Sabrina Jeffries. Felejthetetlen

Sabrina Jeffries

Felejthetetlen

csók

A mű eredeti címe How to Woo a Reluctant Lady

Copyright © 2011 by Deborah Gonzales

The original edition was published by Pocket Books, a Division of Simon and Schuster, Inc.

Hungarian translation © Hajnal Gabriella

© GENERAL PRESS KIADÓ

Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás. A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is. A kiadvány szerzői jogvédelem alatt áll. Az e-könyvet a letöltő kizárólag

saját célra jogosult használni. Az ekönyv engedély nélküli másolását, jogtalan terjesztését a törvény bünteti.

Fordította HAJNAL GABRIELLA

Szerkesztette BALOGH MARGIT

A borítótervet ZELENYIÁNSZKI ZOLTÁN

készítette

ISBN 978 963 643 631 5

Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ 1138 Budapest, Viza utca 9-11. fszt. 2. Tel.: 359-1241, 270-9201 Fax: 359-2026

www.generalpress.hu [email protected]

Felelős kiadó LANTOS KÁLMÁNNÉ

Megbízott irodalmi vezető és felelős szerkesztő SZABÓ PIROSKA Művészeti vezető LANTOS KÁLMÁN Kiadói munkaszám E3800-14

Az e-könyv konvertálását KALMÁR CSILLA végezte

Azoknak a bámulatos embereknek, akik segítenek gondját viselni autista fiamnak, amikor nincs iskolában, lehetővé téve ezzel számomra, hogy a könyvírásra koncentrálhassak: csodálatos férjemnek, Renének, türelmes segítőinknek, Marynek, Bennek és Wendellnek, bölcs szociális gondozónknak, Gretának, valamint mindig készséges szerkesztőségi kapcsolattartómnak, Melissának. Hálás köszönet nektek mindenért, amit tesztek!

Kedves Olvasó!

Nem akarok panaszkodni, de teljesen tanácstalan vagyok legidősebb leányunokámmal, Minervával kapcsolatban. Ragaszkodik hozzá, hogy rémregényeit továbbra is az igazi nevén jegyezze! Csak azért teszi, hogy sokkolja környezetét, beleértve szóba jöhető kérőit is – akikkel ő szemmel láthatóan fikarcnyit sem törődik.

Ó, tudom, hogy azt mondja, nem áll szándékában férjhez menni, de ez csak üres locsogás a részéről. Látom, milyen irigykedve bámul nemrég nősült fivéreire, amikor azok nem figyelnek. Habár cseppet makacs, mégis igazán jó feleség válhatna belőle valamely derék úriember oldalán... ráadásul Minerva mellett az élet sohasem lenne unalmas. De tesz valamit az ügy érdekében? Nem. Inkább vérről meg gazemberekről meg halálról ír. Talán találnom kellene számára egy minden hájjal megkent gazembert, hogy aztán magával cipelje

egy kísértetkastélyba. Ez talán imponálna a szemtelen csitrinek, bár téves következtetések levonására ragadtatná Gabe-et és Celiát a házasságot illetően. Minervának legutóbb az az ötlete támadt, hogy a férjjelöltnek alkalmas úriembereket beszélgetésre hívja, mely célból hirdetést adott fel egy hölgyeknek szóló magazinban! Biztos vagyok benne, hogy ezt a bosszantásomra találta ki, de meg fog lepődni. Ami az elhatározásomat illeti, nem fogom meggondolni magam,

ácsingózzon az ajtóban akárhány kérő. Azonban kissé aggaszt, hogy Mr. Giles Masters is a kezére pályázók közt van. Láthatóan megtesz mindent, hogy megszerezze az unokámat... és ő az egyetlen férfi, aki iránt Minerva a közömbösségen túl valami mást is érez. Sajnálatos, hogy hitvány csirkefogó hírében áll, ahogy arra fiúunokáim számtalan alkalommal felhívták már a figyelmem. Másfelől viszont Minerva fivérei is hitvány csirkefogók voltak, míg meg nem házasodtak. Lehetséges, hogy Mr.

Masterst is hasonló fából faragták? Minerva érdekében őszintén remélem, mert egészen bizonyos, hogy odáig van érte. Kíváncsi lennék rá, van-e valahol kísértetjárta kastélya. Az maga volna a tökély! Nyomon fogom követni az eseményeket, és így vagy úgy, de elérem, hogy az unokám a házasság boldog kötelékébe lépjen. Az sem számít, ha végül egy csirkefogóhoz kell hozzámennie!

Szívélyes üdvözlettel:

Hetty

Prológus Ealing, Halstead Hall, 1806

A puszpángokon csak úgy hemzsegnek a bogarak. Mama mérges lesz a kertészre. Ekkor a kilencéves Minervának könnybe lábadt a szeme: nem, mama nem lesz mérges. A kápolnában fekszik abban a szörnyű koporsóban. A papa mellett!

A labirintus útvesztőjében rejtőzve Minerva kétségbeesetten küzdött, hogy könnyeit visszatartsa. Valaki még meghallja, és ő nem akarta, hogy rátaláljanak. A sövényen keresztül egy hang szüremlett át. – Hogy tűnhetett el az a lány ilyen gyorsan? Desmond Plumtree, mama unokatestvére volt az. – Ez a temetés egy paródia – panaszkodott a felesége, Bertha, a lány rejtekhelyének közvetlen közelségéből.

– Nem mintha hibáztatnám Prudence-t, amiért golyót eresztett abba a kurafiba. De hogy saját magával is végezzen? Hetty nénikéd hálás lehet, amiért az esküdtszék úgy ítélte meg, hogy Pru nem volt épelméjű. Máskülönben a Korona azon nyomban elkobozta volna a család minden vagyonát. Szorosan a sövényhez lapulva Minerva azért imádkozott, nehogy beforduljanak a sarkon és észrevegyék. – Nos, nemigen vélekedhettek volna róla másként – válaszolta Desmond. – Egyértelműen nem lehetett eszénél.

Minerva jóformán kettéharapta a nyelvét, hogy megállja tiltakozás nélkül. Baleset történt, szörnyű baleset. Nagyi is azt mondta. – Azt hiszem, ez az oka, amiért a nénikéd azt akarta, hogy a gyerekek is részt vegyenek a szertartáson – mondta Bertha kuzin –, mert így ezzel is azt sugallhatja, nem érdekli, mit hordanak össze a lányáról. Desmond kuzin felhorkant. – Hetty néni kifejezetten ragaszkodott hozzá, hogy a kölykök személyesen vegyenek búcsút a

holtaktól. Annak az átkozott nőszemélynek sosem okozott gondot, hogy semmibe vegye a társaságot, ha úgy tetszett neki, teljesen mindegy, mit jelent ez bárki más... Ahogy a hangok távolodtak, Minerva előbújt rejtekéből, és mint a villám iramodott meg az ellenkező irányba. Sajnos, a sarkon befordulva egyenesen egy úriemberbe ütközött. Lázasan igyekezett elszelelni, ám a férfi elkapta. – Lassan a testtel, kislány! – kiáltotta, miközben próbálta viszszatartani őt. – Nem akarom bántani. Csituljon már, ha

mondom! Már azon volt, hogy megharapja, amikor rájött, ki is az valójában – fivérei tizennyolc éves barátja, Giles Masters, aki szüleivel együtt érkezett a temetésre. Desmond kuzin, tekintettel a botrányra, csak kis létszámú összejövetelt szeretett volna, de nagyi azt mondta, hogy a gyerekeknek szükségük van a barátaikra az ilyen erőt próbáló időkben. Talán mivel nem tagja a családnak, Minerva meggyőzheti, hogy segítsen neki.

– Kérem, engedjen el! – könyörgött. – És ne árulja el senkinek, hogy itt vagyok! – De mindenki önre vár, hogy a szertartás végre kezdetét vehesse. A lány lesütötte a szemét, gyávasága zavarba ejtette. – Képtelen vagyok bemenni. Olvastam, mit írtak az újságok arról... arról... hisz tudja. – Mama lelőtte papát, aztán meg saját magát. Hangja hisztérikusan csengett. – Nem bírok mamára nézni lyukkal a mellkasában, és papára, hogy... hogy neki... nincs

arca! – Már a puszta gondolattól is újra remegés fogta el. – Ó! – A férfi leguggolt mellé. – Azt hiszi, úgy fekszenek ott a koporsóban, ahogy megtalálták őket? Biccentett. – Emiatt nem kell aggódnia, drága gyermek – felelte kedvesen. – Édesapja koporsója le van zárva, édesanyját pedig újra kicsinosították. Nem fogja látni a lyukat a mellkasán, esküszöm. Nincs mitől félnie. Minerva az alsó ajkába harapott, nem lévén biztos benne, hihet-e neki. Néha

fivérei mindenféle csellel és trükkökkel bírták rá, hogy megfelelően viselkedjen. És nagyi folyton azt mondja, Mr. Masters egy hétpróbás gazember. – Nem tudom, Mr. Masters... – Giles. Barátok vagyunk, nem? – Azt... azt hiszem. – Mit szól ehhez? – folytatta. – Ha bejön velem a kápolnába, a szertartás alatt végig fogom a kezét. Ha bármikor megijed, megszoríthatja a kezem, amilyen erősen csak szeretné. Bátorságát összeszedve nézett a férfi arcába. Kedves, nefelejcsszínű szeme

volt. Őszinte szeme, akárcsak a nagyinak. Nyelt egyet. – Ígéri, hogy mama és papa nem úgy fest... ahogy azt az újságban megírták? – Megesküszöm. – Kellő komolysággal keresztet vetett. – Becsületszavamra. – Felemelkedett, majd kezét a lány felé nyújtotta. – Velem jön? Bár szíve hevesen kalapált mellkasában, Minerva hagyta, hogy a férfi kézen fogja. És amikor bevezette a kápolnába, a lány látta, hogy nem

hazudott. Papa koporsója le volt zárva. Bár tudta, mi van benne, úgy tett, mintha papa most is olyan volna, mint mindig. Segített, hogy mama úgy nézett ki, mintha alvó, felöltöztetett önmaga volna. De ami igazán segített, az az volt, hogy Giles mindvégig fogta a kezét. Szorította végig a szertartás alatt, akkor is, amikor Desmond kuzin idétlen fia, Ned, kuncogni kezdett. Minden egyes alkalommal, amikor megrémült vagy elszomorodott, megszorította Giles kezét, amit a férfi egy

kézszorítással viszonzott, hogy érezze, nincs egyedül. Valahogy ez mindent elviselhetőbbé tett. A férfi nem engedte el a kezét, míg a koporsókat a földbe nem engedték, és a tömeg szélnek nem eredt. Aznap szeretett bele Giles Mastersbe.

London, 1816 Tizenkilenc évesen Minerva még mindig szerelmes volt. Mindent tudott

Gilesról. A férfi nem nősült meg, és nem is udvarolt komolyan senkinek. Fivéreihez hasonlóan élte a csirkefogó aranyifjak gondtalan életét. De velük ellentétben a férfinak volt hivatása – tavaly avatták ügyvéddé. Ha idővel törvényszéki képviselővé lép elő, kénytelen lesz felhagyni kicsapongó életmódjával. És akkor feleségre lesz szüksége. Miért ne lehetne ő az? Elég csinos – legalábbis mindenki ezt mondja. Eszes is, amit egy hozzá hasonló férfi nyilván nagyra értékelne. Ráadásul nem bánna

vele lekezelően a családja botrányos viselkedése miatt, nem úgy, mint azok a szűklátókörű úriemberek, akikkel a társaságba való bevezetése óta megismerkedett. A férfit az elmúlt négy hónapban, amióta apja önkeze által vetett véget életének, a saját családját érintő botrány foglalkoztatta. Ez is összekötötte tehát őket. Mégis, hiába kutatta a születésnapi partijára meghívott vendégek között Gilest, a férfi, habár meghívták, nem jött el. Minervát végtelen csalódottság kerítette hatalmába. Hogy vehetné rá a

férfit, hogy ne csak barátai kishúgát lássa benne, ha egyszer sosincs rá alkalma? Miután a parti véget ért, kiment a kertbe, hogy lehangoltságán némiképp enyhítsen, s véletlenül meghallotta az istállók közelében szivarozgató fivéreinek párbeszédét: – A fiúk azt mondták, hogy tízkor kezdődik a parti Newmarshéknál – hallotta Olivert. – Kicsivel előtte idekinn várlak majd benneteket. Hál’ istennek, gyalog is közel van, így nem kell szólnunk a személyzetnek. Még a

végén megint mindenről beszámolnak nagyinak, ő pedig nyilván letorkolna bennünket, amiért Minerva születésnapján máshol mulatunk. – Nagyinak biztosan szemet szúr, ha megpróbálunk jelmezben kiosonni – közölte Jarret. – Egyesével surranunk ki, és indulásig elrejtjük a jelmezeinket a kertben. Csak vigyázzatok, nehogy Minerva észrevegye. Nem sérthetjük meg. Már azon volt, hogy jól megmondja nekik a véleményét, amiért a

születésnapján nélküle készülnek mulatni, amikor hirtelen motoszkálni kezdett benne valami. Ha a „fiúkkal” mennek szórakozni, akkor Giles is ott lesz! És mivel álarcosbálról van szó, anélkül mehet oda, hogy bárki felismerné. Azt is pontosan tudta, miben menjen. Ő és a kishúga, Celia egyszer rábukkant nagyi több mint harminc évvel ezelőtt viselt és gondosan eltett ruháira – az egyik tökéletes lesz. Kilenckor besurrant a kerti fészerbe a tizennégy éves Celiával, aki

megígérte, hogy segít neki, ha cserébe Minerva részletesen beszámol neki mindenről, ami a bálban történik. A húga segítségével felvett egy hagyományos fűzőt és két szerény vonalvezetésű turnűrt. Aztán magára öltötte azt a finom kidolgozású aranyszatén báli ruhát, amelyet nagyanyja Minerva szüleinek esküvőjén viselt. Világosbarna haját folyamatos kuncogás közepette fehér csigákba kunkorodó, magasra tornyozott rizsporos paróka alá szuszakolták. Az

arcát maszk mögé rejtették, és orcájára egy szépségtapaszt nyomtak. Utolsó simításként nagyi egyik ódivatú, kékköves kámeáját biggyesztették a nyakába. – Hasonlítok Marie Antoinette-re? – kérdezte Minerva, ügyelve rá, hogy hangját visszafogja. Fivérei még nem mutatkoztak, de nem akart kockáztatni. – Pompásan festesz – suttogta Celia. – És nagyon ​egzoti​kusan. Újabban az egzotikus volt Celia kedvenc szava, bár Minervának az volt

az érzése, hogy valójában „csábítót” ért alatta. És valóban, dekoltázsát szégyentelenül mélyre szabták. De miért is tagadná – a húgának igaza van, el akarja csábítani Gilest. – Most menj – mondta Celiának. – Még mielőtt lejönnek. Celia elsietett. Minervának már csak meg kellett várnia, míg fivérei a kertben átöltöztek, majd a sikátor felé vették az útirányt, így aztán követhette őket. Szerencsére rengetegen özönlettek arrafelé, így beolvadt az utcán

hömpölygő tömegbe, amikor fivérei a házba léptek. Bár meghívóval nem rendelkezett, a bejutás furamód könnyen ment. Valószínűleg nem lesz egyszerű rábukkanni Gilesra, mivel fivéreit is kerülnie kell, ezért inkább úgy határozott, megvesztegetéssel veszi rá a komornyikot, hogy elárulja, a keresett férfi milyen jelmezt visel. – Mr. Masters nincs a vendégek közt, kedvesem – válaszolta a szolga megbotránkoztatóan bizalmas közvetlenséggel. – Visszautasította a

meghívást arra hivatkozva, hogy édesanyjánál kénytelen tiszteletét tenni vidéken. Nem tudta eldönteni, hogy örüljön-e, amiért a férfi az ő születésnapi partiján egy másik elkötelezettsége miatt nem jelent meg, vagy csalódottnak érezze magát, amiért esélye sem maradt a vele való találkozásra. – De ha pártfogót keres – folytatta a komornyik készségesen –, előkelőbbre is szert tehet. Mr. Masters csak másodszülött. Pártfogót? Mi az ördögnek keresne

pártfogót? Ekkor vette csak szemügyre alaposabban az összegyűlt vendégsereget. Azonnal rádöbbent, hogy ez itt nem egy szokványos álarcosbál. „Egzotikus” jelmeze kifejezetten angyalinak tűnt a többi hölgy viseletéhez képest. Csak úgy hemzsegtek a legilletlenebb helyeken felsliccelt görög ruhák és római tógák. Egy fejőlány olyan mélyen dekoltált ruhában pompázott, amilyet egy igazi fejőlány az életben fel nem vett volna, és volt egy nő, aki tollakba

öltözve palástolta bájait. A szoba túlsó végében Jarret fivére egy Lady Mariannak álcázott nővel táncolt, aki nem látszott szűziesnek, és amikor fivére végigsimított a hátán, a kezét egyre lejjebb és lejjebb csúsztatta, míg végül... Minerva égő orcával fordult el. Jóságos ég! Egy buja orgiára tévedt. Hallott már efféle eseményekről, ahová a nők pártfogót találni jönnek, a férfiak pedig azért, hogy élvezhessék a... nőket. Ha valaki felismerné, az kész katasztrófa lenne!

Mielőtt még kereket oldhatott volna, egy francia udvaroncnak öltözött férfi fonta karját a dereka köré és vonta magához. – Lám-lám, csak nem személyesen a szajhák királynője? A férfi jót derült az otromba tréfán, ő pedig szájtátva bámult rá. Az imént csakugyan szajhának nevezte? Felháborodására a férfi a száját a fülére préselte, és nyelvével belenyalt. – Miért nem jössz föl az emeletre, édesem, hogy a játszmát kettesben folytathassuk?

Még mielőtt a lábára tiporhatott volna, egy másik férfi ragadta ki karmaiból, mondván: – El a kezekkel, Lansing, én láttam meg először – majd arcán kéjes vigyorral a fényes gúnyába bújt lovag átkarolta a vállát. Lansing? Lansing grófja volna az? Ismerte a férfi feleségét: kedves, fiatal teremtés, bár kissé molett. Az ég szerelmére, hisz ugyanabba a templomba jár, ahová a nagyi! – Ugyan már, Hartley, engedd át nekem – szajkózta Lansing ingerülten. – Én vagyok hozzá öltözve.

Hartley minden valószínűség szerint a köztiszteletnek örvendő Hartley vicomte lehet, akinek felesége fagyos szépségével vetekedő hűvös természetéről ismert. Hartley és Lansing jó barátok hírében álltak. Ahogy Minerva arról is meg volt győződve, hogy tisztességes úriemberek... ez idáig. A két férfi valódi jellemének napfényre kerülésétől még mindig forgott körülötte a világ, amikor Lansing a karjánál fogva megragadta. – Osztozhatunk is rajta – mondta a

férfi a lelkiismeret-furdalás leghalványabb jele nélkül. – Hisz máskor is előfordult. Osztozni rajta? Mintha bizony bármiféle hajlandóságot mutatna két részeg pojáca oldalán betérni egy szobába. Addig izgett-mozgott, míg kiszabadult. – Őszintén sajnálom, de már találkám van Lord Stoneville-lel. – Oliver rangban mindkettejük felett állt, ez talán majd észre téríti őket. Hartley csak kuncogott, és ujjával a

szoba egyik távoli sarka felé bökött. – Stoneville-nek épp más dolga van, aranyom. Amikor Minerva a jelzett irányba nézett, fivérét vette észre, aki egy széken terpeszkedett, és egy Kleopátrának öltözött nő táncát nézte, aki elcsábítani igyekezett a férfit. Éppolyan erkölcstelen, mint Jarret, s az ég szerelmére... pont olyan erkölcstelen, mint ez a két feslett gazember. Rendben, majd ő móresre tanítja, és egyúttal megszabadul ettől a két

fajankótól is. Kezét csípőre téve, felbőszült tekintettel pillogott a férfira: – Hogy meri az a nyomorult egy másik nőnek tenni a szépet, miután megfertőzött a bujakórral? Ez bevált. Hartley és Lansing gyorsabban fel sem szívódhattak volna. Kellemetlen csodálóitól megszabadulva, utat tört magának a tömegben és az ajtó felé indult. Ajkán kárörvendő kis mosoly játszott. Remélte, hogy a Marie Antoinette-et ért „csapásról” már mindenki értesült, ahogy arról is, a bajt kinek köszönheti.

Oliver megérdemli, amiért ilyen szörnyű alakokkal érintkezik. A többi vendég legalább ennyire rémséges volt. Amint a királyok és a koldusok közt haladt, olyan dolgokat hallott, amelyek nem szemérmes leányzók fülének valók, olyan ismerős férfihangokon, amelyekről tudta, kikhez tartoznak. Néhányan közülük fivéreihez hasonló, magukat kitombolni igyekvő csirkefogó ifjak voltak, de akadt köztük jó néhány családos ember is. Uramisten, hát minden férfi olyan csapodár volna, mint a papa?

Nem, nem mindegyik. Giles nem. A puszta tény, hogy inkább úgy döntött, az édesanyja számára nyújt vigaszt, semmint idejöjjön, azt bizonyítja, hogy kezd jó útra térni. Miután végül átverekedte magát a szobán, a sötét hallban egy pillanatra megtorpant, hogy kiismerje magát. Nem állt szándékában a jelenleginél is nagyobb bajba kerülni. Hirtelen a hall túlsó végén kinyílt egy ajtó, és kezében gyertyával egy papnak öltözött férfi közeledett felé. Heves szívdobogás közepette lapult meg a

függöny mögött, és azon imádkozott, a férfi fel ne fedezze. A függöny nem volt vastag – egészen jól ki tudta hát venni a férfit –, de megítélése szerint gyertyával a kezében az nem láthatta őt. A férfi a közelben megállt, és felszegte a fejét, mintha csak hallgatózna. A fény a teljes profilját megvilágította... és a füle alatti anyajegyet. Minervának elakadt a lélegzete. Túlságosan jól ismerte ezt a profilt, minden vonása az emlékezetébe

vésődött. Giles. De vajon mit csinál a hallban settenkedve? Amikor beviharzott az egyik szomszédos szobába, hirtelen ráébredt az igazságra. Minden bizonnyal egy utcalánnyal van találkája! Hogy vinné el az ördög, mégis hogy tehette? Pont olyan erkölcstelen, mint a fivérei! Hacsak nem téved. Végül is a komornyik azt állította, hogy nincs itt. Kicsusszant a függöny mögül. Mégsem távozhat anélkül, hogy bizonyosságot ne szerezne róla, Giles valóban holmi szajhával enyeleg-e vagy

sem. Ó, képtelen volna elviselni, ha így lenne, de tudnia kell. Átosonva a hallon az ajtóhoz lépett, amely mögött a férfi az előbb eltűnt, majd összeszedte a bátorságát, és besurrant. A férfi, akit követett, félig háttal állt az ajtónak, és olyan elmélyülten vizslatta az íróasztalt, hogy fel sem tűnt neki, amikor ő hangtalanul belépett. Dermedve figyelte, amint a férfi módszeresen átkutatja az összes fiókot. Ha Giles az, mi az ördögöt művel? Valóban úgy tűnt, hogy ő az.

Ugyanazzal a kecses eleganciával mozgott, a rá jellemző higgadtsággal, a haja ugyanolyan hullámos és gesztenyebarna, már amennyit széles karimájú kalapja alatt látni vélt belőle. Kihúzott egy aktát, majd kinyitotta, aztán tartalmát a gyertyával közelebbről is megvilágította. Szitkozódott egy sort, majd maszkját levéve a papírokat még alaposabban szemügyre vette. Minerva szíve vadul kalapált a mellkasában. Giles az. Vajon miben sántikál? És miért?

Miután átlapozta az akta teljes tartalmát, az egészet, úgy, ahogy volt, papi csuhája alá rejtette, aztán váratlanul megfordult, és észrevette. Cseppet sem zavartatva magát, ajkán elbűvölő mosoly jelent meg, majd maszkját hanyag mozdulattal a helyére igazította. – Attól tartok, eltévedt, hölgyem. A parti a bálteremben ​zajlik. Némaságba kellett volna burkolóznia, de nem bírta megállni. – Ha én eltévedtem, akkor minden bizonnyal te is, Giles Masters.

A férfinak a lélegzete is elállt. Egy szempillantás alatt átviharzott a szobán, és levette a maszkot a nő arcáról. – Minerva? Mi az ördögöt... – Kérdéseket nekem kellene feltennem. Mit akarsz ellopni? Mit keresel itt? Úgy tudtam, édesanyádhoz utaztál vidékre. Maszkja alatt megvillant a férfi szeme. – Mindenki más is úgy tudja, hogy ott vagyok. – A férfi kritikus szemmel méregette. – Egyébként, hogy sikerült meghívót szerezned egy Newmarsh-

féle estélyre? Miközben lázasan próbált valamiféle magyarázattal előállni, a férfi megrázta a fejét. – Egyszerűen csak belopakodtál, ugye? És balszerencsémre, éppen belém botlottál. Ez fájt. – Nem akartam beléd botlani – hazudta. – Jó mókának tűnt idejönni, miután a fivéreimtől tudomást szereztem a partiról. Véletlenül vettelek észre, és... – És a kíváncsiságod legyőzte a józan

eszed. – Mindkét karjánál fogva megragadta, majd jól megrázta a lányt. – Te eszement bolond... mi lett volna, ha egy gátlástalan alak lennék, aki a kotnyeleskedésedért kést döfne az oldaladba? – És honnan is tudhatnám, hogy nem vagy az, igaz? – csattant fel bosszúsan, amiért a férfi bolondnak nevezte. – Még mindig nem árultad el, miért ólálkodsz itt titokban. – Ehhez semmi köze, Miss Mindenlében-kanál. – Ó, az ég szerelmére, ne kezelj úgy,

mint egy gyereket. Már nem vagyok kilencéves. – Pedig nagyon úgy tűnik – mormogta, miközben a lány maszkját visszatette, és őt az ajtó felé tessékelte. – Szívem szerint fivéreid gondoskodására bíználak, de senki sem tudhatja meg, hogy itt vagyok. Ahogy bizonyára te sem szeretnéd, hogy bárki tudomást szerezzen a te kis kirándulásodról. Szóval hazaviszlek, még mielőtt nagyobb bajba kerülnél. A legszívesebben jól visszavágott volna neki valamit, ám időközben a

folyosóra értek, és a bálterem közelsége miatt nem mert kockáztatni. Itt és most mindkettejük célja ugyanaz – megúszni anélkül, hogy személyazonosságukra fény derüljön. De amint kimenekíti innen, jól megmondja neki a magáét. Még hogy Miss Minden-lében-kanál! És a jelmeze fel sem tűnt neki! Hát tényleg még mindig csak a kislányt látja benne? Szédítő mennyiségű szobán és termen vezette keresztül, amiből Minerva arra a következtetésre jutott, hogy a férfi járt már itt korábban, valószínűleg egy ehhez hasonló parti

valamelyikén. Vagy talán rákapott volna a tolvajlásra? Nem, kell, hogy legyen rá megfelelő magyarázat. De Giles nem adott neki alkalmat a kérdezősködésre. Ahogy sikerült kivergődniük, és a sikátor biztonságos rejtekébe értek, a férfi letépte maszkját. – Mégis ki a csodának a bőrébe bújtál? – Marie Antoinette-ébe. – Jóságos isten! Van róla fogalmad, mi történhetett volna, ha valaki felismer? – Határozott léptekkel terelte előre a nagyanyja városi háza felé

vezető úton. – A jövődet tehette volna tönkre. Ha felfedeznek egy Newmarshféle rendezvényen, a botránynak köszönhetően végérvényesen oda lenne a jó híred. Egyetlen tisztességes férfi sem akarna többé feleségül venni... – Miért, van tisztességes férfi, aki egyébként el akar venni? – Ingerülten, akárcsak a férfi, Minerva is letépte magáról a maszkot. – A családom már most is botrányoktól hangos, és amióta eladósorba kerültem, kizárólag hozományvadászok és csirkefogók sündörögnek körülöttem.

És... nekem csak te kellesz. A férfi a szeme sarkából pillantott rá. – Ha ez igaz, akkor pláne nem kellene botrányt botrányra halmoznod. Mindketten tudjuk, miként bánik a társaság azokkal, akik fittyet hánynak a szabályaira. Inkább a család becsületének helyreállításán kéne fáradoznod. Az ő szájából felettébb dühítő volt ezt hallani. – Ahogy a fivéreim teszik? – kérdezte keserűen. – Vagy ahogy te? – A Plumtree család városi házának hátsó

kertjéhez értek, vagyis most már muszáj lesz valahogy kiszedni belőle az igazságot. – Miért loptad el azokat a papírokat, Giles? Milyen papírok azok? Amint a lányra nézett, megrándult az állán egy izom. – Nem szabadott volna meglátnod. És remélem, van annyi eszed, hogy mélyen hallgatsz a dologról. – Na és ha nem? Mit teszel? – Hangjába irónia vegyült. – Kést döfsz az oldalamba? – Nagyon vicces. – A sápadt holdfényben is látszott a tekintetén,

hogy gondolkodóba esett. – Ha bárkinek kifecseged az ottjártam, azzal azt is felfeded, hogy te is ott voltál, márpedig merem állítani, nem áll szándékodban ilyesmit tenni. Főleg mikor úgy vagy öltözve, mint egy... mint egy... A férfi hangja elhalkult, és tekintete a lány félig csupasz keblének közepén díszelgő kámeán pihent meg. Minervának elállt a lélegzete. Végrevalahára nőként tekint rá. – Mint egy micsoda? – kérdezte olyan halk és csábító hangon, amilyet csak elő

tudott varázsolni magából. Tekintetük találkozott. – Mint egy slampos utcalány – válaszolta a férfi nyersen. – Nem akarhatod, hogy ilyen öltözékben rád ismerjenek. Utcalány! Azt gondolta, úgy néz ki, mint egy utcalány? Ráadásul slampos? – Miért nem? Mert tönkreteheti a jó hírem? Kétlem, hogy a helyzetem ennél rosszabb lehetne. – Van hozományod... – Ami arra jó, hogy nyüzsögjenek körülöttem a nem megfelelő férfiak. –

Felszegte az állát. – És kicsinyes bosszúból te úgysem tennéd kockára a jó hírem. Tudom, hogy nem. Ahhoz túlságosan is úriember vagy. A férfi felvonta az egyik szemöldökét. – Te pedig nem szívelnéd, ha lopásért felakasztanának. Tudom, hogy nem. Ahhoz túlságosan jó barát vagy. Ha ki akarta engesztelni, hát jó munkát végzett. – Talán csupán a fivérednek kellene megemlítenem – mutatott rá. – Bár kétlem, hogy a vicomte helyeselné. Úgy tűnt, mintha Giles ettől

gondolkodóba esett volna. – Akkor én is csupán a fivéreidnek fogok beszámolni a kis kalandodról. Biztos vagyok benne, ők sem helyeselnék. – Tégy belátásod szerint – blöffölt. – Nem érdekel, mit gondolnak. – Azzal karját összefonta a mellkasa előtt. – Amint látod, egyetlen dolgot tehetsz, és az az, hogy elárulod az igazat. – Jobb ötletem támadt. – Közelebb lépett hozzá, és hangját lehalkította. – Mondd meg az árat, Minerva. Bár ügyvédként egyelőre nem keresek

sokat, megengedhetem, hogy megvásároljam a hallgatásod. – Ne légy nevetséges! – Amikor a férfi ajka ravaszkás mosolyra húzódott, rájött, hogy Giles részéről ez az egész nem szól egyébről, mint a pénzről és a megvesztegetésről. – Vagyis visszautasítod, hogy elmondd, mit csináltál és miért? A férfi megrándította a vállát. – Nem szeretem kifecsegni a titkaim. A nyavalyás tudta jól, hogy a titkai nála ugyanolyan biztonságban lennének, főleg, ha arra kérné. De ez

még nem jelenti azt, hogy kénytelen feladni és úgy tenni, mintha nem látott volna semmit. – Hát jó. Az ár, amit kértél... egy csók. A válasz mintha meglepte volna a férfit. – Egy micsoda? – Egy csók. – Hangja gunyorossá vált. – Tudod, amit te és a fivéreim, ha tetszik, ha nem, a csaposlányoknak, szajháknak és táncosnőknek osztogattok. Egyetlen csók. A hallgatásomért. – Talán akkor végre olyan nőként tekintene rá, akiben

megbízhat, akinek udvarolhat... és akit szerethet. Giles hosszan tartó, megfontolt pillantással mérte végig, amitől melegség árasztotta el olyan helyeken, ahol korábban soha semmi ilyet nem érzett, s a pulzusa vadul lüktetni kezdett. – Nem hiszem, hogy jó ötlet volna. – Ugyan miért nem? – Először is – felelte kényszeredetten –, a fivéreid elevenen megnyúznának, ha tudomást szereznének róla. – Akkor ne mondjuk el nekik. – De a

férfi csak állt ott mozdulatlan, ezért sietve még hozzátette: – Ma van a tizenkilencedik születésnapom, erre egy botrányos partin akaratom ellenére undorító élményben volt részem: két úriember meg akart osztozni rajtam. A férfi sötét arckifejezését látva sietősen hozzáfűzte: – De az ocsmány ajánlatuk elől még azelőtt megszöktem, mielőtt tettekre kerülhetett volna sor. Szükségem van valami finomságra, ami feledtetni tudná, hogy kis híján gátlástalan csirkefogók áldozatává váltam. És ezt

tőled szeretném megkapni. – Miből gondolod, hogy a csókom finom lenne? – kérdezte érdes hangon, amitől Minerva gerincét teljes hosszában finom remegés rázta meg. Minden igyekezetével azon volt, hogy legalább olyan határozottnak tűnjön, mint a férfi. – Annak kell lennie, ha azt akarod, hogy megőrizzem a ​titkod. Meglepetésére a férfi elnevette magát. – Hát legyen, te kacér leányzó. Megfizetem az árat.

Előrehajolt, ajkát az ajkára szorítva megcsókolta, ám a csók éppolyan rövid és csalódást keltő volt, mint amilyen szemérmes. Amikor elhúzódott, Minerva haragos tekintettel nézett rá: – Talán egyértelműbben kellett volna fogalmaznom. A finomat úgy értettem, hogy kielégítő. Nem olyan csókra gondoltam, amit a nagymamádnak adsz. Giles a lányra meredt. Aztán veszélyes fény villant a szemében, majd minden figyelmeztetés nélkül a kezébe

fogta a lány fejét, és birtokba vette a száját. Ez alkalommal a csókja könyörtelen és szenvedélyes volt, mármár durva. Nyelvével a lány ajkát szétnyitotta, újra és újra a szájába hatolt, mígnem Minervával forogni kezdett a világ, és a térde megroggyant. A férfi egy csapásra lerombolta gyermekien romantikus ábrándjait, s helyükre vad, perzselő vágyakozás lépett, amihez foghatót korábban még sosem tapasztalt. Ez sokkolta. Megrészegítette.

Anélkül hogy tudatában lett volna, felemelte a karját, és a férfi nyaka köré fonta. Giles valami szitokfélét suttogott az ajkába, majd szorosan magához vonta, hogy szája még behatóbban tanulmányozhassa az övét. Borostás álla a lány arcát dörzsölte, gyertyafüst és brandy különösen csábító illatelegye lengte körbe. Ez volt álmai netovábbja. De amikor a férfi keze végigsiklott az oldalán, még ennél is többre vágyott... még több simogatásra, még több csókra... még többre őbelőle.

Csak jó néhány pillanat elteltével húzódott el tőle, és fojtott hangon suttogta: – Ez megfelel a finom csókról alkotott elképzelésednek? A gyönyörtől, amelyet a férfi ajkainak érintése okozott, továbbra is megrészegülve, Minerva álmatag mosollyal bámult a férfi vonzó arcába. – Tökéletes volt, Giles. A férfi csak hunyorgott. Aztán őszinte rémület suhant át az arcán, és durván eltolta magától a lányt. – Akkor hát teljesítettem a

kötelességem? A kérdés annyira megdöbbentette, hogy egy fejbiccentésnél többre nem volt képes, s tátott szájjal bámult a férfira... várt valamit, ami a kötelesség szó ridegségét enyhíthetné. – Remek. Minerva a csodálkozástól sóbálvánnyá dermedve meredt maga elé, miközben a férfi hátat fordított, és elindult. Aztán egy pillanatra megtorpant, visszanézett, és tekintete éppoly semmitmondó volt, mint amilyen nemtörődöm a hangszíne.

– Ha legközelebb szajhát támad kedved játszani, légy óvatosabb, drágám! Vannak férfiak, akik a zsarolást nem veszik jó néven. Könnyen a sikátorban végezheted hanyatt fekve. És kétlem, hogy a valóságban is élveznéd az utcalány szerepét. A nyers szavak sértették a büszkeségét. A csókjukhoz annyi a hozzáfűznivalója, hogy ő szajhát játszik? Hát nem érezte a kettejük közt lángra lobbanó szenvedélyt, két lélek eggyé válásának mámorát? Hát semmit

sem jelentett számára az a csók, amely a kislányt végérvényesen nővé varázsolta? Szemmel láthatóan nem. Olyan mélyre döfte a kését, hogy az keresztülszúrta a szívét. Valahogy sikerült nyugalmat erőltetnie magára, míg a férfi a sikátoron át eloldalgott. De mihelyt eltűnt a szeme elől, könnyekben tört ki. Aznap éjjel Giles Masters kiesett a kegyeiből.

Első fejezet London, 1825 Nem sokkal pirkadat után Giles a fák takarásából figyelte, amint Ravenswood vicomte, a Belügyminisztérium miniszterhelyettese belép a Hyde Parkban található Serpentine tó csónakházába. Amikor eltelt tizenöt perc, és senki más nem tévedt arra, Giles maga is átsétált a csónakházhoz, és bement. Miután ő és Ravenswood túljutottak

a szokásos ugratásokon, a vicomte így szólt: – Az a hír járja, hogy esélyes a királyi tanácsos posztjára. Giles megdermedt. Tudhatta volna, hogy Ravenswood előtt ez a dolog sem marad titokban. Nemigen volt olyan, amiről a férfinak ne lett volna tudomása. – Rebesgetik. – Felteszem, ha megválasztják, nem számíthatok többé a szolgálataira. – Királyi tanácsosnak lenni teljes embert kívánó pozíció – válaszolta Giles megfontoltan. Nem gondolta volna, hogy erre a beszélgetésre ilyen hamar

sor kerül. – Ráadásul igen nagy megtiszteltetés egy ügyvéd számára. Arról nem is beszélve, politikai szempontból milyen fontos. Vagyis többé már nem olyan könnyen kivitelezhető játszania a semmirekellőt, miközben információkat gyűjt számomra. – Ahogy mondja. – Kutató pillantással nézett Ravenswood arcába, de képtelen volt a férfi higgadt arckifejezése mögé látni. – Őszintén szólva, akár megválasztanak királyi tanácsosnak, akár nem, úgy döntöttem,

nem dolgozom többé önnek. A helyzet mostanában nyugodtnak tűnik, és kétlem, hogy... – Nem szükséges magyarázkodnia, Masters. Már az is meglep, hogy idáig a rendelkezésemre állt. Kevés elismerésért és még kevesebb fizetségért ön nagy szolgálatot tett a hazájának, miközben összpontosíthatott volna több hasznot hajtó ügyvédi pozíciójára. Nem hibáztatom, amiért úgy gondolja, itt az ideje a saját karrierje egyengetésének. Hány éves is, harminchét? Minden

bizonnyal elég idős már, hogy ennél többre vágyjon az életben. És amennyire tőlem telik, én biztosítom a támogatásomról. Giles megkönnyebbülten lélegzett fel. Rettegett ettől a beszélgetéstől. De tudnia kellett volna, hogy történjen bármi, Ravenswood barátságáról nem kell lemondania. Ő és a vicomte először Etonban találkoztak. Bár a másik férfi három évvel idősebb volt Gilesnál, különös barátság lett az övék, tekintve, hogy Ravenswood józan és szorgalmas, Giles

viszont féktelen és vállalkozó szellemű volt. Így az akkor már politikai pálya felé kacsingató Ravenswood volt az, akihez Giles kilenc évvel ezelőtt fordult, amikor égett a vágytól, hogy igazságot szolgáltasson. Ravenswood átvette az iratokat, amelyeket Giles ellopott Newmarshtól, és jó hasznát vette azoknak. Ekkor került Giles titkos kapcsolatba a Belügyminisztériummal, és vállalta magára a béke őrzőjének szerepét. A kapcsolat gyümölcsözőnek

bizonyult mindkettejük számára. Időről időre Giles olyan információkkal látta el a miniszterhelyettest, amely információk birtokába a férfi másként nem juthatott volna. A bordélyokba látogató férfiak szaftos részletességgel szivárogtattak ki mindenfélét a kicsapongásairól híres Giles Mastersnek. Miután a háború véget ért, a Belügyminisztérium ki sem látszott a csalással, koholt vádakkal, nemegyszer hazaárulással kapcsolatos ügyekből, és mivel a lázongások mindennaposak voltak szerte az országban, a hivatal

minden segítséget igénybe vett, amit csak igénybe vehetett. Giles alkalmanként célzatosan ment elébe egy-egy információnak, főleg ha más főnemesektől volt kénytelen megszerezni azokat. Cserébe Ravenswood okot adott neki arra, hogy apja öngyilkosságát követően legyen miért élnie. Jóvátehette ifjúkora bűneit. Pedig azokért a bűnökért már busásan megfizetett. – Gondolom, nem szükséges emlékeztetnem, hogy a tevékenységére azután sem derülhet fény, ha már...

nos... ha visszavonult – figyelmeztette Ravenswood. – Soha nem tehet említést róla senkinek, soha nem fedheti fel... – Tudom a kötelességem – vágott közbe Giles. Pont ez volt a probléma. Nehéz úgy normális életet élni, hogy mindenki elől titkokat rejtegetett, akit csak ismert. Belefáradt a titkolódzásba. Belefáradt a feslett erkölcsű csirkefogó létbe, amely valaha megfelelt neki, de többé már nem. Ha most felhagyna a kormánynak végzett munkájával, senki nem szerezne róla tudomást, ő pedig

visszatérhetne a régi életéhez. Az emberek azt feltételeznék, hogy benőtt végre a feje lágya. Végleg maga mögött hagyhatná azokat az időket, amikor a kormány informátoraként működött. – Ez a mostani lesz az utolsó jelentésem – közölte Giles. – Lehetnek emiatt nehézségei? – El tudja képzelni, mennyire fog hiányozni nekünk. De megoldjuk. És ahogy ön is mondta, mostanában nyugalmasabb időket élünk. – Amiért nincs is túl sok jelentenivalóm. – Giles említést tett egy

bíróról, aki gyanúja szerint megvesztegetési ügybe keveredett, illetve aggodalmáról, miszerint a délamerikai bányatársaságok befektetései körül valami készülődőben van. Ravenswood feljegyzett néhány dolgot, és kérdéseket tett fel, ahol szükségét érezte. Amikor Giles hirtelen elhallgatott, megkérdezte: – Ez minden? – Majdnem. Ott van az a szívesség, amire még a múlt hónapban kértem – mondta Giles. – Á, igen, ami a barátját, Jarret

Sharpe-ot érinti. – Ravenswood a kabátja zsebébe tette jegyzetfüzetét. – Ez idáig egyetlen informátorom sem jutott olyan információ birtokába Desmond Plumtreevel kapcsolatban, ami önt érdekli. Lehetséges, hogy a barátja gyanúja megalapozatlan? Amióta Jarret és Oliver megházasodott, roppantmód foglalkoztatja őket szüleik halála. Jarret jogi tanácsot kért Gilestól az ügy kapcsán, és az eset felkeltette Giles érdeklődését. – Amennyire Mrs. Plumtree

végrendeletéből sikerült megállapítanom – ismerte be Giles –, Desmond Plumtree semmit sem nyert volna, ha megöli őket. – A dolog azonban továbbra sem hagyja nyugodni. – Nem tudom megmagyarázni, de Plumtree valahogy mindig felbőszít. Ha valaha valakit is gyanúsítanék Sharpeék meggyilkolásával, az ő volna. – Márpedig Giles nem jutott volna ilyen előre a hivatali ranglétrán ügyvédként, ha nem hallgatott volna a megérzéseire.

– Nos, ha bárki bármi fontos információra bukkan, tudatom önnel. Sajnálom, hogy ennél többet nem tehetek. – Hirtelen felcsillanó szemmel Ravenswood a kabátjába nyúlt, és előhúzott egy újságot. – Kevésbé felzaklató kérdéseket feszegetve, de a Sharpe család iránt mutatott újsütetű érdeklődésére tekintettel, nem tudtam megállni, hogy ezt elhozzam önnek. Giles elvette tőle az újságot, majd különös tekintettel meredt barátjára. – A Lady’s Magazine? – A feleségemé. Tegnap jelent meg.

Felolvasott nekem belőle valamit, amit, úgy gondolom, mulatságosnak fog találni. Vessen egy pillantást a huszonhatodik oldal aljára. Odalapozott, majd a lélegzete is elakadt: Minerva legújabb rémregényének első fejezete állt ott. Fogalma sem volt róla, hogy folytatásos regényként kiadják. – Megtarthatom? – Hát persze. Abby már elolvasta. – Ravenswood kíváncsi tekintettel méregette. – Olvasta valaha a hölgy regényeit?

Giles megrémült. – Ön talán igen? – Ezt elolvastam. Nagyon érdekes. A könyvben van egy karakter, aki felettébb emlékeztet önre. – Csakugyan? – kérdezte Giles érdektelenséget színlelve. A pokolba az egésszel! Ha még Ravenswood is észrevette... Mihelyt hazaér, betűről betűre el kell olvasnia. Önkéntelenül is egy kilenc évvel ezelőtti kép jelent meg lelki szemei előtt egy csinos fiatal nőről, Marie

Antoinette jelmezébe bújva, aki olyan édes volt, hogy belesajdult a szíve, ha csak rágondolt. Tizenkilenc éves korára klasszikus szépség vált belőle – szépen ívelt ajkakkal, sűrű szempillával, kiugró arccsonttal. De külsejét leszámítva Minerva semmilyen más tekintetben nem volt klasszikus szépségnek nevezhető. Még most sem tudta elhinni, hogy az a szemtelen kis perszóna számon kérte rajta, mit művel Newmarshéknál, majd zsarolással rávette, hogy megcsókolja. Még most sem tudta elhinni, hová

fajultak a dolgok, amikor azzal a csókkal meg akarta leckéztetni a lányt, hogy egy életre megtanulja, milyen veszélyekkel jár, ha el akar csábítani egy csirkefogó gazembert. Valahogy megfeledkezett arról, hogy a lány a legjobb barátjának testvére. Arról is, hogy ő csak egy kicsapongó életmódot folytató másodszülött, bizonytalan kimenetelű karrierje kezdetén, aki nem engedheti meg magának, hogy kedvese legyen, még kevésbé, hogy felesége. A csók azonban több lett, mint aminek indult,

veszélyesebb... mámorítóbb. Olyasmire késztette őt, hogy sóvárogjon, vágyjon, akarjon valamit, amire... még gondolnia sem szabad. Ahogy most is. Kár, hogy a nő mára már meggyűlölte. Ez egyértelműen kitűnt a könyveiből, ahogy a történeteibe beleszőtte, s a titkaihoz egyre közelebb jutva szinte lemeztelenítette. A probléma először azon a Valentinnapi bálon tudatosult benne, amelyen pár hónappal ezelőtt mindketten megjelentek. Addig a napig soha nem

olvasta a nő regényeit. Épp elég nehézséget okozott számára, hogy a csókjukat száműzze a gondolataiból, nemhogy még a fejében is visszhangozzanak a szavai. De a közös tánc újból felszította a tüzet. Kettejük beszélgetése szintén egyfajta tánc volt a maga nemében, amelyben egyik burkolt célozgatás a másikat követte, mígnem a vére olyan forrón lüktetett ereiben, és a lány megjegyzései olyannyira sértővé váltak, hogy attól félt, nyugtalanságában valamiféle

ostobaságra ragadtatja magát. Mint például hogy kisurran vele az erkélyre, és addig csókolja, amíg eszét nem veszti a gyönyörtől. Amikor a bál véget ért, fűtötte a vágy, ugyanakkor mérges és zavart volt. Addig az éjszakáig abban a hiszemben élt, hogy a lány rég kiverte őt a fejéből, hisz érzéketlen megjegyzéseivel, amiket a csókjuk után vágott a fejéhez, igyekezett minden érzést kiirtani belőle. Akkor döbbent rá, hogy ez mégsem sikerült, amikor felfedezte önmagát, beleszőve a lány

regényeibe. És ekkor értette meg, miben mesterkedik Minerva valójában. Halogatta a probléma megoldását, abban reménykedve, hogy nagyanyja újsütetű taktikája lefoglalja a lányt, és végre felhagy az írással. A baj azonban újra felütötte a fejét. Többé már nem söpörheti szőnyeg alá a Minerva-ügyet. Mi van, ha a lány célozgatni kezd arra műveiben, amit akkor este ő Newmarsh városi házában művelt? Ha valaki, aki a jogi pályán érintett, összefüggésbe hozná őt a lopással, rögtön levonná a

következtetést, miszerint ő adta fel Newmarshot és a partnerét, Sir John Sullyt. Onnan pedig már gyerekjáték lenne kideríteni, hogy a Belügyminisztérium más ügyeiben is benne volt, s azok, akiket feljelentett, bizonyára megpróbálnák őt tönkretenni. Kezdhetnék mindjárt a királyi tanácsossá való kinevezésének meghiúsításával. – A lényeget még nem is látta – jegyezte meg Ravenswood, visszazökkentve a férfit a valóságba. – Lapozzon az oldalra, amit mondtam.

Giles így tett, és azonnal szemet szúrt neki a lap alján más betűtípussal szedett két bekezdés. Az első Lady Minerva kapcsolatát hivatott tisztázni a Sharpe családdal – ekkora vakmerőségre is csak ő ragadtathatja magát. Az átkozott nőszemély nem volt hajlandó írói álnevet használva publikálni, ami örök vita tárgyát képezte közte és nagyanyja között. A következő bekezdés láttán azonban leesett az álla.

Kedves Olvasók!

Ha szeretnék elolvasni könyvem folytatását, akkor kérem, legyenek segítségemre a családi állapotomat érintő gondjaimban. Mint az számomra egyik napról a másikra kiderült, égető szükségem volna egy férjre, lehetőleg olyanra, aki hajlandó tolerálni rémregényírási szenvedélyem. Épp ezért arra kérem önöket, hogy küldjék el még nőtlen fivéreiket, unokatestvéreiket vagy ismerőseiket Halstead Hallba június 20-án, ahol a

lehetséges férjjelölteket meghallgatásra várom. Köszönet a segítségért.

Szívélyes üdvözlettel: Lady Minerva Sharpe

Június 20-án? Hiszen az ma van, a pokolba is! – Mulatságos, nem? – élcelődött Ravenswood. – A feleségem vagy tíz percig kacagott a dolgon. Szellemes tréfa. – Nem tréfa – vágta rá Giles. –

A nagyanyja ennek az esztendőnek az elején azzal az ultimátummal állt elő, miszerint a Sharpe testvérek mindegyikének meg kell házasodnia, különben valamennyien elveszítik az örökségüket. Lady Minervát ismerve, ezt csakis nagyanyja bosszantására eszelte ki. Ravenswood tátott szájjal bámult rá. – Úgy érti, a hölgy komolyan gondolja, hogy férjjelölteket akar meghallgatni? – Nem tudom, hogy komolyan gondolja-e, a meghallgatás

mindenesetre nem tűnik kitalációnak. Az az esztelen perszóna megőrült, ha azt hiszi, hogy ezzel bármit is elérhet. El tudja képzelni, miként reagál majd a dologra Oliver és Jarret, Mrs. Plumtreeről nem is beszélve. Az idős asszony szava szent, és bizonyosan egyetlen percig sem fogja eltűrni Minerva újabb esztelenségét. És semmiképpen sem fog felhagyni eredeti tervével. Az újságot a hóna alá csapta. – Mennem kell. – Fontolgatja, hogy elmegy a

meghallgatásra, ugye? – tréfálkozott Ravenswood. – Szándékomban áll – felelte szűkszavúan. – Ön és Lady Minerva. Érdekes párosítás. – El sem tudja képzelni, mennyire. Egy órával később, amikor elolvasta Minerva könyvének első fejezetét, iszonyúan dühös lett. Hogy vinné el az ördög! Ezúttal tényleg túl messzire ment. Szóval férjjelölteket akar meghallgatni? Hát legyen. Megkapja,

ha ez kell neki!

Minerva egyre borúsabb hangulatban járkált fel és alá Halstead Hall kínai szalonjában. Hogy az ördögbe veszi rá nagyanyját ultimátuma visszavonására, ha senki sem jelentkezik? Lelki szemei előtt húszasával sorakoztak a figyelmét felkelteni igyekvő ostoba ifjak és hozományvadászok, akik elözönlik majd Halstead Hallt, és akkora felfordulást okoznak, hogy nagyi

kénytelen lesz feladni. Vagy ha nincs más megoldás, kitagadni. És mivel Minerva makacsul hitte, hogy a nagyanyja sosem hagyná, hogy a többi testvér valamelyik unokája meggondolatlansága miatt szenvedjen, pont erre a fejleményre számított. Akkor kereshet magának valahol egy apró házikót, és kedvére írhat, amiről csak akar, mindenféle férj nélkül. Szinte hihetetlen, hogy valamikor jó ötletnek tartotta a házasságot. Szülei házassága azonban katasztrofális volt. És az évek hosszú során azt kellett

tapasztalnia, hogy a férfiak egyáltalán nem tisztelik a házasság intézményét. Ott voltak például a kiadók, akikhez könyvei kiadása érdekében fordult, és akik változatosabbnál változatosabb ötletekkel álltak elő, mivel tudna a „kedvükre” tenni. Az állandóan körülötte lebzselő hozományvadászok sokaságáról nem is beszélve. A tiszteletre méltó úriemberek persze tudomást sem vettek róla, hiszen regényeit a saját nevén írta. Nem mintha a tiszteletre méltó úriemberek még érdekelni tudták

volna, épp ellenkezőleg, ők voltak a legrosszabbak. Szép számmal akadtak korábban a kérői között ebből a fajtából, sőt néhányukkal még csókváltásra is sor került, de amint rájöttek, milyen is ő valójában, olyan messzire menekültek előle és olyan gyorsan, ahogy csak bírtak. A férfiak nem voltak oda az olyan nőkért, akiknek saját véleményük van. Kicsapongó életvitelükkel és a húgaik iránt megnyilvánuló zsarnoki fölényeskedésükkel fivéreit sem lehetett a tiszteletre méltó úriemberek

díszpéldányainak nevezni. Bár most, hogy megházasodtak, Oliver és Jarret mintha kissé megszelídültek volna, ám lehet ez az állapot tartós? Na és ha mégsem? Akkor a feleségeik sarokba szorulnak. A nők mindig ráfizetnek. Minerva sosem fogja megbocsátani nagyanyjának, amiért átkozott követelésével, miszerint mindannyiuknak meg kell házasodniuk, sarokba szorította. Na és Oliver és Jarret – hogy merészelték testvéreiket elárulva a nagyanyjuk pártját fogni?

Hat hónappal ezelőtt ők tiltakoztak volna leginkább. Ha rájönnének, hogy ő miben mesterkedik és miért, most már ők lennének az elsők, akik megvétóznák a tervét. Résnyire szűkült szemmel meredt az ajtóra. Lehetséges, hogy ezért nem kopogtatott még egyetlen úriember sem az ajtón? A fivérei – vagy a nagyanyja – rájöttek volna, hogy már megint vérlázító tettre készül? Nem, hogy tehették volna? Szándékosan hirdetett a Lady’s Magazine-ban, mivel csak este

kézbesítették, és a családban senki sem olvasta. Celia túlságosan fiús volt, hogy ilyesmire vetemedjen, nagyanyja kizárólag a Timest olvasta, fivérei soha az életben ki nem nyitottak volna egy újságot, és... A feleségeik. A csodába. Most már házasemberek! És míg Jarret felesége, Annabel nem olyan fajtának tűnt, aki női magazinokat olvas, Oliver felesége, Maria lelkes rajongója Minerva könyveinek. A világért sem mulasztotta volna el legújabb könyvének első fejezetét.

Minerva halkan szitkozódva indult meg az ajtó felé. Hogy is feledkezhetett meg Mariáról? Neki befellegzett, ha Maria rájött, hogy... A szalonba ekkor egy férfi lépett be. De nem valamelyik fivére volt az, és nem is olyan valaki, aki a meghallgatásra jött volna. Ő volt a legfőbb, bár nem az egyetlen ok, amiért nem akart férjhez menni. Giles Masters, a gyengéje... mértéktelen megszállottságának tárgya. Sajnálatos körülmény, hogy még annyi év után is sokkal, de sokkal vonzóbbnak találta

bármely más férfiúnál. És sokkal érdekesebbnek is. Nem mintha ezt bármikor is közölni szándékozott volna vele. – Jó reggelt, Mr. Masters – üdvözölte a lehető legfagyosabb hangnemben. – Önnek is, mylady. – Tekintete szemérmetlen pillantással siklott végig a nő alakján. – Elbűvölően fest ma reggel. Akárcsak ő, sajnálatára. Giles mindig jó érzékkel választotta meg, mit vegyen fel. Csak úgy csillogott-villogott jól szabott, kobaltkék, elegáns

lovaglókabátjában, égszínkék, testre simuló mellényében, fehér, szarvasbőr nadrágjában, és fényesen ragyogó, fekete, magas szárú csizmájában. Tökéletesen illett a Ming kori vázák és aranyozott sárkányok közé, amelyek leendő kérőit voltak hivatottak megfélemlíteni, illetve féken tartani. Minerva gyanította, hogy a férfit nem igazán tartanák vissza. Na persze ki lenne képes Gilest távol tartani valahonnan, ahol ő lenni akar. Igyekezett közönyösnek tűnni. – Ha Jarretet kívánja látni...

– Én önt keresem. – A férfi a Minervához legközelebb álló, aranyszínű selyemmel bevont székre hajított valamit. – A meghallgatásra jöttem. Amikor meglátta, hogy a Lady’s Magazine hever a széken nyitva, nagyot dobbant a szíve. Vajon mit olvasott el belőle? Csak a hirdetést? Vagy a fejezetet is a könyvből? – Ön tehát egy hölgyeknek szóló magazin előfizetője? – kérdezte reményei szerint kellően leereszkedő hangnemben.

– A pázsiton őgyelgő csürhéből ítélve szemmel láthatóan nem én vagyok az egyetlen. Hunyorogva nézett a férfira. – Miféle csürhe? – Nem tudta? – Élesen felkacagott. – Hát persze hogy nem. Mostanra már rég odakinn lenne és Gabe-bel és Oliverrel pörlekedne, ha tudná, hogy azok ketten rögvest érkezésük után elüldözik az úriembereket. – Mégis, hogy mer közbeavatkozni az a két arrogáns... na és Jarret? Ő is ott van velük?

– Mire nekiláttak a tisztogatásnak, ő már elindult a sörfőzdébe. De üzentek neki, úgyhogy amint megérkezik, szerintem ő is kiveszi részét a csetepatéból. – Giles önelégült vigyorral támaszkodott az ajtófélfának. – Nem hinném, hogy a nap folyamán akár csak egyetlen úriember is akad, akit szóra bírhat. Minerva ellenséges pillantást vetett a férfira. – Önt mégis beengedték. – Azt hitték, hogy Jarrethez jöttem látogatóba. Úgy döntöttem, nem

ábrándítom ki őket. Felteszem, nincs akadálya, hogy visszatértét a dolgozószobában várjam ki. Minerva az ajtó felé indult. – Nos, akár itt is megvárhatja, ha tetszik, mert én megyek és megmondom a fivéreimnek... – Lassan a testtel, drágám. – Ellökte magát az ajtófélfától, és elállta a nő útját. – Önnek és nekem van egy befejezetlen ügyünk. – Anélkül hogy levette volna róla a szemét, bevágta maga mögött az ajtót. Nyugtalanság lett úrrá a lányon,

amelyet próbált palástolni. – Nagyon jól tudja, hogy nem illő kettesben maradnia velem zárt ajtók mögött. – Mióta érdekel téged az illem, Minerva? – kérdezte vontatottan. – Nem adtam rá engedélyt, hogy tegezzen és a keresztnevemen szólítson! A férfi hűvös mosolya beléfojtotta a szót. – Ahogy én sem adtam rá engedélyt, hogy beleszőj a történeteidbe... de ez nem akadályozott meg benne!

Ó, istenem! Minerva, csak nyugalom. Valószínűleg csak tapogatózik. – Azt akarja mondani, hogy olvasta a regényeimet? – Ez olyan hihetetlen? – Őszintén szólva, igen. Még a fivéreimet sem érdeklik. – A fivéreidet nem pocskondiázod bennük. Bár nyugtalansága rémületbe csapott át, mosolyt erőltetett az arcára. – Ha arra célozgat, hogy... – Nem célozgatok semmire. Határozottan állítom. – Akár egy

áldozatát megfélemlíteni igyekvő cápa, úgy körözött körülötte. – Kedvenc gazemberedet, Rockton márkit rólam mintáztad meg. Hogy a fene essen belé. Tényleg olvasta a regényeit. Magabiztosan próbálta kivágni magát szorult helyzetéből. – Zagyvaságokat beszél. Mindenki tudja, hogy Rocktont Oliverről mintáztam. – Hát persze. Rocktonnak ezért van kék szeme és sötétbarna haja. – Az ég szerelmére, nem

formálhattam pont olyanra, mint Oliver! Néhány dolgot muszáj volt megváltoztatnom. – Ezért van az, hogy Rocktonnak az apja és nem az anyja követ el öngyilkosságot? – folytatta csillogóan kék szemmel. – Milyen éles előrelátásra vall épp ezt a részletet megváltoztatni, hiszen az olvasók úgyis számítanak rá, igaz? Sajátos humorérzéked van. Minerva elvörösödött. Soha egyetlen pillanatra sem fordult meg a fejében, hogy a férfi elolvassa a könyveit. – A feltételezései felettébb

nevetségesek. – Valóban? Na és a sorok Az idegen a tóvidéken-ben, ahol a szegény kis Lady Victoria beleszeret Rocktonba, és a karjaiba veti magát? – Megállt előtte. – Mit is mond a márki? Á, igen: „Ha legközelebb szajhát támad kedved játszani, légy óvatosabb, drágám! Vannak férfiak, akik a zsarolást nem veszik jó néven.” Ismerősen cseng? Ezt tényleg nem cáfolhatta. – De a bekezdést, ami ezt egyértelművé teszi, csak ma reggel olvastam. – Minervát rettenetesen

bosszantotta lehengerlő magabiztossága, amellyel átmasírozott oda, ahol a Lady’s Magazine-t korábban letette; most felkapta, majd hangosan olvasni kezdett:

Lady Anne utat tört magának a maszkabálon összegyűlt tömegben, s közben azon imádkozott, hogy Marie Antoinette jelmeze elrejtse őt Lord Rockton utálatos barátainak árgus tekintete elől. Megkönnyebbülve berontott a dolgozószobába, miután ép bőrrel megúszta a leleplezést, ám hirtelen ráébredt, hogy

nincs egyedül. Rockton állt ott életnagyságban, papi jelmezbe bújva a kandalló előtt.

Visszahajította az újságot a székre. – A fejezetnek itt vége szakad. Mi jön ezután? Rockton kotorászni kezd az iratok között a dolgozószobában? Minerva elutasítóan legyintett a kezével. – Rendben, tényleg felhasználtam a regényeimben egyet s mást a mi... a Lord Newmarsh partiján megesett

légyottunkból. De nem értem, hogy... – Megesküdtél, hogy hallgatni fogsz arról az éjszakáról. – Nagy léptekkel közelebb jött hozzá, mígnem olyan közel állt, hogy a nő belélegezhette a férfi parfümjének fűszeres illatát. – Megkérted az árát, és ha jól emlékszem, én busásan meg is fizettem. – Hallgattam... legalábbis a lopásról. Hálásnak kellene lennie, amiért így tettem, tekintve, hogy egy szűkszavú magyarázat is elég lett volna, hogy elterelje a figyelmem. – Vagy inkább arra csábított volna,

hogy még többet írj. A bajokat tetézendő, még ki is színezted az eseményeket. Az ég szerelmére, francia kémet csináltál Rocktonból! Miért kellett ezt tenned? – Mert író vagyok. Kitalálok dolgokat. Úgy hívják, fikció. Giles résnyire zárt szemmel meredt rá. – Nem, ha a szereplőid valós emberek. – Nem érti a lényeget. Először is, Rockton sem nem ön, sem nem Oliver, sem senki más. Csak azért, mert

néhány dolgot, ami kettőnk közt történt, kölcsönvettem, és... – Néhány dolgot? – A tekintetével szinte felfalta. – A csókunkról mindjárt az első regényedben szó esik, amint Rockton feltűnik. Rockton leszólítja a hősnőt a sikátorban, és ki akar erőszakolni egy csókot tőle. A nő pofon vágja, amiért nem bánik elég finoman vele, mire a férfi megkérdi: „Miből gondolod, hogy a csókom finom lenne?” – Tekintete a nő szájára tévedt. – Pontosan tudod, honnan vetted azt a sort.

– Azt a könyvet is olvasta? – kíváncsiskodott. – Mégis hány regényemet olvasta? – Amióta rájöttem, hogy szerepelek bennük? Mind a tízet. Gondolhatod, hogy meglepődtem, amikor az utóbbi háromban „képzeletben” eljátszol a gondolattal, hogy elevenen megnyúzol. A férfinak igaza volt, de ezt soha nem vallotta volna be neki. Visszautasítása aznap éjszaka sértette a büszkeségét, és összetörte a szívét – így legalább a regényeiben kitölthette rajta a haragját. De soha egy pillanatig sem

gondolta volna, hogy a férfi akárcsak egyetlen mondatot is elolvas majd belőlük. Vagy hogy bárki felismerhetné őt. Mint ahogy azt sem hitte volna, hogy a férfi haragudni fog rá emiatt. Giles nem szokott haragudni. Nem az a fajta volt, aki képes kimutatni bármilyen mélyebb érzelmet. Tréfálkozott, hazardírozott, tette a szépet, és az életet úgy általában könnyedén vette. Meglepődve tapasztalta, hogy a férfi képes ennyire elragadtatni magát. – Nem értem, miért ilyen dühös –

mondta. – Senki sem tudja, hogy Rocktont... részben ön ihlette. Még senkinek sem tűnt fel. – Csak mert még nem szőttél bele a regényeidbe elegendő célzást! – heveskedett tovább a férfi. – Okos döntés a részedről, hogy engem használsz. Bárki más beperelne becsületsértésért, de tudod, hogy én nem teszem, mert nem akarom, hogy az emberek kifürkésszék a titkaim. Így aztán azt hiszed, hogy a könyveidben büntetlenül írhatsz rólam, amit csak akarsz.

– Elefántot csinál a bolhából, Mr. Masters. – Csakugyan? A lopásról mikor szándékozol hírt adni? Talán a következő fejezetben? – Megígértem, hogy arról hallgatok, és így is lesz. – Miért kellene hinnem neked? A többiről sem hallgattál. Minerva tátott szájjal bámult a férfira. – Mit kíván tőlem? A férfi viselkedése alig észrevehetően, ám hirtelen

megváltozott, haragja elpárolgott, helyét valami sokkal zavaróbb váltotta fel. Úgy nézett rá, mint egy olyan nőre, akit el akar csábítani. Az egész arra a Valentin-napi bálra emlékeztette őt, amikor együtt táncoltak egész este, s a férfi addig tette neki a szépet, amíg a vére felforrósodott, miközben Giles közömbös maradt. Átkozott legyen érte. Giles fátyolos pillantással nézett rá. – Tudni akarom, hogy miért. Miért döntöttél úgy, hogy rám osztod a gazember szerepét? Miért lettem

főszereplő majdnem az összes legutóbbi regényedben? – Egyszerűen... így alakult. Amikor Rockton először feltűnt a színen, az olvasóktól jó néhány levelet kaptam, amelyben színen maradását szorgalmazták. – Mert olyan eleven részletességgel mutatod be. De miért ragadja meg ennyire a képzeleted? És miért adod a szájába azokat a szavakat, amelyeket én mondtam, és miért végezteted vele a cselekvéseket, amelyeket én tettem? Tényleg ennyire megharagudtál rám,

amiért akkor este úgy bántam veled? – Ennek semmi köze önhöz személyesen... – Hazudsz – közelebb hajolt, ajkát a lány fülére szorította. – Ismerd csak be... azért írsz rólam a könyveidben, mert nem tudsz kiűzni a fejedből. Minerva hátrahőkölt. – Ne áltassa magát. – Csak isten a megmondhatója, hogy én nem tudlak kiűzni téged a fejemből. A nő egy pillanatig hitt neki, és a szíve elbizonytalanodott. Ám ingatagságáért rögtön meg is

szidta. Az utolsó dolog, amire ebben a percben szüksége van, egy élő Rockton-képmás, aki belerondít előre eltökélt hajadonságának hitébe. Főleg mivel nem gondolta komolyan egyetlen mézesmázos szavát sem. Fivérei szerint a nők iránt tanúsított közönye legendásnak számít. Magára hagyva a férfit, visszalépett az udvarra néző ablakhoz. – Miért van itt? Ha jövetele célja az volt, hogy leszidjon, amiért a könyveimben szerepeltetem, a küldetését teljesítette, szóval akár

távozhat is. Nyilván nem a meghallgatásra jött... – Nos, ebben téved. Döbbenten bámult a férfira. A nő zavarát megelégedettséggel nyugtázva, mosolygó arccal indult meg felé. – A helyzet a következő, Minerva. Teljesen nyilvánvaló számomra, hogy egyre vakmerőbb viselkedéseddel nem akarsz mást, mint addig bosszantani nagyanyádat, míg meg nem kapod, amit akarsz. És mi lenne gyalázatosabb, mint engem kikiáltani Rocktonnak, és

olyan botrányt kavarni, mint amit Lady Caroline Lamb művelt Lord Byronról írt regényével? Minerva dühbe gurult. – Én soha nem... – A helyzet az, hogy nem bízom abban, hogy többé nem írsz rólam egy sort sem. Sajnos abban sem lehetek biztos, hogy nem feded fel Rockton valódi személyazonosságát. Titkaim biztonságát szavatolandó tehát két választásom van. Az első, amellyel elhallgattathatlak, az, ha megöllek. Ami így se, úgy se jó választás. Mindegy,

hogy kezeled a regényeidben, a gyilkosság piszkos munka. Arról nem is beszélve, hogy törvénybe ütköző. Minerva megborzongott. – És a másik lehetőség? A férfi tekintetének megcsillanása kicsit sem csillapította vadul kalapáló szívét. – Feleségül veszlek.

Második fejezet Giles

legnagyobb

meglepetésére

Minerva kacagni kezdett. – Te? Mint a férjem? Megőrültél? Nem számított a nő részéről kitörő lelkesedésre, de efféle hitetlenkedésre sem. – Alighanem. Úton idefelé egyfolytában azt gyakorolta, mit fog mondani, hogyan környékezi meg Minervát, mivel tudja úgy megfélemlíteni, hogy felhagyjon

végre azzal az esztelenséggel, hogy a könyveiben róla ír. De minél inkább közeledett Halstead Hallhoz, és amint meglátta a tömeget, ráébredt – a megoldás pofonegyszerű. Feleségül veszi. Ily módon felügyelni tudja őt is, meg a „képzelgéseit” is. Minerva túlságosan gyakorlatias, hogy tönkretegye férje jövőjét. És különben is férjhez kell mennie, ha ő és a testvérei meg akarják kapni az örökségüket. Agglegényként néhány évvel ezelőtt a gondolat páni félelmet keltett volna

benne, de felfelé ívelő pályáját nézve hamarosan meg kell állapodnia, és szüksége lesz feleségre. Főleg ha kinevezik királyi tanácsossá. És ha már feleséget kell választania, hát lehetne az illető olyasvalaki, akit kívánatosnak talál. Minerva tökéletesen megfelelt számára, hiába is próbálta csáberejét öltözékével leplezni. Ma reggel például divatos, nyomott mintás, zöld muszlinruhát viselt, alul töméntelen cikornyás fodorral, és az utóbbi időben divatba jött, ocsmány puffos ujjal, ráadásul magasan, egészen

az álla alatt záródó felsőrésszel. Valamennyi nőies domborulatát ízléstelen díszek, kitömött ujjak és csipkeszegélyek fedték, de mindez mit sem számított. Giles előtt alakjának buja nőiessége már nem volt ismeretlen. Hála a rengeteg estélyi ruhának, amelyben korábban volt alkalma látni, a nő testét mezítelenségében is maga elé tudta képzelni. Már maga a puszta gondolat, hogy az ágyába viheti, felforrósította a vérét, s józan esze semmivé lett. Az igazság az, hogy valahányszor csak

látta, a nő mindig elképesztő hatással volt rá. De Isten irgalmazzon neki, ha Minerva erről egyszer tudomást szerez. Könyveit olvasva némi betekintést nyert csavaros észjárásába, így tudta, hogy a nő egy-két szavával az ujja köré csavarná őt, ha hagyná. – Mintha bizony hozzámennék egy hozzád hasonló gazfickóhoz – közölte olyan kacér pillantással, amivel az idegeire ment. – Neked tényleg elment az eszed? – Azt hiszem, az elmém elborult

állapotát illetően már dűlőre jutottunk. És ez amúgy is szórakoztat engem. – Mi lesz, ha Miranda nem akarja belátni, hogy a vele való házasság az egyetlen üdvözítő megoldás a számára? Ezt sürgősen orvosolnia kell. – Ki kellene használnod az alkalmat, hogy hozzámehetsz egy gazfickóhoz, tekintve, mennyire szeretsz róluk írni. Minerva úgy nézett rá, mintha az elméje tényleg megbomlott volna. – Az nem ugyanaz. Pontosan az tesz remek gazfickóvá, ami miatt pocsék férj válna belőled. Az ideális jelöltekkel

szemben állított egyetlen elvárásomnak sem felelsz meg. – Elvárásnak? Á, igen, a meghallgatás. Bizonyára összeírtál egy listányi kérdést a számításba jöhető társak kiismerésére, igaz? – Tekintetét körbejártatva a szobán, kiszúrt egy halom papírt egy vörösre lakkozott asztalka tetején. Menet közben vetette oda a kérdést: – Ez volna az? Amikor a papírköteget felkapta, a nő sietve mellette termett. – Add vissza! Miközben Giles egyik kezével

finoman eltolta magától, átfutotta az első oldalt. – Lássuk csak... Első kérdés: „Volt már házas?” Ez nagyon könnyű. Nem. – Mert egy nőnek sem kellettél – replikázott halkan. – Valószínűleg ez lehet az oka. Második kérdés: „Jellemezze az ideális feleséget.” – Ráérősen végignézett Minerván. – Nagyjából százhetven centiméter magas, aranybarna hajjal, zöld szemmel, férfiakat könnyekre fakasztó keblekkel és olyan hátsóval, amely...

– Giles! – A lány arca élénkpirosra váltott, ahogy karját összefonta azon keblek előtt. A férfi elvigyorodott. – Összegezve: gyönyörű. A szemében felvillanó elégedettség meggyőzte a férfit, hogy Minerva mégsem olyan közömbös a bókjai iránt, mint ahogy azt tetteti. – Nem a külső megjelenésre céloztam, ahogy azzal nyilván magad is tisztában vagy. Azt szerettem volna, ha az ideális feleség jellembeli tulajdonságait ecsetelik.

– Értem. Nos, akkor az ideális feleség számomra egy kiszámíthatatlan bestia, aki előszeretettel kerül slamasztikába, és mindig jól megmondja a magáét. – Vakmerően hangzik – remegett meg a lány szája. – És teljességgel alkalmatlannak egy olyan férfi számára, aki titkokat őriz. – Helyénvaló meglátás. – Kivéve, hogy éppen az ő alkalmatlansága az, ami felkeltette a kíváncsiságát. Minerva minden tekintetben tévedett vele kapcsolatban. És ettől csak még jobban bolondult érte.

És különben is, ő tud bánni Minervával. Valószínűleg ő az egyetlen férfi Angliában, aki erre képes. Tekintetét levéve róla, folytatta az olvasást. – Harmadik kérdés: „A háztartási teendők sorában milyen kötelezettségek teljesítését várja el feleségétől?” – Felnevetett. – Milyen választ vársz erre? Valamiféle utalást arra nézvést, milyen gyakorisággal szeretné a jelölt, ha megosztanád vele az ágyát? Vagy esetleg annak taglalását, mit vár el tőled az ágyban?

A nő bájosan elpirult. – Nem ilyesfajta kötelezettségekre gondoltam, és ezt te is tudod. – Ez az egyetlen kötelezettség, ami azoknak a fajankóknak odakinn számít – jegyezte meg hűvösen a férfi. – Mivel vagyonodnak hála egy egész sor szolgálót alkalmaznak majd, nem kell mással törődniük, mint feleségük házastársi kötelességének bevasalásával. Számukra csak az efféle kötelesség számít. – De neked nem, ugye? Végül is, még nem válaszoltál a ​kérdésre.

– Bármiféle „háztartási” teendőid is akadjanak, biztos vagyok benne, hogy gond nélkül megoldod valamennyit. Ellenségesen méregette a férfit. – A kérdés pusztán az, akarom-e. Giles egy pillanatig elmélázott ezen, majd folytatta a lista tanulmányozását. – Negyedik kérdés: „Mit szólna hozzá, ha a felesége regényeket írna?” – Felhorkant. – Tényleg azt hiszed, hogy erre bárki is őszinte választ ad, miközben gyakorlatilag kést tartasz a torkukhoz? – Nem mindenki olyan pokolfajzat,

mint te. – Bocsáss meg, de nem gondoltam, hogy ma reggel szentek rohamára számítasz. Minerva dühében a szemét forgatta. – Csak úgy a mulatság végett, mi lenne a te őszinte válaszod? Megrándította a vállát. – Nincs kifogásom az ellen, ha a feleségem regényeket akar írni, mindaddig, míg azok nem rólam szólnak. – Most ezt mondod – mondta kellő komolysággal. – De más lenne a

véleményed, ha arra jönnél haza, hogy nincs kész a vacsora, mert a feleséged annyira belefeledkezett a történetírásba, hogy elfelejtette, mennyi az idő. Vagy amikor ott találnád hálóköntösben bősz jegyzetelés közepette, miközben odahaza minden a feje tetején áll. – Erre való a személyzet – ellenkezett. – Nem csak erről van szó. – A listára mutatott. – Olvasd el a következő kérdést. Giles a papírra pillantott.

– „Milyen feleséget szeretne?” – Egy tiszteletre méltó férfi feddhetetlen feleségre vágyik. Mit gondolsz, miért nem mentem még férjhez? Mert képtelen vagyok felhagyni a regényírással. – Szomorkásan mosolygott a férfira. – És neked is feddhetetlen feleségre van szükséged, főleg ha ügyvédként a pályád felfelé ível. Van igazság abban, amit a nő mond, de semmi olyan, amit ebben a pillanatban vitatni merészelne. – Már most is sikeres ügyvéd vagyok.

Egyébként, én magam sem éltem feddhetetlen életet, szóval miért várnám el a feleségemtől, hogy ő így tegyen? Minerva tekintete cinikussá vált. – Ugyan már, mindketten tudjuk, hogy a férfiak az estéiket a bordélyházakban tölthetik, reggelente pedig lehetnek másnaposak, ettől még társaik ugyanúgy vállon veregetik, és előkelő úrnak tekintik őket. Feleségeik jó hírét azonban a legkisebb botrány szele sem homályosíthatja el. Könyveket meg végképp nem írhatnak.

– Látványosan összerezzent. – Vagyis a látszat mindennél fontosabb. Rémes! – Mondtam már neked, hogy... – Tudtad, hogy anyám is írt? Most a nő lepte meg a férfit. – Mit? – Gyerekverseket. Az írásait mindig felolvasta nekem, kikérte a véleményem. – Hatalmas sóhaj szakadt ki belőle. – De abbahagyta, miután ő és apám összevesztek, amikor szerette volna megjelentetni azokat. Apa azt mondta, hogy a márkinék nem adnak ki könyveket. Szóval nem lett belőle

semmi. – Hangja keményen csengett. – Az persze teljesen rendben volt, hogy bármelyik fehérnép szoknyája alatt turkálhat, ha úgy tetszett neki, de isten ments, hogy anyám kiadjon egy könyvet. Giles megmerevedett. – Minerva, én nem vagyok az apád. – A különbség köztetek mindösszesen annyi, hogy te nem vagy nős. Talán jobb volna, ha így is maradna, nem gondolod? A pokolba, a csirkefogó gazember szerepe, amiben tetszelgett, sokszor

megbosszulta magát. Borzasztóan ingerelte, hogy a többséghez hasonlóan, a nő sincs jobb véleménnyel róla. – Meg is változhat az ember. – Egy nő kedvéért? Valóban? A regényekben talán, de az életben kizárt. – Mondja a nő, aki a könyveibe temetkezik – csattant fel. – Te a való életnek csak egy kis területére vagy hajlandó kimerészkedni, de ott is csak addig a határig mész el, ameddig körbevetted magad a rokonaiddal, mert ők minden valamirevaló férjjelöltet

elhajtanak a közeledből. Minerva szeme szikrákat szórt. – Ó, ilyesmit is csak egy férfi mondhat! Ha nem kapok az alkalmon, hogy hozzád férjhez menjek, akkor nyilvánvalóan a szobájában epekedő, napjait írással tengető vénkisasszony maradok. Ma megpróbáltam ezen a helyzeten változtatni, vagy nem? De a fivéreim nem adták rá az áldásukat. – Ez az egész csak trükk volt, és ezt te is tudod. Sosem gondoltad komolyan, hogy férjjelölteket hallgass meg. Csak a nagyanyádat akartad provokálni, ily

módon rábírva, hogy elálljon az elhatározásától. Amikor a nő elsápadt, tudta, hogy rátapintott az igazságra. – Ezt meg miből gondolod? – A Lady’s Magazine-ban, egy nyilvános fórumon tetted közhírré a dolgot, amikor titokban, nagyobb diszkrécióval is bonyolíthattad volna ezt az egészet. S miközben az imént magyaráztad el, hogy a tiszteletre méltó férfiak nem vágynak olyan feleségre, aki regényeket ír, mégsem akarsz hozzám jönni, mert csirkefogó

vagyok. Ha nem akarsz egy csirkefogót, és nem hiszed, hogy egy tiszteletre méltó úriembert érdekelhetsz... – Rendben, hogy az ördög vinne el. – Felszegte az állát. – Nem áll szándékomban férjhez menni, sem hozzád, sem senki máshoz. Hibáztatnál érte? – Nem – felelte őszintén. Amikor a nő pislogott egyet, hozzátette: – De a nagyanyád egyértelművé tette, hogy férjhez kell menned, vagyis nincs más választásod. Ha már egyszer az örökség miatt kell férjhez menned, miért ne

jönnél hozzám? – Szóval innen fúj a szél – hangja keserűen csengett. – Megtaláltad a módját, hogy tömhetnéd tele a zsebed minden különösebb erőfeszítés nélkül. Miért is ne vennél el egy házsártos vénkisasszonyt, akinek semmi esélye, hogy tisztességes férjet fogjon magának? Így legalább a vagyon kárpótolhatna, amiért arra kényszerülsz, hogy feleségül végy egy „kiszámíthatatlan bestiát”. Gilesnak nem kis erőfeszítésébe telt, hogy megőrizze a hidegvérét.

– Ha sértegetni akarsz, válassz más taktikát. Nincs az a pénz, ami meggyőzne, hogy elvegyek egy nőt, akit nem akarok. – Ezt kétlem. Másodszülött vagy. Ők a könnyű boldogulást keresik. – Viszont ügyvéd is vagyok, akihez sűrűn fordulnak jogi tanácsért, és aki szolgálataiért borsos árat számít fel. Hidd el, megengedhetem magamnak, hogy a legdrágább ruhákat és ékszereket vegyem meg neked, a nagyanyád pénze nélkül is. – Ez is azt mutatja, milyen kevéssé

ismersz. Cseppet sem érdekelnek a ruhák és az ékszerek... – De a testvéreid és a családjuk igen – jegyezte meg halkan. – Ők is szűkölködni fognak, ha nem mész férjhez. Jarret megkért, hogy nézzem át nagyanyátok végrendeletét, hátha jogi úton kibújhattok a követelései alól. Semmit sem találtam. Minerva zaklatottságában felvonta a szemöldökét. – Én mindent elkövetek, hogy változtassak ezen. Most is ezen dolgozom.

– Ezzel a meghallgatással? – kérdezte gúnyos mosollyal. – Először is, mialatt mi itt beszélgetünk, a fivéreid csírájában fojtják el az egészet. Nem hagyják, hogy a húguk hozzámenjen egy utcáról szalasztott jöttmenthez. Sőt azt sem, hogy kitedd magad ilyen alakok kénye-kedvének. Másodszor, tökéletesen tisztában vagy vele te is, hogy Mrs. Plumtreet a kis bolondozásod nem fogja eltántorítani a tervétől. Csak késlelteted az elkerülhetetlent. – Jarretnek sikerült megingatnia

elhatározásában – erősködött Minerva. – Mert volt mit alkuba bocsátania. Neked nincs. Minerva sarkon fordult. – Nem is tartóztatom tovább, Mr. Masters. – Tudod, mit nem látok ezen rémes kérdések listáján? – Giles erőt vett magán, elhatározva, hogy ha kell, addig provokálja a nőt, amíg az igent mond neki. – Egy sem említi a házasság bensőséges mivoltát. Nincs kérdés, ami arra utalna, mit várhat tőled a jövendőbeli férjed a hálószobában.

Vagy hogy te mit vársz tőle. A lány megpördült. – Az közönséges volna. – Úriembereket iderendelni, hogy férjet választhass magadnak, nem az? Az a baj veled, drágám, hogy minden szemszögből megvizsgáltad a házasságot, kivéve abból az egyből, ami igazán számít. – A listát az asztalra hajítva, határozott léptekkel közelített felé. – Hogy mit érzel a férfi iránt. Mit tesz veled, valahányszor csak a közeledbe megy. Megdobogtatja-e a szíved, felforrósodik-e tőle a véred. És

ebben a tekintetben, én vagyok számodra a tökéletes férj. – Igazán? – kérdezte megtévesztően csábos hangon. – Most jön az a rész, amikor a karodba vonsz, és bebizonyítod, hogy egyes-egyedül te vagy képes megdobogtatni a szívem és felforrósítani a vérem? – Ha ragaszkodsz hozzá – válaszolta, majd magához vonta. Minerva nem tiltakozott, amikor a férfi az ajkát az ajkára tapasztotta. Azt is hagyta, hogy a csók szenvedélyessé váljon. Bár karját nem fonta Giles nyaka

köré, és nem simult hozzá szorosan, mint sok évvel ezelőtt azon az éjszakán, a csókot viszonozta, és engedte, hogy nyelvének simogató mozdulataival a szájában egyre mélyebbre hatoljon. Mi több, nyelve a nyelvével összefonódott, amitől a férfi pulzusszáma az egekbe szökkent, a férfiassága pedig kényelmetlenül meredezni kezdett. Aztán arcán Minerva egy szirén mosolyával hátrahőkölt, ami egy csapásra megingatta a férfi magabiztosságát. – Pompás! – Gúnyosan megpaskolta

az állát. – Mindent összevetve tűrhető csók volt. – Kezét a mellkasára szorította. – A szívem, ha nem is kalapál hevesen, szaporábban ver. De szükségem van egy hőmérőre, hogy megállapítsam, vajon felhevült-e a testem, és ha igen, mennyire. Megyek is, hogy... – Ne merészeld! – Karjánál fogva ragadta meg a nőt, mielőtt az még elszelelhetett volna. – Ne is tagadd, viszonoztad a csókot. Szemében cinikus csillogással rántotta ki karját a férfi szorításából.

– Nem azt állítom, hogy nem viszonoztam... hanem azt, hogy nem éreztem ellenállhatatlan késztetést közben. De ezzel együtt, úgy hiszem, kellemes csók volt. Az átlagnál kellemesebb, de messze nem a legkellemesebb. – Mégis mi az ördögről beszélsz? Mellesleg, hány fickóval csókolóztál az elmúlt kilenc évben? – Ha jól számolom, nem többel, mint ahány nővel te csókot váltottál. – Édes istenem! – De ne aggódj, nem hiszem, hogy

egy átlagos nő kifogásolnivalót találna a csókodban. Jártasnak tűnsz a dologban. Jártasnak tűnök? Pokolba ezzel a szemtelen csitrivel. Jóllehet tudta, hogy a nő csak provokálni akarja, a büszkeségén ejtett csorbán ez mit sem enyhített. – Talán tehetnénk egy újabb kísérletet. A lány mint a villám ugrott el mellőle. – Szerintem nem. Most már tényleg menned kell, Giles. A fivéreim egyáltalán nem lesznek odáig, ha kettesben találnak bennünket. Nem

tartanak megfelelő társaságnak a számomra. Ez így igaz. Jarret alig pár héttel ezelőtt figyelmeztette, hogy tartsa távol magát Minervától. – És nagyi is határozottan int tőled – folytatta. – Véleménye szerint rossz hatással vagy Gabe-re. Múlt héten azt mondta, ha még egyszer meglát... Minervának a meglepetéstől hirtelen elakadt a szava... tekintete a papírkötegre tévedt. – Igen? Ha még egyszer meglát... – Ó, istenem, hisz ez zseniális! –

Tekintetét ismét a férfira szegezte. – Zseniális vagy, Giles! – Az elmúlt félórában én is ezt próbáltam elmagyarázni – morogta. – Komolyan mondom. Ez a tökéletes megoldás a nagyival kapcsolatos összes problémámra. A férfi résnyire szűkült szemmel nézett rá. – Micsoda? – Te! És én! Azt fogjuk mondani nagyinak, hogy elfogadtam a házassági ajánlatod! – Minerva járkálni kezdett, arca az izgatottságtól kipirult. – Soha

nem fog beleegyezni. Álláspontja szerint lelkiismeretlen csirkefogó vagy, aki tulajdon anyját előbb adná el, semmint hogy tisztességesen viselkedjen. A férfi mogorván nézett maga elé. – Tudtam, hogy nem kedvel, de ez azért gorombaság. Tudatom veled, hogy tisztelettudóan bánok anyámmal, annak ellenére, hogy minden idejét azzal tölti, hogy feleannyi idős nőkkel próbál összeházasítani. És mintha az egész családod elsiklana afelett, hogy köztiszteletben álló ügyvéd vagyok,

olyan klientúrával, ami... – Persze, persze, te vagy az erkölcsösség mintaképe. – A szemeit forgatta. – Nem érted a lényeget. Nagyi soha nem fog beleegyezni, hogy hozzád menjek. Őszintén megbánta, hogy hagyta, hogy mama hozzámenjen papához, és te gyakorlatilag az ő mása vagy. – Az ég szerelmére – fakadt ki ingerülten –, már megint ide lyukadtunk ki? – Ez a tökéletes terv. Úgy teszel, mintha eljegyeztél volna, és mihelyt

rájön, hogy komoly a dolog, felhagy ezzel a ​képte​lenséggel. Minél többet hallott róla, a nő terve annál kevésbé tetszett neki. – Oliverrel sem működött. Miss Butterfieldet színleg a menyasszonyaként mutatta be, és látod, mi történt. Nagyanyád nemcsak hogy kitartott a terve mellett, de mostanra már össze is házasodtak. Minerva ingerült tekintettel meredt rá. – Nagyi a kezdetektől fogva kedvelte Mariát. Csak tettette, hogy nem, Oliver

terve ezért nem vált be. A helyzet egészen más, ha a fivéreimről van szó, és más az én esetemben és Celia esetében. Ők tudnak vigyázni magukra, és nagyi ezt tudja. A házasságban egy férfi mindent megtehet: törvény adta joguk, hogy elverjék a feleségüket, elvegyék a pénzüket, és arra kényszerítsék őket, amire csak akarják. – Remélem, nem arra célzol, hogy én... – Csak azt mondom, hogy nagyi ezért nem aggódott amiatt, kit akar elvenni Oliver és Jarret. De rettenetesen

aggasztja, kit választ Celia, és kit választok én, mivel jövendőbeli férjeink kiveszik kezéből az irányításunk lehetőségét. Bármi megtörténhet. – Szemében ördögi fény villant. – És miattad tombolni fog. A dolog kezdett egyre bosszantóbbá válni. – Alábecsülöd a nagyanyád, drágám. – Bízz bennem, túl jól ismerem, tudom, mire számíthatok. Ez felér számára egy pokoljárással, annyi szent. Minél tovább tart a jegyességünk, annál jobban kijön majd a sodrából. –

Örömteli kiáltással fordult a férfi felé. – Ha mégsem, Jarret és Oliver majd gondoskodik róla, hogy így legyen! Kizárt, hogy elfogadjanak férjemként. Megállás nélkül rágják majd a fülét, hogy megenyhüljön, főleg, ha tényleg elhiszik, hogy hozzád akarok menni. – Összecsapta a kezét. – Végül pontosan azt fogja tenni, amit akarok, és ultimátumának visszavonására kényszerül. Milyen zseniális terv! – Feltéve, ha beleegyezem. És nem fogok. Ez meghiúsítani látszott a nő tervét.

– Miért nem? Nem kell mást tenned, csak udvarolni nekem. – Nem akarok neked udvarolni... el akarlak venni feleségül. Holnap, ha lehetséges, bár pár napig talán halogathatjuk a dolgot... – Én nem akarok hozzád menni, Giles! – Csípőre tette a kezét. – Hát nem vagy képes megérteni? A férfi felvonta a szemöldökét. – Akkor miért kellene asszisztálnom a tervedhez? Mi hasznom belőle? Végre megértette. Hölgyhöz egyáltalán nem méltó módon halk

káromkodás szaladt ki a száján. Csinos szemöldökét összehúzva ismét járkálni kezdett. – Igazad van. Minden jogod megvan, hogy cserébe viszonzást várj. – Pontosan. – Vagyis, úgy kell udvarolnod, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, bálokon kell mutatkoznod velem és partikra kell elkísérned, apró ajándékokkal kell elhalmoznod... – Ha jól rémlik, azt mondtad, nem szereted az ajándékokat – emlékeztette Giles.

– Meggyőzőnek kell lenned. – Akkor valóban jogom van viszonzást várni. – Például ha az ágyamban lennél, az megfelelne viszonzásképp. De ebbe Minerva sosem menne bele. – Viszonzás... viszonzás... – Hirtelen szembefordult vele, arca felderült. – Mi lenne, ha végeznék Rocktonnal? Akkor soha többé nem kellene aggódnod a könyveim miatt. Szkeptikusan nézett a nőre. – Nem hinném, hogy képes volnál megölni a legnépszerűbb hősödet.

– Azt ölök meg, akit csak akarok. És ha le akarok számolni Rocktonnal, hát le is fogok. – Nem szükséges ekkora lelkesedéssel mondanod – morogta. Valahogy mégsem tetszett neki az ötlet, ha a lány éppolyan könnyen hajlandó lemondani hőséről, mint amilyen könnyen hajlandó megszabadulni egy régi ruhától. – És nem aggaszt, hogy a Rocktonnal való leszámolás írói karrieredet veszélyeztetné? Mi van, ha emiatt az olvasók elpártolnak tőled?

– Ha hozzá kell mennem egy túlbuzgó lordhoz, csak hogy nagyi kedvére tegyek, soha többé nem tudok könyvet írni. – Amikor a férfi szólásra nyitotta a száját, a nő így szólt: – És nem, nem rád gondoltam. Ha hozzád mennék, gondoskodnál róla, hogy soha többé ne írjak Rocktonról, vagyis akár így, akár úgy, mennie kell. Giles nem szólt egy szót sem. Nyugtalanítóan hatott rá, mintha a nő olvasott volna a gondolataiban. – Mit szólsz hozzá? – kérdezte derűsen. – Hajlandó vagy eljátszani a

vőlegény szerepét, ha beleegyezem, hogy végzek Rocktonnal? Persze a leszámolás Rocktonnal nem akadályozná meg abban, hogy egy másik hőst mintázzon meg róla. Rá kellene mutatnia, hogy a terve kudarcra van ítélve, hisz a nagyanyja nem ostoba, és soha nem fogja hagyni, hogy az unokája manipulálja. Vagy legalább érvelnie amellett, hogy Minerva egyetlen választása, ha feleségül megy hozzá. De ez a vita eddig sem vezetett sehová, és amíg Minerva tévesen ítéli meg, nem is fog.

Bárcsak elmondhatta volna neki az igazat, hogy miért lopta el azokat a papírokat, mivel foglalkozott az azóta eltelt időben, miért nem beszélhetett a nő senkinek akkori találkozásukról. De nem tehette. Először is, nem bízott benne. Az írók rendkívül szószátyárak, csip-csup apróságokból szövevényes históriákat szülnek. Minervának nincs oka figyelembe venni az ő érdekeit... vagy feljebbvalói érdekeit. Az isten szerelmére, hisz már így is kémet csinált belőle – ami túl közel járt az

igazsághoz, és a biztonságát fenyegette. Ha bárki ráismerne a regényeiben fellelhető részletekre, és ha fény derülne a lopásra, nem ő volna az egyetlen, aki megszenvedné. Ravenswood magyarázkodni kényszerülne, miért kellett a kormánynak lopáshoz folyamodnia egy jól ismert lord házában, s miért bízták annak végrehajtását egy magánemberre. Newmarsh minden bizonnyal bosszút esküdne, hiszen a csalásban való közreműködés vádja miatt száműzték Angliából. És Giles

köreiben mindenki, aki összetűzésbe keveredett a Belügyminisztériummal, rájönne, hogy Giles buktatta le őket. Ez biztosan nem tenne jót a karrierjének. Egyszerűen nem kockáztathatta, hogy elmondja neki az igazat arról az éjszakáról. Minerva túlságosan kiszámíthatatlan volt, semhogy kezébe adja a jövőjét. Viszont ha sikerülne a házasságkötésig szőnyeg alá söpörni az ügyet, onnantól már nem számítana. Többé nem dolgozik Ravenswoodnak, így Minervának nem lenne oka rá, hogy

bármivel is gyanúsítsa. Idővel elterelődik majd figyelme arról a lopásról, és akkor titkai végleg a múlt homályába vesznek. Ha feleségül venné. Amit mindennél jobban szeretett volna. Végső soron a lány tervét felhasználhatná a saját céljai eléréséhez is. Így udvarolhat majd neki, és időt hagyhat rá, hogy Miranda megismerje őt. Hetekig, talán hónapokig is élvezhetnék egymás társaságát, és ha ez alatt az idő alatt képtelen meggyőzni arról, hogy legyen a felesége, akkor megérdemli, hogy

elveszítse. Halstead Hall háromszázötvenhat szobájának valamelyikéből mennydörgésszerű üvöltés törte meg a csendet. – Minerva! A pokolba, Minerva, merre vagy? Minerva megriadt. – Ó, istenem, ez Oliver. Bizonyára azért jön, hogy a meghallgatás miatt jó alaposan megmossa a fejem. Mit mondasz, Giles? Most azonnal tudnom kell a választ. – Előbb kérek egy újabb csókot –

mondta a férfi közelebb lépve. – Hogy könnyebben elhatározásra jussak. Minerva elvörösödött. – Szó sem lehet róla. És ne gondold, hogy ez a színjáték az udvarlással további csókolózást jelent, mert nem. Giles kérdő tekintettel nézett rá. – Miért nem, ha a csókom amúgy sem hat rád ösztönzően? Miért probléma, ha időről időre megajándékozlak egy épp csak „jártasságomat bizonyító” csókkal? – A pokolba, Giles, erre most nincs időnk!

– A csókolózás része a színjátéknak, különben nincs egyezség – jelentette ki határozottan. – Minerva! – üvöltötte Oliver most már közelebbről. A nő az ajtóhoz sietett és kinyitotta, majd csüggedt arckifejezéssel lépett újra a férfi mellé. – Rendben. Úgy vélem, időről időre megcsókolhatsz. – Akkor elfogadom a feltételeidet. – Közelebb húzódott. – Az egyezségünket talán pecsételjük meg egy csókkal. – Szándékában állt újabb villámcsapást

átélni, még akkor is, ha belepusztul. – Megőrültél? Ha Oliver rajtakap bennünket csókolózás közben, esélyed sem lesz rá, hogy udvarolj nekem! Sőt hajnalban párbajozhatsz helyette. – Honnan tudod, hogy nem vezet párbajhoz, ha elmondod neki, hogy elfogadtad a házassági ajánlatomat? – Ne légy nevetséges! Nem olyan forrófejű. Bár megkockáztatom, lehet, hogy megpróbál... nos... észre téríteni. Ő és Jarret. És talán Gabe is. – A megállapodásunk percről percre kecsegtetőbb – válaszolta

kényszeredetten. – Meg kell küzdenem a Sharpe fivérekkel, miközben színleg aggodalmas tekintettel figyelsz minket. – Olyan közel lépett hozzá, hogy csak suttognia kellett. – Jó néhány csókra igényt tartok, ha ez megtörténik, te boszorkány. – Lépj hátrébb! – sziszegte, miközben az ajtó szélesre tárulva kivágódott. – A pokolba, Minerva – kezdte rá Oliver –, gyere ki, és mondd meg azoknak az idiótáknak... – Sötét szemöldökét mogorván összehúzva, hirtelen elhallgatott. – Itt meg mi a

fészkes fene folyik? Masters, azt hittem, a dolgozószobában vársz Jarretre. Minerva arcán erőltetett mosollyal nézett fivérére. – Nos, valójában az én meghallgatásomra jött. A lecke fel volt adva, a sor Gileson volt. – Sajnálom, cimbora, hogy félrevezettelek, de remélem, ez alkalommal elnézed nekem. – Keze a nő derekára csúszott. – Tudod, a húgod a világ legboldogabb emberévé tett.

Minerva végre beleegyezett, hogy a feleségem lesz.

Harmadik fejezet – Csak a holttestemen át! Hetty két szobával arrébb is hallotta Oliver üvöltését, és sietősen, már amennyire botja engedte, elindult arrafelé. Valószínűleg megtalálta Minervát. Az a nyavalyás leány. Miért nem tud hozzámenni egy tisztességes fickóhoz és beérni ennyivel? Miért kellett világgá kürtölnie egy újsághirdetésben ezt az ostobaságot, ostoba alakokat idecitálva, mintha

valamiféle szajha volna? Nos, Oliver majd pontot tesz a dolog végére, hál’ istennek, ő sem pártolja, hogy Minerva hozzámenjen egy vadidegenhez. A heves szóváltás zaja a kínai szalonhoz vezette, ám ott megtorpant. Oliver a tettlegességre elszánva perlekedett azzal a semmirekellő Giles Mastersszel. Csak a Jóisten a megmondhatója, a férfi mikor szivároghatott be. Minerva pedig ott állt Gilesba karolva. – Mi történt? – kérdezte Hetty.

Oliver haragos tekintettel meredt az idős asszonyra. – Mastersnek az az elmebeteg ötlete támadt, hogy elveszi Minervát. Hettynek a lélegzete is elállt. Masters? Az ő unokáját? Soha! – Természetesen – folytatta Oliver –, közöltem vele, hogy ez lehetetlen. – Ezt nem te fogod eldönteni – makacskodott Minerva. – Egyesegyedül én döntök afelől, kit választok férjemül. Különben is, te legalább annyira férjhez akarnál adni, mint ahogy nagyi is. Akkor meg miért

érdekel, kit választok? – Mert a választottad Masters – mondta Oliver –, és ő... – Egy úriember – közölte Minerva. – Fogalmad sincs, ki ő – acsarkodott Oliver. – Adj nekem öt percet, és mesélek neked egy-két történetet, amibe belepirulsz. – Efelől semmi kétségem – válaszolt Minerva. – Nyilván te is szerepelsz mindegyikben. Nem gondolod, hogy álszent dolog a részedről a jellemét becsmérelni, amikor semmivel sem rosszabb, mint a tiéd?

– Szándékodban áll hagyni, hogy hozzámenjen ehhez a csirkefogóhoz? – kérdezte Hettyt Oliver. Minerva ravasz pillantást vetett Hettyre. – Arra nézve, kit választunk házastársnak, nem volt megkötésed, nagyi, csak arra, mikor köttetik meg a frigy. – Jottányit sem érdekelnek nagyi szabályai – csattant fel Oliver. – Nem mehetsz hozzá Mastershez. Mint a család feje, megtiltom. Nem érdemel meg téged.

– Ezt magam is elismerem – közölte Masters szelíden. – De ő nem így látja, és csak ez számít. Oliver keze ökölbe szorult az oldalán. – Az örökségére pályázol, ugye? Masters dühbe gurult. – Vigyázz, mit beszélsz, Stoneville. Régóta vagyunk barátok, így ez alkalommal elnézem neked, hogy megkérdőjelezed a tisztességem. Sem Minerva öröksége, sem a hozománya nem érdekel. Megtarthatja az egészet, ha akarja. Ezt bele is foglalhatod a házassági szerződésbe.

Hetty Minervát nézte, hogy lássa, erre vajon hogy reagál. A riadalom, amit a szerződés szó a lányban kiváltott, elgondolkoztatta Hettyt. – Úgy érted, az ügyvédi fizetésedből akarod eltartani? – csattant fel Oliver. Masters elvörösödött. – Megengedhetem magamnak, hogy mindent megadjak a feleségemnek, amit csak kíván, ha téged ez aggaszt. Igaz lehet? Masterst kiváló ügyvédként tartották számon, de sok jogi területen dolgozó férfi töltötte estéit kuplerájokban és szerencsejáték-

barlangokban, ahol vagyonuk kifolyt a kezük közül. A szóbeszéd szerint Masters is közéjük tartozott. Jarret és Gabe ebben a pillanatban léptek be. – Megszabadultunk az ostobák java részétől – mondta Jarret –, de néhányan... Masters? Azt hittem, a dolgozószobában vársz rám. – Nem – mondta Oliver dühtől fröcsögve. – Idebenn van, hogy rábeszélje Minervát, menjen hozzá feleségül. – Egy frászt! – morogta Jarret szinte

egyszerre Gabe-bel, aki így kiáltott: – Ezt egyszer s mindenkorra lerendezzük! A férfiak megindultak Masters felé, aki csak állt ott dacosan csillogó szemmel. – Elég ebből! – kiáltotta Hetty élesen. – Kifelé, mindannyian! Négyszemközt óhajtok beszélni Mr. Mastersszel. – Ezt bízd csak ránk, nagyi! – erősködött Jarret. – Nem fogom hagyni, hogy anyátok kedvenc szalonjában ölre menjetek. – Kezével hessegető mozdulatot tett. –

Rajta, kifelé, ahányan csak vagytok! Te is, Minerva. Az egyetlen személy, aki arra hivatott, hogy eldöntse, Mr. Masters megfelelő kérő vagy sem, én vagyok. A többiek hezitáltak, aztán vonakodva megindultak az ajtó felé. Mindenki, kivéve Oliver. Egészen közel ment Hettyhez, hogy csak a fülébe duruzsolhasson. – Az én tisztem meghozni ezt a döntést. Én vagyok a család feje. – Aki az elmúlt pár órát azzal töltötte, hogy megpróbálta helyrehozni

a kárt, amit húga újabb botrányos viselkedése okozott. – Hetty elnézett a férfi válla fölött, arra, ahol Minerva topogott, megpróbálva kihallgatni, vajon miről beszélnek. Hetty lehalkította a hangját. – Neked sincs nagyobb befolyásod rá, mint nekem. Már rég abban a korban van, hogy azt csinálja, amit csak kedve tart. Lehetséges, pusztán csak abban reménykedik, hogy kitagadom, és aztán eltemetkezhet valahol egy kunyhóban és írhatja a könyveit. Addig keresi magának a bajt, míg meg nem adom

magam, vagy te és a fivéreid a fél országot ki nem hívjátok párbajra. Ideje taktikát váltani. – Az összes férfi közül pont Masterst bevonva? – Én sem kedvelem jobban, mint ti. De mielőtt döntést hozunk az ügyben, beszélek vele. – Rendben. Feltéve, ha utána golyót ereszthetek belé. – Oliver füstölgő tekintettel bámulva a férfira, kiment az ajtón. Pillantását Masters kimért bólintással viszonozta.

Miután magukra maradtak, az asszony sántikálva botorkált át egy kínai szekreter tetején díszelgő brandysüveghez. – Tölthetek, Mr. Masters? – Köszönöm, nem kérek. Ravasz pillantással méricskélve a férfit, az asszony töltött magának egy pohárral. – Rajta, no, tudom, hogy nem éretlen tacskó már. – Kérem, ne vegye zokon, Mrs. Plumtree, de jobb szeretnék józan maradni a manipuláció avatott

mesterének jelenlétében. Az asszony nem tudta elfojtani kuncogását. – Ön mindig is őszinte volt. – Belekortyolt brandyjébe. – Miért nem tartja meg továbbra is e jó szokását, és árulja el nekem, mi folyik itt tulajdonképpen? Gyanakvó pillantással nézett az asszonyra. – Sejtelmem sincs, mire gondol. Az asszony felhorkant. – Az unokám már vagy kilenc éve ágál a férjhez menés ellen. Teljességgel

kizárt, hogy hirtelen felindulásból most úgy döntött, feleségül megy önhöz, csak mert önnek épp ma támadt kedve látogatóba jönni Jarrethez. – Valójában azzal a szándékkal érkeztem, hogy részt vegyek a férjjelöltek számára meghirdetett meghallgatáson. Ez meglepte Hettyt. – A Lady’s Magazine-ban olvasott róla? – Pontosan. Ez egyre érdekesebb. – És úgy döntött, hogy csirkefogó mivoltát levetkőzve késedelem nélkül

feleségül kéri. Pusztán azért, mert értesült róla, hogy leendő férjének kiválasztása érdekében meghallgatást tart? A férfi halványan elmosolyodott. – Pusztán ezért. – Nyilván tisztában van vele, az unokám csak arra használja, hogy bosszantson engem. Egy pillanatig az asszony arcát fürkészte. – Tisztában. Hetty a megérzéseire hagyatkozva folytatta.

– Abban reménykedik, hogy a választása annyira feldühít, hogy felhagyok a tervemmel és nem kérem arra, hogy férjhez menjen. – Nem kéri? – kérdezte felcsillanó szemmel. – Ön szerint kérésről van itt szó? Az asszony ismét kortyolt egyet italából. – Nem helyesli a módszereim, ugye? – Nem. De ez nem fog megakadályozni abban, hogy a lehetőséget kihasználva közelebb kerüljek Minervához.

– Miért? – Mert ő az egyetlen nő, akit valaha is el akartam venni. Nem hagyom, hogy egy másik fickó elcsábítsa az orrom elől. Meg mert volna esküdni rá, hogy a férfi az igazat mondja... ami felettébb megdöbbentő. – Ugyan már, mind a ketten tudjuk, hogy nem áll szándékában férjhez menni egy idegenhez. Csak ki akar hozni a sodromból. – És sikerült neki? Az asszony a szemét forgatta.

– Nem vagyok olyan ostoba, mint amilyennek az unokám gondol. Ez a szamárság önnel, csak egy újabb kísérlet, hogy visszakozásra késztessen. Giles elgondolkodva nézett az asszony szemébe. – Játsszunk nyílt kártyákkal, rendben? Mint ahogyan azt már nyilván kitalálta, Minerva nem igazán akar hozzám jönni. Azt kívánja tőlem, hogy színleg tegyek úgy, mintha a vőlegénye lennék, amíg az eljegyzés önt annyira kétségbe ejti, hogy visszavonja

az ultimátumát. – És ön beleegyezett, mert... – Komolyan el akarom venni. – Megint csak azt kell kérdeznem, miért? – Olvasta Minerva regényeit? A kérdés készületlenül érte az asszonyt. – Ennek meg mi köze ehhez az egészhez? – Minerva teljes egészében a regényeiben éli ki magát. Én már csak tudom, olvastam valamennyit. Társaságban szellemes szójátékai és

cinikus megjegyzései mögé bújik, de a regényeiben az igazi Minervát adja. És én kedvelem azt a Minervát. Hetty is így volt vele. Ezzel együtt sosem árulta el Minervának, hogy olvasta a regényeit. Magától értetődött amúgy, hiszen jó szórakozást ígért valamennyi, tele fordulatokkal és meglepetésekkel, na meg ármánykodó szereplőkkel. De Hetty soha nem akarta arra ösztönözni az unokáját, hogy kékharisnyáknak való foglalkozást válasszon. A kékharisnyák nem mentek férjhez,

nem ajándékozták meg nagyanyáikat dédunokákkal, ellenben akarvaakaratlan botrányba keveredtek, amitől aztán a többi dédunoka szenvedett. Vegyük csak példának okáért azt az ostoba Mary Shelley-t, aki elszerette egy nő férjét, és ezért a társaság kiközösítette. Hetty jobb sorsra érdemesnek tartotta az unokáját. A Sharpe-ok, köszönik szépen, egy egész életre elegendő botrányt produkáltak már. De néha, amikor a lány könyveit olvasta, úgy érezte, mintha olyan

oldalát ismerné meg unokájának, amelyről addig tudomása sem volt. Az a Minerva szenvedett szülei hiányától. Az a Minerva saját családot szeretett volna. Ezt az oldalát elrejtette a világ elől. Milyen különös, hogy egy Mastershez hasonló férfinak ez szintén feltűnt. – Szereti őt? – kérdezte köntörfalazás nélkül. A férfi arca elkomorult. – Csodálom és tisztelem őt. – És az ágyában szeretné látni. A férfi megütközött, majd rákvörös

lett. – Úgy vélem, a férfiak többsége szeretné ágyba vinni a ​fe​leségét. – De nem szereti őt? A férfi szemében mintha fájdalom villant volna. – A szerelem az ostobáknak és az álmodozóknak való. Én nem vagyok egyik sem. Ez még nem jelentette azt, hogy Masters nem megfelelő partner Minervának. Ahogy azt sem, hogy igen. Megnyugtató, hogy nem hazudott az érzései felől, de a tény, hogy nem hisz a

szerelemben, kissé aggasztó. Valahogy olyannak tűnt, mint Oliver és Jarret, mielőtt megnősültek volna. És amilyen valószínűleg Gabe is, ha az a senkiházi egyszer is vette volna a fáradságot, hogy elgondolkozzon ezen. Oliver és Jarret rálelt a szerelemre. És miért? Mert a férfiak többsége ostoba és álmodozó. Egyszerűen csak nem hajlandók beismerni maguknak. – Nem szeretném, ha Minerva boldogtalan lenne – mondta Hetty halkan. – Nem azért találtam ki ezt a dolgot, hogy megbüntessem, gondoljon

bármit. Azért tettem, hogy a maguk útjára engedjem őket. Hogy arra kényszerítsem őket, nézzenek szembe az élet nehézségeivel és ne futamodjanak meg előle. De ez nem jelenti azt, hogy tétlenül tűröm, hogy valami elvetemült gazember előbb elrabolja, aztán meg összetörje a szívét. Az önhöz hasonló férfiak hajlamosak az éjszakáikat szeretőik és szajhák társaságában tölteni... – Hűséges leszek Minervához – jelentette ki határozottan. – Jó férje leszek, erre megesküszöm. A munkám

jól jövedelmez. – És ha jók az információim, a jövedelmét rendszerint el is kártyázza. – Ne higgyen el mindent, amit hall. Mindösszesen egy lehetőséget kérek öntől, hogy elnyerhessem Minerva szívét. Nekem időre van szükségem, ön pedig hagyja, hogy azt tegye, amit csak akar, ha fejjel rohan is a falnak. Engedje, hogy udvaroljak neki. Időközben pedig, ha ez megnyugtatja, utánajárhat az üzleti ügyeimnek. – Ne aggódjon, megteszem. És felteszem, nincs ellenére, ha Pinter

szaglászik egy kicsit ön után. Jackson Pinter az a Bow Street-i nyomozó volt, akit Oliver azért fogadott fel, hogy az unokák számításba jöhető házastársainak hátterét feltérképezze Hetty számára. Ez mintha elbizonytalanította volna Masterst, de pillanatnyi elmélkedést követően sietve bólintott. – Ha bármi olyasmi a tudomására jut, ami aggasztaná, vonja vissza nyugodtan a jóváhagyását, és én alávetem magam a döntésének. – Még azon az áron is, hogy ezzel

magára haragítja Minervát? Giles félszegen mosolygott az asszonyra. – Nem vagyok ostoba, Mrs. Plumtree. Tisztában vagyok azzal, ki ennek a családnak a valódi feje. Ha az ön támogatását nem élvezhetem, akkor esélyem sem lehet Minervánál, ezt tudjuk mindketten. – Végre egy férfi, aki méltányolja az erőfeszítéseim. – Egyre szimpatikusabbnak találta Mr. Masterst, bár a végső döntést a kérdésben majd akkor hozza meg, ha

már tisztába jött a férfi kilátásaival. – Akkor hát megegyeztünk? – kérdezte. Az asszony habozott. De Minervával kapcsolatban semmi sem használt. Miért ne kaphatna Masters esélyt rá, hogy felrázza? – Nos, rendben. – Köszönöm. – Megkönnyebbülten sóhajtott fel. – Azt hiszem, most elfogadom azt az italt. Az asszony mosolyogva töltött neki egy kevés brandyt, majd átnyújtotta a poharat. – Szüksége lesz rá. Az

unokáim arra készülnek, hogy laposra verjék. És én nem fogom megakadályozni őket ebben. Giles belekortyolt a brandybe. – Én sem. – Állta az asszony tekintetét. – Minerva megérdemli. – Biztos ebben? Az elkövetkező néhány hétben az őrületbe kergeti majd, erről biztosíthatom. – Tudok bánni Minervával. Az asszony felnevetett. – Már önnél különb alakok is megpróbálták, és kudarcot vallottak. – Ivott egy kevés brandyt. – De maga nem

ijed meg a saját árnyékától. Ezt el kell ismernem. És ez valószínűleg elég is lesz. A férfi, arcán huncut vigyorral, felemelte poharát: – A jövendőbeli feleségemre. Hetty kérdő pillantással nézett rá, de koccintott: – Meglátjuk.

Negyedik fejezet A férfi házassági ajánlatától még mindig döbbent Minerva Gilesra és a nagyanyjára várt, hogy végre kijöjjenek. Természetesen csak azért csinálta az egészet, hogy rávegye, ne írjon róla többet, mégis... Elfojtotta magában azt a halvány borzongást, ami minden egyes alkalommal elfogta, amikor csak eszébe jutott, amint a férfi azt mondja, nem tudja kiverni őt a fejéből. Ez is csak

olyasmi, amivel a gazfickók szédítik a nőket. Nem gondolta komolyan. Nem gondolhatta komolyan. Vagy mégis? Nem. Miután megadta neki, amit akart, túlságosan lelkesen bólintott rá a színlelt udvarlásra vonatkozó tervére. Egyértelműen megkönnyebbült, hogy nem kell feláldoznia magát a tisztesség oltárán titkai megőrzése érdekében, bármilyen titkokról is legyen szó. – Nem gondolhatod komolyan, hogy hozzámész, hugicám – ismételte Jarret már harmadszor. – Azt hittem, barátok vagytok –

vágott vissza Minerva. – Azok. Épp ezért gondolom azt, hogy nem hozzád való. – Nem tudsz te róla semmit. – Tekintetét a másik két fivérére szegezte. – Egyikőtök sem. Mindannyian egyszerre kezdtek el beszélni, újabb és újabb kalandokat felidézve. – Elég! Egyetlen rossz szót sem akarok többé hallani róla. Ismerem a múltját, és már döntöttem. Ti hárman többé egy szót se ejtsetek róla. Édesek voltak, hogy ennyire

aggódtak miatta, de Minerva belefáradt, hogy ártatlan virágszálként kezelik, akit bármi áron meg kell védelmezni a férfiaktól. Az élet egyetlen más területén sem bántak fivérei így vele. – Rendben – dühöngött Oliver továbbra is. – Biztos vagyok benne, hogy nagyinak nem kevés hozzáfűznivalója lesz a ​do​loghoz. Minerva őszintén remélte, hogy lesz. Azonban minél tovább maradt nagyi kettesben Gilesszal, ő annál kényelmetlenebbül érezte magát. Vajon mi a csodáról beszélgetnek? Giles

bizonyára vele született lehengerlő stílusát latba vetve próbál hatni az asz​szonyra. Nos, lehet, hogy a többi nőt le tudja venni a lábáról, de nagyit biztosan nem. Minerva épp eleget hallott a szolgáktól fivérei hőstetteiről, amelyek mindegyikében benne volt Giles is, hogy tudja, a férfi otthonosabban mozgott a bordélyházakban és jártasabb volt a dorbézolásban, mint a legtöbb élvhajhász Londonban. Nagyi sosem fogja támogatni ezt a lánykérést. És akkor Minervának végre nem kell

többé aggódnia az ultimátum miatt. Amint ott álltak és várakoztak az előcsarnokban, Oliver újdonsült feleségének unokafivére, Freddy sétált be. Ő és a felesége Amerikából való visszatérésük óta náluk vendégeskedtek. A férfi útja egyenest a citromos cukorkákkal teli tálhoz vezetett, amely egy kis asztalkán állt. – Mi folyik itt? Oliver arckifejezése kissé megenyhült. – Semmi, ami téged érintene, barátom.

– Minerva nőül kíván menni egy csirkefogó gazemberhez – vetette oda Gabe. – Nagyi épp most tanítja móresre a fickót. – Ezért tódult hát egy egész csapatnyi férfi a karmazsinvörös udvarra? – kérdezte Freddy. – A barátai? Minerva fivérei tátott szájjal bámultak rá, majd kiviharzottak az előcsarnokból. Minerva elmosolyodott. Freddy talán kissé nehéz felfogású, de neki is megvan a jó oldala.

– Ön szerint hányan lehetnek? Vállát megrándítva Freddy két citromos cukorkát gyömöszölt a szájába. – Úgy húszan. Ez egy ideig távol tartja a fivéreit. – Először azt hittem, a fickók talán a verseny miatt jöttek – folytatta Freddy. – Aztán eszembe jutott, hogy az csak holnap lesz. Minerva szeme résnyire szűkült. – Miféle verseny? Freddy ránézett, majd pislogni kezdett.

– A fene enne meg... elfelejtettem, hogy ezt önöknek, hölgyeknek, nem szabadott volna elárulnom. – Ha jól sejtem, a versenyen Gabe is részt vesz? – Hogy találta ki? – kérdezte riadtan. Minerva kérdő tekintettel meredt rá. – Ó... hát persze... közel s távol ő az egyetlen, aki versenyez. – Komplett őrült, nem más, az már biztos – zúgolódott Minerva. – Azok után, hogy pár hónapja a karját törte, még három alkalommal hajtotta a phaetonját. Nagyi minden alkalommal

leszidja, de úgy tűnik, semmi foganatja. Freddy kicsit sem zavartatva magát, továbbra is citromos cukorkát szopogatott. – Azt hiszem, ezért nem szerezhet tudomást róla. – Ebben tökéletesen igaza van. – Éppen ez az oka, hogy a családtagok közül kizárólag a fivérei voltak azok, akik látták versenyezni, hisz e zártkörű események résztvevői jobbára Gabe-hez hasonló, nagy lábon élő csirkefogók. Női résztvevők jelenléte a túlzott mértékű italozás,

szerencsejáték és a ledér éjszakai pillangók miatt nem volt kívánatos. Hmm. Talán van rá mód, hogy a nagyival folytatott csatározásban ezt a maga javára fordítsa. – Jarret és Oliver is oda készülnek? – Azt mondták, igen. – Mélyet sóhajtott. – Magam is menni akartam, de Jane azt szeretné, ha őt és Mariát bevinném holnap a városba vásárolni. Utálok vásárolni. Sosincs mit enni. Csak ruha ruha hátán, és még több ruha. Mellesleg, miért kell önöknek, hölgyeknek, annyi ruha? Egyszerre

úgyis csak egyet viselhetnek. – Valamivel meg kell töltenünk a budoárt, különben még egerek vernének benne tanyát – tréfálkozott. – Igazán? – kérdezte a férfi arcán naiv őszinteséggel. – Nem is tudtam. Szánalmas, de akár igaz is lehet. – Mikor kezdődik ez a verseny? A férfi elbizonytalandodott. – Nem tudom, hogy el kellene-e árulnom. – Ha elárulja, én is elárulom, hova teszi hűlni a szakács a májpástétomos pitét.

Freddy szeme felcsillant. Hihetetlenül könnyű volt megvesztegetni. – Délelőtt tízkor lesz. – És hol? – Ezt nem tudom. Valami turnhami fogadó közelében. Ez minden, amit mondhatok. A szalon ajtaja kinyílt, és gyanúsan kedélyes hangulatban Giles és a nagyi jöttek ki rajta. Minerva megdermedt. Ez nem jó jel. Nagyi szólalt meg először. – A fiúk meg hová mentek?

– Az úriemberek, akik a meghallgatásra érkeztek, szemlátomást elözönlötték az egész házat – mondta Minerva, hangjában némi elégtétellel. – Freddy azt mondja, tele van velük a karmazsinvörös udvar. – Isten legyen irgalmas hozzánk – motyogta nagyi. – Azt hiszem, több szolgát kell hadrendbe állítanom. Amikor megindult az előcsarnokban, Minerva utána kiáltott: – Várj! Mi lesz velem és Gilesszal? – Engedélyt adtam rá, hogy udvaroljon neked – válaszolta

nagyanyja elutasítóan. – Ő legalább hozzád illő kérő, nem úgy, mint a csőcselék, aki jelentkezett a hirdetésedre. – Fenyegető pillantást vetett Freddyre. – Tartsa szemmel ezt a kettőt, fiatalember, ha megkérhetem. Minerva még akkor is tátott szájjal bámult utána, amikor nagyanyja elsietett. Tudhatta volna, hogy nem hátrál meg olyan könnyen. – Mit jelent, hogy tartsam önöket szemmel? – kíváncsiskodott Freddy. – Azt hiszem, önre testálta a

gardedám szerepét – mondta Giles kimérten. – Ó, istenem – sóhajtotta Freddy látszólag megrémülve. – Semmit sem tudok a gardírozásról. Giles szemében huncutság csillant. – Ne aggódjon. Majd gardírozzuk saját magunkat. – Kecskére a káposztát – suttogta Minerva alig hallhatóan. Tüneményes mosolyt villantott Freddyre. – Egyáltalán nincs rá szükség, hogy gardírozzon bennünket. A vendégünk távozni készül. – Bár távozása előtt

szeretett volna néhány kérdésre választ kapni, négyszemközt. – Kikísérem, és már itt is vagyok. Freddy idegesnek tűnt. – Önökkel kellene mennem? – Ne beszéljen butaságot – vetette oda könnyedén Minerva. – Mi a csoda történhetne, míg az ajtóhoz érünk? – Egy akkora helyet elhagyni, mint Halstead Hall, azt jelentette, hogy amíg kikísérnek egy vendéget, addig jó néhány folyosót és legalább két udvart kellett átszelni, de kis szerencsével Freddy fejében ez meg sem fordult. –

Biztos vagyok benne, hogy Mr. Masters végig úriemberként viselkedik majd. – Masters – ismételte Freddy a homlokát ráncolva. – Hallottam már ezt a nevet. – Arca felderült. – Várjunk csak, ön fogadott Lord Jarrettel, hogy egy órán belül képes meginni tíz kupa sört, és még ezek után is képes boldoggá tenni egy asszonyt...? – Bűnbánó képpel hallgatott el. – Nos, Giles, te volnál az a Masters? – kérdezte Minerva hízelkedve. – Természetesen nem. – Giles karon fogta, majd megindult vele az

előcsarnokban. Mihelyt hallótávolságon kívül voltak, és Freddy már nem hallhatta őket, a nő azt mondta: – Hazug. – Nem hazudtam – mondta morcosan. – Csak öt kupa volt. A férfi mintha zavarban lett volna. Ez nem vallott Gilesra, legalábbis nem úgy ismerte. Akárcsak a fivérei, mindig a gondtalan csirkefogó szerepében tetszelgett, a szégyenérzet leghalványabb jele nélkül. – És nyertél? – kérdezte felvont

szemöldökkel. Gyűlölte, amiért ennyire bosszantja, hogy a férfi fogadásba bocsátkozott, melynek tétje a gyönyörszerzés, még ha rossz hírű hölgyről volt is szó. – Számít ez? – Te magad mondtad, hogy kérdéseket kellene feltennem arra vonatkozóan, mit várok jövendőbeli férjemtől a hálószobában. Úgy vélem, ha megnyerted a fogadást, az azt jelenti, elég kitartó vagy, hogy boldoggá tegyél. Giles átható kék tekintettel nézett rá.

– Ha meg akarsz döbbenteni, hát nem fog menni. Olvastam a könyveidet, emlékszel? Igen, pont ez volt a baj. Gyanakodni kezdett. – Ugye nem árultad el nagyinak, hogy igazából nem is akarok hozzád menni? A férfi arca kifejezéstelenné vált. – Megígérted, hogy végzel Rocktonnal. Miért kockáztatnám ezt azzal, hogy a hátad mögött a nagyanyáddal szövetkezem? – Jó meglátás. – De még mindig nem

tudott bízni benne. – Akkor mégis mit mondtál nagyinak? Hogyan győzted meg arról, hogy udvarolhass nekem? – Azt mondtam neki, hogy feleségül akarlak venni. Hogy csodállak és tisztellek. És hogy el tudlak tartani. Miért? Szerinted mit kellett volna neki mondanom? – Nem tudom. Valami nyugtalanítót. – Olyasmit, hogy: „Kérem, engedje, hogy feleségül vegyem az unokáját, Mrs. Plumtree, bár muszáj lesz minden reggel elfenekelnem és minden éjjel az ágyhoz láncolnom?”

Minerva alig bírta visszafojtani a nevetését. – Valami ilyesmit. – Túlságosan belefeledkezel a rémregényeidbe, kacér leányzó. Ha ilyen átlátszó hazugsággal hozakodtam volna elő, azonnal gyanút fogott volna. Vagy megtiltotta volna, hogy udvaroljak neked, egyúttal kitiltott volna a házból, és akkor lőttek a tervednek. Fejtörést kellett okoznom neki, amit mégis hogyan tehetnék, ha hagytam volna magam kiebrudalni? – Igaz. És pontosan milyen módon

okoznál fejtörést neki? A férfi betuszkolta a legközelebbi nyitott ajtón, ami az üres reggelizőszalonba vezetett, a karjába vonta, és ajkát az ajkára szorította. Esélyt sem adott neki a gondolkodásra vagy a védekezésre, ahogy korábban. Helyette olyan arcátlan vehemenciával csókolta, hogy a nő szinte elolvadt. Szíve vadul kalapált, s forogni kezdett vele a világ. A csábítás minden trükkjét latba vetve, elemi erővel zúdította rá a szenvedélyt, s a nő ellenállása egy pillanat alatt a

semmivé lett. Megadta magát, ahogyan az agya, a térde és még néhány egyéb testrésze is. A csók egyre érzékibb és vadabb lett, testét selymes forróság árasztotta el. Hiába tudta, hogy viselkedésével a férfi pusztán csirkefogó híréhez próbál hű maradni, mégsem bírta megtartóztatni magát. Kilenc év sem volt elég, hogy egyetlen zavarba ejtő csókjukat száműzze gondolataiból, és borzasztóan vágyott egy újabbra. Korábban valahogy mindig sikerült vágyait megzabolázni; de most

képtelen volt rá. Főleg nem akkor, amikor a férfi keze határozott birtoklási vággyal barangolta be a testét. Keze fel-le csusszant az oldalán, szinte fájt, úgy kívánta a férfi érintését intimebb testtájékán is. Vajon ott is meg meri simogatni, ahol nem illene? Vajon neki lesz bátorsága, hogy engedje? Aztán a csóknak hirtelen vége lett, s ő ott állt még mindig reszketve, tele kielégítetlen vágyakkal, amelyekről azt gondolta, soha többé fel sem ébrednek már benne.

A férfi az orrát a nő arcához dörzsölte. – Ez válasz a kérdésedre? – kérdezte rekedt hangon suttogva, amitől a nő hitszegő teste minden ízében megremegett. Nehezére esett nyugalmat erőltetnie magára. Ahogy a férfi szavaira visszaemlékezni is. Á, igen. Hogy tudna fejtörést okozni nagyanyjának. – Ha megcsókolsz, az nem igazán segít a helyzeten. – Ha a nagyanyád rajtakap bennünket, rá fog jönni, hogy inkább

vagyok csirkefogó, semmint kérő, és ez majd felnyitja a szemét. Minerva elhúzódva bámult a férfira. – Ha rajtakap bennünket, világgá kürtöli, hogy kompromittáltak, és rákényszerít a házasságra. – És lenne foganatja? – kérdezte Giles szkeptikusan. – Nekem az az érzésem, hogy a nagyanyád nem tud rád kényszeríteni semmit. – Erről nem különösebben szeretnék megbizonyosodni. – Kezével a férfi mellkasára csapott. – Egyébként pedig kevésbé veszélyes módszert is tudok rá,

hogy baj... – Istenem! – pusmogta egy hang az ajtónyílásból. Minerva szíve majd kiugrott a helyéből, amikor megfordulva Freddyt pillantotta meg, akinek elkerekedett a szeme, látva, hogy Giles még mindig a derekánál fogva öleli. Giles továbbra is vonakodott elengedni. – Mit keres itt, Freddy? – kérdezte Minerva, haragudva mindkettejükre. – Gondoltam, maradt valahol pár muffin a reggeliből. – Tekintete vádaskodással volt teli. – Azt mondta,

csak kikíséri. – Freddy ujjait a hajába mélyesztve pislogott a karmazsinvörös udvar irányába, amely nevét az élénkpiros járólapokról kapta. – A fene essen belém, a nagyanyja elevenen fog megnyúzni! A fivérei pedig lefognak, hogy megtehesse. A felügyeletemre bízta. – Ahogy eluralkodott rajta a pánik, egyre hangosabban sápítozott. – Azt mondta, a szalon és a bejárat közt nem történhet semmi... – Nem is történt semmi – jelentette ki határozottan. Freddy tekintete Minerváról Gilesra

vándorolt. – De Masters keze... – Minden rendben, Freddy. Csak... megpróbált támaszt nyújtani. Kis híján orra buktam. A fiatalember szeme résnyire szűkült. – Tudja, nem vagyok sült bolond. A nő felsóhajtott. – Hát persze hogy nem. De nem szükséges a dolgot így felfújni. Én nem beszélek róla senkinek, ha ön sem. Minek felizgatni a nagyit ilyesmivel? – Ravaszkás szemmel nézett a férfira. – Nem szeretném, ha bajba

kerülne. – Az kész katasztrófa lenne – motyogta. – Jane sosem bocsátaná meg. Kedveli az ön családját. Nem örülne, ha haraggal kellene elválnunk. – De nem ám – mondta némi lelkiismeret-furdalással, amiért kihasználta a férfi indokolatlan félelmét. Főleg mivel Giles szúrós tekintetét is magán érezte. – Ez a kis titok köztünk marad, rendben? – Hát jó. Bár talán együtt kellene kikísérnünk Mr. Masterst. – Pompás ötlet – mondta Giles

vontatottan, miközben karját nyújtotta Minervának. Ő elfogadta, s ahogy a férfi keze az övére simult, szíve szaporábban kezdett verni. A férfi kesztyűt viselt, ahogy ő is, de ezzel együtt megesküdött volna, hogy a kétrétegnyi bőr ellenére is égette a férfiból áradó hév. Az ajtó felé indulva így szólt: – Talán elkerülhetnénk az udvart. Nincs értelme emlékeztetni a fivéreim, hogy alapos verést ígértek Mr. Mastersnek. Megjegyzését Giles bizonytalan mosollyal jutalmazta.

– Szóval a testi épségem mégiscsak aggaszt. – Egy kicsit sem – hazudta. – Egyszerűen nem állhatom a vérontást. – Ezt sosem találtam volna ki – válaszolta, miközben Freddyvel szorosan a sarkukban Halstead Hall hátsó bejárata felé igyekeztek. – A könyveid másról sem szólnak. – Látod, ez a baj veled. A fikciót állandóan összekevered a valósággal. A férfi lehalkította a hangját. – Csak mert a valóságból nálad állandóan fikció lesz.

Sanda pillantást vetve oda, ahol Freddy pár lépéssel mögöttük lemaradt, Minerva a hangját suttogóra fogta. – És így is teszek mindaddig, valahányszor csak efféle csókra ragadtatod magad, ott, ahol a családom bármikor rajtakaphat. Akkor a megállapodásunknak vége, megértetted? Én pedig halálomig Rocktonról fogok írni. Kutatóan tanulmányozta a nő arcát, mintha csak őszinteségét próbálná tetten érni, majd hűvösen bólintott.

– Kemény feltételek, drágám! – Csak aztán el ne felejtsd! Pár pillanatig némán lépdeltek egymás mellett. Amint a hátsó bejárat közelébe értek, a férfi megkérdezte: – Reménykedhetem a holnapi viszontlátásban? Szerdáig nincs dolgom a bíróságon. – Nos – válaszolta –, miért nem viszel el inkább kocsikázni, mondjuk, úgy kilenc körül? – Bár nem fog tetszeni neki, ha megtudja, hová szeretné vitetni magát.

Giles pillantása egyértelmű gyanakvásról árulkodott. – Kicsit korai az óra. – Túl korai? Vagy egyszerűen csak nem akarsz menni? – Nem ezt mondtam. Egy kirándulás veled. Ugyan miért mondanám le? A nő felhorkant. – Tartogasd a csalfa vonzerőd olyan nőnek, aki nem ismer úgy, mint én téged. Kijózanodva, komoly tekintettel nézett a szemébe. – Meglepne, milyen kevéssé ismersz,

Minerva! Elfordította tekintetét a férfiról. Bár így volna. Bár más volna a férfi, mint egy apjához és fivéreihez hasonló csirkefogó. De találkozásaikat felelevenítve, semmi bizonyítékát nem látta az ellenkezőjének. Ahogy a fivérei által mesélt történetekben sem cáfolt rá valódi jellemére semmi. – Itt vagyunk – mondta jókedvűen, amint a bejárathoz értek. Elengedte a férfi karját, de mielőtt még megmoccanhatott volna, a férfi megfogta a kezét és az ajkához emelte,

majd megcsókolta. Tekintete szinte perzselt, ahogy a szemébe nézett. – Au revoir, mon petit mignon! – mondta búcsúzóul, s a hanyagul odavetett kedveskedő szavak hallatán Minervát tetőtől talpig kellemes borzongás járta át. Csak miután már távozott, akkor jött rá, hogy a férfi miért nevezte franciául az ő „kis ledér tündérének”. Így hívta Rockton Victoriát Az idegen a tóvidékenben. És az, hogy Giles emlékezett könyvének egy ilyen apró részletére,

sokkal jobban megindította, mint bármi más, amit a férfi aznap tett. A pokolba vele! Most már látta, hogy ez a színlelt eljegyzés több bonyodalommal jár, mint ahogy azt gondolta. Ha nem elég elővigyázatos, ugyanabban a helyzetben találja magát, amiben kilenc évvel ezelőtt, amikor a férfi összetörte a szívét. És ezt egyszerűen nem engedheti.

Ötödik fejezet Aznap este Giles fel sem emelte tekintetét az újságjából, amidőn a Sharpe fivérek megjelentek a Brook’sban, a klubban, amelynek mindannyian tagjai voltak. – Már órák óta rátok várok. – Állj fel! – vicsorgott Stoneville. Az újságot félretéve, Giles felemelkedett. – Gondolom, odakinn szeretnétek elintézni. Jarret szeme résnyire szűkült.

– Bizonyára tisztában vagy jövetelünk okával, mert most jó alaposan elagyabugyálunk. – Igen. Akkor hát essünk túl rajta. – Elege volt már az orrukat mindenbe beleütő Sharpe fivérekből. Épp elég baj, hogy bele kellett egyeznie, miszerint Pinter utánanézhet az ügyeinek. Szinte teljesen biztosra vette, hogy titkai a férfi beható vizsgálódása nyomán sem lepleződnek le, de ettől még idegesítette a dolog. Ez a szamárság Minerva bosszantó fivéreivel dühítette, ám legyen átkozott, ha hagyja, hogy

érzései elárulják. Gabe pislogott. – Nem is áll szándékodban mentegetőzni? Vagy kibújni a felelősség alól? – Mi értelme volna? – közölte Giles a vállát megrándítva. – Vérre szomjaztok. Kétlem, hogy mondhatnék olyasmit, ami ezen változtatna. – Ez valami trükk? – kérdezte Jarret. – Abban reménykedsz, hogy megsajnálunk? – Nincs itt semmiféle trükk. – Giles állhatatos tekintettel nézett a férfira,

akit régtől fogva a legjobb barátjának tartott, egy férfira, akiről eddig azt hitte, tisztában van valódi jellemével, legalább egy kicsit. De szemmel láthatóan tévedett... és ez fájt. – Tudom, mit akartok. És megkapjátok. Aztán egyszer s mindenkorra elfelejthetjük ezt az egészet. – De ugye azért megvéded magad? – makacskodott Gabe továbbra is. – Miért tenném? Azt hiszitek, megérdemlem a verést, és ki vagyok én, hogy ennek az ellenkezőjét állítsam? – A francba, nagyon is megérdemled

– morogta Stoneville. – Ha nem ezért, hát nyilván valami másért, ebben biztos vagyok – vágott vissza Giles. Például a csókért, amelyet korábban adott Minervának. A nő színlelhette, hogy az első csók nem jelentett neki semmit, de abban biztos volt, hogy a második kapcsán már egészen másképp érzett. Isten a megmondhatója, időközben az ő érzései megváltoztak. A nő illata elég volt, hogy visszarepítse őt kilenc évvel ezelőttre, a sikátorba. Az éjszakába, amikor először kívánta meg.

Az éjszakába, amikor rádöbbent, soha nem lehet az övé, ha minden energiáját annak szenteli, hogy igazságot szolgáltasson a családjának. Jarret mintha hirtelen teljesen más szemmel látta volna a férfit. – Miért Minerva? Miért nem egy másik nő? – Feleségre van szükségem. Neki pedig férjre, ha hozzá akar jutni az örökségéhez. Ilyen egyszerű. – Úgy van, ahogy megmondtam – jegyezte meg Stoneville. – Az örökségére pályázik.

– Minerva pályázik az örökségére – javította ki Giles hűvösen. – Én őt akarom. A fivérek jelentőségteljesen összenéztek. – Ha az örökségére fájt volna a fogam – folytatta Giles –, már másnap megjelentem volna nálatok, amint tudomást szereztem nagyanyátok ultimátumáról. – Akárhogy is, el kell ismerned, az időzítés gyanakvásra ad alapot – szögezte le Jarret. – Évek óta ismered. És most hirtelen gondolsz egyet, és úgy

döntesz, hogy feleségül veszed? – Hagynom kellett volna talán, hogy valamelyik hirdetésére jelentkező ostoba fajankó karjába vesse magát? – Jarret szkeptikus tekintetét látva hozzátette: – Ami Minerva és köztem van, ennél kicsit bonyolultabb, barátom. Ezt te is tudod, különben két hónappal ezelőtt nem akartál volna elkergetni a közeléből. – Bár úgy tűnik, hiába – mormolta halkan Jarret. – Hogy érted, hogy bonyolultabb? – szólt közbe Stoneville, dühtől

elsötétülő tekintettel. – Ha csak egyetlen ujjal is hozzáértél... – Nem ejtettem foltot a húgod becsületén, ha esetleg erre céloznál. – Bár ők valószínűleg mindezt másképp értelmeznék. Giles mély levegőt vett. – És ha tudni akarjátok, mi van köztünk, hát kérdezzétek őt. Nem áll szándékomban eljátszani a bizalmát. Mindemellett, egészen biztos volt abban, hogy Minerva sosem fedné fel fivérei előtt a valóságot a könyveit illetően. Nem lennének tőle boldogok. – Kimegyünk vagy sem? – unszolta

őket Giles. – Szeretnék már túl lenni a dolgon, hisz reggel találkám van a húgotokkal. – Holnap reggel? – kérdezte Jarret Gabe-re pillantva. Gabe jelentőségteljes hallgatásba burkolódzva nézett fivérére, óvatosságra intve Gilest. – Mi a baj a holnap reggellel? – érdeklődött Giles. – Már más programunk van – válaszolta Gabe mézesmázosan. Túl mézesmázosan. – Oliverrel és Jarrettel Tattersall’shoz megyek, hogy

kiválasszunk egy lovat. – Á! És úgy gondolod, hogy le kellene mondanom a találkozót, mert ti hárman nem tudtok ott lenni, hogy árgus szemekkel figyelhessetek? Stoneville zord vigyorral meredt rá. – Ne aggódj. Gondunk lesz rá, hogy a vele való találkozóra semmilyen körülmények közt ne keríthess sort. – Akkor egy percig se halogassuk a dolgot! – Giles megindult az ajtó felé. – Várj! – kiáltotta Gabe. Giles megtorpant. – Oliver, nem láthatjuk el a baját, ha

nem üt vissza – akadékoskodott Gabe. – Az nem volna úriemberhez méltó. – Teszek rá, hogy úriemberhez méltó, avagy sem! – kardoskodott Stoneville. – Én viszont nem. – Jarret tekintete Giles tekintetébe fúródott. – Sokkal tartozom neki, amiért nem hagyta, hogy Etonban a lelket is kiverjék belőlem. – Én viszont az ég egy adta világon semmivel sem tartozom neki! – vágta rá Stoneville. – És a fivére épp eleget mesélt nekem a kalandjairól ahhoz,

hogy tudjam, Minervának még a közelébe sem engedhetjük. Giles nagyon is el tudta képzelni, miket mesélhetett David Stonevillenek. Apjuk öngyilkosságát megelőzően, Giles nemtörődöm életet élt, önmagát leszámítva senkire nem volt tekintettel. Életének abban a szakaszában történtek dolgok, amiket még most is bánt. Például hogy tudtán kívül annyi éven keresztül elválasztotta egymástól a fivérét és a sógornőjét. De mindez a Minervával kapcsolatos tervein semmit sem változtatott.

Rezzenéstelen tekintettel nézett farkasszemet Oliverrel. – Ha ez megkönnyíti a dolgot a fivéreid számára, hát védekezni fogok. De nem akadályozhattok meg abban, hogy udvaroljak a húgotoknak. – Felteszem, ez azért attól is függ, mennyire hagyunk helyben – közölte Stoneville. – Akár hetekre is harcképtelenné ​te​hetünk. – Megpróbálhatjátok – válaszolta Giles arcán hűvös mosollyal. – De ha védekezésre kényszerítetek, minden tőlem telhetőt megteszek, hogy

győztesként kerüljek ki a csetepatéból. Gabe felnevetett. – Három az egy ellen, Masters. Nem győzhetsz. – Csak megpróbálja kiprovokálni a verést, Gabe – jegyezte meg Jarret. – Tudja, hogy nem győzhet. Épp csak nem érdekli. – Jarret kutatóan nézett Giles arcába. – A kérdés az, miért. Giles arra gondolt, ugyanazt mondja nekik is, mint amit Mrs. Plumtreenek. Megfordult a fejében, hogy érvekkel támasztja alá, neki is joga van nőül venni Minervát. De ugyan mi az ördögért tenne

ilyesmit? Akár így, akár úgy, mindenképpen elverik, és ő nem fog könyörögni. – Határozzatok végre! – sürgette őket. – Megverekszünk vagy sem? – Nem – mondta Jarret idősebb fivérére pillantva. Bár Stoneville megmerevedett, ám egy másodpercnyi habozás után beleegyezően bólintott. Jarret újból Gilesra nézett. – Egyelőre ennyiben hagyjuk a dolgot. Nem tudom, miféle játszmát űzöl, Giles, de mielőtt neked esem, hallani akarom, Minervának mi mondandója van

kettőtök viszonyáról. Szeretek tisztán látni. – Jarret arcán mogorva mosoly villant. – De ha tudomásomra jut, hogy bármi módon megbántod a húgom, nem nyugszom, míg el nem veszem a kedved, hogy a jövőben fájdalmat okozz neki. – Tisztességes ajánlat. – Mi folyik itt? – szólalt meg valaki a hátuk mögött. Amikor Giles megfordult, fivérét, Davidet, Kirkwood vicomte-ját látta közeledni. David és Stoneville még Etonban barátkoztak össze, bár David a

maga harmincnyolc évével három évvel idősebb volt, mint Stoneville. David tekintete Gilesról Stoneville-re vándorolt. – Mi dolga lehet a fivéremnek a húgoddal? Amikor Stoneville szemöldökét összehúzva meredt Gilesra, a férfi azt mondta: – Ma házassági ajánlatot tettem Lady Minervának. – Tessék? Hisz ez csodálatos! Anyánk el lesz ragadtatva. – David a Sharpe fivérek komoly arcára nézett. – Már ha

Lady Minerva egyáltalán elfogadta az ajánlatod. – Elfogadta – válaszolta Giles. – De a fivérei szemmel láthatóan nincsenek odáig a gondolattól, hogy a családhoz tartozzam. – A pokolba, Giles – fakadt ki Jarret –, te is tudod, hogy nem erről van szó. Egyszerűen csak nem szeretnénk, ha Minerva valaha is boldogtalan lenne. Amikor kissé ingerülten David odáig jutott, hogy öccse védelmére keljen, Giles sietősen közbevágott: – Én sem. – Intett az inasnak, hogy

hozza a kalapját és a kabátját. – És most engedelmükkel, uraim, távozom. Megígértem a fivéremnek, hogy ma este vele és elbűvölő feleségével vacsorázom. Menjünk, David. David valószínűleg azon merengve, mi lehetett itt készülőben, habozni látszott, de egy másodperc elteltével követte a ​férfit. Giles hátában érezte a Sharpe fivérek tekintetét. Az a sanda gyanúja támadt, hogy csak késlelteti az elkerülhetetlent. Ha meg akarja szerezni Minervát, merészebbnek kell lennie, mint hogy

gardedámok felügyelete alatt ide-oda kísérgeti őt a városban. Márpedig nem kérné a jóváhagyásukat, az bizonyos. – Ez meg mi az ördögöt jelentsen? – szegezte neki a kérdést David, mihelyt az utcára értek és elindultak városi házuk felé. – A Sharpe fivérek valamiért azt hiszik, hogy a vagyona miatt akarom elvenni Minervát. – És azért? Giles ellenséges pillantást vetett a fivérére. – Már te is?

– Korábban hallani sem akartál a házasságról. Ahogy azt is most hallom először, hogy érdeklődsz Lady Minerva iránt. Haragját elfojtva Giles nagy léptekkel masírozott előre. – Az még nem jelenti azt, hogy nem így van. David felsóhajtott. – Nézd, Giles. Ha valaki, hát akkor én nagyon jól tudom, milyen csábító elvenni egy nőt a pénzéért... – Nem a pénzéért veszem el Minervát, a fenébe is! És igen, tanultam

a példádból. David első felesége, Sarah gazdag örökösnő volt. A pénze jó szolgálatot tett, amikor apjuk felelőtlen befektetései a csőd szélére sodorták a Masters családot, csakhogy a nő majdnem romlásba vitte Davidet. Persze Minerva, hál’ istennek, nem Sarah volt. Egy darabig szótlanul bandukoltak egymás mellett. Giles nagyon szeretett volna mindent elmondani a fivérének, de nem tehette. Eltekintve attól, hogy Ravenswood figyelmeztette, tartsa a

dolgot titokban, Giles maga sem szerette volna, ha a családja tudomást szerez a Belügyminisztériummal folytatott ügyleteiről. Nem mintha David ne lett volna kellően diszkrét, de minél kevesebbet tud, annál kisebb a valószínűsége, hogy bármit is kilocsog. Ahogy annál kisebb a valószínűsége annak is, hogy bántódása essen, ha esetleg napfényre kerül, hogy Giles főrendek után kémkedik. – Lassítanál? – kiáltott utána David. Gondolataiba merülve Giles annyira felgyorsította lépteit, hogy észre sem

vette, David mennyivel lemaradt mögötte. Megállt, hogy bevárja merev lábbal lépkedő fivérét. – Már megint kínoz a lábad? – kérdezte Giles. David bólintott. – Ma kilovagoltam. Ilyenkor mindig fáj. Tavaly Davidet megkéselték, miközben második feleségét próbálta kiszabadítani egy emberrabló fogságából. Ha eszébe jutott, milyen kevés választotta el akkor Davidet a haláltól, még most is felkavarta Gilest.

Egy újabb példa arra, miért nem engedheti egy férfi, hogy ostoba érzelmek homályosítsák el az ítélőképességét. Ha David akkor nem veti magát a támadóra, hogy megmentse Charlotte-ot, ha hagyja, hogy az ügyet a rendőrség vegye a kezébe, talán nem sérült volna meg. Másfelől viszont, ha nem helyezte volna Charlotte-ot mindennél előbbre... Nem, ezért nem hibáztathatja a fivérét. Davidet az őszinte szerelem vezérelte. És éppen ez lett a veszte. A szerelem néhány elképesztően

veszélyes dologra sarkallta. Giles soha nem ragadtatná magát efféle ostobaságra. Túl sok esete volt már a törvényszéken, amelyben a férfiak szerelemféltésből ölték meg a feleségük szeretőjét, vagy kaptak rá a lopásra, hogy egy asszonyszemély szép dolgok iránti éhségét csillapítsák, vagy menekültek az italhoz, „igaz szerelmük” elvesztése miatt. Aztán ott voltak az alkalmazottak, akiket azok a nők árultak el, akikbe olyannyira „beleszerettek”. Felhorkant. Az még csak rendben

van, ha egy férfi nősülésre adja a fejét, de hogy szerelembe essen? Ha egy férfi elköveti egyszer ezt a hibát, sorsát a nő kezébe adja. És Giles inkább lelőné magát, semmint erre vetemedjen.

Amikor másnap reggel Giles Halstead Hallba érkezett, meglepődve tapasztalta, hogy még mindig lézeng ott néhány úriember, a meghallgatásra várva. Bár a szolgák érkezésük pillanatában útilaput kötöttek valamennyiük talpára, a férfit a puszta látványuk is bosszantotta. Nem tudta

biztosan, miért. Ő legalább kapott egy esélyt a nőtől. A fickók egyike sem mondhatta el magáról ugyanezt. Mégis, ha Minerva félretenné a büszkeségét és rangjához illő hölgy módjára viselkedne, valószínűleg könnyedén találhatna magának tisztességes férjet. A nő valami miatt abban a tévhitben élt, hogy csak hozományvadászok tennék neki a szépet, ő viszont pontosan tudta, hogy a társaságban milyen vágyakozással néznek rá az úriemberek. Ráadásul fültanúja volt néhány otromba

találgatásnak is, vajon milyen lehet a nő az ágyban. Persze a férfiak egyike sem merte volna illetlen ajánlatával megkörnyékezni, mivel tudták, hogy az fivérei részéről kihívást vonna maga után. Szóval, hogy megkaphassák, el kellene venniük. Na persze többségüknek fenntartásai volnának, ha egy ilyen hírhedt családból származó nővel kellene házasságot kötniük. Ezek az úriemberek persze mérlegelnék az előnyöket, amely a Plumtreevagyonhoz és egy kívánatos nőhöz

juttatná őket, így hamar elfelednék a Sharpe családot megrengető botrányt, és végül amellett döntenének, hogy Lady Minerva tökéletes feleségjelölt, jóllehet már huszonnyolc éves. Maga is ismert jó néhány urat, aki hasonlóképpen gondolkodna. Mogorva tekintettel meredt maga elé. Nem, amíg neki van beleszólása. A központi udvarra nyíló masszív kapualjhoz közeledve eltöprengett, vajon Minerva fivérei utasították-e a szolgákat, hogy őt se engedjék be. Kitelik tőlük. Azt mondták, kérdőre

vonják a lányt... vajon mit felelhetett nekik? Valószínűleg nem az igazat. Persze Minerva anélkül is keresztbe tehet neki, hogy felfedné előttük a teljes igazságot. És képes rá, hogy megmásítsa a véleményét, egyezség ide vagy oda, főleg a tegnapi csókjuk után. Nem mintha megbánta volna a csókot. Egyáltalán nem bánta. Sőt azt remélte, hamarosan újra lesz alkalma csókot lopni. Abból ítélve, hogy a komornyik milyen szívélyesen üdvözölte, majd kísérte a kék szalonba, a dolog nem is várat magára sokat.

Szemmel láthatóan érvényben volt még az egyezségük – Minerva smaragdzöld selyemből készült felsőkabátjához illő széles karimájú, számtalan zöld selyemmasnival és virággal díszített kalapban várt rá. Izgatottnak tűnt, ahogy fel és alá járkált a perzsaszőnyegen. A férfi el sem tudta képzelni, miért. Nagyanyja egy széken ült a kandalló közelében, és látszólag elégedettséggel töltötte el a tudat, hogy Giles kocsikázni viszi az unokáját. Meghajlással üdvözölte

mindkettejüket. – Jó reggelt, hölgyeim! Minerva ellenséges pillantást vetett a férfira. – Kezdetnek nem túl rózsás, Mr. Masters. Kilenc órát mondtam. Most negyed tíz van. – Ne légy udvariatlan, Minerva – szólt rá a nagyanyja. – Nos, ezen nincs mit szépíteni. A pontosság a férjek fontos erénye. Milyen különös, hogy pár perces késés ennyire izgatja, mikor csak kocsikázásról volt szó.

– Bocsáss meg, akadt még némi elintéznivalóm. – Ó, ne is törődjön vele! – mondta Mrs. Plumtree. – A fivérei tegnap este önről kérdezgették, és azóta nem egészen beszámítható. – Éles tekintetét egyenesen a férfira szegezte. – Az az érzésük, hogy kettejük barátsága nem egészen új keletű. – Azt állították, hogy tőled tudják – jegyezte meg Minerva, miközben szemöldöke sokatmondón a magasba szökkent. – El nem tudom képzelni, hogy jutott eszedbe ilyesmit állítani.

Megemlítettem nekik, hogy egyszer együtt táncoltunk, és semmi több, de ezt már eddig is tudták. – Akkor hát nem árultad el nekik az évek hosszú során megejtett titkos légyottjainkat? – vetette oda a férfi könnyedén. – Egyetlen szót sem ejtettél a várról Invernessben, ahová magammal cipeltelek, hogy aztán mindenféle pajzánságot műveljek veled? Vagy a Velencében töltött éjszakákról? A szökésünkről Spanyolországba? – Lenyűgöző, Mr. Masters – szólt

közbe Mrs. Plumtree, sejtelmes arckifejezéssel. – Felteszem, az unokáimnak halvány fogalmuk sincs róla, hogy az önök közötti intim kapcsolat Minerva fantáziájának szüleménye. Minerva szájtátva bámult nagyanyjára. – Miből gondolod, nagyi, hogy mindezek a regényeimben szerepelnek? Mrs. Plumtree elfintorodott. – Tudok olvasni, lányom. Ahogy a jelek szerint Mr. Masters is, de a

fivéreidről ugyanez nem mondható el. – Körbekémlelt. – Ha már a fivéreidről esett szó, meglep, hogy Tattersall’shoz mentek, ahelyett, hogy itt maradtak volna és megakadályozták volna ezt a kiruccanást. Minerva pislogott egyet, majd így szólt: – Igen, engem is. – Gilesba karolva, jókorát taszajtott a férfin. – Épp ezért kell mennünk, nehogy előkerüljenek és tiltakozzanak. – Kikísérlek benneteket – tette hozzá a nagyanyja.

Ez fura volt. Talán hallott valamit Mrs. Plumtree Freddytől a tegnap történtekről? Bizonyára nem, különben kizárt, hogy elengedte volna Minervát a férfival kettesben. Azonban amikor a felhajtóra értek, máris kiderült, Mrs. Plumtree miért követte őket. – Nagyon szép curricle, Mr. Masters – ismerte el, miközben kíváncsi tekintete a férfi feketére festett, ragyogó kétkerekű fogatát pásztázta. – És hozzá illő, csodás paripák, ugyebár? Egy egész vagyonba kerülhetett.

Az idős hölgy megjegyzése megmosolyogtatta a férfit. – Úgy gondolja, hogy vettem? Honnan tudja, hogy nem kártyán nyertem? – Mert az unokáim elmondása alapján, ön ritkán nyer. Ennek is megvolt az oka: a vesztesek sokkal több titok birtokába jutnak, mint a győztesek. Bánatukat italba fojtják és más vesztesek történeteit hallgatják. És mert Anglia jövője volt a tét, rengeteg történetet kellett meghallgasson, hogy általuk lelepleződjenek azok az

elégedetlen honpolgárok, akik nem akartak tisztességes játékot játszani. Mint azok a gazemberek, akik kitervelték a Cato Street-i összeesküvést, hogy a teljes miniszteri kabinetet kivégezzék, ám még mielőtt ezt megtehették volna, ő még időben tájékoztatta Ravenswoodot. – És én mégis itt vagyok, s egy csodás fogatot hajtok – jegyezte meg szelíden. – Vagyis vagy futja ilyesmire a jövedelmemből, vagy nem veszítek olyan gyakran, ahogyan azt az unokái állítják.

– Vagy a franciáknak kémkedsz – közölte Minerva arcán sokat sejtető mosollyal. Mrs. Plumtree elnevette magát. – Még sosem volt kém a családban. Bár amennyire visszaemlékszem, apád egyszer azt mesélte, járt itt látogatóban egy Sir Francis Walsingham, aki Erzsébet királynő megbízásából kémkedett. – A homlokát ráncolta. – Ó, istenkém, az is lehet, hogy összetévesztem azzal az altengernaggyal, aki akkor szállt meg Halstead Hallban, amikor Cromwell elől

menekült. Valami Main, ha jól emlékszem... Vagy azzal a híres tábornokkal keverem? Hogy is hívták? – Nagyi! – Ó, bocsássatok meg. A világért sem akarlak feltartani benneteket. – Kezével a kocsi felé intett. – Menjetek. Érezzétek jól magatok! – Úgy lesz – válaszolta Minerva, és lábát határozott mozdulattal a lépcsőre helyezte. Giles késedelem nélkül felsegítette. A nő odáig volt a boldogságtól, hogy végre kettesben lehetnek. A férfi

hízelgőnek találta volna a dolgot, de a nő számító pillantása azonnal szemet szúrt neki. Készült valamire, és ez a valami neki egészen biztosan nem lesz ínyére. Túlontúl elégedettnek tűnt. Minerva megpaskolta az ülést maga mellett. – Akkor megyünk, vagy sem? A nő mellé szökkenve Giles átvette a gyeplőt a lovászfiútól, majd megvárta, amíg a fiatal szolga elhelyezkedik a hátsó bakon, s aztán a lovakat indulásra ösztökélte. Mrs. Plumtree integetett nekik, majd bicegve eltűnt az árkádsor

alatt. Amint távolodtak a felhajtón, lopva Minervára pillantott. A nő ruhaválasztásától őrült sóvárgás fogta el. Az a rengeteg apró fűzés – égett a vágytól, hogy egyiket a másik után kioldja. A ruha felsőrésze kellően egyszerű volt, hogy gondolatban elmélázzon rajta, milyen lenne a fűzője alá bepillantást nyerni, amely szerencsére nem szorította agyon gömbölyded domborulatait. Egy mézbarna tincs göndör fürtjeiből a nő arcába hullott, és ő heves

késztetést érzett, hogy hátrasimítsa. Vagy hogy kalapját lerántva kiszabadítsa a haját, hogy az zuhatagként karcsú hátára omolhasson, tündöklő szépségében fedve fel a szeszélyes fürtöket. Jóságos isten, még hogy szeszélyes fürtök – bizonyára elment az esze. Hogy képes minden alkalommal ezt tenni vele, valahányszor csak meglátja? Amint kiértek az útra, a férfi balra akart kanyarodni, ám a nő a kezét a kezére tette.

– Ne, menjünk inkább a másik irányba, jó? A férfi összeszűkült szemmel nézett rá. – Az kocsikázáshoz nem annyira ideális. – Megjárja – válaszolta a nő szemérmes pillantással, ami felkeltette a férfi gyanakvását. Pontosan tudta, milyen hatással van a férfira. A csábító bestia kedvét lelte a dologban, sőt vélhetően a maga javára kívánta fordítani azt. – Talán van valami konkrét

elképzelésed, hova mennél, ​Minerva? – Nem igazán. Épp csak... jobban örülnék, ha arra mennénk. Nem hitt neki, de engedelmeskedett. Most az egyszer. Míg rá nem jön, mit forgat a fejében. Jobbra kanyarodott a kocsival. Minerva elégedetten dőlt hátra ülésén. – És most ki vele, Giles, mit mondtál a fivéreimnek, amitől tegnap este kérdezősködni támadt kedvük? – Hogy több van köztünk, mint azt sejtenék.

A hátul ülő szolgára pillantva Minerva lehalkította a hangját. – Nem félsz, hogy felfedem az igazságot az éjszakáról ott, az álarcosbálon? – Nem. – Miért nem? A férfi megvonta a vállát. – Mert nem áll érdekedben. És te rendkívül gyakorlatias vagy. – Gyakorlatias! Ha hízelegni akarsz, ez nem a legjobb mód. Halk hangon válaszolt. A lovak keltette zaj miatt a lovászfiú aligha

hallhatott bármit is, de nem volt értelme kockáztatni. – Azt mondtad, elég, ha színleg udvarolok neked. Egy szóval sem említetted, hogy hízelegnem kell. A nő felnevetett. – És ez valóban akkora kihívás volna? – Természetesen. – A curricle éles kanyart vett. – Író vagy, nyilván a leghízelgőbb bókokra számítasz. A családoddal folytatott tegnapi esti diskurzus és a mai, kora hajnali ébredés között elő kellett készítenem egy közelgő tárgyalást, hogy azután ma

délelőtt a rendelkezésedre állhassak, így nemigen maradt időm a felkészülésre. Tekintetét a nő folyamatosan az előttük kanyargó úton tartotta, mintha csak keresne valamit. – Azt hittem, nektek, ügyvédeknek, vele született tehetségetek van a szónokláshoz. – Nos, rendben. – Megköszörülte a torkát. – Lady Minerva, a vád ön ellen az, hogy megpróbálja megzavarni egy köztiszteletben álló ügyvéd nyugalmát. Mit tud felhozni a mentségére?

Kérdő pillantással bámult a férfira. – Ezt aligha lehetne szónoklatnak nevezni. – Ez az egyetlen fajta szónoklat, amire mi, ügyvédek, képesek vagyunk. Tehát, mit tud felhozni a mentségére? – Ártatlan vagyok. – Temérdek bizonyíték van a tarsolyomban ennek ellenkezőjéről. Először is, ön könyveket ír rólam. – Ez a bizonyíték az ön esetében, uram, egyáltalán nem mérvadó. Azokat nem azért írtam, hogy megzavarjam az ön nyugalmát, mivel sosem gondoltam,

hogy elolvassa bármelyiket is. Kizárólag önnön szeszélyemet kielégítendő írok. Volt bizonyíték, nincs bizonyíték. – Előrehajolt. – Nem mehetnénk gyorsabban? A férfi semmit sem tett, hogy a sebességüket növelje. Ha a nő akar tőle valamit, kérnie kell. – Egyéb bizonyítékkal is szolgálhatok. Eszközként használ a nagyanyjával folytatott küzdelmében. – De nem azért teszem, hogy önt felzaklassam. – Tekintete megvillant, ahogy a férfira nézett. – Ez pusztán

kellemes hozadék. Ha nem tudja bizonyítani a szándékosságot a tett mögött, hamar elveszíti a pert velem szemben. – Látom, egész jól kiigazodik a jog útvesztőiben. De jobb, ha tudja, sosem vállalok olyan ügyet, ahol nincs elég bizonyítékom a szándékosság alátámasztására. – Fejét lehajtva, hangja csábító suttogássá szelídült. – Az egyes számú bizonyítékom, hogy ma reggel elcsábításom végett olyan ruhát öltött, amely elragadó alakját a legelőnyösebb formájában mutatja.

Orcájára pirosítót tett, jóllehet nem szokása. Ahogy ékszert sem szokott viselni, most mégis gyöngy fülbevaló díszeleg a fülében, amely kihangsúlyozza elefántcsontszínű bőrét, valamint arany karkötőt, amely karcsú csuklójára vonja a tekintetet. Ez valamennyi fajsúlyos bizonyíték arra nézve, hogy egyértelműen a nyugalmam megzavarására törekszik. Minerva arcát pír élénkítette. – Remek megfigyelő. – Mindig is az voltam. – A kormány informátoraként eme tehetségének

nagy hasznát vette. Ahogy nagy hasznára lesz abban is, hogy szót értsen a csalafinta Minervával. – Ezért vettem észre, hogy konkrét irányba igyekszel, méghozzá valószínűleg egy olyan helyre, ahová tudod, hogy nem szívesen megyek. Elég távol vagyunk most már Halstead Halltól, hogy eláruld végre, igazából mi az úti célunk? Vagy esetleg várnom kell, míg félútra leszünk Londontól? A nő rémült arckifejezése jól látható elégedettséggel töltötte el. Ostobának nézi talán?

Egy hosszú pillanatig csak bámult rá, mintha az esélyeit latolgatná. Aztán így szólt: – Nos, biztos vagyok benne, hogy örülni fogsz, ha meghallod, hová igyekszünk. Gabe ma reggel tízkor versenyezni készül. Meg akarom nézni. És kétség sem férhet hozzá, hogy te is. A dolog váratlanul érte. Vajon hogy nem szerzett tudomást róla? Á, hisz tudta a választ. Tegnap túlságosan lefoglalta, hogy hatalmába kerítsen egy szeszélyes nőszemélyt. – Hogy őszinte legyek, fogalmam sem

volt a mai versenyről. Minerva felszisszent. – Ne akarj rászedni. – Istenemre mondom, ez az őszinte igazság. A körülötted támadt nyüzsgés miatt a fivéreid úgy döntöttek, nem bízzák rám a titkaikat. A nő ajka vékony vonallá keskenyedett. – Nem számít. Tudom, hol lesz a verseny. És azt akarom, hogy vigyél oda. – Az nem nőnek való hely. – De nem ám. Ha nagyi fülébe jut,

hogy elvittél Gabe egyik versenyére, kitéve ezzel a hozzá hasonló semmirekellők kénye-kedvének, visszaretten a veled való házasság gondolatától és a család nevét beszennyező újabb botránytól. Jóságos ég, pedig ő épp az ellenkezőjében reménykedett. – Ha te mondod. – Szóval siessünk egy kicsit, jó? Nem kell odaérnünk mindjárt a legelejére, de a fivéreimnek látniuk kell minket, hogy a dolog működjön. A francba.

– Te végig akarod nézni, amint jó alaposan helybenhagynak, ugye? – Ne légy ostoba. Nem hagynám, hogy neked essenek. Akkor mi hasznod venném? Giles a fogát csikorgatta. Mi hasznát? Kezdte azt hinni, hogy Minerva élvezi az új játékát. Úgy tűnik, belefáradt, hogy bűnbaknak használja könyveiben, inkább úgy döntött, ebbéli szerepében a való életben van rá szüksége. – Pontosan hol lesz ez a verseny? – Tényleg nem tudod? – Kérdezném, ha tudnám? – förmedt

rá. – Nem kell ilyen ellenségesen viselkedned. – Fészkelődni kezdett az ülésben. – Freddy szerint egy turnhami fogadó közelében. A férfin jeges rémület futott végig. – Gabe már megint a sziklaszirtek közt akar átjutni? – Nos, nem tudom, hogy tudna átjutni a sziklaszirtek közt és versenyezni egyazon időben... – Az nem egyszerűen egy sziklaszirt, Minerva. Az a bizonyos sziklaszirt. Ez az egyetlen magyarázat rá, hogy

Turnham közelében rendezik a versenyt. – Giles megzabolázta a lovakat, majd a nő szemébe nézett. – Említette Freddy, kivel versenyez? – Nem. De miért lassítottál le? – Mert hazaviszlek. Amint fordulásra ösztökélte a fogatot, Minerva leugrott. – Nem viszel! Látni akarom Gabe versenyét! Megállásra kényszerítve a lovakat ő is leugrott, de intett a lovásznak, hogy maradjon a helyén. – Biztosíthatlak, hogy ezt a versenyt nem akarod látni,

drágám. Legutóbb, amikor Gabe a sziklaszirtek közt versenyzett, a karját törte. Ez alkalommal, csak isten a megmondhatója... Minerva elsápadt. – Ó, istenem! A verseny két sziklaszirt között folyt Turnham határában. A veszélyes futamot azért nevezték találóan a „tűfok versenyének”, mert az átjáró túl szűk volt, hogy két fogat egymás mellett áthaladhasson, így az egyiknek muszáj lassítania, hogy a másikat átengedje. Bármelyik is rántotta vissza

a gyeplőt elsőként, általában elveszítette a versenyt, a hátrányt ugyanis szinte lehetetlen volt behozni a sziklaszirtek és a célvonal közti szakaszon. Turnham város honpolgárai közt nem egy akadt, aki indítványozta, hogy zárják le az átjárót, de a helyi kocsmárosok és fogadósok nagyobb haszonra tettek szert a nyughatatlan ficsúrok körében népszerűvé vált versenyekből, semmint hogy támogassák az ötletet. Az eddig előfordult egyetlen haláleset sem törte

le az érdeklődők lelkesedését. Sőt a versengő fiatalemberek körében ennek hatására a verseny még nagyobb vonzerővel bírt. – Korábban szóbeszéd tárgya volt egy visszavágó Gabe és Chetwin között, mivel Gabe balesete miatt nem tudták befejezni a versenyt – mondta Giles mogorván –, de sosem gondoltam volna, hogy a fivéreid belemennek, hogy Gabe újra megtegye. Minerva fagyos tekintettel meredt rá. – Semmit sem tudsz Gabe-ről, ha azt hiszed, hallgat rájuk. Pláne nem, ha

Chetwinről és arról a versenyről van szó. Meg kell állítanunk. – Szoknyáját felfogva mászott vissza a fogatra. – Induljunk! – Minerva, a pokolba, nem teheted... A nő megragadta a gyeplőt, és hogy indulásra bírja a lovakat, közéjük csapott. – Vagy veled megyek, vagy nélküled! Amikor lovásza rémült tekintettel nézett vissza a férfira, ő, hogy utolérje a kocsit, futni kezdett, majd felugrott a bakra. Kikapva a gyeplőt a nő kezéből, vágtára ösztönözte a lovakat.

– Ha a fivéreid nem tudják megállítani – vetette oda foghegyről –, miből gondolod, hogy te majd igen? – Meg kell próbálnom, hát nem érted? – Holtsápadt lett. – Tudod te, milyen borzalmakat élt át Gabe az elmúlt néhány évben, amióta Roger Waverly meghalt? Az a rengeteg gonosz pletyka, amelyben Gabe-et „a halál angyalaként” emlegetik... Alsó ajkába harapott. – Nem az ő hibája volt, hogy Mr. Waverly a szikláknak csapódott. Ha Mr. Waverly lassított volna, amikor látta,

hogy nem tudja megcsinálni... De nem, neki muszáj volt legyőznie Gabe-et. Ki nem állhatta, ha Gabe valamiben jobb volt nála. És Gabe azóta nem találja a helyét. Úgy viselkedik, mint egy felelőtlen senkiházi, de én láttam, milyen képet vág, valahányszor Mr. Waverly neve csak szóba kerül. Látom, mennyire szenved. – Persze közel sem annyira, mint a Waverlyk – jegyezte meg Giles kimérten. Magán érezte a nő tekintetét. – Ezzel meg mire célzol?

– A nagyapja elvesztette egyetlen fiúunokáját, a Waverly nővérek pedig az egyetlen fivérüket. Gabe tudta, mire vállalkozik, amikor elindult azon a versenyen. Sosem szabadott volna belemennie. – Az ég szerelmére, csak tizenkilenc éves volt! Te semmilyen ostobaságot sem követtél el tizenkilenc éves korodban? Visszagondolt arra az éjszakára, amikor tudtán kívül meghiúsította fivére küszöbönálló eljegyzését... Giles arca megrándult.

– Gabe már nem tizenkilenc éves – kardoskodott. – Igen, de ez a számára a családot érintő becsületbeli ügy. Chetwin anyánkat sértegette. Gilesnak erről fogalma sem volt. Nem volt szemtanúja az incidensnek, amely pár hónappal ezelőtt kiprovokálta a kihívást. Épp Bathban volt, hogy megtudjon valamit Ravenswoodnak. – A pokolba! – Pontosan – válaszolta. Giles nagyobb sebességgel ment bele egy kanyarba, mint ahogy szerette

volna, így Minerva hozzápréselődött. – Tudod, hogy igazából hogy törte el Gabe a karját? – Oliver elmondása szerint a fogatának hátulja nekiütközött az egyik sziklának, ahogy megelőzte Chetwint, ettől a kocsi megpördült és darabokra tört, Gabe pedig lerepült a bakról. – Ahogy mondod. És a karja helyett játszi könnyedséggel kitörhette volna a nyakát is. Nem hinném, hogy el tudnád viselni, ha végig kellene nézned... – Nem áll szándékomban végignézni. Meg akarom állítani. – Hangja

határozottan csengett. – Nem szeretném, ha ugyanolyan szörnyű halált kellene halnia, mint Mr. Waverlynek. – Mikor kezdődik a verseny? – kérdezte. – Tíz órakor. – Nézd meg, mennyi az idő. Az órám a kabátom bal zsebében van. Úgy tett, ahogy a férfi parancsolta, majd felnyögött. – Mindjárt tíz óra. – Nem érünk oda. Visszatette a férfi óráját a kabátjába.

– De a távolban már látszik Turnham, és a tömegből ítélve a verseny a városnak ezen a felén lesz. – Igaz, de nézd, hányan tolonganak a helyszínen. Nem jutunk át. A levegőben ekkor pisztoly dördült, és mindketten tudták, hogy ez mit jelent. – Ó, Giles! – kiáltotta a férfi karját megragadva. – Elkéstünk! – Nem lesz semmi baj. – A fogattal letért az útról, hogy a tömeget kikerülje, és közelebb jussanak a versenypályához. – A fivérednek

csodával határos módon mindig mázlija van. Ez nem igazán nyugtatta meg a nőt. Olyan szorosan simult hozzá, ahogy előtte még egyetlen férfihoz sem. Megállította a lovakat, majd leugrott és a kezét nyújtotta, hogy lesegítse a nőt. Aztán a fogatot lovásza gondjaira bízta, ő pedig Minervával az oldalán megindult a tömegben. Jó néhány percig tartott, míg átverekedték magukat. Épp időben értek az első sorba, hogy láthassák, amint Gabe a sziklaszirtek közé hajt, épp csak egy

hajszállal megelőzve Chetwint. – Jóságos ég... – Minerva alig kapott levegőt, a férfi karját szorongatta és elsápadt. Giles ösztönösen védelmezni próbálta. Kezét a kezébe fogta és megszorította. Úgy szerette volna megkímélni mindettől. Úgy szerette volna, ha Gabriel Sharpe kevésbé törődik ily módon a család becsületével, és hallgat inkább a józan eszére. A lélegzetüket is visszatartották, míg Gabe át nem vergődött a szirtek közt.

– Hála a magasságos istennek! – suttogta Minerva, miközben ujjai bilincsként szorultak a férfi karjára. Aztán ismét csak lélegzetvisszafojtva figyelték, amint Chetwin ugyancsak épségben áthajt a szirtek közt. Mihelyt kiért, megpróbált gyorsítani, ám Gabe tetemes előnyre tett szert. A tömeg a piros szalagokkal jelölt póznák felé tódult. – Lord Gabriel a győztes! – kiáltotta egy hang a közelükben, és mások is kiabálni kezdtek. – Mindig nyer, hogy vinné el az

ördög! – zúgolódott egy nekik háttal álló férfi. – Ahogy az összes többi Sharpe... – azzal megfordult, és elindult a Turnhambe vezető úton. Giles tisztán ki tudta venni a férfi profilját, és összerezzent. – Minerva – suttogta halkan. – Mi az ördögöt keres itt anyád unokatestvére?

Hatodik fejezet Minerva

nem

hallotta

Giles

megjegyzését a hangos üdvrivalgásban, amely Gabe célba érkezését követően tört ki. Megkönnyebbülve, hogy a férfi ép bőrrel megúszta a versenyt, mosolyogva fordult Giles felé. – Mit mondtál? – Desmond Plumtree itt van. Meg szokta nézni Gabe futamait? A nő követte Giles pillantását arra, ahol egy ötvenes éveiben járó férfi

bandukolt a Turnhambe vezető úton. Valóban anyja unokafivére volt. Keskeny karimájú, színét vesztett, hódprém kalapját ezer közül is felismerte volna. Huszonhat éves fia, Ned, az oldalán kutyagolt. – El sem tudom képzelni, Desmond miért jönne ide – válaszolta. – Ahhoz mindig is túlságosan öntelt volt, hogy leereszkedjen a mi „botrányos megnyilvánulásainkhoz”, ahogy ő nevezi azokat. Ráadásul Rochesterben laknak, ahol a fonodájuk is van, legalább félnapi járásra innen. Vajon

neki és Nednek miféle dolga lehet errefelé? – Ez engem is érdekelne – jegyezte meg Giles röviden. – Nem ez az első alkalom, hogy Turnhamben jár. Minerva megborzongott. – Ó, istenem, igazad van. Mereven bámult a nőre. – Te tudsz erről? – Jarret Desmond iránti gyanakvásáról és arról, hogy esetleg köze lehet a szüleink halálához? Persze hogy tudok róla. Nálunk nem szokás titkolózni.

A férfi szemében kétkedés bujkált. – Jarret sosem árulta volna el neked. – Nos, nem is árulta el. – Szégyenlősen elmosolyodott. – De véletlenül meghallottam, amikor ő és Oliver erről beszéltek. Jarret azt mondta, hogy Desmond a szüleink halálának napján Turnhamben tartózkodott, és hogy a lovász, aki ellátta a lovát, azt állította, hogy akárhol is járt, amikor a fogadóba visszatért, vérfoltok voltak a kengyelén. Giles karon fogta, majd megindult

vissza, a curricle felé. – Mit művelsz? – kérdezte a lány. – A lovászom gondjaira bízlak, én pedig követem a Plumtreeket és kiderítem, mit keresnek itt. Fura, hogy Desmond ismételten feltűnt Turnhamben, mindenféle különösebb ok nélkül. Talán fény derül arra is, mi dolga akadt itt a szüleid halálának éjszakáján. A nő kirántotta karját a férfi kezének szorításából. – Ha te a nyomukba eredsz, hát én is. – Megindult az úton, sodródva a

versenyre összesereglett tömeggel, és Turnham irányába indult. – A családomról van szó, nagyon jól tudod. Ingerült pillantást vetve rá, a nő után iramodott. – Nem azt mondtad, hogy szeretnéd, ha a fivéreid meglátnának itt a versenyen? – Ez most sokkal fontosabb. – Különös, hogy Desmond eljött. Mit jelenthet ez? És kettőnknek együtt nagyobb esélye van az igazság felderítésére.

– Rendben. De azt teszed, amit mondok. Nem vehet észre bennünket. Veszélyes lenne, ha rájönne, hogy gyanúba ​keve​redett. – Ez tényleg úgy hallatszott, mintha egy kém mondta volna – ugratta. – Csak mert mindenkit abból a szemszögből ítélsz meg, hogy beleillik-e az általad képzelt miliőbe – ellenkezett a férfi halovány mosollyal. – Képzelt miliő. – Minerva nem állhatta kuncogás nélkül. – Ez tetszik. Regénybe illő fordulat. Talán Rockton szájába adhatnám e sort.

– Nem írsz többé Rocktonról, emlékszel? – Tekintete ekkor egy előttük lévő pontra meredt. – Most lépnek be a Fekete Bivalyhoz címzett fogadóba. – Desmond ott szállt meg akkor is, amikor tizenkilenc évvel ezelőtt Turnhambe jött. – Minerva lehalkította a hangját az őket körülvevő alakok miatt, akik szintén a Fekete Bivalyba tartottak, – Ennek nincs különösebb jelentősége, ez az egyetlen fogadó Turnhamben. És az is lehet, hogy csak a

söntésbe akarnak betérni, ahogy ezeknek az úriembereknek a többsége is. – Könnyen kideríthetjük, foglaltak-e szobát – tette hozzá a lány. – Csak meg kell néznünk, Desmond kocsija az istállóban áll-e. – Elmés gondolat, drágám – válaszolta a férfi, majd hirtelen mozdulattal az istállók irányába fordult. – Nem csoda, hogy olyan leleményesen szövögeted a történet szálait a könyveidben. A bók jobban esett neki, mint a férfi

összes többi korábbi megjegyzése elragadó alakját és elefántcsontszínű bőrét illetően. Lépteiket felgyorsítva sétáltak el az istálló mellett. – Felismernéd a kocsiját, ha látnád? – Hát persze. Egy istenverte, kék színben pompázó, könnyű bricska a kedvence. – Bekukucskált az istállóba. – Ott van, Giles. A fogadóban lakik. Miért? Folytatták útjukat. – Nem tudom, de az teljességgel kizárt, hogy Gabe versenye csalta volna

ide. – Az istálló túlsó végénél megállt, hogy rálásson a fogadóra. – Ha megtudhatnánk legalább... – Felsóhajtott. – Ó-ó! A hátsó bejárat felől közelít. Gyors mozdulattal az istálló oldalfalához préselte a nőt. Figyelő pillantásuk kereszttüzében Desmond és Ned nagy léptekkel szelte át az udvart. Miután Desmond váltott pár szót a lovásszal, felmásztak a bricskára, majd elhajtottak Ealing irányába. Giles összeszűkült szemmel fordult Minerva felé.

– Van egy ötletem, hogy deríthetnénk ki, mit keresnek itt. Gyere. A nőt karon fogva megindult a fogadó felé. Menet közben levette a kesztyűjét és kabátja zsebébe gyűrte, majd egy másik zsebéből előhalászott egy gyűrűt, amit aztán bal kezének gyűrűsujjára húzott. – Tégy, ahogy én, Minerva. Amint kezét a kezére tette, a nő a gyűrűre pillantott, majd összerezzent. Egy pecsétgyűrű volt, amilyet a nemesi címmel rendelkező úriemberek

viseltek. Mielőtt még rákérdezhetett volna, hol szerezte, a férfi vakmerő sietséggel besétált, és a fogadós felé indult, aki épp azon serénykedett, hogy eligazítsa a szomjas úriemberek hirtelen támadt rohamát kiszolgáló szolgákat. – Ó, jóember! – szólította meg a fogadóst – Volna esetleg kiadó szobája? Vagy tán e tömeg elfoglalta már az összeset? A fogadós tetőtől talpig végigmérte őket, majd nyájasan elmosolyodott. – Nem, uram. Ők csak azért tértek be,

hogy leöblítsék a torkukat a verseny után. Estére már itt sem lesznek. Egy éjszakára szeretett volna szobát? – Nem, többre. – Amikor Minerva összerezzent, megnyugtatásképpen Giles megszorította a kezét. Aztán kellően leereszkedő stílusban még hozzátette: – Lord Manderley vagyok, Durhamből, ő pedig a feleségem. A fogadós szeme felcsillant. Nem voltak kétségei Giles szavahihetőségét illetően, de kinek lett volna? Mint mindig, Giles most is nemesemberhez illőn volt öltözve: sötétbarna kabátja és

nadrágja a legfinomabb anyagból készültek és tökéletes szabásukkal kihangsúlyozták viselőjük széles vállát és izmos vádliját, a mellénye a legelegánsabb nyomott mintás selyemből volt varrva, Wellington csizmája pedig tökéletesen fényesre volt súrolva. Külleméhez megfelelő fennhéjázó modor társult. – A fogadója kellemesnek tűnik a számunkra – folytatta. – Azért jöttünk a környékre, hogy szemügyre vegyük az eladó ingatlanokat. Úgy tervezzük,

hogy legalább egy hetet maradunk, de mielőtt eldöntenénk, valóban megfelele az igényeinknek, fel kell tennünk egy kérdést. – Kérdezzen, mylord, amit csak óhajt – válaszolta a fogadós elragadtatva. Minervának feltűnt, hogy a fogadós már azt latolgatja, menynyi pénzt húzhat ki a gazdag lord zsebéből, aki egyheti szállásra és finom ételekre tart igényt, lovainak istállóban való gondos elhelyezéséről már nem is beszélve. – A fogadóhoz közeledve – mondta Giles –, láttunk egy úriembert, akit

ismerni vélünk. Egy bizonyos Mr. Desmond Plumtree? – Igen, mylord. Mr. Plumtree a fiával valóban fogadónk ​vendége. Giles mogorva tekintettel fordult Minerva felé. – Mondtam, drágám, hogy ő az. Nem bírom elviselni, ha nap mint nap látnom kell azok után, amit szegény fivéremmel ​művelt. Belemenve a játékba, Minerva csillapítani próbálta: – Ó, kedvesem, biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz. –

A fogadósra mosolygott. – Ugye nem marad sokáig? – Ó, nem, mylady, csak egyetlen éjszakára – válaszolta a fogadós sietősen. – És ebben a minutumban sincs itt. Kószál ​valamerre. – Kószál? – kiáltotta Giles. – Szóval akkor sokat tartózkodik a közelben, ugye? – Nem, mylord... egyáltalán nem! Vagy húsz éve nem járt errefelé... egészen pár hónappal ezelőttig. – De ma épp itt éjszakázik. – Giles nagyot sóhajtva nézett Minervára. –

Kereshetnénk egy másik fogadót, Ealinghez közelebb. Az igazat megvallva, arany bogaram, azon a környéken több olyan birtok van, ami jobban megfelel az igényeinknek. Arany bogaram? Elfojtotta mosolyát. – De olyan fáradt vagyok. Nem maradhatnánk mégis? – Nem hinném. Ha véletlenül összefutnánk Mr. Plumtreevel, nem tudnám garantálni, hogy türtőztetem magam. – Mylord – szólt közbe a fogadós –, biztosíthatom, hogy útjaik nem fogják

keresztezni egymást. Gondoskodom róla, hogy önöket a fogadó egy teljesen más részében szállásoljam el. – Nyilván a ház legjobb szobáját már kivette – panaszkodott tovább Giles. – Ó, nem, mylord. A legjobb szoba hátul van, őurasága szobája pedig elöl, és a fogadó udvarára néz. Szóval, amint látja, ez nem lehet akadály. – Ugyan már, kedvesem, meg vagyok győződve róla, hogy egy éjszaka erejéig el tudjuk kerülni – hízelgett Minerva. Giles duzzogva nézett a fogadósra. – Ha biztosít bennünket róla, hogy...

– Esküszöm, hogy egyetlen percig sem fogja zavarni önöket Mr. Plumtree jelenléte. A szobájukba kísérem önöket. Biztos vagyok benne, hogy meg lesznek vele elégedve. A fogadós a többi vendégéről megfeledkezve előresietett a lépcsőn. Miközben Minerva és Giles követték, a nő odasúgta: – Remek húzás, hogy kettesben maradhass velem. – Gondolod, arany bogaram, hogy ilyesmire vetemednék? – ugratta. – Szerintem kitelik tőled, drágám.

A szoba felé közeledve Giles megkérdezte: – És mit is mondott, hol van pontosan a szobája? – Megmutatom, mylord. – A fogadós a hall végébe vezette őket, majd egy másikra mutatott. – Amott, az utolsó szoba balra. Csak későbbre várjuk, és addigra önök már bizonyára nyugovóra térnek. Giles felsóhajtott. – Nem bánom, legyen, ha már a feleségem eldöntötte, hát kivesszük. – Néhány aranyat ejtett a fogadós kezébe.

A férfi szeme tágra nyílt a csodálkozástól. – Ahogy óhajtja, mylord. – Visszakísérte őket a szobájukhoz, és kinyitotta az ajtót. – Küldessek valakit a csomagjaikért? – Az inasom egy másik kocsin jön utánunk, a csomagok nála vannak. Kérem, tudassa, amint megérkezik. – Természetesen. – Átnyújtotta a kulcsot Gilesnak. – Ha bármi másra szükségük volna... – Egyelőre ennyi is megteszi. Drága feleségem pihenni vágyik.

– Hát hogyne, mylord. Amint a férfi eltűnt, Minerva így szólt: – Uram, meggyőző hazugságai még engem is ​megtévesz​tenek. – Ezt én is elmondhatnám rólad, arany bogaram – felelte a férfi vigyorogva. – Ha még egyszer így nevezel, egy fontos testrészeddel rövidülsz meg. – Milyen ünneprontó vagy. – Kilépett a hallba, és körülnézett. Senki sem volt a közelben. – Gyere! – mondta, majd elindult Desmond szobája felé.

Minerva, kíváncsian, vajon mire készül, követte a férfit. Giles az ajtóhoz ért, és be akart nyitni. Zárva volt. – Odaadnád az egyik hajtűdet? A nő kihúzott egyet a hajából, majd átadta a férfinak. – Mire készülsz? A zárral kezdett babrálni. – Körbenézünk a szobájában, mi másra? – Giles Masters, hol az ördögben tanultad... – Bűnözőkkel dolgozom, emlékszel?

Tanultam tőlük egy-két trükköt. Ami jól jöhet, amikor részegen botorkálok haza, és elvétem a zárat. Kétkedve nézett a férfira. Ez volt a leggyatrább mentség, amit valaha is hallott, olyan képesség elrejtésére, amely felettébb gyanússá tette. Alig pár másodpercre volt szüksége, hogy a zárat feltörje. A nőt a szobába vezette, majd bezárta az ajtót. Azonnal az egyik sarokban álló utazóládához sietett. Minerva körbenézett. A szobában elhelyezett komóddal, nagy ággyal,

öltözködőparavánnal, valamint a csinos mosdótállal és a kék foltos porcelánkancsóval egy átlagos fogadóhoz képest kifejezetten takarosnak tűnt. – Mit keresünk? – Bármit, ami arról árulkodik, mi járatban vannak errefelé. – Nos, nyilván nem egészségkúrára jöttek – mondta, ahogy tekintete a tölgyfa asztalon felhalmozott üres borosüvegekre, illetve az ágy közelében heverő, egy pár sáros csizmára esett. – Talán vadásznak?

– Nincs vadászszezon – válaszolta Giles, miközben nagy alapossággal vette szemügyre az utazóláda tartalmát. – Tizenkilenc évvel ezelőtt azt mondta a fogadó lovászának, hogy a kengyelét egy vadászaton vérezte össze. – Tudom, de akkoriban sem volt vadászszezon. – Kérdés, mire vadászol – jegyezte meg Minerva hűvösen. – Vagy kire. Giles felegyenesedett, és vészjósló pillantással tartott valamit a nő orra

elé. – Úgy bizony. Amikor Minerva közelebbről megvizsgálta, rájött, hogy egy hevenyészve papírra vetett, kézzel rajzolt térképet lát. Elég volt egyetlen pillantás, máris libabőrös lett. – Azt hiszem, ez a mi birtokunk. – Magam is úgy vélem, hogy hasonlít rá, de nehéz lenne megítélni, mivel mezőkön, erdőkön és dombokon kívül nincs rajta semmi. Ezenkívül néhány ismert pont is tévesen van feltüntetve. – Alaposan áttanulmányozta. – Ha ez

csakugyan a birtok térképe, vajon Plumtree mi a csodát akar vele? – Nem tudom. Giles, ugye nem gondolod komolyan, hogy tényleg ő ölhette meg őket? – Egyelőre nincs elegendő információnk, hogy biztosak lehessünk a dologban. De ha mégis, mi lehetett az indítéka? És miért tért most vissza annyi év elteltével... már ha valóban oda készül? – A ládához visszatérve megjegyezte: – Kutasd át azokat a fiókokat. Nézd meg, találsz-e valami újságot vagy leveleket, vagy bármi

mást, ami ennél többet elárul. A hallból beszűrődő hirtelen támadt zajra mindketten összerezzentek. – Nem tudom elhinni, hogy képes voltál itt hagyni, te sült bolond! – hallatszott Desmond hangja. – A térkép nélkül nem megyünk semmire. Figyelmeztető pillantást vetve a nőre, Giles a térképet az utazóládába hajította, majd fejével az öltözködőparaván felé intett. Pár másodperccel azelőtt csusszantak mögé, hogy az ajtó kinyílt. Hál’ istennek volt ott egy szék. A férfi

leült, és a nőt az ölébe vonta, így sem a fejük nem látszott ki a paraván fölött, sem pedig a lábuk alatta. Minerva szíve hevesen kalapált, a férfi azonban meglepően nyugodtnak tűnt. Még akkor sem ijedt meg, amikor Desmond hangja szinte közvetlenül mellettük csendült fel. Minerva ezzel szemben majd kiugrott a bőréből. – Istenemre, Ned – dohogott Desmond –, hogy lehetsz ilyen gyengeelméjű? Még az ajtót is nyitva hagytad. – Nem igaz! Miért mindig engem

hibáztatsz? Giles karját a nő dereka köré fonta, ő pedig attól való félelmében, hogy Desmond esetleg meghallja hevesen kalapáló szívét, a férfihoz simult. Ha itt találná őket, vajon mit tenne? Abból kiindulva, mit tehetett mamával és papával... Nem, ez képtelenség. Még ha köze is volt szülei halálához, nem lehet olyan ostoba, hogy ártson neki vagy Gilesnak, ráadásul egy fogadóban, a fia jelenlétében. És ha Giles megtalálta a módját, hogy bejussanak, biztosan talál

rá módot, hogy ép bőrrel kijussanak. – Azért hibáztatlak, mert akármikor valami rosszul sül el, az általában a te hibád – panaszkodott Desmond Nednek. – Te hagytad itt a térképet. – Legalább most áthúzhatod a csizmádat – mondta Ned. – Csak nem akarod tönkretenni a legjobbat. – Meglehet. Á, és itt a térkép is, a láda legtetején. Talán feltűnhetett volna, hogy ott van. – Esküszöm, hogy nem volt ott, amikor elindultunk. – Persze hogy ott volt – csattant fel

Desmond. Az ágy megnyikordult, mintha ráült volna. – Sosem raksz el rendesen semmit. Nem is értem, ez alkalommal miért hoztalak magammal. – Mert jól bánok a karddal, hát ezért. Minerva megborzongott. Atyaisten! Vajon másod-unokatestvére mikor tett szert eme tehetségére? – Nem mintha olyan sok hasznát vennénk – közölte Desmond. – Most pedig gyere ide, és segíts levenni a csizmámat. Minerva sikítani szeretett volna. Meddig akar még piszmogni ez a kettő?

Hátrabiccentette a fejét, hogy Gilesra nézhessen, aki rezzenéstelen tekintettel meredt a paraván peremére. Hát egy kicsit sem aggódik, hogy rajtakapják őket? Hogy Ned előrántja a kardját, amihez olyan jól ért? Giles úgy viselkedett, mintha minden áldott nap része lett volna efféle veszélyes kalandokban. Megfagyott a vér az ereiben. Talán így is van. És, ha okkal volt tudomása mindenféle furcsaságról? Ha tényleg résztvevője valamiféle titkos összeesküvésnek? Még az is lehet, hogy

valóban francia kém, akárcsak Rockton! Úgy van. Giles, a kém. Csak a képzelete játszik vele. A férfi sosem volna képes árulásra. Anglia pedig sosem fogadna fel egy hozzá hasonló csirkefogót efféle munkára. A háború Franciaországgal már tíz évvel ezelőtt befejeződött, szóval ki után kémkedne? Szerencsejátékosok után? Kedvenc kocsmája tulajdonosa után? Nevetséges ötlet. A férfi észrevette, hogy a nő rajta feledte a szemét, mire tekintete elsötétült, aztán vágyakozó pillantással

lassan végigmérte, s ahová csak nézett, a pillantása perzselt. Egyszer csak tudatosult Minervában, hogy a férfi ölében ül. Az érzés nagyon... felkavaró volt. Különösen akkor, amikor a férfi keze vándorútra indult a hasán, s fel-le siklott rajta, olyan meghittséggel, hogy attól száguldani kezdett ereiben a vér. Már a szeme is bűnre csábított, ahogy szájára szegeződött és kobaltkékre változott. Elszakította tekintetét a férfiétól, de túl későn. Mostanra már minden érzékszervével beleveszett. Parfümjének illata, ami

elbódította, izzadság, kosz és a legősibb férfiasság illatával keveredett. Erős combja megfeszült a feneke alatt, és érezte, amint lehelete kalapjának szalagjait mozgatja. De a legszörnyűbb az volt, hogy a keze továbbra is lassú, csábító mozdulatokkal körözött fűzővel borított hasán, miáltal kínzó vágy lett úrrá rajta, még többet akarva. Mégis mit művel? Bizonyára elment az esze. Pár centire voltak csak a lelepleződéstől, ő meg... Ó, istenem! Észrevétlen már a kalapját is levette. A kezébe nyomta, majd vette

a bátorságot, és belecsókolt a hajába. Kész őrület! Mámorító volt. Egy hozzá hasonló férfi ölelésében lenni. Ilyen közelségben, ilyen meghitten. Érezni felhevült testének melegét, amely az övéhez simul. Legalább a tekintetével rendreutasíthatta volna. Ahhoz kifejezetten jól értett, hogyan hűtsön le egy férfit, aki közeledni próbált. Helyette azonban csak ült tétlenül, s kedvét lelte benne, amint testét forró izgalom járja át, s közben beleborzong a rájuk leselkedő veszélybe.

Hogy mindezt az izgalmat Gilesszal élheti át. Az a tény, hogy egyetlen hajszál választotta el őket a lelepleződéstől, csak fokozta lelkesedését. Hallotta, amint Desmond szitkozódva sietteti Nedet, hallotta, amikor a férfi egyik csizmája a padlóra csapódott, de közben minden figyelme Gilesra összpontosult, aki most már halántékát, arcát és fülét csókolgatta. A férfi borostás álla arcának finom bőrét csiklandozta, s ő mindennél jobban vágyott rá, hogy szája a szájára

tapadjon. Miért értett a férfi mesterien mindehhez? S ő miért kezdett el reszketni, akár a nyárfalevél, valahányszor csak a férfi átölelte? – Gyerünk, igyekezz már! – sürgette Desmond. Egy fél másodpercre már attól tartva, hogy lelepleződtek, Minerva összerezzent. Giles abbahagyva a cirógatást, felkapta a fejét, és tekintete ismét a paraván szélére szegeződött. – Mindjárt lemegy a nap – folytatta Desmond. – Nem kellett volna az időt a

drágalátos rokonunk versenyére fecsérelnünk. Léptek hallatszottak, az ajtó felé távolodtak. – Lett volna értelme, ha a nyavalyás révén némi pénz hullt volna az ölünkbe – feleselt Ned. – Ne is emlékeztess rá! Több eszem is lehetett volna, mint hogy Gabriel ellen fogadjak. Az az átkozott csirkefogó nyilván megvesztegetett mindenkit. Minerva megdermedt. Pokolba Desmonddal és Neddel, meg a családja iránt érzett ellenszenvükkel. Miért

állítanak állandóan ilyen aljas dolgokat? Az ajtó kinyílt. A hallba irányuló léptek zaját hallva a lélegzetét is visszafojtotta. Csak akkor lélegzett fel, amikor hallotta az ajtó csukódását, bár amikor kattant a kulcs a zárban, felnyögött. Felpattanva Giles öléből, közölte: – Követnünk kell őket. Giles furcsán merev mozdulatokkal feltápászkodott. – Mire a kocsimhoz jutunk, ők már árkon-bokron túl lesznek. De ha a birtokra mennek, ott könnyen a

nyomukra akadhatunk. – Azt hiszem, igazad van. Minerva megkötötte a kalapját, míg a férfi, kezében a tolvajkulccsal, az ajtóhoz lépett. – Így vagy úgy, de ki kell jutnunk innen, még mielőtt eszükbe jutna, hogy másról is megfeledkeztek. A nő helyeslően bólintott, majd figyelte, amint ismét a zárat babrálja. Kiléptek, majd a lépcső felé indultak, ám Desmond hangjának odalentről felszüremlő foszlányai megállásra késztették őket.

– Hogy érti, hogy távozzak? Jó árat fizettem a szobáért. – Nem áll módomban tartóztatni a fajtáját, miközben fontos emberek óhajtanak a fogadóban megszállni – válaszolta a fogadós. – A fajtámat! Tudatom önnel... – Mindig is gyanúsnak találtam, hogy elmondása szerint fajdkakasra vadászik, holott a környéken egy sincs. És őlordsága aggodalma a gyanúm csak megerősítette. – Őlordsága? – átkozódott Desmond magából kikelve. – Felteszem,

valamelyik kedves rokonom láthatott meg, és akar most bajba keverni. Ha azok a Sharpe-ok... – Az úriembert nem Sharpe-nak hívják. Csak szedje a sátorfáját, megértette? Csomagoljon össze és távozzon, mielőtt még tudomást szerez az ittlétéről. – Ki az a férfi? – Lord Manderley, s mellesleg egy finom úriember. – Manderley itt van? – döbbent meg Desmond. Minerva elképedt arcot vágva bámult

Gilesra. – Azt hittem, azt a nevet csak kitaláltad – suttogta. A férfi szeme hamiskásan megcsillant. – Minek kitalálni bármit, ha az igazság éppúgy megteszi? A helyzet úgy áll, hogy a kuzinod rengeteg pénzzel tartozik Manderley-nek. – Honnan tudod? Rejtélyes mosollyal nézett a nőre. – A fivéred megkért, hogy nézzek utána Plumtree pénzügyeinek. És én így is tettem.

Sejtette, hogy Jarret megkérte a férfit, nézzen utána, mire számíthat Desmond a nagyanyjuk végrendelete értelmében, de most nem akarta megvitatni a kérdést. Desmond hangja most már rémülten csengett. – Ha Manderley itt van, én távozom. Ó, te jó ég. Gilesra pillantott, de a férfi már tuszkolta is a szobájuk irányába. Alighogy beléptek és bezárták az ajtót, meghallották, amint Desmond, Ned társaságában, felfelé igyekszik a lépcsőn.

Bár Minerva tudta, hogy a férfi nem láthatta meg őket, lélegzet-visszafojtva várt, és nem is vett levegőt addig, míg csizmájuk dübörgése a másik hallba érve el nem halkult. – Nem mozdulhatunk, amíg itt vannak – mondta Giles. – Nem kockáztathatjuk, hogy beléjük botlunk. A nő hihetetlen csodálattal bámult a férfira. Hogy képes ilyen elképesztően nyugodt maradni? – Miközben én itt állok reszketve, hevesen kalapáló szívvel és feszülten, te úgy viselkedsz, mintha mindennapos volna számodra,

hogy hasonló szituációba kerülsz. Giles arcvonásai hirtelen megmerevedtek. – Nem értem, miről beszélsz. Már megint kezdte: úgy tett, mintha minden, amit tett, logikus lett volna, bár tudták mindketten, hogy nem így van. Így vagy úgy, de egy szép nap vallomásra bírja, és kideríti, mit keresett aznap Newmarshéknál. Végre rájött, hogy ehhez már meg is találta a tökéletes eszközt: csak meg kell vádolni az egyetlen dologgal, amiről biztosan tudta, hogy a férfi nem az. Az egyetlen

dologgal, amivel a férfi nem szerette volna, ha megvádolják. – Ismerd be, volt oka annak, amikor akkor éjjel Lord Newmarsh dolgozószobájában jártál, ahogyan az a képességed sem a véletlen szerencse műve, amellyel az imént betörtél egy fogadó kulcsra zárt szobájába, vagy az a hidegvér, amelyet még vészhelyzetben is megőrzöl. – És miféle ok volna az? – kérdezte harapósan. – Napnál is világosabb. Profi tolvaj vagy.

Hetedik fejezet Giles elnevette magát, mire Minerva a homlokát ráncolta. Annyira félt attól, amivel a nő készült őt megvádolni, hogy megkönnyebbülését, ha akarta volna, sem tudta volna visszafojtani. – Tolvaj? Azt hiszed, tolvaj vagyok, s ezt egyes-egyedül arra alapozod, mert be tudtam törni a kuzinod szobájába? – És arra a tényre, hogy évekkel ezelőtt láttam, amint valamit ellopsz. Nem okoz számodra problémát

észrevétlenül belopódzni mások otthonába. És szüntelenül azt hangoztatod, nem érdekel a vagyonom. Kell, hogy legyen valami egyéb jövedelemforrásod. A férfi pillanatnyi nyugalma azonnal szertefoszlott. A nő felé fordult, mozdulatain látszott, hogy majd szétveti a méreg. – Tényleg olyan nehéz elhinni, hogy a munkám tisztességes megélhetést biztosít számomra? Hogy megvan hozzá a kellő sütnivalóm, hogy sikeres ügyvéd legyek és borsos tiszteletdíjat

számoljak fel? Meredten bámult a férfira. – Nos, el kell ismerned... – Nem kell elismernem semmit, hiszen élénk fantáziádnak és írói képzelgéseidnek köszönhetően te már úgyis eldöntötted helyettem, mit kellene beismernem. – A nőt hátával az ajtóhoz préselte. – Majd én megmondom, mivé tettél azzal a csavaros észjárásoddal: bűnöző lángelmévé léptettél elő. – Nem igaz... – De igen. – Kezével a nő két oldalán

az ajtóra tenyerelt, dühe egyre jobban elhatalmasodott rajta. Minerva rezzenéstelen tekintettel állta a férfi pillantását, s kicsit sem tűnt ijedtnek. – Mégis mit kellene gondolnom, amikor szobákba törsz be és mesterien hazudsz? – Nem én vagyok az egyetlen, aki mesterien hazudik – vágott vissza. – A műveid tele vannak hazugsággal, és téged ez nem különösebben izgat. – Az nem ugyanaz, mert én történeteket írok. Az emberek

tisztában vannak ezzel. – Valóban? Mindenki azon töpreng, hogy Rockton valóban a fivéred-e. – Közelebb hajolt. – És annak ellenére, hogy alig valamivel ezelőtt minden különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül bújtál Lady Manderley szerepébe, én mégsem vádollak azzal, hogy bűnöző lennél. Nem kérdőjelezem meg a jellemed. Minerva elfintorodott. – Csak megpróbáltam neked segíteni, hogy ezt-azt megtudj Desmondról. – Amit a családod érdekében tettem.

És ez a köszönet érte, vádaskodás és gyanúsítgatás. – Fenyegető pillantással mérte végig a nőt. – Tudod, mire föl van ez az egész? Gyűlölöd beismerni, hogy vonzódsz hozzám. Így aztán mindenféle gaztettet tulajdonítasz nekem, abban a reményben, hogy attól majd kevésbé sóvárogsz utánam. Minerva kihúzta magát. – Ez a legnevetségesebb dolog, amit valaha hallottam. Egyszerűen csak megpróbálod elterelni a figyelmem, nehogy az elevenedre tapintó kérdéseket tegyek fel...

Megcsókolta. Mi mást tehetett volna? Tényleg megpróbálta elterelni a figyelmét, nehogy további kérdésekkel zaklassa, ő azonban túl eszes volt, hogy bedőljön neki. De volt igazság a szavaiban, akár beismerte a nő, akár nem. Látta szemében fellobbanni a vágyat, amikor korábban becézgette, érezte, amint elfúl a lélegzete. A nő kívánta. És ő is átkozottul kívánta a nőt. Fele napja az iránta érzett sóvárgással telt, miközben kibírhatatlan kínokat élt át buja szája és finom csuklója, valamint

kecses bokája láttán, amely akkor tárult a szeme elé, amikor a nő a kocsijába szállt. Amikor az ölében fészkelődött... az volt az utolsó csepp a pohárban. Egek, a csókja mézédes. Olyan nőhöz képest, aki arról híres, hogy nyelvével szaggatja ízekre a férfiakat, neki volt a leglágyabb ajka, amelyet valaha megízlelt. Könnyen bele tudna feledkezni. Ahogy magába a nőbe is képes volna belefeledkezni. És az tilos. Az utolsó alkalom, amikor hagyta, hogy a férfiassága irányítsa, majdnem örökre

tönkretette két ember boldogságát. Kordában kell tartania vágyait, nem hagyhatja, hogy eluralkodjanak rajta. De hogy volna képes uralkodni magán, ha Minerváról van szó? Testének minden íve komoly próbatételt jelentett az önuralmára nézve. A nő keze most már a férfi nyaka köré fonódott, kalapját levette, amely a padlón végezte. Giles érezte, amint ujjaival a hajába túr, és szerette volna, ha azok az ujjak máshol is megérintik, és mást is tesznek vele... isten legyen hozzá irgalmas...

– Bármennyire is izgató, amit művelünk – suttogta az ajkába –, ez nem fog meggátolni abban, hogy kérdéseket tegyek fel. – Biztos vagy ebben? – Szája a nő gallérjának csipkefodra alá csúszott, hogy a nyakát harapdálja. – Meglehetősen – válaszolta, bár a férfi ajkának érintésére reszketni kezdett. – Már nem vagyok... szeleburdi... kislány. A férfi elhúzódott tőle, hogy gyönyörű zöld szemébe nézhessen. – Soha, életed egyetlen pillanatában

sem voltál szeleburdi. – Akkor nevezz csak ostobának. – Felszegte állát. – Túl ostoba voltam, hogy megértsem, akkor éjjel az álarcosbál után nem jelentettem számodra többet, mint pár pillanatnyi élvezet. A szemében felgyülemlett fájdalmat látva a férfi arca megrándult. Sokkal jobban megbántotta, mint azt valaha is gondolta. – Ez nem igaz – halántékon csókolta. – Csak túl fiatal voltál. És nem a megfelelő helyen és nem a megfelelő

időben bukkantál fel az életemben. – Jó kifogás. Már jó ideje nem vagyok „túl fiatal”, s ahhoz is kilenc év kellett, hogy újra megcsókolj. Ha ez így megy tovább, negyvenéves koromban talán hajlandó leszel végre az ágyadba vinni. Őszintén remélte, hogy negyvenéves korában az ágyába viheti. Ahogy harmincöt és huszonkilenc éves korában és... ​holnapután. Vagy ma. Az valószínűleg előrébb vinné kettejük dolgát. – Ha arra vágysz, hogy az ágyamba cipeljelek... – A karjába kapta és az

ágyhoz vitte, ahol aztán az ágyra ejtette. – Most meg mit művelsz! – kiáltotta. – Tönkreteszed a kedvenc kalapom! Fel akart kelni, de a férfi az ágyra ereszkedett, és félig ráfeküdt, karja a derekát ölelte, a lába pedig egyik lába köré kulcsolódott. – Ó, nem csak a kalapod fogom tönkretenni, te kacér nőszemély. A nő szeme baljósan megvillant. – Vigyázz, Giles! Lehet, hogy sikítok. A férfi felvonta egyik szemöldökét. – Akkor kénytelen leszel hosszas

magyarázkodásba bocsátkozni, miért viszonzod a „férjed közeledését” sikítozással. – Elkezdte kilazítani a nő kiskabátját összetartó zsinórozást. Amikor széttárta, és a nő keblének csupasz felső halma a szeme elé tárult, Minerva zihálni kezdett. – Akkor talán elmondom az igazat – válaszolta remegve, bár nem próbálta összehúzni magán a köpenyét. A férfi szíve vadul kalapált. – Hogy igazából nem is vagy a feleségem? Hogy hazudtál? Hogy hagytad, hogy szobát vegyek ki

kettőnknek? Hogy hagytad, hogy kettesben maradjak veled? Kedvemre volna, ha hallhatnám azt a beszélgetést. Tehetetlenül nézte, ahogy a férfi félretolja fűzőjének kosarát, hogy felfedje egyik fehérneművel takart mellét. Elakadt a lélegzete. A lány keble minden ízében olyan gyönyörű volt, ahogy azt Giles elképzelte: telt és feszes, rózsás mellbimbója a férfi vizslató tekintete alatt megkeményedett. Keze a gömbölyded domborulatra simult, s élvezte, hogy válaszul a nő szemében

vágy lobbant. – Milyen ravasz a részedről... hogy mindenért... engem teszel felelőssé – suttogta, miközben a férfi lehajtotta a fejét, hogy a fehérneműjén keresztül telt keblét szopogathassa, és megkeményedett mellbimbóját nyalogathassa. Minerva levegő után kapkodott, de nem állította le a férfit. – Akkor magamat vádoljam? – suttogta rekedten az átnedvesedett fehérneműbe, a nő utáni sóvárgástól kiszáradt torokkal. – Amiért kívánlak?

Amiért vágyom rá, hogy megízleljelek? Amiért megpróbállak ugyanúgy az őrületbe kergetni, ahogy te az őrületbe kergetsz engem? Minerva nyöszörögve túrt ujjaival a férfi hajába és vonta vissza a keblére. – Az őrületbe kergetlek? – suttogta. – Tudod, hogy igen. – Miért engedte, hogy ezt tegye? Miért nem tiltakozott? Nem számított. Az óta a nyavalyás Valentin-napi bál óta, túl sokszor álmodott már arról, hogy a nő hajlandóságot mutatva és sóváran fekszik alatta. És most, hogy álma

valóra válni látszott, nem állt szándékában leállni. Megemelte testét, hogy a nő szoknyáját felhajthassa. – Amióta egymással táncoltunk, másra sem tudtam gondolni – morogta –, mint hogy szeretnélek megérinteni. – Kezét az alsószoknyája alá csúsztatta, hogy harisnyás lábikráját végigsimíthassa. – Hogy mennyire szeretnélek addig cirógatni, míg fel nem kiáltasz a gyönyörtől. – Már a harisnyatartójánál járt, és keze még feljebb kúszott. – Hogy kényeztessem a

puha tested, annyiféle módon, ahogy azt elképzelni sem tudod. A nő mellkasa szaporán emelkedett és süllyedt, ahogy pihegett, a szeme tágra nyílt, de távolról sem félelmében. Félnie kellene. A férfi tűrőképessége határára ért. Olyan finom volt a szoknyája alatt a bőre, selymes és meleg, akár a napban fürdő rózsaszirmok. Rálelve a lába közti érzékeny testtájékra, ujjait a nő alsóneműjének hasítékába csúsztatta, hogy pihéit simogathassa. Forró volt és nedves, és a

férfit már szinte a tudat az egekbe röpítette. Amikor lehajolt, hogy ismét a mellét szívogassa, a nő szakadozva vette a levegőt, de még így is sikerült kipréselnie magából: – Szóval, áruld el... az igazat. Tolvaj vagy? Vagy talán... valami annál is rosszabb? A nő kérdése először el sem hatolt a tudatáig. Túlságosan lefoglalta, amint keze és szája a finom porcikákat ízlelgetik. Amikor végül felfogta a szavai jelentését, csalódottság lett úrrá

rajta. Szóval ezért engedte, hogy megérintse. Azt gondolta, a testével majd eltereli a gondolatait, és ráveszi, hogy a kérdésére válaszoljon. Nem tudta, hogy nevessen, vagy inkább felnyögjön kínjában. A nőnek szemmel láthatóan fogalma sem volt arról, kivel van dolga... de most emberére akadt. Határozott mozdulattal nyúlt a lába közé, s élvezte, amint a döbbenettől Minerva szeme elkerekedik. – Miért érdekel? – suttogta rekedten. – Hisz nem akarsz feleségül jönni

hozzám. Akkor meg mit számít, hogy tolvaj vagyok-e? A nő lélegzete akadozott. Jó. A férfi azt akarta, hogy ne tudjon gondolkozni. – Talán... csak intellektuális kíváncsiságból – mondta fojtott hangon. – Mint ez az apró kis közjáték? Szóval erre kellek neked, kedvesem? Hogy kielégítsd az intellektuális kíváncsiságod? Ujját a nő altestének finom nyílásáig húzta, míg rá nem lelt szenvedélye buja középpontjára, aztán addig becézgette,

míg a nő meglepetésében fel nem kiáltott. – Ó... ne... Giles... – Vagy talán kész vagy átgondolni a velem való házasság kérdését? – folytatta. – Ezért olyan fontos, hogy megismerd az igazi jellemem? Bár a férfi érintésétől megvonaglott, és arca egyre jobban elpirult, megrázta a fejét. – Egyedül... akarok maradni... hogy továbbra is írhassak. – Akkor nem kellene ilyesmiket művelned... hagyni, hogy megérintselek, hogy megízleljelek.

Ahogy neki sem. Mivel a csábítás nem szerepelt a nő tervei közt, ha folytatná, az igazi csirkefogóra vallana. De viharos gyorsasággal ment ki a fejéből, hogy többé már nem csirkefogó. A nő illata túl édes volt, az íze túl finom. És ő pokolian vágyott rá. Félig öntudatlan állapotban attól, amit tett, a nő combjához dörgölődzött, hogy fájdalmasan feszülő férfiassága kínjain enyhítsen. A nő hunyorgott, és megragadta a férfi kezét. – Mi az ott a zsebedben? Egy pisztoly,

ugye? Tudtam, hogy valami hátsó szándékod van. Nevetve vezette a nő kezét a „pisztolyához”, és dörzsölte a testéhez, ami éppannyira volt fájdalmas, mint amennyire gyönyörteli, hisz tudta, csupán eddig mehet el. – Ez nem pisztoly, kacér kedvesem. Ez történik egy férfival, ha egy nő annyira felizgatja, hogy nem tud uralkodni magán. ​Érted? A nő nyakát elöntő vörös pírból arra következtetett, hogy megértette. – É-én nem gondoltam... hogy az...

Kopogtak az ajtón. – A pokolba! – suttogta a fogát csikorgatva. – Mit akar? – ​kiáltotta. Hangszíne valószínűleg túl nyers lehetett, mert hosszú csend következett. – Mylord, ha rabolhatnám egy pillanatra a drága idejét... Sóhajtva nézett le Minervára. – Úgy tűnik, ez egyszer megmenekültél, arany bogaram. Ellökve magát az ágytól, lassú léptekkel ment az ajtóhoz, időt hagyva férfiasságának, hogy lelohadjon, a

nőnek pedig, hogy kiskabátját a zsinórokkal összehúzza. Felvette az ágy közelében heverő kalapját és a fejébe nyomta, majd várt, amíg a nő is kikászálódott az ágyból, mielőtt kinyitotta az ajtót. – Igen? – Csak tájékoztatni akartam, mylord, hogy Mr. Plumtree távozott. Szóval már nem kell aggódnia, hogy az előcsarnokban esetleg összefutnak. – Valójában, uram, mi magunk is úgy döntöttünk, hogy elhagyjuk a fogadót – jelentette ki Giles kerek perec.

– Parancsol? – értetlenkedett a férfi. – Miért? – A feleségemnek nem tetszik a szoba. Végszóra Minerva is előjött. Bár a férfi látta, hogy reszket, sikerült teátrálisan a levegőbe szippantania. – Kellemetlen szag van idebenn, uram. És meg mernék esküdni, hogy patkányt láttam az ágy alatt. – A bocsánatáért esedezem, mylady, de nálunk nincsenek patkányok – tiltakozott a fogadós. – És ha kellemetlennek találja a szagot, talán

egy másik szoba... – Sajnálom, jóember, de távozunk. – Giles a férfi kezébe nyomott néhány egyfontos aranypénzt. – Remélem, ez valamelyest kárpótolja a kényelmetlenségért, amit okoztunk. A fogadós az érmékre bámult, és felragyogott a szeme. – Igen, mylord. Köszönöm, mylord. – Gyere, drágám! – mondta Giles a karját nyújtva. Miközben belekarolt, a férfi újabb pillantást vetett rá. A virágok a kalapján kissé összenyomódtak, és a

ruhája némiképp zilált volt, de semmi feltűnő vagy árulkodó jelet nem látott. A nőnek szerencséje volt. Nem is tudta, mekkora szerencséje. Amint lefelé mentek a lépcsőn, a fülébe mormolta: – Soha többé ne tedd ezt velem. Tekintete találkozott a férfi tekintetével. – Mit? – Hogy addig incselkedsz velem, míg elveszítem a fejem. – Hát ezt tettem volna? Azt hittem, csupán rámutattam, hogy

meglehetősen kevés figyelemben részesítesz egy olyan férfihoz képest, aki kijelentette, hogy nem a vagyonomért kíván nőül venni. – Szeretnéd talán, ha több figyelemben részesítenélek? – kérdezte komolyan. A kocsihoz visszafelé menet nem nézett többé a férfira. – Természetesen nem. – Na és most? – Tégy, ahogy jólesik. Engem nem érdekel. Valami megváltozott köztük.

A levegő, amelyet kicsivel korábban érzéki vágyaik töltöttek be, csak úgy sistergett körülöttük. A mai napig tagadta, hogy kívánja a férfit. De már nem tudta. Hangja ridegen csengett. – Rengeteg pénzt adtál a fogadósnak. És ott az a pecsétgyűrű is, amit viselsz. Áruld el, pontosan hogy tettél szert minderre? – Már megint a képtelen gyanúsítgatásnál tartunk? – morogta. – Nem tűnt fel, hogy nehéz lenne orgazdát találnom a zsákmánynak,

amikor a törvény képviselőjeként dolgozom? Bármelyik bűnöző lebuktathatna, aki látott a bíróságon. – Akkor pontosan mi a... – Nem tudom, hogy hízelgőnek találjam-e, hogy bűnöző lángelmének tekintesz, vagy megsértődjem, amiért szerinted ennyire híján vagyok minden erénynek. – Átvezette a verseny helyszínén még mindig nyüzsgő embertömegen. – Azt az egy esetet leszámítva, amikor elloptam azokat az iratokat, nem vagyok tolvaj, Minerva. Becsületszavamra. – Hosszan a

szemébe nézett. – Vagy talán az a véleményed, hogy a hozzám hasonló csirkefogóknak nincs is becsülete? A nő zavartnak tűnt. – Nos, nem. De még mindig nem adtál rá magyarázatot, ​miért... – Halasszuk ezt a beszélgetést későbbre – dünnyögte, amint észrevette a kocsiját. – Most komolyabb problémánk is van. – Tessék? – csúszott ki Minerva száján ingerlékenyen. – A jelek szerint a fivéreid ránk találtak.

A nő követte a férfi pillantását, majd felnyögött. Stoneville Giles bricskájában ücsörgött, mit sem törődve a lovásszal, aki a lovakat felügyelte, és rémültnek tűnt. Jarret és Gabe a fogat két oldalán lebzselt. Ahogy Giles Minervával az oldalán közeledett, az a három férfi arckifejezéséből arra következtetett, hogy a haladéknak, amit verésügyben kapott, egyszer s mindenkorra vége. – Micsoda meglepetés itt látni benneteket – gúnyolódott Giles. Jarret szeme résnyire szűkült.

– Észrevettük a fogatod, és azt gondoltuk, valahol a közelben lehetsz. – Gyilkos tekintettel lökte el magát a kocsitól. Minerva közelebb húzódott Gileshoz, mintha csak védelmet keresne nála. Felettébb örvendetes. – És mivel említetted, hogy ma reggel látogatást kívánsz tenni Minervánál... – folytatta Gabe fenyegető pillantással. Stoneville leugrott a kocsiról. – Ferdén áll a kalapja. Neked nem úgy tűnik, Jarret, hogy Minerva kalapja erősen viseltes?

– De igen. Ahogy a köpenye is. – Nem mintha bármelyikőtökre is tartozna – csattant fel Minerva –, de a köpenyem és a kalapom azért olyan zilált, mert el kellett rejtőznünk Desmond elől. Ez hatott. – Desmond itt járt? – kérdezte Oliver. – Igen. És amikor Mr. Masters és én megláttuk, a nyomába eredtünk, hogy kiderítsük, miért. Így történt, hogy fogadóbéli szobájában kényszerültünk rejtőzködni, és majdnem rajtakaptak bennünket.

Jarret tekintete Gilesról Minervára vándorolt. – Talán nem ártana az elején kezdened, Minerva. – Nos, rendben. – Késedelem nélkül belevágott és röviden beszámolt a fogadóban történtekről, bár a férfinak feltűnt, hogy azt a tényt, miszerint Giles betört Desmond szobájába, elhallgatta. Helyette azt hazudta, hogy az ajtót nyitva felejtették. Milyen furfangos. Hazudott, hogy megvédje. Lehet, hogy abban a nevetséges hitben ringatja magát, hogy

ő egy tolvaj, de egyértelmű, hogy nem akarja lebuktatni. Amikor ahhoz a részhez ért, hogy a spanyolfal mögött rejtőztek el Desmond szobájában, Jarret mogorván meredt Gilesra. – Mégis hogy jutott eszedbe megengedni, hogy veled menjen, miközben követted? – Megengedni neki? – háborgott Giles. – Attól tartok, nem ismeritek túl jól a húgotokat, ha azt hiszitek, hogy képes volnék megállítani, ha valamit egyszer a fejébe vesz.

– Kezdjük azzal, hogy már ide sem kellett volna hoznod – mutatott rá Gabe szigorú tekintettel. – Az ég szerelmére, ember, hát nincs benned... – Én kényszerítettem, hogy idehozzon – jegyezte meg ingerülten Minerva. – Amikor rájöttem, hogy Mr. Chetwinnel készülsz versenyezni... – És erről pontosan hogyan is szereztél tudomást? – Gabe mérges pillantásokat lövellt Giles felé. – Ne nézz rám – válaszolta Giles. – Halvány fogalmam sem volt a versenyről.

– Freddy árulta el – vallotta be Minerva. Oliver halk káromkodást hallatott. – És mihelyt meghallottam, hogy újból indulni akarsz azon a szörnyű futamon, az egész angol hadsereg sem tudott volna visszatartani attól, hogy megpróbáljalak erről lebeszélni. Csak azért imádkoztam, nehogy elkéssünk. – Győztem, amint látod – válaszolta Gabe, arcán öntelt ​mosollyal. Giles a szemét forgatta. Ezzel a taktikával Minervát nem lehetett eltéríteni a szándékától.

A nő sietve Gabe-hez lépett, s ujjával a mellkasa felé bökve korholta a férfit. – Szerencséd, hogy nem haltál szörnyet, te ostoba. Mégis mit képzeltél? Azt hittem, az után a múltkori baleset után megjött az eszed, és nem kockáztatsz, de nem, arra értünk ide, hogy vakmerően száguldasz a sziklaszirtek felé... Hangja elcsuklott, mintha zokogás tört volna rá, és Gabe önelégült vigyora riadalomba csapott át. – Ugyan már, Minerva, minden rendben ment.

– Igen, de meg is ölethetted volna magad! – Amikor előhúzta zsebkendőjét, és megtörölte vele egyik szemét, Giles cinikusan elmélázott, vajon valódiak-e a könnyei. Épp elégszer látta, amint húgai hamis könnyeket hullatnak. Ha csak megjátszotta, elmés módja volt, hogy fivérei haragját csillapítsa és elterelje a figyelmet arról, amit ő és Giles műveltek. Gabe arca őszinte megbánásról árulkodott, és a másik kettő is zavartan pislogott egymásra. – Na és te, Jarret, pont te! – folytatta,

ezúttal másik fivérét lerohanva. Prédikálása szép kis feltűnést keltett, de nem különösebben érdekelte. – Hagytad, hogy ezt tegye, miután múltkor végignézted, hogy kis híján megölte magát! Szégyellhetnéd magad! – Idehallgass, hugicám – tiltakozott Jarret. – Én megpróbáltam lebeszélni róla. – Nem sok sikerrel. Talán jobban érdekelt a versenyre való fogadás, mint hogy megmentsd a fivéred a haláltól. – Még szép, hogy nem! – kiáltotta Jarret, most már védekezőállásba

helyezkedve. – Nem csináltam... sosem... – Rólad nem is beszélve, Oliver – mondta, szívszaggató pillantást vetve legidősebb fivérére. – Tudod, milyen súlyosan megsérült már korábban is. Könnyen a nyakát szeghette volna. A halálát kívánod? – Természetesen nem! – Akkor miért nem parancsoltatok rá, hogy maradjon otthon? Miért jöttetek ide segíteni neki? – Valakinek ügyelnie kellett rá, hogy Chetwin ne csaljon, és éberen figyelni,

ha esetleg... – Oliver grimasszal az arcán elhallgatott. – Balesetet találna szenvedni, mint múltkor? – kérdezte. – Ezért jöttetek ide, hogy aztán cafatokban szedjétek össze? – Nem... nem, úgy értem... – Giles legnagyobb meglepetésére, Stoneville segélykérő pillantással fordult felé. – Elmagyaráznád a húgomnak, hogy egy férfinak az a dolga, hogy kiálljon a fivére mellett, legyen annak bármi is a döntése? Mégis mit kellett volna tennem, megkötöznöm és nem engedni

ki a házból egyetlen percre sem? Felnőtt férfi, az ég szerelmére! Amikor a nagy nyilvánosság előtt zajló családi civakodást hallgató nézők közül néhány egyetértően felmordult, Minerva lángoló tekintettel ripakodott Gilesra. – Ne merészeld azt mondani, hogy te is így gondolod! A férfi megadóan feltartotta a kezét. – Ebbe a vitába inkább nem szólnék bele. Én hoztalak ide, emlékszel? A rám eső feladatot elvégeztem. – És különben is, minden jól

végződött – felelte Gabe ingerülten. – Nem értem, mire ez a nagy hűhó. Nem haltam meg, és mellesleg megnyertem a versenyt. Ez minden, ami számít. A veszekedésbe ekkor valaki más is bekapcsolódott. – Igen, önnek mindig csak ez az egy dolog számít, nemde, Lord Gabriel? Hogy nyerjen. Amikor mindannyian megfordultak, pillantásuk egy ifjú hölgyre esett, aki egy fiatalember kíséretében állt ott, akin látszott, hogy bárhol másutt szívesebben lenne, mint ott. Giles

próbált rájönni, ki lehet a nő, aki valahogy ismerősnek tűnt. De láthatóan nem Gabe-nek. – Ön meg ki a csoda? – kérdezte. – Valaki, aki nyughatatlanságának utolsó áldozatát még nem feledte – mondta a nő elgyötört hangon. – De ön igen, ugye? Már teljesen megfeledkezett róla, hogyan is ragadt önre „a halál angyala” név? Giles felnyögött, amikor rátört a felismerés, és Gabe arcából is kiszökött a vér. – Miss Waverly – suttogta Gabe

egyszerre csak riadt tekintettel. – Személyesen. Miss Virginia Waverly. S a fivérem halála az ön lelkén szárad.

Nyolcadik fejezet Minerva

megdöbbent.

Virginia

Waverly. Csak egyetlenegyszer találkozott a lánnyal, Roger Waverly temetésén, amikor Miss Waverly még csak tizenhárom éves volt, és külsejét tekintve elég jelentéktelen. Mostanra azonban jelentéktelensége a múlt homályába veszett. Húszévesen karcsú alakjával, búzavirágkék színű szemével és fekete, csigákba rendezett hajfürtjeivel, amelyeket csinos kis

rózsaszín szalagokkal díszített szalmakalapja kiemelt, igazi szépség lett. Tisztán látszott, hogy majd szétveti a düh, amikor szembe találta magát a férfival, akit fivére gyilkosának nevezett. Szegény Gabe úgy állt ott, mint akit fejbe kólintottak egy jókora kalapáccsal. Végtére is kellett valaki, aki beleveri a fejébe az igazságot, habár a nőnek nem volt joga azt állítani, hogy ő ölte meg a fivérét. – Miss Waverly – Minerva arcára mosolyt erőltetve előrelépett –, úgy

vélem, ön félreértésben leledzik fivére halálát illetően. Tudja... – Maradj ki ebből, Minerva – utasította Gabe érzelemmentes hangon. – Miss Waverly azért jött ide, hogy elmondja, ami bántja, és én nagyon szeretném hallani. – Valójában – közölte Miss Waverly indulatosan – azért jöttem, hogy lássam önt versenyezni, Lord Gabriel. Képtelen voltam elhinni, hogy továbbra is játssza a vakmerőt. Hogy képes még egy ember életét kockára tenni, azután, ami... – A pályát Chetwin választotta, nem

Gabe – szólt közbe Jarret. – Ahogy a húgom is célzott rá, ön tévedésben él. – Volnátok olyan szívesek mindannyian elhallgatni? – csattant fel Gabe. – Ehhez egyikőtöknek sincs köze. Ólmos léptekkel és elgyötört arckifejezéssel közeledett Miss Waverlyhez, amitől Minervának majd meghasadt a szíve. – Mit szeretne viszonzásként fivére haláláért, Miss Waverly? Kérjen bármit, megteszem. Írásban ugyanezt már rengetegszer felajánlottam a nagyapjának is, de válaszra egyik

levelemet sem méltatta. – Mert felejteni szeretne – jegyezte meg a nő feldúltan. – De én erre képtelen vagyok. – Megértem. Roger a fivére volt. Ha visszaforgathatnám az idő kerekét, és elölről kezdhetném... – Mi végre ez a rengeteg ostobaság – vágott vissza a nő hangjában keserűséggel. – Ma újra itt van, a történelem ismétli önmagát. Talán korábban képes lettem volna megbocsátani önnek, de most már nem. Nem, amikor értesültem róla, hogy

pontosan azt forgatja a fejében, amit már korábban is. Az első versenyről Chetwinnel, túl későn szereztem tudomást, de a mait a világért sem mulasztottam volna el. Gabe megdermedt, hangja hűvösen csengett, akár egy ítélet. – Szóval akkor azért jött, hogy elmondja, lelkiismeretlen gazember vagyok? – Nem, azért jöttem, hogy lássam veszíteni. De ön sosem veszít, ugye? Mivel leghőbb vágya, hogy mindenki életét kockára tegye azon a nyomorult

pályán, akár velem is versenyezhetne. Akkor legalább abban az egy dologban diadalmaskodva tiszteleghetnék fivérem emléke előtt, amit mindig is akart: legyőzhetném a magát istennek képzelő Lord Gabriel Sharpe-ot. Gabe ugyanolyan riadtnak tűnt, mint a többiek. – Nem versenyzem önnel, Miss Waverly. A nő csípőre tette a kezét. – Miért nem? Mert nő vagyok? Kiváló hajtó hírében állok, legalább olyan jó vagyok, mint a bátyám.

– Tényleg az – bizonygatta a kísérője, egy érdekes arcú, sötét hajú férfi. – Az unokatestvérem remekül ért a négyesfogat-hajtáshoz. Még Letty Lade-et is sikerült legyőznie. – Hallottam – vetette oda Gabe foghegyről. Minerva bizonyára nem. Letty Lade Sir John Lade meglehetősen rossz hírű felesége volt. Nemcsak hogy megszállott hajtó hírében állt, de az a szóbeszéd járta, hogy egy útonálló szeretője volt, mielőtt hozzáment a férjéhez, aki annak köszönhetően vált

közismertté, hogy megalapította a Négyes Fogat Klubot. Csak a legkiválóbb képességekkel rendelkező hajtó képes legyőzni Letty Lade-et. – Nem számít, milyen remek hajtó, hölgyem – folytatta Gabe. – Nem versenyzem önnel, és főleg nem ezen a pályán. Valamilyen más módon kell revánsot vennie rajtam. – Talán majd megváltozik a véleménye, ha híre megy, hogy egy nő versenyre hívta, de ön visszautasította – mondta méltóságát megőrizve. – Kétlem, hogy a kedvére lesz, ha a

barátai gyávának nevezik. Maró megjegyzését követően Miss Waverly megfordult és távozott. Magas unokatestvére egy pillanatra megtorpant. – Remélem, megérti: dühös, és csak provokálni próbálta önt. Gabe fagyos tekintettel bámult a nő után. – Sikerült neki. – Beszélek vele, hogy jobb belátásra bírjam – mondta a lány unokatestvére, majd utánasietett. – Sok szerencsét! – mormolta Gabe.

Aztán váratlanul megperdült, és otthagyta őket. – Most meg hová az ördögbe mégy? – kiabált utána Jarret. – Berúgni! – kiáltotta, és határozott léptekkel megindult a Fekete Bivaly irányába. – De Gabe... – kezdte Minerva. – Hagyd békén – intette Giles halkan. – Ez nem az a pillanat, amikor egy férfinak a húga tanácsára van szüksége. Anélkül hogy egyetlen szót is szóltak volna egymáshoz, Oliver és Jarret összenézett, majd Jarret bólintott.

– Rajta tartom a szemem. Te meg hazaviheted Minervát. – Gondolod, hogy Gabe helyrejön? – kérdezte aggódva Minerva Olivert, miután Jarret elment. – Nehéz megmondani – válaszolta Oliver. – Tudod, milyen. Hogyne tudta volna. Gabe dermesztő csendbe burkolódzott, valahányszor csak meghallotta a Roger Waverly nevet, és azt követően válogatás nélkül elfogadott minden kockázatos kihívást, bárki is volt a kihívó fél. Csak isten a megmondhatója, erre mi lesz a válasza.

Oliver egy pillanatig fivérei után bámult, majd Gileshoz fordult. – Azt hiszem, jobb volna, ha Minerva velem jönne haza Halstead Hallba. – Kizárt – közölte Giles vészjóslóan nyugodt hangon. – Én hoztam ide, én is viszem haza. – Ha azt hiszed, hogy ezek után egyetlen percig is kettesben hagylak a húgommal... – Ó, az ég szerelmére – mondta Minerva Olivernek ingerülten –, nyitott kocsiban ülünk, és közvetlenül mögötted megyünk. Mégis mi a csodát

művelhetne velem? Ebben a pillanatban arra vágyott legkevésbé, hogy egyedül kelljen maradnia Oliverrel, miközben a férfi megpróbálja kideríteni, hogy ő és Giles miben mesterkedtek a fogadóban. Jobban ismerte annál, mintsem elhiggye, hogy Oliver egyetlen szót is bevett a délutánra vonatkozó meséjéből. Bátyja e tekintetben roppant éles eszű volt. Oliver végül beleegyezően bólintott. – Miután hazaértünk, részletesen beszámoltok róla, mire jutottatok

Desmonddal kapcsolatban. – Nem kérés volt. – Ahogy kívánod – felelte Giles. Amikor Oliver hosszú léptekkel saját kocsijánál termett, Minerva fellélegzett. Hála az égnek, hogy beadta a derekát. Időre volt szüksége, hogy átgondolja, mit mond neki magáról és Gilesról. Az úr legyen hozzá irgalmas, ha a férfi valaha is rájön az igazságra. Igen, szerette volna, ha a férfit bosszantja Gileshoz fűződő viszonya, de csak annyira, hogy lebeszélje nagyanyjukat

a kiházasításáról. Nem akart fájdalmat okozni Gilesnak. Márpedig Oliver minden bizonnyal alaposan helybenhagyná, ha tudomást szerezne róla, hogy a délután egy részét azzal töltötte, hogy majd az őrületbe kergette őt teste legérzékenyebb pontjainak simogatásával. Nehéz lett volna színlelni, hogy nem fordult meg vele a világ. Végre első kézből szerzett tapasztalatot arról, mit csinál együtt egy nő és egy férfi, ha már túljutottak a csókolózáson. És most, hogy megtette, már azon töprengett,

vajon hogyan képes akárcsak egyetlen nő is megőrizni a tisztaságát. Ami a Giles vonzerejének való és válaszokat kicsikaró ártatlan behódolásnak indult, az hirtelenjében élete legizgalmasabb délutánjába csapott át. A férfi ismeretlen érzéseket ébresztett benne. És amikor ujját az alsóneműjébe csúsztatta... Nem csoda, hogy a nők az elvetemült gazemberek ágyába vetik magukat. A hozzá hasonló férfiak bármelyik nő lelki nyugalmát megingatták. Giles mesterien értett a csábításhoz.

Játszi könnyedséggel tudta lázba hozni a nőt, hogy az eszét vesztve élvezze csókjait és simogatását. Sőt rá tudta venni, hogy jövőbeni terveit sutba dobja. Nem, azt már nem. Sohasem. Bár forrt tőle a vére, erre nem lehet házasságot alapozni – főleg nem azzal a férfival, akinek az a szokása, hogy minden nő szívét megdobogtatja. Nem óhajtott az anyja sorsára jutni. A ma délutánt követően úgyis biztosra vette, hogy csak egyetlen lépés választja el a szabadságtól. Nagyanyját

nyugtalanítani fogja, ha Oliver beszámol neki az aggályairól. Aztán nagyi örökre kitagadja – őt és csakis őt –, és hagyja, hogy valahol egy házikóban a könyveit írja. Volt elég pénze, hogy ily módon biztosítson megélhetést a maga számára. És ez minden, amire Minerva vágyott. Saját élet. Mégis, amikor Giles megfogta a kezét, hogy felsegítse a kocsira, képtelen volt másra gondolni, mint hogy nem is olyan rég merre kalandozott az a kéz, pontosan mit

művelt vele, és milyen csodálatos érzéseket keltett benne. S hogy a helyzet ne legyen egyszerű, a férfi izzó tekintete arról árulkodott, nem ő az egyetlen, akinek ez jár a fejében. És amikor a férfi felmászott mellé, a nő fájdalmasan érzékelte az övéhez feszülő combjából áradó melegséget, hogy milyen szakavatott módon ragadja kezébe a gyeplőt, és a lovakat egyenletes tempóra ösztönözve megindul Oliver kocsija mögött. – Jól vagy? – kérdezte a férfi halkan. Minerva összerezzent. Tán olvas a

gondolataiban? – Miért ne lennék? – Mert épp az imént voltál fültanúja, hogy egy nő gyakorlatilag gyilkossággal vádolja a fivéredet. Ó, hát erről van szó. – Jól vagyok. Csak Gabe miatt aggódom. – Eszébe jutott a férfi bánattól elgyötört arckifejezése. – Értem, miért haragszik Miss Waverly, de nem volt joga hozzá, hogy Mr. Waverly haláláért Gabe-et okolja. – Amikor Giles nem szólt egy szót sem, Minerva feldühödött. – Nem értesz

egyet? A férfi kutató pillantással fürkészte. – Te Chetwint vádoltad volna, ha Gabe ma meghal? A megjegyzés váratlanul érte. A lelkiismeretére hagyatkozott. – Mivel ő hívta ki Gabe-et... gondolom, igen. De Gabe nem hívta ki Mr. Waverlyt arra a versenyre. – Biztos vagy ebben? Mondta ezt valaha is Gabe? Minerva visszagondolt mindarra, ami akkoriban a történtekről elhangzott, és nagyot sóhajtott. – Nem, csak

feltételeztem... – A férfira nézett. – Te tudod? – Senki sem tudja, leszámítva pár közeli barátjukat, akik viszont hallgatnak. Amondó volnék, hogy Gabe lehetett a kihívó. Ha Waverly lett volna, a barátoknak nem lett volna lelkiismeret-furdalásuk ezt kimondani, hisz a férfi halott. A nő homlokát ráncolva nézett a férfira. – Gyűlölöm a logikádat. A férfi ajka körül halvány mosoly játszott.

– Csak azért, mert ha arról van szó, hogy tisztán kellene látnod a családod ügyében, rögvest elfogult vagy. – Miss Waverly talán nem az? – Nem ezt mondtam. – Gyors, elgondolkodó pillantást vetett rá. – De mindenki közül neked kellene a legjobban megértened, milyen az, ha igazságot akarsz szolgáltatni valakinek, akit szeretsz, ugyanakkor úgy érzed, hogy az a törvény adta kereteken belül lehetetlen. Volt valami abban, ahogy az „igazság” és „törvény adta kereteken

belül” szavakat kimondta, ami felkeltette a nő érdeklődését, és eszébe juttatta, hogy a férfi apja, miután sok pénzt vesztett, valószínűleg szerencsejátékon, öngyilkosságot követett el. – Még most is rólam és a családomról beszélünk? A férfi arca elkomorult. – Hát persze. Te akarod tudni az igazságot a szüleid haláláról, és hajlandó vagy ennek érdekében messzire menni, akár odáig, hogy belopózz Desmond szobájába. Te és Miss Waverly ebből a szempontból

nagyon hasonlítotok egymásra. Miért volt folyton az az érzése, hogy vannak dolgok, amelyeket a férfi elhallgat? – Őt nem az igazság érdekli, csak bosszút akar állni. – Te is így tennél, ha bizonyos volnál benne, hogy Desmond ölte meg a szüleidet. – Talán. – Kutakodva nézett a férfi arcába. – Vagyis meg akarod torolni apád halálát? A férfi arcvonásai megenyhültek. – Ő végzett saját magával, hogy

lehetne ezt megtorolni? – Nem tudom... kérdezem tőled. Azt mondod, elfogult vagyok, ha a családom hibáiról van szó. Egyszerűen csak kíváncsi vagyok, nem vagy-e te is hasonlóképp elfogult, ha apádéiról van szó. – Aligha. Éppolyan jól ismertem apám hibáit, ahogy ismerem a sajátjaim. – A férfi zárkózottsága arra figyelmeztette, ne kíváncsiskodjon. – Ó? És egészen pontosan, mik is a hibáid, Giles? Azon kívül, hogy hajlamos vagy estéidet

bordélyházakban tölteni, és hogy képtelen vagy az életet komolyan venni. A férfi állkapcsában megrándult egy izom. – Úgy tűnik, te már most is tisztában vagy a hibáimmal. Nincs értelme, hogy a segítségemmel tovább bővüljön a listád. Minerva ujjaival az állán dobolt. – Azon gondolkozom, vajon a zárak feltörésének képessége a gyengéd vagy az erősséged? Bámulatos adottságod, hogy olyan meggyőzően hazudsz,

kétségkívül hibádként róható fel. – Amiben te is hasonlóan jó vagy – válaszolta a férfi ​ki​mérten. A nő tátott szájjal meredt rá. – Tessék? A férfi metsző tekintettel nézett rá hihetetlenül sűrű, barna szempilláinak takarásából. – Azt mondtad a fivérednek, hogy Desmond ajtaja nyitva állt, és ő hitt neked. Bizonyíték arra nézvést, hogy ugyanolyan meggyőzően hazudsz, mint én. Minerva elkapta tekintetét a férfiról.

Nos, ezúttal fején találta a szöget. A férfi látható élvezettel folytatta. – Kétes értékű képességeim leleplezése a fivéreid előtt, csak megkönnyítette volna a dolgod. Oliver azon nyomban nagyanyátokhoz fordult volna, hogy a jegyességünk ellen ágáljon. El sem tudom képzelni, mi tartott vissza attól, hogy élj a lehetőséggel. – Én sem – felelte a nő kesernyésen. Valami tényleg visszatartotta. Az biztos, hogy nem Giles gyatra bocsánatkérése volt ez az ok. De még

csak a férfi gyanakvó tekintete sem, amivel akkor vizslatta, amikor a meséjét előadta, már-már azt az érzést keltve benne, hogy végül ő fogja lerántani róla a leplet. Nem, valami más késztette rá, hogy hallgasson a férfi... különleges képességeiről. Fura hasonlóságot érzett kettejük közt, ami közös titkaikból táplálkozott. Tudta, hogy bármiféle gyanús ügyletbe is bonyolódik, az kettejük titka kell maradjon, legalábbis addig, míg pontosan meg nem tudja, mi is az.

Ne légy meggondolatlan, figyelmeztette józanabbik énje. Azt mondtad, ez alkalommal nem hagyod, hogy megsebezze a szíved. Mégis hazudtál érte. Józan ítélőképessége cserbenhagyta. Hova lett például akkor, amikor Giles a kezét a szoknyája alá csúsztatta? Semmi értelme magát ostorozni. – Szóval nem árulod el az igazi okát, hogy miért hazudtál a zárfeltörési tudományomról? – kérdezte vontatottan. – Milyen igazi okot? A férfi megrándította a vállát.

– Meg akarsz védeni. Mert mindannak ellenére, amit velem kapcsolatban hiszel, bízol bennem. Ez kényelmetlenül közel járt az igazsághoz. – Nem bízom egyetlen férfiban sem – ellenkezett –, főleg nem benned. – Akkor miért hazudtál miattam? – Miért loptad el azokat a papírokat kilenc évvel ezelőtt? – Amikor a férfi egy szót sem válaszolt, a nő kimérten végigsimított a szoknyáján. – Te legalább annyira nem akarsz magyarázkodni, ahogyan én sem. Amíg

ez így van, aligha várhatod tőlem, hogy megbízzak benned. Most már közel jártak Halstead Hallhoz, és Oliver kocsija lelassított, hogy a felhajtóra forduljon. – Akkor talán más oldalamról kell megismerned – Giles hangjában szilárd eltökéltség csendült. – Egy újabb dolog, amihez tehetségem van, esetleg meggyőzhet, hogy bízz bennem. – Ó? És mi volna az? Ravasz mosoly ült ki az arcára. – Mit szólnál hozzá, ha részt vehetnél holnap egy tárgyaláson, ahol én

képviselem a védelmet? Az izgalomtól Minerva szíve azonnal heves kalapálásba kezdett. Még sosem járt tárgyalóteremben. – Miféle tárgyaláson? – Olyasfajtán, amely tekintve elméd bűnös lelkek iránti rajongását, bizonyára elnyerné a tetszésed. Egy férfit védek, aki megölte a feleségét. Mivel az elmúlt pár hetet azzal töltöttem, hogy bebizonyítsam, nem tette, a holnapi tárgyaláson valószínűleg fény derül az ügyre. Egy gyilkossági per... az fantasztikus

volna. – Mennyi ideig tarthat? – Úgy vélem, egy napnál nem lesz hosszabb, mivel most tárgyaljuk első fokon. – Hangja megkeményedett. – Van olyan tárgyalás, amely nem tart tovább pár percnél. Az igazságszolgáltatás néha gyorsabb, semmint tisztességes. Bár remélem, ez valamelyest megváltozik, mivel egyre több ember fogad fel ügyvédet, hogy képviselje valaki az érdekeiket. Futó pillantást vetett a nőre. – Szóval mit mondasz? Ha érdekel a

dolog, elküldöm érted a kocsim, amikorra el tudsz készülni. – Hajnalok hajnalán is megfelel, ha ez azt jelenti, hogy részt vehetek egy gyilkossági ügy tárgyalásán! A férfi kuncogni kezdett. – A bíróság nyolc előtt nem ülésezik. Hétre érted küldöm a kocsit. – Bár kell valaki, aki bekísér a városba. – Elfintorodott. – Az illendőség kedvéért, természetesen. – Talán az egyik fivéred hajlandó volna. Minerva arca lassacskán felderült.

– Valójában én egész másvalakire gondoltam.

Kilencedik fejezet – Nem – közölte Oliver Minervával, amikor nem sokkal később ők hárman a férfi dolgozószobájában ültek. – Határozottan nem. Giles nem állhatta meg nevetés nélkül. – Mégis mi a csodára számítottál, Minerva? Hiszen a felesége. – Hát arra nem, hogy ilyen önkényes. – Minerva haragos ábrázattal nézett Stoneville-re. – Pontosan tudod magad

is, hogy Maria odáig lenne, ha részt vehetne egy gyilkossági ügy tárgyalásán. Csak úgy falja az Old Bailey jegyzőkönyveit és a Newgate Kalendáriumot, a könyveimről nem is beszélve. És egyáltalán nem tűnik veszélyesnek. Mr. Masters is ott lesz. – Ő a munkájával lesz elfoglalva – mutatott rá Stoneville. – Nem lenne ideje megvédeni benneteket. – Akkor gyere velünk – mondta. – Nem tudok. Mához három napra a bérlőkkel találkozom, és még fel kell készülnöm. Nem beszéltem velük,

amióta visszatértem Amerikából, és nem akarom tovább halogatni. – Akkor majd Freddyt visszük magunkkal – jegyezte meg magától értetődő természetességgel. – Ez nem túl megnyugtató – morogta Stoneville. Minerva durcásan összeszorított ajka elkeseredettségéről árulkodott. – Oliver, istenem, mikor lettél ilyen maradi? – Mindig is maradi voltam. – Fivére halvány mosolyra fakadt. – Csak jól palástoltam az erkölcstelenségemmel.

A nő grimaszolt egyet. – Bár most is így lenne. Ugyanis felettébb idegesítő. Giles úgy döntött, ideje közbeavatkozni. – Ígérem, Stoneville, hogy a feleséged és a húgod teljes biztonságban lesznek. – Ezt nem tudhatod, Masters, és Maria a gyermekemet várja. Nem kockáztathatom, hogy akár neki, akár a gyereknek bármi bántódása essen. – Az egyik segédem végig Lady Stoneville és Minerva mellett ül majd a tárgyaláson, utána pedig magam

kísérem el őket, ahová csak akarják. Becsületszavamra esküszöm, hogy úgy fogok vigyázni rájuk, ahogyan te tennéd. – Az egyik segéded? – szakította félbe Minerva. – Több is van? – A magára valamit is adó ügyvédek többségének igen. – Ó! Ez az egyetlen, elragadtatással kiejtett szó megerősítette a férfit, hogy a meghívás jó ötlet volt. Muszáj, hogy a nő ne csak a gazembert lássa benne, akiben nem bízhat. Muszáj, hogy akkor

lássa, amikor elemében van, főleg a ma délután szerzett benyomásai tükrében, miután látta, milyen jól ért a zárak feltöréséhez. – Szóval, ahogy magad is látod, Stoneville – folytatta –, nincs miért aggódnod. Családod nőtagjai biztonságban lesznek velem. – Ahogy ma is? – csattant fel Stoneville. – Azért ne őt hibáztasd – lepte meg Minerva a férfit a megjegyzésével. – Hanem engem. Különben is, nem örülsz, hogy követtük Desmondot és

Nedet? Többet megtudtunk egyetlen délután leforgása alatt, mint a mama és papa halála óta eltelt időszakban. Stoneville összefonta karját a mellén. – Igen, talán itt az ideje, hogy beszámoljatok nekem. Giles épp csak belevágott a történetbe, amikor Jarret lépett a dolgozószobába. – Azt hittem, Gabe-en tartod a szemed – mondta Stoneville. – Kicselezett. Az egyik pillanatban még a söntésben iszogattunk, míg a másikban már nem volt sehol.

Kerestem, de a kocsija is eltűnt. Úgy tűnik, nem vette jó néven, hogy a fivére a sarkában üget. – Ó, istenem – suttogta Minerva, arcán látható ​aggoda​lommal. Stoneville felsóhajtott. – Biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz vele. Csak egy kis időre van szüksége, hogy magában lehessen. Amire Lord Gabriel Sharpe-nak szüksége volt, az egy jókora fenéken billentés, de Giles nem volt olyan ostoba, hogy ezt ki is mondja. Egyrészt azért, mert az ő szájából felettébb

gyanús lett volna, másrészt pedig azért, mert Minerva hajlamos volt ennek az ellenkezőjét hinni. És Giles gyanította, hogy Gabe ma délután Miss Waverly személyében és a nő kihívásával pontosan azt kapta, amire régóta várt. – Amikor beléptem, Desmondról beszélgettetek – emlékeztette őket Jarret. – Úgy van – Giles elmondott nekik mindent, amit ő és Minerva megtudtak. Amikor említést tett a térképről, Stoneville rögvest kihúzta magát. – Biztosak vagytok benne, hogy a

birtok térképe volt? – Nem – válaszolta Minerva. – És ez a lényeg. – Adj egy darab papírt, és lerajzolom neked – mondta Giles. Miközben Giles rajzolt, végig magán érezte Minerva tekintetét, és amikor átnyújtotta a térképet, a nő tátott szájjal bámult rá. – Na de ez pontos mása annak... már amennyire visszaemlékszem... Hogy tudtad...? – Mastersnek mindig is remek volt a memóriája, ha képekről vagy írott

szövegről van szó – szólt közbe Jarret. – Olyan, mintha bevésődne az emlékezetébe. Így tudott az iskolában is jól teljesíteni, holott ideje java részét azzal töltötte, hogy az élvezeteket hajkurászta. Minden egyes sort képes az emlékezetébe idézni, amit valaha elolvasott. Minerva szeme résnyire szűkült. – Úgy tűnik, Mr. Masters érdekes képességeinek se szeri, se száma. Giles rámosolygott. – Folyton ezt mondom. Te viszont egyszerűen nem hiszel nekem.

Stoneville a rajzot tanulmányozta. – Ha ez valóban az én birtokom, akkor ez a térkép azt ábrázolja, hogyan nézhetett ki évtizedekkel korábban, jóval azelőtt, hogy Desmond egyáltalán megszületett volna. A vadászlak, amit apám építtetett, nincs rajta, ahogy a keleti oldalon lévő liget sem, amelyet még a negyedik márki terveztetett oda. Egy ehhez hasonló térképnek manapság senki sem venné túl nagy gyakorlati hasznát. – És ha mégis belopódzott volna a birtokra, azt biztosan észrevettük

volna – mondta Minerva. – Nem feltétlenül – mutatott rá Stoneville. – Az utóbbi időt leszámítva nem tartózkodtunk itt valami sokat. És ez a hely hatalmas. Ez mindig is problémát jelentett. A birtok átkozottul nagy. – De akkor hová készül? – kérdezte Jarret. – És annyi év elteltével az utóbbi pár hónapban miért bukkan fel állandóan Turnhamben? – Nem tudom. – Stoneville letette a papírt. – Pinter esetleg kiderítheti. – Ó, igen, bízd csak a dolgot Mr.

Pinterre – ösztökélte Minerva lelkesen. – Eszes fickó, és remekül ért a munkájához. Giles összevonta a szemöldökét. Pinter igen vonzó férfi, és korban is közelebb áll Minervához. A Bow Street-i nyomozó sokkal inkább olyasvalaki, aki megfelelt Minerva elvárásainak: tiszteletre méltó és őszinte. A pokolba a fickóval. – Meglátom, találok-e valamit a bíróságon – közölte Giles. – Talán néhány régi, a birtokkal kapcsolatos feljegyzés alapján kiderül, erről van-e

szó. – Pinter majd utánajár a dolognak – válaszolta Stoneville. – Nem kerül fáradságomba. Stoneville vonásai megkeményedtek. – Teljesen mindegy, én akkor is jobb szeretném, ha Pinter venné kezébe az ügyet. Hirtelen minden világos lett. – Nem bízol bennem? – Ne érts félre... semmi kifogásom az ellen, ha Jarret jogi kérdésekben hozzád fordul, de hogy valójában mi történt a szüleinkkel... az személyesebb. Családi

ügy. Nem rád tartozik. – De Pintert bevonni egy személyes természetű családi ügybe, az teljesen természetes? – méltatlankodott a férfi, s csak hatalmas erőfeszítések árán sikerült haragját palástolnia. – Ő diszkrét. – Á! Szóval úgy véled, hogy én nem? – Felállt. Ha kisvártatva nem távozik, még olyasmit mond, amit később megbán. – Köszönöm a bizalmat. Minerva szintén felállt. – Kikísérlek. – Nem – vágott közbe Jarret

határozottan. – Majd én kísérem ki. Amúgy is meg kell beszélnünk néhány dolgot. Remek. Stoneville úgy beszélt vele, mintha valamiféle pletykás tökfilkó volna, és most Jarret ugyanezt készült tenni. A Sharpe fivérek ugyancsak próbára tették a türelmét. Útban az ajtó felé, megállt Minerva mellett, és megszorította a kezét. – Holnap reggel találkozunk – mondta. A nő rámosolygott. – Alig várom.

– Én a helyedben ezt nem venném készpénznek – szögezte le Stoneville. – Ó, Oliver, hallgass! – csattant fel. – Nem mondtál már így is eleget? Egyébként pedig, oda megyek, ahová csak akarok. És valószínűleg így is tesz, gondolta Giles, és ez az ő malmára hajtotta a vizet. Minerva remekül értett hozzá, hogy addig boszszantsa ostoba fivérét, míg az be nem adja a derekát. Sosem hagyná, hogy a férfi megfossza annak lehetőségétől, hogy részt vegyen egy gyilkossági tárgyaláson. Giles épp ezért

döntötte el, hogy holnap lesz az ő napja, amikor is magával viszi a nőt a bíróságra. Mihelyt hallótávolságon kívül értek, Jarret így szólt: – Volna hozzád egy kérdésem, és elvárom, hogy őszintén válaszolj. Mire céloztál tegnap este, amikor azt mondtad, hogy több van közted és Minerva közt, mint ahogy azt sejtenénk? – Már mondtam. Ezt tőle kell megkérdeznetek. – Megtettük. Azt mondta, hogy egy

alkalommal együtt táncoltatok. De nem erre gondoltál, ugye? Giles ment tovább. – Figyelj, öregfiú, nekem elmondhatod. Végtére is, úgy tudtam, barátok vagyunk. Majd szétvetette a düh, amikor megállt, hogy Jarret szemébe nézzen. – Én is. Bár Jarret öt évvel fiatalabb volt nála, Stoneville pedig csak kettővel, Giles mégis a fiatalabbat érezte magához közelebb. Stoneville mindig sötétebbnek látta maga körül a világot,

mint Giles, Jarret ellenben gyakorlatias volt, mint ő maga. Úgy gondolta, Jarret megérti őt. Mostanáig. – Azt hittem, elég jól ismersz ahhoz, hogy megbízz bennem, ha a húgodról van is szó. Azt hittem, a fivéred is elég jól ismer ahhoz, hogy tudja, diszkrét vagyok. Úgy tűnik, félreismertelek mindkettőtöket. Jarretben volt annyi tisztesség, hogy bűnbánó képet vágjon. – Oliver mindig átkozottul szeretett titkolózni, te is tudod. Én pedig túl

sokszor láttam, hogy viselkedsz a nők közelében... – Ezt én is elmondhatnám rólad – jegyezte meg Giles kurtán. – Ez azt jelenti, hogy nem vagy hűséges a feleségedhez? Hogy nem bánsz vele tisztességesen? – Persze hogy nem azt jelenti – válaszolta Jarret mogorván. – De más a helyzet velem, mint veled. – Hogyhogy? A férfi ujjaival a hajába túrt, majd elkalandozó tekintettel a hangját halkabbra fogta.

– Nem tettem szert egy egész vagyonra azáltal, hogy Annabelt feleségül vettem. – Nem, de tudomásom szerint a feleséged családi vállalkozása szerepet játszott abban, hogy a Plumtree Sörfőzde ismét virágzik. Továbbá a nagyanyád jóindulatát is elnyerted. Főnyeremény mindkettő. Ezért vetted el? – Természetesen nem! Giles hagyott neki időt a mérlegelésre. – Nem a pénzéért akarom elvenni

Minervát, és ezt most mondom utoljára. A te dolgod, hiszel-e nekem, vagy sem, de nincs beleszólásod a döntésébe. Elég idős már. Ha úgy akarjuk, összeházasodunk. – Forrt benne a méreg, miközben odébbállt. – Segíthetünk neked – szólt utána Jarret. Giles megtorpant. – A fivéreim és én – Jarret a férfi mellé lépett. – Abbahagyhatjuk az ellenségeskedést, időt adhatunk, hogy fellélegezhess, és megkönnyíthetjük számodra, hogy udvarolhass neki.

A férfi felhorkant. – Ők sosem mennének bele. Átkozottul jól tudod magad is, hogy Oliver nem. – Ráveszem őket, erre megesküszöm. – Jarret merev tekintettel nézett a férfira. – De előbb tudnom kell, mi van közted és Minerva közt. Giles vívódott magában, mit mondjon. Nem mert említést tenni Jarretnek arról, hogy áll a helyzet a nő könyveivel, mert az a férfit arra késztetné, hogy olyasmibe ártsa magát, amibe nem kellene. De volt valami, amit

elárulhatott. Ami miatt, sajnos, lehet, hogy Jarret még inkább ellene fordul. Mégis megérte a kockázatot. Nehéz volt úgy udvarolni Minervának, hogy ő folyton-folyvást a fivéreivel kötekedett, azok pedig minduntalan lépre mentek. – Kilenc évvel ezelőtt megcsókoltam Minervát. Jarret bamba képet vágva bámult rá. – Tessék? – Megcsókoltam a húgotokat. – Megcsókoltad? – Most mondtam. – Minervát. A mi Minervánkat.

– Az egyetlent – ismételte ingerülten. Meglepetésére Jarret nevetésben tört ki. – Ó, ez remek! El tudom képzelni, hogy zajlott. Te megcsókoltad Minervát, ő pedig válaszul egy csattanósat mért rád. – Nem egészen. Jarret jókedve azonnal lelohadt. – Hogy érted? – Megkért, hogy csókoljam meg, és én megtettem. Aztán ábrándos tekintettel nézett rám, amitől én megijedtem, majd tettem valamiféle

csípős megjegyzést, amit ő... nem fogadott valami jól. – Persze hogy nem. – Jarret a hall egy távoli szegletébe bámult. – Nos, ez legalább megmagyarázza, miért beszél úgy rólad. Giles a homlokát ráncolta. – Hogy beszél rólam? – Kirobbanó hévvel. Vagy legalábbis így tett egészen addig, míg udvarolni nem kezdtél neki. – Jarret kíváncsisággal teli tekintetét ismét a férfira szegezte. – Miért ment bele, hogy udvarolj

neki, amikor utolsó légyottotok balul végződött? – Természetesen azért, hogy rávegye a nagyanyátokat az ultimátuma visszavonására. – Ez annyira Minervára vall. Na és te miért mentél bele, hogy segítesz neki? – Nem mentem bele. Abba egyeztem bele, hogy udvarolok neki. Mindennél jobban szeretném feleségül venni őt, őszintén... akár elfogad férjeként, akár nem. – Á. Vagyis ezért égsz annyira a vágytól, hogy segíts nekünk a Desmond

utáni nyomozásban? Azt reméled, hogy így majd megenyhül irántad? – Úgy valahogy. Jarret szánakozva nézett rá. – Sok szerencsét. Minerva hajlamos rá, hogy sokáig nehezteljen. Nem fogja olyan könnyen megváltoztatni rólad a véle​ményét. – Ezzel magam is tisztában vagyok – felelte Giles bánatosan. – Valami tanács, amit szívesen megosztanál velem? – Hogy hogyan nyerd el a húgom szívét? – Jarret fanyarul elmosolyodott. – Azt Minerva elérhetetlen távolságban

rejtegeti, tüskés bozót mélyén. Nem hinném, hogy van mód áthatolni rajta. – Némi nehézség árán talán igen – jegyezte meg Giles halkan. – De a tüskéket ki lehet tépni. Vagy alá lehet aknázni. – És te hajlandó volnál erre, csak hogy elnyerd a szívét? – Ha ez az ára. Magában azt is hozzátette, és mert valahogy ki kell vernie a nő fejéből azt a képtelenséget, hogy folyton róla írjon. És hogy szüksége van feleségre, és ő tökéletes választás lenne. De félt, hogy

a dolog ennél mélyebben gyökeredzik. A gondolattól megriadt. Képtelenség... hiszen amire szüksége van, az mindössze az, hogy az ágyába vihesse. Az egész csak testi vágy, semmi más. Ha volna rá mód, hogy e vágyat kielégítse, magabiztosabb volna, kevésbé sebezhető, kevésbé... érzékeny. Nem volt ínyére, hogy Minerva bármelyik pillanatban keresztülhúzhatja a számítását. De ha feleségül venné, visszatérhetne élete a normális kerékvágásba. Akkor elvarrhatná végre a szálakat, és

felhagyhatna a titkos másik életével, mielőtt királyi tanácsos válna belőle. Nem szólt másról a dolog, csak erről. És mire elhagyta Halstead Hallt, már majdnem maga is elhitte.

Tizedik fejezet A gondolattól, hogy bebocsátást nyert a Központi Bűnügyi Bíróságra, az Old Bailey-be, Minerva alig bírt nyugalmat erőltetni magára. Részt fog venni egy gyilkossági ügy tárgyalásán! Úgy tűnt, mégiscsak van pár előnye annak, ha az ember egy ügyvéd álmenyasszonya. – Sokkal kisebb, mint ahogy gondoltam – jegyezte meg Maria mellette. Maria volt az, aki végül rábeszélte

Olivert, hogy engedje el őket. A férfi, felesége hatására kezes báránnyá szelídült, ahogy azt mindig is tette, amióta csak megismerték egymást. Minervának tetszett, hogy a sógornője mindig mindenre rá tudta venni Olivert – épp ideje volt, hogy valaki végre ráncba szedje a bátyját, mert ez eddig még egyetlen másik nőnek sem sikerült. Oliver még abba is beletörődött, hogy Freddy legyen a kísérőjük. Freddy képtelen volt meggyőzni saját feleségét, hogy ő is tartson velük, mivel

Jane tartott tőle, hogy túl sok szó esik majd vérről és erőszakról. Jane kissé érzékeny volt. – Meglepően jó a világítás – mutatott rá Minerva. – Négy csillár is van, ez igen! – A tisztviselőhöz fordult, aki tőle jobbra ült a padon, és aki a bejárat előtt azzal fogadta őket, hogy a tárgyalás alatt végig mellettük ül majd, és megkérdezte: – Miért van tükör a vádlottak padja felett? A pirospozsgás arcú Mr. Jenks, aki izzadó homlokát gyakorta törölgette egy zsebkendővel, közelebb hajolt.

– Hogy az ablakokból a fényt a vádlottakra vetítse, mylady, így az esküdtszék láthatja, hogyan reagálnak a tanúvallomásokra. Lenyűgöző! Minerva előhúzott egy jegyzetfüzetet, amit magával hozott, és szóról szóra lejegyezte, amit hallott. Ezt biztosan beleírja az egyik könyvébe. Az esküdtszék tagjai elfoglalták helyüket az alattuk lévő padsorokban, és Mr. Jenks elmagyarázta, hogy ugyanezek az esküdtek már számos ügyben döntöttek. Úgy vélte, ez a tárgyalás a kora délutáni órákra

fejeződik csak be, mert máskor az is előfordult, hogy egy nap folyamán akár tizenöt tárgyalást is tartottak. Valószínűleg ez lehetett az oka, hogy a terembe egynél több bíró lépett be, akiket jó néhány ügyvéd követett, valamennyi fekete talárt és rizsporos parókát viselt, tekintélyt parancsoló kinézettel. – Ott van Mr. Masters! – suttogta Maria. – Hát nem jóképű a talárjában és a parókájában? Freddy, aki Maria mellett ült, felhorkant.

– Nem értem, hogy nem szégyell ilyesmiben megjelenni. Valaki felvilágosíthatná őt és a többi fickót, hogy a paróka mára már kiment a divatból. A világ minden kincséért sem vennék fel ilyesmit. – Freddy kínosan ügyelt rá, hogy mindig elegáns legyen. – A helyzet az, hogy az angolok a bíróságon évszázadok óta parókát viselnek – magyarázta Minerva. – Sokkal inkább a hagyományokat tisztelik, semmint a divatot követnék. És Giles valóban jól mutatott az övében, bár nehéz volt összeegyeztetni

ünnepélyes arckifejezését az őáltala ismert kötekedő Gilesszal. Még csak rájuk sem pillantott, amikor a többi ügyvéd társaságában helyet foglalt az ügyvédi pulpituson. A terembe egy, a harmincas évei vége felé járó férfit vezettek be a Newgate börtönnel összeköttetésben lévő átjárón keresztül, ahol a tárgyalásra várva az elmúlt öt hónapot töltötte. – Az ott Mr. Wallace Lancaster – mondta Mr. Jenks, amint a férfi a vádlottak padjához lépett. – Gazdag gyapotkereskedő, akit a felesége

meggyilkolásával vádolnak. Az asszonyt a Lea folyóból halászták ki az elmúlt télen, egy olyan napon, amikor a férfi otthonától távol, Ware-ben tartózkodott. A halottkém azt állítja, hogy a nővel az azt megelőző napon végzett a vádlott, és a folyóba dobta, mert vitatkoztak. – Gondolja, hogy a halottkémnek igaza van? – érdeklődött Minerva. – Reméljük, bizonyítást nyer, hogy nem. Ha valaki, hát Mr. Masters képes erre. A férfi hangjából kicsendülő feltétlen

tisztelet elgondolkodtatta. – Felteszem, nagyra tartja a munkaadóját. – Ó, igen, mylady. Az évek során rengeteget tanultam tőle. – Büszkén düllesztette ki a mellét. – Azt mondja, magával visz, ha majd kinevezik királyi tanácsossá. Minerva szájtátva bámult a férfira. – Királyi tanácsossá? – hajolt előre Maria, hogy megkérdezze: – Az meg micsoda? – Olyan ügyvéd, aki a Korona megbízásából jár el a fontos ügyekben –

válaszolta Minerva. Nem akarta elhinni, hogy annyi emberből pont Giles... – Miből gondolja, hogy Mr. Masterst királyi tanácsossá nevezik ki? – kérdezte Mr. Jenkst. – Mert már előterjesztették a pozícióra. Jóval több pert megnyer, mint amit elveszít, és ez nem maradt észrevétlen. Minerva hátát a padnak döntötte, és lebámult oda, ahol Giles a jegyzetfüzetét nézegette. Jóságos ég, királyi tanácsos. Ez volt a legtekintélyesebb pozíció, amit csak

egy ügyvéd megszerezhetett, azon kívül, ha bíróvá vagy Őfelsége kormányának magas rangú megbízottjává válna, mint amilyen a legfőbb államügyész vagy annak helyettese. Fogalma sem volt arról, hogy Giles ilyen sokra vitte a hivatásában. Nem csoda, hogy mérges lett, amikor csirkefogó gazembernek nevezte. Nem csoda, hogy nem akarja, hogy a könyveiben róla írogasson. Beleborzongott a felismerésbe. A férfinak rengeteg vesztenivalója van,

ha az a lopási ügy nyilvánosságra kerül. Erre már korábban is rájöhetett volna, de most vált a napnál is világosabbá számára. A teremben összegyűlteket csendre intették, ami kellemetlen gondolatait egyszeriben száműzte, ő pedig kényszerítette magát, hogy figyeljen. Ahogy a tárgyalás kezdetét vette, vad iramban jegyzetelni kezdett. A tanúk padjára először a halottkém lépett. Elméletét, miszerint Mrs. Lancastert előbb meggyilkolták, majd aztán a vízbe dobták, meg is indokolta.

A tüdejében nyoma sem volt víznek, viszont a nyakát horzsolások tarkították. Amint Mr. Pitney, az ügyész leült, Giles felállt, hogy maga is kérdéseket tegyen fel a halottkémnek. – Mondja, uram, milyen képzésben részesült ön, amely alkalmassá teszi egy halottkém feladatának ellátására? – hangjából olyan maró gúny áradt, amelyet Minerva csak ritkán tapasztalt. – Foglalkozásomat tekintve sebész volnék. – És hány fulladásos esettel találkozott halottkémi pályafutása

során? A férfi elvörösödött. – Hárommal, uram. – Hárommal – ismételte Giles, leereszkedő stílusban. – Felteszem, olvassa a szakmája kérdéseit feszegető fontos értekezéseket? A halottkém nyugtalanná vált. – Igyekszem, uram. – Ismeri Mr. Theodric Beck A törvényszéki orvostan rejtelmei című munkáját? – Nem, uram. – Nem tudom hibáztatni érte – súgta

oda Freddy Mariának. – Pont olyan unalmasan hangzik, mint az a darab, amire a férjed vitt el minket, tudod, az, amelyikben az az alak monoton hangon állandóan azt mondja: lenni vagy nem lenni. De mi lenni?, kérdem én. Számomra ennek semmi értelme. – Hallgass már, Freddy! – suttogta Maria. – A Hamletről később is ráérünk beszélni. Minerva elfojtott magában egy mosolyt. Hála az égnek, a tárgyalóteremben elég nagy volt a zsivaj. Odalenn a földszinten

valószínűleg senki sem hallotta Freddy zagyvaságait. Giles a tanúk padjához lépett, és tekintetét a halottkémre szegezte. – Mr. Beck jó néhány tudós elme által végzett kísérlet eredményére alapozva azt állítja a művében, hogy valaki vízbe fúlhat anélkül is, hogy víz menne a tüdejébe. A halottkém a kalapját szorongatta a kezében. – Erről nem hallottam, uram. De a horzsolások a nyaka körül egyértelműek.

– Na és Mrs. Lancaster viselt valamit, amikor megtalálták? – Igen, uram. Tetőtől talpig fel volt öltözve, még köpeny is volt rajta. – Esetleg az is lehet, hogy a köpenye zsinórja szorult rá a nyakára, amikor az áramlás a testét tovasodorta? – Lehetni lehet, de nem hiszem... – Köszönöm. Ez minden. Miközben a halottkém távozott a tanúk padjáról, Maria Minerva háta mögé hajolva kérdezte a tisztviselőt: – A könyvben, amiről beszélt, tényleg mindez benne van a fulladásról?

– Egy egész fejezet szól arról, hogy a halottkémek milyen gyakran magyarázzák félre a vízbe fulladást. Állatkísérleteket végeztek, és olyan eseteket vizsgáltak meg, ahol emberek fulladtak vízbe, ám azt követően egyiknek sem találtak vizet a tüdejében. A víz hiánya vagy megléte a tüdőben, nem lehet egyértelmű bizonyíték. A vízbe fulladásos esetekben a horzsolások is elég gyakoriak, különösen egy folyóban, ahol az emberek küzdenek az áramlattal, vagy testük a sziklákhoz csapódik.

Következőnek egy csinos, fiatal, Miss Tuttle nevű hölgyet szólítottak az emelvényre. Mr. Jenks szerint a nő közeli barátságban volt Mrs. Lancasterrel. Miután megeskették, Mr. Pitney meghallgatta a tanúvallomását. Azt mondta, hogy Mrs. Lancastert a halálát megelőző este látta utoljára, és barátnője említést tett róla, hogy veszekedett a férjével. Amikor Miss Tuttle másnap értesült Mrs. Lancaster haláláról, és hogy az esetleg a férje lelkén szárad, felidézte magában korábbi beszélgetésüket, és értesítette

a hatóságokat. Míg a nő beszélt, Minerva egész idő alatt Gilest figyelte. A férfi acélos tekintettel bámult maga elé, amitől megborzongott. Miss Tuttle mindvégig feszengeni látszott. Amikor eljött az ideje, hogy kérdéseit feltegye, Giles hűvös arckifejezését meghazudtoló hanyagsággal állt fel. Elsétált a tanúk padja előtt, megállt, majd visszasétált, hogy a jegyzeteibe pillantson, aztán kimért mosollyal a nőhöz fordult. – Azt mondja, hogy az elhunyttal

szoros barátságban álltak? – Igen, uram. – És mióta ismerte? – Nagyjából hét éve, uram. – A hölgy gyakran kelt át a Ware-hez közeli gyaloghídon? – Igen. Az édesanyja a másik parton lakott. – Tudott úszni? – Nem, uram. Freddy felhorkant. – Akkor elég nagy ostobaság volt a részéről átsétálni egy gyaloghídon. – Pszt! – Minerva egyetlen szót sem

akart elmulasztani Giles kérdéseiből. Giles fel-alá járkált a tanúk padja előtt. – Milyen idő volt aznap Ware-ben? Miss Tuttle idegesen pillantott rá. – Hideg. – A gyaloghíd jeges volt? – Elképzelhető. N-nem vagyok benne biztos. – Vagyis akkor Mrs. Lancaster akár könnyedén le is csúszhatott a hídról, egyenesen a folyóba? Miss Tuttle az ügyészre pillantott, aki szemöldökét felvonva viszonozta a

nő pillantását. – Gondolom. Giles megtorpant. – Ön hol tartózkodott, amikor értesült az esetről? Miss Tuttle zavartan pislogott. Erre a kérdésre láthatóan nem számított. – A piacon voltam Ware-ben. – Igaz, hogy értesülvén a dologról, ön azt mondta a halaskofának, hogy nem tudja elhinni, hisz aznap reggel pár perccel korábban még beszélt Mrs. Lancasterrel? Amikor a fiatal nő elsápadt, Minerva

elhúzta a száját. Nagyon érdekes. – É-én nem igazán tudom felidézni, mit mondtam, de... – Ha óhajtja, szívesen szólítom tanúnak az asszonyt. Bizonyára észrevette, hogy ő is a tanúk számára kijelölt teremben várakozik. Miss Tuttle az alsó ajkát harapdálta. – Nem szükséges szólítania. Már emlékszem. Valószínűleg összekevertem a napot az előzővel. – Máskor is elő szokott fordulni, hogy összecseréli a napokat? – akadékoskodott Giles.

– Nagyon felizgatott a barátnőm halála. – Annyira, hogy hazudjon arról, amit önnek előző este mondott, amikor minden jel szerint utoljára látta? – Természetesen nem! Szigorúan meredt a nőre, majd a jegyzeteihez fordult. – Kérem, beszéljen a bíróságnak a vádlott fivéréhez, Mr. Andrew Lancasterhez fűződő viszonyáról. – Hohó! – mondta Freddy. – Most megcsípte. Hűtlenség lesz itt a háttérben.

– Freddy! – szisszent fel Minerva és Maria egy időben. Freddy szemeit forgatva fonta össze karját a mellén. Miss Tuttle jó néhány másodpercig hallgatott. Arcán rémület suhant át. – É-én nem értem, mire akar kilyukadni. Giles felvonta a szemöldökét. – Szóval akkor késő éjjel nem volt találkája a férfival a cipészműhelyében? – Hisz egy másik hölgy jegyese! – Ezzel magam is tisztában vagyok. Ha volna szíves, a kérdésre válaszoljon.

A nő felháborodást színlelve húzta ki magát. – Én tisztességes lány vagyok! Gondoskodom a szüleimről, és én... – Miss Tuttle, nem ezt kérdeztem. Azt kérdeztem, volt-e találkája az úrral késő éjjel a cipészműhelyében? És ne feledje, eskü alatt vall. A nő alsó ajka megremegett, de nem szólt egy szót sem. – Ha gondolja, tanúként szólítom az emelvényre az ifjabb Mr. Lancastert, hogy megerősítést nyerjen, vajon önök ketten találkoztak-e.

Mr. Pitney felnyögött, majd rövid utasítást adott a segédjének, aki őrült kutakodásba kezdett a papírok közt. – Mr. Andrew Lancaster a barátom, igen – válaszolta Miss Tuttle hűvösen. – Kettejük barátsága romantikus természetű? – érdeklődött Giles. Amikor Miss Tuttle arcán rémület tükröződött, Mr. Pitney felállt, hogy szavait a bíróhoz intézze. – Mylord, félek, nem értem, a szóban forgó ügy szempontjából ennek mi jelentősége lehet. – Mindjárt rátérek, mylord – felelte

Giles. – Akkor ne csigázza tovább a kíváncsiságunk, Mr. Masters – jegyezte meg a bíró. – Kérem, Miss Tuttle, válaszoljon a kérdésre. Ön és Mr. Andrew Lancaster viszonyt folytatnak egymással? Két tanúm is van, akik hajlandóak igazolni, hogy látták, amint az úr egyik este a cipészműhely előtt megcsókolja önt. A nő felugrott a tanúk padjáról. – Igen. Mr. Lancasternek és nekem viszonyunk van. A tárgyalóterem hirtelen

elcsendesedett. Mindenki Miss Tuttle szavait leste. Minerva kicsit sajnálta a nőt. Nem látta okát Giles könyörtelenségének. Másfelől viszont az volt a munkája, hogy kiderítse az igazságot. – És Mr. Lancaster menyasszonya gazdag? – kérdezte Giles. – Ezt nem tudom, uram. – De nem lepné meg, ha tudomására jutna, hogy a hozománya több ezer fontra rúg, ugye? – Nem – vallotta be Miss Tuttle fásultan.

Körülöttük a tárgyalóteremben halk pusmogás támadt. – És ha a vádlottat bűnösnek találják gyilkosság vádjában, tisztában van vele, ki örökli az ő vagyonát? – kérdezte Giles. Miss Tuttle tétovázott. – Ugyan már, hölgyem, egyértelmű, ki jöhet számításba, hisz a vádlottnak nincsenek gyermekei. Mr. Pitney talpra szökkent. – Mylord, ahogy azt Mr. Masters maga is jól tudja, a törvény szerint... – Üljön le, uram – utasította a bíró. –

Hallani szeretném Miss Tuttle válaszát. – Miss Tuttle, megismétlem a kérdést – mondta Giles. – Ha a vádlott meghal, ki örököl utána? – Miss Tuttle, válaszoljon a kérdésre! – parancsolt rá a bíró. A nő tekintete a bíróról Mr. Pitney-re vándorolt, aztán halkan így szólt: – Mr. Andrew Lawrence, uram. – Szóval az ön számára kézenfekvő megoldás lenne, ha hamis tanúvallomásának köszönhetően a vádlott akasztófán végezné. Akkor fivére megörökölhetné a vagyonát, és

nem kellene pénzért házasodnia. Gazdag menyasszonya helyett Andrew Lan​caster elvehetné önt. – Mylord! – szólt közbe Mr. Pitney újfent. – Mr. Masters szándékosan félrevezeti a tanút! – És láthatóan felettébb eredményesen – jegyezte meg a bíró megfontoltan. – Ha őlordsága megengedi – szólt közbe Giles –, szíves-örömest elmagyarázom a helyzetet Miss Tuttlenek. – Ó, kérem, tegye – válaszolta a bíró

kimérten. – Lélegzet-vissza-fojtva várom, és hallgatom. Az ügyész fájdalmasat sóhajtott. – Miss Tuttle, a helyzet az, hogy amennyiben a vádlottat elítélik, minden tulajdona a Koronára száll – közölte Giles kemény hangon. – Szóval, ha a felesége meggyilkolásában a vádlott bűnösnek találtatik, és felakasztják, a fivére nem kap semmit. Ahogyan örökre elúszik annak lehetősége is, hogy valaha is pénzt örököljön a vádlott után. Miss Tuttle holtsápadt lett. Giles

leleményességére vall, hogy rájött, Miss Tuttle nem ismeri a törvényt, máskülönben nem lett volna rá indítéka, hogy hazudjon Mr. Lancaster viselkedését illetően. – Ennek tudatában talán átgondolhatná a tanúvallomását – mondta neki Giles –, tekintve, hogy a bíróság félrevezetése hamis eskünek minősül, ami viszont bűncselekmény, amiért meg is büntethetik. – Az úr legyen hozzám irgalmas – motyogta a nő tágra nyílt szemmel. – Szóval, Miss Tuttle, kénytelen

vagyok feltenni önnek a kérdést – folytatta Giles –, és azt tanácsolom, hogy ez alkalommal az igazat mondja. Mikor látta utoljára Mrs. Lancastert élve? A tárgyalóteremben mindenki visszafojtotta a lélegzetét. Miss Tuttle Mr. Pitney-re pillantott, ám most ő is ugyanolyan jeges tekintettel nézett rá, ahogyan Giles. A nő görcsösen markolt bele a tanúk padja előtti korlátba. – Aznap reggel láttam őt, amikor vízbe fúlt. Meglátogattam, hogy

visszavigyek neki egy ruhát, amit kölcsönkértem tőle. A hallgatóság dühödt kiáltozásban tört ki, amelynek csak bírói rendreutasításra szakadt vége. Giles rendíthetetlen nyugalommal állt ott, és várta, hogy elüljön a zaj, majd nyugodt hangon így szólt: – Vagyis a vádlott nem ölhette meg a feleségét, hisz nem is volt a városban, igaz? – Igen, uram. – Volt önnek bármi része az áldozat vízbefúlásában? – kérdezte Giles.

– Nem! – pillantást tartózkodók bevallotta: –

Atán vetett egy gyors a tárgyalóteremben könyörtelen arcára, és Én csak... nos, amikor a

halottkém azt mondta, hogy nem fulladás volt, és hogy valószínűleg Mr. Lancaster végzett vele, azt gondoltam... Időnként tényleg veszekedtek. – Ahogy sok más házaspár is veszekszik – vágott vissza Giles. – De ez még nem hatalmazza fel önt arra, hogy egy ártatlan embert gyilkossággal gyanúsítson, csak hogy magának férjet szerezzen.

A nő arcvonásai őszinte megbánásról tanúskodtak. – Nem, uram. A férfi arcán elégedett mosoly villant, ahogy a nőre nézett. – Köszönöm, Miss Tuttle, hogy végre elárulta nekünk az igazságot. Nincs több kérdésem. A tárgyalás hátralévő része könyörtelen gyorsasággal zajlott. Andrew Lancastert a tanúk padjára idézték, hogy megerősítést nyerjen, valóban romantikus viszonyba bonyolódott-e Miss Tuttle-lel, bár

esküdözött, hogy fogalma sem volt a nő abbéli tervéről, hogy fivére felakasztatásával akarja őt házasságra bírni. Ezt követően a vádlott is szót kapott, hogy bizonyíthassa ártatlanságát, amely vallomás most, miután Giles már igazolta valódiságát, nagyobb súllyal esett a latba. Mr. Pitney a záróbeszédében a halottkém szavaira alapozva próbálta megvétózni a férfi vallomását, illetve egyre csak azt bizonygatta, hogy Miss Tuttle kizárólag Mr. Masters megfélemlítése hatására keveredett

ellentmondásba korábbi vallomásával – de mindhiába. Giles bebizonyította az igazát, amit az esküdtszék alig pár perces tanácskozást követően a tárgyalóterembe visszatérve felmentő ítéletével jóvá is hagyott. A tömeg éljenzett, ahogy ők is. Győzött az igazság, Minervát szemmel látható elégedettséggel töltötte el, főleg mert Giles volt az, aki mindezt véghezvitte. Milyen különös, hogy ez ennyire érdekelte. Hát mégsem vértezte fel eléggé a szívét a férfi ellen? Giles és Mr. Lancaster együtt sétáltak

ki a teremből, míg Mr. Jenks Mariát, Freddyt és Minervát egy oldalajtón vezette ki, hogy aztán az előcsarnokban találkozzanak. Mr. Lancaster leírhatatlanul boldog volt. Újra és újra köszönetet mondott Gilesnak, amiért visszaszerezte a szabadságát, majd fivérével együtt távozott és ware-beli otthonába indult. Mielőtt még beszélhettek volna Gilesszal, Mr. Pitney jött ki, s lépett oda a férfihoz, kezét nyújtva felé. Amikor Giles kezet rázott vele, azt mondta: – Már alig várom a napot, amikor

királyi tanácsosként az asztalnak ugyanazon oldalán üdvözölhetem. Giles elmosolyodott. – Gondolja, hogy eljön az a nap? – Mindazok alapján, amit hallottam, igen, méghozzá ​ha​marosan. – Nos, én pedig alig várom a napot, amikor a halottkémek elegendő jártassággal bírnak majd a szakterületükön, hogy a tanúvallomásuk kellően megalapozott legyen – jegyezte meg Giles kényszeredetten. Mr. Pitney felsóhajtott.

– Fel kell kutatnom az ön által említett könyvet. Úgy tűnik, többé már nem elég tisztában lenni a törvénnyel, egyetért, uram? – Nagyon is. Mr. Pitney egy meghajlást követve elsietett, Gilest a többiek társaságában hagyva. Azok köré is sereglettek azonnal. – Emlékeztess rá, hogy soha többé ne próbáljak hazudni neked – ugratta Minerva. – Ijesztő, milyen magabiztossággal szimatolod ki az igazságot.

– Zseniális volt! – áradozott Maria. – Egyszerűen zseniális! – Az lettem volna? – kérdezte a szavakat alaposan megrágva, kérdő pillantást vetve Minervára. – Te is tudod, hogy az voltál – mondta a férfinak. – Ne tégy úgy, mintha szerénykedésre volna okod. Megvillant a szeme, ahogy a nőre nézett. – Ez azt jelenti, hogy sikerült lenyűgöznöm téged? – Talán egy kicsit – vallotta be mosolyogva. – Ezt meg kell ünnepelnünk. –

Tekintetét végigjártatta a társaságon. – Ma ez volt az egyetlen tárgyalásom, így a délutánom szabad. Vissza kell mennem az irodába, hogy átöltözzem, de úgy gondoltam, mi négyen betérhetnénk valahová egy késői ebédre. Tudok is egy erre alkalmas helyet. – Hála az égnek! – fohászkodott Freddy. – Éhen halok. – Te mindig éhes vagy – válaszolta Maria. – Mr. Jenks is velünk tarthatna – szólt közbe Minerva, akinek szemet

szúrt a tisztviselő lehangoltsága –, hiszen olyan készséges volt egész nap. Aligha volna igazságos kihagyni őt az ünneplésből. – Rendben – egyezett bele Giles. – Jenks, maga is velünk jön. – Köszönöm, uram! Amint Minerva Gilesba karolt, és megindultak kifelé az ajtón, a férfi lehajolt, hogy a nő fülébe súgja: – Épp most szereztél egy odaadó barátot. A törvényszolgák nem keresnek valami sokat, ám szeretnek jókat enni más költségére.

– Nos, Freddy személyében te is gazdagabb lettél egy odaadó baráttal. Imád jókat enni, tekintet nélkül arra, ki mennyit keres. A kocsisuk előállt a kocsival, és ők valamennyien bepréselték magukat. Miután elindultak Giles irodája felé, Maria megjegyezte: – Mr. Masters, nagyon köszönöm, hogy meghívott bennünket a tárgyalásra. – Érdekesnek találta, Lady Stoneville? Úgy hallom, ön a véresebb esetek szakértője.

Maria elpirult. – Azt hiszem, az eset e téren hagyott némi kívánnivalót maga után, de azért így is borzasztóan érdekes volt. A feltételezése Miss Tuttle-ről, hogy hazudik, igazi leleményességre vall. – Nem feltételezés volt. – Levette parókáját, amely alól előtűnt alaposan összekuszált haja. – Jenks és én jó pár órát töltöttünk Ware-ben, hogy rájöjjünk, a dolgok nem egészen úgy állnak, ahogy azt sejteni lehetett. – De honnan tudtad, hogy az ügyet érdemes alaposabban is kivizsgálni? –

kíváncsiskodott Minerva. – Az emberek többsége fenntartás nélkül elfogadta volna a tényeket, mármint amiket a halottkém állított, és feltételezték volna, hogy a tanú az igazat mondja. – De nem Mr. Masters – kotyogott közbe Mr. Jenks, hangjában csipetnyi büszkeséggel. – Ő soha semmit nem vesz készpénznek. – Ügyfelem kezdettől fogva az ártatlanságát bizonygatta – magyarázta Giles –, és akkor már tudtam, hogy a fulladás tényét nehezebb igazolni, mint azt sokan gondolják. Arra is rájöttem,

hogy egy Ware-hez hasonló kisvárosban, ahol mindenki ismer mindenkit, biztosan kiderül az igazság, ha az ember a megfelelő kérdéseket teszi fel. Csak néhány órámba telt. Nem volt különösebb fáradság. – De valószínű, hogy az ügyvédek többsége nem tulajdonít a dolgoknak ekkora jelentőséget – összegezte Maria. – Mr. Pitney nem tulajdonított, annyi szent – közölte Minerva. – Pedig pont ő volt az, akinek minden követ meg kellett volna mozgatnia, hogy az igazság kiderüljön.

– Egyetértek, Lady Minerva – mondta Mr. Jenks határozottan. – Mr. Pitney nem járt el kellő alapossággal. Ezzel együtt körültekintőbben kellett volna kihallgatnia Miss Tuttle-t. – Meglátjuk, akkor is ez lesz-e a véleménye, amikor majd a korona megbízását teljesítjük – mondta Giles hangjában leplezetlen komolytalansággal. – Ha az értesüléseim helytállóak, a királyi tanácsosokat rabszolga módjára dolgoztatják. Valószínűleg nincs idejük mindenre kiterjedő nyomozásra, mint

nekünk. – Akkor meg miért akarsz királyi tanácsos lenni? – kérdezte Minerva. – Gondolom, inkább a politikához van köze, semmint a haszonszerzéshez. Tekintete a nő tekintetébe olvadt. – Többre vágyom puszta honoráriumgyűjtésnél. Szeretném látni, hogy az igazságszolgáltatás működik. És ami ennél is fontosabb, hogy jól működik, ami pillanatnyilag nem mondható el. Ebben a városban túl sok bűncselekmény marad büntetlenül, de túl sok embert ítélnek el el nem

követett vétségekért. – Úgy van, Mr. Masters! – helyeselt Maria. – De önnel a táborukban szerencsésnek mondhatják majd magukat. Minerva hasonlóképp gondolta. Gilesnak döbbenetes tehetsége volt hozzá, hogy egy bűncselekmény mélyére lásson, és olyan dolgokat leplezzen le, amelyekre talán senki más nem képes. Szeme résnyire szűkült. Igen, így van... vagy mégsem? Hm. – Amit nem értek, az az, hogy az

ifjabb Mr. Lancaster hogyhogy nem jött rá, miben mesterkedik a kedvese – értetlenkedett Maria. – Talán azt akarta, hogy a fivére akasztófán végezze? – Nem, de nem tűnt fel neki, hogy a hölgy ilyen dőre – válaszolta Giles. – Az ügyben vizsgálódó minden személy tisztában van azzal, milyen büntetés jár gyilkosságért, róla is ezt feltételezték. Az ügyvédek gyakran megfeledkeznek arról, hogy az átlagember nem ismeri a törvényt. – Mr. Masters állandóan azt

hajtogatja, „ne feledjék, hogy az emberek gyakorta ostobábbak, mint azt gondolnánk” – vetette közbe Mr. Jenks. – Nem vagy kissé cinikus? – ugratta Minerva Gilest. A férfi megvonta a vállát. – Talán igen. De te nem találkozol az emberi természet annyiféle megnyilvánulásával naponta: hamiskártyások által becsapott, tapasztalt szerencsejátékosokkal, szélhámosok által lóvá tett kereskedőkkel, fiatal lányokat tönkretevő, mézesmázos modorú

gazemberekkel. A múlt héten akadt például egy bigámistánk, akinek sikerült két teljesen külön életet élnie és két különböző családot eltartania nyolc éven keresztül, anélkül hogy az egyik a másikról tudomást szerzett volna. A bűncselekményre egyik üzletfelének hála derült fény. Az emberek ostobamód megbíznak olyanokban, akikben nem kellene. – Ó, de ön összekeveri az ostobaságot a szerelemmel – mondta Maria. – Miss Tuttle-t a szerelem vakította el. A mézesmázos modorú gazemberek

által tönkretett nők és a bigámista feleségei azért bíznak, mert szerelmesek. Szörnyű, hogy a szerelmük áldozataivá lettek. – Elvakítja őket... ez itt a lényeg – jegyezte meg Giles. – Ezért van az, hogy a szerelemnek olyan gyakran esnek áldozatul. Ha valakinek van egy csepp józan esze is, az nem hagyja, hogy a szerelem elvakítsa. Mr. Jenks a következő éles kanyarnál támaszték után nyúlt. – Ez a másik, amire Mr. Masters folyton figyelmeztet: „A szerelem az

ostobák és az ábrándos lelkek kiváltsága. Kizárólag a virágárusok és a Valentin-napra szakosodott művészek remélhetnek hasznot belőle.” – Hogy ön milyen romantikus, Mr. Masters – mondta Minerva színlelt kedvességgel. Giles arca megrándult. – Mr. Jenks, elfelejtettem tán megemlíteni, hogy Lady Minerva a menyasszonyom? Mr. Jenks arca a vörös érdekes árnyalatában pompázott. – Ó, uram, szörnyen sajnálom, én...

– Semmi baj – szakította félbe Minerva. – Mr. Masters számára és az én számomra az eljegyzés gyakorlatiasabb jelleggel bír. – Csakugyan? – Giles végigsimított a nő lábán a sajátjával, hogy emlékeztesse szövetségük... kevésbé gyakorlatias természetére. – És én még azt hittem, bolondulsz értem. – Mindig azt mondom, a szerelem olyan, mint pitében a hús – kotyogta közbe Freddy. – A héj az, amit az emberek látnak, azon gyakorlatias dolgok összessége, amelyek

összetartják a házasságot. De a szerelem a legfontosabb, mert szerelem nélkül a piténk üres, és annak meg mi értelme? – Ó, istenem, Freddy – mondta Minerva –, ez valóban mélyenszántó gondolat. – Freddynek mindig mélyenszántó gondolatai támadnak, ha pitéről van szó – emlékeztette Maria. Aztán, amint megálltak egy impozáns, szürke kőépület előtt, elmerengett. – De én úgy hiszem, a szerelem olyan, mint az óceán. Lehet, hogy a felszínt vihar és

szél korbácsolja, eső áztatja és villám csaphat belé, de ha az ember alámerül a mélységbe és mozdulatlanságba, akkor nem számít, mi van a felszínen, az ember nyugodtan lubickolhat. Szavai hallatán a kocsiban utazók egy időre némaságba burkolóztak. Aztán Giles cinikusan Mariára mosolygott. – Akárcsak egy delfin. Mindenki nevetett. Kivéve Minerva. Ő nem tudta, mit gondoljon a szerelemről, de nem tudta olyan könnyedén kigúnyolni sem,

ahogy Giles tette azt. Volt olyan része, amely hitt a létezésében, abban, hogy az gyönyörűséges és különleges, ahogy Maria is célzott rá. És ez a része azt kívánta, bárcsak ezt a csodát a férfival élhetné meg. Természetesen ez lehetetlen. Giles gyakorlatias ember, és ez a jegyesség is csak gyakorlati megfontolás eredménye. Ez még inkább tudatosult benne, miután látta a férfit a tárgyalóteremben. A férfi nagyobb dolgokra hivatott, mint ahogy azt ő valaha is képzelte. Ezért hajlandó úgy

tenni, mintha udvarolna neki – hogy rávegye, a jövője érdekében többé ne írjon róla. És ha valamilyen csoda folytán mégis úgy határozna, hogy tényleg feleségül szeretné venni, annak is pusztán gyakorlatias oka lenne: azt hiszi, kedvére való feleséget faraghat belőle. De egy királyi tanácsosnak makulátlan múlttal rendelkező feleségre van szüksége, és ő már nem lehet az. Egy királyi tanácsosnak olyan feleség való, akit semmi más nem érdekel, csak hogy férje karrierjét egyengethesse, de ő erre

sem alkalmas. Mondjon Giles bármit, biztos, hogy előbb-utóbb nehezményezné, amiért nem akar felhagyni az írással. A férfi világában ez nem való. Ahogy figyelte a férfit, aki gondolkodás nélkül válaszolgatott Maria kérdéseire, és finoman elutasította, amikor Mr. Jenks már-már hőst faragott belőle, szomorúság lett rajta úrrá. Annyival könnyebb lett volna elengedni, amikor még csirkefogó gazembernek hitte. De most, amikor ráébredt, hogy a férfi

ennél sok​kal több... Nem, nem szabad így gondolkoznia. Megvolt a maga terve a saját jövőjét illetően, és abban a házasság nem szerepelt. Giles csak eszköz volt a nagyanyja ellen folytatott harcban, hogy az asszony végre békén hagyja, de semmi több. Vagyis nem számít, mennyire zseniális és felelősségteljes, nem engedheti, hogy a férfi valamiképp keresztülhúzza a számítását.

Tizenegyedik fejezet Amint elhagyták a Stephen’s Hotelt, ahol korábban ebédeltek, és elváltak Mr. Jenkstől, Giles szinte bizonyosra vette, hogy terve, amely Minerva lenyűgözésére szolgált, bevált. Azonban mégsem tűnt úgy, mintha a nő megenyhült volna irányában. Sőt, önmagához képest kifejezetten nem volt beszédes kedvében. Nem ő volt az egyetlen, aki ezt észrevette. Maria karon fogta Minervát,

és megjegyezte: – Nagyon hallgatag vagy. Azon töprengsz, hogyan használhatnád fel a tárgyalás során készített jegyzeteidet? Gondolod, hogy bármelyiket is beleszövöd majd valamelyik könyvedbe? – Nincs köztük semmi különleges, csupán néhány információ a bíróság működéséről. – Minerva futó pillantást vetett a nőre. – Annyiszor mondtam már neked és Olivernek is, hogy az emberek valódi nevének variánsait használtam fel, és azt is csak a móka

kedvéért. Ezt leszámítva, valós életem egyetlen részletét sem írom bele egyetlenegy könyvembe sem. – Ez nem teljesen igaz – ellenkezett Maria. – Felolvastam azt a jelenetet a Lady’s Magazine-ból Olivernek, és a dolog meglehetősen felizgatta. Biztosra vette, hogy egy botrányos álarcosbál története, amelyen ő, Jarret és Gabe is részt vettek – Gilesra nézve egy pillanatra elhallgatott –, és valószínűleg ön is, Mr. Masters, hiszen önök négyen valamikor mindenhová együtt mentek. – Nem, Giles nem volt ott azon a

partin – szaladt ki Minerva száján meggondolatlanul. Isten irgalmazzon neki... bár Minerva remekül játszotta a szerepét, összességében véve nem értett a hazudozáshoz. – Szóval akkor tényleg arról a bálról írtál a könyvben! – kiáltotta Maria diadalittasan. – De honnan tudod, hogy Mr. Masters ott volt-e? És ha már itt tartunk, honnan szereztél elegendő információt, hogy megírhasd? Oliver elmondása alapján nem az a fajta bál volt, ahová tiszteletre méltó hölgyek

beteszik a lábuk. Minerva elvörösödött. – Persze hogy nem jártam ott, de mindenfélét hallottam róla... különböző emberektől. Ami Gilest illeti, a születésnapi estélyem ugyanaznap volt, és nem tudott eljönni, mert az édesanyjánál járt vidéken, így hát tudom, hogy nem lehetett ott a másik partin sem, mert nem... – Á, amott van a Gunter’s – szakította félbe a férfi. – Talán betérhetnénk egy fagylaltra? – Véget kellett vessen a nő szóáradatának, mielőtt még mindent

kifecseg. Bár azért mondta el mindezt, hogy őt megvédje, jobb lett volna, ha meg sem szólal. Viszont vele ellentétben, a nő nem volt hozzászokva a hallgatáshoz. Szerencsére a beszélgetés fonala a fagylaltra terelődött, és arra, hogy Maria akkor kóstolta életében először ezt a csemegét, amikor Angliába érkezett. Innen aztán a férfi játszi könnyedséggel tudta a szót teljesen más irányba terelni. De később, amikor az Oxford Streeten kószáltak, hogy Maria és

Minerva vásárolgathasson, Giles aggódva figyelte, hogy nem is egyszer összesúgnak. Egy húron pendültek. Csak remélni tudta, hogy nem az álarcosbál témáját feszegetik tovább. Aztán, amikor négyesben beléptek egy karikatúrákat árusító üzletbe, Minerva félrevonta, mintha csak mutatni szeretett volna neki valamit a kirakatban. – Sajnálom, hogy azt az álarcosbál dolgot olyan rosszul kezeltem – motyogta halkan, miközben a kirakatot

nézegetve álltak. – Készületlenül ért, amikor azt mondta, hogy Oliver rájött. Sosem gondoltam volna, hogy így lesz. – Nos, abban a részben említést teszel a Marie Antoinette-kosztümről, és Oliver sosem feledte, hogy egy szemtelen csitri Marie Antoinette-nek öltözve azzal vádolta, hogy bujakórral fertőzte meg. Minerva arca a vörös megannyi színében pompázott. – Ó, istenkém, te tudtál erről? Amikor a férfi észrevette, hogy Maria odabentről őket figyeli, úgy tett,

mintha egy karikatúrát vizsgálgatna. – Többször is említette, igen. – Valahányszor a dolog szóba került, Gilesnak nevethetnékje támadt, bár sosem volt képes bevallani Olivernek, mi a valódi oka derültségének. – Több eszem is lehetett volna, mint hogy mindezt beleírjam a könyveimbe. – Igen, lehetett volna. De most már így van. És ezen nem változtathatsz. – Kis szerencsével Newmarshnak sosem tűnik fel, vagy ha netán mégis, sosem feltételezné, hogy Giles belekeveredett. Ez idáig Minerva megmaradt a rá

vonatkozó finom célzásoknál, így nem valószínű, hogy bárki be tudná azonosítani. Bár Ravenswoodnak sikerült. Maria Freddy kíséretében lépett ki az üzletből, majd folytatták útjukat az Oxford Streeten. Amint a Hyde Parkhoz értek, Freddy így szólt: – Még meddig akarunk a városban tekeregni, Lady Minerva? A fáradtságtól mindjárt összeesem. – Nincs semmi probléma, ha szeretne visszamenni a kocsihoz – jegyezte meg Minerva. – Én még sétálnék egy keveset

a parkban Mr. Mastersszel, de nincs rá semmi szükség, hogy megerőltesse magát. Kocsival megkerülheti a parkot, és felvehet bennünket a túloldalon lévő istállóknál. Amikor Minerva jelentőségteljes pillantást váltott Mariával, Giles szeme résnyire szűkült. Készültek valamire. – Azt hiszem, Freddyvel tartok – közölte Maria negédesen. – Én is elfáradtam. – Figyelmeztető pillantást vetett Minervára. – De ne felejtsd el, hogy korán sötétedik, szóval ne maradjatok túl sokáig.

– Nem fogunk – ígérte Minerva. Giles örült, amikor Maria és Freddy magukra hagyva őket továbbálltak. Volt előnye ennek az áleljegyzésnek. Például lehetővé tette, hogy nyilvánosan sétálhasson Minervával a parkban. Amint elindultak, Giles azt mondta: – Ezt ügyesen intéztétek. Minerva elpirult. – Miről beszélsz? Egy fákkal teli részhez értek, amely meglepő módon kihalt volt. A férfi felnevetett.

– Szeretem, amikor adod a szemérmest. – Körülnézve megbizonyosodott róla, hogy senki sincs a közelben, aki megláthatná őket, majd a fák közé húzta és megcsókolta a lányt. Minerva hátrahőkölt, és megriadt, de a férfi ismét közelebb vonta, s még vehemensebben csókolta. Örömére, a nő hagyta, hogy hosszú másodperceken át az ajkán csüngjön. Amikor végül véget vetett a csóknak, tekintete fátyolos volt, ajkai elragadóan kipirultak.

Szájával a nő fülét cirógatta. – Azóta vágytam erre, amióta ma reggel beléptél a tárgyalóterembe. – Csókokkal hintette be Minervea torkát, nyakának egyetlen részét, amelyet nem takart a V kivágású, fodros csipkegallér. Fejét hátrabillentve, a nő reszketve felnevetett. – Érdekes ellenpontja lett volna a tárgyalásnak, nem gondolod? – Valószínűleg kizárattam volna vele magam az ügyvédi kamarából – morogta porcelánfinomságú bőrébe

feledkezve. – De megérte volna. – Hízelgő – suttogta. A férfi egy fához szorította és ismét csókolni kezdte, ez alkalommal még az előbbinél is szenvedélyesebben. A nő illata és az íze a Gunter’snél fogyasztott citromfagylaltra emlékeztette, egyszerre volt fanyar, édes és gyümölcsös. Ez elvette az eszét. Vagy talán csak az, hogy ismét a karjában tarthatta. Olyan puha volt, ahogy hozzásimult, az ajka pedig édesen mohó, ahogy csókjait viszonozta. Bár rétegesen volt

felöltözve, ahogy a hölgyek általában, lila színű utazókabátot viselt, alsószoknyákkal és fűzővel, meg csak a jó isten a tudója, még mit, de minden, amit viselt vékony anyagból készült, hiszen nyár volt. Szóval, amikor tenyerével könnyedén végigsimított a keblén, a nő minden bizonnyal érezte, mivel torkából halk, nyöszörgő sóhaj tört fel. Majd amikor hüvelykujjával a mellbimbóját addig ingerelte, hogy az megkeményedett, a nő rózsás arccal lökte el magától. – Nem ez járt a fejemben, amikor

magammal hoztalak a parkba, Giles! Valamit meg kell beszélnem veled. – Beszélni? – morogta halkan, s a vágytól, hogy megérintse, szinte eszét vesztve nyúlt felé. – Muszáj? – Igen, muszáj. – Kicsusszant a férfi és a fa szorításából. – Fontos. A kénköves pokolba. Fogalma sem volt róla, meddig bírja még ezt a macska-egér játékot. Múlt éjszaka semmi másra nem tudott gondolni, csak arra, hogy ott van vele az ágyában, hogy haja gömbölyded domborulatai köré tekeredik, hogy keze a

férfiasságára feszül, ahogy a fogadóban tegnap, és hogy keblei úgy ácsingóznak ajka után, mint szilvapuding mazsolával a tetején. Erekcióját emberfeletti kínok árán lelohasztva, karját nyújtotta a nőnek. – Ha beszélgetni akarsz, hát beszélgessünk. – Csak minél előbb túl legyek rajta, és fontosabb dolgokkal foglalkozhassak. Például azzal, hogy a magamévá tegyelek. – Köszönöm. – Karját elfogadva, a férfit a gyalogút felé terelte. – Mamáról és papáról van szó.

Ez maradék gerjedelmétől is megfosztotta. – Gondolom, semmi újat nem tudtál meg Desmonddal kapcsolatban. – Nem. – Keze a férfi karjára feszült. – De ma eszembe jutott, amint néztelek munka közben, hogy neked talán... nos, olyasmi is szemet szúrna, ami senki másnak, a szüleimmel történtek vonatkozásában. – Szemet szúrna? – A vadászlakban. – Amikor a férfi zavartnak tűnt, hozzátette: – Tudod. Ahol meggyilkolták őket.

– Még most sem tudhatjuk biztosan, hogy gyilkosság történt-e, főleg nem idegenkezűség. – Én is pont erre gondoltam. Nagyon keveset tudunk. – Azokkal a gyönyörű zöld szemeivel nézett rá, amelyeket aranybarna szempillák szegélyeztek, és amelyek most elsötétültek a szomorúságtól. Ez a férfit is mélyen megrázta. – Többet kell megtudnunk. De nagyi annyira igyekezett eltussolni a botrányt, hogy soha senki nem vizsgálta meg a helyszínt alapos részletességgel.

– A hatóságok bizonyára igen – válaszolta, ahogy a zöldet átszelve a Serpentine körül kanyargó gyalogösvény felé mentek. – A helyi rendőrfőnök és a halottkém igen, de ma bebizonyítottad, hogy ezek az emberek nem mindig leplezik le az igazságot. Nagyi elmondta nekik a maga verzióját, és eleget láttak, hogy azt megerősítsék. Oliver szerint a nagyi megvesztegetésének köszönhetően készpénznek vettek mindent. – Úgy bámult a férfira, mintha az ő kezében lenne a megoldás kulcsa. – De te sosem

tennél ilyet. Te az avatatlanok szemével néznél körbe. Talán észrevennél valamit, amit eddig még senki. Talán meglátnád... – Annyi év elteltével, kedvesem, kétlem, hogy bármit is látnék, aminek hasznát vehetnénk – válaszolta semmitmondón, emlékezetébe idézve, miként reagált Stoneville az ő esetleges beavatkozásának hírére. – Ó, én tudom, hogy igen! Leszámítva, hogy a vért feltörölték és rendet raktak, a vadászlak gyakorlatilag ugyanabban az állapotban van, így

biztosan... – Várjunk csak. Azt akarod mondani, hogy az elmúlt évek során senki sem tette be a lábát a vadászlakba? A lány komoly arckifejezéssel bólintott. – Oliver a „balesetet” követően, ahogy nekünk szabadott emlegetni, lezáratta a birtokot. A család Halstead Hall tájékára sem ment, egészen addig, míg Oliver néhány hónappal ezelőtt újra meg nem nyitotta. Egyikünk sem akart... szóval, egyszerűen olyan... – Értem. – Ó, igen, nagyon is értette.

Mind a mai napig nem bírta rávenni magát, hogy bemenjen a könyvtárba, ahol apja kilenc évvel ezelőtt agyonlőtte magát. – Szóval azt szeretnéd, ha egyedül vizsgálódnék a helyszínen. – Nem! Sosem kérnék tőled ilyet. Természetesen elkísérnélek. – Szomorúan mosolygott a férfira. – Tudod, a városban az emberek azt mondják, hogy kísértet járja. A vadászlak közelében hangokat véltek hallani, titokzatos fényekről meg ehhez hasonlókról beszélnek.

– Biztos vagy benne, hogy képes vagy erre? – Hát persze hogy képes vagyok. Miért ne lennék? Nem hiszek a kísértetekben. Már megint az a bátorság, ami mindig is annyira lenyűgözte. Még most is élénken élt az emlékezetében, ahogy kilencévesen makacsul felszegte állát, majd nyugalmat erőltetve magára emelte fel tekintetét szülei koporsójára. – Stoneville nem helyeselné. Állát most is felszegte. – Nem érdekel. Ostoba szamár

módjára viselkedik veled. A férfi elfojtotta mosolyát. – Ahogy mondod. – Ha valaki tudja, milyen diszkrét tudsz lenni, hát az én vagyok. Pont olyan titkolódzó vagy, mint ő, ha nem rosszabb. Tudom, hogy nem beszélnél róla senkinek. – Hát jó. Csak adj nekem egy napot, hogy utánajárjak, mit tudok kideríteni a hivatalos jelentésből. – Az nehézségekbe ütközhet – mondta Minerva. – Tegnap este Olivert erről kérdeztem, és azt mondta, hogy

Mr. Pinter már érdeklődött felőle, de azt a választ kapta, hogy hetekbe telhet, mire előkerül. Giles felvonta egyik szemöldökét. – Mi mást mondtak volna neki? A nagyanyád háta mögött mesterkedik. A rendőrfőnök semmit sem fog tenni az ügyben, míg az engedélyét nem kérte. És ha Pinter egyértelművé tette, hogy nem szeretné őt is bevonni... Minervának egy pillanatra a torkán akadtak a szavak a meglepetéstől. – Látod? Már most is sokat segítettél! – Remélem, Stoneville is így érez

majd, ha rájön, hogy határozott óhaja ellen cselekedtem. – A fivéremet bízd csak rám. Ha valami használhatót találunk, nem lesz olyan mérges. Rövid ideig néma csendben bandukoltak az ösvényen, s nézték a Serpentine felett elsuhanó kacsákat. Giles fürkész pillantást vetett rá. – És nem félsz velem titokban találkozni, kettesben, a fivéred birtokának egy eldugott zugában? Bár elpirult, mosolyogva nézett a férfira.

– Kellene? – Feltétlen – válaszolta halálosan komolyan. – Túl nagy kísértés ez egy férfi számára... – Több eszed van annál, semhogy tönkretegyél, mert tudod, annak mi lenne a következménye – felelte könnyedén. – Neked sem fűlik jobban a fogad a házassághoz, mint nekem, és nem akadályozhatod meg, hogy a könyveimben rólad írjak, ha kihasználod a helyzetet. Elfojtotta magában a késztetést, hogy ott és akkor a szavainak hitelt adjon.

Azzal csak még inkább éket verne kettejük közé. A nő még mindig abban a hitben ringatta magát, hogy ez nem igazi udvarlás, és sokkal többre megy vele, ha meghagyja ebben a hitében. Ugyanakkor kényszert érzett rá, hogy figyelmeztesse, nem szándékozik tisztességesen viselkedni, csak mert a nő kijelentette, hogy ezt kellene tennie. – Biztosíthatlak, Minerva, hogy a helyzet kihasználása és a nő tönkretétele között egy férfi hosszú utat jár be. – A nő kezét a kezébe fogta. – Nagyon hosszú utat.

– Ó? – felelte, szemében ravaszkás csillogással. – Na és ​hogyan? A férfi az emberekre pillantott, akik mellett elhaladtak: egy fiatal párra, akik kart karba öltve egy padon ücsörögtek, egy kacsákat etető férfira, s egy idősebb nőre, aki fürgén lépdelt a folyóparton, és lehalkította a hangját. – Ha kettesben lennénk, levenném a kalapod és a csipkegallért, hogy láthassam a nyakad. Imádom. Szépséges gödröcskék és hajlatok borítják, és olyan elegáns, amikor csupasz.

A nő ujjai a férfi karjára feszültek, tekintete a messzeségbe révedt, csinos arcát két rózsás folt színezte. Giles halk, rekedt hangon folytatta. – Aztán nagyon lassan elkezdeném kigombolni a ruhád, és miután minden gombbal végeztem, az alsóingeden keresztül megcsókolnám a hátad. Kíváncsi lennék rá, vajon a hátad meztelenül is olyan csábító-e, mint ruhában. – Attól tartok, ezen még jó darabig töprenghetsz – válaszolta kissé bizonytalanul.

– Valóban? Semmi oka, hogy ne lássam a meztelen hátad. Az még egyáltalán nem veszélyeztetné a tisztességed. Sőt rengeteg olyan részed van, amit megérinthetek, simogathatok és csókolgathatok anélkül, hogy valamiféle gaztettre vetemednék. Mint például a finom bőr a combod belső oldalán, közvetlenül a térded felett. A számmal becézgethetném, addig csókolnám a belső combod, mígnem a tiltott területhez nem érnék... – Elég – suttogta. – Zavarba ejtesz. – Felizgatlak. Az egyáltalán nem

ugyanaz. A nő nagyot nyelt. – Szavakkal próbálsz elcsábítani. – Sikerül? Egy pár haladt el mellettük, s míg hallótávolságon kívülre nem értek, Minerva csendben maradt. – Nem hagyom, hogy elcsábíts, Giles. Verd ki a fejedből. – Milyen kár – sajnálkozott halkan. – Pedig égető szükséged volna rá, hogy elcsábítsanak, Minerva Sharpe. Dühös tekintettel meredt a férfira. – Mi a csodának mondod ezt?

– Mert úgy tekintesz a házasságra, mintha az egyenlő volna a függetlenséged feladásával, ráadásul anélkül, hogy mérlegelnéd az előnyeit. Mellesleg, ha vennéd a bátorságot, hogy valóban belekóstolj, eszedbe nem jutna ilyen vehemensen ágálni ellene. – Azt hittem, a fogadóban már adtál ízelítőt belőle. – Azt inkább nevezném szippantásnak, semmint ízlelésnek. Amit én szeretnék, az több néhány ártatlan érintésnél. Olyan alapos leckét kapnál a házasság ama bizonyos

előnyeiből, amilyen alaposat csak adhatnék neked, anélkül, hogy tönkretennélek. Már ha egyáltalán megengednéd, hogy megtegyem. Lehetséges lenne? A lány pislogott, majd elfordította róla a tekintetét. Amikor nem szólt egy szót sem, a férfi szíve heves kalapálásba kezdett. – Tegyük fel... hagynám, hogy ízelítőt adj nekem – bökte ki végül. – Ne feledd, csak ízelítőt. Semmi olyat, amiből később bajom származhatna. Hajlandó volnál erre úgy is, hogy... ahogy te

nevezed, nem „vetemednél semmiféle gaztettre”? Teste azonnal reagált a megjegyzésre, s a férfi felnyögött. – Az ég szerelmére, muszáj nyilvános helyen ilyen dolgokat mondanod? – Mire célzol? Hangja suttogássá halkult. – Emlékszel még, mi történt tegnap a fogadóban? A „pisztolyom”, hála neked, éledezik. Minerva a férfi nadrágjára pillantott, amitől annak gerjedelme még nyilvánvalóbb méreteket öltött. Aztán

pajkos tekintetét felemelve a férfi arcába nézett. – Nem tudnál valamit tenni, most, hogy ebben az... állapotban vagy? – Gyakorolhatom a latin igeragozást – jegyezte meg nyersen. – Gondolhatok Angliára. Vagy bármire azon kívül, hogy te meg én azt műveljük... A kénköves pokolba, már megint kezdődik, és már majdnem a Rotten Row-n járunk. – Hirtelen megállt, majd egy magas támlás pad mögé lépett, amely a folyóparton állt. Minerva szorosan követte Gilest,

ennivalóan édes volt, s tekintetét szemérmes kíváncsisággal a férfi nadrágján felejtette. – Volnál szíves nem odanézni? – morogta. – Nem segít. A nő elnevette magát. – Te kezdted azzal, hogy megpróbáltál szavakkal elcsábítani. Megérdemled, ha most a kínok kínját kell kiállnod. – Kedvesem, te csak incselkedsz velem. Tétován elmosolyodott. – Azt tenném? – Átkozottul jól tudod, hogy igen.

Csak azért hoztad szóba, hogy ízelítőt adjak neked, mert bosszantani akarsz. – Nos, igazából komolyan gondoltam. És nem válaszoltál a kérdésemre. – Nagyot nyelt. – Ha hagyom, hogy... ízelítőt adj nekem, vissza tudnád fogni magad, és beérnéd ennyivel? – Nem miattam kellene aggódnod. A nő megsemmisítő pillantást vetett a férfi ágyékára, amely hatásosabbnak bizonyult gerjedelme lelohasztásához minden latin ragozásnál. – Azt hiszem, már bebizonyítottad, hogy nem vagy tökéletesen ura... a

vágyaidnak, hogy nevén nevezzük. – Bízz bennem, egy férfi mindig ura a vágyainak, ha eljön a kritikus pillanat. A kérdés pusztán az, vajon te képes vagy-e kordában tartani a vágyaid. Mert azt megígérhetem, drágaságom, hogy akaratod ellenére nem foglak elcsábítani. A nő lélegzete akadozni kezdett. – Márpedig én sosem omlok a karjaidba. Az keresztülhúzná a terveim. – Akkor nincs miért aggódnod – közölte mézesmázosan. – Ha csak kóstolót szeretnél, hát megkapod. –

Lehalkította a hangját. – Míg én is megkapom a magamét. – Vérbeli csirkefogó vagy – mondta. – Csak egy csirkefogó tenne eleget a kérésednek. – Felkorbácsolt érzékeit tökéletesen kordában tartva karon fogta és visszavezette Minervát a gyalogútra. A lány egy szót sem szólt, miközben a Rotten Row-n sétáltak. Csak mosolygott és integetett annak a néhány embernek, akik az esti szürkületben még mindig sétakocsikáztak.

Amikor már az istállók felé közeledtek, komoly tekintettel nézett fel a férfira. – Nem értelek. Hogy vagy képes az egyik percben az okos és felelősségteljes ügyvédet adni, aki a királyi tanácsosi cím várományosa, a másikban pedig csirkefogó gazemberként viselkedni? – Gyakorlás révén. – A nőnek fogalma sem volt, hogy ez mennyire igaz. – Nem így értettem, és ezt te is tudod. Melyik vagy valójában? – Miért ne lehetnék mindkettő? Az

egyik a másikat nem zárja ki. – Tényleg nem? A férfi megrándította a vállát. – Szemmel láthatóan te magad sem hiszed, hogy igen. Ott van Rockton, aki egy személyben tökéletes csirkefogó és kém. – Azért, hogy fokozza történeteim drámaiságát. De a valóságot túldramatizálni nem jó ötlet. Az csak bonyolítja a helyzetet. Ez kétségtelen. – Fogd fel másképp. Komoly munkát végzek, amelynek során naponta

igyekszem igazságot szolgáltatni az arra érdemeseknek. Szóval éjjel egy kis komolytalanságra vágyom, s talán némi vadságra. Máskülönben őrjöngve rohangálnék fel és alá az utcákon. – És nekem akkor melyik életedben van helyem? A komolyban vagy a féktelenben? – Ma? Mindkettőben. Amikor egy csalitos részen vágtak keresztül, a férfi egy fa mögé rántotta a nőt, és szenvedélyesen megcsókolta. – Áruld el nekem az igazat. Tényleg szeretnéd, ha kóstolót kapnál tőlem?

Minerva nagyot nyelt. – Igen. Ahogy pulzusa megugrott, hüvelykujjával végigsimított a nő alsó ajkán. – Akkor holnap reggel megnézem, ki tudok-e deríteni valamit a hivatalos jelentésről. Délután pedig találkozunk a... – Ne, ne holnap. Holnapután, amikor Oliver a bérlőkkel találkozik egy ealingi vendéglőben. Így kisebb rá az esély, hogy belébotlunk. A férfi bólintott.

– Át kell tennem néhány megbeszélés időpontját, de menni fog. Holnapután tízkor várlak a vadászlakban. – Tudod, hol van? – Igen. A fiúkkal hajdanán ott kártyáztunk, még mielőtt... – Elhallgatott. – Szemügyre veszem a helyszínt, és megpróbálom kikövetkeztetni, amit csak lehet. Azután pedig te és én piknikezünk egy jót valahol, ahol kicsi a valószínűsége, hogy ránk akadnak, és megkapod tőlem az ízelítőt, amire olyan nagyon vágysz. – Arcát a kezébe fogta. – De

figyelmeztetlek, ha végül mégis úgy döntenél, hogy hagyod magad elcsábítani, nem vagyok biztos benne, hogy képes leszek nemet mondani. – Ne aggódj. Ez nem fog történni. Kísértést érzett, hogy megcsókolja és emlékeztesse, milyen könnyedén megtörténhet, de azzal tönkretenné a terveit. Azonkívül elég hamar rájön majd erre a nő maga is. – Akkor holnapután – mondta Giles, ajkát Minerva ajkához dörzsölve. – Holnapután – ismételte. Holnap a férfira minden bizonnyal

élete leghosszabb nap​ja vár.

Tizenkettedik fejezet Minerva a találkájuk napján korán ment le reggelizni, s abban reménykedett, hogy családja pár tagja van még csak fenn. Nem volt ilyen szerencséje. Celia és Jarret az új Manton-féle hátultöltős puska előnyeiről vitáztak, amelyet Celia kicsivel ezelőtt vett, Oliver és Maria pedig éppen azt fejtegették nagyanyjuknak, miért gondolják, hogy anyjuk régi hálószobája jobb választás

lenne gyermekszobának, mint az, amelyikben a Sharpe gyerekek cseperedtek fel. – A közelünkben szeretnénk tudni a gyermeket – mondta Maria. – És egyébként sem használom a hálót. Jarret felhorkanva megjegyezte: – Semmi kétség, a fivérem túlságosan lefoglal a saját ágyában, semhogy időd lenne egy másikban aludni. – Aludni? Az meg mi? – kérdezte Oliver a szavakat elnyújtva, és a két ostoba összenevetett. Maria a szemeit forgatta.

– A helyzet az, hogy édesanyátok hálószobáját könnyűszerrel át lehetne alakítani gyerekszobává. Hatalmas és nincs messze Jarret és Annabel hálószobájától sem, szóval az ő gyermeküknek is megfelelne, már ameddig itt laknak velünk. Minerva sóhajtva szedett magának sonkát, sajtot és pirítóst a tálalóasztalról. A két hamarosan megszülető gyermekről folyó vég nélküli beszélgetések kezdtek az idegeire menni. Nem mintha ne szerette volna a

gyerekeket. Ellenkezőleg. De attól a gondolattól, hogy felelős legyen egy apró életért, akit végül cserbenhagy, ahogy azt az anyjuk is tette, a hideg rázta ki. Aztán ott volt minden más, amit fel kellett volna adnia, hogy jó anya lehessen. Még emlékezett rá, anyja milyen sóvárogva beszélt az írásról, amit apja annyira ellenzett. Giles nem ellenezné. Összevonta a szemöldökét. A férfi ezt mondta, de nem tudta biztosan, hihet-e neki.

Akkor meg miért vállalkozott vele egy ilyen merész kalandra? Elment volna az esze? Talán. Vagy egyszerűen csak meg akarta tapasztalni, milyen az, amikor egy férfi érintése, simogatása az őrületbe kergeti, milyen az, ha önmagáért tartják vonzónak, és nem pusztán eszköznek tekintik az örökségért folytatott harcban. Nem tudta, miért, de szerette volna hinni, hogy Gilest tényleg nem érdekli a pénze. Égbekiáltóan ostoba. A tűzzel játszik.

És nem érdekli. A múlt éjjel attól való izgalmában, hogy ma viszontlátja a férfit, szinte le sem hunyta a szemét. Már a puszta gondolat is, hogy kettesben lehet a férfival az erdőben, eksztázisba hozta, és meglódult a fantáziája. Ahogy a férfi beszélt vele, amiket mondott neki... A szájával tényleg combja belső oldalát kényeztetné, olyan közel... ahhoz? A fogadóban a kezével már megérintette, és jóleső érzés volt. – Ma számíthatunk Mr. Mastersre? – kérdezte Celia.

Minerva majd kiugrott a bőréből. Húga hátborzongató módon értett hozzá, hogy kitalálja, gondolatai merre kalandoznak. Remélhetőleg csak sejtései voltak. Arcára mosolyt erőltetve ült le az asztalhoz. – Kétlem. A bíróságon van. – Ez tűnt az egyetlen kézenfekvő kifogásnak, amit fel tudott hozni, miért nem látogatja meg a férfi. – Valóban? – érdeklődött Jarret. – Nem is említette, amikor Gabe és én tegnap reggel a városba menet

találkoztunk vele. – Találkoztatok vele? – szaladt ki a száján, majd átkozta magát, amiért fülig szerelmes iskolás lány módjára próbál információt szerezni legújabb hódolójáról. Kényszerítenie kellett magát, hogy pirítósát kellő nemtörődömséggel vajazza meg. – Hol jártatok? – Igazából Ealingben – felelte Jarret. – Olyan közel van ide, hogy azt hittem, ide tart, de azt mondta, nem, ott van dolga, és valószínűleg beletelik egy egész napba.

A jelentést akarhatta megszerezni a rendőrfőnöktől, semmi kétség. Jarret elgondolkozva figyelte, miközben a nő bekapott egy falat sonkát. – De megkért, hogy adjuk át üdvözletét. Ez csak humbug, emlékeztette magát, amikor szívverése kissé felgyorsult. A szerelem szó hiányzik Giles szótárából... az az ostobák és álmodozók mentsvára, emlékszel? – Tényleg? – Nehezen viselte, hogy fivérei állandóan rajta tartották a

szemüket. Jarret az elmúlt két napban árgus tekintettel figyelte, ami rettenetesen idegesítette. – Milyen kedves tőle. – Mi dolga lehet Giles Mastersnek Ealingben? – mordult fel Oliver. – Azt hiszem, van ott egy kliense – hazudta, aztán megszidta saját magát. Már megint hazudott érte. Mi van, ha Oliver kérdezősködni kezd erről a kliensről? Vagy ami még ennél is rosszabb, mi van, ha Oliver Ealingben kezd el kérdezősködni arról, tudja-e valaki, Giles miben mesterkedik?

Nem az ő dolga volt, hogy megpróbálja fedezni a férfit. Felnőtt ember, tud vigyázni magára. Vajas pirítósát néhány szelet sonkára és sajtra hajtva, szendvicsként fogyasztotta. – Azt hittem, Oliver, ma a bérlőkkel találkozol – jegyezte meg élénken, azzal a szándékkal, hogy elterelje Gilesról a szót. – Majd holnap. Az új borjakkal kapcsolatos probléma miatt a tárgyalást el kellett napolnunk. Tekintete mereven szegeződött a

férfira. Ó, te jó ég. Arra számított, hogy Oliver nem lesz a birtokon. – És neked milyen terveid vannak mára? – érdeklődött Oliver a társalgást fenntartva. – Írok. – Nem akarva tálcán kínálni a lehetőséget, hogy a férfi mélyebben belemenjen a témába, azt mondta: – Szóval akkor mama hálószobáját akarjátok gyerekszobává alakítani, ha jól hallom? – Nincs idő tétovázni. A gyermek hamarosan megszületik, és a régi gyerekszobánk túl hideg, és távol esik a

nekünk tetsző többi helyiségtől. Ő és Maria gyengéden egymásra néztek, mire Minerva szívébe tőrként hasított bele az irigység. Irigység? Nevetséges. Az élete pont olyan, amilyennek szerette volna. – Talán segíthetnél – mondta Maria. – Jól jönne egy nő véleménye. Minerva igyekezett visszanyerni lélekjelenlétét. – Sajnálom, Maria, de reggeli után kiadós sétára van szükségem. – Elkísérhetlek, és közben megvitathatjuk a gyerekszoba...

A jelenlévők harsány kacajra fakadtak. – Mi a baj? – kérdezte Maria. – Amikor Minerva kinyilvánítja, hogy kiadós sétára van szüksége – magyarázta Oliver –, az azt jelenti, hogy nem vágyik társaságra. – Ha mégis – kotyogott közbe Celia –, akkor azt mondja: „Van valakinek kedve sétálni?” Amikor Maria értetlenül meredt maga elé, Jarret hozzátette: – Minerva akkor megy sétálni, ha elakad a könyvvel, amit éppen ír. –

Grimaszolt. – Sokat sétál. – Segít a gondolataimat rendezni – válaszolta Minerva védekezésképp. És most az egyszer megrögzött szokásai tolakodó családját is távol tartják. – Talán este segíthetnék – folytatta. A Giles karjában átélt kalandokat követően. Nem, nem szabad erre gondolnia. Arcára kiülő érzései még elárulják. Az órára pillantott, már majdnem kilenc harminc, és még a vadászlakhoz is el kellett jutnia. Kortyolt egy kevés teát, majd felállt. – Nos, megyek is. Később

találkozunk. – És mielőtt még bárki megállíthatta volna, kalapját a főkötője fölé kötve az ajtó felé indult. Miközben fürge léptekkel haladt az ösvényen, körülötte madárfütty töltötte be az erdőt. Lóháton gyorsabb lett volna, de azzal felhívta volna magára a figyelmet. Céltalanul kószálni a birtokon kevésbé tűnt gyanúsnak, bár ha valaki látta volna, milyen messzire tévedt, furcsállta volna a dolgot. A kerten túl ritkán járt. A vadászlakhoz közeledve szívverése ki-kihagyott. Az ajtónál kipányvázott ló

arról árulkodott, hogy Giles már megérkezett. Mivel nem volt odakinn, nyilván megtalálta a módját, hogy bejusson. Tekintve a zárak feltörése iránt megnyilvánuló vonzalmát, ez nem volt meglepő. De nem emiatt tétovázott. Újra itt áll. Itt, ahol a szülei meghaltak. Hogy bátorságát összeszedje, hosszú másodpercekig tipródott. Tegnap hazudott a férfinak, amikor azt állította, hogy az elmúlt tizenkilenc évben senki sem járt itt. Pár hónappal ezelőtt, amikor Oliver megnyitotta a

birtokot, ő eljött ide. Kényszert érzett rá, hogy idejöjjön, hátha meglátja a „szellemet”, amiről a helyiek beszéltek. Hogy lássa, érzékeli-e szülei jelenlétét. De nem bírta magát rávenni, hogy bemenjen. A gondolattól, hogy egyedül van odabenn, hogy esetleg meglátja szülei szellemét haláltusájuk közepette, bénultan cövekelt le a bejárat előtt. Miután húsz percig bámult a bejáratra, elmenekült. Ezt ma nem teheti. Nem, ha válaszokat akar. Nincs miért aggódni, mondogatta

magának. Giles odabenn van, és briliáns elméjével elüldöz bármilyen gonosz szellemet. Ugyan már, ez itt semmi más, csak egy hétköznapi házikó, ami a vadászok kényelmét szolgálja. A hely igazán nem jelent fenyegetést. Giles lova felhorkant, amitől megriadt. Jóságos ég, nevetségesen viselkedik. Szellemek nincsenek. Csak azért fél, mert könyvei mással sincsenek tele. S olyan valóságosnak tűnnek, hogy már maga is hisz bennük – ami rossz ómen olyasvalaki számára, aki olyan sötét történeteket ír,

amilyeneket ő. Kényszerítette magát, hogy belépjen, majd a szalon felé indult, ahol tudomása szerint a szülei meghaltak. A küszöbön megtorpanva kukucskált be, Gilest keresve. A férfi nem volt ott. És valami a letakart bútorok láttán, illetve a fojtogató levegő miatt, riadalmat keltett benne. – Giles? – Miközben visszafelé igyekezett a hallba, érezte, ahogy szíve minden lépéssel egyre hevesebben kalapál. – Giles, merre vagy? – Idefenn! – kiáltott le a férfi az

emeletről. – A nagy hálószobában! Ó, hála az égnek. Kezét a mellkasára szorítva, hogy szapora szívverését csillapítsa, ment fel a lépcsőn. A férfi az intarziaberakásos padló közepén álldogált, abban a szobában, amely itt tartózkodásuk során valaha szülei szobája volt. A férfi az ablak közelében állt, amit nyilvánvalóan kinyitott, mivel lágy szellő kuszálta össze a haját. Megszokott megjelenése segített legyűrni a nő nyugtalanságát. Kalapját lustán a combjához csapkodva, s

szemöldökét ráncolva mélyedt gondolataiba. Szarvasbőr lovaglónadrágjában és nyalka, zöld lovaglókabátjában gondtalannak és egy kicsit vadnak látszott. Amikor Minerva felé fordult, szeméből ugyanaz az őszinte értelem sugárzott, amit ő mindig olyan vonzónak talált. – Egy dolgot most már legalább biztosan tudunk. – Ó, és mi volna az? – A rendőrfőnök jelentése, ami javarészt nagyanyátok kitalált meséjén

alapul, nem lehet igaz. A nő pislogott. – Te láttad a jelentést? Hogy a csodába sikerült elérned, amikor Pinternek nem? Giles önelégült mosollyal nézett rá. – A jelenlegi rendőrfőnöknek átnyújtottam egy levelet, amelyben nagyanyád törvényes képviselőjeként felhatalmaz, hogy belenézzek. Azt mondtam neki, azért van szükségem a jelentésre, mert az örökséggel kapcsolatban bizonyos dolgokat le kell ellenőriznem.

Tátott szájjal bámult a férfira. – De Giles, hogy szerezted meg nagyi... – Sehogy. Hetek óta a végrendeletét tanulmányozom, egyszerűen lemásoltam az aláírását. – Vigyorogva nézett a nőre. – Pinterrel ellentétben én kész vagyok megszegni akár a törvényt is, hogy megkapjam, amit akarok. Neki nincs befolyása, mivel a nagyanyád háta mögött nyomoz. Én viszont egyértelművé tettem, hogy az ő oldalán állok, és mivel errefelé nagy tiszteletnek örvend, a rendőrfőnök

felettébb készségesen segédkezett a jelentés előkerítésében. – Te alávaló gazember! – kiáltotta, egyszerre érezve magát lenyűgözve és megbotránkozva. – Egy szép nap valaki még fülön csíp, miközben kisded játékaid űzöd, ugye tudod? – Kétlem. Az egyetlen személy, aki valaha rajtakapott, te vagy, és én nem bánom, drágaságom, ha rajtakapsz. Főleg ha egy csók érte a jutalmam. Már megint drágaságomnak nevezte. Azt kívánta, bár ne tette volna. Ugyanis túlontúl élvezte. És ahogy ránézett...

Némiképp zavartan fordult meg, hogy vessen egy pillantást a szobára, ahová éveken keresztül be sem lépett. A bútorokat itt is lepel fedte, valószerűtlen hangulatot kölcsönözve a helyiségnek. Gyermekként sokat járt itt. Anyja időről időre szeretett ide menekülni, Halstead Hall nyomasztó pompáját hátrahagyva, és Minerva ilyenkor könyörgött, hogy vele jöhessen. Anyja meg is engedte neki, mert tudta, hogy Minerva csendben elücsörög és olvasgat majd, fivéreivel ellentétben,

akik fel-alá rohangálva fordították feje tetejére a házat. Ő és anyja az ágyban összebújva olvastak órákon keresztül. Könny szökött a szemébe. Erről szinte teljesen ​megfeled​kezett. Emlékeit száműzve igyekezett könnyed hangnemet megütni. – És mi áll a jelentésben? – Nem sok minden. Java része egybevág azzal, amit véleményem szerint a nyilvánosság elé tártak: édesanyád egy behatoló által keltett zajra ébredt, lement a földszintre, lelőtte az illetőt, majd tette miatt érzett

fájdalmában végzett magával is. – Java része? – Néhány új dolgot is megtudtam. A jelentés szerint egy megtöltött pisztolyt használt, amit a férje ebben a szobában, az éjjeliszekrény egyik fiókjában tartott, s önvédelmi célokat szolgált. – Most hol van a pisztoly? – A rendőrfőnöknél. És egy egylövetű pisztolyról van szó, vagyis újra kellett töltenie, mielőtt lelőtte saját magát. És hacsak nem volt mesterlövész... – Amennyire mi tudjuk, nem volt. És

Celia szerint is elég valószerűtlen, hogy mama képes lett volna megtölteni egy pisztolyt. – Több ellentmondás is van a jelentésben, erről biztosíthatlak. – Giles a nő mellé lépett. – Az elmúlt pár percben idefenn hallgatóztam. Nem hallottam az ajtót nyílni vagy csukódni, ahogy azt sem, hogy bejöttél és körbesétáltál. Semmit sem hallottam, míg a nevem nem kiáltottad, és azt is csak alig. – Hosszú léptekkel a falnál termett, és megkopogtatta. – A falak masszívak, és a szoba a hall végében

van. Senki sem hallaná meg, ha valaki beosonna a földszinten, főleg nem egy alvó ember. – Talán mama egy másik szobában aludt. – És átjött ide, hogy magához vegye a pisztolyt? Miért pazarolta volna az időt ilyesmire? Ha már itt tartunk, miért fogott volna pisztolyt egy betolakodóra, amikor egyszerűen lemehetett volna a cselédlépcsőn, majd ki a hátsó ajtón, hogy segítséget kerítsen? – Visszament az ablakhoz, hogy kinézhessen. – És van még egyéb

ellentmondás is. Minerva követte a férfit, és ő maga is kinézett. – Az istállók elég közel vannak ehhez az ablakhoz, így azt viszont bárki könnyedén meghallja, ha egy lovat kikötnek odabenn. – Giles folytatta. – És milyen hívatlan látogató állítaná be lovát az istállóba? Abban a percben, amikor meghallotta a zajokat az istállóból, anyád azt hihette, hogy apád vagy családod egy másik tagja lehet az. – Hacsak nem gyalog jött az illető. Én ma gyalogoltam.

– A jelentésben az áll, hogy mindkettőjük lova az istállóban volt. – Ó. – Látod? Túl sok itt az ellentmondás. – Kalapját a fejébe csapva, az ajtóhoz sétált. – És még valami. A nő követte a férfit, ki a hallba. – Még ha feltételezzük is, hogy a történet igaz, anyádnak végig kellett volna osonnia a hallon, hogy a lépcsőkig jusson. – Tett egy lépést, és a deszka hangosan megnyikordult. – Apád ezt biztosan meghallotta volna. Közvetlenül a szalon felett vagyunk, és

egyik hálóból sem lehet kijutni anélkül, hogy itt átmennél. – Talán kikerülte. – Álmából felriadva azt gondolta, magához ragad egy pisztolyt és kikerüli a nyikorgó padlót? Szerinted ez logikus? – Nem, egyik sem az. – Minerva felsóhajtott. – És ez azt jelenti, hogy Olivernek igaza lehet... vagyis elrejtőzve várt a papára, és szántszándékkal végzett vele? Giles szeme résnyire szűkült. – Miből gondolja ezt?

– É-én ezt nem mondhatom el neked... sosem bocsátaná meg. Csak annyit mondhatok, hogy Oliver vitatkozott valamiről a mamával, alapos okot adva neki rá, hogy dühös legyen a papára. – Á. Jarret úgy véli, talán mindkettejüket Desmond ölte meg. – Tudom. Giles megdörzsölte az orrnyergét. – A probléma ezzel a teóriával az, hogy Desmondnak nem volt indítéka, hogy megölje őket. Nem örökölt volna semmit sem.

– Talán nem a pénzért tette. – Jobban ínyére volt a gondolat, hogy Desmond ölte meg őket, semmint hogy anyja lesből támadva vetett véget férje életének. – Talán személyes oka volt rá, hogy végezzen velük. – Erre is gondoltam. – A férfi a lépcsőhöz ment, ő pedig követte. – Viszont el nem tudom képzelni, mi volna az. Amikor leértek a földszintre, a szalon felé indult. A nő vonakodva követte. – Bárcsak pontosabb információim volnának arról, milyen testhelyzetben

találtak rájuk – mondta Giles. – Úgy értem, nagyjából tudom, de... – Valóban? És hogyan? A férfi belépett a szalonba. A nő egy kis ideig habozott, majd ő is bement. Te akartad, emlékszel? Te kérted, hogy jöjjön ide, és ezt tegye. De nem gondolta volna, hogy ilyen nehéz lesz. Sosem járt a tett színhelyén, mégis maga elé tudta képzelni a jelenetet, ahogy anyja szembenéz apjával, apja döbbenetét, ahogy meglátja, hogy pisztolyt fognak rá. – Egyikőjük itt feküdt – mondta Giles,

miközben egy fedetlen padlórészhez lépett. Minervának korábban fel sem tűnt, de hiányzott onnan egy szőnyeg. Giles letérdelt, hogy megkopogtassa a deszkát. – Amikor ideértem, átmentem ezen a szobán. Vérfoltok valóban nem látszódnak, de az efféle szennyeződést teljesen feltakarítani lehetetlen. A rövid ideig otthagyott vér is foltot hagy a fán, így foltfélét kerestem, amit valami talán elfedett, és ezt találtam. Ebből gondolom, hogy egyikük itt

heverhetett. Felállt, hogy átmenjen a szoba másik végébe, de a nő már nem figyelt rá. Ott állt földbe gyökerezett lábbal, és egy jókora foltot bámult a fán, ami vörösesbarna színével elütött a padló többi részétől. A foltot látva a dolog valahogy sokkal valóságosabbnak tűnt. Képek rohanták meg, amelyektől egész életében szabadulni igyekezett: anyja, amint pisztolyt fog apjára, ahogy a golyó az arcát szétroncsolja... amint apja a padlóra zuhan, miközben anyja ügyetlenül újratölti a pisztolyt... amint

anyja a pisztolyt a mellkasának szegezi... – Giles... – suttogta, miközben látása elhomályosult, és homlokát kiverte a veríték. A férfi mit sem törődve a nővel, mondta a magáét. – Valószínűleg az egész nem tartott tovább... – Giles... azt hiszem... azt hiszem, el fogok... – Érezte, hogy térde megroggyan, aztán a szoba elsötétült körülötte.

Tizenharmadik fejezet Giles még időben fordult meg, hogy lássa, Minerva összecsuklik. Rémület járta át, miközben odaszaladt, hogy felnyalábolja. Átkozva magát figyelmetlenségéért, kicipelte. Miközben fellengzős fajankó módjára megállás nélkül Lewis és Prudence Sharpe haláláról szónokolt, a legfontosabbról elfeledkezett: a lány szüleiről beszél. Ez az egész sokkal inkább volt az ő tragédiája, mint bárki

másé. Túl későn jutott eszébe a kilencéves Minerva, aki a kápolnába menet attól való félelmében, ami odabenn tárul a szeme elé, megtorpant. És most újra az emlékezetébe idézett mindent. Milyen ostoba volt. A karjaiban eszméletlenül heverő nő látványa borzasztó érzéseket keltett benne. Vékony, fehér muszlinruhájában olyan törékenynek tűnt, akár egy angyal, aki egy megtévedt vadász puskája elé került. Az ég legyen hozzá irgalmas, már

megint a költői pátosz szólt belőle. Kezdett egyre jobban belehabarodni a nőbe. És nagyon úgy tűnt, nem tud úrrá lenni az érzésein. A nő megmozdult, szeme reszketve felnyílt, majd zavartan meredt a férfira. – M-mi történt? – Elájultál – motyogta, még mindig torkában dobogó szívvel. – Attól tartok, túlságosan elragadtattam magam, miközben a szüleid... – Haláláról beszéltél. Mondd csak ki bátran. – Hangja most már magabiztosabban csengett. – Tegyél le.

Már jól vagyok. A férfi vonakodva engedelmeskedett a nő kérésének, de kezét a derekán hagyta. – Sajnálom, én... – Ne, ne, minden rendben. Semmiség, tényleg. Még sosem ájultam el. Nem tudom, most miért. – A szavak túl gyorsan buktak ki belőle, hogy az rendjén valónak tűnjön. – Már majdnem húsz éve, és ez nem olyan, mintha ott lettem volna, és láttam volna, vagy ilyesmi, én nem... – Sss, kedvesem. – Leültette a

bejárathoz vezető lépcsőkre, és ő maga is mellé telepedett. A kabátja zsebében kotorászva előhalászta zsebkendőjét, hogy nyirkos homlokát megtörölhesse, ami nem bizonyult könnyű feladatnak a nő terebélyes kalapja miatt. – Most már nyugodj meg. Lélegezz mélyeket. Van nálad repülősó? Megrázta a fejét. – Ahogy már mondtam, nem vagyok az az ájulós fajta. A hely lehet az oka, a hely, ahol meghaltak, a tudat, ahogyan meghaltak, és a vér látványa... – Nem a te hibád – válaszolta a kezét

szorongatva. – Nem kellett volna ilyen nyersen fogalmaznom. Magával ragadott a probléma megoldása, és megfeledkeztem róla, mennyivel többet jelent ez számodra. – Viszont én akartam idejönni, és hallani, mire jutottál. El sem hiszem, hogy ilyen ostobán viselkedtem. – Minerva, elájulni nem szégyen. – Ő az általa ismert egyetlen nő, aki emiatt zavarban érezte magát. – Ahogy semmi szégyellnivaló sincs abban sem, ha a látványát sem állhatod annak a helynek, ahol meghaltak. A reakciód

teljesen normális. – De te ezt nem érted. – Tekintetét lesütve megszorította a férfi kezét. – Én... én állandóan ilyesmikről írok. Nem kellene... – Az nem ugyanaz. Az otthonod biztonságot nyújtó rejtekén írsz róluk. Az nem a valóság. – Ez nem igaz. Nekem nagyon is az. – Hangja elcsuklott. – Néha eltűnődöm, hogy... nos... valami nincs rendben velem. Miért lelem kedvem a rengeteg vérben? – A homlokát ráncolta. – Nem, nem lelem kedvem benne. Valamiféle

kényszert érzek, hogy előidézzem, és írjak róla, és... hogy minden borzalmával együtt kiteregessem. – És hogy aztán el is tüntesd. Hát nem látod? Megfékezed az erőszakot. Te döntöd el, kivel mi történik. – Ahogy ennek tudatára ébredt, megszorította a nő kezét. – Talán pont ezért csinálod. Mert írás közben felül tudsz kerekedni a borzalmakon. Egyetlen tollvonással száműzheted őket. A könyveidben igazságot tudsz szolgáltatni az áldozatoknak. Tágra nyílt szemmel bámult a férfira.

– Erre még sohasem gondoltam. De az ember akkor is azt hinné, hogy, tekintettel a szüleim borzalmas körülmények között bekövetkező halálára, inkább viszolyognom kellene az ilyen dolgok leírásától. – Valójában én pont ellenkezőleg látom. A gyerekek rettenetesen fogékonyak, különösen abban az életkorban, amelyben te is voltál a szüleid halálakor. – Hüvelykujjával végigsimított az ujjpercein. – Hallottad, milyen tragikusan ért véget az életük, és képtelen voltál kiverni a fejedből. Így

aztán megtaláltad a módját, hogy foglalkozhass a dologgal, hogy visszaszerezd mindazt, amitől az élet megfosztott. Ez is azt mutatja, milyen erős vagy. – Tényleg így gondolod? – Nem lennék itt, ha nem így volna. Hálás mosollyal engedte el a férfi kezét. – Azt... azt hiszem, most már boldogulok. Visszamehetünk, és megmutathatod, amit mutatni akartál nekem. – Nincs rá szükség. – Előbb vágná le

tőből a karját, semhogy még egyszer ezeknek a borzalmaknak kitegye. – Nem gyávaság elkerülni azt, ami megnehezíti, hogy az ember megbirkózzon dolgokkal. – Nem tudta, mondhat-e ennél többet, de a nő riadt tekintetét látva úgy döntött, igen. – Mióta apám agyonlőtte magát, nem tettem be a lábam a könyvtárba. Annak idején már felnőtt férfi voltam, ennek ellenére mégsem tudom rávenni magam, hogy bemenjek. A nő arckifejezése együttérzésről tanúskodott.

– Pedig nem is te találtál rá... – Nem, de azt kívántam, bár én lettem volna. – Hangja megkeményedett. – Anya ért oda először, miután meghallottuk a lövést. Még akkor is sikítozott, amikor beszaladtam. Emlékezetébe idézve a jelenetet, elfordította a tekintetét. – Véletlenül épp a birtokon tartózkodtam, amikor apa tudomására jutott, hogy... – a szélhámos Sir John Sullynak hála, mindenét elveszítette. Nem, ezt nem kellene elmondania a nőnek.

Az további kérdéseket szülne. – A fivéremet ügyei a városba szólították, így anya és én kettesben voltunk. – Próbált nyugodt hangot megütni, miközben beszélt. – Értesítettem a rendőrfőnököt, beszéltem a halottkémmel, és ügyeltem rá, hogy a könyvtárt tökéletesen rendbe rakják. – Ó, Giles – suttogta, és a férfi kezét ismét a sajátjába fogta. – Ezért tudsz hát ennyi mindent a vér okozta foltokról. – Igen. Volt egy a mi könyvtárunkban is. Anya rendbe

hozatta a padlót, de én sosem láttam. Nem... megyek be oda. Ezt Davidre vagy egy szolgálóra hagyom. – Reszketve lélegzett fel. – Egyfolytában ostorozom magam, milyen ostoba is vagyok, nincs rá okom, hogy ne menjek oda, hisz nem kísért ott a szelleme, és mégis... – Lelki szemeid előtt újra és újra megelevenedik az egész, és nem akarod, hogy a látvány annál is jobban gyötörjön, mint amennyire már amúgy is teszi. – Pontosan. – Hangja ellágyult. – Hiba volt részemről elvárni, hogy olyasmit

tégy, amire magam sem vagyok képes. – Nem vártad el. Én kértelek rá, hogy tedd meg. És még mindig azt szeretném... – Nincs értelme. Egyébként is alaposan megnéztem már mindent, amit csak lehetett. Több információra volna szükségem, mielőtt belemélyedek a vizsgálódásba. A nő bólintott. – Emlékszem. Említettél valamit... hogy tudnod kellene, milyen helyzetben találtak rá a holttestekre? – Az rengeteget segítene. Sajnos

azonban nagyanyád érintettsége okán abban sem bízhatok, hogy a rendőrfőnök látta-e egyáltalán a tett helyszínét. Az egyetlen személy, aki tudja az igazságot arról, hol végezték be, az a nagyanyád, és a fivéreid vonakodnak őt bevonni, míg Desmondot gyanúsítják. Úgy hallom, mostanság betegeskedik, és nem akarják megalapozatlan elméletekkel felzaklatni. – Igazából... – Az ajkába harapott, mintha azon töprengene, eláruljon-e a férfinak valamit. Aztán hosszan

fellélegzett. – Igazából Oliver tudja, hol feküdt mama és papa. Ő volt, aki rájuk talált. Giles résnyire szűkült szemmel nézett a nőre. – Csakugyan? Bár kerülte a férfi tekintetét, bólintott. – De nem ő ölte meg őket. Sosem tenne ilyet. Ő talált rájuk, ennyi az egész. – Tudom, hogy nem a fivéred ölte meg őket – mondta Giles a szavakat elharapva. Hogy jut eszébe egyáltalán

ilyesmit feltételezni? – Már jóval azelőtt is ismertem őt, hogy a szüleid meghaltak volna. Ő az utolsó ember ezen a világon, akit képesnek tartanék egy gyilkosságra. Megvetette apátokat a házasságtörései okán, de csodálta őt amiatt, ahogyan a birtokot irányította. És ami édesanyátokat illeti... – Giles megrázta a fejét – a világon semmivel sem lehetett volna rávenni Olivert, hogy lelője. A lány kutatóan nézett a férfi arcába. – A pletykafészkek azt terjesztik, hogy véletlenül lőtte le, amikor Oliver

és az apánk közé állt. – A pletykafészkek ostobák. Azt is mondják, hogy azért lőtte le apátokat, mert az örökségét akarta megszerezni. Ha így lenne, felettébb különös, ahogy azután viselkedett: lezáratta a birtokot, italba fojtotta a bánatát, tivornyázás és kicsapongás voltak a legjobb barátai. Egy férfi, aki megszerezte az örökséget, amire annyira vágyott, nem így viselkedik. Minerva a könnyein keresztül mosolygott a férfira. – Olyan drága vagy, hogy ezt

mondod. – S a legkedvesebb tőled, hogy drágának nevezel – viszonzásképp ő is rámosolygott. – Szörnyen viselkedtem veled, igaz? – Nem olyan szörnyen. – És most, hogy már tudta, mennyire megbántotta az álarcosbál éjszakáján, meg tudta érteni, miért. Visszaterelte beszélgetésüket a korábbi mederbe. – Gondolod, hogy Oliver hajlandó lenne elmondani nekem, mit látott aznap éjjel? A nő megrázta a fejét.

– Évekbe telt, míg nekünk képes volt beszélni róla, és minden szó nehezére esett. Nem tudom elképzelni, hogy hajlandó volna részletekbe bocsátkozni a „hol” és a „hogyan” kérdését illetően. – Nem probléma – válaszolta Giles, ismét lelombozva. – Majd egy másik alkalommal átgondoljuk, mit tehetnénk. – Felállt, majd kezét nyújtotta a nőnek. – Menjünk innen, jó? Halálból és vérből, meg kellemetlen emlékekből egy napra ennyi bőven elég. – Ahogy mondod.

Minerva hagyta, hogy a férfi felhúzva őt a karjába vonja, és kis híja volt csak, hogy rögtön megcsókolja. De aztán a nő háta mögé nézve pillantása a vadászlakra esett, és meggondolta magát. Nem alkalmas ez a hely. Inkább megfordult, hogy kancáját eloldozza. Karját nyújtva a nőnek, megindult vele és a lóval keresztül a mezőn. Amikor az erdő szélén megállt, hogy kikösse a lovát és levegye a nyeregtáskákat, amiben a piknikre hozott ebéd rejlett, a nő megkérdezte: –

Hová megyünk? A nyeregtáskákat a vállára hajította, és egy jól kitaposott ösvényen a nőt az erdő felé vezette. – A tóhoz, ahol mi, fiúk valamikor úszkáltunk. – Van a birtokon egy tó? – Inkább nevezném pocsolyának, semmint tónak. De festői és elég eldugott a mi kis piknikünkhöz. Amikor jelentőségteljes pillantást vetett a nőre, ő gyorsan elfordult. Minerva szíve akadozni kezdett. – Hacsak nem gondoltad meg magad – tette hozzá.

Tágra nyílt szemmel és ártatlan ábrázattal nézett a férfira. – Mivel kapcsolatban? A férfi összevonta a szemöldökét. – Átkozottul jól tudod, mivel kapcsolatban. Azt mondtad, ízelítőt szeretnél. – Nos, mi sem természetesebb – felelte ravaszul csillogó tekintettel. – Erre valók a piknikek, nem? Hogy megízleljünk dolgokat? – Szándékosan kínzol, ugye? Komisz mosoly villant ajka körül, majd a férfi karját elengedve vidáman

szökdécselt az ösvényen. – Hogy én? Kínozlak? El nem tudom képzelni, mire célzol. – Akkor talán nem árt, ha emlékeztetlek arra, amit kértél – morogta, majd utána kapott. A lány torkából gyöngyöző kacaj tört fel. – Ahhoz előbb el kell kapnod. – Azzal megfordult és futásnak eredt. Giles megnyújtotta a lépteit, és egyáltalán nem bánta, hogy kergetnie kell. Az ösvénynek a tónál vége szakadt, szóval, ha nem akarja magát a bozóton

keresztül átverekedni a túloldalra, amiben erősen kételkedett, a végén úgyis elkapja a lányt. És ahogy számított rá, amint az erdőből kiért, a nőt ott találta, amint a tó partján topog, s menekülőutat keres, de nem talál. – Az erdő a túloldalon elég ritka, te kacér leányzó... az az egyetlen kiút. – Kinyitotta a nyeregtáskát, és kivett belőle egy kisméretű plédet, majd a földre terítette. – Hacsak nem tudsz úszni? Csillogó tekintetét a férfira szegezve fordult vele szembe, amitől annak

ereiben a vér hirtelen zubogni kezdett. – Attól tartok, ennek a képességnek híján vagyok, uram. – Szeretnél megtanulni? A lány arcán egyértelmű vágyakozás látszott. – Csodás lenne. – Aztán visszafogta magát. – Nem, nem lehet. Ha vizes ruhában megyek haza, mindenki tudni fogja, hogy valami illetlen dolgot tettem. – Nos, rendben. – Giles ledobta a kalapját. – Akkor vedd le.

Hetty a könyvtárszobában ücsörgött, és élvezettel hallgatta Mariát és Olivert a gyerekszobára vonatkozó elképzeléseikről, amikor a komornyik egy látogató érkezését jelentette be. – Mr. Pinter! – kiáltotta Hetty őszinte örömmel, és felállt, hogy üdvözölje. – Mrs. Plumtree – motyogta a férfi udvariasan meghajolva. A fiatalember mindig kifogástalanul udvariasan viselkedett, ami abszolút a javára írható. Ez idáig nagy szolgálatot tett a családnak, és ezért ő hálás is volt neki.

– Mondja csak, minek köszönhetjük a látogatást? Lopva Oliverre pillantott, majd így szólt: – Azért jöttem, hogy jelentést tegyek önnek az ügyről, amiről pár napja beszéltünk. – Miféle ügyről? – Emlékeiben kutatva az asszony próbált rájönni, hogy pár napja miről is tárgyaltak. – Ó, hát persze, Giles Mastersről. Oliver felkapta a fejét. – Mi van Mastersszel? Amikor Mr. Pinter hallgataggá vált,

az asszony azt mondta: – Minden rendben. Nem bánom, ha Oliver tud róla. Mr. Pinter beleegyezően bólintott. – A nagyanyja azzal bízott meg, hogy nézzek egy kicsit utána Mr. Masters személyes és üzleti ügyeinek, most, hogy Lady Minervának udvarol. Oliver hátradőlt a székében. – És? Mr. Pinter elővette a jegyzetfüzetét a kabátja zsebéből. – Mr. Masters rendkívül sikeres a szakmájában.

– Nem mintha számítana, hisz szerencsejátékon elkótyavetyéli mindenét. – Valójában ez nem így van – közölte Mr. Pinter. – Bármelyik klubba mentem, kérdezősködésemre az emberek azt mondták, hogy megrögzött szerencsejátékos, de senki sem tudta felidézni, mikor veszített utoljára jelentősebb összeget. Úgy tűnik, itt is, ott is kísérti egy keveset a szerencséjét, de nem megy odáig, hogy az anyagi problémát okozna a számára. Háza épül a Berkeley Square-en, amely

már majdnem kész, és amint azt ön is tudja, az nem olcsó mulatság. – Ezt jó hallani – jegyezte meg Hetty, bár nem tűnt meglepettnek. Kezdte azt hinni, hogy Giles Masters sokkal összetettebb személyiség, mint amilyennek mutatja magát. – Az a szóbeszéd is járja róla, hogy ő a legesélyesebb jelölt a következő királyi tanácsos posztjára – folytatta Mr. Pinter. – A jogi kollégiumokban hatalmas tisztelet övezi. Oliver ismét felkapta a fejét. – Azt tudtam, hogy volt néhány

fontos ügye, de hogy királyi tanácsos... biztos ebben? Az ember azt hinné, hogy már elhencegett volna vele. – Elfelejtettem említeni neked – szólt közbe Maria. – A segédje ugyanezt mondta nekem és Minervának. És tényleg lehengerlő volt a bíróságon. – Az lett volna? – kérdezte Oliver haragos ábrázattal. – Jaj, ne nézz rám így – ugratta Maria. – Kizárólag az ügyvédi tehetségére céloztam, hisz te is tudod. – Na és mi a helyzet a magánéletével? – szegezte neki Mr. Pinternek a kérdést

Oliver. – Van szeretője? – Én egyet sem találtam. Hetty elmosolyodott. Ez egyre jobb és jobb. Oliver egy pillanatig elmerengett. – Van valami elképzelése, mit kereshetett tegnap Ealingben? – Attól tartok, nincs. Miután a fivére tegnap említette, hogy ott látta Mr. Masterst, azt gondoltam, ma követnem kellene, hogy kiderítsem, miben mesterkedik, de amikor Ealingbe ért, nem állt meg. Idejött, így azt gondoltam, hogy nyilván valamiféle

üzleti ügye lehet... – Hogy érti azt, hogy idejött? – szakította félbe Oliver. Hetty szeme résnyire szűkült. Minerva sietve indult szokásos sétájára. Mr. Pinter zavartan nézett. – Lady Minervához jött látogatóba, nem igaz? Amikor rájöttem, hogy erre tart, nem akarván, hogy meglásson, visszavonultam. Visszamentem Ealingbe, hogy kérdezősködjek, aztán idejöttem, hogy jelentést tegyek. Oliver borús arckifejezéssel állt fel. – Biztos abban, hogy úton volt a

birtok felé? – Láttam, amint rátér a Halstead Hallba vezető útra. Az is lehet, hogy továbbment, de el nem tudom képzelni, miért tett volna ilyet. Amikor Oliver tekintete találkozott az övével, Hetty tudta, hogy a férfi ugyanarra gondol, amire ő maga is. – Az a kis patkány – morogta. – Minerva is elég furán viselkedett reggeli közben. Titokban találkozik vele. És átkozottul jól tudod te magad is, hogy csak egyetlen oka lehet a dolognak.

– Nos, Oliver – kezdte Hetty –, nem hibáztathatod, ha egy kis időt kettesben akar tölteni vele. Olyan kiállhatatlan vagy, ha a közelben van. – Mert tudom, miben mesterkedik! – üvöltötte Oliver. – Az ő helyében én is pont ilyesmiben mesterkednék. – Az ajtó felé dübörgött. – Tudtam, hogy addig kellett volna észre térítenem egy kiadós veréssel azt a csirkefogót, amíg lehetőségem nyílt rá. – Mit akarsz csinálni? – kiáltott utána Hetty. – Megkeresem, még ha a kutyákat

kell is ráuszítanom. Az az átkozott nem fogja tönkretenni a húgom! – Veled megyek. – Hetty a botját keresve nézett körbe. Celia épp ebben a pillanatban lépett a könyvtárba. – Kire akarja ráuszítani Oliver a kutyákat? – Mr. Mastersre és Minervára – válaszolta Hetty magához véve a sétapálcáját. – Mr. Pinter látta, hogy Mr. Masters errefelé tart, csakhogy sosem ért ide, amiből azt gondoljuk, hogy titkos találkájuk van a birtokon.

Celia tekintete Mr. Pinterre vándorolt, majd elsötétült. – Szóval nagyi most már azzal is megbízta, hogy kémkedjen utánunk? – Nem mindannyiuk után – felelte. – Csak azok után, akik vonzzák a bajt. A nyegle megjegyzés hallatán Hetty megtorpant. A nyegleség nem vallott Mr. Pinterre. Úgy tett, mintha a vállkendőjét keresné, miközben a páron tartotta a szemét. Celia arcát enyhe pír öntötte el. – Felteszem, engem is közéjük sorol. Mr. Pinter mosolygott, bár tekintete

komolynak tűnt. – Ha érintve érzi magát, mylady... – jegyezte meg ​vonta​tottan. – Mr. Pinter, én azért óvatos lennék – mondta Celia hűvösen. – Ha rákap, hogy kémkedjen utánam, megtörténhet, hogy végül egy puska rossz végén találja magát. – Higgye el – közölte behízelgő hangon, ám metsző éllel a férfi –, ha rákapok, hogy kémkedjek ön után, sosem fogja megtudni. Hetty eleget hallott. – Gyere, Celia. Azt hiszem, jobb lesz,

ha te is velünk jössz, és együtt keressük meg Minervát. Celia fintorogva indult az ajtó felé. Hetty észrevette, hogy Mr. Pinter rajta felejtette a szemét a távozó Celián. Amikor az őszinte férfiúi elismerés jeleként pillantása a lány fenekére siklott, Hetty felsóhajtott. Úgy tűnt, Hettynek még lesz gondja. Kedvelte Mr. Pintert, őszintén. De amikor Oliver azt javasolta, hogy béreljék fel, az asszony vizsgálódott egy keveset utána, és megtudott néhány dolgot, amelyekről gyanúja szerint

Olivernek fogalma sem volt. Példának okáért azt, hogy egy szajha és egy ismeretlen apa törvénytelen gyermeke. Hetty beletörődött, hogy Oliver házasságot kötött egy ranggal nem rendelkező, katolikus amerikaival, és hogy Jarret elvette egy sörfőző lányát, akinek már van egy házasságon kívül született fia. Maria mégiscsak egy örökösnő, Annabel pedig jó családból származik. Még az a semmirekellő Mr. Masters is egy vicomte fia. De Hetty abban nem volt biztos, hogy szívesen látná-e egy szajha

törvénytelen fiát a családban. Másfelől azonban nem úgy tűnt, mintha Celia kedvelné Mr. Pintert, vagyis lehet, hogy teljesen feleslegesen aggódik. – Jöttök, vagy sem? – ordított Oliver a hallból. – Megyünk! – kiáltotta Hetty. Hogy mit csináljon Mr. Pinterrel, azt később is ráér eldönteni.

Tizennegyedik fejezet Minerva tátott szájjal bámult Gilesra. Bizonyára rosszul értette a férfit. – Tessék? – A ruhádat. Vedd le. – Szeme ígérettől ragyogott, ahogy kibújt a kabátjából és a mellényéből, majd a plédre hajította azokat. – Úszhatsz az alsóingedben és a bugyogódban is. Azok rövid idő alatt megszáradnak. – De a hajam... – Ha úszás után a főkötőd alá

gyömöszölöd, senkinek sem fog feltűnni. Rózsás pírba borult az arca, amikor a férfi levette a csizmáját, majd a nadrágját és a zokniját. Már ez is több volt annál, mint amire számított. Másfelől a gondolattól, hogy alsóingre vetkőzve megmártózik egy tóban, a szabadban, félmeztelenül, kellemes bizsergés járta át a testét. Hogy lehet, hogy a férfi mindig képes előrukkolni valamivel, amitől hajlandó egy kis pajzánságra? Főleg miután a férfi a fején keresztül

az ingét is lerángatta, és a plédre dobta. Ó, édes istenem! Egyszer vagy kétszer véletlenül már látta fivéreit csupasz felsőtesttel, így tudta, mire számítson egy férfi mellkasát látva, de az ingétől megszabadult Giles látványa lenyűgözte. Neki voltak a legcsodásabb izmai, amiket elszórtan barna pihék fedtek, amelyek hasán keskeny vonallá válva tűntek el alsónadrágja rejtekében. Jócskán kidudorodó alsónadrágjában. Tekintetét felemelve észrevette, hogy a férfi rajta feledte a szemét, s azon fantáziál, hogy festhet ruha

nélkül. – Bármire képes volnék, drágám, csak hogy alsóingre vetkőzve és kibontott hajjal láthassalak. Ledér nőnek érezte magát. S az érzés tetszett neki. – Úgy érted... így? – kérdezte, azzal levette a kalapját és a főkötőjét, majd egyiket a másik után, kihúzta hajából a hajtűket, és a kalapjába szórta őket. A férfi szeme palaszürkévé vált, amint a nő haja lágy hullámokban hullt a válla alá. – Istenem, még gyönyörűbb, mint

ahogy képzeltem. Mellé lépett, hogy kezét a hajába temethesse, és hangja érzéki suttogássá szelídült. – Hat éve várom a percet, hogy így láthassam a hajad, az óta a házi bál óta, amit a berkshire-i birtokunkon tartottunk. Emlékszel? Azon, amire a fivéreiddel érkeztél? A nő szíve megdobbant. – Meglep, hogy te emlékszel. A lány haját egyik vállára simítva megfordította őt, és meglazította ruhája zsinórjait.

– Nem tudtam kiverni a fejemből – vallotta be. – Ott tartózkodásunk első estéjén egy olyan elegáns estélyi ruhát viseltél, aminek kellően mély dekoltázsa minden férfit térdre kény​sze​rí​tett. Addig csúsztatta lefelé a ruháját, mígnem az lábainál lágy muszlintengerré változva állapodott meg, majd alsószoknyájától is megszabadította. – A hajad fel volt tűzve, de egy hosszú, csigába göndörödő fürt itt díszelgett. – Ujjaival végigsimított a vállától a fűzőjéig

terjedő csupasz dekoltázsán, amitől a nő ereiben a vér forrni kezdett. – Az a furcsa gondolatom támadt, hogy ha egyszerűen meghúznám, a hajad pamutgombolyagként hengeredne alá, és végre láthatnálak kiengedett hajjal. Egy pillanatra elgyengült a férfi hangjából kicsengő vágyakozástól. Aztán visszatértek az emlékei. Szembefordult vele, hogy a szemébe nézhessen. – A hajam iránti elragadtatásod nem volt hosszú életű. Még aznap este kereket oldottál egy özveggyel, és a

vendégség hátralevő ideje alatt többé nem is láttunk. A férfi hunyorgott. – Az csak azért volt... – Szomorú képet vágva elhallgatott. – Miért? – kérdezte a nő hűvösen. Mosolya kétségkívül hamisnak tűnt. – Mert téged hiába is környékeztelek volna meg. Kizárt, hogy a férfi ezt akarta volna mondani. Ezt szinte bizonyosra vette. Kétkedő arckifejezéssel fordult el, de a férfi a derekánál fogva megragadta, és közelebb húzta, hogy fűzője zsinórját

meglazíthassa. – Nem emlékszel? Akkoriban az az ostoba Winthrop tette neked a szépet. Nem tágított mellőled egyetlen pillanatra sem azon a hétvégén. Már rég megfeledkezett Lord Winthropról, az ötgyermekes férfiúról, akinek eltökélt szándéka volt, hogy anyát talál a számukra. – Azt hittem, sosem szabadulok meg tőle. Úgy követett mindenhová, akár egy öleb. Amikor Giles eltávolította a fűzőjét, ismét szembefordultak egymással.

– De te is tudod nagyon jól, ha nem sündörgött volna körülöttem, akkor sem tettél volna rá kísérletet, hogy megkörnyékezz. – Igaz – válaszolta. – Mert akkoriban kész lettél volna leharapni a fejem. A nő szólásra nyitotta a száját, aztán inkább elhallgatott. A férfinak igaza volt. – És egy percen belül újra dühösen rám förmedsz, tudom – folytatta. – Miért? – kíváncsiskodott. A férfi vigyorogva nézett rá. – Ezért. – Figyelmeztetés nélkül

felkapta, és a tó felé in​dult vele. – Giles Masters, ne merészeld! – kiáltotta, igyekezve kiszabadulni a férfi karjából. – Mondtam neked, hogy nem tudok... A férfi a tóba hajította. Amint a víz alá süllyedt, egy pillanatra pánikba esett, ám félelme rögtön elillant, amikor lába a tó medrét taposta, és rájött, hogy a víz nagyjából egy méter mély lehet csak. Farkasszemet nézve a férfival, kiemelkedett a vízből. Az a nyomorult a lábikráját verdeső vízben állt, és jóízűen

kacagott. – Gondolod, hogy vicces? – majd a férfi mögötti pontra meresztve szemét, Giles felé közeledett. – Nem fogod ilyen szórakoztatónak találni, ha az a kígyó megmar. A férfi elfordította a fejét, mire ő hirtelen előrevetette magát, és lábikráját megragadva nagyot rántott rajta. A férfi igyekezett visszanyerni egyensúlyát, de hasztalan, nem talált támaszt a csúszós aljzaton. A nő lábánál landolt a vízben. Egyszerre köpködött és nevetett,

amikor feljött a víz színére. – Ezért megfizetsz, arany bogaram! Minerva vigyorogva kezdett hátrálni a tóban. – Mit fogsz tenni? Belefojtasz az egyméternyi vízbe? A férfi mosolya elhalványult. – Igazából a víz hirtelen süllyed... Ahogy a víz alá merült, alig hallotta a férfit. De mielőtt még rátörhetett volna a pánik, a férfi megragadta és felemelte, hogy feje a víz fölé kerüljön. Kisimította a haját az arcából. – Azt gondoltad, hogy nélkülem fogsz

hozzá az ​úszólec​kékhez? Bár lábának ujja hegye még most is leért a tó fenekére, a férfiba kapaszkodott. – Gyakorlat teszi a mestert. – Nos, igen, a fulladásból is lehet okulni, bár én nem hiszem, hogy az „úszol vagy elsüllyedsz” a leghatékonyabb módja a tanulásnak. – Akkor hajlandó vagy megtanítani? – kérdezte, bár szíve vadul kalapált egyrészt a kis híján bekövetkezett balesettől, másrészt meg a férfi kezének érintésétől, amivel a derekát átfogva a

víz fölött tartotta őt. – Amit csak úrnőm kíván – mormogta felragyogó tekintettel. A következő fél órában megmutatta neki, hogyan lebegjen, hogy ne pánikoljon a vízben, és hogy hajtsa magát előre. Felüdítő volt: a víztől ugyan sosem félt, de nem is érezte magát tökéletesen biztonságban benne. A férfi irányításával gyerekjátéknak tűnt az egész. Vállukig elmerülve álltak a tó vizében, amikor valami a lábához érve elsiklott mellette. Felsikoltott, majd a

férfi vállába csimpaszkodott. – Valami hozzám ért! – Valószínűleg egy hal. – Aztán tekintete a nő szájára vándorolt, és a következő, amire Minerva feleszmélt, hogy a férfi hosszan, szenvedélyesen és érzékien megcsókolja. A „halról” meg is feledkezve vájta ujjait a férfi vállába... csodálatosan kidolgozott, izmos vállába. Alig kapott levegőt, a vére zubogott ereiben. Egyik karját a dereka köré fonva láncolta magához. – Na nézd csak, mit találtam –

duruzsolta az ajkába. – Egy vízi nimfa, csak úgy a semmiből. – Szabad kezével a mellét simogatta, finoman, lágyan. – Ha én vízi nimfa vagyok – suttogta –, akkor te mi volnál? – A férfi, aki hajlandó mindent megadni az ő vízi nimfájának, amit csak az kér tőle. – Lehajtotta fejét, hogy nyelvével az alsóingén keresztül a mellbimbóját ingerelje. – Mit szeretnél, szépséges nimfám? Ezt? – Ahogy megszívta a mellét, a nő zihálni kezdett. – Vagy ezt? – Kezét a fenekére csúsztatta, és erősen magához

szorította. – Azt akarom... érints meg úgy, ahogy a fogadóban érintettél – suttogta fojtott hangon. A férfi pulzusa felgyorsult. – Hol? Égő arcát a férfi vállába temette. – Tudod. Ott lenn. A b-bugyogómban. Giles fojtott kuncogással csúsztatta a kezét előre, hogy Minerva alsóinge alá nyúlhasson. A nő széttárta a lábát, hogy jobban hozzáférhessen. Ahogy a férfi keze rálelt a combjai közt megbúvó érzékeny területre, hanyatt döntötte a

karjában, hogy szájával a mellét kényeztethesse. – Igen – suttogta. Ahogy pillái elnehezedtek, a férfi vállába kapaszkodva igyekezett megakadályozni, hogy a vízbe essen. – Pont így. Ó, Giles, rettenetesen telhetetlen vagy. – Ahogy te magad is, mylady – suttogta a keblére borulva. Ördögi ügyességgel mozgó ujjai alatt a nő megvonaglott. – Egy pajkos nimfa, akitől egy férfiember eszét veszti. Egyik ujját a nőbe csúsztatta, mire a

nő szeme felpattant. – Biztos vagy benne, hogy ezt meg lehet tenned? – Teljesen biztos – dünnyögte, majd egy másik ujja csuszszant az előző mellé. Minervából reszketeg sóhaj tört elő. Leírhatatlan érzés járta át, még annál is kellemesebb, mint amikor a férfi a fogadóban odalenn simogatta. – Kulcsold a lábad a derekam köré – mondta torokhangon –, és kapaszkodj a nyakamba. Beletelt pár másodpercbe, mire rálelt a megfelelő pozícióra, és amikor végül

úgy helyezkedett, ahogy a férfi kérte, rádöbbent, hogy teljes egészében kitárulkozott a férfi kezének, ügyes kezének, mely izgató módon kalandozott a lába között. Érzéki, szenvedélyes csókokat hintve ajkára, ujjaival fáradhatatlanul ingerelte. A férfi merész ujjai körül víz örvénylett, mintha csak összeesküdött volna vele, hogy együtt kényeztessék. A víz a mellét nyaldosta, mellbimbóit megkeményítette, úgy érezte, mintha a teste lebegne, mintha eggyé vált volna a tóval, s eggyé vele.

És akkor egyszer csak megérezte, hogy maga alá temeti az ár, elméjét megbénítja, érzékeit eltompítja, és egyre jobban kívánja, sóvárog utána, és szétárad benne a földöntúli gyönyör. Ajkát elszakítva a férfi ajkától kapkodott levegő után, attól való félelmében, hogy a végén még vízbe fúl. A férfi lángoló tekintete perzselte, miközben ő a férfi ujjainak feszülve kéjesen hullámzott fel és alá. – Csak bátran, kacér leányzó – suttogta rekedten. – Lovagold meg a kezem. S leld meg a gyönyört. Ó,

istenem, olyan gyönyörű vagy, amikor elhatalmasodik rajtad a vágy. – Giles... kérlek... – Amit csak akarsz – suttogta. – Vedd el, amit csak akarsz. Boldogan adom. A gyönyör egyre magasabbra hágott benne, s már képtelen volt megkülönböztetni a vizet, amelyben álltak, a víztől, amely áramlás erejével zubogott bensőjében, azzal fenyegetve, hogy pillanatokon belül maga alá temeti. Aztán egy hatalmas hullám olyan elemi erővel rázta meg, hogy miközben zihálva kapkodott levegő

után és felkiáltott, lábát görcsösen szorította a férfi dereka köré. Minden ízében reszketve, elgyengülve csimpaszkodott a férfiba, és hihetetlenül könnyednek érezte magát, akár a víz. – Jóságos ég, Giles... ez meg mi volt? – Meglelted a gyönyört – mormogta. – A nők éppúgy örömüket lelik a szeretkezésben, mint a férfiak. Nos, ez néhány dolgot megmagyarázott. Például hogy a nők miért vágynak maguk is pajzánságra. És miért van az, hogy valahányszor a

férfi megérintette, emésztő sóvárgás kerítette ​ha​talmába. Aztán felmerült benne valami. – Na és te... meglelted a gyönyört? – Még nem. Abban a pillanatban döbbent rá, hogy legintimebb testrésze pontosan a férfi nadrágjából kitüremkedő dudoron nyugszik. – Tehetek... bármit, hogy ezen segítsek? A férfiból fojtott nevetés tört fel. – Megérintheted a legintimebb testtájékom, ahogy korábban én is

megérintettem a tiéd. Istenem, bármit megadnék, hogy kényeztess a kezeddel. A szíved is odaadnád? A kósza gondolat észhez térítette. Mi nem jut eszébe? Giles nem hallgatott a szívére. Nem hitt a szerelemben. Csak gyönyört adhatott neki. Ezt viszont nem tagadta meg tőle, így a legkevesebb, amit megtehet, hogy ő is megadja neki. – Úgy érted, így? – kérdezte, s azzal teljes hosszában végigsimított a férfi feszülő hímtagján. Jó ég, milyen hatalmas. Sokkal hatalmasabb, mint

ahogy képzelte. – Igen, csak erősebben – mormogta. Amikor a nő úgy tett, ahogy kérte, torkából sóhaj tört fel. – Igen, így. Csúsztasd a kezed a nadrágomba. Ott markold meg. A férfi dereka köré kulcsolódó lábaival a mozdulat kissé nehézkes lett volna, így leereszkedett, és lábát a tó fenekére helyezte. Amikor keze eltűnt a férfi nadrágjában, és annak hímtagjára feszült, Giles zihálva kapkodott levegő után.

– Igen, drágám, csodás. Istenem! Markold meg... erősebben... fel és le... egy kicsit erősebben... igen... így... még... még... Férfiassága hirtelen összerándult a nő kezének érintésére, mire a férfi hátravetette a fejét, és rekedten felkiáltott: – Ó, istenem... igen! – Majd hangját lehalkítva így szólt: – Minerva... én nimfám... én édes, gyönyörű nimfám... – Aztán az ajkára borult, és olyan gyengéden csókolta, ahogy még korábban szinte soha. Ez mélyen megérintette és sírásra késztette a nőt.

Ő volt az a Giles, akibe évekkel ezelőtt beleszeretett, nem pedig az a hidegvérét minden körülmények közt megőrző, cinikus férfi, akivé vált, és akinek titkai voltak. Miért csak akkor bukkan felszínre a régi Giles, amikor ilyesmiket tesznek? És melyik az igazi? – Ez varázslatos volt, drágám. Ahogy neki is. Épp ez a baj. – Na és most? – kérdezte. Mi ez a vonzódás kettőnk közt? És itt mindjárt véget is ér? Fura, megfejthetetlen kifejezés jelent

meg a férfi arcán, ahogy tekintete az övébe fúródott. Egy pillanatra biztos volt benne, hogy a férfi pontosan érti, mire céloz. Aztán semmitmondó mosollyal reagált. – Megetetlek. Nagyot sóhajtott. Talán jobb is, hogy a férfi nem válaszolt a kérdésére. Ő maga sem tudta, mit szeretne igazából. Egy titkos viszonyt? További ehhez hasonló veszélyes kalandot, tudva, hogy végül úgyis el kell válniuk? Semmi esetre sem szabad

hozzámennie. Hiába tudta, hogy a férfinak szándékában áll elvenni, a dolog nem működne. Giles sosem engedné olyan közel magához, hogy igazán megismerhesse. És ő nem vágyott olyan életre, ahol nem lenne egyéb, mint ékesség a férfi karrierjének csúcsán. Mégis, amikor a férfi kipakolta a piknikkosarat, és számos olyan ételt vett ki belőle, ami a kedvencei közé tartozott, nehezére esett elhinni, hogy a dolog úgysem működne. Olyan édes és előzékeny tudott lenni.

Kivéve, amikor titkolózott. Felsóhajtott. Igen, a probléma ebben rejlett. A kimerítő úszólecke és... egyéb dolgok után farkaséhesen rávetették magukat az ételre. Amikor a férfi lefeküdt és a nőt maga mellé húzta, hogy a karjába zárhassa, nem tudta megállni, hogy fejét a mellkasára ne hajtsa, és szíve ütemes dobogását hallgassa. – Csodás egy hely a piknikezésre – mormolta. – Nem akarom elhinni, hogy soha még csak a létezéséről sem

tudtam. – A fiúkkal mindent megtettünk, hogy a mi titkunk maradjon. Nem akartuk, hogy egy falkára való gyerek elrontsa az örömünk. – Nos, mi egyébként sem akartunk volna olyan idős és rozzant vén csontokkal játszani, mint amilyenek ti voltatok. – Nem vagyok annyival idősebb nálad – csattant fel Giles a hangjában metsző éllel. Csodálkozva pillantott a férfira... úgy tűnik, nagyon is tudatában van a

korának, hogy is ne lenne. Milyen édes! – Nem, nem vagy annyival idősebb. Ha jól sejtem, még pár év, s pótfogakra lesz szükséged. – Pár év?! – Amikor a nő rávigyorgott, a férfi a homlokát ráncolta. – Ez cseppet sem vicces. – Várj csak, az ott egy ősz hajszál? – ugratta kezét kinyújtva, hogy ujjaival Giles barna üstökébe túrjon. – Vigyázz a szádra, leányzó – morogta –, vagy én is gyerekesen bánok veled, és a térdemre fektetlek. – És elfenekelsz? – kíváncsiskodott. –

Ó, ez izgalmasan hangzik. A férfi döbbent arcot vágott, majd elnevette magát. – Esküszöm, nem ismerek hozzád fogható nőszemélyt. – És ez jó? – Nagyon jó. – Csókot nyomott a feje búbjára. Elcsendesedtek. Kis idő múlva a forró déli nap és a madarak csiripelése mindkettejüket elégedettséggel töltötte el és elálmosította. Aztán elszenderedtek.

Tizenötödik fejezet A ravasz felhúzásának semmivel össze nem téveszthető hangja egy csapásra kiverte az álmot Giles szeméből. Stoneville márkijának kérlelhetetlen arca volt az első, amit meglátott, majd tekintetét lejjebb engedve egy Mantonféle ismétlőpuska csövével találta szemközt magát, ami egyenesen a fejére szegeződött. Ez nem jelentett jót. Semmi, de semmi jót.

Érezte, hogy Minerva megmozdul mellette, majd felkiált: – Oliver, te meg mégis mi az ördögöt művelsz? Tedd azt le! Még megsebesíted! Stoneville fagyos tekintettel meredt Gilesra. – Milyen kár volna. – Nem történt semmi – mondta Minerva. Giles legyűrte magában a hisztérikus késztetést, hogy felnevessen. – Kétlem, drágám, hogy ezt elhinné. – Minerva – közölte Stoneville –,

körülbelül egy perced van, hogy valamit magadra végy, mielőtt még mindenki más ideérne. – Mindenki más? – érdeklődött. – Oliver, mégis mi a csodát művelsz? – kiáltotta egy éltes hang az ösvény irányából. – Túl késő – mormolta halkan Stoneville. Az egész egy pillanat műve volt. Minerva sikoltva kapott ruhái után. A kicsiny helyre jó néhány kutya rontott be, maguk után húzva a Halstead Hall-i vadőrt, illetve

szépszámú szolgát. A nyomukban Lady Celia jött. Stoneville oldalán Mrs. Plumtree is feltűnt. – Nem lőheted le Mr. Masterst! – Ó, szinte biztosra veszem, hogy igen – vicsorgott Stoneville. – Remek célpontnak tűnik. Giles felnyögött. Az élete nem ért egy fabatkát sem. Ha ő bukkant volna egy csirkefogó gazemberre, aki félmeztelenül hempereg a földön a testvérével, pontosan úgy reagált volna, ahogy Stoneville. Csak lejjebb

célzott volna. És mostanra már lőtt volna. – De ha lelövöd, mi hasznára lehet Minervának? – kérdezte Mrs. Plumtree. – Nem értem, hogy lehetne hasznára – csattant fel Stone​ville. – Lehetek, ha feleségül veszem – jegyezte meg Giles. – És szándékomban áll elvenni. – Nem tudom, akarom-e, hogy elvedd a húgom – dörmögte Stoneville. – Ahogy én sem tudom, hogy hozzá akarok-e menni – felelte Minerva ingerülten.

Giles szíve összeszorult, ahogy a nő szikrázó tekintettel Stoneville mellé oldalazott. Időközben sikerült magára rángatnia az alsószoknyáját és a ruháját, de a fűzőjét hanyagolta, ahogy pillanatnyilag a ruháját sem tudta begombolni, ami lazán lógott rajta. A pokolba, a kénköves pokolba! Nem így akart sort keríteni a dologra. Minerva éppúgy gyűlölte, ha kényszerítették valamire, akárcsak ő. E tekintetben rendkívül makacs volt. – Ha hajlandó voltál félmeztelenül hemperegni egy férfival a földön, akkor

jobban tennéd, ha hozzámenni is hajlandó lennél – pirított rá nagyanyja ellentmondást nem tűrő hangon. – Inkább lelövöm – ágállt ellene Stoneville. – Vagy most, vagy holnap hajnalban. – Nem fogod lelőni Gilest – csattant fel Minerva –, úgyhogy verd csak ki szépen az ötletet a fejedből! – A fivéréhez lépett, és félretolta a puskát. Ami elsült, s lyukat eresztett a földbe alig pár centire Giles fejétől. Giles talpra szökkent.

– Mi az ördög... – Ezt ne csináld még egyszer! – ordított Stoneville a húgára, s közben falfehér lett, mint a mész. – Az ég szerelmére, ezt a puskát rendkívül érzékeny ravasszal szerelték fel! – Meg akarsz öletni, Minerva? – krákogta Giles. – É-én nem gondoltam, hogy meg van töltve – hebegte holtsápadt arccal. Giles mellé lépett. – Legközelebb, ha valaki puskát szegez a fejemhez, lennél kedves hagyni, hogy a dolgot a magam módján

rendezzem? – De hisz az égegyadta világon semmit sem tettél! – tiltakozott Minerva. – Csak feküdtél ott, mint aki meghalni készül. – Mert majdnem meg is haltam, a pokolba! Hála neked, nem sok híja volt. – Elég, hallgassatok el mindketten! – kiáltotta Mrs. Plumtree. – Jóságos ég, már most is úgy viselkedtek, mintha házasok volnátok. – Tekintete Gilesra tévedt, aki épp a lovaglónadrágjába igyekezett belebújni. – Hajlandó feleségül venni?

– Természetesen – válaszolta Giles, egy időben Minervával, aki annyit mondott: – Erre semmi szükség. Minerva a nagyanyjára bámult. – Ez az egész nem más, mint szörnyű félreértés. Mi csupán úsztunk egyet, majd megebédeltünk, aztán meg elszenderedtünk. Még mindig érintetlen vagyok. – Kár a szóért! – mondta Giles az ingét magára rángatva. – Nem áll szándékukban hinni neked. – Na és hogy találtatok ránk? –

folytatta Minerva, ügyet sem vetve Gilesra. – Az az átkozott Mr. Pinter nagyi megbízásából már egy ideje Mr. Masters után szaglászik – felelte Celia. – Ma reggel követte őt a birtokra. Giles felnyögött. Amikor Mrs. Plumtree korábban azt mondta, megkéri Mr. Pintert, nézzen utána a pénzügyeinek, eszébe nem jutott volna, hogy a férfi idáig merészkedik. Miért nem vette észre, hogy a fickó követi? Persze tudta a választ. Csak egyetlen dologra tudott gondolni, a Minervával

való találkozásra, és hogy megismerteti vele a szenvedélyt, amire vágyott. Amire mindketten vágytak. A pokolba, ide vezetett, ha a férfiassága után ment. Minerva hüledezve nézett a nagyanyjára. – Miért kérted meg Mr. Pintert, hogy tartsa szemmel Gilest? – Hogy megbizonyosodjam felőle, megfelelő partner-e számodra – válaszolta Mrs. Plumtree kissé idegesen. – Értem. – Minerva csípőre tette a

kezét, amitől ruhája csak még lejjebb csúszott. – Na és mire jutott? – Mr. Masters anyagi háttere stabil, és a munkája szépen jövedelmez. Még arra is futja neki, hogy házat építtessen a Berkeley Square-en. Vagyis amint látod, lányom, nem a vagyonodért akar nőül venni. Nincs rá okod, hogy visszautasítsd. – Á, egy jó okom mégiscsak van – mondta Minerva szívszorító hangon. – Hogy kényszerből teszi. És én nem akarok olyan férfit, aki csak kényszerűségből vesz el.

– De nem azért teszi! – kiáltotta Mrs. Plumtree. – Házassági ajánlata őszinte. Erről ő maga biztosított még aznap, amikor először bejelentetted az eljegyzésetek. – Persze hogy így tett. Én kértem rá – sóhajtotta Minerva. – Ne orrolj meg rám, nagyi, de az egész nem volt más, mint egy csel, hogy... – Hogy észhez kapjak, és visszavonjam az ultimátumom – összegezte Mrs. Plumtree. – Tudom. Elmondta nekem. Ahogy azt is, hogy részéről nincs szó semmiféle cselről.

Valóban minden vágya, hogy feleségül vehessen. Giles magában szitkozódott. Lehet ezt még fokozni? – Hogy mit mondtál neki?! – kérdezte döbbenten Minerva, s látszott, hogy elárulva érzi magát. A férfi előrelépett, és a karjánál fogva megragadta. – Ha megbocsátanának egy percre, itt a legfőbb ideje, hogy váltsak pár szót a menyasszonyommal.

Minerva

agya

lázasan

zakatolt,

miközben még mindig szánalomra méltóan hiányos öltözékében a férfi társaságában az erdő felé igyekezett. Miért leplezte le Giles a tervét nagyanyja előtt? Ez tényleg azt jelenti, hogy már az elejétől fogva komolyan gondolta a házassági ajánlatát? Nem csupán azért egyezett bele a nagyanyja ellen irányuló tervbe, hogy rávehesse, ne írjon többé Rock​tonról? Ez is csak annak bizonyítéka, hogy a férfi pont olyan ördögi és alattomos, mint amilyennek gondolta. És saját terve van. Csak rá kell jönnie, neki

milyen szerepet szán a tervében. Amikor megállt és szembefordult vele, a bűnbánat jeleit fedezte fel a férfi arcán. Nem, ki kell találnia, hogy fordíthatná mindezt a maga javára. Mert a ma délutánt követően nem volt többé értelme tagadni, hogy akarja őt: mint férfit, mint társat, és igen, mint férjet is. De az általa diktált feltételekkel, és nem az övéivel. Itt volt az ideje, hogy Giles Masters – és nagyi – megtanulja, ő nem tűri, ha át akarják venni az irányítást az élete felett.

Azzal a kimért arckifejezéssel nézett rá, amit nem kívánatos kérőinek tartogatott. – Igaz ez? Tényleg elmondtad nagyinak, hogy szándékaim szerint csak színleg lettünk volna jegyesek? A férfi bűntudata látszólag tovább mélyült. – Nem olyan vészes, mint ahogy hangzik. – Igazán? Mert inkább úgy hangzik, mintha nagyival összeesküdtetek volna, hogy elnyerhesd a kezem. Bár határozottan emlékszem, hogy a

tudtodra adtam, nem kívánok hozzád menni. A férfi arca megrándult. A nőnek szörnyű gondolata támadt. – Ugye nem rendeztetted meg ezt a leleplezési jelenetet a családommal, csak hogy házasságra kényszeríthess? – Nem! Fogalmam sem volt róla, hogy Pinter követ. Kérdőn nézett a férfira. A férfi felettébb rossz színben volt. – Az élő istenre esküszöm, nem én rendeztem így! – És mégis hogy hihetnék neked,

amikor egész idő alatt hazudtál nekem? – Soha nem hazudtam neked – mondta. – Egyszerűen csak elhallgattam az igazság egy részét. Minerva összevonta a szemöldökét. – Határozottan emlékszem, hogy megkérdeztelek, tettél-e említést nagyinak a tervemről. – Akkor arra is éppilyen határozottan kellene emlékezned, mit válaszoltam. Felidézte magában a napot. Mit is mondott a férfi? Ó, igen. „Megígérted, hogy végzel Rocktonnal. Miért kockáztatnám ezt azzal, hogy a hátad

mögött a nagyanyáddal szövetkezem?” Tényleg ravasz volt, hogy ne kelljen hazudnia, a kérdésére kérdéssel felelt. Mi több, arra is emlékezett, mit válaszolt, amikor azt kérdezte, mit mondott a nagyanyjának: „Azt mondtam neki, hogy feleségül akarlak venni. Hogy csodállak és tisztellek. És hogy el tudlak tartani.” Abból, amit a nagyanyja sugallt, valószínűleg ez sem volt hazugság. – Ha hazudni nem is hazudtál, elferdítetted az igazságot. Tudod, mire gondolok.

A férfi közelebb lépett hozzá. – Ahogy azt is tudom, hogy rengeteg az alaptalan feltételezés, ami visszatart a velem való házasságtól. Időt akartam nyerni, hogy bebizonyíthassam, félreismertél. Hogy meggyőzhesselek róla, jó férjed lehetnék. – Kezét a kezébe fogva, ajkát a kezére szorította. – Nem bizonyítottam még? Ó, mézesmázos szavaival a madarakat is képes lett volna leimádkozni az égről. – Csak annyit sikerült elérned, hogy ne bízzak benned. Hogy mindig azon

fogsz mesterkedni, hogy vedd át az irányítást az életem felett. – Elég gondot okoz számomra a saját életem irányítása is, drágám – jegyezte meg kényszeredetten. – Nem vágyom rá, hogy irányítsam a tiédet. – Szóval akkor azt akarod mondani, hogy ennek az egésznek nem az volt a célja, hogy rábírj, ne írjak többé Rocktonról? Hogy semmi köze nincs ehhez? Giles összerezzent, majd szitkozódva elfordult. – Ettől tartottam. – Kezét kirántotta a

férfi kezéből, ám ő a derekánál megragadva visszatartotta, jóllehet így már ruhája a fél vállát csupaszon hagyta. – Hallgass ide, drágám – mondta azon a halk, monoton hangon, aminek hallatán mindig megborzongott. – Azért jöttem Halstead Hallba aznap reggel, mert el akartalak venni. És igen, részben azért, amit mondtál. De nem ez volt az egyetlen oka. – Hangja rekedtessé vált. – Attól a naptól fogva magamnak akartalak, amióta először csókolóztunk. Viszont a mai napig

elképzelni sem tudtam, hogyan illenél az életembe. Meredten bámult a férfira. – Na és most hogy képzeled, hogyan illek az életedbe? Botrányt botrányra halmozok. A szüleim halála, a családom jelenlegi helyzete... a könyveim, egyik sem méltó egy elismert ügyvédhez, aki a legjobb úton halad afelé, hogy királyi tanácsos váljék belőle. – De méltó lehet – mondta. – Csak annyit kell tenned, hogy... – Felhagyok az írással. – Nem! Már mondtam neked, engem

ez egyáltalán nem ​érdekel. – Egy idő után fog. Haragos ábrázattal nézett a nőre. – Na és a kedvenc íród, Mrs. Radcliffe? Házassága végigkísérte a pályafutását, és a férje lapkiadó volt. Látszólag nem ártott sem a hírnevének, sem pedig a szakmai elismertségének. – De ő nem egy királyi tanácsos felesége volt. Mindketten tisztában vagyunk vele, hogy a királyi tanácsosok gyakran bírává vagy államférfivá lépnek elő. – Hangja megbicsaklott. – Te nagy dolgokra vagy hivatott.

– Nem érdekel. És téged sem kellene hogy érdekeljen. – Aztán meg ott van a gyerekek kérdése. Mrs. Radcliffe-nek nem voltak gyerekei, ugye? A gyerek szót hallva, a férfinak a lélegzete is elállt. – Szeretnél gyerekeket, nemde? – kérdezte, s közben pulzusa háromszor sebesebben vert. – Természetesen. – A férfi hangja határozottan csengett. – Ahogy te is, valld csak be. Senki nem lenne képes ilyen szeretetteljes hangnemben írni a

gyerekekről a könyveiben, ha nem szeretne maga is néhányat. – A helyzet az, hogy... – Elég a kifogásokból – közölte. – Az én Minervám képes megbirkózni mindennel, bármit is hozzon számára az élet. Erős és nem ismer félelmet, és képes a közvéleményt a maga javára fordítani. Én ezt a Minervát akarom, azt a Minervát, aki nem fél a szarvánál megragadni a bikát. Ó, az az ördögfajzat, mindig pontosan tudta, mit kell mondania. Talán ez a legbosszantóbb tulajdonsága.

Giles kinyújtotta a kezét, és a nő arcára simította. – Csodás életünk lehetne együtt, csak akarnunk kell. Erről meg vagyok győződve. Most az egyszer bízz bennem, tudom, miről beszélek. – Bízzak benned? Amikor minduntalan kibújsz az igazság alól? Amikor még most sem vagy hajlandó elárulni nekem, miért loptad el évekkel ezelőtt azokat az iratokat? Egy ilyen jelentéktelen semmiség, és megtagadod, hogy tisztán... – Az nem jelentéktelen semmiség,

rendben? – csikorogta. Elengedte, majd elfordult és az erdő sűrűjébe bámult. – A dolog személyes természetű, a családommal áll összefüggésben. – Amely hamarosan az én családom is lesz, ha hozzád megyek. Ami kétséges, ha folytatod a titkolódzást előttem. Az orrnyergét simogatta, majd megperdült, hogy a nő szemébe nézhessen. – Erről nem beszélhetek neked. Mindösszesen annyit mondhatok, hogy apámmal van összefüggésben, és a hatalmas összegű pénzzel, amit elvesztett.

– Ó, istenem! – Gondolatban összerakta a dolgokat. – Mindez akkortájt történt, amikor öngyilkos lett, ugye? – Igen – válaszolta gyanakodva. – Miért? – Nos, ugyan az újságok soha nem írtak arról, miért végzett magával, de én feltételeztem... vagyis, a férfiak, akik veszítenek a kártyaasztal mellett, gyakran... – Mély levegőt vett. – Ugye váltókat loptál? Giles arcán döbbenet tükröződött. – Váltókat?

– Apád kártyatartozásai miatt. Nem pénzt loptál, így csakis váltók lehettek. – Amikor a férfi felvonta a szemöldökét, még hozzátette: – Tudom, hogy akkoriban nehéz idők jártak a családodra. Ezért kellett a fivérednek egy örökösnőt elvennie, nem igaz? Hallottam, a fivéreim erről is beszéltek. – A fivéreid túlságosan szószátyárok. – Nem, hallgatóztam. – Felszegte az állát. – Egyébként pedig nincs ebben semmi szégyellnivaló. – Nincs mit szégyellni a lopás miatt? – kérdezte, miközben egyik szemöldöke

az égbe szökkent. – Nos, természetesen lopni vétek, de mindig is elítéltem, hogy a halála után egy férfi becsületbeli adósságait a gyermekei fizessék meg. Végül is nem az ő számlájukra írandó. Miért kellene hát nekik szenvedni apjuk bűne miatt? Karját összefonta a mellkasán. – Miért is? – Nos, erről van szó? Váltókat loptál? – Úgy tűnik, magadtól is tökéletesen tisztán látsz az ügyben – válaszolta a férfi kissé csípősen. – Nem tudom, mi mást mondhatnék. – Majd még mielőtt

határozottabb válaszra sarkallhatta volna, hozzátette: – Kivéve, hogy ami a szemedben elfogadható viselkedésnek minősül, azt az ügyvédi kamara aggasztónak találná. Sőt a pályafutásom végét jelentené. Nos, efelől semmi kétség. Ezért volt hát olyan mérges, amiért a könyveiben róla ír. Korábban is rájöhetett volna. – Nem árulom el senkinek. Az felettébb ostoba viselkedés volna részemről, nem gondolod? Gyanakodva méregette a nőt. – Ugyan miért?

– Nem akarhatom tönkretenni a tulajdon férjem karrierjét. Egy pillanatba is beletelt, hogy felfogja, amit a nő mondott, de amikor végre sikerült, a férfi szemének reményteli pillantása azt sugallta, jól döntött. – Akkor hát hozzám jössz? Komolyan? Már a nő felé nyúlt, ám ő eltolta magától. – Várj még. Van néhány feltételem. Nevethetnékje támadt. – Hát persze hogy van. Nem is

vártam mást. – Először is, meg kell esküdnöd, hogy sosem fogod megtiltani, hogy folytassam a könyvírást. – Módomban áll bármit is megtiltani neked? – kérdezte gúnyosan. – Őszintén? – Giles, ne tréfálkozz! A férfi a kezét a szívére tette, és ügyvédhez méltó arckifejezést öltött magára. – Ezennel ünnepélyesen fogadom, hogy soha az életben nem foglak eltiltani az írástól, isten engem úgy

segéljen. Mi van még? – Esküdj meg, hogy hű leszel hozzám. Tekintete elkomorult. – Egyszer már mondtam neked, hogy nem vagyok az apád. Minerva, én hiszek a házasságban. Ami azt jelenti, hogy hiszek a sírig tartó hűségben is. Sosem kell aggódnod amiatt, hogy rajtad kívül más nő lesz az életemben. Szavai olyan édesen hangzottak, hogy szeretett volna hin​ni neki. – Úgy vélem, ha kedved támadna félrelépni, úgysem mondanád el nekem az igazat.

– Kedvesem, van egy fivéred, aki örömét leli benne, ha fegyvert foghat rám, egy húgod, aki mindenre rálő, ami csak él és mozog, két másik fivéred, akik állandóan azzal fenyegetnek, hogy a lelket is kiverik belőlem, és egy nagyanyád, aki rendőrfőnököket veszteget meg. Tényleg azt hiszed, lennék olyan ostoba, hogy kihoznám őket a sodrukból egy könnyed házasságtöréssel? Megjegyzését nehéz volt megállni nevetés nélkül. – Kitűnő meglátás.

– Magam is úgy vélem. Egy hosszú pillanatig tűnődve bámult a férfira. – Van még egy feltételem. Nem fog tetszeni. – Hetente legalább egyszer mezítelenül kell fürdőznöm veled a tóban? – kérdezte reménykedve. – Őszintének kell lenned velem. A férfinak elakadt a lélegzete. – Miről? – Mindenről. Papa mindenféle gaztettre ragadtatta magát a mama háta mögött, és ő emiatt rengeteget

szenvedett. Nem akarom, hogy a mi házasságunkat is ilyesfajta csalárdság tegye tönkre. Tekintete mélyen a nő tekintetébe fúródott. – Vannak dolgok a múltamban, amelyekről nem beszélhetek neked. Dolgok, amiket elkövettem. Aki voltam. És legyek átkozott, ha ezeket kiteregetem előtted, csak azért, hogy eloszlassam a kételyeid, miszerint olyan volnék, mint az apád. Ahogy abban sem vagyok biztos, hogy tényleg ezt szeretnéd-e.

A nő nagyot nyelt. Ez tényleg komoly kérés volt. Ha szerelmesek lettek volna, talán követelőzhetett volna, a férfi pedig anélkül beszélhetett volna, hogy feszélyezve érezte volna magát. De szerelemről szó sem volt. Vagy mégis? A férfira bámult. Nem akart beleszeretni, de minden alkalommal, amikor a közelébe került, egyre jobban bízott benne, egyre inkább hitt neki. Egyre inkább hitte, hogy szereti. Ez volt a baj Gilesszal. Megvolt hozzá a tehetsége, hogy a kisujja köré csavarja

a nőket... De egész biztosan nem volt szerelmes belé. Még akkor sem beszélt egyetlen szót sem szerelemről, amikor hajlandóságot mutatott rá, hogy elvegye. Hát legyen, a nélkül is kibírja valahogy. Ettől még élhetnek boldog, kiegyensúlyozott házasságban. Sok ember volt ezzel így, holott nem kötötte össze őket más, csak mély ragaszkodás. És ő volt az egyetlen férfi, akihez valaha is hozzá akart menni. Nem lehet túl mohó, hogy még

szerelemre is számítson. Ilyen körülmények közt semmi esetre sem. – Rendben – felelte halkan. – Akkor megígéred legalább azt, hogy mostantól kezdve őszinte leszel hozzám mindennel kapcsolatban? A férfi arcvonásai megkönnyebbülésről árulkodtak. – Ezt megígérhetem. – Megfogta a nő kezét, és ujjait az ujjai köré fonta. – Akkor hát megvolnánk? Megegyeztünk? – Még valami. – Ó, Minerva, az ég szerelmére...

– Begombolnád a ruhám? A férfi előbb csak pislogott, majd nevetésben tört ki. – Hát persze.

Tizenhatodik fejezet Ahogy Minerva a súlyosan és hidegen ujjára fonódó aranygyűrűjében ott álldogált Giles mellett Halstead Hall parkjában, az esküvőre érkezett vendégek üdvözlése és az újdonsült férje sikereihez jelentős mértékben hozzájáruló úriemberek megállíthatatlan áradatával folytatott udvarias társalgás lassan az idegeire ment. Alig több mint két hét telt el azóta, hogy kijelentette, a dolgok idáig

nem fajulhatnak, és mindösszesen egy hét, hogy rábólintott a frigyre. Akkor Gilesnak és nagyinak hogy sikerült ilyen rövid idő alatt megszerveznie, hogy ennyi fontos ember idejöjjön? Rejtély. Még a belügyminiszter helyettese, Ravenswood vicomte is a vendégek között álldogált. Fogalma sem volt róla, hogy a férjének efféle kapcsolatai vannak. Lopott pillantást vetett Gilesra, miközben a férfi egy bíróval beszélgetett, és elegáns öltözete láttán a szíve vadul kalimpálni kezdett. Csak a

jóisten a megmondhatója, milyen elképesztően vonzónak találta őt kék öltözékében – a sötétkék, finom anyagból varrt kabátjában, világoskék selyem térdnadrágjában, és kékre festett, hódszőr kalapjában. Bár selyemből készült mellényének, nyakkendőjének, ingének és térdharisnyájának fehérsége éles kontrasztot alkotott a rengeteg kékkel, mégis a kék szín vonta magára először a figyelmet, kiemelve a szeme színét, ami vakítóan ragyogott, valahányszor a férfi ránézett.

Mondhatni felemelő érzés volt, hogy az emberek többsége azért jött, hogy láthassa a férfit. Mostantól fogva abból áll majd az élete, hogy az engedelmes feleség szerepében tetszeleg, aki attól való félelmében, nehogy elrontsa Giles királyi tanácsossá való kinevezésének esélyeit, kétszer is meggondolja, mit mond. Ha a férfi nem lett volna mellette, talán már sarkon fordult volna és elinal. Ezen a héten kénytelen volt nélkülözni a férfit, mert közös életük elindulásához túlontúl sok

elintéznivalójuk akadt. A férfi hajlandó lett volna várni, hogy az illendőség szabályait betartva kelhessenek egybe, de nagyanyja ragaszkodott a gyors esküvőhöz, valószínűleg attól tartva, hogy unokája esetleg meggondolja magát. Vagy ami ennél is rosszabb, amiatti aggodalmában, ami Oliver meggyőződése szerint a tónál történt. Így aztán nagyi és Giles kompromisszumot kötöttek. Különleges engedélyt kértek, kevesebb vendéget hívtak, és az esküvőt és a fogadást Halstead Hallban tartották.

Mariának nem kevés izgalmat okozott a dolog: ez volt ugyanis az első alkalom, hogy ő és Oliver az omladozó, régi kastélyban ünnepséget rendeztek. Giles mindvégig nyugtatgatni próbálta Mariát, hogy ő és Oliver ne csináljanak akkora felhajtást. Azzal érvelt, hogy Halstead Hall patinája cseppet sem veszített korábbi fényéből, pár megkopott drapéria senkinek sem fog szemet szúrni, és a meghívást valamennyi meghívott kitüntetésnek veszi majd. Mint utóbb kiderült, igaza lett. Rövid határidő ide vagy oda, akit

meghívtak, szinte mindenki eljött. Végre-valahára az összes vendég átesett az üdvözlési ceremónián, és boldog elégedettséggel halmozta tányérjára a városból hozatott francia szakács által készített finomságokat. Giles édesanyja, idősebb Lady Kirkwood, aki mellette ácsorgott, arcán szívélyes mosollyal fordult Minervához. – Giles azt mondja, Bathba mennek nászútra. – Igen – válaszolta Minerva –, bár a ma éjszakát a Berkeley Square-en lévő házban töltjük. – Amit ez idáig még

csak nem is látott. Giles építésze megszállottan dolgozott, hogy beköltözésre alkalmas állapotba hozza. Kíváncsi volt, vajon anyósa járt-e már ott. Az anyósa. Jóságos ég, el sem hiszi, hogy most már neki is van egy. Talán ideje lenne felhagynia azzal, hogy álnok anyósokról írjon, mint amilyen Az idegen a tóvidéken-ben is szerepel. Nincs értelme szembeszállnia férje anyjával, amikor alig ismeri az asszonyt. – Attól tartok, a nászutunk nem nyúlik valami hosszúra –

mentegetőzött Giles. – Van néhány folyamatban lévő ügyem, így nem hagyhatom el a várost hosszabb időre. – Olyan gyengéd pillantással nézett Minervára, hogy annak meglódult ereiben a vér. – De megígértem a feleségemnek, hogy mihelyt el tudok szabadulni, hosszabb útra indulunk Itáliába. A feleségemnek. Hihetetlenül csodásan hangzott. – Na és mihez kezd most a regényeivel, kedvesem? – érdeklődött Lady Kirkwood.

Minerva megdermedt. – Természetesen folytatom az írást. – De minden bizonnyal most, hogy már férjes asszony... – Most, hogy már férjnél van – szakította félbe Giles –, az élettapasztalata, amelyből a regényeihez ihletet meríthet, csak gazdagodik. Minerva a legszívesebben megcsókolta volna. Lady Kirkwoodnak arcára fagyott a mosoly. – Hát persze. És szándékában áll... a

műveit ezentúl az asszonynevét használva szignózni? – Nem. Megtartom a nevet, amit eddig használtam. – Erről már korábban megállapodott a kiadójával. Nem kockáztathatta, hogy elveszíti az olvasóit. – Akkor hát... nos... máshol mindenütt Lady Minerva Masters néven óhajt szerepelni? – Anyám, kérlek – szólt közbe Giles –, feltétlenül muszáj ezt ma megvitatni? – Tudnom kell, hogy a jövőben milyen névre címezzem a meghívókat –

válaszolta Lady Kirkwood fintorogva. – Tekintettel a hirtelenjében tartott esküvőre, nem volt rá lehetőség, hogy ezt megbeszéljük. Annak is örülhetünk, hogy Cornwallból egyáltalán idejében ideértünk. Giles egyik húga Cornwallban élt, ahol édesanyja is tartózkodott egészen tegnap estig. – Úgy döntöttem, hogy a Mrs. Giles Masters nevet fogom használni – vágta rá Minerva gondolkodás nélkül. Bár jogában állt volna megtartani a születése jogán őt megillető címet,

mivel nálánál alacsonyabb rangú férfit választott férjének, úgy gondolta, időszerű lenne határvonalat húzni írói pályafutása és magánélete közt. – Nos hát, akkor ezt meg is beszéltük, nem? – kérdezte a férfi anyja, ragyogó mosolyát villantva Minervára. Úgy tűnik, nem egyedül Minerva fejében fordult meg a gondolat, hogy ideje meghúzni azt a bizonyos vonalat. Hirtelen megsajnálta Lady Kirkwoodot. Élete során az asszony maga is megannyi botránnyal volt kénytelen szembenézni, mint amilyen férje

öngyilkossága, majd idősebb fia első feleségének meggyilkolása volt. Érthető hát, ha nem nézte jó szemmel, hogy a fiatalabb fia egy olyan botrányos előéletű perszónát vezet oltárhoz, mint amilyen Minerva. Talán eljött az ideje, hogy könnyedebb témáról csevegjenek. – Lady Kirkwood – kérdezte Minerva –, esetleg volna kedve megnézni az útvesztőnket? Ha jók az értesüléseim, a másik fia berkshire-i birtokán maga is szeretne egyet építtetni. Lady Kirkwood arca felderült.

– Ó, igen, valóban. És nagyon szívesen megnézem az önökét. Minerva arcon csókolta Gilest. – Nem maradunk soká, kedvesem. Amint rátértek az útvesztőhöz vezető ösvényre, Minerva így szólt: – Szeretném, asszonyom, ha tudná, hogy jó felesége kívánok lenni Gilesnak. Nem kell aggódnia amiatt, hogy szégyent hozok a családjára. – Köszönöm. – Lady Kirkwood felsóhajtott. – Nem akartam udvariatlannak tűnni. Csak ez a hír, hogy Giles végre megállapodik, aztán

meg derült égből ez az esküvő... – Megértem. Nekünk, kettőnknek, legalább ekkora meglepetést okozott. – Az nem kifejezés, mekkorát. – De sosem tennék semmi olyat, ami tönkretenné a karrierjét vagy ártana a jó hírének. – Úgy vélem, saját magánál rosszabbat kegyed sem tehet. Az a mértéktelen szerencsejáték meg minden egyéb. Évekkel ezelőtt fel kellett volna hagynia velük. – Ezt magam is így látom. Giles édesanyja megpaskolta a kezét. – Bízom benne, hogy ön jó hatással

lesz rá. – Szavai inkább hangzottak parancsnak, semmint tűntek óhajnak. Minerva igyekezett elfojtani a mosolyát. – Megteszek minden tőlem telhetőt. – Ez volt az egyik dolog, amire már maga is gondolt, hogy feltételül szabja a férfinak – felhagyni a szerencsejátékkal –, de tekintve, hogy az ismeretségi körébe tartozó valamennyi férfi hódolt e szenvedélynek, a követelés kissé igazságtalannak tűnt. Azonkívül nagyi szerint Mr. Pinter azon az állásponton van, hogy a

probléma korántsem olyan nagy, ahogy azt az asszony először gondolta. – Tudja, sok férfi hódol a szerencsejáték szenvedélyének. Pusztán csak az édesapja nyomdokaiba szeretne lépni, és az összes úriember a... – Az apjáéba nem – vágott közbe Lady Kirkwood. – A férjem soha az életben nem kísértette a szerencsét. Minerva kétkedő tekintettel nézett az asszonyra. – Nem? – Soha az életben. – Az asszony

hangja ridegen csengett. – Leszámítva meggondolatlan befektetéseit, amiért olyan üzletekbe fektetett, amelyekről előtte semmit sem tudott. Ez lett a veszte. Arcára mosolyt erőltetve, Minerva az asszonyt az útvesztőbe vezette. – Értem. Körbevezette anyósát, s bár közben megállás nélkül az új házzal kapcsolatos terveikről csacsogott, az agya lázasan járt. Lady Kirkwood talán egyike azon nőszemélyeknek, akiknek fogalma sem volt róla, hogy a férje

miben mesterkedett. Vagy egyszerűen csak kínosnak találná, ha be kellene ismernie, hogy a férje hazardírozott. De nem igazán tűnt tudatlannak, ahogy azt sem lehetett volna állítani róla, hogy könnyen zavarba hozható. Épp csak az imént hagyta abba a panaszkodást Giles szerencsejátékok iránt megnyilvánuló rajongása miatt, miért rejtegetné ugyanezt, ha a férjéről van szó? És ha a férje nem volt szerencsejátékos, akkor vajon miért mondta Giles, hogy...

Visszagondolt arra az egy héttel ezelőtti napra, és felnyögött. A férfi semmit sem mondott neki. Mint annyiszor korábban, most is csak hagyta, hogy ő a következtetéseire alapozzon, anélkül hogy bármit is beismert vagy letagadott volna. Kezdett rossz szokásává válni, amit csírájában kell elfojtania, ha azt akarja, hogy a házasságuk működjön. Az első adandó alkalommal szembesíteni fogja a férfit az igazsággal... Miféle igazsággal? Hogy az apja

sosem hazardírozott? Még abban sem lehetett biztos, hogy tényleg így áll a helyzet. Mindamellett a férfi már megmondta, hogy a múltról nem áll szándékában beszélni vele. Ezt el kell fogadnia. A férfi megígérte, hogy őszinte lesz hozzá, és csak ez számít. De ez nem így van. A férfi múltja nagyban befolyásolta, hogy azzá vált, aki ma, ugyanez elmondható saját magáról is. A férfi csak részben engedte be őt az életébe. Miért? Mit rejteget? Nos, egy dolog biztosnak tűnt. Az

igazságot nem a férfi kérdezgetésével fogja kideríteni. Ő vagy visszautasítaná, hogy bármit is mondjon neki, vagy hazudna, amivel összetörné a szívét. Más módon kell megtudnia az igazat. Amint kijöttek az útvesztőből, szeme megakadt az éppen Oliverrel beszélgető Mr. Pinteren. Más módon, valóban. Talán eljött az ideje, hogy egy kis segítséget kérjen. Felsóhajtott. De akkor mindent el kellene mondania Mr. Pinternek, beleértve a lopást is... ez az egyetlen módja, hogy kiderítse az igazságot. Meg

merje tenni? Ez nem lenne meggondolatlanság a részéről? Mi van, ha a dolog valamilyen úton-módon visszaüt Gilesra? Nem, hogy is történhetne ilyesmi? Mr. Pinter pontosan tudta, hogyan kezelje az efféle titkokat. Ez idáig az ő családi titkaikat sem teregette ki, pedig azok ennél sokkal komolyabbak voltak. Diszkrét és alapos, és már most többet tud Gilesról, mint akárki más. És miután feleségül ment a férfihoz, Giles titkai most már a családja titkai is voltak, akár tetszett ez a férfinak, akár

nem. Pompás. Meglátja, Mr. Pinter mire jut az üggyel. Itt volt az ideje, hogy kiderítse, mit rejteget előle a férje igazából.

Giles figyelte, amint újdonsült felesége távozik anyja mellől. Amikor az irányt a nő nem felé vette, a férfi összevonta a szemöldökét. Nevetségesen viselkedik. Mindegy, mi áll a házassági fogadalomban, nincsenek egymáshoz láncolva. Mégis, hiányzott neki a nő. Egész héten alig

látta, s a puszta gondolat, hogy mit tesznek majd ma éjszaka, elvette a maradék józan eszét is. Nehéz volt nem erre gondolni, amikor olyan angyalian nézett ki habos fehér selyemruhájában. A szoknyáját díszítő ízléses piros és zöld rózsák csak úgy táncoltak a bokája körül, s a nyakában egyetlen ékkő díszelgett – egy smaragd, amelynek színe nem kelhetett versenyre szikrázóan gyönyörű szemével. Már alig várta, hogy beleveszhessen azoknak a szemeknek a ragyogásába, amikor a nő

végre az övé lesz, hogy lássa, amint csakis rá mosolyog, és nem erre a rengeteg bolondra, aki eljött, hogy láthassa ezt a „botrányos sietséggel nyélbe ütött” menyegzőt. Aztán észrevette, merre tart felesége, és megmerevedett. Mi dolga lehet Pinterrel? A túlságosan jóképű, kedves és becsületes Pinterrel? Már azon volt, hogy maga jár utána a dolognak, amikor egy ismerős hang eltérítette a szándékától. – Örülök, hogy végre egyedül van. Giles megfordult, és Ravenswood

vicomte-tal találta magát szemben. – Örülök, hogy eljött, bár őszintén szólva, meglepett vele. Nem hittem volna, hogy ideje engedi, és eleget tesz a meghívásnak. Ravenswood mosolya eltorzult. – Nos, valójában nem terveztem, hogy eljövök, de a feletteseim ragaszkodtak hozzá. Beszélnem kell önnel. – Miről? – Hogy továbbra is dolgozzon nekünk. Úgyszólván hajlandóak bármire, csak hogy maradásra bírják:

cím, magasabb fizetés... némi politikai támogatás, már ha ez az, amire vágyik. A férfi felsóhajtott. – Ravenswood, nem akarok... – Tudom. Mondtam nekik, hogy visszautasítaná. De ragaszkodtak hozzá, hogy megkérdezzem. – A férfi a park túloldalára bámult. – Sajnos van itt még valami, amit meg kell beszélnünk. Giles összerezzent. – Igen? – Levelet kaptam Lord Newmarshtól. Giles szinte érezte, hogy összeroskad

a mellkasát szorító nyomástól. Ez volt az a név, amelyről azt remélte, örök időkre elfelejtheti. – Az egyezségnek köszönhetően még mindig külföldön él? Segítségéért cserébe, amiért hozzájárult a Sir John Sully-féle csalás leleplezéséhez, Lord Newmarsh neve az ügy kapcsán nem került napvilágra, és kegyelemben részesült... azzal a feltétellel, hogy örökre elhagyja Angliát. – Igen. Franciaországban. A levelében az áll, hogy beszélni kíván

önnel. Giles meredten bámult a férfira, gyomra görcsbe rándult. – Velem? Miért kérné arra önt, hogy hozzon össze velem egy találkozót? Ez azt jelenti... – Hogy tudja, ki lopta el az iratokat a házából, amelyek hozzájárultak ahhoz, hogy Sir John Sullyt elítéljék? – Ravenswood arcán fájdalmas grimasz suhant át. – Igen. Azt mondja, ha nem keresi fel, elmondja a sajtónak, mit tett. A vér a fülében lüktetett. A pokolba, ez nem történhet meg.

– Miből jött rá? – Nem tudom. Erről nem ír a levelében. Giles ujjaival a hajába túrt. Az egyetlen ember, akinek nyomós oka lenne rá, hogy tönkretegye, tudja, mit tett. És csak egyetlen módon jöhetett rá az igazságra. Minerva könyveiből. De ennek semmi értelme. Kizárt, hogy elég nyomra vezető jelet talált volna, amiből összerakhatta volna a történteket. És különben is, mi az ördögnek olvasna rémregényeket? Ravenswood kortyolt egyet a

kezében levő pezsgőspohárból. – Calais-ban akar találkozni önnel. Azt mondta, jövő hétig hajlandó várni. Van egy postagőzös, amivel tizenegy óra alatt eljuthat Calais-ba. Keserűség mardosta a bensőjét. – Az isten szerelmére, hisz alighogy megnősültem. – Nem kell odamennie. Gyanítom, Newmarsh csak blöfföl. Miért kavarná fel újra ezt a régi ügyet a sajtóhoz fordulva? Anélkül sikerült kihátrálnia az egészből, hogy a neve és a jó híre azt megsínylette volna, és most kockára

tenné mindezt? Soha. A jelentések szerint úri élete van Párizsban. Nincs szüksége erre. – Nem kockáztathatok. – Lehet, hogy csapda. Talán bosszút akar állni. – Newmarsh? Kétlem. Sosem volt az erőszak híve. Sokkal valószínűbb, hogy akar tőlem valamit. Az egész nem több, mint nyilvánvaló zsarolás. Meg kell tudnom, mit akar. Egy pillanatra elhallgattak. Giles a Pinterrel elmélyült beszélgetést folytató feleségét nézte, és

kétségbeesés lett úrrá rajta. Megesküdött, hogy nem lesznek többé titkai, és komolyan is gondolta. De ezt nem mondhatta el neki. Ha kiderülne, hogy véletlenül is, de a könyvei miatt hullt le a lepel a régi ügyről, a nő magát hibáztatná. – A feleségét akár magával is viheti Calais-ba. Valóban. Egyszerűbb lenne változtatni nászútjukkal kapcsolatos terveiken, semmint magyarázkodni amiatt, miért hagyja magára közvetlenül az esküvőjüket követően

pár napon belül. – Talán ezt kellene tennem. Csak megfelelő mentséget kell találnom. – Masters, tudom, már figyelmeztettem, hogy a kapcsolatunkról nem tehet említést senkinek, és semmiképp sem fecseghet ki államtitkokat, de azt is tudom, hogy bízhatok önben, és minden mondandóját diszkréten kezeli. Végtére is a hölgy a felesége. Ráadásul a Newmarsh-féle eset még azelőtt történt, hogy nekünk kezdett volna dolgozni. Minden joga megvan hozzá,

hogy elmondja neki. Ha úgy érzi, megbízhat benne... – Nem erről van szó. De erről volt szó. Minerva ugyanis képtelen titkot tartani, vegyük csak például, miként fecsegte ki neki saját családi titkaikat. Elég, ha egyetlen embernek is kikottyant valamit, és a múltjára máris fény derül. Arról nem beszélve, hogy Minerva hajlamos beleszőni a dolgokat a nyavalyás könyveibe. Nem tenné, ha megkérnéd rá, hogy ne tegye.

Elképzelhető? Hogy lehetne biztos ebben? – Inkább... nem avatnám be. Ezzel úgyis vége. S magam mögött hagyhatom az egészet. Ily módon nem kellene kockáztatnia, hogy a nő kifecsegi a titkait. Új életet akart kezdeni vele. És meg is valósítja. Nem kell mást tennie, mint még egyszer utoljára el kell titkolnia előtte, mire készül. Az egész nem más, mint apró szemfényvesztés. Akkor meg miért tűnt olyan hatalmasnak?

A fogát csikorgatta. Az ég szerelmére, mi a csodának aggódik egyáltalán miatta? Bármelyik férfi azt mondaná a feleségének, hogy törődjön a maga dolgával, és az ügyet lezártnak tekintené. De ő nem volt akárki. Ahogy Minerva sem volt akárki. – Még valami – jegyezte meg Ravenswood. Giles kérdő tekintettel nézett a férfira. – Mindez nem volt még elég, hogy tönkretegye az ​eskü​vőmet?

– Szó sincs ilyesmiről. Csak azt hittem, érdekli, mi a helyzet a térképpel, aminek megkért, hogy nézzek utána. – A Desmond Plumtree-félével? – Mivel a birtokkal kapcsolatos iratokban semmit sem talált, Giles készített egy másolatot Ravenswoodnak, és a férfi segítségét kérte. – Az egyik emberemnek ismerősnek tűnt. Épp csak nem tudja, honnan. Tüzetesebben megvizsgálja, és az eredményről tájékoztat. Mire visszatér, talán válaszokkal is szolgálhatok.

– Remek. – Igazán remek. Talán ez éppen elegendő lesz, hogy a nő megbocsásson neki, ha véletlenül rá találna jönni, hogy egy apróságot eltitkolt előle. Nem, azok után, hogy a nő megeskette, mostantól őszinte lesz hozzá, semmi sincs, amivel elnyerhetné a bocsánatát. Vagyis meg kell tennie minden tőle telhetőt, hogy a nő ne fogjon gyanút. Anélkül kell rendeznie ezt az ügyet Newmarshsal, hogy őt belevonná. És akkor végre visszakaphatja az életét.

Tizenhetedik fejezet Mire eljöttek az esküvői fogadásról, már későre járt. Mihelyt kocsijuk elindult velük London felé, Minerva újdonsült férjére pillantott. A férjére. Beletelik egy kis időbe, mire hozzászokik. Főleg mivel a férfi gondolatai láthatóan máshol jártak. – Jól vagy? – kérdezte. A férfi pislogott, mintha csak ábrándjaiból riadt volna, majd a nőre

mosolygott. – Tökéletesen. – A kezét megfogva, lassan lehámozta a nő kesztyűjét. – És még jobban leszek, ha végre a házhoz érünk. – Egyenként megcsókolta minden ujját. – Amikor megmutathatom, milyen jól vagyok. – Most is megmutathatod – mondta, felbátorodva a férfi tüzes pillantásától. – Sajnálom, drágám, de az első alkalommal nem a kocsiban szeretnék szerelmeskedni veled. – Ráérősen, ám tekintetében elismeréssel pásztázta végig a nő testét. – Bármennyire is

csábít a gondolat, szeretném, ha nem éreznéd magad kényelmetlenül. – Mintha a várakozás nem lenne épp elég kényelmetlen érzés – jegyezte meg csípősen. – Amennyire tudom, egy nőnek az első alkalom mindig nehéz. – Félsz? – Attól? – Prüszkölt egyet. – Aligha. Ha olyan rémes volna, a sógornőim biztos nem kívánkoznának a fivéreim ágyába ilyen megdöbbentő gyakorisággal. – Amikor a férfi felnevetett, még hozzátette: – Azonkívül megbízom benned. Tudom,

hogy mindent megteszel majd, hogy megkönnyítsd a helyzetet. A férfi megszorította a nő kezét, majd elengedte. – Beszélhetnénk valami másról? Ez az eszmecsere arról, amit nem teszünk meg, míg a házba nem érünk, nem segít elterelni a gondolataim. Minerva tekintete a férfi térdnadrágjára esett, és észrevette, hogy az sokkal jobban feszül, mint korábban. – Ezen talán segíthetek – ugratta, s kinyújtotta a kezét, hogy megérintse.

A férfi megragadta, majd visszatolta kezét a nő ölébe. – Most ne – mondta határozottan. Minerva szipákolva dőlt hátra az ülésen. – Őszintén remélem, nem leszel te is olyan karót nyelt, mint Oliver. – Hogy mi nem leszek? – kérdezett vissza semmivel sem összetéveszthető gunyoros hangnemben. – Nem hiszem, hogy emiatt aggódnod kellene. – Nem tudom, annyi magas rangú barátod van. – Mint például?

– A belügyminiszter helyettese. Fogalmam sem volt róla, hogy ilyen magas rangú emberekkel barátkozol. A férfi mintha magába zárkózott volna. – Ravenswood és én együtt jártunk iskolába. Évek óta ismerjük egymást. – Szóval akkor... nem hivatalos ügyekről tárgyaltatok? Kiismerhetetlen kifejezés jelent meg a férfi arcán. – Soha nem képviseltem ügyvédként, ha erre gondolsz. – A beszélgetésetek az esküvőn nem

igazán tűnt felszabadultnak, és elég sokáig tartott. – Ezt én is mondhatnám rólad és Pinterről. – Mogorva képpel bámult a nőre. – Egyébként miről beszéltetek? Felettébb bizalmasnak tűnt. A nő kérdőn nézett rá. – Csak azt ne mondd, hogy féltékeny vagy Mr. Pinterre. – Nem vagyok – válaszolta hűvösen. – Sosem vonzódnál egy ilyen „karót nyelt alakhoz”. – A szeme sarkából nézett rá. – Vagy igen? Ó, Minerva ezt nem hagyhatta ki.

Úgy tett, mint aki fontolóra veszi a dolgot. – Nem tudom. Elég jóképű. És van valami izgató a hatósági személyekben... az a rengeteg férfias energia, amivel az igazság kiderítésén fáradoznak. – Én is az igazság kiderítésén fáradozom. – De te ügyvéd vagy... az nem ugyanaz. – Úgy érted, izgatóbb lenne, ha pisztolyt lóbálva sétafikálnék fel-alá a városban, és kirángatnám az embereket

a kocsmából, tekintet nélkül arra, elkövettek-e valami rosszat? – Figyelmeztettelek, ha valaha is eszedbe jut a városban lődörögni, elhagylak. – Nevetésben tört ki. – Csak ugratlak, te tökfilkó. Mostanra már bizonyára rájöttél, hogy egy alkalmat sem hagyok ki, ha ugrathatlak. Keményen állta a nő pillantását. – Nem válaszoltál a kérdésemre. Nem, tényleg nem válaszolt. Azt remélte, Giles már elfeledte. Ha nem muszáj, nem akar hazudni neki. – Mr. Pinter és én arról a munkáról

beszélgettünk, amivel nagyi bízta meg... tudod, a nyomozás. – Á. Kiderített esetleg valamit Desmondról? – Nem. – Remélte, hogy ez igaz, minekutána erről egyetlen szót sem ejtettek. – De ha jól tudom, te igen. – Desmond és a családja természetesen ott voltak az esküvőn, és tekintve, mivel gyanúsították, Minervának nehezére esett udvariasan viselkedni vele. De Giles kihasználta a lehetőséget. – Jarret azt mondta, hogy az új családtag szerepében tetszelegve egy

sor kérdést tettél fel Desmondnak. Megtudtál valamit? – Csak annyit, hogy állítása szerint húsz évvel ezelőtt nem járt a birtokon. – És te úgy véled, hazudik. – Te nem? A nő felsóhajtott. – Talán. De Oliver semmit sem talált a birtok papírjai közt, ami emlékeztetne arra a térképre. – Nos, rövid időn belül megtudjuk, hogy a birtokra készül-e. – Hogy érted? Giles elmosolyodott.

– Csapdát állítottam neki. Ez felkeltette Minerva érdeklődését. – Hogyan? – Azt mondtam neki, hogy Lord Manderley birtokot készül vásárolni Turnham közelében, és várhatóan úgy egy hónap múlva be is költözik. Plumtree biztosan nem akar belebotlani egy fickóba, akinek az adósa. Vagyis igyekeznie kell, ha dolga végeztével akar távozni, bármi legyen is az. – Mit tervezel, talán lesben vársz rá mindennap a Fekete Bivalyban? – Nincs rá szükség. Korábban a hét

folyamán a fogadóban jártam, és lefizettem az egyik lovászt. Tudatni fogja velem, ha Plumtree mutatkozik. Akkor én követem, és kiderítem, miben mesterkedik. – Ó, Giles, milyen remek terv! Mindig olyan okos vagy. – A férfira mosolygott. – Ha akarod, megkérem Celiát, küldjön a birtok mostani állapotát tükröző térképet neked, hogy összehasonlíthasd azzal, amire a másikból emlékszel. – Az hasznos lenne. Mindketten elhallgattak. Minerva

arra vágyott, hogy a férfi a karjába vonja és megcsókolja. Vagy hogy egyszerűen csak évődjön vele. A férfi azonban túl komolynak tűnt. Ez aggasztotta. Könnyed társalgással próbálta jobb kedvre deríteni. – És mikor szeretnél holnap Bathba indulni? A férfi fészkelődni kezdett. – Nos, azon gondolkodtam, hogy változtathatnánk a terven. – Ó? – Bathban nyáron nagyon meleg van.

Túl meleg, hogy időnket egy gőzölgő vízzel teli gödörben töltsük, mely ellep a vállunkig. Így aztán azt gondoltam, valami érdekesebb jobban az ínyedre volna. Ez szemmel láthatóan felcsigázta a nő érdeklődését. – Mint például? – Franciaország. Széles mosolyra fakadt. – Úgy érted, Párizs? Ó, az csodálatos lenne! Mindig is látni szerettem volna a Champs-Élysées-t. És a Louvre-t... De várjunk csak, úgy emlékszem, azt

mondtad, nem hagyhatod el Londont hosszabb időre. A férfi arcán csalódottság tükröződött. – Attól tartok, ez így van. Párizs túl messze van... igazából arra gondoltam... mehetnénk talán Calaisba. Minervának nehezére esett elrejteni döbbenetét. – De van egyáltalán bármi említésre méltó Calais-ban? – A bástyák és a calais-i Miasszonyunk-templom. Persze nem

olyan lenyűgöző, mint a párizsi NotreDame, de azért megjárja. És ami a legjobb, hogy francia ételeket szolgálnak fel, és a város tele van francia üzletekkel, és akad néhány szép hotel is. – Képzelem. – Bathban legalább bálokat tartanak és tengernyi a látnivaló. Giles túláradó mosollyal fogta meg felesége kezét. – Egyébként sem vagyok biztos benne, hogy városnézésre akarjuk pazarolni az időt. – Kezét az ajkához

emelve, csókot lehelt Minerva csuklójára, amitől a nő pulzusa lüktetni kezdett. Á, szóval ebben mesterkedik. Bathban szép számmal akad olyan fontos ember, aki meghívásának eleget kellene tenniük. Talán olyan helyre vágyott, ahol csak kettesben lehetnek, és élvezhetik egymás társaságát. Minél többet gondolt rá, annál izgatóbbnak hangzott. A férfi halk, behízelgő hangon folytatta. – Végtére is ott van Rockton, akit

francia kémnek kiáltottál ki. Nem ártana, ha ízelítőt kapnál az országból, mielőtt olyan jelenetet írsz, amelyben Franciahonba látogat. A nő szeme összeszűkült. – Azt hittem, nem szabad többé Rocktonról írnom. A férfi megvonta a vállát. – Nem kell abbahagynod a róla való írást. Csak tedd egy kissé kevésbé... – Olyanná, mint te? – érdeklődött mosolyát elfojtva. – Pontosan. – Biztos vagy benne, hogy nem

akarod eltetetni láb alól? Látványos végjátékot írhatok neki, amelyikben csak úgy fröcsög a vér, és olyan haláltusát, amely vetekszik bármelyik Shakespeare-​műben lévővel. A férfi a homlokát ráncolta. – Ezt úgy mondtad, mintha kifejezetten kedvedre való volna. – Ó, istenem. Jobban kell igyekeznem, ha a vérengzési vágyam palástolni akarom. Nem lenne jó, ha rájönnél, mennyi módon tudnám... A férfi megcsókolta – a mozdulat egy pillanat műve volt, és heves. Aztán

amikor Minerva az ajka körül játszó incselkedő mosollyal bámult vissza rá, a férfi a kezébe fogta a nő fejét, és olyan kéjes birtoklási vággyal csókolta, mint aki pontosan tudja, mit akar, és azt is, mennyi idő kell, hogy megszerezze azt. Amikor elhúzódott, Minerva ismét incselkedni kezdett: – Úgy emlékszem, azt mondtad, ezt nem tehetjük, amíg a házba nem érünk. – Meggondoltam magam – azzal a lány fülének harapdálásába kezdett, miközben leheletével az arcát csiklandozta. – Tekintsd ezt úgy,

mintha egy egész éjszaka tartó lakoma első fogása lenne. – Ó, nem – felelte Minerva tettetett komolysággal. – Azt hiszem, várnunk kellene, míg megérkezünk... Ez alkalommal a férfi csókja elemésztő volt, olyasfajta, ami vágyakozásra és sóvárgásra késztette a lányt. Keze a férfi nyakára siklott, ő pedig az ölébe vonta. – Mondtál valamit? – mormogta. A nő megcsókolta, és neki több se kellett, hogy mohón lecsapjon a szájára, s ruháján keresztül a mellét

kényeztesse, és úgy általában, szinte az őrületbe kergesse. A házasság eme előnye a végén még kompenzálja hátrányait. Ezzel együtt is érzékelte, hogy a férfi visszafogja magát a kocsiban. Csókolta és simogatta, ó, igen, mígnem már mindketten akadozva vették a levegőt és a férfi gerjedelme olyan keményen feszült hátsó fertályának, hogy vetekedett egy bunkósbottal. De a ruhája alá nem nyúlt. Majd az őrületbe kergette ezzel. – Csirkefogó gazemberhez képest

felettébb óvatos vagy – suttogta a férfi szájába. – Te viszont nem eléggé, mon petit mignon – mormogta. – Tudod jól, hogy be kell mennem a házba. Azt senki sem fogja megtudni, te milyen állapotban vagy a ruhád alatt, ám az mindenkinek fel fog tűnni, milyen állapotban vagyok én. Komoly tekintettel nézett a férfira. – Rendben. Jobb szeretem, ha nincsenek titkaid előttem. A férfi elhúzódott tőle, és elsötétülő szemmel meredt a nőre.

– Úgy érted, szereted, ha irányíthatsz. De ha azt hiszed, Minerva, hogy a... nos... a sóvárgásomnak hála az ujjad köré csavarhatsz, jobb, ha elgondolkodsz. – Nyugodj meg – válaszolta ünnepélyesen –, ha ez lenne a célom, játszi könnyedséggel megtehetném. – Csettintett egyet az ujjaival. – Átkozottul biztos vagy a dolgodban, ugye? – Egészen. – Nem ok nélkül figyelte, miként bánnak sógornői a fivéreivel. Giles rajongott a testéért. És, ha arra

kerül a sor, ezt a kártyát ki is játssza majd ellene. – Évek óta nem vágytam ennyire egy nő bájaira, drágaságom – mondta minden szót alaposan megrágva. – Kimondhatatlanul kívánlak... de nem vagyok az a fajta férfi, aki fejét vesztve enged a csábításnak. Egyszer elkövettem ezt a hibát. Többé nem fog előfordulni. Érdeklődve nézte a férfit. – És mikor fordult ez elő? Vagy ez is olyasmi, amit nem kívánsz megosztani velem a múltaddal kapcsolatban?

A kocsi bedöcögött velük Londonba. Bár a nap végén hazafelé igyekvő munkások lármázása, ahogy egymásnak kurjongattak, betöltötte a levegőt, a kocsi belsejében néma csend honolt. Giles kitessékelte az öléből, majd olyan szögben helyezkedett, hogy a szemébe nézhessen. – Tényleg hallani akarsz olyasvalamiről, amit egy másik nővel műveltem? A nő habozott. De ha ez segítene, hogy jobban megértse... – Igen.

– Nem bánom, legyen. Előbb vagy utóbb valószínűleg úgyis tudomást szerzel a dologról. – Összefonta karját a mellkasán. – Milyen jól ismered a fivérem feleségét, Charlotte-ot? A valamikori Mrs. Harrist? Minervának a szívverése is kihagyott. – Találkoztam vele párszor, ahogy természetesen ma az esküvőn is viszontláttam. Tudom, hogy ő alapította az Ifjú Hölgyek Iskoláját Richmondban, azt, amit nemes egyszerűséggel mindenki csak az

Örökösnők Iskolájaként emleget. – Egészen mostanáig Minerva csodálta a hölgyet, és nem pusztán éleselméjűségéért és talpraesettségéért, de legalább annyira hallatlan kitartásáért, amivel a semmiből létrehozta iskoláját. – Amiről az emberek többségének fogalma sincs, az az, hogy ő és a fivérem úgy húsz évvel ezelőtt már közel álltak hozzá, hogy összeházasodjanak. Annak az évnek a nyarán történt, amikor a szüleid meghaltak, én tizennyolc éves voltam,

és Charlotte meg a családja látogatóba érkeztek hozzánk. Ő és David nagyon jól megértették egymást. Míg én nem csináltam valami ostobaságot, ami aztán véget vetett a kettejük közti idillnek. A lányban egyre nőtt a feszültség. – Te és ő ugye nem... – Nem – szögezte le a férfi villámgyorsan. – Kétlem, hogy azt a fivérem valaha is megbocsátotta volna. De, mint ahogy az bizonyára neked is feltűnt, a fivéremmel eléggé hasonlítunk egymásra. David

kölcsönadta nekem a háziköntösét Charlotte ottjártakor, aki erről nyilván mit sem tudott. Feltűnő darab volt, és korábban csak Daviden látta. Kinézett az ablakon. – Akkoriban volt egy szolgálónk, aki rendkívül... ledérnek bizonyult. Molly a legtöbb inast elcsábította már, és elhatározta, hogy én leszek a következő trófeája. Egy szép napon késő esti találkára hívott a teraszra. Elfogadtam a meghívást, és mi... nos, egymásba gabalyodtunk. – Állkapcsában megfeszült egy izom. – Gondolom, ezt

most megdöbbenve hallod. – Nem – hazudta, de valójában nagyon is megdöbbentette a dolog. A fivérei egytől egyig csirkefogó gazemberek, legalábbis azok voltak, rajtuk is túltett az apja, aki a legnagyobb élvhajhásznak számított, de tudomása szerint soha egyikőjük sem vetemedett arra, hogy valaha is szolgákkal enyelegjen, még legőrültebb korszakában, a lakásában egyedül élő agglegény Oliver sem. Csak a leggátlástalanabbak leggátlástalanabbika kezdett ki

szolgálókkal. Másfelől... – Fiatal voltál – felelte halkan. – Fiatalkorukban a férfiak sok ostobaságot elkövetnek. – Kedves tőled, hogy mentséget keresel, de mindketten tudjuk, esztelenség volt a részemről. Mindazonáltal nem ez a legszörnyűbb az egészben. – Szinte fújtatott, ahogy levegőt vett. – Charlotte meglátott, és azt hitte, David az. – Szűzanyám. – Az bizony. Komplikált okokból

kifolyólag, amibe most nem akarok belemenni, Charlotte nem említette a dolgot Davidnek. Viszont felettébb színpadiasra sikeredett formában megszakított vele minden kapcsolatot. Küldött neki egy levelet, ami aztán valahogy az újságokhoz került... – Várj csak, most már emlékszem! Szép kis botrány kerekedett belőle... a névtelen levél, amiről mindenki tudta, a fivéredről szól. Ő írta? Jóságos ég. De a levélben nem állt semmi... nos... arról, hogy látta volna... – Nem. Ezért is nem voltam benne

biztos éveken keresztül, hogy én vagyok-e felelős a szakításukért. Győzködtem magam, hogy nem. – Harsány kacajra fakadt. – De legbelül mindig is tudtam... – Tekintete a nő tekintetébe fúródott. – Ez volt az egyetlen alkalom az életben, amikor engedtem, hogy a testem átvegye felettem az irányítást és ostobaságra ragadtassam magam, és ezzel évekre tönkretettem mindkettejük életét. Sosem hittem volna... – Persze hogy nem – mondta, s a férfi szeméből sugárzó bűntudat láttán azt

kívánta, bár megnyugtathatná. – Miből kellett volna sejtened, hogy ez lesz a vége? – Mihelyt okultam a dologból, megfogadtam, soha többé nem engedem, hogy annyira elhatalmasodjon felettem a testi vágy, hogy megfeledkezzem a családom iránti kötelezettségeimről. Soha többé nem hagyom, hogy bolondot csináljon belőlem a vágy. Minerva szíve nagyot dobbant a mellkasában. – Így látod hát kettőnk egymás iránt

érzett vágyakozását? Hogy bolondot csinálsz magadból? Ettől szemlátomást a férfi gondolkodóba esett. – Nem, nem így értettem. Arra gondoltam, hogy... – Nem szereted, ha a vágyaidat arra használják, hogy manipuláljanak velük. Felsóhajtott. – Pontosan. – És persze eszed ágában sem volt engem manipulálni a vágy eszközével – mondta kissé összezavarodva a férfi gondolatmenetét hallgatva.

Giles gyanakodva méregette. – Mire célzol? – Attól a pillanattól fogva, amióta belevágtunk ebbe az áljegyességbe, vagyis amit én áljegyességnek tekintettem, minden lehetőséget kihasználtál, hogy a csókjaiddal az önkívületbe kergess. Ha nem állt szándékodban hagyni, hogy elhatalmasodjon rajtad a vágy, amint azt az előbb a napnál is világosabban az értésemre adtad, akkor az egésszel csak azt akartad elérni, hogy úgy ugráljak, ahogy neked tetszik?

– Talán egy kicsit. – Kényelmetlenül fészkelődött a helyén. – De kettőnk között nem erről van szó. Nem pusztán manipulálni szerettelek volna. A vágy, amit érzünk, nem más, mint egymás iránti vonzódásunk természetes megnyilvánulása. És ennek mindvégig tudatában voltunk. Nem hagytuk, hogy ostoba dolgok elkövetésére sarkalljon bennünket. És ennek így is kell maradnia. Már majdnem rámutatott, hogy a legkevésbé sem voltak ennek tudatában aznap, amikor a tóhoz mentek. Ahogy

ott a fogadóban sem. És ahogy akkor sem, amikor a Hyde Parkban sétálgattak. De nem biztos, hogy a dolgot az ésszerűség talaján kell kezelni. Mert a férfi cseppet sem tűnt ésszerűnek. Sokkal inkább látszott... fejvesztettnek. A férfiakat gyakran fogja el páni félelem, ha nőkről van szó. Ezt az utóbbi időben kezdte megérteni. Bizonyára a fivérei is pánikba estek, amikor elkezdtek kötődni a nőhöz, aki később a feleségük lett. Meg mert volna rá esküdni, hogy Giles elkezdett

kötődni hozzá. És szemmel láthatóan ettől ő is kissé pánikba esett. – A lényeg az, Minerva – folytatta –, hogy eszedbe se jusson az egymás iránt érzett vágyakozásunkat arra használni, hogy a segítségével az ujjad köré csavarsz. Nem fog működni. A nőnek efelől ugyan kétségei voltak, de ha akarja, a férfi higgye csak ezt. Szüksége volt rá, hogy érezze, az ő kezében az irányítás. Mégis, már maga a tény, hogy a férfi megosztotta vele múltjának ezt az apró kis szeletét, arra utalt, hogy a férfi kezd megnyílni felé.

Számára ez mindennél fontosabb bizonyíték arra, hogy a házasságuk boldog lesz. – Nos, ennyit az én galád tervemről – vetette oda könnyedén. – Olyan ünneprontó vagy, Giles. A férfi halk kuncogása megkönnyebbülésről árulkodott. Semmi kétség, arra számított, hogy a nő keményebben küzd majd. És fog is. Csak nem úgy, ahogy azt ő gondolja. – Bármi egyéb, amire figyelmeztetni szeretnél? – folytatta. – Egyéb rejtett fogyatékosságok, mint

ujjpercropogtatás, esetleg ​alvajárás? – Szerintem semmi olyan, amit ne tudnál kezelni. Elképzelése sincs róla, mennyire így van. Készen állt megbirkózni bármivel, tartogasson számára a férfi akármit. Lehet, hogy tulajdon vágyainak meggondolatlan hajkurászása kényszerítette bele ebbe a házasságba, de most, hogy a házasság létrejött, minden tőle telhetőt megtesz, hogy a legtöbbet hozza ki belőle.

Giles még akkor is átkozta magát

ostobaságáért, amikor behajtottak a ház elé. Mi ütött belé, hogy szóba hozta előtte azt a Mollyval töltött éjszakát? Az ég szerelmére, hisz ez a nászéjszakájuk. Azon kellett volna igyekeznie, hogy levegye a lábáról, nem pedig kellemetlen emlékű titkaival traktálnia. Kiszállt a kocsiból. Vajon miért bosszantja annyira a nő kijelentése, miszerint az ujja köré csavarhatja, amikor csak akarja? Ki van zárva. Ezt biztosra vette. Nos, legalábbis ami a lelkét illeti. De a

testét... Már egy hétköznapi mozdulat is, amivel kisegítette a kocsiból a lányt, ugyanolyan elképesztő vágyat ébresztett benne, mint mindig – hetek, sőt hónapok óta, a Valentin-napi bál óta, amikor együtt táncoltak. Kezébe simuló keze, oly kecsesen, oly... meztelenül, a kesztyűje nélkül, csak tovább fokozta a nő iránt érzett epekedését. Jóságos ég, el volt veszve. Felsétáltak a lépcsőn, majd kinyílt az ajtó, és újsütetű komornyikja sietett az újdonsült házigazda és háziasszony

üdvözlésére. Giles megállította Minervát, még mielőtt beléptek volna. – Ó, nem, kedvesem, úgy teszünk, ahogy azt az illem megkívánja. Amikor a férfi a karjába kapta és átlépett vele a küszöbön, a nő elnevette magát. Gyönyörű szeme csillogni kezdett, arcát rózsás pír öntötte el, amitől a férfi ereiben meglódult a vér. Nyilvánvalóan elment az esze, amikor azt mondta neki, hogy a vágy erejével nem képes manipulálni őt. Bármit elérhetett nála, amit csak akart, főleg, amikor így nézett rá.

– Finch – mondta –, ma este már nem lesz szükségem a szolgálataira. Sem az önére, sem a többiekére. – Igen, uram – válaszolta Finch, arcán jól látható, önelégült mosollyal. Aztán Giles megindult felfelé a lépcsőn. – Tegyél le! – kiáltotta Minerva villámló tekintettel. – Még megsérülsz, miközben végigcipelsz a házon! Nehezebb vagyok, mint amilyennek látszom. – Á, ahogy én is erősebb vagyok, mint gondolnád.

– Teljesen mindegy... – Ölelő karjából kiszabadítva magát, szemérmes pillantással meredt a férfira. – Tartalékold az erődet. – Újabb nevetést hallatva, sietős léptekkel indult meg felfelé a lépcsőn. – Szóval mostantól fogva ez így lesz? – kiáltott utána, miközben lusta léptekkel a nyomába eredt. Nem mintha túl sok hely lett volna, ahova mehetne. Kényelmi szempontokat tekintve a ház elég nagy volt, de közelébe sem ért az udvarház méreteinek, amihez a lány szokva volt.

Aligha fordulhatott elő, hogy eltévedjen a szobákban, és mivel pillanatnyilag a bútorzat még elég hiányos, alig akadt hely, ahol elrejtőzhetett volna. Így amikor Giles felért az első emeletre, cseppet sem volt meglepve, hogy a nő meg sem próbált elbújni előle. Ehelyett mozdulatlanul álldogált az egyik szoba ajtajában, amely nem a háló volt. Elmosolyodott, amikor rájött, melyik szobáról van szó. Talán ezzel jóvátehet mindent, amit a kocsiban elrontott. – Ez meg milyen szoba? – kérdezte,

miközben a férfi mellé lépett. – A dolgozószobád? – Nem. A dolgozószobám a földszinten van. Ez, drágám, a nászajándékom. A te dolgozószobád. Hogy írhass. – Hogy könyveket írjak? – kérdezte szinte hitetlenkedve. – Hacsak nem írsz valami mást, amiről nincs tudomásom. Kérlek, ígérd meg, hogy Rockton nem tűnik fel holmi színjátékban. – Ne butáskodj! – A szeme megtelt könnyel, amit zavartan igyekezett

letörölni. – Ó, Giles, ennél édesebb meglepetést nem is szerezhettél volna nekem! Ragyogó mosolyát látva, a férfi szíve majd kiugrott a helyéből. Abban a pillanatban megadott volna neki bármit, amire csak kéri. Vigyázz, ember! Ne légy ostoba. De nehéz volt türtőztetnie magát, amikor a nő ilyen izgatott lett. A szoba közepébe sietve megpördült, akár egy kislány, majd körbesétált és szemügyre vette a csupasz könyvespolcokat, az íróasztalt, ami tele volt a férfi

választotta íróeszközökkel, és a kényelmes kanapét, amit a kandalló közelében helyezett el. – A berendezés még korántsem teljes – szabadkozott –, de gondoltam, arról jobb szeretnél magad gondoskodni. – Tökéletes, egyszerűen tökéletes. – Szemet szúrt neki valami, mire felkiáltott. – Ó, hisz még a könyveim és az újságjaim is idehozattad! – Az utazóládához sietett, majd elkezdte annak tartalmát kipakolni. – A regényeket a polcra tehetem, az újságokat pedig...

De Giles megragadta a derekánál fogva. – Ma éjszakára nem egészen ezt terveztem, kedvesem. Megütközve nézett a férfira, majd incselkedve rámosolygott. – El nem tudom képzelni, mi jutott eszedbe, ami fontosabb lehet a könyveim kipakolásánál? Kézen fogta, és az ajtó felé húzta. – Tényleg nem? – Nos, te magad mondtad, nem fogod engedni, hogy a vágy átvegye az irányítást az életed felett, én pedig nem

értem, miért kellene, hogy az enyémet uralja, szóval, ha be akarjuk rendezni a dolgozószobám... Csókot lehelt a nő ajkára. – Rendben, megadom magam. Ostoba vagyok. Karját a férfi nyaka köré fonta. – Igen, az vagy. De pont ezt szeretem benned. Bizonyára valami komoly baj lehet velem. A férfi felkapta, és megindult vele a hálószoba felé. – Ahogy mondod. Hisz nem is akartál hozzám jönni, ​em​lékszel?

– Igaz. Nem értem, mi jutott eszembe. – Múló szeszély volt, ez minden. Ifjú hölgyekkel gyakorta előfordul. – A szemébe nézve oldalazott be vele az ajtón. – Tudod, még sosem háltam együtt szűzzel. – Nos, ez remek, mert még én sem. Szóval ezen sürgősen változtatni kell. A férfi elnevette magát. – Tudod, ezt nem minden férfi találná szórakoztatónak. – Á, de te nem akármilyen férfi vagy, nemde? – kérdezte élénk tekintettel.

Sajnos, valóban aggasztotta, hogy egy szüzet készül az ágyába vinni. Hallomásból tudta, hogy vannak nők, akiknek az első alkalom nem éppen kellemes emlék. Mi van, ha fájdalmat okoz neki? Vagy isten bocsássa meg, ha megijeszti? Belehalna, ha Minerva szemében félelmet látna tükröződni. És akadt még más is, ami aggasztotta, valami, amin nem keveset gondolkodott az elmúlt pár napban. Minerva egyetlen szerelme eddig a képzeletbeli Rockton volt, akit nem is

egyszer úgy jellemzett, mint tökéletes szerető. Nem volt benne biztos, mit jelent ez egy szűz számára. És átkozottul nem tetszett neki a gondolat, hogy méltatlannak bizonyul a hasonmásáról kialakított képhez. Így hát nem vallhat kudarcot. Kordában fogja tartani vágyait, míg olyan élvezetben nem részesíti, amelynek hatására egyesülésüket az elszenvedett fájdalom ellenére is gyönyörtelinek fogja találni. Mert nem állt szándékában csalódást okozni neki a nászéjszakáján. Túltesz Rocktonon,

ha belepusztul is.

Tizennyolcadik fejezet Attól a pillanattól fogva, hogy Giles lerakta az ágy mellett, Minerva szíve heves kalapálásba kezdett, és nem is igen lehetett lecsillapítani. Nem mintha szándékában állt volna lecsillapítani. Erre az éjszakára várt egész életében. Giles végre-valahára az asszonyává teszi, és ő alig bírt úrrá lenni izgatottságán. De amikor kezével a fátylához közelített, a férfi így szólt:

– Ne. Majd én. Ó-ó, máris parancsolgat neki. Milyen lenyűgöző érzés. Ki gondolta volna, hogy egy efféle dolog ennyire felvillanyozza? A férfi levette róla a fátylat, majd leengedte a haját, s közben csókot lehelt csigákba kunkorodó fürtjeire, ami gyönyörteljes borzongással töltötte el. Aztán maga felé fordította, és lassan elkezdte kigombolni a ruháját. Túl lassan. Azt szerette volna, ha a férfi finomkodás nélkül veszi birtokba, ha

kiéhezett vad módjára veti rá magát, ha megmutatja neki, hogy a karjában tartva a nyughatatlan szenvedély tetőfokára hág benne. Ez a gyötrelmes érzékiség elbátortalanította. – Giles, kérlek... – Tudod, hányszor álmodoztam erről, Minerva? – suttogta torokhangon. – Hányszor elképzeltem, hogy levetkőztetlek, hogy lemeztelenítem hibátlan szépségű bőröd, csodás hátad... – Csókot nyomott a hátára, majd félrecsúsztatta a ruháját, hogy ugyanezt tehesse vállával is. – Karcsú

karod... – Nem túl gyakran képzeleghettél róla – csattant fel –, máskülönben nem csinálnád ilyen lassan. Azonkívül a tónál már lemeztelenítetted a hibátlan szépségű bőröm. Azt gondoltam, ennél egy kicsit... intimebb dolgot szeretnél lemezteleníteni. – Türelem, drágám – válaszolta, s hangjában nevetés bujkált. – A várakozás legalább annyira gyönyörködtet. – Ezt tanultad az összes korábbi... úgy értem, azt beszélik, hogy több száz

kalandod... – Ezt most mi a csodának kellett felhoznia? Valószínűleg azért, mert visszafogott csábítása arra emlékeztette, hogy a férfi nálánál jóval tapasztaltabb e téren. Hogy elődeivel talán fel sem veheti a versenyt. Nem mintha féltékeny lett volna azokra a nőkre. Nem volt. Ó, igazából nagyon is az volt. – Szó sincs több százról – tiltakozott. – Korántsem voltak annyian. – Lecsúsztatta a ruháját, a csillogó selyem egy kupacban a nő lába körül állapodott meg, majd gyors

mozdulatokkal alsószoknyájától is megszabadította. – És hozzád képest jelentéktelen senki volt valamennyi. Ő meg az ő mézesmázos szavai... nem csoda, hogy olyan átkozottul jó ügyvéd. – Nagyi azt mondta, hogy most... nincs szeretőd. A férfi keze, ami a fűzője kötőjével babrált, mozdulatlanná dermedt. – Ezt meg honnan szedte? – Mr. Pinter járt utána. A férfi egy pillanatra habozni látszott, majd folytatta a fűző zsinórjainak meglazítását, mígnem

abból is kihámozta, s az ruhája és alsószoknyája tetején végezte. – A nagyanyád figyelmét, úgy tűnik, semmi sem kerülheti el. Kivéve, hogy nagyinak fogalma sem volt a lopásról. Vagy ha mégis, azt Minervának egy szóval sem említette. – Nagyi soha semmit nem hagy figyelmen kívül. Biztos akart lenni benne, hogy nem vetem magam egy hétpróbás gazember karjaiba. – Felteszem, arra az elhatározásra jutott, hogy nem, különben sosem egyezett volna bele, hogy elvegyelek.

– Nagyinak ebbe nem volt beleszólása – makacskodott. – Az én döntésem volt. Remélem, ezzel tisztában vagy. Válaszul kinyújtotta a kezét, ami a nő keblére simult. Minerva térde elgyengült. – Szóval akkor... Mr. Pinternek... igaza volt? Nincs szeretőd? Miért nem hagyta nyugodni a dolog? Tudta, hogy nincs. Azonban a férfi szájából akarta hallani. Ha szerelmi vallomást nem is csikarhat ki belőle, biztosítékot akar arra, hogy a férfi tényleg akarja őt, és kizárólag őt.

– Nincs szeretőm – mondta hangjában furcsa éllel, s keze lecsusszant róla. – Az az igazság, hogy egész életemben csak pár volt, és azok is csak fiatalkoromban. – Őszintén? – Mihelyt sikeres lettem, nem volt már időm szeretőkre. Kevésbé tűnt komplikáltnak alkalmi... Te jó ég, muszáj ezt a nászéjszakánkon megvitatni? Megfordult, és bűnbánóan nézett a férfi arcába. – Nem, egyszerűen csak tudni

szerettem volna... – Hogy önszántamból döntöttem így magam is. Hogy mindenki mást feledve téged választottalak. – Igen – mondta megkönnyebbülve, látva, hogy a férfi érti. A szeme parázslott, ahogy a nőre nézett. – Látod azt az ágyat mögöttem? – kérdezte, miközben magához vonta. Amióta a szobába beléptek, látóterét egyes-egyedül a férfi töltötte be, de most elnézve mellette, vetett egy pillantást az ágyra is.

Egy remekbe szabott, Chippendale stílusú, baldachinos ágyat látott, de ami igazán megragadta a figyelmét, az a tavasz zöldjét utánzó, hímzett selyemfüggöny és ágytakaró volt. Férfihálószobáról lévén szó... kissé szokatlannak tűnt. – Te jártál az eszemben, amikor hetekkel ezelőtt megvettem, még jóval azelőtt, hogy jegyességre léptünk volna – vallotta be. – Egyfolytában rád gondoltam, ahogy benne fekszel, ahogy rajta fekszel, s a hajad buja válladra simul. Az ágynemű színe pont olyan,

akár a szemedé, amiről azt képzeltem, hogy szeretkezés közben majd rám ragyog. – Kezével végigsimított a testén. – Kielégítő válasz ez a kérdésedre? A nő képtelen volt megszólalni. A torka túlságosan kiszáradt, a szíve, akár egy üstdob kalimpált a mellkasában. A férfi lehajolva suttogta a fülébe: – Nagyon régóta vágyom rád, Minerva. Rád és csakis rád. És ha erre ez idáig még nem jöttél rá, akkor egyáltalán nem vagy olyan eszes, ahogy

azt gondoltam. A férfi szavaiban sok igazság volt, és ezt nem tagadhatta. De kívánni a testét, egy dolog, őt akarni, egészen más. Mégis, amikor a férfi birtokba vette a száját, és nyelvével mélyen és merészen a szájába hatolt, minden másról megfeledkezett. A férfi legalább a testét kívánja. Csak a jóisten a megmondhatója, mennyire kívánja ő is az övét. A csókjai tökéletesek voltak, mind szenvedéllyel teli, s egyre jobban égett a vágytól, hogy a nászágyban végezzék.

Azt leszámítva, hogy a férfi nem igyekezett a nászágyba vinni. Keze hosszasan elidőzött a testén, megérintette és simogatta, mígnem Minerva már azt hitte, mindjárt az eszét veszti. Ajka csak addig vált el az övétől, míg alsóingét félre nem rántotta és alsóneműje zsinórját meg nem oldotta. Amikor az is lecsúszott a lábán, a nő a férfi kabátjának hajtókájába kapaszkodott, ő pedig lerázta magáról a ruhadarabot. De mielőtt még bármi mást tehetett volna, fején keresztül lehúzta róla az alsóingét, majd karjába

kapta és néhány lépéssel az ágynál termett vele, ahol lefektette. Végre. S most minden lehetséges módon a magáévá teszi. De nem tette. Egyszerűen hátralépett, és tekintetével a feje búbjától a lábujja hegyéig végigpásztázta a testét. Ő megborzongott, a gondolat, hogy a férfi anyaszült meztelenül látja, zavarba ejtette. Kiszolgáltatottnak érezte magát, és nemcsak testileg, de lelkileg is, mintha csak minden titka leplezetlenül tárulna a férfi szeme elé.

Kíváncsi lett volna rá, mit lát azzal a nyers, átható tekintettel. – Giles? – kérdezte könyökére támaszkodva. A férfi pislantott egyet, mintha csak ábrándjaiból tért volna vissza. Aztán a tekintete ellágyult. – Nos, ettől a látványtól felforr az ember vére – suttogta rekedten, s miközben megoldotta a nyakkendőjét, félredobta, majd kigombolta a mellényét, mohó tekintetével majd felfalta. – Az én vízi nimfám csábító szirénné változott.

– Nem valami tökéletessé, ha az minden, amire inspirállak, hogy nézz – válaszolta, halk érzelemtől fűtött hangon. – Hidd el, drágám, ettől sokkal többre inspirálsz. – De nem kapkodod el. És én is látni szeretnélek. Csalárd mosolyát villantotta rá, azt a gyengéd fajtát, amivel állandóan a szívébe talált. – Amit csak az én csábító szirénem óhajt. – A férfi alsónadrágra vetkőzött, de olyan kimért mozdulatokkal, hogy

Minerva kínjában legszívesebben a fogát csikorgatta volna, de amikor végül attól is megszabadult, elállt a lélegzete. Férfiassága merev volt és tiszteletet parancsoló. Úgy meredt előre a tövénél burjánzó sötét pihék erdejéből, mint egy éjjeliőr botja, nyilvánvaló fenyegetésként, amire nem számított. – Jóságos ég! – suttogta –, ez hatalmas. – És valamilyen természetellenes oknál fogva szemlátomást tovább nőtt. A férfi elnevette magát.

– Nem igazán. De valószínűleg nagyobb, mint amire számítottál. Ez meg sem közelítette a valóságot. Az biztos, hogy nem tűnt ilyen nagynak, amikor a kezébe vette. Másfelől, egész másutt jártak a gondolatai, amikor kezét a férfi nadrágjába süllyesztette. – Sokkal nagyobb, mint reméltem. – Higgy nekem, drágám – jegyezte meg kényszeredetten –, a végén hálás leszel érte. Erről egyáltalán nem volt meggyőződve. Nem csoda, hogy azt

rebesgették, az első alkalom mindig fájdalmas. Egyszeriben azon kezdett morfondírozni, vajon a második, harmadik és negyedik alkalom is fájdalmas-e. A férfi az ágyra mászott, ő pedig azon nyomban elhúzódott tőle. – Ó, ne, drágám, ne tedd – mondta rekedten, miközben egyik lábát átvetette az övén. – Ilyen könnyen nem menekülhetsz. Aztán a férfi újra megcsókolta, ami kissé megnyugtatta. Különösen, amikor az a mellét kezdte gyömöszölni, és

lejjebb is cirógatta, ahogy tette korábban is. Ezt a részt élvezte, és a férfi értett hozzá, hogy kényeztesse. Talán nem kellett volna annyira siettetnie a dolgokat – ezt az örökkévalóságig el tudta volna viselni. Pár percen belül a férfi elérte, hogy már vonaglott a keze érintésére, és ugyanaz a furcsa érzés kerítette hatalmába a lába közt, amit a tónál is érzett, elöntötte a forróság és ereiben felforrt a vér, bizsergett a bőre és teste ívben a férfi testének feszült. Aztán egyszer csak elvette a kezét.

Kinyitotta a szemét – nem igazán volt tudatában, mikor hunyta le –, és azt látta, hogy a férfi lefelé mozdul. Mi a csoda? Giles megcsókolta a hasát, majd még lejjebb araszolt. Feszengeni kezdett. Muszáj volt ott szemügyre vennie? Nem volt különösebben csinos az a testtájéka, bár el kellett ismernie, hogy a férfi elragadtatott pillantása felizgatta és zavarba ejtette. Aztán belecsókolt a pihék alkotta erdőbe, mire a nő kis híján kiugrott az ágyból.

– Mi az ördögöt művelsz? – kiáltotta, és megpróbálta összezárni a lábát. De a férfi keze a combjára feszült, kéjes pillantása továbbra is itta a látványt. – Lazíts, drágám. Élvezni fogod. – Ó, tényleg így gondolod? – kérdezte, miközben a férfi szája intim testtájékára tapadt. – El sem tudom képzelni, miért... élvezném... miért kellene... ó... ó, istenem... Giles... Ó, szűzanyám... ó, Giles! A férfi kuncogott, ám szája és foga egy percre sem lankadt, s elképesztő

dolgokat művelt vele. Haragudni akart rá, amiért ilyen hihetetlen módon volt képes kontrollálni magát, miközben ő megállás nélkül vonaglott és nyögdécselt, ám nehezére esett neheztelni, amikor a lehető legelképesztőbb érzések egész sora hullámzott végig a testén. Biztos volt benne, hogy menten szétrobban. Szét akart robbanni, ám mielőtt megtehette volna, a férfi visszahúzódott, majd fölébe hengeredett. – Ne, Giles, még ne! – kiáltotta. – Ne aggódj, drágám, megadok neked

mindent, amit csak akarsz. De benned akarok lenni, amikor megteszem. Minerva ajkát csalódott sóhaj hagyta el. – Fogalmam sincs, hogy zajlik ez az egész, így nem tudok segíteni. – Egész teste ívben megfeszült, akár hegedűs vonóján a húr, ami elpattanni készül. – De gondolom, ez téged nem tántorít el. – Nem, hacsak nincs ellenedre – felelte erőltetett hangon. Ragyogóan kéklő szeme metszőn és hidegen csillogott, mint a csiszolt zafír, álla megfeszült, mintha küzdenie kellett

volna, hogy türtőztesse magát. A férfi önuralmán csorbát ejtő apró törés kissé megnyugtatta a nőt. Talán ezúttal neki sem volt olyan könnyű – bár el sem tudta képzelni, hogy lehet ez, tekintve, hány nővel hált már együtt, és milyen tapasztalt volt e téren. A gondolat felbosszantotta. És hazugságra sarkallta. – Hát persze hogy akarlak. A feleséged vagyok, nem? – Nem egészen – suttogta fojtott hangon. – De az leszel.

Azzal a nőbe hatolt. Meglehetősen nyugtalanító érzés volt, de mielőtt szóvá tehette volna, a férfi nyelve abba a lassú táncba kezdett az övével, amit annyira élvezett. Ezzel egy időben keze a keblére simult, s a mellbimbóját addig ingerelte, míg testét ismét elöntötte a forró, mézédes vágy. A férfi centiméterről centiméterre folytatta az előrenyomulást. Az asszony teste végül alkalmazkodott a férfiéhoz. Ha nem is túl jól. Nem volt olyan kellemes, ahogy azt gondolta, de... érdekes volt.

Amikor kinyújtotta a karját, hogy a férfi vállába markoljon, az száját elszakítva az övétől suttogta: – Csodás érzés benned lenni, drágám. Olyan puha vagy. – Bár én is elmondhatnám ugyanezt rólad – vágott vissza. Annak az átkozott férjének volt mersze nevetni. – Nem, ne akard. Bízz bennem. – Próbálok bízni benned, de szörnyen megnehezíted. – Húzd fel a térded – mondta. – Az majd segít.

Úgy tett, ahogy mondta, mire a férfi még néhány centiméterrel mélyebbre hatolt benne. – Kinek segít? – mormolta alig hallhatóan. Ám aztán megérezte: a férfi ama testtájékához nyomakodott, amelyet korábban akkor becézgetett, amikor vágyat ébresztve benne, próbálta az őrületbe kergetni. – Ó... ó... – mormogta. – Ez... igen... érdekes. – Várj csak – dörmögte, majd egyetlen határozott döféssel tövig megmártózott benne. Minerva enyhe forróságot érzett, ám

az egész nem tartott tovább egy pillanatnál. – Ennyi volt? – kérdezte. – Micsoda? – A férfi kissé hátrahúzódott, hogy asszonya szemébe nézhessen. A homlokán gyöngyöző halvány izzadságcseppek és az állkapcsában meg-megránduló izom arról árulkodott, hogy igyekszik visszanyerni önuralmát. – A szűzhártyám. Átszakadt? – Azt hiszem – mordult fel. – Minerva, hadd mozogjak. Mozognom kell.

– Rendben. Semmi baj. Giles elnevette magát. – Ez az én feleségem. – Csókot lehelt a homlokára. – De a kellemes része csak most jön. Mozogni kezdett. A belsejében. Milyen... bensőséges, a legbensőségesebb dolog, amit valaha tapasztalt. Giles olyan szorosan tapadt hozzá, hogy azt sem tudta, melyikük mozog, a férfi vagy ő, esetleg mindketten egyszerre. Lassú, bársonyosan finom lökésekkel araszolt benne még mélyebbre, amitől a

nőnek a lélegzete is elállt. Először furcsa volt, aztán melegség öntötte el, majd kisvártatva odalenn ismét valamiféle szokatlan bizsergést érzett, amitől megvonaglott. Valahányszor megvonaglott, a bizsergés felerősödött, mígnem elemi erővel kirobbanó érzelemhullám árasztotta el. Atyaisten, hisz ez... elképesztő. – Jobb? – kérdezte a férfi mély torokhangon. – Ó... igen. A férfi győzedelmes mosolya szíven ütötte.

– Gondoltam, hogy így lesz. Mihelyt elégedetten tapasztalta, hogy élvezete pillanatról pillanatra fokozódik, úgy mozdult, hogy még ennél is több gyönyörre leljen. Hosszan, szenvedélyesen megcsókolta. A mellét simogatta, majd kezét lecsúsztatta, hogy ott ingerelje, ahol testük egyesült, mígnem a nő zihálva kapkodott levegő után, és körmeit a férfi izmoktól duzzadó vállába vájta. Aztán megmagyarázhatatlan módon a férfi ritmikus döfései lelassultak. – Giles... kérlek...

A férfi száját a lány fülére szorította, lélegzete a rátörő kéjtől szapora és szaggatott volt. – Mit kívánsz, drágaságom? – suttogta rekedten. – Akarod, hogy... abbahagyjam? – Ne! – Érezte, hogy a férfi minden egyes döfésével a feszültség újjáéled bensőjében, pont úgy, mint amikor egy hegedűs a hangszerét hangolja, s addig igazgatja a húrokat, míg édes muzsika nem serken a keze alatt. Nyelvét a fülébe dugta. – Készen állsz... ennél is többre?

– Igen, uram, igen! Ahogy a fülcimpáját harapdálta, Minerván kéjes borzongás futott végig. – Akkor kitartás, édes nimfám, s meglásd, mindjárt ennél is édesebb lesz. És meglátta. A ritmust ismét növelve, a férfi kitartóan döfködte, minden egyes lökésével tovább feszítve azt a bizonyos húrt. Hamarosan sóvárogva vágyta a férfi döféseit, s lába annak térde köré kulcsolódott. Érezte a megfeszített íj duruzsolását, miközben az öntudatlanság határán lebegett, s kis híja volt csak, hogy eszét nem

vesztette... – Ó, te jó ég, Minerva... én kedvesem... én hitvesem... Hirtelen mintha a húr megrándult volna, és kábító, édes dallam csendült fel, amely gyönyörrel árasztotta el. Felkiáltott, és miközben a teste megremegett a mindent elsöprő kielégüléstől, szorosan magához ölelte a férfit. Fojtott nyöszörgés közepette Giles teljes hosszában megmártózott a nő testében, hogy maga is enyhülést szerezzen. Miután a gyönyör elemi

erővel árasztotta el mindkettőjüket, magvát a nő testébe lövellte. Miközben örömmámorban úszó teste még mindig reszketett, és a férfi ráomlott, meleg teste betakarta őt, Minerva rádöbbent, hogy többé nem hazudhat magának. Beleszeretett a férfiba. Mindig is szerette őt. Egyszerűen csak haragudott rá egy ideig. S ami ennél is rosszabb, most, hogy az övé lett, tudta, hogy soha nem lehet boldog, míg el nem éri, hogy a férfi is beleszeressen. És tartott tőle, hogy ez lehetetlen.

Giles a feleségére pillantott, hogy lássa, alszik-e még. Minerva aludt, és álmában is elragadó volt. Ahogy mindig, bármit csinált is. És pont ez a baj. Egy óvatlan pillanatban egyszer csak a hatalmába kerítette ez az érzés, és most fogalma sem volt, mitévő lehetne. Látta, mennyire megszenvedte a fivére, amikor először esve a szerelem vermébe hagyta, hogy a férfiassága vezérelje. Gilesnak nem állt szándékában hagyni, hogy a dolgok idáig fajuljanak. Egy férfi sosem

veszítheti el a fejét egy nő miatt – mert akkor olyan hibát követ el, amiért később keservesen megfizet. És Minerva az a fajta nőszemély, aki képes átgázolni akár a tulajdon férjén is. Ahogy teljesen nyilvánvaló volt számára, hogy már jó néhányszor átgázolt a saját családján is. Álmában a nő halkan felsóhajtott, és neki összeszorult a torka. Összevonta szemöldökét. Látnia kellett volna, mindez hová vezet. Túlságosan vágyott rá. Túlságosan szerette. Jobb az óvatosság.

De nem akart óvatos lenni. El akarta venni és testestül-lelkestül át akarta adni magát neki. Ha képtelen megbirkózni a helyzettel, hát akkor a pokolba mindennel. De most bármennyire is szeretett volna együtt aludni vele, nem tehette. Volt még egy kis dolga. Kikászálódott az ágyból, magára kapkodta ruháit, és a dolgozószobájába ment. Ravenswood megígérte, hogy átküldi neki a Newmarsh által írt levelet. S az valóban ott várta az íróasztalán, egy lepecsételt borítékban.

Feltörte a pecsétet, hogy még azelőtt elolvassa, mielőtt Calais-ba indul. Hogy ők Calais-ba indulnak. Sóhajtva tette le a levelet. Eddig sikerült elkerülnie, hogy hazudnia kelljen Minervának, de mihelyt Calais-ba érnek... Nem, valahogy majdcsak megoldja. Otthonában keresi fel a férfit, és gondoskodik arról, hogy Minervának ne jusson tudomására távolléte, és ne kelljen nyugtalankodnia miatta. – Hát te mit művelsz? Összeszedte magát, és a meglepetés

látszatát kerülve felnézett, amikor is meglátta az ott ácsorgó Minervát, aki vékony alsóingén kívül nem viselt semmit. Haja kusza fürtökben omlott derekáig, és mellének domborulata tisztán átsejlett az anyagon. Ágyékában a vér máris újra meglódult. Pontosan emiatt aggódott, mert a nő puszta látványa arra késztette, hogy minden titkát felfedve könnyítsen a lelkén. – Azt hittem, alszol – mondta –, nekem meg van még néhány fontos teendőm, mielőtt holnap útra kelünk,

így hát lejöttem. – Azt hiszem, abban a pillanatban felriadtam, amikor kinyitottad az ajtót – felelte lágyan elmosolyodva, amitől a férfi vére felforrt. – Éberen alszom. Ez életem egyik megkeserítője. – Az ajtófélfának támaszkodott. – Celiát a jégeső sem zavarja, én viszont a legcsendesebb esőre is felébredek. Ez figyelmeztetés akart lenni? Vagy egyszerű ​ténymegál​lapítás? Őt ismerve, valószínűleg mindkettő. Szeretkezésük mit sem változtatott rajta. Most is ugyanaz a magabiztosság

lengte körül, ami azt sugallta, hogy nincs semmi, ami miatt megtagadná önmagát. Még egy férfi kedvéért sem. Amiért nagyon is kedvelte. – Feküdj vissza, drágám – mondta. – Én is megyek ​nem​sokára. Az asszony perzselő tekintetétől a férfi vére most már lángolt. – Ne várass sokáig. Amikor felesége távozott, Giles fejét a szék támlájára hajtotta, majd hosszan és hangosan káromolta Ravenswoodot. Egyszer s mindenkorra véget akart vetni ennek az egésznek. Soha többé

nem akart rejtegetni semmit, különösen nem előle. Próbálok bízni benned, de szörnyen megnehezíted. Minden vágya az volt, hogy a nő bízzon benne. És ha valaha is rájön, hogy megszegte a neki tett ígéretét... Nem jöhet rá, és kész. Ezt az egyetlen dolgot kell még megcselekednie. Aztán lezárja ezt az egész mocskos ügyet végleg, és nem kell többé aggódnia, hogy a nő bármit is kilocsog, vagy belesző valamit a történeteibe, ami aztán leránthatja róla a leplet.

Elég csak arra gondolni, mennyire szenvedett David, miután Charlotte azokat a szörnyűségeket terjesztette róla, amelyek aztán az újságok hasábjain is megjelentek. Természetesen nem hibáztatható a történtekért, hisz egyértelműen félreértette a helyzetet, de ezzel együtt mégiscsak besározta David nevét. A nők hajlamosak hagyni, hogy érzéseik átvegyék az irányítást felettük, ami aztán bajba sodorja őket. Giles túl sokszor vált szemtanújává, amikor családja botrány áldozatává lett – és

nem állt szándékában hagyni, hogy ezúttal miatta újra megtörténjen. Így nem tehet mást, imádkoznia kell, hogy titkai néhány napig még rejtve maradhassanak.

Tizenkilencedik fejezet Másnap Minerva és Giles este tízkor érkeztek meg Calais-ba. Ott átverekedték magukat a vámon és a rendőrségen, átvizsgáltatták a csomagjaikat és lepecsételtették az útleveleiket. Már jóval elmúlt éjfél, amikor megérkeztek a Hotel Bourbonba, ahol sietősen elfogyasztották sült csirkéből, édes palacsintából és egy kevés, nagyon finom borból álló vacsorájukat. Mire

eljutottak a lefekvésig, olyan fáradtak voltak, hogy szinte beájultak az ágyba. Az egyházközség tagjait reggeli istentiszteletre hívó harangszó korán keltette Minervát. Egy pillanatig a harangokat hallgatva lustálkodott tovább, majd amikor ráébredt, hogy a harangok egy keringő dallamát játsszák, egyszer csak elnevette magát. Ez is csak Franciaországban lehetséges. A harangzúgás valószínűleg a Giles által említett Miasszonyunktemplomból jött. Mindaz, amit előző éjjel a városból látott, elégnek

bizonyult, hogy felkeltse az érdeklődését, és nem lett volna ellenére, ha ellátogathat a templomba. De amikor megfordult, hogy Giles véleményét kikérje, akkor vette csak észre, hogy férje még mindig alszik. Elmosolyodott. A férfi rendkívül mélyen aludt. És nagyon nyugodtan. Ő mindig összegyűrte a lepedőjét, ahogy alvás közben összevissza forgolódott. De a házasságukból eltelt két éjszaka alapján megítélve, Giles egy adott ponton elhelyezkedve, a hátán fekve szenderült álomba, és ott is maradt,

míg valami vagy valaki fel nem ébresztette. Talán fel kellene ébresztenie? Vagy talán... Ajka körül lassan mosoly derült. Miért ne vethetne egy pillantást a férfi hímtagjára, amíg alszik? A nászéjszakájukon túl ideges volt, hogy bármi másra figyelni tudjon, leszámítva, hogy milyen hatalmas, és most kíváncsi lett rá, milyen normál állapotában. Óvatosan felhajtotta a férfi hálóingét. Valahogy ki kellene oldania az alsónadrágját. Meg merje tenni? Vajon

hogy reagálna, ha felébredve azt tapasztalná, hogy ilyen fesztelenül viselkedik vele? Nos, végül is a férje. Akkor veheti szemügyre, amikor csak akarja, nem igaz? Az első gomb után nyúlt, ám mozdulatlanságba dermedt, amikor meglepődve tapasztalta, hogy keze érintése nyomán a férfi ama testrésze megkeményedik. Na, ennyit arról, hogy normál állapotában szeretné látni. A férfira sandított, ám annak szeme még mindig csukva volt. Így óvatosan

kigombolta alsónadrágján a gombokat, hogy az egyetlen pillanat leforgása alatt szemlátomást még jobban megmerevedő férfiasságát kiszabadítsa. Az ég szerelmére, a férfiak még álmukban is képesek ilyesmire? Ez felettébb riasztónak tűnik. Vajon milyen érzés lehet égnek meredő testrésszel ébredni, ha véletlenül is? Most, hogy a férfi alsónadrágját végig kigombolta, annak hímtagja tettre készen, tulajdon szeme láttára buggyant elő rejtekéből. Kíváncsi tekintettel szemlélte. Fura darab volt.

Sűrűn erezett külsejével és hagymaszerű csúcsával cseppet sem volt bizalomgerjesztő, valamilyen megmagyarázhatatlan módon mégis lenyűgözte. Olyan... nyughatatlan és hetyke volt, mint egy fegyver, amely csak újabb eszköz volt a férfiak kezében, hogy harcba szállva a nőkkel, megfélemlítsék őket. – Élvezed? – kérdezte egy mély férfihang, mire az asszony riadtan hátrahőkölt. Orcája pírba borult. – Giles! Mióta vagy ébren?

A férfi kajánul rávigyorgott. – Amióta felhajtottad a hálóingem. Minerva nagyot nyelt. – Én csak... ez csak... – Gyere ide, hitvesem – mormolta a férfi azon a rekedtes hangon, amitől a térde állandóan reszketni kezdett. Amikor becsusszant mellé az ágyba, a férfi vehemensen megcsókolta, majd a nő kezét hihetetlenül nyugtalan és hetyke férfiasságára helyezte. Közben a sajátjával az ő alsóneműjébe nyúlt, s mire észbe kapott, hanyatt feküdt és szenvedélyesen szeretkeztek. Ennél

csodásabb napkezdetet elképzelni sem tudott. És ekkor újra elmerengett rajta, milyen meghitt, milyen bizalmas helyzet is ez. Hogy tehetnek ilyesmit a férfiak pusztán élvezetből? S ha már arról van szó, a nők hogy egyezhetnek bele ebbe? El nem tudta képzelni, hogy belemenne, hogy együtt háljon egy férfival, akibe... nem szerelmes. Később, amikor mindketten levegő után kapkodva hevertek az ágyon, a férfi azt kérdezte: – Na és felveszem a versenyt

Rocktonnal a hálószobában? Az oldalára fordult, hogy a férfi szemébe nézhessen. A haja kedvesen kusza volt, az arca az igénybevételtől kipirosodott. Imádni valóan festett. Még most is nehezére esett elhinni, hogy a férfi most már az övé. – Hogy érted? – kérdezte szemérmesen. – Mindig tökéletes szeretőként jellemzed. Beváltottam a hozzám fűzött reményeidet? – Úgy érted, figyelembe véve, hogy szűz lévén nem tudtam többet a

tökéletes szeretőkről, mint amennyit a kémekről tudok? – A férfi égbe szökő szemöldökét látva, elnevette magát. – Tudod nagyon jól, hogy igen. Biztos lehetsz benne. – Ha rólad van szó, soha semmiben sem lehetek biztos. És amennyire visszaemlékszem, magad mondtad, hogy van némi összehasonlítási alapod. Azt mondtad, más férfiakkal is csókolóztál. Egyik kezével megtámasztotta a fejét. – Az aligha ugyanaz.

Tekintete egy pillanatra a nő tekintetébe fúródott. – A „meghallgatás” alatt egyetlenegyszer sem válaszoltál, amikor azt kérdeztem, hány férfit is csókoltál már meg. – Te hány nőt cipeltél az ágyadba? – vágott vissza. A férfi bosszús arckifejezése láttán hozzátette: – Látod? Nem egyszerű kérdés. – Amikor a férfi szitkozódva hajtotta vissza fejét a párnára, annyit mondott: – De ha mindenáron tudni akarod, nagyon keveset. – Gondolta, legyezgeti egy

kicsit a férfi büszkeségét. – Senkit, aki olyan mesterien csókolt volna, mint te, az már biztos. A fasorban váltott csókunkat követően nem értem volna be akárkivel. – Csakugyan? – A mennyezetet bámulta. – Nekem úgy tűnt, a csókunk feldühített, és semmi más érzést nem váltott ki belőled. – Maga a csók nem. Csak ami utána következett. Egy izom megrándult az állkapcsában. – Ez az egyik dolog, amit sosem

értettem azzal az éjszakával kapcsolatban. Tudom, hogy meglehetősen nyers voltam veled... – Arcátlanul kegyetlen voltál. Ahogy oldalvást rápillantott, tekintete lelkiismeret-furdalásról árulkodott. – Csak azért volt, mert tudtam, hogy kettőnk közt nem lehet semmi, és úgy gondoltam, az lesz a legjobb, ha ezt egyértelművé teszem. – Sikerült, annyi szent. Azt mondtad, úgy festek, akár egy utcalány, és úgy is viselkedem, mint egy szajha, emlékszel?

A férfi arca megrándult. – Talán egy kissé túlzásba estem. – Azt éreztetted velem, hogy szégyentelen, ízléstelen és ostoba vagyok. Felemelkedve a nő felé fordult, majd azt mormogta: – Sajnálom. De pont ez az, amit próbálok megérteni. Elhiszem, ha megharagudtál, minden okod megvolt rá. Mégis, ez első könyved csak jóval az után az éjszaka után született meg. Annyi idő elteltével még mindig sértette a dolog a büszkeséged?

Tényleg elégtételt jelentett számodra, hogy kitárgyalsz olyan dolgokat, amelyek titokban tartására kifejezetten megkértelek? Nem pusztán arról van szó, hogy megsértetted a büszkeségem, te tökfilkó. Összetörted a szívem! Majdnem kimondta hangosan. De a férfi akkoriban sem sejtette, miként érez iránta, ahogy fogalma sincs arról sem, most milyen mély érzéseket táplál iránta. És ha elárulja neki, talán ismét elfogja a pánik. Mellesleg, ezáltal fölénybe kerülne,

hisz a férfi egyáltalán nem táplált iránta hasonlóan mély érzelmeket. És ő nem volt elragadtatva az ötlettől, hogy Giles fölényeskedni kezd vele és túl magabiztos felőle. Az a fajta fickó, aki a maga javára fordítaná a helyzetet. – Egyszerűen csak azt gondoltam, hogy remek sztori válhatna belőle – válaszolta könnyedén. – És melyik író tudna ellenállni a kínálkozó lehetőségnek? A férfi riadt arckifejezését látva, elkezdte furdalni a lelkiismeret, de aztán elhessegette. Ha nem akarta

megosztani vele a titkait, akkor megérdemli, hogy aggódjon, miket ír össze róla a könyveiben. – De ugye a lopásról nem fogsz említést tenni? – Nem, Giles – mondta –, már mondtam neked korábban. Nem akarom, hogy a férjemet letartóztassák lopásért. Nem vagyok ostoba. Kikelt az ágyból. Az ég szerelmére, hisz házasok. Tényleg azt hitte, hogy képes volna kockára tenni a karrierjét? Őszintén szólva a férfi túlságosan felfújta az egészet. Senki sem jött rá

eddig, hogy a karaktert róla mintázta, és kételkedett benne, hogy valaha is rájönne valaki. Bár Oliver ráismert az álarcosbálra. És egy szép nap rájöhet arra is, hogy Rockton nem az ő, hanem Giles tökéletes mása. De ezen aggodalmát nyomban el is vetette. Meglehetősen valószerűtlennek tűnt. – Eszünk valamit? – kérdezte az asszony. – Esküszöm, menten éhen halok. – Mindjárt csengetek a személyzetért

– mondta Giles az ágyból kikászálódva. – Mit ennél? Ezt követően már kevésbé feszélyezte őket egymás társasága, de még mindig csak kevésbé. Reggeli közben is, és amikor tettek egy sétát utána Calais-ban, akkor is érezte, hogy valami nem stimmel kettejük közt. Nem mert volna rá megesküdni, de Giles mintha a gondolataiba merült volna, sőt mintha aggódott volna. Vajon mi a csoda aggasztja, amikor nászúton vannak? El nem tudta képzelni. Miközben a bástyasétány

hangulatos kis kertjeiben kószáltak, és elsétáltak a móló végéig, hogy megnézzék az úszókat, szinte lerítt róla, hogy semmi kedvét nem leli a dologban. – Jól vagy? – szegezte neki a kérdést végül, miután felmásztak a Tour de Guet tetejére és a Csatorna túlpartján Dover szikláit csodálták. A férfi megdermedt. – Persze. Miért? – Te akartál Calais-ba jönni, de szemmel láthatóan nem érzed jól magad.

Mosolyt erőltetett az arcára. – Csak fáradt vagyok. Valaki már korán reggel felébresztett, hogy aztán gátlástalanul kacérkodjon velem. – Korán? – Elnevette magát. – Önnek fogalma sincs a koránról, uram. Legyen inkább hálás, amiért nem keltem fel az éjszaka közepén, és nem gyújtottam gyertyát, hogy jegyzeteket készítsek a könyvemhez. – Szokásod? – Néha. – Töprengve bámulta a Csatorna túlpartját. – Muszáj megpróbálnom többet jegyzetelni, ha

fel akarom használni ezt az utazást Rockton kémkalandjának részeként. Giles felsóhajtott. – Még mindig nem értem, miért kellett francia kémet csinálnod belőle. – Ő egy gaztevő. Nem kémkedhet Angliának. – De miért pont kém? Nem elég, hogy meggondolatlan szerencsejátékos és gaz csábító színében tünteted fel? – Ez a leírás az előkelő társaságba tartozó férfiak legalább felére illik, beleértve a fivéreimet és téged is. Rockton más kell hogy legyen...

félelmetes. Giles lehalkította a hangját. – Tudod, én hazafi vagyok. – Hát persze hogy az vagy. – Megszorította a férfi karját. – Ne felejtsd el, hogy Rockton egy kitalált személy. Lehet, hogy te voltál az ötletadó, de mióta életre kelt a könyvek lapjain, egészen másvalaki vált belőle. Pusztán a képzeletem szüleménye, nem egyéb. – Mondod te – dohogott. – Nézd, ha a létezése is ennyire bosszant, végzek vele.

Hasonló tiltakozást várt tőle, mint amit az esküvőjük napján tett, így meglepte, amikor a férfi azt mondta: – Talán az volna a legjobb. – Aztán bizonytalan mosollyal nézett rá. – Ne is figyelj rám. Egyszerűen csak rossz kedvem van. Tégy belátásod szerint. A férfi témát váltott, ám ő képtelen volt kiverni a fejéből a reakcióját. A róla írtakat tényleg a szívére vehette. Bűntudata kellett volna hogy legyen, de nem érzett ilyesmit. Sosem tért volna vissza az ő életébe, ha nem rukkol elő Rocktonnal.

A következő órát egy szép épület, a Miasszonyunk-templom megtekintésével töltötték. Igazi katolikus templom volt, rengeteg gyertyával és impozáns, olasz márványból faragott, tizennyolc szoborral díszített oltárral. A szobrokat apró ezüsttalizmánokkal tűzdelték tele, szemet, fület, kezet és hasonlókat szimbolizálandó. Amikor rákérdeztek, úgy informálták őket, hogy a talizmánokat adományként ajánlották fel azon szenteknek, akik az adott testrészt gyógyították.

Minerva homlokát ráncolva hallgatta a történetet, ám közben jegyzeteket készített a füzetébe. És mindketten csodálattal adóztak az oltár fölötti festménynek, amely egyértelműen egy Van Dyck volt. Mire visszaértek a szállodába, úgy tűnt, Giles ismét magára talált, míg fel nem fedezte, hogy egy üzenet várja. Mivel egyetlen szóval sem taglalta, mi áll benne, csak egyszerűen a zsebébe gyűrte, Minerva rákérdezett. Válasza, miszerint az üzenet a postahajó kapitányától érkezett, és a hajó másnap

reggeli indulási idejére emlékeztetett, hamisan csengett. Miért fáradna ilyesmivel a kapitány? Másfelől viszont, ki mástól kaphatna Giles üzenetet Calais-ban? Senkit sem ismert, és Angliában sem tudta senki, hogy ide jönnek. Ugyan, igazán szörnyű, hogy most már mindenütt rémeket lát. Talán a postahajó kapitánya azért aggódott miattuk, mert friss házasok voltak. Bizonyára csak erről volt szó. Finom vacsorát ettek, majd lefeküdtek, és Giles olyan szeretettel és

gyengéden szeretkezett vele, hogy bűntudata támadt, amiért kétségbe vonta a férfi őszinteségét. Utána még sokáig feküdt a karjaiban, korholva magát gyanakvó természetéért. Már éppen álomba szenderült volna, amikor a férfi azt mormogta: – Lemegyek a társalgóba egy pohár borért. Álomittasan nézte, amint a férfi felkel az ágyból. – Azt hittem, fáradt vagy. Neki háttal állva öltözködött. – Fáradt vagyok, de nem álmos, ha

van ennek egyáltalán értelme. Remélem, a bor majd segít. Persze hogy van értelme. Ő is mindig így érez. Mégis, volt valami a férfi viselkedésében – ahogy nem nézett rá, és amilyen gondossággal öltözködött –, ami töprengésre késztette. Miután távozott, megpróbált visszaaludni, de nem jött álom a szemére. Mindenféle okokat kezdett gyártani, ami miatt a férfinak le kellett mennie a társalgóba. Félórás hánykolódás után már haragudott magára. Kezdett pontosan

azzá a házsártos feleséggé válni, aki sosem akart lenni, olyanná, akit egy Gileshoz hasonló férfi sosem viselne el. Ha még tovább filozofál magában, mert képzeletében a férfi szajhákkal cicázik, mindenféle nevetséges dolgokkal vádolja majd meg őt, amikor visszatér a szobába. Talán csak le kellene mennie, és száműznie baljós gondolatait. Mondhatná a férfinak, hogy nem tud aludni nélküle, ezt ő biztosan hízelgőnek találná, és minden rendben is lenne. Aztán borozgathatnának

kettesben. Miért is ne? Eltartott egy darabig, míg felöltözött, remélve, hogy a férfi még azelőtt visszajön, mielőtt ő kitenné a lábát a szobából. De nem jött, és ő próbálta nem felizgatni magát miatta. Kényelmesen indult meg lefelé a lépcsőn. A társalgó tele volt utazókkal, zömében férfiakkal, akik az illumináltság különböző fokán álltak. Amikor néhányan érdeklődő pillantást vetettek rá, eszébe jutott, hogy talán nem kellett volna lejönnie ide egyedül

ilyen későn. Főleg mivel Giles nem volt ott. Nem erre számított. A legrosszabb, amitől tartott, hogy úgy talál majd rá, amint épp flörtöl egy francia cselédlánnyal. Ám férje nyomtalanul eltűnt, és ez szörnyen bosszantó volt. A tulajdonos után nézett, a zömök kis francia után, aki féltő gonddal leste minden óhajuk-sóhajuk, és aki jelenleg éppen bort szolgált fel pár munkásnak. – Uram, látta a férjemet? – kérdezte franciául. – Nem, madame. Felment az

emeletre, nem? Hirtelen a gyomorszája tájékán ürességet érzett, amitől megszédült, de sikerült mosolyt erőltetnie az arcára. – Valószínűleg kiment levegőzni – mondta franciául. A fogadós bólintott, majd folytatta a bortöltögetést. Talán Giles tényleg csak kiment levegőzni. Otthon, ha nem tudna aludni, ő is ezt tenné. De nem otthon voltak! Tényleg magára hagyta őt egy fogadóban egy idegen országban, ha csak azért is,

hogy kószáljon egyet az utcán? Kikukucskált a bejárati ajtón, abban reménykedve, hogy épp ezt teszi, ám egy-két hazafelé botladozó részeg alakon kívül senkit sem látott. Szíve hevesen kalapált a mellkasában, miközben elindult vissza a szobájukba. Valószínűleg túl nagy feneket kerít ennek az egésznek, bajt szimatolva ott is, ahol igazából nincs. Vissza kellene feküdnie és aludnia. De az alvás nem tűnt a megfelelő választásnak, míg nem tudta a férfit biztonságban. Így aztán előkereste a

könyvet, amit magával hozott, visszamászott az ágyba és belefogott... a várakozásba.

Giles jó néhány pillanatig ácsorgott a francia szálloda, a Quilliacq előtt, ahol Newmarsh lakott. Nem sokkal megérkezésük után üzenetet küldött a férfinak, találkára híva és arra utasítva, hogy válaszát a brit konzulnak küldje, aki már tudott róla, hogy Giles üzenetet vár oda. A konzul üzent Giles szállodájába. Nem akarta, hogy Newmarsh

tudomást szerezzen róla, hol szálltak meg, azt meg végképp nem, hogy a felesége közelébe menjen. Mit lehet tudni, milyen ütőkártya van a báró kezében. Így Giles elővigyázatosságból úgy tett, ahogy mindig szokott, amikor gyanús alakkal találkozott. Ellenőrizte a szálloda két kijáratát, amelyek merő véletlenségből két egymással párhuzamos utcába torkolltak. Különös figyelmet fordított a világításra, kevés olajlámpa, azok is szanaszét. Bár nem tartott tőle, hogy tőrbe csalják, nem árt

az óvatosság. Aztán belépett, és figyelmesen körülnézett a szállodában. A földszint négyzetes alaprajzú, körös-körül szállodai irodákkal, s kettő közé beékelődve terült el a szerény étkező, ahol New​marshsal készült találkozni. Szemügyre vette a hallt is, de nem látott senkit a közelben. Órájára pillantva kiderült, hogy kissé korán érkezett. Ő és Newmarsh a találkozót este tizenegyre beszélték meg. Így hát bement az étkezőbe, és körbenézett ott is. Egy álmos párt

leszámítva, akik az egyik sarokban kései vacsorájukat fogyasztották, illetve az őket kiszolgáló alkalmazottat, a hely nyugodtnak tűnt. Családi panzióról lévén szó, nincs lehetőség a mértéktelen ivászatra. Hál’ istennek, bizalmas beszélgetést folytathatnak. Leült az egyik sarokban, hátát a falnak támasztotta, keze a pisztolyán nyugodott. Kisebb nehézséget okozott számára, hogy Minerva figyelő tekintetének kereszttüzében a pisztolyt kabátja zsebébe rejtse, ám a nő álmossága kedvezett neki. Kis

szerencsével alszik, míg vissza nem tér. És ha nem? A fogát csikorgatta. Átlépte azt a bizonyos határt. Épp elég baj, hogy a nap folyamán kétszer is hazudott neki, ám ha gyanakodni talál, és rájön, hogy elhagyta a szállodát... Megjelent lelki szemei előtt, amint ott fekszik az ágyban, hálóingében olyan édesen és elragadóan festett... és bizakodón. Nem szeretné eljátszani ezt a bizalmat. De nem engedheti, hogy rájöjjön olyan titkokra, amelyek tönkretehetik őt, ha felesége

meggondolatlanul bármit is kifecseg. Vagy ha szót ejtene róluk valamelyik k ö n y v é b e n . Egyszerűen csak azt gondoltam, hogy remek sztori lenne. És melyik író tudna ellenállni a kínálkozó lehetőségnek? Ezt bizonyára könyvbe illő történetnek találná. Az ajtónyílásban valami megmozdult, ami felkeltette a figyelmét, és amikor arra fordult, egy férfit látott, aki lassan közeledett felé a szobát átszelve. Newmarsh? Az kizárt. Newmarsh még ötven sincs. Hogy lehetne ez az ősz hajú, sovány, görnyedt alak az a

szívélyes lord, akit Giles valamikor alkalmi ismerősei közé sorolhatott? De amikor Giles meglátta a férfi arcát, elakadt a lélegzete. Az isten szerelmére, hisz ez tényleg Newmarsh! Mi a csoda történhetett vele? Giles felállt, hogy kihúzzon a férfinak egy széket, túlságosan megdöbbenve, hogy bármi mást tegyen. Legalább attól nem kell tartania, hogy Newmarsh megpróbálja megölni. A báró kelletlenül foglalt helyet a széken. – Most bizonyára azt gondolja,

rozoga vénember lettem. – Természetesen nem – hazudta Giles udvariasan, miközben maga is leült. Newmarsh intett a szolgának, és rendelt egy üveg bort. – Az orvos szerint májrákom van. Azt mondják, úgy egy évem lehet hátra. A hír sokkolta Gilest. Newmarsh levelében egy szót sem ejtett betegségről. – Na persze, ki adna hitelt e francia orvosok szavának, nem igaz? – Newmarsh hátradőlt székében, és metsző tekintettel, hoszszasan bámult

Gilesra. – Ezért kértem Ravenswoodot, hogy küldje önt ide. Vissza akarok térni Angliába, hogy konzultálhassak az ottani orvosokkal. És látni szeretném anyámat, aki túl idős, hogy Franciaországba jöjjön. Szükségem van önre, hogy meggyőzze Ravenswoodot és a feletteseit, engedélyezzék a hazatérésemet. Giles erre nem számított. – Miért én? Newmarsh kérdő pillantással nézett rá. – Ne kerülgessük a forró kását, jó?

Mindketten tudjuk, hogy ön lopta el az íróasztalomról azokat a pénzügyi dokumentumokat, és adta át őket a kormánynak. Ön az a „lelkiismeretes honpolgár”, aki tűvé tett értük mindent, és egyes-egyedül ön felelős az azóta is tartó száműzetésemért. Giles próbálta kordában tartani érzéseit, nehogy elárulja magát. – Miből gondolja? – Eljött, nem? – Giles rosszalló arckifejezését látva, így szólt: – Már régóta tudom, hogy maga volt az, Masters. Abban is biztos vagyok, hogy

az alatt a rosszul megszervezett álarcosbál alatt lopta el az iratokat, amit a házamban tartottam. Giles megmerevedett. – Akkor nem is voltam a városban. – Tényleg nem? – A szolga hozta a bort, és két pohárba töltötte. Miután távozott, Newmarsh kortyolt egyet, majd hozzátette: – A fivére nekem nem ezt mondta. Gileson jeges rémület lett úrrá. – A fivérem? – Nem említette, hogy nyolc évvel ezelőtt Párizsban összefutott velem,

amikor nászúton volt? – Nem – felelte Giles, s agya megállás nélkül zakatolt. – Az első feleségével, Sarah-val járt itt, ugye? – Giles esetlen biccentését követően azt mondta: – Azt mindig is sejtettem, hogy az iratokat olyasvalaki lophatta el, akit Sully megkárosított, de ez jelentősre növelte a gyanúsítottak számát. Azonban apjuk öngyilkosságát követően a gyanú kizárólag kettejükre terelődött. Kivéve, hogy állítólag mindketten Berkshire-ben tartózkodtak.

Giles hallgatott, megdöbbentette, hogy a báró ennyi mindent tud, még ha fura eszközöket használt is. – Amikor Párizsban belebotlottam Kirkwoodba, elhatároztam, kiderítem, amit lehet. Pár másodperc leforgása alatt rájöttem, neki semmi köze a bukásomhoz. Meglepettnek tűnt, amikor megtudta, hogy Franciaországban élek. Aztán ön iránt érdeklődtem. Azt mondtam neki, hogy utoljára az álarcosbálomon találkoztunk, amit ő elmulasztott. Giles átkozódva hajtott le

valamennyit a borból. Newmarsh arcán hűvös mosollyal dőlt hátra. – Azt mondta: „Aha, akkor hát oda sietett.” Úgy tűnik, ön kora reggel elhagyta Berkshire-t, azt mondva édesanyjának, hogy vissza kell térnie a városba egy tárgyalásra. Kirkwood mindig azt hitte, azért ment vissza olyan korán a városba, mert kétes hírű nőkkel vágyott enyelegni. Giles gyomra háborogni kezdett, amit még a bor sem tudott csillapítani. – Szinte bizonyosra veszem, hogy ott

volt – folytatta Newmarsh. – Valaki bizonyára látta önt a városban vagy a partin. Nem mintha számítana. Abban a percben, amint említést teszek róla, valójában hogyan tűntek el a papírok a dolgozószobámból, amelyek segítségével aztán bűncselekményt varrtak a nyakamba, mindenki élénk érdeklődést fog tanúsítani a tettes iránt. Valaki csak tud valamit az esetről. Vagy emlékszik, hogy olvasott egy ilyen álarcosbálról a felesége egyik könyvében.

Giles a fogát csikorgatta. – Leplezzen le, és azzal leleplezi saját magát is. Mostanáig senki sem tudott az álnokságáról, szabadon élhetett a családja pénzéből, és tarthatta a kapcsolatot párizsi honfitársaival, anélkül hogy rettegnie kellett volna a botránytól. Ennek vége lenne. – Á, már rég nem érdekel a társadalmi pozícióm. – Newmarsh tekintete megkeményedett. – Otthon akarok meghalni. És ha nem tudja meggyőzni Ravenswoodot és a feljebbvalóit, hogy megengedjék,

lerántom a leplet a Sully-féle ügy mögött rejlő valóságról. Nem hinném, hogy jót tenne a hírnevének, ha nyilvánosan tolvajnak neveznék. Fennhéjázó barátai némelyikének a bizalmát nyilván elveszítené. A régi harag olyan erővel éledt újjá, hogy Giles torka összeszorult tőle. – Van bátorsága megzsarolni azok után, amit apámmal tett... – Az apja tette saját magával. Óvatosabbnak kellett volna lennie. De sohasem tudott ellenállni a kockázatos befektetéseknek, nem igaz?

Giles forrt a méregtől. Ez igaz volt. Bár Newmarsh rángatta bele apját a kockázatos vállalkozásba, amit Sully kitervelt, ám az apja döntött úgy, hogy a pénzét befekteti. – Fogalmam sincs, hogy rá tudom-e venni Ravenswoodot – vallotta be Giles őszintén. – És még ha ő bele is megy, a felettesei bizonyosan nem. A brit kormány szigorúan tartja magát ahhoz az elvhez, miszerint nem enged a zsarolásnak. Newmarsh ajka mogorván elvékonyodott.

– Akkor reménykedjen, hogy az ön érdekében változtatnak ezen a politikán. Mert ha nem, London valamennyi napilapja megtudja, mi is történt valójában Sir John Sullyval. És nem hinném, hogy ezt szeretné. Giles hűvösen bámult a férfira. Newmarsh folytatta. – El fogja intézni, mert van féltenivalója a jövőt illetően. Nekem viszont nincs jövőm. És amit én kérek, az apró kis semmiség ahhoz a kellemetlenséghez képest, amit ön tett velem.

– Miért, mit tettem? Mert megakadályoztam, hogy mást is tönkretegyen a mohó vágyakozása? Hogy Sir John ne kecsegtesse tovább a csalással szerzett haszon önt megillető részével? – Mérgében egyre feljebb emelte a hangját. – Mert megtettem mindent, hogy egy szajha fia akasztófán végezze, amiért több száz embertől csalta ki a pénzét? Azok nélkül a papírok nélkül sosem ítélték volna el, ön pedig sosem fordult volna ellene. Newmarsh a lelkiismeret-furdalás leghalványabb jelét sem mutatta.

– Igaz. És egyedül csak azt sajnálom, hogy nem rejtettem el jobban az önhöz hasonlók szeme elől. – Hátradőlt. – Mondja csak, mit gondol, az ügyvédi kamara mit szólna hozzá, ha egyik ügyvédjét az a vád érné, hogy illegális úton szerzett bizonyítékok segítségével segédkezett a kormánynak megoldani egy ügyet? Elsápadva már a gondolattól is, Giles felállt. – Megteszem, ami tőlem telik. De nem ígérhetek semmit. Amikor megfordult, hogy távozzon,

Newmarsh megjegyezte: – Hallom, most nősült. Giles nyakán jeges rémület futott végig. Lassan Newmarsh felé fordult. – A feleségemnek semmi köze ehhez az egészhez. – Szerintem más lesz a véleménye, ha a férje múltbeli ügyes-bajos dolgai bekerülnek az újságokba. Newmarshnak igaza volt. Képes lenne-e Minerva elviselni, ha azt kellene látnia, hogy a férje jó hírén alapos vizsgálódással csorbát ejtenek, a tárgyalásait megkérdőjelezik, és

minden tettét a sajtó boncolgatja, sőt időről időre újra előveszi? Már volt része efféle botrányban. Soha nem kérheti őt arra, hogy újra átélje. Kevésbé remegő hangon, mint ahogy magát érezte, így felelt: – Remek az érvelése, Newmarsh. Nem feledem. De távozóban szembe kellett néznie azzal, hogy valójában milyen bizonytalan a pozíciója. Még azelőtt lopta el azokat az iratokat, mielőtt elkezdett volna dolgozni a Belügyminisztériumnak. Bosszúvágytól

vezérelve, hogy kárpótolja magát az elveszett évekért, meggondolatlanul cselekedett. A cél szentesítette számára az eszközt. Sajnos, mások ezt talán másként látják. Ami a zsarolást illeti, nem hazudott a kormány nézőpontjával kapcsolatban: Newmarsh követelésének egészen biztos nem áll szándékukban eleget tenni. Vagyis Gilesnak olyasvalamit kell felajánlania, amivel elnyerheti a beleegyezésüket. És tőle csak egyet akartak: hogy továbbra is gyűjtsön nekik

információkat. A szállodába visszafelé az utat káromkodások közepette tette meg. Nem akarta ott folytatni, ahol abbahagyta, a pokolba is. Vissza akarta kapni az életét. Arra vágyott, hogy legyen jövője. Ha Minerva rájönne, hogy a kockázat, amit kilenc évvel ezelőtt vállalt, újra fenyegetést jelent, és tönkreteheti mindkettejük életét, elveszítené a belé vetett hitét. Ahogy a családja is. És ahogy mindenki más is. Megint csak vesztessé lépne elő, ő

lenne az értéktelen másodszülött. Ezt nem engedhette. Túl keményen dolgozott, hogy ebből a szerepből kitörjön. Talán szerencséje lesz, és a kormány egyszerűen úgy dönt, a kedvéért ez egyszer enged. És ha nem? Ravenswood azt mondta, akkora szükségük van rá, hogy készek akár politikai karrierjét is egyengetni. És ő pontosan tudta, milyen téren volna szüksége támogatásra, akár azon az áron is, hogy enged Newmarsh

zsarolásának. És rááll, hogy ismét együtt dolgozzon Ravenswooddal. A pokolba ezzel az egésszel! Magából kikelve lépett be a Bourbon Hotelbe, mit sem törődve a tulajdonossal, aki amint megérkezett, megpróbálta felkelteni az érdeklődését. Miután felsietett a lépcsőn, lépteit lelassította és lábujjhegyen tipegett, mint amikor valahová beosonva próbált információt szerezni. Kissé nehezebb volt hangtalanul kinyitni az ajtót, de sikerült neki. Így aztán sokkolóan hatott rá,

amikor kinyitva ott találta Minervát az ágyban üldögélve, amint éppen olvas. Fél pillanatig azt remélte, hogy a nő csak a visszatérésére várt. De amikor letette a könyvet és dühösen bámult rá, tudta, ez csak hiú ábránd. – Hol az ördögben voltál? – kérdezte, s a szeméből csak úgy sugárzott, hogy becsapva és elárulva érzi magát. Óriási bajban volt.

Huszadik fejezet Minerva görcsbe rándult gyomorral nézte, amint Giles leveti a kabátját, és elfordul, hogy a szék háttámlájára akassza. – Szóval? Lementem a társalgóba, hogy megkeresselek, de nem találtalak. Félbeszakította mellényének kigombolását. – Látom, még mindig nem bízol bennem. – Ennek semmi köze a bizalomhoz.

Én sem tudtam aludni, így azt gondoltam, elborozgathatnánk kettesben. – A féligazság a torkát szorongatta. Kényszerítve magát, hogy folytassa, megpróbált nem úgy viselkedni, mint egy vádaskodó feleség. – De nem voltál a szállodában. A férfi levetette a mellényét, és precíz mozdulatokkal a székre tette. – Amikor a bor sem használt, elmentem sétálni. Magyarázata kézenfekvőnek tűnt, egyetlen dolgot leszámítva. – A fogadós azt mondta, ő egyáltalán

nem látott a társalgóban. Sőt azt hitte, még az emeleten vagy. – Amikor Giles nem szólt egy szót sem, halkan hozzátette: – Megígérted, hogy nem fogsz hazudni nekem. – És így is lesz – csattant fel. – Csak ne tegyél fel nekem kérdéseket olyasmiről, amihez semmi közöd. A szavak tőrként hatoltak a szívébe, s egy pillanatig megszólalni is alig volt képes. Aztán a fájdalom belenyilallt, csontig hatolt. – Értem – mondta fojtott hangon. Arrébb gurulva, hogy a könyvet az

éjjeliszekrényre tegye, feje búbjáig húzta a takarót. Giles halkan szitkozódni kezdett, és az ágy felé közeledett. – A pokolba, Minerva! Sajnálom. Nem úgy értettem, ahogy hangzott. – Akkor meg hogy értetted? – Minden erejét össze kellett szednie, hogy a hangja ne remegjen, de amikor a férfi habozni látszott, próbálkozása hiábavaló volt. Megfordult és a férfira meredt, úgy érezte, mintha kést döftek volna a mellkasába. – Te... te egy nővel voltál?

– Egy nővel?! – kiáltott fel dühös arckifejezéssel. – Jóságos ég, dehogy! Sosem tennék veled ilyet. A hangjából áradó hév hallatán hinni szeretett volna neki. Ám amikor az ágy mellé lépett, Giles tekintetében kétségbeesés tükröződött. – Üzleti ügyben kellett elmennem – folytatta –, és nem akartam, hogy azt gondold, ez az utazás... szóval, hogy idejövetelünk célja... – Nem kifejezetten a nászút volt? – kérdezte. – Igen! Pontosan. – Sietősen

megszabadult maradék ruhájától is, és befeküdt mellé az ágyba. – Ennyi az egész. Esküszöm. Valahogy az volt az érzése, hogy többről van itt szó. A férfi idegessége korábban a nap folyamán, az arcára kiülő őszinte döbbenet, amikor az ajtón belépve ébren találta, minden jel arra utalt, hogy jóval többről van itt szó, mint üzletről. Egyrészt, semmi oka nem volt rá, hogy eltitkolja előle, ha így van. Másrészt, ki a csoda üzletel az éjszaka kellős közepén. És miért kerüli a

tekintetét? – Na és miféle üzletről esett szó? – érdeklődött a férfi arcába nézve. A férfi arckifejezése közönyössé vált. A szemkontaktust továbbra is kerülve, áthajolt, hogy elfújja a gyertyát. – Ahogy már mondtam, semmi olyan, ami téged érintene. A tőr még mélyebbre hatolt. – Tudod, mit? – kérdezte, miközben igyekezett magára a nyugodtság látszatát erőltetni. – Azt hiszem, igazad van, valószínűleg az a legjobb, amit tehetek, hogy egyáltalán nem kérdezek

semmit. Akkor legalább nem kell hallgatnom a hazugságaidat. – Drágám, kérlek – kezdte, karját a nő dereka köré fonva. – Ne – suttogta. – Most ne. Bölcsen meghátrált. A nő ismét hátat fordított neki, és próbálta visszatartani a könnyeit. Ott feküdtek a sötétben, anélkül, hogy bármelyikük is megszólalt volna. A nő érezte a férfi leheletét a nyakán, ahogy hátába fúródó tekintetét is, de tudomást sem vett róla. Mi jutott eszébe, amikor azt

gondolta, hogy Giles hajlandó megváltozni a kedvéért? Kezd egyre jobban hasonlítani azokra a férfiakra, akik csak azt mondják el a feleségüknek, amit az asszonyok hallani akarnak. Akik önálló életet éltek. Megtartja magának a titkait és újabbakkal tetézi azokat, miközben elvárja tőle, hogy ő is járja a maga útját és tőle teljesen független legyen. Legalább azt megengedte, hogy könyvet írjon. Valószínűleg már ez is több volt, mint amit bármely más férjtől elvárhatott volna.

Kivéve, hogy ennél azért többre számított. Abban a hiszemben ringatta magát, hogy a házasságuk működni fog, és idővel a férfi megbízik majd benne annyira, hogy elmondja neki, ami fontos a számára. Reményvesztettsége szinte már az elviselhetetlenségig fokozódott. Ott feküdt háborgó gyomorral, és a szemét szúró, visszafojtott könnyekkel. Remélte, hogy a férfi tényleg nem egy nővel múlatta az idejét, abba belepusztulna. Az, nászútjukat tekintve, égbekiáltó szentségtörés lett

volna! Ellenben nem bűzlött francia parfümtől. Ez az apró felismerés némiképp megnyugtatta. Borszagot árasztott, ami egyáltalán nem szokatlan, ha valóban üzleti ügy szólította el. Akkor viszont miért nem hajlandó beszélni erről az „üzletről”? Ennek nincs semmi értelme. Kis idő elteltével hallotta, hogy a férfi szuszogása egyenletessé válik, mire újra elöntötte a méreg. Hogy képes aludni azok után, amilyen nézeteltérésük támadt? Az ő szíve

összetört, ám ez a férfit cseppet sem érdekelte. Na de mikor törődött Giles fikarcnyit is az ő összetört szívével? Képtelen volt aludni, nem bírta rávenni magát. Erre csak egyetlen ellenszert ismert. Az ágyból kicsusszanva gyertyát gyújtott, majd az ablak mellett letelepedett egy székre. A férfira pillantott. Az édesdeden aludt, akár egy csecsemő, mellkasa lágy ritmusban emelkedett és süllyedt, amibe belesajdult a szíve. Milyen jóképű férjet is fogott magának. Mi üthet a nőkbe, amikor

hagyják, hogy ilyen dolgok elvakítsák őket? Először mamát, most meg őt... Nem vagyok az apád, jelentette ki Giles. De mi van, ha semmivel sem jobb nála? Akkor mitévő lesz? Semmit sem tehet. Ez a probléma a házassággal – ha egyszer belevág az ember, akkor végérvényesen csapdába esik. De hogy maradjon meg a férfi mellett, amikor a fájdalom egyenesen a lelkébe nyilallt? Meg kell találnia a módját, hogy ezt el tudja viselni. Nem engedheti meg a

férfinak, hogy ennyire felzaklassa őt. A baj az, hogy már így is túl közel engedte magához. Feladta a függetlenségét, ellenben a férfi nem mondott le semmiről. Szóval kénytelen meghátrálni, és védekezőállásba helyezkedni. Erre csak egyetlen orvosság létezik: ugyanaz az ellenszer segítette át a szülei halálát követő időszakon, az tette elviselhetővé a heteket, miután Giles először törte össze a szívét, és abból meríthetett erőt, amikor el kellett viselnie a társaság hosszú éveken át

tartó rosszallását és állandó pletykálkodását. Elővette a jegyzetfüzetét, és megnyalta a ceruzája hegyét. A szavak feltartóztathatatlanul pattantak ki a fejéből, a részletek a helyükre kerültek: apróságok a tárgyalásról, képek a Gilesszal tett reggeli sétákról, az érzés, ahogy a szíve darabokra törik... Írni kezdett.

Az első két Minervával töltött éjszaka folyamán Giles bódult álomba merülve aludt. Elbódította a mámor, amiért a

nőt az ágyában tudhatta, a karjaiba simuló testének melege, valamint az elégedettsége, amely abból táplálkozott, amikor az ember elég jól ismer valakit ahhoz, hogy nyugodt álma legyen mellette. De a múlt éjjel nem így történt. Hajnali kettő körül pislákoló gyertyafényre ébredt. Eszébe jutott, mit mondott neki a nő korábban arról, hogy néha felkel írni, és uralkodnia kellett magán, hogy csendben maradjon, miközben hallgatta a ceruza sercegését.

Lopva Minervára pillantott. A nő sírt, bár úgy nézett ki, mintha nem is tudná, hogy sír. Folytatta a firkálást, akár a vésést egy kőfaragó a kalapácsával és a vésőjével, életet lehelve az ​élet​telenbe. Giles égett a kíváncsiságtól, hogy megtudja, mit ír. Bizonyára még gonoszabb gazembert farag Rocktonból. Valószínűleg ezt érdemelte, ám nem szólt egy sem. Nem állt szándékában ugyanis belekeverni a nőt a Newmarshféle összevisszaságba, főleg nem, amikor tudta, hogy az egyetlen kibúvó

ebből a helyzetből, ha visszatér korábbi kettős életéhez. Nem beszélhet neki erről, nem helyeselné, ha rájönne, mindez mit von maga után. És még halványan azért reménykedett abban, hogy Ravenswood és felettesei engednek a zsarolásnak, anélkül, hogy neki fel kellene adnia a jövőjét emiatt. Egyelőre megpróbálja a nő haragját csillapítani. Túl lesz rajta. Túl kell lennie rajta. Házasok. A következő két alkalommal, amikor felébredt, a nő még mindig lázasan jegyzetelt, de amikor pirkadathoz

közeledvén újra feleszmélt, már maga mellett találta az ágyban, aludt. Egy pillanatig csak feküdt ott és nézte. Olyan gyönyörű volt. És átkozottul okos és gyanakvó. Tudhatta volna előre, ezt a találkozót Newmarshsal nem fogja tudni tető alá hozni anélkül, hogy lelepleződne előtte. De az ördögbe is, hisz ő a férfi! Joga van hozzá, hogy anélkül élje az életét, hogy a felesége beleütné az orrát az üzleti ügyeibe. Apja soha nem ejtett egyetlen árva szót sem az anyjának a pénzügyekről.

Igen, és ez nagyon is rendjén volt így. Anyja ötvenéves korában özvegyült meg, szegénységre kárhoztatott, és kizárólag idősebb fia áldozatának köszönhetően menekült meg, aki kényszerből feleségül vett egy álnok szukát a pénzéért. De csak azután, hogy Giles elválasztotta őt élete szerelmétől, egy másik örökösnőtől, aki megmenthette volna a családját és saját magát, ha nőül ment volna Davidhez, ahogy arra mindenki számított. Giles arca megrezzent. Mesterien értett hozzá, hogy elfuserálja a

dolgokat. Ó, abban teljesen biztos, hogy az utóbbi években Ravenswoodnak jó szolgálatot tett, és abban is, hogy a tárgyalóteremben helyén van az esze, de ifjúkora baklövései még ma is kísértik. Nem bírná elviselni a nő arcára kiülő fájdalmat, ha rájönne, hogy már megint elkövetett valamit. Képtelen volna. Ráadásul itt van Minervának az a szokása, hogy leírjon olyan dolgokat, amelyeket nem kellene. Amikor megfordult, pillantása a jegyzetfüzetre esett, ami az ablaknál álló asztalon hevert. Ezúttal mit

vethetett papírra? Az életéről szóló újabb maró stílusú okfejtést? Visszanézett a még mindig alvó Minervára, majd kicsusszant az ágyból. Azzal nem okoz fájdalmat, ha megnézi. Csak hogy biztos lehessen benne, miről írt. Csak hogy tudja, miként cselekedjen. Lopva az asztalhoz osont, és kinyitotta a jegyzetfüzetet. Beletelt egy percbe is, mire kibetűzte a nő rémséges kézírását, majd azt olvasta: Kedves Olvasó! Vannak idők egy nő életében, amikor...

– Mit művelsz? – csattant fel Minerva az ágyban fekve. A francba, hisz ez a nő szinte ébren alszik. Felnézett, és tekintete találkozott felesége rámeredő tekintetével. – Csak kíváncsi voltam... – Add oda! – A nő gyakorlatilag kiugrott az ágyból és odarohant hozzá, megragadta a jegyzetfüzetét, és a mellkasához szorította, akár egy kisgyerek. – Ehhez nem volt jogod! – Miért? – morogta. – Ezúttal miről írsz?

– Ne aggódj, hozzád semmi köze. – Kivörösödött szemmel nézett a férfira, amitől azt elfogta a bűntudat. – Ha neked lehetnek titkaid előttem, akkor nekem is lehetnek előtted. A szavak mellbe vágták. Szemet szemét, fogat fogért. Ez várható volt. De maga is megdöbbent, mekkora fájdalmat érzett a szavak hallatán. Már a gondolat is, hogy a nőnek titkai vannak előtte, pokolian mardosta belülről. Nos, legyen átkozott, ha ezt az orrára köti. Arcára nemtörődöm kifejezést

erőltetett. – Nem akartalak felbosszantani. Ha nem akarod, hogy elolvassam, amit írtál, nem fogom. Szavai nagyobb fokú sértettségről árulkodtak, mint azt szerette volna. Minerva megmerevedett, és hátat fordított neki. Hallgatása mázsás súlyként nehezedett a férfi mellkasára, és amikor a spanyolfal mögé lépett, hogy megmosakodjon és felöltözzön, a férfi a fogát csikorgatta. Meddig akarja még büntetni? Mennyi ideig kell még

elviselnie a ridegségét? Jó volna, ha nem tartana túl sokáig. Nem egészen így képzelte a működő házasságot. Pattanásig feszült idegekkel rángatta magára a ruháit, bár nem tudta, kire haragszik jobban – rá vagy saját magára. A paraván mögül alsóingben, bugyogóban, harisnyában és kibontott fűzőben lépett ki. Állát büszkén előreszegte, ahogy a férfira nézett. – Lennél olyan kedves bekapcsolni a fűzőmet? Azt hiszem, a ruhámmal boldogulok magam is.

Kimérten biccentve úgy tett, ahogy kérte, bár a közelébe menni, amikor hadilábon álltak egymással, kínszenvedés volt. Bele akart csókolni a nyakába, bele akarta temetni az arcát a hajába, végig akart simítani kezével a testen, amelyet kezdett már olyan jól ismerni. Szeretkezni szeretett volna vele, bár maga is gyanította, hogy az nem lenne gyógyír a helyzetre. Ez volt a baj. Hosszú évek óta most először nem tudta, miként viselkedjen. Meg kellene próbálnia felvidítani? Vagy el kellene csábítania?

Tekintve, milyen gyorsan eltávolodott tőle, amikor végzett a fűzőjével, nem úgy tűnt, hogy a csábítás működne. Kivárja az alkalmas pillanatot, amikor a hangulata megváltozik. Nem haragudhat rá örök időkig. Nem? Amikor utoljára feldühítetted, kilenc évig tartotta veled szemben a három lépés távolságot. A homlokát ráncolta. Az más volt. Azelőtt nem osztották meg egymással az ágyat. Túl fog jutni rajta. Muszáj lesz neki.

Néma csendben fejezték be az öltözködést, mindketten tudva, hogy hamarosan a postahajón kell legyenek. Giles már nagyon szeretett volna újra Londonban lenni és kideríteni, Ravenswoodnak milyen mondanivalója van Newmarshsal kapcsolatban. Londonban legalább nem kell settenkednie. A találkozóit mindig sikerült beiktatnia a munkanapjába. Még ma éjjel üzen a férfinak, és holnap korán reggel találkoznak. Utazásuk a postahajón végtelennek tetszett. Megpróbált vigaszt meríteni

az apály és dagály váltakozásából, de nem tudott másra gondolni, mint a vele lévő nőre, aki olyan édes és oly... hallgatag. Több óra elteltével nem bírta tovább. Ahogy elérték a Temze torkolatát, megkérdezte: – Többé már szóba sem állsz velem? A nő hosszan, lesütött pillantással nézett rá. – Ne légy nevetséges. – Nem akarok haragban lenni veled. – Akkor ne tedd. Ilyen egyszerű lenne? Úgy tesznek,

mintha mi sem történt volna? A Sheppey-sziget mellett haladtak el, így aztán elméletét egy történet elmondásával tesztelte, ami róla és apjáról szólt, meg arról, hogy a Temzén egy csónakban egészen a szigetig eveztek, hogy meglátogassák egyik különc nagynénjét, aki ott élt. A mocsárban bukkantak rá, amint ásóval a kezében, férfinadrágban és hatalmas kalapban őskori leletek után kutatott. Ahogy leírta idős nagynénjét Minervának, szándékosan botrányos

szavakat használva, előbb mosolyra fakasztotta, majd megnevettette. Megkönnyebbülten lélegzett fel. Igaza volt. Minerva képtelen rá sokáig haragudni. Az út hátralévő része könnyebbnek bizonyult, és mire hazaértek, a nő látszólag ismét önmaga lett. Így aztán Giles elhatározta, hogy kihasználja a szerencséjét és ágyba viszi. Legnagyobb megelégedésére a nő nem ellenkezett. Elégedettsége azonban nem tartott sokáig. Nem arról volt szó, hogy ne vett volna részt ő maga is aktívan a

szerelmeskedésben. Nem viselkedett vele hűvösen, ahogy nem volt rá mérges sem. És szemmel láthatóan a végén meglelte a gyönyört. De valami hibádzott. Sehol sem volt az a bujaság, amit első két együtt töltött éjszakájuk alkalmával mutatott, messze nem volt ugyanolyan meghitt a dolog. És amikor véget ért, hátat fordított a férfinak és elaludt, mintha csak eleget tett volna a kötelességének és elege lett volna belőle. Azzal nyugtatgatta magát, hogy előbb-utóbb ez is másként lesz. Az

elkövetkező napokban túlteszi majd magát az iránta érzett haragján, és minden visszatér a régi kerékvágásba. Muszáj, hogy visszatérjen. Mert el nem tudta képzelni, hogy viselné el, ha nem így lenne.

Huszonegyedik fejezet Az

elkövetkező

néhány

napban

azonban a dolgok nem tértek vissza a régi kerékvágásba, és ez kezdte az őrületbe ​ker​getni Gilest. Ravenswoodot sürgős ügyek a birtokára szólították, így Giles nem tudta elérni anélkül, hogy el kellett volna hagynia a várost, amit folyamatban lévő tárgyalásai nem tettek lehetővé. Írni sem írhatott a férfinak, Ravenswood ugyanis

hajthatatlan volt abban, hogy levélben nem kommunikált senkivel. Így nem maradt más választása, mint várni, amíg a vicomte visszatér, dühöngve, amiért az ügy függőben maradt. A hangulatán az sem javított, hogy Minerva távolságtartón viselkedett, még szerelmeskedés közben is. Ó, persze szívélyesnek elég szívélyes volt. Mesélt neki a napjáról, és meghallgatta, amikor ő is mesélt az övéről. Nekiállt kicsinosítani a városi házat, a lenolajtól és fűrészportól bűzlő csupasz épületet virág- és citromillatot árasztó otthonná

varázsolta. Vagyis minden tekintetben úgy viselkedett, akár egy igazi feleség. Vagy inkább úgy, ami megfelel egy átlag férfi elvárásainak a feleségét illetően: aki odafigyel férje igényeire, de nem nyaggatja őt az övéivel. Ha Giles a könyve felől érdeklődött, hallgataggá vált, csak annyit fűzve hozzá, jól halad. Soha nem beszélt a férfinak az érzéseiről – nem incselkedett vele, ahogy nem is volt rá mérges. Egyszerűen csak... ott volt, mint egy baba, akit a férfi odavarázsolt, hogy legyen kivel megosztania az ágyát.

Kezdett megtébolyodni. Minden éjjel megpróbálta áttörni a páncélt, előcsalogatni a régi Minervát, de azt leszámítva, hogy a nő önszántából megosztotta vele az ágyát és a karjaiban felkiáltott a gyönyörtől, változatlanul távolságtartó maradt. Azzal hitegette magát, hogy nem számít, ha nem fecseg összevissza az érzelmeiről és más csacskaságokról. Sosem vágyott ilyesmire. Minden úgy van, ahogy lennie kell. Amíg játssza a készséges feleség szerepét, nincs miért aggódnia.

Ám ő mégis aggódott. A gondolatra, hogy a házasságuk továbbra is csak a szükséges formalitásokra korlátozódik, páni félelem szorította össze a szívét. Ennél is rosszabb volt azonban, hogy bár megpróbálta megakadályozni, hogy a nő iránt érzett eszeveszett vágyakozása miatt bolondot csináljon magából, valahányszor Minerva hűvösen viselkedett vele, egyre nehezebben tudott uralkodni magán. De nem állt szándékában könyörögni. Így aztán, mire Ravenswood végre visszatért a városba és találkozót

tudtak megbeszélni, kétségbeejtő hangulatba került. Aznap reggel, amikor megkapta Ravenswood üzenetét, Giles még azelőtt távozott, hogy Minerva felébredt volna. A nő sosem volt korán kelő, lévén az a fura szokása, hogy a legmeglepőbb órákban is képes volt írni. Ravenswood a Hyde Parkban várt rá a csónakházban. Giles röviden elmagyarázta, mi a helyzet Newmarshsal. A vicomte jegyzetelt, és időnként

rosszallása jeleként a homlokát ráncolta. – Sejt bármit is a nekünk végzett többi munkájáról? – Nem hinném. Úgy tűnt, a maga bajával van elfoglalva. – Hála a magasságos égnek! – Felsóhajtott. – Ezzel együtt is ördögien nehéz helyzetbe hozott minket. – Képzelem. És őszintén sajnálom, hogy mindez kilenc évvel ezelőtti meggondolatlanságomnak köszönhető. – Ha nem lett volna meggondolatlan, sosem csíptük volna fülön Sullyt. Talán

ön sajnálja, én azonban nem. – Ravenswood kutatóan nézett az arcába. – Bizonyára tisztában van vele, hogy álláspontja szerint az angol kormány nem... – Enged a zsarolásnak. Igen, tudom. – Mellesleg, azok után, amit tett, ön sem kívánhatja, hogy engedjünk, nemde? – Szívem szerint hagynám megrohadni ott, ahol van, semhogy visszatérjen Angliába. Ha valaki megérdemli, hogy magányosan haljon meg Franciaországban, az Newmarsh. –

Giles elkapta a tekintetét. – Sajnos azonban nem engedni a zsarolásának egyet jelent a karrierem végével. Ezért döntöttem úgy... – lélegzete szaggatottá vált –, hogy hajlandó lennék ismét megbízást vállalni, ha ezen az áron a felettesei fontolóra vennék, engedjenek-e a zsarolásnak. Magán érezte Ravenswood meglepett tekintetét. – Komolyan beszél? Giles bólintott. – Nem hinném, hogy túl sok választásom volna, ha a kormány nem teljesíti a kívánságát.

– Ez nem igaz. Egy választása még akkor is marad. Elébe áll a kihívásnak. Még ha meg is teszi, amivel fenyegetőzik, akkor sem hiszem, hogy az olyan súlyos következményekkel járna, ahogy azt megjósolta. Önállóan cselekedett. Fiatal volt és ostoba. De ön a jó oldalon állt, ő a gonosz. A nyilvánosság sosem fogja a gazemberek pártját. – Talán nem. De nem tehetem ki a családom és a feleségem egy újabb botránynak. Nem mellesleg, a karrierem is oda lenne. Szinte bizonyos,

hogy lemondhatnék a királyi tanácsosi pozícióról. – Á, hisz mostanság rengeteg a barátja előkelő körökben – mondta Ravenswood. – A kulisszák mögött mi magunk is sokat tehetünk, hogy eltussoljuk az ügyet és gondoskodjunk róla, hogy Newmarsh ne jusson túl sokra a sajtóval. – Ha ezt sikerülne is elérniük, még maguk sem tudnák megakadályozni, hogy kizárjanak az ügyvédi kamarából. – Meglepné, ha tudná, mi mindenre vagyunk képesek. – Amikor Giles nem

felelt semmit, Ravenswood kíváncsi tekintettel méregette. – Nem bízik bennem? Ugye nem hiszi, hogy magára hagynánk, miután annyi mindent tett a hazájáért? Giles viszonozta barátja pillantását. – Ismerem, miként zajlanak a politikai csatározások. – Meglehet, de senki nem fogja magára hagyni, ezt megígérhetem. – Én viszont nem szeretném kockára tenni a jövőm és a karrierem. – Ahogy jómagam sem vágyom olyan ügynökre, aki többé nem áll az ügyünk

mellett szívvel-lélekkel – vágott vissza Ravens​wood. – Abból semmi hasznom. – A pokolba is, Ravenswood, tartozik ennyivel! – Nem, mint a barátja, ennél jóval többel tartozom. Nem fogom végignézni, hogy visszatérjen egy olyan életformához, ami többé már nem felel meg az igényeinek, csak mert azt hiszi, saját magán kívül nem bízhat senkiben. – Ravenswood megrázta a fejét. – Olyan régóta csinálja már ezt a munkát, hogy időközben elfelejtette, a barátaiban bíznia kellene? Erre figyelhetne. Ha

sohasem bízza másokra az életét, akkor aligha várhatja, hogy mások önre bízzák az övéket. Hosszú távon nem kifizetődő úgy élni, hogy nem bízik senkiben. Giles meglepődött a kijelentés hallatán. Valóban elvesztette volna az emberekbe vetett hitét? Ravenswoodnak vajon igaza van? Minervára gondolt, hogy milyen távolságtartó és zárkózott. Vajon ő is ilyennek tűnik a nő szemében? Vajon ezért volt rá annyira mérges? – Megmondom, mi lesz – folytatta

Ravenswood. – Megkérdezem a feletteseim, hajlandók-e belemenni Newmarsh követelésébe. Ha visszautasítják, ahogy gyanítom, akkor ismét beszélünk, és elmondhatja, milyen elhatározásra jutott. Addig is hányja-vesse meg magában a dolgot. – Köszönöm – mondta Giles, bár már meghozta a döntést. – Méltányolom a javaslatát. Megfordult, hogy távozzon, ám Ravenswood még nem ért mondanivalója végére. – Mellesleg, a Plumtree-féle térképpel kapcsolatban

tudomásomra jutott ez meg az. Giles pislogott. Arról a nyavalyásról már meg is feledkezett. Talán erre kellene koncentrálnia, míg arra vár, hogy Ravenswood választ adjon. Ez valószínűleg a Minervával kapcsolatos problémáját is segítene rendezni. Minden bizonnyal megenyhülne, ha hiteles információval szolgálhatna arról, milyen szerepet játszhatott Plumtree a szülei halálában. – Mit sikerült kiderítenie? – érdeklődött. – Valójában egy felettébb meglepő

dolgot. A térkép eredetijét a British Museumban őrzik. – És pontosan mit ábrázol? – Na ez az, ami igencsak érdekes. – Ravenswood szeme felcsillant. – Nem fogja elhinni...

Minerva az asztalánál ült a dolgozószobájában és írni próbált, de hasztalan. Kora reggel óta rossz hangulatban volt, amióta érezte, hogy Giles kikászálódik az ágyból. Fontolgatta, hogy megkérdezi, hová készül. Néhanapján megesett, hogy

korán ment be dolgozni, ám ennyire korán sosem. De nem kérdezte meg. Egyszerűbb volt nem kérdezni, mint azon rágódni, hogy a férfi mit hazudik neki. Bár nem hitte, hogy Franciaországból való hazatérésük óta így tett volna, többé már nem tudta, mit várjon a férfitól. És ebbe szinte belebetegedett. Hogy kiszellőztesse a fejét, elhatározta, elmegy sétálni, ám abban a pillanatban Mr. Finch jelent meg az ajtóban. – Madame, látogatói érkeztek... –

kezdte, de mielőtt még bejelenthette volna őket, gyakorlatilag az egész családja a szobába özönlött – Oliver és Maria, Celia, Gabe, Jarret és Annabel, nagyi, sőt még Freddy és a felesége, Jane is. Egyedül Jarret mostohafia, George hiányzott, aki épp a másik családjánál tett látogatást, Burtonban. Örömében felugrott. Nem is tudta, mennyire vágyott már rá, hogy viszontlássa őket, amíg meg nem jelentek. – Mit kerestek itt? – kiáltotta, miközben megölelte és megcsókolta

valamennyiüket. Nagyi szemöldökét összevonva nézett körbe a szobában. – Celia mesélte, hogy üzenetet küldtél neki, amiben tudattad, hogy te és Mr. Masters végül mégsem mentetek Bathba, így aztán azt gondoltuk, meglátogatunk. Úgy véltük, időszerű lenne megnézni, hol élsz mostanság. Celia megragadta a kezét, és közelebb hajolva a fülébe súgta: – A leveled hangvételéből ítélve kissé csalódottnak tűntél, bár nekik ezt nem említettem.

Na tessék, ha a húgára bízza magát, ő bezzeg kimondja, amihez neki nincs bátorsága. A Gilesszal kötött házassága nem egészen úgy alakult, mint ahogy arra számított, de ezt nem feltétlenül akarta családjával megosztani. – Nem, remekül érzem magam. – Mit sem törődött Celia szkeptikus tekintetével. – Elhoztad a térképet? Celia bólintott, majd titokban a kezébe csúsztatta. Minerva a köténye zsebébe rejtette. – Na és ez milyen szoba? – érdeklődött a nagyanyja. –

Könyvtárnak tűnik. – Ez az a dolgozószoba, amit Giles rendezett be nekem, hogy írhassak – válaszolta Minerva büszkén. A köztük lévő feszültség ellenére valahányszor a férfi előzékeny ajándékára gondolt, elérzékenyült. – A könyvespolcokat külön erre a célra készíttette, és ő vette az íróasztalt, a kanapét és minden mást is. – Milyen csodálatos! – mondta Annabel sokatmondó pillantást vetve Jarretre. – Mondtam neked, hogy majd a tenyerén hordozza.

– Hisz most sincs itt, nem igaz? – kérdezte Jarret. – Dolgozni ment. – Minerva rosszallóan nézett a fivérére. – Mint tudod, fontos pozíciója van. – Ha akarna, éppenséggel el tudna szabadulni – ellenkezett Jarret. – Korábban sosem okozott számára gondot, hogy eltűnjön napokra, anélkül, hogy bárkinek is szólt volna egyetlen szót is. Igen, ezek az eltűnések most már őt is érdekelték. Korábban nem különösebben foglalkozott velük, de

Calais óta... – Nincs hozzá jogod, hogy kritizáld, amiért állandóan dolgozik – mondta Annabel a férjének. – Te magad mondtad, hogy csak egy percre ugrasz be, mert találkozód van a kádárokkal. Vagy már elfelejtetted? – Ördög és pokol! – kiáltotta Jarret. Lehajolt, hogy Minervát arcon csókolja. – Bocsáss meg, hugicám, de sietnem kell. – Az ajtó felé indult, ám egy pillanatra megtorpant, hogy a húgára nézzen. – Jól bánik veled, ugye? A nő ajka körül incselkedő mosoly

játszott. – Az éjszakai veréseket leszámítva. Azok egyre bosszantóbbak. – Jarret égbe szökő szemöldökét látva hozzátette: – Ugyan menj már, mert a végén még lekésed a megbeszélést. – A férje veri kegyedet? – kérdezte Freddy elkerekedett szemmel. – Csak tréfa volt, öregfiú – válaszolta Oliver vállon veregetve Freddyt. – Tudod, milyen Minerva. – Igen, drágám, csak tréfa – tette hozzá Freddy felesége, bár egy pillanattal korábban pont olyan

döbbenten nézett, mint Freddy. – Nos? – sürgette a nagyanyja. – Megmutatod végre a ház többi részét is, lányom? – Amint látjátok, az átalakítás folyamatban van – mondta Minerva. – Még nagyon sok dolgom lesz vele, hogy olyan legyen, amilyennek szeretném. Maria alaposan szemügyre vette. – És Giles nem bánja, hogy kezedbe vetted az irányítást? – Ha bánja is, egy szóval sem mondta eddig. – Akkor még annál is engedékenyebb

férj, mint amilyennek gondoltam – motyogta Oliver. Minerva vezényletével körbejárták a házat, ő pedig elmagyarázta, milyen tervei vannak a berendezéssel. A szájuk is tátva maradt, amikor megcsodálták a jáspiskő párkánnyal készült kandallót és a szalont díszítő palmettákat, a hatalmas étkezőszalont beragyogó kristálycsillárt, és a csodaszép Chippendale stílusú fésülködőasztalt a nagy hálószobában. – Nincs saját hálószobád? – kérdezte Oliver, amikor észrevette a nő

jegyzetfüzetét az éjjeliszekrényen az egyik, illetve Giles jogi szaklapját a másik oldalon. – Mariának is van, bár sosem használja. – Ő és a felesége sokatmondó pillantással meredtek egymásra, ami Minerva idegeire ment. – Nem akarok saját hálót – vágott vissza Minerva. – Tökéletesen megfelel, ha megoszthatom Gilesszal az övét. – A szobák majd a gyerekeknek kellenek – közölte a nagyanyja. – Ezekben a városi házakban sosincs elegendő szoba. A megjegyzés gondolkodóba ejtette

Minervát. Hogy szülhetne gyerekeket egy olyan házasságban, amelyben a szülők hadilábon állnak egymással? Az pont olyan volna, mint szülei házassága, nem volna más, mint vigasz. Nem, a lehetőségnek már a gondolatától is elborzadt. – Gyertek, és nézzük meg a kertet. Mintha csak megneszelte volna hirtelen támadt rosszkedvét, Oliver egy lépéssel mellette termett. – Ugye nem jár el minden este hazulról, és hagy téged egyedül, hogy magadban rágódj?

Fivére fürkész tekintetét magán érezte. – Természetesen nem – felelte élénken. – Még a klubjába sem? – kérdezte Oliver meglepetten. – Egyenesen hazajön, és velem vacsorázik – mondta fivéré​nek. – Szóval nincs miért aggódnod. – Örömmel hallom – válaszolta, bár továbbra is úgy tűnt, kételkedik. – Hisz alkalmanként még Oliver is eljár a klubjába. – Maria szégyenlős mosolyt villantva nézett férjére. – De

sosem marad ki sokáig. – Nincs rá okom – felelte Oliver megpaskolva a nő kezét. – Odahaza megvan minden szórakozásom, amire vágyom. Gabe és Celia erre felhorkant, de Minervát kétségbeesés kerítette hatalmába. Vajon Giles is ugyanúgy érez, mint Oliver, hogy szívesebben van vele otthon, mint a klubjában? Vagy pusztán arról van szó, hogy az elején még igyekszik fenntartani a látszatot? Lehet, hogy hamarosan beleveti magát az éjszakába, és élvezetesebb

szórakozás után néz? Szerette volna hinni, hogy házassága idővel majd olyanná válik, mint fivéréé, de Oliver és Maria szerelmesek voltak egymásba. Giles viszont őbelé nem. Ezzel együtt megígérte, hogy hűséges lesz. Bár arra is ígéretet tett, hogy nem hazudik neki, mégis az esküvőjüket követő pár napon belül ezen ígéretét már meg is szegte. – Na és idebenn mi van? – kérdezte Gabe, miközben a kertbe menet elhaladtak egy bezárt ajtó mellett. – Giles dolgozószobája.

Gabe kinyitotta az ajtót, és bement. Giles sohasem mondta, hogy nem léphet be, de soha nem is invitálta. Az első alkalommal, amikor belibegett, nem sokkal Calais-ből való visszatérésüket követően, a férfi hirtelen megmerevedett a székében, valamit az íróasztalfiókba söpört, majd meglehetősen nyersen megkérdezte, szeretne-e valamit. Később, nem tudva leküzdeni kíváncsiságát, bement, hogy lássa, mit akart annyira elrejteni előle a férfi, ám az íróasztal összes fiókját zárva találta.

A fájdalmas valóság rádöbbentette, hogy a férfinak továbbra is vannak titkai előtte, amiket nem kíván megosztani vele. Ezt követően, többé a lábát sem tette be ide. Valószínűleg ezért volt, hogy a szobát elözönlő család társaságában kényelmetlenül érezte magát. Ami nevetséges. Mintha Giles afféle kékszakáll lett volna, vagy valami hasonló, aki halott feleségeket rejteget a szobájában. – Jóságos ég! – kiáltotta Gabe. – Nézzétek ezt a helyet. Pont olyan

lehetetlen, akárcsak te. Minerva pislogott, majd körbejártatta tekintetét a könyvekkel teli polcokon, amelyeken első körben kategóriánként, majd szerzők szerinti ábécé sorrendben sorakoztak a könyvek. Íróasztalán a tintatartó pontosan egy vonalban volt a tollszárral és a viaszpecséttel. Amikor először meglátta, nem gondolt felőle semmit, ám most elnevette magát. Pontosan úgy festett minden, mintha csak tulajdon íróasztalát látta volna. Mindketten szerették a dolgaikat kínos

rendben tartani. Celia kuncogni kezdett. – Gabe el sem tudja képzelni, hogy lehetnek olyanok, akik előnyben részesítik a rendet, az ő asztalát borító káosszal szemben. Gabe összevonta szemöldökét. – Nem szeretem, ha keresgélnem kell, amire szükségem van. – Ami azt jelenti, hogy azt hiszed, szanaszét kell szórnod mindent – vágott vissza Celia. Minervára mosolygott. – A magam részéről kedvesnek

találom, hogy mindketten szeretitek a dolgozószobátokban a példás rendet. – Köszönöm. – Csak az a kár, hogy a házasságuk kész káosz. – Kíváncsi volnék rá, ti ketten mit műveltek a hálószobában – motyogta Gabe. – Valószínűleg csukott szemmel szeretkeztek. – Amikor mindenkinek elakadt a lélegzete, Gabe így szólt: – Most meg mi van? Lefogadom, hogy mind ezen morfondíroztatok. – Én nem – tiltakozott Freddy. – Én arra gondoltam, hogy Mastersnek milyen átkozottul pazar íróasztala van.

Kénytelen leszek az apósomtól egy hasonlót kérni az irodámba. Tudja, hol szerezte? Minerva a legszívesebben megcsókolta volna Freddyt, amiért témát váltott. Ha valamiről nem óhajtott bájcsevegni fivéreivel, az Giles hálószobában nyújtott teljesítménye. De miközben válaszolt Freddy kérdésére, és kitessékelte őket Giles irodájából, le a kertbe, folyton azon járt az esze, hogy Gabe nem járt messze az igazságtól. Giles egy kissé tartózkodó lett az ágyban.

Nem mintha nem okozott volna neki gyönyört. Pontosan tudta, hol érintse, hogy érintse, hogy bűvölje el, még akkor is, amikor neki semmi kedve sem volt hozzá, hogy elbűvöljék. Sajnos, tette mindezt megszokásból, semmint érzelmektől fűtve, mintha csak valamiféle versenyt szeretett volna megnyerni. Minerva eleinte még próbálkozott azzal, hogy mélyebb érzelmeket csikarjon ki belőle, ám nem működött a dolog. S ez elkedvetlenítette. Miután a családja megígértette vele,

hogy ő és Giles a közeljövőben Halstead Hallban vacsoráznak, távoztak, Minerva pedig visszament a férje dolgozószobájába. A hely csakugyan arra emlékeztette, milyen tartózkodó és visszafogott a férfi. Nem hűvös vagy feszélyezett, csak... különös módon közönyös. Megpróbálta megkeményíteni a szívét a férfi ellen, de ez sem segített. A meghittség, hogy éjszakáról éjszakára megosztotta ágyát egy férfival, szinte lehetetlenné tette, hogy tartsa vele a három lépés távolságot.

Na és neki mi marad? Ujjaival végigsimított a férfi íróasztalának tetején, amelynek fiókjai egytől egyig zárva voltak. Vajon mivel vehetne rá egy ilyen férfit, hogy belészeressen? Lehetséges ez egyáltalán? – Madame, újabb látogatója érkezett. Arra gondolt, talán valamelyik családtagja tért vissza, hogy bizalmasan váltson szót vele, felpillantott és meglátta az ajtóban ácsorgó komornyikot, Mr. Finchet, oldalán Mr. Pinterrel. Megkönnyebbülten lélegzett fel.

Talán végre megtudhat ezt meg azt makacs férjéről, ami aztán kulcs lehet a férfi szívéhez. Bólintva Mr. Finchnek, előrelépett. – Mr. Pinter, örülök, hogy látom. Kérem, fáradjon be. Amikor Mr. Finch a rosszallását fejezte ki, jeges tekintettel nézett a férfira. Most, hogy már férjes asszony volt, semmi kivetnivalót nem látott benne, hogy a család egyik férfi ismerősét vendégül lássa otthonában, gondoljon bármit is Giles maradi gondolkodású, újdonsült komornyikja.

– Bocsánatát kérem az alkalmatlankodásért, Mrs. Masters – szabadkozott Mr. Pinter kutató pillantást vetve a komornyikra, akinek arcáról lerítt, hogy helyteleníti ezt a viselkedést. – Azt gondoltam, itthon találom a férjét. Visszajöhetek később... – Badarság. Most már bármikor megjöhet. – Ez persze szemenszedett hazugság volt, de legalább Mr. Finchnek nem volt erről tudomása. Giles korábban említette neki, hogy ma az egyik tárgyalás miatt esetleg csak későn jön haza. – Kérem, foglaljon

helyet. Mr. Finch, volna olyan kedves, hogy küldet fel egy kis teát a szobalánnyal? Most, hogy már Mr. Finch tudta, Mr. Pinter nem kifejezetten őhozzá jött látogatóba, kevésbé tűnt zavartnak. Mihelyt a komornyik elsietett, Minerva megragadta Mr. Pinter karját, és maga mellé ültette a kanapéra. – Hála az égnek, hogy eljött. Szóval, árulja el, pontosan miben is mesterkedik a férjem?

Huszonkettedik fejezet Fél órával később mindattól, amit Mr. Pinter Newmarsh báróról, egy Sir John Sully nevezetű férfiról meg arról a kapcsolatról mesélt neki, ami a férjével kötötte össze őket, Minerva lázasan zakatoló aggyal ült a kanapén. – Van még valami, amit tudnia kell – tette hozzá Mr. Pinter. A nő hunyorgott. Már attól is ezernyi kérdés kavargott a fejében, amit eddig kivett a férfi szavaiból. – Éspedig?

– Az utóbbi pár napban követtem a férjét, csak hogy kiderítsem, tesz-e bármit, ami megmagyarázhatná azokat a rejtélyes eltűnéseket, amelyekről a fivérei állandóan említést tesznek. – És tett? – kérdezte erőtlenül. – Nem vagyok benne biztos. Ma reggel Lord Ravenswooddal volt találkozója, a miniszterhelyettessel... – Ismerem – válaszolta fellélegezve. – Iskoláskoruk óta barátok. – Azok, akik iskoláskoruk óta barátok, nem igazán szoktak a Hyde Park csónakházában találkozni

hajnalban. Nem érkeznek külön, és nem távoznak külön. Nem óvatoskodnak, hogy meg ne lássák őket együtt. A lélegzete is elállt. Ez megdöbbentette. Miért ódzkodnának, hogy együtt lássák őket, amikor az esküvőn olyan kedélyesen viselkedtek? Mit jelentsen ez? – Esetleg hallotta... – Pinter, maga meg mi az ördögöt keres itt a feleségemmel? – mennydörögte egy ismerős hang az ajtóból. Ő és Mr. Pinter egyszerre rebbentek

széjjel. Torkában dobogó szívvel emelte tekintetét az ajtóban ácsorgó Gilesra, aki fenyegetően nézett. Csak akkor döbbent rá, milyen látvány lehetett, ahogy ők ketten ott ültek a kanapén egymáshoz közel, sugdolózva, mintha csak bizalmas viszonyban volnának. Aztán elhessegette hirtelen támadt bűntudatát. Semmi roszszat sem tett. Arról beszélgethet Mr. Pinterrel, amiről csak kedve tartja. Gilest különben sem érdekelte igazán, mit tesz. Bár abban a pillanatban nagyon is érdeklődőnek tűnt. Forrongott a

dühtől. Mr. Pinter hirtelen felpattant. – Gondoltam, meglátogatom az újdonsült házasokat – hazudta könnyedén. – De ön nem volt itt, amikor megérkeztem. Giles haragja cseppet sem hagyott alább. – Vagyis azt gondolta, a távollétem feljogosítja, hogy a tulajdon dolgozószobámban bizalmaskodjon a feleségemmel? – Giles! – szökkent talpra Minerva. – Ne légy udvariatlan!

A férje összeszűkült szemmel közeledett. – Úgy teszek, ahogy kedvem tartja. Ez az én házam, az én dolgozószobám, és te az én feleségem vagy. – A mi házunk – makacskodott. – Vagy legalábbis így gondoltam, amikor elvettél. – Én... ööö... nekem mennem kell – mondta Mr. Pinter, az ajtó felé oldalazva. – Remek ötlet – szitkozódott Giles még mindig a feleségét bámulva. Ám amikor Mr. Pinter elhaladt mellette,

Giles megfordult és a férfira förmedt: – Ha még egyszer rajtakapom a feleségemmel kettesben, a szuszt is kiverem magából, megértette? – Ó! Nagyon is értem, uram – válaszolta Mr. Pinter. De amint megindult az ajtó felé, Minerva a meglepetés szikráját vélte felfedezni a tekintetében. Természetes, hogy meglepett volt. A férfiak az efféle birtoklási vágyból fakadó pózolást mindig is meglepőnek találták más férfiak viselkedésében. De Minerva, annak ellenére, hogy a

féltékenységet általában otromba megnyilvánulásnak tekintette, Giles esetében a dolog inkább lenyűgözte. Ez volt az első bizonyíték arra nézvést, hogy a férfi talán mégsem érdekből vette el. Nem mintha ezt szándékában állt volna tudatosítani benne. Amint meghallotta odalent az ajtó csapódását, így szólt: – Ugye tudod, hogy nevetségesen viselkedtél? Mit keresel itthon ilyen korán? Alig múlt három. Ez láthatólag még inkább

felidegesítette a férfit. – A tárgyalás délben befejeződött, és én ostoba, azt gondoltam, hazajövök, hogy a feleségemmel lehessek. Nem sejtettem, hogy neki más tervei vannak. – Őszintén remélem, nem arra célzol, hogy bármi rosszat tettem volna. – Hisz gyakorlatilag az öledben ült! – Nevetséges. És alig akarom elhinni, hogy féltékeny vagy Mr. Pinterre. – Nem vagyok féltékeny – ismételte Giles önfejűen. – Akkor meg mégis mivel

magyarázod ezt a kakaskodó kirohanást? Giles sötét pillantással lépett hozzá közelebb, hátrálásra kény​szerítve. – A férjként engem megillető jogaim érvényesítésével. El kell ismerned, hogy amikor beléptem, ti ketten felettébb bizalmasan viselkedtetek. – A család egyik barátja – mutatott rá, nem tudván, haragudjon vagy örüljön Giles viselkedése miatt. – A viszonyunk mindig is szívélyes volt. – Szívélyes! Így nevezed, amikor egy férfi olyan közel ül hozzád, hogy a

füledbe suttog, és jószerével csak hajszál híja, hogy szájon nem csókol? Amikor Minerva lelki szemei előtt megelevenedett a prűd Mr. Pinter, amint az előbbiekre ragadtatja magát, nevetésben tört ki. – Neked, úgy látom, elment az eszed. – Valóban? – Arckifejezéséből ítélve felháborodottsága még akkor sem hagyott alább, amikor az ő háta már a könyvespolcnak feszült. – Sokkal kedvesebb voltál vele, mint velem az elmúlt pár napban bármikor! – Kezével a válla mellett megtámaszkodva hajolt

hozzá közelebb. – Vele olyan könnyed és fesztelen vagy; ellenben velem úgy viselkedsz, akár egy jégkirálynő, és tartod a három lépés távolságot. A dolgot már nem találta szórakoztatónak. – Ilyennek látsz? Na és veled mi a helyzet, könyörgök? Te mást sem csinálsz, mint tartod a három lépés távolságot. Szóval ne vádolj engem azzal, hogy... A csikorgás az ajtó felől rádöbbentette őket, hogy nincsenek egyedül. Giles ellökte magát a faltól, és

vészjósló pillantással meredt a szobalányra, aki bocsánatkérést hebegve állt ott. – Á, remek – felelte Minerva jókedvűen. – A tea. – Tegye le, és menjen, Mary – utasította Giles. – És csukja be azt az átkozott ajtót. Nem szeretnénk, ha bárki megzavarna. – I-igen, uram. – Mary, mint akit puskából lőttek ki, tette le a tálcát az íróasztalra, majd elviharzott, maga mögött becsapva az ajtót. – Beszélj a magad nevében. – Minerva

Gilesra nézett. – Én nagyon örülök, ha megzavarnak, főleg amikor ilyen lehetetlenül viselkedsz. – Minerva, te még nem láttál engem lehetetlenül viselkedni. Szipogva próbált oldalvást elosonni mellette az ajtó felé, ám a férfi haragos tekintettel állta el az útját. – Tudni akarom, Pinternek mi mondandója volt számodra ilyen bizalmasan. Mióta találkozgattok titokban? Egész pontosan mennyire is baráti a viszonyotok? Minerva ráébredt, ez nem a

megfelelő pillanat, hogy felfedje, miért is bérelte fel a férfit. Ahogy nem volt itt az ideje annak sem, hogy elárulja, rengeteg kérdés foglalkoztatja. Jobb, ha vár, míg a férfi valamelyest lecsillapodik. Komor pillantással meredt a férfira. – Ostoba szamár, Mr. Pinterrel az esküvőn találkoztam utoljára. Az égegyadta világon nincs közöttünk semmi, amit magad is tudhatnál, ha egyszer az életben képes lennél bízni bennem. A szavak szíven ütötték a férfit.

– Bízom benned. – Igen, látom, mennyire. Azt hiszed, hogy találkám van Mr. Pinterrel, pont vele. Kevesebb mint egy héttel az esküvőnk után. A dolgozószobádban. Jól adta az aggályoskodót. – El kell ismerned, hogy ti ketten túlságosan... – Meghitt közelségben voltunk? Igen, te fogalmaztál így. Neked pedig el kell ismerned, hogy kötözni való bolond volnék, ha nyitott ajtók mellett, a cselédség szeme láttára flörtölnék. A féltékenység elhomályosítja az elméd.

– Szó sincs féltékenységről – tiltakozott. – Egyszerűen csak nem szeretném, ha az emberek azt hinnék, hogy a feleségem... Ahogy hangja lehalkult, a nő hűvös tekintettel nézett a szemébe. – Igen? Hogy a feleséged? Vendégül látja a család egy barátját? Van bátorságod megkérdőjelezni a viselkedésem, miközben kevesebb mint egy héttel ezelőtt magamra hagytál egy szállodában, csak a jóisten a megmondhatója, miért, és még csak nem is mentegetőztél?

Minerva magából teljesen kikelve megpróbált elszabadulni Giles közeléből. Ám a férfi a derekánál fogva hátulról megragadta, majd magához húzva sziszegte a fülébe: – Ha valaha is komolyan gondoltam volna, hogy Pinterrel enyelegsz, nem hinném, hogy megúszná annyival, hogy megverem. Gyűlölte magát, amiért így érzett, de a férfi hangjából kicsendülő birtoklási vágy felizgatta. – Ez azt jelenti, hogy igazából nem is hiszed, hogy Pinterrel enyelegtem? – férje habozását látva felcsattant. – Nos?

Giles karja megfeszült a nő derekán. – Csak annyit tudok, hogy amikor megláttam, milyen közel ül hozzád a kanapén, szerettem volna móresre tanítani. – Féltékeny voltál – ugratta. Amikor a férfi megmerevedett, hozzátette: – Giles, egyszer az életben, légy őszinte magaddal és velem. Féltékeny voltál. Ismerd be. A férfi száját trágár szavak hagyták el. – Rendben. Féltékeny voltam. – Ajkát a nő fülére tapasztotta. – Sohasem

engedlek át egyetlen férfinak sem. Ugye tudod? Nem tudta. De boldog volt, hogy most már tudja. – Ahogy én sem foglak átengedni egyetlen másik nőnek sem, szóval ebben a tekintetben kvittek vagyunk. – Ezért volt, hogy az utóbbi napokban majd az őrületbe kergettél? S tartottad a három lépés távolságot? Mert tényleg azt hitted, hogy Franciaországban egy másik nővel voltam? – Az őrületbe kergettelek volna? –

évődött. – Tudod, hogy igen – mondta a fogát csikorgatva. – Megérdemelted. – Talán igen – válaszolta halk, rekedt hangon –, de nem azért, amiért gondolod. Nekem csak te kellesz, Minerva. Sose hidd ennek az ellenkezőjét. – Nem tudom, mit higgyek, ha rólad van szó. – Hidd azt, hogy akarlak. – Úgy érted, a testem. – Nem csak azt. Tetőtől talpig, úgy,

ahogy vagy. – Keze felfelé vándorolt, majd ökölbe szorulva állapodott meg a mellkasán, miközben hangja szaggatottá vált. – A szíved. Az eszed. A nőt akarom, akitől Franciaországból való visszatérésünk óta megfosztottál. A nőt, aki megnevettet, és aki nyitott könyv előttem. Minerva érezte, hogy Giles férfiassága a fenekéhez feszül, és ez felizgatta. Most teljesen más volt, mint korábban... szenvedélyesebb. Mintha tényleg érzett volna iránta valamit. – Már most is a tiéd, és még csak azt

sem tudod, mihez kezdj vele. – Nagyon is tudom, mit szeretnék vele kezdeni most azonnal. – Keze a nő mellére simult, hangja érzéki dörmögéssé szelídült. – Az ágyamba akarom cipelni. – Nem – suttogta, csak hogy lássa, miként reagál erre. – Ne utasíts vissza, szerelmem – mondta fojtott hangon. – Ma ne. A szerelmem szó az őrületbe kergette. Emlékezve, hogy a férfi milyen határozottan állította, sohasem lesz képes felkorbácsolt érzékeinél fogva az

ujja köré csavarni, azt mondta: – Rendben. De úgy csináljuk, ahogy én szeretném. – Ahogy te szeretnéd? – visszhangozta. – Itt kell elcsábítanod. Most. – A dolgozószobámban? – kérdezte szemlátomást meghökkenve a gondolattól. A férfi a hálószobán kívül még sosem próbálta meg másutt elcsábítani, mintha ily módon kizárhatta volna az életéből. Nos, ennek most egyszer s mindenkorra véget vet.

– Igen. Ó, igen! – A férfihoz dörgölődzött, és örömmel tapasztalta, hogy javaslata még inkább felizgatta. Végre-valahára látni szerette volna, hogy elveszíti az önuralmát. Látni akarta, milyen, amikor rabul ejtik. – Fékeveszett szeretkezésre vágyom, itt és most, a dolgozószobádban. – Ha állatias vágyaimat szeretném kiélni rajtad, drágám – suttogta rekedten a fülébe –, akkor az íróasztalomra döntenélek, és hátulról tennélek magamévá. Abban a percben, ahogy kimondta,

Giles már meg is bánta a szavakat. Mégis hogy volt képe ilyen gyalázatos dolgot javasolni a feleségének? Az ég szerelmére, hisz nem szajha. Így sokkolóan hatott rá, amikor a válaszát meghallotta: – Igen. Tedd azt. Férfiassága azon nyomban reagált. Neki nem volt ellenvetése a hallottak kapcsán. – Az nem... Egy férfi nem... a feleségével nem. – Miért nem? Talán más szabályok vonatkoznak a feleségekre, mint a laza

erkölcsű nőszemélyekre? – Hátsóját a férfi merev vesszejéhez dörzsölte, amitől az kis híján az eszét vesztette. – Itt és most, vadállati módon, vagy sehogy. Ha muszáj, ma éjjel egyedül alszom. – Az ördögöt! – Szóval tényleg ezt akarja? Hogy vadállatként viselkedjen? Ha így van, hát megkapja. Azzal az íróasztalához rángatta. – Miért akarod ezt tenni? – szegezte neki a kérdést, miközben addig nyomta, mígnem kezével az asztalra támaszkodva teljesen előredőlt.

– Te mondtad, hogy nincs ínyedre a három lépés távolság – suttogta, mialatt a férfi felhajtotta a szoknyáját. – Nos, én is mindenestül akarlak. Akarlak, úgy, ahogy vagy, nem csak azt a keveset, amit az ágyunkba jőve felkínálsz nekem. Akarom a szíved, az eszed, sőt még a lelked is. Azt akarom, hogy bízz bennem. Nem kifizetődő úgy élni, hogy az ember sohasem bízik ​sen​kiben. A pokolba Ravenswooddal, amiért beleültette a bogarat a ​fülébe. – Az ujjad köré akarsz csavarni –

morogta. – Igen – vallotta be a lelkiismeretfurdalás leghalványabb jele nélkül. – Számító bestia! – motyogta. De abban a pillanatban ez sem érdekelte. Nem azt a Minervát kívánta, aki szenvtelenül engedett neki, hanem őt, a maga őszinte valójában, de annyira, hogy szinte képtelen volt tisztán gondolkodni. Ügyetlenkedve gombolta ki a nadrágját, majd megőrült az iránta érzett vágyakozástól. A nő érzékeny pontja láttán, mely kendőzetlen

valójában tárult a szeme elé, sóvárgását többé már nem volt képes kordában tartani. Nem volt ínyére, hogy behódoljon neki, mégis behódolt. – Konok perszóna! Nem nyugszol, míg térdre nem kényszerítesz, akár egy ölebet. Bár kissé megremegett a férfi karjában, kuncognia kellett. – Valahogy nem tudlak ölebként elképzelni. Sokkal inkább gondolnám, hogy asszonyi bájaim rabja vagy. Abban a pillanatban tényleg az volt.

Térdével széttárta a nő lábait, ám a kelleténél talán kissé hevesebb mozdulattal. – A jelenlegi testhelyzeted tekintve, amondó volnék, kettőnk közül inkább te vagy alárendelt pozícióban. Ujjait az alsóneműjébe csúsztatva kényeztette. Amikor rádöbbent, hogy kellően forró és nedves, és készen áll, hogy magába fogadja, kis híja volt csak, hogy magját azonnal kilövellje. – Istenem, olyan finom vagy... fogalmam sincs, meddig leszek képes visszafogni magam, mielőtt a

magamévá teszlek. – Na és... akkor most tulajdonképpen... ki van alárendelt pozícióban? – nyögdécselt. – Istenverte nőszemély! – sziszegte, miközben lerángatta az alsóneműjét, majd merev férfiasságát hozzádörgölte. – Élvezed, ha gyötörhetsz, ugye? – Nem jobban, mint... ahogy te szeretsz gyötörni engem. – Elakadt a lélegzete, amikor a férfi minden előzetes figyelmeztetés nélkül belécsusszant. – Éjszakáról éjszakára... sóvárogva utánam... sose veszítve el az

önuralmad. – Átkozottul biztos, hogy... most el fogom – mondta rekedten, kemény lökésekkel döfködve, egyre szaporábban szedve a levegőt. – Csodás – suttogta a nő. Átkozott nőszemély. Csábító démon. A hatalmába akarta keríteni, és isten a megmondhatója, hogy ezzel a merész húzással a legjobb úton halad, hogy a tervét valóra is váltsa. De nem ő lesz az egyetlen, aki behódol a másiknak. Kinyújtotta a kezét és a nő melle alá nyúlt, hogy a

ruháján keresztül becézgesse. Másik keze kitapintotta gyönyört adó testtájékát, és lázas igyekezettel simogatta. – Nem fogsz örömmámorban úszni... ha túl gyorsan befejezem. – Ahogy lökései ritmikusan ismétlődtek, hangja úgy vált egyre rekedtesebbé, s már képtelen volt visszafogni magát. – Istenem, hisz még meg sem... csókoltalak... kívánatos kebleid számmal nem is illettem... – Nem számít! Ne húzd az időt! Mutasd meg, mit akarsz!

– Téged akarlak, kedvesem... olyan rettenetesen, hogy... azt elképzelni sem tudod. – A szavak csak úgy ömlöttek belőle, kibukott belőle az áhított igazság, amit most már, ha akart sem tagadhatott volna. – Minden gondolatom körülötted forog. Hogy az enyém leszel. Hogy megint a régi leszel. Amikor valóban az enyém voltál. – Ó, Giles – suttogta. – Mindig is a tiéd voltam. A szavak hallatán egy időben tört ki belőle az örömujjongás és fogta el a pánik. Megállás nélkül döfködve hatolt

testében egyre mélyebbre, csípőjét határozottan tartva, hogy újra és újra megmártózzon benne, durván és a tempót egyre csak fokozva. Szégyentelen sóvárgása szemmel láthatóan őt is pont úgy felizgatta, mivel vonaglott és tekergőzött alatta, szaporán zihált, és minden ízében reszketett. – Bocsáss meg, szerelmem – suttogta a férfi fojtott hangon –, képtelen vagyok... muszáj... nem tudok tovább várni... A beteljesülés felé repítve teljes

hosszában elmerült benne, amit a nő gyönyörteli sikollyal nyugtázott. És ahogy magját a testébe lövellte, s keze keményen a nő csípőjére feszült, végre leránthatta a leplet a valódi Minerváról. Arról, aki után a józan esze ellenére mindig is vágyódott. A beteljesülés hevében zihálva szedték a levegőt, akárcsak a célszalagot átszakító telivérek. Egy pillanatra újra elfogta a vágy, hogy magához ölelje, és szépséges feneke és combjai lágy ölelésében az idők végezetéig élvezkedjen.

De a teste lassan elernyedt. Kihúzódott belőle, alig akarva elhinni, hogy az íróasztala fölé hajolva épp az imént szerelmeskedett a feleségével. Olyan észvesztően érzéki élményben volt része, hogy biztosra vette, a jelenet éjszakákon át kísérti majd ​álmában. Remélte, hogy a nőt is. – Jól vagy? – kérdezte. – Sokkal jobban, mint hinnéd – suttogta. Elégedetten hallva, felhúzta rá alsóneműjét, leengedte a szoknyáját, majd megfordította és a karjába vonta,

hogy megcsókolhassa. Jóságos ég, mennyire hiányzott neki, hogy dédelgesse, miközben odaadóan simul a karjába, s csókjait csókokkal viszonozza. Amikor elhúzódott tőle, a nő olvatag tekintete szinte mellbe vágta. – Most már nincsenek titkaink egymás előtt, ugye? – suttogta. A nő bólintott. – Nincsenek. – Arcát gyengéden a kezébe fogta, ajkára csókot nyomott, majd elhúzódott a férfitól. – Épp ezért jött el az ideje, hogy mesélj nekem

Newmarshról és Sir John Sullyról, és arról, mi történt valójában aznap éjjel Calais-ban.

Huszonharmadik fejezet Minerva leolvasta az arcáról, hogy Giles erre nem számított. A férfi dermedten állt. – Mi... hogy tudtál... – Aztán egyszer csak megvilágosodott, és keserű szitkok szaladtak ki a száján. – Pinter ezért volt itt. Megbíztad, hogy nyomozzon utánam. Az asszony bólintott, felvértezve magát a férfi haragja ellen. – Felteszem, beszéltél neki azoknak a

papíroknak az ellopásáról is – mondta a fogát csikorgatva, s közben ellépett mellőle, hogy az alsóneműjét és a nadrágját begombolja. – Kockára tetted a karrierem és a jövőm... – Nem kockáztattam semmit. Pinter rendkívül diszkrét, de egyértelművé tettem a számára, ha valaha is elárulja ezt, akkor tálcán szolgálom fel a fejét. De muszáj volt tennem valamit. Soha nem fedted volna fel előttem az igazságot. És tudnom kellett. – Miért? – csattant fel. – Mi az ördögnek olyan fontos, hogy mindent

tudj az életemről? – Mert te is tudsz mindent az enyémről. A férfi döbbent képet vágott. – Jó ideje mindent tudsz már – folytatta. – Amit nem a családomtól vagy közvetlenül tőlem tudtál meg, azt kikövetkeztetted a regényeimből. Hogy ki vagyok. Mi az, ami fontos számomra. – Szeme megtelt könnyel. – Én viszont semmit sem tudok rólad, leszámítva néhány jelentéktelen apróságot, amit kegyeskedsz a tudtomra hozni. A férfi szemlátomást kényelmetlenül

érezve magát, ujjaival a hajába túrt, ő pedig eltökélten folytatta. – Hát nem érted? Hogy lehetnék a feleséged, amikor annyi mindent eltitkolsz előlem? Amikor meg sem bízol bennem? Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a papírok ellopása, hogy elégtételt végy apádért, és hogy meghagytál abban a hitemben, hogy... – Ezt Pinter mondta neked? – szakította félbe rekedten. – Hogy a papírokat az apám miatt loptam el? – Mr. Pinter azt mondta, amit elloptál, az kulcsfontosságú

jelentőséggel bírt Sir John Sully bíróság elé citálásában. És hogy apád sok pénzt vesztett a férfi közvetítésével megvalósult befektetéssel. Azt állította, ez volt az oka annak, hogy apád véget vetett az életének. Giles sötét tekintettel meredt rá. – Ezt meg hogy az ördögbe volt képes kideríteni? – Nem tudom. – Vonakodva viszonozta a férfi pillantását. – Csak annyit mondott, hogy biztos forrásból tudja. Sejtésem szerint az informátora felsőbb kormánykörökben mozog. Bár

az illető tisztában volt a papírok jelentőségével, azok eredetéről fogalma sem volt. Viszont Mr. Pinter az elmondásom alapján összerakosgatta a kirakós darabjait. Amikor Giles elmormogott orra alatt egy káromkodásfélét, és elfordította a tekintetét, sietősen hozzátette: – Amit tettél, amiatt igazán nem kell szégyenkezned. Ki vádolna, amiért meg akartad torolni apád halálát? Remélem, meg sem fordult a fejedben, hogy én igen. – Nem hibáztatnálak – válaszolta fakó

hangon. – Ha tudnád, mindez hová vezetett. Miranda a lélegzetét is visszafojtotta. – Arra gondolsz, ami Calais-ban történt. Amikor ismét ránézett, a férfi tekintetében rémület tükröződött. – Ugyan már, Giles. Tudom, hogy valami történt Calais-ban, ami felzaklatott. Egészen addig az éjszakáig a nászutunk csodás volt. És Mr. Pintertől tudom, hogy a kormány azokat a papírokat használva tudta rávenni Newmarshot, hogy segítsen

akasztófára juttatni Sir Johnt. Hogy cserébe a segítségéért, Newmarsh kegyelmet kapott, viszont száműzték Angliából, és pillanatnyilag Franciaországban él. Nem lehet véletlen, hogy szeretted volna, ha utunk oda vezet. A férfi szitkozódása sem tántorította el. – Ugye Newmarshsal találkoztál Calais-ban? Ő pedig valami nyugtalanító dolgot közölt veled. – Imádkozott, hogy feltevése igaz legyen, mert ha mégsem ez volt, ami miatt

Giles igyekezett eltussolni az aznap éjjel történteket, akkor ennél aggasztóbb lehetőségeket lesz kénytelen számításba venni. Giles egy hosszú pillanatig csak meredten bámult rá. – Tudhattam volna, hogy nem hagyod annyiban a dolgot. Ellenkezik a természeteddel, hogy ne üsd bele az orrod mások dolgába, vagy hagyd, hogy az ember a hibáit elrejthesse magában. – Neked nincsenek hibáid – tiltakozott. – Ahhoz túlságosan jól ismerlek.

– Akkor egyáltalán nem ismersz. – Lépteit megnyújtva az ablakhoz ment, és kinézett. – Newmarsh rájött, hogy én tulajdonítottam el azokat a papírokat. Az asszony szíve hirtelen a torkába ugrott. – Kérlek, mondd, hogy nem az árult el, amit írtam. – Nem, dehogy. Kétlem, hogy a lóversenyek helyezési listáján kívül bármit is olvasott volna valaha, kiváltképp nem a regényeidet. – Mélyet sóhajtott. – Teljesen véletlenül a fivérem volt, aki gyanút ébresztett

benne. És most Newmarsh azzal fenyegetőzik, hogy a sajtóhoz fordul, ha nem győzöm meg a kormányt, hogy engedjék visszatérni Angliába. Görcsbe rándult a gyomra. – Ó, istenem. Most mihez kezdesz? Giles egy darabig egy szót sem szólt. – Vannak... vannak kapcsolataim, amelyekről Newmarsh úgy véli, hogy felhasználom majd az érdekében. Átgondolta mindazt, amit Mr. Pinter mondott. – Felteszem, Lord Ravenswoodra gondolsz. Ezért találkoztál vele ma

reggel kora hajnalban? Giles az ablaknál állva sarkon perdült. – A pokolba, ezt meg honnan tudod? – Mr. Pinter követett. – Remek! – csattant fel Giles. – Szóval lebuktam. Még csak észre sem vettem, hogy az a nyavalyás a sarkamban járt. – Úgy nézett rá, mint akit elárultak. – Mi az ördögnek kellett Pintert erre kérned? Már az is épp elég volt, hogy a nagyanyád a nyakamra küldte, most ráadásul azt kell hallanom, hogy a tulajdon feleségem is nyomoztat

utánam, csak a jóisten tudja, mióta... – Csak az esküvő óta, és nem kértem rá, hogy kövessen. Egyszerűen azt gondolta, így kiderítheti, miért tűnsz el mindig olyan rejtélyesen. – Amikor Giles megmerevedett, sietősen hozzátette: – Mellesleg, ezért találkoztál Lord Ravenswooddal titokban? Hogy a Newmarsh okozta problémáról beszéljetek? Giles habozott, ám aztán kényszerűen bólintott. – Ravenswood folytatta le a bűnvádi eljárást Sully ellen. Nekem szívességet

tett vele. Azoknak pedig, akiket Sully kiforgatott a vagyonából, igazságot szolgáltatott. – Őlordsága teljesíti a kérésed? – suttogta. – Hajlandó engedni Newmarsh követelésének? – Tudatja majd velem, mihelyt beszélt a feletteseivel. – Giles felhorkant. – De a kormány álláspontja igen határozott zsarolási ügyekben. Hacsak nincs rá nyomós okuk, általában nem ​en​gednek. – Nos, abból ítélve, amit Mr. Pinter mondott, Lord Newmarsh egy velejéig

romlott gazember. Szinte bizonyos, hogy még ha a sajtóhoz fordul is, az emberek nem fognak hitelt adni a szavának. – Pont úgy beszélsz, ahogy Ravenswood – vetette oda mogorván Giles. – Mind a ketten olyan biztosak vagytok benne, hogy az igazság végül győzedelmeskedik. Én kevésbé hiszek ebben. Túl sok bűnözőt láttam már, akiket elegendő bizonyíték hiányában felmentettek. – Ez aggaszt Newmarshsal kapcsolatban? Hogy valami módon

árthat neked? – Ha nyilvánosságra kerül, hogy elloptam azokat a papírokat, kizárnak az ügyvédi kamarából – mondta foga közt szűrve a szavakat. – Ügyvédi körökben nem nézik jó szemmel, ha valaki bizonyítéklopással nyer pert. Ez törvénybe ütköző cselekedet, és akár halálbüntetést is vonhat maga után. – Giles! – Ó, ne aggódj, nem fognak felakasztani. Mindent megtesznek majd, hogy a szőnyeg alá söpörjék a dolgot, ám az ügyvédi kamarából való

kizárás veszélye még így is fennáll. – Kezével körbeintett. – Ez a ház, a bútorok... semmit, amit itt látsz, semmit nem engedhetünk meg többé magunknak. A fivérem annyi apanázst biztosít majd számunkra, amennyit megengedhet magának, ám egész hátralévő életünkben a nagylelkűségére leszünk utalva. Ha Ravenswood nem tudja meggyőzni őket, hogy hagyják Newmarshot hazatérni, és másként nem tudom megoldani a problémát, az életed egész más irányt vesz, mint amivel

kecsegtettelek. Végre derengeni kezdett neki az igazság. – Ezért nem említetted, hogy vele találkoztál Calais-ban? Azért hazudtál nekem arról, merre jártál, mert aggasztott, miként reagálok? – Nem hazudtam – állította továbbra is makacsul. – Ez üzleti ügy. És igen, ezért nem fedtem fel az igazságot. Hogy hozakodhattam volna elő azzal, hogy drágám, az életünknek egyszer s mindenkorra vége? Hogy a férjed olyan botrányba keveredett, aminek

köszönhetően te és a családod ismét az újságok címlapjára kerültök majd? – Nem érdekel! – kiáltotta. – Egyedül te számítasz. A férfi keserűen felnevetett. – Alig pár hete csak, hogy gazembernek és szélhámosnak neveztél. Rengeteg erőfeszítésembe került, hogy meggyőzzelek ennek az ellenkezőjéről. Szóval bocsáss meg, ha kételkedem abban, hogy örömmel hallod, azzá a csődtömeggé váltam, akinek már eddig is gondoltál. – Sosem gondoltam, hogy csődtömeg

volnál – felelte lágyan. – Csak nyughatatlannak és meggondolatlannak találtalak. Akárcsak a fivéreimet. – A Newmarshsal kapcsolatos zűrzavar pont azt igazolja, hogy az vagyok – ellenkezett. – Ez nem igaz. Ahogy elfordította a fejét, arca fájdalmasan eltorzult. – Tudtam, mit mond a törvény, de rá se hederítettem. A magam feje után mentem, s a bosszú leírhatatlan megelégedettséggel töltött el.

– De hisz nem kizárólag ezért tetted, ugye? – emlékeztette. – Meg akartad állítani Sir Johnt és Newmarshot, mielőtt még másoknak is ártanak. – De ha nem hamarkodom el a dolgot, akkor törvényes módon állíthattam volna félre őket. Akkor a törvény adta kereteken belül sikerült volna igazságot szolgáltatni, megkérdőjelezhetetlen és tisztességes módon. Nem bizonytalan alapokra hagyatkozva, amelyek aztán visszaütnek és most tönkretesznek. Kezdte már érteni, miért aggasztja a dolog a férfit annyira.

– Ravenswood tudta, hogy te loptad el a papírokat? Tekintetét ismét a nő felé fordította. – Igen. Miért? – Ő mindig elővigyázatos ember hírében állt, józan ítélőképességgel. Ennek ellenére vállalta a kockázatot, hogy törvénytelen módon szerzett információt használ. Mert tudta, hogy néha a cél szentesíti az eszközt. Ez látszólag elgondolkodtatta a férfit. – Azért tette, mert a barátom volt, és mert... – Így volt helyes. – Bár Giles

arckifejezése egyre morózusabbá vált, ő elszántan folytatta. – A bíróságon ezért nem kerültek elő az iratok? Hogy a bűnvádi eljárás törvényes legyen? Mr. Pinter azt mondta, a papírokat kizárólag arra használták, hogy Newmarsh kezét megkössék, és együttműködésre bírják, aminek hála Sir Johnt bebörtönözték. Vagyis az igazságszolgáltatás biztos alapokon állt. – Igen, de... – Sajnálod, amit tettél? Hunyorogva nézett rá. – Hogy érted?

– Úgy tűnik, mintha sajnálnád, hogy Sir John Sully végül börtönben végezte. Tekintete a nő tekintetébe fúródott. – Sajnálom, hogy helytelenül jártam el. Sajnálom, hogy meggondolatlan semmirekellő módjára meg sem kíséreltem, hogy törvényes eszközökhöz folyamodjam. Sajnálom, hogy azt hittem, felette állok a törvénynek. De mindenekfelett az bánt, hogy az egész jövőmet azért kockáztattam, hogy elégtételt vegyek egy férfiért, aki... Szitkozódva hagyta abba.

– ...aki arra sem vette a fáradságot, hogy vállalja a felelősséget és helyrehozza a bajt, amit okozott – mondta halkan. Mit is mondott Giles Gabe versenyének a napján? Ismerem apám hibáit, ahogy ismerem a magaméit is. Giles elveszettnek tűnt. – Oly sok éven át pont úgy viselkedtem, ahogy ő: önző voltam, és meggondolatlanul szórtam a pénzt. A fivérem nem. Ő tudta, hogy apánk tönkre fog tenni bennünket. Tehetetlenül nézte, ahogy egyre vakmerőbb ügyletekbe fekteti a pénzét,

és figyelmeztetett, egy szép nap nem győzzük majd helyrehozni mindezt. Fel s alá járkált idegességében. – És én hogy reagáltam erre? Kinevettem és azt mondtam, hogy elment az esze. Reggeltől estig vigadtam, hazardíroztam és szajhákkal henteregtem London-szerte. A tanulásban sem erőltettem meg magam különösebben, kész csoda, hogy egyáltalán ügyvéddé avattak. A jog jószerével semmit sem jelentett a számomra, addig a napig, míg az apám...

Arckifejezése fagyos lett. – Miután meghalt és otthagyott bennünket szinte teljesen kisemmizve, feledni akartam az elfecsérelt éveket, és kezdeni akartam valamit az életemmel. Newmarsh apám barátja volt. Sok barátját meggyőzte, hogy fektessen be Sully vállalatába, busás haszonért cserébe. Amikor Newmarsh meghívott a partijára, ennek már tudatában voltam. – Meglep, hogy egyáltalán meghívott – szólt közbe. A férfi harsány kacajra fakadt.

– Abban a hiszemben élt, hogy szívesebben halmozom az élvezeteket, semmint akarom helyreállítani a család becsületét. Nem gondolta, hogy aggodalomra volna oka. – Hangja rideggé vált. – Tévedett. Ott volt a soha vissza nem térő alkalom, hogy visszavágjak, és ki is használtam. Aztán a papírokat átadtam Ravenswoodnak, aki azt mondta, igazságot szolgáltat, feltéve, ha beleegyezem, hogy... Elhallgatott, arckifejezése bosszús lett. – Feltéve, ha beleegyezel mibe? –

noszogatta. Arcát a kezébe temetve újfent káromkodni kezdett. – Giles, mire kért Ravenswood, mit tegyél? – Azt hiszem, most már felesleges tovább titkolódznom előtted. – Mélyen a nő szemébe nézett. – Ravenswood arra kért, járjak nyitott szemmel a társaságban és... másutt is. Hogy időről időre információkat szerezzek neki. Hogy jelentést tegyek neki a rangombeliekről. – Szaggatottan vette a levegőt. – A „rejtélyes eltűnéseim”

okát akartad tudni? Hát ez volt az. Döbbenten meredt a férfira. – Te kém vagy? Ravenswood szolgálatában? – Inkább csak amolyan informátor. És a Belügyminisztérium a megbízóm. Tátott szájjal bámult a férfira, alig akarta elhinni, amit hallott. Egész idő alatt azt mondogatta magának, hogy már az elképzelés is nevetséges. De ha Gilesról van szó, máris dugába dől, gondoljon bármit is róla. – Végig... annyi éven keresztül? A bál éjszakája óta?

– Kiléptem, amikor tudomásomra jutott, hogy esélyes lehetek a királyi tanácsos pozíciójára. Egészen addig, amíg Newmarsh meg nem kérte Ravenswoodot, hogy hozzon össze velem egy találkozót Calais-ban, azt hittem, hogy magam mögött tudhatom ezt az egészet. – Ó, istenem! – A részletek egyszeriben a helyükre kerültek. – Ezért tudtad olyan könnyedén kinyitni a zárat és hazudtál olyan meggyőzően a fogadóban. Amiért az egyik pillanatban csirkefogó gazembernek tűnsz, a

másikban pedig felelősségteljes honpolgárnak. Megrándította a vállát. – Az emberek olyan dolgokat is elárulnak egy csirkefogó gazembernek, amit egy felelősségteljes honpolgárnak sosem. – Vagyis adtad a csirkefogó gazembert, hogy ezzel leplezd a kémkedésed? – Mennyire félreismerte. – A fivéreim tudják? – Senki sem tudhatja – felelte figyelmeztetőleg. – És ha rajtam múlt volna, te sem szereztél volna róla

tudomást soha. Ez fájt. – Miért nem? – Először is azért, mert ez már a múlt, és reméltem, hogy egyszer s mindenkorra vége. Azonkívül nem szabad beszélnem róla. – Még a feleséged előtt sem? – kérdezte, s hangjából nem lehetett nem kihallani sértettségét. Aztán hirtelen eszébe jutott, mit mondott neki a férfi ott a tónál. Vannak dolgok a múltamban, amelyekről nem beszélhetek neked. Dolgok, amiket

elkövettem. Dolgok, ami voltam. És legyek átkozott, ha ezeket kiteregetem előtted, csak hogy eloszlassam a kételyeid, miszerint olyan volnék, mint az apád. – Főleg nem a feleségemmel – mondta védekezőn. – Akinek az a mániája, hogy mindenfélét írogat rólam a regényeiben. – Csak mert nem voltam tisztában a tetteid jelentőségével! Ha tudtam volna, hogy ez ilyen fontos, és nemcsak neked, de az országnak is, soha nem... – Mondtam, hogy fontos! – csattant fel. – Megkértelek, hogy ne áruld el

senkinek, és te ennek ellenére ezt tetted, csak mert megsértettem a büszkeséged. – Nem a büszkeségem sértetted meg – bökte ki. – Szerelmes voltam beléd, te ostoba fajankó! Amikor a szavak hallatán a férfi elsápadt, Minerva átkozta magát, amiért leleplezte a férfi előtt sebezhetőségét. De most már nem volt visszaút. – Szerelmes voltam beléd, és te összetörted a szívem. Ezért kezdtem el rólad írni a könyveimben.

Huszonnegyedik fejezet Giles hitetlenkedve bámult Minervára. Szerelmes volt belé? – De... de hisz csak tizenkilenc éves voltál. – Atyaég, Giles, mire elcsattant az a csók, én már évek óta szerelmes voltam beléd. Attól a naptól fogva, hogy mama és papa temetésén olyan kedves voltál hozzám. – Az csak rajongás, nem szerelem – tiltakozott.

– Ne akard megmondani nekem, mi a szerelem – mondta halkan. – Csak tudom, hogy szerelmes voltam-e, vagy sem. És a lényeg ekkor tudatosult csak benne. Azt mondta, szerelmes voltam. Nem azt, hogy szerelmes vagyok. A pokolba is, mit számít? Nem akarja, hogy szerelmes legyen belé. Vagy mégis? Minerva hátat fordított neki és töltött magának egy kevés teát, bár mostanra az már rég kihűlt. A keze megremegett, amint a csészét az

ajkához emelte. Alig ivott egy kortyot, s a csészét máris visszatette a csészealjra. Amikor ismét megszólalt, hangja halk volt, s vontatott. – Gyakorlatilag egész életemben utánad ácsingóztam. Állandóan figyeltelek, amikor a fivéreimmel voltál, és imádkoztam, hogy egy nap észrevegyél, s nőként tekints rám. Erről álmodni sem mert. Próbált előásni emlékeket azokból az időkből, de azon kívül, hogy az életét ivásra és nőkre, na meg a kártyára fecsérelte,

semmi másra nem emlékezett. Apja halálát követően élete egyetlen véget nem érő bacchanália volt. Hangja hirtelen keserű lett. – De te sosem gondoltál rám másként, mint a fivéreim ostoba húgára. Addig az éjszakáig. – Amikor szembefordult vele, szemében könny csillant, s valami a férfi szívébe markolt. – Olyan boldog voltam, hogy azon a bálon viszontláthatlak. Ezért mentem oda... abban a reményben, hogy ott leszel. Azt gondoltam, ha meglátsz abban a mélyen dekoltált ruhában,

talán megkívánsz és belém szeretsz. – Tényleg megkívántalak – válaszolta, kétségbeesetten igyekezve enyhíteni a nő bánatán. – Olyan voltál, akár egy látomás. Felvonta a szemöldökét. – Csak nem az a fajta látomás, akire vágytál. – Akkoriban nem. Az életem kész zűrzavar volt. Apám akkor halt meg, és én igazságot akartam szolgáltatni neki. Lassan rádöbbentem, hogy a csapodár életstílussal fel kell hagynom, de nem igazán tudtam, hogyan változtathatnék

a dolgokon. Az összevisszaságot egy nővel tetézni esztelenség lett volna. – Akkor talán ezt nekem is elmondhattad volna, ahelyett hogy... – Legyintett. – Ó, már egyébként sem számít. Ez már a múlt. – Az arckifejezésedből ítélve nem így van. – Amikor a nő nem válaszolt, azt mondta: – Nem akartalak megbántani. Sem akkor, sem most. – Még most sem értem, miért nem volt bizodalmad benne, hogy képes vagyok megőrizni a titkod. Belátom, hogy korábban nem volt, de miután

összeházasodtunk... – Nehezemre esik megbízni bárkiben is – ismerte el. – Ravenswood szerint azért, mert túl sok időt fecséreltem arra, hogy egyszerre játsszam két térfélen, igazi énemet elrejtve mindenki elől... a titkolódzás a szokásommá vált. – Nem ez az oka – válaszolta. Kérdő pillantást vetett rá. – Hogy érted? Minerva szánakozva viszonozta pillantását. – Nem bízol másokban, mert nem bízol saját magadban sem.

A férfi gondterhelten felsóhajtott. – De igenis bízom. – Ha bíznál, nem ostoroznád magad azért, amit évekkel ezelőtt tettél. Nem hitegetnéd magad azzal, hogy elbuktál olyasvalamiért, amit nem befolyásolhatsz. – Nem teljesen igaz, hogy nem befolyásolhatom – vetette oda foghegyről. Hatalmasat sóhajtott. Ideje előhozakodni a legrosszabbal. – Lehetséges, hogy megúszom, ha beleegyezem, hogy folytatom tovább az információszerzést. A kormány nem

szeretné, hogy abbahagyjam, szóval ha folytatom, talán belemennek Newmarsh követelésébe. – Ezt akarod? – A pokolba, dehogy! De nem látok más megoldást. Ha nem teszem, könnyen elképzelhető, hogy Newmarsh tönkretesz. Hogy tönkretesz bennünket. – És Lord Ravenswoodnak mi a meglátása? Giles megrázta a fejét. – Az a sült bolond azt mondja, vegyem fel a kesztyűt, és bízzak, mert ő

és a felettesei tesznek róla, hogy a fenyegetéseit ne válthassa valóra. – Akkor talán hallgatnod kellene rá. – Előrelépett, és kezét a férfi arcára simította. – Az elmúlt kilenc évben nyilván rengeteg jót tettél nekik. És első kézből volt szerencsém tapasztalni, mennyi jót tettél a tárgyalóteremben. Ez valószínűleg jóval többet nyom a latban, mint azt gondolnád. – Valóban? Tudom, milyen könnyen felülírhatja az ilyen dolgokat a politika – felelte rekedten.

– Hiszem, hogy ki mint vet, úgy arat, és te hosszú éveken keresztül tettél tanúbizonyságot hűségről és becsületről, és igazságot szolgáltattál. Ideje, hogy learasd a munkád gyümölcsét. – Megsimogatta a férfi arcát. – Ravenswood vakon bízik benned, és valószínűleg a felettesei úgyszintén. Én egészen bizonyosan. Szóval kénytelen leszel fontolóra venni, hogy bízz bennünk, legalább egy kicsit. Ne hasonlíts minket az apádhoz. A szükség órájában mi nem hagyunk magadra, ígérem.

A férfi torkát gombóc szorongatta. – Lehet, hogy szavadon foglak, ha kirúgnak az ügyvédi kamarából, és nem tudlak eltartani. – Jókora örökségre számíthatok, már ha Gabe és Celia megházasodnak. És ott van a hozományom... – Nem kérek a családod pénzéből – mondta a fogát csikorgatva. – Főleg nem azok után, amiket a házassági indítékaim kapcsán mondtak. – Nos, rendben, akkor még mindig ott vannak a könyveim – közölte arcán szemtelen mosollyal. –

A jövedelmemből és a fivéred pénzéből majdcsak megélünk valahogy. – Tekintete felcsillant, ahogy a férfira nézett. – Esetleg úgy intézem, hogy Rockton valami olyan elképesztő dolgot műveljen, amitől irodalmi körökben mindenki bolondul majd érte. Mélyen megérintve attól, hogy a nő hajlandó volna megtenni bármit, hogy megmentse, a férfi mosolyra fakadt. – Szóval ezért tüntettél fel gazembernek a könyveidben? Mert összetörtem a szíved? Az asszony bólintott.

Vajon begyógyult már a seb? Vajon még mindig szereti? Nem merte megkérdezni, mert félt a választól. Félt attól, amit válaszként a nőtől hallani szeretett volna. Helyette így szólt: – És nem úgy van, ahogy Calais-ban mondtad, hogy azért írtál arról az éjszakáról, mert azt gondoltad, jó kis történet kerekedhet belőle. – Remek történet kerekedett belőle – ugratta. – De nem, nem ez volt az oka. Jórészt azért tettem, hogy levezessem a haragom, és a sebeim nyalogassam.

Néha ezt teszem. Úgy van, ahogy aznap, ott a vadászlakban mondtad: segít elviselni a történteket, még akkor is, ha tudom, hogy a dolgokon mit sem változtat. – Akkor éjjel nagyobb hatással voltál rám, semmint gondolnád – felelte halkan. – Azt a csókot soha nem feledtem. A férfi arcát simogató keze aláhullt. – Ne akarj vigasztalni – suttogta. – Komolyan gondoltam. Még most is emlékszem az aranyszatén ruhádra, azokkal a fura valamikkel az oldalához

erősítve... – Turnűr – válaszolta alig hallható hangon. – Turnűrnek hívják, amiről beszélsz. – A kebled félig fedetlen volt, és gyönyörű melleid közt egy hölgy arcképét ábrázoló, kék kámea díszelgett. Hitetlenkedve meresztette szemét a férfira. – El se akarom hinni, hogy emlékszel. A nő reménykedő tekintete láttán nyomorúságosan érezte magát. – Ó, nagyon is jól emlékszem. Égtem

a vágytól, hogy ajkam a kámea helyére tapasszam. – A karjába vonta. – Mindig megnéztem, mit viselsz. A Valentinnapi bálon egy puffos ujjú, rózsaszín estélyi volt rajtad. Azt pedig már elmondtam, milyen élénken emlékszem a kebledre hulló göndör hajfürtre a berkshire-i házi bálunkon. – Csak nem arra a bálra gondolsz, ahol egy ledér özvegy társaságában jelentél meg? – kérdezte kesernyésen. Belecsókolt a nő hajába. – Ravenswood kedvéért tettem. Arra kért, derítsem ki, mit tud egy, az

alsóházban ténykedő bajkeverőről. És én a végére is jártam az ügynek. – Az ágyában, ha nem tévedek – tette hozzá fintorogva. – Szívesebben lettem volna a te ágyadban – vallotta be, mivel a vádat tagadni nem tudta. – Nem hazudtam, amikor azt mondtam, hogy képzeletben eljátszottam a gondolattal, amint meghúzom azt a fürtöt és gyönyörködöm benne, ahogy hajad a derekadra hull. – Kinyújtotta a kezét, hogy ujjaival a nő hajába szántson és hajtűitől megszabadítsa. – Így.

Sürgető kényszert érezve megcsókolta, csak hogy bizonyosságot szerezhessen róla, hogy a nő megbocsátotta neki azt a sok évvel ezelőtti éjszakát. Hogy talán képes lesz újra beleszeretni. Önző gazember lévén ebben reménykedett. De épp akkor, amikor már azt fontolgatta, hogy a kanapéra fekteti, a dolgozószobája ajtaján kopogtattak. Halkan szitkozódva tépte el ajkát az övétől. – Kértem, hogy ne zavarjanak! – kiáltotta.

– Igen, uram – mondta Finch. – De ez a fickó a turnhami Fekete Bivalyból ragaszkodik hozzá, hogy beszéljen önnel. Ahogy Giles mély levegőt vett, Minerva felkiáltott. – A csapdád... bevált! Desmond lépre ment! – Nagyon úgy tűnik. – És a pokolba vele a pocsék időzítésért. De legalább elterelte gondolatait arról, mihez kezdjen Ravenswooddal és Newmarshsal. Amikor Giles az ajtóhoz sietett és

feltépte, Finch állt ott, azzal a lovásszal, akit Giles azért fizetett, hogy tájékoztassa Desmond minden lépéséről. – Köszönöm, Finch – mondta. – Nyergeljen fel nekem egy lovat. Turnhambe megyek. – És egyet nekem is – közölte Minerva, miközben igyekezett a haját feltűzni. Giles ugyan összevonta a szemöldökét, de nem kérdőjelezte meg az utasítást. Előbb hallani akarta, mi mondanivalója lehet a lovásznak.

Miután Finch távozott, megkérdezte: – Plumtree a fogadóban van, jól sejtem? – Igen, uram – válaszolta a lovász. – De érkezése után szinte azonnal el is ment. Azt mondta, megy és gyakorolja a célba lövést. – Egy kicsit már késő van a lövöldözéshez, nem? – Magam is mondtam neki, uram. Mellesleg, nem láttam, hogy vitt volna magával puskát. Gondoltam is, milyen különös. Emlékezve, mit mondott Ravenswood a térképről, Giles azt

kérdezte: – Véletlenül nem vitt magával egy ásót? A lovász szeme elkerekedett. – De igen, uram. Honnan tudta? – Csak ráéreztem. A fia is vele volt? – A fiával érkezett, de nem láttam, hogy együtt mentek volna el. – Köszönöm az információt. – Giles a zsebébe nyúlt, és kivett egy egyfontost, és a férfi markába nyomta. – És ha bárki kérdezné... – Hallgatok, mint a sír, uram – ígérte a lovász. – Emiatt cseppet se aggódjon.

Miután a férfi távozott, Giles az íróasztalához sétált. – Mire céloztál azzal az ásóval? – kíváncsiskodott Minerva. Giles kinyitott egy fiókot, és kivette belőle a térképet, amit emlékezetből rajzolt. – Ravenswood kiderítette, milyen térkép ez. – Igazán? – kérdezte izgatottan. – Úgy fest, annak a másolata, amelyet a British Museumban őriznek, és amely Henry Mainwaring papírjai közül került elő.

– Az admirális? – És kalóz. Egyesek azt állítják, azt mutatja, hol rejtette el a kincseit. – Jóságos ég, egy kincses térkép! – Köténye zsebéből előhúzott egy tekercset, és kiterítette a térkép mellé, amit a férfi az előbb az asztalra tett. – Ez meg mi? – kérdezte. – A birtok jelenlegi térképe. Celia hozta ma reggel, amikor a családom látogatóba érkezett. – Szégyenlősen a férfira mosolygott. – A látogatásuk és a Mr. Pinterrel való találkám közt a nap folyamán rengeteg dolgom akadt.

– Na idehallgass, te kacér nőszemély, az a kis közjáték még mindig bosszant. Minerva felnevetett, majd megfordult, hogy a két térképet együtt tanulmányozza. – Fogalmam sincs, miből gondolja Desmond, hogy ez egy kincses térkép. A közepén valóban van egy fura jel, de ha jól értelmezem, és ez tényleg a mi birtokunk térképe, akkor a jel pont a tó közepére mutat. Ha Mainwaring ott ásta el a kincset, Desmond sosem találja meg. Giles felhorkant.

– Kétlem, hogy volna bármilyen kincs. A kuzinod bolond. – Kinyitott egy másik fiókot. – Minden bizonnyal az. Egyébként Mainwaring admirális nem szegényen halt meg? – De igen. – Giles kiemelte a párbajpisztolyainak dobozát. – De a történet ennél kicsit bonyolultabb. Miután Mainwaring kegyelmet kapott a királytól a kalózkodásért, és kinevezték altengernagynak, az a szóbeszéd kapott szárnyra, hogy a kalózkodása során szerzett kincseit titkos helyre rejtette.

Szerencsétlenségére, Cromwell előretörésével Mainwaring osztozni kényszerült a király sorsában, és amikor Cromwell végül hatalomra került, Franciaországba volt kénytelen menekülni. Ott is halt meg. Valószínűleg ez lehet az oka, amiért sosem tért vissza Angliába, hogy ebül szerzett tulajdonát visszaszerezze. Giles kivette mind a két pisztolyt, egy zsákot, amiben golyó, puskapor és egyéb szükséges eszközök voltak. – Plumtree ostoba, ha azt hiszi, hogy a családotok birtokán kincset talál.

Mainwaring Doverben élt. Miért rejtette volna kincseit Halstead Hall közelébe? – Talán mert eltöltött ott pár napot, amikor menekült az országból – válaszolta Minerva, miközben ujjait egy vonal mentén végighúzta mindkét térképen. Giles a fejét felkapva nézett a szemébe. – Tessék? – Nem emlékszel rá, mit mondott nagyi? Ő volt az az altengernagy, aki a család vendége volt, amikor

megneszelte, hogy Cromwell a fejét akarja. Egyenesen a londoni kikötőbe ment, ahol az egyik barátja hajóján rejtőzködött, aki aztán kimenekítette az országból. Soha többé nem adódott lehetősége rá, hogy hazatérjen. Giles tetőtől talpig megborzongott. Talán Plumtree mégsem őrült. Mi van, ha Mainwaring tényleg a birtokon rejtette el kincseit? Nem, ez nevetséges. – Minek cipelt volna magával Mainwaring egy egész vagyonra való kincset, míg barátokat látogatott? És ha

így is tett, miért nem vitte aztán magával Franciaországba? – Fogalmam sincs. Én csak azt mondom, hogy tényleg járt Halstead Hallban. Kincsről azonban sosem hallottam. Giles azt kívánta, bár követte volna Plumtreet aznap, hogy kideríthesse, a férfi pontosan hol is keresi a kincset. Mert ha Plumtree elég ostoba ahhoz, hogy elhiggye, a kincs valahol a Sharpe-birtokon lapul, és aznap is az után kutakodott, amikor a Sharpe-ok meghaltak...

Giles nekiállt megtölteni a pisztolyokat. – Mit művelsz? – szegezte neki a kérdést Minerva. – Nem megyek a kuzinod után fegyver nélkül – válaszolta. – Még akkor sem, ha tényleg csak egy ásót vitt magával. – Gondolod, hogy tényleg odament... mármint a birtokunkra, hogy a kincset keresse? – Miért ne? A nyár derekán járunk, még jó néhány órája van napnyugtáig. És ha rajtakapom, talán kisajtolhatok

belőle néhány választ. Összetekerte a két térképet, és a köténye zsebébe gyömöszölte. – Veled megyek. – Egy nyavalyát. – Kabátja mindkét zsebébe egy-egy pisztolyt süllyesztett, majd az ajtó felé indult. – Mihelyt a birtokra érek, segítségül hívom a fivéreid. – Nincsenek otthon. Az egész család a városban tölti a napot, vásárolnak, majd színházba mennek. Halstead Hallban a szolgákon kívül nincs senki. Nyilván nem akarod őket is belevonni,

és aztán kockáztatni, hogy szárnyára kapjon a pletyka, míg biztos nem vagy benne, hogy ez elkerülhetetlen. Még abban sem lehetsz biztos, hogy Plumtree a birtokon van. A férfi villámló tekintettel meredt rá. – Ha ott van, egyedül is elbánok vele. – Várj egy percet! Csak hadd húzzam át a rövid szárú csizmám. Amikor felviharzott a lépcsőn, a férfi tanácstalanul ácsorgott. Nem akarta Plumtree közelében tudni, főleg nem akkor, ha tényleg a férfi végzett a Sharpe-okkal.

A bejárati ajtó felé indult, ám a nő utolérte, épp amikor lefelé lépdelt a lépcsőn, ott várakozó hátasa felé. – Kész vagyok – mondta teljesen kifulladva, mert annyira igyekezett, hogy tartsa a lépést vele. – Te nem jössz velem. – Ó, dehogyisnem. A férfi megállt a lépcsőn, és a szemébe nézett. – Idehallgass, kedvesem... – Giles Masters, ne merészelj ilyen engesztelő stílusban beszélni velem! A fivéreimnek sem sikerült sosem, és

nem fog neked sem. Vigyél magaddal, és én megígérem, hogy azt teszem, amit csak mondasz. – A hangja elcsuklott. – De nem hagyom, hogy egyedül menj oda, és egyedül nézz szembe a kuzinommal, miközben én itt ülök, és az elkövetkező pár órában azon gondolkodom, hogy élsz-e még vagy halsz. Az arcára kiülő aggodalom a férfi szívébe nyilallt. – Megoldom magam is, szerelmem. – Kezét az állára simította. – Sokkal veszélyesebb helyzetben is voltam már.

– De ez alkalommal nem kell egyedül menned. – Kezét a férfi kezére tette. – Hadd menjek. Segíteni szeretnék. – Ha valami bajod esne... – Az ég szerelmére, csak Desmondról van szó, nem egy bestiális bűnözőről. És nem leszek láb alatt. Sőt ha sikerül megbizonyosodnunk róla, hogy a birtokon van, akkor megyek és kerítek neked segítséget. Ez gondolkodóba ejtette. – Giles, kérlek – győzködte, s tekintetén látszott, mennyire félti. – Időszerű volna, ha végre bíznál

bennem, nem gondolod? Akkor is megengedted, hogy veled menjek, amikor követtük Desmondot és Nedet a fogadóba, és nem történt semmi. Még a segítségedre is voltam, nem? – Igen, de... – Ez sem más. Sőt biztonságosabb, hisz most fel vagy fegyverkezve. És ha Ned mégis vele van, mindkettejükkel nem boldogulsz. Akkor szükséged lesz rám, hogy segítséget hívjak. – Bár ne hajítottam volna ki Pintert olyan hamar – motyogta. – De megtetted, és nincs rá idő, hogy

utánaküldessünk. Nem tudhatod, Desmond meddig lesz odakinn. Tetten kell érnünk, ha ki akarjuk szedni belőle az igazságot. Amikor a férfi még mindig habozni látszott, Miranda hozzátette: – Azonkívül, ha nem hagyod, hogy veled menjek, követlek. Giles ferde szemmel nézett rá. – Rendben, de azt teszed, amit mondok, érted? – Igen, Giles – válaszolta rá cseppet sem jellemző engedelmes módon, amitől a férfi egy másodpercig sem

bízott benne. Sóhajtva segítette fel a lovára, majd ő is lova nyergébe ​pattant. – Komolyan gondoltam, Minerva. – Azzal megrántotta a gyeplőt, hogy a ló meginduljon. – Bízz bennem, nem csinálok semmit, amivel veszélybe sodorhatom magam. Bízzon benne? Ez rettenetesen nehéz volt. Ravenswood szerint nehéz úgy élni, ha nem bízunk a másikban, de bízni valakiben még annál is nehezebb. Főleg ha a személy, akiben bízunk, olyasvalaki, akit a legjobban szeretünk.

Fürgén lovagoltak végig az utcákon. Amikor kiértek az Ealingbe vezető országútra, gyorsabb vágtába kezdtek. Igyekezvén, hogy ki ne fussanak az időből, szótlanul vágtáztak. A birtokhoz közeledvén Giles lassított, és tekintetével Plumtree bricskájának nyomai után kutatva pásztázta az utat. – Semmit sem látok – mondta Minerva. – Remélem, még nem ment el. Giles felnézett az égre. – Kétlem. Még soká sötétedik. Valószínűleg nem hagyta a kocsiját szem előtt, ahol bárki,

aki arra jár, kiszúrhatja. – Ráfordult a vadászlakhoz vezető hosszú ösvényre. Amikor a tóhoz vezető ösvény a látóterükbe került, észrevett egy fához kötözött lovat. Lovát közelebb irányította Minerva lovához, hogy térdével a térdét meglökje, és amikor a szemébe nézett, a lóra mutatott. A nő bólintott. Megrántotta a gyeplőt, ahogy a nő is. Mindketten leszálltak a nyeregből. – Megyek, megkeresem – mondta a férfi. – Úgy tűnik, egyedül van, szóval elbírok vele. Te fogod a lovakat és

felmész a ​házhoz. – Na és ha az egyikre szükséged lenne? – Nem lesz. Itt az övé, és ha véletlen szem elől téveszteném, mert rossz irányba ment, nem akarom, hogy észrevegye a másik lovat és ráébredjen, hogy lelepleződött. Talán soha többé nem lesz rá lehetőségünk, hogy elkapjuk, készüljön bármire is. A nő arcán aggodalom tükröződött. – Gyűlölöm, hogy itt kell hagynom téged menekülési lehetőség nélkül. A férfi elmosolyodott.

– Ha tudnád, hányszor szabadultam már rázós helyzetekből, drágaságom, feleennyire sem aggódnál. – Nem baj, azért én megyek és hozok magammal néhány jól megtermett szolgálót, arra az esetre, ha Desmond makacskodna, rendben? A férfi megcirógatta felesége állát, és azt mondta: – Jó kislány. Megfordult, hogy távozzon, de a nő a karjánál fogva visszatartotta. Amikor kérdő pillantással meredt rá, lábujjhegyre állt és szájon csókolta.

– Hogy szerencséd legyen – suttogta. Aggódó arckifejezése felszínre hozott valamit, amit nagyon régen jó mélyre temetett a lelkében. És akkor megértette: ha az ember nem bízik mások segítségében, akkor arra sem nyílik lehetősége sosem, hogy lássa, aggódnak-e érte. Vadul kalapáló szívvel bámult a nő kedves arcába. – Drágám, válaszolnál egy kérdésemre? – Éspedig? – Azt mondtad, szerelmes voltál

belém, egészen addig, míg össze nem törtem a szíved. Azóta... szóval, gondolod, hogy egy nap még talán... – Ostoba volt, hogy felvetette. Az idő nem alkalmas, és nem számít, mit válaszol, az úgyis csak elvonná figyelmét attól, amit tenni készül. – Nem érdekes. De ahogy elfordult, a háta mögött a nő halkan azt suttogta: – Igen, még most is szerelmes vagyok beléd. Mindig szerelmes voltam beléd. Megdermedt, aztán ment tovább, s közben gondolatai vadul cikáztak. Minerva szereti. Szerelmes belé. És

akkor ráébredt, hogy egész életében arra várt, hogy ezeket a szavakat hallja. Arra várt, hogy valaki észrevegye őt, őt, aki nem csupán egy vásott másodszülött, nem csak egy bukott férfi, aki egyszer tönkretette a fivére életét, és aki rengeteg ostobaságot követett el fiatalkorában. A tény, hogy Minerva volt az, aki meglátta, milyen is ő valójában, örömmel töltötte el a szívét. Plumtree lovának nyerítése visszazökkentette a valóságba. Minden eszét össze kell szednie, ha le akar

számolni vele. Az erdőbe vezető ösvény után kutatott, de másik után, mint ami a tóhoz vezetett, mivel aznap, amikor ő és Minerva úszni indultak, nem tűnt neki fel, hogy a közelben ástak volna. De még mielőtt csapásra bukkanhatott volna a bozótosban, a sziklás talajba csapódó ásó semmivel sem összetéveszthető hangja ütötte meg a fülét. Kezét a kabátja zsebébe csúsztatta, és az egyik pisztoly markolatára zárta. Egyszer s mindenkorra ideje kideríteni,

mit tud Desmond Plumtree a Sharpe-ok haláláról.

Minerva nem vette az útirányt azonnal Halstead Hall felé. Egyrészt azért, mert tudni akarta, a férje hol vetette be magát pontosan az erdőbe, hogy nyomára leljen, amikor visszatér. Másrészt pedig azért, mert kíváncsi volt rá, miként reagál Giles arra, amit mondott. Biztosra vette, hogy hallotta. Az az egyetlen, szívdobbanásnyi időre elég pillanat, amikor férje visszahőkölt,

elárulta. Még azt is tudni vélte, miért nem felelt egyetlen árva szót sem. Sem a hely, sem az idő nem volt alkalmas szerelmi vallomásra. Igazából azt sem értette, miért bukott ki belőle, leszámítva, hogy amikor Giles valamikori érzéseiről kérdezte, rendkívül feszültnek tűnt, mintha csak kételkedett volna a válaszában. Abban a pillanatban bármit megtett volna, hogy az arcára kiülő kétségeit eloszlassa. És most elment, hogy megküzdjön Desmonddal, és talán sosem tudja meg,

vajon ugyanúgy érez-e, mint ő. Elfintorodott. Nem, nem gondolhat erre. Nem esik bántódása. Tud magára vigyázni. Végtére is tapasztalt kém. A férje a Belügyminisztérium titkos informátora. Döbbenetes. Megjegyezve, a férfi hol tűnt el az erdő sűrűjében, lábát a kengyelbe dugta, hogy nyeregbe szálljon, amikor ismerős hangot hallva megdermedt: – Lám-lám, csak nem az én drága kuzinomhoz, Minervához van szerencsém? Nyugtalanság lett rajta úrrá,

miközben lábát kihúzta a kengyelből, és megfordulva az őt gyanúsan méregető Neddel találta magát szemben. Mögöttük, nem túl messze, a férfi lova állt. Valószínűleg észrevette őt és leszállt a lóról, hogy fel ne hívja magára a figyelmet. Ez nem túl ígéretes. – Ned! – kiáltotta, s próbált úgy tenni, mintha örömére szolgálna a találkozás. – De örülök, hogy látlak. Mi járatban errefelé? – Én is épp ezen gondolkoztam. – Pillantása a lovakra esett. – Mióta férjes asszony vagy, nem Londonban élsz egy

nagy ​házban? – És nem jöhetek haza látogatóba? A férfi résnyire szűkült szemmel nézett rá. – Nekem úgy tűnik, úti célodtól kissé messzire kalandoztál. És a férjed hol van? Vajon tudja, hogy Giles itt van és Desmond után nyomoz? Ha hazudna, és azt mondaná, hogy valaki mással van itt, és ő látta Gilest, akkor rögtön tudná, hogy valamire készülnek. Jobb nem kockáztatni. – Elment, hogy keressen egy piknikre

alkalmas helyet, a lovakat pedig rám hagyta. Azt mondta, van a közelben egy tó. – Ez igaz. De nincs nálad piknikkosár. Az agya lázasan zakatolt. – A kosarat magával vitte. – Ugyan már, miért vitte volna magával, amikor itt is hagyhatta volna veled? És ha így is van, miért akartál nyeregbe szállni és ellovagolni, amikor megláttál? A dolgot nem tudván tagadni, az asszony ellentámadásba lendült. – Miért ostorozol ilyen otromba

kérdésekkel? – kérdezte olyan fensőbbséges hangon, amilyet csak ki bírt préselni magából. – Ez az én otthonom, és akkor jövök ide, amikor csak akarok, és azt csinálok, amit csak akarok. Szóval, ha megbocsátasz, most megyek és megkeresem, hová lett Giles. Mielőtt még megfordíthatta volna a lovat, Ned mellé lépett és kést nyomott az oldalába. – Nem hiszem, kuzin. A gyomra görcsbe rándult. – Ned – szólt erélyesen –, mégis mi a fenét művelsz? Tedd le azt a kést! Az ég

szerelmére, hisz a kuzinod vagyok! – Igen, sok hasznom volt belőle már eddig is. Apának és nekem végre lehetőségünk adódott, hogy megmentsük a fonodát, mielőtt még túl késő, és nem fogom hagyni, hogy keresztülhúzd a számításainkat. – Nem áll szándékomban keresztülhúzni semmit – suttogta. Nem küzdhetett meg vele, hisz a férfinak fegyvere van, neki viszont nincs. Azelőtt végez vele, hogy egyáltalán sikolthatna. – Nem érdekel, miért vagy itt. Oda mész, ahová csak tetszik, ha

hagyod, hogy megkeressem a férjem. – Persze hogy megkeressük. Mostanra már kétszer is megfordulhatott volna a tóig és vissza. Szóval nem hinném, hogy a tónál van. És szerintem ezt te is tudod. Ó, ne, csak a jó isten a megmondhatója, hogy reagál Giles, ha meglátja az őt késsel fenyegető Nedet. – Nem akarunk bajt. Csak hagyd, hogy hozzam a lovakat és... – Hallgass, te átkozott! És indulj. – Az erdő felé lökdöste, miközben a kést a vesetájékának szegezte. Fontolgatta,

hogy úgy tesz, mintha megbotlana, de félt, hogy rosszul mozdul, és a kés a hátába fúródik. Ráadásul a Neddel való dulakodás elvonná Giles figyelmét Desmondról. Maga előtt valahonnan ásás hangja ütötte meg a fülét. Valószínűleg Desmond ásott, ami azt jelenti, hogy Giles még nem bukkant rá. Időt kell hagynia a férfinak. Az egyetlen módja, hogy mindketten ép bőrrel megússzák a dolgot, ha Giles még azelőtt elkapja Desmondot, hogy ő és Ned odaérnek. Olyan lassan vánszorgott, ahogy csak

tudott, szinte vonszolva magát, úgy téve, mintha a letört gallyak és kövek gátolnák az előrehaladásban. – El nem tudom képzelni, mi ütött beléd. Nevetségesen viselkedsz, és ez... – Azt mondtam, hogy hallgass! – sziszegte. Rémületére a férfi a derekánál fogva megragadta, és a kést a torkához szorította. A fülébe suttogva tuszkolta egyre csak előre. – Mindig mindenbe bele kell ütnöd az orrod. Azokkal a vacak könyvekkel szégyent kellett hoznod a családra. És Hetty nénit még csak nem is érdekli, mindent

megad neked, nekünk pedig az égvilágon semmit. Tartózkodott tőle, hogy emlékeztesse, apja megörökölte a fonodát nagyanyja fivérétől. Épp csak nem tudta felvirágoztatni, ahogy nagyi tette a sörfőzdével. – Biztos vagyok benne, hogy a végrendeletében nagyi szép summát szán nektek. A férfi felhorkant. – Nem, ha mindannyian megházasodtok, és kölykeitek születnek. Így már semmire sem

számíthatunk tőle. Megérdemeljük a kincset. Minden más a tiétek, de nem fogom hagyni, hogy azt is megszerezzétek, hallod? Főleg nem azok után, hogy olyan keményen megdolgoztunk a felkutatásáért. – Kincset? Miről beszélsz? – kérdezte, leplezni igyekezvén félelmét, amit a torkának feszülő kés miatt érzett... egyetlen rossz mozdulat, és halott. – Pszt! – suttogta. – Az ásás abbamaradt. És tényleg. Vajon ez azt jelenti, hogy Giles meghallotta őket? Hogy

megtalálta Desmondot? Vagy Desmond egyszerűen csak megpihent? Egy pillanattal később egy tisztásra értek, ahol ott találták Gilest, aki Desmond mellett állt és pisztolyt tartott a férfi fejéhez. Kuzinját kiverte a veríték, az ásó pedig a lábánál hevert. Abban a minutumban, ahogy Giles észrevette őt és Nedet, elsápadt. Aggodalommal teli tekintete találkozott az övével, de amikor ismét Nedre nézett, halálos eltökéltség sugárzott belőle. – Látom, meg akarsz halni, Ned –

vicsorogta. – Vagy legalábbis meg akarod öletni az apádat. – Ne merészeld! – kiáltotta Ned. – Ha megteszed, én... én elvágom Minerva torkát, esküszöm, hogy megteszem! – Akkor te és az apád mindketten meghaltok. – Azzal Giles előrántotta zsebéből a másik pisztolyát is, és Ned fejére célzott. – És semmi hasznát sem veszitek annak a kincsnek, nem igaz? – Elég az ostobaságból, fiam! – mondta Desmond rekedten, kiguvadt szemekkel és vad tekintettel. – Engedd el! Az ég szerelmére, hisz az

unokatestvéred! A kés megremegett a nyakán. – Mindene megvan – siránkozott Ned panaszosan. – Mindannyiuknak! Ez nem tisztességes! Giles meredten bámult a férfi arcába. – Ezt nem úszod meg. Hacsak bele nem nyugszol, és futni hagyod. – Hogy engem és apámat aztán letartóztathass birtokháborításért, vagy egyéb mondvacsinált vádakkal? Láttam a barátaid az esküvőn, azt a rengeteg fontos úriembert. Gondod lesz rá, hogy apám és én tönkremenjünk.

– Nem fog ártani nektek, megígérem – hízelkedett neki Minerva. – Nem hagyom. Végtére is családtagok vagytok. – Most ezt mondod – vágott vissza Ned –, de mihelyt elengedlek, mindkettőnket lefogattok. – Ugye nem gondolod komolyan, te ostoba, hogy lecsuknak, ha megölöd? – kiáltotta Desmond. – Felakasztanak! Hagyj fel ezzel az ostobasággal, és egyszer az életben végre gondolkozz. Apja sértegetését hallgatva Ned elfintorodott.

– Épp ezért magammal viszem, téged pedig itt hagylak Mastersszel. Öljön csak meg, kit érdekel? – Karja a nő derekára feszült, és megpróbálta abba az irányba tuszkolni, ahonnan az előbb érkeztek. – Várj! – kiáltotta Giles. – Mi van, ha lemondunk arról, hogy feladjunk a hatóságoknak? És segítünk megkeresni a kincset. – Van egy jobb térképünk a birtokról – jegyezte meg Minerva, Giles kezére játszva. – A kötényem zsebében lapul. – Ha valahogy rá tudná venni Nedet,

hogy vegye el azt a kést a torkától... – Ha összevetitek a tiétekével, pontosan látni fogjátok, hol van elrejtve a kincs. – Honnan tudtok a térképünkről? – kérdezte Desmond rekedt hangon. – Megvannak a forrásaim – válaszolta Giles. – És tőlük tudom, hogy van egy térképük, ami megmutatja, Mainwaring hová ásott el pár ékszert. Desmond megrázta a fejét. – Szó sincs ékszerekről. Spanyol arany, egy egész vagyon. – Nos, egyetlen unciát sem látsz belőle, ha az eszement fiad meg nem

győzöd, hogy engedje el a feleségem! – förmedt rá Giles. – Ned, kérlek! – kiáltotta Desmond. – A térképet! – sziszegte Ned a fülébe. – Tényleg azt hiszed, hogy a segítségével megtalálhatod az aranyat? – Már összevetettem őket – felelte. – Úgy tűnik, hogy az arany a tó közelében van elásva. Ha kiveszed a térképet a kötényem zsebéből, megmutatom. Ned tétovázott, de kapzsisága meggyőzte. Kezét a nő köténye zsebének magasságába engedte, és

felmordult, amikor kívülről kitapintva, papír zizegését hallotta. És amint egyik kezét a zsebébe csúsztatta, hogy a térképet kitapintsa, másik kezével elvette a torkának szorított kést, pont, ahogy a nő arra számított. Abban a minutumban, amilyen erősen csak tudott, Minerva csizmájának sarkával a férfi rüsztjébe rúgott, majd a földre vetette magát. Giles tüzelt, a golyó a feje felett süvített el. És Ned a földre zuhant.

Huszonötödik fejezet Ahogy füst töltötte be a tisztást, Giles félredobta elsütött pisztolyát, és Minervához sietett. Másodpercekkel korábban észrevette a villanást a szemében, hogy Ned lábára taposott volna, és felkészítette magát mindenre. A gondolatra, hogy megsérülhetett volna, a szíve olyan hevesen kalapált, hogy majd kiugrott a helyéből, bár Ned volt az, aki a földön fekve vonaglott, és jajgatott a válla miatt.

Az első, ami a közelébe érve feltűnt neki, a nő csodaszép ruháját beborító vér volt. – Ó, istenem, Minerva! – kiáltotta, miközben letérdelt mellé. – Jól vagyok – válaszolta. – Ez az ő vére, szerelmem. Nem az enyém. Felkapta Ned kését és az erdő sűrűjébe hajította, majd másik pisztolyát a zsebébe süllyesztette, hogy a feleségét magához ölelhesse. Mihez kezdett volna, ha elveszíti? Nem élte volna túl. A nő hirtelen megmerevedett és azt

sziszegte: – Giles, mögötted! Desmond... A nőt a karjában tartva gördült tova, a pisztolyáért nyúlva, amikor az ásó pár centire a fejétől lesújtott. Mielőtt Desmond újra felemelhette volna, Giles a pisztolyát rászegezte. – Esküszöm, hogy megöllek – mondta dühbe gurulva. – Téged és azt az átkozott fiadat is. Desmond könyörögve engedte le az ásót. Giles felállt, pisztolya azonban egyetlen pillanatra sem tévesztette el a

célt. Mögötte Ned nyöszörgött: – Meghalok! Nem hagyhatja, hogy meghaljak! – Nem fogsz meghalni, Ned – hallotta Giles Minerva válaszát. – Úgy tűnik, a golyó átfúrta a vállad. Életben maradsz. – Nagy kár – vicsorgott Giles. – Most pedig ne mozogj, és hagyd, hogy bekötözzem, mielőtt még ennél is több vért vesztesz, jó? – utasította Minerva. – Engem az sem izgat különösebben, ha elvérzik – mordult fel Giles.

– Ettől még az unokatestvérem – jegyezte meg. – És nem szükséges, hogy vér tapadjon a kezedhez. Főleg ha királyi tanácsos szeretnél lenni. – Igaza van, Masters – szólt közbe Desmond –, kissé eltávolodva tőle. – Semmi értelme a dolgot nagydobra verni. Maga hallgat Ned ügyefogyottságáról, én pedig nem mondom el senkinek, hogy rálőtt. A kincs egy részét is átengedjük. Mit szólna, mondjuk ötven százalékhoz, nem, hatvan százalékához az aranynak, amit találunk?

Most pedig eljött az ideje, hogy kiderítse, van-e valami köze ennek a kincsvadászatnak a gyilkosságokhoz. Tettetve, hogy fontolóra veszi Desmond ajánlatát, Giles azt mondta: – Honnan ennyire biztos benne, hogy van itt egyáltalán arany? Tekintve, hogy már legalább húsz éve keresi... – Nem, csak pár hónappal ezelőtt fogtam hozzá a kutatáshoz. Amikor Ned hétéves volt, és elmondta, hogy talált pár aranyat a sárban, idehoztam, hogy mutassa meg a helyet, de azon kívül, hogy a tó közelében volt, nem

emlékezett a helyre. Giles szeme résnyire szűkült. – Ned tényleg talált itt aranyat? – Mivel Ned ugyannyi idős volt, mint Gabe, ez nagyjából a gyilkosságok időpontjában ​le​hetett. – Igen! – harsogta Desmond. – Én mondom, a kincs létezik. Magam is kutakodtam utána egy keveset akkoriban, de mivel egyetlen darabot sem találtam, a további keresgélést értelmetlennek találtam. Aztán amikor pár hónappal ezelőtt ráakadtam a térképre a múzeumban, rájöttem, hogy

Ned valószínűleg rátalált Mainwaring kincsére. – Ez nevetséges – kételkedett Giles. – Mindenekelőtt azért, mert Mainwaring kincse állítólag egy halom ékszer volt. – Akik ezt állítják, tévednek – kardoskodott Desmond. – Mainwaring kalóz volt, azok pedig spanyol aranyat loptak. És el kell ismernie, a térképen ez a birtok van. – Valamelyik birtok a sok közül. – Ez a birtok, a fenébe is. Tudom, hogy ez az! Valahonnan mögülük hirtelen fura

nesz törte meg a csendet. – Mi folyik itt? – üvöltötte Stoneville a tisztásra rontva. – A pokolba, már csak ez hiányzott! – motyogta Desmond, miközben szemmel láthatóan megértette, hogy az ügy nyilvánosság elől történő eltussolása épp most ment füstbe. – Oliver! – kiáltotta Minerva. – Azt hittem, a városban ​vagytok! Ekkor nyomában Gabe-bel Jarret rontott a tisztásra. – A nejeink elfáradtak, így úgy döntöttünk, hogy hazajövünk. Épp

ráfordultunk a felhajtóra, amikor puskalövést hallottunk, és pár másodperccel később két ló vágtatott felénk ebből az irányból. – Jarret körbenézett. – Ki a franc lőtte meg Nedet? – Én voltam – válaszolta Giles. – Kést szorított Minerva torkához. Stoneville a férfi felé lendült, ám Minerva az útját állta. – Hagyd békén. Megsérült. – Mire ellátjuk a baját, a lelkét is kileheli – szólt közbe Gabe. – Teljes szívemből egyetértek –

csattant fel Giles. – Egyikőtök sem fogja megölni – mondta Minerva. – Egyszerűen csak egy félreértés áldozata. – Miféle félreértés? – követelőzött Stoneville. Giles Desmond felé intett a fejével. – Ő és az apja abban a hiszemben vannak, hogy egy egész vagyonra rúgó spanyol arany van itt valahol elásva. Miközben Stoneville felnyögött, Jarret így szólt: – Jóságos ég, Ned. Nem lehetsz ilyen ostoba.

– Láttam az aranyat! Ne hazudj, és ne mondd azt, hogy nem! – kiáltotta Ned, miközben igyekezett talpra vergődni. – Ó, az isten szerelmére, vigyázz, a vérzés erősödik! – Minerva felállt, és szigorú pillantásokat lövellt fivérei felé. – Nem folytathatnánk másutt ezt a beszélgetést? Nednek orvosra volna szüksége. – Annál többre van szüksége, ha tényleg azt hiszi, hogy aranyat talál idekinn – jegyezte meg Jarret. Bosszúsan, hogy felesége úgy veszi pártfogásába Nedet, mintha az egy

sebesült kölyökkutya volna, Giles intett Desmondnak, hogy kövesse őket. – Mire célzott azzal, hogy nem lehetsz ilyen ostoba, Ned? – érdeklődött Desmond, miközben elindultak vissza az erdőn keresztül. – Azt mondtad, hogy az aranyat itt találtad. Jó néhány darabot adtál nekem. – Akkor ellopott párat, hogy neked adhassa – csattant fel Gabe. – Úgy érted, az itt eltemetett kincsből... – Nincs semmiféle kincs, Desmond – mondta Stoneville sóhajtva. – Nem is

volt soha. A szüleink halálát megelőző karácsonykor apánk mindegyikünknek adott pár darab régi spanyol aranyat, amit kártyán nyert. – Emlékszem! – erősítette meg Minerva. – Mindannyian tízet kaptunk. – Aztán a Plumtreek érkeztek látogatóba – folytatta Jarret a történetet –, és Ned olyan undok volt Celiával, hogy mi... nos... megtréfáltuk. – Jóságos ég – sóhajtott Minerva. – Mit műveltetek ti hárman? Giles fejében addigra már kezdett körvonalazódni, mit tettek. Túl sok

„kópéságban” volt benne ő maga is, amit a Sharpe fivérek barátaik megviccelésére tettek. – Megtréfáltatok? – kérdezte Ned rekedten. – Nem, láttam, amint előkotorjátok a földből. Azt mondtátok, hogy egy kalóz rejtette oda az aranyat. Én magam is együtt ástam veletek! – Te ostoba, mi rejtettük oda! – hurrogta le Gabe. – Amikor később pár darab eltűnt belőle, Oliver nagyon dühös lett. Azt gondolta, Jarret és én vesztettük el. Te vitted el, ugye? – Lehetetlen – rebegte Desmond

holtsápadtra váltan. – Régi arany volt, évszázadokkal ezelőtti. – Igen – mondta Stoneville. – Amit apánk nyert. Épp jó napja volt és nekünk ajándékozott belőle valamennyit. Megmutathatjuk a sajátunkat, ha gondolod. – Nem tudom elhinni – ismételgette Desmond. – Az a rengeteg órányi ásás... az idejövetel és keresgélés és... – Ezt csinálta aznap is, amikor Minerva szülei meghaltak, ugye? – faggatta Giles. – Az aranyat kereste. Ahogy a négy férfi Desmond köré

csoportosult, a társaságra csend ereszkedett. – Mi történt, Desmond? – szegezte neki a kérdést Stoneville. – Rajtakaptak ásás közben? Attól való félelmedben, hogy elveszik tőled az aranyat, lelőtted őket? – Nem! – tiltakozott Desmond, s arcára őszinte döbbenet ült ki. – Az ég szerelmére, semmi közöm a meggyilkolásukhoz! Hogy jut egyáltalán eszetekbe ilyesmi? – Csak egy kőhajításnyira van innen – mutatott rá Jarret –, és mindketten

tudjuk, hogy aznap itt jártál. Láttalak az erdőben. – És a Fekete Bivaly lovásza megesküdött, hogy aznap éjjel ő maga takarította le a vért a kengyeléről – tette hozzá Giles. Desmond elsápadt. – Ó, istenem, ó, istenem, ó, istenem... – Desmond, mi történt? – förmedt rá Stoneville. – Ha feljelentést teszünk Ned ellen, ennyi arany eltulajdonításáért felakasztják. Arról már nem is beszélve, hogy Minerva életére tört. Vagyis Ned bitófára jut, ha

nem árulod el nekünk azonnal az igazat. Mitől volt véres a kengyel? – Már halottak voltak, amikor rájuk találtam, értitek? – kiáltotta Desmond. – Azután találtam meg Prut és Lewist, hogy lelőtték őket. – Te találtad meg őket – ismételte Jarret kétkedve. – Idekinn kutattam az arany után, amikor meghallottam a lövéseket – dadogta Desmond. – Rohantam, hogy megnézzem, mi történt, és észrevettem, hogy a vadászlak ajtaja félig nyitva van. Ezért én... bementem,

és a vért látva futásnak eredtem. – Hihető történet – csattant fel Gabe. – Ha én lőttem volna le őket, mert rajtakaptak, miközben az arany után kutattam, nem gondoljátok, hogy lelőhettem volna őket az erdőben is? – kiáltotta Desmond. – Miért tettem volna odaát a vadászlakban? Volt benne valami. És Giles mindig is túlzásnak tartotta, hogy egy olyan anyámasszony katonája, mint Desmond, képes lenne hidegvérrel gyilkolni. – És – folytatta Desmond – akkoriban

egyáltalán nem is voltam biztos az arany létezésében. Csak a hétéves fiam meséjére támaszkodtam, és az ő állításán kívül, hogy itt találta, semmilyen bizonyítékom nem volt. Kizárt, hogy olyan őrült lettem volna, hogy ezért bárkit is lelőjek. – Rokonai gyilkos ábrázatát elnézve így kiáltott: – Esküszöm! Semmi közöm a halálukhoz! – Láttad, ki lőtte le őket? – faggatózott Stoneville. Desmond megrázta a fejét. Giles meglóbálta előtte a fegyvert. – Hazudik. – Túl sok évet töltött

azzal, hogy kirostálja a hazugságot az emberek által előadott, igaznak vélt történetekből. Rögtön felismerte, ha hazugsággal állt szemben. – Kit látott? Desmond tekintete a pisztolyra esett. – Esküszöm, hogy minden, amit láttam, az egy lovas volt. – Írja le, mit látott – unszolta Giles. – Én... én... nem vagyok benne biztos... már sötétedett... – Ha szeretné, Desmond, hogy megmentsem a fiát az akasztófától... – kezdte Giles. – Akárki volt is az, köpenyt viselt –

mondta kétségbeesetten. – Én... én igazából azt sem tudnám megmondani, férfi vagy nő volt-e az illető. – Akkor meséljen a köpenyről – faggatta tovább Giles. – F-fekete volt és csuklyás. Vagy talán sötétkék. Nem vagyok benne biztos. Addigra már túl sötét volt, hogy lássam. – És a ló? – érdeklődött Giles. Desmond vetett egy pillantást a körülötte ácsorgó négy férfira. – Egy fekete arab telivér, fehér orrnyereggel. És baloldalt hátul, fehér

alsó lábszárral. Stoneville a férfira meredt. – Ennyi év alatt hallgattál minderről. Az ég szerelmére, akár fel is kutathattuk volna a gyilkosukat! – Nem! – tiltakozott Desmond. – Félreértitek. A lovas, akit láttam, a vadászlak felé igyekezett. Ez gondolkodóba ejtette mindegyiküket. – A vadászlak felé? – kérdezte Giles. – Igen. A szalonban voltam, amikor hallottam, hogy egy ló közeledik. Kinéztem az ablakon, és megláttam a

vadászlak felé közeledő lovast. Így aztán hátramentem, és rögtön távoztam. Akárki volt is az, tudjátok, nem akartam, hogy azt higgye, én öltem meg őket. – Oliver, lehet, hogy téged látott? – kérdezte Jarret. – Te találtál rájuk. – Nem, én nagyival voltam – emlékeztette Oliver. – És mi éjjel jöttünk. Desmond az imént mondta, hogy a lövések az est beállta előtt dördültek el. – Csak annyit tudok, hogy a ló a ti istállótokból való – tette hozzá

Desmond. – Ennyire emlékszem. – Igaza van – jegyezte meg mogorván Gabe. – Volt egy pont ilyen lovunk. – Ha valaki közvetlenül azután talált rájuk, hogy meghaltak, miért nem szólt egy szót sem? – töprengett Stoneville. – Valószínűleg ugyanazon okból kifolyólag, mint Desmond – válaszolta Minerva. A körön kívül állt, még mindig Nedet támogatta, aki szemmel láthatóan rossz bőrben volt. – Attól való félelmében, hogy esetleg a meggyilkolásukkal vádolják. – Viszont bárki volt is az, bizonyára

okkal jött ide – mutatott rá Jarret. – Talán tudta, hogy anya és apa miért voltak itt... sőt az is elképzelhető, hogy csatlakozni kívánt hozzájuk. Ki kell derítenünk, ki volt az. – Ez nem lesz egyszerű – jegyezte meg Giles. – A házi bálon jelen lévő vendégek bármelyike elvihette azt a lovat az istállóból. – Nem csak a vendégek – hívta fel Minerva a figyelmüket. – Annyi emberrel a birtokon, játszi könnyedséggel akár egy vadidegen is foghatott egy lovat, és a lovászoknak

talán fel sem tűnt volna, hogy a férfi nem az egyik vendéggel van. – Vagy nő – javította ki Jarret. – Ne zárjuk ki a lehetőségét, hogy egy nő volt. Vagyis megint csak odáig jutottunk, hogy ki kell kérdeznünk a lovászokat. Feltéve, ha Pinter a nyomukra akadt. Ned felnyögött, mire Minerva így szólt: – Ezt később is megvitathatjuk. Vissza kell vinnünk Nedet a házba, és orvost kell hívnunk. Nem akarom, hogy a férjemet gyilkossági kísérlet vádjával

bíróság elé citálják, még akkor sem, ha a védelmemben tette. Ez tettekre sarkallta a fivéreit. Felültették Nedet Desmond lovának nyergébe, majd Stoneville az udvarház irányába vezette. Miközben Giles a pisztolyával továbbra is Desmondra célzott, a testvérek egyfolytában a vadászlakban látottakkal kapcsolatos kérdésekkel ostromolták a férfit. Sajnálatos módon túl keveset látott, hogy hasznukra lehessen. Így aztán Minerva megemlítette Giles vadászlakbeli látogatását, és annak

ellenére, hogy Stoneville nemtetszésének adott hangot, amiért húga beleütötte az orrát a dologba, Giles beszámolt mindenről, amit felfedezett. Vagyis beszélgetésük tárgya továbbra is a szüleik halála maradt. Stoneville ígéretet tett rá, hogy másnap reggel első dolga az lesz, hogy Pintert Halstead Hallba hívatja, hogy beszámolhassanak a nyomozónak az újabb fejleményekről, és megbeszéljék, mi mást deríthetne még ki. Végre a házhoz értek, ahol két

rendkívül izgatott feleség és Minerva nagyanyja futva érkezett elébük, hogy megtudják, mi történt. Miközben Minerva elküldte az egyik szolgát, hogy orvost hívjanak Nedhez, Hetty Plumtree követelte, hogy töviről hegyire meséljenek el neki mindent. Amikor mondandójuk végére értek, az asszony a kicsinyeit védelmező anyatigris módjára rontott Desmondra. – Hogy merészelted betenni a lábad az unokám birtokára és megpróbálni ellopni, ami nem is a tiéd? – Nem volt mit ellopni! – kiáltotta

Desmond. – Már mondták... félreértés volt. – Az egyetlen félreértés az ügyben, hogy nem fordultak hozzám azonnal, és nem tájékoztattak róla, mivel gyanúsítanak. Ha ezt tudom, válaszokat követeltem volna tőled. A pokolba is, a fejedet vettem volna. – Éppen betegeskedett, Mrs. Plumtree – kotyogott közbe Giles. – Az unokái nem szerették volna felzaklatni. Sötét pillantást vetett a férfira. – És ön, fiatalember, segített nekik, hogy eltitkolhassák előlem. Azt hittem,

az én oldalamon áll! – Így van – válaszolta Giles. Amikor Minerva felvont szemöldökkel nézett rá, hozzátette: – Úgy valahogy. – Akkor szólítson nagyinak, ahogy a többiek is – mondta fintorogva. – Most már a családunk tagja. – Aztán átsétált oda, ahol Ned hevert egy kanapén, az orvosra várva. – De te, unokaöcsém! Hogy merészeltél kést fogni a tulajdon unokatestvéredre? – Kénytelen voltam – tiltakozott. – Tönkre akart tenni mindent, ő és az az átkozott férje.

– Elég a szitkozódásból! És a nyafogásból is. Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy segítsek apádnak, ő pedig azzal hálálta meg, hogy telebeszélte a fejed, és arra tanított, hogy gyűlöld az unokatestvéreid. Rengeteg előnnyel indult neki az életnek: a fivérem egy kiválóan működő fonodát hagyott rá örökségül. Nem más hibája, hogy Desmond a hozzá nem értésével hagyta az egészet ebek harmincadjára jutni. Az ég szerelmére, hisz gyerekeket dolgoztat! – Ez az egyetlen módja, hogy

jövedelmezővé tegyem – panaszkodott Desmond. – Nevetséges. A sörfőzde is jövedelmező, holott nem alkalmazok gyerekeket – csattant fel az asszony. Ádáz pillantást vetett mindkét Plumtreere. – Nos, most mitévő legyek veletek? Nem hagyhatom, hogy ezt így folytassátok, csak mert nehezteltek a rokonaitokra. – Átadhatod őket a hatóságoknak – vetette fel Oliver. – Teljes mértékben támogatom. – Én is – tette hozzá Giles.

Tekintetével az idős asszony ölni tudott volna, ahogy rájuk nézett. – És hagyjam, hogy az újságok megint rajtunk csámcsogjanak? Szó sem lehet róla! Sikerült végre elérnem, hogy a pletykalapok ne rólatok cikkezzenek, és szeretném, ha ez továbbra is így maradna. – Továbbá, a vádemelés ellenük komoly megpróbáltatást jelentene Bertha kuzin és a többi gyerek számára is – emlékeztette őket Minerva –, ami aligha tűnik tisztességesnek, hisz ők az égegyadta világon nem követtek el

semmit. Ha engem kérdeztek, Nedet és Desmondot is haza kellene engednetek. A körülötte támadt hangos perpatvarban felkiáltott: – Hadd fejezzem be! Mi van akkor, ha nem emeltetünk vádat ellenük, ám cserébe Desmond megígéri, hogy többé nem alkalmaz gyerekeket a fonodában? Ez mindenkit elgondolkoztatott. Gilesnak személy szerint jobban ínyére lett volna, ha Nedet fellógatják, ám tudta, hogy lágyszívű felesége ebbe sosem egyezne bele. És kezdte azt hinni, hogy a nőnek ilyen kérdésekben

csalhatatlanabb az ösztöne, mint neki. – Részemről elfogadható javaslatnak tűnik – mondta a nagyanyjuk. – Idehallgassatok! – panaszkodott Desmond. – Hogy működtethetném a fonodát munkások nélkül? – Próbálj meg megfelelő életkorú munkásokat alkalmazni és elfogadható fizetést adni nekik – javasolta Jarret. – A sörfőzdében ez bevált. – Hűvösen elmosolyodott. – A magam részéről hajlok rá, hogy elfogadjam Minerva javaslatát, feltéve, ha én ellenőrizhetem annak betartását. Hát nem volna

szórakoztató, Desmond? Én és te és az ifjú Ned, együtt dolgoznánk Rochesterben, hogy a fonodát jövedelmezőbbé tegyük? Jarret elszánt arckifejezése láttán Giles elfojtotta nevetését. Talán Jarret valóban hasznára lesz a fonodának, de hogy Desmond életét pokollá teszi, annyi szent. Egy pillanatig úgy tűnt, Desmond ismét tiltakozni készül. Aztán az őt körbeálló férfiakat elnézve mereven kihúzta magát. – Remek lenne, kuzin.

Szemmel láthatóan Desmondnak mégiscsak volt némi sütnivalója. Tudta, hogy a sorstól olyan haladékot kapott, amit meg sem érdemel. Az orvos Ealingből épp akkor érkezett meg. Miután megvizsgálta Nedet, közölte, hogy a sérülés nem olyan súlyos. Ellátta a sebet, majd kijelentette, hogy Ned állapota megengedi, hogy haladéktalanul visszavigyék a fogadóba Turnhambe, s megígérte, hogy majd ott is benéz hozzá. Mihelyt előállt a kocsi, hogy a

Plumtreeket Turnhambe fuvarozza, ahol összecsomagolhatnak és útnak indulhatnak Rochesterbe, nagyanyjuk bejelentette, hogy már jócskán benne járnak a vacsoraidőben. Miután valamennyien letelepedtek az asztal köré, Jarret Minervára szegezte a tekintetét. – Te és Giles egyáltalán honnan tudtátok, hogy Desmond és Ned itt vannak? Vagy hogy hol keressétek őket? Minerva magyarázkodásba bocsátkozott, de amikor ahhoz a

részhez ért, hogy Ned kést fogott rá, Stoneville összevonta a szemöldökét. – Nem kellett volna megengedned, hogy veled menjen, Masters. – Sikerült bármelyikőtöknek is korábban Minervát bármiről is lebeszélni? – firtatta Giles. Bár a néma csend megadta a választ a kérdésére, kénytelen volt egyetérteni a sógorával. Soha életében nem volt még annyira megrémülve, mint amikor meglátta a nőt Ned fogságában az erdőn át közeledni. – Csak akkor egyeztem bele, hogy

jöhet, amikor azzal fenyegetőzött, máskülönben követni fog – folytatta Giles. – Azonkívül megígérte, hogy úgy tesz, ahogy mondom. Sajnos hittem neki. – Úgy tettem, ahogy mondtad! – tiltakozott Minerva. – Épp lóra akartam szállni, amikor Ned meglepett. – Nem tudom, Masters – szólt közbe Jarret –, nekem úgy tűnik, mégsem te vagy a megfelelő férfi Minerva számára. Nemigen akad, aki meg tudná zabolázni, és ha nem tudod szavatolni a biztonságát...

Bár tisztában volt vele, hogy Jarret csak tréfál, Giles dühbe gurult. – Kíváncsi lennék rá, te hogy tartanád féken a nőt, akit szeretsz, amikor az ragaszkodik hozzá, hogy... – Giles! – kiáltotta Minerva. – Mi az? – csattant fel. A nőre pillantva azt látta, hogy ellágyult tekintettel mered rá, és akkor hirtelen ráébredt, mit is mondott az imént: a nő, akit szeretsz. Nos, persze hogy szereti. Tudta abban a pillanatban, amikor meglátta, amint Ned a kését a nyakához szorítja.

Hogy is ne szeretné? Ő a másik fele. A nő, aki társa volt a veszélyben, akinek megvan a magához való esze, aki azzal döbbentette meg, hogy olyan felháborító módon kívánt szeretkezni vele, és aki megmelengette a szívét az unokatestvére iránt tanúsított nagylelkűségével, amelyet az meg sem érdemelt. Igen, pokolian veszélyes szeretni őt. De miután az elmúlt kilenc évet azzal töltötte, hogy az egyik kockázatot a másik után vállalta Ravenswood kedvéért, talán eljött az ideje, hogy

egyetlen hatalmas kockázatot a maga kedvére vállaljon. Amikor Oliverre nézett, azt látta, hogy a férfi felvont szemöldökkel mereszti rá a szemét. – Íme, egy újabb megtért lélek – jegyezte meg Oliver csendesen. – Ugye tudod, hogy teljesen a hatalmába kerített? Giles Minervára mosolygott, és a nő iránt érzett szerelme csak úgy áradt a tekintetéből. – Igen. Magam is úgy vélem. Amikor válaszul a nő sugárzó

mosolyát rávetette, hagyta, hogy a melegség a szívébe hatoljon, és felolvassza azt a részét, amelyet olyan sokáig elzárt a naptól. – Nos, a magam részéről én csak hálát adok az égnek, hogy Gilesnak egyszer az életben sikerült célba találnia a pisztolyával – összegezte Gabe. – Nem is tudtam, hogy efféle rejtett tartalékaid vannak, vén cimbora. Sosem bántál ennyire jól a fegyverekkel. – Jobban bánik velük, Gabe, semmint azt gondolnád – vágott vissza Minerva

szenvedélyesen, miközben szedett magának egy kis pisztrángot. – Egyszerűen csak próbálta titkolni előttetek az elmúlt évek során, mert azt akarta, hogy beleegyezzetek, ha majd udvarolni kezd nekem. Amikor fivérei felnevettek, a nő mosolyogva nézett Giles elhomályosult szemébe, s mosolya elárulta, hogy érti már, milyen nehéz lehetett számára kétbalkezesnek tettetni magát, játszani az ostobát és nemtörődömnek látszani. És a férfi most azon töprengett, vajon miért tartott neki ilyen soká, hogy igazi

énjét felfedje a nő előtt. Volt valami hihetetlenül megnyugtató abban, hogy az a valaki, aki elnyerte a szívét, végre olyannak látja, amilyen valójában. És nem akart erről lemondani. Nem fog erről lemondani. A pokolba Newmarshsal. Itt volt az ideje, hogy saját élete legyen, még ha egy padlásszobában is kell leélnie. Míg Minervát maga mellett tudhatja, nincs szüksége semmire. Ma megtanulta, hogy az élet túl rövid ahhoz, hogy hébe-hóba az ember ne kockáztasson. Hogy az ember bizalmat kell szavazzon

annak, aki megérdemli a bizalmát, annak, akit szeret. Jóval később, ő és Minerva a fényes holdvilágnál keltek útra, visszautasítva valamennyiük javaslatát, hogy az éjszakát töltsék Halstead Hallban. Giles otthon akart lenni, a saját ágyába akart feküdni, és szerelmeskedni kívánt a feleségével. Miközben már a felhajtón jártak, Minerva tekintetét a férfira emelte. – Komolyan gondoltad? Kérdezés nélkül is tudta, miről beszél.

– Gondolod, hogy hazudnék ilyesmiről a fivéreid jelenlétében? – kérdezett vissza. – Giles! Választ szeretnék, nem egy újabb kérdést. – Persze hogy komolyan gondoltam. Szeretlek, Minerva. Szeretem, hogy bízol bennem, történjék bármi. Szeretem, ahogy hozzáállsz a dolgokhoz, legyen szó bármiről is, és ahogy átülteted mindezt a történeteidbe. Szeretem a csavaros észjárásod és a nagylelkűséged, ahogy gyönyörű tested minden

négyzetcentiméterét is. Akkor is szeretlek, amikor a szemem láttára teszed kockára az életed, és szívszélhűdést hozol rám. – Gyengéden elmosolyodott. – És őszintén remélem, egyszer még méltó leszek a szerelmedre. – Megmentetted az életem. Ez már önmagában „érdemessé” tesz a szerelmemre. Egy hosszú pillanatra elnémult, átgondolván, mit is mondjon. – Minerva, elhatároztam, hogy ha Ravenswood felettesei nem engednek

Newmarsh követeléseinek, alávetem magam a döntésüknek, és feltétel nélkül elfogadom, amit a sors rám mér, legyen az bármi. De nem kémkedem többé. – Rendben – jelentette ki határozottan, a férfi nem kis meglepetésére. – Remélem, megértetted, hogy ez esetben annak a lehetőségét kockáztatom, hogy elveszítek mindent. – Azzal kockáztatod, hogy elveszítesz mindent, ha nem így teszel – emlékeztette. – Mert ha továbbra is

folytatod ezt a kettős életet, akkor lehetőséget sem adsz senkinek, hogy megtudják, milyen is a valódi éned. Így nagyon magányos életed lenne, nem? – Azt hiszem, a feleségem rendkívül bölcs asszony – válaszolta mosolyogva. – Nos, még szép. Vagy nem ezért vettél feleségül? – Nem, azért vettelek feleségül, mert olyan elragadóan festettél a vizes alsóingedben aznap ott a tónál, hogy egyik pillanatról a másikra elveszítettem a józan eszem. Elnevette magát, aztán tekintetét

szégyenlősen a férfira emelte. – Tudod, az a tó nincs is olyan szörnyen messze. Mit szólnál egy kis fürdéshez a holdfényben? A gondolatra a vér meglódult az ereiben. – Meztelenül? – No de, Mr. Masters, igazán elvetemült, ugyanakkor csábítóan eredeti elgondolás. A férfi az erdő sötétjébe bámult, majd elvigyorodott. – Versenyezzünk odáig.

Huszonhatodik fejezet Egy héttel a Desmonddal és Neddel történt összetűzésük után Minerva és Giles a Hyde Park csónakházában várakoztak Lord Ravenswoodra. Ő ideges volt, a férfi látszólag nem. Giles rengeteg ehhez hasonló meglepetéssel szolgált. Bár java részéről annak, amit a Belügyminisztérium megbízásából végzett, nem számolhatott be, annak nem volt akadálya, hogy egynémely

küldetés végrehajtásának mikéntjébe beavassa, s találékonyságával és hihetetlen pimaszságával folytonfolyvást lenyűgözte őt. Arról nem is beszélve, milyen szórakoztatóan tette mindezt. Valójában a férfi múltjának közös feltérképezése sokszor adott rá alkalmat, hogy megtréfálják egymást. Bármikor megkérdezte tőle valaki, milyen érzés egy megrögzött csirkefogó feleségének lenni, mindig az igazat mondta – csodálatos. Ahogy a férfi az egész családja füle hallatára bevallotta, hogy szereti, még most is

megdobogtatta a szívét. Hamar rájött, hogy az egyetlen hely, ahol a férje valóban csirkefogó gazember módjára viselkedik, az a hálószoba. Ügyvédként keményen dolgozott. Feljegyzéseit elképesztő alapossággal készítette, és olvasmányai közt olyan vaskos művek szerepeltek, m i n t A politikai bűnperek teljes gyűjteménye, valamint a hazaárulás és egyéb bűncselekmények meg vétségek jegyzőkönyve a kezdetektől 1783-ig, amely huszonegy különálló kötetben jelent meg. Órákat töltött a precedensként

kezelt esetek és bizonyítékok feszült tanulmányozásával. És neki sem volt kifogása ez ellen, mivel ezeket az órákat írással töltötte. De időnként az volt az érzése, hogy a férfi túlontúl szolgalelkű. Ez a találkozó is egyértelmű bizonyíték volt erre. Az őrületbe kergette az óvatosságával, ami arra irányult, hogy minduntalan ellenőrizte, nem követik-e őket. Semmi kétség, még most is neheztelt amiatt, hogy a tudtán kívül Pinter kétszer is árnyékként követve szegődött a nyomába.

– Giles? – szólalt meg, amikor a csendet már elviselhetetlennek érezte. – Igen, szerelmem? – Tényleg fogalmad sincs, miért kérte Ravenswood ezt a találkozót? – Nincs. A múlt héten, amikor azért találkozott velem, hogy tájékoztasson felettesei döntéséről, egy árva szóval sem célzott rá, hogy újból találkozni kívánna velem. – És biztos vagy benne, hogy azt mondta, nem engednek Newmarsh kérésének? – Igen.

– De a lapokban eddig semmi nyoma, hogy szárnyára vett volna a pletyka. Lehetséges, hogy megváltoztatták a véle​ményük? – Nem. Csak valószínűleg Newmarsh még nem tudja. Felsóhajtott. – Rendben. Azt hiszem, a posta Franciaországba nem jut el olyan hamar. – A férfi kedves arcába nézett. – Tudod, ha továbbra is szeretnél Lord Ravenswoodnak dolgozni, én megértem. A férfi metsző pillantással bámult rá.

– Vagyis nem lenne ellenedre, ha éjszakáimat a kártyaasztalnál tölteném, az ölemben csaposlányok viháncolnának, és úgy tennék, mintha városszerte szórnám a pénzt, hogy rávehessek néhány gyanús alakot titkai kifecsegésére? – Nos, nem volna ínyemre, de azt sem szeretném, ha szenvednél mindattól, amit az újságok összehordanak rólad. Vagy ha kizárnának az ügyvédi kamarából. Tudom, mennyire szereted a munkád. – Tudod, mit szeretek? – kérdezte

kezét a kezébe fogva. – Téged. És a közös életünket. Nem cserélném el semmire. – Megcsiklandozta a nő nyakát az álla alatt. – És nem te mondtad, hogy itt volna az ideje, hogy magamon kívül végre másban is bízzak? Pont ezt teszem, bízom Ravenswoodban. Csak ne feledd, hogy a dolog valószínűleg nem lesz zökkenőmentes. – Ahogy az a nap sem volt zökkenőmentes, amikor hozzád mentem – válaszolta. A férfi megcsókolta, és Lord

Ravenswood így talált rájuk, amikor belépett. Piruló arccal húzódott el a férjétől. Lord Ravenswood hasonlóképpen zavarban volt. Kíváncsi lett volna rá, hogy Giles megemlítette-e a miniszterhelyettesnek, hogy a találkozójukra ő is elkíséri. – Emlékszik a feleségemre, Minervára, ugye, Ravenswood? – kérdezte Giles nyugodtan, mint mindig, miközben őlordsága továbbra is meglepetten bámult rá. A vicomte ünnepélyes arckifejezést

öltött. – Természetesen. – Könnyedén meghajolt. – Hogy van ma reggel, Mrs. Masters? – Aggódom a férjem jövője miatt – válaszolta, kezét Giles karjára simítva és belekarolva. – Őszintén remélem, ön és a felettesei mérlegelték, hogy az elmúlt évek során milyen keményen dolgozott és min ment keresztül. – Vagyis végül mégis úgy döntött, hogy beavatja, igaz? – kérdezte Lord Ravenswood Gilestól. – Csak nagy vonalakban.

– Giles rendkívül diszkrét – szólt közbe Minerva. – Évekbe telt, mire beszélt nekem Lord Newmarshról, holott láttam, amikor ellopta azokat a papírokat. Ez annyira megrémítette Lord Ravenswoodot, hogy aggódva nézett Gilesra, jóllehet korábban megállapodtak, hogy ezt felfedi a férfi előtt. Giles bátorítóan paskolta meg a kezét. – Szóval akkor ön Rockton! – kiáltott fel Lord Ravenswood. Giles arca megrándult.

– Ne is emlékeztessen! – Ó, nem! – kiáltotta Minerva. – Hát kitalálta? – Csak mert ismerem a lopás részleteit – válaszolta Lord Ravenswood. – De az ön helyében, Mrs. Masters, én kétszer is meggondolnám, felhasználjam-e a férje múltját a regényei színesítésére. – Felesleges emlékeztetnie, uram – felelte kissé megbántva, amiért a férfi ilyen könnyedén leleplezte. Jobban örült volna, ha Rockton kettejük titka marad Gilesszal.

– Nos, hát akkor, nem akarom bizonytalanságban tartani – mondta Lord Ravenswood. – Gondoltam, örülne, ha tudná, hogy Newmarsh miatt többé nem kell aggódnia. Érezte, hogy Giles karja megfeszül. – Hogyan? – Felkerestem Franciaországban. Felhívtam rá a figyelmét, hogy ha mindent kitereget magáról és Sullyról, azzal a kormányt olyan lépésekre késztetné, amelynek eredményeképpen kénytelenek lennénk megvonni tőle a kegyelmet. Ehelyett inkább

felvetettem, kapjon engedélyt a Man szigeti tartózkodáshoz. – Man sziget? – kérdezte Minerva. Giles arca felderült. – Gyakorlatilag az nem brit felségterület. Csupán a brit korona függősége, ami nem ugyanaz. Ezáltal Newmarsh nem jön vissza Angliába, de a kegyelmét biztosító feltételek továbbra is fennállnak, és a kormánynak sem kell engednie a zsarolásnak. – Az édesanyja Liverpool határában él – folytatta Lord Ravenswood –, ami

postahajóval nem nagy távolság a Man szigettől. Newmarsh meglátása szerint az édesanyja a kora ellenére is vállalni tudja ezt az utat. Tájékoztattam, hogy nem kerülhet ennél közelebb a hazájához, és rámutattam, hogy egy ön ellen folytatott bosszúhadjárat csak feldúlná az édesanyját, ami idő előtti halálához is vezethetne. Ezzel tehát csak annyit érne el, hogy a mérgét kitölti. – Lord Ravenswood elmosolyodott. – A tanács bölcsnek bizonyult, és elfogadta az ajánlatom. – Szóval színvallásra kényszerítette –

összegezte Giles. – Mondhatjuk. Minerva Gilesra nézve látta, hogy a férfi szeme elhomályosul. Csak akkor döbbent rá valójában, mennyire félt Giles Newmarsh fenyegetéseinek következményeitől. Sosem vallotta be. De hát Giles már csak ilyen volt. – Köszönöm – rebegte feldúlt hangon, miközben megragadta Lord Ravenswood kezét, és erőteljesen megszorította. – El sem tudja képzelni, milyen hálás vagyok önnek. – Ó, azt hiszem, nagyon is el tudom –

válaszolta Lord Ravenswood. – Épp most gondoskodtam arról, hogy a korona gazdagabb legyen egy kiváló királyi tanácsossal. Legalábbis a feletteseim szemében a dolog így fest. Amint a férfi távozott, Giles a magasba emelte és megperdült a feleségével. – Szabadok vagyunk, drágám! Ez alkalommal a tegnap valóban a múlt homályába vész. Minerva felszabadultan nevetett, amikor a férfi a földre engedte. – Látod, mi történik, ha bízol az

emberekben? A dolog néha jól is elsülhet. – És ezt kizárólag neked köszönhetem – ismerte be. – Hogyhogy? – Annyira akartad, hogy változtassak az életemen, hogy végül kész voltam kockáztatni. Ennek eredményeképpen most megvan mindenem, amire vágytam. Karját a nyaka köré fonva mosolygott a férfira. – Nos, ez így van rendjén, hisz nekem is megvan mindenem, amire csak

vágytam. – Mármint hogy házasságra kényszerítettek egy csirkefogó gazemberrel, miáltal le kellett mondanod a lehetőségről, hogy borsot törhess a nagyanyád orra alá, és fittyet hányj a ​követe​lésére? Az asszony feleszegte az állát. – A házasság nem volt számomra kényszer. Csak hogy tudd, kilencéves korom óta mindig is a feleséged akartam lenni. Csak egy kissé soká tartott, hogy ezt elérjem. – Ha már itt tartunk – mondta Giles

felcsillanó szemmel –, gondolkoztam rajtad és a regényeiden, és rájöttem, hogy talán nem is azért írtál rólam bennük, mert mérges voltál rám. Talán, a lelked mélyén, mindig is abban reménykedtél, hogy elolvasom őket, és pontosan úgy viselkedek, ahogy tettem. A nő a szívébe nézett, és rádöbbent, hogy a férfinak valószínűleg igaza lehet. A Rocktonról szóló könyvek nem voltak mások, mint segélykiáltások a férfi felé – nézz rám, vegyél észre, szeress engem.

– Szóval akkor leleplezted a galád tervem. Jaj nekem. A férfi a karjába vonta. – De talán ez még nem minden. Talán azért nem mondtam el neked az igazat aznap éjjel, mert azt akartam, hogy elmélkedj rajta, és hogy annyi éven keresztül az emlékezetedben őrizz. Talán mindez csak ama galád tervem része volt, hogy elnyerhessem egy rettenetesen makacs hölgy szívét. – Nahát, nahát – mondta kuncogva –, ez ám a nyakatekert történet. Egy író veszett el benned.

– Nem, köszönöm. Tökéletesen megelégszem azzal, hogy egy író férje lehetek. – Incselkedve nézett rá. – De ha akarod, valamikor beleszőheted az egyik történetedbe. És ahogy a férfi a karjában tartotta és szerelmesen megcsókolta, elmosolyodott magában, részint a boldogságtól, részint ujjongva valami miatt, ami a férfi előtt örökre titokban marad. Biztos, hogy megírja mindezt egy könyvben. A férfi nem fog rájönni, ahogy senki más sem. Mint ahogy néha

még saját maga is meglepődik a történetein. De ott lesz – a veszély, a veszekedések, az eszement családja... a szerelem. Mert a legnagyszerűbb dolgok az életben megérdemlik, hogy ünnepeljék őket. És mi lehetne alkalmasabb módja az ünneplésnek, mint hogy mindez egy könyv lapjain keljen életre?

Epilógus Két hét telt el azóta, hogy Lord Ravenswood közölte Minervával és Gilesszal a jó hírt. Gabe születésnapja volt, így Minerva egy hétvégi látogatás erejéig Halstead Hallba ráncigálta Gilest. De ő sejtette, hogy a nőnek valami hátsó szándéka lehet. És igaza lett. Minerva befejezte a könyvét. És most arra kényszerítette őt és Mariát, regényeinek legnagyobb rajongóját, hogy beüljenek egy-egy

szobába, és a regényéből készült mindösszesen két példányt egy ültő helyükben elolvassák. Gyakorlatilag bezárta őket, és könyörgött nekik, hogy miután végeztek vele, őszintén mondják el neki, mit gondolnak róla. Giles nem tudta hibáztatni érte. Mióta kinevezték királyi tanácsossá, egyfolytában időhiányban szenvedett. De a nő legújabb könyvének olvasása idegessé tette, hisz mi van, ha nem nyeri el a tetszését, hogyan mondja majd meg neki? Minél tovább olvasott, annál

idegesebb lett. Amikor pár óra olvasás után kidugta a fejét Oliver dolgozószobájának az ajtaján, az ajtó előtt egy széken ücsörögve Minervát pillantotta meg, aki az ítéletre várva valaki más regényét olvasta. Meglepődve nézett fel. – Már végeztél? – A felénél tartok. Azt hittem, végezni akarsz Rocktonnal. Viszont egyre inkább úgy néz ki, hogy ennek a könyvnek ő a hőse. – Igen, ő. – De szerinted bölcs dolog...

– Folytasd az olvasást. Vállát megrándítva ment vissza a dolgozószobába, majd bezárta az ajtót. Jó könyv volt, de képtelen volt elhinni, amit a nő Rocktonnal művelt. Mindvégig arra várt, hogy a történet egészen más fordulatot vesz, de hamarosan egyértelművé vált, hogy a végkifejlet felülmúl minden képzeletet. Már majdnem estére járt, mire a végére ért, és amikor kiment a hallba, azonnal a tárgyra tért. – El sem tudom hinni, hogy nem ölted meg. Végig arra vártam, hogy mikor sújt le a pallos, de

hiába! Kutakodva nézett a férfira. – Sosem mondtam biztosra, hogy megölöm. – Szóval inkább kiházasítottad? – Meglobogtatta felé a kéziratot. – Egy Miranda nevű nővel? Nem gondolod, hogy az emberek párhuzamot vonnak a „Miranda” és a „Minerva” között? Mielőtt még válaszolhatott volna, Maria érkezett lóhalálában. – Ez olyan édes volt tőled! – Magához ölelte Minervát. – Egy hozzám hasonló feleséget adtál Rocktonnak!

Minerva arcán önelégült mosollyal nézett Gilesra a nő válla fölött, de az csak szájtátva bámult Mariára. Hát tényleg nem látja, hogy róla és Minerváról van szó? Hisz olyan nyilvánvaló! Szeméből a könnycseppeket törölgetve Maria elhúzó​dott tőle. – Oliver annyira meg lesz hatva, hogy így megváltoztattad. – Ezt erősen kétlem – motyogta Giles. – Ó, nagyon is! Egy kicsit mindig is bántotta, hogy Minerva ilyen erkölcstelen gazembernek ábrázolja őt.

És most hős lett belőle. Ez tényleg nagyon édes volt tőled, Minerva. – Szégyenlősen elmosolyodott. – Szeretem azt hinni, hogy nekem is volt egy hangyányi szerepem abban, hogy úgy döntöttél, más embert faragsz belőle ebben a könyvben. – Ezt megerősíthetem – mondta Minerva, kacér pillantást lövellve Giles felé. A férfi felhorkant. – Nehéz nem észrevenni, hogy a hősnő alacsony és telt idomú, akárcsak én – jegyezte meg Maria. – És ezért

nevezted a hősnőt Mirandának, ugye? Mert kedvelem Shakespeare-t. És persze természetesen azért, mert az én nevem is M betűvel kezdődik. – Hát persze – mondta jókedvűen. A kis hazug. A kéziratot a melléhez szorítva, Maria szomorúan felsóhajtott. – De azt hiszem, ez egyben azt is jelenti, hogy nem lesz több könyv, ami Rocktonról szól. – Attól tartok, nem. – Minerva csillogó tekintettel meredt Gilesra. – Tudod, a jó útra tért gazemberek

elveszítik a vonzerejüket. Új kedvencet kell találnom a gazfickók közt. – Miközben Giles szemöldöke az égbe szökkent, még hozzátette: – Eredetileg úgy terveztem, hogy egyszerűen csak végzek vele... – Ó, nem! Azt borzasztó lett volna. Az olvasóid azt sosem hagyták volna annyiban. – Maria megpaskolta a kéziratot. – De ezért odáig lesznek. Ez tényleg csodálatos. És helyenként olyan szívbe markoló, már-már költői. Az egyik legjobb, amit valaha írtál. – Köszönöm – mondta Minerva, s

szinte ragyogott a dicsérettől. Csókot nyomva Minerva arcára, Maria így szólt: – El kell mondanom Olivernek. Ő is el akarja majd olvasni. Azzal elment. Mihelyt távozott, Giles haragos tekintettel fordult a feleségéhez. – Tudtad, hogy így fog reagálni. A szemtelen nőszemélynek volt bátorsága nevetni. – Számítottam rá, igen. – És feltételezem, a többi olvasód is hasonlóan vélekedik majd. Mindenki

azt mondja majd, hogy a könyv Oliverről és az őt jó útra térítő feleségéről szól. Rockton az olvasók fejében örökre összeforr a fivéreddel. Hunyorogva nézett a férfira. – Valószínűleg. – Meg sem fordul a fejükben ezek után, hogy rólad és rólam szól, ugye? – Valószínűleg nem. – Akkor meg miért nem figyelmeztettél, mielőtt nekiálltam elolvasni? – A kéziratot az asztalra hajította. – Azt hittem, beleőrülök, amikor megláttam, hogy a hősnőt

Mirandának nevezed. Tényleg azt akarod, hogy szívszélhűdést kapjak, te meg Pinterrel kereket oldhass? A Pinterrel való szökéssel sokszor ugratták egymást, bár Giles kissé még most is dühbe gurult, valahányszor a fickó feltűnt a színen. – Mondd meg nekem, de őszintén, mi a véleményed a könyvről? – kérdezte. – Nos, az én vérmérsékletemhez képest Rockton meglehetősen passzív ebben a könyvben, és a kedvese is lehetne egy kicsivel magasabb, de összességében véve... – Mondandóját

félbeszakította, csak hogy bosszanthassa, majd amikor a nő grimaszolt, elnevette magát. – A regény csodálatos. – Vagyis akkor tetszett? – firtatta. – Persze hogy tetszett. Hisz te írtad. Fejét oldalra billentve, gyanakodva nézett a férfi szemébe. – Ugye nem csak azért mondod, mert nem akarsz ​meg​bántani? – Drágám, ha valamit az elmúlt pár hónapban megtanultam, hát az az, hogy egy hozzád hasonlóan okos nőnek ne hazudjak, különben bajban találom

magam. – Mert csirkefogó gazemberként végzed valamelyik könyvében? – ugratta. – Mert összetöröm a szívét. Volt egy jelenet, amit tudom, hogy a való életből vettél... amikor Rockton hazudik Mirandának, és ezzel mélységesen megbántja. Még azt is sejtem, mikor írtad. Calais-ban, igaz? – Giles... – Semmi baj. Értem. – A karjába vonta. – Szeretném, ha tudnád, hogy soha az életben nem adok rá okot, hogy

ilyen jelenetet kelljen írnod. Ezentúl kénytelen leszel máshonnan ihletet meríteni. Megeshet, hogy bosszantalak, vagy hogy csalódást okozok neked, vagy sikítozásra sarkallak – de soha többé nem töröm össze a szíved. Ezt ünnepélyesen megígérem. Könnyes szemmel fonta karját a férfi nyaka köré. – Tudom. És bízom benned. Szenvedélyesen megcsókolta, és közben azon töprengett, mivel érdemelte ki ezt a nőt, akit az életénél is jobban szeretett, aki beragyogta napjait

és éjjelente az egekbe repítette. Amikor elhúzódott tőle, a nő arca rózsás pírtól ragyogott, és a szemében huncut fény villant. – Nos, ami azt a részt illeti, hogy sikítozásra sarkallsz... A férfi harsány kacajra fakadt. Aztán felvitte a lépcsőn, egyenesen a hálószobájukba, és pontosan azt tette.