Ronda Thompson Confessions of a Werewolf Supermodel Egy Vérfarkas Szupermodell Vallomásai
Szupermodell. Sikerre éhes, és még valamire… Lou Kipinski. A férfiak megőrülnek érte. Bársonyos fehér bőre, formás hosszú combja, milliódolláros mosolya a modellvilág első számú csillagává avatja. Gyönyörű nő… halálos harapással. Egyedül gyerekkori barátnője tudja a szörnyű titkot, hogy Lou havonta egyszer vérszomjas fenevaddá változik, farkasszőr lepi el a testét, éles tépőfogai nőnek, és nem kegyelmez… Két nőt holtan találnak New Yorkban, akik hasonlítottak Lou-ra. A nyakukon marták meg őket. Miközben egy szadista fenevad liheg a nyomában, Lou-t rémálmok gyötrik; szenvedélyes szeretkezések, melyek szörnyű mészárlásba torkollanak. Vajon tényleg az ünnepelt sztár járja éjjel az utcákat zsákmány után kutatva? Ahelyett, hogy vonyítana a holdra, Lou magándetektívet fogad, aki szintén nem akárki… A New York Times bestsellerírója, Ronda Thompson felejthetetlen karaktert teremt napjaink „báránybőrbe bújt farkas” történetében. Celebek, sztárok, modellek és rajongók; mind mások, mint aminek képzeljük őket. Sikerkönyve humoros, izgalmas és szenvedélyes bepillantás a modellvilág színfalai mögé. Copyright © 2007 by Ronda Thompson Hungarian translation © Turai Katalin, 2009 © Ulpius-ház Könyvkiadó, 2009 ISBN 978 963 254 251 5
Linda Castillónak. Köszönöm, hogy mindig itt voltál nekem, hogy hittél a tehetségemben és támogattál, bármi is történt az életemben. Igaz barátomnak, egy pokolian jó írónak.
ELSŐ VALLOMÁS A legtöbb nő a felfújódást, görcsölést, érzelmi labilitást a menstruáció előtt, legrosszabb esetben, bosszantónak találja. Én egy héttel előtte valóságos fenevaddá változom - és ez szó szerint értendő. Fehérneműreklámot fotózni egy New York-i felhőkarcoló tetején, a szállingózó hóban, túlmegy a dermesztő ötlet határán. És most nem dramatizálom a helyzetet. Szeretem a munkámat, de vannak napok, amikor még nálam is kimegy a biztosíték. Na, a mai az pont ilyen. A leheletnyi csipkebugyi a vágatomban csúszkál. A melltartóm két számmal kisebb a kelleténél. Fel vagyok fúvódva, és a homlokomon a pattanást egy küklopsz is megirigyelhetné. Elégséges ok a gyalázatos közérzethez, de most, mindennek a tetejébe, szőrösödési roham tört ki rajtam. - Lou, gyere már ki onnan! A többi lány már rég elkészült. Mindenki rád vár. Ahogy a csukott ajtóra pillantok, morgás tör fel a torkomból. A fotós, Stefan O’Conner azt hiszi, még mindig szépítkezem idebent. Tényleg igaz, hogy addig szoktam a hajammal babrálni, amíg tökéletesen el nem tüntetem a fodrász keze nyomát, de a tükörből rám meredő frizura menthetetlen. Legalábbis extra erős zselé kellene hozzá. Ajakrángást kapok az undortól, ahogy a bal vállamat borító sötét farkasszőrt vizslatom. A menzesz előtti farkasjegyek hat hónapja jelentek meg először. Már majdnem meggyőztem magam, hogy ami hét évvel ezelőtt a szalagavató éjszakáján történt, csak rémálom volt, egy a sok közül, ami éjjelente gyötör. Most hirtelen farkasjegyek törtek ki rajtam, és kénytelen vagyok szembenézni a valósággal, vérfarkassá változtam. Se ha, se és, se de. Nincs mese. Megfordulok a tükörben, hogy a hátsómat is megvizsgáljam, egyelőre normális. Nem növesztettem farkat - egyelőre. Újra szembefordulok a tükörrel, hátha csak képzeltem a szőrcsomókat! Na, ilyen szerencsém nincs. De legalább az elmúlt hat hónap alatt mindenre felkészültem. Kiteszem a neszesszerem a mosdó szélére, és turkálni kezdek benne, mint kóbor kutya a kukában. A neszesszerem a mentőöv, amivel visszaevickélhetek a normalitás partjaira. Van vagy öt kiló, és az összes lehetséges szépészeti terméket tartalmazza, plusz a saját jól bevált receptjeimet, na és a vérfarkas-túlélőkészletet. Szeretnék hagyományt teremteni, de tudomásom szerint, egyelőre én vagyok a világ egyetlen vérfarkas szupermodellje. Hogyan lesz valakiből vérfarkas? - kérdezhetitek joggal. Jó kérdés. Pillanatnyilag ezt kell kiderítenem. Arra már rájöttem, hol és mikor. De hogy hogyan és miért, arról halvány gőzöm sincs. Viszont, ha szeretném fenntartani az életformámat, akkor kénytelen leszek mindennek a végére járni.
Sikerül kihalásznom a zöld zselét a neszesszer fenekéről. Amíg felkenem a vállamra, végiggondolom az egyetlen lehetséges magyarázatot a problémára. A vérfarkasságnak örökletesnek kell lennie. Mivel örökbe fogadott gyerek vagyok, feltételezésem valószínűleg helyes. Legszívesebben felhívnám a nevelőszüleimet, és alaposan kikérdezném őket a biológiai szüleimről, de hát vannak helyzetek, amikor az ember egyszerűen nem mehet haza. Például, ha a szalagavató éjszakáján meggyilkolta az iskolai focicsapat sztárját. - Lou Kinipski! Ha elvesztem miattad az optimális fény- és hóviszonyokat, esküszöm, soha többet nem dolgozom veled! Stefan fenyegetőzése nem túlságosan izgat. Igyekszik munka közben seggfejként viselkedni, de pontosan tudom, hogy aranyszíve van. És penge teste, amit szeretne az összes modellel megosztani. Na, ezzel nem lopja be magát a szívembe. Csillogó fegyverzetű lovagom képtelen a kardjának parancsolni. Sokkal több izgalmat keltene bennem ez a kard, ha tudna. De a kardügyet félretéve, tartozom Stefannak. Hat és fél évvel ezelőtt egy kis kávézóban bukkant rám az East Side-on, és elindította a modellkarrierem. Megtanított újra bízni a férfiakban. Önbizalmat adott, amire égető szükségem volt. Életet adott, amikor már azt hittem, mindennek vége. Egy kicsit szerelmes vagyok belé, de a kardügy megakadályozza, hogy kapcsolatunk a következő szintre kerüljön. A kardügy, no meg az, hogy gyilkos vagyok. A vérfarkasságomról már nem is beszélve. - Kérlek, Lou! - Stefan könyörgőre fogja. Talán eredménnyel is járna a taktikája, ha valóban Lou Kinipskinek hívnának. Hat és fél évvel ezelőtt, amikor friss voltam a pályán, az ügynökség rá akart venni, hogy változtassak nevet, de nem adtam be a derekam. Egyszer már megváltoztattam a nevem. Hét évvel ezelőtt, amikor a szalagavató éjszakáján menekülnöm kellett Haven-ből. Direkt választottam csúnya nevet magamnak, hogy emlékeztessen rá, valaha csúf kis béka voltam. Ha ma bombázónak is számítok, nem volt ez mindig így. Ahogy a tükörbe sandítok, nehéz elhinni, hogy kegyetlen ronda kamasz voltam. Aznap éjjel, amikor vérfarkassá változtam, gyönyörű nőként ébredtem. Mintha valami titkos üzletet kötöttem volna. Mint amikor egy lappangó betegség hirtelen kitör az emberen. Feltétlenül ki kell derítenem, hogy tehetném ismét lappangóvá. Mivel az utóbbi fél évben nem sokra jutottam egyedül, elhatároztam, hogy magándetektívhez fordulok. Csütörtökre kértem időpontot. Lehet, hogy ez lesz életem baklövése. Akinek annyi titka van, mint nekem, csak kihívja maga ellen a sorsot, ha nyomozót fogad fel, hogy turkáljon a múltjában. De mi mást tehetnék? Valahol ott kell lennie a magyarázatnak. - Lou! Háromig számolok, és ha nem nyílik az ajtó, nélküled fotózok! Felfogtad? Együtt is számolhatunk. - Egy... Kifújom a levegőt, és felkészülök az égető fájdalomra. - Kettő...
Pokoli lesz. - Három! Öklömet a számba gyömöszölve nagyot rántok a gyantacsíkon, sikerül elfojtanom az üvöltést. A kikívánkozó szitkok a torkomban ragadnak. - Lou, édesem, ugye nem tisztítókúrát tartasz odabent? Ujjamat a torkomba dugni és kalóriákat felböfögni is kellemesebb volna a vállamat maró fájdalomnál, de nincs szükségem tisztítókúrára. Bármi is történt velem hét évvel ezelőtt, tuti, hogy az anyagcserém felgyorsult tőle. Bármennyit ehetek, egy dekát sem hízom. Örömteli gondolataimról nem csak a vállamban lüktető fájdalom tereli el figyelmemet, hirtelen sajogni kezd az ínyem is. Kiemelem az öklöm a számból, és rápillantok. Nagyszerű. Tépőfogak. Már csak ez hiányzott. Behunyom a szemem, és mélyen beszívom a levegőt, igyekszem megnyugtatni magam. Ha a bugyi nem vágna annyira a fenekembe, és Stefan nem dörömbölne az ajtón, talán sikerülne megtalálni a lelki békémet. Áh, az említett két körülményt kiiktatva se menne most egykönnyen a dolog. A vérfarkasságon és a menstruáció közeledtén túl valami nagyon nem stimmel ma. Hét éve gyötörnek rémálmok, és most már kezdenek az agyamra menni. Tegnap is volt egy. Lehunyt szemhéjam mögött felrémlik az álom. A férfi. Én. Szex. Aztán vér. Vér a falon. Vér az ágyneműn. Vér mindenütt. Borzongok. - Lou? Stefan hangja visszatérít a pillanatnyi dilemmámhoz. Ahogy kinyitom a szemem, megkönnyebbülve látom, hogy a vörös folt a vállamon, ezúttal szőr nélkül, villámgyorsan halványul. Aggasztóan gyorsan gyógyulok, még egy adomány, ami az engem ért csapásból fakad. Miért kell az adományoknak mindig megfizetni az árát? Miért nem lehetek gyönyörű anélkül, hogy vérfarkas lennék? És akkor még ott a kérdés, hogy most, miután a lappangó fázisnak hirtelen vége szakadt, milyen gyorsan fogja ez az új állapot teljesen szétcseszni az életemet? Felhúzom az ínyem, és látom, hogy az agyarak, amik még egy perccel ezelőtt kikandikáltak, visszahúzódtak. Hála a jó égnek! Nincs szőr. Eltűntek a „hogy jobban bekaphassalak” fogak. Kész vagyok szembenézni a mai nappal. Lehúzom a vécén a gyantacsíkot, megigazítom a két mérettel kisebb melltartómat, kibányászom a bugyit a fenekemből, az ajtóhoz lépek, és kinyitom. Stefan majdnem rám esik. - Csakhogy - morogja. - Remélem, boldog vagy, hogy sikerült felrúgnod a menetrendet, és a többi lányt a tetőn jégcsappá fagyasztanod, csakhogy egy kicsit még szépítkezhess. - Az vagyok - bólintok, és kicsusszanok mellette egy szobába, amit mintha légitámadás ért volna. Női ruhák mindenütt. Hajszárítók, sminkes táskák, cipők. Egy pár óriási levendulaszín angyalszárny hever az ágyon. A szárnyak a kosztümömhöz tartoznak. Tekintetemmel Cindy Emersont keresem. Cindy a sminkesünk, és ha a fotózáson egynél több lány szerepel, Stefannak is asszisztál. Stefan tudja, kit keresek. - Felküldtem Cindyt a stáb többi tagjával. Segítek felvenni a
szárnyadat. Sietnünk kell. Munka közben, Stefan mindig siet. Tele van ideges energiával. Gondolom azért, mert Starbucks függő, és naponta legalább tíz tejeskávét hörpöl fel. A pletyka szerint az ágyban nincs ez az ideges energiaproblémája. Ott állítólag megadja a módját. Nem mintha szívesen hallanék erről az oldaláról. Állandóan megpróbálom Stefant piedesztálra állítani, ahonnan folyton leesik. - Fordulj meg, hadd erősítem fel a szárnyadat! Mivel a vörös folt a vállamon még mindig sajog, örömmel bízom Stefanra a feladatot. Az elszíneződésnek el kell tűnnie, mire a tetőre érünk, és munkához látunk. Az érintése meleg a bőrömön. Az illata étvágygerjesztő. Nem tudom, milyen parfümje van, de mindig kívánós leszek tőle. Nyilvánvaló, hogy az összes többi nő is. - Simítsd a hajad egy oldalra, nem szeretném, ha beakadna a propellerbe a szárnyon. Teszem, ahogy mondja. Stefan lélegzete végigsöpör a bőrömön. Hozzám ér, ahogy dolgozik. Finom borzongás fut végig a hátamon. Pokolian igyekszem nem tudomást venni róla. Ha Stefan csak egy jóképű arc lenne, izmos testtel, már rég lefeküdtem volna vele. De a kapcsolatunk több csupán szexnél. Legalábbis, ami engem illet. Nem tudok olyannal lefeküdni, aki érdekel. Ennyi hazugsággal a múltamban, nem. - Siess, kérlek! - Siettetem, mert azért az én ereimben sem víz folyik, és itt vagyok összezárva egy hotelszobában egy kopasz hódítóval. Stefan kopasz, mert borotválja a fejét. Borotválja a fejét, mert az apja kopasz, és biztos benne, hogy egyszer maga is kopaszodna, úgyhogy inkább előre kontrollálja a helyzetet. Említettem már, hogy Stefan legszívesebben mindent kontrollálna? - Van egy kis szelünk ma - mondja. - Ellenőrzöm, hogy biztosan állnak-e a szárnyak. Nem szeretném, ha lerepülnél a tetőről. Szél, jégeső, hó. Ilyen erővel postás is lehetnék. - Stúdióban is csinálhatnád - panaszkodom. -Meleg lámpafény, műhó, tökéletesen hangzik. Cöccög egyet. - Soha nem nézne ki olyan eredetien, ahogy ez fog. Fordulj, hadd nézzelek a szárnyaddal! Megfordulok. Stefan arca közel az enyémhez. Majdnem ugyanolyan magasak vagyunk, de én tízcentis magas sarkúban, Stefan meg szerencsére anélkül. Nagy, sötét, kölyökkutyaszeme van. Jó sok modellt vitt velük a sírba. Én egyszerűen nem bírom, hogy egy legyek a sok közül. Bár, ha lenne haja, megadnám magam. Nem bírnék ellenállni. - A szárnyak feszesen állnak - mondja. - Fantasztikusan nézel ki. Munkára fel! Munka közben mindig kicsit többet engedünk meg magunknak Stefannal, civakodunk. Előjáték, beteljesülés nélkül, és ennél messzebbre soha nem is mentem vele. Örömmel fogom ma szívatni. Több mint örömmel. Nem vagyok felkészülve a tetőn uralkodó körülményekre. Azonnal felfedezem, hogy mint a legtöbb férfi, Stefan is hazudik. A kis szél erős túlzás volt. A kis hó is erős túlzásnak
bizonyult. Hóvihar van, és orkánszerű szél tombol. Olyan libabőrös vagyok, hogy a homlokomon lévő pattanás már elenyésző domborulatnak tűnik. Hihetetlen, hogy képes vagyok ilyesmit gondolni, de visszakívánom a szőrpamacsot a vállamra, vissza az egész testemre. - Cindy! - Stefan megpróbálja túlüvölteni a szelet. Egy pokrócba csavart, törékeny, szőke nő siet oda hozzá. Az ajka kék, a fogai kocognak. Cindy Emerson szívesebben járkálna egy szerszámosládával, mint sminktáskával, de túl kicsi és vékony ahhoz, hogy építőmunkás legyen. Cindy leszbikus. Honnan tudom mindezt? Cindy a legjobb barátnőm - óvodás korunk óta. Minden szörnyeteghez tartozik egy segítőtárs, úgy látszik, az enyém Cindy. - Jól vagy, Lou? - kiált oda Cindy. Egy szó elég, hogy képben legyen: - PMS*. Összegörnyed és közelebb lép. Előránt egy pamacsot, hogy bepúderezze az arcom. Beteget kellett volna jelentened. Cindynek igaza van, de az álom kiakasztott. Nem akartam egyedül otthon maradni. Amíg Cindy az arcommal foglalkozik, Stefan beállíttatja a stábbal a fényeket. Lekönyörgi a takarókat a többi lányról, és a pompás jégkastély felé tereli őket, amit a tetőre rendelt. Egy jégkastély, ami épp összedőlni készül a szélben. Ahogy Cindy befejezi velem a munkát, elindulunk a többiek irányába. Egy hirtelen széllökés majd felkap és lerepít a tetőről. Cindy belém csimpaszkodik, ami egy vicc. Olyan picike, hogy én fogom őt magammal sodorni. Lehet, hogy Cindy tökmag, de belém meg elképesztő izomerő szorult, úgyhogy szorosan átölelem, és együtt bukdácsolunk a stáb felé. - Ez tisztára gáz, Stefan. - kiált oda Karen Sims, egy hosszú lábú fekete szépség Queensből. A lencséivel babrálva Stefan visszakiált: - Csak várd ki a végét. Az eredmény remek lesz! Stefan mindig ezt mondja, amikor a modelleket a természeti elemeknek teszi ki. Művésznek tekinti magát. Mindnyájunknak szenvedni kell a művészetéért. Középre állok, a modellek közé. A szél keresztbe fújja éjfekete hajam az arcom előtt. Valaha a hajam egyszerű barna volt, a szemem mogyoróbarna, ma a tekintetem élénk jádezöld. Tetszik a külsőm, de az ég szerelmére, mindezt hajfestékkel és színes kontaktlencsével is el lehetett volna érni, minek ehhez a farkaslét. Stefan beállítja a többi modellt. Megáll előttem, és felemeli a kameráját. Egy perccel később leereszti, és a homlokát ráncolja. Mögém lépve, meghúzkodja a melltartómat, a cicim már az állam előtt meredezik. A keze még mindig meleg, pedig nincs rajta kesztyű. Újra előremegy, a mellemet bámulja, felpillant, és azt mondja: - Csodálatos! - Tudom - biztosítom róla. - Siess, mielőtt idefagynak. Mosolyra görbül az ajka. A fülemhez hajolva súgja: - Ma megadod, igaz, Lou? Mindketten tudjuk, mi az, amit meg szeretne kapni. Lelki szemeim előtt gyűrött lepedők és izzadt testek jelennek meg. A gondolattól felforrósodom, a mínusz fokok ellenére.
Rámosolygok, futó mosoly, az a fajta, ami megígéri mindazt, aminek majd beváltatlanul kell maradnia. - Ez az, pont ez kell nekünk! - Stefan hátrál néhány lépést, és rám emeli a kamerát. - Ez a sunyi mosoly. Mint a macska, amelyik benyalta az egész tál tejszínt. Stefannak éppúgy meg kell szenvednie a művészetéért, mint nekünk. A többi modellre pillantva, legjobb Shania Twain stílusomat adva mondom: - Gyerünk, lányok! - És elindulunk, hogy benépesítsük Stefan világát. Mire Stefan szünetet iktat be, teljesen elázik a hajam. Nem csak a hajam nedves. Fotózás közben Stefan kis torokhangokat ad ki. Szexhangokat. A hallásom élesebb, mint a normális embereké. A többi lány nem hallja a szexhangokat, de én igen. Kihozzák belőlem a vadállatot. És sajnos nem csak metaforikusán. Cindy pléddel a kezében már rohan is oda hozzám. A pléd nedves és hideg, és kétlem, hogy szárnyakkal együtt beburkolhatna. Cindyt lepattintom, és őrült tempóban igyekszem az ajtó felé, amin túl a szolgálati lift vár ránk. Épp nyitnám az ajtót, amikor az magától felpattan, hatalmasat csattan, ahogy a szél nekilöki a falnak. Egy férfi lép a tetőre. Tetőtől talpig feketében. Fekete bőrdzseki, fekete farmer, fekete bakancs. Sötét napszemüveg. Napszemüveg? Felpillantok a felhős égre. - Lou Kinipskit keresem! - ordítja. - Az ügynöke úgy informált, itt találom. Mire felfogom, hogy engem keres, az is feltűnik, hogy a dzsekijét emblémák tarkítják. Rendőr. - Miről van szó, felügyelő úr? - kiáltja neki Stefan. - Magán természetű - kiált vissza a felügyelő. A dzsekijén díszelgő jelvényre mutat. – Hivatalos ügy. Felfúvódott hasam kezd fel is fordulni. A felügyelő rám néz, és érzem, hogy nem pusztán gyönyörű félmeztelen felsőtestemmel vívtam ki a figyelmét. Nehéz megőrizni az anonimitásomat, amikor az arcom százszámra van kiplakátolva a New York-i utcákon. - Válthatnék önnel néhány szót négyszemközt, Miss Kinipski? Három dolog jut eszembe, amiről egy rendőr szívesen elbeszélgetne velem. Texas. Hét évvel ezelőtt. A szalagavató éjszakája...
MÁSODIK VALLOMÁS Egy férfi feketében szexi, kivéve, ha azért jött, hogy gyilkosságért letartóztasson. Ismét a mosdóban találom magam. Sikerült lecsatolnom az angyalszárnyakat, és bebugyolálni magam egy köntösbe. A zsaru az ajtó előtt vár. Stefan, Cindy és a többi modell a hallban, biztos, azt találgatják, mi folyik itt. Cindyt leszámítva, valószínűleg mindenki azt képzeli, egy halom felgyülemlett parkolási bírságról van szó. Milyen jó lenne! Csakhogy nem vezetek. Legalábbis, ebben a városban nem. Lehet, hogy szőrösödöm, agyarosodom és az utóbbi időben vonyítok a Holdra, de az eszem azért még nem ment el. Hálás vagyok a sorsnak, hogy megkímélt egy újabb szőrrohamtól a rendőr jelenlétében, de a hajam még mindig nedves, és dől belőle az ázott kutyaszag. Láttam, ahogy a zsaru a liftben szimatolt, és csak remélni merem, hogy az ázott tollakra gyanakodott. Fejemre csavarom a hotel egyik puha törülközőjét. Előkotrom a parfümöt a neszesszerből, és befújom magam - talán sikerül elnyomni a szagot. Az utcai ruhám a másik szobában van, úgyhogy marad a fürdőköpeny. És marad az égető kérdés, mit válaszoljak, ha a nyomozó Texasról, a hét évvel ezelőtti életemről vagy a szalagavatóról kérdez. Lehet, hogy kiásták Tom Dawson holttestét, és összefüggésbe hoztak a gyilkossággal? Pedig ma már egész máshogy nézek ki, és a nevemet is megváltoztattam. Cindytől tudom, Havenben mindenki azt hiszi, megszöktem Tommal a szalagavató éjszakáján, pedig az legalább olyan valószerűtlen, mint hogy vérfarkassá változtam és meggyilkoltam. Végül is előfordulhat, hogy ásás közben rábukkant valaki. Kevés hír jut el hozzám Haven-ből mostanság. Cindy forróvonala az otthoniakkal szintén megszakadt. Egy lány ne álljon elő olyasmivel, hogy leszbikus, ha az apja történetesen a Haven-i Első Baptista Közösség lelkipásztora. Legalábbis Cindy úgy tapasztalta, amikor az öreg kirúgta, és közölte vele, hogy többé színét se kívánja látni. Finom kopogás az ajtón. - Miss Kinipski? Jól van? - Jól vagyok! - kiáltom ki. - Épp csak megigazítom a... a sminkemet. Hihetőnek hangzik. Elvégre modell vagyok, jogos a feltételezés, hogy mindennél jobban foglalkoztat a külsőm. Jut eszembe, rendbe kell szednem az arcomat. Előveszem a sminktáskát, és munkához látok. Elegyengetem a megviselt alapozót, befedem a harmadik szemet a homlokomon, és letörlöm az elfolyt szemfestéket, közben megpróbálom kitalálni, mit mondok majd a nyomozónak, ha a múltat bolygatja. Hét éven át igyekeztem elfelejteni azt az éjszakát, de az elfojtott emlékek közt mégis felszínre tör. Szinte érzem a sár szagát Mr. Riley kukoricaföldjén, szinte hallom a Tom furgonjában
dübörgő rock and rollt, érzem a tavasz gyengéd simogatását az éjszakai levegőben... - Adj nekem egy csókot, Sherry! Csak egy csókot! Mit árthat egyetlen csók? Sherry Billingtont még soha senki nem csókolta meg. Na jó, egyszer harmadikban egy lapátfogú, szemüveges fiú, akinek még orrsövényferdülése is volt, de az nem számít. Tom Dawson az a fajta fickó volt, aki számít. A középiskolai focicsapat sztárcsatáraként tucatnyi ösztöndíjat ajánlottak fel neki a legkülönfélébb egyetemekre. Én senki nem voltam. Legalábbis Havenben, a texasi viszonyok között, ahol amúgy sem történik semmi. Alig hittem el, hogy Tom egyáltalán felkért táncolni a szalagavató bálon. Még nehezebb volt felfogni, hogy amikor a bál után Cindy Emersonnal hazafelé sétáltunk, lelassított mellettünk a furgonjával, és felajánlotta, hogy hazavisz. Cindynek nem tett ilyen ajánlatot, és már ebből tudnom kellett volna, hogy esze ágában sincs engem hazavinni. Most meg akart csókolni. „De miért?”, erre az egy dologra bírtam gondolni. Tom nemrég szakított Abby Sinclairrel, a mazsorettkirálynővel, aki minden valószínűség szerint egyszer még a Playboy kétoldalas poszterén fog szerepelni, és ha jól tudom, szakításukban némi szerepet játszott, hogy nincs az a lyuk, amit Tom kihasználatlanul hagyna, feltéve, hogy van hatvan szabad másodperce. Ez a gondolat vissza is hozott a földre. - Nézd, én tényleg haza szeretnék menni. A szüleim aggódni fognak. - Ez nem volt igaz. Clive és Norma Billington minden este pontban fél tizenegykor a tévéhíradó után aludni tértek. Kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogy én a kukoricaföld szélén, egy furgonban összejövök valamelyik sráccal. Soha nem okoztam nekik semmi gondot. Cserében ők meg nem bolygattak nagyon. Korrektül bántak velem, bár egyikükbe se szorult sok szeretet. - Csak egyetlen csók. Megígérem, hogy utána hazaviszlek - erősködött Tom, és felém nyújtotta az ajkát. Édes volt. Azon kaptam magam, hogy az jár a fejemben: „Miért ne? Talán itt az ideje, hogy kapjak egy ’igazi’ csókot. Talán Tom belefáradt a nagy mellű, menő lányokba, és valaki földhözragadtabbra vágyik.” - Egy csók - egyeztem bele. - Aztán, tényleg haza kell mennem. Tom hozzám hajolt a csókért, én szégyenlősen félúton megálltam. Egy szempillantás alatt a torkomban volt a nyelve. Majdnem megfulladtam. Hátrálni próbáltam, de megragadta a vállamat, és magához húzott a teherautó ülésén. Keze a ruhám alá túrt, azonnal összezártam a térdem. Leheletének sajátos szaga volt, mint aki nemcsak az édes puncsot kóstolgatta, amit a tornateremben mértek. - Nyugi - suttogta felhorzsolt ajkaimnak. - Élvezni fogod, ígérem. Népszerűtlen voltam, de nem ostoba. Nyilvánvaló volt, hogy Tom Dawsonnak nem egy csók jár a fejében. - Hagyd abba! - mondtam határozottan. - Haza akarok menni, most azonnal! Tom ujjai a vállamba mélyedtek. - Nem mész sehová - ugatta. - Nem, amíg meg nem nyerem azt a kis fogadást, amit Phil Brewerrel kötöttem. Fogadtam, hogy a bugyiddal térek vissza. Egy százasban fogadtunk.
- Remélem, van egy százasod, seggfej! - Nem ezt kellett volna mondanom. - Miss Kinipski! Fontos mondanivalóm van magának. Lenne szíves, kijönni! A rock and roll elhalkul a rádióban. Tom szorítása szertefoszlik. Haven, Texas, szertefoszlik. Pislogok, és az arcomra pillantok a tükörben. Egy másodperc töredékéig, mintha Sherry Billington nézne vissza rám. Még egyet pislogok, és eltűnik. Hol vagyok? Ja, igen. New York. Hotelszoba. Mindjárt letartóztatnak gyilkosságért. Nagy levegőt veszek, és kinyitom a mosdó ajtaját. A felügyelő az ajtófélfának támaszkodva vár rám. Időközben levette a napszemüvegét, és már tudom, miért hordja. A legnagyobb, legragyogóbb kék szempár néz vissza rám, amit valaha láttam. Szeme nem illik ahhoz a kemény külsőhöz, amit testtartásával sugallni igyekszik. Gondolom, ezért rejti szemüveg mögé. - Szeretnék, feltenni magának néhány kérdést! - mondja. Az értetlenkedés jó stratégiának tűnik. - És maga ki? - Terry Shay. New York-i Rendőrfőkapitányság. Még mindig értetlenséget mímelve kérdezem: - Igazán? Valahogy a tévében a nyomozók soha nem hordanak egyenruhát. Elegáns öltönyben vannak, vagy néha lazábban... - Nem a nyomozók viseletét jöttem megtárgyalni magával, Miss Kinipski - vág közbe a tiszt. - Nem kimondottan a divat a fő témánk a kapitányságon. Azért beszéltem az öltözetükről, mert Cindyvel állandóan detektívsorozatokat nézünk. Cindy imádja. Szereti nálam a nagyképernyőn nézni, holott a szomszédban a saját tévéjén is nézhetné. A figyelemelterelés nem működik. Shay-t nem zavarja, hogy egyes körökben közismertnek számítok, vagy hogy hiányos öltözetben kettesben vagyok vele egy hotelszobában. Ez szokatlan számomra. Olyan férfival állnék szemközt, aki nem a nadrágjában tartja az eszét? Mert ha igen, ez először fordul elő életemben. Most, hogy így belegondolok, a börtön nem is lenne olyan rossz, ha ő lenne a börtönőröm. Odahozhatná a bilincsem a cellába, és... a fenébe már ezzel az állati PMS forrósággal. Különben sem áll nekem jól a narancssárga. És a kezeslábas már a nyolcvanas években kiment a divatból. Nem csukhatnak le. Valószínűleg nem engednék, hogy magamnál tartsam a neszesszerem a vérfarkas kitörések elleni küzdelemre. Nem lehet tovább halogatni az elkerülhetetlent, úgyhogy megkérdezem: - Mi mondanivalója van a számomra, felügyelő úr? Shay a kabátzsebébe nyúl, elővesz egy fényképet, és felém nyújtja: - Találkozott már ezzel a hölggyel? Egy percbe telik, míg felfogom, hogy nem Havenről, Texasról és a szalagavatóról kérdez. Vagy Tom Dawsonról. Elveszem tőle a képet. Első pillantásra olyan, mintha egy rólam készült felvételt tartanék a kezemben, de annak semmi értelme. Aztán rájövök, a lány csak nagyon hasonlít rám. - Nem, nem ismerem - visszaadom neki a képet. - De látom, hogy hasonlítunk egymásra.
Miért kérdez róla? Shay visszadugja a fotót a zsebébe. - A lány szeretett azzal hencegni, hogy ő maga. Jól jött neki a hasonlóság, amikor soron kívül be akart jutni egy étterembe vagy klubba. Felnevetek, de idegesen cseng a hangom. A térdem remeg a megkönnyebbüléstől, nem azért jött, hogy letartóztasson. - Nem gondoltam volna, ha valaki szupermodellnek adja ki magát, az bűncselekménynek számít. A nyomozó még véletlenül sem mosolyogja el magát. - Nem is az, Miss Kinipski, de Sally Preston tegnap éjjel az ön nevét használta, hogy bejusson a Rózsapalota nevű klubba, és most halott. Szeretnék minden elképzelhető kapcsolatot feltárni maguk között. Az a szó, hogy „halott”, mindig kijózanítólag hat az emberre. Úgy tűnik, a vérfarkasra is. Halott? - ismétlem meg bárgyún. - És mi köze van ennek énhozzám? - Lehet, hogy semmi - válaszolja. Shay jegyzettömböt és tollat vesz elő a zsebéből. Kivéve, ha az, aki meggyilkolta, azt hitte, hogy ő maga. Vannak ellenségei? A szavak, hogy „aki meggyilkolta”, éppoly kellemetlenül érintenek, mint hogy „halott”. Ellenségeim? - ha mindent megismételek, amit mond, a fickó teljesen idiótának fog tartani. Nem. Nem tudok róla, hogy lennének. Felír valamit a jegyzetfüzetébe. - És őrült rajongók? Skalpvadászok? Dühödt exbarátok? Kapott mostanában fenyegetőző levelet vagy titokzatos telefonhívást? A legtöbb modellnek van legalább egy-két féleszű rajongója, de én mindig nagyon vigyázok a személyes adataim megadásával. Az épület, ahol a lakást bérlem, kimondottan biztonságos. A mobilszámom titkos. - Nem - felelem. - Sajnálom, hogy az a nő meghalt, de azt hiszem, az esetnek semmi köze énhozzám. Shay felpillant a noteszéből. Végigjártatja rajtam a tekintetét, mielőtt a szemembe nézne. Biztos benne? Most legalább tudom, hogy a robotzsaru is ember. Mégiscsak felmérte a bájaimat. - Száz százalékig - felelem. Visszateszi a jegyzettömböt és a tollat a kabátzsebébe, és kihúz belőle egy szamárfüles névjegyet. - Ha bármi az eszébe jut, vagy ha furcsa telefonhívást kap, vagy úgy érzi, figyelik, kérem, keressen meg! Vonakodva elveszem tőle a kártyát. - Felhívom, ha bármi az eszembe jut. - Semmi nem fog az eszembe jutni, teszem hozzá gondolatban, de inkább nem mondom ki, Shay-nek már amúgy is biztosan megvan a véleménye. Sajnos a világ szereti úgy tartani, hogy az okos nő, nem lehet vonzó, aki pedig csinos, az minden valószínűség szerint nem arra termett, hogy a NASA szerződtesse. Most, hogy végzett a dolgával, Shay újra előhúzta zsebéből a napszemüveget. Hány francos zsebe van annak a kabátnak! Ha ennyi zsebem lenne, neszesszert sem kellene hordanom. Felteszi a szemüveget, bólint, és elindul a kijárat felé. - Ne haragudjon, hogy munka közben feltartottam. Gondolom, magára már vár a... - Sorozatfotózás - fejezem be a mondatát. - Látja, mindkettőnk szakmája tele van
sorozatlövésekkel! - Te jó ég, csak nem Sherry Billington-féle rohamom van!? - Nagyon vicces - mondja színtelen hangon, amiből nyilvánvaló, hogy egyáltalán nem vicces. Mivel egyelőre nem tesznek hűvösre, szeretném, ha a dekoltázsomra vetett elismerő pillantáson túl, Shay nem azzal a tudattal távozna, hogy mosogatólé van az agyam helyén. - A halál miatt? - bukik ki belőlem. Megtorpan. Keze már a kilincsen. Ahogy hátrafordul, hogy szembenézzen velem, újra leveszi a napszemüvegét. Lehet valami a rendőrségi szabályzatban arról, hogy munka közben tilos napszemüveget viselni. - Vérveszteség - mondja. A „vérveszteség” sajátos kifejezésnek tűnik a halál leírására. De talán mégsem az. - Úgy érti, hogy lelőtték vagy leszúrták? Sóhajt, és visszateszi a szemüveget. - Nem lenne szabad a részletekbe beavatnom. A nyomozás folyamatban van. Ha bármi kiszivárog, lépéselőnyhöz juttathatja a tettest. Minden óvatosságom ellenére gnóm horkantás hagyja el ajkamat. - Gondolja, hogy személy szerint szerencsém lesz hozzá? - Remélem, nem. Shay teljesen komoly. Én is remélem. Ismét a kilincs után nyúl, de most már kíváncsi vagyok. - Azt hiszem, tartozik nekem annyival, hogy elárulja miféle pszichopata alakkal van dolgunk... ha, tényleg úgy gondolja, hogy veszélyben vagyok. - Maga mondta, hogy nincs - fordul felém, hogy emlékeztessen. - Tévedhetek. - De természetesen, nem tévedek, pusztán kíváncsi vagyok. Újra lekerül róla a szemüveg. - Harapásból származó vérveszteség. Sally Preston nyaki vénáját átharapták - feltehetőleg a gyilkos, akivel közösült. Egy álomfoszlány jelenik meg az agyamban. Vér fröccsen a mennyezetre... tócsába gyűlik a lepedőn. Elfog az a szédülős gyengeség, amit emberek ájulás előtt éreznek. Megtántorodom. Shay magas termetéhez képest fürge. Vállon ragad, és az ágyhoz kormányoz. - Hófehér az arca. Le kell ülnie. Leülök... valaki cipőjére, de túl érzéketlen vagyok ahhoz, hogy érdekeljen. Jó tudni, hogy a vér látványa még mindig felkavar, ahhoz képest, mi minden történik velem mostanában. - Elnézését kell kérjem - mondja Shay. - Megfeledkeztem róla, hogy a legtöbb ember nem foglalkozik nap mint nap ilyen ügyekkel. Én már kissé megkeményedtem. Tapintatosabb lehettem volna. Rám emeli kék babaszemét. Hogy lehet valakinek ilyen hosszú szempillája, ha nő lenne, a Revlon már rég leszerződtette volna. - Az, hogy valakit halálra marnak, mindennapos esemény? Shay megrázza a fejét. A haja is szép. Valószínűleg hosszabb az előírt viseletnél, és dús. Nem. Ez egyáltalán nem mindennapos. Sajnálom, hogy ilyesmivel kellett zavarnom. Most már mennem kell. - Feláll, az ajtó felé lép. - Ha valamire szüksége lenne, úgy értem, ha bármi
eszébe jut, ami előbbre viheti az esetet, hívjon bátran! - Hívni fogom - mondom még mindig szédelegve. Nem fogom felhívni Shay-t. Semmi közöm a szerencsétlen nő halálához. Biztos vagyok benne. Az álomkép újból a szemem elé villan, mintha csak engem gúnyolna. Átellenben Shay kinyitja az ajtót, és szemtől szembe találja magát négy összefagyott angyalkával, Cindyvel és Stefannal. Biccent a modelleknek. - Hölgyeim! A lányok utánanéznek, ahogy távolodik. Amikor visszatér hozzám a pillantásuk, felötlik bennem, pont úgy nézhetek ki, mint aki szeretkezés után lezuhanyozott. Karen Sims arcán széles vigyor. A szobába ront. - Nahát! Ugye csak felbérelted? Hogy adjon elő egy kis sztriptízt neked? Szülinapod van, igaz? Bárcsak úgy volna. Már ami a sztriptízt illeti. A születésnap a modellek ellensége. - Nem, ez egy valódi rendőr volt - hűtőm le Karent. A lányok körbevesznek, tollaikra pillantva mondhatnám, mint a tyúkok, de hagyjuk a túlzásokat. - Mit akart tőled, Lou? - kérdezi Stefan. - Elfelejtetted befizetni a parkolást? Bajban vagy? Stefan imádnivalón védelmez. Ha elmondom neki, hogy azért járt itt ez a nyomozó, mert valakit megöltek, és a gyanúja szerint a gyilkosságba azonosítási hiba csúszott, azaz tulajdonképpen én lettem volna a gyilkos célpontja, akkor egy lépést sem tehetek majd nélküle. - Ellopták a személyazonosságomat - mondom neki, és még csak nem is hazudok. - Azt a de duuuuurva - mondja Karen -, online vásároltál? Megrántom a vállam, amit igennek is vehetnek. - Na gyerünk, szedjük rendbe ezt a szobát - vezényel Stefan. - Szükségem van egy Starbucksra. Én valami erősebbet innék. Pokoli napunk volt. Karen kiguvadt szemmel lesi a névjegyet a markomban. - Jó segge volt a csávónak - mondja. - Az ott a telefonszáma? Legjobb lenne odaadni neki a kártyát. Hátha összejön Shay-vel. Legalább valami jó is kisülne a dologból. Ehelyett meglazítom a köntösöm, és becsúsztatom a névjegykártyát a két számmal kisebb melltartómba.
HARMADIK VALLOMÁS Talán bölcsebb lett volna nem felébresztenem az alvó oroszlánt. Három nap múlva Shay névjegykártyája még mindig az éjjeliszekrényemen hever. Miközben a magánnyomozós találkára készülök, folyton rátéved a tekintetem. Ki kellett volna dobni. Nincs több dolgom azzal a férfival. Csak a ciklusos „hőhullámaim” miatt gondolok rá. Orosz rulett lenne kavarni vele. Biztos vagyok benne, hogy amint lenyugszanak a hormonjaim, elfelejtem Terry Shay-t a babakék szemével. Gondolatmenetemet konyhai csörömpölés szakítja félbe. Cindy szándékosan csapkod, mert dühös rám a magánnyomozó miatt. Nem érti, hogy az én esetemben többet nyom a latban, hogy ki kell derítenem az igazságot, mint az, hogy akkor történetesen valaki más is tudomást szerez erről az igazságról. Cindy tudja, mi történt hét évvel ezelőtt. Az utóbbi időben jelentkező tünetekről is tud. Szerinte, feleslegesen pánikolok. Egyértelmű, hogy tagadásban van. Amikor olyasmit tervezek, ami Cindy szerint önsorsrontás, felhívja rá a figyelmem, hogy teljesen csak egyszer alakultam át. A maga részéről biztos benne, hogy csak összeszedtem valami vérfarkas-vírust, ami hamarosan el fog múlni. Én nem vagyok ebben olyan biztos. Ezért van szükség magánnyomozóra. - Lou! Nem bírom kinyitni ezt az üveget! - kiált. Bűnös múltamra tekintettel, Cindy ránevelte magát, hogy Lou-nak szólítson. Ez életbevágó lehet, és Cindy komolyan veszi a legjobb barátnő bizalmi szerepét az életemben. Időnként mindketten elfelejtjük, kik voltunk, honnan jöttünk. Szeretjük a mostani életünket. Épp csak Cindy képtelen felfogni, hogy ha újból kitörnek rajtam a farkasjegyek, nem fogom tudni ellátni a munkát, ami a lakbér felét fedezi ebben a méregdrága épületben. A valódi szőrmebundámon túl, nincstelen leszek. Kimegyek a konyhába. Cindy narancsdzsemes üveget nyom a markomba. Mindkettőnknek csinált pirítóst és forró csokit. Elveszem tőle az üveget, nagyot tekerek a fedelén, és az nyomban lepattan. Cindy homlokráncolva mondja: - Utálom, hogy ezt te meg bírod csinálni, én meg nem. Ha olyan erős lennék, mint te, már rég építkezésen dolgoznék. Lehet, hogy inkább építkezésen kellene dolgoznod, Lou? - Ez a te álmod, nem az enyém - emlékeztetem, miközben megkerülöm a pultot, hogy a túloldalán egy bárszékre másszak. - Nem értem, miért nem tetszik neked a munkád, Cindy. Szuper sminkes vagy, és egész nap gyönyörű lányok között lehetsz. Azt képzeltem, ez a leszbikus álomszakma.
Cindy kihúz egy fiókot, kotorászni kezd az ezüstneműm közt, és előhúz egy kenőkést. Nekem szegezve mondja: - Bunkóság így beszélni rólam, és ezt nagyon jól tudod! - Mi? Az, hogy leszbikusnak neveztelek? De hát ez a neve! Adtak neki nevet, hogy a homokos nőknek ne kelljen a cikis dumákat nyomni, hogy „tudod, én olyan lány vagyok, aki a lányokat szereti, úgy értem, nem olyan lány, aki a fiúkat szereti, de... de ezt nem úgy kell érteni, hogy az összes lányt szeretem...” - Jól van, okostojás - vág közbe Cindy. Összemaszatol dzsemmel egy pirítóst, és a tányéromra dobja. - Ha azt hiszed, hogy a munkám bármiféle előnyhöz juttat a nőknél, tökéletesen tévedsz. A modellek kizárólag két dologról bírnak beszélni: a cipőkről és a férfiakról. Ki kivel feküdt le. Ki kivel szeretne lefeküdni, és melyik cipőjében. Beleharapok a pirítósba. - Biztos vagyok benne, hogy akadnak köztünk rejtőzködő leszbikusok. Csak ki kell őket csalogatni a napvilágra. Például, az az orosz modell, valamilyen Natasa, ő egész maszkulinnak néz ki. Cindy is megkerüli a pultot, és leül mellém. - Natasa Svetbroun nem homokos, csak atletikus termet - világosít fel. - Tegnap együtt dolgoztunk egy Nike fotózáson, és bár nem akartalak ezzel terhelni, de biztos vagyok benne, hogy hetero, mert egész nap egy bizonyos fotós éjszakai torna mutatványait ecsetelte. Szerintem, már ki is találtad, melyik fotósról van szó. Egy pirítósmorzsa a torkomon akad. Cindy háton vereget. - Tudtam, hogy ez hatással lesz rád. Ahogy befejezem a fuldoklást, nagy levegőt veszek, és nyugodt hangon mondom neki: Semmi közöm Stefan szexuális életéhez. - Ha ezt naponta százszor elismétlem magamban, talán el is hiszem. Cindy belekortyol a forró csokiba. - Nem is érdekel, mit mondott Natasa róla? - Garantáltan nem - válaszolom. Ahogy Cindy vállat von, és a pirítósba harap, legszívesebben megharapnám. Elég jól ismer, hogy tudja, hazudok. Végül beadom a derekam: - Jól van, na! Mit mondott? - Tényleg tudni akarod? - kínoz tovább. - Lehet, hogy minden csak rosszabb lesz tőle. Egy pillanatig gondolkodom. - Mi lehet ennél rosszabb? - Hát, gyanítani, hogy egy férfi jó az ágyban, azért nem ugyanaz, mint biztosan tudni, hogy Tarzan-üvöltést csal elő a másik nőből. - Jaj! - kezembe temetem az arcom. - Éreztem, hogy jó az ágyban. - És hatalmas nagy, legalábbis Natasa azt mondta - teszi hozzá vidáman. Az ujjaim között Cindyre sandítok: - Ha igazi barátnő lennél, ezt most megtartottad volna magadnak. Cindy lesöpri a pirítósmorzsát az álláról. - Egyszerűen, nem bírom felfogni, miért nem fekszel le vele, és vagy túl az egészen. Tudom, hogy félig-meddig szerelmes vagy belé. Miért nem mész bele, hogy továbblépjetek? Miért hagyod, hogy mindenki más lefölözze, ami neked jár?
- Mert mindenki más már lefölözte - felelem szárazon. - Nem beszélve egy-két apró problémáról, mint például, gyilkos vagyok, vonítok a Holdra, és az utóbbi hónapokban bolhák miatt vakaródzom. Ez már rég nem egy normális beszélgetés, és elismerésre méltó, hogy Cindy képes volt megőrizni a nyugalmát. Én, ezzel szemben már vagy hat hónapja pánik üzemmódban pörgök, amióta elkezdődött a szőrösödési jelenség. Cindy megrántja a vállát. - Akit megöltél, az meg is érdemelte. Néhány szőrcsomó pedig még nem teljes átalakulás. Az csak egyszer történt meg veled, és nem hiszem, hogy még egyszer előfordulhat. - Köszönöm, dr. Doki. - Belekortyolok a csokiba. Bárcsak én is olyan biztos lehetnék ebben, mint Cindy, de hát nem neki van ázott kutyaszaga minden egyes zuhanyozás után. Az órámra pillantok. - Mennem kell. - Komolyan mondom, ez egy rossz döntés, Lou - morog Cindy. - Ez a pasas körbe fogja szaglászni az életedet. Mi van, ha többre jön rá, mint szeretnéd? Egy utolsó korty csokoládé, és leszállok a bárszékről. - Az örökbefogadással kapcsolatos papírokat titkosítottak; idáig egyedül is eljutottam. Billingtonék semmit nem voltak hajlandóak elárulni, amikor közölték velem, hogy örökbe fogadtak. Kétlem, hogy most többet mondanának. És amúgy is őrültség lenne visszamenni Haven-be, és újból náluk próbálkozna. Hogy magyarázzam ezt el neki? - Nagy lendülettel végigsöprők magam előtt: - Soha nem megyek vissza Haven-be, Cindy! Soha többet. És ez a legjobb módja, hogy megtaláljam a vér szerinti szüleimet. A neszesszerem az asztalon hever. Már nem hordok retikült. Beletúrok, kihalászok egy sálat, és bekötöm vele a fejem. - És, ha megtalálod a biológiai szüleidet, akkor mi van? - pördül meg Cindy a bárszéken. Lehet, hogy teljesen normálisak. Attól még nem fogsz rájönni, hogy miért burjánzanak rajtad szőrcsomók, vagy miért nőnek meg a szemfogaid egy héttel a ciklusod előtt, vagy éppenséggel, hogy miért akarsz mindenkivel lefeküdni. Egyáltalán nem biztos, hogy bármire is választ kapsz, Lou. Csak baj származhat belőle. Lehet, hogy Cindynek igaza van, de az is lehet, hogy téved, úgyhogy kénytelen vagyok a saját utamat járni. Elindulok az ajtó felé. - Meg kell őket találnom. Ha válaszra lelek náluk, esetleg visszafordíthatom mindazt, ami az elmúlt hat hónapban történt. - Mi az, hogy mindent visszafordíthatsz? - kérdezi Cindy. - Nézz már a tükörbe, Lou! Nézz szét magad körül! Gondolod, hogy valaha is újra Sherry Billington leszel? Néha tényleg jobb nem felébreszteni az alvó oroszlánt. Kísértést érzek, hogy meghunyászkodjam, hogy beadjam a derekam, és a nap hátra lévő részét zsarufilmeket bámulva, Cindyvel nassolgatva töltsem. Mi lenne, ha tényleg vissza tudnám fordítani a hét évvel ezelőtt történteket? A tényen, hogy megöltem valakit, az sem változtatna. Legfeljebb az előnyös külsőm tűnne el. Egy dolog biztos. Az olyan férfiak, mint Stefan O’Conner és Terry Shay rám se néztek volna a Sherry Billington-külsőm-mel. Nem
sikerült Cindynek igazán elmondanom, hogy miért kell megtalálnom a vér szerinti szüleimet. Nem teljesen. Igazából szeretném tudni, miért. Miért mondtak le rólam? Miért nem két olyan ember nevelt, akik igazán szerettek volna? Normális kisbaba voltam... vagy nem? Vajon normális maradtam volna, ha nem Texas Havenben növök fel? Ha nem találkozom Tom Dawsonnal? Túl sok a megválaszolatlan kérdés. Túlságosan nagy a tét ahhoz, hogy csak úgy figyelmen kívül hagyjam, ami az elmúlt hat hónapban történt. De miért pont most történik mindez? Mindent meg kell tennem, hogy kitaláljam, még ha a lebukás veszélyével is jár. - Csak csukd be magad után az ajtót! - kiáltom oda Cindynek. Húsz perccel később a taxi egy épület előtt fékez, aminek a bejáratára „bontásra ítélt” táblát kellene függeszteni. Még egyszer ellenőrzöm a címet. A házszám egyezik. Ekkor fog el először a gyanú, hogy talán hibát követek el. Mint rendesen, amikor valamivel kapcsolatban makacskodom, most is figyelmen kívül hagyom. Még egy ötvenest nyomok a taxis markába, hogy várjon meg. Az épület belseje még kevésbé vonzó, mint a külseje. Az előcsarnok üres, a padló összevissza karcolva. Legalább kétcentis por ül a műanyag bútoron és a dohányzóasztalokon. Azonnal előjön az allergiám. Vizenyős szemmel böngészem a lift mellett kifüggesztett lakónévsort. Morgan Kane, magánnyomozó - 2. emelet Megnyomom a hívógombot, a lámpa kigyullad, és a lift elindul lefelé. Úgy zörög és nyikorog, mint amit száz éve látott utoljára karbantartó. Az ajtó kinyílik, és penészes szag árad belőle, ami Billingtonék alagsorára emlékeztet. Belépek, és megnyomom a kettes gombot. Az ajtó becsukódik, a lift meglódul és elindul velem, de hová? Ha nem vigyázok, a legközelebbi cirkuszba. A második emelet sötét, kihalt. Valahonnan zene szivárog, végignézek a hosszú folyosón. A vége felé az egyik ajtó alján fénycsíkot veszek észre. Elindulok felé. Ahogy az ajtóhoz érek, kopogok, de a dübörgő zenében kétlem, hogy Morgan Kane meghallhatja. Megpróbálom a kilincset. Nincs bezárva. Az ajtó kinyílik. Bent, a padlótól mennyezetig érő, foltos ablakok előtt egy férfi áll. A szemközti romos ház nem túl lélekemelő látványa tárul a szeme elé, de azért a férfi emelkedett hangulatban van. Ujjai egy léggitár húrjait tépik, fejét vadul rázza Led Zeppelin kemény rockjára. Vállára lógó haja piszkosszőke. Szűk, testre simuló, fekete bőrnadrág és kígyóbőr cowboy csizma van rajta. Gyűrött, kigombolt ingéből rám villan a bőre, az ablakon beszüremkedő fény megcsillan a bal mellbimbóján átszúrt gyűrűn. Fogalmam sincs ki ez, de határozottan nem olyan, amilyennek Morgan Kane-t elképzeltem, úgyhogy feltételezem, rossz helyen járok, ami még mindig kisebb tévedés, mint ezé a pasasé.
Ő rossz évtizedben jár. - Elnézést! - igyekszem túlordítani a zenét. Felugrik a levegőbe, fél térdre ereszkedik, és szarrá szaggatja a léggitárt. Összerezzenek, ahogy dalra fakad. Ordít valamit az izzadva gürcölő anyákról, aztán még több léggitárpengetést néhány fejrázás és erőteljes csípőmozdulat követ. Egyszerre lenyűgöz és viszolygok tőle. Szívesen odakiáltanék neki még egyszer, de még mindig rekedt vagyok attól, hogy annyit ordítoztam a fehérneműfotózáson a jeges szélben. Megpillantom a hifitornyot, odasétálok és kikapcsolom. A lüktető zene végre elhallgat, de a rockisten nem áll le. Még vagy öt percig játszik és mámorosan ide-oda ugrál. Aztán hirtelen megáll, felüti a fejét és felém fordul. A szeme vörös karikás és mocsárbarna. - Maga a tízórás? - kérdi anélkül, hogy kiesne a ritmusból. - Ez attól függ, hogy maga-e Morgan Kane - válaszolom ugyancsak a ritmust tartva. - Személyesen - válaszolja, és a léggitárt óvatosan a földre teszi, majd a szoba túloldalán álló íróasztala felé indul. - Lépjen beljebb! - kiabálja. Nem lépek sehová. Teljesen ki vagyok akadva, hogy képes volt egy léggitárt letenni. Ekkor ér a megvilágosodás: vannak a világon nálam sokkal zakkantabb emberek. A szoba túlsó végén, Kane az íróasztal tetején matat, megtalál egy csomag piros Marlborót, az ajka közé dug egy szálat, és rágyújt. Emberemlékezet óta nem láttam senkit középületben rágyújtani. Azonnal folyni kezd a könnyem. Tüsszentek. - Egészségedre, Cukorfalatom! - mondja Kane lágy, déli akcentussal. - Na, told magad közelebb, és tárgyaljunk! Cukorfalatom? Ahogy Cindy gyakorta megjegyzi, döbbenetesen erős vagyok. Kane-t a mellgyűrűjénél fogva körbelendíthetném a szobán. Csalódást okoz, hogy a professzionalizmus nyomát sem látom rajta. Nem hiszem el, hogy tényleg ezt az embert ajánlották nekem. Tavaly az egyik ismerős modell megkérte rá, hogy kutassa fel a kishúgát, aki valami pornókörbe keveredett. Kane megtalálta. Állítólag nagyon ügyes az emberek felkutatásában, de Megan elfelejtette megemlíteni a mellbimbókarikát, a léggitárt vagy a cowboy-csizmát. - Allergiás vagyok a cigarettafüstre - mondom neki. Egy karlendítéssel igyekszik elhessegetni a füstöt a feje fölül, és elnyomja a csikket egy túlcsorduló hamu tálban. - Szólnod kellett volna! - mondja nekem vigyorogva, és feltűnik, hogy a háromnapos sörte alatt gödröcskés az arca. - Jössz? Körbepillantok. - A porra is allergiás vagyok. Kane megkerüli az asztalt, és helyet foglal egy székben, amiből nem egy helyen kilóg a bélés. - Bocsáss meg, Cukorfalatom, a takarítónőm kicsit később érkezik. - Hanyatt dől a székben, és felteszi a csizmáját az asztalra. - Na most, hacsak nem vagy allergiás a kígyóbőrre is, gyere, ülj ide mellém, hogy megbeszélhessük a dolgot. A józan észnek ellentmondva beljebb lépek. - A kígyóbőrre nem tudom, de arra biztosan
allergiás vagyok, ha „Cukorfalatomnak” neveznek. Kane újból szemlére teszi a gödröcskéit, amit, ha elbűvölésnek szán, előbb borotválkoznia kellene. - Húzd be a karmaid, cicuskám, azért vagyok itt, hogy segítsek neked. Ellenállok az impulzusnak, hogy a kezemre pillantsak ellenőrizni, csakugyan karmaim nőttek-e, és helyet foglalok egy csupasz fémszéken vele szemben. Kane újból elmosolyodik, és szinte várom, hogy átnyúljon az asztal fölött, és megveregesse a kobakom: „jókislány” ami persze a karja elvesztésével járna. Ahelyett, hogy felém nyúlna, az asztalfiókba kotor, és elővesz egy üveg Wild Turkey-t: Kutyaharapás szőrivel - mondja, és lecsavarja a kupakot, húz egyet az üvegből, majd odakínálja nekem. Mivel ez egyféle bajvívás, elveszem tőle az üveget, és meghúzom. - Nos, miben segíthetek neked, cukor... izé, Miss Smith, ugye? Igyekszem nem köhögni az italtól, ami marja a torkomat, nem beszélve a porról és a cigarettafüstről. Bólintok, kicsit szégyellem magam, hogy nem sikerült jobb nevet kitalálnom. Szóval gyönyörű vagyok, csak nem kreatív. Nem akartam, hogy ez a fickó kérdezősködjön utánam, ha nem jelenek meg. Vagy felhajtsa az árat, ha megtudja, ki vagyok. - Egyelőre maradjunk annyiban, hogy így hívnak - szólalok meg végül. - Ha úgy döntenék, hogy megbízom magát, akkor erre még visszatérünk. Kane még hátrébb fekszik a széken, már csak azt várom, hogy megbillenjen és hanyatt essen vele. - Természetesen, meg fogsz bízni, Cukorfalat... Hoppá, kicsúszott a számon, szóval miben segíthetek, Miss. Kinipski? Majdnem visszaköpöm az italt. Fuldoklom a köhögéstől, ő meg békésen mosolyog rám az íróasztal túloldaláról. Cindy legalább hátba veregetne, nem mintha szeretném, hogy ez az alak hozzám érjen. - Honnan tudja a nevemet? - sivítom. - Lenyomozta a telefonszámomat, vagy mi? Még szélesebbre húzódik a mosolya. - Nem volt rá szükség. Felismerem ezt az arcot, kendőben és napszemüvegben is. - Megfordul a nyikorgó széken, és a padlótól a mennyezetig érő ablakokra mutat. Az utca túloldalán egy óriásplakátról az arcom néz vissza rám: „Csak a koporsóban kopik le” hirdetik a rúzst csókos ajkaim. - Gondolom, Megan ajánlott - folytatja újra szembefordulva velem. - Ha a legjobbat akarod, engem akarsz. Ennyi. A fickó a „beképzelt” szó illusztrációja lehetne a lexikonban. Szerintem ott is van, hacsak nem a „nyálgép”-nél szerepel. A nyilvánvaló külsőségeken túl is van valami benne, ami nagyon nem tetszik nekem. De ha már eddig eljöttem, akár el is mondhatom neki, mi járatban vagyok. - Ha megbízom magát, arról lenne szó, hogy valakit megkeressen nekem. Kane megrázza piszkosszőke üstökét. - Nem, neked arra van szükséged, hogy valakit megtaláljak neked. És meg is fogom. Csak áruld el, kit. Hat hónapja először, tényleg úgy érzem, hogy itt az esély megtalálni az igazi szüleimet. Vagy megtudni valamit az állapotomról. Mint a legtöbb ember, amikor úgy tűnik, megkaphatja, amire vágyott... Cindy figyelmeztetése visszhangzik a fejemben. Lehet, hogy
Morgan Kane megtalálja a biológiai szüleimet, de mi mindenre bukkan még rá a kutatás során? - Talán legjobb lesz, ha gondolkodom még néhány napot, és aztán jelentkezem. - Ha úgy döntök, tovább folytatom, akkor sem muszáj Morgan Kane-nel dolgoztatnom. Minden bizonnyal találok valakit, aki nem hord kígyóbőr csizmát, és nem hív „Cukorfalatom”-nak. Kane megint húz egyet a Wild Turkey-ből. - A látszat többnyire csal, Miss Kinipski. Ha és amikor úgy döntesz, hogy a legjobbat akarod, egy fő felkutatásáért tizenöt rongyot kérek. Ha több mint egy emberről van szó, fejenként tizenöt. A felét előlegben. Legalább nem olcsó. - Jó tudni, hogy ugyanolyan prímán megy az esetfelderítés, mint a játék a léggitáron - mondom neki szarkasztikus tónusban. A beképzelt vigyor, amiről már azt hittem az arcára fagyott, most leolvad. Előredől a nyikorgó széken. - Nem léggitáron játszom. Hanem valóságos gitáron egy együttesben. Minden hétvégén a Freddie Z’-ben játszunk. A nyomozást részmunkaidőben végzem, de komolyan veszem. Jártál már a klubban? Hallottam már a Freddie Z’-ről. Némelyik lány szeret oda járni, de soha nem mentem velük. Óriási zaj. Húspiac. - Nem - felállok. - Nem az én stílusom - hátat fordítok, megcélzom a kijáratot. - Elérhető leszek - hazudom. Kane egy másodperc alatt az utamba áll. - Valóban nem jártál a klubban? Biztos vagyok benne, hogy láttalak a tömegben. Tényleg azt hiszi Kane, hogy jártam a klubban, vagy ez a randiszövege? Hány nő szaladgálhat New York utcáin, aki hasonlít rám? Sally Preston hasonlított. Meghalt. Semmi közöm hozzá, ismétlem magamban századszor is, amióta Terry Shay rám tukmálta a fényképét. - Soha nem jártam ott - biztosítom róla Kane-t. Kipenderülök mellette a hosszú folyosóra... nem fordulok vissza. - Hamarosan látjuk egymást, Cukorfalatom - kiált utánam. Száz százalékig biztos vagyok benne, hogy Kane engem az életben többet nem lát. Tökéletesen az idegeimre megy. Az a fajta nyálasság, amit csak elkerülni jó. Az a fajta, ami akkor jön elő, ha rám néz. Meg valószínűleg akkor, amikor a seggemet nézi, ahogy végigsétálok a folyosón. Alaposan megnézheti. Utoljára látja.
NEGYEDIK VALLOMÁS Cindy állandóan arra figyelmeztet, hogy ne hívjam ki magam ellen a sorsot. Azt szoktam neki válaszolni, nekem nem kell magam ellen kihívni. Létezik olyan is, hogy valakit a sors szemel ki magának. Arcom sápadt az ablak előtt villogó neontól. Egy férfi van rajtam. Szeretkezünk, bár nem érzem őt magamban. Megfigyelő vagyok - mint egy álomban, ahol szellemem a testemen kívül lebeg. Úgy látszik, élvezem, amit csinál, bár nem érzek semmit. A fejem előre-hátra mozog a párnán. A szám kinyílik és becsukódik, úgy, mintha nyögnék. Magamat látom, de a férfit nem. Csak a tarkóját - hosszú, sötét haja van, kivillan alóla széles válla és a tetoválás a bal karján, de a pulzáló fényben nem tudom kivenni. A férfi feje és válla le-fel hintázik, erőből pumpál. Fejem hátrafeszül, és a szám nagyobbra nyílik. Orgazmusom van. A férfira nézek, de nem látom... valamit mégis látok, mert a szemem hirtelen elkerekedik. A szám is mozog, de azt hiszem, most nem nyögök. Sikoltok. A férfi keze a hajamba akad... De hát ez nem is kéz! Nem emberi kéz. Szőr borítja és az ujjbegyéből karmok meredeznek. Aztán a torkomba harap ott, ahol a nyaki véna fut. Vér spriccel a plafonra, a lepedőre, a padlóra dobott pólómra, bemocskolva rajta az EROTICA feliratot. Felülök az ágyban, levegő után kapkodok. Folyik a könnyem, és kalapál a szívem. Csak álom volt, mondom magamban. Megint ugyanaz az álom. Az ébresztőórám számlapján 02:00. Remeg a kezem, ahogy átnyúlok az éjjeliszekrény felett, hogy felkattintsam a lámpát. A puha fény betölti a szobát, és kiűzi a szörnyeket. Egyetlenegy marad csak a szobában. Én magam. Valaki kopogtat. Tudom, ki az. Cindy. Lehet, hogy kicsit furcsán hangzik, furcsábban, mint a szokásos „furcsa”, de az a helyzet, hogy Cindy és én babafigyelő monitorokat szereltettünk fel. A monitor Cindy ötlete volt, a lényeg, hogy meghallja, ha farkasroham törne rám. Hat hónappal ezelőtt megbeszéltem Cindyvel, hogy egy-egy nyüszítés, esetleg alkalmanként néhány üvöltés, sőt még a valódi farkasvakkantás is a tűréshatáron belül van, de ha valaha is azt látja, hogy a bútorra vizelek, azonnal szerezzen egy puskát, és lőjön le. Kimászom az ágyból, és végigtrappolok a lakáson. Kireteszelem az ajtót, és kitárom. A folyosón egyfolytában ég a villany. Cindy arcára kiült az aggodalom. Megnyugtató a látványa, aztán lassan felfogom, mi van rajta. Bőrfűző és szuperrövid bőrshort neccharisnyával. - Te jó ég! Hol hagytad a bőrcsizmád és a korbácsot? Cindy egy megsemmisítő pillantással félretol, és a lakásba lép. - Jól vagy, Lou? Hallottam, hogy nyöszörögsz, aztán mintha fuldokoltál volna.
Örülök, hogy a monitor csak egyirányú. Nem is akarok belegondolni, milyen hangok jöttek volna az ő oldaláról. Cindy nyilvánvalóan nincs egyedül... legalábbis remélem. - Te, ugye nem ez a szokásos hálóruhád? Figyelmen kívül hagyja a kérdést, és elkezdi felkapcsolgatni a villanyokat a lakásban. Megint rémálmod volt, igaz? Megdörzsölöm a karom. A januári éjszakák jegesek New Yorkban, de tudom, mégsem attól ráz a hideg. - Ugyanaz a történet? - Ugyanaz, csak a helyszín más. - Csinálok neked gyógyteát, tudod olyat, ami megnyugtat. - Jól vagyok - mondom. - Nyugodtan visszamehetsz a... szóval ahhoz, amivel épp el voltál foglalva. - Nem gond - erősködik. - Ülj le és pihenj, amíg elkészül a tea. A szófához sétálok, és lehuppanok rá. Cindyvel ellentétben, rajtam flanelpizsama és teniszzokni van. A lábam magam alá rejtem, fejem hátraengedem a puha párnákra, és behunyom a szemem. Rögtön újra ki is nyitom, félek a feltoluló képektől. Cindy tevés-vevése a konyhában megnyugtat. Nem szívesen vallom be, de örülök neki, hogy Cindy apja kiborult, amikor a lánya bejelentette, hogy meleg. Örülök, hogy kidobta. Örülök, hogy itt van velem, pláne most. Sőt, még annak is örülök, hogy elmondtam neki, mit tettem a szalagavató éjszakáján - és annak is, ami azóta lettem. Ami a szalagavató éjszakáján történt, még az álomnál is ijesztőbb. Tom Dawson brutálisan nekem támadt. Dühödt szörnyeteggé változott, mert volt merszem visszautasítani a közeledését, és hajszál híján agyonvert. Aztán, mindennek a tetejébe azt tervezte, hogy megerőszakol. Emlékszem, ahogy ott feküdtem tele horzsolással, véresen, félig-meddig sokkos állapotban, és azt magyarázza, hogy most mit fog velem tenni, és azt én hogy fogom élvezni. Fokozatosan nőtt bennem a düh. Éreztem, ahogy átjárja az ereimet és energiával tölt el. Tom elhelyezkedett fölöttem. Profi focista volt, színizom. Szétfeszítette a lábaim, benyúlt az összeszaggatott báli ruhám alá, és letépte a bugyimat. A düh egyre fokozódott és hagytam, hogy elhatalmasodjon rajtam. Hirtelen kinyúltam, és végigszántottam az arcát. A karomat szőr borította, körmeim helyén karmok. Tom, a focista agresszor, kezdő erőszaktevő, sikoltozni kezdett, mint egy lány. Nem hagyta abba a sikoltozást. Többre nem akarok emlékezni. - Kész a teád. Cindy leteszi elém az asztalra a teáscsészét, és odaül mellém. - Jobban vagy? - Kicsit - hazudom. Remeg a kezem, ahogy két kézbe fogom a gőzölgő csészét. - Cindy, nem lehet, hogy több bűntudatot kellene éreznem Tom meggyilkolása miatt? Valahogy folyton az jut eszembe, talán azért, mert nincs bűntudatom, jönnek a rémálmok. Talán emiatt vannak a tünetek is az utóbbi időben. Valami felszínre hozta ezt az egészet. Cindy felhorkan. - Az a seggfej bőven megérdemelte, amit kapott, azért, amit tett veled, és
azért, amit tenni próbált veled. Simán meg is ölhetett volna, Lou. Te mondtad, hogy úgy össze voltál verve, észre sem vetted, hogy gyönyörű nővé alakultál, amíg a sebek be nem gyógyultak. Nem érdemli meg, hogy bűntudatod legyen, és azt sem, hogy miatta ne aludj. Egyszerűen túl kell lépned rajta, és akkor elmúlnak a rémálmaid. Fogadok, hogy a tünetek is elmúlnak. Cindy éjjeli műszakban mint terapeutám remekel. Azt hittem, már rég túl vagyok az egészen. De a rémálmok visszahozzák. Lehet, hogy a férfi az álomban, valójában én vagyok? Emlékeztetem magam rá, hogy nem zárhatom ki a tudatomból, ami hét évvel ezelőtt történt, vagy azt, amivé váltam, vagy amivé még válhatok. Átnyúlok, és megpaskolom Cindy kezét. - Kösz, hogy itt vagy velem. De most már jobban vagyok. Nyugodtan visszamehetsz a vendégedhez. - A két lakást elválasztó falra pillantok. Ugye, kikapcsoltad a monitort? Cindy bólint, a homloka csupa ránc, mint aki erősen koncentrál. - Igen, kikapcsoltam, mielőtt átjöttem - mondja. Van egy krémem a homlokráncra, de a szemöldöke olyan vastag, ha sötét lenne, látni lehetne, ahogy egyetlen csíkba összeforr. - Most eszembe jutott valami. Nem lehet, hogy azért vannak rémálmaid, mert tudattalanul arra vágysz, hogy megbüntessenek? Végignézek a ruháján. - Ne álmodozz, édes! Cindy elneveti magát, barátian belém bokszol. - Tudod, hogy nem gondolok rád szexuálisan. Ha megpuszillak, az is olyan, mintha a húgomnak adnám, persze, ha lenne húgom. Nekem is olyan, mintha a sose volt nővérem lenne. - Szerintem, épp elég büntetést kaptam már a haveni tetteimért - mondom neki. - Tényleg, Cindy, nyugodtan hazamehetsz - legalább az egyikünknek legyenek normális kapcsolatai. Cindy vállat von. - Hát, szerintem a barátnőm vagy elaludt, vagy hazament. - Végignéz magán. - Ezt te normális kapcsolatnak nevezed? Nem hiszem, hogy lesz belőle valami. Ez a korbácsos játék tulajdonképpen nem az én asztalom. Már nem emlékszem, miért, egyszer azt képzeltem, hogy nővel viszonyt folytatni könnyebb, mint férfival. Cindynek újra és újra sikerül bebizonyítania, hogy tévedtem. Felsóhajtok: - Szeretnél a díványon aludni? Hálásan mosolyog. - Csak, ha tényleg nem zavarok. Ma éjjel jól fog jönni a társasága. Felállok, hogy ágyneműt keressek neki. - Hogy magyaráztad meg a vendégednek a monitort? - Azt mondtam neki, hogy epilepsziás vagy, és hogy figyelnem kell rád. - Ügyes vagy. Behozom az ágyneműt, és Cindy segít kinyitni a díványt. - Ugye, nem dobtad ki a teafiltert? -kérdezem. - Öt órán belül fotózunk, és szükségem lesz rá, hogy lenyugtassam a szemem. Biztos, be lesz dagadva reggel. - Soha semmit nem dobok ki, ami a tiéd - mondja. - Ezek a sajátos katyvaszaid. Bár a múlt
héten az a narancshéjas joghurt, amit úgy felhabosítottál, nagyon ízlett. Szórakozik velem. Cindy pontosan tudja, hogy az egy pakolás volt, nem desszert. - Nagyon vicces - mondom neki. - Kivel dolgozol holnap? A fiúddal? Stefan éppen feketelistán van nálam. Tudom, hogy az összes modellel összefekszik. Mindig rossz kedvem lesz, ha erre gondolok. Mintha megcsalt volna, ami persze nevetséges. - Igen, remélem, nem harapom le a fejét. - És ezt nemcsak metaforikusan, hanem szó szerint is értem. - De örülök, hogy fotózunk; legalább addig sem gondolok másra. Felrázva a párnáját, Cindy folytatja: - Lou, ha ennyire idegesít Stefan, csinálj valamit! Tudod, hogy vágysz rá. Tudod, hogy ő is vágyik rád. Mindenki tudja. Nem nagy titok. Felemelem a csészém a dohányzóasztalról, és felhörpintem az utolsó korty teát, útban a konyha felé. - Ezt a témát, mintha már érintettük volna - szólok vissza neki. - Eddig sem álltam túl jól egy gyilkossággal a hátam mögött, de most, hogy ezek a tünetek is jelentkeznek, igazán nem az a téma, amit egy nő szívesen megbeszélne a jövendőbelijével vagy mivel. Amúgy sem vagyok benne biztos, hogy Stefan számára épp nem abból áll-e a vonzerőm, hogy még nem feküdtem le vele. - Soha nem bíztál magadban eléggé, Lou. Te vagy az egyik legszebb nő a bolygón, és még így sincs elég önbizalmad. A konyhában felmarkolom a teástasakokat, hogy beborogassam velük a szemem, amikor visszafekszem. Cindynek igaza van. A régi megszokások nehezen múlnak el. Gyerekkoromban, amikor hülyén néztem ki, túl sovány voltam, csupa fog meg láb, beletemetkeztem a divatlapokba, és arról álmodoztam, hogy egy nap gyönyörű nő lesz belőlem, mint a modellek a fotókon. Nem volt könnyű fenntartani ezt az álmot, amikor az osztálytársaim naponta emlékeztettek rá, hogy nem vagyok szép, és hogy valószínűleg sosem leszek az. Azt hiszem, az a baj, hogy tudom, mi van belül, a felszín alatt. És ami most bennem kavarog, az katasztrófa. Mire visszatérek a nappaliba, Cindy már befészkelte magát a takaró alá. - Tudod, hogy több barátom is volt. Megpróbáltam, de valahogy soha nem sült jól el. - Ez azért van, mert olyan férfiakat választasz, akik nem törődnek igazából veled. Csak azzal törődnek, hogy veled lássák őket. Valakivel, aki soha nem hívja vissza őket. Egyikkel sem volt igazi érzelmi kapcsolatod. Pedig az az egész lényege. Gondolj bele! Szerintem, egyszerűen csak végre esélyt kellene adnod egy olyan férfinak, aki tényleg érdekel. Egy olyannak, mint Stefan, aki nyilvánvalóan imád téged. Ezerszer elmagyaráztam Cindynek, hogy nem tehetem. Bizalmi problémák vannak. Most meg még vérfarkas-problémák is vannak. Mindenféle problémák vannak. - Talán, ha rájövök, hogy mi történt velem, és miért kezdődött most újra, megpróbálom. - Remélem - mondja Cindy. - Remélem, nem csak mélyebbre ásod magad ezzel a magánnyomozóval meg azzal, hogy válaszok után kutatsz, amikre nem feltétlenül odakint fogsz rátalálni.
Odasétálok hozzá, és megállok mellette. Felülről olyan kicsinek és sérülékenynek tűnik. -Hogyhogy nem félsz tőlem? - kérdezem. - Féltelek. Talán nem is lenne szabad itt lenned velem. Már becsukódott a szeme, de most újra kinyitja. - Soha sem bántanál engem, Lou. Ezt biztosan tudom, és neked is tudnod kellene. Amit korábban tettél, az önvédelem volt. Te nem vagy egy gyilkos állat, aki csak úgy a hecc kedvéért öl. Na, most már hagyj fel ezekkel a sötét gondolatokkal, és irány aludni! Holnap szépnek kell lenned a fiúdnak. Cindy óvodás korunk óta osztogatja nekem a tanácsait. Nagyon szeretem. A lelkem mélyén tényleg érzem, hogy soha nem lennék képes bántani, csakhogy azt hiszem, a bizalmi problémák nem csak a többi emberrel kapcsolatban merülnek fel. Hanem magammal szemben is. Hinni akarok Cindynek. Görcsösen hinni akarok neki. Ami pedig a szépséget illeti a „fiúm” kedvéért... Tele van a hócipőm Stefannal. Úgyhogy holnap nem hiszem, hogy aranyosnak fog találni. Mire másnap véget ér a fotózás, majdnem teljesen megfeledkezem az álomról. Jó nap volt, mert megint Karennel dolgozhattam, és őt nagyon szeretem. De rossz nap is, mert Stefan új szeretőjével is együtt kellett dolgoznom. Natasára szabályosan rámordultam, amikor az öltözőbe léptem. Amikor megláttam a díszletet, újra felmordultam. Stefan szénapajtának rendezte be a stúdiót. Designer farmerben és cowboycsizmában kellett grasszálnunk. Ma nem akartam Morgan Kane-re gondolni. Se Terry Shay-re, se Sally Prestonra. És legfőképpen Stefanra nem akartam gondolni, ahogy valami Natasával szexel. Valahányszor a nap folyamán fülembe súgta, hogy adjam meg magam, elutasító voltam. Azontúl, hogy megcsalt, képes volt sísapkában nyomulni egész délelőtt. Tudom, hogy a kopasz feje néha fázik, de ha nem élénk narancssárga sapkába bugyolálná, talán még azt is el tudnám képzelni, hogy van haja. Még Bozo, a McDonald’s-os bohóc sem néz ki jól narancs hajjal. A fotózás végére mindenki hulla, együtt indulunk az öltöző felé. - Hazavigyelek, Lou? - kérdi Stefan. Amikor Cindy és én nem együtt taxizunk, Stefan mindig felajánlja, hogy hazavisz. Azt is szívesen felajánlaná, hogy mindkettőnket hazavisz, de kétüléses sportkocsija van. Általában elfogadom, de ma talán mégsem kellene. Még a végén átlépném az állítólagos barátságunk határát, és nekiszegeznék egy-két kérdést Natasával kapcsolatban. - Kösz, nem. Hívok egy taxit. Összevonja a szemöldökét. Nem hülye, Stefan tudja, hogy bánt valami. - Jó - mondja. Elugrom kávéért. Pár perc múlva itt vagyok, ha meggondolnád magad. Megrántom a vállam. - Ahogy gondolod. A lányok furán néznek rám, amikor az öltözőbe lépek. Stefan nem az egyetlen, akinek feltűnt, milyen hideg voltam vele ma. - Nyugodtan elfogadhattad volna az ajánlatot - mondja Natasa erős orosz akcentussal. Igazán jó sofőr, ha tudod, hogy értem. Normál menetben ez az a pont, amikor az összes lány röhigcsélni kezdene a célzáson. Most
senki sem nevet. Natasa új a szakmában, legalábbis New Yorkban új. Azt hallottam, egy ideig Kaliforniában dolgozott, mielőtt New Yorkba jött. Nincs abban a puszipajtás-viszonyban mindenkivel, hogy megossza velünk a szexuális életét. Karen lehúzza hegyes cowboycsizmáját, és összehúzott szemmel néz Natasára. - Lehet, hogy most veled furikázik, de mindenki tudja, hogy Lou-ba szerelmes. Karen bejelentése enyhén sokkol. Azt hittem, mindenki azt gondolja, hogy lefeküdtem vele; az meg sem fordult a fejemben, hogy bárki is úgy gondolná, Stefan szerelmes belém. A bejelentés nyilvánvalóan Natasát is sokkolja. A csípőjére teszi a kezét, és farkasszemet néz velem. - Azt mondta nekem, hogy ti csak barátok vagytok. Karen tangabugyiban és selyem vállatlan toppan odalejt hozzá. - Hadd áruljak el valamit az amerikai férfiakról. Bármit képesek mondani, hogy egy nőt ledöntsenek a lábáról. - Ámen - visszhangozza Leslie Fields. Natasa felfúvódik, akár egy varangy. - Stefan ír - közli, mintha ez perdöntő volna. - A férfi, mind férfi - röhög Karen. - Mocskos disznók. Jobban járnál, ha szereznél magadnak egy édes kislányt, mint például Cindy Emerson. Jól mutatnátok együtt! - Nem szeretem a lányokat - kel ki Natasa. - Attól még, hogy atletikus az alkatom, nem vagyok leszbikus. Karen megragadja, és a magasba emeli Natasa csuklóját. - Akkor minek hordasz ilyen hatalmas sportkarórát? Ez az egyes számú jelzés, nem tudtad? A hatalmas, sportos karóra. Majdnem elröhögöm magam. Natasa kitépi a csuklóját Karen kezéből. - Futok - mondja -, a futáshoz kell a stopperóra. - Aha - hümmög Karen. Natasa arcán mostanra piros foltok lángolnak. Kicsit sajnálom. Tudom milyen, amikor nem tartozol a „bennfentesek” közé. - Hagyd őt, Karen - mondom halkan. Natasa visszatrappol a helyiség hátsó részébe. - Gonosz vagy - mondom Karennek. Sunyi mosolya csak megerősít. - Az igazság az, ha neked nem kell, magamnak akarom. És ha ehhez széles vállú kisasszonyt meg kell győznöm, hogy leszbikus, ám legyen. Azt hiszem, ha Karennek tényleg Stefan kellene, megkapná. Egzotikus szépség. Csokoládé bőr, két méter hosszú lábak. A férfiak megőrülnek érte. - Nem értem, minek neked egy ilyen göthös, fehér fiú - cikizem vetkőzés közben. - Figyelj, Lou - kiált oda Leslie. - Kár, hogy nem jöttél velünk tegnap a Freddie Z’-be. Iszonyú jó volt. A klub nevéről eszembe jut Morgan Kane. - Milyen volt a zenekar? - Szuper - válaszolja. - Remegtek a falak a rocktól. Na, pont ezért nem járok ilyen helyekre. Az átalakulás óta kiélesedett a hallásom. Még a végén nyüszíteni kezdenék a hangzavarban, mint némelyik kutya. Mellesleg, ha jól emlékszem, amúgy sem hívtak, de ezt most nem jegyzem meg.
- Lou, ha taxit akarsz hívni, jobb, ha telefonálsz - mondja Karen. - Mindjárt lelépünk, a kocsinak meg kell egy kis idő, míg ideér. Nem szeretném, ha ittragadnál. Kész vagyok az öltözködéssel, és magamhoz ragadom a neszesszert. Kihalászom a mobilom. Megcsördül. Összerezzenek. Nem gyakran csörög a telefonom, alig valaki tudja a számomat. Stefan az egyik valaki. Gondolom, hosszú volt a sor a Starbucksnál, és most ellenőrzi, hogy szükségem van-e fuvarra. Kinyitom a telefont. - Nem, kösz, nincs szükségem fuvarra - mondom neki. Csend. Végül egy hang lágy, déli akcentussal beleszól: - Sherry? Sherry Billington? Összeszorul a torkom. Nem bírok válaszolni. - Hé, szólj már bele, Sherry! Értékelhetnéd, hogy nem Cukorfalatnak hívtalak. Kinyomom a telefont. Honnan tudja Morgan Kane a valódi nevem? Honnan tudja a mobilszámomat? És mi a fenét tud még anélkül, hogy megbíztam volna? - Aranyom, jól vagy? - áll elém Karen. - Úgy nézel ki, mint aki kísértetet látott. Végül is, azt láttam. Tudtam, ha felbérelem Kane-t, hogy keresse meg a vér szerinti szüleimet, kénytelen leszek megmondani neki az örökbefogadott nevem. De egyelőre ez az információ titkosnak számított. - Jól vagyok - felelem Karennek. A többi modell már elfelé szállingózik. - Biztos, hogy ne vigyünk el? Ha nem akarsz Stefannal menni, jöhetsz velem és Leslie-vel. Néhány nyugodt percre lenne szükségem, hogy összeszedjem magam. Hét éve senki nem nevezett Sherrynek. - Kösz, de nem. Tényleg minden rendben. Mindjárt itt lesz a taxim. - Akkor, mit szólnál egy csütörtöki ebédhez? - kérdezi Karen. - Vásárolhatnánk cipőt is. - Jól hangzik. - Imádok cipőt vásárolni, és Cindy mindig csak a Red Wingbe akar menni. - Jó, akkor csütörtökön. Hirtelen egyedül maradok az öltözőben. A padlótól a mennyezetig érő tükör felé fordulok elengedhetetlen munkaeszköz olyan nőknek, akikkel a cipőtől a sminkig mindent reklámoznak. Egy pillanatra, mintha Sherry Billingtont látnám a tükörben. Az arcomnak ugyanaz a formája, de ezzel a hasonlóságok listája véget is ér. A szemem rézsútosabban fut. Az ajkam teltebb, az orrom rövidebb. Magasabb vagyok, erősebb. Mégis, néha ugyanolyan sérülékenynek érzem magam, mint akkor. Valaki nagy erővel nyitja az ajtót. Felugrok. - Bocsánat - mondja Stefan, kezében nagy tejes kávéval. - Csak visszanéztem leltározni. Ellenőriznem kell, hogy mindent visszaküldenek, ami vissza kell küldeni. Még mindig nem hívtam taxit. - Még mindig áll a fuvarajánlat? Rám mosolyog. Igyekszem nem elolvadni. - Hogyne, csak adj nekem pár percet, hogy elrendezzem itt a dolgokat. Segítek Stefannak, hogy előbb kész legyen. Szeretnék már otthon lenni és végiggondolni, mit tegyek Morgan Kane-nel. Gondolom, ha már ilyen messzire ment, kénytelen leszek felbérelni. Ha nem teszem, képes lesz merő bosszúból tovább szaglászni az életemben. Még
szerencse, hogy tudom, melyik hivatal intézte az örökbefogadást. Ő könnyebben betekint majd a lezárt aktákba... Remélem. Tulajdonképpen, megzsarol, hogy bízzam őt meg. Nagyon ügyes. Néhány perccel később Stefan kis Porchéjában száguldunk. Majdnem szótlanul ülünk egymás mellett, ami most kényelmetlen, mert általában beszédesek vagyunk. - Csak egy alkalmi dolog volt. Egyetlen éjszaka. Azóta nem is hívtam - mondja végül. Első ösztönös reakcióként szétárad bennem az öröm. A következő már racionálisabb. Gondolod, hogy te majd díjat kapsz, ha éppen úgy viselkedsz, mint az összes többi seggfej. - Nem dicsekedni akartam - mondja. - Csak nem szeretném, ha ez befolyásolná a kapcsolatunkat... ööö, a barátságunkat - magyarázza. Felhorkanok. - Nem szeretnéd, ha ez befolyásolná a munkatársi kapcsolatunkat helyesbítek. Semmi kedvem most ehhez a beszélgetéshez. Épp most, miután Morgan Kane megzsarolt. - Túl van tárgyalva. Felejtsük el. Csak azt hittem, magasabb elvárásaid vannak, ennyi az egész. Stefan behúzza a kocsit a házunk előtti járdaszegélyhez. Leállítja a motort, és rám néz. Magasabb elvárásaim vannak, csak hát nem mindig kaphatjuk meg azt, amit szeretnénk. Nem igaz, Lou? Ez nem az én napom. Most képtelen vagyok egy komolyabb beszélgetésre a kapcsolatunkról, és arról, hogy mind a ketten jobban vonzódunk a másikhoz, mint ami egy barátság keretei közt ideális volna. Mivel nem lehetek az egész életemmel kapcsolatban őszinte Stefannal, annyira vagyok vele őszinte, amennyire lehetek. - Nem, nem mindig kaphatjuk meg azt, amit szeretnénk - mondom neki. - Van, hogy az időzítés nem stimmel, van hogy más az akadálya. A szemembe néz, és én legszívesebben levenném azt a nevetséges narancs sapkát a fejéről. - Áruld el nekem az igazat, Cindy miatt van? Nem csak barátság, ugye? Na, erre nem voltam felkészülve. Stefan azt képzeli, hogy meleg vagyok, csak azért, mert a legközelebbi barátnőm az. Vicces, de csak a másodperc egy tört részéig. Azért gondolkodik így Stefan, mert nem heverek a lábainál? A hiba semmiképpen sem lehet benne, tehát akkor bennem van. Milyen tipikus férfi... néha csodálkozom magamon, hogy egyáltalán tetszik nekem. Nem gondolom, hogy a kérdése választ érdemel. Kinyitom az ajtót, és kiszállok. - Bozo - mondom, mielőtt becsapnám az ajtót. Ahogy a bejárati ajtó felé lépkedek, azon morfondírozom, miért nem jön elém Gus, hogy kinyissa az ajtót. Általában megteszi, hogy ne kelljen a biztonsági kódot benyomkodnom. Beütöm a kódot, és belépek a hallba. Gus néhány lépésnyire áll tőlem, egy feketébe öltözött férfival beszél. A portás felpillant, meglát és odaszól nekem: - Ne haragudjon, Miss Lou. Megmutatta a jelvényét, és be kellett engednem. Terry Shay pont olyan jól fest, mint az emlékezetemben. Bár pillanatnyilag teljes egyetértésben vagyok Karennel, hogy minden férfi disznó, el kell ismernem, hogyha most lenne farkam, minden bizonnyal csóválnám. Shay felém indul. Komoly arckifejezéséből
ítélve, nem baráti látogatásról van szó. Elővesz egy fényképet a zsebéből. A lány a fotón hasonlít rám. A kamerába mosolyog, ahogy egy pad támláján ücsörög. A farmerja túl szűk. A pólója is. Egyetlen szó fut keresztbe rajta: EROTICA.
ÖTÖDIK VALLOMÁS Lehet, hogy az őszinteség a legjobb stratégia, de ha olyan igazsággal kell megbirkóznod, ami a többieket rádöbbentheti, hogy kilógsz az átlag halandók soraiból, legjobb lesz, ha hazudsz, mint a vízfolyás. Felismerem a pólót. Most már értem, miért érzem magam mindig kívülállónak az álmaimban. Nem magamat látom, hanem más nőket... amint legyilkolják őket. Remeg a kezem, miközben visszaadom Terrynek a képet. - Egy piszkos kis motelben találtak rá. - Nem akartam kimondani ezt a mondatot, de megszédültem, és önkéntelenül kicsúszott a számon. Shay-re pillantok. A szemöldökét ráncolja. - Ezt meg honnan tudja? A neonfény felvillan a szemem előtt. Nem mondhatom el Terrynek, hogy a gyilkosságokról álmodok. Azt hinné, bolond vagyok. Megrántom a vállam: - Csak találgattam. Shay babakék szeme összeszűkül. - Micsoda véletlen! Miért van az az érzésem, Miss Kinipski, hogy többet tud ezekről a gyilkosságokról, mint amennyit hajlandó elárulni nekem? Muszáj kitalálnom valamiféle magyarázatot. Egy hazugságot. Valamit, ami különös, de nem annyira különös, mint az igazság. Na, ilyenkor jön jól, ha az ember rákapott az igazságügyi sorozatokra. - „Látnok” vagyok - nyögöm ki. Shay pislogni kezd. - Micsoda? Most már nyakig benne vagyok, nincs mit tenni, ki kell úsznom belőle. - A fotó érintéséből tudom, hogy meggyilkolták egy hotelben. Néha, ha egy ember cuccaihoz vagy fényképéhez érek, látomásaim vannak róla. Terry szóra nyitja a száját, de Gus közbevág. - Miss Lou, nyomozó úr, szíveskednének máshol megbeszélni a megtárgyalni valójukat? Ahogy Gusra pillantok, elpirul. - A lakóim kényelmetlenül fogják érezni magukat, ha az épületbe lépve azt látják, hogy egy rendőr az egyik lakótársukat kérdezgeti - magyarázza. Az épület, amiben lakom, rendkívül elegáns. Gus nagyon komolyan veszi a munkáját. Nincsenek gyanús ügyletek a hallban. Nem nagyon marad más választásom, mint felhívni Terryt magamhoz, a lakásomba. Soha nem szoktam férfit a lakásomba hívni. Az a szentélyem. - Talán, felmehetnénk a lakásomba - mondom. - Mehetünk a rendőrkapitányságra is - ajánlja fel Shay. - Nem, köszönöm. Erre - mutatom az utat a lift felé. Felhőkarcolóban lakom. Soha nem tűnt fel, milyen lassan vánszorog a lift a tizedikre, amíg nem egy jóképű férfival összezárva kell megtennem az utat, ráadásul egy nyomozóval. Shay-nek jellegzetes illata van. Axle
tusfürdő, Brut arcszesszel. Tökéletes étvágygerjesztő. A szituáció, amiben vagyunk, viszont elveszi az ember összes étvágyát. - Nos, tehát, mióta van ezeknek a különleges képességeknek a birtokában? Nem kell látnoknak lennem, hogy észrevegyem hangjában a szarkazmust. Shay nyilvánvalóan nem hisz az ilyesmiben. - Néhány éve - válaszolom, és azonnal azt kívánom, bárcsak megmásíthatnám a szavaimat. Azt hiszem, az ilyen képesség veleszületett szokott lenni. Kinyílik a liftajtó, és kilépek rajta. Úgy értem, csak az utóbbi években értettem meg igazán, mi történik velem - teszem hozzá, amíg a kulccsal bajlódok. Shay hitetlenkedve morog. Kinyitom a hevederzárat, és bedugom a fejem, hogy ellenőrizzem, nincsenek-e vérfarkas-jelenlétre utaló jelek a lakásomban. Nem látok szőrcsomót a díványon, sem szanaszét szórt véres csontokat a padlón... sem semmilyen csontokat. - Minden tiszta - jelentem be, és kitárom az ajtót. Shay belép mögöttem a lakásba. Férfias jelenléte azonnal betölti az egész teret, és ez nem biztos, hogy jó. - Pontosan mi is az, amitől minden tiszta? Még szerencse, hogy a béna számhoz gyors agy társul. - A lány a szomszédból gyakran itt szokott tévézni. Nagyobb a képernyőm. - Aha, már kezdtem azt hinni, kísértetekre gondol, vagy valami ilyesmire. „Nagyon mókás” pillantást vetek rá, és leteszem a neszesszert a kisasztalra. - Kér egy kávét? Vagy teát? - Egy kávé jólesne. Miközben ezt kimondja, tekintete már a szobát pásztázza, leltároz. Ahogy a házimozirendszeremhez ér, felfénylik a szeme. - Klassz - mondja. - Milyen jó lenne ezen nézni a meccset! Nem vagyok látnok, de élénk a fantáziám. Elképzelem, amint Terry végighever a díványon, és pattogatott kukoricával vagy mogyoróval, vagy mi a bánattal, amit a hapsik meccsnézés közben szoktak majszolni, összemorzsázza az importszőnyegemet. Nem bűvöl el a kép. A következő pillanatban már magamat is melléje képzelem, talán épp az óriási fegyverével játszom, kezdek bemelegedni. - Erre - tessékelem, azt képzelve, hogy Shay majd a konyhába is követ. A konyhám tágas, levegős. Az eszközök mind rozsdamentes acélból vannak, a pult fekete márvány. Shay felkúszik az egyik kecses bárszékemre. Kábé annyira érzi magát otthonosan, mint egy nyúl a róka veremben. - Ha így áll a helyzet, kérem, mondjon el mindent, amit Lisa Keller meggyilkolásával kapcsolatban „érzékel”. Nem egy cserfes típus. Most, hogy már tudom, mi történik valójában az álmaimban, nem látok rá okot, miért ne oszthatnám meg vele a részleteket. - A férfinek, aki meggyilkolta, a bal válla fölött van egy tetoválás. - Behunyom a szemem, mintha látomásom lenne. Egy
másodperc múlva kinyitom és felsóhajtok. - Nem látom pontosan. Valami írás. Shay gyanakodva felhúzza a szemöldökét. - Azt hittem, meg kell érinteni a fotót ahhoz, hogy „lásson”. Uff. - Elég egyszer megérintenem... azután már a karma velem marad. - Úristen, mit össze bírok zagyválni. Terry már megint a szobát vizslatja. Gondolom, seprűt, lapátot keres, amivel átrághatná magát a sok szemetén. Visszatér hozzám a tekintete. - Hol volt tegnap éjjel? - Itthon - felelem automatikusan. - Egyedül? Miközben kávét kanalazok a filterbe, felrémlik, hogy Terry nem csak úgy elbeszélget velem, gyanúsít. És tulajdonképpen minden oka meg van rá, hogy gyanúsítson. - Egy ideig válaszolom. Aztán miután feltöltöttem a kávéfőzőt vízzel, és megnyomtam a gombot, feléje fordulok. - Később beugrott hozzám egy barátom, és itt töltötte az éjszakát. - Ó - Shay a homlokát ráncolja. Előveszi a jegyzetfüzetét és a tollát. - Hány órakor érkezett a barátja? Miért gondolja Shay automatikusan, hogy „a” barátomról van szó? És miért van az az érzésem, hogy nem boldog tőle, hogy az éjszaka közepén férfi látogatóim vannak? Vagy csak csalódott, hogy legalább az éjszaka egy részére alibim van? - Két óra körül - válaszolom. - És nem „a” barátom volt, hanem egy barátnőm. Shay újra felhúzza a szemöldökét. - Ezt az információt a barátnője is meg tudná nekem erősíteni? Addig nem, amíg nem beszélek előbb Cindy-vel. - Megadhatom a mobilszámát. - Cindy valószínűleg a szomszédban szundikál, miután az előző éjszakát a díványomon töltötte. Valószínűleg el tudom kapni, mielőtt Shay rátelefonál. - Név és telefonszám? - Cindy Emerson - válaszolom, aztán ledarálom neki a számot. - És azt mondja, körülbelül hajnali kettőkor érkezett. Ez is furán hat. Egy barátnő, aki éjjel kettőkor érkezik, és itt tölti az éjszakát. Itt lenne az ideje, hogy megemlítsem, Cindy a szomszédban lakik. Persze, ha megtenném, Shay valószínűleg ellenőrizni akarná, itthon van-e, és rögtön beszélne is vele. Meg kell mondanom Cindynek, hogy a vérfarkasságon túl hirtelen „látnokká” is váltam, mielőtt beszél vele. Amilyen mázlista vagyok, most fog bekopogni. - Lou, itt vagy? Úristen! Én tényleg látnok vagyok! Hagyom a kávét rotyogni, és rövid úton távozom a nappaliba. Cindyt látva felhördülök. Tegnap este óta nem volt képes átöltözni. Ahogy meglát, odajön hozzám. - Mit vágsz ilyen arcot? Bűntudatod van? Egy pasast rejtegetsz itt, vagy mi van már? Mire kimondja, pillantása már mögöttem jár, hirtelen tágra mered a szeme. Biztos vagyok
benne, hogy Shay jelent meg mögöttem. - Cindy Emerson, Terry Shay felügyelő. Terry Shay felügyelő, Cindy Emerson. Szerencsétlen helyzet. Cindy bőrszerkóban és egy felügyelő, aki engem gyanúsít, olyan gyilkosságokkal, amelyekről tudnom sem kellene, de sajnos meglepően sokat tudok. Shay elém lép. - Emerson kisasszony, hol töltötte az elmúlt éjszakát? Okos. Úgy tesz, mintha soha nem hallott volna róla, merre járt Cindy tegnap este, legalábbis kettő után. Cindy pislogni kezd. - És magának ahhoz mi köze? Belül megint felhördülök. Cindy elég rendőrsorozatot nézett velem ahhoz, hogy tudja, a törvény embereivel nem érdemes ujjat húzni. - Bűnügyben nyomozok - mondja Shay. - Szeretném tudni, hol volt tegnap éjszaka, mondjuk, úgy hajnali kettő tájban. És ha már itt tartunk, nem önről van szó Miss Emerson, hanem Miss Kinipskiről. - Ó - Cindy szemlátomást megkönnyebbül. Micsoda barát! Megtudja, hogy nem ő van bajban, hanem én, és erre megkönnyebbül. - Hajnali kettőkor itt voltam. Az egész éjszakát itt töltöttem. - Cindy a szomszédban lakik - úgy érzem, ezt meg kell jegyezzem. - Ö, barátnők vagyunk. Shay ad magának egy kis időt, hogy szemrevételezze Cindy maskaráját. - Az volt a benyomása, hogy Miss Kinipski egész este itthon volt? Cindy fontolóra veszi a kérdést. - Igen, nekem úgy tűnt. A kedvenc flanelpizsamája volt rajta, nem volt kisminkelve, és álmából keltettem fel. Azért jöttem át, mert... - Vadul rázom a feje míg Shay Cindyre koncentrál. Nem akarom, hogy az álmaimról beszéljen neki. - Mert összevesztek a barátnőjével - válaszolom helyette. - Cindy kiborult. Beszélni szeretett volna valakivel. A francba. Cindy nyitott könyv. Az arcára van írva a meglepetés, hogy tényleg? Szerencsére, azért az agya gyorsan jár. - Igen, úgy volt - egyezik bele. - Hé, szeretnék valamit kérdezni magától. Ez a barátnőm, aki tegnap este nálam járt, elvitte néhány cuccomat, és azt szeretném tudni, hogy pszichopata-e? Na, most lenne a megfelelő pillanat, hogy Shay közölje, megtudta, amit tudni szeretett volna Cindytől, és köszöni, a továbbiakban nincs szükség a segítségére, úgyhogy nyugodtan elmehet. - Az attól függ, mit vitt el - mondja helyette. Légyszi, ne bizarr dolgot mondj! - A combig érő csizmámat, a kis fekete korbácsot és az összes fehérneműmet - vágja rá Cindy, mintha mi sem lenne természetesebb, mint hogy valaki combig érő csizmát és korbácsot tart otthon. - Egyértelműen pszichopata - mondja Shay, és minden elismerésem, hogy képes mindezt rezzenéstelen arccal. - Én távol tartanám magam tőle. - Szemét szuka - motyogja Cindy, és kettőnk között áll meg a pillantása. - Miféle bajba
került Lou? Én tanúskodhatok mellette. Lou mintaállampolgár, egy szupermodell, tudja? - Ismerem Miss Kinipski foglalkozását - szögezi le Shay. Újból végigméri Cindy szerelését: -És magának, mi a foglalkozása Miss Emerson? Ha Cindy nem tette volna nyilvánvalóvá, hogy meleg, Shay csak arra gondolhatna, hogy prostituált. - Sminkmester vagyok - válaszolja. - Én is ott voltam aznap a tetőn, amikor Lou-ért jött. Emlékszik rám? Egy nap építkezésen szeretnék dolgozni. Túl sok információ. - Végzett Cindy kikérdezésével? - fordulok Shay-hez. - Biztosan sok a dolga. - Cindy felé lövellt pillantásomból egyértelmű, ha nincs sűrű programja, akkor melegen ajánlom, hogy csináljon magának. Shay összecsukja a noteszt, és visszateszi a belső zsebébe. - Egyelőre végeztünk. Ha később még szükségem lenne magára, a mobilján fogom keresni, megvan a száma. - Rendben - mondja Cindy, hátat fordít, és elindul a bejárati ajtó felé. Ahogy odaér, megszólal: - Egyszer fel kellene jönnie hozzánk, hogy együtt nézzük a Zsarukat, maga elmagyarázhatná, mi valóságos benne és mi nem. Shay nem válaszol. - Kész a kávé - mondom, hogy eltereljem a figyelmét. Visszaindulok a konyhába. Egy másodperc múlva Shay már a bárszékén ül. Két virágmintás csészébe töltöm a kávét, és az egyiket leteszem elé. - Cukrot? Tejet? - Nem, csak feketén. A kávéízlése nem lep meg. Lehet, hogy van hatodik érzékem. De az is lehet, hogy a megérzés a tapasztalataimból fakad, a modellkedés előtt pincérnő voltam. Könnyű kiszúrni a sima feketés sasokat. Semmi szemfényvesztés. Nem kell a csomagolás, csak add egyenesen a koffeint és kész. Férfias férfiak. Kíváncsi vagyok, mit jelent, hogy Stefan a tejes kávéra bukik, és a széles vállú lányokra. - A barátja igazán érdekes. A kávémat kortyolva fontolóra veszem a hangsúlyt a barát szón. Terry most homokosnak képzel? Lehet, hogy a legjobb lesz, ha meghagyom az előítéletében. Szemernyi érdeklődést vélek felfedezni a személyem iránt a nyomozóban. Nemcsak a szokásos szakmai érdeklődést, hanem azon túlmenőt is, hogy szinte meztelenül látott, amit minden bizonnyal többször felidézett magában. Nem akarom, hogy egy ilyen penge férfi túl sokat szaglásszon utánam. - Eléggé pörög - értek egyet vele. - Óvodás korunk óta ismerjük egymást. - Ennél többet nem is fogok neki Cindyről elárulni. - Talán ideje lenne a tárgyra térnünk, hogy maga minél előbb a dolgára mehessen. Shay bólint. Könnyedén visszatér a tárgyra. - A gyilkosság kicsivel hajnali kettő előtt történt. A város túlsó végében. Nem lett volna ideje rá, hogy onnan hazaérjen, lemossa a sminket és átöltözzön, mielőtt Cindy Emerson megérkezett magához. Már, ha a lány igazat mond. Gondolom, Shay-nek munkaköri kötelessége, hogy bizalmatlan legyen. Eleresztem a Cindy
szavahihetőségére vonatkozó megjegyzést a fülem mellett. - És szexuális bűncselekmény volt, igaz? Nem is közösülhettem vele, mielőtt a torkának estem volna, igaz? Shay keze a félig szájához emelt kávéscsészével hirtelen megáll a levegőben, leteszi a csészét. - Ezt nem mondtam. Uff. Már megint. - Gondolom, ugyanúgy történt, mint Sally Preston meggyilkolása, vagy nem? Babakék tekintetét az enyémbe akasztva, bólint. - Igen, ugyanaz az alak. Spermát nem találtunk, de minden más egyezik. Mégis furcsának találom, hogy maga automatikusan ugyanarra gondolt. Elegem van Shay-ből. - Az az első magától értetődő reakciója, hogy mindenkivel bizalmatlan, akivel csak találkozik, vagy csak a modellekkel, esetleg csak a nőkkel van ez a gondja? - Igen - feláll a székről. - Nézze, én nem hiszek a látnokokban. Ha meg akar győzni róla, hogy különleges képességei vannak, mondjon valamit erről a fickóról, amit még nem tudunk. Ilyen könnyen nem fog csőbe húzni. - Újra meg kell érintenem a fotót, mert legyengült a karma. Shay a fejét kezdené csóválni, de leállítja magát. Előhúzza a fotót a zsebéből. Nem akarok ránézni, nem akarom látni a lányt, nem, ezzel a tudással, ami a fejemben van, nem. Inkább behunyt szemmel két kézbe veszem a fotót. Tudok valamit, amit senki nem tud. Valamit, amit nem szabadna megemlítenem. Valamit, amitől Shay fejvesztve rohanna ki az ajtón, hogy soha többé ne térjen vissza. Kinyitom a szemem, és ránézek. - A férfi, aki mindkét nőt megölte, farkasember. Semmi reakció. Szeme se rebben. Nem ráncolja a homlokát. Nem nevet. Semmi. Shay elveszi a fotót, és visszadugja a zsebébe. Kétméteres étvágygerjesztő lénye hátat fordít, és elindul kifelé. Egy pillanattal később hallom, ahogy kattan a zár. Azt hiszi, teljesen megbolondultam. A legbiztosabb módszer egy tiltott kapcsolat befejezésére, bele sem kezdeni. Megérdemlem a büntetést - másnap nyakamba veszem a várost, hogy egyenesen Morgan Kane düledező irodájában landoljak. Most nem szól a zene a csukott ajtó mögött. Minden csendes. Lenyomom a kilincset. Tudom, hogy a legtöbb ember előbb kopogna, de ha már az ajtó nyitva, és Kane nincs odabent, akkor egy kicsit szaglászhatok. Az iroda nem üres. Morgan Kane kaotikus asztala mögött ül, feje a szék támlájára csuklik, szeme csukva, cowboy csizma az asztalon... elbóbiskolt. Most mondhatnám, hogy álmában ártatlannak tűnik, de ez nem igaz. Keresztülosonok a szobán, csodálkozom rajta, hogy tűsarkúban képes vagyok osonni, csodálkozom azon is, hogy egyáltalán minek osonok. Mindenesetre jól csinálom. Kane háta mögé kerülök, és szemügyre veszem. Legalább nem horkol. Közel megyek hozzá... nagyon közel. Mentolos a lehelete, inkább alkohol és cigaretta szagra számítottam. Borotválatlan. Vagyis, most veszem észre, a nyaka borotvált.
Szándékosan, úgy ápolja magát, mintha ápolatlan lenne. Kane nyaka közvetlen közelében forradalmi gondolataim támadnak. Ha most elő tudnám varázsolni a tépőfogakat, egyszerűen átharaphatnám a nyakát, és nem kényszerülnék rá, hogy felfogadjam. Bármennyire kísért is a gondolat, tudom, hogy a lelkem mélyén, ahogy Cindy is hiszi, nem vagyok vérengző gyilkos. Legalábbis, őszintén remélem. - Csókolj meg, vagy harapd át a nyakam, Cukorfalatom! - kinyitja a szemét, ma nem olyan véreres, mint a múltkor volt. - Nem terveztem, hogy megcsókolom - biztosítom róla. Azt, hogy azt sem terveztem, hogy megölöm, már nem teszem hozzá. Rám mosolyog. - Mit tehetek érted, Sherry? Kane szándékosan provokál. Feltételezi, hogy a névváltoztatásomnak oka van. A Lou Kinipski nem az a jól csengő név, ami beragyogná az ember karrierjét, úgyhogy nyilván különösnek találja az egészet. - Először is megmondhatná, honnan tudja az eredeti nevemet. Leveszi a lábát az asztalról, és kiegyenesedik a székben. A tarkóját bámulom. Az első benyomásom az volt, hogy piszkos a haja, tévedtem, a haj maga nem piszkos, csak piszkosszőke. - Kiszőkíttethetné - javaslom, miközben megkerülöm, hogy helyet foglaljak a hideg metálszéken. - Majd legközelebb megvitatom a fodrászommal - mondja szarkasztikus hangnemben. Nos, miről szeretnél beszélni velem, Cukorfalatom? - megköszörüli a torkát. - Úgy értem, Sherry, vagy jobban tetszene a Miss Billington? Miss Kinipski? Teljesen összezavarodom. - A legjobban az tetszene, ha eltűnne a pokolba. De a Miss Kinipski megteszi. És most válaszoljon a kérdésemre. Kane előrehajol, az asztalra könyököl, és álla alatt összefonja az ujjait. - Először is arra a következtetésre jutottam, hogy texasi vagy. Sikerült majdnem teljesen megszabadulnod az akcentusodtól, de csak majdnem. Másodszor feltételeztem, hogy nem vagy különösebben jó viszonyban az örökbefogadó szüleiddel, mert akkor többet elárultak volna a biológiai szüleidről, mint tették. Aztán a karrieredet szemügyre véve, kiderült hogy legalább hat éve New Yorkban élsz, de lehet, hogy már régebben. Feltevésem szerint, nagyon fiatal voltál, amikor otthagytad Texast, és a nagyvárosba csábított a siker és hírnév. Kane kinyit egy fiókot, és előveszi a whiskyt. Úgy látszik, szüksége van egy kortyra, hogy továbbra is ámulatba ejthessen bámulatos következtetéseivel. Egy kicsit sikerült megfognia, de ezt nem kívánom elárulni neki. - Fiatal nők armadái érkeznek nap mint nap a városba ugyanezzel a céllal - mondom. - Ez igaz, de a neved nem hagyott nyugodni. Ha hangzatosabb nevet választasz, amivel befuthatsz a pályán, azt értettem volna. De a Lou Kinipski nem cseng valami jól. Ugyanakkor ordít róla, hogy hamis. Tehát, ha nem szakmai okból változtattad meg a nevedet, akkor miért? A kézenfekvő magyarázat, hogy Texasból senki ne akadjon a nyomodra. Miért? Szökés miatt, természetesen.
Átnyúlok az íróasztalon, felemelem a Wild Turkey-s üveget, és meghúzom. - És ezért lettem híres modell, és ezért nyomatom tele a képemmel a magazinokat és a város falait. Hogy nehogy valaki a nyomomra bukkanjon. - Ez szintén nem hagyott nyugodni - vallja be. - Ötletszerűen végignéztem az eltűnt lányok listáját azokból az évekből, amikor te Texasból távozhattál. Találtam egy érdekes cikket egy párocskáról, akik megszöktek a szalagavató éjszakáján, és soha többet nem kerültek elő. Nagyot dobban a szívem. Talán fotók is voltak a cikkhez? Biztosan nem, különben Kane nem hihetné, hogy ugyanaz a lány vagyok, aki a fotón. - És? - teszem fel a kérdést. - A cikk nagyon rövid volt. A fénykép gyenge minőségű. De még így is - megrázza a fejét. - Hihetetlen mennyi plasztikai beavatkozáson mehettél keresztül. És vajon ki fizetett érte? Csak nem a jó öreg Tom? És most merre jár? Kirúgtad, miután megkaptad tőle, amit akart, és úgy döntöttél, hogy egy texasi farmergyerek nem elég jó hozzád? Hányingerem van attól, hogy Kane tudja, hogy néztem ki korábban. Attól meg még inkább, hogy Tom Dawson eltűnését velem hozza kapcsolatba. Persze hogy azt képzeli, plasztikáztam. Ez az egyetlen logikus magyarázat. Azonnal el kell vágnom a fonalat Tom és köztem, vagy ki tudja, mi mindent ás még elő. - Nem szöktem meg Tom Dawsonnal - mondom -, és fogalmam sincs, hol lehet. Tom a középiskolai focicsapat sztárcsatárja volt, ahogy a fotóból is kikövetkeztethette volna, egyáltalán nem érdekelték az olyan lányok, mint én. Hazudok Kane-nek, mint a vízfolyás, de remélhetőleg, a modellkedés során szerzett tapasztalatok most nem vesznek kárba, és az arcom őszintének hat. - Akkor honnan vetted a pénzt a plasztikai műtétekhez, és egyáltalán miért szöktél meg? Nem a bíróság előtt állok. Legalábbis egyelőre nem. - Ez igazából nem tartozik magára válaszolom. - A megbízás összesen annyiból áll, hogy keresse meg a vér szerinti szüleimet. Csak egy-két kisebb műtétem volt, nem volt annyira drága - folytatom a hazudozást. Különben is későn érő típus voltam. Nem arról van szó, hogy nem akarom, hogy Texasban bárki is felismerjen, hanem egyszerűen csak összevesztem a nevelőszüleimmel, és rosszban voltunk, amikor eljöttem. A nevemet még a modellkedés előtt megváltoztattam. Mindent újra akartam kezdeni. De most már hagyjuk ezt, és térjünk vissza a valódi tárgyra. Kane az asztal túloldaláról a szemembe bámul. Nem is mocsárbarna a szeme, inkább whisky színű. Ami ironikus. Ez az egész helyzet az én hibám. Válaszoltam neki a Sherry névre a telefonban. Tettetnem kellett volna magam, de ehelyett bepánikoltam, és letettem a kagylót. - Rendben - mondja. - Milyen információt tudsz a rendelkezésemre bocsátani, aminek nem nekem kell utánajárni? Megkönnyebbülten sóhajtanék, ha Kane nem kezdene el a reakciómon spekulálni. Megvan az ügynökség neve, amelyik az örökbefogadást intézte - mondom. - Az ügynökségen azt állítják, az összes aktájuk titkos. Azt is állítják, hogy a szülőanya írásos beleegyezése
szükséges ahhoz, hogy bármilyen adatot felfedjenek, de állítólag nem tudják, hol keressék. - Tipikus - veti közbe Kane. - Az emberek emiatt fordulnak magándetektívhez. Bármennyire is borsódzik a hátam a helyzettől, azért felkészülve jöttem. Kiveszem a tizenöt rongyot a neszesszeremből. Az asztalra teszem. - Ez induláshoz elég lesz. Egy fontos szabály van. Ne lépjen kapcsolatba a nevelőszüleimmel. Ahogy már említettem, nem vagyok velük jóban, és egyikünk sem vágyik rá, hogy bármi köze legyen a másikhoz a jövőben. Rendben? - Megnehezíti a munkámat, de rendben. - Maga elé csúsztatja a bankjegyköteget az asztalon, majd beteszi ugyanabba a fiókba, ahol a whiskyt tartja. Rám néz, és már megint a fejét csóválja. - Mi az? - Csak elméláztam rajta, mennyi a valóság abból, amit látok. Felállok. - Hagyja abba a mélázást! Nem engem kell, hogy lásson. Ahogy az ajtó felé lépdelek, felnevet. - Értesíteni fogom. Nem túl kellemes gondolat. Olyan érzésem van, mintha levettem volna a fedőt egy doboz kukacról, pedig jobban jártam volna, ha rajta hagyom.
HATODIK VALLOMÁS Forest Gump mamájának mindenre volt egy szép mondása. Sajnos, én soha egyiket sem értettem igazán. Az élet nem egy doboz csokoládé. Az élet inkább olyan, mint egy rágógumi, ami a kedvenc cipőd talpára ragad. Minél inkább szeretnél megszabadulni tőle, annál jobban beleragad. Manolo Blahnik az Ötvennegyedik utcán, maga a földi mennyország. Már a bőrcipők szaga is megnyugtatja zilált idegeimet. A jelenben élek, minden mást magam mögött hagyva. Nem idegeskedem a vérfarkas-tünetek kitörése miatt. Senki nem nyom gyilkosság áldozatairól készült fotókat az orrom alá. Nincsenek rémálmaim. Nincs Morgan Kane, hogy ott szaglásszon, ahol nem kellene. Csak cipők vannak. Tűsarkú papucsok, tűsarkú hegyesorrúak, tűsarkú szandálok. Ahogy mondtam. Mennyország. - Tetszik, Lou? Karen tízcentis, vörös Mary Jane tűsarkúban forog. A tűsarkúban két méternek hat. Karen száznyolcvannyolc magas, és büszke rá. A magasság nem ügy nála. Szokott randizni magas férfiakkal, alacsonyakkal, kövérekkel, soványakkal, nem számít. Már olyan férfival is láttam, aki mintha a mellét szopta volna tánc közben a magasságkülönbség miatt. Karent nem érdekli, és ezt csodálom benne. Engem minden ilyen túlságosan is foglalkoztat. - Dögös - biztosítom róla. - Cindy, te mit gondolsz? Meglepő módon, Cindy úgy döntött, hogy ma velünk tart a normális cipőboltokba. Azt hiszem, kicsit elbódította Karen sztáraurája, ezért vállalja a díszkíséretet. - Jól néz ki - ennyit bír kinyögni, mielőtt kicsordulna a nyál a szájából. - Azt hiszem, megveszem - mondja Karen. Szigorúan néz rám: - Lou, te nem vagy valami nagy cipővásárló-hangulatban! Csak egyet próbáltál fel. Még a cipők sem képesek elterelni a gondolataimat a bajaimról. Kicsit szórakozott vagyok. - Csak élvezem az új cipő szagát - mondom neki. - Majdnem olyan jó, mint az új autó szaga. Karen szippant egyet. - Eddig soha nem figyeltem meg igazán az új cipő szagát. - A Red Wingben a legerősebb - mondja Cindy -, ott tényleg minden bőrből van. - Nem megyünk oda - súgom neki. - És hagyd abba a nyáladzást. Égő. Karen, mintha csak a kifutón lenne, elénk libben a gyilkos vörös tűsarkújában. - Hagyd őt, Lou! Nyáladdzon, ha olyan kedve van. Engem nem izgat. Hozzá vagyok szokva. Említettem már, hogy Karennek egyetlen szépséghibája sincs? Gyönyörűnek született. Láttam a kisbaba kori képeit, magával hordja őket. Karennek fogalma sincs róla, milyen az, ha valaki nem vonzó, vagy akár csak átlagos külsejű. - Éhen halok - mondom. - Menjünk ebédelni. Karen még a homlokát ráncolva is elbűvölő.
De hát még csak ezt az egy párat választottam. Soha nem megyek haza egyetlen párral! - Hazafelé ismét benézhetünk - nyugtatja meg Cindy. - Az igazság az, hogy én is éhes vagyok. Karen vállat von. - Rendben, de csak egy feltétellel. Lou, megveszed ezt a cipőt! Irtó jól fog neked állni. Ezt a cipőt nem sétálásra találták ki. Szexcipő. Olyan, amit pánt nélküli fűzővel, széles övvel és combfixszel érdemes hordani. A jelenlegi helyzetemben felesleges kiadás. Másfelől lehet, hogy elismerő reakciót váltana ki Terry Shay-ből, ha valaha még az utamba akad. Ez után a cipő után egy pap is megfordulna. - Oké - adom be a derekam -, de csak azért, mert éhes vagyok. Az új tűsarkúban hagyom el az üzletet. Majdnem olyan magas vagyok benne, mint Karen. Szerencsétlen Cindy úgy néz ki köztünk, mint egy törpe, ahogy hármasban végiglejtünk az Ötvennegyedik utcán, az egyik kis kávézó felé, amit a modellek szívesen látogatnak. Csodálatos leveseik és salátáik vannak. Séta közben Karen előhúzza a mobilját, és telefonál. Azt mondja, épp a kávézó felé tart, és befejezi a hívást. Érdekes. - Csak tudatom az ügynökömmel, merre járok - mondja. Furcsa. Ha szükség lenne rá, az ügynöknek kellene rátelefonálnia, vagy nem? Az ő ügynöke taxit fog, és iderohan a kávézóba, ha beszélni akar vele? Az enyém biztos nem ezt tenné. Lehet, hogy ügynököt kellene váltanom? A New York-i télhez képest gyönyörű napunk van. A karácsonyi égők még mindig pislákolnak a fákon. Friss, ropogós hideg van, de azért nem kell megfagyni. Már látom magam előtt a Cobb-salátát márványsajttal, amit rendelni fogok. Lehetetlen! Rágógumiba léptem. Rágógumi! A vadonatúj négyszázhetvenöt dolláros tűsarkúm talpán! Ritkán mondom ki a B betűs szót. Ahol felnőttem, a B betűs szó nem olyan mindennapos, mint itt New Yorkban a „kamera forog”. De most kimondom. Karen felém fordul. Eddig egy ritmusra léptünk, mint Charlie angyalai. De most megbontottam a sort. Cindy megbotlik. Valósággal belebotlik a B betűs szóba. Ő soha nem hallotta ezt otthon. Karen megismétli a B betűs szót. - Ezek szerint a Starbucksban várt a sarkon, ha ilyen gyorsan ideért. A Starbucksban? Kicsoda? Miről beszél Karen? A járdához súrolom a cipőm lépés közben, abban reménykedve, hogy sikerül megszabadulnom a ragacstól. Aztán meglátom. Stefan áll a kávézó ajtajában, és gyanúsan úgy néz, mint aki arra vár, hogy csatlakozzunk hozzá. Amióta Bozónak neveztem, és bevágtam rá a kocsiajtót, nem beszéltünk. Bűntudattal realizálom, hogy az elmúlt néhány napban nem is gondoltam rá. A gondolataim Shay körül
forogtak, meg akörül, hogy már biztosan leírt mint hülye libát. Morgan Kane is eszembe jutott, meg főleg az, hogy most mivel fog előrukkolni. - Te telefonáltál neki - mordulok rá Karenre. - Összeesküvés. Karen nem veszi a fáradságot, hogy tiltakozzon. - Úgy gondoltam, a legjobb lesz, ha megcsókoljátok egymást és kibékültök. Kibírhatatlan volt az elmúlt néhány napban. Nem lehetett vele együtt dolgozni. A gyilkosságoknak és a káosznak köszönhetően nem dolgoztam a cowboycsizmás fotózás óta. Péntekig nem is leszek újra beosztva. Még meg kell győzzem magam arról, hogy Stefan gyűrött, egyéjszakás kalandjai nem tartoznak rám. Nem vagyok benne biztos, hogy kész vagyok felejteni és megbocsátani. De legalább nincs rajta a gyűlölt narancssárga sapka. Rám mosolyog, ahogy feléje evickélek, egyik szexcipőmet a járdához súrolva. Amikor Stefan mosolyog, nehéz dühösnek maradni. Van ez a haszontalan kisfiús kisugárzása, aminek a nők nem bírnak ellenállni. És itt van a kutya elásva. - Szia, Lou - mondja, amikor odaérünk hozzá. - Szia. Stefan a lábamra pillant. Elneveti magát. Ez nem az a négyszázhetvenöt dolláros reakció, amiben reménykedtem. - Papír ragadt a cipőtalpadra! A lábamra tekintve elfog a kísértés, hogy újra káromkodjak. Egy Snickers csoki papírja virít talpamon. Egyik kezemmel Stefan vállára támaszkodom, lehajolok és letépem. A kávézó előtt szemeteskosár. Odasétálok, és megpróbálom beledobni, csakhogy a csokipapír most a kezemhez ragad. Megint kimondom a B szót. Ahogy hátrafordulok, Karen, Stefan és Cindy mind engem bámulnak és vigyorognak, mint három idióta. Morogva bemegyek előttük a kávézóba. Az arcomba csapódó meleg levegő javít a hangulatomon. A kabát alatt rövid ujjú blúz van rajtam. A vásárlásba gyakran beleizzad az ember, attól függően, mennyire veszi komolyan. Szándékosan egy réteggel kevesebbet vettem fel. A kávézóban nincs ültetőpincér. Kinézek egy kellemes boxot hátul, és elindulok felé. Nem várom meg a többieket. Még mindig rágó van a talpamon, arra koncentrálok, hogy hová lépjek. Nem szeretnék egy eldobott szalvétával találkozni. Ahogy a boxhoz érek, lezuttyanok, és azonnal fölemelem a lábamat, hogy felmérjem a károkat a cipőmön. Kis szerencsével egy késsel le tudnám kaparni a ragacsot. Karen, Stefan és Cindy benyomulnak a másik oldalról. Cindy mellém ül le, Karen és Stefan velünk szembe. - Szükségem van egy késre - motyogom -, hülye rágó. - Azt hallottam, ha jeget teszel rá és megfagyasztod, úgy könnyebb leszedni - mondja Karen. - Vagy egyszerűen dobd ki! Szabadulj meg tőle! Én azt szoktam. Na jó. Engem azért annyira nem vet fel a pénz. Nem fogom a kukába dobni ezt a szexcipőt, még ha soha nem veszem fel, akkor sem. Elférnek a szekrényben, egy kis vörös reménysugár, hogy egyszer még lesz normális szexuális életem. Vagy abnormális szexuális életem. Bármire
vevő vagyok. Amint a csilivili pincérnő leteszi a vizespoharakat elénk, kihalászok egy jeget a vízből. Elkezdem kenegetni a jégkockával a cipő ragacsos talpát. Úgy látszik, az utcaseprők sztrájkolnak, mert a rövid séta alatt is annyi kosz gyűlt a talpára, hogy most csupa sár a kezem. Szünetet tartok, és felmarkolok egy szalvétát. - Lou, szívem, esküszöm, veszek neked egy pár új cipőt, ha nem mutogatod tovább a bugyidat az összes szemközt ülőnek. Van rajtad bugyi, igaz? Felpillantok Stefanra. Csak egy pillanattal később fogom fel a szavak értelmét, de közben már a terem túlsó végében jár a tekintetem. Tucatnyi szempár mered rám. Az egyik Terry Shay nyomozóé. Vagy legalábbis, azt hiszem, az övé. Nem egyenesen rám néz. A panorámában gyönyörködik. Azonnal leteszem keresztbe pakolt lábam, és összeütöm a térdem. Az arcom lángol. Tudom, hogy egymillió férfi látott már fehérneműben, de ez most más. Nem tudnám pontosan megmondani, mitől más, de más. - Te különben meg mit keresel itt? - esek neki Stefannak, teljesen megborulva attól, hogy megláttam Shay-t, amint a bugyimat lesi. Attól, hogy egyáltalán megláttam Shay-t. - Nem emlékszem rá, hogy hívtunk volna. Stefan, a rosszkedvű megjegyzés ellenére, mosolyog. - Karen hívott. Vallomása hallatán újból kérdőleg nézek Karenra. Karen elvesz egy étlapot, és elmélyül benne. - Gondoltam, hívhatok egy barátot - néz rám -, te is hívtál egyet. Most érvelhetnék azzal, hogy Cindy közös barát, de akkor Karen is replikázhatna, hogy Stefan is az. De elég Stefanból. Mi a fenét keres itt Terry Shay? Nem hiszem, hogy ez a kávézó a szokásos helyei közé tartozik. Nem úgy néz ki, mint aki salátán és levesen él. Tetőtől talpig süt róla a hús krumplival. Engem követ? De hát már itt volt, mielőtt megérkeztem. Egy ekkora városban nehezen hihető, hogy csak véletlen egybeesés lenne. Karen mosolya meglehetősen görbe, hiába próbálja az étlap mögé rejteni. - Karen, ugye, nem? Karen vállat von, és leteszi az étlapot. - Az ügynökségen keresztül lépett velem kapcsolatba. Valami olyasmit mondott, hogy ellenőriznie kell a megbízhatóságodat. Szerintem elég gyenge kifogás arra, hogy kíváncsi rád. Mondtam neki, hogy jöjjön ide ma ebédidőben, ha beszélni akar velem. - Kiről, miről beszéltek? - Stefan körbenéz, és Shay-n állapodik meg a tekintete. - Mit keres itt az a zsaru? - rám szegezi kölyökkutyaszemét. - Azt mondtad, valaki neked adta ki magát, azért keresett. Akkor most miért kell a megbízhatóságodat Karennél ellenőrizni, Lou? A helyzet legalább olyan ragacsos, mint a rágó a talpamon. Örülök, hogy vannak barátaim, de csak Cindyvel vagyok hajlandó a személyes titkaimat is megosztani. - Úgy látszik, Shay detektív arra gyanakszik, hogy én loptam el a saját személyazonosságomat. Tudod, fullra levásároltam a hitelkártyámat, aztán meg kiabálni kezdtem, hogy: Tolvaj! Tolvaj! Gondolom, gyakran előfordul az állítólagos identitáslopásoknál - kezd túl könnyen menni a hazudozás. - Kicsit túl komolyan veszi a munkáját, nem? - Stefan morog. Most meg fog menteni. -
Majd én beszélek vele, ha akarod. Ha valamit akarok, az az, hogy senki ne folyjon bele az ügyeimbe. Amit viszont egyáltalán nem akarok, az az, hogy Terry fogja magát, ideüljön, és gyilkosságokról kezdjen el beszélni a barátaim előtt. Amúgy is, hogy jön ahhoz, hogy felhívja Karent, és kérdéseket tegyen fel rólam? A terem túlsó felére pillantok, hogy gyilkos tekintetet vessek rá. A slicce kerül az orrom elé. Formásán dudorodó slicc. - Megengedik, hogy leüljek? - kérdi. Ez egy súlyos kérdés. Mielőtt elutasíthatnám a kérését, Karen lecsap rá: - Természetesen, még épp elfér Lou mellett. Ha közelebb ülne, most kitépném a haját. Terry bezsúfolódik mellém. Az egymásnak szoruló testek közt elviselhetetlen a kabát. Kikászálódok az enyémből. Cindy hirtelen átkarol, és kezét a vállamra csapja. Ránézek. Egészen közel hajol, hogy a fülembe súgja: Szőrcsomók vannak a karodon. Remek. Egy újabb roham. Két választásom van. Felállok, és kirohanok a kávézóból egy üvöltés, esetleg farkasüvöltés kíséretében, vagy maradok a fenekemen, mintha a világon a legtermészetesebb lenne, hogy a legjobb barátnőm hirtelen bizalmaskodni kezd velem. Az utóbbit választom. - Szeretném, ha nem a barátaim előtt beszélnénk meg az ügyet - mondom Terrynek. - Ez csak kettőnkre tartozik, az lenne a tiszteletteljes kérésem, hogy ehhez tartsuk magunkat. Terry Cindy vállamra simuló kezét bámulja, mintha nem is hallotta volna a megjegyzésemet. Végül rám néz. - A szavahihetőség ellenőrzése rutin vizsgálat. - Én kezeskedem Lou szavahihetőségéről - veti közbe Stefan. Kiskutyaszemével igyekszik felnyársalni Shay-t. - Régóta ismerem őt, nagy régóta. Gondolom, jelentősége kellene legyen ennek a „nagyon régótá”-nak. Ha Stefan arra szeretne célozni, hogy a szeretője vagyok, azt fújhatja, nyilvánvalóan az összes jelenlévő meg van róla győződve, hogy Cindy a szeretőm. Még Karen is kicsit csodálkozva néz ránk. - Lehet, hogy ez most tényleg nem alkalmas - néz Terry Karenre. - Megyek, hagyom magukat nyugodtan ebédelni. Karen előrehajol, és a férfi kezére csap az egyik étlappal. - Ne bolondozzon - búgja. Magának kell ebédelni, vagy nem? Maradjon, legalább jobban megismerjük egymást. Visszaemlékezve, mit mondott Karen Shay seggéről, nincsenek kétségeim, miért szeretne jobban megismerkedni vele. Mióta egy másik nő karjába dőlve ülök, Karen nyugodtan úgy érezheti, hogy Terry Shay szabad préda. A gondolat nem javít a hangulatomon. - Talán egy kávét pitével - mondja Shay. Megjelenik a pincérnő, és felveszi a rendelésünket. Amikor otthagy bennünket, egy pillanatra megfagy a levegő. Mindenki Cindy vállamra tapasztott kezét bámulja. - Nos, nyomozó úr, amíg nem dolgozik, hívhatjuk Terrynek? - Karen igyekszik menteni, ami menthető. - Nincs akadálya.
- Akkor hadd mutassam be mindenkinek - mondja Karen, és megsuhogtatja a szempilláját. Shay combja az enyémnek feszül. Kíváncsi lennék rá, hogy ő is ugyanúgy tudatában van-e az érintésnek, mint én. Valószínűleg nincs, hiszen Karen az osztatlan figyelméért harcol. Miss Kinipskit és Miss Emersont már ismerem - mondja. - És magára és a fotósra is emlékszem korábbról. - Stefan O’Conner - mondja Stefan. Rám pillant, aztán Cindyre, és felhúzza az egyik szemöldökét. Megdörgölöm a karomat, mintha azt mondattam „fázok”, mintha ez valamiféle magyarázatot jelenthetne. Karen Shay-t magáról kérdezgeti. Sikerül belőle kihúznia egy-két dolgot, bár az az érzésem, hogy Shay, amilyen gyorsan csak lehet, végezni szeretne a kávéval és a pitével, és már menne a dolgára. Megtudom, hogy Shay a városban született és nőtt fel. Az apja rendőr volt, és a nagyapja is. Egyszer csak Cindy meglehetősen nagy hangon beszól: - Fázol, édesem - és felsegíti rám a kabátot. Legalább újra megmozdulhatok. Befejezzük a salátát, és amikor a pincérnő a számlát hozza, Stefan gálánsán magához ragadja. Kénytelen leszek a bevásárlókörútnak véget vetni. Egy szőrroham kellős közepén nem mehetek vásárolni. A lakásunk gyalog is elég közel van. Cindy és Karen folytathatják nélkülem. Mindannyian kiszállunk a boxból. - Szeretnék beszélni magával - mondja Shay. - Négyszemközt, mivel azt kérte, hogy az ügy maradjon köztünk. Van egy kis Morgan Kane-ből Terry Shay-ben. Kíváncsi vagyok rá, mit szeretne megbeszélni velem. - Esetleg hazakísérhetne. Vagy talán csak egy darabon. Ahogy kisorjázunk a kávézóból, Shay leszakad, amíg kimentem magam a többieknél. Cindy felajánlja Karennek, hogy folytatja vele a cipővadászatot. Kíváncsi vagyok, hogy Karent is sikerül-e beterelnie egy Red Wingbe, ahogy engem mindig. Stefan szemmel láthatóan nincs elragadtatva a fejleményektől. - Gondoltam, hazaviszlek - mondja. - Bocsánatot akartam kérni a múltkoriért. Adj egy csók és béküljünk ki, ahogy Karen mondta. Semmi kifogásom a csók és a kibékülés ellen. Ha bűntudatom is volt Stefan miatt, amiért néhány napig nem gondoltam rá, most hirtelen rájöttem, hogy hiányzott. Számítok neki, és a lelkem mélyén ő is nagyon fontos nekem. Függetlenül attól, hogy mi zajlik vagy nem zajlik közöttünk, örülök a barátságának. Közelebb lépek, és a karjára teszem a kezem. - Valamikor máskor, jó? Pénteken, fotózás után? Akkor hazavihetnél. Stefan tekintete Shay-re siklik. - Lou, ha bármiféle bajban vagy, szeretnék neked segíteni. Kezdem megérteni, nem lehet mindig másokat küldeni a csatába magunk helyett. Stefan hatalmas lökést adott nekem hét évvel ezelőtt. Cindy állandóan segít. De most nekem kell magamon segítenem. - Tudom, hogy szívesen segítesz, és köszönöm - mondom. - De már nagylány vagyok. El tudom intézni. Félrepillant, aztán vissza rám. - Csak szeretem tudni, mi van veled, Lou. Fontos nekem,
hogy vagy, tudod? Lehet, hogy Terrytől megőrülnek a hormonjaim, de Stefan mélyebben megérint. Bárcsak megoszthatnám vele, mi történik velem. Bárcsak beszélhetnék neki a múltamról és mindarról, ami elől menekültem, amikor rám talált. De jobb, ha csak a felszínt látja. A külsőmmel mára semmi baj, ööö... leszámítva egy-két szőrcsomót. - Persze hogy tudom - villantom rá legszebb címlapfotó-mosolyom, megszorítom a karját, és ellépek. - Akkor pénteken! Shay néhány lépésnyire vár rám. Karen és Cindy egymásba karolva megcélozzák az Ötvennegyedik utcán sorakozó luxusüzleteket. Biztos vagyok benne, hogy Karent a jószándék vezérelte, amikor összehozott Shay-vel, még ha később úgy is döntött, hogy talán mégis inkább megtartaná magának. Kösz, barátnőm!
HETEDIK VALLOMÁS Nincs rosszabb, mintha viszket valamid és nem vakarhatod meg. Na, jó, talán kicsit melodramatikus vagyok. Vannak ennél rosszabb dolgok is, sokkal rosszabbak. De hát én a pillanatnak élek. És ez a pillanat baromi kényelmetlen. Pokolian viszket a karom, ahogy Shay-vel elindulunk a lakásom irányába. A vállam különösen hajlamos szőrrohamokat produkálni. Mint egy stressz okozta pattanás a normális nőkön, ami mindig ugyanott bújik elő, ha az élet nagyobb fordulatszámra vált. Bármikor kész vagyok a pattanásra lecserélni. A kabátom túl vastag ahhoz, hogy azon keresztül vakarózhassak. Kénytelen vagyok elviselni a kényelmetlenséget. A szőrt a vállamon és Shay-t, aki úgy ballag itt mellettem, mintha csak egy normális pár lennénk, akik délutáni sétára indultak. Hát én minden vagyok, csak normális nem, és Shay... hát ő nem tudom, mi, azontúl, hogy talpig férfi. Talán itt az ideje kiderítenem, több-e, mint pusztán jóképű. - Azt mondja, az apja rendőr volt. A szülei is a városban laknak? - Brooklynban - mondja. - Amióta összeházasodtak, ott élnek. - Akkor maga is ott nőtt fel? Ahogy lépkedünk, nem kerüli el a figyelmemet, hogy Terry tekintete folyamatosan a környezetünket pásztázza. - Igen. Én, a három fivérem és a nővérem. A ház csak három hálószobás, úgyhogy a nővérem kapta az egyiket, mi négyen fiúk meg a másikban voltunk összezsúfolva. Na, ettől megedződik az ember. Mosolygok. Nehéz elképzelni, milyen lehet, ha nem egyke az ember. - Mind közel vannak egymáshoz? - Igen, szoros család - a szeme még mindig az utcákat járja. - Van néhány unokaöcsém és egy unokahúgom is. A gyerekek nagyon klasszak. Mielőtt túlságosan ellágyulnék, emlékeztetem rá magam, hogy Terry belerángatta a barátaimat is az ügybe. - Szeretnék valamit tisztázni magával. A barátaimat hagyjuk ki a játszmából. Nem volt szerepem a gyilkosságokban, amelyek után nyomoz. Nem volt joga Karent felhívni. Hirtelen Terry karon ragad, és magával húz egy mellékutcába. A sarkot vizslatja, ellenőrzi, hogy senki nem követ. Azt hiszem, Stefannak igaza van, Shay túl komolyan veszi a munkáját. - Valami érdekes derült ki a DNS-tesztekből, és később is, amikor összeraktuk az elkövető profilját. Meg kellett győződnöm a maga szavahihetőségéről. Nehezen birkózom meg a látnok történettel. Nem hiszek a természetfeletti erőkben. És nem szeretnék olyasvalakivel bizalmas információt megosztani, aki épp megpróbál átrázni.
Bárcsak nekem sem kellene a természetfelettiben hinnem. Két lábon járó bizonyíték vagyok rá, hogy a legtöbb embernek fogalma sincs róla, micsoda szörnyetegek tanyáznak a városukban. Egy pillanat; Shay mintha azt mondta volna, hogy információt szeretne megosztani velem. - Miféle információt? Megint a sarok felé pillant. - Bizalmas információt a két esetre vonatkozóan. Olyan információt, amit nem szeretnénk, ha kiszivárogna. Megvárom, amíg újra rám koncentrál, csak azután kérdezem meg: - Miért osztana meg velem bármilyen információt? Már mondtam magának, hogy semmi közöm ezekhez a gyilkosságokhoz. Semmi. Soha nem vettem észre, milyen hosszúak és vékonyak az ujjai, csak most, ahogy a hajába túrt velük. A keze nem nyomozóra vall. Inkább zenészre. - Még mindig nem vagyok meggyőződve róla, hogy maga nincs a kiszemelt áldozatok között - mondja. - Elképzelhető, hogy a gyilkos, egyelőre, a magával kapcsolatos fantáziáit a magához hasonló nőkön éli ki, akikhez könnyebben hozzáfér. - Ó, máris jobban érzem magam - mondom szarkasztikusan. - Ezt akarta közölni velem? Nem vagyok magának elég paranoiás? - Nem - rázza meg a fejét. - Nem ezt akartam mondani. Arról van szó, amit múltkor a lakásában mondott. Először azt hittem, őrültség. De a harapásnyomok és az áldozatok körme alatt talált szőr miatt a bűnöző profilját készítő szakemberünk szerint a gyilkos lycanthropiában szenved. Tudja, ez az a betegség, amikor valaki farkasnak képzeli magát. Ha valaki tudja, mi az a lycanthropia, akkor én tudom. Tonnányi anyagot gyűjtöttem össze a farkaskórról. Még meg is próbáltam elhitetni magammal, hogy abban szenvedek. De ahogy a gyilkos esetében sem, nálam sem erről van szó. Bárcsak soha ne mondtam volna semmit Terrynek. Kapcsolatba kerültem az esetekkel, pedig nem akartam, hogy bármi közöm legyen hozzájuk. Épp elég baj, hogy a szörnnyel és áldozatairól álmodok. - Miért mondja ezt most nekem? Csak azért, mert a különleges képességeim révén tudok róla egy-két dolgot, nem jelenti azt, hogy képes vagyok megtalálni őt a tömegben. Minek engem beleráncigálni, amikor biztosíthatom róla, hogy semmi kedvem részt venni az egészben. Shay elfordítja a tekintetét. Úgy tűnik, mérlegeli a szavait, mielőtt válaszolna. - Soha nem hittem a hatodik érzékben. De a gyilkosok pszichéjéről van valami fogalmam, és annak a fickónak még tervei vannak. Ha újra gyilkol, szeretnék találkozni magával, és jó lenne, ha megosztaná velem véleményét. Egyben szeretném figyelmeztetni, hogy legyen résen. Elképzelhetőnek tartom, hogy maga is célpont. Teljesen ki fog borítani. Nem kellene így bánnia egy nővel, aki épp a vállán sarjadó szőrcsomóktól szenved. Amint belegondolok a szavaiba, még jobban viszket a vállam. Elfog az érzés, hogy bármi is vagyok és bármivé is válok, némi felelősséggel tartozom ember- és nőtársaimnak.
- Ha tudok, segítek - mondom morogva. - És óvatos leszek, amikor a városban járok, bár nem hiszem, hogy ezek a támadások személy szerint engem céloznának. Shay elindul velem a sugárút irányába. - Megvan még a telefonszámom, ugye? Természetesen nem fogom neki elárulni, hogy a névjegye még mindig az éjjeliszekrényemre dobva hever, mintha csak arra várna, egy magányos éjszakán feltárcsázzam. - Azt hiszem, megvan valahol. A farmerzsebébe túrva, Shay előveszi a tárcáját, és újabb névjegykártyát húz belőle elő. Csak tartaléknak. Menet közben táskámba pottyantom a névjegyet. - Áll az alku. Ha megengedi, a tárgyalást ezennel berekesztem. Igazán nincs rá szükség, hogy a kapuig kísérjen. - Muszáj megvakarnom magam. Nem bírom tovább. - Maga aztán tudja, hogyan bánjon el az egómmal, Kinipski - mondja színtelen hangon. -Egyfolytában lekoptat. Ha nem lenne ez az elviselhetetlen viszketés, már valószínűleg a kelleténél jobban élvezném a helyzetet. Tetszik, hogy Shay egy nagy, lármás családból jön. Mindig is arra vágytam, hogy egy életvidám család része legyek. És a gyerekeket is szereti. Ez minden nőnél bejön. Hirtelen elkomorulok. Lehet, hogy nekem nem lehet gyerekem. Milyen gyerekeket szülnék? És egyáltalán alkalmanként egyet hoznék a világra, vagy netán egy egész falkát? Beleborzadok a gondolatba. Shay megállít, és felhajtja a gallért a nyakam körül. Hideg a keze. - Biztosan nem szeremé, hogy hazakísérjem? Kísértésbe ejt. Még az irtózatos viszketéssel együtt is. És pontosan ez az, ami miatt el kell küldjem. - Nagylány vagyok. Azt hiszem, egyedül is képes vagyok megtenni két háztömböt. Ma boldogítson valaki mást! Egy mosoly a válasz. Szabályos, fehér fogsora van. Keze még mindig a galléromon. A mosolya eltűnik, ahogy a szemembe néz. Arra gondolok, itt az alkalom, hogy megcsókoljon. Ő nyilvánvalóan valami másra gondol. - Vigyázzon magára, Miss Kinipski! - elenged és hátralép. Lehet, hogy elpirultam. Mint, aki várt valamit, és nem kapta meg. Kifésülöm a hajam az arcomból, és igyekszem lazán viselkedni. - Mivel most már majdnem együtt dolgozunk, talán tegeződhetnénk. Szólíthat Lou-nak. Mosolyog. Ezzel a mosollyal egyszer még levesz a lábamról. - Rendben - egyezik bele. Tehát, Lou. Most érkezett el a pillanat, amikor azt kívánom, bárcsak ne ronda nevet választottam volna magamnak, ami egykori ronda külsőmre emlékeztet. Még Shay szájából is rosszul hangzik. Nem fogok tudni többet kihozni a helyzetből, el kell búcsúznom. - Akkor, szia. - Ha bármilyen megérzésed van vagy mid, hívj, kérlek! És légy résen! Hátul is legyen szemed! Szalutálok neki, ami újabb mosolyt csal az arcára. Szórakoztatónak találhat. Aztán eszembe
jut, hogy leszbikusnak is. Lehet, hogy ezért nem csókolt meg? Vagy egyszerűen azért nem, mert nem vonzódik hozzám? Kemény dió. Elfordulok és továbbindulok. Ahogy az utcán lépkedek, és megosztom az energiám másokéval, érzem, hogy Shay tekintete követ. Még hosszú ideig érzem. Túlságosan hosszú ideig. Hirtelen feláll a szőr a nyakamon. Kényelmetlenül kezdem érezni magam. Ez nem az az érzés, ami akkor fogja el az embert, ha vágyai tárgya szemléli őt. Rémes érzés. Hanyagul hátrapillantok viszkető vállam felett. Nem látom Shay-t. Egy férfit látok, aki egy sarokkal lejjebb áll, és engem figyel. Kapucnis pulóver van rajta, keze a zsebébe gyűrve. Lehet, hogy nem is engem néz. Nem látom az arcát. Csak egy nagy fekete lyukat látok a kapucni nyílásában. De bámul, ösztönösen érzem. Egy szemvillantás alatt megélesednek az érzékeim. Sajátos szag van a levegőben. Az emberi testek, emberi szagok tengerében az övé más. Morgás tör fel a torkomból. Magam is meglepődöm és elfojtom. Hirtelen sajogni kezd az ínyem. Az ujjbegyeim égnek. Mi a fene történik? Veszélyben vagyok. Érzem, szagolom, ízlelem. Bármi is megy most végbe bennem, a kapucnis férfi az oka. A menekülés természetes reakció embernél, állatnál. Támadj vagy fuss! Elfordulok, és már hanyatt-homlok menekülnék, amikor hirtelen elfog egy gondolat. Már nem az a kis csitri vagyok, aki voltam, amikor Tom Dawson nekem támadt. Nem vagyok többé tehetetlen. Szőr van a hátamon, francba! Megfordulok, hogy farkasszemet nézze a támadóval, de már nincs ott. Dühödten pásztázom végig az utcát a tekintetemmel. Nem látom. Beleszagolok a levegőbe, és rájövök, hogy már a szagát sem érzem. Ott volt egyáltalán? Megrendülve és aggodalommal telten, hogy kinőnek a tépőfogaim, vagy valami hasonló torzulás lesz úrrá a külsőmön, elindulok hazafelé. Erőt kell vennem magamon, hogy ne pillantgassak egyfolytában hátra. Valóban láttam és éreztem, amiről úgy gondoltam, hogy igen? Vagy sikerült Shay-nek rávennie a tudattalanomat, hogy látomásokkal riogasson. Kétségbeesetten szeretném, hogy második verzió legyen igaz. De minden emberi és nem emberi ösztönöm azt súgja, ezzel csak áltatom magam. Egy forró zuhany és egy jó kis kargyanta általában megnyugtatja az idegeimet. A konyhában kajára vadászok. A hűtő kong. Marad a sósperc joghurttal. Bármennyire is igyekszem megőrizni a nyugalmam, belül remegek. Nem tudom elfelejteni, ahogy bámult, a szagát és a saját testem reakcióit. Rájövök, hogy az elmúlt hét év hozzávetőleges nyugalma, az érzés, hogy én irányítom az életem, illúzió volt. Ma egy másodpercre megint a szalagavató éjszakáján voltam. Elvesztettem magam felett az uralmat. Mártogatom a perecet a joghurtba, és még mindig reszketek. Az efféle egészséges nass nyugtató hatása nulla. Egy nő idegeit csak a csokoládé tudja megnyugtatni, és abból is egy mázsa kell. Talán egy jó vaskos sajtburger sült krumplival. Egy-két milkshake. Korog a gyomrom, és csak az vigasztal, hogy ez legalább az éhség normális jele. Szemben a torkomból feltörő morgással, ami nem normális.
Félretolom a kaját, bemegyek a hálószobába, és Shay névjegyét bámulom. Kísértést érzek, hogy felhívjam, de amennyire átlátom a helyzetet, ő is része a problémának. Lehet, hogy csinált valamit ma az agyammal. Vagy talán ő a látnok? Villog a kijelző az üzenetrögzítőmön. Nem szívesen nyomom meg a gombot. Mi van, ha hörgő lélegzést hallok? Na jó, ez nevetséges, előrenyúlok és megnyomom a gombot. Kane hangja tölti meg a szobát. - Szevasz, Cukorfalat, szimatot fogtam. Gyere le kilenc körül a klubba, és megbeszéljük! Beep. Üzenet vége. Az izgalmi állapotom, ha lehet, egy fokkal még feljebb csúszik azzal, hogy Kane-nek információja van a számomra. A lelkesedésem alábbhagy, amikor felfogom, előírta nekem, hogy a klubban találkozzak vele. Semmi kedvem most bulizós helyre menni, másfelől lehet, hogy jót tenne. Még mindig nem vagyok benne biztos, hogy tényleg láttam, amiről azt hittem, hogy láttam - hogy az a férfi az utcán valóban engem követett-e, hogy a veszély képzelt vagy valóságos? De azt tudom, ha az ember egyszer hagyja, hogy a félelem fogást találjon rajta, utána az egész életén eluralkodik. Nem fogok meghunyászkodva a lakásban ülni. Egyáltalán soha többet nem fogok meghunyászkodni. Miközben válogatok, mit vegyek fel, be kell ismernem, nem vagyok olyan bátor, mint általában képzelem. Meg fogom kérni Cindyt, jöjjön velem. Logikusan rá esik a választásom, hiszen ő mindent tud. Mielőtt találkoznánk Kane-nel, még sajtburgert és sültkrumplit is bekaphatnánk. Már a zsír gondolata is megnyugtatóan hat az idegeimre. Megkeresem a neszesszerem, előkotrom belőle a telefont, és hívom Cindyt. - Halló - szól bele. - Mi van veled? - kérdezem. - A Red Wingben vagyok Karennel, a friss védőbakancsok szagát teszteljük. Cindy nem láthatja az arckifejezésem. - Még jó, hogy nem a használt védőbakancsok szagát tesztelitek! Figyelj, szeretném, ha eljönnél velem a Freddie Z’-be ma este. Kane talált nekem valamit. A vonal túlsó végén csend. - Biztos, hogy találkozni akarsz azzal a pasassal? Mi van, ha terhelő bizonyítékot talált? - Karen nem hallja, amit mondasz, ugye? - kérdem tőle azonnal. - Nem, az eladóval flörtöl. Úgy tesz, mintha tényleg venni akarna magának egy pár védőbakancsot. Vicces. - Mikor jössz haza? Újabb kis szünet. - Még eltarthat egy ideig. Karen tényleg húzza a krapekot, nagyon élvezem. - Kár, hogy nem vagyok ott. Elkelne egy jó röhögés - sóhajtok. - Nincs kedved a Burger Joint-ban találkozni? Onnan is mehetünk a klubba. - Jól hangzik. - De ne hívd Karent. Tudod, ez most személyes. Felsóhajt. - Nem vagyok hülye, Lou.
Leteszi. Erre számíthattam volna. Cindy néha szórakozott, de nem hülye. Nem fogok ma este kiöltözni, semmi flanc, semmi feltűnő. Farmer, póló, edzőcipő, pulóver. Amíg készülődöm, leszáll az este. Pontban hétkor leszólok a portásnak, hívjon egy taxit. Az utcára lépve egy pillanatra az az érzésem támad, csapdába csaltak. Körülnézek. Semmi rendkívüli. A taxi már vár rám, most ezt is fenyegetőnek érzem. Összeszedem magam, odalépek, és kinyitom az ajtót. Fellélegzem, amikor meglátom az ismerős taxis arcát. Rengetegszer utaztam már vele, és még soha nem nőtt szőre vagy tépőfoga, nem tepert le a hátsó ülésen, és nem próbált a nyakamba harapni. Bemászom, és mondom a címet. A Burger Joint világos és zsúfolt. Megkönnyebbülök, ahogy meglátom Cindyt az egyik asztalnál. Elmondjam neki a mai esetet? Érdemes bárkinek is elmondanom? Lehet, hogy csak képzelődtem. De nem. A testi reakciókat biztosan nem képzeltem. Elindított valamit bennem. Valami rosszat. Talán Cindy segít tisztábban látnom, mi történt.
NYOLCADIK VALLOMÁS Mindhalálig rock and roll! Freddy Z’ egy tipikus izzadt, büdös rockhely. A padlótól mennyezetig érő poszterektől a fekete lámpákig hetvenes évek hangulata van. Ma este egy harmadrangú banda játszik. Remélem, Kane együttese valamivel jobb. - A húspiacnál csak egy rosszabb van, az olcsó húspiac - mondja Cindy ajakbiggyesztve. Emelem poharam. - Erre iszunk. Úgy látszik, a lúzerek éjszakájába csöppentünk. - Volt idő, amikor sem Cindy, sem én nem számítottunk első osztályúnak. A fogszabályozó és a kontaktlencse rendbe hozta Cindyt, engem meg a vérfarkasság. Igaz, egyikünk sem az a fajta lány, akit egy férfi szívesen hazavinne bemutatni a mamájának, úgyhogy jobb, ha ejtjük a témát. - Na, hol a pasas? - Cindy igyekszik túlüvölteni az erősítőket. - Fáradt vagyok, és szeretnék már hazamenni. Neked meg ma két kitörésed is volt, szerintem jobb, ha kialszod magad. Cindynek igaza van, és ki tudja, hol lehet Kane az izzadt forgatagban. Semmi kedvem keresgetni őt, de szeretném tudni, mi van a tarsolyában. - Még nem láttam - mondom Cindynek -, de biztos vagyok benne, hogy egyszer csak előkerül a semmiből. - Rólam beszélsz, Cukorfalat? Felkapom a fejem. Kane Cindy háta mögött áll. A bárpult mögött villogó fény egy kiszuperált neonra emlékeztet. Visszaverődnek Kane hajának szőke csíkjairól. Melírt tett bele? Tarka póló és fekete sztreccsfarmer van rajta. Tuti, hogy a cowboy-csizmában jött. Be kell őket mutatnom egymásnak. - Morgan Kane, ez a barátnőm, Cindy. Cindy, Morgan Kane. Kane biccent Cindynek, aztán hozzám fordulva kérdezi: - Biztos, hogy tanút is szeretnél, Cukorfalat? Azt hittem, az ügy bizalmas természetű. Cindy rám pillant, és némán kérdezi: - Cukorfalat? - Megvonom a vállam. - A barátnőm hallhatja, nincsenek titkaim előtte. Kane elnéz kettőnk között. Cindy nem rejti véka alá, hogy meleg. Jelenleg férfipulóver van rajta, semmi smink, a szemöldökét ki kellene szedni, és hatalmas sportóráján világítanak a számjegyek. Kane rám villantja gödröcskéit. - Értem. A hölgyek benne vannak a hármasban? Amikor Stefan fejében megfordult, hogy leszbikus vagyok, ideges lettem, amikor Terry hitte ugyanezt, kétségbeestem, most, hogy Morgan Kane szájából hallom, a legkevésbé sem érdekel. - Ne lökd a rizsát, Kane - tegezem én is. - Mondd el, amiért jöttünk, és már itt sem
vagyunk. Lebiggyeszti az ajkát, aztán int nekünk, hogy kövessük. - Az emeleten van egy iroda, ott nyugodtan beszélhetünk. Cindyvel az asztalon hagyjuk az italunk, és a nyomába eredünk. Mire a vaslépcsőhöz érünk a terem végében, tucatnyi ember izzadsága kenődik rám a tömegben. Azt hihetné az ember, hogy a kiélesedett érzékek fokozzák a vágyat, de ez nem minden esetben érvényes. Ahogy a pillanatnyi helyzet is mutatja. Cseng a fülem, legszívesebben vonyítanék a fájdalomtól. Felmegyek a lépcsőn. Mire az utolsó fordulóhoz érek és belépek a szobába, Cindy már egy fekete bőrdíványon ül. A szoba egyáltalán nem emlékeztet irodára. A sarokban feltöltött bár, és mindenhol vörös bársony. Jobb belátásom ellenére beljebb lépek, és behúzom magam mögött az ajtót. Végiggondolva, hogy mi mindent láthatott már az a fekete dívány, inkább állok. Kane a pult mögött épp Wild Turkey-t tölt magának. - Mi a tényállás? - térek a tárgyra. Kane a whiskyjét kortyolgatva kilép a pult mögül. Leül Cindy mellé a díványra. - Kicsit játszottam ma a komputeremen, felkutattalak az interneten, és valami érdekesre bukkantam. A legkevésbé sem vagyok lenyűgözve. - Én is rákerestem már magamra az interneten. Első osztályú modell vagyok, több száz oldal van rólam. Na és? - Igen, több száz oldal Lou Kinipskiről. De Sherry Billingtonról? Az igazi nevem hallatán akaratlanul is mindig fintorgok. - Nem gondolod, hogy én nem kerestem már rá? Nincs róla semmi. Megint a whiskybe kortyol. Szerintem pofátlanság, hogy minket nem kínált meg. Amilyen napom volt, most jól jönne. - Persze, mert az átlagember nem tudja, hogy kell rendesen kutatni. Kell hozzá bizonyos tapasztalat. Mint a léggitár pengetéséhez - replikáznék, de nem teszem. Úgy döntök, meghagyom Kane jó hangulatát, ha az gyorsabb eredményhez vezet. - Oké, szóval mit találtál? Kane megpaskolja maga mellett a díványt. - Ülj le, és elmondom. Ha most leülök a díványra melléjük, Kane a beteg agyával azonnal azt a hárman-az-ágyban jelenetet fogja vizionálni. Egyre inkább nehezemre esik a kedvére tennem, de nyelek és odaülök. - Ugye, milyen meghitt? - néz ránk. - Azt hiszem, beújíthatnál - szólal meg Cindy a kígyóbőr csizmára meredve. - Egy jó bőr munkabakancs sokkal praktikusabb lenne. Ó, Cindynek egyszerűen a Red Wingben kellene dolgoznia. - A munkabakancs nem a zsánerem, bébi - mondja neki Kane. Aztán felém fordul: - Rólad sem gondoltam, hogy a munkabakancsos lányok viszik nálad a prímet, Cukorfalat, de szeretem, ha egy nőn nem lehet rögtön átlátni. Nem bírom tovább. Egyszerűen képtelen vagyok nyalni neki. - Ha még egyszer
Cukorfalatnak nevezel, esküszöm, megtudod, ki is vagyok valójában. Jobb, ha a tárgyra térünk, mielőtt elszakad nálam a cérna, mert a végén még kezemben marad az a helyes kis gyűrű a mellbimbódból. Most Kane-en a sor, hogy elfintorodjon. - Rendben. Szóval, miközben rákerestem Sherry Billingtonra, észrevettem, hogy valaki más is épp rákeresett. Ez újdonság. Zsigerből remegni kezdek. Aki valaha is gyilkosságot követett el, függetlenül attól, hogy vérfarkas-e vagy sem, nem szereti a meglepetéseket, sem azt, ha ismeretlenek kutatnak utána a neten. Kane feláll, visszamegy a bárhoz, és leteszi a poharát. Arra számítok, hogy újra tölt magának, de nem teszi. Ehelyett szemközt velem, két kézzel a pultra támaszkodik. - Van bármiféle elképzelésed arról, hogy egy nevadai laboratóriumban miért érdeklődhetnek irántad? Egy laboratórium? Biztos valaki szeretné megkaparintani az elcseszett DNS-emet és mikroszkóp alá tenni, de lehet, hogy paranoid vagyok. - Talán egyik vagy mindkét biológiai szülőm a labornak dolgozik? - Lehetséges - mondja Kane. - A helyzet az, ha kapcsolatba lépek velük, tudni fogják, hogy felbéreltél engem, hogy kutassak. Alkalmasint előfordul, hogy az emberek többet tudnak meg magukról, mint amennyit szeretnének, miközben a felmenőik után kutatnak. Vannak, akik azt képzelik, csak tudni szeretnék az igazságot, aztán amikor megtudják, arra vágynak, bár soha ne kérdezősködtek volna. Szóval csak szeretném a beleegyezésedet kérni, hogy továbblépjek. A zsigeri reakcióm most az, hogy lecsapjak az alkalomra. Az lenne a normális, nem? Lehet, hogy a labornak semmi köze a biológiai szüleimhez vagy ahhoz, hogy a szüleim meg akarnak találni. És az is lehet, hogy a labor a felelős azért, ami most vagyok. Lehet, hogy a szüleim nem is a laborban dolgoznak. Lehet, hogy rács mögött tartják őket! Bár Kane kérése a beleegyezésem iránt a professzionalizmus első jele nála, engem tépelődésre késztet. Meg fog ütközni rajtam. - Lehet, hogy adnod kellene magadnak néhány napot, Lou, hogy végiggondold a dolgokat -szólal meg Cindy. - Mr. Kane-nek talán igaza van, és valójában nem is akarod megtudni, kik voltak a biológiai szüleid. Cindyre pillantok. Legszívesebben megpuszilnám. Azzal, hogy kimondta a véleményét, megágyazott az én reakciómnak. - Talán - újra Kanere nézek -, a titkosított aktákra kellene koncentrálnod, ami pedig a laboratóriumot illeti, adj nekem néhány nap gondolkodási időt. Kane abbahagyja a támaszkodást, kiegyenesedik. - Csak viccelsz, ugye? Ez egy remek, biztos tipp. Azt akarod, hogy visszaforduljak, mielőtt egyáltalán elindultam volna? Na, ennyit arról, hogy nem fog megütközni a válaszomon. - Egyszerűen csak lassan szeretnék haladni. Lépésről, lépésre. Még abban sem vagyok biztos, helyesen tettem, hogy egyáltalán felbéreltelek. Előállni az ötlettel, hogy valamit tegyünk és ténylegesen megtenni, az két külön dolog. Ahogy mondtad, jobb néha békén hagyni az alvó oroszlánt. Kane megrázza a fejét. Tényleg melíroztatja a haját. Elég vicces, hogy megfogadta a
tanácsomat. Amúgy ez a találkozó meg az egész mai napom egyáltalán nem vicces. Állandóan eszembe jut a kapucnis figura az utcasarkon. Cindy - akit nem fenyeget a veszély, hogy vérfarkassá változik, sem az, hogy gyilkosságokba keveredik, és ezért még tud hideg fejjel gondolkodni - azt mondja, Shay paranoiddá tett. Remélem, igaza van. Bármikor szívesebben elfogadom, hogy paranoid vagyok, mint azt, hogy követnek. - Lehet, hogy a labornak semmi köze a biológiai szüleidhez - mondja Kane. - Az örökbefogadó szülők gyakran végeztetnek különféle teszteket a kiszemelt csecsemőn. Tudod, ellenőrzik, hogy a gyereknek nincs olyan genetikai hibája, rejtett betegsége, ami később még sokba kerülhet. Tudom, hogy kegyetlenül hangzik, de ez van. Lehet, hogy így került a labor a képbe, bár fogalmam sincs, hogy akkor miért kutatnak utánad most. Talán, hogy közöljék velem, egy apró genetikai rendellenesség elkerülte a figyelmüket. Lehetséges, hogy a labortól választ kaphatok a kérdéseimre? - Hogy hívják a laboratóriumot? - kérdezem Kanét. Arra gondolok, majd kicsit utánanézek a dolgoknak nélküle. Összevonja a szemöldökét: - Ha valaki megbíz egy munkával, általában hagyják, hogy végezzem a dolgomat, és nem ártják bele magukat. Épp fel szeretném hívni rá a figyelmét, hogy elképzelésem szerint a megbízási díj feljogosít rá, hogy az üggyel kapcsolatos összes információt megtudjam, amikor kopognak az ajtón. - Morgan, odabent vagy? - kiáltja egy fickó kintről. Kane az ajtóhoz lép. - Igen - kiáltja vissza -, megbeszélésem van. - Akkor húzd fel a gatyád! Itt vannak a zsaruk, és téged keresnek! Remélem, a két lány, aki feljött hozzád, betöltötte a tizennyolcat! Cindyvel egymásra pillantunk. Lebiggyesztem az ajkam, értésére adva, hogy undorodom Kanétól, és gusztustalannak tartom, hogy bárki azt feltételezheti, Cindy meg én szexuális viszonyban vagyunk vele. Kane káromkodni kezd, ismét felhívja magára a figyelmem. - Az egyik bandatagot múlt héten elkapták kokainnal. A kibaszott rendőrség azóta engem nyúz. Hogy én tanúsítsam, hogy kereskedett is vele. Mintha közöm lenne ahhoz, hogy mit csinálnak a zenészek a szabadidejükben. - Nagy levegőt vesz, igyekszik lenyugodni. Hölgyeim, meg akartok várni? Fél másodperc alatt talpon vagyok. Egy jottányit sem kívánok részesülni Kane zűrös rock and roll világából. - Nem, nem akarunk. És mivel én adom a lóvét a nyomozáshoz, tedd, amit mondok, egyelőre felejtsd el a labort, és koncentrálj az aktákra. Beletúr hosszú hajába. - A te pénzed. Gondolom, van elég, hogy kidobd az ablakon. Nem vagyok hozzászokva, hogy a klienseim megmondják, hogyan végezzem a munkámat. - Az én esetemben jobb, ha megszokod. - Cindyvel az ajtóhoz lépünk. - Hívj, ha többet tudsz! Kane kinyitja az ajtót, és Cindyvel távozunk. Nem látom a fickót, aki az imént bekiabált nekünk. A vaskorlát végénél viszont három férfit pillantok meg. Ahogy közeledünk feléjük, az egyik kísértetiesen ismerős. A villogó fény az arcába világít, és megdermedek. Terry Shay. Mi a fenét csinál itt? Engem követett? Ez lenne a logikus
magyarázat, ha az arcán nem ülne ugyanaz a megrökönyödés, amit az imént magamnál tapasztaltam. Felém lép. - Lou? Hogy a pokolba kerülsz ide? - Mi a fenét keresel itt? - kérdezek vissza. Átnéz a vállam felett. - Csak nem Morgan Kanenél jártatok? Nem mintha rá tartozna, de azért válaszolok neki: - De igen, nála jártunk. Már ez is probléma? - Ismered? - Igen - válaszolom türelmetlenül. - Követtél engem? Válasz helyett a fejét rázza. - Nem tetszik ez nekem, Lou. Ezt most vegyem bóknak? Talán kicsit korai lenne még féltékenységről beszélni. Terry előhúzza a pisztolyát az övtartóból. Most már tényleg kiakadok. Megbolondult? - Mit csinálsz? - Velem kell jönnöd a rendőrőrsre, Lou. Ne menj sehová. - Továbbindul, de hisztérikusan a karja után kapok. - Mit csinálsz? A társai fegyverrel a kezükben szorosan a nyomában maradnak. - Letartóztatjuk Morgan Kane-t Sally Preston és Lisa Keller meggyilkolásáért - feleli.
KILENCEDIK VALLOMÁS A legtöbb nőnek imponál az egyenruhás férfi. Engem sem hagy hidegen. Van, hogy felfordul tőle a gyomrom. Gyerekkoromban gyakran szerettem volna rendőrautóban utazni. Vicces, a felnőttek soha nem vágynak ilyesmire. Cindyt Kane-nel és velem együtt behozták. Morgan külön kocsiban ült, két rendőr között. Cindy meg én csak egyszemélyes díszkíséretet kaptunk, igaz osztályon felülit. Lényegében le vagyunk tartóztatva. - Pisilnem kell. Egy kis szobában ülünk Cindyvel, azt az utasítást kaptuk, hogy itt várjunk. Megvizsgáltuk a helyet, úgy tűnik, nincs sehol egy irányban átlátszó üvegfal, úgyhogy tartom magam... egyelőre. - Láttad, mi mellett jöttünk el, amikor behoztak? - kérdezem Cindyt. - Tuti, hogy van nyilvános vécé a folyosón, amit mindenki használhat. Úgy értem, bárki. Cindy keresztbe veti a lábát, és int, hogy még bír várni. - Miattad kerültünk ide, Lou. Miattad és a tömeggyilkos magánnyomozód miatt. Bármilyen rossz is a véleményem Morgan Kane-ről, nem látom őt a szexgyilkos szerepében. Ahhoz túlságosan is szereti a nőket. Aki Sally Prestont és Lisa Kellert halálra marta, nőgyűlölő volt. Ezenkívül, ha Morgan vérengző gyilkos vagy farkasember lenne, azt nekem éreznem kellene, nem? - Nem Morgan Kane-t láttam álmomban - mondom Cindynek, és suttogóra fogom a hangom, arra az esetre, ha poloskák lennének a szobában. - Hát nem éppen álmaid férfija - súgja Cindy -, de azért szexi. Ránézek. - Csak nem azt mondtad, hogy szexinek találsz egy férfit? Cindy a szemét forgatja. - Nem, nem úgy értem, hogy én szexinek találom. Csak azt mondom, hogy látom, hogy a normális hetero nők miért vonzódnak hozzá. Lemaradtam valamiről? - Szerinted ő szexi? Egy beképzelt bunkó. És túl öreg ahhoz, hogy csőgatyában járjon, vagy hosszú legyen a haja. Ráadásul, átfúratta a mellbimbóját. Megvonaglik a szám a gondolatra, hogy az milyen fájdalmas lehetett. Cindy vállat von. - Egy együttesben játszik. Az felrúgja az összes többi szabályt. Nézd meg Mick Jaggert! Még mindig futnak utána a nők. Na, elég szót fecséreltünk Kane vonzerejére, vagy ami engem illet, annak hiányára. A kérdés az, honnan veszi a rendőrség, hogy ő a gyilkos és én a bűntársa lennék? - Tudom, mit csinálnak - mondja Cindy. - Ki akarnak fárasztani. Addig várnak, amíg olyan fáradtak leszünk és annyira kell pisilnünk, hogy bármit bevallunk, csakhogy kikerüljünk
ebből a szobából. - Túl sok krimit nézel. Mit mondjak Shay-nek mi járatban voltam Morgan Kane-nél? Cindy megunja az ücsörgést, feláll, járkálni kezd a szobában. - Mondd neki az igazat! Abba nem köthetnek bele, hogy magándetektívet bíztál meg a vér szerinti szüleid felkutatására. A normális emberek is ezt csinálják. Mindennapi eset. Mostanában annyi energiámat elviszi a leplezés, hogy egészen megfeledkezem róla, vannak normális elemei is az életemnek, amikkel kapcsolatban nem kell hazudnom. Kinyílik az ajtó, és Shay lép a szobába. A délutáni borostája halálosan szexi. Megdörzsölöm az állam, hátha időközbe az enyém is kinőtt. - Lou, Miss Emerson, mindketten távozhatnak. Felkészültem a komoly kikérdezésre, és most csak pislogok. - És mi van Morgannal? Ő is szabad? Shay keresztülmegy a szobán, és leül Cindy szabadon hagyott székére. - Épp az imént bocsátottuk el - válaszolja. - De miért kellett őt letartóztatni? - kérdezem. Terry megdörzsöli a szemét, szegény, milyen fáradt. Egy nőre lenne szüksége, aki otthon vár rá. Megpróbálom magam a kérdéses nő helyébe képzelni, de a pillanatnyi körülmények között nem megy. - Az egyik szál hozzá vezetett. Túl sok véletlen egybeesés. - Miféle szál? - kérdezi Cindy. Terry ránéz és elkomolyodik: - Ezt az információt nem áll módomban megosztani. Én máshogy látom. - Terry, nem gondolod, hogy magyarázattal tartozol nekünk, amiért az éjszaka közepén behurcolsz ide, csak azért, mert szóba álltunk Morgan Kane-nel? - Sajnálom - mondja Terry. - De Lou, te annyi mindent tudsz az ügyről, és akkor egyszer csak az egyik gyanúsított társaságában talállak. Rosszul nézett ki. - Miféle szál vezetett hozzá? - ismétlem meg a kérdést. - Erotica - válaszolja. - Az meg mit jelent? - kérdezi Cindy. - Ez volt Lisa Keller pólójára írva aznap éjszaka, amikor meggyilkolták - felelem. - És ez Morgan Kane együttesének is a neve - teszi hozzá Terry. Nem érdekelt eléggé Morgan Kane zenei pályafutása ahhoz, hogy a bandája nevéről tájékozódjak. - Szóval az egyik rajongójuk volt? - Az alapján, amit hallottam, több mint rajongó. Úgy tűnik, mindenkivel lefeküdt az együttesben, csak Kane-nel nem. Kane azt állítja, nem is ismeri, talán látta őt a tömegben, de arról nem tudott, hogy meghalt. Gondolom, nem ér rá újságot olvasni. Bár értem, hogy miért gyanúsítják Kane-t, nem hiszem, hogy Shay ekkora erőbedobással lecsapott volna rá, ha nincs erősebb kapcsolat a magándetektív és Lisa Keller között. Hacsak nem...? - Sally Prestont is ismerte, igaz?
Shay Cindyre pillant. Tudom, hogy feszélyezi őt Cindy jelenléte, mégis válaszol. - Preston is Kane ügyfele volt, még néhány évvel ezelőtt. Az exférjét figyeltette vele. Rajta akarta kapni, ahogy megcsalja, hogy a válóperes eljárásról egyenesen a bankba mehessenek. Kane megszerezte a kért bizonyítékokat. A volt férj kikérdezése közben felmerült a magándetektív neve. Úgy véltük, Kane ellenséges viszonyban lehet az exszel, úgyhogy nem is faggattuk, míg ki nem derült, hogy az újabb eset kapcsán is hozzá vezetnek a nyomok. - És mi van az exférjjel? - kérdi Cindy, aki időközben az asztal sarkán foglalt helyet. Otthon érzi magát. - A statisztikák szerint a legtöbb esetben a gyilkos az áldozat ismerőse. Rendszerint valamilyen ex. Terry egy lesújtó „ez-nem-a-maga-dolga” pillantást vet Cindyre, aztán felém fordul. - Kane azt mondta, hogy az ügyfele vagy. Azt állítja, a vér szerinti szüleid felkutatásával bíztad meg. Igaz ez? És te kerested meg őt, nem ő téged. A rendőrsorozatokkal töltött esték rajtam is meglátszanak. Tudom, mire akar Terry kilyukadni. Biztos akar lenni benne, hogy nem Morgan jött hozzám, hogy engem is becserkésszen egy gyilkos szexpartira. - Én kerestem meg őt - nyugtatom meg. - Egy barátnőm ajánlotta. Homlokráncolva kérdi: - Egyedül nem tudod őket megtalálni? Látnok vagy, nem? Cindy siet a segítségemre. - A legtöbb látnoknak csődöt mondanak a képességei, ha róla van szó, csak másokkal kapcsolatban működnek. Lou megpróbálta betájolni a szüleit, de nem ment. Vakon tapogatózik. Nem vagyok benne biztos, hogy amit Cindy mond, az igaz, de abban igen, hogy Terrynek lövése sincs róla, igaz-e vagy sem. Kétlem, hogy különösebben elmélyedt volna a témában. Terry megjegyzés nélkül feláll. - Morgan Kane-nek mindkét gyilkosság éjszakájára van alibije. Ellenőriztük, mielőtt elbocsátottuk. Hölgyeim, hol parkoltok? Elviszlek benneteket. Így már nem csoda, miért kellett itt várnunk ilyen sokáig. Átkozott Kane. Táskás lesz a szemem a holnapi fotózáson. Elegem van az egyenruhás fiúkból ma éjszakára. Hívunk egy taxit, mondom Shay-nek, de Cindy élni akar az alkalommal. - Nincs autónk, de hazavihetne. - Természetesen - mondja Terry, és az ajtó felé indul. - Menjünk. Néhány perccel később beszállunk Terry felújított El Caminójába. Soha nem értettem a szerelmi viszonyt a férfiak és az El Camino között. Rondák. Se nem autó, se nem furgon. Tiszta fekete, sötétített ablakokkal. És csak elöl van egy hosszú ülése, úgyhogy kénytelen vagyok Cindy és Terry közt szorongani. Hajnali háromkor a forgalom kicsi. Nem beszélgetünk. Cindy elszundított, feje az ablaknak támasztva. - Szóval örökbe fogadtak. A kérdés hallatán pánik fog el, aztán eszembe jut, hogy nem bűn, ha az embert örökbe fogadják. - Igen. - Sosem értettem, hogy akiket örökbe fogadtak, miért érzik úgy, hogy meg kell találniuk az
eredeti szüleiket. A legtöbbjük rendes otthonban nő fel, a nevelőszülők szeretik őket. Szinte tiszteletlenségnek tűnik az örökbefogadókkal szemben. Billingtonék nem voltak épp a szerető szülők kategória. Inkább közönyösek voltak, ami rosszabb, mintha egyenesen nem szerettek volna. Nem tudom, ha a körülmények másként alakulnak, lehet, hogy nem érezném ezt a nagy késztetést... másfelől, valószínűleg, akkor is izgatna. Szükségem van rá, hogy a kapcsolatom a „családommal” mélyebbről fakadjon. - A legtöbb ember, akit nem fogadtak örökbe, nem érti, mi ez a vágy a mélyebb kötődésre magyarázom. - Amúgy meg biztos vagyok benne, hogy sok olyan örökbefogadott is van, aki nem érez késztetést a vér szerinti szüleinek felkutatására. Aki úgy érzi, ahogy te is mondtad, hogy tiszteletlenség lenne a nevelőszülőkkel szemben. - Nagyon szép szüleid lehettek - mondja Terry, és a közlekedési lámpa fényében látom, hogy mosolyog. Soha nem gondoltam bele, hogyan nézhettek ki a biológiai szüleim. Túlságosan is a DNSükre koncentráltam. Shay szülei is szép emberek lehetnek. Bár néha nem így van. Láttam már gyönyörű gyereket két viszonylag csúnya embertől. - Hasonlítasz apádra? Felnevet. - Szerencsére nem. Inkább a nagybátyámra, Nedre. Apám állandóan cikizi miatta anyámat. Azt mondja, túlságosan összemelegedett a családdal, míg ő éjszakánként az ügyeleten volt. Imádom ezeket a kis bepillantásokat Shay családi életébe. Az övé annyira máshogy zajlott, mint az enyém régen, vagy akár most. Iszonyatosan élvezném, ha olyan normális lehetnék, mint ő. De sajnos nem az vagyok, úgyhogy megrázom Cindyt, hogy felébredjen. - Hazaértünk? - kérdi. - Majdnem - mondja Shay. - Úgy tűnik, egész járatos a rendőrségi munkában, Miss Emerson. - Túl sok rendőrsorozatot néz - magyarázom. - Arra gondoltam, belépek - ásítja Cindy. Ez új. Azt hittem, Cindy az építőipar mellett tette le a voksát. Felé fordulok: - Tényleg? - Igen. Ez a B terv, ha építkezésre nem vesznek fel. Már háromszor megpróbáltam, de mindenki csak röhög a nyeszlett testemen. Talán a rendőrségen nem kell izomkolosszusnak lenni. - De, nálunk is vannak fizikai előírások - mondja Terry. - Az újoncok kiképzése kegyetlen. Edzenie kellene, ha be szeretne kerülni. Időszerűnek látok bedobni egy bölcsességet. - Karizomra kellene gyúrnod, hogy bírd egész nap emelgetni a rengeteg fánkot. Shay felém fordul. - Úgy nézek én ki, mint aki egész nap fánkkal tömi magát? Kísértést érzek, hogy megkérdezzem, megtapogathatom-e a hasát, mielőtt válaszolok. Shay-nek igaza van. Legalább annyi előítéletem van a rendőrökkel kapcsolatban, mint neki a modellekről.
- Lou-t biztosan felvennék az állományba - morogja Cindy. - Hihetetlenül erős, és imádja a fánkot. Terry felnevet. - Lou, nem úgy néz ki, mintha fánkkal tömné magát. Mennyi is vagy? - néz rám. - Negyvenöt kiló vasággyal? Elérkezett a pillanat, amikor a kedvéért illene a gyámoltalan, kettőig se tud számolni nő szerepébe bújnom. Nincs hozzá kedvem. - A látszat gyakran csal - idézem Morgan Kane-t, és még vagy egy billió embert, akinek a szájából ez már elhangzott. - Szerintem simán lenyomnálak. Ezúttal nem nevet. - Nagyon kemény csaj vagy. Szkanderezzünk? Cukkol. Mondanám, hogy inkább nyelvpárbajra hívnám. De hallgatok. Pár perc múlva már a ház előtt fékez. - Lou, mielőtt elköszönünk, szerintem el kellene mondanod Terrynek, ami ma történt. Tudod, hogy úgy érezted, egy férfi követ. Meg tudnám ölni Cindyt. Egyszerűen képtelen tartani a száját! Mivel mégsem ölhetem meg, a bordájába könyökölök. Felszisszen. - Milyen férfi? Vége a játéknak. Shay olyan gyorsan zökken vissza hivatalos szerepébe, hogy tátva marad szám. Már majdnem sikerült meggyőznöm magam, hogy az egész mai történetet csak képzeltem. A veszélyt is meg a testi reakcióimat is. A reakciók aggasztanak jobban. Nem válhatok egyik pillanatról a másikra farkasemberré csak azért, mert a testem úgy érzi, így kell védekeznie. Rosszul vagyok az eshetőségtől. Sokkal rosszabbul, mint attól, hogy valahol egy támadó leselkedik rám. - Nem volt semmi - mondom. - De korábban azt mondtad, hogy gyanús volt - emlékeztet Cindy. - Meg voltál ijedve, Lou. -Áthajol rajtam, és egyenesen Shay-nek mondja: - Lou félt, pedig általában semmitől sem fél. - Menjünk már - mondom fogcsikorgatva. - Biztos vagyok benne, hogy Terry fáradt, és szeretne már hazamenni. - Annyira azért nem vagyok fáradt - állít le. - Cindy, beszélhetnék Lou-val négyszemközt? Remek! Kettesben lovag úrral egy El Caminó-ban. Már csak egy kis countryzene és olcsó pia kell. Hagyhatjuk is a beszélgetést, térjünk rögtön a tárgyra. Á, de abból úgysem lesz semmi. Gyilkos pillantást vetek Cindyre. Ő meg csak vigyorog. - Akkor fenn találkozunk, Lou! - kinyitja az ajtót, kiszáll. Terry nem mond semmit, amíg be nem lép a kapun, aztán hozzám fordul. - Egy férfi követett? Mikor? Áthúzom a hajam a vállam fölött, és tekergetni kezdem, rossz szokás - amióta az eszemet tudom, csinálom. - Miután elváltunk egymástól. Azt hittem, hogy te nézel utánam, de amikor hátrafordultam, egy férfi állt a sarkon és bámult. - Hogy nézett ki? Ez most hülyén fog hangzani. - Nem tudom. Kapucnis pulóver volt rajta, és nem láttam az
arcát. Szünet. Tudom, mi a következő kérdés, mielőtt Terry kimondaná. - De ha nem láttad az arcát, honnan tudtad hogy néz téged? Mivel azt nem mondhatom neki, hogy bekapcsolt nálam a vérfarkas-radar, csak annyit felelek hogy: - Éreztem a belőle felém áradó veszélyt. A látnokok megérzik az ilyesmit. Terry hátradől az ülésen, és nagyot sóhajt. - Ó. - Ennél többet nem is reagál. Elégedett lehetnék a reakciójával. Úgysem akartam neki elmondani. Annak ellenére, hogy Terry hajlandó volt megosztani velem egy-két dolgot ma, szerintem még mindig nem hisz a látnokokban vagy abban, hogy valami egyszer csak átváltozhat éjszaka, hacsak nem talál rá logikus magyarázatot. Ha tényleg van valami közöm ezekhez a bűnesetekhez, márpedig kell hogy legyen, ha róluk álmodom, akkor muszáj, hogy Terry bízzon bennem. - Nagyon bizalmatlan vagy - mondom neki. - Olyan munkám van, ahol időnként rám lőnek, és hazudnak, mint a vízfolyás. Nem bízhatok könnyen meg a másikban. - Nekem sem könnyű itt bizalmaskodni valakivel, aki az előbb még letartóztatott. Felém kapja a fejét: - Bizalmaskodni szeretnél, Lou? Elég ironikus, de igen, azt szeretnék. A bennünk rejlő állat teszi ezt velünk, nőkkel, hogy automatikusan vonzódunk minden férfihoz, akiről érezzük, képes minket megvédeni? Ezt egy talk-show-ban hallottam. Velünk született ösztön. - Gondolom, nem szeretnél egy olyan nővel bizalmas viszonyba kerülni, aki gyilkossági ügyekben érintett, és a tetejébe még teljesen zakkant. - És meleg - teszi hozzá Terry szarkasztikusan. - Maga egy rejtély, Kinipski. Csak nem fogunk most visszatérni a magázódáshoz? Azt hiszem, itt az ideje meggyőznöm Terry Shay-t, hogy nem nőkre utazom. Azt hiszem, ez az egyetlen zavaró tényező, amit anélkül tisztázhatok, hogy még nagyobb slamasztikában találjam magam. Most hosszasan magyarázkodhatnék, de Shay arca közel az enyémhez. Kettesben vagyunk egy kocsiban, egy hajnali órán, amikor már senkinek sem száz százalékos az agya. Még mindig kicsit bánt a gondolat, hogy esetleg nincs kedve megcsókolni. Lehet, hogy bármely percben vérfarkassá változhatok, de egyelőre száz százalékosan megcsókolható vagyok. Mindenre elszántan közelebb hajolok Terry Shay nyomozóhoz.
TIZEDIK VALLOMÁS Gyerekkorom óta nem voltam templomban. Cindyvel cetliken üzengettünk egymásnak az apja lángoló, kénköves miséi alatt. Akkoriban soha nem kérdőjeleztem meg, hogy jogom van Isten házában tartózkodni. Ma megkérdőjelezem. A templom, amit Stefan a fotózásra kiválasztott, mintha egyenesen egy gótikus történetből lépett volna elő. Omladozó kőfalak, rengeteg boltív. Csak a vízköpők hiányoztak, amikor megálltunk előtte, meg az egymást ölelő félmeztelen pár. Az öltözőt nem fedi tető. A fejem felett vagy száz galamb csak arra vár, hogy lecsinálja a Henry Roth menyasszonyi ruhámat. A szemem alatt sötétlő karikáknál csak a ruha fűzős dereka rémesebb, negyvenöt centisre szorít össze. Ha kapnék levegőt, ezért panaszt emelnék. - Egyetlen réteg alapozó nem fogja eltakarni a karikákat - mondja Cindy sminkes dobozzal a kezében. Cindy sincs beszédes kedvében. Legalább olyan rosszul néz ki, mint én. De Cindynek nem kell a Menyasszony magazin címlapján megjelennie. Előrehajolok, hogy megkönnyítsem Cindy dolgát, közben igyekszem felfogni a szoknyám, és tisztán tartani a por, penész és pókháló közepén. - Ne - szól közbe Stefan -, hagyd a szemét! Nagyon gótikus így. A loknik is remekül sikerültek. A fodrásznak több mint egy órájába tellett bebodorítania a hajamat. Scarlett O’Hara elbújhat mellettem. - Ugye, tudod, hogy nem kapok levegőt ebben a cuccban? - mutatom Stefannak a fűzőt. Stefan fogja a gépet, és készít néhány felvételt. - Nem kell lélegezned. Csak szépnek kell lenned a gép előtt. Nyoszolyólányok, emeljétek fel a menyasszonyi szoknyát, hogy ne legyen piszkos! Karen és egy Rachel nevű modell a nyoszolyó-lányom. Vörös ruháik inkább illenek a Moulin Rouge-ba, mint esküvőre. Karen letérdel elém, és megmarkolja a szoknya szegélyét, Rachel hátul marad, és az uszályt tartja fel. - Erre, erre, az oltárhoz hölgyeim! - kiabál Stefan, és egyre veszélyesebb zugokba vezényel az omladozó épületben. Stefannal ma nem hozzuk a szokásos formánkat. Azért duzzog, mert nem engedtem neki, hogy hazavigyen a kávézóból? Vagy Terry egyetlen csókkal az El Caminóban elcsavarta a fejem? Az a csók mindkettőnket meglepetésként ért. Őt azért, mert nem számított rá, engem azért, mert nem számítottam rá, hogy ennyire jó lesz. Használtuk a nyelvünket, de nem a „kimilyen-mélyen-dugja-le-a-másik-torkába” akció keretében, kicsit ölelkeztünk is. Terry hasa kemény, mint az acél. Bár lélegezni nem bírok, felszáll belőlem egy sóhaj.
- Mi ez az álmatag kifejezés az arcodon ma? Karenra pillantok. Berogyasztott térddel, félig guggolva tartja a ruhám, míg Stefant követjük. Észreveszem, hogy az ajkam felfelé görbül, mint aki mosolyra készül. Rájövök, hogy a mosolygást munkának érzem, ezért alig gyakorlom, kivéve, ha fizetnek érte. Rémes. - Semmi különös. Jó hangulatom van. - Bárcsak nekem is jó hangulatom lenne három óra alvás után - morogja Cindy. - Persze, én nem ücsörögtem Jótestű Főkapitánnyal az épület előtt fél éjszaka. Karen majdnem megbotlik a saját szoknyájában. - Mi? Te és Shay? Na, mesélj! Hallani akarom az összes zaftos részletet! - Majd valaki más munkaidejében elmeséled - mondja az előttünk tornyosuló Stefan sötéten, mint egy börtönőr. Belém karol, és az összetákolt oltár felé vezet. Biztos vagyok benne, hogy a Menyasszony magazin értékelni fogja a szanaszét szórt száraz virágot az oltár körül. Az egész díszlet inkább emlékeztet temetésre, mint menyegzőre. De hát Stefan nem szereti, ha a művészi ízlését megkérdőjelezik. - Tényleg randiztál azzal az ősemberrel? Stefan közel hajol, a fátylat igazgatja a fejem. Terryvel szemben, akinek Brut arcszesze Axle dezodorral keveredik, Stefan parfümjéből háromszáz dollár egy uncia. És minden cseppje megéri. Jobb az illata, mint a legtöbb nőnek. - Nem ősember. És igazából nem randiztam vele, hanem hazavitt valahonnan - nem mintha közöd lenne hozzá. Stefan a ruhaabronccsal babrál: - Szerintem nem illik hozzád. Azt hittem, valaki kifinomultabbat választasz. Nem megy ki a fejemből az a csók. Ha már a csókolózás is közel orgazmikus volt, csak találgatni tudom, milyen lenne a szex. Amikor hazaértem, nem bírtam elaludni, csak a csók lebegett a szemem előtt, meg persze mindaz, ami követheti. De gondolom, hiba olyan férfival szeretkezésről álmodni, aki nem bízik meg bennünk. De ott tartottunk, hogy Stefan provokált, úgyhogy muszáj visszavágnom: - Azt hittem, tetszett neked Terry. Stefan felhorkan. - Ezt meg honnan veszed? - Atletikus termet. Széles vállak. Inkább a te eseted, mint az enyém. Karen röhögni kezd. - Hajrá, Lou! Stefan nyilvánvalóan nem szórakozik ilyen jól. Összevont szemöldökkel mondja: - Na, gyerünk dolgozni! Ma természetes fényt használunk, amiből az következik, nincs velünk a stáb. Fejem fölül hiányzik a fél tető, a beeső napfény visszaverődik a párán, sejtelmes fénybe von. A halovány napfényben állva is kimondottan hideg van. Stefan féltucat radiátort állíttatott az oltár köré, de ezek csak arra jók, hogy ne látsszon a leheletünk a levegőben. Hátralép, és a fényképezőgép lencséjén kereszti tanulmányoz. - Karen, állj egy lépéssel közelebb Lou-hoz. Rachel, te jó helyen állsz, csak fordulj Lou felé. Ő a menyasszony, köré
kell rendeződnie a képnek. - Micsoda meglepetés! - morog Rachel, de felém fordul. A lány, aki valaha a tapétába olvadt, most nem bánná, ha minden figyelem rá összpontosulna. Én meg azt nem bánom, hogy irigykedés vesz körül emiatt. - Hölgyeim, ma az ártatlanság lesz a téma! - jelenti be Stefan. - Tudom, hogy ez egyikőtökhöz sem áll közel, de azért próbáljátok meg! Lepillantok a kurvás ruhámra. - Viccelsz Stefan? Egyetlen rántással letéphető ez a szoknya, és akkor fűzőben és harisnyatartóban állok itt. Az oltár és a hálószoba közt egyetlen könnyed mozdulat. - Tudom - helyesel Stefan. - De azt akarom, hogy ezek a felvételek ellentmondásosak legyenek. Árnyék és fény. Ártatlanság és megrontás. Lou, mutasd az angyalarcodat! Megrontás? Létezik valaki, aki a huszonegyedik században még használja ezt a szót? Angyalarc? Tudomásom szerint nekem olyan nincs. Szexszel mindent el lehet adni, és normál menetben Stefan egész nap mocskos megjegyzésekkel provokál, hogy megfelelően „dacos” legyek. Mélyen kell ásnom, hogy ártatlanságra találjak. Bármily fura, egy templomban találom meg. De nem ebben. A haveni baptista templombam. Egymás mellett ülünk a legjobb barátnőmmel Cindyvel, és arra gondolok, milyen finom rántott csirkét süt majd a vasárnapi ebédre az anyja. Billingtonék soha nem jártak templomba, de nem zavarta őket, ha Cindyt elkísértem. Akkoriban még nem tudtam, hogy stréber vagyok, vagy hogy annak fognak csúfolni. És azt sem tudtam, hogy szupermodell, vagy vérfarkas, vagy gyilkos leszek. Akkoriban az volt a legnagyobb gondom, hogy Cindy meg én mivel üthetnénk el legjobban a lusta vasárnap délutánokat. Lassan melegíteni kezd a mennyezetről aláomló hideg fény - az, vagy az ártatlanság emléke. Áldott ártatlanság. Az égre pillantok, merengek, megismer még engem az úristen egyáltalán? Stefan kattogó lencsével igyekszik a lelkembe hatolni, én pedig még nem vagyok hajlandó visszatérni hozzá a jelenbe, ott maradok kislánynak, normális vágyakkal és reményekkel. Aztán mégiscsak visszatérek. Egy szempillantás alatt. A békés hangulat, a fűrészpor és tömjénillat helyett hirtelen megcsap... az ő szaga! Tekintetemmel a fejem fölött omladozó erkélyt kutatom. Scarlett O’Hara-tincseim alatt feláll a szőr a nyakamon. Sajog az ínyem. Az ujjbegyem szúr. Ugyanúgy, ahogy a sarkon, a testem most is felkészül a küzdelemre. Nincs felette hatalmam. Hirtelen felötlik bennem, ha nem teszek valamit, néhány másodperc múlva minden barátom tudni fogja, hogy szörnyszülött vagyok. A testemen nem tudok uralkodni, de a barátaim közül kiléphetek. Nem marad más választásom, menekülnöm kell. Kiugrok a helyemről, az oltár mellől, és már két lépcsőfokkal lejjebb vagyok, mire Stefan utánam kiált: - Hová a fenébe rohansz, Lou? Az ujjbegyem addigra úgy ég, csodálkozom, hogy nem karmokat látok, amikor a kezemre pillantok. De karmok helyett csak a nagy csokor szárított virágra esik a tekintetem, eldobom a
csokrot, és teljes erőből rohanok tovább. - Muszáj kimennem a mosdóba - kiáltok vissza. Csak egy fokkal jobb, ha Stefan azt képzeli, vizelettartási problémáim vannak, mintha rájönne, hogy vérfarkas vagyok. De nincs mit tenni. Vágtázok előre, míg rá nem jövök, hogy a kijárat helyet a templom omladozó belseje felé tartok. Erőt vesz rajtam a pánik, egy pillanatra megállok, hogy visszanyerjem a lélegzetemet. Jobbra boltívek, egyre sötétebbek, mert ott még megmaradt a tető, balra ugyanaz. Előttem zsákutca. Mögöttem pedig... ő. Tudom, hogy ott van. Balra kanyarodok, végig a sötét folyosón. Lehet, hogy az ösztöneimnek engedelmeskedve előle menekülök, de ugyanakkor azért is futok, hogy minél messzebbre csaljam Stefantól, Karentől, Cindytől és Racheltől. Álmaimban már láttam, mire képes a szörny. Az ajtó, aminek súlyommal támaszkodom, csikorogva kinyílik. Levegőért kapkodok a ruhában, amit nem lélegzésre terveztek. Penészes pinceszag csapja meg az orrom. Ez az a jelenet a horrorfilmekben, amikor mindenki kifütyüli a nagy mellű szőkét, amiért egyedül elindul az alagsorba. Az én mellem nem olyan nagy, és barna vagyok. Cipőm megcsúszik a lépcső nedves kövén. Lerúgom. Körülbelül félúton vagyok lefelé, amikor megnyikordul hátam mögött az ajtó. Legurulok a maradék lépcsőn, és hátamat a falnak vetem. Az alagsor tele van limlommal, dobozok mindenütt. Koromsötét van, de én a sötétben is látok. Az alakokat ki tudom venni, csak a részleteket nem. Egy dobozhegy előtt állok. Ellököm magam a faltól, és bebújok a dobozok mögé. A menyasszonyi ruha szorításában könnyűszerrel vissza tudom tartani a lélegzetem. Hallom, ahogy valaki szedi a levegőt, hangosan, rendetlenül. Tépőfogam a szám sarkát karcolja. Karmaim felsértik a ruha szoknyáját. - Lou? A visszatartott levegő kirobban a számból. - Cindy? Mi a fenét keresel te itt? - Hol vagy? Semmit sem látok. Kalapál a szívem. Amennyire a ruha engedi, mély lélegzetet veszek. - Itt vagyok. A dobozok mögött. - De miért? Miért rohantál el? Stefan utánad küldött. - Megint megtörtént - mondom levegő után kapkodva. - Ő is itt van, Cindy. Érzem. Miatta alakulok át. - Mi van? Kicsoda? Nincs idő megmagyarázni. Ha nem félnék, hogy a karmaim felsértik a bőrét, legszívesebben megráznám Cindyt. - Mindenki veszélyben van! Keresd meg a többieket, és mondd nekik, hogy rosszul vagyok, és hogy azonnal csomagoljanak össze. Mondd nekik, hogy a kocsinál találkozunk! - Mi? - kérdez vissza Cindy újra. - Nem értelek rendesen, selypítesz. A tépőfogak miatt selypítek. - Csak küldj ki mindenkit! Siess! A pánik a hangomban végre megmozdítja Cindyt. Felfogja, hogy ez egy „előbb cselekedj,
aztán kérdezz” helyzet. - Rendben, kiviszem őket, de Stefan nem lesz boldog, hogy megszakítjuk a fotózást. - Szerintem holtan még kevésbé lenne boldog. - A szarba - suttogja Cindy. Egy másodperc múlva már a lépcsőn van, félúton a kijárat felé fordul csak vissza: - Veled mi lesz, Lou? Rendben leszel? - Csak egy pillanat, amíg összeszedem magam. Aztán rohanok én is kifelé. Hidd el Cindy, nekem a legjobbak az esélyeim a rémmel. Nem vagyok róla száz százalékig meggyőződve, hogy amit mondtam, az igaz. De a tépőfogak és a karmok azért meggyőzően hatnak. - Vigyázz magadra! - Menj már! - kiáltom neki. Szerencsére elmegy. Rezzenéstelenül állok. Igyekszem úrrá lenni a páni félelmen. Ekkor rémlik fel bennem először, hogy egyedül indítottam útnak a legjobb barátnőmet, amikor egy vérengző fenevad portyázik az épületben. A lépcső felé száguldok. Tépőfoggal és karmokkal vagy anélkül, de muszáj meggyőződnöm róla, hogy mindenki biztonságban van. Már majdnem elérem az ajtót, amikor egy hang megállít. Finom mocorgás. Mint amikor patkány surran a sarokban. Csak egy nagyon nagy patkány. - Ki van ott? - suttogom. Tudom, hogy idióta kérdés. Majd a patkány vagy a rém válaszolni fog. Aztán úgy döntök, ha már idióta vagyok, miért ne legyek egyben bátor: - Gyere elő! Mutasd magad! Csend. Paranoid vagyok. A gyilkos nem lehet itt lent velem... hacsak nincs egy másik bejárata is a helynek. Már épp meggyőztem magam, hogy csak képzeltem a surrogást, amikor nagyon mély, nagyon halk gurgulázó nevetést hallok a sötétből. Torz hang, olyan, mintha a rém embernek szeretné kiadni magát. Feláll a hátamon a szőr, kiver a hideg veríték. Maradhatnék és megküzdhetnék vele, de azontúl, hogy félek attól, hogy kinyír, ha én itthagyom a fogam, Cindyék keresni fognak, és őket is megöli. Muszáj elmenekülnöm. Nekifutok a lépcsőnek. Valami belém karmol a sötétben. Éles, szúró fájdalmat érzek a karomban, de kitérek előle, és továbbrohanok, fel a lépcsőn. Emberfeletti gyorsasággal szedem a fokokat, egy pillanattal később elérem és kivágom az ajtót, végigvágtázom a folyosón. Ha gyerekkoromban ilyen gyorsan futok, első osztályú versenyző lett volna belőlem. Ehhez képest az volt a csúcs, ha sikerült egyszerre rágóznom és járnom. Ugyanolyan balesetveszélyes hatalmas tépőfogakkal futni, mint ollóval? Ezen most nem érek rá aggódni. Olyan gyorsan futok, hogy pillanatokon belül Stefan és a többiek szeme elé kerülhetek, mit csináljak ezzel az agyarral? Hirtelen eszembe jut a fátyol. A fésű azóta nyomja a fejbőrömet, hogy Karen segített a fejemre erősíteni, úgyhogy nem is értem, hogyan voltam képes megfeledkezni róla. Hátranyúlok, és az arcom elé húzok egy réteg fátylat. A kápolnában lelassítok. Sehol senki. Se vér, se hullák. Jól van. Most már tudom, merre a
kijárat. Stefan drága parfümje vezet. Mire kikászálódom a romos templomból, és lebotladozom az omladozó lépcsőn, Karen, Rachel és Cindy már bepakoltak Karen kocsijába. Stefan a Porschéja mellett áll. - Lou! - kiáltja. - Mi van veled? - El kell innen tűnnünk! - Megcélzom Karen kocsiját, de Stefan leállít. - Vérzik a karod, Lou! Mi a fene történt odabent? A rémület elnyomta a fájdalmam. Már majdnem megfeledkeztem a karcolásról, amit az alagsorban szereztem. A karomra pillantok. A karmolásnyomokból csöpög a vér. - Semmiség - mondom neki. - Induljunk! Csak miután kimondom a szavakat, jövök rá, hogy Cindynek igaza van, selypítek az agyarral. Stefan annyira aggódik a vér és a sebek láttán, hogy észre sem veszi. - Elsősegélyre van szükséged, Lou! Szállj be a kocsiba! - Már nyitja is az ajtót. Nincs más választásom, Stefan betuszkol a kocsijába a cafrangokban lógó menyasszonyi ruhámmal egyetemben. Aztán beszáll mellém, újra a vérző karomra pillant, leszakít egy sávot a menyasszonyi fátyolból, és a karomra tekeri. Kíváncsi lennék rá, hogy a szíve mélyén a karom vagy a kocsi megóvása motiválja jobban. Nem most fogom ezt kideríteni. - Lépj rá a gázra, légyszi! Húzzuk el a csíkot innen! - Ha netalántán mégis a kocsi miatt aggódna jobban, gyorsan hozzáteszem: - Azt hiszem, megint hányni fogok. Na, ettől beindul. Sebességbe teszi a kocsit, és kilő. Körbefodul és egy másodperc múlva már Karen mögött vagyunk. Megnyomja a dudát, mire Karen a gázra lép. A visszapillantó tükörben a finom porréteg alatt figyelem, ahogy a templom egyre kisebb lesz. Arra számítok, hogy valami borzalmas, félig ember, félig farkas lény lép ki az ajtón, leugrik a lépcsőn és utánunk szalad. - Hol van a legközelebbi kórház? - kérdi Stefan. Nincs kedvem kórházba menni. - Nem olyan mélyek ezek a karcolások - mondom. - Inkább haza szeretnék menni, hogy a saját vécémbe hányhassak. - Nem fogsz most azonnal hányni, ugye? Stefan olyan fehér, mint a menyasszonyi ruhám újkorában. - Nem tudom - mondom, és élvezem a saját kegyetlenségem. - A lakásom közelebb van, mint bármelyik kórház, javaslom, hogy repíts haza. Egy másodperc hezitálás után, Stefan hármasba kapcsol, és a gázra lép.
TIZENEGYEDIK VALLOMÁS Vannak napok, amik szarul indulnak, és egyre rosszabbul alakulnak. Ülök a vécén, és a mocskos lábamat bámulom. Elvileg most hányok. Stefan az ágyamon ül a szobámban. Most adjak ki hányó hangokat? Amennyi modellel Stefan dolgozott, ismernie kell a hangot. Nincs kedvem álhányni, úgyhogy felállok, és a tükörhöz sétálok. Az agyaram most már visszahúzódott. A karmok is eltűntek. Mondhatnám, hogy normálisan nézek ki, de nem így van - inkább, mint Scarlett O’Hara... a tűzvész után. - Lezuhanyozom - kiáltom ki. - Nyugodtan, menj haza, már sokkal jobban vagyok. - Nem, amíg nem ellenőrzöm a karodat! - kiált vissza Stefan. - Megvizsgálom, nem kell-e összeölteni. Csodás gyógyulási képességeimnek köszönhetően a karom máris jobban néz ki. De Stefan látatlanban nem hisz nekem. Megnyitom a zuhanyt, és szó szerint letépem magamról a szakadt menyasszonyi ruhát. A koszos ruhacsomót a padló közepén hagyom, kilépek a bugyimból, és be a zuhany alá. A meleg víz isteni érzés, szétkenem magamon a tusfürdőt. Drága sampont használok, aminek csodálatos gyümölcsillata van. De még ez sem képes elnyomni az ázott kutyaszagot, míg a hajam meg nem szárad. Zuhany után vastag törülközőbe csavarom a hajam, szárazra dörgölöm magam, leakasztom a frottírköpenyem a fürdőszobaajtóról. Nagy levegőt veszek, és kinyitom az ajtót. A gőzfelhőn keresztül megpillantom Stefant az ágyamon. Egy pillanatig eljátszom a gondolattal, hogy rám vár. Persze, tényleg rám vár, de én azt képzelem, arra vár, hogy leteperjen. Leülök mellé. - Látod, jól vagyok. Mehetsz. Stefan alaposan megvizsgál. A homlokomra teszi a kezét. - Nincs lázad. Elmondod, mi volt veled a templomban? Majd, ha fagy. - Biztos elrontottam a gyomrom valamivel tegnap este. Hirtelen nagyon erős hányingerem lett. Elrohantam, hogy megkeressem a mosdót, vagy egy lyukat, vagy valamit. Aztán elvesztem, és a templom belsejében nagyon sötét volt. Megkaristoltam a karom valamiben, amikor a kivezető utat kerestem. - Te jó ég, tanítanom kéne, hogyan lehet lelohasztani egy férfi szexuális érdeklődését. Már a kocsiban is azt hazudtam, hogy arra kellett a fátyol, hogy eltakarjam vele a hányást az arcomon. Hihetetlen, milyen áldozatra vagyok képes a barátaim megmentése érdekében. - Na, hadd nézzem csak a karod - emlékeztet Stefan. Megpróbálom feltűrni a ruha ujját, de a karmolások a vállamnál vannak. - Fordulj el! -
szólok rá. Stefan elmosolyodik. - Tényleg azt hiszed, hogy van még olyan porcikád, amit nem láttam? Szerintem, már mindenedet láttam. - Most nem dolgozunk. - Erősködöm. - Munka közben úgy kell viselkedned, mint egy doktornak, nem szabad észrevenned, ha egy mell kiugrik a ruhából, vagy ha valami átlátszik az anyag alatt. Még jobban elvigyorodik. - Jó, ezt majd mondogatom magamban. - Aztán sóhajt egyet, és a fal felé fordul. Kibújtatom a köpenyből az egyik karomat és a vállamat. A karmolás nyomai már sokkal halványabbak. - Látod, nincs semmi baj. Odafordul, és megvizsgálja a vállam. - Ahhoz képest, hogy milyen gyenge kis karcolás, nagyon vérzett. - Vérzékeny vagyok - magyarázom. Jóisten, még hány gusztustalan szindrómát fogok kitalálni, csak hogy átrázzam ezt az embert? - Mondtam, hogy nem komoly. Stefan pillantása a hátam mögött, a fürdőszoba padlóján heverő gyűrött, véres ruhára esik. - Dehogynem komoly - vonja össze a szemöldökét Stefan. - Van fogalmad róla, mennyibe kerül az a ruha? Nem beszélve a cipőről, amit sikerült elhagynod valahol a templomban. Azt hiszem, hamarosan egy tönkrement, kurvás menyasszonyi ruha és egy pár nem létező cipő boldog tulajdonosa leszek. Majd szépen beteszem a szekrénybe a szexi, vörös tűsarkú cipő mellé, amin még mindig ott díszeleg egy darabka rágó. - Majd szólok az ügynökségen, hogy intézkedjenek. Stefan végigfuttatja ujját a karcoláson. - Igazán nem akartam, hogy megsérülj. Néha a kreatív ötleteimtől elszáll az agyam, és elvesztem a józan eszem. Egyikünknek sem lett volna szabad ma abban a templomban lennie. Elátkozott hely. Azon mélázok, honnan tudta a gyilkos, hogy a templomban leszek. Úgy látszik, figyel. Követ. Hirtelen arra jövök rá, biztosan már hat hónapja figyel, miatta kezdődtek el a kitörések. És arra is csak most gondolok, hogy simán ott lehetett a környezetemben fél éven keresztül anélkül, hogy észrevettem volna, hiszen neki is lehet normális emberi külseje csakúgy, mint nekem. - Na, takard be magad szépségem! Nehogy még a végén megfázz nekem! Stefan félbeszakítja a gondolatmenetem. Pillanatnyilag nagyon nagy szükségem van rá, hogy halljam, szép vagyok. Az agyarak és karmok után nagyon jólesik embernek érezni magam. Hat éve vágyom arra, hogy megcsókoljam. A pokolba is, Terry Shay-t alig ismerem, és már csókolóztunk. De Terryvel nem kell együtt dolgoznom. Milyen lehet hozzá képest Stefan csókja? - Lou, itt vagy? Cindy. Szerencsére, mindig rosszul időzít. - Itt vagyok - szólok neki. Bár Cindy pici és vékony, olyan, mint egy elefánt, ahogy végigtrappol a lakásomon. Egy
másodperccel később már a hálószobaajtóban feszít. Tágra nyílik a szeme, ahogy meglátja, hogy Stefan ül mellettem a franciaágyon. - Azt hittem, a baleseti rendelésre viszed Lou-t, erre hazajövök, és azt látom, hogy letámadod. - Nem támadom le - mondja Stefan, és feláll az ágyról. Rám kacsint. - Legalábbis most nem. Cindy eldübög előtte. - Jól vagy, Lou? - Jól vagyok - nyugtatom meg. - Csak egy-két karcolás az egész. Cindyt furdalja a kíváncsiság, legszívesebben azonnal kikérdezne mindenről, ami a templomban történt. Persze, amíg Stefan itt van, nem teheti meg. - Most már elmehetsz, Stefan! - mondja Cindy. - Majd én kezelésbe veszem. Stefan felvonja a szemöldökét. Nincs hozzá szokva, hogy egy beosztott utasítást adjon neki. Lehet, hogy Lou szívesen venné, ha én vigyáznék rá. Tudok levest főzni. Nagyon ügyes. Összeugraszt a legjobb barátnőmmel. Azért mégsem eléggé ügyes. - És mondd tartod majd a homlokom, miközben hányok? Önkéntelenül összerándul az arca. Aztán próbál úgy tenni, mintha nem történt volna semmi nyújtózkodik, és a tarkóját dörgöli. - Lehet, hogy mégis kényelmesebben érzed magad, ha Cindy vigyáz rád. - Pontosan - vágja rá Cindy. - Na, gyere szerelmes fiúka! Kikísérlek. Cindy feláll, és elindul az ajtó felé. - Gyógyulj meg! - tátogja nekem Stefan, mielőtt megengedné Cindynek, hogy kihajtsa. Behunyom a szemem és hagyom, hogy eltöltsön a béke és Stefan parfümillata. Ha Cindy visszaér, mindent el kell mondanom neki, amire rájöttem. Hogy mi folyik már hat hónapja. Remélem, Stefan parfümje elég erős, hogy kitartson lefekvésig. Talán szépet álmodok tőle. Maszk van rajta. A szeme vörösen izzik a két sötét lyukból. ...jön ki az arcából. A szája tátva, éles fehér fogak csillannak az éjben. Fejem felett a Hold ezüstfénybe burkolja szőrös sziluettjét. Sikítani szeretnék, de a hangom a torkomban reked. Ez nem lehet valóságos, biztos csak rémálom. Igen, álmodok. Akaratlanul megint szemtanúja leszek egy gyilkosságnak. A földön összekuporodva fekszik és remeg az áldozata. Félelme betölti a levegőt, elhomályosítja a látását, bénító ködbe vonja, nem bír megmoccanni, elrohanni, küzdeni, semmit nem tud, csak várja a halálos támadást. Mint egy gazella, akinek az oroszlánnal kellene megküzdenie. Teste már megadta magát a halálnak. Harcolj!, kiáltanék rá. Sikíts! Csinálj valamit! Tehetetlen vagyok, nem tudom megvédeni. A felismeréstől görcsbe áll a gyomrom, és keserű epe jön fel a torkodon. A pokolban vagyok. Semmit sem tehetek, csak nézhetem. Vagy mégis? Körbepillantok. Lombtalan fák, száraz fű. A távolin hosszúkás, keskeny árny. Egy pad. Talán egy parkban? Jobbra egy kastély alakja. A Belvedere kastély. A Central Parkban
vagyok! Ébredj!, kiáltom a saját agyamnak. Ébredj! Bambán felülök, át kell kapcsolnom egyik világból a másikba. Az ébresztőóra számlapján vörösen világít: 02:00. Megint álmodtam. Aztán eszembe jut, mit kell tennem. Átmászok a gyűrött takarókon, és megkeresem a névjegyet. Remeg a kezem, amint a számot tárcsázom, amit elmém akaratlanul is örökre megjegyez. A telefon négyszer kicseng, mielőtt felveszi. - Igen? - szól bele. - A Central Parkban van - recsegek a telefonba. - Küldj ki egy kocsit! Azonnal! - Lou? - Siess, Terry! Leteszem a kagylót. Dobogó szívvel, izzadtságban fürödve kikászálódom a lábam köré csavarodott lepedőből. Hirtelen megint sebezhetőnek érzem magam. Mi van, ha Terry visszaalszik? Mi lesz, ha nem csinál semmit? A Central Park öt sarokra van a lakásomtól. Öt nagy háztömb. Edzőcipőt kell húznom. Az összes sportszerkóreklám, amit az utóbbi években forgattam, megérte. Halványzöld melegítőbe bújok, hozzáillő sportdzsekivel, copfba fogom a hajam, Nike-t veszek, és hallgatok a szlogenjükre: Csak csináld! Nem hagyok magamnak időt a gondolkodásra. Már kinn vagyok az ajtón, húzok le a lifttel, el Ralph, az éjjeli portás mellett, mielőtt feleszmél és megkérdezi, hová megyek vagy kinyitná nekem az ajtót. Mindent beleadok. Aki ilyenkor az utcán van, az vagy betépett, vagy részeg, megdöntőm a gyorsasági rekordomat. Két tömbbel lejjebb vagyok, mire feltűnik, hogy kezemben ott szorongatom szupernehéz neszesszerem. Hja, a szokásoktól nem könnyen szabadul az ember. Most nincs idő, hogy szapuljam magam valamiért, amivel lassítom magam. Amúgy a lassulással együtt is szélsebes vagyok. A negyedik tömbnél meghallom a szirénákat. Az egész városban éjjel és nappal bármikor megszólal egy-egy riasztó, úgyhogy nem is nagyon ügyelek rá, míg a park széléhez nem érek - rendőrautók és egy mentő. Az akció pár száz méterrel odébb történik. Állati ösztönöm azt súgja, elkéstem, de ember-lelkem reménykedik. Kisebb tömeg verődött össze. A rendőrség sárga bűnügyi szalagot húzott a helyszín köré, hogy a drogosokat és bulipatkányokat távol tartsa. Elöl, a mentőautó mellett, gyapjútakaróba csavarva egy nő ül. Shay ott van vele. Olyan erővel tör rám a megkönnyebbülés, hogy majdnem összecsuklik a térdem. Könny szökik a szemembe. Él! Terry hitt nekem. Ha behunyom a szemem, és figyelek, hallom, amit Terry a nőnek mond: - És nem látta az arcát? A nő remegő hangon felel: - Nem, álarcban volt. - Egy farkasmaszkban, igaz? Tisztán látom magam előtt a maszkot. Borzalmas. Rémálom. Csak egyvalamit tudok, ami ijesztőbb, mint ez a maszk - a tudat, hogy ez nem maszk.
- És egyszerűen csak ott termett a semmiből? Es megtámadta magát? A nő zokogva válaszol. - A barátom egy másik nővel flörtölt a buliban. Bedühödtem és eljöttem, elhatároztam, hogy egyedül megyek haza. Keresztül akartam vágni a parkon, mert úgy rövidebb. És egyszerre csak... ott volt. Még több zokogás. Kinyitom a szemem, és azt látom, Terry átkarolja a nőt. Int az egyik ápolónőnek, aki tüstént odamegy hozzájuk. Shay pár szót vált az ápolónővel, aztán feláll és kiegyenesedik. Körülnéz, és ekkor vesz észre engem. Azonnal felém indul. Amikor a sárga szalaghoz ér, felemeli. - Gyere velem - mondja. Lehajolok és átbújok a szalag alatt. A nőt most támogatják be a mentőautóba. - Megsebesült? Terry megrázza a fejét. - Fizikailag nem, de nagyon fel van kavarva. Az ápolók úgy gondolták, legjobb lesz, ha az éjszaka hátralevő részét kórházban tölti megfigyelés alatt. Megnyugtat, hogy a nő biztonságban lesz. Míg Shay-vel beszélt, a haja eltakarta az arcát. Hasonlít rám? - Nem - mondja. - Ma megtörte a mintát. Véletlenszerűen választott áldozatot. Vajon miért? Nem tudom, miért bontotta meg a mintát. Szerintem egyszerűen rájött a gyilkolási vágy, és nem volt türelme elcsalogatni valakit egy klubból. Azt hiszem, egyre kevésbé bírja kontrollálni önmagában a fenevadat. - Honnan tudtad, hogy itt van, Lou? Terry El Caminója előtt állunk. Lehet, hogy egy látomás nem is nagyon különbözik az álomtól. Csak a látomás hihetőbben hangzik. - Látomásom volt. Láttam, hogy itt van. - Megmentetted ennek a nőnek az életét, Lou. - Terry a vállamra teszi a kezét. - Nem tudom, mi ez a képességed, de különleges adomány. Most kellene beadni a lágy dallamot, és Terrynek bocsánatot kellene kérnie, amiért valaha is kételkedett bennem, és akár meg is csókolhatna, de semmi ilyesmi nem történik. A meleg hullámok helyett hideg vagyok, mint egy jégcsap. Tudom, hogy január van, és New Yorkban ilyenkor fagyos az éjszaka, de ez a hideg mélyebbről fakad. Ő az. Még mindig itt van. Figyel, és... vár. Shay nyitja az ajtót: - Hazaviszlek. - Még mindig itt van. Egyik kezével a derekamon, másikkal a kocsi fogantyúján, Terry körbepillant. - Korábban már átkutattuk a parkot, Lou. Semmi gyanúsat nem találtunk. - De itt van - erősködöm. - Érzem. Arra számítok, hogy Terry megint megkérdőjelezi a „különleges adományomat”, hiszen ő a nagy, profi nyomozó, és biztos úgy gondolja, hogy többet tud ezekről a dolgokról, mint én. De ehelyett odaszól a két másik társának, akik eddig a csődületet vigyázták. Épp beszállni készültek a saját kocsijukba. - Mitch, Frank, segítsetek nekem!
A két rendőr azonnal irányt változtat, és elindulnak felénk. Amint elérik Terry El Caminóját, az egyik megszólal: - Mi az, Shay? - Szeretném még egyszer ellenőrizni a területet, ha szétválunk, gyorsan meglesz. Az egyik morog valamit a bajsza alatt, de nem vitatkoznak. - Biztosítsátok ki a fegyveretek! - utasítja őket Shay. - A padnál találkozunk, onnan szétválunk. Élvezem, amikor egy férfi ura a helyzetnek. - Várj meg a kocsiban, Lou! Korrigálok. Élvezem, amikor egy férfi ura helyzetnek, ha nem tartozom én is az uralt elemek közé. Szeretnék Terryvel menni, csak az valahogy gyanúsnak tűnne. Az ő észjárása szerint egy modell csak ne ugráljon, hanem maradjon a fenekén, biztonságban. Shay kinyitja az ajtót, és megvárja, amíg beülök az El Caminóba. - Csak zárd be az ajtókat, és hagyd az ablakot feltekerve, akkor nem eshet bántódásod. Mielőtt egy szót is szólnék, megnyomja a központi zár gombját, és bevágja az ajtót. Elsétál. Beletúrok a neszesszerembe egy darabka csokiért, de annyira görcsöl a gyomrom, csak elpocsékolnám a kalóriákat. Aggódom Terryért. Lehet, hogy kemény fickó, de fogalma sincs róla, kivel kell megküzdenie. Ráz a hideg. Terry legalább a kulcsot itt hagyhatta volna nekem. Akkor bekapcsolhatnám a fűtést. A leheletem lecsapódik az üvegen. Letörlöm a párát, és kikukucskálok a parkba. Még kivételesen fejlett látásommal is épphogy csak ki tudom venni a fák és bokrok alakját. Valaki kopog utasülés melletti ablakon. Átcsúszok a másik ülésbe, mert azt hiszem, megjött Shay, és letörlöm az ablakot. Nem Shay az, hanem Ő. Szeme vörösen izzik. Az arca nem is arc, hanem rémes káosz, félig farkas, félig ember. Nyitva a szája, az agyarak csillognak a holdsütésben. Rettenetes. Egy sikoly kúszik fel a torkomban. Újra püfölni kezdi az ablakot, felugrok az ülésen. Erre vigyorogni kezd, széthúzódik a pofája, amitől még groteszkebb lesz, mint eddig. A szája kinyílik, és az üvegen keresztül is hallom a morgását. Visszamordulnék, de nem jön ki semmi a torkomon. A testi reakciók, amik eddig a jelenlétében rám törtek, most elmaradnak. Vajon miért? Talán mert látom és hallom, de nem érzem a szagát. A hiány pótlásáról gyorsan gondoskodik, olyan erővel üti az üveget, hogy az megreped. Üvegszilánkok repülnek. Karmai benyúlnak az ablakon. Egy szilánk az arcomba fúródik. Fáj a seb, de nem annyira, mint a fejbőröm, amint belemarkol a hajamba. Pánikban keresem, hogy mibe kapaszkodhatnék, a kormány felé nyújtom a kezem, hogy megnyomjam a dudát. De nem érek el odáig, csak a táskám akad a kezembe. Egy újabb erős rántás, a fejem már majdnem kinn van az ablakon. A táskába kotrok, és megragadom az első tárgyat, ami a kezembe kerül, miközben kihúz az ablakon. A járdára zuhanok, nem kapok levegőt. Fölöttem áll. Most már erős a szaga. Rothadt szag, mintha a lelke rohadna. Odahajol hozzám, orrom a pofáját éri. - Szerettem volna több időt szánni rád - mondja eltorzított hangon. - Hogy lásd,
milyen, amikor minden elvész. A lehelete savanyú, beteg. Felfordul a gyomrom tőle. Felemelem a kezemben lévő spray-t, és egy jó adag hajlakkot fújok a szeme közé. Előfordult már, hogy véletlenül engem is lespricceltek, tudom, hogy pokolian éget. Üvöltve hátratántorodik. Belököm a térdem szőrös combjai közé. Ezen a tájon ő is csak férfi. Újabb üvöltés, összegörnyed és legurul rólam. Ha most a vörös tűsarkúban lennék! Oldalba rúgnám, sőt a sarkammal talán a tüdejét is sikerülne átfúrnom! Mivel nem a megfelelő cipő van rajtam, csak a spray-t emelem a magasba, és újabb adagot nyomok az arcába. Ekkor veszem észre, hogy megjelentek a karmaim. Ez most jól jön, csakhogy bármelyik pillanatban befuthat Shay. Még a végén belezavarodik, hogy melyik szörnyet lője le először. - Lou? Tényleg látnok vagyok. Balra pillantok, és néhány méterre tőlem, ott áll Terry. Ilyen távolságból csak a körvonalaimat láthatja. Miközben Shay elvonja a figyelmem, a Kutyaleheletű feltápászkodik és eliramodik. Terry kibiztosított fegyverrel szintén rohanni kezd. Felém. Nem tudom, van-e agyaram, és megjelentek-e a szőrcsomók - Terry nem láthat meg így. Én is rohanni kezdek. Üldözőbe veszem Kutyaleheletűt. A szörny beveszi magát egy sikátorba. A normális felem azt mondatja velem, ne kövessem. Lehet, hogy csapda. Az abnormális felem azt súgja, követnem kell. Ez a szörnyeteg nemcsak sokszoros lánygyilkos, hanem az életemet is feldúlja. Meg tudok birkózni egy farkasemberrel? A karmaimra pillantva jön a felelet, ki más, ha én nem? Elnyomom a félelmet, és követni kezdem. A normális felem még figyelmeztet, lehet, hogy én leszek a legközelebbi áldozata.
TIZENKETTEDIK VALLOMÁS A rendőrökről senki nem mondja, hogy jó a humorérzékük. Most, hogy belegondolok, a vérfarkasokról sem. Tipikus, kísérteties sikátor. Sötét, nedves, és fekete zsákokban áll a konténerek mellett a szemét. Rengeteg potenciális búvóhely egy vérfarkas számára, ahol meghúzhatja magát, és egyenesen rám ugorhat. Bár a hely kihaltnak tűnik, nem követem a zsigeri impulzust, hogy lélekvesztve végigrohanjak rajta a nyomaveszett gyilkos után, hanem lassan, óvatosan lépkedek a hajlakkal a szőrös kezemben. Nyelvemmel kitapogatom az agyaraimat. Mindenhol viszketek, úgyhogy egész biztosan már bundám nőtt a divatos szabadidőruha alatt. Balra tőlem megzördül valami, odafordulok. Egy patkány szalad ki az egyik szemeteszsák alól. Nem érzek késztetést, hogy üldözőbe vegyem, és fehérjedús nass gyanánt elfogyasszam. Ugyanúgy undorodom tőle, mint bármely normális vérű nő. Ez megnyugtat. Legalább annyit tudok, hogy rom, agyar és szőrbunda birtokában is belül magam vagyok. Kiválik egy árny a sötétből tőlem balra. Felfordulok, biztos a Kutyaleheletű. De egyetlen szippantás meggyőz róla, nem ő az, hanem Pialeheletű. A részeg felém bukdácsol, félig szívott cigarettacsikk lóg a szájából. - Mit keresel itt egyedül, szép hölgyem? - szortyogja. Aztán leszakít egy gyufát a gyufa ívről, és rágyújt. A lobbanó láng fényében rám emeli véreres szemét. Tágra nyílik a pupillája, kiesik szájából a csikk. Utána pottyan a gyufa is. - Hogy lehet, hogy szakállad van? Csodálatos! Megerősödött arcszőrzet. Azt hittem, a klimaxig nem kell ilyesmivel foglalkoznom. - Látott itt a sikátorban elmenni egy furcsa külsejű férfit? Olyan szörnyen selypítek, még én is alig értem magam. Tuti, hogy egy hullarészeg pasas még kevésbé ért. Ahelyett, hogy megválaszolná a kérdésem, vagy megkérne rá, hogy ismételjem meg, vérfagyasztó üvöltéssel felszívódik a sikátorból. Ennyire rosszul azért nem nézhetek ki. Mielőtt túlságosan rágódni kezdenék a kérdésen, a sikátor túlfeléről felcsendül a jellegzetes kacagás. Pár méterre tőlem megpillantom. Szeme vörösen világít. Teste most még nagyobbnak és még szőrösebbnek tűnik. Két lábon indul felém, aztán lehajol, és négyen folytatja. Megáll bennem az ütő. Földbe gyökerezik a lábam, de ha futni kezdenék, akkor is pillanatokon belül utolérne. A hajlakkon kívül nincs nálam fegyver. Még szerencse, hogy lelkiismeretesen nézem a MacGyvert. Lehajolok, és kapkodva keresni kezdem a gyufaívet, amit a részeg elejtett. Megtalálom, de a karmaim ügyetlenek, nem bírom kinyitni. Felpillantok, a nagy vörös szemek már alig két méterre vannak. Remegő kézzel, esetlen karmokkal, kihúzom az egyetlen megmaradt gyufát, meggyújtom, és a hajlakk elé
tartom, mielőtt rányomok a pumpára. Fáklyatűzre számítok, ehelyett az eredmény egy robbanás. Görögtűz, egyenesen Kutyaleheletű pofájába. Felvonyít és hátragurul. Égett szőr szaga terjeng a sikátorban. Még mindig ég. Velőtrázó sikoltással talpra ugrik, és élő fáklyaként elrohan az ellenkező irányba. Eltűnik a sarkon túl. Eléggé megsebesítettem, hogy belehaljon? Elfogyott a hajlakk, nincs több gyufám, a józan ész azt súgja, nem alkalmas a helyzet rá, hogy utánamenjek és kiderítsem. Ha sikerült megölnöm, nem lesz több rémálmom. Ha mégsem, akkor egy rém dühös vérfarkassal állok majd szemben. Kihátrálok a sikátorból, és nekivágok az utcáknak. Hajnali négy fele jár, de még mindig elsuhan mellettem egy-egy autó. Emberek is imitt-amott. Ezt imádom New Yorkban - soha nem áll le teljesen. Hazaindulok. Kutyaleheletű eltorzult hangja cseng a fülemben. Mire gondolt, amikor azt mondta, hogy több időt szeretett volna rám szánni? Hogy szerette volna látni, ahogy „minden elvész”? Mi minden? A karrierem? Ha miatta történik mindez velem, akkor könnyűszerrel tönkreteheti a karrierem... az egész életem. Remélem, elpusztítottam. Egy szembejövő pár zökkent ki a gondolatmenetből. Kart karba öltve összeborulnak, nevetnek. Gondolom, hajnalig buliztak valahol. A férfi megcsókolja a nőt, újra nevetnek. Nagyon édesek, én meg megőrülök az irigységtől. Bárcsak én is a barátommal sétálnék. Bárcsak, lenne barátom. A fiú felpillant, meglát és megrökönyödik. A lány megbotlik, de a fiú elkapja, és gyorsan maga mögé tolja. De csak néhány másodpercig tart a bátorsága, aztán lélekszakadva rohannak át az út másik oldalára. - Úristen! Mi volt az? - hallom a lány hangját. Egy pillanatra újra a haveni középiskolában érzem magam. Csúnya gimnazista lány vagyok. A csinos, népszerű lányok úgy húzódnak el tőlem az öltözőszekrények között, mintha valami ragályt terjesztenék. Összenevetnek, és a többi lány nevet velük. Iskola után sírva megyek haza. Még Cindy sem tud jobb kedvre deríteni. Ég a szemem. Könnyezem. A Kutyaleheletűnek sikerült visszaröpítenie egy korszakba, amikor a mostaninál is rémesebbnek éreztem magam. Nem jó oda visszatérni, és főleg nem jó ott időzni. Azzal igyekszem vigasztalni magam, hogy talán sikerült kinyírnom Kutyaleheletűt, és vége lesz ennek a vérfarkas-históriának. Igyekszem, de nem állítom, hogy sikerül is. Az épület elé érve újabb nehézséggel kell megküzdenem. Hogyan jutok túl a portáson úgy, hogy ne kezdjen el fejvesztve menekülni? A kezemre nézek. A karmok már visszahúzódtak. Nyelvemet végighúzom a fogaimon, a tépőfogak is eltűntek, megtapogatom az arcom. Jaj, a szőr még ott van. Megdörzsölöm, és csodák csodája, lejön, mintha csak kosz lenne. Hogy a fenében lehet ez? Továbbdörzsölöm, lejön a maradék is. Folytatom, amíg újra sima nem lesz az arcom. A testemet, minden bizonnyal, még mindig bunda fedi, de legalább az arcom rendben, bemehetek az épületbe. Szerencsére a melegítőm
kapucnis, a fejemre húzom és belépek. Az éjszakai portás Terry Shay-vel beszélget. Mindketten felnéznek. Terry fülén telefon. Elfehéredik, amikor meglát. - Lou! - lélegzik fel. - Hála az égnek, hogy megvagy! Megkerült! Befejezhetitek a keresést - mondja a kagylóba. Leteszi a készüléket, és felém jön. Most hirtelen lángra lobban az arca. Esküszöm, gőz jön ki a fülén. - Hol voltál? Majd megbolondultam, úgy kerestelek. A fél rendőrőrs kutat utánad. Ellenőriztük a parkot, a környező utcákat. Mi a francnak kellett utánamenned? - Jól vagyok - mondom. Az arca egy árnyalattal sötétebbre vált, és nekem szegezi a mutatóujját. - Mi a fenét képzeltél, Lou? Hogy neked kell őt üldözőbe venni? Ha nem lettél volna útban, elkaphattam volna. Szerencséd, hogy életben maradtál. Hátunk mögött tágra mered az éjjeli portás szeme. Issza a szavainkat. - Menjünk fel, Terry javaslom. - Fáj a lábam, és muszáj lezuhanyoznom. A lifthez lépek, megnyomom a hívógombot, feltételezem, hogy Terry követni fog. Kinyílik az ajtó, belépek, és Terry becsusszan mögöttem. - Nagyon dühös vagyok rád - közli. - Kezdtem azt hinni, hogy nemcsak szép vagy, hanem agyad is van, de kénytelen vagyok újraértékelni a helyzetet. Túl fáradt vagyok hozzá, hogy hagyjam, az indulata engem is felhergeljen. - Volt nálam hajlakk. Azzal fújtam le. - Jut eszembe: - Megtaláltátok a neszesszerem? Amikor ránézek, Terry szeme olyan hideg, mint a fenekem volt a tetőn első találkozásunkkor. - Igen, megtaláltam a francos táskád. A kocsiban van. Nehezebb, mint te vagy. - Kérem vissza, nem szeretném, ha kölcsönvennéd a szépítőszereimet. Megjegyzésemmel a mosolynak még csak az árnyékát sem csalom az arcára. Nincs humorérzéke. Az enyém is kicsit gyengülni látszik ma este. Kinyílik a liftajtó, és a lakásomba vezető folyosóra lépünk. Nem emlékszem, hogy sietségemben egyáltalán bezártam-e az ajtót. Amikor az ajtóhoz érünk, elcsavarom a fogantyút, kinyílik. Cindy a díványomon alszik, megy a televízió. Zsaru TV. Gondolhattam volna. - Ne ébreszd fel - súgom Terrnynek. Cindyvel majd Terry után foglalkozom. Intek neki, hogy kövessen a konyhába. Egy pillanat alatt az arcomban van. - Ezt a torzszülöttet, aki betörte a kocsim ablakát, és akit egy hajlakkal felszerelve üldözőbe vettél, jól megnézted legalább? Megmondjam neki az igazat? Jack Nicholson hangja süvölt a fülemben. „Az igazat akarod? Nem tudod elviselni az igazat!” - azt hiszem, jobb, ha Jackre hallgatok. - Nem láttam rendesen, maszkban volt. Viszont felgyújtottam - ejtem el neki ezt a kis kézibombát, miközben herbateát főzök kettőnknek. - Mit csináltál? - Ssss - figyelmeztetem, és a nappali felé intek, ahol, remélem, Csipkerózsika még egy ideig kómás álmát alussza. - Egy sikátorban támadt rám. Nálam volt a hajlakk meg egy gyufa,
és meggyújtottam vele az arcát, illetve a maszkját. Elfutott. Terry tátva felejti a száját. - Te tényleg szembeszálltál ezzel az alakkal? Egy gyilkossal? Aki téged üldöz? Beteszem a bögrét a mikroba. Vállat vonok. - Azt hiszem, sokkos állapotban voltam. Normál menetben, túlságosan féltem volna, hogy ilyesmiket csináljak. Lehet, hogy érdemes lenne beszólnod a kórházakba, ellenőrizzenek mindenkit, aki a napokban égési sebekkel jelentkezik az arcán. Shay közvetlen mögöttem áll, amikor megfordulok. - A rosszfiúk üldözése az én feladatom. Ki vagyok képezve, hogyan védjem meg magam. Semmi keresnivalód nem volt ott ma éjszaka. Esküdj meg rá, soha többet nem csinálsz ilyen ostobaságot! Zengzetes parancs. Esküdözés helyett kiveszem a bögrét a mikróból, belecsúsztatok egy teásfiltert, és Terry kezébe nyomom. - Muszáj zuhanyoznom. Élvezd a teád! Levetkőzöm, a ruhám csupa szőr. Forró zuhanyt veszek, és a szőrös ruhát elrejtem egy szennyeszsákba. Megmosom a fogam, és a viseltes frottír-köpenybe bújok. Vannak szebb köntöseim is, de ebben érzem magam kényelmesen. Meglepődve látom, hogy Terry az ágyamon ül, telefonommal a fülén. - Igen, mostantól számítva egy hónapon keresztül az összes helyi kórházból értesítést kérek, ha egy férfi arc- vagy fejsérüléssel jelentkezne. Zuhanyozás közben Kutyaleheletűre gondoltam, és az égési sérüléseire. Ha nem halt bele, és úgy működik a szervezete, mint az enyém, gyorsan meg fog gyógyulni. Nem lesz szüksége orvosra, a francba! - Bocsáss meg, a barátnőd felébredt, és megkérdeztem tőle, hogy használhatnám-e a telefont - a mobilom lemerült. Ő mondta, hogy ezt használjam. Az, hogy Cindy a hálószobámba küldte Shay-t, valószínűleg újabb öntudatlan próbálkozás a részéről, hogy összehozzon nekem egy pazar szexuális élményt. Terry olyan típusnak tűnik, aki megajándékoz az ilyesmivel. Viszont dühös rám, úgyhogy egyáltalán nem biztos, hogy adakozó kedvében van. - Tényleg, mi van Cindyvel? Megyek, megnézem. - Elment - mondja Shay. - Azt mondta, a három eggyel több a kelleténél, és távozott. Meg hogy majd később beszéltek. Csak látni akartam, hogy jól vagy, mielőtt én is megyek. Meg egy kicsit még megmosni a fejed, amiért veszélybe sodortad magad. Megdöbbentő módon az, hogy egy vérfarkas a hajamnál fogva ráncigált ki a kocsiablakon, fele annyira sem keserít el, mint a párocska reakciója az utcán a külsőm miatt. Visszahozta az összes régi önmagammal kapcsolatos kétségemet. Muszáj, hogy ma este szépnek érezzem magam. - Ostobaság volt üldözőbe vennem - ismerem el. - Ezt jól látod - mondja Shay. - Tíz évet elvettél az életemből Kinipski. - Terry megdörgöli a nyakát, és felsóhajt. - Nem lenne szabad, hogy ennyire személyesen érintsen ez az ügy. Nem tudok rendesen gondolkodni, ha valami túl személyes. Közelebb húzódok, és megengedem magamnak a fényűzést, hogy beletúrjak a hajába. Sűrű
és puha. - Tetszem neked - húzom. - Momentán, nem tetszel - válaszol, de hatalmas babakék szeme ellágyul, és érzem, hogy a dühe lecsillapodott. - Na jó, bevallom, egy kicsit tetszel nekem. Más vagy, mint első találkozásunkkor képzeltem. Fura szerzet vagy, Kinipski. És úgy látszik, ez bejön nekem. - A külsőm nem is számít? - meg kell erről bizonyosodnom. Ha nem, akkor ő az első férfi, akinek ez a véleménye. Terry vállat von. - Nem mondom, hogy nem gyönyörű a csomagolás, csak azt mondom, hogy több van belül, mint amire a legtöbb ember valószínűleg számít. Pontos a diagnózis. Vajon azt is diagnosztizálja, hogy mindjárt leteperem? Muszáj ma éjjel nőnek éreznem magam. Tetőtől talpig kívánatosnak. Örülök, hogy nem esküdtem meg, nem csinálok több ostobaságot. Épp most készülök egy újabbat elkövetni. Megoldom a köntösöm, és hagyom, hogy szétnyíljon. - Azt mondtad, látni szeretnéd, jól vagyok-e? Nos, mit gondolsz? Terryt valószínűleg nem könnyű zavarba ejteni. New York-i nyomozóként többet láthatott harmincegynéhány éves koráig, mint mások egész életükben. A szeme nagyobbra nyílik, de csak egy kicsivel. Jó alaposan megnéz, mielőtt felemeli a tekintetét, hogy válaszoljon. - Rendben vagy, Lou. Több mint rendben. Éppilyen értékelésre van szükségem. Terry tudja, hogy nem vagyok tökéletes. Látja a hibáimat, és így is kíván. Abból, ahogy rám néz, tudom, hogy kíván. Feláll, hozzám lép és a karjába von. Amikor megcsókol, érzem a mentatea ízét, amit az előbb főztem neki. Becsúsztatja a kezét a ruhám alá, és szétnyitja az ujjait, ahogy közelebb húz. Aztán felmordul és ellép. - Nincs nálam semmi - mondja. Felvonom az egyik szemöldököm. - Micsoda? Van olyan vészhelyzet, amire Terry Shay nincs felkészülve? - Cöcögve odalépek az éjjeliszekrényemhez, kikapcsolom a bébifigyelőmonitort, és előveszek néhány csomag kondomot a fiókból. Mániákusan védekezem. Nem bízom a véletlenre, amikor arról van szó, hogy a deformált DNS-emet átörökíthetem egy szerencsétlen gyereknek. - Szerencséd van Shay, készültem. Azzal a cinkos félmosollyal néz rám, ami beindítja a nedveimet. - Nem, neked van szerencséd Kinipski! Megvan a páncél, indulhatnak a csapatmozgások. Terry megragad, és odahúz magához az ágyra. Rám gurul, a szemembe néz. Lassan fölém hajol, hogy megcsókoljon. A csók puhán indul, de gyorsan felforrósodik. Terry ingébe kapaszkodom, hallom, ahogy elreccsen. Felnevet, a fején keresztül lehúzza magáról, és a földre dobja. Nem merek a nadrágjához érni. Arrébb gurul, feláll, és kigombolja a farmerját, kibújik a cipőjéből meg a zokniból, lehúzza a cipzárt, kicsúszik a nadrágból. Azért vele is bőkezűen bánt a természet. Tényleg, nagyon bőkezűen. Leengedem vállamról a köpenyt, és már ott van mellettem az ágyon. Hozzám ér, én is megérintem. A hasa olyan kemény, mint az emlékeimben. Mindene kemény. Ahogy mondtam, bőkezű volt a természet. Együtt feladjuk rá a páncélt. Nem tudom, hogy vérfarkas-
természetem is szerepet játszik-e ebben, de Terry csókjai, az érintése megvadít. Finoman hanyatt dönt a matracon. Amikor fölém csúszik, érintéskor összeszikrázik a bőrünk. Valami állati kerít hatalmába, megváltoztatom a pozíciót. Meglepettnek látszik, lépéselőnybe kerülök. Lecsúszok a mellkasán, és a mellbimbóit harapdálom. Nagyon kevés szőr van a mellkasán. Néhány órával ezelőtt nekem sokkal több volt, de nem akarok dicsekedni. Terry a magasba emel. Tenyere a mellemre zárul, gyengéden masszírozza, egész mélyen kigyú1 bennem a láng. Felkönyököl, és a nyelvével játszik a mellbimbómmal. Női részem férfi részéhez simul, felnyög. Készen állok. Megemelem a csípőm, és hagyom, hogy belém csússzon. Egy pillanatra mindkettőnkben megáll a levegő, aztán lehajolok és megcsókolom. Magasra felnyomja a csípőjét, mélyen bennem van. Mozgok rajta, a csókjaink egyre rövidebbek, nedvesebbek, légszomjasabbak, ahogy együtt mozgunk a szex ritmusára. Terry két kézzel fogja a csípőmet, és próbál lelassítani. Nem vagyok abban a hangulatban, hogy átengedjem az irányítást. Megmarkolom a kezét, és a feje fölé rakom, odaszorítom a párnához. Aztán csinálom, ahogy jólesik, így is. Úgy is. Amúgy is. Izzadok, amikor a csúcson megindul a remegés. Először fordul elő, hogy hús-vér férfi csinálja. Bob, az elemes barátom a fiókban, tudja, hogyan járjon a kedvembe, de a halandó férfiak még mind csalódást okoztak. Egy másik kontinensen vagyok. Terry felveszi a ritmusom, ahogy megérzi a rándulásaim, egyre mélyebbre hatol, míg érzem, hogy ő is megremeg. Ez a remegés átlök a szakadék szélén. Nem vagyok benne biztos, de lehet, hogy üvöltés szakadt ki belőlem, mielőtt összeestem a mellkasán. Nyög egyet, mint akiből kipréselték a szuszt. Fekszem rajta, mint egy rongybaba, és hallgatom, hogy kalapál a szíve. Vadul. Végre egy férfi, aki ismeri a hálószobák titkát. Ahogy belegondolok, még egy férfival sem voltam ilyen gátlástalan, ennyire felszabadult. Azt hiszem, Cindynek igaza van. Más az, ha valakivel tényleg kapcsolatban vagyok... nem mintha biztos lennék benne, hogy Shay-vel ez kapcsolat. - Ez emlékezetes lesz - mondja Shay. - Hmmm - válaszolom, és befészkelem magam az oldalához. A könyököm a bordájába fúródik, megint felnyög. Most már jobb lesz, ha megedződik kicsit. Már csak két óránk van reggelig ... és minden másodpercét ki fogom használni.
TIZENHARMADIK VALLOMÁS Egy szempontból biztos, hogy nem vagyok kivételes. Még a gyönyörű nők is ébredhetnek arra, egy cetli várja őket a párnájukon. Kimerült agyam valamelyik távoli szeglete jelzi, hogy cseng a telefon. Azt hiszem, már többször is kicsengett. Túl fáradt vagyok hozzá, hogy felvegyem. Lehet, hogy azért, mert tegnap öt háztömböt sprinteltem szupersebességgel. Vagy azért, mert a hajamnál fogva ráncigáltak ki egy kocsiablakon, aztán üldözőbe vettem egy gyilkost, és felgyújtottam. Vagy azért, mert utána egyedül kellett hazavonszolnom magam szőrbundában. De legvalószínűbb, hogy azért, mert észbontó szeretkezésben volt részem Terry Shay-vel. Egymás után háromszor! Elmosolyodok, és átfordulok a másik oldalamra abban bízva, hogy felébredt és kezdhetjük újra. Egyik reményem sem válik valóra. Elment. Felülök és hallgatózom. Hátha még itt van valahol a lakásban, a fürdőszobában, vagy a konyhában reggelit készít nekem. A hely olyan elhagyatott, mint egy temető. A neszesszerem az ágy lábánál. Rajta egy cetli. Odamászom, és megragadom a papírt. Nem akartalak felébreszteni. Munkába kellett mennem. Később hívlak. Terry Muszáj volt ezt aláírnia? És nem adhatott volna hozzá, legalább egy fél sor romantikus maszlagot, hogy mégse úgy érezzem magam, mint egy egyéjszakás kaland után? Terryt ismerve, nem. Lényegre törő Terry, az ágyban is a lényegre tör. Egyenesen a közepébe vág, és jól csinálja. Megint elvigyorodom. Nem tudom visszafogni. - Lou, egyedül vagy? Kimászom az ágyból, bele a vacak köpenybe: Igen, egyedül! - Ó, ezek szerint nem jött be a nagy tervem? - morogja Cindy, ahogy a szobába lép. Hirtelen megáll, és nagyot szippant: - Ha az orrom nem csal, szexszagot érzek. Nem kommentálom azonnal a dolgot. - Na, légyszi, most azonnal valld be, hogy szexszagot érzek! - erősködik Cindy. A vigyor újra kiül az arcomra. - Ez nem egy szex szag, hanem észbontó szexszag. Cindy körbepillant a szobában. - És még él, igaz? Még jobban elvigyorodok. - Igen, üzenetet hagyott. - Felemelem a kezem, hogy csapjon a tenyerembe, de nem teszi. - Mi? Egy nyamvadt cetlit hagyott? Az soha nem jó jel. Lassan leeresztem a karom. - Nem, nem érted - sóhajtom. - Jó volt, nagyon jó. Végre megkaptam, ami nekem kell, érted?
Cindy felhúzza a szemöldökét: - Szóval Bob nyugdíjba vonul? A komód bal felső fiókjára pillantok: - Hát, azt azért még nem. Shay igazából még randira se hívott. Cindy a fejét csóválja: - Bob legalább nem hagy neked cetliket. Na jó, lecsengett az egetrengető szex, esemény utáni aurám elhalványult, és most farkasszemet nézek egy cetlivel. Biztos vagyok benne, hogy később Terry hívni fog, ahogy írta. Hiszen rendőr. Egy rendőr nem hazudik. - Amúgy, mi volt tegnap este, hogy Terryvel jöttél haza? - kérdi Cindy. - És hol voltál? Felébredtem, és nem hallottam semmit a monitoron. Sem a lélegzetedet, sem a forgolódást, ahogy szoktam. Azt gondoltam, jobb, ha átjövök és ellenőrzöm, mi van veled. Erre üres a lakás. Egyre kevesebb marad az eufóriámból. Most kénytelen leszek végigmenni a tegnapi éjszaka szörnyű részén. - Rémálmom volt - válaszolom, és közben elindulok a konyhába kávét csinálni. - De közben sikerült megfigyelnem, hol van az áldozat. - A kávéfőzővel babrálok, míg Cindy felmászik a bárszékre, amit gondolatban már Terry helyének hívok. - És rájöttél, hol van? Bólintok. - A Central Parkban volt. Meg akart ölni egy nőt. Felébresztettem magam, felhívtam Terry-t, és kirohantam a lakásból, hátha még idejében odaérek. - Lou, megőrültél? Betöltöm az utolsó kanál kávét a gépbe, rázárom a tetőt, és Cindyre nézek: - Miért, mit vártál tőlem? Sápadt az arca. - Hagyd, hogy a rendőrség elrendezze, Lou. Tudod, hogy ez a fenevad rád pályázik. Egyszerűen nem hiszem el, hogy odamentél, és kitetted magad a veszélynek! Megölhetett volna! Most már világos, nem mondhatom el Cindy-nek, ami azután történt, hogy a parkba értem. És az is világos, az egyetlen ember, akiről azt képzeltem, hogy minden titkomat megoszthatom vele, gyakorlatilag az anyukámmá vált. És mint minden jó gyereknek, nekem is el kell kezdenem hazudni. Minél kevesebbet tud, annál kevésbé aggódik. - Amint látod, itt állok a konyhában, és kávét főzök, ezek szerint nem ölettem meg magam. A rendőrség időben megérkezett. A nőt megmentették, a rosszfiú elszelelt, Terry meg végre bevette ezt a látnók dumát, amivel etetem. Az ajkába harap, aztán megszólal: - Szerintem nem kellene a szeretődnek hazudnod, Lou. Nem gondolom, hogy néhány óra észbontó szex és egy cetli Terryt a „szeretőm” kategóriába emelné. De az igaz, hogy hazudok neki. És most már Cindynek is hazudok. Amiben a leginkább az zavar, hogy milyen könnyen megy. - Kávét? - Eltérsz a témától - morogja Cindy - de igen, kérek kávét. Töltök neki egy csészével, aztán bemegyek a hálóba, hogy meghallgassam az üzenetrögzítőt. És bevallom, reménykedem, lesz egy üzenet Terrytől, hogy még soha életében
nem volt ilyen szexuális élménye, és mától fogva a szerelmi rabszolgám. Egy nő mindig reménykedhet. Legalább, amíg megtudja az igazat. Vár egy üzenet. Morgan Kane-től. - Hello, Cukorfalatom! Na, mi az, az embert majdnem letartóztatják, te meg vissza se hívod? Megvan az anyád neve. Gyere be ma az irodámba, ha kell az info. Nagyot dobban a szívem. Már bánom, hogy nem vettem fel a telefont, amikor Morgan hívott. Már tudhatnám az anyám nevét, a választ a kérdésre, ami olyan sok éven át foglalkoztatott. Felemelem a kagylót, és Morgant tárcsázom. Az üzenetrögzítője válaszol. Miért alakítja mindig úgy, hogy személyesen találkozzunk? Mert egy perverz állat, jön a felelet, és élvezi, hogy idegesít a perverzióival. De anyám neve megér vele egy találkozást. Irány a zuhany. Némileg ironikus módon, Kane épp telefonál, amikor belépek az irodájába. Az az érzésem, hogy direkt nem vette fel, amikor korábban hívtam, és meglátta a számomat a kijelzőn. Ragaszkodott hozzá, hogy átutazzam a várost, és személyesen megjelenjek a koszos kis irodájában. Az ujjával mutatja, hogy még egy perc. Átmegyek a szobán, és leülök vele szemben. A melírozás tényleg jól sikerült, valahogy... szexisebben néz ki tőle. Míg beszél, az ajkait nézem. Nem igazán figyelem, mit mond, csak azt veszem észre, hogy szépek az ajkai. Mi van velem ma? Egyetlen éjszaka a felszabadult szextől nimfomániássá változtam? Kane leteszi a kagylót, és felém biccent. - Örülök, hogy látlak, Cukorfalatom. Azonnal ki kell törölnöm minden olyan gondolatot, hogy Kane-ben bármi vonzó lehet. Bárcsak, én is ezt mondhatnám. Valóban muszáj volt eljönnöm ide az isten háta mögé? - A legtöbben nem szeretik, ha személyes információt hagyok az üzenetrögzítőjükön válaszolja. - Úgy tudtam, bizalmasan akarod kezelni az ügyet. Mondjuk, ebben igaza van. Nem mintha lenne bárki körülöttem, aki lehallgathatná az üzeneteimet, de ki tudja, mit hoz a jövő? Például egy tüzes rendőrt, akinek nem kell mindenről tudnia. - Rendben - mondom. - Hogy hívják? Morgan kihúzza a fiókot, és előveszi a Wild Turkey-s üveget meg két poharat. Mindkettőt félig tölti, és az egyiket elém tolja. Normális esetben visszautasítanám, de amit most készül nekem mondani, ahhoz kell egy korty tömény. A számhoz emelem a poharat, nyelek. Borzalmas íze van. Nem igaz, hogy pont ez a kedvenc itala. - Szereztem egy másolatot a születési anyakönyvi kivonatodról. Wendy Underwoodnak hívják. Wendy? Vicces, hogy amikor gyerek vagy azt reméled, hogy a szüleidnek egzotikus neve van, fura, idegen. - És az apám neve? - Talán neki titokzatosabb neve van. Kane egy hajtásra kiüríti a poharát. - Ismeretlen. Na, ez tényleg titokzatos. - Anyám nem tudta, ki ejtette teherbe? Mielőtt feleszmélnék, Kane átnyúl az asztalon, és megpaskolja a kezem. Elkapom, mire elmosolyodik. - Biztosan tudta. Egy csomó házasságon kívül szülő nő azt írja a rubrikába,
hogy az apa ismeretlen. Megkönnyítik vele az örökbefogadást vagy a saját sorsukat - a kapcsolattól meg a körülményektől függően. Kortyolok még egyet a Wild Turkey-ből, és azon kapom magam, tulajdonképpen nem is olyan rossz. - Azt is tudod, hol van az anyám? - Dolgozom rajta, Cukorfalatom. Egy ideig abban a laborban dolgozott, amit a múltkor említettem. Valószínűleg ő keresett rád. Melegen bizsereg a gyomrom, nem tudom, hogy az italtól, vagy a tudattól, hogy az anyám legalább kíváncsi rám. Tudni akarja, hol vagyok. - És már nem dolgozik ott? Megrázza melírozott üstökét. - Nem, felhívtam őket, és kerestem őt. Legalább két éve elment. - És Billingtonék? Őket is hívtad? Hátradől a székében, és felsóhajt. - Azt hittem, nem akarod, hogy őket is belekeverjem emlékeztet. - Vagy változott a véleményed? Nem szeretném, hogy Kane bármit felkavarjon, aminek köze van Havenhez, de kíváncsi vagyok, a szülőanyám megkereste-e a nevelőszüleimet, mialatt távol voltam. Ez logikus lenne, hiszen ismeri az örökbefogadók nevét, ha az interneten rám tudott keresni. - Nem, nem változott. De azt is mondtam, hogy a labort se keresd meg, mégis felhívtad őket. Morgan megadása jeléül felteszi két kezét. - Figyelj, ha nem bukkantam volna rá az anyád nevére a születési anyakönyvi kivonaton, és nem tudom meg, hogy a labor alkalmazásában állt, nem hívtam volna őket. Egyébként is csak annyit tettem, hogy név szerint kértem őt a telefonhoz, és amikor nem tudták adni, beszéltem egy személyzetissel, hátha tudják, hova ment. De úgy tűnik, fel sem mondott. Egyszerűen csak eltűnt. Kane szeme nagyon szexi, amikor nem véreres. Miért tűnik ez most fel nekem? Megrázom a fejem, hátha kitisztul egy kicsit. - Lehet, hogy azért tűnt el, hogy megkeressen engem. Majd én felhívom Billingtonékat, és megérdeklődöm, keresett-e náluk. Csak nem akartam már felvenni velük a kapcsolatot. Összebalhéztunk, amikor eljöttem. Kane újból a pohár után nyúl. - Bármit megtudsz, tájékoztass róla! Szükségem van a pénzre, Cukorfalatom. - Mi a következő lépés? Morgan előbb újból tölt magának, azután válaszol. - Anyád nyomában maradok. Mit akarsz, menjek el Nevadába ott is körülszaglászni egy kicsit? Valószínűleg az emberek közlékenyebbek lennének, ha egy lány kutat az anyja után, mintha egy rocksztár kérdezősködne. Én magam viszont nem mehetek, legalábbis nem most, ugyanakkor tetszik a gondolat, hogy megnézhetem, hol élt és dolgozott. - Nem, nem szeretném, ha odamennél, legalábbis nem nélkülem. Majd szólok, mikor tudom beiktatni. A pohara felett rám néz. - Úgy érted, mikor enged el az illető, aki egész éjjel ébren tartott, és ezt a fényt csalta az arcodra? A vélhetően sugárzó arcom most égni kezd. Vissza sem tudok emlékezni, mikor pirultam el
utoljára. - A munkabeosztásomról beszélek. És tisztázzunk valamit, nem tartozom senkinek számadással. És ha az arcom vagy bármi másom fénylik, semmi közöd hozzá. Kane hátradől a széken. Összefonja az ujjait a tarkóján, és rám mosolyog. - Úgy tűnik, mégsem kaptál eleget. Nem igazán javult a hangulatod. Valamit mégsem csinál jól az ürge. Ha engem kérdezel, Terry mindent jól csinált. Kane az, aki elrontja a hangulatom. - Újabb letartóztatások mostanság? - kérdezem negédesen. Lekonyul a szarrágó mosolya. - Nem tehetek róla, hogy kapcsolatba kerültem azzal a két szerencsétlen nővel. Ez öv alatti ütés volt. Ebben igaza van, de akkor is irritál. - Nem ígértem, hogy nagyvonalúan fogok játszani. Felállok, és vállamra veszem a neszesszert. - Amúgy tartozol nekem, amiért segítettem meggyőzni Terryt, hogy nem vagy az a gyilkosfajta. Morgan felvonja a szemöldökét. - Terry? Terry Shay? Nem mondod, hogy az a zsaru, aki sittre vágta az édes kis seggedet, később még meg is kóstolhatta? Így megfogalmazva már nem is érzem azt a meleg bizsergést a tegnap éjszakával kapcsolatban, inkább szégyen tölt el. Van még olyan nő, aki lefekszik a zsaruval, aki néhány nappal azelőtt letartóztatta? Ha úgy néz ki, mint Terry Shay, akkor igen, döntöm el magamban a kérdést. - Mintha már mondtam volna, hogy semmi közöd hozzá! - emlékeztetem, és csak remélni tudom, hogy nem pirultam el. A szék hangosan zörög, amikor Kane feláll. - Legalább most már tudom, hogy nem vagy annyira válogatós. Még van remény! Morgás tör fel a torkomból, mielőtt észrevenném magam és megállíthatnám. Morgan hátravetett fejjel nevet. - Olyan, mint te, nincs még egy, Cukorfalatom! Persze, nincs még egy. És az egyetlen ember, aki meg tudja mondani, miért nincs még, az egy Wendy Underwood névre hallgató nő. - Kutass tovább a neten, hátha rábukkansz valamire, mi lett Wendy Underwooddal, miután otthagyta a labort! Én pedig kapcsolatba lépek Billingtonékkal, és értesítelek, mire jutottam. Sarkon fordulok, és megcélzóm az ajtót. - Tudod, hol találsz, ha nem érsz el telefonon. Anélkül, hogy ezt kommentálnám, kilépek, és becsukom magam mögött az ajtót. A gondolattól, hogy fel kell hívnom Billingtonékat, felkavarodik a gyomrom. Elképzelni sem tudom, mit érezhettek, amikor nem mentem haza a szalagavató éjszakáján, sem a rá következőn, sem az azt követőn. Az, hogy Billingtonék nem voltak képesek nyíltan kifejezni a szeretetüket, még nem jelentette azt, hogy egyáltalán ne érdekelte volna őket, mi van velem. Hol volt a kötelék, aminek haza kellett volna vezetnie engem, hogy kizokoghassam magam a karjaikban? Talán sem Billingtonék, sem én magam, nem engedtük meg magunknak, hogy különösebben kötődjünk a másikhoz. Lehet, hogy valamilyen szinten mindannyian éreztük, hogy van valami természetellenes bennem. Hazáig ezen rágódom. A lakásba lépve viszont már a nem villogó üzenetrögzítő kijelzőjén
rágódom. Miért nem hívott Terry, ahogy megígérte? Még idejében észreveszem magam, mielőtt teljesen szánalmassá válnék. Nincs még elég, ami miatt pillanatnyilag aggódhatok? Például, hogy fel kell hívnom Billingtonékat hét év hallgatás után. Felemelem a kagylót, és bámulom. A szám örökre az agyamba vésődött. Aztán rájövök, hogy nem bírom megtenni. Legalábbis erkölcsi támasz nélkül nem. A régi számunk helyett Cindy mobilját tárcsázom.
TIZENNEGYEDIK VALLOMÁS Azt mondják, akkor hiányolsz valamit, amikor elveszíted. Csak azt nem szokták hozzátenni, amikor veszítesz, előfordulhat, hogy valaki, aki számít neked, nyer, amitől majdnem egyenesbe kerülnek a dolgok. Míg Cindyt várom, hogy visszaérjen a kiruccanásból legfrissebb barátnőjével, kénytelen vagyok szikkadt müzlivel beérni. Bárcsak ne zabáltam volna fel az összes perecet és joghurtot. Sürgős élelmiszer-utánpótlásra van szükségem. Fél doboz müzli és egy epizód Pszichodetektív múlva befut Cindy. Nem kelek fel, szégyellem bevallani, de remeg a térdem. - Hogy vagy, Lou? - Cindy beszökdécsel és lehuppan mellém. Mielőtt válaszolnék, észreveszi, mi megy a tévében. - Ú, ez az a rész, ahol a látnokot letartóztatják, mert azt hiszik, ő a tettes, annyi részletet tud a gyilkosságról? Igen, pont azt a részt adják, és furcsa, mennyire hasonlít a helyzete az enyémre. - Igen, ez az - válaszolom. Épp ecsetelni kezdeném a drámát, hogy most fel kell hívjam Billingtonékat, amikor mennyei illat csapja meg az orromat. Cindy kezében megpillantok egy McDonald’s-os zacskót. - Ugye, azt nekem hoztad? Majd éhen halok. Elmosolyodik, és átnyújtja a zacskót. - Tudtam, hogy nincs itthon semmi kajád. Gondoltam, jólesne egy kis zsíros hús. Megölelném Cindyt, ha nem épp a zacskót tépném mindkét kezemmel. - Imádlak mondom neki, mielőtt bekapom az első, zsíros falatot. - Na, soha nem mondtad, miért van itt szükség rám. Mi történik? - Fel kell hívnom Billingtonékat - válaszolom, és rágás nélkül csak nyelek. Hihetetlen, de Cindy elfordítja a szemét a képernyőről, hogy rám nézzen. - Mi a francért csinálnál ilyen őrültséget? Tényleg őrültség, de egy részecske bennem beszélni szeretne velük. Na jó, egy jelentősebb részem beszélni szeretne velük. Szeretném, ha ejtenénk pár könnycseppet. Szeretném, ha azt mondanák nekem, hogy szeretnek. - Wendy Underwood miatt csinálnék ilyen őrültséget. Cindy a homlokát ráncolja. - Ki a fene az a Wendy Underwood? Most kell bedobni a bombát. - Az anyám. Nem tudom, hogy a hír vagy egy ellopott sültkrumpli miatt, mindenesetre Cindy fuldokolni kezd. Hátba vágom. - Azt hiszem, engem keres - Magyarázom. - Lehet, hogy felhívta Billingtonékat is, miután leléptem. Lehet, hogy hagyott náluk valami elérhetőséget, ha jelentkeznék. - Honnan szeded ezt? - Morgan mondta, ma délután. Megszerezte a születési anyakönyvi kivonatomat, és ez a
név volt az „anya” rubrikába írva. Az eget-földet rengető bejelentés egyáltalán nincs hatással Cindy étvágyára. Benyúl a zacskóba, és kivesz egy újabb krumplit. - És az apádat hogy hívják? - A kivonaton az áll, „ismeretlen”. - Lúzer - mondja Cindy. - Mi a fenéért gondolod, hogy a biológiai anyád keres téged? Úgy értem, elhiszem, hogy reméled, hogy... - Abban a nevadai laborban dolgozott, ahonnan a neten rám kerestek - szakítom félbe. Amiről Morgan beszélt a klubban. Biztos, hogy ő volt. Próbált megtalálni. Cindy hátrahanyatlik a dívány párnájára, és felsóhajt. - Na, és mit fogsz nekik mondani? Bármilyen jólesik most a zsíros kaja, leteszem a félig megcsócsált burgert. - Nem tudom. Csak azt tudom, szükségem van rá, hogy mellettem legyél, amikor telefonálok. Előrenyúl, megpaskolja a kezem. - Itt vagyok. Csak ne tegyél rólam említést Billingtonéknak. Biztos vagyok benne, hogy a felmenőimet nem érdekli, hol vagyok, hogy élek-e egyáltalán, vagy már alulról szagolom az ibolyát. Meghasad a szívem a Cindy hangjában lévő fájdalomtól. Igyekszik kemény lenni, mint jómagam, de a lelkünk mélyén texasi kislányok maradtunk. Iszonyatosan fájt neki, amikor az apja kirúgta. Azt hittem, hogy az a pap csupa együttérzés és megbocsátás, hát tévedtem. Remeg a kezem, amikor a készülékért nyúlok a dohányzóasztalon. Majdnem elhagy minden bátorságom, amikor újra kell tárcsázni a számot, amit évekig nem hívtam. Miközben kicsöng a telefon, szívem a torkomban dobog. Most jövök csak rá, mennyire szeretném Norma hangját hallani, sőt még Clive-ét is. Úgy látszik, mégis szeretem őket. Hiányoznak. A telefonban egy géphang bemondja, hogy a szám nem kapcsolható. Leteszem a kagylót. - Mi a baj? - kérdi Cindy felém hajolva. - Nem veszik fel? - Nem kapcsolható. Szemöldöke a magasba szökik. Nem igaz, micsoda szemöldöke van! - Elég különös. „Elég különös”, ezt nagyjából az életem minden vonatkozásáról elmondhatjuk mostanában. Cindy elszedi tőlem a telefont, és beütöget egy számot. Egy másodperccel később rájövök, hogy az információt hívja. Megadja Billingtonék nevét, az államot és a várost. Előkotrok a táskámból egy tollat és noteszt, de Cindy lerakja a telefont. - Nincsenek benne a telefonkönyvben. Elköltöztek volna? Titkosíttatták a számukat? Borzalmas gondolatom támad. Történt velük valami? Hét éven át aggódtam, hogy vajon nem izgulnak-e miattam, de az soha egyetlenegyszer sem jutott eszembe, hogy velük is történhetett valami. Meg kell tudnom. És nem csak a szülőanyám miatt érdekel. Lenne egy nagyon egyszerű módja kideríteni. Mintha csak a gondolataimba látna, Cindy elfordul tőlem. - Nem bírom felhívni őket, Lou. Ne is kérj ilyet. Meghaltam a számukra. Egy percig csendben ülünk. - Mondhatnád, hogy a hajdan volt lányuk szelleme vagy. Cindy nem mosolyodik el. - Nem viccelek, Lou. Nem bírom felhívni őket. Nem is fogom. Még több csend.
- De te felhívhatod őket, és megkérdezheted - mondja végül. - Inkább te, mint én. Ez már a második hallgatás előtt eszembe jutott, de azt akartam, hogy Cindy engedélyt adjon rá. Bármilyen önző is vagyok, nem kavarhatom fel a múltját, és nem okozhatok neki fájdalmat, ha nem járul hozzá. - Biztos vagy benne? - kérdezem. Válasz helyett Cindy benyomkodja a számot a telefonba, és a kezembe nyomja. Aztán egyből feláll, és elhagyja a terepet. A konyhába menekül, pedig tudja, hogy ott semmi jót nem talál. Mrs. Emerson második csengésre felveszi. A hangjára emlékek tolulnak fel, jó emlékek, érzem, hogy összeszorul a torkom. - Halló? - kérdezi. - Halló, Mrs. Emerson! Itt, L... Sherry Billington. Csend. A megdöbbenéstől, gondolom. Előrukkolok. - Nemrég megpróbáltam felhívni a szüleimet, de nem kapcsolhatók. Felhívtam a tudakozót is, de nincs meg a számuk, legalábbis Havenben nem. Nem tudja véletlenül, hol lehetnek? Még több csend. Már arra gondolok, hogy leteszi. - Mrs. Emerson? - Jól vagy, Sherry? - szólal meg végül reszkető hangon. - Senki nem tud rólad semmit, amióta eltűntél a szalagavató éjszakáján. Bűntudat. Feltör a mélyből, és elnémít. Nem Billingtonék tehetnek arról, ami történt. Fel kellett volna hívnom őket. Legalább egy levelet küldhettem volna nekik, hogy jól vagyok... de ostobán azt hittem, hogy eltörölhetem a múltat, és mindent elölről kezdhetek. Most a múlt kezd utolérni. Mégpedig szédítő sebességgel. - Tudom - suttogom. - Sajnálom. Mozgást hallok, mintha Mrs. Emerson leülne. - Rossz hírem van a szüleidről, Sherry. Most nekem kell leülnöm, de már ülök, úgyhogy inkább felállok. Megint kalapál a szívem. - Történt velük valami? - kérdezem. Kis szünet után sóhaj. - Nem tudom, Sherry. Senki sem tudja. Egyszerűen felkerekedtek és eltűntek egy éjszaka, úgy két évvel ezelőtt. Mindent magukkal vittek, és eltűntek. Üresen áll a ház. A tulajdonukban volt, és soha nem láttunk rajta „eladó” feliratot, úgyhogy talán visszajönnek. Clive és Norma kiszámítható emberek voltak. Nem spontánok. Nem impulzívak. Nem tudom elképzelni, hogy csak úgy összecsomagoltak, és az éjszaka közepén otthagyták a házat anélkül, hogy valakinek is egy szót szóltak volna róla, mit csinálnak és miért. Valami nem hagy nyugodni. Valami, amit Morgan mondott. Hogy a vér szerinti anyám is két éve tűnt el a nevadai laborból. Ő is csak úgy felkerekedett, és távozott, anélkül hogy bárkinek is bejelentette volna. Legalábbis a munkatársai közül senki nem tud róla. Véletlen egybeesés lenne? Nem hiszem. - Megadná Billingtonéknak a számom, ha véletlenül előkerülnek? - Természetesen, édesem - mondja Mrs. Emerson. Mindig „édesemnek” nevezett, ettől megint összeszorul a torkom. Megadom neki a mobilszámomat. Azt, amelyikbe korábban betápláltam, hogy utasítsa el a hívásukat. - Köszönöm, Mrs. Emerson. - Már majdnem
leteszem a kagylót, amikor újra megszólal: - Nem tudod, hol van Cindy? Csendben maradok, ami nem egy okos húzás. Elárulja, hogy tudom, hol van, csak nem akarok beszélni róla. - Kérlek - suttogja Mrs. Emerson -, mondd meg, jól van? Elemészt a bánat. Kérlek, csak annyit árulj el, jól van-e. Visszaélek Cindy bizalmával, ha válaszolok neki? Mrs. Emerson hangja tele van fájdalommal. Nem ilyen a hangja valakinek, ha tényleg hátat fordított az egyszem gyerekének. Ez egy kétségbeesett anya hangja. - Meg kellett volna mondanom az apjának, hogy nem vonhatja meg tőle a szeretetét csak azért, mert nem az lett belőle, amit szeretett volna. Nem lett volna szabad elengednem. Hallom, ahogy Cindy csapkod a konyhában. Azt hiszem, nagyon igyekszik, hogy ne hallja, amit mondok. Próbálja elterelni a saját figyelmét, hogy ne essen kísértésbe, és ne kezdjen el hallgatózni. - Jól van - mondom. - Itt van velem. - Hála istennek! - Mrs. Emersonból felszakad a sírás. - Halálosan aggódtam miatta. Mit mondhatnék még? Semmit. Mrs. Emersonnál van a labda. - Beszélhetnék vele? Hezitálok. - Kérlek - könyörög. Átmegyek a konyhába Cindyhez, aki az üres spájzt vizslatja, és a markába nyomom a készüléket. - Beszélni akar veled. - Aztán kimegyek, vissza a nappaliba. Felhangosítom a tévét, mert ez nem tartozik rám. Egy óra múlva megállapítom, hogy szerencse, hogy jól keresek, mert Cindy az összes egységemet felzabálja. Amikor bejön és leül mellém a díványra, a dohányzóasztalra téve a készüléket, vörös a szeme és folyik az orra. - Haragszol rám? - kérdezem. Cindy a pólója ujjába törli az orrát, és megrázza a fejét. - Nem. Tudod, hogy beszélni akartam vele. Csak nem tudtam, hogy ő akar-e velem beszélni, és ha az derült volna ki, hogy nem, megint meghaltam volna. Átkarolom Cindyt, és magamhoz húzom. Levegőért kapkod, és eltol magától. - Összetöröd a bordám, nem bírod felmérni, milyen erős vagy. Hirtelen magam előtt látom, ahogy Terryt lenyomtam az éjszaka és fölé másztam. A gyönyörtől rándult meg az arca, vagy a fájdalomtól? Jaj, Cindy. Vissza az eredeti témához. Felé fordulok. - Ne haragudj! Csak meg szerettelek volna vigasztalni. Már megint az ujjába törli az orrát. Ott egy egész doboz zsebkendő az asztalon, de nem akarok most ezen vitatkozni. - Jól vagyok. Legalább anyámmal újra beszélünk. Megadtam neki a számom. Azt mondta, megint hívni fog. Nem akarom tőle megkérdezni, de valahogy mégis furán venné ki magát, ha nem kérdezném meg. - Mi van apáddal? Vele is beszéltél?
Újabb sírásroham. Meg kellett volna maradni a furcsaságnál. De most legalább nyugodtan odanyúlhatok a zsebkendős dobozért, és a kezébe nyomhatom. - Nem - válaszolja. - Még mindig úgy tesz, mintha nem léteznék. - Cindy kivesz egy zsebkendőt, és kifújja az orrát. Összegyűri és a dohányzóasztalra dobja. Megint vissza kell magam fognom és a lényegre figyelnem. - Az a szomorú, hogy tényleg szeretnék vele beszélni. Szeretnék neki megbocsátani azért, amit mondott nekem meg amit csinált velem. És anyámnak is meg szeretnék bocsátani, hogy csak úgy hagyta. Szánalmas vagyok? Óvatosan Cindy köré fonom a karom, és magamhoz húzom. - Nem, barátom, épphogy bölcsebb férfivá tesz, mint a saját apád, és erősebb nővé, mint az anyád. Mindketten tanulhatnának tőled. - Pontosan, tanulhatnának - csuklik Cindy. Feláll, és megint a konyha felé trappol. - Ámen - teszem hozzá a forma kedvéért, és a nyomába szegődöm. Cindy feje az üres hűtőmbe dugva, mire utolérem. - Vigyázz, mit mondasz - figyelmeztet. Én vagyok az egyetlen, akinek meg van engedve, hogy szidja a szüleimet. És mi a fenéért nincs soha semmi a hűtődben? Éhen halok. Ha Cindy elkeseredik, leesik a vércukra, és ha nem kap gyorsan enni, hajlamos valakit eltenni láb alól. És most én leszek az a valaki. - Üljünk be valahová! Sült hús és pia, mit szólsz? Cindy bevágja a hűtőajtót, és az utóbbi órában először rám mosolyog. - Mondasz valamit.
TIZENÖTÖDIK VALLOMÁS A befolyásomon kívül eső körülményeknek köszönhetően kénytelen voltam megtanulni, hogy a hazugság gyakran jótékonyabb, mint az igazság. Ha az emberek megtanulnának jól hazudni, boldogok lehetnének. Két almamartinivel, két steakkel és egy hatalmas, dekadens csokis alkotással később - amit Cindy-vel elfeleztünk - ernyedten ülünk Brooklyn legnagyobb steakhouse-ában. Túlságosan tele vagyunk ahhoz, hogy beszélgessünk. Cindy biztosan az anyjára gondol, és a korábbi beszélgetésükre. Nekem annyi minden jár a fejemben, nehéz egyetlen dologra koncentrálnom. Mi történt a Kutyaleheletűvel? Megöltem? Vagy ma éjjel megint jön egy rémálom? Kipillantok az ablakon az utcára. Lehet, hogy most is ott van és engem les. Nem akarok erre gondolni. És arra sem, hogy egész nap nem csörrent meg a mobilom. Igyekszem lerázni magamról a bekúszó kétségeket - amikor Sherry Billington voltam, az egész életem így telt. Hová tűnhettek Billingtonék? Hol van Wendy Underwood? És miért nem hív Terry? - Nem hívott, igaz? Cindyre pillantok. - Ennyire látszik? Szomorúan mosolyog rám. Az a fajta mosoly, amitől jobban kellene éreznem magam, fogalmam sincs miért. - Úgy nézel, mint aznap, amikor hazavitted azt a kóbor macskát. Clive és Norma megengedték, hogy megtartsd, erre másnap megszökött. - Az a francos macska is az ágyamban aludt, mielőtt másnap otthagyott volna. Csörög a mobilom. Nagyot ugrik a szívem. Sűrű volt ez a huszonnégy óra. Hagyom, hogy hármat csengjen, mielőtt felveszem. Nyugodtan, összeszedetten beszélek. - Szia, Lou, Terry vagyok. Ha a férfi, akivel a hajnali órákban szeretkezem egy cetlit hagy reggel aláírva, és aztán bemondja a nevét a telefonba, az nem jó jel. - Melyik Terry? Nevet. - Sűrű napom volt. Csak most tudtalak hívni. Mit csinálsz? - Cindyvel a Pete-ben ülünk Brooklynban, és azon elmélkedünk, nagyon ciki-e, ha kigomboljuk a nadrágunkon a legfelső gombot. Megint nevet. - Érted jöhetek és hazavihetlek? Persze Cindyt is. Furcsa, hogy az ember szupermodell, millió és millió férfi vágyik rá, a tizennégy éves fiúk izzadtan álmodoznak róla, és mégis úgy érzem, hogy soha nem volt még kapcsolatom férfival. Végül is tényleg nem volt még, nem igazán. - Végeztünk a kajálással, Cindy lehet, hogy siet. Szünet. Nem számított rá, hogy visszautasítom az ajánlatát. - Bekapcsolhatom a szirénát az El Caminóban, és tíz perc alatt ott vagyok. A szüleimnél
vacsoráztam. A szexre jó vagyok. Szülőkkel találkozni nem vagyok elég jó. Érzem, hogy teljesen rá fogok erre parázni, úgyhogy inkább leállítom magam. - Tíz perc - mondom, és kinyomom a telefont. Cindy helyeslően bólogat. - Azt hiszem, végre megtanultál a férfiakkal bánni, Lou. Rendesen helyre tetted. - Jó, hogy emlékeztetsz rá, hogy a szívem mélyén még mindig parázok - dörmögöm. Terry hazavisz minket. Még a szirénát is bekapcsolja. Színészkedve tapsol. - Ó, gratulálok. De bocs, én eltűzök. Jobb, ha kettesben vagytok. Már veszi is a kabátját. - Várj - erősködöm. - Nem kell lelépned. Egy irányba megyünk, ne bolondozz. Még mindig be van dagadva a szeme, és nem tudom, mi van a szemöldökébe kenődve. Nem megyünk egy irányba. Találkám van valakivel, és máris késésben vagyok. Cindy szerelmi élete kezd izgalmasabban hangzani, mint az enyém. Most kit akarok átverni? Mindig is izgalmasabb volt, mint az enyém. - Ugyanaz a csirke, akivel a múltkor voltál? Szigorúan néz rám. - A leszbikusok nem nevezik magukat „csirkének”. Mi nők vagyunk... vagy alkalomadtán férfiak. - Ő a pasi, igaz? Megint villámot szór a szeme. - Nagyon szép nő, ha mindenáron tudni akarod. Néha zavarba jövök miatta. Itt a tökéletes alkalom, hogy felhívjam kicsit Cindy figyelmét a saját külsejére. - Remek, arányos testalkatod van, Cindy. Előkelő vonások. Egy kis erőbedobással iszonyú jól nézhetnél ki. Ha hagyod, hogy kicsit dolgozzam rajtad, minden nő a lábad előtt fog heverni. Elpirul. Cindy feláll a székéből. - Ezt valami bóknak szántad, Lou? Egy lány, akinek gyantáznia kell az arcát, és akinek az újsütetű jolly joker szeretője egy fecnit hagy reggel, ne akarja senkinek se megmagyarázni, hogyan kell meghódítani a másikat. Cindy kimasírozik, és nemcsak a számla marad rám, hanem egyedül is maradok. Megérdemeltem. Cindynek soha nem volt önbizalomhiánya a külseje miatt. Nem érdekli őt a külső. Sokkal inkább az emberek természete. Ezért is volt mindig a legjobb barátnőm. A Sherry-évek alatt is. Jó pár dolgot tanulhatnék tőle. Jól jönne még egy ital, felpillantok a pincért kutatva. Egy nagy pohár vízzel jön szembe, bőrdzsekiben, ráeszmélek, hogy soha nem leszek képes figyelmen kívül hagyni az emberek megjelenését. Felszínes lettem. Ez a szomorú igazság. Terry a szemközti székre csusszan. Körbepillant. - Hol van Cindy? Azt hittem, ő is itt lesz. Egy pillanatra rossz érzésem támad. Mintha Terry félne velem kettesben maradni. De a tegnap éjszaka után? Már megint hülye vagyok. A magammal kapcsolatos kétségek még mindig meg tudnak hülyíteni. Általában csak egy hosszú pillantást kell vetnem magamra a tükörben, és kijózanodom.
- Találkája volt. Épp lekésted. Féloldalra billenti a fejét, és megdörgöli a vállát. Megrándul az arca. - Muszáj veled munkáról beszélnem, úgyhogy talán jobb is, ha nincs itt. Munkáról? Muszáj rögtön ezzel kezdenie? Nem adhatna előbb egy csókot, egy mosolyt, valami kis jelet, hogy óriásit szeretkeztünk tegnap éjjel - nem is, ma reggel? Mivel az igazi kapcsolatok terén kezdő vagyok, ugyanazt a „nem történt semmi tegnap este” játékot játszom, mint ő. - Látták valamelyik kórházban azt a vadállatot, akit tegnap felgyújtottam? Terry megrázza a fejét. - Nem, sehol. Ahhoz foghatót, akit mi keresünk, sehol. Csalódott vagyok. - Lehet, hogy elrejtőzött valahol, és meghalt. Elég rendesen megégettem. Az asztal túlsó feléről rám néz, hosszú pillás, kék szeméből hiányzik a türelmetlen vágy, amit már odaképzeltem. - Nem halt meg, Lou. Amikor ma reggel kimentem az épületből, Gus, a portás, a járdán sepregetett. Méltatlankodott, hogy olyan a járda, mint valami fodrászüzlet padlója. Hogy valakinek épp itt támadjon kedve hajat nyíratni! És tényleg a járdát mindenütt haj borította. Mintát vettem egy zacskóba, és bevizsgáltattam a laborunkban. A félig nyers hús, amit vacsorára ettem, most felfordul a gyomromban. Nem Kutyaleheletű szőre borította a járdát. Mi van, ha a laborban rájönnek, hogy az enyém? Hogy fogom nekik megmagyarázni? Miközben az életemet mentettem, megálltam megújítani a frizurámat? - Ezért akartál találkozni velem? Abban reménykedem, hogy a kérdésem más irányba tereli a szót. Nincs ilyen szerencsém. - Csak most, este tudtam beszélni a laborral. Egész délután a kórházban voltam. Lou, kibaszott furcsa ez az egész. A laborvizsgálat szerint a járdán farkasszőr volt. Legalább nem azt mondta, hogy farkasszőr az én hajammal kombinálva. Ahelyett, hogy megkönnyebbülve felsóhajtanék, előredőlök, és az asztalra könyökölök. - Mondtam neked, hogy farkasembernek képzeli magát. Az álarc, amit visel, valószínűleg farkasszőrből van. Valahol olvastam, hogy a lycantrophiások gyakran farkasszőrrel stimulálják a saját átváltozásukat. Terry előrenyúl, elveszi a vizespoharamat, beleiszik és visszateszi. - Ezt mondta a profilt készítő pszichológus is. Borsózik tőle a hátam. Hát ha még tudná, hogy a tegnap éjszakát is egy vérfarkassal töltötte. Bűntudatom van, amiért megtévesztem. De a szeretők állandóan hazudni szoktak egymásnak, vagy nem? Például, hogy hűségesek-e, házasságban élnek-e... hogy emberek-e. - Remélem, legalább lelassítottam, ha meg nem is öltem. Még elképzelhető, hogy orvosi ellátásra lesz szüksége valamikor. Legalábbis reménykedhetünk benne. Azért voltál egész délután a kórházban, igaz? Ellenőrzést végeztél? Terry tekintete félresiklik. A vizespoharamat bámulja, mintha a világ minden titkát onnan szeretné kiolvasni. - Az az igazság, hogy eltört néhány bordám, és azért kellett orvoshoz mennem. Elakad a lélegzetem. - Mi történt? Megsebesültél munka közben? Elpirul. - Nem, nem munka közben.
Tudom, hogy vannak fivérei. Azt mondta, hogy a szüleinél van, amikor telefonált. - Hadd találjam ki! - heccelem. - Egy baráti mérkőzés a fivéreiddel halálos küzdelemmé fajult. Elmosolyodik, és megdörzsöli a vállát. - Tegnap éjszaka tört el a bordám, Lou, pontosabban, azt hiszem, már ma reggel volt. Próbálom felfogni, amit mond. Ma hajnalban együtt voltunk. Hirtelen bevillan a kép, ahogy oldalba lököm a könyökömmel. Úristen! - Megsebesítettelek. Nevet, mintha semmiség lenne, de az én szempontomból ez egyáltalán nem kis semmiség. Cindynek igaza volt. Ijesztően erős vagy. Ég az arcom. Azt reméltem, hogy egész nap a frenetikus szex jár az eszében, ehelyett kénytelen volt a bordáit röntgeneztetni a klinikán. Amennyire tudom, egyik korábbi szeretőm sem végezte eddig másnap a kórházban... bár tulajdonképpen, soha nem maradtam velük annyi ideig, hogy ez kiderüljön. Most én bámulom a vizespoharat ugyanazzal az odaadó érdeklődéssel, mint Terry egy perccel ezelőtt. - Ez rendkívül izgató lehet. Megint nevet. - Menjünk! Hazaviszlek. Kénytelen vagyok elismerni a bátorságát. A felszabadult szex velem nyilvánvalóan veszéllyel jár. És Terry hajlandó újra kettesben maradni velem, de hajlandó lesz-e le is feküdni? Terry feláll. Én megragadom a neszesszert és a kabátomat. Kisétálunk a steakhouse-ból. Terry El Caminója még meleg, ami jó hír, mert úgysem lenne hajlandó most a karjában melegíteni. Az utasülés mellett műanyag fólia és szigetelőszalag helyettesíti az ablakot. Azt hittem, hogy az elmúlt éjszakának volt néhány ragyogó perce. Ez a ragyogás egyre többet veszít a fényéből. Nem beszélünk. Nem tudom, mit mondhatnék a védelmemben. Terry kis idővel később leparkol az épületünk előtt. Lehet, hogy csak nekem esett jól az éjszaka? Először volt életemben orgazmusom egy férfival. Felhívjam magamhoz, vagy ezzel csak kiteszem magam az elutasításnak? - Most már szó sem lehet a tegnap éjjel megismétléséről, ugye? - Na, tessék, nem bírtam ki, jöhet a visszautasítás. A keze meleg a nyakamon. Ránézek. Arra várok, hogy magához vonjon és megcsókoljon. Ehelyett azt mondja: - Talán, ha a sebek begyógyultak. Rossz vagyok az ágyban. Erre senki nem jönne rá a külsőm alapján. Még én sem. - Nem láttam rajtad, hogy nem élvezed. Terry megszorítja a nyakam. Nem grimaszolok tőle. Ő tud egyszerre erős és gyöngéd lenni. És én miért nem? - Nem is állítottam ilyesmit, Kinipski. A törött bordák és kisebb zúzódások dacára egész nap rád gondoltam. Melegség önti el a gyomrom, aztán lejjebb vándorol. - Szóval nem voltam olyan rossz?
Nevet. - Elképesztő voltál. Csak nem vagyok elég jó formában ahhoz, hogy most bevállaljak veled még egy menetet. Előbb meg kell erősödnöm. Terry erős. Mégis kivel kellene lefeküdnöm? Supermannel? Létezik egyáltalán Superman? Egy időben azt hittem, hogy vérfarkasok sem léteznek. Azóta sok mindenre rá kellett jönnöm. - Van még egy indok, ami miatt vissza kell, hogy fogjuk magunkat, Lou - mondja Terry komoly hangon. Remélem jelentős ok, vagy egy életre traumatizált leszek. - Hallgatlak. Hüvelykujjával végigsimít a nyakamon, amibe beleremegek. - Amit a személyes érintettségről mondtam, azt komolyan gondoltam. Nehezebben tudom végezni a munkám, ha az érzelmeim befolyásolnak. Amíg el nem fogjuk ezt a rémet, azt hiszem, jobb, ha nincs szeretkezés. - Úgy érted, hogy egymással vagy senkivel? - Na, ez az a reakció, ami már Sherry Billington-ként is jellemző volt rám. Tréfára fogni, amikor valaki az érzéseimbe gázol. Összehúzza a szemöldökét. - Csak egymással. - Na, ezt jó hallani. - Azt hiszem, itt az ideje, hogy kiszálljak az El Caminóból. Körülbelül ennyi ideig vagyok képes klasszul viselkedni, még egy perc, és Sherry veszi át az uralmat, az összes bizonytalanságával és kétségével. Hálás lehetnék Terrynek, hogy alkalmat ad a lelépésre. Egyáltalán nem jó ötlet, hogy egy vérfarkas egy rendőrrel szűrje össze a levet. Már ha életben akar maradni. A kilincsért nyúlok. - Lou - Terry érintése megint gyöngéd, ahogy megfogja a karom. Visszahúz és megcsókol. Ha ezt búcsúcsóknak szánta, annak túlontúl jó volt. - Csak még jobban összetöröd a szívem fújom az arcába. Felkacag és elhúzódik. - Nem lesz kis feladat ellenállni neked, Kinipski. - Ezt jól látod... - és feltett szándékom, hogy megbánja még Terry, hogy a szex helyett a munkát választotta. Kinyitom az ajtót, és kiszállok. Terry követni fog a tekintetével, amíg az épülethez nem érek. Az épület nagyon biztonságos. Kamerák jelzik éjjel-nappal a portásnak, ki jön és ki megy, és nem engednek be senkit, aki nem a házban lakik. Mivel biztonságban vagyok, engedélyezem magamnak, hogy riszáló léptekkel közelítsem meg a bejáratot. Cindy még mindig a találkáján van, úgyhogy nem pakolhatok ki neki, és egyelőre a bocsánatkérés is elmarad, amiért növelni akartam a saját nemünkre gyakorolt vonzerejét. Lezuhanyozom, és bedőlök az ágyba. Ha egy lánynak rendszeresen rémálmai vannak, az elalvás nem tartozik a nap kedvenc pillanatai közé. Egy óra forgolódás után végre elalszom. Az ébresztőórám hangjára ébredek. Kinyújtom a kezem, hogy lekapcsoljam, de valaki megelőz. Felülök, torkomba fojtva a sikoltást. Cindy gubbaszt az ágy szélén. - Szükségem van a segítségedre. Lenyelem az elfojtott sikoltást, kisimítom a szememből a hajam, és megigazítom a gombócba gyűrt takarót. - Cindy, azért adtam neked kulcsot, hogy ha szükség van rá, az emberi társadalom képviselőjeként be tudj avatkozni az érdekemben, és nem azért, hogy kedved szerint ki-be járkálj. Mi van, ha nem vagyok egyedül?
Elmosolyodik. - Hallgatóztam a monitoron keresztül. Nem hallottam semmi extra lélegzést vagy horkolást. Mielőtt lefeküdtem, bekapcsoltam a monitort, ha rémálmaim lennének. Csak azt nem szabad elfelejtenem, hogy kikapcsoljam, amikor nem vagyok egyedül... és terveim szerint nem leszek egyedül. - Aha, és mire lenne szükséged? - Gondolkoztam azon, amit tegnap este mondtál... Cindyre vall, hogy nem hagyja annyiban a dolgot. Többek közt azt csodálom benne, hogy kiáll az elveiért. - Visszaszívom, amit mondtam neked. Már bocsánatot akartam kérni érte. Úgy vagy gyönyörű, ahogy vagy. - Tudom - szólal meg Cindy. - De tegnap este figyeltem, hogy a barátnőmet mindenki megbámulja, és arra gondoltam, a pokolba is, nem fogok belehalni, ha kicsit kiszedetem a szemöldökömet. - Az anyját! Ki ez a nő, hogy hajlandó vagy érte a szemöldöködet is szedetni? Találkoznom kell vele! Cindy megrázza a fejét. - Egyelőre jobb, ha nem. Előbb szeretném látni, hogy működik-e egyáltalán a dolog. Az utóbbi időben nem nagyon jöttek be a szerencseszámaim. Ő legalább többes számról beszélhet, hol szerencséje volt, hol nem. Engem sem kegyelt a szerencse mostanában. - Rendben, azonnal nekilátunk. Hozom a csipeszt és a vazelint. - Szexisen hangzik - Cindy csavargatja egybe-szemöldökét. - Amúgy, miért vagy te ma reggel egyedül? Terry hazahozott tegnap este, vagy nem? Túl korán van még hozzá, hogy nekifogjak a beszámolómnak, hogyan vertem meg Terryt az ágyban. - Tegyél fel kávét, amíg hozom a szerszámokat! - és felállok, hogy kimenjek a szükséges eszközökért. - Van még a dobozban kávé, ugye? - Nincs, de hoztam valamennyit magammal - válaszolja Cindy a konyhába menet. Mindjárt kész lesz. Hozok neked egy csészével. Amíg Cindyt kettesben hagyom jól elrejtett hiúságával, eldöntöm, hogy arckezelésre lesz szüksége, és lehet, hogy manikűrre és pedikűrre is. Attól függ, meddig bírja. - Na, már itt is van, finom, forró - mondja Cindy, ahogy belép a hálószobába, két gőzölgő bögrével a kezében. - Gondolom, a fürdőszobában csináljuk, a spotlámpák alatt. - Jól gondolod. Gyere, ülj a vécé tetejére, mindjárt kezdjük. - Azért tudod, ugye, hogy ezt magamnak is meg tudnám csinálni? - ül be Cindy a spotlámpák alá. - Persze, meg tudnád, csak nem fogod. - Iszom egy korty kávét. - Jobban érzed magad, ha valaki rád kényszeríti a higiéniát. Emlékszem, anyádnak kiabálnia kellett veled, hogy egyáltalán hajlandó legyél megmosni a fogadat, amikor nálatok aludtam. - Téged meg állandóan csak a megjelenésed izgatott már akkoriban is, amikor olyanod még nem is volt - mondja Cindy a vécé tetejére huppanva. - Mindig is Barbie szerettél volna lenni. Leteszem a bögrét a mosdótál szélére, felveszem a csipeszt és a vazelint, és Cindyhez
fordulok. - De legalább nem akartam Barbie-t behálózni. A szüleidnek kapcsolniuk kellett volna, amikor én Barbie-val és Kennel, te meg Barbie-val és Midge-dzsel játszottál, aki most, hogy így belegondolok, nyilvánvalóan leszbi volt. Cindy felém fordítja az arcát, és bevazelinezem a szemöldökét. - Midge egyszerűen csak fiús volt, és nem leszbikus. - Ja, persze. - Néhány szeplőtől és két lófaroktól még nem lesz valaki leszbikus. Bár az igaz, hogy az én Midge-em kifejezetten rajongott Barbie-ért. - Tudom, elcsábította az én Barbie-mat, amikor a tied nem nézett oda. Cindy felkacag, azt hiszem, ma délelőtt utoljára.
TIZENHATODIK VALLOMÁS Van egy kis igazság, amit a nők nem szeretnek bevallani. Egy férfi miatt érezheted magad jól, azután érezheted magad rosszul, de csak addig, míg egy másik miatt újra jól érzed magad. Cindy pár óráig engedte, hogy kínozzam, aztán meggyőzött, hogy pattanjunk le a kedvenc leveses salátabüfénkbe ebédelni. Már majdnem végeztünk a kajálással, amikor észreveszem, hogy Cindy egyfolytában a terem vége felé pislog, aztán a tekintete mindig visszatér hozzám. Ez így megy egy pár percig, mire végre kirántom magam az étel okozta passzivitásból, és én is hátrafordítom a fejem, hogy megnézzem, mi zajlik ott. Stefan ül az egyik asztalnál Nemtudomanevét Natasával. Kávéznak. Csodás. Rúgj belém, amikor a padlón vagyok. Rájövök, hogy emiatt nem szólt nekem Cindy, hogy itt vannak. - Abbahagyhatod a pislogást - mondom neki. - Látom őket. És az egyetlen dolog, ami jókedvre deríthet, ha gúnyt űzünk belőlük. - Lou - figyelmeztet Cindy -, ez kábé általános iskola ötödik osztály. Biztos vagyok bennem hogy csak a munkáról beszélgetnek, úgyhogy felesleges felhúznod magad. - Munkáról - fújtatok -, nevezzük inkább kibékülésnek. Miért van már megint rajta az a ronda narancssárga sapka? Tudja, hogy utálom! Cindy vállat von. - Lehet, hogy fázik a feje. Tél van, ő meg kopasz. - Nem kopasz, borotválja a fejét - replikázok. - Legalábbis azt álltja - mondja Cindy. - Különben is gúnyolódni akartál rajta, vagy nem? Cindy azért ennél már jobban ismerhetne. - Á, igazából csak Natasán akartam köszörülni a nyelvemet. Cindy hátradől és sóhajt. - Hagyd őt, Lou. Ha lenne időd jobban megismerni, rájönnél, hogy rendes lány. A megállapítás azonnal felkelti a kíváncsiságomat. - Mikor volt neked időd őt jobban megismerni? Cindy a szalvétát buzgerálja, aztán megtörli a száját. Épp meg akartam neki mondani, hogy a salátaöntet lefolyt az állára, de végül is ahhoz képest, hogy tegnap a takony a szemöldökébe kenődött, a salátaöntet már igazán nem vészes. - Együtt dolgoztunk, emlékszel? Téged nem nagyon szeret, mert lekezeled. - Nem kezelem le - vitatkozom. - Különben is, hogy legyek kedves egy nővel, aki az orrom alá dörgöli, hogy lefekszik a pasimmal. Cindy szemöldöke a magasba emelkedik. Igazán jól sikerült a művem. Ragyog a bőre. Megcsinálta a haját, és tényleg elsöprő lett. - A te pasid? Mintha azt mondtad volna, hogy azért nem mélyíted vele tovább a kapcsolatot, mert már mindenki pasija volt, csak a tiéd nem.
Stefan és Natasa csak egyetlenegyszer feküdtek le. Egyéjszakás kaland volt. Lehetnél egy kicsit több részvéttel iránta. A kettes számú rúgás. Méghozzá a legjobb barátnőmtől. Cindynek tényleg van érzéke a prédikáláshoz. Úgy látszik, örökölte az apjától. Pillanatnyilag én is az egyéjszakás kaland kategóriába tartozom, még ha Terry azt állítja is, hogy nem ezt a sorsot szánja nekem. Honnan tudjam, hogy nem ezt mondja minden nőnek, akivel lefekszik. Lehet, hogy csak azért mondja, hogy ne idegenítsen el magától teljesen, amíg egy közös ügyön kell dolgoznunk. Na jó, egy csepp együttérzésbe még nem fogok belehalni. Natasára pillantok, és azt látom, hogy éppen engem néz. Legszívesebben kiegyenesednék és fújnék. Ehelyett mosolygok, és integetek neki. - Látod, milyen kedves vagyok - szűröm a szavakat a fogaim közt. Stefan is engem bámul. Mond valamit Natasának, felemeli a poharát, és feláll az asztaltól. Egy pillanat múlva arra leszek figyelmes, hogy mindketten felálltak, és az asztalunk felé tartanak. - A francba - dünnyögöm. - Azt mondtad, kedves leszel - emlékeztet Cindy. Ezt akkor mondtam, amikor a távoli jövőről beszélgettünk. Mától számítva, mondjuk húsz év múlva. Viszont úgy érzem, tartozom Cindynek, amiért hagyta, hogy ma egész reggel kínozzam. Az igazság az, hogy kevesebb fájdalommal is meg lehetett volna oldani a dolgot. Rajta vezettem le a Terryvel kapcsolatos frusztrációmat. - Sziasztok - majdnem kiabálok, amikor Stefan és Natasa az asztalunkhoz érnek. Mindketten visszahőkölnek, mint akik megütköztek valamin. Úgy döntök, hogy a helyzet akár szórakoztató is lehet, még ha csak egyedül engem fog mulattatni. - Üljetek le - invitálom őket. - Micsoda meglepetés, hogy épp veletek találkozunk itt össze! Ettetek már? - Nem, vagyis igen, szóval korábban már ettem - mondja Stefan, és leül velem szemben. -Natasával csak kávéztunk. Megkértem őt, hogy vállaljon be egy síelős fotózást Vermontban. Stefan tudja, hogy utálok fázni, és a havat sem szeretem igazán. Texasi vagyok, és Havenben szinte soha nem havazott. Akkor most miért bosszant, hogy nem engem kért meg? Normál körülmények között nem zavarna. Nem vagyok biztos magamban. - Jól hangzik - szavaimból mintha kezdene kiveszni az iménti lelkesedés. - Tényleg? - kérdez vissza Stefan. - Lou, te utálod a hideget meg a havat. - Az igaz - vallom be. - De Vermont gyönyörű. - Tényleg az - szólal meg Natasa. - Imádok síelni. És ismerek ott egy tökéletes kis fogadót, ahol megszállhatnánk. Ismerem a tulajokat. Nekik is Oroszországban vannak a rokonaik, mint nekem. - Jól hangzik - kezdi rá Cindy is. - Lenne rá mód, hogy én sminkeljem a lányokat? Szívesen betársulnék. Stefan nem válaszol azonnal. Néhány másodpercig némán bámulja Cindyt. - Te máshogy nézel ma ki - szólal meg végül. - Soha nem tűnt fel eddig, milyen pompás az arcszerkezeted.
És milyen nagy és kifejező a szemed. Cindy pillog egy kicsit. - Köszi Stefan. Szóval jöhetek? Lehetséges, hogy a bájosságról megfeledkezve tátva maradt a szám? Még soha nem láttam Cindyt flörtölni. Főleg nem férfival. - Hogyne. Beveszlek a csapatba - feleli Stefan. - Hát te, Lou? Lenne kedved csatlakozni? Biztos vagyok benne, hogy a megrendelő repesne az örömtől, ha vállalnád. Na, most kell eldöntenem, hogy tényleg menni akarok, vagy csak arra vágytam, hogy hívjanak, hogy ne érezzem magamat mellőzve. Ma nem álmodtam a Kutyaleheletűvel. Lehet, hogy tényleg meghalt? - Mikor? - kérdezem. - Néhány hét múlva. Az elég idő rá, hogy kiderüljön, végleg elmúltak-e a rémálmok, és hogy Kane-nek sikerül-e többet megtudnia Wendy Underwoodról. - Szeretném, ha jönnél - teszi hozzá Stefan. Azok a szemek. Olyan sötétek és mélyek, mint a kedvenc csokoládém. Hogy is mondhatnék nemet Stefannak? A megmentőmnek. A barátomnak. A férfinak, akinek még nem okoztam nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket az ágyban, és aki még mindig azt gondolja rólam, hogy én vagyok a legtökéletesebb nő a világon. - Oké, megyek. Hallani vélem, ahogy Cindyből és Natasából egyszerre tör fel a csalódott nyögés. További két nyugodt éjszaka után, abba a hitbe ringatom magam, hogy végeztem a szörnyeteggel. Önvédelemből tettem, és nőket gyilkolt, úgyhogy ezúttal nincs lelkiismeretfurdalásom. Furcsa belegondolni, hogy soha többé nem fogok róla álmodni. Aztán felrémlik bennem, hogy már hét éve tartanak az álmok. Ez azt jelentené, hogy már hét éve gyilkol? Aztán arra is rájövök, a díszlet folyamatosan változott az évek folyamán. Különböző városok, különböző államok. Felmarkolok egy jegyzettömböt, és tollal a kezemben megpróbálom felidézni a korai helyszíneket. Egy óra munka után felhívom Terryt, és közlöm vele, hogy mondanivalóm van a számára. Harminc perc múlva befut. Közben már szóltam Gusnak, a portásnak, hogy engedje majd be. Amikor a kopogtatásra kinyitom az ajtót, a szívem nagyot ugrik, elgyengül a térdem. Bő farmert visel, testhezálló pólóval. Iszonyú jó alakja van. Munka - emlékeztetem magam. Ez most egy munkamegbeszélés lesz. - Na, mit tartogatsz a számomra? - kérdi. Van pofája ilyen többértelmű kérdést feltenni. - Kerülj beljebb, megmutatom. Hátat fordítok, és elindulok a dívány felé, ahol a jegyzettömböt hagytam. Hallom, ahogy becsukja maga mögött az ajtót, aztán odaül mellém. - Gondolkoztam ezen a gyilkoson. Visszaemlékeztem rá, hogy már hét éve álmodok róla. Más nőket is megölt. Más államokban. Szerintem, jó néhány áldozatát meg sem találták. Arra gondoltam, hogy együtt talán értesíthetjük az áldozatok családját, akik még mindig keresik a szeretteiket, és le tudunk zárni
néhány ügyet. Terry felpillant a jegyzeteimből. - Nem tudom, Lou. Ami itt áll, az elég homályos. Pontos részletekre van szükségem ahhoz, hogy más illetékességi területén kutatni kezdhessek. Arról nincs szó, hogy pontos feliratokat látnék. Még Kutyaleheletű vállán a tetoválást sem voltam képes elolvasni. - Emlékszem egy helyre, ahol a nő körül mindenütt Elvis képek voltak a falon. Olyan volt, mint valami szentély, és annyira giccses, hogy csak egy olcsó hotel lehetett. - Memphis? - találgat Terry. - Tudnád ellenőrizni, hogy történt-e ott olyan gyilkosság, ami az itteni esetekre hasonlít? Barna hajú volt. Az összes nő, akit meggyilkolt az álmaimban... ö... a látomásomban... barna volt. Terry megfeszíti a vállizmát a pólója alatt. - Az álmaidban. Ellenőrzöm. Meglátjuk, találoke valamit. Most, hogy az indok, amivel idehívtam Terryt kifújt, kezd a helyzet kényessé válni. - Kérsz kávét? Gyümölcsteát? - Kösz nem - feleli Terry, örülök neki, hogy nem kér, mert igazából egyik sincs. - Indulnom kell. Magammal vihetem a jegyzeteidet? Bólintok. - Értesítesz, ha találsz valamit, igaz? Feláll, úgyhogy én is azt teszem. - Jelentkezni fogok - mondja Terry útban az ajtó felé. Ahogy odaér, hirtelen visszafordul hozzám. - Lou, tudod, hogy még mindig veszélyben vagy, ugye? Attól még, hogy ez a torzszülött az utóbbi néhány napban nem gyilkolt meg senkit, nem múlt el a veszély. Ezt érted, ugye? A lelkem mélyén tudom. Azt hiszem, az élet éppen olyan, mint a filmekben. Amikor már azt hiszed, hogy a rossz fiú meghalt, hirtelen előugrik és letámad. - Értem - válaszolom. - Hát akkor, majd valamikor látjuk egymást. - Persze, nemsokára - igyekszik kedves lenni. - Figyeld a környezeted! Amíg nincs meg a hulla, úgy veszem, hogy ez a férfi, akit felgyújtottál, él és vadászik rád. És jobb, ha te is úgy tekinted. Sőt, igazából, akkor lennék nyugodt, ha naponta jelentkeznél nálam. Érdekes. - Mindenkivel ilyen lelkiismeretesen végzed a munkádat? A szőnyegre pillant, és beletúr a hajába, mielőtt felnéz. - Te nem csak munka vagy, Lou. Ezt te is tudod. Igen, tudom. És azt is tudom, hogy Terrynek igaza van, és vannak a szexnél fontosabb dolgok is, amivel törődnünk kellene. Szeretnék közelebb kerülni hozzá, de amíg nem tudom, hogy Kutyaleheletű meghalt, és amíg nem tudok többet arról honnan jöttem és merre tartok, jobb, ha marad közöttünk némi távolság. Sarkon fordul, és elindul a folyosón. Becsukom az ajtót, és nekitámasztom a hátam. Az ajtó hirtelen berobban, és előreesek. Cindy áll a másik oldalon tágra nyílt szemmel. Hé, mi a fene van veled, hogy itt állsz az útban? A fájdalmas duzzanatot tapogatva, ahol az ajtó fejbe vágott, válaszolok: - Mi a fene van
veled, hogy kopogtatás nélkül rám töröd az ajtót? - Bocsánat, túl izgatott vagyok - mondja, és meg sem áll a nappaliig. - Anyám telefonált. Tényleg felhívott, ahogy megígérte, és képzeld, látni akar! Azt szeretné, ha hazalátogatnék! Szédülök. És nem csak az ajtó miatt. - Hazamégy? Cindy ledobja magát a díványra. - Gondolkozom rajta. De nem fog simán menni. Nem mondta el apámnak, hogy beszélt velem. Azt mondja, hogy nem alhatok náluk. Havenben nincsenek hotelek. Van egy vegyesbolt meg egy benzinkút. És régebben volt egy borbély is. Képtelen vagyok elhinni, hogy Clive csak úgy magára hagyta az üzletét. Hogy csak úgy fogta magát, és kisétált egész addigi életéből. Leülök Cindy mellé. - Cindy, anyád szó nélkül tűrte, hogy apád kidobjon. Nem vagyok benne biztos, hogy azonnal haza kell rohannod, abban a pillanatban, ahogy ezt kiejti a száján. Nem kellene egy kicsit neki is szenvednie, ahogy hagyott téged szenvedni? Cindy arcáról eltűnik a boldog mosoly. - Ő is szenvedett, Lou. Mindketten szenvedtünk apám döntése miatt. Miért nem tudsz egyszerűen csak örülni neki, hogy látni szeretne? Tényleg, miért nem? Lehet, hogy a félelem bénít meg, hogy Cindy hirtelen elhagy? - Nem fogsz ott maradni, ugye? Látom, ahogy Cindy elméjében kigyúl a fény. - Lou - mondja gyengéden. - Soha többet nem tudnék Havenben élni. Most már ez az otthonom. Itt, veled. Egy csapat vagyunk. Csak egy rövid látogatásról van szó. Aztán jövök vissza. Megkönnyebbülve a díványpárnán nyugtatom a fejem. - Akkor utazz el. Tudom, hogy nagyon szeretnéd újra látni. Cindy hátradől mellém. - Igen, de hol fogok lakni? Senkivel nem vagyok kapcsolatban Haven-ből, és minél kevesebben tudják, hogy ott vagyok, annál valószínűbb, hogy sikerül apám elől eltitkolni a látogatásomat. Eszembe jut valami. - Figyelj, lakhatnál Billingtonék házában. Üresen áll, és még mindig megvan a régi kulcsom. Cindy az alsó ajkába harapva gondolkozik: - Nem tudom. Elég furcsa lenne. Ha ott lakna, egy kicsit körbe is szaglászhatna a házban. Talán megtudna valamit Billingtonék eltűnéséről. - Utaznod kell - döntöm el hirtelen. - És meg kell tudnod nekem, hogy Clive és Norma hagytak-e valami nyomot maguk után, hogy mégis hova mentek és miért. - Nyomozzak neked? Na, ez neki való feladat. - Igen - válaszolom. - Mikor szeretnél indulni? Vigyorog. - Holnaputánra foglaltam repülőjegyet. A vermonti fotózásig Texasban maradok, és egyenesen oda repülök tovább. Ott találkozunk. Két hét a jobb kezem nélkül. Kemény lesz. - Segítek becsomagolni.
TIZENHETEDIK VALLOMÁS Azt mondogatom magamban, hogy már népszerű vagyok. És legtöbbször el is hiszem. De ha ez így van, akkor miért menekül mindenki előlem? A rémálom most egészen más. Nincs benne nő, nincs gyilkosság. Csak ő, az összeégett, torz arcával, ahogy rám néz, a szemembe nevet, kísért. A szokásos hideg verítékben ébredek, a takaró a lábam között összecsavarodva. Hajnali négy van, Cindy elutazott meglátogatni az anyját, úgyhogy senki nincs, aki megvigasztalhatna. Kimászok ágyból, és a konyhába indulok. Az evés megnyugtat. Cindy még gondolt rá, hogy együtt bevásároljunk, mielőtt elutazott. Kicsit korábban szállt le a gépe Dallasban, és felhívott, hogy elújságolja, az anyja kimegy érte kocsival a reptérre, a tiszteletes úrnak meg azt mondta, hogy orvosi vizsgálatra kell mennie. Reménykedtem benne, hogy ma este Cindy még egyszer rám csörög majd Clive és Norma házából, de nem tette. Kinyitom a hűtőajtót, és egy sonkás szendvicsre esik a választásom. Remegő kézzel kitöltök magamnak egy nagy pohár tejet. Csak azért, mert álmomban láttam Kutyaleheletűt, még nem biztos, hogy él. Mivel ez a mostani rémálom teljesen más, mint a többi volt, az is lehet, hogy ez csak egy normális álom. Igyekszem magam ezzel megnyugtatni, míg betömöm a szendvicset és felhajtom a pohár tejet. Egy órával később a díványon tévézés közben elnyom az álom. Telefoncsörgésre ébredek. Kitapogatom a telefont a dohányzóasztalon. - Halló? - Lou, van valami elképzelésed róla, merre lehet Cindy? Stefan hangjából ítélve még nincs túl a reggeli Starbucksán. Az órámra pillantok. Reggel hét. - Van fogalmad róla, milyen korán van? - Ne haragudj, drágaság, de órákon belül fotóznom kellene, és a sminkes beteget jelentett. Az egyik modellem is hiányozni fog. Reménykedtem benne, hogy Cindy be tud ugrani. Vastag reggeli köd ül az agyamon. Talán azért, mert hajnali négykor egy rémálomra ébredtem, és beletelt egy-két órába, míg vissza bírtam aludni. - Sajnálom, de Cindy elutazott. Milyen fotózás? - Alacsony költségvetésű. Valami katalógus. Öt éve nem dolgozom katalógusba. Nem fizetnek igazán jól, és a szupermodelleknek adniuk kell magukra. - Akad az újak közt ígéretes arc? - Van néhány lány. De nagyon jól jönne nekik, ha elleshetnének valakitől néhány fogást. Nagyon trükkös. - Valaki olyanra gondolsz, aki már sok éve a szakmában van? Felnevet. Érdekel a dolog?
Semmi kedvem egész nap az álmon rágódni, vagy azon búsulni, mennyire hiányzik Cindy. Legjobb lesz, ha dolgozom, és az sem érdekel, ha a munka nem üti meg a szokásos színvonalat. - Igen, beugrok. Talán Tina eljönne sminkelni. Korrektül dolgozik. - Angyal vagy. Tudod mit, felveszlek. Útba esel. Megígértem Terrynek, hogy óvatos leszek, és biztonságosabb, ha Stefannal utazom, mintha beszállnék egy idegen taxiba. Mikorra érsz ide? - Húsz perc múlva. Uff. Biztos vagyok benne, hogy be van dagadva a szemem. Legjobb lesz, ha gyorsan felteszek magamnak egy teát, és a teástasakokkal borogatom. - Oké, viszlát akkor. A katalógusfotózás csak jót tett. Elterelte a figyelmem a problémáimról, és alkalmat adott rá, hogy órákon át a rajongó figyelem középpontjában legyek, ami egy szupermodellnél létszükséglet. Sminktippekkel láttam el a többi lányt, és megmutattam nekik néhány természetesnek ható pózt. A katalógusba a fehérneműtől a fürdőköpenyig mindenhez modellt álltam, úgyhogy a nap végére kellemesen fáradtnak érzem magam. Stefan felajánlja, hogy kapjunk be valamit együtt. Mivel nincs kihez hazamennem, örömmel elfogadom az ajánlatot. Stefan egy eldugott kis olasz étterembe visz. Látszik, hogy törzsvendég. A személyzet uralkodónak kijáró tisztelettel ugrál körülötte. A terem végében, egy romantikus asztalhoz ültetnek. Stefan bort rendel. Mi lesz ebből? - merengek. Gyertyafény, bor, egy jóképű pasas, aki nyilvánvalóan imád... Ebből csak baj lehet. Épp csak elkezdtem felfedezni, hogy érzek valamit Terry iránt. Attól még, hogy megkért rá, egyelőre kerüljük a szexet, nem kell elmenekülnöm és lefeküdnöm a legközelebbi férfival, aki feltűnik a színen. Az, hogy Stefan már jó ideje várólistán van, nem elég indok. Az ok, amiért elutasítottam, továbbra is fennáll. - Hogy mennek a dolgok Stefan világában? - kérdezem tőle. Felpillant az étlapjáról. - Egy kicsit magányosan. Úgy látszik, eljött a böjt időszaka. Megkóstolom a bort. Édes, vörös, bársonyos a nyelvemen. - Hát lehet, hogy elölről kell kezdened mindent. Szépen a legalsó lépcsőfokról feltornáznod magad - mondom szárazon. Vagy talán itt az idő, hogy komoly kapcsolatba fogj, merőben új és szokatlan módon. Stefan rám mosolyog, és iszik egy korty bort. - Csak a megfelelő nőre várok. - Lefoszlik róla a mosoly. Sötét tekintete az enyémbe forr. - És már elég régóta várok. Szükségem van még egy italra. Talán valami erősebbre. Ahogy rám néz, kétségem sem lehet felőle, én vagyok az a nő, akire vár. Nem időzíthette volna rosszabbul a támadást. Minden csinos nő levesz a lábadról - mondom neki halkan. Felemeli a poharát, és megforgatja. - El kell ütnöm valamivel az időt várakozás közben. A pilláim alól nézek fel rá. - A legtöbb férfi megelégszik a golffal. Kitör belőle a nevetés. - Imádom a humorod, Lou. A legtöbb gyönyörű nőnek nincs humora.
Mintha mindig választani kellene. Vagy szépség, vagy egyéniség, de neked mindkettő megvan. Ha még tudná, hogy mostanában időnként ehhez pofaszakáll is társul! Legjobb lesz, ha témát váltok. Évek óta érnek bennem a Stefannal kapcsolatos érzelmek, de most nincs itt az ideje, hogy próbára tegyem őket. Mindig azt képzeltem, akkor leszünk képesek egymással szembenézni, amikor az egész életünkkel szembe tudunk nézni. És az nem most van. Hat és fél éven át nem voltam képes rá. Talán soha nem leszek rá képes. Míg nincsenek meg a válaszok, hogy lássam magamat, addig biztosan nem. Megjelenik a pincér a fokhagymás kenyérrel. Stefannal húsgombócot rendelünk spagettivel. Egyszerre nyúlunk a kenyérért. Ujjaim az övét súrolják, nem lehet nem észrevenni az elektromos gerjedést. Mindig is ez volt közöttünk. Muszáj témát váltanom. Visszakapom a kezem, de természetesen már ujjaim közt a kenyérrel. - Catherine Shaw nagyon ígéretesnek tűnt ma. Gyönyörű bőre van. Rám emeli a poharát, üdvözölve a témaváltást. - Gyönyörű bőr. Kis mellek. Mondtam neki ma, ha hajlandó kicsit foglalkozni a dekoltázsával, nagyon messzire mehet. Megígérte, hogy jövő hétre időpontot kér egy plasztikai sebésztől. Stefan szavára nagyon adnak a szakmában. Néha elmerengek rajta, talán túlságosan is. Teljesen ki vagy vele békülve, hogy kés alá küldöd lányokat a karrierjük érdekében? Én nem lennék. Kicsi a melle. Na és? Miért kell, hogy ezen múljon a modellkedés? Nagyon sok nőnek kicsi a melle. Biztos vagyok benne, hogy sokan örülnének neki, ha néha reálisan kinéző embereken is láthatnának néhány ruhát. Tekintete végigsiklik rajtam. - Egyáltalán nem átlagos az alkatod, Lou. A legtöbb nő gyilkolna, hogy úgy nézzen ki, mint te. A kés jelentéktelen ár a tökéletességért cserébe. Nem mindig volt ilyen az alakom, és nem saját szántamból változott meg, mégis jobbnak látom, ha nem forszírozom tovább ezt a témát. Amikor eszembe jut, milyen volt Sherry Billingtonnak lenni, visszajön az érzés, milyen nehéz versenyezni a fotómodellekkel meg filmsztárokkal. Igazából tisztességtelen fiatal nőkkel elhitetni, hogy úgy kell kinézniük, mint azok, akik egész életükben megkapják, amit akarnak. Több bort kell innom. - Nagyon jó - mondom, miközben magasra emelem a poharam, hogy még egyet kortyoljak belőle... vagy kettőt... vagy hármat. Stefan kényeztető mosolyát ragyogtatja rám. Biztos lehetek benne, nem bánja, ha totál berúgok. Annál könnyebben élhet az alkalommal. Stefánnak jó alakja van, csak nem olyan izmos, mint Terry. Összetörném, mint egy bogarat. És mi lenne, ha csak csókolóznánk? Mit árthat egyetlen csók? Kiderülne egyetlen csókból, mit érzek Stefan iránt? Tényleg érzek iránta valamit, vagy csak túlspiláztam a dolgot? Mire Stefan kirak az épület előtt, bekísér és feljön velem a tizedikre, eléggé kijózanodok hozzá, hogy meggondoljam a csókot. A közös esténk vidám volt, játékos, pont, amire vágytam. Egy csók az egészet elronthatja. Mi lesz, ha Stefan csókja nem tetszik nekem? Néha jobb nyitva hagyni a kérdést, mint szembesülni a valósággal. Nem mintha nem lennének
referenciái. Több is a kelleténél. Jó, tehát most már biztos vagyok benne, hogy nem szabad őt megcsókolnom. Szembefordulok vele az ajtó előtt. - Jól szórakoztam. Köszönöm a vacsorát és hogy bevontál a katalógusfotózásba. Hulla vagyok. Azt hiszem, ma este jól fogok aludni. Felém hajol, és az ajtóra tenyerel. - Van nálam valami, amitől még jobban aludnál. Nem gondolod, hogy itt az ideje, Lou? Az orrom tele van a szagával, így nem lehet racionálisan gondolkodni. Megrázom a fejem, hogy felszabadítsam az agyamat. - Minek van itt az ideje? Egy ujjal végigsimít az orromon. - Te is tudod, hogy minek. Már hat és fél éve az előjátéknál tartunk. Nem vagy még kész rá, hogy belevágjunk az igaziba? Stefan hozzám simul, sötét, igéző tekintete az enyémbe fonódik - meglehetősen nehéz neki ellenállni. De tényleg megtehetem-e magammal, hogy lefekszem egy férfival, aztán két nap múlva, mintha mi sem történt volna, lefekszem egy másikkal? Nem kezdenék-e túlságosan is hasonlítani a férfiakra, ha azt tenném? Nem akarok Stefan következő hódítása lenni. És én sem akarok belőle trófeát csinálni. Ami közöttünk van, az különleges. Legalábbis én mindig annak tartottam. Minden lány arról álmodik, hogy van egy fényes páncélzatú lovagja. Az enyém Stefan volt, de a lelkem mélyén félek tőle, hogy csalódást fog okozni nekem, hogy bebizonyítja, ő is csak egy férfi. - Nem - mondom lágyan. - Nem vagyok rá kész. A barátságunk és a munkakapcsolatunk túl sokat ér nekem ahhoz, hogy összezavarjuk egy kis hempergés kedvéért. Stefan arcán elhamvad az érzéki mosoly. Nagyon komolyan nekem szegezi a kérdést: - Ki beszél itt kis hempergésről? Felnevetek és megkönnyebbülök, hogy sikerült kicsit oldani a feszültséget. - Rendben, lehet, hogy a „kis” nem a megfelelő jelző. Hallottam már egyet s mást a hőstetteidről a hálószobában. Valamelyik lánynál mindig az a téma. Megrándul az arca. - Tudod, hogy csak a megfelelő nőre van szükségem, hogy feladjam az összes rossz szokásomat. Nem fog szövegeléssel levenni a lábamról. Tudom, hogy ahhoz is ért. - Szerencsés vadászatot! Jobb belátásom ellenére, odahajolok hozzá, hogy megpusziljam az arcát. Elfordítja a fejét, és összeér az ajkunk. Egy pillanatig úgy maradunk, egyikünk sem húzódik hátra. Egymás szemébe nézünk, leereszkedik a pillája, a szája még erősebben az enyémhez tapad, és ekkor megszólal a mobilom. Hátraugrok. Isteni beavatkozás? Beletúrok a táskámba, előveszem a mobilt, és látom, hogy Cindy keres. - Ezt most fel kell vennem - mondom neki. - Még egyszer köszönöm a gyönyörű estét! Felsóhajt. - Valamikor a napokban beszélnünk kell magunkról, Lou. - Azzal hátat fordít és elmegy. Figyelem, ahogy távolodik, a mobil meg csak csörög a táskámban. Eléri a liftet, és megnyomja a hívógombot. Kinyílik az ajtó, és belép. Eltűnik a szemem elől. Elmúlik a
pillanat. Felveszem a telefont, míg a másik kezemmel ajtót nyitok. - Szia, Cindy! - Hello, mi tartott ilyen sokáig? - Te miért nem hívtál ilyen sokáig? - kérdezek vissza. - Anyámmal töltöttem a napot, csak most tudtam elszakadni tőle. Azonnal bűntudatom támad, hogy azt képzeltem, én vagyok a világ közepe Cindy univerzumában is, amikor épp hároméves szünet után anyjával találkozik. - Ne haragudj, Cindy. Hogy ment? Sóhajt. - Először kicsit erőltetetten, de a nap vége felé már együtt nevettünk, és a régi időkről beszélgettünk. Nagyszerű volt, Lou. Persze, aztán vissza kellett mennie apához, és most várhatom, hogy újra kitaláljon valami kifogást, amivel elszabadulhat otthonról, hogy újra találkozni tudjunk. Egyértelmű, hogy Cindy anyjának meg kellene küzdenie az apjával. De hát, gondolom, az ilyesmi csak lépésenként megy. - Nagyszerű, Cindy. Örülök, hogy sikerült. Egy-két pillanatig csend van. - Lou, nagyon furcsa itt lenni. A telefont a vállammal a fülemre szorítva bezárom az ajtót, és megcélzom a díványt. Haven egészen más, mint New York. Gondolom, most még kisebbnek tűnik, mint gyerekkorunkban. - Nem Havenről beszélek, Lou, hanem a ti házatokról. Semmit nem vittek magukkal. A spájz-ban még mindig ott állnak az ételek. Kétéves tej a hűtőben. A ruháik ott lógnak a szekrényben. Hátul a nyakamon feláll a szőr. - A kocsi nincs a garázsban, ugye? - Nem, az nincs ott. Ellenőriztem, miután láttam, hogy a házban minden érintetlen. A hír teljesen felkavar. Az egész egyáltalán nem vall Clive-ra és Normára. Remélem, nincs a házban a... holttestük. - Mindenhová benéztél, igaz? - Igen, Lou. Nincsenek hullák a házban, ha így értetted. De találtam valamit a régi szobádban. Tűkön ülök. - Micsodát? - Egy borítékot a neveddel. Megáll bennem az ütő. - Kinyitottad? - Természetesen, nem - hangzik Cindy válasza, és dühösen szippant egyet. - Elviszem Vermontba. Vermont - az még két hét. Nem várhatok addig. Cindy az egyetlen ember, aki előtt sose volt titkom. - Bontsd fel, Cindy! Olvasd be a telefonba! - Biztos vagy benne? - Biztos. - Lélegzéssel igyekszem nyugtatni magam, míg Cindy a borítékkal vacakol. Néhány pillanat múlva hallom, ahogy a torkát köszörüli. - Drága Sherry. Ha ezeket a sorokat olvasod, az azt jelenti, hogy hazajöttél. Azonnal hagyd el a házat. Veszélyben vagy. Keresnek. Elfogadtuk a pénzt, amit kínáltak, hogy fogadjunk örökbe, és gondoskodjunk rólad, azzal, hogy egy nap majd érted jönnek. Azt mondták, hogy
különleges vagy. Azt is mondták, hogy vigyázzunk, ne kerüljünk túl közel egymáshoz. Megpróbáltuk, de ahogy az évek múltak, egyre inkább fontos lettél nekünk, Sherry. Megszerettünk. Te különb vagy, mint a többi. Tudjuk, hogy helyén a szíved. Nem vagy szörnyeteg. Változtass nevet, ha eddig még nem tetted volna meg. Tartsd magad távol Haventől. Válassz egy biztonságos helyet. Nekünk is mennünk kell. Veszélyben az életünk. Túl sokat tudunk. Kövesd a nyomokat, amiket hagytunk neked. Csend. Sokkos állapotban vagyok. Folyik a könny az arcomon, „megszerettünk” visszhangzik a fejemben. A szeretetnek ez a megnyilvánulása nagyon is későn jött, mégis egy pillanatra elfog a boldogság. Aztán a levél többi részére koncentrálok. - Lou, jól vagy? - Cindy szavai visszhangoznak, mintha egy alagútból beszélne. - Kicsit nehéz ezt megemészteni - válaszolom. És tényleg az. Kár, hogy nincs előttem a levél, hogy újraolvashassam. - Hát ettől nem világosodtam meg. - Én sem - feleli Cindy. - De egy dolgot azért világosan jeleztek, Lou. Veszélyben vagy. Hát ez nem újdonság. Mostanában egyáltalán nem az. De kitől kell tartanom? Kitől félnek Billingtonék? És milyen nyomokról beszélnek? - Van még valami. Feleszmélek a sokkból. - Van még valami a levélben? - Nem, valaki járt itt, és kutatott a cuccok közt, Lou. Főleg Clive és Norma szobájában. Az iratok között. Kiráz a hideg. - Azonnal hagyd el a helyet! - térek magamhoz. - Most. - Máris indulunk - nyugtat meg Cindy. - Felmarkolom néhány cuccodat, és megyünk. Cindy többes számban beszél, kapcsolok. - Ki van ott veled? Csend. - Te jó ég! Magaddal vitted a barátnődet! - Igen, itt van a házban, és már menni akar. Bejöttem a fürdőszobába, hogy nyugodtan beszélhessek veled. Egyelőre képtelen vagyok végiggondolni a levelet, vagy azt, hogy valaki kutatott a házban, Cindy magánélete viszont kisebb falatnak tűnik. - Anyád mit szólt hozzá? - Tetszett neki - válaszolja halkan Cindy. - Lelki támaszra volt szükségem, hogy ide bírjak utazni. De miattad is jöttem, ugyanannyira, mint magam miatt, oké? Jelenleg nem kívánok erről vitázni Cindyvel. És különben is, mi közöm hozzá, hogy magával vitte a barátnőjét, hogy bemutassa az anyjának. Egy kicsit azért bűzlik. Eddig mindig mi voltunk egymás lelki támaszai. - Figyelj, Lou, mennem kell. A cuccaidat magammal viszem Vermontba, és odaadom majd neked. Visszamegyünk Dallasba, és megpróbálunk hotelt találni. Holnap aztán megkérem anyát, hadd maradjunk náluk. Mégiscsak beszélnie kell apával valamikor. Bár a frász kitör, képes vagyok emberi hangot megütni: - Remélem, sikerülni fog, Cindy. Mikor árulod el nekem a barátnőd nevét? - Vermontban, talán - feleli Cindy. - Meglátjuk, itt hogy alakulnak a dolgok. - Ahogy tudsz, hívj újra! És sok szerencsét a szüleiddel!
- Vége. Cindy kijelentkezik. Bár még mindig a sokk hatása alatt vagyok, Cindy rendőr stílusa ajkamra csal egy mosolyt. Egy ideig még elücsörgök, és a levélen gondolkozom. Kik lehetnek azok, akik miatt veszélyben vagyok? Mit tudhatnak még Billingtonék? Hol lehetnek? Hol van Wendy Underwood? Kénytelen leszek Morgant ráállítani Billingtonékra, pedig nem szívesen teszem. Szétmegy a fejem, annyira igyekszem kitalálni, miféle nyomokat hagyhattak Billingtonék. Semmi. Semmi nem jut az eszembe. Most már tényleg azt kívánom, bárcsak látnok lennék. Átmegyek a hálón, be a fürdőszobába, és megnyitom a zuhanyt. Kutyaleheletűre gondolok. Ha úgy működik a szervezete, mint az enyém, gyorsan meg fog gyógyulni, de azért az összeégett arca egy ideig kivonja őt a forgalomból. Lehet, hogy nem halt meg. Lehet, hogy csak bujkál valahol, amíg meggyógyul, és képes lesz újabb nőket elcsábítani. Ha él, újra gyilkolni fog. És valószínűleg én leszek az első, akit célba vesz. Egyrészt ismeretlen veszély leselkedik rám, másrészt Kutyaleheletű. Na, ettől jól fogok aludni.
TIZENNYOLCADIK VALLOMÁS A lányok szeretnek szórakozni... főleg, ha másnap mesélhetnek róla. Másnap reggel Terry telefonál. Talált néhány figyelemre méltó aktát, és azokról akar beszélni velem, úgyhogy egy órával később értem jön az épület elé. Az El Caminóban újra helyén van az ablak. Kezdek kicsit kötődni a kocsihoz. És a sofőrjéhez. Ma Gap farmerben vagyok, és Lucky pólóban. Igyekszem lazán öltözködni, mert Terryt nem izgatja a divat. És most munkáról van szó. Azon gondolkozom, miért nem hozta inkább magával az aktákat? Valami más terve van? - Köszönöm, hogy velem jössz - mondja. - Össze is szedhettem és el is hozhattam volna az aktákat, de ha egy helyen maradnak, több az esély rá, hogy nem vész el semmi. Gondolatolvasó? Hátradobom a hajam, és rámosolygok. - Természetesen - mondom olyan hangsúllyal, mintha magam is így gondoltam volna. - Figyelj, remélem nem fog nagyon elhúzódni. Megígértem Karennek, hogy ma vásárolni megyünk. - Nem kell, hogy sokáig tartson. És ha végeztünk, elviszlek, ahova szeretnéd. A vásárláson kívül Karen abba is belement, hogy este elkísér a Freddie Z’-be. Rá akarom állítani Morgant Billingtonékra, és nem szeretnék ezzel hétfőig várni. - Nagyon jó lesz, köszi. - Felé fordulok, és szemügyre veszem profilból. Gyönyörű állkapcsa van. Szögletes, férfias. Mintha kicsit idegesítené, hogy így bámulom. - Milyen aktákat akarsz átnézetni velem? - kérdezem. - Eltűnt nőkét - válaszolja. - Az az olcsó hoteles tipped az Elvis-képekkel bejött. Egy Heartbreak Hotel nevű lebuj Memphisben. Megöltek ott egy nőt, hasonló módon. Felbukkant egy másik ügy is Washington környékén. És rengeteg eltűnt nő van Dallastól New Jersey-ig, akik hasonlítanak rád, Lou. Mind barna. Mind fiatal. Csinosak, kevésbé csinosak. Kivételesen azt szeretném, bárcsak ne lett volna igazam, de tudtam, hogy igazam lesz, mert hét éve ezekről van rémálmom. Kár, hogy nem csak ürügy volt, hogy újra ágyba bújhassunk. Még mindig fel vagyok kavarva a tegnapi telefonbeszélgetéstől Cindyvel. Meg kell emberelnem magam, és végig kell néznem az aktákat. Valahogy felelősnek érzem magam a gyilkos áldozataiért. Az út Terryhez nem tart sokáig. Az Ötvenhetedik utcán lakik egy nagy lakótömbben. Az épület közel sem olyan szép, mint az enyém, és három emeletet kell lépcsőzni a lakásáig. Ahogy az ajtóhoz érünk, kinyitja és beinvitál. Legelőször az tűnik fel, hogy a hely tiszta. Azt képzeltem, egy agglegény rendőr, aki több időt tölt a városban, mint odahaza, nem nagyon törődik a renddel, de megelégedésemre Terry rám cáfol. A nappaliban a garnitúra fekete bőrből van. Ízléses, mégis férfias. Az egész lakást
lakkozott parketta borítja, élénk színű szőnyegekkel. Futó pillantást vetek a konyhára, nem lapul piszkos edény a mosogatóban. - Kérsz egy sört, vagy valamit? - Egy üdítő jólesne. - Helyezd magad kényelembe a díványon. Az aktákat ott találod a mellette lévő asztalon. Hozom az italokat. Leülök, és felemelem az első aktát a kupacból az asztalon. Az aktában egy nő fotóját találom, aki az oklahomai régióban tűnt el. Nem emlékszem rá az álmaimból. Ettől még lehet, hogy ő is áldozat. A nők az álmaimban többnyire nem a legjobb formájukat hozzák. Összekócolt hajjal, meztelenül, egy férfival az ágyban, aki épp a torkukat igyekszik elharapni orgazmus közben, egész máshogy hatnak, mint egy konszolidált fényképen, amit valamelyik aggódó családtag adott le a rendőrségen. - Felismered? - kérdi Terry, miközben leteszi az italokat két poháralátétre. - Nem. Arrébb tolom az aktát, az üdítőért nyúlok, iszom egy kortyot, és visszateszem az alátétre. Tetszik a lakásod - mondom neki körbepillantva. Terry felnevet. - A tiedhez képest igazán nem nagy szám, de kösz. Anyám rendezte be, azt mondja, nincs ízlésem. Nem vagyok benne biztos, hogy ez hízelgő rám nézve, úgyhogy inkább nem mondok semmit. - Pompás, hogy ilyen szoros a kapcsolatod a családoddal. - Van, amikor pompás, és van, amikor a hátam közepére kívánom őket - válaszolja. Nevetek, bár belül meg vagyok róla győződve, hogy egy nagycsalád részének lenni, egy szerető nagy családénak, csakis nagyszerű lehet. Felveszem a következő aktát, és megrökönyödöm. - Ő az egyik áldozat - mutatok rá. A helyszín miatt tudom ennyire elevenen felidézni a szokatlan álmot, a szokatlan lánnyal. Nem hotelszobában voltam. Hanem egy autóban. A hátsó ülésen. - Ezt a nőt az autója hátsó ülésén gyilkolták meg. Még mindig a kocsiban van, bárhol is legyen az. Terry előhúzza a tollát és a noteszát, és jegyzetelni kezd. Hat újabb aktát nyálazok át, míg a hetedikben újra ismerős arcot pillantok meg. Az áldozat virginiai. Nem találták meg, mert egy erdős részen történt a gyilkosság. Őt is egy kocsi hátsó ülésén. Hányingerem van. Az egy dolog volt, amikor azt hittem, az álmaim csak velem kapcsolatosak, és amikor felébredtem, tudtam, hogy csak rémálmok. Most, hogy tudom, hogy nem csak álmok, a fotók felidézik a brutalitást, amivel az áldozatokat megölték. - Nem bírok többet - mondom Terrynek, és eltolom magamtól az aktát. - Az áldozatot egy erdőben gyilkolták meg, egy gát és víztároló is volt a látomásban. De most, ettől a visszaemlékezéstől rosszul lettem. - Elég volt mára - mondja Terry, aggodalom ül ki jóképű arcára. - Köszönöm, hogy megnézted Lou. Igazad volt. A családoknak szükségük van rá, hogy lezárjuk az ügyüket. Jót
teszel velük. Nem vagyok benne biztos, hogy igaza van. Úgy értem, abban igaza van, hogy a családoknak lezárásra van szüksége, de engem nem hagy nyugodni a gondolat, hogy az eltűnt lányok még mindig életben lennének, ha valami módon nem hasonlítanának rám. Bár az is lehet, hogy én hasonlítok rájuk. Lehet, hogy a rém azért szúrt ki engem, mert megfelelek a beteg elvárásainak. Az egész nagyon zavaros. Megpróbálom kibogozni az összefüggéseket, és fejfájást kapok. - Hová vigyelek? - kérdi. - Felhívom Karent, hol akar kezdeni. Valószínűleg a Jimmy Chooban, mivel Manolo Blahnikot múlt héten már kivégezte. Terry zavartan néz rám. - Tudod, ugye, hogy ez nekem kínai? Felkacagok, ami igen jólesik a sok kijózanító esemény után. - Lehet, hogy veszek neked ma valamit. Talán egy Prada inget. Terry a pólójára mutat. - Úgy nézek én ki, mint aki designer ingekben szokott feszíteni? - Szexi lennél egy Prada ingben! - erősködöm. Mit szólnál, egy cseresznyepiros olasz selyemhez? Megrándul az arca, mintha behúztam volna neki egyet, ami egyáltalán nem vicces. - Tudod, hogy vagy a legszebb, Kinipski? Gondolom ez egy újabb cinkes kérdés, de ráharapok. Aztán nem tudok szabadulni a képtől, mi lenne, ha tényleg megharapnám. Gyorsan ellenőrzöm a nyakát, vannak-e rajta harapásnyomok, de szerencsére egy sincs. - Hogyan? - Meztelenül. A szája csóktávolságon belül van. Talán mégsem csak az akták miatt hívott ide. - Az neked is jól áll. Talán át kellene öltöznünk. A szája kicsit közelebb jön. Aztán felhördül, és visszahúzza magát. - Tudtam, hogy ez nem lesz jó ötlet. Kettesben maradni veled, egy olyan helyen, ahol ágy is van. Azt hiszem, kénytelenek leszünk a kávézóknál maradni, ha munkamegbeszélést akarunk tartani. Egy részem szívesen leteperné Terryt, a másik felem viszont szégyell csatába szállni. Nem a fegyverétől futamodok meg, az bátortalanít el, hogy a múltkor kórházban végezte. Mielőtt választanék, eltávolítja a kísértést, azaz saját magát. Felkapja a két üres poharat, és a konyhába indul. - Megmutassam, hol a női mosdó, mielőtt elindulunk? - Olyan is van itt? Azt hittem, csak fiú mosdó akad. Hallom, ahogy a konyhában nevet. - A férfimosdó az első ajtó balról a folyosón. Elég felszínes a személyiségem ahhoz, hogy a fürdőszobát is ellenőrizni akarjam. Ha gombásodást találok, vége a Terry-imádatnak. Sajnos, az ilyen dolgokban kicsit zakkant vagyok. Megtalálom a fürdőszobát, és feltárcsázom Karent. Ahogy gondoltam, a Jimmy Choo előtt akar találkozni az Ötödik sugárúton. Leteszem a
telefont, és elkezdek gombára vadászni a fürdőszobában. Terry szerencséjére egyetlen foltot sem találok. Ahogy kilépek a fürdőszobából, bekukkantok még a hálóba is. Gyönyörű naplemente-fotó függ hatalmas ágya felett. A szobát acélszürkére mázolták, fekete ágytakaróval és függönyökkel. A komód tetején fotókiállítás. Az egyiken megpillantom őt néhány srác társaságában, akik eléggé hasonlítanak hozzá, hogy a fivérei legyenek. Kezembe veszek egy képet egy idősebb párról, akik a szülei lehetnek. Kedvesen néznek ki. Aztán csatlakozom Terryhez a nappaliban. - Kész vagy? Felmarkolom a neszesszert, és még egy utolsó pillantást vetek az aktahalomra az asztalon. Szükségem van egy kis kikapcsolódásra. Karen maratoni vásárló, és kilóg a nyelvem, mire végzünk az üzletekkel, megvacsorázunk, és elindulunk a Freddie Z’-be. A hely zsúfolásig megtelt, de simán előreengednek minket. Én sokszor direkt nem cicomázom magam, amikor lazítani szeretnék, de Karen folyton a kifutón érzi magát. A férfiak fütyülnek, amikor elhaladunk mellettük, több nő pedig azt kívánja, bárcsak egyetlen jól célzott pillantással a pokolra küldhetne bennünket. Belül, a leghangosabb rock and roll fogad, amit életemben hallottam. Igyekszem úgy helyezkedni, hogy lássam a zenekart. Morgan énekel, ezúttal valódi gitáron játszik, és fergeteges. A szokásos cowboycsizmája van rajta, és ma este félmeztelen, bár, ha jól látom, a hátsó zsebéből kilóg a pólója. Szoros farmerja alacsonyan a csípőjén lecsúszva. A mellbimbóján átfúrt karika villódzik a fényben. - Azt mondod, ismered azt a fickót? - a mellettem álló Karen Kane-t stíröli, aki épp a Hotel Kaliforniát adja elő saját, nem is rossz változatában. - Igen, ő, szóval, az egyik haverom - kísérlem meg túlkiabálni a zenét. Megjelenik egy pincérnő, és két italt nyújt felénk. Nem hiszem el, hogy Karennek volt ideje odavergődni a pulthoz és rendelni. A pult előtt ugyanolyan hosszú a sor, mint a bejárat előtt. Te rendeltél? - kérdezem tőle. - Persze hogy nem. Soha nem én fizetem az italaimat. Elvesszük az italokat, és a pincérnő a fejével néhány lúzer felé int, akik úgy vigyorognak, mintha egy ötdolláros itallal belépőjegyet válthatnának a hálószobánkba. - Gyere - mondja Karen, és elindul a lúzerek felé. - Jaj, nee. Most tényleg csatlakozni akarsz hozzájuk? - Van asztaluk. Nem akarok egész este állni. Fáj a lábam. Ebben igaza van. Az én lábam is fáj. Követem Karent. A két férfi, akitől az italt kaptuk, majd felborítja az asztalt izgalmában, hogy leültessen bennünket. Bemutatkozunk. Karen álneveket tálal. Én Sunny vagyok, ő meg Velma Sue. A férfiak Bill és George. Bill kopaszodik, George-nak lapátfoga van. Egyénisége egyiknek sincs. Hagyom, hogy Karen csacsogjon velük, én meg Morgant figyelem. Ahogy rázza a gitárját, míg a Hotel Kalifornia dallamát pengeti, az... mi mást is
mondhatnék rá... halálosan szexi. A színpad alatt egy csoport nő sikoltozva csápol. Cindynek igaza volt. Ennek a fickónak nem probléma, hogy nőt szerezzen magának. Ha már itt tartunk, talán nem is lesz olyan könnyű a közelébe férkőznöm. A pincérnő, aki az imént az italokat hozta, megáll az asztalunk előtt, és érdeklődik, hogy minden rendben van-e. A fiúk azonnal újabb kör italt rendelnek, bár az enyémből csak egyetlen korty hiányzik. Elnézésüket kérem, és a pincérnő után eredek, a bár közelében érem utol, ahol a tömeg miatt kénytelen lelassítani. Megveregetem a vállát, hogy rám figyeljen. - Szokott az együttes szünetet tartani, és eljuttathatnék veled egy üzenetet Morgannak? Felnevet. - Igen, tizenöt perc múlva tartanak szünetet, de, édesem, sorszámot kell húznod, ha találkozni szeretnél vele. Kinyitom a neszesszerem, és előhúzok egy ötvenest. - Talán így könnyebben eljut hozzá az üzenet? A nő pislogni kezd. - Hogyne, édes. Tessék, egy jegyzettömb és egy toll. Ráfirkantok egy üzenetet, és az ötvenessel együtt nyújtom át neki. Nem igazán fűlik hozzá a fogam, hogy Billhez és George-hoz visszarohanjak, inkább körbenézek. Mint a legutóbbi alkalommal, amikor a klubban jártam, most is a látvány, a hangok és szagok hatása alá kerülök, de aztán észreveszem, hogy a táncoló párok a parketten mindezt nem észlelik, teljesen el vannak veszve egymásban vagy a zenében. Most értem csak meg, mit csinál Morgan, amikor színpadon van. Menedéket biztosít minden elől, ami ezeknek az embereknek az életében zajlik. Kiszakadhatnak a hétköznapokból. Én is szeretnék kiszakadni, legalább rövid időre. Mágnesként vonz a táncparkett, a táncosok közt találom magam, már én is ritmusra mozgok. Nem számít, hogy egyedül táncolok, a parkett olyan zsúfolt, fel se tűnik, senkit nem érdekel. Behunyt szemmel ringok a zenére, és mindenről megfeledkezem. Amikor először találkoztam Kane-nel, hallottam őt énekelni, de annyira kiakadtam a léggitártól, meg az ugrándozásától, hogy nem figyeltem a hangját. Most figyelek rá. Kane hangjában Rob Thomas keveredik Bryan Adamsszel. Pont annyira rozsdás, hogy szexi legyen. Beljebb nyomulok a tömegbe, közelebb a színpadhoz. Mielőtt feleszmélnék, már a rajongók gyűrűjében vagyok, és Kane-t bámulom, mint egy félistent. Kane kitáncol a színpad szélére, int a rajongóinak, és megpillant engem is a gyűrűben, és egy másodpercig, mintha elfelejtette volna a szavakat. Ezen mosolyognom kell. Lehajol, és nekem nyújtja a kezét. Egy pillanatra meghökkenve bámulom. Egy lány felé lök: - Fogd már meg! - kiáltja. Megfogom. Arra eszmélek, hogy a színpadra emelnek. Kane bólint nekem, de fogalmam sincs, mit kell tennem, állok ott, mint egy idióta. Aztán működni kezd a modell rutin, bevetem magam. A tömeg vad őrjöngésbe fog.
Kane időnként hozzám dörgöli a hátát, és az arcomba üvölti a soros slágert. Tudatosodik bennem, hogy már egy Billy Joel-számot énekel, Up-town Girl. Vicces. Nem igazán rock and roll, de a tömeg hagyja magát sodorni és én is. Formában vagyok, ez a szakmám. És bár Kane a zenélés mellett nyomoz is, rájövök, hogy neki is ez a szakmája. Szórakoztat. Véget ér a szám, és Kane lekiabál a tömegnek, hogy szünetet tartanak. Karon ragad, és nevetve hátrakísér. - Azt hittem, ez nem a te világod, Cukorfalatom! Mi járatban erre? Még mindig fel vagyok dobva, hogy kivételesen tényleg sikerült szórakoznom. - Beszélnem kell veled, és nem várhat hétfőig. Morgan egy másik zenész kezébe nyomja a gitárját, végigkísér egy félhomályos folyosón egy sor ajtó mellett, míg hirtelen kint vagyunk a szabad ég alatt. Hideg van, és még mindig félmeztelen. - Meg fogsz fagyni itt kint - mondom neki. Vállat von, hátranyúl a zsebébe, és előhúzza a pólóját. Belebújik. A pólón ott az együttes ne felrémlik előttem Lisa Keller arca. Kane lehajol, cigarettásdobozt és öngyújtót vesz elő a csizmájából. Meggyújtja. - Mindig itt cigizek szünetben, hogy lehűljek. Mi történt, Cukorfalatom, hogy a pórnép közé merészkedsz? - A barátnőm, Cindy, hazautazott a hétvégére, és úgy volt, hogy benéz Billingtonékhoz is. Csakhogy eltűntek. Mindent maguk mögött hagyva, felszívódtak. Szeretném, ha kiterjesztenéd a nyomozást rájuk is. Kane a cigarettafüstön keresztül bámul rám. Összeszűkül a szeme. - Mi okuk lehetett rá, hogy felszívódjanak? Jó kérdés. Nem mondhatom el Kane-nek az igazságot. Csak részben oszthatom meg vele az üzenetet. - Cindy azt mondta, hogy hagytak nekem egy levelet. Az a benyomásom, hogy ez az örökbefogadás nem volt teljesen tiszta. Volt benne valami illegális, ami miatt bajba kerülhettek. - Gyerekkereskedelem? Vállat vonok. - Talán. Volt valami suskus. Lehet, hogy Wendy Underwoodról is tudnak valamit, vagy a nyomára akadtál? Megrázza a fejét. - Az a nő nem akarja, hogy megtalálják. Olyan, mintha elnyelte volna a föld, miután elhagyta a labort. Úgy tűnik, minden hozzátartozómat elnyelte a föld. - Talán Billingtonéknak nem sikerült olyan ügyesen eltüntetni a nyomaikat. Földre dobja a csikket, és rátapos a cowboy-csizmával. - Engem az izgat, hogy miért érzi úgy mindenki az életedben, hogy el kell tüntetnie a nyomait. Biztos vagy benne, hogy mindent elmondtál nekem? - Mindent elmondtam, amit tudok - hazudom. - Ha Billingtonék és Wendy Underwood is gyerekkereskedelembe keveredtek, akkor mindnek van mitől tartania, nem? - Igen, az lehet - hagyja rám. - Emlékszel ugye, hogy további harminc kiló, ha a
Billingtonékra is ráállok? Most már nem nyomaszt, hogy hazudok Morgannak. Drágán megfizetek ezért a privilégiumért. - Emlékszem. - Hagyj nekem meg minden információt Billingtonékról a rögzítőmön. A családnevüket. A rokonaik nevét. Honnan jöttek. A baj az, hogy alig tudok valamit a nevelőszüleimről. Megpróbálok majd mindenre visszaemlékezni és előkaparni valami választ az agyamból. - Muszáj visszamennem dolgozni - mondja. - Van kedved maradni? Vendégem vagy egy italra koncert után. Vicces, Terryvel állandóan azt várom, felejtse már el, hogy munkáról van szó, Kane-t meg állandóan emlékeztetni szeretném rá. - Kösz, nem. Megkeresem a lányt, akivel jöttem, és húzunk haza. Rám ragyogtatja a gödröcskéit. - Te veszítesz vele, Cukorfalatom. Meg vagyok róla győződve, hogy több kikapcsolódásra lenne szükséged. Igaza van. Többet kellene szórakoznom vérfarkas-kitörésekkel, de néhány gyilkossal a nyomomban és a múltamat övező homály mellett ezt elég nehezen engedhetem meg magamnak. Néhány rövid percre, Kane-nel a színpadon, kikapcsoltam. Elfelejtettem mindent, és hagytam, hogy magával ragadjon az ár. Azt hiszem, ezért hálás lehetek neki. Aztán eszembe jut, hogy hatvan kilót kell leszámolnom neki, ha megtalál mindenkit, akit kerestetek vele. - Menjünk! Hosszú napom volt. Morgan kinyitja az ajtót, és követem őt befelé. Jó segge van. El kell ismernem. A haverjai az együttesből a színpad szélénél várják, a rajongókkal isznak és flörtölnek. Lefogadom, hogy a legtöbb nő Morganra vár. Nem akarok bezavarni, úgyhogy egyenesen továbbmegyek, amikor elérjük őket. Egy másodperccel később megint a táncparketten vagyok. A DJ régi rock and roll lemezeket játszik. Átvágok a táncosokon, egyik csoporttól a másikig vitorlázva. Vagy harminc percbe kerül, míg visszaérek az asztalhoz, ahol Karent hagytam. Ahogy vergődők keresztül a tömegen, hirtelen ismerős szagra leszek figyelmes. Az összes többi szaggal - izzadtság, parfüm, férfidezodor - keveredve, csak alig-alig érezhető. Mégis feláll a nyakamon a szőr. Ő az.
TIZENKILENCEDIK VALLOMÁS Aki kitalálta, hogy „amiről nem tudsz, nem fájhat”, idióta volt. Tekintetem villámgyorsan cikázik jobbra-balra, előre-hátra. Emberek. Mindenütt tolonganak. Behunyom a szemem, és a szagra összpontosítok, megpróbálom kitalálni, honnan jön. Ki-be szállingózik, mintha csak heccelni akarna. Már azt hiszem, képzelődöm, amikor újabb hullám csapja meg az orromat. Elölről jön. Megyek utána... vadászni. Közvetlenül előttem egy férfi átkarol egy hosszú, fekete hajú lányt. A férfin vékony trikó van, az a fajta, ami látni engedi a vállakat hátulról. Bal vállára egy szót tetováltak. A trikó alól csak négy betű látszik ki: Y K Ö K. Igyekszem őket utolérni, de a tömeg a bár előtt lelassít. A főbejárat felé tartanak, ezek szerint távozni készülnek. Ha már úgy alakult, hogy ijesztően erős a felsőtestem, talán itt az alkalom, hogy élvezzem ennek az előnyeit is. Elkezdem magam elől taszigálni az emberekét. Káromkodás jobbról-balról. Az egyik szerencsétlent belököm a bárba - az üvegcsörömpölésből ítélve jó néhány poharat magával sodorhatott. Újabb szitokszavak. Megyek tovább. A trikós férfi már majdnem elérte a kijáratot. Nem hagyhatom, hogy meglógjon. Mi van, ha ő az? És a sötét hajú lány a következő áldozat? Egy kéz a karomba markol. Szeretném lerázni. - Lou? Hol a fenébe voltál? Már mindenütt kerestelek. Karen körme a karomba mélyed. Megpróbálom kirántani magam, de kapaszkodik. - Mi van már veled? Ég a ház? Hová rohansz, Lou? - Engedj már el! - morgóm. - Meg fog szökni! - Mi? - Karen elengedi a karomat. Keresztülcsörtetek az embereken, és elérem végre az ajtót. A sötét hajú lány egy másikkal beszélget. Körbepillantok. A tetovált férfi nincs sehol. Mivel nem látom, feltételezem, hogy kiment. Kilépek én is. A sor kint azóta már rövidebb. Végigrohanok a bejárat neonfényeiben villogó arcok előtt. Elérem az utcát, és mindkét irányban végignézek rajta. Nem látok trikós férfit a járókelők között. - Lou? Mi baj van? Ki nem szökhet meg? Karen liheg beszéd közben, mert rohant utánam. Nem tudom, mit válaszoljak neki. Aztán eszembe jut a lány. Őt fogom megkérdezni, hogy ki ez a pasas, akivel az előbb láttam. Anélkül, hogy felelnék Karennek, visszamegyek a bejárathoz. A nagy fekete kidobófiú eltorlaszolja az utam. - Aki kijön, annak sorba kell állnia, hogy bevehessen újra - tájékoztat. Legjobb lesz, ha gyorsan gondolkodni és kihívóan flörtölni kezdek. Verdesek párat a hosszú
pillámmal. - Bent hagytam a retikülöm, csak egy percre beugranék, hogy kihozzam. A hatalmas neszesszerre mered. - Egy kis retikül, amit ebben a nagyobban tartok. - Viccel velem? - Lou, azt hittem megyünk. - Karen áll mellettünk. - Bent felejtettem valamit - magyarázom -, és ez a kedves fiatalember épp be akart engedni, hogy kihozzam. - Siess, légy szíves! - mondja Karen türelmetlenül. - Haza szeretnék menni. Az ajtónálló mindkettőnk pillantását kerülve mondja: - Menjen! - Hozom a kocsit - kiált utánam Karen. Becsusszanok a kidobó mellett. Arra számítok, hogy a lány még ott fog állni, ahol hagytam. De nincs ott, és akivel beszélt, az is eltűnt. Körbejárok. Sehol nem látom. Nem mintha könnyű lenne megpillantani ekkora tömegben. A francba! Egész éjjel kereshetem, ha meg akarom találni. Sőt, ahogy kavarog a tömeg, lehet, hogy egyáltalán nem találom meg. És ki tudja, lehet, hogy a tetovált pasas nem is ő volt? Rengeteg pasin van tetoválás. Nem is tudom, hogy tényleg éreztem a szagot, vagy csak a tudattalanom szórakozik velem. Amiről nem tudok, nem fájhat. Ja, persze... Csalódottan kikullogok. Karen a sarkon vár. Beszállok a kocsijába, és hazahajt velem. Mire az épület elé érünk, már csak a forró zuhany jár az eszemben. Ismerős El Camino parkol az épület előtt. - Nahát, nahát - mondom Karennek. - Ez a pasas egyszerűen nem tud nélkülem meglenni. - Ki az? - kérdi Karen. - Terry, emlékszel, a nyomozó. - Mázlista - dünnyögi Karen. - Soha nem gondoltam, hogy ilyen mozgalmas a magánéleted. Azt hittem, Stefannak tartogatod magad. - Talán meg is tenném, ha ő is tartogatná magát nekem. De hát, mindketten tudjuk, hogy nem azt teszi. Karen bólint. - Kettőn áll a vásár - helyesel. - Te mondd csak, az a zsaru tényleg olyan jó az ágyban, ahogy a külseje alapján képzelni lehet? A férfiak szeretnek dicsekedni... de a nők még rosszabbak. - Igen - mondom vigyorogva, és kiszállok a kocsiból. - Kösz, hogy velem töltötted a napod. - Becsapom az ajtót. Átsétálok, és kinyitom az El Camino utas felőli ajtaját: - Mi újság? - Tudod, hány óra van? - kérdi tőlem. Az órámra pillantok. - Fél kettő, de tényleg jobb lenne, ha beszereznél magadnak egy órát, és akkor nem kellene hajnalban az épület előtt dekkolnod, míg akad valaki, aki hazafelé tart és megmondja az időt. - Nagyon vicces - mondja szarkasztikusan. - Ellenőrizni akartam, hogy megvagy, többször is hívtalak ma este, de nem vetted fel a telefont. A Freddie Z’-ben tuti nem hallhattam, ha csörgött a telefon. Beszállok az El Caminóba,
belül legalább meleg van. - Egész nap a városban voltam Karennel. Este meg lementünk egy klubba. Terry összevont szemöldökkel néz rám: - Szerinted okos dolog éjszakai szórakozóhelyekre járni, amikor tudod, hogy a gyilkos a vadászterületének tekinti őket? Millió klub van New Yorkban. Mennyi volt az esélye, hogy ma este Kutyaleheletű is pont ott lesz? Szinte semmi... hacsak nem volt egész nap a nyomomban. - Nem fogom feladni a társasági életemet emiatt a torzszülött miatt! Még azt sem tudjuk, hogy él-e egyáltalán, vagy hogy a környéken van-e. - Pontosan - vág vissza Terry. - Nem tudjuk, akkor meg minek maradsz ki éjszaka, mit rohangálsz a városban? Miért teszed ki magad veszélynek? Bár véleményem szerint ez nem tartozik rá, válaszolok: - Találkoznom kellett ma este valakivel, aki ott dolgozik. Szép kék szeme elkeskenyedik: - Kivel? Kane-nel? Kezdek begurulni. Csak azért, mert együtt dolgozunk Terryvel az eltűnt nők ügyein, még nincs joga beleütni az orrát a magánéletembe! - Megbíztam, hogy nyomozzon nekem egy ügyben, emlékszel? És van, hogy csak ott tudom utolérni. Terry felhorkant. - Az az ürge számtalanszor volt már elítélve. Jogtalan behatolás, kocsilopás. Nem lenne szabad érintkezned vele. Jól van. Nem csodálkozom rajta, hogy Kanenek meggyűlt már a baja egynéhányszor a rendőrséggel. Gondolom, nem sok mindentől riad vissza, ha arról van szó, hogy megszerezze a kívánt információt. Ezzel lehet, hogy nem sikerült kivívnia Terry jó véleményét, de mivel nekem információra van szükségem, nem feltétlenül egyezik meg a véleményem Terryével. Ami zavar, az inkább az, hogy Terry elő kívánja nekem írni, kit alkalmazhatok és kit nem, kivel érintkezhetek és kivel nem. - Csak azért, mert együtt töltöttünk egy éjszakát, nem kezdhetsz el parancsolgatni nekem. Semmi közöd hozzá, hogy hová megyek, és kivel találkozom. Kinyitom az ajtót, hogy kiszálljak, de Terry megragadja a karom. - Igenis van hozzá közöm, a francba! Lepillantok a kezére, amivel a karomat szorítja: - Ha nem akarod, hogy megint összeverjelek, melegen ajánlom, hogy engedj el. Elenged, és még ugyanazzal a mozdulattal a hajába túr. - Nézd, aggódtam érted. Egész délután az áldozatok aktáin dolgoztam. Eltűnt nők. Legtöbbjük halott. Nem szeretném, ha belőled is egy akta lenne. Bármennyire is igyekszik Terry, hogy a kapcsolatunkat személytelenre vegye, nem megy neki. Nekem sem megy. Egy perce még dühös voltam, de soha nem láttam őt ilyen sérülékenynek. Kényszeresen kontrollálni akar mindent, és a sors összehozta őt egy konrollálhatatlan lénnyel. Sőt kettővel. Velem és Kutyaleheletűvel. - Feljössz egy kávéra? Megrázza a fejét. - Elviszlek egy kávézóba, de nem megyek fel.
Fáradt vagyok, de azt hiszem, Terry most örülne a társaságomnak. - Az az érzésem, nem bízol bennem, Shay. Végre elmosolyodik. Foga megvillan a sötétben. - Magamban nem bízok, Kinipski. A bordáim kezdenek begyógyulni. És nem mindig olyan borzasztó, ha egy lány behúz nekem. Nevetek, és becsukom az ajtót. - Menjünk kávézni! Egy órával és három csésze kávéval később olyan élénk vagyok, hogy egész éjjel nem fogok aludni. Terryvel könnyed marad a társalgás. Nem számolok be róla, hogy a Freddie Z’-ben Kutyaleheletűt gyanítottam. Nem is vagyok benne biztos, hogy tényleg az ő szaga volt. Az viszont biztos, hogy nem kívánok a különleges szaglásommal hencegni. Terryt érdekli a múltam, úgyhogy hazudok neki még egy kicsit. Azt állítom, hogy egy Dallas környéki kisvárosban nőttem fel. Elmesélek neki néhány mulatságos gyerekkori történetet Cindyről meg magamról. De legfőképpen hagyom őt beszélni. Az ereiben pumpáló koffein ellenére Terry ásítozik. - Mennünk kéne, holnap korán kezdek. Fizet és elindulunk. Az El Camino a huszonnégy órás étkezde előtt áll. Senki nem ismerte Terryt odabent. Úgyhogy ez biztos nem tartozik a rendőrök törzshelyei közé, mert tudom, hogy nekik is megvannak a szokásos helyeik. Ha azért hozott máshova, mert szégyell, soha nem fog magának nőt találni. De szerintem csak el akarta kerülni a feltűnést, meg a megjegyzéseket a haverok részéről, hogy egy szupermodellel jár, vagy még jobb, egy látnokkal. Régebben biztos ő sem volt valami nagy véleménnyel erről a két kategóriáról, de azt hiszem, kezdenek megváltozni a nézetei. Ahogy begyújtja a motort, megszólal a rendőrségi rádiója. A központos jelenti, hogy a Canal utca környékén, a Sohóban, egy 242-es van folyamatban. Sikoltozást hallottak a környéken. - Mi az a 242-es? - kérdezem. - Személy elleni erőszak. - Felkapja a rádiót. - Terry Shay nyomozó jelentkezik. A közelben vagyok, indulok a helyszínre. - Legyen óvatos, felügyelő! Az erősítés úton van. Rám pillant. - Szállj ki, és várj meg az étkezdében. Ne hagyd el a helyet! Semmi kedvem az étkezdében ülni, míg ki tudja, mikor, visszajön. - Csak vigyél magaddal! A kocsiban maradok. Rám néz. Mindketten emlékszünk, mi történt legutóbb, amikor a kocsijában maradtam. Nem vihetek magammal polgári személyt riasztáskor. Menj, Lou, csak néhány utcára van ide, és vesztegetem az időt. A makacskodásom valakinek az életébe kerülhet. - Hívok egy taxit - mondom neki. - Te meg menj, és végezd a munkádat! Kiszállok. Terry elhúz. A hátsó lámpáit bámulom, ahogy távolodik. Egy sarokkal lejjebb
befordul. Már épp indulok befele, hogy hívjak magamnak egy taxit, amikor meghallom. Egy nő sikolyát. A hallásom annyival élesebb, mint egy átlagemberé, akár két utcával távolabbról is jöhetett a sikoly. Azt képzelem, hogy hamarabb megtalálom a hangforrást, mint Terry. Néhány perc különbség élet-halál kérdése lehet. Nincs rajtam edzőcipő, de sprintelni kezdek. Az ötkilós neszesszerem, szokás szerint a vállamra vetve, ez is szerepet játszhatott felsőtestem ijesztő megerősödésében... a vérfarkasság mellett. A környék elhagyatott. Nem félek. Kutyaleheletűtől azért tartok, mert egy bestia, mint én. Egy normál férfi, aki csak simán megtámad egy nőt, nem tud megijeszteni. Azt hiszem, elbánok vele. Befordulok a sarkon, és tovább ügetek a következő utcáig. Magam előtt megpillantom Terry hátsó lámpáit. Lassan halad előre. A kocsijából zseblámpával bevilágít a sikátorokba, amik előtt elhalad. Becsukom a szemem és fülelek. Visszafojtott kiáltást hallok. Terry elhagyta őket. Átvágok az utcán, be az egyik sikátorba. Semmit nem lehet látni a szokásos kukákon és szemeteszsákokon kívül. Nyilvánvaló, hogy Terry miért nem vett észre semmit. Jobb oldalon a harmadik kuka mögül furcsa szívó hangra leszek figyelmes. A kuka felé lépek. Mi a fenét művel ez a fickó a nővel? Kiáltanék, de akkor megadom neki azt az előnyt, hogy megtudja, itt vagyok. Lehet, hogy fegyver van nála. Inkább csendben megközelítem. A támadó és az áldozat egymáson hevernek a kuka mellett. Kinyúlok, megragadom a férfi grabancát és leemelem a nőről. Felém fordul, hogy a szemembe nézzen. Majdnem bepisilek. A férfi szája szélén két oldalt csorog a vér. Az arca hullasápadt a sötétben. - A francba! - szakad ki belőlem. Mosolya látni engedi hosszúra nyúlt szemfogait. A férfi előránt egy kést a kabátzsebéből. Gyorsan hátralépek. Ő meg lehajol, és elvágja a nő nyakát. Felülkerekedik bennem az ösztön, a férfira vetem magam. Erős, de én még erősebb vagyok. Ez meglepi. Sötét szeme tágra mered, amikor egy téglaépület falához nyomom. Megvillantja előttem a fogait. Válaszul rámordulok. A kés a kezében az arcom felé lendül, majdnem eltalál. Amikor újabb szúrásra emeli a kezét, megfogom a karját, és a falhoz szorítom. Ekkor veszem észre, hogy már karmaim vannak. Neki is feltűnik. - Ki vagy te? - sziszegi. - Én vagyok a legsötétebb rémálmod - felelem, és érzem, hogy végbemegy bennem a változás. Túlélési ösztön. Bármikor, amikor veszélybe kerülök, ez fog történni. Úgy, ahogy a szalagavató éjszakáján is történt. Előtte soha senki nem támadott meg, és soha nem éreztem magam igazi veszélyben úgy, mint azon az éjszakán. Lehet, hogy vérfarkas-természetem egész életemben ott szunnyadt bennem, és csak egy traumatikus esemény kellett, ami kiváltsa. A nő felnyög, magára tereli vele a figyelmem, de legalább tudom, hogy életben van. A szemfogú rém kihasználja, hogy nem összpontosítok, és félrelök. Futni kezd. Nem tudom, hogy a nőnek segítsek, vagy utána rohanjak. Aztán meghallom hogy Terry kocsija közelít.
Egy percen belül én leszek a zseblámpa fényében. Lehajolok, és kihúzom a nőt a kuka mögül a sikátor közepére, ahol biztosan észreveszi majd, és rohanok, mint egy őrült. Szuperszonikus gyorsasággal tíz másodperc alatt elérem a sikátor végét. Nem vagyok benne biztos, merre menjek. Egyszerűen csak fussak, vagy üldözőbe vegyem Szemfogút? Vérszag csapja meg az orromat balról. Szemfogú. Vajon igazi vámpír vagy csak egy perverz idióta, aki szereti ilyesmivel riogatni az áldozatait? A fenébe is! Miért ne deríthetném ki? Balra fordulok. Két tömbbel lejjebb, amikor utolérem, már nem vagyok róla meggyőződve, hogy jól döntöttem. Szemfogú nincs egyedül. Hárman vannak. - Ő az - mondja a másik kettőnek. - Mesterséges, a szagából érzem. Mesterséges? Ez is egy kifejezés a „vérfarkas”-ra? - Ezt meg hogy érted? - kérdezem. Az egyik szemfogú röhögni kezd: - Nem tudja magáról, micsoda. Felemelem a karmaim. - Tudom, mi vagyok - emlékeztetem. - Csak azt nem tudom, miért. - Mert ilyennek tenyésztettek, cicababa - válaszolja Szemfogú. - Természetellenes vagy. Ezt sértésnek könyvelem el. - Természetellenesebb, mint te? Mindhárman közelebb lépnek. - Mi természetes szörnyek vagyunk. A saját fajtánk utódai. Téged a tudomány szült. Mi ez a szar, amivel etetnek? Szövegeléssel akarják elterelni a figyelmemet, hogy aztán a nyakamba harapjanak? Egyáltalán valóság mindez? Nem otthon fekszem és álmodom? - A vérfarkas, mesterséges vagy természetes, egyremegy, nemkívánatos vendég a területünkön. Megértetted? - magyarázza Szemfogú. Mit ért ezalatt? Arra akar kilyukadni, hogy rajtam és Kutyaleheletűn kívül más vérfarkasok is vannak? Nem álmodom, de ez még egy vérfarkas szupermodellnek is sok. - Zsaruk a közelben - figyelmeztet az egyik Szemfogú. - Tűnjünk el! Örülök a figyelmeztetésnek. Van egy zsaru, akit én is kifejezetten szeretnék elkerülni. Legalábbis a jelenlegi állapotomban. De még lenne néhány kérdésem és egy pár jó tanácsom. - Nem gyilkolhattok meg nőket! - tájékoztatom őket. - Nem szeretem az ilyesmit. Ha még egyszer meghallom, úgy alakulhat, hogy erre járok és leharapom a golyóitokat. Töke a vámpíroknak is van, ugye? Az egyik hullaarcú az ágyékához kap. - Tökös csávók vagyunk. Igazi, tökös csávók. És csak a rend kedvéért, nem ölünk nőket, ha rajtunk múlik. Egy kicsit megkarcoljuk a torkukat, hogy elhintessük a harapás nyomát, aztán boldogan mehetnek útjukra. Mindez azonban nem mondható el Queensről. Queensben is vannak vámpírok? Vannak vámpírok igazából? Csörög a mobilom. Meghökkent a hang. A neszesszeremre pillantok, és mire újra felnézek, a vámpírok eltűntek. Az árnyékokra pillantok azon töprengve, hogy látomásom volt, vagy tényleg láttam őket. Még mindig csörög a telefon. Ügyetlenkedek a táskával, nehezen tudom karmokkal megfogni a telefont. - Halló! - Lou, rendben hazaértél, ugye?
- Itthon vagyok - hazudom Terrynek, miközben egy pár utcával vagyok csak arrébb, félig sokkos állapotban, hogy vámpírokkal beszélgettem. - Megtaláltad a nőt? - Igen, jól van. Felszínes, vágott seb a nyakon. A támadó viszont lelépett. A reflektorfényem elijeszthette. A nő azt állítja, semmire sem emlékszik azok után, hogy a támadó megragadta. Sokkos állapotban van. Állandóan így járunk az áldozatokkal. - Örülök, hogy nem esett nagyobb bántódása. - Miért beszélsz olyan furcsán? Az istenit neki, a tépőfogak! Remélem, hamarosan visszahúzódnak. - Fogfehérítő kezelés. Van valami a számban. - Ja, értem. Azt hiszem, mennem kell, még fel kell venni itt a jegyzőkönyvet, aztán megpróbálok pár órát aludni a holnapi hajsza előtt. Jó éjt, Lou! - Jó éjt, Terry! De remélem, már rég alszom.
HUSZADIK VALLOMÁS Azt hiszem, az amerikaiak kilencven százaléka nem a „való világban” él. Bárcsak, én is közéjük tartoznék. A telefonra ébredek. Megfordulok az ágyban, hogy az éjjeliszekrény tetején elérjem, és azt látom, hogy Kutyaleheletű hajol fölém. Felsikoltok. Aztán felébredek. A telefon tényleg csörög. Felkapom a kagylót. - Lou, jól vagy? Miért nem hívtál vissza tegnap este? Jó hallani Cindy hangját. Holtfáradtan és holtra váltan értem tegnap hajnalban haza. Egyenesen zuhanyozni mentem, aztán beestem az ágyba. - Hosszú nap volt - felelem. Különös éjszaka - pontosítok -, csak hajnalban értem haza. - Aggódtam érted - fedd Cindy. - Soha nem szoktál kimaradni, legalábbis nem nélkülem. Hol voltál? Vajon arra van most Cindynek szüksége, hogy megtudja, a várost vérszopó pokolfajzatok népesítik be? Szerintem van neki elég baja momentán. - Karennel voltam. Elmentünk a Freddie Z’-be, hogy megbízhassam Morgant, kezdjen el nyomozni Billingtonék után is. Sokáig maradtunk. - Hogy van Karen? Tudom, hogy Cindyt egy pillanatra elfogja a féltékenység. Barátnők között ez normális. Nincs benne semmi rendkívüli. - Jól van. Közel sem olyan mókás vele lógni, mint veled. Mi van a szüleiddel? Beszélt anyád apáddal? És hol laksz? - Anyám nem tudta rávenni magát. Egy hotelben szálltunk meg, Grapevine-ban. Nemsokára anyám is megérkezik, együtt megyünk vásárolni, aztán megebédelünk. Azt hiszem, egyelőre jól van így. Talán még túl korai lenne bemutatni a barátnőmet apámnak. Viszket az orrom, remélem, nem találok bajuszt alatta, amikor megvakarom. Huh, nincs bajuszom. - Még mindig ott akarsz maradni egészen Vermontig? - Igen. Anya szeretné, ha addig maradnék, ameddig csak tudok. Azt mondja, utol kell érnünk magunkat. A barátnőm nem tud olyan sokáig maradni, úgyhogy szerintem, amikor hazamegy, anyával megpróbáljuk apát szembesíteni velem. Amúgy nálam van néhány cuccod. Nem sok, de néhány fotó és egy-két iskolai füzet, amiről azt gondoltam, talán örülsz neki. - Köszönöm. Nagyon köszönök mindent, amit értem tettél, Cindy. Életünkben először Cindy meg én kifogytunk a szóból. Szeretném neki elmondani a szemfogúakat, csakhogy visszaugrasszam a szokásos cserfes üzemmódba. - Legjobb lesz, ha most megyek, Lou - mondja végül Cindy. - Anya mindjárt itt lesz, hogy felvegyen. Pár nap múlva jelentkezem.
- Oké, később beszélünk. Leteszi a kagylót. Örülök, hogy Cindynek van mit csinálnia. Nekem nincs semmi dolgom, csak hogy a furcsa éjszakámon mélázzak. Eszembe jut, hogy üzenetet kell hagynom Billingtonékról Morgan rögzítőjén. Csak az a baj, alig tudok róluk valamit. Egyikük sem mesélt nekem az örökbefogadásom és Haven előtti életéről. Annyira emlékszem, hogy Norma azt mondta, Kaliforniában nőtt fel. És az iratokkal teli dobozban az egyik papíron mintha a Norma Ford nevet láttam volna. Azzal fogom kezdeni. Tudomásom szerint, sem Clive-nak, sem Normának nem voltak rokonai. Vagy csak nem tartották velük a kapcsolatot - soha nem meséltek semmit nekem. Felhívom Morgant, és meghagyom neki a minimális információt, ami az eszembe jutott. Kénytelen lesz megdolgozni a pénzéért. Bármennyire is szeretném, képtelen vagyok a vámpírokat kiverni a fejemből. Szeretném azt hinni, hogy az egész csak álom volt, de tudom, hogy nem az volt. Jó, de akkor mihez kezdjek ezzel a különös tudással, amire szert tettem? Nem oszthatom meg Terryvel. Azt hinné, megőrültem. Csak találgathatom, mitől undorodna jobban, egy vérfarkastól vagy egy vámpírtól. Folytatva az előbbi gondolatmenetet, viszont az is lehet, hogy ha szembesülne vele, és kénytelen lenne elfogadni, hogy vannak vámpírok, könnyebben megbirkózna a vérfarkasok létezésével is. Az igazi vérfarkasokéval, de én még csak az sem vagyok. Mesterséges? Mi a fenére gondoltak? El kell indítanom Terryt a megvilágosodás útján, ha csak magam miatt csinálom, akkor is. Ha felfedezné, hogy mint mindenütt, ebben a közegben is van jó és rossz, talán könnyebben elfogadna annak, ami vagyok. Lehet, hogy a szemfogúakkal csak becsaptak. Visszamerészkedjek a területükre ellenőrizni? Talán hajlandóak lennének többet is mondani. Ha meg nem, és csúnyán alakul a helyzet, akkor úgyis farkassá változom. Még egyszer sem alakultam teljesen át a szalagavató éjszakája óta. Ha még egyszer átváltozom, szeretném, ha felkészülten érne. Viszont mielőtt újabb kalandba kezdek, felhívom Terryt. Nehezen emészti meg, hogy vannak látnokok? Lássuk, mit szól a vámpírokhoz. Felveszem a telefont, és benyomom a számot. - Igen - szól bele. - Terry, Lou vagyok. Figyelj, el akarom neked mondani, tegnap este volt egy látomásom a nőről, akit megtámadtak. Csend. Továbbra is idegesíti a látnoki dolog. - Rendben - mondja végül. - Ellenőriztesd a sebet a nyakán! Azt hiszem, harapásnyomot fognak találni. Újabb szünet. - Azt mondod, ez az eset összefügg a többivel? A mániákus gyilkossal, aki farkasembernek képzeli magát? - Nem - mondom tárgyilagosan. - Ez a fickó vámpír. Újabb csend. - Terry? - Tudod, szívesen mondanám, hogy baromságokat beszélsz, de az a füles, amit arról a
nőről adtál, akit egy erdőben öltek meg, bejött. Továbbítottam az ottani hatóságoknak az információt, és megtalálták. A családja már annak is örült, hogy eltemethetik. Ahogy mondtad, ez kellett ahhoz, hogy valamennyire le tudják zárni a történteket. - Ellenőriztesd a kórházzal a sebet a nő nyakán - emlékeztetem. - És nézd át az aktáidat, ha rejtélyes gyilkosságokat találsz Queensben, ahol az áldozatok nyakát elvágták, az is vámpírok műve. - Lou - hördül fel Terry -, attól még, hogy látnok vagy, miért mindig ilyen elképesztő, őrült eseteket látsz? Csak hogy tudd, felesleges átnéznem az aktákat. Jó néhány olyan esetről tudok Queensben, ahol az áldozatok torkát elvágták. Arra gyanakszunk, hogy a gyilkosságok mögött bandaháborúk állnak. - Gondold végig - mondom, és leteszem a kagylót. A délután hátralevő részét arcpakolással, manikűrözéssel és gyantázással töltöm, bár gyantára nincs is szükségem. Az ügynököm jelentkezik, végigmegyünk az esedékes munkaajánlatokon, és a Vermontban tartandó fotózás részletein. Miután mindent bejegyeztem a határidőnaplómba, felkészülök az éjszakára. Úgy döntöttem, hogy vámpírokkal fogok randizni. Megpróbálok felkészülni az esetleges átalakulásomra. Kiszedem a sminkfelszerelésem java részét a neszesszeremből, és helyet csinálok egy váltás ruhának. Bekészítek egy szemeteszsákot is. A szekrényem zsúfolásig tele van ruhával. Számtalanszor megkapom a ruhát, amit bemutatok. Végignézem őket, mi az, ami nem fog hiányozni. Kiveszek egy fekete bőrdzsekit, azt hiszem, enélkül fogok tudni élni, és egy gatyát, ami macskanőnek elmegy, de nekem az utcára nem. Késő éjszakai vámpírtalálkozóra tökéletes. Már csak meg kell várnom, hogy besötétedjen. A Sohónak ezen a környékén főleg raktárépületek vannak, de megbújik közöttük egy-két lepusztult lakóház is. A közvilágítás gyér, és a lakások ablakai is többnyire sötétek. Egy kocsi gördül felém, nyitott ablakából olyan erővel szól a rap, hogy az aszfalt is beleremeg. Gondolom, a vámpírok nem szoktak kocsikázni. Betérek egy sikátorba, hogy ne legyek feltűnő. Lépések koppannak a kövön a sikátor másik végén. Nem lehet olyan szerencsém, hogy pont a három amigó legyen. Meglepve látom, ki az. Ha jól veszem ki a sötétből, a tegnapi áldozat. Igen, egész biztosan ő az, hiszen kötés van a nyakán. Észrevesz és megáll. - Ne aggódj, nem akarlak bántani - szólok oda neki. Felém trappol: - Tűnj el, testvér! Ez az én sikátorom. Ezt meg, hogy érti? Itt lakik? Tudom, hogy sokan élnek az utcán. Szememmel végigpásztázom az utcát, látok-e papírdobozt, vagy holmival megtömött nejlonzacskót. - Itt laksz? Látom az arcán, hogy hülyének néz. A szemeit forgatja, biztos azt hiszi, én nem látom. Már hogy a fenében laknék itt! Az utca végén lakom, de itt fogok randevúzni valakivel.
Nem értem. - Tegnap éjszaka itt támadtak rád. Miért jössz vissza ide éjnek idején, amikor tudod, hogy újra megtörténhet? - Megtámadtak? Ezt meg honnan veszed? A nő nem volt magánál, amikor lehúztam róla a vérszívót. Azt mondta Terrynek, semmire sem emlékszik azok után, hogy a pasas megragadta. - Hát onnan, ahonnan azt, hogy ma reggel egy kórházban ébredtél kötéssel a megvágott nyakadon, igaz? - Ezt meg honnan tudod? - replikáz. Vállára teszem a kezem. - Itt voltam. Én ijesztettem el a támadódat. Ellöki a kezem. - Szóval te zavartál meg bennünket. Kinyílik és összecsukódik a szám, azt hiszem, tátogok, mint a partra vetett hal. Megzavartalak? - Végre sikerül kiböknöm: - Megmentettem az életed! - Maria, mondtam, hogy néhány napig most ne gyere! Hátrafordulok. Szemfogú áll közvetlenül a hátam mögött. Ellépked mellettem, és megsimítja a nő arcát. - Túl sokat ittam tegnap este. Pihenned kell, hogy visszanyerd az erődet. A holdsütésben imádattal néz rá a nő, aztán lebiggyeszti az ajkát. - Akkor valaki mástól szerzed meg, amire szükséged van. Tudod, hogy féltékeny vagyok. - Igen, és férjnél vagy. Menj haza a férjedhez. Könny csillog a szemében. - Ő nem tudja azt az érzést kelteni bennem, mint te. Most jöhetne a hegedű, azt hiszem, hányni fogok! - Elnézést - vetem közbe -, sikoltoztál, azért hívták ki a rendőröket. Szemfogú az utca felé tereli a nőt. - Menj haza, Maria, majd én elmagyarázom a gringónak. Maria végigmér. - Jaa, tudom, mit akarsz neki elmagyarázni. Csinos nő. Kiszívnád a csinos nyakát. - Fertőzött - mondja Szemfogú, és lebiggyeszti az ajkát, mintha egy nagy tál hagymás máj lennék. - Semmit nem érek a vérével. Megvárlak, de csak két nap múlva. Ígérd meg nekem, hogy két napig pihensz, mielőtt visszajönnél ide. - Legyengülsz, ha olyan sokáig vársz - vitatkozik Maria. - Csak egy kicsit vegyél - és felkínálja a nyaka ép oldalát. Szemfogú megrázza a fejét. - Ne kísérts, Maria! Tudod, hogy nekem a te véred a legédesebb. De most menj. Maria egy sóhajjal ellép mellőle, és egy pillanatra megáll előttem, hogy a szemembe nézzen: - Ne merj az emberemhez nyúlni! - súgja alig mozgó ajakkal. Különös világba kerültem. És én még azt hittem, hogy itt élek. Megvárom, amíg végighalad a sikátoron, és eltűnik a sarkon, mielőtt Szemfogúhoz fordulok. - Mi a fene van vele? Vállat von. - Szerelmes belém. Belőle táplálkozom. Ez tetszik neki. - Akkor miért sikoltozott tegnap éjjel? A vámpír egész közel lép hozzám. - Az eksztázis miatt sikoltozott, nem félelemből. Figyelmeztettem, hogy legyen csendes, de nagyon hangos teremtés.
Az arcomra lehet írva, hogy „Mi van?”, Szemfogú mosolyog. - Ha valaki jól csinálja, a vámpír-harapás nagyobb öröm a nőnek, mint a szex. Persze, nem minden vámpír csinálja jól. Van, aki nem tiszteli az emberi életet. Úgy néznek az emberekre, mint ti egy szarvasmarhacsordára. Az ebédrevaló, semmi több. - Mint a Queens-beliek, akikről tegnap meséltél? Lebiggyed az ajka. - Barbárok! - köp egyet. - Kiveszett belőlük minden emberség. Gengszterek, erőszaktevők és gyilkosok. Mindannyiunkra szégyent hoznak. Amiről eszembe jut, miért vállalkoztam rá, hogy éjnek idején macskanő-felszerelésben egy veszélyes környéken lófráljak: - Nem értem, mit mondtál nekem tegnap éjjel. Hogy én mesterséges vagyok? Ez azt jelenti, hogy valaki ilyenné tett engem? - Sétáljunk - javasolja a vámpír. - Aki ezen a környéken egy helyben ácsorog, előbb-utóbb áldozattá válik. Felveszem a ritmusát. - Miért mondtad, hogy fertőzött vagyok? Nevet, tulajdonképpen egész helyes, amikor mosolyog, csak hát kilóg a szemfoga. - Most hogy már tudod micsoda élvezet, kíváncsi lettél, mi? - Tévedsz - biztosítom -, nem gerjedek a vérszívásra. - A farkasember vére, még a mesterségeseké is, halálos méreg a vámpíroknak. Tiszta, emberi vérre van szükségünk. Még mindig nehezen fogadom el, hogy vannak vámpírok, de hogy miért, arról fogalmam sincs. - Ismersz egy vérfarkast, aki a városban garázdálkodik és fiatal nőket gyilkol? A vámpír felsóhajt. Egy sötét kandelábernek dőlve megpihen. - Rengeteg vérfarkas és vámpír van. Egy egész sötét világ, de a fajtánkhoz húzunk. Nem élünk a ti világotokban. Megvannak a saját küzdelmeink. A saját útjaink. - Végigméri a szerelésemet, aztán a szemembe néz: - Nem illesz közénk. Elég hosszú ideig nem kellett megélnem, hogy körön „kívül” vagyok. - Szóval nem tudsz nekem válaszolni? Nem adhatnál valami iránymutatást? Megrázza a fejét. - Nem, a mesterségesek nem léphetnek be közénk. A sötét világ a természetes rémeké. Nagyszerű. Zárt körű klub, belépés megtagadva. Amellett, hogy megtudhatnék egy s mást Önmagamról, az sem lenne rossz, ha egy kicsit együtt lehetnék olyanokkal, akikkel van bennünk valami közös. Ezt meg hogy értem? Szörnyekkel szeretnék smúzolni? - Jobb lesz, ha most elmész - mondja Szemfogú. - Ennem kell, és rontod az esélyeimet. Ezen kiakadok. - De hát megígérted Mariának, hogy megvárod. Megrántja a vállát. - Amiről Maria nem tud, az nem fájhat neki. Leesik a vércukrom, ha nem eszek. Ugyanolyan, mint Cindy. Na jó, azért nem egészen. - Most miért nem változom át? fontolgatom. - Tegnap átváltoztam, amikor a közeledben voltam. - Tegnap este azt hitted, veszélyben vagy - mondja Szemfogú. - Ez váltja ki a reakciót. Minden vérfarkasnál, a jelek szerint a mesterségeseknél is.
- Ismersz még mesterségeseket? Összevonja a szemöldökét, talán kezd türelmetlenné válni. - Tudom, hogy léteznek, de ahogy mondtam, nem érintkezem vérfarkasokkal. Meg van a saját helyük a sötét világban, jó messze a miénktől. Általában nem jövünk ki egymással. Ha azt mondom, csalódott vagyok, nagyon finom voltam. Most jutottam a legközelebb ahhoz, hogy találok valakit, aki segít megfejteni, miért vagyok olyan, amilyen. - Hogy tudsz a normális emberek világában élni? Megigazítom magamon a feszes kabátot, úgy válaszolom: - Megteszem, amit tennem kell. Igazából a karmokat, tépőfogat és a farkasszőrt leszámítva, olyan vagyok, mint mindenki más; ezek meg csak bizonyos helyzetekben jelentkeznek. - Iszonyú régóta nem voltam napon. Nem élveztem az emberlétet. - Akkor tényleg úgy van, ahogy a filmekben? Nem jöhettek nappal elő? Nevet. - De előjöhetünk. Egyszerűen csak nem akarunk mutatkozni. A tiéddel ellentétben, a mi megnyúlt fogaink nem húzódnak vissza. Nem titkolhatjuk, kik vagyunk, úgy, ahogy te. Úgy látszik, járhattam volna rosszabbul is. - Ez gáz - mondom. A vámpír hirtelen felcsapja a fejét, és vérvörös ajkára teszi mutatóujját. - Valaki jön. Indulj, ennem kell. Felfordul a gyomrom arra a gondolatra, hogy most mi következik. - Örülök neki, hogy nem bántod az embereket. De vért inni... Fúj. - Nekem az a legfinomabb bor. Most menj. Nem való neked ez a környék. Ki vagyok rúgva ebből a különös világból. De legalább tudom, hogy aránylag biztonságos, különös világ. Csalódottan távozom a soron következő bűncselekmény színhelyéről. Elindulok hazafelé, vagy legalábbis abba az irányba, ahol esélyesen taxit foghatok. Néhány lépés után hátrafordulok. - Hogy hívnak, Szemfogú? - Rick - válaszolja. - És téged, vérfarkas? - Lou - mondom neki és továbbállok.
HUSZONEGYEDIK VALLOMÁS A tagadás kellemes üdülőhely, ha viszont ott telepszel le, az életedbe kerülhet. Az út hazafelé furán eseménytelen volt. Fel voltam rá készülve, hogy ha a szükség úgy hozza, átalakulok. Azt terveztem, hogy a dugig tömött neszesszert elrejtem valahol, hogy amikor visszaváltozom, legyen mit felvennem. Egy gyapjú Yves Saint Laurent kezeslábast csomagoltam be, ami úgy áll rajtam, mint egy bohócruha. De nem kellett elrejtenem a táskámat, és nem alakultam át, úgyhogy még mindig nem tudom, milyen a teljes átváltozás vérfarkassá. Annyit tudok, ha átváltozom, lehet, hogy ölni fogok. Az egyetlen korábbi alkalommal, amikor ez megtörtént, öltem. De akkor önvédelemből cselekedtem, és szinte semmire sem emlékszem abból, hogy milyen érzés volt farkasnak lenni. Meg kell tudnom, hogy akkor is úgy gondolkodom-e, mint most. Vagy esetleg arra nézve is veszélyt jelentek, aki nem is akar bántani? A bejárati ajtómhoz közeledve előhalászom a kulcsot. Már épp be akarom dugni a zárba, amikor feltűnik, hogy az ajtó résnyire nyitva van. Felborzolódik nyakamon a szőr. Normál menetben nem akadnék ki, ha nyitva találnám az ajtót. Cindy elég slendrián, amikor átjön és otthon érzi magát nálam. De Cindy Texasban van. És senki másnak nincs kulcsa. Belököm az ajtót. A lakásban sötét van, ahogy hagytam. Zajt hallok a konyhából. A szívem a torkomban dobog. Szorosan megmarkolom a neszesszert, ha valakit kupán kell csapnom, ez lesz a fegyverem. Aztán a konyha felé mozdulok. Bárki is van ott, nincs csendben. Hallom, hogy kinyílik és becsukódik a hűtőszekrény ajtaja - papírzacskó zörög. Magasra emelem a neszesszert, és a konyhába lépek. Egy sötét árny matat a papírzacskóban a pulton. Mögéje osonok a magasba tartott neszesszerrel. Az árny megfordul, nekem ütközik és felsikolt. Én is sikítok. Hirtelen megvilágosodom, ez csak egy vámpír lehet, aki örökre el akar hallgattatni, mert túl sokat tudok. Kutyaleheletű nem sikítana. - Ki vagy te, és mi a fenét keresel a lakásomban? - Natasa vagyok - lihegi. - Cindy ideadta a lakáskulcsodat. Azt mondta, kérjem el tőled a kulcsot az övéhez, de nem tudtalak elérni. Natasa? Miért adja oda Cindy valakinek a kulcsot, akit nem szeretek, főleg, hogy tudja, mostanában nem mindig vagyok a legjobb formában, és nem kívánatos, hogy valaki előzetes bejelentés nélkül rám rontson. És miért kell Natasának Cindy lakáskulcsa? Odamegyek a villanykapcsolóhoz és felkattintom. Jól van, ez tényleg Hogyis-hívják Natasa. Aztán észreveszem a bőröndöt a lábánál.
- Mi ez az egész? Natasa a szívére szorítja kezét. - A lakásomban rovarirtás van, ezt megemlítettem Cindynek, és azt mondta, maradhatok nála, amíg távol van. Ideadta a lakáskulcsodat, és azt mondta, kérjem el tőled a kulcsot az övéhez. Nem tudtalak utolérni, és közben bevásároltam, és nem szeretném, ha minden megromlana. Bármennyire is hiányzik Cindy, most meg tudnám ölni. Épp erre volt szükségem, birkózóvállú a szomszédban. - Milyen kedves tőle, hogy engem is tájékoztatott - dünnyögöm. - És hogyhogy Ralph beengedett? - Cindy felhívta mind a két portást, hogy nála fogok lakni, csak meg kellett mutatnom az igazolványomat. Felsóhajtok, és leteszem a neszesszert a pultra. Leveszem Cindy kulcsát a kulcskarikámról. Amikor átnyújtom Natasának, megszólal: - Cindy azt mondta, talán jobb lesz, ha átmégy, és kicsit összepakolsz, mielőtt bemegyek a lakásába. Mondtam neki, hogy igazán felesleges, de ő ragaszkodott hozzá. A monitor. Cindy azt akarja, hogy tüntessem el, ami jó gondolat. Ha Natasa bekapcsolja, hallani fogja, hogy mi történik a hálószobámban és beindulhat a fantáziája. - Mindjárt jövök mondom neki. - Addig kiszedheted a bevásárlást. Magammal viszem a neszesszert, hogy legyem mibe rejteni a monitort. Átszaladok a szomszédba. Cindy nagyon rendetlen. Felkapom a szétszórt ruhadarabokat és benyomom a szennyesládájába. Nem vagyok hajlandó beágyazni nála. Figyelmeztetnie kellett volna, hogy jön Natasa. Mondjuk, akkor valószínűleg hisztis rohamot kaptam volna, és tudtára hozom, hogy akkor kívánom Natasát látni, amikor a hátam közepét. Kihúzom a monitort, benyomom a neszesszerbe, és visszamegyek a saját lakásomba. Natasa az ajtóm előtt vár a bőrönddel és a bevásárlással. Átadom neki a kulcsot. - Érezd magad otthon, de ne zavarj. Nem szeretem, ha rángatnak. Ráncolja a homlokát. - Cindy azt mondta, hogy itt az alkalom, hogy kibéküljünk és megbarátkozzunk egymással. Igyekszem nem forgatni a szemeimet. - Cindy gyakran téved. - Félreérthetetlen jelzésként kinyitom előtte az ajtót. Ekkor veszem észre, hogy huzat van. Az erkélyajtóra pillantok, és látom, hogy hullámzik a függöny. - Mi van, eddig istállóban laktál? Először nyitva hagyod a bejárati ajtót, azután kinyitod az erkélyajtót, és azt is tárva-nyitva hagyod? Nem tűnt fel, hogy tél van? Natasa az erkélyajtóra pillant. - Már akkor így volt, amikor bejöttem. Azt hittem, szellőztetsz. Másodszor is feláll a nyakamon a szőr. Nem hagytam nyitva az erkélyajtót, amikor elmentem. - Jaj, most hogy így mondod, tényleg én hagytam nyitva. Odaégettem valamit, és nem akart kimenni a szag. Na jó, most már mehetsz. - Kituszkolom a folyosóra. - Jó éjszakát! Becsukom az ajtót, nekitámaszkodom, és mélyen beszívom a levegőt. Tekintetem körbesiklik a sötét lakáson betolakodó árnyak után kutatva. A ropogós, hideg levegő minden
szagot elmos, mégis érzem, járt valaki a lakásban Natasán kívül. Akkor is érezném, ha nem lett volna nyitva az ajtó. Csak egy érzés, de alattomos, ragacsos. Állatkert lett a szentélyemből. Milyen állat szaglászott a lakásomban? És vajon elment, vagy még mindig itt van? A monitor a legsúlyosabb tárgy a táskámban. Az imént raktam csak bele. Kiveszem, és erősen megmarkolom, miközben végigosonok a lakáson. Természetesen felolthatnám a villanyt, de akkor nemcsak én látnék jobban, hanem magam is jól láthatóvá válnék. A nappaliban minden a megszokott helyén. A konyhában már jártam. Ott nincs hova elbújni. A hálószobám a leglogikusabb hely, ahol egy betolakodó meghúzhatja magát. Kilopódzom a hálóhoz vezető folyosóra. A hálószoba ajtaja nyitva, ahogy hagytam. A szobába lépve megcsap a szag, aminek végleges eltűnéséről oly bőszen igyekeztem meggyőzni magam. Az ágyam megsemmisítve. Nem ágyaztam be, mielőtt elmentem, de a sötétben is látom, hogy a matracok szétszaggatva, bélés mindenütt. Kutyaleheletű megszokott bűzén túl húgyszag terjeng a levegőben. Megjelölte a matracomat. Megölöm! Eldurran az agyam. Tényleg eldurran. Az öltözőasztalka tükrében vörösen izzik a szemem. Nem tudtam, hogy a sötétben vörösen világít. Elég ijesztő, de közel sem annyira, mint ami a szobámmal történt. Bemocskoltak. A felháborodás nőttön nő bennem, hagyom, hogy robbanásig feszüljek. Ha még mindig itt lapít valahol, szükségem lesz a gőzre az átalakuláshoz. Nem fáj az ínyem. Nem viszket a bőröm. Nem szúr az ujjbegyem. Nem lehet itt, különben már mindezt éreznem kellene. Bármilyen dühös is vagyok, van annyi lélekjelenlétem, hogy ellenőrizzem a feltevésem. Felkattintom a lámpát. A látvány csak fokozza a bosszúvágyamat. Nincs az ágyban, a szekrényben, a zuhanyfülkében sincs. De kétség sem férhet hozzá, hogy itt járt. Azért csinálta, hogy ingereljen. Hogy tudjam, életben van, és kiszemelt. Rosszabb, mintha lesben állt és megtámadott volna. Rosszabb, mert tudja, most már várni fogom a visszatértét. Még mindig nem látva a dühtől, földre csapom a táskámat, benne a monitorral, és ijesztően erős felsőtestemet kihasználva felemelem a matracot, odavonszolom a nyitott erkélyajtóhoz, és átbillentem a korláton. Gus kiakad majd, amikor holnap reggel az udvar közepén találja, és azonnal elszállíttatja. Ezután a konyhába megyek, megkeresem a légfrissítőt, és az egész flakont a szobába fújom. Visszamegyek a konyhába, felhúzok egy pár gumikesztyűt, és felszedegetem a bélésdarabokat padlóról, aztán újból az erkélyajtóhoz megyek, azt is kidobom. Becsukom az erkélyajtót, és nekitámasztom homlokom. Minden dühömet kiadtam, az egész testem remeg. Igaz, kábé öt fok van a szobában, annyi ideig nyitva volt az ablak, de tudom, hogy nem emiatt reszketek. Kutyaleheletű él. Rosszabb, mintha megtámadott volna, behatolt a személyes terembe. Megszentségtelenítette az otthonom. Én meg be vagyok szarva. És azt mindennél jobban utálom. A sírás határán vagyok, amikor finoman kopogtatnak a bejárati ajtón. Nem hiszem, hogy Kutyaleheletű a mai előadása után még kopogtat, de semmi sem
lehetetlen. Aztán eszembe jut, hogy az ajtó nyitva van, úgyhogy becsörtethetne ide, ha akarna, elindulok hát kinyitni. Natasa áll odakint. - Minden rendben van veled? Olyan mintha bútorokat húzkodnál. Átrendezed a lakásod? Soha nem hittem volna, hogy megérem még a napot, amikor örömmel látom Hogyishívják Natasát. De megértem. Magyarázat helyett kilépek a folyosóra, és behúzom magam mögött az ajtót. - Figyelj, nem zavarna, ha ma éjjel Cindy díványán aludnék? Nem megy ki az égett szag, bármit csinálok. Felfordul tőle a gyomrom. Vállat von. - Gyere, de nem hozod a pizsamádat? Cindy az egyetlen ember az ismeretségi körömben, aki bőrszerkóban alszik. - Igazából, én szeretek ebben aludni. Menjünk. Natasa furán néz rám, de nem tesz fel kérdéseket. Követem őt Cindy lakásába, és örömmel látom, hogy megy a tévé, és semmi jele, hogy le akarna feküdni a késői óra ellenére. Egy zacskó perec és kibontott joghurt áll a dohányzóasztalon. A kedvencem. Az életemet talán igen, de az étvágyamat még Kutyaleheletű sem veheti el. Ha az étvágyamat nem is, de a nyugodt alvást sikerült a szörnynek elvennie tőlem. Nem akarom analizálni, miért volt olyan nehéz ma reggel visszamenni a lakásomba. Nem akarom beismerni, hogy sikerült ezt elérnie. Imádom a lakásomat. Amikor a hajnali órákban mélyponton voltam, még az is megfordult a fejemben, hogy el kellene költöznöm. Hát azt lesheti, hogy én elköltözzem! Arra is gondoltam, fel kellene hívnom Terryt, és megmondani neki, hogy betörtek a lakásomba, és hogy tudom, ki volt az, és sajnos nem törölheti a gyilkos farkasembert a listájáról. Most ebben sem vagyok olyan biztos. Terry ragaszkodna hozzá, hogy egy ideig máshol szálljak meg. Nála? Szerintem, túl eszes ahhoz, hogy ezt felajánlja. Az imént csináltam magamnak kávét, mert hozzátartozik a reggeli rutinhoz. Most a díványomon ülök, amit, hála az égnek, nem vizeltek össze, és a sűrű feketét kortyolgatva azon merengek, mi a következő lépés. Reggel az első dolgom volt, hogy kimenjek az erkélyre, és lenézzek. Ahogy megjósoltam, nyoma sincs lent a matrac roncsainak vagy a bélésnek. Gus érti a dolgát. Hogy is költözhetnék el, amikor Gus ennyire érti a dolgát? Nem tehetem meg. Ha én elköltözöm, Cindynek is mozdulnia kell, és Cindy ugyanannyira szeret itt lakni, mint én. Továbbra sem örülök neki, hogy átengedte Natasának a lakását a távolléte idejére, de hát ha nem tette volna, tegnap éjjel nem lett volna kivel a tévé előtt virrasztanom. Valaki, akihez két szót sem szóltam. A mérleg egyik serpenyőjében a tény, hogy betörtek a lakásomba, levizelték az ágyat, és a bizonyosság, hogy attól még, hogy tagadom valaminek a létezését, az még létezik, a másikban a vigasz, hogy nem voltam totál udvariatlan Natasával. Egy kis hang a fejemben sajnos közbeveti, hogy így is totál udvariatlan voltam.
Szóval Natasa is szereti joghurtba mártogatni a perecet. Ez nem igazán elegendő ok, hogy megbocsássak, amiért lefeküdt a pasimmal. És most miért ezzel foglalkozom, amikor annyi minden mással kellene? Így terelem el a figyelmemet. Nem akarok azzal a mással foglalkozni. Pedig muszáj. Leteszem a csészét, felállok, és az erkélyajtóhoz megyek. Biztos nem volt rázárva. Nem számítottam rá, hogy valaki a falon felmászik a tizedik emeletre, beoson a lakásomba, és hidegvérrel meggyilkol, vagy ha épp nem vagyok itthon megölhető állapotban, szétveri a berendezést. Változtatnom kell a hozzáállásomon. Meg az ajtóimon is. Előveszem a telefonkönyvet, és feltárcsázom az egyik biztonsági ajtókkal foglakozó céget. Még naplemente előtt vashevedereket akarok a külső oldalra. Nagyjából biztos vagyok abban, hogy Kutyaleheletű elölről nem tudja bevenni az épületet. Vagy a kódot kell benyomnia, vagy egy portást kell meggyőznie, hogy engedje be. Egyik sem menne. Nagyjából abban is biztos vagyok, hogy az öt zár a bejárati ajtón betörésbiztos. Az egyetlen alternatíva, hogy megszabaduljak Kutyaleheletűtől... ha megölöm. És csak egy módon ölhetem meg, ha száz százalékig biztos vagyok benne, hogy képes vagyok a teljes átalakulásra. Akár kész vagyok rá, akár nem, el kell mennem Queensbe, és kipróbálnom, hogy az életveszély meghozza-e a kívánt változást. Természetesen, ha nem, akkor nagy szarban leszek. Egy szuperhős társaságára lesz szükségem, nem egy leszbikuséra. Megcsörren a telefonom. Felveszem. Megérkezett a szuperhős. - Szia, Terry! - Szia, csak mondani akartam, hogy a nőt, akinél kérted, hogy ellenőriztessem, nincsenek-e harapásnyomok a nyakán, kiengedték, mielőtt még megnézethettem volna. De tegnap éjjel halott-szemlére küldtek egy másik áldozathoz. A nőnek elvágták a torkát. Queensben. A halottkém a boncoláson megerősítette, amit mondtál. Harapásnyomokat talált. Nem vagyok meglepve, és nincs rá ok, hogy úgy tegyek, minta meg lennék lepődve. - És mit szándékozol most tenni? - Szolgálaton kívüli megfigyelés - válaszolja. - Arra gondoltam, meglátogatom Flushingot, a 14. utca és az Északi sugárút környékét, rengeteg bandaleszámolás történik arrafelé. Szeretném magam ellenőrizni a dolgot. Egyelőre nem állnék oda a főnököm elé azzal, hogy szerintem a gyilkosságokat nem a bandatagok, hanem vámpírok hajtják végre. Amúgy, szerintem, tényleg valamilyen rituális kivégzésekről lehet szó. Úgy értem, vámpírok igazából nincsenek. Szóval Terry éppúgy szeret a tagadás vizein evezni, mint bárki más. - Mikor mégy? - Holnap este. - Mehetek? Nevet. - Teljesen kizárt. Veszélyes arrafelé. Nem lenne biztonságos, ha magammal vinnélek. - Akkor mit szólnál egy kávéhoz indulás előtt? Szeretnék elmondani neked valamit. - Igen.
Jobb, ha Terry tudja, hogy Kutyaleheletű él, még ha nem is avatom be az incidens összes részletébe. Majd kitalálok valamit. - Jó, akkor érted jövök, és aztán visszahozlak, indulás előtt. Nyolc körül megfelel? - Tökéletes. - Akkor holnap. Addig is vigyázz magadra! Leteszem a kagylót. Úgy látszik a „vigyázz” lesz az új középső nevem. Amiről eszembe jut Morgan. Felhívom. Szokásához híven nem veszi fel a kagylót, az üzenetrögzítője válaszol. Morgan, Lou az. Találtál valamit? Hagyhatsz üzenetet a rögzítőmön. Nem megyek többet a klubba, amíg ki nem találom, hogy át tudok-e alakulni, és mi történik, ha igen. Lehet, hogy amikor a múltkor Karennal odamentünk, Kutyaleheletű ott sem volt, de erősen gyanítom, hogy igen, és legalább egy nőt fel is szedett. És minden bizonnyal meg is ölt. A következő két nap a lakás megerősítéséről fog szólni, a hálóban a szőnyeget is kicserélem, és új matracot is vennem kell. Ha nagyon magányosnak érezném magam, mindig átmehetek a szomszédba. Mondjuk, előbb fog piros hó esni, minthogy én ráfanyalodjak Natasára. Este fél hét körül úgy döntök, sűrű pelyhekben hull a piros hó, becsengetek a szomszédba. Natasa csodálkozva néz rám. Jól teszi. Ínycsiklandó illatot vélek felfedezni az előszobában. - Vendéget vársz? - kérdezem. - Itt mintha valami finom főne. - Nem, magamnak főzök. Elegem van a rendelésből. - Nyitva hagyja az ajtót, és elindul Cindy konyhája felé. Nem is tudtam, hogy Cindynek vannak főzőedényei. Úgy látszik, van egy-két fazeka meg serpenyője, ha Natasa képes itt olyat főzni, ami beindítja a nyáltermelésem. Cindyvel együttes főzőtudományunk fabatkát sem ér. Azért kell állandóan beülnünk valahova. Ellenőrzöm, hogy rendesen be legyen zárva az ajtó, mielőtt követném Natasát. Felemeli a fedőt egy hatalmas fazékról, és megkeveri. - Éhes vagy? Van bőven. Leülök a pulthoz. - Biztos nem jön senki? Az egy halom kaja. Natasa, meglehetősen széles válla fölött, rám nevet: - Nagy családban nőttem fel. Nem tudok egy főre főzni. Általában rengeteg maradékot eszem. - Mikor jöttél át Amerikába? - Tizenöt éves voltam - mondja. - Vendéghallgatóként jöttem, de nem akartam visszamenni s diplomaosztás után. Jelentkeztem egy modellügy-nökségnél Los Angelesben, egy ideig nekik dolgoztam, aztán megkaptam az amerikai állampolgárságot, és New Yorkba költöztem. - Hiányzik néha Oroszország? Megrázza a fejét. - Nem. De a családom hiányzik. Egy nap, ha eleget keresek, mindenkit idehozatok. Addig meg leveleket írunk. Na jó, kicsit bűntudatom van, amiért Karennel rászálltam Natasára férfias alkata miatt. Tudom, milyen érzés, amikor valaki el van szigetelve a családjától. Persze, még mindig nyomja a begyemet a Stefan-ügy.
- Nem érte meg. Felpillantok, és elkapom Natasa rám szegezett tekintetét. - Micsoda? - Ki, Stefan? - Kényelmetlen helyzetben, legjobb úgy tenni, mint aki nem érti, miről van szó. - Azt hittem, ha lefekszem vele, közétek fogok tartozni. Hogy beengedtek a zárt körű klubocskátokba. Tartozni akartam valahová. A pokolba is. Ezt is pontosan értem. Az ellenszenvem Natasával kezd kialudni. Ha a kaja olyan finom, mint az illata, nyert ügye van. - Értem, hogy miért gondoltad, ha lefekszel vele, a brancsba tartozol - mondom neki szárazon. - De a hencegéssel rontottad el. Úgy kellett volna tenned, mint ahogy mindenki más, aki Stefannal lefekszik, eljátszani, hogy semmi sem történt. - Aha - Natasa bólint, és visszafordul a méretes fazékhoz. - Nincs, aki elmondja nekem ezeket. Míg az ételt kavargatja, fontolóra veszem ezt az utálat-dolgot. - És még mindig érzel iránta valamit? Natasa otthagyja a tűzhelyet, és két mélytányért vesz elő a szekrényből. Műanyag tányérok. - Soha nem éreztem semmi különösebbet iránta. Csak azt akartam, hogy elfogadjanak. Azt hittem, ez a módja. Nem alkotok véleményt, amíg Natasa teli nem meri a tálkámat, ha jól látom, gulyáslevessel. Kanalat is kapok tőle. Megkóstolom. Behunyt szemmel koncentrálok a hús, nokedli, fokhagyma és paradicsom zamatára, amint lenyeltem az első falatot, megszólalok: - Natasa, azt hiszem, ez egy gyönyörű kapcsolat kezdete. Elmosolyodik. A saját tányérját is csurig szedi. Egy lány, aki imád enni, akárcsak én, számíthat a jóindulatomra. Még ha van is valami furcsa Natasában. Annak a lánynak, akinek Stefan nem dobogtatja meg a szívét, nem rendes, piros, hetero vér folyik az ereiben.
HUSZONKETTEDIK VALLOMÁS A lányok, akik imádnak enni, számíthatnak a jóindulatomra. Vámpírok, akik engem ennének, nem. Terryvel egy szemernyivel jobb környéken lévő kávézóba ülünk be, mint a múltkor. Most sem látok ejtőző rendőröket. - Mit akartál elmondani nekem? Félretolom a mokkakávét: - A vérfarkas gyilkosról van szó. Megint voltak látomásaim. Nem halt meg. Csak vár. Terry felhúzza az egyik szemöldökét. - Mire vár? Nem tudok a szemébe nézni. - Fogalmam sincs. Terry csendben ül. Rezzenéstelen tekintetét az arcomon érzem. - Rád vár. Igaz, Lou? Eltalálta. De, ha ezt elismerem, a nap huszonnégy órájában a sarkamban lesz. És nem a kellemes értelemben. Nem lesz módom vámpírokkal tereferélni, vagy szakállasán, borostásan mászkálni éjjel a városban. - Nem tudom, mire vár - hazudom. - Csak szerettem volna, hogy tudd, még él. - Kösz a tippet. - Terry felhajtja a kávéját. - Na, figyelj rám! Szeretném, ha otthon maradnál, amíg elkapjuk ezt a fickót. Nincs vásárlás. Nincs modellkedés. Ne legyen a fickónak esélye sem, hogy kezet emeljen rád. Érted? Visszapislogok: - Mondtam már neked, hogy nem fogom az életemet átrendezni emiatt a szörnyeteg miatt. Örülne neki, élvezné, hogy annyira be vagyok szarva, hogy a lakásból se merem kitenni a lábam. A félelem élteti, és én egy morzsát sem vagyok hajlandó adni neki a kedvenc eledeléből, érted? Most Terry pislog rám: - Leborulok a bátorságod előtt, Lou, de ez már a hülyeséggel határos. Láttam, hogy ez a pszichopata mit művel a nőkkel. Kétség sem férhet hozzá, hogy kiszemelt téged. Meg akarsz halni? Elakadtam a hülyeség szónál, úgyhogy a továbbiakban képtelen vagyok Terry kérdését fontolóra venni. Miért van az, ha egy férfi bátor, az teljesen rendben van, de ha egy nő az, akkor hülyének címkézik. - Megittam. Indulhatunk. Az órájára pillant. - Igen, jobb, ha én is megcélzom Queenst, és megkezdem a felderítést. De legalább gondold végig, amit kértem tőled. Láttam a lakásodat, szerintem semmi nem fog történni, ha egy ideig nem veszel új cipőt, vagy kicsit szünetelteted az ipart. Tudod, mi lenne a legjobb - vannak vidéki rokonaid, akik megengedik, hogy náluk lakj, amíg elkapjuk a fickót? Cipők? Tényleg azt hiszi, hogy arra költöm a fizetésem? Kezdem fontolóra venni, hogy valóban érdemes-e Terry nyomába szegődnöm ma este, arra az esetre, ha ki kellene húznom
formás hátsóját a pácból. Pillanatnyilag az sem zavarna, ha kicsit pácolódna az a formás hátsó. Felállok az otthonos asztalkától a kávézó végében, és magamhoz veszem a neszesszert. - Hétvégén Vermontba utazom egy fotózásra, három-négy napig ott leszek, ha ez megnyugtat. - Az jó - mondja Terry, és ő is feláll. Hátamra teszi a kezét, és a kijárat felé irányít. - Addig pihenj egy kicsit, jó? - Hogyne - hazudom. - Ahogy a nagy, erős rendőrbácsi kívánja. Helytelenítő morgásából arra következtetek, nem értékeli a szarkazmusomat. Ezzel rendben is volnánk, én sem értékelem a macsó hozzáállását. Lenyelem a kikívánkozó megjegyzést, hogy tudtommal, sikerült őt összetörnöm az ágyban. Mégpedig kizárólag azért, mert kedvem támadhat hasonló körülmények között újból összetörni. Hűvös hazafelé az út, buja gondolataim, a kocsi fűtése és a gyomrunkban ülő forró kávé ellenére. Egyetlenegyszer szólalok csak meg, amikor már szállok ki a kocsiból, odaszólok Terrynek, hogy vigyázzon magára. Az épületben megvárom, amíg Terry elhajt, aztán megkérem Ralphot, hogy hívjon egy taxit. A taxis, ha magánál van, nem fog egészen elvinni a bűnügyi helyszínig, de ha már gyalogos távolságon belül letesz, jól vagyok. A neszesszeremben ott domborodik a kezeslábas, amitől szívesen megszabadulok. Ideges vagyok. Pillanatnyilag nem érzem magam valami bátornak. Valóban értelmes dolog előhívni magamból az állatot, ami felett talán nincs is uralmam? Amikor Kutyaleheletűvel kellett megküzdenem, majdnem teljesen átalakultam, és nem vesztettem el magam felett az uralmat, ez megnyugtat, a szalagavató éjszakájának emléke viszont továbbra is kísért. Szabad ilyen kísérletbe fognom, amikor jelen van a férfi, aki tetszik nekem? Ugyanakkor tudva, amit tudok, sorsára hagyhatom Terryt egy vámpírokkal népes kerületben? Megérkezik a taxi, még mindig tépelődöm. Bátornak tartani magamat, és tényleg bátornak lenni, két külön dolog. Aztán Terryre gondolok, egyedül a sötét utcán, és még csak fogalma sincs, kikkel küzd valójában. Szeretném, ha a mai éjszaka kinyitná a szemét. De nem a nyaki verőerét. Az ügy el van döntve. Kilépek, és beszállok a taxiba. Mire megtalálom Terry El Caminóját az Északi sugárúton, lüktetnek az idegeim, és fáj a lábam. Nem tetszik a látvány, ami fogad. Terry nincs a kocsiban. A neszesszert már elrejtettem egy halom szemét mögé az egyik sikátorban, és kész vagyok szembenézni minden vámpírral, aki vacsorának néz. Terry vajon járőrözik, vagy már elejtették? Ahogy a Camino közelébe érek, Terry Brut-Axle illatára leszek figyelmes. Követem a szagot. Öt háztömbbel lejjebb megpillantom Terryt a földön fekve, négy alak tolong körülötte. - Hé! - üvöltöm. - Hátrébb az agyarakkal, vérszopók! Négy sápadt arc fordul felém. Fölemelkednek a görnyedt testtartásból. - Ha egy nő elég bolond ahhoz, hogy ilyentájt erre járjon, az vagy aláírta a halálos ítéletét, vagy éhes - mondja az egyik vámpír. Tetőtől talpig végigmér: - Eredj, szerezd be a saját koktélodat. Ez itt már a miénk.
Azt hiszik, vámpír vagyok. Sajgó ínyem, viszkető bőröm és ujjbegyeimben az éles fájdalom biztosít afelől, hamarosan rá fognak ébredni a valóságra. - Nem vagyok vérszívó - mondom. Ha nem hagyjátok őt békén, szétrúgom a seggetek. A bejelentésem mind a négyből röhögőgörcsöt vált ki. - És hol a hadsereged, kislány? pimaszkodik ugyanaz, aki az előbb is beszélt. - Itt a hadserege. Hátrafordulok. Rick és a két haverja állnak mögöttem. Azt hittem, kerülik ezt a környéket. - Mit csináltok itt? - Úgy döntöttünk, átruccanunk, és elbeszélgetünk egy kicsit ezekkel a fickókkal a szokásaikról. Nyakunkon a rendőrség, mindannyiunk életét megnehezítik - válaszolja Rick. A rugós kések kattanása visszatereli a figyeljem a négy fickóra, akik épp Terryt kívánták meg vacsorára. - Nem a sportszerűségünkről vagyunk híresek - mondja az egyik Terry fölött görnyedő szemfogú -, vagy eltűntök innen három másodpercen belül, vagy vele együtt haltok meg. A francba... Mindent hoztam, csak rugóskést nem. A kezemre pillantok, karmok meredeznek az ujjaim végén. Úgy látszik, mégsem lesz szükségem rugóskésre. Nem én vagyok az egyetlen, aki észreveszi a karmokat. - Hé, ez egy vérfarkas! - ordítja a gonosz vámpírok vezére. - Öljétek meg! - kiáltja. Kinyírni az összeset! Bandaháború protokollból nem vagyok jó. Arra számítok, hogy most háromig számolnak, vagy lesz még valami, mielőtt nekünk jönnek. Tévedek. Arra eszmélek, hogy egy vámpír ugrik az arcomba, hajszálon múlik, hogy a pengéje nem a gyomromat hasítja végig. Nem akarok azonnal gyilkolni, de ahogy felemelem a kezem, hogy elhárítsam a következő szúrást, végigkarmolom vele ellenfelem arcát. Nagyon ki lehet éhezve, mert alig csöpög belőle a vér. Az a kicsi, ami volt neki, úgy látszik, azonnal elszivárgott, mert ellenfelem a földre rogy. Felnézek, és pillantásom a bandavezérre esik, amint Terry fejét a hajánál fogva felemeli, és hosszú fogaival a nyakára hajol. Szuperszonikus sebességgel ott termek, és arcba rúgom. Hanyatt esik. Terry homloka koppan a kövezeten. Keményen. - Megöllek, te szuka! - hörgi a bandavezér, és letörli a vért a szája széléről, majd megnyalja az ujját. Fúj! Nekem ugrik. Olyan erővel ütközik a testemnek, hogy hátrarepülök, és az épület falához csapódom. Mire levegőt bírok venni, keze a torkomon. Meg akar fojtani. Belevágom a karmaimat. Vér lövell ki a nyakából. Végigspriccel az arcomon, a hajamon. Ettől még jobban felmegy bennem a pumpa. Undorító. A vérszopó előrehajol és belém harap. Pokolian fáj. És a legkevésbé sem gerjedek be tőle, mint ahogy Rick szerint a nők egy része. Aztán eszembe jut még valami, amit Rick mondott. A vámpír harapásra készen újból felém hajol, de hirtelen elfehéredik az arca. Ami eleve elég sápadt volt, de most már a tejfehérnél tartunk. Hátrabucskázik, két kézzel fogja a saját torkát, haldoklik. A földre rogy, görcsöl és dobálja magát, míg végül mozdulatlanul elterül. A farkasember vére megölte. Úgy látszik,
erre nem számított. Tényleg, mi van Rickkel? Feléje pillantok. Két haverja holtan fekszik a földön. Őt meg a másik két vérszopó szorítja sarokba. Ahhoz képest, hogy vámpír, Rick rendes. Ha nem teszek valamit, megölik. Kezemet szőr fedi, a fogam megnyúlt, karmaim vannak, de teljes átalakulást akarok. Felidézem a szalagavató éjszakáját. Elképzelem, mi történik Terryvel, ha a vámpírok megölik Ricket. Látom a sikátort benépesítő árnyakat, ahogy a vérszagra gyűlnek. Fáj az arcom. Az egész testem fáj. Borzalmas csikorgó hangokat adok ki, ahogy a csontok újrarendezik magukat. Szétreped a ruhám. Magasabb leszek... erősebb. Vérfagyasztó üvöltés tör elő a torkomból. Egy halott is kiugorna tőle a sírjából. A két vámpír, aki eddig Ricket nyúzta, felugrik. Kimered a szemük. Otthagyják Ricket, és nekem szegezett pengékkel közelítenek. Amikor az egyikük szúró távolságba ér, szőrös karmom előrelendül, és három méter magasan a levegőbe röpíti. A másik rám veti magát. Ugyanolyan könnyedén felhajítom a levegőbe, mint az elsőt. Hirtelen körbe vagyok véve. Négy újabb vámpír tűnt elő a sötétből. Rávetem magam a hozzám legközelebb állóra. Ez még nekem is undorító, de kitépem a torkát. A következő jön felém, és széthasítom az arcát. Rick beugrik a szorítóba. Kezelésbe veszi az egyik vámpírt, míg én a másikat felemelem, és földhöz csapom, mint egy gallyat. Készen állok a következő támadásra, de nem jön több. Rick a rátámadó vámpír hullája mellett áll. Hányingerem van a vértől és a mészárlástól. Négykézláb állok. A ruhám foszlányokra szakadva hever körülöttem. Újsütetű bundámban nem fázom. Az arcomat vizsgálom - pofává alakult. Farkas vagyok... de önmagam vagyok? Azt hiszem. Most is hallom saját gondolataimat a fejemben. Rickre pillantok, semmi késztetést nem érzek, hogy ráugorjak és kitépjem a torkát. Figyelem, ahogy odamegy Terryhez. - Nincs magánál - szól oda nekem, mintha teljesen normális dolog lenne egy farkassal társalogni. - Azt hiszem, kórházba kéne vinnünk. - Rick karjába veszi és felemeli Terryt. - Hol a kocsija? Nem merek megszólalni. Félek, hogy ugatás, vagy üvöltés jön csak ki a számon, vagy ami meg rosszabb, valami torz kísérteties hang, mint Kutyaleheletűé. Nincs más választásom, Lassie módszeréhez folyamodom. Előreszaladok néhány lépest, megtorpanok, és hátrafordulva várom, hogy kövessen. - Oké, értem - mondja Rick. - Vezess a kocsihoz. Amikor odaérünk az El Caminóhoz, Rick átkutatja Terry zsebeit, és az egyikből előszedi a slusszkulcsot. Kinyitja az ajtót, és becsúsztatja Terryt az utasülésbe. Beszállok mögötte, és a vezetőülésre ugrok. - Azt képzeled, te fogsz vezetni? - kérdi Rick. - Na, ugorj hátra, allergiás vagyok az állatszőrre. Morgok, de nem vesz róla tudomást, beül a sofőrülésbe, és becsapja az ajtót. Beindítja a
motort. Kiugrom, odarohanok a szeméthalomhoz, ahol a táskát hagytam, a fogammal felveszem, visszarohanok a kocsihoz, és beugrok hátulra. Rengeteg mindent csináltam a hét év alatt, amióta New Yorkban vagyok. Voltam kifutón, tévéreklámban, katalógusban, multimillió dolláros hirdetési kampányban az összes elképzelhető termékfajtával. De nem ültem még El Camino hátuljában, a holdsütésben egy farkas szemével tekintve a világra, miközben bundámat borzolja a szél. Klassz. Körbenézek, és minden varázslattal tölt el, mintha először látnám. Az érzékszerveim élesebbek, mint valaha. Többet látok, szagolok, hallok, sót érzek, mint valaha. Csodálatos, amíg nem kezd el lerepülni a szőr. Szó szerint. A szőrcsomók kezdenek leválni a testemről. Fáj a csontom. Fáj az arcom. Keserves kín. Mire Rick az Elmhurst Kórházhoz ér, meztelenül reszketek. A táskámban turkálok, hogy kivegyem belőle a kezeslábast. Rick a parkoló leghátsó sorában parkol, ahová senki nem akar állni, mert a legtávolabb esik az liftektől. Kiszáll, és megpillantja, amint az El Camino hideg metálülésén vergődők, és megpróbálom a csípőmre felhúzni a nadrágot. Rick szeme majd kiugrik a helyéről. Ha kiugranának, az sem lepne meg. Ma éjszaka már semmi se. - Hű! - mondja és elfordul. - Vámpír vagyok, nem kasztrált. Átkozottul jól nézel ki, tisztára, mint egy szupermodell. - Me-e-ert szu-per-mo-dell vagyok. Hátrafordul. - Nem szívatsz? Igen, valahogy ismerős volt az arcod. Biztos óriásplakáton láttalak már, igaz? - I-igen. - Még néhányszor jobbra, balra, jobbra csusszanok, míg végre feljön rám a ruha, belebújok a felsőbe, és becipzárazom. Örülök neki, hogy gyapjúból van, még ha szúr is egy kicsit. Csizmát húzok, és kipattanok a kocsiból. - Mostantól neked kell intézkedned - mondja Rick. - Én nem mehetek be. - Sajnálom, ami a barátaiddal történt. Bólint. - Tudták, mibe fognak. Azok a szörnyetegek Queensben pokollá teszik a rendes vámpírok életét is. Amikor megkértem Terryt, hogy keressen harapásnyomokat, nem gondoltam bele, hogy ezzel Ricket és a hozzá hasonlókat is veszélybe sodrom, nemcsak a gyilkos vérszopókat. Talán mégsem volt bölcs ötlet Terry figyelmét felhívni a dologra. Lehet, hogy jobb, ha a világ nem tudja, milyen rémek népesítik be éjszaka az utcákat. Épp elég az emberi szörnyetegekkel megbirkózni. - Kösz a segítséget ma este. Nem is tudom, mi történt volna, ha te nem jössz. Megrántja a vállát. - Azt hiszem, egyedül is boldogultál volna. Rémes vagy, amikor valaki felállítja a hátadon a szőrt. Gondolom, ezt bóknak szánta. - Még beszélünk - köszönök el. Rick belesétál az éjszakába. Kiveszem hátulról a neszesszert, és beülök az El Caminóba. Az
ügyelet bejáratához hajtok Terryvel. Még végig kell gondolnom, hogyan magyarázzam meg neki, hogy pont arra jártam, amikor meg kellett menteni az életét ma éjjel.
HUSZONHARMADIK VALLOMÁS Ugyanúgy szeretek barátkozni, mint bárki más... de egy birkózóvállú lány és egy szemfogú fiú társasága reggelinél, mégsem álmaim netovábbja. Sülő szalonna szagára ébredek. Egy pillanatra Havenben érzem magam, iskolába kell mennem, és Norma szalonnát süt nekem és Clive-nak reggelire, ízlelgetem az emléket. Amikor az élet még egyszerűbb volt. Az ártatlanság kora. Aztán ráeszmélek, hogy olyan erős a szag, csakis a saját konyhámból jöhet. Kipattanok az ágyból, keresztülvágtatok a lakáson, és megtorpanok a konyhaajtóban. Natasa áll a tűzhelynél. Terry bárszékén pedig Rick ül. - Mi a fene folyik itt? - Jó reggelt, álomszuszék - udvarol Natasa. Az ajtód előtt találkoztam a barátoddal hazafele jövet a piacról. Megkérdeztem tőle, szeretne-e velünk reggelizni. Rick felé kapom a fejem. - Azt hittem, hadilábon állsz a reggelekkel. - Mutatni akartam neked valamit. Kíváncsi vagyok a véleményedre. Azonnal rájövök, mivel kapcsolatban akarja a véleményemet. Kisminkelte magát, hogy emberi színe legyen, és csinált valamit a fogával. - Nem rossz - mondom. - Mit csináltál vele? - Lecsiszoltam. Felülök a mellette lévő bárszékre. - Nem fog ez megzavarni a... - Natasára pillantok, háttal áll nekünk, és épp a tojást habosítja - a táplálkozásban? Megrántja a vállát. - Nem érdekelt. Egész éjjel rád gondoltam, arra, hogy te rendes életet élsz, és rájöttem, nem csupán vérre vágyom. Arra gondoltam, talán én is lehetnék normális. - Pirítóst? Natasára pillantunk. Nem is sejti, hogy egy vérfarkasnak és egy vámpírnak kínálja. - Persze - válaszolok neki. - De figyelj csak, hogy jöttél be ide? Natasa hozzánk sétál, és egy-egy tányér szalonnás rántottát rak le elénk. - Cindy telefonált. Azt mondta, aggódik, mert nem bírt tegnap este felhívni. Elmondta, hol tartja a tartalékkulcsot a lakásodhoz, és megkért rá, nézzem meg, mi van veled. Fennmaradtam, amíg haza nem értél tegnap éjjel, aztán arra gondoltam, biztosan szeretnél reggelizni. Ha Natasa azt hiszi, a szívemhez a gyomrodon át vezet az út, hát nem sokat téved. Csak arra nem jöttem még rá, miért akarja oda belopni magát. Mit számít neki, hogy szeretem-e őt, vagy nem. Te jó ég, lehet, hogy tetszem neki? Rick bekap egy falat rántottát, eltorzul az arca. - Olyan rossz? - súgom neki. - Elszoktam a rendes kajától. Meg tudom emészteni, csak már nem ízlik.
Lehet, hogy Natasa csak gulyást tud főzni? Megkóstolom a rántottát. Mennyei. - Told át az adagod a tányéromra, én megeszem. Éhen halok. Míg Natasa nekünk háttal készíti a pirítóst, Rick a tányéromra tolja a kajáját. - Itt maradhatok ma? Majdnem kiesik a villa a kezemből. - Miért? - Semmit nem aludtam az éjjel. Arra gondoltam, talán nem bánod, azok után, hogy tegnap kisegítettelek. Azt mondja, tartozom neki, és azt hiszem, igaza van. Mi történik a szentélyemmel? De legalább Rick tisztában van vele, mi vagyok. Nem kell semmit rejtegetnem előle. A bibi csak az, én is tudom, ő micsoda. - Oké, de a díványon alszol, és az otthonom nem vadászterület, rendben? - Rendben - válaszolja. - Bemész ma a kórházba meglátogatni a barátodat? - Milyen barátodat? - kérdi Natasa, és csatlakozik hozzánk. - Terry, nyomozó a városi rendőrségen. Volt egy kis balesete tegnap éjjel, és kórházban van. Este nem volt magánál, és az orvos azt mondta, menjek vissza ma reggel. - Súlyos a sérülése? - kérdi Natasa egy szalonnadarabkát rágcsálva. - Agyrázkódás. Jobb, ha összekapom magam, és megyek. - Majd én elmosogatok - ajánlkozik Natasa. - Csak délután lesz fotózásom. - Én ledőlök. Köszi a reggelit, Natasa. Natasa bólint, Rick pedig átmegy a nappaliba, hogy leheveredjen a díványomon. - Én is köszönöm a reggelit - mondom. - Nagyon finom volt. - Szeretek főzni - mondja Natasa vállat vonva. - Olyan érzés, mintha újra lenne családom. Na, ez már kezd egy kicsit sok lenni. - Készülődnöm kell, úgyhogy nem foglak tudni kikísérni, amikor kész vagy. Csak simán csukd be az ajtót, ne zavard Ricket, oké? Tegnap sokáig... buliztunk együtt. - Oké - csicsergi Natasa. Lecsúszik a bárszékről, és elkezdi összeszedni a mosatlant. Egy órával később már felöltöztem, lezuhanyoztam, és kész vagyok, hogy meglátogassam Terryt a kórházban. Garbót vettem fel. Még mindig látszanak a tegnapi szörnyeteg harapásnyomai. Ha minden igaz, gyorsan el fog múlni, és remélem, Rick jól mondta, hogy egyetlen harapástól egy mesterséges nem válhat vámpírrá. Ennyi nekem elég is. Natasa elment, Rick pedig mélyen alszik a díványon, kiengedem magam. * * * Azt hiszem, a szexuális álmaimban Terry nem kórházi hálóingben fog szerepelni. Kicsit sápadt, be van kötve a feje, de mindent egybevetve, úgy tűnik, jól van. Amikor belépek, nővérek nyüzsögik körülötte, folyik a rutinméricskélés. Látom Terryn, alig várja, hogy eltűnjenek, és elkezdhessen kérdezősködni. Megpróbáltam valami hihető indokot találni rá, hogy mit kerestem épp akkor, épp azon a környéken, amitől eltanácsolt. Nincs ilyen. Kénytelen leszek ismét a nem létező látnoki
képességeimre hivatkozni. Dr. Anderson azt mondta, hazaengedik még ma - közli az egyik nővér Terryvel. - Kellene valaki, aki hazaviszi. Talán ez a kedves, fiatal hölgy itt? - biccent felém. - Elbocsátáskor egy sor tanáccsal is ellátjuk. Ha bármi kérdése van, majd tegye fel. A nővérek kisorjáznak, kettesben maradok Terryvel. Megindítom a társalgást. - Hogy érzed magad? - Jól, csak teljesen összezavarodtam - válaszolja. - Nem nagyon emlékszem, mi történt tegnap éjjel. Furcsa zajt hallottam, és elindultam felderíteni... utána semmi, üres a kép. - Ájultan találtam rád - tájékoztatom. - Valaki nyilvánvalóan fejbe vágott. Terry felül és rám néz. - Hogyan találtál rám, Lou? És miért voltál ott, amikor óva intettelek attól a környéktől? A színészkedés és a hazudozás az nem ugyanaz, ugye? - Látomásom volt - mondom neki. Láttalak, ahogy ájultan fekszel a földön. Mondtad, hogy melyik környékre mégy. Megtaláltam a kocsidat, és elindultam, hogy megkeresselek. Megrázza a fejét, erre megrándul az arca, mintha fájna neki a mozdulat. - Csodálom, hogy nem támadtak meg, vagy nem történt valami még rosszabb. És hogy sikerült elvonszolnod a kocsiig. Legalább ötven kilóval több vagyok, mint te. Vállat vonok. - Ijesztően erős a felső testem, azt hiszem. Meg az adrenalin, hogy muszáj kórházba vigyelek. Szerintem jobb lenne, ha nem szapulnál, hanem egyszerűen csak megköszönnéd. Elfordítja a tekintetét. Ezt nehéz lesz neki megemészteni. Hogy egy nő megmentette az életét. Egy modell, akit csak a ruhák, cipők meg a smink érdekel. Élvezem, ahogy küzd magával. - Valószínűleg megmentetted az életem - ismeri el. - De ettől még nem örülök neki, hogy kockára tetted a sajátodat. Nem értem, mit akarhatott tőlem, aki fejbe vágott. Nem vették el a pénztárcámat, vagy semmimet. - Rajtad volt a jelvényed? - Mindig rajtam van a jelvényem. - Biztos észrevették, és meggondolták magukat. - Lehet - egyezik bele. - Hazavigyelek? Tőled meg hívhatok egy taxit magamnak. Terry egy pohár jeges víz után nyúl, és egy pillanatra kivillan a feneke. Úgy látszik, mégis lehetséges, hogy egy férfi szexi legyen kórházi hálóingben. - Néhány haverom a rendőrségről meglátogatott ma reggel, műszakkezdés előtt. Volt, aki felajánlotta, hogy hazavisz, ha még ma kiengednek, de ha neked megfelel, akkor igen, nagyon jó lenne. Belép egy nővérke. - Elkészült a zárójelentése - mondja Terrynek. - És az orvosi javallatok listája is. Az orvosa hatékony volt ma reggel. Úgy tűnik, mehet, ahogy végeztünk. Lezárt borítékban átnyújtja Terrynek az iratait Terry előveszi a kulcsot, és odapasszolja nekem. - Még szerencse, hogy tudod, hol parkoltam.
- Tolószékben kell lemennie - mondja a nővér. - Ha a főbejárat előtt áll meg, egyenesen a kocsihoz gurítjuk. Felállok a szoba egyetlen ülőalkalmatosságáról. - Rendben, hozom az autót. Egy kórházban semmi sem megy gyorsan. Két óra múlva megérkezünk Terry lakásába. Éhes, úgyhogy kínait rendelünk. Várom a futárt, amíg Terry zuhanyozik. Közben meghallgatom az üzeneteimet. Az első üzenet Stefantól jön. Szeretné tudni, hogy akarok-e vele utazni Vermontba a fotózásra. A következő hívás Karentől származik, ő is szeretné tudni, hogy akarok-e vele utazni a fotózásra. A harmadik Cindytől érkezett. Örül, hogy jól vagyok, mivel tegnap nem tudott elérni, de szeretné tudni, mi van velem. Ma este fog az apjával találkozni, és ideges. A negyedik üzenetben Morgan Kane közli, hogy hírei vannak a számomra, és személyesen akar velem találkozni. Azt mondja, egész nap az irodájában lesz. Morgan üzenete kap prioritást. Azt tervezem, ahogy megérkezik az étel, és belapátoltam a magamét, hívok egy taxit, és egyenesen Morgan lepukkant irodájába hajtatok. Kíváncsi vagyok, Rick még mindig a díványomon szundikál-e. Kíváncsi vagyok, tud-e lecsiszolt fogakkal vért szívni. Nem az lesze, hogy hazamegyek, es az összes szomszédot megcsapolva találom. - Ha jól veszem ki az illat hiányából, még mindig nem érkezett meg a kaja - Terry masírozik keresztül a szobán, egy szál törülközőben. Bemegy a konyhába, benyúl a hűtőbe egy dobozos üdítőért. A szájához emeli. - Te is kérsz? - Nem, még nem érkezett meg a kaja, és igen, kérek én is. - A kívánságlistámon nem csak a dobozos üdítő szerepel. Terrynek nagyon jó az alakja. Már nem is emlékeztem rá, mennyire jó. Most az is eszembe jut, mit rejt a törülköző. Terry dicsfényben ragyogva átnyújtja nekem a dobozt. Gyönyörű lába van. Hosszú és izmos. Gyönyörű a hasa is. Nyolc szabályos kis kocka. Elöl a törülköző kezd sátorként emelkedni. Egyik szemöldökömet felhúzva rápillantok: - Pisztolyt rejtegetsz a törülköző alatt, vagy csak örülsz, hogy itt vagyok? Rám vigyorog: - Örülök, hogy itt vagy. Ez hízelgő, de azt hiszem, jobb, ha Terry nem fog vad szeretkezésbe egy órával a kórházi hazabocsátás után. Talán megpróbálhatnám úgy alakítani, hogy ne legyen vad. De mit is képzelek? Hisz ez ugyanaz a fickó, aki azt hiszi, cipőre költöm a fizetésemet. Elveszem tőle az üdítőt. - Kösz, és megmondhatod Boldogság úrnak, vagy aminek nevezed, hogy lazíthat, ma nem fog megütközni. Vállat von. - Nem róhatsz meg egy férfit csak azért, mert próbálkozik - és távozik a szobából. Azt hiszem, öltözködni ment. Legalábbis remélem. Nagyon gyenge az akaraterőm.
Gondolom, az állati énem tehet róla. Kiéhezett kis kurva. Mondjuk, ha kiéhezett is, legalább nem vérszomjas, ezt tegnap este ellenőriztem. Igaz, hogy öltem, de egyáltalán nem az ölés kedvéért, hanem önvédelemből, és a gondolkodásom nem változott meg, ha a testem át is alakult. Eddig még nem is volt időm kielemezni az elmúlt éjjel tapasztalatait és a jelentőségüket rám nézve. Azt jelenti, ami történt, hogy többé nem kell félnem önmagamtól. Még mindig reszkethetek magamért, de nem attól, amivé válhatok, vagy amit elkövethetek. Állatként sem vesztem el az emberi tudatomat - meg tudom különböztetni a jót a rossztól. Nem szeretek ölni. Csak a külsőm válik állattá. Egy másodpercig hagyom, hogy átjárjon az öröm. Egy pillanatnyi megkönnyebbülés. Egy pillanat, hogy az új érzés átitasson. Hét év félelem, sőt rettegés után, hogy átváltozom, és ki tudja, mit művelek, legalább már ez az egy válaszom megvan. Tehát, nem olyan tökéletes az életem... de nem is olyan rossz. Megszólal a kapucsengő. - Majd én - hallom Terry hangját. Egy másodperc múlva farmerban és pólóban megjelenik az előszobában. Beleszól a kaputelefonba, aztán az ajtónyitót berregteti. Előhalássza a pénzt a tárcájából, mire kopogtatnak az ajtón. Felkelek, és elveszem tőle a kaját, míg a visszajáróra vár. Mennyei az illat, és farkaséhes vagyok, hiába zabáltam magam tele reggelire. Odaviszem a dobozokat a kis étkezőasztalához, és rárakom. Aztán elmegyek az üdítőmért, ami a dohányzóasztalon maradt a nappaliban. Terry bejön a konyhába, evőeszközt és szalvétát ás elő, aztán leülünk enni. Tudom, hogy Terry evés közben nem a szavak embere, de ez most nem is baj, az agyam már a találkozás körül forog Morgan Kane-nel.
HUSZONNEGYEDIK VALLOMÁS Ha egy lány bebokszol a pasijának az ágyban, egyetlen vigasza lehet: van, aki durván szereti. Kane-nek továbbra sem sikerült felturbóznia az irodáját. Úgy látszik, a rocksztárkodás mégsem olyan zsíros biznisz, vagy félreinformáltak, és nem is olyan jó magándetektív, mint mondták. Ami elég idegesítő gondolat, amikor elvileg ma kell átadnom neki a következő tizenöt rongyot, amit már ki is vettem az automatából. A pénz az első kérdése: - Elhoztad a második részletet? Benyúlok a neszesszerbe, és az asztalra pakolom a készpénzt. Egy kitöltött csekk jobb lett volna, de nem szeretném, ha bárki is nyomon követhetné az ügyeimet. - Milyen információd van a számomra? Besöpri a készpénzt az íróasztalfiókba. Gondolom, nem szeretné, ha visszavenném, mert nem sikerült semmi számottevővel előrukkolnia. - Az egyik info hasznosnak bizonyult, a nevelőanyád leánykori neve kifizetődött. - Kane előrehajol a székben. - Norma Ford egy időben a nevadai Hawkins Kutató Intézet alkalmazásában állt, Grandburyben. Titkárnőként dolgozott ott 1977-től 1980-ig. 1979-ben ment hozzá Clive Billingtonhoz. Te 1980-ban születtél. Kane felfedezése sokkol. Túl sok ahhoz, hogy véletlen egybeesés legyen. - Utánanéztem a Hawkins Kutató Intézetnek. Új gyógyszereket tesztelnek a nagyobb gyógyszergyáraknak. Feltevésem szerint egy csomó gyógyszernél külön vizsgálni kell, vannak-e káros mellékhatások a magzatra nézve, ha terhes anya szedi. Wendy Underwoodot bevonhatták egy ilyen kísérletbe. Például, az apa lelépett, és Wendy elhatározta, örökbe adja a gyereket, erre a gyógyszergyár rászállt és meggyőzte, egy jelentősebb összeg fejében próbálja ki az egyik új szert, ami nagyon nagy valószínűséggel nem ártalmas a gyerekre. Aztán kiderült, hogy tévedtek, és fény derül valamilyen abnormális vonásra, amikor az anyát és a magzatot tesztelik. Van valami furcsa egészségügyi problémád? Nevezzük annak? - Semmi, amiről tudomásom lenne - felelem. Kane folytatja. - A labor bajban van. Az egyik tesztanya méhében ott növekszik a gyerek, akinél várható, hogy lesz valamilyen születési rendellenessége. Közben Norma Billington is a cégnél dolgozik. Nemrég ment férjhez, és kiderül róla, hogy ki tudja miért, nem lehet gyereke. A labor felajánl neki egy kisbabát. Wendy Underwood gyerekét. Az ügyet innentől a hivatalos módon intézik, örökbefogadásra szakosodott ügynökségen keresztül, a papírforma szerint szabályosan. Wendy Underwood felmarkolja a pénzt, és eltűnik. Norma Billington magához veszi a hibás csecsemőt és egy isten háta mögötti texasi kisvárosba költözik, hogy
ott felnevelje. Miféle szert tesztelhettek, amitől vérfarkassá változom? Azt hiszem, nincs az a kísérleti gyógyszer, ami megmagyarázhatná, ami velem történt. De valami mégiscsak történt Nevadában. - Muszáj megbíznod, hogy Nevadába utazzak - mondja nyomatékosan Kane. - Valami bűzlik abban a laborban. Nem szeretném, ha Kane a kelleténél többre rájönne. - Nem, mondtam már neked, hogy oda együtt szeretnék veled elmenni. Szeretném látni, hol élt az anyám. Ezenkívül többet megtudhatunk, ha ott vagyok. A labor köteles tájékoztatni róla, ha valamilyen rejtélyes betegségem van, amiről nem tudok. Perrel fogom fenyegetni őket, ha nem teszik. Csak maradj a fenekeden, amíg visszajövök Vermontból hétfőn. Kane hátradől a székben, és nagyot sóhajt. Félresöpri a hajat az arcából. - Oké, te vagy a főnök. Csak gondoltam, neked is minél előbb, annál jobb. - Ez igaz - bólintok rá. - De nem hanyagolhatom el a munkámat sem. Két nap múlva elutazom, öt napon belül itt vagyok, addig várhat. - Értesíts, amint hazaértél, hogy rögtön intézhessem a jegyeket. - Az én kontómra - mondom szarkasztikusan. Vállat von. - A te problémád, a te kontód. Kane csak azt nem tudja, hogy ő nem utazik. Majd Nevadából felhívom, és közlöm vele, úgy döntöttem, hogy egyedül akarok körülnézni. A plafonon lesz, de mint mondta, én vagyok a főnök. Nem merem neki most rögtön megmondani, mert pont az a típus, aki képes elutazni oda egyedül, míg Vermontban vagyok. - Mi lesz Vermontban, Cukorfalatom? Rájöttem, semmit nem ér, ha a kedvenc beceneve miatt felhúzom magam. Csak még jobban élvezi, nem fogok rá energiát pazarolni. - Átlagos fotózás. Sícuccok. - A barátodat is magaddal viszed? - Nem mintha rád tartozna, de nem viszem, és csak a tény kedvéért, nem a barátom. - Ez az ő döntése, vagy a tiéd? Már hogy nem a barátod. Fogom a táskám, felállok, és az ajtó felé indulok. Kane sietve utolér, az ajtónál találkozunk. - Tudod, valahogy nem illik a képbe ez a garbó. Mielőtt felfognám, mire készül Kane, lehúzza a nyakamról a garbót. Lesöpröm a kezét. - Olalá, harapásnyom. Egy kicsit bevadult a fickó, igaz? Tudtam, hogy egyszer eljön a nap, amikor Kane túl messzire megy. Ma jött el. Felkenem a falra. - Tartsd meg magadnak a megjegyzéseidet, a kezeddel egyetemben. A szarrágó mosolyát villantja rám. - Semmi rossz nincs egy kis durvulásban. Ha neked jólesik, akkor minden rendben. Elárulok egy titkot, én is szeretem. És nemcsak szavakkal informál. Odanyom a falhoz, és amit a lábam közé nyom, az egy egész kézilabdacsapatot kielégítene. Ellököm magamtól, megragadom a kilincset, és kipenderülök az ajtón. - Perverz állat - morgom útban a lift felé. Nem kell hátrafordulnom, hogy tudjam, Kane a folyosón áll, és a seggemet bámulja. Bámulhatja, míg ki nem esik a
szeme, de hozzáérni többet nem fog. Most már egy csepp lelkiismeret-furdalásom sincs, hogy nem mondtam meg neki, nélküle utazom Nevadába. Az ő érdekét szolgálja. Ha harminc percnél tovább kellene egy levegőt szívnom vele, tuti megölném. Otthon Rick üzenete vár. Mi ez a cetlimánia a férfiaknál? Zsaru, vámpír - egyremegy. Legalább Rick nem írta alá. Rövid és lényegretörő: Kösz, hogy megengedted, hogy a díványon aludjak. Majd találkozunk még. A konyhában egy másik cetli vár: Hagytam neked vacsorát a hűtőben. Ha társaságra vágysz, szólj! Natasa. Mi az ábra? Azt hittem a szabály úgy szól, ne etess meg kóbor állatot, vagy soha többet nem szabadulsz meg tőle. Nem pedig fordítva. Még mindig harapós kedvemben vagyok Morgan miatt. Izgat, amit felkutatott, de a taxiban hazafele egész végig a szerszámát éreztem a lábam között. Ma már a második férfinak áll fel miattam. Tudom, mit takart Terry törülközője, és tudom, milyen jó vele. Morgan... nos majdnem kétszer olyan jónak tűnt, ha értitek, mire gondolok. Lehet, hogy teletömködi valamivel a gatyáját? Úgy hallottam, egy csomó rocksztár azt teszi. És miért gondolok most erre? Egy rakás egyéb gondolkodnivalóm van. Például, nemsokára utaznom kell. Úgy döntöttem, Karennel megyek, és jobb belátásom ellenére, azt hiszem, még azt is meg fogom tőle kérdezni, hogy Natasa is csatlakozhat-e. Ha Karen nemet mond, megbeszélem vele, hogy Natasa majd süt nekünk útravalót. Remélem, azzal áll az alku. Stefan csalódottnak látszik, amikor megmondom neki, hogy Karennel utazom. Megkérdem tőle, aggasztja-e valami, és azt feleli, az apja rosszul van. Az apja Írországban él, úgyhogy Stefan nem tud csak úgy beugrani hozzá, és ellenőrizni, hogy van. Azt mondja, arra gondolt, „beszélhetnénk” az úton. Ma már két pasasnak állt fel miattam, ha most egy harmadikat is megmozgatok, már tisztára prostinak fogom magam érezni. Felajánlom neki, hogy „beszélhetnénk” később, talán a fotózás után, amikor a fogadóban pihenünk. Talán mire a helyszínre érünk, sikerül kitalálnom, mit mondjak neki, vagy hogy merre akarom, hogy menjen, vagy ne menjen a kapcsolatunk. A harapós kedvem miatt nem hívom át Natasát. Ez enyhe bűntudattal tölt el, míg a gulyását kanalazom. Terry hétkor rám csörög, és azt kérdezi, pontosan hol lesz Vermontban a fotózás. Natasa a cetlijén ezt is meghagyta nekem, úgyhogy most be tudom diktálni az adatokat Terrynek. Megkérdem tőle, hogy érzi magát, azt mondja, jól, megpróbál kapcsolatot találni a többi államból hiányzó lányok és az ismert gyilkosságok között. Szerintem magányos, de nem kér meg rá, hogy látogassam meg. Némi feszült csend után elköszönünk. A rohadt telefon újra megcsörren. A számlapra nézek, Cindy az. - Hello, Marslakó - szólok bele. - Hello, másik Marslakó - köszön vissza. - Mi van veled? Soha nem szoktál kimaradni, most meg már a második éjszaka nem tudlak elérni.
Mivel szeretem Cindyt, és szerintem elég baja van a saját világában, nem tájékoztatom róla, hogy vannak vámpírok, akik jól harapnak, és vámpírok, akik csúnyán harapnak, és lányok, akik képesek teljes egészében fenevaddá változni. - Csak kicsit szórakoztam. Terryvel kávéztunk - ami önmagában véve, még nem is hazugság. - Lefeküdtetek? - Nem, de ma is felállt neki - súgom. - Hát, az is valami - mondja. A díványhoz sétálok, és lezöttyenek. - Mondd csak, veled mi van? Találkoztál apáddal? - Rémálom - mondja borúsan. Elmegy a jókedvem. Reméltem, hogy sikerülni fog neki a találkozás. - Ne mondd, hogy már megint vadbarom volt. - Nemcsak hogy vadbarom volt, és ordítozott velem, hogy menjek a pokolba, de anyámmal is üvöltött, hogy minek hívott haza. Az egyetlen reménysugár, hogy anyám visszaüvöltött neki. - Az anyád? - kérdem megütközve. - Igen - mondja Cindy nevetve, és a tény hogy képes még röhögni a helyzeten, jobb kedvre derít. - A pofájába üvöltötte, hogy az apám nem szabhatja meg neki, milyen kapcsolatot tarthat fenn az egyszem gyermekükkel. A végén már ő küldte el apámat a pokolba. - És most hol van? - Lent, a hotel bárjában, iszik valamit. Kiegyenesedek. - Rendes italt, vagy csak valami üdítőt? - Almamartinit, az én javaslatomra. Jobb is, ha visszamegyek, még a végén becsíp és kikezd a bárzongoristával. A képtől rám jön a röhögés. Cindy velem nevet. - Hé - kérdezi józanabbul - rendes vagy Natasával, ugye? Beharangoztam, milyen jó fej vagy, és nem örülnék neki, ha vissza kellene szívnom. - Szólnod kellett volna, hogy kölcsönadod neki a lakásod - szidom. - De igen, rendes vagyok vele. Még azt is megengedtem neki, hogy főzzön rám. Egész ügyes. - Na jó. Tényleg mennem kell anyához. Már alig várom, hogy újra lássalak. Hiányzol, kölyök. Kis híján könnybe lábad a szemem. Szipogok egyet. - Te is hiányzol nekem. Akkor Vermontban! Ahogy leteszem a kagylót, újra megszólal. - Shhhh. - Micsoda? - szólok bele ingerülten. Semmi. Ziháló légzés. - Kane, te vagy az? Nem válaszol. - Nagyon vicces. - Igazán, érett - már épp letenném a kagylót, amikor meghallom a nevetést. Hideg fut végig a hátamon. Lecsapom a kagylót. Hogy a francba tud mindenki hozzáférni a titkosított számomhoz? Két másodpercen belül lent vagyok a díványról, kint az ajtón, és a szomszéd lakásajtón dörömbölök. Natasa kinyitja.
- Gondoltam, benézek kicsit hozzád. Natasa szó szerint sugárzik. - Sütöttem egy kis browniest, ha úgy döntenél. - Browniest? Imádom, a browniest! - A lelkesedésem kissé túlzott. Benyomulok mellette, bereteszelem az ajtót, és irány Cindy konyhája. Ha szerencsém van, Natasa varázsbrowniest sütött. Még két nap. Nincs az a sebesség, hogy elég gyorsan szálljon.
HUSZONÖTÖDIK VALLOMÁS Egy fotóssal sosem lehet elég óvatos az ember. A kis fogadó a Snow-hegy lábánál mesés. Hangulatos, mintha a gyarmati időkből lépett volna elő, belül tele antik bútorral. Karennel felmérjük a terepet, míg Natasa a tulajok nyakába borul. A kocsiút nem is volt olyan rossz. Natasa süteményét dézsmáltuk, az idő nagy részében dalokat énekeltünk, amelyeknek egyikünk sem tudta a szövegét, és a tájat bámultuk. Egyszerre csak Stefan lép be az ajtón, leveri csizmájáról a havat. Nagyon jól áll rajta a fekete sísapka. Tényleg jó lenne, ha hajat is növesztene... Ránk mosolyog, és mindhármunkat egyesével megölel. Engem tart a karjában leghosszabban, ezzel értésemre adja, még mindig én vagyok a kedvence. - Terepszemlét tartottam, mi lenne az ideális helyszín - mondja. - A hó csodás, alig várom, hogy kezdjünk. - Azért kicsomagolhatunk előbb? - kérdi Karen gunyorosan. Ebben a pillanatban mintha egy ménes vágtatna le a lépcsőn az emeletről. Megjelenik Cindy. Sikongatni kezd, amikor meglát. Nahát, én is sikongatok. Ledobom kezemből a táskákat, és összeölelkezünk. - Annyira hiányoztál - kiáltja. - Te is - mondja Karennek, és őt is megöleli. És te is! - kiáltja Natasának, és odarohan hozzá, hogy őt is átölelje. Cindy nagyszerűen néz ki. Kipirult az arca, és csillog a szeme. A hazalátogatás jót tett neki, még ha necces is volt a találkozó az apjával. - A fogadó zsúfolásig tele van - mondja Stefan. - A síszezon közepén vagyunk. Azt hiszem, lányok, kénytelenek lesztek kettesével megosztani a szobákat, úgyhogy döntsétek el, ki kivel van! Karen belém karol. - Én Lou-val leszek! Ez furcsa. Valahogy magától értetődőnek vettem, ha valakivel is meg kell osztanom a szobámat, az Cindy lesz. Cindy tudja, hogy közelít a PMS nálam, és nem lesz megrökönyödve, ha szakállasán lépek ki a fürdőszobából. - Gondolom, akkor mi meg Natasával - mondja Cindy, és bocsánatkérő pillantást lövell felém. Ha most elkezdek pattogni, megsértem Karent. Alig ismeri Natasát, úgyhogy furcsa lenne megkérni rá, legyen inkább vele. Karennel egy szobában lakni meg nekem furcsa. De mi mást tehetek? - Remek - mondom, és igyekszem lelkes képet vágni hozzá. - Hölgyeim, akkor talán foglaljátok el szobáitokat! Aztán találkozzunk itt félóra múlva, és meghívlak benneteket ebédelni. Meg kell beszélnünk a fotózást.
- Mindig csak a munka - morogja Karen. - Micsoda egy ünneprontó alak! Felmarkoljuk a táskákat, és megcélozzuk a lépcsőt. Bármilyen rusztikus is a fogadó stílusa, minden hálószobához tartozik fürdőszoba meg kandalló. Karennel mindkettőnknek jut egyegy franciaágy, az ablakunkból nyíló panoráma meg mintha egy karácsonyi képeslapon szerepelne. - Ez már valami - mondom a látványt szemlélve. - Nem szeretem a havat, sőt a városban kifejezetten utálom, de itt, ahogy beteríti a tájat, mint egy fehér takaró, tényleg gyönyörű. - Szundítok egyet - közli Karen. - Vissza kell nyernem az energiámat. - Ledobja a csomagjait a sarokba, és elterül az egyik ágyon. - Ébressz fel, ha ebédelni kell! - Oké. - A táskámat a szabad ágyra teszem, és elkezdek kicsomagolni. Áll egy antik ruhásszekrény is a szobában, tele akasztóval. Az alján még két fiók is van. Lefoglalom az egyiket a tucat garbó meg a fehérnemű számára, amit bepakoltam, a másikat meghagyom Karennek. Aztán úgy döntök, meghódítom a fürdőszobát is, úgyhogy fogom a neszesszerem, és bevonulok a legkisebb helyiségbe. Csak zuhanytál van, de nem izgat. Úgy sem nagyon szoktam fürödni. Becsukom az ajtót, és ellenőrzöm a nyakamat. A harapásnyomok majdnem teljesen begyógyultak, de azért még mindig látszik. Remélem, Karen nem lesz megütközve, ha a kedvenc flanelpizsamám alá még egy garbót is felveszek. Amikor kijövök a fürdőszobából, Karen már alszik. Átmegyek a szomszédba, bekopogok Cindy és Natasa ajtaján. Egy ideig semmi válasz, és már azon töprengek, talán lementek az ebédlőbe, amikor kinyílik az ajtó. Cindy még vörösebb, mint a hallban volt. - Szia, Lou, mi újság? Intek neki, hogy jöjjön ki a folyosóra. Hátrapillant, mond valamit, és behúzza maga mögött az ajtót. - Hol van a cucc, amit hoztál nekem? - Betettem egy bőröndbe. Talán jobb, ha nálam marad, ha nem akarod, hogy Karen kezébe kerüljön. - És mi van, ha Natasa kezébe kerül? - kérdem. - Az nem valószínű. A cuccom már itt volt, amikor Natasa megérkezett, Karen viszont tudja, mit hoztál magaddal. Ha csak úgy megjelenik egy extra bőrönd a semmiből, gyanús lehet. Cindynek igaza van. De már nagyon szeretném megnézni a holmikat. Olyan régóta nincs semmi kapcsolatom a múltammal. És Billingtonék levelét is szeretném a saját szememmel látni. - Rendben - egyezek bele. - Legyen nálad, de légyszi, vigyázz, hogy Natasa ne nézzen bele. - Miért kutatna a holmimban? Efelől ne aggódj! - Rosszul vagyok tőle, hogy nem egy szobában vagyunk - mondom neki. - Azt hittem, végre rendesen megbeszélhetjük, mi történt, míg távol voltál. - Igen, én is - válaszolja. - Hát, próbáljuk meg a legtöbbet kihozni belőle, úgyis csak
néhány napról van szó. - Nem megyünk le kávézni, mielőtt a többiek is megjelennek? Cindy a háta mögé, az ajtóra pillant. - És Natasa? Úgy érezheti, kirekesztjük. Rápislogok. - És? Felsóhajt. - És az bunkóság. - Mióta izgat téged ennyire a bunkóság? Mindenki tudja, hogy legjobb barátnők vagyunk. Semmi kifogása nem lehet ellene, hogy több nap távollét után, kicsit kettesben szeretnénk maradni. Cindy az ajkába harap, és már megint a háta mögött lévő ajtóra pillant. - Hát, talán mondja. - De legalább hadd mondjam meg neki, hogy elhúzok, és hogy ebédnél találkozunk. - Jó, és légyszi, arra is kérd meg, hogy ébressze fel Karent, mielőtt lejön. - Oké - Cindy néhány percre eltűnik, aztán újra kilép az ajtón. - Menjünk. Csak tizenöt percünk maradt, míg a többiek is megjelennek. Belekarolok és végigsétálunk a lépcsőhöz vezető folyosón. - Nagyon jól nézel ki - mondom Cindynek. - Nem tudom, mi van ennyire jó hatással rád, de ne hagyj fel vele. Elmosolyodik. - Úgy tervezem. A földszinten belépünk az étterem-/kávéház-/bárba, ahogy a felirat is mutatja. A fogadó nem túl nagy, és az étterem sem túl zsúfolt. Néhány síruhás vendég ül elszórtan az asztaloknál. Cindy-vel az egyik sarokasztalt választjuk, a pattogó kandalló közelében. - Gyönyörű itt - mondom. - Karen valahogy nincs annyira elájulva tőle, de tudod, hogy én nem síelek, és még sosem jártam ilyen helyen. - Gyönyörű - bólint Cindy. - De nekem már honvágyam van, hiányzik a lakásom. Néhány nap a szállodában rádöbbentett, mennyivel jobb otthon lenni. - Készülj fel rá, hogy még otthonosabb lesz, mint amikor elmentél - figyelmeztetem. - Azt hiszem, Natasa vett neked néhány új edényt. Tudod, olyat, ami nem csak egyszer használatos. Cindy arca még jobban kigyullad. - Biztos, meg akarta köszönni, hogy nálam lakhat. - Elég kedélyes lett a lakás. Szerintem, lehet, hogy a saját cuccából is áthozott néhányat, mert felfedeztem egy-két új darabot. Kezd úgy kinézni a lakásod, mintha beköltözött volna a nagymamád. - Natasának régimódi az ízlése - mondja Cindy. - De azért nem nagymama-stílus. Nekem is mondta, hogy az antik cuccokat szereti. - Kedves voltam vele - egy pincérnő áll meg az asztalunknál, Cindyvel két kávét rendelünk, és tudatjuk vele, hogy majd egy társasággal ebédelünk. Folytatom, ahol abbahagytam. - De azért nem mondhatom, hogy nem leszek boldog, amikor elmegy, és te megint otthon leszel. Borzasztóan hiányoztál. Cindy megpaskolja a kezem. - Te is hiányoztál nekem. Lou, éppen erről akartam veled beszélni. A tekintetem ösztönösen körbejár a helyiségen. Nem csodálkozom rajta, hogy többen is felém pillantgatnak. Ismerős lehet az arcom, és ha nem ugrik be nekik, hogy modell vagyok,
azon töprengenek, honnan ismerhetnek. Egy magányos férfi ül az egyik hátsó asztalnál. Valami sífenomén lehet. Sísapka van rajta, sötét szemüveg és síbakancs, mintha most is a pályán lenne. Fintorgok. Az emberek biztos beleizzadnak a síruhába, elég tömény a szag. - Miről? - nézek újra Cindyre. - Arról, hogy mi lesz, amikor hazamegyünk - tisztázza. - Natasa nem fog elköltözni. Ez megzavar. - De hát már befejezték a rovarirtást, nem? Cindy iszik egy kortyot a kávéjából. - Lou, soha nem volt semmiféle rovarirtás. Natasa hozzám költözött. Még mindig zavarban vagyok. - Akkor most ő a lakótársad? Cindy a szemét forgatja. - Nem, tompaagyú! A szerelmem. Egy pillanatig azt hiszem, Cindy csak viccel. Amikor rájövök, hogy nem, le vagyok taglózva. - Ő az új barátnőd, akiről meséltél? Ő utazott haza veled? - Nem akartam semmit mondani, amíg ki nem derült, hogy bírjuk egymást, amikor el kell hagyni a várost. Amikor bemutatom az anyámnak. De igen, Lou, ő az. Újból zavarba jövök. - De hát azt mondta, nem a nőket szereti. Stefannal is lefeküdt. Biszexuális vagy mi? Cindy sóhajtva hátradől a széken. - Nehéz elmagyarázni, de nem, nem biszexuális. Azt hitte senki sem szereti, és csak úgy lehet a társaságba bekerülni, ha lefekszik Stefannal. Azt hitte, ettől népszerűbb lesz, fogalma sem volt róla, hogy csak még jobban elidegeníti magát. Nagyon boldogtalan volt, amikor elmondta nekem az egészet. Egyenesen megkérdeztem tőle, hogy meleg-e, és elismerte, hogy igen, csak nem merte nyíltan felvállalni, mert attól félt, a karrierje rovására megy. - Úgy látszik, különleges radarom van a homokosok kiszűrésére. Előre megmondtam neked, hogy meleg. - Lou, te mindenkiről azt hiszed, hogy homokos, úgyhogy elkerülhetetlen, hogy néha igazad legyen. Most, hogy kiderült az igazság Natasáról és a legjobb barátnőmről, kénytelen vagyok megkérdezni magamtól, örülök-e Cindy boldogságának. Ezerszer elhangzott a számból, hogy csak azt kívánom neki, hogy találkozzon egy jófej csajjal, és legyenek együtt. Hogy csak azt kívánom neki, boldog legyen. Az egész kapcsolatunk meg fog változni. Már nem én leszek az első Cindynek. Nem lesz ott nekem egy csettintésre. Nem tudom, hogy érzem magam. De igazából tudom. Nem tetszik ez nekem. - Adj egy kis időt, hogy megszokjam a helyzetet - mondom. - Nem olyan könnyű, amikor egyik barátnő továbblép, a másik meg nem. - De te is továbblépsz, Lou - mondja csendesen Cindy. - Új barátaid vannak. Shhh. Férfiak. A szülőanyádat keresed, és gondolom, most már a nevelőszüleidet is. Ami velünk történik, normális. Az az állapot volt a nem normális, ami a változások előtt volt. A szentimentális dumák mindig meghatnak. Mindjárt elbőgöm magam. A rohadt PMS-nek
is pont most kell kezdődnie. Remek. - De ki fog rám vigyázni? - már majdnem szipogok. Cindy a bölcs mosolyával somolyog. - Te fogsz - válaszolja. - Már hét éve te vigyázol magadra, Lou. Azt hiszem, igaza van. Cindynek általában igaza van, ami az egyik legidegesítőbb tulajdonsága. - Remélem, Natasa jól fog bánni veled. Különben egy vérfarkassal gyűlik meg a baja. A barátnőm nevetése soha nem volt még ilyen felszabadult. Boldog, nyilallik belém, és rendben van, valahol az önző lelkem mélyén én is örülök a boldogságának. És nekem is van egy új barátnőm. És talán jobb Cindynek, ha a saját világában él, mintha az enyémben kell asszisztálnia. Az én világom annyira furcsa. Most nem tudom, mondjam-e el neki az átváltozásomat. Ha elmondom, azt is el kell mesélnem, ami előtte volt. Talán jobb neki, ha abban a hitben él, hogy ez soha többet nem fordulhat elő velem. Szeretem Cindyt. Hadd élvezze a tudatlanság áldásait. - Hé, ti ketten, gyertek, csatlakozzatok hozzánk! Stefan integet nekünk pár asztallal odébb. Négy másik stábtag és Natasa és Karen ülnek körülötte. Összetoltak három asztalt. - Csatlakozunk hozzájuk? - kérdi Cindy, és elérzékenyült tekintetéből tudom, nem csak a kollégák járnak az eszében. - Persze - mondom neki. - Miért is ne? Azt hittem, síelős buliba megyek. Senki egy szóval nem mondta, hogy strandjelenetre készüljek. Legalábbis míg Stefan elő nem hozakodott vele ebédnél. Pokolian dühös vagyok. Az ebéd hátralévő részében meg tudtam volna ölni. A szobánkba visszatérve Karen megjegyzi: - Szóval bikinit fogunk reklámozni, és nem síruhát. Na és? Voltunk már fehérnemű-fotózáson is hófúvásban. Minek kell ezen úgy kiakadni, Lou? Hogy minek? Abban a hiszemben éltem, hogy a harapásnyomot a nyakamon szépen elrejthetem a ruha alá. A PMS-től meg hisztis vagyok és harapós. - Nem szeretem, ha lefagy a seggem néhány dollárért, és Stefan tudja ezt. Szándékosan hagyta, hogy azt higgyem, síruhákat kell bemutatnunk. - Csak szerette volna, hogy elgyere - mondja Karen táncoló szemöldökkel. - Lássuk be, a díszlet nagyon romantikus. Képzeld csak el, te és ő a királyi méretű franciaágyon, a háttérben lobogó tűz. Ha ez sem melegít fel, akkor itt komoly bajok vannak, drágám. Stefan ebédnél a tekintetemből láthatta, hogy nem fogunk egymás nyakába borulni. Legalább, amíg le nem nyugszom, biztosan nem. Ami viszont a kapcsolatunkat illeti, azt hiszem, nem halogathatom a végtelenségig a dolgot. Csak nem tudom, hogyan kezeljem ezt az egészet. Vagy őt. Nem látom át az érzéseimet. Lehetséges lenne, hogy Stefanba szerelmes vagyok, Terryt meg csak kívánom? Lehetek bárkibe is szerelmes, amíg azt sem tudom, mi történik velem? Annyit tudok, ahhoz, hogy egy ember szeressen, bíznia kell a másikban. Egyetlen férfiról sem
vagyok képes elhinni, hogy valóban azért szeretne, aki és ami vagyok. Nahát, úgy látszik, megválaszoltam a saját kérdésem. - Kicsit körülnézünk a lányokkal vacsora előtt, jössz? - kérdi Karen. Normál menetben a csapattal tartanék, de most lehangolt vagyok. Natasa és Cindy nyilvánosságra hozták a kapcsolatukat - egész ebéd alatt egymás fülébe sutyorogtak, és megfogták egymás kezét. Karen szerint ez remek. Igyekszem magamévá tenni a nézőpontját, de még nem tartok ott. Ezenkívül, ha a lányok elmennek, beslisszanhatok Cindyék szobájába, és szemügyre vehetem a bőröndöt. Majd megkérem, hogy hagyja itt nekem a kulcsot. - Fáradt vagyok. Azt hiszem, ledőlök kicsit vacsora előtt. Menjetek, és érezzétek jól magatokat! - Egy csomó klassz üzlet van - próbál Karen beindítani. - Sőt, ha látunk egy jó kis helyet, arról is szó volt, hogy a városban vacsorázunk. - Én akkor felhozatok magamnak valamit ide. Biztos van szobaszerviz - mondom. Tényleg, nem lennék jó társaság. Fáradt vagyok, és beütött a rohadt PMS. - Ó - Karen megértően bólint. - Én szörnyű vagyok a menstruációm előtt. Bezárkózom a lakásomba, és nem dugom ki az orromat, nehogy megöljek valakit. Ez jó. Olyan ironikus, hogy röhögnöm kell. - Ja, én is. Karen belepillant a tükörbe, ami az antik kézmosó felett függ. Hátradobja a haját, veszi a retiküljét, és már nyomja is le a kilincset. - Figyelj, megkérnéd nekem Cindyt, hogy nézzen be hozzám egy percre, mielőtt mindnyájan elmentek? Kérdezni szeretnék tőle valamit. - Persze - mondja Karen. Hirtelen megáll, és aggódó pillantást vet felém. - Ugye, okés vagy ezzel a dologgal közte és Natasa között? - Persze, rendben van - felelem. - Miért ne lenne rendben? Vállat von. - Hát a birkózóvállú először lefekszik a fiúddal, azután lefekszik a legjobb barátnőddel. Két perc, és az én ágyamban találod. Lehet, hogy a homokradarom mégsem csalhatatlan? - És te, hogy reagálnál rá? - Nem vendégszeretően - nyugtat meg Karen vigyorogva. - A fiúd viszont más tészta. Esküszöm, ha nem veted be magad nála belátható időn belül, én teszem meg. Minden igényérvényesítésnek van határideje, és szerintem hét év pont elég ahhoz, hogy lejárjon, Lou. - Na, megkaptam a figyelmeztetést - mondom szarkasztikusan. - Ha beveted magad, ne számolj be nekem róla, oké? - Rendicsek - mondja túlontúl lelkesen. Kíváncsi vagyok, ez engedélyadásnak minősül-e? Muszáj neki engedélyt kérnie tőlem? Attól tartok, a jóbarátok kézikönyve szerint, igen. Karen távozik, és néhány perc múlva Cindy lép a szobába. - Karen azt mondta, nem jössz velünk. Lou, ha bánatos vagy miattam és Natasa miatt, akkor talán jobb, ha én is maradok, és beszélünk még róla. - Na mi van, azt hiszed, körülötted forog a világ? - kérdem. - Azért akarok maradni, mert
meg szeretném nézni a cuccot, amit hoztál nekem, és egyedül akarok lenni. Add ide, légyszi, a szobakulcsot, hogy bemehessek, amíg sétáltok, és megnézzem a bőröndöt. Cindy szarkazmusom hallatán csak a homlokát ráncolja. Kihalássza a zsebéből a kulcsot, és nekem nyújtja. - A kék bőrönd az a sarokban, a piros bőrönd mögött. - Köszi, és érezzétek jól magatokat! Az ajtóból még visszafordul. - Miután összeszedtem, amiről azt gondoltam, kellhet neked, eszembe jutott valami. A fotóidat néztem, és az suhant át az agyamon, ez nem az én barátnőm. Nem az a barátnőm, akit most ismerek és szeretek. Lehet, hogy örökre el kellene temetned Sherry Billingtont, Lou. Már nem ő vagy. Becsukódik az ajtó. Tényleg végig akarok sétálni az emlékezés útján, amikor tudom, hogy a séta nagy része fájdalmas lesz? Megint találkozni akarok a ronda kislánnyal, aki annyit szenvedett? Soha nem tudtam ellenállni a büntetésnek. Megyek, hozom a bőröndöt.
HUSZONHATODIK VALLOMÁS Végigjárni az emlékek kálváriáját fájdalmas. Mint meggyászolni valakit, akit szerettünk és elvesztettünk. Még akkor is, ha közben rádöbbenünk, sokszor gyűlöltük az illetőt. De néha, miközben egykori önmagad homályos képeit vizsgálod válaszok után kutatva, előugrik az igazság, és jól fenéken billent. Az ágyamon ülök, a kék bőrönd nyitva, és a régi fotók szétszórva körülöttem. Enyhén kapafogú, szomorú arcú kislány sprőd, vékonyka copfokkal háromkerekű biciklin ül egy ház előtt, ahol a füvet kellene nyírni. Egy nő áll a háta mögött, egyenes derékkal, mereven, arcáról hiányzik a mosoly. Karácsony. Fenyő. Ajándékok. Az örömnek még mindig semmi jele. Egy nagy szemű, sovány kislány, lenyúzott térddel átkarol egy nálánál magasabb, sötét hajú, karikás szemű lányt. Felmarkolok egy papír zsebkendőt, megtörlöm nedves arcom, és kifújom az orromat. Tudtam, tele fájdalmas élménnyel a múltam, de eddig sikerült valahogy eltekintenem tőlük. Miután elmenekültem, szükségem volt egy helyre az agyamban, ahol nincsenek tépőfogak meg szőr meg karmok. Meg a szalagavató éjszakáján megölt fiú véres hullája. Egy helyre, ahol legalábbis abba az illúzióba ringathattam magam, hogy boldog és normális voltam. A képek nem hazudnak. Soha nem voltam boldog és normális. Ezt látta Cindy. Ettől akarja, hogy megszabaduljak. Kezembe veszem Billingtonék levelét. Kövesd a jeleket. Milyen jeleket? Félreteszem a levelet, és a gimnáziumi évkönyvet bámulom. Ez az a szakasz, amin a legkevésbé megyek újra szívesen végig. Életem legsötétebb korszaka volt. A gyerek a triciklin legalább még nem tudta, milyen kegyetlen tud lenni a többi gyerek. Mielőtt még meggondolnám magam, kinyitom az évkönyvet. Első évfolyam, az egész oldalon. A következő két lapon a felsőbb évfolyamok. Remegő kézzel lapozok tovább. Jó tanulóként rögtön ott vagyok a lap tetején. Egy idétlen masnival a hajamban. Amikor Cindy képét megpillantom, nevetnem kell. Még csak meg se fésülködött. A tekintetem Tom Dawsonon landol. Jóképű volt, a ragadozó mosolyával. Ránézésre senki nem gondolta volna, milyen sötét a lelke, mennyi gyűlöletet rejt magában. Nem bírok ránézni. Hátrébb lapozok, de már megint ott van. A focicsapat, idióta vigyorgással, félmeztelenül, hogy a tetoválásaikkal kérkedhessenek. Farkaskölykök. Egy emlékkép villan az agyamba. A férfi, akit a Freddie Z’-ben láttam. Csak négy betűt láttam a vállán YKÖK, FARKASKÖLYKÖK. - Ó, istenem - suttogom. Végigperegnek kezemben a lapok. A borító belső lapján, ahová rendszerint az osztálytársak jókívánságai szoktak kerülni, megtalálom Cindy üzenetét is, és
még egy lapot, ami korábban nem volt ott. Nem te vagy az egyetlen. Tomot is örökbe fogadták. Nem tudjuk, mi történt. Miért tűnt el, és miért tűntél te is el, de te soha nem voltál olyan, mint ő. A szülei féltek tőle. Azt mondták, hogy kiskora óta kegyetlen. Állatokat kínzott. Édes mosolya mögé rejtette sötét természetét. Báránybőrbe bújt farkas. Imádkozunk, csak nehogy az legyen, hogy áldozatul estél neki. Tudd, hogy vannak még olyanok, mint te Sherry. Van köztük olyan, aki segíthet neked, de olyan is, aki veszélyes rád nézve. Imádkozunk, hogy biztonságban legyél. Imádkozunk, hogy normális maradj. Ha átváltoztál, biztosan vannak kérdéseid. Van, amit jobb nem előásni. De mi túl jól ismerünk téged. Nevadában érdemes kezdened. És ne bízz senkiben. Remegő kezemből kiesik az évkönyv, és felveszem a mobilom. Figyelmeztetnem kell Terryt Tom Dawsonra. Kinyitom a telefont, de nincs térerő. Keresztülmászom az ágyon, és felemelem a kagylót az éjjeliszekrényen. Elolvasom a táblán, hogy kell külső hívást kezdeményezni, és tárcsázom a számot. Hallom, hogy kicsöng Terry telefonja. Az üzenetrögzítője felel. - Terry, vedd fel, ha ott vagy! - várok egypár másodpercet. - Terry, a vérfarkas gyilkost Tom Dawsonnak hívják. A középiskolában osztálytársak voltunk. Nézd meg a rendszerben, van-e róla valami. Hívj fel! Miután leraktam, túl ideges vagyok hozzá, hogy egy helyben üljek. Fel alá járkálok, és a múlt relikviáit szemlélem. Cindynek igaza van. Már nem vagyok Sherry Billington, és soha többet nem leszek az. Ha jólesne visszamenni a múltba, megtartanám az emlékeket. Itt az ideje, hogy megszabaduljak tőlük. Cindy egy nagy borítékba zsúfolt bele mindent. Kitépem a végzősök fényképének lapját a vigyorgó Tommal, minden mást visszapakolok a borítékba. El fogom égetni. A kandalló a szobánkban nem ég. Gondolom, esténként gyújtja csak meg a személyzet. A földszinti bárban biztosan tartanak gyufát. Felkapom a kabátom, a borítékot és a mobilt a neszesszerembe rejtem, és lemegyek. Bár manapság már a bárokban is tilos dohányozni, mégis rendszerint kint van egy nagy halom gyufa a pulton, megfordulok, és egyenesen Stefanba ütközöm. - Lou? Azt hittem, a többi lánnyal mentél. - Hello! Ja, nem, volt még valami dolgom a szobában. Belém karol. - Rendben, reméltem, hogy lesz időnk beszélni. Mit szólnál egy italhoz? Stefan nyilvánvalóan nem vár választ. Ugyanahhoz a meghitt asztalkához vezet, ahol Cindyvel beszélgettünk. - Még mindig van egy-két elintéznivalóm - mondom neki. Végigsimít a kopasz fején, és felsóhajt. - Nézd, tudom, hogy dühös vagy rám a fürdőruhareklám miatt. Azért nem mondtam el előre, mert szerettem volna, hogy elgyere, és Lou, beszélni szeretnék veled. Attól még, hogy nem veszel rólam tudomást, nem fogok eltűnni. A szívembe zártalak. És azt hiszem, te is
engem. A múltam elhantolásával, azt hiszem, várnom kell. Itt az ideje, hogy dűlőre jussak Stefannal. Már nem vagyok zavarban. Tudom, mit kell tennem. - Rendben - mondom és leülök. - Mit iszol? Egy pillanat, és hozom. Almamartini? - Wild Turkey-t. Hátrahőköl. - Mióta iszod te ezeket a bicskanyitogatókat? - Amióta szükségem van rájuk. Stefan vállat von, és a bárpulthoz siet. Még mindig remeg a kezem, úgyhogy zsebre dugom. A tarkómon megint azt a bizsergést érzem, mintha valaki figyelne. A bár kihalt, Stefanon, rajtam és a pultosfiún kívül egy lélek sincs. Hogy lehet az, hogy Tom Dawson még mindig él? Biztos voltam benne, hogy a szalagavató éjszakáján megöltem. - Egy kupica Wild Turkey - Stefan leteszi elém az italt. Leül velem szemben. Az italt egy szuszra felhajtom. - Azt a nemjóját, legalább hagyd, hogy utolérjelek! - Stefan Crownt iszik kólával. Ő is felhajtja a sajátját, aztán int a pincérnek, hogy kérünk még kettőt. - Remélem, ahhoz, amit mondani akarsz nekem, nincs rá szükség, hogy mindketten leigyuk magunkat - cukkol. - Nem vagyok benne biztos, mit mondjak neked - ismerem be. De igen, biztos vagyok benne, csak abban nem vagyok biztos, hogyan mondjam el úgy, hogy ne bántsam meg. Az üres pohár karimája fölött az arcomat vizsgálja. - Nem fog megtörténni, ugye? Az, hogy mi ketten. Valaki mással jársz, igaz? Azzal a zsaruval. - Nem járok vele - helyesbítek. - Elkezdtem vele egy kapcsolatot, de egyelőre nem komoly. Legalábbis egyelőre. - Akkor miért menekülsz előlem? Régebben soha nem zavartak a férfiak körülötted. Mindig otthagytad őket, mielőtt bármi is elkezdődött volna. De mivel tudom, hogy most valakire hajlandó vagy időt szánni, úgy éreztem, mozdulnom kell. Azt hiszem, attól félek, hogy elveszítelek. Úgy tűnik, a féltékenységi stratégia működik, már ha a viszonyomat Terryvel annak szántam. De nem annak szántam. Átnyúlok az asztal felett, és a kezére teszem a kezem. Soha nem fogsz elveszíteni. Legalábbis mint barátot. Egy nap lehet, hogy máshogy látom majd a dolgot. De egyelőre nekem az a jó, ha minden a régiben marad. Nagy, kutyaszemei egy pillanatra elhomályosulnak. Pislog, és leteszi az üres poharat az asztalra. - Te vagy az egyetlen nő, aki nem lehet az enyém, Lou. Megszorítom a kezét. - Talán pont azért vágysz rám annyira. Talán meg kellene vizsgálnod, hogy hirtelen miért akarod, hogy a kapcsolatunk túlmenjen azon, ami eddig volt. Felnéz rám. - Tudom az okát. Szeretlek. Szeretlek, amióta megláttalak. Félrenyelem a saját nyálamat. Szerencsére a pincér megérkezik a whiskyvel, fogom és
felhajtom a második poharat is. Stefan szavaira mint bombák robbannak bennem a mindenféle érzelmek. Egyiknél sem tudok pillanatnyilag elidőzni. Az első pillanattól fogva vonzódtunk egymáshoz. Ezt az egyet tudom. Azok után, amit Tom Dawsonnal átéltem, meglepett, hogy képes vagyok Stefannal kapcsolatot létesíteni, abban a pillanatban, hogy belépett a kávézóba, ahol dolgoztam. És ha tényleg volt köztünk egy különleges kapcsolat, akkor miért nem cselekedett egyikünk sem aszerint? Miért nem Stefan volt az első férfi, akivel szeretkeztem? Helyette egy majdnem teljesen idegennel mentem el, egyszerűen csak azért, hogy kitöröljem Tom támadását. Senki nem tudott volna Stefannal jobban bevezetni a szexbe. Mégis megismerkedésünktől fogva falat emeltem kettőnk közé. Most is azt teszem, és nem tudom, miért. De igen, tudom, miért. Az első perctől fogva tudtam, miért. Túl sokat kaptam tőle ahhoz, hogy megtévesszem, márpedig, ha a kapcsolatunk komolyabbra fordulna annál, mint amit eddig vállaltam, meg kellene őt tévesztenem. Szeretem őt, de meg kell tanulnom magamat szeretni, és bízni önmagamban, mielőtt teljesen egy férfinak adom a szívem. Ezt fogom tenni. Amint eltemettem a múltat. A válaszomra vár, és nem azt fogja kapni, amit hallani szeretne. - Én is szeretlek téged, Stefan, de nem vagyok szerelmes beléd. Nem vagyok kész arra a fajta elköteleződésre egy férfival. Amikor kész leszek rá, remélem, még mindig része leszel az életemnek, de ha mégsem, akkor is a barátságunk az elmúlt hat és fél éven keresztül az egyik legdrágább emlékem marad. Amikor szerelmes leszek, teljesen az akarok lenni. Mindent bele akarok adni. És most ezt nem tehetem. Stefan kihúzza a kezét az enyémből. - Köszönöm, hogy őszinte voltál velem. Ez az egyik dolog, amit mindig is szerettem benned, az őszinteséged. Akkor lehetetlen, hogy szerelmes legyen belém. Tulajdonképpen, amióta ismerem, hazudok neki. Hazudok, mert az igazat nem tudom elmondani. Valahogy, azt hiszem, ha valakit úgy szeretnék, ahogy szeretnem kell, akkor képes lennék mindent elmondani neki. Őszintén. Stefan lenyeli az utolsó korty italt, és feláll. - Távozom, hogy a szobám magányával osszam meg bánatom. Egy percig sem hiszek neki. Távozik, hogy megtalálja a helyettesemet... ha csak egy éjszakára is. Ez továbbra sem tetszik nekem. Talán, mert túl olcsón adja magát. Mindig is azt tette. A lelkem mélyén nem hiszem, hogy Stefan csak egy playboy lenne, akinek minden vágya, hogy az összes nővel lefeküdjön. Hiányzik neki valami, nem tudom mi, de ezzel kompenzál. Figyelem, amíg eltűnik, aztán fogom a gyufát és az undok múltamat, és elindulok kifelé. Soha nem lélegeztem még ilyen tiszta, hideg, kristályos levegőt. A hó ropog a csizmám alatt, ahogy nekivágok a fogadó háta mögött vezető ösvénynek. Az ösvény magasra pakolt farakások mellett vezet, aztán bekanyarodik a lombtalan nyárfaerdőbe. A hegyek gyönyörűek a háttérben, szikrázó fehérek az egyre sötétedő kék ég alatt. Talán tévedés volt részemről, hogy nem szeretem a havat. Eddig csak akkor láttam, amikor
csupa latyak lesz tőle a város, és nehezebb tőle közlekedni. Itt kinn a helyén van. Mintha csak büszkélkedni akarna magával, és erre meg is van az oka. A csillámok reszketnek, visszaverődik rajtuk a lenyugvó nap fénye. Eláll tőlük a lélegzetem. Ahogy attól is, hogy ekkora magasságban, inkább a kifutóra, mintsem a hóra tervezett csizmában taposom a havat. Nem akarok messzire menni, csak éppolyan távolságra, hogy senki ne láthassa meg hamvadó múltam füstjét, és ne tegyen fel kérdéseket. A farakás olyan magas, hogy paravánnak használhatom, eltakar bárki szeme elől, aki kinéz a fogadó ablakán. A tűzoltóság nem lenne boldog, ha látnák, mit csinálok. Eltávolodok pár lépésnyire a farakástól. Lehajolok, és kis gödröt ások a hóban. Lefagy a kezem, fujkálnom kell az ujjaim, hogy kicsit felengedjenek. Berakom a borítékot a gödörbe, és keresgélni kezdem a gyufát a neszesszerben. Többszöri nekifutásra gyullad csak meg a boríték. Végül kénytelen vagyok picit ráfújni az egyik hajlakkból, hogy belobbantsam. A sarkamra ülve figyelem, ahogy ég. Ha már csak kis kupac hamu maradt a múltból, szépen befedem majd hóval, hogy semmiképpen se okozhasson tüzet. Fölébe tartom, a kezem, hogy felmelegedjenek az ujjaim. - Mi ez a mániád, hogy mindent lángra akarsz lobbantani? A hang meglep. Felpillantok. Egy férfi áll az egyik nyárfának támaszkodva. A lemenő nap árnyékba vonja. Nem számít, hogy nem látom az arcát. Tudom, ki az. - Tom, neked meg kellett volna halnod. Egy rándítással eltávolodik a fától, és felém közeledik. - Van, hogy a múltat nem lehet csak úgy eltemetni. Kimászik a sírjából, és előbb-utóbb utolér. Felállok a guggolásból. - Miért üldözöl? Tom nevet, és van valami hörgésszerű a nevetésében. - Tudod te jól, hogy miért. Elvetted tőlem az életem. Ösztöndíjak vártak rám. Volt jövőm, és akkor jön egy csúnya, girhes csitri, egy senki, és mindent elvesz tőlem. Szörnyeteget csináltál belőlem. Tehát ő nem tudja, villan az agyamba. Nem tudja, hogy már eleve szörnyeteg volt. Gondolom, amikor ő beindított engem, én is őt. A boríték kis lángja megvilágítja az arcát. Nem az az arc, amire számítottam. Rejtőzködik benne a farkas. Tom a középiskolában jóképű volt, most majdhogynem varázslatosan szép. Nem csoda, hogy olyan könnyen végzetükbe sodorta a nőket. - Meg vagy lepve - mondja, mintha csak a gondolataimban olvasna -, pedig középiskolában olyan eszes voltál. Nézz magadra, Sherry. Ha az átváltozás ezt tette veled, elképzelhetted volna, mit tett velem, aki eleve jóképű voltam. Soha nem képzeltem el, mert annyi éven át Tom halottként szerepelt csak az agyamban. Miért szépül meg valaki az átváltozástól? Hogy csábítani tudjon, jövök rá. Hogy vonzzon. A fajfenntartás vívmánya? - Eltartott egy ideig, míg megtaláltalak - mondja. - Tudtam, hogy jobban fogsz kinézni, mint a középiskolában, de arra nem számítottam, hogy egy kibaszott szupermodellt kell keresnem. De természetesen, amint tudod, idővel erre is rájöttem. Valami van a szemedben,
ahogy az összes poszterről visszanézett rám. Az az üldözött tekintet, ami már akkor megvolt, amikor még csúnya voltál. Nem tudod elrejteni. Ezek szerint hamis bizonyosságban élek, hogy soha senki nem fog többé Sherry Billingtonnal összekapcsolni. Tom épp most bizonyította ezt nekem. - Az a rengeteg nő, akit megöltél? Azért ölted meg őket, mert azt hitted róluk, hogy én vagyok? Nevet. Az a borzalmas halk kacagása, amitől végigfut a gerincemen a hideg. - Nem. Azért öltem meg őket, mert jó érzés volt. Amúgy meg senkik voltak, akik valakik akartak lenni. Olyan hálásak, hogy egy férfi, aki úgy néz ki, mint én, hajlandó érdeklődni utánuk, pedig nem is a legszebbek, vagy a legokosabbak, vagy egyáltalán bármik. Követtem a nyomodat Texastól New Yorkig, de nem siettem. Élveztem az út minden pillanatát. A dühtől epe ömlik a gyomromba. Az a rengeteg szerencsétlen nő. Nők, akik mint egykor jómagam, nem voltak rá képesek, hogy megpillantsák, mi rejlik egy emberben a felszín alatt. Ha volt valaha tökéletes példa rá, hogy valami csak a felszínen szép, Tom az. - Nem én tettelek vérfarkassá - mondom neki. - Már eleve az voltál, ahogyan én is. Csak kiváltottuk egymásból a reakciót a szalagavató éjszakáján, amikor megtámadtál. Félrebillenti a fejét, egészen úgy, ahogy némelyik kutya szokta, amikor megpróbálja megérteni, amit az ember mond neki. - Ne etess ilyen baromsággal. Miattad váltam szörnyeteggé. A te hibád. Mint a legtöbb gyilkosnak, Tomnak is szüksége van rá, hogy valakit okoljon a pszichopata viselkedéséért. Kétlem, hogy meg bírom őt győzni az igazságról. Még abban sem vagyok biztos, mi az igazság. Közelebb lép hozzám, hátralépek. A mini máglyám még mindig ég, a fotók lassabban hamvadnak. - Gondolom, ha megöllek, vége az átoknak. De először azt akarom, hogy te is éld át, milyen, amikor kisiklik az életed. Tudom, hogy miattam változtál át. Az egyik ragadozó megérezte a másikat. És mielőtt megöllek, azt akarom, hogy te is szenvedj, ahogy nekem kellett szenvednem. Nem értem, miért nem kezdődött még el az átalakulásom. Úgy látszik, Tom ellenszélben áll. Nem érzem a szagát. Közelebb kell mennem hozzá. Az viszont halálos lehet. Ő sem kezdett még el átalakulni. Vajon miért? - Nálad mitől indul be? Mosolyog. - Düh, félelem, szex. A saját dühöm, a nő félelme vagy bármilyen szex. Ez a férfi, ez a DOLOG, hét éven át rettegésben tartott. És most azt szeretné, ha félnék tőle. - Nem félek tőled - mondom neki. - Nem vagyok tehetetlen. Meg tudok küzdeni veled. Tom vigyorog. - Akkor, ezek szerint a szex lesz a megoldás veled. Már a szalagavató éjszakáján oda kellett volna adnod magad. Elkerülhettük volna ezt az egészet. Egyre jobban forr bennem a düh. Feltörnek az emlékeim, a verés, a megaláztatás, a kísérlet, hogy megerőszakoljon. - Azt hittem, amikor letéptem az arcod, sikerült felfognod, hogy nem akarok lefeküdni veled. Kacsint. - Csak kéretted magad. Minden nő le akar feküdni velem.
Sokszor hallottam, hogy az erőszaktevők agyában ez egy elterjedt hiedelem. Igazából a nő akarta. Csak azt kapta, amit akart. A beteg logikájuk szerint minden a nő hibája. Mindjárt leszáll az éjszaka, meg a hőmérő higanyszála. Egy mód van csupán, hogy Tom Dawsont újra megöljem, lépre kell csalnom. - Gyere hát ide, és vedd el, ami kell! Jön. Tom átugrik a pislákoló tűz fölött, és a földre teper. Megcsapja a lehelete az arcomat, olyan, amilyenre emlékeztem. Penészes, a fogkrémreklám mosoly ellenére. Nagyjából biztos vagyok benne, hogy nyers húst eszik. Csak egy dologban vagyok még biztosabb, hogy engem nem fog megerőszakolni. Felhúzom a térdem a lábai közé. Fájdalmas nyüszítés tör fel a torkából. - Kurva! - vicsorog. Megmarkolja a hajam, és beleveri a fejem a földbe. A hó felfog valamit a csapásból. Most már a szagát is érzem. A bűzös kipárolgását. A szagtól elkezdődik az átalakulás. Felsőtestem minden erejét bevetve megcserélem a pozíciónkat. - Mihez kezdesz, ha egy nő nem fél tőled és erősebb nálad? Lelök magáról, ezzel bizonyítást nyer, hogy nem vagyok erősebb nála. Gurulok néhányat a hóban. Tom feláll. Esküszöm, magasabb, mint volt. - Nagyon egyszerű, bedühödök - mordul rám. Szeme vörösen világít a majdnem teljesen sötét ég alatt. Ha túl akarom ezt élni, muszáj legalább olyan dühösnek lennem, mint ő. Az emlék, hogy valaha ki voltam szolgáltatva ennek a szörnyetegnek, segít. Az emlék, ahogy megütött, amikor ellenálltam - ahogy azt éreztette velem, hogy egy senki vagyok. Felemelem a kezem, és megkönnyebbülve látom a karmokat. Viszket a bőröm, most ez a kényelmetlen érzés is öröm. Tom útban felém, majdnem felbukik a neszesszeremben, arrébb rúgja. A táska egyenesen a pislákoló tűzben landol. Nem látok a dühtől. Az összes sminkem benne van. Biztos eltört benne valami. Rávetem magam, és az arcába vájom a karmaim. A csinos arca már nem is olyan csinos, mire levakar magáról. Hátrarepülök, és nekivágódom egy fának. Már megint nem kapok levegőt. Míg tátogok, megindul felém. Az orra farkaspofává nyúlik. Gyorsabban át fog változni, mint én. Nála jobban be van járatva a dolog. Megreccsen a ruhám szegélye. Legalább tudom, hogy nálam is elkezdődött. Amikor Tom nekem ugrik, félrehajolok, és a fának ütközik. Hátraesik egy lépést. Saját ügyetlensége csak fokozza a dühét. Hátraveti a fejét, és üvölt. A hangtól végigfut a hideg a hátamon. Az üvöltést követő csendben hallom, ahogy szétszakad a ruhám. Már nem fázom. Azt hiszem, bunda véd. Tom arcát és kezét már szőr borítja. Ronda, hegyes fogak meredeznek ki a szájából. Erősítésre lenne szükségem. Tudom, hogy erősebb vagyok, mint egy átlagos férfi, de kétlem, hogy erősebb lennék egy átlagos hím vérfarkasnál. A tekintetem balról jobbra siklik. Nincs messze a farakás. Egy jó vaskos hasáb talán kiegyenlítheti az erőkülönbséget. Elindulok felé. Tom az utamba ugrik. Nekifutok és hátratántorítom, de visszanyeri az egyensúlyát, és már megint előttem van. El kell valahogy terelnem a figyelmét.
- Állj, vagy lövök! Terry áll tőlünk néhány lépésre, a pisztolya Tomnak szegezve. Nem hiszek a szememnek, Terry ugyanolyan jól lát a sötétben, mint én? De azt hiszem, Terry nem lát olyan jól. Hunyorog. Már majdnem teljesen besötétedett. A probléma a következő pillanatban megoldódik. Óriási tűzcsóva lobban fel a gödörből, amit ástam. Tom Dawson túl közel áll a robbanáshoz. Tűzgolyóként repül az égbe. Üvölt kínjában. Halálos táncban felém bucskázik. Terry rálő és eltalálja. Tom hatalmas lánggal ég, és tudom, hogy Terry bármelyik pillanatban leveheti tekintetét az áldozatáról, és rám nézhet. Tudom, mit fog akkor látni. Nincs más választásom, menekülnöm kell. - Lou! - kiáltja Terry. - Lou, gyere vissza! Már nem bánthat! Továbbfutok. A ruha, bár cafatokban, de még mindig rajtam. Mivel nem érzem a hideget, minden bizonnyal még mindig bunda borít. Beljebb rohanok az erdő sűrűjébe. Amikor hátrapillantok, Tom teste még mindig lángol. Terryt viszont nem látom. Gondolom, követ. A vérfarkasságnak megvannak a maga előnyei. A sötétben is látok, és gyorsabban futok, mint az átlagember. Amivel nem azt akarom mondani, hogy Terry átlagos, csak épp nem egy gyorsasági bajnok. Rohanok tovább. - Lou! A kiáltása visszhangzik körülöttem. Ideges. Inkább ideges legyen, minthogy félholtra ijesszem a külsőmmel. Vajon a vérfarkasok tudnak fára mászni? Belevájom a karmaim egy masszív nyárfába, és megpróbálom. Olyan gyorsan fenn vagyok a fa tetején, hogy egy majom is megirigyelhetné. Azután várok. Néhány perc múlva Terry halad el alattam. A bolond. Ha tovább kutat utánam, ő maga fog elveszni. És szétfagyni. A magaslatról elnézek a fogadó felé. Tom Dawson teste még mindig ég. Szénné ég. Nem hiszem, hogy ezúttal feltámadhat a halottak közül. Míg Terry engem keres, Tom elhamvad. Érzékelem a hideget. Felemelem a kezem, és látom, hogy visszabújtak a karmok. Megérintem az arcom. Még mindig szőrös, de ahogy megdörzsölöm, jön le az egész. Végigfuttatom a nyelvem hegyét a fogaimon, már nem áll ki egyik sem. Majdnem teljesen visszaváltoztam. Ez jó. És rossz. Lepillantok. Borzalmasan magasan vagyok.
HUSZONHETEDIK VALLOMÁS Van annál rosszabb is, ha az ember szupermodell vérfarkas, például, ha hulla. Terry újra megjelenik alattam. Tölcsért formál a kezéből: - Lou! Nincs az az isten, hogy erről a fáról én egyedül lekerüljek. Amikor felmásztam, kiváló ötletnek tűnt. A macskák is biztos ezt gondolják: - Hé, ott az a barom nagy fa. Azt hiszem, felmászom rá, és később majd aggódom, hogyan jutok le. - Terry. Körülnéz. - Lou? - Itt vagyok fenn. Felkapja a fejét. - Lou! Hogy a fenébe kerültél oda fel? - Én, izé, felmásztam. De most nem tudok lejönni. - Jól vagy? - Igen, csak egy ág szúrja a fenekemet. - Maradj ott. Visszafutok a fogadóba, és hozok egy létrát. - Ha képes lennék elmenni, már megtettem volna - jegyzem meg. Terry már indul is. - Hé, hozz nekem egy plédet, légyszi! Megfagyok itt fenn - kiáltom utána. Annyira azért nem fázom. A ruhámat belülről szőr borítja, ha a testemet már nem is. De remélem, a pléddel sikerül ezt eltakarnom, ha és amikor földet érek. A távolban Tom még mindig ég, de nem olyan fényesen, mint korábban. Tényleg vége a rémálomnak? Valahol még mindig arra számítok, hogy felkel és utánam iramodik. A valóságos élet szerencsére nem B kategóriás film, úgyhogy nem tesz ilyet. Egy örökkévalósággal később hallom, ahogy lépések csikordulnak a hóban. Terry és a stáb siet felém egy hosszú létrával. Natasa orosz fogadós barátai megállnak Tom szenesedő teste előtt, és poroltóval locsolják. Égett hús szaga terjed a levegőben. - Lou! - Cindy áll a fa alatt. - Istenem, Lou, jól vagy? - Rendben vagyok - kiáltom le neki. - Készítsd elő nekem a pokrócot! Tudja, hogy értem, és egyáltalán miért kérem. Megjelenik Terry. Stefan fogja a létra egyik végét, ő a másikat. Natasa is feltűnik. A sort Karen zárja liheg, mint aki épp a tüdejét készül kiköpni. Rengeteg mindent meg kell magyaráznom majd nekik, de örülök, hogy élek, és tudok még magyarázni. Felnyújtják hozzám a létrát. Elég magas, hogy elérjem. Terry felmászik, míg a többiek alul támasztják. Ideér, meglátom az arcát, mintha tíz évet öregedett volna. - Jól vagy?
Nem szabad, hogy túl jól legyek. Terry még mindig arra számít, nő vagyok. - Azt hiszem mondom remegő hangon. - Annyira féltem, azt sem tudtam, mit csinálok. Csak azt tudtam, menekülnöm kell. - Szerinted, le tudsz mászni? - Azt hiszem - mondom ugyanazon a reszketeg hangon. Közben azt gondolom, csak menj már félre az útból. Elkezd lefelé mászni. - Ha megcsúsznál, el tudlak kapni. Pont alattad leszek. Kinyúlok, és a kezére teszem a tenyerem a létrafokon. - Honnan tudtad? Hogy sikerült időben ideérned? Felsóhajt. - A beképzelt barom egy levelet csúsztatott az ajtóm alá ma reggel. Biztos azt hitte, már munkába mentem, és csak este fogom megtalálni. És akkor már túl késő lesz. Megszorítom a kezét. - Én hősöm. - Ja, persze - nevet. - Mi a francot cipeltél abban a neszesszerben? Gondolom, az robbant be. - Egy nő soha nem fedi fel titkait - felelem szárazon. - Úgy látszik, nem bírta a szépítőszereket. Terry megcsóválja a fejét. - Most már talán lemehetnénk. Nem tudom, te hogy vagy vele, de elbírnék most viselni egy italt. A távolban szirénahangok vijjognak. Úgy látszik, valaki felhívta a tűzoltókat. Remélem, a sajtó nem neszelte meg. - Gyerünk! Isteni, ahogy a forró zuhany pezseg a bőrömön. Terry lent van, Tom Dawson tetemének elszállítását felügyeli. A fotózást lefújták. Az éj leple alatt visszaosonunk New Yorkba, mielőtt a média megneszeli a dolgot és elözönli a helyet. Karen a szobánkban mindkettőnknek csomagol. Cindy és Natasa ugyanezt teszik a szomszédban. Tönkrement ruhámat egy szemeteszsákba dugom. Amikor levettem, mindenütt csupa szőr voltam. Örülök, hogy már nem leszek itt, amikor az eltömődött lefolyót tisztítják. Törülközőt csavarok a fejemre, megszárítkozom, és melegítőalsóba és garbó bújok. Benyitok a szobánkba. - Mindjárt kész vagyok - közli Karen. - Biztos, hogy jól vagy? - Igen, minden rendben - nyugtatom meg. Libabőrös. - Meg kellett volna mondanod nekünk, hogy üldöznek, Lou! Akkor mindannyian vigyáztunk volna rád. - Nem akartam, hogy a barátaim is belebonyolódjanak. Terry figyelt rám. - Beszélni akar veled - mondja Karen, és behúzza a cipzárt az utolsó bőröndön. - A folyosón vár rád. Addig bepakolunk a kocsiba. - Köszi. Kinyitja az ajtót. Terry a falnak támaszkodva vár. Egyik kezében sörösdoboz, a másikban, ha jól látom, egy kupica Wild Turkey. Megjelenik Cindy és Natasa, és segítenek Karennek az összes bőröndöt kirámolni a szobánkból a folyosóra. Amikor végeztek, Terry belép. Átnyújtja
nekem a töményét, és visszamegy becsukni az ajtót. Most majd lesz mit magyaráznom. De előbb felhajtom az italt. - Mi a kapcsolat közted és Tom Dawson között? Akkor kaptam meg az üzenetedet, amikor már majdnem itt voltam, de nem volt térerő, és nem tudtalak visszahívni. Megpróbáltalak felhívni, hogy figyelmeztesselek, amikor elindultam ma reggel, de nem vetted fel. Azt hittem, megőrülök. Biztos akkor hívott, amikor a kocsiban üvöltettük a zenét és halandzsázva énekeltünk. - Tudtad, hogy ebben a körzetben az összes rendőr egy lavinánál segít? - Megcsóválja a fejét. - Nem engedtek el. Most már tudom, miért öregedett tíz évet. - Neked kellett volna a töményet meginnod, nem nekem - felelem. - Most már megnyugodhatsz, végül is minden jól sült el. Terry leroskad az ágyra, és a hajába túr. - De minden rosszul is elsülhetett volna. Nagyon rosszul. Leülök mellé. - Tom Dawsonnal egy gimnáziumba jártam. A szalagavató éjszakáján megvert és megpróbált megerőszakolni. Akkor rohantam el otthonról. Soha többet nem mentem vissza. A szeme fáradt és véreres, ahogy rám pillant, de az állkapcsát összeszorítja, tudom, hogy zabos rám. - Sajnálom, hogy ez történt veled. De miért kezdett el üldözni hét évvel később. Nem hiszem, hogy Terry meg tudna birkózni az igazsággal. Legalábbis most még nem. Gondolom, attól tartott, hogy egyszer csak feladom. Focis ösztöndíjai voltak, és sikeres élet várt rá, amíg meg nem támadott engem. Lehet, hogy azt gondolta, megvárom, amíg futballsztárrá növi ki magát, aztán leleplezem vagy megpróbálom zsarolni. Nem tudom. Egy őrült. Illetve az volt. Vagy azért is várhatott, mert sok idejébe tellett, míg rám talált. Sokat változtam középiskolás korom óta. - Miért csak most jöttél rá, hogy ő az? Látomásaid voltak róla. - A látomásokban soha nem az emberi arcát láttam. Láttad őt ma éjszaka, nem? A tűz fényénél? Terry félrepillant. - Pokolian szeretném bebizonyítani magamnak, hogy az csak valamiféle trükk volt. - Nem trükk. - Talán Terry többet is el tud viselni az igazságból, mint amennyit eddig feltételeztem róla. - Farkasember volt. Így láttam őt az álmaimban is. Ezért nem ismertem rá. - Láttam már egy-két borzalmas dolgot életemben, de ilyet... Könnyebb lenne meggyőzni magam, hogy nem is láttam. Megfogom az arcát, és magam felé fordítom. - Talán, itt az ideje, hogy felébredj. Hogy elfogadd végre, olyan dolgok is léteznek, amikről eddig fogalmad sem volt. Megint a hajába túr, aztán félszegen rám mosolyog. - Mint a látnokok meg az éjszakai meglepetések? - Pontosan - válaszolom.
Még a kezemben van az arca, hozzám hajol, és ad egy csókot. Csak egy rövidet. - Fel kell vennem a vallomásodat, azután mindannyiunknak el kell tűnni innen. Megpróbállak kihagyni a dologból, de egy sorozatgyilkos elfogása és lelövése a címlapokra fog kerülni. - Nincs szükségem reklámra - bólintok. - Szívesen felajánlanám, hogy hazaviszlek, de muszáj itt maradnom és mindent elrendeznem. - Rendben van - mondom, és közben felállok az ágyról. - Majd Karennel és a többi lánnyal utazom. Ők is kicsit kivannak a történtektől. Jobb is, ha az autóban még megnyugtathatom őket. Terry is feláll. - A fotós haverod is megnyugtatásra szorul - mondja. - Fel s alá járkál, amióta visszajöttünk. Itt az ideje, hogy induljunk. Fáradt vagyok, és a lányok is már tűkön ülhetnek. - Vedd fel a vallomásom! A lányok várnak, és baromi késő lesz, mire hazaérünk. Előkapja a tollát és a jegyzetfüzetét. Egy óra múlva Karennel, Natasával, Cindyvel és leghűségesebb barátommal újra úton vagyunk. A hangulat korántsem olyan feldobódott, mint idefelé úton volt. Azt hinné az ember, ebben a helyzetben az agyam újra és újra pörgeti a képeket, hogyan kellett megküzdenem Tómmal, ehelyett Stefanra gondolok. A búcsúnkra. Megbántódott és mérges volt rám, amiért nem bíztam benne. Veszélyben volt az életem, és neki nem szóltam róla. Azt mondta, lehet, hogy soha nem fogja megbocsátani nekem. Azt is mondta, hogy most elutazik. Telefont kapott, hogy az apja állapota válságosra fordult. Stefan azt tervezi, amint New Yorkba érünk, indul a reptérre. Írországba repül. Függetlenül attól, amit a bárban mondtam neki, mielőtt kimentem elégetni az emlékeimet, üres a szívem. Azt állítottam, nem vagyok kész egy elkötelezett kapcsolatra, de azt nem mondtam, hogy arra vágynék, tűnjön el az életemből. És Terry, ő jelen van még az életemben? Tommal csak szaporodott a kérdések száma, ki vagyok... És miért az, aki? És ő hogyan lett vérfarkas? Billingtonék szerint Nevadában érdemes keresnem. Mielőtt elindultunk New Yorkból, leszerveztem az utazást. Keddre vettem jegyet, mert nem tudtam, hogy még aznap hazaérek Vermontból, amelyen elindultunk. Talán még át lehet tenni. Cindynek azt mondom majd, hogy Vegasba megyek egy kis levegőváltozásra. Valószínűleg ezt nem veszi be, de azt szeretném, ha a saját új kapcsolatával lenne elfoglalva, és nem értem aggódna. Ragaszkodott hozzá, hogy hátraül, mellém. Érzem, ahogy keze az enyémbe csúszik. Megszorítom, és minden rendben. A legjobb barátnők vagyunk. És azok is maradunk. Hogy az ember vérfarkas, vagy leszbikus, vagy mi a szösz, azon ez mit sem változtat. Behunyom a szemem, álomba ringat, ahogy Natasa és Karen a munkáról csacsognak. Arra ébredek, hogy a házunk előtt állunk, Cindy kisegít a kocsiból. Ralph bőröndhordót tol elénk. - Nem számítottam rá, hogy ilyen hamar viszontlátom magukat - mondja. - Miss Kinipski, kérem, az a Rick nevű fiatalember, azt állította, hogy maga megengedte neki, a távolléte alatt
használja az ön lakását. Nem sikerült utolérnem, hogy megerősítse az információt, de mivel tudtam, egyszer már megengedte neki, hogy önnél tartózkodjon, beengedtem. A gondnok nyakára pillantok. Nincs rajta harapásnyom. - Ki az a Rick? - kérdi Cindy. - Ő, Lou-nak az az aranyos barátja - mondja Natasa. Egy rohadt vámpír, tenném hozzá, de nem teszem. - Hol találkoztatok? - Hosszú történet - mondom neki. - Na, gyerünk, búcsúzzunk el Karentől. Úgy néz ki, mint aki állva elalszik. Sorban megöleljük Karent, és útjára bocsátjuk. Ralph hozza a táskákat, és felmegyünk a tizedikre. A jó ég tudja, hogy Rick nem éppen vámpírbulit tart-e a lakásomban, úgyhogy inkább kopogok. Ajtót nyit, smink nélkül halál sápadt. - Lou, hogyhogy már itt vagy? - Lefújták a fotózást - leveszem a bőröndöket a szállítókocsiról, és benyomom őket a lakásba. - Szia, Natasa - mondja Rick kedvesen, miközben vörösbort kortyolgat az egyik kristálypoharamból. - Hello, Rick - köszön Natasa. - Ő Cindy, a társam. - Szia, Rick - Cindy kihúzza magát. Becsukom az ajtót, mielőtt az egész bagázs beözönlene a lakásomba. - Mit keresel itt? Rick vállat von. - Azt mondtad, elutazol. Lou, én az utcán élek. El nem tudod képzelni, ez mennyivel kellemesebb. A megszokás kényszerességével odalépek a kisasztalhoz a hallban, ahová normál menetben letenném a neszesszerem. Csakhogy nincs neszesszerem. Puff neki. Mintha meztelen lennék. Egyszer megengedtem neked, hogy itt aludj. Nem örökre szólt a meghívás. Rick arrébb megy néhány lépést, és elkezdi az egyik bőröndömet behúzkodni a nappaliba. Mostanában bajban vagyok. Menedékre van szükségem. - Miféle bajban? Nagyra nyitja a száját, és lecsiszolt fogaira mutat. - Nem tudok úgy enni, ahogy szoktam. A fogam nem elég hosszú, hogy átlyukassza a bőrt. Maria nagyon frusztrált. Megkönnyebbülök, hogy Rick pillanatnyilag senkire nem jelent veszélyt. Így kevésbé idegesít, hogy itt van. - Akkor most mihez fogsz kezdeni? Szükséged van vérre, hogy életben maradj, igaz? - Igen - feleli. - Nem volt más választásom, kiraboltam egy vérbankot. Fennakad a szemem. - És hol van most a vér? Elmosolyodik. - A hűtőszekrényedben. A pohárra pillantva elhúzom a szám szélét. - És az ott a kezedben, nem vörösbor, igaz? - Szívesen úgy teszek, mintha vörösbor lenne, ha attól jobban érzed magad. - Kifelé!
- Lou, kérlek. Ez olyan, mintha egy macskának levágnád a karmait, aztán kidobnád az utcára, hogy védje meg magát. Tudom, hogy nem vagy ilyen kegyetlen. De szeretnék az lenni, csak hát igaza van, nem vagyok kegyetlen. - Na jó. Hamarosan megint elutazom. Amint sikerül áttenni a repülőjegyemet. Egypár napig távol leszek, addig vigyázhatsz a lakásra, de semmi vad bulizás, és senkit ne merészelj megharapni, főleg ne a szomszédokat! - Nem tudom őket megharapni - emlékeztet. - Nincs hozzá fogam. Ezt olyan szánakozással mondja, hogy megesik rajta a szívem. Tényleg segítségemre sietett azon az éjszakán, amikor Terryt megtámadták a vámpírok, és tényleg amiatt veszítette el két legjobb barátját. - Jól van, segíts behozni a bőröndöket. Miután Rickkel kicsomagoltunk, kinyúlunk a kanapén, és a Zsaru TV-t nézzük. Nem ugyanolyan, mint Cindyvel volt, de hát Cindynek beindult a szerelmi élete. Úgy látszik, egy ideig Rick lesz az új segítőtárs az életemben. Kopogtatnak. A kedvenc pizsamámban vagyok, úgy látszik, Cindyn mégiscsak úrrá lett a kíváncsiság. Nem Cindy áll az ajtóban. Terry az. Egy halom aktát szorít a hóna alá. - Mit csinálsz te itt? - Tudom, hogy késő van - végigmér a tekintetével. - Gondolom, a mobilod szabadságra ment. Próbáltalak hívni. - A mobilom a neszesszeremben volt. - Az aktákra pislogva kérdem: - Mik ezek? Felém nyújtja. - Vezetés közben gondolkodtam azon, amit mondtál. Igazad van. Láttam, amit láttam. Fejben végigpörgettem azokat az eseteket, amik annak idején nagyon különösnek tűntek és a mai napig megoldatlanok. Arra gondoltam, talán hajlandó lennél ezekbe belenézni, hátha eszedbe jut valami. Felvont szemöldökkel kérdem: - Már megint a látnoki képességeimre utazol? Elmosolyodik. - Igen, arra. - Lou, töltök magamnak egy italt. Kérsz te is valamit? Rick hangja visszhangzik mögöttem. Terry arcáról leolvad a mosoly. - Ne haragudj, nem tudtam, hogy nem vagy egyedül. - Csak egy barátom van itt - mondom. Terry hirtelen nagyon hivatalosnak tűnik. - Jobb, ha most megyek. Rengeteg dolgom lesz holnap. Lehet, hogy egy időre kicsit vissza kellene vonulnod. Nem vagyok benne biztos, hogy sikerül eltitkolnom a neved az újságírók elől. - Amilyen gyorsan csak lehet, újra elutazom. El kell intéznem valamit Nevadában. De magammal viszem az aktákat, és átnézem, amíg ott vagyok. - Rendben. Megmozdul, hogy a lift fele induljon. Úgy érzem, valamit még mondanunk kellene. Köszönöm, hogy megmentetted az életem meg ilyenek. Újra felém fordul, és megrántja a vállát. - Köszönöm, hogy te meg az enyémet. Gondolom, most egálban vagyunk. Nem szeretek egálban lenni. Úgy hangzik, mintha túl lennénk egymáson. - Nos, ha
tüzetesebben megvizsgáljuk a dolgot, Dawson valószínűleg már meghalt, mire rálőttél. De biztos vagyok benne, hogy ha nem lősz rá, az a robbanás akkor is végez vele, úgyhogy lehet, hogy mégiscsak tartozol nekem. A cikizésem nem éri el nála a kívánt hatást. Terry nem mosolyodik el, úgy látszik, fáradt. Én is fáradt vagyok. - Hívj fel, kérlek, amint visszaérsz - mondja, hátat fordít és elmegy. Figyelem, ahogy távolodik a folyosón. Utána lépek, hátha megfordul, és mond még valamit. Például megjegyezhetné, most, hogy az ügy lezárult, szeretné, ha valaki ismét jól elagyabugyálná. És tényleg megfordul. És tényleg mond valamit. Csak nem azt, amire számítottam. - Helyes az a kis szívásnyom a nyakadon. Hátat fordít és továbbsétál. A nyakamhoz kapom a kezem. Rick tudja, mi történt, hogyan került a harapásnyom a nyakamra. Úgy gondoltam, miatta nem kell garbót felvennem a pizsamakabát alá, hogy elrejtsem a nyomot a nyakamon. Fogalmam sincs, hogyan magyarázzam meg Terrynek a dolgot. Kezd a fejemre nőni a hazudozás, másfelől, úgy tűnik, Terry kezdi belátni, a világ nem éppolyan, amilyennek képzelte. Azt hiszem, ha szembesíteném vele, hogy egy vámpír harapott meg, miután vérfarkassá változtam és bandaháborúba keveredtem, az egy kicsit sok és erős lenne neki. Újra bemegyek, el Rick mellett, aki egy újabb pohár „bort” kortyolgat, egyenesen be a hálószobámba. - Ágyneműt és lepedőt találsz a szekrényben. Hosszú napom volt. Lefekszem. - Szép álmokat! - mondja. Hét éve először, azt hiszem, erre van is esélyem. Azt hiszem, most már nagyon sok mindenre van esélyem. Nem olyan rossz az életem. Vannak jó barátaim, igaz, az egyikük vámpír, de mindenkinek megvan a maga gondja. Továbbra is szupermodell vagyok, és imádom a munkámat. Annyiban megnyugodtam, hogy ha újra átváltozom is vérfarkassá, senkit nem fogok csak a hecc kedvéért megölni. Továbbra is a legszexisebb rendőrrel dolgozom együtt, aki remélhetőleg hamar túlteszi magát a szívásnyomon, és most legalább már tudom, hol kezdhetek el válaszokat keresni az állapotomra. Vannak mások is, olyanok, mint én. Aztán vannak sokan, akik nem olyanok, mint én, de nem vagyok egyedül. Nem én vagyok az egyetlen ilyen lény, és ez valahogy jó érzéssel tölt el. Ha Tom meghalt, akkor nem lesz többé, aki beindítsa az átváltozást? Mivel mások is létezhetnek, olyanok, mint ő, erre azért nem számíthatok. Az igazság az, végül is nem volt annyira pocsék farkasnak lenni. Olyan képességekkel jár, amiket még csak el sem kezdtem felfedezni. És mi lesz a sötét világgal? Be tud Rick engem oda vezetni, ha ott kell megkeresnem a választ? Miközben bebújok a takaró alá, kénytelen vagyok elismerni, azért nem egészen rózsás a helyzetem. Stefan dühös rám, mert nem szóltam neki róla, hogy veszélyben vagyok, és több ezer mérföldre egy repülőgépen távolodik tőlem. Terry is dühös, mert vámpírharapásnyom van a nyakamon. És, jesszusom, Morgan lesz még csak dühös, amikor rájön, hogy nélküle utazom el Nevadába. Mosolyognom kell a gondolatra, milyen képet vág majd, amikor
megtudja, kirúgtam. Néhány órával később megjelenik az arca álmomban. Morgan nem alakul át szörnyeteggé. Nem próbál meg megölni sem engem, sem senki mást. Bármilyen különös, szeretkezünk. Na jó, ez nem szeretkezés, hanem szex. Forró, izzadt, mocskos, durva, varázslatos szex. Ezt csakis egy új típusú rémálomnak tekinthetem. Csak abban nem vagyok száz százalékig biztos, hogy ha sikoltozva ébredek, akkor azt a megfelelő okból teszem. És most az egyszer, nagyon, nagyon, nagyon remélem, hogy nem vagyok látnok.
