BARBARA TAYLOR BRADFORD NICKY Fülszöveg: Nicky Wells, a gyönyörű és világhírű tévériporternő munkájába temetkezve igyekszik elfelejteni nagy szerelmének, Charlesnak váratlan öngyilkossága miatti fájdalmát. Élete több mint mozgalmas, hiszen forrongó világunk történéseiről tudósítva gyakran kerülgeti a halál: a polgárháború dúlta Bejrútban, a véres diákmegmozdulások idején Pekingben, egy terrorista merénylet során Párizsban. Kevés pihenőnapjai egyikén az esti híradót nézve nem akar hinni a szemének: egy római tudósításban, a tömegben állva a halottnak hitt Charlest pillantja meg. Valóban őt látta? Kétségeit franciaországi nyaralása, s az itt kibontakozó új szerelem sem tudja feledtetni vele. Elindul hát kideríteni az igazságot, megtudni hogy szerelme valóban meghalte, vagy csak kettős életet él... A fordulatos történet, a változatos helyszíneken játszódó izgalmas események, és egy érzéki szerelem leírása teszi letehetetlenné a könyvet.
1
ELSŐ
FEJEZET
Semmiképpen nem tudott elaludni. Feküdt a sötétben, minden igyekezetével azon volt, hogy kiűzze fejéből a zavaró gondolatokat, ám ez lehetetlennek bizonyult. Mikor kibújt a ruháiból és belezuhant az ágyba, hullafáradtnak érezte magát, de most minden érzékszerve éber; szinte belefeszült, ahogy a kinti zajokra figyelt. Ebben az órában persze vajmi kevés külvilági nesz hatolhatott át a plüssel borított szállodai lakosztály falain. Különös, baljóslatú csend honolt odakünn. Ott kellene lennem, gondolta. Kimenni a csapattal: Jimmy Trainerrel, az operatőrrel, Luke Michaelsszel, a hangmérnökkel és Arch Leversonnal, a producerrel együtt. Mint minden valamirevaló külföldi tudósítóstáb, ők is idejük java részét egymás társaságában, szinte összenőve töltötték. Ritka az olyan alkalom, mikor nincsen velük, de ma este a korai vacsora alatt valami hihetetlen fáradtság vett erőt rajta. Kimerült, a szeme lecsukódott; nem csoda, mert ki tudja, hányadik éjszakáját töltötte éberen. Arch ragaszkodott hozzá, hogy legalább most aludjon pár órácskát. De azt megígérte, idejében felébreszti, és még lesz módja felkészülni az esti hírösszefoglalóra. A józan ész s a kimerültség győzött, és most itt fekszik, pontosabban hánykolódik a hűvös lepedők között. Feszült és ugrásra kész. Vár. Hirtelen rádöbbent, mire. Értelme, ítélőképessége, ösztönei és háborús tudósítóként szerzett tapasztalatai mind ugyanarra a következtetésre juttatták: ma este következik be a napok óta várt nagy áttörés. A hirtelen rátörő bizonyosság megborzongatta. Ismerte saját magát. Nem kételkedett megérzéseiben, de a vérontás gondolatára újra reszketni kezdett. Márpedig patakokban folyik majd a vér, ha a népi hadsereg katonái szembekerülnek a néppel. Felült, a háta mögé gyűrte a párnáját, felkattintotta az olvasólámpát, és az órájára pillantott. Pár perc múlva tíz. 2
Eltökélten ledobta magáról a takarót, kiugrott az ágyból, és az erkélyajtóhoz sietett. Kitárta, kilépett a balkonra. Látni akarta, mi történik Peking utcáin. Lakosztálya a Peking Szálloda tizennegyedik emeletén volt, ablakai a Sangan, azaz a Mennyei sugárútra néztek, ez vezetett a Tienanmen térre. A széles utat lámpák zöldes fénye világította meg. Az emberek szűnni nem akaró áradata láttán a folyón felfelé úszó lazacok jutottak az eszébe. A lámpafényben látszott, legtöbbjük fehér inget visel. Döbbenetes csendben haladtak. A Tienanmen tér felé tartottak: a hatalmas, milliónyi embert befogadó tér 1651-ben létesült, a Ding-dinasztia idején. Kína politikai hatalmának szimbolikus központja az évszázadok viharos történelme során nem egy eget rengető esemény színhelye volt. Beleszippantott a levegőbe. Tiszta, nincs könnygázszaga, a Góbi sivatag sárgás porát sem hordta erre a szél. Talán az enyhe szellő fújta tisztára a hotel környékét. Persze az is lehet, hogy ma este még nem használtak könnygázt. Gyorsan végignézett a hosszú sugárúton. Mindenütt rendben vonuló emberek, minden nyugodt, békés, katonákat sehol sem lehetett látni. Egyelőre. Vihar előtti csend, gondolta keserűen, és bement a szobába. Felkattintotta a hálószoba összes lámpáját, aztán a szomszédos fürdőszobába sietett: hideg vízzel lelocsolta az arcát, erősen megdörzsölte a törülközővel, majd gyors, határozott mozdulatokkal végigfésülte a haját. Szőke hajjal keretezett arc, kicsit széles, erős járomcsont, de arcvonásai szabályosan szépek. Magas arccsont, egyenes orr, szépen ívelt száj. Határozott, de nem makacs. A magasan ívelt barna szemöldök alatt nagy, tiszta, tengerkék szemek. Összességében nem mindennapi, igen vonzó jelenség; érzékeny és okos. Van humorérzéke, és mindenekelőtt roppant fotogén. Mezítláb is százhatvannyolc centi, karcsú, nyúlánk, alakja nem sejteti meglepő fizikai erejét. Hosszú lábak, kecses mozgás. Egyszóval bomba nő. Ő Nicole Wells, a nagyvilág Nicky néven ismeri. A családja, barátai, közvetlen munkatársai azonban Nicknek szólítják. 3
Harminchat éves korára csúcsformában dolgozott a pályán. A New York-i központú American Television Network kiküldött tudósítója volt. Köztudottan briliáns nyomozóösztönnel megáldott újságíró, komoly háborús tapasztalatokkal a háta mögött. Mindenki tisztelte, mert széles látókörű és alapos volt. A kamera előtt állva valamiféle karizmatikus erő lengte körül, és szupersztárként tartották nyilván a sajtó berkeiben. Letette a kefét, lófarokba fogta a haját, rózsaszínnel körberajzolta az ajkát. Közelebb hajolt a tükörhöz, és ráfintorgott a tükörképére. Ma este sápadt és nyúzott volt festék nélkül, de nem volt türelme kikészíteni magát. Szinte biztosra vette, hogy nem áll kamera elé. Ma este nem. Két hónappal ezelőtt, május huszadikán a kínai kormány már leállította a közvetítést, és a térre egyébként sem lehetett kamerával kimenni. Vége az egyenes közvetítéseinek, Jimmy sem áll már a kamera mögött; legalábbis nem a Tienanmen téren, márpedig most ott zajlik a történelem. Ma is be kell érnie a telefonon leadott hírösszefoglalóval. Elfordult a tükörtől, visszatért a hálóba, gyorsan belebújt korábban levetett ruhadarabjaiba: bézs vászonnadrág, kék pamuttrikó és a nadrághoz illő, szafari stílusú zakó. Külföldre rendszeresített munkaruha; mindig három egyforma szafarikabátot csomagolt, néhány trikót, meg férfias szabású ingeket a kamera kedvéért. Puha, barna bőrszandál, és a gardróbból elő a hatalmas válltáskát. Zöld, vízhatlan anyagból készült, és a stáb szerint belefért Nicky egész élete. Enélkül jóformán sehova sem ment, ha tudósítói munkáját végezte. Most is - mint mindig, indulás előtt - belenézett, ellenőrizte, benne van-e az „élete”: útlevele, sajtóigazolványok, fémpénz és papírbankók, manhattani lakása kulcsai, címjegyzéke, egy kis kozmetikai táska, és egy csomag papír zsebkendő. A külső, két nagy zsebben a mobiltelefonja, diktafonja, jegyzettömbje, szemüvegei, valamint egy tucat gézmaszk a könnygáz ellen. Nicky úgy gondolta, mindaddig, amíg vele van a varázstáska, a jég hátán is megél. Más csomagra nincs is szüksége. Ma este azonban nem kellett a táska teljes tartalma. Az útlevelét, sajtóigazolványát, a telefont, a magnót, szemüvegét, tollát és a jegyzetfüzetét, a 4
gézmaszkokat, valamicske dollárt és kínai jüant átpakolt egy kisebb táskába. Vállára vetette a táskát, zsebre vágta a szobakulcsot, és kilépett a lakosztályból. Az órájára nézett: húsz perccel múlt tíz. Erőt vett sürgető vágyán, hogy mihamarabb kilépjen az utcára, és elindult a folyosón az ATN-stábszoba felé. Talán Arch Leverson feljött New Yorkba telefonálni. Kína és az Államok között tizenhárom óra az időeltérés, otthon most húsz perccel múlt reggel kilenc. Általában ebben az időben telefonált Arch Larry Andersonnak, az ATN elnökének. Mikor a stábszobához ért, az ajtón keresztül már hallotta az operatőr hangját. Halkan kopogtatott. Egy pillanat, és az ajtó kivágódott. Jimmy arcán széles vigyor jelent meg, mikor meglátta a látogatót. - Hello, szívem - mondta, és visszasétált íróasztalához. A válla felett szólt hátra: - Egy pillanat, épp az Államokkal beszélek. Nicky becsukta maga mögött az ajtót, megállt egy széknél, rátámaszkodott és várt. Az ötvenkét éves Jimmy Trainer remekül nézett ki. Középmagas termet; őszülő, sötét haj; rózsás, vidám arc, kék szemében állandó mosoly bujkált. Az operatőrök ásza, számtalan díj birtokosa. Imádta a hivatását, és rettenetesen élvezte, hogy Nicky csapatával dolgozhat. A munkája jelentette számára az életet, pedig csodás feleségével boldog házasságban nevelte két remek gyereküket. Ugyanakkor Luke-hoz és Archhoz hasonlóan odavolt Nickyért. Álom volt az asszonnyal együtt dolgozni, és ő is az életét adta volna érte. Jimmy gyors, halk hadarással fejezte be a feleségével folytatott beszélgetést. - Most jött be Nicky, szívecském. Muszáj befejeznem. Hív a kötelesség. - Még pár másodpercig hallgatta feleségét, aztán érzelmes búcsút vett, és letette a kagylót. Nickyhez fordult. - Ez a világ legjobb telefonrendszere. Olyan tisztán hallottam Joannát, mintha a másik szobából beszélt volna, és nem a... - Francia - szakította félbe Nicky. - Mármint a telefonrendszer. - Aha, sejtettem. Jo üdvözöl. 5
Nicky rámosolygott. - Hogy van? - Remekül. De egyszerre nézi a tévét és hallgatja a rádiót, közben aggódik a négyes fogatunkért. De azért jól bírja. Megszokta. Összeszaladt a szemöldöke. - Gyerekem, neked aludnod kellene és nem itt bóklásznod az adáson törve a fejedet. - Tudom, tudom, de képtelen voltam aludni. Az az érzésem, hogy valami... Nem, minden ma este dől majd el! A nem tudom hányadik érzékem, azt súgja, nagy áttörés készül, úgy éjféltájban. Jimmy figyelmét nem kerülte el a hangjából áradó feszültség és az arcára kiülő nyugtalanság. Öt és fél éve dolgoztak együtt a világ forrongó pontjain, és az operatőr már megtanulta: érdemes bízni Nicky megérzéseiben, mert a legritkább esetben tévedett. - Ha te mondod, Nicky! Tudod, mindenben számíthatsz rám. De azért meg kell mondanom, odakünn minden nagyon csendes. Legalábbis az volt húsz perccel ezelőtt. Nicky hitetlenkedve nézett rá. - Semmi nem történt a téren? - Semmi komoly. A srácok most bújnak elő a sátraikból, beszélgetnek, mint minden este. - Egy pillanatig elgondolkodott, aztán folytatta. - Az igazat megvallva Woodstockra emlékeztet az egész, csak a kábítószer hiányzik a teljességhez. Vagy ha jobban tetszik, akkor a New York-i utcabálokra. Minden nagyon nyugodt, barátságos. Hogy úgy mondjam, laza. - De nem marad így sokáig - erősködött Nicky Lehuppant egy székre. - Sokat gondolkoztam, és az a véleményem, Teng Hsziao-Ping türelme elfogyott. A diákok provokálják, már jó ideje idegesítik. Biztos vagyok benne, most lépni fog. Elhamarkodott lépés lesz, mint ahogy a kormány Tienanmen térrel kapcsolatos minden döntése elkapkodott. Katonákat küld a diákok ellen. - Nagyot sóhajtott, és halk, szomorú hangon folytatta. - Félek, nagy vérfürdő lesz itt, Jimmy. A másik meglepődve nézett rá. - Nem, Nicky, biztosan tévedsz. Teng nem megy ilyen messzire! Nem meri megtenni. Nem engedheti meg, hogy a világ vezető politikusai elítéljék. Nicky a fejét rázta. - Figyeld meg, megteszi. Szerintem, Teng egy fikarcnyit sem törődik a világ közvéleményével vagy a politikusokkal. 6
Jimmy hirtelen megértette. - Istenkém, de hát olyan fiatalok! Idealisták! - Szinte kiabált, hadarva folytatta. - És békések. Semmi mást nem akarnak, csak azt, hogy meghallgassák őket... - Ez az, ami nem fog megtörténni - válaszolta Nicky. - Te is tudod, hogyan nevezik a diákok Tenget és a csatlósait: az Öregek Bandája. Tökéletesen találó az elnevezés. Teng nyolcvanöt éves, és már régesrégen nem érti a jelent. Teljesen eltávolodott az új generációtól. Csak egyetlen dolog érdekli, hogy megtarthassa a hatalmát. Mi tudjuk, a diákok nem követelnek lehetetlent, csupán szabadságot és demokráciát, ami meglehetősen érthető óhaj, nem? Jimmy bólintott, közben mélyet lélegzett. - Oké. Most mit akarsz csinálni? - Oda akarok menni. Ott akarok lenni, amikor a vérontás bekövetkezik. Elvégre ezért vagyunk itt, nem? Beszámolunk az eseményekről, elmondjuk az embereknek, milyen Kína 1989. június másodikán, pénteken. - Drágaságom, csak egyvalamivel nem számolsz! Ott nem filmezhetünk - mondta Jimmy. - Abban a minutában, hogy megjelennénk, a rendőrök porrá törnék a kameránkat. Sőt, ami még rosszabb: letartóztatnának, kihallgatnának, ahogy a többi külföldi tudósítóval is csinálták. Még börtönbe is juthatunk... - Jimmy félbehagyta, mert nyílt az ajtó, és belépett Arch Leverson. A producer egyáltalán nem lepődött meg Nicky láttán. - Miért kerülünk börtönbe, ha szabad érdeklődnöm? - kérdezte az operatőrtől. - Nicky filmezni akar a téren - válaszolta Jimmy. - Nem hiszem, hogy ez megvalósítható, Nick. Tegnap óta semmi nem változott. - Arch Nickyhez lépett, kezébe vette a kezét, melegen rámosolygott. Az asszony viszonozta. Arch magas és sovány férfi volt, bárhova sodorta is a hírhajsza, mindig elegánsan nézett ki. Korán őszült, szürke szeme megbújt a fémkeretes szemüveg mögött. Negyvenegy éves létére a tévé hírszerkesztőségi veteránjának számított; három évvel ezelőtt csábította magához egy másik társaságtól az ATN. Magasabb fizetést is ajánlottak, de az igazi csáberő Nicky Wells személye volt. A tévések 7
között nem volt olyan producer, aki ne vállalta volna szívesen Nicky műsorait és dokumentumfilmjeit. A nő ezekkel alapozta meg hírnevét, és ezeknek köszönhette számos díját. Arch soha, egyetlen pillanatra sem bánta meg döntését. Az ügynöke komoly jövedelmet alkudott ki a számára, és Nickyvel is azonnal megtalálták a közös hangot. Az asszony igazi profi volt, Arch mélységesen tisztelte hozzáértését és lelkesedését. Nicky felnézett a férfira és megszólalt: - Ma lesz a balhé! Ma éjjel. Arch nem válaszolt azonnal. Némán, merően figyelte, aztán megfontolva mondandóját válaszolt: - Ritkán tévedsz, Nicky, és hajlamos vagyok hinni neked. Az összetűzés valóban elkerülhetetlennek látszik. - Jimmy szerint a téren teljes béke honolt. Változott az óta valami? kérdezte Nicky. - Nem igazán - válaszolta Arch. - Sőt azt is mondhatnám, ünnepi a hangulat. Viszont arról is hallottam pletykálni, hogy Peking különböző részein csapatmozgásokat észleltek. A hallban összefutottam egy CNNessel, ő is hallotta a szóbeszédet. Arch az íróasztal mögé ült, onnan figyelte Nickyt és Jimmyt. Látszott rajta, aggódik. - Jobb, ha felkészülünk egy zűrös hétvégére. - Szerintem is forró lesz a levegő - értett egyet Nicky. Jimmy nem válaszolt. Fel és alá sétált a szobában, teljesen lefoglalták a gondolatai. Nagy sokára megszólalt. - Arch, mivel helyszíni közvetítésről szó sem lehet, mert nem mehetünk kamerával a térre, egy másik városrészben fogom Nickyt felvenni úgy, ahogy azt a hét elején is csináltuk. - Nem hiszem, hogy okos lenne újra megkockáztatni válaszolta Arch. - Mindenütt hemzsegnek a zsaruk. Két lépést sem tennénk, és máris... - A város peremére gondoltam - magyarázta Jimmy. A Tienanmen közelébe sem mennénk. Arch makacsul rázta a fejét. - Nem. Kockázatos lenne, és Nicky kerülne bajba, ráadásul teljesen értelmetlenül. Ezt nem engedhetem meg... - Ugyan, ne gyerekeskedj, Arch - szólalt meg az érintett. Haditudósító vagyok, az isten áldjon meg. Évek óta veszélyes 8
helyzetekben forgolódom. Szerintem, úgy kellene csinálni, ahogy Jimmy mondta. - Szerintem meg nem - válaszolta szokatlanul élesen Arch. Megmondtam, nem vagyok hajlandó egyikünk biztonságát sem kockára tenni. Legalábbis nem Kínában. - Idehallgass! Unom már, hogy csak telefonon adhatom le a híreket tiltakozott Nicky. - Biztos vagyok benne, New York is éppen úgy unja, mint én. Kérlek, legalább ez egyszer engedd meg, hogy élőben közvetíthessünk! Mindegy, milyen helyszínről, csak legyen velem kamera is. Tudom, lehetetlen a műholdas továbbítás, tehát az anyagot repülővel kell elküldeni, de még így is időben érkezne meg a vasárnapi hírösszefoglalóhoz. - Az operatőrhöz fordult. - Futárral nem lesz nehéz Hongkongon vagy Tokión keresztül elküldeni a filmet, igaz? - A futárszolgálat még működik - nyugtatta meg Jimmy. - Azt hiszem, elsőnek a lakosztályodban kéne forgatni... - Jimmy be sem fejezte a mondatot, kilépett a balkonra, aztán Arch felé perdült. - Azt hiszem, úgy lenne a legjobb, ha Nicky a korlátnál állna, a háttérben a Tienanmennel. Kemény munka lesz, de megéri. Arch ültében kiegyenesedett. Felderült az arca. - Igen, remek ötlet. Kár, hogy eddig csak beszéltünk róla és nem valósítottuk meg; most csak ez az egy lehetőség maradt. A balkon legalább valamelyest érzékelteti, hogy tényleg itt vagyunk az események helyszínén. Legalábbis remélem. Elvégre ezért vagyunk itt, ha jól sejtem. - Azonnal kezdem a beállítást - válaszolta Jimmy. Nicky a nyitott ablakhoz lépett, kikukucskált a balkonra, aztán táncos mozdulattal megfordult, és Jimmyre nézett. - Remek lesz. Benne vagyok. - Idehallgass, Nick - kezdte Arch. - Attól tartok, a telefonos bejelentkezést nem úszod meg ma sem. Először leadod a telefonjelentést, aztán forgathatunk, és akkor legkésőbb hétfőn egész Amerika színesben és élőben láthat. - Rendben. Közben, ha nincs rám szükség, kicsit lemennék a térre. Hol van Luke? - pillantott Archra. - A Mártírok Emlékművénél? - Ott váltunk el. Clee-vel volt. 9
- Akkor ott találkozzunk, rendben? Most kicsit szimatolgatnék. Megkeresem Jojót és a többieket. - Körülbelül egy óra múlva mi is ott leszünk - mondta Arch. - Még fel kell hívnom a céget. - Akkor, viszlát. - Nicky könnyedén a vállára vetette a táskáját, és kirohant. Arch néhány pillanatig az ajtót bámulta, a gondolatai Nicole Wells körül jártak. Valahányszor a nő egymaga vágott neki a veszélynek, Arch ösztönösen védelmezni, óvni szerette volna; legszívesebben rászólna, hogy legyen óvatos, vigyázzon magára; de már megtanulta, jobban teszi, ha uralkodik magán, és ellenáll a kísértésnek. Munkakapcsolatuk elején többször előfordult, hogy kis híján leharapta a fejét a túlzott aggodalmaskodás miatt. Sokszor kívánta, bárcsak ne kötődne ennyire Nickyhez, de belátta, az érzésein nem változtathat. Mindenesetre tudta, hogy Jimmy és Luke is ugyanígy éreznek, és örökösen aggódnak kolléganőjükért, aki mindhármukat állandó rémületben tartotta hihetetlen merészségével. Kétségtelenül bátor teremtés. Nem ismer félelmet, a veszély nem foglalkoztatja, mindenhol ott akar lenni. Archnak már többször is eszébe jutott, hogy a szőke ciklon úgy viselkedik, mint aki nem sokra tartja az életet. Persze tudta, valójában erről nincs szó, csak időnként mintha keveset foglalkozna saját biztonságával. Arch elővett egy pakli cigarettát, kihúzott egy szálat, és rágyújtott. Természetesen csak a sztori számít. Minden erről szólt, erről szólt az ő élete is. Első a sztori, ez mindent megelőz; maga is újságíró lévén, Arch ezt természetesnek tartotta. Nicky Wells olyan volt, mint minden tudósító nemre, fajra és felekezetre való tekintet nélkül. Ott akart lenni, ahol az események történnek, ahol izgalmas az élet. Mélyet szívott a cigarettából. Családi örökség, gondolta, mikor eszébe jutott Andrew Wells, aki a maga idejében szintén elismert tudósító volt, ma pedig a The New York Times nagyra becsült publicistája. Na és ott van az anyja, Elise Elliott Wells, sok érdekes és népszerű történelmi könyv szerzője. Arch gyakran elgondolkodott, milyen is lehetett ennek a nem mindennapi párnak a gyermekeként felnőni. Szép és izgalmas lehetett, 10
hiszen két vérbeli zsurnaliszta ráncigálta végig a világ minden táján, akik, miközben izgalmas eseményekre vadásztak, szívük minden szeretetével egy szem gyermekükön csüngtek. Ami azt illeti, mind a mai napig csüngenek rajta. Egy bizalmasabb pillanatában Nicky bevallotta, apja azért nevezi Nicknek, mert mindig fiúra vágyott. Ez persze sokat megmagyaráz, érthetővé teszi a „nem félünk a farkastól" magatartását és azt, hogy fütyül a veszedelemre. Mindig arra törekedett, hogy imádott apja bátor „kisfia" legyen, és ezzel kivívja megbecsülését. Hát, jókora teher egy kisgyerek vállán, gondolta Arch, miközben elnyomta a cigarettáját. Ő maga soha nem akarta, hogy a kislánya, Rachel fiú legyen. Éppen olyannak szerette, amilyen, egy cseppet sem szándékozott változtatni rajta. Öröme és büszkesége volt, és amióta elváltak, általa jutott megnyugváshoz is. Nos, ami Nickyt illeti, ő bizony elüt az emberek többségétől. Valószínűleg azért, mert érzékeny korszakában súlyos és komoly benyomások érték, arról nem is beszélve, hogy az ég különleges szülőkkel áldotta meg. Sokat utazott, remek nevelést kapott; intelligens, okos, határozott és ambiciózus nő lett belőle. Szokatlan keveredés egy fiatal lány esetében. A magánélete, sikertelennek bizonyult, legalábbis Arch szemében. Mostanában egyetlen férfi sem volt körülötte, még csak nem is pletykáltak senkiről vele kapcsolatban. Teljes csend, amióta a legutóbbi szerelme olyan szerencsétlen körülmények között ért véget. Inkább tragikus, javította ki magát gondolatban. Jó időre kiütötte Nickyt, az biztos. Kíváncsi lett volna rá, vajon még mindig szenved-e a lány, de valahogy soha nem sikerült megkérdeznie. Nicky határozottan védte a magánéletét, és ez így is van rendjén, ismerte be kelletlenül Arch. Senkire sem tartozik, kivel tölti szabadidejét. Nickyt a világ egyik legtisztességesebb teremtésének tartotta. Egyenes, nyíltszívű, gondos, kedves. Csak a legjobbakat kívánta neki. Azt szerette volna, ha megtalálja a boldogságot. De ki lehet boldog ebben az őrült világban? Sóhajtott, befejezte a tépelődést, és a telefonért nyúlt. 11
Alig vette fel a kagylót, Jimmy kiabált be. - Arch, mielőtt New Yorkkal beszélnél, ide tudnál jönni egy pillanatra? Szeretném, ha beállnál Nicky helyére. - Örömmel - válaszolta Arch. Visszatette a kagylót, és az ablakhoz ment. - Egész pontosan mire gondolsz? - Szeretném, ha kijönnél a balkonra, hogy a kamerát a megfelelő szögbe állíthassam. Később nem kell majd ezzel időt pazarolni. Ez az! Ebből a szögből jó közelképet csinálhatok róla - magyarázta Jimmy. Ha a kamerával a növények mögé állok, be tudom fogni a Mennyei Béke terét is. Akkor kell filmezni, mikor még világos van, különben nekem kell bevilágítanom, és az felhívná ránk a figyelmet. De ne izgulj, minden rendben lesz. - Egyáltalán nem izgulok, James. Ha te vagy a kamera mögött, akkor soha.
MÁSODIK
FEJEZET
Balzsamosan meleg éjszaka volt. Nicky nyugodt léptekkel sétált a Sangan sugárúton a járókelőket kerülgetve. Úgy látszott, mindenki egy irányba tart. Mikor először jött Pekingbe, Clee Donovan figyelmeztette, a kínaiak esténként és a hétvégeken a téren korzóznak, ott tartják meg a díszszemléket, felvonulásokat is. A tér az elmélkedés, a gyász, az örömünnep és a vasárnapi randevúk színtere. Most a tüntetések terepévé vált. Április óta Kína összes tartományából idesereglettek a békés tüntetők, hogy a maguk csendes módján követeljenek demokráciát és szabadságot. A mozgalom a kormány egyik liberális és felvilágosult szellemű tagjának, Hu Jao Pangnak a temetésével kezdődött. Április elején halt meg az ifjúság szeretett politikusa, és a diákok a téren gyülekeztek, hogy megemlékezzenek róla és mindarról, amit képviselt. Teljesen váratlanul a gyászszertartás amolyan ülősztrájkká alakult, amit aztán éhségsztrájk és más békés demonstráció követett.
12
Mindez hat hete történt, és a diákok még mindig megszállva tartották a teret. Több százezren voltak. A pekingi polgárok támogatták őket: ételt, italt, ágyneműt és sátrakat, esernyőket vittek a fiataloknak. Együtt ültek a diákokkal, és hangot adtak saját gyászuknak is. Ugyanakkor, mikor Pekingben április elején megkezdődtek a demonstrációk, Nicky és a stáb Izraelben tartózkodott. Különkiadást készítettek a Moszadról, az izraeli titkosszolgálatról. A hónap végére befejezték a forgatást. Nicky kitalálta, Kínába kell utazniuk. A magyarázat roppant egyszerű: május közepére a kínai fővárosba várták Mihail Gorbacsovot. Nicky persze tökéletesen tisztában volt azzal, mit művelnek a diákok, és tudta, a téren izgalmas események várhatók. Nagy sztori lesz ebből! Telefonált az ATN elnökének. - Figyelj, Larry. A diákok nem fognak csak úgy összecsomagolni és csendben eltűnni, mikor Gorbacsov a városba érkezik - magyarázta. - Biztosra veszem, hogy zűrök lesznek. Larry Anderson egy másodpercig habozott, Nicky tovább erősködött. - Gondolj csak bele, Larry. Képzeld el a helyszínt. Hogy fognak viselkedni a srácok a látogatás alatt? Tovább tart majd a demonstráció? Hogy reagál majd Gorbacsov? És ami talán még fontosabb, hogy reagál majd a kínai kormány? Mit fognak csinálni? Ezek csak bemelegítő kérdések voltak kora reggel, TelAvivból telefonon. De meggyőzően hangzottak. Larry beszélt Archcsal is, majd beleegyezett a stáb kínai útjába. Visszarendelte a csapatot New Yorkba, ott egy hetet pihentek, aztán indultak Pekingbe. Nicky és a stáb május kilencedikén érkezett ide. Hivatalosan azért jöttek, hogy tudósítsanak Mihail Gorbacsov látogatásáról, amire május 15-én került sor; valójában azonban a diákokra voltak kíváncsiak. Nicky előre kiszagolta a bajt. Gyanúja igaznak bizonyult. Gorbacsovot hősnek kijáró ünnepléssel fogadták a diákok, de a háromnapos látogatás egyáltalán nem volt zavartalan, a tüntetések folytatódtak. A diákok tökéletesen felforgatták a hivatalos látogatás menetrendjét, és Nicky tudta, ez nem maradhat ennyiben. Éppen ezért hírösszefoglalóiban a diákok tevékenységére összpontosított. Gorbacsov látogatásának egyik napján milliónyi 13
tüntető árasztotta el a teret, demokratikus jogokat, szólásszabadságot, korrupciótól mentes kormányt követelve. A diákok elfoglalták a Tienanment, és sem a tűző napsütés, sem a heves viharok nem tudták elriasztani őket. Arch biztosította a feltételeket, Jimmy kamerája mindent megörökített. Nicky briliáns összefoglalóit műhold juttatta el az Államokba. Arra a rövid időre, amíg Gorbacsov látogatása miatt a külföldi tudósítók elárasztották Pekinget, a kormány befogta a szemét, és látszólag türelmesen viselte el a diákok megmozdulását. De két nappal a szovjet vezető távozása után a hatóságok villámgyorsan cselekedtek. Bevezették a rendkívüli állapotot. Nicky és még több száz más újságíró persze a városban maradt. Rendkívüli dolgok készülődtek Kínában, és a hír szerelmesei feltétlenül a helyszínen akartak lenni, hogy élőben közvetíthessék a történelmet. A langyos júniusi estén sétálva Nicky gondolatai elkalandoztak. Tudta, elkerülhetetlen a vérontás, a diákoknak meg kell halniuk. A háború, a forradalom, a természeti katasztrófák krónikása volt, gyakran szembesült a halállal, fájdalommal, szenvedéssel. Ennek ellenére soha nem volt képes hozzászokni az események borzalmaihoz. Az évek során, különösen az elmúlt három évben rádöbbent: a Föld a világon a legrettenetesebb, legfélelmetesebb hely. Az emberiség egy csöppet sem civilizáltabb, mint a középkorban. Most is durvák és kegyetlenek; anyja szerint ilyenek is maradnak, örökkön-örökké, mert ez az emberi faj jellemzői közé tartozik. A megélt rémségek rozsdaként marták a szívét. De erőt vett magán. Még Clee, a legkedvesebb kollégája sem ismerte valódi érzéseit. Clee-re gondolva gyorsítani kezdett. Ő a Tienanmen téren van, és muszáj beszélniük egymással. Remek megérzései vannak, és sokszor előfordult már, hogy ösztöneik ugyanazt súgták mindkettejüknek. Talán most is erről van szó. Nicky azóta bízott a férfi ítélőképességében, amióta csak megismerte Libanonban. A Karami elnök ellen elkövetett merénylet másnapján mutatták be őket egymásnak. Az elnöki helikopterben 1987-ben robbant a bomba; tényleg, már két éve ismeri Clee-t. 14
Arch Leverson mutatta be neki. Arch és Clee régi barátok voltak, a nyugat-bejrúti Commodore Szálloda halljában futottak össze. Ez volt a külföldi tudósítók kedvenc helye. Arch és Clee megbeszélték, a bárban találkoznak. Arch ragaszkodott hozzá, hogy Nicky is velük menjen. Cleeland Donovan amolyan híresség volt, mondhatni, legenda. Róbert Capa óta őt tartották a legnagyobb harctéri fotósnak. Capához hasonlóan híres volt bátorságáról, merészségéről. Clee Donovan közismerten mindig a harctér legveszedelmesebb helyén található, hogy erőteljes, és ettől híres filmkockáin megörökítse a valóságot. Párizsba települt, ahol megalakította saját fotóügynökségét, az Imaget. Akkor huszonöt éves volt, és az óta egyetlenegyszer sem tekintett vissza a múltba. A világ összes jó nevű magazinja és újságja közölte a képeit; számos albumot publikált, és mindegyik sikeres lett; számtalan sajtófotó díjjal dicsekedhetett. Arch szerint a nők is roppant vonzónak találták. Nicky elmosolyodott, ahogy első találkozásukra emlékezett. Öltözködött a Commodore szobájában, végiggondolva, mit is tud a nevezetes férfiról. Azonnal eldöntötte, mit várhat tőle és az estétől. Nyilvánvalóan elviselhetetlen lesz, öntelt, egocentrikus, beképzelt alak. Tévedett. Clee egyáltalán nem ilyen volt. Mikor belépett a zsúfolt bárba, köszönt néhány kollégájának, és feléjük nyomakodott. Nicky először azt gondolta, nem is Clee az, hanem Arch valamelyik másik barátja. Egyáltalán nem volt olyan ragyogó, mint a róla készült fényképeken. Persze jóképű, amolyan amerikai módon. Az arca kedves, tekintete nyílt és becsületes. A haja sötét, a szeme barna, arckifejezése barátságos, érzéki szája könnyen húzódott mosolyra. Körülbelül százhetvenöt centi lehetett, de magasabbnak tűnt izmos, ruganyos alakja miatt. Kellemes, hétköznapi pasas, döntötte el Nicky. Clee melléjük telepedett és italt rendelt. Barátságosan elbeszélgettek. Húsz perc alatt Nickynek gyökeresen megváltozott a véleménye: a hétköznapi kifejezés vélhetőleg a leghelytelenebb az összes Clee-re használható jelzők közül. Rendkívül intelligens, roppant szórakoztató, természetes kedvességgel megáldott, ellenállhatatlan férfi. Izgalmas 15
történetekkel mulattatta őket, és az asszony elismerte, Clee megérdemli az őt övező nimbuszt. Nagyjából egyidősek lehetnek, a férfi talán egy-két évvel fiatalabb nála; később Arch elmondta, hogy a kisfiús bájjal megáldott Clee három évvel idősebb Nickynél. Időnként elváltak útjaik, a föld távoli pontjaira szólította őket hivatásuk, de ha másképp nem ment, telefonon azért tartották a kapcsolatot; mára erős barátság kötötte össze őket. Nicky úgy gondolt Clee-re, mint a bátyjára, mint igazi jó barátjára.
HARMADIK
FEJEZET
Cleeland Donovan a Hősi Emlékművet körbevevő lépcsőn ült, és a „Demokrácia Istennőjét” bámulta. A tíz méter magas szobrot a diákok a tér közepén, a Tienanmen Kapun függő gigantikus Mao Cetung arcképpel szemben állították fel. A fehér alkotást gipszből és sztirolhabból a Képzőművészeti Főiskola hallgatói készítették, és nagy ceremóniával szállították a térre. Clee-t a Szabadság-szoborra emlékeztette. Nem annyira az arcvonások, inkább a pozitúra és a testet borító tógaszerű lepel miatt. Az istennő felemelt kezében a szabadság fáklyáját tartotta. A szobor ronda volt, de ez mit sem számít egy szimbólumnál. Clee akkor is itt volt a téren, mikor három nappal korábban a diákok felállították a szobrot, és ünnepélyesen leleplezték. Az Internacionálét énekelték, örömujjongás töltötte meg a teret. „Sokáig éljen a demokrácia!” - kiáltozták. Érzelmes és megható ünnep volt. Rengeteg filmet ellőtt, pedig már akkor is tilos volt a fotózás; eddig összesen három kameráját törték össze a rendőrök. Szerencsére sok tartalék gépe volt, többek között egy Nikon F4, most is ez volt a vállára vetett zakó alatt. Azon az estén, amikor a szobrot a térre hozták, megváltozott az időjárás. Erős szél fújt, esett, de a szobor másnap reggel is sértetlenül emelkedett a magasba.
16
Clee tisztában volt azzal, hogy a szobor mindennél jobban bőszíti a kormányt; a hatóságok szerint beszennyezik vele a történelmileg jelentős, tiszteletre méltó Tienanmen teret. Másrészről a diákoknak éppen erre a jelképre volt szükségük. Ha csak ránéztek a stratégiai fontosságú helyen emelkedő szoborra, bátorság töltötte el a lelküket. Meg akarták védeni, ezért sátrakat vertek és őrséget szerveztek. De a kormány le fogja rombolni, sóhajtott magában Clee. Luke Michaels is Clee mellett ücsörgött. - Valami baj van? - Csak azon gondolkoztam, meddig állhat még itt morogta, és a szoborra mutatott. - Nem tudom. - Luke megvonta a vállát, beletúrt vörös hajába. Szeplős, őszinte arca Clee felé fordult. - Talán örökre? Clee keserűen felnevetett. - Pár napot adok neki, de ez a maximum. Aztán apró darabokra törik. Biztosra veszem, mához egy hétre már a nyomát sem találjuk itt. - Azt hiszem, igazad van. Csúnya szálka ez Teng szemében. Persze másokéban is. Az Öregek Bandája látni sem bírja. Csak a reményemnek adtam hangot az előbb. Tudod, szeretném, ha a srácok dicsőségére örökké itt állna. - Itt senki nem fog tisztelettel adózni neki. Luke bólintott, és nekitámaszkodott a kőkorlátnak. Behunyta a szemét. Az olyan fotósok, mint Clee, és az olyan tudósítók, mint Nicky, az életüket kockáztatják, mert meg akarják ismertetni az igazságot a világgal. Roppant nagy hatással vannak az emberre, gondolta. Különösen Nicky Wellst imádta; ő volt az a nő, akire a mamája azt mondta volna, igazi társ. Luke még nem nősült meg, komolyabb kapcsolata sem volt, de remélte, ha eljön az ideje, egy Nickyhez hasonló nővel hozza össze a szerencse. Van valami megnyugtató melegség benne, ráadásul nem is használta ki a férfiakat. Körülbelül egy éve dolgozott Nicky stábjában, ez alatt sokat látott, sokat tanult. Huszonhét éves volt, de már öt évet töltött a tévés szakmában. Tudta magáról, még sok szempontból zöldfülű. De Nicky az első perctől kezdve segítette, kedves volt, úgy kezelte, mintha ő is 17
dörzsölt vén róka lenne. A nő kényszeresen ragaszkodott a pontossághoz és még sok egyébhez is; de egy profitól nem is várhatott mást az ember, mint a tökéletességre való törekvést. Volt olyan eset, mikor Nicky tombolt a dühtől, de soha nem bántotta meg szándékosan. Luke az életét adta volna érte. - Luke! Luke! A hangmérnök felkapta a fejét. Körbenézett. Az emlékmű talapzatánál egyre több volt az ember. Ott volt a diákok főparancsnoksága, következésképpen itt tömörültek a külföldi tudósítók is. Éppen Tony Marsden üdvözölte. Luke visszaintett, és feltápászkodott. - Megnézem, mit akar Tony mondta Clee-nek. - Talán hallott valamit, amiről mi még nem tudunk. Mindjárt visszajövök. - Csak nyugodtan, van időd - válaszolta Clee, aki a teret bámulta. Tudta, hamarosan elhagyja Kínát; már látszott az alagút vége. A térdére könyökölt, rosszkedvűen hajtotta az öklére a fejét. Pokolian érezte magát a srácok miatt: annyira ártatlanok, és milyen bátrak! Mikor idestova hat hete megérkezett Pekingbe, mindenki tele volt reménnyel, izgatottsággal. Szabadságról és demokráciáról hadartak, gitároztak és énekeltek. Ma este hallgattak a gitárok, és hamarosan elhal a dal is. Megborzongott; nem akart a végzetükre gondolni. Már készíthetik a koporsójukat. Ezt még soha nem mondta sem Nickynek, sem másnak. Nem is volt rá szükség. Mindenki tudta, a diákok ideje lejárt. Váratlanul felbukkant Nicky. A Tienanmen teret remekül bevilágították a magas utcai lámpák; mindegyik tetején kilenc opálüveg burában égtek a fények. Olyan világos volt, hogy az ember azt hitte volna, fényes nappal van. Nicky láttán elmosolyodott, lekászálódott a lépcsőfokról, és keresztülvágott a tömegen. A nő is megpillantotta, s kedvesen integetni kezdett. - Tudtam, előbb-utóbb itt fogunk egymásba botlani mondta széles vigyorral. - Ki kellett jönnöm, Clee. Az érzéseim azt súgják, történni fog valami.
18
- Szerintem is - válaszolta Clee. Karon fogta barátnőjét, és távolabb vezette. - Sétáljunk egy kicsit. Legalább egy órája ücsörgök azon a lépcsőn. - Remek. Megkereshetnénk Jojót is. Általában Csai Linggel és a többi diákvezérrel van. Talán tud valamit. - Folyamatosan kapcsolatban van a „Repülő Tigrisekkel”. Az elmúlt órában jó páran erre kerekeztek - jegyezte meg Clee. A brigádra utalt, akik motorkerékpárjukon száguldoztak Peking utcáin, hozták-vitték a híreket, figyelték a katonák és a rendőrök mozgását. - Jojó valószínűleg a sátraknál lesz. Menjünk oda? - kérdezte Nicky. - Jó ötlet. - Hol van Luke? Arch azt mondta, együtt vagytok. - Épp most ment el azzal a BBC-s alakkal. Valamerre itt lehetnek. Kellene? - Csak kíváncsi voltam. Ha már szóba került a BBC, láttad már ma este Kate Adie-t? - Clee megrázta a fejét. - Fura - morfondírozott Nicky -, általában egy lépéssel előttünk jár. Clee kuncogott. - A te brit másod gyakran jár egy úton veled, általában egy lépéssel mögötted. De hogy megelőzzön, ilyen még nem fordult elő. Nicky elnevette magát. - Elfogult vagy, de ez kedves tőled. - Magam is így gondolom. Egyébként Kate valószínűleg itt van valahol a tömegben. Összegyűltek ma este a sajtó emberei. Érzik a bajt. - Szerinted is ma este dől el minden, igaz? - Igen. Valakinek engednie kell, és a diákokat rá fogják kényszeríteni erre. Nicky megborzongott, pedig meleg volt az este. - Hol a kamerád? - A zakóm alatt, a vállamra szíjaztam. A Magnum és az Associated Press emberei is ezt csinálják... - Clee... veszélyes lesz itt kint. - Igazad van. Nem is kell mondanod, tudom: óvatos leszek, vigyázni fogok magamra. - Halvány mosoly jelent meg a szája szögletében. Legalább annyira, mint te. 19
- Én nem vállalok felesleges kockázatot, még akkor sem, ha Arch ezt soha nem hajlandó elhinni nekem. Szeretek élni. - Ebben egyetértünk. Beléptek a sátorvárosba, elhaladtak néhány lakóhellyé alakított busz mellett; meglepően friss volt a levegő, minden tiszta, mintha épp most sepertek volna fel. Szemétnek semmi nyoma. Nicky minden alkalommal meglepődött a szabályosan felállított olajzöld, vízhatlan, kényelmes sátrak láttán. Minden valószínűség szerint Hongkongból érkezhettek. A sátrak bejárata feletti betűk jelezték, honnan jöttek lakói. Gyakorlatilag Kína összes egyeteme képviseltette magát. Hetekkel ezelőtt észrevette, hogy a diákok többsége nappal alszik, mert az éjszakák túl eseménydúsak. Most a sátrak többsége üres volt, bár látott későn kelőket, akik most kászálódtak elő. Utcai árusok szódát, palackos vizet, jeget és szendvicseket kínáltak. Clee ránézett. - Kérsz valamit? - Nicky fintorgott, és megrázta a fejét. A fiatal kínai diák, Csin Jong-ju, akit Jojónak becéztek, egy fiatal lánnyal álldogált sátra mellett. A lány csinos volt, egykorúnak látszott a huszonkét éves Jojóval. Nicky kíváncsi volt, vajon ő-e a fiú barátnője, akit olyan sokat emlegetett. Teljesen elmerültek a beszélgetésben, de mikor Jojó megpillantotta Nickyéket, lelkesen integetni kezdett, és hozzájuk sietett. Nicky teljesen véletlenül találkozott a képzőművészetis diákkal itt, a téren. Elhatározta, beszélgetni fog a diákokkal, és remélte, talál valakit, aki tud angolul. Jojó mosolyogva lépett hozzá, és viszonylag érthető angolsággal közölte: örömére szolgálna, ha segíthetne. Ettől kezdve a rendelkezésükre állt; információkat továbbított; bemutatta őket a diákok vezetőinek, és minden fejleményről beszámolt. Nemcsak barátságos, hanem okos is volt. Nicky és a stáb minden egyes tagja napról napra jobban kedvelte a kínai fiút. - Nicky! - kiáltotta széles mosollyal Jojó, és kinyújtott kézzel sietett hozzájuk. - Szervusz, Jojó - válaszolta. - Clee-vel éppen téged kerestünk. - Jó estét, Clee - köszönt Jojó. 20
- Szervusz. Mi a helyzet? - érdeklődött Clee, melegen megrázva a fiatalember kezét. Jojó arca megváltozott. Keserűen válaszolt. - Rossz dolgok lesznek. Katonák helikopterekről dobják könnygázt a térre. Ma este. Maszkotok van? Csapatok jönnek. - Ma este? Ma jönnek a csapatok?! - faggatta Nicky. Jojó biccentett. - Hallom, csapatok tér mellett házakban bújnak. Jönnek. Nagyon biztos. Rossz dolgok történnek. Elmondod világnak, igen? - Mást sem teszünk, Jojó, mint elmondunk mindent a világnak biztosította Nicky. - De komolyan úgy gondolod, lőnek majd fegyvertelen emberekre? - Igen. Igen. - Bólogatott a nyomaték kedvéért. - Vannak diákok, akik azt mondják, ez nem lehet. A hadsereg a mi hadseregünk, nem ölnek meg. De buták. A katonáknak nem elvek vannak. A katonák parancsot követnek. Én tudom. Nicky csak bámult. - Azonnal el kell innen menned. Most, amíg még lehet. - Okos, igen - mondta Jojó. - De nem mindenki megy, Nicky. Nem lehet. Ma vér lesz. Nicky megremegett, és jelentőségteljesen Clee-re nézett. - Mi van a többi vezetővel? - kérdezte Clee. - Ők nem beszélhetnék rá a diákokat a menekülésre? Jojó megvonta a vállát. - Nem tudom. - Hol vannak? - kíváncsiskodott Clee. - Nem látom ma este. Kérsz szóda? - Nem, köszönöm - mondta Clee. Nicky is a fejét rázta. A fiatal kínai a gondolataiba mélyedt, aztán megszólalt. - A fiúk elvesztette lelkesedését. Diákok nagyon szomorúak. Igen, el kell menniük. Nem fognak. Rossz lesz a vég. - Gyere velünk - sürgette Nicky. - Gyere velünk a Mártírok Emlékművéhez. Keresd meg az egyik hangosbeszélőt, és mondj el mindent a diákoknak. Rád hallgatni fognak! Te vagy az egyik vezetőjük! Kérd meg őket, menjenek el. Könyörögj, ha kell. Ha időben 21
kijuttok a térről, megmenthetitek az életeteket. Kérlek, Jojó, tedd meg. Bátor cselekedet lenne kivezetni a gyerekeket a térről. - Ösztönösen megragadta a fiú karját. - Kérlek Jojó, ne maradj itt. Megölhetnek. Szavai célba találtak. - Eljövök az emlékműhöz. Mindjárt. Hozom Mait, a barátnőmet is. Menj, Nicky, hamar jövök. Ígérem. - Várunk rád. De ne maradj soká, nincs sok időnk. Mikor Nicky és Clee visszaértek a Mártírok Emlékművéhez, Luke már várta őket. Nicky elmesélte, amit Jojótól hallott. - Te szent ég - kiáltotta Luke. - Ha tényleg jönnek a katonák, ezeknek a kölyköknek egy szemernyi esélye sem lesz. - Agyaggalambok - mondta Nicky. - Viszonylag kis területen zsúfolódtak össze. Ha a katonák körülzárják a teret, nem lesz hova bújniuk. - Bizony - morogta Luke. - Reméljük, Jojónak sikerül meggyőznie őket, hogy tűnjenek el - tette hozzá Clee. Nicky hallgatott. Hirtelen felderült az arca. - Hál' istennek itt van. Talán sikerül a hangosbeszélővel felmásznia az emlékműre. Legalább figyelmeztesse valaki ezeket a szerencsétlen kölyköket. Jojó és Mai kézen fogva érkeztek. - Ez a barátnőm, Mai - mondta Jojó. - Ő nem tud jól angolul. - Nem kell magyarázkodni - válaszolta melegen Nicky. Döbbenten nézte Mait. Korábban nem is vette észre, mennyire gyönyörű lány. Finom arcvonásait ébenfekete haj keretezte, mandulavágású barna szeme óriásinak tűnt. Édes volt, kicsi, törékeny. Mint egy kis porcelánbaba, gondolta Nicky. - Annyira örülök, hogy megismerhetlek - mondta kedvesen. A lány szégyenlősen elmosolyodott, kivillantak fehér fogai. Nickyt meglepte kezének erős szorítása. Mai Clee-vel és Luke-kal is kezet rázott. Nekik is tetszett a lány, s leplezetlenül bámulták is. - Találtál hangosbeszélőt? - kérdezte Nicky Jojót. - Nincs rá szükség. Nem én beszélek. Csai Ling fog szólni. Később. - Találkoztál vele? - kérdezte élésen Nicky. 22
- Igen. Az istennő mellett. Csai Ling majd szerez hangosbeszélőt, és mondja diákoknak, menjenek haza. Megígérte. - Reméljük, betartja az ígéretét - morogta Clee. - Addig üljünk le. Mind az öten letelepedtek a lépcsőkre. Archra, Jimmyre és Csai Lingre vártak, a Tienanmen téren összegyűlt diákok vezérére, a Pekingi Tudományegyetem pszichológushallgatójára. Már majdnem hajnali egy volt, mikor Arch és Jimmy végre felbukkantak. Rohanva érkeztek a térre. Nickynek azonnal feltűnt ijedt, zavarodott arckifejezésük. - Mi történt? - kiáltotta, és felvont szemöldökkel előbb Archra, majd Jimmyre nézett. Arch levegő után kapkodva lihegte: - Katonák! A Sangan sugárúton. Jönnek. A tér felé tartanak... Jimmy közbevágott. - Az emberek feltartóztatták őket. - Ezt hogy érted? - csodálkozott Nicky. - A pekingiek élő pajzsot alkotnak. Nem engedik a katonákat a diákokhoz. Nem engedik be őket a térre. - Hihetetlen - álmélkodott Luke. Clee nem várt tovább, de Nicky sem. Együtt rohantak a tér felé. Mögöttük Jojó, aki futás közben is szorosan fogta Mai kezét; aztán Luke, aki olyan gyorsan szedte a lábát, hogy pillanatok alatt beérte Clee-t és Nickyt. Elsőnek Clee és Nicky érték el a tömeget, és azon nyomban elvesztették egymást szem elől. Nicky soha az életében nem látott még ilyet. Jimmy igazat mondott. Az emberek a testükkel zárták el a katonák elől az utat. Az emberi pajzs visszanyomta a katonákat. És micsoda katonákat? Gyerekeket. Talán még a diákoknál is fiatalabbak voltak. Egy pillanatig sem gondolt saját biztonságára, belevegyült a tömegbe; muszáj volt a dolgok sűrűjéig eljutnia! Tolongó, lökdösődő emberek közé került. Többször majdnem elbukott, és kétségbeesetten belekapaszkodott egy kézbe, hogy visszanyerje egyensúlyát. Egy fiatal lány elkapta a zakója csücskét és felsegítette; de a tömeg tovább nyomult előre. Nyomták vissza a katonákat. Nicky attól félt, ha elesik, a tömeg agyontapossa. 23
Ebben a pillanatban csapta meg a félelem. Erős kéz ragadta meg a könyökét. Félig sikerült hátrafordulnia. Arch! Hál' istennek. Kösz sóhajtotta határtalan megkönnyebbüléssel. Aztán hangosan kiabálva folytatta. - A katonák is fegyvertelenek. - Ők is halálosan meg vannak rémülve. Lökdösődés, tolongás, dühös kiabálás. A kínaiak egyetlen hatalmas falként álltak ellen a katonáknak, és a sokaság magával sodorta Archot és Nickyt is. Közvetlenül előttük beijedt kiskatonák álltak. Egy nappal sem lehettek idősebbek tizennyolcnál. Összevissza horzsolt arcukon félelem. Az emberek ököllel támadtak rájuk. Nicky most döbbent rá, a főváros felbőszült lakói úgy leckéztetik a katonákat, mintha a gyerekeiket kellene megregulázni. Teljes volt a zavarodottság, a katonák közül nem egy sírni kezdett. Nicky szorosan belekarolt Archba. - Ezek a kölykök azt sem tudják, miért vannak itt. - Erről én is meg vagyok győződve - válaszolta Arch, és az asszony derekára fonta a karját; szent elhatározása volt, hogy megvédi társnőjét. Váratlanul Jimmy is felbukkant, aki két könyökével tört utat feléjük. Miképp sikerült őket megtalálnia ebben a tömegben, azt Nicky fel nem foghatta. A semmiből bukkant elő, és azonnal megragadta Nicky karját. - Gyerünk innen! A fiúk kivonszolták Nickyt a tömegből. Végre eljutottak a sugárút fákkal szegélyezett szélére. Lihegve, összekapaszkodva kapkodtak levegő után. Megkönnyebbült sóhajok közepette igazgatták ruhájukat. Arch szólalt meg elsőnek. - Amennyire meg tudom ítélni, a diákoknak nincs mit félniük ezektől a játék katonáktól, de minket kis híján agyontapostak. - A legjobb, amit tehetünk, ha a partvonalról figyeljük az eseményeket - mondta Nicky. Jimmy meghökkent. - Hé, ezt az oldaladat még nem ismerem. Voltál te valaha is a partvonalon? - Válaszra sem várva folytatta. - Persze 24
igazad van, itt biztonságosabb. Ott benn olyan volt, mintha hurrikánban lennénk. De micsoda katonák ezek! Nincs is fegyverük. Értetlenkedve csóválta a fejét. - Mondtam, hogy nem lesz náluk fegyver, Arch - válaszolta Nicky. Pár perccel később Clee is csatlakozott hozzájuk. A haja kócosan tapadt a homlokára, a zakója felhasadt, de egyébként teljesen rendben volt, egy karcolás sem esett rajta. A Nikon a nyakában lógott, szemében diadalmas fény ragyogott. - Sikerült néhány kockát ellőnöm! - Nem veszélyes a kamerádat mutogatni? - kérdezte Jimmy. - Nem sok kell hozzá, hogy letépjék a nyakadról. - Ezek nem tesznek ilyet. Azt akarják, hogy örökítsük meg azt, ami itt történik. Most is ugyanazt kántálják, amit mindig: mondjátok el a világnak, mondjátok el a világnak. - Csoda, hogy más nem sérült meg - mondta Luke, és Nickyre nézett. - Te is rendben vagy, ugye, Nicky? - Remekül, kösz, Luke. A rövid csendet Nicky törte meg. - A hadsereg idejön Pekingbe leverni a diáklázadást, erre legyőzi őket a pekingi nép. Egyetlen lövés sem dördült el. Pár órával később ezekkel a szavakkal kezdte el esti hírösszefoglalóját. Napsütéses hajnallal köszöntött be a szombat. A megviselt, elkeseredett fiatal katonák reggel elhagyták a teret. A pekingiek hazatértek vagy dolgozni mentek. A diákok a sátraikban aludtak. Nyugodt volt minden. A hétköznapok rendje. Nicky biztos volt abban, hogy a békés szombat reggel törékeny illúzió csupán, és a helyzet hamarosan újra forrpontra jut. Úgy gondolta, a kínai kormány kemény kézzel fog lecsapni, mert ezt a megaláztatást nem nyelheti le. - Gyere, menjünk vissza a térre - mondta Nicky. Nyugtalan leszek, ha sokáig távol vagyok onnan, nem akarok kimaradni semmiből.
NEGYEDIK FEJEZET A mészárlás szombaton, este tíz után kezdődött. 25
Nicky és Clee Jojóval meg Maijai a Mártírok Emlékművénél állt; Arch, Jimmy és Luke elvegyültek a többi külföldi újságíró között. Többségük amerikai és angol volt. Az adataikat vetették egybe, és megpróbálták kitalálni, mi történik majd. Nicky halkan beszélgetett Jojóval. Igyekezett a lehető legmeggyőzőbb lenni. - Kérlek, fogadd el a pénzt. Tudom, milyen büszke vagy, de ez most nem az a pillanat, amikor büszkének kell lenni. Légy gyakorlatias! Ragaszkodunk hozzá, hogy elfogadd ezt a háromezer dollárt. Ezzel te és Mai könnyen kijuttok Pekingből. Clee-vel úgy gondoljuk, a helyzettől függetlenül holnap el kell hagynotok a várost. A pénzt mi öten adjuk nektek. Segíteni szeretnénk. Ezzel viszonozhatjuk azt a rengeteg segítséget, amit tőled kaptunk. Túlságosan kedvelünk ahhoz, hogy a sorsodra hagyjunk. - Túl sok pénz - válaszolta Jojó. - Köszönöm, nem. - Makacsul rázta a fejét. - Te, Clee, meg a többiek nagyon kedvesek vagytok. Remek emberek. De nem fogadom a pénzt. - Ne gyerekeskedj, Jojó. Fogadd el! Ha magadért nem, akkor Mai kedvéért. Meg kell védened. A fiatal kínai csak a fejét rázta. Clee könnyebbé akarta tenni Jojó dolgát, ezért átvette a szót. Megmondom, mit teszünk - kezdte határozottan. - Elmegyek, és én veszem meg nektek a repülőjegyeket. Holnap... - Túl sok pénz, Clee - vágott közbe Jojó. Elhallgatott. Mikor folytatta, valahogy megváltozott a hangja. - Oké. Gondolkozom rajta... - Felkapta a fejét, feszülten fülelt. - Puska! - nézett hitetlenkedve Nickyre. - Igen - válaszolta az asszony. Gyors pillantást vetett Clee-re. A férfi egyetlen szó nélkül elindult, Nicky mögötte futott. A szenzációs sztori lehetősége járt mindkettőjük fejében. Az emlékmű környékén mindenki hallotta a lövéseket. Az újságírók, fotósok, tévések egy emberként rohantak Clee nyomában. A Sangannál Nicky elvesztette szem elől a barátját. 26
Túl nagy volt a zűrzavar. Fegyveres teherautók húztak el a széles sugárúton, Nicky látta a katonáknál a géppisztolyokat. Már régóta pusmogták, hogy Teng állítólag azt mondta a katonai parancsnokoknak: „A teret mindenáron vissza kell szerezni." Ezek a katonák szó szerint betartják a parancsot. Már délután is bebizonyították halálos elszántságukat. A tér nyugati végén katonák ezrei verték a tüntetőket, akik el akarták zárni előlük a teret. Amennyire tudni lehetett, nem lőttek a tömegbe, de durvák voltak, s nem riadtak vissza a könnygáztól sem. A felbőszült tömeg válaszul kövekkel és téglákkal dobálta a katonákat, akik erre szíjakkal támadtak az emberekre. Az a csata csak előjátéka volt a későbbieknek. A tapasztalt Nicky és Clee ismerte az események politikai mozgatórugóit, éppen ezért biztosra vették, hogy a helyzet csak romlani fog az elkövetkező huszonnégy órában. Most a katonák, akik eddig csak a levegőbe lőttek, hirtelen az emberekre fogták a fegyvereket. Nicky nem akart hinni a szemének. Dermedten nézte, amint az állatokhoz hasonlóan hörgő emberek kövekkel, téglákkal, vasdarabokkal, égő benzines palackokkal támadnak a csapatokra. A katonák lövésekkel válaszoltak. Az eltaláltak egymásra zuhantak, halálhörgés töltötte be a levegőt. A borzalom tánca megkezdődött. Nicky képtelen volt megmozdulni. Bénultan meredt maga elé. Egy kínai asszony kapaszkodott a karjába, és angolul motyogta: - A hadsereg katonái ránk lőnek. Civilekre. Gyilkosok. Gazemberek! - Ne maradjon itt! Menjen haza! - mondta Nicky. - Veszélyes. Menjen haza! Az asszony megrázta a fejét, és maradt, ahol volt. Helikopterek keringtek a magasban. Eszébe jutottak Jojó szavai, hogy a helikopterekről dobják le a könnygázbombákat. Reszkető kezekkel kinyitotta a táskáját, és előhalászta a sebészmaszkot. Begyömöszölte a zsebébe, hogy szükség esetén kéznél legyen. A Sangan sugárút csatamezővé változott. Tankok és géppisztollyal felfegyverzett katonák érkeztek, egyik a másik után. 27
Mindenünnen lövések zaja. Felfordított buszok a barikádok. Égő harckocsik. Vörös- és narancsszínű lángok csapnak az égre. Tombol a pokol. Nicky legnagyobb megdöbbenésére újabb és újabb tömegek jöttek elő a lakóházakból. Harcra kész, kezdetleges, házi készítésű fegyverekkel, seprűkkel, botokkal, husángokkal, téglákkal indultak a katonák ellen. Molotovkoktéllal köszöntötték a tankokat. Egyre sűrűbben ropogott a sortűz, a langyos esti levegőben vérszag terjengett. Nickyt elkapta a rosszullét. Golyók süvítettek a feje körül, tisztában volt vele, jobb, ha sürgősen visszamegy a szállodába. Egy kocsi nyomakodott át a tömegen, sebesült férfiakat és asszonyokat szállított. A látványtól az emberek átkozódni kezdtek, és az öklüket rázták. A katonák válaszképpen folytatták a lövöldözést. Nicky a földre vetette magát, amikor a közvetlen közelében felrobbant egy gázgránát. Előcibálta a gézmaszkot, elfedte vele az arcát, de még így is fuldokolva köhögött. Centiről centire vonszolta magát arrébb, és a járda melletti fák alján keresett menedéket. Nekitámaszkodott egy fatörzsnek, csuklott, könnyezett, levegő után kapkodott. Egy papír zsebkendővel törölgette a könnyeit. Vagy hatvan katona közeledett feltűzött szuronyokkal, feltartóztathatatlanul. Bármilyen pesszimista volt is, ilyesmire azért még ő sem számított. Hihetetlen boldogsággal vette észre a közeledő Archot. Tudta, a férfi őt keresi. - Arch! Arch! Itt vagyok - rohant felé. - Nicky! Hál' istennek! Nincs semmi bajod? - És neked? - Láttál már ilyet? - válaszolta keserű fintorral a férfi. - Ártatlan polgárokat gyilkolnak halomra. Mindenütt tankok, meg sem lehet moccanni. Még a mentőkocsik sem juthatnak a sebesültekhez. - Embertelen. Mélyen lebukva, szinte guggolva szaladtak vissza a Tienanmen térre. Mikor odaértek, Nickyt megdöbbentette az ott honoló nyugalom. Kísértetiesen békés volt minden. 28
A Mártírok Emlékműve felé igyekeztek. Voltak ott más újságírók is. Az arcukból ítélve legalább annyira felháborodtak, mint Nicky. Jojó és Mai a közelben beszélgettek egy diákcsoporttal. Nicky hozzájuk lépett, és félrehúzta Jojót. - Irtózatos vérontás van kint. Nem is tudom, mit mondjak. De tudom, neked mit kell csinálnod - mondta szárazon. Belenyúlt a táskájába, megkereste a borítékba tett pénzt, és Jojó kezébe nyomta. - El kell fogadnod, Jojó. A fiú rábámult. - Clee azt mondta, megveszi a jegyeket. .. - Ne vitatkozz, vedd el. Holnap még rosszabb lesz a helyzet, mint ma este, és jobban érzem magam, ha tudom, nálad van a pénz. Ha valami történne, ha elkeverednénk, ha nélkületek kell elhagynunk Pekinget, akkor menj Hongkongba. A Mandarin Hotelben leszünk. Ott megtalálsz bennünket. Jojó bólintott, és a nadrágzsebébe tette a borítékot. - Köszönöm. Értem. Van útlevél. Mainak is. Minden rendben lesz. - Remélem. - Nicky körbepillantott, aztán újra Jojót figyelte. - Mi van itt a téren? - Semmi különös. Minden csendes. Kaicsi beszél. Mondja, a kormány a nép ellen van. Mondja, kínaiaknak fel kell áldozni magukat a szép holnapért. Nicky megrázta a fejét. - Nem szabad ellenszegülni a katonáiénak. Ha maradtok, akkor békésen kell maradni. - Értem. Csai Ling is ezt mondja. - Ő is beszélt? - Igen. Mondta, békés ülősztrájk. Mondja, diákok maradjanak nyugodtak. Ne szálljanak szembe a katonákkal. Nicky keményen Jojó szemébe nézett. - Hallgass ide, Jojó. Ezek nem újoncok, hanem kemény veteránok. - Valószínűleg a Huszonhetesek. Kemények. Rosszak. Oké leszünk, Nicky. Ne aggódj. - De aggódom - mondta halkan. - A munkások is itt vannak. Védik a diákokat. - Én azért mégis jobban szeretném, ha magatokat védenétek úgy, hogy elmentek a térről - válaszolta Nicky, de tudta, Jojó és Mai végig ki 29
fognak tartani még akkor is, ha kihívják maguk ellen a végzetet. Mint a gyerekek. Mint mindannyian itt a téren... Clee sietett feléjük. - Rettenetes... szavakkal nem is lehet elmondani tényleg... - kezdte. Nicky a kamerájára mutatott. - Látom, ez még sértetlen. - Túlságosan lefoglalja őket, hogy ártatlan emberekre lövöldözzenek, nincs idejük a kamerákkal foglalkozni. Arch is megérkezett. Átfogta Nicky vállát. - Jimmy és Luke egy kis időre visszamennek a hotelbe. Menj velük, Nicky. Már órák óta itt vagytok. - Azt hiszem, igazad van - válaszolta. - Az esti hírösszefoglalóhoz úgyis el kell készítenem a jegyzeteimet. Egy óra múlva itt vagyok. - Csak nyugodtan, ne siess - válaszolta Arch. - Garantálom, a ma esti mulatság hajnalig tart.
ÖTÖDIK
FEJEZET
Az elkövetkező néhány órában Nicky a többi külföldi tudósítóhoz hasonlóan vissza-visszatért a Tienanmen térre. A tér körül őrületes zűrzavar honolt. Mindenütt katonák, de a tömeg nem oszlott fel. Sőt mintha egyre többen lettek volna. Az utcán, a járdán felfordított járművek, elhagyott biciklik, lángoló vagy már kiégett tankok. A Peking Hotel közvetlen közelében is káosz uralkodott. Mindenütt sebesült és haldokló emberek. Kétségbeesett, zokogó, vérrel borított civilek igyekeztek ellátni a sebesülteket, megpróbálták orvoshoz, segélyhelyre cipelni őket. Minden elképzelhető eszközt felhasználtak a sebesültek szállítására; leszerelték a telefonfülkék ajtaját, buszokból ideiglenes sebesültellátó állomásokat eszkábáltak. A sebesültek többségét a Hszien Kórházba szállították, mert ez esett legközelebb a szállodához. A téren viszonylagos nyugalom honolt, mikor június negyedikén, hajnali négykor Nicky ismét arra járt. De hirtelen megérezte a 30
rettenetes feszültséget. A katonai egységek a tér távolabbi sarkában álltak. A „Demokrácia Istennőjének" szobra mellett is katonák sorakoztak. A teret figyelték hideg arccal, kezükben fegyver, és látszott, ha kell, habozás nélkül lőnek saját népükre. Clee a szobor mellett állt, mikor Nicky észrevette őt. Megmondta az asszonynak, hogy a Kínai Történeti Múzeum tetején géppuskákat helyeztek el. - Hatékonyak, igaz - mondta Nicky szarkasztikusan. Ekkor vette észre, hogy a diákok közül sokan lázasan írnak. Megrángatta Clee kabátujját. - Mit csinálnak? Clee felsóhajtott. - Jojó azt mondja, a búcsúlevelüket írják. Nicky elfordult és nyelt egy nagyot. Igyekezett összeszedni magát. Minél megindítóbb a történet, neki annál higgadtabbnak kell maradnia. Clee-t azonban nem tévesztette meg. Átkarolta barátnőjét. - Gonosz világban élünk, Nick, és ezt te tudod a legjobban. - Jaj, Clee! Vannak dolgok, amiket nem lehet megemészteni. - Igen. Nicky igyekezett mosolyogni, és gyorsan beszélni kezdett. - Hol van Jojó? - Nemrégen Archcsal beszélgetett. Az az énekes meg a többi vezető hangosbeszélőn könyörögtek a srácoknak, hogy szép rendben vonuljanak el a térről. - E pillanatban kialudtak a lámpák. - Mi ez? - Attól tartok, most kezdődik a legrosszabb - mondta a férfi. - A lámpákat szándékosan kapcsolták le. A megafon recsegni kezdett, felismerhetetlen hang zörgött valamit, aztán kitisztult, és felcsendült a zene. - Az Internacionálé! - kiáltotta Clee. - Jézus, mi a fenét akarnak ezek a gyerekek?! - Elmenni, gondolom - válaszolta Nicky. De tudta, csak a reménykedésének adott hangot. A félhomályban is jól látta a földön ülő fiatalokat, akik mozdulatlanul, rendíthetetlenül, büszkén és makacsul hallgatták a zenét. Mikor lejárt a lemez, újra feltették, és a következő húsz percben egyfolytában hallatszott az Internacionálé. Nicky és Clee 31
halkan beszélgettek egymással és a többi újságíróval; minden pillanatban várható volt a katonai támadás; lélekben fel kellett készülniük a várható borzalmakra. Eltelt még egy félóra, de semmi nem történt. Aztán drámai hirtelenséggel felgyulladtak a fények, vakító világossága elárasztotta a teret. Szinte ugyanabban a pillanatban még egyszer megszólalt a hangosbeszélő. Az emberek összevissza kiabáltak, de sem Nicky, sem Clee nem értett belőle egy szót sem. Mellettük egy angol újságíró állt, ő segített nekik. - A vezetők arra kérik a diákokat, hagyják el a teret. Mind ugyanazt mondják: menjetek el, mielőtt megölnek benneteket. Clee csak annyit mondott: - Nicky, elmegyek, készítek néhány felvételt a hangosbeszélőnél, és lefotózom Csai Linget. Nicky a következő tíz percben fel és alá járkált az emlékmű környékén. Jojónak és Mainak sehol nem lelte nyomát. Abban reménykedett, talán már elmentek a térről. Újabb bejelentést recsegett a hangosbeszélő, aztán rövid szünet után újabb hang zengett. Nicky utoljára sétálta körbe az emlékművet. Meglehetősen elcsodálkozott, mikor észrevette, néhány diák felemelkedik. Lemásztak a lépcsőről és elmentek. Pirkadt. Az ég kivilágosodott, kísérteties fénnyel érkezett a reggel. Nicky megnézte az óráját. Öt óra múlt, már nem sokáig maradhat a téren. Szomorúan sóhajtott, és elindult a szálloda felé. Elő kell készítenie az adást, aztán zuhany, smink, átöltözés. Úgy gondolták, az élő beszámolót a hotel balkonján veszik fel, és a reggeli futárral küldik el az anyagot. Nyolc tizenötkor élő telefonos bejelentkezés az otthoni, hétórás hírműsorba. Kihagyott a szívverése, mikor meghallotta maga mögött a lövéseket. A válla felett hátrapillantott. Mai és Jojó a nyomában voltak. Tovább rohant az életéért. Testében érezte a tankok dübörgését. A szeme sarkából figyelte a menekülő diákokat. - Nicky! Nicky! Hátrapillantott. Mai a járdán hevert, Jojó föléje hajolt. Nicky odarohant. - Mi történt? 32
Jojó döbbenten dadogott. - Mait lőtték. Nicky letérdelt, megnézte a lány vérző vállát, és gyengéden megérintette az arcát. Mai kinyitotta a szemét, hunyorgott. Nicky alácsúsztatta a karját, megpróbálta felemelni, de a lány felnyögött a fájdalomtól. Nicky keze nedves volt a vértől. Mait több helyen is eltalálták. A nadrágjába törölte a kezét, felegyenesedett. Körülnézett. A tankok felgyorsultak, mindjárt a nyakukon lesznek. Nincs vesztegetni való idő. - Gyorsan! - utasította Jojót. - Fogd meg a lábát, én a karjánál tartom. Vigyük az emlékmű mögé. Alig ejtette ki a szavakat, mikor valaki elrántotta a diáklány mellől. Siess, Nicky! Mozgás, Jojó! A tankok! - hallotta Clee hangját. Az emberek az eszeveszett pánikban sikoltozva menekültek. Clee a karjába kapta Mait, és rohanni kezdett, nyomában Jojó. Épp idejében találtak fedezéket. A következő pillanatban a tankok már azon a helyen dübörögtek, ahol egy pillanattal korábban még Mai hevert. A Mártírok Emlékműve mögött kerestek menedéket. Viszonylag biztonságos helynek tűnt, legalábbis egy időre. Clee óvatosan a földre fektette Mait, Nicky a lány mellé guggolt. Köszönöm, hogy megmentetted az életemet - pillantott barátjára. A férfi felemelte Nicky állát, és szótlanul, fura kifejezéssel nézte az asszonyt. Végre megszólalt. - Mait kórházba kell vinni. - Nicky nyakába akasztotta a kameráját. - Vigyázz rá, sikerült néhány jó képet készítenem. - Lehajolt, és újra a karjába vette Mait. Mikor elérték a Tienanmen Kaput, visszanéztek a térre. A „Demokrácia Istennője" eltűnt. Egy tank ment végig rajta. A sátortábor a földdel lett egyenlővé. A Sangan sugárutat is tankok és katonák árasztották el. Vérben ázó halottak és sebesültek a földön. A kétségbeesett túlélők emberfeletti erőfeszítéssel próbáltak rajtuk segíteni. Nicky és Jojó Clee előtt ment, igyekeztek szabaddá tenni az utat. Már közel jártak a szállodához, mikor Jojó észrevette, hogy a 38-as buszon vöröskeresztes zászló van. - Mentő! Ez kórházba viszi Mait! Clee bólintott, és a sebesült lánnyal a buszhoz indult. Az orvosok talán még tehetnek érte valamit. 33
Nicky a hotelbéli ideiglenes ATN-irodájában állt, és minden idegszálával arra koncentrált, amit mondani fog. Vasárnap reggel nyolc óra múlt tizenöt perccel Kínában, New Yorkban szombat este negyed nyolc. A szájához emelte a telefont, és tiszta, érthető hangon, a szokásos televíziós ütemben kezdte el beszámolóját. Utolsó szavai drámai erővel törtek ki belőle. - A néhai Mao Ce-tung valamikor azt mondta, a politikai hatalom a puskacsövekben virágzik. A népi felszabadító hadsereg a puskáit ma a polgári lakosságra és a diákokra fogta. Ártatlan emberekre, fegyvertelen emberekre. Tömeggyilkosság történt. Tették mindezt aggastyán vezéreik parancsára, akik kétségbeesetten kapaszkodnak a hatalomba. Úgy látszik, Mao Ce-tung igazat szólt. Nicky Wells kíván önöknek jó éjszakát, Pekingből. A vonal másik végén megszólalt Mike Fowler, az ATN munkatársa. Köszönjük, Nicky, a rendkívüli pekingi beszámolót. És most keleteurópai híreink következnek... Nicky letette a kagylót. Archra pillantott, aki füléhez szorított telefonnal ült az íróasztalánál. A férfi elmosolyodott, többször bólogatott, felemelte a hüvelykujját, szemmel látható elégedettséggel jelezte, Nicky remek munkát végzett. A tévétársaság hírszerkesztőjével, Joe Speighttel beszélt éppen. Kösz, Joe - mondta. - Egy órán belül küldjük a filmet. Holnap estére megkapod. Oké. Szevasz. - Letette a kagylót, és Nickyhez lépett. Nicky, teljesen odavannak érted. - Szerintem ez volt a legklasszabb tudósításod innen - tette hozzá Jimmy. - Ennél csak a film lesz klasszabb. - Csatlakozom - jegyezte meg Luke. - Kösz - mosolyodott el Nicky. Sokat számított az elismerésük, mert tudta, mindig őszintén elmondják a véleményüket, és habozás nélkül a fejére olvassák, ha nem ütötte meg a mércét. Kopogtattak. Luke ajtót nyitott. Clee érkezett. Pocsékul nézett ki, nyúzott és elgyötört volt. Mielőtt kinyitotta volna a száját, Nicky már tudta, mit fog mondani. 34
- Mai halott - mondta kifejezéstelen hangon. - Nem tudták megmenteni. Túl sok vért vesztett. - Szegény - motyogta Jimmy. Luke nehézkesen leült. Arch döbbenten bámult maga elé. Nicky remegő térdekkel lépett Clee-hez. - Borzalmasan nézel ki. Gyere, ülj le, kapsz egy csésze kávét. - És Jojó? - Kétségbeesett, de sértetlen. - Hol van? - A Hszie Kórházban. Haza kell vitetnie Mai holttestét - Peking külvárosában laknak a szülei. Nicky nem tudott megszólalni. Clee átkarolta, a kerevethez vezette, és leültek. Nagyon halkan mondta: - Mi, újságírók naponta találkozunk háborúval, tragédiával, halállal. Megkeményedünk. Azt hisszük, érintetlenek maradhatunk. De ez nem igaz. Egyikünkre sem, Nicky, még rád sem igaz.
HATODIK
FEJEZET
A festők palettájának színei köszöntek vissza a tájban. A délfrancia föld és ég színe, gazdag rozsdabarna, az égetett agyag színe váltakozott a sárgabarack melegével; őszibarackszínek, rózsaszínek és mélysárgák vibráltak, vakító kékek és zöldek drágakőszíne élesedett. Mindent bevont a provence-i nyár puha arany árnyalata. Attól a pillanattól kezdve, mikor Nicky megérkezett Provence-ba, Clee házába, nem tudott szabadulni a természet lenyűgöző szépségétől. Mindennap találkozott valami lélegzetelállító természeti tüneménnyel. Megszámlálhatatlan kisebb-nagyobb meglepetéssel ajándékozta meg szinte minden pillanat. Ezen a napsütötte délutánon a fehér terméskővel szegélyezett úszómedence mellett heverészett az árnyat adó platán koronája alatt. Egy finom koktélt szopogatott, és álmodozott. Kis híján hangosan felkacagott. Nem szívesen jött ide, de most be kellett látnia, a világ 35
minden kincséért sem lett volna szabad kihagynia ezt a lehetőséget; végre kiléphetett a katasztrófák világából. Hálás volt Clee nagylelkűségéért. A férfi saját házát, a búvóhelyét ajánlotta fel neki. Nicky tisztában volt vele, hogy csak igen kevés embert ér ilyen megtiszteltetés. Az is igaz, tette hozzá magában, hogy Clee valóban szereti őt. Micsoda remek barát. Először Hongkongban merült fel az ötlet, hogy jöjjön ide. Clee-vel épp befejezték a vacsorát, és a szálloda ét- termében ültek. Clee megérezhette, hogy Nicky pocsék lelkiállapotban van, mert váratlanul, minden előzmény nélkül megszólalt. - Menj el a házamba. DélFranciaországba. Nekem már a gondolattól is elmúlik minden feszültségem. Isteni hely. Tudom, neked is jót tenne egy kis pihenés. Először tiltakozott, mert valahogy nem vonzotta Franciaország. Valamikor a múltban szerette, második otthonának tekintette, de már évek óta csak a szomorúság jutott róla az eszébe. Közel három éve, mikor Cap d'Antibes-ben járt a vőlegényével, Charles Devereaux-vel. Nagyon szerette a férfit, össze akartak házasodni. Erre a fiú minden előzetes figyelmeztetés nélkül öngyilkos lett. Nem sokkal azelőtt idilli hónapokat töltöttek a Cote d'Azurön. Soha semmi probléma nem volt kettejük között. Magyarázatot persze már soha nem kaphatott. Érthető, hogy nem szívesen tette ki magát felkavaró élményeknek, nem akaródzott visszatérnie eltűnt boldogsága színterére. Így aztán beletemetkezett a munkájába, és elhessegetett minden rettenetes emléket. Természetesen Clee minderről semmit sem tudott, de nem hagyta annyiban. Közvetlenül azelőtt, hogy Hongkongból Párizsba utazott, mondta: - Sajnos nem jöhetek veled, Nicky, de a házvezetőnőm majd a gondodat viseli.Kérlek, menj el. - Kisfiús arcán széles, barátságos mosollyal tette hozzá: - Halálosan el fog kényeztetni, és biztosra veszem, beleszeretsz. Amélie egy tündér. Ide hallgass, a ház gyönyörű helyen van. Cézanne és Van Gogh ezen a részen festették a tájképeiket. Tudom, ott kipihened magadat. Kérlek, utazz oda. Szükséged van néhány hét teljes kikapcsolódásra a pekingi rémségek után. 36
Motyogott valamit, hogy majd gondolkodik rajta. New Yorkban pontosan ezt tette. Megdöbbentő gyakorisággal jutottak eszébe Clee szavai a mesés vidéki házról. Ritka szabad pillanataiban, mikor nem vágta vagy szerkesztette a pekingi anyagot, azon töprengett, éljen-e a meghívással. Még mindig kételyek gyötörték, nem volt képes megvenni a repülőjegyet, csomagolni és elmenni. Végül Arch segített meghozni a döntést. Egyik nap a vágószobában voltak, amikor közölte, még soha életében nem látta ennyire elgyötörtnek Nickyt. - Egy darabig nincs semmilyen különleges feladatunk - mondta. - Rád férne egy kis pihenés. Lazíts, amíg megteheted, Nicky. Mikor olyasmit válaszolt, hogy bármikor történhet valami világrengető esemény, Arch nevetett, és kijelentette, ez esetben Nicky úgyis azonnal repülőre ugrik, és már vissza is tér a stúdióba. Ezen még neki is mosolyognia kellett, de még ellenállt. - Nem is nézek ki olyan rettenetesen, mint ahogy te állítod, Arch. Megint túlzól. A válasz egyértelmű volt. - Pocsékul nézel ki, hogy finom legyek. Hidd el, ha én mondom. Megnézte magát a tükörben. El kellett ismernie, Arch igazat beszélt. Közelről vizsgálgatta az arcát. Úgy nézett ki, mint egy vén banya. Tudta, a kozmetikumok ideig, óráig leplezni tudják a valóságot, és a kamera elől is sok mindent el lehet rejteni. De arra is rájött azon a délutánon, ostobaság lenne túlfeszíteni a húrt. Éppen elég rég nem volt már szabadságon ahhoz, hogy most éljen az adandó alkalommal. Tényleg rettenetesen érezte magát, kimerült volt, üres. Eltette a tükröt, és felhívta Clee párizsi irodáját. Közölte, ha még áll, akkor elfogadja a meghívást. A férfi odavolt a boldogságtól. - Nagyszerű, Nicky - a telefonon keresztül is magával ragadó volt a hangja. - Holnap Moszkvába utazom Gorbacsovot fényképezni a Paris Match számára, de JeanClaude megszervezi, hogy Marseille-ben várjanak. Onnan kocsi visz a házhoz. Csak annyi a dolgod, hogy Párizson vagy Nizzán keresztül elröpítsd magad Marseille- be. Tudasd Jean-Claude-dal, mikor érkezel, a többit bízd rá. Moszkvából majd felhívlak. 37
Negyvennyolc órával később egy francia Concorde fedélzetén repült az Atlanti-óceán felett, és röpke három óra negyvenöt perccel később leszállt Párizsban. Egy éjszakát kedvenc szállodájában, a PlazaAthénében töltött, másnap reggel pedig elrepült Marseille-be. Jean-Claude, Clee irodafőnöke elmagyarázta, hogy sofőr várja a reptéren. - Nem tudod elkerülni, mert egy hatalmas táblát lenget majd a neveddel - mondta a telefonba. A sofőr már várta. Bemutatkozott: Etienne-nek hívták. Kedves, beszédes pasas volt, aki fantasztikus mesékkel szórakoztatta utasát. Sokkal többet tudott Aix-ről és Arles-ról, mint amennyit egy hallásra meg lehetett emészteni. Nicky ugyan jól beszélt franciául, mert fiatalsága nagy részét Párizsban töltötte, de a provence-i tájszólás eleinte nehezen ment. Aix-en-Provence egyáltalán nem hasonlított a Cote d'Azurhöz, ahol azokat a felejthetetlen napokat töltötte 1986 októberében Charlesszal, aki utána tűnt el végérvényesen és örökre az életéből. Clee Provence-a ismeretlen táj volt. Ide nem fűzték emlékek, még világcsavargó szüleivel sem jutott el erre a vidékre. Hirtelen megkönnyebbült. Jól döntött. Kényelmesen elnyújtózott a légkondicionált Mercedesben. Dombos tájon haladtak keresztül. Apró városkákat hagytak maguk mögött, mesébe illő kis hegyi falvak mellett mentek el. A ragyogó kék égen szikrázva sütött a nap, levendulamezők kéklettek, szőlőlugasok, gyümölcsfák színesedtek mindenfelé, fekete ciprusok és ősöreg olajfák szegélyezték az utat. Clee háza egy Bouches-du-Rhone nevezetű kis településen volt, Aixen-Provence és Saint-Rémy között, a dúsan zöldellő Lubéron hegy lábánál. Nagyobb volt, mint ahogy Nicky elképzelte. A régi ház csodálatosnak tűnt a késő délutáni napsütésben, amely mézszínnel vonta be a terméskő falakat. Mikor a Mercedes végre megállt, Etienne színpadias mozdulattal a ház felé mutatott, aztán diadalmas mosollyal hátrafordult, mintha az a tény, hogy a hölgyet idehozta, komoly eredmény lett volna. 38
Clee házvezetőnője, Amélie és a férje, Guillaume a lépcső tetején várták a vendéget. Kedvesen, meleg mosollyal üdvözölték. Guillaume azonnal átvette a csomagokat, és Etienne boldogan beleegyezett, hogy betér még a konyhába egy falatkára. Amélie vidám nevetgéléssel terelgette befelé Nickyt, de még mielőtt megmutatta volna a szobáját, körbevezette a házban. A konyhában kezdték, szemlátomást ez volt Amélie büszkesége. Falait fehérre meszelték, a mennyezeten sötétbarna tartógerendák, terrakotta csempe a padlón. Masszív kemence foglalta el a hátsó falat, mellette óriási tűzhely a három ablak alatt pedig márványborítású asztal, rajtuk fonott kosarakban alma, narancs, körte, szilva, őszibarack, sárgabarack, cseresznye és szőlő; a másik kosár csordultig tele gusztusos, friss zöldségekkel. A mennyezetről helyi szokás szerint fokhagyma- és hagymafüzérek lógtak. A levegőben majoránna és bazsalikom kellemes illata szállt. A konyha közepén a kerek étkezőasztalt piros-fehér kockás abrosz takarta, éppen olyan, mint az ablakok helyes kis függönykéi. Az egyik falon fényesre tisztított régi rézedények csillogtak, átellenben csodálatos korsók és tálak díszelegtek. Amélie előrement, benyitott a földszinti nappaliba. Tisztára súrolt kőpadló, vajsárga falak, két krémszínű kanapé egymással szemben a kis kandalló előtt. Dohányzóasztalkák, és a kémény két oldalán a kis fiókos szekrénykéken krémszínű lámpák. - Most pedig felmegyünk - jelentette be Amélie. Nicky kötelességtudóan követte kalauzát a fehér kőből készült széles csigalépcsőn. Az emeletre érve a lépcső egyik oldalán volt a könyvtár, a másikon a nagy nappali. Mindkettő falait fehérre festették, a világos fából készült parkettát marokkói szőnyegek borították. A nappalit francia parasztbútorral rendezték be, tejeskávé színű huzattal és karamellszínű párnákkal tették kényelmesebbé. Itt is rengeteg virág fogadta az érkezőt. Tágas, levegős és barátságos szoba, gondolta Nicky. Átellenben, a könyvtárban faltól falig beépített könyvespolc. 39
- Ez Monsieur Clee szobája. Ezt szereti a legjobban - közölte Amélie szeretetteljesen. Aztán a mennyezetre mutatott. - Még egy emelet, mademoiselle. Erre a szintre keskenyebb lépcső vezetett. Itt voltak a hálószobák. Nicky örömmel tapasztalta, szinte lakosztálya lesz. Fürdőszoba, hálószoba és nappali. Sok volt a fehér, a krém- és karamellszín. A hálószobában kedves antik fiókos szekrény állt az ágya mellett. Látszott, itt sokat adnak az eleganciára és a kényelemre. - Felhozom a csomagjait - ajánlotta Amélie. - És kérem szépen, Mademoiselle Nicky, szóljon nekem, ha bármire szüksége lenne. Monsieur Clee nagyon megharagudna, ha nem lenne tökéletesen ellátva. - Nagyon köszönöm, Amélie - mosolygott rá Nicky. - Biztos vagyok benne, meglesz itt mindenem. És köszönöm a kalauzolást. - Nagyon szívesen, kisasszony - válaszolta Amélie, és eltűnt a lépcsőfordulóban. A fenti párbeszéd csak négy nappal korábban zajlott le, de Nicky máris tökéletesen kipihentnek érezte magát. A ház, a környék nyugtatóan hatott rá. Régen érezte magát ennyire oldottnak. Jobban is aludt, mint szokott. Lassan, lustán pergette a napokat. A legbonyolultabb tevékenysége abból állt, hogy a közeli mezőkön meg erdőkben sétálgatott, vagy a medencében úszkált. A friss levegő meg a testmozgás megtette jótékony hatását; nem is beszélve Amélie fantasztikus főztjéről. Esténként olvasgatott, zenét hallgatott, vagy nézte a tévét. Egy szokásától nem szabadult: ha tévé közelébe került, előbb utóbb a CNNnél kötött ki. Guillaume szerint Clee nemrégiben szereltette fel a parabolaantennát, hogy foghassa a műholdas adókat. - A munkája miatt, tudja, kisasszonyka - magyarázta mindentudóan Guillaume. Nicky elrejtette mosolyát. Kicsit fészkelődött a nyugágyban, a limonádéja után nyúlt, nagyot kortyolt. Élvezte a savanykás, üdítő ízt. Június utolsó hete volt, s máris kánikulai meleg, bár még nem kibírhatatlan. Amélie mesélte épp aznap reggel, hogy júliusban és augusztusban elviselhetetlen a hőség Provence-ban. Aztán kiselőadást tartott a misztrálról, erről a száraz, 40
északi szélről, ami nyáron is viharos erővel tombol. A Rhone völgyéből érkezik, magyarázta. És mint a legtöbb helybeli, ő is úgy hitte, a gonosz misztrál az oka a rémes helyi tragédiáknak is. - Az állatok megőrülnek tőle. Az emberek is - mondta kicsit büszkén, mikor kitöltötte Nicky második bögre tejeskávéját. - Migrént okoz, fogfájást és fülfájást. Telente akár három hétig is megállás nélkül süvölt. Gyökerestül tépi ki a fákat, leszaggatja a cserepeket. - Tipikus gall vállrándítással visszasietett a konyhába, mert újra kellett tölteni a kávéskannát. Ahogy Clee megjósolta, Nicky beleszeretett Amélie-be. A házvezetőnő dundi asszonyka volt, hamisítatlan mediterrán teremtés. Kékesfekete haját szigorú kontyba kötötte, szemei fekete olajbogyók; örökösen nevetett, jó kedélye megtámadhatatlan volt. Úgy dolgozott, mint a gép, és soha nem fáradt el. Takarított és suvickolt, mosott és vasalt, kenyeret meg tortákat sütött, a legremekebb fogásokkal rukkolt elő. Virágot szedett, és csodás érzékkel rendezte el őket. Mindig minden szobában friss, étvágygerjesztőén elrendezett gyümölcsöskosár volt. Amélie férje is jellegzetes provence-i volt. Sötét bőrű, cserzett arcú férfi, hátrafésült fekete hajában már sokasodtak az ősz szálak, de a szeme mindig nevetősen hunyorgott. Rendben tartotta az udvart, lesöpörte a teraszt, a szabadtéri grillsütőt, tisztította a medencét; ő volt a kertész meg a szőlősgazda. Ő permetezett, ő metszett, Amélievel és néhány helybélivel együtt szüretelt. - Palackozunk is. Néhány üveggel eladunk, de a többit magunknak és természetesen Clee úrnak tartjuk meg. Egy fiuk volt, Francois, aki a Sorbonne-on tanult, és akire rettentően büszkék voltak. Nicky már rengeteget hallott róla. Két lányuk, Paulette és Marié férjnél voltak, a faluban laktak, és ha Clee-nek vendégei voltak, akkor besegítettek az anyjuknak. Clee már érkezése estéjén felhívta Moszkvából, és közölte vele, hogy Amélie és Guillaume kész főnyeremény. Nicky már értette, mit jelent a kifejezés. A házaspár rajongott Cleeért, óvták a házát, a földjét, mintha a magukéban lennének. Az ő 41
lakásukba a konyhán keresztül lehetett bejutni. Ez is terméskőből épült, piros cserepes épület volt, legalább olyan régi, mint a főépület. A medence mellől mind a két épületet látni lehetett. Mintha magából az anyaföldből nőttek volna ki. Szerves részei a tájnak, gondolta Nicky. Százötven éve áll itt a ház, de Nickynek az volt az érzése, mintha öröktől fogva itt lett volna. Minden tetszett itt neki. Most jött csak rá, mennyi élvezetet talál a vidéki életben. Érthető, miért imádja Clee ezt a menedéket, bár munkája miatt jóval kevesebbet van itt, mint szeretné. Két éve ismeri őt, és ezalatt rengetegszer hallotta erről a helyről áradozni. Igen, valóban a földgolyó egy különleges szegletét találta meg magának. Nem csoda, ha némi meghatottság érzik a hangján, mikor emlegeti. Majdnem hat óra volt, mire bement. Élvezte a fények játékát, a közelgő alkony színpompáját. Aztán fogta a könyvét, a poharát, és kényelmesen felsétált a házhoz vezető ösvényen. Miközben a lépcsőt mászta, Jojó jutott az eszébe. Senki nem tudta, merre van. Mielőtt Hongkongba utaztak, Clee-vel együtt keresték Pekingben, de a kis kínai nyomtalanul eltűnt, mint a legtöbb diákvezér. - Illegalitásba mentek - mondta Clee, és Nicky remélte, igaza van, és nem egy börtön rácsa mögött üldögél a fiú. Hongkongban is napokig várták, hogy esetleg felbukkan, de végül nem maradt más, mint hazautazni. Nickyt az vigasztalta, Jojó tudta, hol keresse őket. Ismeretségük első napján odaadta neki a névjegyét, és ezt tette Arch és Clee is. Nagyon remélte, a fiúnak sikerül kijutnia Kínából, és akkor megkeresi őket. Volt egy pillanat, mikor arra gondolt, hogy a Képzőművészeti Főiskola címére ír neki; de aztán elvetette az ötletet, mert eszébe jutott, hogy egy nyugati újságíró levele beláthatatlan bajokat hozna a fiú fejére. A leveleket bizonyára cenzúrázzák, és ha még nincs rács mögött, akkor emiatt könnyen odakerülhetne. Szomorúan felsóhajtott, és kinyitotta a szobája ajtaját.
42
HETEDIK
FEJEZET
Rémült sikoly riasztotta fel a lidércnyomásból. Visszhangzott a hálószoba, belehasított az agyába. Mintha ő maga sikított volna. Nicky felpattant. Egész teste verítékben fürdött. Félrehajtott fejjel figyelt. Hunyorgott, hogy hozzászokjon a szoba félhomályához. Az ágya melletti asztalkán halkan ketyegett az óra, kint csendesen suttogtak a falevelek. Mást nem hallott. Ő sikoltott volna? Vagy valaki más, kint? Nem tudta. Kikászálódott az ágyból, az ablakhoz lépett. Kinézett. Felhőtlen volt az ég, a telihold ezüstös fénnyel vonta be az éjszakát. Feketén bólogattak a ciprusfák. Sehol senki. Tehát ő sikoltott. Megremegett. Visszament az ágyhoz. Retteneteset álmodott, és a saját sikítására ébredt fel. Magára húzta a takarót, s megpróbált elaludni. Hiába, csak forgolódott. Fél óra múlva még mindig teljesen éber volt. Kicsusszant az ágyból, belebújt a köntösébe, és lement a könyvtárba. Felkapcsolta a villanyt, bekattintotta a tévét, a kanapéra kuporodott, és úgy döntött, ha már aludni nem tud, akár a CNN-t is nézheti. Mikor a világ híreinek összefoglalója véget ért, az amerikai hírek, események következtek. A figyelme elkalandozott. Eszébe jutott iménti álma. Iszonyatos volt, és olyan élénken emlékezett minden mozzanatára, mintha a valóságban történt volna. Clee-ről álmodott. Rettentő nagy sivatag. Kellemesen meleg, és bár egyedül van, mégsem fél. Egy homokdűnére mászott, és amikor a tetejére ért, egy oázist pillantott meg. Szomjas lett, lerohant a dűne oldalán, és a tenyerével merte a vizet. Egyszerre észrevette, a víz véres. Rémülten hátrált. Megfordult, és a lábánál egy gyűrött újságot vett észre. Sár és vérfoltok tarkították. Felemelte, belelapozott, és meglátta Clee fényképét. A képaláírás szerint meghalt, miközben az újságnak készített riportot. De arról nem volt szó, hogy hol, mikor és miért pusztult el. Az újságon sem volt dátum. Nagyon megrémült, jeges hideg markolta a szívét. Rohanni kezdett, Clee-t kereste. Biztosra vette, valahol a közelben van, és él. 43
Órákon át kóborolt, mire valahogy kikeveredett a sivatagból. Vastag, meleg ruha volt rajta egy fagyos, téli alkonyon. Körülötte csupa halott ember, mindenütt a háború véres nyomai. A ködön át látta Clee-t közeledni. Megfogta a kezét, és segített neki átmászni a hullahegyen. Váratlanul egy dzsip tűnt fel a távolban. - Nézd, Nick! Ezzel visszamehetnénk! - mondta. Előrefutott, ő meg utána; de elbotlott, és mire felállt, a férfinak nyoma veszett. Egy pillanatra megijedt, aztán visszafordult, hogy megkeresse az elesett katonák között. De nem találta. Hosszú-hosszú mérföldeken keresztül csak halott katonák hevertek. Arra gondolt, talán elérkezett a világvége. Minden csendes volt. Két holttestre lett figyelmes, nagyon közel feküdtek egymás mellett. Odalépett, hátukra fordította a merev tetemeket, mert látni akarta, nem Clee-e az egyik. Rémülten hőkölt vissza. Az egyik hulla Jojó volt, a másik Charles Devereaux. Megfordult, futni kezdett, de megbotlott a halott katonákban. Egyszer lenézett a kezére, ruhájára. Meleg, ragacsos vér borította. Rémület és hányinger hullámzott végig benne. Már feladta minden reményét, hogy megtalálja Clee-t, és ekkor kiért a csatamezőről. Most fehér homokos strandon sétált, egy pálmafa alatt meglátta az előbbi dzsipet. Üres volt. A sötét tengert figyelte. A parthoz közel egy tetem lebegett. Clee? Integet? Igen. El. Belegázolt a vízbe. Jéghideg volt és különösen sűrű, mint az olaj. Nagyon nehezen tudott úszni benne. Aztán észrevette, a tenger nem kék, hanem vörös. Vértengerben úszott. Clee feléje nyúlt; ő meg szeretett volna belekapaszkodni a férfi kezébe. Csak centik választották el az ujjaikat. A férfi teste süllyedni kezdett, és eltűnt a vérhabokban. Itt ért véget az álom, amikor a saját sikolyára felébredt. Megborzongott. Hirtelen fázni kezdett. A könyvespolc melletti bárszekrényhez lépett, és kivett egy üveg Marc de Bourgogne-t. Persze, a címke. Ez volt Charles kedvenc márkája. Letette az üveget. Aztán mégis felvette, töltött egy pohárkányit, belekortyolt, és visszament a kerevethez. 44
Nicky nem sokat tudott az álmokról, de arra azért rájött, hogy a mai álma csupán a tudatalattijának élénk megnyilvánulása volt. Nem esett nehezére elemeznie. Attól félt, hogy Jojó halott, és aggódik Clee-ért, mert állandóan életveszélynek teszi ki magát. Ez mind nagyon érthető, mondta magának, miközben újra kortyolt az italból. Mind a két férfira sokat gondolt az utóbbi időben, de mi köze ehhez Charles Devereauxnek? Talán, mert Franciaországban van, és itt töltötték el azt az utolsó két hetet? Minél többet töprengett, annál világosabbá vált: azért álmodott erről a három emberről, mert a maguk módján mindhárman fontos szerepet játszottak az életében.
NYOLCADIK
FEJEZET
Clee elmerülten nézte a tucatnyi kinagyított felvételt. Hosszas töprengés után Tean-Claude Roche-hoz, az Image fotóügynökség vezetőjéhez fordult. - Azt hiszem, nyerő emberré tettél. A képek tényleg jók. Piszok jók. Úgyhogy hívasd be a pasast, mert beszélnék vele. Minél hamarabb jön, annál jobb. Elkelne még egy jó fotós; máris több a munka, mint amennyivel megbirkózunk. Jean-Claude elégedetten vigyorgott. - Marc Villier tényleg szenzációs, Clee. Okos, agresszív, ugyanakkor van benne érzékenység. Éppolyan sasszeme van, mint neked. Kedvelni fogod. - Remek. A képei alapján zseniálisnak nevezném. Na, gyerünk tovább. Van még valami, amiről tudnom kéne? Jean-Claude megrázta a fejét. - Nincs. Minden rendben. A szerződés az asztalodon vár. A következő hetekre minden lefoglalva, kivéve téged. Szabadon hagytalak. - Isteni! Peking és Moszkva után rám fér egy kis lazítás. Összeszedte a fényképeket és visszaadta Jeannak. - Kösz - csúsztatta be egy nagy borítékba. - Felhívom Marcot és megbeszélem vele, hogy holnap jöjjön be az irodába. Neked megfelel? - Persze. Egyébként mi a helyzet a Life-szerződéssel?
45
- Július végétől augusztus elejéig kábé három hetet kérnek. Washingtonba kéne menned, elsősorban az elnökről és a feleségéről kellene képeket készíteni. - Oké, belefér. A Kongresszus júliusban még ülésezik. Az elnök után mi lenne a tennivalóm? - Nem mondták, de spéci megbízatás. Megígértem, amint tudom, értesítem őket az érkezésedről. Még egyeztetniük kell a Fehér Házzal. Tehát mikor mész? - Gondolom, tizennegyedike körül. - Clee leült az íróasztala mögé. Jó lenne, ha Marc Villier korán tudna jönni, úgy fél nyolc, nyolc tájban. - Jó. - Jean-Claude megállt az ajtóban. - Nem lesz semmi gond. Akkor jön, amikorra hívod. Semmi mást nem akar, csak veled dolgozni, Clee. Bálványoz. Clee csak elmosolyodott. Sokat tudott a bálványokról. Szeme önkéntelenül is Róbert Capa fényképét kereste a falon. Ismerős szomorúság áradt szét benne. Mindig ezt érezte, ha Capa képét nézte. Élete legnagyobb és egyetlen bánata az volt, hogy nem találkozhatott Capával. Túl későn született. Az asztalán heverő papírokat lapozgatta nem túl nagy elszántsággal. A papírmunka nem az erős oldala. Összefogta a leveleket, a tetejükre egy cédulát tűzött. „Louise, kezelje őket belátása szerint”, írta a titkárnőjének. Az órájára pillantott. Jó ég, már hat óra. Ha le akarja mondani a ma esti vacsorát Florence Devonéknál, akkor most kell cselekednie. Clee a közvetlen számot hívta. Csörgött, csörgött, aztán nagy sokára felhangzott Henry bostoni akcentusa. - Allo, oui? - Hank, itt Clee beszél. - Clee, ne mondd, hogy nem jössz! - Muszáj, Hank. Sajnálom, de nem tehetek róla. - Flo direkt neked hívta meg az új Lacroix-manökent. Hogy is hívják? Stunning kisasszonyt. Őt nem akarhatod lekésni! - Nagyon örülnék, ha nem játszanátok tovább a kerítő szerepét vágott közbe kicsit türelmetlenül Clee, aztán elnevette magát. - Ma 46
este semmiképpen nem tudok jönni. Váratlan és fontos megbeszélésem lesz. - Sejtem. Fogadok, egy randiről van szó. Clee ügyet sem vetett a csipkelődésre. - Flo rendszerint biztosra megy, úgyhogy szerintem most is meghívott egy maroknyi magányos férfit tartaléknak. Lefogadom, hogy a Lacroix-modell nem fogja hiányolni a férfiak társaságát. - Ebben tökéletesen igazad van. De igazából azt szerette volna, ha te találkozol vele. - Majd máskor. Most nyakig vagyok a munkában. Mi lenne, ha holnap együtt ebédelnénk? - Sajnos akkor én nem érek rá. Nizzába repülök. Monte-Carlóban kell néhány interjút készítenem a Grimaldikkal. - Akkor csörögj ide, ha hazajöttél. - Oké. Clee? - Igen? - Hiányozni fogsz ma este. - Nekem is hiányozni fogtok. Kérj bocsánatot a nevemben Flótól. És adj neki egy puszit. - Clee letette a kagylót, a noteszába bejegyezte, hogy virágot kell küldenie Flónak. Újra tárcsázott. Női hang válaszolt. Te vagy az, Mel? - Szia, Clee. Mi a baj? - Baj nincs... Mel, én... - Ma este nem érsz rá. - Figyelj, szívem, sajnálom, de Amerikából érkezett egy szerkesztő és... - Muszáj ma este beszélned vele, mert holnap hajnalban elutazik, és az ügynökségnek fontos lenne - fejezte be helyette a lány a mondatot, mint aki kívülről fújja a szerepét. - Eltaláltad. - Miért nem jössz ide utána? - Túl késő lenne. - Nem baj.
47
Rövid hallgatás. - Szívesebben találkoznék veled a hétvégén, ha ráérsz. Szombat este kimehetnénk valahova a környékre vacsorázni. Na, mit szólsz hozzá? Mély sóhaj a vonal másik végén. - Hát, ha így akarod, akkor legyen így. De fogalmam sincs róla, meddig csinálhatod ezt velem, Cleeland Donovan. A többi pasas nem úszna meg. - Nem úszna meg mit? - Az elkerülő hadműveleteket. - Akkor a szombatot megbeszéltük? - Igen. - Holnap hívlak. Sajnálom a mai estét. Elköszönt, és letette a kagylót. Melnek is virágot küld holnap reggel. Hátradőlt, az asztalra tette a lábát, és behunyta a szemét. Mérhetetlen megkönnyebbülés töltötte el, hogy sikerült lemondania a ma esti vacsorát és a randevút. Csak néhány ártatlan hazugságra volt szüksége, nem bántott meg senkit. Az az igazság, hogy valójában semmi dolga nem adódott, de nem volt kedve Hank társaságához, és ahhoz sem, hogy kettesben töltse az estét Mellel, pedig ő kedves, okos, megnyerő lány. Igazán kedveli, de ma este egyedül akart maradni. Gondolkozni szeretett volna. Ezért is örült annyira, mikor Jean-Claude szabaddá tette. A következő héten lazítani fog, pihen, és végiggondolja a magánéletét. Itt az ideje rendet rakni. Hetek óta ugyanaz foglalkoztatta. Kinyitotta a szemét, felállt, belebújt a zakójába, és az ajtóhoz indult. Félúton megállt, felnézett Capa képére. Clee sokat olvasott Capáról. Mindenki megemlítette hihetetlen bátorságát, fantasztikus tehetségét, emberségét. Ő volt a világ legnagyobb harctéri fotósa. És ez az életébe került. Capa 1954. május 25-én halt meg, mikor Indokinában aknára lépett. Negyvenegy éves volt, két évvel idősebb, mint én most, gondolta Clee. Rövid az élet. 1955-ben a Life magazin és az Overseas Press Club of America létrehozták a Róbert Capa-díjat, a „legjobb, legbátrabb külföldi fotós" számára. 48
Clee a libanoni háborúról készített fotóiért kapta meg a díjat. Ez volt legféltettebb kincse. Kék bársonnyal bélelt dobozban Capa képe mellett állt a polcon. Valamivel távolabb voltak a többi nemzetközi elismerést jelző díjak és kitüntetések. Clee most felemelte a doboz tetejét. Vajon mitől érzi magához közel állónak ezt a halott embert, akit nem ismert személyesen? Mindegy, de tény, hogy Capa gyakorolta rá a legnagyobb befolyást. A folyosóról felhangzott Jean-Claude hangja. Clee felrezzent merengéséből, kiment az irodából, hogy megnézze, mi történik. - Hé, mi van itt? - kérdezte Jean-Claude-tól, aki lelkesen magyarázott valamit Michel Bellond-nak, az Image társtulajdonosának. - Semmi különös - kacsintott rá Jean-Claude. - A vendéglők erényeit taglaljuk. - Hadd halljam! Esetleg csatlakoznék, és enyém lehetne a döntő szó.
KILENCEDIK
FEJEZET
Mikor Clee elment az irodából, már alkonyodott. Felnézett az égre. A mélykéken sötétlő mennyboltot a lebukó nap sugarai szórt, színpadias fénnyel világították meg. Varázslatos óra, mondta magában. Nem csoda, hogy a filmrendezők annyira kedvelik a mozivásznon. Mikor elérte a Champs-Élysées-t, elsőnek a távoli Diadalívet vette észre. Az enyhe szélben lengedező trikolór ma különös, drámai látványt nyújtott. Clee arra gondolt, hogy régóta nem látott már ilyen szépet; de egyébként is, ma valahogy Párizst csodálatosnak érezte. Végigsétált a sugárúton, élvezte a kis mozgást az egész napos irodai ücsörgés után. Rendszerint feszült volt, ha nem csavaroghatott a világban, ha nem volt valami feladata, de Párizsban mindig szívesen sétálgatott. Ez az ő városa. Először tizennyolc éves korában érkezett a világ fővárosába, és azonnal beleszeretett. Capa miatt akart idejönni; Capa itt élt, itt hozta létre 1947ben „Chim” Seymourral és Henri CartierBressonnal együtt a Magnum ügynökséget. Clee tizenöt éves korától 49
kezdve hősként tisztelte Capát. 1965-ben egy fotósmagazinban olvasott róla, és attól kezdve minden létező cikket beszerzett a fényképészzseniről. Clee kilencéves korában készítette az első fényképét. Olcsó kis fényképezőgépét a szüleitől kapta. Már a gyerekkori képei is rendkívüli tehetségről árulkodtak, mindenki csodájára járt. Anyja, apja és két nővére, Joan és Kelly voltak az első áldozatok, akik szívesen engedték, hogy éjjel-nappal fotózza őket. Természettől kapott tehetsége, érzékenysége, intelligenciája és éles, kutató szeme volt, de a mesterséget magától sajátította el. A fényképezés lett a szenvedélye, az élete már kamaszkorában, és azóta is. 1968-ban fedezte fel magának Párizst. Azon a nyáron elhatározta, ebben a városban akar élni; azzal a szent elhatározással tért vissza New Yorkba, hogy híres fotós lesz belőle. A második Róbert Capa, ha ez lehetséges. Akkoriban egy manhattani fényképésznél dolgozott, de csak egy évet maradt. Apja kapcsolatai révén sikerült állást kapnia a New York Postnál. Nagyon gyorsan hírnevet szerzett magának. Esténként francia tanfolyamra járt, hiszen e nélkül semmiképpen nem valósíthatta meg nagy álmát: egyszer majd Párizsban telepedik le. Huszonegy éves korára folyékonyan beszélte a nyelvet, és messze jobb fotós volt, mint sok tapasztalt veterán. 1971-ben a The New York Times-hoz került munkatársként, de huszonhárom évesen elköszönt a laptól. Úgy határozott, becsavarogja Európát, és szabadúszó fotós lesz. A képeit számos angol és amerikai lap közölte. Természetesen Párizst nevezte ki állandó támaszpontjának, és két évvel később, huszonöt évesen megalapította a saját ügynökségét, az Image-t. Két fotós kollégája, három segéd, egy titkárnő és Jean-Claude, aki a szervezési menedzselési munkát végezte. A társai: Michel Bellond francia, és Steve Carveli amerikai volt. Kevesebb, mint egy évvel később Péter Naylor Londonból negyedikként csatlakozott a csapathoz. 50
Az Image az első pillanattól kezdve sikeres volt, hamarosan nemzetközi megbízatásokat kapott, sztárgázsival fizethette meg sztárfotósait, és halomszámra nyerte a díjakat. Tizennégy évvel később még mindig az eredeti négy tulajdonossal dolgozott, és erősebb volt, mint valaha. A világ egyik első számú ügynökségeként tartották nyilván. Clee számított családjának csalódottságára, sőt mérgesek voltak, mikor úgy döntött, Párizsban telepedik le. Akkor sajnálta is őket, de ez nem jelentette azt, hogy hajlandó lett volna változtatni az életén a kedvükért. Szülei és a nővérei gyakran meglátogatták, ő pedig, valahányszor New Yorkba vetette a sors, sok-sok időt töltött velük. Ezt a szokását a mai napig megőrizte. Bár szembeszegült apja óhajával, és nem iratkozott be az egyetemre, hanem világcsavargó maradt, nagyon jó barátság fűzte össze őket. Edward Donovan másodgenerációs ír volt; éles elme, elemző gondolkodás, szellemesség és jó kedély jellemezte. A sikeres manhattani ügyvédet a büntetőjogászok nagyon sokra tartották. 198lben váratlan szívroham vitte el, és Clee egész családja rettenetesen megszenvedte a hiányát. Ted Donovan imádta a családját, szerető, megértő férj és apa volt. Clee meglehetős nagy megkönnyebbülésére anyja bátran viselte gyászát, amiben sokat segített, hogy az unokák ott nyüzsögtek körülötte. Kelly és Joan is férjnél volt, összesen három lány és egy kisfiú gyarapította a családot. Martha Donovan életét a nagyanyai szerep tette most teljessé, ebben találta meg lelke nyugalmát. Clee akkor is az anyjára gondolt, mikor leintett egy taxit, és bemondta a címét. A hétvégén fel kell hívnia az anyját, mert el akarja mondani neki, július végén New Yorkba érkezik, tehát hamarosan láthatják egymást. A taxi befordult a rue Jacobra. Ez az utca a Quartier Latinban volt, itt élt Clee egy kedves, ódon épület negyedik emeleti lakásában. Clee a nappaliban ücsörgött, a lámpa halvány fényében dajkálgatta a sörét, halkan szólt a zene, ő pedig az életén töprengett. Nicole Wells. Ismételgette a nevet. Komoly gond. 51
Két évig társak voltak, a legjobb barátok. Pekingben megmentette az életét, és minden megváltozott. Már nem úgy gondolt rá, mint a legjobb barátjára. Vagyis nem csak úgy. Nőnek látta. Erre akkor döbbent rá, mikor a Tienanmen téren a Mártírok Emlékművénél ellökte a közeledő tankok elől. Mérhetetlenül megkönnyebbült, mikor biztonságban tudta. Akkor nem volt képes egy hangot sem kinyögni. Nicky megköszönte, ő belenézett abba a nyugodt, csodakék szempárba, és a maga számára is érthetetlen érzések rohanták meg. Amióta elutaztak Hongkongból, mást se csinált, csak igyekezett megszabadulni érzéseitől, de nem sok sikerrel. Újra meg újra felbukkantak, összezavarták, nyugtalanították. Bizonyos mértékig tudta is ennek az okát. Nicky és ő egyre közelebb kerültek egymáshoz. Szerették egymást, mint a testvérek; benne azonban megváltozott valami, és most nem tudta, mit csináljon. Vegyük csak sorjában. Semmi kedve komoly kapcsolatba kerülni egyetlen nővel sem, mert nem akar megnősülni és gyerekeket nevelni. Ügy tartotta, ez nem lenne tisztességes, figyelembe véve, milyen veszélyes életet él. Arra pedig egyáltalán nem vágyik, hogy feladja utazgató, kalandos és veszélyes életvitelét. Esze ágában sincs igába hajtani a fejét. Ha igazán őszinte akar lenni, akkor be kell vallania, szíve mélyén született agglegény. De itt van Nicky. Tökéletes barátnak bizonyult, de szeretőnek nem a legjobb jelölt. Túl bonyolult. A legnyilvánvalóbb praktikus ellenérvről nem is beszélve: egy óceán választja el tőle. Továbbá még mindig szerelmes Charles Devereaux-be, még akkor is, ha erre soha egyetlen utalást sem tett. Éppen a nagy hallgatás gyanús. A legjobb barátok között ez nem így szokás. Arch Leverson természetesen sokat mesélt róluk, és mindketten megállapították: Devereaux patkány módjára viselkedett. Az értelem és tehetség még nem szükségszerűen jelenti azt, hogy mindig a megfelelő férfit választja egy nő. A fehér kandallón lévő állóóra elütötte a kilencet. Clee hirtelen felült. Amióta hazaérkezett, egyvégtében csak Nickyről gondolkozott. 52
- Mi a fenét csináljak? A kérdés sokáig ott lebegett a levegőben, aztán rájött, semmit nem kell csinálnia. Barátnőjének halvány fogalma sincs arról, milyen új érzelmekkel viseltetik iránta. Ha elég okosan viselkedik, és nem árulja el magát, akkor nem is fogja soha megtudni. Borzasztó egyszerű a megoldás. Továbbra is pajtásként bánik vele. Ez a legjobb, az egyetlen megoldás. Ha együtt vannak, úgy kell viselkednie, mint eddig, és akkor minden a legnagyobb rendben lesz. Megkönnyebbült. Megoldotta. Felállt, kiment a konyhába, és a hűtőből újabb sört vett elő. Megcsörrent a telefon. - Halló? - Szia, Clee, én vagyok. - Nicky! - kiáltott fel boldogan, hogy hallhatja a hangját. A meglepetéstől a legközelebbi székre zuttyant. - Mi a helyzet Provence-ban? - kérdezte kényszeredett nyugalommal, miközben magában hálát adott, hogy Nicky nem látja, mit váltott ki belőle már a hangja is. - Minden nagyon csendes, de istenien érzem magam. Süt a nap, tökéletes béke és nyugalom honol. Igazad volt, itt lehet a legjobban pihenni. Imádom ezt a helyet, Clee. Egyszerűen gyönyörű. - A férfi nem tudott semmit kinyögni, de Nicky sietve folytatta. - Remélem, nem rosszkor hívtalak. - Nem, dehogyis - találta meg végre a hangját. Megköszörülte a torkát. - Örülök, hogy jól érzed magad, Nick. Jean is örülne, ha hallaná. Ő a felelős a dekorációkért, és a berendezésért is. - Én meg azt hittem, rejtett zsenialitásod bukkant elő!? - Évődő, meleg nevetés. Milyen szexis, gondolta a férfi. - Meddig maradsz? - motyogta. - Nem tudom. Eredetileg egy hétre gondoltam, de lehet, hogy kicsit tovább húzom. Clee, nincs kedved lejönni pár napra? Persze ha nincs más dolgod. - Rettentő jó lenne, de sajnos tele vagyok munkával. - Aha. - Épp dolgozom valamin. Visszahívhatlak később? 53
- Persze. Akkor később beszélünk. Szia! Nick letette a kagylót, mielőtt a férfi egy szót szólhatott volna. Clee pocsékul érezte magát. Minek volt olyan kimért? Csak azért, mert kéjes gondolatai támadtak, és emiatt zavarban volt? Amíg csak baráti érzései voltak Nickkel kapcsolatban, ez nem foglalkoztatta. Egyébként is, mikor először találkoztak, neki egy másik lánnyal volt viszonya, és eszébe sem jutott Nickyre mint leendő szerelmi partnerre tekinteni. Most minden megváltozott. Minden érdekelte, ami vele volt kapcsolatban. De ez nem helyes. Barátként kell kezelnem, figyelmeztette magát. Felugrott, visszament a konyhába, és friss kenyérből szendvicset készített. Nyugtalanul járkált, rágcsálta a kenyeret, belekortyolt a sörébe. Akármennyire erőlködött, nem tudta kiverni a fejéből Nicky Wellst. Tízkor visszahívta. Vagy húsz percet beszélgettek: beszámolt az új felfedezettjéről, a Life megbízásáról, és mint mindig, most is szóba került Jojó. Mielőtt elköszönt volna, nagy nehezen kinyögte: - Sajnálom, de nem tudok lemenni. Igazán semmit nem szeretnék annyira, mint veled lenni a napsütésben, de hív a kötelesség. - Jaj, ne aggódj emiatt, Clee - válaszolta kedvesen. - Tényleg megértem. Clee egy darabig még a kezében tartotta a kagylót, pedig Nick már letette. A következő napokra semmi terve nem volt. Nyugodtan lemehetne Provence-ba egy hosszú hétvégére. Mel. Nagyot sóhajtott. Hol ezért, hol azért, de örökösen elhalasztotta a megbeszélt randevúkat. Igazán tisztességtelenül viselkedik. Kedves lány, de semmi több. Ha őszinte akar lenni, el kell ismernie, kedveli Melanie Lowe-t; de ennél többet nem érez iránta. Nem is fog. Semmi oka sincs, hogy ne menjen le Provence-ba. Csak egy oka van: Nicky Wells.
54
TIZEDIK
FEJEZET
- Amit Guillaume mond, az igaz ám, Nicky kisasszony - mondta éppen Amélie, és a nyomaték kedvéért sűrűn bólogatott. - Hamarosan rekkenő hőség köszönt ránk. Elviselhetetlen. Ma nem szabad Arles-ba mennie. - Befejezvén a szózatot az égre mutatott, és megismételte. - Bizony, rekkenő meleg lesz. Nicky feje követte Amélie ujját. Az ég vakítóan ragyogott. Felvette a napszemüvegét. - Ha maga szerint nem szabad elmennem, nem megyek - mondta. Megbízott a házaspár ítéletében. A maguk paraszti módján bölcsek voltak, ismerték a természetet, a környéket; az itt eltöltött egy hét alatt még egyszer sem csalódott a jövendöléseikben. - Ebben a melegben nem lehet a városi utcákon csatangolni folytatta Amélie. - Jobban teszi, ha itthon marad. Üldögéljen a fák alatt az árnyékban. Ússzon jókat. Ilyen napon ennél jobbat nem tehet, kisasszony. - Akkor ezt teszem, Amélie - mosolyodott el Nicky. - Köszönöm a jó tanácsot, megfogadom - tette hozzá. Péntek reggel nyolc óra volt. A pázsit közepén álltak, a ház és a medence között, a kert aljában. Semmi nem moccant, egyetlen levél nem rezdült a fákon, még a madarak is elhallgattak az enyhet adó lombok között. Amélie megigazította keményített, fehér kötényét. Nickyre pislogott és megkérdezte: - Mit kér ebédre? Nicky hangos nevetésben tört ki. - Amélie! Hisz most reggeliztem! Nem tömhet állandóan, mint a libát. Amélie fejcsóválva tiltakozott. - De kisasszonykám, maga rettenetesen sovány. - Meglapogatta saját termetét. - A férfiak szeretik, ha van mit fogniuk - kacsintott a vendégre. - Nekem ez a véleményem. - Talán igaza van - kacagott Nicky. - De kérem szépen, semmi nehezet ne csináljon ebédre. - Az időjárásnak megfelelő ebédet készítek - nyugtatta meg Amélie. Tegnap Guillaume fantasztikus sárgadinnyét vett a faluban. A legremekebb francia dinnye. Olyan édes, mint a méz - és Amélie 55
megcsókolta az ujját, hogy mutassa, mennyire finom. - Tehát jégbe hűtött dinnye. Utána egyszerű salad nicoise, desszertnek pedig vaníliafagylalt. - Köszönöm. Remekül hangzik, de fagylalt helyett kérhetnék inkább jeges teát? - Ahogy óhajtja, kisasszony - mosolygott rá melegen Amélie. Bocsásson meg, de vissza kell mennem a konyhába. Sok a dolgom, és még a vacsoramenüt is ki kell találnom. - Azzal elsietett, és a teraszon keresztül eltűnt a házban. Nicky csodálattal teli ámulattal nézett utána. Amélie szemlátomást úgy döntött, tetszik, nem tetszik, felhizlalja. Kipárnázza a csontjait, kerül, amibe kerül. Nicky megfordult, és a lejtős pázsitot megosztó ösvényen elindult a medence felé. Gyönyörűen megtervezett kertrész övezte a medencét, egyik sarkánál magas fák adtak enyhet, körülöttük kellemes, természetes összevisszaságban virágok pompáztak, mintha vadon nőttek volna. A fák alatt Guillaume minden reggel felállította a nyugágyakat, kerti székeket, összecsukható asztalkákat. Nicky már felfedezte, hogy az a kert leghűvösebb pontja, a legnagyobb melegben is enyhe szellő borzolta a leveleket. Itt szeretett legjobban olvasgatni. Elmosolyodott. Amélie már egy hete anyáskodva sürög-forog körülötte, leszolgálja ő is, Guillaume is. Természetes hát, hogy frissnek, kipihentnek és édesen elkényeztetettnek érzi magát. De azt is be kell vallania, kezd egy csöppet unatkozni. Tegnap este el is mondta a mamájának, mikor felhívta. - Te jó ég, lányom, hát hogy unatkozhat valaki Provenceban! sóhajtotta az anyja. - Annyi minden látnivaló van arra. Egyébként is rád fér egy-két perc nyugalom. Legalább lélegzethez jutsz. Soha életedben nem tudtál megülni a fenekeden. Nicky elképedt. - Anya, ezt éppen te mondod? Pontosan így éltél te is az én koromban. Ráadásul még én is a nyakadon voltam. Az anyja elnevette magát. - Talált! De az igazat megvallva, drágám, apáddal együtt szeretnénk, ha kicsit lassítanál a tempón. Az utóbbi tíz év összes háborújában ott voltál, bejártad az egész világot. Ha belegondolok, irtózatos dolgok szemtanúja lehettél... - Anyja 56
elhallgatott, és Nicky sem tudott azonnal válaszolni. Aztán kedvesen megkérdezte. - Mami, azt akarod mondani, apuval együtt jobban szeretnétek, ha nem lennék tudósító? Anyja gyorsan visszakozott. - Természetesen erről szó sincs, drágám. Soha nem avatkoznék az életedbe. De fárasztó, kimerítő ez az élet. Ráadásul veszélyes is. Nicky igyekezett leszerelni. - Ne felejtsd el, van egy őrzőangyalom. Elsie Wells úgy gondolta, helyesebb figyelmen kívül hagyni ezt a megjegyzést. Inkább azt javasolta, ha beleunt a semmittevésbe, menjen haza egy kis időre. - Ha van kedved, velünk lehetsz Connecticutban a nyár végéig. Tudod, mennyire örülünk, ha nálunk vagy. Megbeszélték a lehetőségeket, és Nicky belement, hogy pár napot a szüleivel tölt, mikor visszatér az Államokba. Nicky egyetlen gyermek volt, és tudomásul vette ebből adódó kötelezettségét. Az egykének ki kell tűnnie, hiszen szülei minden reményüket beléje vetették. Soha nem követeltek tőle lehetetlent. Nagyon szerették egymást, mindenben támogatták, és különösen megértőek voltak a Charles Devereaux-időszak alatt. Gyorsan elhessegette Charles emlékét. Semmi kedve nem volt a múlton rágódni, csak felesleges fájdalmat okoz vele magának. Az asztalra tette a könyvét, levette az ingét, amit fekete bikinije fölé kanyarított, és kényelmesen elhelyezkedett. A zöld lombok közül megtörve érkeztek a napsugarak. Kinyújtotta hosszú lábait, lehunyta a szemét, és hagyta, hogy elárasszák a gondolatok... A szülei aggódnak miatta. Aggódnak, mert Charles óta nincs komoly szerelmi ügye. Pedig ennek egyszerű oka van: az elmúlt két és fél év alatt nem találkozott az igazival. Egy szép napon megérkezik fehér lovon a szőke herceg, és magával viszi. Így szokott történni, nem igaz? Reszkető térdek, hevesen dobogó szív satöbbi. Felnevetett. Egyáltalán nem boldogtalan, szögezte le magában. Sikeres pályafutás áll mögötte, imádja a munkáját; ott a családja, sok közeli barátja van; és nem feledkezhet el Cleeland Donovanról sem. Óvja őt, vigyáz rá. Nagyon fontos neki a férfi barátsága. 57
Egyszerre rádöbbent, igenis nagyon rosszulesik neki, hogy Clee nem jön le a hétvégére. Jó lett volna találkozni vele. Eddig tulajdonképpen csak „bevetéseken" találkoztak, békés, nyugodt körülmények között nem. Milyen kellemes változatosság lenne egyszer együtt nevetgélni. De nem tudott elszabadulni a munkájától, vagy valami más programja volt. Kár. Délelőtt felbukkant Amélie. Egy nagy tálcával vitorlázott Nickyhez. - Eh, voilá! - harsogta, mikor Nicky mellé ért. - Friss limonádét hoztam. Tudom, hogy szereti. - Töltött a kancsóból. - Köszönöm, Amélie - vette el a poharat Nicky. - Éppen erre van most szükségem. Percről percre melegebb lesz. - Oui. Veszélyes ez a napsütés - figyelmeztette a gazdasszony, és visszament a házba. Nicky pontosan abban a pillanatban nézett fel a könyvéből, mikor Clee félúton volt a medence felé. Mosolygott, és egy pillanattal később Nicky arcán is boldog mosoly ömlött szét. Ledobta a könyvet, talpra ugrott, és a férfi felé rohant. - Clee! Hogy kerülsz ide? - kiáltotta futtában. Összeölelkeztek, aztán visszasétáltak a medencéhez. - Hogy sikerült lejönnöd? - kérdezte ragyogó mosollyal Nicky. - Jean-Claude másnak adta a munkámat - hazudta Clee. - Azt mondta, fáradtnak látszom, és kényszerpihenőre küldött. Tegnap az utolsó géppel érkeztem Marseille-be. Túl késő volt már a vezetéshez, meg nem is akartam felzavarni a házat és lakóit esti pihenőjükből. Szállodában aludtam, és Étienne ma reggel hozott ide. - Jaj, de örülök! Olyan jó, hogy itt vagy - ragyogott Nicky. - Kezdtem egyedül érezni magam. A férfi ránézett, bólintott, de nem tudott megszólalni. Nicky zavartalanul folytatta. - Ma Arles-ba akartam menni, de Amélie lebeszélt róla. A meleg miatt... - Abbahagyta, mert felrémlett előtte az igazság. - Tudta, hogy jössz! Ezért beszélt annyit a hőségről. - Ami az időjárást illeti, igazat szólt. Gyilkos hőség van a városban mondta Clee. - De tényleg tudta, hogy megérkezem. Én kértem, hogy ne árulja el neked. Meg akartalak lepni. 58
- Sikerült! - kacagott Nicky. Leheveredett a nyugágyra, onnan nézett fel a férfira. - Miért nem vetkőzöl le? Clee elhűlve nézte. - Mi? - Elnevette magát. - Nincs meleged? Arra gondoltam, hogy fürdőgatyában kellemesebb. - Igen. Persze. Megyek és átöltözöm. Azt hiszem, a hosszú út után a legjobb lenne úszni, aztán meginni egy jégbe hűtött pezsgőt. Egy perc, és itt vagyok.
TIZENEGYEDIK
FEJEZET
- Túl sok kockázatot vállalsz, Clee - simogatta meg Nicky kedves hangja a félhomályos könyvtárszobában. - Te sem panaszkodhatsz. - Kiszámított rizikó. Sokkal óvatosabb vagyok, mint te. Csak Arch nem hiszi el. - Remélem is. Vigyázni kell rád. Nicky elgondolkodott. Lassan folytatta. - Pekingben megszegtük az aranyszabályt, igaz? - Mire gondolsz? - Jojóra. Megszerettük, pedig soha nem lenne szabad megengedni magunknak, hogy a személyes érzelmeink vezessenek, ha dolgozunk. Betartani a három lépést, máskülönben hová lesz a tárgyilagosság? - Vannak helyzetek, mikor szinte lehetetlen kívülállónak maradni vélte Clee. - Arch és a fiúk is éppen így gondolkoznak. Ők is aggódtak Jojó miatt. Hogy az ördögbe ne kedveltük volna meg a srácot, mikor nem mindennapi alak, nem igaz? - De. Nicky kényelmesen hátradőlt, úgy nézte Clee-t. Halkan megkérdezte: - Szerinted mi történt vele? Ugye nem... halt meg? - Biztosan él. Érzem a csontjaimban. Meglátod, egy szép napon felbukkan, talán hamarabb, mint hinnénk. - Ugye nemcsak azért mondod, hogy megnyugodjak? - nézett a férfi szemébe Nicky.
59
- Nem. Ilyet nem tennék - válaszolta habozás nélkül. - Jojó okos, értelmes, ügyes. Biztosan sikerült kiszöknie Kínából. Én tényleg hiszek benne. A férfi felállt, és az ajtóhoz lépett. - Szeretnék valamit mutatni neked. Egy perc, és itt vagyok. Körülnézett. Béke honolt a szobában. Balzsamos jóérzés kerítette hatalmába. Milyen jó itt. A polcokon könyvek százai, mindenütt növények, színes virágcsokrok, az asztalokon képeslapok. Néhány fénykép bekeretezve a falakon. Kényelmes, de egyszerűen berendezett szoba, arra való, hogy olvasson, zenét hallgasson, beszélgessen és pihenjen benne az ember. Ma megint rekkenő volt a hőség, tombolt a kánikula. Szerencsére a plafonra szerelt két ventilátor kellemesen hűsített. Az ég sötétebbre fordult. Vasárnap este volt, már majdnem fél kilencre járt. Clee korábban azt javasolta, vacsorázzanak a könyvtárban, és utána nézzenek meg egy jó filmet a videón. Nicky úgy érezte, egy szempillantás alatt eltelt ez a hétvége. Pénteken, Clee váratlan érkezése után körbejárták a birtokot. Nevetgéltek, beszélgettek, tréfálkoztak. Este Clee-vel vacsorázott. A férfi akkor hozta szóba, milyen jó így kettesben. Nyílt az ajtó. Clee kezében két hatalmas irattartóval lépett be. Kiterítette őket a könyvtár nagy asztalára. - Még nem mondtam, de könyvet akarok csinálni Pekingről. Szeretném, ha megnéznél néhány képet. - Jaj, Clee, annyira kíváncsi vagyok - ugrott fel Nicky. Clee félretolta az újsághalmot, elővette a fényképeket, és kirakta őket az asztalra. Fekete-fehér és színes felvételek is voltak köztük. Nicky levegő után kapkodott. Hihetetlen sugárzás áradt a felvételekből. Elég volt egyetlen pillantás, és máris újra a Tienanmen téren érezte magát. Clee figyelmét semmi nem kerülte el. Egyértelmű, határozott képeket készített az emberekről, eseményekről. - Fantasztikus képek, Clee - mondta Nicky. Szavai nyomán elégedett, boldog mosoly villant fel a férfi arcán. Kinyitotta a második albumot. - Ezek személyesebbek - magyarázta, 60
miközben sorba rakta a fényképeket, és várakozva figyelte az asszonyt. Nicky saját magát pillantotta meg. Egyedül állt a Tienanmen téren, Peking különböző városrészeiben. Néhány képen Arch is mellette állt, viszontláthatta a stáb tagjait is. Jojóról és a többi diákról is készültek képek, ott volt Mai is. Elszorult a torka. - Clee, lenyűgözőek. Ezek a képek minden szónál többet mondanak! - Remélem is - válaszolta Clee. Újabb képeket vett elő. Nickyt elkapta az emlékezés. Tankok. Fegyveres katonák. Halál, barikádok. Elszánt diákok. És az utolsó képek. Halottak az utcán, a téren. Érezte a vérszagot, hallotta a sikoltásokat, a tankok recsegő dübörgését. Beleborzongott az emlékezésbe. Könnybe lábadt a szeme, észre sem vette, de a szája elé kapta a kezét. Képtelen volt megszólalni. A könnyek láttán Clee magához ölelte. - Ne szomorkodj - mondta kedvesen. Egész hétvégén érezte Nicky közelségét, de ennyire, mint most, még nem. Tudta, hiba volt így átölelni. Az orrában érezte parfümje finom illatát, karjaiban tartotta karcsú, remek testét. Nem szívesen engedte el. Soha nem találta még ennyire vonzónak. A bőre aranybarna, szőke haját kiszívta a nap, és a szeme soha nem volt kéken csillogott. Minden önuralmára szüksége volt, hogy ne kapja ismét a karjába. - Ezt akartad, igaz? - mondta az asszony. - Hogy érted? - kérdezte, és arra gondolt, talán a gondolataiban olvasott. - Azt akartad, aki ezekre a képekre néz, érezzen. Megérintse, megrendítse a látvány. Dühös legyen és felháborodott. - Azt hiszem, valami ilyesmiről van szó - ismerte el. - Sikerült. Néztem a képeket, és az az érzésem, mintha gyomorszájon vágtak volna. Szenzációs könyv lesz belőle. - Remélem, kicsim. - Elhallgatott. A „kicsim” akaratlanul csúszott ki a száján, de Nicky mintha nem hallotta volna. Clee lassan eltette a fényképeket, Nicky segített neki. Egyszerre megállt. - Tudod - kezdte Clee -, meg tudnám írni a képaláírásokat. Sokszor csináltam már ilyet, de most valami jobb szövegre lenne szükség. Amolyan bevezetőre, előszóra. Arra 61
gondoltam... szóval te vagy az egyik legjobb író, akit ismerek. Nem lenne kedved együtt dolgozni velem a könyvön? Nickyt meglepte az ajánlat, és ez meg is látszott rajta. - Hát, nem is tudom - habozott. - Ki lehetne jobb nálad, Nick? Te is ott voltál, láttál mindent, azt érezted, amit én. Biztos megtalálnád a hangot. Olyan szövegre van szükség, ami egyezik a képek hangulatával. Kérlek, vállald el. - Jó, benne vagyok. - Ez isteni! - Legszívesebben összevissza csókolta volna. Ehelyett beszélni kezdett. - Elsöprő páros leszünk. Nicky az asztalkához lépett, felvette a poharát, és a magasba emelte. - Erre innunk kell. Clee is felemelte a poharát. Koccintottak. - Az együttműködésünkre. - Az együttműködésünkre - ismételte Nicky. - Azt hiszem, még egy korty nem árt - mosolygott, és a jegesvödörhöz lépett. Miközben töltött, megkérdezte. - Nem úszunk vacsora előtt? - Miért ne? - mosolygott Nicky is.
TIZENKETTEDIK
FEJEZET
Háton fekve lebegett a vízen. - Jaj, Clee, csodálatos itt! - kiáltotta. - Azt hittem, olyan meleg lesz a víz, mint a fürdőkádban. - A szellő mindent lehűt - válaszolta Clee. Nicky megfordult és Clee felé úszott, aki a medence szélénél lubickolt. Nicky egyik kezével a korlátba kapaszkodott, a másikkal hátrasöpörte nedves haját. Halkan felnevetett, és megrázta a fejét. - Mi történt? - Csak az jutott az eszembe, az emberek milyen könnyen megfeledkeznek az élet apró örömeiről. Pedig milyen csodás ajándék. - Igen. - Mikor kijöttek a házból, felkapcsolta a kerti világítást. Most természetes hatású fények világították meg a növényeket. Clee mély levegőt vett, és Nickyre nézett. - Mi lehetne szebb... - Semmi - válaszolta Nicky. - Ez maga a mennyország. 62
- Még nincs vége. - Élvezettel szemlélte a lányt. - Előttünk az este. Addig maradunk fent, ameddig csak akarunk. Holnap nem kell korán kelni. - Hála istennek - nevetett fel Nicky. - El kell ismernem, remek dolog szabadságon lenni. Két és fél év óta ez volt az első alkalom, hogy kipihenhettem magam. Köszönöm a meghívást, Clee. Megérintette a férfi karját. Válaszul Clee magához vonta és megcsókolta. Nicky ellenállt, aztán lassan engedett. A teste elernyedt, a szája megnyílt. Később elhúzta magát, és mélyen a férfi szemébe nézett. Clee nem tudott eligazodni az arckifejezésén. Gyorsan beszélni kezdett, miközben szorosan fogta a kezét. - Tudod, Peking óta nagyon fontos, különösen fontos vagy nekem. Nicky nem válaszolt. Kimásztak a medencéből, és a fák alatt álldogáltak. Édes istenem, mennyire kívánom, sóhajtott magában Clee. A karjaiba akarta szorítani, szeretkezni akart vele. De nem volt képes megmoccanni. Még a lélegzete is elakadt. Nicky törte meg a csendet. - Clee... jaj, Clee... - Elharapta, mint aki nem meri befejezni. - Nicky, drágám - kezdte, de inkább elhallgatott. Átkarolta, szorosan ölelte. A mellkasán érezte a nő szívverését. Megcsókolta, szenvedélyesen, ahogy mindig is szerette volna. A nyelvük összeért, játékos és mégis magával ragadó érzéki szenvedéllyel. A kezét az asszony hajába mélyesztette, aztán lassan lejjebb csúszott a vállára, a hátára. Érezte a nő bőrének bársonyos érintését. Még szorosabban ölelte. Nickyt is elöntötte a vágy. Kába volt, a lába reszketett, egész teste vibrált. Teljes súlyával a férfinak támaszkodott. Clee belecsókolt a nyakába, lecsúsztatta a válláról a fürdőlepedőt, és a lepel nyomát követve egész testét gyengéd csókokkal borította. A félhomályban is látta a lány arcára kiülő vágyakozást. Kézen fogva a napozóágyhoz léptek. Clee gyengéden lefektette, és mellé ült. Fölé hajolt, keze a bikinin matatott. Kipattant a kapocs, 63
lecsúszott a felsőrész; kezébe vette Nicky melleit, és előbb az egyiket, aztán a másikat csókolgatta. - Clee? Azonnal abbahagyta. - Nicky? - Félek - mondta alig hallhatóan. - Tőlem? - Nem. - Magadtól? - kérdezte ő is halkan, és megsimogatta az arcát. - Félek... a... a szeretkezéstől. Annyira régen volt... - suttogta. - Nem lesz semmi baj - ölelte ismét magához. - Bízz bennem - súgta a hajába. - Bízz bennem. Clee kiegyenesedett, két kézzel felsegítette Nickyt is, és kérdő tekintetére válaszolva mondta: - Ott - intett a tisztás felé. Clee leterítette a törülközőket, és összebújtak a fák alatt. Nickyt rázta a remegés: vágyott a férfira, de vágyába félelem keveredett. Fél, hogy csalódást okoz, döbbent rá hirtelen. Azt kívánta, bárcsak ne lenne annyira feszült, bárcsak ellazíthatná görcsösen merev testét. A férfi felé fordította a fejét, egyik kezével megérintette az arcát. Clee mosolygott, ugyanazzal a kamaszos félmosollyal, amivel először üdvözölte, azzal, amit Nicky már jól ismert, de amely ma este egész különleges jelentést kapott. Fura dolog jutott az eszébe. Talán az elmúlt két évben már szerelmi szálakkal kapcsolódott Clee-hez anélkül, hogy ezt tudta volna? Lehet, hogy ő volt az oka, amiért egyetlen férfit sem engedett közel magához? Clee félkönyékre emelkedett, fölé hajolt. Simogatta a mellét, aztán megcsókolta a mellbimbóját, amely a vágytól keményen várta az érintését. Nicky halk torokhangon nyöszörgött. Átfogta a férfit, ujjai lassan haladtak végig a gerincén, le egészen a derekáig. Pár másodperc múlva Clee felemelte a fejét, szenvedélyesen szájon csókolta. Szívta az ajkát, nyelvét, és közben egyre csak simogatta a melleit. Aztán tenyere lejjebb vándorolt a hasára, a combjaira. Élvezte a selymes bőr érintését, dédelgette. Nicky lassan feloldódott. A teste szinte elolvadt a gyönyörűségtől, minden érintésére megremegett. Clee lejjebb csúszott, a feje Nicky hasán nyugodott, 64
belecsókolt a köldökébe, keze az asszony combját simogatta. Könnyed ujjakkal gyengéden próbálkozott, mígnem a női test feltárult az ujjai, a szája előtt. Minden önuralmára szüksége volt, hogy ne tegye azonnal a magáévá. Nicky lenézett rá, a férfi vállára tette a kezét, aztán újra behunyta a szemét, és átadta magát az élvezetnek. A kezek széttárták a lábát, feltolták a térdét, egy tenyér csúszott a feneke alá. Csókok borították, s valami kimondhatatlan gyönyör vibrált a testében. - Clee, ne hagyd abba, kérlek, ne hagyd abba - susogta. Clee-t teljesen begerjesztette Nicky növekvő vágya. Úgy érezte, felrobban. De várt. A nő figyelmeztette, évekig egymaga élt. Ezért igazi örömöt akart adni, azt szerette volna, ha együttlétük minden pillanata gyönyört hoz Nickynek. A lány újra a nevét kiabálta, közben egyre hevesebben remegett. Erősen belekapaszkodott a vállába. Clee érezte, már nem bírja sokáig. Abban a pillanatban, mikor megérezte a mélyről jövő hullámokat, olyan erővel hatolt az asszony testébe, hogy elakadt a lélegzetük. Nicky hozzásimult, a lábával átölelte a derekát, és hangosan kiáltozott. - Clee, Clee, istenem, édes Clee. A férfi a szájára tapadt, és együtt mozdultak, egy ütemben ringatóztak. A férfi egyre gyorsabban, keményebben mozgott, sürgetően, követelőzve, beljebb és beljebb. És Nicky engedelmesen hajlott, minden porcikája a férfiét követte. Clee váratlanul megállt, felkönyökölt, és lenézett Nickyre. Az asszony is kinyitotta a szemét, kérdőn pillantott fel. - Gyönyörű vagy, Nicky. - Jaj, Clee... Clee arra gondolt: ez nem puszta szexuális vágy, bár isten a tudója, soha senkit nem kívántam még ennyire. Szeretem. Erről szól minden. Szerelmes vagyok Nickybe. Nicky pedig, miközben Clee ragyogó, sötét szemébe nézett, megértett valamit: hónapok óta erre a pillanatra várt, bár nem tudatosan. Végre megszabadultam Charlestól. Talán képes leszek újra a szerelemre. 65
Clee lassan megmozdult. Szerelmes pillantása égette Nickyt. Kitárta a karját, lágy ajkakkal válaszolt a férfi csókjára. Egy ütemre mozdultak. Clee felgyorsult, és vele Nicky is. Hirtelen forróság öntötte el, szorosan ráfonódott a férfira, belemart a vállába, és a nevét kiáltotta. Clee érezte a szorítást, mélyebbre hatolt, gyorsabban, egyre gyorsabban. - Gyere, szerelmem, gyere. Légy az enyém - mormolta. Nicky engedelmeskedett. Clee is engedett végre a mindent elsöprő sürgetésnek. Együtt értek a csúcsra. Egymás nevét kiáltották, a testük felívelt, egyre magasabbra. Clee már nem érezte a testét, beleveszett Nicky szeme kékjébe, szorította, mint aki soha nem akarja elengedni. A szerelme. Az egyetlen szerelme. Az övé. Soha nem szeretett így senkit. Kinyitotta a szemét, és lenézett Nickyre. - Nicky... - Csitt - mondta, és magához húzta a fejét. Gyengéden megcsókolta. Így ringatóztak, és Nicky szívébe végre béke költözött, először azóta, hogy Charles Devereaux kilépett az életéből.
TIZENHARMADIK
FEJEZET
- Eh voilá, mademoiselle! Az amerikai piknik - jelentette be Clee a könyvtárszobában, és az alacsony dohányzóasztalkára helyezte a hatalmas fatálcát. Csibészes mosollyal folytatta: - Attól tartok, ez minden, amivel szolgálhatok. Nicky felugrott a kanapéról, és elhelyezkedett az alacsony asztal mellé kerített hatalmas párnára. Szemügyre vette az étkeket, és hangos kacagásban tört ki. - Jaj, Clee, hiszen ez csodás! Sikerült a kedvenc ételeimet feltálalnod. Mogyoróvaj, ráadásul Skippy. Ez a csúcsok csúcsa. Szőlőlekvár! Salátás szendvics, szalonna, zöldsaláta, paradicsom. Még rozskenyér is van. Clee is nevetett. - A rozskenyeret a mélyhűtőből vettem elő. A nővéreim hozzák, ha meglátogatnak. Ládaszámra szállítják az amerikai ételeket, amikhez itt nem lehet hozzájutni. Amélie egy részüket a 66
mélyhűtőben tárolja, a többi megy a spejzba. - Felpattintott egy kólásdobozt, és folytatta: - Szerintem ez illik legjobban a vacsoránkhoz. - Imádom. Gyere, ülj mellém - ütögette meg a párnát maga mellett Nicky. - Egy pillanat. Előbb bekapcsolom a videót. Mikor a film véget ért, Clee a tálcára tette a tányérokat meg a poharakat. - Akarsz még egy filmet, vagy inkább kávézzunk a teraszon? - Kávé, terasz? Remek - felelte Nicky. A konyhaasztal mellett ücsörögve várták a kávét, közben Clee egy almát hámozott, és apró falatkákat dugott Nicky szájába. - Július közepén New Yorkban leszek - mondta. - Washingtonba is el kell mennem, a Life számára fényképezem az elnököt. Utána megint New York, augusztus elejéig. Gondolod, akkor szakíthatunk időt a könyvünkre is? - Természetesen lesz rá idő, hacsak ki nem tör valahol egy háború. - Amely esetben együtt készítünk róla beszámolót. Nicky biccentett. - Gondolom. Mindenesetre júliusban és augusztusban egy újabb műsoron dolgozunk Archcsal, enyém a forgatókönyv és az előkészítés, de ettől még lesz időm a könyvedre. Van már címe? - Nincs. Minden javaslatot szívesen fogadunk. Isteni illata van ennek a kávénak. Gyere, menjünk ki a teraszra. Kint ücsörögtek. Nem beszélgettek, élvezték az est csendes békéjét. Már jóval elmúlt éjfél. Az éjszakai égbolt fekete bársonyként vette körül őket, telihold volt, és szikráztak a csillagok. A fák leveleit megmeglebbentette a kósza szellő, a messzeségből fenyő illatát hozta magával. Clee és Nicky már tudták, nincs mindig szükség szavakra. A köztük ülő csend nem elválasztotta, hanem összekötötte őket. A szerelmük gyorsan és visszafordíthatatlanul bontakozott ki az eltelt néhány óra alatt, de baráti bensőségességét nem veszítette el. Valamivel később Clee a tenyerébe vette Nicky kezét, és halkan megszólalt. - Összeillünk, Nicky. Ugye te is tudod? - Igen - suttogta, és a fejét a férfi vállára hajtotta. 67
Clee átkarolta, és azon töprengett, vajon hova vezet ez a mai este. Fogalma sem volt róla, mit hoz a jövő. Ami Nickyt illeti, ő azon csodálkozott, mennyire természetesen, magától értetődően kerültek össze. Charles Devereaux óta nem volt férfi az életében. Az elmúlt két évben rengeteg korlátot emelt maga és a világ, azaz a férfiak közé. Clee egy szempillantás alatt lerombolta az összesét. Örült, hogy vele lehet. Minden olyan egyszerűnek látszott a társaságában, és maga is meglepődött azon, milyen viharos vágyat ébresztett benne a férfi. A sötétben elmosolyodott. Végre újra nőnek érzi magát. Később, mikor a konyhában mosogattak, Clee megkérdezte: Meddig maradsz itt, Nicky? Könnyedén megvonta a vállát. - Amíg akarod. - Tehát egész héten - mondta elégedetten. - Clee, kérlek, ne haragudj. Elfelejtettem, de mához egy hétre New Yorkban kell lennem. Hétfőn adásban leszek. - Aha! - Nem tudta leplezni a csalódottságát, de azonnal felderült a képe. - Tudod mit? Csütörtök este együtt repülünk Párizsba. Nálam lakhatsz, és vasárnap felraklak a Concorde-ra. Na, tetszik az ötlet? - Isteni. - Te meg nekem tetszel. - Letette a tányért, és átkarolta Nickyt. Nem tudom, feltűnt-e már neked, de rengeteg időt vesztegettünk el. - Egészen pontosan két évet. - Feltett szándékom, hogy behozzam. - Igen?! - Fogadhatunk - s keze máris a nő combjai között matatott.
TIZENNEGYEDIK
FEJEZET
Kéz a kézben andalogtak Aixen-Provence főutcáján. Nicky nézelődés közben arra gondolt, életében nem látott még ilyen szép utat. Hosszú, széles, terebélyes platánok szegélyezik, a koronájuk árkádként borul föléjük. Mintha növényalagútban sétálnának. A fák között három, tizenkilencedik századbeli szökőkút kristálytiszta vize csillogott a napfényben. Az utca napos oldalán kis kávézók, bárok; az 68
árnyékos oldalon szépséges régi épületek kínálták magukat a nézelődőknek. - Clee, ez hihetetlenül szép - lelkesedett Nicky, és boldog mosollyal nézett a férfira. - Sejtettem, hogy tetszeni fog. Mindenkinek tetszik. Szerintem ez a világ legszebb főutcája, sehol másutt ilyet nem találsz. Van benne valami elegáns; az épületek, a fasor, minden olyan... arányos, mértéktartó. Különösen szép itt nyáron. - Elmosolyodott. - Nos, kereshetnénk egy csendes kis kávéházat, utána felfedezhetjük az óvárost. Ott biztos találsz helyi különlegességeket. - Nem kell velem jönnöd vásárolni, ha nem akarsz - válaszolta gyorsan Nicky. - Gondolom, szívesebben bújnál egy könyvesboltot... Nekem muszáj ajándékokat vásárolnom. - Szó sincs róla, veled megyek. - Megszorította a kezét, és kisfiús kedvességgel lenézett rá. - A következő három napban nem vesztelek szem elől. Kihasználom ám a lehetőségeimet, csillagom. Nicky elnevette magát. - Évek óta nem hallottam ezt a szót. Kislány koromban anyu hívott így. - Milyen fura, az enyém is. - Clee egy kellemes kávéház felé tartott a Fontaine de la Rotonde mellett. A szökőkút a hatalmas sugárút nyugati bejáratát uralta. A kávéház teraszán rengeteg csinos fiatal lány meg jóképű fiatalember ücsörgött; szemlátomást egyetemi hallgatók. Az árnyékban kerestek helyet maguknak, a fák alatt. - Itt lehűtjük magunkat, és közben figyelemmel kísérhetjük a világ folyását. Imádom a francia kávéházakat: remek dolog magadban lenni úgy, hogy nem zárod ki teljesen a nyilvánosságot. - Levette a napszemüvegét, és megcsókolta Nickyt. - Érted, mire gondolok? - Igen - mosolygott a szeme. A pincér azonnal az asztalukhoz sietett. Clee café au lait-t rendelt mindkettőjüknek, aztán kényelmesen hátradőlt. - Nagyon tetszettek a képaláírásaid, de a kedvencem „A pekingi tavasz gyermekei". Szeretném, ha ez lenne a könyv címe. - Hízelegsz. - Nickynek szemmel láthatóan jólesett a dicséret. Történetesen szerintem is telitalálat. 69
- Nos, ha megtaláltuk a címet, elkezdhetünk dolgozni is, kicsim. - A remek képeiddel már megdolgoztál, Clee. A szöveg csak másodlagos. Elvégre képes albumról van szó, vagy mi. - Igaz, de azért ne feledd, a bevezető roppant fontos. Meg kell ismertetnünk Kínát, a politikai helyzetet, mindazt, ami a Tienanmen téren történtekhez vezetett. Kevesen értik, miért is került sor valójában a mészárlásra. - Magam is így gondolom. Vasárnap a gépen majd készítek is jegyzeteket. De mielőtt belekezdenék a komoly munkába, hozzá kell olvasnom... - Abbahagyta, mert a pincér megérkezett a tejeskávékkal. - Merci - mondták szinte egyszerre, aztán Nicky folytatta. - Ha már munkáról beszélünk, arra gondoltam, talán szívesen eltöltenél néhány hétvégét New Milfordban, a szüleim házában, ha majd Amerikában leszel. Pár évvel ezelőtt apa egy stúdiót is épített a házhoz, szerintem remekül lehetne ott dolgozni. Amúgy istenigazából elterpeszkedhetnél. Kirakhatnád a képeket, még a tördelést is megtervezhetnénk. Nyugodtan ott is lehetne hagyni az anyagot, mert hét közben senki nem nyúlna hozzá. - Istenien hangzik, de mit szólnak hozzá a szüleid? Ők nem használják a stúdiót? Nicky nevetve rázta a fejét. - Mikor apa megépítette, valójában anyának akart örömöt szerezni. Arra gondolt, biztos szívesen dolgozna a csendes magányban. - És nem használja? - Nem. Talán túl csendesre sikeredett. Egy hónapig imádta, aztán visszaköltözött a házba, a hálószobából nyíló kis dolgozójába. Azt mondta apának, jobban érzi magát ott, mert már megszokta. Biztos igazat is mondott, mert ahogy anyát ismerem, egyszerűen nem tudta volna elviselni, hogy ne legyen a történések középpontjában. Gondolom, eléggé magányos már attól is, mert hosszú könyveket ír, és nem akar még jobban elszakadni az élettől, apától, a telefontól, a nyüzsgéstől. - Apád? Ő sem használja? - Nem valami gyakran. Az a gyanúm, ő meg anya közelében szeret lenni, és éppen annyira szereti a nyüzsit, mint anya. Így aztán a 70
könyvtárban pötyögteti a szövegszerkesztőjét. A cikkeit is mindig ott írta, bár akkor még tollal. Tudod, közel van a konyhához, nem okoz nehézséget meginni egy csésze teát, és egy jót pletykálni a házvezetőnőnkkel vagy a kertésszel. Szóval senkinek nem lennénk útjában, ha te is akarod. - És hozzám mit szólnak majd a szüleid? - Szerintem el lesznek ragadtatva. Tavaly Párizsban teljesen beléd bolondultak. - És a lányuk? Nicky levette a napszemüvegét, s hosszú, kutató pillantással nézte a férfit. - Hogy a lányukkal mi van? - kérdezte évődve. - Ő is belém bolondult? - Természetesen. - Úgy is kell. - Egyszerűen csak megőrül Cleeland Donovanért. Clee az asztal felett megfogta a kezét. - Ez a néhány nap csodálatos volt, Nick. Nekem legalábbis. Valamit mondanom kell... - Kérlek, most ne mondj semmit, Clee - szakította félbe halkan. Kérlek, még ne. Most még ne. - Gyengéden elhúzta a kezét, és nyugodtan hátradőlt a székben. - De miért ne? - kérdezte megzavarodva a férfi. Nicky egy darabig gondolkozott, mielőtt válaszolt volna. - Azt szeretném, ha nem sietnénk, ha hagynánk lassan beérni a dolgot. Nem akarom, hogy bármelyikünk is olyasmit mondjon, amit később megbánhat. Szeretném, ha biztos lennél magadban, és én is teljes bizonyosságot akarok. - De én bizonyos vagyok - kezdte, aztán abbahagyta. Érthető, hogy Nicky fél elkötelezni magát. Egyszer már összeomlott az élete. - Értem, Nicky. Természetesen igazad van. Tudom, mennyire megsebzett Charles. - Túl későn kapott észbe, a szavak már kicsúsztak a száján. Legszívesebben beleharapott volna a nyelvébe, zavartan nézett maga elé. Nicky arca azonnal elkomorult. Nem szólt, elfordította a fejét.
71
Clee megfogta a kezét, és szeretett volna bocsánatot kérni, de nem találta a megfelelő szavakat. Nagy marha volt, egy tapintatlan ökör. A lány arca ezt szavak nélkül is elárulta. - Nick? Nézz rám, kérlek. Lassan feléje fordult. - Sajnálom - kezdte. - Tényleg sajnálom, nem kellett volna beszélnem róla. - Semmi baj - válaszolta erőltetett mosollyal Nicky. - Tényleg semmi baj. Csak nem szeretek beszélni róla, mert olyankor nagyon kellemetlenül érzem magam, felkavarnak az emlékek. És egyébként sincs semmi értelme szóba hozni. A múlthoz tartozik, én meg szívesebben foglalkozom a jövővel. - Ezzel magam is így vagyok. - Mélyet sóhajtott. Minél előbb múljék el e keserű pillanat. - Clee, rosszkedvű lettél? Kérlek, ne. Semmi rossz nincs abban, hogy említetted Charlest. - Időnként elég tapintatlan vagyok. - Szerintem nem voltál az. - A szeméből eltűnt a bánat, kedvesen elmosolyodott, és belekortyolt a kávéba. - Ez kihűlt. Clee intett a pincérnek. - Azt mondtad, anyádnak valami eredeti provence-i ajándékot keresel. Ismerek egy remek kis boltot az óvárosban. Ha kell, utánad küldik az árut az Államokba. - Csodálatos. Nicky az ajándékokról kezdett el beszélni, elhadarta, kinek mit szánt. A hangja teljesen hétköznapi, nyugodt volt. Hála istennek, gondolta Clee megkönnyebbülten. Valamivel később otthagyták a kávéházat, és elindultak az óváros felé. Keskeny kis utcácskákon sétálgattak, megálltak a modern butikok és a régi épületekben lévő sajt- és borkereskedések előtt. Clee elvezette egy különleges kis boltocskába, ahol santont, kis porcelánfigurákat árultak. Nicky kiválasztott néhányat a csodálatos, élénk színűre festett figurák közül. Ajándék apjának. Clee bemutatta Paul Fouquénak, a bolt tulajdonosának, akit világszerte ismertek a kis agyagfigurákról. Abban a szerencsében lehetett részük, hogy egy negyedórán keresztül figyelhették munka közben. Innen egy édességboltba mentek, ahol Amélie kedvencét, a Cassalion-X. árulták; 72
Nicky hatalmas doboznyi mandulakrémet vásárolt, ezt majd egy selyemsállal együtt adja át búcsúajándékul. Bebarangolták a macskaköves utcákat, be-bekukkantottak az apró üzletekbe, csak úgy, magukba szippantani a hely hangulatát. Nicky nem tudott ellenállni a csábításnak, és vett egy kis üvegcse morzsolt levendulát, meg provence-i fűszerkeveréket. Mosolyogva fordult Clee-hez. - Tudod, ugyanezt New Yorkban is megkaphatom. De mégsem ugyanaz, mint ha innen viszem haza. Igaz? - Bizony - vette át a csomagot, és kikormányozta a boltból. - Gyere, még szeretném megmutatni a Place d'Albertas-t. Utána meg sietnünk kell haza, vár a vacsora. - Jaj, csak enni ne kelljen - sóhajtott fel tettetett kétségbeeséssel Nicky. - Ha már ételeknél tartunk, megmondtam Amélie-nak, csak könnyű vacsorát készítsen: salátát és gyümölcsöt. Szeretnélek ugyanis elvinni egy egészen különleges helyre ma este. - Hová? - kíváncsiskodott Nicky. - Hírneves étterem, a világ minden tájáról érkeznek ide a vendégek. Roppant elegáns, tehát ha nem hoztál magaddal estélyit, akkor jobb, ha most gyorsan veszünk egyet. - Nincs rá szükség, Clee. Becsomagoltam néhány selyemruhát meg a gyöngyeimet. Készültem minden eshetőségre. Bárhová elvihetsz. Clee szobájában félhomály volt, a délutáni napsütést nem engedték be a zsalugáterek. Egymás mellett feküdtek, és egy eszméletlen nagy szeretkezés fáradalmait heverték ki. Ebéd után pihenni jöttek fel, de hamarosan kiderült, van, ami elkerülhetetlen. Clee először csak gyengéden simogatta, amire ő teljesen begerjedt, mert valahányszor magán érezte a férfi meleg tenyerét, hirtelen kis tüzek gyúltak a testében. Kihámozták egymást a ruhákból, meztelenül ledőltek az ágyra, és vadul szeretkezni kezdtek. Nickynek most az jutott az eszébe, hogy immár két éve ismerik egymást, és ez alatt az idő alatt egyszer sem jutott az eszükbe a szex. De az elmúlt néhány napban mintha igyekeztek volna bepótolni ezt a mulasztást. Félrefordította a fejét, hogy jobban lássa Clee-t. Mind a ketten hanyatt feküdtek, a férfi behunyt szemmel hevert. 73
Szépen lebarnult, a teste aranybarna, az arca gyengéd, a szája, az a kedves szája puha. Nicky hirtelen vágyat érzett megérinteni az ajkait, de visszatartotta magát, nem akarta felébreszteni a férfit. Cleeland Donovan. Magában mormolta a nevet. Imádni való férfi. Tisztességes, egyetlen hamis porcikája sincs. Őszinte, kedves, becsületes és megbízható. Egyszóval, csodálatos férfi. A legközelebbi, legdrágább barátja. Amióta megismerte, úgy szerette, mint a bátyját, és most a szerelmese lett. Az biztos, hogy szexuálisan csodálatosan összeillenek, és nagyon valószínű, hogy érzelmileg is szorosan fognak egymáshoz kötődni. Nem tudta, mit tartogat a jövő, mennyi ideig maradnak együtt. De egyben bizonyos volt: megbízhat a férfiban. Bátor és erős. Biztonságban érezte magát Clee Donovan társaságában. Clee kinyitotta a szemét, és rajtakapta Nickyt. Érte nyúlt. - Olyan kutatóan figyeltél, amíg aludtam. Mi járt a fejecskédben? - Te. - És mire jutottál? - Arra, hogy fantasztikus alak vagy. - Ezzel azt akarod mondani, hogy csendben csodálsz? - Válaszra sem várva folytatta: - Szeretném, ha a csodálatnál valamivel többet ereznél. - De hiszen többet érzek - tiltakozott. - Sokkal többet... Abbahagyta, belenézett a férfi vidáman csillogó sötétbarna szemébe. Ó, te... te! - kiáltotta, és igyekezett ellökni magától a férfit. - Csapdába akartál csalni, hogy olyasmit mondjak, amit később esetleg megbánok. - Kicsoda?! Én? Soha nem tennék ilyet! - hunyorított, és újra magához ölelte. Gyengéden simogatta a lány haját, aztán ujjai a hátgerincén futottak végig, szája megtalálta a száját. Nicky azonnal felizgult. Fájdalmasan vágyott befogadni a férfi kemény, meredező férfiasságát, mielőbb érezni akarta azt a kellemesen égető érzést, amit a férfi kilövellő ondója okozott neki. A férfi rezzenéstelenül viszonozta a lány pillantását, és hirtelen, minden előzmény nélkül szenvedélyes erővel belehatolt, mint akkor, azon az első estén. Nicky felkiáltott, de Clee most nem figyelt rá, 74
beljebb és beljebb fúrta magát, gyorsan és erősen. Nicky kibújt alóla, oldalára fordította a férfit, és a szájába vette kőkemény hímvesszejét. Clee hátrafeszült és felkiáltott: - Szeretlek, Nicky! Szeretlek! Nicky a szájában érezte a férfi áradó magját, és arra gondolt: ez jobb ízű, mint a mennyei manna...
75
TIZENÖTÖDIK
FEJEZET
Clee megállt a könyvtár ajtajában, és Nickyt figyelte. - Hello - köszönt a lány, és elindult feléje. Kivágott nyakú, ujjatlan ruha volt rajta; a válláról bő redőkben omlott alá a delfinkék anyag. Épp a szeméhez illő szín. A puha selyem felhőként gomolygott léptei ritmusára. A nyakában gyöngysor, a fülében ugyanolyan fülbevaló. A gyöngyházfehér erősen elütött napsütötte bőrétől. Aranyló bőr, aranyló haj, csillogó szem, istennői test, gondolta Clee. Valami különlegesen gyönyörű ma este. Egymással szemben álltak, és a férfi boldogan állapította meg, hogy a lányból sugárzik a belső szépség, nyugalom és elégedettség, az a fajta önbizalom, amit az igaz és viszonzott szerelem kelt. Megfoghatatlan, de erős érzékiséget sugárzott: rózsás az arca, kielégült a mosolya, tágra nyílt szemében a bizonyosság. Ezt a pillantást minden férfiember felismeri. - Csodálatosan nézel ki, Nicky - és megpuszilta. - Te sem vagy rossz formában - válaszolta elismerő pillantással. Elegáns krémszínű zakó és hozzá illő selyeming hangsúlyozta bőre barnaságát. Drága, borszínű selyem nyakkendő, jól szabott fekete nadrág, csillogó fekete cipő. Még egy csodáló pillantás a nadrág sliccére. - Ennivaló? - tette hozzá kétértelműén. - Erről majd később tárgyalunk - kuncogott Clee. - Nem volt könnyű asztalt foglaltatnom, és még elkésünk. Pár perccel később Clee kigurult a garázsból, és megállt a feljárónál. - Hova megyünk? - kérdezte Nicky. - Olyan titokzatos vagy. - Igen? Nem állt szándékomban. - A szeme sarkából rápillantott, aztán jobbnak látta az útra figyelni. - Les Baux-ba megyünk. Nincs messze, San Rémy után közvetlenül következik. A hely neve L'Oustau de Baumaniére. Bájos hely, és a konyhája kitűnő. Tudom, nem kell századszorra is elmondanod, hogy egy életre eleget ettél. Itt nem kell sokat enni, Nicky, csak ízlelgetni. Mindenképpen el akartalak ide hozni, mert kiváló hely, és mert ma este ünnepelünk. - És mit ünnepelünk? - fordult felé Nicky a kocsiajtónak támaszkodva. 76
- A könyvünket, aminek már címe is van. Meg néhány más dolgot is. - Mint például? - Majd elmondom. Clee bekapcsolta a magnót. Hosszú ideig szótlanul utaztak, hallgatták a zenét, élvezték az együttlétet. Mikor áthaladtak San Rémyn, Nicky megszólalt. - Les Baux... Valahogy ismerősen hangzik. Azt hiszem, anyám emlegette valamelyik könyvében, de nem emlékszem, melyikben. - Les Baux nagyon régi hely - magyarázta Clee. - Középkori városka, ma már romos, amolyan kísértetváros, de még így is impozáns. A tizenegyedik és tizenötödik század között nevezetes település volt. Akkoriban Baux lordjaié volt a vidék. Véres, vad család volt, és mégis ők voltak a trubadúrok támogatói... - Hát persze! - kiáltott fel Nicky. - A trubadúrok. Most már emlékszem, anya az Aquitániai Eleonóráról írt könyvében említi, mikor Bemard de Ventadourról, a királynő hódolójáról írt. Az első trubadúrok itt alkották verseiket. - Pontosan - dicsérte Clee. - És a Baux erőd legszebb napjaiban a Szerelem Váraként vált közismertté. - Jaj, de remek ötlet, Clee. Anyám ki fog bújni a bőréből, ha megtudja, jártam itt. - Ma nem viszlek fel a várromhoz - mondta gyorsan Clee. - Nem öltöztünk az alkalomhoz illően. Magas dombot kellene megmászni. Ebben a cipődben csak bokatörés lenne a dologból. Nicky kacagott. - Jól van na, nincs is nagy kedvem hosszabb túrához ma este. Clee megállt a L'Oustau de Baumaniére előtt. Az étterem a várhegy alján épült. Leparkolt, majd bekísérte Nickyt a híres étterembe. A főpincér kedvesen üdvözölte őket. Jól ismerte Clee-t, aki azt javasolta, az aperitifet a teraszon fogyasszák el. Tíz perccel később Clee felemelte pezsgőspoharát, és koccintottak. Egészségedre, Nicky drágám. - A tiédre, Clee. - A pohár fölött rávillantotta elbűvölő mosolyát, aztán belekortyolt a habzó italba. - És most mondd meg, a könyvön kívül még mit ünnepelünk? Clee a lány asztalon pihenő kezére tette a tenyerét. 77
- Azt ünnepeljük, hogy élünk, együtt vagyunk, és úgy éljük az életünket, ahogy szeretjük. És ami a legfontosabb: ünnepeljük meg, hogy nemcsak barátok, hanem szerelmesek is vagyunk. - Jaj, ezek gyönyörű dolgok, meg is érdemlik az ünneplést. Mi szerencsések vagyunk, mert másoknak kevesebb jut az életből. - Sajnos, igazad van. - Köszönöm, hogy elhoztál ide. - Körbepillantott. A teraszon rengeteg volt a virág, a vár kövei között fatörzsek nyúltak a magasba. - Szép ez a hely, Clee... - Hátradőlt a széken, úgy figyelte a férfit. - Ha jobban belegondolok, a lelked mélyén éppolyan romantikus vagy, mint a trubadúrok voltak sok évszázaddal ezelőtt. Még akkor is, ha mindent megteszel, hogy ezt eltitkold a világ elől. - Nem akarom titkolni, előled a legkevésbé. Igazad van, romantikus lélek vagyok - ismerte el félmosollyal, aztán elkomolyodott az arca. A hangulatváltás nem volt feltűnő, de Nicky azonnal megérezte. - Mi a baj? - hajolt előre. - Nincs semmi - válaszolta amaz a fejét rázva. Hosszasan nézte az asszonyt. - Mondtam valamit ma délután, de mivel a szenvedély hevében hangzott el, talán azt gondolod, nem gondoltam komolyan. De én tényleg így érzek, és szeretném újra kimondani, még akkor is, ha te nem akarod meghallgatni... - Elhallgatott. Aztán: - Szeretlek, Nicky. Ő csak csendben nézett. Eszébe sem jutott, hogy Clee nem az igazat mondja. - Clee - kezdte, de elhallgatott. - Nem kell mondanod, hogy szeretsz, Nicky. Talán szeretsz, talán nem. Rengeteg időnk van megbizonyosodni az érzelmeidről. Majd egyszer elmondod, mit is érzel irántam, ha már biztos leszel benne. Én csak azt akartam, itt és most, ne pedig az ágyban halld, hogy szeretlek. Már régóta, csak nem tudtam róla. Az asszony ajka megmozdult, mintha mondani akarna valamit. Clee megrázta a fejét. - Ne szólj egy szót sem, most még ne mondta meleg, szerelmes mosollyal. - De én igenis mondani akarok valamit. - Habozott, majd halkan mormolva folytatta. - Sok érzés van bennem, Clee, nemcsak fizikai vonzódás. - Kis híján bevallotta, tényleg úgy érzi, kezd beleszeretni a férfiba. Aztán meggondolta magát: - Te vagy a legdrágább, legjobb barátom... 78
- Tudom - szorította meg a kezét. - Ne légy már ilyen feszült. Nicky elnevette magát. - Nem vettem észre. - Könnyedén felsóhajtott. - Ezek a napok! Clee, egyszerűen csodálatos volt veled. Nem találok rá jobb szót. Bánatosan nézett maga elé. - Annyira sajnálom, hogy a végéhez közeledik ez az idő. - De hisz erről szó sincs. Holnap együtt leszünk Párizsban, meg pénteken és szombaton is. - Könnyedén megsimogatta Nicky karját. Három egész nap és éjjel, ha a ma estét nem számoljuk. - Ujjai finom mozdulatokkal szaladtak fel az asszony selymes bőrén. Odahajolt, és csókot nyomott az orra hegyére. - Közben egész idő alatt szerelmeskedni fogunk, már ahol és amikor a körülmények ezt lehetővé teszik.
TIZENHATODIK
FEJEZET
Az étterein belseje éppen olyan lenyűgöző volt, mint a kinti rész. A boltívek, kőfalak és a padló középkori hangulatot árasztottak. A magas támlájú székeket kék és arany brokáttal borították, a lelógó csillárok gyertyautánzatú égői rusztikus fakeretben világítottak. Az asztalokon virágos abrosz, középen háromágú ezüst gyertyatartó, virágváza. Clee még a teraszon megrendelte a vacsorát, így szinte azonnal kiszolgálták őket. Előételnek Nicky dinnyét, Clee pedig a ház specialitását, töltött raviolit rendelt, és ragaszkodott hozzá, hogy Nicky is kóstolja meg. - Csak egy falatot - kínálta. - Finom. Szinte elolvad a szádban. Villájára szúrt egy darabot, és átnyújtotta az asztal felett. Szerelmes pillantással nézte, ahogy a nő eszik. - Tényleg jó - mondta Nicky, és belekanalazott az ínycsiklandó dinnye puha húsába. Az első falat után elismerte, Amélie-nak igaza volt: ez tényleg a világ legfinomabb dinnyéje. Míg a főfogásra vártak, Clee a könyvről beszélt, a képek sorrendjéről. Mindent részletesen elmagyarázott, majd hátradőlt és megkérdezte: Nos, mi a véleményed? 79
- Nagyszerűnek hangzik. Máskor is csináltál már könyveket, én meg csak kezdő vagyok. Ráadásul csak a bevezetés az enyém. - Ne mondd azt, hogy „csak". A szavak legalább olyan fontosak, mint a képek. - Nem hinném. De azért kedves, hogy ezt mondod. - Arra gondoltam, Jojónak ajánlom a könyvet. Mit szólsz hozzá? - Clee, ez egyszerűen remek ötlet. Erről jut eszembe, az elmúlt napokban határozottan az volt az érzésem, hogy Jojó megúszta. - Higgyünk benne továbbra is. Megjelent a borpincér, és fehérbort töltött a kiürült poharakba. Remek bor, nem igaz Monsieur Donovan? - Kiváló. Ha jól emlékszem, amikor legutoljára itt jártam, maga ajánlotta ezt a remek Puligny-Montrachet-t. - Valóban - válaszolta udvarias mosollyal a pincér. - Ugye neked is ízlik, Nicky? Azért rendeltem, mert a legfűszeresebb ételekkel együtt is megállja a helyét. A következő fogás narancsszósz, fűszerezett halfilé. - Felemelte a borospalackot. - Remek márka. Clos du Vieux Cháteau, Laborué-Roi és Chardonnay-ban palackozzák, a világ legfinomabb szőlőtermő vidékén. Nicky álmélkodva hallgatta a hirtelen borszakértővé előlépett Clee előadását. - Nem tudtam, hogy ebben is ínyenc vagy. - Jaj, dehogy. Nem nevezném magam szakértőnek. Egyszerűen szeretem a finom borokat, és mivel Franciaországban élek, elkerülhetetlen, hogy valamicske rám ragadjon. - Megvonta a vállát. Mi a baj, Nicky? Olyan fura az arcod. Nicky megborzongott, és ideges nevetéssel válaszolt. - Mintha már hallottam volna ezeket a szavakat. Persze nem így van. - Soha nem beszélgettünk eddig a borokról. Mi ketten nem, de Charlesszal én igen, gondolta Nicky. Felemelte a poharát, és ivott egy kortyot. - Nagyon finom, Clee. Megérkezett a főfogás és a hozzá tartozó pincérhad. Néhány elegáns mozdulattal kitálalták az ételt. Nicky elkapta Clee pillantását, és mind a ketten lenyelték a rájuk törő nevetést. Mikor végre magukra maradtak a hallal, Clee rákacsintott. - Az előbbi arckifejezésed többet mondott száz szónál is. - Hát nem ezt mondtam az előbb is? - Nem is ellenkezem veled többé. Na, milyen a mártás? 80
- Köszönöm, finom. Gyerekkoromban gyakran ettem ilyet, tudod, mikor a szüleimmel Franciaországban jártunk. - Akkor is mellettem maradnál, ha megígérném, csak száraz kenyéren és vízen tartalak? - a hangja csúfondáros volt. - Igen, Clee... A férfi letette a villát. - Mit csinálsz szeptemberben? - Miért? - Azt mondtad, még sok szabadságod van, és arra gondoltam, szeptemberben visszajöhetnél. Akkorra én is szabaddá tehetem magamat. Csodás errefelé az ősz. A nagy nyári rohamnak vége, minden nyugodt. - Rettentő jó lenne, ha addigra elkészülök az új műsor forgatókönyvével. - Próbáld meg. - Jó. Őrülten fogom hajtani magamat egész júliusban és augusztusban. - Megígéred? - Igen. - Ne hidd, hogy nem foglak a szavadon. - Feje az övé mellé hajolt, és halkan súgta. - Ne fordulj meg, de a hátad mögött egy nőci egész este le nem veszi a szemét rólad. Szerintem ismer valahonnan. - Miből gondolod? - Mert sokszor idenézett, s szemlátomást rólad beszélt a mellette ülő férfival. Az is erre bámult, diszkréten ugyan, de mégis. A nő meg le nem veszi rólad a szemét. - Biztos a tévében látott - talán egy lelkes rajongó.Amerikai? - Azt hiszem, nem. Inkább angolnak hinném. A pasas is. Jó, most a pincérrel beszél, odanézhetsz. Nicky kicsit elfordította a fejét. Azonnal észrevette az asszonyt. Elakadt a lélegzete. Visszafordult volna, de ekkor az ismeretlen elkapta a pillantását...Két kék szempár nézett farkasszemet. A másik nő szemlátomást örömmel mosolyodott el. Nicky viszonozta a mosolyt, és kicsit felemelte a kezét. A másik most a kísérőjével váltott pár szót, erre az felkapta a fejét, megfordult a székén, és biccentett Nickynek. Nicky Clee-re nézett. - Régi ismerősök. Elnézést, muszáj pár szót váltanom velük. 81
Felállt és átsétált a termen. Clee szerette volna tudni, ki lehet az ismeretlen páros. Nickynek valahogy fura volt a hangja; feszült, ideges. - Anne, jaj de jó, hogy újra látlak - mondta Nicky a másik asztalnál. - Én is örülök, drágám - válaszolta Anne, és felemelkedve egy pillanatra szorosan magához ölelte Nickyt. A férfi felállt és megölelte. - Remekül nézel ki, kedvesem! Szebb vagy, mint valaha, ha szabad ezt mondanom. - Köszönöm, Philip. Te sem panaszkodhatsz, Anne meg egyszerűen elbájoló. Üljetek le. Nicky Anne székére támaszkodott. - Talán udvariatlannak tartotok, mert ennyi ideig nem jelentkeztem. Nincs is erre magyarázat, hacsak az nem, hogy a munkám miatt állandóan úton voltam. - Drágám, szükségtelen bocsánatot kérned. Tökéletesen megértelek. Rettenetesen elfoglalt lehetsz. De azért hiányoztál, nagyon hiányoztál, Nicky. Tudom, más lett az életed. - Anne mosolyogva nézett fel Nickyre. Hosszú, egyetértő pillantást váltottak, aztán Anne folytatta. - Ki ez a fantasztikus fiatalember veled? - Régi barátom és kollégám, Cleeland Donovan. - A híres fényképész? - kérdezte Philip. - Igen. - Zseniális alak. Sok könyvét ismerem, és nemrégiben valamelyik újságban láttam a Pekingben készült fotóit. Lenyűgözőek. - Együtt voltunk ott is. - Rémes lehetett. Tragikus az egész ügy - jegyezte meg Philip. - Hihetetlen vérontás volt - mondta Nicky, és Anne-re nézett. Vakációztok? - Igen. Philip egyik barátjánál lakunk Tarasconban. Te is? Nicky bólintott. - Clee-nek birtoka van San Rémy és Aix között. Csodás hely. Egy hetet pihentem nála. Clee csak a hétvégére érkezett. - El tudom képzelni - válaszolta Anne. - Jó lenne, ha átugranátok Tarasconba valamelyik nap ebédre vagy vacsorára. Rendben? - Nagyon kedves tőled, Anne, de sajnos nem megy. Hétfőn New Yorkban kell lennem. Holnap reggel repülök Párizsba. - Nagyon kár. Olyan szívesen beszélgetnék veled. Anne megfogta Nicky karját. - Hiányoztál. - Tudom, Anne, te is nekem. Az én hibám... figyelmetlen voltam. Anne elmosolyodott, de nem tett megjegyzést. 82
- Talán együtt kávézhatnánk - ajánlkozott Philip. - Mindjárt végzünk a vacsorával, Philip, ti pedig csak most kezditek. Sajnálkozó mosollyal folytatta. - Holnap hajnalban kelek. - C'est dommage - mondta csalódottan a férfi. Nicky elköszönt tőlük, és visszament az asztalukhoz. - Sajnálom, tovább tartott, mint gondoltam. - Kik ezek? - Angol ismerősök. - Rokonok? - Nem! Honnan veszed? - Nicky csodálkozva vonta fel a szemöldökét. - Hasonlítotok. Szőkék, kék szeműek, még az arcvonásaitokban is van valami hasonlóság. - Tényleg? - Nyaralnak? - Tarasconban, a barátaiknál. - Manapság rengeteg angol vásárol itt magának házat. No meg a párizsiak is. Provence egyre népszerűbb. Remélem, azért nem veszik teljesen át itt az uralmat a gazdagok. - Valóban - válaszolta Nicky. - Mindent tönkretennének. Clee azt várta, Nicky többet beszél titokzatos ismerőseiről, de ő csak szótlanul iszogatta a bort. - Kérsz édességet? - kérdezte Clee. - Azt nem rendeltem meg előre. Ajánlom a crépest, az a specialitásuk. - Nem, csak kávét kérek. - Azt hiszem, én is amellett maradok. Rendelés után figyelmesen nézte Nickyt. Anélkül hogy pontosan tisztában lett volna az okokkal, az volt az érzése, valami megváltozott az asszonyban. A felszínen továbbra is elbűvölő, de a lelkében mintha zavar volna. Biztosra vette, hogy az angol házaspár okozta a változást. - Az a nő nagyon kedvel téged, Nick. - Igen. - Hogy hívják őket? - Philip és Anne. - Mivel foglalkozik a férfi? - A külügyminisztériumban magas beosztásban dolgozik, de hogy mi, azt nem tudom pontosan. - Honnan ismered őket? 83
- A szüleim révén. Apa évek óta ismerte Philipet. De miért érdekelnek ennyire, Clee? A férfi vállat vont. - Nem is tudom. Talán mert annyira hasonlítotok egymásra a nővel. És amikor beszélgettél velük, látszott, hogy fontosak a számodra. Különösen az asszony. - Valóban így érzek. Kihozták a kávét, aztán megjelent az italos megérdeklődni, kérnek-e konyakot vagy bármi mást a kávé után. Nicky a fejét rázta. - Köszönjük, nem kérünk semmit - mondta Clee. Nicky Clee-hez hajolt. - Még nem is beszéltem az őszi új műsoromról. Az lesz a címe, hogy „A rombolás évtizede”. Arch persze tiltakozik ellene. Ismered, milyen, de én anyatigrisként fogok harcolni. Tökéletes cím. - És miről szól? - kíváncsiskodott Clee. - Nem mintha nem tudnám. Az elmúlt évek forradalmairól és háborúiról, igaz? - Többé-kevésbé. Mindenesetre ezzel kezdek. De egyenesen a kilencvenes éveket akarom megcélozni, amolyan jóslásra gondolok, hogy mit is hoz a jövő. Az évtized 2000-ig tart. A rombolás évtizede lesz, meglásd. - Archnak mi a kifogása a cím ellen? - Hát, nem a személyes ízléséről van szó, de azt állítja, a társaság ki fogja golyózni, mert túl elkeseredett. - Értem. De te vagy akkora szám, hogy valamennyit csak adnak a véleményedre. - Sajnos csak valamennyit. Ennyit - csettintett az ujjaival. - Te nem ismered a tévétársaságokat. - Azt hittem, a gyerekkatonákról akarsz műsort csinálni - mondta Clee. - A kisgyerekekről, akik fegyverrel totyognak a kormányaik óhajának megfelelően. - Arra majd tavasszal kerül sor. Egy darabig még beszélgettek Nicky terveiről, és Clee már-már hajlamos volt elfogadni, hogy tévedett a Nicky hangulatváltozásával kapcsolatos megérzésében. Teljesen kiegyensúlyozott volt, kedves és okos. Valamivel később, a kijárat felé mentükben Nicky kénytelen volt megállni az angol pár asztalánál. Bemutatta Clee-t. - Anne, szeretném, ha megismernéd Clee-t. Clee, ez Anne. 84
Kezet fogtak, Clee melegen rámosolygott az angol nőre. Kevés hozzáfogható kellemes teremtéssel találkozott eddig. Azt is észrevette, az arcvonásai egy cseppet sem hasonlítanak Nickyre, csak a színeik azonosak. - Philip, ő Clee - folytatta Nicky, és Clee Anne kezét felcserélte a férfiéra. - Annyira sajnálom, hogy nem tudtok átjönni hozzánk - mondta Anne. - De remélem, még találkozunk. - Dolgozzon továbbra is ilyen remekül - mondta Philip. - Nagy csodálója vagyok. - Köszönöm - válaszolta Clee. Éppen javasolta volna, hogy a teraszon igyanak meg valamit együtt, mikor Nicky határozottan belékarolt és elhúzta. - Igazán örülök a találkozásnak - mondta Anne-nek és Philipnek-, de most már mennünk kell. Vár a csomagolás. - Természetesen - válaszolta Anne. - Bon voyage, kedvesem. A kocsihoz sétáltak, közben Clee megjegyezte: - Igazán csinos asszony, de nem hasonlít hozzád. Egyébként elfelejtetted megmondani a vezetéknevüket. Csönd. Végül Nicky halkan válaszolt. - Nem házasok. A férfit Philip Rawlingsnak hívják. - És Anne-t? Nicky megköszörülte a torkát. - Anne Devereaux. Lady Anne Devereaux. Clee megállt és maga felé penderítette Nickyt. - Van valami köze Charleshoz? - kérdezte a meglepetéstől rekedten. - Igen. - A testvére? - Nem. Az anyja. - De hisz fiatal! - Ötvennyolc éves. Tizennyolc volt, mikor Charles megszületett. - És a férje? Hol van? - Meghalt. Már régen. - Szóval Philip a barátja. - Igen. - Nagyon szeret téged, Nick, de ezt már mondtam. 85
- Igen - válaszolta lágyan Nicky - A lányának tekintett mindig. Clee egy szót sem szólt. Kinyitotta a kocsi ajtaját, besegítette Nickyt. Útban hazafelé elhatározta, egyetlen szóval sem faggatja Nickyt Anne Devereaux-ről. Tudta, Nickynek Charles az érzékeny pontja, és nem akarta megbántani. Nicky meg se szólalt hazáig. A gondolatai messze jártak. Clee olykor-olykor oldalról rápillantott; de Nicky arca szokatlanul komoly volt. Jobbnak látta bekapcsolni a magnót és a vezetésre figyelni. Lazított. A kellemetlen gondolatok hamarosan elmaradtak. Nicky az ablaknak dőlve lehunyta a szemét. Clee nem tudta, elaludt-e vagy csak tetteti magát. Az este remekül indult, de mostanra félrecsúszott minden, gondolta. Nem egyszerűen csalódott, sokkal inkább mérges volt. Mérges, mert Nicky megváltozott. Ma este elragadta tőle a múlt. Magában súlyos átkokkal illette Charles Devereaux-t, aki a legravaszabb módon jön vissza kísérteni.
TIZENHETEDIK
FEJEZET
- Nick, életedben nem írtál még ilyen jó forgatókönyvet - állapította meg Arch, mikor visszaadta a paksamétát Nickynek. - Örülök, ha tetszik - válaszolta elégedetten Nicky. - De ne feledkezzünk meg Ellen, Sam és Wilma segítségéről. Rólad nem is beszélve. Csapatmunka. Arch megrázta a fejét. - Nem, ez nem csapatmunka. Alapvetően te dolgoztad ki. Magán viseli a bélyegedet. Pokoli formában írtad. - Kösz - mosolygott Nicky. - Véletlenül isteni kiegészítő anyagunk is van a forgatókönyvedhez folytatta Arch. - Az archívumban találtuk. Biztos nyerő a műsor, nekem elhiheted. Néhány kisebb változtatást javasolnék, ha beleegyezel. A hatodik, a huszadik és a negyvenegyedik oldalon. Nicky elolvasta a javaslatokat, és gyors bólintással jelezte beleegyezését. - Megerősítetted az álláspontomat, Arch. Nagyon jók a javaslataid. Azt hiszem, ezzel készen vagyunk. Sem elvenni, sem hozzátenni nem kell semmit. - Igazad van. Kiadom gépelésre. 86
Nicky átadta a forgatókönyvet. - Gondolom, már beszéltél tisztelt elnökünkkel a címről. - Bizony. Larry mellettünk van. Úgy gondolja, „A rombolás évszázada” frenetikus cím. Át fogja hajtani, ne aggódj. Tudod, Larrynek az a véleménye, hogy a nézők imádják a katasztrófákat, bukni fognak erre a címre. - Tehát mehet a munka? Ezt akarod mondani? - Úgy ám! És Larry beleegyezett a másik műsorodba is a gyerekkatonákról. Kigondoltad már a címét? - A munkacím: „Fegyveres ártatlanságok". Mit szólsz hozzá? - Nem rossz, egyáltalán nem rossz. - Arch elgondolkozva hátradőlt a karosszékében. Aztán hosszasan, töprengve nézte Nickyt. - Mi a baj, Arch? - Semmi baj, épp ellenkezőleg: minden a legnagyobb rendben. Larry jövőre más osztályra akar áthelyezni. Majd ő is beszélget veled róla. - Hova? - kérdezte élesen Nicky. Hirtelen nagy fáradtságot érzett. - Arra gondolt, hogy más területre kellene átallnod. Valami könnyedebb... - Hé, várj egy percet! - szakította azonnal félbe a nő. - Mindig a hírosztályon dolgoztam: politika, háborúk, ez az én asztalon. Mit akarsz beadni? Larry meg akarja szüntetni az állásomat? Nem lehetek tovább főszerkesztő? - Nem, erről szó sincs. Egyáltalán nem ezt mondtam. Fogd vissza magadat és figyelj. Oké? - Oké. Ki vele! Csupa fül vagyok. - Larry a műsoraidra gondolt. Arra, hogy elsőnek novemberben lemegy az „Évtized"; aztán jövőre a „Kölyökkatonák". Úgy véli, szükséged lenne egy kis változatosságra. Talán indíthatnál egy műsort a világ vezető politikusaival. Nos? - Hát, nem tudom. Majd átgondolom, mit mondjak Larrynek. - Vállat vont. - Persze még érdekes is lehet. - Nem vagy valami lelkes. - Ne vezessen félre a hangom, Arch. Igenis érdekel. Nagyon is. De jól ismersz, én pedig szeretem a saját szempontjaimat is figyelembe venni, és nem megyek bele álmatag műsorokba. Nincs ellenemre a váltás, sőt. Nagyon kedvelem a változatosságot. 87
- Tudom, és Larry is tudja. Tőled és tőlem várja a javaslatokat szélesen elvigyorodott. - Még mozisztárokat is meginterjúvolhatsz, ha akarsz. Nicky tiltakozva ingatta a fejét, bár ő is mosolygott. - Kösz, nem kérek belőle. Semmi kedvem Barbara Waltersszal versenyezni. Ebben a műfajban ő a legjobb, ezt mindannyian tudjuk. - Barbara is készít riportokat ismert politikusokkal, és remekül eltalálja a hírességek arányát. Érdemes lenne elgondolkozni egy ilyen jellegű műsoron. Ne felejtsük el, hogy az ő műsorainak is magas a nézettségi indexe. Tényleg magas. - Mondtam, ebben ő a legjobb. Én pedig nem szeretek másodhegedűs lenni. Ragaszkodom a magam receptjeihez. Szívesebben rukkolnék elő valami saját ötlettel. - Leült, és halkan felsóhajtott. - Hogy egészen őszinte legyek, azt hiszem, Peking után igenis rám fér a váltás. Valahogy kiégtem. - Tudom. Látszott is rajtad. Most viszont istenien nézel ki. Jót tett a pihenés. Meg Clee. - Nagyszerűen éreztem magam - mondta máris vidámabban Nicky. Fantasztikus alak. - Csak nem esküvői harangok zúgását hallom? - Ugyan, Arch! - Hé, Nicky, velem beszélsz, Arch Leversonnal. Régóta ismerem Cleeland Donovant, és biztosítlak, megőrül érted. Le sem tagadhatná, rajta van az arcán. Láttam a múlt héten, mikor együtt vacsoráztunk. Átható pillantása alatt Nicky kicsit elpirult. - Nehezen hiszem el, hogy közömbös lennél iránta. Nicky nem válaszolt azonnal. - Clee fontos nekem - ismerte el végül szégyenlősen. - De ebből még nem következik szükségszerűen az esküvő. - Hirtelen felugrott és az ablakhoz lépett. A pillantása a távolba kalandozott. Augusztus közepe volt, csodálatos szerdai nap. Nicky az eget nézte. Egyetlen felhő sem volt a világoskék égbolton, Manhattan felhőkarcolói csillogtak az erős napsütésben. Csodálatos ez a város innen a magasból, gondolta. Az American Television épületében a negyvenkilencedik emeleten állt. Az egész világon nincs ehhez fogható város. Amíg csak él, mindig New York-i lesz. Itt született, az élete javát itt élte le. Ez az ő városa. A maga sajátos módján Párizs is az; 88
csodálatos emlékek fűzik a francia fővároshoz. Nem esne nehezére ott letelepedni...Visszafordult, az ablaknak dőlt. Mély levegőt vett, és nyugodt, megfontolt hangon beszélni kezdett. - Attól félsz, ha Clee-hez megyek, átköltözöm Párizsba? - De Nick, hogy juthat ilyesmi az eszedbe - tiltakozott Arch, és a sértettségtől több oktávnyit emelkedett a hangja. - Mert ha igen, akkor emlékeztetlek arra, hogy a szerződésem értelmében ehhez a társasághoz tartozom. És sem nekem, sem az ügynökömnek nem áll szándékában a szerződés felbontása. Minden erőmmel azon vagyok, hogy itt építsem tovább a pályámat. Imádom a munkámat, ami az életem nagyobbik felét teszi ki. Amióta elvégeztem az egyetemet, mindig tudósítói munkakörben dolgoztam. Te is tudod, már a véremben van. Nem én lennék, ha felhagynék vele. Arch hátralökte a székét, felállt. Komoly volt az arca. Lassan az ablakhoz lépett, megfogta Nicky vállát. - Nem érdekel a társaság, nem érdekel a szerződésed. Csak te érdekelsz, meg hogy mi lesz az életeddel. Azt szeretném, ha boldog lennél, Nicky. Clee a neked való férfi, és ha úgy gondolod, boldog lennél mellette, akkor ne habozz, ragadd meg az alkalmat. Ide hallgass, szívecském. Az élet rövid, nehéz és fájdalmas; tehát ha esélyt kapsz a sorstól a boldogságra egy remek fickó oldalán, akkor el ne szalaszd. Senkire és semmire ne gondolj, csak magadra. Nick csendesen Arch vállára borult. Megindította a férfi törődése. Aztán elhúzódott tőle, felmosolygott rá. - Köszönöm, Arch. Nagyon sokat jelent a kedvességed, és sokra becsülöm a szeretetedet. - Megköszörülte a torkát, mielőtt folytatta volna. - Ugye tényleg klassz ember? - Senki jobb embert nem ismerek Cleeland Donovannál. Igazi férfi, ahogy az anyám mondaná. Leültek egymás mellé. Nicky megszólalt. - El kell ismernem, hogy aggódom azon, miképp oldjam meg a helyzetet; a munkám, Clee, Párizs. Már ha úgy döntenénk, összeházasodunk. De ne feledd, eddig még nem kérte meg a kezemet. - Ami késik, nem múlik. Csak adj esélyt neki. - Én ebben nem vagyok ennyire biztos, Arch. Clee soha nem akart megállapodni, és erre jó oka van... 89
- Ismerem az érveit - szakította félbe Arch egy cseppet türelmetlenül. - Eleget hallottam már tőle. Nem akarja a feleségét és a családját fájdalomnak és gyásznak kitenni, ha esetleg egyszer elpusztulna munka közben. Viszont izgalmas munkáját, a hivatását sem akarja feladni senki emberfiáért. Ezt akartad mondani, ugye? - Igen. Arch nevetni kezdett. - Clee könnyen beszélhetett, amíg meg nem ismert. Tudniillik véleményem szerint eddig még soha nem volt fülig szerelmes. De most az, Nick! Hidd el, ha én mondom, teljes szívéből szeret. Tudom, jól ismerem. És mondok még valamit: Clee fenekestül felforgatná érted az életét. Nick nagyon figyelt, és alsó ajkát harapdálta izgalmában. - Nem is tudom... - a mondat beleveszett a semmibe. Aztán felsóhajtott. - Clee egyébként született agglegénynek vallja magát. Mint Róbert Capa. Csüggedten meredt maga elé Arch folytatta. - Árulj el valamit, szívem. Mit válaszolnál, ha megkérné a kezedet? - Nem tudom. És most teljesen őszinte vagyok, Arch! Fogalmam sincs. - A társaság miatt ne aggódj. Majd kitalálunk valamit. Évi kettő, maximum négy műsort kell csinálnod. Ezt Párizsból is könnyen megszervezheted. Mert mit csináltál eddig? Előálltál a fantasztikusan jó ötleteiddel. Mikor elfogadták, akkor itt töltöttél három hetet, maximum egy hónapot, hogy felvedd vagy élőben leadd, a műsortól függően. - Tudom, erre már magam is rájöttem. De én itt tudósító vagyok. Elsősorban annak tartom magam. Nem lehetek állandóan Párizsban! - Ebben nem vagyok biztos, még gondolkoznom kell rajta. Majd megbeszéljük Larry Andersonnal is. A társaság nem akar elveszíteni, ebben biztos lehetsz. Hajlandóak, hogy úgy mondjam, alkudozni. Arról se feledkezzünk meg, Párizsban is van egy komoly irodánk. Nem látom be, miért ne onnan intéznéd a dolgaidat. - Ezen valóban lehet gondolkozni - ismerte el Nicky. - Te és Clee együtt csinálhatnátok a tudósításokat. Clee-nek sem kellene miattad feladnia önmagát. - Ebben igazad van. Bár, tudod, vannak olyan napok is, mikor megfordul a fejemben, vajon tényleg egész életemben tudósító akaroke lenni. 90
Ha Arch Leverson meg lepődött is ezen a kijelentésen, nem mutatta. Bólintott és folytatta: - Mindenkit elkap egyszer ez az érzés. Te aztán alaposan kivetted a részed a harcokból, az kétségtelen. Nyolc év forradalom és háború. Tudom, egy napon Clee is eljut ide. Nem ritka tünet a mi szakmánkban: az embernek elege lesz, ha annyi halált és vért lát, mint mi. De egyelőre tartsd magadban ezeket a gondolatokat, és ne tégy elhamarkodott lépéseket. - Nem... semmiben sem leszek elhamarkodott. - Szeretnék még valamit kérdezni. - Rajta. - Tudom, nem szívesen beszélsz Charles Devereauxről, de ha jól emlékszem, úgy tervezted, az esküvőtök után sem fogod elhagyni a pályát. Ezt hogy oldottátok volna meg? - Charles itt New Yorkban akart borkereskedést nyitni. Terveink szerint az év nagy részét itt töltötte volna, kivéve, ha Európába kell utaznia bevásárolni. Természetesen emellett megtartotta volna a londoni irodáját és lakását is. - Értem. Clee-vel valóban kicsit más a helyzet a fotóügynökség miatt. Bár ha jobban belegondolok, itt, New Yorkban is nyithatna egy fiókvállalatot. Mondjuk, ő lenne az alapkő. - Minden lehetséges - válaszolta kuncogva Nicky, aztán könnyedén vállat vont. - De talán Clee nem így akarja. Arch bólogatott. Még sok kérdést szeretett volna feltenni, de jobbnak látta későbbre halasztani őket. A kanapé sarkába húzódott. - Clee azt mondta, mielőtt visszarepült Párizsba, hogy a szeptembert együtt töltitek a házban. Ennek nagyon örülök. Nicky a kezéért nyúlt, és melegen megszorította. - Kedves, ahogy törődsz velem. - Aggódom érted - válaszolta száraz mosollyal a férfi. - Nagyon. - Aztán az órájára pillantott, és felkiáltott. - Ebédidő! A kedvenc éttermedben foglaltattam helyet, a Négy Évszakban. Na, gyerünk. Útközben leadom Hildynek a forgatókönyvet újragépelni. Mindketten felálltak. - Majd én odaadom, Arch - mondta Nicky. - Úgyis vissza kell mennem az irodámba a táskámért, meg ilyesmi. - Felkapta a papírokat. - Ha nincs rám szükség délután, akkor a nap további részében pihennék. 91
- Persze, szabad vagy. Túlhajtod magad. - A szüleim is örökké ezt mondogatják - válaszolta kislányos nevetéssel. - És hajlamosak elfelejteni, hogy ők jártak elöl jó példával. Ami azt illeti, még most is mozgalmasan élnek. - Ha már szóba kerültek, tudod, hogy imádják Clee-t? - Honnan tudod? Clee mesélte? - Arch nevetett. - Tényleg nagyon megkedvelték, mikor náluk dolgoztunk a könyvén. Igazán remek fickónak találják. Arch újra elnevette magát. - Már mondtam, de most elismétlem: Clee mindenki kedvence. Az emberek egyszerűen imádják. - Nekem mondod? A szüleimtől mást se hallok. - Nicky az ajtóhoz sietett. - Összeszedem a dolgaimat, és a lifteknél találkozunk, jó?
TIZENNYOLCADIK
FEJEZET
A Négy Évszakban ebédeltek, utána Nicky elment vásárolni. Vászonnadrágokat, ingeket meg három nyári ruhát vett; ezekkel készült a provence-i szeptemberre. Utána kényelmesen hazasétált. Az East Riverre néző Sutton Palaceben lakott. Forró volt a délután, és annak ellenére, hogy könnyű vászonruhában volt, hamarosan úgy érezte, ragad az izzadságtól. Örült, mikor végre beléphetett a hűvös, félhomályos előtérbe. Kivette a postáját, aztán lifttel felment a legfelső emeletre. Itt volt tágas, levegős lakása. Gertrúd - a bejárónő mindennap eljött, akár a városban volt Nicky, akár nem -, mielőtt hazament, lehúzta a rolettákat, és bekapcsolta a légkondicionálót. Következésképpen a lakás istenien hűvös volt a manhattani hőség után. Nicky a hálószoba padlójára tette a bevásárlótáskát. A falak tengerzöldjéhez illő padlószőnyegen rusztikus francia bútorok álltak. Az asszony a hallon keresztül bement a konyhába. A hűtőből egy üveg ásványvizet vett elő, töltött, és szomjasan beleivott. A maradékkal visszament a hálószobába. Kis fekete-fehér nyári ruháját vállfára tette, aztán belebújt abba a szellős kaftánba, amit legutóbb Marokkóban vásárolt. Valamivel később a könyvekkel borított dolgozószobájában ült az íróasztala mögött. Innen fantasztikus kilátás nyílt az Empire State 92
Buildingre és a Chrysler székházra. Nagyot kortyolt a vízből, és az íróasztalon álló órára nézett. Csodálkozva állapította meg, hogy már hat óra. Az asztalon lévő mappa címkéje szerint a „A pekingi tavasz gyermekei" anyagát tartalmazta. Kinyitotta, és beleolvasott a Clee könyvéhez írt előszóba. Annette, a titkárnője pár nappal korábban küldte el az anyagot Cleenek, és a férfi ma reggel felhívta párizsi irodájából. Mint mondta, tökéletesnek találja a munkát, és minden betűjével egyetért. Nicky boldog volt. Összesen ötven gépelt oldalt tett ki a szöveg, de Clee szerint tömören és izgalmasan vázolta a történteket. - Szívesebben veszem, ha egy szöveg rövid, de jó, mintha bőbeszédű, de nem mond semmit - mondta a telefonba. Nicky most az íróasztal mély fiókjába csúsztatta a mappát, és belekezdett a postája átnézésébe. Semmi érdekes nem érkezett aznap: néhány számla, pár képeslap a barátaitól, egy levél az ügyvédjétől a Nickwell-lel, saját produkciós irodájával kapcsolatban. De még ez sem volt különösebben fontos. A leveleket egy fekete japán tálcára helyezte. Majd máskor foglalkozik velük. Az üres poharat kivitte a konyhába. A nappali ajtajában megállt, és kritikus szemmel nézett körül. Szó se róla, nagyon szép, ezt senki sem tagadhatja. Az ablakok itt is a belváros égre nyúló felhőkarcolóira néztek. A szobát angol antik bútorokkal rendezte be, egyébként minden más pasztellszínű volt. Leginkább az őszibarack és sárgabarack különböző árnyalatait használta, meg a halványzöldeket és kiegészítő kékeket. Esténként különösen hívogató volt, meleg, barátságos. Nicky imádott ilyen magasan, az éghez közel lakni. Vidám és szellős a lakás, a nap minden szakában kellemes. Napfényes vidámság honolt benne a szép napokon, viharos időben pedig valamiféle drámaiság ülte meg a szobákat. Sötétedés után meg szerves részévé vált a manhattani felhőkarcolók fényből szőtt mesevilágának. A szülei négy éve rábeszélték, vegye meg a lakást, és most boldog volt, hogy annak idején hallgatott a tanácsukra. Igazi otthont teremtett magának, ahol elbújhatott két külföldi kiküldetés között. A kék-fehér, tiszta, modern konyhában töltött magának még egy pohár jeges szódavizet, és visszasétált a dolgozószobába. 93
Leheveredett a kerevetre, a lábát a dohányzóasztalra tette, és Cleen gondolkozott. Felidézte mindazt, amit Arch a férfiról és kettejük kapcsolatáról mondott. Neki persze könnyű. Nicky úgy gondolta, barátja leegyszerűsíti a dolgokat. Még mindig nem tudta elképzelni, hogyan oldaná meg az életét, ha valóban Clee felesége lenne. Házasság, Párizs és a karrier egyszerre, kemény dió. Hiszen ha nem akarja feladni a munkáját, ideje egy részét feltétlenül New Yorkban kell töltenie...De bizony hogy megoldható, mondta belül egy vékony hangocska. Hangosan elnevette magát. A modern nőkhöz hasonlóan mindent egyszerre akart. Lehetséges ez; Ha ő és Clee összeházasodnak, a férfi esetleg gyereket is szeretne. És ő? Vannak napok, mikor igennel válaszolna erre a kérdésre. Máskor viszont határozott a nem, különösen ha az általa közvetített rettenetes tragédiákra, vérontásra és kegyetlenségre gondol. Ki hozna erre a világra gyermeket? Csakis egy őrült, nem igaz? Anyja állandóan azt mondogatta: a világ meglehetősen mocskos hely. - Nem szabad, nem lehet ilyen szemlélettel élni mondta neki épp a múltkorjában. - Ha az évszázadok során az emberiség ilyen elvek szerint élt volna, ha elhatározzák, hogy a gonosz miatt nem szaporodnak, akkor mára már nem lenne egyetlen ember sem. - Anya okos ugyan, de mégis... Nicky mélyet sóhajtott. A fejét a kerevet párnájára hajtotta, behunyta a szemét, és elmerült a gondolataiban. A legalapvetőbb kérdés természetesen a Clee-hez való viszonya. Szoros érzelmi szálak fűzik a férfihoz, meg a határtalan testi szenvedély... de szerelmes is belé? És ha igen, ez elegendő lenne ahhoz, hogy az életük hátralévő részét egymás mellett éljék le? Örökké? Bizonytalan. Igaz, Clee kétszer is mondta, hogy szerelmes belé; egyszer az ágyban, egyszer az étteremben, de házasságról soha nem tett említést. És ő miért akarna férjhez menni hozzá? Nem tudom, válaszolta magának. Felült. Kinyitotta a szemét, hirtelen ingerültség és önutálat fogta el. Hogy lehet valaki ennyire bizonytalan. Semmire sem tud egyértelmű választ adni, még erre sem. Egyben azért biztos: a karrierje roppant fontos. Ettől él. 94
Ez lenne mindennek a gyökere? Tény az, hogy Clee Párizsban él, szeret ott lakni, és egyáltalán nem áll szándékában visszatérni az Államokba. Ő maga pedig itt él New Yorkban, mert itt van a tévétársaság. Talán éppen ezért ennyire bizonytalan. Egyáltalán nem szeretné kockára tenni ragyogó pályafutását. Pár perccel később automatikusan az órájára pillantott. Tíz perc múlva hét, itt az ideje, hogy az ATN-re kapcsolja a készüléket. Ilyenkor vannak a hírek. Először a New York-i hírek jöttek, Nicky nemigen figyelt. Az asztalról felvette a Time magazint. Olvasott, közben a híreket hallgatta. Ismerős zene következett, az ATN esti belpolitikai és nemzetközi hírmagazinjának felvezető zenéje. Nicky rápillantott a képernyőre. Ott ült Mike Flower, aki kellemes, megnyugtató személyiség. Mike rendkívül jóképű, de elsősorban remek újságíró. Elsőrangú riporter, mindig lényegre tör, informatív és értelmes. Röviden ismertette a főbb híreket, Nicky közben újra az újságot lapozgatta. Csak akkor figyelt jobban, mikor meghallotta a római tudósító, Tony Johnson ismerős hangját. Róma mellett valami politikai találkozó volt, és közben valaki fegyveres merényletet kísérelt meg. Sokan látták, amint a tömegből kiválik egy férfi, és géppisztollyal tüzet nyit. Tony szerint általános vélemény, hogy az ellenzék merényletéről lenne szó. A kamera lassan elfordult Tonyról, ráállt a szónoki emelvény melletti arcokra, majd az összegyűlt tömeget pásztázta. Nicky hirtelen kiegyenesedett. Döbbenten bámulta a képernyőt. Charles! - suttogta. - Ez Charles! - De hogyan? Hiszen Charles Devereaux meghalt. Charles Devereaux két és fél évvel ezelőtt eltűnt. Akkor hogy lehet teljes életnagyságban Rómában? Nem, mégsem Charles, gondolta Nicky. Charles Angliánál a tengerbe fulladt. Igaz, a holttestét soha nem találták meg. De tényleg Charlest látta. Charles Devereaux él. De most mit tegyen ő, Nicky Wells?
95
TIZENKILENCEDIK
FEJEZET
Anne Devereaux háza ódon, régi épület, történelmi fontosságáról és rendkívüli építészeti szépségéről nevezetes. Pullenbrook a neve, és Dél-Downs hullámzó dombjai alatt, egy kis tisztáson található. A hozzá mérhető nagy házak nem tudtak úgy elrejtőzni a világ szeme elől, mint ez a sussexi táj mélyén. A kémény csúcsa is csak az utolsó pillanatban árulja el hollétét a sűrű lombú fák tövében. Aztán egészen váratlanul teljes pompájában előbukkan az udvarház. Az ideérkezőnek rendszerint eláll a lélegzete a látvány hatására. Anne egyik őse építtette 1565-ben; Tudor-stílusú ház az Erzsébetkori építészet jellegzetességeivel. Szürke terméskő falak, sötét gerendák, osztott ablakok, sok kémény. A főépület körül sorakoznak a melléképületek, az istállók, egy kis kápolna. Két oldalról fallal elkerített kert övezi, a bejárat előtt pedig hatalmas park zöldell. Ma is gyakran bóklásznak erre őzek, éppúgy, mint sok évszázaddal ezelőtt. A ház külseje nem sokat változott azóta, hogy eredeti gazdája, Sir Edmund Clifford megépíttette. Sir Edmund karddal szolgálta Tudor Erzsébetet, Anglia királynőjét. Pulién földjeit a koronának tett lovagi szolgálatai jutalmául adományozta neki az uralkodónő; később királyi kegyként megajándékozta a sussexi Allendale kastéllyal meg a hozzá tartozó földekkel. Edmund és legidősebb fia, Thomas, meg az utánuk következő leszármazottak megosztották idejüket az udvarház és a kastély között. A tizenhetedik század végére azonban a Cliffordok állandó lakhelyül a kastélyt választották, amely az évek során egyre terebélyesedett, szépült. Ennek megfelelően az udvarházat már csak az év egy röpke részében lakták. Ennek ellenére mindig gondot viseltek rá, a keletkező hibákat gyorsan kijavították. Anne nagyapja - a sorban a kilencedik earl, aki az első ős nevét viselte - szívesebben lakott az udvarházban, mint a hatalmas kastélyban. Így 1910-ben Pullenbrook újra a Cliffordok első számú rezidenciája lett. 96
Anne Clifford Devereaux egész életében Pullenbrookban lakott. 1931. április 26-án született. Earl lánya lévén megillette a lady megszólítás, amit házassága után is megtarthatott. Itt az ősi házban nevelkedett, innen ment férjhez 1948-ban, és három évvel később fiatal özvegyként ide tért vissza a kisfiával együtt. Életének ebben a szakaszában szüksége volt a család melegére. Szívesebben élt itt, mint elhunyt férje londoni lakásában, amit egyébként ő örökölt. Ezen az augusztusi vasárnap reggelen Anne belépett a nagyterembe. Cipősarkai könnyed ritmusban kopogtak a régi köveken. Megállt a küszöbön, és végignézett a termen. Mindig lenyűgözte a szépsége. A remegő napsütésben apró porszemcsék táncoltak, egyébként semmi nem moccant. Az ablakokon beáradó napfény arannyal vonta be a gerendákat, megcsillant a régi arcképeken. Boldog mosoly áradt el az arcán. A ház minden szeglete örömmel töltötte el, de ez a rész volt a kedvence. A virágokkal teli vázát a hatalmas étkezőasztal közepére helyezte. Hátralépett, félig becsukott szemmel méregette az eredményt. A kertész hajnalban szedte le a nyíló rózsákat, amik a rózsaszín legkülönfélébb árnyalataiban pompáztak. Egy-két szirom az asztalra hullott. Anne először össze akarta szedni, de aztán otthagyta őket az asztalon. A nehéz, vaspántos ajtó után egy folyosó vezetett a lakosztályokhoz. Ide látogatókat nem engedtek be, csak a személyes ismerősöket és barátokat. Ebben a pillanatban egy árny jelent meg a küszöbön. Felnézett, és Philipre mosolygott. - Zavarlak, Anne? - Nem, drágám, egyáltalán nem. Csak a listámat ellenőriztem, és boldogan jelenthetem, minden kötelességemnek eleget tettem. Szabad vagyok, mint a madár. - Nos, igazán örülök, hogy ezt hallhatom - válaszolta a férfi. Középmagas volt, intelligens szürke szemmel, kellemes, fiatalos arcvonással. Sokkal fiatalabbnak látszott ötvenhat événél, pedig a hajába már ezüst csíkokat festett az idő. - Gondoltam, sétálhatnánk egyet ebéd előtt - javasolta mosolyogva.
97
- Miért ne! Nagyon szívesen. Éppen meg akartalak keresni ugyanezzel a céllal. Kibújok ezekből a magas sarkakból, és akkor elmehetünk a Sweethart Hillhez. Kellemes, és nincs is nagyon messze. - Remek ötlet - válaszolta Philip. Anne az órájára pillantott. - Körülbelül egy óránk van. Rengeteg idő. Sétálhatunk, és ihatunk is valamit ebéd előtt. Inez pontban egykor szolgálja fel a sajtszufléját. Tudod, kifejezetten a te kedvedért készítette. Philip átkarolta Anne vállát, s együtt léptek ki a folyosóra. - Az a baj ebben a házban, hogy elkényeztettek mormolta. Anne ránézett és felkacagott. - Megérdemled, drágám. A Sweethart Hill a ház mögött emelkedett, és a dombtetőről fantasztikus kilátást nyújtott a környékre. Anne és Philip egy padon üldögéltek, élvezve a kellemes, friss levegőt és a csodás látványt. A lábuk előtt hevert a lankás táj. - Örülsz, hogy Nicky idejön hétvégére? - törte meg Philip a csendet. - Nagyon boldog vagyok. Rettenetesen hiányzott. Alig várom, hogy együtt tölthessek vele néhány napot. Nickyt mindig a lányomként szerettem. - Tudom. Örültem, mikor ideszólt Londonból. - Milyen szerencse, hogy Tarasconba mentünk. - Anne válaszra sem várva folytatta. - Ha belegondolok, hogy eleinte nem akartunk Norelléknél nyaralni. - Ha rájuk hallgatunk, nem megyünk Les Baux-ba azon az estén. Emlékszel? Egyre csak azt mondogatták, nyáron tele van turistákkal. - Igen. De a sors úgy akarta, hogy összefussunk Nickyvel. Philip erre nem mondott semmit. Átkarolta Anne vállát, és magához húzta. Halkan súgta a hajába: - A sors még valamit elrendelt, Anne. Az asszony elkapta a fejét, és kérdőn tekintett rá. - Gyere hozzám feleségül, kérlek, Anne! - Jaj, Philip. - Vissza akarta utasítani, de a férfi tekintete elhallgattatta. Őszinte könyörgés tükröződött benne. Az asszonynak elszorult a torka. A maga részéről tökéletes férfinak tartotta Philip Rawlingst. Kedves, megértő, nagylelkű, és végtelenül hűséges. Hosszú évek óta élt mellette. Már többször is megkérte a kezét az eltelt hat vagy hét év során, de eddig még kosarat kapott. 98
Most döbbent csak rá, mennyire kegyetlenül viselkedett vele, aki pedig szívét-lelkét kitette érte. Mély levegőt vett. - Egyszerűen tisztességes asszonyt akarsz faragni belőlem, ugye? - kérdezte erőltetett könnyedséggel. A férfi lassan megrázta a fejét. - Egyáltalán nem erről van szó válaszolta nyomatékosan. - Egy fikarcnyit sem törődöm a világ véleményével. Az ő dolguk, mit tartanak rólad, rólam, rólunk. Azért akarlak feleségül venni, mert szeretlek. Azt hiszem, te is hasonlóképp érzel irántam. - Hisz ez így is van. Imádlak. De a házasság... hogy őszinte legyek, teljesen lényegtelennek tartom. Számomra mi házasok vagyunk. Mi különbséget jelent egy papírdarab? - Nekem igenis sokat jelent. Azt akarom, hogy a feleségem légy, hogy a nevemet viseld... - Könnyedén felnevetett. Volt ebben némi öngúny is, majd hozzátette: - Az előbb azt mondtam, nem érdekel a világ véleménye. Úgy látszik, ez nem igaz. Talán azt szeretném, ha az egész világ tudná, hozzám tartozol. - A feleséged leszek, Philip. Ahogy mondtad, életünkben ez a legmegfelelőbb pillanat a házasságra. Karácsonyi esküvő a családi kápolnában. Romantikus, nem? - Nagyon szép. Anne? - Igen, drágám. - Megengeded, hogy megajándékozzalak egy eljegyzési gyűrűvel? - Minden nő szereti a gyűrűket, Philip. A férfi, boldog mosollyal az arcán, a zsebébe nyúlt, és egy dobozkát húzott elő. - A hét elején bekukkantottam Aspreyhez. Feltett szándékom volt megkérni a kezedet. Ezt találtam. Remélem, tetszeni fog. Anne felemelte a doboz tetejét, és elakadt a lélegzete. Egy szép nagy mélykék zafír köré apró gyémántokat illesztett az ékszerész. - Philip, ez egyszerűen gyönyörű! - Azért választottam ezt, mert tudom, szereted a régi ékszereket magyarázta. - A színe pedig remekül áll a szemedhez. - Köszönöm a gyűrűt meg mindent, Philip. - Engedd, majd én felhúzom. - Mikor a gyűrű már a nő ujján volt, gyengéden folytatta: - Most már hivatalosan is jegyesek vagyunk. Tökéletesebb helyet el sem tudok képzelni a lánykérésre. 99
HUSZADIK
FEJEZET
Nicky már három éve nem járt a házban, és amikor két nappal korábban New Yorkban eldöntötte, meglátogatja Anne Devereaux-t, beleborzongott a gondolatba, hogy be kell tennie a lábát ebbe a szörnyű, rideg házba. De mostanra félelme nagyjából eloszlott. Ebben segített Anne meleg, szeretetteljes viselkedése és Philip nagylelkű kedvessége. Nicky Anne-nel a nappaliban ült. Anne éppen a teával foglalatoskodott. Nicky mindig is csodálta Anne ízlését, meg azt a sajátos képességét, ahogy otthont tudott teremteni. Ekkora házban ez bizony nem kis erőfeszítést követelt. Nicky körbejáratta tekintetét: az asztalon kristályvázában hófehér, gyönyörű rózsák, körülötte bekeretezett családi fényképek. Az ezüstkeretes portrék között saját magát is felfedezte. Volt, ahol egyedül állt, másutt a szüleivel, vagy Anne-nel és Philippel. És természetesen Charlesszal kettesben. A kandalló felé kapta a fejét, ott pedig az eljegyzésükön készült fényképpel találta magát szembe. Ezt a képet aranykeretbe helyezte a ház asszonya. Megrendült, de pár pillanat alatt összeszedte magát. - Olyan csendes vagy, drága Nicky - jegyezte meg Anne, és felállt, hogy megkínálja egy csésze teával. - Köszönöm - vette el a csészét Nicky. - Nem akartam udvariatlan lenni, hogy csak ülök és kukán bámészkodom, mintha most járnék itt életemben először. Csak ízlelgettem a szobát. Már el is felejtettem, milyen. - Mindig szeretted, nem igaz? - mormolta Anne, és halvány mosollyal figyelte a vendéget. Anne beszéd közben visszalépett a kerevethez. Nem mindig ilyen barátságos. Biztosan azt hiszed, mániás vénasszony lett belőlem, aki lelket kölcsönöz a tárgyaknak, és szerelmes a házába. - Egyáltalán nem gondolok ilyesmit. Teljesen érthető, amit mondasz. Még hogy te vénasszony! Hiszen fiatalabbnak látszol, mint valaha... - Köszönöm a bókot. - Anne az ezüst teáskészlet felé fordult. Áprilisban múltam ötvennyolc, de bevallom, nem érzem magam annyinak. No, de visszatérve az előbbiekre: hozzánk tartozol. - Én is ezt éreztem, mikor ma beléptem - válaszolta halkan Nicky.
100
- Fura pár vagyunk mi, Nicky - bólogatott Anne. - Mindig jól megértettük egymást. - Belekortyolt a teájába. - Jaj istenem, meg sem kérdeztem, kérsz-e szendvicset vagy süteményt - kiáltott fel. - Köszönöm, de egyiket sem kérek. Vigyáznom kell a vonalaimra, különösen a francia nyaralás óta. - Aha, ezt ismerem - nevetett Anne. Philip lépett be, aki mostanáig a szomszéd szobában telefonált. Elnézést, de sokáig tartott. - Anne-re nézett. - Timothy keresett, kedvesem. Most érkezett Londonba. Sokszor csókol. Anne rámosolygott. - Örülök, hogy épségben hazaért. Philip elvett egy csészét, és Nicky mellé telepedett egy karosszékbe. - A fiam - magyarázta Nickynek - Lipcsében volt. Forrong arrafelé a politikai élet, de, gondolom, ezt te is tudod. - Igen. Clee Donovan, akivel már találkoztatok, holnap utazik Németországba. Le akarja fotózni a berlini falat, amíg még áll. Philip felkapta a fejét. - Úgy gondolja, lebontják? - Körülbelül két éve jósolgatja, de persze a pontos dátumot nem tudta megmondani. Ki tudná? Volt, amikor azt hitte, beletelik még vagy húsz-harminc évbe. De mostanában azt suttogják, a fal napjai megszámláltattak. - Ő is így hiszi? - kérdezte Philip. És a kis teaasztalkára tette a csészéjét. Hátradőlt, és teljes figyelmével Nicky felé fordult. - Tudod, ez roppant érdekes. Magam is így gondolom, és néhány minisztériumi kollégám szintén ezen a véleményen van. Ugyanakkor hat hónapja Honecker kijelentette, hogy a fal még száz évig állni fog. Szerintem csak handabandázott. - Vagy a reményeinek adott hangot - válaszolta Nicky. Mindenesetre Honeckerrel szemben Clee-nek drukkolok. - Magam is hasonlóképpen - mormolta Philip. - Cleeland másfelé is ellátogat? - Igen. Berlin után Lipcsébe szeretne menni. Az ottani tüntetésekről készítene felvételeket. Philip bólogatott. - Azt hiszem, egyre növekszik az elégedetlenség. Erős a gyanúm, hogy még ebben az évben alapjaiban rendülnek meg a kommunista rezsimek. Nicky rámosolygott. Szeretett olyan emberekkel beszélgetni, akik hozzá hasonlóan gondolkoznak a világról. Philip Rawlings fontos 101
szerepet tölt be a külügyben, tudja, mit beszél. Régebben is, ha beszélgetni kezdtek, óhatatlanul a politikánál kötöttek ki. Ez a délután sem volt kivétel. Vagy negyedórát rágódtak a világ helyzetén, aztán Philip lezárta a témát. - Látod, már megint halálra untatjuk Anne-t a politikával. Őt ez egyáltalán nem érdekli. Bocsáss meg, drágám. - Nem is igaz - tiltakozott az asszony. - Nem unatkozom. Elfelejtitek, hogy az apám is komolyan politizált? - Nem felejtettem el, de nem ez a kedvenc témád. Van ennél fontosabb is. Elmondtad már Nickynek? - Nem volt rá lehetőség, meg aztán szebb az, ha kettesben közöljük vele. - Mit kell velem közölni? - kíváncsiskodott Nicky. - Philip megkérte a kezemet... - Vagy huszadszor - vágott közbe a férfi. - És én igent mondtam - fejezte be Anne.
HUSZONEGYEDIK
FEJEZET
Nicky a szobája ablakánál üldögélt, Pullenbrook szépen nyírt, gondozott parkját nézte, de valójában semmit nem látott a külvilágból. Bárcsak ne jött volna ide, vagy legalább hétfőre halasztotta volna a látogatást. Mikor előző nap Londonba érkezett, első dolga volt telefonálni Pullenbrookba. Anne repesett az örömtől. Beszélgettek pár percet, aztán Nicky többé-kevésbé meghívatta magát a hétvégére, mondván, csak néhány napot tölt Angliában, és mindenképpen találkozni szeretne Anne-nel. Az izgalom legyőzte habozását: kétségbeesetten szeretett volna beszélni Anne-nel. Ki mással oszthatta volna meg rettenetes gyanúját Charlesszal kapcsolatban? Erre kiderül, Anne Devereaux életében ünnepnap ez a mai. Ocsmány dolog lenne elrontani az örömét azzal a hírrel, hogy egyetlen, imádott fia valószínűleg nem is fulladt a tengerbe, hanem szándékosan rendezte meg saját halálát. Ezzel sárba tapossa Charles emlékét, hazugnak, kegyetlen csalónak állítja be, aki szenvedésre ítélte az édesanyját, a családját és a barátait. És ha 102
valóban él, akkor tényleg minden rosszat el lehet mondani róla. Ma este semmiképpen nem robbanthatja a bombát. Az ablakkeretnek támasztotta a homlokát. Mi van, ha holnap sem lesz képes megmondani Anne-nek? Talán hétfőig kéne maradnia, és csak akkor öntheti ki a lelkét. Nem arról van szó, hogy félne. Nem. Egyszerűen nem volt szíve bántani Anne-t. Nehéz teher ez a vállán. Egész hétvégén vidám legyen és kedves, fojtsa magába mindazt, ami a régi udvarházba hozta? Nincs más választása. Akkoriban Philip nem vesztegette az időt. A lehető legtapintatosabban közölte vele, hogy Charles valószínűleg meghalt. Pár nappal korábban a sussexi tengerparton eltűnt. Világoskék Jaguarját a közelben találták meg szerda délután. Az ülésen hevert az esőkabátja meg a nevének kezdőbetűivel ellátott aktatáskája. A helyi rendőrség azonnal megkereste Anne-t. Mikor felnyitották a táskát, egyetlen levelet találtak benne, Annenek címezve. Abban a levélben minden benne volt, amit tudniuk kellett. Egyértelműen kiderült belőle Charles szándéka. Ennek ellenére szükség volt a rendőri vizsgálatra; így rendelte a törvény. A rendőrség beleegyezett, hogy nem szellőzteti meg az ügyet. Philip mindezt elmesélte azon a rettenetes pénteken. Akkor úgy érezte, darabokra tört az élete. Teljesen kiborult. Felhívta Archot az irodájában, és remegő hangon bejelentette, azonnal Angliába kell utaznia, mert Charles meghalt. Annyira reszketett, hogy képtelen volt tovább beszélni. Philip vette át a kagylót. Gondosan fogalmazva elmondta Archnak a legszükségesebbeket, és megígérte, amint többet tudnak, feltétlenül felveszik vele a kapcsolatot. Nicky bedobált néhány ruhadarabot a kofferébe, de ezt is csak a bejárónő segítségével volt képes megtenni. Mielőtt elindultak a Kennedy repülőtérre, Philip megpróbálta értesíteni Nicky szüleit, akik Velencében voltak éppen. Philip meghagyta a nevét és telefonszámát azzal az üzenettel, hogy a lehető legsürgősebben hívják fel Anne-t. Nicky az Atlanti-óceán felett egyfolytában zokogott. Philip minden tőle telhetőt megtett, hogy megnyugtassa, de kevés sikerrel. Nicky időről időre visszanyerte a nyugalmát, de ilyenkor sem volt képes másra, mint azt kérdezni: miért? Később Nicky megkérdezte, tett-e róla említést Charles a búcsúlevelében. Anne megrázta a fejét. Nicky nem 103
akarta elhinni. Charles öngyilkos lett, és tőle el se köszönt! Ezt nem tudta elfogadni. A szülei vasárnap érkeztek meg Velencéből. Minden szeretetükkel lányukat dajkálták, de a legtöbb megnyugvást Nicky Anne-től kapta. Több hétig Angliában maradt. A nehéz és fájdalmas időszak alatt bizonyos dolgok kikristályosodtak. Charles teljes tudatossággal rendezett el mindent az öngyilkossága előtt. Részvényeit eladta a társának, európai papírjait spanyol borkereskedő partnere vette meg; és pár héttel a halála előtt új végrendeletet készített. Mindent az édesanyjára hagyott. Azóta, immáron három éve, Nicky egyre csak azt kérdezte magától: miért lett Charles öngyilkos? Soha nem tudott válaszolni a kérdésre. Aztán eljött a pillanat, mikor mélységes gyásza mérhetetlen haragra váltott. Akkor pszichológushoz járt. Szakember segítségével szerette volna megfejteni a haragja okát. Dr. Alvin Foxgrove türelmesen megmagyarázta, ha valakinek közeli hozzátartozója lesz öngyilkos, akkor teljesen természetes érzés a harag. Ez idővel enyhülni fog, aztán elmúlik. Ez a tudás segített valamelyest Nickynek; de a düh még nem tűnt el teljesen a lelkéből. Az a szomorú igazság, hogy időnként teljes erővel fel-fellángolt benne. Egy idő után Nickynek sikerült elszakadnia a múlttól, és már csak a jelenre figyelt. Mindig is zavarta, hogy a tetemet nem találták meg. Ezt azzal magyarázták, hogy az áramlatok biztosan a nyílt tengerre sodorták. De vajon tényleg ez történt? Azt tervezte, hogy ezúttal mindennek utánajár. Meg akarja tudni az igazságot. Ha beszél Annenel, visszamegy Londonba, onnan pedig a kontinensre repül. Újságíróként volt valamelyes nyomozói ösztöne, tapasztalata is bőséggel. Megoldja Charles Devereaux eltűnésének rejtélyét.
HUSZONKETTEDIK
FEJEZET
Egy órával később, körülbelül hét órakor Nicky tengerészkék selyemruhát vett fel, feltette a gyöngyeit, és lement, hogy a házigazdákkal együtt igyon egy pohárral vacsora előtt. De sem Anne-t, sem Philipet nem találta a nappaliban. Kinézett az ablakon. Anne kint 104
állt. Nicky az oldalajtón kilépett a teraszra, ami a ház hátsó részének teljes hosszában húzódott végig, és a Sweethart Hillre nézett. Anne félig megfordult, mikor meghallotta Nicky lépteit. - Te vagy az? - mondta kedvesen. - Éppen azon méláztam, mennyire örülök a látogatásodnak. - Én is boldog vagyok - válaszolta Nicky őszintén. Amióta Franciaországban véletlenül összefutottak, gyötörte a lelkiismeret. De amikor megpillantotta Charles arcát a tévében, már nem volt semmilyen indoka elhalasztani a látogatást. Megköszörülte a torkát. - Azt hiszem, nagyon udvariatlan voltam veled az elmúlt időben, Anne. Nagyon sajnálom. Sokat voltam külföldön, ez igaz, de nem akarok a munkám mögé bújni. Könnyebb volt, ha nem találkoztunk. - Tudom én azt jól - válaszolta gyengéden Anne. - Tökéletesen megértelek. Ha bárhol találkoztunk volna, föléled benned a fájdalom Charles miatt. A körülményeket figyelembe véve azt hiszem, a legokosabban cselekedtél. Újra kezdted az életedet. - Igen, így van. De akkor is önző voltam. Habozott, mielőtt feltette volna a következő kérdést. - Hogy sikerült átvészelned ezeket az éveket? - Philip rengeteget segített, és a bátyámék is mellettem álltak. No meg a ház... - Anne elhallgatott, aztán megcsóválta a fejét. - Nahát, már megint miket beszélek erről a házról! Azt akartam mondani, hogy lefoglalt, sokat dolgoztam vele; hála istennek, bele tudtam feledkezni a felújításába. Nicky megértően bólintott, de képtelen volt megszólalni. Teljesen átérezte a másik asszony mélységes fájdalmát. Nagyot nyelt, és megfogta Anne kezét. Mikor Anne összeszedte magát, Nickyre nézett és igyekezett mosolyogni. - Annyira boldog voltam - kezdte csendesen -, mikor egy férfival láttalak. Megkönnyebbült a lelkem, hogy végre kigyógyultál Charlesból. Remélem, nem tartasz nagyon tapintatlannak, ha megkérdem, komoly-e a dolog. Nicky rövid ideig habozott a válasszal: - Nem tudom biztosan, de komolyra fordulhat. Csak néhány hete kerültünk ennyire közel egymáshoz, bár már évek óta barátok vagyunk. Nálam jobban senki 105
nem lepődött meg, mikor kiderült, a kapcsolatunk több barátságnál. Azt hiszem, beleszerettem. - Rettenetesen örülök. Abban nem kételkedtem, ő mit érez irántad. Az arcára volt írva - szorította meg a lány kezét. - Nicky, az a férfi egyszerűen imád téged. - De a szerelem nem elég a házassághoz. Vannak más nagyon fontos dolgok, ha életed végéig egy emberhez kötöd a sorsodat. - Ebben nagyon igazad van - vélte Anne. - De szemlátomást jól kijöttetek egymással. És azt se feledd el, hogy hasonló a munkátok, az is összeköt benneteket. - Kérdő tekintettel vonta fel szőke szemöldökét. - Valóban. Más részről viszont éppen a hivatásom okozhat később gondokat... - A világon semmi nem pótolhatja az igazi társat - vágott közbe Anne, és halkan felnevetett. - De ki vagyok én, hogy tanácsokat osztogatok? Hiszen én is évekig várattam a páromat! - Valaki emleget? - szólalt meg kedélyesen Philip, kilépve a teraszra. A két nő feléje fordult. - Szervusz, drágám - köszöntötte Anne. - Csak azt meséltem Nickynek, hány boldogtalan évet kellett leélnem, mígnem értem jöttél fehér lovon. Clee Donovanról beszélgettünk. Mondtam, mennyire örülünk kettőjük boldogságának. - És mennyire megkönnyebbültünk - tette hozzá Philip meleg mosollyal. - Nagyon aggódtunk érted, Nicky. - Anne-hez fordulva folytatta: - A nappaliban már vár a pezsgő. Bemegyünk? Sokkal később, miután a pezsgő már elfogyott, hárman ülték körül a kerek ebédlőasztalt a kis, családi ebédlőben. Inez felszolgálta a könnyű vacsorát: levest, frissen sült hússzeleteket, salátát és a pudingot. Közben Anne és Philip a munkájáról faggatták Nickyt. Nicky beszámolt nekik pekingi tapasztalatairól. A vendéglátókat könnyekig meghatotta Jojó története, Mai halála. - Clee, én és Arch, az egész stáb azért imádkozunk, hogy egyszer csak felbukkanjon - vallotta be Nicky. - Clee azt hiszi, sikerült eljutnia Hongkongba. Én csak remélem. - Igen, az a legvalószínűbb menedék - értett egyet Philip. - Peking és Hongkong között valóban létezik egy titkos kapcsolat. Amennyiben Jojónak voltak segítői, biztosan kimenekült. 106
- Brutális, gyilkos, kegyetlen banda. Clee majd megmutatja a világnak! Több száz fotót készíthetett, mert a katonák olyan lelkesedéssel gyilkolták halomra saját véreiket, hogy nem volt idejük a fotósokkal törődni. Mindenesetre fantasztikus könyvet csinálunk az ottani eseményekről. Az lesz a címe, hogy „A pekingi tavasz gyermekei". A hajatok az égnek áll, ha meglátjátok a fényképeket. Ha elkészül, küldök belőle egy példányt. - Köszönjük - válaszolta Anne. - A BBC-n figyeltük a beszámolókat - mondta Philip. - Felháborítónak találtuk a vérfürdőt. Kína fekete pontot kapott a világtól. - Igen, súlyosan megsértették az emberi jogokat, és a helyzet semmit sem javult azóta - állapította meg Nicky. Philip bólogatott, Nickyre nézett, és témát váltott. - Mi hozott Angliába, Nicky? - Ez is, az is - válaszolta gyorsan Nicky. Hihetetlen önuralomra volt szüksége, hogy ne rukkoljon elő idejövetele valódi okával. - Interjút szeretnék készíteni a miniszterelnökkel - hadarta. - Nem most, de elő kell készíteni a talajt. - Miben lehetek segítségedre? - érdeklődött szolgálatkészen Philip. - Még magam sem tudom. Majd szólok. Egyelőre össze kell szednem a gondolataimat. - Nicky hátradőlt, és megkönnyebbülten gratulált magának a hazugságért.
HUSZONHARMADIK
FEJEZET
- Anne, szeretnék veled beszélni - mondta Nicky vasárnap reggel. Az álmatlanul eltöltött éjszaka után megváltoztatta tervét: most akart beszélni Anne-nel. Képtelen volt hétfőig várni. Anne a hosszú mahagóniasztal mellett állt, és a lehullott virágszirmokat szedegette össze. Nickyre pillantott. - Rettenetesen komoly vagy. Valami baj van? - Azt hiszem, igen - mormogta Nicky. - Hol van Philip? Szeretném, ha ő is hallaná, amit mondok. - Itt vagyok - jelentkezett Philip a mély, bőrrel bevont karosszék mélyéről. Nicky újságpapír zörgését hallotta, aztán felbukkant a férfi feje. 107
Anne a hamutartóba szórta a maroknyi szirmot, és a kandalló mellett álló Philiphez lépett. Egymásra néztek, aztán letelepedtek, és figyelmesen vártak. Anne megszólalt. - Fura vagy ma, Nicky. Miről van szó? - Mielőtt elmondanám, szeretnék valamit megmagyarázni - kezdte Nicky. Mikor Provence-ban összefutottunk, elhatároztam, mindenképpen megkereslek benneteket. Úgy gondoltam, augusztus vége lenne a legjobb időpont, mielőtt Clee-vel együtt átmegyünk Franciaországba. De New Yorkban egyik este történt valami, és meg kellett változtatnom ezt a tervemet. Korábban jöttem, mert feltétlenül beszélnem kell veletek. - Légy szíves, áruld már el, miről van szó - kérte Anne. Nicky mély levegőt vett, és belevágott. - Négy nappal ezelőtt, szerda este otthon néztem az esti híradót. A római tudósítónk éppen egy merényletről számolt be... - Olvastam róla - szakította félbe Philip. - Hadd folytassam. Mikor Tony Johnson befejezte a beszámolóját, a kamera elmozdult róla, és a körülötte állókat pásztázta. A tömegben észrevettem valakit. - Nicky előrehajolt: - Charlest. Philip szinte rákiabált. - Hogy lehetett volna Charles, Nicky? Charles már majdnem három éve halott. Beachy Headnél a tengerbe fulladt. - Tényleg? - kérdezte keményen Nicky. - A holttestet nem találták meg, és ez őszintén szólva soha nem hagyott nyugodni. - Legnagyobb megdöbbenésére a hangja tökéletesen nyugodt volt. Határozottan folytatta. - Egyáltalán nem hibáztatlak benneteket, ha nem hisztek nekem. Először magam sem hittem a szememnek, mikor megpillantottam. De tudom... - Ha feltételezed, hogy Charles él, akkor ebből logikusan az következik, hogy megrendezte saját halálát - szakította félbe éles hangon Anne. - Miért tett volna ilyet a fiam? - Nem tudom, Anne - válaszolta Nicky. - És hogyan sikerült volna neki? - folytatta Anne. - Ezen gondolkodtam, és találtam rá magyarázatot. Ami azt illeti, egyáltalán nem volt nehéz a dolga. - Igen? - kérdezte Philip. - Elmondanád, hogyan történt? - Charlesnak volt egy segítőtársa - válaszolta Philip szemébe nézve Nicky. - Valaki segített megrendezni az öngyilkosságot, aztán eltűnt. Az 108
a személy, akár férfi, akár nő, két dolgot tehetett. Egy: követte Charlest Beachy Headbe, és amikor Charles otthagyta a Jaguart egy olyan helyen, ahol hamar szemet szúr, a társa visszavitte Londonba. Onnan már nem lehetett nehéz átjutni Európába, csak hamis útlevélre volt szüksége. A másik lehetőség, hogy valaki a part mentén várt rá egy hajóval. Charles jól úszott, nem eshetett nehezére a hajóhoz jutni. - Kicsit regényes, nem gondolod? - tiltakozott Philip. - Csak megismételhetem Anne kérdését: mi az ördögnek lett volna erre a színjátékra szüksége? Nicky a vállát vonogatta. - Ezen töröm a fejemet, de nem találtam magyarázatot. - Egy pillanatig habozott, aztán a folytatás mellett döntött. - Ez így nem egészen igaz. Valamit kigondoltam. - Mit? - hajolt előre feszülten Anne. - Új életet akart kezdeni. - Hiszen ez nevetséges - kiáltotta Anne. - Szerelmes volt beléd! El akart venni feleségül. Charles boldog ember volt, minden szempontból sikeres. - Teljesen igazad van - vágott vissza Nicky -, de csak a felszínen. Most rajta volt a sor, hogy hosszas, mindentudó pillantással figyelje Anne-t. Minden szót külön megnyomva folytatta: - Ha ugyanis Charles megölte magát, vagy csak megrendezte az eltűnését, arra kell gondolnunk, hogy egyáltalán nem volt boldog és elégedett. Mert ha az lett volna, akkor nem tesz ilyet. - Miért mondtad ezt el nekünk, Nicky? Mit akarsz, mit tegyünk? kérdezte váratlanul Philip. - Magam sem tudom - vallotta be Nicky. - De nem volt senki más, akivel megbeszélhettem volna. Elvégre ti ketten ismertétek a legjobban őt. - Nagyon szeretünk, tudod jól - dörmögte Philip. - Hát persze - tette hozzá Anne. Philip folytatta. - Biztosra veszem, ez az incidens alaposan felkavart. Most azt hiszed, Charles életben van. Örülnék, ha nem ragaszkodnál ehhez az elképzelésedhez, mert csak ártasz vele magadnak. Egyszer s mindenkorra le kell szögeznem: én nem hiszem, hogy Charles életben lenne. Ugye te sem, Anne? - Egyáltalán nem. Figyelj rám, Nicky - mondta szeretettel teli hangon Anne. - Charles halott. Kérlek, higgyél nekem. Én az anyja vagyok. 109
Ösztönösen érzem, hogy Charles örökre elveszett. Engedd békében nyugodni, kérlek. Új élet előtt állsz. Charles a múlt. Ne akard, hogy másképp legyen. Nicky Anne-ről Philipre nézett. Látta együtt érző arcukat, megértő pillantásukat és szemükben az aggodalmat. Azt hiszik róla, megzavarodott. Tehát nem beszélhet tovább Charlesról. Anne leült Nicky mellé. Szeretetteljes aggódással figyelte egy pillanatig, aztán lassan, türelmesen belekezdett: - Akkor nézzük, milyen ember is volt Charles. Kedves, gyengéd, odafigyelő, telve szeretettel. Ezt saját tapasztalatodból is tudhatod, szükségtelen részleteznem. A legfontosabb szó, amit ismert, a becsület. Mindenben betartotta az adott szavát. A szó legnemesebb értelmében igazi gentleman volt. Soha életében nem tett semmi tisztességtelent. Anne elhallgatott. Ajkai remegtek, a szeme megtelt könnyel, ahogy szeretett fiára emlékezett. - Charles annyira jó ember volt, Nicky. Nem volt csaló, és akkor is képtelen lett volna a tisztességtelenségre, ha az élete függ tőle. Én szültem, én neveltem fel. Jól ismerem a fiamat, hiszen rajta kívül nem volt senki másom. Soha senki nem lesz képes elhitetni velem, hogy megrendezte a saját eltűnését. Az a Charles Devereaux, aki az én fiam, nem tett ilyesmit. - Anne nagyot nyelt, közben pislogva igyekezett visszatartani a könnyeit. - Anne, hidd el, kérlek, hogy nem akartalak feleslegesen bántani mondta kétségbeesve Nicky. - De muszáj volt idejönnöm elmondani. Biztos azt hiszitek, elment az eszem... - Nem, erről szó sincs - válaszolta reszkető hangon Anne. - És Philip sem gondolja ezt.
HUSZONNEGYEDIK
FEJEZET
Nicky délután sétálni ment a közeli rétre. Az ebédet hármasban gyötrődték végig, igyekeztek, hogy a délelőtti beszélgetés és Charles ne kerüljön szóba. Philip volt az egyetlen, aki képes volt enni. Anne és ő csak piszkálták a tányérjukat; Nicky megkönnyebbült, mikor a puding után végre felállhatott. Udvariasan visszautasította a kávét, és eltűnt. 110
Magányra volt szüksége. Itt kinn, a napfényben könnyebben lélegzett. Szerette volna elhessegetni a nyugtalanságát, legyűrni a torkát szorongató keserűséget. A múlt váratlanul tört rá. Elindult a rózsakert irányába. Az ódon faajtónál kis habozás után megfogta a fényesre kopott vaskilincset, és benyomta az ajtót. Hat kőlépcső vezetett le a sárga terméskő fallal körbezárt kertbe. Pullenbrookban sok kertecske volt, de Nicky számára a rózsakert volt a leggyönyörűbb. Az ágyasokban csodálatos virágok pompáztak a szivárvány minden színében. A legkülönösebb fajták gyűjtőhelye volt ez a tündérkert. Anne valamikor elmesélte, hogy a kertet a tizennyolcadik században telepítették. Középen kis zöld rétecske, ezt vették körbe az ágyások. A régi kőfalra futórózsák kapaszkodtak, rózsaszínek, pirosak, vérvörösek. A fal tövében hibrid tearózsák pompáztak. Odébb hűvös szépségű, hófehér Jéghegy-rózsa, Anne levendulával ültette körbe a bokrot. A Tudor- és Stuart-kori kertrendezésre jellemző, hogy a kerti virágokkal együtt ültetik a fűszernövényeket - legalábbis Anne így mesélte. Nicky azonban nemcsak elbájoló szépsége miatt szerette ezt a helyet. Különleges jelentősége volt az életében: itt találkozott először Charlesszal, és ebben a kertben döbbent rá a férfi iránti szerelmére. Szinte magától értetődő módon Charles itt, a rózsatövek között kérte meg a kezét egy szép este. Nicky most lassan beljebb sétált. Beszívta a virágok bódító illatát. Ösztönösen a fal tövében terpeszkedő szikomorfa felé indult. Leült, behunyta a szemét, hagyta, hogy elsodorják az emlékei. Aztán felpillantott. Az égen egyetlen felhő sem látszott. Charles mindig azt mondta, hogy a szeme olyan kék, mint az ég. A rózsaillat elbódította. Valahol egy méhecske zümmögött. Balzsamos volt a levegő. Éppen ilyen volt az a nap is, mikor először találkozott Charles Devereaux-val. Elborították az emlékek. Négy év telt el azóta. 1985 júniusa. Charles egy pénteki napon sétált be az életébe. Újra lehunyta a szemét. Felidézte azt a napot... emlékezett... emlékezett. Tökéletes rózsa, gondolta akkor Nicky. Rég nem láttam ilyen szép példányt. Hatalmas, igazgyöngy-halvány szirmai 111
kibomlottak, teljes pompájában virult. Előrehajolt, az ujjával megérintette a selymes szirmokat, és mélyen beszívta az illatot. Ekkor hallotta meg az ösvényen közeledő lépteket. Egy férfi lépdelt felé; fiatal, a harmincas éveiben járhatott. Ahogy közeledett, Nicky megállapította, hogy a férfi jóval magasabb nála. Izmos, karcsú. Alapjában véve fehér bőrét barnára égette a nap, világosbarna haját pedig szalmaszőkére szívta. Jóképű. Kiugró pofacsontja és arisztokratikus orra valahogy éhes ragadozóra emlékeztette Nickyt. - Andrew lánya, ugye? - kérdezte, és alaposan szemügyre vette. Meg sem kísérelte leplezni a kíváncsiságát. Nicky kezet nyújtott: - Nicky Wells. - Charles Devereaux. Azon kapta magát, hogy belefeledkezik a férfi tiszta, zöld szemébe. Megmagyarázhatatlan vonzódást érzett a férfi iránt. Tudta, ő is legalább annyira elbűvölte a férfit, mint az őt. Melegség öntötte el, érezte, amint elvörösödik. - Elpirult, Miss Wells. Nem szokott hozzá a férfiak leplezetlen csodálatához? Nicky levegőért kapkodott. Őszinte alak, az egyszer szent. Nem sokat ad a társasági szabályokra. Egyenesen a tárgyra tér. Gyors támadás, pláne egy angol arisztokratától; a gondolattól elmosolyodott. Szerette az egyenes embereket; felfrissült tőlük, még akkor is, ha kicsit nyugtalanítónak találta őket. Tetszett neki az arisztokratikus angol kiejtés is. Egy Shakespeare-színész hanghordozása: mély, meleg és lüktető. Mintha Richárd Burtont hallaná. - Maga nagyon hallgatag. Attól tartok, zavarba hoztam, Miss Wells. - Egyáltalán nem. Szólítson Nickynek, kérem. - Megteszem. Elnézést a rossz modoromért. De maga tényleg gyönyörű. Kétségtelenül a legszebb asszony, akivel valaha találkoztam. - Óvakodj a túlzó bókokkal dobálózó vad angol férfiaktól. - Hátradőlt, és szemügyre vette a férfit. Szórakoztatónak találta. - Komolyan gondoltam, amit mondtam. Nem vacsorázna velem, mondjuk, hétfő este? Londonban. Kettesben. Szeretném jobban megismerni. - Szívesen vacsoráznék magával - válaszolta önkéntelenül. 112
- Ragyogó. Egy csendes kis vendéglőben, bizalmas kettesben. Bízza csak rám. Ismerek egy remek helyet. A szüleivel a Claridge-ban lakik, ugye? - Igen. - Hétkor magáért megyek. Kérem, legyen pontos. Nehezen viselem el, ha megvárakoztatnak a nők. És nem kell estélyit felvennie. Sőt. Nem valami elegáns helyre viszem. - Maga mindig ilyen zsarnoki, Mr. Devereaux? - Szólítson Charlesnak. Egyébként nem vagyok zsarnoki. Elnézést, nem akartam elviselhetetlen lenni. - Ezt nem mondtam. - Be kell vallanom valamit. - Óh! Máris? Nem lesz ez túl korai? - Nicky felvonta a szemöldökét. Charles kuncogni kezdett. - Humorérzéke az van, hál' istennek. A csodás profiljáról nem is beszélve. Túl szép, hogy igaz lehessen. Megint felkuncogott. - Egy héttel ezelőtt én mentem a szüleiért, hogy lehozzam őket ide a hétvégére. A nappalijukban láttam magáról egy fényképet. - Mély levegőt vett, hogy befejezze mondandóját. - Fejbe vert a látvány. Nicky erre nem tudott mit válaszolni. Charles zavartalanul folytatta. - A mamája észrevette, hogy a fényképet bámulom, és mindent elmesélt magáról. - Elhallgatott, nyíltan bámulta Nickyt. - Azóta sajnos képtelen vagyok kiverni magát a fejemből. - Régóta nem hallottam ilyen szép szöveget - válaszolta kötekedve Nicky. Charlesban volt annyi lélekjelenlét, hogy felnevessen. - De én teljesen komolyan beszélek. Mikor negyed órával ezelőtt megérkeztem, az első dolgom volt megkérdezni a mamát, hol találom magát. És egyenesen idesiettem. - Charles - kezdte Nicky, de abbahagyta. Hiszen ez a férfi őszintén beszél, nyilallt belé a felismerés. Komolyan gondolja minden szavát. Halkan mormolva fejezte be a megkezdett mondatot. - Őszintén szólva nem tudom, mit válaszoljak. Maga nyílt, őszinte, egy kicsit talán agresszív. Egyetlen ütéssel leterített. - Maga meg kiütött. 113
Nicky visszahúzta a kezét. A férfi olyan szorosan tartotta, hogy az ujjai elzsibbadtak. Charles követte a pillantását. - Sajnálom. Időnként elfeledkezem az erőmről. Túlságosan megszorongattam. Gyengéden megfogta Nicky ujjait, a szájához emelte, és végigsimogatta az ajkaival. Nicky majd' kiugrott a bőréből. Az érintése áramütés. Visszakapta a kezét, és másfelé nézett. Menekült a hűvös, zöld szempár átható tekintete elől. Csend volt, aztán Charles megkérdezte. - És mondja, mit keres maga errefelé? - A rózsákat néztem - fordult felé Nicky, és igyekezett, hogy a hangja normálisan csengjen. - Ez itt a legtökéletesebb rózsa, amit valaha láttam. - Megérintette a sárga szirmokat. - Ugye? - Charles előbb a rózsát nézte, aztán a lányt. - A szeme nefelejcskék! - jelentette ki. Megragadta Nicky könyökét, a faajtóhoz irányította. - Azt hiszem, jobb, ha bemegyünk teázni. Pillanatnyilag a legbiztonságosabb, amit tehetünk. Charles a következő órában nem tágított mellőle. A tea végén épp csak tíz percre tűnt el a nappaliból. Nicky állandóan magán érezte kutató szemét; nemcsak ő, Anne és az édesanyja is, akik sokatmondó pillantásokat váltottak. Az apja elmélyülten beszélgetett Philippel Margaret Thatcherről és a brit politikáról, nem vett észre semmit. A két idősebb férfi elhúzódott a társaságtól. Se nem láttak, se nem hallottak, csak politizáltak egyfolytában. Később Nicky felment az emeletre átöltözni a vacsorához. Amint belépett az ajtón, megpillantotta a sárga rózsát. Azt, amit korábban a kertben annyira megcsodált. Az ágya melletti asztalkán pompázott az őt megillető kristályvázában. Mellette egy borítékon Nicky neve. Az üzenetet szép, kiírt kézírással vetették papírra. „Nem akartam megbántani, sem zavarba hozni. Gondoljon rám szeretettel. C. D.” A papírlapot az ágyra ejtette, felemelte a vázát, arcát a sárga szirmok közé rejtette, mélyen beszívta az illatát. Charles Devereaux teljesen elkápráztatta. Ő lesz a végzetem, gondolta, és nagyot sóhajtott, mert tudta, semmit nem tehet ellene. Már túl késő. Néhány röpke óra alatt fülig belészeretett. Elvarázsolta a 114
férfi hangja, a pillantása rabja lett. Még túlzott határozottságát is szerette. Egyedülálló ember, döntötte el magában, és belebújt az estélyi ruhájába. Az életben nem találkoztam még hozzá foghatóval. Valamivel később, mikor a nappali előtti kis folyosón összefutottak, megköszönte a rózsát. A férfi alig észrevehető mosollyal válaszolt. - A tökély megérdemli a tökélyt. - Az este folyamán kitartóan udvarolt, de annyira feltűnően, hogy még Nicky édesapja is észrevette. Tett is rá egy megjegyzést, mikor kettesben maradt a lányával, lefekvés előtt. Az anyja bement a hálószobájukba, apja pedig hátramaradt, hogy elköszönjön Nickytől. Ácsorogtak Nicky ajtaja előtt, aztán mindketten bementek. Akkor mondta: - Nem szeretném, ha azt hinnéd, hogy bele akarok avatkozni a magánéletedbe, Nicky - és szeretettel megsimogatta a lánya vállát. - De én már régóta ismerem Charlest. Nagy életet él, és könnyen elcsavarja a nők fejét. - Ezt nem nehéz elhinni, papa - válaszolta Nicky, miközben a saját kék szemének másába nézett; látta, az apja aggódik érte. - Papa, nyugodj meg, tudok én magamra vigyázni - nevetett fel, könnyű kis puszit nyomva az arcára. - Ha nem tudnád, meglehetősen kemény újságíró vagyok, független, önálló nő, olyan, amilyennek te neveltél. Andrew Wells bólintott. - Tudom, hogy anyáddal együtt a legjobb képességeidet ápolgattuk, angyalkám. És azt is elhiszem, hogy tudsz magadra vigyázni. De Charles Devereaux nem a munkád. Amúgy is különleges ember. Etoni diák volt, Oxford neveltje, igazi arisztokrata. - Nem egészen értem, mire akarsz célozni, papa. - Az angol arisztokrácia önmaga világát éli, nagyon sznob, belterjes társaság. Nicky nevetni kezdett. - Ez nem lehet igaz! Ezt te mondod, Andrew Wells? Arra akarsz célozni, hogy esetleg nem tartanak majd megfelelő partinak, mert amerikai vagyok? Andrew vele nevetett. - Nem egészen. Ami engem illet, szerintem remek teremtés vagy, és bárki megnyalhatja a tíz ujját, ha megszerez magának. Egyáltalán, túl jó vagy te akármelyik férfinak is. - Úgy beszélsz, ahogy egy igazi, szerető apához illik. - Egyszerűen arról van szó, hogy eltérő világban éltek. Figyelmeztetni akartalak arra, amit Philip mondott egyszer. Charles kissé playboy, ez minden. 115
- Apus, tényleg meg tudom oldani az életemet. - Tudom. Csak vigyázz magadra! - És tartsam szárazon a puskaport, vagy nyitva a szememet, ahogy kiskoromban mondtad. Nézz a lábad elé, és tartsd nyitva a szemedet, Nick. Mindig ezt hajtogattad, és soha nem felejtettem el, papa - tette hozzá kis fintorral. Andrew megölelte. - Te vagy a legklasszabb, Nick. A szemem fénye. Szeretnélek megkímélni a felesleges fájdalmaktól. Most pedig jó éjt, drágám. Nicky és Charles az egész szombatot együtt töltötték. Egyre jobban megismerték egymást. A férfi Land-Roverén bebarangolták Pullenbrook környékét. Hamarosan kiderült, hogy Charles sokat olvas, nagy tudású, érdekli a világpolitika, végtelenül intelligens és okos. Anne szombat este vacsoravendégeket hívott. Nagyon kellemesen telt az idő. Charles megint csak mellette sürgölődött, és jóformán tudomást sem vett a többiekről. Nicky is hasonlóképpen érzett, de alapvetően hideg feje segítette, hogy megfelelő módon viselkedjen, már csak azért is, mert többször is magán érezte apja aggódó tekintetét. Mikor elérkezett a lefekvés ideje, Nicky már szinte lebegett a boldogságtól. A hálószobájában, köntösben, az ablak mellé telepedett, nézte a csillagos éjszakát, és álmodozott a holdvilágnál. Csak Charlesra tudott gondolni. Halk kopogtatásra riadt fel. Kinyitotta az ajtót, és egy cseppet sem csodálkozott, mikor meglátta, ki áll ott. A férfi egy szó nélkül belépett, becsukta maga mögött az ajtót. - Elnézést a késői zavarásért - mondta -, de nem tudtam elaludni. Látnom kellett, ha csak egy pillanatra is. Előrelépett, Nicky keze után nyúlt, és magához húzta a lányt. Ellenállhatatlan vágy hajtott, hogy jó éjszakát kívánjak. - Közelről nézte a lány szemét, picit elmosolyodott, és erősen szájon csókolta. Nicky karja a férfi nyaka köré fonódott. Charles azonnal szorosan magához ölelte. Kisvártatva lazított az ölelésen, és belesusogott a hajába: - Szeretni akarlak, Nicky. Hadd maradjak veled ma este. Ne küldj el!
116
Nicky nem válaszolt. Másodszorra sokkal szenvedélyesebb volt a csók; Nicky képtelen volt az ellenállásra, szinte beleomlott a férfi karjaiba. - Kedvesem - súgta a férfi, és ajkával végigsimította az arcát. Kérlek... - De hisz nem is ismerlek - tiltakozott Nicky, de elbizonytalanodva abbahagyta. Ideges volt. Félt. Charles Devereaux hihetetlen hatással volt rá. Veszedelmesen elgyengült, rádöbbent, hogy könnyen a férfi hatalmába kerülhet. Charles a két tenyerébe fogta Nicky arcát, mélyen a szemébe nézett. - Nicky, Nicky - mormolta gyengéden -, ne játsszunk egymással. Felnőttek vagyunk, érett, értelmes emberek. - Megint az a halvány mosoly. Folytatta. - Tényleg azt hiszed, hogy hétfőn jobban fogsz ismerni? Nem mindegy, hogy ma szeretjük egymást, vagy várunk vele két napot? - A szájára hajolt, hosszan, szenvedélyesen megcsókolta, aztán elengedte. Nicky tehetetlenül állt. Charles ekkor bezárta az ajtót. Pizsamáját a földre dobta, és meredező férfiasságáról Nicky egyszerűen nem tudta levenni a szemét. A férfi egyre közelebb jött, s a lány a vágytól lihegve nyúlt érte. Nicky felült a kerti székben, és elővette a napszemüvegét. Mikor feltette, a keze nedves lett. Észre se vette, hogy sírt. De több könnyet nem hullat Charles Devereaux-ért. Ami könnye volt, azt már elsírta. A léptek hallatán hirtelen sarkon fordult. Anne közeledett, komoly arcán aggodalom. Nicky mellé érve megsimította a karját. - Jól vagy, drágám? Nicky félmosollyal bólintott. - Úgy elrohantál, annyira szerettél volna elmenekülni, hogy aggódni kezdtem érted. Remélem, nem haragudtál meg rám vagy Philipre? - Szó sincs róla, épp ellenkezőleg. - Nicky megköszörülte a torkát. Charles járt az eszemben. A délutánt az emlékek világában töltöttem. És arra a következtetésre jutottam, hogy nektek van igazatok, Anne. Nem rendezte meg a halálát. Egyszerűen nem lehetett képes csalárdságra. Most már tudom: a filmen látható ember csak hasonlított Charlesra, de nem ő volt. - Teljesen bizonyos vagyok benne - folytatta Anne gyengéden -, hogy Charles öngyilkos lett. Az okát valószínűleg soha nem tudhatjuk meg. 117
Az eltelt évek alatt egyetlen választ találtam. Beteg lehetett. Úgy értem, rákja vagy ilyesmi, és természetesen erről nekünk nem beszélt. Azt hiszem, azért lett öngyilkos, hogy megkíméljen bennünket a hosszas haláltusa rettenetétől. Számomra ez az egyetlen elfogadható magyarázat. Miután Nicky felment az emeletre, hogy kicsit pihenjen a vacsora előtt, Anne visszatért a bejárati csarnokba, és bereteszelte az ajtót. Gyorsan átment a hallon, és eltűnt a folyosón. Philippel délután a nappaliban teáztak, és a férfi akkor is ott maradt, mikor Anne Nicky keresésére indult. Anne most bekukkantott a nyitott ajtón, de a férfi már elment. Talán ledőlt egy kicsit, gondolta. A könyvtár felé vette az útját. Az ajtó picit nyitva volt, ezért kiszűrődött Philip hangja. Biztos telefonál. Sietett minél előbb közölni vele, hogy Nicky megváltoztatta az álláspontját. Belökte az ajtót. Philip az íróasztal peremén ült, háttal Anne-nek. Mielőtt az asszony köszönhetett volna, meghallotta az utolsó mondatokat. - ...és nem tágít. Mint a kutya a csontot... - Rövid szünet. Igen, Rómába! Anne beljebb lépett. - Philip, valamit el kell mondanom. A férfi megrökönyödve ugrott fel, és Anne látta az arckifejezésén, hogy valami titkolnivalója van. Philip biccentett, és beleszólt a kagylóba. - Most mennem kell. Holnap majd beszélünk... sőt jobb, ha személyesen találkozunk kelletlenül letette a kagylót. Anne az íróasztalhoz lépett. - Te Nickyről beszéltél, Philip. Kivel? - A fiammal, Timothyval beszélgettem. - Nickyről? - csodálkozott Anne. - Igen. Múltkor, mikor Lipcséből hazatérve felhívott, félig megígértem neki, hogy együtt fogunk vacsorázni ma este. Ki kellett mentenem magamat. Tudni akarta, mi a baj, így kénytelen voltam elmondani Nicky képtelen történetét a római férfiról. - Nyugodtan elmehettél volna. - De édesem, ma este semmiképpen nem akartalak egyedül hagyni válaszolta Philip. - Nagyon zaklatott vagy. Melletted a helyem. Timothyval holnap is találkozhatom. - Értem - mormolta Anne. Furcsállóan vállat vont. 118
HUSZONÖTÖDIK
FEJEZET
Hétfő este Nicky az utolsó járattal Rómába repült. Mikor a gép már a levegőben volt, ő kényelmesen elhelyezkedett az ülésen, elővette a jegyzetfüzetét, és átfutotta a Claridge Hotelben készített feljegyzéseit. Pár másodperc után visszacsúsztatta a füzetet a táskájába, aztán a fehérboros pohárért nyúlt. Ivott egy keveset, igyekezett ellazulni, de az agyában egymást kergették a gondolatok, mint az elmúlt napokban állandóan. Az Anne-nel és Philippel lefolytatott vita ellenére ösztönei továbbra is azt súgták, hogy a televízióban felvillanó férfi nem lehetett más, csak Charles. Az apja mindig arra figyelmeztette, hagyatkozzon az ösztöneire. Nos, most tényleg ezt kell tennie, határozta el magát. A székhez erősített kis lapocskára helyezte a borospoharat, és újfent a táskájáért nyúlt. Ezúttal a tv-képről készített fényképet vette elő. Mereven nézte, mint szerda óta már sokszor. Akárhányszor meg akarta volna győzni magát, hogy tévedett, a fénykép mindig ugyanoda vitte vissza: ez a férfi Charles Devereaux. Tegnap már-már megingott. Kétségtelen, nagy hatással volt rá a ház, a múlt, a tiszteletre méltó ősök, és természetesen maga Anne Devereaux. Ha Anne azt mondja, hogy ez az ember nem a fia, akkor mit tegyen? De mikor reggel megérkezett a Claridge-be, újra magára talált, és visszatért eredeti álláspontjához. Azt hiszem, a hideg, párás londoni reggelnél semmi sem téríti jobban józan észre az embert, gondolta Nicky. Eltette a képet. Anne és Philip azt állítják, ez az ember egyszerűen csak hasonlít Charlesra. Tévednek, ez nem puszta hasonlatosság. Ha mégsem Charles, akkor az ikertestvére. Ma reggel, a londoni szállodaszobában végiggondolt mindent, ami az elmúlt napokban történt. Kíváncsi lett volna, mit mondana Charles társa, Christopher Neald, ha neki is megmutatná a fényképet. Évekig szoros barátság fűzte össze a két férfit, üzleti kapcsolatban álltak, húszéves koruk óta jóformán elválaszthatatlanok voltak. Mindenesetre meglátogatja az ATN római kirendeltségét. Talán Tony Johnson segíthetne neki; esetleg megvan még a vágatlan anyag, netán több filmet is készítettek, nemcsak azt, amelyik adásba került. Valami nyomot keresett, amin elindulhatna. 119
Most itt ül a Rómába tartó gép fedélzetén, és képtelen elhessegetni magától a gondolatot, hogy esetleg teljesen feleslegesen utazgat a világban. Miért is bukkanna annak az embernek a nyomára, aki három évvel ezelőtt hihetetlen ügyességgel nyomtalanul eltűnt? Egy embernek a nyomába, aki nyilvánvalóan nem akarja, hogy megtalálják; akit csak a véletlenek játéka miatt pillantott meg a képernyőn. Millió az egyhez volt az esélye, hogy valaki lefilmezze, a filmet bejátsszak, és én éppen azt az adást figyeljem, mondta magában. Csak annyi kellett volna, hogy kimenjen a konyhába egy pohár vízért, és mire visszaér, már mást mutat a kamera. De ilyen az élet - tele van váratlan és véletlen eseményekkel. A sors rendelte így, gondolta Nicky, és megborzongott. A keresés annyi eredménnyel kecsegtet, mint ama bizonyos tű megtalálása a szénakazalban. Nicky fészkelődött, kibámult az ablakon a fekete égboltra. Miért is nem tudja lezárni a múltat? A válasz szinte magától értetődő: személyes érzései, újságírói kíváncsisága, egyszóval tudnia kell az igazságot, muszáj megtudnia. Gyermekkora óta erre nevelték. És még valami: le kell végre zárnia életének ezt a fejezetét. Nem arról volt szó, hogy titokban még mindig szerelmes lett volna a férfiba, ez az érzés már elkopott. Azt azonban semmiképpen nem engedhette meg, hogy a férfi szelleme állandóan kísértse. A jelen Cleeland Donované; egyre fontosabb szerepet tölt be az életében ez az egyedülálló ember. Clee jelentette az újrakezdést. A sors nagyszerű ajándéka, ha együtt élhetik az életüket. Az elmúlt napokban tudatosult benne, hogy nagy valószínűséggel sikerülhet az együttélés, ha mind a két oldalon leadnak valamicskét az álmaikból. Clee a jövő. Az ő jövője. Éppen ezért nem engedi, hogy holmi árnyalakok lézengjenek körülötte a múltjából. A szívében, lelkében, emlékeiben szabad akart lenni. Ahogy ez már lenni szokott, amint Clee-re gondolt, elöntötte az édes melegség. Clee már hozzá tartozik. Szeretik egymást. Micsoda remek érzés! Szerencséje volt, sikerült beszélnie vele Nyugat-Berlinben még a délután folyamán, mielőtt elindult volna a reptérre. Megmondta neki, pár napra hivatalos útra Rómába utazik. Munkájukból adódóan a váratlan utazások nem okoztak meglepetést. 120
- Mi fortyog arrafelé? - kérdezte amaz nevetve, majd hozzátette: Szerintem valami egzotikus műsoron töröd a fejedet. Nicky gyorsan és meggyőzően mesélt. Szó sincs semmiféle egzotikus műsorról, csak a Közös Piacról és az egységes Európáról. Tudod, idővel az összes vezető politikussal interjút kell majd készítenem, de egyelőre csak körbeszaglásznék, éppúgy, mint Londonban - hazudta egy lélegzetre. Clee megértette; váltottak pár szót Lipcséről, és megbeszélték, továbbra is telefonkapcsolatban maradnak. Ha másképp nem megy, a párizsi Image-irodán keresztül. Végül pedig megállapodtak, egy héttel később Párizsban találkoznak, ahogy ezt eredetileg is tervezték. - Ciao, Nicky - köszönt el Clee. - Már alig várom a huszonnyolcadikát. - Én is, drágám - felelte Nicky és letette a kagylót. Behunyta a szemét, a bortól hirtelen elnehezedett a feje. Nagyon hiányzott Clee, így még soha, de soha nem hiányzott neki senki. Felötlött benne, hogy a férfi valószínűleg nagyon ingerült lenne, ha megtudná Nicky utazásának valódi okát. Ettől a gondolattól kiegyenesedett a székben. Elmondja majd neki? Fogalma sem volt róla. Mindenesetre következő hétfőn már mindent tudni fog Charlesról. Vagy éppenséggel semmit. Ha beszél is az utazásról Clee-nek, csakis személyesen, semmiképpen sem telefonon. Ha előre szólt volna, akkor biztos otthagy csapot-papot, és Rómába utazik vele. Ehhez a feladathoz azonban nem kell segítőtárs, különösen nem Clee. A múlt és a jövő ne találkozzon. Két és fél órával a heathrow-i felszállás után a gép landolt a Leonardo da Vinci repülőtéren. A vámvizsgálatot követően a kijárathoz sietett, és pillanatokkal később meglátta a sofőrt, kezében kartonlapon az ő neve. Negyvenöt perccel később a limuzin megállt a Hassler Hotel bejáratánál, a Trinita dei Monti szomszédságában, a híres Spanyol Lépcsők tetején. Először gyerekkorában járt itt a szüleivel, és valahányszor Rómába vitt az útja, mindig itt szállt meg. Az éjszakai portás ráismert, és személyesen kísérte fel a lakosztályába. Útközben barátságosan beszélgettek. Mikor végre magára maradt, az ablakhoz lépett, elhúzta a függönyöket, és kinézett. Róma a lábai előtt hevert. Csillogtak az éjszakai fények. Vajon itt él valahol Charles is? És ha igen, képes lesz-e 121
megtalálni az Örök Városban? Kelletlenül megállapította, nem sok esélye van erre. Másnap reggel felhívta az ATN-irodát. Tonyt kérte a kagylóhoz. Hátradőlve várt. A titkárnő nem kérdezte a nevét, ő pedig nem mutatkozott be. - Itt Tony Johnson. Kivel beszélek? - Nicky vagyok, Nicky Wells. Hogy vagy, Tony? Döbbent csend. - Nicky Wells? Te vagy, Nicky? - Ki más lenne. Olyan sok Nickyt ismersz? Tony felröhögött. - Hogy vagy, és főleg hol vagy? - A sarkon. - Itt? Rómában? - Bizony. - Te jó ég! Az egész társaság rám szállt ma. - Ezt meg hogy értsem? - Reggel érkezett egy barátod, és most ki akarja szedni a kagylót a kezemből. Megvesz, hogy beszélhessen veled. Át is adom. De előbb beszéljünk meg egy randit. Ebédeljünk együtt, jó? - Több mint jó. Remek. Ki akar velem beszélni? Tony kuncogása betöltötte a kagylót. - Ciao, Nicky. - Szia, Nicky. Hát te mit keresel Rómában? - kérdezte Arch Leverson barátságos, de roppant kíváncsi hangon. - Ezt én is megkérdezhetem tőled, Arch. - Nagyon csodálkozott, de a hangja ebből semmit nem árult el. - Mellébeszélsz, szivi. Épp a múlt héten mondtam, hogy a szabadságomat Caprin töltöm. Épp csak beugrottam ide útközben, hogy üdvözöljem öreg haveromat, Tonyt. Igaz, már emlékezett. De Capri és Róma nem állt össze egy képpé. Nem is csoda, annyi minden járt a fejében az elmúlt hetekben. Elfelejtettem. - Legutoljára azt hallottam rólad, hogy Londonban vagy, és a Margaret Thatcher-műsoron dolgozol. Szóval, mi szél hozott Rómába? - Cipőt akarok venni - improvizált Nicky. Jobb válasz nem jutott az eszébe. - Hé! Tudod, kivel beszélsz? Nekem ne akarj ilyen mesét beadni! Gyerünk, ki vele, Nicky! - Nem telefontéma - igyekezett időt nyerni Nicky. Arch ezzel megelégedett. - Oké. Clee is veled van? 122
- Nem. Ma Berlinben, holnap Lipcsében, szombat este Párizsban. Ott találkozunk hétfőn, és valamikor a jövő héten lemegyünk Provence-ba. - Remek. Akkor ebédnél találkozunk, rendben? - Életem legjobb ajánlata. Hol találkozzunk? Az irodában? - Kiváló ötlet. Egyébként hol szálltál meg? - A Hasslerben. - Figyelj, van még egy ajánlatom. Vacsorázzunk együtt ma este. Holnap hajnalban indulok Caprira. Nincs kedved velünk jönni? Patrícia és Granték nagyon örülnének. Nincs semmi különös dolgod, igaz? - Kösz, de nem fogadhatom el. Ettől függetlenül este veled vacsorázom. - Akkor ezt megbeszéltük. Fél kettőkor találkozunk az irodában. - Rendben.
HUSZONHATODIK
FEJEZET
Mikor Nicky letette a kagylót, még hosszasan bámulta a telefont. Arch Leverson volt az utolsó, akit a római irodában el tudott képzelni. A legkevesebb, hogy csodálkozik a férfi váratlan felbukkanásán. Arról végképp fogalma sem volt, milyen történettel csillapítsa Arch kíváncsiságát. Ki kell főznie valami mesét, mert az igazat semmiképpen nem akarja az orrára kötni. Már eddig is túl sokat aggodalmaskodott miatta a férfi, és Nicky tudta, ez alkalommal is mindent megkísérel majd, hogy lebeszélje a tervéről. Mikor Londonba utazott, pár szóval megemlítette a Margaret Thatcherről készítendő műsort, akkor annyi elegendő volt. A legjobb lesz, ha most a Közös Piacra hivatkozik. Sóhajtott. Kényelmetlenül érezte magát. Arch Tony irodájában van, tehát nem nézheti meg az archív felvételt, nem ostromolhatja a stábot a múlt szerdai adással kapcsolatban. Meg kell várnia, míg Arch elutazik Caprira. Nincs más választása: holnapra halasztja Tonyt. Közben semmi más dolga nincs, mint együtt ebédelni Archcsal és Tonyval. A semmittevést pedig ki nem állhatta. 123
Jól ismerte Rómát; sokszor járt már itt, meg egyébként sem volt városnéző kedvében. Arról nem is beszélve, hogy olyan jó idegenvezetője, mint annak idején az apja volt, soha nem lesz. Az apja imádta Rómát, ahogy a lánya Párizst. Lelki kapcsolatban volt a várossal. Nicky gyermekként az apja szemével ismerte meg az Örök Várost. „Róma a civilizáció bölcsője", mondogatta az apja az akkor tizenkét éves kislánynak, és a szűk kis sikátorokban, a kedves terecskéken, az évezredes romok tövében tartotta meg ismeretterjesztő előadásait. Megismerte a Spanyol Lépcsőt, a Trevi kutat, a katakombákat, a Szent Péter-bazilikát, a Vatikánt, a Sixtusi kápolnát. Nem sokat hagyott ki gyerekkorában. Idegesen felsóhajtott, bement a fürdőszobába, lezuhanyozott, és eldöntötte, hogy nincs mit tenni, tényleg vennie kell néhány cipőt. Az anyjának volt egy kedvenc butikja a Via Venetón, ott majd megáll, útban az ATN irodaház felé. Fél kettőkor, cipődobozokkal a karján lépett be az irodába. Arch semmit sem kérdezett, csak sokatmondóan ráhunyorított. Tony barna volt, mint mindig, jóképű, mint mindig, és kedves, mint mindig. Összeölelkeztek, aztán bemutatta az új titkárnőjét, Jennifer Allent, majd a stáb többi tagja következett. Végül hármasban bevonultak Tony irodájába egy kis fecsegésre. Tony és Nicky barátsága régi volt; mikor a nőt felvették a tévétársasághoz, Tony még New Yorkban dolgozott. A férfiak pedig azokból az időkből ismerték egymást, mikor még mindketten más társaságnak dolgoztak. - Úgy érzem most magam, mint amikor még otthon voltam - mondta Tony, mikor kimasíroztak az irodából és lementek a sarokra, Tony kedvenc trattoriájába. - Ez a legjobb hely Rómában - jelentette ki, mikor bevezette őket a vendéglőbe. Az italok mellett tovább beszélgettek: mindenki elmesélte a legfrissebb műsortervét. Az ebéd isteni volt, a hangulat kellemes; sokat nevettek, viccelődtek, és beszámoltak egymásnak a legfrissebb pletykákról. Nicky megkönnyebbült, s teljesen feloldódott a két férfi társaságában. A kollégái ugyanazon a hullámhosszon mozogtak, mint ő. A társalgás minden percét élvezte. Olyannyira, hogy teljesen megfeledkezett Charles Devereaux-ről. Hosszú napok óta most talált rá ismét régi önmagára. 124
De a Charlesszal kapcsolatos gondolatok ismét felbukkantak abban a pillanatban, hogy Hassler-béli lakosztályában magára maradt. Este, mikor a vacsorához készülődött, nagy elhatározásra jutott. Beavatja Archot. Szüksége volt valakire; egy olyan emberre, akinek kiöntheti a lelkét, aki előítéletektől mentesen látja a helyzetet, és képes értelmes véleményalkotásra. - Remekül nézel ki ma este - köszönt Arch, mikor nyolc óra után néhány perccel belépett Nicky szobájába. - Kösz - mosolygott. Két puszi. Arch hátrált, végigmérte, aztán elismerően biccentett a krémszínű selyemkosztüm láttán. - Ez már döfi - állapította meg, és újfent biccentett. - Pauline Trigére modell. Nekem készítette. Arch Nicky lábára pillantott. Krémszínű, magas sarkú selyemcipő volt rajta. - Ezt is Miss Trigére készítette? Nicky elnevette magát. - Nem, ezt nem. Ma reggel vettem a Via Venetón. - Méregdrága cipők lehetnek, ha nem csal a szemem, különösen, ha beleszámítod a London-Róma repülőjegy árát is. - Pontosan tudod, nem bevásárlókörútra jöttem - vágott vissza Nicky. - Bár itt tényleg érdemes cipőt venni. Egy percig várj, és mindent megtudsz. Addig is kérsz egy pohár bort? A biztonság kedvéért rendeltem egy üveggel. De ha nem kell, kérhetek mást is. - Kösz, de jó lesz a bor is. - Miért nem ülsz le? Hozok egy poharat - mondta Nicky. Töltött, és visszasétált a karosszékekhez. Arch továbbra is állva maradt. Megfogta a poharát, koccintottak, aztán a férfi is leült a kanapéra. - Tehát? Miért jöttél Rómába? - kérdezte Arch. Nicky nem válaszolt azonnal. Mély levegőt vett, mikor belefogott. Azt hiszem, Charles Devereaux életben van, és itt lakik Rómában. Muszáj kiderítenem az igazat. Arch úgy pattant fel, mint akit megszúrtak. Kis híján kilöttyintette a bort. Annyira meglepődött, hogy leesett az álla. Nem jutott szóhoz. Mikor kicsit összeszedte magát, hebegve mondta. - Tudom, hogy nem mondanál ilyesmit, ha nem lenne valami bizonyítékod. Ki vele, mit találtál? 125
- Múlt szerdán láttam valakit, aki a megtévesztésig hasonlított Charlesra. A tévében - kezdte Nicky, és szépen sorjában elmesélt mindent, ami azóta történt. Mikor befejezte, Arch megszólalt. - Kénytelen vagyok Philip Rawlingsszal egyetérteni. Ennyi nem elég, Nicky, ez... - Megmutatom a képeket - szakította félbe az asszony. Talpra ugrott és bement a hálószobába. Mikor visszatért, a kezében tartotta a fényképeket. Leszórta őket az asztalkára. Rámutatott az egyikre. - Ez a polaroidom. - Aztán a következőre mutatott. - Ezt Dave csinálta. Nagyítás. Ez pedig egy régi kép, amit kicsit kikozmetikáztam: besötétítettem a haját, és bajuszt rajzoltam neki. Arch mindhárom fényképet alaposan szemügyre vette. - Nagy a hasonlatosság, az igaz. A három kép nyugodtan készülhetett egy és ugyanazon személyről. Kétségtelen, hogy az ismeretlen nyugodtan lehetne Charles Devereaux. Nicky a megkönnyebbüléstől szinte kiabált. - Hála istennek, egyetértesz velem. Nem tartod az egészet puszta képzelődésnek? - Drágám, te vagy a legnormálisabb ember, akit valaha ismertem. - Kösz. - Könnyedén megsimította a férfi karját. - Tudod, ott Pullenbrookban kicsit furán éreztem magam a hétvégén. Arch megdörzsölte az arcát, és elgondolkodva nézett maga elé. Egyre felelj, Nicky. Mi értelme lett volna ennek az egésznek? Miért rendezte meg Charles a saját halálát? - Fogalmam sincs róla. - Általában az emberek akkor folyamodnak ehhez a megoldáshoz, ha nagy bajban vannak. Például anyagi gondokkal küszködnek. - Charlesnak nem voltak anyagi gondjai. Ez kiderül a végrendeletéből. Egyébként más okok miatt is eltűnhetnek emberek. - Mint például? - Ha depressziósak. Vagy ha bűntényt követtek el. - Csak nem azt akarod mondani, hogy Charles egy gazember!? kiáltott fel Arch. Nicky vállat vont. - Fogalmam sincs róla, mit gondoljak. Csak azt szögeztem le, az embereknek rengeteg okuk lehet eltűnni: új életet kezdenek... gyilkosok, kábítószercsempészek, fegyvercsempészek... Nicky felállt, és idegesen járkálni kezdett. Az ablaknál egyszerre megállt, kibámult, aztán visszafordult. - Mennyire ismerheti egyik 126
ember a másikat? Hiszen saját magunkat sem ismerjük teljes mértékben! - Igaz - mormogta Arch. A szájához emelte a poharát, mint aki kifogyott a szavakból. Nicky folytatta. - Talán homoszexuális volt, és meg akart szökni a házasságunk elől. Arch hitetlenkedve bámulta. - Erre csak te tudhatod a választ. Tényleg azt hiszed, hogy homokos volt? - Nem. Egyáltalán nem. - Semmi jel? - Semmi. - Ez bizony halvány nemecske volt. Nicky hallgatott. Lassan a székéhez sétált, leült. - Lehet, hogy halvány volt, de ennek semmi jelentősége. Te is tudod, vannak olyan férfiak, akik maguk elől is rejtik a vágyaikat. De aztán, számukra is teljesen váratlanul, kibukik belőlük. Csupán erre gondoltam, mikor szóba hoztam. Ha arra vagy kíváncsi, észrevettem-e Charlesban a homoszexualitás jeleit, hát nem. Kategorikus nem. - És titokban? - Nem. Charles egyenes jellem volt. - Ebben egyetértünk. Nem ismertem valami jól Charlest, de kemény fickónak tűnt. Egy kicsit talán könyörtelennek is. Nem hiszem, hogy elpárolgott volna csak azért, mert nem mer felbontani egy eljegyzést. Ha eltűnt, annak semmi köze sincs hozzád. - Magam is erre a megállapításra jutottam. - Miért? - morogta Arch. - Miért akarna Charles eltűnni a föld színéről? - Legalább százszor tettem fel magamnak ezt a kérdést. - Nicky kimerülten vállat vont. - Nem tudom. Egyszerűen nem tudom. - Talán mégsem őt láttad a tévében. Ha semmi oka nem volt, hogy eltűnjön, akkor csakis öngyilkos lehetett. - Nem hiszem el, hogy meghalt - mondta halkan, de határozottan Nicky. - Itt, belül érzem, hogy él. - A szívére szorította a kezét. - Biztos, hogy valami nagyon, nagyon komoly ok áll az eltűnése hátterében. Valami őrült, lehetetlen dolog, amire egyikünk se gondolhat. Éppen ezért nem tudunk válaszolni a miértekre. Egyébként más sem. Arch figyelmesen nézte, de mondani nem mondott semmit. 127
Nicky most lassan, nyomatékosan folytatta. - Hiányzik egy láncszem, Arch. Van valami Charles életében, amiről nem tudunk. Ezért nincs megoldás. Az ok egyáltalán nem nyilvánvaló. Legalábbis számunkra nem az. Hidd el, messze nem valami hétköznapi titokról van szó. - Úgy érted, hogy titkolt, hogy titkol előlünk valamit? - Valószínűleg. És bármi legyen is ez a titok, sem Anne, sem Philip, sem én nem tudunk róla. - Nick, én nem is tudom, mit mondjak erre... - Arch reményvesztetten vonogatta a vállát. Nicky őszinte tekintete megpihent Archon. - Charles Rómába jött. Nem Ausztráliába, Afrikába vagy a világ végére. Valami miatt itt kellett maradnia. - Van itt még valami. Ha életben van, akkor miből él? Honnan szerez pénzt? - Ha akarta, akkor tetemes összeget halmozhatott fel különböző bankszámlákon. Sok üzleti kapcsolata volt Franciaországban és Spanyolországban. Olaszországgal is kereskedett olykor-olykor magyarázta Nicky. - Több mint valószínű, hogy Svájcban van a pénze. - Értem. - Te ezt nem tudhatod, de Charles már egész fiatal korában is üzleti zseni volt - folytatta Nicky. - Természetesen örökölt is, de saját maga is növelte a vagyonát. Sok mindenben benne volt, játszott a tőzsdén, ingatlanokkal foglalkozott, a borkereskedése valóságos aranybánya volt. A pénzszerzés és szervezés csínja-bínja a kisujjában volt. - Mindent az anyjára hagyott, igaz? - Minden ismert angliai tulajdonát. De honnan tudhatnánk, milyen vagyona volt szerte Európában? - Határozottan bólintott, mint aki megerősödött a hitében. - Charlesnak van miből élnie, nincsenek még kalácsgondjai sem. - Tényleg így lehet. Tehát azt állítod, Charles amolyan titkos életet él. - Megint azt kell válaszolnom, tudni semmit sem tudok, csak találgatok. De a józan ész szerint minden erre vall. Arch témát váltott. - Mik voltak a terveid, mikor Rómába indultál, Nicky? Úgy értem, hogy akartad megtalálni? - Nem volt kidolgozott tervem. Az eredeti filmet akartam megnézni. Megkérdezni, nem látták-e itt Rómában ezt az embert - mutatott a fényképekre. - Ha Charles itt él, akkor bizonyára nyíltan és szabadon 128
teszi. Hiszen éppen ezért kaphatták lencsevégre! Kint volt a téren, nem bujkált senki elől. - Ebben tökéletesen igazad van, de ez édeskevés a továbblépéshez. Clee tudja, hogy itt vagy? - Természetesen. - Azt is, hogy miért? - Nem. Azt nem. A telefonban azt mondtam neki, hivatalos úton vagyok. - Nem hinném, hogy Clee boldog lesz, ha megtudja az igazat. - Nem kell tőle engedélyt kérnem, és nem is fogok. Azt teszem, amit jónak látok. Róma a magánügyem, Arch, csakis az enyém. - Rendben van, csak annyit akartam mondani, Clee ki lesz borulva. Az még nem jutott az eszedbe, hogy veszélyben vagy? Charles Devereaux nem akarja, hogy megtalálják, erre fogadni merek. - Talán. - Még valami. Mit csinálsz, ha megtaláltad? Hátat fordítasz, és elsétálsz? Átadod a hatóságoknak? Nicky összeszorított szájjal hallgatott. - Még mindig szerelmes vagy belé? - szegezte neki Arch a legsúlyosabb kérdést. - Ezért kell a nyomába eredned? - Nem. Már nem szeretem. - Akkor meg mi az ördög kerget? - Mert tudni akarom az igazat. Tudnom kell, mi történt valójában. Riporter vagyok, ezt ne feledd. Tiszta lappal akarom elkezdeni az életemet Clee-vel. - Szerintem zárd le a régi fejezetet itt és most. Csak az idődet pocsékolod. Hangjában komoly aggodalom csengett. Már megint izgul értem, állapította meg Nicky. - Talán szót kéne fogadnom - motyogta, hogy megnyugtassa. - Valóban az lenne a legokosabb, ha hagynám az egészet a fenébe. Kevés az esély megtalálni. És tényleg, mi van akkor, ha megtalálom? - Halkan felsóhajtott. - Igazad van, Arch, mint már annyiszor. A férfi melegen rámosolygott. Végtelen megkönnyebbülés látszott az arcán. - Menj Párizsba, Nicky. Ígérd meg, hogy holnap elutazol. - Megígérem - nyúlt a borért Nicky. Eggyel több hazugság már úgysem számít, gondolta, és belekortyolt az italba. 129
- Menjünk Tony irodájába, ott sokkal kényelmesebb - mondta Jennifer Allen, és bekísérte Nickyt a főnök legbelsőbb szentélyébe. - Hozhatok valamit, Miss Wells? Esetleg egy csésze kávét? - Köszönöm, semmit nem kérek. Szólítson Nickynek. A fiatal lány rámosolygott. - Köszönöm. - Tehát Tony csak késő délután jön vissza - helyezkedett el Nicky az alacsony, olasz stílusú fekete bőrkereveten. - Azt mondta, úgy öt és hat között - válaszolta Jennifer, és Nicky mellé ült. - A Vatikánba ment, a megbeszélés után ebédel, aztán pedig a fogorvosához megy. Nicky összeszorította a száját, bólintott, és azt kívánta, bárcsak korábban beszélt volna telefonon Tonyval. - Segíthetek valamiben? - ajánlkozott Jennifer. Elvégre a társaság szupersztárja ül itt! - Nem hinném. Tonyval szerettem volna beszélni egy múlt szerdai hírről. Épp ma egy hete ment le. - Ja, arról a lövöldözésről a politikai tanácskozáson - kiáltotta Jennifer. - Pontosan. Arra lennék kíváncsi, nincs-e az archívumban egy kópia. Jennifer megrázta a fejét. - Nincs, Nicky. Mindent átküldtünk New Yorkba. - Értem. - Nem tudok segíteni? Mintha aggasztaná valami. Nicky kipréselt magából egy kis nevetésfélét. - Nem aggódom, csak kíváncsi vagyok. Egyébként mégis tudna segíteni. - Azzal kinyitotta a táskáját, elővette a három fényképet: csak kettőt adott át Jennifernek. - Ezt az embert láttam a beszámolóban. Véletlenül állt meg rajta a kamera, és kinagyíttattam a képét... - Miért? Fontos valaki? - érdeklődött Jennifer. - Bizonyos szempontból igen. Egy évvel ezelőtt New Yorkban dolgoztam egy anyagon, amiben ez az ember nagyon fontos szerepet töltött be... - válaszolta nyugodt szenvtelenséggel Nicky. Már jó előre kimódolta a kérdésekre adandó meséket. - Aztán eltűnt, és nélküle nem tudom összerántani az anyagot. Azóta is szeretném megtalálni és beszélni vele. Úgy tűnik, Rómában él. Arra gondoltam, Tony esetleg ismeri. Vagy talán egy helybeli, aki szeret a tévések körül bóklászni. 130
Tony tudhatja, hol gyűlnek össze az efféle alakok. Bárok, éttermek, érti, ugye? Jennifer figyelmesen hallgatta, majd megnézte a képeket. Pár másodperc után megrázta a fejét, és visszaadta a fényképeket. - Azt hiszem, soha nem láttam itt ezt az embert. De... - Elhallgatott, erősen gondolkozott, aztán megrázta a fejét. - Nem. Nem ismerem. - De mi? - erősködött Nicky. - Mondani akart valamit. - Egy pillanatra azt hittem, hogy ismerős... de nem tudom hova tenni. Nicky a táskájába süllyesztette a fényképeket. - Kár. Együtt mentek ki Tony irodájából. Nicky a kijárat felé indult. Feleslegesen vesztegeti itt az idejét. - Mondja meg Tonynak, később majd felhívom. És kösz a segítséget. - Sajnálom, hogy csak ennyire futotta. Nicky végigment a folyosón, megnyomta a lift hívógombját, és várt. A lift megérkezett belépett volna, mikor hallotta, hogy valaki a nevét kiabálja. Jennifer rohant felé a folyosón. - Jaj, de jó, hogy elértem - lihegte. - Most ugrott be, hol láttam ezt a férfit. Megnézhetném még egyszer? - Természetesen. - Nicky elővarázsolta a képeket; a szíve rettenetes ütemben dobogott. Jennifer Dave nagyítását nézte meg alaposabban, aztán biccentett. Ez az. Teljesen biztos, hogy ő. Egy gépen utaztunk múlt csütörtökön. - Repülőn? Hova? - kérdezte Nicky. - Athénba. Ott töltöttem a hétvégét. A pasas mellettem állt, amikor a csomagjainkra vártunk. Még segített is kivinni a taxihoz. - Visszaadta a képeket. - Biztos, hogy ugyanez a férfi volt? - Nicky hangja elváltozott. - Biztos. Rettentő udvarias volt. Igazi úriember, és a hangja gyönyörű. Nicky levegőt is alig mert venni. - Milyen nemzetiségűnek gondolta, Jennifer? - Biztosan angol. Igazi angol gentleman.
131
HUSZONHETEDIK
FEJEZET
Nicky még aznap délután Athénba repült. Az utazás összesen másfél órát tartott. A gép öt órakor landolt a repülőtéren. Amint túljutott a vámvizsgálaton, keresett egy hordárt. Tíz perc múlva kinn állt a fojtogató hőségben, és taxira vadászott. Gyorsan beértek a városba, de mire a Szintagma téren megálltak a Grandé Bretagne Hotel előtt, Nicky teljesen kimerült. A taxiban nem volt légkondicionálás, és Görögországban aszfaltolvasztó meleg van augusztusban. A szobájából az Akropoliszra látott. A lakosztályban óriási megkönnyebbülésére teljes erővel működött a légkondicionálás. Kezdte embernek érezni magát. Kipakolta a magával hozott pár ruháját, lezuhanyozott, megigazította a sminkjét, megfésülködött, belebújt a fehér vászonpantallójába, halványkék vászonblúzt és fehér szandált vett hozzá. A lehető leglengébben öltözött. Fehér bőrtáskáját a vállára vetette, kilépett az ajtón, és liften lement a hallba. A recepciós pultnál a fényesre suvickolt lapnak támaszkodott, rámosolygott a két sötét ruhás fiatalemberre. Azok visszamosolyogtak, napbarnított arcukból elővillant gyönyörű, hófehér fogsoruk. - Nicky Wells vagyok az ATN-től, New Yorkból - kezdte, és az alacsonyabbik fiúra szegezte a tekintetét. - Igen, kisasszony, tudom. Engem Koszta Teopopulosz-nak hívnak, ő a kollégám, Arisztotele Gavrosz. Miben lehetünk a segítségére? kérdezte udvariasan. - Egy barátomat keresem, és nem tudom, itt lakik-e - nyitotta a táskát, elővette Charles fényképét. Megmutatta a két fiúnak. Azok pár pillanatig figyelmesen nézték a képet. Koszta megrázta a fejét. - Sajnos, soha nem láttam ezt az urat. - A másikra pillogott. - És te? Az még egyszer megnézte a képet, közben Koszta megkérdezte: Hogy hívják az urat, kisasszony? - Charles Devereaux - válaszolta Nicky, bár tökéletesen tisztában volt vele, hogy ha van egy név, amit Charles most nem használ, akkor ez az. - Devereaux úr gyakran utazik, és nem elképzelhetetlen, hogy most is álnéven jelentkezett be. Ezért mutattam meg a fényképét. 132
- Aha - válaszolta Koszta, és furán nézett Nickyre. - Miért tesz ilyet az úr? Nickynek szépen kidolgozott története volt, kedvesen válaszolt. - Mr. Devereaux híres író. Nagyon, nagyon híres, és szívesen elkerüli a nyilvánosságot. Ezért aztán gyakran bújik álnevek mögé. - Milyen neveket használ? - Koszta éles pillantással szinte átszúrta Nickyt. - Az egyik kedvence a Smith. Charles Smith - improvizált Nicky. - A másik Charles Dixon. Koszta egy jegyzettömbre firkantotta a neveket, aztán felemelte a fejét. - Megnézem a bejelentőkönyvben mondta, és eltűnt. Arisztotele visszaadta a fényképeket. - Én láttam ezt az urat mondta halkan. - Vagy valakit, aki nagyon hasonlít rá. Nicky gyors pillantást vetett rá. - Tehát igazam volt, majdnem biztosra vettem, a barátom itt szállt meg. Arisztotele megrázta a fejét. - A G. B. Cornerben botlottam bele ebbe az úrba, múlt szombaton. De nem hiszem, hogy szállodánk vendége lett volna. - Mi az a G. B. Corner? - Étterem. Rendkívül elegáns, a hotel előcsarnokából jobbra nyílik. Koszta visszajött. - Kisasszony, sajnos a barátja egyik néven sem jelentkezett be. - Köszönöm a fáradozását. Arisztotele azt állítja, múlt szombaton a G. B. Cornerben látta. Egymásba botlottak. Maga nem látta véletlenül? - Nem. Szabadnapos voltam. Nicky könnyedén megrándította a vállát. - Értem. Tulajdonképpen mindegy is. Egyébként meg tudnák mondani, ezen és a Hiltonon kívül milyen más nagy szálloda van itt Athénban? - Nincs több - vette át a szót Arisztotele, mert Kosztának valami dolga akadt, és elsietett. - Csak kis szállodák vannak, de... - Megvonta a vállát. - Nem hinném, hogy az úr azokban szállna meg. De Vouliagmeniben rengeteg gyönyörű hotel van. Ott próbálkozzon. - Hol van ez a Vouliagmeni? - Nem messze. Kocsival háromnegyed óra. - Rendelne kocsit és sofőrt holnap reggelre? - kérdezte Nicky. - Azt hiszem, odalátogatok. - Hánykor óhajt indulni? 133
- Délelőtt. - Okosan teszi, kisasszony. Akkor még nem lesz elviselhetetlen a hőség. - Arisztotele elmosolyodott, magához húzta a tömböt, és írni kezdett. Nicky a pultnak támaszkodva kérdezősködni kezdett Vouliagmeni-ről. Annyira belemerült a beszélgetésbe, hogy nem vette észre a közeledő Kosztat. A fiú a sarokban álló telefonhoz osont, és ideges gyorsasággal tárcsázott. Rövid várakozás után halkan hadart valamit. Az arca nyugtalan volt, és beszéd közben le nem vette a szemét Nickyről. Arisztotele átadta a papírt. - Ez a sógorom neve, kisasszony. Jó sofőr, óvatos, beszél angolul. Holnap reggel tízre itt lesz önért. - Nagyon köszönöm. Igazán sokat segítettek. Arisztotele közelebb hajolva suttogta: - Olcsón megszámítja, sokkal olcsóbban, mint mások. Nicky rámosolygott, aztán Kosztára nézve, aki még mindig telefonált, búcsút intett. - Köszönje meg Kosztának is a nevemben kérte. - Természetesen. Nicky átsétált a G. B. Cornerbe. Egy pincérrel beszélt, aztán megmutatta neki a fényképet. Az megrázta a fejét, de elvitte a fényképet, hogy megkérdezze a többi kollégáját. Pár perccel később visszament Nickyhez, és sajnálkozva mondta: - Nem segíthetek, kisasszony. Nem láttuk ezt az urat. Ha itt járt is szombaton, senki nem vette észre. Senki. Sajnálom. Nicky taxival a Hiltonba ment, ahol feltette ugyanezeket a kérdéseket: megkérdezte a recepciósokat, a pénztárost, mindegyiknek megmutatva Charles fényképét. A válaszok is hasonlóak voltak. Senki nem látta ezt a férfit, egyik néven sem jelentkezett be. Természetesen. Nicky ezt is várta. Csak a hitelesség kedvéért mondta a kitalált neveket. Meglehetősen fura lett volna, ha barátját keresvén még a nevét sem tudja. És a szolgálatos recepciós minden alkalommal neveket kér. Kilépett a Hiltonból. Annyira ideges és csalódott volt, hogy legszívesebben azonnal visszament volna a szállodájába, de aztán másképp döntött. Leintett egy taxit, és a Piakára ment. A Plaka Athén 134
legrégibb városrésze, apró, macskaköves utcácskák szövevénye, boltocskák, kávézók és éttermek, tavernák tarkítják. Nicky egy órát csavargott, mindent megfigyelt, nyitott szemmel, ahogy az apja tanította kiskorában. Tapasztalatból tudta, az élet telve van váratlan meglepetésekkel, és nem elképzelhetetlen, hogy véletlenül belebotlik Charlesba. A Piakán nyüzsögtek a turisták; Nickynek hamarosan elege lett a lökdösődésből, tumultusból. Végül feladta. Lelke mélyén már hajlott arra, hogy az egész keresgélést feleslegesnek és eredménytelennek könyvelje el. Butaság azt hinni, hogy összeszalad Charlesszal. Taxit keresett, és visszament a Grandé Bretagne-ba; ezzel az erővel idegeskedhet a kényelmes, hűvös szobában is. Mikor kicsit lehűlt, a szobapincérrel roston sült halat, friss gyümölcsöt és egy üveg ásványvizet hozatott. Az ablakhoz lépett, elhúzta a függönyöket, és az Akropoliszt nézte. Tudta, a hegy tetején álló templomot Parthenonnak nevezik. Az apja mesélt róla, mikor kislánykorában itt vakációzott a család. Ma este gyönyörűen kivilágították, mint minden nyári estén. Az ókori romok lenyűgöző hatással uralták a várost. A sofőrt Panajotisznak hívták, vidám, közvetlen fiatalember volt, jól beszélt angolul, és ragyogó mosolya soha nem hervadt le az arcáról. Pontban tízkor érkezett a szálloda elé. Nicky megkönnyebbült, mikor a majdnem új Mercedesre esett a pillantása. Hát még mikor kiderült, a kocsiban légkondicionálás is van. Máris remegett a levegő az aszfalt felett, és örült, mikor beülhetett a hűvös autóba. - Arisztotele azt mondta, hogy Vouliagmenibe akar menni, az Astir Palace Szállodába - kezdte Panajotisz. - Igen. Úgy tudom, összesen három szállodából áll. - Amolyan, hogy is mondják, komplexum. Nagyon szép hely. Gyönyörű. Negyvenöt perc és ott vagyunk. Oké? Kényelmes, kisasszony? - Igen, köszönöm. - Nicky hátradőlt. - Szereti a zenét, kisasszony? - kérdezte Panajotisz a válla felett. Kapcsoljam a rádiót? - Miért ne? - Végül is mindegy. Kibámult az ablakon. 135
Okos dolog volt Athénba jönni? - kérdezte magától. A tegnapi napot elvesztegette, Arisztotele ugyan azt állította, látta Charlest az étteremben, de az ottani pincérek semmit nem tudtak róla. Athén amúgy legalább akkora város, mint Róma, szénakazalban könnyebb a tűt megtalálni, mint egy embert a Metropolisban. Már ha itt van. Talán szót kellett volna fogadnia Archnak, és Párizsba mennie. Ehelyett makacsul követi a rögeszméit, és csak az ösztöneire, nem a józan eszére hallgat. Jennifer története miatt rohant a görög fővárosba. De minek? És tényleg, mit csinál, ha véletlenül megtalálja Charlest? Semmiben nem vagyok biztos, sóhajtotta magában. Viszont képtelen elhessegetni magától azt az érzést, hogy Charles életben van. Még semmi esetre sem. Vouliagmeni amolyan nyaralóhely. A kikötőben jachtok, motorcsónakok. Hosszú, kanyargós út vezetett a dombtetőre, itt álltak a szállodák. Nagyon szépen tervezték meg. Az épülettömbök a sziklák tövében helyezkedtek el, mellettük a bungalósorok. Voltak teniszpályák, úszómedencék, kávéházak, éttermek. A táj lenyűgözően gyönyörű. Fent a sziklák, lent a tenger. Panajotisz leparkolt a szálloda előtt. - Itt megvárom mondta hatalmas mosollyal, és a nadrágzsebéből egy darab papírt húzott elő. A sógoromtól, keresse ezt a férfit. - Köszönöm - válaszolta Nicky, és megnézte a papírlapot. Rövid üzenet Arisztotelétől. Demoszthenész Zoulakisz a menedzser helyettese. Apám barátja. Segíteni fog. A. G. Zoulakisz melegen megrázta a kezét, szélesen vigyorgott, és ékes angolsággal közölte, Arisztotele már telefonált neki. - Megnézhetném a fényképet, Miss Wells? - kérdezte, és feltette szarukeretes szemüvegét. - Természetesen - nyújtotta Nicky a híres fényképeket. Mr. Zoulakisz elvette és alaposan megnézte. Megrázta a fejét, közelebb emelte a képet, aztán a fejét csóválva kijelentette: - Ez az úr soha nem volt a szállodánk vendége. Fontosnak tartom, hogy ismerjem a vendégeinket, és jó az arcmemóriám. - De úgy nézett ki, mint aki felismeri - tiltakozott Nicky, és árgus szemmel figyelte a férfi reakcióját. - Így igaz, Miss Wells. Egy pillanatra ismerősnek tűnt, de ez minden. Lehet, hogy valahol, valamikor láthattam, talán egy másik szállodában 136
vagy a tengerparton. - Elmosolyodott. - De jöjjön, Miss Wells, beszéljen a személyzettel. Ők talán segíthetnek. - Köszönöm, Mr. Zoulakisz. Igazán nagyon kedves. - Semmiség, igazán semmiség - mondta Zoulakisz, aki tényleg szeretett volna segíteni ennek a gyönyörű amerikai nőnek. Két órával később visszakísérte Nickyt a Mercedeshez, és teljesen magánkívül volt, mert fontos látogatójának nem segíthetett többet. Talán a barátja csak átutazóban volt Athénban - jegyezte meg. - Igen, ez lehetséges. - Nicky elköszönt, és beült a kocsiba. Nicky a Grandé Bretagne halljának kellős közepén megmerevedett. Az újságos kioszk mellett jött el, és csak most jutott el a tudatáig, hogy az egyik magazin címlapján Clee fényképét látta. Clee volt a világ leghíresebb fotósa, és csakis egyetlen oka lehetett annak, hogy címlapra került. Valami történt vele! Lipcsében van, ott most nincs háború, de egész Kelet-Németország területén tüntetnek. Nemcsak a csatamezőkön lehet elesni. De Clee-nek nem történhetett baja! Tegnap este beszélt vele. Akkor biztos valamilyen díjat nyert. Igen. De akkor miért nem említette? Szerénységből? Sarkon fordult és visszasietett a kioszkhoz. Előkereste a pénztárcáját, kivett valamennyi aprót. Odaadta az árusnak, és leemelt egy képeslapot. Felmutatta, hogy az újságos lássa, mit vitt el.. A férfi helyeslően biccentett, megszámolta az aprót, és a visszajárót beletette Nicky kinyújtott tenyerébe. Elfordult a kioszktól, tett néhány lépést, és belenézett az újságba. Csak annyi volt a bibi, hogy a kép nem Clee-t, hanem Kevin Costnert, a színészt ábrázolta. Tényleg nagyon hasonlítottak egymásra, könnyen össze lehetett cserélni őket. Fenn a lakosztályában Nicky az asztalra dobta az újságot, és a minibárhoz lépett. Kivett egy üveg kólát. Nagyot kortyolt, és leült. Istenem, Kevin Costner tényleg egy az egyben Clee, gondolta, és fáradtan behunyta a szemét. Aztán a becsapós újságra pillantott. Akár az ikertestvére lehetne. Valahol, a tudata mélyén megszólalt Philip hangja. A világon mindenkinek van egy alteregója! Nicky kiegyenesedett. Ha Kevin Costnert összetéveszthette Clee-vel, akkor ugyanez megtörténhetett Charles Devereaux esetében is! A jó életbe!, motyogta az orra alatt. Mégis egy árnyékot kergetek? Utálta magát. Az ablakhoz ment, és kibámult. 137
Gondolatai elkalandoztak. Egyáltalán nem kizárt, hogy a római hírösszefoglalóban lefilmezett férfi egy idegen; Anne és Philip mindenesetre biztosak voltak benne. Milyen kár, hogy Charles üzlettársa, Christopher Neald nyaral! Ő biztos Nickyvel értett volna egyet. Kicsit sóhajtott, homlokát a hűvös üvegnek támasztotta. Ez az! Egyvalaki segíthet! Charles spanyol üzlettársa, Don Pedro Alejandro Perez. Még egy utolsó kísérlet, határozta el. Az íróasztalhoz sietett, és előkotorta a noteszát. Gyorsan lapozni kezdett. Ez az. Don Pedro címe. Azonnal telefonált Madridba. A vonal másik végén egy női hang közölte vele, hogy a főnöke hétfőig nincs a városban, de délután ötkor elérheti senorita Lopezt, Don Pedro személyi titkárnőjét. Nicky egy darabig csendben üldögélt. Töprengett, tétovázott, nem tudta, mi legyen a következő lépés. Vasárnapig Athénban maradhatna, és reggel elrepülhetne Madridba. De Athén elviselhetetlenül meleg, ugyanakkor az ATN-nek Madridban is van egy irodája. Igaz, Péter Collins, az ottani főnök nem a legközelebbi barátja, de legalább ismerik egymást. Akkor tehát Madrid, határozta el gyorsan. Még ma, ha lehet. Gyakorlott utazó volt már kisgyerekkora óta. Ha el akarsz valamit intézni, pláne ha sürgős a dolog, kérd meg a hotelportást, hogy segítsen. Ők aztán mindent tudnak, mindenkit ismernek, hálózatuk egész Európára kiterjed. Letelefonált a portára, a főportást kereste. A vonal foglalt volt. Akkor személyesen. Lement az előcsarnokba. Janisz, a főportás udvariasan üdvözölte, és azonnal megkérdezte, miben lehet a segítségére. - Még ma Madridba szeretnék repülni. Bármelyik légitársaság megfelel, és foglaltasson egy szobát a Ritzben. Meg tudja tenni, Janisz? - Természetesen. Bízza csak rám, Miss Wells. - Az órájára pillantott. - Becsomagolt, kisasszony? - Többé-kevésbé. - Mindjárt három óra. Ha gyorsan elkészül, még elérheti a késő délutáni járatot. Foglaltatok helyet. - Köszönöm. - Meleg mosollyal jutalmazta a segítőkész portást, elsietett a recepciós pult előtt; fel kellene hívni Jean Claude-ot az Image-ban, és megadni neki a madridi szálloda telefonszámát. Arisztotelét nem látta sehol, Koszta viszont szolgálatban volt. Érezte, a fiú szeme minden lépését követi. 138
- Hello, Koszta - köszönt Nicky. - Köszönöm a tegnapi segítséget. A fiú szokásos udvariasságával válaszolt, aztán megkérdezte. Szerencsével járt a kisasszony? - Sajnos nem. Kiállítaná a számlámat? - Elutazik, kisasszony? - Nicky bólintott. - Amerikába? - Nem. Madridba. - Madridba! - ismételte meglepődve a recepciós. Nicky furcsa pillantással nézett rá. Miért érdekli annyira, hova utazom, gondolta. - Mi a baj Madriddal? - érdeklődött. A recepciós egy pillanatig nem tudott mit mondani. - Elnézést - mormolta aztán zavartan. - Olyan meglepett volt a hangja. - Egyáltalán nem - tiltakozott a fiú. - Kiállítom a számláját. Nicky belenyúlt a táskájába, kivett egy maroknyi drachmát, és Kosztának adta. - Még egyszer köszönöm. - Én köszönöm, kisasszony - válaszolta, és zsebre rakta a pénzt. Koszta egész a liftig követte a pillantásával. Mikor Nicky eltűnt, azonnal a főportáshoz sietett. - Gondolja, sikerül helyet szereznie Miss Wellsnek? - Biztosan - válaszolta kicsit élesen Janisz, aki szemlátomást nem értékelte a kíváncsiságot. - És a szálloda? - A Ritz főportásával jóban vagyok. Régi barátom, nem lesz nehéz szobát szerezni - büszkélkedett Janisz. - De mi ütött beléd? Koszta kacsintott. - Szép nő. Jó borravalót ad. Csak tudni akartam, minden simán megy-e. Janisz bólogatott, aztán a felberregő telefonhoz sietett. Koszta hátrament a kis irodába, felvette a telefont és tárcsázott. Elmegy - morogta, mikor felvették a kagylót. - Mi a fenét találhatott Vouliagmeniben? A madridi Ritzben lesz. Mondd meg neki.
HUSZONNYOLCADIK
FEJEZET
Nickynek csak akkor tűnt fel, hogy követik, mikor pénteken kora este kilépett a Prado Múzeumból, és megállt az árkádok alatt. Ekkor újra 139
megpillantotta a büdös szivart rágcsáló férfit. Először aznap reggel bukkant fel, mikor a szálloda főportásával beszélgetett. A férfi vastag füstkarikákat eregetett a fekete szivarkából, és a füsttől Nickyt fojtogató köhögés kapta el. A főportás udvariasan, de határozottan hadart valamit spanyolul, mire a férfi azonnal a másik oldalra állt. Mikor Nicky végzett, és átvágott a szálloda haliján, örült, hogy megszabadult a fekete szivaros füstjétől. A válla felett visszapillantva látta, az ismeretlen elmélyülten tárgyal valamiről a főportással. Még a liftben is csendesen átkozta, mert a maró füst miatt nem csillapodott köhögése. Később, a Péter Collinsszal megbeszélt éttermi randevúra menet megállt a Palace Hotel melletti árkádos üzletek előtt. Az egyik butik kirakatának tükrében pillantotta meg újra a szivarozó férfit. Az azonnal elkapta a pillantását, sarkon fordult és betért az első boltba. Miután a portán elkérte a szobakulcsot és átvette az üzeneteket, felment a szobájába. Nem tudta kiverni a fejéből az idegent, s azt a lehetőséget, hogy valaki figyelteti. Valaki? Ha igen, akkor az csakis Charles Devereaux lehet. Amint belépett az ajtón, azonnal megérezte az idegen illatot. Megállt a kis előszobában, idegesen pillogott, a szobakulcsot még a kezében szorongatta. Beleszagolt a levegőbe. Semmi kétség, járt itt valaki. Erős illat, mintha férfidezodor lenne. Vagyis nem a szobalány. Az aggodalom ráncokat varázsolt a homlokára. Bement a nappaliba, a kulcsot, üzeneteket és a táskáját az asztalra tette. Gyanakodva indult a hálószobába, azonnal a gardróbszekrényhez lépett, és kinyitotta az ajtaját. Utazótáskája ferdén hevert a szekrény alján, pedig tisztán emlékezett rá, hogy rendesen a sarokba tette. Kivette a mindenes táskáját, és az ágyra rakta. Megnézte a zárat. Feszegették. Megtapogatta: meglazult. Valaki kifeszítette a zárat, és nem tudta rendesen visszarakni. Azt viszont pontosan tudta, hogy mielőtt elindult, a táska zárva volt. Valaki kutatott a szobájában. Kinyitotta. Semmi nem hiányzott belőle. A jegyzetfüzet, útlevél, a magnó, az igazolványai, a pénze, mindene megvolt. Ennek ellenére teljesen bizonyos volt benne, hogy a kis mindenest átkutatták, mégpedig alaposan. 140
Nemcsak a zár miatt, hanem mert semmit nem oda raktak vissza, ahonnan elvették. Becsukta a táskát, és visszatette a szekrénybe. A fiókos szekrény következett. Egyik fiók a másik után. Itt is kurkász kezek keresgéltek. Aggodalmasan megrázta a fejét, és visszament a nappaliba. Lerogyott egy karosszékbe, behunyta a szemét, igyekezett koncentrálni. Véletlen lenne, hogy a szivaros férfi ma többször is belebotlott? Vagy tényleg követte? Ha igen, akkor az csak egyet bizonyíthat: Charles Devereaux él! Kétség nem fér hozzá, a szobáját alaposan átkutatták, és ez megint csak egy irányba mutatott: egykori vőlegénye itt él a kontinensen. Egyszerre felpattant. Ha Charles követteti, mert tudni akarja, kikkel találkozik, ha átkutattatta a szobáját, akkor tudnia kell, hogy ő, Nicky itt van Madridban. De honnan tudhatná? Itt, a Ritzben lenne kapcsolata? Vagy talán az athéni szállodában? És ami még fontosabb: miért teszi? Erre csak egy válasz adható: tudni akarja, Nicky miben töri a fejét, mégpedig kétségbeesetten akarja megtudni. Talán azt hiszi, egy sztori miatt nyomoz utána. Elvégre pontosan tudhatja, miféle újságíró Nicky; ha tehát nem akarja, hogy írjanak róla, akkor az azt jelenti, hogy olyasvalamiben van benne, ami nem tűrné a nyomozást. Valami törvényellenes van a dologban. De mi az, ami jogellenes, és sok pénzt hoz a konyhára? Fegyverkereskedelem, kábítószer-csempészet. De miért akarna Charles még több pénzt keresni? Hiszen már így is mérhetetlenül gazdag. Mégis, akárhogy gondolkozott, Nicky mindig visszatért a pénzhez. Hacsak nem valami egész különleges, bizarr ügybe keveredett... de mibe? A telefon csörgése megszakította a töprengését. - Halló? - Nicky? Péter vagyok. Már kerestelek, üzenetet is hagytam. Nem kaptad meg? - Sajnálom, Péter, most érkeztem, és még nem volt időm átnézni a postámat. - Semmi gond. Amy és én szeretnénk meghívni vacsorára. Ráérsz? - Igen, és nagyon várom, hogy megismerhessem a feleségedet, de nem kell vigyáznotok rám, úgy értem, elboldogulok magam is... - Szó sincs ilyesmiről, szeretnénk, ha eljönnél - szakította félbe Péter. - Meghívtuk néhány barátunkat. A jockey Clubba megyünk. 141
- Már hallottam hírét. - Nyolc harminckor érted megyek, és hazaviszlek egy italra. A vacsora csak fél tizenegy tájban kezdődik. Tudod, Madridban vagyunk. Akkor viszlát, Nicky. - Viszlát - köszönt el Nicky is. Alig tette le a kagylót, újra megcsörrent a telefon. - Halló? - Szia, Nick, Clee vagyok. Jean-Claude mondta, hogy kerestél. - Clee!! Drágám, de jó, hogy hívtál. Hogy vagy? Honnan hívsz? - Istenien! Berlinből. Nem kaptad meg az üzenetemet? - Ebben a pillanatban érkeztem haza, még nem olvastam. - Nicky, fantasztikus hírem van! A legfantasztikusabb! - Clee hangja végtelenül izgatott volt. Nicky szinte a zsigereiben érezte a férfi izgatottságát. - Mondd gyorsan - sürgette. - Jojó üzent! - Hála istennek, Clee. Jól van? Hol van? Párizsban? Clee elnevette magát. - Egyszerre csak egyet kérdezz, mert belezavarodok. Jól van, Hongkongban, de hamarosan Párizsba érkezik. Legkésőbb a jövő héten. - Hát ez csodás. - Ott vagy még? - kérdezte Clee. Nagyot nyelt. - Igen, csak kicsit meghatódtam, ennyi az egész. - Értem én, ne mentegetőzz. Én is hasonlóan éreztem, mikor JeanClaude lerohant a hírrel. - Szóval nem személyesen beszéltél Jojóval? - Nem. Hongkongból hívta az irodámat. - Clee, ez hihetetlen! Talán már hétfőn találkozhatunk vele. - Talán. Mikor érkezel Párizsba? - Azt hiszem, a késő délutáni órákban. - Akkor este együtt vacsorázunk. Csak te meg én! Esetleg még Jojó, ha te is akarod, és ha addigra megérkezik. - Alig várom, hogy láthassam - rebegte Nicky. - És téged is! - Nekem is hiányzol, szívem. Beszélgettek még egy darabig, aztán elköszöntek egymástól. Nicky keze egy pillanatig még a kagylón pihent. Clee annyira izgatott volt 142
Jojó miatt, hogy elfelejtette megkérdezni, mit keres Nicky Madridban. Biztos azt hiszi, dolga van ott. Később, mikor befejezte a sminkelést, megint csörögni kezdett a telefon. - Halló? Senki nem szólt bele a kagylóba. - Halló? - mondta másodszor is, valamivel élesebben. Kattanás, a vonal megszakadt. Nicky azonnal leszólt a szállodai telefonosnak. - Itt Nicky Wells, a 705-ösből. Csöngött a telefonom, de megszakadt a vonal. Maga kapcsolta a hívást? - Igen, Miss Wells - válaszolta az operátor. - Ki keresett, nem tudja? - Sajnos nem. Csak annyit, hogy egy férfihang volt az illető. - Köszönöm. - Nicky letette a kagylót, és visszament a fürdőszobába. Be kellett fejeznie a fésülködést. A tükör előtt megállt, belenézett, de nem is látta saját magát. Valaki megint ellenőrizte, és eszébe jutott, amit Arch Rómában mondott. Az az ember, aki eltűnik, nem akarja, hogy megtalálják. Azt is mondta, veszélyes is lehet a kutatás. Tényleg? Charles Devereaux. Arch szerint a férfi kemény és kegyetlen. Igaza van. Ő maga is észrevette e tulajdonságait annak idején. Hirtelen megdöbbent: lehet, hogy veszélyben van?
HUSZONKILENCEDIK
FEJEZET
A Jojóról kapott hírek teljesen feldobták Nickyt, és egy időre elfeledtették vele még Charles Devereaux-t is. Este szinte lebegett a jókedvtől, könnyed és vidám volt Péter és Amy Collins, meg a barátaik társaságában. Eszébe sem jutott már Arch komor jóslata, hogy az élete veszélyben foroghat. És ma, ezen a csodálatos, napos szombat reggelen is elbújtak a démonok; elkergette őket Nicky jókedve, a gyönyörű napsütés, a hihetetlenül kék ég, a friss kasztíliai levegő. Az elegáns hotel is megnyugtatóan hatott. Minden teljesen hétköznapinak és szokványosnak látszott. Clee telefonja óta Nickynek egyfolytában Jojón járt az esze. Nagyon megkönnyebbült a hírtől, hogy a kínai fiatalembernek sikerült Hongkongba menekülnie. Most már biztonságban van a brit gyarmaton. Alig várta, hogy személyesen találkozzon vele, a fiú 143
szájából akarta hallani, mi minden történt vele azóta, hogy hónapokkal ezelőtt utoljára látták egymást. És legalább ennyire fontos, hogy Clee-vel találkozhasson. Szüksége van rá. Hosszú hetek óta nem látták egymást, és a kényszerű szünet okozta hiány felfokozta benne a férfi iránti érzéseit. Vágyott a kedvessége, melegsége után, hiányoztak okos szavai, szeretete és megértése. Nicky felemelte a csészéjét, és megitta a maradék kávéját. Hátradőlt a székében, pillantása körbejárta a termet. Ma későn reggelizett az étterem kellemesen hűvös kerthelyiségében. A nagy lombú fák tették különleges szállodává a Ritzet. Oázis a nyüzsgő városi forgatagban. Felnézett az égre. Ilyen mesekéket még nem látott. Magasan járt a nap, délre elviselhetetlen lesz a hőség, állapította meg. De a fák alatt pompás; okos dolog volt, hogy laza szövésű vászonruhát és pántos szandált vett fel. Ebben a városban az egyik legfontosabb, hogy az ember szellősen öltözzön. - Senorita Wells. Nicky körbenézett, és a hotelboy fényesre borotvált arcát pillantotta meg. - Igen? - Önnek jött. - Kis ezüsttálcán boríték. Mosolyogva nyújtotta Nicky felé. Nicky némi pénzt tett a tálcára, és leemelte a borítékot. - Köszönöm. A fiú ránézett a pénzre, szélesen elvigyorodott, és zsebre vágta. Gracias, senorita. Nicky kíváncsian nézegette a borítékot. Ki küldhette? Péter? A tegnap esti kedves fiatal pár, akik el akarták csábítani a hétvégére? A borítékon hibátlanul állt a neve, a szálloda címe, de a feladó hiányzott. Feltépte a borítékot. Kivette a levelet, és abban a pillanatban, hogy meglátta a kézírást, megdermedt. Tévedésről szó sincs! A levelet Charles írta. Kedves Nicky - kezdődött. - Mivel ilyen kitartóan keresel, azt hiszem, feltétlenül találkoznunk kell. A hotel halljában vár az a férfi, aki ezt a levelet elviszi neked. Azért küldtem, hogy hozzám vezessen. C. Nicky a kerti fákat bámulta. Az arca kővé meredt. Észre sem vette, hogy összegyűri a levelet, és a markában szorongatja. Nagyokat nyelt. Aztán lenézett az összegyűrt üzenetre, és újra elolvasta. Biztos volt 144
benne, ezt Charles írta. Ismerte a keze írását, a szófűzését. Olyan angolos. Tehát az első perctől kezdve igaza volt. Tudta attól a pillanattól kezdve, mikor meglátta a tévében. De ez a bizonyosság most semmilyen sikerélményt nem adott. Rettenetesen elszomorodott. De nem annyira saját magát, mint Anne Devereaux-t sajnálta. Ki lehet az, aki elviszi Charleshoz? Ha Archnak volt igaza, és tényleg veszedelem fenyegeti, akkor vajon rászánja-e magát, hogy elinduljon Charles küldöncével? Munkája során már többször került életveszélybe, és soha nem hátrált meg. Már régen nem ismeri a félelmet. Viszont nem szabad féktelen kíváncsisága miatt értelmetlenül kockáztatnia sem. De nincs kockázat! Bárki lett is Charles, az biztos, hogy nem gyilkos. Lelke mélyén tudta, volt vőlegénye soha nem bántaná. Miatta egy haja szála sem görbülhet meg. Persze azért az óvatosság nem árt. Bárcsak elérhetné Péter Collinst. Akkor lenne, aki megvárja, amíg Charlesszal beszél. De Péterek a hétvégét a barátaikkal töltik. Egyedül van. Ám legyen. Nicky a hallban a főportást kereste. - Jó napot, senorita Wells. Miben segíthetek? - kérdezte a szokásos udvariassággal. - Jó reggelt. Egy kocsira és sofőrre lenne szükségem, azonnal. Olyan sofőrt kérnék, aki tud angolul. - Semmi gond, senorita. Mennyi időre kellene? - Nem tudom pontosan. Több órára, esetleg egész napra. Mikorra tudja elintézni? - Már itt is van, senorita Wells. A kocsik a szálloda előtt várják vendégeink kívánságait. - Milyen kényelmes. Nemrégiben valaki egy üzenetet hozott nekem. Azt hiszem, itt vár valahol. - Igen, ott áll. Nicky követte a pillantását. Fiatal férfit látott a hall távolabbi sarkában várakozni. - Köszönöm - mondta, és elsietett. A fiatalemberhez lépett. - Én vagyok Nicky Wells. Beszél angolul? A fiatalember biccentett. - Igen. - Hogy hívják? Rövid habozás után: - Javier. 145
- Rendben van, Javier. - Megmutatta a borítékot. - Maga hozta nekem ezt a levelet? - Igen. - Most el kellene kísérnie ahhoz, aki küldte? - Igen. Már várja magát. - Rendben. De a saját kocsimmal és sofőrömmel megyünk. - Nem értem, nekem is van kocsim. Én viszem, senorita Wells. Nicky megrázta a fejét. - Erről szó sem lehet. Vagy a saját kocsimmal megyek, vagy egyáltalán nem megyek - mondta határozottan, elszánt arckifejezéssel. Javier figyelmét ez természetesen nem kerülte el. Habozott, elbizonytalanodott. - Várjon, telefonálnom kell. - Várok - válaszolta hűvösen Nicky; most Charlest hívja, gondolta. A pillantása követte a fiatalembert. Perceken belül visszatért. - Oké, indulhatunk. Kövesse a kocsimat. A sofőrt Josénak hívták. Megvárta, míg Nicky kényelmesen elhelyezkedik a kocsiban, azután előrement Javierrel megbeszélni az útvonalat. Nicky az ablakon át figyelte a két férfit. Hallotta, mit beszélnek, de nem értett spanyolul. Két másodperccel később Jósé beült a kormány mögé, és begyújtotta a motort. Puhán gördültek ki a szálloda elől. Már a széles sugár úton haladtak, mikor Nicky megkérdezte: - Javier megmondta, hogy hova megyünk? - Igen, kisasszony. A ring mellé. - A ring? Az mi? - A madridi bikaviadalok helye, a híres Plaza de Toros de las Ventas. Nincs messze, húsz perc kocsival. Legfeljebb fél óra, a forgalomtól függően. - Értem. Fél órával később Jósé megállt egy mellékutca barna téglaháza előtt. - Kérem, várjon itt meg, Jósé. Nem maradok sokáig - mondta Nicky a sofőrnek, aki kinyitotta az ajtót. - Értem. Nem megyek el. Ha kell, egész nap itt maradok. - Köszönöm - biccentett Nicky. - Biztos nem tart tovább pár óránál tette hozzá, és Javier mellé lépett, aki már a bejárati ajtónál állt. - Ez az a hely? - kérdezte Nicky. 146
- Bent vár - válaszolta Javier. Kinyitotta az ajtót, és előreengedte Nickyt. A keskeny folyosón megint a fiú ment elöl, mutatta az utat a lifthez. Nicky szája hirtelen kiszáradt, olyan lett, mint a tapló. Nem tudta, mi vár rá.
HARMINCADIK
FEJEZET
Javiernek saját kulcsa volt a lakáshoz. Beengedte Nickyt. Hirtelen egy kicsi, sötét előszobában találta magát. A padlón keleti szőnyeg, a fal melletti asztalkán művirág, a falakon bikaviadalokat ábrázoló metszetek. Kíváncsian nézett körül. Észrevette a becsukott ajtókat, az előszobából nyíló hosszú folyosót. Szemben a nappali, boltíves bejárattal. Minden csendes, az életnek semmi jele. Nicky torkát szorongás fojtogatta. Hol lehet Charles? - Erre, kérem - mutatott Javier a nappali felé. Gyors pillantással felmérte a szobát. Hétköznapi. Semmi személyes jelleg. A padlót itt is keleti szőnyegek borítóik, a fehér falakon újabb bikaviadal-poszterek. A kerevet és a két karosszék unalmas, olajzöld bársonyhuzattal bevonva, középen olcsó, fémlábú, csempeborítású asztalka. Nicky félig-meddig abban reménykedett, hogy Charles vár itt rá, és most csalódottságot érzett, mert a szoba üres volt. Az ablakhoz lépett. Kinézett, és egy kőhajításnyira meglátta a híres Plaza de Toros de las Ventast. Akárki élt ebben a lakásban, az nem Charles volt. Biztos csak találkákra kibérelt lakásról van szó. Nem létezik, hogy egy ilyen környezetben élne! Az ízlése ezt nem viselné el. - Hello, Nicky! Meglepetésében kis híján ugrott egyet. Megpördült. Charles Devereaux-vei állt szemben, bár a férfi nagyon megváltozott. A haja és a bajusza feketére festve, bőrét sötétre barnította a nap; ráadásul idegen, kemény kifejezés telepedett az arcára. Eredetileg az anyjához hasonlóan szőke és fehér bőrű, igazi angolszász külsejű fiatalember volt. De most! Tengerészkék vászonnadrágot, fehér, nyitott nyakú inget viselt. Nicky még soha nem látta ilyen öltözékben. 147
Egy szót sem tudott kinyögni. Nem készült fel a szemtől szemben való találkozás okozta sokkra. Úgy érezte magát, mint akit gyomorszájon vágtak. Itt áll Charles, teljes életnagyságban, szemlátomást egészséges. Ők meg évekig abban a hitben éltek, hogy beleveszett a tengerbe! Nick egész testét rázta a remegés, a szíve veszedelmesen kalimpált. - Nagyon jól nézel ki, Nicky - szólalt meg végre Charles, és közelebb lépett. - Köszönöm, hogy eljöttél. - Pár lépésnyi távolságban megállt, és a nőre mosolygott. Nicky nem viszonozta a mosolyt. Az arca merev volt, fagyos, a szeme jéghideg. Végre beszélni is tudott, a hangja ridegen csengett. Hagyjuk az udvariaskodást, jó!? Nem ezért vagyok itt. - Csak segíteni szerettem volna, kedvesem - válaszolta halvány mosollyal. A hangja. A fensőbbséges kis mosolya. Valami megpattant Nickyben. A gyász, a fájdalom, minden hatalmas dühvé alakult benne, és kitörni készült. - Te rohadt szemét! Miért csináltad? Hogy tehettél ilyet? Velem meg az anyáddal? Hogy lehettél ennyire kegyetlen? Ha tudnád, mit szenvedtünk. Majd' megszakadt a szívünk! Gyászoltunk, te állat! Soha, soha nem fogom tudni megérteni, hogy szerethettelek valaha is! Gyűlöllek! Tiszta szívemből gyűlöllek! Charles szemlátomást megdöbbent a váratlan dühkitöréstől, az állkapcsán megremegtek az izmok. Szólni azonban nem szólt, nem védekezett, csak mereven nézte Nickyt. Nicky arcán a harag könnyei gördültek végig; előrelódult, ököllel verte a férfi mellkasát, arcát. A kétségbeesett harag rettenetes erőt kölcsönzött neki. Charlest váratlanul érte a vad tombolás. Megtántorodott az ütések súlya alatt, de gyorsan visszanyerte az egyensúlyát. Igyekezett lefogni a megvadult nőt, és végül sikerült elkapnia a csuklóját. - Hagyd abba, Nicky. Azonnal hagyd abba! Nevetséges vagy. Ez nem vezet sehova! Azért kérettelek ide, hogy megmagyarázzam... - Követtettél - ordította Nicky. - Én aztán nem! - vágott vissza a férfi. - A lakosztályomat is átkutattad, te mocsok! Egy másodpercnyi habozás után Charles úgy döntött, ezt elismeri. Igen, megtettem. De nem követtettelek. - Megrázta a fejét. - Én nem. Senkit nem küldtem a nyomodba. 148
Nicky ügyet sem vetett a tagadásra. - Megrendezted a halálodat, megszöktél és új életet kezdtél - kiabálta. - Csaló, szélhámos, felelőtlen alak! Nem tudom, mi volt az okod, de semmilyen magyarázattal nem moshatod tisztára magadat... - Nem volt más választásom - vágott közbe a férfi jeges, kimért hangon. - Azért tettem, amit tettem, mert nem volt más választásom. - Mindenkinek van választása! - Nekem nem volt. Csak a kötelesség maradt. - Kötelesség! - sikoltott fel Nicky. - Ezt ne akard nekem bemesélni! Milyen kötelesség? - Ezt szeretném elmagyarázni, és ha megértettél, remélem, elmész és békén hagysz. Nicky nem válaszolt. Charles folytatta. - Kockáztatod az életemet, Nicky. - Mit értesz azon, hogy kockáztatom? - Az életemet viszed a vásárra azzal, hogy körberohanod a világot és utánam kérdezősködsz, meg a fényképemet mutogatod - mondta váratlanul halk hangon, farkasszemet nézve Nickyvel. - Senki nem tudhatja, hogy élek. Senki! Még az anyám sem. Nicky a váratlan vallomástól döbbenten meredt rá. A pillantása megtelt hitetlenkedéssel. Charles folytatta. - Gyere, ülj le, és uralkodj magadon. - Nem lesz könnyű. - Úgy is jó - morogta. - Légy szíves, hallgass meg. De ne kapj dührohamot, jó? - Jézus, Charles, nem vársz tőlem egy kicsit sokat? A férfi elengedte a csuklóját, s Nicky karja tehetetlenül hanyatlott le. - Sajnálom - motyogta bocsánatkérően. - Soha nem tudtam, mennyire erősen szorítok. Egy pillanat és itt vagyok. - Azzal kiment az oldalajtón. Nicky a falnak támaszkodott. A lába alig tartotta meg. Még mindig remegett benne a harag. Csak harag és gyűlölet, más semmi. Mikor Charles visszatért, egy másik fiatalember jött a nyomában, nem Javier. A férfi egy tálcán vizespalackot és két poharat hozott. Ellépett Nicky mellett, és a tálcát letette az asztalra. Nicky orrát megcsapta az erős parfümillat. Azonnal felismerte. 149
Charles erre felfigyelt. Mikor megint kettesben voltak, megkérdezte: - Mi a bajod Pierre-rel? - Ő kutatta át a holmijaimat - válaszolta keményen. - Honnan tudod? Láttad? - Nem. De megéreztem a szagát - nézett Charles szemébe. A férfi elsápadt. - Ezt hogy érted? - kérdezte. - A parfüm. A szobám bűzlött a parfümjétől. - Még túl fiatal - morogta Charles magának. - Tapasztalatlan és gondatlan. - Mást nem is mondott. A csend elhúzódott. Aztán halkan: Pierre nem talált semmit. - Mert nem volt mit találnia - vágott vissza Nicky. - Természetesen a fényképeken kívül. Charles erre nem válaszolt. - Na gyere, üljünk le. Nicky azonban állva maradt. Most már tudta, jogosan haragudott éveken át, és egyáltalán nem bánta meg előbbi kitörését. Amúgy a férfinak igaza van. Ha nem uralkodik magán, semmit nem tud meg. Hagyni kell, hadd beszéljen. - Gyere - hívta újra a férfi. - Ülj le - mutatott a mellette lévő székre. Ülj már le, kérlek! - Az asztalon lévő üvegért nyúlt, és telitöltötte a két poharat. - Kérsz egy pohárral? - Igen. Nagy itt a meleg - biccentett Nicky. Charles abban a pillanatban felugrott, és behúzta a zsalugátereket. Aztán visszaült, és Nickynek kínálta a poharat. Ő csak nézte. Ezt a férfit szerette annyira? Imádta, a felesége akart lenni. Megosztotta vele az ágyát, az életét, erre most egy teljesen idegennel áll szemben. Leült, ivott a vízből. - Már nyugodtabb vagyok, beszélhetsz. - Szigorúan bizalmas dolgokat kell elmondanom. Senkinek nem beszélhetsz róla, soha! Anyámnak sem. Nicky csendben várt. Charles folytatta. - Ígérd meg, hogy soha, egyetlen szóval sem teszel említést arról, amit itt hallasz. - Nem tudom, hogyan tehetnék ilyen ígéretet. - Akkor, sajnos, nem beszélhetek. - Miért nem tudhat Anne ezekről? - Mert ha megtudná, hogy élek, látni akarna, és ez lehetetlen. Veszélyes lenne. Neki. - Miért? - A kérdésre nem kapott választ. 150
- Ha megígéred, ha a becsületszavadat adod, hogy amit elmondok, az kettőnk között marad, akkor mindent elmesélek, miért kellett megrendeznem az öngyilkosságomat. - Oké, megígérem. Nem mondom el sem Anne-nek, sem senki másnak, hogy életben vagy. - Egy élő léleknek sem, Nicky. Ígérd meg! - Ígérem. - Őszintén remélem, komolyan veszed az ígéretedet. De neked nem természeted a szószegés. Nemzetbiztonsági ügyekről lesz szó. Brit nemzetbiztonságról. Nicky előrehajolt, összeszűkült a szeme. - Mondtam, hogy egy szót sem szólok. Megígértem. - Rendben. - Egy darabig hallgatott, aztán halkan megszólalt. - Brit titkos ügynök vagyok. Nicky ezt a mondatot várta a legkevésbé. Nem volt könnyű megőriznie a hidegvérét. Erre nem gondoltam, szidta magát. - Az MI6? - kérdezte nyugodt hangon. - Nem, a SIS egy másik különleges alakulata. Többé kevésbé olyan, mint az MI6. Azért kellett megrendeznem az öngyilkosságomat, mert új személyazonosságra volt szükségem. - Miért? - hajolt megint előre Nicky. - Be kellett épülnöm egy külföldi titkosszolgálatba. - Azt akarod mondani, kém vagy? - Azt. - És hova épültél be? - Ne butáskodj, ezt nem árulhatom el. Használd az okos fejecskédet mondta kedvesen. - Értem. Mióta vagy ügynök? - Pontosan tizenöt éve. Huszonöt évesen szerveztek be. - Tehát már akkor is a brit titkosszolgálatnál voltál, mikor megismerkedtünk - mondta Nicky, és szorosan összekulcsolta az ujjait. Mégsem tudtam mindent rólad, gondolta. - Így igaz. - De össze akartunk házasodni! Hogy akartad elrejteni előlem ezt a titkot? - Könnyen. Először is téged teljesen lekötött a hivatásod. Az volt az első. Sokat is utaztál. Őszintén szólva eszembe sem jutott, hogy valaha is szaglásznál utánam. Nem ilyen a természeted. Évekig senki 151
nem sejtett semmit. Tökéletesen fedeztem magam a borkereskedéssel. - De hisz az sikeres üzlet volt! - álmélkodott Nicky. - Az ilyen vállalkozások nem szoktak hasznot hozni, ha csak arra szolgálnak, hogy fedezzenek valakit! Charles elmosolyodott. - Hát, sajnos, ez mindig gondot okozott. Bármibe kezdtem, mindig sok pénz lett belőle. - Az biztos. - Ideális fedőszervezetnek látszott. Bárhova elutazhattam, mindig volt magyarázat - mondta Charles. - Aztán mikor Chris Nealdet bevettem az üzletbe, már nem kellett többé az íróasztal mögött rostokolnom. Mehettem a dolgomra. - Nekem mindig teljesen normálisnak tűnt a dolog - állapította meg Nicky. - Az is volt. A végére persze Chris vállalata lett, hiszen ő végezte a munka dandárját. De nekem így megfelelt. Ezzel váltottam meg a szabadságomat. - Chris tudta, hogy ügynök vagy? - Úristen, dehogy! - Ki segített az öngyilkosságban? - Ezt sem árulhatom el. - Egy másik ügynök? Charles biccentett. - És miért kellett felszívódnod ilyen hirtelen? Hiszen tökéletesen fedezve voltál, senki nem sejtett semmit. Miért nem házasodtunk össze, és ment volna minden a maga útján? - Ez lett volna a szándékom, de az esküvő előtt pár hónappal derült ki, hogy hosszú időre el kell utaznom. Elkerülhetetlenné vált, hogy egy SIS-ügynök beépüljön abba a bizonyos külföldi titkosszolgálatba; és ehhez illegalitásba kellett mennem - magyarázta. - Mindannyian tudtuk, ez évekbe telhet. Gondoltam, tisztességesebb, ha az esküvő előtt tűnök el, mintha utána. - Értem. De miért pont te? Miért nem valaki más? - Mert nekem különleges képességeim vannak. Nagy a tapasztalatom. Sok nyelven beszélek. Én voltam a legalkalmasabb, és gyorsan kellett cselekedni. Időbe telik, amíg megnyered az emberek 152
bizalmát. - Ivott egy kis vizet, majd folytatta. - Szóval az a lényeg, hogy tudtam, hosszú évekre el kell tűnnöm. - És ezért feláldoztad a közös életünket - mormolta halkan Nicky. - Kénytelen voltam. A hazáért - válaszolta, és le nem vette a szemét Nickyről. Mély sajnálkozás ült az arcán. Nicky hallgatott. - Ha ez megnyugtat - mondta gyengéden a férfi -, nagyon szerettelek. - Legszívesebben hozzátette volna, még mindig szereti, de tudta, hogy ez most teljesen felesleges. - Nagyon sok fájdalmat okoztál, Charles - mondta vontatottan Nicky. - Tudom. Képes leszel valaha is megbocsátani? - A körülményekre való tekintettel... igen. Már megtörtént. - Átható pillantást vetett a férfira. - Az anyád kis híján belepusztult. - Igen... - Most már jobban van. Eljegyezte magát Philip Rawlingsszal. - Tudom. Olvastam a Timesban. Régóta el akarta már venni. Most legalább boldogok. Én is szeretnék kérdezni tőled valamit, Nicky. Hogy jöttél rá, hogy életben vagyok? És honnan kerítettél rólam fényképet? - Rajzoltam. - Nicky elejétől végéig mindent elmagyarázott. Mikor befejezte, Charles hitetlenkedve csóválta a fejét. - Nekem eszembe sem jutott, hogy rám áll a kamera. Egy barátommal a közeli étteremben ettünk, amikor meghallottuk a lövéseket. Természetesen kiszaladtunk, hogy megnézzük, mi történt. Láttam a kamerát. Az ösztöneimre kellett volna hallgatnom, és azonnal elmenni. De győzött a kíváncsiság. Általában sokkal óvatosabb vagyok. Nicky bólintott. - Persze. Bajuszt növesztettél, befestetted a hajadat. De a szemed nem változott, az most is zöld. - Általában barna kontaktlencsét viselek, ám úgy gondoltam, a mostani alkalommal felesleges lenne. De ne térjünk el a tárgytól. Hogy jutottál Athénba? - Két héttel ezelőtt, még Pullenbrookban elhatároztam, hogy átugrom Rómába. Teljesen véletlenül az ottani irodánk titkárnője felismerte a fényképedet. Együtt utaztatok Athénba. - Tényleg! Az a kellemes amerikai lány, akinek a csomagjait segítettem vinni. - Pontosan. 153
- Így jutottál Rómából Athénba. Kérdezősködni kezdtél a nagy szállodákban? - Ott voltál, vagy nem? Úgy értem, nemcsak átutazóban. - Nem. Két napot töltöttem Athénban. - És a Vouliagmeniben laktál, igaz? - Tévedés. De egy kapcsolatommal valóban ott találkoztam. Ott ettünk. Egyébként egy biztonságos házban laktam a városban. - Ez is az? - Igen. - De nem itt laksz. - Nem. - Itt tudtad meg, hogy megérkeztem, vagy már az ideérkezésem előtt kaptál fülest? - Előtte. Abban a pillanatban, mikor kérdezősködni kezdtél utánam, rögtön értesítettek. Pontosan tudtam, mikor indulsz Madridba. Mindig egy lépéssel előtted jártam, Nicky. - A Grand Bretagne-ban volt egy embered. Koszta, igaz? Vagy Zoulakisz? - Nem árulhatom el. Egyébként mi vezetett Madridba? - Semmi. Nem tudtam, hogy itt vagy. A spanyol üzlettársadat kerestem, mert abban reménykedtem, Don Pedro talán segíteni tud. - De hisz azt állítottad, anya nem hitte el, hogy én vagyok rajta! Ennyi nem volt elég? - Nem. Tudod, a lelkem mélyén biztos voltam benne, hogy nem haltál meg. - Igen, mindig is jó megérzéseid voltak. Még valamit! Mikor rájöttél, hogy élek, mit gondoltál, miért tűntem el? - Őszintén szólva nem tudtam dűlőre jutni. Ez volt a legrosszabb. Nem találtam választ a miértekre. Az úgynevezett öngyilkosságod után semmilyen botrány nem volt, tehát nem keveredhettél pénzügyi svindlibe. Arra következtettem, netán valami törvényellenes dologba fogtál. - Mire gondoltál pontosan? - mosolygott Charles szeme. - Kábítószer-kereskedelemre - suttogta Nicky. - Hát, nem tartottál valami sokra, Nicky! - Nem. Miért, mit kellett volna gondolnom? 154
Charles felállt, kinézett az ablakon, aztán visszament a helyére. Roppant nyugtalanít, hogy valaki követett Madridban. Bizonyos vagy benne? - Nem százszázalékosan - vonogatta Nicky a vállát. - Miből gondoltad, hogy a nyomodban vannak? - Tegnap a szálloda halljában beszélgettem a főportással, mikor mellém került egy férfi. Aztán a sétálóutcában majdnem orra buktam benne. És mikor pár órával később kijöttem a Pradóból, ott várakozott az oszlopoknál. Véletlenül sikerült leráznom. - Értem. Le tudnád írni a külsejét? - Persze. Spanyol volt, ebben biztos vagyok. Középmagas, jól öltözött. Fekete haját simán hátrafésülve hordja. Úgy negyven körül lehet, és örökké a szájában a fekete cigarillo. - Miből gondolod, hogy spanyol? - Úgy néz ki. A főportással is spanyolul beszélt. Hallottam, mikor elmentem mellettük. - Gondolod, hogy szállóvendég? - Nem tudom. - Talán nem is követett. Esetleg egy helybéli selyemfiú, aki szereti a szőke szépségeket. Egyszerűen fel akart csípni. Nem ritkaság az ilyesmi. - Attól tartasz, elvezettem hozzád? - Abban biztos vagyok, hogy ez nem történt meg. - Még valami. Tegnap csengett a telefonom. Mikor felvettem, senki nem szólt bele. Megkérdeztem a szállodai telefonost, és azt mondta, ő kapcsolta hozzám a hívást. Egy férfi keresett. - Én voltam. - Miért nem szólaltál meg? - Meg akartalak kérni, találkozzunk tegnap este, de meggondoltam magam. Attól féltem, halálra rémítelek. Úgy döntöttem, okosabb, ha várok reggelig. - Madridban élsz? - Nem. - Akkor hol? - Mindenütt. Sehol. Itt és ott. Soha nem vagyok hosszú ideig ugyanazon a helyen. - Biztonsági okokból? 155
- Fején találtad a szöget. - Sajnálom, ha veszélybe sodortalak, Charles. Megölnének, ha kiderülne, hogy beépített ember vagy, igaz? Charles könnyedén elnevette magát. - Biztos. Egy percet sem haboznának. Ilyen a titkosszolgálat. Soha senki nem állította, hogy ez egy életbiztosítás. Nicky kinyitotta a táskáját, elővette a fényképeket. Neked adom mondta. - Köszönöm. - Charles darabokra tépte a képeket, és beleszórta a hamutartóba. - Ugye tudod, soha senkinek nem árulom el, hogy élsz? - Tudom. - Mindent tönkretehettem volna. - Nicky az ajkába harapott. - Bizony - értett egyet a férfi. - És az rettenetes következményekkel járna. Évek hosszú és kemény munkájával lehetne csak jóvátenni a kárt. De ne aggódj, semmi bajt nem okoztál. Ha igen, az mostanra már kiderült volna, és akkor nem üldögélnénk itt. Már elvittek volna. Ez a gondolat elborzasztotta Nickyt. Csüggedten hallgatott. Kisvártatva aztán megszólalt. - Az a férfi... aki követett... megkérdezzem, a szállodában lakik-e? Később felhívhatsz... - Ne, Nicky! Ne csinálj semmit, ne avatkozz bele. Túl veszélyes. Hidd el, magam is elboldogulok. Vannak embereim. Ki fogjuk deríteni, ki volt az az ember. - Jó. - A titkosszolgálatok világában semmi sem az, aminek látszik. Soha. Minden a feje tetején áll. - Kicsit sóhajtott. - Senkiről nem tudhatod, kicsoda valójában. - Kiegyenesedett. Amint lehet, utazz el Madridból. - Holnapra terveztem. - Remek. Jobban érzem magam, ha tudom, hogy biztonságban vagy. Nicky megértette, nincs már miről beszélniük. Felállt. - Azt hiszem, most megyek. - Az ajtóhoz indult. Charles követte. Nicky megállt és bevárta. - Örülök a találkozásnak, Charles. Sok mindent sikerült tisztáznom magamban.
156
- Én is örülök, hogy láthattuk egymást, Nicky. - Féloldalra hajtott fejjel tanulmányozta a nőt. Szája szögletében az ismerős kis mosollyal mondta: - Gyönyörű vagy, mint mindig. Nicky biccentett, de képtelen volt megszólalni. Charles folytatta. - Még most is járod a világot, hogy feltárd a valóságot a közönségnek. De férjhez nem mentél. Vagy csak nem viselsz karikagyűrűt? Tényleg, Nicky, férjhez mentél? - Nem. - De van valaki az életedben? - Igen. De nem régóta. - Szereted? - Azt hiszem. Nem tudom. - Hozzámész? - Nem kért meg. - Akkor ostoba. És ha megteszi? Igent mondasz? - Még nem tudom. - Soha nem lettem volna képes bántani téged, ugye tudod - váltott témát Charles. - De azért nem haragszom, hogy sofőrrel kísértetted ide magadat. - Csak óvatos voltam. Nicky elindult a keskeny folyosón, de Charles elkapta a karját és szorosan magához ölelte. Nicky meglepődött, de nem tiltakozott. Megértette, a férfinak szüksége van a közelségére, az érintésére. Érezte Charles heves szívdobogását. Istenem, még mindig szeret, nyilallt belé a gondolat. Nagyot nyelt, és gyengéden eltolta magától a férfit. - Jobb, ha megyek - suttogta, és szinte akarata ellenére felnyúlt, és megsimogatta a férfi arcát. - Ne aggódj, soha nem árullak el, Charles. - Hiszek neked, Nicky - mondta, és az ajtóhoz kísérte. - Bízom benned. A Ritzbeli szoba magányában Nicky elengedte magát. Hason fekve, keservesen zokogott az ágyon. Majd a szíve szakadt meg. Siratta Charlest, siratta magát, az elveszett közös múltat és az életet, amit együtt élhettek volna le. Végül lecsillapodott. Hosszú ideig feküdt még arcát a párnába fúrva, végiggondolta az elmúlt hetek eseményeit. Érthető módon 157
lelkiismeret-furdalást érzett, mikor arra gondolt, milyen keményen ítélte meg Charlest. Még hogy bűnöző! Hogy is tételezhette fel róla!
HARMINCEGYEDIK
FEJEZET
Az évnek ebben a szakában a párizsiak kiveszik rendes évi szabadságukat; a turisták pedig elözönlik a várost. De Nickyt ez nem zavarta; boldog és megkönnyebbült volt, hogy végre itt lehet. Madridot nem ismerte túl jól, utolsó látogatását nem számítva csak egyszer járt ott, de semmi kedve nem volt visszatérni. Az elmúlt negyvennyolc óra megviselte; különösen az előző napi találkozó Charlesszal. Madrid mostantól kezdve kellemetlen emlékeket idéz majd fel benne. Szombat este csak a legutolsó járatra sikerült helyet szereznie. Az éjjelt a Plaza-Athénében töltötte. Clee csak vasárnap este érkezik, és hétfő előtt nem találkoznak. Egyébként jó is így, mert szüksége van egy kis magányra, hogy rendet tegyen zavaros gondolatai között. Nem aludt jól. Éjjel is Charles járt az eszében. Mennyire meg akarta találni, és mégis milyen váratlanul, szinte sokkolóan hatott rá a találkozó. Meg kell emésztenie az új tényeket. Délelőtt tíz körül ébredt. Rosszkedvű és elégedetlen volt. Délre súlyos mélabú vett rajta erőt. Valahogy le kell győznöm, gondolta. Felöltözött, és kisétált a szállodából. Nicky természeténél fogva optimista alkat volt, nem szokott hozzá a hullámvölgyekhez, és most ki nem állhatta magát. Abban reménykedett, hogy a napsütés, a nyüzsgő, vidám párizsi utcák majd segítenek. Amióta az eszét tudta, mindig hazájának érezte Párizst. Most azon igyekezett, hogy elővarázsolja a lelke mélyéről fiatalkori élményeit, a vidám hangulatot. A múlt boldog emlékei legyőzhetik a jelen démonait, gondolta, miközben energikus léptekkel járkált mindenfelé. Egyenletes tempóban sétált, gondolatai ide-oda cikáztak. Ám egy kérdés újra meg újra visszatért: ha Charles már huszonöt éves korában belépett a brit titkosszolgálat kötelékébe, akkor miért épített ki vele olyan szoros kapcsolatot? Bárcsak megkérdezte volna tőle! Meg azt is, 158
miért nem írt neki búcsúlevelet. Talán nem tudott mit írni, vagy feleslegesnek találta; az Anne-nek írt levél is tömör, szűkszavú volt. Mindegy, erre már soha nem fog választ kapni. Túl késő, elszalasztottá a lehetőséget. Befordult a Champs-Elysées-re. Átvágott a Place de la Concorde irányába, és belépett a Tuileriák kertjébe. Lelassított, körülnézett. Évek óta nem járt erre, pedig mennyi szép emlék kötötte ide. Eszébe jutott Marié Thérése Bouret, a lány, aki vigyázott rá. Ő akkor hétéves volt, Marié Thérése tizenhét. Olyan volt hozzá, mintha a nővére lenne, nem a dadája. Vidám, kedélyes, jólelkű. Szinte mindennap lehozta ide a kertbe játszani. És még mennyi gyönyörű helyre vitte el az alatt a hat év alatt, amíg a szülei Párizsban dolgoztak. Marié Thérése-zel volt először a Louvre-ban, vele látta a Mona Lisát. Együtt mentek fel az Eiffel-torony tetejére, ott mondta a lány, hogy az Arc de Triomphe egy hatalmas kerékre hasonlít onnan a magasból, s a sugárutak voltak a küllők. Amikor anyja elvitte Fontainebleau-be meg Versaillesba, a történelmi kiruccanásokra, ahogy maguk közt nevezték, Marié Thérése mindig velük volt. Őt is anya tanította a történelemre. Soha nem volt unalmas, épp ellenkezőleg: lenyűgözően izgalmasan mesélt. Marié Thérése-hez bújt, amikor a szülei nem voltak otthon, neki mondta első francia mondatait. Szerették egymást. Később sem szakadt meg köztük a kapcsolat, és ha Nicky Párizsban járt, rendszerint találkoztak. Marié Thérése huszonhárom évesen férjhez ment, és egy évvel később fia született. Sajnos a férje tíz évvel ezelőtt egy autóbalesetben életét vesztette. Mérnök volt, és kiküldetésben kereste a pénzt. Paul, a fiuk most huszonkét éves, ő is mérnök, mint az apja. Nemrégen nősült. Fel kell hívnom, gondolta Nicky. Meg is teszem, amint visszamegyek a szállodába. Ettől a gondolattól felvidult. Egy darabig céltalanul lézengett a kertben, aztán kifelé indult. Elhaladt a Carroussel kert mellett, átment a Pont des Arts-on. Ez Párizs egyetlen acélhídja. Mikor megérkezett a Malaquais rakpartra, nem tudta, merre tovább; két út állt előtte: sétálhat a Szajna-parton a Notre-Dame-ig, vagy a rakpart mögötti zegzugos utcácskákban. 159
Valamikor erre laktak, az Ile Saint-Louis egyik tizennyolcadik századbeli épületének második emeletén. Úgy döntött, majd később elsétál arra. Mire megérkezett a Saint-Germain térre, már elöntötte a veríték. Rettenetesen kimerítette a gyaloglás és a hőség. Kinézett egy kávézót a tér árnyékos oldalán. Leült, tejeskávét rendelt meg kenyeret, paradicsomsalátát, csirkeszeleteket és egy üveg ásványvizet. Az elmúlt napokban nem evett valami sokat, s most csodálkozva érezte, hogy farkaséhes. A pincér azonnal kihozta a vizet. Nicky szomjasan, szinte egy hajtásra megitta, aztán elégedetten hátradőlt. Jót tett a hosszú séta, érezte, ezen az éjszakán tud majd aludni. Holnap már Clee-vel lesz. Már alig várta a találkozást. Levette a napszemüvegét. Hunyorogva nézelődött. Nagy volt a nyüzsgés, az emberek sétálgattak, kávézgattak, élvezték a nyári napsütést. Beszélgetés és nevetés zsivaja töltötte be a teret. Mindenki olyan rettentően hétköznapi, gondolta Nicky. Ez megnyugtatta. Nem kell állandóan Charleson gondolkodni, figyelmeztette magát. Valójában nagy szívességet tett, mert eltűnt az életéből, és nem sodorta magával az árulás és képmutatás világába. Micsoda rettenetes élet várt volna rá, ha feleségül megy hozzá. Marié Thérése Párizs másik végében lakott, a Boulevard de Belleville mellett. Még taxival is jó félórába tellett az út a szállodától. Kicsit késett, mert hatalmas dugókon kellett keresztülevickélniük. Megmászta a keskeny lépcsőket, és azon töprengett, vajon barátnője miért él a városnak ebben a részében. Belleville - Szép város - nem érdemelte meg a nevét. Semmi báj nem volt benne. Valahogy lepusztultnak látszott. Marié Thérése pedig jobbhoz szokott. Mikor felért az emeletre, és túljutottak az ölelésen, Marié Thérése bevezette a nappaliba. Szép tágas volt, kellemes, otthonos hangulat lengte be. Marié Thérése szép volt és élettel teli, mint mindig. Hatalmas, sötét szeme figyelmesen nézett, a szája szögletében állandó mosoly bujkált, mint annak előtte. - Most már megértheted, milyen nehezemre esik kimozdulni innen mutatott begipszelt térdére. - így nemigen lehet lépcsőt mászni.
160
Nicky együtt érzőn bólogatott. - Sajnálom, hogy ez történt, és nem ebédelhettünk a Relais Plazában. De ettől függetlenül jó újra látni téged. Istenien nézel ki. - Úgy is érzem magam, ma chérie, kivéve a lábamat. Botjával megütögette a gipszet, és elfintorodott. - Ezt neked hoztam - nyújtotta át Nicky a fekete csomagot. - Nicky! Nem kellett volna. - Remélem, tetszeni fog. Ha nem jó, kicserélik. - Biztosan remek lesz. De gyere már beljebb, ülj le, kicsikém, amíg kibontom a csomagot. Te milyen jószívű vagy! Leültek egymással szemben a széles, kényelmes karosszékekbe. Marié Thérése kinyitotta a csomagot. Csodaszép, vörös-fehér selyemsál volt benne. Az arcára volt írva, hogy nagyon tetszik neki. - Köszönöm, annyira aranyos vagy. - Talpra vergődött, és Nickyhez bicegve arcon csókolta. - Egy üveg fehérborral és a kedvenc pástétomoddal vártalak. Nicky kuncogni kezdett. - Remélem, van hozzá cornichon is. - Természetesen. Anélkül nem is mernélek kínálni. Nem felejtettem ám el, hogy mennyire szeretted. Úgy ettétek a Nathalie nevű barátnőddel, mint a cukrot. Nickyből kitört a nevetés. - És soha nem felejtem el az ízét. Azt hiszem, Nathalie sem. - És hol van most a gyönyörű Nathalie? - Los Angelesben. Sikeres filmes lett belőle. - Bizony, olyan szép volt, hogy már akkor tudni lehetett, sztár lesz belőle. - Ma is szép, de nem színésznő, hanem producer. A háttérben dolgozik, nem a kamerák előtt. - Te viszont előttük, Nicky. Szoktalak látni a tévében. Fantasztikus vagy, nemrégiben mutatták be nálunk azt a dokumentumfilmedet, amit a bejrúti asszonyokról készítettél. Megható volt. Büszke voltam rád. - Köszönöm - mormolta zavartan Nicky. - Gondolom, szinkronizáltak. - Igen - bicegett át a szobán Marié Thérése. - Kiveszem a jégről a bort. - Segítek - ugrott fel Nicky. - Merci, chérie. 161
Nicky a keskeny folyosón a konyhába ment, kinyitotta a bort, tálcára tette, mellé poharakat, pirítóst, kristály- tálban vitte a cornichont. Marié Thérése papírszalvétákat hajtogatott, és a tálat Nicky visszavitte a szobába. Kényelmesen elhelyezkedtek, koccintottak, és Nicky nyugodtan körbenézett. - Szépen laksz, nagy is a lakás, de nem értem, miért ezen a környéken. A bal parton is kényelmesen éltél, nem? - De igen, Nicky. De ott csak egy hálószoba volt. Az nem elég három embernek. - Háromnak? Paul és a felesége veled élnek? - Nem, nekik saját lakásuk van. A barátom, Marcel miatt költöztem ide. Özvegyember, van egy fia. Ez az ő lakásuk. A legegyszerűbb az volt, ha ide költözöm. Kipofoztuk, összecsomagoltam, és... - Vállat vont. - Elégedettek vagyunk. - Hisz ez remek - örvendezett Nicky. Volt dadusa bizony sokkal fiatalabbnak nézett ki negyvenhat événél. Rövid, göndör haja még nem őszült, arcbőre fiatalos, és barna szeme csillog a boldogságtól. - Marié Thérése, te szerelmes vagy! Látom a szemeden. Marié Thérése elpirult, bólintott, és szégyenlősen, kislányosan lesütötte a szemét. - Marcel biztos remek ember - mondta Nicky. - Bizony az, Nicky. Évek óta nem voltam ennyire boldog. Kedves, jó ember. - Összeházasodtok? - Talán. Semmi nem sürget - megvonta a vállát. - Ha majd kedvünk lesz hozzá. És veled mi a helyzet, Nicky? - kíváncsiskodott Marié Thérése. - Tegnap csak annyit mondtál a telefonban, a barátod itt él. Azért jöttél, hogy találkozz vele? - Igen. Fotós. Két éve Bejrútban találkoztunk. Aztán együtt voltunk Kínában... és összejöttünk. Június végén. - Soha nem hittem volna, hogy épp egy franciával hoz össze a sors. Tetőtől talpig amerikai kislány voltál. - Még most is az vagyok, azt hiszem - nevetett Nicky. - És a barátom is az, csak itt él. Cleeland Donovannak hívják. Biztos láttad a képeit. - Oui! - lelkesedett Marié Thérése. - És összeházasodtok? - Talán - válaszolta Nicky. 162
- Csodás lenne, ha ideköltöznél... akkor talán többet találkoznánk mondta kedves vágyakozással Marié Thérése. Ebben a pillanatban csengettek. - Nicky, kinyitnád az ajtót? Az ebéd érkezett. A szomszéd vendéglőből rendeltem. Nicky kisietett, Marié Thérése utána szólt: - Mindent kifizettem, csak tedd a sütőbe az ételt. - Oké - válaszolta Nicky a válla felett, és kinyitotta a bejárati ajtót. Átvette a hatalmas tálcát. A pincér még beköszönt a ház asszonyának, majd elment. Marié Thérése mégis kibicegett a konyhába. Az ajtónak támaszkodva figyelte a tüsténkedő Nickyt. - Isteni csirkés kuszkuszt csinálnak magyarázta. - Az illata mindenesetre csábító - állapította meg Nicky, felegyenesedett, és kisimította a haját az arcából. Marié Thérése folytatta: - Gyerünk a szalonba, igyunk még egy pohárral, addigra kész az ebéd, és közben mesélj a barátodról. - Szíves örömest - villantott fel egy széles mosolyt Nicky. - Azzal kezdem, hogy egyszerűen csodálatos alak. - Aha. Tombol a szerelem, mi? - Úgy néz ki - válaszolta Nicky.
HARMINCKETTEDIK
FEJEZET
Nicky hangulata abban a pillanatban megváltozott, amint ajtót nyitott Clee-nek hétfőn este. A szomorúság és melankólia utolsó foszlányai is elröppentek. Elfelejtette mindazt, ami az elmúlt napokban nyugtalanította. Csakis Clee számított. A férfi széles, boldog mosollyal állt a küszöbön. Barna szeméből sugárzott a szerelem. Nicky visszamosolygott, és kitárta a karját. - Hiányoztál, Nicky - mondta Clee. Magához szorította, közben a lábával belökte maga mögött az ajtót. - Túl hosszú volt ez az idő, kicsim - suttogta a hajába. - Nekem nagyon soká tartott. - Nekem is - válaszolta Nicky hozzábújva. - Rettenetesen hiányoztál. - Ennek örülök. - Clee könnyedén szájon csókolta, és vállát átkarolva beirányította a kis nappaliba. 163
Kicsit eltolta magától szerelmesét. - Nicky! Istenem, de jó, hogy újra látlak. Vágytam rád. - Hát még én! - válaszolta Nicky. Magát is meglepte heves kitörése. Általában sokkal óvatosabban bánt a szavakkal, érzésekkel; de most alig várta már, hogy elbújhassanak Provence-ban, hogy végre mindent elmesélhessen, legfőképp pedig hogy kettesben lehessen Clee-vel. El akarta felejteni Charles Devereaux-t. - Legjobb, ha azonnal elmondom a gondjaimat - kezdte a férfi egy grimasszal. - Milyen gondjaid vannak, Clee? A férfi nem válaszolt azonnal. Inkább kérdezett. - Jól látom, jégbe hűtött pezsgő vár az asztalon? - Dom Pérignon. A kedvenced. - Igyunk egy pohárral, aztán mindent elmagyarázok. Nicky hirtelen elgyengült. Le kellett ülnie. Remélem, nem kell elviselhetetlen híreket hallanom. Nem bírnám ki, ha újabb kiküldetésről lenne szó, gondolta. Hisz egyébre se várt, csak az együttlétre. Szüksége van Clee-re, a törődésére, a szeretetére. Clee az asztalhoz lépett, kinyitotta a pezsgősüveget, és megtöltött két kristálypoharat. Koccintottak. A férfi nagyot kortyolt. - Hm, ez finom - mormogta, és a kandallóhoz lépett. - Nehéz napom volt az irodában. - Mi a baj, Clee? - sürgette Nicky. Clee a kandalló párkányára tette a poharat. - Oké, kezdem. Csőrepedés van a fürdőszobámban. Tegnap arra jöttem haza, hogy úszik a lakás. A fürdőszoba, a hálószoba víz alatt áll. Na jó, majdnem. Egész nap szerelőt kerestem, de francia sajátosság, hogy mindenki csak holnaptól ér rá. A házvezetőnőm minden tőle telhetőt megtett, hogy betömje a lyukat, de ennek ellenére képtelenség, hogy ma otthon aludjak. Tehát... - Benyúlt a zakója zsebébe, elővarázsolt egy fogkefét, és a pohár mellé dobta. - Itt kell aludnom. Már ha maradhatok, természetesen. - Mi az hogy! - kiáltotta nevetve Nicky. Mérhetetlenül megkönnyebbült. - Jaj, de örülök. Ezt nevezed te gondnak? Persze nagyon sajnálom, ami a lakással történt, de isteni, hogy itt alszol. A férfi elvigyorodott. - Úgyis fel kellett már újítani. - Komolyabb arccal folytatta. - Viszont nem tudunk szerdán lemenni a házba. Az irodában is rengeteg a dolgom... 164
- Mint például - szakította félbe az asszony. - Két társam is elutazik. Pete és én megosztottuk magunk között a feladatokat. Nagy baj lenne, ha még egy hetet Párizsban kellene töltened? - Clee, drágám, imádom Párizst! Egyébként teljesen mindegy, hol vagyok, ha veled lehetek. - Nicky, ennél jobb hírt hetek óta nem hallottam - válaszolta széles mosollyal. De a szeme komolyan figyelte az asszonyt. Minden kis rezdülését észrevette, és most örömmel konstatálta, hogy Nicky érzelmei elmélyültek a legutolsó találkozás óta. Egy korty pezsgő után folytatta. - Van még valami, bár félek, ez tényleg csalódást okoz. Jojó csak a hétvégén érkezik Párizsba. A mai ünneplésünk teljesen magánjellegű lesz. - Sajnálom - válaszolta Nicky két korty között. - Az a legfontosabb, hogy mi ketten együtt vagyunk. Egyébként, ha már elindult, nem lehet baja. Beszéltél is vele? - Nem. Szombaton telefonált az irodába. Jean-Claude azt mondta, ma kellett volna megérkeznie. A legfrissebb hír a te titkárnődtől érkezett. Clee megitta a pezsgőt, újra töltött magának, és megkérdezte Nickyt, kér-e még. Az csak a fejét rázta. - Kösz, nekem elég. Clee a kandallónak támaszkodva kérdezte: - Sikerült a római utad? És az athéni, a madridi? - Jól, kösz. A te berlini és lipcsei küldetésed? - Meglehetősen, meglehetősen. Az az érzésem, hogy hamarosan érdemes lesz visszamenni. Nagy a forrongás, de egyelőre semmi nem történt. - Belemerült a lipcsei, berlini, a kelet-európai, és különösen az orosz politikai helyzet elemzésébe. Nicky kényelmesen elhelyezkedve, figyelmesen hallgatta. Élvezte éles eszét, megalapozott ítéleteit. De az agya másik része Clee személyét leste. Remekül néz ki, állapította meg. Az arca lesült, a haját kiszívta a nap. Sötét- kék öltönyében, világoskék ingében, tengerészkék nyakkendővel még soha nem látta ennyire jóképűnek. A viselkedése franciás, de az arca igazi amerikai arc. Kisfiús, nyitott, kedves. Barna szeme őszinte. Széles, ír szája nagylelkűségről és gyengédségről mesél. Igen, Cleeland Donovan roppant vonzó, kellemes férfi. 165
Elborította a férfi iránt érzett gyengédség. Most fogta fel igazán, milyen sokat jelent neki ez az ember. A világon senki nem olyan fontos, mint Clee. Annyira elmerült saját érzelmei felfedezésében, hogy észre sem vette, mikor a férfi abbahagyta a beszédet. Halkan füttyentett. Nicky megrebbent, és kiegyenesedett. - Hé, Nicky, merre jártál? - kérdezte nevetve. - Untatlak? - Jaj, dehogy untatsz. Tényleg nem. - Mi a baj? - követelőzött a férfi. - Olyan fura az arcod. - Szeretlek. Clee levegő után kapkodott. - Mi!? - Szeretlek. Három lépéssel mellette termett, leült Nicky mellé. Megfogta a kezét. Szorosan tartotta, árgus szemekkel figyelte az asszony arcát. - Nicky, megismételnéd még egyszer? - Szeretlek, Clee. Szeretlek. - Nicky, drága Nicky! - A két kezébe fogta Nicky arcát, megcsókolta. Lassan hátradöntötte a párnára. Kisimította Nicky arcából a szőke hajtömeget. - Szeretlek. Nagyon, nagyon szeretlek. Már mondtam. És fájt, hogy nem lehettem veled. Nicky az ujja hegyével megérintette Clee ajkát. - Tudom, drágám, én is így voltam vele. Clee perzselő szenvedéllyel tapadt az ajkára. Nyelvük játékosan találkozott. Clee egyszerre kibontakozott a csókból. - Menjünk az ágyba - súgta. - Kívánlak. Clee felállt, kézen fogva felsegítette Nickyt, és bementek a hálószobába. Lekapták magukról a ruhát, összekapaszkodtak. Hosszú másodpercig álltak összeölelkezve, egyetlen szót sem szóltak, csak szorították egymást, és boldogok voltak, hogy végre együtt lehetnek. - Még soha nem éreztem így - suttogta végül a férfi. - Én sem - válaszolta halkan Nicky, és lelke mélyén tudta, hogy igazat mond. Charlest egészen másképp szerette, mint Clee-t. Elhallgattak. Clee szinte belebújt Nicky hajába, a keze gyengéden simogatta a hátát. A férfi izgalma felgerjesztette Nickyt is. Átvette az irányítást: gyengéden eltolta magától Clee-t, és az ágy felé húzta. Egymással szemben feküdve belemerültek egymás tekintetébe. 166
- Nicky, Nicky, drága kicsi Nicky - súgta Clee. Magához húzta, a jobb kezével a tarkóját simogatta. - Azt szeretném, hogy teljesen az enyém legyél... fogadj el... - Igen... én is így akarom... Ajkuk újra egymásra talált. Clee Nickyre feküdt, a kezét a háta alá csúsztatta és magához húzta. A szája követelőző lett. Nicky hasonló szenvedéllyel válaszolt. A férfi nem tudott uralkodni magán, minden előjáték nélkül belehatolt. Nickyben elakadt a levegő. A férfi egyre mélyebben járt benne, ő pedig lábaival átölelte. Egy ütemre mozogtak, egyre gyorsabban és gyorsabban. - Istenem, Nicky, istenem - kiabálta Clee. Kapkodva szedte a levegőt. Nicky teste megfeszült, egyre erősödő remegés rázta. - Clee! Szeretlek! - sikoltotta. Kinyitotta a szemét, hogy nézhesse a férfi arcát. - Szeretlek - nyögdécselte. Egyre erősödött a belső remegés. Ívben felemelkedett a teste. Az asszony szenvedélye elborította Clee-t. Teljesen beleolvadt Nicky testébe, egymás nevét nyögdécselték, forró szavakat suttogtak. A férfi zihálva zuhant Nickyre. Aztán felemelte a fejét, és megcsókolta Nicky arcát. Nedves volt, érezte a könnyek sós ízét. - Te sírsz? - csodálkozott. Letörölte a cseppeket. - Nicky, mi a baj? Miért sírsz? - Nem tudom - suttogta. Felnézett rá félig nevetve, félig sírva. - Azt hiszem, a boldogságtól. Clee elmosolyodott, de nem szólt semmit. - Ez finomabb piknik, mint a múltkori, a farmon - mondta két falat között Clee. Sült csirkét vacsoráztak. - Szerintem nem - tiltakozott Nicky. - Az volt életem legfinomabb vacsorája. Isteni dolgokkal kínáltál, beleértve a világ legfinomabb mogyoróvajas kenyerét. Clee hátravetette a fejét, úgy nevetett. - Ha csak ennyi kell a boldogságodhoz, könnyű lesz veled az életem. Nicky is nevetett, és az ágy melletti kis asztalkáról felemelte a poharát. - Azért időnként kemény is tudok lenni! Törökülésben ücsörögtek a hatalmas ágy közepén, a szálloda fehér fürdőlepedőibe burkolózva. Kettejük között egy tálon csirke, a 167
kenyereskosárban kenyér. A tálalóasztalt begurították a nappaliból, azon várta őket a friss saláta, a gyümölcs és egy üveg Montrachet. - Minden lány összetéveszt Kevin Costnerrel? - kérdezte váratlanul Nicky. - Jézus, dehogy. Miért? - Én összetévesztettelek. - Miről beszélsz, Nick? Nicky elmesélte athéni tévedését az újságosstandnál. - Szerintem csak vágyakoztál egy igazi mozisztár után - viccelődött Clee. - Nem, Clee, én téged akarlak. - Ha nem vetted volna észre, a kívánságod teljesült. Nicky rámosolygott. - Ennek örülök. - És mi a helyzet veled, Nick? Én megkaptalak téged? - Igen, drágám. Clee elmosolyodott, és a levegőbe küldött egy csókot. Nicky belekortyolt a borba, aztán két tenyere közé fogta a poharat. Elgondolkozva nézett maga elé. - Clee kezdte kis idő múlva -, mikor Londonból felhívtalak, mielőtt Rómába mentem, említettem, hogy meglátogattam Anne Devereaux-t... - Látogatóba mentél, nem? - Igen, ez volt az egyik ok, de volt valami más is. Nicky megköszörülte a torkát, aztán belevágott. - Arra a gondolatra jutottam, Charles még életben van. Megrendezte az öngyilkosságát, felszívódott, és valahol új életet kezdett. Clee elképedve bámult rá, aztán letette a csirkecombot. - Nem beszélsz komolyan! - Megrázta a fejét, megpróbált nevetni. - Ugyan, Nicky, ne viccelődj velem. - Nem viccelek. Halálosan komolyan beszélek. Józan hangja megtette a hatást. Clee elkomolyodott, és óvatosan fontolgatva a szavakat kérdezte: - Miből gondoltad, hogy életben van? Nicky mindent részletes alapossággal elmesélt, amíg az athéni részhez nem érkezett. Ott valamivel szűkszavúbban tárgyalta az eseményeket. Madridról egyáltalán nem mesélt. Mikor befejezte, Clee fura, kifejezéstelen hangon szólalt meg. - Mi a fenének akartad egy halott nyomában bejárni a világot? Nem okozott 168
még elég fájdalmat? Még mindig érzelmeket táplálsz iránta? Erről van szó? - Nem. Erről szó sincs - tiltakozott Nicky. - Már régóta megszabadultam Charles iránti érzelmeimtől, hidd el. Sokkal korábban, mint beléd szerettem volna. - Ha te mondod - nézett merőn Nickyre. - Ha te mondod, akkor elhiszem, Nick. Csak azt mondd meg, miért akartad megkeresni. - Tudnom kellett az igazságot, Clee. Megdöbbentem, nem akartam hinni a szememnek. Az a férfi annyira hasonlított Charlesra, hogy úgy éreztem, muszáj elmennem Anne-hez elmondani neki. Egyszerűen nem tudtam megszabadulni attól az arctól. Tudod, mindig is nyugtalanított, hogy nem találták meg Charles testét. - Most már megnyugodtál? - Igen. - Még valamit árulj el, Nicky. Mitől vagy most biztos benne, hogy öngyilkos lett, hogy tényleg halott? - Mert bármerre mentem, falakba ütköztem. Sem Rómában, sem Athénban nem találtam a nyomára. - És miért mentél Madridba? Mit találtál ott? - Azt hiszem, semmit. Meg akartam mutatni a képeket a volt üzlettársának. Bizonyosságra volt szükségem. - És mit mondott? - Nem találkoztam vele, mert elutazott. Szombaton pedig iderepültem. - Miért e hirtelen váltás, Nick? - Eszembe jutott, ha téged összetévesztettelek Kevin Costnerrel, akkor ugyanez megtörténhetett mással is. - A fényképek sokszor félrevezetik az embert. Mutasd, Nick, hadd nézzem meg őket. - Már nincsenek meg... ugye nem haragszol, Clee? - Nem. Haragudni nem haragszom, csak meg vagyok döbbenve. Kicsit váratlanul ért. Jobb lett volna, ha mindent azonnal elmondasz. Akkor lett volna időm megszokni a gondolatot, hogy a pasas esetleg él, és a versenytársam. - Neked nincs versenytársad, Clee. Szeretlek! - Örültem volna, ha megbízol bennem. Viszonylag értelmes alak vagyok, tisztelem az érzelmeidet, az eszedet és a függetlenségedet. 169
Soha nem avatkoznék bele az ügyeidbe, ha erre nem kérsz meg külön. Az isten szerelmére, felnőtt nő vagy, jó nevű újságíró, sokat dolgoztunk együtt. Azt hiszed, nem ismerlek, nem bízom meg benned? Soha nem bántam úgy veled, mint egy gyerekkel! - Tudom, Clee, tudom, hogy ismersz, mindenkinél jobban. Örülök, ha bízol bennem. Ez kölcsönös, tudhatod. Váratlan csend telepedett közéjük. Pár perc múlva Clee megszólalt: Tehát az anyja szerint a fényképek nem őt ábrázolták. - Pontosan. És Philip Rawlings is ezt mondta. - Mi a mostani helyzet Charlesszal kapcsolatban? - Eltűnt személynek nyilvánították, mert nem találták meg a holttestét. Ilyen esetekben az öngyilkos búcsúlevelét nem tudják figyelembe venni. Azt nem tudom, a rendőrség lezárta-e már az aktát. Nem is kérdeztem Anne-től. - Velem soha nem beszéltél Charlesról. Az a kevés, amit tudok, Archtól származik. Ő meg roppant hűséges barátod, és nem pletykál. Azt sem tudtam, hogy búcsúlevelet hagyott maga után. Neked címezte? - Nem. Az anyjának. - És mit írt? - Anne megmutatta a levelet. Csak pár sor. Hideg és szenvtelen. Azt írta, nem akar tovább élni, és az egyetlen lehetséges megoldást választja. Reméli, megbocsátanak neki. - Anne megbocsátott? - Nem tudom, de abban biztos vagyok, hogy máig gyászolja. - Neked is írt? - Nem. - Nem furcsállottad? - De. Valószínűleg nekem nem volt mit írnia. - Ezt miért mondod? - Mert hónapokkal előtte készült rá. Eladta a részvényeit, eladta a lakását, végrendeletet készített. Mindent elrendezett. Ha lett volna valami, amit tudatni akar velem, akkor írt volna, nem igaz? - Örülök, hogy elmondtad. Egyáltalán nem haragszom - villant fel Clee kisfiús mosolya. - Szeretlek, és szeretnélek mindentől megvédeni... - Én is szeretlek. 170
- Akkor ne beszéljünk többet Devereaux-ről. Temessük el egyszer és mindenkorra. - Már eltemettem. - Nicky lecsusszant az ágyról. Cleehez bújt, és szorosan átkarolta. - Köszönöm. Csodásan megértő vagy - mormolta. Egy perc és itt vagyok. Ne menj el! - Soha nem megyek el - suttogta Clee. Nicky a fürdőszobába ment, becsukta maga mögött az ajtót, és nekitámaszkodott. Annyira szerette volna elmesélni a teljes igazságot. Hál' istennek, zökkenőmentesen sikerült minden. Életének ez a fejezete végérvényesen lezárult.
HARMINCHARMADIK
FEJEZET
- Azután Mai meghal a kórházban, és viszem testét szülőkhöz mondta Jojó, először Clee-re, majd Nickyre pillantva. - Barátok segítenek. Riksával visznek. Megyünk Mai házához. Szülők sírnak, nagyon szomorúak. Én is nagyon szomorú vagyok. - Jojó megrázta a fejét, és gyászosan hozzátette: - Mai olyan fiatal... - Megremegett a hangja, nem tudta tovább mondani. Nicky együtt érzőn megsimította a fiatalember karját. Nehéz volt elhinni, hogy a kínai fiú végre itt van velük Párizsban; jól néz ki sötét öltönyében és a fehér ingben. A nyakkendője piros. Látszik rajta, hogy túlélte a legrosszabbat, gondolta Nicky. Megköszörülte a torkát. - Clee-vel együtt tisztában vagyunk, mennyire nehéz időszakot kellett átvészelned. Mi veled siratjuk Mait mondta Nicky. Jojó megpróbált mosolyogni, de nem sok sikerrel. - Tudom, Nicky. Clee-hez fordult. - Köszönöm, Clee, hogy segítettél Mainak. Jó ember vagy, jó barát. Te is, Nicky. - Bárcsak segíthettünk volna rajta - sóhajtott Clee. A szíve összeszorult, ha eszébe jutottak a Tienanmen téren gyülekező fiatalok. Szeptember eleje volt, egy pénteki nap, kora este. Jojó meglátogatta őket, hogy elmesélje menekülése történetét. Utána elmennek megünnepelni a régen várt találkozást. Mr. Loong vendégei lesznek, akit Jojó a jótevőjének nevezett. - Nickyvel rettentően aggódtunk 171
miattad - váltott témát Clee. - Nem tudtuk, mi történt veled az elutazásunk után. Hongkongban több napig vártunk, de csak nem jöttél. - Sajnálom, hogy nem jöhettem. Nehéz volt, Clee. - Nem kell bocsánatot kérni - mondta Nicky. - Értjük mi. Csak nagyon szerettük volna tudni, mi van veled. Reméltük, hogy nem börtönöztek be - mosolygott melegen Jojóra. - Hála istennek, hogy épségben megúsztad. - Sok minden történt. De szerencsém volt. - Mesélj el mindent részletesen. Hogy jutottál Párizsba? - kérdezte Clee. - Az elején kezdem, jó? - Rajta - mosolygott rá Clee. Jojó mély levegőt vett. - Elmentetek, és mindenütt rendőrök voltak. Elmentem Mai házába. Mai szülei elrejtettek. Rendőrség sokat kérdezgetett a diákokról. Sok a letartóztatás. Sokan börtönbe mennek. Az egyetemen rossz dolgok vannak, veszélyes. Maradok Mai szüleinél egy hetet. Ők félnek, hogy rendőrök megtalálnak. Mai papája barátokhoz visz. Tíz napig bújok. Nehéz. Veszélyes. Muszáj elmenni Pekingből. - Június közepén mentél el Pekingből? - kérdezte Nicky. - Nem. Még maradtam Pekingben. Bújtam. Aztán Mai anyja mondta, meneküljek, vannak kapcsolatai. Dél-Kínába küld. Mai papája ad pénzt. Van a ti pénzetek. Biztonságban van. Mai mamája mondja, sok-sok pénz kell, vesztegetni nagyon fontos. - És végül hogy jutottál Hongkongba? - kérdezte Nicky. - Sok ember segített. Egyszerű emberek. Gyűlölik a kormányt. Gyűlölik, amit diákokkal csináltak. Szeretik demokráciát. Sok különböző ember segített. Mai anyja eljuttatott Senzenbe... - Az Hongkong mellett van - magyarázta Clee Nickynek. - Különleges gazdasági zóna. - Te ismered Senzent, Clee? - kérdezte Jojó. - Igen, egy évvel ezelőtt jártam arra. - Újra Nickyhez beszélt. Amolyan alvilági hely. De folytasd, Jojó. - Kellett papír. A kínai polgárnak utazáshoz papír kell. Mai apjának barátja vette a papírjaimat. 172
- De hogy jutottál Pekingből Senzenbe? Nagy a távolság? kíváncsiskodott Nicky. - Mai apja elvisz Sanghajba, kocsin. A bátyja segít. Ez hálózat, érted, Nicky. Sok ember segíti egymást. Segítik diákokat. De nem mondhatok többet. Érted? - Persze, értem - válaszolta Nicky. - Nem akarsz túl sokat elárulni a hálózatról, mert akkor a diákok nem használhatják többé. - Pontosan, Nicky. Augusztus elején érek Senzenbe. Van különleges kapcsolatom. Barát barátja. Maradok két hétig. Senzeni barát egyik nap elvisz a bevásárlóutcába, Zong-Jing utca. Egyik oldala Kína, a másik Hongkong. Sok a turista, megvesztegetjük a rendőrt. Elfordítják a fejüket. Átmegyek a határon. - De a másik oldalon ott voltak a hongkongi rendőrök - álmélkodott Clee. - Velük hogy boldogultál? - Futottam. A mellékutcákban, sikátorokban. Elbújtam. Vízbe ugrottam. Mr. Loong hajóval várt. Mindennap hajó várt rám, amíg megérkeztem. - Ki ez a Mr. Loong? - próbálkozott Nicky. - Mai anyjának bátyja. Nagyon fontos ember Hongkongban. Nagy üzletember. 1948-ban megy el Sanghajból, mielőtt jönnek a kommunisták. Export-import üzlete van. Nagyon gazdag. Segít nekem. Elhoz Párizsba. - Hongkongban illegális bevándorló voltál, papírok nélkül. Hogy sikerült kijutnod? - kérdezte Clee. - Tudom, van kínai útleveled, de mi a helyzet a vízummal? - Mr. Loong elintéz mindent. Sok barátja van. Valódi hongkongi útlevelet vesz. Az én nevemmel. - Megmutatnád? - kérte Nicky. - Persze. - Belenyúlt a zakója zsebébe, és elővette az útlevelét. Clee felállt a karosszékből, hogy ő is megnézhesse az útlevelet. Nickyvel egymásra néztek. Mind a ketten azt várták, hamis okmányt látnak, de az valódi volt. Érvényes, igazi útlevél, Jojó teljes nevével: Csin Jong Jo. - A barátod, Mr. Loong, nagyon magas kapcsolatokkal rendelkezik, Jojó - állapította meg Clee. Jojó nevetve bólogatott. - Most mik a terveid? - kérdezte Clee. - Itt maradsz Franciaországban? 173
- Mr. Loongnak van párizsi irodája. Itt leszek a titkára. Talán maradok, talán New Yorkba megyek. - Nickyre nézett. - Erről holnap még beszélünk, rendben? - mondta Nicky, és az órára pillantott. - Indulnunk kellene. Mr. Loong nyolcra vár bennünket. - Jó. - Jojó felállt. - Mr. és Mrs. Loong nyolcra vár a Ritz Hotelben. Place Vendome. Hemingway lakosztály. Clee elkapta Nicky pillantását, és mindketten harsogó nevetésben törtek ki. Jojó nem értette. - Csak azon nevetünk, hogy mekkorát fordult a sorsod, Jojó magyarázta Clee. - Mr. Loong meghozta a szerencsédet. - Igen. Mr. Loong jó szerencse nekem - mondta Jojó.
HARMINCNEGYEDIK
FEJEZET
Madrid óta sokat gondolt Anne Devereaux-re, és vasárnap reggel úgy döntött, felhívja Pullenbrookban. - Örülök, ha hallom a hangodat, Nicky - üdvözölte Anne. - Én is. Párizsban vagyok Clee-vel, gondoltam, felhívlak. - Nagyon okosan tetted, kislányom. Fogalmunk sem volt, merre csavarogtál. Szeretnék beszélni veled. Nicky valahogy furcsának találta Anne hangját. Kényelmetlenül fészkelődött. - Miről? - kérdezte óvatosan. - Charlesról. Nicky... - Jaj, Anne, annyira sajnálom, amiért a múltkor rátok törtem a mesémmel. Tudom, rettenetesen viselkedtem, és ez nagyon megrázó lehetett neked. Charles öngyilkos lett három éve. Tudom, hogy meghalt. A tévében nem Charlest láttam. Tévedtem. Sajnálom. - Én viszont nem vagyok ebben már olyan biztos - válaszolta Anne. Nicky megmerevedett, és szorosabban tartotta a kagylót. - Ezt hogy érted? - Gondolkoztam, főleg a két fényképről. Tudod, amikor először megmutattad, igenis úgy láttam, hasonlítanak egymásra. De aztán meggyőztem magam; ez lehetetlen. A fiam nem tehetett akkora gonoszságot, hogy megrendezi a halálát. De két hete kísértenek a fényképek. - Felejtsd el őket, Anne. Nem Charles volt. Hidd el, tényleg nem. 174
- Szeretném újra megnézni őket - kérte halkan Anne. - Elküldenéd nekem? - Már nincsenek nálam. Széttéptem őket. - Tényleg nincsenek már meg? - Mondom, széttéptem őket. A vonal másik végén halálos csend lett. Nicky várt egy kicsit, aztán megkérdezte. - Anne, ott vagy még? - Igen, Nicky. Nagyon halkan beszélt. - Rosszul vagy? - kiabált Nicky. - Nem sokat aludtam az elmúlt napokban. Állandóan Charleson járt az eszem. Az emlékek... - Drága Anne, ne tedd ezt. Tönkreteszed magad - mondta gyengéden Nicky. - Minden miattam van. Nem tudom, hogyan segíthetnék. - Nem kapott választ. - Segíthetek valamiben? - kérdezte Nicky. - El tudnál jönni Angliába, Nicky? Úgy szeretnék beszélni veled. Szükségem van rád... Mással nem megy. Talán ha látlak, nem érzem annyira egyedül magam... Nicky legszívesebben nemet mondott volna, de tudta, igenis felelős az asszony fájdalmáért. - Holnap megpróbálom. Egy napra, jó, Anne? De nem tudok lemenni Pullenbrookba. Találkozhatnánk Londonban? - Csodás. Köszönöm, Nicky. - Anne hangja már jóval erőteljesebben csengett. Vidámabban folytatta: - A lakásom megfelelne? Ott nem zavarna senki, és kényelmesebb, mint egy étterem. - Rendben van, Anne. Akkor a holnapi viszontlátásra, dél és fél egy között. - Alig várom. - Üdvözlöm Philipet. - Átadom. Most épp sétál, máskülönben ő is üdvözölne. Hát akkor, viszlát, drágám. A beszélgetés után Nicky leült Clee íróasztala mögé, és az Anne-nel folytatott beszélgetésen rágódott. Mindenért ő a felelős. Ő szakította fel a sebet, ő okozta az újabb fájdalmat. Becsapódott a bejárati ajtó. Ijedten felugrott. A folyosón Clee-be ütközött, aki barna zacskókat ölelgetett. Az egyikből két friss kenyér meredt elő, a csomagok tetején egy csokor virág billegett. - Szia - mosolygott a csomagok felett. - Gyere, beszélgess velem, amíg kipakolok. 175
Együtt mentek a konyhába. - Úgy látom, egész hadseregre vásároltál - állapította meg Nicky. - Mi lesz az ebéd? - Donovan híres parasztrántottája - zúdította az asztalra a holmikat. - Az meg mi fán terem? - Várj, mindjárt meglátod. Egyébként az én specialitásom, isteni. Imádni fogod. - A csomagok közül kihalászta a virágcsokrot, és szertartásosan átnyújtotta Nickynek. - Az én szépségemnek - mondta, és arcon csókolta. - Aranyos vagy, Clee, köszönöm - mondta Nicky a szirmok közé temetve az arcát. - Mit segítsek? - ajánlkozott Nicky. - Ha kipakoltam a zöldségeket, nyiss ki egy üveg pezsgőt, tölts tele két poharat, és csavarj bele egy csöppnyi narancslevet. Utána ülj ide és beszélgess velem, amíg elkészítem a rántottát. Rendben? - Ahogy óhajtod - nevetett Nicky. Segített a zöldségeknél, aztán vázába tette a virágokat. Megterített, kikészítette a tányérokat, az evőeszközt, majd nekilátott a pezsgőbontásnak. Az apja is szerette a narancsos pezsgőt, így most aztán nagy szakértelemmel keverte az italt. - Így szeretem látni az én kis szerelmemet - mosolygott Clee, és koccintottak. - Santé. - Santé, drágám - mormolta Nicky mosolyogva. Clee az ablak alatti pultnál dolgozott: kiürítette a zacskókat, és nekilátott az előkészületeknek. Nicky szeretettel figyelte az ügyes kezű férfit. Szerintem spanyol omlettet készít, gondolta. - Holnap Brüsszelbe utazol? - kérdezte. - Igen. Miért? - Telefonáltam Anne Devereaux-nek. Rettenetesen ki van borulva. Azt hiszem, komoly bajban van. Clee hátrafordult, és elgondolkozva nézte Nickyt. - Most arra gondolsz, hogy kinyitottál egy konzervet, és romlott húst találtál benne. Vagy mondjam inkább Pandora szelencéjét? Erről van szó? - Igen. Az én hibám, Clee. Buta és meggondolatlan voltam. Nem kellett volna ész nélkül hozzá rohannom. Várni kellett volna, végiggondolni mindent, először magamban tisztázni, veled megbeszélni. 176
- Bizony okosabb lett volna, és ha rám hallgatsz, elfelejted az egészet. De most már mindegy. Nincs értelme keseregni. Ami megtörtént, az megtörtént. - Visszafordult a zöldségeihez, és hámozni kezdett egy krumplit. - Most mit akarsz csinálni? - Arra kért, látogassam meg. Azt mondta, senki mással nem tudja megbeszélni a dolgot, csak velem. - És Philip? Ő nem elég megértő? - Biztosan az, de mi mindig nagyon közel álltunk egymáshoz... - És egyébként is Charles menyasszonya voltál - fejezte be helyette a mondatot Clee. Félig hátrafordulva rámosolygott. - Nem kell körülményeskedni: nem vagyunk már gyerekek. Vállunkon a zsákunk, zsákunkban a múltunk. - Örülök, hogy megértesz. Szóval abban egyeztünk meg, hogy holnap Londonba repülök, és Anne lakásán találkozunk. Gondoltam, te úgyis Brüsszelben leszel pár napig, és biztosan nem bánnád. - Valóban nem bánom. De akkor sem bántam volna, ha nem utazom el. Nem akarlak korlátozni a szabadságodban, nem vagyok az a fajta. Remélem, te sem akarsz korlátozni engem. Nicky megrázta a fejét. - Soha! Megígérem. Egyébként is megrögzött agglegény vagy, ha jól emlékszem. Még kisfiú korodban magadra osztottad Capa szerepét. Válladon a kamerával akarod becsavarogni a világot. Megértem, és tudomásul veszem. - Figyelj, szívecském! Be akarom csavarogni a világot, és az is lehet, hogy szabad akarok lenni. De soha egyetlen szóval sem mondtam, hogy nincs szükségem szeretetre. Jó lenne, ha te mellettem lennél. Keményen szájon csókolta, majd csibészes mosollyal vizsgálta Nicky arcát. - Házasodjunk össze? - kérdezte. Nickyt váratlanul érte az ajánlat. Csodálkozva nézett Clee-re. - Kicsit hirtelen jött - dadogta. - Ma kell döntenem? - Nem, nem kell ma döntened. - Elvigyorodott, megpuszilta a lány orra hegyét. - Holnap is ráér, holnapután is, a jövő héten is, amikor csak akarod. Csak mondj igent.
177
HARMINCÖTÖDIK FEJEZET Anne londoni lakása is gyönyörű volt. A híres John Lowler rendezte be; ez a ház volt az egyik legutolsó megbízatása. Ezen a napfényes hétfői napon Anne és Nicky az Eaton Square-re néző ablak előtti kecses kereveten üldögéltek. Anne már nyugodtabb volt, mint Nicky legutóbbi látogatásakor, és ez az arcán is látszott. A szája körüli kemény ráncocskák kisimultak, a feszültség eltűnt az arcáról. Vidáman mosolygott. Nicky határtalanul megkönnyebbült. Mivel sikerült visszaadnia Anne lelki nyugalmát, ő maga is jobb lelkiállapotba került. Végső soron okos dolog volt Londonba jönni, vonta le magában a következtetést. Most már tudja, a feltépett sebek szépen gyógyulnak. Anne már egészen olyan, mint valamikori önmaga. A két nő mindig remekül megértette egymást, és a több órán át tartó beszélgetésük csak közelebb hozta őket egymáshoz. - Nem is tudod, mennyire sokat jelent nekem az idejöveteled mondta Anne, megfogva Nicky kezét. - Segítettél visszanyerni a józan eszemet, újra összeszedni magam. Igazán köszönöm, drágám. Tudod, mostanában eléggé szomorú és depressziós voltam. - Kis grimaszt vágott, aztán folytatta. - Már-már sajnálni kezdtem magam, pedig ki nem állhatom az önsajnálatot. Szóval köszönöm, Nicky, csodát műveltél velem. - Ne köszönd, Anne - válaszolta Nicky. - Egyrészt szeretlek, másrészt felelősnek is érzem magam. Miattam szakadtak fel a régi sebek, én nyitottam fel Pandora szelencéjét. Szerettem volna helyrehozni a tévedésemet, ha ez lehetséges. - Megtetted, úgyhogy ne vádold magad. A szelencét szorosan lecsuktuk. Nicky témát váltott. - Képzeld, Anne - kezdte -, fantasztikus híreim vannak. Emlékszel, meséltem Jojóról, a kínai diákról. Nos, sikerült kimenekülnie Pekingből. Múlt csütörtökön érkezett Párizsba. Remekül érzi magát. - Ennek igazán örülök - kiáltotta felvillanyozódva Anne -, meséld el a történetét.
178
Nicky szót fogadott. Részletesen beszámolt Jojó kalandos és veszélyes útjáról, végül a párizsi Ritzben megejtett ünnepi vacsoráról. Mr. és Mrs. Loongról mesélt, mikor hirtelen csöngettek. - Biztos Philip lesz - ugrott fel izgatottan Anne. - Igazán furcsállottam, mikor délelőtt telefonált, és megkérdezte, idejöhetne-e. Általában a klubjában ebédel. Aztán rájöttem, veled szeretne találkozni. Nagyon kedvel téged, Nicky. Egy pillanattal később Philip belépett a nappaliba. Először Anne-t, aztán Nickyt üdvözölte. - Azt hittem, Provence-ban vagy - mondta, és kíváncsian figyelte Nickyt. - Úgy is volt - válaszolta az asszony -, de Clee-nek közbejött valami az irodában. Valamikor a jövő héten utazunk el. - Ebben az évszakban gyönyörű arrafelé - morogta Philip, de az esze másutt járt. Az italos asztalkához lépett, kevert magának egy italt. Rendszerint nem ivott ebéd előtt, de ez a mai nap kivételesnek számított. Az az igazság, nem ez volt az első szódás whisky, amit felhajlott ezen a délelőttön. Hamis bátorság, mondta magának. Jeget pottyantott a poharába, és megfordult. Anne éppen akkor ült vissza a helyére. Philip az ajkához emelte a poharat. - Fenékig - mondta, és lehajtotta az italt. Nincs értelme halogatni, biztatgatta magát. Mély levegőt vett, összeszedte minden erejét, és Anne mellé telepedett. - Nem lesz valami nagy ebéd, Philip - mondta Anne. - Pilar és Inez lent maradtak Pullenbrookban. Én is csak ma reggel jöttem fel. A Harrodsnál vettem kész salátát meg hideg sültet. Ennyi. - Ne aggódj, nem vagyok éhes. - Annyival jobban érzem már magam - mondta boldogan Anne, és rávillantotta bájos mosolyát. - Jó volt elbeszélgetni Nickyvel. - Látom. - Tényleg jól vagyok, Philip. Igazán! - erősködött. - Igen - válaszolta a férfi. - Anne-nek épp Jojóról meséltem - jegyezte meg Nicky. - Tudod, a kínai diák, aki annyit segített Pekingben. Sikerült kiszöknie. - Akkor ő egyike a szerencsés keveseknek - csóválta meg a fejét Philip. - Sajnos a legtöbb Hongkongba menekült diákot az ottani kormány kiadta a kínaiaknak. Csak Isten a tudója, milyen sors vár rájuk. 179
- Rettenetes - hüledezett Anne. - Hogy tehettek ilyet? Philip nem válaszolt. Újra ivott, aztán az antik kisasztalra tette a poharát. Összeszedte az erejét. - Anne, mondanom kell valamit. Nagyon örülök, hogy Nicky is velünk van. Neki is joga van hallani a mondandómat. A két nő nagy kérdő szemekkel, rosszat sejtve figyelte. - Charlesról van szó... - Charles? - szakította félbe Anne. Nicky megmerevedett a székében. Rossz előérzete támadt. - Ma reggel a külügyminisztériumi irodámban egy érdekes információ várt. Szigorúan titkos ugyan, de tekintettel a körülményekre, erkölcsi kötelességemnek érzem mindkettőtöket a bizalmamba avatni. Viszont államtitokról van szó, ezért figyelmeztetnem kell benneteket, hogy ami e négy fal között elhangzik, annak itt is kell maradnia. Erre szavatokat kell adnotok. Anne? Nicky? - Tudod jól, akár titkos, akár nem, soha senkivel nem beszélek a hivatali dolgaidról - válaszolta kicsit sértődötten Anne. - Becsületszavamra - mondta halkan Nicky. Nyugtalan volt. Szerette volna már hallani Philip mondandóját. Philip biccentett, és a kezébe vette Anne kezét. - Mikor augusztusban Nicky meglátogatott bennünket Pullenbrookban, minden egyes szava igaz volt, Anne. Valóban Charlest látta abban a római tudósításban. Charles tényleg megrendezte a saját halálát. Anne levegő után kapkodott. A szeme kitágult a döbbenettől. Szavakat keresgélt. - Azt akarod mondani, hogy él? Él a fiam? suttogta rekedten. Philip válaszul biccentett. Nicky mozdulatlan maradt. Tudta, minden rezdülésére ügyelnie kell. Senkit nem árulhat el. Anne megismételte: - Él? Philip, válaszolj! Charles tényleg él? Philip mélyet lélegzett, és nagyon gyengéden megszólalt: - Nem, Anne. Charles meghalt. Halott. - Nem értem! - sikoltotta a szerencsétlen asszony. - Az előbb azt mondtad, Nickynek igaza volt, és Charles valóban megrendezte az öngyilkosságot. Most meg azt állítod, hogy halott. Biztos vagy benne? - Teljesen. 180
Nicky, aki legalább annyira megrendült, mint Anne, a lehető legnyugodtabban kérdezte: - Honnan tudod, hogy Charles halott, Philip? - A barátom, Frank Littleton mondta ma reggel. Frank és én együtt jártunk Cambridge-be. Azóta is jóban vagyunk. Frank a titkosszolgálatnál, az MI6-nál dolgozik, de nem terepen, hanem az irodában. Ma reggel üzent, hogy sürgősen keressem meg. Megtettem. Akkor mondta el, hogy Anne fiát megölték. - Istenem, miket beszélsz? - Őrület villant Anne szemében. Ügynökök? Mibe keveredett Charles? - Frank nem részletezte - válaszolta halkan Philip, és azon töprengett, hogyan segíthet az asszonynak túlélni a történteket. - Azt mondtad, megölték? - bámult Nicky Philipre. - Tehát nem természetes halállal halt meg. Feltételezem, nem baleset áldozata lett. Azt akarod mondani, hogy meggyilkolták? Philip kétségbeesetten biccentett. Átkarolta Anne-t, aki zokogni kezdett, és egész testében remegett. - Mikor gyilkolták meg Charlest? - követelőzött Nicky. - Múlt héten - válaszolta Philip. - Hol?! - Nicky ujjai megroppantak. Nehezen kapkodta a levegőt. - Madridban. A repülőtéren felrobbant az a gép, amin utazott volna. Egy Falcon típusú magángép. - Istenem! - Anne a szájára szorította a tenyerét. - A fiam! Charles! Könyörögve nézett Philipre. - Kérlek, magyarázd meg. Könyörgök! Nem értem. Nicky közbevágott. - Megtalálták a holttestét? Philip habozott, aztán halkan, szinte suttogva válaszolt. - Nagyon csúnya robbanás volt. Anne Philip vállára borulva zokogott; a férfi kétségbeesetten simogatta a haját. - Azt mondod, egy régi MI6-os barátod hozta a hírt? - folytatta Nicky. - Ez azt jelenti, Charlesnak köze volt a titkosszolgálathoz? Ügynök lett volna? Idegen titkosszolgálat tette el láb alól? Ez a helyzet, ugye? - Azt hiszem. - Nem vagy benne biztos? - Frank nagyon keveset mondott. Elvileg semmit nem lett volna szabad kiszivárogtatnia. De ismeri Anne-t, tudja, hogy össze fogunk 181
házasodni. Ezért mondta el, amit elmondott. A bőrét viszi a vásárra miattam. De túl messzire nem mehet. Nicky egészen előrehajolt. - Semmit nem mondott a gyilkosról vagy gyilkosokról? Philip habozott. - Az volt az érzésem, az izraeliek vannak a háttérben. - A Moszad? - hökkent meg Nicky. Erre nem számított. - Miért akarta volna a Moszad megölni Charles Devereaux-t? Abból, amit elmondtál, az derült ki, Charles brit ügynök volt. A britek és az izraeliek nem gyilkolják egymást. Philip nem szólt semmit. - A brit titkosszolgálatnak dolgozott? Igaz vagy nem igaz?! makacskodott Nicky, akiből kitört a vérbeli újságíró. Philip megcsóválta a fejét. - Talán nem. Frank azt mondta... Elhallgatott, aztán mégis befejezte a mondatot. - Azt hiszem, okosabb, ha semmit sem mondok. Nem mintha jómagam olyan sokat tudnék. Gyakorlatilag mindent elmondtam. - Csak még valamit - kérte Nicky. - Ha Charles nem az angoloknak dolgozott, akkor valaki másnak. Kinek? - Ezt Frank nem mondta meg. Csak arra utalt, hogy Charlesnak a Közel-Kelettel volt kapcsolata. Nicky hitetlenkedve nézett. - Egy terrorista szervezettel? Ezt akarod sugallni? Philip bólintott. - Azt állítod, terrorista volt? - Lehetséges - válaszolta kényszeredetten Philip. - A PFSZ-nek dolgozott? Vagy Abu Nidalnak? Kinek? - Frank ezek közül a csoportok közül egyről sem tett említést. De valahogy az derült ki a szavaiból, hogy Charles a palesztinoknak dolgozott. - Ezt nem hiszem el! - tiltakozott Nicky. - Nem igaz! - A palesztinok? - dadogta Anne. Elhúzódott Philiptől, kiegyenesedett. Előbb Philipre, majd Nickyre emelte könnyáztatta arcát. Nem hitt a fülének. - Azt mondtad, Charles a palesztinoknak dolgozott? - Frank erre utalt. Anne falfehérre sápadt. A szeme lázasan, de teljesen kifejezéstelenül csillogott. Maga elé bámult. Nem látta már sem 182
Philipet, sem Nickyt. Elszállt a szobából. Mereven, mozdulatlanul ült, mint aki transzba esett. Philip nyugtalan pillantást vetett Nickyre. Nicky bólintott, aztán Anne-re nézett. Madridban szerzett benyomásaira gondolt, amikor megszólalt. - Talán Charles nem is volt áruló. Talán olyan angol ügynök volt, aki új személyazonossággal befurakodott az ellenség arcvonala mögé. - Nem tudom - válaszolta Philip. - De természetesen ez a lehetőség sem kizárt. Az ilyesmi időnként nagyon magas szinten történik, biztonsági okokból csak roppant kevesen tudhatnak róla. Talán Frank maga sem tudhatott erről. - Pontosan - kiáltotta Nicky. - Ha Charles beépített ügynök volt, akkor nem lehetett áruló! - Így van - értett egyet Philip, és reménykedve nézett Anne-re, hátha meghallotta Nicky okfejtését. Valóban igaza lehet a lánynak. Igen, ennek az elméletnek van értelme. Nicky gyorsan végigpergette agyában a hirtelen jött információtömeget. Tényleg meghalt Charles? Vagy másodszor is becsapta a világot? Nem bízott meg bennem. Félt, esetleg mégis elárulom, gondolta keserűen. Félt, hogy veszélybe sodrom. Igen, így kellett történnie. Másodszor is meghalt, hogy folytathassa a megkezdett munkát. Összeszorult a szíve. Most mi van? Él? Meghalt? És ha meghalt, akkor a Moszad tévedésből egy igaz embert ölt meg? Clee lakásában teljes csend honolt. Még egy óra tiktakolása sem törte meg a csendet. Késő volt, majdnem éjfél. Nicky egyedül üldögélt a nappaliban. Clee még Brüsszelben volt, az előbb beszélt vele telefonon. Szűkszavúan elmesélte londoni kalandját. Philip hihetetlen története őt nem rázta meg annyira, mint Anne-t, ez természetes. Elvégre alig pár napja találkozott Charlesszal, azzal a Charlesszal, akit ismert, akinek a jegyese volt, aki mindig briliánsan okos és intelligens volt, és ezért valóban zseniális ügynök lehet. Következésképpen az a repülőgép nem robbant fel, illetve ha felrobbant, akkor Charles nem volt a fedélzeten. De elérte, amit akart, ismét mindenki azt hiszi, hogy halott. De akár él, akár halott, biztosan nem a palesztinoknak dolgozott, csak beszivárgott egy terrorista szervezetbe. Lelke legmélyén azt 183
szerette volna, ha mindezt elmondhatja Anne-nek, hogy jobb érzéssel emlékezhessen a fiára. De Charles érdekében nem szólhat egy szót sem. Anne a végére valamennyire magához tért, és a kedvéért Nicky elismételte a Philipnek elmondott feltételezését; azt is, hogy Frank biztonsági okokból sok mindenről nem tudhatott. Egy kicsit segített az asszonynak, aki kisvártatva elnézést kért: egyedül akar maradni, magyarázta. Nicky és Philip még egy órát beszélgettek, aztán a lány kiment a repülőtérre. El kellett érnie a párizsi gépet. Philip kétségbe volt esve. - Nem kellett volna beszélnem erről Annenek - vádolta magát. - Be kellett volna fognom a számat. - Nicky megnyugtatta, semmi rosszat nem tett. Egy idő múlva Philip lecsillapodott. - Nagyon szeretem Anne-t, tudod, Nicky? Évek óta szeretem. Nem akartam hinni a szerencsémnek, mikor végre beleegyezett, hogy hozzám jön. Azért beszéltem Charlesról, mert becsülöm, és mert eddig soha nem csaptuk be egymást. Mindig őszinték voltunk. Köztünk nem létezett hazugság. Anne érett, intelligens asszony. Joga van mindent tudni a fiáról. Úgy gondolom, ez rád is vonatkozik, Nicky. Már ha ez az igazság, gondolta akkor Nicky, de hangosan azt mondta: - Igazad van, Philip. Jól cselekedtél. Egyetlen asszony sem szereti, ha a férfi ostoba libának tekinti.
HARMINCHATODIK
FEJEZET
- Ah, Nicky - mondta Marié Thérése. - Mi az, hogy még mindig nem vagy biztos benne? Feleségül mész hozzá, igen vagy nem? Illene már döntened. - De nem vagyok képes rá! - tiltakozott Nicky. - Vasárnap kérte meg a kezemet. - Ma meg már csütörtök van! - kacagott Marié Thérése. - Mostanra már tudhatnád, mit érzel! Szerintem holnapra várja a választ. Akkor érkezik, nem? Egyezz bele. Mi mást mondhatnál? Nicky az asszonyra mosolygott. - Jaj, Marié Thérése, te gyógyíthatatlanul romantikus vagy. Nemet is mondhatnék. 184
- Hm, ez igaz, de miért tennéd, ha szereted? - Ezt meg miből gondolod? - Rá van írva az arcodra. Ha róla beszélsz, felgyulladnak a kis lámpák a szemedben. Nicky nagyot sóhajtott. - Értem. Az elmúlt napokban nem volt időm ezen gondolkozni. - Az órájára nézett. - Muszáj mennem - kiáltott fel. Megígértem Jojónak, ma együtt vacsorázom vele, és még rengeteg dolgom van. Köszönöm a remek ebédet. Remélem, mire visszajövök a nyaralásból, rendbe jön a lábad, és akkor elviszlek a Relais Plazába. - Clee is velünk jön? - Clee is - bólintott Nicky. - Ha az ebéd nem jön össze, akkor is hívj fel, mielőtt visszamész az Államokba, jó? - Persze. De ne nyugtalankodj, megkapod az ebédedet. - Nicky arcon csókolta Marié Thérése-t. - Ne kelj fel, majd kimegyek egyedül. - Au revoir, chérie. - Au revoir, és vigyázz magadra. Nicky becsukta maga mögött az ajtót, és lerohant a lépcsőn. Kirobogott a kapun, jobbra fordult. Taxit keresett, és belebotlott egy csoportba, akik a Marié Thérése háza melletti étteremből jöttek ki. - Pardon - mondta. - Derien, mademoiselle - válaszolta a férfi, és mosolyogva megfordult. Nicky szája elnyílt. Charles állt vele szemben. - Istenem! Hátrált, de Charles elkapta a karját, és a járda mellett várakozó autóhoz húzta. - Au revoir, Bemard - mondta, és bemászott a kocsiba. - Mi ez az egész, hova viszel, Cha... - Csitt - sziszegte. - Ne szólj egy szót sem! Egy sivár lakás nappalijában egymással szemben álltak. - Az isten szerelmére, mit keresel te egy ilyen negyedben? Nem akartam hinni a szememnek. - Mielőtt válaszolnék a kérdésedre - kiabálta Nicky -, magam is szeretnék feltenni néhányat! - Rendben - biccentett a férfi. - Válaszolok, ha tudok. - Először is belegyömöszöltél egy kocsiba, mellékutcákon hurcoltál végig. Aztán betuszkoltál ide. Szeretném tudni, hol vagyunk. 185
- Ez a rue Georges Berger, az Arc de Triomphe-tól északkeletre, a Parc de Monceau mögött. - Miért húztál be a kocsiba? - Nem tudtam, meglepetésedben mit fogsz mondani. Egyszerűbb volt, ha idehozlak. Nos, hajlandó vagy elmondani, mit kerestél Belleville-ben? Nem valami szép hely. Interjúkat készítettél? - Nem. Miért, lenne miről forgatni? - Honnan tudjam? - vonogatta Charles a vállát. - Te hoztad szóba! - El nem tudom képzelni, mit kerestél ott. Az az arab negyed, az észak-afrikai bevándorlók lakóhelye. Gondolom, ezt te is tudod. - Marié Thérése Bouret-t látogattam meg. Ő volt a dadám, mikor apámékkal Párizsban laktunk. Biztos meséltem már neked róla. - Igen, rémlik valami. - A barátja lakik itt, őhozzá költözött. - Marokkói? Algériai? Tunéziai? - Fogalmam sincs. Soha nem találkoztam vele. - Beszéd közben felrémlett a kuszkusz, és az étterem neve: Café Tangier. - Te egy afrikai étteremből jöttél ki? - kiáltotta. - Marokkói. - Miért hoztál ide? - Nem akartam az utca közepén társalogni veled. - Van még egymásnak mondanivalónk? - mélyen a férfi szemébe nézett. - Megbízhattál volna bennem. Nem árultalak el. Szavamat adtam Madridban. Felesleges volt másodszor is megrendezni a halálodat. - Nem én tettem! Én megbízom benned. - Azt hitték, te utaztál a Falcon fedélzetén. Azt hallottam, meghaltál, mikor a gép felrobbant. Charles határozottan meglepődött a hírre. - Ki beszélt neked a gépről? - Philip Rawlings. - Találkoztál Philippel? - kérdezte gyanakvó pillantással Charles. - Igen. Hétfőn Londonban voltam. Meglátogattam a mamádat; depressziós volt, és kételkedni kezdett benne, hogy három évvel ezelőtt valóban öngyilkos lettél. Vele ebédeltem. Meg akartam győzni, tényleg halott vagy. 186
- Mitől változott meg a véleménye? - A fényképek miatt. - Értem. Folytasd. Körülbelül egy órát beszélgethettünk, mire sikerült megnyugtatnom. Akkor jött meg Philip. Ő közölte a halálhíredet. Elmondta az anyádnak, eredetileg nekem volt igazam. - Nicky szinte szó szerint elismételte a Philippel folytatott beszélgetést, csak Frank Littleton nevét hagyta ki a beszámolóból. Mikor befejezte, Charles elgondolkozva bólogatott. - Gondolom, Philip egy régi barátjától hallhatott a madridi gépről mondta maga elé. - Ismerem a brit elit „egy iskolába jártunk" mentalitását. Üljünk le. - Mikor elhelyezkedtek, Charles folytatta. Ellentétben azzal, amit hittél, nem én szerveztem meg a robbantást. Ami azt illeti, ha az utolsó pillanatban nem jön közbe valami, tényleg a fedélzeten lettem volna. De váratlanul kiderült, hogy egy darabig még Madridban kell maradnom. Javier utazott a helyemen, hogy ne legyen feltűnő az üres ülés. Gibraltárba indult a húgához. - Azt akarod mondani, szabotázs történt? Hogy valaki merényletet kísérelt meg ellened? - Pontosan. - Ki? - Nem tudom, bár vannak elképzeléseim. - A Moszad? Charles felkapta a fejét. - Miért emlegeted a Moszadot? - Philip szerint ők robbanthatták fel a Falcont. Charles nem válaszolt. - Semmit nem mondtam anyádnak és Philipnek sem. Egy szóval sem említettem, hogy Madridban találkoztunk. Nagyon vigyáztam magamra, mikor Philip bejelentette a halálhíredet. - Mély levegőt vett. - Tudod, végig biztos voltam benne, hogy életben vagy. - Nicky hadarva folytatta: - Philip mondott valami nagyon furát is, Charles. - Éspedig? - vonta fel a szemöldökét. - Állítólag aki a halálhíredet hozta, sejteni engedte, hogy terrorista vagy. Charles mozdulatlanul ült a széken. Hosszú idő után először ránézett Nickyre. - Aki az egyik ember szemében terrorista, az a másikéban szabadságharcos. 187
Nicky megrázta a fejét. - Sajnálom, Charles, de nem értem. - Azt akartam mondani, az egész csak nézőpont kérdése. - Úgy érted, tényleg terrorista vagy? - kérdezte némi döbbent csend után Nicky. - Természetesen nem vagyok terrorista. Nicky megkönnyebbült mosollyal felsóhajtott. - Nem bizony. Angol titkos ügynök vagy, aki beépült egy terrorista szervezetbe. Így van? - Nem. - Nem vagy angol ügynök? - Nem. Én sehova sem épültem be. - Hazudtál Madridban? - Igen. - Miért? - Mert nem akartam megmondani az igazat. - Mi az igazság? - Valóban részt veszek egy közel-keleti szervezet munkájában. - Mi a neve? - Al Awad. Visszatérés. - Tudom, mit jelent - kiáltotta az izgalomtól felcsattanva Nicky. Kiegyenesedett ültében, és villogó szemmel méregette Charlest. - Azt jelenti, visszatérés az anyaországba, Palesztinába. - Dühösen gesztikulált. - Igenis, az egy palesztin terrorista szervezet, hogy egészen pontos legyek. Hallottam már róla, még ha nem is olyan profi banda, mint Abu Nidalé. - Nem terroristák - tiltakozott a férfi. - Ugyan már! És mit dolgozol nekik? Kisgyerekeket és asszonyokat mészároltok le? - Mondtam már, nem vagyok terrorista. A pénzüket kezelem. Nicky levegő után kapkodott. - Eszerint nem Kalasnyikovval meg Berettával gyilkolsz, de akkor is terrorista vagy. A pénz, amit kezelsz, arra kell, hogy gyilkolásra költhessék. - Gondolkozz! Azt hiszed, az angol titkosszolgálat, a CIA vagy a Moszad talán más? Az egész világon egyformák. Mindenki hazudik, csal, gyilkol és megdöglik. Miért? Hazafiságból. Így mondják. A palesztin harcosok is hazafiak. - De szépen beszélsz! - robbant ki Nickyből a düh. 188
Alig akart hinni a fülének. Charles Devereaux és a palesztinok! Ennél elképesztőbbet az életben nem hallott. Lassan mégis sikerült megfékeznie tomboló érzelmeit. Sem múltbeli szerelme, sem mostani haragja nem homályosíthatja el ítélőképességét. Az érzelmek zavarják a tiszta gondolkozást. Használd a fejedet, figyelmeztette magát. Kérdezz! Menj a dolgok mélyére. Egyszer s mindenkorra oldd meg ezt a rejtélyt. - És miért vagy benne? Pénzért? Charles most tényleg megsértődött. - Mennyire nem ismersz, Nicky! Azt hiszed, engem meg lehet venni? Azért dolgozom nekik, mert hiszek a céljaikban. - Hiszel a céljaikban! - Nicky szeme veszedelmesen összeszűkült. Azt akarod mondani, elfogadod az ideológiájukat? - Igen. - De miért? Miért éppen te, egy angol arisztokrata! Egyszerűen fel nem foghatom. - Tényleg tudni akarod? - Ostoba kérdés! Naná! Charles hátradőlt, keresztbe tette a lábát és figyelmesen nézte Nickyt. A lány csak most vette észre, a férfi barna kontaktlencsét visel. Úgy is jó. Annál kevésbé emlékeztet a valamikori Charlesra, akit szerettem, és akihez feleségül akartam menni, gondolta. - Egy férfi miatt történt, akit szerettem... - Micsoda!?! - Jaj, Nicky, nem vagyok homokos - halványan elmosolyodott. Szóval volt egy férfi, akit nagyon szerettem, és akinek az irántam való szeretete vitt az Al Awadba. Az ő szeretete, befolyása, emberi nagysága késztetett arra, hogy elfogadjam a nézeteit és a nyomdokába lépjek. - Ő is palesztin, igaz? - Volt. - Meghalt? - Sajnos igen. - Ki volt? Charles kicsit töprengett. - Az apám. Az apám volt. 189
Nickybe mintha belecsapott volna a villám. Alig tudta kinyögni: - Azt állítod, nem Henry Devereaux az apád? - Azt. - Anne örökbe fogadott? - Nem. Ő az igazi anyám. - A biológiai anyád? - Igen. Éppen úgy, ahogy Nayef Al Kabil a biológiai apám volt. - Anne Devereaux-nek viszonya volt egy palesztinnal? - hőkölt hátra Nicky. - Igen. De az az anyám története, nem az enyém; nem is beszélek róla. Ha többre vagy kíváncsi, kérdezd meg őt. - De te Angliában születtél! Ott is nevelkedtél, Etonban meg Oxfordban! Hogy jön ez az egész össze? Hogy kerültél kapcsolatba... az apáddal? - Anyám úgy gondolta, jogom van megismerni. - Mikor találkoztatok? - Kiskoromban. Hatéves voltam. - Akkor kezdődött az átnevelésed? - Nem. Sokkal később, mikor már mindent teljesen megérthettem. De én nem nevezném átnevelésnek. Joga volt hozzám. Az ő vére folyik az ereimben. A fia vagyok. - Az apád vére fontosabb, mint az anyádé? - Gondolom, sokkal inkább vagyok Al Kabil, mint Clifford. Végső soron kiderült, tényleg az apám fia vagyok. - Mikor halt meg az apád? - 1981-ben meggyilkolták Dél-Libanonban. - Te akkor keveredtél bele ebbe az egészbe? - Nem. Már két évvel korábban. Akkor kért meg, segítsem rendbe tenni a csoport pénzügyeit. 1958-ban ő alapította az Al Awadot. Mindig az ésszerű középutat kereste, hitt az ésszerűségben, a mérsékelt, megfontolt haladásban. Nem szerette az erőszakot, hidd el. A tárgyalóasztalok pártján állt. Nicky ügyet sem vetett ezekre a megjegyzésekre. - Tehát amikor mi ketten összekerültünk, te már csoporttag voltál. - Persze. - Akkor hogy juthatott eszedbe velem kikezdeni? - kiabálta Nicky. 190
Rövid csend a válasz előtt, aztán halkan: - Először csak szexuálisan vonzottal. Meg akartalak kapni. De elkövettem ugyanazt a hibát, amit az apám is. - Mit? - Beleszeretett egy gyönyörű angol asszonyba, én meg egy gyönyörű amerikaiba. Nem akartam komoly szerelmet közöttünk, Nicky. Igazán nem. Azt hittem, a kezemben tartom a szálakat, és nem lesz nehéz dolgom veled. Később reménykedtem, talán sikerülni fog a két dolgot: apám csoportját és a házasságunkat egymás mellé illeszteni. - És megváltoztattad a véleményedet? - Nem. - Akkor miért szívódtál fel? - Nem miattad, bár bevallom, kezdett gondot okozni a kapcsolatunk. De akkoriban úgy hittem, bizonyos titkosszolgálatok ügynökei a nyomomra bukkantak, és ki akarnak vonni a forgalomból. - Kik? - A CIA és a Moszad. - Én miért okoztam problémát? - Mondtam, az apámat 1981-ben gyilkolták meg. A helyettese akkor átvette a vezetést, és komolyan számított a segítségemre. Jobban, mint annak idején az apám. Nyakig belemerültem az ügyekbe, nem úgy, ahogy eredetileg szándékoztam... - De nem akartad feladni a londoni életedet sem. Charles biccentett. - Az eljegyzésünk után jöttem rá, ez a dolog nem sikerülhet. Nem voltam veled szemben tisztességes. Arról nem is szólva, hogy veszélynek tettem ki az életedet. Ezenfelül valóban a nyomomban jártak. Ezért döntöttem úgy, hogy el kell tűnnöm. Megtettem. - Közben az anyád soha nem sejtett semmit? - Soha. Apám sem akarta belevonni, és én sem. - Nekem miért mondod el? - Nincs semmi oka, amiért ne tudhatnád. - Meg fogsz öletni? - Ne légy nevetséges, Nicky. - Feladhatlak. - Már nem számít. 191
- Miért nem? - Ma elutazom a Közel-Keletre. Nem térek vissza többé Európába. Életem végéig ott maradok. - Miért? - Ég a lábam alatt a talaj. Vannak egyéb okaim is, de ezekről nem akarok beszélni. - Libanonba mész? - Nem mondhatom meg. Valaki kopogtatott. - Gyere be - válaszolta Charles. Az ajtóban Pierre állt, az a férfi, aki Madridban átkutatta Nicky szobáját. - A kocsi lent vár - jelentette. Charles biccentett és felállt. Nickyhez fordult. - El kell mennem. Le Bourget-ban vár a repülőm. Nicky is felemelkedett. - Anyádnak erről egy szót sem szólok. - Jól teszed. Csak felesleges fájdalmat okoznál neki. Nickyt elfutotta a pulykaméreg, de összeszorította a fogát és hallgatott. Charles csak annyit mormogott az orra alatt: - Szeretem, de... - Nem fejezte be a mondatot, fogta a táskáját, és kisietett. Nicky a nyomában. Pierre kinyitotta a bejárati ajtót, felemelte a két nehéz bőröndöt, és kilépett az utcára. Mikor Nicky és Charles kiértek, a férfi Nickyhez fordult. - Vegyünk végső búcsút egymástól. - Ha attól félsz, hogy megírlak, ne nyugtalankodj, mert nem teszem. - Tudom. Annál sokkal jobban szereted az anyámat. Kicsi a világ nevetett fel váratlanul Charles. - Így egymásba botlani! - Igen. - Elvihetlek valameddig? - Nem, inkább sétálnék. - Viszlát, Nicky. - Viszlát, Charles. Pierre elrendezte a csomagokat, Charles a hátsó ülésre ült, Pierre a sofőr mellé. Elindultak. Nicky megfordult, és lassan elindult. A fejében zúgtak a gondolatok. A robbanás ereje a járdához csapta. A pillanat törtrészéig nem is tudta, hol van, mi történt, aztán fojtott sikoly tört ki belőle. Feltérdelt és körülnézett. Charles kocsija néhány méterrel arrébb robbant fel. 192
Iszonyodva nézte. A levegő megtelt füsttel, égésszaggal. Az utcát fémtörmelék borította, üvegcserepek és ruhafoszlányok. A Parc Monceau irányából rohanva érkezett egy rendőr és néhány járókelő. Nicky remegett, csukott szemmel a falnak támaszkodott. Ezt nem élhette túl, gondolta. Ezt a poklot nem. Csak az ő kocsija robbanhatott fel. Az egész utcában nem is volt más jármű.
HARMINCHETEDIK
FEJEZET
A két nő a domb régi padján üldögélt. Vasárnap délután volt, langyosan sütött a nap, enyhe szellő borzolta a fák lombjait, és fehér bárányfelhőket kergetett a ragyogó kék égen. Tökéletes szeptemberi nap. Egyikük sem figyelte a természet szépségét. Egymást átkarolva ültek, lehajtott fejjel. Megnyugvás a hosszú és fájdalmas beszélgetés után. Nicky kissé arrébb húzódott, Anne szemébe nézett, és megszólalt. Hát ennyi. Elmondtam neked a teljes igazságot, semmit sem hagytam ki. Már mindent tudsz. Anne bólintott, kicsit megszorította a lány kezét, aztán zsebkendőjével felszárogatta a könnyeit. - A fiam tehát halott. - Bánatosan nézett maga elé. - Tudod, fura, de az az érzésem, képtelen lennék több könnyet hullatni érte. Már mindet elsírtam. Három évig gyászoltam Charlest. Nem tudom még egyszer meggyászolni. - Nem is lenne jó. Előre kell nézned, Anne. Folytatnod kell az életedet Philippel. - Igen, drágám, azt hiszem, teljesen igazad van. - Anne gyengén mosolygott, és folytatta: - Egy pillanattal ezelőtt azt mondtad, most már mindent tudok. De te még nem tudsz mindent. Az én történetemet nem ismered. Azt hiszem, a legjobb, ha mindent elmesélek Nayef Al Kabilról. Tudd meg hát, mi történt negyvenegy évvel ezelőtt. - Csak akkor, ha tényleg el akarod mondani, Anne. 193
- Persze, akarom. Idővel Philipnek is elmondok mindent. Neki is joga van megtudni az igazságot. Anne a távolba meredt, felidézte a múltat. Hosszas hallgatás után belekezdett. - Mindenre olyan tisztán emlékszem, mintha ma történt volna. Az apám, Julián Clifford, kora nagyra becsült államférfiúja volt. Gyakran emlegették együtt Winston Churchill-lel, különösen a második világháború idején. Politikai szövetségesek voltak. Az édesapám 1948-ban részt vett Izrael állam megalakításában. Abban az időben nagyon közel álltunk egymáshoz. Apa már özvegy volt, anyám a háború alatt halt meg. Szóval apám magával vitt az akkori Palesztinába, 1947-ben. Szívesen vette, ha mellette vagyok, mikor hosszabb időt tölt külföldön. 1948 januárjában találkoztam Nayeffel. Patinás, megbecsült és befolyásos család fia volt. Gázából érkezett. Földjeik voltak meg nagy narancsültetvényeik. Mindkettőnknek ez volt az első igazi szerelme. Te is tudod, milyen az első szerelem. Vakok és süketek voltunk, csak egymásra figyeltünk. Jóképű volt, magas, izmos, szőke, és neki volt a világon a legszebb zöld szeme. Tiszta, ártatlan zöld szemek. Kedves volt és gyengéd. Elválaszthatatlanok voltunk. 1948 májusában, nem sokkal a tizennyolcadik születésnapom után vettem észre, hogy teherbe estem. Anne megint elhallgatott, és jelentőségteljesen Nickyre nézett. - Más időket éltünk akkoriban. Semmit nem tehettem, még akkor sem, ha akartam volna; bár megvallom, eszem ágában sem volt tenni bármit is. Természetesen rettentően megijedtem. Nayeffel apám elé álltunk, és mindent bevallottunk. Nayef elmondta, mennyire szeret, és el akar venni feleségül. Én is megvallottam, hogy hasonlóak az érzéseim. Az apám azonban rettenetesen dühös és kétségbeesett volt: azonnal hazacipelt Angliába. Nayeffel csak hét évvel később találkoztam legközelebb. Apám legrégibb és legjobb barátja Henry Devereaux volt. Henry szinte születésem óta ismert és szeretett. Özvegy volt, gyermektelen. Apám kérésére feleségül vett. Képzelheted, milyen lelkiállapotban voltam! Szeptemberre tűzték ki az esküvőt. Elszakítottak Nayeftől, pedig az ő gyermekét hordtam a szívem alatt, és egy másik férfihoz kellett feleségül mennem, akit jóformán nem is ismertem. Csak annyit tudtam róla, az édesapám jó barátja. 194
Szenvedtem, de kénytelen voltam engedelmeskedni az apámnak. Henry egyébként tudta, hogy leukémiás, és nincs már sok ideje hátra. Egy távoli unokatestvérén kívül nem volt rokona, egyébként is régóta titokban szeretett, így hát izgatottan várta az esküvőt. Boldog volt, hogy törődhet valakivel, és élete utolsó éveiben egy fiatal nővel oszthatja meg a magányát. Meg kell mondanom, mindig nagyon kedves volt hozzám, és szívből szerette Charlest. De én boldogtalan voltam. Visszanézve sajnos azt kell mondanom, semmilyen erőfeszítést nem tettem, hogy valódi házassággá kovácsoljam együttélésünket. Tudod, akkoriban rettenetesen öregnek láttam. Az is volt. Egykorú az apámmal. - És természetesen vágyakoztál Nayef után - tette hozzá Nicky. - De még mennyire. Ám semmit nem tehettem. No meg ott volt a csodálatos kisfiam. Nayef fia! Kimondhatatlanul szerettem Charlest, és ez valamelyest segített. Idővel megszoktam a helyzetemet. Beletörődtem. Charles 1949 februárjában született, de csak mikor már hatéves volt, döntöttem úgy, találkoznia kell az édesapjával. Akkor már sokkal könnyebb volt nekem: Henry is, az apám is meghalt már. Így aztán 1955-ben Nizzába vittem Charlest, s ott találkoztunk Nayeffal. - Attól kezdve rendszeresen találkozott apa és fia. Charles elmesélte - szólalt meg Nicky. Anne bólintott. - Rendszeresen. Megmondtam neki, ez titok, és Nayefről senki nem tudhat. Charles remek kisfiú volt, megtartotta a titkot. Imádta Nayefet, és Nayef is őt. Arról fogalmam sem volt, hogy közben átneveli a fiamat. - Mély levegőt vett. - De ha tudtam volna is, akkor sem tehettem ellene semmit. Mikor Charles tizennyolc éves lett, azt csinált, amit akart, arra ment, azzal találkozott, akivel akart; egyébként is erős akaratú volt. De az igazat megvallva fogalmam sem volt róla, mennyire erős kötődés alakult ki kettejük között. Charles nagyon titoktartó volt. - A ti kettőtök kapcsolata folytatódott Nayeffel? - Nem. Illetve ez így nem egészen igaz. 1955 és 1957 között megpróbáltuk ott folytatni, ahol abbahagytuk. De ez már nem ugyanaz volt. Közösen elhatároztuk, jobb, ha véget vetünk a viszonynak. Ő Libanonban élt, én itt, és ő abban az időben már komolyan belefolyt a politikai életbe. 195
- Charles azt mondta, az apja mindig mérsékelt álláspontot képviselt. Te is így látod? - Egyértelműen. Nayef sohasem volt agresszív. Mindig azt hangoztatta, a békét nem a fegyvereknek kell megszerezniük. - Megnősült? Vannak még gyerekei? - Nem. Legalábbis én nem tudok róla. Valószínűleg éppen ezért volt annyira fontos számára Charles. Ő volt az egyetlen leszármazottja, a fia. Magának követelte. - Charles hagyta magát elkövetelni? - kérdezte Nicky. - Pedig lett volna más választása. Anne lelke mélyéről jött a sóhaj. - Minden az én hibám, Nicky. Ha annak idején nem szeretek bele, akkor... - Akkor Charles sem született volna meg. - Ez igaz. - Anne megpróbált mosolyogni. - Azt hiszem, jobb lenne, ha bemennénk. Hamarosan indulnotok kell a reptérre. Clee már biztosan aggódik. És Phillel még szeretnénk valamit elmondani nektek. Philip és Clee a könyvtárban beszélgettek, mikor a két nő megérkezett. - Na végre - üdvözölte őket Philip. - Már épp keresni akartalak titeket. Inez hamarosan felhozza a teát. Gondolom, nektek is jólesne egy csészével. - Köszönöm, nekem igen - válaszolta Nicky. Anne csak bólintott. Az íróasztalhoz lépett, és elővett egy borítékot. Nicky Clee-re mosolygott. Mennyire megnyugtató, hogy a férfi itt van vele. A többiekre is jó hatással van. Megértő, kedves, de józan. Vele mindig tudható, merre és meddig. Anne is remekül kijött vele; ennek Nicky külön örült. Egymás mellé ültek a kandalló melletti kanapéra. Anne Nickynek adta a borítékot. - Szeretném, ha elolvasnád. Csütörtök reggel érkezett - mondta, és az ablakhoz lépett. Mikor megpillantotta Charles írását, megborzongott. A levél aznap érkezett Pullenbrookba, mikor a férfi Párizsban meghalt. Megnézte a bélyegzőt. Szeptember 5. kedd, Párizs. Lassan kihúzta a levelet, Clee-nek támaszkodott, és olvasni kezdett. Drága Anya! Három évvel ezelőtt elhitettem veled, hogy öngyilkos lettem. Nem avathattalak a bizalmamba, mert csak azzal vált hihetővé a történet, ha te magad is elhitted. Tudom, kegyetlen dolog volt ez tőlem. De az életem forgott veszélyben. El 196
kellett tűnnöm, másvalakivé kellett válnom, ha életben akartam maradni. Külföldi ügynökök kerestek életre-halálra. Az a helyzet, hogy bár te erről mit sem tudtál, időközben azonosultam apám nézeteivel, és azok szerint cselekedtem. 1979 óta tartoztam a szervezetébe. Apámat feltétel nélkül szerettem, és te is tudod, ő mennyire megfontolt volt. Sajnos, a Visszatérés egyes tagjai nem értettek mindenben egyet vele, és néhányan véres, erőszakos lépéseket tesznek a cél érdekében. Ezzel azonban nem azonosulhatok. Ebbéli véleményemnek sokszor hangot is adtam. Következésképpen az életem ismét veszélybe került, de ezúttal a saját társaim fenyegetnek. A múlt héten megkísérelték felrobbantani a repülőgépemet Madridban. Az elmúlt években túl sok gyilkosság történt a Közel Keleten. Ennek véget kell vetni. A palesztinoknak és izraelieknek meg kell tanulniuk békében élni egymás mellett. A terrorizmusnak egyszer és mindenkorra véget kell vetni. Tudom, az időm rövid, talán ha pár hetem van hátra, legfeljebb néhány hónap. Mielőtt meghalok, úgy érzem, tennem kell valamit a Közel-Kelet ártatlanul szenvedőiért. Arabokért és zsidókért egyformán. Az elmúlt tíz évben én kezeltem apám szervezetének pénzeit, méghozzá remekül. Ma összesen hárommillió dollárjuk van. Ez az összeg egy zürichi bankszámlán van. Azt akarom, ezt a pénzt jó dolgokra használják fel a Közel-Keleten, nem gyilkosságok megfizetésére. A bankbetét számát csak én ismerem. Te is rájöhetsz, ha még emlékszel a kedvenc gyerekkori játékomra. Annak a neve a kódjel. Azt szeretném, hogy amint megkapjátok ezt a levelet, Philippel együtt utazzatok Zürichbe, és tegyétek át a pénzt egy másik bankba. A számlaszám legyen a ti titkotok. Szeretném, ha ebből a pénzből a Közel-Kelet gyermekeit segítenétek, ha enyhítenétek szenvedéseiken. Minden gyermek részesülhet belőle, akármilyen vallású vagy színű. Tudom, Anya, soha nem bocsáthatsz meg nekem, de remélem, egy nap majd szeretettel gondolsz rám. Én mindig nagyon szerettelek. Charles Nicky a kezében tartotta a levelet, és Anne-re nézett. - Clee is elolvashatja? - Természetesen.
197
Clee egy idő után szó nélkül visszaadta a levelet Nickynek. Ő csak nagy nehezen tudott megszólalni. - Emlékszel, mi volt a kedvenc játéka, Anne? - Igen! A hintalova. Még megvan fent a régi gyerekszobában. Foxynak nevezte. Ha az A-t egynek vesszük, akkor az eredmény: 6152425. - Elmentetek Zürichbe? - Nicky már Anne arcáról leolvasta a választ. - Igen. - A pénzt levettük a bankszámláról, és átvittük egy másik bankba. Alapítványt akarunk létesíteni kórházak, iskolák építésére a KözelKeleten. Ahogy Charles is kérte. Nicky Anne-re nézett. - Gondolom, ez amolyan bocsánatkérésféle Charles részéről. - Igen. - Meg tudsz neki bocsátani? - Talán... majd, egyszer. Később, mikor már teáztak, Nicky és Clee felmentek a levendulaszínű hálószobába. Nicky összecsomagolta kevés holmijukat. - Köszönöm, hogy eljöttél velem. Csodálatosan viselkedtél - mondta Clee-nek. Nicky behúzta a cipzárt, leemelte a táskát az ágyról, és az ajtóhoz vitte. - Igen. Hálás vagyok, amiért rábeszéltél. Az utolsó pillanatban kis híján meghátráltam. Clee felállt a székről. Nickyhez lépett, és a vállára tette a kezét. Nicky Wells és a meghátrálás. Hihetetlen. Nicky elmosolyodott. - Pedig tényleg így volt. Te öntöttél belém bátorságot. Csak így tudtam szembenézni Anne-nel, és megmondani neki, Charles tényleg meghalt. - Ennyivel tartoztál neki. - Aztán kicsit szomorkásan folytatta: - Isten tudja, eljutunk-e még valaha Provenceba. Mindig közbejön valami... - Ne aggódj emiatt - mondta Nicky. - Előttünk az egész élet, lehetünk még eleget ott. Clee boldogan elmosolyodott. - Ezt úgy értsem, hogy igent mondtál? - Igen, igent mondok. A férfi szorosan magához ölelte, aztán kicsit eltolta magától, hogy jobban lássa az arcát. A mosolya még szélesebb lett. - De ha 198
összeházasodunk, neked Párizsban kellene letelepedned. Mi lesz a híres amerikai karriereddel? Nicky elnevette magát, vállat vont. - Törje csak ezen a fejét Arch. Majdcsak talál valami megoldást. V É G E!
199
