Úgy tele, mint a Fisch

• Jessica Durlacher • ÚGY TELE, MINT A „FISCH”

Jessica Durlacher

Úgy tele, mint a „Fisch” É

n még csak nem is vagyok zsidó. Apám zsidó. Sôt, még a „gefillte Fisch”, azaz a töltött hal is csupán egyszerû szókapcsolat számomra. Úgy tûnik nekem, hogy ez a szókapcsolat tele van történelemmel, tele van kultúrával, tele van nosztalgiával, de vajon ez az én történelmem, az én kultúrám? És aztán miért is lenne ez az én nosztalgiám? A „gefillte Fisch” kultúrája mégis inkább az én kultúrám, mint sok más emberé. Olyanoké, akiknek az apjuk nem zsidó. S ha ráakadok egy „gefillte Fisch”-re, óvni, dédelgetni és védeni fogom az utolsó szálkájáig. Merthogy a kölcsönzött nosztalgia is elég ahhoz, hogy elérzékenyüljünk. Vannak olyan szavak, melyek képesek egész világokat megjeleníteni számomra anélkül, hogy azokat a világokat még csak hozzávetôlegesen is ismerném. Olyan világokat, melyeket csak érzelmi szinten lehet meghatározni, tárgyi adatokkal leírni nem lehet. Ilyenek a biztonság attribútumaira használt klisék, melyek egykor talán – még ha veszélyeztetettségben is – léteztek a maguk tiszta mivoltukban, melyek azonban a mi családunkban és számos nem hívô, asszimilálódott családban már csak egyfajta ironikus ördögûzés szimbólumainak számítanak: a tyúkhúsleves, a vajassütemény, a hanuka, a kapedli vagy a mezuza az ajtófélfán. Ezek kellemes giccs-klisék az olyanoknak, mint én, ám hozzátartoznak ahhoz a ráeszméléshez is, hogy olyan elôtörténetünk van, amelyben sok minden elveszett, amelyben ezek a szavak – nem véletlenül van köztük olyan sok vigasztaló, ehetô dolgot jelölô szó – védôpajzsot jelentenek a dühvel és a félelemmel szemben. Ebben az értelemben még a klezmerzenébôl áradó jólesôen sírós honvágy, vagy az általam látott néhány zsidó esküvô alkalmával elhangzó álságos „Jövôre Jeruzsálemben” örömkiáltás ébresztette nosztalgia is igen autentikusnak számít; rituális érzelmi megnyilatkozások ezek, melyek végül is az elhagyatottságot és a közeli hozzátartozók hiányát fejezik ki. Mert azok a hozzátartozók halottak, már akkor halottak voltak, amikor én világra jöttem.

Olyan örökségrôl beszélek, mely maga nem klisé, és soha nem is válhat klisévé. (S hogy a kelet-európai zsidóság cicomáin kívül ott van még a humor is, az erkölcs és a tízparancsolat, és az a gondolat is, hogy amit nem akarsz, hogy veled megtörténjen, ne tedd másokkal; a lelkiismeret és az illendôség – arra, hogy mindez az én családomban is meglevô zsidó kultúra öröksége, csak nemrég jöttem rá.) 1986. január. Párizsban vagyok, hogy magányosan átgondoljam, elhagyjam-e jelenlegi kedvesemet vagy meghagyjam-e az újat, akivel sokkal, de sokkal több dologban osztozom, sokkal, de sokkal több dologban a származás és az érzékenység tekintetében; aki éppúgy félig zsidó, mint ahogy én. Szóval, Párizsban vagyok, hogy magányosan arra a személyre, vagyis magamra, összpontosítsak, aki szemmel láthatóan annyira lelkiismeretlen, hogy valakit el fog hagyni egy másvalaki miatt, akit jobban szeret. A döntés tehát már régen meghozatott, már mindennel tisztában vagyok. Párizs csak szimbólum, azonban szükséges szimbólum, igenis az, mely érésre és reflexióra szolgál. Nagyon-nagyon hideg volt. Egy szörnyû, ám ugyanakkor szörnyen olcsó hotelben szálltam meg. Úgy volt, hogy egy hétig maradok, de már két nap elteltével influenzás lettem. Legalábbis úgy tûnt, mert a szemem könnyezett, és állandóan hullafáradt voltam és fáztam. A szemem valószínûleg a sírástól volt ilyen. Minden éjjel álomba sírtam magam, ám tökéletesen tudatában voltam annak, hogy ezek számomra történelmi pillanatok, sôt a sírásban volt valami irodalmiasság is. Csalódtam volna magamban, ha azokat a könnyeket nem tudtam volna elôcsalni. Noha a magány gyötrô volt, de szükségem is volt rá ezen a fordulóponton. Mindaddig, míg három nap elteltével nyilvánvalóvá nem vált, hogy az új kedvesemnek sikerült megszereznie a telefonszámomat. Azon az estén ott állt a lépcsôn. Zavartan lépett be nyirkos, virágmintás párizsi szobámba, és mindez oly természetes és ma-

• 87 •


gától értetôdô volt, hogy majdhogynem megharagudtam rá. A magány, melyben minden cselekedetnek megvolt a jelentôsége, s melyben a könnyek közepette a két kedves közötti különbség élesen kirajzolódott, majd elhalványult, aztán ismét élesen kirajzolódott, majd elhalványult, míg csak ettôl önkívületbe nem kerültem, most hirtelen jelentéktelennek és értelmetlennek tûnt. Amint belépett, személyes irodalmi fordulatom hirtelen egy olyan busszá változott, melyben már csak az utas szerepét töltöttem be. Ráadásul egy csodálatos luxusbusz; fûtéssel és ruganyos kerekekkel, valamint olyan székekkel, melyeknek támláját nagyon mélyen hátra lehetett hajtani. Döntésem ennek a férfinak az alakját öltötte magára. Kétségem, mely jóllehet talán sosem létezett, az elôzô kedvesemet, aki olyannyira más, mint én – ám még mindig védtelen és határtalanul drága –, kínosan ártatlan gyerekességben jelenítette meg elôttem, szemben a másikkal, az újjal, aki ellenállásra és rivalizációra szolgáltatott ürügyet. Rajta semmi sem volt védtelen, mert ô a régit olyannyira nagy fölénnyel ûzte el. Gyilkosa mindannak, ami lágy, kedves és visszavonhatatlanul múlt idô volt. Ugyanakkor azonban magával hozott egy olyan valóságot, melyben oly vadul bíztam, hogy ettôl minden más valóság múlt idô lett. Vele mindent meg tudtam beszélni. Tôle mindig érdekes választ kaptam. Ô mindent visszavezetett a dolog lényegéig olyan ôszinteséggel, amely mellett saját aggodalmaskodó lelkiismeretem könnyelmûnek tetszett. S ô épp annyira volt zsidó és nem zsidó, mint amennyire én. Azon az estén vacsorázni mentünk. Zsidó étterem. Kreplach, maceszgombócok, kóserkolbász, savanyú káposzta és „gefillte Fisch”. Ezeket az ételeket még egyikünk sem kóstolta sohasem, pedig az ô apja épp annyira zsidó, mint az enyém, és éppen annyi idôs is. Az ô apja az egész háború alatt azoknál bujkált, akik késôbb apósa, anyósa, valamint felesége lettek, azaz F. nagyszüleinél és anyjánál. Nála azonban otthon sosem esett szó a zsidó származásról, arról az idôszakról nem is beszélve, amikor a zsidók bujkálni kényszerültek. F. apja erôteljesen asszimilálódott családból származott, és hogy az általa tökéletesen irreleváns mellékkörülménynek tekintett zsidósága miatt kellett bujkálnia, egy életre feszélyezettséget s szégyenérzetet alakított ki benne mindennel szemben, aminek köze volt a háborúhoz, és – kisebb mértékben – a zsidósághoz.

Apám, aki Németországból származott, szüleit a lágerekben vesztette el, és ô maga is épphogy túlélte. Ô sem akart errôl sosem többet elárulni, mint e túlságosan leegyszerûsített összefoglalás. Ám ô – hosszú évekig tartó betegeskedés és álmatlanság után – a közelmúltban írt errôl egy könyvet, amely mindenkit nagyon megrázott. Engem is. Mindig úgy viselkedett, mintha mi mindezt már tudnánk, mintha csak a jelenléte által a történetét egyszerûen magunkba szívtuk volna, ahogy cseperedtünk. Mi meg – meglehetôsen ostobán – soha nem akartunk többet tudni, mint amennyit elárult. Lehetetlen volt, s túlságosan is fájdalmas rákérdezni, s apám az egészet inkább felejteni akarta. Szép lassan kezdtem azt hinni, hogy nem is történt meg valójában, az egész csak egy alak nélküli kísértet, melynek tartalma fokozatosan elveszett. Olyan kísértet, melynek csak a rémálomszerû hatása maradt meg; éppen olyan volt, mint egy rémálomra való tagolatlan emlékezés. Ô maga volt a mi háborúnk, személyesen, tényeknek vagy részleteknek itt kevésbé volt jelentôségük. A könyv megjelenése után össze voltunk zavarodva, sôt kissé meg is voltunk bántva. Mindazokat a dolgokat önmagáról, szüleirôl, a lágerekrôl egyszerre mégiscsak el tudta mondani másoknak. Volt gyerekkorában egy kis bôröndje, melyet Ezékielnek hívtak. Ezt nem is tudtam. Zavarodottságom közepette csak nehezen tudtam elhinni, hogy mindez igaz, hogy ez apám életének valódi része volt. Akkor azonban, mikor a házunkban a háború lett az egyetlen beszédtéma, igen hamar albérletbe költöztem. Éveken keresztül magunkkal hurcolt hozzáállásbeli különbség volt közöttünk, F. és köztem. F., akinek zsidó neve van, arról, ami apja családjában zsidó – véleményem szerint téves, utólag mérlegelve, öröklött szerénység- és szégyenérzetbôl kifolyólag –, legszívesebben nem vett tudomást. Magát nem nevezhette zsidónak, mivel nem volt eléggé zsidó, nem tudott eleget a zsidóságról. Olyan ez, mintha olyan érmek lennének nála otthon, amelyekért soha nem aratott egyetlen gyôzelmet sem. Azt, hogy én úgy éreztem, van közöm apám háborújához és a zsidósághoz, amikor mindez még egy bonyolult, meg nem nevezett, fekete felhô volt az életemben, ô mindig egy kissé színlelésnek és „Wichtigmacherei”-nak találta. S mikor F.-nek panaszkodtam apám szeszélyeirôl, legtöbbször elintézte ôt azzal, hogy csupán fukar, egoista zsarnok. Én pe-

• 88 •


dig azonnal védelmembe vettem ôt, bármily dühös voltam is, hivatkozva a gondokkal teli elôéletére. Hogy ezzel apám vétkét felcseréljem az enyémre. Újból és újból. F. olvasta a könyvet, s nagyon mély hatást gyakorolt rá. Ami rám érvényes volt, érvényes volt rá is: mindezt ô is jól tudta apámról, és közben mégsem tudott semmit, olyan létállapot volt ez, amelyben a bosszúság nagyon könnyen eluralkodik. F. számára, aki a zsidóság kérdését illetôleg minden téren cinikus ember volt, apám, és vele együtt én is most végre valami jelentôséget kaptunk. Úgy tûnt, hogy most már kevésbé bosszantotta a zsidósággal vállalt közösségem. Azt hiszem, az elsô jelentôsebb közeledés F. és köztem apám könyvének volt köszönhetô. S bár értékelése büszkeséggel töltött el, és boldog voltam, hogy apámat most már olyan valaki is komolyan veszi, akinek a véleményére nagyon sokat adok, szégyelltem is magamat, hogy ennek ilyen nyugodtan örültem. Nemcsak azért, mert F. elismerésének kisebb jelentôséget kellett volna tulajdonítanom, mint apám történetének, hanem valami másért is. Tulajdonképpen e könyv révén most elôször vált apám zsidósága és a háború ugyanolyan idegenné és megrázóvá, mint mindenki más számára. Jelentéktelenebbnek és nevetségesebbnek éreztem magamat, mint valaha a szörnyûséges valósággal szemben. Miközben úgy tûnt, hogy F. kissé kigyógyult a zsidósággal való nem hiteles azonosulás iránt tanúsított averziójából, én a könyv révén éppen hogy visszafogtam magam az ilyenfajta azonosulás terén. De az árnyak között, a fekete felhôben már nem volt visszaút számomra. Családom története szavakba öntôdött, és visszavonhatatlanul feltárult elôttem, és sokkal inkább az enyém lett, mint valaha. Sokkal inkább, mint ahogy szerettem volna. Így találkoztunk, F. és én, végül is félúton. Most pedig Goldenbergnél ültünk. Amit én pompás engedménynek, illetve a kölcsönös szerelem bizonyítékának is éreztem. Az, hogy éppen ezt a helyet választottuk, mindkettônk részérôl burkolt elismerése volt annak, hogy ez a zsidó dolog is összeköt bennünket. Kreplach, maceszgombócok, kóserkolbász, savanyú káposzta és „gefillte Fisch”. Mindent

rendeltünk, ami ismerôsen hangzott. Hiszen mégiscsak ünnep volt, titkos rituálé, a szövetség megpecsételése. Annak a rengeteg ételnek a neve azonban mindkettônket zavarba hozott, és a pompás kelet-európai folklór miatt, amely nekünk a mi holland, nem zsidó életünkben majdhogynem szentségtörôen szégyentelenül közönségesnek tûnt, kissé nevetségesnek éreztük magunkat. Tudtuk, hogy azért tûnik közönségesnek, mert oly keveset tudunk róla, mivel azt a fajta elérzékenyülést, mely ehhez hozzátartozik, másoktól kölcsönöztük, olyanoktól, akiknek ez tényleg elérzékenyülést jelentett. Éreztük, hogy ôk ezt a fajta közönségességet és folklórt jobban megengedhetik maguknak, mint mi. Zavartságból és feszélyezettségbôl ezért túlságosan is sokat ettünk a nagy zsidó étteremben. Mintha minden egyes harapással az asztalon lévô összes terhelô bizonyítékot, az összes zsidó szót el akartuk volna tüntetni, amilyen gyorsan csak lehetséges. Mintha téves honvágyérzetünket így mégiscsak kevésbé feszültté tehettük volna. Feszélyezettség és jókedv gyorsan váltakozott. A háttérbôl jövô szentimentális hegedûszótól idegesek lettünk és kuncogtunk. Alig néztünk egymásra, mert tudtuk jól, hogy éppen istentisztelet folyik. Csak ez egy olyan istentisztelet volt, melynek elôírásait nem ismertük, noha ezt az istentiszteletet nekünk tartották, ráadásul egy idegen templomban. Egyszerre ünnepélyes és nevetséges. Mardosó részvétet éreztem, s F. is, gondolom. A végére már alig tudtunk beszélni, annyira teletömtük magunkat és berúgtunk. Belül most épp annyira zsidók voltunk, amennyire az evés révén csak lehetett, mellyel az ember ismét néhány hétig kitart a stetlben. Elfogyott, lenyeltük, és csak részben értelmetlen energiaforrássá alakítottuk. Ennek az energiának kellett útravalóul szolgálnia számunkra. Testvérek lettünk, már csak a hasfájás miatt is, fogtuk egymás kezét, mikor a hotel felé tántorogtunk, a két szentimentális, teljes mértékben kívülálló, émelygô, még mindig épp annyira zsidó, mint amennyire nem zsidó ember, ám egymásba menthetetlenül szerelmesek lettünk.

• 89 •

• Jessica Durlacher • A MÁSODIK GENERÁCIÓ

A második generáció F

elnôtt egy különös generáció, melyet abból a vágyból kifolyólag nemzettek, hogy olyasvalamit hozzanak helyre, amit már sosem lehet helyrehozni. A gyerekek olykor olyan emberek nevét kapták meg, akik sosem tértek vissza, s szüleik számára gyakran többet szimbolizáltak annál, mint amit emberként számukra jelentettek: vigaszt, bizonyítékot a szívós kitartásra, a mindenároni túlélésre, vagy éppen: a boldogságra, családszeretetre, biztonságra és melegségre tett bizonytalan kísérletet. Azaz egy olyan szimbolikus nagy lépést, mely megint csak nem volt mentes a szentimentalizmustól. Jóllehet talán a szentimentalizmusnak ezen formája képes egyedül az életet formába önteni. Az olyan nehéz szavak, mint az „új élet”, a „jövô”, a „remény”, melyeket vakon ragadtak meg olyan térben, ahol ténylegesen már semminek sem volt jelentése, olyan térben, ahol gyakorlatilag csakis kábulat és sötétség uralkodott, „az éjszaka”, ahogy ezt Elie Wiesel nevezte, végül is annak illúzióját adták, hogy az az idô, melyet egy véletlen folytán még le kell élni, a furcsa, átkozott, ugyanakkor olyannyira hevesen kiharcolt ajándék, valóban valami léthez hasonlóval töltôdik meg. Ilyen térben talán tényleg csakis a klisék azok, melyek meg tudják adni az irányt; olyan értékek, melyek már olyannyira bejáratottak, hogy még csak választásoknak sem kell neveznünk ôket, egyszerûen csak elirányítják az embert, mint ahogyan a fényjelek éjszaka a tengeren. Apám számára ilyen fényjelek voltak: anyám – nem zsidó, ügyes és józan –, a tanulmányok, egy takaros ház, és mi, gyerekek. S következett az élet, merthogy az embernek van egy élete, ha már itt van a földön, dolgozik és gyerekei vannak. Csakhogy gyakran milyen kevés energia maradt adásra, kikapcsolódásra, s az elvesztéstôl való tanácstalan félelem milyen sokszor fejezôdött ki agresszív dühben, ha a gyerek elkésett, vagy ha valamit önállóan akart végrehajtani. S a mindezen félelemnek félelemként való kifejezésével szemben érzett tehetetlenségbôl adódóan, valamint az azon igazságtalanság miatt érzett dühbôl kifolyólag, hogy ilyen sok félelmet kellett érezni, az ilyen gyereknek (nekem, testvérkémnek), leharapták a fejét, ordítoztak vele,

és szigorúan megbüntették. És aztán az apa, apám, egy dühkitörés után ismét magába zárkózott, izolálódva a maga lezárható tartományába, és minket magunkra hagyott a félelmünkkel; a sértettségbôl fakadó indulat és az e miatt az indulat miatt érzett heves bûntudat között szétforgácsolódva. Mindennel elszomorítottuk, mégsem tudtuk, hogy mivel. Egyszerûen csak a világon voltunk. Ostobák és kicsik voltunk. És jelentéktelenebbek, mint ô a maga múltjával. Ugyanezen tehetetlen, szeretetteljes dühbôl kifolyólag már fiatal korunkban áldását adta nekünk a külvilággal szembeni anarchiára. Ennek következtében, ha arról volt szó, a rosszat természetszerûen másokra fogta, sohasem pedig ránk. Ez védettségérzést jelentett, ugyanakkor olyan érzést is, mely elszigetelt minket a környezetünktôl. Mivel nem tudtuk pontosan, mire is jogosított fel bennünket tulajdonképpen ez az exkluzív jog, nem tudtuk, valóban megillet-e minket. Apánk azért volt zsidó, mert végigcsinálta a háborút, és nem fordítva. „Zsidónak lenni” ezenkívül nem sokat mondott nekünk. Ami mondott nekünk valamit, azok a borzasztó dühkitörései voltak, amitôl úgy tûnt, hogy összeomlik minden, amelyben annak fekete borzalma, ami vele történhetett, mintha csak mibennünk mint valami tükörképben jelent volna meg. De erre csak késôbb jöttünk rá. Szörnyeteg lakozott apámban, akit jobb volt nem felébreszteni. Akinek apám is ugyanúgy csupán ki volt szolgáltatva. Ez is csak késôbb tudatosodott bennünk, amikor már nagyobbak lettünk, s akkor már nem nyeltük le ezt a dolgot minden további nélkül. Bár mindig is nehéz volt haragudni apámra. (És még mindig az.) Ha kedves volt, akkor hihetetlenül kedves volt, vicces és kedélyes. Például, amikor vasárnap tojást fôzött nekünk, „Ei im Glas”-t, azaz németesen elkészített tojást, melyet korábban náluk otthon készítettek, annak idején, amikor azért biztosan ô is boldog lehetett. S ha ilyenkor a reggeli alatt – miközben a háttérbôl zene szólt – mindenfélét megvitattunk, jóról és rosszról beszélgettünk. Ám ha igazán zenét hallgatott, annyira belemerülve, mint amennyire senki más nem volt képes az ismerôseim közül, megint érezni lehetett a fe-

• 90 •


nyegetést, valami leselkedett ránk, egyfajta honvágy és düh, melyet mi nem tudtunk átérezni; olyan koncentráció volt ez, melyet nem volt szabad megzavarni. Gyermekkoromban úgy gondoltam, hogy apám a zenébôl emberek sírását hallja ki; Schubert közben, Bach közben, olyan emberekét, akiket mi nem ismertünk, ô azonban igen. „Zsidónak lenni” számomra elválaszthatatlanul összekapcsolódik a háborúval. A mi vélt zsidóságunknak is csupán a külvilághoz, más emberekhez fûzôdô viszonyunkban volt jelentôsége. Valójában egyáltalán nem is voltunk zsidók, már csak nem zsidó anyánk miatt sem. Nem vagyunk semmilyenek, mondtuk mindig, ha valaki a vallásunk iránt érdeklôdött. Ezt is kellett mondanunk, apám miatt. De a háború igenis ott volt, aktívan jelen volt, a hallgatások és az ordítások révén. Fôleg a háború tett minket mássá. A zsidóság létezett már e háború elôtt is, nem lehetett letagadni, hogy zsidók voltunk. Minden, ami törékeny, veszélyes, bonyolult és titokzatos volt a világon, apámtól származott, valamint abból adódott, hogy ô zsidó. Kissé büszkék is voltunk, hogy mindezzel olyan közvetlen kapcsolatban álltunk. Legalábbis ahhoz ez elég volt, hogy kiközösítsük azokat a gyerekeket, akik valami bosszantót vagy butaságot mondtak errôl a dologról. Ez valami különös sebezhetetlenséget adott nekünk, amelyben csak nagyobb koromban kezdtem el szörnyen kételkedni. Az egész olyan könnyû volt, olyan kényelmes, olyan anekdotikus. A zsinagógában, a „valódi” zsidó emberek között, idegeneknek, kívülállóknak, betolakodóknak éreztük magunkat. Lelkes kis antropológusok a széderesték alatt. Bár ott lenni érdekes érzéssel töltött el bennünket, tudtuk, hogy számunkra mindez színház, hiszen magáról a vallásról semmit sem tudtunk. Az egyik érzelem sosem jogosabb, mélyebb vagy érvényesebb, mint a másik. Ám a második világháború üldözöttjeinek nyomorúsága – az átélt kegyetlenséget és a szervezett szadizmust tekintve – egyszerûen összehasonlíthatatlan minden más dologgal, mely az elmúlt ötven évben Hollandia lakosságával történt. A háború mindig maradandóan tett kárt az emberekben (még ha csak az emberiségbe vetett hitükben és bizalmukban történt is sérülés), bármennyire irritálónak kezdték is ezt idôközben sokan érezni. Minthogy mindez oly nagy számban történt, majdhogynem szokványos történet lett, sôt idô-

közben, annyi év elteltével, olyan történetté vált, mely untat. A háborús történetekre, a zsidók háború alatti helyzetérôl szóló történetekre az utóbbi években nemegyszer ásítozás volt a reakció, és egyfajta tompa agressziót éreztem: ne traktáljon már minket ezzel, hiszen jól tudjuk, hogy ez az egész nagyon súlyos dolog volt. És bosszankodást. Mintha irritációt keltene, hogy vannak olyan emberek, akiknek a halállal és az emberi gonoszsággal való ismeretségük nagyobb, mint másoké. Mintha ezért ezeket az embereket irigyelni lehetne. Mintha csak valami elôjogról lenne szó, s nem hátrányról, azaz nyereségrôl veszteség helyett. Ha a háborút hozza az ember szóba, s utal a zsidóüldözésre, a mai emberek gyakran úgy reagálnak, mintha azt akarnánk, hogy megfizessenek valamiért, mintha olyan dolgokkal akarnánk magunkra irányítani a figyelmet, melyeket ôk inkább feledni szeretnének. Mintha a hatmillió ember szisztematikus meggyilkolása (szintén majdhogynem klisének számít) az ôrültségnek egyfajta óriási kifakadása lenne, mely idôközben hors-concours lett, és ezért érdektelen. Gyakran kérdeztem magamtól, honnan ez az irritáció. Mert nem ma vagy tegnap keletkezett. Közvetlenül a háború után is not done, azaz nem volt illô a zsidóüldözésrôl beszélni, ezt apámtól tudom, aki többek között ezért hallgatott errôl mindig. Mintha mindenkin eluralkodott volna a szégyenérzet. Csak körülbelül harminc évvel késôbb került felszínre ez a téma, és lett divatos kimondani az összezavarodottságot és az undort. De már ennek az idôszaknak is vége van. Olyasvalamihez hasonlíthatjuk ezt, mint amikor a szemünk láttára esik el valaki. Elôször a legtöbb ember nevet, önkéntelenül, idegességében. Azután együttérzés következik, de ó, mennyire megkönnyebbül mindenki, ha az áldozat egykettôre újból a régi lesz, beszél vagy nevet, és összeszedi magát. Jaj annak, aki panaszkodik, s lábát vagy kezét továbbra is dörzsöli, láthatóvá téve fájdalmát, azáltal, hogy összeszorított foggal igyekszik azt elviselni. Ez úgy hat az emberekre, hogy kényelmetlenül érzik magukat, esetlennek, majdhogynem hibásnak. Hagyja abba! Nyilvánvalóan létezik olyasvalami, mint az elévülési limit a súlyos dolgok elviselésében. Utána mindenki tovább-továbbtovább akarja folytatni az életét. Oldódás. S az együttérzés az áldozat ellen fordul. „Geslachtoffer”1, s így az olyan vitathatatlanul egyoldalú áldozati létet, mint a zsidóké a második világhá-

• 91 •


borúban, szemmel láthatóan a mozdulatlanság szinonimájának tartják; azaz természetellenesnek, ellenszenvesnek. Azoknak az embereknek, akik mindezt nem élték át, természetesen könnyebb felejteni és tovább-tovább-tovább menni, mint magának az érintetteknek. Még akkor is, ha a szüleinket érintette a dolog. Mégis – mint egy túlélô gyermeke – én voltam az elsô, aki az irritációt felismerte. Bosszantóan sokszor vált családunkban a háború – annyi évi életveszélyes tabuk után – végül is a beszélgetések egyetlen témájává kávézás, teázás és étkezés közben. Veszekedések, büntetések és másfajta otthoni elnyomások közben. Természetesen olykor elegem lett a háborúból, elegem lett, mérges lettem, émelyegtem. Még arra is, és fôleg arra voltam dühös, aki pedig maga a legeslegkevesebbet tehetett az egészrôl, apámra, aki maga túlélte Auschwitzot, de a szüleit, és mindent, például az ifjúkorát is, elvesztette a lágerben, és akaratlanul bár, de nem mulasztotta el, hogy erre burkoltan felhívja a figyelmünket. S természetesen én vagyok az elsô, aki azt mondja, hogy ez egy kicsit túlzás, mármint ez a második generáció iránt tanúsított aggodalom. Mi is az, amit mi csináltunk végig? Hát igen, hogy apám pszichoanalízisre járt, az ésszerû volt, de én? Ki is voltam én valójában? Icike-picike kislány; annak is örülhettem, hogy egyáltalán a világon vagyok, és Uram Istenem, milyen könnyû is volt nekem. Serdülôkoromban épp elég gyakran voltak ellenérzéseim azzal a lágy luxussal szemben, melyben fürödhettem, sôt kellett is fürödnöm, és hosszú idôn keresztül mindent elkövettem, hogy létemet valamelyest keményebb gyeplôvel fogjam azáltal, hogy a lehetô legkevesebb táplálékot vettem magamhoz. Csak amikor felébredtem elmerengô kábulatomból, melybôl serdülôkorom állt, kezdtem el szörnyen bosszankodni azon a háborún, mely ott állt a bölcsômnél, és mindent, de mindent elviselhetetlen feszültséggel, egy soha el nem tûnô szakadék mély komolyságával, mindig leselkedô szerencsétlenséggel színezett. Csak ekkor kezdte az én életemet is teljesen uralni a háború. Az elsô általam írt történetnek, melyet saját lapomban, a „De Held”-ben (A Hôs) publikáltam, sokatmondóan ez volt a címe: Kémények. Még mindig szégyellem magam. Igen, olykor

féltem, hogy ciklongáz jön majd a zuhanyzónkból, és a dolgozószobámból Amszterdam házaira nyíló kilátás fölött folyton ott vonult kérlelhetetlenül a rémálmaimban megjelenô Auschwitz-Birkenau krematóriumainak képe. Olyan vonatokról álmodtam, melyen a családom nélkül kellett elindulnom, vagy fordítva: ôk indultak el nélkülem. Még mindig megdermedek az ijedtségtôl, amikor a riadógyakorlat szirénáinak üvöltését hallom a hónap elsô hétfôjén. Rövidre fogva, azonosultam apám múltjával, én ô voltam, úgy éreztem, hogy az, amit átélt, átöröklôdik rám. Addig, míg – többek között Alain Finkielkraut A képzeletbeli zsidó c. könyvének és más második világháborús könyvek elolvasása után – rá nem jöttem, hogy teljesen újra kell mindent kezdenem. Hogy ez nem az én, hanem az ô háborúja volt, s hogy identitásért csak nem kopoghat be az ember a háborús traumákkal foglalkozó osztályra. S tulajdonképpen tényleg zsidó vagyok? Rasszizmus, antiszemitizmus, fasizmus, mindazok az izmusok, melyek a hatvanas-hetvenes években még elképzelhetetlenek voltak, s melyeket a végsôkig racionalizáltak, annyira, amennyire csak a rémálmokat szokták, néhány éve ismét olyan témákká váltak, melyeknek tartalma aktuális. Tabu mivoltukat szemmel láthatóan levetkôzték. A halálfélelem, melyet a második világháború okozott, leapadt. Majdhogynem ötven év telt el a háború óta, s az iskolákban gyakran nem is jut már rá idô. A zsidó szót ismét szégyenlôsség nélkül veszik az emberek a szájukra, s merésznek, ugyanakkor „szellemesnek” találják, ha valaki a zsidóüldözésrôl mond viccet, amely miatt körülbelül a holland zsidók 85%-a eltûnt. Merthogy virágzó, ironikus korunkban egyszerûen miért ne csinálhatna mindenbôl viccet az ember. Egyszóval ez az, amit nem szeretek. A háborút még nem dolgozták fel, addig nem is dolgozzák fel, míg van háború, s amíg az emberek nem képesek az idegengyûlölet mélyen rejlô, félelmetes ösztöneit uralni és szabályozni. HOLLANDBÓL

FORDÍTOTTA:

TÁLASI ZSÓFIA 1

Lefordíthatatlan szójáték a „faj” (geslacht) és az „áldozat” (slachtoffer) szavak összevonásával (a ford.).

• 92 •

Úgy tele, mint a Fisch

Recommend Documents