Robert Yugovich
OLJA
A szexipar igazi arca
1.
Atlantic Press
A Gorcu nevű faluban az idei tél ugyanolyan kemény volt, mint a többi. Az ember szinte érezte, ahogy a
jeges fuvallat a csontjaiba hatol. Ez a kis moldovai falu ilyenkor hosszú hetekig el van zárva a külvilágtól,
mivel néhány szomszédos településsel együtt egy magas hegyekkel körbevett völgykatlanban helyezkedik el. Nincs ezekben a falvakban igazi élet. Nincs semmi más, csak csontrepesztő fagy és lélekölő nyomor. Az ember csak annyit tehet, hogy vár, és megpróbálja túlélni ezt a telet is.
Moldova Európa legszegényebb országa. A nyomorúság különösen fájón telepszik rá erre a ködbe burkolt vidékre, melynek helyzetén egy cseppet sem javított a szovjet birodalom széthullása, sem az ország
függetlenné válása. Maradt a kegyetlen hideg, és az éhség is pont ugyanúgy szedte az áldozatait, mint
régen. Gorcu e szegény ország legszegényebb részén feküdt. A faluban alig pár százan laktak, pedig egy családban öt-tíz gyermek is meglátta a napvilágot. Ám hiába született annyi lélek, a holnapot, vagy a
felnőtté válást csak kevesen érték meg. A borzasztó szegénység és az emberhez méltatlan létviszonyok közepette családonként legfeljebb két-három gyermek érte el a felnőttkort.
Ebben a Gorcu nevű koszfészekben és a környező falvakban egyetlen közintézmény sem működött. Kórház, iskola, gyógyszertár, rendőrség legközelebb húsz kilométerre volt, egy kisvárosban, ahová nyáron gyalog
vagy lovas kocsival, télen pedig lovas szánnal lehetett csak eljutni, mert autója mindössze három embernek volt a faluban.
Ilyenkor télen minden olyan távolinak tűnt, mint maga a meleg nyár. Még egy orvosi vizsgálat is szinte
elérhetetlennek számított, s a legegyszerűbb dolgok is csak nagy erőfeszítések árán voltak elérhetők. A
fiatalok számára így az álmodozás maradt, bár még álmodozni sem nagyon volt miről. Gorcu lakói annyira elmaradtak a világ fejlődésétől, mint azok a dél-amerikai törzsek az őserdők mélyén, melyeket néha az amerikai televíziókban mutogatnak. Csakhogy eldugott moldovai falvakat valamilyen okból sohasem mutogatnak amerikai televíziókban.
Moziról, színházról, könyvtárról, diszkóról az ottaniak nagy része csak hallomásból tudott, legtöbben még
nem jártak ilyen helyeken. Nagy dolog volt már az is, ha egyesek egyáltalán rendszeresen eljutottak a
városba. Ez már azt jelentette, hogy valakinek sikerült kitörnie innen. Amúgy, az itteniek nem is éltek, csak léteztek. A fiatalságuk úgy suhant el mellettük, mint valami szellem. A katlanba zárt falubeliek gyermekei, ha nem haltak éhen vagy nem fagytak meg, ha szerencsésen elérték az iskoláskort, és ha elég erősek
voltak több kilométer megtételéhez, akkor tanulhattak a katlan egyetlen iskolájában, az egyik szomszédos településen, ahol a vidék egyetlen temploma is volt. Nem sokan éreztek vágyat a tanulásra, nem sokan
tudták, milyen értékeket és lehetőségeket rejthet egy könyv. Többségük csak a mában élt, nem tervezni, csak túlélni akart. De azért akadtak, akik a tanulás nyújtotta lehetőségekben látták a reményt.
Olja Popescu az utóbbiak közé tartozott. Ő Gorcuból minden nap elment az iskolába. Még ha kicsit beteg volt, akkor is megtette a tizennégy kilométert – hetet oda, majd hetet vissza. Őt a szíve vitte előre, neki tervei
voltak. Mindenekelőtt: kikapaszkodni ebből a nyomorból. Életerős fiatal lány volt, naponta igyekezett eljutni
az iskolába. Egy ellenfele volt csak, amivel nem bírt – a hófúvás. Olyankor kénytelen volt otthon maradni. A
többméteres hófúvások a katlan minden lakóját fogságban tartották. A hótengeren szinte lehetetlenség volt
átjutni, ilyenkor mindenki behúzódott az odújába, s reményteli szívvel várta, hogy vége legyen az ítéletidőnek. A lány családja is így volt ezzel.
Olja egy vályogházban lakott a szüleivel és két testvérével, a nyolcéves öccsével, Igorral, és húgával, a
hatéves Katjával. Többen lennének most, ha a halál nem ragadja el két testvérét, akik még az első születésnapjukat sem élhették meg. De hát a halál errefelé nincs korhoz kötve.
Olja apja a szénbányában dolgozott, mint mindenki ezen a környéken. Dolgoztak, és meglehet a fizetség
szinte kenyérre sem volt elég, ennek is örülniük kellett, mert sokan még ennyit sem kerestek. Amikor 1990-
ben Moldova visszanyerte a függetlenségét, a bányát egy amerikai cég vásárolta meg, így megmaradt
Oljáék egyetlen pénzforrása. Az amerikai cégnek oly kifizetődő volt a kimeríthetetlen mennyiségű és jó
minőségű szénnel teli bánya és a pofátlanul olcsó munkaerő, hogy még télen is üzemeltették. A bányászok a
legkeményebb téli hetekben a bányában vagy a bánya körül felállított bódékban laktak. A tulaj ezt az
önzetlen áldozathozatalt idénypótlékkal honorálta, ami azt jelentette, hogy a munkások havi százhúsz dollár helyett százharminc dollárt kaptak arra az időszakra, amikor nem mehettek haza a családjukhoz a hó miatt. A katlan lakóinak élete az év nagy részében azzal telt, hogy felkeltek, dolgoztak, készültek a fagyra, majd aludtak. A csontjaikba költözött örökös fáradtságnak legfeljebb a halál vethetett véget, s ezzel többnyire
tisztában voltak. Tudták azt is, hogy a túléléshez nagy állhatatosságra van szükség. És ebben a szellemben nevelték a gyerekeket is, akik az iskolából jövet vastag faágakat húztak magukkal kilométereken át, hogy legyen mivel tüzelni otthon.
Olja is ezt tette, amikor az iskolából jött hazafelé, édesanyja pedig a hegyekbe járt rőzsét gyűjteni, mert apja
a bányából engedéllyel csak napi öt kiló szenet hozhatott el. Így, mire eljött a tél, pont annyi tűzrevalót
tudtak összegyűjteni, hogy a harminc négyzetméteres, egyszobás vályogházat fűteni tudják a nem ritkán mínusz huszonöt-harminc fokban is. A ház olyan volt, amilyen. Nem a kényelem volt a lényeg, hanem a
túlélés. A tél vége felé már napokig csak kukoricakását ettek, s még így is örülniük kellett minden egyes falatnak.
Az éjszakák sötétsége fojtogató volt, a mécsesek kincsnek számítottak, s a helyzetük kilátástalansága különösen nyilvánvaló volt olyankor, amikor a pap Moszkváról, Bukarestről, Kisinyovról vagy egyéb
nagyvárosokról és az ott élő emberekről mesélt, néha órákon át. Történetei álomszerűek, misztikusak és távoliak voltak. Olja legalábbis csodálattal hallgatta őket, és nagyon vágyott arra, hogy egy nap a saját
szemével láthassa mindazt, amiről a pap mesélt. Az öreg sokszor elmondta, hogy innen oda eljutni szinte lehetetlen, de hozzátette, hogy egyetlen út mégis létezik, ez pedig a tanulás. Hát ezért hajtott annyira a
lány. Azt remélte, hogy egy nap a szorgalom és a sok olvasás segítségével kimenekülhet erről a helyről. Olja valamennyi tankönyvét szinte szóról szóra bemagolta. Még azt is megjegyezte, hogy ki írta, ki
szerkesztette, melyik nyomdában nyomtatták és ki a felelős kiadó. Tizenhárom évesen egyetlen álma és
célja volt: el innen! Tizennégy évesen már egész jól beszélt latinul az Atyától kapott latinkönyvek és szótár
segítségével. A pap megígérte neki, hogy ha eléggé szorgalmas lesz, segíteni fog neki abban, hogy eljusson
egy rendes iskolába, ahol akár orvosnak is tanulhat. Olja pedig készen állt arra, hogy bármennyit tanuljon, csak hogy elmehessen egy olyan helyre, ahol emberi körülmények között élhet. Nem csupán maga miatt vágyott erre. A szülei és a testvérei életét is meg akarta változtatni.
Olja nemcsak a szorgalmával, a határozottságával és céltudatosságával tűnt ki a katlanban lakók közül,
hanem a fizikai adottságaival is. A katlanban jellegzetes, nem túl magas, sötét hajú, sötét szemű, kreol bőrű,
erős szőrzetű emberek laktak. Olja egészen más adottságokkal rendelkezett: szőke volt, kék szemű, a bőre bársonyos és fehér, ő maga nyúlánk és karcsú. Ezt a különbséget sokszor érzékeltették is vele, mind a falubeliek, mind az apja. Külseje miatt gyakran volt gúnyolódások, bántó megjegyzések céltáblája. A
legfájóbb mégis az volt, hogy az apja is megvetéssel nézett rá. Akik sosem bántották: az édesanyja és a húga, Katja. Ők mindig mellette voltak, bármikor bármiben pártját fogták. Kislányként Olja nem értette másságának az okát, mindaddig nem is tudott róla, amíg el nem kezdték az orra alá dörgölni. A
különbözőségének pedig az volt az oka, hogy 1982-ben egy orosz katona, aki magas volt, szőke, kék szemű,
fehér bőrű és sportos alkatú, megerőszakolta Olja édesanyját. A katonák azért vadultak meg, mert a házban
vallási kegytárgyakat találtak, amiből hangos vita támadt, Olja apja pedig az összeszólalkozás folyamán
nyíltan kifejezte gyűlöletét a szovjet rendszerrel és az oroszokkal szemben. Erre aztán az „ivánok” nekiestek az apjának, kivitték az udvarba, ott vallatták és pofozták, az anyját pedig az egyik délceg katona, a többiek figyelmeztetése ellenére, az ágyra lökte. Abban az időben már nem történtek ilyen szörnyűségek, és a részeg erőszakoskodót a társaival együtt később le is sittelték. Csakhogy ez már nem segített az áldozatokon.
Ebből a szerencsétlenségből született az Olja nevű szőke kislány, s még alig volt nyolcéves, amikor az
édesanyjától egy nagy veszekedés után megtudta, hogy az apja nem is az édesapja. Attól a perctől kezdve
Olja tudta, hogy az életben semmi sem az, aminek látszik. Attól a perctől kezdve megértette, miért nézik
másnak a faluban. A kirekesztettség érzése később sem múlt el, s az egész csak azért volt elviselhető, mert a pap sokat segített neki abban, hogy elfogadják. Amit az öreg pap mondott, az a katlan lakóinak szemében
egyet jelentett az igazságszolgáltatással, ahogy ő maga is egyet jelentett az orvossal, a tanítóval és az Isten fiával is. Vakon bíztak benne, talán még a halált is vállalták volna érte, ha arra kéri őket. Bizalom volt az emberek és az egyház között. Nem csoda, hogy a bányászok a kínkeservesen megkeresett havi százhúsz dollárjukból nyolc-tíz dollárt önként az egyháznak adtak.
Az Atya mindig megvédte Olját, ha megpróbálták kiközösíteni. Igyekezett elfogadtatni őt a közösséggel, megtiltotta, hogy a történtekről beszéljenek. Isten mindenkit egyformán szeret és Isten előtt mindenki egyforma – hajtogatta, ha Olja származását hozta szóba valaki. A Biblia szent szavával a gorcuiak nem
hadakozhattak. Olja szemében pedig a pap volt maga az angyal. Bízott benne, hitt neki, bármit megtett volna a kedvéért.
Tavasszal és nyáron a pap az egyháztól kapott Zsiguliján körbejárta a katlan falvait, betért a házakba, ott
elmondott néhány imát, „meggyógyított” pár beteget, meghallgatta az emberek panaszait, s mindig megígérte: fohászkodni fog Istenhez, hogy rendbe jöjjenek a dolgok.
Olja már nagyon várta, hogy vége legyen a télnek. Buzgott benne a tenni akarás, nehezen viselte azt az életformát, melyben egyik nap sem különbözik a másiktól. Hányt már a kukoricakásától, unatkozott, s bármilyen munkát kész lett volna elvállalni, hogy tanulhasson, hogy közelebb kerüljön az álmához.
Igyekezvén megakadályozni, hogy elhatalmasodjon rajta a semmittevés, a tél nagy részében „tanítónénist”
játszott a húgával. Az öccsével is szívesen foglalkozott volna, de a kisfiút nem érdekelte a tanulás. Ő bányász akart lenni, mint az apja, vagy mint a nagyapja, és még annak az apja is. A húga azonban a tél elmúltával
nem csak hogy egy évvel idősebb lett, már írni és olvasni is megtanult! Az idő lassan enyhülni kezdett, a hó elolvadt, a nap szikrái lassan eloszlatták a felhőket és birtokba vették az eget. A bányászok hazatértek, és a
tavasz is beköszöntött. A friss tavaszi levegőben minden enyhülni, szépülni látszott, a remény szinte tapinthatóvá vált. Legalábbis a tizenöt esztendős Olja ekkor így érezte.
2.
Egy ilyen reményteljesnek látszó tavaszi napon a lelkész levetette a csuháját, amelytől csak kivételes
pillanatokban vált meg. A garázsban a Zsiguli mellett egy alig használt Opel Omega márkájú gépkocsi is állt. Ebbe a kocsiba ültek be Oljával, és indultak a húsz kilométerre lévő város felé.
A lány izgatottan fészkelődött, és ez kiült az arcára. Tegnap ült életében először autóban. Akkor a Zsigulival
a család házánál jártak, hogy a pap elmondhassa a szülőknek: Oljának fel kell készülnie egy új világba való
belépésre. Már abban a járműben is furcsán érezte magát, de ez az autó teljesen más volt, mint a Lada. Olja
könnyű teste belesüppedt a nagy és kényelmes bőrülésbe, a rádióból valamilyen külföldi zene szólt, amit Olja addig még soha nem hallott, a szavakat sem értette, de azért nagyon tetszett neki.
A katlant elhagyva hamarosan rátértek a városba vezető betonútra. Ott aztán az Opel, Olja nagy örömére,
végre pormentes száguldásba kezdett, a volánnál az immár civil ruhában feszítő lelkésszel. A lány igencsak
élvezte a mellettük elsuhanó táj látványát, élvezte, ahogy a sebesség növekedésével az adrenalin a vérében felszökik. Bár nem haladtak túl gyorsan, mégis az az érzése volt, mintha szárnyalnának. Alig győzte
kapkodni a fejét, hol jobbra, hol balra, hol hirtelen hátrafelé, amint a mesésen szép kőházak, a remek autók
és a jól öltözött emberek mellett elszáguldottak. Olja máris kiválasztotta, hogy neki milyen háza lesz, és azt is eldöntötte, hogy ő is egy ilyen autót szeretne, amilyennel most utazik.
Lelki szemei előtt színes kép jelent meg a jövőjéről, és boldogan merült el benne. Ámulata a következő
napokban csak fokozódott. Olyan helyekre jutott el, ahová addig a legmerészebb álmaiban sem járt. Elegáns
boltokban voltak, ahol a pap új ruhákat vásárolt Oljának. Fodrászhoz, kozmetikushoz vitte, és minden nap
étteremben ebédeltek és vacsoráztak. Olyan ritka és csak hallomásból ismert ételeket ettek, mint a kacsasült
vagy a sült libacomb, vagy a paradicsomleves reszelt sajttal. A kislány végre nőnek érezhette magát, s ez
nem volt ellenére. Az új ruhákban szívesen nézett bele a tükörbe, élvezte a látványt, mert végre ő is olyan
volt, mint azok a sudár, fiatal nők, akiket eddig csak az újságokban látott. Az édességek közül – melyek eddig
csak ünnepeken kerültek az otthoni asztalra – különösen a csokitorta érdekelte, melyen marcipánból voltak a díszítések. A Coca-Colát oly vehemensen hörpölte, hogy akarata ellenére nagyot büfizett. Akkorát, hogy a pap a homlokához kapott szégyenében. Vicces volt a helyzet, de azért örömteli is.
A papnak feltűnt, hogy naponta elfogy egy tubus fogkrém, annak ellenére, hogy Olját szinte mindig
figyelmeztetni kellett: étkezés után mosson fogat. Egyszer az Atya számon kérte, hogy hová lett a rengeteg fogkrém. Ő arra gyanakodott, hogy Olja egyenesen a WC-kagylóba nyomja az összes pasztát, hátha így
elkerülheti az általa szigorúan megkövetelt fogmosást. Dehogyis – mentegetőzött Olja. Csak annyira tetszik
neki a fogpaszta íze, hogy az utolsó fogmosás után, lefekvés előtt a maradék fogkrémet el szokta szopogatni. A pap hitetlenkedve a homlokához kapott, ugyanúgy, mint amikor Olja az étteremben büfizett. Csak most
elgondolkodva húzta végig a kezét az arcán, le, egészen a szakálláig, miközben mosolyogva, de azért kicsit szánakozva is nézett Oljára. És közben az előző lányokra gondolt, akik szintén csináltak furcsa dolgokat.
Gyermek még – gondolta az öreg, és kicsit elszégyellte magát, ami ritkán fordult elő vele.
Gyorsan teltek a napok, melyeket a lelkész a lány felkészítésére fordított, de a három hét alatt Olja minden
napra tartogatott a számára ilyen vagy olyan meglepetéseket. Hol vicces volt, amit csinált, hol dühítő, de a
pap igyekezett megőrizni a hidegvérét. Hisz még csak gyerek – ismételgette magának folyton. De azért volt
olyan pillanat, amikor Olja nagyon feldühítette az örökös kíváncsiskodásával. Olyankor legszívesebben egy kád vízbe fojtotta volna védencét. Minden oka megvolt azonban arra, hogy ezt ne tegye, és persze nem
csupán büntetőjogi értelemben. Türelmesnek kell lennie. Nem tehet kárt benne, ha azt akarja, hogy egy napon hasznára legyen.
Három hét elteltével az Atya kenetes hangon közölte Oljával: szerinte most már készen áll arra, hogy
belépjen az új világ kapuján. A kislány szemei csillogtak a boldogságtól, hisz már alig várta ezt a pillanatot. Örömében – kissé megfeledkezve magáról – a pap nyakába ugrott, úgy, hogy majdnem felborultak.
Megszerette ezt a szikár öregembert, aki oly sokat tett érte, és hálás volt mindenért. Délután beültek az Opelba, és elindultak most már a főváros irányába.
Olja ugyanúgy viselkedett, mint amikor három héttel ezelőtt a katlanból utaztak a városba. Izgalmában alig bírt egy helyben maradni, egész úton fészkelődött. Már sötét volt, amikor megérkeztek Kisinyovba. A város
fényben fürdött. A nyugati márkákat hirdető reklámtáblák, a nagy forgalom és az utcán sétálók sokasága
ámulatba ejtette a lányt. Annyira elbámészkodott, hogy észre sem vette, amikor megálltak. A papnak kétszer
kellett megböknie – hogy megérkeztek, és hogy szálljon ki –, mire Olja kapcsolt, és visszazökkent a
valóságba. Még most is körbefordult, hogy mindent jól megnézhessen. Széles mosoly terült szét az arcán. Egy tízemeletes épület parkolójában voltak, mely könnyen megközelíthető volt a város bármely pontjáról,
hisz a vasútállomás és a központi buszpályaudvar is csak pár száz méterre volt. Olja felnézett a magas épületre, majd megszámolta az emeleteket. Már épp elkezdte volna számolni az ablakokat is, de a pap
megzavarta.
– Hát akkor megérkeztünk – sóhajtott fáradtan. Amit itt látsz – mutatott az épületre –, az az
orvostanhallgatók kollégiuma. De itt laknak azok a vidéki diákok is, akik a tanulmányaik elvégzése után az egészségügyben akarnak elhelyezkedni.
Tekintete a lányra tévedt, de Olja nem mutatott különösebb meglepetést, inkább kíváncsi volt:
– Úgy gondolja, Atyám, hogy majd én is itt lakhatok? És orvosnak tanulhatok?
A pap egy pillanatig habozott, aztán kényszeredetten így válaszolt:
– Hát, hogy orvosnak-e, abban nem vagyok biztos. De ápolónőnek talán igen. Hamarosan ki fog derülni – tette hozzá.
– Úgy izgulok – mondta Olja, és félelem kúszott a szívébe. Olyan erővel markolta meg a lelkész karját, hogy három is lepattant az előző napon nagy gonddal felrakott műkörmei közül. A lányt ez nem zavarta, hiszen
csak azért barátkozott meg a műköröm gondolatával, mert a pap meggyőzte, hogy az új világ
nélkülözhetetlen kellékei közé tartozik ez is, éppúgy, mint a smink, az ápolt haj, a fehér fogak és a divatos öltözék. Végül is tetszettek neki ezek a változások, csak azt nem értette, hogyan viszik őt közelebb az álmához, de bízott a pap minden egyes szavában.
A lelkésznek kisebb bonyodalmak árán sikerült a karját kiszabadítani Olja szorításából, amitől most már az
ingujján elhelyezkedő aranyozott mandzsettagomb is majdnem leesett. Dühösen felsóhajtott, majd szúrós szemekkel a lányra nézett.
– Nyugalom, Olja, nem lesz semmi baj! – bátorította.
A lány bólintott, majd ahogy a feszültség egy halk sóhajjal eltávozott belőle, eleresztette az öreg karját.
Az épületbe való bejutáshoz először meg kellett mászni húsz lépcsőt, majd egyeztetni kellett a portással a látogatás céljáról. A papnak nem kellett sokat magyarázkodnia, amiből arra lehetett következtetni, hogy
igen járatos errefelé. Csak odaszólt valamit a portásnak, majd egyenesen a lifthez lépett, és megnyomta a hívógombot. A lány közben körülnézett, a szeme megakadt az italautomatán, és figyelte a többségükben
vele azonos korú fiúkat és lányokat, amint fel-alá mászkálnak a folyosón. Csupa jó külsejű gyerekek voltak,
nem úgy, mint az otthoniak. Olja arra gondolt, vajon mi lehet a húgával és az anyjával, de nem sok ideje volt a merengésre. Mindjárt jövök én is, nemsokára én is közéjük tartozom – biztatta magát az itteni fiatalokat
figyelve. A liftajtó nyitódásakor egy hangos „ding” volt hallható, amitől Olja úgy megijedt, hogy kevés híján a pap másik mandzsettagombját is letépte. Rémülten kapta a fejét a hang, majd a pap irányába. Az felnézett a plafonra, mintha az Urat okolná a történtekért, majd atyai mozdulattal a lány vállára tette a kezét.
– Megijedtél? Nem kell félned, csak a lift érkezett meg, angyalom – mondta, és igyekezett mosolyt erőltetni az arcára.
– Persze, persze, bocsánat. Csak nem gondoltam, hogy ilyen nagy zajjal érkezik – válaszolta Olja kicsit
megszeppenve, még mindig sokkos állapotban, és ő is mosolyt erőltetett rémült arcára.
– Gyere, kislány, ezzel megyünk – intett a pap kezével a lift irányába, majd belépett az ajtaján. Olja még
hezitált, de látta, hogy az Atya kissé dühös, így egy hirtelen, nagy lépéssel ő is bent termett. A pap
