11/27/09
Izraeli riportok
Izrael to?rdelt
2:44 PM
Page 1
Az Izraeli riportok Irwin Shaw és Robert Capa közös munkája, akik 1949-ben találkoztak Izraelben, és együtt utazták be az országot. Nem a hagyományos író-fotós felállásban dolgoztak, egymástól függetlenül igyekeztek érzékeltetni az ôsi szent föld újjászületésével felmerülô ígéreteket és nehézségeket. Munkájuk végére érve csodálkozva tapasztalták, hogy más-más mûfajban készített anyagaik meglepô módon kiegészítik egymást. Könyvük a modern újságírás lenyûgözô példája – tömör, személyes hangvételû, ôszinte, egyszersmind mélyen az események felszíne alá hatol. A viharos gyorsasággal változó események közepette Izrael problémáinak természetét és népének ethoszát igyekszik megragadni, akár Jeruzsálemrôl, Tel-Aviv modern metropolisáról vagy a hatalmas, megmûvelendô térségekrôl tudósít. Szerzôi nem titkolják az új nemzet iránti lelkesedésüket, de távol áll tôlük, hogy propagandamûvet gyártsanak. A kétségeket és nehézségeket éppúgy megörökítik, mint a bátorságot, reményt és elkötelezettséget. IRWIN SHAW (1913–1984) amerikai író, színpadi szerzô és újságíró – a híres háborús regény, az Oroszlánkölykök (1948) alkotója – a The New Yorker és a Holiday magazin megbízásából utazott Izraelbe. Jelen könyv szövegének javát e magazinokba szánt tudósításai adják, s a képaláírások is tôle származnak. ROBERT CAPA (szül. Friedmann Endre, 1913–1954) magyar származású fotóriporter és haditudósító többek közt a spanyol polgárháborúban, a második világháború hadszínterein és az indokínai háborúban készült lenyûgözô fotóival vált világhírûvé. Kissé elmosódva (1947) címû háborús memoárja és a John Steinbeckkel közös, szovjetunióbeli utazásukról szóló Orosz napló (1948) az elmúlt években magyarul is megjelent. Capa 1948 és 1950 között évente járt és fotózott Izraelben.
Izrael to?rdelt
11/27/09
2:44 PM
Page 5
Tartalom ELÔSZÓ
7
A FÜGGETLENSÉG NAPJA Szöveg Képek
11
TEL-AVIV Szöveg Képek
33
JERUZSÁLEM Szöveg Képek
83 97
GALILEA Szöveg Képek
113
18
51
126
11/27/09
A függetlenség napja
Izrael to?rdelt
2:44 PM
Page 11
A Z S I D Ó I D Ô S Z Á M Í T Á S 5 7 0 9 . É V É B E N , Ijár hó ötödik napján (a mi naptárunk szerint 1949. május 4-én), amely nap Izrael függetlenségi nyilatkozatának, egyben az állam megalapításának elsô évfordulója volt, egy jeruzsálemi rabbi azzal a javaslattal állt elô, hogy az aznap világra jött gyermekeket nevezzék Tesúának (szabadulás), ha lánynak, illetve Herútnak (szabadság), ha fiúnak születnek. A nyílt és határozott javaslat híven tükrözte az egyéves állam születésnapját ünneplô emberek hangulatát: naivak voltak, büszkék, közösségi szellemûek és szentimentálisak. Újszülött fiaiknak mindig emlékezniük kell az apáik és bátyjaik fegyvereivel kivívott áldásra, újszülött lányaik pedig sosem feledkezhetnek meg népük múltjának fájdalmairól. Az állandó harckészültségben, de magabiztosan élô nép a függetlenség érzelmi terheinek ilyetén megosztását teljesen méltányosnak tekintette. Az amerikai megfigyelôk szerint a lányok jártak jobban. A szabadulás szép szó, múltat idézô, de tiszta és érthetô, ôsi, mégis magával tudja ragadni a képzeletet. Könnyû magunk elé képzelni a Szabadulás nevû, sötét szemû szüzeket, amint ünnepélyes léptekkel vonulnak a háromezer év és három világvallás mártírjainak és hôseinek vérével átitatott, napégette történelmi helyszíneken. A szabadság szót azonban az amerikaiak kevesebb bizakodással használják. Túl sokszor hallottuk emlegetni túl könnyedén, túl sokszor hallottuk, amint visszaéltek vele, és túl gyakran alkalmazták épp az ellenkezôjére. Élei lepattogzottak, fénye túlságosan megkopott az agyafúrt demagógok száján, semhogy egyéni minôsítés nélkül kellô hitele volna. Hiszünk ugyan benne, de nem vagyunk biztosak abban, hogy amikor szomszédunk kiejti e szót, ugyanazt érti-e rajta, mint mi. De ebben a pillanatban Izraelben nem léteztek efféle kétségek. Késôbb az érettség jelentéstana árnyékot vet majd a szóra, de 5709. Ijár 5-én Izraelben még minden férfinak, nônek és gyereknek ugyanazt jelentette, így hát kitódultak az utcákra, megtöltötték a városokat, parádét rendeztek, petárdákat lôttek az égbe, tapsoltak, éljeneztek és énekeltek a szabadság tiszteletére. Tel-Aviv utcái – jóllehet a napfényben repdesô zászlók valamelyest felvidították – határozottan kopottabbnak, gyûröttebbnek tûntek, mint utolsó látogatásomkor, 1943-ban, amikor az amerikai hadsereg egy pihenôtábort üzemeltetett a közelében. A csak nemrég alapított várost, a sietôsen, szinte egy kaptafára épült Tel-Avivot a maga modern, nyers német stílusával, úgyszólván mindenütt fakó homokszínûre festett betonfalaival sosem lehetett szépnek nevezni, de nagyon tiszta és rendezett volt, házait roppant gonddal tartották
11
11/27/09
A függetlenség napja
Izrael to?rdelt
12
2:44 PM
Page 12
karban, s mindenfelé apró zöld és virágzó kertek tarkították az erkélyek mérhetetlen sokasága alatt. A háború és az elhanyagoltság éveinek hatása mostanra mindenütt szembetûnt: a málladozó festékrétegek, elgörbült zsalugáterek, bombák ütötte sérülések, elszakadt vezetékek, elvadult, gyomos kertek között az embernek az volt az érzése, hogy jóval többen költöztek a városba, mint amennyien kényelmesen elférnének benne. Még az a pár új épület is a régi sivár, szögletes stílusban épült, mintha az a Berlin-mániás építész, aki a korábbi városképet kialakította, máig is ôrizné zsarnoki egyeduralmát. A függetlenség kivívásának elsô évfordulóján a fôútvonalakon és a vízparton akkora volt a tömeg, hogy nehéz lett volna tiszta képet nyerni az épületekrôl. A város külterületeirôl és az ország távolabbi pontjairól is ünneplô emberek sokasága özönlötte el az utcákat, lepte el a tengerpartot, a bárokat és az éttermeket, s a délutánra tervezett díszszemle útvonala mentén fürtökben lógtak az ablakokból meg az erkélyekrôl. Megszámlálhatatlan – a khaki húszféle árnyalatából készült, legkülönbözôbb szabású egyenruhát viselô – katona csatlakozott a tömeghez. Virággal díszített dzsipek, amerikai gyártmányú harckocsik és a hadsereg színeiben pompázó parancsnoki gépkocsik száguldoztak lármásan, ijesztô sebességgel a sétálgató polgárok tömegei között. A jármûvek rozoga állapotban voltak: behorpadt, sérült karosszériák, törött fényszórók, repedt szélvédôk, mintha a hadsereg még az ünnepen sem akarta volna eltüntetni a gyôzelemért vívott harc nagy becsben tartott sebeinek nyomát. A fôként brit és amerikai egyenruhát, Afrika-hadtest típusú sapkát viselô katonák többsége a gyôztesek közismerten kôkemény, magabiztos arckifejezését öltötte magára. Rémületesen fiatalnak látszottak valamennyien, kivált a tisztek, még a legmagasabb rangúak is. A tény, hogy nemrég fejeztek be egy igen küzdelmes hadjáratot, jól láthatóan emelte felkészültségüket, megedzette izmaikat, és pihenni is eleget pihentek már, hogy eltûnjenek róluk a gyötrelmes kimerültség nyomai. Sok tiszt a brit gárdistáknál meg a királyi légierônél divatos dús seprûbajuszt viselte, arcbôrük pedig a hegyekben és a sivatagban töltött hosszú hónapok alatt alaposan lebarnult, amitôl erôteljesen emlékeztettek a brit 8. hadsereg katonáira a Tunézia elfoglalását követô idôszakból. Megemlítettem a hasonlóságot egy honfitársamnak, aki már hosszú ideje élt Tel-Avivban. A férfi az errefelé jól ismert kajánsággal vágott vissza: „Maga még nem hallotta? A zsidók lassan normalizálódnak.” A katonák ide-oda kószáló csoportjai újra meg újra rázendítettek vidám gyôzelmi dalaikra, hogy ezzel is emeljék az ünnepi hangulatot. Nem tudok héberül, de ezekben a diadalmas dallamokban nyoma sem
11/27/09
A függetlenség napja
Izrael to?rdelt
2:44 PM
Page 13
volt annak a fenyegetô felhangnak, ami teljesen átszövi például a szintén gyakran éneklô német csapatok indulóit. Mindazonáltal ha valaki azt hinné, hogy ezek a katonák afféle egyszerû, „túl jó, hogy igaz legyen” fiatal férfiak, akiknek a szíve csordultig teli van hazafias érzelmekkel, elég egy rövid beszélgetés velük, hogy az illetô ráébredjen tévedésére. Elôször is, mint minden katona, ôk is meg voltak gyôzôdve arról, hogy az efféle díszszemléket elsôsorban a civilek kedvéért rendezik, és a masírozás csupán fárasztó nyûg annak az egységnek, amelyik elég peches, hogy kijelöljék a feladatra. Az elsô katona, akivel beszéltem, öt évet szolgált a Brit Királyi Légierônél, elôbb Észak-Afrikában, majd Krétán és Olaszországban, aztán négy évet a Haganában meg az izraeli hadseregben, és semmi másra nem vágyott, csak arra, hogy leszereljék. Pedig nem voltak túl vérmes reményei a civil életben rá váró esélyeket illetôen, mivel a hadviselésen kívül semmi máshoz nem értett, ráadásul nyelvi nehézségei is akadtak: folyékonyan beszélt ugyan angolul, franciául és németül, de héberül egy mukkot sem tudott, ami érzése szerint súlyos gazdasági hátrányt jelent majd számára egy olyan országban, amely ôsi, rendkívül nehéz anyanyelve segítségével, látványos erôfeszítések árán igyekszik egységesíteni a világ minden tájáról összeverôdô, soknyelvû népességét. Komoly gondot okozott az országnak a békés polgári életbe beilleszteni azt a rengeteg fiatalembert, akik serdülôkoruk óta csak a háborúzást és az öldöklést tanulták. Hasonlóan az idôsebb franciákhoz, akik szeretettel és aggodalommal figyelték az FFI (Forces Françaises de l’Intérieur) féktelen ifjait, hasonlóan az amerikai pszichiáterekhez, akik gyanakodva méregették saját hadseregünk hazatérô ejtôernyôseit és vadászpilótáit, mivel az egykori hôsök megmagyarázhatatlan erôszaktetteitôl és lelkibeteg anarchizmusától rettegtek, Izrael polgárai szintén szorongva fürkészték Jeruzsálem védôinek meg a Negev-sivatag gyôzteseinek arcán a veszélyesség esetleges jeleit. Egy újszülött államnak, amely egy élet-halál háborút követô káosszal küszködik, amelyet újabb és újabb hullámokban özönlenek el az Európából, Észak-Afrikából meg Ázsiából érkezô bevándorlók – mégpedig végletesen eltérô kultúrájú és életszínvonalú bevándorlók, közülük sokan a koncentrációs táborokban töltött évektôl testileg, lelkileg leromlott állapotban –, egy ilyen államnak a legfôbb vágya természetesen a stabilitás. A stabilitás pedig megköveteli, hogy minél hatalmasabb területeket hódítsanak vissza a sivatagtól a mezôgazdaságnak, hogy új gyárakat építsenek, a régieket meg korszerûsítsék, hogy kevesebbet énekeljenek és többet dolgozzanak, hogy halványodjon a dicsôség, és másfajta, talán nehezebb áldozatokat hozzanak meg.
13
11/27/09
A függetlenség napja
Izrael to?rdelt
2:44 PM
Page 14
Továbbra is kérdés, mennyire lesz kedvükre való a hét esztendeig fegyvert viselô, vasállú fiatalembereknek, hogy megmûveljék a meghódított földet, és mûködtessék az életük árán megvédett gépeket. David Ben Gurion kormányfô kihasználta az alkalomból adódó emelkedett hangulatot, és az elsô évfordulóra írt nyilatkozatában kíméletlenül tudatta ezeket a kemény tényeket az ôt megválasztó polgárokkal. Ezen a nagy ünnepnapon csupán további szigorú megszorításokat ígért annak az országnak, amely eddig is csak a nélkülözést ismerte, figyelmeztette lakóit arra, hogy itt a spekulációt és a haszonelvûséget kordában fogják tartani, hogy az ipart szigorúan szabályozzák majd a közjó érdekében, és hogy a katasztrofális kereskedelmi mérleget egyedül a drasztikus önmegtagadás és a termelés növelése árán lehet pozitív irányba lendíteni. Feltétlenül meg kell oldaniuk a bevándorlók asszimilációjának és megfelelô otthonuk megteremtésének kiemelten fontos problémáját, ugyanakkor megálljt kell parancsolniuk a pazarlásnak mind az egyéni, mind a közszférában – kivált a hadseregnél, amely, mint minden hadsereg, hajlamos túlságosan nagyvonalúan bánni saját magával. 1949. május 4-én a jövôre vonatkozó komor jelzések egyike sem tûnt elég sötétnek ahhoz, hogy elrontsa Tel-Aviv idôsebb lakóinak örömét. Legtöbbjük vászonszékeken üldögélt a tengerparton, medicinlabdákat hajigáló, evezôlapátokkal játszó srácok között, és nézték a gyerekeiket, amint átúsznak a tiszta, zöld vízen az Altalena rozsdás maradványaira. A fegyverrel megrakott hajót a Hagana ágyúi süllyesztették el, amikor az Irgun – az erôszakosabb nacionalista csoport – tagjai megpróbálták rakományostól behozni az arabokkal kötött tûzszünetek egyikében. A kormány a szavát adta, hogy tûzszünet idején nem importál fegyvereket, de bizonyára keserû szívvel adták ki a tûzparancsot a Hagana tisztjei a saját honfitársaik ellen, akik a terebélyes, rusnya hajón tartózkodtak, amely teli volt pótolhatatlan és hamarosan nélkülözhetetlenné váló fegyverekkel meg lôszerrel. Most azonban a gyerekek játszóteret csináltak a tragikus emlékmûbôl, ott úszkáltak a megfeneklett hajóroncs körül, sôt a bátrabbak fel is másztak rá mezítláb, és onnan ugráltak be a tengerbe. A tervek szerint a délutáni díszszemlén részt vevô csapatoknak az Allenby utcán kellett végighaladniuk – amely arról az angol tábornokról kapta a nevét, aki 1917-ben megszabadította Palesztinát a törököktôl –, majd az elsô modern héber szótár megalkotójáról elnevezett Ben Jehuda utcán szándékoztak az ott álló tribün elôtt elmasírozni. A tribünt a kormány képviselôi, a magas rangú katonatisztek
14
11/27/09
A függetlenség napja
Izrael to?rdelt
2:44 PM
Page 15
és a diplomáciai testület tagjai számára tartották fent. Körül is kerítették szöges dróttal, nehogy hozzáférjenek a hívatlan betolakodók. Három óra körül azonban a jóindulatú, lassú, de feltartóztathatatlan hullámokban hömpölygô tömeg letiporta a drótkerítést, és a katonai rendészek reménytelenül belevesztek a sûrû, ide-oda ringó emberáradatba. A kisfiúk meg a mozgékonyabb felnôttek felkapaszkodtak a tribün oldalán, és a sokaság betódult a méltóságoknak fenntartott ülôhelyekre. A katonai rendészeknek minden igyekezetük ellenére sem sikerült ellenállniuk a nyomásnak, és a bámészkodók lassacskán a felvonulás teljes hosszában elözönlötték a díszszemle számára kijelölt, egyébként sem elég tágas helyet. Minden tetô, minden ablak és erkély, minden fa tele volt emberekkel, sokan órákig ácsorogtak még a keskeny párkányokon is, ujjaikkal zsalugáterekbe, támpillérekbe kapaszkodva. A nap folyamán történt számos sérülés között három lábtörésrôl érkezett késôbb jelentés, a balesetet szenvedôk mindhárom esetben valahonnan a magasból zuhantak a tömeg közé. Csak a sebesülteknek és rokkantaknak fenntartott ülôhelyek soraival szemben viselkedtek úgy-ahogy kíméletesen. A nép, amely vajmi kevés tapasztalattal rendelkezett gyôzelmi díszszemlékkel kapcsolatban, és amely legalább egy tucat országban világéletében meglehetôsen rossz viszonyban állt a rendôrséggel, nem volt hajlandó viszszafogottan ünnepelni legszebb ünnepnapját. Még maga Ben Gurion kormányfô is – aki nyakkendô nélkül, nyitott gallérral érkezett, alkalmazkodva egy olyan ország öltözködési követelményeihez, amelynek túlélését kétkezi dolgozóinak verítékes munkája biztosítja – csak lassan, katonák ékében tudott haladni a köréje tömörülô sokaságban. Míg a csapatok felbukkanására vártunk, a tömeget a nemzeti légierô szórakoztatta. Pár „szöcske” röpködött oda-vissza a fejünk fölött, és aztán mintegy 1000 méter magasságban Spitfire-ok elegáns formációja húzott el az égen, szárnyuk vége szinte összeért. Egy amerikai számára, aki megjárta Londont, ahol végignézte a B–17-esek és Lancasterek visszatérését a németországi bombázásból, és látta a nagyobb franciaországi bevetéseken használt, szorosan egymás mellett repülô bombázók ezreit, a mediterráneum napfényében csillogó vadászgépek takarosan felsorakozó kis csapata szánalmasan elégtelennek hatott. Tel-Aviv népe számára azonban, amely annak idején heteken át kényszerült elviselni a város felett lustán körözô egyiptomi bombázókat, tudván, hogy kézi lôfegyvereken kívül semmije nincs ellenük, az Izrael kék csillagával díszített, ragyogó Spitfire-ok mutatványa elmondhatatlanul hatásos erôdemonstrációnak tûnt, s láttukra a kétszázezer nézô szinte egyszerre kiáltott fel a csodálattól.
15
11/27/09
A függetlenség napja
Izrael to?rdelt
16
2:44 PM
Page 16
Késôbb a gépek felbontották az alakzatot, majd igen alacsonyra ereszkedtek, és egyenként suhantak el a tribün fölött. Az egyik pilóta különösen közel akart kerülni éljenzô honfitársaihoz, és úgy látszott, ha kint volna a futómûve, tisztára söpörné a háztetôket. Ilyesmiért az amerikai légierô bármely pilótáját azonmód letartóztatnák, mihelyst földet ér, és hadbíróság elé állítanák. Itt azonban – noha a tetôkön volt némi akaratlan mocorgás – mindenki örömujjongással és rajongó, hálás nevetéssel jutalmazta a vakmerô legény manôverét. Mint korábban más, az övéknél nagyobb országokban, a légierô itt is eljutott odáig, hogy már semmit nem vettek rossz néven tôle. A gyalogságnak, a lovasságnak és a harckocsizóknak azonban annál jobban meggyûlt a bajuk. A tömérdek katonai rendész és a használt amerikai egyenruhát meg sisakot viselô, energikus kadétcsapatok minden erôfeszítése ellenére is átszakadtak a kordonok, és az úttest zsúfolásig telt ingujjra vetkôzött ünneplôk tülekedô ezreivel. A hadsereg, amely hét arab országot futamított meg, egy centivel sem tudott elôrébb jutni saját hazája ujjongó népének ellenében. Végül beletörôdtek az elkerülhetetlenbe, és a tribün felôl hallatszó hivatalos mormogás kíséretében bejelentették, hogy a díszszemlének vége. Végül is, hogy ne maradjon le a dicsôségrôl, a sereg végigmasírozott egy másik útvonalon, de ott már csak azok látták, akik véletlenül arra tévedtek. Még késôbb, a kormány külvárosi rezidenciájának kertjében elegáns teadélutánra gyûltek össze a méltóságok – valójában se teát, se koktélokat nem szolgáltak fel, csak narancs- és grépfrútlevet meg egyéb üdítôket némi aprósütemény és szendvicsek kíséretében. A külügyminiszter, Móse Sarett (eredetileg Sertoknak hívták, de a szokásoknak megfelelôen héberre változtatta a nevét) szomorúan közölte: „Nagy csalódás volt ez számunkra. Egyáltalán nem számítottunk ilyen sokaságra. Láttam embereket az ország minden zugából. Ugyan ki gondolta volna, hogy ma egész Izrael idetódul Tel-Avivba? Nem tudtuk, hogyan birkózzunk meg a tömeggel. Ezt is meg kell tanulnunk. Nagyon sokat kell még tanulnunk.” A külföldiek számtalan szégyenkezô vigyort láthattak aznap este, és még több csüggedt vállvonogatást, miközben a barátok megvitatták egymással a nap eseményeit, a másnapi lapok pedig keményen vádolták a kormányt a pocsék rendezésért. A pesszimistább lelkek a zabolátlan izraeli nép váratlan gyôzelmét a kormány és a hadsereg szabályos erôi fölött a jövôt fenyegetô bajok sötét elôjelének vélték. És valóban észlelhetô volt némi szorongás a nap eseményeinek külföldi megítélésében, de az egyik nézô – aki
11/27/09
A függetlenség napja
Izrael to?rdelt
2:44 PM
Page 17
nemrég szerelt le – sokkal bizakodóbban fogalmazott, mondván: „A díszszemlék nem számítanak semmit. A hadsereg megnyerte a háborút. Kit izgat, hogy tud-e díszlépésben masírozni vagy sem. Nézzék meg az olasz hadsereget. Ôk rendezik a világ legpompásabb katonai parádéit, de még egy ócska csatát sem nyertek meg soha. Szerintem a miénk a jobb. És persze nem árt néha megmutatni a gyôztes seregnek, hogy igazából ki a fônök, a nép vagy a tábornokok. Nos, hát ez most megtörtént.” Mindeközben a nép, amely a nagy önvizsgálatot elôidézte, a viselkedésére egész nap jellemzô vidámsággal és kissé ijesztô energiával mulatott tovább. A Dizengoff téren – nagy, nyitott tér a város szívében, közepén színes lámpákkal megvilágított szökôkúttal – a munkáspárt ifi szervezetének kék ingét viselô, fáradhatatlan lábú fiatalok késô éjszakáig ropták a hórát, a híres, szilaj paraszttáncot. Nézôk tömege figyelte ôket, akik idônként csillagszórókat gyújtottak, nem átallották petárdákkal háborgatni szomszédaikat, és gyakran maguk is együtt énekeltek a táncosokkal. Én ártatlannak és elbûvölônek láttam mindezt, de az a férfi, aki délután olyan jót mulatott a hadsereg felsülésén, csak a fejét rázta, amint az izmos, napbarnított fiatalok lendületes, szakadatlan körtáncát nézte. „Nem – mondta. – Nem tetszik ez nekem. Ezek a kék ingek. Amikor az ember táncolni megy, ne húzzon egyenruhát. Különben politikai értelme lesz, és nem tiszta, spontán ünneplés. Maguknál, ott Amerikában, a függetlenség napján senki nem vesz fel pártegyenruhát a tánchoz. Nem osztják meg magukat. Az a valódi függetlenség. Azon az évfordulón, amikor a saját ruháikban táncolnak, majd én is velük tartok.” A fiatalok, akiknek a kétkedôk jelenléte sem szegte a kedvét, tovább táncoltak, az énekhang meg a cipôsarkak ritmikus dobogása még hosszú órákig messzire hallatszott a lágy, hûs éjszakában. Dalaik még sokkal késôbb is zengtek, amikor már teherautókra zsúfolódva, a kimerült városon át hazafelé robogtak a gazdaságokba, ahol a másnapi robot várta ôket. Persze halkabban szólt már a nóta, mégis ugyanolyan vidáman. Pár nappal késôbb a kormány bizottságot állított fel, hogy megállapítsa, ki a felelôs a díszszemle csôdjéért. A bizottság tagjai végül beadtak egy jelentést, amelynek következtében két tisztviselôt elbocsátottak. Ámbár jelentésükben megemlíthették volna azt is, hogy fölöttébb nehéz rendet tartani egy olyan évfordulón, amelyet több mint kétezer évig halogattak, fegyelmezni egy olyan népet, amely aznap születô gyermekeit Szabadulásnak és Szabadságnak nevezi el.
17
