Ruth 1,1-22 Naómi és Ruth útja Betlehembe

1

Ruth 1,1-22 Naómi és Ruth útja Betlehembe „És lőn azon napokban, a mikor a bírák bíráskodának, éhség lőn a földön. És elméne egy férfi a Júda Bethleheméből, hogy Moáb mezején tartózkodjék; ő meg a felesége, és a két fia. A férfi neve Elimélek és felesége neve Naómi; két fiok neve pedig Mahlon és Kiljon; efrataiak, a Júda Bethleheméből valók. És eljutának Moáb mezejére, és ott valának. Meghala pedig Elimélek a Naómi férje, és marada ő és az ő két fia. A kik Moábita leányokat vőnek feleségül; az egyiknek neve Orpa, és a másiknak neve Ruth. És ott lakozának közel tíz esztendeig. Meghalának ők is mind a ketten, Mahlon is, Kiljon is, és marada az asszony az ő két fia és férje nélkűl. Felkele azért ő és az ő menyei, és ő visszatére Moáb mezejéről; mert hallotta vala Moáb mezején, hogy meglátogatta az Úr az ő népét, hogy adjon nékik kenyeret. És kiméne arról a helyről, a hol volt, és vele a két menye. És menének az úton, hogy visszatérjenek Júda földére, És monda Naómi az ő két menyének: Menjetek, térjetek vissza, kiki az ő anyjának házához. Cselekedjék az Úr irgalmasságot veletek, a miképen ti cselekedtetek a megholtakkal és én velem! Adja az Úr tinéktek, hogy találjatok nyugodalmat, kiki az ő férje házában. És megcsókolá őket; és ők nagy felszóval sírának. És mondák néki: Bizony mi veled együtt térünk a te népedhez! Naómi pedig mondá: Térjetek vissza leányaim! Miért jönnétek én velem? Hát ugyan vannak-é még fiak az én méhemben, a kik férjeitek lehetnének? Térjetek vissza leányaim! menjetek, mert én már vénebb vagyok, semhogy férjhez mehetnék. Még ha azt mondanám is, hogy van reménységem; még ha ez éjjel férjhez mennék is és szülnék is fiakat: Ugyan megvárhatnátok-é őket, a míg felnőnek? Ugyan megtartóztatnátok-é magatokat miattok, hogy férjhez ne menjetek? Ne, édes leányaim! Mert nagyobb az én keserűségem, mint a tietek, mert engem talált az Úrnak keze. Azok pedig nagy felszóval tovább sírának. És Orpa megcsókolá az ő napát; Ruth azonban ragaszkodék hozzá. Ő pedig monda: Ímé a te sógorasszonyod visszatért az ő népéhez, és az ő isteneihez, térj vissza te is a te sógorasszonyod után. Ruth pedig monda: Ne unszolj, hogy elhagyjalak, hogy visszaforduljak tőled. Mert a hova te mégy, oda megyek, és a hol te megszállsz, ott szállok meg; néped az én népem, és Istened az én Istenem. A hol te meghalsz, ott halok meg, ott temessenek el engem is. Úgy tegyen velem az Úr akármit, hogy csak a halál választ el engem tőled. Mikor pedig látá, hogy erősködik vele menni, nem szóla néki többet. És menének mind a ketten, míglen Bethlehembe érkezének. És lőn, hogy mikor Bethlehembe érkezének, megmozdult az egész város miattok, és mondák: Nemde nem Naómi ez? És ő monda nékik: Ne hívjatok engem Naóminak, hívjatok inkább Márának, mert nagy keserűséggel illetett engem a Mindenható. Többed magammal mentem el, és elárvúltan hozott vissza engemet az Úr; miért hívnátok hát engem Naóminak, holott az Úr ellenem fordúlt, és a Mindenható nyomorúsággal illetett engemet? Így tért vissza Naómi, és vele a Moábita Ruth, az ő menye, a ki hazatért Moáb mezejéről. Megérkezének pedig Bethlehembe az árpaaratás kezdetén.” Bevezetés Az alapigének először a prófétai jelentésével, majd a személyes életünkre szóló üzenetével foglalkozzunk. Mózes öt könyvét követő három könyv (Józsué, Bírák és Ruth) mindegyike az „és” kötőszóval kezdődik (Józs 1,1; Bír 1,1; Ruth 1,1). Ez azért van így, mert Isten mondanivalója és üzenete ezekben a könyvekben történetileg is, és szellemileg is nagyon szorosan kapcsolódik egymáshoz. Amikor Ruth könyvének a végére érünk, ki fog derülni, hogy hogyan és miért?

2 1.) A zsidó nép rövid története A kapcsolódás már a legelső versnél látszik: „És lőn azon napokban, a mikor a bírák bíráskodának…” (1. v.). Ruth könyve előtt a Bírák könyve olvasható. A Bírák könyve pedig rögtön a Józsué könyve után következik. Amikor Józsué letelepítette a népet a földre, ő volt az első bíró, és azután jöttek a többiek (Józs 11,23). Következett az engedetlenség, majd a szétszóratás, és végül az összegyűjtés. Ezekben a könyvekben az egész zsidó nép története prófétailag - bele van foglalva. A Mózes könyvében találhatóak a kezdetek. Isten adta a törvényt (2Móz 24,12), de a nép nem maradt meg abban. Nem kellett neki a bíró, más kellett. Engedetlenkedtek, szétszóródtak, ítélet alá kerültek. Összekeveredtek a népekkel - mint ahogy Elimélek családja is elment a moábiták közé (1. v.) -, de az Úr visszahozta, vagy vissza fogja hozni őket. Így kapcsolódnak össze az események - szellemileg. Nagyon érdekes, ahogy az alapigében olvassuk: „Többedmagammal mentem el, és elárvúltan hozott vissza engemet az Úr…” (21. v.). A család ment el, de nem ők jöttek vissza, hanem az Úr hozta vissza őket. A nép életében ugyanígy volt. Nem az Úr vitte el őket, ők mentek el. De visszajönni már nem tudnak, és az Úr fogja visszahozni, az Ő szeretete fogja visszavonni őket. (1) Nyolc, az új kezdés száma Ruth könyve a nyolcadik könyv a Bibliában (Mózes öt könyve, Józsué könyve, Bírák könyve és a nyolcadik a Ruth könyve). Mivel a könyvek ilyen szorosan kapcsolódnak egymáshoz, az sem véletlen, hogy ez a nyolcadik. A nyolcas szám mindig az új kezdésnek a száma. Például egy hét hét napból áll. A nyolcadik nap egy új hétnek a kezdete. Amikor Isten megítélte a régi világot, akkor nyolc embert mentett meg. Noét és feleségét, valamint három fiukat, azok feleségeivel együtt (1Móz 7,13). Nyolc emberrel kezdte el Isten a megújult földön az új életet (1Móz 9,1). Ruth könyve is arról beszél, hogy az engedetlenség, a bűn, a makacskodás, a szétszóratás után Isten Izráel népével újat fog kezdeni. Ma már lehet látni azt is, hogy miként. Nem vetette el, hanem felveszi és haza viszi őket (Róm 11,1. 11. 15). (2) Szétszóratás Nézzük meg, hogyan is kezdődött az ő szétszóratásuk, milyen volt az Úrhoz való viszonyuk. Azt olvastuk: „És lőn azon napokban, a mikor a bírák bíráskodának, éhség lőn a földön. És elméne egy férfi a Júda Betleheméből, hogy Moáb mezején tartózkodjék; ő meg a felesége, és a két fia” (1. v.). Éhség volt a földön, éhség volt Betlehemben is, pedig Betlehem azt jelenti magyarul: kenyér háza. (3) Egy kenyér, két kenyér, három kenyér A kenyér házában éhség volt. Izráel - bár közülük származott az élet kenyere, Krisztus -, kétezer év óta kenyérhiányban szenved. Éhezik, mert Ő nem kellett nekik. Egy példázatban arról beszél az Úr Jézus, hogy ki ne adna kenyeret, amikor az ő barátja éjjel hozzájön, és azt mondja, hogy most jött az én barátom az útról, adj nekem három kenyeret, hogy adhassak neki (Lk 11,5-6). Tehát a három kenyér az Atya, a Fiú és a Szent Szellem. Izráel ismert egy kenyeret. Ábrahám egy kenyérrel bocsátotta el Hágárt (1Móz 21,14). Ismerte Istent, a Jehovát. Ez az egy kenyér, ehhez mindig ragaszkodtak. Nem is fogyott el Hágárnak az egy kenyér, viszont a tömlő víz igen (1Móz 21,15). Még a második kenyeret is, a Szent Szellemet is ismerték Izráelben, különösen a próféták, királyok és a főpap, akikre az Úr Szelleme kiáradt. Saulnak azt mondta Sámuel próféta, hogy: amikor elmész tőlem, találkozol az úton három emberrel. Az egyik kecskegödölyét visz, a másik három kenyeret, a harmadik pedig egy tömlő bort. Amikor

3 találkozol velük, adnak neked két kenyeret. És rögtön utána prófétákkal találkozol, és rád száll az Úrnak Szent Szelleme (1Sám 10,3-6). Saul két kenyeret kapott. Ismerte Istent, és megismerte a Szent Szellemet is, később mégis engedetlen volt (1Sám 13,13-14). A harmadik kenyeret, aki Krisztus lett volna, Dávid vitte neki. Mert amikor Saul hívatta - ekkor már eltávozott tőle az Úr Szelleme -, akkor Isai küldött vele (Dáviddal) egy kecskegödölyét, egy kenyeret és egy tömlő bort (1Sám 16,20). Ez a harmadik kenyér nem kellett Saulnak, mert a harmadik kenyér Krisztus. Dávid is Krisztust fejezte ki. Nem kellett Dávid sem, mert azt mondta: megverte Saul az ő ezerét, Dávid is az ő tízezerét. Saul féltékeny volt, hogy Dávid lesz a király (1Sám 18,7-8). Így vetette el Izráel népe is a királyt. Így volt éhség Betlehemben is, nem kellett Krisztus. Kétezer év óta éhezik Izráel. Éhség van. 3.) Elimélek, akinek Isten a királya Azt olvastuk, hogy annak a férfinek a neve, aki elment az éhség miatt Elimélek, s a felesége Naómi (1-2. v.). Elimélek azt jelenti: „akinek Isten a királya”. Izráel népe miért vetette el a mennyei kenyeret, mondjuk így: a harmadik kenyeret? Amiért Saul is: nem akarta, hogy Dávid legyen a király (1Sám 18,29). Izráel népe sem akarta, hogy Krisztus legyen a királyuk. Mit mondtak? „…Nem királyunk van, hanem császárunk!” (Jn 19,15). Feje fölé írták a kárhoztatásának okát (Mt 27,37), hogy: „…A NÁZÁRETI JÉZUS, A ZSIDÓK KIRÁLYA” (Jn 19,19). Elvetették, mint királyt. (1) Moáb mezősége Elimélek neve azt jelentené, hogy Isten az én királyom, de a családja nem maradt meg ebben, hanem engedetlenek voltak, és elmentek Betlehemből, Júda Betleheméből Moáb mezejére (1. v.). Izráel népével is ez történt kétezer esztendő alatt. Majdnem mindenki idegenben halt meg, mint ahogy Elimélek is a Moáb mezején (3. v.), sőt a két fia is: Mahlon és Kiljon (5. v.). Ez Izráel szétszóratásának a jelképe, ahogy ez a család elment, és ahogy minden férfi tagja idegenben halt meg. Moáb mezejére mentek (1. v.). Egy olyan népnek a mezejére, amely utálatos volt az Úr előtt, és akiről Isten azt mondotta: „Az Ammoniták és Moábiták se menjenek be az Úrnak községébe; még tizedízig se [tehát a tizedik nemzedék se] menjenek be az Úrnak községébe, soha örökké: Azért, mert nem jöttek előtökbe kenyérrel és vízzel az úton, mikor kijöttetek Égyiptomból; és mivelhogy felbérlette ellened Bálámot, a Beór fiát, a mesopotámiabeli Péthorból valót, hogy megátkozzon téged. De az Úr, a te Istened nem akarta meghallgatni Bálámot; hanem fordította az Úr a te Istened az átkot néked áldásodra, mivelhogy szeretett téged az Úr, a te Istened. Ne keresd az ő békességöket és az ő javokat teljes életedben, soha” (5Móz 23,3-6). Ez az a nép, amelyik úgy született, hogy Lót nem akart kimenni Sodomából, hanem az Úr angyalának kellett kézen fognia és családjával együtt kivinnie. A hegyen, a barlangban két lánya lerészegítette, vele háltak, és megszülettek az ammoniták és a moábiták (1Móz 19,30-38). (2) Nemzetségtábla „Az Ammoniták és Moábiták se menjenek be az Úrnak községébe; még tizedízig sem, soha örökké (5Móz 23,3). Az örökké, vagyis az „eon” szó a Bibliában nem azt jelenti, amit mi a saját fogalmaink szerint értünk alatta, hogy örökkön örökké, vagyis vég nélkül. Ez korszakot jelent. A korszak lehet hosszabb, vagy rövidebb idő. Itt Isten pontosan megmondta a korszak idejét (hogy meddig ne menjenek be az Úrnak közösségébe): tízed ízig, tehát tíz nemzedéken keresztül.

4 Ha elolvassuk az Úr Jézus Krisztus nemzetségtáblázatát, akkor a következőt olvassuk: „Jézus Krisztusnak, Dávid fiának, Ábrahám fiának nemzetségéről való könyv. Ábrahám nemzé Izsákot [tehát Ábrahám volt az első nemzedék]; Izsák nemzé Jákóbot [Izsák a második]; Jákób nemzé Júdát és testvéreit [Jákób a harmadik]; Júda nemzé Fárest és Zárát Támártól [tehát Fáres volt a negyedik]; Fáres nemzé Esromot [tehát Esrom ötödik]; Esrom nemzé Arámot [Arám hatodik]; Arám nemzé Aminádábot [hetedik]; Aminádáb nemzé Naássont [nyolcadik]; Naásson nemzé Sálmónt [kilencedik]; Sálmón nemzé Boázt Ráhábtól [Boáz a tizedik]; Boáz nemzé Obedet Ruthtól; Obed nemzé Isait” (Mt 1,1-5). Tíz nemzetség volt Boázig. Addig moábita nem mehetett be Izráel közösségébe. Amikor eljött a tizenegyedik nemzedék, Boáz, akkor Isten különösképpen alakította Izráel népének az életét. Nem csak be lehetett menni egy moábitának Izráel közösségébe, hanem Boáznak feleségül kellett vennie Ruthot, a sógorsági és a legközelebbi rokon törvénye alapján. Tehát, nem csak bemehetett, hanem be kellett, hogy vegyék őt Izráel közösségébe. És ha a kilencedik nemzedék, vagy a tizedik, tehát az előtte való nemzedék nem lett volna engedetlen - ugyanis elmentek Moáb mezejére és idegen nőt vettek feleségül, amikor nem lett volna szabad moábita lányokkal házasodniuk (2Móz 34,16) -, akkor nem állt volna elő az a helyzet, hogy Boáznak feleségül kelljen venni - a törvény alapján - egy idegen nőt, egy moábitát. Vagyis, ahogy az Ige mondja: „…az ő esetök folytán lett az idvesség a pogányoké…” (Róm 11,11). Így került be Izráel közösségébe egy pogány. Ez nem volt véletlen, hanem az Úr törvénye alapján be kellett, hogy kerüljön. Sőt, be kellett, hogy kerüljön az Úr Jézus nemzetség táblázatába is. Mert végül is ez a Ruth, ahogy olvassuk: „Sálmón nemzé Boázt Ráhábtól; Boáz nemzé Obedet Ruthtól; Obed nemzé Isait; Isai nemzé Dávid királyt…” (Mt 1,5-6), közvetlenül a Dávid királynak a dédanyja lett. Isten rendezte így az életét. És ez számunkra is egy nagy tanulság. (3) Bűn és kegyelem „…a hol megnövekedik a bűn, ott a kegyelem sokkal inkább bővölködik” (Róm 5,20). Istennek különös a gondolkodása és különös a kegyelme. Ha valaki bűnt követ el, a bűnéért az Úr megbünteti: „…a bűn zsoldja halál…” (Róm 6,23). Itt mind a három férfi bűnt követett el. Az apjuk azért, mert elment Júdából az éhség elől (1. v.), nem maradt meg Isten fenyítő keze alatt. Azok sem haltak éhen, akik ott maradtak. A két fiú azért vétkezett, mert idegen nőt vett feleségül. Végül mind a három meghalt (3-5. v). De Istennek olyan különös a kegyelme, hogy ebből az engedetlenségből olyan jót hozott ki, hogy az üdvösség kiáradt a pogányokra. Egy pogány bekerülhetett a nemzetségtáblázatba, egy pogány ősanyja lehetett nem csak Dávid királynak, hanem Jézus Krisztusnak is. Jézus Krisztus amikor megszületett, akkor - mondjuk így - az ereiben nem folyt tiszta zsidó vér. Fel van sorolva négy nő ebben a nemzetségtáblázatban, és mind a négy idegen, pogány (Mt 1,3. 5-6), és közülük három parázna. Mindezt a terhet hordozta az Úr. Az Ige nem véletlenül jelenti ezt ki. Krisztus tiszta volt, mert a Szent Szellemtől született. De testében a pogány, a bűn, a nyomorúság örökségét mind hordozta. Ezzel is azt mutatta be, hogy „…a hol megnövekedik a bűn, ott a kegyelem sokkal inkább bővölködik” (Róm 5,20), és, hogy az Izráel elesése folytán hogyan terjedt ki az üdvösség a pogányokra (Róm 11,11-12). Persze, nem azt jelenti, hogy vétkezzünk, mert a Római levél is úgy folytatja, hogy: „Mit mondunk tehát? Megmaradjunk-é a bűnben, hogy a kegyelem annál nagyobb legyen? Távol legyen…” (Róm 6,1-2). Mindenkinek, aki vétkezik, hordoznia kell bűnének a következményét. Az más, hogy Isten az Ő kegyelméből később úgy alakítja a dolgokat, hogy mégis dicsekedik az irgalmasság az ítélettel szemben.

5 4.) Naómi visszatér Júda földjére Mi indította Naómit erre? Úgy olvastuk: „Meghala pedig Elimélek, a Naómi férje, és marada ő és az ő két fia. A kik moábita leányokat vőnek feleségül [...] Meghalának ők is mind a ketten, Mahlon is, Kiljon is, és marada az asszony az ő két fia és férje nélkűl. Felkele azért ő és az ő menyei, és ő visszatére Moáb mezejéről…” (3-6. v.). Most, ha nem olvasnánk tovább a történetet, akkor talán azt a következtetést vonhatnánk le, hogy az Isten fenyítő keze alatt azt értette meg ez az asszony, hogy: Most már meghalt a férjem, meghalt a két fiam, bizonyára nem tetszik Istennek ez az út, amire tértem. Levonom az Isten ítéletéből életemre a következtetést, és visszamegyek. De nem így volt, mert az Ige így folytatódik: „…hallotta vala Moáb mezején, hogy meglátogatta az Úr az Ő népét, hogy adjon nékik kenyeret” (6. v.). Ez volt Naómiban az indító ok: meghallotta, hogy Isten meglátogatta az Ő népét. Megfigyelhető, hogy egyetlen olyan ember megtérése sem volt még igazi és tartós, aki az ítélettől, vagy a pokoltól való félelem miatt tért az Úrhoz. (1) Az evangélium Amikor valaki hallja a jó hírt, hogy: Isten szereti és meglátogatta az Ő népét; hogy Isten kenyeret ad; hall Isten kegyelméről, amit a mennyei kenyérben, Krisztusban kaptunk; és megragadja őt Isten szeretete, akkor ezt az embert Isten jósága megtérésre indítja. Ahogy meg is van írva: „Avagy megveted az Ő jóságának, elnézésének és hosszútűrésének, gazdagságát, nem tudván, hogy az Istennek jósága téged megtérésre indít?” (Róm 2,4). Ezt az asszonyt is az Isten jósága indította meg, hogy haza térjen: mert Isten meglátogatta az Ő népét (6. v.). Akit nem az Isten szeretete, nem Krisztusnak a jósága indít meg, hogy Őhozzá térjen, az nem igazi. Akit az Isten szeretete ragad meg, akin az Isten jósága töri meg az ellenállását, és az Ő szelíd, kedves beszéde töri meg a csontját (Péld 25,15), csak az az igazi megtérés. Így járt Naómi is, és ugyanígy fog járni Izráel is, amikor a pogány népek közül visszatér. (2) Izráel jövője Most azonban még nem nagyon akarnak visszatérni az izráeliták. Tudjuk, hogy eddig kik tértek vissza? Azok, akiket nem az Isten jósága vonzott, hanem az ítélet elől próbáltak menedéket keresni. A második világháború után, amikor üldözték őket, menedéket kerestek maguknak. És akiket üldöztek, azok menekültek el. És most is azokból az országokból mennek vissza, ahol nem szeretik őket, és azok a zsidók mennek vissza, akiknek nincs jó soruk. A milliomosok nem fognak ám ásót ragadni, hogy a negyed sivatagot termékennyé tegyék, és nem fognak a kibucokban lakni. Nem, a milliomosok most is maradnak. Mi a kibuc? A kolhoz vagy a tsz-hez lehetne hasonlítani. Mindenük közös, de nem felsőbb utasításra, hanem a szükség kényszeríti őket arra, hogy közösen dolgozzanak. Körülöttük van a nagy arab világ, és mindig támadják őket, mindig veszélyben van az életük. Egymásra vannak utalva, és közösen védik, amit megtermeltek. Éjszaka vagy nappal mindig fegyveres őrséget állítanak. Amit megtermeltek az közös, és mindenük közös. Azért van némi önállóságuk is, mert a családok külön vannak, de egyébként összedolgoznak. (3) Mikor ment vissza Naómi? Úgy olvastuk az Igében: „…És ott lakozának közel tíz esztendeig” (4. v.). Tíz év után. Ez is különös: tíz nemzedék, tíz év. A tíz egyébként a nemzetek száma is, a nemzetek teljességének száma. Izráel teljességének a száma: tizenkettő. Az Isten teljességének a száma: hét. Olvassuk: „Mert nem akarom, hogy ne tudjátok atyámfiai ezt a titkot, hogy magatokat el ne higyjétek, hogy a megkeményedés Izráelre nézve csak részben történt, a meddig a pogányok teljessége bemegyen” (Róm 11,25). Mikor eljön a pogányok teljessége, a pogányok

6 teljes száma, akkor letelik az idő, és Izráel vissza fog térni. Akkor lesz az az idő, amikor felismerik, hogy Isten meglátogatta az Ő népét (Lk 1,68). 6.) Izráel népe visszatér Naómi egy összetört özvegyasszonyként tért haza, aki mindenét elveszítette (20-21. v.). Nagyon érdekes: miért mentek el? Nem akartak éhezni (1. v.), nem akartak veszíteni. Egy ideig úgy is nézett ki, hogy minden jó, azután mindent elveszítettek. Ezt jól jegyezzük meg, ez Istennek a törvénye! Miért választotta Lót Sodoma bővizű földjét (1Móz 13,10)? Nem akart veszíteni. Meg is gazdagodott, de egy napon mindent elveszített (1Móz 19,24-25). Elimélek a családjával elmenekült Isten ítélő keze alól, nem akart szenvedni, nem akart veszíteni. Még többet szenvedtek. „…Ne hívjatok engem Naóminak…” (20. v.) mondta, amikor visszatért Betlehembe. Naómi azt jelenti, hogy kedvesség. Ne hívjatok úgy. Márának hívjatok, ami azt jelenti, hogy keserűség. „…mert nagy keserűséggel illetett engem a Mindenható” (20. v.). Ilyen keserű, összetört ember lesz az, aki nem akar megmaradni az Isten keze alatt, hanem kibúvókat keres, meg akarja kerülni az Isten útjait, meg akarja tartani az ő életét, boldogulni akar ebben a világban. Izráel népe is így fog majd visszatérni. Jeremiás siralmaiban a következőt olvassuk: „Jaj! de árván ül a nagy népű város! Olyanná lőn, mint az özvegyasszony! Nagy volt a nemzetek között, a tartományok közt fejedelemasszony: robotossá lőn! Sírván sír éjjelente, s köny borítja az orczáját! Senki sincs, ki vígasztalná, azok közűl, kik szerették […] Egész népe sohajtoz, futkosnak a kenyér után, odaadják drágaságaikat az ételért, hogy megéledjenek. Lásd meg Uram és tekintsd meg, mily útálatossá lettem!” (JerSir 1,1-2. 11). Ez fog történni Izráellel is. Ismerjük az Igét, hogy lesz idő, amikor majd sóhajtoznak, és tengertől tengerig futkosnak kenyér és víz után (Ám 8,1112). De milyen után? Nem a földi kenyér és víz után, hanem az Isten beszéde után. Az hozza őket vissza Izráelbe, amikor megértik, hogy Isten újból ott van az Ő népe között. Amikor Krisztus újból el fog jönni (Jel 1,7), és ott lesz az Ő népe között, mint igazi kenyér. Akitől származik az élő Ige, az Isten beszéde (Jn 6,32). Addig, Isten azt is megmondta, hogy küldök vadászok után, halászok után (Jer 16,16). De a végső megoldás az, amikor a kenyér után, az Isten beszéde után való vágy viszi őket vissza. És kik térnek meg? Azt olvassuk, hogy „…Ha Izráel fiainak száma annyi volna is, mint a tenger fövénye, a maradék tartatik meg” (Róm 9,27). Itt is, csak a maradék. „Többed magammal mentem el, és elárvúltan hozott vissza engemet az Úr…” (21. v.). (1) Mikor térnek vissza? „Így tért vissza Naómi, s vele a Moábita Ruth, az ő menye, a ki hazatért Moáb mezejéről. Megérkezének pedig Betlehembe, az árpaaratás kezdetén” (22. v.). Nem véletlen, hogy az árpaaratás kezdetét mondja az Ige, ugyanis búzát is vetettek Izráelben, Boáz mezején: „Így járt ő mindenütt a Boáz szolgálói után, szedegetve, míg az árpaaratás és búzaaratás bevégződött…” (Ruth 2,23). Először az árpát aratták, és azután a búzát. Ennek is szellemi jelentése van. Az Úr Jézus nem azt mondta magáról, hogy ha a földbe esett árpaszem el nem hal, csak egymaga marad (Jn 12,24). Károli-féle fordításban úgy van, hogy gabonamag, de a jó fordításban az áll, hogy búzaszem. Búzának nevezte magát. Izráelről az Ige mindig úgy beszél, hogy búza, nem pedig árpa. A pogányokról mondja, hogy árpa. Még egy Igét olvasok: „Nemde, mikor elegyengette színét, hint fekete köményt, és szór illatos köményt, s vet sorban búzát és árpát a kijelölt földbe, és tönkölyt a szélére?” (Ézs 28,25). Figyeljük, hogyan vet a szántó? Először búzát, és azután árpát. És hogyan arat? Először árpát, és azután búzát. Izráel a búza: Isten először velük kötött szövetséget. Ővelük kezdte el a munkáját. De az engedetlenségük miatt félretette őket. Elővette a pogány népeket (Róm 11,11), akikkel később kezdte el, de hamarabb fejezi be a munkáját. Végül befejezi

7 Izráel népével is. Ez így van a fizikai életben is. A búzát előbb vetik, később aratják. Az árpát később vetik, és előbb aratják. (2) Mit jelent az aratás? Az Úr Jézus mondott egy példázatot, és azt mondta: „…az aratás pedig a világ vége…” (Mt 13,39), vagyis az eonnak a vége, ennek a korszaknak a vége. „…az aratók pedig az angyalok” (Mt 13,39). Naómi az árpaaratás kezdetén érkezett meg. Ez azt jelenti, hogy Izráel népe abban a korszakban tér vissza az ő földjére, amikor az Úr befejezi a pogányokkal a munkáját, amikor a pogányok korszakának, idejének vége lesz (és betakarítja őket Isten). Mikor tehát? Amikor a Test Gyülekezet elragadtatik (1Thessz 4,17). És amikor az elragadtatik, akkor felveszi Isten Izráelnek, tehát a búzának a „vonalát”. Velük is befejezi a munkáját, ők is beérnek, őket is begyűjti a csűrbe (Mt 3,12). Így fog Isten mindent befejezni. De először az árpa, és azután a búza. Az az idő közel van, amikor Isten bevégzi munkáját a nemzetek között. Már maga ez, hogy 1948-ban megalakult Izráel állam, már azt jelzi, hogy Isten felvette az ő „fonalukat”. Nem sok ideje van a nemzeteknek. Nem sok ideje van a Test Gyülekezetnek. Mihelyt bevégezte, már az árpaaratás kezdetén megérkezett Júda Betlehemébe Naómi, és az ő menye (22. v.). 7.) „…néped az én népem, és Istened az én Istenem…” Naóminak a moábiták közül volt két menye (4. v.). A két menyének a viselkedése rámutat arra, ahogyan a nemzetek viszonyulni fognak Izráelhez. Pontosan ugyanígy fog történni Izráel népével is. Mind a két asszony Naómi menye volt, egyformán veszítették el férjüket. Egyformán szerette Naómi mind a kettőt. Egyformán indultak el az úton, és mind a kettőnek mondta, hogy térjenek vissza az anyjuk házába, és menjenek nyugodtan férjhez. Cselekedjen Isten irgalmasságot velük (7-9. v.). Mind a kettőnek elmondta, hogy arra ne számítsanak, hogy neki még fia lesz (11-13. v.). A sógorsági házasság olyan volt, hogy még a fiatalabb fiúgyermeket is megvárták azok, akik megözvegyültek. Éppen Fáresnél, Záránál, Támárnál (1Móz 38,11) olvashatjuk ezt az Igében. De Naómi azt mondta menyeinek, hogy erre ne számítsanak, maradjanak, ő pedig visszamegy az ő népéhez Júda földjére. Mindketten sírtak, Orpa is, Ruth is. És egyszer csak Orpa meggondolta magát, és visszatért (14. v.). Nem haraggal, csak számot vetett: Mit keresek én Izráel földjén? Mit keresek én közöttük? Mit keresek én az ő Istenükkel? Kicsodám lesz nekem ott? Teljesen logikus volt előtte, hogy Naómi igazat mond. Jobb, ha visszatérek. Orpa azt jelenti magyarul, hogy tarkó, nyakas. Ő visszatért. Ruth azt jelenti, hogy barátság. Olyanok voltak, mint a nevük. A bibliai nevek nem véletlenek. Ruth ragaszkodott, mint igaz barát az ő napaasszonyához. Ezt a nagyon szép Igét mondta: „…Ne unszolj, hogy elhagyjalak, hogy visszaforduljak tőled. Mert a hova te mégy, oda megyek, ahol te megszállsz, ott szállok meg; néped az én népem, és Istened az én Istenem. Ahol te meghalsz, ott halok meg […] Úgy tegyen velem az Úr akármit, hogy csak a halál választ el engem tőled” (16-17. v.). Semmi jót nem ígért neki Naómi, csak rosszat. És azt mondta: én a rosszban is kitartok melletted, sorsod, néped, Istened, mind az enyém lesz. Meghalsz? Én is ott akarok meghalni, és ott temessenek el. (1) A nagy nyomorúság ideje Van egy Ige: „Minden időben szeret, a ki igaz barát, és testvérűl születik a nyomorúság idejére” (Péld 17,17). Pontosan így fognak viszonyulni Izráel népéhez azok, akik kapcsolatba kerülnek velük, de nem az ellenségük. A nemzetek egyik része - akik szeretik őket - olyanok lesznek a nyomorúság idején, mint a testvér. Mit mondott az Úr Jézus? „…éheztem, és ennem adtatok; szomjúhoztam, és innom adtatok […] beteg voltam, és meglátogattatok…” (Mt 25,35-36). A másik része ugyanezt nem teszi. Nem fogja üldözi, de

8 nem is segíti. Azt mondja az Ige: „…éheztem, és nem adtatok ennem; szomjúhoztam, és nem adtatok innom […] beteg és fogoly voltam, és nem látogattatok meg…” (Mt 25,42-43). Így válik kétfelé a nemzeteknek az útja. És akik ragaszkodtak, akik megértették, hogy Istened az én Istenem (16. v.), akik megértettek valamit abból, hogy más az Izráel Istene, és más a moábiták, a pogányok istene, és ragaszkodtak, azok bemennek Izráel népének maradékával együtt az ezeréves királyságba (Jel 20,4). Akik pedig visszatértek az ő isteneikhez, és az ő népükhöz, azok pedig nem mennek be az ezeréves királyságban, hanem kívül maradnak. Az is nagyon csodálatos, hogy Naómi úgy gondolta, hogy „Többed magammal mentem el, és elárvúltan hozott vissza engemet az Úr…” (21. v.). De nem elárvultan jött vissza, hanem egy olyan asszonnyal, mint Ruth, akiről azt olvassuk: „És legyen ő a te lelkednek megvidámítója, és vénségednek istápolója, mert menyed szülte őt, az, a ki téged szeret, és a ki többet ér néked hét fiúnál” (Ruth 4,15). Befejezés Ilyenek az Isten útjai. Most is az Úr tulajdonképpen ezt a ragaszkodást nézi a szívünkben, és ezt tanulhatjuk meg ebből az igerészből is. Aki most a megvetés, a nyomorúság, a lenézés között ragaszkodik az Úrhoz, osztozik az Ő sorsában, megvetett állapotában, az osztozik Ővele a dicsőségben is. Mondta is az Úr, hogy „…ha ugyan vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt is dicsőüljünk meg” (Róm 8,17). És azt is mondja az Ige: „Uram! a te szemeid avagy nem a hűségre néznek-é?...” (Jer 5,3) Ott van-e a szívünkben az Úr iránti hűség: ragaszkodom Hozzá. Népe az én népem is. Sorsa az én sorsom is. Ha Őt megvetik, vessenek meg engem is. Ahol Ő meghal, ott halok meg (16-17. v.). És ez így is van. Ő a Golgotán meghalt, Vele együtt mi is meghaltunk. De ahol Ő feltámad, mi is ott támadunk fel (Róm 6,4-5). A következő részekben majd látjuk, hogy miként alakította Isten Ruthnak az életét, amire ő nem is gondolt, amire nem is számított, mert semmit nem ígért neki Isten. De amikor látja a hűségeseknek a szívét, senkinek nem marad adósa. „…Jobb adni, mint venni” (ApCsel 20,35). Isten is így van, jobban szeret adni, és nem akar senkinek sem adósa maradni. Ámen. Derecske, 1994. szeptember 11.