Róth András Az idei „négy-napos sétafikálásra” így utólag elég jól sikerült a felkészülésem. Április-májusjúnius időszakban teljesítettem öt darab 50 km-es, két darab 45 km-es és egy darab 40 km-es teljesítménytúrát kis hazánkban – illetve jó pár 20-25 km-es túrán is részt vettem A teljesítménytúrák jó részét Bihari Zolival – jól összeszokott párosként toltuk le, illetve Kakuk Bence is csatlakozott hozzánk két alkalommal. Ezeken a túrákon gyorsan leszűrtük, hogy Bencével, mint újonccal nem lesz gond. Pintér Csabit meg már ismertük.
A nemzetközi csapatunkban 11 holland, 1 szlovák, 1 román és 3 belga kolléga kapott helyet a négy magyaron kívül. Amit én a 2012-es teljesítésemhez képest gyökeresen változtattam az a lábápolás része. Akkor nem voltak még személyes tapasztalataim ilyen mennyiségű betonos kilométer bőrkeményedéses talppárnára gyakorolt hatásáról. 2012-öt megszenvedtem, de idénre más terveim voltak. Másfél hónappal az indulás előtt napi fél órákat habköveztem a lábamat, hogy egy babapopsi-szerű felületet sikerüljön elérnem. Ez szinte maradéktalanul sikerült is. Odakint naponta kenegettem lábápolókrémmel a lábamat és az orvosi szobát messze kerültem. Volt bennem egy olyan gyanú, hogy a 2012-es „események” egy része annak volt köszönhető, hogy a lábam nem jól reagált a ragasztásokra. Szóval ezt a rész zárójelbe tettem és az egészségügyi szakszolgálatot egy darab biztosítótűre szorítottam.
Az idei „világcsúcs” vízhólyag helyet kapott az ECSA fénykép-összefoglalóban is (az elszenvedő ismeretlen). A kinti menetrend nem lepett meg – tudtam mire számítsak. Normálisan reggelizni csak az első nap reggelén tudtam, a többi nap nem igazán volt étvágyam reggel 3-4 közötti időszakban. Bár ez nem lepett meg – 2012-ben is hasonló volt a helyzet. Ezeken a napokon némi süteménnyel és csokival operáltam. Út közben meg csipegettünk mindent, amit értünk. Az első nap váratlanul ért, hogy valahol a 20 km környékén olyan ”csontfájás” jött rám, mint 2012-ben a 3.-4. nap felénél. Viszont ez egy óra múlva megszűnt és ezzel sikerült is átesnem az első nap a holtponton. Innen a történet problémamentes volt, leszámítva a második nap végén feltűnt egy darab vízhólyagot, amit a már említett biztosítótűvel tettem helyre. Ő még a 3. nap megtelt, ami után az egyik pihenőben kapott egy szurit. Összességében letudtam a 200 km-et 3 darab vízhólyaggal, de ezek közül 2 nem is volt zavaró helyen. Nem volt fájdalomcsillapító-szedés, fogszorítós-falfehér-félhulla-állapot. Csak monoton gyaloglás. A napi távok teljesítése után ment az agytompítás. Amit a jó időre tekintettel néha napozással súlyosbítottunk.
A sokak által megénekelt nemzetibe öltözött csapat – külön köszönet a PSE labdarúgó szakosztálynak a szerelésekért
Tartjuk a passzív box-ot a menetoszlop közepén Idén az esőt megúsztuk, cserébe a 3.-4. napon 30 fok körüli meleget és szikrázó napsütést kaptunk. Ezen a két napon több helyen tűntek fel vizet és alkoholmentes sört osztogató frissítőpontok. Amíg sportruházatban kellett gyalogolni nem volt különösebb gond – meleg volt, de bárhol beállhattál egy magasnyomású mosóból hulló permet vagy zuhanyrózsa alá. Ezt az utolsó 5 km-en társasági egyenruhában már kevésbé lehetett megtenni, bár így is kaptunk vízipuskából és slagból is az egyenruhánkra. De akkor már pokoli meleg volt. És itt jött be a végén az egy hét talán egyetlen szervezési bakija. A céltól még kb két km-et gyalogoltunk a transzfer-buszokig. A buszok nem indultak el egyből – kb 10 perc helybentopi volt – és álló helyzetben a légkondik BKK-san működtek – sehogy. Mindenkit bokáig levert a víz. Öröm volt nézni.
195 km után, a Via Gladiola-ra indulás előtti pillanatokban Nagyon örülök, hogy ilyen remek társaságban tudtuk le a „kötelezőt” – a 200-at. Remélem lesz még lehetőségem részt venni az eseményen. Köszönet a NAV-nak és a PSE-nek a szervezésért, nevezésért és egyéb ügyintézésekért. Kakuk Bence 4daagse azaz négy nap szenvedés és csoda. Odakint inkább szenvedés itthon persze megszépül minden. A rendezvényre mindenféle különösebb félelem nélkül érkeztem, ahogy a tapasztaltak mondták „letegeztem a szituációt”. Eljártam túrázni, gyalogoltam aszfalton, futottam, bicikliztem, így kellő önbizalommal (meglepetés engem már nem érhet) vágtam bele a világ sétájába. A kis csapat szombat délután indult útnak a NAV-tól kapott kisbusszal. Hosszú utazás után megérkeztünk Nijmegenbe, ahol, mint a királyokat úgy fogadtak minket. Az ellátásra és a szállásra semmi panaszom nem lehet. Úgy éreztem magam mintha a Jancsi és Juliska egyik címszereplője lennék. Etettek-itattak minket mindenféle földi jóval aztán másnap irány a vágóhíd. A napi ruti ebből állt: 03:00-kor ébresztő valami reggelit beleerőltettem az arcomba, 04:15kor buszra fel, ami elvisz a rajt helyszínére, 50 kilométer séta 3, 10-20 perces pihenővel, orvosi szoba látogatás, sebek nyalogatása, vacsora végül alvás. Az első nap még vidáman indult. Tetszettek a reggeli pacsizásokat a rajtnál, gyönyörködtem a tájban, élveztem a rögtönzött bulikat a városokban, amit a gyaloglók tiszteletére rendeztek az ott lakók. A gondok a 30. kilométer környékén kezdődtek. Bal térdem fájdult meg illetve jött
az első vízhólyag. A célba már csak a délutáni orvosi szoba lebegett a szemem előtt. A második naptól az esemény egy nagy 3 napos holtponttá változott, amit csak Bandi fekete humora, Zoli történelmi előadásai, amit kifejezetten élveztem, valamint Csabi tájékoztatásai a következő frissítőpontról tudtak csak megtörni. Holland kollegák profizmusát dicsérendő a problémát már szinte csak udvariasságból kérdezték meg. Arcról tudtak olvasni. A hólyagokat két lyukasztással és némi leukoplast-val, a térdfájást jégzselével, masszázzsal illetve jó tanácsokkal olyan sikeresen kezelték, hogy a 4. nap végére már csak egy hólyagom volt és semmi térdfájás. Mindféleképpen meg kell, hogy említsem a frissítőpontokat, amiket szintén a holland vámigazgatás szervezett. Látszott a nagyon sok éves tapasztalat volt ott minden amit éppen kívántam vagy amire szükségem volt. Maga a holland táj nem valami változatos szerény véleményem szerint. Minden ház, falu, városka, gyümölcsös és mezőgazdasági terület egyformán tisztán és rendben van tartva. Olyan mintha egy terepasztalon sétálna az ember. Hegyek?! Hát nem sok van belőlük azok is inkább olyanok mintha itthon felsétálnék egy panel első emeletére, persze a 3. napon ez is nagyon magas és fájdalmas tud lenni. Az emberek nagyon kedvesek voltak akármerre jártuk. Kerti csapjukat nyitották meg, hogy a nagy melegben hűsíthessük magunkat, cukorkával vagy különféle zöldségekkel kínáltak. Sőt akadt olyan hely ahol az út mellett frissen sütött hamburgereket osztogattak. Kis hazánk egy igen ütőképes kis csapattal állt elő. Ez látszott az egyen öltözetünkről, amit elég sokan dicsértek és irigyeltek tőlünk, abból, hogy az alakzatot a csapatból csak a magyar delegáció tartotta, amit a 3. nap végén holland csapatkapitányunk ki is emelt és megdicsért, valamint abból, hogy a holland kollegák akárhogy erősítették a tempót mi fog összeszorítva, szitkozódva és erősebb tempóért könyörögve (persze csak a vicc kedvéért) megtörhetetlenül tartottuk. Összegezve nagyon tetszett a 4daagse remélem nem utoljára vehettem rajta részt. Köszönöm a NAV-nak valamint a PSE-nek, hogy biztosították a részvételhez szükséges feltételeket (ruházat, gépjármű, ügyintézés, stb.). Köszönet illeti a csapat tagjait is a jó hangulatért, a sok jó tanácsért és támogatásért.
