ROBERT SILVERBERG
ÉJSZÁRNYAK
PHOENIX KÖNYVEK DEBRECEN
Eredeti cím: Nightwings Copyright © 1968, 1969 by Galaxy Publishing Corporation All rights reserved!
A borítón Bera Károly festménye Fordította: Nemes István
Hungarian edition © by Phoenix Könyvkiadó, 1993 Hungarian translation © Cherubion Kft., 1993 HU ISSN 1216-741X ISBN 963 7457 08 5 PHOENIX Könyvkiadó és Terjesztő Kft. Felelős kiadó a kft. ügyvezetője Szedte és tördelte a Hajja & Fiai Kiadó Nyomtatta és kötötte a Dabasi Nyomda Rt. Felelős vezető: Bálint Csaba vezérigazgató Terjedelem: 7 (A/5) ív Készült Dabason, az Úr 1993. évében
I. rész
Éjszárnyak Roum városa hét dombra épült. Azt mondják, egy korábbi ciklusban az emberiség fővárosa volt. Nem tudtam erről, mert az én a Kémlelők kasztjába tartoztam, nem az Emlékőrzőkébe; de mégis, amikor déli irányból érkezve megpillantottam Roumot alkonyatkor, éreztem, hogy egykor nagy jelentősége lehetett. Még most is sok ezres lélekszámú, hatalmas városnak számított. Szálkás tornyai élesen meredtek elő a félhomályból. Fények pislákolták könyörgően. Bal kéz felől az ég pompába öltözött, ahogy a nap lemondott birtoklásáról; azúr, viola és kármin sávok egymásba karolva járták sötétségbe vezető éjszakai táncukat. Jobbfelől már beköszöntött a sötétség. Megpróbáltam felismerni a hét dombot, és nem sikerűit, és mégis tudtam, hogy ez az a fenséges Roum, ahová minden út vezet, és tiszteletet és hódolatot éreztem atyáink műve iránt. A hosszú, egyenes útnál pihentünk, és Roumot néztük. − Jóságos város − szóltam. − Itt biztosan találunk munkát. Mellettem Avluela izgatottan verdesett csipkés szárnyaival. − Ételt is? − kérdezte magas, fuvola-hangján. − És szállást? Bort? − Azt is − feleltem. − Mindent. − Mennyi ideje jövünk már, Kémlelő? − kérdezte a lány. − Két nap. Három éjszaka. − Ha repülhetnénk, sokkal gyorsabb lenne. − Számodra − bólintottam. − Messze magad mögött hagynál bennünket, és sosem látnál újra. Erre vágysz? Közelebb lépett, durva szövetű köntösöm ujjához dörgölődzött, aztán úgy bújt hozzám, akár egy hízelgő kiscica. Szárnyai kibontotta két fátyollepelbe, s azon keresztül elmosódottan, eltorzítva láttam a varázslatos napnyugtát és az esti fényeket. Éreztem hajának kellemes, éji illatát. Köré fontam karjaimat, átöleltem karcsú, fiús testét. − Tudod, hogy arra vágyom, Kémlelő, hogy veled maradhassak mindig. Mindörökre! − Tudom, Avluela. − Boldogság vár ránk Roumban? − Boldogok leszünk − feleltem, és elengedtem. − Most megyünk tovább Roumba? − Bevárjuk Gormont − jelentettem ki fejem rázva. − Hamarosan visszatér a felderítésből. − Nem akartam megemlíteni ennek a kislánynak, mennyire elfáradtam. Gyerek még, mindössze tizenkét nyarat élt; mit tud ő a fáradtságról és az öregségről? Márpedig én öreg vagyok. Nem annyira ősi, mint Roum, de meglehetősen vén. − Amíg várunk − mosolyodott el − repülhetek egyet? − Igen, repülhetsz. A kordém mellé guggoltam, és a kezemet melengettem a lüktető generátornál, miközben Avluela készült a repülésre. Először is levette öltözékét, hiszen gyenge szárnyai képtelenek lettek volna ily plusz teher felemelésére. Ruganyosan, fürgén lehúzta az üvegpapucsokat apró lábairól, kibújt karmazsinszínű tunikájából, és puha, szőrme lábszárvédőiből. A nyugaton eltűnő fény szikrázott nyúlánk alakján. Mint minden Éjszárnyas, mentes volt a felesleges kilóktól; mellei alig
dudorodtak, feneke lapos, nyurga combjai pedig még akkor sem értek össze, ha összeszorította a lábát. Negyven kiló lehetett? Még annyi sem. Őt nézve, mint mindig, testesnek és földhöz ragadt hústoronynak éreztem magam, pedig nem is vagyok súlyos ember. Az út mellett letérdelt, ujjait a talajra helyezte, fejét térdeire hajtotta, úgy mormolta az Éjszárnyasok rítusának szavait. Pompás szárnyai verdestek, élettel telve emelkedtek körülötte, akár egy köpönyeg, amit szellő lebegtet. Nem bírtam felfogni, hogy tudnak ily fátyolszerűen vékony szárnyak felemelni még oly csekély testet is, mint az Avlueláé. Nem sólyomszárnyak, hanem pillangószárnyak, erezettek és áttetszőek, itt-ott festékfolttal, ében, türkiz és skarlát színben tündökölve. Erős inak kötötték őket a kiugró vállcsontok alatti két lapos izompárnához; ám Avluela nem rendelkezett a szárnyas teremtmények masszív mellcsontjával, izomkötegeivel, amik szükségesek a repüléshez. Ó, tudom én, hogy az Éjszárnyasok nem csak izmaikat használják a magasban, hanem titokzatos tudományukkal segítik röptüket. Azonban még így is, én, aki a Kémlelők közé tartoztam, kételkedtem a más kasztbeliek varázslatos tudásában. Avluela befejezte szavait. Felkelt, elkapta a szellőt szárnyaival; felemelkedett néhány méternyire. Ott lebegett föld és ég között, miközben szárnyaival veszettül csapkodott. Még nem állt be a sötétség, és Avluela szárnyai csupán éjszaka képesek felemelni a súlyát: éjszárnyak. Nappal nem repülhet, mert a napszél rettenetes nyomása lehajítaná a földre. Most, félúton alkony és sötétség között, még nem jött el számára a legkedvezőbb idő, hogy felemelkedjen. Láttam, hogy a maradék fény kelet felé sodorja. Karjai szárnyaival együtt csalapáltak; apró, éles arca zordnak tűnt a koncentrációtól; ajkain kasztjának varázsszavai hangzottak. Összehúzta, majd kirúgta magát, fejét egyik irányba vetette, lábait a másikba; és egy pillanatig vízszintesen lebegett, arccal lefelé, szárnyaival csapkodva a levegőben. Fel, Avluela, szállj fel! Puszta akaratával legyőzte a még sugárzó fény visszalökő erejét. Élvezettel szemléltem meztelen alakját a sötétben. Tisztán láttam, hiszen egy Kémlelőnek éles a szeme. Most saját magasságának az ötszörösénél lebegett odafenn, szárnyai teljes terjedelmükben szétterültek, részben eltakarták előlem Roum tornyait. Integetett. Csókot dobtam felé, és szerető szavakat suttogtam. A Kémlelők nem nősülhetnek, nem nemzenek gyereket, Avluela mégis olyan volt számomra, mintha a lányom lett volna, és büszkeség töltött el repülése láttán. Egy éve utaztunk már együtt, amióta Aguptban találkoztunk, és úgy éreztem, mintha egész életemben ismertem volna. Új erőt merítettem tőle. Nem tudom, ő mit kapott tőlem: biztonságot, tudást vagy folytonosságot a születése előtti napokkal. Reméltem, hogy szeret legalább annyira, mint én őt. Most már igen magasra emelkedett. Forgott, lebegett, alábukott, piruettezett, táncolt. Hosszú fekete haja szétterült a válla körül. Teste csak apró függeléknek tűnt két hatalmas, csillogó, lüktető és az éjszakában meg-megvillanó szárnyának. Egyre feljebb emelkedett, megszabadult a gravitációtól, és amíg én úgy éreztem magam, mint valami ólomlábú, ő akár egy karcsú rakéta, elröppent Roum irányába. Még láttam a talpát, szárnyainak hegyét, aztán eltűnt a szemem elől. Sóhajtottam. Kezemet a hónom alá dugva tartottam melegen. Hogy érezhetem ennyire a tél csípősséget, miközben Avluela csupaszon szeli az eget? Most jött el a tizenkettedik óra a huszonnégyből, és ismét elérkezett az ideje, hogy végrehajtsam a Kémlelést. A kordéhoz léptem, sorra kinyitogattam a dobozaimat, és előkészítettem a műszereket. A számlapok némelyike sárga volt és fakó, a mutatókról lepattogzott a fényes máz; rozsdafoltok csúfították el a műszerházakat, annak az időnek az emlékeként, amikor kalózok támadtak meg a Föld-óceánon. A megviselt és repedezett karok, fogantyúk könnyen reagáltak érintésemre, ahogy az előkészületeket végeztem. Először tiszta és fogékony elméért imádkoztam, aztán kapcsolatot teremtettem a műszerekkel, majd a tényleges
Kémlelés következett: ellenségek után kutattam a csillagos égen. Ilyen volt az én szakmám és hivatásom. Fogantyúkat és gombokat rángattam, minden felesleges gondolattól megszabadítottam az elmémet, és én magam is a műszerek részévé váltam. Alig jutottam túl a küszöbön, a teljes Kémlelés első fázisán, amikor mély, zengő hang szólalt meg mögöttem. − Hogy megy, Kémlelő? A kordénak rogytam. Úgy éreztem, mintha az agyamat hasogatnák, mint mindig, valahányszor váratlanul megzavartak a munkámban. Egy pillanatig mintha karmok markolászták volna a szívem. Arcom felforrósodott, szemeim összeakadtak, a nyál kiszáradt a torkomban. Amint kissé magamhoz tértem, elvégeztem a főbb védekező eljárásokat, könnyítettem az anyagcserémen, és elidegenítettem magam a műszereimtől. Amennyire lehetett, remegésemet elrejtve fordultam hátra. Gormon, kis társaságunk másik tagja állt hetykén mellettem. Gyötrelmemen szórakozva vigyorgott, de nem haragudtam rá. Az ember nem mutatja ki a dühét egy kasztonkívüli személlyel szemben, bármilyen legyen is a provokáció. − Eredményesen töltötted az idődet? − kérdeztem kemény erőfeszítéssel. − Aha. Hol van Avluela? Az ég felé mutattam. Gormon bólintott. − Mit találtál? − érdeklődtem. − Az a város egyértelműen Roum. − Efelől nem volt kétség. − Bennem igen. De most már van bizonyítékom. − Igen? − A pluszzsebben. Nézd! Tunikájából elővette pluszzsebét, lerakta mellém az útburkolatra, és kezével kibővítette a száját. Kis mozgatással valami súlyosat kezdett előhúzni az erszényből… valami fehér kavicsot… egy hosszú márvány hasábot, ami, mint láttam, barázdás és foltos volt a kortól. − A Császári Roum egyik templomából származik! − tört ki Gormon. − Nem lehetsz biztos benne. − Várj! − kiáltott, és még egyszer az erszényszerű pluszzsebbe nyúlt. Egy maréknyi kör alakú fémlapot húzott elő, és csengve szórta őket a lábaimhoz. − Érmék! Pénz! Ezt nézd, Kémlelő! Caesarok képmásai! − Kiké? − Ősi uralkodóké. Nem ismered az elmúlt ciklusok történelmét? Kíváncsian meredtem rá. − Állítólag te kaszton kívüli vagy, Gormon. Nem lehet, hogy az Emlékőrzők közé tartozol, csak titkolod előlem? − Nézd a kajla orromat, Kémlelő! Tartozhatnék én ilyen adottságokkal bármilyen kasztba is? Elfogadnának egy Torzszülöttet? − No igen − feleltem, s aranyszínű, durva, viaszos bőrét, vörös-pupillájú szemét, szögletes száját figyeltem. Gormont teratogenetikus gyógyszerekkel választották el a lombiktól; szörnyeteg volt, igaz, saját módján markáns, de mindazonáltal szörnyeteg, egy Torzszülött, akire a Civilizáció Harmadik Ciklusa óta nem vonatkoznak az ember törvényei és szokásai. És a Torzszülötteknek nincs külön kasztjuk. − Van még más is − folytatta Gormon. A pluszzseb határtalan befogadóképességű, szükség esetén a világ teljes tartalmát be lehetne pakolni ebbe a zsugorodott, szürke bendőbe, és akkor sem lenne hosszabb egy emberi kéznél. Gormon gépalkatrészeket húzott ki belőle;
olvasótekercseket; egy szögletes, barna fémholmit, mely valami ősi szerszám lehetett; három négyzet alakú, fénylő üveget, öt papírcetlit… papírt!… és ősi relikviák tömkelegét. − Látod? − mondta. − Gyümölcsözőnek bizonyult a séta, Kémlelő! És ez nemcsak véletlen zsákmány. Mindegyikhez találtam egy címkét, rajta a becsült kor és a tárgy használatának leírása. Roum több ezer éve létezik már. − És te elvennéd ezeket a holmikat? − kérdeztem kételkedve. − Miért ne? Kinek fognak hiányozni? Ki törődik ebben a Ciklusban a múlttal? − Az Emlékőrzők. − Nekik nincs szükségük szilárd objektumokra a munkájukhoz. − Te miért akarod magadnak ezeket a holmikat? − Érdekel a múlt, Kémlelő. Nincs kasztom, mégis tudásra törekszem. Baj az? Miért ne kereshetne egy szörnyeteg tudást? − Hát, igen, valóban. Keress, amit akarsz! Keresd az önmegvalósulást saját módodon! Ez Roum. Hajnalra elérjük. Remélem, találok munkát… − Valószínűleg nehézségeid támadnak. − Hogyhogy? − Számos Kémlelő él Roumban, ez nem kétséges. Lehet, hogy nincs szükségük a szolgálataidra. − Kérni fogom Roum Hercegének kegyét. − Roum Hercege kemény, hideg, kegyetlen ember. − Ismered? Gormon vállat vont. − Valamelyest. − Elkezdte visszapakolni szerzeményeit a pluszzsebbe. − Azért csak próbáld meg, Kémlelő! Mi más választásod lehetne? − Semmi − morogtam. Gormon nevetett, én nem. A múlt módszeres kifosztásával foglalta el magát. Én mélyen elcsüggedtem szavaitól. Ez a kasztnélküli, mutáns szörnyeteg, ez az emberietlen külsejű ember olyan magabiztosnak látszott ebben a bizonytalan világban. Hogy lehet ilyen bűnös, ilyen nemtörődöm? Nem aggódik a sorscsapások miatt, és kigúnyolja azokat, akik beismerik félelmüket. Gormon kilenc napja utazott már velünk, mióta találkoztunk vele az ősi városban a vulkán alatt, délre a tenger szélén. Én nem hívtam, de hozzánk csapódott, és Avluela kérésére elfogadtam társnak. Az utak sötétek és hidegek az évnek ebben a szakaszában, számos veszélyes bestia hemzseg rajta, és egy öregember, aki egy kislánnyal utazik, nem sokat gondolkozik azon, hogy magával vigyen egy ilyen fejlett izomzatú fickót, mint Gormon. Mégis, néha azt kívántam, bár ne jött volna velünk; és most is így volt. Lassan visszasétáltam a felszerelésemhez. − Csak nem félbeszakítottam a Kémlelésed? − kérdezte Gormon, mintha csak most jönne rá. − De igen − feleltem szelíden. − Sajnálom. Menj csak, kezd újra! Nem foglak megzavarni. − Káprázatosan féloldalas mosolyát villantotta rám, s annyi bájt sugárzott, hogy ellensúlyozta szavainak csúfondárosságát. Megérintettem a gombokat, megrántottam a fogantyúkat, szemmel tartottam a kijelzőket. Mégsem léptem be a teljes éberségi állapotba, mert mindvégig a közelemben éreztem Gormon durva személyiségét, és féltem, hogy ígéretének dacára ismét fájdalmas módon tör be a koncentrációmba. Végre elkészültem az apparátussal. Gormon az út túlsó oldalán állt, nyakát nyújtogatva kereste Avluelát. Abban a pillanatban, amint felé fordultam, megérezte. − Valami baj van, Kémlelő? − Nincs. A pillanat nem kedvező a munkámhoz. Várok.
− Árulj el valamit − kérte −, mikor a Föld ellenségei tényleg eljönnek a csillagokból, jelezni fogja a készüléked? − Bízom benne, hogy igen. − És akkor? − Értesítem a Védőket. − És azzal életed munkája bevégeztetett? − Talán − mondtam. − Miért van szükség belőletek egy teljes kasztra? Miért nincs egy központ, ahol állandóan Kémlelnének? Miért vándorol egy halom kóbor Kémlelő egyik helyről a másikra? − Többvektorú keresés − válaszoltam. − Így nagyobb az esély, hogy korábban felfedezzük a behatolókat. − Viszont ha a hódítók már megérkeztek, hiába kapcsolják be a Kémlelők a gépeiket, nem látnak semmit. − Megeshet. Ezért vagyunk olyan sokan, hogy erre ne kerülhessen sor. − Néha úgy gondolom, túlzásba estetek − nevetett Gormon. − Valóban azt hiszed, hogy jön az invázió? − Igen − válaszoltam mereven. − Különben csak elvesztegetném az életem. − És miért akarná egy csillagbéli nép a Földet? Mi egyebünk van a régi birodalom maradványain kívül? Mit kezdenek a szánalmas Roummal? Perrissel? Jorslemmel? Korhadó városok, idióta hercegek! Gyerünk, Kémlelő, ismerd el, hogy az invázió csak egy mítosz, és te napi négy alkalommal felesleges műveletet végzel! Na? − Az én mesterségem és hivatásom a Kémlelés. A tiéd a gúnyolódás. Ki-ki a saját specialitásának éljen, Gormon! − Bocsáss meg! − hajtott fejet gúnyos alázattal. − Menj hát, és folytasd a Kémlelést! − Megyek is. Mérgesen fordultam vissza a műszerdobozomhoz, elhatározva, hogy nem törődök semmilyen félbeszakítással, nem számít, milyen brutális. A csillagok jól látszottak. Bámultam a ragyogó csillagképeket, és elmém gépiesen sorra vett számos világot. Kémlelni kell, gondoltam. Virrasszunk a gúnyolódok ellenére is! Beléptem az éberségi állapotba. A fogantyúkba kapaszkodva hagytam, hogy az erő hulláma átrobogjon rajtam. Kivetítettem a tudatomat az egekbe, és ellenségek után kutattam. Micsoda extázis! Micsoda ragyogás! Én, aki sose hagytam még el ezt a kicsiny bolygót, az űr feketeségében csillagtól csillagig siklottam, bolygókat láttam forogni. Arcok bámultak vissza rám utazásom közben; némelyek szemek nélkül, mások sok szemmel; a teljes galaxis hozzáférhetővé vált számomra. Ellenséges erőkoncentrációk után kémleltem. Kiképzőközpontokat és katonai táborokat vizsgáltam. Kerestem, ahogy naponta négyszer is megtettem felnőtt életem folyamán; a beígért támadókat, a hódítókat, akik arra rendeltettek, hogy időnk lejártával uralmuk alá vegyék cafatokban lógó világunkat. Semmit sem találtam, és amikor izzadtan és kimerülten kijöttem transzomból, Avluelát láttam leereszkedni. Pehelyként ért földet. Gormon a nevén szólította, és ő csupaszon, rezgő, kicsi mellekkel futott hozzá, a férfi erőteljes karjaiba zárta, és nem szenvedélyesen, hanem örömmel ölelkeztek. Amikor Gormon elengedte, Avluela hozzám fordult. − Roum! − zihálta. − Roum! − Láttad? − Mindent. Ezernyi ember! Fények! Sugárutak! Piac! Sok Ciklust átélt romos épületek! Ó,
Kémlelő, milyen csodálatos Roum! − Ezek szerint jól esett a repülés − jegyeztem meg. − Csodás volt! − Holnap már Roumban alszunk. − Nem, Kémlelő, még ma éjszaka, ma éjszaka! − Kislányosan buzgó lett, arca ragyogott az izgatottságtól. − Csak egy rövid kis séta! Nézd, itt van a közelben! − Először pihenünk − ráztam a fejem. − Nem érkezhetünk fáradtan Roumba. − Majd pihenünk ott − vágta rá Avluela. − Gyere! Pakolj össze mindent! Ugye, végeztél a Kémleléssel? − Igen. Igen. − Akkor gyerünk! Roumba! Roumba! Kérdőn néztem Gormonra. Leszállt az éjszaka; ideje letáborozni, aludni néhány órát. Gormon azonnal mellém állt. − A Kémlelőnek igaza van − mondta Avluelának. − Mindkettőtökre ráfér egy kis pihenés. Hajnalban megyünk Roumba. Avluela duzzogott. Még inkább gyereknek látszott, mint egyébként. Szárnyai lekonyultak, fejletlen teste megroskadt. Sértődötten összezárta szárnyait, míg ökölméretűvé nem váltak a hátán, és felvette a ruháit, amiket korábban az útra szórt. Míg tábort vertünk, öltözködött. Kiosztottam az ételtablettákat, és beléptünk alvótartályainkba. Zavaros álomba zuhantam, és Avlueláról álmodtam, aki eltakarta a fogyó holdat, és Gormon repült mellette. Két órával hajnal előtt felkeltem, és elvégeztem aznapi első Kémlelésemet, míg a társaim aludtak. Aztán felébresztettem őket, és indultunk a legendás birodalmi város, Roum felé.
2. A reggeli fény élesen ragyogott, mintha valami újonnan teremtett világot mutatna be. Az út teljesen üresnek bizonyult; az emberek nem nagyon utazgatnak mostanában, csak az olyanok, mint én, akik megszokásból és elhivatottságból vándorolnak. Néha félrehúzódtunk, elengedtük az Urak kasztja egy-egy tagjának hintaját, amit tucatnyi, járomba fogott herélt húzott. Négy ilyen járgány haladt el mellettünk az első két órában. Mindegyik elfüggönyözve, elzárva az ilyen, hozzánk hasonló közönséges halandók pillantása elől. Néhány árukkal rakott szekér is elhagyott minket, és számos „vándormadár” szárnyalt felettünk. Mégis, többnyire egyedül uraltuk az utat. Roum környékét antik maradványok lepték el: oszlopok, vízvezeték-töredékek, melyek már semmit sem szállítottak sehonnan sehová; meg egy elpusztult templom bejárata. Ezek a még a legrégebbi Roumból származtak, de akadtak a következő Ciklusok Roumjaiból is: légkunyhók, energiakupolák, lakótorony törzsek. Néha kiégett ősi légipaloták lezuhant maradványaira is ráakadtunk. Gormon mindent megvizsgált; időről időre mintákat vett. Avluela tágra nyílt szemmel lépkedett, nem szólt semmit. Folytattuk utunkat, míg a város falai nem emelkedtek előttünk. Ügyesen kapcsolódó, csiszolt, kék kövek alkották a nyolc embernyi magas falat. Utunk egy kiugró bolthajtáson át vezetett; a kapu nyitva állt. Ahogy közeledtünk, egy kámzsás, maszkot viselő, rendkívül magas férfi ballagott felénk a Zarándokok kasztjának komor öltözékében. Egy ilyen személyhez senki sem közeledik, de ha ő int, odafigyel. A Zarándok intett. − Honnan? − hallatszott beszélőrácsán át. − Délről. Egy darabig Aguptban éltem, aztán átkeltem a Föld hídon Tálijáig − válaszoltam.
− Hová? − Roumba, egy időre. − Hogy megy a Kémlelés? − Szokásosan. − Lesz hol ellaknod Roumban? − kérdezte a Zarándok. Ráztam a fejem. − Bízunk az Akarat kegyességében. − Az Akarat nem mindig kegyes − motyogta a Zarándok szórakozottan. − És nem sok szűkség van Kémlelőre Roumban. Miért utazol egy Éjszárnyassal? − Társaság kedvéért. És mert fiatal, akinek védelemre van szüksége. − Ki a másik? − Kaszton kívüli. Egy Torzszülött. − Látom. De miért van veled? − Ő erős, én pedig öreg vagyok, így együtt utazunk. Hová tartasz, Zarándok? − Jorslembe. Van más cél a kasztombeliek számára? Egy vállrándítással elismertem az igazát. − Miért nem jössz velem Jorslembe? − kérdezte a Zarándok. − Az utam északra vezet. Jorslem délen van Agupt közelében. − Aguptban jártál, Jorslemben pedig nem? − kérdezte zavartan. − Igen. Még nem jött el az ideje, hogy lássam Jorslemet. − Gyere most! Járjuk együtt az utat, Kémlelő, és beszélgessünk a régi korokról meg az elkövetkezendő időkről; segítelek a Kémlelésedben, te pedig segédkezel, hogy közösségre léphessek az Akarattal. Benne vagy? Nagy kísértés volt. Szemem előtt felvillant az arany Jorslem képe, szent épületei, szentélyei, a tornyai és a templomai, meg az ifjodóházak, ahol az öregek megfiatalodnak. Annak ellenére, hogy meghatározott útvonalon jártam, egy pillanatig feladtam volna Roumot, hogy inkább Jorslembe menjek a Zarándokkal. − És a társaim… − kérdeztem. − Hagyd el őket! Nekem tilos kaszton kívüliekkel társulni, nővel utazni pedig nem óhajtok. Te meg én, Kémlelő, együtt megyünk Jorslembe. Avluela, aki eddig oldalt állva sóhajtozta végig ezt az eszmecserét, hirtelen rémült pillantást vetett rám. − Nem hagyom el őket − motyogtam. − Akkor egyedül megyek Jorslembe − sóhajtott a Zarándok. Kinyújtotta hosszú ujjú, csontos, fehér kezét. Tiszteletteljesen érintettem meg ujjhegyeit. − Az Akarat legyen hozzád könyörületes, Kémlelő barátom! − köszönt el a Zarándok. − És amikor Jorslembe érsz, keress meg! Minden további beszéd nélkül folytatta útját. − Szívesen vele mentél volna, igaz? − kérdezte Gormon. − Fontolóra vettem. − Mit találnál Jorslemben, ami itt nincs? Az is szent város, ez is. Itt pihenhetünk egy darabig. Most nem vagy túl jó erőben a további gyaloglásra. − Igazad lehet − ismertem el, és utolsó energiámmal megindultam Roum kapuja felé. Érdeklődő szemek meredtek ránk a fal réseiből. Amikor a kapu közepén jártunk, egy kövér, himlőhelyes, lelógó álkapcsú őr állított meg minket, és megkérdezte, mi dolgunk Roumban. Közöltem a kasztomat meg a szándékomat, mire ő felhorkant undorában. − Menj máshová, Kémlelő! Itt csak használható emberekre van szükség.
− A Kémlelés is igen hasznos − feleltem szelíden. − Kétségtelen. Kétségtelen. − Avluelára sandított. − Ez meg kicsoda? A Kémlelők nőtlenek, nem? − Csak az útitársam. Az őr harsányan röhögött. − Gyakran utazol rajta, lefogadom! Nem mintha olyan sok mindene lenne. Mennyi idős? Tizenhárom, tizennégy? Gyere csak, gyermekem, hagy nézzem, nem csempészel-e valamit! − Gyorsan végigtapogatta a lányt, összevonva a szemöldökét, amikor megfogta a melleit, majd a homlokát ráncolta, ahogy ujjaival ráakadt a szárnyakra a váll alatt. − Hogy van ez? Mi ez? Több van hátul, mint elől? Egy Éjszárnyas, mi? Undorító! Éjszárnyasok szűrik össze a levet semmirekellő Kémlelőkkel! − Kuncogva fogdosta tovább Avluelát. Gormon, gyilkos tűzzel a szemében, dühösen lendült előre. Időben kaptam el, és ragadtam meg a csuklóját, visszatartva, nehogy mindhármunk vesztét okozza azzal, hogy az őrnek támad. Megrántott, majdnem elhúzott magával; aztán lehiggadt, és lecsillapodva figyelte, miként fejezi be a kövér fickó Avluela „átvizsgálását”. Végül az őr viszolyogva fordult Gormonhoz. − Te meg miféle szerzet vagy? − Kaszton kívüli, szolgálatára − vágta rá Gormon élesen. − Teratogenezis értéktelen és alázatos terméke, de mindazonáltal szabad ember, aki be óhajt lépni Roumba. − Hogy eggyel több szörnyeteg legyen itt? − Keveset eszek és keményen dolgozom. − Még keményebben dolgoznál, ha kiheréltetnének − röhögött az őr. Gormon haragosan meredt rá. − Beléphetünk? − kérdeztem. − Egy pillanat! − Az őr feltette a tudatsisakot, és szeme összeszűkültek, ahogy továbbította az üzenetet a memóriatartályokba. Arca megfeszült az erőfeszítéstől, aztán elernyedt, és pillanatokkal később jött a válasz. Az ügyletből semmit sem hallottunk, de csalódott pillantásából nyilvánvalóan látszott, hogy nem volt ok bebocsátásunk megtagadására. − Menjetek! − harsogta. − Mind a hárman! Gyorsan! Áthaladtunk a kapun. − Egy fújással elsöpörtem volna − morogta Gormon. − És alkonyatra kiherélnének. Csak egy kis türelem kellett, és máris benn vagyunk Roumban. − Ahogy Avluelával bánt… − Úgy viselkedsz, mintha Avluela a tied lenne − szóltam. − Ne feledd, hogy egy Éjszárnyas szexuálisan nem hozzáférhető kaszton kívülieknek! Gormon nem törődött csípős megjegyzésemmel. − Nem érzek iránta többet, mint te, Kémlelő. De fájt látni, hogy így bántak vele. Megöltem volna a fickót, ha nem tartasz vissza. − Hová megyünk most, hogy Roumban vagyunk? − kérdezte Avluela. − Először hadd keressem meg a kasztom főhadiszállását − mondtam. − Jelentkezek a Kémlelők Fogadójában. Azután, talán, felhajtjuk az Éjszárnyasok szállását, és eszünk valamit. − És aztán − tette hozzá Gormon szárazon. − A kaszton kívüliek nyomornegyedébe megyünk aprópénzt koldulni. − Sajnállak, mivel Torzszülött vagy − fordultam hozzá −, de esetlen dolog tőled, hogy sajnáltatod magad. Menjünk! Macskaköves, kanyargós utcán jutottunk a kaputól Roum városába. A külső gyűrűben jártunk, alacsony, zömök házak lakónegyedében, ormótlan védelmi berendezésekkel a tetőkön. Belül
helyezkedtek el a fényes tornyok, amiket múlt éjszaka láttunk a mezőkről; az ősi Roum maradványai tízezernél több év óta; a piac, az iparterület, a kommunikációs domb, az Akarat templomai, a memóriatartályok, az alvók menedékei, külhoni bordélyházak, kormányépületek és a különböző kasztok főhadiszállásai. A sarkon egy Második Ciklus-beli, rugalmas borítású épület falainál, találtam egy nyilvános tudatsisakot, és a homlokomra csúsztattam. Gondolataim azonnal lezúdultak egy csatornán a közvetítőkészülékbe, mely az egyik agytartályhoz kapcsolódott. A közvetítőn keresztül megláttam magát a ráncos agyat, halványszürkén a mélyzöld tokban. Egy Emlékőrző egyszer azt mondta, az elmúlt Ciklusokban az emberek gépeket építettek, hogy azok gondolkodjanak nekik, jóllehet ezek a gépek pokolian sokba kerültek, nagy helyet követeltek, és falták az energiát. Nem ez volt ősapáink legnagyobb bolondsága, de nem értjük, miért építettek mesterséges agyakat, amikor a halál naponta szabadít fel számtalan természetest, amit a memóriatartályhoz lehet kapcsolni? Vajon nem tudták a módját, miként használják ezeket? Alig hittem el. Közöltem az aggyal kasztbeli azonosítószámomat, és fogadónk koordinátái után kérdeztem. Azonnal megkaptam, és Avluelával az egyik, Gormonnal a másik oldalamon, már indultam is. Mint mindig, a kordét, amiben a műszereimet tartottam, magam előtt toltam. Népes városba kerültünk. Sem az álmatag, hőségtől terhes Aguptban, sem más helyen nem láttam ekkora tömeget. Az utcákon titokzatos, maszkot öltött Zarándokok ballagtak. Közöttük gondolatokba mélyedt Emlékőrzők és komor Kereskedők tolongtak, és itt-ott feltűnt az Urak hordszéke is. Avluela számos Éjszárnyast látott, de kasztjának dogmái tiltották, hogy köszöntse őket, míg el nem végezte a rituális megtisztulást. Számos Védőt figyeltem meg, és elszórtan olyan kisebb kasztok képviselőit, mint Árusok, Inasok, Kézművesek, Írnokok, Hírközlők és Szállítók. Természetesen egy sereg alázatos testtartású herélt is sietett a dolga után, és a legkülönfélébb, leírhatatlan külhoni rajzott az utcákon. Legtöbbjük valószínűleg turistaként próbálkozott elintézni a dolgát a barátságtalan, nyomortól lehangolt földiekkel. Néhány Torzszülöttet is láttam lopva keresztülvánszorogni a tömegen, de egyikük sem viselkedett olyan büszkén, mint Gormon mellettem. Egyedi volt a fajtájából; a többiek tarkák, foltosak és asszimetrikusak, hiányzó vagy plusz végtagokkal, ezernyi módon eldeformálódva: bandzsák, sánták, kitekeredett kezűek, púposak; zsebtolvajlásból éltek, szervekkel házaltak, koldultak, áruba bocsátották különös képességeiket, de egyikük sem húzta ki magát úgy, mintha ember lenne. Az agy útmutatása pontosnak bizonyult, és egy óra sem telt el, máris a Kémlelők Fogadójához értünk. Gormont és Avluelát odakinn hagyva begurítottam a kordémat. Kasztom talán tucatnyi tagja lebzselt az előcsarnokban. Megadtam a szokásos köszöntést, és ők bágyadtan viszonozták. Ezek lennének a Föld biztonságának őrzői? Együgyűek és közönyösek! − Hol jelentkezhetek be? − kérdeztem. − Új vagy itt? Honnan? − Agupt volt a legutóbbi bejelentkezési helyem. − Maradtál volna ott! Itt nincs szükség Kémlelőkre. − Hol jelentkezhetek be? − kérdeztem újra. Egy piperkőc a nagy szoba végében álló képernyőre mutatott. Odamentem, és megérintettem ujjhegyemmel. Kikérdeztek, és én megadtam a nevem, melyet egy Kémlelő csak egy másik Kémlelővel közölhet a fogadójuk falain belül. Feltárult egy panel, és egy dülledt szemű férfi szólított meg, aki bal válla helyett a jobbon viselte a Kémlelő-emblémát, ezzel jelezve kaszton belüli magas rangját. − Jobbat is kitalálhattál volna, minthogy Roumba jössz! Már így is túlléptük a lehetséges
százalékot. − Én akkor is szállást és állást igénylek. − Ilyen humorérzékkel a Bohócok kasztjába kellett volna születned! − húzta el a száját. − Nem értem a tréfát. − A kaszt legutóbbi ülésén hozott törvények szerint egyetlen fogadó sem köteles új vendéget befogadni, ha elérte kijelölt kapacitását. Mi elértük kapacitásunk határát. Ég veled, barátom! Döbbenten álltam. − Nem tudok ilyen rendeletről! Ez hihetetlen! Egy kaszt eltaszítja tagját saját fogadójából… amikor az sajgó lábbal, átfagyva érkezik! Egy kortól hajlott ember, aki átkelt a Föld hídon Aguptból, és idegenként, éhesen Roumba… − Miért nem egyeztetted velünk a jöttödet? − Nem gondoltam, hogy szükséges lenne. − Az új rendeletek… − Hogy az Akarat zsugorítaná meg az új rendeleteteket! − kiáltottam. − Szállást követelek! Eltaszítanál valakit, aki már akkor Kémlelt, amikor te még meg sem születtél… − Nyugalom, testvér, nyugalom! − Biztos akad valami sarok, ahol elaludhatok… valami morzsa, amit ehetek… Miközben hangom követelődzőről könyörgővé változott, a férfi kifejezése úgy alakult közömbösből lenézővé. − Nincs helyünk. Nincs élelmünk. Nehéz idők ezek kasztunknak, tudod. Azt beszélik, hogy egyszerűen feloszlatnak bennünket, mint használhatatlan luxust, ami csak az Akarat erőforrásait vonja el. Nagyon korlátozottak a lehetőségeink. Mivel Roumban túl sok Figyelő él, mindannyian fejadagokon élűnk, és ha neked is juttatunk belőle, még kevesebbünk lesz. − De hova menjek? Mit csináljak? − Azt tanácsolom − folytatta szelíden −, folyamodj Roum Hercegének kegyéért!
3. Odakinn beszámoltam Gormonnak a történtekről, és ő olyan dühösen és gúnyosan röhögött, hogy a ráncok véres sávokként lángoltak sovány arcán. − Roum Hercegének kegyéért! − ismételte. − Roum Hercegének… kegyéért… − Megszokott dolog, hogy a szerencsétlenek a helyi uralkodó segítségét kérjék − jegyeztem meg hűvösen. − Roum Hercege nem ismer irgalmat − vágta a szemembe Gormon. − Roum hercege saját végtagjaidat eteti meg veled, hogy enyhítse az éhségedet! − Talán − szólt közbe Avluela − megpróbálhatnánk megkeresni az Éjszárnyasok Szállását. Ott kapunk enni. − Gormon biztosan nem − ráztam a fejem. − Kötelezettségeink vannak egymás felé. − Kicsempészünk neki élelmet − erősködött a lány. − Először a hercegi udvart kívánom meglátogatni − tartottam ki. − Bizonyosodjunk meg a helyzetűnkről. Aztán majd törődhetünk az életszükségleteinkkel, ha szükség lesz rá. A lány beleegyezett, és Roum Hercegének palotája felé vettük az utunkat, egy masszív épülethez, aminek homlokzata egy oszlopokkal határolt tér felé fordult, a várost kettészelő folyó partján. A téren számtalan koldus szólított meg minket, néhányuk nem is földi születésű. Egyikük nyálkás indákkal és barázdált, orratlan arccal vetette elém magát, és alamizsnáért könyörgött, míg
Gormon félre nem lökte, de néhány pillanattal később máris egy újabb teremtmény, ez himlős, foszforeszkáló kráterekkel borított bőrű, szemekkel telt végtagokkal ölelte át térdem, és az Akarat nevében a könyörületességemet kérte. − Én csak egy szegény Kémlelő vagyok − mutattam a kordémra. − És magam is kegyet kérni jöttem. Ám a lény elmosódott, selymes hangon állhatatosan a szerencsétlen sorsáról zokogott, és végül Gormon roppant felháborodására néhány ételtablettát vetettem a mellkasán lévő zsebszerű zacskóba. Aztán furakodtunk tovább a palota ajtói felé. A csarnoknál még szörnyűbb látvány fogadott, egy megcsonkított Éjszárnyas, akinek törékeny tagjai furcsa szögben kitekeredtek, egyik szárnya félig kibontva és kegyetlenül megnyirbálva, a másik pedig teljesen hiányzott. Avluelára rontott, valami fura néven szólította, és benedvesítette a lány lábszárvédőit a könnyeivel. − Légy a kezesem a Szálláson! − kérte. − Elutasítottak, mert nyomorék vagyok, de ha te a kezesem lennél… Avluela elmagyarázta, hogy ő idegen ebben a városban. A csonka Éjszárnyas nem engedte el, és Gormon olyan gyengédséggel emelve fel, akár egy száraz csonthalmot, félrerakta. Felléptünk az előtérbe, és azonnal három lágy arcvonású herélt állta az utunkat, akik megkérdezték, mi járatban vagyunk, és gyorsan átengedtek a következő akadályig, két töpörödött Iktatóhoz. Egymás szavába vágva kérdeztek ki bennünket − Audienciára várunk − magyaráztam. − Kegyért folyamodunk. − Az audiencia négy nap múlva lesz − közölte a jobb oldali Iktató. − Felvezetjük kérésedet a listára. − Nincs hol aludnunk − tört ki Avluela. − Éhesek vagyunk. Mi… Lecsendesítettem. Gormon ezalatt pluszzsebében kotorászott. Fényes holmik csillantak az ujjai közt: aranyérmék; rajtuk sasorrá, szakállas arcok domborodtak. Találta őket, amikor a romok kőzött ásott. Odavetett egy érmét az egyik Iktatónak. Az elkapta a levegőből, hüvelykjével megdörzsölte fénylő felületét, és azonnal ruhája zsebébe süllyesztette. A másik Iktató várakozóan nézett ránk. Gormon mosolyogva neki is dobott egyet. − Talán − sóhajtottam − el lehetne intézni, hogy a Herceg soron kívül fogadjon. − Talán − biccentett az egyik Iktató. − Menjetek! Így hát bejutottunk a palota főhajójába, és csak álltunk a hatalmas, visszhangzó teremben, az őrzött trónteremhez vezető a központi folyosón, az oltár mellett. Több koldus is volt itt benn − engedéllyel − és egy csapat Zarándok, Hírközlő, Zenész, Írnok és Iktató is. Elsuttogott imákat hallottam; fűszeres tömjén szagát éreztem; és föld alatti gongok vibrációjától remegett a testem. Az elmúlt Ciklusokban ez az épület valami régi vallás szentélyéül szolgált, Gormon szerint a kereszténységé lehetett. S ez a megjegyzése újra felébresztve bennem a gyanakvást, hogy útitársam az Emlékőrzők közül való, Torzszülöttnek maszkírozva… És az épület még mindig megtartott valamit szent jellegéből, még akkor is, ha Roum világi kormányának székhelyéül szolgált. De hogyan juthatunk be a Herceghez? Bal felől kis díszes kápolnát láttam, ahová jól öltözött Kereskedők és Földbirtokosok sora haladt lassan befelé. Ahogy utánuk bámultam, három koponyát fedeztem fel egy tudakozó berendezésen… egy memóriatartály-inputon… és mellettük egy termetes Írnokot. Szóltam Gormonnak meg Avluelának, hogy várjanak rám az oldalhajóban, és beálltam a sorba. Csak ritkán mozdultam előre, és egy óra is beletelt, mire elértem a tudakozó berendezést. A koponyák vakon bámultak rám; a zárt csontburok belsejében bugyborékoló és csörgedező tápfolyadékok gondozták a halott és mégis funkcionáló agyat, melynek sok-sok milliárd szinaptikus egysége most emlékezetfrissítő egységként szolgált. Az Írnok meglepődött, hogy egy
Kémlelőt talál a sorban, de mielőtt megszólított volna, kikotyogtam jövetelem célját. − Idegenként jöttem a Herceg kegyét kérni. Én és két társam szállástalanok vagyunk. Saját kasztom nem fogadott be. Mit tegyek? Miként nyerhetek bebocsátást az audienciára? − Gyere vissza négy nap múlva! − Tűi sok napot töltöttem úton. Most pihenésre van szükségem. − Egy nyilvános vendéglő… − De nekem van kasztom! − védekeztem. − A nyilvános vendéglők nem fogadnak, amíg a kasztom is tart fenn itt vendéglőt, és a kasztom elutasított valami új rendelkezés miatt, és… érted a kutyaszorítómat? − Folyamodhatsz rendkívüli audienciáért − közölte az Írnok fáradt hangon. El fogják utasítani, de megpróbálhatod. − Hol? − Jelentsd be a szándékodat! Bárkinek elárulható megnevezésemen azonosítottam magam a koponyáknak, felsoroltam két társam státusát és nevét, és elmagyaráztam a helyzetemet. Mindez továbbítódott az agyak tömegéhez, melyek valahol a város mélyén helyezkedtek el. Amikor befejeztem, az Írnok azt mondta: − Ha a folyamodványt elfogadják, értesítünk. Maradj a palota közelében, azt ajánlom. Megértettem. Beállhatok a szerencsétlenek közé, akikkel tele a tér. Közülük vajon hányan kérhettek valami speciális szívességet a Hercegtől, és még hónapokkal vagy évekkel később is azt várta, hogy beidézzék a Fogadószobába? A puszta kövön aludva, kenyérhéjat kéregetve, bolond reményben élve. Ám én félresöpörtem e mellékgondolataimat. Visszatértem Gormonhoz és Avluelához, beszámoltam nekik a helyzetről, és azt javasoltam, próbáljunk felhajtani bármilyen szállást, amit sikerül. Gormon, kaszton kívüliként, bármilyen nyilvános fogadóba mehetett, amit a fajtájának tartottak fenn; Avluela valószínűleg szintén találhat helyet saját kasztjának szállásán; csak nekem kell az utcán aludnom… és nem először. De reméltem, nem fogunk szétválni. Úgy gondoltam magunkra, mint egy családra, bár különös gondolat volt ez egy Kémlelőtől. Ahogy a kijárat felé indultunk, időmérőm halkan közölte velem, hogy eljött a Kémlelés ideje. Kötelességem és privilégiumom megtenni a Kémlelésemet, bárhol jegyek, bármilyen körülmények között, ha eljött az időm. Így hát megálltam, felnyitottam a kordét, bekapcsoltam a műszereket. Gormon és Avluela mellettem állt. Önelégült vigyort, és nyílt gúnyt láttam azok arcán, akik ki-bejárkáltak a palotába. A Kémlelést nem tartották valami sokra, mert már oly régóta Kémleltünk, és az ígért ellenség csak nem jött. Mégis, a kötelesség az kötelesség, még ha komikusnak tűnik is mások szemében. Ami üres rituálé egyeseknek, egy élet munkája másoknak. Erős akarattal kényszerítettem magam az éberségi állapotba. A világ szertefoszlott körülöttem, és belemerültem az egekbe. Elnyelt a szokványos élvezet, és kerestem az ismerős és kevésbé ismerős helyeket, felerősített tudatom vad csapásokkal szökellt keresztül a galaxisokon. Gyülekezik valahol had? Folyik seregek kiképzése a Föld meghódítására? Naponta négyszer Kémleltem, és kasztom többi tagja ugyanezt tette, egymástól alig eltérő időben, úgyhogy nem maradt pillanat, amikor ne lett volna éber elme őrségben. Nem hiszem, hogy bolondságnak lehet ezt nevezni. Amikor transzomból magamhoz tértem, érces kiabálást hallottam. − …Roum Hercegének! Utat Roum Hercegének! Hunyorogtam, lélegzet után kapkodtam és küzdöttem, hogy lerázzam magamról összpontosításom utolsó szálait. Díszes gyaloghintót cipelő heréltek csoportja bukkant fel a palota hátuljából, és felém tartott. Négy elegáns kosztümű férfi az Urak briliáns maszkjában
haladt a hordszék oldalán. őket három tömzsi Torzszülött előzte meg, akiknek annyira elkorcsosult a torkuk, hogy a kecskebékák hangját imitálhatták; trombitaszerű, recsegő zajokat árasztottak. Leginkább az lepett meg, hogy a Herceg megengedi, hogy Torzszülöttek szolgálják, mégha oly hasznos képességekkel rendelkeznek is, mint ezek. A kordém épp útját állta ennek a pazar felvonulásnak, sietve küzdöttem tehát, hogy lezárjam és félretoljam, mielőtt a parádé elsöpör. A félelemtől és az öregségtől remegtek az ujjaim, és nem bírtam megfelelően lezárni a pecsétet. Míg növekvő ügyetlenséggel kaparásztam, a kevély Torzszülöttek olyan közel értek, hogy harsogásuk fülsiketítővé vált. Gormon megpróbált segíteni nekem, arra kényszerítve engem, hogy ráförmedjek, mert aki nem a kasztomból való, nem érintheti e szent műszereket. Félretoltam, és a következő pillanatban a heréltek élcsapata elért hozzám, és csípős korbácsaikkal készültek elterelni onnan. − Az Akarat nevében! − kiáltottam. − Kémlelő vagyok! És erre mély, nyugodt válasz hangzott. − Hagyjátok! Kémlelő. Minden mozgás megszűnt: Roum Hercege beszélt. A heréltek visszahúzódtak. A Torzszülöttek abbahagyták harsonázásukat. A gyaloghintót lerakták a padlóra a hordozói. A palota főhajójában mindenki hátrahúzódott, kivéve Gormont, Avluelát és engem. A gyaloghintó csillogó láncfüggönyei szétváltak. Két Úr sietett elő, keresztüldugták kezüket a szónikus sorompón belülre, segítségüket ajánlva uralkodójuknak. A sorompó süvítő zümmögéssel halt el. Megjelent Roum Hercege! Oly fiatal volt. Szinte még fiú, haja sűrű és sötét, arca ránctalan. De uralkodásra született, és fiatalsága dacára olyan parancsolóan viselkedett, mint ahogy még senkit nem láttam. Vékony ajkai keményen összeszorultak; sasorra élesen és agresszívan kiugrott; mély és hűvös tekintete határtalan tavakra emlékeztetett. Az Uralkodók kasztjának drágaköves öltözetét viselte, ám arcára metszették a Védők kettős keresztjét is, és a nyaka körül az Emlékőrzők sötét kendőjét viselte. Egy Uralkodó annyi kasztba áll, amennyibe óhajt, és furcsa lenne, ha az Uralkodó nem lenne egyben Védő is, de megijesztett a felismerés, hogy a Herceg ráadásul Emlékőrző is. Nem megszokott kaszt ez az uralkodásra születettek számára. Csekély érdeklődéssel szemlélt. − Furcsa helyet választottál a Kémlelésedhez, öreg − szólított meg. − Nem én választom meg a helyet, nagyuram, hanem az óra − válaszoltam. − Épp itt voltam, amikor a kötelesség kényszerített. Nem sejtettem, hogy erre fogsz jönni. − Kémlelésed közben nem találtál ellenségeket? − Egyet sem, nagyuram. Épp azon voltam, hogy megragadjam a szerencsémet, s hasznot húzva a Herceg váratlan megjelenéséből segítségért könyörögjek; de a Herceg érdeklődése irántam elhalt, mint egy csöpögve égő gyertya, és én ott álltam, és nem merészeltem szólni hozzá, amikor elfordult. Szemöldökét összehúzva egy hosszú pillanatig Gormont nézte, és megrándította állát. Aztán pillantása Avluelára esett. Szeme felragyogott. Rágóizmai megrándultak, finom orrlyuka kitágult. − Gyere ide, kis Éjszárnyas! − szólt hozzá hívogatóan. − A Kémlelő barátja vagy? A lány rémülten bólintott. A Herceg kinyújtotta a kezét, és megragadta a lányt; Avluela fellibbent a gyaloghintóra, és a fiatal Uralkodó olyan vigyorral, ami a bűn paródiájának látszott, behúzta a függöny mögé. Egy pár Úr azonnal helyreállította a szónikus akadályt, de a menet nem haladt tovább. Némán álltam. Gormon mellettem megdermedt, erőteljes teste merev lett, akár egy rúd. A kordémat egy kevésbé feltűnő helyre toltam. Hosszú pillanatok teltek. Az udvaroncok diszkréten elfordultak a
gyaloghintótól, és csendben várakoztak. Végre a függöny újra szétvált. Avluela halvány arccal botorkált ki, sűrűn pislogott. Kábának tűnt. Izzadtság nyomok látszottak az arcán. Majdnem leesett a hintőről, de egy herélt elkapta, és a padlóra lendítette. Zubbonya alatt szárnyai részben mereven álltak, amitől szinte púposnak látszott, és ez elárulta nekem, hogy nagy érzelmi megrázkódtatásban volt része. Bizonytalan, botladozó léptekkel jött oda hozzánk, reszketve, szótlanul felém pillantott, majd Gormon széles mellkasára vetette magát. A hordozók felemelték a gyaloghintót. Roum Hercege elhagyta palotáját. Amikor a menet elvonult, Avluela rekedten dadogta: − A Herceg adott nekünk szállást a királyi rezidenciában!
4. A fogadósok természetesen nem hittek nekünk. A királyi rezidenciában a Herceg vendégeit szokták elszállásolni; a palota hátuljában, a hóvirágokkal és páfrányokkal telt kis kertben. Ilyen királyi vendégfogadók lakói általában Urak vagy nagy ritkán Uralkodók; elvétve egy-egy kivételesen fontos kutató megbízáson járó Emlékőrző kapott egy fülkét, vagy ha egy fontos beosztású Védő stratégiális megbeszélésre érkezett. Egy királyi vendégfogadóban elhelyezni egy Éjszárnyast, valószínűtlen; befogadni egy Torzszülöttet vagy egyéb kaszton kívüli személyt, valószínűleg túl volt a hihetőség határán. Amikor evégett bejelentettük magunkat, Szolgák érkeztek, akik először jót szórakoztak a tréfánkon, majd ingerültek lettek, végül elutasítóak. − Tűnjetek el! − kiabálták. − Söpredék! Csürhe! − A Herceg adott szállást nekünk − erősködött Avluela síri hangon. − Nem küldhettek el! − Tűnés! Tűnés! Egy törött fogú Szolga idegkorbácsot húzott elő, megforgatta Gormon arca előtt, és mocskos megjegyzést tett a kaszton kívüliségére. Gormon kiütötte a botot a férfi kezéből, mit sem törődve a fájdalmas égetéssel, és úgy gyomron rúgta, hogy a fickó összegörnyedt, elesett és okádni kezdett. Abban a pillanatban egy csapat heréit rontott elő a fogadó belsejéből. Gormon megragadott egy másik Szolgát, és közébük vágta, amitől összegabalyodtak. A vad kiáltozás meg a dühös átkozódás magára vonta egy tiszteletreméltó Írnok figyelmét, aki az ajtóhoz kacsázott, csendért üvöltött, és kikérdezett bennünket. − Egyszerűen ellenőrizhető a dolog − bólintott, amikor Avluela előadta az esetet, és lenézően az egyik Szolgához fordult. − Azonnal küldj egy kérdést az Iktatókhoz! Idővel a zűrzavar kibogozódott, és beengedtek bennünket. Különálló, de egymásba nyíló szobákat kaptunk. Sohasem laktam még ilyen luxusban életemben, és talán nem is fogok többet. A szobák hosszúak voltak, magasak és szélesek. Teleszkópikus lejáratokon lehetett bejutni, amiket a lakó hőkisugárzására állítanak be, így biztosítva a javai védelmét. A világítás a vendég legapróbb intésére felizzik, mert a mennyezeti lámpaburákban és a falakon lévő kupolákban sponginrostok fészkelnek, fényrabszolgák a Fényes Csillag világokból, amiket hosszú idomítással képeztek ki engedelmességre. Az ablakok a lakó szeszélyei szerint váltakoznak; használaton kívül érzékeny fátyolszövet-szalagok rejtik el a külvilágtól, amelyek nemcsak mutatósak, de a kívánt mintákkal összhangban elragadó helyszíneket is produkálnak. A szobákat saját használatú tudatsisakkal szerelték fel, melyek közvetlenül a fő memóriabankhoz kapcsolódnak. És különböző csatornákon keresztül be lehetett hívni a Szolgákat, Írnokokat, Iktatókat vagy
Zenészeket, ami csak kell. Természetesen saját szerény kasztombeli ember nem igényelheti más emberi lények használatát ily módon; de egyébként sem lett volna szükségem rájuk. Nem kérdeztem Avluelától, mi történt a Herceg gyaloghintójában, ami folytán a nagyűr ily jótékonyan viselkedett velünk. El tudtam képzelni, akárcsak Gormon, akinek puszta, elfojtott dühe ékesszólóan bizonyította érzelmeit sápadt, karcsú kis Éjszárnyasom iránt. Beköltöztünk. Kordémat az ablak mellé tettem, fátyolszövettel letakartam, és otthagytam a következő Kémlelési periódusig. Megtisztítottam testem a szennytől, miközben a falba zárt lények pihentető dalokat énekeltek nekem. Azután ettem. Nem sokkal később Avluela felfrissülten és kipihenten lejött hozzám, és mellém ült a szobámban, miközben az élményeinkről beszélgettünk. Gormon órákig nem jelentkezett. Azt hittem, már itthagyta a vendéglőt, túl kifinomultnak találva az atmoszférát, és saját kaszton kívüli fajtája között keresett társaságot. Alkonyatkor Avluela meg én a fogadó kerengőkkel körbezárt udvarán sétáltunk, és felmásztunk egy feljárón a Roum egén felkelő csillagokat figyelni, és ott találtuk Gormont. Egy nyurga, sovány férfival társalgott, aki az Emlékőrzők kendőjét viselte. Halkan beszélgettek. Gormon felém bólintott. − Kémlelő, hadd mutassam be új barátomat! A sovány férfi megtapogatta a vállkendőjét. − Basil Emlékőrző vagyok − zsolozsmázta, s hangja olyan vékony volt, mint egy freskó, ami lemállott a falról. − Perrisből jöttem Roum rejtélyei közt turkálni. Sok évet töltök itt. − Az Emlékőrző remek történeteket tud − mondta Gormon. − Kasztjának legkiválóbbjai közé tartozik. Épp azt a technikát magyarázta, amellyel feltárják a múltat, amikor közeledtek. Árkot húznak a Harmadik Ciklus rétegein keresztül, érted, és vákuum kábelekkel emelik fel a talaj molekuláit, hogy lecsupaszítsák az ősi rétegeket. − Megtaláltuk − vette át a szót Basil − a Császárkori Roum katakombáit és a Szeméthalom Korának kőkupacait, a könyveket, amik fehér fémszalagokra íródtak a Második Ciklus vége felé. Mindezek Perrisbe kerültek vizsgálatra, osztályozásra és megfejtésre; aztán vissza. Érdekel a műit, Kémlelő? − Bizonyos mértékig − mosolyodtam el. − Ez a Torzszülött sokkal több érdeklődést mutat iránta. Néha gyanakszom a kilétére. Felismernél egy Emlékőrzőt álruhában? Basil szemügyre vette Gormont; elidőzött a bizarr arcvonásokon, a túl izmos testalkaton. − Nem Emlékőrző − jelentette ki végül. − De abban egyetértünk, hogy érdeklik az antikvitások. Jó néhány olyan kérdést tett fel, ami tájékozottságát bizonyítja. − Úgymint? − A kasztok eredetét kívánta tudni. A génsebész nevét kérdezte, aki létrehozta az első igazfajú Éjszárnyast. Kíváncsi volt, miért vannak Torzszülöttek, és hogy tényleg az Akarat átka alatt állnak-e? − És tudtál válaszolni ezekre? − Némelyikre − bólintott Basil. − Némelyikre. − A kasztok eredete? − Struktúrát és jelentést adni az elpusztult és kudarcot vallott társadalomnak − mondta az Emlékőrző. − A Második Ciklus végén minden mozgásba lendült. Egyetlen ember sem tudta a rangját, sem a célját. Világunkon dölyfös külvilágiak gázoltak keresztül, akik értékteleneknek tekintettek bennünket. Szükséges volt létrehozni egy viszonyszerkezetet, amely révén mindenki tudhatta értékét a másik mellett, így hát megjelentek az első kasztok: Uralkodók, Urak, Kereskedők, Földbirtokosok, Árusok és Szolgák. Aztán következtek az Írnokok, Zenészek és Szállítók. Aztán szükségessé váltak az Iktatók, majd a Kémlelők és a Védők. Amikor a Mágia Évei alatt megjelentek az Éjszárnyasok és a Torzszülöttek, azok a kasztok is odakerültek, és aztán
megjelentek a kaszton kívüliek, a heréltek, úgyhogy… − De hiszen a Torzszülöttek is kaszton kívüliek − kiáltotta Avluela. Az Emlékőrző most először pillantott rá. − Ki vagy te, gyermekem? − Avluela az Éjszárnyasok kasztjából. A Kémlelővel és a Torzszülött-tel utazok. − Mint az itt jelenlévő Torzszülöttnek már mondtam, fajtája a korai napokban rendelkezett kaszttal. A kaszt ezer éve oszlott fel az Uralkodók Tanácsa rendeletére, miután egy gyalázatos Torzszülött csoport megpróbálta megkaparintani a hatalmat Jorslem szent helyei fölött, és azóta a Torzszülöttek kaszton kívüliek, rangban éppcsak a heréltek fölött állnak. − Nem is tudtam erről − mondtam. − Nem vagy Emlékőrző − válaszolta Basil önelégülten. − A mi hivatásunk felderíteni a múltat. − Igaz. Igaz. − Es ma hány kaszt létezik? − kérdezte Gormon. Basil zavartan, bizonytalanul válaszolt. − Legalább száz, barátom. Némelyik egészen kicsi, némelyik csak helyi. Én csak az eredeti kasztokkal foglalkozom és közvetlen leszármazottaikkal; ami az elmúlt néhány száz évben történt, más hatáskörébe tartozik. Kérjek információt számodra? − Nem érdekes − vont vállat Gormon. − Csak egy haszontalan kérdés volt. − Kíváncsiságod jól fejlett − jegyezte meg az Emlékőrző. − A világot és tartalmát rendkívül elragadónak találom. Bűn ez? − Különös − bólogatott Basil. − A kaszton kívüliek ritkán látnak túl saját horizontjukon. Egy Szolga jelent meg. Félelem és megvetés keverékével hajtott térdet Avluela előtt. − A Herceg visszatért − közölte. − Társaságodat óhajtja a palotában, most azonnal! Rémület villant Avluela szemében. Ám a visszautasítás elképzelhetetlen volt. − Menjek veled? − Megkérlek rá. Díszruhába kell öltöznöd és kiillatosítani magad. A Herceg úgy óhajtja, hogy nyitott szárnyakkal menj be hozzá! Avluela bólintott. A Szolga elvezette. Mi még a feljárón maradtunk egy darabig; az Emlékőrző Roum régi dicsőségéről beszélt, én hallgattam, Gormon pedig a gyülekező sötétbe bámult. Végül, mivel torka kiszáradt, az Emlékőrző elnézést kért, és távozott. Néhány pillanat múlva az alattunk lévő udvarban kinyílt egy ajtó, és Avluela jelent meg, úgy járva, mintha az Alvajárók kasztjához tartozna, nem az Éjszárnyasokéba. Meztelen volt az áttetsző fátyol alatt, és törékeny teste kísérteties fehéren fénylett a csillagfényben. Kiterjesztett szárnyai szívverésének ritmusában verdestek. Egy-egy Szolga fogta a könyökét: úgy tűnt, mintha ők hajtanák a palota felé, mintha csak önmaga hasonmása lett volna, nem egy igazi nő. − Repülj el, Avluela, repülj el! − morogta Gormon. − Menekülj, míg teheted! A lány eltűnt a palota egyik mellékbejáratán. A Torzszülött rám nézett. − Eladta magát a Hercegnek, hogy nekünk szállást szerezzen. − Úgy látszik. − Legszívesebben szétzúznám azt a palotát! − Szerelmes vagy belé? − Nem nyilvánvaló? − Gyógyítsd ki magad! − tanácsoltam. − Rendkívüli férfi vagy, de egy Éjszárnyas még számodra sem létezik. Főleg nem az az Éjszárnyas, akivel a Herceg megosztja az ágyát. − Az én karjaimból megy az övébe.
Megtántorodtam. − A szeretőd volt? − Nem is egyszer − mondta szomorú mosollyal. − Az eksztázis pillanatában szárnyai úgy csapkodnak, mint levelek a viharban. Megkapaszkodtam a feljáró korlátjában, nehogy az udvarra bukfencezzek. A csillagok forogtak a fejem fölött; a vén hold és két tiszta képű kísérője ugrált és fel-le mozgott. Remegtem, anélkül, hogy megértettem volna felindulásom okát. Azért haragudtam, mert Gormon megsértette a törvényeket? Azok az álszülői érzelmek nyilvánultak meg bennem, amiket Avluela iránt éreztem? Vagy csak az irigység, amiért Gormon olyan bűnt követett el, ami nekem meghaladta a képességeimet, de nem a vágyaimat? − Ha megtudnák, kiégetnék miatta az agyadat − sziszegtem. − Széthasítanák a lelked. És most bűntársaddá tettél. − Miben? A Herceg parancsolja és megkapja… de lehetnek előtte mások. Valakinek el kellett mondanom. − Elég. Elég! − Látjuk még? − A Hercegek gyorsan megunják a nőiket. Néhány nap, talán egyetlen éjszaka… aztán visszadobja nekünk. És talán akkor távoznunk kell ebből a fogadóból. − Sóhajtottam. − Legalább néhány éjszakával tovább megismerjük a kényelmet, mint érdemelnénk. − Hová mégy akkor? − kérdezte Gormon. − Egy darabig Roumban maradok. − Mégha az utcán kell is aludnod? Nem úgy tűnik, mintha a Kémlelők itt oly sokra tarthatnának igényt. − Majd elboldogulok valahogy − vontam vállat. − Aztán Perris felé indulok. − Tanulni az Emlékőrzőktől? − Látni Perrist. És te? Mit akarsz Roumban? − Avluelát. − Elég az ilyen beszédből! − Jól van − mondta keserű mosollyal. − De itt maradok, míg a Herceg rá nem un. Aztán az enyém lesz, és megtaláljuk az utat a megélhetéshez. A kaszton kívüliekre támaszkodhatok. Talán potyázhatunk szállást Roumban egy ideig, aztán követünk téged Perrisbe, ha van kedved egy szörnyeteggel meg egy hűtlen Éjszárnyassal utazni. Vállat vontam. − Majd meglátjuk, ha eljön az ideje. − Voltál már Torzszülött társaságában előttem? − Nem gyakran. És rövid ideig. − Kitüntetés számomra. − A mellvéden dobolt. − Ne taszíts el magadtól, Kémlelő! Meg van rá az okom, hogy veled maradjak. − Mi az? − Látni akarom az arcod aznap, amikor a gépeid elárulják neked, hogy a Föld inváziója elkezdődött. Megroggyantam, vállam elernyedt. − Akkor hosszú ideig velem kell maradnod. − Nem hiszed, hogy invázió közeleg? − Egy napon igen. De nem egyhamar. Gormon kuncogott. − Rosszul hiszed. Már majdnem itt van.
− Ezzel ne szórakozz! − Mi az, Kémlelő? Elveszítetted a hitedet? Ezer éve köztudott: egy másik faj előbb-utóbb megkívánja a Földet, igényt tart rá, és egy nap eljön megszerezni. Mindez már a Második Ciklus végén eldőlt. − Mindezt tudom, és nem vagyok Emlékőrző. − Aztán hozzáfordultam, és olyan szavakat használtam, amiket nem hittem, hogy valaha hangosan kimondok. − Kétszer annyi ideje Kémlelem a csillagokat, mint ahány éves te vagy, Torzszülött. Ha valamit gyakran ismételsz, elveszti a jelentését. Mondd ki a neved tízezerszer, és csak üres hangsor marad. Kémleltem, mégpedig jól végeztem a dolgomat, de az éjszaka sötét óráiban arra gondolok, hogy semmi értelme a Kémlelésnek, hogy elvesztegettem az életemet. A Kémlelésnek megvan az öröme, de talán nincs igazi értelme. Keze a csuklómra fonódott. − Gyónásod oly megrázó, akár az enyém. Ne veszítsd el a hitedet, Kémlelő! Az invázió eljön! − Honnan tudhatod? − A kaszton kívüliek is járatosak egy-két dologban. A beszélgetés nyugtalanított. − Fájdalmas érzés kaszton kívülinek lenni? − Bele lehet nyugodni. És bizonyos szabadságok kompenzálják a státus hiányát. Szabadon kimondhatok bármit. − Veszem észre. − Szabadon mozgok. Mindig találok biztos élelmei és szállást, bár lehet az élelem rothadt és a szállás szegényes. A nők minden tilalom dacára vonzódnak hozzám. Talán éppen a tiltások miatt. Nem aggasztanak ambíciók. − Sosem vágysz arra, hogy rangod fölé emelkedj? − Soha. − Boldogabb lehetnél Emlékőrzőként. − Most is boldog vagyok. Felelősség nélkül élvezhetem az Emlékőrzők örömeit. − Milyen önelégült vagy! − kiáltottam. − Erényt csinálsz a kaszton kívüliségedből! − Mi másképp lehetne elviselni az Akarat terhét? − A palota felé nézett. − Az alázatosak hamarosan felemelkednek. A hatalmasok elbuknak. Fogadd ezt a próféciát, Kémlelő! Az az életerős Herceg ott benn, nem fogja megérni a következő nyarat! Ki fogom szúrni a szemét, amiért elvette tőlem Avluelát! − Erős szavak. Túllépted a felségsértés határát. − Fogadd ezt, mint próféciát. − A közelébe sem juthatsz − mondtam. Majd ingerülten, amiért komolyan vettem ezt a bolondságot, hozzátettem. − És miért hibáztatod őt? Csak azt teszi, amit a Hercegek szoktak. Hibáztasd a lányt, amiért ment hozzá! Visszautasíthatta volna. − És elveszíti a szárnyait, vagy meghal. Nem, nem volt választása. Meg fogom tenni! − Egy váratlan, rettenetes gesztussal a Torzszülött előrenyújtotta kettősízületű, hosszú körmű hüvelykés mutatóujját, és a képzelt szemekbe mártotta. − Csak várj! − mondta. − Majd meglátod! Az udvarban két Kronomancer jelent meg, felállították kasztjuk felszereléseit, és gyenge fényforrásokat gyújtottak, melyek fényénél a holnap formáját olvasták. Fakó füst émelyítő szaga szállt az orromba. Nem óhajtottam tovább beszélgetni a Torzszülött-tel. − Későre jár − jegyeztem meg. − Pihennem kell, és hamarosan elvégezni a Kémlelésemet. − Kémlelj gondosan! − suttogta Gormon.
5. Éjszaka a szobámban megtettem a hosszú nap negyedik és egyben utolsó Kémlelését, és életemben először valami rendellenességet fedeztem fel. Nem tudtam mire vélni. Homályos érzés volt, ízek és hangok keveréke, egy érzés, mintha valami kolosszális tömeggel kerülnék kapcsolatba. Aggódva, sokkal tovább tapadtam műszereimhez, mint szoktam, de szeánszom végén sem érzékeltem semmit tisztábban, mint kezdetben. Nem tudtam, mit tegyek. A Kémlelőket gyerekkoruktól arra nevelik, hogy legyenek gyorsak a riadó leadásában; és a riasztót azonnal be kell kapcsolni, amint a Kémlelő úgy ítéli meg, hogy a világ veszélyben van. Kötelességem lenne most azonnal értesíteni a Védőket? Életem alatt négyszer hangzott fel riasztás, minden alkalommal tévesen, és mindegyik Kémlelő, aki hibás mozgósítást idézett elő, félelmetes státuszveszteséget szenvedett. Egyikük azzal lakolt, hogy agyát a memóriabankhoz kapcsolták; a másik szégyenében kiheréltette magát; a harmadik összetörte műszereit, és a kaszton kívüliek kőzött élt; és a negyedik, aki megpróbálta folytatni mesterségét, társai gúnyolódásának állandó céltáblájává vált. Nem láttam erényt annak a megvetésében, aki tévesen riasztott, hiszen nem az várható el inkább egy Kémlelőtől, hogy túl hamar kiáltson, minthogy egyáltalán nem? De kasztom szokásai ilyenek, és ezek kényszerítettek. Helyzetemet kiértékelve úgy döntöttem, nincs alapos okom a riasztásra. Eszembe jutott, hogy aznap este Gormon szuggesztív ötleteket helyezett el elmémben. Lehetséges, hogy csak erről a küszöbönálló invázióról való gúnyos beszélgetésre reagáltam. Nem bírtam cselekedni. Nem mertem állásom veszélyeztetni egy elhamarkodott riasztással. Nem bíztam saját érzelmi állapotomban. Nem riasztottam. Forrongva, összezavartan, felkavart lélekkel zártam le a kordét, és kábult álomba zuhantam. Hajnalban ébredtem, és arra számítva, hogy ellenséget találok az utcákon, az ablakhoz rohantam. Azonban minden nyugodt volt; téli szürkeség csüngött az udvar felett, és álmos Szolgák herélteket egzecíroztattak. Aznapi első Kémlelésemet kényelmetlenül hajtottam végre, és nagy megkönnyebbülésemre az éjszakai különös érzés nem tért vissza, ámbár ott motoszkált bennem a tudat, hogy éjszaka mindig szenzitívebb vagyok, mint ébredéskor. Ettem, és kisétáltam az udvarba. Gormon és Avluela már ott vártak. A lány kimerültnek és levertnek látszott, elfárasztotta a Roum hercegével töltött éjszaka, de egy szót sem szóltam neki erről az észrevételemtől. Gormon nehézkesen, megvetéstől telten, a fénylő puhatestűekkel díszített falnak dőlve szólt hozzám. − Jól ment a Kémlelésed? − Meglehetősen. − Mit csinálsz ma? − Roumban kószálok − válaszoltam. − Velem jöttök? Avluela? Gormon? − Igen − felelte Gormon, a lány pedig erőtlenül bólintott; és elindultunk turistaként megtekinteni Roum pompás városát. Gormon volt az idegenvezetőnk Roum összekuszált múltjában, kitartva azon állítása mellett, hogy nem járt még itt ezelőtt. Olyan jól ecsetelte a dolgokat, amiket a kanyargó utcákon haladva láttunk, mint bármelyik Emlékőrző. Évezredek szétzilált maradványait néztük meg. Láttuk a Második Ciklus energiakupoláit és a kolosszeumot, ahol egy elképzelhetetlenül korai időszakban ember és vadállat küzdöttek egymással. Ebben a szörnyűséges romos épületben, Gormon annak a hihetetlenül ősi időnek a vadságáról beszélt.
− Küzdöttek − mondta. − Meztelenül, hatalmas tömeg előtt. Puszta kézzel vívtak meg oroszlánnak nevezett vadállatokkal, hatalmas, szőrös, nagyfejű macskákkal; és amikor az oroszlán ott feküdt alvadt vérében, a győztes Roum Hercegéhez fordult, és kegyelmet kért arra a bűnre, ami miatt az arénába került. És ha jól küzdött, a Herceg tett egy gesztust a kezével, és az embert szabadon engedték. − Gormon bemutatta nekünk a mozdulatot: felfelé meredő hüvelykujj, néhányszor a jobb váll fölé rántva. − De ha az ember gyávának mutatkozott, vagy ha az oroszlán túl hamar halt meg, a herceg egészen mást mutatott, és az ember arra ítéltetett, hogy egy másik fenevad gyilkolja le. − Gormon ezt is megmutatta: a középső ujj felfelé mered egy összeszorított ökölből, és rövid éles szúrással emelkedik. − Honnan tudod te mindezt? − kérdezte Avluela, de Gormon úgy tett, mintha nem hallaná. Láttuk a fúziós-vezetékeket, amiket a Harmadik Ciklus hajnalán építettek, hogy energiát vonjanak el a világ magjából; még működtek, bármilyen foltosak és rozsdásak voltak is. Láttuk a Második Ciklus időjárás-szabályzó gépeinek összetört csonkjait, a még mindig hatalmas, húsz ember magasságú oszlopokat. Elsétáltunk egy dombhoz, amin az Első Ciklus Roumjának fehér márványereklyéi meredtek elő, mint téli halálvirágok. A város belseje felé haladva elérkeztünk a védelmi erősítők töltéséhez, amik készenlétben várták, hogy az Akarat minden erejét az ellenségre zúdítsák. Megnéztünk egy piacot, ahol csillagokból jött látogatók parasztokkal alkudoztak kiásott antik törmelékre. Gormon befurakodott a tömegbe, és vett egy-két dolgot. A húsosházhoz érkeztünk, ahol az álomszerektől a szenvedélykristály tömbökig minden kapható. Kis étteremben ebédeltünk a Tver folyónál, ahol a kaszton kívülieket szolgálták ki ceremónia nélkül, és Gormon unszolására lágy, tésztaszerű ételt ettünk, és kesernyés sárga bort ittunk, a helyi specialitásokat. Aztán egy fedett árkádon haladtunk keresztül, aminek számos folyosóján kövér Árusok traktáltak ránk a csillagokból meg Afreekból származó javaikat, és a helyi kézművesipar gyarló termékeit. Aztán egy téren bukkantunk fel egy csónak alakú szökőkút körül, és ennek végében lépcsők sorakoztak, gazzal benőtt kőtörmelék zóna felé ereszkedve. Gormon intett, és lemásztunk erre a lehangoló területre, aztán sebesen áthaladtunk rajta egy helyhez, ahol fényűző palota − kinézetre a Második Ciklusból vagy talán az Elsőből származó − fészkelt egy zöldellő domb lejtője fölött. − Azt mondják, ez a világ közepe − jelentette ki Gormon. Jorslemben található egy másik hely, ami szintén igényt tart erre a megtiszteltetésre. − Hogy lehet a világnak közepe − kérdezte Avluela −, amikor gömbölyű? Gormon nevetett. Bementünk. Odabenn, fagyos sötétben egy kolosszális, ékköves gömb állt, melyet valami belső izzás világított meg. − Itt a világotok! − mutatta Gormon nemes gesztussal. − Ó! − Avluela zihált. − Minden! Minden itt van! A térkép igazi remekmű volt. Mutatta a természetes kontúrokat és emelkedéseket, tengerei mély, folyékony tavaknak látszottak, sivatagai olyan aszaltnak tűntek, hogy szinte szomjúságot képeztek az ember szájában; városai erőtől és élettől duzzadtak. Felfedeztem a kontinenseket: Eyrop, Afreek, Ais, Stralya. Láttam a Föld-óceán végtelenségét. Megpillantottam a Föld híd arany ívét, amin oly nagy erőfeszítéssel keltem át gyalog nem sokkal ezelőtt. Avluela előrerontott, és megmutatta Roumot, Aguptot, Jorslemet, Perrist. Megkopogtatta a gömböt a Hindtől északra fekvő magas hegységnél, és halkan suttogta: − Itt születtem, ahol az Éjszárnyasok királysága van. − Ujjait nyugatra futtatta Távolvilág felé, és azon túl a rettenetes Arban sivatagon át le Agupthoz. − Erre repültem. Éjszaka, amikor kinőttem a leánykorból. Mindőnknek repülnünk kellett, és én ide repültem. Százszor is azt hittem, meghalok. Itt, itt a sivatagban, por a torkomban, ahogy repültem, por csapkodta a szárnyaimat…
lezuhantam, napokig feküdtem meztelenül a forró homokon, és egy másik Éjszárnyas meglátott, lejött hozzám, megszánt, felemelt, és amikor a magasban voltam, erőm visszatért, és repültünk Agupt felé. És ő meghalt a tenger felett, hiába volt fiatal és erős, és a tengerbe zuhant, és én leszálltam, hogy vele legyek, és a víz forró volt még éjszaka is. Lebegtem és a reggel jött, és élő köveket láttam, amik fákként nőnek a vízben, és számtalan színű halat, és azok odajöttek hozzá, és csipkedték a húsát, ahogy kiterjesztett szárnyakkal lebegett a vízen, és én letaszítottam őt nyugodni, ott hagytam, és ott találkoztam veled, Kémlelő… − Szégyenlősen rám mosolygott. − Mutasd meg nekünk a helyet, ahol fiatal voltál, Kémlelő! Fájdalmasan, mert hirtelen megsajdult az ízület a térdemben, a gömb túloldalára bicegtem. Avluela követett; Gormon visszamaradt, mintha egyáltalán nem érdekelné. Az elszórt szigetekre mutattam, amik két hosszú sávban emelkedtek ki a Föld-óceánból… az Elveszett Kontinensek maradványai. − Irt − mondtam, nyugaton lévő szülőszigetemre mutatva −, itt születtem. − Milyen messze! − kiáltotta Avluela. − És milyen régen − bólintottam. − Néha úgy érzem, a Második Ciklus közepén. − Nem! Az lehetetlen! − Avluela úgy nézett rám, mintha mégis elhinné, hogy több ezer éves vagyok. Rámosolyogtam, és megérintettem szaténszerű arcát. − Csak úgy tűnik számomra − magyaráztam. − Mikor hagytad el az otthonod? − Amikor kétszer annyi idős voltam, mint most te. Először idejöttem − mutattam egy keleti szigetcsoportra. − Egy tucat évet töltöttem Kémlelőként Palashon. Akkor az Akarat úgy intézte, hogy átkeljek a Föld-óceánon Afreekba. Jöttem. Egy ideig a forró vidéken éltem. Mentem tovább Aguptba. És ott találkoztam egy bizonyos kis Éjszárnyassal… − Elcsendesedve sokáig néztem a szigeteket, amik otthonaim voltak, és képzeletem elszakadt a valóságtól, kitörölt dolgokat, amikké váltam, és láttam magam fiatalon és jó kondícióban zöld hegyeket mászni és a tengerben úszni, egy hullámokkal ostromolt fehér part szélén Kémleléseket végezni. Míg tűnődtem, Avluela Gormonhoz fordult. − Most te! Mutasd meg nekünk, honnan jöttél, Torzszülött! Gormon vállat vont. − Az a hely nincs rajta ezen a gömbön. − Hiszen az lehetetlen! − Igen? − kérdezte. Avluela választ sürgetett, de Gormon kitér előle, és egy széles kijáraton Roum utcáira jutottunk. Egyre fáradtabb lettem, de Avluela sóvárgott a város után, és egyetlen délután be akarta falni, így hát mentünk tovább, és egymásba kapcsolódó utcák útvesztőjén haladtunk keresztül, Kereskedők és Urak csillogó palotáinak zónáján, Szolgák és Árusok koszos odúi között, amik föld alatti katakombákba nyúltak, és Bohócok meg Zenészek menedékhelyéhez, és más helyekre, ahol Szomnambulisták ajánlották kétes áruikat. Egy dagadt Szomnambulista nő sürgetett bennünket, hogy lépjünk be, tudjuk meg az igazságot, amit a transz kínál, és Avluela már be akart menni, de Gormon a fejét rázta, én pedig mosolyogtam, és mentünk tovább. Most a park szélén voltunk, közvetlenül a város szívében. Itt sétáltak Roum polgárai olyan energiával, amilyet alig láttam a forró Aguptban. Csatlakoztunk a parádéhoz. − Odanézzetek! − kiáltotta Avluela. − Milyen káprázatos! Egy hatalmas fény félgömbre mutatott, mely az ősi város néhány ereklyéjét foglalta magába. Szememet leárnyékolva ütött-kopott kőfalat vettem ki belül, és egy csomó embert.
− Az az Igazság Szája − magyarázta Gormon. − Az mi? − kérdezte Avluela. − Gyere! Nézd meg! Sor haladt befelé a félgömbbe. Mi is beálltunk, és hamarosan a belső helyiség ajtajához értünk, és bebámultunk a küszöbről. Fogalmam sem volt, miért védik ennyire ezt a műemléket, és megkérdeztem Gormont, akinek tudása felért bármely Emlékőrzőével, és ő válaszolt. − Mert ez a bizonyosság birodalma, ahol mindenki csak az esetnek megfelelő abszolút valóságot mondja. − Nem értem − mocorgott izgatottan Avluela. − Ezen a helyen lehetetlen hazudni − magyarázta Gormon. − El bírsz képzelni bármi más ereklyét, ami jobban megéri a védelmet? Keresztüllépett a bejáraton, közben az alakja elhomályosodott, és én gyorsan követtem belülre. Avluela habozott. Hosszú pillanat telt el, mielőtt belépett volna; egy pillanatra megállva a valódi küszöbön, küzdeni látszott a széllel, ami a demarkációs vonalon fujt a kinti világ és a zsebuniverzum között, amelyikben álltunk. A belső fülkében ott állt az Igazság Szája. A sor arrafelé haladt, és egy ünnepélyes Iktató szabályozta a belépők folyamát a szentélyhez. Eltelt némi idő, mire mi hárman megkaptuk az engedélyt a belépésre. Egy vérengző fenevad fejét ábrázoló dombormű előtt találtuk magunkat, amit az ősi falhoz erősítettek, és amit már himlőhelyessé tett az idő. A fenevad állkapcsai tátva voltak; a nyitott száj sötét és vészjósló lyukat képezett. Gormon bólintva szemügyre vette, mintha örülne, hogy pont olyannak találja, mint amilyennek gondolta. − Most mit csinálunk? − kérdezte Avluela. − Kémlelő! − reccsent rám Gormon. − Nyújtsd a jobb karod az Igazság Szájába! Homlokomat ráncolva engedelmeskedtem. − Most − mondta Gormon − egyikünk feltesz egy kérdést. Válaszolnod kell rá! Ha nem mondasz igazat, a Száj összezárul, és levágja a kezed. − Nem! − kiáltotta Avluela. Kényelmetlenül meredtem a csuklómat körülvevő kő állkapcsokra. Egy Kémlelő, akinek nincs meg mind a két keze, nem képes folytatni a mesterségét; a Második Ciklus idején kaphatott volna művégtagot, ami ügyesebb az eredetinél, de a Második Ciklus rég véget ért, és ilyen finomságok nem kaphatók a Földön napjainkban. − Hogyan lehetséges ilyesmi? − kérdeztem. − Az Akarat szokatlanul erős ezen a környéken − válaszolta Gormon. − Szigorúan különbséget tesz az igazság és hazugság között. A falon túl egy Szomnambulista trió alszik, akiken keresztül az Akarat megnyilvánul, és ők szabályozzák a Szájat. Félsz az Akarattól, Kémlelő? − Saját nyelvemtől félek. − Légy bátor! E fal előtt nem hangzott még el hazugság. Egyetlen kéz sem hullott le. − Gyerünk hát, ki tesz fel nekem egy kérdést? − Én − mondta Gormon. − Minden színlelést félretéve áruld el nekem, hogy szerinted a Kémleléssel eltöltött élet bölcsen eltöltött élet-e? Hosszú pillanatig csendben voltam, az állkapoccsal szemezve váltogatva gondolataimat. − Az éberségnek szentelni magam embertársaim érdekében… talán a legnemesebb cél, amit szolgálhatok − mondtam végül. − Vigyázz! − kiáltott Gormon riadtan. − Nem fejeztem be − tettem hozzá. − Folytasd!
− De éberségnek szentelni magam, amikor az ellenség csak képzeletbeli, haszontalan, és gratulálhat magának, mert hosszan és jól keresni az ellenséget, ami nem jön, bolondság és bűn. Elvesztegettem az életemet. Az Igazság Szája meg sem rezzent. Kihúztam a karomat. Úgy bámultam rá, mintha frissen sarjadt volna a csuklómból. Hirtelen sok Ciklusnyi öregnek éreztem magam. Avluela szélesre nyílt szemmel, kezével az ajkán sokkoknak látszott attól, amit mondtam. Mintha fagyottan lógtak volna szavaim a bálvány előtt. − Őszintén beszéltél − bólintott Gormon −, ámbár magadnak sem könyörültél. Túl keményen ítéled meg magad, Kémlelő. − A kezem megóvása érdekében beszéltem − mondtam. − Hazudnom kellett volna? Gormon elmosolyodott, majd Avluelához fordult. − Te következel. A kicsi Éjszárnyas látható ijedtséggel közeledett a Szájhoz. Kecses keze remegett, amit a hideg kőlapok közé dugta. Leküzdöttem magamban a vágyat, hogy odarontsak, és kiszabadítsam a kezét a pokolian grimaszoló pofából. − Ki kérdezi? − vetettem fel. − Én − vágta rá Gormon. Avluela szárnyai enyhén mocorogtak öltözéke alatt. Arca elsápadt, orrlyukai reszkettek, felső ajka az alsó fölé csúszott, esetlenül állt szemben a fallal, és rémülten leste karja sorsát. A fülkén kintről bizonytalan arcok bámultak ránk, ajkak mozogtak, amik kétséget kizáróan türelmetlenséget fejeztek ki hosszú időzésünk miatt; de semmit sem hallottunk. Az atmoszféra meleg és nyirkos volt körülöttünk, dohos szaggal, mintha egy kútból jönne, melyet az Idő mélységeibe fúrtak. Gormon lassan beszélt. − Múlt éjszaka átengedted tested Roum Hercegének. Azelőtt Gormon Torzszülöttnek adtad magad, dacára, hogy az ilyen kapcsolatot a szokás és a törvény tiltja. Ezt sokkal megelőzően egy Éjszárnyas társa voltál, aki elhunyt. Lehettek más férfiak is az életedben, de azokról semmit sem tudok, és kérdésem szempontjából figyelmen kívül hagyhatók. Erre felelj nekem, Avluela! A három közül melyik adott neked legnagyobb fizikai élvezetet, a három közül melyik ébresztette fel benned legmélyebben az érzelmeidet, és a három közül melyiket választanád társadul, ha társat választanál? Tiltakozni akartam, hogy a Torzszülött három kérdést tett fel, nem egyet, és így kihasználta a lehetőséget. De nem volt alkalmam közbeszólni, mivel Avluela habozás nélkül, kezét mélyen az Igazság Szájába dugva válaszolt. − Roum Hercege adta nekem a legnagyobb testi élvezetet, amit valaha ismertem, de ő hideg és kegyetlen, és én megvetem. Halott Éjszárnyas társamat mélyebben szerettem, mint bármely más személyt azelőtt vagy azóta, de ő gyenge volt, és én nem kívánnék egy puhányt társnak. Te, Gormon, még most is majdnem idegen vagy számomra, és érzem, hogy sem tested, sem lelked nem ismerem, és mégis, bár olyan széles közöttünk a szakadék, te vagy az akivel eljövendő napjaimat töltenem. Kihúzta kezét az Igazság Szájából. − Jól beszéltél! − mondta Gormon, bár a lány szavainak szabatossága megsebezhette legalább annyira, mint amennyi örömet okozott neki. − Hirtelen ékesszóló lettél, mi, mikor a körülmények rákényszerítettek. És most én következek a kezem kockáztatásával. Közeledett a Szájhoz. − Te tetted fel az első két kérdést − mondtam. − Nem akarod befejezni a munkát, és kérdezni harmadszor is?
− Nem annyira − vont vált. Hanyag mozdulatot tett szabad kezével. − Dugjátok össze a fejeteket, és találjatok ki egy közős kérdést! Avluela és én tanácskoztunk. A lány, rá nem jellemző szerénytelenséggel javasolt egy kérdést, és mivel én is azt kérdeztem volna, elfogadtam, és mondtam neki, kérdezze meg. − Amikor a világ gömbje előtt álltunk, Gormon − kezdte Avluela −, kértelek, mutasd meg a helyet, ahol születtél, és te azt mondtad, nem található a térképen. Nagyon különösnek tűnt. Mondd meg nekünk, az vagy-e, aminek mondtad magad, Torzszülött, aki vándorol a világban? − Nem − hangzott a válasz. Ezzel megfelelt a kérdésre, de folytatta, és közben az Igazság Szájában tartotta a kezét. − Nem mutathattam meg nektek a szülőhelyemet azon a gömbön, mivel én nem a Földön születtem, hanem egy csillag világán, amit nem kell megneveznem. Nem vagyok Torzszülött a szónak abban az értelmében, ahogy ti használjátok, habár némi definíció szerint az vagyok, mert testem egyfajta álöltözet, és saját világomon másféle húst viselek. Tíz éve élek itt. − Milyen céllal jöttél a Földre? − kérdeztem. − Csak egy kérdésre vagyok köteles válaszolni − mondta Gormon, aztán elmosolyodott −, de válaszolok nektek. Katonai megfigyelői minőségben küldtek a Földre, előkészíteni a terepet az invázióra, amit te oly régóta Kémleltél, és amiben már nem hiszel… pedig néhány órán belül a kezdetét veszi. − Hazugság! − üvöltöttem. − Hazugság! Gormon nevetett, és kihúzta a kezét az Igazság Szájából. Épen. Sértetlenül.
6. Zavarodottságtól dermedten kiszöktem műszeres kordámmal abból a csillogó félgömbből, egy utcára jutottam, és hirtelen sötét és hideg borult rám. Az éjszaka a tél gyorsaságával érkezett; majdnem a kilencedik óra volt, és közeledett a következő Kémlelésem ideje. Gormon gúnyolódása zúgott az agyamban, ő rendezett meg mindent. Ő csalt minket az Igazság Szájához; ő facsarta ki a hitvesztés vallomását belőlem, és egy másféle vallomást Avluelából; könyörületesen önként kiadott információt, amit nem lett volna szükséges kimondania; gondosan kiszámított szavaival kettészelte egész lényemet. Az Igazság Szája csalás lenne? Hazudhatott Gormon, és megúszhatta bántatlanul? Soha, amióta fogadalmat tettem, nem Kémleltem máskor, csak kijelölt óráimban. Ám ez most az omladozó realitások kora; nem várhattam a kilencedik órára; lekuporodva a széles utcán felnyitottam a kordémat, előkészítettem a felszerelésemet, és búvárként merültem bele az éberségi állapotba. Felerősített tudatom a csillagok felé zúgott. Istenszerűen barangoltam a végtelenségben. Éreztem a napszél sodrását, de nem Éjszárnyas voltam, hogy lehajítson, elpusztítson nyomásával, és én szárnyalva hagytam le, túljutottam a mérges fényrészecskék határán, és suhantam a feketeségben a Nap birtokának szélén. Másféle nyomás csapott le rám. Csillaghajók közeledtek. Nem a turistajáratok, szájtátó látogatókat hozni hanyatló világunkba. Nem a bejegyzett kereskedelmi teherhajók, sem a kotróhajók, amik a csillagközi párákat gyűjtik, sem a kisegítő járművek hiperbolikus pályájukon. Hadihajók jöttek; sötétek, idegenek, fenyegetőek. Meg sem bírtam számolni őket, csak azt
tudtam, hogy nagy fénysebességen gyorsulnak a Föld felé, eltérítő energiakúpokat tolva maguk előtt, és most már tudtam, hogy a kúpok voltak azok, amiket múlt éjszaka érzékeltem műszereimen keresztül zúgni az elmémben, elnyelve engem, mint egy kristálykúp, amin keresztül feszültségminták játszanak és fénylenek. Egész életemben ezért Kémleltem. Arra képeztek ki, hogy ezt érzékeljem. Imádkoztam, hogy bár sohase érzékelnék ilyesmit, aztán magányosságomban azért imádkoztam, hogy érzékeljem, és nem hittem tovább benne. És aztán Gormon Torzszülött jóvoltából mindezek ellenére érzékeltem, időm előtt Kémleltem egy hideg roumi utcán kuporogva, az Igazság Szája közelében. Egy Kémlelő már a kezdetek kezdetén megtanulja, hogyan törjön ki éberségéből, amint megerősítette Kémlelése eredményeit még egyszeri gondos ellenőrzés révén, hogy megszólaltathatja a riadót. Kötelességből végrehajtottam az ellenőrzést egyik csatornáról a másikra váltva, háromszögelve, és mégis érzékeltem azt a balsejtelmet, ahogy a titáni erő elképzelhetetlen sebességei rontott a Föld felé. Vagy megtévesztettek, vagy invázió közeledett. De nem voltam képes kiszakadni transzomból, és leadni a riasztást. Sóváran, szerelmesen ittam be az érzékelő adatait, úgy tűnt, órákon át. Kedveltem a felszerelésemet, hitem totális megerősítését szívtam ki belőle. Komoran figyelmeztettem magam, hogy létfontosságú időt vesztegetek, hogy kötelességem elhagyni a sors e buja gondtalanságát, és értesíteni a Védőket. És végre kiszabadítottam magam az éberségi állapotból, és visszatértem ahhoz a világhoz, amely fölött őrködtem. Avluela mellettem állt; zavartan, ijedten, ujjpercei a fogai között, üres tekintettel. − Kémlelő? Kémlelő, hallasz engem? Mi történik? Mi folyik itt? − Az invázió jön − feleltem. − Meddig voltam transzban? − Vagy fél percig. Nem tudom. A szemed zárva volt. Azt hittem, meghaltál. − Gormon igazat mondott! Az invázió már majdnem itt van. Hol van? Hová ment? − Eltűnt, amikor eljöttünk a Szájtól − suttogta Avluela. − Kémlelő, félek. Úgy érzem, minden összeomlik. Repülnöm kell… nem bírok most… itt maradni! − Várj! − kiáltottam, próbálva megragadni, de nem értem el a karját. − Most nem szabad! Riasztanom kell a Védőket, és aztán… De ő már hámozta magáról le a ruháit. Derékig meztelenül állt ott, halvány teste csillogott az esti fényben, míg körülöttünk emberek rohangáltak ide-oda, nem törődve semmivel, ami körülöttük történik. Magam mellett akartam tartani Avluelát, de nem késlekedhettem sokáig a riasztás leadásával, és a kordémhoz fordultam. Mintha a túlérett sóvárgás szülte álmomban tenném, ahhoz a gombhoz nyúltam, amit még sohasem használtam: ami bolygóméretű riadót küld a Védőknek. Vajon leadta már valaki más is a riasztást? Érzékelte egy másik Kémlelő is amit én, és kevésbé bénultan a kételyeitől és a zavarodottságtól, megtette a Kémlelők végső kötelességét? Nem. Nem. Akkor már hallanám a szirénák vijjogását a város felett keringő hangszórókból. Megérintettem a gombot. Szemem sarkából láttam Avluelát, amit gönceitől megszabadulva, térdelve mormolta a szavakat, melyek erővel töltik meg gyenge szárnyait. Egy pillanat múlva a levegőbe röppen, és eltűnik előlem. Egyetlen gyors nyomással működésbe hoztam a riasztót. Abban a pillanatban tudatosult bennem, hogy egy hatalmas férfi lépked felém. Gormon, gondoltam, és ahogy felkeltem a felszerelésemtől, felé nyúlva gyorsan meg akartam ragadni és erősen tartani. Ám a közeledő nem Gormon volt, hanem valami hivatalos, tésztaképű Szolgáló,
aki Avluelát kereste. − Lazíts, Éjszárnyas, ernyeszd el a szárnyaidat! Roum Hercege küldött, hogy elé vigyelek. Viaskodott a lánnyal. Az apró mellek ziháltak; szeme dühösen villogott. − Engedj! Repülni akarok! − Roum Hercege hívat − ordította a Szolga, s lefogta a lányt vaskos karjaival. − Roum Hercegére más szórakozás vár ma este − kiáltottam. − Nem lesz szüksége a lányra. Miközben beszéltem, a szirénák sivítani kezdtek az egekből. A Szolga elengedte a lányt. Szája zajtalanul dolgozott egy pillanatig; magára vetette az Akarat egyik oltalmazó jelét, az ég felé nézett, és morgott. − A riadó! Ki riasztott? Te tetted, vén Kémlelő? Alakok rohangáltak eszeveszetten az utcákon. Avluela, kiszabadulva, elsietett mellettem… gyalog, félig összegöngyölt szárnyakkal, és elnyelte a hullámzó tömeg. A szirénák rettenetes hangján át üzenetek mennydörögtek a nyilvános hangszórókból, utasításokat adva a védekezésre és biztonságra. Egy vékonydongájú férfi, a Védők kasztjának jelével az arcán, odarohant hozzám, összefüggéstelen szavakat kiabált, amiket nem értettem, aztán továbbsietett. Úgy tűnt, a világ megtébolyodott. Csak én maradtam nyugodt. Az égre néztem, szinte vártam, hogy meglátom az ellenség fekete hajóhadát Roum fölött lebegni. De nem láttam mást, csak a lebegő éjszakai fényeket és a többi objektumot, amit már megszoktam a fejem felett. − Gormon? − kiáltottam. − Avluela? Egyedül maradtam. Különös üresség söpört végig bennem. Leadtam a riasztást, az ellenség úton van, elveszítettem a hivatásomat. Most már nincs szükség Kémlelőkre. Szinte szeretettel simogattam meg a kopott kordét, ami oly sok éven át a társam volt. Végighúztam ujjaim a foltos és rozsdás műszereken, aztán félrefordultam, otthagytam az egészet, és elindultam a sötét utcán kordé nélkül, málha nélkül; olyan emberként, aki egyazon pillanatban találta meg és vesztette el élete értelmét. És körülöttem dühöngött a káosz.
7. Magától értetődött, hogy amikor a Föld végső csatájának pillanata elérkezik, az összes kaszt mozgósítására sor kerül, egyedül a Kémlelők mentesülnek. Nekünk, akik oly hosszú ideig elláttuk a védelem egy részét, nincs feladatunk a küzdelem stratégiájában; a riasztás megadásával a mi munkánk véget ért. Most a Védők kasztja számára jött el az idő, hogy megmutassa mit tud. Fél Cikluson át tervezgették, mit tesznek majd háború idején. Miféle tervet vesznek elő? Milyen tetteket visznek véghez? Egyedüli dolgom az maradt, hogy visszatérjek a királyi vendégfogadóba, és kivárjam a krízis elmúltát. Reménytelen lett volna Avluela keresésére gondolni, és vadul ostoroztam magam, amiért hagytam elillanni meztelenül, pártfogó nélkül, abban a zavaros pillanatban. Hová mehetett? Ki fogja védelmezni? Egy Kémlelő-társ tűnt fel, kocsiját őrülten tolva, majdnem belém ütközött. − Óvatosabban! − torkoltam le. Elakadó lélegzettel, kábán nézett fel. − Igaz ez? − kérdezte. − A riadó? − Nem hallod? − De igazi?
A kordéjára mutattam. − Tudod, hogyan győződhetsz meg róla! − Azt mondják, az az ember, aki riasztott, részeg volt. Egy vén bolond, akit tegnap kidobtak a fogadóból. − Történt ilyesmi − ismertem el. − De ha a riadó valódi…! − Ha az, akkor mindannyian megpihenhetünk − bólintottam mosolyogva. − Sok szerencsét, Kémlelő! − A kordéd! − kiáltott rám. − Hol a kordéd? Elsétáltam mellette, a Császárkori Roum valami ősi ereklyéjének hatalmas, faragott oszlopai felé. Ősi szobrokat faragtak az oszlopra; idegen uralkodók vonultak a szégyen láncaiban Roum utcáin, győzelmi sasok ünnepelték a császárkori nagyságot. Különös, újfajta békesség vett erőt rajtam, ahogy ott álltam az oszlopok előtt, és megcsodáltam elegáns véseteit. Egy őrjöngő alak rohant felém, akiben Basil Emlékőrzőt ismertem fel. Köszöntöttem. − Milyen jókor jöttél! Kérlek, tedd meg nekem azt a szívességet, hogy elmagyarázod, kiket ábrázolnak ezek a képmások! Megigéztek, és felkeltették a kíváncsiságomat. − Nem vagy eszednél? Nem hallottad a riadót? − Én riasztottam. − Menekülj akkor! Jön az ellenség! Harcolnunk kell! − Nekem ugyan nem, Basil. Az én időm lejárt. Beszélj nekem ezekről a képmásokról! Ezekről a megvert királyokról, ezekről a legyőzött uralkodókról. A te korodbeli embernek bizonyára nem kell harcolnia. − Most mindenkit mozgósítottak! − Kivéve a Kémlelőket − bólintottam. − Ragadd meg a pillanatot. Áhítozom a múlt után, ami bennem született. Gormon eltűnt; légy a vezetőm e letűnt Ciklusok megismerésében! Az Emlékőrző vadul rázta a fejét, kikerült, és megpróbált eltűnni. Meg akartam ragadni a karját, hogy marasztaljam, de kitért előlem, és csak sötét váll kendőjét kaptam el, ami kibomlott, és a kezemben maradt. Akkor elillant; hadonászó végtagjai őrülten szelték a levegőt, ahogy futva menekült az utcán és eltűnt a szemem elől. Vállat vontam, és a kendőt vizsgálgattam, mely olyan váratlanul került a birtokomba. Csillogó fémszálak szőtték át, oly bonyolult mintában, hogy bántotta a szemem. Úgy látszott, mintha mindegyik fonal csak azért tűnt volna el a szövés kőzött, hogy valami valószínűtlen ponton újra megjelenjen, mint a dinasztiák családfája, amikor váratlanul újraéled távoli városokban. Elsőrangúan kidolgozott munka volt. Lazán a vállam köré terítettem. Mentem tovább. Lábaim, melyek napközben már az erőtlenedés szélén álltak, most jól szolgáltak. Megújult fiatalsággal tettem meg utam a kaotikus városon át, nem ütköztem nehézségbe útirányom megválasztásában. A folyónak tartottam, átkeltem rajta, és a Tver túloldalán megkerestem a Herceg palotáját. Az éjszaka egyre sötétebb lett, mert a mozgósítási parancs miatt a fények nagy részét eloltották, és időről időre tompa morajlás jelezte a védőfal bombázásának robbanásait a fejem fölött, homályfelhők képződtek, melyek leárnyékolták a várost, hogy ne lehessen távolról felfedezni. Alig járt valaki az utcákon. A szirénák még bömböltek. Az épületek csúcsán a védelmi berendezések működésbe léptek; hallottam a védőfegyverek felmelegedésének süvítő hangját, és láttam az erősítőzárak hosszú, pókszerű karjait toronyról toronyra lengeni, ahogy maximális teljesítményre kapcsoltak. Most már nem maradt kétségem, hogy az invázió valóban megérkezett. Saját műszereim működhettek volna szabálytalanul belső izgatottságom miatt, de
nem mentek volna ilyen messzire a mozgósítással, ha a kezdeti jelzést nem erősíti meg kasztom sok más tagjának felfedezése. Ahogy a palotához közeledtem, két ziháló Emlékőrző sietett felém, vállkendőik mögöttük lebegtek. Olyan szavakkal szóltak hozzám, amiket nem értettem… kasztjuk valamilyen titkos nyelvén, jöttem rá, s eszembe jutott, hogy Basil kendőjét viselem. Nem tudtam válaszolni, és ők tovább hadarva rontottak rám; és átváltva a szokásos nyelvre, egyikük azt mondta: − Mi a bajod? Helyedre! Jegyzetelnünk kell! Feljegyeznünk mindent! Pontosan dokumentálnunk! − Összetévesztetek valakivel − jegyeztem meg szelíden. − Ezt a kendőt Basil testvéretek számára őrzöm, aki a gondjaimra hagyta. Nekem nincs őrizni való posztom. − Egy Kémlelő! − kiáltottak fel egyszerre, külön-külön megátkoztak, és tovább futottak. Nevettem, és mentem a palotához. A kapuk nyitva álltak. A heréltek, akik a külső bejáratot őrizték, eltűntek, akárcsak az a két Iktató, aki az ajtón belül szokott állni. A koldusok, akik a téren időztek, menedéket keresve magába az épületbe tolakodtak be; ez dühöt ébresztett az örökletes jogokkal rendelkező koldusokban, akiknek megszokott helyük az épület ezen részében volt, és haragosan, váratlan erővel rázúdultak a becsődülő menekülőkre. Láttam nyomorékokat, akik bunkónak használták a mankójukat; láttam vak embereket, akik gyanús pontossággal osztogattak ütéseket; alázatos vezeklők különböző fegyvereket használtak, tőrtől pisztolyig. Távol tartva magam ettől a formátlan látványosságtól, a palota belső zugaiba vettem az irányt, bebámultam a kápolnákba, és Zarándokokat láttam, akik az Akarat irgalmasságáért könyörögtek, és Hírnökök kerestek reményvesztetten lelki irányítást az elkövetkezendő konfliktusok kimenetelére. Hirtelen trombiták harsogását és kiáltásokat hallottam. − Utat! Utat! Robosztus Szolgák serege masírozott a palotába, a Herceg lakosztálya felé lépkedve a szentélyben. Néhányan egy küzdő, rugdosó, őrjöngő alakot tartottak, akinek félig ki voltak bontva a szárnyai. Avluela! Odakiáltottam neki, de hangom elhalt a lármában, és el sem érhettem. A Szolgák félrelöktek. A menet eltűnt a hercegi lakosztályban. Egy utolsó pillantást vetettem a kicsi Éjszárnyasra, aki sápadtnak és aprónak tűnt őrzői kőzött, és aztán újra eltűnt. Elkaptam egy ügyetlen heréltet, aki bizonytalanul mozgott a Szolgák nyomában. − Az az Éjszárnyas! Miért hozták ide? − Ha…ő…Ók… − Miért? − A Herceg… az asszonya… a hintóban… ő… ő… ők… az ellenség… Félrelöktem a megzavarodott teremtményt, és a szentély felé rohantam. Egy nálam tízszer magasabb rézfal állta az utamat. Dörömböltem rajta. − Avluela! − kiáltottam harsányan. − Av-lu-e-la! Nem löktek el, de nem is engedtek be. Nem törődtek velem. Az őrjöngés a nyugati kaputól most kiterjedt a főhajóra meg az oldalhajókra, és ahogy a tépett koldusok felém sodródtak, tettem egy gyors fordulatot, és besurrantam a palota egyik oldalajtaján. Dermedten torpantam meg a királyi vendégfogadó udvarán. Különös elektromosság ropogott a levegőben. Feltételeztem, hogy Roum egyik védelmi berendezésének kisugárzását hallottam, valami sugárféleséget, mely arra hivatott, hogy leernyőzze a várost a támadástól. Ám egy pillanattal később rájöttem, hogy az ellenség tényleges megérkezését jelentette. Csillaghajók ragyogtak a mennyben. Amikor Kémlelésem közben észleltem őket, feketének tűntek a végtelen feketeségben, de
most a nap sugárzásával a hátukban tündöklően ragyogtak. Csillogó, kemény, drágakőszerű gömbök borították az eget; egymás mellett sorakoztak, folyamatos sávot alkotva keletről nyugatra, betöltve az egész égboltot, és ahogy szinte egyszerre jelentek meg az, úgy tűnt nekem, mintha egy láthatatlan szimfónia recsegne és lüktetne, beharangozva a Föld meghódítóinak érkezését. Nem tudtam, milyen magasan lebegtek fölöttem a csillaghajók, sem azt, mennyien lehettek. Csak azt tudtam, hogy hirtelen fenyegető méltósággal megjelentek, és ha Védő lettem volna, most biztosan megremeg a lelkem a látványtól. Az eget számos színárnyalatú fény lyuggatta. A csata elkezdődött. Nem voltam tisztában harcosaink cselekedeteivel, és csakúgy zavarba ejtettek manővereikkel, mint azok, akik eljöttek, hogy birtokba vegyék a mi időtől koptatott bolygónkat. Szégyenszemre nemcsak kívülállónak éreztem magam a küzdelemből, de fölötte állónak is, mintha nem is az én ügyem volna. Avluelát szerettem volna mellém, és ő valahol Roum Hercegének palotájában szenvedett. Még Gormonnak is örültem volna most; Gormonnak, a Torzszülöttnek, Gormonnak a kémnek! Gormonnak, világunk árulójának. Gigászi hangok üvöltöttek. − Utat Roum Hercegének! Roum Hercege csatába vezeti a Védőket szülőföldünkért! A palotából egy könnycsepp alakú, fényes jármű bukkant elő, aminek ragyogó fémfedelét átlátszó lap vonta be úgy, hogy a teljes népesség láthatta és bátorságra kaphatott az uralkodó jelenlétében. A jármű vezérlőpultjánál Roum Hercege ült büszkén, daliásan; fiatal arcvonásai kemény elszántságba merevedve; és mellette királynői öltözékben Avluela karcsú alakját pillantottam meg. Kábultnak tűnt. A királyi harciszekér felfelé zúgott, és beleveszett a sötétségbe. Úgy láttam, hogy egy második jármű tűnt fel, közvetlenül a nyomában, aztán a Herceg ismét megjelent, és a két jármű szűk körökben repkedett, kétségtelenül küzdelembe bonyolódva. Most mindkét harciszekeret kék szikrafelhők burkolták be; ellebegtek magasan és messze, és elvesztek előlem Roum egyik dombja mögött. Az egész bolygón dühöng a csata? Vajon veszélyben van Perris, a szent Jorslem, és még az Elveszett Kontinensek alvó szigetei is? Mindenhol csillaghajók lebegnek? Nem tudtam. Csak Roum felett, az ég egy kis szegmensén érzékeltem az eseményeket, és még arról is csak bizonytalan sejtésekkel bírtam, ami közvetlenül a szemem előtt zajlott. Az egymást követő, vakító villanásokban Éjszárnyas zászlóaljakat láttam özönleni az égen; aztán a sötétség visszatért, mintha bársony szemfedő terülne a városra. Láttam védelmünk nagy gépeit görcsös robbanásokban tüzelni tornyaik csúcsairól; és mégis a csillaghajók ott voltak érintetlenül, sértetlenül, mozdulatlanul fölöttünk. Az udvar, amelyben álltam, kihalt volt, de a távolból hangokat hallottam, félelemmel és balsejtelemmel teli, bádogszerű hangokat, ami madárcsicsergés is lehetett. Néha morajlás hallatszott, mely az egész várost megrázta. Egyszer egy szakasz Szomnambulistát láttam átszaladni az udvaron; láttam, ahogy a palota előtti téren egy csapat Bohóc valami katonai kinézetű, szikrázó hálót bont ki; egyik villanásnál egy Emlékőrző triót láttam feljegyzéseket végezni, ahogy gravitációs tányérokon száguldoztak. Úgy tűnt − nem voltam benne biztos −, hogy Roum Hercegének járműve suhanva visszatért, követőjével közvetlenül a nyomában. − Avluela! − suttogtam, ahogy az ikerfénypont eltűnt a szemem elől. Seregeket okádtak a csillaghajók? Azokról a keringő ragyogásokból kolosszális oszlopok fúródtak a Föld felületébe? Miért kellett a Hercegnek Avluela? Hol lehet Gormon? Mit művelnek a Védőink? Miért nem lőtték már le az ellenséges hajókat az égről? Az udvar ősi kavicsaiba gyökerezett lábbal ügyeltem a kozmikus csatát egész éjszakán át
anélkül, hogy megértettem volna. Eljött a hajnal. Halvány fénypászmák burkolódtak toronyról toronyra. Szememhez érintettem az ujjaimat, s rájöttem, hogy állva aludtam. Lehet, hogy kiváló Szomnambulista lenne belőlem, gondoltam szórakozottan. A vállamon levő kendőre tettem a kezem, és nem értettem, hogy került hozzám. Aztán minden eszembe jutott. Az ég felé néztem. Az idegen csillaghajók elmentek. Csak a szokásos reggeli eget láttam, szürkeséget, amin rózsaszín árnyalat tört keresztül. Kényszerű nógatást éreztem, a kordémat kerestem, aztán eszembe jutott, hogy soha többé nem kell Kémlelnem, és sokkal több ürességet éreztem, mint bárki egy ilyen órában. Vége lett a csatának? Legyőztük az ellenséget? Lelövöldöztük az ellenség hajóit az égről, és most szénné égett roncsokként hevernek Roum környékén? Minden csendes volt. Nem hallottam már az égi szimfóniákat. Aztán a hátborzongató csendességből új zaj jött, kerekes járművek hangjai, amik a város utcáin haladtak. És a láthatatlan Zenészek egy végső hangjegyet játszottak, mélyet és zengőt, mely akadozott, mintha minden húr egyszerre szakadna el. A nyilvános bejelentésekre használt hangszórókból csendes szavak hallatszottak. − Roum elesett. Roum elesett.
8. A királyi vendégfogadó felügyelet nélkül állt. A heréltek és a szolgáló kasztok tagjai mind elmenekültek. Védők, Urak és Uralkodók becsülettel elpusztultak a küzdelemben. Basil, az Emlékőrző nem volt sehol; sem kasztjából valaki. A szobámba mentem, tisztálkodtam, felfrissültem és reggeliztem. Összeszedtem kevéske holmimat, és búcsút intettem a luxusnak, amit csak ily rövid időre ismertem meg. Sajnáltam, hogy csak ennyi idő állt rendelkezésemre Roum megtekintésére, de legalább Gormon kiváló vezetőnk volt, és sok mindent láttam. Most tovább szándékoztam menni. Nem tartottam okos dolognak, hogy egy meghódított városban maradjak. Szobám tudatsisakja nem reagált a kérdéseimre, így nem tudtam meg, mekkora a vereség mértéke, itt vagy máshol, de az nyilvánvaló volt számomra, hogy legalábbis Roum elveszítette az emberi kormányzást, és én mielőbb távozni kívántam. Mérlegeltem a gondolatot, hogy Jorslembe menjek, mint ahogy a magas Zarándok indítványozta, amikor Roum előtt találkoztunk, de töprengtem, és a nyugati útirányt választottam Perris felé, ami nem csak közelebb van, de ott az Emlékőrzők főhadiszállása is. Saját mesterségem megsemmisült; de a Föld meghódításának első reggelén hirtelen erőt és különös sóvárgást éreztem, hogy alázatosan felajánljam szolgálataimat az Emlékőrzőknek, és velük keressem a fényesebb tudást. Délben távoztam a fogadóból. Először a palotához sétáltam, mely még mindig nyitva állt. A koldusok szétszórtan hevertek; néhányan aludtak, de legtöbben holtan. Haláluk kegyetlen mivoltából láttam, hogy legyilkolták egymást pánikjukban és őrjöngésükben. Egy lehangolt kinézetű Iktató kuporgott a tudakozó berendezés három koponyája mellett. − Nem használható − reccsent rám, amint beléptem. − Az agyak nem válaszolnak. − Mi történt Roum Hercegével?
− Halott. Az ellenség lőtte le az égből. − Egy fiatal Éjszárnyas volt vele. Mit tudsz róla? − Semmit. Biztosan meghalt ő is. − És a város? − Elesett. Ellenség mindenhol. − Ölnek? − Még csak nem is fosztogatnak − morogta az Iktató. − A lehető leggyengédebbek. Begyűjtöttek minket. − Csak Roumban vagy mindenhol? A férfi vállat vont. Ritmikusan előre-hátra ringatózott. Hagytam, és beljebb hatoltam a palotába. Nagy meglepetésemre a Herceg császári lakosztályát nem pecsételték le. Beléptem. Megfélemlített a függönyök és drapériák fényűző luxusa, a csillogás, a gazdagság. Szobáról szobára jártam, végül a királyi ágyhoz értem, melynek takarója egy másik csillag bolygójának kolosszális méretű kagylójának húsából készült, és ahogy a kagyló felém ásított, megérintettem a végtelenül puha anyagot, amelyikben Roum Hercege aludni szokott. Eszembe jutott, hogy Avluela is aludt ugyanitt, és ha fiatalabb lettem volna, sírni kezdek. Távoztam a palotából, és keresztül mentem a téren, hogy megkezdjem utam Perris felé. Ahogy kiértem, először pillantottam meg hódítóinkat. Idegen tervezésű jármű kanyarodott be a tér szélén, és vagy tucatnyi alak szállt ki belőle. Mintha csak emberek lettek volna. Magasak és szélesek, domború mellkasúak, akár Gormon, és csak rendkívül hosszú karjaik árulták el róluk azonnal, hogy idegenek. Bőrük különös szövetűnek tűnt, és ha közelebb vagyok, bizonyára nem emberi szemeket, ajkakat és orrokat látok. Rám ügyet sem vetve keresztülsiettek a parkon, érdekes, könnyed, szökellő járással, ami ellenállhatatlanul Gormon lépteire emlékeztetett, és beléptek a palotába. Nem látszottak fosztogatóknak, sem hadviselőknek. Látogatók. A fenséges Roum újra magához vonzotta az idegeneket. Hagytam új urainkat szórakozni, s a város külső övezete felé indultam. Az örökös tél zordságra kúszott a mellembe. Csodálkoztam. Roum elestén? Bánkódtam? Vagy Avluela elvesztését sirattam? Vagy csak az egymást követő Kémlelések hiányzottak, és mint egy narkósnak, most olyan érzésem támadt, mintha elvonták volna tőlem a kábítószert? Ezek mindegyike fájt bennem, döntöttem el. De főleg az utolsó. Senki sem mutatkozott a városban, míg a kapukig jutottam. Azt hiszem, az új uraktól való félelem tartotta búvóhelyükön a roumiakat. Időről időre idegen járművek zúgtak el mellettem, de nem háborgattak. Késő délutánra értem a város nyugati kapujához. Nyitva állt, s azon keresztül egy enyhén emelkedő dombot láttam, amin sötét koronájú fák nőttek. Áthaladtam, és nem messze előttem egy Zarándok alakját pillantottam meg, aki lassan csoszogva távolodott a várostól. Könnyen utolértem. Botladozó, bizonytalan járása különösnek tűnt számomra, mert még vastag barna köntöse sem tudta elrejteni testének erejét és fiatalságát. Kihúzott testtartásban járt, szögletes vállakkal és egyenes háttal, és mégis egy öregember habozó, remegő lépteivel járt. Amikor elértem, és kámzsája alá bámultam, megértettem, mert a bronz maszkra, amit minden Zarándok visel, egy letapogatót erősítettek, amilyet a vakok használnak, hogy figyelmeztesse őket az akadályokra és a veszélyekre. Érzékelt engem. − Világtalan Zarándok vagyok. Kérlek, ne zaklass! Nem a Zarándok alázatosságával beszélt, hanem erős, kemény, parancsoló hangon. − Én senkit sem zaklatok − válaszoltam. − Kémlelő vagyok, s tegnap éjszaka elveszítettem a mesterségemet. − Számosan vesztették el mesterségüket tegnap éjszaka, Kémlelő.
− A Zarándokok biztosan nem. − No igen − felelte. − A Zarándokok nem. − Hová tartasz? − El Roumból. − Nincs határozott úticélod? − Nincs − válaszolta a Zarándok. − Semmi. Vándorolni fogok. − Talán vándorolhatnánk együtt − indítványoztam, hiszen jó szerencsét jelent együtt utazni egy Zarándokkal, és Éjszárnyasom meg Torzszülöttem híján máskülönben egyedül utazhatnék. − Célom Perris. Velem jössz? − Oda vagy máshova, oly mindegy − vont vállat keserűen. − Igen. Perrisbe megyünk együtt. De mi dolga van ott egy Kémlelőnek? − Egy Kémlelőnek már sehol nincs dolga. Perrisbe megyek, hogy felajánljam szolgálataimat az Emlékőrzőknek. − Áh. Én is tagja voltam annak a kasztnak, de csak tiszteletbeli. − A Föld eleste után szeretnék többet tudni a Föld dicsőséges koráról. − Az egész Föld elesett hát, nemcsak Roum? − Azt hiszem − feleltem. − Ah! − hajtotta le a fejét a Zarándok. − Ah! Csendben lépkedtünk tovább. A karomat nyújtottam, elfogadta, és most már nem csoszogott, hanem egy fiatalember tempójában lépkedett. Időről időre sóhajtott, vagy talán fojtottan zokogott. Amikor Zarándoklásának részleteiről kérdeztem, homályosan válaszolt, vagy egyáltalán nem. Amikor az erdő közepére értünk, jó egy órányira Roumtól, hirtelen megszólalt. − Ez a maszk fájdalmat okoz. Segítenél eltávolítani? Megdöbbenésemre elkezdte levenni. Levegőért kapkodtam, mert egy Zarándoknak tilos felfednie az arcát. Elfelejtette talán, hogy én nem vagyok vak? Ahogy a maszk lejött, így szólt: − Nem leszel elragadtatva a látványtól. A bronzrostély lecsúszott homlokáról, és először a szemét pillantottam meg, s láttam, hogy csak nemrég vakíthatták meg; a tátongó lyukakat nem sebész kése okozta, inkább erőszakos ujjak. Aztán megpillantottam a fejedelmi sasorrot, és Roum Hercegének gúnyos, feszes ajkait. − Felség! − kiáltottam. Alvadt vérnyomok futottak le az arcán. Az üregeket zöld kenőccsel kenték be. Ő nem érezhetett nagy fájdalmat, mert a kenőcs csillapította, ám az a fájdalom, ami rajtam vágtatott keresztül, igazi volt és hatásos. − Már nem vagyok Felség − motyogta. − Segíts a maszkkal! − Kezei remegtek, ahogy előretartotta. − Ki kell szélesíteni ezeket a peremeket! Kegyetlenül nyomják az arcomat. Itt… meg itt… Gyorsan beállítottam a méretet, hogy ne kelljen tovább néznem az összeroncsolt arcot. Visszahelyezte a maszkot. − Most Zarándok vagyok − mondta nyugodtan. − Roum Herceg nélkül maradt. Árulj el, ha akarsz, Kémlelő, vagy segíts Perrisbe, és ha valaha visszanyerem a hatalmamat, bőségesen megjutalmazlak. − Nem vagyok áruló − jelentettem ki. Csendben folytattuk utunkat. Nem elegyedhettem beszélgetésbe egy ilyen emberrel. Komor utazásunk lesz Perrisig, de most már elkötelezett vezetője lettem. Gormonra gondoltam; betartotta a fogadalmát. Avluela is eszembe jutott, és százszor is a nyelvemen volt a sző, hogy megkérdezzem a bukott Herceget, hogy hitvese, az Éjszárnyas megboldogult-e a megsemmisülés
éjszakáján, de nem kérdeztem meg. Alkonyodott, de a nap még aranyvörösen izzott előttünk nyugaton. Ekkor hirtelen megtorpantam, és a meglepetés rekedt kiáltását hallattam mély torokhangon, ahogy egy árnyék haladt el felettünk. Magasan az égen Avluela száguldott. Bőre elszíneződött a napnyugta fényeitől, és szárnyai teljes terjedelmükben szétterültek, a szivárvány minden árnyalatában pompáztak. Legalább száz ember magasságban száguldott a talaj fölött, és még mindig emelkedett, s számára én csak egy petty lehettem a fák kőzött. − Mi az? − kérdezte a Herceg. − Mit látsz? − Semmit. − Mondd meg, mit látsz! Nem bírtam becsapni. − Egy Éjszárnyast látok, Felség. Egy kicsi lányt fenn a magasban. − Ezek szerint már éjszaka van? − Nem − feleltem. − A nap még a horizont fölött jár. − Hogy lehet az? Hiszen csak éjszárnyai vannak. A nap ereje lehajítja a talajra. Haboztam. Nem bírtam rászánni magam, hogy elmagyarázzam, miként repülhet Avluela nappal, amikor csak éjszárnyai vannak. Nem bírtam megmondani Roum Hercegének, hogy mellette szárnyak nélkül ott repült az ellenség: Gormon. Erőlködés nélkül szelte a levegőt, karjait a lány válla köré fonta, biztosítva, támogatva, segítve őt, hogy leküzdhesse a napszél nyomását. Nem mondhattam el a Hercegnek, hogy a végzete repült el utolsó ágyasával a feje fölött. − Nos? − követelte. − Hogy repülhet nappal? − Nem tudom − suttogtam. − Rejtély számomra. Számos dolog van napjainkban, amit egyáltalán nem bírok megérteni. Úgy tűnt, a Herceg elfogadta ezt a magyarázatot. − Igen, Kémlelő. Sok dolog van, amit egyikünk sem ért. Megint csendben maradt. Vágytam rá, hogy kiáltsak Avluelának, de tudtam, hogy nem hallhat és nem is hall engem, így csak ballagtam tovább napnyugatra, Perris felé, vezetve a vak Herceget. És fölöttünk Avluela és Gormon tovasuhant, élesen kirajzolódva a nap utolsó fényében, míg olyan magasra nem emelkedtek, hogy elvesztek a szemem elől.
II. rész
Az Emlékőrzők között Nem könnyű dolog egy bukott Herceggel utazni. A szeme világát elveszítette, de a büszkeségét nem; a vakság nem tanította alázatra. A Zarándokok köntösét és maszkját viselte, de lelkében csekély jóindulat és semmi áhítatosság nem lakozott. Maszkja mögött még mindig Roum Hercegének tudta magát. Én voltam egyszemélyben az egész udvartartása, miközben a Perris felé vezető úton bandukoltunk kora tavasszal. Én vezettem az úton, és parancsára elszórakoztattam vándorlásaim történetével, vigasztaltam mogorva elkeseredésében. Cserébe nagyon keveset kaptam, annyit, hogy a kosztomat rendszeresen biztosította. Senki sem tagadná meg az ételt egy Zarándoktól, és utunk során minden faluban megálltunk a kocsmákban, ahol megetették őt, s én, mint kísérő, szintén kaptam ételt. Utunk korai szakaszán egyszer hibát követett el, és gőgösen így szólt az egyik kocsmároshoz: − Gondoskodj ételről a szolgám számára is! A megvakított Herceg nem láthatta azt a döbbent és hitetlenkedő tekintetet − mert hát mit is kezdene egy Zarándok egy szolgával? −, én azonban rámosolyogtam a vendéglősre, kacsintottam egyet és megérintettem a homlokomat. Ő megértette, és szó nélkül kiszolgált bennünket. Később elmagyaráztam a Hercegnek, hogy hibát követett el, és attól kezdve úgy beszélt rólam, mint társáról. Tudtam azonban, hogy számára mégsem vagyok más, csak egy szolga. Az idő szép volt. Eyropban egyre melegebb lett, ahogy változtak az évszakok. Karcsú füzek és nyárfák zöldelltek az út mentén, bár a Roumból kivezető út nagyobb részét pazar csillagfákkal ültették végig, melyeket még a Második Ciklus tündöklésének idején hoztak be, és melynek éles kék levelei ellenálltak az enyhe eyropi teleknek. A madarak is visszatérőben voltak tengerentúli vándorújukról, Afreekból. Fejünk fölött csiviteltek, énekeltek, megvitatták egymás között a világ dolgainak állását. − Gúnyolódnak velem − jegyezte meg a Herceg egy hajnalon. − Nekem énekelnek, és megtagadják tőlem, hogy láthassam szépségűket! Ó, milyen keserűen viselkedett, és milyen jó oka volt rá. Neki, aki oly sok mindent megkapott, és aki mindent elveszített, volt min elmerengenie. Nekem a Föld veresége egyedül az uralkodók végét jelentette. Egyébként minden ugyanaz maradt: már nem kellett Kémlelnem, de még mindig egyedül vándoroltam a világban, még akkor is, amikor, mint például most, akadt társam. Kíváncsi voltam, vajon a Herceg tudja-e, miért vakították meg. Kíváncsi voltam, vajon győzelmének pillanatában Gormon elárulta-e a Hercegnek, hogy egy nő miatt érzett féltékenység okozta szeme világának elvesztését. − Elvetted tőlem Avluelát − mondhatta Gormon. − Megláttál egy kis Éjszárnyast és úgy gondoltad, elszórakoztathatna. És azt mondtad, kislány, gyere az ágyamba. Nem úgy gondoltál rá, mint egy emberre. Nem érdekelt, hogy esetleg másokat jobban szeret. Úgy gondolkoztál, ahogy csak egy roumi herceg gondolkozhat… zsarnokian. Tessék, Hercegem! És a hosszú, hegyes ujjak hirtelen a szemébe döftek… De nem mertem megkérdezni. Ennyi tisztelet maradt bennem ez iránt a bukott uralkodó iránt.
Befurakodni a magánéletébe, megvitatni vele a balsorsát, mintha egy közönséges útitárs lenne, nem, erre képtelen voltam. Csak akkor beszéltem, amikor ő szólt hozzám. Ha kérte, akkor beszélgettem. Egyébként csendben maradtam, ahogyan egy jő alattvalóhoz illik uralkodója jelenlétében. Minden egyes nap arra emlékeztetett bennünket, hogy Roum Hercege már nem uralkodó többé. Fejünk fölött röpködtek a hódítók, néha légsiklókban, vagy más gépeken, néha csak úgy maguktól. Sűrű volt a forgalom. Most fedezték fel a birodalmukat. Árnyékaik átsuhantak rajtunk, apró árnyékocskák, és én felnéztem, hogy lássam új urainkat, és furcsa módon semmi haragot nem éreztem irántuk, csak megkönnyebbülést, hogy a Föld hosszú virrasztása véget ért. A Herceg másképp viselkedett. Úgy tűnt, mindig tudja, mikor halad el egy hódító fölöttünk. Ilyenkor ökölbe szorult a keze, összevonta szemöldökét és átkokat suttogott. Vajon a látóidegei még mindig érzékelték az árnyékok mozgását? Vagy a többi érzékei finomultak ki annyira az egyik elvesztése miatt, hogy jelezték a légihintók észrevehetetlen zúgását és megérezték a fenn lebegő hódítók szagát? Nem kérdeztem meg. Nagyon keveset kérdeztem. Néha éjjelenként, amikor azt hitte, hogy alszom, sírt. Olyankor megsajnáltam. Oly fiatalon vesztette el mindazt, ami az övé volt. Azokban a sötét órákban megtanultam, hogy egy Hercegnek még a könnyei sem olyanok, mint egy közönséges emberé. Kihívóan, keményen, dühösen sírt. De mégiscsak sírt. Egyébként legtöbbször sztoikusnak tűnt, mint aki belenyugodott a veszteségbe. Rakta egyik lábát á másik után, és fürgén lépkedett mellettem, minden lépésével távolabb kerülve Roum hatalmas városától, közelebb Perrishez. Máskor azonban úgy tűnt, átláthatok maszkjának bronz falán és bepillanthatok megdermedt lelkébe. Elfojtott szenvedélyei ki-kitörtek. Kigúnyolta a koromat, alacsony származásomat, s azt, hogy milyen üres lett az életem most már, hogy a várt invázió bekövetkezett. Játszott velem. − Mondd meg a nevedet, Kémlelő! − Nem szabad, Felség. − A régi törvények már nem érvényesek. Gyerünk, öreg, hónapokon át fogunk együtt utazni. Hogyan hívhatnálak mindvégig Kémlelőnek? − Ez a szokás a kasztunkban. − Az én szokásom pedig az, hogy parancsokat adjak és azoknak engedelmeskedjenek. A nevedet! − Még az Uralkodók sem tudhatják meg egy Kémlelő nevét megfelelő ok és a kaszt vezetőjének engedélye nélkül. Köpött egyet. − Micsoda sakál vagy te, hogy dacolsz velem ebben a helyzetben! Ha most a palotámban lennénk, nem merészelnél ilyesmit. − A palotádban, Felség, nem adnál ki ilyen jogtalan parancsot az udvar előtt. Az Uralkodóknak is vannak kötelezettségeik. Az egyik ilyen, hogy tiszteljék az alacsonyabb kasztok szokásait. − Nézd már, ez kioktat engem! − háborodott fel a Herceg. Sértődötten ledobta magát az út szélére. Hátát a füves lejtőnek támasztva hátradőlt, megérintette az egyik csillagfát, letépett egy sor levelet, és úgy a markába szorította, hogy biztosan nagyon megszurkálták a tenyerét. Mellette álltam. Egy nehéz földi jármű robogott el mellettünk, az első, amit ezen az elhagyatott úton azon a reggelen láttunk. Hódítók ültek benne. Néhányan integettek nekünk. Hosszú szünet után a Herceg lágyabb, majdnem hízelgő hangon szólalt meg. − Az én nevem Enric. Mondd meg a tiédet!
− Kérem, Felség, hagyjon engem! − De te már tudod a nevemet! Nekem is ugyanúgy tilos megmondani, mint neked! − Én nem kérdeztem a tiédet − jelentettem ki határozottan. Végül nem mondtam meg neki a nevemet. Szegényes győzelem volt ilyen információt megtagadni egy bukott Hercegtől, de ezer meg egy úton-módon fizetett meg érte. Korholt, piszkált, kötekedett velem, szidott. Gyalázkodva beszélt a kasztomról. Alantas szolgálatot végeztetett velem. Velem olajoztatta a fémmaszkját, én csöpögtettem gyógyszert elpusztított szemébe; és más dolgokat is tettem, melyekre megalázó visszagondolnom. Így haladtunk az úton Perris felé, egy üres öregember, és egy kiüresedett fiatal, tele gyűlölettel egymás iránt, mégis összekötözve az utazók szükségletei és feladatai által. Nehéz idők voltak. Meg kellett küzdenem váltakozó hangulatával, amikor a fellegekben szárnyalt és a leigázott Föld felszabadításáról ábrándozott, és amikor végtelen szakadék sötét mélyére süllyedt, rádöbbenve, hogy a hódítás végleges. A falvakban meg kellett védenem tulajdon meggondolatlanságától, amikor úgy viselkedett, mintha még mindig Roum Hercege lenne, parancsokat és pofonokat osztogatott, ami igazán nem illik egy szent emberhez. Sőt, ami még rosszabb, segédkeznem kellett kicsapongásaiban, nőket vásárolni neki, akik a sötétben jöttek hozzá, és nem is sejtették, hogy ő egy állítólagos Zarándok. Mint Zarándok egy csaló volt, mert nem hordta a csillagkövet, melynek segítségével a Zarándokok egyesülnek az Akarattal. Valahogyan átsegítettem ezeken a nehézségeken, még amikor egy másik, igazi Zarándokkal találkoztunk az úton, akkor is. Az illető félelmetes, kötekedő öregember volt, tele vallási szófacsarásokkal. − Gyere és beszélgess velem az Akarat immanenciájáról! − szólította fel a Herceget, és ő, akinek aznap délután igen rövid volt a türelme, meglehetősen közönségesen válaszolt. Lopva a hercegi lábszárba rúgtam, és a következőket mondtam a megdöbbent Zarándoknak. − Barátunk ma rosszul érzi magát. Elmúlt éjjel egyesült az Akarattal és olyan kinyilatkoztatást kapott, mely megzavarta elméjét. Kérlek, bocsáss minket utunkra, és ne beszélj neki a szentségről, míg megint önmaga nem lesz! Ilyen rögtönzésekkel mentettem meg utunkat. Ahogy melegedett az idő, a Herceg hangulata is enyhült. Lehet, hogy beletörődött a katasztrófába, ami érte, vagy az is lehet, hogy koponyája sötét börtönében a megváltozott helyzethez illő új taktikát dolgozott ki. Szinte hanyagul beszélt magáról, bukásáról, megaláztatásáról. Úgy beszélt a hatalomról, ami az övé volt, ami egyértelműen azt fejezte ki, hogy nincsenek illúziói, hogy valaha is visszaszerzi. Beszélt gazdagságáról, asszonyairól, ékszereiről, különös gépeiről, Torzszülöttjeiről és a Zenészekről, a Szolgákról és Urakról, sőt még a többi Uralkodóról is, akik mind ott térdeltek előtte. Nem mondom, hogy bármikor is szerettem, de ilyenkor legalább felismertem a szenvedő embert az érzéketlen maszk mögött. Még bennem is felismerte az emberi lényt. Tudom, sokba került ez neki: − A hatalommal, Kémlelő, az a baj, hogy elszakít az emberektől. Az emberek tárgyakká válnak. Vegyünk például téged. Semmi más nem voltál nekem, mint egy gép, amely fel-alá sétált, és a hódítókat Kémlelte. Gondolom, voltak álmaid, vágyaid, bosszúságaid és minden más, de én csak egy kiszáradt öregembernek láttalak, akinek nincsen a kasztja által kitűzött feladattól független léte. Sokkal többet látok most… hogy már nem látok semmit. − Mit látsz? − Valamikor fiatal voltál, Kémlelő. Van egy város, amit szerettél. Egy család. Talán egy szép lány is. Választottál, vagy választottak neked egy kasztot, szolgálatba álltál, küzdöttél, fájt a fejed, csikart a hasad, sok olyan sötét pillanatod volt, amikor azon töprengtél, mi ez az egész, mi értelme van. És láttái bennünket, Urakat, Uralkodókat elhajtani melletted, mint az üstökösöket.
Mégis, most itt vagyunk együtt, egymásra utaltan a perrisi úton. És melyikünk boldogabb most? − Én túljutottam a boldogság és szomorúság érzésein − jelentettem ki. − Igaz ez? Igaz ez? Vagy csak egy álarc, ami mögé elbújsz? Mondd meg, Kémlelő: tudom, hogy a kasztod tiltja neked a házasságot, de voltál te szerelmes? − Néha. − És már túl vagy rajta? − Öreg vagyok − feleltem kitérően. − De tudtál szeretni. Tudtál szeretni. Most már mentes vagy a kaszt kötöttségeitől, ugye? Most már megnősülhetnél. Nevettem. − Ugyan, ki jönne hozzám? − Ne beszélj így. Nem vagy még olyan öreg. Erős vagy. Világot láttál, érted a dolgokat. Miért ne találnál Perrisben egy lányt magadnak, aki… − Itt abbahagyta. − Nem estél kísértésbe, amíg még kötött a fogadalmad? Éppen ebben a pillanatban egy Éjszárnyas repült el a fejünk fölött. Egy középkorú nő volt, egy kicsit küszködött a levegőben, mert egy kis napfény sütött a szárnyára. Szúró fájdalmat éreztem, és el akartam mondani a Hercegnek, hogy: de igen, igen, estem kísértésbe, nem is olyan régen volt egy kis Éjszárnyas, egy lány, egy gyerek, Avluela, és a magam módján szerettem, bár soha meg sem érintettem; és még mindig szeretem. Semmit nem válaszoltam Enric Hercegnek. Néztem azt az Éjszárnyast, ő szabadabb mint én, mert szárnyai vannak, és azon a meleg tavaszi estén a magányosság dermesztő hidegét éreztem magam körül. − Messze van még Perris? − érdeklődött a Herceg, − Megyünk, aztán egy nap majd megérkezünk. − És akkor? − Nekem egy állás az Emlékőrzők kasztjában és egy új élet. Neked? − Barátokat szeretnék ott találni. Vándoroltunk tovább, hosszú órákon át minden nap. Voltak, akik elhajtottak mellettünk, és felajánlották, hogy elvisznek egy darabon, de visszautasítottuk, mert az ellenőrző pontokon a hódítók a nemesség olyan vándorló tagjait keresték, mint amilyen a Herceg is. Több mérföldes alagúton mentünk át égig érő jégsapkás hegyek alatt, majd egy sík területre értünk, ahol földműves parasztok éltek, és megálltunk a folyóknál, hogy lábunkat felfrissítsük. Az aranyló nyár beköszöntött. Mi csak mozogtunk a világban, de nem voltunk részei; nem hallgattuk meg a hódítás híreit, bár nyilvánvaló volt, hogy a hódítók átvették a teljes hatalmat. Apró járműveiken mindenhova elrepültek, hogy megnézzék világunkat, ami immár az övék. A Herceg minden óhaját teljesítettem, a kellemetleneket is. Megpróbáltam az életét kevésbé sivárrá tenni. Éreztettem vele, hogy még mindig Uralkodó, mégha csak egyetlen haszontalan öreg Kémlelő fölött is. Arra is megtanítottam, hogyan álcázhatja magát legjobban olyanná, mint egy Zarándok. Abból a kevésből, amit tudtam, mutattam neki pózokat, tanítottam kifejezéseket, imákat. Nyilvánvaló volt, hogy nem sokat foglalkozott az Akarattal, amíg uralkodott. Most hitet színlelt, de nem őszintén, csak része volt az álcájának. Egy Dijon nevű városban így szólt: − Itt szemeket fogok venni. Nem igazi szemeket. Az ilyen dolgok készítésének titka elpusztult a Második Ciklusban. Messze, a szerencsésebb csillagokon megfelelő áron minden csodát meg lehetett kapni, de a mi Földünk egy elhanyagolt kis világ csupán az Univerzum holtágában. A hódítás előtti időkben a Herceg elmehetett volna, hogy új látást vásároljon magának, de most a legtöbb, ami elérhető volt
számára, hogy meg tudja különböztetni a fényt a sötétségtől. Már ez is biztosítja neki a látásnak legalább egy csíráját. Jelenleg semmi más nem segítette, mint a letapogató, ami figyelmeztette az útjában levő akadályokra. Honnan tudta azonban, hogy Dijonban talál majd egy megfelelő szakembert? És vajon miből fizeti ki az árát? − Lakik itt egy ember, az egyik Írnokom testvére. A Kézművesek kasztjához tartozik, gyakran vásároltam tőle Roumban. Ő majd csinál nekem szemet. − És a fizetség? − Nem vagyok teljesen híján a tartalékoknak. Megálltunk egy bütykös parafákkal teli mezőn, és a Herceg levette a ruháit. Rámutatva a combján egy húsos részre így szólt: − Itt hordom a biztonsági tartalékomat. Add ide a késedet! Odaadtam neki, megragadta a markolatát, megnyomta a gombot, és kicsapott az éles hideg fénysugár. Bal kezével megtapogatta a combját, a megfelelő helyet keresve; majd a húst két ujja közé fogva egy kéthüvelyk hosszúságú pontos vágást csinált. Egy csepp vér nem hullott, és a fájdalomnak sem mutatta semmi jelét. Zavartan figyeltem, ahogy ujjait belecsúsztatta a nyílásba, annak széleit szétnyitva, olyan volt, mintha csak egy zsebbe dugta volna. Visszaadta a késemet. Kincsek hullottak ki a combjából. − Ügyelj, hogy egy se vesszen el! − parancsolta. Hét idegen eredetű ékkő, egy apró művészi éggömb, az elmúlt Ciklusokból, a Császárkori Roumból származó öt aranypénz, egy ismeretlen parfümöt tartalmazó üvegcse, egy gyűrű, ami egy félig élő fényes, lepényhalat ábrázolt, egy halom apró hangszer értékes fából és fémekből, nyolc fejedelmi tekintetű emberről készült szobrocska és még sok minden más. Csillogó kupacba raktam ezeket a csodákat. − Egy titkos pluszzseb − közölte a Herceg hidegen −, amit egy ügyes Sebész ültetett a húsomba. Felkészültem arra az időre, amikor talán szükség lehet arra, hogy gyorsan elhagyjam a palotámat. Beletömtem, amit csak tudtam; sokkal több minden van ott, ahonnan ezek származnak. Mondd, mondd, miket vettem elő! Felsoroltam az egész leltárt. Végig feszülten figyelt, és tudtam, hogy gondosan megjegyzett mindent, amit elővett, és a hűségemet ellenőrizte. Amikor befejeztem, elégedetten bólintott. − Tedd el a gömböt − utasított − és a gyűrűt meg a két legfényesebb ékkövet, rejtsd el az erszényedben! A többit visszateszem. Szétnyitotta a bevágás széleit, és egyesével visszarakta őket oda, ahol csatlakoztak ki tudja milyen csodálatos dolgokhoz egy másik dimenzióban, ahonnan a kimenetet a Hercegbe ágyazták. Palotája tartalmának felét is elrejthette volna a combjában. Végül összenyomta a vágás széleit, és az egész nyom nélkül eltűnt a szemem előtt. Felöltözött. A városban hamar megtaláltuk Bordo Kézműves boltját. Zömök ember volt, szeplős arccal, őszülő szakállal, lapos durva orral és az egyik szeme rángatózott, de az ujjai olyan finomak voltak, mint egy asszonyé. Az üzletben sötét uralkodott, piszkos fapolcok és apró ablakok sorakoztak: az épület akár tízezer éves is lehetett. Néhány szép árut is kirakott, de a legtöbb teljesen közönségesnek hatott. Óvatosan szemügyre vett bennünket, érthető módon zavarba ejtette, hogy egy Kémlelő meg egy Zarándok tévedt be hozzá. A Herceg ösztökélésére megszólaltam. − A barátomnak egy szempárra lenne szüksége. − Készítek olyat, igen. De az drága, és sok hónapba telik megcsinálni. Többe kerül, mint amit egy Zarándok megengedhet magának. Letettem az egyik drágakövet a kopott pultra. − Meg tudjuk fizetni.
Bordo remegve csapott le a kőre, forgatta erre-arra, látta, a mélyén lobogó, idegen tüzeket. − Ha visszajöttök, amikor lehullanak a levelek… − Nincsen szempárod raktáron? − kérdeztem. Elmosolyodott. − Kevesen keresnek ilyesmit. Csak nagyon kis raktárunk van. Elé tettem az éggömböt. Bordo azonnal látta, hogy mestermunka, és az állkapcsa megrándult. Egyik tenyerébe fogta, másik kezével pedig a szakállát rángatta. Hagytam, hogy elég ideig nézze ahhoz, hogy beleszeressen, aztán elvettem, és így szóltam: − Őszig még nagyon hosszú az idő. Máshova kell mennünk. Talán Perrisbe. − Megfogtam a Herceg könyökét, és elindultunk az ajtó felé. − Állj! − kiáltotta Bordo. − Hagyjátok legalább, hogy megnézzem! Talán akad valahol egy pár. − És elkezdett vadul kotorászni a hátsó falon levő szekrényekben. Természetesen talált kész szempárokat, én pedig egy kicsit alkudoztam, majd megegyeztünk a gömbben, a gyűrűben és egy drágakőben. A Herceg az egész üzlet során egy szót sem szólt. Ragaszkodtam az azonnali behelyezéshez, és Bordo lelkesen bólogatott, bezárta az üzletet, feltett egy fülhallgatót, és hívott egy sárgás arcú Orvost. Hamarosan megkezdődtek az operáció előkészületei. A Herceg egy priccsen feküdt egy lezárt és steril szobában. Levette a letapogatót, aztán a maszkot, és ahogy előtűntek éles vonásai, Bordo, aki már járt a roumi udvarban, döbbenten felmordult, majd el is kezdett mondani valamit. Erősen ráléptem a lábára. Bordo lenyelte a szavakat, az Orvos pedig mit sem sejtve, kényelmesen hozzákezdett, hogy kitisztítsa a meggyötört szemüreget. A szemek gyöngyházszürke gömbök voltak, kisebbek, mint egy igazi szem, és átlós rovátkák tördelték meg. Hogy milyen szerkezet lakozott a belsejében, azt nem tudom, de itt-ott apró aranycsatlakozók álltak ki belőle, amiket az idegekhez kell rögzíteni. A Herceg a műtét első részét átaludta, én őrködtem, Bordo pedig az Orvosnak segített. Ezután már fel kellett ébreszteni. Az arca eltorzult a fájdalomtól, de olyan hamar erőt vett magán, hogy Bordo egy imát motyogott ekkora eltökéltség láttán. − Egy kis fényt ide! − parancsolta az Orvos. Bordo közelebb tolt egy pislákoló gömböt. − Igen, igen, látom a különbséget − motyogta a Herceg. − Még tesztelni kell és behangolni − szólt az Orvos. Bordo kiment, én pedig követtem. Remegett, és az arca egész elzöldült a félelemtől. − Most megöltök bennünket? − kérdezte. − Természetesen nem. − Dehát felismertem… − Felismertél egy szegény Zarándokot − helyesbítettem −, akit szörnyű balszerencse ért útja során. Semmi több. Semmi más. Közben megvizsgáltam Bordo készletét. Ekkor az Orvos és a beteg megjelentek. A Herceg szemgödreiben most már ott voltak a gyöngyházfényű gömbök, és álhús vette körül, hogy pontosan illeszkedjen. Inkább gépre hasonlított, mint emberre, azokkal az élettelen valamikkel a szemöldökei alatt, és ahogy mozgatta a fejét, a nyílások kiszélesedtek, összeszűkültek, majd ismét kiszélesedtek és összeszűkültek, csendesen, alig észrevehetően. − Nézd! − mondta, és átsétált a szobán, rámutatva a tárgyakra, még meg is nevezve őket. Tudtam, hogy úgy lát, mintha egy vastag függönyön keresztül nézne, de legalább látott valahogyan. Újra feltette a maszkot, és mire leszállt az este már magunk mögött hagytuk Dijont. A Herceg szinte vidámnak tűnt. Bár amit kapott, csak halvány másolata volt annak, amitől Gormon megfosztotta, és erre elég hamar rájött ő is. Azon az éjjelen egy rossz függőágyban aludtunk a Zarándokok szállásán, és a Herceg értelmetlen dolgokat kiabált elkeseredett hangon,
és az igazi meg a két hamis hold fényénél láttam, amint karjai felemelkednek, ujjai begörbülnek, körmei egy képzelt ellenség húsába mélyednek újra meg újra.
2. Vége lett a nyárnak, mire végül Perrisbe értünk. Dél felől értük el a várost egy ősi fákkal szegélyezett, széles, kényelmes úton, miközben zuhogott az eső. A széllökések száraz leveleket sodortak körülöttünk. Az a félelmetes éjszaka, melyen mindkettőnknek menekülnie kellett a meghódított Roumból, már csaknem álomnak tűnt; megkeményített bennünket az egész tavaszon és nyáron át tartó vándorlás, és Perris szürke tornyai mintha egy új kezdet ígéretét suttogták volna felénk. Féltem, hogy csak ámítjuk magunkat, mert mit tartogathat a világ egy bukott Hercegnek, aki csak árnyékokat lát, és egy olyan Kémlelőnek, aki már jócskán túl van a fénykorán? Sötétebb város volt, mint Roum. Roumban még tél közepén is tiszta volt az ég és fényesen sütött a nap. Perrist mintha állandóan felhők takarták volna, mind az épületek mind a táj komornak hatott. Még a városfalak is hamuszürkéknek tűntek, nem csillogott rajtuk semmi ragyogás. A kapuk szélesre tárva álltak. Mellette ott kószált egy alacsony marcona ember az Őrök kasztjának öltözékében, de semmi mozdulatot sem tett közeledtünkre, hogy kikérdezzen bennünket. Kérdőn néztem rá. Megrázta a fejét. − Menj csak, Kémlelő! − Ellenőrzés nélkül? − Nem hallottál róla? Hat éjszakával ezelőtt minden várost szabaddá nyilvánítottak. A hódítók parancsa. Most már soha nem csukják be a kapukat. Az Őrök felének nincs munkája. − Azt hittem, a hódítók ellenségek után kutatnak − csodálkoztam. − Az egykori nemességet keresik. − Máshol vannak az ellenőrzési pontjaik, és nem alkalmaznak Őröket. A város szabad. Menj csak! Menj! Ahogy beléptünk, visszafordultam. − Akkor te miért vagy itt? − Negyven éven át ez volt a posztom − felelte az Őr. − Hova menjek? Jeleztem, hogy osztozom bánatában, és a Herceggel együtt beléptünk Perrisbe. − Ötször jöttem Perrisbe a déli kapun keresztül − szólalt meg a Herceg. − Mindig hintón érkeztem és a Torzszülöttjeim harsogva lépkedtek előttem. Elhaladtunk az ősi épületek és emlékművek mellett, egészen a folyóhoz, Perris uralkodójának a palotájához. Éjszaka magasan a város felett lebegő parketten táncoltunk és Éjszárnyasok balettoztak nekünk, és tiszteletük jeléül halálugrást mutattak be a Perrisi Toronyból. És a bor, a perrisi vörösbor és azok a sejtelmes ruhákban libegő nők, a piros bimbós melleikkel és édes combjaikkal! Borban fürödtünk, Kémlelő! Bizonytalanul előre mutatott. − Az ott a Perrisi Torony? − Azt hiszem, a város időjárásszabályzó gépének a romja − feleltem. − Az időjárásszabályzó gép egy függőleges oszlop. Amit én látok, az széles talapzatról emelkedik fel, aztán elvékonyodik mint a Perrisi Torony. − Amit én látok − tettem hozzá finoman −, az egy legalább harminc embernyi magas, függőleges oszlop, aminek a teteje letört. A Torony nincs ilyen közel a déli kapuhoz, vagy igen? − Nem − felelte a Herceg, és trágárságokat motyogott magában. − Akkor az időjárásszabályzó
gép. Bordo szemével nem látok valami tisztán, mi? Csak ámítom itt magam, Kémlelő. Csak ámítom magam. Keressünk egy értelmes embert, és tudjuk meg, hogy elmenekült-e az uralkodó. Még egy pillanatig néztem az időjárásszabályzó gép megcsonkított oszlopát, azét a csodálatos eszközét, mely annyi fájdalmat zúdított a világra a Második Ciklusban. Megpróbáltam behatolni a szinte olajosan fénylő, márvány falai mögé, hogy lássam azoknak a rejtélyes műszereknek az ide-oda tekeredő csöveit, melyek egész kontinenseket tudtak elsüllyeszteni, és amelyek otthonomat hegyes vidékből szigetláncolattá változtatták. Aztán elfordultam, felöltöttem hétköznapi kifejezésemet, és az Uralkodó után érdeklődtem. Azt a választ kaptam, amit vártam, és megkérdeztem, hol találhatnánk szállást. − Nos? − türelmetlenkedett a Herceg. − Perris Uralkodóját a fiaival együtt megölték a hódítás alatt. A dinasztia kipusztult, a címet eltörölték, a palotáját pedig múzeummá alakították a hódítók. A perrisi nemesség nagy része meghalt, vagy elmenekült. Keresek neked helyet a Zarándokok szállásán. − Nem. Vigyél magaddal az Emlékőrzőkhöz! − Ezt a kasztot választod? Türelmetlenül legyintett. − Dehogy, te hülye! De hogyan élhetnék egyedül egy idegen városban a barátaim nélkül? Mit mondanék egy igazi Zarándoknak a szálláson? Veled maradok. Az Emlékőrzők nemigen utasítanak el egy vak Zarándokot. Nem adott választási lehetőséget. Így aztán velem jött az Emlékőrzők Csarnokába. Keresztül kellett vágnunk a fél városon, ami majdcsak egy egész napba tellett. Nekem Perris igen zűrzavaros városnak tűnt. A hódítók jövetele felkavarta társadalmunk szerkezetét azzal, hogy emberek tömegeitől (néha egész kasztoktól) vette el a munkájukat. Tucatnyi Kémlelő társamat láttam az utcákon, néhányan még mindig cipelték magukkal szerszámaikat, mások, mint például én is, már megszabadulták tőlük és most nem tudták, mit kezdjenek üres kezeikkel. Kaszttársaim üresnek és keserűnek tűntek, sokaknak fátyolos volt a tekintete a sok mulatozástól, most, hogy minden szabály megdőlt. Aztán jöttek az Őrök, rosszkedvűen és céltalanul, mert már nem volt mit őrizzenek és Védők, akiket megfélemlítettek és zavarba ejtettek a küzdelem befejeztével. Természetesen sem Urakat, sem Uralkodókat nem láttam, láttam azonban munkanélküli Bohócokat, Zenészeket, Írnokokat és még sok udvari funkcionáriust cél nélkül csellengeni. Heréltek egész hordái süppedtek szinte minden gondolattól mentes testükkel a tespedésbe. Úgy tűnt, csak a Jövendőmondók és a Szomnambulisták folytatják megszokott munkájukat. A hódítókat mindenhol lehetett látni. Kettesével, hármasával kószáltak az utcákon ezek a hosszú karú lények, kezük szinte a térdüket verte. Szemhéjuk nehezen mozgott, orrlyukaikat szűrőzacskó takarta. Amikor telt ajkaikat összezárják, szinte nem is látszik, hogy nyílás van köztűk. Majdnem mind egyformák, sötétzöld ruhát viselnek, valószínűleg valami katonai egyenruhát − néhányan meglepően primitív fegyvereket hordanak magukkal, nagy nehéz valamiket a hátukra akasztva, valószínűleg inkább mutatóba, mint önvédelem céljából. Teljesen nyugodtnak tűntek, ahogy közöttünk jártak-keltek. Barátságos hódítók, magabiztosak és büszkék, nem félnek a legyőzött lakosságtól. Az a tény azonban, hogy soha nem jártak egyedül, jelezte, hogy volt bennük egy kis óvatosság. Hiába kerestem, semmi elutasítást nem találtam magamban sem a jelenlétük miatt, sem pedig amiatt az arrogancia miatt, ahogyan a tulajdonos szemeivel mustrálgatták Perris műemlékeit. Roum Hercege azonban, akinek minden csak felfelé mutató sötétszürke oszlop volt a világosszürke háttéren, ösztönösen megérezte közelségűket, és gyors ellenséges szuszogással reagált. A megszokottnál jóval több földönkívüli látogató, csillaglakó hemzsegett itt, ezek némelyike
be tudta lélegezni a levegőt, mások hermetikus gömbökkel vagy kis gúla alakú légzőkészülékkel, esetleg szkafanderben mászkáltak. Természetesen nem volt új dolog ilyen idegenekkel találkozni a Földön, de a puszta számuk megdöbbentett. Mindenhol jelen voltak, bejárták a Föld régi vallásainak házait, az utcasarkokon az Árusoktól fényes modellt vettek a Perrisi Toronyról, felkapaszkodtak a sétányok legmagasabb szintjeire, bekukkantottak foglalt szállásokra, felvételeket készítettek, pénzt váltottak, Éjszárnyasokkal és Szomnambulista nőkkel flörtöltek, életüket kockáztatták egy-egy éttermünkben, és nevezetességről nevezetességre jártak csapatokban. Mintha csak a hódítók kihirdették volna az egész galaxisban: NÉZZÉTEK MEG MOST A JÓ ÖREG FÖLDET! ÚJ IRÁNYÍTÁS ALATT. Legalább a koldusoknak jó dolguk volt. A földönkívüliekkel szűkmarkúan bántak az alamizsna osztogatók, de a földieknek jól ment, kivéve a Torzszülötteket, akikről nem lehetett felismerni, hogy idevalók. Sok ilyen mutánst láttam, aki nem bírván elviselni a visszautasítást, nekitámadt más szerencsésebb koldusoknak és megverte őket, míg az idegenek megörökítették a jelenetet az otthon maradottak szórakoztatására. Időben érkeztünk az Emlékőrzők Csarnokába. Impozáns épület volt, lehetett is, hiszen az építészet mindig jól ment a bolygónkon. A Senn déli partján emelkedett hihetetlen magasságba, pontosan szemben az éppen ilyen tömör uralkodói palotával. Az egykori uralkodó palotája azonban tényleg ősrégi épület volt, még az Első Ciklusból származott, hosszú, bonyolult szerkezetű szürke kőépület, hagyományos perrisi stílusú, zöld fémtetővel, az Emlékőrzők Csarnoka pedig maga volt a ragyogó fehérség, felületét nem szakították meg ablakok és az alaptól a tetőig egy aranylóan fényes fémtekercset tekertek köré, melybe az emberiség történetét vésték. A csigavonal felső része üresen maradt. Messziről nem tudtam semmit sem elolvasni, és azon gondolkodtam, vajon az Emlékőrzők felírták-e már az épületükre a Föld végső vereségének történetét is? Később megtudtam, hogy nem; a történet a Második Ciklus végénél fejeződik be, és sok olyasmit nem mond el, amiben kevés öröme telnék az embernek. Közeledett az este. És Perris, ami olyan sivárnak tűnt a felhős és esős napon, megszépült mint a Jorslemből hazatérő özvegy, aki visszanyerte fiatalságát és érzékiségét. A város fényei lágy, de káprázatos ragyogással vonták be a környéket, és varázslatos megvilágítást adtak a régi szürke épületeknek, tompították a sarkokat, elrejtették az ódonság piszkát, a csúfságot költészetbe mosták. Az uralkodói palota szélesen elterpeszkedő, nehézkes tömegből könnyed légvárrá vált. A kivilágított Perrisi Torony ott derengett fölöttünk keleten, mint valami hatalmas, kísérteties pók, de kecses és bájos pók. Az Emlékőrzők Csarnokának fehérsége most elviselhetetlenül gyönyörűnek tűnt, a történelem kígyózó tekercse már nem a csúcs felé tört, hanem egyenesen a szívekbe hatolt. Perris Éjszárnyasai mind a fellegek közt röpködtek ezen az órán. Jókedvükben kecses balettet adtak elő, fátyolszerű szárnyaikat szélesre tárták, hogy felfogják a lenti fényeket, karcsú testük ott kígyózott a horizonton. Hogyan szárnyaltak a Föld ezen genetikailag megváltozott gyermekei, annak a kasztnak a szerencsés tagjai, amely csak azt követeli meg tőlük, hogy élvezzék az, életet! Apró holdacskákként sugározták a szépséget a földiekre. A hódítók csatlakoztak hozzájuk a táncban, velük repültek, számunkra ismeretlen módon, hosszú karjukat a testük mellett tartva. Észrevettem, hogy az Éjszárnyasok nem tanúsítanak ellenszenvet azok iránt, akik beálltak közéjük, sőt, inkább köszöntötték a földönkívülieket, és helyet adtak nekik a táncban. Fentebb ott forgott a két hamis hold, üresen és fényesen, nyugatról haladva kelet felé, és mesterséges fényfoltok örvénylettek a levegőben, amiről úgy gondoltam, hogy valami hagyományos perrisi szórakozás, és a felhők alatt lebegő hangszórók pezsgő zenét szórtak. Lányok nevetését hallottam valahonnan, bugyogó bor illatát éreztem. Ha ilyen a meghódított
Perris, akkor milyen lehetett szabadon? − Az Emlékőrzők Csarnokánál járunk? − kérdezte Enric Herceg ingerlékenyen. − Ez az, igen − válaszoltam. − Egy fehér torony. − Tudom, hogy néz ki, te idióta! De most… sötétedés után rosszabbul látok… az az épület ott? − Az uralkodó palotájára mutatsz, Felség. − Akkor az ott. − Igen. − Miért nem mentünk be? − Perrist nézem − feleltem. − Még soha nem láttam ilyen szépet. Roum is csodálatos, de másképpen. Roum uralkodó; Perris pedig kurtizán. − Ez már költészet, te aszott vénember! − Úgy érzem, az évek leperegnek rólam. Táncolni tudnék az utcán. Ez a város énekel nekem. − Menjünk be. Menjünk be. Azért jöttünk, hogy az Emlékőrzőkkel találkozzunk. Majd énekel neked később. Sóhajtottam, és a hatalmas épület bejárata felé vezettem. Valamilyen fényes fekete kőből készült folyosón haladtunk végig, miközben fénysugarak vetődtek ránk, megvizsgáltak és felvettek bennünket. Egy hatalmas, öt embernyi széles és tíz ember magas ébenfa ajtóról kiderült, hogy csak egy illúzió, mert ahogy közeledtünk érzékeltem a mélységét, láttam a bolthajtásos belsejét, és tudtam, hogy csak megtévesztés. Enyhe meleget és valamilyen furcsa parfüm illatát éreztem, ahogy áthaladtunk rajta. Egy várószobába jutottunk, mely majdnem olyan félelmetes volt, mint a roumi Hercegi Palota nagy belső tere. Minden fehér volt és a kő valamiféle belső ragyogással fénylett, amitől minden fényárban úszott. Jobbra és balra súlyos ajtók vezettek a belső szárnyakhoz. Bár már leszállt az este, sokan csoportosultak a várószoba hátsó falánál levő emelvények körül, ahol képernyők és tudatsisakok engedtek betekintést az Emlékőrzők kasztjának iratai közé. Érdeklődéssel nyugtáztam, hogy azoknak a jelentős része, akik az emberiség múltjával kapcsolatos kérdéssel jöttek ide, hódító volt. Lépéseink nyikorogtak a parkettán, ahogy áthaladtunk a szobán. Emlékőrzőt nem láttam, így hát odamentem a pulthoz, felvettem a tudatsisakot, és közöltem a bebalzsamozott aggyal, amihez csatlakoztatva volt, hogy Basil Emlékőrzőt keresem, akivel már egyszer rövid időre találkoztam Roumban. − Mi dolgod vele? − Elhoztam magammal a kendőjét, amit az én gondjaimra bízott, amikor elmenekült Roumból. − Basil Emlékőrző a hódítók engedélyével visszatért Roumba, hogy befejezze kutatásait. Elküldöm hozzád a kaszt egy másik tagját, hogy átvegye tőled a kendőt. Nem kellett sokat várnunk. Együtt álltunk, közel a várószoba végéhez, a hódítókat szemléltem, akiknek annyi mindent kell megtanulniuk, és pillanatokon belül odajött hozzánk egy zömök, savanyú képű ember, néhány évvel fiatalabb, mint én, de már nem fiatal, kasztjának ünnepi kendőjét viselte széles vállain. − Elegro Emlékőrző vagyok − jelentette ki vésztjóslóan. − Basil kendőjét hozom. − Gyere! Kövess! Egy észrevehetetlen nyílásból bukkant elő, ahol a falban egy kő elcsúszott valami tengely körül. Aztán a helyére csúsztatta a követ, és gyorsan elindult a folyosón. Szóltam neki, hogy a társam vak és nem tud vele lépést tartani, erre Elegro Emlékőrző szemmel látható türelmetlenséggel megállt. Lefelé görbülő szája megrándult, és rövid ujjaival beletúrt sűrű, fekete, göndör szakállába. Amikor utolértük, lassabban lépkedett tovább. Folyosók végtelen során haladtunk keresztül, és Elegro lakásán kötöttünk ki valahol magasan a toronyban.
A szoba sötét volt, de bőségesen felszerelték képernyőkkel, tudatsisakokkal, hangszórókkal, írókészülékkel és más, a tudomány műveléséhez szükséges segédeszközökkel. A falakat nyilvánvalóan élő, lila-fekete szövet burkolta, mert a szélén a ráncok pulzáló ritmusban hullámzottak. Három lebegő gömb adta az alig elegendő fényt. − A kendőt! Elővettem a tarisznyámból. A hódítás első zavaros napjaiban szórakoztatott, hogy felvettem egy-egy időre − végül is Basil a kezemben hagyta, amikor elszaladt az utcán, és én nem akartam elragadni tőle, de szemmel láthatóan nem sokat törődött a veszteséggel −, de hamarosan eltettem, mert zavart keltett, hogy egy a Kémlelők ruháját viselő emberen egy Emlékőrző kendője van. Elegro udvariatlanul kivette a kezemből, szétnyitotta, alaposan megvizsgálta, mintha tetveket keresett volna. − Hogyan szerezted ezt? − Basil meg én találkoztunk az utcán, pont az invázió pillanatában. Nagyon izgatott volt. Megpróbáltam megfékezni, de elszaladt mellettem, és a kezemben maradt a kendője. − Ő más történetet mesélt nekem. − Sajnálom, ha kompromittáltam őt − feleltem. − Végül is visszahoztad a kendőjét. Közlöm a hírt Roummal… még ma éjjel. Vársz valamilyen jutalmat, amiért elhoztad? − Igen. − Mit? − kérdezte Elegro feszengve. − Szeretnék beállni tanoncnak az Emlékőrzők közé. Döbbenten nézett. − De hát neked van kasztod! − Manapság Kémlelőnek lenni annyit tesz, mintha nem is lenne kasztja az embernek. Mert hát mit Kémleljek? Felmentettek a fogadalmam alól. − Meglehet, de te már öreg vagy ahhoz, hogy új kaszttal próbálkozz. − Annyira öreg még nem vagyok. − Nem könnyű feladat. − Keményen akarok dolgozni. Tanulni szeretnék, öregségemre kíváncsivá váltam. − Legyél Zarándok, mint a barátod is. Láss világot! − Már láttam a világot. Most az Emlékőrzőkhöz szeretnék csatlakozni és a múltról tanulni. − Lenn bármilyen információt előhívhatsz. Adatbankjaink nyitva állnak előtted, Kémlelő. − Az nem ugyanaz. Vegyél fel! − Jelentkezz tanoncnak az Indexelőknél − javasolta Elegro. − A munka hasonló, de nem olyan kemény. − Én itt szeretnék tanonc lenni. Elegro mélyet sóhajtott, összeillesztette az ujjait, lehajtotta a fejét, elhúzta a száját. Ez teljesen új volt számára. Amíg tétovázott, az egyik belső ajtó kinyílt, és egy Emlékőrző nő jött be a szobába egy kis égszínkék zenegömböt ringatva mindkét kezében. Négyet lépett előre, majd megállt, nyilván meglepődött, hogy Elegrót vendégekkel találta. Bocsánatkérően bólintott. − Majd később visszajövök. − Maradj csak − szólt rá az Emlékőrző. Hozzám és a Herceghez fordult. − A feleségem. Olmayne Emlékőrző. − Majd ismét a feleségéhez intézte szavait: − A Kémlelő most akar tanonc lenni a kasztunkban. Mit tanácsolsz? Olmayne Emlékőrző összevonta fehér szemöldökét. Letette a zenegömböt egy fekete kristály vázába, közben a gömb véletlenül bekapcsolódott és csilingelő hangok tucatja áradt felénk,
mielőtt kikapcsolta volna. Aztán végigmért bennünket, én pedig őt. Jóval fiatalabb lehetett a férjénél, aki középkorú volt, míg ő, úgy tűnt, alig van túl az első virágkoron. Azonban mégis valami fura erő lengte körül, ami amellett szólt, hogy öregebb. Lehet, gondoltam, hogy Jorslemben járt, hogy megújítsa fiatalságát, de ha ez történt, furcsa, hogy a férje nem tette ugyanezt. Kimondottan vonzó nő volt. Arca széles, magas homlokkal, kiálló arccsontokkal, széles érzéki szájjal és előreugró állal. Fényes, fekete haja éles ellentétet alkotott bőrének különös sápadtságával. Az ilyen fehér bőr ritkaság közöttünk, de tudom, hogy ősi időkben sokkal gyakoribb lehetett, amikor a faj még más volt. Avluela, az én gyönyörű kis Éjszárnyasom, ugyanígy kombinálta a feketét meg a fehéret, de a hasonlatosság ezzel ki is merült, mert Avluela maga volt a megtestesült törékenység, Olmayne Emlékőrző pedig maga az erő. Vékony, hosszú nyaka gyönyörű váltakba torkollott, mellei nagyok, lábai erősek voltak. Tartása fejedelmi. Hosszasan tanulmányozott bennünket, míg én már alig álltam szélesre nyitott sötét szemének mérlegelő pillantását. Végül megkérdezte: − A Kémlelő elég képzettnek tartja magát ahhoz, hogy közénk álljon? Úgy tűnt, a kérdés ahhoz szól, aki válaszolni akar rá. Én bizonytalankodtam, Elegro hasonlóképpen, végül Roum Hercege válaszolt a kérdésre parancsoló hangnemben. − A Kémlelő elég képzett ahhoz, hogy belépjen a kasztba. − És te ki vagy? − akarta tudni Olmayne. A Herceg azonnal sokkal engedékenyebb hangot ütött meg. − Egy nyomorult, vak Zarándok vagyok, hölgyem, aki gyalog jött ide Roumból ennek az embernek a társaságában. Ha számít a véleményem, azt javaslom, vegyétek fel őt tanoncnak. − És te? Neked mik a terveid? − Én csak menedéket szeretnék itt kapni − felelte a Herceg. − Fáradt vagyok a vándorlástól és sok mindenen el kell gondolkoznom. Ha megengednétek, apróbb szolgálatokat tennék itt. Nem szeretnék elválni a társamtól. Olmayne hozzám fordult. − Tanácskozni fogunk az ügyedben, ha beleegyeznek, akkor alávetünk a tesztnek. Én leszek a pártfogód. − Olmayne − nyögte Elegro félreérthetetlen megdöbbenéssel. Olmayne nyugodtan ránk mosolygott. Egy családi veszekedés sejlett fel a láthatáron; de aztán elült, és az Emlékőrző felajánlotta vendégszeretetét, üdítőket, erősebb italokat és éjszakai szállást. Külön étkeztünk tőlük lakosztályuk egyik részében, míg a többi Emlékőrző összegyűlt, hogy megvitassa szokatlan jelentkezésemet. A Herceg igencsak izgatottnak tűnt, bekapta az ételt, ledöntött egy kancsó bort, matatott az edényekkel, ujját újra meg újra fémes szürke szemgolyóihoz nyomta, mintha megpróbálná megvakarni agylebenyeit. Végül halk, sürgető hangon megszólalt. − Mondd el nekem, hogy milyen a nő! Beszámoltam részletesen, kiszíneztem és árnyaltam szavaimat, hogy annyira élethű képet adjak, amennyire csak lehetséges. − Azt mondod, gyönyörű? − Azt hiszem. Tudod, az én koromban az ember absztrakt fogalmakkal dolgozik, nem pedig az ösztöneire hallgat. − A hangja felizgat − suttogta a Herceg. − Hatalma van. Királynői. Gyönyörűnek kell lennie, nem lenne igazság, ha a teste nem illene a hangjához. − Más ember felesége − vetettem fel nehézkesen −, és a vendéglátónk. Eszembe jutott az a nap Roumban, amikor a Herceg gyaloghintója jött ki a palotából, és a
Herceg megpillantotta Avluelát, odaparancsolta magához, behúzta a függöny mögé, hogy kihasználja. Egy Uralkodó parancsolgathat így az alacsonyabb népeknek, de egy Zarándok nem teheti, és én most féltem Enric Herceg terveitől. Megint megérintette a szemeit. Arcizmai megrándultak. − Ígérd meg, hogy nem csinálsz bajt! − nógattam. Szája szegletei megrándultak, ami lehetett volna egy gyorsan lenyelt dühös válasz kezdete is. Nehézkesen így szólt: − Félreismersz, öreg. A vendégszeretet szabályai szerint fogok itt viselkedni. Légy olyan jó és adj még egy kis bort! Megnyomtam a megfelelő gombot, és kaptam még egy kancsót. Erős vörösbor volt, nem az aranyszínű roumi lőre. Öntöttem, megittuk, a kancsó gyorsan kiürült. Megragadtam a nyakánál, kellő lendületet adtam neki, pukkant egyet és eltűnt mint egy buborék. Pillanatokkal később Olmayne Emlékőrző lépett be. Közben ruhát váltott; korábban durva szövetből készült, tompa színű köntöst viselt, de most élénkpiros ruha volt rajta, a mellei között rögzítve. Felfedte testének domborulatait, és meglepett, hogy úgy döntött, egy kivágáson látni engedi köldökét. Oly gondosan kiszámított hatással törte meg hasának lágy lejtését, hogy engem is majdnem felbujtott. − A jelentkezésedet elfogadták az én javaslatomra − közölte elégedetten. − A próbát ma este hajtjuk végre. Ha sikerül, a mi osztályunkba kerülsz. Szeme hirtelen huncutul megcsillant. − A férjem, tudnotok kell, nagyon elégedetlen. De tőle nem kell tartanotok. Gyertek velem mindketten! Kinyújtotta a karját, és megfogta mindkettőnk kezét. Ujjai hidegnek érződtek. Belső láz lüktetett bennem, és elcsodálkoztam a testemben éledő új ifjúság eme jelén, ami még csak nem is a szent jorslemi megújulás házából származó víznek köszönhető. − Gyere! − utasított Olmayne, és a vizsga helyszínéhez vezetett.
3. Hát így kerültem az Emlékőrzők kasztjába. A vizsga felületes volt. Olmayne egy kerek szobába vezetett bennünket, közel a nagy torony csúcsához. A görbe falakat sok árnyalatú, ritka fákból készült intarzia borította, fényes padok emelkedtek ki a padlóból és mindennek a közepén egy ember magasságú tekercs állt olyan apró betűs írással, amit nem lehetett elolvasni. Vagy fél tucat Emlékőrző őgyelgett ott, egyértelműen csakis Olmayne személye miatt, és nem azért, mintha a legcsekélyebb érdeklődést is tanúsították volna ez iránt az öreg rongyos Kémlelő iránt, akit ő minden különösebb ok nélkül pártfogásába vett. Egy tudatsisakot adtak rám. Egy rekedt hang tucatnyi kérdést tett fel, a válaszaimat vizsgálta, az életrajzi adataimat firtatta. Megadtam a kasztbeli adataimat, hogy felvehessék a kapcsolatot a helyi kaszt vezetőjével, ellenőrizhessék a tisztességességemet, és megszerezzék a felmentésemet. Rendszerint senkit nem mentettek fel a Kémlelő fogadalmak alól, ám most nem akármilyen időket éltünk, és tudtam, hogy kasztom léte megingott. Egy órán belül mindent elintéztek. Maga Olmayne helyezte a kendőt a vállamra. − A mi lakosztályunk közelében lesz a szállásod − közölte. − Le kell cserélned a Kémlelő köntösödet, de a barátod megtarthatja a Zarándok öltözéket. Képzésedet a próbaidő letelte után kezdjük meg. Ezalatt az összes memóriabankunkhoz szabad hozzáférésed van. Azt természetesen tudod, hogy tíz évbe, vagy még többe is belekerül, hogy teljes felvételt nyerj a kasztunkba.
− Tudom − bólintottam. − A neved Tomis lesz − közölte velem Olmayne. − Még nem Tomis Emlékőrző, csak Tomis, az Emlékőrzők közül. Van különbség. A korábbi neved ezután nem érdekes. A Herceget és engem elvezettek abba a szobába, amit majd meg kell osztanunk. Meglehetősen egyszerű hely volt, de volt azért fürdési lehetőség, csatlakozók sorakoztak benne tudatsisakoknak meg más információs egységeknek, és egy étellift. Enric Herceg körbejárta a szobát, megérintette a tárgyakat, ismerkedett a berendezéssel. Szekrények, ágyak, székek, tároló egységek és más bútordarabok bújtak elő és tűntek el a falakban, ahogy a vezérlőket véletlenül megtapogatta. Végül is megelégedett a szobával, most már tudatos gombnyomással előhívott egy ágyat, és fehér fénynyaláb tört elő egy nyílásból. Kinyitotta. − Árulj el nekem valamit, Tomis, az Emlékőrzők közül. − Igen? − Elégítsd ki az oldalamat furdaló kíváncsiságot. Mi volt a neved a korábbi életedben? − Most már nem számít. − Nem köt titoktartásra a fogadalmad. Mégis ellenállsz nekem? − Köt a régi szokás − feleltem. − Kétszer olyan hosszú időn keresztül, mint a te életed, arra kondicionáltak, hogy soha ne mondjam meg a nevem, csak amikor a törvény engedi. − Most már megmondhatod! − Wuellig − feleltem. Furcsán felszabadultam, hogy megtettem. Az előző nevem ott lebegett a levegőben az ajkaim előtt, hogy aztán végigszökelljen a szobán, mint egy kalickájából kiszabadult díszmadár, hogy szárnyaljon, élesen megforduljon, és nekiütközzön a falnak és darabokra hulljon egy halk csilingelő hang kíséretében. Megremegtem. − Wuellig − mondtam újra. − Wuellig volt a nevem. − Most már nem Wuellig. − Tomis vagyok, az Emlékőrzők közül. És mindketten nevettünk, mígnem már fájt, és ekkor a megvakított Herceg talpra ugrott, kezét az enyémbe csapta barátian, és kiabáltuk a nevemet meg az övét, és az enyémet újra meg újra, mint a kisfiúk, akik hirtelen megtanulták a hatalom szavait, és végül felfedezték, milyen kevés hatalmuk is van valójában azoknak a szavaknak. Így kezdtem új életemet az Emlékőrzők között. Egy jó ideig egyáltalán nem hagytam el az Emlékőrzők Csarnokát. Nappalaimat és éjjeleimet teljesen elfoglalta a tanulás, és idegen maradtam Perrisben. A Herceg szintén, bár az ő ideje nem volt annyira kötött, majdnem mindig az épületben maradt, csak akkor ment ki, ha a harag vagy az unalom uralkodott el kedélyén. Néha Olmayne Emlékőrző is elkísérte, vagy a Herceg őt, hogy ne legyen egyedül vakságában, de tudom, hogy alkalomadtán egyedül is elhagyta az épületet, kimondottan azért, hogy megmutassa, hogy még vakon is meg tud küzdeni a város veszélyeivel. Az ébren töltött óráimat ezen tevékenységekkel töltöttem: − Előzetes tájékozódás − A tanoncok alantas feladatai − Magánkutatások Nem nagyon lepett meg az a felfedezés, hogy sokkal öregebb vagyok, mint a többi bennlakó tanonc. Legtöbben fiatalok voltak, az idősebb Emlékőrzők gyerekei; zavartan néztek rám, nem tudták felfogni, hogy lehet ilyen öreg iskolatársuk. Akadt néhány elég érett tanonc, akik életük közepe táján kezdtek elhivatottságot érezni az Emlékőrzés iránt, de egyikük sem közelítette meg az én koromat. Így kevés kapcsolatot tartottam tanonctársaimmal. A nap egyik részében azokról a módszerekről tanultunk, melyek segítségével az Emlékőrzők
feltárják a Föld múltját. Tágra nyílt szemmel mentem végig a laboratóriumokon, ahol a talajminták elemzését végzik; láttam azokat a detektorokat, amik néhány atom bomlásának megvizsgálásából megállapítják a tárgy korát; láttam, ahogy egy gyűrűs nyílásból előtörő, színes fénysugarak egy faforgácsot hamuvá változtattak és kényszerítették, hogy feltárja titkait; láttam elmúlt események képeit élettelen anyagokból kifaragva. Ott hagyjuk a nyomainkat, ahol csak járunk: a fényrészecskék visszaverődnek az arcunkról és a fotonikus keringés rögzíti a környezetben. Onnan az Emlékőrzők lehámozzák, osztályozzák, fixálják. Egy szobába léptem, ahol arcok fantazmagóriái úsztak a síkos, kék ködben: letűnt királyok és kasztvezetők, elveszett hercegek, régi idők hősei. Hideg szemű technikusokat láttam, akik történelmet vontak ki egy marék elszenesedett anyagból. Láttam, amint hulladékok nyirkos röge forradalmak és orgyilkosságok, kulturális változások történetét fedte fel. Majd felszínesen bevezettek a terepmunka módszereibe. Ügyes szimuláció mutatott Emlékőrzőket, amint vákuumszivattyúkkal ásnak Afreek és Ais hatalmas romvárosainak dombjain. Helyettesként részt vettem az Elveszett Kontinensek civilizációjának maradványai utáni tenger alatti kutatásban; Emlékőrzők csoportjai szálltak be átlátszó, könnycsepp alakú járművekbe, olyanokba, melyek zöld zselatin cseppekhez hasonlítottak, és leereszkedtek a Földóceán mélységeibe, le a hajdani föld iszappal borított prérijeire, ultraibolya sugarakkal átfúrták az üledéket és a szemetet, hogy megkeressék az elásott igazságokat. Néztem a cserép gyűjtögetőket, az árnyékásókat és a molekuláris filmgyűjtőket. Az egyik legjobb a tájékozódási élmények közül az volt, amikor néhány igazán hősies Emlékőrző egy időjárásszabályzó gépet tárt fel belső Afreekben, kiásták az óriási tárgy alapját, kiemelték daruval a földből, olyan hatalmas rántással, hogy szinte még a Föld is felnyögött, mintha a fogát húzták volna. Magasra emelték a levegőbe a Második Ciklus ezen melléfogását, vállkendős szakemberek vizsgálták a helyét, hogy megtudják, először is hogyan állították fel az oszlopot. A szemem itta a látványt. Ezen leckék eredményeként mély tiszteletet kezdtem érezni a kaszt iránt, amit választottam. Az egyes Emlékőrzők, akiket megismertem, általában olyan benyomást keltettek bennem, hogy nagyképűek, fennhéjázok és dölyfösek vagy egyszerűen zárkózottak; nem találtam őket kedvesnek. Az egész azonban több, mint a részek összege és bár a legtöbb ember olyan üresnek bizonyult, mint Basil vagy Elegro, akikből olyannyira hiányoztak a hétköznapi gondolatok, ám a közönyösségük mögött az egész részekén ők is azon munkálkodtak, hogy visszanyerjük az örökkévalóságból a gyönyörű tegnapot. Az elveszett idők utáni kutatás csodálatos, az egyetlen helyes dolog. Most, hogy elvesztettük a jelenünket és a jövőnket, szükségképpen minden törekvésünket a múlt felé kell irányítanunk, amit senki sem vehet el tőlünk, ha elég szemfülesek vagyunk. Napokon át szívtam magamba ennek az erőfeszítésnek a részleteit, a munka minden fázisát a porszemcsék gyűjtésétől kezdve a kezelésükön és laboratóriumi elemzésükön át a legnagyobb erőfeszítésig, a szintézisig és az értelmezésig, amit az épület legfelső szintjén végeztek a rangidős Emlékőrzők. Csak egy pillantást vethettem ezekre a bölcsekre: ráncos, aszott vénemberek, elég öregek ahhoz, hogy a nagyapáim lehessenek, előrehajló ősz fejek, keskeny, magyarázatokat és értelmezéseket, kötözködéseket és kiigazításokat daráló ajkak. Néhányan, mondták suttogva, már kétszer-háromszor fiatalodtak meg Jorslemben, és most már túl vannak azon, hogy újra megújuljanak, már utolsó éveikben jártak. Ezek után a memóriatankokat mutatták meg nekünk, ahol az Emlékőrzők az eredményeiket tárolják, és ahonnan az információkat szolgáltatják a kíváncsiaknak. Engem, mint Kémlelőt, ez kevésbé érdekelt, és csekélyke kíváncsiságot keltett bennem a memóriatankok meglátogatása. Természetesen még sohasem láttam ilyet, mivel az Emlékőrzők tankjai nemcsak három agynyi vagy öt agynyi tárolóegységek, hanem mamutberendezések száz
agynyi vagy még több memóriával sorba kapcsolva. A szoba amibe bevittek − egy a több tucatból az épület alatt − egy hosszúkás helyiség volt, mély, de nem magas, amiben memória tartályok sorakoztak kilencesével elrendezve, beleveszve a félhomályba. A perspektíva furcsán megtréfált; nem voltam benne biztos, hogy tíz vagy ötven sor van-e, és azok a kifehéredett koponyák óriási látványt nyújtottak. − Ezek hajdani Emlékőrzők agyai? − kérdeztem. − Néhányuk igen − válaszolta a kísérőnk. − De nem szükséges csak Emlékőrzők agyát használni. Minden normális emberi agy megfelel, még egy Szolgának is több tárolókapacitása van, mint gondolnánk. Nincs szükség tartalékra, és ezért minden agy teljes képességeit ki tudjuk használni. Megpróbáltam keresztülnézni azon a nehéz, csillogó blokkon, ami a sérülésektől védte a memóriatankot. − Mit tárolnak ebben a szobában? − kérdeztem. − A lakók neveit Afreekban a Második Ciklus idején, és annyi személyes adatot mindegyikükről, amennyit eddig feltártunk. És mivel ezek a cellák még nincsenek teljesen leterhelve, időlegesen ide tároltunk néhány földrajzi adatot az Elveszett Kontinensekről és a Föld híd keletkezésére vonatkozó információkat. − Könnyű az ilyen információt időleges tárolásból áttenni állandó tárolásra? − kérdeztem. − Igen, könnyű. Itt minden elektromágnessel működik. Az adatok azon töltések összességei; a pólusok felcserélésével mozgatjuk őket agyról agyra. − Mi van akkor, ha áramszünet keletkezik? − kérdeztem. − Azt mondod itt nincsenek tartalékok. Nem fordulhat elő, hogy valami véletlen folytán adatok vesznek el? − Nem − felelte egyszerűen a vezetőnk. − Van egy sor olyan berendezés, ami biztosítja a folyamatos áramellátást. Az, hogy élő szövetet használunk tároló cellának, a legnagyobb biztonságot nyújtja számunkra, mert az agyak tovább tárolják az adatokat áramkimaradás esetén is. Fáradságos munka, de nem lehetetlen előhívni a tartalmukat. − Az invázió alatt − kérdeztem − nem támadtak nehézségek? − Mi a hódítók védelme alatt állunk, akik saját szempontjukból is nélkülözhetetlennek tartják a munkánkat. Nem sokkal később az Emlékőrzők egyik általános tanácsülésén megengedték nekünk, tanoncoknak, hogy végignézzük az ülést a tanácsterem erkélyéről; alattunk teljes pompájukban tündököltek a kaszt tagjai, a kendők a helyükön, köztük Olmayne és Elegro. Egy emelvényen, amit a tekercs szimbóluma díszített, ott állt az Emlékőrzők Kancellárja, Kenishal, egy szigorú, parancsoló alak, és mellette egy még feltűnőbb személy, abból a fajból, amely meghódította a Földet. Kenishal tömören beszélt. Hangjának zengése nem takarta el teljesen szavainak ürességét; mint minden ügyintézőből a világon mindenhol, belőle is ömlöttek az elkoptatott frázisok, önmaga kiválóságát is kihangsúlyozta, amikor gratulált a kasztnak kitűnő munkájáért. Ezután bemutatta a hódítót. Az idegen előrenyújtotta a karját, s már-már úgy tűnt, megérinti az auditórium falait. − Hódító Hetes vagyok − szólalt meg csendesen −, Perris Helytartója, és különösképpen az Emlékőrzők kasztjáért vagyok felelős. Az a feladatom itt ma, hogy megerősítsem az ideiglenes megszálló kormány határozatát. Ti, Emlékőrzők teljesen akadálytalanul folytathatjátok a munkátokat. Szabad bejárásotok van minden helyre ezen a bolygón, és minden más világban, ahol talán többet tudhattok meg ennek a bolygónak a múltjától. Minden irat nyitva marad előttetek, kivéve azokat, melyek a hódítás megszervezésével kapcsolatos adatokat tartalmazzák. Kenishal Kancellár tudomásomra hozta, hogy a hódítás egyébként is kívül esik jelenlegi kutatásaitok körén, így semmi nehézség nem adódik majd.
Mi, a hódító kormány, tisztában vagyunk kasztotok munkájának értékével. Ennek a bolygónak a történelme nagy jelentőséggel bír, és szeretnénk, ha folytatnátok erőfeszítéseiteket. − Hogy a Föld még jobban vonzza a turistákat − jegyezte meg mellettem a Herceg keserűen. Hódító Hetes folytatta: − A Kancellár megkért, hogy tájékoztassalak benneteket az egyik közigazgatási változásról, amely szükségképpen következik bolygótok meghódított helyzetéből. A múltban, minden nézeteltérést köztetek a kaszt saját bírósága intézett el, élén Kenishal Kancellárral, mint a legfelsőbb hatalommal. A hatékony közigazgatás megteremtése érdekében szükségszerű, hogy a mi igazságszolgáltatásunkat fölébe helyezzük a kaszténak, így a Kancellár továbbítja hozzánk azokat a peres ügyeket, amelyekről úgy érzi, már nem tartoznak az ő hatáskörébe. Az Emlékőrzőknek a lélegzetük is elállt. Hirtelen mindenki mocorogni kezdett, és az emberek összenéztek odalenn a teremben. − A Kancellár lemond! − suttogta a közelben az egyik tanonc. − Mi más választása van, te hülye? − suttogta egy másik élesen. A gyűlésnek meglehetős zavarban lett vége. Az Emlékőrzők kiözönlöttek a folyosóra, gesztikuláltak, vitatkoztak, érveltek. A kendő egyik tiszteletre méltó viselőjét annyira megrázta a dolog, hogy figyelmen kívül hagyva a tömeget, leguggolt és stabilizáló gyakorlatokat kezdett végezni. Az áradat átsöpört rajtunk tanoncokon, hátraszorítva bennünket. Megpróbáltam megvédeni a Herceget, mert attól féltem, hogy padlóra döntik és összetapossák, de elsodort bennünket egymás mellől a tömeg és percekre elvesztettem szem elől. Amikor újra megpillantottam, Olmayne Emlékőrző mellett állt. A nő kipirult arccal, csillogó szemmel, hadarva beszélt, a Herceg pedig hallgatta. A Herceg keze a nő könyökére kulcsolódott, mintha csak támaszkodna.
4. Az első, tájékozódó időszak elteltével triviális feladatokat kaptam. Főleg olyan dolgokat kértek tőlem, amiket korábban teljes egészében gépek végeztek volna: például, hogy figyeljem a csatornákat, amik táplálékkal látják el a memóriatankok agydobozait. Nap mint nap több órán át járkáltam a keskeny folyosón, ahol az ellenőrző panelek sorakoztak és eldugult csatornákat kerestem. Annyira rafinált volt a szerkezet, hogy amikor egy vezeték elzáródott, a szabad vezeték hosszán nyomás alakult ki, és speciális polarizált fénysugarak világítottak az ellenőr segítésére. Végeztem alantas munkámat, néha-néha találtam elzáródást, és más apró munkákat is végeztem, ami összhangban állt tanonci státuszommal. Azonban megadatott a lehetőség, hogy elvégezzem a magam kis nyomozásait bolygóm elmúlt eseményei után. Néha az ember nincs tisztában a dolgok értékével, míg el nem veszíti őket. Egy életen át Kémlelőként szolgáltam, azon igyekezve, hogy időben figyelmeztessem a Földet a beígért invázióra, és közben nem sokat törődtem azzal, hogy ki és miért akarna lerohanni bennünket. Egy életen át homályosan sejtettem, hogy a Föld élt már meg jobb időket is, mint a Harmadik Ciklusbeli, amelybe én születtem, és mégsem kutattam utána, milyenek is lehettek azok az idők és mi az oka a mostani lepusztult állapotnak. Csak amikor a hódítók csillagközi űrhajói feltűntek az égen, akkor éreztem hirtelen vágyat, hogy tudjak arról az elveszett múltról. Most, mint a legidősebb tanonc, én, Tomis, az Emlékőrzők közül, a letűnt idők archívumában turkáltam. Bármely állampolgárnak joga van odamenni egy tudatsisakhoz és információt kérni az
Emlékőrzőktől bármilyen témában. Semmit sem titkolnak el. Ám az Emlékőrzők nem ajánlják fel segítségüket; tudnod kell, hogyan kérdezz, tudnod kell, hogy hol, mit kérdezhetsz. Apróról apróra kell feltárnod a tényeket. Azoknak hasznos ez, akiknek azt kell tudniuk például, hogy milyen az idő hosszú távon Aguptban, vagy mik a cukorbetegség tünetei, vagy az egyik kaszt oklevelében szereplő korlátozások érdeklik; de nem segít azoknak, akik nagyobb kérdésekre keresik a választ. Ezer információt kellene kérni, csak hogy el tudjon indulni az ember. Az ár nagy lenne; nagyon keveseket érdekelne. Én, mint Emlékőrző tanonc, szabad hozzáférést kaptam minden adathoz. Ami még fontosabb, hozzáférhettem a tárgymutatókhoz. Az Indexelők az Emlékőrző kaszt kisegítői, az igavonók, akik lejegyzik és osztályozzák mindazt, amit gyakran nem is értenek; munkájuk végeredménye a nagyobb kasztot szolgálja, de az indexhez nem férhet hozzá akárki. Nélkülük pedig alig lenne képes bárki is megbirkózni a kutatómunka problémáival. Nem fogom leírni azokat a fokozatokat, amiken keresztül megszereztem a tudásomat − az órák, amiket összevissza elágazó folyosókon való kóválygással töltöttem, a visszautasításokat, a zavarodottságot, az agyam lüktetését. Mivel csak egy ostoba újonc voltam kiszolgáltatva a tréfacsinálóknak, és sok tanonctársam kénye kedvének, még egy vagy két kasztbéli is félrevezetett, pusztán a vicc kedvéért. De hamar megtanultam, melyik úton kell haladnom, hogyan kell összeállítani a kérdéssorokat, hogyan kövessem a hivatkozásokat feljebb és feljebb, míg az igazság fényesen rám nem mosolyog. Inkább a kitartásomnak, mint az intelligenciámnak köszönhetem, hogy sikerült kifacsarnom az Emlékőrzők aktáiból az emberiség hanyatlásának összefüggő történetét. Ezt: A régi korokban volt egy korszak, amikor az élet a Földön brutális és primitív volt. Ezt hívjuk Első Ciklusnak. Nem a civilizáció előtti időszakról beszélek, nem a szőrös, barlanglakok és kőeszközök koráról. Úgy számítjuk, hogy az Első Ciklus akkor kezdődött, amikor az ember először tanulta meg, hogyan lehet információt tárolni és a környezetet szabályozni. Ez Aguptban és Samirban történt. Számításaink szerint az Első Ciklus olyan negyvenezer évvel ezelőtt kezdődött − bizonytalanok vagyunk azonban abban, hogy valójában milyen hosszú ideig tartott saját egységeikben kifejezve, mert az év hosszúsága a Második Ciklus végén megváltozott, és mind mostanáig képtelenek voltunk meghatározni, hogy az előző korokban mennyi idő alatt kerülte meg Földünk a napját. Talán valamivel hosszabb idő alatt, mint most. Az Első Ciklus a Császárkori Roum korszaka volt és Jorslem első virágkora. Eyrop sokáig barbár maradt azután, hogy Ais és Afreek egyes részei már civilizáltak lettek. Nyugaton két hatalmas kontinens foglalta el a Föld-óceán jelentős részét és mindkettőn barbárok éltek. Tudjuk, hogy ebben a Ciklusban az emberiségnek nem volt kapcsolata más világokkal vagy csillagokkal. Nehéz ezt a magányosságot megérteni, de mégis így történt. Az emberiség nem tudott fényt gyújtani másképp, csak tűzzel, betegeit nem tudta meggyógyítani, az élet nem volt képes a megújulásra. Kényelem nélküli idő volt ez, egy szürke korszak, egyszerű, de igen kemény. A halál hamar eljött, alig volt idő egy-két utódról gondoskodni és már el is távozott az ember. Félelemben éltek, de legtöbbször nem valós dolgoktól rettegtek. Az ember lelke viszolyog az ilyen korszaktól. De mégis igaz, hogy az Első Ciklusban csodálatos városokat építettek − Roum, Perris, Atin, Jorslem − és fantasztikus tetteket vittek véghez. Tisztelettel tekintünk ezekre az ősökre, akik kétségtelenül büdösek, írástudatlanok voltak, nem használtak gépeket, és mégis képesek voltak kiegyezni a világegyetemünkkel és bizonyos fokig uralkodni is rajta. A háborúskodás és szenvedés uralta az Első Ciklust. Rombolás és teremtés szinte egyidőben zajlott. Lángok pusztították el az emberek legszebb városait. Állandóan ott leselkedett a veszély,
hogy a káosz veszi át a rend helyét. Hogyan tudták az emberek ezeket a körülményeket évezredeken keresztül elviselni? Az Első Ciklus vége felé a primitív dolgok nagy részén túlléptek. Végül az áramforrások elérhetővé váltak az ember számára; ez volt az igazi szállítás kezdete; a távkommunikáció is lehetővé vált; a sok találmány rövid idő alatt megváltoztatta a Földet. A háborús módszerek fejlődése lépést tartott a más irányú technológiai fejlődéssel; a totális katasztrófát azonban elhárították, bár sokszor úgy tűnt, hogy már el is érkezett. A Ciklusnak ebben az utolsó szakaszában történt, hogy az Elveszett Kontinenseket gyarmatosították, valamint Stralyát is, és ekkor léptek először kapcsolatba naprendszerünk szomszédos bolygóival. Az Első Ciklusból a Másodikba való átmenetet önkényesen arra az időpontra tették, amikor az ember először találkozott távoli világokból származó értelmes lényekkel. Az Emlékőrzők ügy gondolják, hogy ez alig ötven generációval azután történt, hogy az Első Ciklusban élő népek szolgálatukba állították az elektromos és nukleáris energiát. Ezért jogosan mondhatjuk, hogy a Föld korai lakói a barbárságból egyenesen a galaktikus kapcsolatok felé botladoztak − vagy lehet, hogy a hézagot néhány gyors lépéssel hidalták át. Ez is okot ad a büszkeségre. Mert ha az Első Ciklus nagy a hiányosságok ellenére is tündökölt, a Második Ciklusban nem voltak hiányosságok és csodákat értek el. Ebben a korszakban az emberiség a csillagok felé terjeszkedett és a csillagok eljöttek az emberekhez. A Föld piaccá vált minden világból származó áruk számára. A csodák terítéken voltak. Akár több száz évig is elélhettek, szemeket, szíveket, tüdőket, veséket cseréltek olyan könnyen mintha cipőt váltottak volna; a levegő tiszta volt, az emberek nem dühöngtek, a háborút elfelejtették. Mindenféle gépek szolgálták az embert. Ám a gépek nem voltak elegendők, ezért a Második Ciklus népe olyan embereket csinált, akik gépekkel versengtek, vagy olyan gépeket, akik embereket helyettesítettek; lényeket, akik genetikailag emberek, de mesterségesen születtek és olyan gyógyszerekkel kezelték őket, ami megakadályozta az emlékek hosszú tárolását. Ezek a lények, hasonlóak a mi heréltjeinkhez, képesek voltak hatékonyan elvégezni a napi munkát, de képtelenek voltak élményeikből, emlékeikből, vágyaikból és képességeikből felépíteni azt a belső világot, ami az emberi lélek sajátja. Ilyen nem-egészen-emberek milliói végezték el a napi unalmas munkákat és ezzel mások életét csillogó beteljesedéssé tették. Az alemberek megteremtése után következett a szuperállatok létrehozása, akik az agy biokémiai kezelése által képessé váltak olyan feladatok elvégzésére, amely valaha meghaladta képességeiket: kutyák, macskák, egerek és tehenek csatlakoztak a munkaerőhöz, míg egyes főemlősök olyan funkciókat kaptak, melyeket korábban emberek végeztek. A környezet ilyen módon történő teljes kihasználásával az ember egy paradicsomot teremtett a Földön. Az emberi szellem a számára ismert legmagasabb csúcsra szállt fel. Költők, tudósok és kutatók járultak hozzá csodálatos munkájukkal. Fényes városok terültek el az egész földön. Hatalmas volt a népsűrűség és mégis elegendő hely és forrás jutott mindenből. Mindenki hódolhatott bármilyen szeszélyének; sokat kísérleteztek a génsebészettel, a mutagenetikus és teratogenetikus gyógyszerekkel, így az emberi faj sok új alakot öltött. Azonban még messze nem volt olyan változatos, mint a mi Ciklusunkban. Az égen méltóságteljesen haladtak a minden elképzelhető igényt kielégítő Űrállomások. Ebben az időben épült a két új hold, bár az Emlékőrzők még nem döntötték el, hogy csupán esztétikai vagy funkcionális céllal készültek-e. Az aurórákat is amik minden éjjel megjelennek az égen, ebben az időben készíthették, bár néhány Emlékőrző csoport állítja, hogy a mérsékelt égövi aurórák megjelenése a geofizikai rendellenességekkel kezdődött a Ciklus végén. Minden esetre a legszebb időszak volt, amiben ember csak élhetett. „A Földet látni és meghalni” − hangzott a földönkívüliek jelmondata. Senki sem merte a
galaktikában megtett útja során elszalasztani ezt a bolygót, ami tele van csodákkal. Szívesen fogadtuk az idegeneket, a bókjaikat és a pénzüket, biztosítottuk számukra azt a kényelmet, úgy, ahogy ők szerették, és büszkén mutogattuk nagyságunkat. Roum Hercege igazolhatja, hogy a gőgösöknek az a sorsuk, hogy végül megaláztassanak, és minél nagyobb ragyogás veszi körül, annál borzasztóbb lesz a zuhanás. Néhány évezrednyi olyan tündöklés után, amit fel sem tudok fogni, a Második Ciklus szerencsés tagjai túllőttek a célon és elkövettek két nagy hibát, az egyiket ostoba arrogancia szülte, a másikat a túlzott magabiztosság. A Föld még mindig ezekért az ostobaságokért fizet. Az elsőnek a hatását csak lassan lehetett észlelni. A Föld hozzáállása a galaxis többi lakóihoz a Második Ciklus alatt megváltozott, és a tiszteletből átalakult előbb tárgyilagos elfogadássá, majd megvetéssé. A Ciklus elején a szemtelen és naiv Föld betört a galaxisba, amit már egymással régóta kapcsolatban álló fejlett fajok népesítettek be. Ez könnyen okozhatott volna lélekölő traumát, de ehelyett agresszív vágyat keltett bennünk a kitűnésre és a felülmúlásra. így történt, hogy a földlakók hamarosan egyenlőnek majd alacsonyabbrendűnek kezdték tekinteni a galaxis jelentős részét. Ez aztán kiváltotta a másik fél megvetését is. Ezért javasolták, hogy alapítsunk a Földön vizsgálati telepeket az alacsonyabbrendű fajok példányai számára. Ezeken a telepeken ugyanolyan körülményeket teremtenének, mint a fajok természetes környezete és a tudósoknak, akik ezen fajok életfolyamatait akarják tanulmányozni, szabad bejárásuk lenne. Az egyedek összegyűjtésének és ellátásának a költségei azonban akkorák voltak, hogy hamarosan szükségessé vált, hogy megnyissák a telepeket a nagyközönség szórakoztatására. Ezek az állítólagos tudományos telepek valójában állatkertek voltak más intelligens fajok számára. Kezdetben csak a valóban idegen lényeket gyűjtötték össze, azokat, amelyek olyan távol álltak az ember biológiai és pszichológiai felépítésétől, hogy nem fenyegetett az a veszély, hogy bárki is embernek számítaná őket. Egy sokkarú lény, ami metánnal teli tartályban él magas nyomás alatt, nem váltja ki azok szimpátiáját sem, akik valószínűleg tiltakoznának intelligens lények fogságban tartása ellen. Ha ez a metánlakó véletlenül egy komplikált civilizációból származik, amely tökéletesen megfelel a környezetének, akkor is érvelhetünk azzal, hogy akkor még fontosabb megteremteni azt a környezetet a Földön, hogy tanulmányozhassuk ezt a furcsa civilizációt. Így aztán az első telepeken csak bizarr lények tűntek fel. A gyűjtőknek is megszabták, hogy csak olyan lényeket hozhatnak, amelyek még nem érték el a galaktikus utazás szintjét. Nem lett volna jő dolog olyan életformákat elrabolni, akiknek vannak rokonaik a csillagközi látogatók kőzött, akikre egész világgazdaságunk jelentősen támaszkodott. Az első telepek sikere szükségessé tette újabbak alapítását, most már kevésbé szigorú követelményekkel. Most már nem csak a teljesen idegen és groteszk lényeket gyűjtötték be, hanem a galaktikában előforduló bármely olyan életformából hoztak mintát, amely nem volt abban a helyzetben, hogy diplomáciai úton tiltakozhasson. Es ahogy nőtt, növekedett őseink arcátlansága, úgy lazultak a megszorítások a gyűjteményeket illetően, míg végül ezer világból származó minta volt a Földön, köztűk néhány a földinél jóval öregebb és bonyolultabb civilizációkból származott. Az Emlékőrzők archívuma azt tanúsítja, hogy a telepek bővülése az univerzum számos részén jelentős nyugtalanságot keltett. Emberrablóknak, kalózoknak, martalócoknak tituláltak bennünket; bizottságok alakultak, hogy megbíráljanak bennünket, amiért felelőtlenül figyelmen kívül hagytuk érző lények jogait; előfordult, hogy más bolygókra látogató Földlakókat ellenséges életformák tömege vette körül, és követelte, hogy azonnal engedjük szabadon a telepekről a foglyokat. Azonban ezek a tiltakozók kisebbségben maradtak, a galaxis jelentős része kényelmetlen hallgatásba burkolózott a telepekkel kapcsolatban. Helytelenítették ugyan barbárságát, Földre látogatásuk alkalmával azonban kirándulásaik egyik célpontjává tették. Végül
is, hol máshol láthatna az ember néhány nap alatt több száz életformát az univerzum minden részéből összegyűjtve? A telepek fő látványosságaink közé tartoztak, a kozmosz csodái közé. A szomszédaink a galaxisban hallgatólagosan megállapodtak, hogy szemet hunynak az alapötlet erkölcstelensége fölött azért, hogy osztozhassanak a rabok megtekintésének élvezetében. Az Emlékőrzők archívumában egy memóriatankban található felvétel egy látogatásról az egyik ilyen telepen. Ez a kaszt egyik legrégebbi vizuális felvétele, és csak nehézségek árán nézhettem meg, csakis Olmayne Emlékőrző határozott közbenjárására. A kettős szűrő ellenére is csak homályosan lehet látni a képet; de azért elég tisztán. Egy átlátszó üvegből készült görbe pajzs mögött ötven vagy még több, névtelen világokból származó lényt lehetett látni. Testük sötétkék gúla alakú volt, rózsaszín foltszerű látószervekkel minden csúcson, rövid, vastag lábakon jártak; és mindegyik lapjukon akadt egy pár kapaszkodó végtag. Bár kockázatos dolog megpróbálni megmagyarázni egy földönkívüli lény érzéseit, tisztán érezhető, volt rajtuk a tökéletes kétségbeesés. Az élénkségnek semmi jelét sem mutatták, ahogy környezetük sűrű zöld gázában vánszorogtak. Többen összegyűltek, bizonyára kommunikáltak. Egyikük, úgy tűnt, nemrégen meghalt. Kettő a földön görnyedt, mint valami félredobott játékbabák, de a kezeik úgy mozogtak, mintha imádkoztak volna. Szomorú látvány. Később több ilyen anyagra bukkantam az épület elhanyagolt szegletében. Sokat tanultam belőlük. Több mint ezer Második Ciklus-i évén át folytatódott ezeknek a telepeknek a növekedése anélkül, hogy ellenőrizték volna, egészen addig, mígnem logikussá és természetessé vált, hogy a Földnek a tudomány nevében kell elkövetnie ezeket a kegyetlenségeket. Ekkor a Földlakók által korábban, nem látogatott távoli világban olyan primitív lényeket találtak, melyeket talán az Első Ciklus korai szakaszában élő földlakókhoz lehetne hasonlítani. Ezeknek a lényeknek nagyjából humanoid alakjuk volt, tagadhatatlanul intelligensek és kegyetlenül barbárok voltak. Számos földlakó élete árán egy gyűjtőcsoportnak sikerült egy szaporodási kolóniát összegyűjteni és a Földre szállítani, hogy egy telepen helyezzék el őket. Ez volt az egyik a Második Ciklus két végzetes hibája közül. Az emberrablás idején ennek a másik világnak a lényei − a világ nevét sohasem említik a feljegyzések csak a H362-es kódot használják a megjelölésére − nem voltak abban a helyzetben, hogy tiltakozhassanak vagy megtorló lépéseket tegyenek. Azonban rövidesen olyan világok küldöttei látogatták meg őket, akik politikailag szövetkeztek a Föld ellen. Ezeknek a megbízottaknak a vezetésével a H362 lényei kérvényezték embereik visszatérését. A Föld visszautasította azzal az indokkal, hogy a telepek ellen hosszú időn keresztül semmiféle csillagközi tiltakozás nem történt. Hosszas diplomáciai hercehurca következett, mely során a Föld egyszerűen újra megerősítette, hogy joga volt az ilyen eljáráshoz. A H362 népe fenyegetésekkel válaszolt. − Egy nap − mondták − gondoskodunk róla, hogy megbánjátok még ezt. Megrohanjuk és elfoglaljuk a bolygót, szabadon engedjük a telepek minden lakóját és egy hatalmas teleppé változtatjuk a Földet tulajdon lakói számára. Az adott körülmények között ez igen mulatságosnak tűnt. Az elkövetkező néhány ezer év alatt még lehetett egy keveset hallani a H362 felbőszült lakóiról. Gyorsan fejlődtek az univerzum távoli csücskében, mivel azonban minden számítás szerint egy kozmikus periódusba telik, míg bármilyen veszélyt is jelenthetnének a Földnek, nem foglalkoztak velük. Hogyan is félhetnénk lándzsás barbároktól? A Föld egy új kihívással nézett szembe: a bolygó időjárásának teljes ellenőrzése. Az éghajlat megváltoztatásában már volt kisebb gyakorlatuk, az Első Ciklus vége óta alacsony szinten űzték. El tudták érni, hogy a csapadéktartalmú felhők elhullassák tartalmukat; a ködöt szét tudták oszlatni; a jégesőt kevésbé pusztítóvá változtatták. Tettek bizonyos lépéseket, hogy
csökkentsék a sarkvidékeken a jégsapkát, és hogy termékenyebbé tegyék a sivatagokat. Ezek a lépések azonban szigorúan helyi jellegűek voltak és kevés kivétellel semmi tartós változást nem okoztak a környezetben. A Második Ciklus tervében szerepelt hatalmas oszlopok felállítása több mint száz helyen a Föld felszínén. Nem ismerjük ezeknek az oszlopoknak a magasságát, mivel egyik sem maradt meg sértetlen állapotban, és a leírások elvesztek, de feltételezzük, hogy elérte vagy meghaladta az addig épített legmagasabb épület magasságát, és talán elérte a két mérföld vagy még nagyobb magasságot. Ezeknek az oszlopoknak a belsejében olyan berendezések voltak, melyek többek kőzött arra a célra készültek, hogy megváltoztassák a Föld mágneses mezejének pólusait. Úgy gondoljuk, hogy az időjárásszabályzó gépek célja az volt, hogy egy gondosan előkészített terv szerint megváltoztassa a Föld rajzolatát, ami felosztotta az általunk Föld-óceánnak nevezett tengert jó néhány nagyobb részre. Az Északi sark területén például Ais és az északi Elveszett (Usa-amereek néven ismert) Kontinens csatlakozása nyugaton és Usa-amereek közelsége Eyrophoz keleten csak nagyon kevés helyet hagyott, amin keresztül a sarki vizek keveredhettek volna az Elveszett Kontinenst szegélyező melegebb óceánokkal. A mágneses mező megbolygatása olyan kilengést okoz a Föld pályáján, aminek a számítások szerint meg kellett törnie az északi sark jégtakaróját és a jégsapka által fogva tartott víz találkozhat a máshonnan jövő melegebb vizekkel. Azzal, hogy az északi sarkról eltávolítják a jégsapkát és így az északi óceánt párologtatják, jelentősen megnőne ott a csapadék. Azért, hogy megakadályozzák, hogy ez a csapadék ott hulljon le hő formájában, újabb machinációkat terveztek az uralkodó nyugati szélirány megváltoztatására, ami a csapadékot szállította a mérsékelt égövben. Egy természetes járatot akartak létrehozni, ami a sarkvidék csapadékát elszállította volna a délen fekvő szélességi körökre, ahol kevesebb a csapadék. Ennél sokkal több minden tartozott a tervhez. A részleteket illetően azonban csak homályos elképzeléseink vannak. Tudomásunk van olyan elképzelésekről, melyek megváltoztatnák a tengeráramlatokat azáltal, hogy egyes földterületeket elsüllyesztenek vagy kiemelnek, javaslatokról, hogy a napenergiát irányítsák át a trópusokról a sarkvidékre, és több más átrendezési tervről. A részletek lényegtelenek. Ami fontos, az ennek a grandiózus tervnek a következménye. Több évszázadon át tartó előkészületek után, és jóval több munka és pénz beleölése után, mint amit az emberiség történelme során bármibe is fektettek, az időjárásszabályzó gépeket működésbe hozták. Az eredmény hatalmas pusztulás volt. A bolygó megváltoztatására tett katasztrofális kísérlet a földrajzi pólusok eltolódását eredményezte, az egész északi félgömbön hosszú időn keresztül jégkori állapotok uralkodtak, Usa-amereek és szomszédja Dél-amereek váratlan elsüllyedéséhez vezetett, valamint az Afreekot és Eyropot összekötő Föld híd kialakulásához, továbbá majdnem elpusztította az emberi civilizációt. Ezek a változások nem egykettőre következtek be. Az első néhány évszázadban a terv egyértelműen simán működött; a sarkvidéken a jég megolvadt, és az emiatt bekövetkező tengerszint emelkedést fúziós párologtatók − hatásukat tekintve olyanok voltak, mint egy kisebb nap − felszerelésével kompenzálták az óceán adott pontjain. Csak lassan vált nyilvánvalóvá, hogy az időjárásszabályzó gépek szerkezeti változásokat okoznak a földkéregben. Ezek pedig az éghajlati változásokkal ellentétben visszafordíthatatlanok. Ez az időszak a tomboló viharokat követő, véget nem érő szárazság időszaka volt, több száz millió emberi élet elvesztéséé; a tömeges és pánikszerű kivándorlásé a halálraítélt kontinensekről. A káosz uralkodott. A Második Ciklus csodálatos civilizációja megremegett. A földönkívüliek telepeit elpusztították.
Hogy megmentsék, ami a lakosságból még maradt, a galaktikában a leghatalmasabb fajok vették kezükbe bolygónk irányítását. Energia pilonokat állítottak fel, hogy stabilizálják a Föld tengelyének ingadozását, szétszedték azokat az időjárásszabályzó gépeket, amiket még nem pusztított el a bolygó rázkódása; etették az éhezőket, felöltöztették a ruhátlanokat és rekonstrukciós hiteleket ajánlottak fel. Nekünk a Sepregetés Ideje volt ez, amikor a társadalmi szerkezet felbomlott és a hagyományokat eltörölték. Mivel már nem voltunk urai a saját világunknak, elfogadtuk az idegenek jótékonykodását és szánalomra méltón csúsztunk másztunk körülöttük. Mégis, mivel ugyanaz a faj maradtunk, mint korábban, bizonyos fokig rendbejöttünk. Elherdáltuk bolygónk tőkéjét és már soha nem lehetünk mások, mint szegény csődbe jutottak, de szerényebb körülmények között mégiscsak beléptünk a Harmadik Ciklusba. A korábbi időszak bizonyos tudományos módszerei fennmaradtak. Többet felfedeztek, általában más feladatokon dolgozva. A kasztok azért alakultak, hogy valami rendszer legyen a társadalomban: az Uralkodók, az Urak, a Kereskedők és a többi. Az Emlékőrzők azért fáradoztak, hogy hasznosítsák, ami a múlt roncsaiból még előhalászható. Hatalmas adósságaink voltak megmentőink felé. Mint csődbe jutottak nem volt módunk arra, hogy visszafizessük az adósságokat; hanem egy ingatlanátruházási okiratban bíztunk, egy mentesítő nyilatkozatban. Már folytak a tárgyalások, amikor egy váratlan közbeavatkozás történt. A H362 lakói megkörnyékezték a Föld csődgondnoki bizottságát és felajánlották, hogy megtérítik a költségeiket, ha cserébe kapnak egy szerződést, mely minden Földdel kapcsolatos jogot átruház a H362-re. Megkapták. A H362 most már a Föld szerződéses tulajdonosának tekintette magát. Ez nagyjából azt jelentette az univerzum számára, hogy fenntartotta magának a birtokbavétel jogát bármely jövőbeni időre. Amit jól is tett, mert a H362 abban az időben még mindig felkészületlen volt a csillagkőzi utazásra. Később azonban a H362-t tekintették a Föld összes vagyontárgya jogos tulajdonosának, mint felvásárlót csőd idején. Mindenki felismerte, hogy a H362 ezt az utat választotta fenyegetésének beváltására, hogy a Földet magát egy gigantikus teleppé változtatja, büntetésképpen azokért a sérelmekért, melyeket begyűjtő csapataink okoztak sok-sok évvel ezelőtt. A Földön a Harmadik Ciklus társadalma azon körvonalak mentén rendeződött, melyeket ma is mutat, a kasztok szigora rétegződésével. A H362 fenyegetését komolyan vették, mert a mi világunk egy megzabolázott világ volt, mely nem fitymál le semmiféle veszélyt, bármily csekély is, és létrejött a Kémlelők kasztja, hogy az eget fürkéssze támadókat keresve. Követték a Védők és a többiek. Néhány apró dologban megvillogtattuk régi jó fantáziánkat, különösen a Varázslat Éveiben, amikor egy különös impulzus létrehozta az önfenntartó mutáns kasztot, az Éjszárnyasokat, egy hasonló kasztot, az Uszonyosokat, akikről manapság keveset hallani, és még sok egyéb változatot, köztük a kellemetlen és kiszámíthatatlan Torzszülöttek kasztját, akiknek a genetikai jellemzői meglehetősen szeszélyesek. A Kémlelők kémleltek. Az Uralkodók uralkodtak. Az Éjszárnyasok röpködtek. Az élet folytatódott, egyik év jött a másik után Eyropban meg Aisban, Stralyában meg Afreekban és azokon a szétszórt szigeteken is, melyek az egyetlen maradványai az Elveszett Kontinenseknek, Usa-amereeknak és Dél-amereeknak. A H362-esek esküje mitológiává vált, de mi éberek maradtunk. És messze a világűrben ellenségeink erőt gyűjtöttek, megszerezték annak a hatalomnak egy részét, ami a mienk volt a Második Ciklusban. Soha nem felejtették el azt a napot, amikor társaikat fogságba ejtettük telepeink számára. A borzalom éjszakáján eljöttek. Most ők az uraink és fogadalmukat betartották, jogaikat
behajtották. Mindezt és még sok más egyebet is megtudtam, miközben az Emlékőrzők összegyűjtött tudásában búvárkodtam.
5. Ezenközben a roumi Herceg szándékosan visszaélt társtámogatónk, Elegro Emlékőrző vendégszeretetével. Tudnom kellett volna, hogy mi folyik, hiszen Perrisben mindenkinél jobban ismertem a Herceget és viselt dolgait, de túlságosan elfoglaltam magam a múlt tanulmányozásával. Amíg én a Második Ciklus protoplazma adatállományának és regenerációs csomóinak, az időzített szélfúvóinak és fotonikus áram fixálóinak részleteit vizsgáltam, addig Enric Herceg elcsábította Olmayne Emlékőrzőt. Mint minden csábítás, gondolom, ez sem lehetett az akaratok éles küzdelme. Olmayne érzéki nő volt, akinek a férjéhez való viszonya ugyan szeretetteljes, de pártfogó jellegűnek bizonyult. Nyíltan kimutatta, hogy Elegrót tehetetlennek és ügyetlennek tartja; és Elegro, akinek a gőgje és szigorú arckifejezése sem rejtette el akaratgyengeségét, úgy tűnt, meg is érdemli neje megvetését. Hogy milyen volt a házasságuk, azt nem az én dolgom megítélni, de nyilvánvaló, hogy Olmayne az erősebb, és az is legalább annyira egyértelmű, hogy Elegro nem felel meg az igényeinek. Aztán meg miért egyezett bele, hogy támogat bennünket a kasztba való bejutásban? Biztosan nem egy rongyos öreg Kémlelő kedvéért. Bizonyára azért, mert többet akart megtudni a különös, furcsán parancsolgató vak Zarándokról, a vén Kémlelő társáról. Tehát, Olmayne-t a legelejétől kezdve vonzotta Enric Herceg; és neki természetesen nem kellett sok buzdítás, hogy elfogadja az ajándékot, amit felkínáltak neki. Lehet, hogy az Emlékőrzők Csarnokába való megérkezésünk pillanatától kezdve egymásba szerettek. Én jártam az én utamat, Elegro a sajátját, Olmayne meg a Herceg az övékét, és a nyárból ősz lett, az őszből pedig tél. Szenvedélyes türelmetlenséggel tártam fel a feljegyzéseket. Azelőtt soha nem ismertem ilyen elmerülést, ilyen erős kíváncsiságot. Úgy éreztem, mintha kicseréltek volna anélkül, hogy elmentem volna Jorslembe megifjodni. Ritkán láttam a Herceget, és ha találkoztunk, akkor sem sokat beszéltünk; nem lett volna helyénvaló, hogy a dolgairól kérdezzem, ő pedig magától nem mondott nekem semmit. Néha eszembe jutott a régi életem és az utazásaim egyik helyről a másikra, és Avluela az Éjszárnyas, aki most, gondoltam, biztosan az egyik hódító felesége. Hogyan nevezi magát vajon az ál-Gormon Torzszülött, aki most már bizonyára levetette álcáját és úgy mutatja be magát, mint a H362-ről származó hódítók szokták. Földkirály Tizenhármas? Tengercsászár Ötös? Emberleigázó Hármas? Bárhol jár is, biztosan elégedettséget érez, gondoltam, a Föld meghódításának teljes sikere miatt. Tél vége felé tudomást szereztem Olmayne Emlékőrző és Enric Herceg viszonyáról. Először a tanulószobában szedtem fel halkan elsuttogott pletykákat; aztán észrevettem a mosolyt más Emlékőrzők arcán, amikor Elegro és Olmayne a közelben tartózkodott; végül megfigyeltem, hogyan viselkedik a Herceg és Olmayne egymással. Azok a kézfogások, azok a bizalmas szavak és kifejezések − mi mást jelenthettek volna? Az Emlékőrzők a házassági fogadalmat szigorúan veszik. Éppúgy, mint az Éjszárnyasoknál, a választás egy életre szol, és nem szokás megcsalni a másikat, ahogyan most Olmayne teszi. Ha valaki egy másik Emlékőrzőhöz megy hozzá − ez egy szokás, de nem kötelező érvényű −, az
eskü csak annál szentebb. Milyen bosszút fog állni Elegro, amikor idővel megtudja, hogy mi az igazság? Úgy történt, hogy éppen jelen voltam, amikor a helyzet összetűzéssé éleződött. Egy kora tavaszi estén történt. Sokáig és keményen dolgoztam a memóriatankok legmélyebb zugaiban, olyan adatokat csaltam elő, melyekkel senki sem foglalkozott azóta, hogy oda tárolták őket; és mivel a fejemben a káosz képei kezdtek kavarogni, kisétáltam a tündöklő perrisi éjszakába, hogy egy kis friss levegőt szívjak. A Senn partján barangoltam, és leszólított egy Szomnambulista ügynöke, aki felajánlotta nekem, hogy jő pénzért bepillanthatok az álmok világába. Egy magányos Zarándokba botlottam, aki éppen egy hústemplom előtt imádkozott. Láttam egy fiatal pár Éjszárnyast elsuhanni a fejem felett és hullajtottam egy-két önsajnáló könnyet. Egy földönkívüli turista állított meg légzőmaszkban és ékes tunikában; ragyás, piros arcát közel tolta az enyémhez, és hallucinogén gázokat lehelt az orromba. Végül visszatértem az Emlékőrzők Csarnokába, és támogatóim lakosztályába mentem, hogy tiszteletemet tegyem, mielőtt pihenni térnék. Olmayne és Elegro az ajtónál álltak. Enric Herceg valamivel távolabb. Olmayne ujjának egy mozdulatával bebocsátott, de tovább nem vett rólam tudomást, a többiek sem. Elegro feszülten járkált a szobában, olyan erősen csapkodta a lábát, hogy a szőnyeg finom kis élőlényei izgatottan nyitották ki majd csukták össze szirmaikat. − Egy Zarándok! − kiabálta Elegro. − Ha egy szemét Árussal tetted volna, az csak megalázó lenne! De egy Zarándokkal? Ettől még borzasztóbb az egész! Enric Herceg összefont karral, mozdulatlanul állt. Lehetetlen volt kitalálni, milyen arcot vághat a Zarándok maszk alatt, de teljesen nyugodtnak tűnt. − Tagadod, hogy sárba tiportad a házasságom szentségét? − kiáltotta Elegro. − Nem tagadok semmit. Nem állítok semmit. − És te? − fordult vadul Elegro a nejéhez. − Az igazat mondd, Olmayne! Most az egyszer az igazat mondd! Mi igaz a történetekből, amiket rólad meg erről a Zarándokról mesélnek? − Én nem hallottam semmilyen történetet − vágta oda édesen Olmayne. − Hogy megosztod vele az ágyadat! Hogy együtt ízlelgetitek az italokat! Hogy együtt repültök a mámor felé. Olmayne mosolya meg se rezdült. Széles arca nyugodt volt. Nekem sokkal szebbnek tűnt, mint valaha. Elegro dühödten rángatta kendőjének csücskét. Morcos, szakállas arca elsötétült a méregtől és az elkeseredettségtől. Kezét tunikájába csúsztatta, és amikor újra előhúzta, egy apró fényes megfigyelő kapszula gyöngyszem volt benne, amit tenyerén a bűnös párocska felé mutatott. − Miért is koptatnám a számat? − kérdezte. − Minden itt van. A fotonikus fluxusban a teljes felvétel. Megfigyelés alatt álltatok. Hogyan hihettetek, hogy itt bármit is titokban lehet tartani, éppen itt? Te Olmayne, Emlékőrző létedre hogyan is hihetted? Olmayne távolról vizsgálgatta a kapszulát, mintha egy bomba lett volna, majd undorral így szólt: − Mennyire rád vall, hogy kémkedsz utánunk, Elegro. Nagy kéjt okozott neked, hogy meglesheted az örömünket? − Te dög! − kiáltott fel a férfi. Zsebre vágta a kapszulát, odalépett a mozdulatlan Herceghez. Arcát most jogos harag torzította el. Egy karnyújtásnyira állt a Hercegtől, és fagyosan kijelentette: − Megkapod méltó büntetésedet ezért az istentelenségért. Megfosztanak Zarándok ruhádtól és olyan halált halsz, amit csak szörnyetegekre szabnak ki. Az Akarat fogja elpusztítani lelkedet! − Vigyázz a szádra! − válaszolta Enric Herceg.
− Vigyázzak a számra? Ki vagy te, hogy így beszélsz? Egy Zarándok, aki a házigazdája felesége után epekedik… aki kétszeresen is megsérti szentséget… aki egyszerre hazudik és álszenteskedik? − tajtékzott Elegro. A fagyossága eltűnt. Most szinte összefüggéstelenül, őrjöngve beszélt, elárulva belső gyengeségét azzal, hogy nem tudott uralkodni magán. Mi hárman dermedten álltunk, megdöbbentett bennünket ez a szóáradat, és végül a varázslat megtört, amikor az Emlékőrző, akit elragadott saját felháborodásának áradata, megragadta a Herceg vállát, és vadul rázni kezdte. − Te hitvány! − bömbölte a Herceg. − Ne merészeld rám tenni a kezedet! Öklével két ütést mért az Emlékőrző mellkasára, és amikor hátralökte, az idősebb férfi végigtántorgott a szobán. Elegro beleütközött a mennyezetről függő polcba, és lelökött egy halom tengeri leletet a földre; három üveg csillogó folyadék tőrt darabokra és loccsant ki a tartalma. A szőnyeg fájdalmas tiltakozásul élesen felsikoltott. Elegro levegő után kapkodott, döbbenten szorította kezét a mellkasára és segítségkérőn tekintett ránk. − Fizikai bántalmazás! − zihálta Elegro. − Szégyenletes bűn! − Te kezdted − figyelmeztette Olmayne a férjét. Elegro remegő ujjakkal a Hercegre mutatva motyogta. − Ezt nem lehet megbocsátani, Zarándok! − Ne hívj engem többé Zarándoknak! − recsegte Enric. Kezét a maszkjához emelte. Olmayne felkiáltott, hogy megakadályozza, de haragjában a Herceget nem lehetett megfékezni. Földhöz vágta a maszkot, és ott állt feltárva kemény arcát, kegyetlen, karvalyszerű vonásait, a szürke műszemeket a szemgödrében, melyek elrejtették haragjának mélységét. − Roum Hercege vagyok − jelentette ki villámló hangon. − Borulj a földre! A földre! Gyorsan, Emlékőrő borulj le háromszor, és mondj öt bókot! Elegro összeomlani látszott. Hitetlenkedve bámult, majd meghajolt és mintegy reflexszerűen csodálkozásában végrehajtott egy szabályos bókolást felesége csábítója előtt. Roum elfoglalása óta először történt meg, hogy a Herceg megmondta volna régi címét, és feldúlt arcán annyira látszott, mekkora örömet okoz ez neki, akkorát, hogy még a műszemek is mintha uralkodói büszkeségtől fénylettek volna,. − Kifelé! − parancsolta a Herceg. − Hagyj magunkra! Elegro kisietett. Én maradtam még teljesen megdöbbenve. A Herceg udvariasan felém bólintott. − Megbocsátasz nekünk, öreg barátom, szeretnénk néhány pillanatra egyedül maradni.
6. Egy váratlan támadás egy gyenge embert megfutamodásra késztethet, de azután megáll, átgondolja a dolgokat és terveket sző. Ez történt Elegro Emlékezővel is. Miután Roum Hercegének lelepleződése kiűzte saját lakosztályából, nyugodt lett és ravasz, most, hogy már nem kellett ijesztő jelenlétét elviselnie. Később, még aznap éjjel, amint ágyamban feküdtem és egy altatóban kerestem vigasztalást, Elegro a dolgozó szobájába hívatott az épület egyik alacsonyabb szintjére. Ott ült kasztjának felszerelései között: tekercsek és iratok, adattároló lemezek, kapszulák, tudatsisakok, koponyák, egy sor képernyő, egy apró díszes spirál, az információgyűjtés összes kelléke között. Kezében egy távoli világból származó feszültségcsökkentő kristályt tartott; tejszerű belseje gyorsan színesedett, ahogy kiölte lelkéből az aggodalmat. A szigorú hivatalosság
maszkját, öltötte magára, mintha elfelejtette volna, hogy láttam gerinctelenségének megnyilvánulását. Megkérdezte: − Tudtad, hogy ki ez az ember, amikor Perrisbe jöttél vele? − Igen. − Semmit sem szóltál róla. − Soha nem kérdezték. − Tudod, mekkora veszélynek tettél ki mindannyiunkat azzal, hogy tudtunkon kívül egy Uralkodónak adtunk menedéket? − Földlakók vagyunk − feleltem. − Nem ismerjük-e el még mindig az Uralkodók hatalmát? − A hódítás óta nem. A hódítók rendelkezése szerint minden korábbi kormányt feloszlattak és vezetőiket le kell tartóztatni. − Az ilyen utasításnak bizonyára nem szabad engedelmeskednünk. Elegro Emlékőrző kötekedőn mért végig. − Az-e egy Emlékőrző dolga, hogy beleavatkozzon a politikába? Tomis, mi a hatalmon levő kormánynak engedelmeskedünk, bármelyik legyen is az, és bárhogyan is vegye át a hatalmat. Mi itt nem vezetünk ellenállási mozgalmat. − Értem. − Ezért azonnal meg kell szabadulnunk ettől a veszélyes menekülttől. Tomis, utasítalak, hogy azonnal indulj és értesítsd Hódító Hetest, hogy elfogtuk Roum Hercegét és itt tartjuk fogva. − Én menjek? − kérdeztem. − Miért egy öregembert küldesz hírnöknek az éjszaka kellős közepén? Elég lenne egyszerűen tudatsisakon továbbítani. − Túl kockázatos. Idegenek is lehallgathatják a tudatsisakon át történő kommunikációt. Nem tenne jót kasztunknak, ha ez kiszivárogna. Ezt személyesen kell közölni. − De egy jelentéktelen tanoncot választani hírnöknek… furcsának tűnik. − Csak ketten tudunk róla − erősködött Elegro. − Én nem megyek, tehát neked kell megtenned. − Mivel Hódító Hetes nem ismer személyesen, soha nem engednek be hozzá. − Tudasd vele, hogy Roum Hercegének elfogásával kapcsolatos információt hozol. Be fognak engedni. − Említsem meg a nevedet? − Ha szükséges. Mondhatod, hogy a Herceget az én lakosztályomban tartjuk fogva a feleségem segítségével. Majdnem elnevettem magam. Azonban arcizmom se rándult ezelőtt az ostoba Emlékőrző előtt, aki még ahhoz is gyáva, hogy feladja azt az embert, aki felszarvazta. − Végül − mondtam − a Herceg úgyis tudomást fog szerezni arról, hogy mit tettünk. Helyes dolog, hogy arra kérsz, áruljam el azt az embert, aki annyi hónapon át társam volt? − Ez nem árulás kérdése. Ez engedelmesség kérdése a kormánnyal szemben. − Én nem érzem, hogy kötelességeim lennének ezzel a kormánnyal szemben. Én az Uralkodók kasztjához vagyok lojális. Ezért segítettem Roum Hercegének, amikor veszélybe került. − Emiatt hódítóink a te életedet is követelhetik. Az egyetlen mentséged, ha beismered hibádat és közreműködsz a letartóztatásnál. Menj. Most azonnal! Hosszú, béketűrő életem során soha senkit nem vetettem meg olyan mélységesen, mint Elegro Emlékőrzőt ebben a pillanatban. Láttam azonban, hogy nem sok választási lehetőségem maradt, és egyik sem kellemes. Elegro azt akarta, hogy megbűnhődjön, aki tönkretette, de nem volt bátorsága ahhoz, hogy ő maga jelentse fel, tehát nekem kell átadni a hódítóknak azt, akit támogattam és óvtam és aki iránt felelősséget éreztem. Ha megtagadom, akkor lehet, hogy Elegro átad a hódítóknak, hogy engem
is büntessenek meg, mint aki segítette a Herceget Roumból való szökésében; vagy bosszút állhat rajtam az Emlékőrzők kasztjának gépezetén belül is. Ha viszont engedelmeskedem Elegrónak, őrökre foltot ejtek a lelkiismeretemen, és ha visszaállítják az Uralkodók uralmát, sok mindenért kell felelnem. Ahogy lehetőségeimet mérlegeltem, háromszorosan is átkoztam Elegro Emlékőrző hűtlen feleségét és pipogya férjét. Egy kicsit tétováztam, Elegro megpróbált rábeszélni, fenyegetett, hogy olyan dolgokkal vádol meg a kaszt előtt, mint a titkos akták jogtalan használata és hogy száműzött menekültet hoztam a kaszt falai közé. Megfenyegetett, hogy örökre elszakít az információforrásoktól. Bizonytalanul beszélt a bosszúról. Végül azt mondtam, hogy elmegyek a hódítók parancsnokságára és teljesítem a parancsát. Akkorára már kitaláltam egy olyan árulást, ami − reméltem − késlelteti azt az árulást, amit Elegro kényszerített rám. Közel járt a hajnal, amikor elhagytam az épületet. A levegő enyhe volt és édes; Perris utcáit köd borította, s ezzel finom csillogást kölcsönzött nekik. Egyik hold sem látszott. Kényelmetlenül éreztem magam az elhagyatott utcákon, bár azt mondtam magamnak, senki sem bántana egy öreg Emlékőrzőt, de csak egy kis késsel fegyverkeztem fel és féltem a banditáktól. Utam egy gyalogos felhajtón át vezetett. Egy kicsit ziháltam a meredek emelkedő miatt, de amikor elértem a kellő szintet, már inkább biztonságban éreztem magam, mivel itt elég sűrűn sorakoztak üzemanyag csomópontok, és itt akadt néhány késői járókelő is. Elhaladtam egy fehér szaténba öltözött kísérteties alak mellett, a ruhán áttűntek idegen vonásai: egy hazajáró lélek, a Bika bolygó szellemlakója, ahol a reinkarnáció szokásos dolog és senki sem a saját testébe bújva jár. Találkoztam három nőnemű lénnyel a Hattyú bolygóról, akik rám nevettek és megkérdezték, nem láttam-e hímnemű fajtájukbelit, mert rájuk jött a párosodási kedv. Majd egy pár Torzszülöttel találtam magam szemben, akik elgondolkodva vizslattak, de úgy döntöttek, nincs rajtam semmi olyan, amit érdemes lenne elrabolni, és továbbmentek, foltos lebernyegeiket maguk után vonva, fényes bőrük jelzőtűzként világított. Végül odaértem a zömök, nyolcszög alakú épülethez, amit Perris Helytartója foglalt el. Igen gyengén őrizték. Úgy tűnik, a hódítók biztosak voltak benne, hogy képtelenek vagyunk megszervezni egy ellentámadást, és valószínű, hogy igazuk is volt; egy bolygó, amit sötétedéstől hajnalig el lehet foglalni nem fog jelentős ellenállást tanúsítani a későbbiekben sem. Az épület körül a védőradar halvány fénye látszott. Ózonszag érződött a levegőben. Az utat keresztező széles téren Kereskedők állították fel standjukat reggelre; láttam, amint fűszeres hordókat pakoltak erős Szolgák, és Heréltek cipeltek sötét szalámikat. Átléptem a védősugáron, és egy hódító jelent meg, hogy kikérdezzen. Elmagyaráztam, hogy sürgős híreket hoztam Hódító Hetesnek, és rövid időn belül, meglepően kurta beszélgetés után a titkárokkal, bevezettek a Helytartóhoz. A hódító egyszerűen, de ízlésesen rendezte be irodáját. Kizárólag a Földön készült tárgyak vették körül: Afreekban szőtt szövetek, az ősi Aguptból származó két alabástrom edény, egy márványszobor, ami akár kora roumi is lehetett; egy sötét Tálijai váza, amelyben néhány kókadt halálvirág hervadozott. Amikor beléptem, úgy tűnt, éppen jó néhány üzenetkockával foglalatoskodott; hallottam, hogy a hódítók munkájuk nagy részét éjjel végzik, így nem lepett meg, hogy éppen dolog közben találtam. Egy pillanat múltán felnézett. − Mi az öregúr? Miféle dolog ez az elmenekült Uralkodóról? − Roum Hercegéről van szó − mondtam. − Tudom, hol található. A hideg szempár hirtelen érdeklődéssel villant meg. Végighúzta sokujjú kezét az asztalon, amin kasztjaink jelképei hevertek egy kupacban, többek között Szállítóké, Emlékőrzőké, Védőké
és Bohócoké. − Folytasd! − A Herceg ebben a városban bujkál. Egy bizonyos helyen, ahonnan nem tud elmenekülni. − És azért vagy itt, hogy eláruld nekem azt a bizonyos helyet? − Nem − feleltem. − Azért vagyok itt, hogy megvásároljam a szabadságát. Hódító Hetes mintha eltöprengett volna. − Ti, emberek néha teljesen zavarba ejtetek. Azt mondtad, elfogtad ezt a szökött Uralkodót, és feltételeztem, hogy el akarod őt nekünk adni, most viszont azt mondod, hogy meg akarod venni. Miért jöttél hozzánk? Ez valami vicc? − Megengeded, hogy elmagyarázzam? Asztalának tükörrel borított tetejét bámulta, míg tömören elmeséltem neki utamat a vak Herceggel Roumból, megérkezésünket az Emlékőrzők Csarnokába, azt, hogyan csábította el Enric Herceg Olmayne-t és Elegro kicsinyes, dühödt vágyát a bosszúra. Nyilvánvalóvá tettem, hogy csak kényszer hatására jöttem a hódítókhoz és hogy nem állt szándékomban kezükre játszani a Herceget. Aztán így szóltam: − Tudom, hogy minden Uralkodó zálogként számít nektek. Csakhogy ő már elég nagy árat fizetett a szabadságáért. Kérlek, igazoljátok az Emlékőrzőknek, hogy Roum Hercege amnesztiát kapott, és engedjétek meg neki, hogy mint Zarándok folytathassa útját Jorslembe. Így Elegro elvesztené a hatalmát fölötte. − Mi az, amit felajánlasz nekünk − kérdezte Hódító Hetes − a Herceged amnesztiájáért cserébe? − Kutatásokat végeztem az Emlékőrzők memóriatankjaiban. − És? − Megtaláltam, amit kerestek. Hódító Hetes gondosan megnézett magának. − Honnan tudhatnád, mi az, amit keresünk? − Az Emlékőrzők Csarnokának legmélyebb részében − kezdtem halkan − van egy felvétel a telepről, ahol elrabolt őseitek éltek, amíg foglyok voltak a Földön. Megrendítő részletességgel mutatja be szenvedéseiket. Tökéletesen igazolná a Föld meghódításának jogosságát a H362 által. − Lehetetlen! Nincs ilyen dokumentum! A hódító reakciójának hevességéből tudtam, hogy az érzékeny pontra tapintottam. Folytatta: − Alaposan végigkutattuk az aktáitokat. Egyetlen felvétel van a telep életéről, és az nem a mi népünket ábrázolja. Azon nem-humanoid, hanem gúla alakú lények vannak, bizonyára valamelyik Horgony-világból. − Láttam − bólintottam. − De vannak mások is. Sok órát töltöttem el a keresésükkel, mert kíváncsi voltam a múltunkban elkövetett igazságtalanságokra. − Az indexek… − …azok néha hiányosak. Csak véletlenül bukkantam erre a felvételre. Még maguk az Emlékőrzők sem tudják, hogy ott van. Elvezetlek oda, ha beleegyezel abba, hogy bántatlanul elengeded a Herceget. A Helytartó hallgatott egy pillanatig, végül azt mondta: − Teljesen összezavarsz. Nem tudom eldönteni, hogy csak szélhámos vagy-e, vagy pedig a legerényesebb ember. − Tudom, mi az igazi hűség. − Hogy eláruld kasztod titkait, az… − Nem vagyok Emlékőrző, csak egy tanonc, valamikor Kémlelő voltam. Nem engedhetem,
hogy bántsd a Herceget egy felszarvazott hülye miatt. A Herceg a kezében van; most már csak te érheted el a szabadon bocsátását. Ezért fel kell neked ajánlanom ezt a dokumentumot. − Amit az Emlékőrzők gondosan töröltek az indexekből, hogy ne kerüljön a kezünk közé. − Amit az Emlékőrzők figyelmetlenül rossz helyre tettek, és megfeledkeztek róla. − Kétlem − rázta a fejét Hódító Hetes. − Ők nem figyelmetlen emberek. Elrejtették azt a felvételt; és azzal, hogy ideadod nekünk, nem árulod el egész világotokat? És a gyűlölt ellenség kollaboránsává válsz. Vállat vontam. − Engem az érdekel, hogy Roum Hercege kiszabaduljon. Más eszközök és célok engem nem érintenek. A dokumentum helye a tied, cserébe az amnesztiáért. A hódító valami olyasmit csinált, ami nála egy mosolynak felelhetett meg. − Nem áll igazán érdekűnkben, hogy a hajdani Uralkodók kasztjának tagjait szabadon engedjük. Tudod, hogy a helyzeted elég kényes? Kicsikarhatom belőled a dokumentumok helyét akár erőszakkal is, és a Herceget is megtarthatnám. − Igen megteheted − értettem egyet. − Vállalom ezt a kockázatot, de bizonyos alapvető becsületességet feltételezek olyan emberek között, akik egy ősi bűnt jöttek megtorolni. A hatalmadban vagyok, a dokumentum adatai a fejemben vannak, a tied, ha kiszeded belőlem. Most úgy nevetett, ami a jókedv félreérthetetlen jele volt. − Várj egy percet! − mondta. Szólt néhány szót a saját nyelvén egy borostyán színű távbeszélő készülékbe, és hamarosan a fajtájának egy újabb tagja lépett be az irodába. Azonnal felismertem, bár már levette azokat a rikító álcákat, amiket akkor viselt, amikor velem utazott: Gormon volt az, az állítólagos Torzszülött. Kétértelmű mosolyt küldött felém, és így szólt: − Üdvözöllek, Kémlelő! − Én is üdvözöllek, Gormon. − Az én nevem most Győzedelmes Tizenhárom. − Engem pedig Tomisnak hívnak, s az Emlékőrzők közé tartozok − mondtam. Hódító Hetes furcsán nézett ránk. − Ti mikor barátkoztatok így össze? − A hódítás idején − felelte Győzedelmes Tizenhárom −, amikor mint előreküldött felderítő végeztem a munkámat, Tálijában találkoztam ezzel az emberrel, és vele utaztam Roumba. De csak társak voltunk, valójában nem barátok. Megremegtem. − Hol van Avluela Éjszárnyas? − Gondolom, Parsban − felelte félvállról. − Azt mondta, visszatér Hindbe, az övéi földjére. − Ezek szerint nem sokáig szeretted? − Inkább csak társak voltunk, mint szeretők − mondta a hódító. − Múló dolog volt. − Neked lehet. − Nekünk. − És ezért a múló dologért vetted el egy ember szeme világát? Az egykori Gormon megvonta a vállát. − Azért tettem, hogy egy büszke lénynek leckét adjak büszkeségből. − Akkor azt mondtad, féltékenységből teszed − emlékeztettem. − Azt mondtad szerelemből teszed. Úgy tűnt, Győzedelmes Tizenhárom elvesztette érdeklődését irántam. Hódító Heteshez fordult: − Miért van itt ez az ember? − Roum Hercege Perrisben bujkál − jött a válasz.
Az idegen arc hirtelen meglepetést árult el. Hódító Hetes folytatta. − Az Emlékőrzők foglya. Ez az ember egy különös alkut ajánl. Jobban ismered a Herceget, mint akármelyikünk; a tanácsodat kérem. A Helytartó körvonalazta a helyzetet. Gormon, én még mindig e néven gondoltam rá, töprengve hallgatta, nem szólt semmit. − A probléma − folyatta Hódító Hetes − a következő: adjunk-e amnesztiát egy törvényen kívül helyezett Uralkodónak? − Vak − vont vállat Győzedelmes Tizenhárom. − Hatalmát elveszítette. Hívei szétszóródtak. A lelke lehet, hogy töretlen, de nem jelent veszélyt számunkra. Azt mondom, fogadd el az alkut. − Vannak adminisztrációs kockázatai is annak, ha kiengedünk a fogságból egy Uralkodót − mutatott rá Hódító Hetes. − Mindazonáltal egyetértek. Belemegyünk az alkuba. − Felém fordult. − Mondd meg annak a dokumentumnak a helyét, amit szeretnénk! − Előbb intézkedj Roum Hercegének szabadon bocsátását illetően − feleltem nyugodtan. Mindkét hódító meglepődött. − Ez jogos − bólintott Hódító Hetes. − De nézd; hogyan lehetünk biztosak abban, hogy megtartod a szavadat? Bármi történhet veled a következő órában, míg mi szabadságot biztosítunk a Hercegnek. − Van egy javaslatom − szólt közbe Győzedelmes Tizenhárom. − Ez nem annyira a kölcsönös bizalom, mint inkább az idő kérdése. Tomis, miért nem jegyzed fel a dokumentum helyét egy hat órával késleltetett kockára? Úgy állítjuk be, hogy csak akkor adja ki az információt, ha hat órán belül maga Roum Hercege, és senki más, parancsolja meg neki. Ha nem találtuk meg és nem szabadítottuk ki Roum Hercegét ezalatt az idő alatt, akkor a kocka megsemmisül. Ha kiengedjük a Herceget, akkor a kocka megadja nekünk az információt, még akkor is ha… hm… valami történne veled ez idő alatt. − Minden eshetőségre gondolsz − jegyeztem meg. − Megegyeztünk? − kérdezte Hódító Hetes. − Igen − feleltem. Hoztak nekem egy kockát, s biztos helyre vittek, míg ráírtam sima felületére annak a dokumentumnak az állványszámát, amit felfedeztem. Pillanatok teltek el; a kocka kifordult és az információ eltűnt opálos belsejében. Odaadtam nekik. Így árultam el a földiek örökségét és tettem szolgálatot a hódítóknak egy megvakított feleségrabló Herceg iránti hűségből.
7. Ekkor már hajnalodott. Nem kísértem el a hódítókat az Emlékőrzők Csarnokába; nem az én dolgom volt, hogy végignézzem azokat a zavaros eseményeket, melyeknek be kellett következniük, és szívesebben tartózkodtam máshol. Finoman szitált az eső, ahogy lefordultam a sötét Sennt határoló egyik szürke utcába. Az időtlen folyó felszínét esőcseppek pöttyözték, és fáradhatatlanul mosták az Első Ciklusból való antik kőboltíveket, több ezredévet látott hidakat, egy olyan kor túlélőit, amikor az embernek csak a saját dolgaira volt gondja. A reggel beborította a várost. Egy régi és kitörölhetetlen reflexnek engedelmeskedve a műszereim után nyúltam, hogy elvégezhessem a Kémlelést, és emlékeztetnem kellett magamat, hogy annak az időnek már rég vége. A Kémlelőket szélnek eresztették, jött az ellenség és az öreg Wuellig, aki most Tomis
néven ismeretes, eladta magát az emberiség ellenségeinek. Az ősi Kresztének dupla tornyú vallási házának árnyékában hagytam magamat becsalogatni egy Szomnambulista bódéjába. Ezzel a kaszttal nem volt túl gyakran dolgom; a magam módján óvakodom a sarlatánoktól, és manapság nagyon sok a sarlatán. A Szomnambulista azt állítja, hogy a transz állapotában látja mindazt, ami volt, ami van, és ami lesz. Jómagam is tudok valamicskét a transzállapotokról, mivel mint Kémlelő én is kerültem ilyen állapotba naponta négyszer; de mint mesterségére büszke Kémlelőnek szükségképpen meg kellett vetnem azoknak a hamis etikáját, akik nyerészkedésre használták föl a második látást, mint ahogy a Szomnambulisták is tették. Azonban míg az Emlékőrzők közt éltem, megtanultam, hogy legnagyobb megdöbbenésemre, gyakran kértek meg Szomnambulistákat, hogy segítsenek egy-egy őskori lelet feltárásánál, és hogy jó szolgálatokat tettek az Emlékőrzőknek. Bár még mindig szkeptikus voltam, hajlottam rá, hogy útbaigazítást kérjek. És abban a pillanatban menedékre volt szükségem a vihar elől, ami az Emlékőrzők Csarnoka fölött készült kitörni. Egy feketébe öltözött, kecses, finomkodó alak üdvözölt gúnyos meghajlással, ahogy beléptem az alacsony tetejű bódéba. − Samit vagyok, a Szomnambulisták közül − nevezte meg magát magas, nyivákoló hangon. − Légy üdvözölve és jó híreket kívánok neked! Ő a társam, Murta Szomnambulista. Murta Szomnambulista egy robosztus asszonyság volt, csipkeszerű ruhában. Húsos arcában a szeme körül mély, sötét karikák sorakoztak, ajkai fölött bajusz nyomai látszottak. A Szomnambulisták párokban végzik a munkájukat, az egyikük alkudozik, a másikuk lát; a legtöbb páros férj és feleség, mint ahogy ők is. Agyam tiltakozott a húshegy Murta és a miniatűr férfi, Samit ölelkezésének gondolata ellen, de ez nem az én dolgom. Elfoglaltam helyemet, melyre Samit mutatott. A közeli asztalon sokféle színű ételtablettát láttam; reggeli közben zavartam meg a családot. Murta, mély transzba zuhanva, esetlen léptekkel vándorolt a szobában, néha-néha finoman súrolva egyik-másik bútordarabot. Azt mondják, néhány Szomnambulista a nap húsz órájából csak két-három órát tölt ébren, egyszerűen azért, hogy egyen, kielégítse testi szükségleteit: akadnak olyanok is, akik látszólag állandó transzban élnek és ministránsok etetik és gondozzák őket. Jóformán oda sem figyeltem, miféle vásári mondókát ad elő Samit, mint hadarja lázas buzgalommal szertartásos varázsszavait. A tudatlanoknak szánják az ilyesmit; a Szomnambulisták legfőképpen Szolgákkal, Bohócokkal és más alantas kasztok tagjaival üzletelnek. Végül, láthatóan észlelve türelmetlenségemet, rövidre fogta Murta Szomnambulista képességeinek dicsőítését, és megkérdezte, mit szeretnék tudni. − A Szomnambulista már bizonyára tudja − feleltem. − Általános analízist kérsz? − A körülöttem élő emberek sorsát akarom tudni. Szeretném, ha a Szomnambulista figyelme főleg az Emlékőrzők Csarnokában folyó eseményekre irányulna. Samit hosszú körmeivel kopogott az asztallapon, éles pillantást vetett a tehénszerű Murtára. − Kapcsolatba léptél már az Akarattal? − kérdezte tőle. A nő nagyot sóhajtott válaszképpen, s ebbe az egész húshegy belerezdült. − Mit látsz? − kérdezte a vézna férfi. A nő sebesen motyogott. A Szomnambulisták az emberiség által egyébként nem használt nyelven beszélnek; éles hangok érdes együttesén, amiről egyesek azt állítják, hogy aguptiak ősi nyelvéből ered. Erről semmit sem tudok. Nekem összefüggéstelennek és töredékesnek tűnt, s nem hittem, hogy bármi értelmet hordoz. Samit hallgatta egy darabig, aztán elégedetten bólintott, és felém nyújtotta tenyerét. − Sok mindent tud − jelentette ki.
Megállapodtunk az árban, röviden alkudoztunk, majd megegyeztünk. − Folytasd, mondd el az igazat! Óvatosan elkezdte. − Földönkívüliek is vannak a dologban, és még az Emlékőrzők kasztjának számos tagja. Csendben maradtam, nem bátorítottam. − Komolyan vitáznak. Egy szem nélküli ember körül folyik a vita. Egyenesen ültem. Samit hűvös elégedettséggel mosolygott. − A szem nélküli ember a magasból zuhant le. Ő lenne a Föld, mondjuk, akit megtörtek a hódítók? Most közel van az idejének végéhez. Vissza szeretné szerezni régi rangját, de tudja, hogy ez lehetetlen. Rávett egy Emlékőrzőt, hogy szegje meg esküjét. A kaszt tanácstermébe sok hódító jött, hogy megbüntessék? Nem. Nem. Hogy kiszabadítsák. Folytassam? − Gyorsan! − Már megkaptad, amiért fizettél. Összevontam a szemöldökömet. Ez zsarolás, de kiderült, hogy a Szomnambulista tisztán látja az igazságot. Semmi olyat nem tudtam még meg, amiről már ne tudtam volna, de ez elég volt ahhoz, hogy megsejtsem, talán valami fontos ismeret birtokába juthatok. Adtam még egy kevés pénzt. Sarak becsukta a tenyerét, és ismét Murtához fordult. Murta hosszan beszélt, kissé izgatottan, gyakran megpördült, vadul beleütközve egy dohos díványba. Samit közvetítette. − A szem nélküli ember egy férj és feleség közé állt. A dühödt férj meg akarja büntetni; a földönkívüliek rejtett igazságok után kutatnak; meg is fogják találni egy áruló segítségével. A szem nélküli ember a szabadságot és a hatalmat keresi; békét fog találni. A bemocskolt feleség szórakozást keres; ő nehézségekkel találja magát szemben. − És én? − szóltam közbe hosszú hallgatás után. − Rólam semmit nem mondasz? − Hamarosan elhagyod Perrist, ugyanúgy, mint ahogy idejöttél. Nem egyedül távozol. Nem a jelenlegi kasztod tagjaként hagyod el várost. − Mi lesz az úticélom? − Éppen olyan jól tudod te is, mint mi, szóval, miért pazarolnád a pénzed arra, hogy mi mondjuk meg? Újra elhallgatott. − Áruld el, mi történik velem az úton Jorslem felé? − kérdeztem. − Ilyen fontos információt nem tudnál megfizetni. A jövő titkai nagyon drágák. Azt tanácsolom, elégedj meg annyival, amennyit most tudsz! − Lenne néhány kérdésem a már elhangzottakkal kapcsolatban. − Semmi pénzért nem magyarázzuk meg. Elvigyorodott. Éreztem megvetésének erejét. Murta Szomnambulista még mindig botorkált körbe a szobában, közben nyögött és röfögött. A hatalmak, melyekkel kapcsolatban állt, úgy tűnt, újabb információkat fednek fel neki; nyöszörgött, remegett, kuncogásra emlékeztető hangokat adott. Samit az ő nyelvükön beszélt hozzá. Hosszan válaszolt. Felém fordult. − Kapsz még egy utolsó információt… ingyen. Az életed nincs veszélyben, de a lelked igen. Jól tennéd, ha kibékülnél az Akarattal, amilyen hamar csak lehetséges. Nyerd vissza az erkölcsi tartásodat. Jusson eszedbe, kinek tartozol igazán hűséggel! Tedd jóvá jó szándékkal elkövetett bűneidet. Többet nem mondhatok. Valóban, Murta mocorgott, úgy tűnt, ébredezik. Hatalmas darab húsok remegtek az arcán és a testén, ahogy rájött a rángatózás a transzból való visszatérés közben. Kinyílt a szeme, de csak a
fehérjét láttam: szörnyű látványt nyújtott. Az ajkai megrándultak és előtűntek rossz fogai. Samit kitessékelt a bódéból. Kimenekültem a sötét, eső áztatta reggelbe. Sietve tértem vissza az Emlékőrzők Csarnokába, kifulladva érkeztem meg, szúró fájdalommal a mellemben. Megálltam egy pillanatra a csodálatos épület előtt, hogy visszanyerjem erőmet. Légsiklók suhantak el a fejem fölött, egy magasabb szintről hagyták el a kaszt Csarnokát. A bátorságom csaknem elhagyott. Végül aztán mégis beléptem és Elegro meg Olmayne lakosztályának szintjére siettem. Egy csomó izgatott Emlékőrző nyüzsgött a Csarnokban. Elsuttogott megjegyzések zümmögése jutott el hozzám. Előre nyomakodtam, egy ember, akiről tudtam, hogy a kaszt tanácsában magas tisztet tölt be, felemelte a kezét, és megkérdezte: − Mi dolgod itt, tanonc? − Tomis vagyok, akit Olmayne Emlékező támogatott. A közelben van a szobám. − Tomis! − sikoltotta egy hang. Megragadtak, és betuszkoltak az ismerős lakosztályba, mely most a pusztulás színterévé vált. Egy tucatnyi Emlékőrző ácsorgott ott, aggódva húzgálták kendőiket. Felismertem köztük Kenishal Kancellár egyenes, elegáns alakját, szürke szeme most az elkeseredéstől volt homályos. A bejárattól balra egy takaró alatt egy kifacsarodott alak feküdt Zarándok ruhában: Roum Hercege, holtan a saját vérének tócsájában. Ragyogó maszkja most foltosan feküdt mellette. A szoba másik oldalán egy Második Ciklusból származó, nagyon szép tárgyakat tartalmazó, díszes kredencbe süppedve pedig Elegro Emlékőrző feküdt, mintha csak aludna, egyszerre tűnt meglepettnek és dühősnek is. A torkát karcsú dárda fúrta át. A háttérben termetes Emlékőrzők társaságában ott állt Olmayne Emlékőrző, vad tekintettel és ziláltan. Skarlátszínű ruhája elöl szétszakadt, kilátszottak nagy, fehér mellei; fekete haja rendetlenül lógott, finom bőre izzadtságtól fénylett. Úgy tűnt, álomvilágban jár, távol a körötte folyó dolgoktól. − Mi történt itt? − kérdeztem. − Kétszeres gyilkosság − felelte Kenishal Kancellár megtört hangon. Közelebb lépett hozzám; magas, szikár, ősz hajú ember, akinek egyik szemhéja meg-megrándult néha. − Mikor láttad utoljára életben ezeket az embereket, tanonc? − Az éjjel. − Hogyan kerültél ide? − Csak látogatni jöttem, nem másért. − Tapasztaltál valami rendelleneset? − Igen, Elegro Emlékőrző és a Zarándok veszekedtek, igen − ismertem be. − Min? − kérdezte tömören a Kancellár. Kényelmetlenül néztem Olmayne-re, de ő semmit sem látott és még kevesebbet hallott. − Miatta − mutattam feléje. Hallottam, hogy a többi Emlékőrző kuncog. Böködték egymást, bólogattak, még mosolyogtak is. Megerősítettem a botrányt. A Kancellár még komorabbá vált. A Herceg tetemére mutatott. − Ő a társad volt, amikor Perrisbe érkeztél. Tudtad, hogy kicsoda ő igazából? Megnedvesítettem az ajkam. − Gyanítottam. − Hogy ő… − Roum szökött Hercege − fejeztem be. Nem mertem kibúvókat keresni; a helyzetem igen kényes volt. Még több bólogatás, még több böködés. Kenishal Kancellár pedig szúrósan nézett rám. − Ezt az embert letartóztatni. Nem volt jogod eltitkolni tudásodat a személyét illetően.
Néma maradtam. A Kancellár folytatta. − Néhány órán át távol jártál a Csarnokból. Mondd el, mit csináltál, miután elhagytad Elegro és Olmayne lakosztályát! − Elmentem Hódító Hetes Helytartóhoz. Érdeklődés. − Mi célból? − Hogy tájékoztassam a Helytartót − feleltem −, miszerint Roum hercegét leleplezték és most egy Emlékőrző lakosztályában van. Elegro Emlékőrző utasítására cselekedtem így. Miután megvittem a hírt, órákon át sétáltam az utcán, csak úgy, minden különösebb cél nélkül, és amikor visszatértem, itt találtam… − Itt mindent felfordult − motyogta Kenishal Kancellár. − A Helytartó hajnalban itt járt. Meglátogatta ezt a lakosztályt, bizonyára Elegro és a Herceg akkor még mindketten éltek. Aztán az archívumunkba ment, és elvitte a legkellemetlenebb anyagunkat, elvitte azt az adatot, amiről azt hittük, nem lehet hozzáférni, a legkellemetlenebbet… A Kancellár tétovázott. Mint valami bonyolult gépezet, ami hirtelen berozsdásodik, mozdulatai lelassultak, reszelős hangot adott, úgy tűnt, a tökéletes összeomlás határán áll. Számos magas rangú Emlékőrző szaladt a segítségére: egyikük valamilyen gyógyszert fecskendezett a karjába. A Kancellár pillanatokon belül magához tért. − A gyilkosságok azután történtek, hogy a Helytartó elhagyta az épületet − mondta. − Olmayne Emlékőrző képtelen volt bármilyen információt is adni ezzel kapcsolatban. Talán te, tanonc, tudsz valami érdemlegeset. − Nem voltam itt. A Senn közelében két Szomnambulista igazolja, hogy a gyilkosságok idején velük voltam. Valaki felnevetett, amikor a Szomnambulistákat említettem. Hagytam; ekkor nem méltóságom megőrzésével foglalkoztam. Tudtam, hogy veszélybe kerültem. A Kancellár a fejét ingatta. − A szobádba mégy, tanuló, és ott maradsz a kikérdezésre várva. Utána elhagyod az épületet, és húsz órán belül távozol Perrisből. Hatalmamnál fogva kizárlak az Emlékőrzők kasztjából. Igaz, hogy Samit előre figyelmeztetett, mégis megdöbbentem. − Kizárnak? Miért? − Ezek után nem tudunk megbízni benned. Túl sok a rejtély körülötted. Idehozol egy Herceget és eltitkolod elölünk gyanúdat; halálos kimenetelű vitáknál vagy jelen, meglátogatod a Helytartót az éjszaka kellős közepén. Még az is lehet, hogy te segédkeztél abban, hogy ilyen szerencsétlen veszteség érte archívumunkat ma reggel. Megszakítjuk veled a kapcsolatot. A Kancellár sietve intett. − Most indulj a szobádba, várj a kihallgatásra, aztán távozz! Kikísértek a szobából. Ahogy a bejárati nyílás becsukódott mögöttem, hátrapillantottam, és láttam a Kancellárt, amint hamuszürke arccal társai karjaiba hullott, míg ugyanabban a pillanatban Olmayne Emlékőrző kitört dermedtségéből, és sikoltozva a földre borult.
8. Egyedül a szobámban, hosszasan gyűjtögettem össze holmimat, bár nem sok volt. Már régen megvirradt, amikor egy számomra ismeretlen Emlékőrző jött be hozzám; egy kikérdező készüléket hozott. Kényelmetlenül mustrálgattam, úgy gondoltam, hogyha az Emlékőrzők
bizonyítani tudják, hogy én voltam, aki elárulta a hódítóknak a telepről szóló felvétel helyét, akkor végem. Már eddig is rám gyanakodtak, a Kancellár csak azért bizonytalankodott a váddal, mert bizonyára furcsának tűnt neki, hogy egy kezdő tanonc magánkutatásokat végezzen a kaszt archívumában. A szerencse segített. A kérdezőmet csak a gyilkosság részletei érdekelték; és miután úgy döntött, hogy semmit sem tudok róla, békén hagyott, figyelmeztetve, hogy a kijelölt időben el kell hagynom a Csarnokot. Mondtam neki, hogy úgy teszek. De előtte pihenésre volt szükségem. Aznap éjjel semmit sem aludtam, ezért megittam egy háromórás altatót, és elaludtam. Amikor felébredtem, egy alak állt mellettem; Olmayne Emlékőrző. Úgy tűnt, sokat öregedett tegnap este óta. Egyszerű, komor színű tunikát viselt, ékszert vagy díszt semmit. Vonásai kemények voltak. Uralkodtam meglepetésemen, hogy ott találom, és felültem, bocsánatot kérve motyogtam, hogy csak késve vettem észre jelenlétét. − Semmi baj − nézett rám kedvesen. − Megzavartam az álmodat? − Végigaludtam az egész időt. − Én nem. De lesz később időm aludni. Sok magyarázattal tartozunk egymásnak, Tomis. − Igen − emelkedtem fel bizonytalanul. − Jól vagy? Láttalak korábban, és mintha transzba estél volna. − Gyógyszereket adtak nekem − válaszolta. − Mondd el, mit tudsz a tegnap éjszakáról! Szemhéjai egy pillanatra lecsukódtak. − Ott voltál, amikor Elegro felelősségre vont bennünket, és amikor a Herceg kidobta. Néhány órával később Elegro visszajött. Vele volt Perris Helytartója és több más hódító. Úgy tűnt, Elegrónak nagyon jő a kedve. A Helytartó elővett egy kockát, és megparancsolta a Hercegnek, hogy tegye rá a kezét. A Herceg megmakacsolta magát, de végül Hódító Hetes meggyőzte, hogy működjön velük együtt. Amikor Enric megérintette a kockát, Elegro és a Helytartó távoztak, bennünket magunkra hagytak, és egyikünk sem értette, mi történt, őröket állítottak, hogy megakadályozzák a Herceg szökését. Nem sokkal később a Helytartó és Elegro visszatértek. Elegro most legyőzöttnek, sőt, talán zavartnak tűnt, a Helytartó viszont kimondottan örült valaminek. A szobánkban a Helytartó kijelentette, hogy Roum hajdani Hercege amnesztiát kapott és senki sem bánthatja. Ezután az összes hódító elment. − Folytasd! Olmayne úgy beszélt, akár egy Szomnambulista. − Úgy tűnt, Elegro nem érti, mi történt. Azt kiáltotta, hogy „árulás”, kimondottan nőies volt mérgében; a Herceg egyre nagyképűbb lett; mindketten megparancsolták a másiknak, hogy hagyja el a lakosztályt. A vita annyira kiélesedett, hogy a szőnyeg pusztulni kezdett. A szirmok lekonyultak, az apró szájak tátogtak. Gyorsan eljött a tetőpont. Elegro felragadott egy fegyvert, és fenyegetőzött, hogy használni fogja, ha a Herceg nem távozik azonnal. A Herceg rosszul mérte fel Elegro indulatát, és úgy gondolta, hogy csak blöfföl, és közelebb lépett, mintha ki akarná dobni. Elegro megölte a Herceget. Egy pillanattal később felkaptam egy dárdát, és Elegro torkába vágtam. A dárda mérgezett volt; a férjem azonnal meghalt. Hívtam a többieket, többre nem emlékszem. − Különös éjszaka − motyogtam. − Túl különös. Most te mondd el, Tomis, miért jött a Helytartó és miért nem fogatta el a Herceget? − A Helytartó azért jött, mert én kértem rá, a néhai férjed parancsára. A Helytartó azért nem fogatta le a Herceget, mert a Herceg szabadságát megvásárolták.
− Milyen áron? − Egy ember gyalázata árán − feleltem. − Rébuszokban beszélsz. − Az igazság megaláz engem. Kérlek, ne kívánd tőlem ezt. − A Kancellár egy dokumentumról beszélt, amit elvitt a Helytartó… − Azzal kapcsolatos − vallottam be. Olmayne a földre szegezte tekintetét, és semmi mást nem kérdezett. Végül így szóltam: − Szóval, gyilkosságot követtél el. Mi lesz a büntetésed? − A bűnt felindulásból vittem véghez − válaszolta. − A polgári hatóságok nem szabnak ki rám büntetést. Azonban a kasztból házasságtörés és erőszakos cselekedet elkövetése miatt kizártak. − Sajnálom. − Utasítottak, hogy lépjek be a Zarándokok közé Jorslemben, hogy megtisztítsam a lelkemet. Egy napon belül útnak kell indulnom, különben az életemmel fizetek. − Engem is kizártak − mondtam. − És végül is, én szintén Jorslembe tartok, bár én saját elhatározásomból. − Utazunk együtt? Bizonytalankodásom elárult. Egy vak Herceggel érkeztem ide; s most nem igazán volt kedvemre egy kaszt nélküli gyilkos nővel vándorolni. Talán eljött az idő, hogy egyedül utazzak. Bár a Szomnambulista azt mondta, lesz egy társam. − Látom, nem lelkesedsz − vetette oda Olmayne. − Talán kelthetek benned némi kedvet. − Szétnyitotta tunikáját. Mellei hamvas hegyei között egy szürke erszényt láttam dudorodni. Nem a testével, hanem a pluszzsebbel próbált elcsábítani. − Ebben − mondta − ott van minden, amit Roum Hercege a combjában hordott. Megmutatta nekem ezeket a kincseket, és én kivettem a testéből, amikor holtan hevert a szobámban. Vannak köztük saját dolgaim is. Nem állok utánpótlás nélkül. Kényelmesen fogunk utazni, jó? − Nehezen tudnám visszautasítani. − Légy készen két órán belül! − Már most készen állok − feleltem. − Akkor várj! Magamra hagyott. Majdnem két óra elteltével visszatért, egy Zarándok maszkjában és ruháiban. A karján még egy öltözet Zarándok ruhát hozott, amit nekem ajánlott föl. Igen, én most kaszt nélküli voltam; és ez nem biztonságos módja az utazásnak. Tehát, mint Zarándok fogok Jorslembe menni. Felvettem a szokatlan ruhát. Összeszedtük a holminkat. − Értesítettem a Zarándokok kasztját − jelentette be, ahogy elhagytuk az Emlékőrzők Csarnokát. − Bejegyeztek bennünket. Holnap valószínűleg megkapjuk a csillagköveinket. Hogy érzed magad a maszkban, Tomis? − Kényelmesen. − Ahogyan kell. Utunk kifelé Perrisből a régi vallás ősi, szürke épülete előtti hatalmas téren át vitt. Tömeg gyűlt össze, láttam, hogy hódítók állnak középen. Koldusok vették körül őket. Nem vettek rólunk tudomást, mert senki nem koldul egy Zarándoktól, de én megragadtam egy ragyás képű gazembert és megkérdeztem: − Milyen ünnepség készülődik itt? − Roum Hercegének temetése − felelte a fickó. − A Helytartó parancsára állami temetés lesz, mindenféle flanccal. Igazi népünnepélyt csinálnak belőle. − Miért tartanak ilyen eseményt Perrisben? − kérdeztem. − Hogyan halt meg?
− Valaki mást kérdezz! Nekem dolgom van. Kiszabadította magát, és tovább kéregetett a tömegben. − Elmenjünk a temetésre? − kérdezte Olmayne. − Jobb, ha nem. − Ahogy akarod. Folytattuk utunkat egy erős kőhídon át, ami a Senn fölött terpeszkedett. Mögöttünk gyönyörű, kék fény gyúlt, ahogy a Herceg halotti máglyáját meggyújtották. Ez a máglya világította meg nekünk az utat, ahogy lassan haladtunk az éjszakában kelet felé Jorslembe.
III. rész
A Jorslembe vezető út A mi világunk most már valóban az övék lett. Egész úton Eyropban mindenhol azt láttam, hogy a betolakodók mindent megszereztek és mi ugyanúgy tartozunk hozzájuk, mint állatok a gazdához egy farmon. Jelen voltak mindenhol, miként a duzzadt magvak gyökereket vernek mindenfelé egy erős vihar után. Hűvös magabiztossággal jártak-keltek, mintha csak mozdulataik olajozottságával azt akarnák tudomásunkra hozni, hogy az Akarat megvonta tőlünk a kegyet és rájuk ruházta át. Nem viselkedtek kegyetlenül velünk szemben, mégis puszta jelenlétükkel lecsapolták az életerőnket. A napunk, a holdjaink, a régi relikviákat őrző múzeumaink, korábbi korok romjai, városaink, palotáink, jövőnk, jelenünk és múltunk mind-mind névváltoztatáson ment keresztül. Életünk elvesztette az értelmét. Éjjel a csillagok ragyogása csúfolt ki minket. Az egész világegyetem lenézte a gyalázatukat. A tél hideg szele azt susogta, hogy bűneink miatt elvesztettük a szabadságunkat. A nyár ragyogó melege azt sugározta, hogy büszkeségünkért megaláztattunk. Egy megváltozott világban mozogtunk, levetve régi páncélunkat. Én, aki nap mint nap a csillagok közt kóboroltam, most elvesztettem ezt az élvezetemet. Jorslem felé vezető utamon mérsékelt vigaszt találtam abban a reményben, hogy Zarándokként én is jóvátételt és újjászületést nyerhetek ebben a szent városban. Olmayne és én minden áldott este elismételtük Zarándoklatunk szertartását: Engedelmeskedünk az Akaratnak Engedelmeskedünk az Akaratnak Kicsi és nagy dolgokban egyaránt Kicsi és nagy dolgokban egyaránt És bocsánatért esedezünk És bocsánatért esedezünk Jelenlegi és jövőbeli bűneinkért Jelenlegi és jövőbeli bűneinkért És megértésért és nyugalomért imádkozunk És megértésért és nyugalomért imádkozunk Minden nap míg a megváltás el nem jön
Minden nap míg a megváltás el nem jön. Így beszéltünk. Ezeket mondva, a hűvös csillagkőből készült gömböt szorongattuk, mely hideg volt, miként a jégvirágok, és kapcsolatot létesítettünk az Akarattal. És így utaztunk Jorslem felé ebben a világban, melyet nem az ember uralt többé.
2. A Tátijától a Föld híd felé vezető úton esett meg először, hogy Olmayne kegyetlenül viselkedett velem. Olmayne természeténél fogva kegyetlen volt, bőségesen bizonyították ezt a Perrisben történtek, és mégis együtt ettük a Zarándokok kenyerét sok-sok hónapja már Perristől keletre, átutazva a hegyeken és végig Táliján a Hídig, és ő nem mutatta ki a foga fehérjét. Egészen eddig a helyig. Az alkalmat az szolgáltatta, hogy az Afreekből érkező hódítók csapata megállított minket. Talán húszan lehettek, magasak, kemény arcvonásúak, büszkék arra, hogy a leigázott Föld urai. Saját készítésű, fénylő borítású járművön utaztak, mely hosszú és szűk volt, vastag homokszínű gumiköpenyekkel és piciny ablakokkal. Már messziről megpillantottuk a járművet, ahogy felénk közeledve hatalmas porfelhőt vert fel. Talán ötvenen állhattunk az út mellett. Tálija földjével a hátunk mögött és Afreek földrészével előttünk. Vegyes csapatot alkottunk: néhány Zarándok, mint Olmayne meg jómagam, akik a szent város Jorslem felé tartottunk, de álltak velünk véletlenül egymás mellé sodródott, gyökértelen férfiak és nők is, akik földrészről földrészre vándoroltak cél nélkül. A társaságban öt korábbi Kémlelőt, egy Írnokot meg néhány Torzszülöttet is láttam. Szétszóródtunk, félreállva biztosítottuk az utat a hódítóknak. A Föld híd nem valami széles és az út sem teszi lehetővé, hogy egyidőben sokan használják. Mégis normális körülmények között a forgalom egyszerre két irányban haladt. Ám ma itt, mi nem mertünk továbbmenni, míg a hódítók ilyen közel jártak, így aztán félénken összecsoportosultunk, figyelve a megszállók közeledtét. Az egyik Torzszülött elvált a társaitól, és felém indult. Fajtájához képest kicsiny volt, de széles vállú, a bőre úgy tűnt, igen bőre szabott az alakjához mérve, hatalmas szemét zöld karikák szegélyezték, haja egymástól elkülönülő, sűrű csomókban nőtt, és az orrát alig lehetett észrevenni, így aztán úgy tűnt, mintha az orrlyukai a felső ajkából nőnének ki. Ennek ellenére kevésbé groteszk volt a megjelenése, mint a legtöbb Torzszülöttnek. Arckifejezése ünnepélyes tűnt, de bujkált benne valami játékos árnyalat. Alig hangosabban, mintha csak suttogna, így szólt: − Mit gondolsz, sokáig feltartanak minket, Zarándok? Régebben egy Zarándokot nem szólítottak meg csak úgy egyszerűen, különösen pedig nem egy Torzszülött. Az ilyesfajta szokások nem jelentettek semmit a számomra, de Olmayne undorodva felszisszenve hőkölt hátra. − Addig várunk itt − feleltem −, amíg az uraink meg nem engedik, hogy továbbmenjünk. Van más választásunk? − Nincs, barátom, nincs! Erre a „barátom”-ra Olmayne újra felszisszent és haragos pillantást vetett a kicsiny Torzszülöttre. Az ránézett és kimutatta dühét, mivel arcának sima bőre alatt hat párhuzamos skarlátvörös csík lobbant fel rikítóan. Ám hangosan nem szólt semmit, csak udvariasan biccentett
Olmayne-nak. Majd később mégis megszólalt. − Hadd mutatkozzak be. Bernaltnak hívnak, kitaszított, természetesen. A Mély Afreek-beli Nayrub szülötte. Én nem kérdezem a neveteket, Zarándokok. Jorslem felé tartotok? − Igen − válaszoltam én, mivel Olmayne elfordult és á hátát mutatta. − És te? Haza Nayrubba. az utazások után? − Nem! − válaszolta Bernalt. − Én is Jorslembe megyek. Hirtelen hideg ellenszenvet éreztem iránta, egyből szertefoszlott a kezdeti együttérzésem, mellyel a Torzszülött külsejére reagáltam. Volt már egy Torzszülött, aki útitársként tartott velem, ő elég megnyerő modorú volt, s nem akartam még egy olyat, mint ő. Tartózkodóan elhúzódtam. − Megkérdezhetném, mi dolga lehet egy Torzszülöttnek Jorslemben? Észrevette hangom csípősséget, és hatalmas szemében szomorúság csillant. − Emlékeztetlek rá, hogy számunkra is engedélyezett a szent város látogatása. Még a mi fajtánknak is. Attól félsz talán, hogy újra megtámadjuk a megújulás szent helyét, ahogy tettük azt ezer éve, mielőtt még kitaszítottakká nem lettünk? − Harsányan felnevetett. − Én nem fenyegetek senkit, Zarándok. Csúf az arcom, de nem vagyok veszélyes. Az Akarat adja meg nektek, amit kerestek, Zarándok! − Tisztelegett, és visszatért a többi Torzszülötthöz. Olmayne dühösen fordult felém. − Miért állsz szóba ilyen állati teremtményekkel? − Ő jött ide hozzám. Csupán barátkozni akart. Mindannyian egymásra vagyunk utalva Olmayne, és… − Ő! Ő! Te emberi lénynek tekintesz egy Torzszülöttet? − Ők is emberek, Olmayne! − Csak alig, alig. Tomis, én utálom ezeket a szörnyetegeket! Egész testem beleborzong, ha csak a közelemben vannak. Ha tudnám, elűzném őket ebből a világból! − Hol a higgadt önmérséklet, amit egy Emlékőrzőnek gyakorolnia kell? A gúnyt megérezve a hangomban felcsattant: − Nem várják el tőlünk, hogy szeressük a Torzszülötteket, Tomis. Földünk egyik átkát jelentik ők, az emberi faj paródiái, az igazság és szépség ellenségei. Megvetem őket! Nem csak ő vélte így. De nem volt időm rá, hogy Olmayne szemére vessem a türelmetlenségét. A hódítók járműve a közelünkbe ért. Reméltem, hogy amint elmennek, folytathatjuk utunkat. Ám a jármű lassított és megállt, néhány betolakodó szállt ki belőle. Sietség nélkül felénk indultak, hosszú karjaik laza kötelekként himbálóztak törzsük mellett. − Ki itt a vezér? − kérdezte egyikük. Senki sem válaszolt, mivel utunkon egymástól függetlenül vándoroltunk. Pár pillanat múlva a hódító türelmetlenül felemelte a fejét.. − Nincs vezér? Nincs vezér? Jól figyeljen mindenki! Az utat szabadon kell hagyni! Egy konvoj jön erre. Menjetek vissza Palembe és várjatok holnapig! − De nekem Aguptban kell lennem, mire… − kezdte az Írnok. − A Föld hidat mára lezártuk − vágta oda a hódító. − Menjetek vissza Palembe! A hangja nyugodtan csengett. A hódítók sosem önkényeskedtek vagy erőszakoskodtak. Az uralkodók nyugalma és magabiztossága hatotta át cselekedeteiket. Az Írnok reszketett, állkapcsa remegett, és nem szólt egy szót sem többet. Az út szélén állók között néhányon úgy látszott, mintha tiltakozni akarnának. Egy Őr félrefordult, és kiköpött. Egy férfi, aki bátran viselte a szétvert Védők jelét az arcán, ökölbe szorította a kezét, úgy küzdötte le a dührohamát. A Torzszülöttek egymás között sugdolóztak. Bernalt keserűen rám mosolygott, és vállat vont. Visszamenni Palembe? Elpazarolni egy napnyi menetelést ebben a hőségben? Mi okból?
Miért? A hódító hanyagul intett, hogy oszoljunk. Most következett be az, amikor Olmayne durván viselkedett velem. Halkan így szólt: − Magyarázd meg nekik Tomis, hogy te Perris Helytartójának szolgálatában állsz, és engedjenek kettőnket az utunkra! A szemében gúny és megvetés csillogott. A vállam megrogyott, mintha csak tíz évet pakolt volna rá. − Miért mondasz ilyeneket? − kérdeztem. − Tombol a hőség. Fáradt vagyok. Bolondság a részükről visszaküldeni minket Palembe. − Egyetértek. De semmit sem tehetek. Miért akarsz megbántani? − Az igazság fáj ennyire? − Nem vagyok áruló, Olmayne! Nevetett. − Ráadásul még ezt mondod! De igenis az vagy, Tomis, az vagy! Eladtad nekik a dokumentumokat. − Hogy megmentsem a Herceget, a szeretődet! − emlékeztettem. − Mindazonáltal egyességet kötöttél a hódítókkal. Nem számít, mi vezérelt, a tény attól tény marad. − Fejezd be Olmayne! − Most meg parancsolgatsz nekem? − Olmayne… − Menj oda hozzájuk, Tomis! Mond el nekik ki vagy, és intézd el, hogy továbbengedjenek! − A konvojok eltipornának minket az úton. Semmi esetre sincs befolyásom a hódítók fölött. Én nem a Helytartó embere vagyok. − Meghalok, mielőtt még Palembe visszaérnék! − Akkor halj meg! − vágtam oda, belefáradva a vitába, és hátat fordítottam neki. − Áruló! Hűtlen, vén bolond! Gyáva! Úgy tettem, mintha nem foglalkoznék vele, de a szavai égettek. Nem volt benne hazugság, csupán rosszindulat. Egyezkedtem a hódítókkal, elárultam a kasztot, mely oltalmat nyújtott nekem, vétettem a törvény ellen, mely barátságtalan passzivitásra szólít fel, mint egyedüli lehetőségként a tiltakozásra a Föld veresége ellen. Minden igaz: mégis nem volt tisztességes a részéről, hogy a szememre hányta. Nem gondoltam a hazaszeretet magasztos érzésére, amikor hirtelen cselekedtem: csak egy embert próbáltam megmenteni, akivel szoros kapcsolatban álltam, egy embert, akibe ezenfelül még ráadásul ez a nő szerelmes volt. Olmayne utálatosan cselekedett, hogy árulással vádolt most, hogy gyötörte a lelkiismeretemet, csupán az út pora és a forróság miatt érzett kicsinyes haragjában. Viszont ez a nő hidegvérrel megölte a férjét. Miért ne lenne ilyen kicsinységekben is úgyszintén rosszindulatú? A hódítók parancsára visszavonszoltuk magunkat Palembe, egy lehangoló, perzselő, álmos városba. Ezen az estén, mintha csak vigasztalni akarnának minket, öt Éjszárnyas húzott el a fejünk fölött szabályos alakzatban, megtetszhetett nekik a város, mert a holdtalan éjszakában újra és újra eljöttek a levegőben; három férfi és két nő, kísértetiesek, karcsúak és gyönyörűek. Több mint egy órát csak álltam és figyeltem őket, mígnem úgy tűnt, a lelkem is kiemelkedik a testemből a légbe és hozzájuk csatlakozik. Hatalmas, csillámló szárnyaik alig takarták a csillagfényt, halovány, esetlen törzsük kecses ívekben mozgott, karjaikat szorosan az oldalukhoz tapasztották, a lábak összezárva, a hát enyhén hajlított. Ezeknek a látványa felkavarta az Avluelához fűződő emlékeimet és kínzó érzéseket hagyott hátra maga után.
Az Éjszárnyasok még egy utolsót fordultak a város fölött, és eltűntek. A két hamis hold kora délután felhúzott az égre. Aztán a vendégfogadónkba mentem, és röviddel ezután Olmayne kért bebocsátást a szobámba. Bűnbánónak tűnt. Egy zömök, hatszögletű flaskában fehér bort hozott magával, nem egy Tálijai fajtát, hanem valamiféle külvilágit, ami, semmi kétség, igen sokba került. − Megbocsátasz nekem, Tomis? − kérdezte. − Tessék! Tudom, hogy szereted ezeket a borokat. − Inkább eltekintettem volna előzőleg azoktól a szavaktól és nem kérném most a bort − mondtam neki. − Elvesztettem a nyugalmamat abban a nagy forróságban. Sajnálom, Tomis. Buta és tapintatlan dolgokat mondtam. Megbocsátottam neki, annak a reményében, hogy utunk ezután zavartalanabb lesz, megittuk a bor nagyobb részét, és aztán ő eltávozott aludni a saját szobájába, mely az enyémmel szomszédos volt. A Zarándokoknak szemérmes életet kell élniük, nem mintha Olmayne valaha is ágyba bújna egy ilyen fonnyadt, öreg, őskori lelettel, mint én, de az általunk elfogadott szövetség parancsolatai megakadályozták, hogy akárcsak fel is merüljön ez a kérdés. Sokáig feküdtem ébren a bűntudattól kínozva. Türelmetlenségében és haragjában Olmayne érzékeny ponton döfött belém: az emberiség árulója lettem. Majdnem hajnalig viaskodtam magamban ezen töprengve. Mit tettem? A hódítóink kezébe adtam bizonyos dokumentumokat. Volt a hódítóknak valami morális joguk az adatokhoz? Arról a szégyenletes bánásmódról szólt, melyben elődeink részesítették őket. Akkor mi rossz van abban, hogy odaadtam nekik? Senki sem segíti a leigázóját, még akkor sem, ha az morálisan fölötte áll. Ennyire komoly egy kis árulás? Nincsenek kis árulások. Talán a dolog egészét kellene megvizsgálni. Nem az ellenség szeretetéből cselekedtem úgy, hanem egy barát megsegítése végett. Mégis együttműködtem az ellenséggel. Ez makacs önkínzás. De érzem a bűnöm. Elsüllyedek szégyenemben. Ilyen hasztalanul töltöttem el az éjszakát. Amikor felvirradt az új nap, felkeltem, és az égre pillantva az Akarathoz könyörögtem, hogy segítsen megtalálnom a megváltást Jorslemben, a megújulás házának vizében, a Zarándoklatom végén. Ezután elmentem Olmayne-t felébreszteni.
3. A Föld híd ezen a napon nyitva állt, és mi csatlakoztunk azokhoz, akik Táliján átkelve Afreek felé bandukoltak. Másodjára keltem át a Föld hídon, hiszen egy évvel ezelőtt, bár úgy tűnik, sokkal régebben történt, ezen az úton jöttem Agupt felől Roum irányába. Két fő útvonal létezik a Zarándokok számára Aguptból Jorslembe. Az északi út Tálija keleti részén, a Sötét Földön át vezet, Stanboolnál kompra kell szállni, és végigmenni Ais nyugati partjainál Jorslembe. Ez az út kedvemre lett volna, mivel a világ összes nagyvárosai közül az öreg Stanbool az egyetlen, amelyet még nem kerestem fel. Ám Olmayne járt ott még Emlékőrzőként, kutatásokat végzett és nem szerette ezt a helyet: így hát a déli utat választottuk, a
Föld hídon át Afreekba és végig a nagy Medit tó partján keresztül Agupton és az Arban Sivatag szegélyén egészen Jorslemig. Egy igazi Zarándok csak gyalog megy. Ezzel azonban Olmayne nem sokat törődött, és bár jő darabot gyalogoltunk is, amikor tehettük, járművön utaztunk. Szégyentelenül vette igénybe a katonai szállítási célra használt járműveket. Utazásunk második napján egy gazdag Kereskedővel ismerkedett össze, aki a part felé tartott: a fickónak nem állt szándékában fényűző hintaját bárkivel is megosztani, de nem tudott ellenállni Olmayne mély, dallamos, érzéki hangjának, mégha ez egy Zarándok hűvös álarca mögül hallatszott is. A Kereskedő előkelően utazott. Számára a Föld meghódítása mintha sosem történt volna meg, csakúgy, mint ahogy a Harmadik Ciklus lassú évszázadokig tartó hanyatlása sem. Hintója négy embernyi hosszúságú volt és elég széles, hogy kényelmesen elférjen benne öt ember: és utasait olyan hatásosan védte a külvilágtól, mintha csak egy anyaméhben ültek volna. Nem nyílt belőle közvetlen kilátás, csak egy sor képernyő, melyek parancsra megmutatták, mi látható kívül. A hőmérséklet sosem tért el a választott értéktől. Csapok szolgáltatták az italokat és az erősebb dolgokat, élelmiszertablettákat lehetett enni, és hidraulikus ülések küszöbölték ki az út egyenetlenségeit. A megvilágításra rabszolgafények szolgáltak, melyeket a Kereskedő hóbortjaira hangoltak. A fő ülés mellett egy tudatsisak állt, de sosem jöttem rá, hogy vajon egy tartósított, bepácolt agyat szállít-e magával a saját használatára az autó mélyén, vagy valamiféle távoli kapcsolatot élvez azon városok emlékezettartályával, amelyeken keresztülhalad. Nagy darab, pompát kedvelő ember volt. Mély olajbarna bőrű, sűrű, gondosan beolajozott, fekete kefehaja és sötét fürkésző szeme volt, élvezte a biztonságot és a bizonytalan körülmények fölött azonnal uralkodni próbált. Megtudtuk, hogy más világokból származó élelmiszerekkel üzletel: szegényes termékeinket elcserélte a csillagok szülötteinek ínyencségeire. Most éppen Marsay felé tartott, hogy megvizsgáljon egy szállítmány hallucinogén rovart, mely nemrég érkezett az övbolygók egyikéről. − Tetszik a hintóm? − kérdezte, látván bámulatunkat. Még Olmayne is eltátotta a száját a gyémánt berakásos brokát huzat láttán, pedig számára nem volt túl idegen a luxus. − Perris Comtjáé volt − folytatta. − Igen, jól értettétek, a Comté magáé. A palotájából múzeumot csináltak, tudjátok. − Tudom − válaszolt halkan Olmayne. − Ez volt a hintója. Ezt is a múzeumba szánták, de egy megvesztegethető hódítótól megvettem. Nem is sejtettétek, hogy köztük is akadnak korrupt alakok, mi? − A Kereskedő harsány nevetésére a falak érzékeny borítása megvetően hátrahőkölt. − A Helytartó fiúbarátja volt az illető. Igen, köztük is akadnak ilyenek. Egy bizonyos különleges gyökeret keresett, mely a Halak bolygóján nő valami, ami kissé fokozza a férfiasságát, tudjátok, és kiderítette, hogy én irányítom itt a teljes ellátást, így hát nyélbe ütöttük ezt a kis üzletet. Természetesen kissé át kellett alakítanom a hintót. A Comt négy Heréltet tartott elöl, ezeknek az anyagcseréjével táplálta közvetlenül a motort, értitek, a hőkiegyenlítővel hajtotta a járművet. Nos, ez remek módja egy hintő üzemeltetésének, ha az ember Comt, ám ő az évek során sok-sok Heréltet elhasznált, én viszont kissé túllépném a lehetőségeimet, ha bármi ilyesmit megpróbálnék. A hódítókkal is problémám adódhatna miatta. Így aztán leszereltem a vezérlőegységet, és egy nagy teljesítményű hajtómotorral helyettesítettem, igen finom darab, és íme. Szerencsétek van, hogy itt lehettek benne. Csak azért fordulhatott elő, mert Zarándokok vagytok. Rendes körülmények között nem engedek be mindenféle népeket, mert irigykednének, és az irigyek veszélyesek egy olyan ember számára, aki elért valamit az életben. Mégis, az Akarat hozott benneteket az utamba. Jorslem felé, mi? − Igen − búgta Olmayne.
− Én is, de még nem most! Egyelőre még nem! − Megveregette a derekát − Ott leszek majd én is, arra mérget vehettek, amikor úgy érzem, hogy készen állok a megújulásra, de ez még jó mesze van, ha az Akarat is úgy akarja. Ti régóta vagytok Zarándokok? − Nem − válaszolta Olmayne. − Szerintem, rengetegen lettek Zarándokok a megszállás után. Nos, én nem hibáztatom őket. Mindannyian a magunk módján alkalmazkodunk a változó időhöz. Mondjátok csak, ti is magatokkal hordjátok azokat a kicsiny köveket, a Zarándokok szent jelképeit? − Igen − suttogta Olmayne. − Nem bánnátok, ha egyet megnéznék? Mindig elbűvöltek az ilyen dolgok. Van itt egy kereskedő a Sötét Csillag világainak egyikéből, kicsi, szőrös csirkefogó, olyan a bőre, mint a gyöngyöző kátránypapír… tíz kvintarnyit ajánlott fel belőlük. Azt mondta, igaziak, valós kapcsolatot nyújtanak, amilyen a Zarándokoknak van. Nemet mondtam neki, nem játszadozok az Akarattal. Van néhány dolog, amit a nagy haszon reményében sem tesz meg az ember. De aztán megbántam; szívesen megtartottam volna egyet szuvenírként. Még soha nem érintettem ilyen követ. − Kezét Olmayne felé nyújtotta. − Megnézhetném? − Nem engedhetjük, hogy bárki más érintse a csillagkövet − feleltem. − Nem árulom el senkinek, hogy nekem megengedtétek! − Tilos! − Nézzétek, ez itt zárt hely, talán a legmagánabb magánterület a Földön, és… − Kereskedő! Amit kérsz, az lehetetlen! Arca elsötétedet, és egy pillanatig azt gondoltam, megállítja az autót és kiparancsol minket, s ez nem töltött el szomorúsággal. Kezemet a zsebembe süllyesztettem, hogy megtapogassam a bűvös csillagkövet, melyet Zarándoklatom kezdetén kaptam. Ujjhegyeim érintése a közős transz enyhe rezonanciáit idézte emlékezetembe, és megborzongtam az élvezettől. Nem szabad megkapnia, erre megesküdtem. De a válság incidens nélkül múlt el. A Kereskedő még próbálkozott egy darabig, de nagy ellenállásba ütközött. Ügy döntött, nem erőlteti tovább a dolgot. Haladtunk tovább Marsay irányába. Nem bizonyult túlzottan szeretetreméltó embernek, de volt valami durva vonzereje, és ritkán sértődtünk meg a szavaitól. Olmayne, aki élete nagy részét az Emlékőrzők Csarnokának magányában töltötte, nehezebben elviselhetőnek találta, mint én, az én türelmetlenségemet leküzdötték az egész életem során tett kóborlásaim tapasztalatai. Ám még Olmayne is szórakoztatónak találta, amikor jólétével és befolyásával dicsekedett, amikor a nőkről beszélt, akik sok világban vártak rá, amikor az otthonait, a trófeáit és a kegyeiért versengő alkalmazottait osztályozta, amikor korábbi uralkodókkal és urakkal való barátságával hencegett. Majdnem mindig magáról beszélt, és bennünket csak ritkán kérdezett, s ezért hálásak voltunk. Egyszer megkérdezte, hogy van az, hogy egy férfi meg egy női Zarándok együtt utazik, burkoltan arra célozva, hogy bizonyára szeretők vagyunk. Egyetértettünk vele, hogy a helyzet kissé szokatlan, aztán áttértünk más témára, és ő bizonyára megmaradt abban a meggyőződésben, hogy erkölcstelenek vagyunk. Trágár célozgatásai nem túlságosan zavartak, és Olmayne-t sem igen. Sokkal komolyabb bűnöket követtünk el ennél. A Kereskedők élete irigylésre méltóan zavartalannak tűnt bolygónk hanyatlása közepette: gazdag maradt, ugyanolyan kényelemben élt és ugyanolyan szabadon mozoghatott. Ám néhanéha őt is bosszantotta a megszállók jelenléte, amint azt Marsaytól nem messze éjszaka tapasztaltunk, amikor megállítottak minket egy ellenőrzőpontnál az úton. Kémszemek érzékelték a jöttünket, adtak jelet a tornyoknak, és egy aranyszínű pókháló lövellt ki belőle, átszőve keresztben az utat. A hintó érzékelői észlelték az akadályt, és azonnal jelezték,
hogy álljunk meg. A képernyők tucatnyi elmosódott humanoid alakot mutattak, akik kívül verődtek össze egy csapatba. − Banditák? − kérdezte Olmayne. − Rosszabb − mondta a Kereskedő. − Árulók! − Haragosan összevonta a szemöldökét, és a hangos beszélőhöz fordult. − Mi ez? − kérdezte. − Szálljanak ki ellenőrzésre! − Kinek a parancsára? − Marsay Helytartójának − jött a válasz. Undorító látvány volt: emberi lények, akik az ellenőrző pontnál a hódítóknak tevékenykedtek. Ám elkerülhetetlen volt, hogy előbb-utóbb a szolgálatukba álljunk, hiszen munkalehetőség csak ritkán adódott, különösen azok számára, akik előzőleg a Védő kasztban szolgáltak. A Kereskedő hozzálátott hintaja bonyolult kinyitási folyamatának. Dühében arca zord kifejezést öltött, de nem merészelt nekihajtani az ellenőrzőpont hálójának. − Fegyveresen megyek − súgta oda nekünk. − Várjatok itt bent, és ne féljetek semmitől! Kiszállt, és hosszú párbeszédbe elegyedett az őrökkel, amiből mi semmit sem hallottunk. Végül is néhány megoldhatatlan probléma vetődött fel, mely magasabb szintű hatóság segítségül hívását tette szükségessé, mivel három hódító tűnt fel, odébb intették bérenceiket, és körbevették a Kereskedőt. A viselkedése megváltozott: arcvonásai kisimultak és sunyivá váltak, kezei gyorsan mozogtak széles gesztusokkal, szemei csillogtak. Három kihallgatóját az hintóhoz vezette, kinyitotta, és megmutatta két utasát. A hódítókat láthatóan zavarba hozta, hogy ilyen fényes körülmények között látnak Zarándokokat, de nem kértek meg bennünket, hogy szálljunk ki. Néhány további szóváltás után a Kereskedő csatlakozott hozzánk, és lezárta az hintót, a háló feloldódott és mi tovább indulhattunk Marsay felé. Miközben gyorsultunk, a Kereskedő átkokat morgott magában, majd így szolt: − Tudjátok, hogyan bánnék én ezekkel a hosszú karú mocskokkal? Csak egy összehangolt tervre lenne szükségűnk. A kések éjszakája: minden tíz földlakó felelősséget vállal egy hódító kinyírásáért. Mindet elintézhetnénk! − Miért nem szervez meg senki egy ilyen akciót? − kérdeztem. − Ez a Védők feladata lenne, ám ők nagyrészt meghaltak, az életben maradottak pedig a hódítók szolgálatába léptek. Nem az én feladatom, hogy ellenállási mozgalmat szervezzek. De így kellene csinálni. Gerilla akció: mögéjük osonni, és kést beléjük. Gyorsan. Jó öreg Első Ciklus-beli módszerekkel. − Még több hódító jönne − jegyezte meg Olmayne morózusan. − Ugyanúgy kellene elbánni velük is! − Tűzzel torolnák meg. Elpusztítanák a világunkat − mondta a nő. − Ezek a hódítók civilizáltnak tettetik magukat, civilizáltabbnak, mint mi − válaszolta a Kereskedő. − Ilyen barbarizmusra milliónyi világ ellenük fordulna. Nem, nem jönnének fegyverekkel. Belefáradnának, hogy újra meg újra meghódítsanak bennünket annyi áldozattal. Eltávoznának és újra szabadok lennénk. − Anélkül, hogy megváltást nyertünk volna múltbeli bűneinkért − tettem hozzá. − Mit mondtál, öreg? Miről beszélsz? − Nem lényeges. − Gondolom, egyikőtök sem csatlakozna, ha visszavágnánk. − Korábban én Kémlelő voltam − feleltem −, és életemet annak a célnak szenteltem, hogy megvédjem a bolygónkat velük szemben. Én sem lelkesedem jobban új urainkért, mint te, és nem kevésbé látnám szívesen a távozásukat sem. De a terved nemhogy csak nem praktikus, de
erkölcsileg értéktelen is. Csupán véres küzdelemben törhetnénk meg az Akarat által kiszabott büntetést. Saját szabadságunkat azonban nemesebb módon kell kivívnunk. A Kereskedő megvetően nézett rám, és felhorkant. − Tudhattam volna, hiszen Zarándokokkal beszélek. Rendben. Felejtsétek el! Nem gondoltam komolyan. Lehet, hogy ti így szeretitek a világot, ahogy most van. − Én ugyan nem! − válaszoltam. Olmayne-re pillantott. Így tettem én is, mivel félig-meddig arra számítottam, elmondja a Kereskedőnek, hogy én némileg már együttműködtem a hódítókkal. Ám szerencsére Olmayne nem beszélt erről a témáról, még további néhány hónapig sem, egészen addig a szomorú napig, amikor a Föld hídhoz közeledve türelmetlenségében kigúnyolt. Marsayban elváltunk a jótevőnktől, az éjszakát egy Zarándok vendégfogadóban töltöttük, és gyalog keltűnk útra másnap reggel a part vonala mentén. És így utaztunk tovább Olmayne meg én, kellemes tájakon, melyeken nyüzsögtek a megszállók, néha gyalog, néha parasztok szekerén utaztunk és egyszer még túrázó hódítók vendégei is voltunk. Nagy ívben elkerültük Roumot, amikor Táliába értünk, és délnek fordultunk. Így jutottunk a Föld hídhoz, szenvedtünk késlekedést, és bocsátkoztunk fagyos légkörű vitába, melynek utána megengedték nekünk, hogy átkeljünk azon a keskeny homokos földnyelven, mely összekötötte a tó által elválasztott földrészeket. És végül is így léptünk Afreek földjére.
4. Első éjszakánkon a hosszú és fáradságos átkelésünk után egy koszos kis szállóba botlottunk, közel a tó széléhez. Egy négyszögletes, fehérre meszelt falú épület volt, úgyszólván ablakok nélkül, és egy hűvös belső udvar köré elrendezve. Vendégeinek többsége Zarándoknak tűnt, de akadtak ott egyéb kasztok tagjai is, főleg Árusok és Szállítók. Az épület sarkához közeli szobában egy Emlékőrző tartózkodott, akit Olmayne elkerült, mégha nem is ismerte azt, egyszerűen csak nem akarta, hogy előző kasztjára emlékeztesse. Az elszállásoltak között volt a Torzszülött Bernalt is. A hódítók új törvényei szerint a Torzszülöttek szabadon tartózkodhattak bármelyik nyilvános szállóban, nem csupán azokban, amelyek speciálisan az ő használatukra szolgáltak, mégis kissé különös volt itt látni őt. Beléptünk a folyosóra. Bernalt próbamosolyt eresztett meg felém, mintha újra beszélgetni akarna, de a mosoly elhervadt és a csillogás is eltűnt a szeméből. Nyilván észrevette, hogy nem állok készen elfogadni a barátságát. Vagy talán csupán eszébe jutott, hogy a Zarándokoknak, a kasztjuk törvényei szerint nem sok köze lehetett a kaszton kívüliekhez. A törvény még élt. Olmayne és én zsíros levest meg párolt húst ettünk. Ezután útitársnőmet felkísértem a szobájába, és mát éppen jó éjszakát kívántam volna neki, amikor így szólt: − Várj! Végezzük együtt a szertartást! − Láttak bejönni a szobádba − jegyeztem meg. − Pletykálni fognak, ha sokáig maradok. − Jó, akkor a te szobádba megyünk! Olmayne kikukucskált a folyosóra. Tiszta volt a terep, megragadta a csuklómat, és együtt siettünk az én szobám felé. Kulcsra zárta a vetemedett ajtót. − Vedd elő a csillagkövedet! Előhúztam a követ a köpenyem rejtekéből, a nő is az övét, és kezünk összezáródott rajtuk. A Zarándoklatnak e szakaszában nagy vigaszt találtam a csillagkőben. Sok idő telt már el
azóta, mióta utoljára kerültem Kémlelő transzba, de még nem nyugodtam bele teljesen a régi szokásom elvesztésébe, a csillagkő valamiféle pótlást nyújtott, a magával ragadó extázisért, amit Kémlelő koromban ismertem. A csillagkövek az egyik külső világból származtak, nem tudván megmondani, melyikből, és csak a kaszthoz való belépéssel lehetett a birtokába jutni. A kő dönti el, hogy válhat-e valakiből Zarándok, mivel annak kezében felizzik, aki nem bizonyul méltónak, hogy a köpenyt magára öltse. Mondják, hogy kivétel nélkül mindenki, akit felvettek a Zarándokok kasztjába nyugtalanságot árult el, amikor a követ első alkalommal ajánlották fel neki. − Amikor a tiédet a kezedbe nyomták − kérdezte Olmayne −, nem nyugtalankodtál? − De igen. − Én is. Vártuk, hogy a kövek ereje elárasszon bennünket. Én erősen szorítottam az enyémet. Sötéten csillogó gömbszerű valami volt, simább, mint az üveg, jéggolyóként fénylett a markomban, és éreztem, amit egyre inkább ráhangolódok az Akarat hatalmára. Először csak a környezetemet kezdtem felfokozottan érzékelni. Ennek az ósdi szállónak a falán minden apró repedés most tágas völgynek tűnt. Kívül a szél halk süvítése metsző sivítássá vált. A szobai lámpa halovány fényénél a színskálán túli színeket láttam. Az az érzékelés, melyet a csillagkő tett lehetővé, teljesen eltért attól, amit Kémlelő felszereléseim nyújtottak. Azokkal is kiléptem saját énemből. Amikor az éberségi állapotban képes voltam földi valómat elhagyni és végtelen sebességgel lebegtem végtelen messzeségek fölött, úgy éreztem, olyan közelre kerültem az isteni léthez, amilyen közelre ember csak szeretne jutni. A csillagkő nem szolgált semmiféle különleges látvánnyal, mint amilyet egy Kémlelő transz produkált. Egész idő alatt semmit sem láttam, a környezetemet sem tudtam azonosítani. Csak annyit tudtam, hogy amikor engedem, hogy a kő hatása magával rántson, valami magamnál sokkalta nagyobb dolog nyel el, amiben aztán közvetlen kapcsolatba kerülök a világegyetem anyagával. Kapcsolat az Akarattal, így hívják. Messziről hallottam, amint Olmayne így szól: − Hiszel abban, amit ezekről a kövekről beszélnek? Hogy nem létezik semmiféle kapcsolat, hogy az egész csak egy elektronikus illúzió? − Fogalmam sincs − feleltem. − Engem nem érdekelnek az okok, csak az okozatok. − A kételkedők szerint a csillagkövek nem egyebek, mint erősítő berendezések, melyek az ember saját agyhullámait verik vissza a tudatába. Ezek a gúnyolódok úgy tartják, pusztán a viharos, újra feldolgozott rezgések okoznak egy elektromos lüktetést a Zarándok koponyáján belül. Talán. Meglehet. Olmayne kinyújtotta a kezét, amelyben a követ fogta. − Amikor az Emlékőrzők között voltál, Tomis, tanulmányoztad-e a korai vallások történetét? Az ember az idők kezdetétől kapcsolatot keres a léttel. Sok vallás… nem mindegyik… tovább éltette egy ilyen isteni egyesülés reményét. − Meg aztán ott voltak a kábítószerek is − dörmögtem. − Bizonyos kábítószerek, igen, kedveltek voltak azért a képességükért, hogy a használójuknak időlegesen a világmindenséggel történt egyesülés érzetét nyújtották. Ezek a csillagkövek, Tomis, csupán a legkésőbben megjelent eszközök, melyek azt a célt szolgálják, hogy úrrá legyenek az emberiség legnagyobb átkán, nevezetesen azon, hogy minden egyes egyedi lélek egy meghatározott test foglya. A mi szörnyű elszigeteltségünk egymástól és az Akarattól magától, több mint, amit a világegyetem legtöbb faja képes lenne elviselni. Ebből a szempontból az emberiség egyedülálló.
Hangja elhalkult. Még sokkal több mindent mondott nekem az Emlékőrzőknél tanult bölcsességeiről, de a gondolatai elúsztak a fülem mellett, én mindig gyorsabban léptem bele a kapcsolatba, mint ő, a Kémlelő korombeli tréningjeimnek köszönhetően, és gyakran nem értettem utolsó szavait. Ezen az éjszakán, csakúgy, mint más éjszakákon, megragadtam a kövemet, éreztem a hidegét, becsuktam a szemem és egy távoli gong erőteljes kondulását hallottam, a hullámok csapódását egy ismeretlen partra, a szél suttogását egy idegen erdőben. És éreztem a megidézést. És ellazultam. Beléptem a kapcsolat állapotába. És bejelentettem magam az Akaratnak. És lesüllyedtem életem rétegein át, keresztül fiatal és középkorú éveimen, kóborlásaimon, régi szerelmeimen, fájdalmaimon és örömeimen, későbbi zavaros éveimen, árulásomon, elégtelenségeimen, bánataimon, tökéletlenségeimen. Megszabadítottam magamat önnön magamtól. Leszórtam magamról az egyéniségemet. Felolvadtam. És eggyé váltam ezernyi Zarándokkal, nem csupán a mellettem lévő Olmayne-nel, de másokkal is, akik Hind hegyeit vagy Arba homokdűnéit rótták, olyan Zarándokokkal, akik áhítatukat Aisben, Palashban vagy Stralyában végezték, olyan Zarándokokkal, kik Jorslem felé tartottak az úton, melyet némelyek hónapok alatt tettek meg, némelyek évek alatt és némelyeknek egyáltalán nem sikerült. És osztoztam mindannyiukkal az Akaratban való elmerülés pillanatában. És a sötétségben egy mély bíbor ragyogást láttam a horizonton, amelyik egyre erősebben fénylett, mígnem egy mindent körülfogó, vörös világossággá nem vált. És ebbe belelépve, bár gyarlón, tisztátlanul, a hús csapdájában vergődve, teljességgel elfogadtam a kapcsolat által felkínáltakat és nem kívántam a létezésnek más síkját, mint ezt az éntől való elszakadást. És megtisztultattam. És egyedül ébredtem.
5. Jól ismertem Afreekot. Még fiatalemberként letelepedtem itt, a kontinens sötét szívében hosszú évekre. Később a nyugtalanság által vezérelve elhagytam, egészen messze északra, Aguptig vándoroltam, ahol az Első Ciklus antik relikviái jobb állapotban voltak fellelhetők, mint bárhol másutt. Mindamellett azokban az időkben az antikvitások nem érdekeltek különösebben. Tettem a dolgom, mint Kémlelő, és városról városra vándoroltam, és a véletlen összehozott Avluelával, amikor éppen indulni készültem egy újabb vándorlásra, és így elhagytam Aguptot, és Roumba, majd Perrisbe mentem. Most Olmayne-nel tértem vissza. A part közelében maradtunk, elkerültük a szárazföld belseje felé elterülő homokos sivatagokat. Zarándokokként az utazás legfőbb veszélyei nem fenyegettek bennünket: sosem utaztunk éhesen vagy menedék nélkül, még olyan helyen sem, ahol nincs a kasztunknak fogadója, mindenki tisztelettel adózott nekünk. Olmayne vakító szépsége kockázatos lehetett volna így, egyetlen töpörödött vénember kíséretében, ám a Zarándokok álarcától takarva biztonságban volt. Ritkán vetettük le maszkunkat, és olyankor sohasem, ha valaki a közelünkben tartózkodott. Nem voltak illúzióim a fontosságomat illetően Olmayne számára. Csupán úti felszerelés részének tekintett, olyasvalakinek, aki segít a kapcsolatteremtő szertartásban, aki elrendezi a szállást és aki egyengeti az útját. A szerep megfelelt nekem. Jól tudtam, hogy ő veszélyes nő, különleges szeszélyeivel és kiszámíthatatlan hangulataival. Nem akartam bonyodalmakat vele. Hiányzott belőle a Zarándokok tisztasága. Mégha át is ment a csillagkő próbán, nem győzedelmeskedett, miként egy Zarándoknak muszáj, saját teste fölött. Néha fél éjszakára, vagy
még tovább, levetette öltözékét, és eltűnt, én pedig elképzeltem őt, amint álarc nélkül fekszik valami sikátorban egy Szolga karjaiban zihálva. Ez teljes egészében az ő dolga, sosem tettem szóvá eltűnéseit, miután visszatért. Szállásunkon belül szintén nem törődött erkölcsi tisztaságával. Sosem osztottunk meg egy szobát − egyetlen Zarándok szálló sem engedné ezt − de rendszerint egymásba nyíló szobákat kértünk, és vagy ő invitált meg az övébe, vagy ő jött át az enyémbe, bármikor, amikor olyan hangulata támadt. Igen gyakran mutatkozott ruhátlanul. Groteszksége csúcsát Aguptban érte el, amikor egy este úgy találtam rá, hogy csak a maszkját viselte, s vakítóan fehér teste meghazudtolta az arcát fedő bronzrostély szándékát. Csak egyszer jutott eszébe, hogy valaha én is lehettem fiatal, hogy vonzalmat érezzék. Végigpillantott vézna, összeaszott testemen, és így szólt: − Kíváncsi vagyok, hogy fogsz kinézni, amikor Jorslemben megújulsz? Próbállak elképzelni, Tomis. Fogsz nekem élvezetet nyújtani? − Volt idő, amikor képes voltam ilyesmire − válaszoltam burkoltan. Olmayne nem szerette a forróságot és a szárazságot Aguptban. Főleg éjszaka vándoroltunk, napközben a szállásunkon heverésztünk. Az utak állandóan zsúfoltak voltak. A Jorslem felé tartó Zarándokok áramlata elképesztően sűrűnek tűnt. Olmayne meg én azon tanakodtunk, mennyi időbe telhet nekünk, hogy bebocsáttatást nyerjünk a megújulás vizéhez ilyen időkben. − Sosem kértél még megifjodást? − kérdezte. − Sosem. − Én sem. Azt mondják, nem engednek be mindenkit. − A megújulás kiváltság, nem pedig jog − jegyeztem meg. − Sokakat elutasítanak. − Arról is értesültem − folytatta Olmayne −, hogy nem mindenki ifjodik meg sikeresen, aki belép a vízbe. − Csak kevés ilyenről tudok. − Néhányan még öregebbek lesznek, ahelyett, hogy megfiatalodnának. Néhányan túl gyorsan fiatalodnak meg és elpusztulnak. Vannak kockázatok. − Te nem vállalnád készséggel ezeket a kockázatokat? Nevetett. − Csak egy bolond tétovázna. − Neked pillanatnyilag még nincs szükséged megifjodásra − mutattam rá. − A lelked üdvéért küldtek Jorslembe, nem a tested megfiatalításáért. − A lelkemnek is gondját viselem, amikor Jorslemben leszek. − Mégis úgy beszélsz, mintha a megújulás háza lenne az egyetlen szent hely, amelyet meg szándékozol látogatni. − Ez a legfontosabb − felelte. Felemelkedett, kéjesen megfeszítette ruganyos testét. − Igaz, vezekelnivalóm is akad. De azt hiszed, hogy csak a lelkem üdvéért teszem meg az utat Jorslemig? − Én igen − hívtam fel rá a figyelmét. − Te? Te öreg és aszott vagy! Jobban tennéd, ha a lelkedről és a testedről úgyszintén gondoskodnál. Nem bánnám, ha néhány évet elhullajtanék. Nem vetetnék le velük sokat. Nyolc, tíz év, ez minden. Azokat az éveket, amiket arra a bolond Elegróra pazaroltam. Nincs szükségem totális megújulásra. Igazad van: még életem virágjában vagyok. − Arca elborult. − Ha a város tele lesz Zarándokokkal, lehet, hogy egyáltalán be sem engednek majd a megújulás házába. Azt fogják mondani, hogy túl fiatal vagyok, jöjjek vissza negyven, ötven év múlva. Tomis, megtennék ezt velem? − Ez nem tudható.
Megremegett. − Téged biztosan beengednek. Te már csak egy kétlábon járó hulla vagy, téged megfiatalítanak. De én, Tomis, nem fogom hagyni, hogy elutasítsanak! Mégha kövenként kell lebontanom Jorslem falait, akkor is bejutok valahogy! Magamban azon tűnődtem, lelkileg elég felkészült-e, hogy készen álljon a megújulásra. Aki Zarándoknak áll, viselkedjen alázatosan. De nem volt ahhoz kedvem, hogy megtapasztaljam Olmayne dühét, ezért csendben maradtam. Meglehet, hibái ellenére is engedélyezik számára a megújulást, s nekem van elég aggódni valóm magam miatt is. Olmayne-t a hiúsága vezette, az én céljaim mások voltak. Sokat csavarogtam, sok mindent csináltam már, és nem mindig erkölcsös dolgokat, talán inkább szükségem volt a lelkem megtisztítására a szent városban, mintsem éveim számának csökkentésére. Vagy csupán a hiúság teszi, hogy így gondolom?
6. Néhány nappal keletebbre attól a helytől, amint Olmayne és én egy kiaszott vidéken haladtunk keresztül, izgatottan és félelemmel teli fecsegessél falusi gyerekek rohantak meg bennünket. − Kérem, jöjjenek, jöjjenek! − kiáltották. − Zarándokok, jöjjenek! Olmayne zavartnak és bosszúsnak tűnt, amint a gyerekek belecsimpaszkodtak a köpenyébe. − Mit mondanak, Tomis? Nem tudok kiigazodni az átkozott agupti akcentusukon! − Azt akarják, hogy segítsünk nekik − feleltem. Füleltem. − A falujukban kitört a kikristályosodásos betegség. Azt akarják, hogy az Akarat könyörületességet bocsássuk a szenvedőkre. Olmayne hátrahőkölt. Elképzeltem megvető arcrándulást az álarc mögött. Maga elé nyújtotta kezét, megpróbálván megakadályozni a gyerekeket, hogy hozzáérjenek. − Nem mehetünk oda. − Muszáj. − Sietünk! Jorslem zsúfolt, nem akarom az időt vesztegetni valami kopár faluban. − Szükségük van ránk, Olmayne. − Talán Orvosok vagyunk? − Zarándokok − mondtam csendesen. − Az általa nyert előnyök bizonyos kötelezettségeket vonnak maguk után. Ha jogunk van mindenkinek a vendégszeretetéhez, akivel találkozunk, lelkünket szabadon rendelkezésére kell bocsássuk a rászorulóknak. Gyere! − Nem megyek! − Hogyan fog ez Jorslemben hangzani, amikor majd számot adsz önmagádról, Olmayne? − Ez egy szörnyű betegség. Mi lesz, ha megkapjuk? − Ez hát a problémád? Bízz az Akaratban! Hogyan remélhetnél megújulást, ha lelked olyannyira híján van a jóindulatnak? − Marhaság, Tomis − korholt halkan. − Mikor lettél ilyen istenfélő? Szándékosan csinálod ezt, azért, amit a Föld hídnál mondtam neked. Egy buta pillanatomban kigúnyoltalak, és te most bosszúból kész lennél mindkettőnket kitenni egy rettenetes csapásnak. Ne tedd ezt, Tomis! Figyelemre sem méltattam vádjait. − A gyerekek egyre izgatottabbak lesznek, Olmayne. Itt vársz meg, vagy elmégy a következő faluig és ott vársz a szállóban? − Ne hagyj egyedül a semmi közepén!
− A betegekhez kell mennem − jelentettem ki. Végül is elkísért. Úgy gondolom, nem valami hirtelen jött vágytól fűtve, hogy segíthessen, inkább attól való félelmében, hogy önző visszautasítását valamiféleképpen felhozzák ellene Jorslemben. Hamarosan odaértünk a faluhoz, amelyik kicsiny és hanyatló volt, mivel Agupt borzalmas forró álomba merült és keveset változott az ezredév óta. A dél Afreekben található nyüzsgő városokkal való kontrasztja − a városokkal, melyek hatalmas Manufaktúráikból kikerülő luxuscikkek termelésétől virágoztak − mérhetetlen volt. A forróságtól reszketve követtük a gyerekeket a betegek házaihoz. A kikristályosodásos kór a csillagok egy kellemetlen ajándéka. Nem sok külső világból származó kórság hatott a Föld szülöttjeire, de Lándzsa világaiból jött ez a betegség, idegen turisták hurcolták be, és táptalajra talált közöttünk. Ha a Második Ciklus győzedelmes napjaiban jön el, egy nap alatt kiirtjuk, de a szakértelmünk mostanra eltompult és nem telt el év, hogy fel ne ütötte volna a fejét valahol. Olmayne őszintén megrémült, amint beléptünk az első agyagkunyhóba, melyben az áldozatot tartották. Nem volt remény annak a számára, aki elkapta ezt a betegséget. Az ember csupán abban reménykedhetett, hogy szerencsés esetben nem erősen fertőző. Alattomosan fejtette ki hatását, ismeretlen módon terjedt, gyakran nem kapta el a férj a feleségtől, ehelyett azonban a város másik végére szökellt, vagy talán egy egészen más vidékre. Az első tünet a bőr pikkelyesedése, viszketegség, pikkelyek a ruházaton, gyulladás. Ezt követi egy csontgyengeség, amint a kalcium kioldódik belőle. Az ember petyhüdté és képlékennyé válik, de ez még mindig egy korai szakasz. Hamarosan a külső szövetek megkeményednek. Tömör, átlátszatlan hártya képződik a szemek felszínén, az orrlyukak bezáródhatnak és eltömődhetnek, a bőr kristályossá és durvává válik. Ebben a fázisban a prófécia általános. A szenvedő a Szomnambulista ügyességével bír és jóslatokat nyilatkoztat ki. A lélek elvándorolhat, órákra különválhat a testtől, bár az életfolyamatok folytatódnak. Következő lépésként, a betegség kezdetétől számított húsz napon belül, bekövetkezik a kikristályosodás. Miközben a csontrendszer feloldódik, a bőr behasad és berepedezik, csillogó kristályokat formázva szigorú geometriai mintában. Az áldozat ebben az időszakban nagyon szép, és önmaga értékes drágakőből kirakott másához hasonlít. A kristályok gazdag belső fénnyel ragyognak, ibolyaszínnel, zölddel és vörössel, kemény felületük óráról órára újabb és újabb elrendezést vesznék föl, a szobában a legcsekélyebb mértékű megvilágítás is azt okozza, hogy a szenvedő ragyogó, csillogó visszatükröződést bocsát ki, mely elkápráztatja és meggyönyörködteti a szemet. Ez idő alatt a belső szervek elváltoznak, mintha csak valami különleges báb képződne. Csodálatos módon a szervek minden átalakuláson keresztül fenntartják az életműködéseket, bár a kristályos fázisban az áldozat nem képes többé kommunikálni másokkal és valószínűleg nincs tudatában a benne lezajló változásoknak. Végül az átalakulás eléri az életfontosságú szerveket és a folyamat megszakad. Az idegen parazita fertőzése képtelen rá, hogy átalakítsa azokat a szerveket anélkül, hogy gazdáját megölné. A krízis felgyorsul: egy rövid rángás, egy utolsó energia-kisülés a kikristályosodott alak idegrendszerén, a test ívbe hajlik a darabokra törő üveg kellemes hangjától kísérve, és aztán mindennek vége. A bolygón, ahonnan ez származik, a kristályosodás nem betegség, hanem egy valóságos átalakulás, az evolúció ezernyi évének eredménye, mely szimbiózisos kapcsolatok felé halad. Szerencsétlenségükre, a Föld szülöttei körében az evolúciós előkészületek nem mentek végbe és a változás közvetítője változatlanul végzetes következmények felé taszítja az átalakulás tárgyát. Mivel a folyamat megfordíthatatlan, Olmayne meg én nem cselekedhettünk semmi érdemlegeset, attól eltekintve, hogy vigaszt ajánlottunk ezeknek a tudatlan, rémült embereknek. Első pillantásra láttam, hogy a betegség már jó ideje megtámadta a falut. Mindenféle szakaszban járó embereket találtam az első kiütésektől a végső kikristályosodásig. A kunyhóban a
fertőződésük erőssége szerint voltak elhelyezve. Bal oldalamon az új áldozatok hosszú sora feküdt, teljes egészében öntudatuknál voltak és betegesen vakarták a karjukat, amint a rájuk váró borzalmakon elmélkedtek. A hátulsó fal mellett öt szalmazsák hevert, melyen a durva bőrű, jövendőmondó fázisban lévő falusiak feküdtek. Jobb felől a különféle kristályosodási fokon állók voltak és elöl, a kunyhó koszorújaként feküdt egy, aki láthatóan élete utolsó óráiban járt. Teste hamis rubinnal, opállal és smaragdokkal kirakva, szívfájdítóan gyönyörűen csillogott, alig-alig mozdult, a csodálatos színek kagylóhéján belül valamiféle eksztatikus álomba merült, élete utolsó napjaiban több szenvedélyt, gyönyört találva, mint amennyit valaha is megtapasztalhatott durva, paraszti életében. Olmayne visszarettent az ajtóból. − Borzalmas − suttogta. − Nem megyek be! − Be kell mennünk. Kötelességünk. − Sosem akartam Zarándok lenni! − Jóvátételre vágysz − emlékeztettem őt. − Azt ki kell érdemelni. − Elkapjuk a kórt! − Az Akarat bárhol elérhet minket, hogy megfertőzzön vele, Olmayne. Mindenféle rendszer nélkül sújt le. Számunkra a veszély nem nagyobb az épületen belül, mint Perrisben. − Akkor miért sújt ennyi sok embert ebben az egy faluban? − Ez a falu kiérdemelte az Akarat neheztelését. − Milyen ügyesen tálalod a misztikát, Tomis − mondta keserűen. − Tévesen ítéltelek meg. Úgy gondoltam, érzékeny ember vagy. Ez a fatalizmusod rémes. − Végignéztem világunk meghódítását − feleltem −, láttam Roum Hercegének pusztulását. A balsors táplálja ezt a magatartást. Lepjünk be, Olmayne. Beléptünk. Olmayne még mindig vonakodott. Félelem tört rám, de eltitkoltam. Majdnem meginogtam, miközben a szeretetre méltó Emlékőrző nővel, a társammal vitatkoztam, de nem mutattam ki hirtelen feltörő félelmemet. Nyugalmat erőltettem magamra. Megváltás és megváltás közt különbség van − mondtam magamban. Ha ez a kór az én forrásom, kitartok az Akarat mellett. Talán Olmayne is valami ilyesféle döntésre jutott, mivel beléptünk, vagy talán csak saját dramaturgiai érzéke erőltette rá a könyörületesség asszonyának nem kívánt szerepét. Szalmazsákról szalmazsákra jártunk, csillagkővel a kezünkben. Szavakat mormoltunk. Mosolyogtunk, amikor az újonnan megfertőződöttek megnyugtatásért könyörögtek. Imádkoztunk. Olmayne elidőzött egy lány előtt, aki a második szakaszban járt, s szemére már szaruszerű szövet borult, letérdelt, és csillagkövét a lány pikkelyes arcához érintette. A lány jóslatokat mormolt, de sajnálatosan nem azon nyelvek egyikén, amelyet értettünk. Végül az utolsó esethez értünk, ahhoz, aki saját maga pompás szarkofágjává nőtt. Valamiféleképpen megtisztítónak éreztem a félelmet és úgyszintén Olmayne is, mivel elég sokáig elidőztünk ezelőtt a groteszk látvány előtt csöndben, és aztán ezt suttogta Olmayne: − Milyen borzalmas! Milyen csodálatos! Milyen gyönyörű! Három további, ehhez hasonló kunyhó várt ránk. A falusiak a küszöbön tolongtak. Amint sorjában előbukkantunk mindegyik épületből, az egészségesek térdre borultak körülöttünk, a köpenyeink szegélyét markolászták, fülhasogatóan követelve a közbenjárásunkat az érdekükben az Akaratnál. Oly szavakat mondtunk, melyek helyénvalónak tűntek, és nem hangzottak őszintétlenül. A kunyhón belül üres tekintettel fogadták szavainkat, mintha már rájöttek volna, hogy úgysincs esély számukra. A falu főnöke − csupán egy alfőnök, mivel a falu igazi vezére kristályos állapotban feküdt − újra és újra köszönetet
mondott nekünk, mintha csak valami igazi tettet hajtottunk volna végre. Végül is megnyugvást nyújtottunk, ami nem lebecsülendő. Amikor előjöttünk a legutolsó betegházból, egy vékony figurára lettünk figyelmesek, aki bizonyos távolságból figyelt minket: Bernalt Torzszülött. Olmayne oldalba bökött a könyökével. − Az az alak követett minket, Tomis. Egész úton a Föld hídtól! − Ő is Jorslem felé tart. − Igen, de miért kellett pont itt megállnia? Miért épp ezen a rettenetes helyen? − Csitt, Olmayne. Viselkedj most az egyszer kulturáltan vele. − Egy Torzszülött-tel? Bernalt közelebb jött. A mutáns egy puha fehér köpenybe burkolózott, s ez tompította megjelenésének különlegességét. Szomorúan a falu felé biccentett fejével. − Hatalmas tragédia. Az Akarat súlyosan nehezedik erre a helyre. Elmagyarázta, hogy néhány napja ért ide és találkozott egy barátjával szülővárosából, Nayrabból. Feltételeztem, hogy egy Torzszülöttre gondol, de nem, a barátja egy Sebész, mondta ó, aki megállt itt, hogy megtegye, amit megtehet a fertőzött falusiakért. A barátság gondolata egy Torzszülött és egy Sebész között kissé különösnek tűnt számomra és kifejezetten megvetendőnek Olmayne számára, aki nem is próbálta Bernalttal szemben érzett utálatát véka alá rejtse. Egy részben kikristályosodott alak dülöngélt elő az egyik kunyhóból, elformátlanodott kezeit tapogatva. Bernalt odasietett, és óvatosan visszavezette. Visszatérvén hozzánk így szólt: − Vannak pillanatok, amikor az ember tényleg örül, hogy Torzszülött. Ez a betegség minket nem sújt, mint tudjátok. − Hirtelen megvillant a szeme. − Talán rátok erőltetem magam, Zarándokok? Mintha kőből lennétek az álarcotok mögött. Nem jelentek veszélyt… tűnjek el talán? − Dehogy − mondtam, s az ellenkezőjére gondoltam. Társasága zavart. Lehet, hogy a Torzszülöttek iránti szokásos megvetés olyan fertőzés, mely végül engem is elért. − Maradj csak. Megkérnélek, hogy utazz velünk Jorslembe, de mint tudod, ez tilos számunkra. − Hogyne. Tökéletesen megértem. − Hűvös udvariassággal beszélt, de a belül forrongó keserűség közel járt a felszínhez. A legtöbb Torzszülött olyan elfajzott és állati, hogy képtelen felfogni, mennyire megvetik őket a normális kasztokból származók. Bernalt azonban nyilvánvalóan rendelkezik az intelligencia kínjával. Elmosolyodott, aztán előre mutatott. − Itt a barátom. Három alak közeledett. Az egyik Bernalt Sebésze volt, egy karcsú, sötét bőrű, halk szavú férfi, kimerült szemmel és sárga hajjal. Vele jött a hódítók egy tisztje meg egy másik földönkívüli valami távoli bolygóról. − Hallottam, hogy két Zarándokot hívtak erre a helyre − kezdte a hódító. − Hálás vagyok a vigaszért, amit ezeknek a szenvedőknek nyújtottatok. Én Földhadúr Tizenkilenc vagyok, ez a körzet az én felügyeletem alá tartozik. Velem tartotok ma este vacsorára? Kétségeim támadtak, elfogadjam-e egy hódító vendégszeretetét, és Olmayne ökle, mely hirtelen szorosabban kulcsolódott a csillagköre, arról tanúskodott, hogy ő szintén habozik. Földhadúr Tizenkilenc azonban mohón várta a beleegyezésünket. Nem volt olyan magas, mint a legtöbb fajtája-béli és aránytalan karja a térde alá ért. A tűző agupti nap alatt vastag, viaszos bőre fényes mázú bevonatra tett szert, bár nem izzadt. A hosszúra nyúló, feszült, kínos csendbe a Sebész vágott bele: − Nem kell szabadkozni. Ebben a faluban mi mindnyájan testvérek vagyunk. Csatlakozzatok hozzánk ma este, rendben? Így tettünk. Földhadúr Tizenkilenc a Medit tó partján egy villát foglalt el. A késő délután tiszta fényében szinte látni véltem a Föld hidat, s azon túl még talán Eyropot is.
Szolgák kasztjához tartozók fogadtak, és hideg itallal kínáltak a zárt udvaron. A hódító nagy személyzetet tartott fenn; valamennyien a Föld szülöttei. Számomra ez egy újabb jele volt annak, hogy megszállásunkat intézményesítik, és azt teljes mértékben elfogadja a lakosság nagy része. Egész sokáig beszélgettünk még alkonyat után, méláztunk az italaink fölött, még akkor is, amikor a csillagok feltűntek az égen, hogy előre jelezzék az éjszakát. Bernalt Torzszülött félrehúzódott, talán nem érezte jól magát a jelenlétünkben. Olmayne is kedvetlenül és tartózkodóan viselkedett, a levertség és a túlfűtött érzelmek keveréke ülte meg ebben az átok sújtotta faluban, és Bernalt jelenléte a vacsoránál még csak megerősítette a hallgatását, mivel fogalma sem volt róla, hogyan legyen udvarias egy Torzszülött jelenlétében. A hódító, a házigazdánk igen figyelmes volt, próbálta felvidítani. Láttam már ilyen jő eszű hódítókat ezelőtt is. Utaztam eggyel, aki Gormon Torzszülöttnek nevezte magát a hódítást megelőző időkben. Földhadúr Tizenkilenc akkoriban még a szülőföldjén tartózkodott, s költő volt. − El sem tudom hinni, hogy egy ilyen érzékeny személy képes legyen részt venni egy katonai invázióban − jegyeztem meg. − Minden tapasztalat erősíti a művészet erejét − felelte Földhadúr Tizenkilenc. − Arra törekszem, hogy kiszélesítsem a látókörömet. Semmi esetre sem harcos vagyok, csupán tisztviselő. Hát nem különös ez, hogy nálunk egy költő lehet tisztviselő és egy tisztviselő is lehet költő? − Felnevetett. − Sok kasztotok van, s ezek között egy kaszt sincs a költők számára. Miért? − És a Hírnökök? − kérdeztem vissza. − Ők a múzsákat szolgálják. − Vallásos úton. Ők csupán az Akarat tolmácsolói, nem a saját lelkűké. − A kettő elválaszthatatlan. A verseket, amiket írnak, isten inspirálja, de a készítőik szívéből fakadnak. Földhadúr Tizenkilenc meggyőzetlennek látszott. − Ezt az érvet elfogadom, hiszen minden költészet a legmélyén vallásos. Viszont a Hírnökök alkotásai a témát tekintve túlságosan korlátozottak. Csak az Akaratnak való engedelmességgel foglalkoznak. − Ez paradoxon − szólt közbe Olmayne. − Az Akarat mindent körbefog, és te mégis azt mondod, hogy a Hírnökök témái korlátozottak. − Más témái is léteznek a költészetnek, nemcsak az Akaratban való elmélyedés, barátaim. Ember és ember közötti szerelem, az ember otthona megvédésének öröme, a tüzes csillagok alatt meztelenül állás csodája. − A hódító felnevetett. − Lehetséges, hogy a Föld azért hanyatlik ily gyorsan, mert költői a végzetnek való behódolás szószólói? − A Föld azért hanyatlik − jegyezte meg a Sebész −, mert az Akarat azt kívánja, hogy bűnhődjünk a bűnért, amit elődeink elkövettek, amikor úgy bántak a ti őseitekkel, mint az állatokkal. A költészetünknek ehhez semmi köze. − Az Akarat úgy határozott, hogy büntetésből szenvedjetek vereséget tőlünk, mi? De ha az Akarat mindenható, akkor ő engedte meg az őseiteknek azt a bűnt, mely most a büntetést szükségessé tette. Na, ehhez, mit szóltok? Az Akarat játékot folytat magával? Értitek már, miért nehéz hinni olyan isteni erőben, mely minden eseményt meghatároz? Hol van itt a választásnak az az eleme, mely a szenvedésnek értelmet ad? Bűnbe kerget benneteket, aztán elvárja, hogy vereséget szenvedjetek bűnhődésképpen, értelmetlennek tűnik számomra. Bocsássatok meg az istenkáromlásért! A Sebész felelt. − Félreértettél. Minden, ami ezen a bolygón történt, része egy morális tanítási folyamatnak. Az Akarat nem formál meg minden kicsiny vagy nagy történést, csupán az események durva anyagát adja és engedi, hogy olyan mintát kövessünk, amilyenre vágyunk. − Például?
− Az Akarat ügyességgel és tudással ruházta fel a Föld szülötteit. Az Első Ciklus alatt rövid idő alatt kiemelkedtünk a vadságból. A Második Ciklusban elértük a nagyságot. Hatalmasságunk idején csak úgy dagadtunk a büszkeségtől, elhatároztuk, hogy túllépjük korlátainkat. Fogságban tartottunk más világok intelligens teremtményeit azon címszó alatt, hogy „tanulmányozzuk” őket, pedig valójában csupán a szórakozás utáni öntelt vágyunk vezérelt minket, és játszottunk a világunk klímájával, mígnem az óceánok egyesültek, a földrészek elsüllyedtek és régi civilizációnk elpusztult. Ezért az Akarat az emberi nagyravágyás korlátai közé parancsolt minket. − Még inkább utálom ezt a sötét filozófiát − kezdte Föld-hadúr Tizenkilenc. − Én… − Hadd fejezzem be − erősítette fel hangját a Sebész. − A Második Ciklus-beli Föld összeomlása volt a büntetésük. A Harmadik Ciklusában járó Föld kezeitek által elszenvedett veresége csak a korábbi büntetés befejezése, de kezdete is egy új szakasznak. Ti vagytok megváltásuk eszközei. Végső megalázó vereséget ránk mérve a hullámvölgy aljára vetettetek bennünket, most megújítjuk lelkeinket és elkezdünk emelkedni, miután minden szerencsétlenséget megismertünk. Hirtelen támadt lelkesedéssel bámultam erre a Sebészre, aki olyan gondolatokat fogalmazott meg, melyek bennem kavarogtak egész úton Jorslem felé: gondolatokat a megváltásról, mind személyre, mind magára a bolygóra értve. Ezelőtt csak kevés figyelmet szenteltem a Sebésznek. − Engedjetek meg nekem egy megállapítást − szólalt meg Bernalt váratlanul, órák óta ezek voltak az első szavai. Rápillantottunk. A pigmentcsíkok az arcán felerősödtek, jelezvén érzelmeit. Odabólintott a Sebész felé. − Barátom, te megváltásról beszélsz a Föld szülötteinek számára. Mindenkire érted ezt, vagy csak a kasztokba tömörültekre? − Mindenkire, természetesen − felelte szelíden a Sebész. − Talán nem mindannyian egyformán leigázottak vagyunk? − Mindenesetre más dolgokban nem vagyunk egyformák. Létezik-e megváltás olyan bolygó számára, mely embereinek millióit a kaszton kívüliségbe taszítja? A saját népemről beszélek, természetesen. Hosszú ideje már annak, hogy bűnt követtünk el, amikor úgy gondoltuk, hogy felkelünk azok ellen, akik szörnyként alkottak meg minket. Arra törekedtünk, hogy elvegyük tőletek Jorslemet, ezért elnyertük büntetésünket, és ez a büntetés már ezer éve tart. Még most is kiközösítettek vagyunk, vagy talán nem? Hol van nekünk reményünk a megváltásra? Hogyan tudjátok ti, kasztba tartozók megtisztultnak tartani magatokat és pillanatnyi szenvedéseitekből erényt kovácsolni, amikor még mindig lábbal tiportok minket? A Sebész döbbentnek tűnt. − Nyersen fogalmazol, Bernalt. Tudom, hogy van a Torzszülötteknek egy nagy sérelme. De te is épp olyan jól tudod, mint én, hogy felszabadulásotok ideje hamarosan elérkezik. Ezek után senki Földi halandó nem fog megvetéssel tekinteni rátok és mellettünk fogtok állni, amikor a szabadságunkat visszanyerjük. Bernalt a földet bámulta. − Bocsáss meg nekem, barátom. Természetesen, természetesen te mondod az igazat. Elragadtattam magam. A forróság… ez a csodálatos bor… mily bolondságokat szóltam! Földhadúr Tizenkilenc így szólt: − Azt akarod nekem mondani, hogy ellenállási mozgalom szerveződik, mely hamarosan elűz minket a bolygótokról? − Csupán absztrakciókban beszéltem − felelte a Sebész. − Úgy gondolom, az ellenállási mozgalmatok is csupán absztrakció − válaszolta könnyedén a hódító. − Már megbocsássatok, de csekély erőt látok egy olyan bolygón, amelyet egyetlen
éjszaka alatt meg lehet hódítani. Azt reméltük, a Föld megszállása rövid időbe telik, és csupán kis ellenállással találkozik. Az itt töltött hónapok alatt nem tapasztaltunk irányukban mutatkozó ellenségeskedést. Épp ellenkezőleg: növekvő mértékben találtunk elfogadásra közöttetek. − Ez is a folyamat része − bólintott a Sebész. − Költőként meg kell értened, hogy a szavak rengeteg jelentést hordozhatnak. Nincs szűkségünk arra, hogy megbuktassuk idegen urainkat annak érdekében, hogy szabadok legyünk tőlük. Ez eléggé költői volt számodra? − Nagyszerű − mondta Földhadúr Tizenkilenc felállva. − Mehetnénk most már vacsorázni?
7. Nem volt rá lehetőség, hogy visszatérjünk a tárgyra. A vacsoraasztalnál bonyolult dolog filozofikus fejtegetéseket folytatni, és úgy tűnt, házigazdánk nem érzi kényelmesen magát a Föld végzetének ilyen boncolgatásánál. Hamar rájött, hogy Olmayne Emlékőrző volt, mielőtt Zarándok lett belőle, és ezek után már hozzá intézte szavait; a történelmünkről és a korai költészetünkről kérdezte. Mint a legtöbb hódító, ő is nagyon kíváncsi volt mindenre, ami a múltunkat érintette. Olmayne fokozatosan kibontakozott a csöndből, mely ez idáig markában tartotta, és hosszasan beszélt a Perrisben folytatott kutatásairól. Ismerősként beszélt titokzatos múltunkról. Földhadúr Tizenkilenc időnként közbeszúrt egy-egy intelligens kérdést, miközben számos világ különlegességeiből álló vacsoránkat fogyasztottuk, amelyeket lehetséges, hogy ugyanaz a kövér, fásult kereskedő importált, aki Perrisből Marsayba vitt minket. A villa hűvös volt, a Szolgák figyelmesek, s az a szenvedő, szerencsétlenség sújtotta parasztfalu egy fél órányi járásra, akár egy másik galaxisban is lehetett volna, olyan távol esett beszélgetésünktől. Amikor reggel elhagytuk a villát, a Sebész engedélyt kért, hogy csatlakozzon hozzánk Zarándoklatunkba. − Többé már nem tehetek itt semmit − magyarázta. − A betegség kitörésekor idejöttem nayrabi otthonomból, és sok napot töltöttem itt el inkább vigasztalva, semmint gyógyítva, természetesen. Most Jorslembe hívnak. Bár, ha ellenkezik az eskütökkel, hogy az úton társaságotok legyen… − Feltétlenül gyere velünk! − invitáltam. − Lenne még egy útitárs − vetette fel a Sebész. A harmadik személyre gondolt, akivel a faluban találkoztunk, a külső világból származóra, egy igen rejtélyes lényre, aki eddig még nem szólalt meg a jelenlétünkben. Ez a lény leginkább egy lapított fatuskóhoz hasonlított, valamivel magasabb volt az embernél, három, ízekből álló esetlen lábon állt, származása szerint az Arany Spirálhoz tartozott, bőre durva és különféle árnyalatú élénkvörös és üvegszemű ovális szemek függőleges sorai ereszkedtek alá három oldalú kúp alakú fejének a csúcsától. Sosem láttam még ilyen szerzetet azelőtt. A Földre, a Sebész szerint, adatgyűjtő küldetésbe jött, és már bebarangolta Ais és Stralya nagy részét. Most a Medit tó partján túrázott és miután meglátogatta Jorslemet, eltávozik Eyrop nagy városait megtekinteni. A Sebész elbúcsúzott Torzszülött barátjától, aki egyedül folytatta útját előttünk, és még egy utolsó rövid látogatást tett a kikristályosodott faluban. Mi hátramaradtunk, mivel nem volt miért sietnünk. Nem sokkal később szomorú arccal tért vissza. − Négy újabb eset − közölte. − Ez az egész falu el fog pusztulni. A Földön még sosem fordult elő ilyen nagy góc… ilyen koncentrált járvány. − Lehet, hogy valami új? − kérdeztem. − Szétterjed mindenhová? − Ki tudja? A szomszédos falvakban senki sem kapta el. A módszer ismerős: egy falu teljesen elpusztul és sehol máshol a közelben nem bukkan fel.
Ezek az emberek isten büntetéseként fogják fel ismeretlen bűneikért. − Mit tehettek a parasztok − kérdeztem −, amivel ilyen durván magukra vonták az Akarat haragját? − Ők is ezt kérdezik − sóhajtott a Sebész. − Ha vannak új esetek − szólalt meg Olmayne −, akkor tegnapi látogatásunk haszontalannak bizonyult. Kockáztattuk önmagunkat és nem használtunk nekik vele semmit. − Tévedsz − rázta a fejét a Sebész. − Ezek az esetek már lappangtak, amikor megérkeztetek. Reménykedhetünk, hogy a betegség nem terjed át azokra, akik még teljesen egészségesek. Nem látszott túl magabiztosnak. Olmayne napról napra átvizsgálta magát a betegség tüneteit keresve, de egy sem mutatkozott. Ezen a téren sok problémát szerzett a Sebésznek azzal, hogy állandóan zaklatta vélt vagy valós bőrfoltjait illetően, zavarba ejtve őt azáltal, hogy jelenlétében levette az álarcát, hogy az meg tudja állapítani, miszerint az arcán látható néhány pötty nem a kristályosodás első nyoma-e. A Sebész jól tűrte mindezt, szívesen csinálta, mivel míg a külvilági lény egy mellettünk csavargó jelentéktelen folt volt csupán, a Sebész mély érzésű, türelmes és előkelő modorú volt. Afreekból származott, és születésétől fogva ebbe a kasztba tartozott az apja révén, mivel a gyógyítás náluk családi hagyomány volt. Bejárta már világunk számos részét, és csak keveset felejtett el abból, amit látott. Beszélt nekünk Roumról és Perrisről, Stralya jégvirág mezőiről, az én szülőhelyemről, az Elveszett Kontinens nyugati szigetcsoportjáról. Tapintatosan kérdezett tőlünk a csillagköveink felől és a hatásairól. Láttam rajta, mennyire sóvárog, hogy kipróbálja saját maga a követ, de ez természetesen tilos mindenki számára, aki nem nyilvánította ki magáról, hogy Zarándok óhajt lenni. És amikor megtudta, hogy életemben előzőleg Kémlelő voltam, igen sokat kérdezett tőlem a műszereket illetően, melyekkel az eget fürkésztem, s azt óhajtotta tudni, mit észleltem, és hogyan képzelem el az észlelés végrehajtását. Olyan részletességgel beszéltem neki ezekről a dolgokról, ahogyan tudtam, bár valójában ez nem valami sok. Általában nem tértünk el a tavat szegélyező zöld termő földsávtól, de most az egyszer a Sebész ragaszkodott hozzá, hogy menjünk a fullasztó sivatag felé, hogy megnézzünk valamit, amiről azt ígérte, érdekes lesz. Nem árulta el, hogy mi az. Ez alkalommal bérelt szekereken utaztunk, nyitott tetejűekkel és az éles szél homokzáport zúdított az arcunkba. Rövidesen homok tapadt a külvilági szemeibe, és azt is láttam, milyen hatásosan öblíti le minden egyes szemét néhány percenként, kék könnyek áradatával. Mi, többiek fejünket behúzva öltözékünkbe temetkeztünk mindig, amikor feltámadt a szél. − Itt vagyunk − hirdette ki végül a Sebész. − Még régen, amikor apámmal utaztam, akkor látogattam meg ezt a helyet. Bemegyünk… aztán te, Olmayne, aki korábban Emlékőrző voltál, elmondod nekünk, hol vagyunk. Kétemeletnyi magas épület volt fehér üvegtéglákból rakva. Úgy tűnt, zárva vannak az ajtók, de a legkisebb nyomásnak engedelmeskedtek. Fények gyúltak abban a pillanatban, amint beléptünk. Vékony porral lepett, hosszú folyosókon asztalok sorakoztak, melyeken különféle eszközök hevertek. Semmi sem jelentett számomra semmit. Kéz alakú eszközök látszottak ott, melyekbe az ember beledughatta saját kezét, kábelek vezettek a különös fémkesztyűkből fényes lezárt dobozokhoz, és tükörrendszerek vitték át a dobozok belsejéből a képet a fejünk fölötti óriás képernyőkre. A Sebész beledugta kezét a kesztyűkbe, és mozgatta ujjait, a képernyők kivilágosodtak, és apró tűket láttam, amint lapos ívben mozogtak. Más gépekhez lépett, melyek ismeretlen folyadékból szabadítottak fel cseppeket, piciny gombokat érintett meg, melyek zenei hangokat idéztek elő, szabadon lépdelt keresztül a csodák laboratóriumán, mely nyilvánvalóan régi volt, de amely mégis úgy tűnt, működőképes és csak a használóinak visszatértére vár.
Olmayne elragadtatottan nézelődött. Követte folyosóról folyosóra a Sebészt, és mindent megtapogatott. − Nos, Emlékőrző − kérdezte végül a férfi. − Mi ez? − Egy sebészeti műtő − felelte halkan a nő. − A Varázslat Éveiből származó Sebészműtő. − Pontosan! Nagyszerű! − Különösnek, izgatottnak tűnt. − Káprázatos szörnyeket tudtunk itt előállítani! Csodákra voltunk képesek! Éjszárnyasok, Pikkelyesek, Torzszülöttek, Ikerlények, Karmosmászők… az ember csak kitalált valamit, s megformálta a kasztot akarata szerint! Itt kezdődött! − Hallottam ezekről a Sebészetekről − mondta Olmayne. − Még hat van belőlük, nemde? Egy észak Eyrópában, egy Palasban, egy messze délen, Mély-Afreekban, egy nyugat Avisban… − habozott. − És egy a Hindben… a legnagyobb mind közül! − egészítette ki a Sebész. − Igen, hát persze, a Hind! Az Éjszárnyasok otthona! Áhítatunk rám is átragadt. − Ez az a hely, ahol az emberek alakját megváltoztatták? Hogyan történt? A Sebész vállat vont. − A tudomány elveszett. A Varázslat Évei rég elmúltak már, öregember. − Igen, igen tudom. De ha az eszközök fennmaradtak, akkor bizonyára ki tudnánk következtetni, hogyan. − Ezekkel a késekkel − magyarázta a Sebész − belevágtak a meg nem született ember szöveteibe. A Sebész ebbe dugta bele a kezét − mutatta −, és az inkubátoron belül a kések tették a dolgukat. Innen származnak az Éjszárnyasok meg az összes többi. Néhányuk mára már kihalt, de az Éjszárnyasok és a Torzszülöttek létrejöttüket ilyesfajta épületeknek köszönhetik, mint ez is. A Torzszülöttek természetesen a Sebészek hibájából alakultak ki. Nem lett volna szabad életben hagyni őket. − Én azt hittem, ezek a szörnyek olyan gyógyszerek termékei, melyeket még a méhen belüli fejlődésük közben kaptak − mondtam. − Most azt állítod, hogy a Torzszülötteket Sebészek állították elő. Most akkor mi az igazság? − Mindkettő − válaszolta. − Minden ma élő Torzszülött a Sebészek által a Varázslat Éveiben elkövetett hibákból és tévedésekből származik. Mégis, ennek a boldogtalan kasztnak az anyái gyakran kihangsúlyozzák gyerekeik szörnyszerűségét gyógyszerekkel, hogy még látványosabbá váljanak. Ocsmány kaszt volt ez, és nem csak külsejükben. Nem csoda, hogy a kasztot feloszlatták, és kitaszították őket. Mi… Valami fényes szelte át a levegőt, alig egy tenyérnyivel kerülve el az arcát. A Sebész a földre vetette magát, és odakiáltott nekünk, hogy keressünk fedezéket. Esés közben láttam a felénk szálló második rakétát. A külvilági lény még mindig a csodálatos dolgokat szemlélve, közömbösen figyelt életének még hátralévő pillanatában. Ezután a lövedék a külvilági testének kétharmadánál fent becsapódott, és azonnal kettészelte azt. Újabb lövedékek követték, mögöttünk csapódtak a falba. Megpillantottam támadóinkat: egy undorító Torzszülött bandát. Fegyvertelenek voltunk. Felénk indultak. Felkészültem a halálra. Az ajtóból egy hang kiáltott, egy ismerős hang, durva és ismeretlen szavait használva annak a nyelvnek, melyet a Torzszülöttek beszélnek egymás között. A támadás hirtelen abbamaradt. Akik minket fenyegettek, az ajtó felé fordultak. Torzszülött Bernalt lépett be rajta. − Láttam a járműveteket − közölte. − Gondoltam, itt vagytok és talán bajba jutottatok. Úgy tűnik, időben érkeztem. − Nem teljesen − sóhajtott a Sebész. Az elesett külvilágira mutatott, akin már nem lehetett segíteni. − De mi célt szolgált ez a támadás?
Bernalt a Torzszülöttek felé mutatott. − Ők majd elmondják. Az öt Torzszülöttre pillantottunk, akik rajtunk ütöttek. Nem olyan művelt, civilizált fajták voltak, mint Bernalt, egyikőjük sem hasonlított a másikra, mindannyian az emberi formát csúfoló torzszülemények voltak, egyikőjüknek az arca nem volt más, csupán egy arcvonás nélküli űr, a másiknak a füle volt hatalmas csészékhez hasonlatos, és így tovább. A hozzánk legközelebb állótól, egy teremtménytől, akinek a bőrén ezernyi helyen apró kitüremkedések voltak láthatóak, megtudtuk, miért támadtak ránk. Agupti dialektusban elmondta nekünk, hogy megszentségtelenítettük a Torzszülötteknek szentelt templomot. − Mi távol tartjuk magunkat Jorslemtől − recsegte a fickó. − Miért kell nektek idejönni? Természetesen igaza volt. Olyan őszintén, ahogyan csak tudtunk, elnézést kértünk, és a Sebész elmagyarázta, hogy régebben ő már járt itt, és akkor még nem volt templom. Úgy tűnt, ez megenyhíti a Torzszülötteket, akik beismerték, hogy csak az utóbbi években használják szentélyként ezt a helyet a fajtájukbeliek. Még inkább megengesztelődtek, mikor Olmayne kinyitotta a két melle közé rögzített tarisznyát, és pár csillogó arany pénzérmét ajánlott fel nekik, egy részét annak a kincsnek, melyet Perrisből hozott magával. A bizarr és alaktalan lények megelégedtek ezzel és megengedték, hogy elhagyjuk az épületet. Magunkkal vittük volna a halott külvilágit, de miközben a Torzszülöttekkel egyezkedtünk a test majdnem teljesen elporlott, csak egy halovány szürke csík maradt hátra a poros padlón. − Halotti enzim − magyarázta a Sebész. − Az életfolyamatok megszakadása aktivizálja. A sivataglakó Torzszülöttek csoportjából mások is az épület körül őgyelegtek, amint előbukkantunk. Iszonyatos alakokat láttunk, mindenféle színű és mintázatú bőrrel, esetleges elrendezésű ábrázattal, rossz helyen lévő végtagokkal és testi tartozékokkal. Még Bernaltra is nagy hatást gyakorolt szörnyűséges külsejük, pedig ő közéjük tartozott. Tisztelettel tekintettek rá. Láttunkra néhányan hajítófegyvereik után nyúltak, de Bernalt egy határozott parancsa megelőzött mindenféle bajt. − Sajnálom, ami veletek történt és a külvilági halálát − szólt Bernalt. − De kockázatos olyan helyre benézni, amely elmaradott és erőszakos emberek szent helyévé vált. − Nem is gyanítottuk − szólt a Sebész. − Nem jövünk ide, ha tisztában lettünk volna vele. − Persze. Természetesen. Hallatszott talán valami leereszkedő árnyalat Bernalt halk, civilizált hangjában? − Nos, újra búcsút intek nektek. − Ne! − bukott ki hirtelen a számon. − Tarts velünk együtt Jorslembe! Nevetséges, hogy külön megyünk ugyanarra a helyre. Olmayne-nek elállt a lélegzete. Még a Sebész is meglepettnek tűnt. Csupán Bernalt maradt nyugodt. így szolt: − Elfelejted barátom, hogy Zarándokoknak nem illik kaszton kívüliekkel utazni. Mellesleg meg, azért jöttem ide, hogy ezen a szent helyen imádkozzak, és ez eltart egy darabig. Nem óhajtanálak feltartani benneteket. − Kezét a kezem után nyújtotta. Aztán eltávozott, belépve az ősi Sebészetbe. Torzszülött társai közül rengetegen utána siettek. Hálás voltam Bernalt tapintatáért, hirtelen jött ajánlatomat, hogy csatlakozzon hozzánk, bár őszintén úgy gondoltam, lehetetlen volt számára elfogadni. Beszálltunk a járműveinkbe. Egy pillanat múlva félelmetes hang ütötte meg a fülünket: disszonáns Torzszülött himnusz harsant fel, nem is merek rágondolni, milyen istenségekhez imádkoztak reszelős, csikorgó, sivító dalukkal, mely pont olyan torz volt, mint amilyenek azok, akik előadták. − Állatok − mondta Olmayne. − Egy szent hely! Egy Torzszülött templom! Milyen undorító!
Mindannyiunkat megölhettek volna, Tomis, hogyan lehet ilyen szörnyeknek vallásuk? Nem válaszoltam. A Sebész szomorúan Olmayne-re pillantott, és a fejét rázta, mintha lehangolná, hogy ilyen kevés szeretetet tapasztal valakinek a részéről, aki azt állítja magáról, hogy Zarándok. − Ők is emberi lények − jegyezte meg. Az utunkba eső legközelebbi városban jelentettük a csillagszülött lény halálát a hódító hatóságoknak. Aztán a három túlélő szomorúan és csöndben folytatta útját a hely felé, ahol a partvonal inkább északi, mint keleti irányba tartott. Magunk mögött hagytuk az álmos Aguptot, és behatoltunk a föld határvidékére, amelyikben a Szent Jorslem feküdt.
8. Jorslem városa meglehetős távolságra feküdt a szárazföld belseje felé, egy hűvös fennsíkon, melyet alacsony, kopár, sziklás hegyek őriztek kör alakban. Úgy tűnt, egész életem csupán felkészülés volt az arany városra vetett első pillantásra, amelynek képét olyan jól ismertem. Ennélfogva, amikor megpillantottam kelet felé emelkedő tornyait és mellvédjeit, nem is annyira félelemmel vegyes tiszteletet éreztem, hanem azt, hogy hazaérkeztem. Kanyargós úton jutottunk le a városhoz az azt körülvevő hegyeken keresztül, melynek fala finoman megmunkált, sötétrózsaszín-arany színű kockakövekből állt. A házakat és a kegyhelyeket is ilyen színűre készítették. Az utakat faligetek szegélyezték; nem csillagfák, hanem természetes földi növények, melyek illettek az emberiség legősibb városához, mely öregebb Roumnál, öregebb Perrisnél, s gyökerei mélyen visszanyúltak az Első Ciklusba. A hódítók, okosan nem avatkoztak bele Jorslem irányításába. A város a Zarándok Kaszt Elnökének a kormányzósága alatt maradt, és még egy hódítónak is engedélyt kellett kérnie tőle a belépésre. Természetesen ez csupán formaság volt: a Zarándok Főnök, miként az Emlékőrzők Kancellárja is, és más hasonló tisztségviselők, valójában a hódítók akaratának bábjai voltak. De ezt a rideg tényt nem hozták napvilágra. A hódítók különálló városként kezelték szent városunkat, mi pedig nem láttuk Jorslem utcáin fegyveresen parádézó csoportjaikat. A külső falnál előírás szerint bebocsáttatást kértünk az őrtől. Bárhol máshol a legtöbb őr mostanság munkanélküli volt, mivel uraink parancsára a városok nyitva álltak − ez a férfi kasztjának egyenruháját viselte, és ragaszkodott minden formasághoz. Olmayne-nek és nekem, mint Zarándokoknak automatikusan jogunk volt belépni Jorslembe, az őr mégis bemutattatta velünk a csillagköveinket bizonyítékként, hogy becsületes úton jutottunk a köpenyeinkhez és maszkjainkhoz, aztán feltett egy tudatsisakot, hogy kasztunk archívumában leellenőrizze a nevünket. Idővel aztán jóváhagyta a belépésünket. A Sebésznek, útitársunknak könnyebb dolga akadt: még Afreekban előre belépésért folyamodott, és egy perc múlva, miután személyazonosságát ellenőrizték, beengedték. A falakon belül minden az antikvitás jegyeit viselte magán. A világ városai közül egyedül Jorslem őrizte meg még mindig a legtöbb Első Ciklus-beli épületét: nem csupán törött oszlopokat és elpusztult vízvezetékeket, mint Roum, de egész utcákat, fedett árkádokat, tornyokat, bulvárdokat lehetett látni, melyek számos zűrzavart túléltek már, amit valaha a Föld látott. És így, amint beléptünk a falakon belülre, csodák között barangoltunk keresztül-kasul a lejtős utcákon, melyeket utcakövekkel raktak ki, szűk sikátorokban, melyekben hemzsegtek a gyerekek és koldusok, piacokon ballagtunk keresztül, melyek fűszerektől illatoztak. Miután egy órát csatangoltunk, úgy éreztük, itt az ideje szállás után nézni, és ezen a ponton el kellett válnunk a
Sebésztől, mivel ő nem alhat Zarándok szálláson, az pedig költséges és ostoba dolog lett volna a részünkről, hogy mi bárhol máshol szálljunk meg. Megköszöntem kellemes társaságát, és ő is ugyanolyan őszintén köszönte nekünk, és kifejezte reményét, hogy az elkövetkezendő napokban újra találkozik majd velünk Jorslemben. Aztán Olmayne meg én otthagytuk, és szobát béreltünk a számtalan befogadó helyek egyikén, amelyek a Zarándokokról gondoskodtak. A város egyedül azért létezett, hogy a Zarándokokat és alkalmi turistákat kiszolgálja, és így igazából az egész egy nagy szálló volt. Köpönyeges Zarándokok ugyanolyan mindennapiak Jorslem utcáin, mint Éjszárnyasok Hind városában. Elhelyezkedtünk, és pihentünk egy keveset, aztán étkeztünk, majd végigsétáltunk egy széles utcán, amelyikről láthattuk, keletre Jorslem belső legszentebb részét. Egy város volt a városban. A legősibb rész, olyan kicsiny, hogy gyalogosan egy óra alatt át lehetett szelni, saját magas falai közé burkolózott. A falakon belül olyan szent helyek voltak, melyeket a Föld korábbi vallásai is tiszteltek: a Kresztének, a Heberzek és a Mislanok. Úgy mondták, itt halt meg a Kresztének istene, de ez csupán az eltelt időből fakadó tanítás lehet, mert milyen isten az, amelyik meghal. Az óváros égik sarkában lévő dombocskán díszes dóm állt, a Mislanok szent helye, melyet Jorslem köznépe gondosan óvott. És annak a magaslatnak az elülső részén egy kőfal hatalmas szürke tömbje tornyosult, melyet a Heberzek imádtak. A dolgok megmaradtak, de a mögöttük megbúvó ideák eltűntek. Amíg az Emlékőrzők között éltem, sohasem találkoztam olyan tudóssal, aki meg tudta volna magyarázni, miért érdemes egy fal vagy egy díszes dóm az imádatra. Az ősi felvételek mégis arról győztek meg minket, hogy a három Első Ciklus-beli hitvallásnak komoly mélysége és tartalmi gazdagsága lehetett. Szintén az óvárosban volt egy Második Ciklus-beli hely, amely sokkal inkább érdekelt, mind engem, mint Olmayne-t. Amint a sötétben a szent épület körjele felé meresztettük a szemünket, Olmayne így szólt: − Holnap kérvényezni kellene a bebocsáttatást a megújulás házánál. − Egyetértek. Most már vágyom rá, hogy leadjak éveimből egy párat. − Mit gondolsz, engem elfogadnak, Tomis? − Ezen tépelődni értelmetlenség − mondtam neki. − Odamegyünk, kérjük a bebocsátást, és választ kapsz a kérdésedre. Még mondott valamit, de nem hallottam, hogy mit, mert abban a pillanatban három Éjszárnyas húzott el a fejünk felett kelet felé. Egy nő és két férfi, meztelenül repültek, kasztjuk szokása szerint, és a csapat közepén repülő Éjszárnyas egy karcsú, törékeny lány volt, csupa csont és szárny, s oly kecsességgel mozgott, mely szokatlan volt még az ő légies fajtájától is. − Avluela! − nyögtem ki. Az Éjszárnyasok triója eltűnt az óváros mellvédjei mögött. Döbbenten, remegve a fába kapaszkodtam, és levegő után kapkodtam. − Tomis? − szólalt meg Olmayne. − Tomis, rosszul vagy? − Tudom, hogy Avluela volt az. Azt mondta, visszamegy Hindbe, de nem, ez Avluela volt! Hogyan is tudnám mással összetéveszteni? − Ezt mondtad minden Éjszárnyasról azóta, hogy Perrist elhagytuk − szólt hidegen Olmayne. − De ez alkalommal biztos vagyok benne! Hol egy tudatsisak? Le kell ellenőriznem az Éjszárnyasok szállásánál, rögtön! Olmayne keze a karomon nyugodott. − Késő, Tomis. Túlságosan hevesen cselekszel. Különben is, minek ez a nagy izgatottság emiatt a csont-bőr Éjszárnyas miatt? Mit jelent neked? Megtorpantam, mivel képtelen voltam gondolataimat szavakba önteni. Olmayne ismerte utazásom történetét a lánnyal, aki iránt öreg Kémlelőként atyai gyengédséggel közeledtem, aki
iránt talán valamiféle ennél is hatalmasabbat éreztem, akit elvett tőlem a hamis Gormon Torzszülött, és akitől viszont Roum Hercege vette el. De mégis, mit jelentett Avluela a számomra? Miért van az, hogy akárcsak valakinek a megpillantása, aki Avluela lehet, ennyire felkavar? Valamiféle jelet kerestem kavargó elmémben, de nem találtam választ. − Gyere vissza a szállóba és pihenj! − tanácsolta Olmayne. − Holnap a megújulás után kell járjunk. Azonban én előbb kerestem egy tudatsisakot, és kapcsolatba léptem az Éjszárnyasok Szállásával. Gondolataim keresztülsiklottak a kaszt adattárának központi agyához: feltettem a kérdést, és megkaptam rá a választ, amit kerestem. Avluela, az Éjszárnyas most tényleg Jorslemben él. − Egy üzenet számára − mondtam. − Az a Kémlelő, akit Roumból ismer, most itt van Zarándokként, és holnap délben a megújulás házánál szeretne vele találkozni. Miután ezt elintéztem, elkísértem Olmayne-t a szállásunkra. Morcosnak és zárkózottnak tűnt, és amikor a szobámban levette a maszkját, arca merev volt. Féltékenységtől? Igen. Olmayne számára minden férfi alattvaló csupán, még az olyan összeaszott, elnyűtt is, mint én, és gyűlölte, hogy egy másik nő ilyen lángolást gerjeszthet bennem. Amikor elővettem a csillagkövemet, Olmayne először nem is csatlakozott hozzám a kapcsolatteremtésben. Csak amikor elkezdtem a szertartást, akkor hódolt be. Ám azon estén oly feszültség tartott fogva, hogy képtelen voltam egybeolvadni az Akarattal, és útitársnőmnek sem sikerült, így hát csak néztük egymást egy félórán át savanyú képpel, aztán felhagytunk a kísérletezéssel, és elváltunk éjszakára.
9. Az embernek egymagában kell a megújulás házához mennie. Hajnalban ébredtem, egy rövid és az éjszakainál sikeresebb kapcsolatteremtést vittem végbe, majd reggeli nélkül indultam útnak, Olmayne nélkül. Fél óra múlva az Óváros aranyfala előtt álltam, újabb fél óra múlva befejeztem átkelésemet a belső város kusza utcácskáiba. Az ősi Heberzeknek oly kedves szürke fal előtt elhaladva felmentem a magaslatra, a letűnt Mislanok díszes dómjának közelében haladtam el, és balra fordulva követtem a Zarándokok sorát, mely már e órában is a megújulás háza felé tartott. Ez a ház a Második Ciklusból származott, mivel ekkor gondolták ki a megújulási folyamatot, és az összes akkori tudományok közül csupán a megújulás jutott el hozzánk megközelítően olyan formában, ahogy akkor gyakorolták. Hasonlóan ahhoz a néhány Második Ciklus-beli épülethez, amely fennmaradt, a megújulás háza is rugalmas és sima volt, építészetileg csekélyebbnek tűnve valódi értékénél, hirtelen kanyarulatokkal és sima szerkezetével: semmiféle külső díszítést nem viselt. Sok ajtó nyílt a falán. A legkeletebbre eső bejárat elé álltam, és egy órán belül beengedtek. Közvetlenül a bejárat túlsó oldalán egy zöld köpönyeges Megújító üdvözölt − kasztjának az első tagja, akivel valaha is találkoztam. A Megújítok teljes egészében a Zarándokok köréből toboroztattak, akik hajlandóak voltak életük célját annak szentelni, hogy Jorslemben maradva másokat segítsenek a megújulás felé vezető úton. A kaszt a Zarándokokkal egy irányítás alatt állt, egyetlen főnök döntött mindkettőnek a sorsa felől, még a köpönyegük is megegyezett, a színt kivéve. Valójában a Zarándokok és a Megújítok egyetlen kasztot alkottak, és ugyanannak a befogadásnak különféle szintjén álltak. De mindig is létezett valamiféle megkülönböztetés közöttük. A Megújító szelíd és derűs hangon szólított meg. − Üdvözöllek e várban, Zarándok. Ki vagy, honnan jöttél?
− Tomis Zarándok vagyok, korábban a Tomis, az Emlékőrzők közül, azt megelőzően pedig Wuellig néven jöttem a világra, s Kémlelő lettem. Az Elveszett Kontinens szülötte vagyok, és nagy utazásokat tettem, mielőtt és miután elkezdtem Zarándoklatomat. − Mit keresel itt? − Megújulást. Megváltást. − Az Akarat teljesítheti óhajodat − bólintott a Megújító. − Jöjj velem! Egy zárt, halványan megvilágított folyosón át egy kicsiny kőcellába vezetett. A Megújító utasított, hogy vegyem le a maszkomat, lépjek be a kapcsolatteremtés állapotába, és várjak. Megszabadítottam magam a bronz álarctól, és szorosan megmarkoltam a csillagkövemet. A kapcsolatteremtés ismerős érzései fölém lopóztak, de nem történt egyesülés az Akarattal, ehelyett inkább egy különleges formálódó kapcsolatot éreztem egy másik emberi lény agyával. Bár zavarba jöttem, nem álltam ellen. Valami a lelkemet vizsgálta. Mindent előhúzott és kiterített a cella padlójára, mintha csak ki akarná elemezni önző és gyáva cselekedeteimet, hibáimat és tévedéseimet, kétségeimet és kétségbeeséseimet, és legszégyenletesebb tetteim közül is kiemelkedő cselekedetemet, az Emlékőrző dokumentumok eladását a hódító főúrnak. Megpillantottam ezeket a dolgokat és tudtam, hogy érdemtelen vagyok a megújulásra. E házban az ember az életét két-háromszor is képes megújítani, de miért ajánlanának fel a Megújítok ilyesféle előnyöket olyasvalakinek, aki ennyire híján van az érdemeknek, mint én. Sokáig elmélkedtem a hibáim felett. Aztán a kapcsolat megszakadt, és egy másik Megújító, egy termetes férfi lépett be a cellába. − Az Akarat kegyelme van rajtad, barátom − mondta, előrenyújtva különlegesen hosszú ujjait, hogy megérintse velük az ajkamat. Amikor meghallottam ezt a mély hangot és megláttam azokat a fehér ujjakat, rájöttem, hogy olyan ember társaságában vagyok, akivel rövid időre már találkoztam azelőtt, amikor Roum kapui előtt álltam a Föld megszállása előtti időszakban. Akkor ő Zarándok volt, és hívott, hogy csatlakozzak hozzá a Jorslem felé tartó útján, de én visszautasítottam, mivel Roum hívott engem. − Könnyű volt a Zarándoklatod? − kérdeztem. − Értékes volt − válaszolta. − És te? Nem vagy már Kémlelő, amint látom. − Ebben az évben ez már a harmadik kaszt, amelyikhez tartozom. − És még lesz egy − jelentette ki. − Talán a Megújítókhoz fogok csatlakozni? − Nem erre a kasztra gondoltam, Tomis, barátom. De erről még többet beszélhetünk, ha éveid száma lecsökken majd. Elfogadtattál megújulásra, s én örülök, hogy ezt mondhatom. − Bűneim ellenére? − Épp a „bűneid” miatt. Holnap hajnalban belépsz az első megújulási tartályba. Én leszek a vezetőd a második születésed útján. Én Talmit Megújító vagyok. Menj most, és keress engem, amikor visszatérsz! − Egy kérdés… − Igen? − Zarándoklatomat egy nővel együtt csináltam végig, Olmayne-nel, aki előzőleg Perrisben Emlékőrző volt. Meg tudnád mondani, hogy elfogadták-e őt is megújulásra? − Semmit sem tudok erről az Olmayne-ről. − Nem tisztességes nő − mondtam. − Hiú, zsarnoki és durva. De mégis, úgy hiszem, még nem menthetetlen. Tudnál tenni valamit az érdekében? − Nincs befolyásom az ily dolgok fölött − felelte Talmit. − Ugyanúgy szembe kell néznie a kihallgatással, mint bárki másnak. Ezt tudom neked mondani, bár, az erkölcsi tisztaság nem az
egyetlen kritériuma a megújulásnak. Kikísért az épületből. Hideg napsugarak világították be a várost. Kimerült és üres voltam, túlságosan üres ahhoz is, hogy örömet érezzék, amiért megújulásra jelöltettem. Dél volt, eszembe jutott a találkozóm Avluelával, s növekvő aggodalommal kerültem meg a házat. Eljön vajon? Az épület elejénél várt egy Második Ciklus-beli csillogó emlékmű mellett. Bíbor dzseki, bolyhos lábszárvédők, üvegszerű buborékok a lábán, s apró púpocskák a hátán: melyekből messziről ki tudtam venni, hogy ő egy Éjszárnyas. − Avluela! − kiáltottam. Megperdült. Sápadtnak, vékonynak, még fiatalabbnak nézett ki, mint amikor legutoljára láttam. Szemével az arcomat fürkészte, melyet újra maszk fedett, és egy pillanatra megzavarodott. − Kémlelő? − csicseregte. − Kémlelő, te vagy az? − Most Tomisnak hívnak − mondtam neki. − De ugyanaz a férfi vagyok, akit Aguptban és Roumban ismertél. − Kémlelő! Ó, Kémlelő! Tomis! − A nyakamba ugrott. − Milyen régen is volt! Olyan sok minden történt azóta! − Most felragyogott és a sápadtság eltűnt az arcáról. − Gyere, keressünk egy vendéglőt, üljünk le és beszélgessünk! Hogyan bukkantál rám? − A kasztodon keresztül. Előző este láttalak a fejünk felett elrepülni. − Télen jöttem ide. Egy ideig Farsban laktam, mely félúton van Hind felé, aztán meggondoltam magam. Nem tudnék hazamenni. Most Jorslem közelében élek, és segítek a…. − Élesen félbeszakította magát. − Elnyerted a megújulás jogát, Tomis? A magaslatról a belső város egy alacsonyabban fekvő részére ereszkedtünk le. − Igen − feleltem. − Megfiatalítanak. Vezetőm Talmit Megújító lesz… Zarándokként találkoztunk vele Roumon kívül, emlékszel? Már elfelejtette. Egy nyitott kis belső udvarban ültünk le, mely egy fogadóhoz csatlakozott és Szolgák bort és élelmet hoztak nekünk. A lány jókedve ragályosnak bizonyult: úgy éreztem, már csak azáltal is megújulok, ha vele vagyok. Azokról az utolsó zűrzavaros napokról beszélt Roumban, amikor a Herceg palotájába vitték ágyasként, és beszélt arról a borzalmas pillanatról, amikor Gormon legyőzte Roum hercegét a leigázás estéjén, és kijelentve magáról, hogy nem Torzszülött, hanem álruhába öltözött hódító, és azonnal eltávolította a Herceget a trónjáról, elvette ágyasát és a szeme világát. − Meghalt a Herceg? − kérdezte. − Igen, de nem azért, mert megvakították. − Elmeséltem neki, hogyan hagyta el az a büszke férfi álöltözetben Zarándokként Roumot és hogyan kísértem el én Perrisbe, és hogy mennyire belegabalyodott Olmayne-be, míg az Emlékőrzők között voltunk és hogyan gyilkolta meg Olmayne férje, akinek életét ezután tulajdon felesége oltotta ki. − Gormont is láttam Perrisben − tettem hozzá. − Most Győzedelmes Tizenhármas a neve. Magas pozícióban van a hódítók tanácsában. Avluela elmosolyodott. − Gormon és én csupán rövid időt töltöttünk együtt a megszállás után. Be akarta járni Eyropot, vele repültem Douskba, Svedbe és ott elvesztette az irántam való érdeklődését. Akkor éreztem úgy, hogy haza kell menjek Hindbe, de később megváltoztattam a véleményemet. Mikor kezdődik a megújulásod? − Holnap hajnalban. − Ó, Tomis, mi lesz akkor, ha fiatalember leszel. Tudtad, mennyire szerettelek? Egész idő alatt, amíg utaztunk, egész idő alatt míg Gormonnal osztottam meg az ágyát és a Herceggel érintkeztem, te voltál az, akit kívántam! De természetesen, Kémlelő kasztod miatt erre gondolni
is lehetetlen volt. Ráadásul… annyira öreg voltál. Most már nem vagy Kémlelő többé, hamarosan már öreg sem leszel, és… − Keze a kezemen pihent. − Nem lett volna szabad elszakadnom tőled. Mindketten sok szenvedést megspórolhattunk volna. − A szenvedésből tanulunk − mondtam. − Igen. Igen. Tudom. Mennyi ideig tart a megújulásod? − A szokásos ideig, bármennyi legyen is az. − Aztán mihez kezdesz? Milyen kasztot választasz? Nem lehetsz Kémlelő, most már nem. − Nem, és Emlékőrző sem. Talmin, a vezetőm beszélt valami másfajta kasztról, amelyet nem nevezett meg, és feltételezte, hogy felvennének, hogyha végzek a megújulással. Úgy véltem, arra gondol, hogy itt maradok és csatlakozom a Megújítókhoz, de azt mondta, ez egy másik kaszt. − Nem a Megújítok kasztja − mondta Avluela. Közel hajolt. − A Megváltóké − suttogta. − Megváltók? Ilyen kasztot nem is ismerek. − Mostanában alapították. − Nem alapítottak új kasztot már több mint… − Erre a kasztra gondolt Talmit. Te kívánatos tag lennél. A képességeid, amelyeket Kémlelőként fejlesztettél ki magadban, különlegesen hasznossá tennének. − Megváltók kasztja − mondtam ízlelgetve a rejtélyt. − Megváltók. Mit csinál ez a kaszt? Avluela könnyedén elmosolyodott. − Zaklatott lelkeket és boldogtalan világokat mentenek meg. De ez az idő nem alkalmas arra, hogy ilyesmikről beszélgessünk. Intézd el az elintéznivalódat Jorslemben és minden kitisztul. − Felálltunk. Ajkát az ajkamhoz érintette. − Ez az utolsó alkalom, hogy öregemberként látlak. Különös lesz, Tomis, miután megújítottak. Aztán otthagyott. Estefelé visszatértem a szállásomra. Olmayne nem volt a szobájában. Egy Szolgálótól megtudtam, hogy egész nap távol járt. Későig vártam, aztán elvégeztem a kapcsolatteremtő szertartásomat, majd elaludtam, és hajnalban ismét bekopogtattam az ajtaján: zárva volt. A megújulás házához siettem.
10. Talmit Megújító a bejáraton belül várt rám, és végigvezetett egy zöld csempés folyosón az első megújító tankhoz. − Olmayne Zarándok tájékoztatott, hogy elfogadták megújításra, és később a nap folyamán jön ide. − Ez volt az utolsó megjegyzés más emberi lényt illetően, amelyet jó ideig hallottam. Talmit egy kicsiny, alacsony szobába kalauzolt, mely zárt, nedves volt, halvány rabszolgafény világította meg, és halványan összemorzsolt virágtól illatozott. Köpenyemet és maszkomat elvették tőlem, és a Megújító valamiféle vékony anyagból készült, finom szemű, zöld-arany hálóval fedte le a fejem, melyen keresztül áramot küldött. És amikor eltávolítottam a hálót, a hajam eltűnt és a fejem olyan üreges volt, mint a csempézett falak. − Egyszerűbbé teszi az elektródák illesztését − magyarázta. − Most már beléphetsz a tartályba. Enyhén lejtős rámpa vezetett a tartályba, egy nem túl nagy méretű kádba. Éreztem a lábam alatt lévő iszap meleg, puha csúszósságát. Talmit bólintott, és azt mondta, hogy regeneráló iszap az, mely stimulálja a sejtosztódás fokozódását, amelynek végre kell hajtania a megújításomat. A tartály fenekén elfeküdtem úgy, hogy csak a fejem állt ki a csillogó, sötét, ibolyaszínű folyadékból, amelyet tartalmazott. Az iszap ringatta és cirógatta fáradt testemet. Talmit alakja
emelkedett fölém, valami olyasmit tartva a kezében, ami összekuszálódott rézdrótnak tűnt, de amint a vezetékeket meztelen fejbőrömhöz nyomta, mintha csak maguktól kinyíltak volna, végeikkel a koponyámat tapogatták, majd leástak a bőrön és csontokon keresztül a rejtett, barázdált szürkeségbe. Nem éreztem semmi egyebet csupán enyhe bizsergést. − Az elektródák − magyarázta Talmit − kikutatják az öregedés központjait az agyadon belül, és olyan jeleket viszünk át rajtuk, amely az öregedés normális folyamatának megfordulását fogja indukálni, és az agyad elveszti az időfolyás irányának észlelési képességét. Így a tested érzékenyebbé válik a serkentésre, amelyet a megújító tartály környezetéből kap. Csukd be a szemed! Az arcomra lélegeztető maszkot rakott. Finoman eltaszított, és fejem hátulja lesiklott a tartály széléről, így aztán kisodródtam a tank közepébe. Egyre melegebb lett. Halványan bugyborékoló hangot hallottam. Elképzeltem, ahogy kénes, fekete bugyborékok tűnnek fel az iszapból és szállnak fel a folyadékon keresztül, amelyikben lebegtem: elképzeltem, hogy a folyadék iszapszínűvé válik. Az áramlatok nélküli tengerben lebegtem, halványan észlelve, hogy elektromosság fut keresztül a drótokon, hogy valami bizsergeti az agyamat, hogy elnyel az iszap és a folyadék, amely könnyen lehet, hogy a vesztemet okozza. Messziről Talmit Megújító mély hangja hallatszott, mely fiatalodásra szólított fel, visszahúzott az elmúlt évtizedeken keresztül, s visszafelé gombolyította az időt számomra. Sós ízt éreztem a számban. Újra a Föld-óceánon keltem át, kalózoktól szorongatva, védve Kémlelő felszerelésemet gúnyolódásaik és támadásaik ellen. Újra a forró agupti nap alatt álltam, először találkozva Avluelával. Még egyszer Palasban éltem. Visszatértem születésem helyére az Elveszett Kontinens nyugati szigeteire, amely korábban Usa-amereek volt. Másodjára éltem végig Roum pusztulását. Emléktöredékek úsztak át megpuhuló agyamon. Nem volt sorrend, se az események logikus folyása. Gyermek voltam. Elnyűtt öregember lettem. Az Emlékőrzők között találtam magam. A Szomnambulistákat látogattam meg. Láttam Roum Hercegét, amint szemeket próbál vásárolni egy Kézművestől Dijonban. Perris Helytartójával alkudoztam. Megragadtam eszközeim fogantyúját, és beléptem az éber állapotba. Távoli világok édességeit ettem, orromba szívtam a tavasz illatát Palasban, reszkettem egy öregember életének telén, hullámzó tengeren úsztam, élénken és vidáman, énekeltem, könnyeztem, ellenálltam a csábításnak, engedtem a kísértésnek, Olmayne-nel veszekedtem, Avluelát öleltem, nappalok és éjszakák ugráló sorozatát éltem meg, amint biológiai órám különleges fordított és felgyorsult ritmusban mozgott. Látomások gyötörtek. Tűzeső esett az égből, az idő számtalan irányba szökött, kicsiny lettem, azután hatalmas. Skarlát és türkizszínű hangokat hallottam beszélni. Szaggatott zeneszó szikrázott a hegyeken. Dübörgő hangja a szívemnek hangos és vad volt. Agydugattyúim ütései közé ékelődtem, karjaim a törzsemhez szorultak, így olyan kevés helyet foglaltam el, amekkorát csak lehetséges, amint újra ütött és ütött. A csillagok lüktettek, összehúzódtak, felolvadtak. Avluela szólt szelíden: „Második fiatalságot nyertünk az Akarat engedékeny és jóindulatú sugallata által”. Olmayne szólalt meg: „Milyen sima lettem!” Talmit hangja: „Az érzékelés ezen ingadozása csak azt az óhajt oldja fel, mely az öregedési folyamat lényegébe vezet”. Gormon hangja: „Az érzékelés ezen ingadozása csak azt az óhajt oldja fel, mely az öregedési lényeg folyamatába vezet” Hódító Hetes Helytartó: „Megtisztulásotok eszközeiként jöttünk a világra. Mi az Akarat eszközei vagyunk”. − Földhadúr Tizenkilenc: „Másrészről engedtessék meg nekem, hogy ne értsek egyet. A Föld és a mi végzetünknek a metszőpontja pusztán véletlenszerű”. Szemhéjaim súlyos kövekké váltak. A kis teremtmények, melyeket a tüdőm foglalt magába, virágozni kezdték. Bőröm levedlett, felfedve a csontokhoz kapcsolódó izomkötegeket. Olmayne szólalt meg: „Pórusaim összeszűkülnek. Húsom feszesebb lesz. A melleim egyre kisebbek”. Avluela:. „Utána velünk fogsz szállni, Tomis”. Roum Hercege kezével elfedte szemét. Roum tornyai ingadoztak a nap viharaiban. Lekaptam a sálat egy mellettem elhaladó Emlékőrző nyakából. Talmit szólalt meg: ,,Ébredj most, Tomis, gyere elő,
nyisd ki a szemed!” − Újra fiatal vagyok? − kérdeztem. − Megújulásod még csak most kezdődött − felelte ő. Nem tudtam mozogni. Segítők ragadtak meg és bugyoláltak be likacsos lepedőkbe, egy tolókocsira helyeztek, és a második tartályhoz vittek, amely sokkal nagyobb volt és amelyben tucatnyi ember lebegett, mindegyikük álomszerű állapotban a többiektől elvonultan. Csupasz koponyájukon füzérként lógtak az elektródák, szemük rózsaszínű szalaggal volt letapasztva, kezeik békésen pihentek egymáson a mellükön. Ebbe a tartályba kerültem bele és itt nem jöttek látomások, csupán hosszú, álmoktól mentes szendergés. Ez alkalommal tóduló ár hangjára ébredtem, és lábbal előre egy szűk csatornában találtam magam, amint egy zárt tartály felé sodródom, ahol csupán folyadékot lélegeztem, és ahol valamivel tovább maradtam egy percnél és valamivel kevesebbet egy évszázadnál, miközben a bűn rétegei lehámlottak a lelkemről. Lassú, fárasztó munka volt. A Sebészek bizonyos távolságban dolgoztak, kezüket kesztyűkbe dugva, melyek az apró szikéket vezérelték, és az apró penge újabb és újabb vágásaival lenyúzták rólam a gonoszt, kinyesvén bűneimet, fájdalmaimat, féltékenységemet és haragomat, kapzsiságomat, hatalomvágyamat és türelmetlenségemet. Amikor végeztek, felnyitották a tank nyílását, és kiemeltek. Képtelen voltam segítség nélkül állni. Különféle berendezéseket rögzítettek végtagjaimra, amelyek gyúrták és masszírozták az izmaimat, s nem sokkal később újra jártam. Végigpillantottam meztelen testemen: kemény, feszes húsú, erőteljes. Talmit lépett oda hozzám, és egy maroknyi tükörport hintett a levegőbe, hogy megnézhessem önmagamat, és amint az apró részek összeálltak, szembenéztem ragyogó képmásommal. − Nem − ráztam a fejem. − Rossz arcot választottatok. Én nem így néztem ki. − Az orrom élesebb volt, az ajkak nem ilyen teltek, a hajam nem ilyen éjfekete… − A Kémlelőek kasztjának feljegyzései alapján dolgoztunk, Tomis. Sokkal pontosabb mása vagy korábbi önmagadnak, mint ahogy saját emlékezetedben él. − Létezik ez? − Ha szeretnéd, saját elképzelésed után is megmintázhatunk nem csak a valóság után. De ez komolytalan dolog lenne, és sok időbe telne. − Nem. Nemigen számít. Egyetértett. Tájékoztatott, hogy még egy darabig a megújulás házában, kell maradnom, mígcsak teljesen nem alkalmazkodom új énemhez. A kaszton kívüliek semleges öltözékét kaptam viselésre, mivel most sehová sem tartoztam, Zarándok státuszom a megújulással véget ért, és most választhatok bármilyen kasztot, amelyik befogad, ahogy elhagytam a házat. − Mennyi idegi tartott a megújulásom? − kérdeztem Talmittól, miközben öltözködtem. − Nyáron jöttél ide. Most tél van. Mi nem dolgozunk gyorsan. − És hogyan sikerült a társam, Olmayne? − Hibáztunk. − Nem értem. − Szeretnéd látni őt? − kérdezte Talmit. − Igen − feleltem, és arra gondolva, hogy Olmayne szobájához visz. Ehelyett Olmayne tartályához kísért. Egy rámpán álltam, mely egy zárt konténerbe vitt le. Talmit egy teleszkópszálra mutatott, én belekukucskáltam a mereven bámuló szembe, és megpillantottam Olmayne-t. Vagyis inkább azt, amiről azt hittem, Olmayne. Egy körülbelül tizenegy éves, sima bőrű és lapos mellű, pucér kislány feküdt összegömbölyödve a tartályban, térdeit szorosan mellkasához húzva, hüvelykujját a szájába nyomva. Először nem értettem. Aztán a gyerek megmozdult, és én felismertem a kezdetleges arcvonásait az általam ismert fejedelmi Olmayne-
nek, a széles szájat, az erős állat, az éles, kiálló pofacsontokat. A döbbenet hulláma futott végig rajtam. − Mi ez? − Amikor a lélek túlságosan foltos, Tomis, mélyre kell ásnunk, hogy megtisztítsuk azt. A te Olmayne-ed igen bonyolult esetnek bizonyult. Nem kellett volna próbálkoznunk vele, de ő rendíthetetlenül követelte, és volt néhány jele, hogy talán sikerünk lehet vele. Ezek a jelzések tévedtek, amint láthatod. − De mi történt vele? − A megújulás visszafordíthatatlan szakaszába lépett, mielőtt megvalósíthattuk volna mételyeitől való megtisztítását − felelte Talmit. − Túl messzire mentetek? Túl fiatallá tettétek? − Amint láthatod. Igen. − Mit fog most csinálni? Miért nem veszitek ki onnan és engeditek, hogy újra felnőjön? − Gondosabban kellene figyelj, Tomis. Azt mondtam, hogy a megújulás visszafordíthatatlan. − Visszafordíthatatlan? − Elveszett gyerekkori álmaiban. Minden nap évekkel fiatalodik. A belső óra irányíthatatlanul pörög. A teste összezsugorodik, agytekervényei ellaposodnak. Hamarosan belép a csecsemőkorba. Sohasem fog magához térni. − És végül… − Elfordítottam a tekintetemet. − Mi lesz azután? Egy sperma és egy petesejt válik külön a tankban? − A visszafejlődés nem megy el addig. Csecsemőkorában meghal. Sokan végzik így. − A megújulás kockázatáról beszélt − mondtam. − Mégis ragaszkodott hozzá, hogy megpróbáljuk nála. A lelke sötét volt, Tomis. Csak magáért élt. Azért jött Jorslembe, hogy megtisztuljon, és végül megtisztult és megbékélt az Akarattal. Szeretted őt? − Soha. Egy pillanatig sem. − Akkor mit vesztettél? − Talán a múltam egy részét. − A szememet újra a teleszkópra illesztettem, és megpillantottam Olmayne-t, ártatlanul, visszaadott szüzességében, nem nélkül, megtisztulva. Megbékélve az Akarattal. Furcsán más, mégis ismerős arcát fürkésztem, hogy bepillantást nyerjek álmaiba. Tudja vajon, hogy mi történik vele, miközben tehetetlenül bukfencezik a fiatalságba? Felkiáltotte kínjában és csalódottságában, amikor érezte, hogy élete tovalibben? Volt-e utolsó fellángolása a zsarnoki Olmayne-nek, mielőtt nem kívánt tisztaságába süllyedt? A tartályban a gyermek mosolygott. A hajlékony, kicsiny test kiegyenesedett, aztán még szorosabb gombócba húzódott vissza. Olmayne megbékélt az Akarattal. Hirtelen mintha csak Talmit újabb tükröt szórt volna a levegőbe, új eszembe pillantottam és láttam, mit tettek értem, és tudtam, hogy új életet adományoztak nekem azzal a feltétellel, hogy valami olyat hozok ki belőle, mint amilyen az előző volt. Alázatot éreztem és felajánlottam magam az Akarat szolgálatára, és elmerültem az örömben, mely hatalmas hullámokban öntött el, miként a Föld-óceán rohanó árja, elbúcsúztam Olmayne-től és megkértem Talmitot, hogy vigyen egy másik helyre.
11. És Avluela eljött a szobámba a megújulás házába, és mindketten megrémültünk, amikor találkoztunk. A dzsekije szabadon hagyta összevont, csupasz szárnyait, s úgy tűnt, egyáltalán
nem ura ezeknek, hanem idegesen rezegtek, kezdett kinyílni, s finom szövetű csúcsai apró rezegéssel tárultak. Hatalmas szemében komolyság csillogott, arca soványabbnak, vonásai élesebbeknek tűntek, mint bármikor máskor. Sokáig csöndben bámultunk egymásra, a bőröm felforrósodott, látásom elhomályosodott, éreztem a belső erők tombolását, mely már évtizedek óta nem jelentkezett, és én féltem tőlük, mégha őrömmel üdvözöltem is azokat. − Tomis? − szólalt meg végül, és én bólintottam. Megérintette a vállamat, a karomat, az ajkamat. Én pedig csípőjére, lágyékára tettem a kezemet, aztán habozva mellének lapos domborulatára. Mint két ember, aki elvesztette a látását, tapintás útján fedeztük fel egymást. Idegenek voltunk. Az elsorvadt öreg Kémlelő, akit ismert és akit talán szeretett, eltűnt, száműzve lett az elkövetkezendő ötven vagy talán még több évre is, és a helyén egy titokzatos módon átalakított valaki állt, egy ismeretlen férfi, akivel még nem találkozott. Az öreg Kémlelő egyfajta apa volt a számára: mit lehet ettől a fiatal férfitól elvárni? Magam sem ismertem magamat. Idegen volt számomra feszes, sima bőröm. Zavarba hozott és egyidejűleg örömet is szerzett a nedvek áramlása, a lüktetés és duzzadás, melyet már majdnem elfeledtem. − A szemed nem változott − mondta. − Bármikor megismernélek a szemedről. − Mit csináltál ez alatt a sok idő alatt, Avluela? − Minden éjjel repültem. Aguptba és Afreekba. Aztán visszafordultam. Amikor besötétedett, felemelkedtem. Tudod-e, Tomis, igazán akkor érzem, hogy élek, ha ott fönn vagyok? − Te az Éjszárnyasok közül származol. A kasztod természete, hogy így érezzen. − Égy napon majd egymás mellett repülünk, Tomis. Nevettem ezen. − A régi Sebészetek bezártak, Avluela. Csodákat tesznek itt, de nem tudnak átalakítani Éjszárnyassá. Az embernek szárnyakkal kell születnie. − Az embernek nincs szüksége szárnyakra a repüléshez. − Tudom. A hódítók szárnyak nélkül emelik föl magukat. Láttalak egy napon, nem sokkal Roum eleste után… téged és Gormont együtt az égen. − A fejemet ráztam. − De én nem vagyok hódító. − Velem fogsz szállni, Tomis. Fölmegyünk és nem csak éjjel, bár szárnyaim csupán éjszakai szárnyak. Ragyogó napfényben fogunk szárnyalni együtt. Képzelődései örömet szereztek nekem. Karjaimba vontam, s ő hűvösen és törékenyen bújt hozzám, és testem újfajta forrósággal lüktetett. Egy ideig nem beszéltünk többet a repülésről, bár visszahőköltem attól, amit abban a pillanatban felajánlott, és megelégedtem azzal, hogy csupán dédelgettem. Az ember nem tér csak úgy magához egyetlen kitöréssel. Később végigmentünk a folyosókon, elhaladtunk mások mellett, akik szintén frissen újultak meg, és a nagy központi terembe mentünk, melynek mennyezete beengedte a téli napsütést, és ott tanulmányoztuk egymást ebben a változó halvány fényben, és sétáltunk, majd beszélgettünk ismét. Egy kicsit Avluela karjára támaszkodtam, mert még nem nyertem vissza teljesen az erőmet, és bizonyos értelemben mintha csak a múltban történne velünk mindez, a fiatal lány segíti a vén trotylit. Amikor visszakísért a szobámba, így szóltam: − Mielőtt megújultam volna, mondtál valamit az új kasztról, a Megváltókról. Én… − Később is lesz rá idő − suttogta elégedetlenül. A szobámban is összeölelkeztünk és hirtelen éreztem, ahogy megújult testem teljes tüze fellobban bensőmben, úgyhogy attól féltem, elpusztítom hűvös, karcsú testét. De ez nem pusztító tűz volt; ez csupán lángra lobbantotta hasonmását a másikban. Az eksztázis pillanatában Avluela szárnyai szétterültek, míg be nem takart selymes puhaságuk. És amint átadtam magam az élvezet tüzének, tudtam, hogy nem lesz már szükségem arra, hogy a karjára támaszkodjak.
Megszűntünk idegennek lenni egymás számára, megszűnt a félelem közöttünk. Minden nap ellátogatott hozzám a gyakorló időmben, és én sétáltam vele, egymáshoz igazítva lépteinket. És a láng csak még magasabbra csapott és ragyogóbban világított számunkra. Talmit is gyakran tartózkodott velem. Megmutatta megújult testem használatának a művészetét és segített mindenben. Elutasítottam meghívását, hogy még egyszer nézzem meg Olmayne-t. Egy napon, hogy a visszafejlődés elérte a végét. Nem éreztem bánatot miatta, csak egy különös, kurta ürességet, mely hamarosan elmúlt. − Hamarosan eltávozol − mondta a Megújító.− Készen állsz rá? − Úgy gondolom. − Sokat gondolkozol azon, hogy mi a célod, miután elhagytad a házat? − Tudom, hogy új kasztot kell keresnem. − Sok kaszt befogadna, Tomis. De melyiket választod te? − Azt a kasztot, amelyikben a leghasznosabb lehetek az emberiség számára − feleltem. − Tartozom az Akaratnak egy élettel. − Az Éjszárnyas lány beszélt neked a lehetőségekről? − Említett egy mostanában alapított kasztot. − Megnevezte valahogyan? − A Megváltók kasztja. − Mit tudsz erről? − Nagyon keveset. − Szeretnél többet tudni? − Ha van több tudnivaló. − Én a Megváltók közül való vagyok − jelentette ki Talmit. − Csakúgy, mint Éjszárnyas Avluela. − De hiszen már mindketten tagjai vagytok egy kasztnak! Hogyan tartozhattok egyszerre több kaszthoz is? Csak az Uralkodóknak volt ily szabadság engedélyezve, és ők… − Tomis, a Megváltók kasztja mindenféle más kasztból elfogad tagokat. Ez a legfőbb kaszt, amilyen valaha az Uralkodóké volt. Soraiban vannak Emlékőrzők, Írnokok, Indexelők, Szolgák, Földbirtokosok, Szomnambulisták, Sebészek, Bohócok, Kereskedők, Árusok. Torzszülöttek úgyszintén vannak, és… − Torzszülöttek? − Levegő után kapkodtam. − Törvény szerint ők kívül állnak mindenféle kaszton! Hogyan karolhat fel egy kaszt Torzszülötteket? − Ez a Megváltók kasztja. Még a Torzszülöttek is nyerhetnek megváltást, Tomis. Fegyelmezve magamat így szóltam: − Még a Torzszülöttek is, igen. De mily különös, hogy egy kaszt ilyesmire gondoljon. − Megvetnél egy kasztot, amelyik magába fogadja a Torzszülötteket? − Nehéznek találom, hogy megértsem ezt a kasztot. − Majd megérted a megfeleld időben. − Mikor lesz ez? − Azon a napon, amikor elhagyod ezt a helyet − mondta Talmit. Az a nap hamarosan elérkezett. Avluela jött értem. Bizonytalanul léptem ki az épületből a jorslemi tavaszba, hogy befejezzem a megújulás szertartását. Talmit tanácsokkal látta el, hogyan vezessen engem. Keresztülvitt a városon a szent helyekhez, így aztán imádkozhattam mindegyik kegyhelyen. Térdeltem a Heberzek fala előtt és a Mislanok díszes dómja előtt, aztán lementem a város alacsonyabban fekvő részébe, keresztül a piactéren, a szürke, sötét, csúnya épülethez, mely azon a helyen állt, ahol úgy tartják, a Kresztények istene meghalt, aztán a tudás forrásához és a Niel szökőkútjához mentem, onnan a Zarándokok kasztjának házához, hogy beszolgáltassam
maszkomat, köpenyeimet és a csillagkövemet, onnét aztán az óváros falához. Mindegyik helyen felajánlottam magamat az Akaratnak oly szavakkal, melyeket már régóta szerettem volna elmondani. Zarándokok és Jorslem rendes lakosai tisztes távolságra csoportosultak, tudták, hogy mostanában újultam meg, és remélték, hogy új, fiatal testem kisugárzása jó szerencsét hoz nekik. Végül is eleget tettem kötelezettségeimnek. Szabad voltam, terjesen egészséges, képes arra, hogy olyan életet válasszak magamnak, amilyet akarok. − Eljössz velem a Megváltókhoz? − kérdezte Avluela. − Jorslemben van? − Igen. Egy óra múlva gyűlés kezdődik abból az alkalomból, hogy üdvözöljünk tagságod alkalmából. Öltözékéből valami kicsiny, fénylő tárgyat húzott elő, amelyben én meglepődve egy csillagkövet ismertem fel. − Mit keres ez nálad? − kérdeztem. − Csak Zarándokok… − Tedd a kezed az enyémre − mondta, kinyújtva a markát, amelyben a csillagkövet markolta. Engedelmeskedtem. Kicsiny, elgyötört arca merevvé vált egy pillanatra a megfeszített koncentrációtól. Aztán ellazult. Eltette a csillagkövet. − Avluela, mi a…? − Egy jelzés a kasztnak − mondta szelíden. − Jeladás, hogy gyülekezzenek, mivel úton vagy. − Honnan szerezted azt a követ? − Gyere velem − mondta. − Ó, Tomis, bárcsak szállhatnánk odafelé. De nincs messze. Majdhogynem a megújulás házának árnyékában találkozunk. Gyere, Tomis, gyere!
12. A szobában nem volt fény. Avluela föld alatti sötétségbe vezetett, és azt mondta, hogy elértem a Megváltók termét és otthagyott magamban. − Ne mozdulj − figyelmeztetett. Éreztem mások jelenlétét körülöttem a szobában. De semmit sem láttam, semmit sem hallottam. Valamit felém nyújtottak. Avluela így szólt: − Nyújtsd ki a kezed. Mit érzel? − Egy kicsiny négyszögletes dobozt érintettem meg, mely valami fémszerkezeten nyugodott. Az első lapján ismerős karok és tárcsák voltak. Tapogatózó kezem a dobozka tetején kiálló fogantyúkat találtak. Rögtön úgy éreztem, mintha a megújulásom meg sem történt volna és a Föld meghódítása is elmaradt volna: újra Kémlelő lettem, hiszen egy Kémlelő eszközt nyomtak a kezembe! − Ez nem ugyanaz a doboz, amivel valaha dolgoztam. De nem sokban különbözik. − Elfelejtetted, hogyan kell bánni vele. − Azt hiszem, még most is tudom. − Akkor használd a gépet! − szólt Avluela. − Kémlelj újra, és mondd el, mit látsz! Könnyedén és boldogan csúsztam a régi pózba. Gyorsan elvégeztem az előzetes szertartásokat, megtisztítottam elmémet a kétségektől. Meglepően egyszerűen az éberségi állapotba jutottam: pedig nem kíséreltem meg azóta az éjszaka óta, amikor a Föld elesett, és mégis úgy tűnt, gyorsabban vagyok képes belépni ebbe az állapotba, mint a régi időkben. Megragadtam a fogantyúkat. Milyen különösek voltak! Nem olyan markolatban végződtek,
mint amilyet megszoktam, ehelyett valami hűvös, kemény dolgot erősítettek mindkét kar végére. Valamiféle drágakő lehetett. Valószínűleg egy csillagkő, jöttem rá. Kezem rászorult a kövekre. Egy pillanatra nyugtalanság fogott el, nyers félelem. Aztán visszanyertem a szükséges nyugalmat és a lelkem előttem áramlott az eszközbe, és elkezdtem Kémlelni. Most nem szálltam fel a csillagok közé, mint a régi időkben. Bár észleltem, észleléseim a közvetlen környezetemre vonatkoztak a szobában. Szememet becsukva, testemet a révületben meggörbítve kinyúltam és először Avluelához érkeztem: a közelemben állt, majdnem a lábamat taposta. Világosan láttam őt. Mosolygott, bólintott, fénylett a szeme. − Szeretlek. − Igen, Tomis. És mi mindig együtt leszünk. − Sosem éreztem még magam ilyen közel egy másik személyhez. − Ebben a kasztban mi mindannyian egész idő alatt közel vagyunk egymáshoz. Mi vagyunk a Megváltók, Tomis. Újak vagyunk. Ehhez hasonló még nem létezett a Földön. − Hogyan beszélek hozzád Avluela? − Az elméd beszél az enyémmel a gépen keresztül. És egyszer majd nem lesz szükség a gépre sem. − És akkor együtt fogunk repülni? − Már jóval azelőtt, Tomis. A csillagkövek felmelegedtek a kezemben. Tisztán láttam a dobozt most, egy Kémlelő dobozka volt, de bizonyos módosításokkal, mint például az, hogy csillagkövet erősítettek a karokra. Avluela mögé pillantottam, és más arcokat is láttam, egyeseket ismertem közülük. Talmit Megújító szerény figurája állt a balomon, mellette a Sebész, akivel együtt utaztam Jorslembe, könyökénél Bernalt Torzszülött, és most végre megtudtam, mi hozta ezeket a nayrobiakat a szent városba. A többieket nem ismertem, de volt ott két Éjszárnyas, sálukat markoló Emlékőrzők, egy Szolga nő és mások. És mindannyikukat valami belső fény segítségével láttam, mivel a szoba ugyanolyan sötét maradt, mint amikor beléptem. Nem csupán láttam, de meg is érintettem őket, lélek a lélekhez. Először Bernalt lelkét érintettem meg. Könnyű volt találkoznom vele, bár félénken visszahúzódott, de aztán újra találkoztunk. Üdvözölt és szívesen fogadott. Akkor értettem meg, hogy csak ha testvéremként tudok egy Torzszülöttre tekinteni, csak akkor leszek képes én, és a Föld is elnyerni az annyira óhajtott megváltást. Míg nem leszünk igazán egyek, hogyan érdemelhetnénk ki büntetésünk végét? Próbáltam behatolni Bernalt agyába. De féltem. Hogyan rejthetném el előítéletemet, a megvetésemet, azokat a feltételes reflexeket, melyek óhatatlanul is előjönnek, ha a Torzszülöttekre gondolunk? − Semmit se rejtegess! − tanácsolta. − Ezek a dolgok nem titkok előttem. Hagyd most őket és csatlakozz hozzám! Küzdöttem. Kiűztem a rossz szellemeket. Felidéztem a Torzszülött emlékhelyen kívül lezajlott pillanat emlékét, miután Bernalt megmentett minket, amikor hívtam, hogy tartson velünk. Hogyan éreztem akkor irányában? Testvérként tekintettem-e rá legalább egy pillanatig? Felerősítettem a hála és a baráti érzés e pillanatát. Hagytam, hogy duzzadjon és lobogjon, és az érzés elsöpörte a megvetést és üres lenézést: és megláttam a megkérgesedett emberi lelket a furcsa Torzszülött felszín alatt, és én keresztültörtem azon a külsőn, és megtaláltam a megváltás felé vezető utat. A lelke húzott magához. Egyesültem Bernalttal, és ő felvett a kasztjába. Most már én is a Megváltókhoz tartoztam. Az agyamban egy hang hömpölygött, és én nem tudtam, hogy Talmit zengő dörgését, a Sebész száraz, ironikus hangját, Bernalt visszafogott motyogását vagy Avluela halk suttogását hallom,
mivel ez a hang mindezek együttese volt és még másoké is, és így szólt: − Amikor az egész emberiség a mi kasztunkhoz fog tartozni, nem leszünk többé leigázottak. Amikor mindannyian részei leszünk a többi közénk valónak, szenvedéseink véget érnek. Nincs szükség rá, hogy hódítóink ellen harcoljunk, mivel magunkba olvasztjuk őket, ha már valamennyien Megváltók leszünk. Lépj közénk, Tomis, aki egykor Wuellig Kémlelő voltál. És én beléptem. És egyben Sebésszé, Éjszárnyassá, Torzszülötté, Szolgává és a többiekké váltam, ők pedig eggyé váltak velem. És amíg kezem a csillagköveket markolta, egy lélek és egy agy voltunk. Ez nem a kapcsolatteremtésbe való beolvadás volt, amelybe a Zarándok névtelenül süllyed, inkább én és én közössége, fenntartván a függetlenséget egy nagyobb függőségen belül. Éles érzékelés, melyet az ember a Kémleléstől kap, párosulva egy nagyobb létbe való beleolvadással, melyet az ember a kapcsolatteremtés útján hoz létre, és tudtam, hogy ez teljesen új a Földön, nem csupán egy új kaszt alapítása, de az emberi létezés új korszakának kezdete, a Negyedik Ciklus születése ezen a legyőzött bolygón. A hang így szólt: − Tomis, azokat fogjuk először felszabadítani, akik nagy szükséget szenvednek. Aguptba megyünk a sivatagba, ahol nyomorult Torzszülöttek bujkálnak egy ősi épületben, amelyet vallásos tisztelettel öveznek, bevesszük őket magunk közé és újra megtisztítjuk őket. Megyünk tovább nyugat felé, egy nyomorult falu felé, melyet a kristálykór támadott meg, és elérünk a falusiak lelkéhez, megszabadítjuk őket a betegségtől, a kristályosodás megszűnik és testük meggyógyul. És megyünk tovább Agupton túlra, a világ összes tájára és megkeressük azokat, akik kaszton kívüliek, akik reményvesztettek, akiknek nincsen holnapjuk és újra életet, célt adunk nekik. És eljön az idő, amikor az egész Föld szabad lesz. Egy látomást idézett elő bennem, egy átalakult bolygó képét, és amint a durva arcú hódítók békésen behódolnak nekünk és könyörögnek a befogadásért abba az új dologba, mely a hódításuk idején sarjadt. Olyan Földet mutattak nekem, mely megtisztíttatott bűneitől. Aztán úgy éreztem, itt az ideje, hogy visszavegyem a kezem a gépről, amelyet markoltam, és így is tettem. A látomás elmosódott. A ragyogás halványult. De mégsem voltam már egyedül a koponyámon belül, mivel a kapcsolatok tovább éltek és a szoba megszűnt sötétnek lenni. − Hogy történt ez? − kérdeztem. − Mikor kezdődött ez az egész? − A megszállás utáni napokban − felelte Talmit − feltettük magunknak a kérdést, miért buktuk el olyan könnyen és hogyan emelhetnénk magunkat följebb, mint ahol annak előtte álltunk. Felismertük, hogy kasztjaink nem nyújtanak megfelelő szerkezetet az életünknek, hogy valamiféle közelebbi unió lenne a módja a megszabadulásunknak. Megvoltak a csillagköveink, megvoltak a Kémlelő felszereléseink: már csak annyi maradt hátra, hogy egyesíteni kellett azokat. − Fontos leszel a számunkra, Tomis − szólt közbe a Sebész −, mert te tisztában vagy vele, hogyan kell Kémlelni. Keresünk korábbi Kémlelőket is. Ők lesznek a magjai az új kasztnak. Valamikor a lelked a csillagok között kóborolt az emberiség ellenségeit kutatva, most a Földet fogja bejárni, hogy egyesítse az embereket. − Segíteni fogsz nekem repülni Tomis − mondta Avluela −, még nappal is. És az oldalamon fogsz szárnyalni. − Mikor kezdjük? − kérdeztem. − Most − felelte − Aguptba megyek, a Torzszülöttek templomába, hogy felajánljam, amit fel kell ajánljunk. Mindannyian egyesülni fogunk, hogy erőt adjatok nekem és ezt az erőt te koncentrálod majd, Tomis. − Kezével megérintette az enyémet. Ajka az ajkamat érintette.− A
Föld élete újra kezdődik, most ebben az évben, ebben az új korszakban. Ó, Tomis, mindannyian újjászületünk!
13. Egyedül maradtam a szobában. A többiek elszéledtek. Avluela felment az utcára. Kezeimet a felerősített csillagkövekre helyeztem és olyan tisztán láttam, mintha csak mellettem állna. Felkészítette magát a repülésre. Először is levette ruháit, meztelen teste csillogott a délutáni napsütésben. Kicsiny teste elképesztően törékenynek tűnt, egy erős szél összezúzhatná, gondoltam. Aztán letérdelt, előrehajolt, elvégezte a szertartását. Magában motyogott, mégis hallottam szavait, azon szavakat, amelyeket az Éjszárnyasok mondanak, ha készen állna rá, hogy elhagyják a Földet. Minden kaszt eggyé vált ebben az új közösségben, nem volt titkunk egymás előtt, nem voltak rejtélyek. És amint az Akarat jóindulatáért és fajtája támogatásáért esedezett, imáim egyesültek az övéivel. Felegyenesedett, és hagyta, hogy szárnyai kiterüljenek. Néhány járókelő furcsán nézett rá, nem azért, mintha bármi szokatlan lett volna egy meztelen Éjszárnyas látványában Jorslem utcáin, hanem azért, mert a napsütés olyan erős volt és az ő áttetsző szárnyai, melyek olyan kevéssé színesek, nyilvánvalóan éjszakai szárnyak, melyek nem képesek a napszél nyomásának ellenállni. − Szeretlek − mondtuk neki, és kezünk dédelgetve végigfutott selymes bőrén. Orrlyukai remegtek az élvezettől. Piciny lányka mellei megduzzadtak. Szárnyai teljesen szétterültek és csodálatosan ragyogtak a napsütésben. − Most Aguptba repülünk − kiáltotta − felszabadítani a Torzszülötteket és eggyé tenni őket velünk. Tomis, velem tartasz? − Veled leszek − mondtuk, szorosan markoltam a csillagköveket, és a dobozom fölé hajoltam. − Együtt fogunk repülni, Avluela. − Akkor föl! − mondta ő, és mi visszhangoztuk. − Föl! Szárnyaival csapkodni kezdett, begörbítve, hogy elkapja a szelet, s mi éreztük, amint az első pillanatban küzd, és kölcsönöztük neki a szükséges erőt, ő felfogta, ami belőlük rajtam keresztül felé áramlott, és a magasba emelkedtünk. Az arany Jorslem tornyai és mellvédjei egyre kisebbek lettek, a város rózsaszín folttá vált a zöld hegyek között, és Avluela csapkodó szárnyai gyorsan röpítették őt nyugat felé, a lemenő nap irányában, Agupt felé. Az eksztázisa megérintett valamennyiünket. − Nézd, Tomis, milyen csodálatos, magasan, fölötte mindennek! Érzed? − Érzem − suttogtam. − A meztelen testet simogató bűvös szelet… a hajamat cibáló szelet… ahogy sodródunk, siklunk, emelkedünk, Avluela, emelkedünk! Agupt felé! A lemenő napba. Lepillantottunk a csillogó Medit tóra. A távolban valahol ott a Föld híd. Északra Eyrop. Délre Afreek. Messze előttünk, túl a Föld-óceánon terül el a szülőföldem. Később visszatérek oda, nyugat felé szárnyalva Avluelával, hogy megvigyem a Föld átalakulásának jó hírét. Ebből a magasságból az ember nem tudná megmondani, hogy a Földünket valaha is leigázták. Az ember csak a föld színeinek szépségét látja, meg a tengerekét, és nem látja a hódítók ellenőrző pontjait. Azok az ellenőrző pontok nem állnak már sokáig. Meg fogjuk hódítani hódítóinkat, nem fegyverekkel, hanem szeretettel, és amint a Föld felszabadítása egyetemessé válik, szeretettel
látjuk majd új énünkben azokat a lényeket, akik lerohanták a bolygónkat. − Tudtam, hogy egy napon majd mellettem repülsz, Tomis − mondta Avluela. Sötét szobámban újabb erőhullámot küldtem a szárnyaiba. A sivatag fölött lebegett. Az öreg Sebészet, a Torzszülöttek szent helye hamarosan látótávolságra kerül. Elszomorított, hogy le kell szállnunk. Azt kívántam, bárcsak mindőrökre fennmaradhatnánk, Avluela meg én. − Fogunk még Tomis, fogunk − üzente nekem. − Senki nem választhat el minket most már! Hiszel benne, igaz, Tomis? − Igen − mondtuk −, hiszek benne. − És irányítottuk röptét az egyre sötétedő égbolton.
