.SEYMOUR M. HERSH.
.Rövidre zárva. Hogyan tette tönkre a Bush-kormány és a titkosszolgálatok közötti konfliktus az iraki fegyverekr√l készült jelentést Fordította: Gedeon Béla
N
yár közepe óta igyekszik megoldani a Szenátus Titkosszolgálati Bizottsága az iraki háború legnagyobb rejtélyét: a Bush-kormány iraki tömegpusztító fegyverekr√l (weapons of mass destruction – WMD) szóló háború el√tti összefoglalója és a végeredmény közötti eltérést. A bizottság az elmúlt tíz év CIA-jelentéseire összpontosít. Az el√zetes eredmények, amint azt egy titkosszolgálati hivatalnok elmondta, nyugtalanítóak. „A titkosszolgálatok mindenféle hibákat követtek el és hanyagul kezeltek bizonyos ügyeket” – mondta. A problémák a min√ség-ellen√rzés hiányától kezdve egészen odáig terjedtek, hogy a különböz√ ügynökségek jelentései egy id√ben ellentmondtak egymásnak. Az egyik eredmény az volt, számolt be a hivatalnok, hogy az ENSZ ellen√rz√ bizottságai és az iraki nukleáris fegyverkezési programot ellen√rz√ Nemzetközi Atomenergia Ügynökség által készített Irakról szóló titkosszolgálati jelentések sokkal pontosabbak voltak, mint a CIA-becslések. „A régi motoros hírszerz√k némelyike meg volt döbbenve, mennyire rossz az elemzés – mondta a hivatalnok. – Ha egymás mellé tesszük √ket, a CIA jelentését és az Egyesült Nemzetekét, az ENSZ-ügynökségek több fejhosszal nyernek minden területen.” Természetesen jó okunk volt tartani attól, hogy Szaddám Huszeinnek WMD-jei voltak. Gyártott és ki
is próbált már vegyi fegyvereket a múltban, és kísérletezett biológiai fegyverekkel is; az els√ Öböl-háború el√tt több milliárd dolláros atomfegyverprogramot folytatott. Ráadásul széles körben kétség támadt az ENSZ nyomozócsoportok hatékonyságával kapcsolatban, amelyek iraki m∫veleteit Szaddám Huszein folyamatosan megnehezítette és félbeszakította. Irakról úgy vélték, hogy legalább hatezerrel több vegyi fegyvert gyártott, mint amennyir√l az ENSZ tudott. És mégis, amint azt néhány ENSZ-ellen√r gyakran hangoztatta, a több tonna vegyi és biológiai fegyver, amelyre az amerikai közvéleményt felkészítették, eleddig délibábnak bizonyult. Amíg ez a helyzet nem változik, egy kérdést egyre gyakrabban tesznek majd fel: hogyan l√hetett ekkora bakot az amerikai titkosszolgálat? A válasz egyik része azzal a döntéssel áll összefüggésben, amelyet a Bush-kormány még a 2001. szeptember 11-i események el√tt hozott. Jelenlegi és korábbi titkosszolgálati tisztvisel√k a velük készített interjúk során elmondták, hogy néhány magas rangú kormányzati személy hivatalba kerülése után nem sokkal elkezdte megkerülni a titkosszolgálati értesülések ellen√rzésére vonatkozó megszokott kormányzati eljárási szabályokat. Egy nyugalmazott CIA-tisztvisel√ megfogalmazott néhány kérdést, amelyek a normális felülvizsgálat
The New Yorker, 2003. október 27.
105
Seymour M. Hersh
Research, INR) dolgozott, kinevezték napi hírszerzési összeköt√nek a fegyverzetkorlátozásért felel√s helyettes államtitkár, a prominens konzervatív John Bolton mellé. Thielmann tudta, hogy kinevezését Colin Powell külügyminiszter rendelte el, aki úgy tartotta, hogy minden fontos külügyminisztériumi egység mellé ki kell nevezni egy állandó hírszerzési tisztvisel√t. „Bolton volt az a személy, akinek jelentenem kellett – mondta Thielmann. – El kellett látnunk minden olyan információval, amibe joga volt betekinteni. Err√l szól a hivatásos hírszerzési tisztvisel√ munkája.” Azonban Thielmann elmondta nekem, hogy „Boltont láthatóan zavarta, hogy az INR nem azt mondta neki, amit hallani akart”. Thielmannt hamarosan kizárták Bolton kora reggeli stábgy∫lésér√l. „Elém álltak az irodája ajtajánál és azt mondták: »a helyettes államtitkár úr többé már nem tartja kívánatosnak, hogy részt vegyen a megbeszéléseken«.” Amikor Thielmann tiltakozott, hogy √ azért van ott, hogy a munkához szükséges hírszerzési adatokat szolgáltassa, a hivatalnok azt mondta: „A helyettes államtitkár úr azt akarja, hogy ezek a megbeszélések bizalmas körben maradjanak.” Végül, mondta Thielmann, Bolton azt követelte, hogy neki és stábjának közvetlen elektronikus hozzáférése legyen olyan bizalmas titkosszolgálati anyagokhoz, mint például a külföldi ügynöki jelentések és az elfogott elektronikus üzenetek. Korábbi kormányoknál az ilyen adatok csak azután voltak hozzáférhet√ek a helyettes államtitkárok számára, miután kielemezték √ket, általában az INR különlegesen biztosított irodáiban. Az egész érvényben lév√ titkosszolgálati rendszernek pont az volt az értelme Thielmann szerint, hogy „megakadályozza, hogy a nyers, feldolgozatlan titkosszolgálati adatok olyan emberekhez kerüljenek, akiket ezek könnyen félrevezetnek”. Bolton azonban azt akarta, hogy munkatársai olyan titkosszolgálati elemzéseket és összefoglalókat kapjanak és kérhessenek, amelyek a nyers adatokat is tartalmaztak. Lényegében a helyettes államtitkár saját titkosszolgálati m∫veletet indított el, mindenféle irányítás vagy támogatás nélkül. „Saját kez∫leg válogatott lojális beosztottakkal vette körbe magát, és megtalálta a módját, hogy közvetlenül hozzáférhessen a CIA-információkhoz” – mondta Thielmann. Egy kés√bbi interjúban Bolton elismerte, hogy megváltoztatta a titkosszolgálati anyagok kezelési eljárását, annak érdekében, hogy kiterjessze a hatókörét a hivatala számára elérhet√ bizalmas anyagok tekintetében. „Úgy találtam, hogy rengeteg anyag
során felmerülnének: „Arányban áll-e a tengerentúli kém által közölt drámai információ azzal az információkörrel, amelyhez az illet√ hozzáférhet, vagy meghaladja lehetséges hatáskörét? Hogyan viselkedik az ügynök? Id√ben érkezik a találkozókra?” A felülvizsgálati eljárás különösen fontos, ha külföldi ügynökök jelentéseir√l van szó – olyan érzékeny információkról, amelyek alapvet√ politikai döntések alapjául szolgálhatnak. Elméletben semmiféle, valamilyen intézkedést sürget√ kérést nem volna szabad közvetlenül magasabb szintre továbbítani – ez utóbbi eljárást nevezik „rövidre zárás”-nak – anélkül, hogy az információt, amelyen a kérés alapul, ne vizsgálták volna meg rendkívül alapos gondossággal. A valódi kérdés nem az, hogy az Elnök és közvetlen munkatársai vajon tudatosan hazudoztak-e. Ami történt, az sokkal rendszerszer∫bb volt – és potenciálisan legalább annyira aggodalomra okot adó. Kenneth Pollack, a Nemzetbiztonsági Tanács korábbi Irak-szakért√je, a The Threatening Storm (A fenyeget√ vihar) cím∫ könyv szerz√je, amely általánosságban támogatta az er√ alkalmazását Szaddám Huszein eltávolítása érdekében, elmondta nekem, hogy amit Bush emberei véghezvittek, az „annak a létez√ sz∫r√folyamatnak a lebontása volt, amely ötven éven keresztül megakadályozta, hogy a politikai döntéshozók hamis információkat kapjanak. Külön csatornákat hoztak létre, hogy rövidre zárják azokat az információkat, amelyeket közvetlenül a legfels√ vezetésnek akartak eljuttatni. Az az álláspontjuk, hogy a szakért√ bürokrácia szándékosan és rosszindulatú módon visszatart információkat a döntéshozóktól.” „Mindig rendelkezésükre állt olyan tényleges információ, amellyel alátámaszthatták nyilvános állításaikat, de ezek gyakran nagyon rossz információk voltak – folytatta Pollack. – Olyan agresszíven kényszerítették a titkosszolgálatokat, hogy megvédjék a helyes információkat és a jó elemzéseket, hogy titkosszolgálati elemz√knek nem maradt sem idejük, sem energiájuk, hogy utánajárjanak a helytelen információknak.” A kormány végül megkapta, amit akart, mondta egy korábbi CIA-tisztvisel√. „A CIA elemz√it elhallgattatták, amikor próbálták megvédeni az elemzéseiket. És George Tenetet [a CIA igazgatóját] hibáztatják azért, mert nem védte meg √ket. Sosem láttam még a mostanihoz hasonlítható kormányzatot.” Néhány hónappal azután, hogy George Bush hivatalba lépett, Greg Thielmann leszerelési szakért√t, aki az amerikai Külügyminisztérium Hírszerzési és Kutatási Irodájának (Bureau of Intelligence and
106
Rövidre zárva
van, amit nem kapok meg és hogy az INR elemz√i nem engedik át √ket – mondta el nekem. – Nem akartam, hogy megsz∫rjék az információkat. Mindent látni akartam – teljes informáltságot akartam. Ha ez valakinek nem tetszik, azt csak sajnálhatom.” Bolton azt mondta, hogy nyitni akart a titkosszolgálatok felé, de Thielmann „meghívatta magát” a napi stábgy∫léseire. „Ekkor szoktam találkozni az alám tartozó négy másodtitkárral, így készülök fel a reggel 8:30-as miniszteri stábgy∫lésre – mondta Bolton. – Ez a hozzám tartozó egységek bizalmas ügye. Nem volt benne hely sem az INR-nek, sem másnak – például a humáner√forrás osztálynak vagy a külföldi rezidenciákkal foglalkozó osztálynak.” Ezzel egy id√ben eljárásrendi változás történt a Pentagonban Paul Wolfowitz miniszterhelyettes és Douglas Feith szakpolitikáért felel√s helyettes államtitkár alatt is. 2001 kora nyarán egy a Pentagon tervezési hivatalához beosztott karrierhivatalnok rutinértékelésbe kezdett azzal a Wolfowitz és Feith által elfogadott feltételezéssel kapcsolatban, miszerint az Iraki Nemzeti Kongresszus, az Ahmed Csalabi vezette emigránscsoport jelent√s szerepet játszhatna egy Szaddám Huszeint végleg el∫z√ államcsínyben. Azt is feltételezték, hogy Csalabit a puccsot követ√en h√sként üdvözölnék az irakiak. Egy, az értékelést ismer√ hivatalnok elmagyarázta, hogyan alkalmazta erre a forgatókönyvre azt az elvet, amelyet a tervez√k „döntési fá”-nak neveznek. A módszert úgy is ismerik, hogy „tervezz azzal, amire nem számítasz”. A hivatalnok szerint „ez egy afféle »Mi romolhat el?« típusú módszer. Mi van, ha kiderül, hogy Ahmed Csalabi nem is olyan népszer∫? Mi a B-terv, ha rájövünk, hogy Csalabi és a fiúk nem elég er√sek ahhoz, hogy véghezvigyék a hatalomváltást?” A döntéshozó egységek emberei nem nagyon tör√dtek mindezzel. Amikor a hivatalnok rákérdezett az elemzés sorsára, egyik kollégája azt mondta neki, hogy a Pentagon új vezetése nem arra kíván összpontosítani, ami elromolhat, hanem arra, ami m∫ködhet. Azt mondták neki, hogy a tanulmányban a különböz√ lehet√ségek feltárása nem volt más, mint a bukásra való felkészülés. „Módszertanuk hasonlatos volt ahhoz, amikor egymás után ötször feldobnak egy érmét, és azt feltételezik, hogy mindig fej lesz – mondta a hivatalnok. – Azzal is foglalkozni kell, hogy mi történik akkor, ha írás lesz.” Szaddám Huszein és rezsimjének eltávolítása az els√ Öböl-háború óta mindig is prioritás volt Wolfowitz és mások számára a kormányban és környékén. Az iraki héják éveken át egy Csalabi-vezette puccsot
látták e cél legjobb eszközének. Szeptember 11. után azonban, különösen a hadsereg gyors afganisztáni sikere után, a puccs koncepcióját felváltotta az amerikai invázió lehet√sége. 2001. november 14-én, miközben a tálibokat éppen megfutamították Afganisztánban, Richard Perle, a Pentagon tanácsadója, Wolfowitz, Feith és Csalabi régi ismer√se, egy beszédében megfogalmazta azt az érvet, amely kés√bb a Bush-kormánynak az iraki háborút alátámasztó legf√bb indoka lett: nevezetesen, hogy ha elég id√t hagynak neki, Szaddám Huszein képes lesz nukleáris fegyverekkel megtámadni az Egyesült Államokat. Perle idézte dr. Khidhir Hamza iraki disszidens tanúvallomását, aki kijelentette, hogy Szaddám Huszein a Bagdad melletti osiraqi atomer√m∫ ellen véghezvitt 1981-es izraeli bombatámadásra válaszul elrendelte, hogy a jöv√ben épül√ nukleáris létesítményeket négyszáz különböz√ helyszínre telepítsék országszerte. Ezek a létesítmények, mondta Perle, „nap nap után el√állítanak nukleáris anyagot”. Majd megkérdezte közönségét: „Vajon várjunk-e Szaddámra és reméljük a legjobbakat, várjunk és reménykedjünk, hogy nem teszi meg azt, amir√l tudjuk, hogy képes megtenni… vagy megel√z√ lépéseket teszünk?” Ami azt illeti, az iraki ENSZ-ellen√rzési folyamat sikere melletti legf√bb érvet éppen a nukleáris fegyverek ügye szolgáltatja. 1997 októberében a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség (NAÜ) definitív jelentést adott közre, amelyben Irakot lényegében atomfegyvermentesnek nyilvánították. A NAÜ ellen√rei azt állították: „Nincsenek arra utaló jelek, hogy Irakban maradt volna fizikai lehet√ség gyakorlati jelent√séggel bíró, fegyverként hasznosítható nukleáris anyagmennyiség gyártására.” A jelentés kitért arra, hogy Irak nukleáris létesítményeit amerikai bombák pusztították el az 1991-es Öböl-háborúban. A tanulmány f√ szerz√je Garry Dillon brit nukleáris biztonsággal foglalkozó mérnök, aki huszonhárom éven át dolgozott a NAÜ-nek és annak ellen√rzési igazgatójaként ment nyugdíjba, elmondta nekem, hogy „rendkívül valószín∫tlen” volt, hogy Irak olyan titkos vagy rejtett programot lett volna képes fenntartani, amellyel jelent√s mennyiség∫ fegyverként hasznosítható anyag állítható el√. Tekintve a NAÜellen√rök technológiai eszközeinek az elmúlt évtizedben végbement hatalmas fejl√dését, nagyon megnövekedett a radioaktivitás szárazföldi helyszíneken és vízfolyásokban való kimutatásának a képessége. „Nem konyhai barkácsolásról beszélünk – mondta Dillon. – Üzemi méretekr√l van szó, és minden m∫velet során van szivárgás.”
107
Seymour M. Hersh
A kormány alig vagy egyáltalán nem tudott felmutatni olyan friss, els√ kézb√l származó titkosszolgálati anyagot, amely megcáfolta volna a NAÜ 1997-es következtetéseit. A Clinton-kormány idején folyamatosan érkeztek baljós titkosszolgálati jelentések az iraki tömegpusztító fegyverekr√l, de legtöbbjük a „legrosszabb eset”-et alapul vev√ elemzések kategóriájába tartozott – mit tehetne Irak a megfelel√ ENSZellen√rzés nélkül –, és csak kevés megbízható jelentést tartalmaztak az országban tartózkodó ügynökökt√l (ha egyáltalán volt köztük ilyen). Az ellen√rök 1998-ban távoztak. Számos új jelentés, amelyet a Bush-kormányzat emberei kaptak, olyan disszidensekt√l származott, akiknek az Iraki Nemzeti Kongresszus segítségével sikerült elmenekülniük az országból. A disszidensek drámai beszámolókat tartottak az Irak nukleáris fegyverkezési programjának helyreállítására irányuló törekvésekr√l, valamint az állítólagos vegyi- és biológiaifegyver-gyártásról – ám ezeket a beszámolókat nem tudták alátámasztani a rendelkezésre álló titkosszolgálati anyagokkal. Greg Thielmann, miután eltanácsolták Bolton irodájából, az INR stábjával egy nagyobb összefoglalón dolgozott az iraki tömegpusztító fegyverek fejlesztésének el√rehaladásáról. Az összefoglaló, amelyet Powell külügyminiszternek 2001 decemberében mutattak be, megismételte a korábbi NAÜ-eredményeket. Thielmann szerint „lényegében az állt benne, hogy nincs meggy√z√ bizonyíték arra, hogy az iraki nukleáris programot újrakezdték volna”. A disszidensek azonban olyan közönségre találtak, amely kész volt elhinni a legrosszabbat. Donald Rumsfeld védelmi miniszter régóta panaszkodott az amerikai titkosszolgálatok korlátaira. Az 1990-es évek végén például √ volt annak a ballisztikusrakéta-programmal foglalkozó bizottságnak az elnöke, amely bírálta a titkosszolgálati elemz√ket kelletlenségük miatt, hogy „olyan becsléseket készítsenek, amelyek túlmutatnak a rendelkezésre álló k√kemény bizonyítékokon”. Miután védelmi miniszter lett, egy külön titkosszolgálati egységet állítottak fel a Pentagon szakpolitikai hivatalában William Luti vezetésével, aki Feith magas rangú munkatársa volt. Ez a hivatal megkerülte a szokásos ellen√rzési és átvilágítási folyamatokat, és adatait rövidre zárva továbbította a legmagasabb rangú döntéshozóknak. 2001 √szén, nem sokkal a szeptember 11-i támadásokat követ√en, a CIA egy jelentést kapott az olasz Katonai Hírszerzési és Biztonsági Szolgálattól (SISMI) Wissam al-Zahawie, Irak akkori vatikáni nagykövetének nyilvános látogatásáról Nigerbe és három másik
afrikai államba, amelyekre két és fél évvel korábban, 1999 februárjában került sor. A látogatásról beszámolt az akkori nigeri sajtó és egy francia távirati iroda. Charles O. Cecil amerikai nagykövet küldött egy rutinjelentést Washingtonnak a látogatásról, szintúgy a brit titkosszolgálat. A Zahawie-látogatással kapcsolatban nem volt semmilyen érdekesség. „Azért jelentettük, mert az újságokban megjelent a képe az elnökkel” – mesélte Cecil, aki ma már nyugdíjas. A fényképet nem kísérte cikk, csak képaláírás, és nem igazán volt mit jelenteni. Abban az id√ben Niger, amely több száz f√s csapatot küldött az Amerika vezette 1991-es Öböl-háborúba, aktív módon igyekezett gazdasági segítséghez jutni az Egyesült Államoktól. Amennyire ismert, a korabeli jelentések egyike sem tett említést uránról. Most azonban, nyilvánvalóan egy nagyobb, a terrorizmusra vonatkozó kutatás részeként a SISMI el√ásta a Zahawie-jelentést iratai közül, és továbbküldte, azzal a kiegészítéssel, hogy Zahawie valódi küldetése az volt, hogy el√készítse nagyobb mennyiség∫, „sárgatorta” néven ismert uránérc megvásárlását. (A „sárgatorta”, avagy „yellowcake”, amely évtizedek óta jelent√s exportterméke volt Nigernek, felhasználható atomreaktorok üzemanyagának készítésére. Átalakítható még, ha máshogyan dolgozzák fel, atomfegyverekben használt uránná is.) Ez a két és fél éves jelentés azért keltett felt∫nést Washingtonban, mert viszonylag friss volt. Ha Irak 1999-ben uránércet igyekezett volna vásárolni, és ezt bizonyítani is tudják, akkor az azt jelentené, hogy Szaddám azon dolgozik, hogy újraépítse nukleáris programját – és akkor az meghazudtolná a NAÜ-t és azokat az amerikai kormányon belüli titkosszolgálati jelentéseket is, amelyek mást állítottak. A SISMI-jelentés azonban nem volt elég meggy√z√. Az amerikai titkosszolgálatokon belül amat√rnek és megalapozatlannak tartották. Egy korábbi magas rangú CIA-hivatalnok elmondta, hogy az eredeti olasz jelentésben nem szerepeltek dokumentumok, csak a vádak írásos összefoglalója. „Azt tökéletesen el tudom hinni, hogy a SISMI kiad egy ilyen titkosszolgálati jelentést – mondta el egy CIA-tanácsadó –, de az felfoghatatlan számomra, hogy miként adhat bárki hitelt neki.” Azóta sem t∫nt fel olyan hitelt érdeml√ dokumentum, amely alátámasztotta volna azt. A titkosszolgálati jelentést gyorsan rövidre zárva továbbították azokhoz a hivatalnokokhoz, akik élénk érdekl√dést mutattak az Irak elleni támadás iránt, beleértve Dick Cheney alelnököt is. „Az Alelnök úr látott egy titkosszolgálati jelentést, amely szerint Niger [helyesen: Irak – a ford.] igyekezett uránt vásá-
108
Rövidre zárva
rolni” – mondta el Cathie Martin, Cheney szóviv√je. Nem sokkal azután, hogy el√ször látta a jelentést, Cheney szóba hozta azt a szokásos napi CIA-tájékoztatóján, mondta el Martin. „Feltett egy kérdést a CIA-s összeköt√nek. Az összeköt√ egy-két nap múlva viszszajött, és azt mondta: »Valóban van nálunk egy jelentés, de a részletek hiányosak.«” Az Alelnöknek azt is elmondták, tudták, hogy Irak kapott uránércet Nigert√l az 1980-as évek elején, de azt az anyagot biztonságos helyen tárolta a NAÜ, amely az ellen√rzést végezte. „Ennyi – tette hozzá Martin. – Ez minden, amit tudunk.” Egy korábbi magas rangú CIA-hivatalnok szerint azonban Cheney elégedetlen volt ezzel a válasszal, és arra kérte a hivatalt, hogy nézzék át még egyszer a dolgot. Ez volt a kezdete egy egyéves kötélhúzásnak a CIA és az Alelnök irodája között. Cheney egy korábbi munkatársa azt mondta, hogy amint az Irak-ellenes kampány feler√södött, a Lewis (Scooter) Libby kabinetf√nök vezette alelnöki hivatal egyre titkolódzóbbá vált az iraki tömegpusztító fegyverekkel kapcsolatos titkosszolgálati anyagokat illet√en. Wolfowitzhoz és Boltonhoz hasonlóan itt is vonakodtak attól, hogy a stáb katonai és civil elemz√i ellen√rizhessék a titkosszolgálati anyagokat. „Hihetetlenül kicsi és zárt csoport volt ez” – mondta el az alelnök el√bb idézett egykori munkatársa. A titkosszolgálati eljárások sokkal nyitottabbak voltak a Clinton-kormány idején, mondta, és a személyzet szakért√ tagjait sokkal jobban bevonták a legérzékenyebb adatok elemzésében és értékelésében. „Olyan sok titkosszolgálati jelentés áll rendelkezésre, hogy az ember könnyen kiválogathatja a neki megfelel√ket – mondta el a korábbi munkatárs. – Ez aztán könnyen mazsolázgatáshoz vezet.” („Bizonyos jelentések annyira kényesek, hogy csak a kormányzat legfels√ szint∫ hivatalnokai láthatják – és ez így van rendjén” – mondta el Cathie Martin. És minden ilyen korlátozás, tette hozzá, a CIA biztonsági követelményeib√l eredeztethet√.) 2002 elejét√l fogva a még mindig meger√sítetlen SISMI-jelentés egyre nagyobb szerephez jutott a kormánynak az iraki nukleáris fenyegetéssel kapcsolatos figyelmeztetéseiben. Január 30-án a CIA kiadott egy nyilvános jelentést a Kongresszusnak, amely szerint „Bagdad vélhet√leg olyan anyagokra igyekszik szert tenni, amelyek segíthetnek nukleáris fegyverkezési programjának újjáépítésében”. Egy héttel kés√bb Colin Powell azt állította a Képvisel√ház Nemzetközi Kapcsolatok Bizottsága el√tt, hogy „ami a nukleáris programot illeti, kétségtelen, hogy az irakiak folytatnak ilyet”.
A CIA jelentése pontosan kifejezte mind az ügynökségen belüli komoly megosztottságot, mind George Tenet igazgató helyzetét, amely korántsem volt rendíthetetlen. (Az ügynökséget élesen bírálták, hiszen nem volt képes hathatós figyelmeztetést nyújtani a szeptember 11-i támadások el√tt.) Számos CIA-elemz√ és -alkalmazott szemében az igazgató túlságosan lelkesen igyekezett visszanyerni a kormány héjáinak jóindulatát és javítani kapcsolatát az Elnökkel és az Alelnökkel. Az Irakkal foglalkozó magas rangú CIAelemz√ket folyamatosan sürgette az alelnöki iroda, hogy álljanak el√ az iraki fegyverzettel foglalkozó, „legrosszabb esettel” számoló összefoglalókkal. „Nap nap után zaklatták √ket – mondta el a Bush-kormány egy magas rangú hivatalnoka, miközben nem kaptak egyértelm∫ támogatást Tenett√l vagy rangid√s munkatársaitól. – Nagyon hamar azt mondja az ember: »Basszátok meg!«” És ezután elkezdték szállítani azokat a titkosszolgálati jelentéseket, amelyeket látni akartak. Február végén a CIA rábeszélte Joseph Wilson nyugalmazott nagykövetet, hogy repüljön el Nigerbe és diszkréten derítse fel az uránüzlet hátterét. Wilsonnak, aki ma már üzleti tanácsadó, kiváló volt a renoméja: volt már a nagykövet helyettese Bagdadban, volt diplomata Afrikában, és dolgozott a Fehér Házban a Nemzetbiztonsági Tanácsban. Olyan független diplomatának ismerték, aki testi épségét is kockára tette, hogy amerikai állampolgárokon segítsen külföldön. Wilson elmondta, hogy √t úgy informálták akkoriban, hogy a küldetésre azért került sor, mert az Alelnök irodája érdekl√dött az olasz titkosszolgálati jelentés iránt. Indulás el√tt behívatták a CIA-hoz a kormányzat néhány Irak-, Niger- és uránium-szakért√jével történ√ találkozóra. Nem mutattak neki semmilyen dokumentumot, mondta, viszont közölték vele, hogy a CIA „egy olyan jelentés alapján kutakodik, amelyet nemrég csíptek el a fiúk egy megállapodás-tervezettel összefüggésben” Irak és Niger között. Majd hozzátette: „Sosem volt világos számomra, vagy azok számára, akik tájékoztattak, hogy a fiúk valóban a megállapodást látták, vagy csak az állítólagos megállapodás tervezetét.” Wilson nyolcnapos nigeri tartózkodása semmi eredményt nem hozott. Megtudta, hogy bármely „sárgatorta” eladásáról szóló egyetértési nyilatkozatot alá kellett volna írnia Niger miniszterelnökének, külügyminiszterének és bányászati miniszterének. „Mindenkit meglátogattam odaát – mondta el Wilson, és senki sem írt alá ilyen dokumentumot. – Ha egy adásvételiszerz√dés-tervezet tartalmazza ezeket az aláírásokat, akkor nem lehet hiteles.” Wilson azt is megtudta, hogy nem volt ren-
109
Seymour M. Hersh
delkezésre álló eladó urán: mindet el√re eladták Niger japán és európai konzorciumi partnereinek. Wilson visszatért Washingtonba és elkészítette a jelentését. Köröztették, mondta, de „nem hallottam semmit arról, hogy mi volt a véleménye róla az Alelnöki irodának.” (Válaszul Cathie Martin azt mondta, „Az Alelnök úr nem ismeri Joe Wilsont, és az útjáról sem tudott, amíg nem olvasott róla az újságokban.” Az els√ újsághírek Wilson útja után tizenöt hónappal jelentek meg.) Egy korábbi fehér házi tisztvisel√ elmondta nekem, hogy 2002. március elején már sokan tudták a Fehér Házban, hogy az Elnök magában már eldöntötte, hogy háborút indít. A ki nem hirdetett döntés rettenetes hatással volt a terrorizmus elleni folyamatos küzdelemre. A Bush-kormány félbeszakított számos titkosszolgálati m∫veletet, amely az al-Kaida és a világ más terrorista szervezetei ellen irányult, és átirányította √ket a Perzsa-öbölbe. Nyelvészek és különleges alkalmazottak váratlanul új feladatot kaptak, és számtalan folyamatban lév√ terrorizmusellenes titkosszolgálati programot félbeszakítottak. Csalabi disszidens jelentései a Pentagonból most már közvetlenül az Alelnök irodájába áramlottak, onnan pedig az Elnökhöz, kevés el√zetes szakért√ titkosszolgálati értékelést követ√en. Amikor az INR elemz√i betekinthettek a jelentésekbe, aggódni kezdtek amiatt, amit találtak. „Ízekre szedtek egy-egy jelentést és kiderült, hogy a forrás már máskor is tévedett, vagy nem is volt hozzáférése az adott információhoz – mondta el Greg Thielmann. – A titkosszolgálatok körében jelent√s gyanakvás övezte Csalabi forrásainak megbízhatóságát, de a disszidenst√l származó jelentések egyre csak jöttek. Mire kigyomláltunk egyet, már jött is a másik. Mindeközben a szemetet egyenesen az Elnökhöz söpörték.” Kialakult egyfajta rutin: a Pentagon „titkosnak” min√sített disszidens jelentéseit megszell√ztették az újságokban, ám a jelentések ezt követ√ CIA- és INRelemzései – amelyek minden alkalommal bírálóak, de egyszersmind titkosítottak is voltak – titokban maradtak. „A végére már személyiségi kérdés lett bel√le – mondta egy Pentagon tanácsadó a Bush-kormánynak a titkosszolgálati anyagokkal kapcsolatos eljárásáról. – Az én tényem jobb, mint a te tényed. Az egész ügy a m∫ködési mechanizmus kudarcát bizonyítja. Senki nem használt többé els√dleges forrásokat.” A titkosszolgálatok teljes visszavonulót fújtak. 2002 tavaszán, mondta el az idézett egykori fehér házi tisztvisel√, Rumsfeld és Wolfowitz elkezdték sür-
getni az Elnököt, hogy a szövetségi pénzalapokból szabadítson fel több, mint kilencvenmillió dollárt Csalabi részére. Az 1998-as Iraki Felszabadítási Törvény kilencvenhét-millió dollárt hagyott jóvá az iraki ellenzék részére, de a keret nagy részét nem költötték el. A Külügyminisztérium ellenezte a maradék pénz felszabadítását, mert érvelésük szerint Csalabi nem számolt be megfelel√en azokról a támogatásokról, amelyeket addig kapott. „Az Alelnök dühösen jött be egy megbeszélésre, mert nem adtuk oda a pénzt Csalabinak” – emlékezett vissza a korábbi tisztvisel√. Cheney azt mondta: „És épp most tagadjuk meg t√le a pénzt, amikor √k” – az Iraki Nemzeti Kongresszus – „egyedülálló titkosszolgálati anyagokkal látnak el bennünket az iraki tömegpusztító fegyverekkel kapcsolatban”. Nyár végén a Fehér Ház határozottan feler√sítette a nukleáris retorikát. Ennek legalább két közvetlen célpontja volt: a ciklus közepére es√ kongresszusi választások és a függ√ben lév√ kongresszusi szavazás arról a határozatról, amely felhatalmazná az Elnököt, hogy bármilyen akciót végrehajtson, amelyet szükségesnek tart Irakban ahhoz, hogy megvédje Amerika nemzeti érdekeit. Amikor augusztus 7-én Cheney alelnök Kaliforniában Szaddám Huszeinr√l beszélt, azt mondta: „Különböz√ forrásokból tudjuk, hogy… továbbra is nukleáris fegyvert kíván szerezni.” Augusztus 26-án Cheney azzal állt el√, hogy Szaddámnak olyan nukleáris fegyvere van, amely közvetlenül fenyegethet „bárkit, akit kiválaszt saját régiójában vagy azon túl”. Hozzátette, hogy az irakiak tovább „folytatják azt a nukleáris programot, amelyet oly sok évvel ezel√tt kezdtek el”. Szeptember 8-án azt mondta egy televíziós riporternek, hogy „Tudjuk, méghozzá teljes bizonyossággal, hogy beszerzési rendszerét arra használja, hogy megszerezze azt az urándúsításhoz és a nukleáris fegyverek építéséhez szükséges felszerelést”. Maga az Elnök is azt állította szokásos heti rádióbeszédében szeptember 14-én, hogy „Szaddám Huszeinnek megvannak a tudósai és az infrastruktúrája egy nukleáris fegyverkezési programhoz, és jogtalanul igyekezett megvásárolni azt a felszerelést, ami a nukleáris fegyverekhez szükséges urándúsításhoz kell”. Az Elnök kijelentése mögött nem volt meger√sített titkosszolgálati információ. Bush elnök legszorosabb szövetségesének, Tony Blair brit miniszterelnöknek a kormányát is bevonták. Amint azt Blair kés√bb elmondta egy brit kormányzati meghallgatáson, √ és Bush telefonon beszéltek egymással azon a nyáron arról, hogy szük-
110
Rövidre zárva
nemzetközi terrorizmussal. Az információk, amelyeknek egy része angolul volt, pontosnak bizonyultak. Az Epoca engedélyezte, hogy a riporterasszony körülbelül négyezer dollárt fizessen a dokumentumokért – ez bevett újságírói gyakorlat Olaszországban. Most pedig, néhány évvel kés√bb, „újra eljött hozzám – mesélte Burba. – Tudtam, hogy jól informált személy, és hogy az egész világon vannak összeköt√i, beleértve a Közel-Keletet is. Befektetési és biztonságpolitikai témákkal foglalkozik.” Amikor Burba találkozott a férfival, az megmutatta neki a Nigerrel kapcsolatos dokumentumokat és felajánlotta √ket megvételre körülbelül tízezer dollárért. Az átadott dokumentumok fénymásolatok voltak. Huszonkét oldal volt, nagyrészt franciául, némelyik a nigeri kormány vagy nagykövetség fejléces levélpapírján, és kett√ a vatikáni iraki nagykövetség levélpapírján. S volt még néhány távirat is. Amikor Burba megkérdezte, hogyan tudja bizonyítani a dokumentumok hitelességét, a férfi többek közt el√vett egy fénymásolatot, amely a nigeri nagykövetség rejtjelkulcsának t∫nt. „Amiben biztos voltam, az az, hogy volt hozzáférése – mondta Burba. – Nem a holdról érkeztek hozzá a dokumentumok.” A dokumentumok els√sorban az állítólagos uráneladással foglalkoztak, mondta Burba. Értesítette a szerkeszt√it, és megosztotta velük a fénymásolatokat. Meg akart szervezni egy utat Nigerbe, hogy ellen√rizhesse azt, ami megdöbbent√ sztorinak ígérkezett. Ekkor azonban Carlo Rosella, a Panorama f√szerkeszt√je, akinek a Berlusconi-kormányhoz köt√d√ kapcsolatai közismertek, azt mondta Burbának, hogy adja át a dokumentumokat az amerikai nagykövetségnek hitelesítésre. Burba október 9-én engedelmesen elvitt egy másolatot a nagykövetségre. Egy héttel kés√bb Burba elutazott Nigerbe. Meglátogatta a bányákat és a kiköt√ket, ahol bármiféle kivitelnek át kellene haladnia, beszélt a Niger urániparával kapcsolatban jól értesült európai üzletemberekkel és hivatalnokokkal, és semmilyen nyomát nem találta az eladásnak. Azt is megtudta, hogy a papírokban szerepl√ szállítmányozó vállalat és bank túlságosan is kicsik és gyengén felszereltek voltak ahhoz, hogy végrehajtsanak egy ilyen tranzakciót. Ahogy Wilson nagykövet tette nyolc hónappal korábban, √ is arra a következtetésre jutott, hogy nem volt bizonyíték arra, hogy mostanában sárgatortát adtak volna el Iraknak. A Panorama sztorijának l√ttek, és Burba, valamint a szerkeszt√i azt mondták, végül nem fizettek a papírokért. A dokumentumok azonban most már amerikai kézen voltak.
séges lenne „nyilvánosságra hozni, amit tudunk, vagy legalább annyit bel√le, amennyit fel lehet fedni”. Blair lojálisan maga kezdeményezett: szeptember 24-én a brit kormány kiadott egy dossziét, amely drámai hangon ecsetelte az iraki tömegpusztító fegyverek által jelentett veszélyt. Az el√szóban Blair kijelentette, hogy „az összegy∫jtött titkosszolgálati adatok minden kétséget kizáróan megalapozzák azt a tényt, hogy Szaddám… tovább folytatja er√feszítéseit, hogy nukleáris fegyvereket fejlesszen ki”. A dosszié megjegyzi, hogy a titkosszolgálati jelentés – amely nagyrészt szintén a SISMI-jelentésen alapult – bizonyítja, hogy Irak „igyekezett jelent√s mennyiség∫ uránt szerezni Afrikából”. Ezt követ√en egy parlamenti vizsgálat megállapította, hogy a kiadott nyilatkozat hangvételét jelent√sen mérsékelték, miután a CIA figyelmeztette a brit titkosszolgálatot, hogy ne tegyék bele a vádat a dossziéba, és a végs√ változatban nem nevezték meg Nigert, sem a SISMI-t. Mindeközben a Fehér Ház egyre fokozta retorikáját. Egy szeptember 8-i televíziós interjúban Condoleezza Rice nemzetbiztonsági tanácsadó, miközben a kormány Irak-ellenes érvrendszerének er√sségével kapcsolatos kérdésekre válaszolt, azt mondta: „Nem akarjuk, hogy a füstölg√ pisztoly egy gombafelh√ legyen” – ezt a megfogalmazást aztán a kormány héjái is átvették. Majd október 7-i beszédében maga Bush elnök mondta: „Nyilvánvaló veszélyhelyzet esetén nem várhatunk a végs√ bizonyítékra – a füstölg√ pisztolyra –, ami akár gombafelh√ képében is jelentkezhet.” Ekkor, 2002 októberében hirtelen egy sor dokumentum került el√, amelyek masszív bizonyítéknak ígérkeztek amellett, hogy Irak megpróbálja újraépíteni nukleáris programját. A dokumentumok létezése el√ször akkor merült fel, amikor a Panorama cím∫ szórakoztató képes olasz hetilap, amelynek tulajdonosa Silvio Berlusconi miniszterelnök lapkiadó vállalatbirodalma, Elisabetta Burba nev∫ riporterét felhívta telefonon egy olasz üzletember és biztonságpolitikai tanácsadó, akir√l a riporterasszony úgy tudta, hogy egykor kapcsolatban állt az olasz titkosszolgálattal. Az üzletember elmondta, hogy olyan információ van a birtokában, amely összekapcsolja Szaddám Huszeint az afrikai uránvásárlással. A riporter szavahihet√nek találta a forrást. 1995-ben, amikor az Epoca nev∫ magazinnak dolgozott, az üzletember részletes információval szolgált, láthatóan nyugati titkosszolgálati forrásokra támaszkodva, egyes cikkeihez, amelyek a boszniai békefolyamatról és egy iszlám jótékonysági szervezetr√l szóltak, amely kapcsolatban állt a
111
Seymour M. Hersh
ra jutott, hogy Szaddám Huszein nemrég jelent√s mennyiség∫ uránt igyekezett beszerezni Afrikából.” Ki készítette a hamis Niger-papírokat? Ebben a kérdésben nem alakult ki semmilyen konszenzus a titkosszolgálatokon belül. Megjelent néhány spekuláció számos ország titkosszolgálatáról. Az egyik elmélet szerint, és ezt támogatja néhány római újságíró is, a SISMI készítette a hamis dokumentumokat, majd átadta közlésre a Panoramának. Más magyarázatot adott egy korábbi magas rangú CIA-hivatalnok. Márciusban kezdett a Niger-dokumentumokról beszélni nekem, amikor el√ször írtam a hamisításról, és azt mondta: „Valaki szándékosan hagyta, hogy valami hamis dolog kerüljön a papírok közé.” A következ√ hónapok során közlékenyebbé vált, míg végül elmondta, hogy egy kisebb csoport elégedetlen, de már nyugalmazott, egykor titkos tevékenységet végz√ CIA-munkatárs összeállt a múlt év nyarának végén, és √k maguk írták meg az áldokumentumokat. „Az ügynökségi fiúk nagyon fújtak Cheneyre – mondta a korábbi hivatalnok. – Azt mondták, »Rendben, akkor nyomás alá helyezzük a fiúkat.«” Forrásom elmondta, hogy el√ször tavaly év végén hallott a koholmányról, a volt és jelenlegi CIA-tisztvisel√k számtalan washingtoni karácsonyi összejövetelének egyikén. „Mindenki ezzel hencegett: »Ezt mi csináltuk. Király, király.«” Ezeknek a nyugalmazottaknak, mondta, fantasztikus kapcsolataik vannak a jelenlegi ügynökségi tisztvisel√k között és részletesen tájékoztatták √ket a SISMI-jelentésr√l. „Azt gondolták, hogy az ilyen népséggel csak így lehet bánni – pellengérre állítani ezeket a fiúkat, akik nem a mesterség szabályai szerint jártak el, és nem ellen√rizték a titkosszolgálati információkat – mondta a forrásom. – Azt gondolták, alacsonyabb szinten fogják bevenni – hatalmas blöff volt.” Úgy gondolkodtak, mondta, hogy a Bush-kormány fels√ vezetésének iraki héjái azonosulnak a dokumentumokkal, és képtelenek lesznek ellenállni annak, hogy eldicsekedjenek vele egy sajtókonferencián vagy a kormányszervek közötti találkozón. Aztán majd jól felsülnek, amikor a titkosszolgálati tisztvisel√k rámutatnak, hogy a papírok nyilvánvaló hamisítványok. Ám a taktika öngólnak bizonyult, mondta, amikor a dokumentumok széles támogatottságra tettek szert a kormányon belül. „Kiszabadult a szellem a palackból.” Mint minden hatalmas intézmény, a virginai Langleyben lév√ CIA Központ is tele van kedélycsillapító pletykákkal, és egy nyugalmazott, korábban titkos tevékenységet végz√ munkatárs idén nyáron
Két korábbi CIA-hivatalnok némileg eltér√ beszámolót adott arról, ami ezután történt. „A nagykövetséget figyelmeztették, hogy érkeznek a papírok – mondta el az egyik korábbi hivatalnok –, és átküldték √ket közvetlenül Washingtonba, anélkül, hogy a nagykövetségen belül ellen√rizték volna.” Amint a dokumentumok Washingtonba értek, a CIA továbbküldte √ket a Pentagonnak, mondta el a tisztvisel√. „Mindenki tudta az út minden egyes állomásánál, hogy a papírok hamisak – amíg meg nem érkeztek a Pentagonba, ahol aztán elhitték, hogy igaziak.” A kormány héjái pontosan ilyen dokumentumokra vártak. A másik korábbi hivatalnok, Vincent Cannistraro, aki a terrorizmuselhárító m∫veletek és elemzések vezet√je volt, elmondta, hogy a Burba-dokumentumok másolatait átadták az amerikai nagykövetségnek, amely továbbította √ket a CIA római állomásvezet√jének, aki továbbította √ket Washingtonnak. Hónapokkal kés√bb, mondta, telefonon felhívta egy összeköt√jét a CIA f√hadiszállásán és azt mondták neki, hogy „az esküdtszék még tanácskozik” – mármint a dokumentumok hitelességét illet√en. George Tenet nyilvánvalóan bizonytalan volt az információval kapcsolatban: október elején még közbeavatkozott, hogy megakadályozza az Elnököt, aki utalást akart tenni Nigerre egy Cincinattiban tartandó beszédében. Ám úgy t∫nik, Tenet ezután feladta a harcot, és Szaddám nigeri urán iránti vágya hamarosan a háború szükségességét megindokoló kormányálláspont részévé vált. December 7-én, az iraki rezsim átadott az ENSZ Biztonsági Tanácsának egy tizenkétezer oldalas dokumentumgy∫jteményt, amelyben tagadta, hogy az ország tömegpusztító fegyverarzenállal rendelkezne. Nagyon kevesen hitték ezt el a sajtóban, a közvéleményben, vagy a Fehér Házban, és december 19-én a Külügyminisztérium cáfolatában azt kérdezte: „Miért rejtegeti az iraki rezsim nigeri beszerzéseit?” Ez volt az els√ alkalom, hogy Nigert nyilvánosan is megnevezték. A január 23-i Times szerkeszt√i vélemények oldalán közölt cikkében, melynek „Honnét tudjuk, hogy Irak hazudik” volt a címe, Condoleezza Rice azt írta, hogy a „hamis nyilatkozat… képtelen megválaszolni vagy megmagyarázni Irak igyekezetét, hogy uránt szerezzen külföldr√l”. Január 26-án Powell külügyminiszter a svájci Davosban rendezett Világgazdasági Fórumon azt kérdezte: „Miért igyekszik még mindig Irak uránt szerezni?” Két nappal kés√bb pedig Bush elnök beszámolt az állítólagos vásárlásról az Unió állapotáról szóló beszédében, amikor azt mondta, „A brit kormánynak tudomásá-
112
Rövidre zárva
légáit is megdöbbentette a beszéd. „Azt mondták, »Jószagú Úristen, az Elnök most már az Unió helyzetér√l szóló beszédében is emlegeti ezt.«” Pánikba estek: ki a fene fogja ezt leleplezni? „Ki kellett ötölni valamit. A megoldás az lett, hogy kiszivárogtatták a dokumentumokat a NAÜ-nek.” Ezt követ√en találkoztam egy csoport magas rangú NAÜ-tisztvisel√vel Bécsben, ahol a szervezet székhelye is található. Egy ebéddel egybekötött interjú során elmondták, hogy 2003. február elejéig, vagyis pár nappal az Elnök beszédét követ√ id√pontig nem is tudtak a dokumentumok létezésér√l. A NAÜ már 2002 szeptemberét√l fogva kérte Washingtontól és Londontól Irak afrikai uránvásárlásának bizonyítékait, vagyis azóta, hogy ez a részlet a brit dossziéban el√ször el√került, ám kérésükre sosem kaptak semmilyen választ. Miután a Külügyminisztérium 2002. december 19-i kiadványa megnevezte Nigert, a NAÜ még kitartóbbá vált. „Elkezdtem zaklatni az Egyesült Államokat” – emlékezett vissza Jacques Baute, aki a NAÜ Iraki Nukleáris Felülvizsgálati Irodájának francia igazgatójaként gyakorta zaklatta Washingtont. Mark Gwozdecky, a NAÜ szóviv√je hozzátette, „Perképes bizonyítékot kértünk, és Jacques szinte semmit sem kapott.” 2003. február 4-én, miközben Baute épp repül√n New Yorkba tartott egy ENSZ biztonsági tanácsbeli találkozóra az iraki fegyvervitáról, az Egyesült Államok bécsi nagykövetsége hirtelen tájékoztatta Baute csapatát a Niger-dokumentumokról, de még mindig elutasította, hogy átadja azokat. „Ragaszkodtam hozzá, hogy személyesen láthassam a dokumentumokat – mondta el Baute –, és meg is kaptam √ket, miután megérkeztem New Yorkba.” Másnap Powell külügyminiszter az ENSZ Biztonsági Tanácsa el√tt felsorolta vádjait az Irak ellen indítandó háború érdekében. A prezentáció során nem említette Nigert – s ez a tény nem kerülte el Baute figyelmét. NAÜ-tisztvisel√k elmondták nekem, hogy nem értették az amerikai döntés id√zítését, hogy miért éppen akkor mutatták be a dokumentumokat. Baute gyorsan rájött, hogy azok hamisítványok. A következ√ néhány hét során NAÜ-tisztvisel√k további vizsgálatokat folytattak, amelyek meger√sítették a csalás tényét. Kapcsolatba léptek az amerikai és brit hivatalnokokkal is, hogy értesítsék √ket az észrevételeikr√l, és lehet√séget biztosítsanak számukra a válaszadásra. Semmilyen válasz nem érkezett, ezért a NAÜ f√igazgatója, Mohamed ElBaradei nyilvánosan ismertette a csalást következ√ plenáris tájékoztatóján az ENSZ Biztonsági Tanácsában, New Yorkban, március 7-én. A történet lassan kezdett kibontakozni.
elmondta, hogy már kering egy történet egy korábbi operatív munkatársról, aki a dokumentumokat hamisította. „Nem is az az igazán érdekes – tette hozzá –, hogy igaz-e ez a történet, hanem hogy rengetegen hitelt adnak neki” – ez elképeszt√ képet fest a CIA berkein belül uralkodó bizalmatlanságról, megkeseredettségr√l és demoralizáltságról a Bush-kormány idején. (William Harlow, a CIA szóviv√je elmondta, hogy az ügynökségnek pont annyi bizonyítéka van arra nézvést, hogy a CIA korábbi tagjai hamisították a dokumentumokat, „mint arra, hogy azt mondjuk Mr. Hersh tette”.) Az FBI a Szenátus Titkosszolgálati Bizottsága kérésére kivizsgálta a hamisítást. Egy magas rangú FBI-hivatalnok elmondta nekem, nem tudták kizárni annak a lehet√ségét, hogy a dokumentumokat valaki az amerikai titkosszolgálatokon belül hamisította. „Ez a sztori számtalan irányba vezethet – mondta. – Nem találtunk semmi biztosat, pedig nagyon kerestünk.” Elmondta, hogy a feladatra kijelölt FBI-ügynökök elég nagy er√feszítéseket tesznek a nyomozás ügyében. Ám „valaki rejteget valamit, és elég jól csinálja”. Bush elnöknek az Unió helyzetér√l szóló beszéde megrémítette Elisabetta Burbát, az olasz riportert. Átadtak neki dokumentumokat, amelyeket személyesen vitt az amerikai nagykövetségre, és nigeri útja után már tudta, hogy hamisak voltak. Kés√bb Burba újra meglátogatta a forrását. „Tudni akartam, mi történt – mondta. – ◊ azt mondta, nem tudta, hogy a dokumentumok hamisak voltak, és hogy √t is rászedték.” Burba, aki meg volt gy√z√dve róla, hogy övé lehet az év sztorija, le akarta közölni a saját beszámolóját rögtön az Elnök beszédét követ√en, de Carlo Rossella, a Panorama f√szerkeszt√je ezzel ellentétesen döntött. Rossella elmagyarázta nekem, hogy „amikor meghallottam az Unió helyzetér√l szóló beszéd állítását, azt gondoltam magamban, hogy talán az Egyesült Államok kormányának vannak más információi is. Nem gondoltam, hogy a dokumentumok annyira fontosak lettek volna – nem voltak megbízhatóak.” Végül júliusban, miután a neve megjelent a sajtóban, Burba leközölt egy beszámolót a saját szerepér√l. Elmondta még, hogy a milánói amerikai konzulátuson szeptember elején kihallgatta három FBI-ügynök. Az Unió helyzetér√l szóló beszéd zavarba ejtette a titkosszolgálatok több tagját is, akik nem voltak képesek felfogni, hogyan juthatott ilyen min√ség∫ hírszerzési jelentés egészen az Elnökig anélkül, hogy ellen√rizték volna. Az a korábbi titkosszolgálati hivatalnok, aki a dokumentumok meghamisításának történetét osztotta meg velem, elmondta, hogy kol-
113
Seymour M. Hersh
meztetett volna bennünket, hogy ez az egész ügy teljesen bizonytalan – mondta a meg nem nevezett tisztvisel√ a fehér házi átirat szerint. – Ez egyszer∫en nem lenne pontos.” Ám Wilsonnak az útról készített beszámolója arra kényszerítette az ideges Fehér Házat, hogy végre elismerje, „ennek az információnak nem lett volna szabad bekerülnie egy elnöki beszédbe”. Ugyanakkor Wilson beszámolója megtorló kiszivárogtatásokra késztette a Fehér Házat: felfedték, hogy Wilson felesége a CIA operatív munkatársa – ez a kiszivárogtatás pedig FBI-vizsgálathoz vezetett. A tényleges iraki nukleáris képességek témakörének potenciálisan legjobb szakért√i többek közt azok a férfiak és n√k, akik az iraki fegyveriparban és a Nemzeti Ellen√rz√ Igazgatóságon dolgoztak – ez utóbbi kormányszervet Szaddám arra hozta létre, hogy együttm∫ködjön az ENSZ és a NAÜ ellen√reivel. A legtöbb magas rangú fegyveripari tisztvisel√ többségét, még azokat is, akik önként megadták magukat az amerikai csapatoknak, a bagdadi repül√téren és más helyeken tartják fogva, távol a riporterekt√l. Családjaiknak keveset mondtak az amerikai hatóságok. ◊k kétségbeesetten várták a híreket, s felhívták barátaikat és más amerikai kapcsolataikat, segítségükben bízva. Shakir al Kha Fagi, egy iraki emigráns, aki hallott a tudósok családjáról, még fiatalemberként hagyta el Irakot és most sikeres üzletet vezet Detroit közelében. „Azok az emberek, akik a titkosszolgálatban vagy a tömegpusztítófegyver-iparágban tevékenykedtek, most börtönben vannak – mondta. – Az amerikaiak egyesével kapják el √ket sorban. Senki sem szólal fel értük, és nincs olyan amerikai ügyvéd, aki elvállalná védelmüket.” Azonban nem mindegyik vezet√ tudós van fogságban. Jafar Dhia Jafar, a Nagy-Britanniában végzett fizikus, aki Iraknak az atombomba el√állítására irányuló próbálkozásait koordinálta az 1980-as években, és akinek közvetlen összeköttetése volt Szaddám Huszeinnel, április elején menekült el Irakból, még miel√tt Bagdad elesett volna, és Hamid nev∫ bátyja, egy energiaipari nagyvállalat ügyvezet√ igazgatója segítségével átmenekült az Egyesült Arab Emirátusokba. Jafar nem volt hajlandó visszatérni Bagdadba, de abba beleegyezett, hogy a CIA és brit titkos ügynökök kihallgassák. Körülbelül húsz találkozóra került sor, ezeken közel tizenöt amerikai és brit szakért√ vett részt. Az els√ találkozó április 11-én egy CIA-tisztvisel√ következ√ sürget√ kérdésével kezd√dött: „Van-e Iraknak nukleáris
Cheney alelnök ElBaradei beszámolójára adott válaszában a hírnököt támadta. Március 16-án a „Meet the Press” cím∫ m∫sorban Cheney nyomatékosan, félreérthetetlenül leszögezte, hogy az Egyesült Államoknak jó oka van azt gondolni, hogy Szaddám Huszein újrakezdte nukleáris fegyverkezési programját. Majd továbbment: „Azt hiszem, Mr. ElBaradei √szintén szólva téved. És azt hiszem, ha megnézzük a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség eddig eredményeit ezen a területen, különösképpen Irakkal összefüggésben, akkor azt találjuk, hogy folyamatosan alulbecsülték vagy rosszul mérték fel Szaddám Huszein tevékenységét. Semmi okom rá, hogy azt higgyem, most bármennyivel is pontosabb lenne az, amit mondanak, mint a múltban.” Három nappal kés√bb elkezd√dött az iraki háború, és a hamis afrikai uránkapcsolatról szóló mese elt∫nt szem el√l. Joseph Wilson, a diplomata, aki több, mint egy évvel korábban azért utazott Afrikába, hogy kivizsgálja az állításokat, újraélesztette a Niger-történetet. Dühítette a Fehér Ház Nigerrel kapcsolatos kétszín∫sége, és kora májusban mintegy véletlenül megemlítette nigeri küldetését és annak eredményét egy rövid, Irakról szóló beszélgetés során egy Washington külvárosában rendezett politikai konferencián, amelyet a Szenátus Demokrata Szakpolitikai Bizottsága támogatott (Wilson maga is demokrata). A konferencia egy másik el√adója Nicholas Kristof, a Times újságírója volt, aki megkapta Wilson beleegyezését ahhoz, hogy egyik cikkében megemlítse nigeri útját. Pár hónappal kés√bb, július 6-án Wilson maga is írt útjáról a Times szerkeszt√i vélemények oldalán. „Hónapokat adtam nekik, hogy kijavítsák a hibát – mesélte nekem a Fehér Házra utalva –, de csak tovább hazudoztak.” A Fehér Ház azzal válaszolt, hogy a titkosszolgálatokat hibáztatta az Unió helyzetér√l szóló beszédben történt nigeri utalás miatt. Condoleezza Rice nemzetbiztonsági tanácsadó azt mondta egy televíziós riporternek július 13-án, hogy „hacsak egy nyikkanás is hallatszott volna, hogy az Ügynökség nem akarja azt a mondatot a beszédben vagy George Tenet nem akarja látni azt a mondatot… akkor nem lett volna ott”. Öt nappal kés√bb egy magas rangú fehér házi tisztvisel√ egy lépéssel tovább ment, amikor azt mondta néhány újságírónak egy háttérbeszélgetés során, hogy hamis kép alakult ki bennük Joseph Wilson nigeri útjával és az abból származó információkkal kapcsolatban. „Nem szabad azt a következtetést levonni, hogy Wilson nagykövet figyel-
114
Rövidre zárva
szerkezete? A katonaság nagyon szeretné tudni. Rendkívüli módon aggódnak.” Jafar válasza az egyik szemtanú jegyzetei szerint az volt, hogy felnevetett. A jegyzetek szerint: Jafar kitartott amellett, hogy nemcsak, hogy atombomba nincs, hanem még tömegpusztító fegyverek sincsenek: nincsenek és kész. „A válasza az volt, hogy egy sincs.” Jafar elmagyarázta, hogy az iraki vezetés létrehozott egy új bizottságot az 1991-es Öböl-háború után és azt követ√en, hogy az UNSCOM [az iraki tömegpusztító fegyverek leszerelését ellen√rz√ ENSZbizottság] ellen√rzési folyamata elindult… és a következ√ utasításokat [küldte] az Els√ Ember [Szaddám] – „adjatok nekik oda mindent”. A jegyzetek szerint ezután megkérdezték Jafart, „De ez ugye nem jelentheti az összes tömegpusztító fegyvert!? Hogyan lehet ennyire biztos benne?” A válasz világos volt: „Ismerem az összes érintett tudóst, és szoktunk beszélgetni. Nincsenek tömegpusztító fegyverek.” Jafar megmagyarázta, miért döntött úgy Szaddám, hogy feladja értékes fegyvereit: Az 1991-es Öböl-háborúig csak regionális ellenségeink voltak… Ám a háború után, amikor világossá vált, hogy az Egyesült Államokkal állunk szemben, Szaddám megértette, hogy ezek a fegyverek már feleslegesek. „Semmiképp nem tudjuk elkerülni az Egyesült Államokat.” Emiatt a tömegpusztító fegyverek kevés stratégiai el√nyt jelentettek Iraknak. Jafarnak megvolt a maga magyarázata (a jegyzetek szerint) az ENSZ ellen√rzési folyamatának egyik legnehezebben megválaszolható rejtélyére is – a hatezer rakétatöltetnyi különbségre, ami az Irak által 1991 el√tt gyártott vegyi fegyverek száma és az ENSZ ellen√rz√ csapata által összeírt fegyverek száma között mutatkozott. Ez a különbség volt az, ami arra sarkallta a nyugati titkosszolgálati tisztvisel√ket és katonai tervez√ket, hogy a legrosszabb esetb√l kiinduló feltételezésekkel éljenek. Jafar elmondta kihallgatóinak, hogy az iraki kormány egyszer∫en hazudott az ENSZ-nek az 1980-as évek brutális iraki–iráni háborújában az Irán ellen bevetett vegyi fegyverek számával kapcsolatban. Irak, mondta, sok ezerrel több rakétát dobott az irániakra, mint amit beismertek. Ezen okból kifolyólag Szaddám azt szorgalmazta, hogy egyáltalán ne írják össze a fegyvereket. Persze mindig vannak szavahihet√ségi problémák a legy√zött rezsim tanúival kapcsolatban, és bárkinek, aki érintett volt a tömegpusztító fegyverek létrehozásában vagy elrejtésében, lenne indíttatása arra, hogy letagadja ezt. Ám Jafar hitelességének er√s bizo-
nyítéka lehet egy meglep√ forrás – maga Jacques Baute, a NAÜ egyik igazgatója, aki az elmúlt évtized nagyobbik részét azzal töltötte, hogy állóháborúszer∫ küzdelmet vívott Jafarral és más iraki tömegpusztítófegyver-tudóssal és m∫szaki szakemberrel. „Senkinek sem hiszek – mondta el Baute –, de amit 1995 után mondott nekünk Jafar, az többé-kevésbé pontosnak bizonyult.” Október elején David Kay, az ENSZ korábbi ellen√re, aki jelenleg a kormány Iraki Ellen√rzési Csoportjának a vezet√je, elküldte évközi jelentését a Kongresszusnak az iraki tömegpusztító fegyverek felkutatásának állásáról. „Eddig még nem találtunk fegyverraktárakat – jelentette Kay –, de még nem is vagyunk azon a ponton, ahol határozottan azt mondhatnánk, hogy vagy nem léteznek ilyen fegyverraktárak, vagy pedig csak a háború el√tt léteztek.” Ami a nukleáris fegyvereket illeti, mondta Kay, „az azt alátámasztó összes bizonyíték ellenére, hogy Szaddám folyamatosan nukleáris fegyvereket igyekezett szerezni, a mai napig nem leltünk annak bizonyítékra, hogy Irak 1998 óta jelent√s lépéseket tett volna, nukleáris fegyverek tényleges létrehozására vagy hasadóanyag el√állítására”. Kayre általában úgy tekintettek, mint aki a lehet√ legjobb érveket sorakoztatta fel Bush elnök háború el√tti kijelentései mellett a tömegpusztító fegyverek által jelentett azonnali veszéllyel kapcsolatban. De amit talált, az elég messze állt ezekt√l a kijelentésekt√l, és a jelentést a kormánynak adott pofonként értékelték. Bush elnök azonban másképp látta a dolgot. Riportereknek elmondta, hogy úgy érezte, a jelentés √t igazolta, amennyiben bebizonyította, hogy „Szaddám Huszein fenyegetést, komoly veszélyt jelent”. Az Elnök válasza felveti a kérdést, hogy tanult-e bármit a kormányzat abból a kudarcból, hogy (eddig legalábbis) nem találtak jelent√s mennyiség∫ tömegpusztító fegyvert Irakban. Minden elnök nagymértékben függ a személyzetét√l, akik a titkosszolgálati anyagokat ellen√rzik, valamint ésszer∫ módon összegzik és elemzik a világ mindennapos eseményeit. Ilyen ügyekben a végs√ autoritás a Fehér Házban az elnök nemzetbiztonsági tanácsadójának a kezében van – ebben az esetben Condoleezza Rice-nál. A már idézett korábbi fehér házi tisztvisel√ elmondta, „lehetséges, hogy a védelmi miniszter és az emberei rövidre zárják a folyamatokat, és külön csatornákat építenek az alelnökhöz. Mégis, végs√ soron minden politikai döntést újra kell gondolni a különféle kormányszervek munkáját összehangoló folyamat során, s ezt
115
Seymour M. Hersh
a folyamatot a nemzetbiztonsági tanácsadó irányítja.” Ehelyett az történt, mondta, hogy „Condi egyszer∫en elhárította a felel√sséget”. Cheney alelnököt pedig annak ellenére sem zavarja, hogy a kormány a Niger-dokumentumokra támaszkodott, hogy kiderült róluk, hamisítványok. Egy szeptemberi interjúban a „Meet the Press”-ben Cheney azt állította, hogy a brit dosszié vádja, miszerint „Szaddám valóban megpróbált uránt szerezni Afrikában” azóta „újra meger√sítést nyert”. Cheney tovább-
ment, „tehát lehetséges, hogy véleménykülönbségr√l van szó. Nem tudom, mi az igazság e tekintetben. … Nem ismerem Mr. Wilsont. Valószín∫leg nem kellene ítéletet alkotnom róla.” Az alelnök a titkosszolgálat ügyeibe való beavatkozásával kapcsolatban is megvédte magát: „Ez egy nagyon fontos terület. Ez egyike azoknak a dolgoknak, amivel az Elnök úr megbízott, hogy foglalkozzam velük… Ami a kérdezést illeti, b∫nösnek vallom magam. Pokolian sokat kérdezek. Ez a munkám.”
116
117
