Galaktika 115
Ben Bova - Géppárbaj Robert Baud - A repkény Velko Miloev - A nyárfa Patricia Shaw - Lariven Ursula K. Le Guin - Ti buffaló lyányok, jertek ki ma éjjel William E. Cochrane - Minster West Stephen King - A fűnyírós ember Bogáti Péter - Fekete kapcsolat
Ben Bova Géppárbaj Dulaq fölfelé haladt a mozgójárdán a felső szintre. Odafönt átment az úttesten a túloldali korláthoz. Alatta körös-körül nyújtózkodott a város: siető emberektől nyüzsgő, széles sugárutak, felüljárók, toronyépületek és közöttük suhanó légi járművek. És ebben az óriási városban valahol van egy ember, akit meg kell ölnie. Vagy aki megölheti őt. Minden pontosan olyan, mint a valóságban. A lármás utca, a járdákat szegélyező fák műillata, sőt mintha még a vöröslő nap melegét is érezné a hátán, míg az elébe táruló látványban gyönyörködik. Mindez képzelődés csupán - figyelmeztette magát Dulaq -, ügyes, ember alkotta hallucináció. Tulajdon képzeletem gépbe táplált játéka. Mégis annyira valóságosnak tetszett minden. Valóság vagy sem, meg kell találnia Odalt még napnyugta előtt. Megtalálni és megölni. Megtapogatta zubbonya zsebében a rövid, hengerforma energopisztolyt. Maga választotta ezt a fegyvert, sőt kitalálta magának. És a színhely is olyan, amilyennek maga választotta, ez az ő városa, nyüzsgő, lármás, zsúfolt nagyváros. Dulaq gyermekkora óta ilyennek ismeri és szereti. Megfordult, szembe a nappal, amely nagyjából félúton lebegett a látóhatár fölött. Dulaqnak körülbelül három órája maradt arra, hogy megkeresse Odalt. Ha megtalálja, egyikük gyilkos lesz, a másik áldozat. Valójában persze haja szála sem görbül senkinek. Éppen ez a legszebb a masinában. Lehetővé teszi, hogy rendezzék a vitás ügyeket, levezessék az agresszív indulatokat, anélkül hogy bárkit fizikai vagy lelki sérülés érne. Dulaq megvonta a vállát. Kövérkés, holdvilágképű figura volt, válla enyhén csapott. Tudta, hogy csakis a feladatára kell gondolnia. Civilizált ember létére elég kellemetlen feladatot vállalt, de hát könnyen lehetséges, hogy az Acquataine-halmaz és a környező csillagrendszerek szövetségének egész jövője ennek az elektronikus úton szintetizált álomnak a kimenetelétől függ. Megfordult és lassan elindult a sugárút felső szintjén, minden lépésnél azon csodálkozva, hogy még a járda keménységét is érzi a talpa alatt. Gyerekek száguldottak el mellette, és összesereglettek egy játékbolt kirakata előtt. Üzletemberek siettek céltudatosan a dolgukra, de azért nem mulasztották el szemügyre venni a szembejövő lányokat. Bámulatos fantáziám lehet - gondolta Dulaq, magában mosolyogva. Azután eszébe jutott Odal, a jéghideg, szőke profi gyilkos, akivel össze kell mernie erejét. Odal mindenféle fegyverrel tudott bánni, maga volt a megtestesült erő és hideg pontosság, érzéketlen eszköz egy gátlástalan politikus kezében. De mihez kezd vajon az energopisztollyal, amelyet akkor lát életében először, amikor megkezdődik a párbaj? És mennyire lehet ismerős a nagyvárosban, hiszen élete java részét katonai táborokban töltötte, meg a Kerak sivár bolygóin, hatvan fényévnyire Acquatainiától?
Nem, Odalnak eleve vesztett ügye van ebben a helyzetben. Talán megpróbál eltűnni a tömegben. Dulaqnak meg nincs más dolga, csak annyi, hogy megkeresse. A párbaj feltételei szerint a két férfi csak a város üzleti negyedének járdáit vehette igénybe. Dulaq otthonosan mozgott ezen a környéken, és a zsúfoltságban módszeresen vadászott a magas, szőke hajú, kék szemű Odalra. És máris meglátta! Alig néhány perce sétált a főútvonalon, - amikor egy szinttel lejjebb megpillantotta ellenfelét, amint nyugodtan ácsorgott egy kereszteződésben. Dulaq lesietett a legközelebbi rámpán, keresztülfurakodott a tömegen, és újból megpillantotta, akit keresett. Magas, szőke, jellegzetes, nem lehet összetéveszteni senkivel. Dulaq nyugodtan, könnyedén mögéje került. Csak semmi zavarkeltés. Semmi lökdösődés: Van idő bőven. Negyedórája rótták már az utcát, a távolság lassan fogyott kettőjük között, ötven lábból már alig öt maradt. Azután Dulaq utolérte, karnyújtásnyira volt tőle. Megmarkolta a fegyvert, és kihúzta zubbonya zsebéből. Egyetlen gyors mozdulattal a férfi tarkójához illesztette, és hüvelykujjával kitapintotta a kallantyút, amely majd kioldja a gyilkos energiát... A férfi hirtelen megfordult. Nem Odal volt. Dulaq meglepetésében hátrahőkölt. Lehetetlen. Hiszen az arcát is látta. Odal volt az és mégsem; ez az ember itt ismeretlen. Értetlenül bámult Dulaqra, aki néhány lépést még hátrált, majd sarkon fordult, és gyors léptekkel elhagyta a párbaj képzeletbeli színhelyét. Apró tévedés - nyugtatta magát Dulaq. - Elsiettem a dolgot. Szerencse, hogy itt minden a képzelet játéka csupán, máskülönben már rég nyakamon volna a robotrendőrség. Mégis furcsa... annyira bizonyos volt benne, hogy Odalt látta. Megborzongott. Felnézett, és ellenfele ott volt, fönt, a felső gyalogjárdán, pontosan azon a helyen, ahol ő álldogált az imént. Pillantásuk találkozott, és Odal ajka hideg mosolyra nyílt. Dulaq fölsietett a rámpán. Mire a felüljáróra ért, Odal eltűnt. Nem juthatott messzire okoskodott Dulaq. A képzelet képei lassan, de biztosan átalakultak rémálommá. Odal az egyik pillanatban még ott volt előtte a tömegben, a másikban, mintha köddé vált volna, eltűnt. Azután újra meglátta, egy kis parkban kószált, de közelebbről megint csak kiderült, hogy ez az ember is idegen. Újra meg újra borzongva érezte hátában az ellenfél jéghideg, kék szemének pillantását, de ha megfordult, hogy szembenézzen vele, senkit sem látott, csak a személytelen tömeget. Hol itt, hol ott bukkant fel Odal arca. Dulaq átverekedte magát az embertömegen, csak azért, hogy megállapítsa: Odal eltűnt. Mintha a nagy forgalomban csupa magas, szőke férfi cikázott volna ide-oda Dulaq kétségbeesett tekintete előtt. Az árnyékok hosszabbra nyúltak. Alkonyodott. Dulaq érezte, hogy szíve erőteljes csapásokat mér a mellkasára, és bőrének minden négyzetcentiméteréből ömlött a veríték. Ott van! Ez most bizonyosan ő, nem lehet más! Dulaq lökdösődve furakodott át a hazafelé tartók sűrűjén a magas, szőke férfi felé, aki nyugodtan támaszkodott a város főútvonalának korlátjánál. Odal, átkozott, magabiztosan mosolygó Odal!
Dulaq előhúzta zubbonyából az energopisztolyt, és a kavargó forgalomban átverekedte magát odáig, ahol Odal mozdulatlanul, zsebre dugott kézzel állt, és várta őt. Már csak karnyújtásnyira volt tőle. “Vége, uraim! Letelt az idö, a párbajt befejeztük.” A steril, fehér teremben, ahol a párbajgép működött, jó magasan fent, a mennyezet alatt, szűk galéria futott körbe. Régebben, míg a gépet be nem szerelték, a helyiség Acquatainia legnagyobb egyetemének egyik előadóterme volt. Azóta a hallgatók padsorait és az előadó katedráját kivitték innen. A teremben csak a gép kapott helyet, a hozzá tartozó konzolok, vezérlőasztalok, energiaegységek, asszociációs áramkörök fura egyvelegével, továbbá a két fülkével, amelyben az ellenfelek foglaltak helyet. A galéria közönséges párbajok idején rendszerint üres volt, most azonban ott helyezkedett el a sajtó néhány kiváltságos képviselője. - A megadott idő lejárt - jegyezte meg egyikük. - Dulaq nem kapta el. - Ez igaz, de ő se kapta el Dulaqot. Az első vállat vont. - Mindegy, Dulaqnak most az ő feltételei szerint kell továbbküzdenie. Ha Dulaq nem tudott győzni, amikor maga választhatott fegyvert és helyszínt, akkor... - Várj egy kicsit, jönnek. A teremben Dulaq és ellenfele kilépett a zárt fülkékből. Az egyik újságíró halkan füttyentett. - Nézz oda, Dulaq arca határozottan szürke... - Sohasem láttam még ilyen összetörtnek a miniszterelnököt. - És figyeld meg Kanus bérgyilkosát! - Az újságírók oda fordultak, ahol Odal, fülkéje előtt állva, nyugodtan fecsegett segédeivel. - Hm... akár egy vödör szárazjég. - Élvezi a dolgot. Az egyik újságíró felállt. - Lapzártám van. Tartsátok a helyemet! Az őrség kiengedte az ajtón, az újságíró lesietett az épület falai mentén kívül körbefutó sima rámpán, a hordozható tri-di berendezéshez, amelyet a kormány engedélyezett az újságíróknak, azzal a feltétellel, hogy csakis az egykori előadótermen kívül használhatják. Az újságíró pár percig tanácskozott a technikusokkal, azután az adóhoz lépett. “Emilé Dulaq, az Acquataine-halmaz miniszterelnöke, a Kerak-rendszer kancellárja, a Kanus ellen alakult koalíció ismert vezéralakja kudarcot vallott Par Odal keraki őrnaggyal vívott pszichopárbajának első félidejében. A felek a szokásos orvosi és pszichológiai ellenőrzés után folytathatják a viadalt.” Mire az újságíró újból elfoglalta helyét a galérián, csaknem minden készen állt az újrakezdéshez. Dulaq, tanácsadóitól körülvéve, a fenyegetően személytelen gép előtt állt. - Nem kellene azonnal nekivágnia az újabb menetnek - mondta éppen a védelmi miniszter. - Várjon holnapig. Pihenjen egy kicsit, hogy megnyugodjék.
Dulaq kerek képén haragos ráncok jelentek meg. Dühös pillantást vetett a kis csoport szélén ácsorgó orvosszakértőre. Az orvosszakértő, a párbajgépet üzemeltető vezérkar állandó tagja, nyomatékosan kijelentette: - A miniszterelnök túl van a vizsgálatokon. Képes arra, hogy a megállapodásban rögzített szabályok szerint folytassa a párbajt. - De jogában áll visszavonulni mára, nem? - Amennyiben Odal őrnagy egyetért vele. Dulaq türelmetlenül rázta fejét. - Nem, be akarom fejezni. Még ma. - De... A miniszterelnök arca hirtelen megkeményedett. Tanácsadói tiszteletteljesen elhallgattak. A fő orvostechnikus visszakísérte a fülkéjébe Dulaqot. A helyiség túlsó oldaláról Odal gyors pillantást vetett rájuk, gonoszul vigyorgott, és határozott léptekkel bevonult a számára kijelölt fülkébe. Dulaq leült, és igyekezett mindent kitörölni az agyából, míg az orvostechnikusok fejére és felsőtestére illesztették az elektródokat. Végre elkészültek és visszavonultak. Most teljesen magára maradt a fülkében, és nézte a halottfehér falat, amelynek sivárságát csak a szemközti képernyő enyhítette. Végre halvány fény derengett fel az ernyőn, aztán ragyogássá erősödött, és nyugtalanul cikázó színekre bomlott. A színek egymásba olvadtak, változtak, vadul örvénylettek, keresztül-kasul Dulaq látómezején. Érezte, hogy fokozatosan magukhoz vonzzák, ellenállhatatlan, kényszerítő erővel, míg végül tetőtől talpig elmerül bennük. A kép lassan kitisztult, és Dulaq végtelen, tökéletesen kopár síkságon találta magát. Sehol egyetlen fa vagy fűszál, csak puszta, köves talaj körös-körül, ameddig a szem ellát, odáig, ahol a látóhatár összeért a nyugtalanítóan rikító, sárga égbolttal. Lepillantott, és lábánál meglátta a fegyvert, amelyet Odal választott. Egyetlen, közönséges husáng hevert előtte a földön. Dulaq irtózva hajolt le érte, és szorosan megmarkolta. Szeme a síkságot fürkészte. Sehol semmi. Nincs egyetlen domb, fa vagy bokor, amely mögé elrejtőzhetne. Nincs hová menekülnie. És a távoli látóhatáron felbukkant egy magas, karcsú alak, husánggal a kezében, és lassú, de határozott léptekkel közeledett. A sajtógaléria jószerével kiürült. A párbaj még vagy egy óráig is elhúzódhatott, és az újságírók kimentek, hogy leadják első, gyors jelentéseiket Dulaq vereségéről, amelyet a maga választotta fegyverrel és színhelyen vívott első menetben elszenvedett. Ekkor különös dolog történt. A párbajgép vezérlőasztalán felvillant egy kis piros lámpa. Az orvostechnikus meglepetten hunyorgott, azután gyors egymásutánban lenyomott néhány billentyűt az asztalán. Több piros fényjelzés villant fel. A fő orvostechnikus az asztalhoz ugrott, és megrántott egy fogantyút. Az egyik újságíró a társához fordult. - Mi van odalent?
- Azt hiszem, vége... Igen, nézd, nyitják a fülkéket. Valamelyikük máris győzött. Izgatottan figyeltek, most már együtt a többiekkel, akik a hírre ugyancsak visszasiettek a galériára. - Ott van Odal. Nagyon vidámnak látszik. - Akkor pedig... - Úristen! Nézd Dulaqot. Leoh doktor a Carinaei Körzeti Egyetemen tartott előadást, amikor a Dulaq-féle párbaj híre eljutott hozzá. Egy tanársegéd vállalkozott az elképzelhetetlen szentségtörésre, hogy az előadást félbeszakítva, fülébe súgja az újságot. Leoh komoran bólintott, kurtán befejezte az előadást, majd a tanársegéd kíséretében a dékánhoz sietett. Szótlanul álltak a mozgójárdán, míg a kertben sétálgató diákok mellett végigsiklottak az elmélyült munka csöndjébe süppedt egyetemi épületek között. Leoh gondolataiba mélyedt. Alig vette észre, hogy megérkeztek az igazgatósági épületbe, majd beléptek a csőfelvonóba. Csak a dékáni szoba ajtajában jutott eszébe megkérdezni: - Jól hallottam, eszméletlen, sokkos állapotban emelték ki a gépből? - Ugyanúgy van azóta is - a kérdésre a dékán válaszolt. - Semmi kapcsolata a valóságos világgal. Nem beszél, nem hall, sőt nem is lát meg senkit és semmit, vegetál, mint a növények... Leoh a legközelebbi karosszékbe zöttyent, és kezével végigsimított húsos arcán. Kopaszodott, és tekintélyes tokát növesztett, de arca többnyire mosolygós ráncokba gyűrődött, szeme éberen, figyelmesen nézett a világba. - Nem értem - ismerte el. - Géppárbajban ilyesmi még soha sehol nem fordult elő. A dékán megvonta vállát. - Én sem értem. De ez a maga boltja... - talán akaratlanul is alig észrevehető hangsúlyt adott az utolsó szónak. - Nos, legalább nem vet rossz fényt az egyetemre. Ezért alakítottam független üzleti vállalkozást a gépek gyártására. - Majd széles mosollyal hozzátette: - A pénznek természetesen csak másodlagos szerep jutott ebben a megfontolásban. A dékán kényszeredetten mosolygott. - No persze. - Feltételezem, hogy az Acquatainián beszélni akarnak velem - tette fel Leoh a meglehetősen akadémikus kérdést. - Már hívtak tri-di vonalon, várnak magára. - Nyolcszáz parszeknél hosszabb távközlő csatornát nyitottak - Leoh büszkeségének láthatólag hízelgett a dolog -, fontos ember lehetek. - Maga a párbajgép feltalálója és a Pszichonik Rt. feje. Az egyetlen ember, aki megmondhatja, mi lehetett a hiba. - Nos, gondolom, ne várassuk őket. - Ide is kérheti a vonalat - ajánlotta a dékán, és felállt, hogy átadja a helyét. - Nem, nem, maradjon csak - tiltakozott Leoh. - Nem zavar, és maga is maradjon fordult a tanársegédhez
A dékán megnyomta az íróasztalán elhelyezett készülék egyik gombját. A dolgozószoba szemközti fala egy pillanatra kifényesedett, azután mintha feloldódott volna. A helyén megjelent egy másik hivatali helyiség, az acquatainiai miniszterelnöké, tele polgári és katonaruhás férfiakkal. - Uraim! - jelentkezett elsőnek Leoh doktor. A vonal túlsó végén egyszerre többen is válaszolni akartak. Néhány másodperces hangzavar keletkezett, azután valamennyien elhallgattak, és a társaság egyik tagja felé fordultak. - Fernd Massan vagyok, az Acquatainia helyettes miniszterelnöke - mutatkozott be a magas, határozott megjelenésű, okos arcú férfi, aki polgári ruhát és jól ápolt, fekete szakállt viselt. - Természetesen megérti, hogy kormányomat válságos helyzetbe hozta ez a párbaj. Leoh pislogott. - Ha jól értettem, némi bonyodalom támadt önöknél a Halmaz kormánybolygóján fölszerelt párbajgép körül. A politikai válságok egyébként nem tartoznak a hatáskörömbe. - Akkor sem, ha az ön párbajgépe megfosztotta cselekvőképességétől a miniszterelnökünket? - hepciáskodott az egyik tábornok. - És éppen a jelenlegi nehéz időkben - tette hozzá a védelmi miniszter -, amikor súlyos nézeteltéréseink támadtak a Kerak-rendszerrel. - Ha a miniszterelnök nem... - De uraim - szólt közbe Leoh -, ha valamennyien egyszerre beszélnek, sohasem fogom megérteni, mi történt valójában. Massan csendre intette a többieket. - A párbajgép - folytatta Leoh kissé tanáros stílusban - csupán pszichonikus eszköz és semmi több, az ember agresszív indulatainak és gyűlöletének a levezetésére való. Két ember kölcsönösen megoszthatja egymással azt az álomvilágot, amelyet maga teremt. Csaknem tökéletes visszacsatolás jön létre a két fél között. Ebben az álomvilágban két ember, bizonyos határok között, megtehet mindent, amit csak akar. Vagyis erőszakot alkalmazhat, hogy feloldja konfliktusait, és közben tulajdon képzeletének biztonságos védelmét élvezi. Ha a gépet rendeltetésszerűen működtetik, a részvevőket semmiféle fizikai vagy lelki károsodás nem érheti. Biztonságban levezethetik feszültségeiket, anélkül hogy kárt tennének egymásban, vagy kárt okoznának a társadalomnak. Az önök kormánya kipróbálta egyik gépünket, és engedélyezte a berendezés használatát az Acquataine-halmazon. Ennek már elmúlt három éve. Az urak között is látok nem egyet, akinek magam mutattam be a gépemet. A Galaktikában nagyon sok helyen működnek ugyanilyenek, és bizonyos vagyok benne, hogy önök közül is sokan igénybe vették már. Ön, tábornok úr, bizonyosan. - Ennek a szóban forgó ügyhöz semmi köze - válaszolta dühösen a tábornok. - Kétségkívül - ismerte el Leoh. - De nem értem, mi köze lehet egy egészségügyi segédeszköznek az önök politikai válságához. - Engedelmével megmagyarázom - vette át a szót ismét Massan. - Kormányunk rendkívül kényes tárgyalásokat folytatott a velünk szomszédos térségek mérvadó
kormányaival. Tárgyalásaink a Kerak-rendszerek újrafelfegyverzésével függnek össze. Hallott már Kanusról, a kerak kancellárról? - Úgy rémlik, ismerős a név - mondta Leoh. - Valami új politikai vezér. - A legrosszabb fajtából. A Kerak-rendszerben diktátori hatalomra tett szert, és most újrafegyverkezik, mert háborúra készül. Az eljárása közvetlenül nem ellentétes az Acquataine-halmazzal fennálló, alig harminc földi évvel ezelőtt aláírt államközi szerződéssel. - Értem. A szerződést a háborúskodások befejezése után írták alá, nemde? - A győzelmünkkel végződött háború után - helyesbített nyomatékosan a tábornok. - És a Kerak most ismét fegyverkezik, hogy újból megpróbálkozzék - mondta Leoh. - Így van. Leoh megvonta vállát. - Forduljanak a Csillagfelügyelethez. Az ilyen rendőri feladat az ő profiljuk. Mi köze ennek a párbajgéphez? Massan türelmesen magyarázott tovább: - A Földi Államközösség sohasem ismerte el teljes jogú tagjának az Acquataine-halmazt. A velünk szomszédos térségek sem tagjai az Államközösségnek. A Csillagfelügyelet tehát kizárólag akkor avatkozik be, ha a részvevő felek mindegyike kéri. Kivéve persze a katonai szükséghelyzetet. A Kerak-rendszer természetesen ragaszkodik a teljes függetlenségéhez, és csakis az erőszak törvényét hajlandó elismerni, semmi egyebet. Leoh fejcsóválva hallgatta. - Visszatérve a párbajgépre - folytatta Massan -, Kanus politikai fegyvernek használja Kerak érdekében... - De hát az nem lehetséges. Az önök kormánya szigorú törvényekkel szabályozta a gép használatát; magam ajánlottam, hogy így tegyen, és jelen voltam az ülésteremben, amikor a törvényeket elfogadták. A gép csakis magánszemélyek között támadt konfliktusokban vehető igénybe. Szigorúan kívül esik a politika területén. Massan szomorúan ingatta fejét. - Uram, más dolog a törvény, és mások az emberek. Márpedig a politikában emberek cselekszenek, nem szavak vagy papirosok. - Akkor sem értem - vallotta be Leoh. Massan folytatta: - Egy földi évvel ezelőtt Kanus belekötött az egyik vele szomszédos csillagcsoportba. Ez volt a Safad Szövetség. Különlegesen előnyös kereskedelmi megállapodást akart kötni velük. De a Szövetség kereskedelmi minisztere határozottan ellenállt. A keraki tárgyalóbizottság egyik tagja, bizonyos Odal őrnagy, személyes természetű vitába bonyolódott a miniszterrel. Mire bárki tudomást szerezhetett volna a történtekről, már kölcsönösen kihívták egymást párbajra. A párbajban Odal győzött, és a miniszter lemondott. Azt mondta, többé nem tudna hathatósan küzdeni Odal és a körülötte csoportosulok szándékai ellen... nincs abban a lelkiállapotban. Két hét múlva halott volt... feltehetően öngyilkosságot követett el, noha vannak bizonyos kételyeim... - Ez... rendkívül érdekes - jegyezte meg Leoh.
- Három napja - folytatta Massan - ugyancsak Odal őrnagy éles, személyes természetű vitába bonyolódott Dulaq miniszterelnökkel. Odal most a keraki nagykövetség katonai attaséja, itt nálunk. Legutóbb, a követség fogadásán, többek füle hallatára gyávasággal vádolta a miniszterelnököt. A miniszterelnöknek nem volt más választása, mint hogy kihívja párbajra az őrnagyot. És... - És Dulaq most sokkos állapotban van, a kormányuk meg inog. Massan kihúzta magát. - A kormányunknak nem szabad megbuknia, és az Acquataine-halmaz nem nyugodhat bele a Kerak-rendszer újrafelfegyverzésébe. De - tette hozzá jóval csöndesebben Dulaq nélkül félő, hogy a szomszédos kormányok meghajolnak Kanus követelései előtt, és elnézik a fegyverkezést. Egymagunknak nincs elég erőnk ahhoz, hogy ebben megakadályozzuk. - Az újrafelfegyverzés önmagában még nem olyan nagy baj - elmélkedett Leoh -, ha sikerül megakadályozni, hogy a Kerak-rendszer használja is a fegyvereit. Talán mégis a Csillagfelügyelethez lehetne... - Mire a Csillagfelügyelethez eljut a hívás, és válaszol is rá, addigra Kanus rég csapást mérhet egy egész naprendszerre, és be is kebelezheti. Abban a pillanatban, amint a Kerak fegyverhez jut, a Galaktikának ez a térsége mindenestül veszélyben forog. Sőt igazság szerint az egész Galaktikát veszély fenyegeti... - És a párbajgépet használja fel arra, hogy célhoz érjen - egészítette ki Leoh. - Nos, uraim, úgy látszik, nincs más hátra, oda kell utaznom az Acquataine-halmazra. A párbajgépért én felelek, és ha valami nincs rendjén vele, vagy nem rendeltetésszerűen használják, akkor meg kell tennem minden tőlem telhetőt, hogy helyrehozzam a dolgot. - Ezt szerettük volna kérni - mondta Massan. - Köszönjük. A kép elhalványult, kihunyt, és a három férfi már csak a dékán hivatali szobájának tömör falát bámulta. - Nos - szólalt meg Leoh doktor a dékánhoz fordulva -, a jelek szerint meghatározatlan időre szabadságot kell kérnem. A dékán homlokát ráncolta. - És a jelek szerint teljesítenem kell a kívánságát... noha a tanév kellős közepén vagyunk. - Sajnálom, nem tehetek mást - mondta Leoh, majd széles mosollyal hozzátette: - De ne aggódjék, az itt jelenlévő tanársegédem az év hátralévő felében átveszi az óráimat, s biztosan nagyon jól boldogul majd. Neki talán sikerül zavartalanul leadnia az óráit. A tanársegéd elvörösödött. - Nos tehát - motyogta Leoh, inkább csak magának -, ki az a Kanus, és miért akar fegyverraktárt berendezni a Kerak-rendszerben? Kanus kancellár, a Kerak-rendszer korlátlan ura a teraszon állt, és a szakadék vadonán túl meredeken a magasba törő hegyeket nézte. - Lám, az erők, amelyek meghiúsítják az emberi terveket - nyilatkoztatta ki hivatalos tanácsadóiból álló, csekély számú hallgatóságának. - Az üvöltő szelek, a hatalmas hegyek, a végtelen égbolt és a fellegek sötét erői.
A férfiak rábólintottak, és helyeslően mormoltak valamit. - Ahogyan a hegyek felmagasodnak a síkságból, ugyanúgy emelkedünk majd mi is a közönséges emberek csoportjai fölé - magyarázta Kanus. - Megrémítjük őket, akár a mennydörgés, és kényszerítjük, hogy meghajoljanak akaratunk előtt. - Leromboljuk a múltat - jelentette ki a miniszterek egyike. - És megbosszuljuk a vereségnek még az emlékét is - tette hozzá Kanus. Szembefordult a kis csoporttal. Kanus volt a legkisebb termetű a teraszon; alacsony, csenevész, sápadt arcú, de szúrós fekete szeme és erőteljes hangja figyelmet követelt. A csomóba verődött emberek között szemével azt a magas, karcsú, szőke fiatalembert kereste, aki világoskék egyenruhát viselt. Odalépett hozzá, és megállt előtte. - Odal őrnagy, maga lesz a tegfontosabb eszközünk, hogy elinduljunk a győzelemhez vezető úton. Odal mereven meghajolt. - Remélem, jól szolgálhatom vezéremet és a rendszert. - Jól. Sőt már eddig is jól szolgálta! - Kanus ragyogott. - Az Acquataine-halmaz vonaglik, mint a kígyó, ha levágják a fejét. Dulaq nélkül a kormány tehetetlen, hiányzik az irányító bölcsesség. Ebben a győzelemben magának is része van, és ezért Kanus pattintott az ujjaival, mire egyik tanácsadója gyorsan mellé lépett, és átnyújtott a vezérnek egy kis fényes, fekete dobozt - fogadja tőlem a Kerak-rendszer elismerésének és személyes megbecsülésemnek a jelét. Odanyújtotta a dobozt Odalnak, aki felnyitotta és kivette belőle az ékkövekkel kirakott medáliát. - Kerak Csillaga - jelentette be Kanus. - Első ízben jutalmaztunk vele olyasvalakit, aki nem a csatatéren érdemelte ki. De ezúttal, ha úgy vesszük, csatatérré változtattuk az úgynevezett civilizált masinájukat. Igaz? - Úgy van, uram, nagyon igaz - vigyorgott Odal. - Köszönöm, uram. Ez életem legnagyszerűbb pillanata. - Egyelőre, őrnagy. Csak egyelőre. Lesznek még ennél nagyszerűbb pillanatai is. Jöjjön, menjünk be. Beszélnünk kell a további terveinkről... a további párbajokról... és a győzelmekről. Valamennyien bevonultak Kanus óriási, választékosan berendezett dolgozószobájába. A vezér a bársonykárpitos helyiség legtávolabbi végében emelvényre állított íróasztalához ment és leült, míg a többiek elhelyezkedtek a padlózatból alig kiemelkedő karosszékekben és díványokon. Odal állva maradt az ajtó közelében. Kanus ujjai végigfutottak az íróasztal lapjába süllyesztett kis kapcsolótábla gombjain, és a vele szemközti falon felragyogott a háromdimenziós csillagtérkép. Pontosan középen fénylett a Kerak-rendszer tizenegy tagja. Körülötte a szomszédos égitestek színei jelezték politikai hovatartozásukat. Messze, a térkép szélén látszott az Acquataine-halmaz csillagtömege: gazdag nagyhatalom, a legfontosabb politikai és gazdasági erő a Galaktikának ebben a részében, legalábbis a tegnapi párbajig. Kanus belefogott elmaradhatatlan szónoklatába. Politikai és katonai célokról beszélt. A Kerak-rendszert már sikerült Kanus uralkodó akaratának alárendelve egyesíteni. A népek követik vezérüket, bárhová vezesse is őket. Most, hogy Dulaq már nem szerepel
a képen, inog a politikai szövetség, amelyet Acquatainia diplomáciája hozott tető alá a legutóbbi háború után. Az újabb politikai vereség itt, a Sarno Konföderációban majd kényszeríti őket, hogy fegyvergyártásukat minden erővel felzárkóztassák a Kerakéhoz, és akkor, végezetül, jöhet a katonai lépés - az Acquataine-halmaz ellen. - Váratlan támadás, utána gyors, döntő csapások sora, és az acquatainiai ellenállás összeomlik, akár a kártyavár. Mire a Csillagfelügyelet netán felébred, mi leszünk az urak a Halmazon. És akkor az acquatainiai tartalékok birtokában megmérkőzhetünk a Galaktika bármelyik nagyhatalmával... még magával a Földi Államszövetséggel is! A férfiak a helyiségben egyetértően bólintottak. Számtalan alkalommal hallgatták már végig ezt a mesét - gondolta Odal. Most első ízben részesült a kegyben, hogy maga is meghallgathatta. Ha behunyta szemét, vagy ha csak a csillagtérképet nézte, úgy vélhette, bizarr, szélsőséges, majdhogynem megvalósíthatatlan a terv. De ha közben Kanust figyelte, és tekintete elszakíthatatlanul összekapcsolódott a szúrós, szinte hipnotikus erőt sugárzó szempár pillantásával, akkor a vezér legvadabb álmai izgalmas, törvényszerű valósággá váltak. Odal fél vállal a faburkolatos falnak támaszkodva, a helyiségben összegyűlt férfiak arcát fürkészte. Greber, a kövér alkancellár kétségbeesetten küzdött az ebédhez és az utána elfogyasztott tetemes mennyiségű bor okozta álmosság ellen. Mellette Modal, csillogó, éber szemmel már azt számítgatta magában, hogy ő, mint az ipari termelés teljhatalmú ura, vajon mekkora haszonhoz és hatalomhoz juthat, ha komolyan beindult az újrafelfegyverzési program. Egy másik kanapén egyedül ült Kor, a felderítés rendíthetetlen nyugalmú főnöke, Odal fölöttese; a hallgatag Kor, aki néhány elejtett szavával rémületbe kergetett bárkit, aki ellene fordult. Lugal marsall láthatólag unta Kanus politikai eszmefuttatásait, de amint a katonai erő alkalmazásának a témája került terítékre, mintha kicserélték volna. A marsall életének egyetlen célja volt: megbosszulni a szégyenletes vereséget, amelyet hadai harminc földi esztendeje az Acquataine-halmaz ellen vívott háborúban elszenvedtek. Nem sejti, gondolta magában mosolyogva Odal, hogy amint elkészül a hadsereg újjászervezésével, Kanus abban a pillanatban nyugdíjba küldi, hogy fiatalabb embert állítson a helyére. Olyasvalakit, aki nem a hadsereg és nem a Kerak-rendszer vagy népe, hanem csakis a kancellár iránt viseltetik hűséggel. Mohón leste a kancellár minden egyes szavát, vezérének minden kézmozdulatát a kis Tinth. Nemesi származásának, művészi képzettségének, filozófiai tanulmányainak fordított hátat, elhagyta ősei birtokát, és csatlakozott Kanus híveihez. Jutalma a művelődésügyi minisztérium volt - sok tanár őszinte keserűségére. És végül Romis, a kormányközi ügyek minisztere. Hivatásos diplomata, és egyike azon keveseknek, akik az előző kormányból mindmáig túlélték Kanus hatalomátvételét. Romis nyilvánvalóan gyűlölte a kancellárt. De a Kerak-rendszert becsülettel szolgálta. A diplomáciai testület feddhetetlenül járt el a kormányközi
ügyekben. Odal tudta, idő kérdése csupán, és egyikük - Romis vagy Kanus - végez a másikkal. A többiek, akik Kanust hallgatták, politikai bérencek voltak, testőrséggé átvedlett vagányok, meg néhányan a régi sleppből, akik vele tartottak akkor is, amikor Kanus még pincékben harsogta el politikai monológjait, és sorra látogatta szövetségeseit, hogy kitérjen a rendőrség útjából. Kanus hosszú utat járt végig a sötét homályból a kancellár vidéki kastélyának kápráztató magasságáig. Kinek a pénz, kinek a hatalom, a dicsőség, a bosszú, a hazafiság - ebben a szobában mindenkinek volt oka arra, hogy hallgassa és kövesse a kancellárt. És én? - kérdezte önmagát Odal. - Vajon én miért követem ? Vajon a tulajdon lelkembe Is ugyanolyan könnyen belelátok, mint az övékébe ? Kötelesség is van a világon persze. Odal katona volt, és Kanus a törvényesen megválasztott kormányfő. Igaz, hogy a választások után azonnal feloszlatta a kormányt, és mint a Kerak-rendszer teljhatalmú ura szilárdította meg diktátori hatalmát. Megvoltak az előnyei annak, ha valaki jól szerepelt Kanusnál. Politikai becsvágyától és tirannusi egyéniségétől eltekintve, Kanus megjutalmazta azokat, akik a kedvében jártak. A kitüntetés — a Kerak Csillaga - akkora évi nyugdíjat biztosított, hogy abból szépen megélhetett volna egy család. Feltéve, ha volna családom gondolta keserű gúnnyal Odal. No meg a hatalom persze. A párbajgép is hatalom, ha úgy kezelik, ahogyan ő, amikor tönkreteszi, megsemmisíti ellenfelét, megtalálja és kihasználja a másik egyéniségének gyenge pontjait, összeméri velük szellemi erejét, gőgös, fennhéjázó, mindenkit megvető Dulaq-féle alakokat megvert kutyává silányít - ez igenis hatalom! Ráadásul olyan hatalom, amelyre a Kerak-rendszer városaiban is felfigyelnek. Odalt máris sokan felismerik az utcán, és főként a nőket vonzza észrevehetően. - A legfontosabb tényező - mondta éppen Kanus -, és ezt nem győzöm eléggé hangsúlyozni, hogy teremtsük meg magunk körül a legyőzhetetlenség nimbuszát. Ezért olyan fontos az ön munkája, Odal Őrnagy. Verhetetlennek kell lennie! Mert ma ön képviseli a Kerak-rendszer kollektív akaratát. Ön ma az én akaratom megtestesítője. És ezért minden alkalommal győznie kell. Valahányszor belép egy-egy párbajgép fülkéjébe, tudnia kell, hogy népének, kormányának, kancellárjának sorsa az ön vállán nyugszik. Eddig becsülettel viselte ezt a felelősséget, őrnagy. Van ereje hozzá, hogy továbbra is vállalja? - Van, uram - válaszolt Odal keményen. - És vállalom. Kanus elégedetten rámosolygott. - Helyes! Mert legközelebbi párbaját és az utána következőket is a halállal vívja. A csillagközi űrhajó két hét alatt tette meg az utat a Carinaétól az Acquataine-halmazig. Leoh doktor ezt az időt használta fel arra, hogy közvetlen tri-di rádióirányítással átvizsgálja az acquatainiai párbajgépet. A feladathoz szükséges technikai segítséget, sugárzásidőt és pénzt az acquatainiai kormány bocsátotta rendelkezésére.
Szabadidejéből igyekezett minél többet a hajó utasaival tölteni. Leoh társaságkedvelő ember volt, nagyszerű társalgó, kellemesen kiegyensúlyozott humorérzékkel. Kivált a fiatal hölgyek kedvelték, lévén abban a korban, amikor kitüntető figyelmét még hízelgőnek érezhették, de veszélyt már nem kellett sejteniük benne. Sajnos, még így is hosszú órákra maga maradt emlékeivel luxuskabinjában. Ilyenkor akarva-akaratlan végig kellett gondolnia az utat, amelyen mind ez ideig járt. Albert Robertus Leoh a bölcsészettudományok doktora, a fizika és az elektronika egyetemi tanára, a számítógépes technológia elismert szakértője, a csillagközi tri-di távközlő rendszer szellemi atyja volt; utóbb pszichológiai tanulmányokat folytatott, majd a pszichofiziológia egyetemi tanára, végül a Pszichonik Rt. alapító tagja és a párbajgép feltalálója lett. Ifjabb éveiben, amikor még nem veszítette el a fiatalság mindenekfölött való önbizalmát, Leoh úgy képzelte el önmagát, mint aki segít majd az emberiségnek kiterjeszteni településeit és szerteárasztani civilizációját a Galaktikában. Még gyermek volt, amikor véget értek a galaktikus háború keserves évei, és a Tejút különféle emberi társadalmai között létrejött - a szövetség alacsonyabb vagy magasabb fokán - a kapcsolat, és a csillagcsoportok többé-kevésbé békésen éltek egymás mellett. A csillagok között terjeszkedő emberi társadalmakban két mozgatóerő-működött, mégpedig egymással homlokegyenest ellentétes irányban. Egyfelől a felfedezés sürgető vágya, elérni újabb csillagokat, újabb bolygókat; új településeket, új nemzeteket alapítani. A terjeszkedés vágyával azonban szembeszegült egy másik, hasonlóképpen hatalmas erő: az a nézet, hogy a technika fejlődése végül is kiküszöbölte a fizikai munkát, sőt egyáltalán a szegénységet is a civilizált emberi társadalmakból. A civilizáció ernyesztő kényelme béklyóba verte és elevenen maga alá temette a vágyat, hogy az ember túllépje az adott határokat. A következmény elkerülhetetlen volt. Az idő múlásával a civilizált világok mind zsúfoltabbá váltak. Az emberiség hovatovább túlnépesedett, és gyéren elszórt szigeteken élt a világűr hatalmas óceánjában, amelyben még hemzsegtek a lakatlan szigetek. Mentségképpen többnyire a csillagközi utazás magas költségeit és nehézségeit emlegették. A csillagközi űrhajók kétségkívül költségesek voltak, főként óriási energiaszükségletük miatt. Csakis a legelszántabb és anyagiakkal legjobban ellátott gyarmatosító csoportosulások engedhették meg maguknak a kutatást. Az emberiség nagyobb része elfogadta a civilizáció kényelmét és biztonságát, és leélte életét a zsúfolt bolygók mind nagyobbra duzzadó városaiban. Életkörülményeiket szomszédaik és kormányaik határozták meg. Ha egy bizonyos körülhatárolt élettérben folyamatosan mind több és több ember kénytelen elhelyezkedni, akkor ezeknek az embereknek mind kevesebb szabadság jut. Lassan minden az állam kizárólagos tulajdonává vált, vagy állami ellenőrzés alá került, még az álmodozás joga, a gondolatszabadság és az utódok nemzése is. És Leoh is hozzájárult ahhoz, hogy így legyen.
Gondolatait és munkáját adta hozzá. Gyakran és következetesen megtette, amit tudott; a csillagközi távközlő rendszer egy volt csupán hosszú pályafutásának kiemelkedő eredményei közül. Leoh közel járt a tudósok részére megállapított önkéntes nyugdíjkorhatárhoz, amikor megértette, mit tett valójában tudóstársaival együtt. Minden erejükkel azon, dolgoztak valamennyien, hogy az emberiség élete még gazdagabb, még hasznosabb legyen, és mindössze annyit értek el, hogy az emberek kevésbé tevékenyen, ám sokkal ridegebben éltek. Leoh felfedezte azt is, hogy a kényelem növekedésével egyenes arányban növekszik a neurózisok, az erőszakos bűncselekmények és a lelki zavarok száma. Értelmetlen presztízsháborúk törtek ki emberöltők óta békében élő csillagcsoportok között. A felszínen a Galaktika békéje, úgy látszott, szilárd. Csakhogy a Földi Államközösség sima felszíne alatt kitöréssel fenyegető vulkán fortyogott. Vészjóslóan megszaporodtak a. Csillagfelügyelet fegyveres rendőri akciói. Kis helyi háborúk lángoltak fel egykor békés népek között. Leoh tehát felismerte szerepét ebben a mind tragikusabbra forduló drámában, és ekkor kétfajta érzéssel kellett szembenéznie: az egyik a mélységes egyéni és szakmai öntudat volt, a másik, ezzel ellentétben, arra késztette, hogy tegyen valamit, bármit, amivel legalább részben helyreállíthatja az emberiség kollektív lelki egyensúlyát. Leoh ekkor túllépett a fizika és az elektronika határain, és behatolt a pszichológia birodalmába. A visszavonulás helyett új szakmát akart tanulni. Ehhez persze szükség volt némi csűrés-csavarásra az Államközösség törvényeit illetően - de ha ilyen nagy emberről van szó, akkor a törvényeket is rugalmasabban kezelik. Leoh ismét nekigyürkőzött a tanulásnak, majd kutatómunkát végzett, míg végül eljutott a pszichofiziológia professzora címig. Ebből született a párbajgép, az elektroencefalográf és az automatikus számítógép keveréke. Álomgépezet, amelynek segítségével az ember addig tágíthatja képzeletét, míg végül valósággal beburkolózhat maga teremtette világába. Leoh ebben látta az eszközt, amely az embereket ártalmatlan módon megszabadíthatja ellenséges indulataiktól, és levezeti a feszültségeket. Munkatársaival együtt nem csekély erőfeszítés árán sikerült elérnie, hogy a párbajgépeket hamarosan elfogadták mint a vitás ügyek rendezésének eszközét. Ha két ember súlyosabb nézeteltérésbe keveredett egymással és az ellentétek olyan mélységűek voltak, hogy törvényes beavatkozásra lett volna szükség -, akkor a bíróság helyett a párbajgéphez folyamodtak. Nem kellett többé kiszolgáltatva ülni és nézni, amint a törvény körmönfontan és személytelenül ízekre szedi összekülönbözésük okait, ehelyett szabadjára engedhették fantáziájukat a párbajgépben. Elintézhették maguk között a nézeteltéréseiket, amilyen hevesen csak akarták, mégsem tettek kárt magukban vagy bárki másban. A legfejlettebb világokban az ilyen szabályszerű, ellenőrzött géppárbajokat törvényesnek és az eredményt kötelező érvényűnek ismerték el. A párbajgéppel elkerülhetővé váltak - még ha csak átmenetileg is - a civilizált élet feszültségei. Nagyon hatásos eszköz volt, sokkal hatásosabb annál, semhogy
nyakra-főre használhassák. Leoh ezért magánvállalatot alapított - a Pszichonic Rt.-t -, hogy védje találmányát, és a Földi Államszövetség engedélyével kizárólagos jogot szerzett a gépek gyártására, eladására, felszerelésére és működtetésére. Vásárlói a kormányok egészség és igazságügyi szervei voltak. Törvényes felelősséggel az Államközösségnek tartozott, erkölcsi felelőssége azonban kiterjedt az egész emberiségre. És végül: felelős volt tulajdon nyughatatlan lelkiismerete előtt is. A párbajgépek sikert arattak, Leoh várakozásának megfelelőén jól működtek, sőt gyakran még felül is múlták reményeit. De mindig tudta, hogy nem egyebek szükségmegoldásnál, ideiglenes tömítések a szüntelenül alámosott gáton. Igazából másra lett volna szükség, valamire, ami szétfeszíti a kialakult állandóság határait, valamire, ami rábírja az embereket arra, hogy kezüket nyújtsák a Galaktikában hemzsegő lakatlan, felfedezetlen csillagok felé. Valamiképpen rá kellett volna bírni őket, hogy a civilizáció kényelmét felcseréljék az új világok felfedezésének izgalmaival. Leoh ebben az irányban kutatott, amikor eljutott hozzá Dulaq és Odal párbajának híre. Ezért száguldott most a világűr csillagászati távolságain át, és imádkozott magában, hogy ne legyen hiba a párbajgépben. A kéthetes repülőút véget ért. A csillagközi űrhajó parkolópályára állt az Acquataine-halmaz főbolygója körül. Az utasok átszállással jutottak a bolygó felszínére. Leoh doktort hivatalos küldöttség várta a leszállókorongnál, Massan helyettes miniszterelnök vezetésével. Ott, a hajó tövében, az elsiető utasok mellett túlestek a hivatalos üdvözléseken. A mozgójárdán, amely Masson és a küldöttség társaságában a kikötőigazgatóság épületébe vitte őket, Leoh megjegyezte: - Valószínűleg tudomása van róla, hogy az elmúlt két hét alatt tri-di rádióirányítással töviről hegyire ellenőriztem az önök párbajgépét. Semmi hibát nem találtam benne. Massan megvonta a vállát. - Talán át kellett volna vizsgálnia a Sarno masináját is. - A Sarno Államszövetségét? Az ő párbajgépüket? - Azt. Kanus bérgyilkosa reggel megölt vele egy embert. - Újabb párbajban győzött? - kérdezte Leoh. - Félreértett - mondta komoran Massan. - Odal ellenfele, egy gyáros, aki sértő kijelentést tett Kanusszal kapcsolatban, csakugyan meghalt a párbajgépben. Meghalt! Vannak bizonyos előnyei annak, ha az ember a Csillagfelügyelet főparancsnoka, állapította meg magában az öregúr. A többi között például az, hogy akármikor ellátogathat az Államközösség bármelyik bolygójára. A hegytetőn állva nézte a zöldellő kenyai tájat. Itt született, a Föld volt az igazi hazája. Lehet a Csillagfelügyelet hivatalos főhadiszállása akármelyik gömb alakú csillaghalmaz szívében, valahol a Galaktika kellős közepén, a parancsnok, amióta öregedett és elfáradt, legjobban mégis a Földre kívánkozott. A szárnysegéd, aki tisztes távolból mindenüvé elkísérte a parancsnokot, váratlanul megzavarta az öregúr töprengéseit.
- Uram, keresik. A parancsnok dühösen nézett a fiatal tisztre. - Hiszen mondtam, hogy ne zavarjanak! A feszes, fekete-ezüst egyenruhát viselő, karcsú tiszt vigyázzba vágta magát. - A vezérkar főnöke továbbította a hívást, uram. Leoh doktor van a vonalban, a Carinae Egyetemről. Bizalmas és sürgős, uram. Az öregúr magában dörmögve bólintott. A szárnysegéd kisméretű kristálygömböt tett lé elé a fűre. A gömb fölött fényesen vibrált a levegő. - Itt Sir Harold Spencer - szólalt meg a parancsnok. A levegő pezsegve, bugyborékolt, mintha megsűrűsödött volna, majd fokozatosan szilárd alakot öltött. Leoh doktor karosszékben ült íróasztala mellett, és felnézett az álló parancsnokra. - Harold, örülök, hogy látlak végre. Spencer szigorú pillantása ellágyult, és húsos arcára széles mosoly rajzolt újabb ráncokat. - Albert, vén gazember! Mi jutott eszedbe, hogy éppen most zavarsz, amikor tizenöt év után végre hazalátogathatok? - Nem sokáig zavarlak - mentegetőzött Leoh. - A vezérkari főnökömnek azt mondtad, hogy sürgős az ügy - zsémbelt Sir Harold. - Az is. De nem olyasmi, ami túlságosan sok tennivalót adna neked. Egyelőre legalábbis. Ismered a legújabb politikai fejleményeket a Kerak-rendszerben? Spencer felhorkant. - Annyit tudok, hogy valami Kanus nevű barbár alak kikiáltotta magát diktátornak. Afféle bajkeverő. Már beszéltem róla az Államközösség tanácsában, hogy ajánlatos lenne megdönteni a hatalmát, mielőtt még nagyobb bajt hoz ránk, de hát tudod, milyen a tanács... addig várnak, míg ég a ház, akkor azután kapkodnak fűhöz-fához, és követelik, hogy a Csillagfelügyelet teremtsen rendet. Leoh elnevette magát. - Epés vagy, mint mindig. - Gondolom, nem az én jellemem a tárgya ennek a meglehetősen drága társalgásnak. Mi van Kanusszal? És te mióta ártod bele magad a politikába? Már megint szakmát akarsz változtatni? - Eszemben sincs - válaszolta nevetve Leoh. Azután elkomolyodott. - Úgy látszik, Kanus kitalálta a módját, hogy a párbajgépek segítségével politikai előnyökhöz jusson a szomszédaival szemben. - Micsoda? Leoh elmondta, hogyan zajlottak le Odal párbajai az Acquataine-halmaz miniszterelnökével és a sarnói gyárossal. - Dulaq magatehetetlenül fekszik, a másik szegény ördög meghalt? - Spencer arcán viharfelhők gyülekeztek. - Jól tetted, hogy felhívtál. Ez a helyzet könnyen tarthatatlanná válhat.
- Egyetértek - mondta Leoh. - Csakhogy Kanus egyetlen törvényt vagy csillagközi megállapodást sem sértett meg. Mégis szembeötlő ez a két szerencsétlen véletlen, amelyek egyformán Kanus malmára hajtják a vizet. - Szerinted véletlen balesetek voltak? - Szó sincs róla. A párbajgép nem tehet kárt senkiben, sem fizikai, sem pszichikai értelemben... hacsak nem babráltak rajta. - Magam is így gondolom. - Spencer egy pillanatig hallgatott, fontolgatta, mit tegyen. - Helyes. A Csillagfelügyelet hivatalosan nem léphet közbe, de annak nincs akadálya, hogy kiküldjek melléd egy tisztet különleges megbízatással az Acquataine-halmazra. - Rendben. Azt hiszem, ez idő szerint ez lesz a leghatásosabb módja annak, hogy kézbe vegyük az ügyet. - Meglesz - jelentette ki Sir Harold. Szárnysegéde gondolatban följegyezte magának a hallottakat. - Köszönöm - búcsúzott Leoh. - Most pedig vonulj vissza, és élvezd tovább a szabadságodat. - Szabadság? Szó sincs szabadságról - háborgott Spencer. - Véletlenül éppen a születésnapomat ünneplem. - Igen? Nos, akkor gratulálok. Ami engem illet, igyekszem megfeledkezni a magaméról - mondta Leoh. - Ezek szerint bizonyosan idősebb vagy nálam - válaszolt Spencer, elfojtva egy amúgy is nagyon halványra sikeredett mosolyt. - Könnyen lehet. - Noha nem valószínű, mi? Mind a ketten nevettek, és elköszöntek egymástól. A Csillagfelügyelet főparancsnoka napnyugtáig bolyongott a hegyek között, élvezte a gyermekkorából jól ismert füves pusztaságok és a távolban lilásan ködlő dombok látványát. Bealkonyodott már, amikor szólította szárnysegédét, hogy indulhatnak. A szárnysegéd megnyomott egy gombot a derékszíján, és a dombok mögül azonnal melléjük siklott, majd a talaj fölött lebegve várakozott a kétüléses légi jármű. Spencer üggyel-bajjal bemászott, míg a szárnysegéd tapintatosan várakozott mellette. Mire a parancsnok hatalmas termetét elhelyezte az ülésen, a szárnysegéd fürgén megkerülte a kocsit, és a helyére pattant. A jármű felemelkedett, és simán siklott a közeli légikikötő felé, ahol a Spencer személyi használatára rendelt bolygóközi űrhajó várta a parancsnokot, - Ne felejtsen el kijelölni egy tisztet Leoh doktor mellé - motyogta szárnysegédének a parancsnok. Majd elfordult, és figyelmét a földi napnyugta utolérhetetlen szépségének szentelte. A szárnysegéd nem feledkezett meg feladatáról. Még akkor éjjel, amikor Sir Harold hajója spirális pályán száguldott a csillagközi hajóval való találkozóra, a szárnysegéd bediktálta a megfelelő parancsot az automatikus továbbítóba, amely azonnal leadta a Csillagfelügyelet legközelebbi távközlési központjának a Marsra. A parancsot ellenőrizték, útnak indították, végül rádión eljuttatták a Perseus Alpha csillag körül keringő hatodik bolygóra, a Csillagfelügyelet illetékes
egységparancsnokához, akinek a hatáskörébe az Acquataine-halmaz tartozott. A parancs ott is automatikus úton haladt tovább, és a helyi főparancsnokságon keresztül eljutott a személyzeti nyilvántartóba. A kartotékrendszer automatikája kiválogatta a parancs követelményeinek megfelelő dossziékat, és hármat talált alkalmasnak. A három mikrokartoték a parancs szövegével együtt olvashatóvá vált a Csillagfelügyelet személyzetis tisztjénél, az íróasztal lapjába süllyesztett képernyőn. A tiszt elolvasta a parancsot, azután a dossziékat tanulmányozta. Egy gombnyomás, és a gép megadta a szóban forgó három ember pillanatnyi tartózkodási helyét. Az egyik, hosszúra nyúlt szolgálata után éppen szabadságra készülődött. A második a helyi parancsnok jó barátjának a fia volt. A harmadik néhány hete érkezett, egyenest a Csillagfelügyelet Tisztképző Akadémiájáról, a Marsról. A személyzetis tiszt ezt a harmadikat választotta. Dossziéját, Sir Harold parancsával együtt, visszatáplálta az automatikus továbbítórendszerbe, majd figyelmét újból a filmnek szentelte, amelyet az imént, az asztalára érkezett ügy miatt félretett; most aztán ismét gyönyörködhetett a háncsszoknyás lányok táncában. Az Acquatainia - a Halmaz főbolygója - körül keringő űrállomás több feladatot is teljesített egyszerre. Itt rakták át az érkező csillagközi űrhajók szállítmányát a bolygóköziekre, emellett élénk idegenforgalmat bonyolított le, továbbá meteorológiai állomás, távközlési központ, tudományos kutatóintézet és csillagvizsgáló állomás is működött a területén, azonkívül allergiában és szívbetegségekben szenvedők gyógyhelye és katonai támaszpont is volt. Valójában akár jól méretezett városnak is beillett, piacokkal, önkormányzattal és nem utolsósorban önállóan kialakult életmóddal. Leoh doktor a Sarnóról érkezett. Céltalan és eredménytelen utazás volt. Mindegy, mindenképpen oda kellett mennie, abban a halvány reményben, hogy hátha mégis talál valami rendellenességet a párbajgépben, amelyik megölt egy embert. Enyhén borzongva igyekezett túljutni az automatizált utasellenőrző és útlevélvizsgáló állomásokon. Miféle emberek lehetnek azok ott, a Kerakon? Hidegvérrel megölnek egy emberi lényt, nyilvánvalóan jó előre megtervezik egy embertársuk halálát. Még a barbároknál is rosszabbak, vademberek. Fáradtnak érezte magát, mire túl volt a vámon is, és rálépett a mozgójárdára, hogy megkeresse a bolygók között ingajáratban közlekedő űrhajót. Félúton mégis meggondolta magát, kíváncsi volt, hátha üzenet várja az információnál. A Csillagfelügyelet tisztjének, akit Sir Harold egy hete megígért, azóta itt kellett volna lennie. Az információs fülkében a hírközlő komputer kimenőegysége mellett csinos, fiatal, fekete hajú lány teljesített szolgálatot. Automatizáció ide vagy oda, állapította meg magában mosolyogva Leoh doktor, vannak bizonyos emberi értékek, amelyek mindig hatásosak. A fülke pultjánál nyakigláb ifjonc könyökölt, és igyekezett beszédbe elegyedni a lánnyal. A fiúnak göndör szőke haja és kristálykék szeme volt; kinőtt nadrágjához kötött inget viselt. Kis utazózsákját lába mellé tette a földre.
- Úgyhogy... szóval... arra gondoltam... talán akadna valaki... aki eligazítana egy kicsit - dadogta. - Mert én... szóval... még nem jártam itt... - Ez a Galaktika legszebb bolygója - válaszolta a lány. - És nagyszerűek a városaink is. - No igen... szóval... arra gondoltam... persze tudom, hogy csak... szóval... hogy csak pár perce ismerjük egymást... de talán azért... ha volna véletlenül egy szabad napja vagy ilyesmi... talán megtenné... szóval, hogy velem tölti... A lány hűvösen mosolygott. - A hét végén két napig nem leszek szolgálatban, de itt maradok az állomáson. Annyi látni, meg tennivalóban itt is, hogy ritkán megyek el innen máshová. - Ó... - Rosszul teszi - avatkozott bele a beszélgetésbe ellentmondást nem tűrően Leoh doktor. - Ha már ilyen gyönyörű bolygót mondhat a hazájának, és az istenek ésszel is megáldották, mi a csudáért nem megy le, hogy élvezze is egy kicsit? Fogadok, hogy amióta itt dolgozik az állomáson, még egyetlenegyszer sem látogatott le az imént említett természeti szépségeket és nagyszerű városokat járni. - Igaza van - lepődött meg a lány. - No látja. Maguk fiatalok valamennyien egyformák. Nem látnak tovább az orruknál. Vissza kellene térnie a bolygóra, ifjú hölgyem, ki a napfényre! Miért nem megy el például a főváros egyetemére? Rengeteg szabad terület, zöld növényzet, napsütés, és se szeri, se száma az igencsak elfogadható fiúknak! Leoh széles mosolyára a lány is elmosolyodott. - Lehet, hogy el is megyek egyszer - mondta. - Keressen engem, ha jön. Leoh doktor vagyok. Majd gondoskodom róla, hogy megismerjen néhány korban magához illő lányt meg fiatalembert. - Nahát... kösz, doktor. Még ezen a hétvégén elmegyek. - Nagyon helyes. Nos, akkor nézzük, nincs-e üzenet a részemre. Senkinek sem hiányoztam az állomáson? A lány megfordult, és egymás után lenyomott néhány billentyűt a komputer vezérlőasztalán. - Sajnálom, uram, nincs semmi - fordult vissza Leoh felé. - Nem keresték, és üzenetet sem hagytak. - Hm. Különös. Nos, köszönöm... és várom a hétvégén. A lány búcsúzóul ismét rámosolygott. Leoh elindult vissza a mozgójárdához. Csak pár lépésre távolodott el a fülkétől, amikor a fiatalember egy lépést tett utána, de belebotlott az utazózsákjába, és vagy hat lépést botorkált a síkos padlózaton, mire visszanyerte egyensúlyát. Leoh visszafordult, és kis híján elnevette magát a fiú bizonytalansággal vegyes kíváncsiságot tükröző arca láttán. - Segíthetek? - kérdezte Leoh már a mozgójárda mellől. - Hogyan... hogy csinálta ezt, uram? - Mit? - Hát, hogy... hogy rábeszélte a lányt az egyetemi látogatásra. Félórája győzködöm, de rám se hederít. Leoh jóízűen nevetett.
- Nos, fiatalember, mindenekelőtt maga zavarban volt. Ezért nagyon félénken viselkedett. Másfelől az én koromban az ember már szigorúan tarthatja magát a plátói elvekhez. Magától félt egy kicsit, de annyit ő is tud, hogy tőlem aligha kell félnie. - Azt hiszem, értem... - Nos - Leoh egy kézmozdulatot tett a mozgójárda irányába -, gondolom, itt elválnak útjaink. - Nem, uram. Önnel tartok. Mármint ha jól értettem, hogy ön Leoh doktor, igaz? - Az vagyok. És akkor maga... - Leoh elbizonytalanodott. Lehetséges, hogy ez a fiú a Csillagfelügyelet tisztje? A fiatalember már feszes vigyázzban állt, és Leoh agyán átvillant a képtelen gondolat, hogy mindjárt tisztelegni is fog. - Hector hadnagy, uram, különleges szolgálatra kirendelve, a Perseus Alpha-(VI) bázis CsF4-5188 cirkálójáról, jelentkezem. - Helyes - válaszolta Leoh. - Őö... Hector a családi vagy a keresztneve? - Mind a kettő, uram. Kitalálhattam volna - jegyezte meg magában Leoh. Hangosan csak annyit mondott: - Nos, hadnagy, jó lesz igyekezni, nehogy az ingajárat nélkülünk induljon el. Ráléptek a mozgójárdára. Fél másodperccel később Hector leugrott, és visszarobogott az információs pulthoz, az utazózsákjáért. Majd rohanvást igyekezett újra utolérni Leoh-t. Közben csaknem ledöntött a lábáról hét különböző, de egyformán holtra rémült polgárt, és kis híján a lábát törte, amikor nagy sebbel-lobbal visszaugrott a mozgójárdára. Hasra esett, és elterült keresztben két, különböző sebességgel mozgó járdán, úgyhogy többen is a segítségére siettek, míg nagy nehezen talpra állították, hogy végre csakugyan utolérje Leoh-t. - Sajnálom... és elnézést, hogy ekkora... szóval, hogy... ekkora felfordulást okoztam, uram. - Minden rendben. Remélem, nem sérült meg? - Ó, nem... legalábbis nem hiszem. Csak összegabalyodtam. Leoh nem válaszolt. Szótlanul álltak, míg a mozgójárda végigsiklott a forgalmas állomáson, ki a hozzá csatlakozó kikötőkig, ahol a bolygóközi ingajáratok dokkoltak. Beszálltak az egyik hajóba, és mindjárt találtak is két ülőhelyet egymás mellett. - Mióta szolgál a Csillagfelügyeletnél, hadnagy? - Hat hete, uram. Három hetet a csillagközi űrhajón töltöttem, míg kiutaztam a Perseus Alpha-VI-ra, egy hétig a bolygó űrállomáson dolgoztam, és két hetet a CsF4-5188 cirkálón töltöttem. Vagyis összesen hat hete kaptam meg a beosztásomat. Azelőtt az Akadémián tanultam... úgy értem, a Csillagfelügyelet Tisztképző Akadémiáján, a Marson... négy évig. - Négy évig tartott, mire elvégezte az Akadémiát? - Ennyi a rendes tanulmányi idő, uram. - Igen, tudom. A hajó lassan kifarolt a dokkból. Egy percig tartott a súlytalanság állapota, azután üzembe helyeződtek a hajtóművek, és az egyensúly helyreállt. - Mondja, hadnagy, hogyan választották ki magát erre a kiküldetésre?
- Azt én is szeretném tudni, uram - mondta Hector, és vékony arca értetlen fintorba húzódott. - Éppen a navigációs tisztnek dolgoztam ki egy programot... mármint a cirkálón... az ilyesmiben elég jó vagyok... többnyire fejben dolgozok ki egész számítógépes programokat. Matematikából én voltam a legjobb az Akadémián... - Érdekes. - Nos, igen... mindegy. Szóval... azon a programon dolgoztam, amikor a kapitány maga jött fel a fedélzetre, kezet rázott velem, és mondta, hogy különleges szolgálatra küldtek Acquatainiába, a főparancsnok közvetlen parancsára. Szemmel láthatólag nagyon örült... mármint a kapitány. - Kétségkívül örömére szolgált, hogy ilyen nem mindennapi megbízatást kapott mondta Leoh tapintatosan. - Ebben nem vagyok olyan biztos - válaszolt őszintén Hector. - Azt hiszem, elég sok gondja volt velem, uram. Amíg nála voltam, gyakorlatilag mindennap más szolgálatra osztott be a hajón. - Nos, akkor lássuk - Leoh gyorsan témát váltott -, mit tud a pszichonikáról? - Miről, uram? - Hát... az encefalográfiáról? Hector értetlenül bámult rá. - De pszichológiával talán foglalkozott már? - Leoh nem adta fel a reményt. Pszichológia? Komputer-molektronika? - Matematikából elég jó vagyok. - Igen, már tudom. Nem kapott véletlenül valamilyen diplomáciai kiképzést? - A Csillagfelügyelet Akadémiáján? Nem, uram. Leoh végigsimított gyérülő haján. - Akkor miért magát választotta ki a Csillagfelügyelet erre a munkára? Meg kell vallanom, hadnagy, hogy nem értem a katonai szervezetek munkamódszerét. Hector bánatosan csóválta fejét. - Én sem, uram. Leoh számára bágyasztó lassúsággal telt el egy hét. Idejének felét a párbajgép alkatrészeinek aprólékos ellenőrzése foglalta le, a másikat arra fordította, hogy szemérmetlen cselfogásokkal igyekezett minél távolabb tartani Hectort a masinától. A Csillagfelügyelet ifjú tisztje csakugyan segíteni akart, és csakugyan kis híján zseniálisan oldott meg bonyolult matematikai feladatokat fejben. Egyébként azonban, Leoh hamarosan tapasztalhatta, hogy ez a lármás idegcsomó ügyetlen, fecsegő, harsányan fütyül, ráadásul kelekótya és gyakorlatlan. Képtelenség volt dolgozni, ha a közelben volt. Talán nagyon is szigorúan ítéled meg - intette önmagát Leoh. - Talán megzavarta az egyensúlyérzékedet, hogy nem boldogulsz a párbajgéppel. A professzor bent ült a dolgozószobában, amelyet átengedtek neki a párbajgépnek berendezett egykori előadóterem egyik végében. Leoh a dolgozószoba nyitott ajtajából láthatta a masina érzéketlen fémfelületét. A szoba, amelyben ült, a gépezet állandó kezelőszemélyzete részére berendezett irodahelyiségek egyike volt. De a személyzet erre az időre kiköltözött az épületből ennyi tisztelettel tartoztak Leoh-nak -, a kormány a szűk kis irodahelyiségeket
átalakíttatta, úgyhogy itt volt most Leoh meg a Csillagfelügyelet tisztjének a szállása, és még egy kis automata konyhának is jutott hely. Napjában kétszer - reggel és este megjelent a szakács-inas-háziszolga egy személyben, hogy ellássa azokat a feladatokat, amelyeket a takarító és konyharobotok netán elmulasztottak volna. Leoh tétlenül dőlt hátra a karosszékben, fáradt tekintetét végighordozta a papírhalmazon, amely a gép legújabb teljesítményének elemzését tartalmazta. Azzal kezdte a napot, hogy katatóniás klinikai esetek encefalogramjait betáplálta a gépbe. A gép azon nyomban visszadobta valamennyit, nem volt hajlandó végigvinni őket az erősítőkön és az asszociációs egységeken. Más szavakkal: a gép felismerte, hogy ezek az EEG-görbék valamilyen módon veszélyesek lehetnek az emberi lényekre. Akkor mi történhetett Dulaq esetében? - kérdezte Leoh önmagától ezredszer is. A gép nem lehetett hibás; Odal agyában kellett lennie a valaminek, ami legyőzte, meghaladta Dulaq szellemi, erejét. Legyőzte? Iszonyúan tudománytalan kifejezés - vitázott önmagával Leoh. Nem folytathatta a vitát, mert a nagy terem ajtaja hirtelen kivágódott, majd hangos dörrenéssel visszacsapódott, és Hector hamis füttyszavától visszhangzott a magas, boltíves helyiség. Leoh felsóhajtott, és elraktározta agyának valamelyik hátsó zugába az önmagával folytatott vitát. - Hector közelében reménytelen vállalkozás lett volna logikusan gondolkodni. - Bent van, doktor?! - harsant Hector hangja. - Itt vagyok. Hector benyomult az ajtón, és hórihorgas termetét lezöttyentette a kanapéra. - Megy a dolog, uram? Leoh megvonta a vállát. - Attól tartok, nem a legjobban. Nem találok hibát a párbajgépben. Még erőszakkal sem kényszeríthetem, hogy rosszul működjön. - De hát ez a jó, nem? - csipogott boldogan Hector. - Bizonyos értelemben - ismerte el Leoh. Nem tehetett róla, bosszantotta a fiú határtalan, értelmetlen optimizmusa. - De sajnos ez annyit jelent, hogy Kanus emberei olyasmit is ki tudnak hozni a gépemből, amit én nem tudok. Hector homlokát ráncolva mérlegelte a dolgot. - Hm... hát igen, azt hiszem, ez így van, nem? - Rendben visszakísérte a lányt a hajójához? - kérdezte Leoh. - Igen, uram - válaszolt Hector, fejével hevesen bólogatva. - Már úton van vissza az állomásra, az információs pultjához. Azt üzente, mondjam meg önnek, hogy nagyon élvezte a látogatást. - Rendben. Nagyon... rendes volt magától, hogy végigkísérte az egyetemen. Legalább nem engem boldogított. Már amennyire engem egyáltalán boldogíthatott volna. Hector elvigyorodott.
- Ó, uram, nagyon szívesen kalauzoltam, meg minden. És addig legalább én sem voltam útjában, igaz? Leoh-nak homlokára szaladt a szemöldöke a meglepetéstől. Hector nevetett. - Doktor, lehet, hogy ügyetlen vagyok, és tudós sem vagyok, annyi szent, de eszem azért nekem is van. - Sajnálom, ha úgy érzi... - Ó, dehogy, semmit se sajnáljon! Nem azért mondtam... mintha, szóval, hogy azt higgye, amit most hisz... szóval tudom, hogy az útjában vagyok... - Menni készült. Leoh intett, hogy üljön csak vissza a kanapéra. - Nyugalom, fiam, nyugalom. Tudja, egész délután itt ültem, és azon töprengtem, hogy mi legyen a legközelebbi lépés. És most nemrég elhatároztam valamit. - Igen? - Itthagyom az Acquataine-halmazt, és visszautazom a Carinaéra. - Micsoda? De hát ilyet nem tehet! Úgy értem... - Miért nem? Itt nem megyek semmire. Akármit művel is Odal meg Kanus, ez a probléma semmiképpen sem műszaki, hanem politikai. A gépet itt is szakképzett személyzet működteti, előbb-utóbb ők is nyomára bukkannak majd a trükknek. - De uram, ha ön nem találja a választ, akkor hogyan találják meg ők? - Őszintén szólva nem tudom. De mint mondtam, ez sokkal inkább politikai, mintsem műszaki probléma. Fáradt vagyok, csődöt mondtam, öregnek érzem magam. Vissza akarok utazni a Carinaéra, hogy néhány hónapig olyan szépségesen elvont problémával foglalkozzam, mint az insztantszállítás megoldása. Kanus miatt fájjon Massan feje, meg a Csillagfelügyeleté. - Ó, hát ezért jöttem éppen! Még nem tudja, hogy Odal provokálta Massant, és párbajozni fognak? - Micsoda?! - Odal délután megjelent a Tanács épületében. A főfolyosó kellős közepén belekötött Massanba, szóváltás kerekedett köztük, és az őrnagy kihívta párbajra Massant. - És Massan elfogadta a kihívást? Hector bólintott. Leoh áthajolt az íróasztalon, és a tri-di készülékért nyúlt. Eltartott néhány percig, mire a titkárok és szárnysegédek után, az íróasztallal szemközt elhelyezett képernyőn végre megjelent Massan sötét bőrű, szakállas arca. - Elfogadta Odal kihívását? - kérdezte Leoh, mellőzve minden bevezetést. - Jövő héten találkozunk - felelte komoran Massan. - Vissza kellett volna utasítania. - Milyen ürüggyel? - Semmilyen ürüggyel. Kerek perec visszautasíthatta volna azzal, hogy Odal vagy másvalaki a Kerakról kétségkívül babrált valamit a párbajgépen. Massan szomorúan ingatta fejét. - Kedves tudós barátom, ön még most sem érti a politikát. Nyíltan nem merném bevallani, de az Acquataine-kormány sokkal közelebb jár a teljes széthulláshoz, mint
bárki gondolná. A csillagcsoportok koalíciója, amelyet még Dulaq alapított, hogy a Kerakot semlegesítse, alkotóelemeire esett szét. Kanus ma reggel bejelentette, hogy annektálja a Sarnót. Délután meg Odal provokált engem. - Azt hiszem, értem. - Hát persze. Az Acquataine-kormány egyelőre bénultan várja, hogyan végződik majd a párbaj. Nem avatkozhatunk bele hathatósan a Sarno-válságba, amíg azt sem tudjuk, ki áll nálunk a jövő héten a kormány élén. És őszintén szólva a kormányzótanács nem egy tagja mostanában már nyíltan rokonszenvez Kanusszal, és sürgeti, hogy alakítsunk ki vele baráti viszonyt, amíg nem késő. - Eggyel több ok arra, hogy elutasítsa a párbajt - makacskodott Leoh. - És tűrjem, hogy a kormányzótanácsom gyávasággal vádoljon? - Massan szomorúan mosolygott. - A politikában, kedves uram, a látszat fontosabb, mint a belső tartalom. Ha gyávának bizonyulok, hamarosan elveszíthetem a hivatalomat. De ha megnyerem a párbajt a verhetetlen Odal ellenében, vagy netán még mint mártír is... talán használhatok az ügyünknek. Leoh hallgatott. Massan folytatta: - Egy héttel elodáztam a párbajt, abban a reményben, hogy ön addig talán fölfedezi Odal titkát. Tovább nem merem halogatni a dolgot. A politikai helyzet olyan, hogy bármelyik pillanatban mindenestül fejünkre omolhat a ház... - Szétszedem a masinát, és újból összerakom minden egyes molekuláját külön-külön ígérte Leoh. Massan arca eltűnt a képernyőről, és Leoh Hectorhoz fordult. - Egy hetünk van arra, hogy megmentsük az életét. - És talán arra, hogy elkerüljük a háborút - tette hozzá Hector. - Igaz. - Leoh hátradőlt a széken, és merev tekintettel nézett valahová a messzeségbe. Hector lába nyugtalanul csosszant néhányszor a padlón. A hadnagy megdörzsölte az orrát, elfütyült néhány hamis hangsort, végül kibökte: - Hogyan akarja szétszedni a párbajgépet? - Hm? - Leoh kizökkent elmélkedéséből. - Hogyan akarja szétszedni a párbajgépet? - ismételte meg a kérdést Hector. - Elég nagy munka egy hétre... - Az. De fiam, talán ketten... együtt megbirkózunk vele. Hector a fejét vakarta. - Nos hát, uram... én nem... szóval az én géptani gyakorlataim az Akadémián... Leoh mosolyogva nézte. - Nem kell ide géptan, fiacskám, se szerelői gyakorlat. Harcolni, gondolom, megtanítottak? Elméletben is elvégezhetjük a feladatot. Életük legfurcsább hete következett ezután. Leoh terve egyszerű volt és világos. Próbára kell tenni a gépet, teljesítőképessége határáig hajszolni, azaz működtetni vagyis párbajokat kell vívni. Könnyebb feladatokkal kezdték azért, hogy kipróbálják, megmozgassák szellemi izmaikat. Leoh gyakran használta már a gépet, de csakis azért, hogy a
rutinteljesítményt ellenőrizze. Sohasem mérte össze erejét másokéval valóságos viadalban. Hectornak persze merőben új és másfajta élményt adott a gép. A helyi személyzet kérdezősködés nélkül vetette magát a vállalkozásba, és aligha túlbecsülhető segítséget adott Leoh-nak. Figyelték és elemezték a párharcokat. Leoh és Hector jószerével bújócskát játszottak csupán. Egyikük választott valamilyen környezetet, a másik meg igyekezett az adott környezetben megtalálni ellenfelét. Őserdőkben és nagyvárosokban bolyongtak, gleccsereken és néptelen bolygóközi térségeken keltek át, és keresték egymást, noha közben ki sem léptek fülkéikből. Leoh meggyőződhetett róla, hogy a gép szigorúan és a legapróbb részletig hűségesen adja vissza a gondolatmeneteket, és ekkor megkezdődtek a könnyebb párviadalok. Tompa hegyű vívótőrökkel verekedtek: ebben Hector győzött, hiszen gyorsabbak voltak a reflexei. Azután más fegyverekkel próbálkoztak, pisztollyal, hanghullámos sugárvetővel, gránátokkal, de elővigyázatosságból mindig úgy, hogy védőfelszerelést is képzeltek magukra. Különös módon az ilyen összecsapásokat csaknem kivétel nélkül mindig Leoh nyerte, holott Hector alapos kiképzést kapott a fegyverek használatából. Céllövésben pedig semmivel sem volt pontosabb vagy gyorsabb a fiúnál. És mégis, ha szemtől szemben álltak egymással, csaknem minden alkalommal Leoh győzött. A gép nemcsak gondolatokat vetít ki - magyarázta önmagának Leoh. - Többet: a személyiséget. Most már éjjel-nappal a párbajgép fülkéiben ültek, tizenkét órát is napjában vagy még többet töltöttek a zárt fülkékben, a végkimerülés határáig hajszolva önmagukat és a gép személyzetét. Az étkezéseknél valósággal ronggyá nyűtten és ingerlékeny hangulatban jelentek meg, és nyelték le a falatot. Többnyire ott aludtak el Leoh dolgozószobájában, a napi munka eredményének megbeszélése közben. A párbajok lassanként mind komolyabbra fordultak. Leoh most már a legnagyobb teljesítményt akarta kihozni a gépből, óvatosan szigorítva a mérkőzések feltételeit. És mégis, hiába tudta pontosan, mit és mennyit akar elérni egy-egy menetben, gyakran érezhető erőfeszítésébe került, hogy emlékeztesse önmagát: a csata, amelyet vív, valójában a képzelet játéka csupán. Most már egyre veszélyesebbé váltak a párbajok, és a mesterségesen felnagyított képzelgések hovatovább halállal és vérontással végződtek, és Leoh azon kapta magát, hogy mind gyakrabban kerül ki győztesen a harcból. Agyának egyik részét kényszerítette, hogy elemezze a sikersorozat okait. Énjének másik fele azonban őszintén élvezte a diadalokat. Hectort láthatóan megviselte az állandó feszültség. A fizikai erőfeszítés, a szakadatlan munka, gyakorlatilag pihenés nélkül, önmagában is elég lett volna. Ennél azonban sokkal rosszabb volt az érzelmi terhelés, amelyet az okozott, hogy minduntalan “megsebesült” és “meghalt”. - Talán abba kellene hagynunk egy kis időre - javasolta Leoh a kísérletek negyedik napján. - Nem. Semmi bajom. Leoh ránézett. Hector képe nyúzott volt, szeme karikás.
- Eleget dolgozott - mondta nyugodtan Leoh. - Kérem, ne hagyjuk abba - könyörgött Hector. - Most... most nem bírnám abbahagyni. Kérem, adjon nekem lehetőséget, hogy jobban csináljam, higgye el, belejövök. A délutáni két menetben kétszer annyi ideig kitartottam, mint a délelőttiekben. Nagyon kérem, ne fejezzük be így... az én teljes vereségemmel... Leoh nem akart hinni a fülének. - Folytatni akarja? - Igen, uram. - És ha nemet mondok? Hector habozott. Leoh megérezte, hogy a fiú küzd magával. - Ha nemet mond - válaszolta tompán -, akkor nem folytatjuk. Nem vitatkozhatom önnel. Leoh egy hosszú percig nem válaszolt. Végül kihúzta az íróasztal fiókját, és egy kis üveget vett elő belőle. - Itt van, nyeljen le egy kapszula altatót. Ha felébredt, újból megpróbáljuk. Hajnalban kezdték újból. Leoh azzal az elhatározással lépett be a párbajgép fülkéjébe, hogy ezúttal engedi, hadd nyerjen Hector. Felajánlotta a Csillagfelügyelet fiatal tisztjének a fegyver és helyszínválasztás jogát. Hector egyszemélyes, bolygó körüli pályán mozgó felderítőhajót választott. A fegyverek közönséges energia-sugárvetők voltak. Ám hiába nem akarta, Leoh egyszer csak észrevette, hogy már megint győzni fog. A hajók spirális pályán keringtek egy névtelen bolygó körül, útjuk legalább egy alkalommal keresztezte egymást fordulatonként. A feladat egyszerű volt: az ellenfél becsült orbitális helyzetét figyelembe véve, kinek-kinek úgy kellett programozni a hajóját, hogy találkozáskor vagy a másik mögé, vagy az oldalába kerüljön. Akkor rászegezhette a fegyvert, megelőzve azt, aki elkésett a fordulattal. Valójában könnyű feladat lehetett volna Hectornak is, hiszen ösztönösen tehetséges fejszámoló volt. Az első ütést azonban Leoh mérte - Hector kiváló tüzelőállást vett fel, de lövése messze elkerülte a célt. Leoh ügyetlenebbül manőverezett, de elkönyvelhetett egy súlyosabb következmények nélküli találatot Hector hajójának az oldalán. A következő három fordulat közben Leoh még két találatot ért el. Hector hajója súlyosan megsérült. Válaszképpen a hadnagy is elhelyezett egy ragyogó lövést Leoh hajóján. Még egy fordulatot tettek, és Leoh megint csak gyorsabban kalkulált ifjú ellenfelénél. Ráirányította fegyvereit Hector hajójára, de keze bizonytalanul megállt a kioldó fölött. Ne öld meg már megint - intette önmagát. - Még egy vereséget nem bír elviselni. Keze azonban, mintha csak önálló akarata volna, könnyedén megérintette a gombot. Még egy grammnyi nyomás, és a fegyver elsül. Ezt a pillanatnyi habozást kihasználva, Hector gyors fordulatot tett sérült hajójával, és Leoh felé irányította a sugárvetőt. A fiatal hadnagy egyetlen perzselő sugárral teljes hosszában felhasította Leoh hajóját. Leoh keze lecsapott a kioldógombra. Maga sem tudta már, szándékosan teszi-e vagy sem.
A sugár végigsöpört Hector hajóján, de nem állíthatta meg. A két jármű egyenest egymásba rohant. Leoh kétségbeesetten igyekezett elkerülni az összeütközést, de Hector valósággal belefúrta magát, pontosan követve Leoh manővereit. A két hajó összeütközött és felrobbant. Leoh egyszerre ott találta magát a párbajgép fülledt, szűk fülkéjében, egész teste hideg verítéktől tapadt, keze remegett. Nagy nehezen kipréselte magát a fülkéből, és mély lélegzetet vett. A boltíves terembe melegen áradt be a napfény. Vakítóan ragyogtak a fehér falak. A magas ablakokon át embereket látott, fákat és felhőket az égen. Hector odajött hozzá. A hadnagy napok óta először mosolygott. Nem nagyon vidáman, de mosolygott. - Nos, ez egyszer legalább döntetlen. Leoh kissé bizonytalanul viszonozta a mosolyt. - Igen, csakugyan... nagy élmény volt. Még sohasem haltam meg. Hector egyik lábáról a másikra állt. - Hát, nem olyan rossz az sem... úgy értem... szóval, hogy azért megrázza az embert, érti, ugye? - Igen. Most már értem. - Még egy játszmát? - kérdezte Hector, fejével a masina felé biccentve. - Menjünk innen egypár órára. Nem éhes? - Majd éhen halok! A következő másfél nap alatt további hét párbajt vívtak. Hector háromban győzött. Késő délután volt már, amikor Leoh félbeszakította a kísérleteket. - Még visszamehetünk egy vagy két menetre - jelentette ki a hadnagy. - Semmi szükség rá - mondta Leoh. - Minden fontos adat a birtokomban van. Holnap, hacsak meg nem akadályozzuk, Massan találkozik Odallal. Holnap reggelig még sok a tennivalónk. Hector leroskadt a kanapéra. - Úgy is jó. Azt hiszem, hét évet öregedtem az utóbbi hét nap alatt. - Nem, fiam - mondta Leoh kedvesen. - Nem öregedett. Érettebb lett. Erősen alkonyodott már, amikor a kocsi sűrített levegő párnáin puhán megállt a keraki nagykövetség előtt. - Mégsem hiszem, hogy helyes volt idejönni - mondta Hector. - Úgy értem, hogy felhívhatta volna őket tri-din is, az is megfelelt volna, nem? Leoh a fejét rázta. - Soha ne adja meg a lehetőséget, hogy azt mondhassák: “egy pillanat, tartsa a vonalat”, azután összedugják a fejüket, és fontolgatják, hogy mihez kezdjenek magával. Húsz esetből tizenkilencben a vége az lesz, hogy eggyel magasabb fórumhoz továbbítják a kérését, és várhat a válaszra. - Igaz - makacskodott Hector -, de mégiscsak ellenséges területre lép. Nem kellene ekkora kockázatot vállalnia. - Egy ujjal sem mernek hozzám nyúlni.
Hector nem válaszolt, de lerítt róla. hogy nincs meggyőzve. - Nézze - mondta Leoh. - Összesen két ember él, aki fényt deríthet erre az ügyre. Egyikük Dulaq, de az ő tudata meghatározhatatlan időre bezárult. Rajta kívül Odal az egyetlen, aki tudja, mi történt. Hector kétkedően csóválta fejét. Leoh vállat vont, és kinyitotta a kocsi ajtaját. Hectornak nem maradt más választása, kénytelen volt kiszállni és követni a tudóst a feljárón a nagykövetség főbejáratához. A gondosan nyesett sövénnyel körülvett épület barátságtalanul, szürkén állt a sűrűsödő félhomályban. A bejáratot kétfelől magasra nőtt, örökzöld fák díszítették. Odabent, mindjárt a nagy ajtó mögött egy hölgy ült a kapusfülkében. Kicsit zilált volt, mintha abban a percben küldték volna oda, hogy foglalja el a helyét. Bejelentették, hogy Odalt keresik, erre bevezették őket egy fogadóhelyiségbe, és néhány perc múlva - Hector legnagyobb meglepetésére - egy másik hölgy közölte velük, hogy Odal őrnagy azonnal jön. - No látja - jegyezte meg kedélyesen Leoh -, ha az ember megjelenik a helyszínen, akkor nincs annyi lehetőségük, hogy latolgassák, miképpen szabaduljanak meg magától. Hector körülnézett az ablaktalan helyiségben, és gondterhelten szemlélte a csukott ajtót. - Fogadok, hogy nagy a nyüzsgés ott az ajtó mögött. Úgy értem, lehet, hogy éppen most latolgatják, hogy... szóval... hogyan szabadulhatnának meg tőlünk... végérvényesen. Leoh a fejét csóválta, és szárazon mosolygott. - Szívük szerint kétségkívül ez lenne a legjobb megoldás, csakhogy az adott helyzetben teljességgel lehetetlen. Hiszen éppen a párbajgép a legeredményesebb és leghatásosabb eszközük. Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, és belépett Odal. - Leoh doktor... Hector hadnagy... beszélni óhajtottak velem? - Köszönöm, Odal őrnagy. Remélem, tud nekem segíteni - mondta Leoh. - Ön az egyetlen élő ember, aki felvilágosítást adhat nekünk a párbajgép hibás működéséről. Odal olyan mosollyal válaszolt, amely Leoh-t az ember módra mosolygó robotok tervezőinek hiábavaló erőfeszítéseire emlékeztette. - Attól tartok, nem segíthetek önnek, Leoh doktor. A gépben szerzett tapasztalataim... magánjellegűek. - Talán nem beszéltem elég érthetően - folytatta Leoh. - Az elmúlt héten alapos próbának vetettük alá a párbajgépet itt, a helyszínen. Megtudtuk, hogy teljesítményét nagyban befolyásolhatja egy-egy ember személyisége és gyakorlata. Ön már sok párbajt vívott ezekben a gépekben. Ön, mint hivatásos katona és gyakorlott játékos, olyan tapasztalatokra támaszkodhat, amelyek révén határozott előnyt élvez ellenfeleivel szemben. Ennek ellenére és mindezt számításba véve, meggyőződésem, hogy nincs módjában megölni a másikat a géppel, legalábbis normális körülmények között nincs. Ezt a megállapítást kísérleteink igazolták. A gép fizikai ártalmat nem okozhat senkinek,
hacsak szándékosan kárt nem tesznek benne. Ön azonban egy embert már megölt, és egy másikat magatehetetlen ronccsá nyomorított. Mi lesz ennek a vége? Odalnak egyetlen arcizma sem rándult, csak szemében mintha fellobbant volna egy halványan izzó szikra. Hangja is nyugodt volt, de metsző, akár a kiélesített penge. - Nem róhatják fel nekem, hogy a tapasztalataimra támaszkodom. A masináikat pedig nem babráltam. Nyílt az ajtó, és egy alacsony, vaskos, golyófejű férfi lépett a szobába. Sötét utcai ruhája nem árulta el, milyen hivatalt visel a nagykövetségen. - Óhajtanak az urak valami frissítőt? - kérdezte mély hangon. - Nem, köszönöm - válaszolt Leoh. - Keraki bort talán? - Nos... - Nem hiszem, hogy... szóval, hogy helyes lenne, uram - szólt közbe Hector. - De mindenesetre köszönjük. A férfi vállat vont, és leült az ajtó mellé állított karosszékbe. Odal ismét Leoh felé fordult. - Uram, én a kötelességemet teljesítem. Holnap Mas-sannal fogok párbajozni. Halogatásnak itt már nincs helye. - Nagyon helyes - válaszolt Leoh. - Megengedné legalább, hogy néhány különleges műszert elhelyezzünk a fülkéjében? Szeretnénk ugyanis monitoron követni a párbaj menetét. Megtehetjük ugyanezt Massannal is. Tudom, hogy a párbajok általában magánügyek, és önnek joga van visszautasítani a kérésemet. De erkölcsi szemszögből nézve... A mosoly ismét megjelent Odal arcán. - Ön monitoron akarja követni a gondolataimat. Látni kívánja, hogyan hajtom végre, amit akarok. Érdekes, nagyon érdekes... Az ismeretlen férfi fölállt az ajtó mellől. - Ha nem óhajtanak frissítőket, uraim... - kezdte. Odal biccentett. - Köszönjük a figyelmességét. Pillantásuk találkozott, és egy másodpercre összekapcsolódott. A férfi alig észrevehetően megrázta fejét, és kiment. Odal figyelme visszatért Leoh-hoz. - Sajnálom, professzor, de nem engedhetem meg, hogy párbaj közben monitoron kövessék a gondolataimat. - De... - Sajnálom, hogy nemet kell mondanom. De mint maga is hangsúlyozta az imént, erre nincs törvényes alapja. Kénytelen vagyok elutasítani. Remélem, megérti. Leoh felkelt a kanapéról, Hector ugyancsak felpattant, és megállt mellette. - Attól tartok, nagyon is értem. És sajnálom, hogy így döntött. Odal kikísérte őket a kocsihoz. Megvárta, míg elhajtottak, és akkor lassan visszaballagott a nagykövetség épületébe. A hallban a sötét öltönyös férfi várta, aki az imént jelen volt a beszélgetésnél.
- Megengedhettem volna, hogy képernyőre vigyék a gondolataimat, akkor is összeroppantom Massant - mondta Odal. - Alaposan megkeverhettem volna őket. A másik morgott valamit az orra alatt. - Most beszéltem a kancellárral tri-di vonalon, és engedélyt kértem, hogy módosítást eszközöljünk a terveinken. - Módosítást, Kor miniszter? - A holnapi párbaj után legközelebbi ellenfeled a kiváló Leoh doktor lesz - mondta Kor. Fernd Massan körül sűrű, áthatolhatatlan köd gomolygott. Hiába erőltette szemét, semmit sem látott a sisak fölöslegessé vált nézőkéjén át. Lassan, óvatosan fölnyúlt, hogy beállítsa az infravörös keresőt. Sohasem hittem, hogy puszta hallucináció ennyire megtévesztően valóságos lehet gondolta Massan. Most értette meg, hogy Odal kihívása óta ennél sokkal valószerűtlenebbnek látta a való világot. Egy hétig úgy folytatta minden élettevékenységét, mintha félrehúzódva, bizonyos távolságból, a megfigyelő szerepében szemlélné önmagát. Barátainak és híveinek kis csoportja, akik az éjszaka, a párbajt megelőző éjszakán körülvették; mint valami gyászoló gyülekezet - minden, minden teljességgel valószerűtlen volt. Most azonban, amióta elkezdődött ez a művi álom, szinte vibrálóan elevennek érezte magát. Minden érzékszervre megbízhatóan és biztatóan működött. Egész testében érezte, hogy lüktet ereiben a vér. Tudta, hogy odakint, valahol a ködben, Odal vár reá. A gondolat, hogy rövidesen megverekszik a bérgyilkossal, különös elégtétellel töltötte el. Massan a kormány szolgálatában jó néhány évet töltött az Acquataine-halmaz értékes, de barátságtalan és nagy sűrűségű kisbolygóin. Ilyen helyszínt választott most is. Gyilkos nyomás; hidrogén és ammónia keverékéből álló atmoszféra, megfűszerezve szabad kéngyökökkel és egyéb fontos, de halálos vegyi anyagokkal. Cseppfolyós ammónia-és metánóceánok, mállékony, törmelékes jégből képződött “szilárd talaj”, a hatalmas erejű, üvöltő szelek jéghegyeket görgetnek maguk előtt, és körbehajkurásszák a fél bolygón; sötétség, veszély, halál. Az egyszemélyes védőfelszerelés, amely tetőtől talpig beburkolta, félig páncélruha, félig meg jármű volt. A belső erőtér kényelmes, 3,7 g nyomást teremtett, de az öltözék még így is nehézkes volt. A szervomotorok segítségével is csak igen lassan mozoghatott benne. A fegyver, amelyet választott, a lehető legegyszerűbb volt: néhány kézi oxigénkapszula. Csakhogy ebben a hidrogén-ammónia légkörben az oxigén életveszélyes robbanóanyaggá válik. Massan több “bombát” is vitt magával; Odal hasonlóképpen. Azám, de nem mindegy, hogyan dobja el az ember ilyen viszonyok között, gondolta Massan. Minden ezen múlik: kellő távolság, megfelelő röppálya. Nem könnyű megtanulni, hacsak nem sokéves gyakorlattal. A párbaj feltételei is egyszerűek voltak. Massan és Odal egy élesen fogazott jéghegy tetején helyezkedett el. Á jéghegyet valamelyik metán-ammónia óceán egyik vad
áramlata sodorta és pusztította; a párbajnak véget kell érnie, mire a jéghegy végképp felmorzsolódik. Massan óvatosan araszolt előre a göröngyökön. A védőfelszerelés kapaszkodói és görgői automatikusan alkalmazkodtak a talajviszonyokhoz. Minden figyelmét a nézőke ablaka elé illesztett infravörös keresőre összpontosíthatta. Emberfej nagyságú jégrög úszott át a gomolygó atmoszféra sűrű homályán. A nehézségi erő nagyságához mérten elég különös, meredek pályán siklott, és súlyosan puffant Massan védőöltözetének a vállán. Az ütés elég nagy erejű volt ahhoz, hogy enyhén kibillentse egyensúlyából Massant, mielőtt még a szervók kiegyenlíthették volna. Massan behúzta karját az öltözék ujjából, és megtapogatta a vállbélést. Behorpadt, de nem szakadt át. A legkisebb szivárgás is valószínűleg végzetes lehet. Ekkor eszébe ötlött: No persze - hiszen csakis az ellenfél közvetlen beavatkozása végezhet velem. Ez az egyik legfontosabb játékszabály. Azért mindenesetre gondosan kitapogatta a horpadt vállrészt, hogy meggyőződjék róla, nincs-e szivárgás. A párbajgép, szabályaival együtt, nagyon távolivá, lényegtelenné zsugorodott ebben a dermesztő, üvöltő pokolban. Buzgón nekilátott átfésülni a terepet, elhatározta, hogy felkutatja és megöli Odalt, nem várja meg, míg az úszó sziget szétmállik alattuk. Gondosan átvizsgált minden kiemelkedést, minden hasadékot és minden egyes lejtőt, lassan haladva a hegy egyik végétől a másikig. Oda-vissza, keresztül-kasul. Az infravörös érzékelők háromszázhatvan fokos szögben fürkészték körülötte a terepet. Időrabló tevékenység volt. A lassú mozgás a jégen, szemben az erőteljes széllökésekkel még a védőfelszerelés szervomotorjaival és hajtóegységeivel is keservesen nehéz volt. De Massan folytatta útját, végestelen-végig a jéghegyen, azzal a növekvő, mardosó félelemmel küzdve, hogy Odal egyáltalán nincs is ott. És ekkor alig észrevehető árnyék suhant át a keresőn. Valami vagy valaki a jéghegy pereménél villámgyorsan beugrott az egyik felmeredő jégcsúcs mögé. Massan lassan, óvatosan igyekezett megközelíteni a jégcsúcsot. Övéből elővette és jobb markába szorította az egyik oxibombát. Lassan kúszva megkerülte a jégszirt alapzatát, és megállt egy keskeny, jégnyelven a szirt és a kavargó tenger között. Senkit sem látott. A maximumra növelte a kereső látótávolságát, és alulról felfelé végigtapogatta a szirt kopár falait. Megtalálta! A képernyőn emberi alak árnyszerű körvonalai rajzolódtak ki. És ebben a pillanatban Massan tompa üvöltést és közeledő dübörgést hallott. Az a sátán a szirt csúcsán robbantotta a bombát! Massan hátrálva igyekezett kitérni a görgeteg útjából, de elkésett. Az első jégrög visszapattant a sisakról, anélkül hogy kárt tett volna benne, de az utána jövők annyiszor és olyan gyors egymásutánban billentették ki egyensúlyából, hogy a szervóknak idejük sem maradt a kiigazításra. Néhány percig vakon tántorgott a lezúduló jég súlya alatt, azután lebillent a jéghegyről, bele a haragos tengerbe. Nyugalom! - parancsolt rá önmagára. - Semmi pánik! A védőöltözet fenntart, nem enged elsüllyedni. A szervók fejjel fölfelé fordítanak. Egyébként sem halhatsz meg baleset következtében. Odal kezétől kell megkapnod a kegyelemdöfést.
Eszébe jutottak a védőöltözet hátán elhelyezett vészrakéták. Ha sikerül tájékozódnia, akkor csak meg kell nyomnia derékövén a megfelelő gombot, bekapcsol a hajtómű, és visszalöki a jéghegyre. Lassan megfordult az öltözék belsejében, és az infravörös keresőn át igyekezett felbecsülni a jéghegy távolságát. Nehéz feladat volt, mert a kavargó áramlat eszeveszettül dobálta. Végül is úgy határozott, hogy begyújtja a rakétát, és ha kiemelkedett a tengerből, akkor majd pontosan beállítja a távolságot és a leszállóhelyet. Csakhogy a keze nem mozdult. Hiába próbálkozott, jobb karja beszorult, meg sem moccant, hiába erőlködött. És a bal sem. Valami vagy valaki szorosan lefogta mind a két karját. Még az öltözék ujjából sem bírta kihúzni egyiket sem. Massan vergődve igyekezett lerázni magáról ezt a valamit. Hasztalan. És ekkor a nézőke ablaka előtt lassan felemelkedett a kereső képernyője. Mintha valami megrezzent volna a sisakján. Az oxigéntartályok! Lekapcsolták róla! Massan felordított, és küszködve igyekezett szabadulni. Hiába. Az oxigéntartályok sziszegve távolodtak a sisaktól. Massan kétségbeesetten igyekezett kiszabadítani magát, és közben érezte, hogy ereiben lüktetve száguld a vér. Valaki lenyomta a tenger felszíne alá. Tátott szájjal sikoltozni akart, és vonagló testtel igyekezett eltávolodni támadójától. Szeme előtt, a nézőke túlsó oldalán habosán kavargott a tenger. Alámerült. És nem tudott a felszínre törni, mert erősen tartották. És most... most a nézőke ablakát is meglazították. Ne! Ezt ne! A fojtó, hideg metán-ammónia tenger beszivárgott a megnyíló ablak mellett. - Hiszen csak álmodom! - kiáltotta Massan önmagának. - Az egész csak álom. Álom. Ez... Leoh doktor mereven nézte, de valójában nem látta a terített asztalt. Hector ötlete volt, hogy eljöjjenek ebbe az étterembe. Massant három órával ezelőtt emelték ki a párbajgépből - holtan. Leoh mozdulatlanul ült, ölbe tett kézzel, agyában a legkülönfélébb gondolatok száguldoztak egyszerre és több irányban. Hector a telefonhoz ment, az orvostechnikusok legfrissebb hírei után érdeklődött. Odal meglehetősen közömbösen sajnálkozását fejezte ki, majd civil ruhás testőrei népes kíséretével elvonult a keraki nagykövetségre. Az Acquataine-halmaz kormánya a szó legszorosabb értelmében széthullott, többé senki sem akarta vállalni a felelősséget és a kockázatot. Egy órával a párbaj után Kanus csapatai leszálltak a Sarno Konföderáció valamennyi fontosabb bolygóján. Az annektálás befejezett ténnyé vált. És én vajon mit végeztem, amióta megérkeztem? - faggatta önmagát Leoh. - Semmit. Az égvilágon semmit. Csak ültem félrehúzódva, mint valami piszmogó, vén tudós, öreg akadémikus, elméleti játékokat űztem a géppel, míg nálam fiatalabb, elevenebb férfiak céljaik érdekében HASZNÁLTÁK a masinát. Igen, használták. Ebben a kifejezésben új gondolat foszlánya bujkált. Még nagyon ködösen, óvatosan kellett megközelíteni, nehogy semmivé váljon. Használták a gépet... igen, használták... Leoh eljátszott egypár percig a kifejezéssel, azután
csöndesen sóhajtott, és feladta a dolgot. Úristen, olyan fáradt vagyok, hogy már gondolkodni sem tudok! Leoh a közvetlen környezetére összpontosította figyelmét. Tekintetével a nyüzsgő éttermet pásztázta. Szép hely volt csakugyan, csupa kristály, valódi faburkolat és textíliából készült függönyök. Semmi műanyag. A pincérek, a szakácsok és a pikolófiúk is emberi lények voltak, nem a legtöbb étteremben alkalmazott főző és felszolgálórobotok. Leoh hirtelen meghatódott attól, ahogyan Hector mindenáron szerette volna helyreállítani az ő lelki egyensúlyát - még ha a Csillagfelügyelet költségén is. A fiatal hadnagy éppen visszafelé jött a telefontól. Mindössze két pincérrel ütközött össze és egy székbe botlott útközben, mire elérte az asztalt, és elfoglalta mellette viszonylag biztonságos helyét. - Mi az eredmény? - kérdezte Leoh. Hector vékony arca fakó volt. - Nem sikerült az újraélesztés. Agyvérzés, az orvostechnikusok szerint sokkhatás váltotta ki. - Sokkhatás? - Ezt mondták. Valami biztosan... szóval... túlterhelte az idegrendszerét... gondolom. Leoh a fejét csóválta. - Be kell vallanom, egyetlen szót sem értek belőle. Egy lépéssel sem vagyunk közelebb a megoldáshoz, mint voltam, amikor ideérkeztem. Lehet, hogy jobban tettem volna, ha évekkel ezelőtt nyugdíjba megyek, ahelyett hogy feltalálom a párbajgépet. - Ugyan! - De, komolyan beszélek - szögezte le Leoh. - Évek óta ez az első szellemi feladvány, amellyel meg kellene birkóznom. Gépezetekkel babrálni... az a legkönnyebb. Ha az ember tudja, mit akar, nincs is egyéb tennivalója, csak annyi, hogy aszerint működtesse a masinát. De ez... attól félek, öreg vagyok már ahhoz, hogy efféle fogas kérdésekkel bajlódjam. Hector elgondolkodva vakargatta az orra hegyét. - Ha nem tudja megoldani a problémát, uram, akkor heteken belül nyakunkon a háború - válaszolta. - Úgy értem, hogy Kanus aligha éri be a Sarno-csoport bekebelezésével. A legközelebbi az Acquataine-halmaz lesz... és azt harc nélkül nem kapja meg. - Akkor már közbeléphet a Csillagfelügyelet - jegyezte meg rezignáltán Leoh. - Talán. De időbe telik, mire a Csillagfelügyeletet mozgósítják. Kanus sokkal gyorsabb, mint mi. Igaz, bedobhatnának egy harci különítményt... jelképesen, úgy értem. De Kanus bandája hamar felőrölné. Én... szóval... én nem vagyok politikus, uram, de azt hiszem, jól látom, mi várható. A Kerak felfalja az Acquataine-halmazt... a csatában megsemmisül a Csillagfelügyelet egyik taktikai egysége, és a végén kitör a háború a Kerak meg a Földi Államszövetség között. És az már igazi háború lesz, mégpedig nagy. Leoh már azon volt, hogy válaszoljon, de meggondolta magát. Tekintete az étterem túlsó végébe, a bejáratra szegeződött. A zsúfolt teremben néma csönd támadt. A pincérek kővé dermedten álltak az asztalok között. A vendégek félbehagyták az evést-ivást, még a beszélgetést is.
Hector megfordult a széken, és a bejáratnál meglátta Odal karcsú, kék egyenruhás alakját. Á pillanatnyi csöndnek vége szakadt. Mindenki igyekezett a maga dolgával törődni és rá sem nézni a keraki őrnagyra. Odal, keskeny arcán halvány mosollyal, lassan közeledett Leoh és Hector asztalához. Mindketten állva fogadták az érkezőt, és néhány semmitmondó üdvözlőszót váltottak. Odal széket húzott magának az asztal mellé, és leült. - Feltételezem, hogy keresett - mondta Leoh. - Mit óhajt? Mire Odal válaszolhatott volna, megjelent az asztalhoz kijelölt pincér, a keraki őrnagynak hátat fordítva melléjük állt, és határozott hangon jelentette: - Kész a vacsorájuk, uraim. Hozhatom? Leoh egy pillanatig habozott, majd Odalhoz fordult. - Velünk tart? - Félek, nem tehetem. - Hozhatja - szólt közbe Hector. - Az őrnagy rövidesen távozik. A feszült mosoly ismét felvillant Odal arcán. A pincér meghajolt és távozott. - Gondolkodtam a tegnap esti beszélgetésünkön - kezdte Odal. - Igen? - Ön azzal vádolt engem, hogy a párbajokban csalással győzök. Leoh szemöldöke magasra húzódott. - Én annyit mondtam, hogy valaki csalárd játékot játszott... - A vád mindenképpen elhangzott. Leoh nem válaszolt. - Visszavonja szavait, vagy továbbra is szándékosan elkövetett gyilkossággal vádol? Hajlandó vagyok elfogadni a bocsánatkérést, és nincs kifogásom ellene, hogy békével elhagyja Acquatainiát. Hector jól hallhatóan megköszörülte a torkát. - Ez a hely nem alkalmas erre a vitára... mellesleg itt a vacsoránk. Odal figyelmen kívül hagyta a közbeszólást. - Hallotta, mit mondtam, professzor. Hajlandó távozni? Vagy fenntartja a vádat, hogy délután megöltem Massant? - De... Hector öklével hatalmasat csapott az asztalra, és felugrott a székről, pontosan akkor, amikor a pincér odaért a megrakott tálcával. Fülsiketítő csörömpölés hallatszott. Egy tál leves, két tálka saláta, poharak, különféle péksütemények, zöldségek, sajtok és egyéb csemegék zúdultak Odalra. A keraki őrnagy talpra ugrott, és heves szitkozódásban tört ki, ezúttal anyanyelvén. Majd a legközönségesebb Terra-dialektusban folytatta: - Maga ügyetlen, ostoba majom! Tyúkeszű, neveletlen paraszt! Hector hidegvérrel leszedett egy salátalevelet a zubbonya ujjáról. Odal, félbeszakítva szóözönét, hirtelen elhallgatott. - Ügyetlen vagyok - vigyorgott Hector. - Ami az ostobaságot meg a többit illeti, azt visszautasítom. Mélyen sértve érzem magam.
Odal szemében a felismerés szikrája villant. - Értem. Természetesen. Ez a nézeteltérés nem magára tartozik. Elnézést kérek. Visszafordult Leoh-hoz, aki már ugyancsak állt az asztal mellett. - Ennyi nem elég - folytatta zavartalanul Hector. - A hang, ahogyan elnézést kért... szóval... sehogy sem tetszik nekem. Leoh felemelte a kezét, mintha el akarná hallgattatni a fiatalembert. - Bocsánatot kértem, érje be vele - figyelmeztette Odal. Hector egy lépéssel közeledett Odalhoz. - Azt hiszem, most megsérthetném az ön dicső vezérét vagy valami hasonlót... de talán így egyszerűbb lesz. - Elvette az asztalról a vizeskancsót, és tartalmát a legnagyobb nyugalommal, gondosan kiszámítva a mozdulatot, Odal fejére öntötte. A helyiségben derültség támadt. Odal elfehéredett. - Úgy látom, mindenáron szeretne meghalni. - Kitörölte a szemébe csorgott vizet. Még ezen a héten találkozunk. És ne higgye, hogy megmentett bárkit is! - Azzal sarkon fordult, és peckesen távozott. - Tudja egyáltalán, mit művelt? - kérdezte Leoh magánkívül. Hector a vállát vonogatta. - Önt akarta kihívni, azért jött ide... - Ki fog hívni így is, csak előbb végez magával. - Hát... szóval... lehetséges. Azt hiszem, igaza van. Nos, mindegy, legalább nyertünk egy kis időt. - Négy napot - csóválta a fejét Leoh. - A hét végéig még négy nap van hátra. No, jól van, jöjjön, még sok a dolgunk. Hector szélesen mosolygott, amikor elhagyták az éttermet. Még fütyörészett is. - Mi a csudának örül annyira? - zsémbelt Leoh. - Önnek, uram. Amikor jöttünk, ön... szóval... azt akarom mondani, hogy olyan volt, mint aki teljes vereséget szenvedett. Most legalább megint beállt a szorítóba. Leoh gyors pillantást vetett a Csillagfelügyelet hadnagyára. - Fura szerzet maga, Hector, de legény a talpán, azt hiszem. A portás leadta a rádióhívást a parkolóházba, és a talajjáró az étterem bejárata elé siklott. Hector és Leoh néhány perc alatt átrobogott a városon, amelyre lassan ráborult az éjszaka. - Egyetlen ember van - mondta Leoh -, aki túlélte a találkozást Odallal. - Dulaq - helyeselt Hector. - De vele nem sokra megyünk. Amennyit az orvosok eddig ki tudtak szedni belőle, attól akár halott is lehetne. - Azóta sem vesz tudomást a külvilágról? Hector bólintott. - Az orvosok úgy gondolják, hogy... talán gyógyszerekkel, pszichoterápiás módszerekkel meg ilyenekkel kihozhatják ebből az állapotból. - Az soká lesz. Nekünk mindössze négy napunk van. - Tudom. Leoh rövid hallgatás után megkérdezte: - Ki Dulaq legközelebbi élő hozzátartozója? Felesége van?
- Azt hiszem... szóval... azt hiszem, hogy meghalt. De van egy lánya. Csinos lány. Egyszer-kétszer belebotlottam a kórházban. Leoh elmosolyodott a sötétben. A kifejezést, amelyet Hector használt, mármint hogy “belebotlott”, valószínűleg szó szerint kell érteni. - Miért érdekli Dulaq legközelebbi hozzátartozója? - Mert azt hiszem - mondta Leoh -, talán mégis van egy módja annak, hogy Dulaqtól megtudjuk, mi történt abban a párbajban. De a módszer eléggé veszélyes. Akár végzetes is lehet. - Hm. Ismét hallgatásba burkolóztak. Végül Leoh kibökte: - Gyerünk, fiam, keressük meg Dulaq lányát, és beszéljünk vele. Csakugyan csinos, állapította meg magában Leoh a miniszterelnöki rezidencia tágas nappalijában, ahol nagyon óvatosan igyekezett elmagyarázni Geri Dulaqnak, mit javasol valójában, A lány szótlanul, udvariasan hallgatta. Gesztenyebarna haja csillogott a kandallóban égő tűz enyhe visszfényében. Karcsú alakja idegesen megfeszült, összekulcsolt kezét ölében nyugtatta. Arca - amely máskor nagyon kifejező lehetett - most tökéletesen komoly volt. - Összegezve tehát - fejezte be Leoh -, meggyőződésem szerint magát a párbajgépet használhatjuk fel arra, hogy megvizsgáljuk édesapja gondolatait, és pontosan meghatározzuk, mi történt a párbaj folyamán. A lány nagyon csöndesen megszólalt: - De fél, hogy a sokkhatás megismétlődik, és az végzetes lehet apámra? Leoh szótlanul bólintott. - Akkor, legnagyobb sajnálatomra, nemet kell mondanom, uram. - A válasz határozott volt. - Megértem az érzéseit - felelte Leoh -, de remélem, tudatában van annak, hogy ha Odalt és Kanust nem sikerül haladéktalanul megfékezni, akkor háborúra kell számítanunk. A lány ismét bólintott. - Tudom. De nem szabad elfelejtenie, hogy apámról van szó, az ő életérőt. Ha Kanus háborút akar, akkor el is éri a célját mindenképpen, akármit teszünk is. - Lehetséges - ismerte el Leoh. - Lehetséges. Hector és Leoh visszahajtattak az egyetemi szállásukra, és nyugovóra tértek. Egyikük sem aludt jól ezen az éjszakán. Reggel, az unottan elfogyasztott reggeli után, mintha összebeszéltek volna, egyszer csak ott álltak a steril fehér teremben, a fenyegetően fölébük magasodó, személytelen és bonyolult gépezet előtt. - Gyakoroljunk egy kicsit? - kérdezte Leoh. Hector a fejét rázta. - Talán majd később. Leoh dolgozószobájában csöngött a telefon. Mind a ketten bementek. A tri-di képernyőjén Geri Dulaq arca jelent meg. - Most hallottam a legújabb híreket. Nem tudtam, hogy Hector hadnagy kihívta Odalt. Arcán aggodalommal vegyes sajnálkozás tükröződött.
- Igen, kihívta Odalt - válaszolta Leoh -, nehogy ez a bérgyilkos engem hívjon ki. - Ó, maga igazán bátor ember, hadnagy! Hector arca egymás után többször is színt váltott, végül megállapodott a vörösnél, de ajkát egyetlen szó sem hagyta el. - Gondolkodott az elhatározásán? - kérdezte Leoh. A lány egy pillanatra lehunyta szemét, majd színtelen hangon annyit mondott csupán: - Félek, nem másíthatom meg az elhatározásomat. Mindenekelőtt az apám biztonságáért vagyok felelős. Nagyon sajnálom. Még néhány jelentéktelen közhelyet váltottak - Hector-nak továbbra sem oldódott meg a nyelve -, és udvarias, de feszült hangnemben befejezték a beszélgetést. Leoh egy percig még a tri-di kapcsológombján felejtette a hüvelykujját. - Azt hiszem, fiam, nem lenne rossz gondolat, ha most egyenest elmenne a kórházba, és érdeklődne Dulaq állapota felől. - De minek?... - Ne vitatkozzon, fiam. Ez életbevágóan fontos lehet. Hector vállat vont és elment. Leoh leült az íróasztala, mellé, és ujjaival idegesen dobolt az asztal lapján. Azután kirontott a dolgozószobából, és gyors léptekkel fel-alá járkált a gépteremben. Végül úgy érezte, itt is szűk a hely. Elhagyta az épületet, és az egyetemi terület útjait rótta. Elhaladt vagy tucatnyi épület előtt, majd elkanyarodott és ment tovább nagy léptekkel, egészen az egyetemkert végét jelző, díszes kerítésig. Diákokról, tanszemélyzetről tudomást sem vett. Az ilyen egyetemi létesítmények - motyogta, mintegy önmagának - minden emberlakta bolygón egyformák. Ennek is bizonyosan van valami oka. Leoh visszaballagott a párbajgép számára berendezett épület felé. Úgy félúton járhatott, amikor megpillantotta Hectort. A hadnagy mélyen elgondolkodva igyekezett ugyanoda. Ezúttal még a fütyörészésről is megfeledkezett. Leoh átvágott a gyepen, és utolérte a hadnagyot. - Nos? - érdeklődött. Hector úgy rázta meg a fejét, mintha a ködöt akarná eloszlatni odabent. - Honnan tudta, hogy ott lesz a kórházban? - Az öregek bölcsessége. Mi történt? - Megcsókolt. Ott a hallban... - A helyszínrajzot mellőzheti - vágott közbe Leoh. - Mit mondott? - A hallban futottam össze vele. Szóval beszédbe elegyedtünk... hogy úgy mondjam... szóval... olyan volt, mintha aggódna értem. Olyan zaklatottnak láttam... feldúltnak, érti? Gondolom, meglehetősen tehetetlenül és ijedten állhattam ott. Azt hiszem... biztosan. Ha a dolgok mélyére nézünk... úgy értem, hogy ha... - Felkeltette anyai ösztöneit. - Nem... nem hiszem, hogy az lett volna... nem egészen. Nos, akárhogyan is, mindenesetre azt mondta, ha én hajlandó vagyok az életemet kockáztatni azért, hogy magát megmentsem, akkor ő sem védelmezheti tovább az apját. Azt mondta, hogy önzés lenne a részéről, hiszen nincs élő rokona. Nem hiszem, hogy csakugyan így is gondolta... de mindegy, ezt mondta.
Odaértek az épülethez. Leoh megragadta Hector karját, és az utolsó pillanatban megmentette attól, hogy nekimenjen a félig nyitott ajtónak. - Beleegyezett, hogy Dulaqot még egyszer berakjuk a párbajgépbe? - Úgy valahogy... - Nem egészen? - Az orvosok nem akarják, hogy elhagyja a kórházat... kivált ide nem akarják hozni. A lány ebben igazat ad nekik. Leoh felhorkant. - Rendben van. Sőt, valójában még jobb is. Nem fontos, hogy a kerakiak lássák, amikor Dulaqot idehozzuk. Inkább majd a párbajgépet csempésszük be Dulaqhoz! Nyomban munkához láttak. Leoh úgy vélte, jobb lesz, ha nem tájékoztatják tervükről a párbajgép állandó személyzetét, így azután Hectorral együtt egész éjszaka és még másnap délelőtt is dolgoztak. Hector nemigen értette, mit művelnek, de Leoh felügyelete mellett mégiscsak sikerült lekapcsolni a gépet a központi hálózatról és pótlólag beiktatni néhány fekete dobozt, amelyeket a professzor a pincében tárolt tartalék alkatrészek közül kotort elő, és végül helyreállítani mindent úgy, mintha hozzá sem nyúltak volna semmihez. Hector munkájának folyamatos ellenőrzése mellett, Leoh szükségmegoldásként felszerelt még egy meglehetősen nagyméretű fejhallgatót és egy kézi vezérlésű hatástalanító egységet. A magas ablakokon át már beragyogott a délelőtti napfény, amikor Leoh végre mindent elmagyarázott Hectornak. - Egyszerű kis technikai rögtönzés - mondta a zavartan bámuló hadnagynak. - Ha nem tudná, hát kis hatósugarú rádió adó-vevőt szereltem be a gépbe, ez a fejhallgató pedig a hordozható adó-vevő Dulaq részére. Ezzel akár a kórházi ágyán is ülhet, mégis “bent van” a párbajgépben. Leoh csupán a kórházi személyzet három legmegbízhatóbbnak ítélt tagját avatta be a tervbe, de ők sem lelkesedtek túlságosan Leoh ötletéért. - Időpocsékolás - vélekedett a pszichofizikus főorvos, és hevesen rázta fehér sörényes fejét. - A betegtől, aki a gyógyszeres kezelésre és a pszichoterápiára sem reagált pozitívan, aligha várható, hogy az ön gépében másként viselkedjék. Leoh vitatkozott, Geri Dulaq könyörgött. Végül az orvosok beadták a derekukat. Mindössze két nap volt hátra Hector és Odal párbajáig, amikor hozzáfogtak Dulaq elméjének szondázásához. Geri ott maradt apja betegágyánál, míg a három orvos Dulaq fejére illesztette az ormótlan adóvevőt, és az elektródokat hozzákapcsolta a kórház készülékéhez, amely a beteg fizikai állapotát kísérte figyelemmel. Hector és Leoh a párbajgépnél tartózkodtak, állandó telefon-összeköttetésben a kórházzal. Leoh még egyszer ellenőrizte a műszereket, és felhívta a Dulaq szobájában tanyázó, izgatott kis csoportot. Minden készen állt. Ezután sarkában Hectorral, kiment a géphez. Lépteik kongva visszhangoztak az elhagyott teremben. Leoh megállt a közelebbi fülkénél. - Jól jegyezze meg! - mondta megfontoltan. - Kezemben lesz a vészkapcsoló egység. Egyetlen mozdulatomra azonnal félbeszakítja a párbajt. Mindenesetre, ha valami balul
ütne ki, fel kell készülnie arra, hogy gyorsan cselekszik. Nagyon figyelje a fizikai állapotomat. Megmutattam, melyik műszereket figyelje a műszerfalon. - Igen, uram. Leoh bólintott, és mély lélegzetet vett. - Akkor minden rendben. Belépett a fülkébe, és leült. A vészkapcsoló ott feküdt mellette egy kis polcon. Kezébe vette. Hátradőlt és várta, hogy beálljon a hipnotikus állapothoz hasonló félálom. Annyit tudtak, hogy Dulaq választása erre a városra és az új sugárfegyverre esett. Ezenkívül azonban minden egyebet hét lakat alatt őrzött Dulaq bezárult elméje. Vajon behatolhat-e a gép ebbe az öntudatlanságba? Kutathat-e a katatónia hét pecséttel lezárt kamráiban? És megismételheti-e Dulaq agyában a párbajt? A párbajgép képzeletbeli, mégis nagyon valószerű ködképei lassan, álmosítóan beburkolták Leoh-t. Majd feloszlott a köd, és akkor ott állt a város üzleti negyedét átszelő főútvonal felső szintjének a járdáján. Egy hosszú percig semmi sem történt. Megvan vajon a kapcsolat? Kinek a szemével látok most, a magaméval vagy Dulaqéval? És akkor megérezte; felderült és meghökkenve csodálta az illúzió valószerűségét. Ezek Dulaq gondolatai! Üres lappal indulj, ne gondolj semmire! - parancsolta önmagának Leoh. - Figyelj, fülelj! Légy passzív! Nézővé vált, Dulaq szemével és az ő fülével hallotta, látta a világot, úgy, ahogyan Acquataine-halmaz miniszterelnöke végigjárta sorsának lidércnyomásos útját. Érezte a zavart, a csalódottságot, bosszankodott, és lassanként úrrá lett a félelem, amikor Odal olykor felbukkant a tömegben - majd átalakult valaki mássá, és eltűnt előle. A párbaj első fele véget ért, és Leoh-t hirtelen megrohanta a gondolatok és benyomások kusza összevisszasága. Azután lassan kitisztultak és megállapodtak a fejében kavargó gondolatok, kezdődhetett a második összecsapás. Leoh végtelen és tökéletesen kopár síkságot látott. Sehol egyetlen fa vagy fűszál; csak a puszta, köves talaj körös-körül, amerre a szem ellát a nyugtalanítóan rikító, sárga égbolt alatt. Lábánál hevert a fegyver, amelyet Odal választott: egyetlen közönséges husáng. Osztozott Dulaq rémületében és irtózásában, amikor kezébe vette és szorosan marokra fogta a botot. A távoli látóhatáron felbukkant egy magas, karcsú alak, husánggal a kezében, és lassú, de határozott léptekkel közeledett. Leoh akarata ellenére izgalmat érzett. Áttörte a páncélt, amelyet Dulaq agya a sokk hatására vont maga köré. Dulaq most újra átélte a párbajnak azt a részét, amely a sokkot okozta. Habozva közeledett maga is Odalhoz. De ahogy közelebb értek egymáshoz, az ellenfél alakja mintha kettéhasadt volna. Most már ketten voltak, majd négyen, hatan. Hat Odal, hat tükörkép, valamennyi súlyos, gonosz bottal felfegyverkezve, és feltartóztathatatlanul közeledtek. Hat magas, karcsú, szőke bérgyilkos, hat jéghideg mosoly a hat mohó arcon.
Rémülten, pánikba esve futásnak eredt, hogy elkerülje hat ellenfelét és a féltucatnyi, ütésre emelt husángot. Amazok fiatal lábukkal és tüdejükkel könnyedén utolérték. A hátára mért hatalmas ütés leterítette. Az ellenfelek egyike odébb rúgta Dulaq elejtett fegyverét. Egy vészjósló, iszonyú pillanatig kárörvendően álltak fölötte. Azután lesújtott hat erős kar, újra meg újra, könyörtelenül. Kín és vér, sikoltó haláltusa, amelyet csak a tömör botok iszonyú puffanásai szakítottak félbe, amint a meztelen húst és csontot érték, újra meg újra, vég nélkül. Azután már nem tudott semmiről. Leoh felnyitotta a szemét, és látta, hogy Hector hajlik fölé. - Jól van, uram? - Igen... legalábbis azt hiszem. - Valamennyi műszer egyszerre jelzett veszélyhelyzetet. Hogy is mondjam, uram... szóval sikoltozott. - Elhiszem - mondta Leoh. Hector karjára támaszkodva lépett ki a fülkéből, hogy visszamenjen a dolgozószobájába. - Ez volt aztán az élmény - mondta Leoh a kanapéra heveredve. - Mi történt? Mit művelt Odal? Mi okozta a sokkos állapotot Dulaqnál? Hogyhogy... Leoh egy kézmozdulattal elhallgattatta Hectort. - Egyszerre csak egy kérdést, nagyon kérem. Kényelmesen elhelyezkedett a széles kanapén, és részletesen elmesélte Hectornak a párbaj mindkét menetét. - Hat Odal - motyogta Hector elgondolkodva, az ajtófélfának támaszkodva. - Hatan egy ellen. - Ez az. Könnyen belátható, mennyire sokkolhat egy ilyen kegyetlen támadás olyasvalakit, aki szabályos, udvarias párbajra számít. És a gép még fel is erősíti az ingereket és az érzéseket. - De hát hogyan lehetséges?... - kérdezte Hector, és hangja hirtelen élessé, szinte vádlóvá vált. - Én is ugyanezt kérdeztem magamtól. Ellenőrizzük a párbajgépet. Odal semmiképpen sem csempészhetett be öt segítőt... hacsak... - Hacsak? Leoh habozott, láthatóan küzdött magával. Végül egy gyors fejbólintással válaszolt: - Hacsak Odalnak nincsenek telepatikus képességei. - Telepatikus képességei? De hiszen... - Tudom, most azt hiheti, elragadott a fantáziám. De az Államszövetségben századok óta ismeretesek kellően dokumentált telepatikus jelenségek és esetek. Hector a homlokát ráncolta. - Persze, mindenki hallott már ilyesmiről... született tehetségek... de hát ezek a jelenségek teljesen kiszámíthatatlanok... nem tudom, mit... Leoh előrehajolt a heverőn, és kezét összekulcsolta az álla alatt. - A földi fajoknál a normális érzékelésen kívül sohasem fejlődött ki a telepátia vagy bármilyen más képesség. Sohasem volt szükségük rá, hiszen rendelkezésükre állt-a
tri-di kapcsolat, és vannak fénysebességnél gyorsabb űrhajóink is. De lehetséges, hogy a kerakiak mások... Hector fejét rázta. - Ha lennének különleges képességeik, akkor használnák is azokat. Nem gondolja? - De, valószínűleg. Ám ilyen képességekről egyedül Odal tett tanúságot, és ő is csak... hát persze! - Micsoda? - Odal csakis a párbajgépben mutatott telepatikus képességeket. - Legalábbis a tudomásunk szerint. - Persze. De tegyük fel, hogy született telepatikus fenomén... ugyanolyan, mint a hasonló földiek. Vagyis: bizonytalan és nehezen irányítható képességgel rendelkezik. A gép azonban felerősíti a gondolatokat. És fölerősíti a képességét is! - Ó! - Értse meg, ha nincs a gépben, ő is csak olyan, mint akármelyik vándor jövendőmondó. De a párbajgép olyan mértékű nagyítást és megismételhetőséget kölcsönöz ennek a veleszületett képességnek, amilyet a gép segítsége nélkül soha nem érhetne el. Hector bólintott. - Vagyis szerinte semmi becstelenség sincs abban, hogy a keraki nagykövetségen tartózkodó öt cinkosa, hogy is mondjam, beül a játszmába. Valószínűleg amazoknak is vannak hasonló képességeik, de nem feltétlenül. - Csak... szóval... közösen üzemeltetik az agyukat az övével, nem? Hatan bukkannak fel a párbajban... randa ügy. - Hector az íróasztal mögött álló székbe vetette magát. Most mit tehetünk? - Mit? - Leoh fiatal barátjára pillantott. - Nos, azt hiszem, mindenekelőtt fel kellene hívnunk a kórházat, hogy megtudakoljuk, hogyan vészelte át a kísérletet Dulaq. Leoh maga ment a készülékhez. A képernyőn megjelent Geri Dulaq arca. - Hogy van az édesapja? - kérdezte türelmetlenül Hector. - A párbajnak még az emléke is túlságosan sok volt neki - mondta a lány színtelen hangon. - Meghalt. - Nem... - nyögött fel Leoh. - Nagyon-nagyon sajnálom - szólt közbe Hector. - Azonnal ott vagyok. Maradjon, ne menjen sehová! Az összeköttetés megszakadt, és a fiatal hadnagy elrobogott. Leoh néhány percig még az üres képernyőt bámulta, azután hátradőlt a kanapén, és lehunyta szemét. Hirtelen úgy érezte, teste-lelke teljesen kimerült. Elaludt, és halottakról meg haldoklókról álmodott. Hector harsány füttyszavára ébredt. Odakint sötét éjszaka volt. - Minek örül annyira? - dohogott Leoh, amikor Hector bedugta fejét a dolgozószoba ajtaján. - Hogy én minek örülök? - Fütyült, ha nem tudná. Hector felvonta vállát.
- Rendszerint fütyörészek, uram, ha örülök, ha nem. Nincs jelentősége. - Jó, jó - Leoh a szemét dörgölte. - Hogyan viselte a kislány az apja halálát? - Elég nehezen. Megállás nélkül sírt. Leoh a hadnagyra nézett. - És engem... engem hibáztat? - Önt? Ugyan miért, uram? Dehogy. Odalt, Kanust, a Kerak-rendszert mindenestül. De önt nem. Az öreg professzor megkönnyebbülten sóhajtott. - Akkor jó. Nos, munkára, sok dolgunk van még, és alig maradt több időnk egy napnál, hogy felkészüljünk! - Rendelkezzék velem. Mivel kezdjem? - kérdezte Hector. - Hívja fel nekem a Csillagfelügyelet főparancsnokát... - A parancsnokomat, az Alpha Perseus-VI-on? Hatszáz fényévnyire van innen... - Nem, nem, dehogy! - Leoh a fejét rázta. - A főparancsnokot, Sir Harold Spencert. A Csillagfelügyelet központi főhadiszállásán. Az is jó néhány száz parszek. De teremtse meg a kapcsolatot, amilyen gyorsan csak lehet. Hector meglepetten füttyentett egyet, és nyomogatni kezdte a készülék kapcsológombjait. Elérkezett a párbaj reggele, és Odal, a Kerakot képviselő kis csoport kíséretében, belépett a párbajgép termének dupla ajtaján. Hector és Leoh már várták őket. Még valaki volt velük, és ez a valaki a Csillagfelügyelet fekete-ezüst egyenruháját viselte. Tagbaszakadt, széles arcú, öreg harcos volt, acélszürke hajjal és szigorú, mosolytalan tekintettel. A két kis csapat a terem közepén, a gép vezérlőműszerfala előtt találkozott. A fehér egyenruhás orvostechnikusszemélyzet is bevonult a túloldali ajtón, és felsorakozott a fal mellett. Odal gyorsan túl akart jutni a formaságokon. Kezet rázott Hectorral, és biccentett a Csillagfelügyelet képviselőjének. - Az utóda? - kérdezte kajánul. A fő orvostechnikus közbelépett. - Minthogy ön a kihívott fél, Odal őrnagy, elsőnek ön választ fegyvert és helyszínt. Szüksége van valamilyen felvilágosításra vagy magyarázatra a párbaj előtt? - Azt hiszem, semmire sincs szükségem - válaszolta Odal. - A helyszín önmagáért beszél. Feltételezem persze, hogy a Csillagfelügyelet tisztjei nemcsak technikai, hanem harci kiképzést is kapnak. Olyan helyszínt választottam, ahol sok harcos szerzett már dicsőséget magának. Hector még egyetlen szót sem szólt. - Az állandó személyzet mellett magam is részt veszek a párbaj ellenőrzésében jelentette ki nagyon határozottan Leoh. - Az ön segédei természetesen ugyancsak odaülhetnek a műszerfal elé. Odal bólintott. - Ha készen vannak, uram, kezdhetjük - szólalt meg a fő orvostechnikus. Hector és Odal fülkéikhez mentek. Leoh leült az ellenőrző asztalhoz, és mellette helyet foglalt a Kerak-rendszer egyik embere is.
Bent a fülkében Hector hasztalan igyekezett elernyedni, érezte, hogy minden izma és idegszála megfeszül. A feszültség csak lassan engedett, és akkor a hadnagy kellemesen elálmosodott. Mintha szétfoszlott volna körülötte a fülke. Füves réten állt. A távolban erdő borította hegyek domborodtak. A nyugodt kék égen kis felhőgomolyokat kergetett a fel-feltámadó, hűs szellő. Hector valami szuszogáshoz hasonló zajt hallott a háta mögül, és villámgyorsan megfordult. Hunyorgott, majd tágra nyílt szemmel bámult. A négylábú lény, amelyet meglátott, valószínűleg valamilyen teherhordó állat tehetett. Legalábbis erre vallott, hogy a hátára erősített nyeregre valaki vagy valakik nagy csomó kacatot - Hector első pillantásra annak látta - kötöztek halomba. Közelebb ment az állathoz, és gondosan szemügyre vette. Ekkor a “kacat” között felfedezett egy hosszú dárdát, egy teljes lovagi páncél darabjait a hozzá való sisakkal, kardot, pajzsot, csatabárdot és tőrt. Olyan helyszínt választottam, ahol sok harcos szerzett már dicsőséget magának. Hector habozva nézte a fegyverválasztékot. A Kerak sötét középkorából származott valamennyi. Odal bizonyára hónapokig, netán évekig gyakorolt velük. Lehetséges, hogy nem is lesz szüksége az öt segítőre. Hector nagy gonddal magára öltötte a páncélt. A mellrész lötyögött rajta, és nem tudta, hogyan kell meghúzni sípcsontja fölött a lábvértet. A sisak úgy állt a fején, mint valami ócska olajoskanna, lelapította fülét és orrát, és a keskeny szemrésen hunyorogva látott csak ki. Végül mégis felkötötte a kardot, és a többi fegyver illesztékét is megtalálta a nyergen. A pajzsot alig bírta megemelni, olyan súlyos volt, és az iszonyú teher alatt csak nagy nehezen sikerült felkapaszkodnia a nyeregbe. Azután csak ült odafent. Lassacskán úgy érezte, kissé nevetséges lehet. Tegyük fel, hogy elered az eső. De természetesen nem eredt el. Végtelenül hosszúnak tűnő várakozás után méltóságosan ügető csatalován felbukkant Odal. Páncélja fekete volt, mint a sötét űr maga, és ugyanilyen a ló is. Mi sem természetesebb - gondolta Hector. Odal a mező túloldalán komoran tisztelgésre emelte hatalmas dárdáját. Hector viszonozta az üdvözlést, és eközben csaknem kiejtette kezéből a dárdát. Odal ekkor leengedte a fegyvert, és megcélozta vele - Hector úgy látta - egyenest az ő bordáját. Lovát vágtára ösztökélve közeledett. Hector követte a példát, a paripa nehézkes ügetésbe lendült, úgyhogy Hector összevissza zötykölődött a nyeregben. A két lovag vágtatva közeledett egymáshoz a mező két széle felől. És ekkor hirtelen hat fekete alak viharzott szembe Hectorral. A hadnagy gyomra összeszorult. Automatikusan megpróbálta félrefordítani lovát. De a bestia semerre sem volt hajlandó kitérni, csak vágtatott egyenesen előre. A keraki harcosok közeledtek, hatan egy sorban, hat, fenyegetően célzásra emelt dárdával. Ebben a pillanatban Hector lódobogást hallott maga mellett. A sisakröstély egyik sarkából megpillantott még legalább két lovagot, amint vele együtt rontottak neki Odal legényeinek.
Leoh hazárdjátéka bevált. A rádió adó-vevő, amelynek a segítségével Dulaq a kórházi ágyon összekapcsolódhatott a párbajgéppel, most lehetővé tette, hogy a Csillagfelügyelet öt tisztje csatlakozzék Hectorhoz - noha fizikai valóságukban űrhajón keringtek, magasan a bolygó felett. Az esélyek tehát egyenlőek voltak. Az öttagú csapatot a Csillagfelügyelet legkeményebb, legedzettebb, rámenős és közelharcra kiképzett embereiből válogatták össze egyetlen nap leforgása alatt. Tizenkét izmos paripa rontott egymásnak, és tizenkét erős férfi ütközött össze fülsiketítő csattanással! A kicsorbult dárdákból szilánkok záporoztak szerteszét. Emberek és lovak rogytak a földre. Hector hátrabillent nyergében de sikerült megkapaszkodnia, nem zuhant le. A levegőben por kavargott, csillogtak a fegyverek, Hector amúgy is szédülő feje mellett kard süvített, és a penge csörrenve pattant le a pajzsról. Hector hatalmas erőfeszítéssel kihúzta kardját, és lecsapott a legközelebbi lovasra. Kiderült, hogy egyik bajtársát találta el, de a csapást szerencsésen kivédte a sisak. Minden összezavarodott: az ide-oda forgolódó, horkanó állatok, a porfelhők, a dühösen ordítozó emberek. Az egyik fekete páncélos lovas, csatabárdját feje fölött lengetve, egyenest Hectornak rontott. Vadul lecsapott, és Hector pajzsa kettéhasadt. A lovas újabb csapásra emelte fegyverét, Hector megpróbált elhajolni előle, és ettől végképp kicsúszott a nyeregből. Fájdalmasan nagyot puffant a földön, a csatabárd meg süvítve szelte a levegőt ott, ahol egy szemvillanással előbb még pontosan Hector fejét találta volna. A sisak valamiképpen megfordult rajta: Hector igyekezett eldönteni, mi a jobb, ha vakon csapkod maga körül, vagy ha leteszi a kardot, és megigazítja a sisakot. A kérdést gyorsan megoldotta helyette egy kard, amely akkorát vágott a sisak hátoldalára, hogy csak úgy kondult. Az ütés erejétől Hector szaltózott egyet a levegőben, és nyomban meg is szabadult a sisaktól. Nagy nehezen, szédelegve feltápászkodott. Percekig tartott, mire felfogta, hogy a csata véget ért. A porfelhő eloszlott, és akkor látta, hogy a keraki harcosok egy kivételével a földön hevernek. A fekete páncélos alak levette és félredobta sisakját. Odal volt. Vagy mégsem? Annyira hasonlítottak egymásra. Nem mindegy? - elmélkedett Hector. Odal gondolatai uralkodnak valamennyiükön. Odal szétterpesztett lábbal állt, kezében kard, és bizonytalanul nézegette a Csillagfelügyelet embereit. Hárman voltak még talpon és kettő nyeregben. A keraki bérgyilkos arcán zavar tükröződött. A megdöbbenés, hogy azonos létszámmal kellett szembenéznie, megtépázta önbizalmát. Óvatosan közeledett Hectorhoz, kardját védekezőn maga elé emelte. A Csillagfelügyelet emberei félrehúzódtak, míg Hector lassan hátrált, itt-ott kicsit botladozva az egyenetlen talajon. Odal cselezett, és Hector karja felé vágott. A hadnagy hajszál híján elkésett a védekezéssel. Még egy csel, ezúttal a fejre irányítva, és egy gyors vágás a mellkasra. Hector elvétette a hárítást, de páncélja megvédte. Odal komoran közeledett. Egy csel, még egy és reccs! Hector kezéből kirepült a kard.
Egy pillanatra mindenki megdermedt. Ekkor Hector kétségbeesésében puszta kézzel nekiugrott Odalnak, és a váratlan támadástól meglepett ellenfelét a földre teperte. Kicsavarta Odal kezéből a kardot, és elhajította. Csakhogy Odal szabad kezével oldalról fejbe vágta Hectort, aki hanyatt esett. Mind a ketten felugrottak, és rohanvást igyekeztek elérni a legközelebbi, kezük ügyébe eső fegyvert. Odal felkapott egy vészjóslósan nagy, kétélű csatabárdot. Egyik, még nyeregben ülő bajtársa hatalmas, széles pengéjű pallost nyújtott Hectornak. A fiú két marokra fogta a fegyvert, de még így is kis híján egyensúlyát vesztette, amikor nagy lendülettel a válla fölé emelte. Hector föltartott pallossal rontott Odalra, aki zord ábrázattal, lihegve, verejtéktől csapzottan várta a támadást. A pallos súlyos volt, még két marokra fogva is. És Hector nem vette észre, hogy viharvert sisakja ott hever kettőjük között a földön. Odal elméletben pontosan kiszámította Hector támadását és az ütés lendületét is. Azt tervezte, hogy gyors mozdulattal elhajlik a pallos csapása elől, és ugyanakkor a hadnagy mellkasába vágja a bárdot. Azután jöhetnek a többiek. Noha a vezér halálával valószínűleg automatikusan véget ér a párbaj is. Csakhogy Hector nem lesz a valóságban is halott. Odal már csupán a párbajgyőzelemben reménykedhetett. Hector támadása pontosan beleillett Odal tervébe, mindössze az időzítés volt a vártnál sokkal gyengébb. Abban a pillanatban ugyanis, amikor a pallos hatalmas csapással lesújtani készült, a hadnagy belebotlott a sisakba. Odal már félig lehajolt, amikor úgy látta, hogy ellenfele fejest ugrik a fűbe, két lába a levegőben kalimpál, és a pallos, mintha önálló akarata volna, száll a levegőben. Odal zavartan hátrált, ám ezzel csak annyit ért el, hogy a céltalanul lezúduló pallos a csuklója fölött sebezte meg. Odal elejtette a bárdot, és bal kezével önkéntelenül a sérült jobb karjához kapott. Ujjai közül vér szivárgott. Odal keserű belenyugvással megcsóválta fejét, hátat fordított a földön heverő ellenfelének, és elballagott. A helyszín lassan elhalványult, és Hector a párbajgép fülkéjében találta magát. Nyílt az ajtó, és Leoh benyomult a szűk fülkébe. - Minden rendben? Hector hunyorogva igyekezett - hozzászoktatni szemét a valósághoz. - Azt hiszem... - Jól ment? Megvolt a kapcsolat a Felügyelet embereivel? - Jó munkát végeztek. Kis híján így is megölt. - De túl van rajta. - Egyelőre. Odal a terem túlsó felében állt, homlokát dörzsölgette. - Honnan tudhatták meg? - firtatta Kor. - Hogyan szivároghatott ki? - Ez most nem fontos - válaszolt nyugodtan Odal. - Sokkal fontosabb ennél, hogy nemcsak leleplezték a titkunkat, hanem át is vették és utánozzák. - Álszent szemforgatók! - vicsorgott Kor. - Bennünket vádolnak csalással, és ugyanazt csinálják ők is. - Kölcsönös magatartásunk morális értékelésétől függetlenül - jegyezte meg Odal szárazon -, a továbbiakban nyilvánvalóan nincs értelme annak, hogy telepatikus úton
irányított segédeket vegyek igénybe. A második menetben egymagam szállok szembe a hadnaggyal. - Biztos benne, hogy ők is követik a példáját? - Biztos. Pár perce könnyűszerrel elintézték a segítőimet, azután félreálltak és hagyták, hadd küzdjünk egymással, ahogyan tudunk. - És maga mégsem győzött? Odal homlokát ráncolta. - Véletlenül szerencséje volt és megsebesített. Ez a fiú nagyon... nagyon szokatlan ellenfél. Nem tudom eldönteni, hogy csakugyan olyan ügyetlen-e, mint amilyennek látszik, vagy csak színleli azért, hogy elbízzam magam. Akárhogyan is, lehetetlenség megjósolni, mit tesz legközelebb. Nem kizárható, hogy neki is vannak telepatikus képességei. Kor szürke szemében minden érzék kihunyt. - Természetesen tisztában van vele, mire számíthatunk a kancellártól, amennyiben nem végez ezzel a kis hadnaggyal. A győzelem nem elég. Ennek az embernek meg kell halnia. A sebezhetetlenség nimbusza nem szenvedhet csorbát. - Megteszem, ami tőlem telik - mondta Odal. - Végezzen vele. Megszólalt a szünet végét jelző csengő. Odal és Hector visszatértek a fülkékbe. Most Hectoron volt a helyszín és fegyverválasztás sora. Odalt egyszerre sűrű sötétség vette körül. Szeme csak fokozatosan alkalmazkodott hozzá. Akkor látta, hogy űrruhában van. Percekig állt mozdulatlanul, fürkészte a sötétséget, valamennyi érzékszervével éberen figyelt, izmai megfeszültek, hogy szükség esetén azonnal cselekedjék. Töredezett sziklák árnyai rajzolódtak ki a csillagok miriádjaival telehintett háttérből. Kísérletképpen fölemelte egyik lábát. Talpa nehezen vált el a felszíntől, mintha odaszögezték volna. Mágneses csizmák - állapította meg Odal. - Ez tehát valamelyik kisbolygó. Szeme lassan hozzászokott a sötétséghez, és amit látott, igazolta sejtését. Kisméretű égitesten volt csakugyan, a gömb átmérője nem lehetett nagyobb egy mérföldnél. A gravitáció nullával egyenlő. Levegő nincs. Odal elfordította fejét az űrruha halasvödör-forma sisakjában, és jobb válla fölött visszanézve megpillantotta Hectort; hórihorgas, suta alak volt még a vastag űrruhában is. Odal egy percig találgatta, vajon milyen fegyvert fognak használni. Akkor Hector lehajolt, fölvett egy kisebb követ, fölegyenesedett, és könnyed mozdulattal dobott. Az őrnagy figyelte, amint a kő elsuhant a feje mellett, ki, a sötét űrbe, hogy soha többé ne térjen vissza a kisbolygóra. Figyelmeztető lövés - gondolta Odal. Kíváncsi volt, vajon miféle kárt tehet bármiben is egy csaknem súlytalan kődarab, azután eszébe jutott, hogy a tömeg tehetetlenségét nem befolyásolja a gravitációs tér vagy annak hiánya. Odal leguggolt, és keresett egy öklömnyi követ. Óvatosan fölegyenesedett, látta, hogy Hector körülbelül száz-yardnyira van tőle, és teljes erővel dobott.
A lendülettől Odal megbillent, és a kő jócskán célt tévesztett. A keraki négykézlábra bukott, enyhén visszapattant, csúszott egy kicsit, és megállt. Nyomban maga alá húzta lábát, hogy csizmájának mágneses talpát biztonságosan rányomja a vastartalmú felszínre. Még talpra sem állhatott, amikor oxigéntartálya dallamosan megkondult egy kis kőtől. A hadnagy már bemérte a lőtávolságot! Odal egy ugrással elérte a legközelebbi magasabb sziklát, és mögéje kuporodott. Szerencsére nem hasadt fel az űrruhám - állapította meg magában. Gyors egymásutánban, mint a sorozatlövés, három kő pattogott a sziklán, amelyik mögött Odal kuporgott. Az egyik a halasvödör-sisakon puffant. Odal felmarkolt egy csomó kavicsot, és egyszerre eldobta abba az irányba, amerre Hectort sejtette. Ettől majd behúzza a nyakát. Talán elbotlik, és felrepeszti a sisakját. Elégedetten vigyorgott magában. Ez az. Kor holtan akarja látni, annak, pedig ez a módja. Egy nagy sziklával odaszögezni a talajhoz, hogy meg se moccanhasson, azután elevenen eltemetni további sziklák alá. Egyszerre mindig csak keveset, szépen elnyújtani a dolgot. Míg kifogy az oxigénje. Egy nagyobb darab szikla, amely azért nem túl otromba ahhoz, hogy fölemelje és elhajítsa, de van akkora, hogy néhány percre a talajhoz szögezze a hadnagyot... Ha sikerül leteríteni, akkor már gyerekjáték betemetni a kövek alá. A keraki őrnagy kiszemelte a megfelelő méretű követ. Mindössze néhány yardnyira volt tőle. Lassan hátrált arrafelé, közben kisebb köveket hajigált Hector irányába, hogy elterelje ellenfele figyelmét. Válaszképpen valóságos zárótűz csapkodott körülötte. Egyik-másik lövedék talált is, sőt az egyik elég keményen, úgyhogy Odal enyhén megbillent tőle, és kis híján elvesztette egyensúlyát. Odal lassan, türelmesen mégis elérte a kiszemelt “bombát”; hosszúkás, tojásdad alakú kődarab volt ez, körülbelül akkora, mint egy zsámoly. Leguggolt mögé, és kísérletképpen egy kicsit odébb húzta. Az alig észrevehetően, de megmoccant. Újabb kő érte a karját, fájdalmasan koppant rajta. Az őrnagy most egészen jól látta Hectort, aki egy kis halom tetejéről kényelmesen hajigálta lövedékeit. Odal magában mosolyogva, macska módra összegömbölyödött, és teste ugrásra készen megfeszült. Keze a követ szorította. Azután egyetlen, villámgyors mozdulattal kinyújtózott, felkapta a követ, megforgatta és elgurította Hector felé. Ahogy megszabadult a nagy kőtől, a heves mozdulat ledöntötte lábáról. Elesett, de estében még követte tekintetével a kődarabot, amely egyik oldaláról a másikra zöttyenve, egyenesen Hector felé gurult. Hector egy örökkévalóságnak tűnő pillanatig mozdulatlanul állt, mint akit megbűvöltek. Azután félreugrott, álomszerűen lebegve ebben a csaknem súlytalanságban, míg a kő akadálytalanul elrobogott mellette. Odal öklével a földet verte dühében. Fölkelt, de abban a pillanatban egy eléggé tekintélyes kődarab vállon találta, és nyomban leterítette. Még éppen idejében nézett fel ahhoz, hogy lássa, Hector újból célba vette. A kő hangos puffanással fúródott a talajba, néhány hüvelyknyire Odal sisakjától. A keraki őrnagy a talajhoz lapult. Újabb kövek csörrentek sisakján és az oxigéntartályon. Azután csönd támadt.
Odal felnézett és látta, hogy Hector újabb munícióért guggol le. Az őrnagy gyorsan fölállt, markában szorongatva az összegyűjtött köveket. Behajlította karját, és dobni készült... Ekkor valami arra késztette, hogy hátraforduljon. Tekintete nyomban a nagy, tojás formájú kődarabra esett, amely lassan zötyögve gurult vissza, ugyanúgy, mint az imént, amikor elindította. Túlságosan közel volt és túlságosan nagy ahhoz, hogy kitérjen előle. Legázolta Odalt, és nekivágta a néhány yarddal odább tornyosuló szikláknak. Odal érezte, hogy testében, valahol középtájon lassan elhatalmasodik a fájdalom, és szerette volna lelökni magáról a nagy követ. De nem bírt elég emelőerőt kifejteni. És akkor meglátta a hadnagy alakját. Ott magasodott mellette. - Nem hittem, hogy beleesik ebbe a csapdába - hallotta a fülhallgatóban Hector hangját. - Mármint... nem jutott eszébe, hogy ekkora tömegű kő nem szökhet el csak úgy a semmibe, ha már elment mellettem? Kiszámíthatta volna a keringési idejét... azzal a sebességgel, amelyet maga adott neki, pontosan... ööö... hat perc alatt tesz egy fordulatot a kisbolygó körül. Vissza kellett térnie “földközeli” pályára... mégpedig pontosan oda, ahol maga állt akkor, amikor elgurította... érti? Odal nem válaszolt. Fájdalomtól elkínzott testének minden egyes sejtjét megfeszítve, szabadulni igyekezett a görgetegtől. Hector a válla mögé nyúlt, és a sziklákhoz szorult szelepeken matatott. - Sajnálom, meg kell tennem... de izé, nem ölöm meg... csak legyőzöm. Lássuk csak... ez az oxigéntartály szelepe, a másik, gondolom, a mentőrakétáé... vajon melyik? Odal érezte a hadnagy kezét, amint a megfelelő szelepet keresi. - Álmodhattam volna olyan űrruhát is, amelyiken nincs ennyi rakéta... megzavarja az embert... no, megvan végre! Hector keze megállapodott az egyik szelepen, és hirtelen csavart rajta egyet. A rakéta felbőgött, kirántotta Odalt a kő alól, és ellenállhatatlanul kilőtte a kisbolygó felszínéről a semmibe. Az erős lökés feldöntötte Hectort is, úgyhogy szinte körbegurult a parányi kő és vasdarabkán. Odal hátra akart nyúlni, hogy lefékezze a rakétát, de a testében égő fájdalom nem engedte. Érezte, hegy hamarosan elveszti az eszméletét. Küzdött ellene; tudta, hogy vissza kell jutnia arra a kisbolygóra, és akárhogyan is, de végeznie kell ellenfelével. A fájdalom azonban fokról fokra úrrá lett rajta. Szeme lecsukódott, végképp lecsukódott Váratlanul a párbajgép fülkéjében találta magát. Eltartott egypár percig, mire tudatára ébredt, hogy visszatért a való világba. Lassan kitisztultak gondolatai. Nem ölte meg Hectort, és teljes kudarcot vallott. A fülke ajtajában már ott állt Kor. Arca eltorzult a dühtől. Leoh az Acquataine-halmaz új miniszterelnökének szobájában ült. Átengedték neki, mert Sir Harold Spencerrel akart beszélni. A dolgozószoba pillanatnyilag nagyméretű ikerhelyiséghez hasonlított. Az egyik felében sötét, meleg színű faburkolat, dús függönyök, a padlótól a mennyezetig érő könyvespolcok. A másikban, a tri-di képernyőn túl, egy csillagközi űrhajó kabinjának józan, fémesen csillogó célszerűsége.
- Egyszóval a bérgyilkos - összegezte éppen Spencer -, aki megölt négy embert és kis híján megbuktatott egy kormányt, háborítatlanul visszatérhetett hazájába. Leoh bólintott. - Őrizet alatt utazott. Feltehetően kegyvesztetté lett, ha ugyan le nem csukták. - Ha valaki egy diktátor szolgálatába szegődik, sohasem tudhatja, mikor szolgáltatják ki mások... vagy szolgálják fel tálcán - Spencer nevetett. - És a Csillagfelügyelet embere, aki melletted volt, ez a fiatal Hector hadnagy, róla mit tudsz mondani? - Pillanatnyilag nincs itt. Dulaq lányát kísérgeti valamerre. Nyilván sohasem volt még hős... Spencer hatalmas termete megmozdult a széken. - Régóta büszkélkedem azzal, hogy meggyőződésem szerint a Felügyelet akármelyik tisztje képes elhárítani akármilyen veszélyt, akárhol a Galaktikában. De az utóbbi hetekben, ha veled beszéltem, már-már kételyeim támadtak. És lám, Hector hadnagy a nap hőse... még ha jószerével önhibáján kívül is... - Ne becsüld le azt a fiút - mondta mosolyogva Leoh. - Értékes ember Azt hiszem, nagyon jó tiszt válik belőle. Spencer helyeslően dörmögött valamit az orra alatt. - Nos - folytatta Leoh -, ezzel vége a történetnek... egyelőre. Meggyőződésem, hogy Odallal nem lesz több gondunk. De a Kerak-rendszer mégiscsak bekebelezte a Sarno Államszövetséget, és az Acquataine-halmaz eléggé ingatag lábakon áll, politikai szempontból legalábbis. Kanus még alighanem hallat magáról, ha nem most, hát később bizonyosan. Spencer felhúzta egyik busa szemöldökét. - Csakhogy addig még ő is hallhat egyet és mást rólunk. Mészáros Klára fordítása Robert Baud A repkény Jifivel egyszer arról beszélgettünk - én csak így egyszerűen Jifinek szólítottam, mert mindjárt az ideköltözésük után bennfentes lettem náluk, és rendszeresen bevásárlási tanácsokat meg recepteket adtam a feleségének, Olgának, meg segítettem neki a házimunkában, amiért természetesen fizettek is -, szóval arról beszélgettünk, illetve én említettem neki, amikor láttam a tévében egy kisfilmet a jövő ételfajtáiról, hogy nekem bizony ezek sehogy se ízlenének, bár szerencsére úgyse érem meg azt az időt. Még látni is rossz volt, mondom, ahogy a gépekből jöttek kifelé az egyforma szögletes micsodák, olyan volt az egész, mint valami automata téglagyár, és közben a bemondó lelkesen magyarázta, hogy mennyi kalória meg fehérje meg vitamin van bennük. Nekem ne mondja, mondom, hogy az íze ugyanolyan, mint a marhahúsé; mert az lehet, hogy tényleg ugyanolyan, ha nem tudja az ember, hogy azokból a ronda csövekből származik, de ha én azt a gyárat már láttam a tévében, és mondhatom, undorító egy dolog volt az egész ragyogó tisztasága mellett is, akkor mindjárt csak arra fogok gondolni, és azonmód kijön belőlem az egész, már bocsánat a kifejezésért,
mondom. Erre aztán Jifi csak mosolygott a maga szerény és intelligens módján, és azt mondta: Libuse néni, látott már maga vágóhidat? És akkor magyarázta el az elméletét, ami tulajdonképpen a legfontosabb ebben az egész borzasztó történetben, legalábbis én úgy érzem, ez volt a végső ok; bár ő biztosan meg tudná cáfolni ezt is, azután ugyan egyszer se beszéltem vele, de ahogy akkor becsöngetett a szomszédba, egy idősebb mérnökcsaládhoz, és kért valami fejszét vagy baltát, olyan higgadt és fegyelmezett hangon, hogy azok meg se kérdezték, mire kell, és aztán lement az utcára, és sorra szétvagdosta a repkény alsó, vastagabb ágait, hogy döngött belé az egész ház, és a fejszecsapások nyomai még ma is meglátszanak azokon a helyeken, ahol véletlenül belevágott a falba. Szóval, mindez arra mutat, mintha ő a repkényt okolta volna a történtekért, de hát akkor persze olyan feldúlt lehetett (csak belül, mondom, mert amúgy semmi nem látszott rajta), hogy biztos nem gondolta végig, mit tesz, az ő szokott logikus módján. Látja, ez a fal volt, azokkal a göcsörtös fekete vonalakkal. Hiszen okolhatnánk akár az öreg Schwartzot is, a feltalálót, aki azelőtt itt lakott, mert a repkényt ő ültette még annak idején - jóval a háború előtt, védekezésként, mikor ezt az utcai vécét építették ide a ház elé a szinte azonnal kitöredezett koszos ablakokkal, a réseken kikandikáló patkányszemekkel meg a részegekkel, akik néha összevizelték a járdát, hogy aztán beleüljenek, és horkolásuk megtörje a csendet az utcában. Sőt, a Schwartz bácsit még más indokunk is lehetne kárhoztatni, ha már mindenáron bűnbakot keres az ember, mert ő lakott abban a lakásban, és ő hallgatott mindig Beethoven-zenét az ócska lemezjátszójáról. Pedig Schwartz bácsi, én ismertem, nekem elhiheti, valóságos hős volt. A vége felé már nem tudott járni, és mindkét szemére megvakult, de nyitott ablakából még a halála előtti héten is gyakran hallatszott Beethoven Hetedik szimfóniája: ez jelezte, hogy dolgozik. Munka közben mindig a Hetedik szimfóniát hallgatta. Régen az övé volt az egész ház - nem csekélység -, de azért negyvenöt után nem ment ki Amerikába a családjával; igaz, nem is nagyon szerette az unokahúgait, mert ő maga sose nősült meg, én is hallottam, mikor a nagy fölfordulás kellős közepén azt mondta: a teremtő fantáziára most nem Amerikában van szükség. Az ötvenes években pedig folyton molesztálták a különben persze már rég elvett vagyona miatt (akkor vakult meg), de ő közben is rendíthetetlenül gyártotta az ötleteket, és hallgatta a Hetedik szimfóniái, sokszor az éhhalál szélén, mert akkoriban a feltalálóknak nyilatkozatot kellett tenniük, hogy az állam javára lemondanak a szabadalomról. Ma már tudjuk, hogy a hozzá hasonló emberek által - megy előre a történelem. A repkény pedig közben egyre növekedett, még a legsötétebb időkben is, és lassan benőtte a trágár feliratokat meg a puskagolyók nyomait a falon: látja, fölkúszott egész a tetőig, és a szellős nyári hajnalon, mikor rézsút érte a napsütés, ahogy a fal egész szélességében hullámzott, méltóságteljesen és mégis valami játékos kedvességgel; ahogy reggel az ember fölkelt és kinézett, mindjárt derűs és bizakodó lett tőle, én legalábbis mindig; akárcsak a zene, olyan volt, a hősies életű, halhatatlan mester zenéje, aki süketen is egyre csak alkotott, mintha tudta volna, hogy alkotásai egyszer majd reményre és kitartásra buzdítanak egy öreg, vak feltalálót. De hát persze Schwartz bácsit úgyis hiába okolnák; mert hiszen ha meg nem halt volna, Olgáék se kapták volna meg a lakást a kerületi tanácstól, ámbár akkor
kaptak volna egy másikat, méghozzá teljesen ingyen, pedig a pénzük igazán annyi volt, mint a pelyva, már a szüleiknek is, ezt maga Olga mondta nekem. És tulajdonképpen önmagukat sem okolhatják, még ha a tragédiát, amire a fél háztömb idecsődült másnap reggel, végső soron a gyereknevelési elméletük idézte is elő, mert ők igazán nem tudhattak semmiről, és ha így nézzük, inkább a szomszédoké meg az ismerősöké a nagyobb felelősség, akik még emlékeztek az öreg Schwartzra, és mégse figyelmeztették őket. A többi környékbeliek, akik nem jártak föl hozzájuk olyan gyakran, mint én, inkább csak az asszonyt ismerték, mert ő volt otthon a kislánnyal. A kislány, Evita nyolc hónapos múlt, mikor ideköltöztek, egy aranyos, szöszi hajú csöppség, Isten nyugosztalja (bár Jifiék nem voltak hívők, de hiszen ez szinte természetes ilyen nagy tudású embereknél, én mindig úgy gondoltam, a Mindenható is biztos megbocsátja nekik; az asszony vékony és kecses alakú volt, szemüveges, kicsit rekedt hangú, és nagyon intelligens nő létére egyáltalán nem nézett le minket, szívesen elbeszélgetett bárkivel. Július közepén költöztek be a lakásba. Előtte persze rendbe hozatták, mert néhány hétig üresen állt Schwartz bácsi halála után, és a házmesterné már a második nap mindenkinek elújságolta, hogy a szobáikban ahány fal, annyi színűre van festve; és valóban, nemsokára én is összeismerkedtem Olgával a zöldségesnél, és ekkor megláttam, hogy például a lámpákat is úgy csináltatták meg (nem is lámpák voltak, hanem valami külföldi neoncsövek), hogy nem lehetett látni őket sehonnan, és a fény nappali hatást keltett este is. Én mindjárt azt mondtam, hogy jesszus, mennyi rengeteg pénzbe kerülhetett ez, és akkor beszélt Olga a vezető állású szülőkről, és érdekes, hogy én az efféle góréfamíliákat általában ki nem állhatom, de ő olyan kedvesen mondta, hogy náluk mégis egyből rendjén valónak éreztem az egészet. Mint ahogy Jifi is meg tudott győzni mindig a telibe találó érveivel, mint például annál az esetnél is, amit említettem, hogy láttam-e már életemben vágóhidat. És akkor nekem mindjárt eszembe jutott, hogy volt itt egy amerikai fiatalember a szomszéd Penderáéknál vendégségben, és mikor az egyik szombaton Penderáné fölhozott egy tyúkot a csarnokból, akár hiszi, akár nem, ez az amerikai fiú formálisan elájult, mikor meglátta, ahogy csorog a nyakán kifelé a vér, és kiderült, hogy náluk a baromfit nagy zárt farmokon tenyésztik, és ő egész életében egyetlenegyet se látott, csak megpucolva és már félig kész állapotban. Jifi azt mondta, hogy ez az égvilágon minden dologgal így van, nemcsak az ételekkel, és ki se lehet találni olyat, akármilyen furcsa is ma esetleg, amit ne vennének természetesnek az emberek, ha már hozzá vannak szoktatva. Az egész csak propaganda kérdése, és én ugyan eleinte megpróbáltam példákat fölhozni ez ellen, olyasmiket, hogy mondjuk az emberölést mindenki, legalábbis a normális emberek elítélendőnek és undorítónak tartják, és szerintem ez mindig így lesz, mert ez egy örök törvény, de erre Jifi azt mondta, hogy bezzeg a háború alatt az volt a normális, aki éppen fordítva gondolkodott, ha az ellenségről volt szó; mert a közfelfogást ebben is meg lehet fordítani néhány hónap alatt, ha szükség van rá, elég, ha mindenki azt hiszi, hogy a többiek is ezt hiszik, és különben is, az ölést könnyen meg lehet szokni, sokkal könnyebben, mint például azt, hogy valaki rendszeresen mosakodjon; és akkor nekem megint eszembe jutott az amerikai rokon gyerek a Penderáéknál, mert itt töltött majdnem három hónapot, és a csirkéket a végén már ő
maga vágta le. Most, ahogy visszagondolok van valami hátborzongató abban, hogy Jifi ezt az egész magyarázatot az úgynevezett feltételes reflexek elméletével kezdte, ezt pontosan megjegyeztem, persze inkább csak visszamenőleg, mikor már a tragédia megtörtént, mert ahogy az emberek elkezdtek kifelé tódulni a fejszecsattogásra a házakból, és előzőleg jól hallottuk a nyitott ablakon át a gyereksivalkodást is a Missa Solemnis zengő akkordjai között, nekem rögtön eszembe jutott az egész egy pillanat alatt, nem is tudom, hogyan létezhet ilyesmi: mintha egyszerre láttam volna, ahogy Jifi magyarázza a kísérleteket a Pavlov kutyájával, aki mindig nyáladzani kezdett a csengőre, mert előzőleg a csengővel együtt enni is kapott és Jifit is láttam, meg a kutyát is, meg ezekkel teljesen egyszerre azt a szörnyű jelenetet fönn a szobában, és arra gondoltam, ha mindez csak félórával előbb eszembe jut, megelőzhettük volna... Mert egyszerűen arról van szó, mondta Jifi, hogy az ember nem önmaga alakítja ki a felfogását, hanem a környezeti hatások, amelyek gyakran ismétlődnek, egyre maradandóbb nyomot hagynak benne, akárcsak a kutyánál, ahol a csengő fokozatosan kiváltotta a nyálfolyást. Ez egy nagyon logikus gondolat, azt hiszem; persze a valóságban nem ilyen egyszerűen megy, de ez a lényege. És Jifi sok példát is hozott rá, részben az újságírói gyakorlatból, mert fiatal kora ellenére már főszerkesztőként dolgozott egy hetilapnál, és mindenki azt mondta, az ő tehetségével, modern felfogásával és családi hátterével még igen sokra viszi, mert hiszen, mint mondta, az újságírás is egy fajtája a nevelésnek, és itt lényegében pont erről van szó, a nevelésről; mert ha már tudjuk, hogy az emberek egyénisége ilyen környezeti hatások révén alakul, akkor ezeket a hatásokat befolyásolni is lehet, méghozzá nemcsak olyan hebehurgya és rendszertelen módszerekkel, mint amilyen például a háborús propaganda volt, hanem tudományosan megalapozott szisztéma szerint, ami pontosan felméri a kiváltott hatásokat, már amennyire ezt egyáltalán lehet ilyen bonyolult viszonyok között, de ez végül is már csak technikai kérdés, és mindezt nem a gyilkolás és pusztítás céljaira, hanem a nép, az emberek jólétére és boldogulására használva fel; és ez akkor mi más volna, mint a legmagasabb színvonalú nevelés? Engem ezek a gondolatok nagyon megragadtak, mert én különben sem idegenkedem az újtól, már természetesen egy józan határon belül, például a zacskós tejre is mindjárt mondtam, hogy nem rosszabb, mint az üveges, pedig akkor az elején még sokan gyanakodtak, pláne hogy egy-két zacskó mindig ki volt lyukadva, úgyhogy a láda alján locsogott a tej, de különben is lehetetlen volt nem hinni neki, annyi ész és intelligencia sugárzott minden szavából. Én már egy héttel azután, hogy összeismerkedtem vele, azt mondtam a házmesterünknek: milyen érdekes játékokat produkál a sors, mondom, ez a Jifi a maga területén éppen olyan zseniális feltaláló, mint az öreg Schwartz bácsi volt ugyanabban a lakásban. Egyébként az idegenek, akik csak néhanapján vetődtek ide a környékre, akár azt hihették volna, hogy még mindig ő lakik ott, mert az első emeleti ablakokból változatlanul gyakran szólt a zene, és Beethoven a legkedvesebb szerzője volt az új lakóknak is; és az a folyamatosság, amit a zenében naponta érezhettünk, a környékbeliek számára olyan megnyugtató és egyben felemelő volt, mint maga a Hetedik szimfónia. Vagy akár mint a Missa Solemnis, az ünnepi mise, amit Schwartz bácsi mindig vacsoránál tett fel, és amit
bizony szintén okolhatnánk a történtekért (de ez már, azt hiszem, kimondottan szentségtörésnek számítana), vagy például az Appassionáta, amit akkor hallgatott, mikor a vécén a nagydolgát végezte. És ez is csak Jifi elméletét igazolja, hogy mi mindannyian, pedig többségünkben egyszerű és tudatlan emberek vagyunk, megszerettük a Hetedik szimfóniát meg egy csomó más Beethoven-művet, és még az életrajzát is tudtuk szinte kívülről a vége felé, pedig senki se beszélt rá - csak épp sokszor hallottuk őket az öreg Schwartz ablakából. Na és ezek után könnyen elképzelheti, hogy a kislány nevelését is ugyanilyen tudományos alapon tervezték meg. Bár ne tették volna, sőt nemcsak tervezték, hanem eszerint is cselekedtek mindjárt a kezdet kezdetétől. Ezért történt, hogy például a kiságy, amiben Evita feküdt, meg körülötte a gyerekszoba többi berendezési tárgya is, tarkabarka színekkel volt összemázolva, na meg a játékok, amelyek ott hevertek, hát én olyan ízléstelen kotyvalékot életemben nem láttam, legalábbis ez volt róla az első benyomásom; aztán kiderült, hogy az egészet egy országosan ismert festő barátjuk tervezte, méghozzá direkt az öntudatlan hatások miatt, amikről később Jifi olyan okosan és szerényen magyarázott. Mert azt mondta, ezt megint szó szerint megjegyeztem: az ember tartozik azzal a saját gyerekének, hogy megvédje az olyan öntudatlan hatásoktól, amelyek az egyéniség szabad kibontakozását gátolhatnák. Mert egész biztos, hogy az ember ízlése sokkal jobban függ attól, hogy ilyen pici gyerekkorában, mikor először nyitja a világra a szemét, milyen színeket és általában milyen környezetet lát maga körül, mint ahogy azt a legtöbben gondolják; és ők nem akarják a saját ízlésükkel eleve befolyásolni a gyereket, hiszen lehet, hogy neki másmilyen lesz a természete. Bár én ezt a gondolatot először nem értettem: hogy lehet, mondom, hogy Jifi máskor meg azt mondja, hogy az embereket, még a felnőtteket is, igenis nevelni kell, mégpedig szisztematikusan és ugyanúgy előre kiszámítva, ahogy az ő: festő barátjuk kiszámította, hogy Evitára semmilyen hatással ne legyen a szoba kinézete? De akkor azt is megmagyarázta, amire végeredményben magamtól is rájöhettem volna, hiszen ez nem is lehet másképp, hogy ez igaz a nagy többségre nézve, mert az emberek többségének nincs arra ideje, energiája meg tehetsége, hogy tudatosan alakítsa a saját felfogását meg ízlését, és nevelés nélkül, ha az csak úgy rendszertelenül, a mindenfelől jövő hatásokra alakulgat, akkor nem lehet biztosítani a jólétüket és boldogulásukat, mert hiszen ahhoz egy egész tudomány kell, viszont mindig szükség van olyan emberekre is, akik ezen a befolyásoláson kívül maradnak, mert éppen ők azok, akik megtanulják a hatások irányításának a mesterségét, és aztán ezt gyakorolva óriási és felelősségteljes szolgálatot tesznek éppen a nagy többségnek; és erre ők nyilván csak akkor alkalmasak, ha az ő felfogásukat nem befolyásolják ugyanabban a szellemben, mert hiszen különben egy örök körforgást kapnánk fejlődés nélkül. Márpedig az emberiségnek nem az a célja, hogy körbeforogjon, mint egy olyan araszoló hernyócsapat, amelynek az első tagja valahogy az utolsó mögé keveredett ezt a hasonlatot Jifi mondta, mert ő mindig nagyon szemléletesen tudta kifejezni magát -, és ami aztán napokig körbe-körbe mászkál egy félasztalnyi területen, hanem az emberiségnek az a célja, hogy a világ egyre újabb és újabb szféráit meghódítva, mind anyagiakban, mind szellemiekben, egyre magasabbra törjön. És ugyanezért
történt az is, hogy mikor Evita a hangokra fogékonyabb lett, rendszeresen járattak a szobában egy lemezjátszót különféle stílusú zenékkel, beleértve a régi egyházi kórusokát meg a legújabb és legfülsértőbb hangförmedvényeket, de még tánczenét is, pedig ők személy szerint mindketten Beethovent szerették a legjobban, akárcsak mi. És ez még csak a kezdet volt; az igazi nevelés akkor jött volna, amikor a kislány elkezdte volna érteni a beszédet; mindenesetre már ebből is látszik, hogy Evita fejlettségi szintjének megfelelően már most mindent megtettek a szabad és legszélesebb körű fejlődéséért, amit csak lehetett, és ez is ugyanarra a hallatlan felelősségérzetre utal, amit Jifiék nemcsak általában az emberekkel szemben éreztek, hanem a saját gyerekükkel szemben is. És látja, mégis pont ez a zseniális és modern nevelési szisztéma idézte elő a bajt, bár ők tényleg nem láthattak semmit előre, és éppen ezért, tudja, mit mondok én magának? Én már öreg vagyok, nagy tapasztalat áll mögöttem, és úgy látom: nincs az a szisztéma, akármilyen modern és akármilyen zseniális legyen is, amivel a sorscsapásokat el tudnánk kerülni, ha egyszer meg van írva, hogy ránk méretnek; nem mondom én, hogy biztos az Úristen méri ránk, bár hívő vagyok, de tudom, hogy manapság már egyre többen nem hisznek, de az biztos, hogy valahol minden meg van írva előre, és az ember hiába kapálózik. Mert látja, itt is, hiába voltak ők olyan okos és művelt emberek, és hiába volt annyi pénzük, jó pozíciójuk meg ismerőseik a legmagasabb körökből, már akkor, mikor ezt a vécét ideépítették, és Schwartz bácsi védekezésül a repkényt elültette, végzetszerűen el lett döntve a sorsuk; és ez a végzet azután csak egyre közeledett, anélkül hogy bárki sejtette volna, akkor, amikor az öreg nem volt hajlandó kivándorolni, akkor, amikor megvakult, vagy akkor, amikor állandó zenéket párosított a mindennapi ténykedéseihez, de legfőképpen akkor, amikor Jifi kitalálta az elméletét, és amikor aztán emiatt a lemezjátszót beállították a kiságy mellé. És az már csak igazán az utolsó és lényegtelen lépés volt, hogy Olga egy délután, amint jött valahonnan a kocsival hazafelé, egy kirakatban észrevette a Missa Solemnis új felvételét, és este, amikor vacsorázni mentek, feltették azt a gramofonra, mert a gramofon önműködően cserélte a lemezeket, nem kellett mindig ott lenni mellette; mert teljesen persze Beethovent sem mellőzték a műsorból, zenetörténeti súlyának megfelelően. Ők nem tudták, amit a házmester fia vett észre Schwartz bácsi életének utolsó hónapjaiban, hogy mikor az öreg a Missa Solemnis messzire zengő hangjai mellett vacsorázott, az éhes patkányok megtanulták, hogy ez a vacsoraidő, és a vécéből meg a környező csatornákból mindig fölmásztak hozzá a repkényen, hogy megegyék a szétdobált ételmaradékokat; mert Schwartz bácsi akkor már, hiába, csak elér ez a sors is mindnyájunkat, ha nem halunk meg idejében, nemcsak vak volt, hanem ilyen dolgokban egy kicsit szenilis is. És látja, az emberek most borzongva fordítják el tekintetüket a faltól - már hiányzik róla a repkény, a feliratokat lemosták az esők, szabálytalanul szétszórva csak a golyólyukak szeplői éktelenkednek, és a vastagabb indák helyén, sár és vakolat együttes műveként, az egészet göcsörtös vonalak hálózzák be, mint a szépség csontváza, baljós emlékeztetőül Velko Miloev
A nyárfa A belső udvar engem egy leeresztett vizű, óriás akváriumra emlékeztetett. A sárga füvön szétszórt, üres üvegek hevertek; az erkélyek magányos hajótöröttéi talán rájuk bízták segélykérésüket, de a palackok nem úsztak el, valaki kivette belőlük a cédulákat, és jót nevetett; de ki lehetett, hiszen az udvarra néző sötét lépcsőházak ajtajai régóta zárva vannak. Megfakult, szakadt újságok hevertek mindenütt. Az összetört hinta fájón belefagyott ívének legmagasabb pontjába, mintha az idő abban a percben állt volna meg, amikor a gyermekkéztől ellökve elérte lendületének csúcsát, és akkor értette meg, hogy senki sem fog visszatérni, hogy e levegőben vájt sínen utoljára áll pályájának legbizonytalanabb és legmagasabb pontján, hogy eljött a vég, és a fájdalom megállásra késztette, a rozsda pedig pillanatok alatt kimerevítette ízületeit. Mert ebben az udvarban furcsa dolgok történtek az idővel, attól a pillanattól kezdve, amikor az emberek magára hagyták, addig a percig, amikor az idő kétségbeesve vergődni kezdett a kerítések között, és a világot részekre osztó falakon számtalan hasadást találva örökre kiszivárgott innen, az udvar pedig olyan maradt, mint az akvárium alja, a kifolyt élet mocskos nyomaival borítva. Vagy jobb, ha azt mondom, hogy ez az udvar egy ég felé fordított, régi, megrepedt porceláncsésze, alján a sok év mélységű üledékkel. Fenekére minden lerakódott és lassan oszlásnak indult, minden hang és szín, a sugárhajtású gépek bőgése, a riadt madarak árnyai, a rémült férfiak és nők erkélyek között odavetett ijedt szavai, a távoli alkonyok visszfényei, amelyeket a felső emeletek üvegei véletlenül felfogtak; vörös napkorongok, az ablakról ablakra dobott arany visszfények, amelyekből néha egy-egy betévedt a konyhák sötétjébe, de onnan úgy dobták ki, mint egy piszkos vörös rongyot; aztán az erkélyajtó becsapódott, és a sugarak újra üvegről üvegre szálltak, míg a vörös nap és az arany visszfények leértek a mélyre, ahol minden leülepszik, megolvad és elbomlik. A visszatükrözött csillagos ég vékony rétegei betakarták a nyári délutánok forró iszapját. Az üledék mélyében minden későbbi egybekeveredett minden korábbival, az előtt a pillanat előtt, amikor a függönyök mögötti félelem végre megtalálta elkeserítő önigazolását. Néha valamelyik őrült ablakból feltört az elektromos zene zajos és zavaros vize, a dobok dörgése darabokra vágta a megfagyott levegőt, a húrok visítása óriás szeleteket morzsolt porrá, és a zene összekeveredett az üveges levegővel, aztán minden elcsendesedett. Máskor meg egy magányosan szenvedő zongora síró hangja hallatszott ki egy olyan hinta-székes erkély szobájából, amiben valószínűleg soha senki nem ült. A zene az erkélyajtó alatti résen, vékony sugárban sugárzott ki, és kristálycseppként hullott alá az udvar csöndjének mocsarába. A közeli vég rombolása lassan kúszott felfelé a szürke házakon, az elkeseredés vékony indái felkapaszkodtak a homlokzatokra, és körülfonták az erkélyek vaskorlátait. A fémeken az emberi nemlét rákkeltő miazmája által okozott rozsdás foltok a tárgyak rosszindulatú burjánzásának áttéteiként terjedtek. A megrepedt virágcserepek vajon már akkor vagy csak most váltak a halálra ítélt Föld porát megőrző urnákká? A csupasz falak és a vak tűzfalak megszűntek olyan örök vetítővásznakká lenni, amelyekre az élet a madarak és a felhők árnyait rajzolta, a lakók képzelete meg
hozzátette a távoli hegyek körvonalait és a jövő még távolibb reményeit. A tűzfalakra most csak a pusztulás rajzolt, a házhullák bőre fejrepedezett és lehámlott, alul szétnyíltak a vörös hegek, a rombolás a tetőkig §rt, a madarak fészekben százéves halott tojásokat keltetett, a kéményeket kínzó erőlködésbe döntötte, mintha azt akarta volna, hogy térdepeljenek le, és imádkozzanak halott uraik békességéért. A pusztulás átcsapott a tetőkön, végigfolyt a cserepeken, lecsepegett a lyukas ereszeken, és elkeserítő körforgásban lefelé haladva nyüszített a sztaniollá vékonyodott esőcsatornákon. De a legborzalmasabbak a halott ablakok voltak, feketék, mint a vak szemüvege; a házhulláknak tucatnyi halott szeme volt, és mind sötét szemüveges, vagy az is lehet, hogy az ablakok filmlemezek voltak, s megörökítették az utolsó pillanatok borzalmait. Csak a nyárfa volt élő. Az ördögbe is, honnan termett itt ez a nyárfa, ebben az udvarban, ebben a városban, ahol minden nyárfa halott volt, kötelességük volt, hogy azok legyenek. És mégis, a fa itt volt, az udvar legreménytelenebb sarkában, egy komor homlokzat és két csupasz tűzfal között, mintha a legtitokzatosabb sarokba bújt volna el, de én jól láttam a szoba ablakából, az én szobámból, abból a szobából, ahol születtem. A nyárfa létezése az udvarnak ezen a részén szinte ugyanolyan bámulatos volt, mint az én jelenlétem a tér, a kiterjedés eme részén, vagy akárhogy nevezzük is azt, ahol voltam; ez a világ teljesen ugyanolyan volt, mint az a világ, ahonnan jöttem, minden részletében, a legfontosabbat kivéve. Ez halott volt. Ez a világ átlépett a pillanaton, amikor az értelem önnön tagadásává válik, és kieresztette a halál és a pusztulás feltartóztathatatlan gépezetét. Ez a világ a miénk tükörképe volt, egy baljóslatú panoptikum görbe tükrében villogott holttá fagyva, ajtaja mindenki számára nyitva állt, de csak én léptem át rajta, egyelőre csak én. Én pedig be voltam zárva e görbe tükrök vészjósló némaságába. A tükörben a háznak és az udvarnak, ahol születtem, minden részlete visszatükröződött, még az is, ami a gyermekkori évek alatt bejáratlan maradt, és kénytelen voltam újra megismerni, egy elrettentő lehetőségnek az elrettentő eltorzulásában. Aligha tudta volna valaki ezt megmagyarázni, és számomra nem is volt fontos, hogyan jött létre ez a világ, megvalósítva az én emberiségemnek a mindennapi rémlátomását, de velünk együtt létezett, kíméletlen realitásával együtt, közelségével ijesztve, mint egy kegyetlen ígéret. Azt sem tudom, hogy hívják azt, ami e két világot elválasztja - pillanat vagy gondolat, tér vagy idő, képzelet vagy véletlen, de számomra az, amin keresztülmentem, egy hatalmas nagyítólencse volt, amely egybegyűjtötte az emberiség milliárdjainak a félelmét, álmatlanságát, rossz előérzetét és rettegését. Lehetséges, hogy ez az emberiség keserves történelme során más világokat is megalkotott - a miénkhez hasonló csúf másolatokat, amikor a milliókat egy gondolat, egy érzés fogta össze, ha pedig ez már megtörtént, lehet, hogy ezek a világok szintén felbomlottak, és agonizáltak saját véres korszakukban; lehet, hogy néhány világ felülkerekedett alkotói félelmén, és boldoggá vált; lehet, de mi még nem találtuk meg a hozzájuk vezető utat, csak ehhez, a legborzalmasabbhoz vezetőt. Volt-e múltja annak a világnak, amelynek vendége voltam; vajon ilyennek alkottuk-e, amilyennek én láttam, vagy ez a borzalom véres méhéből született, még régebben, a legszörnyűbb pillanat előtt, amikor még léteztek valódi emberek, még élő emberek,
szomszédaim, szüleim és én magam, vajon sokáig tartott számukra a rakétarobbanás pillanata? Az idő biztosan megmerevedett a borzalomtól, aztán ijedten elmenekült, olyan gyorsan, hogy már száz éve tart a pusztulás. Aztán kifáradva újból lelassult, majd elkeseredve a magánytól megállt. Igen, az idő itt belegabalyodott az üres szobák pókhálójába, az álló órák mutatójába, de valahol folytatta útját, és én elhatároztam: ahhoz, hogy az én világom folytatódjon, ide kell jönnöm, és ha nem halok bele ennek az üres udvarnak a fájdalmába, el kell hogy mondjam. Mindenről beszélnem kell. Beszélnem kell a nyárfáról. Egy kiáltás volt. Zöld nyíl az ég vaksi szemébe szúrva. A halál számtalan csodája között az élet csodája volt. Magas szárán a harmadik emeletig nem volt levél. Sötét, repedezett kérge sebeket viselt magán. A vékony, elszáradt ágacskák úgy borították oldalát, mint a magassággal folytatott harcban elesett katonák. Csak a harmadik emeleten ért a két ház közé besugárzó fényhez, ott aztán kitört. A zöld robbanás szétszakította az áporodott levegőt, az apró zöld zászlók minden egyes győzelmüket megünnepelték a pusztulás felett, a zöld felemelkedés győzedelmeskedett a halott homlokzatok gyengesége felett, zöld fiatalság volt a világ százéves öreg álmában, zöld, szárnyalásáról álmodozó rakéta. Ez volt a nyárfa. És már megértettem, miért van itt. Itt kellett hogy legyen, ebben a félelem alkotta és vetítette világban, a nyárfa volt a remény kivetítése és alkotása. Gyökerei az én világomba vetett hitből merítették az erőt, és ez nagyszerű volt, mert rájöttem, ha ő itt van, zölden és élőn, akkor odaát nem történt meg a legszörnyűbb, nem halt ki a remény, az élet folytatódik, és nekem van miért dolgoznom. Ha nem halok bele ennek a belső udvarnak a fájdalmába... Ha nem halok bele a fájdalomba... De lehetséges-e életben maradni ebben a halállal terített térben, amikor tudod, minden lélegzetvételnél kiégsz a végtelen nyár parázsló egyedüllététől és a fojtogató csendtől, kezed elzsibbad minden egyes halott tárgy súrolásakor, minden érintés fájdalmas és veszéllyel telített; nem éget-e meg az oszló élet, nem hagynak-e kezeden fekete foltot a halállal fertőzött tárgyak? De még nem is ez a legszörnyűbb. Nem hagyhatom el ezt a komor házat, mert tilos. Lelkem szellemként csatangol a tárgyak halott realitása között, azok meg éles szélükkel lesnek rá, fehér pihés darabjai megakadnak a kimeredező szegeken, a nagy szobanövények mumifikált maradványain, a folyosók fogasain, didergő lelkem hiába próbál a rájuk akasztott rongyokba burkolózni. Fázom, de a megérintett ruhák szétfoszlanak, az ajtók előttem omlanak le és válnak porrá, a por szellemként lebeg a küszöb felett, majd lassan aláereszkedik, de ettől a zajtól életre kelnek a kísértetek, százéves álmuktól bódultan, lassan tápászkodnak fel, és ijedten körülnéznek. Ez például a díványon aludt, oldalra fordulva ölelte át saját csontvázát. Vagy ez a gyönyörű kísértet: selyemrongyokból bújik elő, amelyek már nem tudják eltakarni a csontok meztelenségét. Ez egy nő, aki az utolsó pillanatig gyönyörű volt, lehet, hogy egy kicsit még utána is, előtte a budoárasztalon már régen elpárolgott a parfüm, micsoda megfelelő hely a halálra. Ugye szép volt? - kérdezem a szoba százéves mozdulatlanságát visszatükröző, megszürkült tükröt, de a következő pillanatban már bánom vigyázatlanságomat, mert a por finom hálóját széttépve a
tükörből több száz ábra tör elő, újabb kísértetek, azok, akik valaha a szobában éltek, vendégeskedtek, vagy csak benéztek. Kirohanok, de ott mások lesnek rám, a kísértetek nehéz lépteimtől riadtan, hangtalanul mozgatják ajkukat, és mégis, micsoda zajt csapnak. Tudom, tudom, hogy mit akarnak, mind csak egy darabot kér lelkemből, egy sarkot emlékezetemben, ahol mesélhet a boldog napokról, a boldogtalan napokról, az átélt és elképzelt történetekről, és hallani akarja az én mesémet, egy érintetlen jövőről... ... Csukd be az ajtót, fiam, huzat van, én már akkor is fázós voltam, és már száz éve nincs, aki becsukja az ajtót. Nézd, a ruhám szakadt, az üvegek meg be vannak törve, és már száz éve senki nem jön, hogy megcsinálja... ... Mária vagyok, és tizenhat éves, ez a kedvenc versem, íme, a nyitott könyv az asztalon, készakarva hagytam így, tudtam, hogy valamikor valakinek jönnie kell, és meg kell értenie, hogy ez a kedvenc versem, csak el ne feledd, hogy Mária vagyok, tizenhat éves, ez áll az első oldalon is: Máriának, tizenhatodik születésnapjára, csak ezt jegyezd meg rólam, semmi más nem történt velem, csak annyi, hogy tizenhat éves lettem... ... a fényképet, kérlek, szedd le a fényképet. Kegyetlen dolog, sajnálom, szégyenlem, pont az ágyammal szemben van, készakarva tettem oda, és minden reggel az első dolog, amit megpillantottam, az ő fényképe volt, mosolygott, és a nap jól kezdődött, most csontváz vagyok az ágyamban, hát lehet így mosolyogni egy csontvázra? Nézd, milyen bőre van, nézd a szemét, jegyezz meg mindent, aztán vedd le a fényképet! Kínzó arra gondolni, hogy ő is így néz ki, ahogy én, csontváz vagyok, és ő is az, azok maradunk, csak szedd le a fényképet... ... hé, fiú, várj csak, várj, hogy elmeséljem neked, tudod, hogy ki vagyok én, hehehe, honnan is tudnád, engem mindenki ismert ebben a házban meg az egész negyedben, és nemcsak itt, igen érdekes életem volt, nézd csak azt a fotót, ezen harmincöt éves vagyok, Algériában, micsoda hőség volt, majd megsültünk, mint azon a napon, hehehe... Talán megijedtél... várj, várj, hogy elmeséljem... maradj még öt percet, maradj, ha mondom, hát micsoda dolog ez, évekig vár az ember, lehet, hogy van már száz éve is, lehet, hogy ezer, magad sem tudod, mennyit vártál, a végén meg, amikor eszükbe jut, hogy eljöjjenek, nincs idejük... A nyárfa levelei még mindig zöldek. Ma reggel is. De én nem tudtam, zöldellnek-e még este is, amikor végre befejeződik a végtelen tegnap, ez alatt az idő alatt megint nem lesz elég időm, hogy meghallgassam a ház történeteit, és még hány ház van ebben az utcában, és hány utca ebben a városban és hány város ebben a világban. Háromszáz év sem lett volna elegendő, nekem pedig csak három hónapom volt, hogy ebben a házban maradjak, mielőtt elhagynám, három hónap, és csak itt. Akkor, amikor elindultam, ez volt a technika utolsó szava, három hónap... a kísérteteknek jelentéktelenül kevés, nekem viszont túlságosan sok. Tévedtek, és én is tévedtem, hát lehetséges lenne, hogy az ember kibírjon itt három hónapot? Már a harmadik nap beteg lettem. Tüntessék el a Napot! Az istenért, tüntessék el a Napot! Hát nincs, aki meghallja, hé-é-é-é, tüntessék el a Napot!
Valami történt az idővel, valami történt a gépekkel, amelyek idehoztak, vagy az is lehet, hogy az én világomban történt valami, a leghelyrehozhatatlanabb, attól a pillanattól kezdve, amikor a betegség ágynak döntött, történt valami. A karórám szerint azóta hét nap telt el, és a Nap hét nap óta nem mozdul, alacsonyan függ a szemben lévő háztető felett. Nem látom a nyárfát. Innen nem láthatom, él-e még, vagy a kegyetlen Nap sugaraitól összeaszva és megsárgulva már haldoklik. Él-e még világom reménye, az én reményem? Hát nincs egy kis szél, hogy legalább egy zöld levelet idehozzon? Nincs szél. Csak a Nap. Akárhányszor felébredek vagy magamhoz térek, nem tudom, mi az igaz; a Nap mindig ott van, mintha valaki odaragasztotta volna a színtelen égre. mintha valaki örök sebet vájt volna a szemembe, és ezen a seben az összes vérem el fog folyni, nem tudok meggyógyulni addig, amíg a Nap ott van, az ördögbe is, hát lehetséges lenne, hogy már hét napja tartson egy naplemente! , Nincs ott. Már nincs ott. Ennek az átkozott, örökké lemenő Napnak a gondolatával ébredtem. A szemem nem mertem kinyitni, csukott pillákkal próbáltam kitalálni, ott van-e még a tető felett. Eldöntöttem, hogy meghalok, ha ismét látom. Jobb kezemmel kitapogattam az ágyam alatt az orvosságos dobozt, és felnyitottam. Ennek az üvegnek nagyon különös alakja van, és színes címkéje, ijesztő, figyelmeztető jellel, de én nem nyitom ki a szemem, csak akkor, amikor kihúzom a dugóját, így gyorsabban megy majd, kevesebbet látom majd a kegyetlen Napot, ha még ott van, és kicselezem... Nincs ott. Nincs ott. Csak a nyárfa sudár körvonala látszik ki az ég világos hátteréből. A nyárfa zöld, a nyárfa élő, Nap pedig nincs. Nincs, ujjaim maguktól szétnyílnak, a tabletták begurulnak az ágy alá... És akkor megjelenik, először mint egy vörös tündöklés, aztán mint egy vékony vörös csík a nyárfa szára mögött. Tehát mégis ott volt! De elindult, végre elindult, eljött volna az éj... A nyárfa! Csak most jutott eszembe a nyárfa. Nem itt volt. A belső udvar másik végében állt, hát akkor hogy takarhatta el a Napot? Naivan abban reménykedtem, hogy másnap reggel már fel tudok kelni, hogy vége lesz a szenvedésemnek, ha végre lemegy a Nap. Még mindig beteg voltam, tévedtünk, kegyetlenül tévedtünk az emberi erő megítélésében és mindenhol jelenlevő halállal szemben, az eltipró csenddel és egyedülléttel szemben. Meg sem bírtam moccanni, csak néztem a fehér, megrepedezett mennyezetet. Kitartóan tanulmányoztam gazdag földrajzát, kedvenc nevekkel kereszteltem el a folyókat és az alattuk lévő völgyeket. íme, ez itt az Amazonashoz hasonlít, az a másik repedés meg a Marica folyóhoz, az Amazonas a Maricába folyt, amaz meg nem hasonlít semmi ismerthez, így Máriának fogom hívni, kell hogy legyen ilyen folyó, ő tizenhat éves, Marica-Mária, te fogsz megmenteni... Így ment ez addig a pillanatig, amikor a mennyezet kezdett kifakulni, egyre simábbá vált, a Marica-Mária-Amazonas elvesztette medrét, és elvékonyodott. Valószínűleg ezekben az órákban nem láttam, de úgy döntöttem, hogy megint történt valami az idővel vagy azokkal a rettentően bonyolult gépekkel, és lehet, hogy visszafelé megyek ennek a világnak az idejében, még távolabb az enyéimtől, még közelebb a halál pillanatához, és onnan már nem lesz visszatérés. A megmaradt fél életem árán sikerült az ágy alá hajolnom, kezem a poros padlót tapogatta, végre egy
kerek labdacs az ujjaim közé akadt, aztán a második, a harmadik, majd kettő egyszerre, már öt volt, az ördögbe is, kiejtettem, hányat is, csak egyet, jól van, tehát négy, öt, hat, talán tíz elég lesz, átkozott csönd... És akkor valaki bekopogott az ablakon. Erősen összeszorítottam a markomban az összeszedett tablettákat, ez alkalommal nem hagyom magam becsapni. A nyárfa... A nyárfa volt. Láttam az ágyból, hogy vékony ágai hozzáérnek az ablakhoz, de ez lehetetlen volt, nem hittem és nem hittem, és akkor a nyárfa elkeseredetten, összeszedve minden erejét, meglengette törzsét, és megindult. Az ablakkeret betört, hallatszott az összetört üveg csörömpölése, valódi zaj, érthető, valódi zaj a csendben, amiben már régóta csak a saját szívverésemet hallottam. A keret széttört, az üveg betört, és belém hasított a fiatal, kettétört ágak zöld fájdalma, a kiömlő nedvé és a szétvágott, udvar mélyére hulló levelek zöld sikolya. Semmit sem értettem. De éltem. Senki sem feltételezte ezt a bonyolult, kettős irányú kapcsolatot e világ és a másik világ között, amely azt létrehozta. Mi és hogyan hallotta meg és továbbította szenvedésemet ebben a szobában, ki fogadta az élő világban halálos fájdalmam üzenetét, anyám, Mária vagy talán mindenki? Milyen mágikus erő hozta létre a csodát? Feleslegesen tettem fel ezeket a kérdéseket, miközben az ablak mellett állva, bambán néztem a mély barázdát, amit a nyárfa gyökerei vájtak az udvar távoli sarkából a legrövidebb úton a Naptól az ablakom melletti őrhelyéig, onnan pedig az én otthonomig. Még mindig hitetlenkedve érintettem meg a vékony ágakat meg a zöld leveleket, szerettem volna közülük egyet letépni, hogy érezzem a zöld, nedves testet, az illatot, hogy megkóstoljam, de nem mertem, nem mertem, nehogy eltűnjön a csoda. Nem mertem fájdalmat okozni az egyetlen élőlénynek, megmentőmnek, és még mindig nem hittem, de a nyárfa ezt is megértette, behajolt az ablakon, és néhány apró levél a szoba padlójára hullt, lehajoltam, és hosszan nézegettem őket... Zeneszót hallottam. Az udvaron gitár szólt. Hallottam az utcáról jövő autók távoli zúgását, a villamos csikorgását a kanyarban, de ezek nem azok az ijedt hangok voltak, amelyekről az elején beszéltem, ezek az én udvaromból jöttek. Mama-a, mama-a, mama-a-a... Mama, dobd le a labdám - hallottam a szomszédék gyermekét, hallottam a késő délutáni ismerős hangokat, amikor belekezdtem ebbe a könyvbe, amikor megérett bennem az elhatározás, hogy idejöjjek, és mindent a saját szememmel lássak. Ennek ellenére még mindig nem hittem, hogy ez valóban lehetséges. Megértettem, hogy ezek az én világom hangjai, de nem hagytam magamnak, hogy elhiggyem, hogy már elhoztak a halott udvarból, és újból hazavittek. És mégis, hálás voltam ezeknek a hangoknak, ennek a makacs gyermeknek, mert bebizonyították, hogy az élet létezik. Volt élet, nem én találtam ki, nem álom volt, nem a halállal körülvett hosszú napok képzelgése volt, hanem az élet valóban létezett és folytatódott az én világomban. Élet volt ebben az udvarban is, a nyárfa is ott volt, zöld antennaként fogta az élet távoli üzeneteit, majd átadta ennek a szobának. Nem fogok hosszan mesélni kényszerű tartózkodásomról abban a házban, a többi estéről és napról. De már tudtam dolgozni. Több bátorsággal a szívemben már le tudtam menni szörnyűségtől visszhangzó lépcsőkön, és fel tudtam törni az időrágta
ajtókat. Mögöttem értelmetlenül meredeztek fészkükben a lakatok, nyelvüket erősen szorította a rozsda foga. Most már türelmesen el tudtam beszélgetni a kísértetekkel. Este pedig, amikor visszatértem a szobámba, a nyárfában találtam vigaszt, bánatomat, rettegésemet ágaiban fürösztöttem, levelei pedig anyai gyengédséggel simogattak. Az életnek olyan egyszerű csodáival ajándékozott meg, amelyek mellett a mi világunkban felületesen elmegyünk. Különleges csodákkal halmozott el; ezek nekünk valószínűleg nem tűntek volna különlegesnek, ha eszünkbe jutott volna kérni őket. Sokszor előfordult, hogy ebben az örökös évszakok nélküli udvarban a fehér tavasz utáni vággyal aludtam el, és amikor felébredtem, szobám tele volt a nyárfa finom pelyhével. Úgy, mint májusban, abban a világban, ahol ennek az elnevezésnek jelentősége van. Ez volt az én havam és telem, de az őszt is megkaptam; az asztalomra apró, megsárgult levelek hullottak be az ablakon, és akkor a távoli ősz utáni buta, költői vágy gyógyírként hatott a ház minden sarkából ezer okból sóhajtozó fájdalommal szemben. Forró nyarakon örültem a zöld árnyéknak, nyárfa zöld fuvallata hűtötte verejtékes homlokomat, ami annak a szörnyű nyárnak a halál előtti forróságába izzadt bele, amiről már beszéltem... Eljött az árulás napja. Összeszedtem a teleírt lapokat és egypár tárgyat, aztán a betört ajtón keresztül lementem az udvarra, legyőzve a szigorú tilalmakat és az áthágásuk okozta ismeretlen veszedelmeket, utolsó csepp vizemet ráöntöttem a nyárfa gyökerére. Semmi mást nem tudtam érte tenni. - Hallgass rám - mondtam a nyárfának -, arra nem kérlek, hogy bocsáss meg, mert én magamnak sem tudok megbocsátani. Mert én ember vagyok, és mi, emberek nem tudunk jók lenni, mint te. Mi nem tudjuk ilyen erősen és büszkén elviselni a magányt. De visszajövök. El akarlak innen vinni. Lehet, hogy visszatérünk. Mert nem szabad, hogy a Földön vagy a világban, ami annyira hasonlít a Földre, olyan hely legyen, ahol a halál az úr. Várj. Nem merek arra gondolni, mennyi idő telt el azóta. Nem tudtam visszatérni a nyárfához. Nem engedték. Nem hitték, hogy a nyárfa létezik. Mások úgy döntöttek, hogy minden csak az elviselhetetlen napokon megkínzott képzeletem szüleménye. De én tudtam, hogy a nyárfa ott van, vár rám, és zöldell, és ez vigasztalt, mert az élet folytatódott, tehát a nyárfa élt. A kórházban töltött hosszú hónapok után végre engedélyezték, hogy hazatérjek. Féltem kinézni szobám ablakából a belső udvarra, féltem, nehogy a másik udvar görbe tükrének üvegén keresztül lássam, halállal benépesítve, pusztulástól uralva, de a végén bátorságot vettem és kinéztem. Megpillantottam a nyárfát. Pontosan az otthonunk előtt. A szívem a torkomban dobogott, nem hittem a szememnek, nem voltam benne biztos, hogy valóban ő az. Mintha öregebb és szomorúbb lett volna. Felöltöztem, és óvatosan lementem a lépcsőn az udvarra. Lassan nyitottam ki az ajtót, és kiléptem. Határozatlanul közeledtem felé. Az udvaron egy gyermek játszott, kézen fogtam, megpróbáltam nyugodt maradni és teljes hidegvérrel feltenni neki az őrült kérdést: mióta van itt ez a nyárfa? A gyermek csodálkozva mért végig, biztosan azt fogja mondani: - No de bácsi, kérem, a nyárfa mindig is itt volt - aztán meg kinevet. A
gyermek tényleg csodálkozva néz rám, aztán a fára - tényleg, tegnap még nem volt itt, tehát ma nőtt ki, nem is, elültették. Megérintettem a nyárfa kérgét. Valódi volt. Most már el fogják hinni, most már hinni fognak neked, hogy létezel. A gyermeknek pedig azt mondtam, hogy ilyen nagy fát nem lehet elültetni. Botos Éva fordítása Patricia Shaw Mathews Lariven Korvath, a Hódító úgy építette meg a kastélyát, hogy hosszú terasz nézzen szembe a folyón túl ködbe burkolózó hegyekkel - az egyetlen vidékkel, melyet sosem hódított meg, s úgy érezte, már soha nem is fog. Ez volt a folt hírnevén, ezért most ingerülten fordult terrai vendégeihez. - Senki emberfia nem mehet oda, csak ha meghívták. Azok ott, a folyó másik oldalán olyan hatalommal bírnak, amellyel nem versenghetek. Brooklyn Anderson - a Terrai Kutatószolgálat embere beharapta alsó ajkát. - Azt hiszem, minket meghívtak - mondta a hadúrnak, s maga is tisztában volt vele, milyen ostobán hangzik ez. Társa. Ben de Anza egyetértően bólintott. Korvath egyik felesége, egy kövérkés szőke, helyi kiejtésével hozzáfűzte még: - Telepaták. Anzát elöntötte a félelemmel vegyes tisztelet. A másik feleség, a vörös hajú, hajlékony, atletikus testű kétkedő pillantást vetett rájuk; a terraiak meg átkozhatták balsorsukat, csapda vár rájuk mindkét oldalon. A birodalomnak égető szüksége volt telepatákra: az űrhajók közötti kommunikációhoz, az Első Kapcsolat felvételéhez, különösen nem emberi lényekkel, és mindenekfölött a navigációhoz; még csak most kezdték megérteni, hogy mennyire pszichotikus a hiperűrbeli navigáció művészete. De a telepaták, akik a központi birodalom túlzsúfolt világában születtek, ahol az egynél több gyerekre szóló engedély a siker látható bizonyítéka volt, megőrültek, vagy elvesztették képességüket, mielőtt megtalálták volna őket. Más világok telepatikus kultúráinak tagjai egyáltalán nem szerették a Terra indusztrializálódott, túlzsúfolt, bürokratikus légkörét, s egy-két év múlva kiléptek. Csak az Űrszülöttek tudtak megbízható telepatákat kitenyészteni űrmunkára, és az Űrszülöttek ragaszkodtak a birodalommal kötött orbitális szerződések betartásához. Ha egy telepata hívta Anderson és de Anza kutatócsoportját, akkor annak mindenáron meg kellett akadályoznia egy interplanetáris incidenst. - Álmokat láttunk - mondta Anderson Korvathnak. - Egy nő kérte, hogy jöjjünk. Lenszőke, nagyon csinos, karcsú, zöld szemű, finom arcvonású, valami ilyen színű köntöst visel - mutatott egy vörösesbarna drapériára a függönyök között. Korvath abbahagyta a nyugtalan járkálást, szája szétnyílt. - Lariven - suttogta rekedten. - Nos, az egész más, idegen vendégek. Ha Lariven hívott, én magam kísérlek el benneteket.
Intett egy szolgának. - Szólj Lariven gyermekeinek, hogy jöhetnek, ha akarnak. - Igen, uram - felelte az, és elsietett. A narancsvörös nap ott lebegett a ködfüggöny mögött, s fényével egy pillanatra óriási korallszínű lepellé varázsolta azt, miközben a terraiak hihetetlen szerencséjükön töprengtek, hogy ilyen könnyen találkozhatnak egy vagy több telepatával, akik beszélni, ha nem foglalkozni akarnak a birodalommal. Ez a Lariven nyilvánvalóan nagyon magas rangú személy itt, tekintélye van, s úgy tűnik, valamilyen oknál fogva érintkezésbe akar lépni a Terrával. Miért? És ki ő? Egyike volt ő a Folyón Túli Hegyek Hét Királynőjének, az országnak, ahova senki nem juthat be, ha nem hívták. Egy alacsony oszlopon ült a moha borította ligetben, és finoman visszavonta tudatát a kapcsolatból. - Terraiaknak hívják őket - mondta elégedetten. Deliét, az Ezüst Hárfás gondolatban megnyalta ujjait, akár egy macska, mintha valami ragadósat akarna eltávolítani onnan. - A folyón túl, a sötét szelleműek között - mondta, kis finnyás grimaszt vágva. Ariane, a Széllány előrenyújtotta üres csészéjét. Egy féllény Lariven házából újratöltötte; Ariane megsimogatta a törékeny fiú nyakát. - Köszönöm, úrnő - hebegte az. - Egy darabig a folyón túli életet választottad, igaz? - kérdezte Ariane királynő a testvérét. - Milyen volt? - Földhözragadt - foglalta össze Lariven a nehéz ételeket és a sűrű, habzó sört, a súlyos ruhákat, a végeérhetetlen, kicsinyes megkötéseket szabad mozgásában, a Korvath házához tartozó nők rosszindulatú gyanúsítgatásait és Korvath hatalmas testét maga fölött. Saját magas, erős, intelligens, szenvedélyes fiára, Branothra gondolt, és csodálkozott, hogyan hozhatta létre a föld - Korvath és a lég - ő maga - a tüzet. A féllény megtöltötte csészéjét; túláradó kedvességgel köszönte meg. Tudata alatt ott munkált az érzés, hogy a fiú egy éven belül halott lesz; oly törékenyek, oly rövid életűek voltak! Branoth és húga, Elidir legalább nem féllény. Ha másért nem, ezért hálás lehetett. Tűnődéséből felriadva egy gondolatcserét kapott el Ariane és egy másik közülük való között. -...Deliét túl szép ahhoz, hogy úgy házasodjon, ahogy Lariven tette. - Ó, de hát nem érted - felelte Ariane enyhe rosszindulattal -, Lariven hagyta, hogy Korvath használja őt, Deliét pedig csak kedvenc háziállatként tartja harcosát! - Ezt elhiszem; egyetlen gyermeke és féllénye sem hasonlít még egy kicsit sem a harcosára. Újra figyelni kezdtek, és kikapcsolták a rosszindulatot, egyáltalán nem törődve a tettetéssel. Lariven elmosolyodott, és összetette hosszú ujjait. - Elmegyek ezekhez a terraiakhoz - mondta. Ahogy elmentél Korvathhoz - gondolta mindegyik, de nem mondták ki nyíltan, mivel egyik testvér külső házasságát sem kritizálhatta meg a többi, bár a pletykáknak nem
volt se vége, se hossza. De ezek semmit sem változtattak meg, soha semmi nem változott ezekben a hegyekben a folyón innen. Belibbentek a szobába, hogy összegyűjtsék hátaslovaikat és embereiket. Nem kérdezték meg sem Deliét nagydarab harcosát, sem Ariane félhercegét, sem a többiek közül senkit; ebbe a dologba nem volt beleszólásuk. Lariven egyedül maradt a házban, ahol ötven féllény leste legkisebb szeszélyét is; a családi szellemekről töprengett. Aztán újra ráhangolta magát a földiek agyára. Korvath, a Hódító, terrai vendégei és a két fiatal, akiket Lariven gyerekeinek mondtak, nagyemlősökön ülve haladtak keresztül az erdőn. Az állatokat egyszerűen lovakként vásárolta a kutatócsoport; tudományos vizsgálatuk még nem történt meg. A helyiek lortumnak nevezték őket. Korvath ideges volt. A magas, termetes, narancsszín hajú férfi olyan görcsös ingerlékenységgel beszélt, amilyet idáig nem tapasztaltak nála. Útjuk során egyszer csak így szólt: - Bárcsak a bandátok többi tagja is itt volna: Ling, a nagy hatalmú boszorkány és Moya, akit. jó érzés magad mellett tudni, fegyverrel a kezében. - Moya csak Kutatási Gyakornok, és ez Első Kapcsolat felvétele egy idegen kultúrával - magyarázta Anderson. - Ling a mi telepatánk; túl értékes ahhoz, hogy kockára tegyük egy ilyen küldetésben, amikor már van helyi kapcsolatunk. Három is - tette hozzá a gyerekekre nézve, ők vajon mit gondolnak, melyik kultúrához tartoznak? - Így hát megfigyelőállásban maradtak a hajón - egészítette ki de Anza. A hadúr felnevetett, Andersonnak pedig eszébe jutott ennek a kultúrának az a szokása, hogy ha nem vérrokon, minden férfi és nő együtt alszik, amikor alkalom adódik rá. Ki akarta mondani, hogy a bennszülött családok nagysága sok terrait ugyanarra a pozitív obszcenitásra emlékeztette, melyet a kevert nemű terrai legénységek gyakoroltak a bennszülöttekkel, de türtőztette magát; ő tanult antropológiát, Korvath, a Hódító nem. Branoth, Korvath fia is idegeskedett, de ez sokkal kevésbé látszott meg rajta. Apjához hasonlóan magas volt, de vékonyabb. Haja vöröses aranyszínű, szeme pávakék; díszesebben öltözködött, mint apja, és élesebb, könnyebb kardot hordott. Elidir, a Papnő éppolyan csendes volt, mint bátyja, de sokkal nyugodtabb. Tizenötnek látszott Branoth tizennyolc évével szemben; ezüstös hajú, ezüstkék szemű, ezüstfehér bőrű szépség. - Albínó - súgta Anderson az orra alatt de Anzának. - Funkcionális ezen az éghajlaton - súgta vissza a férfi. Az alacsonyabb felhők mostanra sűrű köddé álltak össze, lehetetlenné téve a tájékozódást. - Szeretném megnézni azt a tengerpartot, ahonnan ez jön - visszhangozta de Anza Anderson gondolatát. - Kíváncsi vagyok, hogy a lortumok érzékelik-e az ibolyántúli sugárzást - vetette fel Anderson. - Azt hiszem, a lány igen. - Halkan beszélt; a hangok messze szálltak ezekben a hegyekben. Aztán hirtelen ott termett Lariven, magasan és sápadtan, rőt színű palástba burkolva, aranyfénnyel körülragyogva. Milyen idős volt? Nem lehetett kitalálni.
Korvath fél térdre esett. De Anza is, figyelembe véve a helyi etikettet. Lariven kitárta karját, s Elidir a keblére borult. Lariven átölelte, megcsókolta a lányt, úgy nézett le rá, mint bármelyik más anya; újra átölelte, újra megcsókolta. Egyik karját Branoth felé nyújtotta, az lassan közeledett, mint aki már túl van a dédelgetésen. Az anya egyszer ölelte át fiát, aztán Korvath felé fordult. - Jöjj - mondta; hangja lágy, simogató zene. Anderson terrai módon nyújtotta előre kezét. - Lady Lariven - a bennszülött titulust használta, amely egy nagy ház vezetőjét a saját jogán megillette. - Légy üdvözölve, lányom - felelte Lariven lágyan. Ben de Anza úgy bámult rá, mint aki álmodik. Hihetetlenül “ gyönyörűnek látta; arcának idegenszerű vonásai csak még szebbé tették. Magas volt, karcsú és kecses, mozgása arisztokratikus, visszafogott tartása bölcsességet, sugárzott. Nehezen lehetett elhinni, hogy felnőtt fia van. Megérintette de Anza kezét, aki erre nagyot nyelt. A nő megérintette ajkával az arcát is: ez volt a legegyszerűbb ünnepi köszöntés. - Üdv legyen neked is, terrai ember - mondta. Benjámin de Anza ebben a pillanatban szeretett bele. II. Lariven palotája végtelen labirintusa volt az alacsony kőépületeknek, gyümölcsösöknek és nyitott konstrukcióknak, melyek sarkaiban szobák húzódtak meg. A királynő a labirintus egyik szegletébe lovagolt, és lortumját egy vörös képű emberre hagyta, aki Lariven kasztjának vonásait viselte arcán, de mezítláb volt, keze munkában megkérgesedett, durván szőtt zöld tunikája elnyűtt. Lariven a terület egy pompázatos részén helyezte el Korvathot, fia, Branoth egyik udvarával szemben, a maga helyét pedig kettőjük és Ben de Anza között jelölte ki. A két nőnek éppolyan ragyogó ruhákat adott, mint amilyet ő viselt, és magukra hagyta őket, hogy elkészüljenek. Aztán kilovagolt, hogy utánanézzen a féllénynek, akit az úton látott. Fél nap telhetett el a találkozás óta, mikor befordult egy ösvényen, és megállt egy ágakból és gallyakból összeeszkábált kunyhó előtt. Egy nyilvánvalóan beteg kisgyerek álldogált ott, az emberi átlagnál sokkal soványabb volt. óriási, fénylő szemmel a testéhez képest túl nagy fejen, meztelenül és koszosan; feltehetően fiú volt. Finom arcán könnyek gördültek le. Lariven leszállt a nyeregből, letérdelt a piszokba a gyerek elé, és saját sáljával szárította fel könnyeit. - Ne sírj - mondta neki szelíden. - Én, az úrnőd vagyok itt, és majd a gondodat viselem. Lariven felemelte a fejét, arca parancsoló volt. Egy nő jelent meg a kunyhó ajtajában: mezítlábas, arca vörös, haja nyíratlan, gubancos, ruházata egy ing s ugyanolyan ujjatlan kabát, mint a lovászé. Karjában csecsemőt tartott, aki normálisnak látszott. - Helytelen volt, hogy nem szóltatok nekem erről a féllényről - mondta Lariven, annak az embernek a szelídségével, akinek sosincs szüksége arra, hogy felemelje a hangját.
Az asszony a szemét meregette. - Az anyák tanúsíthatják, hogy semmi olyat nem tettem, amiért ilyen gyereket érdemeltem volna. Nem feküdtem le egyetlen fajtádbelivel, féllénnyel vagy mással; az álmaimat sem zavarta meg egyik sem. Lariven rátette kezét a nő karjára. - Testvérem, ez éppúgy az istenektől is jön, mint a mi fajtánktól; olyan csapás ez, mely a mi népünket sújtja, hiszen mindenhol tapasztaltam, kivéve a folyó túlsó oldalát. Megtartanád így a féllényt? Egész életében engem fog szolgálni, s lesz rá időm, hogy felszárítsam a könnyeit. A nő visszanyelte, amit mondani akart, még ha Lariven tudott is olvasni a gondolataiban. Csak ennyit válaszolt: - Ó, semmiségek miatt sír, és egy apróság bűvöletbe ejti. Ha a nővére megvágja a kezét, ő kétszer olyan hangosan bömböl. - Ez ennek a fajtának a tulajdonsága - magyarázta Lariven, és felvette a gyereket. - Van neved, féllény? A kicsi megrázta a fejét. - Arienak foglak nevezni, ha neked is tetszik, és megesküszöm az összes isten és minden hatalom előtt, hogy sosem fogok ártani, csak segíteni neked. Kielégít ez téged, asszony? A nő vonakodva bólintott; Anderson kíváncsi volt, mennyi ebben a tehetetlenség, hogy nem tud a gyerekkel törődni, és mennyi a félelem az ellenkezéstől. Lariven most intett a terraiaknak, hogy kövessék őt a féllények szálláshelyéhez. Széles, füves térségen keresztül vezette őket, a bokrok és fák között kunyhók álltak. Magához szólított egy vékony, gyerekszerű alakot, akinek arcát negyvenévesek ráncai barázdálták. - Lennie, törődj ezzel a gyerekkel. Arienak hívják. Légy hozzá olyan kedves, amilyen tudom, hogy leszel. - Az leszek, úrnő - ígérte meg Lennie, pontosan úgy, mint egy gyerek. A féllények szolgálták fel a vacsorát, és a terraiak meglepődve - kissé meg is ütközve látták, milyen bőkezűen osztogatja nekik a simogatásokat a királynő; mintha kedvenc háziállatok lennének. - Egész életükben gyerekek maradnak - magyarázta Lariven. - Arié, azt hiszem, egyike lesz azoknak, akik örökké élnek, sterilen; jó, hogy nem mindegyikük hal meg. Kiáltás hasított bele az éjszakába. Lariven kortalan arca egy pillanatra fáradtnak, elgyötörtnek látszott. Felemelkedett. - Jöjjetek velem, Anderson, de Anza, ha nincs ellenetekre. A féllények közé vezette őket; az egyik kunyhóban egy törékeny, szemmel láthatóan a serdülőkor elején járó lány feküdt az ágyon. A holdakat bámulta, arcán a fájdalom maszkjával. A hasát átfogva vonaglott. Lariven a homlokára tette a kezét; a rángatózó izmok kissé ernyedni látszottak. De Anza félrenézett. - Mi a baja? - kérdezte suttogva.
- A Nagy Holdak együtt állnak az égen, és ő vérzik - felelte Lariven az égre tekintve. Aztán megvetően hozzátette: - A mi lányainknál ez a szokás, terrai. A ti asszonyaitoknak nincsenek ciklusaik? De Anza zavarba jött. - Olvasol a gondolataimban. Sajnálom. Épp erre a következtetésre jutottam, mielőtt megszólaltál volna. Lariven felhorkant. - Hogy tudatlanságomban jeleket vélek leolvasni az égről? Akkor az, aki az űrhajótokat vezeti, éppily tudatlan. Elidir, mennyire súlyos a vérzés? - Nagyon súlyos, Anya, biztosan rosszul kezelték őt. Csakhogy nem tudtam semmi nyomát felfedezni a magzatnak. - Nem is lehet; ő szűz. - Lariven belemerített egy kendőt az ott álló gyógyfüves keverékbe, és a lánynak nyújtotta. - Eljött az ideje, hogy nővé váljon. - Az Anya szolgálójává! - suttogta el Elidir az esküt. De Anza előrenyomult egy kissé. - Bármelyik kutatóorvosi felszerelésből előállíthatunk olyan fájdalomcsillapítót, amely megfelel az ő biokémiájának - ajánlotta. Terrai betoldásokkal használta a helyi nyelvet; most magyarázni kezdett. - Tegyétek - parancsolta Lariven, félbeszakítva őt. A férfi rövid vizsgálatot végzett, aztán megdermedt. - Ez nem lesz jó. Brooksie, add oda a te felszerelésedet. - Mit állapítottál meg? - kérdezte Anderson. - Halálos. Az a dózis, ami segítene neki, egyben halálos |is lenne. Lady Lariven, valami bajnak kell itt lennie. Ez több egyszerű menstruációs görcsöknél. Lariven elfordult. A többiek szinte hallották gondolatát. Ennyit a terrai bölcsességről. Visszafordult. - Add be neki - parancsolta. - Nem tehetem - tiltakozott de Anza. - Megölné. - Legalább ebben a kegyelemben részesítsd, Benjámin de Anza. A lány tovább kiáltozott, elviselhetetlenül éles hangon. Lariven egyik kezét ráhelyezte az arcára, a másikkal egy vékony ezüstszikét vett elő saját, gyógyfüveket és különféle eszközöket tartalmazó táskájából. A lány kezébe tette. A féllény ide-oda csapkodott, néhány öntudatlan vágást ejtett magán, miközben magas, hátborzongató hangon üvöltött. Lariven kivette kezéből a szikét, és a torkára helyezte. - Fordítsatok hátat, terraiak - mondta. Megtették, szemüket is lecsukták. Az üvöltés elhált. Három-négy féllény gyülekezett az ajtóban. - Befie a barátom volt - szólalt meg az egyik. Hangosan zokogott, középkorú arcán könnyek csorogtak végig. Egy szakadozott ruhájú babát helyezett az ágyra. Egy lány jött előre, kezében hárfával. Szipogott, fel-feljajdult. - Befie a barátom volt. Együtt zenéltünk. Egy fiú következett, játékállattal. - Befie és én összefeküdtünk volna, de az úrnő azt mondta, meghalna, ezért nem tettük.
Szemével Lariven bocsánatáért esedezett. - Jól van, Nomie - mondta az, megveregetve a vállát. - Az istenek fogják felnevelni. Még néhányan jöttek, hogy elhelyezzék játékaikat a kupacon. Mikor távoztak, Lariven becsukta az ajtót, és nekitámaszkodott a falnak. - Olyan rövid ideig élnek az emberek gyermekei. Annyira kedves és szép volt; sosem lesz már ilyen gyerekem. Könnyeit akadálytalanul hagyta végigcsurogni arcán. - A lánya volt? - kérdezte hitetlenkedve de Anza, miközben nagy nehezen megpróbálta átrendezni gondolatait. - A testemből született, abban az évben, mikor visszajöttem a saját földemre. Korvathot nem érdekelte volna, hogy én egy féllénynek adok életet akkor. Megesküdött volna, hogy nem az övé, és igazán fárasztó, ha hazugnak nevez egy tudatlan, amikor... - egy pillanatig gondolkodott, majd a terrai kifejezést használta amikor olyan játékot játszom, amelyiknek minden szabályát betartom. Megdermedt. - De hogy lehetne övé egy féllény? Ők sosem születnek olyan külső házasságból, mint amilyen a miénk volt. Megvonta a vállát, feladta. De Anza rajta tartotta a szemét; látszott zavarodottsága, miközben visszafelé tartottak félbeszakadt vacsorájukhoz. Amikor senki sem volt a közelben a féllény szolgák közül, Anderson megkockáztatta: - Szellemileg visszamaradottak? - Érzékenyek - felelte Lariven. - Nincs bennük erő, csak érzékenység. Ahogy Maevenn Greentree mondta, sírnak, ha valaki megvágja az ujját. Hogyan is ne tennék? Az ő fájdalmuk is. Képesek megérinteni az agyat, ha elég közel vannak hozzá. Rájuk nézett; nagy, fénylő szeméből nem lehetett kiolvasni semmit. - A telepaták gyermekei ők - folytatta. - Vagy a mi, vagy a Föld neveltjei lesznek. Csak azok a kivételek, akik a folyón túl házasodnak meg és élnek, de tőlük sem születik a Hatalom Gyermeke. » - Haldoklunk. A hegyek csendesen magasodtak körülöttük. - Mióta ikertestvérem, Larivoe meghalt, nemzedékem egyetlen telepatája vagyok ebben a házban. Csak azért volt belőlünk kettő, mert anyánk, Merith képes volt kettéválasztani méhében a megtermékenyített petét. Hatalmas erővel bíró telepata volt a maga idejében, de az egyetlen, aki akkoriban született. Anyjának, Baetének hatalma gyenge volt. Csak Volsce-é, Baete bátyjáé volt - kitapogatta a terrai szavakat a többiek agyából - teljes körű, életképes. Öregkorában megőrült; mint az olyanok, akiknek egyszer minden erő a kezében összpontosult. A szél, az eső is engedelmeskedett neki, és dührohamot kapott, amikor már nem tették meg. Látta, hogy Larivoe a trónfosztására készül, és találkozni fognak a halálmezőn. A néma holdfényben tovább csengett tiszta, végtelenül távolinak tetsző hangja. - Larivoe meghalt, Volsce meghalt; ők voltak a ház egyedüli férfiai. Ötven féllény pusztult el Volsce legutolsó dühkitörésekor. Húsz másik hónapokig a halál szélén lebegett, és én is, hiszen Larivoe és én egyek voltunk. Még meg is kellett gyászolnunk
Volsce-ot; ő volt az atyánk. Mi ketten - felnézett az égi ikerholdra - jobban összetartottunk, mint' bármelyik más ház az országban. Hangjából vigasztalan szomorúság érződött. - Most már tudjátok, miért kerestem meg a birodalmat. III. - Ez az, amit akarok a birodalomtól. A kutatócsoport négy tagja űrhajójuk nyitott ajtaja előtt állt. A szél hűvösen fújt a hegyekből, ám könnyű lepleiben Lariven mozdulatlanul tűrte. - A tudást akarom, amely telepatákat ad nektek anélkül, hogy féllények születnének. Ha ezt nem tudjátok meglelni, én magam próbálok rábukkanni. Cserében tiétek vagyok, én, a telepata, hogy érintkezzek az űrhajóitokkal, valamint minden telepata gyerek, akivel tőletek vagyok viselős ebben az időszakban, a tietek. Nem várta meg a választ, csak bólintott, mintha engedélyt adna a tárgyalásra, és visszament oda, ahol családja megmaradt tagjai álltak. De Anza képtelen volt levenni szemét erről a földöntúli szépségről; látta, ahogy átöleli magas fiát, Branothot, megcsókolja, kezébe veszi kezét. Úgy tűnt, könyörög neki. Branoth megrázta a fejét a szél de Anzáig sodorta szavait. - Nem tehetem, Anyám, ne is kérd tőlem. Én az én népem szellemében nevelkedtem fel, nem a tiédben. -... Elidir? Ő hajlandó lesz, ő biztos, hogy nem hagy kihalni minket anélkül, hogy megpróbálná ezt a még egy... akárhogy is, légy áldva, Branoth. Lariven sírt. Újra megcsókolta a fiát, aztán visszasétált a terrai űrhajóhoz. A kutatócsoport négy embere feléje bólintott. Anderson úgy érezte, neki kell szólnia. - Áll az alku. Lehet, hogy a HQ szektorban nem hagyják jóvá, de ami engem illet, áll az alku. Lariven megérintette a kezét, és felment a rámpára, oly könnyedén lépdelve, mintha légpárnán járna. Arcán, testtartásán a legkisebb érzelem sem tükröződött. Elfogadta de Anza karját, hagyta, hogy a férfi felvezesse őt szálláshelyére. Brooklyn Anderson zavartan figyelte őket. Ben a szerelem minden jelét kimutatta a néhány hetes ismeretség során. Ez a magatartás nem volt jellemző a kutatás embereire, akik elég hosszú ideje voltak úton ahhoz, hogy megkülönböztessék a tiszavirág-életű dolgokat a tartós jelenségektől. Anderson kíváncsi volt, vajon mit lát Lariven Benben. A férfi harmincas évei végén járt, az átlagnál éppen hogy magasabb volt, közönséges, de finom szálú barna hajjal, melyet egyszerűen fésült. Jó ember volt, érzékeny és intelligens, de nem romantikus ideál, hacsak Lariven nem dédelgetett sztárképeket a lelkében. Űrhajós sztárképeket. Lariven gyönyörű volt. Majdnem bizonyosan idősebb, mint ahogy Ben gondolja. Úgy tűnt, valami romantikus ködön keresztül szemléli őt; térdet hajtott előtte azon az első napon. Csak udvariasságból? Anderson kételkedett benne. Lariven telepata volt; feltehetően elég sokat kiszedhetett Ben agyából ahhoz, hogy a legkívánatosabb asszonynak tűnjön fel a férfi világában, ha akarja, s ha törődik vele.
Az igazi Lariven, aki könnyek közt búcsúztatta nagyfiát, valószínűleg érdemesebb lett volna a szerelemre, mint az a könnyű szívű, mesterkélt teremtés, aki most naponta velük evett. Vagy eufória volt ez? Végül is útban volt afelé, ami népének megmentését jelentheti. Gondtalan volt, szórakoztató és vidám az étkezéseknél. Jól viselte el a hipertérbe való be és kijutást, és érdekes élménynek találta a felszállást. Könnyedén eligazodott az űrhajó belsejében, a csőhálózattól-a beépített élelmiszergépekig, melyek kis mérete nem zavarta őt jobban, mint a hegyi emberek kunyhóinak kicsinysége. Nemcsak felszabadult volt, de szórakoztatta is a többieket anekdotákkal meg népének dalaival és ősi történeteivel. Összeszedte az érdekességeket más népek szokásaiból, és megosztotta a többiekkel. Nyugodt nyíltsággal beszélt Korvathtal való házasságáról. - A végén visszamentem a népemhez - mondta, miközben ujjai könnyedén Ben karján pihentek. - Az élet ott csupa feszültség volt. Mégis emlékszem az erejére. Testvéreim közül néhányan azt állították, nyers ember; ha így is van, én ízt éreztem benne. - Divatos durvaság - horkant fel Moya. A gyarmatokról származott, segéd volt, s főleg testőrként szolgált, vagy összekötőként olyan emberekkel, mint Korvath. Nagydarab, szőrös ember, szülőföldje őserdeinek szokásaival, aki kiaknázta gorillaszerű megjelenését, ha ez hasznára vált. Anderson és de Anza figyelmeztető pillantásokat küldött feléje, ám ezeket mintha észre se vette volna. “ Lariven elmosolyodott. - Köszönöm, Tom - mondta, szinte szarkazmus nélkül. A HQ szektor külső őrhely volt, háromhétnyire Lariven otthonától. Mire a hajó besiklott az űrbe, Larivent és de Anzát bejegyzett párnak tekintették. Ling magába zárkózott. Újra és újra könyörögtek megérzéseiért, véleményéért Larivenről; Ling a szakmai etikát idézve visszautasította a kíváncsiskodást, de megesküdött, hogy amennyire ő tudja, Lariven nem szabotázs, kémkedés vagy egyéb bűnös szándéktól vezérelve tartózkodik a fedélzeten, hanem, ahogy mondja, genetikai okokból. Moyá nem mondott semmit, és senki nem is kérdezte a véleményét. Egyedül Anderson volt nyugtalan; ő nyitva tartotta a szemét. Ahogy megközelítették a HQ szektort az űrben, Lariven-nek fájni kezdett a feje a telepatikus nyomástól, melyet a sok hang okozott. A külső bázison néhány ezer ember tartózkodott. Az aggódó Anderson előreszólt. - Semmi izgalom - válaszolt egy goromba hang a szektorból. - Egy BuGen ad randevút nektek 1750 óránál, Alpha Külállomáson, ismétlem, Alpha, ez a hátsó oldala a karantén melletti főholdnak. Az alany pszich; pajzsvédett laboremberek biztosítottak. Szektor ki. Most Ling beszélt: - Pajzsvédett szálláshelyek közelebb állnának a lényeghez. Lariven olyan arcot vágott, mint aki döglött patkányt hajít a tiszta vízbe. - Nem rám gondolnak, hanem a BuGen védelmére - magyarázta türelmesen. Moya oldalba bökte a könyökével. - Most tanulsz valamit, nővérkém - jegyezte meg az ősember cinizmusával a bürokratákkal szemben. Lariven rámosolygott és bólintott.
Beálltak a dokkba az Alpha Külállomáson, megvizsgálták a felszereléseket, és úgy döntöttek, hogy az űrhajóban maradnak. Anderson úgy érezte, elnézést kell kérnie Lariven-től, amiért az első, amit lát a birodalomból, az ezek a steril készülékek. Lariven szeme tágra nyílt. - Elnézést kérni azért, mert ez az, ami? Egy fehér galléros, alacsony, barna ember jelent meg a fedélzeten. - Joby, BuGen-ember - mutatkozott be. - Mrs. Lariven Korvath? Teljes orvosi vizsgálatot akarok csinálni, valamint a szokásos génelemzést. Ha úgy tetszik, kérhet maga mellé egy női technikust. Az önök kultúrájában vannak fenntartások a szövetmintavétellel szemben? Az egérarcú nő képe nagyon halványan megjelent Lariven szeme előtt. Gondolkozva egymáshoz illesztette hosszú ujjait. - Azt fogja tenni, amit kell - mondta távoli hangon -, mellettem pedig ezek a kutatócsoportos nők lesznek, és ha meg akarja magának tartani a gondolatait, hát tartsa meg. Néhány órával később a BuGen (a genetikailag mesterségesen felépített ember) átnyújtotta a terrai ruhákat, melyeket barátai előkészítettek, és vidáman megkérdezte: - Nem volt annyira kellemetlen, igaz, Mrs. Korvath? - Lady Lariven - igazította ki az bágyadtan, felállva és megrázva magát, mint amikor a kutya kijön a vízből. - Sose néztek még úgy rám, mint egy élő gépezet részére; újdonság volt. A BuGen egy dossziéban lapozgatott maga előtt. Űr-grammásoló-papír volt hozzáerősítve, elektronikusan kivetítve a rendszer határain belülről, valamint egy kiírás, olyanfajta kóddal készítve, melyet a belső riporterek és a telepaták használtak űrközi üzenetek vételekor. Lariven egy pillanatra elcsodálkozott, miért kelt elmondania ugyanazt a mesét egy telepatának, egy gépnek és most egy pszicho-vak embernek. Rituálé, döntötte el; ha valamit háromszor háromféleképpen mondanak el, akkor az kiadja az igazságot. A BuGen egy szék felé tessékelte - a saját hajójában, ahol vendég volt-és nekikezdett: - Ha életerős, de nem telepatikus gyerekek születnek maguknál az otthoni környezeten kívül, és részben telepatikusak, de nem életerősek otthon, akkor meglehetősen világos, hogy éppúgy környezeti, mint öröklődési tényezővel van dolgunk. Talán más telepaták jelenléte adja a különbséget - kockáztatta meg. Lariven megpróbált hálás lenni, amiért terrai jótevőinek megvan az a képességük, hogy meglássák a nyilvánvalót, de nem sikerült neki; ez a kis ember túl büszke volt. - Ugyanezen okból Branothot, Korvathtól származó fiamat a folyón túl hagytam, apjának népével - mondta szelíden. - Még így is ott szunnyad benne a Hatalom nyoma. Ha az én országomban nőtt volna fel, féllény vált volna belőle, és ezt nem kockáztattam meg. - A lányod nem telepata? - kérdezte Ben de Anza hirtelen. Lariven ránézett, és gyöngéden válaszolt: - De hát ő Larivoe-tól van. Ikrek voltunk; benne erősnek kellett lennie a Hatalomnak, és így is volt.
Visszafordult a BuGenhez, aki valami feljegyzést írt be a dossziéba. - Világos, hogy egyfajta bizonytalan hibridről van itt szó, Mrs. Korvath - mondta ragyogva. - Tud követni? Feltételezem, hogy az apja, a nagyapja és Volsce képviselte a mutációt az eredeti, tiszta formájában. Úgy gondolom, némi számítógépes elemzés ad majd nekünk egy-két stabilabb formát. Kettőt már találtunk: az arisztokráciát, a pszichogének elsöprő többségével és a hétköznapiakat, csupán egy kis nyommal. Megjegyzése a gyengének születettek túlsúlyáról a társadalom minden szintjén azt bizonyította, hogy mindkét forma hibrid. t - Befaj - szólalt meg Moya váratlanul. - A népem neveli őket. A Régi Földön volt egy vadon élő marhafajtájuk, óriási és rágós; megpróbálták a házimarhával párosítani. Nagyot buktak. Végül megtalálták a trükköt: az arány háromnyolcad vad és ötnyolcad házi. Arról beszéltek, hogy ő befaj. Lariven hangosan felnevetett, először azóta, hogy ismerték. - Azt hiszem, igazad van, Tom Moya - mondta elismeréssel, csodálkozva, hogy a féllény szó miért nem jött ki a bugeni szájon. Rámosolygott a BuGen-emberre. - A népem férfiaitól származó gyermekek vagy egyszerű emberek, vagy féllények lettek foglalta össze újra. - A többiek, Branoth kivételével, telepatáktól származtak; ők mind féllényeknek születtek, még a Volsce-tól valók is. Ősi fájdalom halvány nyoma rezgett hangjában. - Hány terhességből, Mrs. Korvath? - kérdezte a kis Bu-Gen-ember személytelen célratöréssel. Lariven megvonta a vállát. - Tizenötből, húszból... Észrevehettetek, hogy nem számoljuk a féllényeket. Az én családfám asszonyai szerencsésnek tartották magukat, hogy Volsce-tól származnak, de a szerencsénk elillant. De Anza szinte belebetegedett a szánalomba a nő iránt, aki bátran nézett szembe ezzel az óriási méretű genetikai tragédiával, melynek során húsz terhesség kellett két élő gyerekhez, akiknek egyike az ikertestvérétől fogant. Szerencsésnek érzi magát, hogy egy öreg megalomániás nemzette, aki az apja, anyjának apja és nagyanyjának testvére volt. De Anza az egyiptomi és a hawaii királyi családokra gondolt; vérfertőzési gyakorlatukban semmi olyan sürgősségi ok nem játszott közre, mint Larivenében, aki a mutációt akarta megvédeni. Tizenöt vagy húsz terhesség bárkitől, akivel el tudta intézni, legyen az idegen vagy rokon.. Ez az, amiért Branothnak könyörgött, hogy folytassák a genetikai programot, kikényszerítsenek még egy generációt a halódó ágból. Elidirrel? Vagy saját magával? Lariven elfordult a számítógép-elemzésről és a mesterséges megtermékenyítésről szóló vitától, ránézett az automatára, amelyből egy csésze kávé csusszant ki. - Bármelyikkel, Ben - mondta udvariasan, ám egy kis türelmetlenséggel a hangjában. Hosszú távon persze Elidirrel. Ben de Anza úgy érezte magát, mint aki horogra akadt. Larivenre nézett, kutatón, mintha még egyszer meg akarná találni azt a nőt, akibe beleszeretett. Egy idegent látott, egy egyszerű, megviselt, sápadt asszonyt, különös arcvonásokkal, jóval túl
ifjúságán. Ez az arc hosszú életről árulkodott, tele olyan nehézségekkel, melyeket ő elképzelni sem tud. Egy művész gyönyörűnek mondta volna őt, akárcsak bármely együttérző ember. Ő is. De mint szerető nem gyönyörű. Csodálhatja mindent meghaladó bátorságát, de nem képes szerelmes lenni belé. De Anza érzelmi vihara miatt Lariven képtelen volt tovább folytatni a beszélgetést újabb csésze kávét hozott, miután az elsőt elfogyasztotta. Hosszú, hűvös kezét a férfi karjára helyezte. - Sajnálom, hogy felkavartalak, Ben - mondta lágyan. - A te fajtádnak szigorú törvényei vannak ezekről a dolgokról. - Távoli kedvesség ült szemében ahogy elkapta a férfi tekintetét. - Számít az, hogy te már nem szeretsz? Vagy hogy valaha szerettél? Vége van. Viselős leszek egy telepata gyerekkel a Terra számára; ha sikerül megkettőznöm őt a méhemben, az egyik a tied lehet. - Na, várj csak egy pillanatot! - tört ki a férfiból önkéntelenül. Évek óta volt már az Őrszolgálatnál, és az első dolgok egyikeként megtanulta, hogy egy kéthetes mulatozást ne engedjen a birodalommal szembeni követeléssé nőni. Hosszú az űrimportból származó bennszülött lányok sora; mind abban reménykedik, hogy kiügyeskedi a terrai állampolgárságot, befogadást vagy legalább egy házasságot és jegyet a Terrára, kihasználva egy űrhajóst - mindez átfutott az agyán. Lariven jéggé dermedt; az egész szobát elárasztotta a hűvösség. Aztán eltűnt - a BuGen egy szót firkantott dossziéja szélére: “teleportáció”. A földi ruha megjelent Lariven fülkéjének bejárati nyílásánál, tetején, csinosan ráborítva, két csésze kávé. Amint a barna folyadék felszívódott a vörös szintetikus anyagban, félig elfogyasztott étel bukkant fel ugyanott, aztán Lariven gyomrának tartalma. Majd hosszú idő múlva Lariven megnyomta a gombot. Moya tátott szájjal bámulta a kiállítást, s mindannyiuk helyett szólt: - Mi a fenét mondtál neki, Ben? IV. Benjámin de Anza neve besározódott. Lariven több mint négy napja a lakószobájában tartózkodott, nem evett, minden ételt és frissítőt visszautasított a szemétszállító csövön keresztül. Csak akkor beszélt, ha szóltak hozzá; ámde Anzával sohasem. A BuGen arra használta fel az időt, hogy laborteszteket és számítógépes szimulációkat végezzen; ujjongva magyarázta, hogy a pszichók temperamentumosak, és hogy az e világon kívüliekkel gyakran esett meg a rossz kulturális emésztés a HQ szektorban. Lariven egyetlen mondatos magyarázatot adott Lingen keresztül: - Mostantól kezdve a becsületem nem engedi meg, hogy segítséget fogadjak el terrai kezektől. Anderson aggodalmaskodására teljes közönnyel reagált: - Ennél tovább is kibírtam étel nélkül. - Ő is csak egy emberi lény - jelentette ki de Anza három hajótársa előtt egy rögtönzött tanácskozáson. - Egy darabig fülig szerelmes voltam bele, aztán ez hirtelen megszűnt. Mint telepata felfogta ezt.
Mikor megszorongatták, vonakodva vallotta be: - Régebben gyönyörűnek láttam őt. Nos, az is, de másképpen. Megláttam százévesnek, teljesen elgyötörtnek, aki nagyjából olyan csinos, mint az idő sziklája; ezt is kiolvashatta belőlem. - Sosem volt friss pipihús - jegyezte meg Moya eltöprengve -, de fenébe is, egy finom hölgy, akivel egyáltalán nem bánnám, ha meglátnának. Tudod, Ben, gyakran némának érzem magam köztetek, de most kezdek azon golyózni, hogy ki is fogta be itt a száját. A férfiak állandóan beleestek, meg kiábrándultak belőle, mióta levették róla a pelenkát, ha olyan idős, mint amilyennek látszik; és még mindig milyen csinos. A férfiak meghaltak - folytatta egy váratlan fordulattal -, és megették őket a kukacok; de a szerelmet nem. Sértett büszkeség, no hát, az egy másik ügy. Rábámultak; Moya megvonta a vállát. - Rendben, rendben, befogom a szám! De aznap éjjel, mikor Moya felkelt, hogy kimenjen a hajó egyetlen, apró fürdőszobájába, úgy érezte, valaki bajban van. Nem volt pszicho, de rendelkezett a farmer tulajdonságaival, aki megérzi, ha egy tehén borjazik, vagy egy bika fennakad a kerítésen; várt, amíg az ajtó kinyílt, s kijött Lariven. A hajó éjjeli világításában szürkésfehérnek látszott. Az otthoni lepleit viselte; úgy látszik, ebben alszik. Moya kinyújtotta egyik kezét. - Fogja meg - mondta. Lariven meglepetten torpant meg. A férfi falnak támasztott keze elzárta az útját. Lariven várt. - Ki vele - noszogatta Moya. - Beszéljen! A nő higgadtan méregette. - Megszégyenítettek; újra átéljem ezt úgy, hogy elmondom neked? - kérdezte. - Sértett büszkeség. Igen. A férfi felmérte a helyzetet: a borotválatlan, taszító vadember, gyűrött űrhajósoverallban, meg a karcsú, arisztokratikus idegen. Megrázta a fejét. - Hogy mi a baj, egyikünk sem tudja. Ha egy férfi vadászik magára, szeretné tudni, mit kap. Mi nem olvasunk a fejekben, és legtöbbünk belebetegszik, ha kitalálós társasjátékot kell játszania. A BuGen néhány napon belül visszajön. Mit mondjunk neki? Úgy döntött, hogy pokolba az egész faj megmentésével, összeszedte az üveggolyóit, és hazament? Eszerint a mi csapatunk egy kupac idióta. - Tedd azt, amiért jöttél - szólt Lariven, elhelyezkedve lakófülkéjében -, aztán fejezd be a beszédet. Kellemetlen most téged hallgatni. - Igen, mama - felelte Moya egy gúnyos grimasszal, aztán továbbment a hajó belseje felé. Néhány perc múlva csatlakozott újra a nőhöz, két doboz sört hozva magával. Lariven a magáét bontatlanul hagyta, Moya kinyitotta a másikat, és ivott. - Töltse ki - mondta. Lariven ült és gondolkodott. A férfi várt, aztán oldalba bökte őt. - A maga családi előkészületei megbolondították Bennyt. Engem nem. Én tenyésztő vagyok. Marhák vagy idegenek, mindegy nekem. Nem kívánom ezt a helyzetet az én népemnek, de ha mi lennénk az utolsó emberi teremtmények a világon, gondolja, hogy
egy pillanatig is haboznék megtenni azt, amit maga csinál? És maga felnőtt hölgy; nem hagyhatja, hogy a kis Benny gátlásaitól beguruljon. - Tenyésztő vagy - értett egyet Lariven hűvös hangon a sivár szobában. - Olyan vendégajándékot hozol, mint a befaj - halvány mosoly suhant át arcán -, annak, aki mindig is erre vágyott. És amikor oda akarod adni ezt az ajándékot, gúnyosan visszautasítják. Felajánlanád még egyszer az ajándékot, bármilyen is az? Szégyenszemre még mindig terrai tető alatt kell élnem, amíg vissza nem térünk! A BuGenről beszéltünk. Mit tudok én ajánlani a BuGennek? Semmim sincs a Terra számára vagy a Terrának az én számomra. Moya megdörzsölte borostás állát, s gondolatai visszakanyarodtak arra a napra, mikor a nő eltűnt. - A kölyök - mondta. - Egy kölyköt ajánlott nekik. Ó, istenem! - Harsogó nevetésben tört ki. - És természetesen nem tudhatta... ne kapjon újabb rohamot, hallgasson meg. Újra nevetni kezdett, aztán megragadta a nő vállát. - Csak hallgassa meg - ismételte. Lariven úgy meglepődött, hogy egy pillanatra minden ereje elhagyta. Mereven ült, és valamiért Korvathra gondolt és Volsce-ra, őrült halála előtt. Figyelt. - A birodalom legtöbb részében - kezdte őszinte hangon Moya - faltól falig érnek a terraiak. Azt gondolja, hogy a HQ szektor zsúfolt; a HQ szektor sivatag, üres. Licencet kell váltani, ha csak gondolsz is gyerekre. Hogy még egy legyen, ahhoz be kell bizonyítanod egy BuGennek, hogy többet érsz, mint amennyibe a táplálásod kerül. Ezért emigrált az öregem. Hat gyereke volt, és mindegyik A-plusz polgár, az egyik nővérem különleges tehetség, de ezt a Régi Földön nem tudtuk volna bebizonyítani. Mondd egy terrainak, hogy tizenöt vagy húsz gyereked van, s azt feleli, mosd ki a szádat szappannal. És akkor itt van maga, mindent megadna egy erős kölyökért, s elhatározza, hogy ha kettő lesz, hálából egyet az apucinak ad. Nagyszerű az akárhol is van hegyekben, de egy terrai számára? Ó, testvérem!... Lariven úgy nézett rá, mint aki egy szót sem ért az egészből. - Egy telepata gyerek,1 Moya - mondta türelmesen. - Akar a birodalom telepatákat, vagy nem? A látásom megmutatta, hogy a bármilyen erejű, egymással összeköttetésben álló ikertelepaták közül, ha az egyik a saját népe, a másik a sötét szelleműek között nő fel, egyik sem lesz féllény, s kis szerencsével mindkettőjüknek birtokában lesz a Hatalom egy része. Moya összehúzta a szemét. - Egy szót sem hallottam erről, hölgyem. Mikor mondta ezt nekik? Vagy csak most találta ki? Lariven összetette az ujjait. - Akkor mondtam nekik, mikor az ajándékomat, ezt a birodalomnak szánt telepata gyereket az arcomba vágták. Most azt várnád tőlem, hogy szaladjak utánuk, siránkozzak, rángassam a ruhájuk szélét, hogy vessenek egy pillantást a nyomorult állatra, akit nem akarnak megvenni a kolduskirálynőtől? - Előbb rohadjanak meg - nyilvánított véleményt Moya. - Te megérted. Moya a nő arca előtt beleköpött a szemétégetőbe.
- Annyit értek, hogy volt egy egyezségünk, amit maga megszegett. Szinte senki sem elég ahhoz, hogy ezt csak úgy megtehesse. Gyerünk, dobja be minden szeszélyét, amit csak akar, aztán szedje össze az üveggolyóit, és menjen haza! Ha férfi lenne, feltörölném magával a padlót. Lariven arca vörös lett a dühtől. A férfi szívverése szabálytalanná vált, torka elszorult, mellében nyomást érzett. Előrebukott, és magához szorította a nő arcát. - Küzdj, mint egy férfi, az isten verjen meg! Vagy olyanfajta vagy, aki kést ránt akkor, ha a másiknál nincsen? Levegőért kapkodott, de közben figyelte Larivent. - Igen, olyan vagy. Megígértél a birodalomnak egy telepatát, s hogy a kis Benny felhúzott, visszamégy a saját világodba. A királynőt elöntötte a harag, de enyhített a férfi szívét szorító erőn. - Esküszegőnek mondtál. Kezében ikertőr villant. Az egyiket a férfinak nyújtotta, markolattal előre. - Pontosan! - tört ki Moya, figyelmen kívül hagyva Lariven mozdulatát. - Ha nem akarsz egyezkedni Bennyvel, még akkor is legalább három ember van ezen a hajón, aki hallgat rád: Anderson, Ling és a fene tudja, milyen nevű BuGen. És közülük nem egy viselkedne így, ha a származását firtatnád. Moya felhorkant. - Benny túl sok felkészítési filmet látott; az agyára mentek. Ami téged illet... - Csitt, Moya, hadd gondoljam végig! - Azt kezdtem mondani, hogy hadd lépjek Benny helyébe, és te nem... Elakadt a szava. A mondat félbeszakadt, egyetlen hang sem jött ki a torkán. Lariven mosolyogva figyelte őt, őszinte derűvel, s az egyik tőrt az övébe dugta. Ahogy Moya befejezte a krákogást, így szólt: - És a te becsületeddel nem fér össze az, hogy késpárbajt vívj egy nővel, aki kétszer olyan idős, mint te, sem pedig egy gyerekkel; legközelebb mondd ezt ki nyíltan. - Hosszú idő telik el addig, amíg kétszer olyan idős leszel, mint én, vagy elég felnőtt ahhoz, hogy bebizonyosodjon a feltevésed - válaszolta Moya, legalább részben rátapintva az igazságra. - És te most csak egy megveszekedett nő vagy. Azt akartam mondani, hogy a Terra nem jó hely egy telepata gyereknek. Új-Barranca most teljesen szabad. Lariven kezébe vette Moya fejét. - Csend, hadd gondoljam át! - parancsolta. Keze hűvös, vértelen volt a férfi arcán. - De ha beszélek a többiekkel, és úgy bánnak velem, ahogy Ben de Anza, akkor megöllek, mert még egyszer nem teszem ki magam a szégyennek. - Egy lyukas fillért sem ér az életem. Túl rossz. Lariven újra lehalkíttatta a férfi hangját, de abbahagyta, amint elkapta a gondolatát, és megtudta, hogy nyugton marad. A szoba közepére libegett, mintha súlytalansági állapotban lenne, leült, lábát keresztbe vetette. Arra gondolt, hogy Moya legalább becsületes volt, és megkockáztatta a többiek nemtetszését is. Persze ezt kellett tennie, Larivent azonban még így is megindította. S esküszegőnek nevezte őt, mintha biztosra ígért kinccsel, nem üres kézzel jött volna a Terrára.
Visszamegy a hegyekbe. Belenéz a méhébe, és gyerekeket lát lassan haldokolni, ahogy rosszul fejlődnek: gyengék, betegek, szellemileg visszamaradtak, nem teljes a beleérző képességük, megátkozottak. Látta egész nemzetségét haldokolni, a fajtáját, ahogy a minden születéssel feléledő remények lassan és fájdalmasan eltűnnek. Átgondolta, mit tett már idáig, és mit tehetne még, hogy elkerülje ezt. Az életét adja? Bizonyosan: vagy a halál, vagy az élethosszani szolgálat. Lefeküdjön egy emberrel, akit megvet? Ha szükséges, hozzákötné az életét az ágyához. Lefeküdjön azzal, aki őt veti meg? A válasz erre igen kell hogy legyen; ahogy nem tudott szembenézni de Anza fullánkos visszautasításával, most ezt a következtetést nem kerülheti el. Meg kell tennie. Erőszakkal elterelte gondolatait a haldokló féllény lányról, és kiegyenesedett a merev magzati helyzetből, melybe belegörnyedt. - Beszélni fogok a BuGennel a kutatócsoport nőtagjainak jelenlétében. Te ott lehetsz; szeretném, ha de Anza távol maradna. Moya megvonta a vállát. - Nekem megfelel - mondta. Magában ujjongott. Egy évvel később Lariven ott állt a Moya-birtok elülső bejáratánál, és átvette a kis Benitát Tom Moya édesanyjának karjából. - Az agyuk össze van kapcsolva; mindig tudni fogjuk, mi történik a másikkal mondta, búcsúcsókot nyomva Benita ikertestvérének, Andersonnak a homlokára. - Valószínűleg folyékonyan fogjuk egymás nyelvét beszélni, mielőtt a kicsiknek kihull a tejfoguk. Ráhangolódott Moya szüleire, fiú és lánytestvéreire és az egész birtokra, besorolva ezt a tudást abba a raktárba, melyben a Terra birodalomról egy év alatt gyűjtött anyagok voltak. . - Jól fog növekedni köztetek - mondta. Mrs. Moya a kezét nyújtotta neki. - Örülök, hogy így gondolod - felelte zavartan. Nem ingott meg benne az érzés, hogy az ikrek az ő fiáé, az ő unokái, bármit mondott is a BuGen és Lariven. BuGen fizetné Andy oktatását; ez az általános mostohagyerek-ellátás lenne. Remélte, hogy nála jó kezekben lesz a fiú. Ha nem fejlődik rendesen otthon, persze szükség lesz nevelőotthonra, de remek érzés újra egy kicsit tudni a ház körül. Megcsókolta Benitát, és kezet rázott Larivennel. Aztán a nő és Moya beszállt a kutatócsoport űrkompjába. - Visszamegyek Korvathhoz, ha ennek vége van - szólalt meg Lariven, mikor elhagyták Új-Barranca légkörét. - A BuGen talált partnereket az ikreknek és Branothnak meg Elidirnek is. Furcsa elgondolni, hogy talán sosem találkoztak volna azzal, akit nekik szánnak; még különösebb, hogy egy masina hosszan és keményen dolgozott ezért. Gondolod, hogy a testvéreim követik a példámat? - Amilyen fenemód örültek, azt hiszem, igen - felelte Tom Moya, számba véve élményeit Larivennel. - Mit gondolsz, hogy tetszik majd Korvathnak a házassága az Űrimport Felügyelőséggel? Lariven felidézte Korvath többi feleségét. - Furcsább dolgokkal is összeállt már - mondta nevetve, miközben megkezdték hosszú útjukat visszafelé.
Morvay Nagy Péter fordítása Ursula K. Le Guin Ti buffaló lyányok, jertek ki ma éjjel - Az égből pottyantál ki - mondta Prérifarkas. A gyermek, aki a sziklafalnak háttal, szorosan összekuporodva az oldalán feküdt, egyik szemével figyelte Prérifarkast. Földön fekvő tenyeréből csészét formált, és a másik szemére szorította. - A sziklapárkány fölött lyuk perzselődött az égen, aztán kiestél belőle - ismételte Prérifarkas türelmesen, mintha a hír már kezdene megavasodni. - Megsérültél? A lányka tagadólag intett. Mr. Michaelsszel volt a gépen, a motor hangos dübörgésétől a férfi kiáltását sem hallotta, a szárnyak ringásától pedig felkavarodott a gyomra, különben semmi baja. Canyonville-be tartottak. Repülővel. Körülnézett. Prérifarkas még mindig ott volt mellette. Éppen ásított. Jól megtermett példány volt, egészséges; vastag bundája ezüstösen csillogott. Mandulavágású sárga szeme alatt a fekete könnycsatornák, akár egy cirmos cicán, tisztán kirajzolódtak. A lányka lassan felült, jobb tenyerét továbbra is a jobb szemére szorította. - Csak nem vesztetted el az egyik szemedet? - kérdezte Prérifarkas felcsillanó érdeklődéssel. - Nem tudom - mondta a gyermek. Lihegve összerázkódott. - Fázom. - Majd én teszek róla - biztatta Prérifarkas. - Gyere csak! Ha mozogsz, elmúlik a reszketésed. Meg a nap is fölkelt már. Hideg, magányos ragyogás hevert a lejtős tájon, száz-mérföldnyi messzeségig csupa zsályacserje. Prérifarkas buzgón körbecsörtetett, be-bedugta az orrát egy-egy nyúlcserje és rozsnokcsomó közé, a mancsával megtapogatott egy-egy követ. - Nem akarsz körülnézni? - ült le egyszerre a hátsó felére, abbahagyva a kutatást. Ismertem valaha egy trükköt: föl tudtam dobni a szememet a fa tetejére, s onnan mindent be tudtam látni, aztán füttyentettem, mire a szemem szépen visszaröppent a helyére. Az a átkozott Kékszajkó azonban egyszer elcsente, és én fütyülhettem aztán, nem jött vissza többet. Fenyőgyanta-darabkákat kellett a szemgödrömbe gyömöszölnöm, hogy lássak valamit. Te is megpróbálhatod. Persze neked megvan az egyik szemed, és az elég - mire volna még egy? Jössz, vagy itt akarsz elpusztulni? A gyermek reszketve magába görnyedt. - Hát jó, majd jössz, ha akarsz - hagyta rá Prérifarkas, azzal ásított egyet, fogát összecsettintette egy bolhán, felállt, megfordult, és nekivágott a ritkás nyúlcserje és zsályacsomók között a hosszú lejtőnek, amely a zsályacserjék megnyúlt árnyékaitól csíkozva hosszan ereszkedett alá a távoli síkság felé. A nyúlánk, szürkéssárga állat el-eltünedezett a gyermek figyelő tekintete elől. A lányka föltápászkodott, és szó nélkül - csak magában hajtogatva egyre, hogy “várjon, kérem, várjon” - botorkálni kezdett Prérifarkas nyomában. Az már egészen eltűnt a szeme elől. Tenyerét továbbra is a jobb szemgödrére szorította. Egy szemmel nézve eltűnt a világból a mélység; nagy, lapos festményként terült el előtte a táj. A kép közepén egyszerre csak ott ült Prérifarkas, és tátott szájjal, vicsorogva, összehúzott
szemmel nézett vissza rá. A gyermek lábai kezdték visszanyerni biztonságukat, a feje sem lüktetett már annyira, bár a mély, fekete fájdalom egy pillanatra sem hagyott alább. Már csaknem beérte Prérifarkast, mire az újból ügetésbe fogott. A lányka ezúttal megszólalt. - Kérem, várjon! - könyörgött. - Jól van - mondta Prérifarkas, de csak ügetett tovább. A lányka követte őt lefelé a lejtőn, bele a lapos képbe, amelybe csak a léptei vittek némi mélységet. Minden lépése más volt; minden zsályabokor különbözött az előzőtől, mégis ugyanaz volt. Prérifarkas nyomában maga mögött hagyta a meredek sziklafal árnyékát, és a szemmagasságban tűző nap elvakította ép bal szemét. A nap fénylő melege egy szempillantás alatt beivódott az izmaiba meg a csontjaiba. Az éjszaka még oly fojtó levegő egyszerre édes könnyedséggel árasztotta el a tüdejét. A zsályabokrok kezdték “maguk alá húzni az árnyékukat, s a gyermek hátát égette a nap, amint igyekezett lépést tartani a vízmosás peremén ügető Prérifarkassal. Ez egy idő után ferdén leereszkedett az alámosott meredélyen, a gyermek lebukdácsolt utána a fűzbokrok szegélyezte széles homokágyában kanyargó keskeny csermelyhez. Mindketten nekihasaltak a víznek. Prérifarkas átkelt a patakon, nem azzal a szertelen nekirugaszkodással és csapkodással, mint a kutya, hanem macska módjára kényesen evezve a lábaival, ám a farkát mélyen lelógatva húzta maga után. A gyermek tétovázott, hiszen a nedves lábbeli feltöri a lábat, de aztán nagy óvatosan ő is átgázolt a túlsó partra. Jobb karja sajgott, ahogy a kezét folyton a szemére szorítva tartotta. - Be kéne kötnöm - szólt oda Prérifarkashoz. Ez fölkapta a fejét, de nem szólt semmit. Mellső lábait előrenyújtva lehasalt, és éber figyelemmel nézte a vizet. A gyermek is letelepedett a közelben a forró homokra, és próbálta kinyújtóztatni a jobb karját. A rászáradt vér odatapasztotta tenyerét a szeme körül a bőréhez. Az apró fájdalomra felnyaffintott; akármilyen kicsi volt is a fájdalom, megrémisztette. Prérifarkas odajött hozzá, és hosszú orrát az arcába nyomta. A lányka orrát megcsapta az állat átható szaga. Erős, pörge, nedves nyelvével nyalni, tisztogatni kezdte a fájó szemgödröt, míg a gyermek megkönnyebbülten el nem pityeredért. Feje súrolta a szürkéssárga bordákat, és a has fehéres szőrzete között megpillantotta a kemény mellbimbókat. Kezével átölelte a nőstény farkast, és a hátán meg az oldalán simogatni kezdte a durva szőrzetet. - Jól van, no - csillapította Prérifarkas -, menjünk tovább! és hátra sem nézve útnak eredt. A gyermek föltápászkodott és követte. - Hova megyünk? - firtatta, mire Prérifarkas, aki a csermely partját követve ügetett lefelé, csak annyit vakkantott: - Lefelé a csermely partján. A lányka szundíthatott egyet menet közben, mert olyan érzése támadt, mintha álmából ébredne föl, pedig csupán másféle tájon folytatták útjukat. Továbbra is a patak mellett haladtak, ám a meder itt teljesen ellaposodott, és ameddig a szemük ellátott, továbbra is zsályacserje borította a vidéket. A lányka szeme - az ép szeme - megpihent. A másik
még mindig sajgott, ha nem is olyan kínzón, de igyekezett nem gondolni rá. De hová lett Prérifarkas? Megtorpant. Újra megnyílt alatta a jeges mélység, amelybe a repülőgép belezuhant, és újra zuhanni kezdett. Zuhant álltó helyében, a torkát halk nyöszörgés hagyta el. - Itt vagyok! A gyermek arrafelé fordult. Egy prérifarkast látott, amely egy varjú félig kiszáradt tetemén rágódik, fekete ajkára és keskeny állkapcsára fekete tollak tapadtak. Egy rézbőrű asszonyt is látott, aki a tábortűz mellett guggolva valamit szórt a fazékba. Hallotta, hogy a víz bugyog az edényben, jóllehet az a tűztől távol állott, kövek közé támasztva. Az asszony sárga és szürke haja szalaggal volt hátrakötve. Lábán nem volt cipő. Talpa fekete és kemény, akár a cipőtalp, magas boltozatú; lábujjai két szabályos körívbe rendeződtek. Az asszony farmernadrágot és kopott fehér blúzt viselt. A lánykára sandított. - Gyere varjút enni - mondta. A gyermek óvatosan az asszony meg a tűz felé somfordált és leguggolt. Többé nem zuhant; nagyon könnyűnek és üresnek érezte magát, a nyelve akár egy szájába dugott fadarab. A Prérifarkas belefújt a fazékba vagy kosárba vagy akármibe. Két ujját megmártotta, de azon nyomban vissza is rántotta, és hevesen lóbálva felkiáltott: - Jaj! Az istenfáját! Mért nincs soha kanalam? - Letört egy száraz zsályaágat, megmártotta a fazékban, és megnyalta. - Ez igen! - jelentette ki elégedetten. - No, gyere már! A gyermek kissé közelebb húzódott, letört egy ágat, és megmártotta. Rózsaszínes kása tapadt az ágra csomósan. Megnyalta. Gazdag, finom íz árasztotta el a nyelvét. - Mi ez? - hümmögte teli szájjal, miután jócskán mártogatott a pálcájával. - Étel. Szárított lazackása - felelte Prérifarkas. - Már hűlőben van. - Két ujját ismét a pépbe merítette, ezúttal jókora adagot kiemelt, és ügyesen bekebelezte. Amikor a gyermek utánozni próbálta, az egész álla kásában úszott. Ezt is gyakorolni kell, akár a pálcikát. Gyakorolta hát. Felváltva mártogattak, míg a fazékban nem maradt más, mint három kődarab. A gyermek nem kérdezte meg, mit keresnek a kövek a kásásfazékban. A köveket is tisztára nyalták. Prérifarkas a fazékkosár belsejét is tisztára nyalta, leöblítette a patakban, és a fejére borította. Pontosan ráillett, mint valami csúcsos süveg. Lehúzta a nadrágját. - Lepisiljük a tüzet! - kiáltotta vidáman, és úgy is tett, két lába közé. fogva a zsarátnokot. - Nicsak, gőz a lábam között - jópofáskodott. A gyermeket feszélyezte a dolog, azt hitte, neki is úgy kell tennie, holott semmi kedve nem volt hozzá, így hát nem is tett úgy. Prérifarkas csupasz fenékkel körbetáncolta a kialudt tüzet, hosszú, fehér lábaival rugdalózva nótára gyújtott: Ti buffaló lyányok, jertek ki ma éjjel, Jertek ki ma éjjel, jertek ki ma éjjel, Ti buffaló lyányok, jertek ki ma éjjel, És ropjatok táncot a hold fényében. Felhúzta a nadrágját. A gyermek homokot szórt a tűz maradványaira, nagy komolyan halmocskát épített föléje, igyekezett úgy tenni, ahogy illik. A Prérifarkas figyelte őt.
- Te volnál az? - mondta. - Egy buffaló lyányka? No és a többi részed? - A többi részem? - nézett végig magán riadtan a lányka. - Hát a néped. - Jaaa. Hát anyu magával vitte Bobbie-t, ő a kisöcsém, Norm bácsival, ő igazándiból nem is a bácsikám. Mr. Michaels úgyis arra ment, ezért engem magával vitt igazi apukámhoz Canyonville-be. Linda, vagyis a mostohaanyám, azt mondta, hogy töltsem ott náluk a nyarat, aztán majd meglátjuk. Csakhogy a repülő... A lányka elhallgatott, arca sötétvörösre, aztán hamuszürkére vált. A Prérifarkas elbűvölten figyelte. - ..Jaj - tört ki a lányka -, jaj, jaj, Mr. Michaels talán... Lehet, hogy... - Gyerünk! - sürgette Prérifarkas, és elindult. - Vissza kell oda mennem - sírta el magát a gyermek. - Minek? - kérdezte Prérifarkas. Megállt, fürkésző pillantást vetett a gyermekre, aztán meggyorsította a lépteit. - Gyere már, Lyányka! - Úgy mondta ezt, mint egy nevet, talán így hangzik prérifarkasul Myra, a gyermek neve. Ez zavarodottan és elanyátlanodva tiltakozni próbált, de azért elindult. - Hová megyünk? Hol vagyunk egyáltalán? - Ez az én hazám - jelentette ki Prérifarkas, és büszkén körbemutatott a végtelenbe vesző tájon. - Én alkottam. Minden egyes rohadt zsályabokrot. És folytatták az útjukat. Prérifarkas könnyedén, bár kissé csoszogósan szedte a lábait; a gyermek alig tudott lépést tartani vele. Az árnyékok ismét kezdtek kinyújtózkodni a sziklák és bokrok alól. A patak mellől letérve Prérifarkas és a gyermek egy-hosszú, lapos, egyenetlen emelkedőnek vágott neki, amely valahol az ég alján egy meredek szakadékban végződött. Hellyel-közzel sötét fák pöttyözték be a tájat; ezt hívták az emberek borókásnak, amelyben több az üres tér, mint a fa. Ahogy elhaladtak egy-egy borókafenyő mellett, orrukba csapott a fa éles illata - macskapisiszagnak mondták a gyerekek az iskolában -, a kislány azonban szerette ezt az illatot; mintha egyenesen a fejébe hatolva, éberséget öntött volna beléje. Letépett egy borókabogyót, és rágcsálni kezdte, majd kiköpte. Nagy, fekete hullámokban ismét kezdte elönteni őt a fájdalom, a lába meg-megbicsaklott. Egyszer csak azt vette észre, hogy a földön ül. Hasztalan próbált föltápászkodni, remegő lábai nem engedelmeskedtek. Ostobán érezte magát, és a rémülettől elpityeredett. - Itthon vagyunk! - jött el hozzá odafentről a domb tetejéről a Prérifarkas kiáltása. A gyermek fölemelte egyetlen könnyes szemét, és zsályacserjét, borókát, rozsnokot, sziklapárkányt fogott be a tekintete. A szikkadt félhomályban prérifarkas ugatott a távolban. A sziklapárkány alatt kis városka bújt meg: csupa festet-lerí deszkaház és kunyhó. Újból hallotta a Prérifarkas hívását: - Gyere már, kicsikém! Gyere már, Lyányka, hazaérkeztünk! A kislány képtelen volt lábra állni, ezért négykézláb próbált fölkapaszkodni a sziklapárkány alatti házakhoz vezető hosszú emelkedőn. Még feleúton sem járt, amikor többen is eléje siettek. Először azt hitte, csupa gyerek, de hamarosan rájött, hogy szinte mind felnőttek voltak, csak kicsire nőttek; széles, kövér testük finom,
kecses lábakban és karokban végződött. A szemük csillogott. Néhány asszony talpra segítette és buzdította, hogy “már nem sok van hátra, csak így tovább”. A leszálló sötétségben sárgásfehér fények szűrődtek ki az ajtókon és a deszkák közötti réseken. Édeskés fafüst lebegett a mozdulatlan levegőben. Az alacsony emberkék szünet nélkül csevegtek és lágyan nevetgéltek egymás között. “Hol fog lakni?” “Vigyétek el Rigóékhoz, ők már lefeküdtek.” “Ugyan, minálunk is meglakhat.” - Hol van Prérifarkas? - kérdezte a gyermek sírósan. - Elment vadászni - hangzott a kurta válasz. Egy mély férfihang érdeklődött: - Új vendég jött a városba? - Igen, új - felelte valaki. A kis emberkék között a mély hangú férfi kitűnt vállas, magas termetével, erős kezével, rövid nyakon ülő busa fejével. Mindenki tisztelettudóan utat nyitott előtte. Megfontoltan lépegetett, mint aki szintén tanújelét kívánja adni a többiek iránti tiszteletének. Szemében meglepetés tükröződött, amikor lenézett a gyermekre. - Csak egy bagolyfióka - álmélkodott. - Mi történt a szemeddel, új személy? - Én... mi repültünk. - Túl fiatal vagy még ahhoz, hogy repülj - mondta a nagy ember mély, lágy hangján. Ki hozott ide? - Prérifarkas. A kurta emberkék egyike megerősítette: - Valóban a Prérifarkassal jött ide, Ifjú Bagoly. - Akkor talán az éjszakát is Prérifarkasnál tölthetné - mondta a nagy ember. - Ott csupa csont minden és túl sivár - vetette ellen egy kövér arcú, csíkos inges, alacsony asszonyság. - Hozzánk is eljöhetne. Ezzel mintha el is dőlt volna az ügy. A kövér arcú asszony megveregette a gyermek karját, és néhány kunyhó és kalyiba mellett elhaladva egy alacsony, ablaktalan házhoz vezette. Az ajtaja olyan alacsony volt, hogy még a gyermeknek is le kellett hajolnia, ha be akart menni. Odabent már többen voltak, némelyek már régebben ott tartózkodtak, mások a kövér arcú asszony nyomában tolongtak be. A sarokban több csecsemő aludt bölcsőládáiban. A szobában barátságos tűz lobogott, és pörkölt szezámmag kellemes illata töltötte be a helyiséget. A gyermekek étellel kínálták a lánykát, de ő csak pár falatot tudott lenyelni, mivel a feje kóválygott, és a jobb szeméről a bal szemére is áthúzódhatott a sötétség, mert egy ideig semmit sem látott. Senki sem kérdezte a nevét, de ők sem nevezték meg magukat. Hallotta, hogy a gyerekek a kövér arcú asszonyt Evetnek szólították. Nagy nehezen bátorságot gyűjtött magában, és megkérdezte: - Hol tudnék lefeküdni, Mrs. Evet? - Gyere csak - mondta az egyik lánygyerek -, ide ni és bevezette a gyermeket az egyik hátsó szobába, amely nem volt ugyan teljesen elválasztva a zsúfolt elülső szobától, de sötét volt és üres. A falakon széles polcok sorakoztak, rajtuk matracok és takarók. - Mássz föl ide - mondta Evet leánya, és megveregette a gyermek karját. Ez fölkapaszkodott az egyik polcra, és bebújt a takaró alá. Fejét lehajtotta a párnára. Még megvillant fejében a gondolat: “Nem mostam fogat.”
II. Fölébredt, újból elaludt. Evet hálószobájában állandóan párás meleg volt és félhomály. Emberek jöttek és mentek éjjel-nappal, lefeküdtek, aludtak, majd fölkeltek és eltávoztak. A lányka szendergett és aludt, néha lement az elülső szobába, és a merítőkanállal ivott a vödörből, aztán megint visszafeküdt, és aludt vagy szendergett. Felült a polcon, a lábát lógatta, már semmije sem fájt, csak álmos volt és gyenge. Benyúlt a farmernadrágja zsebébe. A bal elülsőben egy zsebfésűt meg egy rágógumi-csomagolópapírt talált, a jobb elülsőben két egydolláros bankjegyet meg egy negyeddolláros és egy tízcentes érmet. Evet lépett be meg egy másik, nagyon csinos, fekete szemű, dundi asszonyság. - Fölébredtél hát a táncra? - üdvözölte őt mosolyogva Evet, és az egyik karjával átölelve melléje telepedett. - Szajkó táncolni fog neked - mondta a fekete asszony. - Rendbe fog téged hozni. Hadd készítsünk föl rá. Odafönt a sziklapárkány alatt volt egy forrás, amely iszapos, nádas partú tavacskává terült szét. Egy zajos gyereksereglet abbahagyta a lubickolást, és elviharzott, hogy átadja helyét a gyermeknek meg a két asszonynak. A víz felszíne meleg volt, a lábszárukat azonban csípte a hideg. A két nyájas beszédű, nevetős pucér asszonyság kerekded hasa és keble, széles csípője és feneke melegen csillogott a késő délutáni nap fényében, miközben lesúrolták a gyermeket, megmosták és megsimogatták a kezét-lábát meg a haját, jobb szeme körül végtelen gyöngédséggel megtisztogatták az arcát meg a szemöldökét, megcsodálták, beszappanozták, leöblítették, játékosan kifröcskölték a vízből, és megtörülgették, majd felöltöztek, felöltöztették a gyermeket is, befonták a hajat, befonták egymás haját, tollat kötöztek a copfok végére, megint megcsodálták őt és egymást, azután újból bevitték a szétszórt kicsiny városkába, a házak között meghúzódó játszótérre vagy burkolatlan parkolóhelyre. Utcák nem voltak, csak burkolatlan gyalogösvények; sem pázsit, sem kert, csak zsályabokrok és a csupasz föld. Az emberek szép számmal gyülekeztek vagy csak úgy csámborogtak a téren, kiöltözve, színes ingekben, tarka ruhákban, nyakláncokkal, fülbevalókkal. - Hahó, Evet, hahó, Fehérláb! - üdvözölték az asszonyokat. Egy vadonatúj farmernadrágot, fakó munkásinge fölött rikító kék bársonymellényt viselő, jóvágású férfi lépett elő, és feszesen, fontossága tudatában üdvözölte őket. - Jól van, lyányka - fordult hozzá erős, érdes hangján, amely kirítt a többiek nyájas beszédéből. - Ma este rendbe tesszük azt a szemet! Te csak ülj le itt, és ne legyen gondod semmivel. - Ezzel érdes, katonás modorát meghazudtoló gyengédséggel megfogta a lányka csuklóját, és a térség közepén a földre terített gyékényszőnyeghez vezette. Itt a lányka feszengve lekuporodott; azt mondták neki, hogy várjon nyugodtan. Hamarosan elmúlt az a érzése, hogy mindenki őt bámulja, ugyanis senki sem látszott törődni vele, csak néha vetettek rá egy-egy futó pillantást, meg Evetek és Fehérlábék kacsintottak rá biztatóan. Időnként oda-odafutott hozzá Szajkó, és olyasmit mondogatott, hogy “olyan lesz , mint az új”, aztán megint elrohant, hogy hosszú, kék karjaival hadonászva elrendezze az embereket.
Egy nyúlánk, hányaveti tartású, rézbőrű alak kapaszkodott föl a dombon a nyitott térség felé; a gyermek eléje akart futni, de aztán eszébe jutott, hogy arra figyelmeztették: maradjon nyugton, és ő nyugton maradt, csak csendesen annyit mondott: - Prérifarkas! Prérifarkas! Prérifarkas odakacsázott hozzá. Elvigyorodott. Megállt a gyermek mellett, és lenézett rá. - Ne hagyd, Lyányka, hogy az a Kékszajkó elrontson - mondta és továbbimbolygott. A gyermek vágyakozón követte tekintetével! Ekkor az emberek a térség egyik oldalán, a gyerektől tíztizenöt lépésnyire szabálytalan félkörben letelepedtek a földre, a félkör két vége egyre nyúlt, míg csaknem teljesen bezárult a kör. Mindenki azt a ruházatot viselte, amihez már a gyermek hozzászokott: farmernadrágot és zekét, inget, mellényt, pamutruhát, csak a lábukon nem volt semmi; a lányka szemében mindenki szebb volt, mint azok, akik között eddig forgolódott, ki-ki a maga módján, mintha mindenki maga fedezte volna föl a szépséget. Voltak azonban közöttük fölöttébb különös alakok is: sovány, fekete, olajosan csillogó bőrű, suttogó hangú emberek, meg egy hosszú lábú nő, szeme akár az ékkő. Az Ifjú Bagoly névre hallgató nagy ember is ott volt, tekintete álmos és méltóságteljes, akár McCown bíróé, aki egy hatvanezer holdas szarvasmarhateleppel hivalkodik. Mellette egy nő ült, akiről a gyermek úgy gondolta, hogy a nővére, mert a férfihoz hasonlóan neki is sasorra volt, és nagy, erős keze; tőle eltérően azonban sovány volt, fekete, ádáz tekintetéből pedig őrület tüzelt. A szeme sárga volt, de kerek, nem olyan mandulavágású, mint Prérifarkasnak. Prérifarkas is itt volt, unottan ásítozott és a hónalját vakarászta. Most valaki belépett a körbe: egy férfi, rajta valamilyen szoknyaféleség meg rombuszmintákkal kifestett vagy kivarrt köpeny, a kezében lévő csörgődob ütemére táncolt és szédítő ütemben rázta a testét. Keze-lába meg a teste vaskos, mégis ruganyos, mozdulatai lágyak, de erőteljesek. A gyermek követte a tekintetével, amint az eltáncolt mellette, körötte, majd megint mellette. Kezében a csörgődob oly sebesen rázkódott, hogy alig látszott; másik kezében valami keskeny, éles tárgyat tartott. Az emberek éneklésbe fogtak, valamilyen lágy, dallamtalan hangsort ismételgetve a csörgődob ütemére. Mindez egyszerre volt izgalmas és unalmas, idegen, mégis ismerős. A táncos egyre közelebb szőtte a táncát a lánykához, szökellő mozdulatokat téve feléje. Ez először visszahőkölt a hirtelen mozdulattól meg a lapos, hideg arctól és keskeny szempártól, ám hamarosan megnyugodott, mint aki elfogadja a rá kirótt szerepet. A véget nem érő tánc és éneklés az unalom bódulatába ringatta a lánykát. Szajkó tipegett be a körbe, és megállt mellette. Énekelni nem tudott, csak azt hajtogatta egyre erős, rikácsoló hangján, hogy “Hé! Hé! Hé!”, mire körös-körül mindenki átvette ezt a kiáltozást, és a második hangtól kezdve a sziklafalról érkező visszhang is csatlakozott hozzá. Szajkó egyik kezében egy gömbben végződő rudacskát tartott, a másikban valamilyen golyócskát. A rudacska pipa volt: belőle füstöt szívott be a szájába, amit egy-egy pöfékeléssel a világ négy tája felé, a feje fölé és a lába alá, majd a golyócskára fújt. Ekkor váratlanul elhallgatott a csörgődob, és
néhány lélegzetnyi csend támadt. Szajkó leguggolt, és a gyermek arcába meredt. Előrenyújtotta a kezét, és valamit dünnyögött a csörgődob és az ének ütemére, amely a korábbinál is hangosabban újból elkezdődött; megérintette a gyermek jobb szemét ott, ahol a fájdalom fekete középpontja sajgott. Ez megrándult, de tűrte. Szajkó érintése nem volt gyengéd. A gyermek megpillantotta a kezében a golyócskát, egy méhviasszerű tompa sárga gömböcskét; aztán lehunyta a látó szemét, és összeszorította a fogait. - Meg is vagyunk! - rikkantotta Szajkó. - Nyisd ki a szemed. Rajta! Hadd lássuk! A lányka harapófogó-szerűén összeszorította a fogait, és mindkét szemét kinyitotta. Jobb szemhéja leragadt, s amikor próbálta felnyitni, olyan fehéren izzó fájdalom hasított bele, hogy kis híján felfordult a gyomra a körös-körül kíváncsian figyelő emberek szeme láttára. - Hé, hogy van a szemed? Hogy működik? Látszatra kitűnő! - hadonászott a karjával türelmetlenül Szajkó. - Hogy érzed? Működik? Mindent zavaros, sárgás köd fedett. Miközben az emberek odacsődültek köréje, és mosolyogva simogatták a karját meg a vállát, arra jött rá, hogy ha a fájó szemét behunyja, minden tiszta, de egysíkú; ám ha mindkettőt kinyitja, a tárgyak sárgásán elmosódnak, de mélységet nyernek. Közvetlen közelben megpillantotta Prérifarkas hosszú orrát és keskeny szemét meg a vigyorgását. - Hát ez meg mi, Szajkó? - nézte figyelmesen az új szemet. - Csak nem az én egyik szemem, amit akkor elloptál? - Fenyőgyanta! - üvöltötte Szajkó bőszen. - Csak nem gondolod, hogy felhasználok egy nyavalyás használt préri-farkasszemet? Én orvos vagyok! - Még hogy orvos! - gúnyolódott Prérifarkas. - Hát elég ronda szem. Mért nem kértél Nyúltól egy nyúlbogyót? Mert ez a szem is olyan, mintha szar volna. - Közelebb tolta az arcát, hogy a gyermek már-már azt hitte, meg akarja csókolni; ehelyett a keskeny, érdes nyelv még egyszer végignyalogatta a sajgó heget, hűsítőn és tisztogatva. Amikor a gyermek újból felnyitota a szemét, a világot egész normálisnak látta. - Jól működik - mondta. - Hej! - rikkantotta el magát Szajkó. - Azt mondja, jól működik! Jól működik, azt mondja! Én megmondtam! Mit mondtam? - rikoltozta karjával hadonászva. Prérifarkas eltűnt. A többiek is szedelőzködni kezdtek. A gyermek föltápászkodott, a lába egészen megmerevedett a sok üléstől. Már csaknem besötétedett; csak nyugaton maradt meg egy világos sáv az ég szélén. Kelet felé a síkságot elnyelte az éjszaka. Egyik-másik kunyhóban már kigyulladtak a fények. Messze, a városka peremén valaki valamilyen cirpelő dallamot nyikorgatott hegedűjén. Valaki odajött hozzá, és nyájasan érdeklődött: - Hol fogsz lakni? - Nem tudom - felelte a gyermek. Gyomrát kínzó éhség hasogatta. - Nem mehetnék Prérifarkashoz?
- Ő nem sokat van otthon - mondta nyájas hangon az asszony. Az éjszakát ugye Evetnél töltötted? De ott van Nyúl vagy Baknyúl, mindkettőnek van családja... - És magának van? - nézett rá a gyermek a finom, meleg tekintetű asszonyra. \ - Két kicsi borjacskám - felelte az asszony mosolyogva. - De én csak a táncra jöttem be a városba. - Igazából Prérifarkasnál szeretnék lakni - jelentette ki kisvártatva a gyermek félénken, mégis makacsul. - Jól van, semmi baj. Az ő háza itt van, nem messze. - Ünő a gyermekkel együtt elballagott a város másik végén álló rozzant fakalyibához. Ennek a belsejéből semmi fény nem szűrődött ki. A küszöb előtt bokáig állt a szemét. A félig nyitott ajtó előtt nem volt lépcső. Egy ferdén felszögezett deszkadarab büszkén hirdette: “Várta-Lak”. - Hé, Prérifarkas! Látogatók jöttek! - kiáltott be Ünő. Semmi válasz. Ünő beljebb nyitotta az ajtót, és belesett. - Szerintem elment vadászni. Én-jobb, ha visszamegyek a gidáimhoz. Megleszel itt magadban? Ha kell, bárki szívesen ellát ennivalóval. Jó lesz? - Persze, köszönöm - mondta a gyermek. Nézte, amint Ünő tovatűnik a derengő alkonyatban, előtt kelő, apró léptekkel, akár egy magas sarkú cipőt viselő hölgy, sebesen, precízen, kecsesen. A Várta-Lak belsejében túl sötét volt ahhoz, hogy valamit is lásson, és olyan rendetlenség, hogy lépten-nyomon megbotlott valamiben. Fogalma sem volt, hogyan és hol gyújthatna világot. Egy helyütt valami ágyfélét tapogatott ki, ám amikor ráheveredett, inkább tűnt szennyesruha-halomnak, már csak a szaga miatt is. Kezét, lábát, nyakát, hátát marta valami. Szörnyen éhes volt. Az orra elvezette az egyik sarokba, ahol valamilyen döglött hal lógott alá a mennyezetről. Kezével kitapogatott és lehasított egy zsíros szeletet, és megízlelte. Füstölt, szárított lazac volt. Egyik zamatos falatot a másik után tömte magába, míg el nem verte az éhségét, majd tisztára szopta az ujjait. A nyitott ajtó mellett valamilyen edényben megcsillant a csillagfény a vízen; a gyermek óvatosan megszagolta, és éppen csak annyit ivott a langyos, poshadt, mocsárszagú vízből, hogy a szomját valamennyire eloltsa. Utána visszament a szennyes ruhákból vetett ágyhoz meg a bolhákhoz, és lefeküdt. Mehetett volna Evethez is vagy másik barátságos otthonba, gondolta, amint ott feküdt Prérifarkas koszos ágyában. De mégsem ment. A bolhákat csapkodta, amíg el nem nyomta az álom. Az éjszaka közepe táján valaki azt mondta: “Húzódj beljebb, kölyök”, és elnyúlt mellette. Reggel kiültek a küszöbre a napra, és szárított lazacot ettek. Prérifarkas minden este és reggel vadászni járt, azonban mégsem frissen ejtett vadat ettek, hanem lazacot és más szárított ételt, meg az évszak szerinti bogyókat. A gyermek ebbe nem szólt bele. Belátta, hogy ez így van jól. Azt viszont meg fogja kérdezni Prérifarkastól, hogy miért alszik éjszaka és tölti ébren a nappalt, mint az emberek, de mihelyt megfogalmazta magában a kérdést, nyomban belátta, hogy az éjszaka való az alvásra és a nappal az ébrenlétre, és ez így van rendjén. Egy dolgot azonban megkérdezett az egyik forró napon, amikor a bolhákkal hadakozva feküdtek az árnyékban:
- Nem értem, miért hasonlítotok mindnyájan az emberekre. - Mert mi emberek vagyunk. - Úgy értem, az ember-emberekre, mint amilyen én vagyok. - A hasonlatosság a látásban van - mondta Prérifarkas. - Egyébként hogy van az a vacak szemed? - Jól. De hát ruhában jártok... házakban laktok... tüzet raktok meg minden... - Ezt csak te úgy hiszed. Ha az a nagyszájú Szajkó nem üti bele a csőrét, én igazi jó munkát végeztem volna. A gyermek már megszokta, hogy Prérifarkas szeret elkalandozni a tárgytól, és szeret hencegni. Bizonyos vonatkozásban Prérifarkas hasonlított az ismerős gyerekekre. De csak bizonyos vonatkozásban. - Azt akarod mondani, hogy amit én látok, az nem az igazi? Valahogy úgy, mint a tévén? - Dehogy - mondta Prérifarkas. - Hé, egy tetű van a gallérodon! - Odanyúlt, lepöccintette, egyik ujjával a szájába vette, kettéharapta, és kiköpte a darabokat. - Fúj! - fintorgott a gyermek. - Hanem? - Hanem te az én szememben nagyjából szürkéssárga vagy, és négy lábon szaladgálsz. Azok számára pedig - mutatott le utálkozva a lejtő zsúfolt kalyibái felé - te folyton ugrabugrálsz, és az orrod fintorgatod. Sólyom szemében te egy tojás vagy, esetleg most kezdesz tollasodni. Érted? Attól függ, hogyan nézel a dolgokra. Csak kétféle nép létezik. - Emberek és állatok? - Dehogy. Az a nép, amelyik azt mondja, hogy “csak kétféle nép van”, és az a nép, amelyik nem mondja ezt. - Prérifarkas magánkívül csapkodta a combját és kiáltozott a gyönyörűségtől a tréfáján. A gyermek értetlenül várakozott. - Jól van, na - csillapodott le Prérifarkas. - Vannak az első népek, aztán a többiek. Ez a kétféle van. - Az első népek pedig? - Mi vagyunk, az állatok... meg a dolgok. Tudod, minden, ami régi. Meg ti, kölykök, gidák, csibék. Az első népek. - És a többiek? - Ők - felelte Prérifarkas - a többiek... Az új népek... a jövevények... - Kemény arcára komolyság, sőt szigorúság ült. És amit ritkán tett, egyenesen a gyermekre pillantott. Mi itt vagyunk - folytatta. - Mi örökkön itt vagyunk. Örökkön jtt vagyunk. Ahol mi vagyunk, az itt van. Csakhogy ez már az ő országuk, ők az urak... Le van szarva az egész! A gyermek elgondolkozott, aztán bevetett egy szót, amit annyiszor hallott emlegetni: - Illegális bevándorlók. - Illegális! - vicsorított Prérifarkas epésen. - Illegális, ez egy beteg madár. Mi a fene az, hogy illegális? Csak nem kívánod, hogy egy prérifarkas törvénykönyvet lobogtasson? Nőj már fel, kölyök! - Nem akarok. - Nem akarsz felnőni? - Ha felnövök, a másik néphez fogok tartozni.
- No igen - vont vállat Prérifarkas. - Ilyen az élet. - Ezzel fölállt, hátrament a ház mögé, és. a gyermek hallotta, hogy vizel a hátsó udvarban. Volt sok minden, amit nehezen lehetett lenyelni Prérifar-kastól mint anyától. Amikor a fiúi meglátogatták, a gyermek már tudta, hogy olyankor Evetnél vagy Nyúléknál töltse az éjszakát, mert Prérifarkas meg a barátja még azt sem várták meg, hogy ágyba kerüljenek, hanem már a padlón, sőt már az udvaron elkezdték csinálni azt. Prérifarkas néhányszor egy-egy barátját is magával hozta késő éjjeli vadászatairól, és a gyermek kénytelen volt a falhoz lapulva hallgatni és érezni, amint ők egy és ugyanazon az ágyon csinálják. Volt abban valami a birkózásból is, az ütemes táncból is, és őt nem nagyon zavarta volna a dolog, ha tudott volna aludni tőlük. Egy alkalommal arra ébredt, hogy Prérifarkas egyik barátja az ő hasát simogatja-bizsergeti. Azt sem tudta, mitévő legyen, de Prérifarkas fölébredt, és amikor rájött, hogy mivel foglalatoskodik a barátja, vadul belemart, és lerúgta az ágyról. Ez az éjszakát a padlón töltötte, reggel pedig mentegetőzött, hogy: “A fenébe is, Pré, megfeledkeztem róla, hogy a kölyök is ott van; azt hittem, te vagy az.” Prérifarkast azonban nem lehetett megengesztelni, és üvöltözött: - Azt hiszed, hogy nekem nincs semmi mércém? Azt hiszed, eltűröm, hogy mindenféle prérifarkas megerőszakoljon egy kölyköt az én ágyamban? - És kiebrudalta a házából, és egész nap dohogott miatta. Ez a barátja azonban egy idő múltán megint ott töltötte az éjszakát, és Prérifarkas meg ő háromszor vagy négyszer is megcsinálták azt. Az is kínos volt, hogy Prérifarkas akárhol lehúzza a nadrágját az emberek szeme láttára, és pisil. Másokat azonban nem nagyon zavarta ez a dolog. A gyermeket talán a leginkább az feszélyezte, hogy Prérifarkas a nagydolgát is ugyanúgy elvégezte, ahol éppen rájött, aztán megfordult, és beszélt hozzá. Szörnyű volt. Egy napon, amikor Prérifarkas éppen szundikált, a gyermek összeszedte a ház körül az összes megszáradt ganéjt, és nem messze attól a helytől, ahol Kandúr meg még néhányan rendszerint be szokták kaparni a nagydolgukat, ő is elásta őket a homokba. Prérifarkas fölébredt, kicammogott a Várta-Lak-ból, ásítozva vakarászta sűrű szőkésszürke haját, körülnézett azzal a keskeny szemével, aztán meglepetten felkiáltott: - Nicsak, hová lettek? - Majd hívogató hangon: - Hol vagytok? Hol vagytok? Mire fojtott kórus felelt a part felől: - Anyu! Itt vagyunk! Prérifarkas odaügetett, leguggolt, és egyenként kikaparta a ganéjdarabokat, és sokáig beszélt hozzájuk. Amikor visszajött, nem szólt egy szót sem, a gyermek azonban tűzpiros arccal és dobogó szívvel rebegte: - Bocsásson meg. hogy ezt tettem. - Könnyebb, ha mind itt vannak a közelben - mondta Prérifarkas kézmosás közben (bármilyen koszos volt is a lakása, a maga módján igyekezett saját magát tisztán tartani). - Folyton rájuk léptem - próbálta menteni a gyermek a tettét. - Szegény kis szarocskák - jegyezte meg Prérifarkas tánclépéseket lejtve.
- Prérifarkas - fordult hozzá a gyermek félénken. - Voltak neked gyermekeid? Vagyis igazi kölykeid? - Hogy voltak-e? Hogy voltak-e gyermekeim? Hm. Az, aki - emlékszel még rá? babrálni próbált téged. Az a fiam volt. Az alom dísze... Hallgass ide, lyányom. Lánygyerekeid legyenek. Ha már lenniük kell, csakis lányaid legyenek. Ezek legalább elkotródnak. III. A gyermek úgy gondolt magára, mint Lyánykára, de néha úgy is, mint Myrára. Tudomása szerint ő volt az egyetlen személy a városban, akinek két neve is volt. Ezen el kell gondolkodnia, meg azon is, amit Prérifarkas mondott a kétféle népről; el kell gondolkodnia, hogy vajon ő hová tartozik. A városban egyesek nem hagytak kétséget afelől, hogy ami őket illeti, ő nem tartozik és soha nem is fog idetartozni. Sólyom dühös tekintete szinte átégette a bőrét; a Görény gyerekek hangos megjegyzéseket tettek a szagára. És bár Fehérláb meg Evet és a családjuk kedvesek voltak hozzá, ezt könnyen a nagy családok nagylelkűségének a számlájára írhatta, ahol' nem nagyon számít, hogy egy személlyel több vagy kevesebb van. Ám ha őközülük valaki, vagy Vattafarok, vagy Nyúlbak akad rá elhagyottan és félvakon a sivatagban, vajon mellette maradtak volna-e, mint Prérifarkas? Ebben benne volt Prérifarkas dilisége, már amit az ő dilijének tartottak. Ő nem félt. Ő odament a kétféle nép közé, sőt a köztük tátongó szakadékot is áthidalta. Bak és Ünő meg a szépséges gyermekeik valóban féltek, mivel örökös veszélyben éltek. Csörgő viszont nem félt, mert maga is félelmetes volt. Ám meglehet, hogy őtőle mégis tartott, mert sohasem szólt, és sohasem jött oda hozzá. Senki sem bánt vele úgy, mint Prérifarkas. Még a gyerekek között is egyetlen állandó játszótársa egy nálánál fiatalabb, röhögséges és gátlástalan kisfiú volt, akit Szarvasbéka Gyereknek hívtak. Együtt ástak és építkeztek vele odakint a zsályacserjék között, no meg vadászást, gyűjtögetést, háztartást és táncmulatságot játszottak - az összes nagyszerű játékot. Ez a sápadt, zömök, bojtos szemöldökű gyermek magának való, ám hűséges pajtás volt, és a korához képest rengeteget tudott. - Senki sincs itt hozzám hasonló - mondta egyszer a lányka, amint ott ültek a tavacska partján a reggeli napsütésben. - Senki sincs sehol hozzám hasonló - kontrázott Szarvasbéka Gyérek. - Hisz tudod, mire gondolok. - Hát... szerintem már voltak itt a környéken hozzád hasonló emberek. - Hogy hívták őket? - Hát emberéknek. Mint mindenkit. - De hol lakik az én népem? Városaik vannak. Én is ott laktam. Csak azt nem tudom, hol. Meg kell tudnom. Azt nem tudom, hol van az anyukám, az apukám azonban Canyonville-ben lakik. Épp hozzá tartottunk, amikor... - Kérdezd meg Lovat - mondta Szarvasbéka Gyerek nagy okosan. Elhúzódott a víztől, amelyet utált, és sohasem ivott belőle, és kákát fonogatott. - Nem ismerem Lovat.
- A legtöbbször ott ődöng lent az őrhalomnál. Arra vár, hogy a nagybácsikája kiöregedjen, és kirúghassa, és ő legyen a nagyfőnök. Addig az öreg meg az asszonyok nem tűrik meg a közelükben. Furcsa egy népség ezek a lovak. De csak ő az, akit megkérdezhetsz. Ő elég sokat csámborog. És az ő népe az új néppel jött ide; legalábbis ezt mondják. Illegális bevándorlók, gondolta a lányka. Megfogadta Szarvasbéka tanácsát, és az egyik hosszú napon, amikor Prérifarkas szokásához híven bejelentés és magyarázkodás nélkül elkódorgott, megrakta a tarisznyáját szárított lazaccal és lazacikrával, és egyedül nekivágott a többmérföldnyi-re délnyugaton magasodó, lapos tetejű őrhalomnak. Az őrhalom lábánál gyönyörű forrás fakadt, amelyhez sok-sok lábnyommal tarkított csapás vezetett. Itt várakozott a tavacskát szegélyező fűzfák alatt, és egy idő múltán délcegen odavágtatott a rézvörös bőrű, hosszú, erős lábú, széles szügyű, fekete szemű Ló, fekete haja a hátát verdeste. Cseppet sem kifulladva megtorpant és horkantott, amikor megpillantotta a lánykát. - Hát te ki vagy? A városban soha senki sem kérdezte ezt tőle. Látszott, hogy Ló valóban az ő népével jött ide, azokkal a népekkel, akiknek meg kell egymástól kérdezniük, hogy kicsodák. - Prérifarkasnál lakom - felelte megszeppenve. - No persze, hallottam rólad - mondta Ló. A térdére ereszkedett, és ivott a tavacskából. Kezét a hűs vízbe merítette, és úgy szürcsölte a vizet. Amikor végzett, megtörölte a száját, a sarkára kuporodott és kijelentette: - Én leszek a király. - A lovak királya? - Úgy van! Méghozzá hamarosan. Már most is ki tudnám penderíteni az öreget, de még várok. Hadd töltse ki az idejét - tette hozzá Ló öntelt nagylelkűséggel. A gyermek csak nézte, máris örökre belészeretett. - Ha akarja, megfésülöm a haját - ajánlkozott. - Nagyszerű! - örvendezett Ló, és nyugodtan ült, míg a lányka mögéje állva a zsebfésűjével cibálta durva, fekete, fényes, méternyi hosszú haját. Sok időbe telt, mire simára fésülte. A végén fűzfahánccsal vastag lófarokvarkocsba kötötte. Ló a víz fölé hajolva gyönyörködött magában. - Pompás! - lelkendezett. - Igazán gyönyörű! - Szokott arra járni, ahol a többi ember van? - érdeklődött a lányka félénken. Ló sokáig nem válaszolt, úgyhogy már-már úgy látszott, nem is fog, de aztán megszólalt: - Úgy érted, az acélhelyeken meg az üveghelyeken? A lyukaknál? Körbe szoktam járni. Mostanában csupa fal. Azelőtt nem volt ennyi. Nagyanyó azt mondja, hogy azelőtt egyáltalán nem voltak falak. Ismered Nagyanyót? - kérdezte ártatlanul, a lánykára vetve nagy, fekete szemét. - A maga nagymamáját? - Hát a Nagyanyót. Aki a hálót szövi. Szóval őt. Tudom, hogy az én népemből is vannak ott, mármint hogy lovak. Láttam őket a falak mögött. Elég hülyén viselkednek.
Tudod, hogy mi hoztuk ide az új embereket? Nélkülünk nem is tudtak volna idejönni: nekik csak két lábuk van, no meg azok az acélkagylóik. Elmesélhetem neked az egész történetet. A királynak ismernie kell a történeteket. - Én nagyon szeretem a történeteket. - Három éjszaka is rámenne, ha mind el akarnám mesélni. Mit akarsz megtudni róluk? - Arra gondoltam, hogy talán oda kellene mennem hozzájuk. Szeretném megtudni, hol vannak. - Ez veszélyes. Igazán veszélyes. Nem jutsz el oda; elkapnak. - Szeretném megtudni az utat. - Én ismerem az utat - jelentette ki LQ, szavaiból első alkalommal sugárzott felnőttség és megbízhatóság; a lányka biztosra vehette, hogy valóban ismeri az utat. - Hosszú futás odáig egy csikónak. - Ismét a lánykára tekintett. - Van egy unokahúgom, akinek szintén más-más színű a szeme - nézett a lányka egyik szeméről a másikra. - Az egyik barna, a másik kék. Csak ő az appalúsza törzsből való. - A sárgát Szajkó csinálta - magyarázta a gyermek. - Az enyémet elveszítettem. A... amikor... Nem hiszi, hogy én el tudok jutni arra a helyre? - Minek akarsz odajutni? - Úgy érzem, hogy meg kell tennem. Ló bólintott, fölállt. A lányka nem mozdult. - Azt hiszem, el tudlak oda vinni - mondta. - Igazán? És mikor? - Hát akár most mindjárt. Tudod, ha majd király leszek, akkor nem tudok elmozdulni. Őriznem kell az asszonyokat. Azt viszont nem fogom megengedni, hogy a népem azoknak a helyeknek a közelébe menjen! - Fenséges testén remegés futott végig, de a fejével megvető mozdulatot téve hozzátette: - Engem persze nem tudnának elkapni, a többiek azonban nem tudnak olyan gyorsan futni, mint én... - Mennyi idő alatt érnénk oda? Ló gondolkodott egy keveset. - Hát, a legközelebbi olyan hely a vörös sziklák mögött van. Ha most elindulunk, holnap déltájban már vissza is érünk ide. Egy kis lyuk az egész. A lányka nem tudta, mi az a lyuk, de nem kérdezte meg. - Indulhatunk? - kérdezte Ló és hátravetette lófarok-varkocsát. - Persze - mondta a lányka, és úgy érezte, mintha a föld kifutna alóla. - Tudsz szaladni? A lányka megrázta a fejét. - De ide gyalog jöttem. Ló vidáman, öblösen fölnevetett. - Rajta! - biztatta, és letérdelt, kezéből kengyelt formálva a vállára segítette a lánykát. Mi vagy te? - ugratta őt, miközben könnyedén fölegyenesedett, és ügetésbe fogott. Szúnyog? Légy? Bolha? - Tapadó kullancs - kurjantott a gyermek, és megragadta a fekete sörény fűzfaháncs kötelékét, és kacagott az élvezettől, hogy egyszerre nyolclábnyi magasra nőtt, és minden erőfeszítés nélkül száguld a pusztán szélsebesen, akár az ördögszekér.
Feljött a telihold, hogy megvilágítsa előttük a pusztát. Ló könnyedén szedte a lábát. Az éjszaka közepe táján megálltak egy Törpebagoly-táborban, haraptak valamit, és megpihentek. A baglyok legtöbbje vadászni volt, csak egy idős hölgy tartotta őket szóval a tűz mellett, mesélt nekik a tücsök szelleméről, a nagy, láthatatlan emberekről, s a meséi egybemosódtak a gyermek saját álmaival, aki el-elszunyókált a tűz melegében. Aztán Ló a vállára vette őt, és folytatta fáradhatatlan ügetését. Hátuk mögött már leáldozott a hold, előttük rózsapírba váltott az ég. Az enyhe éjszakai szellő elült; a mozdulatlan éles levegő megborzongatta őket. Gyenge savanykás, égett szag kezdett terjengeni köröttük. A gyermek észrevette, hogy Ló járása megváltozik, feszesebbé, idegesebbé válik. - Hé, Herceg! A gyermek egyből felismerte ezt a halk, kissé házsártos hangot, még mielőtt megpillantotta volna a boróka tövében ücsörgő, takaros öltözékű, kopott fekete sapkájú személyt. - Hé, Cinege! - kanyarodott oda hozzá Ló, és megállt előtte. A gyermek már Prérifarkas városában megfigyelte, , hogy Cinegét általános tisztelet övezi. Hogy miért, azt nem tudta volna megmondani. Hiszen nem volt Cinegén, ezen az apró madár módjára sündörgő és locsogó személyen semmi különös; hol volt őbelőle Fürj szeretetreméltósága vagy Sólyom vagy Nagy Bagoly tekintélye? - Arrafelé tartasz? - kérdezte Cinege Lovat. - A kicsi tudni szeretné, hogy az ő népe arrafelé lakik-e - felelte Ló a gyermek meglepetésére. Valóban ez az, amit ő szeretne? Cinege helytelenítően pislogott, mint ahogy gyakorta szokta. Elgondolkodva füttyentett néhány taktust, ez is a szokása volt, aztán fölállt. - Én is veletek megyek. - Nagyszerű! - lelkendezett Ló. - Majd én figyelek - ajánlkozott Cinege, és meglepő fürgeséggel előrefutott, miközben Ló fölvette kitartó, elnyúlt ügetését. A levegő savanykás illattal telt meg. Messze elöl Cinege megtorpant egy lejtőn, és nem mozdult. Ló lelassította a lépteit, és szintén megállt. - Ott ni - mutatta Cinege. A gyermek a szemét meresztgette. A napkeltét megelőző furcsa félhomályban és ritkás ködben nem látott tisztán, és amikor megerőltette a szemét, a bal szeme is elhomályosult. - Mi van ott? - kérdezte suttogva. - Az egyik lyuk. Ott a falon túl, látod? Úgy tűnt, mintha egy egyenes, szaggatott vonal húzódna végig a zsályacserjés síkságon, túlnan pedig - mi az? Talán köd? Mintha valami mozogna... - Marhák! - kiáltott föl. Ló szótlanul, feszülten figyelt. Cinege visszajött hozzájuk. - Marhagulya - mondta a gyermek. - Az pedig karám. Sok-sok Hereford. - A szavaknak vas és sóíze volt a szájában. A dolgok, amiket megnevezett, lebegtek a
szeme előtt, el-eltünedeztek - lyuk a világon, akárha cigaretta égette rés volna. Menjünk közelebb - nógatta Lovat. - Látni akarom. És Ló, mint aki engedelmességgel tartozik neki, feszülten, de ellenkezés nélkül előreindult. Cinege odajött hozzájuk. - Sehol senki - közölte halk, cincogó hangján -, csak egy teknősbéka-valami robog errefelé sebesen. Ló bólintott, de továbblépegetett. A gyermek megmarkolta Ló széles vállait, belebámult a semmibe, és mintha Cinege szavai egy fátylat vontak volna félre a szeme elől, megint tisztán kivette az elszórt fehér pofákat, a föl-föltekintő kékes, forgó szemeket, a kerítést, amott egy háztetőn kéményeket, odébb egy magas pajtát - a távolban pedig egy gyorsan mozgó valamit, amely fergeteges iramban tűzvészként robog egyenesen feléjük. - Fusson! - kiáltott Lóra. - Fusson! Fusson! Ez, mint akiről leoldozták a béklyót, hosszan elnyúlva, táltosként megiramodott, el a napkeltétől, az égő tüzes szekértől, a sav, az acél, a halál illatától. Cinege pedig röpült előttük, mint pernye a hajnali légben. IV. - Ló? - zsörtölődött Prérifarkas. - Az a tökéletlen? Macskaeledel, az! Prérifarkas otthon volt, amikor a gyermek hazakerült Várta-Lakba, de látszott rajta, hogy egyáltalán nem izgatta Lyányka holléte, s talán észre sem vette, hogy eltűnt otthonról. Pocsék hangulatban volt, és fölfortyant, amikor a gyermek próbálta elmesélni, merre járt. - Ha legközelebb valamilyen ostobaságot akarsz csinálni, csináld velem együtt, mert én legalább ismerem a dürgést! - korholta a lánykát gorombán, és lomha járásával kicammogott a házból. A gyermek látta, hogy egy régi, kifehéredett ganéjt piszkál a pálcájával, és kitartóan próbálja szóra bírni. A ganéj azonban makacsul hallgatott. Később észrevette, hogy két prérifarkas férfi őgyeleg a forrás közelében, egy fiatalabb meg egy lompos külsejű idősebb, és Várta-Lak felé sandítgatnak. A gyermek úgy vélte, hogy jobb, ha valahol másutt húzódik meg éjszakára. Nem érzett túl nagy vonzódást Evet zsúfolt lakása iránt. Meleg, holdfényes éjszaka ígérkezett. Talán kint is megalhatna. Ha legalább biztos lenne abban, hogy egyesek, mint például Csörgő, nem fognak odasettenkedni hozzá... Tanácstalanul őgyelgett a város közepén, amikor egy cincogó hang megszólította: - Hé, Lyányka! - Hé, Cinege! A takaros, fekete sapkás asszony a háza küszöbén állt, és szőnyeget rázott. Tisztán, takarosan tartotta a házát, amilyen ő maga is volt. Miután visszatért vele a pusztából, a gyermek még most sem tudta volna megmondani, miért tisztelte mindenki Cinegét. - Azt gondoltam, hogy a szabadban alszom - mondta a gyermek tapogatózva. - Egészségtelen - jelentette ki Cinege. - Mire valók a fészkek? - Anyu nem ér rá - magyarázta a gyermek.
- C-c - gúnyolódott Cinege, és helytelenítő eréllyel megrázta a szőnyeget. - No, és mi van a kis barátoddal? Ők legalább rendes emberek. - Szarvasbéka? A szülei olyan restelkedők... - Jól van, gyere be, és egyél valamit - invitálta Cinege. A gyermek segített a vacsora elkészítésében. Most már tudta, miért vannak kövek a kásásfazékban. - Cinege - fordult hozzá a lányka - , én valamit még mindig nem értek; kérdezhetek? Anyu azt mondja hogy az attól függ, ki hogy nézi, de mégis... azazhogy ha én úgy látom, hogy te ruhában jársz és minden, akár az emberek, akkor mégis miért főzöl így, kosárban, és nem úgy, mint... mint azok ott, ahol ma reggel Lóval jártunk? - Nem tudom - felelte Cinege. Házon belül egészen lágy és kellemes volt a hangja. Szerintem mi úgy csinálunk mindent, mint mindig, mint amikor a te néped meg a mi népünk együtt élt egymással meg mindazzal, ami itt van. Mármint a kövekkel. Meg a növényekkel meg minden. - Szemügyre vette a fűzfaháncsból, páfránygyökérből, gyantából összemesterkedett kosarát meg a tűzben forrósodó megfeketült köveket. Látod, hogy összeülik minden. - De hát ti ismeritek a tüzet. Ez mindjárt más... - Ugyan - legyintett Cinege türelmetlenül -, ti, emberek! Azt hiszitek, hogy ti találtátok föl a napot? Ezzel megragadta fából készült fogóját, és éktelen sistergést, gőzfelhőt és hangos bugyogást támasztva, a vízzel telt kosárba dobta a forró köveket. A gyermek meg lisztté őrölt magvakat dobott bele, és kavargatni kezdte. Cinege előhozott egy kosár finom földiepret. Letelepedték a frissen kirázott szőnyegre, és ettek. A gyermek mostarira már tökélyre vitte a két ujjal való merítgetés módszerét. - Lehet, hogy nem én teremtettem a világot - jegyezte meg Cinege -, de én jobban főzök, mint Prérifarkas. A lányka teli szájjal bólintott. - Magam sem értem, mért beszéltem rá Lovat, hogy odavigyen - mondta, miután teletömte magát. - Én ugyanúgy megrémültem, mint ő, amikor azt megláttam. Most mégis megint oda akaródzik menni. Ugyanakkor maradnék is. A barátaimmal, Prérifarkassal. Magam sem tudom, miért. - Amikor még együtt éltünk, csak egy hely volt - magyarázta Cinege a maga megfontolt, lágy, otthonias hangján. - De most a többiek, az új népek külön élnek. Az ő helyeik olyan nehezek. Rátelepszenek a mi otthonunkra, lenyomják, kizsigerelik, kiszipolyozzák, fölfalják, lyukakat marnak belé, kiszorítják... Nem kell hozzá sok idő, és megint csak egy hely lesz, az ő helyük; Mi pedig mind eltűnünk innen. Ismertem Bölényt odaát a hegyen túl vagy Antilopot itt minálunk. Ott nyugaton ismertem Grizzlyt meg Szürkefarkast. Nincsenek többé. Senki sincs. Aztán a lazac, amit Prérifarkasnál eszel, valóságos álom, felséges eledel; a folyókban azonban mennyi lazacot találsz mostanában? A folyókban, amelyek tavaszonként piroslottak tőlük. Ki kerekedik most táncra, amikor az Első Lazac föláldozza magát? Ki rop táncot a folyóparton? Kérdezd csak meg minderről Prérifarkast. Ő többet tud, mint én. Csak
elfelejti... Reménytelen eset, Hollónál is rosszabb; minden karót le kell vizelnie, rettenetes háziasszony... - fejezte be Cinege méltatlankodva. Elfütyült néhány dallamot, aztán némán magába roskadt. Kis idő múltán a gyermek nagyon halkan megkérdezte: - Ki az a Nagyanyó? - Nagyanyó... - nézett a gyermekre Cinege, és elgondolkodva a szájába tett néhány szem földiepret. Kezével végigsimogatta a szőnyeget, amelyen ültek. - Ha most te tüzet raknál ezen a szőnyegen - mondta -, akkor a tűz lyukat égetne rajta. Igaz? Ezért rakunk a homokon, a földön tüzet. A dolgok egybe vannak szőve. Aki pedig egybeszövi őket, őt hívjuk Nagyanyónak. - Elfütyült négy ütemet, és fölpillantott a kéménylyukra. - Elvégre - tette hozzá - az is lehet, hogy ez az egész hely... meg a többi hely... csak egyik oldala a szövetnek. Nem tudhatom. Egyszerre csak egy szemmel tudok nézni, hónnap tudhatnám, milyen messzire terjed? Azon az éjjelen a gyermek Cinege hátsó udvarában pokrócba burkolózva hallgatta egy ideig a szél susogását és tombolását odalent a völgy nyárfái között, aztán az előző éjszaka fáradtságától mély álomba zuhant. Pontosan napkeltekor fölébredt. A keleti hegyek felhői sötétvörösbe öltöztek, mintha a tűz fölé tartott tenyéren sütne át rájuk a vízszintes fény. A dohányföldön - ebben a városban némi vaddohányon kívül nem is termeltek mást - Gyík és Bogár valamilyen dicsőítő éneket kántált lágyan és összhangtalanul - huh-huh-huh-huh, huh-huh-huh -, és ahogy a gyermek ott feküdt összegömbölyödve a földön, az ének olyan érzésbe ringatta, mintha ő maga is a földben gyökerezne, mintha a föld bölcsőként ölelné körül, s mintha halott volna, maga sem tudná, hol végződnek az ujjai, és hol kezdődik a föld - ám nagyon is eleven volt: ő volt a föld élete. Fürgén talpra szökkent, gondosan összehajtogatta a pokrócot, ráhelyezte Cinege fészkére és elhagyott ágyára, tánclépésben felszökdécselt a dombra, Várta-Lakba. A félig nyitott ajtó előtt nótára gyújtott: Táncoltam egy lyánnyal, harisnyáján lyuk tátongott, Fürgén bokázott, lábujja villogott, Táncoltam egy lyánnyal, harisnyáján lyuk tátongott, S a hold ragyogott le ránk! A házból ziláltan kitámolygott Prérifarkas, és összehúzott szemmel bámult a lánykára. - A szentségit! - káromkodta el magát. A fogát szívta, aztán az ajtó mellett lévő kobakhoz ment, és vizet fröcskölt az üstökére. Megrázta a fejét, és a vízcseppek szerteröpültek. - Tűnjünk el innen! - fakadt ki. - Torkig vagyok mindennel. Magam sem tudom, mi esett belém. A szentségit, csak az hiányzik, hogy az én koromban megint terhes legyek! Menjünk el ebből a városból. Levegőváltozásra van szükségem. A gyermek legalább két prérifarkas férfit látott a ház homályában horkolva elterülni a padlón meg az ágyon. Prérifarkas odalépett a régi fehér ganéjhoz, és belerúgott. - Mért nem állítottál meg?! - förmedt rá. - Én megmondtam - dörmögte a ganéj durcásan. - Ostoba! - fakadt ki Prérifarkas. - Gyere, lyányom! Menjünk. Hogy hová? - kérdezte önmagától. - Tudom, hogy hová. Gyere már! Ezzel megindult a városon át, lomhának látszó, ruganyos járásával, amellyel olyan nehéz volt lépést tartani. A gyermek azonban tele volt elevenséggel, és szökdécselve
követte őt, mire Prérifarkas is táncra perdült, és végigugrándozta és - pörögte és bolondozta a messzi síkságba torkolló hosszú lankát. Ott északkeletnek fordult. Elhagyták Ló-halmot, amely egyre zsugorodott mögöttük a messzeségben. Dél felé járva a gyermek megjegyezte: - Semmi ennivalót nem hoztam magammal. - Majd akad valami - nyugtatta meg Prérifarkas. - Ne aggódj. - És hamarosan le is tért egy parányi szürke kunyhó felé, amely két félig kiszáradt borókafenyő és egy nyúlcserje-csomó mögött rejtőzött. Rettenetes bűz csapta meg az orrukat. Az ajtón felírás hirdette: Róka. Magánterület. Belépni tilos! Prérifarkas azonban belökte az ajtót, és hamarosan kijött egy kisebbfajta füstölt lazac felével. - Senki sincs itthon, csak mi, kiscsibék - élcelődött vigyorogva. - Nem lopás ez? - aggályoskodott a gyermek. - De az - felelte Prérifarkas, és kocogni kezdett. Egy kiszáradt patak partján megették a rókaszagú lazacot, szundítottak egyet, aztán folytatták útjukat. A gyermek hamarosan megérezte az égett szagot, és megtorpant. Mintha egy nehéz kéz nehezedne a mellére és taszítaná őt visszafelé, ugyanakkor mintha sebes ár ragadná magával előre tehetetlenül. - Hé, nincs már messze! - mondta Prérifarkas, és leült pisilni egy borókatuskó tövében. - Mi nincs messze? - A városuk. Látod? - És két zsályafoltos domb felé mutatott. Közöttük szürkésfehéren derengett az ég. - Én nem akarok odamenni. - Nem is megyünk odáig. Isten ments! Csak kissé közelebb lopakodunk, és onnan lessük meg. Jól fogunk szórakozni - biztatta Prérifarkas, csábosán félrehajtva a fejét. Mindenféle furcsa dolgokat szoktak csinálni a levegőben. A gyermek megmakacsolta magát. - Nagyon óvatosak leszünk - nyugtatgatta Prérifarkas felelősségteljes buzgalommal. És óvakodj a nagy kutyáktól, jó? A kis kutyákkal én könnyen elbánok. Jó ebéd van belőlük. A nagy kutyákkal épp fordítva van. Nos? Akkor hát előre! Prérifarkas hátra sem nézve megindult látszólag ugyanazzal a szokásos hányaveti poroszkálásával, csak a feje tartásából és sárga szemvillanásaiból sütött ki a feszült éberség; a gyermek pedig követte. Körös-körül egyre nyomasztóbbá vált minden. Mintha maga a levegő nehezedne rájuk, mintha az idő robogna gyorsan és keményen, nem folyna, hanem egyre sebesebben lüktetne, lüktetne, lüktetne, s már úgy csörög, mint Csörgő csörgője. Siessetek, siessetek! - sürgette őket körös-körül minden. - Nincs idő! - fenyegette őket minden. A tárgyak üvöltve és remegve iramodtak el mellettük. A tárgyak forogtak, villogtak, bömböltek, bűzlöttek, eltűntek. A semmiből előbukkant egy kisfiú, és nem a földön, arasznyira a föld fölött suhant, lábait vitustáncban dobálta jobbra-balra, aztán elenyészett. Húsz gyermek ült a levegőben egy sorban, visítva énekelt, aztán, bezárultak körülöttük a falak. Egy kosár, nem: egy fazék, nem: egy vödör, egy
szemétvödör, teli csodás illatú lazaccal, nem: teli bűzlő szarvasirhával és rothadt káposztatorzsával - hozzá ne nyúlj! Prérifarkas! Hol vagy? - Mami! - hívta a gyermek. - Anya! - Az egyik pillanatban egy szokványos városi utca végén állt a benzinkút közelében, a következő pillanatban a sötétség, a láthatatlan falak, a dögletes bűz iszonyata vette körül, és az Idő mindent elsöprő rohanása sodorta magával tehetetlenül, akár a gallyat a folyó a zuhatag felé. Görcsösen megkapaszkodott, nehogy lezuhanjon. - Anya! Prérifarkas amott volt a nagy kosár lazacnál, óvatosan, ám nyíltan, a nap világánál, teljes sodrásban lopakodott feléje. És ugyanattól a sodrástól sodortatva egy kisfiú meg egy ember jött lefelé a benzinkút mögötti hosszú zsályapettyes lankán, kezükben puska, fejükön vörös kalap - vadászok; az. ölés évadja volt. - Hé, látod azt az átkozott prérifarkast amott fényes nappal? Akkora, mint a feleségem valaga - mondta az ember, és kibiztosított, célzott, lőtt - mindez azalatt, amíg Myra sikoltozva küzdött az elnyeléssel fenyegető hatalmas áradat ellen. Prérifarkas elrohant mellette, és rákiáltott: - Tűnj el innen! - Myra megfordult és elsodródott. Messze onnan, egy két halom közötti sekély vízmosás partján zuhantak hevesen zihálva a földre, és csak nagy sokára nyerték vissza normális lélegzésüket. - Anyu, ez nagy hülyeség volt tőled! - fakadt ki a gyermek dühösen. - Az - hagyta rá Prérifarkas. - De láttad azt a sok ételt? - Én nem vagyok éhes - durcáskodott a gyermek. - Legalábbis addig, amíg el nem megyünk innen egészen. - De hiszen ezek a te néped - erősködött Prérifarkas. - Egytől egyig. A te fajtád és pereputtyod meg minden. Bumm! Durr! Ott a Prérifarkas! Bumm! Ott a feleségem valaga! Durr! Akármi van ott: BUMM! Pörkölj oda neki, komám! BUUUMM! - Haza akarok menni - nyafogott a gyermek. - Még nem - intette le Prérifarkas. - Szarnom kell. - És ezt is tette; aztán odafordult a friss ganéhoz, és föléje hajolt. - Azt mondja, hogy maradjak - jelentette ki vigyorogva. - Hiszen semmit sem mondott! Hallottam volna! - Te csak tudod, kit kell megérteni? Te aztán mindent hallasz, ugye, Nagy Fül kisasszony? Hall mindent... Lát mindent azzal a nyamvadt gumiszemével... - Neked is fenyőgyanta szemed van! Te magad mondtad! - Mese! - vicsorított Prérifarkas. - Azt sem veszed észre, ha mesét hallasz! Ide figyelj, tőlem csinálhatsz, amit akarsz, ez egy szabad ország. Én itt fogok őgyelegni az éjszaka. Én szeretem, ha történik valami. - Ezzel leült a földre, és lágy négynegyedes ütemben veregetni kezdte a lányka földön fekvő kezét, és halkan dúdolni kezdte egyikét azoknak a véget nem érő dallamtalan daloknak, amelyek féket vetnek a fékevesztett időre, és amelyek a fák és a bokrok és a páfrányok és a fű gyökereiből megszövik azt a hálót, amely megtartja a medrében a patakot, a helyéhez szögezi a sziklát, és egyben tartja a földet. A gyermek melléje heveredett és hallgatta. - Szeretlek - vallotta be neki. Prérifarkas csak énekelt tovább.
A nap lebukott a nyugati lejtő mögé, és sápadtzöld derengést hagyott maga után a pusztai dombok fölött. Prérifarkas abbahagyta az éneklést. Beleszimatolt a levegőbe. - Hé! - élénkült föl hirtelen. - Vacsora! - Fölpattant, és szedni kezdte a lábát a kis vízmosás mentén. - Úgy van - szólt hátra halkan. - Gyere ide! A gyermek, akinek a tagjaiból még nem egészen olvadtak ki a félelem kristályai, mereven föltápászkodott, és Prérifar-kashoz lépegetett. A domb egyik oldalán húzódott az egyik vonal, egy kerítés. Nem nézett oda. Hiszen nincs semmi baj. Kívül vannak rajta. - Oda nézz! Egy füstölt lazac hevert ott egy kisebb cédrusháncs terítőn. - Áldozat! Az áldóját neki! - Prérifarkast annyira lenyűgözte a látvány, hogy még káromkodni is elfelejtett. - Évek óta nem láttam ilyet! Már azt hittem, hogy megfeledkeztek róla. - Kinek áldozat? - Nekem! Ki másnak? Az áldóját, ide süss! A gyermek gyanakodva nézte a lazacot. - Fura szaga van. - Hogyhogy fura? - Olyan égettes. - Hisz füstölt, te buta! Gyere! - Nem vagyok éhes. - Hát jó. Különben sem a te lazacod. Az enyém. Az én áldozatom saját magamnak. Hé, emberek! Emberek odaát! Prérifarkas köszöni nektek! Csak így tovább, és meglehet, hogy még én is teszek valami jót tinektek! - Ne, ne kiabálj, mami! Nincsenek olyan messze. - ők mind az én népem! - jelentette ki Prérifarkas széles mozdulattal, aztán lábát keresztbe vetve leült, letört egy jókora darabot a halból, és bekebelezte. Az Esthajnalcsillag mély, csillogó tengerszemként ragyogott a felhőtlen égen. Odalent a kettős halom mögött sápadt derengés ködlött. A gyermek eltépte róla a tekintetét, és a csillagot bámulta. - Jaj! - nyögött fel Prérifarkas. - A szaros mindenit! - Mi baj van? - Nem volt bölcs dolog enni belőle - mondta Prérifarkas, aki kezét a gyomrára szorítva egész testében remegett, üvöltött és fuldoklóit; a szeme kifordult; hosszú karja és lába vitustáncot járt, fogai közül hab tört elő. Mire a hold fölkelt, Prérifarkas teste kihűlt. A vörhenyes bunda alatt oly sok meleg raktározódott el, hogy a gyermek már-már azt hitte, hogy még él, és ha átöleli, ha melegen tartja, akkor Prérifarkas fel fog éledni, és ismét jól lesz. Ezért a gyermek szorosan magához ölelte, a tekintetével igyekezett elkerülni a fogakról visszahúzott fekete ajkakat, a kifordult szemek fehér gömbjeit. Ám amikor a halál üzeneteként átszivárgott a hideg a bundán, a gyermek lefektette a földre a merev tetemet. Kissé odébb sekély gödröt ásott a patak köves homokpartján. Tisztában volt azzal, hogy Prérifarkas népe nem temeti el a halottait. De az ő népe igen. A gödörhöz cipelte
a tetemet, belefektette, és letakarta kék pettyes fehér selyemkendőjével. Ez kicsinek bizonyult, a négy merev végtag kikandikált alóla. A gyermek homokot és köveket szórt a testre, majd zsályagallyakkal, ördögszekérrel és legfölül ismét kövekkel fedte le a sírt. A mérgezett lazachullát is földdel és kövekkel temette be. Aztán fölegyenesedett, és hátra sem nézve elhagyta a helyet. A domb tetején megállt, és a vízmosás fölött elnézve rámeredt a város fényeinek felsejlő ködös derengésére. - Bárcsak mindannyian kínok közepette dögölnétek meg! - mondta fennhangon. Aztán hátat fordított, és megindult lefelé a pusztába. V. Másnap este Cinege várt rá Lóhalomtól északra. - Nem sírtam - vallotta be a gyermek. - Mi sem sírunk - mondta Cinege. - Most pedig gyere velem. Nagyanyó házába. Ez a föld alatt húzódott meg, igen nagy volt, és sötét, és közepén ott ült Nagyanyó, szőnyeget vagy takarót szőtt a dombokból és a fekete esőből meg a fehér esőből, beleszőve a villámokat is. A szövést beszéd közben sem hagyta abba. - Halló, Cinege! Halló, Új Személy! - Nagyanyó! - üdvözölte őt Cinege. A gyermek azt mondta: - Én nem vagyok azok közé való. Nagyanyó szeme kicsi volt és borongós. Elmosolyodott, és tovább szőtt. A vetélő ide-oda csattogott. - Akkor hát Régi Személy - mondta Nagyanyó. - Jól tennéd, ha most visszamennél oda, Kisunoka. - Az én otthonom Prérifarkasnál van. De ő halott. Ők ölték meg. - Ó, ne aggódj te Prérifarkas miatt! - nyugtatta meg Nagyanyó. - Őt egyre-másra meg szokták ölni. A gyermek hallgatott. Nézte a végtelen szövést. - Akkor hát... Megint hazamehetek... az ő házába? - Nem hinném, hogy ebből valami jó származna - mondta Nagyanyó. - Te mit gondolsz, Cinege? Cinege némán megrázta a fejét. - Ott csak a sötétség van most, meg üresség és bolhák... Te kizökkentél a te néped idejéből, ide mihozzánk; de én azt hiszem, hogy Prérifarkas vissza akart téged vinni. A maga módján. Ha most visszamégy hozzájuk, még élhetsz velük. Hiszen ott van az apád, nem? A gyermek bólintott. - Keresnek téged. - Igazán? __ - Ó, igen. Azóta, hogy kipottyantál az égből. Az ember meghalt, de téged nem találtak ott, ezért tovább keresnek. - Úgy kellett neki! Úgy kellett mindenkinek! - fakadt ki a gyermek. Kezét az arcára szorította, és keserves, könnytelen zokogásban tört ki.
- Menjél csak, kicsike, Kisunoka - vigasztalta őt Pók. - Ne félj! Jó életed lehet ott. Ha akarod tudni, én is ott leszek. Az álmaidban, a gondolataidban, a pince sötét zugaiban. Csak meg ne ölj, mert akkor esőt okozok... - Majd én is meglátogatlak - mondta Cinege. - Ültess kerteket a számomra. A gyermek visszafogta a lélegzetét, és ökölbe szorította a kezét, hogy elállítsa a szipogását, és szóhoz tudjon jutni. - Meglátom még valaha Prérifarkast? - Nem tudhatom - felelte Nagyanyó. A gyermek ezt elfogadta. Némi hallgatás után megkérdezte: - Megtarthatom a szememet? - Igen. Megtarthatod a szemedet. - Köszönöm, Nagyanyó - rebegte a gyermek. Majd megfordult és megindult fölfelé az éjszaka emelkedőjén a következő nap felé. Bárányi Gyula fordítása William E. Cochrane Minster West Minster West üzletember volt, ennek ellenére nem rajongott az utazásért. Előszeretettel hízelgett ugyanis magának azzal, hogy ura mindannak, amit tesz, s ehhez az illúzióhoz a szuperszonikus utazások túlzottan automatizáltak voltak. Mint például most: a repülőgép már leszállt a Los Angeles-i Megaterminál betonjára, a biztonsági öv kioldója azonban nem engedelmesekedett mágneses beszállókártyájának: pusztán azért nem nyílt ki az öv, mert csomagja is volt. Márpedig mielőtt beszállókártyája nyitná a biztonsági övet, ő maga pedig végre leszállhatna a repülőről, ki kell üríteni a poggyászteret és szétválogatásra az épületbe szállítani a csomagokat. Mindez az ő kényelmét szolgálta természetesen, ám a várakozás mégis idegőrlő volt. Minster West éppen Svájcból tért haza, ahol találkozott üzleti partnerével, Albert Northszal. North futári feladatokat is ellátott, ám a táskájában lapuló több mint kétmillió dollárt ezúttal meg akarta tartani magának. Minster meglelte a futárt, de nem találta nála a kétmilliót. Northnak ügyes kis terve volt arra, hogy Los Angelesben hagyja az aranydollárokat, majd Svájcba csalja és ott elintézze Westet. Nem számolt azonban azzal, hogy - szokás szerint - West ura maradt a helyzetnek, s ezért a terv utóbbi, leglényegesebb része megbukott. Minster Westet mégsem emiatt aggasztotta minden másodpercnyi késedelem a Los Angeles-i Megaterminálon. A késés Minster háttérben meghúzódó “bankárai” miatt volt aggasztó. A rá és a hozzá hasonló “üzletemberekre” bízott pénz eredete gyanús volt, ám elvesztését, eltulajdonítását a bankárok szigorúan megtorolták. A pénz elvesztése, ellopása az adott üzletember számára kudarc volt, s a kegyetlen szabályok szerint a kudarc egyenlő volt a halálos ítélettel. Svájcban ugyan Minster West még rábírta a futárt a pénz rejtekhelyének bevallására, mielőtt - a szabályokhoz ragaszkodva - megölte volna, mostani problémája viszont
már az volt, hogy minél gyorsabban eljusson Bel Airbe, patrónusához, és idejekorán megmagyarázza neki: a kudarc a futáré, nem pedig az övé, Minster Westé. Ehhez azonban először rá kellett tennie kezét a pénzre, és a futár eltüntetésének bizonyítékával egyetemben a kétmilliót eljuttatni a patrónusához. Ha ezek közül bármelyik nem sikerül, vagy csak késve, az nagyon veszélyes lehet. Minsternek szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy a bankárok már tudnak a pénz elvesztéről. A patrónusa pedig arról is értesült, hogy ő visszaérkezett Los Angelesbe A Svájcból érkező szuperszonikus járatnak ugyanis csak ez az egy megállója volt. Halk szisszenéssel és apró mechanikus zörejekkel kinyílt az utastér ajtaja, a Minster előtti ülés háttámláján pedig kigyulladt a háromnyelvű felirat: AZ UTASOK ELHAGYHATJÁK A GÉPET! Minster addig furakodott, amíg az ülések között álló sor elejére nem került. Így aztán ő hagyta el elsőnek az utasteret, és elsőként lépett rá a harmonikafolyosón a központi épület felé lassan kúszó mozgójárdára is. Ura volt a helyzetnek. Tíz kilométerrel odébb, a metróvonal végén volt a parkolóház. Ott pedig Albert North járműve s benne a kétmillió aranydollár. Minster tárcájának egyik belső nyílásában ott lapult North azonosító-kártyája, kulcsai és az autó parkolóhelyét nyitó kártya. Úgy tervezte, metróval elmegy a parkolóig, beszáll a futár autójába, és egyenesen Bel Airbe hajt, ahol biztosan meg fogják hallgatni. Arra semmi esélye nem volt, hogy közvetlenül a Las Vegasban székelő vezető bankárok elé jusson, ehhez azok túl csökönyösek voltak. Nem. Ha eljut a pénzzel és a magyarázattal Bel Airbe, akkor minden rendben lesz. Az összekötő mozgójárda egy csupa üveg, kockaépítménybe vitte, amely a terminálcsarnokon belül volt. Minster-ben egy pillanat alatt a kiszolgáltatottság sokkja áradt végig. Ebben a hatalmas üvegkalitkában bárki megláthatta, és közvetlenül utána csak öt másik utas lépett le az összekötő folyosó mozgójárdájáról. Nem akarta, hogy észrevegyék - elképzelhető volt ugyanis, hogy már most van a reptéren néhány fickó, aki őt keresi. Sürgősen ki kell jutnia a nagycsarnokba és eltűnnie a tömegben. Becsúsztatta mágneses beszállókártyáját a kijárati ajtó melletti nyílásba... és nekiütődött az ajtónak, az ugyanis nem nyílt ki. Kivette beszállókártyáját, megfordította, és fejjel lefelé újra becsúsztatta, a nyílásba. Még néhányszor próbálkozott, mire észrevette a zár fölött világító szöveget: HELYTELEN KIJÁRAT. HASZNÁLJA A POGGYÁSZFELVEVŐ CSARNOKBA VEZETŐ AJTÓT! Minster West halkan átkozódott, és a másik kijárathoz lépett. Az egyik utas már éppen nyitotta az ajtót, és szórakozottan Minsterre nézett, majd átment a kijáraton. Az ajtó villámgyorsan bezáródott mögötte. Az a átkozott poggyász!... Először a gépről nem tudott leszállni miatta, most pedig ez a tetű automatizált terminál nem engedi ki addig, amíg föl nem veszi a csomagját. Így most csak azokat az ajtókat használhatja, amelyek a poggyászfölvevő csarnok irányába nyílnak. Minster dühösen belenyomta kártyáját az ajtó nyílásába, majd kisétált. Az üvegfalon keresztül látta, hogy az ajtó egy mozgólépcsőre nyílik, amely leviszi a csarnok alatti mozgójárdákhoz. Ott pedig minden bizonnyal várják már a
hangos vagy vizuális utasítások, amelyek elvezetik a poggyászához. Minster mérgesen a mozgólépcsőhöz csörtetett. Ez volt az egyetlen kivezető út, és nem szeretett kiszolgáltatva lenni valakinek, aki már lehet, hogy keresi is őt. Jelenleg a legutolsó dolog, amire szüksége volt, az a poggyásza. De a leggyorsabb módja a terminálból való kijutásra az volt, ha fölveszi a csomagját, s aztán szélsebesen kijut a parkolóházhoz. Minster West hirtelen észrevette azt a magányos embert, aki az üvegfal túlsó oldalán állt. A másik férfi is megbizonyosodott arról, hogy Minster meglátta, s odaállt a lefelé tartó mozgólépcső fölé. A körülötte hullámzó tömeggel ellentétben, a férfi mozdulatlan volt, és egyenesen Minster Westre meredt, mintha megpróbálta volna emlékezetébe vésni annak minden arcvonását. Feszülten figyelt, majd szája sarkából elmosolyodott, amint Minster West eltűnt a csarnok szintje alatt. Minster egyik kezével megtámaszkodott a mozgólépcső korlátján. Ismerte ezt az arcot, a hidegen kéklő szemekét, a forradást az állkapcson és a különlegesen széles orrcimpái: Reagan Under volt a férfi neve. Las Vegas teljesen kilőve. Reagan Under közvetlenül a Las Vegas-iaknak dolgozott, és jelenléte a csarnokban azt jelenti: szerződése van az aranydollárok visszaszerzésére és Minster West megölésére. Kisebb munkára - például mentegetőzések hallgatására nem bérelték volna fel. Las Vegas tehát határozott. Minster West kétmillió aranydollárt ért holtan. Most már tényleg el kell juttatnia a futár kocsiját Bel Airbe. És távol kell tartania magát Undertól. Minster, hogy meggyorsítsa haladását, elkezdett lefelé baktatni a mozgólépcsőn. A lépcső aljában a terminálon belüli közlekedést biztosító, egymás után bizonyos távolságban folyamatosan mozgó egyszemélyes kocsik voltak. Minster átment a forgóajtón, és beszállókártyájával kinyitotta a legközelebbi kocsi ajtaját. Hirtelen, egy váratlan ötlettől vezérelve visszament a forgóajtón túlra, majd újra belépett, s ezúttal már Albert North azonosító-kártyáját használta. Nem szállt be az elsőként hívott kocsiba, hanem csak kívülről helyére hajtotta a biztonsági korlátot, és megnyomta az indulásra utasítást adó gombot. Aztán beszállt a második kocsiba, és hagyta, hogy a kocsi biztonsági korlátja hátranyomja a párnázott ülésbe. A kocsik elektromotorja csupán öt kilométeres óránkénti sebességre volt képes, ám túlságosan feltűnő lett volna, ha a szervizfolyosón gyalogol, a kocsik mellett. Legszívesebben futott volna, de a csomagfelvevő csarnok éppen elég messze volt a leszállás helyétől ahhoz, hogy a kocsi használatát szükségessé tegye. A két kocsi kicserélésének trükkje nem volt valami fényes ötlet, de ez volt a legjobb, amit adott helyzetben kitalálhatott. Legalább közvetlen közelébe nem furakodhatott senki. Látta az előtte lévő kocsikban ülők fejét, és mögötte is lesznek még jó néhányan. Az alatt az idő alatt azonban, amíg ő a két kocsi cseréjével foglalatoskodott, senki nem tűnt fel a mozgólépcső alján. Ebben az időszakban, úgy látszik, a forgalom elég gyér volt, és tökéletesen érvényesült a hely megtervezésekor fontosnak tartott illúzió: a zsúfoltság ellenére is úgy érezhette, egyedül van. Az utazóknak ugyanis -
még a teljesen automatizált repülőterekén is - azt kellett érezniük, hogy személyes kiszolgálásban részesülnek. Minster megfordult, hogy szemügyre vegye, beszállt-e valaki mögötte a kocsikba, amikor szeme sarkából elkapta az egyik kocsiba éppen bekászálódó szikár alakot: Under! Hogyan juthatott be a kizárólag az utasok számára fenntartott közlekedési alagútba, amikor Minster képtelen volt onnan kijutni? Nos, végül is Under négy kocsival volt mögötte - spekulált. Így mire ő is kiszáll, lesz ideje elvegyülni a tömegben. A csomagfelvevő csarnokok állandóan zsúfoltak. De eljut-e egyáltalán a csarnokig? - merült föl benne a félelem. Minster hátán végigfutott a hideg egy nagy sebességű pisztolygolyó hatásának gondolatára. A kocsi háta műanyagból volt, ami nem akadály egy pisztolygolyónak. Na és a négy kocsi köztük?... Lehet, hogy nincs is pisztolya. Hiszen rendkívül kockázatos lenne közel vinni egy pisztolyt a repülőtér monitorrendszeréhez meg a minden ajtón megtalálható fémdetektorokhoz. Nem, ez tényleg őrültség lenne. Undernek lehetett mindazonáltal fegyvere: műanyag, a detektorok számára kinyomozhatatlan, de az meg nem halálos. A kérdés csak az, hogy használná-e itt... Minster rémülten körbenézett a közlekedő-alagútban. A fénylőn világító neonok ismét a kiszolgáltatottság érzését keltették benne. Itt megölhetik, és akkor a párnás ülésű kis kocsi holtan is éppúgy továbbviszi, mintha még élne! Mint egy mozgó koporsó, amelyet Reagan Under kísér. Hohó, álljunk csak meg egy pillanatra! Az alagút éppen annyira csapda volt Under, mint az ő számára. Reagan sokkal inkább profi volt annál, semmint hogy olyan helyen öljön, ahol kapcsolatba hozhatják a holttesttel. “Figyelem! Figyelem! - visszhangzott hirtelen az alagútban a hangosanbeszélő. Kérem, maradjanak ülve. Az önök kocsija meg fog állni. Rendkívüli utasítás! Ne hagyják el a kocsijukat!” Minster előredőlt. “Micsoda?...” - gondolta. Érezte, hogy a kocsi lelassul. Ebben a pillanatban észrevette, hogy vastag műanyag lapok ereszkednek alá a mennyezetről, majd fémlapokkal fedik be az egész alagútpályát. Megcsóválta a fejét. Vajon ez egy Reagan Under által fölállított csapda? Nem, hiszen Minster kocsija mögött is leereszkedett egy súlyos szigetelőlemez. Ráadásul egy másodpercre megpillantotta Reagant, aki szintén meglepetten ingatta fejét. Ő sem kedvelte a barikádokat. A hangosanbeszélő megismételte előbbi figyelmeztetését, majd folytatta: “A nitrátszenzorok robbanószerkezet jelenlétét mutatták ki. A szigetelőlemezek az önök védelmét szolgálják. A tűzszerészcsoport fel fogja kutatni a robbanószerkezetet és hatás...” “Bummmm!” Fülsiketítő robbanás hallatszott. Bár a védőlemezek a robbanás zajának nagy részét kívül rekesztették, a kocsikban ülők azért hallották, mi történt. A lökéshullám megtört a vastag lemezeken, de ahol a külső felületbe beleütközött, ott belül repedések és karcolódások látszódtak a műanyag lemezen. Minster látta, hogy az előtte lévő lemez megtelik repedésekkel, és érezte, hogy apró műanyagdarabkák koppannak a kocsi üvegének. Ugyanabban a pillanatban a fülébe
belehasított a fájdalom, amint a légnyomás egy pillanat leforgása alatt megnőtt, majd lecsillapodott. A bombának közel kellett lennie hozzá... talán az előtte lévő kocsiban... amelyiket a saját, beszállókártyájával, Minster West névre hívott. De hogyan tették a bombát a kocsira? Under! Biztosan az indítóállomásnál várt, és akkor helyezte el a bombát, amikor Minster a futár azonosító-kártyájával csinálta azt a trükköt, vagy csak letelefonált valakinek, hogy tegye meg. Mindez meglehetősen valószerűtlennek látszott, ám egy véletlenül kiválasztott kocsi alatt elhelyezett bomba legfeljebb csak megijesztette volna. Nos, ha mégis ezt akarták, akkor sikerült. A kiszemelt áldozathoz ennyire közel felrobbanó bomba valóban vérfagyasztó. Minstert a félelem rögtön fölugrasztotta, amint az előtte lévő védőlemezen kinyílt egy ajtó. Szinte ugyanabban a pillanatban meg is nyugodott, mert meglátta a Megaterminál mentőalakulatának egyenruháját. Bár a dobhártyája sajgott, a hangokat újra hallotta. - Jól érzi magát, uram? - kérdezte a férfi, amint kioldotta a biztonsági korlátot az ülés előtt. - Nem sérült meg? Minster West megrázta a fejét, a torkán azonban egy hang sem jött ki. Arra koncentrált, hogy kitalálja, mi lesz a következő kérdés, és azon törte a fejét, képes lesz-e kijátszani a terminál központi számítógépét itt az alagútban azzal, hogy hamis személyazonosságot ad meg. Mert ha az előtte lévő kocsiban Minster West ült, akkor a futár, Albert North kellett hogy megmeneküljön. Talán sikerül félrevezetnie őket, ameddig rá nem jönnek, hogy az előző kocsiban valójában nem ült senki. - Erre jöjjön, uram - mondta a mentőalakulat embere. - Csupán egy keveset kell sétálnia, aztán kocsival továbbvisszük. Szabad a nevét, uram? Minster West döntött. - Albert North - válaszolta. - Mi történt? Megsérült valaki? Igyekezett hangját minél érdeklődőbbé formálni. Nem akart még több időt elvesztegetni holmi orvosi vizsgálattal, hogy megállapítsák, nincs-e sokkos állapotban. - Bomba robbant. Úgy tűnik, valamelyik kocsiban. Általában azért még a robbanás előtt hatástalanítjuk őket - nyugtatta meg a mentőalakulatos. - Erre, uram, keresztül ezen az ajtón! Minster egy pillantást vetett az útpályára és az előtte lévő kocsi meggyűrődött maradványaira. Az éles, csípős szag köhögésre ingerelte, miközben a mentőosztagosok a második rekeszből a harmadikba vezették át. Itt az eredeti kocsit a mennyezetig emelték, és helyette egy másik várta a földön, egy egyenruhás kísérővel. - Szálljon be, uram - mondta az osztagos. - Én fogom kézi vezérléssel irányítani a kocsit. Lenne szíves az azonosító-kártyáját az ellenőrző nyílásába helyezni? Minster beszállt, regisztráltatta magát a futár azonosító-kártyájával, majd behajtotta a biztonsági korlátot az ülés előtt, követve a vezető utasításait. - Nagyszerű, indulhatunk! - mondta a mentőosztagos, majd megnyomott egy gombot a műszerfalon. - Kénytelenek vagyunk kézi vezérléssel működtetni a kocsit magyarázta. - Ha visszaállítjuk az automatikus rendszert, akkor az mozgatná az összes kocsit. Márpedig ott hátul két-három járgány is tropára ment. Így hát én fogom ide-oda szállítani az utasokat. Elviszem önt az 5-ös számú poggyászfelvevőhöz, majd
visszajövök a következő fickóért. Így mégiscsak gyorsabb, mint gyalog, nem? És legalább mindenki idejében hazaérhet, nemde? - Hát igen - mondta Minster. - Én is fölveszem a csomagomat, beszállok az autómba, beveszem magam egy szállodába, és fölhajtok egy italt. Lehet, hogy kettőt is... - Biz' isten, ettől jobbat ki sem lehet találni - nevetett a mentőalakulatos. - Egy pillanat alatt az 5-ös poggyászfelvevőhöz röpítem. Tudja, kézi vezérléssel valamivel gyorsabb, mint automatikus üzemmódban. Dőljön hátra, és engedje el magát! Az 5-ös poggyászfelvevő tele volt céltudatosan mozgó utasokkal, és semmi jele nem mutatkozott annak, hogy bárhol is robbanás történt volna a Megaterminál területén. Minster visszakérte hamis azonosító-kártyáját a mentőosztagostól, megköszönte a fuvart, és kiszállt a kocsiból. Kártyájával kinyitotta a bejárati ajtót, és megjegyezte az ajtó melletti számítógép képernyőjén megjelenő 516-os számot. Ebben a rekeszben volt az ő csomagja. Hallotta, hogy a kocsi lassan visszaindul mögüle. A mentőosztagos valószínűleg arra várt, hogy feltűnjön a képernyőn Minster poggyászmegőrző rekeszének a száma. Ez a szám, illetve a memóriában rejtező jele meg a beszállókártya elég arra, hogy Minster Westet, azaz helyesebben Albert Northot azonosítani lehessen. A mentőosztagos azonban nem azért volt, hogy az utasokat kikérdezze és jelentéseket tegyen. Az ráér később is. Minster nem törődött azzal, mi lesz, ha valaki elkezd Albert North után kutatni. Az egyetlen hely, ahol a futár nyomára bukkanhattak, Svájcban volt, ám North hulláját még legalább hetekig nem fedezik fel. A poggyásza pedig - mármint Albert North poggyásza - az 516-os rekeszben rejtőzött. Minster Westnek nem volt szüksége a csomagokra, mindez csak egy újabb álcázó részlet volt ahhoz, hogy a tömegben elvegyülhessen. Amire igazán szüksége volt, az North autója. Meg kellett szereznie azt az autót, és a kétmilliót eljuttatni Bel Airbe. Méghozzá a lehető leggyorsabban. Elég gyorsan ahhoz, hogy Reagan Undert visszahívják. Ahhoz viszont, hogy mindezt megtehesse, ki kellett vennie North poggyászát, és minél gyorsabban elhagyni ezt az automatizált egérfogót. Minden mozdulat, amit eddig tett, egy kiszámítható komputer által volt irányítva. Olyan nyomot hagyott maga után, amelyet Reagan Under nemcsak követhetett, hanem útját előre is kitalálhatta. Minster West ezúttal nem igazán volt abban a helyzetben, hogy a Los Angeles-i Megaterminál utaskiszolgálása által biztosított időmegtakarítást maradéktalanul élvezhesse. Ha továbbra is csak egy mozgó adat marad a számítógépek programjaiban, akkor könnyen holtan végezheti. Minster, Albert North kártyáját használva, kinyitotta az 516-os rekeszt. Egy utazótáska és egy irattáska. Ahogy megragadta North csomagjait, felfigyelt a tárolórekesz melletti hirdetésre. Általában nem izgatták a közterületek olcsó reklámai, ez azonban egy autókölcsönzőé volt... A fejében egy pillanat alatt összeállt a terv. A földalatti csővonattal való utazás hirtelen rémisztővé vált. A közlekedőalagútbeli bombarobbanás után a földalatti bezárt kocsijában való utazás halálra rémítette volna. Érezte, hogy az idegei a bezártságnak még a gondolatára is megfeszülnek, és a gyomra görcsbe rándul.
Autókölcsönző... A parkolóig kölcsönöz egy autót, és így a felszínen utazhat. Akkor pedig ura lesz a helyzetnek. A hirdetés képernyője melletti nyílásban először Albert North azonosító-kártyáját, majd hitelkártyáját csúsztatta bele. Felvillant egy zöld lámpa, majd rögtön utána sárga keretben megjelentek a használatra vonatkozó utasítások: A CSOMAGJÁT KÖZVETLEN AZ ÖN ÁLTAL BÉRELT AUTÓHOZ SZÁLLÍTJUK KÉRJÜK MEGADNI A MEGŐRZŐ REKESZ SZÁMÁT A szöveg mellett ábra mutatta, hogyan kell betáplálni a csomagtároló számát. Minster West gyorsan és pontosan végrehajtotta az utasításokat. A csomagtároló ajtaja bezárult, és az utazótáska, valamint az irattáska már úton is volt az általa kibérelt autóhoz. A hirdetés képernyője alatti nyílásból kicsusszant egy új kártya, amely egyszerre volt indítókulcs, szerződés és az út végén számla a kölcsönzővállalat számára. Az, hogy a kölcsönzés mennyibe fog kerülni, egyáltalán nem izgatta Minster Westet. Albert North igazán fizethet érte, a pokol bármelyik bugyrában leledzik is. Az igazán fontos dolog North autója volt, és a kulcs, amely nyitotta. Az autóparkolónál kényelmes rejteket nyújtó tömeg kavargott. Minster a tömegben érezte igazán otthon magát. Beleivódott, hogy mindig emberek előtt és emberek mögött álljon, sohasem nyílt terepen, hanem tömegben mozogjon, elvegyüljön a járókelők között. Ha minderre lehetősége volt, akkor másodpercek alatt el tudott tűnni a kutató szemek elől. A parkolónál állandó volt a mozgás: amint a bérelt autók és a repülőtéri buszjáratok elvittek egy csoportot, rögtön érkezett egy másik a Megaterminálból. Minster a kavargó tömeget minden nehézség nélkül pompás rejtekhelyként tudta használni. Végre számát villogtatva megjelent az ő bérautója is, amelyet egy automata vezérelt a várakozási rámpához. Minster kisiklott a tömegből, és egy pillanat alatt beszállt az autóba. Az indítókulcsként is szolgáló kártyát villámgyorsan becsúsztatta a megfelelő nyílásba, és mielőtt az autó ajtaja becsukódhatott volna, máris bekapcsolta a vezérlőegységet. Mihelyst kigyulladt a műszerfalon a KOCSI INDULÁSRA KÉSZ felirat, megnyomta a DÉLI AUTÓPÁLYA gombot, majd bekötötte a biztonsági övet. Minsternek már épp elege volt az egész automatizált Megaterminálból és a hasonlókból. Ha rajta múlna - gondolta -, soha az életben még egyszer be nem tenné a lábát egybe sem. Minster határozottan büszke volt arra, amit saját akaratából történt cselekvésnek nevezett. Állandóan arra törekedett, hogy ellenőrzése alatt tartsa cselekedeteit. Az pedig fizikailag mindig kikészítette, amikor valamely utazása miatt rá kellett bíznia magát számítógép vezérelte mozgólépcsőkre és személyszállító eszközökre. Ilyenkor nem tudott szabadulni attól az érzéstől, hogy feláldozott valamit alapvető emberi méltóságából, mi több, sokszor egyenesen a hideg szaladgált a hátán. Most eltökélte, hogy soha többé nem hozza magát ilyen kiszolgáltatott helyzetbe. Az autó sebessége szívet melengető érzés volt a Megaterminál szállítórendszereinek csigalassúsága után. A kocsi csikorgó kerekekkel indult el, amint észlelte, hogy rés nyílt az autóáradatban, keresztülverekedte magát a Terminálból kivezető úthálózaton, követve az irányítójelzéseket, s tette mindezt a program által meghatározott lehető legnagyobb sebességgel. Minster Westnek meg kellett markolnia az ülés kartámláit,
amikor az autó a körgyűrűn keresztül, éles kanyarok után kiért a Déli Autópályához vezető útra. Bekapcsolt az autó második sebességfokozata, dorombolni kezdtek a turbinák, és a járgány elérte az ötven kilométeres sebességet. Igen, ez az igazi közlekedés - gondolta elégedetten, gyorsan és szabadon! Az útnak ez a szakasza rövid lesz. Minster West betáplálta az irányítórendszerbe a parkoló koordinátáit, ahol North kocsija áll. Az autó ezért a szélső sávban maradt, készen arra, hogy a következő kijáratnál elhagyja a kivezető autópályaszakaszt. Valóban, alig egy ugrásnyi távolság állt csak Minster előtt. A parkolóházból aztán Minster már Albert North kocsijával távozik, és végre rátér a Déli Autópályára. Egy saját maga által vezetett kocsin - szabadon és akadálytalanul. A helyzet ura lesz. A bérelt kocsi, amely a parkolóházig hozta, egy csarnokban állt meg. Minster West kivette a csomagtartóból az utazótáskát és az irattáskát, majd North azonosító-kártyájával és parkolójegyével bejelentkezett a számítógépnél a futár kocsijáért. North a pénzt tartalmazó táskákat egy fekete, kétüléses sportkocsiban hagyta, amelynek csomagtartójában a két acéllemez biztosítású kazetta mellett helyet kapott az útitáska és az irattáska is. Minster tudta, mi van a két kazettában, s bár szerette volna azért megnézni, belátta, hogy a kivilágított parkolóház nem a legjobb hely erre. Valószínűleg kamerák pásztázzák a véletlenszerűen kiválasztott területeket... Minster becsukta a csomagtartót, és beszállt a kocsiba. Betáplálta a Déli Autópályát, mire az autó kigördült a parkolóházból, rá a felhajtórámpára. A gyorsítópálya végén Minster hátranézett, mekkora a forgalom az autópálya gyors szakaszán, egy pillantást vetett az autó radarjának kijelzőjére, és látta, hogy a veszélyes távolságban közeledőket jelölő vörös tartomány üres. Tiszta az út. Betáplálta Bel Air kódját az autó irányítóberendezésébe, majd közölte az útvonal-meghatározó készülékkel Bel Air-i főnöke rezidenciájának hét számjegyű koordinátáját. Annak az embernek a címét, akivel találkoznia, beszélnie kell. A Bel Air-i címet a központi irányító számítógépnek el kell fogadnia még azelőtt, hogy a következő lehajtósávnál a Forgalom-ellenőrzés a kocsiját a Déli Autópályáról való távozásra utasítaná amiatt, hogy csupán a helyi közlekedésben vesz részt, s így nem jogosult az autópálya használatára. Az autó számítógépének képernyőjén megjelent egy térkép, amelyen a forgalomirányító számítóközpont bejelölte, melyik utat választotta Minster West számára. Minster benyomta az ÚTVONAL ELFOGADVA gombot, és hátradőlt az ülésben, hogy élvezze az utazást. A kocsi a belső sávba váltott, és addig gyorsított, amíg az előtte haladó autó fel nem tűnt a radar vörös tartományában, majd utazósebességre lassult, hogy állandósítsa a követési távolságot. A sebesség elégedettséggel töltötte el Minster Westet. A nap ezen szakaszában a forgalom elég gyér a Déli Autópályán ahhoz, hogy a kocsinak ne kelljen lelassítania szokásos utazósebessége alá, ami azt jelenti, Minster kellő időben odaér céljához. Az autópálya a Megaterminál környékét elhagyva a hegyek közé ért, majd balra fordult Los Angeles központja felé, ahol egy Minster által beprogramozott csomópontban majd eltér a Bel Air-i villanegyed felé. Rövid útnak ígérkezett, és az utazósebesség fenntartása elég időnyereséget kínált, de mégis, talán érdemes lenne
odatelefonálni töprengett Minster. Nem, ez nem lenne bölcs dolog. Minster West ugyan ismerte a Bel Air-i rezidencia titkos számát, ám azt az autóból hívni elképzelhetetlen könnyelműség lenne. A kocsiból a hívást rádióhullámokon keresztül továbbítják, amit bárki lehallgathat, márpedig a rendőrség minden bizonnyal ezt teszi, már csak rutinból is. Ráadásul az autó bérelt volt, és a bérbe adó ügynökség számítóközpontja folyamatosan ellenőrizte autói mozgását, továbbította a fedélzetükről lebonyolított telefonhívásokat, és föl is vette azokat. Minster West egyébként is biztos volt abban, hogy meg tudja magyarázni főnökeinek a kétmillió dollárt és a futár ballépését. Egy meggondolatlan telefonhívást azonban nem bocsátanának meg. Minster West elengedte magát. Nem fogja hívni Bel Airt, hiszen amúgy is elég gyorsan odaér. A szabad ég alatt volt, egy, csak az ő rendelkezésére álló autóban, nem pedig alávetve a tömegközlekedés esetleges elektronikai hibáinak, számítógépcsődjeinek. Lazított. Most igazán ura volt a helyzetnek. Ahogy körülnézett, látta a hegyeket és a felhő barázdálta kék eget. Szeretett autót vezetni. Szerette azt a lehetőséget, hogy oda megy, ahová akar, azt, hogy a számítógéppel vitatkozva szervezheti meg útját, ha például a forgalomtól távol eső, alig ismert útvonalra akar eljutni. Szerette, amikor a száguldó autófolyam közepében haladva a sebességtől tombol az adrenalin a vérében. Mindez a szuperszonikus légi járatoknál és a gyorsforgalmú földalatti vonatoknál százszorta izgalmasabbá tette Minster West számára a száguldást az autópályán. Utált tétlenül utazni. Ki nem állhatta, amikor az utazás kezdetekor átengedte testét egy közlekedési terminál számítógépének, majd az út végén egy megviselt porhüvelyt kapott vissza. Minster ennél sokkal többre vágyott, amikor utazott. Nem szerette, ha úgy szállítják, mintha maga sem lenne több egy bőröndnél. A szuperszonikus légi járatokat és a földalatti gyorsvasutat ilyesfajta önfeladásnak tekintette, nem többnek annál, hogy az ember gépekre és simulékony szoftverekre bízza magát, amelyek a megállók között ezért cserében féltő szeretetet és abszolút biztonságot nyújtanak. Mindent egybevetve, Minster West gyűlölte a tömegközlekedést. Gyűlölte, hogy életének egy darabját, a cselekedetei fölött gyakorolt ellenőrzésének egy részét föl kellett adnia, cserében egy beszállókártyáért vagy egy jegyért. Mikor gondolatban eddig eljutott, morogni kezdett magában. Ezúttal rá volt kényszerítve a szuperszonikus légi járat használatára, de biztos volt benne, hogy ezután jó ideig nem lesz hajlandó erre. Olvasta valahol - talán egy közlekedési reklámkiadványban -, hogy egy üzletember életének 65 százalékát a Tömegközlekedési Vállalat járművein váló utazással tölti. Minster-nek viszont esze ágában sem volt 65 százalékot elvesztegetni az életéből. Szerette, ha irányíthatta saját életét - beleértve az utazásra szánt 65 százalékot is. A kocsi hirtelen elkezdett lassulni, követősebességet vett föl, és megközelítette az előtte haladó autót, majd tovább lassult, betartva az előírt követési távolságot. Minster West észrevette az irányítóberendezés sárgán villogó figyelmeztető jelzését a műszerfalon, ahol megjelent egy térképvázlat is a következő felirattal:
FIGYELEM! FIGYELEM! ELŐTTÜNK FORGALOMTORLÓDÁS AZ ÚTON SZÜKSÉGES KERÜLŐ ÚT: MINTEGY 15 KILOMÉTER BECSÜLT IDŐVESZTESÉG: 1.62 ÓRA A HELYI KÖZLEKEDÉS IRÁNYÍTÁSA ALÁ TARTOZÓ AUTÓK TARTSANAK A LEHAJTÓSÁV IRÁNYÁBA A TÁVOLSÁGI KÖZLEKEDÉS IRÁNYÍTÁSA ALÁ TARTOZÓ AUTÓK SZÁMÁRA KERÜLŐ UTAKAT AJÁNLUNK A műszerfal térképvázlatán keresztül az irányítóközpont számítógépe kerülő utat ajánlott, két lehajtósávnyira innen, és az időveszteség minimális lett volna. A másik lehetőség bent maradni a torlódásban, és a többi kocsival szinte egymás lökhárítójába kapaszkodva araszolni. Az utóbbiról szó sem lehet! - határozta el Minster, mivel nem engedhette meg magának a több mint másfél órás késést. Ezért gyorsan betáplálta az irányítórendszerbe a kerülő út elfogadására megadott kódot. A kocsi ajtaja váratlanul kinyílott, és egy ember zuttyant a mellette lévő ülésbe. - Reagan Under! - Személyesen. Már éppen azon voltam, hogy a szélvédőn keresztül röpíttetlek ki a kocsiból, amikor engedted, hogy az autó megálljon... Minster ezalatt gyorsan a műszerfalra nézett. Mivel nem az araszolást választotta, ezért az autója megállt, hogy újra fölvegye a pontos követési távolságot, és csak akkor fog elindulni, amikor az előtte álló autó is megmoccan. És íme, megmozdult, s így ők is elindultak. -... és én át tudtam szállni az én autómból a tiedbe. Így most elintézhetlek, és amikor a forgalom a legközelebb megtorpan, szép nyugodtan visszamehetek a saját kocsimba. A tiédet pedig beállítom az araszoló sorba, így a kocsid a hulláddal elgördülhet a dugóban addig, amíg én lelépek. Oltári egyszerű, nem? Isten veled, Minster West! - Hé, várj egy pillanatra!... - kiáltotta Minster, amint belenézett Reagan pisztolyának csövébe. Hosszú csövű, kis markolatú, hangtompítós revolver volt... Az autó hirtelen sivítást hallatott, majd fölgyulladt a NAGY SEBESSÉGŰ SÁV jelzés a műszerfalon. Bántóan éles fénnyel kigyulladtak a figyelmeztető villogók az autó külsején, és hangjelzések állították le a környező kocsikat. Minster West azonban mindebből szinte semmit nem észlelt sokkos állapotában. Autója a vánszorgásból nyolc másodperc alatt közel csúcssebességű száguldásba csapott át, és a gyorsulás szinte belepréselte Minster Westet az ülése párnái közé. A gyorsulást észlelve pedig az irányító-automatika a műszerfal fölül és az ülések támlájából villámgyorsan kieresztette és fölfújta a védőballonokat. A másodperc törtrésze alatt Minster Westet körülölelte és védelmezte a kocsi belső, rugalmas védőburka. Láthatta a műszerfalat, és ülésének karfája alatt volt egy gomb, amellyel lelassíthatta a kocsit, de minden egyéb mozgását gátolta az autó biztonsági rendszere. A gyorsítást törlő gomb... A védőballonok villámgyors felfúvódásakor a karja nem volt a vezetőülés karfáján. Nem készült fel a váratlanul drasztikus gyorsulásra vallotta be magának, és Reagan ezzel meglepte -, s a ballonok a hasához préselték, csapdába zárták a kezét, hogy szinte önmagát ölelte át. Képtelen volt tehát megállítani a kocsit és bármilyen módon is védekezni Reagan Under ellen.
Az autó pedig végigmegy a beprogramozott útvonalon, a kerülő úton Bel Airbe. De Reagan... Reagan minden bizonnyal tüzelni fog, és Minster West nem gyötrődik többé azon, hogyan érhetné el a kocsit megállító gombot. - Oké, lőj! - szólította föl Reagant. - Még öt perc. és Bel Airbe érnénk, én pedig megmagyarázhatnék mindent. De semmi kedvem itt ülni és arra várni, hogy mikor szándékozol megölni. Lőj le most, a fenébe is! - Mindig ura akarsz lenni a helyzetnek, nem? - jutott el hozzá Reagan hangja a védőballonok mögül. - Sajnálom, Minster. Ezúttal nem engedelmeskedhetem neked. Ez a vacak védőballon engem is meglepett... csapdába ejtette a pisztolyt tartó kezemet. Úgy érzem, ráadásul a revolver csöve pont a hasamba mélyed. Így még akkor se lőhetnélek le, ha a pisztolyom csöve amúgy jó irányba nézne, mert ahhoz saját magamon keresztül kellene lőnöm. Addig megyünk így, míg csak végére nem érünk az általad betáplált útnak. A kocsim a tiedhez van kapcsolva, tehát semmi nem változott, legfeljebb csak elhalasztódott. Minster a műszerfal képernyőjén látta, hogy a közvetlenül mögöttük levő kocsi szorosan követi őket még ezzel a sebességgel is. Tisztán kivette Reagan kocsiját, amelyben nem ült senki, mégis ugyanazzal az elektronikus eleganciával irányította magát, mint Minster West autója. A nagy sebességű sávban a kocsik irányítóberendezésének automatikája sokkal megbízhatóbb volt, mint az emberi reflexek, és ezért a kocsik biztonsági áramkörei vészhelyzetben felülbírálták a manuális utasításokat, kivéve az útirány megadását, valamint a lassításra vonatkozó parancsot. Reagan kocsijának elvileg jóval mögöttük kellett volna lennie ennél a sebességnél, messze a radar piros tartományán túl. Reagan valahogy megpiszkálhatta az autója elektronikus rendszerét, hogy az most is ilyen közel követte őket. Így Reagan könnyedén megszökhet, amint Minster West kocsijának programja szerint rátérnek egy lehajtósávra, és lassítanak. Bizonyos, hogy amikor a kocsi eléggé lelassul ahhoz, hogy a védőballonok visszahúzódjanak, Reagan azonnal tüzelni fog. Minster Westnek még azelőtt tennie kell valamit. De vajon mit? Csúsztassa meg a kocsit? Reagan elsőre talán elhibázná, de másodszorra semmi szín alatt. Kezdetnek mindenképpen vissza kell nyernie uralmát az autó fölött. Jobb keze szorosan a gyomrához volt nyomódva, ám az övén függő kés tokja nem volt messze az ujjhegyétől. A kemény műanyagból készült késtől, amit csupán azért hordott magával, hogy kijátszhassa az utazási csarnokok és szállodák biztonsági berendezéseit. Mindazonáltal tudta, hogy ez a kés fegyvernek fegyver, de soha gyilkosabb feladatra nem használta még, mint egy kőkemény borjúsült felszeletelése vagy egy kagyló kibelezése. Mégis... talán alkalmas lehet arra, hogy keresztülvágja a csapdába záró védőballont, és megnyomhassa a stopgombot. Az ujjait lassan becsúsztatta felöltője mögé, kiügyeskedte a kést a tokból, majd pihent egy keveset. Ekkor ugyanazzal a problémával került szembe, mint Reagan Under. Az érzéseire hagyatkozva megfordította a kést, majd kezében odébb ügyeskedte, hogy ha kinyitja, akkor az éle véletlenül bele ne mélyedjen a gyomrába. Kiugratta a pengét, amely engedelmesen
nekifeszült a plasztik védőballonnak. Minster behúzta a hasát, és érezte, hogy a penge egy kattanással rögzítődik a nyélben. Hála az égnek, most már legalább kése volt. Egy kés Reagan Under pisztolya ellen. Nem sok, ám ha azt vesszük, mégiscsak fegyver volt, és Minstert eltölthette az a érzés, hogy újra ura a helyzetnek. Elkezdte farigcsálni a védőballont. A plasztikhab-darabok lassan hulldogáltak a kézfejére, amint igyekezett lyukat vágni az ülés karfáján található gombig. Szemét eközben az autó műszerfalán látható térképvázlatra szegezte, miközben a plasztikhab alatt a kést ösztöneire hallgatva irányította. Lenyűgözve figyelte a térképvázlaton a kocsija mindenkori helyzetét jelző fényes kis pontot, amelynek a térképen is látható mozgása érzékeltette, mekkora sebességgel száguld az autó. Normális körülmények között és sebességgel az apró pont a térképvázlaton két felvillanás között egy pillanatra eltűnt, míg Minster most látta, ahogyan folyamatosan kúszik a beprogramozott úton. A legbelső, hármas számú sávban a megengedett sebesség 160 kilométer/óra fölött volt, s így nem csoda, hogy a kocsi turbinái szinte sírtak, a műszerfalon pedig kitartóan villogott a motor túlterhelését jelentő vörös fény, amint az autó a biztonsági rendszerének végső tűrőképessége közelében száguldott. Minster kétségbeesetten nyiszálta a védőballont a késével. A kocsi ezzel a sebességgel perceken belül kibukkan a hegyek közül, és onnan a Bel Airbe vezető lehajtósáv csak tíz kilométerre van. Addig ki kell szabadítani a kezét. Ha meg tudná nyomni a vészmegállító gombot abban a pillanatban, amikor a vezérlőautomatika visszarendeli a védőballonokat... akkor talán lenne esélye a kést használni... A kocsi kerekei fölsivítottak, Minster arca és teste belemélyedt a védőballonba, amint az autó rákanyarodott... a lehajtósávra! De nem arra, amelyiket Minster az induláskor beprogramozott! Ez váratlan volt, ráadásul a kocsiknak nem szokásuk teljes sebességgel ráhajtani az autópályáról a lehajtósávba, ahol az engedélyezett sebesség legfeljebb ötven kilométer óránként, vagy még annál is kevesebb. Ez az alacsony sebesség pedig lehetővé tenné, hogy a védőballonok visszahúzódjanak, Reagan Under pedig meghúzza a pisztolya ravaszát. A kocsi valamikor mégiscsak le fog lassítani. Minster West még keményebben megmarkolta a kését, feladta a plasztikhab farigcsálását, és felkészült arra, hogy döfjön. Az autó azonban nem lassított. Széles ívben lehajtott az autópályáról. Minster Westet a lendület oldalra préselte, miáltal a védőballon teljesen kinyomta tüdejéből a levegőt. A jobb szemét a ránehezedő nyomás miatt kénytelen volt becsukni, és nem látta már az utat maga előtt, a számítógép térképvázlatát, semmit sem. Reagan... Mi lesz, ha a védőballon kiengedi Reagan Undert, és az lő? Minster West teljesen elvesztette a lelkierejét... A kocsi változatlanul kanyarodott, és az autópálya alatti út felé tartott. Minster West érezte, hogy fölkavarodik a gyomra. Ennyi ideig kanyarodni?... Ezzel a sebességgel mindez csupáncsak azt jelentheti, hogy több mint 360 fokot kanyarodtak már. Egy teljes kört vagy még annál is többet. Minster West azon erőlködött, hogy fejét visszafordítva egy pillantást vethessen a műszerfal térképvázlatára. Hol voltak? Melyik lehajtórámpa fordul egy teljes kört? Még jobban erőlködött, ám fájó nyakizmai
nem engedelmeskedtek akaratának, alig tudták megmozdítani fejét. Talán ha egy centiméternyit... Hirtelen bekapcsolt a kocsi vészféke! Minster hallotta, amint a figyelmeztető sziréna a fékek blokkolására felüvölt, és eljutott a fülébe a fékezőszárnyak felől érkező két csattanás. Vészfék és a fékezőszárnyak kioldása! Karambolveszély! A kocsi automatikája bekapcsolta az összes féket, hogy elkerülje a belerohanást egy másik autóba. Minstert a hirtelen fékezés előrelendítette, és kegyetlenül belepréselte a védőballonba. A tüdejéből a levegő egyetlen nagy nyögéssel távozott. A szeme előtt tűzpiros karikák táncoltak, sárga és bíbor villámok cikáztak. Érezte a vért a szájában. Egy nagy lökés visszanyomta a székébe, és megszűnt a vad fékezés keltette nyomás. A kocsi megállt. - HÉ, MAGA OTT A KOCSIBAN! - A hang fülsértően hangos volt, és belehasított Minster meggyötört agyába. - EGY MOCCANÁST SE! A RENDŐRSÉG KÖRÜLVETTE A KOCSIT! Úristen, a rendőrség! - gondolta Minster West. A kétmillió a csomagtartóban... a halott futár... Hogy a fenébe találtak rá ilyen hamar a futár holttestére?! A rendőrségek kapcsolatba léptek egymással tenger alatti telefonkábeleik és műholdjaik révén? Minster agya lázasan kereste a válaszokat, de a kanyargás, majd a megállás sokkja fájó volt. Mindazonáltal nem tudott magyarázatot találni arra, hogyan fedezhették föl ilyen gyorsan a futár meggyilkolását. Pedig ő nagyon körültekintően tette el láb alól a fickót. Mindenre pontosan ügyelt. - MARADJON A KOCSIBAN! MEG SE KÍSÉRELJEN KISZÁLLNI! - folytatta a bömbölő hang. - A védőballonokat továbbra is üzemben tartja a rendőrség számítógépes irányítása. Ismétlem, ne kíséreljen meg kiszállni az autóból! Az utasülésben lévő férfit ezennel letartóztatjuk! A vád ellene: magára hagyott egy kocsit az autópályán, jogosulatlanul beszállt egy másik, mozgó járműbe, és tűzfegyvert tart magánál. Reagan Under! Reagan Undert akarják! Minster West egy pillanatig győzelmet és elégedettséget érzett. A feje gyorsan kezdett tisztulni, optimizmusa pedig visszatért arra a felismerésre, hogy tervei nem dőltek dugába. A rendőrség Reagan Underre akarta rátenni a kezét. Nem őt, főképp nem Albert Northot akarták letartóztatni. - Amikor kioldjuk a védőballonokat, dobja ki a pisztolyt a kocsi ablakán! Aztán lassan szálljon ki! Számítógép vezérelte fegyverek szegeződnek magára. Ha csak egyetlen fölösleges mozdulatot tesz, tüzet nyitnak! Minster West agyában kergetőztek a gondolatok. A kocsi Albert North nevén van. A garázsból North azonosító-kártyájával és kulcsaival hozta ki. Ezt már réges-rég tudhatják a rendőrök a forgalomirányító számítógéptől. Amin Minster West törte a fejét, az a volt, hogy megpróbálja-e fölvenni Albert North személyét. Rejtett belső zsebében végül is ott lapultak North iratai... Nem, ezen rajtaveszthetne. - A huszonötös Légi Járőr követte és lefényképezte magát. Tudjuk, hogy fegyver van magánál. Lássuk azt a pisztolyt, gyerünk!
A Minster előtti védőballon halk szisszenést hallatva félig visszahúzódott. Reagan Under vad káromkodásba kezdett. Minster kilátott az oldalablakon, és egy kicsit a szélvédőn is, annak ellenére, hogy óvakodott megmozdítani a fejét. A kocsi egy épületen belül volt, amelyet keresztülszelt az őket idevezető lehajtórámpa. Az út azonban az épület mindkét végén tömör acélajtókkal el volt zárva. A nehéz ajtókon hálóféle feszült, és széles ütközők voltak az acéllemezeken. Velük szemben pedig egy rendőrségi páncélautó állt - mindenféle fegyverrel, közte lőtoronnyal a tetőn. - Okos fiú vagy, na, gyere csak ki! Lassan! Látni akarom mindkét kezedet - ÜRESEN! Mr. North, amikor a védőballonok visszahúzódnak, maradjon ülve. Ne moccanjon! Minden rendben lesz, csak maradjon a kocsiban! Mr. Northnak szólították, tehát azonosították a kocsi tulajdonosát. Minster úgy döntött, mégis Minster Westnek adja ki magát. Azt mondja majd, hogy Albert North meghosszabbította svájci üzleti útját, és megkérte őt, hogy hozza el a Megaterminál parkolójából a kocsiját... elküldte a parkolójegyet és a kulcsokat is, hogy ne kelljen még két hónapi parkolási díjat kifizetnie az autója után. Csak ne legyen bonyolult az alibi, és legyünk zavarodottak, örüljünk annak, hogy kiszabadítottak, s hogy ezt ilyen gyorsan tették... Ragaszkodjunk azonban a Minster West névhez. Ez a név nem kelthet gyanút, még ennyi rendőrrel körülvéve sem. És akkor minden a legnagyobb rendben lesz. - Szép lassan kijön az ügyes kisfiú, gyerünk! - szólt újra a megafon. Minster mozdulatlanul ült, miközben a rendőrök előrajzottak és megbilincselték a kocsiból kiszállt Reagan Undert. Még csak oda sem fordult. A dolgokat közömbösen szemlélve igyekezett gyakorlottságát hasznosítva minél észrevétlenebb maradni. Ujjaival lopva helyére pattintotta a pengét, a kést pedig visszacsúsztatta a tokjába, ahol az éppoly természetesnek tűnt, mint az öv a nadrágján. Egy csomó ember viselt a derekán hasonló kis tokot, és így még a leggyanakvóbb rendőrben sem merült föl, hogy a Minsteré fegyver lenne. Ami ezután történt, gyorsan zajlott le. Reagan Undert betuszkolták a páncélautóba, amely beindította motorját, és a fölemelkedő acélajtón keresztül lassan kihátrált az épületből. - Mr. North, nem történt semmi baja? - kérdezte meg az a rendőr, aki odajött, és leguggolt a Minster felőli kocsiajtó mellé. A rendőr sisakján a rostély föl volt nyitva, automata fegyvere pedig neki-nekiütődött az autó oldalának. - Az én nevem Minster West. Nem én vagyok Albert North. ő még mindig Svájcban van. - Kapitány úr, egy pillanatra! - kiáltotta a rendőr, majd kinyitotta a kocsi ajtaját, és hátralépett. A hangja mintha már kevésbé lett volna barátságos, és a keze a fegyvere körül matatott, míg a kapitány odaérkezett. Aztán Minster akadozva elmondta a történetét, felmutatta a saját azonosító-kártyáját, és köszönettel visszautasította az orvosi segítséget. Tette ezt a lehető legőszintébb hangon. És láthatólag hihetően is, mivel a kapitány udvarias és bocsánatkérő hangon beszélt vele.
- Remélem, megérti, hogy amint a Forgalom-ellenőrzés észlelte a szabálysértést, az ilyenkor szokásos automatizmusok életbe lépnek: a központi irányítórendszer vészhelyzeti sebességbe kapcsolta a kocsiját, és idehozta önt, le az autópályáról, ahol elintézhettük a dolgot - mentegetőzött a rendőrtiszt. - Ó igen, természetesen megértem. És köszönöm. Nem tudom, mit kellett volna tennem ebben a helyzetben, vagy hogy az a személy mit akart tőlem... - Ezt majd mi megtudjuk, ki fogjuk deríteni, mit akart. A vádemelésre azonban már a Légiforgalom-ellenőrzés fényképfelvételei is elégségesek. Elképzelhető, hogy önt azért be fogjuk hívni, hogy írásban is tegye meg a vallomását, de ezen túlmenően semmiképpen nem fogjuk háborgatni. Most pedig visszajuttatjuk az autópályára, hogy folytathassa az útját - tette hozzá a kapitány. - A központi irányítórendszer már visszaadta a kocsija fölötti ellenőrzést, de a technikusainknak még szükségük van néhány percre, amíg visszaprogramozzák az autója fedélzeti vezérlőrendszerét. Mihelyst befejezzük, továbbhajthat. Kész vagy, Jack? - Rendben van, kapitány. Átadhatjuk újra a kocsit a Forgalom-ellenőrzésnek. Visszaállítottuk a vezérlőberendezést is, és kijavítottam néhány apró hibát, uram. A kocsi simábban fog gyorsulni - mosolyodott el a szerelő, majd egy pillantást vetett a rendőrtisztre. - És kicsit fölspannoltam a csúcssebességét is. - Nos, rendben - vágta el a beszélgetést a kapitány. - Azért kérem, ügyeljen a sebességére, Mr. West! Gondolom, nincs kedve arra, hogy egy ilyen kalamajka után megbüntessük gyorshajtásért? Minster megrázta a fejét. Kész volt akár a legalacsonyabb sebességgel is elcsorogni Bel Airig. - Most már mehetek? - kérdezte. - Természetesen. Ezen az útpályán visszajut a Los Angeles-i körgyűrűre. Szeretnék még egyszer elnézést kérni azért, hogy ilyen kényelmetlen helyzetbe került - mondta búcsúzóul a kapitány, majd bezárta a kocsi ajtaját. Minster előrenyúlt, és újra betáplálta a Bel Air-i címet. Igyekezett anélkül elindítani az autót, hogy feltűnne, valójában mennyire siet. A fejében még mindig ott keringett a gondolat, hogy túl sok pénz van a csomagtartóban, és túl sok rendőr veszi őt körül. Megnyomta az indítógombot. A kocsi meg sem moccant. A műszerfalon kigyulladt a SZABÁLYSZEGÉS feliratú lámpa. Csak játszottak vele. A rendőrségnek esze ágában sem volt, hogy elengedje. Minsterben meghűlt a vér, de zavart kifejezést erőltetve az arcára, a kapitány felé fordult. - Ó, elnézést kérünk, Mr. West - hebegte a szerelő, és elővette a megfelelő műszert. Ha a központi számítógép egyszer beviszi a kocsi fedélzeti vezérlőrendszerébe a szabályszegés miatt berendelő Kódot, akkor ember legyen a talpán, aki pontosan ki tudja iktatni a memóriából. Ez is biztosan annak a csirkefogónak a behatolásával egyidejűleg rögzítődött - mondta, és a műszert Minster kocsija irányítóberendezésének megfelelő csatlakozási pontjához illesztette, majd az előbukkanó papírszalagot letépte. - Valami baj van, őrmester? - kérdezte a kapitány.
- 358-62K jelű szabálysértés, uram. Megrongálták az egyik védőballont. - Ó, semmiség, Mr. West csak annyi a teendője, hogy megcsináltassa, és a javítás elkészültét bejelentse. Nem nagy dolog. A kocsi működni fog - nyugtatta meg a szerelő, aki az ablakon keresztül átnyújtotta a javítás elvégzésének igazolására szolgáló űrlapot Minsternek. Minster elvette a papírt, de nem jött ki szó a száján. Ehelyett újra megnyomta az indítógombot. A két rendőr sem érezte úgy, hogy a papír átnyújtása után szólnia kellene, és hátraléptek az autó útjából. RENDŐRSÉG ÁLTAL ELLENŐRZÖTT TERÜLET HALADJON LASSAN A KÖVETKEZŐ KÉT KILOMÉTEREN A teljességgel haszontalan információ a kocsi vezérlőberendezésének képernyőjén tűnt föl, amint Minster az útpályán a felhúzott acélajtók felé gurult. Két kilométerrel később Minster rátért egy felhajtósávra, ahonnan a kocsi valóban simább gyorsulása hamar a forgalom kellős közepébe röpítette. Simán átsorolt a második sávba, itt aztán Minster West átváltott manuális irányításra, és tartotta a második sáv utazósebességét. Nyugodtan hátradőlt: most már később is lesz ideje száguldozni. A turbinák bugása, az útpályán suhanó kerekek rezgése, a szélvédőn suhogó levegő, mind hozzájárult ahhoz, hogy Minster lehiggadjon és megnyugodjon. A rendőrségi csapdától való távolodás óta néhány gondolat meggyötörte az idegeit, például az, hogy mi lett volna, ha úgy döntenek, átkutatják a kocsiját... De nem kutatták át. A rendőrség saját felvételei és számítógépes elemzései ugyanis megmutatták, kit kell letartóztatni. Ezen a személyen kívül pedig minden más polgárt meg kellett védeni, és amint lehet, útjára engedni. Nem kutatták át a kocsiját. Minster West lassacskán ráébredt arra, hogy sikerült meglépnie a rendőrség karmaiból. Vajon mi történt volna, ha mindez a Los Angelesbe tartó földalatti gyorsvonaton történik, csapdába esve a felszín alatt? A rendőrség biztosan kimenekítette volna szorult helyzetéből, de a csomagját automatikusan átkutatták volna. Néhány jó szándékú, segítőkész rendőr az ő megkérdezése nélkül az ellenőrző monitor alá csúsztatta volna a poggyászát - hiszen ez a legegyszerűbb útja a földfelszínre kerülésnek. A fémdobozokban aztán a bankjegykötegek nemigen hasonlítottak volna pedánsan összehajtogatott ingekre és zoknikra. Az aranydollárokon ráadásul elvileg apró, radioaktív hatású festékjelek is voltak, és ennyi bankjegy radioaktivitása minden bizonnyal működésbe hozta volna az automatikus veszélyjelző rendszert. Minster hátán végigfutott a hideg, mire a gondolatsor végére jutott. De mindez nem történt meg, mivel ragaszkodott azon szokásához, hogy lehetőleg mindent önmaga csináljon. Pontosan azért, mert szabadon utazott, saját kocsiját vezette, messze a tömegközlekedés minden formájától, ahol semmi esélye sem lett volna kijátszani az ellenőrzést. Azt a következtetést vonta le, hogy az a ember még mindig számít valakinek, aki elég független ahhoz, hogy saját maga vezesse a kocsiját.
Minster felsóhajtott. Eddig a feszültségtől gyorsan kapkodva szedte a levegőt, ez azonban már felszabadult, mély sóhaj volt. Felnézett, az ég tiszta volt - szinte szokatlanul tiszta. Balról, a látóhatár szélén lassan feltűntek Los Angeles tornyai és felhőkarcolói. Igazán csodálatos nap volt! Minster West hátradőlve keresztbe fonta a karjait, de arra a kellemetlen emlékre, hogy ugyanebben a helyzetben tartotta fogságában a védőballon, villámgyorsan lerakta a kezét az ülés támlájára. Átadta magát a saját személyes ereje élvezetének. Igen - gondolta -, így szeretett élni. A saját útját járni, elvégezni egy munkát, mert azt valakinek el kell végeznie, de ő ezt a saját feltételeivel tette. A föld felszínén közlekedni - ahol láthatja is a dolgokat és kiválasztani bármilyen helyet, ahová el akar jutni. Az embernek képesnek kell lennie arra, hogy irányítsa a saját életét - morfondírozott. - Vagyis az kell, hogy mindig ura legyen a helyzetnek. Minstert kizökkentette gondolataiból a műszerfalon fölvillanó felirat: KÉREM, ERŐSÍTSE MEG, HOGY A KÖVETKEZŐ LEHAJTÓSÁVON ELHAGYJA AZ AUTÓPÁLYÁT A felirat mellett újra felvillant a térképvázlaton a kocsi jelenlegi pozíciója, valamint a beprogramozott lehajtás helye. Minster West egy kicsit előredőlt, és megnyomta a MEGERŐSÍTVE gombot, rögzítve a Bel Air-i kijárat pozícióját. Most már perceken belül ott lesz. És semmi gondja nem akad a tömegközlekedési terminálokkal és ilyenfajta idióta dolgokkal. Ellenőrizte a műszerfalon, hogy égnek-e a kocsi normális működését jelző lámpácskák, majd elmosolyodott. Ura volt a helyzetnek. Nagy Gábor fordítása STEPHEN KING A fűnyírós ember Az utóbbi években Harold Parkette rendkívül büszke volt a pázsitjára. Volt egy nagy, ezüstszínű, Lawnboy márkájú fűnyírója, és alkalmanként öt dollárt fizetett a szomszéd srácnak a tologatásáért. Akkoriban Harold Parkette előszeretettel ült le a rádió mellé egy üveg sörrel a kezében, hogy meghallgassa a Bostoni Vöröszoknisok baseballmeccsének közvetítését, miközben úgy érezte, a világon minden a lehető legnagyobb rendben van, és ugyanez mondható el az ő pázsitjáról is. De tavaly október közepe táján kegyetlen tréfát űzött vele a sors. Míg a srác a füvet nyírta - a szezonban utoljára -, Castonmeyerék kutyája a fűnyíró alá kergette Smithék macskáját. Harold lánya fél deci cseresznyés Kool Aidet öklendezett fel: új pulóverének mellrésze bánta. Az asszonynak egy hétig lidérces álmai voltak a történtek hatására. Igaz, hogy az esemény után érkezett a helyszínre, de azt még láthatta, hogyan tisztogatja Harold meg az elzöldült orcájú ifjonc a fűnyíró késeit. A lányuk meg Smith asszonyság zokogva állt ott mellettük; Alicia mindenesetre szakított rá időt, hogy a
leokádott pulóver helyett felvegyen egy farmert meg egy olyan undorító, szűk pulcsit. Egy kicsit bele volt zúgva a füvet nyíró srácba. Harold egy hétig hallgatta a felesége nyögdécselését meg zihálását a szomszéd ágyból, aztán döntött: túlad a fűnyírón. Valójában nincs is szüksége fűnyíróra, gondolta. Az idén fizetett egy embert, aki nyírja a füvet; jövőre majd egy gépet is bérel hozzá. Akkor talán Carla se nyög annyit álmában. Esetleg még le is feküdne vele. Így hát fogta a gépet, és levitte Philhez, a Sunocóba, és ő meg Phil megalkudtak rá. Harold egy vadonatúj Kelly-féle blackwall autógumival és egy adag tesztfolyadékkal felszerelkezve távozott, Phil pedig kitette az ezüstszínű Lawnboyt a benzinkútja elé, és egy kézzel írott ELADÓ feliratot aggatott rá. Az idén Harold egyre csak halogatta a fűnyíróbérlést. Amikor végre odáig jutott, hogy felhívja a tavalyi srácot, csak az anyjával tudott beszélni, aki elmondta neki, hogy Frank azóta már az állami egyetemen tanul. Elmúlt a május, aztán a június is elcammogott mellette, és ő még mindig halogatta az új fiú felfogadását, a Vöröszoknisok meg továbbra is a negyedik helyen szerencsétlenkedtek. Hétvégeken Harold kiült a hátsó verandára, és komoran szemlélte azoknak az ifjaknak a soha véget nem érő felvonulását, akik egy elhadart “Üdv” erejéig tiszteletüket tették nála, hogy aztán elvigyék molett kislánykáját a helyi autósmoziba. A fű pedig csodálatra méltóan hízott, növekedett. Július közepére a gyep már inkább hasonlított egy mezőre, mint egy kertvárosi polgár hátsó udvarára, és Jack Caston-meyer mindenféle iszonyatosan lapos vicceket kezdett gyártani, melyek legnagyobbrészt a széna és a lucernaárakhoz kapcsolódtak. Don Smith négyéves kislánya, Jenny meg rendszeresen ott rejtőzött el, ha zabkása volt reggelire vagy spenót vacsorára. Egy július végi napon, egy bokszmeccs hetedik és nyolcadik menete között Harold kiment az udvarra, hogy kinyújtóztassa az izmait, és arra lett figyelmes, hogy egy mormota üldögél nagy szemtelenül a fűvel benőtt hátsó ösvényen. Ekkor elérkezettnek látta az időt. Kikapcsolta a rádiót, fogta az újságot, és az apróhirdetésekhez lapozott. A félnapos munkákat felsoroló rovat felénél járva ezt találta: Fűnyírás. Jutányosan. 776-2390. Harold feltárcsázta a számot, és arra számított, hogy egy porszívózó háziasszony veszi majd fel a kagylót, aki rikácsolva hívja be kintről a fiát. Ehelyett lelkes, de profi hang jelentkezett a következő szöveggel: “Zöld Növények Pásztora, Külső és Belső Szolgáltatások... miben lehetünk a segítségére?” Harold óvatosan tudomására hozta a hangnak, miben számít a Zöld Növények Pásztorának segítségére. Harold szűnni nem akaró nyugtalansággal tette le a kagylót, és visszament a verandára. Leült, bekapcsolta a rádiót, és elnézett vadul burjánzó füve felett, fel a szombati égre és a szombati égen lomhán vonuló szombati felhőkre. Carla és Alicia az anyósékhoz mentek, és most ő volt a ház ura. Kellemes meglepetés lenne a számukra, ha a fűnyírós srác végezne, mire hazaérnek. Kinyitott egy sört, és felsóhajtott; Dick Drago kétszer is remek lehetőséghez jutott, de egy ütőembert talált el. Enyhe szellő vonult át a szélvédett verandán. A magas fűből
halk tücsökciripelés hallatszott. Harold még maga elé dünnyögte Dick Dragóról alkotott, cseppet sem hízelgő véleményét, aztán elszunyókált. Félórával később az ajtócsengő csörömpölésére ébredt. Felkelt, hogy induljon ajtót nyitni, s eközben kiborította a sörét. Egy férfi állt az ajtó előtt fűzöld foltokkal tarkított pamut kezeslábasban, és egy fogpiszkálót rágcsált. Dagadt volt. Hasa annyira kigömbölyödött fakókék kezeslábasa alatt, hogy Harold már-már arra kezdett gyanakodni, hogy az ürge talán lenyelt egy medicinlabdát. - Tessék - szólalt meg Harold félálomban. A férfi elvigyorodott, a szája egyik sarkából a másikba görgette át a fogpiszkálót, rántott egyet a nadrágja ülepén, aztán egy kissé feljebb tolta homlokán a zöld baseballsapkát. A sapka ellenzőjén frissen elmázolt gépolaj foltja éktelenkedett. Megérkezett tehát fű, föld és olajszagúan, és egyfolytában csak vigyorgott Harold Parkette-re. - A Pásztorék küldtek, mester - szólt derűsen, és a lába közét vakarászta. - Maga hívott, ugye? Ugye, hapsikám? - Semmi pénzért nem hagyta volna abba a vigyorgást. - Ja! A fű. Maga az? - Harold bugyután bámulta a férfit. - Én hát. - A fűnyírós újabb röhögést zúdított Harold álmosságtól dagadt arcába. Harold megadóan félreállt, a fűnyírós pedig benyomult az előszobába, áttrappolt a nappalin és a konyhán, ki a hátsó verandára. Harold addigra helyretette magában a férfit, és megnyugodott. Ismerte ezt a fajtát; ilyenek dolgoznak a közegészségügynél meg az útjavításoknál. Mindig van egy ráérő percük, hogy a lapátjukra támaszkodjanak, és elszívjanak egy Lucky Strike-ot vagy egy Camelt, és közben úgy bámulnak az emberre, mintha ők találták volna fel a spanyolviaszt, mintha bármikor hirtelen föléd kerekedhetnének, és akkor fekhetnének le a feleségeddel, amikor csak jólesik. Harold mindig tartott egy kicsit az efféle emberektől; mindannyian sötétbarnára sültek a napon, csupa ránc a szemük környéke, és mindig tudják, mit kell tenni. - A kert végében a legproblémásabb - mondta a fűnyírósnak, és öntudatlanul is elmélyítette a hangját. - Igaz, hogy négyzet alakú a terület, és nincsenek akadályok, de jócskán megnőtt ott a fű. - Hangja visszatévedt a szokott tartományba, és azon kapta magát, hogy szabadkozik: - Bánom, hogy hagytam idáig fajulni a dolgot. - Ne izguljon, hapsikám. Semmi baj. Nyugi, nyugi, nyugi. - A fűnyírós úgy vigyorgott rá, mint akinek sok ezer, utazgató üzletemberekről szóló vicc van a tarsolyában. Minél magasabb, annál jobb. Egészséges a talaj, Kirkére, ennyi az egész. Ezt szoktam ilyenkor mondani. Kirkére? A fűnyírós ekkor a rádió felé biccentett. Épp Jastrzemski ütött. - Maga a Vöröszoknisoknak szurkol? Én Yankees-drukker vagyok. - Visszamasírozott a házba, ki az előszobába. Harold fanyalogva nézte. Hátradőlt, és keserű pillantást vetett az asztal alatti sörtócsára, melynek közepén ott hevert a felborult sörös doboz. Gondolta, kihozza a konyhából a felmosórongyot, de azután úgy döntött, ráér az még.
Ne izgulj. Nyugi. A pénzügyi rovathoz lapozott az újságban, és józan pillantást vetett a tőzsdei jelentésre. Mint jó republikánus, a nyomtatott szöveg mögött megbúvó Wall Street-i hatalmasságokat legalábbis félistenekként tisztelte... (Kirkére?) ...és sokszor azt kívánta, bárcsak az Igét is ilyen rejtjelezett “pct.”, “Kdk” meg “3,28 fel 2/3-dal” rövidítések formájában hirdették volna a hegyről - akkor talán jobban értené. Egyszer ő is beszállt három szerény kis részvény erejéig egy Középnyugati Bölényburger Rt. elnevezésű vállalkozásba, ami 1968-ban csődbe is ment. Az egész hetvenöt dolláros befektetése odaveszett. Most pedig megtudta, hogy a Bölényburger egyre sikeresebb. A Bölényburgeré a jövő. Hirtelen éktelen dübörgésre riadt; újra elszundított, már félálomban volt. Felugrott, a székét is felborította, és elszántan körülnézett. - Ilyen hangja lenne egy fűnyírónak? - kérdezte Harold-Parkette a konyhájától. - Te jó ég, ilyen egy fűnyíró? Keresztülviharzott a házon, és kibámult a bejárati ajtón. Nem volt ott semmi egy ütött-kopott, zöld teherautót kivéve, amelynek az oldalára azt festették: ZÖLD NÖVÉNYEK PÁSZTORA RT. Most hátulról hallatszott a bömbölő zaj. Harold újra keresztülvágtatott a házon, kipattant a hátsó teraszra, és ott mozdulatlanná dermedve megállt. Ez egyszerűen szemérmetlenség. Otrombaság! Az elnyűtt, vörös színű, motoros fűnyíró, amit a férfi a teherautójával hozott, magától jött-ment. Nem tolta senki; tulajdonképpen nem is volt ott senki másfél méteres körzetben. A fűnyíró beteges gyorsasággal száguldozott, és úgy tépdeste-szaggatta a halálra ítélt füvet Harold Parkette kertje végében, mint egy pokolból szabadult bosszúálló vörös démon. Sikított és dübörgött, és olajos kék füstöt eregetett magából, de valami olyan tébolyult gépi őrülettel, amitől Harold rémülete tetőfokára hágott. A levágott fű erjedő, kesernyés bor illatára emlékeztető szaga terjengett a levegőben. De igazából a fűnyírós ember látványa kavarta csak fel Harold gyomrát. A férfi teljesen meztelenre vetkőzött. A ruháit szépen összehajtogatva beletette a hátsó kert közepén álló üres díszmedencébe; ő maga meztelenül, fűfoltosan mászott másfél méterrel a gép mögött, és ette a levágott füvet. Az állán zöld lé csurgott, és lecsöpögött ide-oda himbálódzó pocakjára. Valahányszor a fűnyíró bekanyarodott egy sarokhoz érve, ő felállt, aztán tett egy vad ugrást, mielőtt újból térdre ereszkedett volna. - Elég! - rikoltotta Harold Parkette. - Ebből elég! De a fűnyírós ember rá sem hederített, rikítóan skarlátvörös állkapcsai fáradhatatlanul dolgoztak. Sőt a gép egyre gyorsabban őrölte a levágott füvet. Mintha izzadtan Harold-ra vigyorgott volna kicsorbult acél fedőlemezével, amikor elsüvített mellette. És akkor Harold megpillantotta a vakondot. Eddig a gép előtt, a legázolásra váró fű között rejtőzködhetett döbbent rémületében. Most a levágott füvön keresztül igyekezett a biztonságot ígérő veranda felé; csak egy fejvesztve cikázó barna csík látszott belőle.
A fűnyíró irányt változtatott. Bőgve, üvöltve átgázolt a vakondon, és szőrcsomók meg péppé aprított belső részek formájában köpte ki magából, amiről Haroldnak Smithék macskája jutott az eszébe. A gép végzett a vakonddal, aztán fürgén visszatért fő feladatához. A fűnyírás ember sebesen mászott a nyomában; ette a füvet. Harold bénultan állt; elfelejtett most mindent; rémületet, értékpapírokat, részvényeket és bölényburgereket egyaránt. Csak a hatalmas, egyre növekvő, himbálódzó hasat látta. A fűnyírás ember irányt változtatott, és felfalta a vakondot. Ekkor történt, hogy Harold Parkette kilépett a tolóajtón, és a cinniák közé okádott. Elsötétedett körülötte a világ, és hirtelen azt érezte, hogy ájulás környékezi, hogy már el is ájult. Hátrazuhant a verandán, és lecsukódott a szeme. Valaki rázta. Carla rázta. Nem mosogatott el, vagy nem vitte ki a szemetet, és Carla nagyon mérges lesz, de nem baj. Amíg ő ébresztgeti ebből az iszonyatos álomból az igazi világba, az aranyos, normális Carla a Playtex márkájú szuperfűzőjében, a kiálló fogaival... Igen, kiálló fogak. Csakhogy nem Carla kiálló fogai. Cáriénak gyengécske mókusfogai voltak, de ezek a fogak... Szőrösek. Zöld szőrök nőttek ezeken a kiálló fogakon. Majdnem olyanok voltak, mint a... Fű? - Te jóisten! - mondta Harold. - Elájultunk, hapsikám, elájultunk? - A fűnyírós ember hajolt föléje, ő mosolygott rá a szőrös fogaival. A szája meg az álla is csupa szőr volt. Minden csupa szőr. És zöld. Az udvar bűzlött a fű és a benzin szagától a túl hirtelen beállt csöndben. Harold ülő helyzetbe tornászta magát, és az élettelen gépre meredt. Az összes fű gyönyörűen levágva. És nincs szükség gereblyére sem, konstatálta Harold émelyegve. Ha akadt is olyan fűszál, ami elkerülte a fűnyírós ember figyelmét, ő nem vette észre. Ferde oldalpillantást vetett a fűnyírásra, és eltorzult az arca. A férfi még mindig meztelen volt, dagadt és ijesztő. Szája sarkából zöld patakocskák csörgedeztek. - Mi ez? - kérdezte Harold rimánkodva. A férfi jóságos mozdulattal a pázsitra mutatott. - Ez? Hát ez valami újdonság; most próbálja a főnök. Nagyon jól beválik. Nagyon jól, hapsikám. Két legyet ütünk egy csapásra. Folyamatosan haladunk a végső cél felé, ugyanakkor pénzt is keresünk, hogy fedezzük az egyéb tevékenységeink költségeit. Érti, mire gondolok? Persze egyszer-egyszer olyan ügyfélbe is belebotlunk, aki nem érti - egyesek nem értékelik a hatékonyságot, igaz-e? -, de a főnök mindig benne van egy kis áldozatban. Mintegy olajozottan tartja a gépezetet, ha érti, mire gondolok. Harold nem szólt semmit. Agyában egyetlenegy szó zúgott vég nélkül, ez a szó pedig nem volt más, mint az “áldozat”. Lelki szemei előtt ott látta a felőrölt vakond részeit visszaokádó, ütött-kopott, vörös fűnyírót. Felállt, lassan, mint egy szélütött öregember. - Persze - mondta, és semmi más nem jutott az eszébe, mint egy sor Alicia egyik folk-rock lemezéről. - Isten áldja a füvet.
A fűnyírós ember az egyik nyárialma-színű combját csapkodta. - Ez nagyon jó, hapsikám. Hát ez piszok jó! Látom, magának megfelelő a hozzáállása. Leírhatom majd ezt, ha visszamegyek az irodába? Talán még elő is léptetnek. - Természetesen - mondta Harold, és hátrálni kezdett az ajtó felé, miközben igyekezett megőrizni az arcáról egyre inkább lefagyó mosolyt. - Folytassa csak, fejezze csak be! Azt hiszem, én szundítok egyet... - Hát persze, hapsikám - mondta a fűnyírós ember, és elgondolkozva feltápászkodott. Harold észrevette, hogy szokatlanul nagy a távolság a férfi lábujjai között, olyan, mintha... szóval, mintha hasított patái lennének. - Kezdetben mindenkit megráz egy picikét - mondta a fűnyírós. - Majd hozzászokik. Ravaszul végignézett a pocakos Haroldon. - Végül még az is megeshet, hogy magának is kedve szottyan pörgetni egyet. A főnök mindig új tehetségek után kutat. - A főnök - visszhangozta Harold kábán. A fűnyírós ember megtorpant a lépcső alján, és elnézően sandított fel Harold Parkette-re. - Na, hapsikám! Azt hittem, kitalálta... Isten áldja a füvet meg minden. Harold óvatosan megrázta a fejét, a fűnyírós pedig elnevette magát. - Pán. Pán a főnök. - Egy furcsa, félig csusszanó, félig szökellő mozdulatot tett a frissen vágott füvön, miközben a gép egy sikollyal életre kelt, és gurulni kezdett a ház körül. - A szomszédok... - kezdte Harold, de a fűnyírós egy vidám intéssel eltűnt az alvégen. Elöl bömbölt és ordított a gép. Harold Parkette azért sem nézett oda, mintha ezzel semmissé tudná tenni azt a groteszk bemutatót, amit Caston-meyerék meg Smithék - a nyomorult demokratái! - minden bizonnyal csak úgy ittak magukba elborzadt, ugyanakkor teljesen jogos naugyemegmondtam-tekintettel. Ahelyett hogy odanézett volna, Harold a telefonhoz lépett, felkapta a kagylót, és a rendőrkapitányságot hívta a készülékre ragasztott, közérdekű számokat tartalmazó listáról. - Hall őrmester - szólalt meg egy hang a vonal túlsó végén. Harold egyik ujját a szabad fülébe dugta, úgy mondta: - Harold Parkette vagyok. A lakcímem: Keleti Endicott utca 1421. Be szeretném jelenteni... - Mit? Mit szeretne bejelenteni? Azt, hogy egy férfi jelenleg nemi erőszakot és gyilkosságot követ el a pázsitom ellen, és egy Pán nevű pasasnak dolgozik, és hasított patái vannak? - Tessék, Parkette úr. Hirtelen megjött az ihlet. - Közszeméremsértés bűntettét szeretném jelenteni. - Közszeméremsértést - ismételte Hall őrmester. - Igen. Itt van egy ember, nyírja nálam a füvet. Nincs rajta... izé... - Úgy érti, meztelen? - kérdezte Hall őrmester udvarias, ám hitetlenkedő hangon. - Meztelen! - helyeselt Harold, és igyekezett erősen belekapaszkodni abba az egyre foszladozó szálba, amit maradék józansága jelentett. - Meztelen. Ruhátlan. Pucér a feneke. A házam előtt, a gyepen. Ideküldenek végre valakit?!
- A cím Nyugati Endicott 1421? - tudakolta Hall őrmester zavartan. - Keleti! - üvöltötte Harold. - Az isten szerelmére! - És maga szerint biztos, hogy meztelen? Látja az... izé... a nemi szerveit meg minden? Harold beszélni próbált, de csak hörgés hagyta el a torkát. Mintha egyre hangosabb lenne az a tébolyodott fűnyíró, most már túlharsogja az egész világot. Érezte, hogy émelygése fokozódik. - Beszéljen egy kicsit hangosabban, ha lehet - búgta Hall őrmester. - Szörnyen zajos ez a vonal. Ekkor feltépte valami a bejárati ajtót. Harold hátranézett és látta, hogy a fűnyírós ember gépesített kollégája befelé tart a házba. A nyomában ott volt maga a fűnyírós, még mindig teljesen meztelenül. Haroldot már igazi őrület környékezte: meglátta a férfi buja, növényzöld szeméremszőrzetét. A pasas a baseballsapkáját pörgette az egyik ujján. - Ez hiba volt, hapsikám - mondta a fűnyírós szemrehányóan. - Jobban tette volna, ha megmarad az “Isten áldja a füvet”-nél. - Halló! Halló, Parkette úr... Harold kiejtette a kagylót ernyedt ujjai közül; a fűnyíró elindult felé, keresztülgázolt Carla mohawk-szőnyegén, és közben nagy, barna szövetdarabkákat köpdösött szerteszét. Harold megbabonázva nézte, hogyan éri el a fűnyíró a dohányzóasztalt. Amikor azonban a gépszörnyeteg félresöpörte az útjából az asztalkát, faforgáccsá és fűrészporrá őrölve az egyik lábat, Harold felkapaszkodott a szék támlájára, és maga előtt húzva a széket, hátrálni kezdett a konyha felé. - Ezzel nem mész semmire, hapsikám - mondta a fűnyírós nyájasan. - Még rumlit is csinálunk. Ide figyelj! Ha megmutatod, hol tartod a legélesebb húsvágó késedet, frankón, fájdalommentesen lerendezzük ezt az áldozatdolgot... Szerintem a kis medence megfelelne... és akkor... Harold a fűnyíróhoz vágta a széket, mivel az közben ravaszul, oldalról közelített hozzá, míg ő a meztelen férfira figyelt; kivágtatott az ajtón. A fűnyíró már a szék körül bömbölt kipufogógázt okádva, és amikor Harold kirontott a teraszra vezető tolóajtón, és leugrott a lépcsőkön, hallotta a hangját, érezte a bűzét és a közelségét - ott volt a sarkában. A gépszörnyeteg úgy ereszkedett le a legfelső lépcsőfokról, mint egy síző az ugratóról. Harold végigsprintelt a hátsó kert frissen nyírt füvén, de túl sok volt a sör, túl sok a délutáni szunyókálás. Érezte, hogy a gép egyre közelebb kerül hozzá, már a sarkához ér, aztán visszanézett a válla fölött, és keresztülesett a saját lábán. Harold Parkette még látta a rárontó fűnyíró vigyorgó fedőlemezét, látta, hogyan lendül hátra, hogy felfedje a csillogó, zöld foltokkal borított pengéket, fölötte pedig ott látta a fűnyírós ember kövér arcát, amint elnéző rosszallással csóválja a fejét. - Rohadt egy ügy - jegyezte meg Goodwin hadnagy, amikor az utolsó fénykép is elkészült. Intett a két fehér köpenyes férfinak, azok pedig végiggörgették kosarukat a füvön. - Még két órája sincs, hogy bejelentette: valami meztelen pasas van a kertjében. - Tényleg? - kérdezte Cooley rendőr.
- Igen. Az egyik szomszéd is betelefonált. Egy Caston-meyer nevű pasas. Azt hitte, Parkette-et látja. Lehet, hogy így is volt, Cooley. Meglehet. - Hogyan, uram? - Agyára ment a hőség - mondta Goodwin hadnagy komoran, és a halántékára koppintott. - Skizo-buzo-frénia. - Igen, uram - mondta Cooley tiszteletteljesen. - Hol van a többi, ami megmaradt belőle? - kérdezte az egyik fehér köpenyes. - A medencében - mondta Goodwin. Elgondolkozva felnézett az égre. - Azt mondta, a medencében? - kérdezte a fehér köpenyes. - Csakugyan azt mondtam - helyeselt Goodwin hadnagy. Cooley rendőr belenézett a medencébe, és hirtelenjében szertefoszlott bőrének barnasága. - Szexmániás - mondta Goodwin hadnagy. - Biztos, hogy az volt. - Ujjlenyomatok? - tudakolta Cooley rekedten. - Ahogy lábnyomok sincsenek... - mondta Goodwin. A frissen nyírt fűre mutatott. Cooley rendőr torkából öklendező hang tört fel. Goodwin hadnagy zsebre vágta a kezét, és a sarkára állva himbálózni kezdett előre-hátra. - A világ tele van hibbantakkal - mondta nagy komoran. - Erről sohase feledkezzen meg, Cooley. Skizókkal. A laborosok szerint valaki végigkergette Parkette-et a nappalin egy fűnyíróval. El tudja ezt képzelni? - Nem, uram - Így Cooley. Goodwin kinézett Harold Parkette szépen ápolt kertjére. - Bizony, bizony; olyan ez, mint mikor az egyszeri ember lát egy fekete hajú svédet. Aszongya: biztos norvég, csak a színe más. Goodwin körbejárta a házat, Cooley a nyomában. Mögöttük a frissen vágott fű kellemes illata lengett a levegőben. Hajdú Gábor fordítása FRITZ LEIBER Mr. Bauer és az atomok Jacobson doktor megnyerőén mosolygott páciensére. - Örömmel közölhetem önnel, hogy semmilyen rákra utaló jelet nem találtunk! Bauer elgondolkodva bólogatott. - Akkor hát nincs szükségem rádiumos kezelésre sem? - Semmi szüksége rá - erősítette meg dr. Jacobson, majd levette hatalmas keretű szemüvegét, gondosan megtörölgette egy papírral, aztán a homlokán csordogáló izzadságot itatta le. Úgy tűnt, Bauernek semmi kedve távozni. Gépiesen az ablak mellett lévő szerkezetet nézte; éppen olyan titokzatosnak és áthatolhatatlannak tűnt, mint amikor először pillantotta meg Myna szobájából. És azóta sem vált elfogadhatóbbá a számára. Jacobson doktor visszatette a szemüvegét. Bauer elhatározta, hogy fejest ugrik a dolog közepébe.
- Tudja, talán nevetséges, de gyakran gondolok arra... - Mire? - Annyi atomenergiával működő gép vesz körül minket, hogy nem hagy nyugodni a saját testemben lévő végtelen energia gondolata. Végeztek már számításokat... azt mondják, egyetlen atom kétszázmillió elektronvoltot tartalmaz. - Elmosolyodott, és így folytatta: - Feltételezem, hogy a testemben lévő energiával ki lehetne mozdítani helyéből a Földet. - Majdnem - mondta dr. Jacobson. - De aggodalomra semmi oka, jól el van az zárva. - De laboratóriumi körülmények között már sikerült ezeket felszabadítani... Most Jacobson doktor mosolyodott el. - Csupán két, igen ritka elemmel kapcsolatban. - Igaz - bólogatott Bauer szórakozottan -, igaz. Gyakran kérdeztem már magamtól: lehetséges-e, hogy valaki valamilyen módon önmagát radioaktívvá tudja tenni?... kérdezte összeszedve minden bátorságát. Dr. Jacobson elővette legmegnyugtatóbb mosolyát. - Nézze csak ezt a kis dobozt itt az asztalon! Odanyúlt a dobozhoz, valamit megnyomott rajta, mire az elkezdett kattogni. Bauer rémülten ugrott fel a helyéről. - Ez egy Geiger-Müller-számláló - magyarázta az orvos -, hallja, hogy tiktakol? Körülbelül minden másodpercben egyet. Minden tárgy indukál benne feszültséget. Ha ön radioaktív lenne, sokkal szaporábban jelezne. - Nagyon érdekes - nevetett fel idegesen Bauer. Felállt, majd így szólt: - Mindenesetre nagyon köszönöm, hogy a rákot illetően megnyugtatott. Jacobson doktor nézte, amint felteszi a sapkáját, és lehajtott fejjel távozik, mint aki menekül. Erről lehet csak szó. Mindig is érzett valami különöset ennél a Bauernál. Felvételeiben és a vizsgálatok eredményében is volt valami homályos. De eddig még sosem gondolt paranoiára vagy más mentális megbetegedésre, csupán az ötven körül járó emberek szinte természetes halálfélelmére, rettegésére a ráktól. Ahogy a folyosón Myna lakásához ért, Frank Bauer habozott egy kicsit, de aztán meggyorsította lépteit, és ment egyenesen tovább. Szíve vadul vert. Már megint megfutamodott, pedig tudta jól, csak úgy lehet úrrá félelmén, annak az embernek a félelmén, aki képes arra, hogy a testében lévő atomok energiáját felszabadítsa (éppen úgy, ahogyan ez a tudósoknak a 235-ös elemmel kapcsolatban sikerült), ha mindent elmesél valakinek. Talán akkor pillanatnyilag megnyugodna. De hogy lehet egy ilyen gyerekes félelemtől megszabadulnia? Emberi bomba, amit az akarat hatalma szabadíthat fel! Ez igencsak hasonlított felesége, Grace miszticizmusához. Meg fogok bolondulni - jutott eszébe, mintha ez kevésbé lett volna megalázó, mint eddigi gondolatai. Frank Bauer olyan világban élt, ahol minden robbanással fenyegetett. A legkisebb rendhagyó eseményre, bármilyen ismeretlen megnyilvánulásra az emberek csalást kiáltottak. Hiszékenységükben állandóan zsarolástól tartottak, és mindent provokatívan tálaltak a nagy nyilvánosság elé. Mindent, ami szokatlan volt, amerikai
miszticizmusra való haljammal és németes gyanakvással fogadtak. A telepátiának, a hipnotizálásnak, az okkultizmusnak puszta említése is őrültségnek számított. Számukra égy igazi férfit csak három dolog érdekelhetett: a munkahely, a bárok és a lányok. Minden, ami ezeken kívül esett, a hóbortosok, a művészek és az asszonyok hatáskörébe tartozott. Nagy fricskája volt tehát ennek a társadalomnak emberünk, aki mintha most érkezett volna a tűzszerésztől - petárdáinak felrobbantására készülődött. Amint leért az utcára, mindjárt egy kicsit jobban érezte magát. Valójában szinte mindenről beszámolt az orvosának, az pedig azzal a kis dobozzal egészen megnyugtatta. Nem igaz? Megnyomogatta a tarkóját, és arra gondolt, éppen itt az ideje, hogy megigyon egy pohárkával, de aztán folytatta útját irodája felé, hiszen bűnnek számított akár csak egyetlen percet is elvesztegetni a munkaidőből, kiváltképp ebben a században, amikor mindenki azért küzd, hogy ő lehessen a munkahelyi csapat első embere. Neki meg még ráadásul - pénzre is szüksége volt, mégpedig sokra! Grace, a felesége egyre követelőzőbbé vált, ő pedig inkább Myna soros ajándékára gondolt. Talán még egy hétvégét is együtt tudnának tölteni valahol vidéken. Irodája sötét és komor volt, minden részletében csúnya és funkcionális. Minden egyes sarokba jutott egy-egy szürke bútordarab. De ez a szoba mégis megnyugtatta, mert semmi sem utalt benne atomenergiára. Sikerült kiváltani egy unott mosolyt titkárnőjéből, Miss Minterből, aztán végre bejutott magányos irodájába. Egy órával később viharos sebességgel távozott innen, egyetlen szóra sem méltatva meglepett titkárnőjét. Olyan kifejezéssel az arcán távozott, amilyet doktor Jacobson még sohasem láthatott. Amikor leült az irodájába, s elővett egy tollat és egy jegyzetfüzetet, először minden könnyen ment. Egy jó kis cikket kellene publikálnia, ez igazán nem elítélhető cselekedet az atomkorban. Aztán majd kiderül, hogy az emberek agyába ezek a szavak vésődnek bele a leírt szövegből: “Több milliárd volt feszültség rejlik bennünk!” Az is ki fog derülni, hogy nincs sok különbség egy átlagember és az atombomba között, ha... “Felszabadítjuk!...” “A világ a kezünkben van!” “Valóra vált egy gondolat!” Az utcán Frank Bauer körülnézett. Nézte a feketéllő utcát, a lenyugvó nap sugarait visszatükröző piszkos ablakokat, a falakat, melyek szürkék lettek a rájuk rakódott portól, a mellette cigarettázva sétáló embereket, de mindez lassan olyan messze került tőle, hogy már az egészet egy hatalmas masszának látta. Rettenetesen megalázó gondolat volt, hogy meg fog bolondulni. Bement a legközelebbi bárba. Második szódás whiskyje után a tudósokra gondolt. Ha valamelyikük úgy akarta, nem került nyilvánosságra felfedezése. Sok minden kedvező fordulatot vehet addig, míg őrzik a titkot. De ő most éppen úgy érzi...
A gondolat a világegyetem leghatalmasabb ereje. A gondolat fedezte fel az atombombát, és mégis, mind ez idáig senki nem tudja, hogyan működik, hogyan végzi munkáját az idegrendszer, és hol húzódnak határai. És a gondolatot nem állíthatja meg senki. És a gondolatot, ha az valamit elhatározott, semmi nem állíthatja meg. Nem lehet többé félrebeszélni, csak hinni kell, hinni mindenekelőtt! Mellette a bárszéken éppen így szólt az egyik férfi a másikhoz: - Én aztán láttam azokat az öngyilkos japán repülőket! Teljesen őrültek voltak! Igazi, eleven emberi bombák! Emberi bombák! Élő petárdák! Letette a poharát. Az immár elcsendesedő tömeg között átvágva arra gondolt, hogyan lehetséges, hogy ilyen rettenetes energia rejtőzik a legártatlanabb, legkevésbé feltűnő tárgyakban is. Az egész világ hatalmas színjáték csupán. Ki programozta be ezeket a szüntelenül mozgó égitesteket úgy, hogy felrobbanásukkor egyetlen más bolygóban se tegyenek kárt? Valahol itt kell keresnie az igazságot. Hirtelen pokoli fájdalmat érzett idegeiben, mely a radioaktivitás kezdetét jelezte. A lépcső tetején a fájdalom olyan erős lett, hogy gondolkodnia kellett: melyik folyosó vezet Myna lakásához? Amikor becsukta maga mögött az ajtót, verítékben úszva roskadt le. Myna éppen ivott. Csak fürdőköpeny volt rajta, haja összekuszálódott. Az asztalon jég és egy üveg bourbon állt. Myna ránézett, és ijedten kérdezte: - Mi történt? Grace kellemetlenkedett? Frank Bauer megrázta a fejét. Nem tudta levenni tekintetét az asszonyról, hullámos hajáról és kebleiről; mintha csak ezek között a kis dombok között találhatná meg reményeinek beteljesedését, a valóságot, az egyetlen menedéket. - Az isten szerelmére! Akkor hát mi történt? Megmagyarázhatatlan módon fájdalma csökkent, és veszélyes gondolatai meghátráltak. Inkább csak önmagának kezdett el beszélni: - Biztosan nem én vagyok az egyetlen. Akadnak mások is, akik képesek rá. Így kell lennie, ennek így kell lennie. Myna megrázta a vállát. - Nem fontos - mondta neki a férfi. - Nem tudom, talán a szívem. Nem, orvosra nincs szükségem. Az asszony könnyed léptekkel bement a hálószobába, és egy bordás, nagy fémtojást hozott ki, és úgy nyújtotta oda a férfinak, mintha beteg gyermeknek hozna ajándékot, ami megvigasztalja. - Az unokatestvérem most érkezett San Franciscóból. Nézd csak, milyen ajándékot hozott nekem! A férfi lassan kezébe vette a tárgyat. - Miféle unokatestvéred? Nem reménykedik az valamiben? - Miért?
- Mert... Nem valószínű, hogy tévedek. Ez egy kézigránát. Látod? Levették róla a szegecset. - Add csak vissza! De a férfi fokozott figyelemmel vette szemügyre. - Ne félj! Most nem működik. Csak ha egy kis ütés éri, vagy egy szikra. Hallottál már az atombombáról? Manapság csak az számít, az aztán valami! Myna félelme olyan örömet szerzett neki, hogy még egy ideig eljátszadozott a tojással. Aztán felállt, és nagyon óvatosan betette a gránátot a szekrénybe. Hirtelen úgy érezte, felszabadult. Könnyedén elkezdett mesélni. Beszélt az asszonynak az atomkorról, amikor a repülőgépek a párizsi utat oda-vissza csupán akkora üzemanyagtartállyal teszik majd meg, mint egy mogyoró, és nem fogyasztanak több folyékony energiát, mint egy pohár víz. Nézte az asszony kicsinyesnek tűnő félelmét. Aztán elkezdett filozofálni. - Látod, valamennyien azt hisszük, hogy körülöttünk minden szilárd. A pénz, az autók, a bányák és a termőföld. Meg vagyunk róla győződve, hogy képesek vagyunk ezeket felhasználni céljaink elérése érdekében. És most azt tanítják nekünk, hogy mindez hihetetlen mennyiségű apró energiarészecskékből tevődik össze, és Isten a tudója, milyen felfoghatatlan csodáknak leszünk még tanúi. Most, egyik pillanatról a másikra... - Ránézett az asszonyra, aztán magához ölelte. - Kivéve téged... Benned nincsenek atomok... Érts meg engem - folytatta -, elegendő energia van benned ahhoz, hogy kibillentsd helyéből a Földet! De nem!... Benned talán nem... de minden emberi lényben. Ez az egész város felrobbanhatna tőle! - Állj meg! - Az egyetlen kérdés: hogyan lehet beindítani? Tudod-e, hogyan terjed a rák? - Ó! Hallgass! - A sejtek egyszer csak elvesztik meghatározott rendjüket, és nem fontos, hogyan, szétterülnek az idegekben. Képzeld el, amint ez végbemegy az idegrendszeredben! Képzeld el, amint munkára fogod tested atomjait! - Az isten szerelmére! - Magától értetődik, hogy mindez az idegrendszerben kezdődik, hiszen az agy bővelkedik leginkább sejtekben. Megváltoztatják az idegrendszer sejtjeinek szerkezetét, és radioaktívvá teszik őket. Érted? És azután... - Frank! A férfi kinézett az ablakon, és meglátta, hogy Jacobson doktor rendelőjében még mindig ég a lámpa. Hirtelen rettenetesen jól érezte magát, annyira jól, hogy az szinte lehetetlennek tűnt. Tele volt kirobbanni készülő energiával. Myna felé fordult, hogy karjába vegye az asszonyt. Myna üvölteni kezdett. - Mi történt veled? - kérdezte gyanakvóan. De az asszony válasz helyett ismét csak ordítani kezdett. Anélkül, hogy abbahagyta volna a kiáltozást, a falhoz simult. A férfi követte. Ekkor pillantotta meg képmását a tükörben.
Túlságosan sötét volt már, így csak homályos, elmosódott körvonalakat és a sápadt bőrt láthatta. Myna mellett egy halványzöldes fénnyel világító “valami” állt. Myna feje mellett egy hatalmas zöld foltot lehetett csak látni, amihez képest feltételezhető törzse még soványabbnak tűnt. Ez az ő képmása volt. Aztán hirtelen és erőszakosan visszatértek fájdalmai is, végigfutottak valamennyi idegpályáján, és ügy érezte, elviselhetetlen tűz gyullad ki koponyájában. Futva távozott Myna lakásából; az asszony követte. A férfi odament a szekrényhez, és megkettőzött gyorsasággal rohant el, görcsösen szorongatva valamit a kezében. Néhány másodperccel azután, hogy látta végigszaladni a folyosón, Myna meghallotta a robbanást. Jacobson doktor kinézett a rendelőjéből. Füst lepte be a folyosót. Egy asszonyt látott pongyolában, amint egy meztelen, szétroncsolt hasú, leszakadt lábú férfit próbál felemelni. A férfi torkából ömlött a vér. Közösen bevitték a rendelőbe, és lefektették a vizsgálóasztalra. Jacobson doktor csak ekkor ismerte fel betegét. - Megőrült - nyögte az asszony. — Azt képzelte, hogy képes lenne felrobbanni, aztán valami rettenetes történt vele, és megölte magát. Jacobson doktor látva, hogy a férfiért immár semmit sem tud tenni, az asszonyt próbálta megnyugtatni. Ekkor hallotta meg a furcsa zörejt. Az előbbi erőfeszítéstől szemüvege lecsúszott az orráról, és leesett a földre. Rövidlátó, kivörösödött szeme elmondhatatlan rettenetet pillantott meg. Észrevette, hogy az asszony is meghallotta a zajt, de nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget. Halk, egyre gyorsuló kattogás hallatszott. A Geiger-Müller-számláló kezdett kattogni, akár egy megőrült toronyóra. Bogári Péter Fekete kapcsolat Albertet szombaton délelőtt temettük. Hétfőn este felhívott telefonon: Nem mondom, hogy sohasem hallottam még üresen elásott koporsókról; én is olvasok újságot meg bűnügyi regényeket. Csakhogy Albertet hamvasztották. Elismerem, bennem is feltámad olykor a gyanú, hogy a hamu vajon annak az elégetett teteméből származik-e, akinek az urnáját éppen körülálljuk. Általában azzal nyugtatom magamat, hogy a dolognak semmi jelentősége sincs; a kegyelet az élőt vigasztalja, a holtnak már nincs ehhez semmi köze. Persze más a helyzet, ha kétség merül föl, hogy volt-e mit, vagy még inkább: kit temetni. Fogalmam sincs, mennyi hamu származik egy halottból. Lehet, hogy valakit egyszerűen elfeleznek, jut is, marad is. Csak az a bökkenő, hogy Albert autóbalesetben halt meg, s egyetlen hozzátartozója, rokona sem lévén, nekem kellett a tetemet azonosítanom. Megrendítő látvány volt, de a maradványok kétségtelenül tőle származtak. Az arca úgyszólván érintetlen maradt,
független attól, hogy a fejet az ütközéskor egy vaslemez a testtől teljesen elválasztotta, attól távolabb találták meg. Nem lehetett kétség aziránt, hogy a halott Albert, s úgyszintén: hogy Albert halott. Noha a telefonban felcsendülő hang kétségtelenül tőle származott. Mármost - felteszem - hasonló esetben, bármily ritkán fordul is elő, az ember legfeljebb két dolgot tehet. Vagy odavágja a kagylót a készülékhez, a pokolba kívánva minden sérült lelkű tréfagyártót, vagy sokkot kap, és nem tud megszólalni. Az egyik hiábavaló, a másik káros. Elkerülni csak úgy lehet, ha az ember nem gondol semmire, amire ilyenkor gondolni kellene, hanem a hitre és kételkedésre egyformán beprogramozott elmét kikapcsolva, a társadalmi érintkezés megszokott formuláira hagyatkozik. - Szervusz - mondtam. - Hogy vagy? - A körülményekhez képest tűrhetően - felelte Albert, és maga állította fel a csapdát, hogy rákérdezzek: mik azok a körülmények? Nem ugrottam be neki. - Örülök, hogy hallom a hangodat - mondtam, ami alapjában véve igaz is lehetett. - És is örültem a tiédnek - válaszolta ő. - Nagyon szépen beszéltél a sírnál. Nem voltam én ennyire rendes ember! Akárhonnan hívott, a konvenciót megerősítette: tényleg meghalt. Semmi értelme sem volt vitába szállnom vele. Ha viszont elfogadom, jogom van érdeklődni. - Hogyan sikerült telefonálnod? - kérdeztem lehetőleg közömbös, csevegő hangon. Nevetett. - Nem is hiszed, milyen könnyen ment! Feltárcsáztam a számodat, távhívással persze, és kicsöngött. Te pedig felvetted. Ennyi az egész. - Ki gondolta volna? - jegyeztem meg az igazságnak megfelelően. - Nem hallottam róla, hogy ez eddig bárkinek is sikerült volna. - Talán mert senkinek sem jutott még eszébe - felelte. - Meg se próbálta. Vagy ha igen, korábban nem nyílt rá mód. Amíg a telefonközpontokat drót kötötte össze. Csupán a mesterséges holdak és a mikrohullámok tették lehetővé, hogy a kapcsolat kiszabaduljon az anyagi kötöttségekből, és innen oda létrejöhessen. Viszonylag új a dolog, és én vagyok az első, aki kipróbálta. Tudod, hogy világéletemben kísérletező ember voltam! Ez igaz. Albert nyughatatlan és kíváncsi lénye szakadatlan felfedezésekre tört, s csak részben múlott őrajta, hogy kevés sikerrel. A magányos kutatók romantikus ideje lejárt. Napjainkban teamek és sok pénz kellenek ahhoz, hogy valami újat lehessen mondani az anyagi világról. Lám csak, el kellett hagynia azt, hogy valamire jusson. De hová jutott? - Ha volt kedved telefonálgatni, felteszem, hogy jól érzed magadat ott... tapogatóztam, de kitért. - Megszokható - mondta, és szinte láttam, ahogyan felvonja keskeny bal vállát. - A körülmények ritkán alkalmazkodnak hozzánk. Nekünk kell beilleszkednünk. Ez bizony vaskos közhely volt. Ha nem ismerek rá a hangjára, ebből is kitalálhattam volna, hogy vele beszélek. Talán ezért is nem fedezett fel itt semmi lényegeset. Mit kerülgetem?
- Végül is hol vagy? - emeltem föl a hangomat. - Fent vagy lent? Egy pillanatig hallgatott, már azt hittem, elriasztottam, de azután megszólalt: - Vagy úgy. Azt kérded, hogy a pokolban vagy a mennyországban? Először nem értettem... Talán azért, mert annyira irreális. No, ez mindennek a teteje! Ugyan mi reális - ott?! De ő kérés nélkül is folytatta. Nyilván nem a saját költségén beszélt. - Ti ott, hogy úgy mondjam, osztályszempontok szerint osztályoztok: úr-rabszolga, király-paraszt, tőkés-munkás. Csakhogy itt a matematika törvényei érvényesülnek. Ez esetben a reciprocitás. - Csak nem úgy, hogy a szegényből lesz a gazdag és viszont? Hiszen az kész államcsőd! - Hát persze - erősített meg. - Nem is erről van szó. Te eget és poklot kérdeztél, és ezek morális kategóriák. - Már megbocsáss: nem merő eufémizmus kategóriáknak nevezni őket? kötözködtem, hogy világos beszédre késztessem. De kész volt rá anélkül is. - Mivel nem testesülnek meg, következésképpen csupán kategóriák. Nincs se pokol, se mennyország. Mondom, hogy a reciprocitás érvényesül! - Vagyis? - Vagyis, de nehézfejű vagy, itt mindenki előző morális lényegének a fordítottját kapja meg. Ez, azt hiszem, természetes is, hiszen mindaz, amit közönségesen személyiségnek jelölünk, merőben ellenkező állapotba jut! - Csak nem azt akarod mondani ezzel, hogy aki itt a Földön bármiben is bűnös volt, nálatok ártatlanná és jóvá lesz, aki viszont büntetlenül töltötte egész életét, abból odaát gonosz? - Pontosan! Ha végiggondolod, ez teljesen logikus is! - Ha végiggondolom, te kétségtelenül a mennyországba jutottál! Függetlenül attól, hogy ennek az állapotnak van-e ellentétele vagy sem! Ha igaz, és sajnos nagyon is igaz; hogy Földünkön eluralkodik a bűn, s alkalmi vendég a jóság, ennek a fordítottja, akárminek nevezik mások, kétségtelenül a mennyország! - Jó, jó, csak ne kiabálj a fülembe... - Bocsáss meg, csak az izgalom. Felteszem, ez valamelyest érthető... - Ó, hogyne. Átéltem én is. De már megnyugodtam. - Hogy a fenébe ne nyugodtál volna! Hiszen az, amit állítasz, az nem kevesebb, mint az, hogy fölösleges az ősi félelem! Pokol nem létezik, mert nem is létezhet! - Szabadulj meg a dogmáidtól. - Éppen azt cselekszem. Végtére is nem kell ahhoz sem cinizmus, sem akár csak enyhe pesszimizmus, hogy beismerjük: a földi élet több-kevesebb vétek elkövetésére kényszerít valamennyiünket. Richárd fölvállalt gazemberségétől a paráznasággal csupán álmában kísértett szerzetes virtuális bűnéig penitenciára kényszerül minden földi halandó attól kezdve, hogy kimondja az első hangos szót. Ki vonja meg tőle a jogát, hogy a második már hazugság legyen? Ha mindez odaát jóra válik, s csupán a szentek züllenek gonosztevővé, úgy az a világ vagy az a szféra, vagy akárminek nevezzem is, a béke, a harmónia és a tisztesség tiaráját hordja a mindenség fölött!
- Te mondtad - siklott vissza a kétértelmű bölcsességek bizonytalan nyelvtanába Albert. Megtehette, hiszen már meghalt. - Ha nem vagy csaló - kiáltottam a kagylóba -, ha nem vagy magad is része valami nagy csalásnak, akkor boldoggá tettél! - Mi az, hogy csalás? - kérdezte vissza bizonytalanul Albert, majd mint aki megsejt valamit az elhagyott otthon árvaságából, hozzátette: - Holnap újra felhívlak. Jó éjt, barátom! Egy kattanás, és a vonal megszakadt. Ott maradtam a süket kagylóval a kezemben. Arra tértem magamhoz, hogy meghallottam a falióra ketyegését. Pedig ahhoz hozzászoktam, már észre se veszem. Rápillantottam, majd lenyomtam a villát, hogy vonalat kapjak, és letárcsáztam Erika számát. Még ébren volt, azonnal fölvette a kagylót. - Albert az imént fölhívott - mondtam. - Ideje volt már - felelte Erika. - De hiszen eltemettük! - Ne izgasd föl magad, drágám... - Hogy az ördögbe ne izgatnám! A holtak nem szoktak csak úgy telefonálgatni! - Ki lát a holtak lelkébe? - vélte irgalmatlan józanul Erika. - Hátha csak nem volt rá módjuk ez idáig? A technika szüntelenül fejlődik. - Szó szerint ezt mondta Albert is! - Majdnem hozzátettem, hogy: nem beszéltetek ti össze? De még idejében visszatartott a jó ízlésem, hiszen mielőtt viszonyt kezdett velem, Erika Albert felesége volt. Fel sem merült, hogy Albert öngyilkos lett volna, hiszen már elváltak, mire mi lefeküdtünk egymással. Ostoba baleset volt, semmi egyéb. - Bolondnak tartasz?! - háborogtam. - Rám hagyod? Azt hiszed, hallucináltam? - Te semmiről sem tehetsz - mondta Erika ugyanolyan undorító kétértelműséggel, mint az imént Albert beszélt odaátról. - No és mit mondott? - Csupa jót. Azt mondta, hogy az ott kész mennyország! - Akkor meg miért izgatod magadat? Örülj, hogy jó helyre került. Megérdemli, hogy nyugalma legyen. - Nem nyugszik. Azt ígérte, holnap újra fölhív. - Ezt ő mondta? - Ki más? Vele beszéltem. - Igaz is. Kár, hogy nem vetted föl magnóra a beszélgetést. - Mit érek vele? Aki nem akarja elhinni: most készült a felvétel, az úgysem hiszi. - Te elhiszed. Igy is. Nem nyugtatna meg, ha a hiten kívül valami bizonyítékod is lenne? - Ne áltasd lelked csalóka írral, - Hogy őrültségem - nem bűnöd beszél...” - Miféle bűnöm van nekem? - Semmilyen. Az a királynőé. De Hamlet sem őrült. Noha látta a szellemet. Bár nem volt magnetofonja. - Neked van. Legközelebb használd.
- Ha hív. - Nem fog. De azért kapcsold be. A hét végén várlak. Aludj jól, kedvesem. Ennyi racionalitástól akár a falnak is mehettem volna. Nyilvánvaló, hogy egy szavamat sem hitte, de volt annyi esze, hogy ne vitatkozzék; inkább rám hagyta. Csakhogy Albert se ment a falnak. Baleset volt, és Erika bűntelen. Őrültségem beszél mégis, különben meg kellene bolondulnom. S kinek használna az? Hiába reménykedtem. A telefon másnap este is megszólalt. - Albert - mondta, noha tüstént megismertem a hangját, hiszen vártam rá. - Örülök, hogy megint hallak - hazudtam, de átlátott rajtam. - Gondolkodtam a dolgon - válaszolta. - Bizonyára felelőtlenül viselkedtem. Megijesztettelek, de legalábbis zavarba hoztalak. Annyira megörültem a lehetőségnek, hogy talán beszélhetek veled... Nem tudtam ellenállni. Bocsáss meg. - Nincs mit. Helyesen tetted. Barátok voltunk. - Azok is maradunk. Hallod, eszembe jutott, hogy fel kéne venned szalagra a beszélgetésünket. - Azt teszem. De örülök, hogy a jóváhagyásoddal. - Szükséged lehet rá, hogy higgyenek neked. - Magánügy. Nem szándékozom dobra verni. - Ahogy gondolod. Erikának se mondtad el? - Ó elhitte nekem. - Vagyis nem szállt vitába veled. És ajánlotta, hogy kapcsold be a magnetofont. - Honnan veszed, hogy az ő ötlete volt? - Tévednék? - Nem, nem tévedsz. - No ugye! Csák azért említettem én is, mert közben rájöttem, hogy Erika úgyis tanácsolni fogja. - Fontos ez, Albert? - Igazad van. Most már nem fontos. - Mi az, hogy “most már”? Nevetett. - Menj ki a síromhoz, és vigyél virágot! Majd hívlak! - és. letette a kagylót. Többször is visszahallgattam a szalagot, de nem lettem okosabb. Lejátszottam Erikának is, aki figyelmesen végighallgatta. Most sem döbbent meg, de nem is mentegetőzött. - Ez kétségtelenül ő. Megismerem a stílusát - állapította meg tárgyilagosan. - Valamire készül. - Miből gondolod? - ő mindig tervez valamit. Hiszen ismered. Miért mondta volna különben, hogy szükséged lesz a szalagra? - Legyen bizonyítékom. - Kinek? - Elsősorban neked.
- Hívott volna fel engem - vonta meg a vállát pontosan úgy, mint Albert tette, noha mindössze néhány évet éltek együtt. Albert a házasságot is megunta, amint kiismerte a lehetőségeit. - Tudja a számomat. Nem, valami ötlete van. Megint van egy ötlete. - Velünk? - csúszott ki a számon. Jó, hogy nem azt mondtam: ellenünk? Erika megütközve nézett rám. - Nekem nincs bűntudatom - mondta. - Sosem is volt. Kísértetekben pedig nem hiszek. - Ha visszajárnak se? - intettem a szalag felé. - Ki hívta? Hacsak nem figyelmeztetni akar. Ezt meg én nem értettem. - Mire? - Amit csak ő tud. Hallottál másról is, aki már telefonált? - Vagy úgy. “A nem ismert tartomány, - Melyből nem tér meg utazó...” Szamárság. Hiszen amire figyelmeztethetne, az úgyis elkerülhetetlen. - No jó, meglehet, csupán üzletet akar kötni veled! - derült föl az asszony. - Míg élt, száz dolgot is kitalált, de egyiket sem sikerült eladnia. Azt hiszi, most talán bejön neki! - s Erika átölelte a nyakamat. - Hallod-e, én még nem vagyok asztrál! Törődj velem is! A nap hátralévő része már szokás szerint telt el, s Albertról több szó nem esett. Valami feszültséget éreztem Erikában, bár az is lehet, csak a magamét vetítettem át reá. - Van egy ötletem - mondta Albert, amikor másnap telefonált. - Hallgatlak - mondtam, és az orsó forgott. - Nagyszerű üzlet van ebben a telefonban - folytatta életerős hangon. - Bárki beszélhet a vonal másik végén lévő hozzátartozójával! - A spiritiszták aligha vennék jó néven. Rontaná a boltjukat. - Ne hülyéskedj. Az puszta kóklerkedés, ez hiteles hang. Mindenki meggyőződhet róla! - S gondolod, hogy ennek mindenki örülne is? - Kinek ártanánk vele? - ütötte a vasat. - Az árat majd kialakítja a kereslet. Hidd el, nagy pénz van benne! Az bizonyos, hogy én nem vagyok őrült. Hanem akkor k az? - Légy észnél - magyaráztam. - Ha kiderül a lehetőség bárki telefonálhat nélküled is bárkinek. - Ha kiderül! - kiáltott föl diadalmasan egykori barátom - De ki kell-e derülnie? Egyelőre csak a mi számunk érvé: nyes, és egyedül mi tudjuk a módját... - Te tudod - vágtam közbe. - Pedig szeretnélek visszahívni... Ebben a pillanatban megszakadt a vonal. - Aligha ő tette le - vélte Erika. - Ha oka van rá, legföljebb nem árulja el a számát. De miért csapta volna le? - Ha magától szakadt meg, újra hívott volna - töprengtem. - Az is lehet, megszakították. Döbbenten néztem rá. - Ki tette volna?! - Hát a központ. - Központ? Melyik központ?!
- Sok központ létezik. Honnan tudjam én, melyiknek kedve ellenére való ez a fekete kapcsolás? - mondta, és szája sarka lebiggyedt, ami nála a sajnálkozás jele volt. Zavarom csak nőtt. - Fekete kapcsolás? - kérdeztem fojtottan. - Ne ismételgesd a kérdéseimet! - szólt rám türelmét veszítve az asszony. - Felteszem, ha ott is van valami rend, úgy vannak, akik uralkodnak is fölötte! - Ironikus pillantást vetett rám. - Hiszen Caesartól Napóleonig, Batu kántól Hitlerig egész gyülekezetrevalóan vannak odaát! És ha hihetünk Albertnek, egyik derekabb fickó a másiknál. Csak nem töltik az idejüket ölbe tett kézzel? Mi tagadás, Erika értett hozzá, hogy kétségeket ültessen el az emberben. Főleg a magabiztosságával. Albert nem volt sikerember; nem csoda. Gondolkodnom kell nekem is a jövőmön. Ezúttal elég későn szólalt meg a telefon. - Hová lettél a múltkor? - méltatlankodtam. Albert hangja ezúttal korántsem volt oly derűs és bizakodó, mint legutóbb. - Szétkapcsolták a vonalat - mondta kissé rekedten. - Hiába hívtalak újra, a crossbar egyre csak mássalbeszéltet jelzett. - Most sikerült - vigasztaltam. - Nehézségeid vannak? - Ó, dehogy! - vágta rá nagyon gyorsan, azután hozzátette: - Hacsak megint nem... Abbahagyta a mondatot. Lehetetlen volt nem kiéreznem e három szóból is a megfogalmazásán aggodalmat. Miért? Mitől? - Használjuk ki az alkalmat, amíg lehet - mondtam. - Hiszen úgyszólván semmit sem meséltél még arról, hogy milyen ott nálatok az él... a létezés. Kis csönd, majd bizonytalanul felrebbenő válasz: - Semmi szenzáció... - Mégis... Olyan, mint egy ország? Vagy több is? Politika? Gazdaság? - ostromoltam kérdésekkel. - Nehéz erre pontos választ adni - nyögte. - Egyikünk sem értelmi fogyatékos! - dühödtem meg. - Legalább annyit mondj: tükre a miénknek? S aki... aki átjut, az ott is környezetének megfelelőben találja magát? - Jaj, nem úgy van az! - kiáltott föl, mint aki nehéz küzdelmet vív valamely bénító vagy visszatartó erővel. Tovább szorítottam a sarok felé, mert segíteni akartam neki, hogy legyőzze a gátlást, kiszabaduljon a béklyóból. Hiszen ő kezdte, ő jött hozzám. Ő a hívó fél. Gúnyosan hadartam: - Talán attól tartasz, hogy a sok jó ember lehallgatja a beszélgetésünket?! Az angyallá változott Attilák, szentté avatott Nérók, jámbor Beriják?! Nem zeng hozsannát az égi kar? - Bolondokat beszélsz - hallottam halk, szinte megtört hangját. - Itt se jut több idő nekünk, mint odaát. Aki letöltötte, az újra visszatér oda, hozzátok... - Nocsak! Hát mégis a keleti bölcseknek lenne igazuk? - csaptam le rá. - Mégiscsak a jó Püthagorasz reinkarnációja forgatja az élet szakadatlan kerekét?!
- Ó nem - suttogta. - Ember csak emberré lehet, s hordja magával kiszabott sorsát, belégyúrt jellemét. Fordulóról fordulóra. Földön a földit, emitt a fordítottját. Ahogyan mondtam. Albert a számok embere, én csak dőre ideológus vagyok. De az elemit én is kijártam. - Ne akarj átejteni, Albert! - torkoltam le. - Az ember nem mezei egér, hogy a kezdetektől többé-kevésbé mindig ugyanannyi legyen. Az ember fokozatosan terjedt el a Földön, és szaporodott. Százezer évig csak néhány milliónyi volt, ma talán ötmilliárd is megvan, s néhány évtized alatt duplázódik! Csend. - Albert, itt vagy még? - Itt vagyok. - Hallod, amit mondok? - Hallom. - S nem úgy van-e, ahogyan mondom? - De úgy van. - Honnan hát a többlet, Albert?! Csend megint. - Albert, itt vagy még? - Itt vagyok. - Felelj hát, Albert! Felelned kell: honnan a többlet? - Megtaláltak engem. - Albert, ne engedd... Bántanak?! - Nem bántanak. Csak megtaláltak. - Akarsz felelni, Albert? - Szeretnék. - Mondd hát ki. - Erika ott van? - Most nincs. De a magnó forog. - Mondd meg neki... Elhallgat. Várok. Csend. - Mit mondjak meg neki? Nincs válasz. - Albert, itt vagy még?! Egy kattanás, és a készülék mássalbeszéltet jelez. Nem tehetek mást, leteszem a kagylót, és kikapcsolom a magnót. A következő napokban hiába várok a hívásra. Eltelik egy hét, majd kettő, de a telefon esténként néma marad. Időnként természetesen megszólal, ám a hívó ebből a városból beszél, és nem mond semmi újat. Azért én minden csörrenésre előbb a szívemhez, azután a hangrögzítő kapcsolójához kapok, s csak harmadjára a készülékhez. A remény nehezen fogy, de az idő könyörtelenül emészti. Erika előbb biztat, azután türelemre int, végül szánakozik. - Ha sejti, hogy tilosban jár, nem kezdi el. És sejtenie kellett. - Honnan? - védem a barátomat. - Csak az imént került oda, s hitt a propagandának! Erika éles, kissé hitetlenkedő tekintetet vet rám, de nem teszi szóvá a cinikusnak tetsző ítéletet.
- Megyek, megmelegítem a vacsorát - veti oda válasz helyett, és elhagyja a szobát. Mostanában ő jár hozzám, mert én még nem adtam fel. A magnetofon, ott áll a telefonkészülék mellett, csőre töltött kazettával, és várja a tűzparancsot. De a túlvilág ki adta gyanútlanul e találó nevet neki? - hallgat, mintha nem is lenne. Pedig a temetők naponta szállítják az új alattvalókat. Igaz, ő kiket küld ide? S küld-e igazából? A válasz késlekedik. Erika tálal, s asztalhoz ülünk. Az étel forró, a bor keserű. Megemlítem, s az asszony Albert mozdulatával vállat von. - Csak száraz. Kicsit túlhűtöttem. Kiiszom. Szótlanul eszünk tovább. - A társadalom semmilyen formában sem lehet meg politikai aktivitás nélkül - idézi egyszerre megtörve a csendet, valamelyik könyvemből Erika, és hegyes körmével vékony csíkokat csipked le a kenyérből. Közben már saját gondolatként folytatja: - A jóság is abszolutizmust igényel. De a mindenkori mindenhatóság viszonylagos; kellett volna különben Zeusznak lelökdösnie a titánokat az Olimposzról? Nem beszélve a bukott angyalokról... - Hová akarsz ezzel kilyukadni? - kérdem, és megeszem a lemeztelenített kenyérhéjakat, mert ég a gyomrom a bortól. - Szegény Albert - folytatja rendületlenül. - Mozgékony elme volt, s talán még mindig az. A fölösleges találmányok olcsó praktikumán sosem jutott túl. Alkalmas arra, hogy elsőként találja meg az elmúlás telefonszámát, de elsőként veszt is rajta, mert nem gondol arra, hogy a világűr tele van lehallgatókkal. - Talán csak túl magas telefonszámlát csinált - keresem a kibúvót, de az asszony könyörtelen önbizalommal ingatja a fejét. - Nem, nem, kedvesem, hiú ábránd. A tiltott vonalak nem valók, nem is alkalmasak fekete kapcsolásra. Csak akkor szólaltathatók meg, ha előbb felszámolják a tilalmakat. - Arra pedig Albert valóban alkalmatlan személyiség - ismerem el, s már a fejem is kóvályog. - Úgy bizony - áll fel Erika. - Ahhoz olyan ember szükséges, mint például te vagy mondja, és leszedi az asztalt. Bennem pedig bizonyosság érik e szavakra, amit talán már akkor megéreztem, amikor Erika először vette le nekem a ruháját, s az akkor még eleven Albertre utalva megjegyezte: “A barátod mindig kissé dekoncentrált volt; remélem, veled több szerencsém lesz...” Vagyis hogy nem volt a bor se száraz, se túlhűtött, csupán mérgezett. “A pohár is?” - monda Hamlet, amikor pedig már amúgy is testében vala a halálos tőrszúrás. Nem bizakodom már semmiben, ledőlök a pamlagra. Erika visszajön a konyhából, szó nélkül tudomásul veszi, hogy helyet és helyzetet változtattam. Leül a pamlagra a lábamhoz, és a térdemre teszi a kezét. - Úgy bizony - mondja teljesen nyugodtan -, Albert csak arra alkalmas, hogy megkeresse és megtalálja a szükséges vonalakat. Albert találgat, s vagy hatot, vagy vakot dob. Neked azonban van koncepciód. Elég naiv vagy ahhoz, hogy egy az
egyben elhidd a világot, és elég ostoba ahhoz, hogy rendszerbe is foglald. Forradalmárnak születtél, annak minden előnyével és hátrányával. Mindig előrenézel, de semmit sem látsz meg előre. Hallod még, amit mondok? - Nagyjából - felelem, és nézem őt, mert mindezek ellenére nagyon vonzó. Látom, hogy bólint és folytatja: - Ha valakinek egyáltalában sikerülhet befejezni, amit Albert elkezdett, úgy egyedül te vagy az. Te képes vagy arra, hogy megnyisd a lezárt kapukat, felgyújtsd az eloltott lámpákat, és életre keltsd a halott telefonvonalakat. Még mindig hallasz? Nézem őt, és nem válaszolok. Nincs mit mondanom, amit ne tudna úgyis. Mozdulatlanságomat félreérti, feláll, és sima, enyhén illatos tenyerével lezárja a szememet. Azután fölém hajol, és gyöngéden homlokon csókol. - Ha sikerül felhívnod - suttogja -, megmondom majd, hogy szeretlek. Küldtelek volna különben előre? ₪ Vége
