Sabina Berman: Én, én, én (részlet) De a nagynéném nem tágított, konokul emberi lényt kívánt faragni belőlem. Legalábbis valami olyasmit. Hogy honnan, fogalmam sincs, mindenesetre eszébe jutott az elektromos csatlakoztatás gondolata. Hozatott egy sok méteres elektromos vezetéket, az egyik végén fekete műanyag csatlakozóval, a másikon meg három csupasz dróttal: az egyik piros volt, a másik sárga, a harmadik meg kék. Odakötötte a drótokat a nadrágszíjamhoz, a csatlakozót pedig a fali konnektorba dugta. Így tartottuk az órát. És ha már indultam volna el onnan, utánam kiáltott, hogy be vagyok dugva, működöm, meglóbálta a drótot, és Én visszamentem. Hogy ez vajon mitől működött, elképzelni sem tudom, mindenesetre működött. Gondolom, azért, mert felfogtam, hogy a gyümölcscentrifuga meg a porszívó csak akkor kapcsol be és csap nagy zajt, ha be van dugva a hálózatba, és a magam számára Én sem voltam különb, mint valami gyümölcscentrifuga vagy porszívó. A lényeg, hogy így, a derekamnál fogva valamelyik konnektorhoz csatlakoztatva már szobáról szobára merészkedhettem a házban, anélkül, hogy félnem kellett volna az eltévedéstől, és attól sem kellett halálra rémülnöm, ha valami különös dologgal találkoztam, például egy létra tetején falat meszelő kőművessel; de így Én magam sem vesztem el, nem úgy, mint akkor, amikor négykézláb egy hangya nyomába eredtem, és egészen megfeledkeztem magamról. Arra eszméltem, hogy valaki pofozgat, és akkor tértem magamhoz, amikor valaki elemlámpával az arcomba világított: már beesteledett, Én pedig egy ismeretlen tengerparton ültem, és tetőtől talpig hangyák leptek el, miközben egy hang azt suttogta, hogy da da da da. Ez a hang Én magam voltam. Idővel az eltűnés vagy egy pánikroham fenyegető közelségére azonnal, két kézzel belekapaszkodtam a zsinóromba, és annak nyomát követve visszatértem a konnektoromhoz.
Aztán jött a többi szó. A nevem: Karen. A nagynéném neve (Isabelle), meg a Gordáé (a Gorda). Meg aztán: szék, asztal, ablak, padló, lámpa. A nagynéném hajzselével színes papírokat ragasztott a tárgyakra, és a cetlikre felírta mindegyiknek a nevét, hogy emlékeztesse saját magát, hogyan is nevezte őket. De történt valami különös. Egy napon azt mondtam: Padló, és a mutatóujjammal a levegőbe rajzoltam, hogy p a d l ó. A nagynénémnek tátva maradt a szája. A székre mutatott, én pedig már mondtam is: Szék, és a levegőbe rajzoltam, hogy s z é k. A nagynéném aznap este ünnepséget rendezett, volt süti meg tej, és ott volt a Gorda, az inas meg Én. Igaz, hogy statisztikailag nem valami nagy hőstett, ha az ember akkor tanul meg beszélni, írni és olvasni, amikor már több mint egy méter magas, de számomra és a nagynéném számára mégis mesés volt. Megtanított, hogyan használjam a ceruzát egy darab papíron, és valóban, megtanultam a dolgok nevének betűit, és sorra töltöttem meg a lapokat a betűimmel, melyek a nagynéném betűinek ügyetlen és ormótlan másolatai voltak. A ház megtelt színes címkékkel. Az ajtókon. A hintaágyban. A konyhában is mindenütt cetli lógott, és a Gorda, ha főzni akart, először le kellett, hogy szedje a cetliket, elmosni az edényt, aztán megint
visszaragasztani a színes cetlit. Még a sofőr, a kertész meg az inas is cetlit hordott a mellkasán, ahová fel volt írva, hogy sofőr, kertész és inas. Második emeleti szobám pedig, a nagynénémé közelében, mindig telis-tele volt szórva mindenféle szavakkal teli lapokkal. Nagynéném vett színes műanyag címkéket is, és onnantól a szabadtéri dolgokra is cédula került. Egy délután a nagynéném kilépett az erkélyére, és a medence vize mélyén megpillantott egy cédulát, egyegy újabb cédula volt a kőrisfák, avokádófák és fűzfák törzsén, cédulák néhány ágon és néhány levélen, aztán egy fészekben, meg a kert legmagasabb fűzfájának legmagasabb ágának tetején, egy vörös begyű fekete madár lába körül is sejteni lehetett egyet, amely minden bizonnyal azt tudatta: v ö r ö s b e g y. Mesés volt mindez a nagynéném számára és számomra is, mindaddig, amíg össze nem melegedtem a szavakkal; akkor azonban lidércnyomássá vált. Egyszerre be nem állt a szám. Értelmetlen szavakat dobáltam egymás mellé. Szék rózsa hús fridzsó gyümölcscentrifuga ablak nap. Ablak éjszaka lámpaoszlop reflektor hold fekete pillangó. És minden szótiráda végén teli torokból kacagtam és megtapsoltam magamat. A nagynéném vett egy rádiót, ami aztán éjjel-nappal be volt kapcsolva. Nem is tévedett, mindent szajkózni kezdtem. Erre a mai téli téli délutánra várható időjárás kissé esős és a nap, a nap, a felhők, a felhők mögül. A szavak ismételgetése echolaliám műve volt, amin sosem sikerült úrrá lennem: egyfajta visszhangról van szó, néha, beszéd közben, önmagamat visszhangzom. Saját magamat is a hangom ébresztett. A kormányzó úr elrendelte egy gát, egy gát megnyitását az Állam délkeleti részében, az ott, az ott élő indián közösségek használatára, és most szponzoraink hirdetései cocacola amikor szünet van felfrissít a cocacola. Mit jelent az, hogy gát meg délkeleti meg közösségek meg szünet?, próbáltam elszakítani nagynénémet a könyvtárszobában írógépe csattogásától. Egy nap egy faállványon óriási, nyitott könyvet mutatott. Ebben a világon minden benne van, mondta. A nagypapa óriási szótára volt, halvány kávészínű bőrborítású szótár, aprócska betűkkel teleírt leheletvékony lapokkal, természetesen korántsem volt benne minden a világon, csak a dolgok nevei, meg egy csomó színes rajz. Ezt csak azért jegyzem meg, mert ez volt a nagy különbség Énközöttem és a nagynéném között: ő azt hiszi, hogy a szavak egyet jelentenek a világ dolgaival, én viszont tudom, hogy csupán hangfoszlányok, a világ dolgai ellenben szavak nélkül is léteznek. Akárhogy is, az óriási szótár az állványon az a hely volt, ahol nyugton maradtam. Csak annyi időre hagytam abba a beszédet, hogy tátott szájjal kikeressek egy szót a lapokon, vagy amikor eltűntem, vagy aludtam: utóbbi is egyfajta eltűnés, csak éppen vízszintesen. Visszatérve, beszélőgép voltam, két lábon járó rádió, úgy aludtam el, hogy közben be nem állt a szám, és nevettem azokon a szavakon, amelyek mulatságosaknak tűntek nekem, és, mint már mondtam, arra ébredtem, hogy máris beszélek, egy lidércnyomás voltam a Gorda meg az inas számára, akik ha csak meglátták, hogy közeledem, máris úgy tettek, mintha észre sem vennének, miközben Én betöltöttem a teret a hangommal. Ha legalább a rádióslágereket énekelnéd, mondta a Gorda, miközben egy zsák krumplit borított a konyhapultra. De én nem énekeltem. Csak szavaltam a rádióban hallott dalokat, monoton orrhangon, dallam nélkül. „De Én Én Én csak várok rád és könnyes szemmel kérdem: miért hagytál el, mondd?” Miérrrrrt, ismételgettem, és figyeltem, hogy a szó közben hátrahajlik a nyelvem. Miérrrrrt, ismételtem újra. Miérrrrrrrrrrrrt!, és felkacagtam.
A Gorda rezignáltan pucolta tovább a krumplit a mosogatóban. Talán ideje volna iskolába vinni, mondta a nagynéném. Amikor első nap a terembe léptem, csupa fura, zömök alakot láttam, ekkor fogtam magam, és egyenesen a sarokba álltam. Így aztán fogalmam sincs, hogyan telt az első hetem az iskolában, ugyanis végig azt a helyet bámultam, ahol a két fal összeér. Hát jó, nagyon fura volt. Mintha a falu meg a környék összes gügyéjét összeszedték volna. Bár tulajdonképp éppen ezt tették, idehozták az összes félkegyelműt Mazatlánból és a szomszédos falvakból, majd osztályozták őket, és gondoskodtak szórakozásukról. Mind szellemi fogyatékos vagy bolond volt, esetleg egyszerre bolond és fogyatékos. 4 gyerek kínainak tűnt, mint megtudtam, mongolidióták voltak, és mindenen nevettek, vagyis valójában semmin. Aztán ott volt az a magas, sovány bolond, aki hirtelen rángatózni kezdett, mintha tényleg belevezették volna az áramot, aztán még mindig rángva a padlóra vetette magát, és akkor Miss Alegría egy kanalat dugott a szájába, ő meg a következő órákban csak a nyálát csorgatta. Ott voltak még a reszketegek – így hívták őket –, 5 kerekes székes gyerek, akiknek a feje erre nyaklott, a lába meg amarra, és egész nap úgy mozgott az egyik kezük, mintha csak az arcukat akarnák legyezni, csak éppen a kezük mindig lebicsaklott. És volt még egy fogyatékos, akinek elektromos vezeték volt a derekára kötve, a dugó pedig konnektorról konnektorra járt a teremben, míg végre megtalálta a legjobbat, és amikor ez sikerült, egész nap a piros kövekkel kirakott udvart meg a sárga falakat bámulta az ablakból – és ez a konnektorba csatlakoztatott bolond Én voltam. Az udvaron egy fehér macska szokott körözni a piros köveken, aztán elterült a napsütésben. Az égen néha egy csomó sirály repült át. Vagy egy egér szaladt föl sebesen az udvar egyetlen fájának a törzsén, Én pedig figyeltem, amint egyik ágról a másikra szökken, mígnem egy hatalmas ugrással eltűnt az udvart szegélyező kerítés mögött. Aztán egyszerre, amikor a nap a legjobban sütött, se szó se beszéd, elszabadult az együttes őrület: néhányan körbe-körbe forogtak a tengelyük körül, és közben ordítottak; az elektromos bolond rángórohamot kapott, a mongolidióták a földre vetették magukat, és ide-oda gurultak, a reszketegek kerekes székükben reszkettek, Én teli tüdőből szavaltam a pontos időt, Miss Alegría pedig elővette a kötését, és egy székben üldögélve teljes nyugalommal kötögetett. Egy cseppet sem szerettem az iskolát. Mindannyian nagyon is hasonlítottak rám, de nem ez a lényeg. Én sem tetszem magamnak valami nagyon. A sofőr minden reggel kirángatott a kocsiból, a derekamnál fogva felnyalábolt, és becipelt az iskolába, míg Én rúgkapáltam, aztán a teremben lerakott egy asztalhoz, míg nekem potyogtak a könnyeim, hullafáradt voltam a küzdelemtől, a hajam pedig a verejtéktől csatakos. Miss Alegría rám mosolygott, és azt mondta: Jó reggelt, Karen, Isten hozott! Ugyanakkor voltak azért érdekes dolgok is. Festékesbödönbe mártottuk a kezünket, és kézzel pingáltunk a falra. Megtanítottak bekötni a cipőnket. Vagy éppen felvenni a zoknit. Meg arra is, hogy először a zoknit vegyük föl, aztán rá a cipőt, úgy jobb lesz. Libasorban kivittek minket az utcára – mindegyikünk egy gumiszalaggal volt a sorba befogva –, sétálni; ott aztán fel kellett olvasnunk az utcaneveket, vagy megnézni, mikor vált pirosra a lámpa, hogy az autók előtt átmehessünk a túloldalra. Olyan is történt, hogy múzeumba mentünk, megtanulni, hogyan kell nyilvános helyen használni a mosdót. Minket, lányokat, betereltek a női vécébe, a fiúkat meg a férfivécébe – ebben a kérdésben
nagyon fontos, hogy sose tévedjünk, mondta Miss Alegría. És a fülkékben kellett kakilnunk meg pisilnünk, nem pedig odakint. Ebben a kérdésben is nagyon fontos, hogy sose tévedjünk, mondta a Miss. Tiszta káosz volt persze, mert a mongolidióták letekerték a a vécépapírt, és szanaszét szórták a mosdóban. Vagy például az elektromos a mozaikkal borított fal bármely nyílásába beledugta a fütyijét, és a mozaikokhoz verdeste magát, amíg ki nem fröccsent valami fehér és sűrű folyadék, ő meg csak nézett kifordult szemmel. Vagy ott volt a reszketeg, aki a tolószékből öntözte meg pisivel a tükröket; ehhez a fütyijét használta slagnak, ami vagy 15 centis volt. Aztán a fáradhatatlan mongolidióták már öntötték is szét a mozaikpadlón a szappantartóból kiborított folyékony szappant, és mindenkit, fiúkatlányokat egyaránt, behívtak a vicces mosdóba: ott korcsolyáztunk faltól falig, míg fel nem habosodott a padló. Így ismertük meg Mazatlán minden múzeumát, összesen 4-et. A Mazatláni Néprajzi Múzeumot, ahol szandálokat, csörgőket, fazekakat, agyagmajmocskákat meg efféléket tartanak a vitrinekben. A Mazatláni Régészeti Múzeumot, ahol szintén szandálokat, fazekakat, agyagmajmocskákat tartanak a vitrinekben, csak ezek mind nagyon régiek. A Mazatláni Városelöljárósági Múzeumot, ahol csupa régi ruha meg régi papír van a tárlókban, és ahol sosem találkoztunk senkivel rajtunk kívül, csak egy aggastyánnal: ő volt a teremőr, és úgy járt a nyomunkban a teremben, mintha ő is a gyogyóscsoportunkhoz szeretne tartozni, de a múzeum kijáratánál Miss Alegría mindig visszazavarta. És ott volt még a Mazatláni Természettudományi Múzeum, sötét hely, ahol a megvilágított vitrinekben lévő, magasba emelt karmú, döglött állatok láttán az egész csapat kerge és bolond sírni kezdett, én pedig ledermedtem, és a szám is tátva maradt a rémülettől. Miss Alegríával az élen, a fehér gumiszalagba kapaszkodva, libasorban átvágtunk a termeken, és megcéloztuk azt, ami Miss Alegríát valójában érdekelte a múzeumokból, nevezetesen a nyilvános vécét; emlékszem, amikor megpillantottam a tárlókon meg a vitrinekben azt a sok csillogó üveget, kedvem támadt néhányat közülük apróra zúzni. Soha egyetlen üveget sem törtem be a múzeumokban, de még ma, felnőttként is, ha belépek egy múzeumba, a kísértéstől ökölbe szorul a kezem, és csorogni kezd a nyálam. Visszatérve Miss Alegríára: Miss Alegría végtelen angyali türelmével megtanított bennünket arra, hogy minden, amit deréktól lefelé és térdtől fölfelé csinál az ember, azt titokban, egyedül tegye. Hogyan kell tehát csinálni? Egyedül!, kiáltottuk mi, bolondok, kórusban. Mert minden, amit az ember ezen a testtájon csinál, az csúnya. Csúnya, ismételte meg. Tehát milyen? Na milyen? Csúnya!, bömböltük kórusban. És kinek beszélünk arról, ami csúnya? Senkinek!, óbégattuk, mint valami gyengeelméjűek kórusa, és persze azok is voltunk. És melyik a test 2 tilos része? Mindannyian a lábunk közé nyúltunk, először elöl, aztán egy ujjal a fenekünkre mutattunk, hogy megmutassuk, hol a végbélnyílás. Pompás, dicsért meg minket Miss Alegría. Gyanítom, hogy csak azért tartottak bennünket az iskolában, hogy otthon addig ki tudjanak pihenni minket. ...
Egy délután a nagynénémmel a dédapám könyvtárszobájában üldögéltünk. A könyvtár 4 magas fala telis-tele könyvekkel, középen hatalmas asztal. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a nagynéném abbahagyta a gépelést, és figyelte, hogy olvasok. Mutatóujjammal követtem a sorokat, aztán ceruzával aláhúztam egy szót, majd az állványhoz léptem, fellapoztam a dédapám hatalmas szótárát, megtaláltam a szót, lassú, óriás betűimmel felírtam egy papírra, majd visszatértem a könyvhöz, az új szót tartalmazó lapot pedig a papírkupac tetejére tettem. Mit olvasol?, kérdezte a nagynéném. A Kisasszonyok-at, Louise M. Alcott-tól. Ez volt az első könyv, amit elolvastam, mondta a nagynéném. Mutasd csak! Odaadtam neki. Kézbe vette, megforgatta. Nagyon kopott, zöld, keményfedeles könyv volt, megsárgult lapokkal. Belelapozott. Egy oldalt különleges szeretettel simított végig. Igen, ez az én könyvem, suttogta. És tetszik, Karen? Nem tudom. Hogyhogy nem tudod? Rajta, meséld el, Karen, miről szól? Hát… egy lányról, akit úgy hívnak, Jo… Helyes. És van egy kedvese, és akkor Jo levágja a hajfonatát, hogy eladja, és a pénzen ennivalót vegyen a családjának, akik éheznek, és akkor a testvére, aki szebb, mint Jo, összeházasodik Jo kedvesével, aki nagyon gazdag. Ez minden. De mondd el a történetet, Karen! Ez a történet, jelentettem ki, megfeszülve. De mi van azokkal a dolgokkal, amelyek közben történnek? Hát azok csak közben történnek, nem jók semmire, kihagyod őket, és ugyanaz a történet marad. A nagynéném hunyorogva eltűnődött. Mindig így csinál, amikor nagyon elgondolkozik. Végül így szólt: Tulajdonképpen igazad van. Nagyon különösen gondolkozol, tudod? De mondj el még valamit: tetszik? Hogy tetszik-e?, kérdeztem vissza, mert nem értettem a kérdését. Mit érzel, amikor olvasod? Azt, hogy olvasom, feleltem egyre mérgesebben. Nem érzel néha szomorúságot, vagy nem is tudom, nem érzed, hogy sírhatnékod van? NEM!, csaptam oda ököllel az asztalra. A nagynéném szemét elfutotta a könny. Semmit sem érzel, mondta alig hallhatóan. Ez persze túlzás, valamit azért igenis érzek. Most, 28 évvel később, ahogy felidézem és lejegyzem a nagynéném szavait, már tudom, mit felelnék neki. Érzek félelmet, sőt elég gyakran. Vidámságot is érzek, amikor valami vidám dolog történik. És fájdalmat, ha megütnek, vagy én ütöm meg magam valamiben. Aztán, amikor beesteledik, álmosságot érzek, és éhséget is, amikor éhes vagyok. De igaz, ami igaz, úgy tűnik, nem érzem az összes olyan bonyolult vagy hiábavaló dolgot, amit a standard emberi lények éreznek. Standard: átlagos, tipikus. Standard emberi lények: az előírásoknak megfelelő emberi lények. Nem érzem ezt az ezeregyféle dolgot, ami a fájdalom, a félelem és az öröm vagy épp az éhség és az álmosság köztes területein történik velük. Egyébiránt azt hiszem, ez előnyömre válik. Ezzel azt akarom mondani, hogy tisztában vagyok vele, hogy lassú a felfogásom, legalábbis a standard emberi lényekhez képest. Tudom, hogy a standard IQ-teszteken az eredményem éppen félúton van az idióták és a gyengeelméjűek között, de van 3 erényem, és nem is kicsi:
1. Nem tudok hazudni. 2. Nincs fantáziám. Vagyis nem fájnak, és nem is aggasztanak olyan dolgok, amelyek nem léteznek. 3. És tudom, hogy csak azt tudom, amit tudok, és amit nem tudok – amiből persze sokkal több van –, azt egészen biztosan nem tudom. Ez pedig, mint azt korábban elmondtam, hosszú távon hatalmas előnyt biztosított a standard emberi lényekkel szemben. A nagynéném egyre csak bámult. Már nem sírt, de jobb kezével továbbra is a vállát tapogatta, mintha valaki igazán megütötte volna. Majd így szólt: Karen, ide hallgass, és amit most mondok, azt soha ne felejtsd el. Soha ne engedd, hogy bárki azt mondja, kevesebbet érsz. Nem érsz kevesebbet, egyszerűen csak más vagy. Megértetted, Karen? Azt feleltem: Nagynéni, ki kell mennem. El is indultam a vécére, de alighogy kiléptem a könyvtárból, megpillantottam a macskát, és odakiáltottam neki: Nunuci!, aztán letérdeltem, hogy odadugjam az orromat az övéhez, ő pedig egyetlen ugrással a vállamon termett; a szemem sarkából láttam, ahogy nagynéném még mindig hunyorogva, feszülten figyeli, amint vakarászom a macska hátát, az meg az arcomat nyalogatja, aztán végül, a kismacskával a vállamon, elindultam a vécére. Mire visszaértem, Isabelle nagynéném már el is döntötte, miről szól majd az életem további része. Nem kell mennem többé a kisegítő iskolába, egy magántanár tanít majd délutánonként, csakis arra, ami engem érdekel, reggel pedig a tonhalfeldolgozóba járok majd. Tetszik a terv?, kérdezte a nagynéném. Fogalmam sincs, feleltem Én. Gyere ide, mondta. Átölelt, és Én megdermedtem az ölelésében. Fordította: Kutasy Mercédesz Sabina Berman: Én, én, én (La mujer que buceó dentro del corazón del mundo / A nő, aki fejest ugrott a világ szívébe) Európa Kiadó, 2012
