival. - Nem. - Hányan voltak? - érdeklődött Annabel, emlékeztetve magát, hogy a férfinak ez a mostani alkalom sem jelent semmi különöset. Mert ha abban az illúzióban ringatná magát, hogy ez most valami más lehet, biztos, hogy fájna, amikor rájönne, hogy tévedett. - Több százan - válaszolta a lord gúnyosan, miközben a fűzőt kioldotta és félrehajította. - Több ezren. - Olyan sokan? - kérdezte Annabel a férfi könnyed hangnemét utánozva. - Ha hinni lehet a szóbeszédnek, a londoni hölgyek fele. – Keze a nő oldalán végigsimítva csusszant le a csípőjére, hangja szaggatott suttogássá szelídült. - De egyikük sem olyan bájos, mint te. - Ha valami, hát ez biztos, hogy hazugság - mondta Annabel, miközben megfordult, hogy a férfi szemébe nézhessen. De sötéten izzó tekintetét látva, amivel majdnem mezítelen lestét Jarret végigpásztázta, azt kívánta, bár ne így lenne. - Soha nem hazudok a nőknek - felelte lágyan a férfi. Annabel szíve a torkában dobogott.

- Soha? - Még sosem volt rá szükség. - Arckifejezése halálosan komollyá vált. - A nők, akikkel együtt hálok, általában csaposlányok vagy könnyű erkölcsű hölgyek, akik nem várnak, nem követelnek ígéreteket, ahogy gyengéd szavakat sem. - Kézfejével végig- simított az orcáján. - Nekik csak a gyönyör a fontos. Vagy a pénz. Annabelnek elakadt a lélegzete. - És a kettő közül én melyik vagyok? Csaposlány vagy könnyűvérű nőcske? - Egyik sem.- Jarret szomorú mosollyal nézett rá. - Te te vagy, kilógsz a sorból. - Előrenyúlt, hogy ujjait Annabel hajába mélyessze, és tincseit a hajtűk fogságából kiszabadítsa. - Inkább egy nem e világi istennő. Egyike a földművelés istennőinek - Ceres. - Ők egyben a termékenység istennői is, szóval nem hiszem, hogy ez jó választás lenne, tekintettel arra, amire készülünk - jegyezte meg kényszeredetten a nő. Jarret felnevetett. - Ha már istenséghez hasonlítasz, Minervát választom. Ő okos és gyönyörű, és a kereskedők védőszentje. - Sajnálom, de ő szóba sem jöhet - mondta a férfi, Annabel haját szétterítve a vállán. - Mert szűz? - kérdezte csalódottan. - Mert a húgom róla kapta a nevét. - Kioldotta Annabel alsóingét. - És amit irántad érzek, azt a legkevésbé sem nevezném testvéri szeretetnek, kedvesem. Kedvesem. A gyengéd megszólítástól, mindazok ellenére, ami a nap folyamán történt velük, gombócot érzett a torkában. Jarret elkezdte lehámozni róla az alsóingét, ám Annabel megragadta a kezét. - Még ne. Most rajtad a sor. A férfi égő tekintettel tépte le magáról bársony felöltőjét, majd vetette le mellényét, s hajította mindkettőt az íróasztalra. Nyaksálja és nadrágtartója rövidesen ugyanott végezték. Amikor az ingéből is kibújt, Annabelnek a sötét szőrrel borított, izmos mellkas mezítelen látványától a lélegzete is elakadt. Amit látott, az nem egy tunya arisztokrata ficsúr teste, mint ahogy várta. Su- dár termetű,

karcsú és atlétikus test volt, akár egy ókori isten. A férfi szépen kidolgozott alakjával még maga Apolló sem vehette volna fel a versenyt. - Tetszik, amit látsz? - kérdezte Jarret nyersen. Ingét félre dobva ült le a székre, hogy csizmájától is megszabaduljon. - Meglehet - ugratta Annabel. A lord tekintete elsötétült. A széken hátradőlve kinyújtotta a lábát. - Gyere ide, te szemérmes leányzó! Látva a férfi bársonynadrágjának feszülő heves gerjedelmet, Annabelnek a torka is kiszáradt. - Azt hittem, istennő vagyok - mondta, eleget téve a férfi kérésének. - Ó, hisz nem döntöttük el, melyik. - Amikor a nő közelebb ért hozzá, Jarret előrehajolt, és két lába közé vonta. - Kezdem azt hinni, hogy Vénusz illik hozzád a legjobban. - Mezítelen mellét becézgette. - A szépség istennője. És a szerelem istennője, gondolta Annabel, bár nem merte ki mondani. Ahogy Jarret szája a mellére tapadt, gondolni sem mert rá. Mert a férfi olyan gyengéd volt, és olyan szenvedélyes, hogy kis híján könnyekre fakasztotta. Most még annál is veszélyesebb-nek tűnt, mint amikor mérges volt. Melléhez szorítva a férfi fejét, azért fohászkodott, hogy vele tölthesse az éjszakát, de anélkül, hogy elveszítené a szívét. Jarret sem akarná, ő pedig nem bírná elviselni, ha mégis így történne. Mellbimbóját előbb a nyelvével nyalogatta, majd a fogaival harapdálta, heves gyönyört keltve benne. Mintha csak tudta vol- na, milyen hatással van rá, kezét az alsóinge alá csúsztatta, majd alsóneműjének hasítékába, oda, ahol már nedves volt, és mohón vágyta, hogy őt magába fogadja. - Istenem - suttogta Jarret még mindig Annabel keblét becézgetve selymesen forró vagy odalenn, lágy és kész az érintésemre. De nem ő volt az egyetlen, aki készen állt. Annabel felhúzta a térdét, hogy a nadrágján keresztül simogathassa a férfit. Az halkan felnyögött, majd lovagló ülésben húzta magához Annabelt, mígnem annak érzékeny testtájéka pontosan az ő felajzott, ám csapdába szorult férfiasságának feszült. Hintáztatta magán a nőt, és nadrágja selymes anyagának simogatása csodás érzés volt.

Folytatta tovább melle szívogatását, felváltva becézgette, hol a fogával, hol a nyelvével, aztán ugyanazzal a hévvel vetette magát a másik keblére is. Közben csípője erőteljes döfködő mozdu-latai sem lanyhultak, amivel Annabel kéjvágyát az egekig fokozta, mígnem végül egészen nedves és forró lett odabenn is. A következő, amire a nő emlékezett, az volt, hogy a férfi annyira hátradöntötte, hogy keze könnyedén elérte az érintése után sóvárgó érzékeny pontot a lába között. Szájával és kezével egyszerre becézgette, olyan erős gyönyört kiváltva belőle, hogy Annabelnek sikítani lett volna kedve. Pár pillanat múlva zihálva kapkodott levegő után, és teste a férfi kezének feszült, többet akarva, még többre sóvárogva. - Csakis Vénusz lehetsz - morogta Jarret, miközben ujjai oly leheletfinom érintéssel simítottak végig a testén, amilyen lágyan Apolló aranylantjának húrjait pengette. - Jarret - lehelte. - Ó, te jó ég! - Az egekbe repítelek, én szépséges Vénuszom! Egy istennőnek ott a helye. - Azzal előbb az egyik, majd egy másik ujját is a nő hívogató hüvelyébe csúsztatta. - Jóságos isten, milyen szűk vagy. És milyen csábító. Fogalmam sincs, meddig bírom még türtőztetni magam, mielőtt magadba fogadsz. - Nem kell türtőztetned magad. - Lenyúlt, hogy ügyetlen mozdulatokkal kioldja a férfi nadrágját. - Nincs rá szükség. Jarret szaggatottan és zihálva kapkodott levegő után, majd Annabelt kissé eltolva magától megemelkedett, hogy nadrágját, alsóneműjét és zokniját is levethesse. A látványtól Annabelnek tágra nyílt a szeme - csípője keskeny volt, és erőtől duzzadó, pamacsokban fekete szőr fedte. És izmos combja ölelésében... Az Úr legyen könyörületes hozzá. A gyengén megvilágított istállóban fele ilyen jól sem láthatta a férfi hímtagját, de most elé tárult a maga valójában. Jarret férfiassága keményen és büszkén meredt előre a sűrű fekete szőrzet erdejéből. Rupert karcsú volt, és a hímtagja is elég hosszú, de a vastagsága alig érte el a két és fél centimétert. Jarreté legalább kétszer akkora volt, és miközben Annabel bámulta, úgy látta, mintha tovább vastagodna.

- Vedd le az inged és az alsóneműt is - utasította Jarret rekedten. Én is látni szeretnélek. Bár alsóneműjéből kibújt és félre is dobta, a nő egy pillanatig tétovázott, mielőtt utolsó ruhadarabjától is megszabadult volna Vajon Jarret észreveszi a halvány vonalakat, amelyeket a terhesség hagyott a hasán? És ha igen, vajon rájön, mit jelentenek? Nem mintha lett volna választása. Ha vonakodna levenni az alsóingét, a férfi kíváncsiskodni kezdene. Talán a halvány fény elrejti a múlt bűneit. Mielőtt még bármit tehetett volna, Jarret előrelépett, és teljesen lemeztelenítve leráncigálta róla az inget. - Soha nem hittem, hogy egyszer még szégyenlősködni fogsz, drágám. - Elismerő pillantással vette szemügyre a testet, amitől Annabelnek a lélegzete is elakadt. - És erre igazán semnn okod. Még annál is gyönyörűbb vagy, mint ahogy képzeltem. Karját a derekára csúsztatva vonta magához, miközben ágaskodó férfiassága a nő öléhez feszült, s ez eszébe juttatta Annabelnek, hogy mielőtt ennél is tovább mennének, van valami, amiről bizonyosságot kell szereznie. - Azt ígérted, megteszed a szükséges óvintézkedéseket - suttogta. - Nos, igen. - Jarret elengedte, majd az asztalhoz lépett, és kabátja zsebében kezdett kotorászni. - Most mit csinálsz? - kérdezte meghökkenve. Jarret elővett valamit, majd a fény felé tartotta. - Megteszem a szükséges óvintézkedéseket. Annabel zavartan bámult a hosszú, selymes fényű, tömlőszerű valamire, ami a férfi kezében fityegett. - De Rupert semmi ilyesmit... úgy értem, ő... - Hadd találom ki! - jegyezte meg Jarret, miközben azt a valamit duzzadt hímtagjára simította. - Kihúzódott belőled, mielőtt még a magját beléd engedte volna. - Igen! Azt mondta, így megóv attól, hogy... gyerekem foganjon. - Nem a legjobb módszer - felelte Jarret a kis tömlőt rögzítve a hímtagjára, majd elindult a nő felé. - Örülhetsz, hogy működött. Nem mindig szokott. Annabel ezzel már maga is tökéletesen tisztában volt. Nagyot nyelt, és fejét lehajtva fürkészte a lord furcsa díszbe öltöztetett férfiasságát.

- És ez működik? A férfi szája körül mosoly bujkált. - A gumi engem még sosem hagyott cserben. - Amint karnyújtásnyira volt tőle, máris magához húzta. - Ne aggódj. Tudom, mit csinálok. Annabel ezt őszintén remélte. Minden, amit Jarret a termékenység istennőivel kapcsolatban mondott, felzaklatta. Nincs rá szükség, hogy a termékenysége ma éjszaka gyümölcsöt érleljen. Mégis, amikor a férfi az ágy felé hátrált vele, és szája az övét kereste, akaratlanul is megfordult a fejében, milyen lenne, ha a feleségeként gyermeket szülne Jarretnek. Vajon mellette maradna, ahogy Hugh is tette, valahányszor Sissy világra hozta a gyermekeit, vagy egyszerűen csak kétségbeesve róná a kilométereket az előcsarnokban? Örülne egy gyermeknek, vagy bosszantaná, hogy egy kisded igényei megfosztanák az élvezetektől? Biztos volt benne, hogy a férfi remek apa lenne - ehhez elég volt emlékezetébe idézni, hogyan bánt Geordie-val. Ne gondolj ilyesmikre, feddte meg magát, amikor eszébe jutott a mondás arról, hogy aki gyermekre vágyik, az megfogan. Csak Isten a megmondhatója, miként végzi az, aki azt latolgatja, mi történne, ha ágyba bújván egy férfival megfoganna. Valószínűleg kihívná maga ellen a sorsot. Mihelyt Jarret az ágyra döntötte, többé már nem okozott neki nehézséget, hogy az efféle gondolatokat száműzze a fejéből, a férfi a lába közé fészkelte magát, és az ölét cirógatta, szájával pedig csókokat hintett a keblére, a vállára és a nyakára. - Egész éjjel szívesen kóstolgatnálak, én édes Vénuszom suttogta. - Az ízed akár a méz. Hódolatteljes vallomását hallva, Annabel torkát sírás fojtogatta. Vajon más férfi is ilyen odaadóan bánna egy nővel, akiről tudja, hogy nem ártatlan? A gyengédsége szinte már fájt. Bár nem minden porcikája volt gyengéd. Férfiassága forrón és mereven feszült a combjának, s ez némi riadalmat keltett a nőben. Nem volt benne biztos, hogy teljes egészében képes lesz magába fogadni. Rupert karcsú hímtagjával sem volt egyszerű megküzdenie. Bár tudta azt is, hogy a fájdalom, amit érzett, jó részt ártatlanságának volt köszönhető, vajon egy ekkora... micsoda, mint Jarreté, fájdalmat okoz neki?

Ha így lesz, akkor is megtesz minden tőle telhetőt, hogy ne mutassa. Hála az égnek, az a rész nem volt több, mint néhány pillanat. Amit élvezett, az a csókok, az érintés és a simogatás. Hálás volt, amikor Jarret továbbra is simogatta és dédelgette, csókolgatta és kényeztette. Ez őt is arra ösztönözte, hogy maga is így tegyen, s keze merészen indult útra a férfi selymes szőrzettel borított mellkasán, izmos combján, sőt feszes tomporán. Amikor Jarret minden ízében megfeszült, suttogva kérdezte tőle: - Zavar, ha megérintelek? - Istenem, dehogy. Érints meg, ahol csak akarsz. Bár ez jócskán megrövidíti, amit éppen most csinálunk. - Rendben. - Annabel borzasztóan vágyott rá, hogy a dolog megtörténjen, ezért elhatározta, hogy nem engedi, hogy az esetleges fájdalom gúzsba kösse. Az élvezetes részt akár tovább is nyújthatják. Kívánlak, Jarret. Készen állok. Valami a hangjában elárulhatta félelmét, mert a férfi hátrahúzódva nézett a szemébe: - Jól vagy? Annabel mosolyt erőltetett arcára. - Csak... olyan nagyon régen volt. Jarret összeszűkült szemmel figyelte. - És te fiatal voltál, ahogy ő is, és egyikőtök sem tudta igazán, mit tesz. Ugye? Annabel bólintott. - És fájt is. - Tudom, hogy ez alkalommal nem fog fájni - tette hozzá sietősen. - Nem félek. Jarret kényszeredetten elmosolyodott. - Rémültnek tűnsz. De nincs mitől félned, drágám. Bízz bennem. - Fejét lehajtva orrát Annabel arcához dörzsölte, miközben kissé felemelkedett, s duzzadt férfiasságával ölének kapujához érkezett. Bízz bennem... - mormogta, lassan és fokozatosan beljebb csuszszanva. - Bízz bennem... - suttogta, majd egyetlen finom döféssel beléhatolt. - Óóó - sóhajtotta a nő, érezve, hogy megkönnyebbül. Ahogy bensőjét a férfi kitöltötte, furcsa volt, és meglepte, de fájdalmasnak nem nevezte volna. A mozdulat meghittsége éppannyira lázba hozta, mint a csókok. - Ez nem is... olyan rossz.

Jarret kuncogva fúrta fejét a nyakába. - Ez még csak a kezdet, Vénuszom. - Kijjebb húzódott, majd egy lökéssel újra előrelendült. Az öle mélyén éledő forróság szétáramlott Annabel egész testében. Száját a fülére tapasztva, Jarret azt suttogta: - Mielőtt az éjszakának vége, ígérem, még ennél is többért könyörögsz majd. - Öntelt vagy, mint mindig - válaszolta Annabel, s a férfi szavainak hatására ereiben felforrt a vér. - De soha nem könyörgök. - Majd fogsz - esküdözött Jarret, azzal ismét megmártózott benne. És újra. És újra, miközben lökései egyre vadabbá, erőteljesebbé és gyorsabbá váltak. Egyik könyökére támaszkodva lenyúlt, hogy kezének érintésével is rásegítsen az élvezetre, és a nő ölében éledő melegségből lángtengert fakasszon. - Ölelj át a lábaddal, drágám - utasította. Amikor kérésének a nő eleget tett, Jarret még mélyebbre hatolt, ami Annabel testében örömtüzeket gyújtott, mígnem végül az izzó láva maga alá temette. - Ó, te jóságos ég... - szakadt ki belőle fojtott hangon, miközben teste a férfi lökéseinek ritmusára ringott. - Jobb már? - kérdezte a lord rekedten. - Igen... ó, igen... Jarret, istenem... A férfi forró Iehelete szinte perzselte a fülét. - Olyan szűk vagy, olyan édes és szűk és forró. Mindjárt megőrülök... Annabel pedig elvesztette a szívét. A férfi szavai mindjobban elvarázsolták. Olyan gyengéden bánt vele, amikor semmi oka nem volt rá, és ez még inkább megfájdította a szívét, és sóvárgásra késztette, pont annyira, mint a férfi testét. - Annabel, istennőm! - suttogta. - Hadd repítselek az egekbe! - Már most is ott érzem magam... Jarret fojtott hangon kuncogott. - Még nem, de hamarosan ott leszel. Eztán már csak a testével beszélt, egyre mélyebbre merült benne, fáradhatatlanul ingerelve a lába közti érzékeny területet. A gyomrát sanyargató kezdeti szorongás kisvártatva leírhatatlan gyönyörré vált, majd helyét mindent elemésztő vágy vette át, amelytől ujjait a férfi hátába mélyesztve és a testének feszülve Annabel

vonaglani kezdett. Álmodni sem mert efféle élvezetekről, mígnem olyan földöntúli és édes gyönyör tört rá, amely valóban a mennyekbe röpítette. Édes kínok közepette esdekelt megkönnyebbülésért, míg nem torka az eksztázistól teljesen kiszáradt, amikor Jarret, akit vele egy időben ragadott magával a kéj, maga is felkiáltott. Testét Annabel testének feszítve vetette hátra a fejét és nézett mámoros elégedettséggel, miközben teste megadta magát a mindent elsöprő beteljesülésnek. Egyszerre volt csodálatos és rémisztő. Ahogy a férfi testét szorosan ölelve hagyta, hogy a gyönyör hullámai maga alá temessék, Annabel már tudta, hogy óriási hibát készül elkövetni. A legjobb úton halad, hogy beleszeressen egy csirkefogó gazemberbe.

Tizennyolcadik fejezet

Jarret a gyönyörtől eltelve, teljesen megigézve feküdt. Soha nem gondolta volna, hogy a szerelmeskedés ilyen elképesztően mámorító tud lenni. Még most sem akarta elhinni, Annabel milyen odaadóan simult hozzá, azok után, hogy ő olyan nyersen bánt vele. Nem volt magánál, amikor egy pillanatig is azt gondolta, hogy Annabel a testét használja csaléteknek. Még sosem volt dol- ga olyan nővel, aki ilyen ártatlan örömmel adta volna át magát a testi gyönyöröknek. Végignézni, amint a nő eljut a beteljesülésig, olyan boldogsággal töltötte el, amilyet soha korábban nem tapasztalt még a hálószobában. És most mitévő legyen vele? Tényleg megteheti, hogy reggel egyszerűen kisétál az életéből? A gondolattól fura nyomást érzett a mellkasában. Atyaisten, mikor bolondult bele ennyire ebbe a csípős nyelvű sörfőzőbe? Megőrült. Vagy ez a nő valóban egy földre szállt istennő, akinek az a küldetése, hogy őt megbabonázza. - Jarret... - mormogta halkan Annabel, kezét a férfi mellkasának támasztva. A végén még agyonnyomja a súlyával, ahogy ránehezedik. Nem volt rá jellemző, hogy ennyire belefeledkezzen egy nőbe. Amennyi-

re csak tudott, arrébb gördült, és bocsánatkérő pillantással nézett Annabelre. - Attól tartok, ezt az ágyat nem két személyre tervezték. - Nem - válaszolta a nő kissé megborzongva. Ekkor tudatosult csak Jarretben, hogy mindketten meztelenek. - Fázol. - Megragadta az ágy lábánál összetűrve heverő takarót, és magukra terítette. - Jobb? - Igen, köszönöm - suttogta Annabel szégyenlősen. Még soha nem látta félénknek. Ez csak még jobban elbűvölte. - Túl nehéz vagyok? - kérdezte, mivel félig még mindig rajta hevert. Lábuk egymásba fonódott, és Annabel karja Jarret teste alá szorult. - Most már nem. - A nő kicsússzant alóla, és oldalára fekve fordult a férfi felé. Amint a szemébe nézett, tekintete furcsán fátyolosnak tűnt. Jarret letörölt az arcáról egy könnycseppet. - Fájdalmat okoztam? Annabel megrázta a fejét. - Olyan csodálatos volt. Sosem gondoltam... álmodni sem mertem róla... Egyáltalán nem olyan volt, mint korábban... Amikor zavarában elcsuklott a hangja, Jarret nyugtatóan megjegyezte: - Általában nem is olyan. De amennyire én tudom, az első alkalom két szűz szerető között nem feltétlen gyönyörrel teli. - Nem csak erről van szó. Te és én... nos, tudom, hogy neked ez valószínűleg nem volt igazán különleges, de... - Pszt - mondta, csókot lehelve a nő ajkára. - Csodálatos volt. És te is csodálatos vagy. Annabel szája elégedett mosolyra húzódott. - Ha csodálatos is voltam, az érdem kizárólag a tiéd. Én igazából azt sem tudtam, mit csinálok. - Eleget tudtál - válaszolta a férfi. 1 Annabel arckifejezését, amely a beteljesülés pillanatában az arcára kiült, sosem fogja elfeledni. Mámorító érzés volt, hogy megadhatta neki. A legszívesebben üdvrivalgásban tört volna ki, és kérdésekkel bombázta volna, amelyek azóta gyötörték, hogy Annabel elárulta neki, a fivére Rupert után iramodott, hogy rábírja a házasságra. Fejét a kezére támasztotta.

- Mesélj nekem Rupertről. j Annabel hirtelen a férfi állára sütötte tekintetét, de nem elég gyorsan ahhoz, hogy Jarret észre ne vegye a szemében bujkáló fájdalmat. - Mit szeretnél tudni? Jarret rájött, jobb, ha lépésről lépésre haladnak, ezért így szólt: - Hogy ismerkedtetek meg? Annabelből megkönnyebbült sóhaj tört elő. - Ő és a fivére papa megözvegyült sörfőzde-igazgatójának fiai voltak. Rupert tizennégy éves volt, én pedig tizenegy, amikor az édesapja szíve megállt, és a testvérével árván maradtak, így papa munkát adott nekik a sörfőzdében. Gyakran vacsoráztak nálunk. - Vagyis sokat voltatok együtt - jegyezte meg Jarret. Annabel bólintott. - Azt hiszem, úgy tizennégy éves lehettem, amikor elkezdtem másképp nézni rá. Ő csak később figyelt fel rám. Amikor betöltöttem a tizenötöt, Rupert egy kalapszalonban dolgozó kisasszonynak udvarolt, ami engem rettenetesen féltékennyé tett, mígnem egy szép napon hallal teli kosarat borítottam a fejére, amikor megtudtam, hogy találkozni készül vele. Kergetni kezdett, es azzal fenyegetett, hogy jól elnáspángol. - Elmosolyodott. – A végén azonban megcsókolt. Rupert románca a masamóddal akkor véget is ért. A kisvárosi románc megható története jobban megérintette Jarretet, mint szerette volna. Maga előtt látta a lányt tizenöt évesen, bájos arccal és üde tekintettel, amint beleszeret egy nálánál pár évvel idősebb fiatalemberbe. És akkor egyetlen döbbenetes másodpercig hihetetlen gyűlöletet érzett a férfi iránt, aki ha csak rövid időre is, de elnyerte a szívét. - Amikor tizenhat éves lettem - folytatta Annabel -, Rupert megkérte papától a kezemet. Papa beleegyezett, hogy eljegyezzük egymást, de azt mondta, hogy a házassággal még várnunk kellene, mert úgy gondolta, még túl fiatal vagyok. Aztán Rupert fivére meghalt, és a többit már tudod. - Nem mindent. Azt gyanítom, kiszöktél, hogy találkozhass vele aznap éjjel, mielőtt elindult a háborúba. - Megsimogatta a nő arcát. De nem értem, miért nem házasodtatok össze, ha már egyszer megfosztott az ártatlanságodtól. Hiszen már jegyesek voltatok. Miért

nem házasodtatok össze? - Nem volt rá idő - suttogta Annabel reszketeg sóhajjal. - Másnap indulni készült. - A fivéred azonban szemmel láthatóan nem így gondolta, hiszen a keresésére indult. Rupert akár aznap éjjel megszerezhette volna a különengedélyt, és másnap reggel, még az indulás előtt összeházasodhattatok volna. Annabel hátat fordított a férfinak. - Ahhoz szülői engedelyre lett volna szükség. - Apád minden bizonnyal szíves örömest áldását adta volna a házasságra, ha tudja, hogy Rupert megfosztott az ártatlanságodtól. Nem értem... - Nem akart engem, érted? Jarret szájtátva meredt a nőre. - Hogy érted? Annabel apró termetét hatalmas sóhaj rázta meg. - Nem volt tervbe véve, hogy megtörténik, mármint hogy szerelmeskedünk. Aznap este búcsúvacsorát tartottunk nálunk, és elköszöntünk egymástól. Hugh egy búcsúcsók erejéig még magunkra is hagyott bennünket. Hangja fájdalmas suttogássá szelídült. - Ám én teljesen le voltam sújtva. Nem tudtam elviselni a gondolatot, hogy el kell mennie. Így bepakoltam egy kis táskát, és kiszöktem. Tudod, azt terveztem, hogy vele megyek. Könyörögtem neki, hogy vigyen magával. Mondtam neki, hogy összeházasodhatnánk, és én a háborúba is vele mehetnék, mint markotányosnő. Ő azonban nem hagyta. - Még szép, hogy nem. - A gondolattól, hogy a csatameze közelébe kerülhetett volna, Jarret szívét összeszorította a rémület. Egyetlen férfi sem akarná a nőt, akit szeret, ilyen veszélynek kitenni. Annabel Jarret felé fordította a fejét. - Tudod, erősebb vagyok, mint gondolnád. Megbirkóztam volna a dologgal, mostam és főztem volna rá, ahogy a többi asszony is... - De azok a nők aligha voltak gazdag sörfőzők finom neveltetésben részesített tizenhat éves leányai. Ők vagy a hadseregben nevelkedtek maguk is - tisztek vagy katonák lányaiként és testvérhúgaiként -, vagy szegény asszonyok voltak, akiknek nem állt

módjukban választani. Markotányosnőnek lenni nem leányálom. Nem hibáztatom, amiért Rupert nem akart maga mellett tudni. Azonkívül a besorozott férfiak ritkán kapnak engedélyt arra, hogy a feleségüket is magukkal vihessék. Igen nagy a valószínűsége, hogy az engedélyt tőle is megtagadták volna. - És ha mégsem? Ha mellette lehettem volna, talán nem hal meg. Ki tudja, mennyi ideig hevert a csatamezőn, míg rátaláltak? Gondját viselhettem volna, bekötözhettem volna a sebét, vigyázhattam volna rá... - És valószínűleg így is, úgy is meghalt volna, szerelmem. - Miközben Annabel haját simogatta, a gondolattól, hogy a vőlegénye halála miatt a nő magát hibáztatja, hevesen kalapált a szíve. - Egy ütközetben ezrek vesztik életüket. Szörnyű minden csata. Jól tette, hogy nem vitt magával. Annabel gyönyörű szeme elsötétült a fájdalomtól. - De el kellett volna vennie, mielőtt elment. Így gondolod, ugye? Jarret már sajnálta, hogy szóba hozta a dolgot. Érezte, hogy lappang valami a háttérben, de úgy vélte, a dolog a nő apjával vagy tulajdon bizonytalanságával hozható összefüggésbe. Esztelen ostobaság volt részéről figyelmen kívül hagyni annak lehetőségét, hogy Rupert esetleg csak egy semmirekellő csirkefogó. - Biztos vagyok benne, hogy szándékában állt - felelte szelíden. - Én nem. Miután az a dolog megtörtént köztünk, Rupert egy szóval sem említette többé, hogy azonnal össze kellene házasodnunk. Azt ígérte, hamarosan visszatér. Hogy mihelyt a háború véget ér, és én elég idős leszek, hogy összeházasodjunk, hatalmas templomi esküvőt tartunk. - Annabel könnyes szemével a férfi szemébe nézett. - Azt mondta, szeret engem. Megígérte, hogy együtt leszünk. Aztán elrohant a nagyvilágba, hogy harcolhasson, anélkül hogy törődött volna bármivel is. Mert nem akart engem. - Ezt erősen kétlem. - Az a furcsa helyzet állt elő, hogy Jarret hirtelen azon kapta magát, hogy Annabel átkozott vőlegénye miatt szabadkozik. - Viszont a férfiak egész másképp reagálnak a háború fenyegetéseire. Talán aggasztotta, hogy a katonafizetésből nem tud tisztességes életet biztosítani neked. Talán biztos volt benne, hogy élve megússza, és nem érezte szükségét az azonnali házasságnak. Vagy talán az járt a fejében, hogy jobban járnál, ha független maradnál és férjhez mehetnél, ha ő esetleg megsebesül vagy...

- Meghal? Akkor legalább tiszteletre méltó özvegy lehettem volna. Hozzámehettem volna bárkihez, ahelyett hogy rejtőzködnöm kellene... - Lehajtotta a fejét, hogy könnyeit elrejtse a férfi elől. Jarret félresimította a nő könnyáztatta arcából a haját. - Azt akartam mondani, ha maradandó sérülést szerzett volna. A férfiak néha olyan sebekkel térnek vissza a háborúból, amelyek nem gyógyíthatók, fejsérüléssel vagy hiányzó végtagokkal. Talán nem akart téged kitenni az efféle tortúrának. Annabel fulladozva vette a levegőt. - Kedves, hogy ezt mondod. De mindketten tudjuk, sokkal valószínűbb, hogy... egy feleség csak kolonc lett volna a nyakán, ami megakadályozta volna, hogy izgalmas kalandra induljon, és ő ezt nem akarta. - Ha így áll a helyzet, akkor ostoba volt. Hihetetlenül és rettenetesen ostoba. Bármelyik férfi örülne, ha tudná, hogy odahaza vársz rá. - Nem mindegyik - felelte csendesen a nő. Jarret megdermedt. Annabelnek igaza volt. Nincs joga ilyesmit mondani, amikor ő maga sem szeretné, hogy várjon rá. Vagy mégis? Mielőtt még megfogalmazódott volna benne a válasz, Annabel erőltetett közönnyel így szólt: - Különben is, olyan rég történt. Bármi oka is volt, az már a múlt. Ostobaságot követtem el, és ez jutott osztályrészemül. – Sikerült kicsikarnia magából egy mosolyt. - Nincs rossz sorom. Ott vannak az unokahúgaim és unokaöccseim, akiket szerethetek, és akkor jövök a sörfőzdébe, amikor csak tetszik. - Annabel... - kezdte Jarret, muszáj mondania valamit, bár mit, amitől a nő értékesnek érezheti magát. Annabel ujját az ajkára téve némította el a férfit. - Inkább élvezzük ezt, amíg csak lehet. - Azzal Jarrethez simult. Azonkívül van itt valami, ami már régóta izgatja a fantáziám. Igazából miért lettél szerencsejátékos? Remekül értesz a sör üzlethez, és úgy tűnik, élvezed is, amit csinálsz. A nagyanyád minden bizonynyal szívesen a szárnyai alá vett volna. Jarret megdermedt. A legutolsó dolog, amiről beszélni akaródzott vele,az volt, mit miért csinál az életben.Ha ennyire közel engedi

magához, az a legbiztosabb módja, hogy a szíve összetörjön. Annabel az együttérzéséről biztosítaná, ő törődni kezdene vele, és kisvártatva az oltár előtt találná magát, tálcán kínálva a szívét. Nem mintha egy pillanatra is megfordult volna a fejében, hogy a nő szándékosan ártani akarna neki. Biztos volt benne, hogy ilyesmiről szó sincs. De hosszú éveket töltött azzal, hogy próbálta távol tartani magát az olyanoktól, akik viszont ártottak volna neki, s ezen most sem állt szándékában változtatni egy olyan nő kedvéért, akinek reggel úgyis istenhozzádot mond. - Értek a szerencsejátékhoz is, mint te is tudod. - Nemtörődöm vigyora azt sugallta, hogy szeretné elterelni a figyelmét a témáról. Ennek köszönhetően sikerült téged az ágyamba csalni. Annabel szeme elkerekedett, arcáról lefagyott a mosoly. - Ha nem akarsz róla beszélni, csak mondd meg. Mint derült égből a villámcsapás jutottak Jarret eszébe a nő korábbi szavai: „Mit mondtál el magadról? Ahhoz is alig valamit, hogy hevenyészett képet alkothassak rólad, nem ám, hogy kiismerjelek”. - Nincs róla mit beszélni - csúszott ki a férfi száján hirtelenjében. - Nagyi azt akarta, hogy társadalmi pozíciómhoz illően ügyvéd legyek. Etonba küldött, én azonban rájöttem, hogy a szerencsejáték jobban érdekel, mint a könyvek. Érted már? Valahányszor csirkefogónak nevezel, igazad van. Magamon kívül nem törődöm senkivel, és inkább tartok egy pakli kártyát a kezem ügyében, semhogy bármi hasznosat kezdjek az időmmel. - Ez nem igaz - mondta ellágyult tekintettel Annabel. - Tudom, hogy a szíved mélyén... - Nem tudsz te semmit! - csattant fel a férfi, de rögtön meg is bánta, amikor Annabel arca megrándult. - Sajnálom. De már csak néhány óránk van, mielőtt Londonba indulok, és azt nem azzal akarom tölteni, hogy a jellembeli fogyatékosságaimról vitatkozunk. Kezével végigsimított a nő buja domborulatain. - Inkább azzal tölteném, hogy beváltsam a neked tett ígéretem. Annabel alig észrevehetően felvonta a szemöldökét. - Miféle ígéretet? - Hogy még a hajnal beköszönte előtt könyörgésre bírlak.

Már nyitotta volna a száját, ám Jarret olyan hosszú, forró csókkal fojtotta belé a szót, ami minden mást elfeledtetett vele. Amikor végül karját a férfi nyaka köré fonta, Jarret tudta, hogy nyert, és vére vadul forrva zubogott ereiben. Amikor ajkát ajkáról elszakítva lejjebb vándorolt, hogy mellét csókolhassa, Annabel rekedten azt suttogta: - Mondtam már neked, hogy sosem könyörgök. - Ó, majd fogsz, szépséges Vénuszom. Majd fogsz. És aztán gondoskodott róla, hogy így legyen. Ez alkalommal szája olyan alapossággal kényeztette, hogy pillanatokon belül az őrület határára sodorta a nőt. És Annabel valóban könyörgött, hogy a magáévá tegye, hogy teste egyesüljön az övével. Ő pedig örömmel engedelmeskedett. Miután másodjára is eljutottak a beteljesülésig, és egymásba gabalyodott végtagokkal hevertek az ágyban, Jarret elszunyókált, amit eddig még egyetlen nő mellett sem tett. De volt valami megnyugtató abban, hogy vele lehetett, hogy Annabel ennyire ragaszkodott hozzá... - Jarret! - ébresztette egy éles hang. - Hmm? - Arra ébredt, hogy Annabel fölé hajolva áll mellette, immáron alsóingben, alsóneműben és harisnyában. - Segíts felöltöznöm. Mindjárt hajnali négy, haza kell érnem, még mielőtt bárki észrevenné, hogy megszöktem. - Hát persze. - Igyekezve elűzni az álmot a szeméből, a férfi lassan felült. - Csak adj egy percet. Vajon mennyi ideig alhatott? Jó pár órát, legalábbis eleget ahhoz, hogy úgy érezze magát, mint akit letaglóztak. Annabel valószínűleg ugyanilyen ólmosságot érzett minden porcikájában, ám mégis olyan együtt érzőn nézett rá, hogy a szíve tájékán szorítást érzett. - A fogadóban lesz még időd pár óra alvásra, mielőtt útnak indulsz, nem? - A férfi ruháit összeszedve, még hozzátette: - Bár gondolom, alig várod már, hogy Londonba visszatérhess. Azt hiszem, alhatsz a hintóban is. Miközben Annabel a férfi kezébe nyomta a ruháit, majd rendet rakott a szobában, Jarretnek semmi egyébhez nem volt ereje, csak

bámulni a nő törékeny, apró termetét abban a jóformán semmit sem rejtő alsóingben. Úgy volt, hogy még ma indul. Soha többé nem látja őt, és soha többé nem törődik a Lake Ale problémájával. Visszatérhet, és jelentheti nagyanyjának, hogy igaza volt - a vállalat világos söre nem ér annyit, hogy a Plumtree Sörfőzde vásárra vigye érte a bőrét. A gondolatra összeszorult a torka. - Mit fogsz mondani a fivérednek, Annabel? - hozakodott elő a kérdéssel. - A holnapi találkozónkról... vagyis a mairól. - Természetesen az igazat. - Jóságos isten. Annabel megpördült, arcát pír borította. - Nem rólad és rólam. Majd azt mondom neki, hogy a sörfőzdét látva meggondoltad magad, és visszamentél Londonba. - Arcán szomorkás mosoly villant, ahogy a férfira nézett. - Különben sem tűnt túl valószínűnek, hogy segítesz nekünk, nem? Hirtelen Jarretnek egyáltalán nem volt ínyére a gondolat, hogy olyan embernek tűnjön, akire nem lehet számítani, az pedig még kevésbé, hogy ő maga sem más, mint egy újabb férfi azok hosszú sorában, akik Annabelnek korábban már csalódást okoztak - az apja, a fivére, a vőlegénye. És ha nem segít a Lake-eknek, mégis mi vár rájuk? Vajon képes volna Annabel meggyőzni a fivérét, hogy adjon túl a vállalaton? Bár tekintve a jelenlegi helyzetet, a cég eladása nem hozna nekik sokat a konyhára. Még ha lenne is belőle valamennyi hasznuk, a sörfőzdéből származó jövedelem nélkül nem húznák sokáig. Főleg akkor nem, ha a fivére továbbra sem hagy fel az ivással. Bár Annabel azt is fontolóra vette,hogy másik sörfőzőhöz is fordulhat segítségért. Mint az a nyavalyás Allsopp.„Miss Lake hajlandó bármire, csak hogy apja sörfőzdéjét megmentse." Jarret ereiben megfagyott a vér.És nem azért, mert Annabel talán kész lett volna egy Allsopphoz hasonló kéjsóvár gazember karjaiba omlani, hanem azért, mert azt feltételezné, hogy nincs más választása. Már a gondolattól is pokolian dühös lett. Az ágyból felkelve a már alig parázsló tűzhöz lépett, és a két gumit a tűzbe vetette, majd nézte, amint elégnek. Sok nő kényszerült arra korábban is, hogy szerettei érdekében esztelen tettre ragadtassa magát. És a gondolat, hogy Annabel egy a sok közül...

- Nem megyek ma vissza Londonba. - Nem volt rá képes. Részeges vagy sem, a fivére volt a kulcs a Lake Ale megmentéséhez, és ha Jarret Annabelre hagyná a probléma megoldását, semmivel sem lenne különb annál a nyavalyás Rupertnél, az üres szavaival és még üresebb ígéreteivel. Az ágyhoz lépett, és magára ráncigálta az alsónadrágját. A nő szemét mindvégig magán érezte. - Miért nem? - kérdezte Annabel láthatóan megdöbbenve. Jarret a fűzőjéhez lépett, felvette, majd segített neki belebújni. - Itt maradok, és megnézem, mit tehetek a terved megvalósítása érdekében. Annabel először megdermedt, majd megpördülve fordult szembe a férfival. - Akkor... akkor beszélsz a Kelet-indiai Társaság hajóskapitányaival? Hajlandó vagy megfontolni a világos sörre vonatkozó szerződésünket? A nő szemében pislákolni kezdő remény megingatta. - Erre vágytál, nem? - De igen! - Földöntúli mosoly ragyogott az arcán, miközben a férfi karjába vetette magát. - Igen, igen, igen! - Nevetett, és hangzása olyan volt, mint egy édes dallam, s közben Jarret arcát csókokkal hintette be. - De miért? Hisz nem kell ezt tenned. A fogadás... - Cseppet sem érdekel az az átkozott fogadás! - morogta a férfi. Neked segítség kell, és én segíteni akarok. Néhány nap ide vagy oda megér annyit, hogy lássam, működhet-e a dolog. - Ó, Jarret - suttogta Annabel - ennél szebb ajándékot nem is kaphattam volna tőled. - Ekkor megmagyarázhatatlan módon sírni kezdett. Jarretet páni félelem fogta el a zokogás hallatán. - Ugyan már, kedvesem - motyogta karjába zárva a nőt. - Azt hittem, boldoggá teszlek. - Boldog vagyok - mondta hüppögve Annabel. - De mindig ezt csinálom, ha az vagyok. - Ez esetben nem igazán szeretném látni, mit csinálsz, ha szomorú vagy. - Akkor is sírok - zokogta. - Keservesen sírok. A gondolatba majd belepusztult. Vajon hány alkalommal fakadt sírva a férfi miatt, aki elhagyta és meghalt? A fivére vajon hányszor

fakasztotta könnyekre a múltban? Ha erre gondolt, máris görcsbe rándult a gyomra. - Az egyetlen alkalom, amikor nem sírok - folytatta Annabel, miközben megpróbálta visszanyerni lélekjelenlétét -, ha mérges vagyok. Akkor viszont kiabálok. - Igen, emlékszem. - Hogy elapassza a nő potyogó könnyeit, Jarret még hozzátette: - Én soha nem sírok. Túlságosan maszatos. Annabel könnyáztatta tekintettel nézett a férfira. - Soha? - Soha. - Ez szörnyű. - Keze fejével törölte le arcáról a könnyeit. - El sem tudom képzelni, hogy ne tudjak sírni. Utána mindig úgy megkönynyebbülök. - Erőtlenül mosolygott a férfira. - Bár elég rosszul festek. - Az én szememben mindig istennő leszel. - Rádöbbenve, hogy amit mondott, milyen érzelgősen hangzott, Jarret megfordította Annabelt, hogy folytathassa a fűző szalagjainak befűzését... és azért, hogy ne kelljen a nő reménytől sugárzó szemébe néznie. - Szóval, hol kerítünk sort a fivéreddel való találkozóra? - Ahol csak akarod. - Itt volna a legcélszerűbb - válaszolta Jarret -, és szeretném, ha te és Mr. Walters mindketten jelen lennétek. - Mi sem természetesebb. - És a Lake Ale főkönyveire szeretnék egy pillantást vetni. Annabel megdermedt. - Az összesre? - Az összesre. Addig semmiféle szerződést nem vagyok hajlandó aláírni, míg nem látom biztosítékát, hogy egyikőtök legalább addig kezében tudja tartani itt a dolgokat, míg a sörszállítmány felkerül az Indiába tartó hajókra. A nő felsóhajtott. - Nem tudom, Hugh ebbe belemegy-e. - Ha igényt tart a segítségemre, jobban teszi, ha igen. Amint végzett a fűzőjével, Annabel kihúzta magát. - Akkor megteszek mindent, hogy így legyen. Jarret nem tudta elfojtani mosolyát. Annabel a könnyei ellenére is rendíthetetlennek tűnt, mint aki kész megvívni bármilyen csatát. - Szükségem volna egy listára a beszállítóitokról. És ha bármit

tudtok Allsopp és Bass ügyleteiről, azokra az információkra is. - Rendben. Miközben öltözködtek, Jarret további követelésekkel állt elő, legfőképpen azért, hogy megértesse Annabellel, a probléma megoldása egyáltalán nem lesz könnyű. Keményen kell dolgozniuk, ha a tervet sikerre akarják vinni. Amikor mindketten elkészültek, így szólt: - Hazakísérlek. - Szó sem lehet róla. - Hangja határozottan csengett. - Nem akarom kockáztatni, hogy együtt lássanak bennünket. - De Annabel, nem biztonságos ilyenkor. A nő felnevetett. - Burton utcáin sétálgatva még ezen az órán is pont olyan biztonságban vagyok, mintha az otthonom falai közt sétálgatnék. - Az ajtó felé intett. - Először te mész, és megpróbálsz észrevétlenül visszajutni a fogadóba. Rövidesen én is követlek. Jarret nem volt elragadtatva az ötlettől, de tudta jól, hogy Annabel a kérdésben hajthatatlan. - Hát jó. - Elindult az ajtó felé, majd megtorpanva hátranézett. Mikor láthatlak legközelebb? - Pár óra múlva, a megbeszélésen - vágta rá találóan Annabel. A férfi elkomorult. - Nem erre gondoltam, és ezt te is tudod. Annabel arca elvörösödött, de rezzenéstelen tekintettel nézett a férfira. - A velem való találkozás... feltétele annak, hogy maradj és segíts nekünk? - A pokolba, dehogy! Nem ezt kérdeztem. Jarretre bámult, mintha csak a férfi őszinteségét akarná mérlegelni. Aztán szája csücskében lágy mosoly jelent meg. - Ez esetben akkor találkozol velem, amikor csak akarsz. Jarret szíve vad kalapálásba kezdett. - Ma éjjel? Ugyanekkor? Ugyanitt? Annabel szemében pajkos fény villant. - Ha ez a kívánsága, mylord. - A kívánságom igazából az - mordult fel a férfi, miközben viszszalépett a nő mellé, és ölelő karjába zárta -, hogy hagyd már végre

abba, hogy állandóan mylordnak szólítasz. Száját a nő szájára tapasztotta, boldogan attól, hogy Annabel milyen átéléssel adja át magát a csóknak. Nem tudott betelni a csókjaival. Kábító hatással voltak érzékeire, és viharos gyorsasággal hódolt be nekik. Annabel csak egy pillanat erejéig feledkezett bele a csókba, majd eltolta magától. - Ebből elég. Hosszú nap áll előttünk. Jarret kérdő pillantással meredt rá. - Látom, Miss Lake, önben egy könyörtelen hajcsár veszett el. - El sem tudja képzelni, milyen. - Kinyújtotta a kezét, hogy a férfi egy kósza hajtincsét a helyére igazítsa. - Köszönöm. - Szívesen. Jarret könnyű szívvel és puha léptekkel távozott, úgy érezte magát, akár egy csillogó páncélba öltözött lovag. Átkozott legyen, ha nem ismeri el, milyen kellemes érzés segítő jobbot nyújtani valakinek. Segítő jobbot nyújtani neki. Játszi könnyedséggel hozzá tudott volna szokni a gondolathoz, hogy Annabelt állandóan a karjában tartja. Ha nem vigyáz, még a végén ugyanúgy az ujja köré csavarja, ahogy Maria is az ujja köré csavarta a fivérét. Bosszús lett. Ez képtelenség. Egyszerűen csak szívességet tesz neki. Nem is szívesség ez - sokkal inkább üzleti vállalkozás, ami az ésszerűség határain belül marad, feltéve ha a feltételeket ő diktálja. Ez az egész nem más, mint remek módja annak, hogy a Plumtree Sörfőzde ismét az élvonalba kerüljön; semmi több. Mire a fogadóhoz ért, szinte már meg is győzte magát, hogy ez az igazság.

Tizenkilencedik fejezet

Annabel úgyszólván végigtáncolt a burtoni utcákon. Nevetséges volt, de szünet nélkül mosolygott. A tény, hogy Jarret úgy döntött,

marad, és segít a Lake Ale-nek, bizonyára jelentett valamit. Józan esze azt súgta, ostobaság volna azt gondolni, hogy a férfi fikarcnyit is törődik vele; szíve mélyén azonban kétségbeesetten reménykedett. Talán idővel... Nem ringathatja magát hiú reményekbe. Jarret egyetlen szóval sem utalt házasságra, vagy beszélt szerelemről. Egyetlen dologról akart bizonyosságot szerezni, arról, hogy újra megtehetik azt. Ahogy a kísértés mámorító érzése hatalmába kerítette a testét, Annabel korholni kezdte magát bujasága miatt. De az érzést nem küzdhette le. Ki gondolta volna, hogy szerelmeskedni ilyen csodálatos? Sejtette, hogy az lehet, és azokat a részeket, amelyek megelőzték, és amelyek utána következtek, valóban élvezte is. De míg a sors Jarrettel össze nem hozta, el nem tudta volna képzelni, hogy maga az aktus is ilyen leírhatatlanul gyönyörteli. Amikor a házhoz ért, és kinyitotta az ajtót, körbekémlelt, vigyázva, nehogy meglássa valaki. Aztán besurrant, majd lehúzta a csizmáját, hogy nesztelenül osonhasson a szobájába. - Hol voltál? - kérdezte egy zengő férfihang. Annabel megdermedt, a szíve háromszor sebesebben kezdett kalapálni. Nem lehet, hogy már megint. Ó, istenem, csak ezt ne már megint. Aztán nyugalmat erőltetett magára. Végtére is nem tizenhét éves már, akinek össze kellene rezzennie fivére hangja hallatán. Közönyös arckifejezéssel fordult fivére felé. Hugh hányaveti testtartással ücsörgött egy széken a szalonban. Pohár ugyan nem volt a kezében, de így is kimerültnek tűnt, mintha már jó ideje ott várakozott volna. A székről feltápászkod- va, gúnyos képpel közeledett Annabel felé. - Hol voltál? - kérdezte újra. - A sörfőzdében - válaszolta a húga. A férfi mintha nem erre a válaszra számított volna. - És mi dolgod volt ott? - Rájöttem, hogy a holnapi találkozót még elő kell készíteni. Korábban nem volt rá időnk, így ma éjjel kellett megtennem. - Még szerencse, hogy a fogadás előtt jó pár órát töltött Mr. Wal- tersszel, hogy előkeressék az aktákat, és előkészítsék az adatokat, amelyekre a találkozón szükségük lehet. Nyugodtan hivatkozhat arra, hogy

azok áttekintésével foglalatoskodott. Atyaisten, mennyire gyűlölt hazudni. Gyűlölt hazudni Hugh- nak. Gyűlölt hazudni Geordie-nak. Gyűlölt hazudni Geordie-ról. Halálosan elege volt már az örökös kifogásokból és mentegetőzésekből. Most már ideje lenne felhagyni vele. Ez nem mehet így tovább. - Miért? - kérdezte. - Mit hittél, hová mentem? Hugh elgyötörtén túrt bele a hajába. - Sajnálom, Annie. Azt gondoltam, hogy te és őlordsága talán... Hirtelen összegörnyedt. - Ostobaság volt. Mostanra már lehetne ennyi eszem. - Arcán halovány mosollyal nézett rá. - Ne is törődj velem. Hosszú nap van mögöttünk, és képtelen voltam elaludni. Amikor bekopogtam hozzád, és te nem voltál odabenn, aggódni kezdtem. Annabel hallgatott. A férfi olyan közel járt az igazsághoz, hogy nem merte kockáztatni, hogy még ennél is közelebb jusson. Vagy egész biztos, hogy puszta kézzel fojtja meg Jarretet. - De nem kellene éjnek évadján egyedül a sörfőzdébe járnod folytatta Hugh. - Nem biztonságos. Kérdő pillantással meredt a férfira. - Évek óta ezt teszem, és még soha nem botlottam egy teremtett lélekbe sem. Fivére a homlokát ráncolta. - Ha egy férfi követni talál odáig, akkor akár bajod is eshetett volna. - Közelebb lépett hozzá. - Annie, tudom, hogy az utóbbi időben a sörfőzdével kapcsolatos összes teher rád hárult, de mostantól minden másképp lesz. Ezentúl tisztességesen fogok bánni veled és Sissyvel meg a gyerekekkel. Ha Geordie-nak is feltűnt... - Kihúzta magát. - Ígérem, hogy a jövőben jobban fogok igyekezni, hogy a gondotokat viseljem. És ez egyben azt is jelenti, hogy többé nem mész éjjel egyedül a sörfőzdébe, érted? Sosem bocsátanám meg magamnak, ha valami történne veled. - Ugyan már, Hugh... - Komolyan beszélek. Esküdj meg, hogy soha többé nem csellengsz egyedül a városban. Nem biztonságos, még Burtonben sem. Ígérd meg nekem! Csalódottság kerítette hatalmába Annabelt. Miért most jutott a bátyja eszébe, hogy családja van, akikért felelősséggel tartozik?

Nem találkozhat Jarrettel, ha Hugh rá vigyázva késő éjjel a házban őgyeleg. De a férfi befogadta, és nevet adott a fiának. Nem viszonozhatja azzal, hogy szégyent hoz rá és Sissyre is. Felsóhajtott. - Ígérem. - Pompás - válaszolta a férfi, a szája sarkában tétova mosollyal. Pompás. - Azzal a karját nyújtotta felé. - Most pedig gyere, ránk fér egy kis alvás, mielőtt Lord Jarrettel találkozunk. Ugye nem akarod, hogy a megbeszélésen túljárjon az eszünkön? A hisztérikus nevetést, amely kitörni készült Annabelből, az utolsó pillanatban sikerült csak elfojtania. Bár tudná Hugh, milyen közel voltak hozzá, hogy semmiféle tárgyalásra se kerüljön sor! Íme, egy újabb titok, amelyről hallgatnia kell. Később, amikor az ágyba bújt, eszébe villant, hogy tudatnia kell Jarrettel, a terveikbe hiba csúszott. A szíve tájékán szorítást érzett. Mi van, ha a férfi meggondolja magát? Nem, nem gondolhat erre. Jarret azt mondta, hogy az együttlétük nem feltétele az ígért segítségnek, és ő hitt neki. Reszketeg sóhaj hagyta el az ajkát, ahogy tekintetét a díszes mennyezeti gipszstukkóra vetette. Újra látni akarta a férfit. Érezni akarta, amint teste összeolvad az övével, hallani akarta szívének dobbanását, ahogy mellkasuk egymásnak feszül. Úgy aludt el, hogy a férfi kezének érintését az arcán érezte. A másnap reggel őrült kapkodással telt. Már kigondolta, hogy maradhat Jarrettel pár percre kettesben, de ennél többre, mivel a találkozó előkészítésére kevés ideje maradt, nem volt érkezése. Tíz órára, mikorra valamennyien összesereglettek a Lake Ale irodájában, szinte teljesen kimerült. Jarret is pont olyan fáradtnak tűnt, mint amilyennek Annabel érezte magát. Kimerültségét palástolandó azzal mentegetőzött, hogy késő éjszakába nyúlóan kártyázott, de Annabel alig mert ránézni, nehogy valamivel elárulja magát. Milyen más volt, amikor ugyanebben a szobában pár órával ezelőtt még ölelkeztek! Mennyire fájt látni a kis ajtót, amely titkos légyottjuk helyszínére vezetett, és tudni, hogy több alkalmuk nem lesz kettesben lenni. - Ahogy már a fogadáson is említettem Miss Lake-nek - közölte

Jarret -, szeretnék belenézni a Lake Ale könyvelésébe, mielőtt még az ügy komolyra fordulna. Meg kell győződnöm róla, hogy van kapacitásuk a vállalásuk teljesítésére. Hugh megütközve bámult Annabelre. - Annie, egyetlen szóval sem céloztál rá, hogy őlordsága meg kívánja tekinteni a főkönyveket. Annabel zavarodottságot színlelt. - Nem? Pedig esküdni mertem volna rá. Sajnálom, de a múlt éjjel kissé zavaros volt. Nem aludtam eleget. - Ez kétségtelen. - Hugh ekkor Jarretre nézett, aki a testvéreket figyelte gyanakvó tekintettel. - Az ostoba húgom bejött, hogy adatokat készítsen elő az ön számára, mylord. Éjjel, egyedül. Mondtam neki, hogy ez veszélyes, de oda se neki. Annabel kényszeredetten elmosolyodott. - A fivérem ott várt, amikor hazaértem, hogy megfenyítsen. Anynyira aggódik a biztonságomért. Jarret tekintete semmit sem árult el arról, mit gondol valójában. - Meg tudom érteni - válaszolta diplomatikusan. - Nem mondanám, hogy el vagyok ragadtatva az ötlettől, hogy belenéz a könyvelésbe, mylord - közölte Hugh. - Végtére is a versenytársunk... - Aki hamarosan amolyan partnerféleséggé lép elő. Több információra van szükségem, hogy a megállapodásunk részleteit illetően megfontolt döntést hozhassak. - Semmi akadályát nem látom, hogy őlordsága a könyvekbe belenézzen - mondta Mr. Walters Hugh-nak. - Nem engedhetjük meg, hogy az általa kínált lehetőséget visszautasítsuk. És különben sincs rejtegetnivalónk. Hugh az ajkába harapott, majd megadóan felsóhajtott. - Szerintem sincs. Nos, rendben, akkor ide kell hoznunk őket. Haragosan meredt Annabelre. - Bárcsak szóltál volna korábban! Akkor eleve magammal hozhattam volna őket. Most haza kell mennünk, mivel a könyvek a széfben vannak. Pontosan. - Mr. Walterst is magaddal viszed? Segíthetne a cipekedésben. - Majd az egyik inas segít. - Mindketten a piacra mentek Sissyvel. Oly hosszú távollét után egy csomó dologra van szükségünk. - Ő maga javasolta Sissynek,

hogy itt a soha vissza nem térő alkalom. Hugh szeme összeszűkült, amint Annabelről Jarretre nézett. - Jobb lenne, Annie, ha te is velünk jönnél. - Ne légy nevetséges. Néhány dolgot addig magam is megbeszélhetek őlordságával. És nem hinném, hogy neki és nekem gardedámra volna szükségünk. - A mögöttük lévő ablakra mutatott. Legalább húszán dolgoznak a sörfőzdében, akik minden pillanatban láthatnak bennünket. Fivére habozni látszott, aztán finom biccentéssel beleegyezését adta. - Nos, legyen. - Felállt. - Walters, jöjjön velem! Jobb, ha elmegyünk azokért a könyvekért. Mihelyt kitették a lábukat, Annabel az íróasztal mögötti székre huppant, szemközt Jarrettel. - Mindösszesen pár percünk van - mondta suttogóra fogva a hangját. - Egész idő alatt azon gondolkoztam, te szervezted-e így. - A férfi nyugtalan tekintettel fürkészte a nőt. - A fivéred rajtakapott, amikor tegnap éjjel hazaértél? - Igen. És megígértette velem, hogy éjjel soha többé nem jövök ide egyedül. Jarret elkomorulva dőlt hátra a székében. - Értem. - Nekem sincs ínyemre, ne gondold. A fivéremnek megvannak a maga hibái, viszont ő és Sissy olyan kedvesek velem, hogy nem hozhatok szégyent a fejükre azzal, hogy azt az érzést keltem bennük, mintha én... nos... - Hagynád, hogy együtt háljunk. Annabel bólintott. - Ha Hugh valahogy megsejtené az igazságot, képes volna párbajra hívni. Az pedig egyikünknek sem volna hasznára. - Vagyis akkor nem... - Nem. Nem látok rá semmi esélyt. - Hacsak Jarret nem dönt úgy, hogy udvarolni kezd neki, amit nem állt szándékában megtenni. De még ha így is tenne, sem mehetne hozzá feleségül. Mit csinálna Geordie-val? - Ami nem is baj. Amikor elmész, úgyis vége köztünk mindennek.

- Nem kell, hogy így legyen - mondta Jarret. Annabel szívverése szaggatottá vált, ahogy a férfira nézett. - Mire célzol? Tengerzöld tekintete a nő tekintetébe fúródott. - Velem jöhetnél Londonba. Találhatnék neked valami helyet a Plumtreeben. Annabelnek kihagyott a szívverése. - Egy helyet a Plumtreeben? Nem inkább az ágyadban? Jarret pupillája összeszűkült. - Mindkettőt, ha szeretnéd. - Vagyis kitartott nőt akarsz csinálni belőlem? - Nem, én... - Jarret elfordította a tekintetét, állkapcsa megfeszült. - Lehetőséget ajánlok, hogy a családodtól elszakadhass. Hogy a saját életedet éld. Remek sörfőző vagy - főzhetnél a Plumtreeben is. És alkalmanként, persze csak ha szeretnéd... - Ismét a nő szemébe nézett, arcán ellentmondásos érzelmek tükröződtek. - Nem kellene, hogy a kitartottam legyél, de nem értem, miért ne lehetnénk szeretők, ha ezt szeretnéd? Annabel igyekezett leplezni csalódottságát. Naná, hogy efféle ajánlattal hozakodik elő. Ajánlott valaha is ennél többet? - Nincs szükségem szeretőre, Jarret. Ahogy nem áll szándékomban hátat fordítani sem a családomnak, sem a Lake Ale-nek. A férfi a háta mögött a sörfőzdére sandítva megkérdezte: - Mennyit látnak abból, ami idebenn történik? - Miért? - Mert meg akarlak érinteni, a pokolba is! Ő pedig szerette volna, ha a férfi megérinti. Milyen reménytelenül ostoba. - Ami a vállad magassága alá esik, már nem látják - vallotta be. - Remek. - Jarret átnyúlt az asztal fölött, és megragadta Annabel kezét. - Jobb életet érdemelsz annál, semhogy szegény rokonként megtűrjenek. Te gyönyörű, élettel teli nő vagy. Ha férjhez menni nem is akarsz, még élhetnéd az életed, ahogy kedved tartja. - Most is úgy élek. A férfi sötét pillantása szinte perzselt, ahogy tekintetük egy másba fúródott. - Valóban? Éjszakánként egyedül bújva az ágyba, emlékeid társaságában? Valaki más gyermekeire vigyázva?

Annabel rezzenéstelen arccal állta a férfi tekintetét. - Máskülönben kinek a gyerekeire vigyáznék, a tieidre? Ez szemlátomást megdöbbentette Jarretet. A nő kezét elengedve dőlt hátra székében, arcára harag és bizonytalanság furcsa keveréke ült ki. - Látod, Jarret? - suttogta halkan. - A kapcsolatunknak nem lehet jövője. Egészen mást akarsz te, és egészen mást akarok én. Te mész, amerre visz a szél, én viszont gyökeret szeretnék ereszteni. Te olyan vagy, mint a folyó, én pedig, mint a fa. A fa nem szedheti a sátorfáját és követheti a folyót, ahogy a folyó sem állapodik meg a fa közelében. A férfiból kibukott egy cifra káromkodás. - Vagyis akkor mindennek vége. Tényleg ezt akarod? - Az íróasztal takarásában csizmás lába Annabel papucsához ért, lába olyan érzékien simogatta az övét, hogy a nő ereiben felforrósodott a vér. Nincs több egymás karjában töltött éjszaka. Nincs több mennyekbe repítő gyönyörteli pillanat. - Persze hogy nem ezt akarom! - kiáltotta csalódottan Annabel, hiszen a férfit gondolatban továbbra is csak a vágy vezérelte. - De nem dobom oda az életem egy férfi kedvéért, aki semmit sem árul el magáról, akinek nincs más célja, mint hogy keresztbe húzza nagyanyja vele kapcsolatos számítását, és aki azt hiszi, hogy ha idejét haszontalanságokra pazarolja, az majd meghozza számára a boldogságot. - A boldogság múlandó - morogta Jarret. - Nézz magadra: azt gondoltad, boldog leszel, ha odaadod magad Rupertnek. Ehelyett tönkrement az életed. Az egyetlen megoldás, ha beérjük az élet kínálta élvezetekkel. Ennél többen reménykedni hiábavalóság. - Mondja a folyó. - Annabel szomorú mosollyal nézett a férfira. A fa nemcsak hogy nem tudja követni a folyót, de ha megmártózik benne, elkorhad és elpusztul. Nem megyek Londonba, hogy megrothadjak, Jarret. Igyekezvén nem mutatni, a férfi mennyire megsebezte, Annabel összeszedegette a dokumentumokat, amelyekre a megbeszélésen szükségük lehet. - A fivérem hamarosan visszatér, és amikor újra itt lesz, azt kell látnia, hogy távollétében sokat haladtunk előre, különben gyanút fog. Szóval tekintsük át a költségkalkulációt, amit Mr. Walters már

elkészített. A férfi elégedetlenségéből fakadó csend, amely a szobára telepedett, nyilvánvaló feszültséget szült, de Annabel mit sem törődött vele. Amikor a férfi elmegy, neki folytatni kell tovább az életét. Nem fogja megtagadni sem a fiát, sem pedig a családját csak azért, mert Jarret ideig-óráig játszadozni akar vele. Arra ott vannak a szajhái Londonban. A gondolatra éles fájdalom hasított a szívébe. De mindez csak átmeneti állapot. Amint a férfi sem marad vele mindörökké. És nem fogja hagyni, hogy annyira elvarázsolja, hogy az érzés feleméssze.

Huszadik fejezet

Jarret biztosra vette, hogy az elkövetkező napok valamelyikén Annabel kiengesztelődik. Mindennap várta a percet, hogy kettesben maradjanak, és közölje, meggondolta magát, és hogy mind kettejük örömére vele tölt egy éjszakát. Esténként a fogadóban abban reménykedett, hogy a nő kopogtat a szobája ajtaján. De nem tette. Józan eszével tudta, miért. Annabel tisztességes nő módjára élt. A közösség tagjai látszólag tisztelettel viseltettek iránta, jóllehet a szomszédok néha nem értették a fivére sörfőzdéje érdekében tett erőfeszítéseit. És bár Hugh Lake nem úgy viselte gondját, a családjának, ahogy kellett volna, közel álltak egymáshoz, és őszintén szerették egymást. Ő csak egy betolakodó volt. S életében először ezt zokon vette. Gyűlölte, hogy Annabel úgy bánik vele, mint egy üzlettárssal, holott sokkal többet jelentettek egymásnak. És ez továbbra is így lehetne, ha Annabel nem volna olyan makacs. Rendben, azt talán mégsem kellett volna felajánlania, hogy magával viszi Londonba. Valószínűleg elvetette a sulykot azzal, hogy arra kérte, alacsonyítsa le magát, amikor nem volt rá semmi oka, hogy így tegyen. De a pokolba is, szeretett volna vele ismét együtt lenni! És újra, amilyen gyakran csak teheti. Ennél már csak az a tudat volt roszszabb, hogy Annabel is szeretett volna vele lenni. Lopott pilla-

natokban, amikor ránézett, látta a tekintetéből. Mivel Annabel gondoskodott róla, hogy soha ne maradjanak kettesben, nem adódott alkalom, hogy játssza a vakmerő csábítót, és minden körömfont kísérletét elutasította, ha egyáltalán megpróbálta. Ha ujjait végighúzta a nő kezén, amikor az dokumentumokat nyújtott át neki, nem adta többé a kezébe. Ha az asztal alatt megsimogatta a lábát, Annabel otrombán a lábára tiport. Ahogy teltek-múltak a napok, egyre ritkábban látta, mivel a nőt lefoglalta, hogy a világos sör készítését felügyelje. Időközben ő maga, Lake és Walters folytatták a mindkét fél számára előnyös szerződés feltételeinek kidolgozását, így aztán őt egyre nagyobb mértékben ez kötötte le. Hála istennek, legalább esténként láthatta, amikor az időt a Lakeházban töltötte. A velük elköltött vacsorák kezdetben feszé lyezettek voltak, mivel Hugh eleinte neheztelt a jelenléte miatt. De ahogy a tárgyalások során egyre jobban megismerték egymást, a házigazda megnyugodott, és becses vendégként bánt Jarrettel. Vacsora után ő és Lake minden este félrevonultak egy pohárka portói társaságában, de a vendéglátója alig ivott valamit, nyilvánvaló tudatában annak, hogy Jarret rajta tartja a szemét. Csak rövid időre maradtak távol a hölgytársaságtól, mielőtt csatlakoztak volna hozzájuk a szalonban, ahol az est hátralévő része általában olvasással telt, vagy azzal, hogy kitalálósdit játszottak. Minden éjjel felért egy kínszenvedéssel, látni Annabelt, s tudni, hogy hozzá sem érhet. A ma este azonban még az átlagosnál is rosszabb volt. Ő és Lake jelentős előrelépést értek el a tárgyalások során. Holnapra már csak pár apró részlet maradt függőben, és aztán már nem lesz rá oka, hogy maradjon. Már így is kapott egy levelet a nagyanyjától, amelyben az asszony megszidja, amiért elhanyagolja üzleti ügyeit Londonban. Holnapután akár indulhat is. És nem akart menni. Mogorván meredt maga elé. Ez hát az eredménye, ha az ember közel enged magához egy nőt. A nő olyan dolgokra csábítja az embert, amelyek tiszavirág-életűek. A nő sóvárgásra készteti a férfiembert. Ma este szép lassan az őrületbe kergette. A ruhája pont annyit láttatott elefántcsontszínű vállából, hogy emlékeztesse, milyen érzés

volt simogatni. Minden egyes alkalommal, amikor a fejét valamelyik gyerek felé fordította, s karcsú nyakának vonala elővillant, ő vad sürgetést érzett, hogy megragadja, és a torkát csókkal illesse, hogy nyelvével a nyakán lüktető eret addig ingerelje, míg szíve heves kalapálásba nem kezd, ami bebizonyítaná, hogy sokkal többet érez iránta, mint amennyit mutatni mer. De nem pusztán erről volt szó. Ma este a gyerekek is velük voltak, mivel a dadájuk aznap este kimenőt kapott. Mialatt ő és Lake a szalon egyik sarkába vonulva kártyapartiba merültek, Mrs. Lake pedig díszpárnát hímezgetett, Annabel és a gyerekek fel és alá szökdécseltek a szalonban. Odaadással hallgatták nénikéjük énekét, és jogosan, mivel tisztán csengő, édes szoprán hangja tökéletesen illett az általa előadott gyermekdalokhoz. Odáig voltak minden dalocskáért, amelynek dallama megengedte, hogy majmok módjára ugrándozhassanak, vagy testüket mindenféle nevetséges pózokba tekerjék. Még Geordie is, aki túl idősnek titulálta magát az efféle szamársághoz, ott tekergőzött a kisebbekkel, és kisöccsét a vállára emelte. A meghitt családi idill láttán Jarretben fájdalmas emlékek ébredtek, amelyek azokra az időkre emlékeztették, amikor még saját családjában is minden rendben volt. Nem bírt elszakadni a látványtól - bohóckodásuk és az a vidám megadás, ahogy Annabel mindezt tűrte, annyira magával ragadta, hogy a kártyára jószerével oda sem hederített. Furcsa volt látni, hogy a nő, aki iránt oly fékezhetetlen vágyat érzett, ilyen odaadóan játssza egy maroknyi vihorászó lurkó dadájának szerepét. Nem kellett volna, hogy ennyire lenyűgözze, de mégis így volt. Hirtelen Annabel pár nappal korábbi szavai jutottak eszébe: „Máskülönben kinek a gyerekeire vigyáznék, a tieidre?" Egészen eddig a percig meg sem fordult a fejében, hogy saját gyermekei is lehetnének. Nem vágyott örökösre, nem volt szűksége feleségre, amikor egy kis hancúrozásra bőven akad csaposlány is, ahogy nem kívánt változtatni az életstílusán sem egy sivítozó hárpia kedvéért, aki nem nézné jó szemmel sem késő

esti kiruccanásait, sem pedig szerencsejátékok iránti csillapíthatatlan szenvedélyét.

De a gondolat, hogy Annabelt gyermekekkel ajándékozhatja meg, egészen megzavarta. Akárhány gyermeke lenne neki és Annabelnek, azok valószínűleg mind arra a tarkabarka gyülekezetre hasonlítanának, akik épp most forgatják fel fenekestül a szalont, csillogó szemű és pirospozsgás arcú, ugrabugra és önfeledten hahotázó gyerekek. Azzal a különbséggel, hogy az ő szemét vagy haját vagy orrát örökölnék. És persze apának neveznék. Ijesztő gondolat. Hogy gyermekei legyenek, akik tőle függnek, akik útmutatást várnak tőle, hatalmas dolgokra számítanak tőle... összezavarta az elméjét. Hogy volna képes valaha is megfelelni efféle elvárásoknak? - Elég! - Annabel kezét a mellkasára szorítva az egyik székre roskadt. - Kifulladtam. - Annabel néni, kérlek! - könyörgött a legfiatalabb, egy ötéves kislány, akit Katie-nek hívtak. - Csak még egyet. - Mindig ezt mondjátok, csak még egyet - mondta Mrs. Lake. Hagyjátok békén a nénikéteket! A végén teljesen bereked. - Talán próbáljátok meg rábeszélni Lord Jarretet, hogy énekeljen. - Annabel huncut képet vágott. – Feltéve, ha tud egyáltalán olyan dalt, amely finom társaságba való. - Tudok párat - válaszolta a férfi -, bár talán jobb lenne, ha megkérnének egy halat, hogy zongorázzon. Higgyék el, senki sem vágyik rá, hogy hallja, amint énekelek. - Ezt erősen kétlem - ellenkezett Annabel. - A beszédhangja olyan kellemes. Jarretnek jószerével ideje sem volt felfogni, hogy Annabel a hangját kellemesnek találja, amikor a gyerekek máris körülvették, és követelték, hogy énekeljen. Ellenállt, ameddig csak tudott, de beadta a derekát, amikor a kicsi Katié hüvelykujját a szájába dugta, és olyan képet vágott, mint aki mindjárt sírva fakad. - Hát jó - egyezett bele. - De megbánjátok. Felállt, megköszörülte a torkát, és olyan hangokat adott ki, mint a hivatásos énekesek skálázáskor. Aztán rázendített az egyetlen gyermekdalra, ami hirtelen az eszébe jutott. Az első hangokat meghallva a gyerekek úgy bámultak rá, mintha a szobában valaki szellentett volna. Még Annabel is csak pislogott,

és Mrs. Lake-nek is leesett az álla a döbbenettől. Jarret azonban hatalmas átéléssel folytatta az előadást. Nem mintha nem figyelmeztette volna őket, még saját családja sem hagyta soha, hogy közönség előtt énekeljen, amióta felfedezték eme fogyatékosságát. Szerencsére a dal rövid volt, így mindösszesen egy vagy két percig kínozta őket. Amikor befejezte, feszült csend ereszkedett a szobára. Aztán Annabel hunyorogva annyit mondott: - Kétségkívül ez volt a legszörnyűbb előadás, amelyben ezt a dalt valaha is hallottam. - Annabel! - méltatlankodott Mrs. Lake. - Higgye el, cseppet sem találom sértőnek - nyugtázta Jarret, arcán kínos mosollyal. - Tisztában vagyok a korlátaimmal. - Úgy énekel, mint ahogy a macskák fújnak egymásra - hozakodott elő véleményével Geordie. - Sokkal inkább, mint ahogy nyivákolnak, legalábbis így mondják - válaszolta Jarret. - Gabe szerint olyan a hangom, mint a földhöz csapott hegedűé. - Vagy egy furulyáé, amelybe diót gyömöszöltek - kontrázott rá az egyik gyerek. - Énekelje el még egyszer! - esdekelt Katié. - Nekem tetszik! Jarret döbbent arckifejezéssel ereszkedett térdre, hogy a szemébe nézhessen. - Tetszik, drágám? - Mrs. Lake-re sandított. - Elfelejtette megemlíteni, asszonyom, hogy az elmebaj ragályos a családjában. A többiek nevettek, de Katié nem tágított. - Fogalmam sincs, mi az az „elmebaj”, uram, de a hangja a bagolyéra emlékeztet, amely minden éjjel a gyerekszobán kívül kuvikol. Kedvelem a baglyokat. Énekelne még egyet? Jarret elnevette magát, és megcsiklandozta a kislányt az álla alatt. - Sajnálom, kicsi lány, de a szüleid szurkot zúdítanának a nyakamba és madártollba hempergetnének. A kislány összecsapta a tenyerét. - Ez is jó mókának hangzik! Jarret Katié feje felett csodálkozó pillantást vetett Annabelre. - A nagynénéd minden bizonnyal élvezné. - Közelebb hajolt hoz-

zá, hogy hangosan a fülébe súgja: - Kedveli, ha kínozhat. Az Annabel arcát beborító pír láttán ereiben meglódult a vér. Aztán a nő rosszalló pillantást vetve rá, kezét unokahúgai és unokaöcscsei felé nyújtotta. - Gyertek, gyerekek, ideje lefeküdni. Hagyjuk, hogy őlordsága és a papátok befejezhessék a játszmát, amit elkezdtek, rendben? - De én látni szeretném, ahogy őlordsága nyakába szurkot zúdítanak és madártollba hempergetik! - kiáltotta Katié. - Mama, mit jelent, hogy a „nyakába szurkot zúdítanak”? Miközben a felnőttek jót nevettek, Annabel összeterelte a gyerekeket. Mit sem törődve nyafogásukkal, ő és Mrs. Lake a lépcső felé terelték őket, míg Jarret felállt, hogy visszaülhessen a kártyaasztalhoz. De amikor felemelte a lapjait, észrevette, hogy Lake fürkész tekintettel vizslatja. - Nyugtalanítja valami, uram? - kérdezte. Laké leengedte a kezét. - Bocsásson meg a nyerseségemért, mylord, de miért döntött úgy, hogy idejön és a segítségünkre lesz? Még ha a terv be is válik, abból a Plumtree Sörfőzde alig profitál valamit. Jarret elrendezte a lapjait. - Ezzel nem értek egyet. Pontosan tudom, mit nyert az ügyön Allsopp, szóval biztos vagyok benne, hogy a dolog mindkettőnk számára jövedelmező lesz. - Ha addig talpon tudok maradni - válaszolta Lake baljós arckifejezéssel. - Ami egyáltalán nem biztos. Jarret eltűnődött a férfi szavain. - Miután a héten elég sok időt töltöttem a társaságában, rájöttem, hogy a húgának igaza volt önnel kapcsolatban. Az üzleti érzéke csalhatatlan. Viszont nem hallgat a megérzéseire. - Ön is látja, hogy a Lake Ale-t csakhajszál választja el a tönkremenéstől - vágott visszaHugh. - Jófényt vet ez arra, aki csalhatatlan üzleti érzékkel van megáldva? - Nem a megérzéseivel van a probléma. Sokkal inkább azzal, hogy nem képes letenni a poharat. Lake javára legyen írva, bár arcán látszott, hogy fűti a méreg,

nem próbált tagadni semmit sem. - Nem az alkoholfüggőségem vezetett az orosz piac beszűkü- léséhez. Nem attól ment fel a hordók ára, ahogy a komlóé sem. - Ez igaz. De az ember ereje abban rejlik, hogy válaszol az élet kihívásaira. És eddig ön ezen a téren nem igazán remekeli - Nyilván ön is tudja, milyen ez - fordította szavait ellene a házigazda. - Amennyire én tudom, ön úgy próbál megbirkózni eme „kihívásokkal”, hogy a kártyaasztal mellett ülve igyekszik el hessegetni őket. Jarret a fogát csikorgatta, de a vádakat nem tagadhatta. Jólle-het nem volt családja, amely támogatásra szorult volna, és semmi oka nem volt, hogy betegye a lábát a sörfőzdébe, amikor nagyanyja kezében volt a gyeplő - semmi nem akadályozta ab- ban, hogy legalább megpróbálja. Vajon mennyiben vett volna más irányt az élete, ha tíz évvel ezelőtt megkörnyékezi a nagyanyját, és kér tőle egy második lehetőséget? Akkoriban úgy vélte, ostobaság volna igába hajtani a fejét, amikor minden korábbi erőfeszítéséért csak szomorúság volt az osztályrésze. Most viszont kezdte azt gondolni, akkori döntése vallott ostobaságra. Nem nyert semmit azzal, hogy meg sem próbálta, hisz tíz év elteltével most mégis ő vezeti a sörfőzdét. Ha már akkor belevágott volna, néhány problémának az orosz piaccal kapcso latban talán elébe mehetett volna. Talán azt is megakadályozhatta volna, hogy unokái miatt érzett haragjában nagyanyja kényszert érezzen ama végzetes ultimátum kiszabására. A gondolat kijózanítóan hatott. - Igaza van - mondta. - Nem vagyok rá méltó, hogy tanácsot adjak, miként érdemes kufárkodni a sors által osztott lapokkal. De tanulok a hibáimból, és azt az egyet megtanultam, hogy a titkoló- dzás nem old meg semmit. Csak késlelteti az elkerülhetetlent. Jobb megpróbálni és elbukni, mint egyáltalán meg sem próbálni. Ebben volt igazság. A hét folyamán több értelmét látta, és nagyobb örömet szerzett számára, hogy kettejük vállalatának közös jövőjét egyengetheti, mint az elmúlt évek során a szerencse- játék. A sors talán kiszámíthatatlan, de ahogy a kártyában is, rajtunk múlik, hogy megragadva a lehetőséget, a sorsunk megváltozik-e. Lake haragtól feldúlt arcvonásai kisimultak, de továbbra is óva-

kodva vizslatta Jarretet, akár róka a vadászt. - Nem válaszolt a kérdésemre. Miért jött ide? Mivel tudta Annie rávenni, hogy egyáltalán fontolóra vegye? - A húga felettébb meggyőző tud lenni - tért ki a lord az egyenes válasz elől. Hugh bólintott. - Ahogy feltűnően csinos is, gondolom, észrevette. - Az a férfi vak, akinek a figyelmét ez elkerüli. - Ennél többet nem volt mersze mondani, míg nem tudja, Lake hova akar kilyukadni. - Feltűnt nekem, hogy jóval tovább időzött Burtonben, mint azt a megállapodásunk feltételeinek megtárgyalása feltétlenül szükségessé tette volna. Van rá valami oka? Jarretnek kezdett elege lenni ebből a macska-egér játékból. - Ha mondani akar valamit, uram, tegye azt. - Nos, rendben. - A látszatát is mellőzve, hogy a játszmát folytatni szeretné, Lake hátradőlt székében, és karját összefonta a mellén. Ha a szándékai tisztességek a húgommal, úgy kérem, nyilatkozzon. Ha nem, javaslom, tartsa magát távol tőle. A figyelmeztetés egyáltalán nem érte váratlanul Jarretet, de ettől még ugyanúgy nyomasztotta. - Miből gondolja, hogy vannak vele szándékaim, akár tisztességesek, akár tisztességtelenek? - Egyrészt abból a titokzatos képességéből fakadóan, hogy pirulásra készteti. Még sosem láttam Annie-t ilyen gyakran elpirulni, mint azóta, hogy ön itt van. Jarret kényszeredetten elmosolyodott. - Nézze, Lake, én elég sok nőt pirulásra késztetek. Anélkül, hogy ez bármit is jelentene. - Pontosan ettől tartok én is. Nem akarom végignézni, hogy a húgom szívét összetöri egy gazember. Jarret szeme résnyire szűkült. - A húga tökéletesen tisztában van vele, hogyan óvja meg a szívét. - Már korábban is előfordult, hogy egy csirkefogónak ez sikerült. A válasz készületlenül érte a lordot. - Ugye most nem a hősi halált halt Rupertre céloz? Lake felhorkant.

- Hős nem vet szemet egy nálánál magasabb rangú nőre, ha tudja, hogy az a nő családja ellenére van. - Az édesapja nem adta beleegyezését Rupertnek? Lake elkeseredett képet vágott. - Apa tudta, ahogy én is, hogy Rupert heves vérmérsékletű fiatalember, aki vakmerő, de nem kifejezetten eszes. Nem volt pénze, amiből eltarthatott volna egy feleséget, és nem is tűnt valószínűnek, hogy valaha is lesz neki. Az apja nincstelenül hagyta itt őt és a fivérét, és bár keményen dolgoztak, nem voltak céljaik. Kis idő elteltével, gyanítom, erre Annie is rájött volna, és akkor a románc magától véget ért volna. - Vagyis az édesapjuk ezért akarta úgy, hogy várjanak az esküvővel? Lake bólintott. - Apa tudta, ha végérvényesen megtiltja Annabelnek, hogy találkozzon Ruperttel, akkor az én akaratos húgom pont az ellenkezőjét teszi. Így aztán körmönfontabb módszerhez folyamodott, abban reménykedve, hogy Annabelnek időközben megjön az esze. - De a körmönfont módszer nem vezetett eredményre. - Jobban működött, mint az enyém, ami abból állt, hogy meg próbáltam szétválasztani őket. - Tekintete a távolba révedt, az arcán a bűntudat halvány jelével. - Az katasztrofálisnak bizonyult. - Hogyhogy? - kérdezte Jarret kíváncsian, vajon Lake mennyit hajlandó felfedni az Annabel és Rupert közt történtekből. Hugh szúrós tekintetét Jarretre szegezte. - A férfi elment a háborúba, és Annabel szívét magával vitte, hát így. Aztán meghalt. És a húgom azóta nem önmaga. A gondolat, hogy Annabel még mindig Rupertért epekedik, tőrként hasított Jarret szívébe. Beszélt neki a bűntudatról, amit a fiú halála miatt érzett, a fájdalomról, amiért az talán nem is akarta őt. De soha nem említette, hogy még mindig szereti azt az embert. Ez felzaklatta Jarretet. - Nos, ha a szíve még mindig Ruperté, nem kell aggódnia, hogy nekem ajándékozza. - Akarja a szívét? - kérdezte Lake. Újabb nyersen odavetett kérdés. Ami nyersen őszinte választ érdemelt. - Nem tudom.

Nem úgy tűnt, mintha Lake meglepődött volna. - Míg nem dönti el, javaslom, hagyja békén. Ez szinte már komikus volt; Jarret mondott valami nagyon hasonlót egy héttel ezelőtt Mastersnek. Lake-nek minden oka megvolt rá, hogy rendre utasítsa, és ez a férfi feddhetetlenségének jele volt, s hogy húga sorsát mennyire a szívén viseli. Jarret csodálta érte. De nem változtatott azon, miként tekintett Annabelre. Hogy oly sok nap elteltével sem tudott a közelébe férkőzni, még annál is jobban vágyódott utána, mint korábban. Muszáj, hogy kettesben maradhasson vele. A vele való szerelmeskedés csillapíthatta volna sóvárgását, ahogy mindig is történt azokkal a nőkkel, akik ideig-óráig az ágyát melegítették. Aztán eszébe villant, hogy Annabel nem olyan, mint a szóban forgó nőcskék. Csillapíthatatlan vágy fogta el iránta. A hallból felszüremlő váratlan hangzavar hatására ő és Lake is az ajtó felé fordultak. Aztán ismerős női hang ütötte meg a fülét. - Úgy értesültem, Lord Jarret Sharpe itt tartózkodik. Így van? Jarret sóhajtva emelkedett fel székéről. Pokolba ezzel az egészszel! Az a baljós előérzete támadt, hogy burtoni tartózkodása a végéhez közeledik.

Huszonegyedik fejezet

Annabel torkában dobogó szívvel, lassan lépdelt lefelé a lép- csőn, amikor meghallotta, hogy a komornyik valakivel beszélget. A nő Jarretet kereste. Mit jelentsen ez? Hazudott talán a nőkkel kapcsolatos viszonyáról? Mégiscsak volt szeretője? Vagy talán menyasszonya? A gondolatra mintha karót döftek volna a szívébe. Főleg mivel a látogató igencsak szemrevaló volt. Bronzos ragyogású, aranybarna fürtök keretezték mosolygós arcát, és sűrű szövésű, nápolyi selyemből varrt, halványlila, divatos szabású utazóruhája olyan csábító domborulatokat rejtett, amelyek bármely férfi eszét elvették volna. Féltékenységét legyőzve Annabel lesétált az utolsó pár lép-

csőfokon is. - Ön keresi őlordságát? - kérdezte a lépcső aljára érve. Furcsán ismerős zöld szempár viszonozta pillantását. - Igen. Egy fogadós úgy tájékoztatott bennünket, hogy valószínűleg itt van. Bennünket? - Nos, valóban. Ma este nálunk vacsorázott, és jelenleg a fivéremmel kártyázik. - Akkor ön minden bizonnyal Miss Lake! - kiáltotta a nő, látszólag örülve a hallottaknak. - Gabe már olyan sokat mesélt önről. Annabel zavarodottságát látva hozzátette: - Minerva Sharpe vagyok. - A húgom - fűzte hozzá Jarret az ajtóból. - Ha nem csal az emlékezetem, pár nappal ezelőtt mintha említettem volna önnek, Miss Lake. Emlékezetébe idézve, miféle összefüggésben került szóba, Annabel elpirult. A szája szögletében megbúvó csábos mosolyból ítélve, amelyet még az előtt villantott rá, hogy a húgához fordult volna, egy értelmű volt, hogy a férfi is emlékezett. - Mit keresel itt? Lady Minerva rosszallóan vonta össze szemöldökét. - Hát így illendő köszönteni a húgodat? Csókolj meg legalább. - Semmi csók, míg el nem árulod, honnan vetted a bátorságot, hogy egyedül utazgass Angliában. - Ostoba, nem egyedül jöttem. Gabe és Mr. Pinter odakinn vitatkoznak, melyikük fizesse ki a kocsit, amelyik épp csak pár lépésre hozott bennünket a fogadótól. Jarret már-már mulatságos képet vágott. - Pinter és Gabe is itt vannak? Jóságos isten, kérlek, mondd, hogy a nagyit nem hoztátok magatokkal! - Jönni akart, de Wright doktor megtiltotta. Így engem utasított, hogy átadjak neked egy üzenetet. - Abban a pillanatban legyezőjével Jarret kezére csapott. - Aú! - A férfi megdörzsölte a kezét. - Ez meg mi az ördög volt? - Mondtam már: üzenet a nagyitól. Szeretné, ha végre hazajönnél. Annabel nem tudta elfojtani nevetését, amellyel magára vonta Jarret tekintetét. A férfi aztán a húgára förmedt.

- Nekem is van egy üzenetem az ő számára. Mondd meg nagyinak, hogy maradjon veszteg, és várjon nyugodtan, míg dolgom végeztével vissza nem térek. Abban a pillanatban Lord Gabriel és Mr. Pinter léptek be a bejárati ajtón, kis híján összeütközve a szalonból előbukkanó Hughval. Kapkodva kerítettek sort a bemutatkozásra. Az emeletről közben lejövő Sissy csatlakozott a társasághoz. Nem sokkal később mindannyian az étkezőszalonban telepedtek le, ahol sört és bort szolgáltak fel, miközben a szakács azon serénykedett, hogy összeüssön valamit a váratlan vendégeknek. - Igazán, Mrs. Lake - szabadkozott Lady Minerva már vagy harmadjára -, nem akarunk gondot okozni. Csak Jarretért jöttünk, ez minden. - Butaság - közölte Sissy. - Egész nap úton voltak, és Lord Gabriel azt mondja, nem is vacsoráztak. Egyáltalán nem gond. Lord Jarret barátai és családja szívesen látott vendégek otthonunkban. Lady Minerva mosolyogva mondott köszönetét, aztán leplezetlen kíváncsisággal Annabelre pillantott. Annabel próbált közömbösnek mutatkozni, de szíve hevesen kalapált. Azért jöttek, hogy magukkal vigyék Jarretet. Rövidesen tehát elmegy. Tisztában volt vele, hogy egyszer ez a nap is eljön, de most, hogy elérkezett, nem tudta, képes lesz-e elviselni. Az első nap még meg tudta keményíteni a szívét, s folyton csak Hugh szavai csengtek a fülében arról, hogy mennyire aggódik, de a hét előrehaladtával a dolog egyre nehezebbnek bizonyult. Jarret néha olyan tüzes tekintettel bámulta, hogy attól félt, menten elolvad. A férfi le sem vette róla a szemét, ő pedig minden érzékszervével érzékelte jelenlétét, minden pillanatban érezte az illatát, látta, hol áll, éppen kivel beszél, és mit mond. Az együtt töltött csodálatos este emlékével terhes éjszakák még a nappaloknál is rosszabbak voltak. Amikor az ágyban fekve megérintette magát, eszébe jutott, ahogy a férfi kezének érintése felkorbácsolta érzékeit... a mellét simította, masszírozta, a lába közé csuszszant... és újra és újra a mennyekbe repítette... - Öntene nekem egy keveset abból a mandulatejből, Miss Lake? kérte Lady Minerva a poharát nyújtva. - Sugárzó arckifejezéséből ítélve ízletes lehet. Annabel összerezzent, s a vér az arcába tolult. Amikor elkapta

Jarret vizslató pillantását, legszívesebben a föld alá süllyedt volna. A gondolataiban olvas talán? Az isten szerelmére, talán az egész család gondolatolvasó? Némán töltötte tele Lady Minerva poharát, attól félve, ha megszólal, még leleplezi az érzéseit. Jarret egy másodpercig még figyelte Annabelt, aztán székében hátradőlve így szólt: - És most áruld el végre, Minerva, hogy mi az a halaszthatatlan dolog, amiért nagyi ideküldött, hogy „vigyetek” haza? - Valójában - szólt közbe Lord Gabriel -, nagyi engem küldött. Minerva csak elkísért, mert olyan kíváncsi. - Nem vagyok kíváncsi - tiltakozott Lady Minerva. – Csak kétségbeesett. Nagyi az őrületbe kerget. A családi vacsorára állandóan partiképes férfiakat hív, és ha megpróbálom kivonni magam a társaságból, azonnal rohamot színlel. - Biztos vagy benne, hogy csak színleli? - kérdezte Jarret a homlokát ráncolva. - Ha ahhoz elég jól érzi magát, hogy a vacsoránál megjelenjen, szerinted? Jarret kajánul elvigyorodott. - Valószínűleg jobban érzi magát, ha folytatja a mesterkedését. Tekintete találkozott az asztal túloldalán ülő Annabel tekintetével. Eggyel több ok rá, hogy ne rohanjak haza hanyatt-homlok. - A világért sem akarjuk, hogy elhanyagolja a Plumtree Sörfőzdével kapcsolatos teendőit - jegyezte meg Hugh. - Mi ketten holnap a megállapodásunk utolsó részleteit is tisztázhatjuk, úgyhogy délben akár már indulhat is. Ez volt a végső kegyelemdöfés a húga számára. Jarret arcán egyértelmű csalódottság tükröződött, miközben Annabelt nézte. - Még jó néhány dolgot meg akartam beszélni önnel. Egy napunk még biztosan rámegy. - A magam részéről örömmel maradnék egy-két napot - válaszolta Lady Minerva -, de nagyi utasításai egyértelműek voltak. Mielőbb haza kell vinnünk, hogy tárgyalhass a malátakészítő munkásokkal. - A pokolba! Erről teljesen megfeledkeztem. - Ha holnap délben el tudunk indulni, akkor még időben leszünk, de annál tovább egy percet sem várhatunk - mondta Lady Minerva.

Annabel próbálta gyakorlatiasan szemlélni a dolgokat. - Minél hamarabb tér vissza Londonba, annál hamarabb tárgyalhat a nevünkben a Kelet-indiai Társaság hajóskapitányaival mutatott rá. - Talán így lesz a legjobb. - A gondolatba, hogy a férfi elmegy, majd belepusztult. Ahogy Jarret Annabel szemébe nézett, a tekintete hevesen felizzott. - Talán. Szavai semmitmondón hangzottak. Még Lord Gabrielnek is feltűnt, mivel könyökével oldalba bökte a húgát, aki mellette ült a kanapén. - Nekem úgy tűnik, mintha az öreg Jarretet teljesen elbűvölte volna Burton, nem? Jarret mit sem törődve fivérével Mr. Pinterhez fordult. - Felteszem, hírei vannak számomra, ugye? - Igen, uram. Beleástam maga abba a két dologba, amelynek kiderítésével megbízott. Mivel nem voltam benne biztos, hogy Lord Gabriel és Lady Minerva rá tudják beszélni a hazatérésre, úgy gondoltam, az lesz a legjobb, ha eljövök, és megvitatjuk, hogyan tovább. - Semmit sem volt hajlandó elárulni az „ügyletekről”, amelyekkel megbíztad - panaszkodott Lady Minerva. - Pedig egész úton próbáltam kiszedni belőle valahogy. - Igencsak „erőszakos” módon - felelte Lord Gabriel nevetve. Cinkos pillantással nézett Annabelre. - A húgunk képes bárkiből bármit kiszedni, ha éppen úgy tartja a kedve, önök ketten egy húron pendülnek. Lady Minerva káprázatos mosolyát villantva fordult Annabel felé. - Folyton ezt mondogatja, bár el nem tudom képzelni, mire alapozza véleményét. Amióta csak megérkeztünk, ön olyan tartózkodó. - Mert miattad eddig szóhoz sem jutott - vágott közbe Jarret. Adj neki lehetőséget, és messze túlszárnyal. - Ne zavartassák magukat, vigyék a fivérüket, amikor csak akarják - jegyezte meg Annabel csípősen. - Nem fogjuk hiányolni, erről biztosíthatom. Mindenki nevetett. Kivéve Jarret. - Egy kicsit sem? - A férfi bársonyos hangjára Annabel egész tes-

tében megborzongott. Aztán észrevette, hogy Hugh figyeli őket, és kényszerítem; magát, hogy ha csak halványan is, de elmosolyodjon. - Csak akkor, ha szükségünk lesz valakire, hogy énekével a városiakat még az ágyukból is felverje. Lord Gabriel kacagni kezdett. - Nagy ég, ha hallották Jarretet énekelni, nem csodálom, hogy szeretnének tőle megszabadulni. Minerva éles nyelve semmi ahhoz képest. A bátyám énekétől aztán valóban elakad a szava mindenkinek. Attól még a tej is megalszik. Képes... - Elég! - kiáltotta Jarret dühösen. - Már tudják, milyen rosszul énekelek. - Ahogy nyilván azt is, milyen jól kártyázol - tette hozzá Lady Minerva. - Gabe elmesélte, hogy te és Miss Lake milyen remek kétszemélyes whistpartit játszottatok... Annabel talpra ugrott. - Bocsásson meg, hogy félbeszakítom, Lady Minerva, de megyek és utánanézek, hogy áll a vacsorájuk. Talán velem jöhetne? Az előcsarnokban van egy érdekes metszetünk Turnertől, ami bizonyára tetszene önnek, mivel egy épp olyan várat ábrázol, mint amelyekről a rémregényeiben ír, mert azokat ír, ha jók az értesüléseim. így van? Összevissza fecsegett, de mi mást tehetett volna? Nem akarta, hogy Hugh tudomást szerezzen a játszmáról vagy a fogadásról. Lady Minerva meglepettnek tűnt, de felállt. - Valóban rémregényeket írok, és történetesen Turnert is kedvelem. - Én is - Jarret szavai meglepetésként érték Annabelt. - Önökkel tartok. De alighogy ők hárman az előcsarnokba értek, és kellő távolságra kerültek az étkezőtől, így szólt a testvéréhez: - A Turner amott van. Míg alaposan megnézed, én váltanék pár szót Miss Lake-kel, rendben? A fiatal nő csilingelő kacajra fakadt. - Óhajod számomra parancs, Jarret. Itt fogom várni további utasításaidat. Mit sem törődve húga ugratásával, Jarret az előcsarnokon át Hugh dolgozószobájába rángatta Annabelt. Amint kettesben maradtak, a karjába vonta, és olyan hévvel

kezdte csókolni, hogy a nő beleszédült. Ellenkeznie kellene, de hogy volna rá képes, amikor a férfi közelgő elutazása miatt majd meghasad a szíve? Ujjait Jarret kabátjának hajtókába mélyesztette, és úgy kapaszkodott belé, mintha az élete függne tőle, miközben a férfi minden csáberejét latba vetve, ajkát az ajkára szorítva ingereltemarcangolta, mintha csak azt akarná, hogy a gyönyörűségtől elaléljon. Vagy könyörögjön. A gondolat kellőképpen kijózanította, hogy képes legyen véget vetni a csóknak. Jarret a száját a fülére szorítva, szenvedéllyel teli hangon, türelmetlenül azt súgta: - Ma éjjel találkoznunk kell. - Miért? - Tudod jól. Tudta. S ami ennél is rosszabb volt, hogy maga is menni akart. Ebben a pillanatban nem érdekelte sem Hugh, sem Geordie, ahogy semmi más sem, csak hogy Jarret ismét a karjában tartsa. - Ugyanott? A férfi összeszűkült szemmel húzódott hátra. - Azt hittem, tovább kell, hogy győzködjelek. - Hisz győzködsz most is - emlékeztette. Méghozzá felettébb eredményesen. Kezét Annabel hátára csúsztatva, Jarret combja ölelésébe húzta a nőt. - Szívesen győzködlek még egy kicsit - suttogta rekedten, miközben ajka ismét az ajkát kereste. - Ne itt. - Azzal Annabel kibújt az öleléséből. - Később. A sörfőzdében. A férfi szemében tűz lobbant. - Gondolod, hogy el tudsz szabadulni? Nem akarom, hogy emiatt összetűzésbe keveredj a fivéreddel. - Nem vagyok benne biztos, de megpróbálom. Jarret megragadta Annabel kezét, majd megcsókolta, aztán megfordította, hogy csókot lehelhessen a csuklójára, ahol pulzusa vadul vert. - Tégy meg mindent - sürgette torokhangon. - Nem megyek el Burtonből, míg ismét kettesben nem maradunk.

Mielőtt még Annabel válaszolhatott volna, odakintről suttogás szüremlett be. - Jarret, szolgálók közelednek. Csalódottságában szitkozódva Jarret visszatessékelte Annabelt arra, amerről jöttek. Bár azonnal elengedte a kezét, amint az előcsarnokba értek, a férfi simogató tekintetét Annabel továbbra is magán érezte. És amikor mindhárman csatlakoztak az étkezőbe igyekvő szolgákhoz, Jarret a helyzetből fakadó zavart kihasználva odasúgta: - Ma éjjel, édes Vénusz. Annabel szíve majd elolvadt. Őszintén hitte, hogy sikerült legalább egy kicsit megkeményítenie a szívét vele szemben, de minden egyes nap elteltével a férfi újabb darabját zúzta össze a falnak, amiből mára már nem maradt más, csak törmelékhalom. A következő pár óra maga volt a kínszenvedés. Csak arra tudott gondolni, mi fog történni. Fájdalmas volt látni Jarretet a családja körében - látszott, hogy a viszonyuk szeretetteljes, és irigyelte őket, amiért mindennap láthatják a férfit, míg ő már csak egyetlen éjszaka élvezheti a társaságát. Rá kellett döbbennie, hogy Lady Minervát nagyon kedveli, Lord Gabriel pedig a lóversenyeken véghezvitt hőstetteiről szóló történetekkel gondoskodott mindannyiuk jókedvéről. Mihelyt a Sharpe testvérek és Mr. Pinter távoztak, közölte a fivérével és Sissyvel, hogy visszavonul. A szobájába érve elküldte a komornát, mondván, hogy egyedül is boldogul a vetkőzéssel. Aztán izgatottan járkálni kezdett, és egyfolytában azon töprengett, hogy tudna kisurranni a házból anélkül, hogy Hugh észrevenné a távozását. A szolgáktól tudta, hogy a fivére mindennap fenn volt még késő éjjel is. Kétség sem férhetett hozzá, hogy szemmel akarta tartani. És jó oka volt, hogy így tegyen. De Annabelt ez most egyáltalán nem érdekelte. Mit számít még egy éjszaka? A szíve így is, úgy is összetörik, akár elmegy, akár nem.

És ő mégis majd elepedt, hogy egy újabb éjszakát tölthessen Jarrettel. A vágy, hogy újra lássa, mint egy kór kerítette hatalmába. A váratlan kopogás az ajtón megrémítette. Mielőtt még beugorhatott volna az ágyba, Sissy lépett be.

- Látom, még mindig ruhában vagy. Annabelnek semmi kifogás nem jutott eszébe. Semmiféle mentséggel sem próbált előhozakodni, hogy megmagyarázza, miért nem öltötte még magára hálóruháját. - Gyanítom, a sörfőzdébe akarsz menni, hogy dolgozz - folytatta Sissy. Mivel Annabel tátott szájjal bámult rá, még hozzátette: Hugh elmesélte, hogy bementél első éjszaka is, miután hazajöttünk, és azt is, hogy megtiltotta, hogy újra bemenj. - Igen. Azt mondja, veszélyes. - De én biztos vagyok benne, hogy ma este muszáj bemenned. Sógornője kutatóan nézett az arcába. - Most, hogy őlordsága holnap távozik, nyilván rengeteg dolgod van. - Hangja ellágyult. - Én megértem, ha a fivéred nem is, hogy egy nőnek néha vannak bizonyos... igényei. Be kell menned a sörfőzdébe. És én nem hibáztatlak. Annabel keményen állta sógornője tekintetét. Sissy ma este úgy döntött, hogy játssza az ostobát? Vagy éppen azt akarja sugallni, hogy tudja, mi az igazi oka annak, hogy Annabel annyira be akar menni a sörfőzdébe? Alaposan megválogatta a szavait. - Hugh nem helyeselné. Sissy megvonta a vállát. - A húga vagy. Mégis mire számítottál? De ez még nem jelenti azt, hogy károdra volna... ha megszerzed, ami fontos számodra. Komoly tekintettel nézett Annabelre. - Ha tényleg olyan fontos, hogy ma éjjel bemenj a sörfőzdébe, akkor majd elterelem Hugh figyelmét. Annabel szívében remény ébredt. - Hogyan? Sissy elnevette magát. - Tizenhárom éve vagyok a felesége. Azt hiszem, tudom, mivel kelthetem fel az érdeklődését. - Arcán hamiskás mosoly villant. - És majd megnyugtatom, hogy ma este őlordsága minden percét lefoglalja a családja. - Igen. Ez szinte biztos. - Vagyis Hugh-nak nem kell aggódnia, hogy őlordsága igényt tart a... társaságára a kora reggeli órákban. Ugye? Annabel vére csak úgy forrt az ereiben. - Ahogy mondod. Pontosan. Aggodalomra semmi ok.

Sissy kedvesen elmosolyodott. - Sosem aggódom miattad. Tudom, hogy azt teszed, ami helyes. Annabel nem tudta elfojtani kuncogását. - Nem hinném, hogy bemenni ma éjjel a sörfőzdébe, helyes dolog lenne. - Néha az ember kénytelen beérni a feltétlen bizalommal. És én bízom Lord Jarretben is, főleg a Hugh-val folytatott ma esti beszélgetése után. Annabel megdermedt. - Miféle beszélgetés után? - Hugh tudni akarta, tisztességesek-e a szándékai veled. Annabel felnyögött. - Legalább Hugh képébe nevetett? - kérdezte keserűen. - Nem. Épp erről van szó. Hugh azt mondta, a gondolat inkább felkeltette a kíváncsiságát. Annabel elszomorodott. - Csak udvarias volt, ez minden. - Abban, ahogy Lord Jarret rád néz, nyoma sincs udvariasságnak. Annabel kérdő pillantással meredt Sissyre. - Megfeledkeztél talán a hírnevéről? - Nos, igazából nem. Abból, amit hallottam, úgy hiszem, jobb szereti az ölébe hulló gyümölcsöt: a könnyű prédát. És már megbocsáss, kedvesem, de te nem vagy az. És mindketten tudjuk nagyon jól, hogy sokkal tovább maradt, mint azt bármi indokolta volna. - Ha azért segítesz, mert ostobamód abban reménykedsz, hogy talán feleségül vesz... - Azért segítek, drága szívem, mert megérdemled a boldogságot. Bármilyen formában is érkezzen. Sissy csak jót akart. Ezzel tényleg megkönnyíti a dolgát. De Annabel sosem volna képes lemondani Geordie-ról. Vagyis kénytelen lesz elfogadni, hogy a mai lesz az utolsó éjszakája Jarrettel.

Huszonkettedik fejezet

Jarret örült, hogy Minerva és Gabe rögtön a fogadóba érkezésük

után visszavonult. A gondolattól, hogy találkozhat Annabellel, felpezsdült a vére. De előbb egy másik fontos dolgot is el kell intéznie. Jarret abba a szalonba vezette Pintert, amelyet érkezésekor még a fogadó bocsátott a rendelkezésére. - Brandyt? - kérdezte, miközben Pinter leült az egyik székre. - Köszönöm, mylord. Jarret töltött. Miután átnyújtotta a poharat a nyomozónak, Jarret állva kortyolt a magáéból, túl ideges lévén, hogy leüljön. - Akkor mondja el, mit sikerült megtudnia. - Még mindig nem akadtam nyomára egyetlen lovásznak sem, aki akkor éjjel, amikor az édesanyja kilovagolt, szolgálatban lett volna. - Pinter ivott a poharából. - De úgy gondoltam, hogy mihamarabb hallania kell, amit a másik ügyben sikerült megtudnom. - Ó! Desmond Plumtreeről, az unokafivérükről. Jarret kortyolt egy keveset a brandyből. Azon a végzetes hétvégén, a piknikről visszafelé jövet, mintha az unokafivérét vélte volna látni az erdőben. Aztán elvetette ennek lehetőségét, mivel Desmondot nem hívták meg a partira, így aztán azt gondolva, hogy összekeverhette egy másik vendéggel, teljesen kiverte fejéből az egészet. - Igazam volt, ugye? - szegezte neki a kérdést Pinternek. - A szüleim halálának éjszakáján Desmond a birtokon volt. - Csak azt tudom hitelt érdemlően bizonyítani, hogy a környéken járt. Beletelt egy kis időbe, de találtam egy korábban a közeli turnhami fogadóban lovászként szolgáló férfit, aki emlékezett rá, hogy másnap reggel Mr. Plumtree lovaglóöltözékét tisztította. - Meglepő, hogy annyi év után egy lovász emlékszik egyáltalán ilyesmire. - Nem, ha figyelembe vesszük, hogy vérnyomokat talált a kengyelen. Jarretet jeges rémület fogta el. A szíve heves kalapálásba kezdett, le kellett ülnie. - Vérnyomokat? - kérdezte tompa hangon. - És a lovász említette ezt valakinek? - Azt mondta, Mr. Plumtree úgy informálta, vadászni volt. Ez arrafelé egyáltalán nem szokatlan, ahogy abban sincs semmi furcsa, hogy egy vadász összevérezi a holmiját.

- Mégis emlékezett rá. - Kissé furcsának találta, hogy a kengyel maszatos - válaszolta Pinter. - Ki az, akinek a csizmája talpa lesz véres vadászat közben? Az olyan rangú férfiak helyett, mint Mr. Plumtree, szolgák gyűjtik be és tisztítják meg az elejtett vadat. Ezzel együtt a lovász nem látott összefüggést az eset és a tragédia között, mivel aznap este korábban látta Desmondot a fogadóban iszogatni. - De az is lehet, hogy anya és apa nem éjjel haltak meg. Valószínűleg már korábban, valamikor késő délután. - Pontosan. Viszont az emberek többsége ezt másként tudja, mivel borzasztó fájdalmában a nagyanyja igyekezett elfedni az igazságot. Jarret elgondolkodva bólintott. Vajon mi történt volna, ha nagyanyja elmondta volna az igazságot, ahelyett hogy a család hírnevét próbálta óvni? Vajon sokkal hamarabb végére járhattak volna az ügynek? Vagy a családot meghurcoló szóbeszéd csak még vadabb képzelgésekre adott volna alapot? De hát mi lehetett volna még annál is rosszabb, hogy az emberek azt hitték, a szüleiket Olivér ölte meg? - Rendben - mondta Jarret -, tegyük fel, hogy Desmond valóban ott járt, és köze volt a halálukhoz, elég merész feltételezés, mi oka lett volna rá, hogy megölje őket? Nem örökölt volna semmit. Nem nyert volna a dologgal semmit. - Nem ön mondta, hogy a nagyanyja azzal fenyegetőzött, hogy a Plumtree Sörfőzdét rá hagyja örökségként? - Igen, de csak azért mondta, hogy ötünket kínozzon vele, hisz tudja, mennyire utáljuk az unokafivérünket. Azonkívül a szüleink megölése révén a sörfőzde nem hullt volna Desmond ölébe, még akkor sem, ha nagyi örökösévé lép elő. - Viszont a dolgot másképp is meg lehet közelíteni. Talán az unokafivére már akkor számított rá, hogy megörökli a sörfőzdét, amikor az ön nagyapja, vagyis Desmond nagybátyja pár évvel korábban elhalálozott. Vagy legalábbis átveheti. Nem hinném, hogy azt gondolta volna, hogy lordságod nagyanyja majd egyedül vezeti. - Igaz. Pinter kezét a mellényzsebébe dugta. - Amikor nem lett az övé, amit valamiért jogos jussának gondolt, talán más tervet dolgozott ki, hogy megszerezze. A nagyanyját lelki-

leg már a férje halála is felkavarta. Desmond talán azt gondolta, hogy az egyetlen gyermekének és vejének elvesztése miatt érzett fájdalom, na meg a belőle fakadó botrány majd végképp megtörik Mrs. Plumtreet. Lehet, hogy nem öli meg, de ráveheti, hogy lemondjon a sörfőzde vezetéséről. Poharát letéve Pintér járkálni kezdett a szobában. - Ön még mindig túl fiatal volt a vállalat vezetéséhez, az ifjú márkit pedig lefoglalták a birtokkal kapcsolatos ügyek. Ha a nagyanyjuk többé már nem lett volna alkalmas a sörfőzde irányítására, kézenfekvő megoldásnak tűnt volna, ha a feladatot az unokaöccse veszi át. Lehet, hogy valamilyen úton-módon tudomást szerzett róla, hogy örökössé léphet elő, szóval, ha nagyanyjuk belerokkant volna a terhek... - Ha így okoskodott, akkor miért nem ölte meg egyszerűen nagyit? Ő könnyebb célpont lett volna. - Á, mivel lordságod szülei még mindig éltek, fennállt a lehetősége, hogy az édesanyja örököl mindent. Bár ezzel még nem szűnt meg annak a valószínűsége, hogy a vállalat vezetésére uraságod édesanyja felfogad valakit. És mindhármukat mégsem ölhette meg az gyanúra adott volna okot. Jarret egyetlen hajtásra kihörpintette brandyjét. - Mégis, az ötlet, hogy így tegye rá kezét a sörfőzdére, kissé túlzásnak tűnik, nem gondolja? - De egyáltalán nem valószínűtlen. - Pinter egy pillanatig tétovázott. - Természetesen további bizonyítékok hiányában ezt semmivel sem tudjuk alátámasztani. - Ujjain mutogatva hosszas felsorolásba kezdett. - Mit keresett akkor a környéken Desmond? Aznap délután valóban járt-e a birtokon? Akkoriban mi állt a nagyanyja végrendeletében? Ez utóbbit akár tőle is megkérdezhetnénk... - Nem, őt nem akarom ebbe belevonni. Pintér a férfira meredt. - Arcátlanság részemről megkérdezni, mylord, miért nem? Jarret letette a poharát. - Először is azért, mert beteg. Másrészt pedig annak okán, mert súlyos vádak ezek az unokaöccsével szemben, amelyek csupán azon alapulnak, hogy tizenkilenc évvel ezelőtt egy lovász néhány csepp vért pucolt le a kengyeléről, illetve azon a homályos emlékképen, hogy látni véltem őt a birtokon. És meglepne, ha az unokafivérem

képes lenne ilyen hideg fejjel elkövetni egy gyilkosságot. Másfelől viszont Desmond sunyi alak volt. A gondolatra, hogy megölhette az anyját és az apját, Jarret gyomra görcsbe rándult a dühtől. Mi van, ha ennyi éven keresztül kígyót melengettek a keblükön... Nem, hogy ez hihető legyen, nem volt elég bizonyíték. Egyelőre nem. - Nincs rá mód, hogy megtudjunk valamit nagyi végrendeletéről, anélkül hogy őt zaklatnánk? Pinter egy pillanatra elmerengett. - Talán valakit felhatalmazhatna, hogy keresse fel Mr. Boggot, és kérje meg, hogy belenézhessen a végrendelet összes eddig készült változatába. Az ügyvéd barátja, Masters képviselhetné az érdekeit, és engem is bevonhatna az ügybe. Hivatkozhatna például arra, hogy ön és a testvérei szeretnék megismerni törvény adta jogaikat a nagyanyjuk ultimátumát illetően. Ez sem a nagyanyja, sem Mr. Bogg gyanakvását nem keltené fel. - Jó ötlet. Beszélek Mastersszel, mihelyt visszatérünk Londonba. - Én meg ezalatt tovább nyomozok. Miközben a lovászok után kutatok, azt is kideríthetem, hogy valamelyiküknek aznap tényleg akadt-e dolga az unokatestvérükkel. A szolgáitól pedig azt is megkérdezhetem, Desmond miért hagyta el a várost. - Legyen elővigyázatos! - intette Jarret. - Nem akarom, hogy Desmond rájöjjön, utána szaglászunk. Ha bűnös, nem lehet tudni, mire vetemedik. Pinter arca elsötétült. - A helyzet az, mylord, hogy egyéb piszkos ügyletről is tudomást szereztem, ami szintén az unokafivére rovására írható. Fennen hangoztatja, hogy ön alkalmatlan a Plumtree Sörfőzde irányítására. Valahogy kiszimatolta, hogy a megállapodásuk Miss Lakekel miként jött létre, és azóta felettébb... aljas pletykákat terjeszt. Jarret talpra szökkent. - Megölöm azt a gazembert! - Nem tanácsolnám - felelte Pintér kényszeredetten. - Akkor kénytelen lennék őrizetbe venni lordságodat. Minden akaraterejét latba vetve Jarretnek sikerült lecsillapodnia. - És mit tanácsolna? Pintér komoly arckifejezést öltve nézett a férfira.

- Az ötlettől nem lesz elragadtatva. - Hátha mégis. - Elvehetné Miss Lake-et. Jarret oly régóta állt ellen a házasság kísértésének, hogy szavai magától értetődő természetességgel csúsztak ki száján. - Mióta is dolgozik a nagyanyámnak? Pinter kuncogni kezdett. - Higgye el, ismerve a fiatal hölgyet, meg tudom érteni a húzódozását. - Aztán komolyra fordította a szót. - De ha el kívánja oszlatni a szóbeszédet, és nem kizárólag Miss Lake-kel, de a Plumtreevel és annak jelenlegi nehézségeivel kapcsolatban, akkor beházasodni egy másik sörfőző családba remek megoldás volna. Eltekintve attól, hogy ezáltal bizonyos előnyökhöz jutna a piacon, a Lake Ale-lel kötött új keletű megállapodása sem tűnne egy kérdéses fogadás eredményének, hanem sokkal inkább megfontolt üzleti lépésnek. Ez megingatná az unokatestvére magabiztosságát, és ostoba színben tüntetné fel. - Csábító gondolat - mordult fel Jarret -, de aligha ér annyit, hogy az ember igába hajtsa a fejét. - Kivéve, ha Annabelt venné nőül, a ragyogó szemével és angyali mosolyával. Annabelt, aki megnevettette és sóvárgásra késztette. Annabelt, aki képes lenne tulajdon kezével összetörni a szívét, ha olyan közel engedné. A gondolatba beleborzongott. A nyomozó kutató pillantással mérte végig. - Csak ön tudhatja, megéri-e elvenni Miss Lake-et. - Abban sem vagyok biztos, egyáltalán beleegyezne-e. Emlékszik még, mit mondott a házasságról? Pinter halványan elmosolyodott. - Nem rejtette véka alá a véleményét a játszmájuk közben. De lordságod nyilván képes lenne jobb belátásra bírni. Csak akkor, ha belemegy, és örökre felhagy nemtörődöm életmódjával. Fura, hogy mennyire nem tűnt ellenszenvesnek, ami alig egy héttel ezelőtt még az volt. - Fontolóra veszem a tanácsát, Pinter. Közben azonban szeretném, ha folytatná a nyomozást. Persze diszkréten. - Az ajtóhoz sétált és kinyitotta. - Felteszem, holnap egyedül indul haza. - Igen - válaszolta Pinter. - Indulok, mihelyt lehet. - Aztán megyek én is, s Olivér kocsiján magammal viszem a fi-

véremet és a húgomat is. Viszlát reggel. Amint a nyomozó távozott, Jarret fel-alá kezdett járkálni a szobában. Házasság Annabellel. Ma este ez volt a második alkalom, hogy valaki ezt ajánlotta neki. Egy héttel ezelőtt még nevetségesnek találta volna az ötletet. Mert ha elvenné Annabelt, nagyi nyerne. Nem volt rá mód, hogy megnősüljön, és azon melegében hátat fordítson sörfőzdei teendőinek. Annabel valószínűleg maga is azzal nyaggatná, hogy segítsen a fivére vállalatánál. Azonkivűl szerencsejátékkal szerzett jövedelme túlságosan bizonytalan volt, hogy egy feleség eltartását arra alapozhatta volna. Annabelnek ebben igaza volt. Ha elvenné, akár arra is rábólinthatna, hogy a Lake Ale-lel társult Plumtree Sörfőzdét élete hátralévő részében igazgatja. Újabb adag brandyt töltött magának, majd nagyot kortyolt belőle. Ez olyan szörnyű volna? Ez a hét annyi kihívás elé állította, amenynyivel már hosszú ideje nem kellett szembenéznie. És rájött, hogy a dolog kedvére van - élvezte, hogy célja van, hogy irányíthat, és hogy energiáját valami nálánál nagyobbra fordíthatja. Akkor meg mit számít, ha végül mégis a nagyanyja győzedelmeskedik? Mindketten nyerhetnek. Kivéve, ha nagyi az év végén ismét magához ragadja a vállalat irányítását. Akkor ugyanabba a helyzetbe kerülne, ami ellen mindig is küzdött: feltétlen engedelmességre lenne kárhoztatva, közelharcot vívna vele minden egyes döntésről, szolgamód lesve minden szavát. Hacsak be nem bizonyítod, hogy képes vagy egyedül is irányítani. A gondolat rabul ejtette. Volt rá majdnem egy éve. Ha ez idő alatt valahogy vissza tudná rángatni a sörfőzdét a szakadék széléről, azzal tekintélyt vívhatna ki magának. Követelhetné, hogy az asszony lépjen ki a vállalattól. Megtehetné - főleg ha addigra feleséget is szerezne magának. És ha az a feleség egy sörfőző lenne, az csak segítene. Ajka szegletében halvány mosoly bujkált. Egyre hevesebben kalapáló szívvel a maradék brandyt is felhajtotta. Lehet, hogy Annabelt nem lesz könnyű meggyőznie. Mostanáig már kétszer is kifejtette, hogy nem áll szándékában férjhez menni - de neki is van még néhány trükk a tarsolyában. Pusztán a ma éj-

szaka áll rendelkezésére, hogy meggyőzze, és meg is fog tenni mindent, hogy bebizonyítsa neki, a dolog mindkettőjük számára előnyös lehet. Annabel gyakorlatias nő: azonnal meglátná, hogy egy efféle egyesülés miféle üzleti előnyökkel kecsegtet. Nem kellene érzelmes csacskaságokkal elhalmoznia, amelyekhez nem fűlt a foga. Annabel ezt nem várná el, vagy igen? Végtére is, szerelmes volt abba az ostoba Rupertbe, és a dolog rosszul sült el. Ha valaki, hát ő biztosan megérti, hogy egy házasság ilyen jelentéktelen semmiségre alapozva csak boldogtalanná teszi az embert. Képtelen volt tovább várni, így a Lake Ale felé vette az irányt. Legnagyobb örömére, Annabel már ott volt, amikor megérkezett, és az iroda mögötti kis szobában éppen a szeneskályhában igyekezett felszítani a tüzet. - Jarret! - kiáltotta széles mosollyal a férfi felé fordulva. - Már attól féltem, hogy meggondoltad magad. - A világért sem - válaszolta Jarret, miközben megszabadult a kabátjától, és egy székre hajította. - Beszélnem kellett Pinterrel. Tovább tartott, mint gondoltam. - Talán mindjárt az elején elő kellene hozakodnia a házasság kérdésével. Hogy minél előbb túl lehessen rajta. De ha Annabel visszautasítaná, az kellemetlen helyzetet teremtene köztük. Ezt nem kockáztathatja, nem, amikor az este java részét azzal töltötte, hogy majd elepedt, hogy ismét az ágyába vigye. Mellé lépett, hogy ölelő karjába zárja. - El sem tudod képzelni, mennyire hiányoztál - suttogta. - Hogy hiányolhattál? - kérdezte Annabel ravaszkás pillantással. - Hisz egész nap együtt voltunk. - Tudod te, hogy értem, kacér leányzó! - Lehajtotta a fejét, hogy a nő fülébe haraphasson. - Már annyira hiányzott, hogy e finom fülcimpákat ízlelgessem. - Ujjaival lágyan a nő hajába túrt, hogy a hajtűktől megszabadítsa. - Hogy a hajad selymesen lágy fürtjeinek simogatását a kezemen érezzem. És ezt... Forrón, érzékien és hosszan megcsókolta, azzal a szenvedéllyel, amely a megbeszéléseik és a közös vacsoráik során gyülemlett fel benne. Addig csókolta, míg Annabel reszketni nem kezdett, és felhevült testét a testéhez nem préselte. Amikor ajkuk szétvált, Jarret rekedt hangon azt suttogta:

- De leginkább azt hiányoltam, hogy a karomba zárhassalak és magamhoz szoríthassalak. - Vetkőztetni kezdte, annyira kiéhezve, hogy egy percig sem volt képes türtőztetni magát. - Neked is hiányzott? - Egy cseppet sem. - A férfi rosszalló arckifejezését látva Annabel elnevette magát. - Na jó, talán egy kicsit. Annabel kapkodva szedte a levegőt, és most, hogy alsóingre vetkőztette, Jarret az áttetsző anyagon keresztül láthatta a nő keblének rózsás és keményen előrefeszülő bimbóját. - Nekem az a meggyőződésem, hogy a kicsinél azért talán jobban - mondta reszelős hangon. - Ismerd csak el, kacér leányzó. Éjjelente egyedül az ágyadban én jártam a fejedben. Ahogy te is az enyémben, a vágyakozástól majd elepedve. - Kezét Annabel lába közé csúsztatva érezte, milyen hihetetlen nedves és forró odalenn, amitől kis híján az eszét vesztette. - Hogy emlékezetedbe idézd, talán még meg is érintetted magad idelenn. - Jarret! - kiáltotta kipirosodó arccal a nő. - Sosem tennék... - Soha? - évődött vele a férfi. - Egyetlenegyszer sem? Annabel tekintetét elfordítva, kihámozta Jarretet a mellényéből, a nyaksáljából és az ingéből, majd a vetkőztetést a nadrágja kigombolásával folytatta. - Nos, talán... egyszer vagy kétszer. Abban a pillanatban a magát simogató nő látványa jelent meg Jarret képzeletében. Férfiassága fájdalmasan megfeszült. - Mutasd meg. Annabel tátott szájjal bámult a férfira. - Mit? Jarret lerúgta a cipőjét, kibújt a nadrágjából és az alsónemújéből, aztán leült az ágyra. - Mutasd meg, hogy érintetted meg magad. Látni szeretném, ahogy simogatod magad. Annabel arcán a pír egyre mélyebb árnyalatot öltött. - Ez olyan... közönségesen hangzik. - Közönséges alak vagyok, drágám, ahogy arra többször céloztál magad is. Felelőtlen, semmirekellő, bajkeverő gazember... - Sosem neveztelek gazembernek - tiltakozott Annabel. - Te állítottad, hogy az vagy.

Jarret a szegélyét megragadva felemelte a nő alsóingét, hogy édes, finoman illatozó testét lecsupaszítsa. - Egyre megy, csak kápráztass el. - Azzal levette róla a fehérneműt, és félrehajította, aztán újra az ágyra telepedett, hogy a látványt jobban élvezhesse. - Hadd lássam, amint megérinted magad. Hogy magányos londoni éjszakáimon legyen mire emlékeznem az ágyamban. Amikor Annabel elsápadt, Jarret szívverése felgyorsult. Mégsem tudta hát olyan könnyen megemészteni, hogy útjaik hamarosan elválnak egymástól, mint ahogy színlelte. Talán a házasság gondolatát sem ellenezné olyan hevesen. - Kétlem, hogy Londonban hosszú ideig lennél magányra ítélve jegyezte meg keserűen Annabel. - Á, hisz mindenki mástól elvetted a kedvem - válaszolta a férfi. Visszavonhatatlanul beleszerettem egy bizonyos sörfőzőbe, akinek teste akár Vénuszé, akarata pedig akár egy nőstény oroszláné. Hangja csábító mormogássá szelídült. - A melled is megcirógattad magányosan fekve a szobádban? Szempilláit szemérmesen lesütve, hogy szép szemét mögé rejtse, Annabel bólintott. - Mutasd meg. És Annabel végül megtette. Addig simogatta a keblét, míg mellbimbója előre nem meredt, míg rekedtes torokhangon zihálni nem kezdett, amitől Jarret vére forrni kezdett. - És mi a helyzet azzal... a tenyérnyi területtel, a lábad között? kérdezte rekedten, megigézve a látványtól, amint Annabel a mellét becézgette. - Odalenn is megérintetted magad? A nő tekintete a férfi tekintetébe fúródott, pillantása szemérmes volt. - Te megérintetted a férfiasságod? - Istenem, persze. Annabel ajka szögletében mosoly bujkált. - Mutasd meg. Kezét a férfiassága köré kulcsolva, Jarret lassan ingerelni kezdte magát, miközben attól félt, ha jobban belelendül, még az előtt elborítja a gyönyör, hogy Annabellel egyesülve történne meg. Válaszképpen Annabel is a lába közé csúsztatta a kezét, és selymes, duzzadt testtáját kezdte simogatni.

Jarret zihálva kapkodott levegő után. Az ég legyen hozzá könyörületes. Annabel olyan átkozottul csábítónak tűnt, ahogy kezével simogatta magát, és ahogy szeme csillogott a fokozódó vágytól. Minden ízében maga volt a megtestesült nőiesség - tetőtől talpig rózsás pír öntötte el, ahogy egyre szaggatottabban vette a levegőt, ajka szétnyílt. Jarret férfiassága majd szétfeszült a vágytól. Ha ez így megy tovább, a végén még zavarba jön. - Elég - morogta ágaskodó hímtagját elengedve, hogy Annabelt lovagló ülésben az ölébe vonja. - Érezni akarlak. Lovagolj, drága Vénuszom. S repíts a mennyekbe. Annabel arcán kíváncsiság tükröződött. - Lovagoljalak meg? Jarret hanyatt dőlt az ágyon, majd Annabel térdét a combja köré igazította. - Emelkedj fel és fogadj magadba. Ereszkedj a... férfiasságomra. Amióta múltkor az ölembe ültél, állandóan azon jár az eszem, hogy gyönyörre éhező istennőként fogadd magadba a vesszőm. Annabel megvilágosodni látszott, bár mintha még mindig habozott volna. - Van olyanod, amit múltkor... a férfiasságodra húztál? - Gumi. - Már majdnem kicsúszott a száján, hogy arra nem lesz szükség, hogy úgyis összeházasodnak, de nem akarta elrontani a hangulatot, ha Annabel mégsem repesne annyira a gondolattól, ahogy remélte. Így felkapta nadrágját a padlóról, és zsebéből kivette az utolsó darab gumit, ami még nála volt. Átnyújtotta Annabelnek. - Akarod te felhúzni? A nő szégyenlősen elmosolyodva a kis csomag tartalmát Jarret merev hímtagjára húzta. Aztán felemelkedett, majd selymesen forró ölével birtokba vette a férfiasságát. Jarret mély sóhajt hallatva hatolt benne mélyebbre. - Ez az, drágám. Pont így. Most az történik, amit te akarsz. Annabel arca felderült. - Valóban? Jarret felnyögött. Annabel volt annyira buja, hogy vonzerejét latba vetve kínozza a férfit. Felemelkedett, majd újra rácsusszant, lassú, mégis könnyed moz-

dulatokkal, amitől Jarretnek a lélegzete is elakadt. Habzó barna sörre emlékeztető haja a válla körül hullámzott, a férfinak ennél érzékibb látványban még soha nem volt része. És a keble, ó, istenem, olyan csábítóan ringott előtte, hogy képtelen volt megállni, hogy a kezébe vegye, és becézgesse, hüvelykujjával mellbimbóját ingerelje, míg ő kedvére lovagolt rajta. - Drága istennőm... - suttogta rekedten, miközben Annabel az őrületbe kergetve a férfit egyre csak fokozta az ütemet, vad iramban sodorva az enyhet hozó beteljesülés felé. Finoman ziháló lélegzete arra figyelmeztette Jarretet, hogy Annabel is közel van a kielégüléshez, és ez csak fokozta benne a gyönyör iránti vágyat, épp akkor sodorva az önkívület határára, amikor Annabel felkiáltott, és aléltan zuhant a férfira, miközben az magját kilövellte. És ebben a meghitt pillanatban Jarret tudta, hogy bármit megtenne, hogy megtartsa őt. Bármit, amit csak módjában áll megtenni. Ahogy magához szorítva simogatta a nő haját, és csókot lehelt a homlokára, azt suttogta: - Annabel, légy a feleségem!

Annabel hátrahőkölt, hogy a férfi szemébe nézhessen. Jarret az imént tényleg arra kérte, hogy... Nem, valószínűleg csak a képzelete játszott vele. Vagy lehet, hogy a férfit egyszerűen magával ragadta a pillanat, amikor kimondta. A jó ég tudja, talán mindketten elragadtatták magukat. Hogy megengedte Jarretnek, hogy nézze, amint megérinti magát, annyira felizgatta, ahogy nem is képzelte. - Nos? - unszolta a férfi. - Mit válaszolsz? Annabel nagyot nyelt. - É...én nem vagyok benne biztos, hogy értettem, mit... - Arra kértelek, hogy gyere hozzám. - Haját gyengéd mozdulattal söpörte félre a nő arcából. - Hogy légy a feleségem. Ennek nem volt semmi értelme, tekintve, hogy mit tudott meg a férfiról. - Ha jól emlékszem, egy héttel ezelőtt még hevesen ellenezted, hogy elvegyél bárkit is. Jarret ajka körül mosoly játszott. Haját a keze köré csavarta, és

olyan gyengéden csókolgatta, hogy Annabelnek a szíve is belesajdult. - Az még az előtt volt, hogy visszavonhatatlanul beléd szerettem volna. Nos, ez burkoltan valamiféle érzelmet sejtetett, de még... Jarret hímtagjával döfött egyet Annabel nyílásába. - Beleszerettem ebbe. Annabel a homlokát ráncolva bontakozott ki a férfi öleléséből, megtalálta az alsóingét, és fején áthúzva vette fel. Amikor a férfi megérintette, képtelen volt gondolkodni. És amíg mezítelen volt, Jarret keze minduntalan hozzáért. Amikor összeszedte magát annyira, hogy képes volt megszólalni, azt mondta: - Vagyis el akarsz venni, mert szeretsz együtt hálni velem. - Mert tetszel nekem - szaladt ki a férfi száján hirtelen. - Vág az eszed és mégis szenvedélyes vagy. A családodhoz hűséges. És remekül összeillünk. Annabel tátott szájjal meredt Jarretre. - Összeillünk? Te egy márki fia vagy, én pedig egy sörfőző lánya. - Engem ez nem érdekel, ahogy téged sem. Ismerd csak be. - A családodat érdekelni fogja. Jarret felvonta a szemöldökét. - Igen, így van. A nagyanyám annyira el lesz ragadtatva, hogy tiszteletre méltó hölgyet vezetek oltár elé, aki ráadásul a sörfőzéshez is konyít, hogy valószínűleg táncra perdül örömében. - Hangja élcelődővé vált. - De az sem kizárt, hogy azonnali hatállyal rád testálja a sörfőzde irányítását. - Jarret, ne tréfálj! - Sajnálatos, de ez az igazság. - Felállt, hogy a gumit a tűzbe vethesse, majd felhúzta az alsónadrágját. - Te pontosan az vagy, akit a nagyanyám mellettem akarna tudni. - És ez zavar téged, ugye? Jarret megrántotta a vállát. - Egy kicsit. Gyűlölöm, ha a mérleg a nagyi javára billen. - Akkor miért...

- Mert a házasságunk számtalan előnnyel járna. Példának okáért elejét vehetnénk a szóbeszédnek. Annabelben meghűlt a vér. - A szóbeszédnek? Jarret felnyögött. - Igen. Még nem említettem neked. - Szeme dühtől szikrázott. - Úgy tűnik, nagyi senkiházi unokaöccsének valahogy fülébe jutottak a fogadásunkról terjengő kósza hírek, melyeket a lehető legkedvezőtlenebb módon tálal. Ez az, amire Annabelnek és a Lake Ale-nek semmi szüksége, újabb híresztelések. - Úgy érted, az igazat mondja. - Amit a maga részéről igaznak vél. - Ami történetesen nem más, mint az igazság. - Számít ez? Az igazi probléma az, hogy nem telik sok időbe, és a szóbeszéd Burtonben is elterjed. A magam részéről engem nem zavar, de nem akarom, hogy te szenvedj miatta. Vagy a családod. Annabel megmerevedett. - Vagyis azért akarsz elvenni, mert sajnálsz? - A pokolba, dehogy! Ez nem... - Jarret nyugtalanul fel-alá járkált. - Csak próbálok rámutatni a rengeteg előnyre, amivel ez a frigy járna. - Kezét megragadva, megállt Annabel előtt. - A helyzetet úgy tudnánk a legmegnyugtatóbb módon rendezni, ha a kapcsolatunkat törvényesíttetnénk. - Törvényesíttetnénk? - ismételte a nő fakó hangon. Bámulatos, hogy ez a férfi képes volt még egy házasságot is valamiféle hivatalos megállapodásnak tekinteni. - Ebből a Lake Ale is csak profitálhatna - tette hozzá Jarret, mintha csak azt gondolta volna, hogy Annabelt csupán ez érdekli. - Az emberek úgy tekintenének a társulásunkra, mint afféle családon belüli szerződésre, ami nagyobb súlyt adna közös terveinknek. A Kelet-indiai Társaság kapitányai egyfajta biztosítékot kaphatnának arra nézvést, hogy végig tudom csinálni. Ahogy a fivéredet is kitartásra ösztönözné. Jarretnek igaza volt. És minden egyes szava újabb tőrdöfés volt a szívébe.

- Ahogy Pinter is rámutatott... Kirántotta kezét a férfi kezéből. - Azért akarsz elvenni, mert Mr. Pinter azt mondta, ezt kellene tenned? - Nem! Úgy értem, igen, ő javasolta... - Szitkozódni kezdett. Beszélek itt hetet-havat, ugye? - Hadd szögezzek le valamit. Ilyen érzéketlen módon még soha nem tett nekem házassági ajánlatot senki. Még a hentes is képes volt elhitetni, hogy érez irántam valamit. - Nem mondtam, hogy nem érzek irántad semmit. - Jarret orrnyergét dörzsölgette, pont úgy, mint egy csalódott férfi. - Egyszerűen azt gondoltam... Úgy értem, te mindig olyan gyakorlatias nőnek tűntél, és az jutott eszembe, ha látod a dolog előnyeit... - Hagyjuk a gyakorlati előnyöket. Tudni akarom, hogy te miért akarsz elvenni. Te, az ember. Nem a Plumtree Sörfőzde jelenleg megbízott vezetője. - Ez nem pusztán ideig-óráig tartó megbízás - javította ki Jarret. Többé már nem. Mostantól fogva örökké szeretném kezemben tartani a gyeplőt. Felhagyok a szerencsejátékkal. - Dacosan fonta keresztbe karját a mellkasa előtt. - Korábban ez volt a legfőbb ellenérved a házasságunkkal szemben, nem? Felhagyok vele. Szóval emiatt nem kell aggódnod. Bejelentésével a férfinak már majdnem sikerült levennie a lábáról Annabelt. Felhagy a szerencsejátékkal? Hogy elvehesse? Hihetetlen. Ez már-már reményt adott neki. - Jarret - mondta halkan -, bár szavakba önteni sem tudom, milyen boldog vagyok, hogy elhatároztad, magad vezeted a családi sörfőzdét a továbbiakban, amit tudni szeretnék, amit tudnom kell, hogy mit érzel irántam. Miért gondolod, hogy együtt kellene leélnünk az életünket? A férfi szemében megcsillanó kétely láttán Annabelnek nagyot dobbant a szíve. Miért nem képes rá, hogy bármit is adjon neki magából? Miért esik olyan nehezére? - Már mondtam, hogyan érzek irántad! - csattant fel. - Tetszel nekem. Szeretek szerelmeskedni veled. És az az érzésem, hogy jobban kedveled, ha egy férfi őszinte veled, hiszen egyszer már ki-

használt valaki, aki azt állította, szeret, de aztán elrohant háborúzni, anélkül hogy fikarcnyit is érdekelte volna, milyen fájdalmat okoz neked a nemtörődömsége. Annabel a lélegzetét visszatartva igyekezett palástolni, mekkora fájdalmat okoztak neki a férfi szavai. Jarret kétségbeesett arccal meredt rá. - Ígérem, hogy minden tekintetben a férjed leszek, hogy melletted maradok, és megteszek minden tőlem telhetőt, hogy segítsek a családodnak. Az isten szerelmére, azt is megígérem, hogy felhagyok a szerencsejátékkal. Ha mindez nem elég, fogalmam sincs, mit ajánlhatnék még neked. Felajánlhatnád a szíved. De szemmel láthatóan ez meg sem fordult a fejében. Ha ez Annabelt rettenetesen bántotta is, talán képes lett volna valahogy megemészteni, ha nem szeretett volna bele a férfiba teljes szívéből. De beleszeretett, sokkal jobban, mint ahogy Rupertet valaha is szerette. Szerette, hogy milyen ügyesen irányította a fivérét, azt sugallva Hugh-nak, hogy a tárgyalásokon az történik, amit ő akar, holott valójában minden úgy történt, ahogy Jarret akarta. Imádta, hogy milyen szörnyen énekel. És imádta, hogy aggódik érte. De belehalt volna, ha hozzámegy, és nem lehet övé a szíve. Főleg, hogy neki is le kellene mondania egy másik olyan emberről, aki drága a szívének. Geordie-ról. - Igazad van - válaszolta. - Tényleg jobban szeretem az őszinteségedet, mint Rupert szerelemmel teli, ám üres szavait. Szóval, úgy gondolom, hogy a legkevesebb, amit megtehetek, hogy én is őszinte leszek veled. Mély levegőt vett. - Van még egy tényező, amit fontolóra kell venni ebben az... általad javasolt üzleti megállapodásban. Valami, amit elhallgattam előled. - Próbált nyugalmat erőltetni magára. - Valami, ami miatt talán kétszer is meggondolod, hogy el akarsz-e venni. Jarretben riadalom ébredt, szeme résnyire szűkült. - Ó! Nem könnyű az ilyesmit szavakba önteni. Kihúzta magát, egyenesen a férfi szemébe nézett, majd azt mondta: - Van egy fiam.

Huszonharmadik fejezet

Jarret leesett állal, bambán bámult rá. Mi az ördögre célzott azzal, hogy „van egy fiam"? Abban a pillanatban eszébe jutottak Annabel szavai, amelyeket az első szerelmeskedésük alkalmával mondott neki: „Közel tizenhárom éve már, hogy együtt háltam egy férfival." Majdnem tizenhárom éve. Az igazság mellbe vágta. - George a te fiad. Annabel nagyot nyelt, majd bólintott. - Ezért nem mentél férjhez soha. - Igen. - És ezért ragaszkodtál annyira a szükséges óvintézkedésekhez. - A dolgok kezdtek a helyükre kerülni, csakúgy, mint a kártyában. - A fivéredet ezért gyötri ekkora bűntudat a Ruperttel történt kudarc miatt, neked pedig ezért van lelkiismeret-furdalásod az ő bűne miatt. És ezért van, hogy anyjaként viselkedsz George-dzsal, ahogy... Mrs. Lake is. - Pontosan - suttogta Annabel. A tény, hogy egy ilyen nagyjelentőségű dolgot képes volt elhallgatni előle, letaglózta a férfit. - Mikor szándékoztad elmondani? Szándékodban állt egyáltalán elmondani? Annabel résnyire szűkült szemmel meredt Jarretre. - Ó, nem is tudom. Szerinted mikor kellett volna elmondanom? Miután egyértelművé tetted, hogy eszed ágában sincs nősülni, és hogy a szerencsejáték iránti szenvedélyed elkísér a sírig? - Méltóságteljes tartással, lángoló tekintettel lépett a férfi felé. - Vagy talán azok után, hogy dicsekedtél azzal, velejéig romlott csirkefogó vagy, amivel meg is vádoltalak. - Nem dicsekedtem... - Ó, tudom már. Akkor kellett volna elárulnom, amikor voltál szíves felajánlani, hogy magaddal viszel Londonba, ahol aztán alkalmi szeretődként akkor tehetnék a kedvedre, amikor csak akarod... - Elég! - mondta a férfi láthatólag csalódottan. - Igazad van.

Annabel mérge egyik pillanatról a másikra elpárolgott, helyét gyötrődés váltotta fel. Ez Jarretben lelkiismeret-furdalást ébresztett, sőt még annál is többet: egyfajta késztetést, hogy megvédje, hogy minden bajtól oltalmazza. Vajon mikor hatalmasodott el rajta ez a fajta kényszer? Annabel zavarodottnak tűnt. - Amióta csak megszületett, egész életében azért küzdöttem, hogy megvédjem Geordie-t attól, hogy törvénytelennek bélyegezzék, vagy hogy azt kelljen hallania, hogy anyját a háta mögött szajhának nevezik. - Könnyek tolultak a szemébe. - A...azzal a tudattal élek, hogy egy másik nőt szólít „anyának”, és valahányszor meghallom, a szívem mindjobban b...belesajdul. Nem k...kockáztathattam a j...jövőjét azzal, hogy elárulom a titkot egy olyan férfinak, aki semmit sem hajlandó e...elárulni tulajdon életéről. Szeméből a könnyek most már megállíthatatlanul záporoztak, Jarretnek elviselhetetlen fájdalmat okozva. - Pszt, drágám - suttogta a karjába vonva a nőt. Fájdalmas sebeit feltépve megríkatta Annabelt, és most nem tudta, a könnyeit hogyan apaszthatná el. Nem csoda, hogy nem tudott magának parancsolni, ha az ifjú George-ról volt szó. Ahogy az sem, hogy Mrs. Lake elfogadta minden döntését a fiúval kapcsolatban. Most már minden értelmet nyert. Miért nem jött rá már korábban? Mert Annabel az elmúlt tizenkét év során megtanulta a titkát jól elrejteni. És mert őt túlságosan lekötötte az iránta érzett epekedés, semhogy meglátta volna a csábító nő álarca mögött rejtőzködő, megtört szívű anyát. Jarret várt, míg zokogása némileg alábbhagyott, s akkor hozakodott elő a kérdéssel. - George tudja? Annabel megrázta a fejét. - É...én nem tudom, hogyan mondjam el neki. Félek, hogy meggyűlölne, hogy nem értené meg. - Könnyáztatta arcát felemelve nézett a férfira. - Nem bírnám elviselni, ha kizárna az életéből. Belehalnék, ha megtenné. Fájdalma annyira nyilvánvaló volt, hogy együttérzést váltott ki Jarretből. Késztetést, hogy törődjön vele. Nem akart törődni vele, de képtelen volt parancsolni magának. Annabel borzasztóan szenvedett, és neki fájt látni.

- Hogy is gyűlölhetne? - kérdezte, miközben az irigység mardosta a fiú miatt, akit nem is egy, de mindjárt két anya halmozott el a szeretetével. - Lemondva mindenről, az egész életed feláldoztad érte. Meg kell értenie, milyen csodálatos dolgot tettél. - Remélem, igazad lesz. - Annabel hangja fájdalmas suttogássá szelídült, amelynek hallatán Jarret azt kívánta, bár száműzhetne minden szívfájdalmat az életéből. - Hamarosan kénytelen leszek elmondani neki. Minél tovább halogatom, annál rosszabb lesz. Erre nem tudott mit mondani. Vajon ő mit tett volna, ha anyja egy szép nap azzal áll elé, hogy egész addigi élete hazugság volt? Vajon képes lett volna elviselni anélkül, hogy megharagszik rá? Annabel kiegyenesedve húzódott el tőle. - Most legalább már tudod, hogy a házasságunk miért lehetetlen. A ridegen csengő lehetetlen gyanakvást keltett a férfiban. - Nem értem, a kettőnek mi köze egymáshoz. - Ha hozzád megyek, akkor vagy magaménak ismerem el Geordie-t, és azzal rásütöm a törvénytelenség bélyegét, kitéve ezzel őt a szóbeszédnek és kegyetlenségnek, vagy pedig Sissyre és Hughra bízom. Mindkettő lehetetlen. Jarret azt kívánta, bár ne ejtené ki többé a száján ezt a szót. - Nem annyira lehetetlen, mint amennyire gondolod. A Sharpe család tagja lenne, és a botrány számunkra nem újdonság. Eggyel több vagy kevesebb, mit számít. Mi megvédhetjük a kellemetlenségektől. Annabel kérdőn nézett a férfira. - Biztos vagyok benne, hogy a nagyanyád tárt karokkal ölelné keblére a feleségedet, egy sörfőző lányát a törvénytelen fiával együtt. - Drágám, a nagyanyám maga is egy kocsmáros lánya. És ha én el tudom fogadni a fiadat, akkor jobban teszi, ha ő is elfogadja... különben mehet a pokolba. - Nem mondhatsz ilyet, hogy „menjen a pokolba”. Egyik pillanatról a másikra kiveszi a kezedből a sörfőzde irányítását. Jarret megkeményedett. - Ő és én alkut kötöttünk, és nem fog visszakozni. Még ha meg is teszi, sem fogom hagyni, hogy te és George nélkülözzetek, szóval emiatt ne aggódj. - Amiatt aggódom, hogy fájdalmat okozok a fiamnak. Aggódom,

hogy kiszakítom az életből, amit eddig a magáénak tudott. De magára sem hagyhatom, egyszerűen képtelen lennék rá. - Nem kérném, hogy ezt tedd. - Jarret két kezébe fogta Annabel könnyáztatta arcát. - De talán a döntést ráhagyhatnád. Mondd el neki az igazságot, aztán pedig hagyd, hogy eldöntse, mit szeretne: kitenni magát a botránynak, ha szülőanyjával élne, vagy itt maradni egészen addig, míg elég érett nem lesz, hogy a dolog ne zaklassa fel annyira. - Ha az utóbbit választja, akkor nem mehetek. Nem megyek. Jarret megfeszült. - Én pedig nem hagyhatok csapot-papot Londonban. Nem, amíg én vezetem a Plumtree Sörfőzdét. - Látod? - Annabel elhúzódott tőle. - Ahogy már mondtam, lehetetlen. - Hagyd ezt abba! Tényleg azt hiszed, azt választaná, hogy a kedvéért lemondj mindenről az életben? Hogy feladd a reményt, hogy férjhez mehetsz, saját házad és további gyermekeid szülessenek... Annabel szeme elkerekedett. - Te... te gyerekeket szeretnél? Ezt nem akarta kikotyogni. Ingott a talaj a lába alatt, és a helyzetet Annabel minden szava tovább bonyolította. Ha George úgy döntene, hogy az anyjával élne, akkor kapna egy fiút, akiről gondoskodnia kellene. Két másik emberért tartozna felelősséggel, holott mindeddig önmagán kívül nem kellett törődnie senkivel. Mi van, ha csalódást okoz mindkettejüknek? Mi van, ha Isten bocsássa meg, de a Plumtree Sörfőzde tönkremegy? - Szeretnél? - faggatta Annabel. - Biztos vagyok benne, hogy egy szép nap... szeretnék majd gyerekeket. Annabel megkönyörült rajta. - Jarret, ismerd be. Nem ez járt a fejedben, amikor megkérted a kezem. Hidd el, én megértem. Nincs az a férfi, aki arra vágyna, hogy feleséget és egy majdnem felnőtt fiút vegyen a nyakába egyszerre, főleg nem egy olyan férfi, aki nem olyan rég még egy általán nem akart megnősülni. Dühösen, mert Annabel az elevenére tapintott, s állát felszegve lépett Jarret a nő elé.

- Ne adj olyan szavakat a számba, amiket nem mondtam! Neked több mint tizenkét éved volt rá, hogy George létezéséhez hozzászokj. Nekem adtál öt percet. Ez nem jelenti azt, hogy nem tudom kezelni a helyzetet. Vagy azt, hogy nem akarom. - Ugyan már, Jarret... - kezdte Annabel a rá jellemző engesztelő stílusban, amitől a férfi végképp indulatba jött. - Tudod, mi a te bajod? Hogy félsz kockáztatni. Mindig a járt utat választod. Csak azért mentél bele abba a fogadásba, mert biztos voltál benne, hogy nyerni fogsz, ha a leghalványabb gyanú is felmerült volna benned, hogy veszíthetsz, sosem vágtál volna bele. - Ez nem igaz! - Nem? Nem én vagyok az, aki nem akarom elmondani a fiamnak, ki is ő valójában, csak mert félek, hogy azzal minden megváltozik, mert félek, hogy arra kényszerülnék, hogy a saját életemet éljem, és ne a körülöttem levőkét. Szívesebben ölelnéd kebledre az ördögöt, semmint kockáztasd, hogy megbízz... - Az ördögben, akit nem ismerek? - kérdezte Annabel keserűen. Igazad van. És ez itt a bökkenő, te vagy az ördög, akit nem ismerek. Ha egyszer is megpróbáltad volna, hogy megnyílj előttem, talán volna esélyem. De nem tetted. Gyakorlatiasan felsoroltál minden okot, ami a házasságunk mellett szól, de hogy mi van a szívedben, arról ez idáig egy szót sem szóltál. Az ég legyen hozzá irgalmas, bajban van, ha Annabel megint ezzel a szív dologgal hozakodik elő. - Nekem nincs szívem. Még most sem érted? - Tudom, hogy nincs szükséged szívre. Így a legkönnyebb megakadályozni, hogy bárki összetörje, úgy tenni, mintha egyáltalán nem is lenne. - Annabel közelebb lépett, hogy kezét a férfi mellkasára fektethesse. - De én ezt nem hiszem. Az nem lehet, hogy beleszerettem egy férfiba, akinek nincs szíve. Jarret megdermedt. Beleszeretett? Nem, az nem lehet. A szerelem egy csapda, ami tönkreteszi az embert. - Ne mondd ezt. - Érezte, hogy a pánik mindjobban szorítja a mellkasát, és eltolta magától a nő kezét. - Azt akarom, hogy megoszd velem az ágyam. Feleségül akarlak venni. Őszintén hiszem, hogy jó házasság lehet a miénk, és hogy megbirkózunk minden nehézséggel George-ot illetően. De ennél többet ne remélj. Mást nem nyújthatok neked.

Az Annabel arcán átsuhanó fájdalom hasonló fájdalmat keltett benne is. A pokolba, nem akarta ezt az érzést! Nem akarta, hogy az elhatalmasodjon rajta. - Akkor most melyikünk fél kockázatot vállalni? - kérdezte Annabel halkan. - Azt hiszem, az ember nem várhat mást egy szerencsejátékostól, mint hogy titokzatos legyen. De végül mégiscsak ki kell teregetned a kártyáidat, Jarret. Az életben néha meg kell kockáztatni, hogy veszítünk. Én kész vagyok kockára tenni szinte bármit... Akár George elvesztését is, ha azzal elnyerhetem a szíved. De ennél kevesebbel nem érem be. És neked sem kellene. Jarret az ágy felé fordult, hogy összeszedje a ruháit. - Akkor igazad van. Kettőnk számára valóban nincs remény. Hosszú csend ereszkedett közéjük. Jarret egyik része azt kívánta, Annabel bár tiltakozna, és azt mondaná, hogy meggondolta magát: nincs semmi akadálya, hogy hozzámenjen és megossza vele az ágyát, akkor is, ha a szívét nem nyerheti el. Egy másik része, a lelke mélyén azonban tudta, hogy nem tenné. Mert Annabel ilyen volt. Ha egyszer valamit a fejébe vett, attól nem tágított. Ezt szerette benne. Tetszett neki benne, javította ki saját magát. Atyaisten, a nő egészen megfertőzte az érzésekről és szerelemről szóló szólamokkal. Ezt nem engedheti. Néma csendbe burkolózva öltöztek fel. Először Jarret végzett, majd segített Annabelnek felvenni a fűzőjét és a ruháját, bár a tudat, hogy ilyen közel van hozzá, egyszersmind elérhetetlen távolságban, feszélyezte. Nem bírt másra gondolni, csak arra, hogy valószínűleg ez az utolsó alkalom, hogy mézédes illatát beszívhatja, az utolsó alkalom, hogy kócos haját végigsimíthatja, az utolsó alkalom, hogy kettesben vannak. Megfordult a fejében, hogy megcsókolja, és hogy a csábítás erejével próbálja meg rávenni, hogy egyezzen bele a házasságba. De hogy tehetné, amikor Annabel azt mondta, hogy beleszeretett? Hogyan csábíthatná el, tudván, hogy Annabelnek ez milyen sokat jelent? Sietve befejezte a gombokkal való bíbelődést a ruháján, majd amilyen gyorsan csak tudott, elhúzódott mellőle. A keserédes öröm, ami a közelében elfogta, túlontúl hatalmába kerítette. Aztán aggasztó gondolat kezdte gyötörni. Az íróasztalhoz lépett,

és feljegyzett néhány címet. Miközben Annabel a haja feltűzésével foglalatoskodott, azzal a csodás hajzuhataggal, amit annyira szeretett, tetszett neki, ismét mellette termett. - Ha a szóbeszéd mégis elérne idáig, és te meggondolnád magad a házasságot illetően, ezen címek valamelyikén bármikor elérhetsz. Az első az agglegénylakásom, a második nagyi városi háza, az utolsó pedig Halstead Hall. De a birtokon pillanatnyilag nincs senki. - A papírost a nő kezébe nyomta. Annabel Jarretre emelte kifejezéstelen tekintetét. - Köszönöm. - Holnap bejössz még a sörfőzdébe? - Szükségtelen. Neki talán igen, de Jarret szerette volna, ha... Nem, semmit sem akart. Hát nem az előbb határozott a kérdésben? - Akkor úgy vélem, eljött a búcsú pillanata - mondta. Annabel minden bátorságát összeszedve elmosolyodott. - Igen, azt hiszem. Jarret meg akarta csókolni. Át akarta ölelni. De nem tette egyiket sem. Egyszerűen sarkon fordult, és az ajtó felé indult. Amint odaért, Annabel utánakiáltott: - Jarret? A férfi még mindig makacsul reménykedve fordult meg, hogy szembenézzen vele. - Igen? - Köszönöm. - Mit? - Hogy idejöttél, és segítettél a fivéremnek. Hogy derűt hoztál az életembe, ha csak rövid időre is. Hogy eszembe juttattad, milyen csodás dolog nőnek lenni. Jarret gombócot érzett a torkában. - Szívesen. De amint elhagyta a sörfőzdét és a fogadó felé indult, azon kezdett töprengeni, hogy nem követett-e el hatalmas hibát azzal, hogy kisétált Annabel életéből. Vajon igaza volt a nőnek vele kapcsolatban? Tényleg gyáva volt? Meg merte volna adni neki, amit szeretett volna, és ki merte volna tenni magát az azzal járó fájdalomnak?

Nem, ebben az egyben biztos volt. Helyesen cselekedett. Ha enynyire fáj, hogy el kell hagynia egy nőt, aki csak a szeretője volt, mennyire fájna, ha a szívét adná neki, és aztán valami elragadná tőle? Annabel azt vetette a szemére, hogy fél vállalni a kockázatot. Amit viszont Annabel nem értett, hogy minden szerencsejátékos tudja, vannak dolgok, amelyek nem érik meg a kockázatot. És ő biztos volt benne, hogy ez is közéjük tartozik.

Huszonnegyedik fejezet

Annabel az elkövetkező napokban mintha érzéketlenné vált volna. Mindennap felidézte a kettejük közt lezajlott beszélgetést, és meggyőzte magát, hogy azt tette, amit tennie kellett. A véleményét minden éjjel felülvizsgálta, és azt kívánta, bár igent mondott volna a férfi házassági ajánlatára. Számított bármit is, hogy Jarret nem szereti, és hogy a házasságot csak az ő védelmét szolgáló megoldásnak tekintette? Ez is egyfajta szeretet, nem? De aztán mindig új nap virradt, és megint csak arra jutott magával, hogy helyesen cselekedett. Hogyan lehetne biztos akár csak abban is, hogy a férfi valóban felhagy a szerencsejátékkal? Hogyan lehetne biztos benne, hogy miután örök hűséget fogadnak egymásnak, Jarret nem fogja megbánni, hogy feleségül vette? És csak a férfi szavai garantálták, hogy a családja Geordie-t befogadja. Felsóhajtott. Jarretnek egy dologban tökéletesen igaza volt – el kell mondania az igazságot Geordie-nak. Gyáva volt. Minél tovább halogatja, annál rosszabb lesz. De állandóan azt mondogatta magában, hogy várnia kell, amíg a fiú számára véget ér a nehézségekkel teli hét az iskolában, vagy húsvét utánig, mivel ez volt a kedvenc ünnepe, vagy... Folyton csak halogatta. És ezzel ő is tisztában volt. Főleg mivel mostanság még kevesebb oka volt rá, hogy ne mondja el. A dolgok jól alakultak. Hugh azzal lepte meg, hogy a Lake Ale irányítását újra magához ragadva szinte újjászületett. A remény, amelyet Jarret adott nekik azzal, hogy világos sört ad-

hatnak el a Kelet-indiai Társaságon keresztül, megnövelte Hugh önbizalmát, és most már mindennap izgatottan ment be a sörfőzdébe. Így aztán Annabel igencsak meglepődött, amikor nagyjából egy héttel Jarret távozása után bekukucskált a férfi dolgozószobájába, és fivérét az asztalánál ücsörögve találta egy pohár whiskyvel a kezében. Ez volt az első alkalom, hogy inni látta, amióta Londonból visszatértek. A vér megfagyott az ereiben, míg rá nem jött, hogy a bátyja valójában nem iszik, csak a pohárra mered, a fényben összevissza forgatgatja. Valószínűleg felfigyelt a jöttére, mert anélkül, hogy ránézett volna, azt mondta: - Gyere be, Annabel. Úgyis épp hívatni akartalak. Hangja halálosan nyugodtan csengett, ami Annabelt megijesztette. - Mi történt? - Allsopp épp most osztott meg velem egy érdekes szóbeszédet. Úgy tűnik, híre ment Londonban, hogy a húgom egy felettébb kényes fogadást kötött egy bizonyos lorddal. Tekintetét a nőre emelte, épp jókor, hogy észrevegye, elsápad. - Igaz, ugye? Annabel állát felszegve próbálta menteni a menthetőt. - Anya gyűrűjét tettem meg tétnek egy fogadásban, cserébe azért, ha segítő kezet nyújt a Lake Ale-nek. - A híresztelések nem egészen erről szólnak. - Tudom, de... - És én egy percig sem vagyok hajlandó elhinni, hogy Lord Jarret Sharpe megfelelő tétnek tartana egy gyűrűt. - Tekintete Annabel arcát fürkészte. - Abban viszont teljesen biztos vagyok, hogy Lord Jarret szíves örömest kapna az alkalmon, ha az ágyába csábíthatna, ahogy azt úton-útfélen a fogadás tétjéről mesélik. Annabel elvörösödött. - Teljesen mindegy, mi volt a fogadás tárgya. Nyertem. - Szóval nem tagadod. Annabelből kétségbeesett sóhajt tört elő. - Hugh, kérlek... - Azon egy cseppet sem csodálkozom, hogy Lord Jarret ilyesfajta fogadással áll elő, de meg vagyok döbbenve, hogy te

képes voltál belemenni. - Sajnálom, ha szégyent hoztam rád... - Egyáltalán nem erről van szó, hogy a fene enné meg! – Annabel megkönnyebbülve látta, hogy a férfi leteszi a poharat. Maga az a tény, hogy a Lake Ale miatt érzett kétségbeesésed ilyesmire sarkallt... Hogy úgy érezted, kénytelen vagy... - Fejét a kezébe temetve Hugh magába roskadt. - Ó, istenem, nem tudom elhinni, hogy idejuttattalak! Annabel torkában dobogó szívvel lépett a férfi mellé, majd kezét a vállára fektette. - Sosem hajtotta volna be rajtam. A szíve mélyén jó ember. Hugh felkapta a fejét. - Egy jó ember nem használ ki egy kétségbeesett nőt. Egy jó ember nem engedi, hogy egy nő a jó hírét tegye kockára, aztán pedig magára hagyja, hogy egyedül kelljen szembenéznie a szóbeszéddel. Hála neki, a városi pletykafészkek fele szajhának fog titulálni. Kénytelen leszek Londonba menni, és ezért párbajra hívni, a pokolba is! - Nem teheted - felelte Annabel határozottan. - Megérdemli! - Nem, nem érdemli meg. - Annabel habozott, de ha fivére olyan ostobaságokon töri a fejét, mint a párbaj, jobb lesz, ha elmondja neki az igazat. - Mihelyt neszét vette a szóbeszédnek, felajánlotta, hogy elvesz. Én utasítottam vissza. Hugh előbb csak bámult rá, majd székében lassan kihúzta magát. - Az isten szerelmére, de miért? - Te is tudod, miért: Geordie miatt. - Elmondtad neki, hogy Geordie a te fiad? - Muszáj volt. Ajánlatot tett nekem, megérdemelte, hogy megtudja az igazat. Hugh hátradőlt székében, majd mogorva pillantást vetett rá. - Soha nem mondtad el egyetlen fickónak sem, aki valaha is ajánlatot tett neked. - Mert egyikük sem érdekelt. - De Lord Jarret igen. Annabel kicsit tétovázott, aztán bólintott. - Nem aggaszt, hogy mások előtt is felfedi az igazságot? - Nem, ő nagyon diszkrét - állította határozottan a húga.

- Látom, milyen diszkrét. Valószínűleg már egész Londont telekürtölte azzal az átkozott fogadással. - A szóbeszéd nem tőle ered. Nem vall rá az efféle viselkedés. - Tényleg? - Hugh-t szemmel láthatóan elöntötte a méreg. - Akkor miért utasítottad vissza? Kénytelen vagyok, azt feltételezni, hogy nem reagált valami kedvesen a vallomásodra. - Nos, a helyzet nem így áll. Valójában igen megértően fogadta. Hugh pislogott. - Most már semmit sem értek. - Ujjaival a hajába túrt. - Ha nem volt ellenvetése amiatt, hogy Geordie a te fiad, miért nem fogadtad el az ajánlatát? - Nem kényszeríthetem Geordie-t, hogy elhagyja az egyetlen helyet, amelyet otthonaként ismer. Ahogy nem bírnám elviselni, hogy itt kelljen hagynom, hogy Londonban élhessek Lord Jarrettel. Ilyen egyszerű. - Ezt a választást talán Geordie-ra kellene bíznod. Annabel felcsattant. - Ugyanazt szajkózod, mint Lord Jarret. Egy fiú az ő korában hogy hozhatna ilyen döntést? Fogalma sincs róla, az emberek milyen kegyetlenek tudnak lenni. Ha magaménak ismerem el, amit kénytelen lennék megtenni, ha anélkül akarnám Londonba vinni, hogy az emberek furcsállnák, az további alapot adna a pletykákra. Az mindenkinek kellemetlen lenne, nem csak neki. És ha úgy döntene, hogy itt marad nélkülem... - Zokogásban tört ki. - Ó, kedvesem! - Hugh a karjába vonta. - Egy nap el kell mondanod a fiúnak az igazságot. - Tudom. És el... el is fogom. A férfi előhalászott egy zsebkendőt. - Bár megfojtottam volna Rupertet, amiért gyermekkel áldotta meg a méhed, és a legkisebb hajlandóságot sem mutatta, hogy törődjön vele. Az a kis patkány... - Ez már a múlté. - Annabel elvette Hugh kezéből a zsebkendőt, és kifújta az orrát. - Hibát követtem el, és kígyót-békát kiabálni Rupertre ezen mit sem változtat. - Az egyetlen hiba, amit elkövettél, hogy bíztál egy fiatalemberben, aki túl ostoba volt hozzá, hogy lássa, milyen értékes is vagy. - Kinyújtotta a kezét, hogy letöröljön húga arcáról egy könny-

cseppet. - És ez az, ami aggaszt, Annié. Hogy találtál egy másik hozzá hasonlót. Vagyis most el kell mondanod nekem az igazat. Van okom aggódni, hogy Lord Jarret esetleg... - A füle elvörösödött, de hősiesen folytatta: - Van rá esély, hogy ő is gyermeket nemzett neked? Istenem, lehet ez még ennél rosszabb? - Ez lehetetlen. - Jarret gondoskodott róla. - Isten ments, hogy ítélkezzem feletted, de ha elképzelhető... - Biztosíthatlak, hogy köztem és Lord Jarret közt azt a nyavalyás fogadást leszámítva nincs semmi - állította határozottan Annabel. Többé már nincs, az égvilágon semmi. - És a fogadást megnyertem, úgyhogy nincs miért aggódnod. A férfi ismét közel húzta magához, állát a húga feje tetején nyugtatta. - A pletyka nem szűnt meg létezni. Gyűlölöm az érzést, hogy a barátaink és a szomszédok miatta becsmérelnek. Annabel nyelt egyet. - Akarod, hogy elfogadjam az ajánlatát? Megadta a címét, hogy írhassak, ha meggondolnám magam. Nem akarok neked és Sissynek még több kellemetlenséget okozni. - Ó, drágaságom! - mondta Hugh félresöpörve a nő haját a szeméből. - Ez egyáltalán nem érdekel, ahogy Sissyt sem. Mindig olyan boldoggá tettél bennünket. Azonkivűl te vagy az egyetlen, akinek a nehezét viselnie kell. Bár meg tudnálak kímélni ettől! Annabel kissé elhúzódott tőle, és mosolyt erőltetett az arcára. - Idővel elül majd a szóbeszéd. - Tekintetét a férfi háta mögött a pohár whiskyre szegezte. - Ugye nem áll szándékodban azt meginni? - Azok után, hogy ennyi áldozatot hoztál miatta? Nem, egyszer s mindenkorra befejeztem. Annabel fellélegzett. - Hála istennek! Legalább egy haszna volt a Jarrettel való találkozásnak. Ez némiképp gyógyír volt megsebzett szívére.

George dermedten állt az előcsarnokban, képtelen volt hinni a

fülének. Törvénytelen gyermek volt. És Annabel néni volt az anyja. Az anyja! És az igazi apja meghalt a háborúban. Vagyis nem volt apja, mert a férfi, akit apjának hitt, igazából a nagybátyja volt. Ó, istenem! Ez hogy lehet? Anyja ugyanúgy bánt vele, mint a többi gyerekkel. Ha tényleg nem az ő fia volna, anyja biztosan jelét adta volna valahogyan. Biztosan nem hazudott volna neki... Mindannyian hazudtak neki! Torkát a sírás fojtogatta, és csak hatalmas erőfeszítések árán tudta visszanyelni könnyeit. Hogy tehették? Eltitkolták előle a tényt, hogy csak egy... fattyú. Fattyú. A tisztátalan szó egyre csak ott visszhangzott a fejében, egészen belebetegedett. A lépcsőhöz botorkált, majd felrohant a szobájába, ahol egyedül lehetett, és ahol gondolkozhatott. Egy fatytyú. Egyike azon gyermekeknek, akikről az emberek sutyorognak, mint Toby Mawer. Toby mamája sem ment férjhez sosem, ahogy Annabel néni sem. Nem, nem Annabel néni. Anya. Az ágyára fekve összegömbölyödött. Ő volt az anyja. És nem ismerhette el a fiának, mert az mindenkit zavarba hozott volna. Mert a puszta létezése is felzaklatott mindenkit. Ó, istenem, ebbe bele fog betegedni. Az éjjeliedényhez szaladt, és kiadott magából mindent, majd a padlóra zuhant, és térdét a mellkasához húzta. A szíve sajgott a fájdalomtól. Mindannyian hazugok voltak. Nem törődtek semmi mással, csak azzal, hogy senki ne tudja meg az igazat, még ő sem. Hirtelen szöget ütött valami a fejében. Vajon nagymama és nagypapa tudták? Nem, várjunk csak... hisz akkor ők sem voltak az igazi nagyszülei, nem? Szemét könny mardosta. Nem voltak nagyszülei, mert már mind meghaltak. Annabel néni, anya vőlegénye árva volt. És a fivére és a húgai sem voltak a testvérei, csak az unokatestvérei. Vagyis nem volt apja vagy nagyszülei, és nem voltak testvérei sem. Csak egy anyja volt, aki hazudott neki, és nem ismerte el. Mert fattyú volt. Ez nem az ő hibája! Erről az a nyavalyás Rupert tehet. George-ot az sem érdekelte, hogy a férfi az apja és háborús hős volt. Gyermekkel áldotta meg Annabel néni méhét, anya méhét, amikor nem lehetett volna neki. Apa így mondta. Nem, nem apa. Neki nem volt apja! Fejét a térde közé hajtotta, könnyeit igyekezett visszanyelni. Azt

kívánta, bár minden térne vissza a régi kerékvágásba. Amikor még nem tudta. Amikor volt apja és anyja, és voltak nagyszülei és húgai és öccse... Felkapta a fejét. Miért is ne lehetne? Senki sem tudta, mit hallott. Ha ő és Annabel néni egy árva szót sem szólnának, maradhatna minden a régiben. Felszegte az állát. Nem akar másik anyát. Azt akarta, hogy minden úgy maradjon, mint annak előtte. És ha rajta múlik, úgy is lesz. Senki más nem tudja az igazat. Lord Jarretet leszámítva. Mogorván nézett maga elé. Lord Jarret, aki azt a szemérmetlen fogadást kötötte Annabel nénivel, és beszámolt róla mindenkinek. Lord Jarret, aki azt állította, hogy a szándékai Annabel nénivel tisztességesek, holott nem úgy gondolta. Annabel néni azt mondta George-nak, hogy őlordságának esze ágában sincs nősülni. Néha ezek szerint ő is hazudott. Most éppen azt mondta, hogy őlordsága ajánlatot tett neki. Vajon igaz volt? Kicsi a valószínűsége. Először is, a néni azt mondta apának, hogy közte és Lord Jarret között a fogadáson kívül nem volt semmi, de ez hazugság. Lord Jarret megcsókolta - ebben egészen biztos volt. És volt még egy másik alkalom is, amikor ők ketten a Daventry piac közelében sétálgattak, majd bűnbánó képpel tértek vissza az esőben, mintha valami rosszat tettek volna. És volt valami különös abban is, ahogy egymásra néztek... ugyanúgy, ahogy néha anya és apa is szokott. Ó, istenem, mi van, ha Lord Jarret is gyermekkel áldotta meg Annabel néni méhét? George nem igazán tudta, hogyan történik az ilyesmi, csak annyit, hogy biztosan köze van a csókokhoz és az ágyhoz. És ha a fogadás tétje az volt, hogy Lord Jarret az ágyába viszi Annabel nénit... George a földre csapott. Ha valóban gyermeket várna, azzal odalenne az egész család becsülete, csak mert Annabel néni miatta nem hajlandó férjhez menni. És ha Lord Jarret elmesélte az embereknek, hogy ő fattyú, az az egész családra rossz fényt vetne. Megint csak miatta. Ha ez megtörténne, mindenki őt hibáztatná, és mindenki tudomást szerezne róla, hogy fattyú. Ez nem történhet meg. Ebből csak egyetlen kiút volt. Valahogy rá kell vennie Lord Jarretet, hogy vegye el Annabel nénit, és vigye el innen. Akkor

aztán minden visszatérhetne a régi kerékvágásba. Kivéve, hogy attól fogva nem lenne ott Annabel néni, hogy gondoskodjon róla. Nem volna forró csoki, amit akkor szokott becsempészni a gyermekszobába, amikor apja ostobán viselkedett. Nem énekelne neki, amikor rémálmaiból ébred. Nem lenne több portya a piacon sem, ahol az árverésre váró lovakat szokta nézegetni. Most kezdett csak derengeni neki, hogy mindezeket a dolgokat csak azért tette, mert az anyja volt. Kiszáradt a torka. Nem lehet, nem hagyhatja! Rá fogja venni Lord Jarretet, hogy vigye el innen. Lord Jarret egyébként is kénytelen lesz így tenni, a szóbeszéd miatt. Apa legalábbis ezt mondta. George ráveszi, hogy térjen vissza, és vegye feleségül, akár akarja Annabel néni, akár nem. De hogyan? Levelet írni Lord Jarretnek nem megoldás. Talán nem is foglalkozna a levéllel. Nem, George-nak személyesen kell őt felkeresnie. A gyomra ismét kavarogni kezdett. Londonba menni? Egyedül? Még ha meg is tudná tenni, a szülei megölnék. Összevonta a szemöldökét. Nincsenek is szülei, nem igaz? Csak egy anyja, akit a létezése is zavar. Ugyan már, tudod, hogy úgyis összeházasodnak, gyötörte a lelkiismeret. És mi van, ha igen? Megérdemelték, hogy szenvedjenek. Nem ő volt, aki hazudott. Vagy nem is érdekli őket ez az egész. Próbálta visszapislogni a könnyeit. Csak egy fattyú, egy szégyenfolt. De csak akkor, ha nem sikerül a tervét tető alá hoznia. Ha meg tudja valósítani, minden rendbe jön. Elképzelte, amint a nap fénypontjaként Lord Jarret társaságában megérkezik. Lord Jarret leveszi a lábáról Annabel nénit, és rábírja, hogy igent mondjon neki, és George lesz a nap hőse, mert visszahozta. És akkor mindenki megfeledkezik róla, hogy ő csak egy fattyú. És minden úgy lesz, ahogy régen. Ez volt a lényeg. Szóval, hogy juthatna el Londonba? Ő, anyja és Annabel néni első alkalommal postakocsin utaztak. Az éjfélkor indul a fogadótól, így nem okozna gondot, hogy úgy surranjon ki a házból, hogy reg-

gelig bárki észrevenné az eltűnését. Mihelyt Londonba ér, bérelnie kell egy bérkocsit, azzal eljut a sörfőzdébe, hogy őlordságát megtalálhassa. Most már csak azt kell kitalálnia, hogyan száll fel a postakocsira. Abban szinte teljesen biztos volt, hogy a pénzből, amit még a nagyszüleitől kapott karácsonyra, futja majd jegyre. Mivel korábban csak egyetlenegyszer járt a postakocsi-állomáson, nem félt attól, hogy bárki emlékezne rá, vagy tudná, hogy kicsoda. De az könnyen elképzelhető, hogy a kocsis nem engedi, hogy egy hozzá hasonló korú fiú egyedül szálljon fel a kocsira. Mindenféléket kérdezne a szüleiről, és hogy miért utazik egyedül. George leült az ágyra, hogy gondolkozzon. Talán rávehetné az egyik szolgát, hogy tegye fel őt a postakocsira, azt színlelve, mintha a családjához küldené Londonba. Nem, ez nem működne. Beárulnák. De ki mást keríthetne? Felugrott az ágyról. Toby Mawer! Ő tizenhét éves, a kocsis hinne neki. És amióta George egy márki hintáján tért haza, Toby és a barátai mintha kedvesebben bántak volna vele. Nem voltak kifejezetten barátságosak, de nem is olyan alávalók, mint korábban. Ezenkívül George-nak volt valamije, amire Tobynak már régóta fájt a foga, az óra, amelyet apjától kapott. George kivette a fiókjából. Az óra színarany volt, és a belsejébe a következő feliratot gravírozták: „George Lake-nek, tizenkettedik születésnapjára - 1825. január 9-én". Ez volt az első órája. Gombócot érzett a torkában. Tényleg meg akar válni tőle? Muszáj volt. Az összes pénzére szüksége van, ha Londonba akar utazni. Másrészt, nem tudott felajánlani semmi mást, ami Tobynak ínyére lett volna. Mellét furcsa érzés szorongatta, amikor az órát a zsebébe csúsztatta. Megkéri Tobyt, hogy segítsen neki, és eldöntik, hogy éjfél körül hol találkoznak. Miután mindenki nyugovóra tér, kisurran, és felszáll a londoni postakocsira. És mihelyt a dolognak vége, minden elrendeződik.

Huszonötödik fejezet

Annabel tétován ácsorgott Geordie ajtaja előtt. A fiú nem jött le reggelizni, ami aggasztotta. Sértődött hallgatásba burkolózva már előző este a vacsoránál is furcsán viselkedett. Bár néha előfordult már korábban is, ez most valahogy más volt, a felszín alatt majd felfortyant a dühtől, csak palástolta. Geordie azonban sohasem tartott magában semmit. Amikor mérges volt, azt mindenki látta. Valószínűleg komolyodik, és próbálja kordában tartani az érzéseit, de ez is azt sugallta, hogy el kell mondania neki az igazat. Eljött az idő. Ha fülébe jut a róla és Lord Jarretről keringő szóbeszéd, mindkettőjükre mérges lesz, és mielőtt ez megtörténne, ő szeretné elmagyarázni neki, hogy Jarret miért engedte, hogy ezt el kelljen viselnie. Hogy miért nem mehet hozzá a férfihoz. Az egész éjszakát azzal töltötte, hogy a bátorságát összeszedje. Bekopogott az ajtón. Geordie nem válaszolt. Megrémült. Lenyomta a kilincset, de az ajtó zárva volt. A fiúnak nem volt szabad kulcsra zárnia az ajtót. - Geordie, azonnal nyisd ki az ajtót! - kiáltotta. Semmi válasz. Miután megismételte az utasítást, leviharzott a lépcsőn, hogy előkerítse Hugh-t, s közben azért imádkozott, hogy a sörfőzdébe induló férfit még elcsípje. Pár másodperccel később már mindannyian Geordie szobájának ajtaja előtt ácsorogtak, és Hugh reszkető kézzel dugta a zárba a pótkulcsot. Amikor beléptek, a szobát üresen találták. Üresen! De hát hová az ördögbe mehetett? Aztán Annabel észrevette a nyitott ablakot és az ágy lábához rögzített kötelet, és a szívverése akadozni kezdett. Az ablakhoz rohant, arra számítva, hogy ott találja az összetört és vérző Geordie-t a földön heverve, de a sárban csak cipőnyomok látszottak. Hugh lépett mögé. - Ördög és pokol, miben sántikál ez a fiú? - Megszökött. Hugh, megszökött! - Képtelenség, biztosan van más magyarázat. Miért szökne meg? Dühösen rivallt a fivérére, amikor Sissy a szolgákért küldetett. - Te is láttad, milyen feszült volt tegnap este vacsora közben. Va-

lami nyilván aggasztotta. - Valószínűleg csak valami ostoba éjféli kiruccanásra vetemedett, hogy felgyújtsa az erdőt, vagy lement a folyóhoz, mert angolnahorgászásra támadt kedve. - Hugh megpróbált nyugalmat erőltetni magára, miközben beszélt, de arcvonásai aggodalomról árulkodtak. Bármelyik percben betoppanhat, azzal dicsekedve, hogy olyasmit tett, amit senki sem várt tőle. Az ő korában minden fiú így viselkedik. - Te kimásztál valaha is a szobád ablakán az éjszaka közepén? kérdezte Sissy. - Merem állítani, hogy nem, Hugh Lake. Értesítened kell a rendőrfőnököt, jöjjön ide, de azonnal. - Addig nem, míg meg nem győződtünk róla, hogy George nem egyszerűen csak átsétált a nagyszüleihez. De ahogy telt-múlt az idő, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy itt nem holmi éjszakai kiruccanásról van szó, és hogy a fiú nem járt a nagyszüleinél sem. Úgy tűnt, mintha a föld nyelte volna el. A szolgák semmit sem tudtak, és senki nem látta távozni sem. Délre Annabel már majdnem megőrült a kétségbeeséstől. Hugh-t majd szétvetette a méreg, Sissy pedig megállás nélkül zokogott. A rendőrfőnököt már hívatták, de mielőtt megérkezett volna, az ajtóban egy férfi jelent meg egy nyurga fiú társaságában, akin látszott, hogy jobb szeretne valahol másutt lenni. - Jó napot, Mr. Lake - mondta a férfi. - Ez a Toby Mawer egy órát akart nekem eladni a boltomban, de én észrevettem a gravírozást, és rájöttem, hogy ez az ön fiáé. Úgy gondoltam, megkérdem az ifjú George-ot, hogy tényleg Tobynak adta-e. Annabel emlékezett rá, hogy Geordie folyton panaszkodott egy Toby nevű fiú miatt. Hirtelen úrrá lett rajta a félelem. Toby bántotta talán, hogy elvegye tőle az órát? - George eltűnt - közölte Hugh, miközben betessékelte mindkettejüket. Fenyegető pillantással méregette a fiút. - Hol van, Toby? Toby nyegle stílusban válaszolt. - Nem tudom, uram. Nekem adta az órát, és kész. - Minden ok nélkül? - csattant fel Annabel. - Egyszerűen neked adta? Nem hiszek neked. Megcsillant valami a fiú szemében. - Higgyen, amit csak akar, kisasszony. Az enyém, lemondott róla. - Nos, rendben - szólalt meg Hugh -, mivel én tudom, hogy a fiú

sosem válna meg a születésnapjára kapott órától, te pedig azt állítod, hogy megtette, az ügy felderítését a rendőrfőnökre bízzuk. Már úton van idefelé, úgyhogy amint megérkezik, át is adunk neki. - Hugh hangja megkeményedett. - Persze ha George holtan találna előkerülni, te leszel a bűnös. De legalább nálad lesz az az aranyóra, amikor felakasztanak. - Felakasztanak! - kiáltotta Toby a meglepetéstől kiguvadt szemmel. - Na, idehallgasson, uram, én nem követtem el semmiféle gyilkosságot! Mikor utoljára láttam, még életben volt. Esküszöm! Hugh összefonta karját a mellkasa előtt. - És hol is volt az? Toby nagyot nyelt, majd idegesen nézegetett az ajtó felé a háta mögött. - Ugye nem adnak át a rendőrfőnöknek? - Az attól függ, mit akarsz mondani. A fiú az ajkába harapott. - Tudtam, hogy nem kellett volna segítenem annak a kis anyámasszony katonájának. Mondtam neki, hogy ostoba tervet eszelt ki, de nem hallgatott rám. - Mégis miféle tervet? - unszolta Annabel. - Londonba akart menni, hogy megkeressen egy jómódú úriembert. Azt, aki a múlt héten itt járt. Arra kért, tegyek úgy, mintha az idősebb fivére lennék, és tegyem fel a postakocsira. Azt mondtam a kocsisnak, hogy a nagybátyánkat készül meglátogatni. George maga fizette ki a jegyét, aztán pedig nekem adta az órát, amiért segítettem neki. Annabelnek ki-kihagyott a szívverése. Geordie egyedül ment Londonba? - Vajon mi az ördögnek akar találkozni Lord Jarrettel? - kérdezte Sissy. - Fogalmam sincs, asszonyom. Nem árulta el. De egyfolytában arról faggatott, milyen érzés fattyúnak lenni, amíg a végén már majdnem meggondoltam magam, hogy segítek neki. Fattyú. Annabel tekintete találkozott Hugh tekintetével, akinek sápadt arca elárulta, hogy ugyanarra gondol ő is. - Köszönjük, fiatalember, hogy elmondta nekünk az igazságot mondta Hugh feszülten. - Most már elmehet.

Toby a homlokát ráncolta. - Na és mi lesz az órával? Méltányosságból most már az enyém. - Légy inkább hálás, hogy nem adunk át a rendőrfőnöknek! - csattant fel Hugh. - Nem adom neked az órát. - De kaphatsz pár süteményt, ha szeretnél - tette hozzá Sissy, arcán halovány mosollyal. - A segítségedért. Toby kidüllesztette a mellét. - Nem kérek süteményt. - Barátságtalanul nézett Sissyre. - De ha akadna egy kis marhasült... - Biztos vagyok benne, hogy találunk valami kedvedre valót - válaszolta az asszony kedvesen, a fiút a konyha irányába terelgetve. Hugh köszönetét mondott a boltosnak, majd útjára bocsátotta. Miután a férfi távozott, Annabel így szólt: - Geordie bizonyára meghallotta tegnap, amiről beszélgettünk. Tudod, hányszor lebukott már, amint az ajtónál hallgatózik. Hugh morcosán bólintott. - Máris előkészíttetem a hintót. Azonnal indulunk Londonba. Sissy a gyerekekkel itthon marad, arra az esetre, ha menet közben visszatérne Geordie józan esze, és hazajönne. Annabel bólintott, szíve eszeveszetten kalapált a mellében. Bármi történhet vele egyedül az úton. Hugh átölelte. - Nem lesz semmi baja, Annie. Eszes fiú. - Honnan tudná, hol találja Jarretet? Mi van, ha bajba kerül, miközben egyedül kószál Londonban? A nagyvárosban ezer veszély leselkedik rá! - Tudom, de ne gondolj mindjárt a legrosszabbra, vagy beleőrülsz. Reménykedjünk, hogy idejekorán Lord Jarret nyomára bukkan. - Hugh homlokon csókolta. - Legyen már bizodalmad abban a fiúban. Megvan a magához való esze. Ami mit sem ér, ha néhány elvetemült alakkal akad dolga. Lelki szemei előtt Annabel csak azt látta, hogy George-ot útonállók szólítják le, kirabolják és megverik, aztán hagyják meghalni egy sikátorban. - El kellett volna mondanom neki - suttogta. - Bárcsak elmondtam volna neki...

- Ami történt, megtörtént. Megtaláljuk, még ha tűvé is kell tennünk érte egész Londont. A fivére hangjából kicsendülő vad eltökéltség némileg megnyugtatta Annabelt, de egy dologban biztos volt. Ha épségben megtalálja Geordie-t, soha többé nem hagyja magára.

Amikor Jarret ruganyos léptekkel belépett a Plumtree Sörfőzde irodájába, már dél is elmúlt. A Kelet-indiai Társaság hajóskapitányai beleegyeztek, hogy szerződnek a Plumtree Sörfőzdével a Lake Ale sörének megvételére. Annyira lenyűgözte őket az Annabel által készített világos sör minősége, hogy mindjárt kétezer hordóval rendeltek! Ez majdnem annyi volt, mint amennyi korábban az orosz piacra ment. A Laké Ale részesedése elég lesz, hogy a kis sörfőzde legalább egy évig kihúzza, és Annabel odáig lesz az örömtől. Jarret megtorpant. Tőle kell megtudnia: Burtonbe megy, hogy megünnepelhessék. Hogy láthassa. Sóhajtozva roskadt az íróasztala mögött álló székbe. Ki kellett volna vernie a fejéből Annabelt. Amióta csak elhagyta Burtont, a munkába temetkezett, a tervvel, illetve a Plumtree felvirágoztatásával foglalkozott. Megpróbálta őt elfelejteni. De képtelen volt. A komló illata állandóan a nő tiszta, zamatos illatára emlékeztette. A cefrézőkádban tajtékzó habot nézve a nő gyönyörű hajkoronája jutott az eszébe. És amikor éjszaka a fények kihunytak, és a hely elcsendesült, a szerelmeskedésükre gondolt, ott a Lake Ale irodája melletti apró helyiségben, amelyet csak a kályhában pislákoló tűz világított meg és kettejük szenvedélye fűtött be. Jó ég, már megint kezd érzelgőssé válni. Újabban állandóan érzelgős hangulatban volt. Hiányzott neki Annabel. Nem gondolta volna, hogy ilyen átkozottul hiányozni fog. Croft nyitott be az irodába. - Mr. Pinter van itt, uram. Fogadja? - Természetesen. - Legalább kis időre megfeledkezhet Annabelről. Mihelyt helyet foglalt, Pinter azonnal a tárgyra tért.

- Megtaláltam a lovászt, aki aznap az édesanyja lovát felnyergelte. Azt állítja, se nem látta, se nem hallott semmit Desmondról nincs róla tudomása, hogy a környéken lett volna. De az édesanyja mondott valamit a lovásznak, ami talán fontos lehet. Jarret megpróbált higgadtnak tűnni. - Igen? Pinter kissé kihúzta magát ültében. - Az édesanyja... nos... arra kérte, hogy ne említse az édesapjának, hová készül. Egy másodpercig Jarretnek a lélegzete is elakadt. Megerősítést nyert hát, anyja nem azért lovagolt ki, hogy kérdőre vonja az apját. El akarta kerülni a férfit. De akkor az apja vajon honnan tudta meg, hová mehetett? Miért ment utána, amikor már napok óta beszélő viszonyban sem voltak? - Na és Desmond? Vele kapcsolatban megtudott bármi újat? Masters továbbra is azon mesterkedik, hogy valami módon bepillantást nyerhessen nagyi végrendeletének korábban írt változatába. - Csak annyit tudok, hogy akkortájt rosszul mentek a dolgok a malma táján. - Ami nyomós indítéknak tűnhet. - Annak. - Lehetséges, hogy anya azért lovagolt ki, hogy vele találkozzon? Talán olyan mérges volt apára, hogy az unokatestvérével szövetkezve talált ki valamit. Ellentétben velünk, többiekkel, ő sohasem gyűlölte. - Ez elképzelhető. De még egyszer... - Tudom, több információra van szüksége. Nos, akkor folytassa a kutakodást. Pinter bólintott. - Tudnia kell, hogy Desmond azóta is egyfolytában áskálódik, viszont úgy tűnik, hogy nem igazán adnak a szavára. A sörfőzde irányításával az embereket inkább ön nyűgözte le. Újabban egy, a Kelet-indiai Társaság kapitányaival kötendő szerződésről is felröppentek a hírek. - Ezek nem pusztán hírek - jegyezte meg büszkén Jarret. - Ól Akkor illik gratulálnom. Biztos vagyok benne, hogy a Lakeek elégedettek. Jarret felsóhajtott.

- Jut eszembe, ajánlatot tettem Miss Lake-nek. Visszautasított. - Valóban? - Úgy tűnik, nem ütöm meg a reményteljes férjjelöltekkel szemben állított mércét. Pinter tűnődő tekintettel meredt rá. - Talán ez a siker majd megváltoztatja a véleményét. - Kétlem. Ez idáig elég haszontalan életet éltem. Bolond lenne, ha hozzám jönne. - Láttam már furább házasságokat is. Ott van például a fivéréé. Én még nem adnám fel a reményt. Tapasztalatom szerint az okos nőknek több időre van szükségük egy ilyen fontos döntés meghozatalához, mint ahogy a férfiak gondolják. Nem szabad azzal vádolni őket, hogy mindez csak múló szeszély. Végtére is egy nő sokkal többet kénytelen feladni, ha férjhez megy. Miután Pinter távozott, szavai még mindig ott visszhangzottak Jarret fejében. Valóban sokat kívánt tőle - arra kérte, a fia elvesztését kockáztassa érte. És ő semmit sem ajánlott neki cserébe a nevén és egy ígéreten kívül, miszerint megváltozik, jóllehet eddig semmi jelét nem mutatta, hogy képes volna más emberként élni. Ő pedig azt kívánta tőle, hogy vakon bízzon benne, amikor soha egyetlen férfi sem szolgált még rá a bizalmára. Még arra sem volt hajlandó, hogy állandóan rejtegetett énjét feltárja előtte, az énjét, amely félt a túlzott érzelmi elköteleződéstől. Annabelnek egy dologban igaza volt - mivel úgy tett, mint akinek nincs szíve, nem kellett félnie attól, hogy azt bárki összetörheti. Bár eltöprengett rajta, hogy Annabel nélkül leélni az életét nem lenne-e ugyanolyan elviselhetetlen. Valamikor az elmúlt hónap során a szeretni képtelen Jarret helyét felváltotta az a Jarret, akit nagyon is érdekelt a nő sorsa. A kettejük sorsa. És ez megrémítette. Ha átengedné magát az érzéseinek, és beleszeretne, aztán a sors elszakítaná tőle, ahogy az anyjával és az apjával történt... Jarret megdermedt. Pinter nyomozása egyértelművé tette, hogy a sorsnak ehhez vajmi kevés köze van. Olivér vallomása sokat sejtetett, de Jarret nem akart hinni benne. És miért? Mert ha az anyja nem véletlen baleset folytán vetett véget apja életének, hanem előre megfontolt szándékkal, akkor ő egész életében egy hazugsággal áltatta magát.

A sors keze számtalan tragédiában benne lehet, de az ostobán vagy meggondolatlanul viselkedő embereké még annál is többen - a csökönyösségükről, mint nagyi esetében, már nem is beszélve. Ha egy ember elzárkózik a külvilágtól, ha visszautasítja, hogy törődjön bármivel is, akkor azzal maga is hozzájárul, hogy az ehhez hasonló dolgok újra és újra megtörténjenek. De a világnak szüksége van az olyanokra, akik kellőképpen gondoskodók lévén egyensúlyt teremtenek az ostobák és meggondolatlanok közt, akik képesek romjaiból mindent újjáépíteni. A világnak szüksége van az Annabelhez hasonló emberekre. Neki is szüksége van az Annabelhez hasonló emberekre. Nem, neki Annabelre van szüksége. Hogy mellette legyen, hogy vele éljen. És nincs az a mennyiségű munka, amelybe temetkezve ezen változtatni tudna.

Huszonhatodik fejezet

Néhány órával később Jarret a külső irodából ismerős, fülsiketítő hangra lett figyelmes. Minden gondja ellenére arca mosolyra húzódott. Másodpercekkel később, sarkában Crofttal, nagyanyja csörtetett be. - Asszonyom, le kellene ülnie - szajkózta Croft. - Tudja, mit mondott Wright doktor. - A kanapéhoz szaladt, és felkapta onnan az ágytakarót. - Ide, itt kényelembe helyezheti magát. A fejét a párnára hajthatja, a lábát pedig felteheti a... - Croft, ha nem hagy fel azonnal az aggodalmaskodással, istenemre mondom, hogy fenéken billentem! - csattant fel nagyi. - Jól vagyok. Minden rendben. - De... - Kifelé! - Ujjával az ajtó felé mutatott. - Beszédem van az unokámmal. Croft sértődött képet vágva hajtogatta össze a takarót, és tette vissza a kanapéra, pontosan oda, ahonnan felvette, majd elhagyta a helyiséget.

- Igazán lehettél volna hozzá kedvesebb - szidta le Jarret mosolyát elfojtva. - A lábad nyomát is megcsókolja. Minden második szava az, hogy „Mrs. Plumtree ezt mondja”, meg hogy „Mrs. Plumtree azt mondja". - Azt hiszi, hogy fél lábbal már a sírban vagyok - zsémbelődött az asszony, miközben letelepedett a kanapéra. - Mint mindannyian. - Én nem. Nekem több eszem van; gyűlölöm, ha a körmömre koppintanak. - Jarret hátradőlt székében, majd hasa előtt összekulcsolta a kezét. - Hogy vagy mostanság? - Sokkal jobban - válaszolta a nagyanyja. - Wright doktor szerint javulok. Tényleg jobban festett, mint pár héttel ezelőtt. Jarret egy ideje már nem hallotta köhögni, és arcának színe is visszatért. Már maga a tény, hogy itt van, sokat elárult. - Remek hírforrásod kell, hogy legyen, ha már értesültél a szerződésről. - Szerződésről? - kérdezte nagyanyja nyilvánvalóan színlelt ártatlansággal. - Miféle szerződésről? Jarret szemöldökét felvonva meredt az asszonyra. - Nagyi, többé már nincs szükségem gyámkodásra. Hallottál a Kelet-indiai Társaság kapitányaival kötött megállapodásról, nem? Mrs. Plumtree megrántotta a vállát. - Rebesgetnek ezt-azt... - És te azért jöttél, hogy megerősítést szerezz. Nos, a hírek igazak. - Felkapta a szerződés saját példányát, és az asszony ölébe ejtette. - Nézd meg magad. Nagyanyja úgy csapott le a szerződésre, mintha valami erkölcstelenül bűzlő dolgot venne a kezébe. Beletelt jó néhány percbe, mire átfutotta a részleteket, de amikor a mennyiséghez ért, amely a szerződésben foglaltatott, a szeme tágra nyílt a csodálkozástól. - Rávetted őket, hogy kétezer hordóval vegyenek? Hogy a csodába sikerült meggyőznöd őket? - Jó sörrel jó áron. Nem ostobák. - De ez majdnem a piaci forgalom negyede! - Meglepettnek tűnsz - jegyezte meg Jarret kényszeredetten, miközben ismét helyet foglalt. - Mégis mit gondolsz, mivel töltöttem

idáig az időmet? Malmoztam? Kihallhatta hangjából a csalódottságot, mert az asszony letette a szerződést. - Jarret, nem mondhatod, hogy nem vagyok hajlandó beismerni, ha tévedek. És hatalmasat tévedtem, amikor zsenge ifjúkorodban kitiltottalak a sörfőzdéből. Nem kellett volna, hogy a szavak sokat jelentsenek számára, de Jarretnek mégis sokat jelentettek. - Kedves tőled, hogy elismered. - Valahogy sikerült mosolyt erőltetnie az arcára. - Nem arra születtem, hogy ügyvéd legyek, nagyi. De most már értem, hogy egyszer csak magadra maradtál öt unokával, akiknek a felnevelése a nyakadba szakadt, és valószínűleg nem akartad, hogy mind az öt láb alatt legyen... - Ó, istenem, nem erről van szó. - Nagyanyja kék szeméből csak úgy sütött a szomorúság. - Hát nem látod, gyermekem? Anyádat arra kényszerítettem, hogy apád felesége legyen. Miután ez katasztrófához vezetett, rájöttem, hogy soha nem adtunk neked választási lehetőséget, a nagyapád és én egyszerűen csak odarángattunk a sörfőzdébe, és közöltük, hogy ez lesz a jövőd. - Olyan jövő volt, amire magam is vágytam. - Tizenhárom éves voltál. Mit tudtál bármiről is? Soha semmilyen más lehetőséggel nem kecsegtettünk. Azt akartam, hogy nézz körül a világban, és lásd, mi várhat rád, mielőtt beletemetkezel a sörfőzés világába. Azt akartam, hogy ugyanazokat az előnyöket élvezd, mint a veled egykorú úriemberek - jó nevelést kapj, és lehetőséget, hogy túlnőj önmagadon. Egy hónappal ezelőtt Jarret még tiltakozott volna ez ellen. Elmondta volna, hogy Eton az utolsó hely, ahová egy szomorkodó fiú vágyik, akinek családja botránykővé vált, és akinek ismerős helyre és ismerős társaságra lett volna szüksége. De ez még az előtt volt, hogy Annabelt megismerte. Most már értette, hogy az anyák - és a nagymamák - néha nem a megfelelő áldozatot hozzák meg gyermekeikért. Azért, mert hiányosak a forrásaik vagy az ismereteik. Vagy egyszerűen csak azért, mert félnek. Ez azonban még nem jelentette, hogy kevésbé szeretnék a gyermekeiket. Néha pont azt jelentette, hogy a szeretetük túlontúl is erős.

- Azt tetted, amit helyesnek gondoltál - mondta halkan, s rájött, hogy a múltban érzett neheztelésnek, amit nagyanyja iránta érzett, mostanra már nyoma sincs. - Nem hibáztatlak érte. Az asszony visszanyelte könnyeit, majd újból felkapta a szerződést, és tovább tanulmányozta. - Átgondolt szerződés, ránk nézve rengeteg előnnyel. - Tudom. Mrs. Plumtreeből kitört a nevetés. - Te pimasz csirkefogó! - Annak tartanak. - Miközben az asszony folytatta az olvasást, Jarret óvatosan hozakodott elő a témával, amit idáig kerülgetett. Nagyi, az év leteltével is szeretném tovább vezetni a sörfőzdét. Nagyanyja kitartóan olvasott, de a keze kissé megremegett. - Azt hiszem, ennek semmi akadálya. - Te pedig visszavonulsz. Erre már az asszony is felfigyelt. - Micsoda? Jarret Sharpe, nincs jogod tétlenségre kárhoztatni engem! - Nem, tényleg nincs. Ahhoz túlságosan értékes vagy. Szándékomban áll kikérni a véleményedet, valahányszor úgy adódik. - Amikor nagyanyja haragja némiképp csillapodni látszott, még nyájasan hozzátette: - De a sörfőzés a fiatalok kiváltsága. Ezzel te is tisztában vagy, különben nem kértél volna, hogy lépjek a helyedbe. - Ravaszkás pillantással nézett rá. - Azonkivűl, ha ördögi kis terved beválik, és mindenkit kiházasítasz, hamarosan babusgathatod a dédunokáidat. Nem lesz időd a Plumtreere. Az asszony egy pillanatig elgondolkozott. - Gyanítom, a módszeremet továbbra is helyteleníted. - Igen. Úgy gondolom, a későbbiekben ez még sok kellemetlen percet szül a számodra, olyanokat, amelyekről nem is álmodtál. Nagyanyja fintorogva tért vissza a szerződéshez. Amikor végzett, félretette. - Gondolod, hogy a Laké Ale képes teljesíteni, amit vállalt? - Efelől semmi kétségem. Annabel majd kezeskedik erről. - Annabel? - kérdezte az asszony szemöldökét felvonva. Jarret habozott. De már eldöntötte, hogy tesz még egy próbát Annabellel. A nő megtestesítette mindazt, amire vágyott.

- Kedvelnéd. Igazából sok mindenben hasonlít rád... makacs és szemtelen, idegesítő perszóna. A szívjósága azonban határtalan. - Akkor miért nem veszed feleségül? - Megkértem, de visszautasított. - Tessék? - Mrs. Plumtree összevonta a szemöldökét. - Nos, ez esetben nem hinném, hogy ő lenne a megfelelő választás számodra. Nekem ostobának tűnik, és nem való hozzád együgyű nőszemély. - Nem ostoba, erről biztosíthatlak. Csupán szeszélyes. És az élete... kissé bonyolult. - Akkor segíts neki kibogozni. - Az asszony ujjával a szerződésre bökött. - Ha ezt sikerült tető alá hoznod, akkor bizonyára arra is képes vagy, hogy megoldd egy olyan vidéki sörfőző problémáit, aki az idejét azzal tölti, hogy a fivére gyermekeit neveli, és akinek nem volt férfi az életében, mióta a vőlegénye csatában az életét vesztette. Jarret csak pislogott. - Ezt meg honnan tudod? Nagyanyja felszegte az állát. - Megvannak a forrásaim, ha emlékszel. Isten irgalmazzon nekik. Ki tudja, mi mindent sikerült még kiderítenie. Jarret már azon volt, hogy faggatózni kezd, amikor a külső irodában zajló kisebb zűrzavarra lettek figyelmesek. Croft feljajdult, az irodába pedig tágra nyílt szemekkel egy fiú rontott be. - George? - kiáltotta Jarret hevesen kalapáló szívvel felugorva székéből. Mit keres itt a fiú? Vajon ez azt jelenti, hogy Annabel is itt van? Croft csörtetett be, majd galléron ragadta a fiút. - Bocsásson meg, uram, de ez a kölyök belém rúgott, majd kicselezett. Esküszöm... - Croft, engedje el! Ismerem. Hagyjon magunkra bennünket. A titkár azonnal elrántotta a kezét, valami káromkodásfélét mormolt, végül hűvösen kimasírozott. George öltözéke kissé viseltesnek látszott, ruhája gyűrött, haja borzas, a cipője pedig sáros volt. És azok ott a kabátján süteménymorzsák lettek volna? Mihelyt Croft becsukta az ajtót, George minden bevezetés nélkül rázendített:

- Maga tudta, hogy fattyú vagyok, és nem mondta el nekem! Az árulás miatti csalódottságtól, amely a fiú arcára kiült, Jarretnek görcsbe rándult a gyomra. A pokolba ezzel az egésszel! - Az elutazásomat megelőző éjjel tudtam meg, amikor a nagynénéd... - Úgy érti, az anyám. Nyugodtan kimondhatja. Ő az anyám. Nagyi megköszörülte a torkát. George rémülten nézett abba az irányba, ahol az asszony ült, és az arca elvörösödött. - George, ő itt a nagyanyám, Mrs. Hester Plumtree. Nagyi, bemutatom George Lake-et, Annabel... - Fiát - fejezte be George harcias pózba vágva magát. - Törvénytelen fia. Az asszony előbb csak pislogott, majd felállt. George-hoz lépett, és kinyújtotta a kezét. - Örvendek, George! Már sok szépet hallottam édesanyádról. A fiú csak bámult rá, szemmel láthatóan nem tudta, mitévő legyen. Végül elfogadta a felé nyújtott kezet, és kissé ódzkodva megrázta. - Nagyi, magunkra hagynál pár pillanatra? - kérdezte Jarret. George-nak és nekem volna némi megbeszélnivalónk. - Természetesen. - Az asszony kutató pillantást vetett unokájára. - Ez is azon komplikációk egyike, amelyekről beszéltél? - Nevezheted így is. - És később nyilván minden részletre kiterjedő magyarázatot vár. Mihelyt a nagyanyja távozott, Jarret így szólt: - Örülök, hogy látlak, George, de a családod hol van? - Burtonben. - A fiú álla megremegett, mintha legalábbis minden erőfeszítésére szüksége lett volna, hogy ne hulljon darabokra. Egyedül jöttem Londonba. Megszöktem. - Jóságos ég, fiatalember, megbolondultál? Mostanra már biztosan halálra aggódták magukat miattad. A fiú az ajkába harapott. - Nem érdekli őket. - Hangja keserűen csengett. - Csak egy fattyú vagyok, kölönc a család nyakán. - Ó, George! Biztos vagyok benne, hogy nem mondtak neked ilyet. - Nem, ők semmit sem mondtak nekem. Nekem soha senki nem mond semmit. Kihallgattam őket, amint erről beszélgettek, arról, hogy... Annabel néni miattam utasította vissza az ön házassági aján-

latát, és ezért is jöttem ide. - Arcán kétségbeesés tükröződött. - Feleségül kell vennie! Jarret felvonta egyik szemöldökét. - Egyszer már megkértem, de kikosarazott, fiam. - Csak azért, mert zavarná, ha az emberek megtudnák rólam az igazságot. De nem fogják, mert én nem hagyom, hogy bárkinek is elmondja. Ön feleségül veszi, és elhozza Londonba, í…így minden ú...úgy lesz, ahogy régen. Ahogy a fiú ott állt elszántan, kezét ökölbe szorítva, kétségbeesett tekintettel, Jarret szorítást érzett a szíve körül. - Sajnálom, George, de már soha semmi nem lesz úgy, mint korábban. Ami megtörtént, nem lehet nem megtörténtté tenni. Ha senki más nem szerez róla tudomást, te akkor is tisztában leszel vele. Nem fogod tudni kiverni a fejedből. - De igen, ki tudom! Feleségül kell vennie, és akkor minden maradhat a régiben. - Csontos kis vállát kihúzta. - Ha kell, magam veszem rá, hogy elvegye. Jarret meglepetten pislogott. - Ó? És mégis hogy csinálod? - Kihívom párbajra. Jarretnek óriási erőfeszítésébe került, hogy leküzdje nevethetnékjét. - És milyen fegyvert óhajtasz használni? - G...gondoltam, talán akad egy felesleges párbajpisztolya, amit kölcsönkérhetnék. - Értem. Tudsz egyáltalán lőni? George büszkén kidüllesztette a mellét. - Vadászpuskával lőttem már, amikor nagyapával vadásztam. Elbizonytalanodva húzta fel a szemöldökét. - Nos, azt hiszem, ő nem is igazán a nagyapám, mivel ő nem Annabel néni papája... - Látod, George? - jegyezte meg Jarret halkan. - A dolgok már soha többé nem lesznek úgy, ahogy voltak. Ezt most már te is tudod. - De nem akarom tudni! - kiáltotta a gyerek. - N...nem akarom, hogy ne l.legyen apám és húgaim, meg öcsém és n...ne legyenek nagyszüleim... Jarret egy pillanat alatt George mellett termett, és karjába vonta a fiút.

- Minden rendben, fiatalember. Minden rendben lesz, esküszöm. Talán nem azonnal, de idővel. - S...soha nem lesz rendben semmi sem! - siránkozott George. Fattyú vagyok, és ezen nem tudok változtatni. - Ez igaz. - Jarret az ablaknál álló kanapéhoz tessékelte a fiút, majd ellentmondást nem tűrve leültette, aztán maga is mellé ereszkedett, karjával vállánál fogva átölelve. - De ez nem kell, hogy hatással legyen az életedre, ha nem akarod. - Ahogy a szülei elvesztése felett érzett haragnak és fájdalomnak szabad utat engedett, és az rányomta bélyegét az ő életére. - És én tudom, hogy édesanyádat nem érdekli, hogy fattyú vagy. - Ne nevezze így! Ő nem az anyám. Nem engedem, hogy az legyen. - Természetesen ez a te döntésed. Élhetsz továbbra is hazugságban. De megvan rá az esély, hogy ezzel komoly fájdalmat okozol neki. George alsó ajka megremegett. - Hát csak fájjon is neki. Hazudott nekem. Mindannyian hazudtak. - Igen. És én azt is megértem, hogy ez téged ennyire bosszant. De ők csak megpróbáltak megvédeni az ostoba és felelőtlen emberektől. Ők cseppet sem érezték magukat kellemetlenül miattad. Egyszerűen csak nem akarták, hogy te kellemetlenül érezd magad. Magához szorította a fiút. - Biztos vagyok benne, hogy édesanyád nagyon szeret. A legtöbb nő, aki hajadon fejjel szül gyermeket, odaadja valakinek, hogy más nevelje fel. így aztán ott és úgy folytatják az életüket, ahogy tetszik, férjhez mennek, amikor akarnak. De ő nem így tett. Lemondott a lehetőségről, hogy valaha is férjhez menjen, saját családja és otthona legyen, azért, hogy a közeledben lehessen, lássa, amint növekszel, vigyázhasson rád. George nagyot nyelt. - Akkor is azt gondolom, hogy el kellett volna mondania. Anyának és apának el kellett volna árulniuk. - Talán igen. De néha a felnőttek sem okosabbak, mint a gyerekek. És gondold csak végig, a gyerekek többségének csak egy anyukája van. Én annyi idős voltam, mint te, amikor elvesztettem az édesanyámat. Tudod, mennyire irigyellek, amiért neked kettő is van,

akik rajongásig szeretnek, és büszkék rá, milyen okos vagy? Nagyon szerencsésnek mondhatod magad. George morcosán nézett a férfira. - Azt hiszem, pillanatnyilag nem érzed magad szerencsésnek, de eljön majd az az idő is. - Ez azt jelenti, hogy nem akarja feleségül venni Annabel nénit.. az anyukámat? Jarret elmosolyodott. - Mit szólnál a következőhöz? Lemondok a vadászpuskás párbajról, és megkérem ismét édesanyád kezét. De ha visszautasít, semmit sem tehetek. Akkor kénytelen leszel beletörődni a döntésébe. Menni fog? - Gondolom. - George idegesen markolászta a kabátja szegélyét. - Ez azt jelenti, hogy most visszavisz Burtonbe? - Nos, szerintem a családod már úton van ide. - Nem tudják, hogy Londonba jöttem. Nem hagytam üzenetet. - Nem hinném, hogy ez megállítja őket - jegyezte meg Jarret szárazon. - Édesanyádat ismerve, mostanra már Burton összes polgárát kérdőre vonta, hogy találjon valakit, aki felvilágosítással szolgálhat a holléted felől. George hevesen megrázta a fejét. - Toby Mawer nem fogja elárulni. Nekiadtam az órámat. - Toby Mawer... nem az a fiú, akit ősellenségednek neveztél? - De igen. - Sose bízz az ellenségedben, fiam! Jobb lesz, ha azonnal sürgönyözünk Burtonbe, hogy értesítsük őket, nálam vagy. Nem tudnám elviselni a gondolatot, hogy mi oda tartva, ők meg errefelé jövet elkerülnénk egymást. - Vállon veregette a fiút. - Ezenkívül szeretném, ha megismerkednél a családommal. Arra az esetre, ha netán rokonságba keverednél velük. George arca felderült. - Ha elveszi az... anyukámat, akkor az apám lesz, ugye? - A mostohaapád, igen. A fivérem, Gabe, aki lovakkal versenyez, pedig a nagybátyád. A helyzet az, hogy a dologgal nyernél két nagybácsit, két nagynénit és egy dédnagymamát. Talán nem annyira kecsegtető, mintha fivéred és húgaid volnának, de ez is valami. Ravasz pillantást vetett a fiúra. - Persze mindez csak akkor, ha úgy döntesz, hogy Londonba költözöl az édesanyáddal, és elfogadod,

hogy házasságon kívüli gyermek vagy. Nem hibáztatlak, ha nem akarod. Hagyva, hogy George ezen elmerengjen, Jarret felállt, és Croftért kiáltott. Mihelyt a titkár belépett, utasította, hogy azonnal táviratozzon Lake-éknek Burtonbe. Mögötte nagyi sétált be a helyiségbe. - Mikor ettél utoljára, George? - Nem férhetett hozzá kétség, hogy az ajtónál állva hallgatózott, és mostanra már mindent tudott. George behúzta a nyakát. - A postakocsin egy hölgy megkínált ma reggel egy kevés süteménnyel, miután elfogyott a pénzem. A gondolatra, hogy a gyermek egyedül utazott a postakocsin, Jarretet mardosta a lelkiismeret. A fiúnak akár baja is eshetett volna. - Mi lenne, ha hozatnék magunknak pitét a sarki pékségből? kérdezte a nagyanyja. - Míg haza nem visszük vacsorázni, azzal kibírná estig. - Köszönöm, nagyi. Miután az asszony távozott, Jarret helyet foglalt az íróasztal mögött. - És most meséld el szépen, hogy sikerült eljutnod Londonba. Miután a fiú előhozakodott egy bámulatos leleményességre valló mesével, Jarret megrázta a fejét. - Te aztán eszes kis fickó vagy, George Lake. Néha túlságosan is okos, ha az érdeked úgy kívánja. Komor tekintettel nézett a fiúra. - Nagyon jól tudod, hogy a veszélyes kiruccanásért most meg kellene, hogy büntetesselek. Nem fordulhat elő még egyszer, hogy ekkora kockázatot vállalj, és halálra ijeszd a családodat. - Megbüntet? - vinnyogta George. - Egy apa ezt tenné, nem? Előbb zavar, majd harag tükröződött a gyermek vonásain, de Jarret a megkönnyebbülés halvány jelét is észrevette. George végtére is okos fiú volt. És az okos fiúk nem bánják, ha valaki megzabolázza őket, ha rossz fát tesznek a tűzre. George hallgatását beleegyezésnek vette. - Nos hát akkor, ésszerű büntetést kell kitalálnunk. Talán egynapnyi ganajozás a sörfőzde istállójában meg is teszi. - Igen, uram - vágta rá George a kelleténél kissé nagyobb lelkesedéssel.

Jarret elfojtotta mosolyát. George meg fog lepődni, ha azt hiszi, hogy a Plumtree-istállóban telivéreket tartanak. Csak hatalmas, buta igáslovakkal volt tele, amelyek óriási mennyiségű trágyát produkáltak. Ezt a büntetést a fiú valószínűleg megemlegeti. - Volna egy kérdésem, uram. - Ki vele. - Hogyan szándékozik rávenni Annabel nénit... az anyámat, tudja... hogy feleségül menjen önhöz? - Fogalmam sincs. Van bármiféle javaslatod? George a homlokát ráncolva úgy tett, mint aki erősen gondolkodik. - Talán kezdhetné azzal, hogy elmondja neki, milyen csinos. Apám, úgy értem, a bácsikám, mindig így tesz, ha az..., ha az én... nagynéném körül akar legyeskedni. - Pompás ötlet - felelte Jarret kedvesen. - Mondja neki azt is, hogy milyen okos - ajánlotta George. – Ön is tudja, hogy ő más, mint a többi nő... szereti okosnak hinni magát, és sértésnek veszi, ha ennek ellenkezőjét állítják. Ez azért volt, mert valóban okos volt. Jarret emiatt imádta. Imádta? Egy darabig ízlelgette a gondolatot, mígnem rájött, hogy komolyan gondolja. Olyan betegesen ragaszkodott régi életmódjához, ami nem működött - igazából sosem működött -, hogy észre sem vette az igazságot, pedig majd kiszúrta a szemét. Szerette Annabelt. Nem akart nélküle élni. Túlságosan fájt neki a hiánya. Többé már nem akarta óvni a szívét a csalódástól. Annabelnek igaza volt: bizonyos dolgok megérik a kockázatot. - Felteszem, sokat segítene, ha elmondanám neki, hogy szeretem - tette hozzá Jarret. George hunyorogni kezdett. - Ha muszáj. Ez olyan érzelgős. De azt hiszem, a nőknek tetszik az ilyesmi. Jarret mosolyogva válaszolt. - Tapasztalatom szerint a házassági ajánlathoz feltétlenül szükséges. George felsóhajtott.

- Egy nő sok nyűggel jár, ugye? - Igen. - Jarret a fiúra nézett, remélte, hogy hamarosan már ő nevelheti. Vicces, hogy a gondolattól már egyáltalán nem rémült meg. - De hidd el, fiam, megérnek minden nyűgöt. Mindent.

Huszonhetedik fejezet

Az út Londonba soha nem akart véget érni. Tizenhét órába telt, ami felért egy kisebbfajta csodával. Hugh nem sajnálta a pénzt a költségekre. A postakocsi, amelynek köszönhetően Geordie jó néhány órával előttük járt, sokkal gyorsabb volt Hugh hintájánál, és rettenetesen aggódtak, hogy mennyi időt kényszerül a fiú magára utalva tölteni Londonban. Annabel a megkönnyebbüléstől szinte felzokogott, amikor első megállójuk alkalmával, a sörfőzdénél - az egyetlen helynél, ahová feltételezésük szerint mehetett - azt az információt kapták, hogy Geordie jól van, és Mrs. Plumtree városi házának vendége. Útbaigazítás végett Mr. Croft még el is kísérte őket, s kedvességéért Annabel nem tudott elég hálás lenni. De mihelyt az elegáns Mayfairben álló házhoz értek, Annabel gondolatai máris egy másik problémára terelődtek. Ha Geordie mostanra tudja az igazságot, nyilván nagyon mérges. Hogy kezeljék a dolgot? Mit mondhatna? Az is eszébe jutott, hogy talán Jarret is ott lesz, és viszontláthatja a férfit, de a gondolatot azonnal elméje legrejtettebb zugába száműzte. Egyszerre csak egy sorscsapással képes megbirkózni. Nem sokkal délelőtt tíz után érkeztek Mrs. Plumtree városi házához, ahol azonnal egy elegáns étkezőszalonba kísérték őket. Geordie-ra Jarret családjának körében bukkantak rá, akik babusgatták és kényeztették, füstölt heringgel és tükörtojással, valamint csupa olyan finomsággal etették, amit a fiú imádott reggelire enni. Annabel felismerte Lady Minervát és Lord Gabrielt, és úgy gondolta, hogy a másik fiatal nő bizonyára Lady Celia, az idős hölgy pedig csakis Jarret nagymamája lehet. Jarret Geordie mellett ült, és épp a lovakról viccelődött. Geordie észrevette Annabelt, és az arca egy pillanatra mintha fel-

derült volna örömében. Zaklatottá váló arckifejezése egy másodperccel később azonban felkavarta a nőt. Különösen, amikor a fiú tekintetét makacsul a tányérjára szegezte, és fel sem pillantott. Tisztában volt hát az igazsággal. Annabel elveszítette a bizalmát, és fogalma sem volt róla, hogyan szerezhetné vissza. Jarret felállt, kezét barátságos tekintettel a fiú vállára fektette. - Látod, George, úgy van, ahogy mondtam. Valószínűleg meg sem kapták a sürgönyt, amit küldtem. Bizonyára már jóval az előtt elindultak, hogy megérkezett volna. Aggódtak miattad. - Inkább megrémültünk - szakadt ki Annabelből. Geordie továbbra is kitartóan a tányérjára meredt. Annabel oda akart rohanni hozzá, és a karjába akarta vonni, hogy magához szoríthassa, de attól félt, azzal csak még többet ártana. Jarret azzal próbálta oldani a feszültséget, hogy bemutatta őket egymásnak. Aztán a nagyanyjához fordulva így szólt: - Azt hiszem, ildomos lenne, ha pár percre magára hagynánk a Lake családot. - Szeretném, ha maradna, Lord Jarret - tiltakozott Geordie. – Már ha nem bánja. Amikor a férfi tekintetét Annabelre függesztette, ő bólintott. Geordie mindig is bálványozta a lordot, és bár fájt, hogy fia Jarrethez menekült őhelyette, amikor rájött az igazságra, bármibe beleegyezett volna, ami enyhíthet a helyzeten. Jarret visszaült a helyére, miközben a családja kíváncsi pillantásokat meregetve Annabel és Hugh felé, felállt, majd távozott a szobából. Hugh bátorítóan szorongatta húga karját, miközben átsétáltak a szobán, hogy Geordie-val szemközt helyet foglaljanak. - Honnan tudtátok, hogy itt vagyok? - kérdezte a fiú alig hallhatóan, s továbbra sem nézett rájuk. Annabel igyekezett nyugalmat erőltetni magára. - Toby Mawer megpróbált túladni az órán, amit nekiadtál, és a boltosnak feltűnt a benne lévő gravírozás. Amikor Hugh azzal fenyegetőzött, hogy le is tartóztathatják, Toby bevallotta, hogy Londonba mentél, hogy „felkeress egy jómódú úriembert”. Geordie Jarretre pislantott. - Igaza volt, uram. Az ember sose bízzon az ellenségében. - Nem hinném, hogy tisztában vagy vele, mekkora gazságot kö-

vettél el, fiatalember - jegyezte meg Hugh keményen. - Az édesanyádat és engem is halálra rémisztettél! Geordie haragos tekintettel meredt a férfira. - Melyik anyámat? Aki úgy tett, mintha az anyám volna, miközben mindannyian hazudtatok nekem? Vagy azt, aki valójában életet adott nekem? Ahogy Annabel arca megrándult Geordie metsző szavai hallatán, Hugh halkan elkáromkodta magát, de amikor meg akart szólalni, húga egyik kezét a karjára tette. - Mindkettőt - válaszolta Annabel. - Mindannyian halálra rémültünk. Folyton az járt a fejemben, hogy holtan fekszel egy árok mélyén, megverve, véresen, magadra hagyva... Amikor zokogásban tört ki, Geordie először nézett rá. - Sajnálom. N...nekem nem kellett volna elszöknöm. Annabel átnyúlt az asztal felett, hogy megfoghassa a kezét, de a fiú elrántotta. A nő szíve nagyot dobbant. - Tudom, hogy rettenetesen megbántottalak azzal, hogy eltitkoltam előled az igazságot. Már rég el kellett volna mondanom neked, hogy én vagyok az édesanyád. De annyira féltem, hogy te... Elakadt a lélegzete, hogy folytathassa, nagyot nyelt. - Féltem, hogy meggyűlölsz. Hogy sosem bocsátod meg nekem, amiért hazudtam neked. És annyira szeretlek, hogy nem bírnám elviselni, ha gyűlölnél. Geordie álla remegni kezdett, tekintetét újra a tányérjára szegezte. - Szégyellitek magatokat miattam, mindahányan. Hallottam, amikor azt mondtad apá... a fivérednek, hogy ha hozzámennél Lord Jarrethez és Londonba vinnél, az mindenkinek kellemetlen lenne. Annabel halványan emlékezett rá, hogy valami ilyesmit mondott, de Geordie rosszul értelmezte. - Sajnálom, nem úgy értettem, mint ahogy hangzott. Arra gondoltam, hogy nincs jogom Hugh-t és Sissyt kitenni a rossznyelveknek azzal, hogy fiamnak ismerlek el. - Hangja megremegett. - De amikor azt mondtam, hogy kellemetlenül érzik majd magukat, nem rád gondoltam. Hanem magamra. Amikor Geordie tekintetét Annabelre emelte, pillantása őszinte

tanácstalanságról árulkodott. - Miért? - Egy ilyen helyzetben az emberek soha nem a törvénytelen gyermeket hibáztatják, hanem az anyát. Úgy tekintenek rá, mintha... velejéig romlott volna. Ahogy vele együtt a családját is annak tartják, mert megpróbálták eltitkolni az anya botlását. Nem bánom, ha a hátam mögött szajhának neveznek, de Hugh-t és Sissyt ugyanúgy becsmérelni kezdenék. Nem hinném, hogy jogom volna ilyesminek kitenni őket. Megfogta Hugh kezét. - Az én drága fivérem biztosított róla, hogy őket cseppet sem érdekli, mit hordanak össze az emberek. De én nem csak miattuk aggódtam. Hanem miattad, hogy vajon mit érzel majd. - Lehalkította a hangját. - Azt hittem, neheztelni fogsz rám. Hogy gyűlölni fogsz, amiért kitettelek az emberek kegyetlen megjegyzéseinek. - Nem gyűlöllek - válaszolta Geordie alig hallhatóan. - Sosem tudnálak gyűlölni. A megkönnyebbüléstől Annabelnek nagy kő esett le a szívéről. - Amit nem értek, fiam - szólt közbe Hugh -, hogy mi a csodának jöttél ide. Az isten szerelmére, mégis mit gondoltál, Lord Jarret hogyan segíthetne? Jarret olyan meleg tekintettel nézett Annabelre, hogy a nőnek összeszorult a torka. - Az a gondolata támadt, hogy ha feleségül veszem Annabelt, és Londonba hozom, akkor minden visszatérhet a régi kerékvágásba. Úgy vélem, az ifjú George rendkívül elkeserítőnek találja, már ahogy ő vélekedik, hogy ily módon nem lesznek többé sem húgai, sem öccse, sem pedig nagyszülei. Ahogy apja sem. Annabel szíve majd megszakadt. Soha meg sem fordult a fejében, hogy Geordie ezt úgy fogja fel, hogy egy csapásra elveszíti családja minden tagját maga körül. Mégis, borzasztóan fájt, hogy Geordie inkább megszabadulna tőle, semmint elveszítse a többieket. Pontosan ez volt az, amitől félt. - A szívem mélyén mindig az én fiam maradsz, gyermekem - közölte Hugh érzelmektől fűtött hangon. - Nem számít, mi történik. És tudom, hogy Sissy ugyanígy érez.

- Geordie - mondta Annabel, kényszerítve magát, hogy ki tudja mondani a szavakat -, még mindig visszatérhet minden a régi kerékvágásba. - Visszanyelte könnyeit, nehogy a fiút még azzal is felzaklassa. Már így is elég nehéz lehetett neki ez az egész. - Továbbra is Annabel néninek hívsz, ők maradnak a szüleid, és minden úgy lesz, ahogy volt. - Nem - jelentette ki ezúttal Geordie határozottan. Szeme elhomályosult, ahogy Annabelre ránézett. - Lord Jarret azt mondta, hogy ami megtörtént, azt nem lehet nem megtörténtté tenni, és igaza van. A múlton nem változtathatok. Egyikünk sem változtathat. Tovább kell lépnünk. - Jarretre nézett. - Akkor megkéri újra? A hirtelen témaváltás felrázta Annabelt, bár beletelt pár pillanatba, mire felfogta, miről is beszél a fiú. - Igen - válaszolta Jarret, miközben tekintete találkozott Annabel tekintetével -, de arra nem készültem fel, hogy ezt közönség előtt tegyem, gyermekem. - Hugh-ra nézett. - Mr. Lake, ön és én a Burtonből való elutazásom előtti este beszélgettünk, és én akkor azt mondtam önnek, hogy nem tudom, mit akarok. Most már tudom. Szóval, ha volna olyan kedves, és George-dzsal egy pillanatra magunkra hagynának bennünket, hogy Annabellel beszélhessek... - Természetesen - mondta Hugh, miközben felállt. Amikor Geordie megkerülte az asztalt, hogy csatlakozzon a férfihoz, Annabel nem bírta tovább türtőztetni magát. Felállt, hogy megragadja és magához szoríthassa. Egy pillanatig a fiú csak állt dermedten az ölelésében. Aztán karját lassan köré fonta, fejét a nő vállába fúrta. - Minden rendben lesz, anya - suttogta. - Tényleg rendben lesz. Anya. Könnyek csorogtak le Annabel arcán. Olyan sokáig várt rá, hogy így szólítsa, és ez volt a legszebb dolog, amit valaha is hallott. Követte tekintetével a fiát, míg csak el nem tűnt az ajtó mögött, s közben próbált nem elolvadni a gyönyörűségtől. Aztán egyszer csak azt érezte, hogy Jarret valamit a kezébe nyom. Egy zsebkendő volt. - Igazad van - jegyezte meg a férfi halkan. - Tényleg sokat pityeregsz. Szánakozása éppen olyan fájdalmas volt Annabel számára, mint Geordie korábbi távolságtartása. Végül is, tisztában volt vele, most mi következik. Könnyeit felszárítva fordult szembe a férfival.

- Jarret, tudom, hogy sajnálsz engem, és hogy valószínűleg kötelességednek érzed, hogy... - Ne akard megmondani, mit érzek - vágott közbe a férfi határozottan. Kihúzta neki a széket. - Ülj le, kedvesem. Valamit feltétlenül el akarok mesélni neked. Annabel meglepetten pislogott, de úgy tett, ahogy a férfi kérte. Jarret fogta a mellette lévő széket, és úgy fordította, hogy félig szembeüljenek egymással, térdük súrolja egymásét. - Volt egyszer egy fiú, aki a világon minden másnál jobban szeretett bejárni nagyszülei sörfőzdéjébe. Kedvelte az illatos komló szagát és az aranysárgára pörkölt árpa színét. Ha nagyszülei engedték volna, ott élte volna le az életét. Annabel kezét a kezébe fogta. - Aztán a szülei egy szörnyű baleset áldozataivá váltak, és megözvegyült nagyanyjuk nagy hirtelen magára maradt öt gyermekkel, amire ő egyáltalán nem számított, főleg nem a sörfőzde irányítása mellett. Megtett minden tőle telhetőt, de a sörfőzde irányítása elsőbbséget élvezett, mivel ez volt a család jószerével egyetlen jövedelemforrása. A legidősebb, a birtok leendő örököse, már iskolába járt, az idősebbik lánynak nevelőnője volt, a két legkisebb még csak kisded volt, így rájuk dajka vigyázott. De a második fiú nehéz diónak bizonyult. Annabelnek a lélegzete is elakadt, amikor rádöbbent, mit művel a férfi. Jarret tekintete a nő mögötti ablakra meredt. - Hozzá volt szokva, hogy ideje egy részét mindennap a sörfőzdében tölti, ám nagyanyja egyszer csak úgy döntött, hogy idősebb fivéréhez hasonlóan bentlakásos iskolába íratja. Azt mondta, ügyvédnek kell tanulnia, vagy hivatalnok, esetleg katona kell, hogy váljon belőle, ami rangjának jobban megfelel. És nem számított, menynyit könyörgött neki, hogy hadd maradjon a sörfőzdében, kérése süket fülekre talált. - Ó, Jarret - suttogta Annabel lágyan, átérezve a fájdalmat, amit a férfi érezhetett, amikor egyszerre veszítette el a családját és a jövőbe vetett hitét. Jarret hangja egyre szenvedélyesebben csengett. - Nem szeretett iskolába járni. A többi fiú folyton a szülei halálával kapcsolatos aljas szóbeszéddel kínozta, és hiányzott neki a

birtok, melyet nagyanyja a baleset után lezáratott. Szerencsére vagy szerencsétlenségére, attól függ, honnan nézzük, rájött, hogy van érzéke a szerencsejátékokhoz, és hogy a kártyaasztalnál megmutatkozó tehetségével az erőszakoskodó társait képes kordában tartani. Az apja tanította meg kártyázni. Ez volt az egyetlen dolog, ami régi életéből megmaradt, és ő kétségbeesetten szeretett volna valamit megőrizni azokból az időkből. Hatalmasat sóhajtott. - Egyszer azt kérdezted tőlem, hogyan lettem szerencsejátékos. Hát így kezdődött. Talán volt értelme egy olyan fiú számára, akinek annyira hiányzott a családja, hogy szinte fizikai fájdalmat érzett, valahányszor az eszébe jutottak. - De tovább folytattam az után is, amikor pedig már elég idős voltam, hogy benőjön a fejem lágya. Fortuna istenasszony kegye elvarázsolt, s mivel tudtam, hogy szeszélyes nőszemély, immúnissá váltam a fájdalomra, amit okozni képes. Kis idő múlva ugyanilyen közönyösen tűrtem azt a fájdalmat, amelyet a körülöttem lévő emberek okoztak. Nem volt nehéz. Vigyáztam, hogy soha ne kerüljenek hozzám olyan közel, hogy megbánthassanak. Tekintetét Annabel kezére szegezte, hüvelykujjával gyengéden cirógatta a bőrét. - Aztán megismertelek téged. Makacs és gyönyörű voltál, és átkozottul agyafúrt, szóval már az első alkalommal levettél a lábamról, amikor a sörfőzde irodájába tévedtél. Pánikba estem, mint minden férfi, aki hirtelen meglátja a jövőt, ami merőben különbözik attól a jövőtől, amit korábban elképzelt magának. Elkövettem egy csomó ostobaságot, miközben próbáltam tartani tőled a három lépés távolságot, és győzködtem magam, hogy egyáltalán nem érdekelsz. Hogy nem számítasz nekem. Ahogy szeme összetalálkozott Annabelével, színe az óceán mélykékjére változott, ami a nőnek mindig annyira tetszett. - De számítasz. - Annabel kezét az ajkához emelte, és csókot lehelt rá. - Szeretlek, Annabel Lake. Szeretem, ahogy törődsz a körülötted lévő emberekkel. Szeretem, hogy ilyen keményen küzdesz a fiadért. De mindenekfelett azt szeretem, hogy amikor rám nézel, nem olyannak látsz, amilyen valójában vagyok, hanem olyannak, amilyen lehetnék. Bár én is képes volnék magam ilyennek látni! Annabel szeme könnybe lábadt, de nem akarván megtörni a

meghitt pillanatot, visszatartotta könnyeit. Nem volt könnyű, hisz mindig akkor sírt a legtöbbet, amikor felhőtlenül boldog volt. Jarret arcán megjelent az a gödröcskés mosoly. - Viszont mégiscsak találtam valamit a szívem mélyén, szerelmem, és az te vagy. És te annyira betöltöd, hogy másra nincs is szükségem. - Tekintete komollyá vált. - Nem akarok többé folyó lenni. Föld akarok lenni, amelyben a fa gyökeret ereszt. És hiszem, hogy képes vagyok rá feltéve, ha te leszel a fám. Leszel? Ez már túl sok volt. Annabel könnyekben tört ki, bár mosolygott, így Jarret tudhatta, hogy ezek csak örömkönnyek. - Ez a lánykérés... messze felülmúlja... a legutóbbit - válaszolta zokogva a nő. - Nagyon szeretnék a fád lenni. Jarret csókja olyan gyengéd és mézédes volt, hogy Annabel szíve is csordultig telt szerelemmel. És ez a csók azért is volt mindennél drágább, mert tudta, hogy ezúttal az nem csak a szerelmeskedéshez vezető előjáték része. Jarret szerette. Igazán szerette! És feleségül akarta venni, annak ellenére, hogy... Annabel elhúzódott tőle. - És mi lesz Geordie-val? A férfi elvette tőle a zsebkendőt, és felitatta a könnyeit. - Ő és én már megvitattuk a dolgot, és remek megoldást találtunk, ami gyógyír lehet mindenki problémájára. - Felállt, és Annabelt is felhúzta. - De szeretném, ha ezt tőle magától hallanád. Vagy inkább tőle és a nagyanyámtól, mivel ők ketten gondolták ki. Jarret nagymamája, mint megoldás a törvénytelen fia miatti gondok rendezésére? Elképesztő. Talán a férfinak valóban igaza volt, amikor azt mondta, hogy az asszonyt cseppet sem érdekelné a dolog. Annabel hagyta, hogy Jarret az előcsarnokba vezesse, ahol nem meglepő módon az egész család várakozott. Amikor Lady Minerva sokat sejtető mosollyal nézett rá, Annabel elpirult. Ó, istenem, épp olyan lehetetlenül viselkednek, mint az ajtóban hallgatódzó Geordie. - Rendben, George - szólalt meg Jarret -, most rajtad a sor. Mondd el szépen Annabelnek, hol szeretnél élni. Geordie mély levegőt véve emelte tekintetét Annabelre. - Nos, emlékszel még, amikor azt mondtad, hogy iskolába kellene járnom? Történetesen Harrow tíz kilométerre van Ealingtől, és

bejáró tanulókat is fogadnak. Mrs. Plumtree azt mondja, hogy élhetnék veled és Lord Jarrettel Halstead Hallban, és onnan naponta járhatnék iskolába. - Senki sem találná furcsának, ha a fiú a nagynénjével és a nagybátyjával élne, míg iskolába jár - mutatott rá Mrs. Plumtree. - Soha senkinek nem kell megtudnia, hogy valójában milyen viszony fűzi őt bármelyikükhöz is, ha így akarja. - És őszintén - szólt közbe Jarret -, jobban járna, ha nem bentlakásos iskolát választana. Tekintve, hogy mit mesélt Jarret az iskolában szerzett saját tapasztalatairól, Annabel meg tudta érteni, miért mondja ezt, bár még az is lehet, hogy Geordie-nak tetszene. - A szünidőkre, természetesen, hazamegyek Burtonbe - folytatta Geordie kutató pillantást vetve Hugh-ra. - Már ha egyáltalán szívesen látnak. - Persze hogy szívesen látunk, fiam - mondta a nagybátyja. - Sissy bele is bolondulna, ha végleg le kellene mondania rólad. Geordie kabátja zsebébe süllyesztette a kezét. - Nos, mit gondolsz? Senkinél nem vernék tábort örökre, de mindenkivel együtt lehetnék egy időre. Annabel előbb drága fiára, majd a férfira nézett, akit az életénél is jobban szeretett. Tényleg azt hitte, hogy az egyik kedvéért képes volna lemondani a másikról? Valószínűleg elment az esze. És hála a jó istennek, találtak olyan megoldást, hogy ne kelljen így tennie. - Azt hiszem, ez nagyszerű ötlet - mondta ismét könnyeivel küzdve. - Hihetetlenül nagyszerű ötlet. - Okos fiú ez a mi George-unk - jegyezte meg Jarret egyik karját Annabel derekára csúsztatva. - De hát a mamája is okos. Ezért is egyezett bele végül, hogy a feleségem lesz. Amikor az előcsarnok már visszhangzott a gratulációktól és jókívánságoktól, Annabel azt sem tudta, hogy pironkodjon vagy ragyogjon a boldogságtól, vagy újra sírva fakadjon. Olyan boldog volt, hogy azt sem tudta, szíve képes-e ekkora boldogságot elviselni. Amikor a zaj elült, Lady Minerva szólalt meg: - Most örülsz, nagyi? Jarret nemcsak hogy vezeti a sörfőzdét, de kiházasítanod is sikerült, és az alkuval mindjárt nyertél egy unokát is. Bizonyára elégedettségedre szolgál, hogy láthatod, amint bekötik a fejünket.

Nagyanyjuk előreszegezte az állát. - Hárman még hátravagytok, gyermekem! - Nagyi! - tiltakozott Lord Gabriel. - Nem hagynál fel végre ezzel az esztelenséggel? - Add fel, Gabe! - csitította a bátyja. - Tudod, milyen nagyi, ha egyszer a fejébe vesz valamit. Képtelenség jobb belátásra téríteni. Jarret Mrs. Plumtreere bámult. - És ha már erről van szó, talán jobb lenne, ha az ünneplést a szalonban folytatnánk. Nagyi már túl régóta van talpon, és kissé nyúzottnak tűnik. - Nem vagyok az! - kiáltotta az asszony, de Annabel észrevette, hogy nem tiltakozik, amikor Lady Celia és Lord Gabriel hozzásiettek, és mindegyikük karon fogta, hogy az előcsarnokon keresztül támogathassa. Lady Minerva megállt egy pillanatra Jarret mellett. - Ez azt jelenti, hogy akárcsak Olivér, te is áruló lettél, és nagyi pártját fogod? Jarret elmosolyodott. - Nem. Azt hiszem, nagyinak jó oka volt, hogy ezt akarja, épp csak a módszert választotta meg rosszul. Szóval, ha valamiképp szerét tudod ejteni, hogy kibúvót találj az ultimátum alól, én támogatlak. - Sokatmondó pillantást vetett rá. - Azon gondolkoztam, hogy Giles Masterstől kellene tanácsot kérnünk a dolog jogi vonatkozásait illetően. Mi a véleményed? - Attól a naplopótól? - kérdezte Minerva. Arcát érthetetlen módon rózsás pír borította el. - El nem tudom képzelni, mit tehetne. - Kiváló ügyvéd. - Inkább egy beképzelt hólyag! - vágott vissza a nő, majd sarkon fordult, hogy távozzon. - De tégy belátásod szerint. A te barátod. - Ez meg mit jelentsen? - érdeklődött Annabel, miközben Jarret távozó húga után bámult. Jarret a homlokát ráncolta. - Nem igazán tudom. Hugh Annabelről Jarretre nézett. - Olybá tűnik, mylord, hogy mi ketten kénytelenek leszünk hoszszasan elbeszélgetni a hozomány és a tűpénz kérdését illetően. - Úgy gondolom, ez elkerülhetetlen - válaszolta Jarret -, különösen most, hogy hamarosan mindannyian tekintélyes summát

zsebelhetünk be. - Hugh zavarát látva hozzátette: - A Kelet-indiai Társaság hajóskapitányai rábólintottak a kétezer hordónyi világos sörre, a Plumtree pár száz hordónyi specialitásával együtt. Remélem, idővel ennél többet is átvesznek tőlünk. Hugh csak állt ott, döbbent arckifejezéssel. Annabel apró sikkantással vetette magát Jarret nyakába, majd elhalmozta csókjaival. - Megcsináltad! Ó, én tudtam, hogy képes vagy erre. Te vagy a legcsodálatosabb sörfőző Anglia-szerte! Hugh széles mosolyra fakadt. - Köszönöm, mylord, hogy segített nekünk. Kezét Jarret felé nyújtotta, aki elfogadta, és barátságosan meg is szorongatta. - Később majd mindent részletesen elmesélek - mondta Jarret -, de most egy pillanatra szeretnék kettesben maradni a jövendőbelimmel. Hugh biccentett, majd karját Geordie vállára tette. - Gyerünk, fiam. Hagyjuk, hogy a szerelmesek zavartalanul csivitelhessenek. Mihelyt mindenki elhagyta az előcsarnokot, Jarret a megüresedett étkezőszalonba tuszkolta Annabelt. Ott a karjába vonta, és az előbbinél sokkal nagyobb hévvel borult az ajkára. Miután sikerült elérnie, hogy kedvese már minden ízében reszketett, elhúzódva tőle azt kérdezte: - Milyen hamar házasodhatunk össze? - Amilyen hamar csak szeretnéd. - Nagyi valószínűleg világraszóló esküvőt szeretne, hatalmas menyasszonyi tortával és a Szent Pál-székesegyházban tartandó szertartással. Nem akarlak ettől megfosztani, már persze, ha te is ezt akarod. Annabel elnevette magát. - Míg magam mellett tudhatlak, szerelmem, felőlem akár egy pajtában is összeházasodhatunk. Jarret tekintete szinte izzott. - Tekintve, hogy majdnem egy pajtában háltuk el a házasságot, ez megfelelő helyszínnek tűnik. Megszerzem az engedélyt, és ha rám hallgatsz, akkor Halstead Hallban tartunk egy szerény

összejövetelt. - Tökéletesen hangzik. Persze, ha a nagyanyád nem járul hozzá... - Nagyi bármire áldását adja, feltéve ha elveszlek. Merem állítani, hogy akár a sörfőzdében is tarthatnánk az esküvőt, a cefrézőüstök mellett, az ellen sem lenne kifogása. - Azt azért erősen kétlem - válaszolta Annabel nevetve. Jarret szeme hirtelen felragyogott - Akarsz fogadni, szerelmem? Annabel kérdőn nézett rá. - Azt hittem, felhagysz a szerencsejátékkal. - Ó, ez csak egy magántermészetű fogadás. Ez csak nem akkora bűn. - Na és mi volna a tét? - kérdezte pajkosan a nő. - Egy egész élet az ágyamban - felelte a férfi. Annabel mosolyogva vágott vissza. - Na és ha te nyersz? Jarret előbb csak pislogott, majd harsányan felkacagott. És miközben az előcsarnokból felhallatszott a többiek felhőtlen mulatozása, ő megmutatta neki, mit nyer vele, ha ágyába fogad egy semmirekellő csirkefogót.

Epilógus

Végül kevesebb, mint két héttel Annabel Londonba érkezését követően csendes esküvőt tartottak a Sharpe család kápolnájában. Bár jobb szerették volna megvárni, míg Jarret fivére, Oliver hazatér Angliába, nem halogathatták az esküvőt. Szerették volna, ha a következő tanévben George már a harrow-i iskola tanulója lehet, és nem vetett volna rá jó fényt, ha együtt él „egy nagynéni-vel és egy nagybácsival”, akik nem házasok. Hat héttel az esküvőjük után Jarret éppen felfelé igyekezett a lépcsőn Halstead Hallban. Nem szándékoztak végérvényesen itt letelepedni - mihelyt George befejezi az iskolát, keresnek egy helyet közelebb a sörfőzdéhez -, de élvezte, hogy megint a házban lehet, ahol a gyermekkorát töltötte. Ha Annabel jobban lenne, az ő élete is teljes lehetne. Ez az állandó gyomorbaj azonban felettébb aggasztotta Jarretet – korábban a nő mintha ellenállóbb lett volna az ilyesmivel szemben, most meg már jó ideje szenvedett. Nem kellett volna engednie, hogy a többiekkel együtt ő is kimenjen a kikötőbe Oliver és Maria elé, de Annabel ragaszkodott hozzá. Amikor Jarret benyitott a szobájába, a felesége éppen szunyókált. A késő délutáni napsütés beragyogta gyönyörű haját, amelyet nem szűnt meg csodálni, és bájos vonásait, amelyek láttán mindig összeszorult a szíve. Nehéz volt elhinni, hogy Annabel az övé. Miért is ellenezte annyira korábban a házasságot? A nő jelentette élete ér-

telmét. Nemcsak szórakoztató társaság volt, ágyban és azon kívül, de üzleti partnerként is csodálatosnak bizonyult. Míg nem kínozták a rosszullétek, mindennap elkísérte a sörfőzdébe, hogy különböző főzetekkel kísérletezzen, vagy konzultáljon Harperrel a Jarret által előirányzott újításokról. Tetszett neki, hogy tud vele beszélgetni az üzletről, és hogy Annabel érti, mire gondol, és milyen nehézségeik vannak. Kitűnő javaslatokat tett, és tudta, hogy kezeljen bármilyen helyzetet, amely a férjét aggasztotta. Hirtelen felriadt, mire Jarret szíve nagyot dobbant. - Hogy vagy? - kérdezte az ágyhoz sietve. Ahogy kiment az álom a szeméből, Annabel szúrós pillantást vetett a férfira. - Szörnyen. És ez a te hibád. - Miért? Figyelmeztettelek, hogy ne egyél annyi savanyúságot, mert talán nem tesz jót neked. De odavagy a furábbnál furább ételekért... - Van rá magyarázat. - A szemét továbbra is a férfin tartva, Annabel felült. - Állapotos vagyok. Beletelt egy pillanatba, mire Jarret feldolgozta a hallottakat, aztán a megkönnyebbüléstől annyira megszédült, hogy nevetni kezdett. - Ez nem vicces! - kiáltotta Annabel, ahogy felkelt. - Biztosítottál róla, hogy az a gumi dolog működik. Megígérted, és most mégis itt tartok, pontosan abban a helyzetben, mint tizenhárom évvel ezelőtt. - Nem egészen ugyanabban a helyzetben - mutatott rá Jarret túláradó örömmel. - Most férjnél vagy. - De mi lenne, ha nem volnék? Mi lett volna, ha hanyatt-homlok Londonba rohansz, és otthagysz a gyerekkel, miután megesküdtél nekem, hogy ennek nem áll fenn a veszélye... - Nos, az esélyt kizárni igazából még a gumival sem lehet. Talán lyukas volt valahol, vagy nem volt megfelelően rögzítve, esetleg... Annabel hozzávágott egy párnát. - Azt mondtad, mindig működik! Honnan tudod, hogy London-szerte nem szaladgál legalább tíz aprócska ivadékod még kicsapongó korszakodból? Jarret palástolni próbálta nevethetnékjét, de nehezére esett megállni. Annabel mérgesen is elbájoló volt. És az ő gyermekét várta.

Az első gyermekét! - Biztosíthatlak, szerelmem, ha utódokat nemzettem volna, az anyák már rég markukat tartva ostoroznának. Egy márki fia vagyok, hisz tudod. - Túlságosan is jól tudom - vágta rá szipákolva Annabel. - És annyi kalandor év után, amit a városban töltöttél és a magvadat hintetted, amerre csak... - Nem annyira vetettem, mint inkább arattam. - Felesége haragos tekintetétől Jarretnek ismét nevethetnékje támadt, és a karjába vonta a nőt. - Ugyan már, biztosan nem bánod, hogy a gyermekünket várod, vagy igen? Úgy tűnik, Annabel elveszítette a csatát. - Nem - vallotta be. Aztán vonásai kisimultak, szeme megtelt könnyel. Jarret átnyújtott neki egy zsebkendőt, amit most már mindig a keze ügyében tartott. - Hadd találom ki. Akkor is sírsz, amikor gyermeket vársz. - Igen, de ezek örömkönnyek. Fel tudod fogni, hogy ez az első alkalom, amikor egy gyereket a magaménak mondhatok, anélkül hogy aggódnom kellene, hogy az emberek rájönnek az igazságra? Kényeztethetem a kis lurkót vagy leányzót, anélkül hogy vissza kellene fognom magam. Ez a baba tényleg az enyém lesz. - És az enyém - tiltakozott a férfi. Annabel könnyein keresztül mosolygott a férjére. - Hát persze. Jarret az ajtó felé húzta. - Gyere, ismerkedj meg a fivéremmel és a sógornőmmel. - Most? De hát rémesen festek! - siránkozott a felesége. - Káprázatosan nézel ki - mondta Jarret, minden szavát komolyan gondolva. - Mint mindig. - Hízelgő! - válaszolta Annabel, de ajka körül halvány mosoly játszott. Ezzel együtt a szalon felé közeledve Jarret biztosra vette, hogy a nő ideges. - Nyugodj meg! - mormogta. - Le merném fogadni, hogy Oliver a cvikkerét Amerikában hagyta, a sétabotját pedig az udvarban billegve eltörte. Ez nevetésre fakasztotta Annabelt, aminek köszönhetően ra-

gyogó szemmel lépett be a szalonba, ajka pedig édes mosolyra görbült. Jarret szerette volna akkor és ott megcsókolni, és kizárólag az tartotta vissza, hogy senkiházi fivérei le nem vették róla a szemüket. Oliver minden bizonnyal képes volt olvasni öccse gondolataiban, önelégült vigyort villantva Jarretre egyenesedett fel, és jött közelebb feleségével, hogy köszöntse őket. - Oliver, Maria - szólította meg őket Jarret -, engedjétek meg, hogy bemutassam a feleségemet, Annabelt. Miközben Annabel mélyen pukedlizett, Oliver lehajolt, hogy megfogja és barátságosan megszorítsa a kezét. - Szóval ön az a sörfőző, akiről a fivérem egész úton London felé megállás nélkül áradozott. Felteszem, osztja a kártya iránti szenvedélyét. Annabel elvörösödött. - Jarret, te pokolfajzat, ugye nem mondtad el neki... - Gabe árulta el. Imádja ecsetelni, hogy győzött le a feleségem, amikor első alkalommal ült le kártyázni velem. - Legalább nem próbált kardot szegezni a torkodnak - mentegetőzött Oliver. Maria elfintorodott. - Megérdemelted, ahogy azt te is tudod. - Arcán széles mosollyal fordult Annabel felé. - Merem állítani, hogy te is ugyanígy tettél volna, ha Jarret megpróbált volna őrizetbe vetetni. - Ó, azt hiszem én a torkánál kissé lejjebb céloztam volna. Mindenki hangos nevetésben tört ki. - Igazad van, Jarret - mondta Oliver vállon veregetve a fivérét. - Csodásán illik a családba. Abban a pillanatban George lépett a szalonba, épp az iskolából tért haza. - Hát megjöttél, fiam - mondta Jarret. - Híreim vannak számodra, amelyeknek szerintem örülni fogsz. - Mit sem törődött Annabel könyökével, amellyel felesége a bordáiba bökött. - Úgy tűnik, hamarosan kisöcséd vagy kishúgod érkezik. - Igazán?! - kiáltotta George, és arcáról őszinte boldogság sugárzott.

Jarret pillantása véletlenül Minervára tévedt, és húga arcán mintha irigység nyomát látta volna felfedezni. Ez megerősítette abban az elhatározásában, amelyen azóta tépelődik, hogy megkérte Annabel kezét, hogy elmondja-e testvéreinek, többé felesleges aggódniuk nagyanyjuk ultimátuma miatt, mert a sörfőzde bevételei segítségével ő majd támogatja őket. Egyetlen dolog tartotta vissza. Oliver egyszer azt mondta, hogy a szüleik halála óta olyanok, mintha alvajárók volnának, és néha megfordult a fejében, hogy a fivérének igaza van. Minerva példának okáért teljesen elzárkózott a külvilágtól. Ha Jarret egy pillanatig is hitt volna benne, hogy Minervát a magány és a regényírás maradéktalanul boldoggá teszi, tiszteletben tartotta volna húga döntését, és foggal-körömmel küzdött volna érte nagyi ellenében. De kezdte azt hinni, hogy Minerva valójában egyáltalán nem ezt akarta. Könyvei éppen úgy egyfajta menekülést jelentettek számára, menekülést az élet és a boldogság elől, mint neki korábban a szerencsejáték. Jobb életet szeretett volna a húgának. Ahogy mindannyiuknak. Főleg most, hogy maga is rátalált a boldogságra. És bár sosem folyamodott volna nagyi erőszakos módszeréhez, kész volt kivárni, a dolgok milyen irányba fejlődnek. Tudta, hogy a húga sosem menne férjhez szerelem nélkül. Szóval, ha ő és a többiek hajlandóak vállalni annak kockázatát, hogy elveszítik a nagyanyai örökséget, csak hogy függetlenségüket megőrizhessék, akkor legyen így: számíthatnak a támogatására. De nem szükséges, hogy ezt az orrukra kösse. - Biztos vagy benne, öregfiú, hogy a feleséged várandós? – faggatta Gabe Jarretet, csillogó tekintettel. - Végtére is még csak hat hete vagytok házasok. Korai még megítélni az ilyesmit, nem? A pokolba! Végezhetett volna némi fejszámolást, mielőtt kinyitja a száját. Annabel meg fogja ölni. - Ó, elhallgass tüstént, te nyavalyás! - hurrogta le nagyanyja Gabe-et, ahogy megindult feléjük. - Az első dédunokámról beszélsz. A legkevésbé sem érdekel, mikor fogant. Oliver felnevetett. - Valójában nem ő az első dédunokád. A helyzet úgy áll, hogy Maria és én szintén a trónörökös érkezését várjuk. És arról biztosíthatlak, hogy nálunk előbb kopogtat a gólya, mint Jarretéknél. - Ó, istenem - sóhajtotta Maria cinkos pillantást váltva Annabel-

lel -, még a végén ebből is valamiféle versenyt csinálnak. - Inkább ők versengjenek, mint én - szögezte le Gabe. - Hamarosan eljön majd a te időd is - válaszolta Jarret, s a figyelmeztetést éppúgy értette Minervára is. - Nagyi már megmondta, hogy nem másítja meg a véleményét. - Nem, nem fogom - zárta le a vitát a nagyanyjuk. - De ebből elég. A hír köszöntőt kíván. Ő és Oliver arról tanácskozva vonultak félre, hogy az alkalom kedvéért melyik régi évjáratú bort hozassák fel a pincéből. Celia félrevonta Mariát, hogy megbeszélje vele a Halstead Hall-i régi gyermekszoba felújítási munkálatait, míg George Gabe-hez lépett, hogy beszámoljon neki az új fogatról, amit az iskolából hazafelé jövet látott. Ahogy Jarret tekintete a családjára tévedt, olyannyira elérzékenyült, hogy alig tudott megszólalni. Karját Annabel dereka köré fonta. - Izgága egy társaság, nem? - De igen. - Annabel huncut mosollyal nézett rá. - És nekem mind közül a legcsodálatosabb jutott. Jarret belecsókolt a hajába. - Sajnálom, ha zavarba hoztalak, amiért idejekorán kikotyogtam a kisbaba érkezését. - Semmi baj. Ha előbb nem, hát a megszületésekor úgyis tudomást szereztek volna róla. - Egy pillanatra elbizonytalanodott. Örülsz a kisbabának, igaz? - Nagyon. És ez igaz volt. Talán meg kellett volna rémülnie. Eggyel több valaki, aki számít majd rá, eggyel több valaki, akiről gondoskodnia illenék, akit a sors kiszámíthatatlan szeszélye folytán bármelyik pillanatban elveszíthet. De az Annabellel töltött elmúlt hetek során rádöbbent, hogy eddig nem a megfelelő módon szemlélte a dolgokat. Az élet nem arról szól, hogy állandóan a veszteségeink miatt siránkozzunk. Ha-nem arról, hogy az ember élvezze azt, amije van, addig, amíg a magáénak mondhatja. S bár mindig szörnyű elveszíteni azt, ami számunkra értékes, még annál is szörnyűbb, ha sosem lehet a miénk. Így hát a nevetgélő, egymásnak gratuláló és örömüket egymással megosztó családtagjait elnézve Jarret hálát adott a sorsnak minde-

nért, amije csak volt, a pillanatért, a körülötte lévő emberekért és az asszonyért az oldalán. Végül eljött az ő ideje. És ez így volt rendjén.

__________________