Magyar Nemzet 2005 okt. 22. A magyar lakosság tizenhat százaléka depressziós - célravezető-e a gyógyszeres kezelés
Rosszkedvünk tele Balavány György Mióta világszerte alkalmazni kezdték az antidepresszánsokat, több ezerszeresére emelkedett a kedélybetegek száma. Szendi Gábor pszichológus eltökélten kutatja e paradoxon okát, s úgy látja, az antidepresszánsok szedése a páciensek elenyésző részénél okoz tényleges javulást, ugyanakkor számos komoly veszélyt rejt. Borongós a hangulata? Vádolja magát? Céltalannak és értelmetlennek látja az életét? A pszichiáter dolga ilyen esetben egyszerű: felírja a megfelelő mennyiségű antidepresszáns gyógyszert. David Healey angol kutató szerint a depresszió a pszichiátria náthája; ma már többnyire olyan betegségnek tekintik, amit bárki, bármikor elkaphat. Az ötvenes években (néhány évvel a világháború borzalmai után) egymillió lakosra mindössze ötven melankóliás, későbbi nevén endogén (biológiai) depressziós beteg jutott. Ma a lakosság tíz- tizenöt százalékát tekintik depressziósnak a civilizált világban. Mióta az antidepresszánsok hódítani kezdtek, majdnem háromezerszeresére emelkedett a betegek száma. Minderre Szendi Gábor pszichológus hívja fel a figyelmet „Depresszióipar” című, október végén a Sík kiadó gondozásában megjelenő könyvében, melynek utószavát a nemzetközileg és hazánkban is elismert Buda Béla professzor írta. A kutató azt állítja: az élet nehézségei miatti tartós levertség nem betegség, hanem természetes állapot, ezért nem gyógyszeres kezelést kíván, hanem a problémák megoldását. – Az embereknél a rosszkedv oka többnyire valamilyen életprobléma. Ha valaki önértékelési zavarral küzd gyermekkori traumái nyomán, munkanélküli, elvált, magányos, rosszul érzi magát a társadalomban, ezt nem tudjuk megoldani gyógyszerekkel. Az ilyen embert meg kell tanítani arra, hogy próbálja másképp látni, feldolgozni, kezelni a problémáit, s ez a pszichoterápia feladata. A legtöbb mai pszichiátriai rendelőben azonban átlagosan öt-tíz perc jut egy páciensre. A tünetek megállapítása Szendi szerint többnyire önkényes, és egy ellentmondásos szisztémára épül. Depresszióra utalhat, ha sokat alszik a beteg, de az is, ha nem tud aludni; az is, ha falánk, de az is, ha étvágytalan. Ha nyolc-kilenc ilyen kritériumból négy-öt teljesül, megszületik a diagnózis, és felírják a gyógyszert. A „depressziópiac” kitágítása „A depressziós beteg felismerése című könyv 1961es kiadásával kezdődött: ezt egy gyógyszergyár íratta, és ötvenezer példányban
osztotta szét ingyen pszichiátereknek, megoldásként ajánlva egy megváltó gyógykészítményt. Azóta él a nézet, mely szerint az elmeosztályok súlyos depressziósai és az utca rosszkedvű embere ugyanannak a betegségnek enyhe, illetve súlyos változatától szenved, tehát ugyanazzal a szerrel kell kezelni. 1993ben lett bestseller Peter Kramer pszichiáter könyve, a Hallgassunk a Prozacra, mely szerint a címszereplő antidepresszánstól a páciens energikusabb, kedélyesebb, és ezáltal sikeresebb lesz; a Prozacot milliók kezdték szedni világszerte. Az ötvenes évek elején találtak egy vegyületet, melynek hatására évtizedek óta hallucináló skizofrén betegek tértek vissza az életbe. Ez a felfedezés adott kezdő lökést az antipszichotikumok elterjedésének, s közben kiütötte azokat az elméleteket, amelyek a lelki zavarok és betegségek okát az élet dolgai közt jelölték ki. Ugyan, minden csak biokémia! A mai pszichiátriai gyakorlat alapja, a biológiai pszichiátria, ettől az időszaktól jutott uralomra a lélekgyógyászatban. E szemlélet a depressziót úgy határozza meg, mint az agy szerotonin-rendszerének működészavarát. Ugyanakkor a valóban biológiai eredetű búskomorság továbbra is igen ritka. Szerotonin: a kellemes lejtésű név agyi ingerület-átvivő anyagot takar, melynek fontos a szerepe a hangulatváltozásokban, a szexualitásban, sőt, az étvágyra és az alvásra is van befolyása. Azonban az agy a világ legbonyolultabb rendszere, amely több ezer biokémiai vegyület összehangolt hatásával dolgozik, ezért működését merész dolognak tűnik egyetlen vegyület szintjével meghatározni. Ráadásul a depresszió szerotonin-elméletét tudományosan soha nem igazolták. Depressziósok igen szűk alcsoportjára igaz az a pszichiátriai rendelőkben már agyonkoptatott mondat, hogy: „Önnek alacsony a szerotoninszintje, majd mi megnöveljük”. De soha nem mérik meg, mert nem is tudják. A szerotoninszintre ránézésre következtetnek. Mikor Irving Kirsch, egy amerikai placebo-kutató átnyálazta az ottani gyógyszerhatósághoz, az FDA-hoz (Food and Drug Administration) benyújtott vizsgálatok adatait, arra a megdöbbentő eredményre jutott, hogy az antidepresszánsok sikere nyolcvan százalékban csupán a placebo-nak tulajdonítható, és hogy az antidepresszáns vizsgálatok felében nem sikerült a gyógyszer hatását igazolni. Szendi szerint az antidepresszánsok valóban javíthatnak pl. a kényszerbetegek vagy az úgynevezett endogén depressziósok tünetein (az ilyen betegek passzívak, képesek egyfolytában feküdni és nézni a plafont, s ha nem etetik őket, éhen is halhatnak). Ugyanakkor viszonylag – legalábbis a gyógyszergyártók számára – túlságosan kevés az ilyen beteg. A gyógyszeripar egyik jellegzetessége, ami összefügg a készítmények magas fejlesztési és előállítási költségével, hogy a ritka betegségekre nemigen gyártanak gyógyszert, mert nem éri meg. De ha már van gyógyszer, legyen neki nagy piaca! A szerző könyvében számos példán keresztül
bemutatja, hogy ez a „betegségkereskedés” nem csupán az antidepresszáns-piacra igaz. Világszerte rengeteg bírálat éri az új antidepresszánsok bevezetését megelőző vizsgálatokat, mondván, hogy azokat a piaci siker és nem a tudományosság igényével bonyolítják le. Egyrészt a gyártók sok negatív eredményű vizsgálatot eltitkolnak, másrészt eleve kizárják a tesztekből az olyan betegeket, akiknél a depresszió öngyilkossági gondolatokkal, szorongással, személyiségproblémákkal társul, mert feltételezik, hogy rontanának a hatékonysági statisztikán. A már engedélyezett szert azonban alkalmazzák az ilyen betegeknél is. Ezért a mai betegek mintegy nyolcvanöt százaléka kap úgy antidepresszánst, hogy soha nem vizsgálták a hatást a rájuk jellemző betegség-konstellációban. Számos esetben kiderült, hogy a sikeres promóció érdekében torzítják az adatokat, vagy nem létező vizsgálatokról számolnak be. Nyugaton is sokan utánajártak a szakfolyóiratokban megjelent tanulmányok valóságtartalmának, és kimutatták, hogy vezető, mérvadó orvosi lapokban is megjelentek cikkek hamis információkkal. Érdekes adalék az amerikai gyógyszerhatóság működésével kapcsolatban David Graham esete, aki vagy húsz évig volt az FDA gyógyszerbiztonsági osztályának vezetője. Munkásságának hatására több halálos mellékhatású gyógyszert vontak ki a piacról – a legutóbbi olyan fájdalomcsillapító volt, amely közel százötvenezer esetben okozott infarktust. Tevékenysége elismeréséül Grahamet végül kirúgták az FDA-től. Egy neves magazin erről szóló írásának találó címe: „Az igazság mellékhatása”. Köztudott, hogy az FDA költségvetésének felét gyógyszergyárak állják, tehát a cégek fizetik az őket ellenőrizni hivatott szervezetet. Amerikai oknyomozó újságírók kiderítették, hogy a fontos döntéseknél, – amikor például arról van szó, hogy egy készítményt visszanvonjanak-e, vagy maradjon a piacon – a döntéshozó bizottságokban meghatározó létszámban vesznek részt a gyógyszergyárak fizetett tanácsadói. Egymást érik a perek, de az élet (és az üzlet) megy tovább. Amerikában a tíz leggyakrabban felírt gyógyszer közül három antidepresszáns. Könyvében Amerikában történt leleplezéseket idéz Szendi, melyek szerint egyes reklámcégek – gyógyszergyárak megbízásából – áltanulmányokat készítenek, és néhány ezer dollárért találnak professzorokat, akik ezekhez szerzőként nevüket adják. Az általános vélekedés, hogy az antidepresszánsoknak köszönhetően csökkent az öngyilkossági arány, Szendi szerint szintén óriási ámítás. Végigelemezve az ezt állító vizsgálatokat, kiderül, hogy az időskori öngyilkosság rátája már a búellenes gyógyszerek felfedezése előtt csökkenni kezdett, a fiatalok és középkorúak öngyilkossági aránya azonban az egész világon töretlenül nő, dacára annak, hogy ők az antidepresszánsok nagyfogyasztói. David Healey és Chris Whitaker egy 2003-as elemzésben kimutatta, hogy az antidepresszánst szedők közt az
öngyilkossági késztetések 2,2-szer, a befejezett öngyilkosságok 6,8-szor gyakoribbak, mint azon betegek esetében, akiket nem kezeltek. 2004- re az FDA már képtelen volt a társadalmi nyomásnak ellenállni, felülvizsgálta a fiatalkorban szedett antidepresszánsok öngyilkosságra hajlamosító hatását, és arra jutott, hogy a legszerényebb becslés szerint is száz gyereknél négy esetében kifejezetten fokozódik ez a kockázat. Azt azonban sosem lehet tudni, melyik ez a négy. A legtöbb öngyilkosság-kutató szerint az öngyilkosság nem előre jelezhető (a pszichiátriai osztályokról öngyilkossági problémákkal gyógyultan kiengedett betegek húsz-harminc százaléka néhány héten belül végez magával.) A rosszkedvűző pirulák ugyanis nemcsak a szerotonin-rendszerre hatnak, hanem más agyi területeket is megbolygatnak, némiképp a tiltott drogként ismert amfetaminhoz hasonlóan. Sok esetben olyan belső, remegő nyugtalanságot okoznak, ami elől nincs menekvés. Ezért Amerikában már minden antidepresszáns ismertetőjébe vastag betűkkel beleírják, hogy gyermeknél és felnőttnél egyaránt fokozhatja az öngyilkosság veszélyét. Magyarországon – hivatalosan legalábbis – még senki nem hívta fel erre a veszélyre a közvélemény figyelmét, pedig idén áprilisban az európai gyógyszerhatóságok is kiadtak egy figyelmeztetést a kockázatról. Szendi Gábor az egykori sikeres tévériporter, Albert Györgyi esetét is elemzi a „Depresszióipar”-ban. Albert könyvében leírja: szoros pszichiátriai felügyelet alatt tíz év alatt négy öngyilkosságot követett el, tönkrement két házassága és az egész karrierje, miközben folyamatosan szedte az antidepresszáns tablettákat. Ugyanakkor az antidepresszánsok szedését nem lehet csak úgy abbahagyni. (A felírásukat sem.) A kezelés megszüntetése ugyanis súlyos elvonási tüneteket okoz. Egy 2000-ben történt, igazolt vizsgálat szerint speciális tünetegyüttes lép fel az elhagyást követő egy-három napon belül: szédülés, hányinger vagy hányás, szorongás, ájulásérzés, fáradtság, fejfájás, járási bizonytalanság, áramütés-érzések és látási zavarok jelentkezhetnek. Egy másik kutató, Peter Breggin 2001-ben beszámolt még izomfájdalmakról, rémálmokról és égő érzésről, valamint olyan mentális elváltozásokról, amelyek a betegnek önmagával vagy környezetével szembeni agresszivitását válthatják ki. A megvonási tüneteket a hivatalos tudomány tagadja, s ilyenek fellépésekor gyakran a betegség kiújulására gondolnak. A mellékhatásokat senki nem gyűjti, nem jelenti. Szendi fórumot kíván teremteni a mellékhatásoktól szenvedők számára a www.antidepresszans.tenyek-tevhitek.hu oldalon, szerinte így kaphatunk reális képet a problémáról. Az antidepresszáns nemcsak az öngyilkossági, de – egyes esetekben – a gyilkossági késztetéseket is fokozhatja. Amerikában már több pert nyertek gyógyszergyárakkal szemben, a bíróságok milliós kártérítéseket ítéltek meg. Szendi személyesen is találkozott egy fiatalemberrel, aki antidepresszáns hatására megkéselte barátját, majd brutális módon öngyilkosságot kísérelt meg. Pere hamarosan megkezdődik, s mint
Amerikában- itt is pszichiáterek fogják eskü alatt vallani, hogy az antidepresszánsok nem okoznak ilyen csúnya dolgokat. – Máig kérdéses, hogy az agy teljes mértékben képes-e regenerálódni e gyógyszerek rendszeres szedése után. Hosszú a listája azon szerzőknek, akik feltételezik, hogy az antidepresszánsok legalább annyira súlyos, ha nem súlyosabb károsodásokat okoznak a szervezetben, mint a betiltott drogok. Régi, ám minden következmény nélkül hangoztatott tény, hogy a gyógyszercégek az általuk kiküldött orvoslátogatók tevékenységével, az ingyenes, luxuskörülmények közt tartott konferenciákon elhangzott információkkal megtévesztik a gyógyításra fölesküdött orvosokat. A pszichiáterek többsége Szendi Gábor szerint jóhiszemű, sokan közülük megrettennek, mikor megtudják, milyen kárt okozhatnak e tabletták felírásával. Szendi számos hazai és külföldi kollégájától kapott pozitív visszajelzést, mióta e témával foglalkozik. A problémát összefoglaló szakmai könyvét, amely továbbképző szakanyagként a Buda Béla professzor vezette Országos Addiktológiai intézet adott ki 2004-ben, Buda Béla ajánlásával küldték ki a szakma képviselőinek, a várt vita azonban sértettség miatt elmaradt. Szendi szerint a pszichiátria ne sértődjön meg, amikor az emberek életéről, egészségéről, életminőségéről van szó. Milliók sorsa nem szakmai belügy. – Az élet és az üzlet folyik tovább. Léteznek egyéb veszélyes gyógyszerek is, amelyek azonban adott esetben életet menthetnek. Az antidepresszánsok azonban szinte csak károkat okoznak. Egyik páciensemnek tönkrement a házassága, mert a gyógyszer mellékhatásaként impotens lett; ez nem meglepő, régen kimutatható az antidepresszánsok miatti libidócsökkenés, sőt, a rendszeres szedők hatvan- hetven százalékánál okoz szexuális zavarokat – a gyógyszergyárak szerint ugyanez a szám csupán egy százalék. Rengeteg szívprobléma, sőt magzati ártalom is írható a számlájukra… A hangulatjavítókat nagy tételben fogyasztó magyar lakosság tizenhat százaléka depressziós, s a gyógyszergyárak még több ilyen terméket kívánnak forgalmazni. A kezeletlen depressziónak súlyos következményei vannak, de a szakpszichológus szerint ezen életmódváltozással lehetne segíteni – azzal, ha megfelelő szociálpolitikai intézkedések születnének, ha támogatnák a megtartó közösségeket, ha csökkenne a munkanélküliség, ha nem sorvadnának el az önsegélyező civil egyesületek. Miközben az antidepresszánsokba milliárdokat öl az egészségügy, a Búza Domonkos által vezetett, húsz éve működő telefonos segélyszolgálat, amely eddig is ezrek életét mentette meg, megszűnik, mert nem kap támogatást. A telefonos segítők nevetségesen alacsony fizetésüket sem kapják április óta. Azonban nemcsak a betegek, hanem pszichiáterek többsége is függésben van: egy egész rendszer omlana össze, ha bebizonyosodna e gyógyszerek hatástalan és ártalmas volta. Az ambuláns pszichiátria jórészt az antidepresszánsokra épül. A
megfelelő kezelés a pszichoterápia volna, ez napjainkban egy elszáradt ágacskája az egészségügynek. A kutató úgy véli, a nem megfelelő kezelés akkor sem megoldás, ha nincs elég pénz és idő a problémák tényleges megoldására. Éppen ennek felismerése hozhat változásokat. – Tisztában vagyok vele, hogy darázsfészket piszkáltam meg, és a pszichiátria és klinikai pszichológia eltérő válaszokat ad a problémára. De azt hiszem, a termékeny szakmai vita sokat segíthetne a hazai lakosság mentális állapotán – vallja Szendi Gábor. (A téma érzékenységét jelzi, hogy jelen sorok szerzője korábbi, a gyógyszerlobby árnyoldalait feltáró oknyomozó cikkei nyomán fenyegető és gyalázkodó leveleket kapott egyes gyógyszergyárak képviselőitől. A továbbiakban szívesen adunk helyt a témával foglalkozó kompetens észrevételeknek, kiegyensúlyozott vitának.) (Az interjú rám -Szendi Gáborra- vonatkozó részét adom csak közre, a teljes cikk olvasható a Magyar Nemzet 2005. október 22..-i számában)
