Skavenkarom
S
zeretném elfelejteni azt a hosszú, megerõltetõ utat, amelyet az Ulric gyermekeivel való találkozást követõen tettünk meg. A mai napig fájdalmat okoz, ha a büntetésre gondolok, amit kimértünk arra a leányra, Magdalenára, de a társam, mint mindig, ezúttal is kérlelhetetlen volt. A gonosz lényeket, amelyekkel találkoztunk, lehetõség szerint sosem kíméltük meg. Ezt ebben az esetben sem lehetett elkerülni. Nehéz szívvel léptünk be az erdõbe, és ismét északi irányba indultunk. Nagy sokára végül a királyi városban, Nulnban találtuk magunkat, a finomság, az elegancia, a fejlõdés, a gazdagság és a tudás fellegvárában – abban a városban, amelyben a családom oly régóta folytatott üzleti tevékenységet. Akkoriban Emmanuelle grófnõ ereje, szépsége és hatalma teljében volt, városa úgy vonzotta a módos, úri származású, híres embereket, akár éjnek idején a lámpás fénye a bogarakat. Nuln valóban a Birodalom legszebb városai közé tartozott. Természetesen, ha a társasági életet tekintjük, a mi érkezésünk semmiféle feltûnést vagy izgalmat nem keltett. Sõt! Mivel fogytán volt a pénzünk, bár éhesek és fáradtak voltunk a hosszú út után, haladéktalanul munkát kellett vállalnunk. S ez a munka, mint kiderült, a legrosszabb volt azok közül, amelyeket hosszú vándorlásunk során végeztünk. Ekkoriban történt, hogy összetalálkoztunk egy démonnal, aki az elkövetkezendõ évekre megátkozta utunkat. – Részlet az Utazásaim Gotrekkel címû krónika 3. kötetébõl, írta Herr Felix Jaeger (Altdorfi Nyomda, 2505)
7
– Leragadtunk egy átkozott csatornában, és goblinokra vadászunk! Micsoda élet! – mormolta Felix Jaeger dühösen, majd szép sorban elátkozta valamennyi istent, amelyiknek eszébe jutott a neve. Idõnként úgy tekintett magára, mint a kellemetlen helyek szakértõjére, ám be kellett vallania, hogy ez a környezet minden korábbin túltett. Húsz lábbal a feje fölött a szokásos, törvényes mederben folyt Nuln városának élete, de õ mégis itt volt, olyan szûk, föld alatti járatokban kúszott és mászott, amelyekben egy rossz lépés is elég volt ahhoz, hogy nyakig elmerüljön a bûzlõ mocsokban. Ráadásul, mintha ez nem lenne éppen elég, a háta is sajgott az órákon át tartó görnyedéstõl. Ha õszinte akart lenni magához, be kellett vallania, hogy amióta ismerte a trollvadászt, Gotrek Gurnissont, még sosem süllyedt ilyen undorító mélységbe. – Hagyd már abba a nyafogást, emberifjonc! Ez is munka, nem igaz? – kérdezte Gotrek vidáman. Egyetlen apró jelét sem adta, hogy zavarja a rossz szag vagy a járatok mérete, vagy a közelben lévõ, bugyborogva erjedõ trágyatenger, amelyet a csatornapucolók egyszerûen csak „fõzetnek” neveztek. A vadász otthon érezte magát a végtelennek tetszõ, téglafalú útvesztõben. Zömök, izmos teste miatt sokkal inkább alkalmas volt az efféle munkára, mint a magas, vékony Felix. Olyan ügyesen és magabiztosan ment végig a keskeny párkányokon, akár egy macska. A két hét során, amióta beálltak a csatornaõrök közé, Gotrek egyre ügyesebben végezte a munkát; egy ideje már a tíz éve szolgálatot teljesítõ veteránokat is lefõzte. Persze, ebben nem volt semmi rendkívüli, hiszen törpének született, vagyis ahhoz a néphez tartozott, amely már rég az Óvilág alatti sötét helyeken, a barlangokban és járatokban, a föld mélyén élt. Felix úgy vélte, a törpének nagy hasznára lehet az is, hogy jól lát a sötétben, és nem kellett a lámpás gyenge fényére hagyatkoznia, mint a többi õrnek. Arra viszont, hogy társa miért bírja ilyen jól a bûzt, a fiatalember egyetlen magyarázatot sem talált, hiszen még egy törpevacoknak sem lehetett olyan 8
szaga, mint ezeknek a csatornáknak. A bûz elképesztõ volt: Felix a szó legszorosabb értelmében szédült az áporodott levegõben kavargó gázoktól. A trollvadász furcsán festett megszokott fegyvere nélkül. Felixnek korábban sokszor megfordult a fejében, hogy a hatalmas harci bárd már hozzánõtt a törpe kezéhez. Most a hátára szíjazva vitte csillagfémbõl kovácsolt fegyverét; a csatornában nem volt elég hely ahhoz, hogy használja, szokásához híven, széles ívben lengesse. Felix megpróbálta rávenni Gotreket, hogy hagyja a bárdot az õrség fegyvertárában – õ maga is ott tette le mágikus kardját –, de hiába volt minden szó. A törpét még az a lehetõség sem rettentette vissza, hogy ha esetleg elesik és a vízbe zuhan, a nehéz tárgy lehúzza õt a mélybe; nem akart megválni imádott és tisztelt örökségétõl. Mivel a nagy bárdot nem használhatta, a jobb kezében egy kisebb hajítófejszét tartott, a balban pedig egy nagyobb méretû csatacsákányt. Felix hátán végigfutott a hideg amikor elképzelte, milyen sebeket lehet ejteni a csákánnyal. Ismerte a törpe roppant erejét, és pillanatig sem volt kétsége afelõl, hogy a fegyver könynyedén hatolna keresztül bármilyen testen, hogy izmokat szaggasson, csontokat zúzzon. Felix megmarkolta rövid pengéjû kardja markolatát, és azt kívánta, bárcsak nála lenne Aldred, a hajdani templomos sárkányt formázó markolattal ellátott varázspengéje. Tisztában volt azzal, hogy a sötét járatokban goblinokkal találkozhatnak; megnyugtatta volna, ha megszokott fegyverét tartja a kezében. Talán mégis Gotreknek volt igaza, amikor nem vált meg a bárdjától. A lámpás gyenge fényében társaik, a csatornaõrök, sötét árnyaknak látszottak csupán. Nem viseltek egyenruhát, de fejükre mindannyian sálakat és kendõket tekertek, amelyek úgy néztek ki, mintha arábiai turbánok lennének; szájuk elé mindannyian valamilyen vásznat erõsítettek. Az elmúlt két hétben Felix éppen elég jól megismerte az õröket ahhoz, hogy az árnyaik, a körvonalaik alapján is azonosítani tudja õket. 9
Ott volt például a magas, vékony Gant, a ragyásképû, akinek az arcán, de még a nyakán is undorító pattanások duzzadoztak. Jó példája volt annak, hogy mivé válhat az ember, ha húsz teljes évet tölt a csatornákban. A mosolya fogatlan volt, a lehelete bûzös, és idõnként olyan vicceket sütött el, amiktõl Felixnek felfordult a gyomra. Ezt persze egyszer sem közölte Ganttal, az õrmester ugyanis többször utalt arra, hogy ilyesmiért már ölt embert. Ott volt az alacsony, zömök, majomszerû Rudi is, a hordómellû, akinek majdnem akkora volt a keze, mint Gotreké. Gyakran elõfordult, hogy munka után a tavernában karbirkózást rendezett a törpével. Ilyenkor minden erejét összeszedte, szakadt róla a veríték, kövér izzadságcseppek csorogtak tar fején, de hiába erõlködött, egyszer sem sikerült legyõznie Gotreket. Azért nem kellett szégyenkeznie, rajta kívül Felix még senkivel sem találkozott, aki ilyen közel állt a gyõzelemhez, a törpével folytatott erõpróbák során. Hef és Pók is a csapathoz tartoztak, õket Gant új fiúknak nevezte, mert még csupán hét esztendeje léptek be a csatornaõrök közé. Ikrek voltak, külsõre egyformák. Közös asszonyuk volt, és ha beszéltek, rendszerint befejezték egymás helyett a mondatokat. Hosszúkás arcuk, csapott álluk és dülledt halszemük láttán Felix arra következtetett, hogy családjukban szokás volt a rokonok közötti házasság, vagy esetleg valamelyik felmenõjükön kiütköztek az elfajzás jelei. Közelharcban félelmetes ellenfélnek bizonyultak, de egymással és közös asszonyukkal, Gildával, hihetetlenül kedvesek voltak. Felix tanúja volt, milyen iszonyú dolgokra képesek hosszú, horogként hajlított pengéjû tõrükkel; egy este például szabályosan kizsigereltek egy stricit, aki vette a bátorságot, és megsértette Gildát. Felixen és az izmos, félszemû törpén kívül ezek az emberek tartoztak a csapathoz. Felix még sosem találkozott ilyen mindenre elszánt fickókkal. A csatornaõrség tagjai olyan veszedelmesek, olyan ingerlékenyek voltak, hogy másutt nem 10
találtak munkát maguknak. Itt a város alatt azonban végre elemükben lehettek; itt senki sem utasítgatta õket, senki sem tett fel nekik felesleges kérdéseket – itt azok lehettek, akik valójában voltak. Elõfordult, hogy Felix idõnként úgy érezte, mégis összeszedi magát, elmegy az apja cégének irodájába, pénzt kér, és örökre maga mögött hagyja ezt a helyet. Tudta, csak kérnie kellene, és megkapná a szükséges összeget, elvégre Gustav Jaegernek, a Birodalom egyik legtehetõsebb kereskedõjének fia volt. Ám azzal is tisztában volt, hogy a családja hamar hírét venné a dolognak, márpedig õ nem akart hason csúszva visszamenni az apjához, nem akarta beismerni, hogy kudarcot vallott az életben. Ha pénzt kér, azzal elismeri, hogy az apjának volt igaza, és azt is, hogy óriási tévedést követett el akkor, amikor csapot-papot maga mögött hagyva, elviharzott otthonról. Azt a döntést könnyen hozta meg, hiszen fogalma sem volt arról, milyen pénz nélkül élni; addig semmiben sem kellett hiányt szenvednie. Az sem érdekelte, hogy az apja megfenyegette: kitagadja, ha elmegy. Akkor még ennek jelentõségét sem fogta fel igazán. Gazdagságban nõtt fel, a szegényeket mindig egy másik fajhoz tartozó élõlényeknek tekintette. Szomorú, szánalmas, beteges és undorító állatoknak, akik nem átallnak adományt kunyerálni a tehetõsektõl. Azóta már sok mindent megtanult. Azóta olyan megpróbáltatásokon esett át, amilyeneket korábban elképzelni sem tudott volna. Szorult helyzetbe került, és belekapaszkodott az utolsó szalmaszálba: elszegõdött csatornaõrnek. Nulnban ezt a munkát tartották a legalantasabbnak, ám neki nem volt más választása. Mivel a felszínen hiába próbált megbízót találni – senkinek sem volt szüksége egy olyan párosra, amilyet õ és a törpe alkotott –, levonult hát a föld alá. Amikor idõnként végignézett magán, elszomorodott. Õ, aki mindig is rajongott a szép ruhákért, most mocskos rongyokban volt kénytelen járni. 11
Pénzre volt szükségük. Hosszú utat tettek meg a Határhercegségektõl, és menet közben egyetlen garast sem kerestek. Karak Nyolcbércnél megtalálták az elveszett kincseket, de ott hagyták, hajdani tulajdonosaik szellemeinek. Ezt követõen három lehetõségük volt: munka, lopás, éhezés. A trollvadász túlságosan büszke volt ahhoz, hogy lopjon vagy kolduljon, éhezni meg nem akartak. Így aztán levonultak a Birodalom második legnagyobb városának csatornarendszerébe, hogy az ország leghíresebb szépségének, Emmanuelle grófnõnek káprázatos otthona alatt húzódó nyálkás, bûzös, mocskos járatokat õrizzék. Munka közben Felix gyakran eltûnõdött, vajon miféle rossz csillagzat alatt született, hogy ilyesmibõl kell megélnie. Azzal vigasztalta magát, hogy idelent legalább csend és nyugalom van. Mocskos munka volt, de nem bizonyult túlságosan veszélyesnek. – Nyomok! – kiáltott fel hirtelen Gant. – Ha! Ha! Találtunk pár kis rohadékot. Készüljetek, fiúk! – Jól van – mormolta Gotrek. – A fenébe! – hördült fel Felix. Tapasztalatlan zöldfülûnek számított a csatornában, de ezeket a nyomokat még õ is észrevette. – Skavenek! – Gotrek krákogott, majd köpött egy nagyot. – Patkányemberek, a káosz fattyai! Felix káromkodott egyet. Még csak két hete léptek be az õrséghez, de máris találkoznia kell a csatornák legfélelmetesebb lakóival. Korábban, amikor Gant meséit hallgatta a skavenekrõl, abban reménykedett, hogy ezek a lények csak az õrmester képzeletében léteznek, ám most rádöbbent a valóságra. Gant sokszor beszélt arról, hogy a csatornarendszer valójában egy torz, ocsmány föld alatti birodalom, ahol számkivetett elfajzottak csoportjai tengetik életüket. Azok, akik a meleg, nyirkos sötétségben érzik jól magukat; azok, akik éjjelente felosonnak a felszínre, hogy raboljanak, áldozatokat szedjenek. Felix nem igazán hitte el az õrmester szavait. Va12
lahogy képtelenségnek tartotta, hogy idelent még mindig mûködnek a felszínen rég betiltott szekták, amelyek embereket áldoznak a Förtelem Erõinek. Azt sem hitte el, hogy vannak olyan hatalmas patkányok, amelyek teste az emberére emlékeztet, ám most, ahogy megvizsgálta a nyomokat, egyszeriben minden nagyon valóságosnak tûnt számára. Döbbenten állt. Eszébe jutottak a Ganttól hallott, a skavenekrõl szóló történetek, és valahogy nem volt kedve továbbmenni. – Gyerünk, kapjuk el õket! – kiáltott fel az õrmester. – Nem érünk rá egész nap!
– Itt még sosem jártam – suttogta Hef. Szavai visszhangra találtak a hosszú folyosón. – Soha többé nem akarok idejönni – tette hozzá Pók, és idegesen megdörzsölte az arcára tetovált kék pókot. Felix egyetértett velük. Ez a folyosó még a nulni csatornarendszer többi részéhez képest is undorító volt. A falak rohadtak, a boltíves átjárók szélére faragott szörnypofák vonásait simára mosta az idõ és a szenny. A csatornában bugyborogva hullámzott a lábszárközépig érõ szennylé; a forró levegõt sûrûvé tette a bûz. Az egész valahogy fenyegetõ volt, sokkal nyomasztóbb, mint a többi járat. Felix hátán végigfutott a hideg – pontosan azt érezte, amit már oly sokszor, amikor gonosz varázslatok közelébe került. – Nem látszik biztonságosnak – állapította meg Rudi, és kétkedve végigmérte a falakat. Gotrek arca úgy rándult meg, mintha személyes sértést vágtak volna a fejéhez. – Ostobaság! – mondta. – Ezeket a járatokat törpék építették, már vagy ezer éve. Ez khazalid munka. Az örökkévalóság végéig állni fog! – Hogy bebizonyítsa igazát, öklével a falba csapott. Sajnos, az egyik faragott szörnypofa éppen ezt 13
a pillanatot választotta ki arra, hogy leugorjon a falról. A trollvadász oldalra ugrott, hogy elkerülje a feléje zuhanó súlyos kõdarabot. – Persze – folytatta –, emberek is részt vettek a munkában. Bizonyos részeket õk építettek. Például ezt a szörnypofát is õk csinálták. Igen, nem lehet másként; ez hanyag emberkezek munkája! Senki sem nevetett, Felix is csak egy halvány mosolyt engedélyezett magának. Gant felnézett a mennyezetre. A lába elõtt világító lámpás fénye kísértetiessé, már-már démonivá változtatta az ábrázatát. – Az óváros alatt lehetünk – szólt révetegen, furcsa arckifejezéssel, mintha gondolatban összehasonlítaná a saját életét a felszínen lakókéval, akiknek sok olyasmiben lehet részük nap mint nap, amit õ sosem kaphat meg. Felix egy-két pillanatig mélységesen együtt érzett az õrmesterrel. – Egész vagyon lehet odafönt – mondta Gant. – Bárcsak felmehetnék és megszerezhetném! De mindegy, ne vesztegessük az idõnket! Végezzük el a munkát! – Mi volt ez? – kérdezte Gotrek hirtelen. A többiek meglepetten néztek körül. – Mármint micsoda? – kérdezte Hef. – Mármint hol micsoda? – kérdezte Pók. – Hallottam valamit. Abból az irányból – mutatta a törpe. A csatornaõrök a jelzett irányba néztek. – Képzelõdsz – állapította meg Rudi. – A törpék sosem képzelõdnek! – Õrmester, muszáj a végére járnunk a dolognak? – kérdezte Rudi. – Haza akarok jutni. Gant megdörzsölte a szemét. Feszülten fülelt. Felix látta rajta, hogy bizonytalankodik. Gant éppúgy szeretett volna visszatérni a tavernába, mint a többiek, de volt annyi kötelességtudata, hogy ne fordítsa vissza azonnal a csapatot. Meg aztán félt is; ha van valami ezekben a csatornákban, és odafent esetleg kiderül, hogy õk semmit sem tettek ellene, a csapat vezetõjét, jelen esetben õt, azonnal a hóhér kezére adják. 14
– Jobb, ha szétnézünk – jelentette ki. A csatornaõrök tiltakozva hördültek fel. – Nem tart sokáig. Én különben is azt mondom, hogy semmi sincs ott! Felix nem mert volna fogadni erre.
Víz csöpögött a mennyezetrõl. Gant annyira összezárta a lámpása oldalán lévõ lemezeket, hogy a fény derengõ sugárrá változott. Valahonnan elölrõl hangok érkeztek; már Felix is hallotta a zajokat. Az egyik hang emberé volt, az illetõ az elõkelõeket jellemzõ kiejtéssel beszélt. A másik nem lehetett emberé, ahhoz túlságosan magas és kísérteties volt – ha egy patkány emberi hangokat akarna kiadni magából, hasonló hangok törnének elõ a torkából. Gant megállt, és visszafordulva az embereire nézett. Az arca sápadt és aggodalmas volt. A jelek szerint esze ágában sem volt továbbmenni. Felix, ahogy végigpillantott társain, látta rajtuk, hogy ugyanezt érzik. Közeledett a nap vége, már fáradtak voltak, féltek, és elõttük valami olyasmi volt, amivel nem igazán akartak találkozni. Ám csatornaõrök voltak, egyetlen erényük a bátorságuk volt, meg persze a hajlandóság, hogy elvállaltak olyan feladatokat, amiket mások nem, hogy elmentek olyan helyekre, ahová rajtuk kívül senki sem. Mindegyikükbe szorult némi büszkeség. Gotrek a levegõbe hajította a fejszét. A fegyver forogva emelkedett fel, a pengéje megcsillant a fényben. A trollvadász erõlködés nélkül elkapta a lezuhanó fejsze nyelét. Pók elõhúzta hosszú tõrét, és megvonta a vállát. Hef arcán vadállatias vigyor jelent meg. Rudi a kardjára pillantott, és bólintott. Gant elvigyorodott. A trollvadász elégedettnek látszott: õrültek társaságában volt, olyanokéban, akiket megértett. 15
Gant intett, mire a csapat elindult. A csatornaõrök óvatosan lépkedtek a nyálkás, mocskos párkányon. Ahogy befordultak a kanyarulatnál, Gant szétnyitotta a lámpás lemezeit, hogy rávilágítson prédájukra. – A fizetségetek. Elismerésem jelképe. Valami, amit használni tudtok – hallatszott az arisztokratikus hang. A két alak olyan mozdulatlanul állt, mint a tündérmese trolljai; mintha megbénította volna õket a hirtelen támadt, éles fény. Egyikük egy magas férfi volt, aki hosszú, fekete köpenyt terített magára. Az arca nemes volt, finom vonású, rideg. Fekete haja erõsen ritkult. Egyik kezével egy kísértetiesen világító tárgyat nyújtott a másik alak felé. Felix felismerte a tárgyat, már látott hasonlót, méghozzá Karak Nyolcbérc törpék által épített erõdjében. Egy gömb alakú torzkõ volt. A köpenyes férfi elõtt egy alacsony, nem emberi lény állt. Testét szürke prém borította, apró szeme vörösen villogott, hosszú, szõrtelen farka láttán Felixnek egy hatalmas giliszta jutott az eszébe. A lény hunyorogva fordult a fény felé. Csapott egyet a farkával, majd benyúlt hosszú, foltokból összevarrt köpenye alá, és karmos kezével megmarkolt valamit. Az övén egy hüvely nélküli, rozsdás, fûrészes élû kard lógott. – Skaven! – kiáltott fel Gotrek. – Készülj a halálra! – Bolond, bolond! Azt mondtad, nem követtek! – mondta a skaven, az elõtte álló embernek. – Azt mondtad, senki sem tud arról, hogy idejössz. – Ne mozduljatok! – kiáltott Gant. – Bárki is légy, õrizetbe veszlek boszorkányság, árulás és állatokkal folytatott természetellenes praktikák ûzése miatt! Az õrmester azonnal visszanyerte az önbizalmát, amikor látta, hogy a beszélgetõk csupán ketten vannak. Már az sem zavarta különösebben, hogy a kettõ közül az egyik egy szörnyeteg. – Hef, Pók, kötözzétek meg õket! A patkánylény elhajította a köpenye alól kirántott gömböt. 16
– Dögölj meg, dögölj meg, ostoba emberifjonc! – Ne vegyetek levegõt! – kiáltott fel Gotrek, és elhajította a fejszéjét. A skaven gömbje széttört a kövön, belsejébõl undorító, zöldesen gomolygó füst tört elõ. Gotrek visszatolta Felixet a folyosón, közben elkapta Rudit, és maga után húzta. A felemelkedõ gázfelhõbõl gurgulázás és köhögés hallatszott. Felix szemét elöntötte a könny. A lámpa kialudt, minden elsötétedett. Felix úgy érezte, mintha egy rémálom közepébe csöppent volna. Semmit sem látott, nem mert levegõt venni. A szûk, föld alatti folyosón állt, és tudta, hogy a közelben egy szörny van – egy szörny, amely halálos, ismeretlen fegyverekkel rendelkezik. Felix a tenyere alatt érezte a köveket borító ragacsos nyálkát. Megbotlott; a keze eltávolodott a kõfaltól. Moccanni sem mert, attól félt, hogy belezuhan a csatornában csordogáló szennylébe. Lehunyta a szemét, erõt vett magán, és lépett egyet. A szíve hevesen kalapált. Úgy érezte, szétpattan a tüdeje. A hátán, a két lapockája között, mintha mászott volna valami. Arra számított, hogy a skavennél látott fûrészes pengéjû kard, a háta közepébe mélyed. Hallotta, hogy valaki felsikolt. Egy test zuhant a kõre. A közelbõl gurgulázás és zihálás hallatszott; mintha néhány embernek folyadék került volna a tüdejébe. A gáz volt az oka mindennek, erre Felix azonnal rájött. Gotrek korábban mesélt neki arról, hogy a skavenek milyen fegyvereket használnak, és arról is, hogy ezek a torz lények a káosz alkímiájával elõállított anyagokat is bevetik, ellenfeleikkel szemben. Tudta, elég lenne egyszer beszívni azt az undorító gázt, és már semmi sem segíthetne rajta, de azzal is tisztában volt, hogy a végtelenségig nem bírja visszafojtani a lélegzetét. Gondolkozz! – adta ki magának a parancsot. Találni kellett egy helyet, ahol tiszta a levegõ. Tovább kellett mennie. Tá17
vol kellett kerülnie a gyilkos felhõtõl. Ne ess pánikba! Ne gondolj arra, hogy az a patkánylény a hátad mögé oson, és felemeli a kardját! Amíg megõrzöd a nyugalmad, biztonságban vagy. Lassan haladt elõre. A tüdeje majd szétpattant. Levegõt akart venni, de nem tette. Folytatta a lassú elõrehaladást. Valami rázuhant. Ezüstszínû csillagok jelentek meg a szeme elõtt, a tüdejébõl kipréselõdött a levegõ. Ösztönösen levegõt vett. A kövön feküdt, és levegõ után kapkodott. Lassan felfogta, hogy nem halt meg. Nem fulladt meg. Nem fúródott penge a hátába. Erõt vett magán, mozdulni próbált. Nem bírt. Mintha egy nehéz test hevert volna rajta. Rémület cikázott át az elméjén. Lehet, hogy eltört a gerince? Lehet, hogy megnyomorodott? – Te vagy az, Felix? – hallotta Rudi suttogását. Felix kis híján felnevetett a megkönnyebbüléstõl. Megértette, Rudi fekszik rajta. – Igen… Hol vannak a többiek? – Jól vagyok – mondta Hef. – Én is, testvér – szólalt meg Pók. – Gotrek! Hol vagy? Semmi válasz. Lehet, hogy Gotrek a gáz áldozatává vált? Nem, ez elképzelhetetlen! A trollvadász nem halhatott meg. Nem létezik, hogy éppen egy ilyen gázfelhõ végezzen vele! – Hol van az õrmester? – Gyújtsatok már fényt! Szikra pattant. Meggyulladt egy lámpa. Felix látta, hogy a sötét árnyékok közül egy alak tart feléjük. Ösztönösen a kardja után kapott. Nem találta a fegyvert; akkor ejthette el, amikor elterült. A többiek készenlétbe helyezkedve vártak. – Én vagyok – mondta a trollvadász. – Az az átkozott ember meglógott. Hosszú a lába… – Hol van Gant? – kérdezte Felix. – Nézd meg magad, emberifjonc! Felix engedelmeskedett. Visszament a folyosón. A gázfelhõ már szétfoszlott. Gant õrmester nem úszta meg a kalan18
dot; egy hatalmas vértócsa közepén feküdt. A szeme kiguvadt, az orrából és a szájából vér csorgott. Felix megvizsgálta a testet. Már kezdett kihûlni. A tetemen egyetlen seb sem látszott. – Hogyan halt meg, Gotrek? – Felix tudott egyet-mást a mágiáról, de egyszerûen képtelenségnek tartotta, hogy egy embert így, sérülések okozása nélkül is meg lehet ölni. – Megfulladt, emberifjonc. Belefulladt a saját vérébe. – A trollvadász hangja rideg volt és dühös. Lehet, hogy azért dühöng, mert így gyõzi le a félelmét? – tûnõdött Felix. – A félelmet változtatja dühvé… A törpe oldalra lépett, és belerúgott valamibe. Felix csak ekkor fedezte fel a döglött skavent. A patkánylény koponyáját, fejszével hasították szét.
Felix fáradtan feküdt a szalmazsákon, és a repedezett mennyezetet bámulta. Ahhoz is túl kimerült volt, hogy aludjon. Valahonnan lentrõl kiáltozás hallatszott; Lisabette vitatkozott valamelyik kuncsaftjával. Felix a legszívesebben dörömbölni kezdett volna a padlón; a legszívesebben rájuk üvöltött volna, hogy hagyják már abba a kiabálást, de tudta, ezzel több problémát okozna, mint amennyit megoldana. Mint eddig minden egyes éjszakán, most is elhatározta, másnap másik szállás után néz, de tudta, hogy másnap este is túl fáradt lesz ahhoz, hogy ilyesmivel foglalkozzon. Az agyában, veszett patkányokként kergették egymást a gondolatok. Már annyira fáradt volt, hogy furcsábbnál furcsább dolgok kavarogtak a fejében. Különös képek jelentek meg elõtte, végtelennek tûnõ, sehová sem vezetõ, semmit meg nem oldó gondolatfoszlányok. Ahhoz sem volt ereje, hogy dühöngjön Gant õrmester halála miatt. Gant kötelességteljesítés közben vesztette életét, ennek ellenére csak egy olyan gödröt kap majd Morr kertjében, amilyenekbe a névtelen 19
koldusokat szokták belehajítani. Nem volt családja, a többi csatornaõrön kívül, nem voltak barátai. Hiába halt meg: a csatornaõrök kapitánya túlságosan fásult volt ahhoz, hogy izgassa magát, az odalent felbukkant szörnyek miatt. Gant meghalt. És ez velem is könnyen megtörténhetett volna – gondolta Felix. Tudta, már õ se élne, ha rossz helyen tartózkodik a gömb széttörésének pillanatában, ha Gotrek nem figyelmezteti, hogy tartsa vissza a levegõt, ha a trollvadász nem tolja el a gázfelhõ közelébõl. Ha. Ha. Ha… Túl sok a „ha”! Egyáltalán, mit csinál? Most már ezzel fogja tölteni élete hátralévõ napjait? Szörnyeket üldöz a sötétben? Az életének már nem volt semmilyen célja. Egymás után történtek a rettenetes, borzasztó események – ez volt minden. Megpróbálta átgondolni, mi lenne akkor, ha nem kerül ide. Vajon hol lenne akkor, ha abban a bizonyos párbajban nem öli meg Wolfgang Krassnert, ha nem rúgják ki az egyetemrõl, ha nem tagadja ki az apja? Vajon akkor ugyanolyan élete lenne, mint a fivéreinek? Házasság, munka a családi vállalkozásban, biztonság, nyugalom? Vagy lehet, hogy mégsem? Ki tudná ezt megmondani? Egy kis fekete patkány szaladt végig a helyiség mennyezeti gerendáin. Felix, amikor elõször meglátta a szobát, aminek csupán egyetlen apró ablaka volt, abban reménykedett, hogy itt nem élnek patkányok, amelyek az Újnegyed valamennyi épületébe beköltöztek. Azzal ámította magát, hogy a rágcsálók szívrohamot kapnának, ha meg kellene mászniuk ezt a rengeteg lépcsõt. Tévedett. Az Újnegyed patkányai bátrak, sõt, merészek voltak, és sokkal jobb volt az erõnlétük, mint az alultáplált emberek többségének. Olyan is elõfordult, hogy néhány nagyobb patkány, üldözõbe vett egyegy macskát. Felix megremegett. Már bánta, hogy eszébe jutottak a patkányok, mert a rágcsálók felidézték benne a csatornában látott két alakot, a nemesembert, meg a skavent. Vajon miért találkoztak? Mi haszna lehet egy embernek abból, hogy 20
ilyen elfajzott bestiákkal szövetkezik? Hogyan lehetséges az, hogy Nuln polgárainak nincs tudomásuk arról a tényrõl, hogy gonosz lények laknak az utcák, a házak alatt? Vagy talán tudják, de nem akarnak tudomást venni róla? Talán igazuk van azoknak a filozófusoknak, akik azt állítják, hogy közeledik a világvége, és az ember akkor cselekszik a legbölcsebben, ha a pusztulás órájáig megpróbálja kiélvezni az életet… Lépések közeledtek a lépcsõn. Felix hallotta, hogy az ócska, korhadt deszkák, megnyikordulnak a súly alatt. Már számtalanszor szóvá tette Frau Zorinnak, hogy elég lenne egyetlen szikra, egyetlen apró lángocska ahhoz, hogy a roskatag falépcsõ, és vele együtt az egész ház a tûz martalékává váljon. Ám a házinéni túl szegény és túlságosan fásult volt ahhoz, hogy ilyesmivel foglalkozzon. A lépések nem álltak meg, egyre közeledtek. Felix benyúlt a párnája alá, kihúzta a kését. Elképzelni sem tudta, ki látogathat el hozzá éjnek évadján. Óvatosnak kellett lennie; Frau Zorin háza az Újnegyed legveszélyesebb részén állt. Nesztelenül felkelt, és mezítláb az ajtóhoz osont. Felszisszent, de csak magában káromkodott, amikor szálka fúródott a talpába. Kopogtattak. – Ki az? – kérdezte Felix, bár már sejtette a választ. Felismerte az ajtó túlsó oldaláról hallatszó zihálást. – Én – mondta Frau Zorin. – Látogatói vannak, Herr Jaeger! Felix óvatosan kinyitotta az ajtót. Az öregasszony mögött két termetes férfi állt. A kezükben husángot tartottak, és lerítt róluk, hogy nagyon értenek a forgatásához. A két furkós mögött egy harmadik fickó állt, aki egy aranyat csúsztatott Frau Zorin markába. Az öregasszony vigyorogva tette el a pénzt. A férfi az ajtó felé fordult; Felix azonnal felismerte. A bátyja volt az, Otto. – Gyere be – hívta Felix. Otto nem mozdult, csak bámult rá, mintha nem ismerné fel a saját öccsét. Végül aztán mégis belépett a szobába. 21
– Franz, Karl, kint maradtok – mondta Otto halkan. Felix rég nem hallott ilyen parancsoló hangot; Otto hanghordozása az apjukat juttatta eszébe. Felix hirtelen rádöbbent, milyen szegénység veszi körül. A padlón nem volt szõnyeg, az ágyon egyszerû szalmazsák hevert, a falakat nem díszítették képek, a tetõn jókora lyuk tátongott. Megpróbálta a bátyja szemével nézni a szobát, és megállapította, ha Otto helyében lenne, nem tetszene neki a látvány. – Mit akarsz, Otto? – kérdezte. – Ami a szállásokat illeti, nem sokat változott az ízlésed – jegyezte meg Otto. – Gondolom, nem azért jöttél idáig Altdorfból, hogy a szállásomról csevegjünk. Mit akarsz? – Muszáj készenlétben tartanod azt a kést? Nem rabollak ki, ne félj. Ha ártani akarnék neked, behívnám Karlt és Franzot. Felix eltette a kését. – Talán meglepetést okoznék nekik… Otto oldalra billentette a fejét, és hosszasan vizsgálgatta Felix arcát. – Elképzelhetõ – mondta. – Megváltoztál, öcsém! – Te is. – Ez valóban így volt. Otto ugyanolyan magas volt, mint Felix, de sokkal testesebb nála. Jócskán meghízott. A mellkasa domborúbb, a dereka szélesebb lett. Jókora hasán majd szétpattant a széles bõröv, sûrû szõke szakálla alig-alig rejtette el több rétegû tokáját. Az arca kövérkés volt, és puhának tûnt. A haja megritkult, a szeme táskás volt. A fejét erõszakosan elõretolta, és ettõl valahogy öregnek látszott. – Most még inkább hasonlítasz apánkra. Otto szárazon elmosolyodott. – Szomorú, de igaz. Azt hiszem, túl jól élek. Gondolom, ez neked sem ártana. Lefogytál. – Hogy találtál rám? – Ejnye Felix! Mit gondolsz, hogyan? Vannak ügynökeink, és meg akartunk találni téged. Szerinted hány magas, szõke 22
férfi jár-kel a Birodalomban egy törpe trollvadász társaságában? Amikor eljutott a hír az irodámba, hogy felbukkant két olyan vándor, akikre illik a személyleírás, úgy gondoltam, a végére járok a dolognak. – Az irodádba? – Most én vezetem az üzletet Nulnban. – Mi történt Schafferrel? – Eltûnt. – Pénzzel? – A jelek szerint nem. Szerintünk nemkívánatossá vált. Politikailag. A grófnõ titkosrendõrsége nagyon hatékonyan mûködik. Mostanában történnek bizonyos dolgok Nulnban. – Schaffer és a politika? A Birodalomnak sosem volt nála hûségesebb alattvalója. Komolyan hitt abban, hogy a nap a császári trónus alól ragyogja be a világot. – Nuln csupán egy része a Birodalomnak, öcsém. Ott Emmanuelle grófnõ uralkodik. – Azt beszélik róla, hogy õ a legszeszélyesebb nõ, az egész Birodalomban. – Von Halstadt, a fõmagisztere, nagyon ügyes ember. Valójában õ irányítja Nulnt. Gyûlöli az elfajzottakat. A pletykák szerint Schafferen megmutatkoztak a torzulás bizonyos jelei. – Soha! – Én is ezt mondtam. De hidd el, öcsém, Nulnban már az is elég, ha az emberre rávetõdik a gyanú árnyéka. Gyakran megesik, hogy eltûnnek páran. – De hiszen ez a Birodalom legliberálisabb városa! – Már nem az. – Otto félve körbepillantott, és látszott rajta, attól tart, hogy máris többet mondott a kelleténél. Felix értetlenül csóválta a fejét. – Ne aggódj, bátyám, itt nincsenek kémek. – Ebben ne legyél ennyire biztos, Felix – szólt Otto csendesen. – Manapság ebben a városban még a falnak is füle van. – Kis szünetet tartott, majd fennhangon, erõltetett vidámsággal folytatta. – Egyébiránt azért jöttem, hogy megkérdez23
zelek, van-e kedved holnap együtt vacsorázni velem. Bárhová elmehetünk, ha akarod. Felix szerette volna visszautasítani a meghívást, ugyanakkor szeretett volna beszélgetni a testvérével. Biztos volt abban, hogy sok minden történt a családjukban; híreket akart hallani, és szerette volna kideríteni, hogy esetleg visszatérhetne-e az otthonába. – Igen, ez nagyon jó lenne… – Jól van. Ideküldöm érted a kocsimat. – Miután végeztem a munkámmal. – Jól van, Felix. – Otto lassan megrázta a fejét. – Jól van… Elköszöntek egymástól. Felix csak jóval Otto távozása után kezdett gondolkodni azon, vajon mi rémiszthet meg ennyire egy akkora hatalommal bíró embert, amilyen a bátyja. Mi lehet az oka annak, hogy Otto még egy olyan helyen is retteg a kémektõl, amilyen Frau Zorin háza?
Fritz von Halstadt, a nulni titkosrendõrség vezetõje, az aktái között üldögélve gondolkodott. Az az átkozott törpe kis híján elkapta, azzal a mocskos kezével. Márpedig ha ez sikerül neki, akkor minden eddigi ténykedése hiába volt. Most elég lenne egyetlen jól irányzott ütés ahhoz, hogy összedõljön az, amit eddig építgetett; most egy ilyen ütés azt eredményezhetné, hogy ráborul a káosz sötétsége Halstadtra, a városra, aminek védelmére von Halstadt felesküdött. Von Halstadt kinyújtotta a kezét, és felemelte az üvegkancsót. A víz még jó meleg volt; a szolgák a parancsnak megfelelõen, pontosan tizenegy percig forralták. Halstadt töltött az egyik pohárba, majd vizsgálgatni kezdte a vizet. A fény felé tartotta a poharat, és alaposan szemügyre vette a folyadékot, nem lebeg-e benne valami. Tiszta volt, mentes minden szennyezõdéstõl. 24
A káosz könnyen rátörhetett a városokra, hiszen gyakorlatilag mindenütt jelen volt. A bölcsek tudták ezt, és a saját hasznukra fordították a tényt. A káosznak számtalan megjelenési formája lehetett, az egyik förtelmesebb, mint a másik. Voltak olyan káoszlények is, amelyek külseje viszonylag elfogadható volt (a skavenek ezek közé tartoztak), és léteztek iszonyatosan elfajzottak is. Von Halstadt tudta, hogy a patkányemberek nem kívánnak mást, csupán annyit, hogy hagyják békén õket, hogy nyugodtan élhessenek föld alatti birodalmukban, és fenntarthassák sajátos civilizációjukat. Intelligensek voltak, fejlettek, lehetett velük alkudozni. Ha valaki rendelkezett azzal, amit megkívántak, hajlottak az üzletek megkötésére, és általában állták a szavukat. Természetesen nekik is megvoltak a saját, szövevényes terveik, de éppen ezért voltak kiszámíthatóak. Különböztek a mutánsoktól, a mindenütt ott lappangó, rettenetes lényektõl, akik titokban, megbújva manipulálták a világot. Könnyen bábbá változhatunk – gondolta von Halstadt –, bábbá, amelyet valamelyik elfajzott mozgat kénye-kedve szerint. Éppen ez az oka annak, hogy meg kell õriznünk éberségünket. Az ellenség mindenütt jelen van, és folyamatosan szaporodik. A mutánsok rendszerint a hétköznapi emberek között, a nyájban, a semmire sem jó fattyak között jöttek világra. Egyre többen voltak, és egyre nagyobb volt náluk az erkölcstelenség, az elszántság és az elfajzás mértéke. Ez a gondolat félelemmel töltötte el von Halstadtot. Tisztában volt azzal, hogy a mutánsok kihasználták a hétköznapi emberek ostobaságát. Okosak voltak. Kedvük szerint irányítgatták a tanulatlan, lusta balfácánokat, vad ideákkal tömték tele a fejüket, lázadásra uszították, fosztogatásra és pusztításra bujtogatták õket. Feltámasztották bennük az irigységet és a dühöt, minden indulatok legveszélyesebbikét, a balgák aztán cselekedtek. Von Halstadt apjával is õk végeztek, a családi kastélyt is ezek rombolták le, ezek fosztották ki, az egyik barbár lázongás során. Pedig von Hals25
tadt apja volt a legkedvesebb, legszelídebb ember, akit valaha hátán hordott a föld. Nos, Fritz von Halstadt nem fogja elkövetni ezt a hibát. Õ túl okos és túl erõs. Õ tudja, hogyan kell kezelni a lázongó tömeget. Õ majd õrt fog állni, és megvédelmezi az emberi fajt a veszélytõl, amit az elfajzottak jelentenek rá. Harcolni fog ellenük, méghozzá a saját eszközeikkel: a félelemmel, ravaszsággal, a könyörtelen erõszakkal. Ezért õrizgette a feljegyzéseit, annak ellenére, hogy imádott uralkodója, Emmanuelle kinevette, bolondnak nevezte emiatt, a nyilvántartást pedig „pornográfiának” tartotta. Ezek a részletes, mindenre kiterjedõ feljegyzések, egyfajta hatalmat adtak neki. Az információ valóban hatalom volt. Pontosan tudta, kik a potenciális forradalmárok. Kémhálózata, ügynökei folyamatosan tájékoztatták a történésekrõl. Tudta, melyik nemes tagja titokban valamelyik sötét kultusznak, és figyeltette õket. Voltak olyan megbízottjai, akik bárhová, bármilyen titkos találkozóra be tudtak szivárogni anélkül, hogy feltûnést keltettek volna. Ez is része volt a skavennel kötött megállapodásnak. A skavenek sokat tudtak, és még több volt az, amit képesek voltak kideríteni. Kémjeik mindenütt jelen voltak, és sehol sem keltettek gyanút. Von Halstadt a skavenek sötét bölcsességét is felhasználta: szövetséget kötött a két gonosz közül azzal, amelyik kevésbé volt veszélyes, mert úgy vélte, csakis így szállhat szembe a nagyobb veszedelemmel. Felemelte Emmanuelle portréját, amit a grófnõtõl kapott. Megnyalta keskeny ajkát. Eszébe jutott, hogy a grófnõ milyen szót használt, amikor a feljegyzéseirõl beszélt. Pornográfia… Von Halstadtot megdöbbentette a tény, hogy Emmanuelle kiejt a száján egy ilyen szót; nem is sejtette, hogy a nõ egyáltalán ismeri ezt a kifejezést, tudja, mit jelent. Valószínûleg errõl is a bátyja tehet. Leos rossz hatást gyakorolt Emmanuellere, aki tiszta volt, jóságos, aki nem is ismerhetett volna ilyen szavakat. Talán nem ártana õt is figyeltetni a kémekkel, mert esetleg szükség lehet arra, hogy… 26
