Robert Sheckley SZABAD PRÉDA

Robert Sheckley SZABAD PRÉDA A mű eredeti címe: IMMORTALITY, INC. Copyright © 1959 by Robert Sheckley Fordította: Nemes István és Szegi György Hungarian edition and translation © 1992 by Lícium-Art ISBN 963 7767 15 0 elektronikus kiadás: NNCL76-230v2.0

ELSŐ RÉSZ l. Thomas Blaine utólag elgondolkozott halála mikéntjéről, és azt kívánta, bár érdekesebbre sikeredett volna. Miért nem fojtotta meg inkább óriáskígyó, tépte szét tigris, temette el lavina? Miért lett az ő halála ilyen egyszerű, ilyen közhelyes, ilyen hétköznapi? Azonban egy olyan vadregényes halál, döbbent rá, nem illene az egyéniségéhez. Nincs mese, neki így kellett meghalnia, gyors, hétköznapi, zűrzavaros és fájdalommentes módon. És egész életében mintha csak épp ilyesmi halálra készült volna – számos jel már gyerekkorában is erre mutatott, a középiskolás évek alatt nagy eséllyel pályázott rá, és harminckét évesen beköszöntött az elkerülhetetlen bizonyosság. Mindegy, legyen is az bármilyen hétköznapi, az ember életének egyik legérdekesebb eseménye a halál. Blaine-t heves kíváncsiság fogta el erre a gondolatra. Jó lenne tudni valamit azokról a percekről, arról az utolsó néhány becses másodpercről, amikor személyre szabott halála már ott várakozott rá egy sötét, New Jersey-i országúton. Volt valami figyelmeztető jel, valami ómen? Mit tett, vagy mit nem tett? Mire gondolt? Az utolsó másodpercek döntőnek tűntek számára. Végül is, hogyan halt meg? * Egyenes, kihalt, fehér országúton hajtott, fényszórói messze előrevetültek, csak a végtelen sötétség terjeszkedett előtte. A sebességmérője százhúsz kilométer per órát mutatott. Úgy érezte, mintha csak hatvannal hajtana. A távolban közeledő fényszórókat pillantott meg, órák óta az elsőt. Blaine hazafelé tartott New Yorkba egy egyhetes vakáció után, melyet a bungalójában töltött Cheasepeake Bay-ben. Halászott, nagyokat úszott, és jókat szundított a napon mólója rozoga deszkáin. Egy nap elhajózott Oxfordba a bárkáján, és aznap este táncolt egyet a jacht klubban. Megismerkedett egy butuska, pisze orrú, kék ruhás lánnyal, aki bevallotta neki, hogy szerinte olyan, mint a déli tengerek kalandora: magas és napbarnított, khaki ruhában. Másnap visszatért a nyári lakába, elszundított a napon, és arról álmodott, hogy felad mindent, feltölti a bárkáját konzervekkel, és egyenesen Tahitinek veszi az irányt. Ah, Raiatea, Mooréa hegyei, a friss tengeri szél...

Azonban egy kontinens meg egy óceán terült el közte és Tahiti közt, és ráadásul egyéb akadályok is. A gondolat csak egy órányi álmodozásra szolgált, határozottan nem tűnt megvalósíthatónak. Most hazafelé igyekezett New Yorkba, ahol kezdő jachttervezőként dolgozott a híres és patinás Mattison & Peters cégnél. A másik kocsi reflektora egyre közeledett. Blaine lelassított kilencvenre. Dacára a hangzatos munkának, Blaine csak igen kevés jachtot tervezett. A vén Thomas Mattison foglalkozott a szokványos vitorlásokkal. Az öccse, Rolf, akit csak Titokzatos Varázslóként ismertek, nemzetközi hírnévre tett szert tengerjáró vitorlásaival és egyedi tervezésű gyors hajóival, így hát mi tennivalója akadt itt egy kezdő jachttervezőnek? Blaine tervrajzokat másolt, fedélzeti terveket készített, és ő felelt a reklámért, a hirdetésekért, a publicitásért. Felelősségteljes munka volt ez, igényelt némi rafinériát, de mégsem jachtokat tervezett. Tudta, hogy ki kellene szállnia. De oly sok a jachttervező és oly kevés a megrendelő. Említette is Laurának, hogy olyan ez, mintha faltörő kosokat, ostromgépeket, katapultokat tervezne. Érdekes, kreatív munka, de ki vesz ilyen termékeket? – Biztos tudnál piacot találni a hajóidra? – vetette fel a lány idegesítően közvetlenül. – Miért nem kockáztatod meg? Blaine fiús bájjal elvigyorodott. – Nem vagyok a tettek embere. Én inkább az elmélkedést és a szelíd belenyugvást választom. – Szóval, lusta vagy. – Szó sincs róla. Inkább mondjuk úgy, hogy egy sólyom nem galoppozik túl jól, és egy ló nem tud repülni. Nem mérhetjük egymáshoz a különböző fajokat. Én nem vagyok rámenős típus. Számomra az álmok, elképzelések, látomások csak tervek maradnak, sohasem valósulnak meg. – Nem szeretem hallgatni, amikor így beszélsz – sóhajtott a lány. Blaine természetesen eltúlozta kissé a dolgot, de volt benne némi igazság. Kényelmes munkája volt, kielégítő fizetése, biztos helyzete. Greenwich Village-on állt a háza, felszerelve minden luxussal, volt kocsija, egy kis víkend-háza Chesapeake Bay-ben, egy remek vitorlása, és tág szíve, melyben jól megfért Laura és számos más lány. Talán, mint ahogy Laura kissé közhelyesen megjegyezte, örvénybe került az élet forgatagában... És akkor mi van? Az ember sokkal kényelmesebben szemlélheti a környezetét egy enyhén kavargó örvényből. A másik kocsi fényszórói már nagyon közel jártak. Blaine némi megdöbbenéssel vette tudomásul, hogy százharminccal száguld. Levette a lábát a gázról. Kocsija érthetetlen módon egyenesen a szembejövő reflektoroknak tartott. Durrdefekt? Kormányhiba? Erősen megrántotta a kormányt. Nem fordult. Kocsija nekirugaszkodott az északi és a déli sávokat elválasztó alacsony közegnek, és a levegőbe ugrott. A kormánykerék elszabadult, és magától rángott a kezében, és a motor úgy üvöltött, mint valami elveszett lélek. A másik kocsi próbált kitérni, de elkésett. Frontálisan fognak ütközni! És Blaine arra gondolt: igen, közéjük tartozom. Egyike vagyok azoknak az ostoba barmoknak, akiknek a kocsija kormányozhatatlanná válik, és ártatlanokat öl. Krisztus! Modem autók, modern utak, nagyobb sebesség – de a reflexek ugyanazok... Hirtelen, megmagyarázhatatlan módon, a kormánykerék ismét működőképessé vált, egy hajszálnyira az elkerülhetetlen végtől. Blaine mit sem törődött vele. Ahogy a másik kocsi fényszórói egyenesen belevilágítottak a szélvédőjébe, a hangulata lemondóból hirtelen diadalmassá vált. Várta az ütközést, kívánta, vágyta azt, meg a fájdalmat, a pusztulást, a kegyetlen halált. Aztán a kocsik egymásba rohantak. A diadalérzet elenyészett ugyanolyan gyorsan, ahogy jött. Blaine mélységes sajnálatot érzett mindazon dolgok iránt, melyeket befejezetlenül hagyott, a vizek iránt, melyeken nem hajózott, a filmek iránt, melyeket nem látott, a könyvek iránt, melyeket nem olvasott, a lányok iránt, akiket nem simogatott. Előrebukott. A kormánykerék leszakadt és a

kezében maradt. A kormányrúd belefúródott a mellkasába, és eltörte a gerincét, miközben a feje kizúdult a vastag, biztonsági üvegen. Abban a pillanatban tudta, hogy meghal. Egy pillanatra rá gyorsan, hétköznapján, vérmocskosan, fájdalommentesen elhalálozott. 2. Fehér szobában ébredt, fehér ágyban. – Életre tért – mondta valaki. Blaine kinyitotta a szemét. Két fehér köpenyes férfi hajolt fölé. Orvosoknak tűntek. Egyikük apró, szakállas öregember volt. A másik egy ocsmány, vörös képű férfi volt, ötvenes éveiben. – Mi a neve? – reccsent rá az öreg. – Thomas Blaine. – Kora? – Harminckettő. De... – Családi állapota. – Nőtlen. Mi a... – Látja? – kérdezte az öreg a vörös képű kollégához fordulva. – Ép. Tökéletesen ép. – Sose hittem volna – morogta a vörös ábrázatú. – No, igen. A haláltraumát túlbecsülték. Nagyon is túlbecsülték, mint ahogy azt hamarosan megjelenő könyvemben bizonyítani is fogom. – Hmmm. De az újjászületési depresszió... – Hülyeség – vágta rá az öreg határozottan. – Jól érzi magát, Blaine? – Igen. De szeretném tudni... – Látja? – jegyezte meg az idősebb doktor diadalmasan. – Ismét él és teljesen normális. Hajlandómost már aláírni a jelentést? – Gondolom, nincs más választásom – felelte a vörös arcú férfi. Mindkét orvos távozott. Blaine nézte, ahogy elmennek, és azon töprengett, vajon miről beszélhettek. Egy anyáskodó, kövér ápolónő lépett az ágyához. – Hogy érzi magát? – tudakolta. – Remekül – vágta rá Blaine. – Csak épp tudni szeretném... – Bocs – mondta az ápolónő. – A dokik azt mondták, még nem felelhetek a kérdéseire. Igya ezt meg, ettől erőre kap. Jól van, jó fiű. Ne aggódjon, minden a legnagyobb rendben lesz. A nő elment. Megnyugtató szavai megrémisztettek Blaine-t. Hogy értette azt, hogy minden a legnagyobb rendben lesz? Ez azt jelenti, hogy valami baj van! Mi az, mi a baj? Mit keres ő itt, mi történt? A szakállas orvos visszatért egy ifjú hölgy kíséretében. – Teljesen normálisa páciens, doktor úr? – kérdezte a fiatal nő. – Tökéletesen ép – felelte az idős orvos. – Úgy is mondhatnám, jól raktuk össze.. – Ezek szerint meginterjúvolhatom? – Naná. Bár a viselkedése felől nem kezeskedem. A haláltrauma, bár erősen eltúlozzák, mégsem lebecsülendő... – Igen, értem. – A nő odalépett Blaine-hez, fölé hajolt. Nagyon csinos, figyelt fel rá Blaine. Az arcvonásai élesek, a bőre friss és üde. Vékony szálú, hosszú barna haja takarja a fülét, némi parfümillat lengi körül. Szép lehetne; de merev arcvonásai, karcsú testének szándékolt feszessége ezt tompítják. Nehéz elképzelni, hogyan nevet vagy sír. S hogy az ágyban milyen lehet, lehetetlen elképzelni. Van benne valami fanatizmus, valami elszánt forradalmiság; de Blaine gyanította, hogy az ügy, melyért küzd, kissé önköz-pontú lehet.

– Hello, Mr. Blaine – köszöntötte a nő. – Marie Thorne vagyok. – Hello – felelte Blaine derűsen. – Mr. Blaine – kezdte Marie Thorae –, mit gondol, hol van most? – Úgy néz ki, mint egy kórház. Feltételezem... – Elhallgatott. Csak most fedezte fel az apró mikrofont a nő kezében. – Igen... Mit feltételez? Parányi mozdulatot tett. Férfiak siettek elő, és kerekes kocsikon súlyos berendezéseket toltak az ágyához. – Folytassa! – biztatta Marie. – Árulja el nekünk, mit feltételez. – Az ördögbe! – mondta Blaine elkomorodva, és a berendezéseket felállító férfiakat leste. – Mi ez? Mi folyik itt? – Megpróbálunk segíteni magának – felelte Marie Thorne. – Nem akar együttműködni? Blaine bólintott, és szerette volna, ha a nő elmosolyogja magát. Hirtelen megrendült az önbizalma. Csák nem történt vele valami? – Emlékszik a balesetre? – kérdezte a nő. – Miféle balesetre? – Emlékszik rá, hogy megsérült? Blaine megremegett, ahogy az emlékei egyetlen villanásban megrohanták: a nyüszítő motor, az ütközés és a roncsolódás. – Igen. A kormány letört. A rúdja átszúrta a mellemet. Aztán bevertem a fejem. – Nézze meg a mellét! – sugallta a nő lágyan. Blaine megnézte. A mellkasa a fehér pizsama alatt – sértetlennek tűnt. – Lehetetlen! – kiáltotta Blaine. Saját hangja kongónak, távolinak, valótlannak hatott. Hallotta, ahogy a gépek fölé görnyedő férfiak beszélgetnek, de mégis árnyszerűeknek, anyagtalan szellemeknek látta őket. Halk, jellegtelen hangjuk olybá tűnt, mintha legyek zümmögnének egy ablakon. – Pompás első reakció. – Tényleg remek. – Ön teljesen ép – közölte Marie Thorne. Blaine a sértetlen testére pillantott, és eszébe jutott a baleset. – Nem hihetem! – kiáltotta. – Tökéletesen reagál. – A hit és a hitetlenség pontos keveréke. – Nyugodjon meg, kérem! – mondta Marie Thorae. – Kérem, folytassa, Mr. Blaine! – Emlékszem a balesetre – merengett Blaine. – Emlékszem az ütközésre, emlékszem... a halálomra. – Veszed? – Hogy a fenébe ne? Igazi dráma! – Tökéletesen spontán jelenet. – Csodás! Zabálni fogják! – Kicsit kevesebb zajt, ha lehet! – szólt rájuk a nő. – Mr. Blaine, emlékszik rá, hogy meghalt? – Igen, igen, meghaltam! – Az arcát! – Az a nevetséges arckifejezés túltesz minden valóságon. – Remélem, Reilly is így gondolja majd! – Nézze meg alaposan a testét, Mr. Blaine – folytatta Marie Thorae. – Itt egy tükör. Nézze meg az arcát!

Blaine megnézte, és úgy reszketett, mint egy lázas beteg. Odanyúlt a tükörhöz, aztán végighúzta remegő ujjait az ábrázatán. – Ez nem az én arcom! Hol az arcom? Hova tették a testem és az arcom? Úgy érezte magát, mint egy lázálomban, melyből sohasem ébredhet fel. A színtelen árnyékemberek körülvették, hangjuk ablakon zümmögő légyként hangzott, kartonpapír gépeik bizonytalan fenyegetést sugalltak, mégis közönyöseknek tűntek, mintha fittyfenét sem törődtek volna vele. Marie Thorne közel hajolt hozzá csinos, kifejezéstelen arcával, és apró, piros szájából iszonyatos szavak hangzottak el. – A teste halott, Mr. Blaine, elpusztult egy autókarambolban. Emlékszik arra, hogyan halt meg. Azonban mi sikeresen megmentettük testének azon részét, ami számít. Megóvtuk a tudatát, Mr. Blaine, és adtunk hozzá egy új testet. Blaine kinyitotta a száját, hogy felsikoltson, de azonnal be is csukta. – Hihetetlen – közölte csendesen. És a legyek ismét zümmögni kezdtek. – Belenyugodott. – Hát persze. Az ember nem őrjönghet a végtelenségig. – Valamivel több látványos tombolásra számítottam. – Téves. A belenyugvás meglehetősen kihangsúlyozza a dilemmáját. – Talán, rendezési szempontból. De tekints a dologra realistán. Ez a szerencsétlen alak épp most döbbent rá, hogy meghalt egy autóbalesetben, és most egy új testben született újjá. És mit mond erre? Csak annyit: "hihetetlen". A francba, elég lehetetlenül reagál a megrázkódtatásra! – Aha. Vedd csak! – Kérem! – mondta Marie Thorne. – Folytassa, Mr. Blaine. Blaine úgy elmerült ebben a rémálomban, hogy alig hallotta a halk, zümmögd hangokat. – Tényleg meghaltam? – kérdezte. A nő bólintott. – És tényleg újjászülettem egy másik testben? Marie ismét bólintott, és várt. Blaine végigmérte, aztán a kartonpapír berendezéseket kezelő árnyékemberekre pillantott. Miért zaklatják? Miért nem valami más tetemmel szórakoznak? A hullák nem kötelesek válaszolni a kérdésekre. A halál az ember ősi kiváltsága, egy ősrégi megállapodás az élettel, mely ugyanúgy megadatott a rabszolgáknak, mint a nemesuraknak. A halál az ember joga és végső megnyugvása. Azonban meglehet, hogy tőle megvonták ezt a jogot; és most nem menekülhet olyan egyszerűen a felelősségei elől, hogy meghalt. Várták, hogy beszéljen. És Blaine azon töprengett, vajon őrjöngéssel vissza tudná-e nyerni ősi jogát. Hát ezt könnyen ki lehetne találni. Azonban az őrjöngés nem adatott meg mindenkinek. Blaine önuralma visszatért. Felpillantott Marie Thorne-ra. – Az érzéseimet – kezdte – nehéz lenne szavakba önteni. Meghaltam, és most e tényen töprengem. Azt hiszem, a legtöbb ember képtelen hinni a saját halálában. Mélyen belül halhatatlannak érzi magát. A halál olyasmi, ami másokra les, nem ránk. Szinte olyan, mintha... – Elég! Itt vágunk. Kezd filozofálgatni. – Azt hiszem, igaza van – mondta Marie Thorne. – Nagyon köszönöm, Mr. Blaine. A férfiak most már teljesen szilárdnak, eviláginak tűntek, és a bizonytalan fenyegetés érzete megszűnt, ahogy elkezdték tovagördíteni a gépeiket. – Várjanak... – kezdte Blaine. – Ne aggódjon – mondta a nő. – Majd később felvesszük a további reakcióit is. Most csak a legspontánabb részt akartuk rögzíteni. – Egy darabig átkozottul jól ment. – Csámcsogni fognak rajta. – Várjanak! – kiáltotta Blaine. – Nem értem. Hol vagyok? Mi történt? Hogy...

– Majd holnap mindent elmagyarázok – szólt vissza Marie Thorne. – Szörnyen sajnálom, de most rohannom kell, hogy beszerkesszem ezt az anyagot Mr.Reillynek. A férfiak és a berendezések már eltűntek. Marie Thorne biztatóan rámosolygott, és elsietett. Blaine nevetségesen közel érezte magát ahhoz, hogy sírva fakadjon. Sűrűn pislogott, amikor a kövér és anyáskodó nővér visszajött. – Igya meg ezt! Ettől aludni fog. Ez az, nyelje csak le, mint egy jó fiú. Csak pihenjen, nagy napja volt, meghalt, újjászületett, meg minden. Két nagy könnycsepp gördült le Blaine arcán. – Te szent ég – csapta össze a kezét az ápolónő –, bár itt lennének a kamerák! Ezek aztán az igazi őszinte könnyek, annyit mondhatok. Számtalan tragikus és spontán jelenetnek voltam tanúja ennél a cégnél, nekem elhiheti, és mesélhetnék azoknak a kinyalt felvevő fiúknak az igazi őszinte érzelmekről, ha akarnék, és még ők hiszik, hogy jól ismerik az emberi szív legrejtettebb titkait. – Hol vagyok? – kérdezte Blaine álmatagon. – Mi ez itt? – Hívhatod úgy is, hogy a jövő – közölte az ápolónő. – Ó – felelte Blaine. Aztán jött az álom. 3. Sok-sok óra múltán nyugodtan és kipihenten ébredt. Körülnézett a fehér ágyban, a fehér szobában, és minden eszébe jutott. Elhunyt egy autóbalesetben, és a jövőben újjászületett. Jött egy doktor, aki azt állította, hogy a haláltrautnát eltúlozzák, aztán valakik, akik felvették a spontán reakcióit, és megállapították, hogy csámcsogni fognak a sztorin, meg egy csinos lány, akinek arckifejezése ékesen árulkodott érzelmei hiányáról. Blaine ásított és nyújtózkodott. Meghalt. Elhunyt harminckét évesen. Szomorú ez, gondolta, hogy egy ilyen fiatal élet keltébe törik. Blaine jó ember volt, és egészen ígéretes... Mérgelődött saját nyegle viselkedése miatt. Nem szokás így reagálni. Próbálta felidézni az első megrázkódtatást, hogy illően tudjon viselkedni. Tegnap még, mondta magának határozottan, jachttervező voltam, aki hazafelé tartott Marylandbői. Ma egy újjászületett ember vagy ok a jövőben. A jövőben! Újjászülettem! Semmi haszna, a szavak hatástalanul hullottak le. Máris hozzászokott a gondolathoz. Az ember képes bármihez hozzászokni, még ahhoz is, hogy elhalálozott. Ehhez aztán pláne. Valószínűleg ha az ember fejét naponta háromszor levágnák húsz éven át, egészen hozzászokna, és felháborodottan üvöltözne, ha egy nap ezt nem tennék meg... Nem volt kedve folytatni ezt a gondolatfolyamot. Laurára gondolt. Vajon megsiratja? Leissza magát? Vagy csak elszomorodik a hírre, és bevesz rá egy nyugtatót? És Jane meg Miriam? Értesülnek egyáltalán a haláláról? Valószínűleg nem. Hónapok múlva elcsodálkoznak majd, miért nem hívja fel őket többé. Elég ebből. Mindez már csak a múlt. Most a jövőben van. Azonban a jövőből mindössze egy fehér ágyat, egy fehér szobát, orvosokat, ápolónőt, kamerás férfiakat meg egy csinos lányt látott. Ez idáig mindez nem ütközött a saját korával. Ám minden bizonnyal vannak eltérések. Eszébe jutottak az újságcikkek és történetek, amiket olvasott. Lehet, hogy ebben a jövőben már szabadon használják az atomenergiát, megszokottak a tender alatti farmok, eluralkodott a világbéke, a nemzetközi születésszabályozás, megkezdődött a bolygóközi utazás, engedett a szabad szerelem, a teljes faji egyenlőség, van gyógyszer minden betegségre, és egy gondosan megtervezett társadalomban az emberek a szabadság levegőjét szívják. Ennek kell lennie, gondolta Blaine. Azonban akadtak kevésbé kellemes kilátások is. Lehet, hogy egy zord képű Oligarcha tartja a Földet acélos markában, miközben egy kicsi, elszánt föld alatti szabadságharcos csoport küzd a szabadságért. Vagy éppen kicsi, zselészerű idegen kreatúrák

igázták le a Földet. Vagy egy új és iszonyatos járvány dühöng a világon, de az sem kizárt, hogy egy rettenetes atomháború minden kultúrát elsöpört a Föld felszínéről, és a fennmaradt civilizáció küzd, hogy visszanyerje az elfeledett technológiát, miközben emberi farkas falkák kószálnak a gonosz földeken; vagy milliónyi hasonló kínos dolog történhetett. Csakhogy, gondolta Blaine, az emberiség eddig meglehetősen nagy túlélési képességről tett tanúbizonyságot a történelem folyamán. Állandóan káoszt jövendöltek és folyamatosan utópiákról álmodoztak, és egyik sem valósult meg soha. Vagyis, Blaine arra számított, hogy ez a jövő valamiféle fejlődést mutat majd a múlthoz képest, azonban némi rosszabbodást is várt; néhány régi problémára találnak megoldást, de új gondok lépnek a helyűkbe. – Szóval – mondta Blaine magában –, arra számítok, hogy ez a jövő is olyan, mint amilyen minden jövő a múltjához képest. Ez nem túl egyértelmű, de hát nem vagyok sem jós, sem próféta. Gondolatait a szobába lépő Marie Thorne szakította félbe. * – Jó reggelt! – köszöntötte a nő. – Hogy van? – Mintha kicseréltek volna – felelte Blaine rezzenéstelen arccal. – Remek. Lenne szíves ezt aláírni? – A nő egy tollat és egy gépelt lapot nyújtott oda. – Maga aztán nem fecsérli az idejét – morogta Blaine. – Mit írok alá? – Olvassa el! Egy jóváhagyás, melyben minden felelősség alól felment minket, hogy megmentettük az életét. – Megmentették? – Persze. Mit gondol, másképp hogy lehetne itt? – Még nem igazán gondolkodtam erről – ismerte el Blaine. – Megmentettük. Azonban ellenkezik a törvénnyel, hogy bárkit megmentsünk a potenciális áldozat írásos jóváhagyása nélkül. A Rex Társaság ügyvédeinek nem volt lehetőségük arra, hogy előzetesen aláírassanak önnel egy jóváhagyást. Így most utólag szeretnénk védeni az érdekeinket. – Mi az a Rex Társaság? A nő bosszúsnak tűnt. – Még senki nem igazította el? Most a Rex főhadiszállásán tartózkodik. Ez a cég ugyanolyan ismert manapság, mint a maga idejében Flyer-Thiess. – Ki az a Flyer-Thiess? – Nem ismeri? Esetleg Ford? – Igen, a Ford. Szóval a Rex Társaság ugyanolyan híres, mint a Ford. Mivel foglalkozik? – A Rex Energia Rendszert állítja elő – magyarázta a nő –, ez hajtja az űrhajókat, a reinkarnációs gépeket, a másvilág gépeket, meg hasonlókat. A Rex Energia Rendszer segítségével ragadtuk ki magát a kocsijából a halála utáni pillanatban, és hoztuk el a jövőbe. – Időutazás – ámult el Blaine. – De hogyan? – Nehéz lenne ezt elmagyarázni. Hiányzik hozzá a tudományos háttere. De megpróbálom. Tudja, hogy a tér és az idő egyazon dolgok, egymás aspektusai. – Tényleg? – Igen. Mint a tömeg és az energia. A maga korában a tudósok tisztában vannak azzal, hogy a tömeg és az energia felcserélhetek. Ebből következtettek a csillagokban lezajló folyamatokra. Azonban nem tudták nyomban lemásolni ezeket a folyamatokat, melyek roppant mennyiségű energiát követeltek. Mindaddig erre nem kerülhetett sor, amíg birtokába nem kerültek a tudásnak és akkora mérvű energiának, mellyel maghasadást idézhettek elő, és új atomokat építhettek fel. – Ezt tudom – morogta Blaine. – Mi a helyzet az időutazással? – Ugyanezt a sémát követi. Réges-rég tudjuk, hogy a tér és az idő ugyanazon dolog aspektusai. Tudtuk, hogy a tér és az idő felbontható alapvető egységekre, és mássá alakíthatók energia

hozzáadásával. Megsejtettük a tér-idő torzulást a szupernóva közelségében, és figyelemmel kísértük egy Wolf-Rayet csillag eltűnését, amikor az időátalakulás üteme felgyorsult. Azonban még rengeteg mindent meg kellett tanulnunk. És egy sokkalta hatalmasabb energiaforrásra volt szükségünk, mint amit maguk használtak a maghasításhoz. Mikor mindez a kezünkbe került, képesek voltunk az időegységeket átalakítani téregységekre... vagyis, más szavakkal, az időbeli távolságokat térbeli távolságokká. Ezáltal, mondjuk száz év alatt be tudunk járni száz parszeknyi elképzelhetetlen távolságot. – Hát... kezdem már érteni – motyogta Blaine. – Nem vennénk át még egyszer... valamivel lassabban? – Majd később – felelte Marie. – Most írja alá a jóváhagyást. Az iraton az állt, hogy ő, Thomas Blaine semmilyen igényt nem támaszt a Rex Társaság ellen, amiért megmentették az életét az 1958-as évben, és amiért elszállították ezt az életet egy Befogadó testbe a 2110-es évbe. Blaine aláírta. – Most már – mondta – szeretném végre tudni... Elhallgatott. Egy tizenéves fiú lépett a szobába egy hatalmas poszterrel a kezében. – Elnézést, Miss Thorae – makogta –, a Művészeti Iroda szeretné tudni, hogy ez megfelel-e? A fiú odamutatta a posztert. Egy automobil látszott rajta az ütközés pillanatában. Egy gigászi, stilizált kéz nyúlt le az égből, és kiemelte a sofőrt az égő roncsból. Fölötte a fejcím: REX MŰVE! – Nem rossz – mondta Marie Thorae, és bírálóan ráncolta a homlokát. – Mondd meg nekik, hogy rakjanak rá több vért! Még több ember érkezett a szobába, és Blaine haragosan morgott. – Mi folyik itt? – Később, később – mondta Marie Thorae. – Ó, Mrs. Vaness! Maga szerint elég blikkfangos? Most már tucatnyi ember nyűzsgött a szobában, és egyre több érkezett. Körülvették Marie Thorne-t meg a posztert, és Blaine-re jóformán ügyet sem vetettek. Egy férfi, buzgó beszélgetésbe mélyedve egy ősz hajú nővel, letelepedett az ágya szélére. Blaine-nél betelt a pohár. – Elég! – ordította. – Émelygek ettől az átkozott rohangálástól! Mi a nyavalya bajuk van, hogy nem tudnak embermód viselkedni? Menjenek innen a jó francba! – Hála istennek – sóhajtott Marie Thorne, és behunyta a szemét. – Pont ilyen temperamentumosnakkell lennie. Ed, beszélj vele! Egy tohonya, izzadó, középkorú férfi lépett Blaine ágya mellé. – Mr. Blaine – kezdte buzgón –, talán nem mi mentettük meg az életét? – Na és aztán? – morogta Blaine mogorván. – Tudnia kell, hogy ez nem volt kötelességünk. Rengeteg időbe, pénzbe és gondba került, hogy meglehessük. És ezért mindössze publicitási értéket várunk cserébe. – Publicitási értéket? – Úgy ám. A Rex Energia Rendszer mentette meg. Blaine bólintott, és csak most értette meg, miért fogadták itt a jövőben olyan közönyösen az újjászületését. Rengeteg időt, pénzt és gondot fordítottak rá, nyilván megforgatták minden nézőpontból, és most lelkiismeretesen ki is akarják aknázni. – Értem – mondta Blaine. – Csak azért mentettek meg, hogy propagandaként használjanak egy reklámhadjáratban. Ugye? Ed boldogtalanul nézett körül. – Miért így nézi a dolgot? Magának szüksége volt rá, hogy megmentsék az életét. A mi kampányunknak szüksége volt némi felhajtóerőre. Egy csapásra megoldottuk mindkét gondot, közős megelégedésre, jól járt ön is és a Rex Társaság is. Meglehet, az indítékaink nem egészen önzetlenek; mégis, jobb szeretne halott lenni? Blaine a fejét rázta.

– Természetesen nem – értett egyet Ed. – A maga élete érték az ön számára. Jobb ma élni, mint tegnap meghalni, mi? Pompás. Akkor meg miért nem mutat irányunkban egy kevéske hálát? Miért nem működik együtt velünk? – Készséggel megtenném – sóhajtott Blaine –, csak éppen tűi gyors a tempó. – Tudom – bólintott Ed –, és együttérzek önnel. Azonban ismeri a reklámüzletet, Mr. Blaine. Az időzítés a leglényegesebb. Ma ön újság, holnap már senkit sem érdekel. Ki kell aknáznunk a megmentését most azonnal, amíg meleg. Máskülönben elveszti az értékét. – Méltányolom, hogy megmentették az életem – közölte Blaine –, még akkor is, ha nem egészen önzetlenül. Készséggel együttműködök. – Köszönjük, Mr. Blaine – bólintott Ed. – És kérem, ne tegyen fel kérdéseket egy ideig. Menet közben úgyis összeáll majd a kép. Miss Thorne, maga jön. – Kösz, Ed – szólt oda Marie Thorne. – Hé, mindenki... kaptunk egy ideiglenes engedélyt Mr. Reillytől. Így a tervek szerint folytatjuk. Billy, te gondolj ki egy cikket a holnap reggeli újságokba. "Ember a múltból", vagy hasonló címmel. – Máris megvan. – Nocsak. Elég újszerű, ugye? – Azt hiszem, egy régi cikk feldolgozása nem lesz feltűnő. Szóval: Kiragadtunk egy embert 1988-ból... – Már bocs... – szólt közbe Blaine –, 1958-ból. – Szóval kiragadtuk 1958-ból a ronccsá ment kocsijából egy pillanattal a halála után, és egy befogadó testbe raktuk. Aztán kifejtjük, hogy a Rex Energia Rendszer százötvenkét éven átnyúlva hajtotta végre ezt a cselekedetet. Feltárjuk, mennyi energiánkba került ezt mégtenni, s hogy mennyien dolgoztunk rajta. Majd egyeztetek egy mérnökkel, hogy megfelelő kifejezéseket használjak. Oké? – Említsd meg, hogy más energiarendszer képtelen lenne ezt megtenni – szólt közbe Joe. – Tedd hozzá, hogy az új kalibrációs rendszer tette lehetségessé. – Úgysem értik, mit jelent ez. – Sosem lehet tudni – mondta Marie Thorne. – Nos, Mrs. Vaness, szeretnénk egy cikket arról, mit érzett Blaine, amikor a Rex Energia Rendszer kiragadta a halálból. Legyen jó érzelmes. Hangsúlyozza ki az első benyomásait erről a meghökkentő jövőbeli világról. Megközelítőleg ötezer szóban. Mi majd megoldjuk a közöltetést. Az ősz hajú Mrs. Vaness bólintott. – Meginterjúvolhatom most azonnal? – Nincs rá idő – közölte Miss Thorne. – Találja ki. Zavart, ijedt, döbbent, meglepett és csodálja azon változásokat, melyek az ő ideje óta végbementek. A tudományos fejlődést. Szeretné látni a Marsot. Nem tetszik neki az új divat. Úgy véli az ő idejében az emberek boldogabbak voltak a kevesebb berendezéssel és több szabadidővel. Blaine majd jóváhagyja. Ugye, Blaine? Blaine zsihbadtan bólintott. – Remek. Tegnap este felvettük a spontán reakcióit. Mike, te meg a fiúk csináljatok belőle a egy tizenöt perces változatot, amit az emberek megvehetnek a helyi Érzékelő Boltban. Jelezzétek, hogy igazi ritkaság. De egy rövid, technikai bevezetőben fejtsétek ki, hogyan hajtotta végre a Rex a mentést. – Vettem – felelte rá Mike. – Jó. Mr. Brice, maga hozzon össze valami műsort, amiben Blaine megjelenhet. Ó majd arról beszél, hogy érzi magát a mi korunkban, miben különbözik ez az ő idejétől. Tegyen róla, hogy Rex neve elhangozzon. – Hiszen én semmit sem tudok erről a korról! – panaszkodott Blaine. – Majd fog – biztosította Marie Thorne. – Rendben, azt hiszem, kezdetnek ennyi elég. Mindent bele. Megyek, megmutatom Mr. Reillynek, eddig mire jutottunk. Blaine-hez fordult, ahogy a többiek távozni kezdtek.

– Lehet, hogy ez komisz bánásmódnak tűnik. De hát az üzlet az üzlet, nem számít, milyen korban vagyunk. Holnap maga már híres ember lesz, és valószínűleg gazdag is. Jelen körülmények között nem hiszem, hogy oka lenne panaszkodni. Távozott. Blaine figyelte a lépteit; ruganyos és magabiztos. Szerette volna tudni, milyen büntetés jár ebben a korban azért, ha valaki megver egy nőt. 4. Az ápolónő tálcán hozta az ebédjét. A szakállas doktor bejött, megvizsgálta, és tökéletesen egészségesnek nyilvánította. Nyoma sincs rajta az újjászületési depressziónak, állapította meg, és a haláltraumát egyértelműen eltúlozzák. Nincs semmi ok arra, hogy Blaine tovább ágyban maradjon. Az ápolónő ruhákkal érkezett; kék inggel, barna nadrággal és puha, kerek orrú, szürke cipővel. Az öltözete, biztosították egészen konzervatív. Blaine jó étvággyal evett. Öltözködés azonban hosszában széliében megvizsgálta saját testét a fürdőszoba tükörben. Ez volt az első lehetőség egy gondos szemlélődésre. Korábbi teste magas volt, szikár, egyenes szálú, fekete hajjal és csintalan, fiús arccal. Harminckét év alatt hozzászokott ahhoz a fürge, ügyes, könnyű mozgású testhez. Könnyed belenyugvással fogadta a szervezete hibáit, az alkalmi betegségeket, és dicsérte az erényeit, melyek egyedivé tették egyéniségét. Mert teste korlátai, sokkal inkább mint adottságai, valahogy a személyisége lényegét fejezték ki. Kedvelte azt a testet. Új teste megdöbbenést váltott ki belőle. Alacsonyabbnak tűnt az átlagnál, duzzadó izmú, hordó mellkasú, széles vállú. Szinte fejnehéznek látszott, mert a lábak meglehetősen kurták voltak a felsőtesthez képest. Jókora keze bőrkeményedéses volt. Blaine ökölbe szorította, és elismerően bámulta. Valószínűleg le tudna tagiózni egy ökröt egyetlen csapással, ha lenne itt ökör. Arca szögletes volt, vaskos, álla kiugró, pofacsontjai szélesek, orra római. Haja szőke és göndör. Szeme acélkék. Elég megnyerő, bár kissé brutális ábrázat. – Nem tetszik – mondta Blaine lehangoltan. – Gyűlölöm a göndör, szőke hajat. Új teste rettenetes fizikai erőt hordoz; ám Blaine mindig is megvetette a nyers erőt. A test ügyetlennek, esetlennek tűnt, amit nehéz irányítani. Olyasféle test volt ez, ami nekimegy a székeknek, az emberek lábára lép, túl durván ráz kezet, nagy hangon beszél és izzad, mint egy ló. A ruhák mindig kidagadnak a testén, és ráfeszülnek. Állandó testgyakorlásra van szükségé. Lehet, hogy még diétáznia is kell; a test úgy nézett ki, mintha hízásra hajlamos lenne. – A fizikai erőnek csak akkor van értelme – motyogta Blaine –, ha az embernek célja van vele. Máskülönben csak kellemetlen és zavaró, mint a szárnyak egy hódon. Elég vacak test volt ez. Ám az arc még ennél is gyatrább lett. Blaine sose szerette az erős, éles, durva metszésű pofákat. Jól illene homokbányászhoz, kiképző őrmesterhez, dzsungeljáróhoz meg hasonlókhoz. De nem olyasvalakihez, aki élvezi a kulturált társaságot. Egy ilyen ábrázat nyilván képtelen lenne a kifinomultabb kifejezésekre. Minden finom árnyalat, rezdülés és fintor hiábavaló próbálkozás lenne. Ezzel a pofával legfeljebb vigyoroghat vagy a homlokát ráncolhatja; csak a jelentékeny érzelmeket képes visszaadni. Kísérletképpen kisfiúsan rámosolygott a tükörre. Az eredmény egy szatír kéjes vigyora lett. – Jól kicsesztek velem – motyogta Blaine keserűen. Egyértelműnek tűnt, hogy jelenlegi teste és tudata kimondottan ellentétesek. Az együttműködés lehetetlen köztük. Természetesen, a személyisége rányomhatja a bélyegét a testére; viszont ez igaz lehet megfordítva is. – Majd meglátjuk – mondta Blaine a nehézkes testnek. – Majd meglátjuk, ki lesz a főnök. A bal vállán hosszú, szaggatott sebhely éktelenkedett. Kíváncsi volt, vajon honnan tett szert ez a test egy ilyen súlyos sebre. Aztán az a gondolat kezdte rágni, hol lehet a test valódi tulajdonosa. Vajon itt lapít az agyban, lesve az alkalmat, hogy mikor veheti át az uralmat?

Semmi haszna spekulálni. Lehet, hogy később úgyis kiderül. Még egyszer utoljára megnézte magát a tükörben. Nem túlságosan tetszett neki a látvány. Attól tartott, hogy sohasem fogja megkedvelni. – Nos – jegyezte meg végül –, ajándék lónak ne nézd a fogát. A halottak ne válogassanak. Jelen pillanatban mindössze ennyit mondhatott. Blaine elfordult a tükörtől, és öltözködni kezdett. * Este felé Marie Thorae lépett be a szobába. – Kész – mondta minden bevezetés nélkül. – Kész? – Vége, bevégeztetett, kész! – A nő keserűen meredt rá, és fel-alá kezdett járkálni a szobában. – Az egész reklámkampány maga körül véget ért. Blaine rámeredt. A hír érdekesnek tűnt; már csak azért is, mert végre érzelmeket fedezett fel Miss Thorne arcán. Olyan átkozottul feszesen szokott viselkedni, olyan tökéletes és groteszk módon üzletszerűen. Most némi pír égett az arcán, és apró ajkai durcásan legörbültek. – Két kemény éven át dolgoztam az ötleten – vallotta be. – Nem is tudom, hány milliót költött a társaság a maga idehozatalára. Minden robbanásra készen áll, erre az az átkozott vénember lefújta az egészet. Szép ez a nő, gondolta Blaine, azonban a szépsége nem nyújt neki örömet. Ugyanolyan üzleti előny, mint a jól ápoltság, az alkoholbírás; amikor szükséges, használja, sőt, néha még vissza is él vele. Túl sok kéz nyúlhatott már Marie Thorne felé, de ő nem fogadta el egyiket sem. És amikor a kapzsi kezek nem akartak fogyni, megtanulta, hogyan legyen kimért, hűvös és végül öngyűlölő. Ez elég irreális gondolat, vélte Blaine, de amíg jobb diagnózis nincs, ez is megteszi. – Az az átkozott, ostoba vénember! – motyogta Marie Thorne. – Miféle vénember? – Reilly, a mi zseniális elnökünk. – Lefújta a reklámkampányt? – Azt akarja, hogy teljesen tegyünk le róla. Ó, istenem, ez már több a soknál! Két év munkája! – De miért? – kérdezte Blaine. Marie Thorne fáradtan rázta a fejét. – Két okot hozott fel, mindkettő ostobaság. Először is, a törvényesség problémája. Közöltem vele, hogy maga aláírta a jóváhagyó nyilatkozatot, és az ügyvédek kézbe veszik a többi dolgot, de ő fél. Már majdnem eljött az ideje az ő reinkarnációjának, és nem akar semmi gondot a kormánnyal. El bírja képzelni? Egy beijedt vénember vezeti a Rexet! A második indoka, hogy beszélt azzal a bugyuta, szenilis nagyapjával, és ő aztán hallani sem akar az egészről. És ezzel vége is. Két év után! – Egy pillanat – szólt közbe Blaine. – Azt mondta, reinkarnációi – Igen. Reilly megpróbálkozik vele. Személy szerint én úgy gondolom, okosabb lenne, ha szépen elpatkolna, egyszer s mindenkorra. Keserű kijelentés volt. Azonban Marie Thorne ettől nem keseredett el jobban. Úgy hangzott, mintha azt közölte volna, hány óra van. – Úgy érti, meg kellene halnia ahelyett, hogy reinkarnációval próbálkozna? – Úgy ám. Ó, mindig elfelejtem, hogy magát még nem igazították el. Én csak jobb szerettem volna, ha hamarabb gondolja meg magát. Az a szenilis vén nagyapja pont most szólt bele... – Miért nem kérdezte meg Reilly a nagyapját már korábban? – kérdezte Blaine. – Megkérdezte. Azonban az öregúr korábban nem beszélt. – Értem. Mennyi idős? – Reilly nagyapja? Nyolcvanegy évesen hunyt el.

– Micsoda? – Igen, körülbelül hatvan éve halt meg. Reilly apja is halott, de ő aztán egyáltalán nem beszél, ami elég sajnálatos, mert ő igazán értett az üzlethez. Mit bámul rajtam, Blaine? Ja, mindig elfelejtem, hogy nem ismeri a rendszert. Nem nagy ügy az egész, higgye el. Egy pillanatig merengve állt. Aztán hevesen bólintott, megperdült, és az ajtó felé indult. – Hová megy? – kérdezte Blaine. – Közlöm Reillyvel, mit gondolok róla! Nem teheti ezt velem! Megígérte... Hirtelen visszatért az önuralma. – S ha már itt tartunk, Blaine, azt hiszem, magára többé már nincs szükség. Életben van, és kapott egy megfelelő testet, amelyben élhet. Gondolom, bármikor megszabadulhat tőle, amikor csak kívánja. – Kösz – felelte Blaine, miközben a nő távozott a szobából. * A barna nadrágban és a kék ingben hagyta el a betegszobát, végigment egy hosszú folyosón, és egy ajtóhoz ért. Egyenruhás őr állt mellette. – Bocsánat – szólította meg Blaine –, ez az ajtó vezet a szabadba? – Mi? – Ez az ajtó vezet ki a Rex Épületből? – Igen, természetesen. Ki az utcára. – Köszönöm. – Blaine habozott. Szerette volna hallani azt az eligazítást, amit ígérgettek, de amit sosem mondtak el. Szerette volna megkérdezni az őrt, milyen most New York, mik a helyi szokások és rendszabályok, mire ügyeljen és mit kerüljön el. Azonban az őr nyilván semmit sem tud a Múltbéli emberről. Kimeredt szemmel bámulta Blaine-t. Blaine gyűlölte az ötletet, hogy fejest ugorjon a 2110-es New Yorkba pénz, ismeretek, barátok, munka és lakhely nélkül, ráadásul ilyen kényelmetlen új testben. Azonban nem volt mit tenni. Végül is az embernek van önérzete. Inkább megpróbál egyedül boldogulni, semhogy segítségért könyörögjön a porcelánkemény Miss Thorne-hoz, vagy a Rex bármely alkalmazottjához. – Kell valami engedély a kilépéshez? – kérdezte reménykedve. – Semmi. Csak ahhoz, ha vissza akar jönni. – Az 6r gyanakodva szemlélte. – Mondja, magának mi baja van? – Semmi – felelte Blaine. Kinyitotta az ajtót, de még most sem akarta elhinni, hogy ilyen egyszerűen elengedik. De hát, miért is ne? Egy olyan világban van, ahol az emberek a rég halott nagyapjukkal beszélgetnek, ahol űrhajók röpködnek és elhalálozott sofőrök rohangálnak, ahol visszanyúlnak a múltba, és kiemelnek egy embert, hogy reklám gyanánt mutogassák, aztán könnyedén kiadják az útját. Az ajtó bezárult. Mögötte a Rex Épület hatalmas, szürke tömege magasodott. Előtte pedig New York terült el. 5. Első pillantásra a város olyan volt, mint valami szürrealista Bagdad. Fehér és kék színű, zömök palotákat látott, karcsú, piros minareteket, és szabálytalan alakú épületeket, harang alakú, kínai tetőkkel és hagymakupolákkal. Olybá tűnt, mintha valami keleti hóbort nyomta volna rá a bélyegét az építészetre. Blaine alig akarta elhinni, hogy New Yorkban van. Bombay-ben, esetleg Moszkvában, vagy akár Los Angelesben, de nem New Yorkban. Megkönnyebbült, amikor felhőkarcolókat pillantott meg egyenesen felmeredni a kacskaringós ázsiai épületek között. Mintha csak ezek őriztek volna meg valamit az általa ismert New Yorkból.

Az utcákat miniatűr járművek töltötték be. Blaine kismotorokat és robogókat látott, a legnagyobb autók sem voltak méretesebbek egy Porschénál, s a teherautók inkább Buick méretűek voltak, nem nagyobbak. Vajon így reagált New York a zsúfoltságra és a légszennyezésre. Ha igen, az sem sokat segített. A forgalom nagy része a fej felett bonyolódott. Légcsavaros, lökhajtásos gépek, légi kocsik, egyszemélyes suhanok, helikopter taxik és lebegő buszok olyan felirattal, hogy "Légikikötő 2. szint" vagy "Expressz Montaukba". Csillogó pontok ragyogtak a függőleges és vízszintes pályákon, melyekben a forgalom kanyargóit, ereszkedett, emelkedett, és spirálba csavarodott. Villogó piros, zöld, sárga és kék fények szabályozták a járműfolyam, menetét. Szabályok és szokások szerint haladt a forgalom, de Blaine gyakorlott szeme ezekből semmit sem bírt felfedezni. Tizenöt méter magasan egy bevásárló szint húzódott. Hogy lehet oda feljutni? És ha már itt tartunk, hogy képes valaki ilyen zajos, fényes, gépektől zsúfolt világban élni és megőrizni az ép elmeállapotát. Az emberi zsúfoltság lehengerlő volt. Úgy érezte, rögtön bele fog fulladni ebbe a hústengerbe. Mekkora lehet ennek a szupervárosnak a népessége? Tizenötmillió? Húszmillió? Ehhez képest az 1958-as New York csak egy kicsiny település. Meg kellett állnia, hogy rendezze benyomásait. Azonban a járda zsúfolt volt, az emberek beleütköztek és káromkodtak, amikor lelassított. Sehol egy park vagy pad. Felfigyelt egy csoport sorban álló emberre, és beállt a sor végére. A sor lassan csoszogott előre. Blaine a többiekkel együtt csoszogott, a feje tompán lüktetett, próbálta visszanyerni a lélegzetét, Néhány pillanat múlva visszanyerte az önuralmát, és valamivel több tisztelettel szemlélte erős, közönyös testét. Lehet, hogy egy múltbéli embernek épp ilyen húsburkolatra van szüksége, ha nyugodtan meg akarja nézni a jövőt. Egy alacsonyrendű idegrendszernek is megvannak az előnyei. A sor csendesen csoszogott előre. Blaine felfigyelt arra, hogy a sorban álló férfiak és nők szegényes ruházatúak, ápolatlanok, mosdatlanok. Mindannyiuk tekintete komor csüggedésről árulkodott. Ingyen kenyérért állnak sorba? Megkopogtatta az előtte álló férfi vállát. – Bocsánat, hová vezet ez a sor? A férfi hátrafordult, és vörös karikás szemekkel meredt Blaine-re. – Az öngyilkosok fülkéibe – közölte, és fejével a sor eleje felé intett. Blaine megköszönte, és sietve kilépett a sorból. Micsoda baljóslatú módon kezdődik az új életének első napja a jövőben. Öngyilkosok fülkéi! Hát, magától ugyan be nem lép egybe sem, az fix. Csak nem állhatnak annyira rosszul a dolgok. De miféle világ az, ahol fülkéket állítanak fel az öngyilkosoknak? Méghozzá szabadon dönthet mindenki, hogy használja-e... Nagyon meg fogja gondolni, hogy elfogad-e ingyenes ajándékot bárkitől is ebben a világban. * Blaine ment tovább, szájtátva megbámulta a látványosságokat, és lassan kezdett hozzászokni a ragyogó, nyüzsgő, lármás, zsúfolt városhoz. Egy hatalmas épülethez ért, mely leginkább egy gótikus kastélyhoz hasonlított; a felső lőréses oromzaton zászlók lengtek. Legmagasabb tornyán világoszöld fény rajzolódott ki a lemenő nap sugaraiban. Úgy tűnt, ez valami fontos építmény lehet. Blaine végigmérte, aztán észrevett egy férfit, aki a falnak támaszkodva épp most gyújtott egy vékony szivarra. Úgy tűnt, ő az egyetlen ember New Yorkban, aki nem rohan sehová. Blaine közelebb lépett hozzá. – Már megbocsásson, uram – szólította meg –, mi ez az épület? – Ez – felelte a férfi – a Túlvilág Részvénytársaság székhelye. – Magas ember volt, rendkívül vékony, hosszúkás, gyászos, viharvert ábrázattal. Keskeny szeme egyenesen Blaine-re nézett.

Ruhái esetlenül lógtak rajta, mintha inkább farmerhoz szokott volna, mintsem szövetnadrághoz. Blaine szerint olyan volt, akár egy nyugati. – Hatásos – jegyezte meg Blaine, felpillantva a gótikus kastélyra. – Cifra – vágta rá a férfi. – Maga nem idevalósi, ugye? Blaine a fejét rázta. – Én sem. De hogy őszinte legyek, idegen, én azt hittem, hogy a Földön meg a környező bolygókon mindenki ismeri a Túlvilág épületét. Nem zavarja, ha megkérdezem, honnan jött? – Egyáltalán nem – mondta Blaine. Vajon árulja el, hogy a múltból? Nem, ez nem lenne helyes egy idegennel szemben. A férfi még rendőrt hívhat. Inkább lódít valamit. – Tudja – kezdte –, én... Brazíliából jöttem. – Nocsak? – Igen. A Felső Amazonas Völgyből. A szüleim gyerekkoromban költöztek oda. Gumiültetvény. Apám most halt meg. Így hát, arra gondoltam, megnézem New Yorkot. – Úgy hallottam, odalenn meglehetősen vad az élet – jegyezte meg a férfi. Blaine bólintott, és őrült, hogy nem faggatják tovább. Valószínűleg ez nem lehetett túl szokatlan történet ebben a korban. Bárhogy legyen is, találnia kell valami szállást. – Ami engem illet – közölte a férfi –, én az arizonai Sombreróból jöttem. A nevem Orc, Carl Orc. Blaine? Örülök, hogy megismertem, Blaine. Tudja, azért jöttem, hogy egy pillantást vessek erre a híres New Yorkra, hogy rájöjjek, mire vágnak fel. Elég érdekes hely, de az itteniek túl lármásak és beképzeltek az én ízlésemhez képest, ha érti, mire gondolok. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy mi arizonaiak lagymatagok vagyunk. Szó sincs róla. De ezek a New York-iak úgy rohangálnak, mint pók a falon. – Tudom, hogy érti – bólogatott Blaine. Néhány percig megvitatták az ideges, eszelős, megszállott New York-iak szokásait, és összehasonlították azokat Sombrero és Felső Amazonas Völgy lakóinak ép elméjű, nyugodt, békés életével. Abban mindketten egyetértettek, hogy ezek az emberek nem tudják, hogyan kell élni. – Blaine – mondta Orc –, örülök, hogy összefutottunk. Nincs kedve inni valamit? – Örömmel – felelte Blaine. Egy ilyen emberen keresztül, mint Carl Orc találhat valami kiutat jelenlegi nehézségeiből. Lehet, hogy tud neki valami munkát szerezni – Sombreróban. Brazíliára és némi amnéziára hivatkozva mentegetőzhet gyér tudása miatt. Aztán eszébe jutott, hogy nincs pénze. Valami homályos történetben kezdett, hogy véletlenül a hoteljában felejtette a pénztárcáját, de Orc leállította a mondat közepén. – Ide figyeljen; Blaine – kezdte, és összehúzott kék szemével fürkészte –, mondok én valamit. Egy ilyen történettel nem sok embert tudna megvágni. Ám én más vagyok, mint a többiek. Nem mondhatnám, hogy túl gyakran tévedek. Mondjuk úgy, hogy nem vagyok éppen szegény ember, ma este legyen a vendégem. – Igazán, nem is tudom. – Egy szót se többet – legyintett Orc határozottan. – Holnap este fizethet maga, ha ragaszkodik hozzá. De most gyerünk, vizsgáljuk meg ennek az idegbajos, régi kisvárosnak az éjszakai életét. Blaine úgy döntött, hogy ez is egyfajta módja, hogy minél többet megtudjon a jövőről. Végül is, semmi sem lehet beszédesebb, mint az, hogyan szórakoznak az emberek. Játék és ivászat közben az ember kinyilvánítja legbelsőbb elgondolásait a környezetének, szavakba önti, mint vélekedik az élet, a halál, a sors és a szabad akarat kérdéseiről. Mi jelképezné jobban Rómát, mint a cirkusz? Mi lehetne a legjellegzetesebb nyugat-amerikai szokás, mint a rodeó? Spanyolország a bikaviadalairól ismert, Norvégia a síugrásokról. Miféle sport, szórakozás vagy időtöltés jellemzi leginkább 2110 New Yorkját? Hamarosan megtudja. És sokkal jobb egyenesen kipróbálni, mint valami poros könyvtárban olvasni arról – és sokkal szórakoztatóbb is. – Mi lenne, ha bekukkantanánk a Marsi Negyedbe? – kérdezte Orc. – Vezessen – indítványozta Blaine elégedetten, amiért összekötheti a kellemeset a hasznossal.

* Orc utcák és aluljárók útvesztőjében vezette, föld alatti árkádok közt vándoroltak, fej fölötti rámpákon lépkedtek, mentek gyalog, liften, földalattin és helitaxin. Az utcák és az egyes szintek összefonódó bonyolult kuszasága nem tett nagy benyomást a sovány arizonaira. Phoenix hasonlóan néz ki, magyarázta, bár el kell ismerni, az valamivel kisebb. Egy kicsi étterembe mentek, mely "Vörös Mars" néven nevezte magát, és azzal kérkedett, hogy igazi dél-marsi kosztot szolgál fel. Blaine bevallotta, hogy ő még sohasem evett marsi ételt. Orc már kóstolta néhányszor Phoenixben. – Elég ízletes – közölte Blaine-nel –, de nem lakik túl jól tőle az ember. Majd később bekapunk valahol egy sültet. Az étlap marsi nyelvű volt, nem mellékeltek hozzá angol fordítást. Blaine némi izgatottsággal Egyes Számú menüt rendelt, akárcsak Orc. Hamarosan érkezett: furcsa kinézetű, cafatos zöldségek, húsdarabokkal. Blaine megízlelte, és majdnem elejtette a villát meglepetésében. – Pont olyan, mint a kínai ételek! – Hát persze – felelte Orc. – Ha jól emlékszem, a kínaiak telepedtek le először a Marson kilencvenhétben. Szóval, amit ők ott esznek, az marsi élelem. Érti? – Aha. – Ráadásul ezeket az ételeket igazi, Marson termett növényekből készítik. Legalábbis ezt állítják. Blaine nem tudta, hogy csalódott legyen-e vagy megkönnyebbült. Jó étvággyal ette a C'kyoOurhert, mely garnélaráknak tűnt, és a Trrdxatot, avagy töltött tojást. – Miért adtak ezeknek ilyen kacifántos neveket? – kérdezte Blaine, s Hggshrtet rendelt desszertnek. – Öregem, te tényleg a világ végéről csöppentél ide! – nevetett Orc. Bizalmasan közelebb hajolt. – Azok a marsi kínaiak aztán felvették a ritmust. Megfejtették a marsi kőfaragványokat meg hasonlókat, és marsi nyelven kezdtek beszélni, erős kantoni akcentussal persze, de senki sem akadt, aki kijavította volna őket. Marsiul beszélnek, marsiul öltözködnek, marsiul gondolkodnak. Ha valamelyikükét kínainak mernéd nevezni, nyomban képen törölne. Ő most már marslakó, cimbora! A Hggshrt megérkezett, és kiderült róla, hogy nem más, mint mandulatorta. Orc kifizette a cehhet. Blaine távozáskor újabb gondolattal küzdött. – Vannak marsi mosodások is? – Hogy a francba ne lennének! Tele van velük az ország. – Rögtön gondoltam – jegyezte meg Blaine, és néma elismeréssel adózott a marslakó kínaiaknak, hogy meg tudták tartani a népi hagyományaikat. * Egy helitaxival elrepültek a Zöld Klubba, egy olyan helyre, amiről Orc phoenixi barátai azt mondták, hogy nem szabad kihagyni. Ez a kicsi, igen drága és meghitt klub világhírű volt, és szinte minden New Yorkba látogató idegen felkereste. Mert a Zöld Klub arról volt híres, hogy egy teljesen növényi műsort mutat be. Egy keskeny erkélyen kaptak helyet, nem messze a klub üvegfallal elkerített központjától. Az asztalok három szinten vették körül a központot, melyet ragyogó reflektorok világítottak meg. Az üvegfal mögött néhány négyzetméternyi területen valami dzsungel szerűség nőtt tápoldatban. Mesterséges szél ringatta a növényeket, melyek szorosan egymáshoz simultak, és igen különbözőek voltak méretben, alakban és színben. Blaine sohasem látott még növényeket" így viselkedni. Fantasztikus gyorsasággal nőttek ki apró magokból, és gyökeret eresztve nagy bokrokká, durva kérgű fákká, zömök páfrányokká, szörnyvirágokká, váladékozó zöld gombákká és foltos indákká fejlődtek; egyre csak nőttek, gyorsan végigmentek az életciklusukon, és elkorhadtak, ám az elhullott magvakból újak sarjadtak.

Azonban úgy tűnt, egyetlen faj sem képes reprodukálni magát. Mutáns hajtások sarjadtak a magvakból és a dagadt gyümölcsökből, átalakultak és alkalmazkodtak a kegyetlen körülményekhez, megküzdöttek a gyökérnyi helyért odalenn és a légtérért a odafenn, és a magasban ragyogó mesterséges napok felé kúsztak. A kudarcot valló bokrok gyorsan átalakultak élősködőkké, a megfojtott fákra tapadtak, és máris beléjük is újabb élősködők kapaszkodtak. Néha egy-egy kreatívabb fának sikerült leküzdenie az összes akadályt, leszorította a környező növényeket, elfojtotta az ellenállásukat, legyőzte mindegyiket. Azonban máris új fajok sarjadtak a törzséből, ledöntötték, és elburjánzottak a hullán. Néha üszög támadta meg a dzsungelt, és mindent elpusztított egy pillanat alatt. Azonban máris új faj vert gyökeret a pusztulás közepén, aztán egy másik, és így tovább folytatódott a küzdelem. A növények változtak, nagyobbak lettek, kisebbedtek, átformálták önmagukat a létért való küzdelemben. Azonban sem az elszántság, sem a fortély, sem a változatosság nem segített. Egyetlen faj sem volt képes túlélni, és minden erőlködés pusztulásra kárhoztatott. Blaine idegesítőnek találta a látványt. Ez a fatalista látványosság lenne 2110 legnagyobb jellegzetessége? Orcra pillantott. – Ez aztán nem akármi! – csettintett Orc. – Hogy mit el nem tudnak érni ezek a New York-i vegyészek a gyorsan növő mutánsokkal! Fura egy műsor. Felgyorsítják a növekedési ütemet, rájuk kényszerítenek egy túlélés gátló helyzetet, bevetnek némi sugárzást, és győzzön a legjobb növény. Úgy hallottam, ezek a növények húsz óra alatt elhasználják a teljes nővési potenciájukat, és le kell cserélni őket. – Ez hát az út vége – jegyezte meg Blaine, és a kínlódó, de örökké optimista dzsungelt nézte. – A lecserélés. – Aha – motyogta Orc, udvariasan kikerülve minden filozófiai vitát. – Telik rá nekik abból a pénzből, amit a belépőért elkérnek. De akkor is hóbortos ötlet. Meséltem már, mi milyen homoki zöldséget termesztűnk Arizonában? Blaine a whiskyjét szűrcsölte, és figyelte, ahogy a dzsungel növekszik, elhal, és megújul. – A kiégett sivatag porában. Ez tény. Végül is sikerült kinevelnünk gyümölcs- és zöldségtermő növényeket, melyek megélnek sivatagi körülmények között is anélkül, hogy több vízre lenne szükségük, és olyan áron, mellyel versenyben lehetünk a termőföldeken növesztettekkel. Én mondom neked, haver, még ötven év, és maga a termesztés fogalma is meg fog változni. Vegyük például a Marsot... Távoztak a Zöld Klubból, és bárról bárra haladtak a Times Square felé. Orc már egyre jobban dülöngélt, de a hangja magabiztosan zengett, ahogy a porban termesztés elveszett marsi titkáról beszélt. Egy napon. Ígérte Blaine-nek, rá fogunk jönni, hogyan tudtak homoki növényeket kifejleszteni tápanyagok és nedvességbeszívók használata nélkül. Blaine annyit ivott, amennyitől az előző teste már kétszer is bekómázva esett volna össze. Azonban ez a zömök, új test roppant mennyiségű whisky felvételét kibírta. Kellemes változás, hogy végre ihat, amennyit akar. Rögtön hozzá is tette: ám egy ilyen durva képesség sem tudja elhalványítani a test hátrányait. Keresztülvágtak a Times Square rikító zűrzavarán, és beléptek egy bárba a 44th Streeten. Ahogy megkapták az italukat, egy rejtélyes tekintetű, esőkabátos kis ember lépett melléjük. – Hé, fiúk – mondta próbaképpen. – Mit akarsz, tökmag? – kérdezte Orc. – Úgy néztek ki, mintha szórakozásra vágynátok. – Úgy is van az – felelte Orc kissé vontatottan. – És megtaláljuk mi magunknak a te kedvességed nélkül is. A kicsi ember idegesen elmosolyodott. – Amit én ajánlok, olyasmit máshol nem találsz. – Mondd csak, kis haver, pontosan mit is ajánlasz? – Jól van, fiúk, az... vigyázz! Zsaruk! Két kék egyenruhás rendőr lépett be a bárba, körülnéztek, aztán távoztak. – Oké – mondta Blaine. – Mi az ábra?

– Szólíts Joe-nak – mondta az emberke önmegkedveltető vigyorral. – Egy transzplantációs játék vendégfogója vagyok, haverok. Ez a legmenőbb buli a városban! – Mi a nyavalya az a transzplantáció? – kérdezte Blaine. Orc és Joe egyszerre néztek rá. – Hű, haver – motyogta Joe –, ne vedd sértésnek, de te tényleg valami eldugott farmról jöhettél. Nem hallottál még a transzplantációról? Rögtön rám jön a hasmenés! – Oké, lehet, hogy tényleg bunkó vagyok – morogta Blaine, és közel tolta vad, brutális képét Joe-hoz. – Mi az a transzplantáció?! – Ne olyan hangosan! – suttogta Joe, kissé hátrahőkölve. – Nyugi, tahókám, elmagyarázom. A transzplantáció egy új váltójáték, öregem. Ráuntál az életre? Úgy érzed, hogy már mindent kipróbáltál? Várj, amíg ki nem próbálod a transzplantációt. Tudod, haver, hogy a menő krapekok szerint a sima szex olyan, mint a rothadt krumpli. Ne érts – félre, hadd csinálják csak a madarak, a méhek, az állatok meg a bunkók. A szex még mindig megörvendezteti az együgyű állati elméket, és mire fel ítélhetnénk el a nyomorultakat? A létfenntartás eszközei közül a vén természet kicsi szextrükkje az első és a legjobb. De a valódi élvezet a kifinomult transzplantációban található. A transzplantáció demokratikus, barátocskáim. Lehetőséget nyújt, hogy átlényegüljetek valaki mássá, és érezzétek, amit a többi kilencvenkilenc százalék érez. Ez a fejlődés, mondhatnám, és ott folytatja, ahol a szex abbahagyta. Sosem szerettél volna még egy kemény tökű latin lenni, pajti? A transzplantáció révén lehetsz. Mindig kíváncsi voltál, mit érezhet egy szadista? Próbáld ki a transzplantációval. És annyi, de annyi minden van még! Például miért maradnál férfi egész életedre? Mostanra már bizonyítottad a férfiasságodat, mit erőlködsz tovább? Miért nem leszel nő is egy darabig? A transzplantáció révén tanúja lehetsz azoknak a dicső pillanatoknak, melyet a speciálisan kiválasztott csajaink élnek át. – Kukkolás – mondta Blaine. – Ismerem ezeket a lekicsinylő szavakat – biggyesztette le az ajkát Joe –, és nem fedik a valóságot. Ez nem csak egyszerű kukucskálás. A transzplantációval te belekerülsz, egyenesen a kívánt testbe, te mozgathatod azokat a finom izmocskákat, átélheted az élményeket. Sose szerettél volna tigris lenni, tahókám, és nagy szökellésekkel űzni a nősténytigrist párzási időszakkor? Nekünk van tigrisünk, öregem, és tigrishölgyünk is. Sose tetted fel magadnak a kérdést, miféle örömöket találhatnak egyesek az önsanyargatásban, a cipőimádatban, a nekrofiliában meg hasonlókban? Tapasztald ki a transzplantációval. Akkora katalógusunk van testekről, mint egy lexikon. A transzplantáción nem veszíthettek barátaim, és az áraink nevetségesen... – Tűnj a francba! – mordult rá Blaine. – Mi van, haver? Blaine marka előrelendült, és elkapta Joe esőkabátja előrészét. Felemelte a kis kéjkereskedőt szemmagasságba, és rámeredt. – Most szépen ödébbállsz innen a mocskos ajánlataiddal. – közölte Blaine. – A hozzád hasonlók már Babilon óta üzletelnek ilyen beteges dolgokkal, és az ilyen fickók, mint én, nem vevők rá. Tűnj el, mielőtt kitöröm a nyakad puszta szadista élvezetből. Lerakta az alacsony fickót. Joe lesimította az esőkabátját, és idegesen elmosolyodott. – Ne szívd mellre, haver, felfűzök. Ha ma nem kell, majd kell holnap. A transzplantáció a jövőd, tahókám, minek hadakozol ellene? Blaine már-már neki akart menni, de Orc visszafogta. A kis fickó kisöpört az ajtón. – Nem ér annyit, hogy miatta kidobjanak – mondta Orc. – A végén még téged vinnének be a zsaruk. Szomorú, beteges, mocskos világ ez, barátom. Igyunk! Blaine felhajtotta a whiskyjét, és még mindig fortyogott magában, transzplantáció! Ha ez a 2110-es év legjellemzőbb szórakozása, hát ő bizony nem kér belőle. Orcnak igaza van: valóban egy szomorú, beteges, mocskos világ. Még a whiskynek is kezd furcsa íze lenni. Megkapaszkodott a bárpultban. A whiskynek igen-igen furcsa íze lett. Mi baja van? Lehet, hogy a pia végül mégis a fejébe szállt? Orc átölelte a vállát.

– Hohó, hohó, úgy látom, az én öreg cimborám eggyel többet ivott a kelleténél. Azt hiszem, legjobb lesz, ha hazaviszem a hoteljébe. Viszont Orc nem tudhatja, hol a hotelje. Hiszen nem foglalt szállást sehol. Orc, ez az átkozott, hadaró beszédű, egyenes tekintetű Orc valamit beletehetett az italába, amíg ő Joe-val tárgyak. Ki akarja zsebelni? Hiszen Orc jól tudja, hogy egy fityingje sincs. Akkor meg miért? Megpróbálta lerázni a fickó karját a válláról. Az úgy tapadt rá, mintha odareteszelték volna. – Ne aggódj – mondta Orc –, majd én gondodat viselem, öreg cimbora. A bárhelyiség hanyagul meglódult Blaine feje körül. Ő hirtelen rádöbbent, hogy hamarosan nagyon is sokat meg fog tudni 2110-ről, méghozzá igen kétségbevonható módon: közvetlen tapasztalásból. Túlságosan is sokat, gyanította. Lehet, hogy mégis jobb lett volna inkább a poros könyvtár? A bárhelyiség egyre gyorsabban kezdett forogni. Blaine elájult. 6. Egy szűk, félhomályos szobában nyerte vissza az eszméletét. Nem látott sem bútorokat, sem ajtót, sem ablakot, csak egy beépített légelszívó nyílást a plafon közepén. A padlót és a falakat vastag párnázott réteg bontotta, melyet réges-rég nem moshattak le. Bűzlött. Blaine felült, és két vörösen izzó tű szúrt egyenest a szemébe. Nyomban visszafeküdt. – Lazíts! – mondta egy hang. – A kábító cseppek hatása nem könnyen múlik el. Nem egyedül tartózkodott a párnázott falú szobában. Egy férfi ült az egyik sarokban, őt figyelte. A férfi csak alsógatyát viselt. Blaine magára pillantott, és látta, hogy az ő öltözete sem különb. Lassan felült, és hátát a falnak vetette. Egy pillanatig attól tartott hogy rögvest szétrobban a feje. Aztán, ahogy a vörös tűk a szemébe fúródtak, attól tartott, hogy mégsem fog. – Mi ez? – kérdezte. – Az út vége – felelte a férfi derűsen. – Dobozoltak téged is, mint engem. Dobozoltak, és idehoztak anyagnak. Most már csak ládázniuk kell, és felcímkézni. Blaine nem értette, hogy a férfi miről beszél. Nem volt kedve hozzá, hogy eltöprengjen a 2110es év szlengjén. A fejét szorongatta. – Egy árva buznyákom sincs. Miért dobozoltak be? – Ugyan már – morogta a férfi. – Hát miért dobozoltak volna be? A testedet akarják, haver! – A testemet? – Aha. Befogadónak. Egy befogadó test, gondolta Blaine, ami jelenleg az ő tudatát fogadja be. Hát persze. Természetesen. Ha az ember belegondol, egészen nyilvánvaló. Ebben a korban rengeteg befogadótestre van szükség a legkülönbözőbb felhasználási célokra. De honnan szereznek befogadótestet? Nem nőnek a fákon, és nem is vízből halásszák őket. Az emberektől szerzik be. A legtöbb ember nem szívesen válik meg a testétől; az élet olyan jelentéktelen nélküle. Tehát, honnan szerzik be az utánpótlást? Egyszerű? Kiszúrnak egy balekot, elkábítják, bedugják valahová, kivonják a tudatát, aztán elveszik a testét. Érdekes elgondolás volt, de Blaine nem folytathatta tovább. Úgy tűnt, a feje mégis úgy döntött, hogy szétrobban. * Később a másnaposság alábbhagyott. Blaine felült, és talált egy szendvicset maga előtt egy papírtálcán meg egy csésze sötét állagú folyadékot.

– Nyugodtan megeheted – szólt oda a cellatársa. – Nagyon vigyáznak ránk. Úgy hallottam, az aktuális feketepiaci ár egy testért már közel jár a négyezer dollárhoz. – Feketepiac? – Haver, hol élsz te? Ébredj már fel! Tudhatod, hogy létezik fekete piac a, testekre, mint ahogy szabad piac is van. Blaine felhörpintette a sötét folyadékot, amiről kiderült, hogy kávé. A férfi Ray Melhill néven mutatkozott be, keringés-technikus volt a Eremen nevű űrhajón. Annyi idős lehetett, mint Blaine. zömök, vörös hajú, pisze orrú ember, kissé kiálló fogakkal. Még jelenlegi kutyaszorítójában is hetyke magabiztossággal viselkedett, az ember töretlen bizalmával, hogy a végén majd úgyis jóra fordulnak a dolgok. Szeplős bőre teljesen fehér volt, eltekintve egy apró vörös folttól a nyakán, egy régi sugárzásos égés nyoma. – Több eszem is lehetett volna – ismerte be Melhill. – De három hónapon át állomásoztunk az aszteroid mezőben, és ki akartam rúgni a hámból. Minden rendben lett volna, ha a fiúkkal tartok, de aztán szétváltunk. Így kerültem egy kutyaólba egy zsíros cicussal, aki megspékelte a piám, és itt lyukadtam ki. Melhill hátradőlt, és kezét a feje alá kulcsolta. – És pont én! Mindig rágtam a fiúk fülét, hogy vigyázzanak. Maradjanak együtt, mondogattam mindig. Tudod, igazából nem a halál idegesít. Csak egyszerűen nem bírom elviselni a gondolatot, hogy ezek a rohadékok eladják a testemet valami mocskos, hájas vén trottynak, aki eljátszadozhat még újabb ötven évig. Ez az, ami az idegeimet tépi: a gondolat, hogy az a hájas, vén trotty fog flangálni a testemben. Az istenit! Blaine komoran bólogatott. – Ennyi az én bús történetem – mondta Melhill, és kezdett ismét felderülni. – És a tied? – Az enyém jóval hosszabb – felelte Blaine –, és helyenként nehezen hihető. Elejétől végig akarod hallgatni? – Aha. Bőven van időnk. Legalábbis remélem. – Oké. 1958-ban kezdődik. Várj, ne szakíts félbe. A kocsimban ültem. * Amikor befejezte, Blaine nekidőlt a párnázott falnak, és nagyot sóhajtott. – Hiszel nekem? – kérdezte. – Miért ne? Az időutazás nem új dolog. Csak éppen illegális és költséges. És azok a Rex fiúk azt csinálnak, amit a kedvük tartja. – A lányok is – tette hozzá Blaine, és Melhill elvigyorodott. Egyetértő csendben üldögéltek egy darabig. – Szóval befogadótestnek fognak használni bennünket? – Nyert. – Mikor? – Amint egy vásárló beesik. Én már egy hete itt csücsülök, ha jól számolom. Valamelyikünket bármelyik pillanatban elvihetik. De az sem kizárt, hogy senkinek nem kellünk még egy-két hétig. – És csak egyszerűen kitörlik a tudatunkat? Melhill bólintott. – Hiszen az gyilkosság! – Ez bizony az – értett egyet Melhill. – Azonban még nem történt meg. Hátha a zsaruk rajtuk ütnek. – Kétlem. – Én is. Van másvilági biztosításod? Lehet, hogy életben maradhatsz a halálod után. – Ateista vagyok – jelentette ki Blaine. – Nem hiszek az ilyesmiben. – Istenben én sem hiszek. De a halál után élet tény.

– Menj a francba! – morogta Blaine bosszúsan. – Mondom, hogy az! Tudományos tény! Blaine rámeredt a fiatal űrhajósra. – Ray – mondta –, nem avatnál be az egészbe? Elmondhatnád, mi történt 1958 óta. – Ez komoly feladat – mondta Melhill –, és én nem vagyok valami tanult fickó. – Csak úgy nagyvonalakban. Mi ez a másvilág-hülyeség? Meg a reinkarnáció és a befogadőtestek? Egyáltalán... mi folyik itt? Melhill hátradőlt, és mély lélegzetet vett. – Na, nézzük. 1958. Felküldenek egy hajót a holdra a hatvanas években, aztán valami tíz évvel később szonda száll a Marsra. Jóval később jön az a csetepaté az oroszokkal az aszteroidák miatt... kimondottan űrháború. Vagy Kínával harcoltunk? – Mindegy – mondta Blaine. – Mi a helyzet a reinkarnációval és a halál utáni élettel? – Megpróbálom úgy elmondani, ahogy nekem a középiskolában tanították. Volt egy tantárgyunk, amit Pszichikai ttílélés vizsgálatának hívtak, de ez már nagyon rég volt. Na, nézzük! – Melhill a homlokát ráncolta, úgy koncentrált. – Idézem: "Az ember már az ősidők óta érzékelte láthatatlan lelkek jelenlétét, és gyanította, hogy ő is egyikükké válik majd a teste halála után." Gondolom, ismered a régi hiedelmeket. Az egyiptomi, a kínai és az európai alkimistákat meg hasonlókat. Na, rátérek Rhine-re. Ő a te idődben élt. A Duke egyetemen tanulmányozta pszichikai jelenségeket. Hallottál róla? – Aha – felelte Blaine. – Mit fedezett fel? – Igazából semmit. De ő indította el a lavinát. Aztán Kralski vette át a munkát Vilnán, és előbbre jutott valamelyest. Ez 1993-ban volt, abban az évben, amikor a Pirates Világkupát nyert. Kétezer körül jött Von Leddner. Ő megalkotta a másvilág nagyvonalú elméletét, de nem volt rá semmilyen bizonyítéka. És végül elérkeztünk Michael Van-ning professzorhoz. Ő az, aki az egészet hitelesítette. Bebizonyította, hogy az emberek tovább élnek a haláluk után. Kapcsolatot teremtett, beszélgetett velük, s ezeket a tárgyalásokat magnóra vette. Abszolút konkrét bizonyosságot kínált a halál utáni életről. Persze, ezzel nagy vitákat váltott ki, főleg vallási jellegűeket. Nyilvános viták. Újságcikkek. Egy nagyhírű professzor a Harvardról, egy bizonyos James Archer Flynn megpróbálta bebizonyítani, hogy ez az egész szemfényvesztés. Ő és Vanning éveken át vitáztak. Ekkorra Vanning már megöregedett, és elhatározta, hogy nekivág a nagy útnak. Elzárta az anyag nagy részét egy széfbe, a maradékot elhelyezte itt-ott, elhintett néhány kódszót, és megígérte, hogy visszajön, mint ahogy Houdini is megígérte, de nem jött. Aztán... – Bocsáss meg – szakította félbe Blaine –, ha van halál utáni élet, miért nem jött vissza Houdini? – Nagyon egyszerű okból, de kérlek, egyszerre csak egy dologgal foglalkozzunk. Bárhogy legyen is, Vanning végzett magával, hosszú utolsó üzenetet hagyott a lélek halhatatlanságáról és az emberi faj rettenthetetlen fejlődéséről. Számos antológiában leközölték. Később kiderült, hogy más írta, de az egy másik történet. Hol tartottam? – Öngyilkos lett. – Igen. És az az átokfajzat a halála után kapcsolatba lépett James Archer Flynn-nel, és elárulta neki, hova dugta el az anyagot, mik a kódszavak, és így tovább. Ez eldöntötte a vitát, haver. A halál utáni élet elfogadott lett. Melhill felkelt, nyújtózkodott, majd visszaült. – A Vanning Intézet mindenkit óva intett, hogy hisztériába kezdjen. Azonban a hisztéria már dühöngött. Az elkövetkezendő tizenöt évet csak úgy ismerik, mint az Őrült Negyvenes évek. Melhill elvigyorodott, és megnyalta az ajkát. – Bár már élhettem volna. Mindenki elengedte magát, "Csinálhatsz bármit", szólt a mondás, "az égben úgyis tortával várnak". Szent vagy vétkes, gonosz vagy jó, mindenkinek jut belőle egy szelet. A gyilkos ugyanúgy sétál át a másvilágra, mint az érsek. Így hát, éljünk, ahogy a kedvünk tartja, fiúk és lányok, élvezzük a hús örömeit a Földön, amíg megtehetjük, hiszen lelki örömökben bőven lehet részünk a halál után. Igen, és mindenki kiélte a vágyait kedvére. Micsoda anarchia

dühöngött! Új vallás bukkant fel, mely a "Felismerés" egyházának nevezte magát, és azt. terjesztette, hogy az emberek tartoznak azzal önmaguknak, hogy megtapasztaljanak mindent, a jót és rosszat, a tisztaságot és mocskot, mivel a másvilág nem más, mint az a hely, ahol hosszan emlékezhetnek földi cselekedeteikre. Csináld csak, adták ki a jelszót, és csinálták is, mert nem akartak unatkozni a másvilágon. Váltsd valóra minden vágyad, elégítsd ki minden kívánságod, fedezd fel a legsötétebb mélységeket is. Élj jól, halj jól! Ütődött korszak volt. Az igazi fanatikusok kínzóklubokba álltak össze, és enciklopédiákat írtak a fájdalomról, és gyűjtötték a legkülönfélébb kínzásnemeket, mint ahogy egy asszony beszerzi a recepteket. Mindegyik összejövetelen valamelyikük önként jelentkezett áldozatnák, és a többiek meggyilkolták a lehető legkegyetlenebb, legbrutálisabb módon, amit csak ki tudtak agyalni. El akartak jutni a végső csúcsig a fájdalomban és az örömben. Azt hiszem, sikerült nekik. Melhill megtörölte a homlokát, és valamivel higgadtabban tette hozzá: – Olvastam egy keveset az Őrült Negyvenes Évekről. – Sejtettem. – Érdekes korszak. De aztán bekövetkezett a csapás. A Vanning Intézet egész idő alatt kísérletezett. Kétezer-ötven tájékán, amikor az Őrült Évek legvadabbul tomboltak, bejelentették, hogy másvilág bizonyítottan létezik... de nem mindenki számára. Blaine pislogott, de nem tett megjegyzést. – Ez igazi csapás volt. A Vanning Intézet azt állította, bizonyítékaik vannak arra, hogy minden millióból csak egy ember jut a másvilágra. A többiek, az a sok-sok millió, egyszerűen csak kialszanak, mint az el fúj t gyertyaláng. Puff! Vége. Nincs tovább. Nincs élet a halál után. Semmi sincs. – Miért nincs? – kérdezte Blaine. – Nos, Tom, ezzel a dologgal én sem vagyok egészen tisztában – feszengett Melhill. – Ha a keringés-technikáról kérdeznél, sokat mondhatnék; de a pszichikai elméletek nem tartoznak a szakterületemhez. De azért próbálj meg követni, míg valahogy átgyötröm rajta magam. Erőteljesen megdörzsölte a homlokát. – Ami megmarad vagy nem marad meg a halál után, az a tudat, vagy úgy is mondhatnám, a lélek. Az emberek évezredeken át vitáztak arról, mi a lélek, hogyan kapcsolódik a testhez, és így tovább. Még nem ismerjük az összes választ, de már megalkottunk néhány definíciót. Napjainkban úgy tartják, hogy a lélek nem más, mint egy nagyfeszültségű energiaháló, amit a test bocsát ki, a test alakítja, s az is visszahat a testre. Érted? – Azt hiszem, igen. Folytasd! – Így hát, ha jól értelmezem, a lélek és a test kihat egymásra és formálja egymást. Azonban a lélek képes a testtől függetlenül is létezni. Számos tudós szerint a fejlődés következő stádiuma a testfüggetlen lélek. Azt állítják, hogy megközelítőleg egymillió év múlva nem lesz szükségünk testre, legfeljebb egy rövid inkubátoros időszakra. Személy szerint nem hinném, hogy ez az átkos faj fennmarad még egymillió évig. Egyáltalán nem érdememé meg. – Pillanatnyilag egyetértek – bólintott Blaine. – De térjünk vissza a másvilághoz. – Szóval, itt ez a nagyfeszültségű energiaháló. Amikor a test meghal, a háló képes lenne tovább létezni, mint egy pillangó, amikor kibújik a bábjából. A halál az a folyamat, ami elválasztja a lelket a testtől. Azonban ez mégsem így működik a haláltrauma miatt. Néhány tudós úgy véli, hogy a haláltrauma a természetes kiválasztódás eszköze, mely megszabadítja a lelket a testtől. Ám ez túl kemény módszer, és igen durva. A haldoklás iszonyatos lelki megrázkódtatás, és legtöbbször az energiaháló megreped, és szétfoszlik a pokolba. Nem áll össze ismét, szétfoszlik, s az egyén teljesen meghal. – Szóval, ezért nem jött vissza Houdini – mondta Blaine. – Meg még sokan mások. Igen. Néhány ember igen komolyan eltöprengett, és ezzel véget vetett az Őrült Éveknek. A Vanning Intézet folytatta a munkát. Tanulmányozták a jógát meg hasonlókat, de tudományos alapon. Azok a keleti vallások jó nyomon voltak, tudod? Megerősítik az elmét. Ez az, amit az Intézet keresett; egy módszert a lélek megerősítésére, hogy kibírja a haláltraumát.

– És megtalálták? – De meg ám! Akkoriban változtatták a nevűket Túlvilág Részvénytársaságra. Blaine bólintott. – Tegnap jártam az épületüknél. Hé, várj csak! Azt mondod, megoldották a lélek megerősítésének problémáját? Akkor senki sem hal meg! Mindenki túléli a halálát! Melhill gunyorosan elvigyorodott. – Ne légy tahó, Tom. Azt hiszed, ingyen osztogatják? Szó sincs róla. Ez egy bonyolult elektrokémiai eljárás, pajtás, és igen sokat kérnek érte. Mondhatnám, rengeteget. – Vagyis, csak a gazdagok jutnak a mennybe. – Miért, mit vártál? Csak nem képzelted, hogy bárkit beengednek? – No igen – mondta Blaine. – De nincs rá más mód, más lélekerősítő eljárás? A jóga? A Zen? – Az is megy – felelte Melhill. – A kormány legalább egy tucat hiteles és kipróbált házi túlélési tanfolyamot futtat. A gond csak az, hogy körülbelül húsz évi kemény munkába kerül, mire az ember eljut valamennyire. Ezt nem a hétköznapi fickóknak találták ki. Nem megy, ha gépekkel nem segítenek, meghaltál. – És csak a Túlvilág Rt. rendelkezik ilyen gépekkel? – Van még egy-kettő, például a Túlvilág Akadémia meg a Mennyország Kft., de az ár ugyanaz. A kormány kidolgozott valami halál-túlélési biztosítást, de ezzel sem sokra megyünk. – Gondoltam – sóhajtott Blaine. Egy pillanatig elkápráztatta a lehetőség; megszabadulni a halálfélelemtől; az az enyhítő tudat, hogy van folytatás a halál után is; a tudat, hogy van lelki fejlődés és végső beteljesülés – nemcsak a törékeny húsburok, amit örökölt, s amit véletlenül kapott. Ám ez mégsem igaz. Lelke óhaja nem teljesülhet. A holnap ígérete örökre elérhetetlen marad. – És mi a helyzet a reinkarnációval meg a befogadótestekkel? – kérdezte. – Hiszen tudhatnád – mondta Melhill. – Téged már reinkarnáltak, és egy új porhüvelybe helyeztek. A lélekcsere nem túl bonyolult, ezt a transzplantáció működtetői bármikor elmesélik. Azonban a transzplantáció csak egy időleges lélekcsere, és nem söprik ki teljesen az eredeti tudatot. A lélekbefogadás viszont végleges. Először ki kell törölni az eredeti tudatot. Másodszor következik a vendégtudat kockázatos játéka. Tudod, néha a vendégtudat nem tud behatolni a befogadótestbe, és szétszakad próbálkozás közben. Még a másvilági kondicionálás sem mindig bírja ki a reinkarnációs kísérletet. Ha a lélek nem tud bejutni a befogadótestbe... puff! Blaine bólintott, s értette már, miért gondolta úgy Marie Thorne Reillyről, hogy jobb lenne, ha meghalna. Ezzel nem rosszat kívánt neki. – Miért akar egy olyan ember újjászületni, ha biztosan a másvilágra jut? – kérdezte. – Mivel néhány fickó fél a haláltól – felelte Melhill. – Rettegnek a túlvilágtól, a lelki élettől. Itt akarnak maradni á Földön, ahol tudják, mi folyik. Így hát teljesen törvényesen vesznek egy testet a szabad piacon, ha talárnak megfelelőt. Ha nem, a feketepiacon vesznek egyet. A mi testünket, haver. – A szabad piacon árult testeket önként kínálják fel a tulajdonosaik? Melhill bólintott. – De ki az, aki eladja a testét? – Nyilván csak a nagyon szegények. Ugyanis a törvény szavatolja, hogy kompenzációt kell kapnia másvilági biztosítás formájában. Számára ez az egyetlen lehetőség. – Az ilyen ember tisztára megőrült! – Úgy gondolod? Ma is, mint mindig, a világ tele van képzetlen, beteges, járvány sújtotta, éhező emberekkel. És mint mindig, nekik is van családjuk. Gondold csak el; a fickó gyerekei éhesek. A teste az egyetlen érték, amit áruba tud bocsátani. A te idődben pedig semmije sem volt. – Meglehet – morogta Blaine. – De alakuljanak is bármilyen rosszul a dolgok, én sohasem fogom eladni a testemet. Melhill derűsen felnevetett. – Micsoda elszántság! Csak éppen az a bibi, hogy a testedet ingyen veszik el!

Blaine erre nem tudott mit válaszolni. 7. Az idő lassan telt a párnázott falú cellában. Blaine és Melhill kaptak könyveket és magazinokat. Gyakran étkeztek és kiadósán, papírcsészékből és tálcákból. Szigorúan őrködtek fölöttük, nehogy baja essen a jól eladható testüknek. A társaság kedvéért tartották őket egy cellában; a magányos emberek gyakran elvesztik a fejüket, és az őrültség javíthatatlan károkat okozhat az értékes agycellákban. Szigorú ellenőrzés alatt tornázhattak, hogy előzzék az unalmat és fejlesszék a testüket az elkövetkezendő tulajdonosnak. Blaine kezdte megkedvelni a zömök, vaskos, izmos testet, melyet jelenleg uralt, és amelyiktől hamarosan meg kell válnia. Igazán pompás test, jött rá, olyan, amire büszke lehet az ember. Igaz, nem túlságosan kecses, de a kecsességnél vannak értékesebb tulajdonságok is. Mintegy ellensúlyozva ezt a hiányosságot, biztos volt benne, hogy ezt a testet nem tudja úgy megszorongatni a láz, mint az ezelőttit; és a fogazata igencsak épnek tűnt. Egészében véve, minden halandósági megfontolástól eltekintve, nem olyan test, amit egy ember könnyen felad. Egy nap étkezés után a fal egy párnázott része félretolódott. Az acélrácsok között Carl Orc kukkantott be. – Halihó! – mondta Orc, a magas, szikár, egyenes tekintetű, pacuha alak. – Hogy van az én brazíliai cimborám? – Te rohadék – mondta Blaine, mély érzelmektől telített hangon. – Ebédszünet – mondta Orc. – Kaptok elég kaját, fiúk? – Micsoda duma... hogy farmja, van Arizonában! – Bérbe vettem egyet – felelte Orc. – Gondoltam, hamarosan úgyis nyugdíjba megyek, és homoki növényeket fogok termeszteni. Szerintem többet tudok Arizonáról, mint számos ott született tökfej. Azonban a farmok sok pénzbe kerülnek, és a másvilági biztosítás sem olcsó. Az ember megteszi, ami tőle telik. – A keselyű bárkinek a szemét kivájja – mondta Blaine. Orc mélyet sóhajtott. – Hát, az üzlet az üzlet, és szerintem ez se rosszabb foglalkozás, mint bármi, amire gondolni tudok. Bűnös világban élünk. Egy napon biztos megbánom majd a vétkeimet, amikor a farmom verandáján fogok üldögélni. – Erre nem fog sor kerülni – mondta Blaine. – Nem-e? – Nem. Valamelyik éjszaka egy ürge majd rajtakap, amikor kábítót szórsz az italába. A csatornában fogod végezni, Orc, bevert fejjel. Akkor aztán véged. – Csak a testemnek – javította ki Orc. – A lelkem élvezni fogja az édes életet az idők végezetéig. Befizettem a pénzt, öregem, és a mennyország kapuja nyitva áll előttem! – Nem érdemled meg! Orc elvigyorodott, és még Melhill sem bírta elrejteni a mosolyát. – Szegény brazil barátom, az érdem szóba sem kerül. Hogy juthat ilyesmi az eszedbe? A halál utáni élet nem a jámbor és szelíd kis emberek jussa, nem számít, mennyi jót cselekszenek. A mennyország az éles eszű alakokra vár, akiknek dollárral van tele a zsebük, és akik nyitott szemmel járnak a világban. – Nem hiszem el – mondta Blaine. – Ez nem fair. Ez nem igazság... – Te idealista vagy – mondta Orc, és érdeklődve szemlélte, mintha ő lenne a világon az utolsó moa. – Nevezd, ahogy tetszik. Lehet, hogy a túlvilágra jutsz, Orc. De azt hiszem, lesz ott egy kicsiny zug, ahol égni fogsz örökre!

– A pokoltűzre nincs tudományos bizonyíték – felelte Orc. Azonban sok minden van még, amit nem tudunk a másvilágról. Lehet, hogy égni fogok. És az is lehet, hogy van valamiféle üzem odafenn, ahol összefércelik a te szétfoszlott lelkedet... De ne vitatkozzunk. Sajnálom, de attól tartok, eljött az idő. Orc elsietett. Az acélrácsos ajtó feltárult, és öt ember sietett be a cellába. – Ne! – kiáltotta Melhill. Körülvették az űrhajóst. Szakértőén kitértek a feléjük sújtó öklök elől, és hátracsavarták a karjait. Kivonszolták a helyiségből. Orc jelent meg az ajtóban, és rosszallóan figyelte a jelenetet. – Engedjétek el! – parancsolta. Elengedték Melhillt. – Nem azt kell hozni, marhák – magyarázta Orc. – Hanem azt! – Blaine-re mutatott. Blaine már-már elsiratta magában újsütetű barátját. Ám a szerencse ilyetén fordulata látott szájjal és készületlenül érte. A foglárok megragadták, mielőtt mozdulhatott volna. – Sajnálom – szólt oda Orc, miközben Blaine-t kivezették. – A vevő kifejezetten ilyen felépítésű és jellegű testet rendelt. Blaine hirtelen megélénkült, és megpróbált kiszabadulni. – Kinyírlak! – ordította Orcnak. – Esküszöm, hogy kinyírlak! – Nehogy megsérüljön! – figyelmezette Orc fapofával a foglárokat. Egy rongyot nyomtak a képébe, az orrába, és Blaine valami émelyítőén édes illatot érzett. Kloroform, gondolta. Utolsó pillantása Melhillre esett, aki hamuszínű arccal bámult rá a rácsos ajtón túlról. 8. Thomas Blaine első tudatos cselekedete arra szolgált, hogy megállapítsa, hogy vajon még mindig Thomas Blaine ő és saját testét foglalja el? Maga a kérdés adta meg erre a választ. Még nem törölték ki a tudatát. Egy díványon feküdt, teljesen felöltöztetve. Felült, és kintről lépéseket hallott, melyek az ajtó felé közeledtek. Túlbecsülték a kloroform hatását! Még van esély a menekülésre! Gyorsan az ajtó mögé ugrott. Az kinyílt, és valaki belépett. Blaine kilépett, és ütött. Sikerült valamelyest visszafognia a csapást. Ám még így is jókora erővel vágott bele a belépő Marie Thorne formás állába. A díványhoz vonszolta áldozatát. Néhány perc múlva a nő magához tért, és felpillantott. – Blaine – mondta –, maga idióta! – Nem tudtam, ki jött – mentegetőzött Blaine. Miközben kimondta, rájött, hogy hazudik. Igenis felismerte Marie Thorne-t az utolsó tizedmásodpercben a csapás előtt; és jól működő, izmos testének még lett volna ideje teljesen visszafogni a jobbegyenest. Azonban egy észrevétlen, irányíthatatlan düh tombolt ép tudata felszíne alatt; és a harag fortélyosan megkerülte az erkölcsi felelősségérzetet; és azért is állón vágta a hűvös és gyanútlan Miss Thorne-t. Ez a tett valami olyasmit sejtetett, amit Blaine nem kívánt tudni önmagáról. – Kinek a számára vette meg a testemet, Miss Thorae? – kérdezte. A nő rámeredt. – A maga számára, mivel maga képtelen lett volna erre. Szóval, mégsem fog meghalni. Nem bújik a testébe valami kövér, vén trotty, nem foszlik szét a tudata a szélben. Remek! Nagyon-nagyon élni akart. De bár ne Marie Thorne lenne az, aki megmenti az életét! – Jobban is boldogultam volna, ha tisztában vagyok a helyzettel – morogta Blaine. – Szándékomban állt elmagyarázni. Miért nem várta meg? – Azután, ahogy beszélt velem?

– Sajnálom, ha goromba voltam, teljesen kiborultam, amikor megtudtam, hogy Mr. Reilly lefújta a reklámkampányt. Maga ezt úgysem érti. Ha férfi lennék... – Csakhogy nem az – emlékeztette Blaine. – Mit számit az? Gondolom, maga valami furcsa, régi vágású módon vélekedik az asszony szerepéről és helyzetéről. – Szerintem egyáltalán nem furcsa. – Persze, hogy nem. – Miss Thorne az állat tapogatta, mely elszíneződött és kissé megduzzadt. – Na jó, most már egy-egy, vagy be akar húzni még egyet? – Egy is elég volt, köszönöm – mondta Blaine. A nő némileg bizonytalanul felegyenesedett. Blaine átkarolta a vállát, hogy segítse, és kissé zavarba jött. Úgy képzelte, hogy ennek a nőnek a teste acélból van; azonban ez hús-vér test volt, kemény, ruganyos és meglepően puha. Ilyen közelről látta, hogy engedetlen hajszálak álnak ki a frizurájából, és egy apró anyajegy van a homlokán, közvetlenül a hajvonala alatt. Abban a pillanatban Marie Thorne, mint elvont fogalom, megszűnt létezni számára, és emberi lényként öltött alakot. – Megállok magamtól is – jelentette ki a nő. Egy hosszú pillanat után Blaine elengedte. – Jelen körülmények között úgy vélem – mondta a nő, és határozottan nézett rá –, hogy a kapcsolatunk szigorúan üzleti jellegű. Csoda csoda után! A nő váratlanul úgy tekint rá, mint egy emberi lényre; érzi, hogy férfi, és ez zavarja. A gondolat nagy örömet okozott Blaine-nek. Nem azért, mondta magának, mintha beleszeretett volna Marie Thorae-ba, vagy különösképpen megkívánta volna. De nagyon szerette volna kizökkenteni a magabiztosságából, lekaparni a zománcot a külszínről, eltéríteni abból az átkozott pózból. – Ahogy mondja, Miss Thorne. – Örülök, hogy maga is így érez – felelte a nő. – Mivel őszintén szólva, maga nem az esetem. – Milyen az esete? – A magas, karcsú férfiakat szeretem. Akik egyfajta kecsességgel mozognak, könnyedek és kifinomultak. – Hiszen én.... – Ebédelünk? – kérdezte Miss Thorne könnyeden. – Azután Mr. Reilly szeretne váltani magával pár szót. Azt hiszem, ajánlatot kíván tenni. Együtt távoztak a szobából, és Blaine belül fortyogott a dühtől. Szórakozik vele ez a ribanc? A magas, karcsú, kecses mozgású, kifinomult hapsikat kedveli! A francba, hiszen ő pont olyan volt! És ezalatt a húsos, szőke birkózó test alatt még mindig olyan maradt; ha a nőnek lenne szeme hozzá,láthatná! És ki zökkentett ki a pózából? Amikor leültek egy asztal mellé a Rex alkalmazottak ebédlőjében, Blaine hirtelen felkapta a fejét. – Melhill! – Mi? – Ray Melhill, az a fickó, akivel összezártak! Nézze, Miss Thorne, nem lehetne őt is megvásárolni? Visszafizetem majd magának, amint alkalmam nyílik rá. Együtt senyvedtünk. Nagyon rendes fickó. A nő kíváncsian pillantott rá. – Megnézem, mit tehetek. Távozott az asztaltól. Blaine várt, a tenyerét dörzsölte, és azt kívánta, bár itt lenne Carl Orc köztük. Marie Thorae néhány perc múlva Visszatért. – Igazán sajnálom – közölte. – Felhívtam Orcot. Mr. Melhill t egy órával a távozásunk után eladták. Tényleg nagyon sajnálom. Nem tudtam.

– Semmi baj – mondta Blaine. – Azt hiszem, rám férne egy ital. 9. Mr. Reilly egyenes tartással ült, és szinte elveszett a hatalmas trónszerű karosszékben. Ráncos, áttetsző bőre szorosan feszült a koponyájára és karomszerű kezeire; a csontok és az inak tisztán látszottak a bőrszerű, aszott hús alatt. Blaine-nek az a benyomása támadt, hogy a vér lustán áramlik a törékeny, bíbor viszeres vénákban, s bármelyik pillanatban megállhat. Bár a tartása feszes volt, a szeme szelídnek tűnt vicces majompofájában. – Szóval, ez a mi múltbéli emberünk! – fogadta Mr. Reilly. – Foglaljon helyet, uram. Maga is, Miss Thorne. Épp most beszéltem magáról a nagyapámmal, Mr. Blaine. Blaine körűipillantott, szinte várta, hogy meglátja az ötven éve elhunyt nagyapát szellemként előtte lebegni Azonban a magas mennyezetű, díszes falú teremben ilyesminek nyoma sem volt. – Már nincs itt – magyarázta Mr. Reilly. – Szegény nagyapa csak rövid ideig képes fenntartani az ektoplazmikus állapotot. De még így is erősebb, mint a legtöbb szellem. Blaine arckifejezése megrándulhatott, mert Reilly észrevette. – Maga nem hisz a szellemekben, Mr. Blaine? – Attól tartok, nem. – Persze, hogy nem. Gondolom a szó elég szerencsétlen asszociációt sugall a maguk huszadik századi fogalmai szerint. Csörgő láncokat, csontvázakat, meg hasonló hülyeségeket. Azonban a szavak jelentése változik, és még a valóság is, ahogy az ember megváltoztatja és manipulálja a természetet. – Értem – bólintott Blaine udvariasan. – Azt hiszi, csak halandzsázok – tette hozzá Mr. Reilly jószándékúan. – Nem állt szándékomban. Gondolkozzon el azon, hogyan vesztik el a szavak a jelentésüket. A huszadik század elején az "atom" egy igen képzeletfelkeltő szó volt, a fantasztikus írók "atomfegyvereket", "atommeghajtású hajókat" emlegettek. Egy abszurd szó volt, melynek csak kevesen ismerték az igazi jelentését, és a legtöbben nem foglalkoztak igazán vele, mint ahogy magát sem érdeklik a "szellemek". Nem sokkal később az "atom" egy igencsak valóságos képet hordozott magában. Akkortól már mindenki ismerte az igazi jelentését! Mr. Reilly elrévedve mosolygott. – A "sugárzás" az olvasókönyvek kifejezéséből átment a valóságos köztudatba. Az "űrbetegség" ugyancsak egy absztrakt kifejezés volt a maga korában. Azonban ötven évvel később a kórházak megteltek vonagló görcsölő testekkel. A világ változik, Mr. Blaine, s az elméletek, absztrakciók, hipotézisek mind-mind valósággá válnak. A valóság néha felülmúlja a fantáziát. – És a szellemek? – Ugyanez történt. Maga kissé maradi, Mr. Blaine! Változtatnia kell a világképén. – Nehéz lesz. – Mégis szükségszerű. Ne feledje, mindig is hitték néhányan a létezésüket. Annak az esélye, hogy a létük bebizonyosodik, mondhatnánk úgy is: elég jó volt. És amikor a halál utáni élet tényként bebizonyosodott, a szellemek is valósággá váltak. – Azt hiszem, előbb látnom kell egyet ahhoz, hogy elhiggyem – vélte Blaine. – Erre minden bizonnyal hamarosan sor kerül. De elég ebből. Mondja, hogy tetszik magának a mi világunk? – Ez idáig nem túl jól – felelte Blaine. Reilly vihogott. – Nem kedvelte meg a testüzéreket, mi? De hát nem lett volna szabad elhagynia az épületet, Mr. Blaine. Nem szolgálta vele túl jól az érdekeit, s a társaságét úgyszintén nem. – Sajnálom, Mr. Reilly – mondta Marie Thorne. – Az én hibám volt. Reilly a nőre pillantott, aztán visszafordult Blaine-hez.

– Ez sajnálatos, természetesen. Sorsára kellett volna hagynunk 1958-ban. Őszintén szólva, Mr. Blaine, a maga jelenléte egyre inkább zavar bennünket. – Nem tehetek róla. – A nagyapám és én egyetértettünk abban, bár attól tartok, kissé megkésve, hogy nem használjuk fel magát a reklámkampányban. Ezt a döntést korábban kellett volna meghoznunk. Azonban csak most került sor rá. Azonban az eset kiszivároghat, dacára, hogy ez nem áll szándékunkban. Még az sem kizárt, hogy a kormány törvényes eljárást indít a társaság ellen. – Uram – szólt közbe Marie Thorne –, az ügyvédek biztosak a helyzetünk felől. – Ó, börtönbe biztosan nem kerülünk – mondta Reilly. – De gondoljon csak bele, mi lesz, ha az ügy kiszivárog. Rossz sajtót kapunk! A Rexnek meg kell őriznie a jó hírét, Miss Thorne. Ha felháborító felelőtlenségről, tőrvényellenes beavatkozásról kezdenek cikkezni... Nem, Mr. Blainenek nem lenne szabad itt lennie 2110-ben, hiszen ő maga a két lábon járó bizonyíték. Következésképpen, uram, szeretnék tenni önnek egy üzleti ajánlatot. – Hallgatom – mondta Blaine. – Mi lenne, ha a Rex vásárolna magának egy másvilági biztosítást, s ezzel biztosítaná a halál utáni életét? Hajlandó lenne öngyilkosságot elkövetni? Blaine egy darabig csak pislogni tudott. – Nem. – Miért nem? – kérdezte Reilly. Egy pillanatig az indok magától értetődőnek tűnt. Miféle teremtmény az, ami eldobja magától az életet? Legfeljebb egy boldogtalan ember tesz ilyet. Blaine nem válaszolt, össze kellett szednie a gondolatait. – Először is – kezdte –, nem vagyok meggyőződve arról, hogy létezik túlvilág. – És ha meggyőznénk? – kérdezte Mr. Reilly. – Akkor vállalná az öngyilkosságot? – Nem! – Hogy maga milyen szűk látókörű! Mr. Blaine, gondolja át a helyzetét! Ez a kor idegen a maga számára, ellenséges, ismeretlen. Miféle munkát tudna végezni? Kivel tudna beszélgetni, és miről? Még az utcán sem járkálhat, hogy ne lenne állandóan halálos veszélyben az élete. – Mostantól résen leszek – mondta Blaine. – Fogalmam sem volt róla, mi folyik itt. – Még most sincs! Igazából még most sincs fogalma róla. Sejtelme sincs. Ugyanolyan helyzetben van, mintha egy barlanglakó csöppenne a maguk 1958-ába. Azt hiszi, hogy el tud bánni a problémákkal, hiszen találkozott már kardfogú tigrisekkel és szőrös masztodonokkal. Lehet, hogy valami jótét lélek óva inti őt a gengszterektől. De mit ér vele? Megmenekül ezáltal attól, hogy egy autó elgázolja, megrázza az áram, gázmérgezést kap, beleesik egy liftaknába, feldarabolja egy villanyfűrész, vagy kitöri a nyakát egy fürdőkádban? Maga már ezek között a dolgok között született, és bántatlanul járkál köztűk. És ezek a balesetek még így is előfordulnak, amikor a figyelmük kihagy egy pillanatra. Mennyivel valószínűbb, hogy egy ősembert baleset ér? – Eltúlozza a helyzetet – jelentette ki Blaine, és érezte, hogy némi verejték gyöngyözik a homlokán. – Valóban? Az erdő veszélyei eltörpülnek egy város veszélyeihez képest. És amikor a városból szuperváros lesz... – Nem leszek öngyilkos – közölte Blaine. – Inkább vállalom a kockázatot. Ejtsük a témát. – Miért nem képes ésszerűen gondolkodni? – kérdezte Mr. Reilly állhatatosán. – Végezzen magával most rögtön, és mindnyájunkat egy csomó bajtól szabadítja meg. Ha nem teszi meg, körvonalazhatom, mi vár önre. Meglehet, hogy a puszta megérzés és az állati ösztönök révén életben marad egy évig. Vagy kettőig. Mit számít, a végén úgyis öngyilkos lesz. Maga szuicid típus. Magára vari írva az öngyilkos hajlam... maga arra született, Blaine! Nyomorultul kinyírja magát egy-két éven belül, megkönnyebbülten fog távozni a megnyomorított testéből... azonban nem várja majd túlvilág a fáradt elméjét.

– Maga őrült! – kiáltotta Blaine. – Én mindig felismerem az öngyilkos típusokat – mondta Mr. Reilly csendesen. – Mindig kiszúrom őket. Nagyapám is egyetért velem. Szóval, csak annyit kellene tennie... – Nem – mondta Blaine. – Nem végzek magammal. Attól tartok, ezt a munkát másra kell bíznia. – Az nem az én stílusom – félelte Mr. Blaine. – Nem fogom kényszeríteni. De meghívom a ma esti reinkarnációmra. Vessen egy pillantást a túlvilágra. Lehet, hogy meggondolja magát. Blaine habozott, és az öregúr rávigyorgott. – Ez nem veszélyes, kezeskedem érte, és nincs benne semmi trükk! Attól tart, hogy ellopom a testét? Én már hónapokkal kiválasztottam a befogadótestet magamnak a törvényes piacról. S hogy őszinte legyek, a maga teste nem is kellene. Tudja, nem szívesen viselnék egy ilyen zömök testet. A kihallgatás véget ért. Marie Thorne kikísérte Blaine-t. 10. A reinkarnációs szobát úgy rendezték be, mint egy kicsiny színházat. Blaine megtudta, hogy általában itt szokták tartani az értekezleteket és a szakmai eligazításokat a társaság vezetőinek. Ma csak egy szűk körű és válogatott közönség gyűlt össze. A Rex teljes igazgatótanácsa megjelent, öt középkorú ember ült a hátsó sorban és halkan beszélgetett. A közelükben egy közjegyző foglalt helyet. Blaine és Marie Thorne előre ültek, olyan messze az igazgatóktól, amennyire csak lehetett. A megemelt színpadon fehér reflektorfényben már berendezték a reinkarnációs gépeket. Két vezetékekkel és drótokkal ellátott vaskos karosszék állt középen. A székek között egy hatalmas, fényes, fekete masina magasodott. Vastag vezetékek kapcsolták össze a gépet a székekkel, és Blaine-nek az a kényelmetlen érzése támadt, mintha egy kivégzést kellene végignéznie. Néhány technikus a gép fölé hajolva végezte a végső beállításokat. A közelükben a szakállas, öreg doktor álldogált, meg a vörös képű kollégája. Mr. Reilly érkezett a színpadra, biccentett a közönség felé, és letelepedetett az egyik székbe. Egy elszánt képű, ijedt, sápadt negyvenes férfi követte. Ő volt a befogadótest, annak a testnek a jelenlegi tulajdonosa, mely hamarosan Mr. Reillyé lesz. A befogadótest a másik székben foglalt helyet, gyors pillantást vetett a közönségre, aztán lesütötte a szemét. Igen felindultnak tűnt. Verejték csillogott a felső ajkán, és a hónaljánál nedves, fekete folt látszott. Nem nézett Reillyre, és az öreg sem pillantott felé. Újabb ember érkezett a színpadra, kopasz és buzgó tekintetű, sötét ruhában, papi gallérral és egy kicsi, fekete könyvvel. Suttogva tárgyalni kezdett a két ülő emberrel. – Ki az? – kérdezte Blaine. – James atya – mondta Marie Thorne. – A Túlvilág Egyházának lelkésze. – A minek? – Ez egy új vallás. Hallottál az Örült Évekről? Nos, akkortájt számos új vallás alakult ki... * A kétezer-negyvenes évek nagy kérdése az volt, hogy milyen pozíciót foglalnak el a lelkek a túlvilágon. A helyzet még rosszabbá vált, miután a Túlvilág Rt. bejelentette a másvilág tudományosan igazolt létét. A társaság mindent elkövetett, hogy bármiféle vallásos színezetet kiirtson az eljárásból; azonban a vallásokat nagyon nehéz megszűntetni. A legtöbb egyházi személy úgy érezte, hogy a tudomány illetéktelenül hatolt be az ő területükre. Akár tetszett, akár nem, a Túlvilág Rt. az új tudományos vallásosság szószólójává vált: az üdvözülés nem a felekezeti, erkölcsi, etikai hovatartozáson múlik, hanem az alkalmazott, személytelen megváltoztathatatlan, tudományos törvényeken. Zsinatokat, tanácskozásokat és kongresszusokat tartottak az égető kérdés eldöntésére. Néhány csoport magáévá tette azt a hitet, hogy az újonnan feltárt tudományos másvilág valószínűleg nem

azonos a mennyországgal, az üdvözüléssel, a nirvánával, a paradicsommal; mivel a léleknek ehhez semmi köze. A tudat, hangsúlyozták ki, nem azonos a lélekkel; és a lélek nem a tudat része. Azt elismerték, hogy a tudomány megtalálta a módot, hogy a test egy részének, a tudatnak a létét meghosszabítja. Ez rendben van, de az egésznek semmi köze a lélekhez, és bizonyára nincs kapcsolatban a halhatatlansággal, a mennyországgal, a nirvánával vagy hasonlókkal. A lelket nem lehet holmi tudományos manipulációkkal befolyásolni. És a lélek helyzete a tudat végeleges és elodázhatatlan halála után a tudományos másvilágban összefüggésben fog állni a hagyományos erkölccsel, az etikai és a vallás gyakorlásával. * – Hú! – mondta Blaine. – Azt hiszem, értem már, mire gondol. Megpróbáltak valami kompromisszumot kötni a tudomány és a vallás között. De nem volt ez a magyarázat egy kissé bonyolult a legtöbb ember számára? – De igen – felelte Marie Thorne –, bár az illetékesek sokkal szebb magyarázatot adtak, mint én, és mindenféle hasonlatokkal támasztották alá. Azonban ez csak az egyik álláspont volt. Mások nem törekedtek kompromisszumra. Egyszerűen kijelentették, hogy a tudományos másvilág bűnös dolog. És akadt egy csoport, amely úgy oldotta meg a problémát, hogy kijelentette, hogy a lélek a tudat része. – Gondolom, ez lehetett a Túlvilág Egyháza. – Igen. Ők elszakadtak más vallásoktól. Szerintük a lélek a tudat része, és a másvilág a lélek újjászületése, ahol nincsenek "ha"-k és "de"-k. – Lépést tart a korral – mondta Blaine. – De az erkölcsös élet... – Az ő szemléletük szerint ez nem tekint el az erkölcstől. A Túlvilágosök azt vallják, hogy nem lehet erkölcsös és etikus életet kényszeríteni senkire, lelki jutalmakat vagy bűnhődést ígérve. Azt mondják, hogy az ember ne azért éljen erkölcsösen, hogy jutalmat várjon érte, hanem azért, hogy ezzel a társadalom és önmaga érdekeit szolgálja. Blaine számára ez számos kérdést vetett fel az erkölccsel kapcsolatban. – Ez népszerű vallás, igaz? – kérdezte. – Rendkívül népszerű – felelte Marie Thorne. Blaine még tovább akart kérdezősködni, de James atya beszélni kezdett. – William Fitzsimmons – címezte a lelkész a befogadótestnek –, te szabad akaratodból jöttél ezen helyre, azon okból, hogy felváltsd evilági létedet egy magasztosabb, lelki létre? – Igen, atyám – suttogta a sápadt férfi. – És alávetettek a megfelelő tudományos eljárásoknak, melyek révén folytathatod létedet a lelki létsíkon? – Igen, atyám. James atya Reillyhez fordult. – Kenneth Reilly, te szabad akaratodból jöttél ezen helyre, azon okból, hogy ezentúl William Fitzsimmons testében folytasd evilági léted? – Igen, atyám – felelte Reilly, kőkemény arccal. – És ezáltal lehetségessé tetted William Fitzsimmonsnak, hogy beléphessen a túlvilágra, továbbá jelentős összeget fizettél Fitzsimmons örököseinek, és befizetted azon kormányadót, mely az ilyen tranzakcióknál előíratott? – Igen, atyám. – Mindezen dolgok rendben vannak hát – állapította meg James atya. – Nincs szó sem, polgári, sem egyházi vétségről. Senki sem fosztat meg az élettől, hiszen William Fitzsimmons élete és személyisége tovább létezik a túlvilágon, Kenneth Reilly élete és személyisége tovább létezik a Földön. Következésképp, kezdődhet a reinkarnáció! Blaine számára az egész olyan volt, mint egy esküvő és egy kivégzés iszonyatos keveréke. A mosolygó lelkész visszavonult. A technikusok a székükhöz szíjazták az alanyokat, és elektródákat

csatoltak a karjukra, lábukra, homlokukra. A nézőtér nagyon elcsendesedett, és a Rex igazgatói várakozóan hajoltak előre a székükben. – Folytassák! – parancsolta Reilly, Blaine-re pillantott, és enyhén elmosolyodott. A főtechnikus elfordított egy tárcsát a fekete gépen. Az halkan felzümmögött, és a lámpák elhalványultak. Mindkét férfi görcsösen szorította a karfát, megrándultak, és hátrahanyatlottak. – Megölik azt a szerencsétlen Fitzsimmonst – suttogta Blaine. – Az a szerencsétlen – magyarázta Marie Thorne – pontosan tudta, mit cselekszik, harminchét éves; és az élete zsákutcába torkollott. Sohasem volt jelentősebb ideig munkája, és semmilyen lehetősége nem volt a halál utáni túlélésre. Ez egy csodálatos lehetőség volt számára. Továbbá van egy felesége és öt gyereke, akikről képtelen volt gondoskodni. Abból az összegből, amit Mr. Reilly fizet, az asszony kényelmesen élhet és felnevelheti a gyermekeket. – Éljen! – mondta Blaine. – Eladó egy apa alig használt teste kiváló állapotban! Micsoda önfeláldozás! – Ne legyen nevetséges! Nézze, már kész is! A gépet kikapcsolták, és a szíjakat levették a két emberről. Reilly aszott, vigyorgó tetemével senki sem törődött, a technikusok és az orvosok a befogadótestet vizsgálták. – Még semmi! – kiáltotta az idős szakállas doktor. Blaine érezte, ahogy a feszültség növekszik a szobában, és árnyalatnyi félelem villant az arcokon. A másodpercek ólomlassúsággal vonszolták magukat, miközben az orvosok és a technikusok körülvették a befogadótestet. – Még mindig semmi! – Az öreg orvos szinte sikoltotta. – Mi történt? – kérdezte Blaine Marie Thorne-t. – Mint már említettem, a reinkarnáció bonyolult és veszélyes. Reilly tudata még nem tudta megszállni a befogadó porhüvelyt. Már nem sok ideje van. – Hogy-hogy? – Mivel a test haldokolni kezd azon nyomban, amint sorsára hagyták. Visszafordíthatatlan agyhalál következik be, ha nincs senki egy testben. A tudat létfontosságú. Még egy öntudatlan elme is irányítja a létfenntartó funkciókat. De ha semmilyen tudat nincs... – Még mindig semmi! – kiáltotta az idős doktor. – Azt hiszem, máris túl késő – suttogta Marie Thorne. – Rezdülés! – mondta a doktor. – Rezdülést érzek! Hosszú csend következett. – Azt hiszem, bejutott! – kiáltotta az öreg doktor. – Oxigént, adrenalint! Egy maszkot tapasztottak a befogadó arcára, injekciót szúrtak az alkarjába. A befogadótest megremegett, reszketni kezdett, elernyedt, aztán ismét remegett. – Sikerült! – kiáltotta az idős doktor, és eltávolította a maszkot. Az igazgatók, mintha csak parancsszóra tették, felkeltek a székeikből, és a színpadhoz siettek. Körülvették a befogadótestet, mely most pislogott és öklendezett. – Gratulálok, Mr. Reilly! – Szép volt, uram! – Már kezdtünk aggódni, Mr. Reilly! A befogadótest rájuk meredt. Megtörölte a száját, és így szólt: – Az én nevem nem Reilly. Az öreg doktor áttört az igazgatókon, és a befogadótest fölé hajolt. – Maga nem Reilly? – kérdezte. – Fitzsimmons? – Nem – mondta az illető –, nem vagyok Fitzsimmons, az a szegény, átkozott bolond! És Reilly sem vagyok. Reilly megpróbált bejutni, de én gyorsabb voltam. Én jutottam be előbb. Ez most már az én testem. – Kicsoda maga? A befogadótest felállt. Az igazgatók elhátráltak, és az egyikük sietve keresztet vetett. – Ez egy régi halott – mondta Marie Thorne.

A befogadótest arca most már alig-alig emlékeztetett az ijedt és sápadt William Fitzsimmons arcára. Hiányzott belőle Fitzsimmons elszántsága, és Reilly türelmetlenségének és jó humorának nyoma sem volt. Semmi másra nem emlékeztetett, csak önmagára. Az ábrázat halott fehér volt, eltekintve a kezdődő borosta sötét foltjaitól az állón. Az ajkak vértelennek tűntek. Egy fekete haj fürt lógott a hideg, fehér homlokba. Amikor még Fitzsimmons uralta ezt a testet, az arcvonások kellemes összhangot alkottak, harmonikusan összeálltak. Azonban most az arcvonások függetlenné váltak és megkeményedtek. Az asszimetrikus ábrázat valahogy elnagyoltnak és befejezetlennek tűnt, mint egy edzés előtti vas, vagy mint egy kiégetés előtti agyagedény. Petyhüdtnek, mogorvának, érzéketlennek tűnt, mivel úgy tűnt, az arcizmok nem működnek. A békés, ernyedt, asszimetrikus vonások egyszerűen csak léteztek, de semmit sem árultak el a mögöttük rejtőző személyiségből. Az arc már egyáltalán nem tűnt emberinek. Mindössze annyi emberi jelleg maradt benne, amennyi a nagy, türelmes, rezzenéstelen Buddhaszemekből sugárzott. – Zombi lett belőle – suttogta Marie Thorne, Blaine vállát szorongatva. – Kicsoda maga? – kérdezte az idős doktor. – Nem emlékszem – jött a válasz. – Semmire. – A megelevenedett halott megfordult, és kifelé indult a színpadról. Két igazgató türelmetlenül megpróbálta visszatartani. – El az útból – mordult rájuk a zombi. – Ez most már az én testem. – Hagyják békén ezt a szerencsétlen zombit – mondta az idős doktor fáradtan. Az igazgatók elléptek az útjából. A zombi ellépkedett a színpad széléig, lement a lépcsőn, megfordult, és odasétált Blaine-hez. – Magát ismerem! – mondta. – Micsoda? Mit akar? – kérdezte Blaine idegesen. – Nem emlékszem – felelte a zombi, és keményen rámeredt. – Mi a neve? – Tom Blaine. A zombi a fejét rázta. – Ez a név semmit sem jelent számomra. De emlékszem magára. Biztos, hogy maga az. Valami... A testem haldoklik, ugye? Elég baj az. Eszembe fog jutni, mielőtt kilépek belőle. Maga meg én, mi ketten ismertük egymást. Nem emlékszik rám, Blaine? – Nem! – kiáltotta Blaine, és megremegétt már a kapcsolat lehetőségétől is, elborzasztotta a gondolat, hogy valami köze lehet ehhez a haldokló valamihez. Kizárt dolog! Miféle titokban osztozik ezzel a hullarablóval, ezzel a tisztátalan testbitorlóval, miféle rejtélyes emlék kötheti őket össze? Semmi, mondta Blaine magának. Ő ismerte a múltját, tudta, mi volt, tisztában volt a tetteivel. Semmi ilyesmivel nem találkozott ezelőtt. Ez a teremtmény őrült lehet, vagy téved. – Kicsoda maga? – kérdezte Blaine. – Nem tudom! – A zombi a levegőbe emelte a karjait, mint egy hálóban fennakadó ember. És Blaine átérezte, mi járhat az elméjében: zavarodottság, téveszmék, névtelenség, élni akarás és a tudat, hogy belekerült egy zombi test halálos ölelésébe. – Majd még találkozunk – közölte a zombi Blaine-nel. – Maga fontos számomra. Majd találkozunk még, és akkorra eszembe fog jutni minden magáról és rólam. A zombi elfordult, ellépkedett a széksorok között, és távozott a színházból. Blaine bambán meredt utána, amíg váratlanul valami sűly nem hanyatlott a vállára. Marie Thorne elájult. Ez volt a legnőiesebb cselekedett, amit ez idáig tett.

MÁSODIK RÉSZ l1. A főtechnikus és a szakállas doktor összevitatkoztak a reinkarnációs készülék közelében; asszisztenseik félkörben helyezkedtek el mögöttük. A szóváltás teljesen technikai jellegű volt, de Blaine kivette belőle, hogy próbálják megállapítani a reinkarnálási hiba okát. Mindketten azt állították, hogy a hiba a másik fél szakterületére tartozik. Az öreg doktor kitartott amellett, hogy a gépet rosszul állították be, vagy pillanatnyi áramkimaradás történt. A főtechnikus esküdözött, hogy a gép tökéletes. Biztosra vette, hogy inkább Reilly nem volt fizikailag tökéletesen alkalmas a kimerítő kísérletre. Mindkettő kitartott a saját álláspontja mellett. Ám mivel mindketten megfontolt emberek voltak, hamarosan találtak valami kompromisszumos megoldást. Abban egyeztek ki, hogy a hibát az ismeretlen tudat okozta, amely megelőzte Reilly lelkét, és elfoglalta előle Fitzsimmons testét. – De ki volt az? – kérdezte a főtechnikus. – Gondolja, hogy valami kóbor szellem? – Meglehet – felelte a doktor –, bár átkozottul ritka, hogy valami szellem megszálljon egy élő testet. Viszont pont olyan összefüggéstelenül beszélt, mint egy szellem. – Akárki volt is – mondta a főtechnikus –, túl későn szállta meg a befogadótestet. Egyértelműen zombi lett. De végső soron ezért senki sem hibáztatható. – Úgy van. A jelentésemben igazolni fogom, hogy a berendezés kifogástalanul működött. – Nagyszerű – mondta a főtechnikus. – Én pedig igazolni fogom, hogy a páciens minden szempontból megfelelt az előzetes vizsgálatok során. Tökéletes egyetértésben néztek egymásra. Az igazgatótanács is nyomban összeült, hogy eldöntsék, milyen hatással lesz az esemény a Rex Társaságra, hogyan tálalják az ügyet a nagyközönségnek, és vajon nem lenne-e célszerű a vállalat dolgozóinak egy szabadnapot adni, hogy tisztelettel adózhassanak a Reillyk családi kriptájánál. Az öreg Reilly elhagyott teste hátradőlve pihent a karosszékében, mintha éppen felkelni készülne; gúnyos mosoly ült az arcán. Marie Thorne felriadt gondolataiból. – Menjünk! – mondta, és kivezette Blaine-t a színházból. Hosszú, szürke folyosókon siettek végig, míg egy utcára nyíló ajtóhoz értek. Odakinn a lány hívott egy légitaxit, és megadta a vezetőnek a címet. – Hová megyünk? – kérdezte Blaine, amint a légitaxi a magasba emelkedett velük. – Hozzám. A Rex most egy darabig olyan lesz, mint valami bolondokháza. – A lány a haját igazgatta. Blaine kényelmesen hátradőlt, és a város fényeit nézte. Ebből a magasságból úgy tűnt, mintha egy rendkívül aprólékosan kidolgozott képet látna az Ezeregy éjszaka meséiből. Azonban, valahol odalenn az utcán sétál egy zombi, és megpróbál visszaemlékezni, honnan ismeri... őt. – Miért pont engem? – kérdezte Blaine hangosan. Marie Thorne ránézett. – Azon rágódik, hogy ismeri a zombi? Nos, miért is ne. Maga még sohasem tévesztett össze senkit? – De, azt hiszem, igen. Csakhogy később rájöttem a tévedésemre. A nő a fejét rázta.. – Lehet, hogy maga akkoriban rájött a tévedéseire, azonban manapság még a halál sem biztos. Tudja, ez a legnagyobb hátránya a halál utáni életnek. Előfordul, hogy valaki nem hajlandó holtan, tisztességesen eltemetve nyugodni. Néha követi kezdenek valakit. – Értem – mondta Blaine –, de én nem csináltam olyasmit, amiért rám akaszkodjon. A nő vállat vont. – Akkor ön rendesebb, mint bármelyikünk.

Blaine még sohasem érezte ennyire idegennek Marie-t. A légitaxi lassan ereszkedni kezdett. Blaine eltűnődött azon, hogy minden előnynek van valami hátránya is. A saját korában tapasztalta, hogy a járványok megszűntetése a fejlődő országokban a népesség növekedését és az ezzel járó éhínséget eredményezte. Az atomenergia felfedezése atomháborúhoz vezetett. Minden tudományos eredmény bizonyos fajta kudarcot is magában hordozott. Miért lenne ez most másképp? A tudomány mindig igyekszik az emberiség javát szolgáim. Azonban a manipulációk eltorzítják az elképzeléseket. És a hátrányok... Létezik egy gyenge pont a földi élet védőgátjában, mely olyan, mint egy szakadás a függönyön. A halottak nem hajlandók békében nyugodni, elvegyülnek az élők között. Kinek jó ez? A szellemekre is minden bizonnyal vonatkoznak a természet ismert törvényei. Ám ez nem nyugtatja meg azt az embert, akit kísértetek gyötörnek. A légitaxi egy lakóház tetején landolt. Marie Thorne fizetett, és bevezette Blaine-t a lakásába. Hatalmas, szellős lakás volt, női ízlés szénát berendezve; a bútorok enyhe drámaiságot árasztottak. Sokkal több volt a fény és a szín, mint amit Blaine össze tudott volna egyeztetni Miss Blaine komoly személyiségével, azonban nem kizárt, hogy az élénk sárga és vörös színek kavalkádja elnyomott vágyakat fejez ki, amelyek talán az üzleti élet visszafogott magatartását kompenzálják. De az is lehet, hogy ez itt a megszokott stílus. A lakást mindenféle hiper-szuper berendezéssel ellátták: önszabályzó világítással, a légkondicionáló berendezéssel, a test formájához igazodó fotelekkel és egy olyan bárral, mely gombnyomásra különböző italokat kever; mindezek szépen beleillettek Blaine jövőről alkotott képébe. Marie Thorne bement az egyik hálószobába. Nemsokára egy magas galléni háziköntösben tért vissza, és leült a Blaine-nel szembeni fotelbe. – Nos, Blaine, mik a tervei? – Úgy gondoltam, kérek öntől egy kis kölcsönt. – Ez természetes. – Azután meghúzom magam egy hotelszobában, és elindulok állást keresni. – Nem lesz könnyű dolga – mondta a nő –, de ismerek néhány embert, aki segíthet. – Nem, köszönöm – mondta Blaine. – Talán ostobán hangzik, de én magam szeretnék munkát keresni. – Egyáltalán nem hangzik ostobán. Remélem, sikerülni fog! Mit szólna valami vacsorához? – Nagyszerű ötlet. Maga is szeret főzni? – Csak tárcsáznom kell. – Lássuk csak, hogy tetszene egy kitűnő marsi menü? – Nem, kösz, a marsi kaja nagyon ízletes, de nem lakik jól tőle az ember. Nincs itthon véletlenül egy szelet hús? Marie beprogramozta a megfelelő kódot, azután az automatika elvégezte a továbbiakat: kiválasztotta az alapanyagokat a fagyasztóból és a tárolókból, meghámozta, kicsomagolta, megmosta, megfőzte azokat, s közben újabb adagokat rendelt a felhasználtak pótlására. Az étel tökéletesre sikerült, Marie furcsamód mégis zavartnak tűnt. Elnézést kért Blaine-től, amiért mindezt gépekkel végeztette el. Hiszen a férfi egy olyan világból jött, ahol az asszonyok saját kezűleg bontják fel a konzerveket és saját belátásuk szerint ízesítik azokat; de hát akkor még bizonyára jóval több szabadidővel rendelkeztek az ilyesmihez. A nap már rég lement, mire a kávét is megitták. – Mindent nagyon köszönök, Miss Thorne – mondta Blaine. – És ha most tudna kölcsönözni egy kevés pénzt, már indulnék is. A nő meglepettnek tűnt. – Éjszaka? – Majd csak találok egy hotelt. Maga nagyon kedves, de nem akarok tovább a terhére lenni. – Nem zavar. Nyugodtan maradhat éjszakára.

– Rendben van – felelte Blaine. A szája hirtelen kiszáradt, a szíve hevesebben kezdett dobogni. Tudta, hogy ebben a marasztalásban nincs semmi személyes jellegű; ám a teste erről nem vett tudomást. Reménységet és várakozást keltett benne a megfontolt, tartózkodó Miss Thorne iránt. A nő megmutatta neki az egyik hálószobát, és a kezébe nyomott egy zöldszínű pizsamát. Amikor elment, Blaine becsukta az ajtót, levetkőzött, és bebújt az ágyba. A lámpa elaludt, amikor fennhangon utasította. Néhány perc múlva beigazolódott a teste várakozása: Miss Thorne lépett be áttetsző, fehér hálóingben, és bebújt mellé. Csendben feküdtek egymás mellett. Marie Thorne közelebb húzódott hozzá, Blaine pedig becsúsztatta egyik karját a nő feje alá. – Azt hittem, nem vonzódik az ilyen alkatú férfiakhoz. – Valóban nem. Mint mondtam, a magas, karcsú férfiakat kedvelem. – Valaha én is magas és karcsú voltam. – Gyanítottam – felelte Marie.. Mindketten hallgattak. Blaine kezdett zavarba jönni. Mit jelent ez az egész? Mégiscsak vonzódik hozzá Miss Thorne? Vagy ez csak valami olyan szokás, mint a régi eszkimó vendégszeretet? – Miss Thorne – kezdte –, szeretném tudni... – Elég már a szóból! – mondta a nő hirtelen feléje fordulva. A szeme ragyogott a sötétben. – Egész éjszaka kérdezősködni akarsz, Tom? Valamivel később ábrándos hangon így szólt: – Tekintve a körülményeket, azt hiszem, tegeződhetünk. * Reggel Blaine lezuhanyozott, megborotválkozott, azután felöltözött. Marie betárcsázott egy reggelit. Evés után átnyújtott neki egy pici borítékot. – Később is szívesen adok még kölcsön, ha szükséged lesz rá – mondta. – A munkakereséssel kapcsolatban pedig... – Már így is nagyon sokat segítettél. A továbbiakat magam szeretném rendezni. – Rendben van. A címemet és a telefonszámomat megtalálod a borítékon. Kérlek, hívj fel, amint találtál megfelelő szállodát! – Hívlak – felelte Blaine, s közben a nőt nézte. Semmiben sem hasonlított a tegnap éjszakai Marie-re. Egészen más személynek tűnt. Ismét megfontolt és tartózkodó lett. Az ajtónál megérintette a férfi karját. – Tom! – mondta. – Nagyon vigyázz magadra! És telefonálj! – Hívni foglak, Marie – ígérte Blaine. Frissen és vidáman lépett ki az utcára; azzal a célkitűzéssel, hogy meghódítja a világot. 12. Blaine első gondolata az volt, hogy végigjárja a jachttervező irodákat, de aztán elvetette az ötletet, mert elképzelte, milyen lenne, ha 1806-ból sétálna be egy tervező az 1958-ban működő irodába. Nem kizárt, hogy az öregúr roppant tehetséges lenne, de mihez kezdene, amikor az ultrahangos mélységmérésről, az áramlási törvényekről, az erőhatások kiszámításáról, vagy a radarról kérdeznék. Melyik társaság lenne hajlandó fizetni neki, amíg megtanulja a legalapvetőbb tudnivalókat a nyomáscsökkentő berendezésekről, a műanyag alapanyagú festékekről, a tartályok

teszteléséről, a haj tócsavarok dőlésszögéről, a hőszabályzó rendszerekről, vagy a szintetikus vitorlavásznakról. Blaine rájött, hogy semmi esélye sem lenne. Nem mehet be munkát kérni egy olyan tervező irodába, amely 152 évvel az ő ismeretei előtt jár. De akkor milyen munkát keressen? Tanulni kellene és elsajátítani a 2110-es év technológiáját. De ezt majd a maga idején. Pillanatnyilag bármilyen munkát el kell vállalnia, amit kap. Odament egy újságárus pavilonhoz, és vett egy New York Times mikrofilmet meg egy dianézőt. Aztán keresett egy padot, és az apróhirdetéseket kezdte böngészni. A képesítést követelő állásokat gyorsan átlapozta, inkább azok érdekelték, amelyekhez nem igényelnek szakképzettséget. Olvasni kezdte: "Beszabályzót keresünk automata büfébe. Követelmény: alapvető robottani ismeretek." "Mar-Coling típusú hajóra belső karbantartó kerestetik. Rh pozitív vércsoportú és klausztrofóbiától igazoltan mentes legyen." "Kezelő szükségeltetik nagyfeszültségű köztisztasági munkára. Követelmény: egyszerű jenkiing ismeretek. Étkezést biztosítunk." Blaine kezdte belátni, hogy a 2110-ben meghirdetett, különösebb képzettséget nem igénylő munkák is meghaladják a képességeit. Kikereste a Munkalehetőségek fiatalok számára rovatot, és olvasni kezdte. "Kerestetik olyan fiatalember, akit érdekelnek a sík-kosaras gépek. Biztos jövő! Alapvető számtani ismeretek szükségesek, valamint jártasság a Hooten-egyenletekkel végzett munkában." "Fiatalembert keresünk ügynöki munkára a Vénuszra. Francia, német, orosz és ourescz nyelvek ismerete elengedhetetlen." "Levelek, magazinok és napilapok kihordását vállaló fiúkat keres az Eth-Col ügynökség. Követelmény: Sprening vezetői jogosítvány és magas fokú helyismeret." Ez igen! Még újságkihordáshoz sincs meg a képessége! Nyomasztó gondolat volt. Munkát találni tényleg nehezebb, mint képzelte. Senki sem ás csatornát, vagy hord csomagokat ebben a városban? Minden fizikai munkát a robotok végeznek, vagy ahhoz is doktori végzettség kell, hogy valaki talicskát tologathasson? Miféle világ ez? Elhatározta, hogy utánajár a kérdésnek. Visszalapozott a Times első oldalára, és a dianézőn át elkezdte olvasni a nap híreit. Új űrkikötő építése kezdődött Oxában, Új Dél-Marson. Állítólag poltergeist okozta a tűzet Chicago egyik.ipartelepén. Az ördögűző szertartások már folyamatban vannak. Gazdag rézlelőhelyet fedeztek fel az aszteroida övezet Sigma-G szektorában. A poltergeist-tevékenységek erősödtek Berlinben. Újabb vizsgálatot rendeltek el a Mindanao-árok polip-telepein. Az alabamai Spenserben a csőcselék meglincselte a város két helybéli zombiját. Bűnvádi eljárás indult a hangadók ellen. Egy neves antropológus kijelentette, hogy az Óceániában lévő Tuamoto Archipelago a huszadik századi barbárság utolsó bástyája. Az Atlanti-óceáni Halász Társaság Waldorfban tartja ez évi tanácskozását. Nem sikerült elfogni az osztrák Tirolban garázdálkodó farkasembert. A helyi lakosságot figyelmeztették, hogy szervezzenek huszonnégy órás figyelőszolgálatot. Törvényjavaslatot nyújtottak be a Képviselő Házban, hogy tiltsák be a vadászatokat és a gladiátor-küzdelmeket. A javaslatot elvetették. Négy embert ölt meg egy őrült San Diego belvárosában. Évente közel egymillió helikopter-szerencsétlenség történik. Blaine félretette az újságot. Levertebb volt, mint valaha. Poltergeistek, zombik, farkasemberek, ördőgűzés... Sohasem szerette ezeket a komor, ősi szavakat, amelyek most, úgy tűnik, a

mindennapi élet részeivé váltak. Már ő maga is találkozott egy zombival. Máris elege lett a túlvilág borzalmas teremtményeiből. Ismét sétálni kezdett. Mindenütt villogó reklámok, hirdetések, hatalmas poszterek reklámozták a Madison tér gladiátor-játékait, hirdetőtáblák ismertették a változatos programokat, érzékekre ható videoműsorokat, villogó fények csalogatták a közönséget koncertekre és vénuszi pantomimre. Blaine szomorúan gondolt arra, hogy most ő is e szédítő tündérvilág részese lehetne, ha Reilly nem gondolta volna meg magát az utolsó pillanatban. Lehet, hogy épp e pillanatban lépne valamelyik színház színpadára, mint az Ember a múltból... Hát persze! Az Ember a múltból. Blaine rádöbbent, micsoda vitathatatlanul egyedülálló értékkel és tudással rendelkezik. A Rex Társaság azért mentette meg az életét 1958-ban, hogy ezt a tudást kamatoztassa. De aztán meggondolták magukat. Így hát mi akadályozhatná meg most őt abban, hogy páratlan helyzetét a saját hasznára fordítsa? És ha már itt tartunk, mi máshoz kezdhetne? A szórakoztatóipar tűnik az egyetlen lehetőségének. Besietett egy hatalmas irodaházba, és hat színházi ügynökséget talált a névtáblán. Találomra kiválasztotta a Barnex, Scofíeld & Stylest, beszállt a liftbe, és felment a tizenkilencedik emeletre, a jelzett irodához. A luxusmódon berendezett várószobában a falakat mosolygó színésznők gigászi szolidográf képei borították. A szoba túlsó sarkából egy csinos titkárnő pillantott felé csodálkozó tekintettel. Blaine az íróasztalhoz sétált. – Beszélni akarok valakivel, aki vevő lehet a produkciómra – közölte. – Végtelenül sajnálom, de nincs felvétel. – A produkcióm rendkívül speciális. – Tényleg nagyon sajnálom, de talán próbálja meg a jövő héten. – Nézze – mondta Blaine –, én valóban egyedülálló vagyok. Tudja, én a múltból jöttem. – Engem az sem érdekel, ha maga Scott Merrivale kísérlete – mondta kedvesen a nő –, de akkor sincs felvétel. Próbálja meg a jövő héten! Blaine megfordult, hogy távozzon. Ekkor egy alacsony, köpcös ember sietett el mellette, s odabólintott a titkárnőnek. – Jó reggelt, Miss Thatcher! – Jó reggelt, Mr. Barnex! Barnex! Az ügynökség egyik főnöke! Blaine utánalépett, és elkapta a karját. – Mr. Barnex – mondta –, nekem van egy... – Mindenkinek van – mondta Barnex unottan. – De ez egyedülálló! – Mindenkié az. És most legyen szíves elengedni a kabátomat, barátom. Próbálja meg a jövő héten! – Én a múltból jöttem! – kiáltotta Blaine, s hirtelen rátört az érzés, hogy bolondot csinál magából. Barnex megfordult, és rámeredt. Úgy nézett ki, mint aki nem tudja, hogy a rendőrséget hívja, vagy az elmegyógyintézetet. Blaine azonban most már nem hagyta ennyiben. – Higgye el, hogy így van! – mondta. – Be tudom bizonyítani. A Rex Társaság emelt ki a múltból. Kérdezze meg őket! – A Rex? — kérdezte Barnex. – Igen, mintha hallottam volna valamit az esetről... Fáradjon be az irodámba, Mister... – Blaine, Tom Blaine. – Belépett Barnex mögött a kicsi helyiségbe, ahol iszonyú rendetlenség uralkodott. – Mit gondol, tudná valami hasznomat látni? – kérdezte. – Lehetséges – mondta Barnex, s közben intett Blaine-nek, hogy foglaljon helyet. – Attól függ. Mondja, Mr. Blaine, a múlt melyik szakaszából érkezett! – 1958-ból. Nagyon pontos információim vannak a harmincas, negyvenes és az ötvenes évekről. Ha adna mellém néhány munkatársat, össze tudnánk állítani... – 1958? Vagyis a huszadik századból?

– Igen, úgy van. Barnex megrázta a fejét. – Ez elég baj. Ha mondjuk a hatodik századi Svédországból, vagy a hetedik századi Japánból jött volna, akkor bőven lenne munka. Első századbeli rómait vagy negyedik századi szászt valahogy találtam, de kellene még egy pár. Azonban átkozottul nehéz bárkit is találni azokból a korai századokból, most, hogy az időutazás illegális. Az időszámítás előtti korok végképp elérhetetlenek. – De mi van a huszadik századdal? – kérdezte Blaine. – Betelt. – Betelt? – Tökéletesen. Ben Therler 1953-ból az összes elérhető szerepet elvállalja.. – Értem – mondta Blaine, és felállt. – Mindenesetre köszönöm, Mr. Barnex. – Nincs mit – mondta Barnex. – Bárcsak segíthettem volna. Ha a tizenegyedik század bármelyik országából jött volna, azonnal alkalmaznám. De a tizenkilencedik, meg a huszadik század senkit sem érdekel... Mondja, miért nem keresi meg Therlert? Nem kizárt, hogy tudna adni magának valamilyen részfeladatot. – Felírta a címet egy papírra, és átnyújtotta Blaine-nek. Blaine elvette, még egyszer megköszönte, aztán távozott. Az utcára érve megállt egy pillanatra, hogy megátkozza balszerencséjét. Az egyedülálló tudását, a különleges értékét, mindezt az 1953-ból való Ben Therler bitorolja! Az időutazásokkal megfontoltabban kellene bánni! Micsoda dolog az, hogy idehoznak valakit akarata ellenére, aztán többet tudomást sem vesznek róla. Kíváncsi lett, milyen ember ez a Therler. Elhatározta, hogy megkeresi. Még ha nem is kap tőle semmilyen részfeladatot, akkor is jó lesz találkozni valakivel a saját korából. És, ha Therler már régóta él itt, talán tud adni néhány hasznos tanácsot, hogyan boldogulhat egy huszadik századi ember 2110-ben. Fogott egy légitaxit, és megadta a címet. Tizenöt perc múlva Therler lakása előtt állt, megnyomta a csengőt. Egy pirospozsgás, megnyerő külsejű férfi nyitott ajtót. Háziköntöst viselt. – Maga a fotós? – kérdezte. – Túl korán jött. Blaine megrázta a fejét. – Mr. Therler, mi még sohasem találkoztunk. Ugyanabból a századból jöttem, mint ön. 1958-ból kerültem ide. – Valóban? – kérdezte Therler némi gyanakvással a hangjában. – Ez az igazság – mondta Blaine. – A Rex Társaság emelt ki. Megkérdezheti őket, ha akarja. Therler megvonta a vállát. – Nos, mit óhajt? – Reménykedek, hogy talán tudna nekem valami részfeladatot adni, vagy ilyesmi... – Nem, nem, sohasem használok bedolgozókat – mondta Therler, és be akarta csukni az ajtót. – Nem is erre gondoltam. Csak azért jöttem, hogy beszélgethessek önnel. Az ember nagyon egyedül érzi magát, ha kiszakad a századából. Szerettem volna beszélni valakivel a saját koromból. Azt hittem, ön is örülne ennek. – Én? Ja, igen! – ocsúdott Therler hirtelen színpadra szánt, meleg mosollyal, s egészen furcsa kifejezéseket kezdett használni. – Naná! A jó öreg huszadik század! Egyszer majd pofásán eldiskurálunk rajta, cimbi. Az ódon, pici New York! A Dodgers és a Yankees nyeste a döntőt, hintók galoppoztak a parkban, kölykök görkoriztak a Rockefeller téren. Mennyire hiányoznak! Öregem! De ne haragudjon, most nagyon sok a dolgom. – Hát persze – mondta Blaine –, talán majd máskor. – Nagyszerű! Már alig várom – mondta Therler még nyájasabban mosolyogva. – Majd csörgesse meg a titkárnőmet, öregem! Tudja, az időbeosztás miatt. Majd jól eldumcsizunk a szép régi időkön. Gondolom, híján van egy-két dolcsinak, és én... Blaine megrázta a fejét. – Hát akkor, "csocsi" – mondta Therler –, és ne felejtsen el felhívni!

Blaine kisietett az épületből. Nem elég, hogy megfosztották az egyediség kínálta lehetőségtől, ráadásul olyan valaki teszi ezt, aki 1953-nak száz évnyire a közelében sem járt! Még hogy görkoris srácok a Rockefeller téren! Nem elég, hogy ilyen ostobaságot állít, még azt sem tudja helyesen, hogy a titkárnőnek "odacsörögni" szoktak, nem pedig őt "megcsörgetni". Erről az emberről ordít, hogy csaló. A szomorú csak az, hogy 2110-ben Blaine az egyetlen, aki leleplezhetné a szélhámost. * Délután Blaine vett egy váltás ruhát meg egy borotva készletet. A Fifth Avenue-n talált egy olcsó hotelt. Egy héten át nyugodtan folytathatta az álláskeresést. Éttermekben próbálkozott, de azt tapasztalta, hogy a mosogatófiúk ideje is a múlté. A rakpartokon és az űrkikötőkben is robotok végezték a nehezebb munkákat. Egy nap jelentkezett egy árucsomagoló-felügyelői állásra a Gimbel-Macynél. Azonban a személyzeti osztályon, miután hosszasan tanulmányozták a személyiségét, ingerlékenységét és befolyásolhatóságát, egy Queensbe valósi dülledt szemű kis fickó, aki mesterfokot ért el csomagolástechnikában, elutasította. Blaine kimerültén indult hazafelé az egyik nehéz nap után, amikor a tömegben ismerős arcot vett észre. A férfi olyan volt, akit bárhol, bármikor felismer az ember. Körülbelül egyidős lehetett Blaine-nel, zömök, vörös képű, tömpe orrú fickó volt, enyhén kiálló fogakkal, a nyakán pedig vörös folt virított. Különös magabiztosságai lépkedett. – Ray! – kiáltotta Blaine. – Ray Melhilí! – Átfurakodott a tömegen, és megfogta a férfi karját. – Ray! Hogy jutottál ki? A férfi elhúzta a karját, majd végigsimította kabátja ujját. – Az én nevem nem Melhill – közölte. – Biztos benne, hogy nem? – Persze, hogy biztos vagyok – felelte az illető, és továbbindult. Blaine eléje lépett. – Várjon egy percet. Maga pontosan úgy néz ki, mint ő, még a nyakán lévő jellegzetes forradás is ott van. Biztos abban, hogy ön nem Ray Melhill, keringés-technikus a Bremen űrhajóról? – Egészen biztos – mondta a férfi hűvösen. – Összetéveszt valakivel, fiatalember. Blaine rámeredt, a férfi ismét indulni akart, de ő elkapta a vállát, és maga felé fordította. – Te rohadt, szemét testrabló! – kiáltotta, miközben hatalmas ökle a magasba lendült. A férfi, aki a megszólalásig hasonlított Melhillre, az ütéstől a fainak zuhant, majd lassan összecsuklott, és elterült a járdán. Blaine lehajolt hozzá, az emberek tágulni kezdtek körülöttük. – Berserker! – sikoltóttá egy asszony, és valaki továbbadta a kiáltást. Blaine arra lett figyelmes, hogy egy kék egyenruhás alak közeledik feléje a tömegben. Egy zsaru! Blaine belevetette magát a tömegbe. Az első sarkon hirtelen befordult, aztán a másiknál megint, majd lelassított, és hátrafordult. De a rendőrt már nem látta sehol. Visszasétált a hotelbe. Melhill testével találkozott, de már nem Ray volt benne. A testét elvették, és eladták, mint egy használt ruhadarabot. Most már tudta, hogy a barátja valóban halott. Egy közeli bárban ivott az egészségére, azután hazaindult. A portás megállította, amikor elment a pult mellett. – Blaine? Üzenete van. Egy pillanat. Bement az irodába. Blaine csendesen várakozott, s arra gondolt, vajon kitől jöhetett az üzenet. Marie-től? Hiszen még nem hívta fel, és addig nem is akarta, amíg munkát nem talál. A portás egy darab papírral tért vissza. Az üzenet így szólt: "Kapcsolatba kívánnak lépni Thomas Blaine-nel a Spiritiszta Központban a 23rd Streeten, kilenc és tizenhét óra között."

– Honnan tudhatja bárki, hogy itt lakok? – kérdezte Blaine. – A lelkek útjai kiszámíthatatlanok – felelte a portás. – Ismertem egy embert, akit az anyósa szelleme mindenhová követett, hiába változtatta meg a nevét, hiába plasztikáztatta át az arcát. Végül Abesszíniában tudott csak elbújni előle. – Nekem nincs halott anyósom – mondta Blaine. – Nincs? Akkor mit gondol, ki akarja kommunikálni magával? – kíváncsiskodott a portás. – Holnap utánajárok, és feltétlen közlöm magával – mondta Blaine. De az irónia hatástalannak bizonyult. A portás tovább nézte az Atommeghajtású Motorokat Karbantartó Vállalat távoktató műsorát. Blaine felment a szobájába. 13. A 23rd Streeten lévő Spiritiszta Központ hatalmas, szürke épület volt a Third Avenue közelében. Az ajtó fölötti táblára a következő szöveget vésték: "Célunk a szabad kommunikáció az evilági és túlvilági lét között" Blaine belépett az épületbe, és végignézte a címjegyzéket: Érkező üzenetek, Kimenő üzenetek, Transzplantációk, Tagadások, Ördögűzések, Felajánlások, Könyörgések, Figyelmeztetések. Minden címke mellett ott állt az emelet és a szobaszám. Blaine nem igazán tudta eldönteni, melyik hivatalhoz forduljon, sőt, azt sem tudta, mi célt szolgál ez az egész Spiritiszta Központ. Elhatározta, hogy felvilágosítást kér az információs fülkében. – Ez az Érkező üzenetekhez tartozik – mondta egy kellemes megjelenésű, ősz hajú hivatalnoknő. – Menjen végig ezen a folyosón, és a 32/A szobát keresse! – Köszönöm – Blaine habozott, majd így szólt: – Megmagyarázna nekem valamit? – Természetesen – mondta az asszony. – Mit szeretne tudni? – Hát... remélem, nem hangzik nagyon ostobán... de mi ez az egész? Az ősz hajú asszony elmosolyodott. – Nehéz erre a kérdésre válaszolni. Filozófiai szempontból tekintheti a Spirítiszta Központot eszköznek a nagyobb egység elérése felé, egy kísérlet ez, mely megpróbálja különválasztani a testet a leiektől, és amely... – Nem – állította le Blaine. – Úgy értettem, gyakorlatilag mit jelent? – Gyakorlatilag? A Spiritiszta Központ egy magánalapítvány, adómentes szervezet, törvényesen jóváhagyott tevékenységet folytat, melynek lényege, hogy bárki szabadon kapcsolatba léphessen a túlvilággal. Sok esetben az embereknek nincs szükségük a mi segítségünkre, saját maguk is képesek a kapcsolatteremtésre. De a legtöbb ember igényli a létünket. Ez a központ rendelkezik a megfelelő műszerekkel, melyek eljuttatják a holtak szavait az emberi fülekhez. Ezen kívül más szolgáltatásaink is vannak, mint például az ördögűzés, az abjuráció, az exhortáció, meg ilyesmik, amikre időnként szükség van, amikor a test és a lélek kölcsönhatásba lép egymással. Melegen rámosolygott a férfira. – Remélem, sikerült megvilágítanom. – Nagyon köszönöm – mondta Blaine, és végigsietett a folyosón a 32/A szobához. Kicsi, szürke szoba volt, benne néhány szék meg egy hangszóróval a falon. Blaine leült, és várta, hogy mi fog történni. – Tom Blaine! – kiáltotta egy testetlen hang a falon lévő hangszóróból. – Mi? Micsoda? – kérdezte meglepetten Blaine. Felugrott, és az ajtó felé indult. – Tom! Hogy vagy, öregfiú? Blaine a kilincsre tette a kezét, hirtelen felismerte a hangot. – Ray Melhill? – Úgy ám! Itt vagyok fenn, ahová a gazdagok kerülnek, amikor bekrepálnak! Jó hecc, mi?

– A kor vívmánya – vágta rá Blaine. – De... Ray, hogyan lehetséges ez? Úgy tudtam, neked nem volt túlvilági biztosításod. – Nem is. De hadd mondjam el az egész sztorit. Úgy 1 egy órával azután, hogy téged elvittek, értem jöttek. Olyan átkozottul begurultam, azt hittem, menten felrobbanok. Még akkor is dühöngtem, amikor kloroformmal elkábítottak, amikor leütöttek, és még akkor is, amikor meghaltam. – Milyen érzés meghalni? – Mintha szétpukkanna az ember. Éreztem, hogy betöltőm az egész teret, akkorára nőttem, mint a galaxis, közben pedig szétestem darabokra, a darabok még kisebb részekre hullottak, és mindegyik én voltam. – És mi történt aztán? – Nem tudom. Lehet, hogy a dühöm segített. Addig tágultam, ameddig csak lehetett, azután összegyűlt minden részem, és megint egész lettem. Néhány emberrel megesik ez. Mint már említettem, minden millió ember közül sikerül egy-kettőnek a legcsekélyebb túlvilági képzés nélkül is megmaradni. Én a szerencsés túlélők közé tartozók. – Remélem, azért tudsz arról, hogy mi történt – mondta Blaine. – Megpróbáltam tenni érted valamit, de addigra már eladtak. – Tudom – mondta Melhill. – És kösz mindent, Tom. Azt is, hogy leütötted azt a rohadékot, aki most a testemet bitorolja. – Láttad? – Nyitott szemmel járok – közölte Melhill. – Apropó, tetszik nekem ez a Marie. Szép kis csaj. – Kösz. Ray, milyen a túlvilág? – Nem tudom. – Hogyhogy nem? – Még nem vagyok a túlvilágon, Tom. Csak a küszöbén. Ez az előkészítő szakasz, a híd a Föld és a túlvilág között. Nehéz elmondani, hogy milyen. Roppant nagy szürkeség, egyik oldalán a Föld, a másikon a túlvilág. – Miért nem haladsz tovább? – kérdezte Blaine. – Még nem – mondta Melhill. – A túlvilágra egyirányú utca vezet. Ha valaki végigmegy rajta, sohasem térhet vissza. És azután már sohasem léphet kapcsolatba a Földdel. Blaine ezen elgondolkodott, azután megkérdezte: – És te mikor akarsz végigmenni rajta, Ray? – Pontosan nem tudom. Gondoltam, itt maradok még egy darabig, és szemmel tartom a dolgokat. – Úgy érted, szemmel tartasz engem. – Nos... – Kösz, Ray, de inkább ne tedd! Sétálj át szépen a túlvilágra! Tudok én vigyázni magamra. – Meglehet, de azért én mégis maradok még egy darabig. Te is megtennéd értem, nem igaz? Ne is ellenkezz. Gondolom, tudod, hogy veszélyben vagy? Blaine bólintott. – A zombira gondolsz? – Nem tudom, ki az, és mit akar tőled, de semmi jóra ne számíts! Jobb lenne, ha elutaznál valahova jó messzire, mielőtt megtalál. De én nem erre a veszélyre gondoltam. – Úgy érted, van még más is? – Attól tartok, igen. Téged kísérteni fognak, Tom. Blaine akarata ellenére felnevetett. – Mi ezen olyan mulatságos? – kérdezte Melhill felháborodottan. – Azt hiszed, olyan vicces, amikor az embert kísérteni kezdik? – Gondolom, nem. De tényleg olyan komoly? – Te jó ég, ez egy tudatlan – motyogta Melhill. – Tudsz te egyáltalán valamit a kísértetekről? Hogy hogyan keletkeznek, és mit akarnak?

– Mondd el! – Nos, három lehetőség van, amikor az ember meghal. Az első, amikor a tudata szétrobban, szétesik, és ezzel vége. A második esetben a tudat egyben marad a haláltrauma alatt; és a lélek itt találja magát a túlvilág küszöbén. Gondolom, ezzel a két esettel már tisztában voltál. – Folytasd! – sürgette Blaine. – A harmadik lehetőség, hogy a tudat megreped a haláltrauma során, de nem annyira, hogy szerteszéledjen. Eljut a Küszöbre. Azonban az összetartó erő egyre gyengül. Őrület szállja meg. Bizony, barátom. Így születnek a kísértetek. – Hm, tehát a kísértet olyan tudatból keletkezik, ami beleőrült a haláltraumába? – Igen, és most őrülten kísért. – De miért? – Mert telve vannak eltorzult haraggal, gyűlölettel, félelemmel és fájdalommal. Ők nem kerülnek a túlvilágra. A Földön maradnak, ijesztgetik és őrületbe kergetik az embereket. A kísértés az éltető elemük az emberiség hajnala óta... * Az emberiség hajnala óta mindig is léteztek kísértetek, de a számuk elenyésző volt. Minden millióból csak néhány lélek maradt meg a halál után, és. csak töredékük őrült meg és vált kísértetté. Azonban az a kevés eset is hatalmas port kavart, mivel az embert mindig foglalkoztatta a halál gondolata, rettegett attól, hogy a teste egyszer hideggé és élettelenné válik. Az a néhány kísértet ezer és ezer másikat teremtett az emberek képzeletében. Minden denevérben kísérteiét láttak. A lidércfényeket, a fellebbenő függönyöket, a mozgó fatörzseket, St. Elmo tüzet, a nagyszemű baglyokat, patkányokat a falban, rókákat a bozótban, mind, mind kísérteteknek vélték. A néphiedelem boszorkányokat és boszorkánymestereket teremtett, gonosz kis famulusokat, démonokat és ördögöket, szukkubuszokat és inkubuszokat, farkasembereket és vámpírokat. Minden kísérteire több ezret véltek látni, és minden természetfölötti jelenség tapasztaltán milliókat gyanítottak. A régi tudós kutatók behatoltak ebbe az útvesztőbe, és megpróbálták kideríteni az igazságot a jelenségről. Rengeteg hallucinációra, tévedésre és szélhámosságra derítettek fényt. De találtak néhány vitathatatlan esetet is, bár ezek száma elenyészőnek bizonyult. A népi hiedelmek lassan összeomlottak. Gyakorlatilag nem léteztek kísértetek. De továbbra is maradt mindig néhány olyan klasszikus eset, amit nem lehetett semmi mással magyarázni. Évszázadokon át tagadták, és nem foglalkoztak azzal az egy-két esettel, amikor a történet az inkubuszról vagy a szukkubuszról valósnak bizonyult. Vegül a tudomány utolérte a néphiedelmet, helyet adott neki a vitathatatlan jelenségek birodalmában, és elismerte létét. Aztán a tudomány felfedezte a túlvilágot, és a kísértetek magyarázatot nyertek, mint olyan lelkek, amelyek a túlvilág és a Föld közötti létsíkon helyezkednek el. Esztelen tetteiket a normális világ esztelenségeihez hasonlították. Akadnak köztűk melankolikusok, akik vigasztalhatatlanig lebegnek keresztül a nagy szenvedélyeik helyszínén; serdüléses elmezavarban szenvedők, akik ocsmányságokat és hülyeségeket suttognak és motyognak; idióták és gyengeelméjűek, akik kis gyerekek képében térnek vissza; a skizofrének, akik állatoknak hiszik magukat – ők a vámpír, a förtelmes havasi ember, a farkasember, a tigrisember, a rókaember és a kutyaember prototípusai. Akadnak pusztító kőhajigáló és gyújtogató szellemek, a poltergeistek, és azok a nagyzási mániában szenvedő paranoidok, akik Lucifernek, Belzebubnak, Israfaelnek vagy Azazaelnek, a Bosszú angyalának, az Oszthatatlan igazságnak, vagy magának a Halárnak képzelik magukat. A kísértés őrültség. Ők sikoltoztak az ősi őrtoronynál, ez a kevéske szellem, akiknek a légnemű vállaira épült fel a néphiedelem teljes szerkezete, keveredve azokkal a ködös, homályos zagyvaságokkal, melyek a szeánszokon hangzottak el. Sikoltoztak, énekeltek, táncoltak és egy sor

esztelen dolgot csináltak, míg a tudományos megfigyelők fel nem tűntek a komoly kérdéseikkel. Ekkor visszatértek a túlvilág küszöbére, megrémülve ettől a józanságtól, elrejtőzve saját hóbortjukban, rettegve, hogy kikúrálják őket. – Hát így volt – mondta Melhill. – A többit már el tudod képzelni. Mióta a Túlvilág Rt. létezik, egyre több lélek marad meg a halál után. És közülük nyilván sokan megőrülnek útközben. – Ezért keletkezik egyre több kísértet – egészítette ki Blaine. – Úgy van. Az egyikük a nyomodba eredt – mondta Melhill egyre gyengülő hangon. – Vigyázz minden lépésedre, Tom, nekem most már mennem kell. – Miféle kísértet az? – kérdezte Blaine. – Kinek a szelleme? És miért kell elmenned? – Energiára van szükségünk, hogy a Földön maradhassunk – suttogta Melhill. – És most már minden energiámat felhasználtam. Újra kell pótolnom. Hallasz még? – Igen, folytasd! – Nem tudom, a kísértet mikor mutatkozik meg előtted, Tom. És azt sem tudom, ki az. Kérdeztem, de nem mondta meg. Légy óvatos! – Rendben – felelte Blaine, fülét hozzányomva a hangszóróhoz. – Ray! Beszélgetünk még máskor is? – Azt hiszem, igen – mondta Melhill, hangja már alig hallatszott. – Tom, tudom, hogy munkát keresel. Próbálkozz Ed Francheinéi, West 19th Street 322. Elég vacak meló, de jól fizető. És vigyázz magadra! – Ray! – kiáltotta Blaine. – Ez milyenfajta kísértet? Már nem kapott választ. A hangszóró elnémult, ő pedig egyedül maradt a szürke szobában. 14. A Ray Melhill által megadott címem egy rozoga téglaépület állt, közel a dokkokhoz. Blaine felment a lépcsőn, és megnyomta a csengőt, amely fölött a következő felirat állt: Edward J. Franchel Vállalat.Tagbaszakadt, kopaszodó ember nyitott ajtót, rövid ujjú ingben. – Mr. Franchel? – kérdezte Blaine. – Az vagyok – mondta a – férfi vidám mosollyal. – Kerüljön beljebb, uram! Egy szobába vezette Blaine-t, amelyet alaposan betöltött a fővő káposzta szaga. A szoba elülső felét irodának rendezték be; papírokkal teleszórt íróasztal, poros iratszekrény és néhány merev háttámlájú szék állt benne. Ezeken túl látható egy sötét nappali szoba látszott. A szoba eldugott zugában háromdimenziós televízióból valami show-műsor harsogott. – Elnézést a rendetlenségért – mondta, miközben hellyel kínálta Blaine-t –, de most készülök a belvárosban nyitni egy komolyabb irodát, amint időm lesz a költözésre. Annyi megrendelésem van, hogy azt sem tudom, hol áll a fejem... Nos, uram, mit tehetek önért? – Munkát keresek – közölte Blaine. – A pokolba! Azt hittem, ügyfél – mondta. A tévé felé fordult, és odakiáltott: – Alice, lehalkítanád végre azt az istenverte vacakot? Megvárta, míg a készülék elcsendesedik, azután megint Blaine-hez fordult. – Testvér, ha az üzlet nem lendül fel hamarosan, jobb lesz, ha felkötöm magam. Szóval, meló kell? – Pontosan. Ray Melhill mondta, hogy itt próbálkozzak. Franchel arca felderült. – Hogy van Ray? – Meghalt. – Kár érte – sajnálkozott Franchel. – Rendes srác volt, csak néha kicsit eszeveszett. Dolgozott nálam néhányszor, amikor az űrpilóták sztrájkoltak. Iszol valamit, haver? Blaine bólintott. Franchel az iratszekrényhez lépett, és egy üveg "Holdlötty" márkájú whiskyt húzott elő. Keresett két poharat, és teletöltötte őket.

– Igyunk a jó öreg Ray-re! – ajánlotta Franchel. – Gondolom, bedobozolták! – Igen – mondta Blaine –, beszéltem vele a Spiritiszta Központban. – Szóval eljutott a Küszöbre! – mordult fel Franchel elismerően. – Barátom, bár nekünk is ekkora mázlink lenne! Szóval, munkát akarsz? Esetleg lehet róla szó. Állj fel! Körbejárta Blaine-t, megtapogatta a vállán, a karján az izmokat. Azután elé állt, a szemébe nézett, majd hirtelen pofon akarta vágni. Blaine jobb karja azonnal felemelkedett, és kivédte az ütést. – Jó felépítés, jó reflexek – morogta Franchel. – Azt hiszem, menni fog. Értesz valamelyest a fegyverekhez? – Nem sokat – mondta Blaine, miközben azon töprengett, miféle munkát szánnak neki. – Csak a... régi fegyverekhez értek, Garandhoz, Winchesterhez, Colthoz. – Nem tréfálsz? – mondta Franchel. – Tudod, mindig is szerettem volna antik katonai lőfegyvereket gyűjteni. De golyós- és sugárfegyverek használatát nem engedélyezik a vadászatban. Mit tudsz még? – Jól bánok a szuronyos puskával – mondta Blaine, és a kiképző őrmestere jutott eszébe, aki bömbölt volna dühében, ha hallja ezt az erős túlzást. – Tényleg értesz hozzá? Tudsz szúrni, hárítani, meg mindent? Le vagyok döbbenve. Azt hittem, ez egy ősrégi harcművészet, amit ma már senki sem ismer. Tizenöt éve nem találkoztam olyannal, aki egyáltalán hallott róla. Barátom, fel vagy véve. Franchel az asztalhoz lépett, felírt valamit egy papírra, majd odaadta Blaine-nek. – Holnap elmégy erre a címre eligazításra. A vadászok alapfizetését fogod kapni, kétszáz dollárt havonta, plusz ötven dollárt a tényleges munkanapokra. Van saját fegyvered és felszerelésed? Nos, én összeállítom neked a felszerelést, de akkor levonom a béredből. És kapok tíz százalék részesedést. Oké? – Természetesen – mondta Blaine –, de mondanál mégis valamit a vadászatról? – Semmi különös, csak szokványos vadászat. De azért ne kürtöld szét! Nem vagyok biztos benne, hogy a vadászat legális-e. Bárcsak a kongresszus megszavazná az Öngyilkos- és Engedélyezett Erőszakos Cselekedetek ügyeit egyszer s mindenkorra. Az ember sosem tudja, most éppen mi az álláspontjuk. – Aha – mondta Blaine. – Holnap az eligazításon megtudod a hivatalos álláspontot. Ott lesz az összes vadász, és a Préda mindent elmond majd, amit tudnod kell. Add át üdvözletemet Raynek, ha ismét beszélsz vele, és mondd meg neki, sajnálom, hogy megölték! – Megmondom – felelte Blaine. Elhatározta, hogy nem kérdez többet, nehogy akadékoskodásával esetleg elrontsa az állás lehetőséget. Bármilyen vadászatról van is szó, ebben a testben alkalmas lesz rá. És legalább lesz munkája, mely legyen akármilyen is, legalább akkora szüksége van rá az önbecsülésének, mint rohamosan laposodó pénztárcájának. Köszönetet mondott Franchelnek, és távozott. Aznap este egy olcsó étteremben vacsorázott, és vett néhány magazint. Felderítette a gondolat, hogy talált munkát, és biztos volt benne, hogy megleli a helyét ebben a korban is. Lelkesedése kissé alábbhagyott, amikor hazafelé menet észrevette, hogy valaki figyeli. A férfinak halottsápadt arca és vizenyős szeme volt, ócska ruhája pedig úgy lógott rajta, mint rongyok a madárijesztőn. A zombi volt az. Blaine egyenesen a hotelbe sietett, nem akart tudomást venni a közelgő veszélyről. Végül is kutyaugatás sem hallatszik az égig, egy zombi bámulása sem sokat jelent, és mi ebben az ártalmas? Azonban ez a logikus magyarázat sem mentette meg attól, hogy hajnalig lidérces álmok gyötörjék.

Másnap korán reggel végigsétált a 42nd Streeten, majd a Park Avenue-n, hogy találjon egy olyan buszt, amelyik elviszi az eligazítás helyére. Amíg a buszra várt, valami zavargást vett észre a 42nd Street túlsó oldalán. Egy férfi hirtelen megállt a forgalmas járda közepén, és elkezdett magában nevetgélni. Az emberek gyanakvó tekintettel kerülték ki. A férfi körülbelül ötven éves lehetett, elegáns öltönyt viselt. Kezében diplomatatáskát tartott, és semmiben sem különbözött a többi tízmillió üzletembertől. Hirtelen abbahagyta a nevetést, kinyitotta a táskáját, és kivett belőle két görbe pengéjű tőrt. Elhajította a táskát, majd a szemüvegét. – Berserker! – kiáltotta valaki. A férfi belevetette magát a tömegbe, mindkét tőre megvillant. – Berserker, berserker! – ordítozták rémülten. – Hívja valaki a zsarukat! – Vigyázat, berserker! Egy ember már elterült, felsebzett vállát szorongatta, és káromkodott. A berserker kivörösödött arccal, habzó szájjal vetette magát a sűrű tömegbe. Az emberek egymást tiporták menekülés közben. Egy asszony felsikoltott, amint elvesztette egyensúlyát, csomagjai szétgurultak a földön. A berserker félrelökte, és megint tömeg sűrűjébe vetette magát. Hét, vagy nyolc kék egyenruhás rendőr jelent meg, kézifegyverekkel. – Mindenki a földre! – kiáltották. – Hasalj! Mindenki a földre! Addigra már az egész forgalom leállt. A berserker közelében lévő emberek mind a földre vetettek magukat. Az utca másik oldalán lévők, ahol Blaine állt, szintén lekuporodtak. Egy szeplős, tizenkét év körüli lány megfogta Blaine karját. – Hasaljon le, uram! Vagy azt akarja, hogy lelőjék? Blaine lefeküdt a járdára a lány mellé. A berserker megfordult, és a rendőrök felé kezdett rohanni, miközben tőreivel hadonászott, és értelmetlen szavakat ordított. Egyszerre három rendőr lőtt rá. A fehér sugárnyalábok vörösre változtak, amikor a férfit eltalálták. Ruhája izzani kezdett, sikoltozva próbált menekülni. Ekkor még egy sugár találta el. Tőreit a rendőrök felé hajította, aztán összecsuklott. Mentőautó érkezett azonnal, és sietve hordágyra tették a berserkert és áldozatait. A rendőrök oszlatni kezdték a tömeget. – Minden rendben, emberek, menjenek tovább! A tömeg lassan oszolni kezdett. Blaine felállt, és leporolta magát. – Mi volt ez? – kérdezte. – Egy berserker – mondta a szeplős lány. – Nem látta? – De láttam. Gyakran előfordul ilyesmi? A kislány büszkén bólintott. – New Yorkban sokkal több berserker van, mint bármelyik nagyvárosban, kivéve Manilát, de ott ámokfutóknak hívják őket. De lényegében ugyanarról van szó. Itt évente ötven is előfordul. – Több – szólt oda egy férfi. – Hetven, sőt nyolcvan is évente. Kis csoport verődött össze Blaine és a szeplős kislány körül. Ugyanúgy beszélgettek a berserkertöl, mint Blaine idejében a szemtanúk egy autóbalesetről. – Hány embert kapott el? – Csak ötöt, de szerintem egyik sem halt meg. – Nem hiszem, hogy szívvel-lélekkel csinálta – mondta egy asszony. – Kislány koromban még nem lehetett őket ilyen könnyen megállítani. Sokkal erősebbek voltak. – Rossz helyet fogott ki – vélte a szeplős kislány. – A 42nd Street tele van zsarukkal. A berserker alig kezd el tombolni, azonnal lelövik. Egy nagydarab rendőr jött oda hozzájuk. – Jól van, emberek, oszoljanak! Vége a műsornak, menjenek tovább!

A tömeg szétoszlott, Blaine felszállt a buszra, s közben azon gondolkodott, miért válik ötven, vagy még annál is több ember berserkerré New Yorkban minden évben. Talán kikészülnek idegileg? Vagy valami mástól bolondulnak meg? Ez ismét olyasmi, amit meg kell tudnia a 2110. év világáról. 15. A keresett cím a. Park Avenue egyik hatalmas felhőkarcolójának legfelső szintjén volt. Egy komornyik tágas szobába vezette, ahol rengeteg szék sorakozott. Mintegy tucat emberből álló, meglehetősen viharvert társaság foglalta el a székeket; láthatóan mindegyikük feszélyezetten érezte magát a pompázatos környezetben. Többen közülük már régóta ismerték egymást. – Hé, Ottó! Újra kezded a vadászatot? – Aha. Nincs pénzem. – Tudtam én, hogy visszajössz, öreg haver! Szevasz, Tim! – Üdv, Bjorn. Ez lesz az utolsó vadászatom. – Persze, a múltkori is az volt. – Nem, most komolyan gondolom. Veszek egy farmot északon. Csak egy kis indulótőkére van szükségem. – Úgyis eliszod az egészet. – Most az egyszer nem. – Hello, Theseus! Hogy van a karod? – Elég jól, Chico. Que tal? – Minden oké, kölyök. – Nézd, ott van Sammy Jones! Mindig utolsónak érkezik. – Időben érkeztem, vagy nem? – Tíz percet késtél. Hol a szárnysegéded? – Sligo? Meghalt az asturiasi vadászaton. – Kínos. Túlvilág? – Nem hinném. Egy férfi lépett a terembe, és így szólt: – Uraim! Egy kis figyelmet kérek! Megállt a szoba közepén, és csípőre tett kézzel végignézett a vadászokon. Szikár ember volt, acélos izmokkal; lovaglónadrágot és kigombolt nyakú inget viselt. Keskeny arcához és kék szeméhez jól illett a gondosan nyírt bajusz. Néhány másodpercig nézte a vadászokat, akik zavartan köhécseltek és fészkelődtek. – Jó reggelt, uraim! – mondta végül. – Charles Hull vagyok, az önök munkaadója. Először is néhány szót, uraim, a munkánk törvényességéről. Mostanában volt egy kis zavar körülötte, ezért megkértem az ügyvédemet, Mr. Jensent, hogy nézzen utána pontosan a részleteknek. Alacsony, ideges kis ember jött be a terembe, orrán megigazította a szemüveget, s torkát köszörülve beszélni kezdett. – Igen, Mr. Hull. Uraim, a vadászatok legalitását jelenleg a 2102. évben hozott Öngyilkossági törvény szabályozza, mely szerint mindazok, akiket Túlvilági biztosítás véd, ott és úgy halnak meg, ahogyan akarnak, ha ennek módja nem különösen kegyetlen és nem természetellenes. A "Halálhoz való jog" törvényének megalkotása nagyon fontos volt. A korábbi törvény nem tett különbséget a test és a tudat halála között. Ha a lélek továbbra is megmarad, a test halála nem több, mintha valaki a körmét levágja. A Legfelsőbb Bíróság legutóbbi döntése szerint a test nem több, mint a tudat függeléke, annak teremtménye, s annak közvetlen irányítása alatt áll. A magyarázat alatt Hull gyors, macskaszerű léptekkel sétált a szobában fel s alá. Egyszer csak megállt.

– Köszönöm, Mr. Jensen. Tehát nem kétséges, hogy jogom van az öngyilkossághoz. Sőt, semmi törvényellenes nincs abban sem, ha megkérek egy-két embert önök közül, hogy ebben segítségemre legyen. S az önök közreműködése teljesen legális lesz a törvény értelmében. Minden nagyon szép és jó. Már csak az Öngyilkossági Tőrvény legutóbbi cikkelyének értelmezése van hátra. Bólintott Mr. Jensennek. – A törvény kimondja, hogy minden ember bármikor, bárhol és bármilyen módon elkövethet öngyilkosságot, ha ezzel mások testi épségét nem veszélyezteti. – Ez az egyetlen bökkenő – mondta Hull. – A vadászat az öngyilkosság legális módja. Az időről és a helyszínről már döntöttem, és mindent elrendeztem. Önök, a Vadászok üldöznek, én pedig, a Préda, menekülök. Elkapnak és megölnek. Minden remek! Egy dologtól eltekintve. Az ügyvéd felé fordult. – Mr. Jensen, volna szíves elhagyni a termet! Ebbe már nem akarom beavatni. Miután az ügyvéd kiment, Hull folytatta. – Tehát, arról van szó, hogy nálam is fegyver lesz, és mindent el fogok követni, hogy megöljem önöket. Mindannyiukat. És ez már nem törvényes. Hull elégedetten foglalt helyet az egyik fotelben. – A bűncselekmény engem terhel, önöket nem. Felfogadtam önöket, hogy öljenek meg. Tudomásuk sincs arról, hogy védekezni fogok, hogy ellenállok. Ha engem úgy kap el a rendőrség, hogy éppen valamelyiküket meg akarom ölni, akkor súlyos büntetést kapok. De nem kapnak el. Valamelyikük megöl, és ez megfelel az emberi igazságszolgáltatásnak. Ha annyira szerencsétlen leszek, hogy mindegyiküket megölöm, mielőtt végeznének velem, akkor a játék végén megmérgezem magam. De ez azért nagy csalódást okozna nekem. Remélem, nem lesznek annyira töketlenek, hogy ezt hagyják. Van kérdésük? A vadászok egymás között pusmogtak. – Nyálas dumájú ficsúr. – Ne törődj vele, minden Préda ilyen. – A' sziszi, különb nálunk, mer' ilyen szí'pen fó'gattya a szavakat. – Majd meglátjuk, milyen szépen beszél egy arasznyi acéllal a torkában. Hull hűvösen elmosolyodott. – Kitűnő. Remélem, a helyzet egyértelmű. És most, ha megkérhetem önöket, ismertessék, milyen fegyverrel fognak küzdeni. A vadászok egymás után megszólaltak. – Buzogány. – Háló és háromágú szigony. – Lándzsa. – Csatacsillag. – Bola. – Szuronyos puska – mondta Blaine, amikor rá került a sor. – Kard. – Harci bárd. – Szablya. – Köszönöm, uraim – mondta Hull. – Nálam csak egy vívótőr lesz, semmi más. Vasárnap hajnalban találkozunk a birtokomon. A lakáj mindegyiküknek ad egy papírt, amin rajta lesz, hogyan találhatnak oda, és egyéb fontos instrukciókkal is ellátja önöket. Kérem, hogy a szuronyos puskás ember maradjon. Viszontlátásra, uraim! A vadászok távoztak. – A bajonett-vívás szokatlan művészet – mondta Hull. – Hol tanulta? Blaine habozott, majd megmondta az igazat. – A hadseregben 1943 és 1945 között.

– Ön a múltból jött? Blaine bólintott. – Érdekes – mondta Hull különösebb érdeklődés nélkül. – Gondolom, ez az első vadászata. – Ez. – Maga intelligens embernek látszik. Gondolom, meg volt az oka rá, hogy ilyen kockázatos feladatot vállaljon. – Kevés a szaktudásom – mondta Blaine –, és nem találtam más munkát. – Persze – mondta Hull, mintha ezt már unalomig ismerné. – Szóval megpróbálkozik a vadászattal. De a vadászat nem olyan egyszerű dolog, és nem mindenkinek sikerül legyőzni a vadat. Bizonyos képességre van hozzá szükség, nem utolsó sorban a gyilkolás képességére. Gondolja, hogy ön született tehetség ezen a téren? – Bízom benne – mondta Blaine, bár ezen még sohasem gondolkozott. – Kíváncsi vagyok rá – tűnődött Hull. – Harcias külseje ellenére nem annak a fajtának néz ki. Mi lesz, ha rádöbben, hogy képtelen engem megölni? Mi lesz, ha habozik a kritikus pillanatban, amikor a két penge találkozik? – Majd kiderül – mondta Blaine. Hull egyetértőén bólintott. – Úgy van. Talán mélyen elrejtve a tudatában ott lobog a gyilkos tűz. De lehet, hogy nem. Ez a játék sava-borsa, de lehet, hogy önnek már nem lesz ideje ezt megízlelni. – Az az én bajom – mondta Blaine. Egyre ellenszenvesebbé kezdett válni számára ez a túl sokat elmélkedő munkaadó. – Kérdezhetek valamit? – Állok rendelkezésére. – Köszönöm. Miért akar meghalni? Hull rámeredt, aztán kitört belőle a nevetés. – Most már tudom, hogy ön valóban a múltból jött. Micsoda kérdés! – Válaszolna rá? – Hát persze – mondta Hull. Hátradőlt a fotelben, és álmodozó tekintettel nézett maga elé. – Negyvenhárom éves vagyok, beleuntam a nappalokba és éjszakákba. Gazdag vagyok és gátlástalan. Mindent kipróbáltam, nevetést, sírást, szerelmet, gyűlöletet, ételt, italt, s megcsömörlöttem. Végigpróbáltam, amit a Föld csak nyújtani tudott, de nem akarom elölről kezdeni. Fiatal koromban azt hittem, hogy ez a csodálatos zöld színű bolygó, mely titokzatos módon körbe jár a hatalmas sárga nap körül, olyan gyönyörű világ, olyan kimeríthetetlen kincsestár, amilyet elképzelni sem lehet. De most, hogy már többet tapasztaltam, ez az érzés megszűnt. Most azt látom, hogy a polgári önelégültségtől jóllakott Föld kering az egyre távolodó nap körül. És a Föld elképzelt kincsestára mintha csak egy gyerek festett játékdoboza lenne, melynek fénye megkopott, s tartalma ma már senkinek sem szerez örömet. Hull Blaine-re pillantott, hogy lássa, szavai milyen hatást váltottak ki a másikban, majd folytatta. – Leküzdhetetlen unalom állt előttem, mint egy végtelen homoksivatag, és én elhatároztam, hogy nem fogom ezt az utat választani. Helyette tovább megyek, s kipróbálom a Föld legnagyobb próbatételét, és átlépem a legvégső akadályt. Meg tudja ezt érteni? – Hogyne – mondta Blaine kissé ingerülten, bár lenyűgözve Hull szavaitól. – De mire jó ez a rohanás? Az élet még sok szép dolgot tartogathat az ön számára. A halál úgyis elkerülhetetlen. Akkor minek siettetni? – Maga tényleg úgy beszél, mint egy huszadik századi optimista – mondta Hull nevetve. – "Az élet igaz, az élet komoly..." De milyen lehetőség volt még az ön idejében? Vajon hányan hittek a halál utáni létezésben? – Ez semmit sem változtat azon, amit az előbb mondtam – mondta Blaine, bár gyűlölte ezt a szerepkört, amit most magára vállalt. – De igen! Az élet és a halál megítélése most megváltozott. Longfellow jó tanácsai helyett most Nietzsche filozófiáját követi mindenki: meghalni a megfelelő időben kell. Az intelligens emberek

nem ragaszkodnak az élet utolsó foszlányaihoz, mint a fuldokló a hajó egy darabkájához. Ók tudják, hogy a test csak a lét egyik megjelenési formája. Miért ne siettetnék a test pusztulását, ha erre vágynak? Miért ne ugorhatnának át néhány osztályt a ragyogó képességű gyerekek? Csak a gyávák, a bolondok és a tudatlanok képesek mindent kétszer végigcsinálni a Földön. – A gyávák, a bolondok és a tudatlanok... – Ismételte Blaine. – És azok a szerencsétlenek, akiknek nincs Túlvilági biztosításuk. – A gazdagság és a társadalmi helyzet kiváltság – mondta Hull halvány mosollyal. Kék szeme vadságot sugárzott. – Nem szeretnék ágyban meghalni. Nem akarom, hogy a halál a szokványos, unalmas módon jöjjön el hozzám, kígyóként, édes álomnak álcázva magát. Harc közben akarok meghalni! Blaine önkéntelenül bólintott, és eszébe jutott saját, nagyon is hétköznapi halála. Autóbaleset! Ehhez képest mennyire izgalmas, vad és nemes Hull választása. Kissé persze nagyképűnek s egyedülállónak tűnik, de az élet maga is egyedülálló a világegyetem végtelenjében. Hull olyan, mint egy középkori japán szamuráj, aki csendesen, szertartásos mozdulatokkal harakirit követ el. Ám a harakiri a Távol-Kelet jellemzője, Hull módszere pedig igazi nyugati halálnem: vad, heves, kegyetlen. Mindenesetre csodálatra méltó cselekedet. Azonban határozottan nyugtalanító olyasvalaki számára, aki még nem készül a halálra. – Semmi bajom önnel, sem másokkal, akik maguk választják meg a haláluk módját – mondta Blaine. – De mi van azokkal a vadászokkal, akiket meg fog ölni? Ők nem maguk választották a halált, és nem élnek tovább a túlvilágon. Hull megvonta a vállát. – Ők azt választották, hogy veszélyes körülmények között éljenek. Nietzsche kifejezésével élve, szeretnek veszélyben élni, és leülnek kockázni még a Halállal is. Blaine, nem gondolta meg magát? – Nem. – Akkor vasárnap találkozunk. – Blaine az ajtóhoz ment, és elvette az utasításokat tartalmazó cédulát a komornyiktól. Mielőtt távozott, még visszafordult. – Kíváncsi vagyok – mondta –, hogy számolt-e egy bizonyos dologgal. – Mi lenne az? – kérdezte Hull. – Bizonyára ön is gondolt rá – folytatta Blaine –, hogy esetleg az egész gondosan kidolgozott rendszer... a tudományosan feltárt túlvilág, a holtak hangja, kísértetek... mindez csupán egy gigantikus méretű szélhámosság, ami a Túlvilág Rt. anyagi érdekeit szolgálja? Hull hirtelen felegyenesedett. Hangjában elfojtott düh érződött. – Ez teljességgel lehetetlen. Csak egy tanulatlan embernek juthat eszébe ilyesmi. – Meglehet – bólintott Blaine. – De nem fogják majd ostobának nézni, ha kiderül, hogy mégiscsak szélhámosság? Viszontlátásra, Mr. Hull! Elégedettséggel töltötte el, hogy sikerült legalább egy percre felráznia ezt a sima modorú, önelégült, beképzelt majmot. De kicsit mégis elszomorodott, hogy az ő halála olyan egyszerű, unalmas és hétköznapi volt. 16. Másnap, szombaton, Blaine elment Franchelhez a puskáért, bajonettért és a vadászfelszerelésért. A fele fizetését előre megkapta, amiből levonták a tíz százalékot valamint a felszerelés értékét. A pénz nagyon jól jött, mivel már csak három dollárja maradt, és némi apró. Ezután ellátogatott az Spiritiszta Központba, de Melhill nem hagyott neki további üzenetet. Visszament a szállodába, és egész délután a bajonett-vívás fogásait gyakorolta. Este feszültnek és lehangoltnak érezte magát, amellett ideges volt, ha a másnapi vadászatra gondolt. Ezért elment egy West Side-i koktélbárba, amely nagyon hasonlított a huszadik századi

bárokra boxaival, fabútoraival, s a földre szórt fűrészporral. Beült az egyik boxba, és rendelt egy üveg sört. A neonok halványan világítottak, és egy ósdi zenegép Glenn Miller és Benny Goodman számait játszotta. Blaine csendesen üldögélt, miközben azt kérdezte magától, tulajdonképpen ki és mi is ő. Valóban 6 lenne az, aki alkalmi munkaként embervadászatot vállalt? Mi történt Tom Blaine-nel, a jachttervezővel, aki szerette a komolyzenét, a jó könyveket és a jó filmeket? Mi történt azzal a csendes fiatalemberrel, akitől oly távol állt az erőszak? Az az ember, aki abban a magas, karcsú testben élt, sohasem lett volna képes a gyilkosságra. De vajon ő most képes lesz-e? Megváltoztatta-e tudatát ez a gyors reflexű, csupa izom test? Hiszen az egész vérkeringést a test hormonjai szabályozzák, amelyeket viszont az agyműködés szabályoz. Tehát a test nem lehet önmagában felelős az erőszakos cselekedetekért. Blaine megdörzsölte szemét, és arra gondolt, hogy ostobaságokon elmélkedik. Valamikor régen meghalt bizonyos körülmények között, újraszületett a jövőben, és most nem alkalmas más munkára, csak erre a vadászatra. Azonban a logikus magyarázat nem elégítette ki, és elment a kedve attól, hogy tovább töprengjen az igazságon. Már nem külső szemlélője volt a 2110. évnek, hanem szerves része. Cselekedeteit a jelenlegi körülmények határozták meg. A motor beindult, a féket kiengedték, és az események magukkal ragadták Blaine-t. Talán ez az utolsó alkalom, hogy körülnézzen, eltöprengjen és, meggondolja magát... De már túl késő; egy alak siklott be árnyként a boxba, és leült vele szemben. Blaine a zombi sápadt, kifejezéstelen arcát pillantotta meg. – Jó estét! – mondta a zombi. – Jó estét! – felelte Blaine rezzenéstelen hangon. – Iszik valamit? – Nem, köszönöm. A szervezetem nem reagál az alkoholra. – Sajnálattal hallom – válaszolta Blaine. A zombi megvonta a vállát. – Most már van nevem. Elhatároztam, hogy Smith-nek hívom magam, amíg az igazi nevem eszembe nem jut. Smith. Hogy tetszik? – Szép név – mondta Blaine. – Köszönöm. Elmentem egy orvoshoz. Azt mondta, hogy a testem nincs teljesen rendben. Hiányzik az életerő, nincs regenerálódó képesség. – És nem lehet ezen segíteni? Smith megrázta a fejét. – A test határozottan zombivá lett. Túl későn foglaltam el. A doktor szerint csak pár hónapom van hátra. – Sajnálom – mondta Blaine. Egyre növekvő hányingert érzett a torkában, a sápadt bőr és a kigúvadt szemek látványától. Smith merev, természetellenes tartással ült, durva munkásruhát viselt, fehér arcát sötét hullafoltok bontották, és elviselhetetlenül bűzlött. – Mit akar tőlem? – kérdezte Blaine. – Nem tudom. – Akkor hagyjon békén! – Nem tehetem – mondta Smith bocsánatkérően. – Meg akar ölni? – kérdezte Blaine kiszáradt torokkal. – Nem tudom, nem emlékszem. Megölni, megvédeni, feldarabolni, szeretni önt... Még nem tudom. De hamarosan emlékezni fogok, Blaine, ezt megígérem. – Hagyjon békén! – mondta Blaine megfeszülő izmokkal. – Nem tehetem. Nem érti? Senkit sem ismerek, csak magát. Szó szerint senkit. Nem ismerem ezt a világot, az embereket, az arcokat. Maga az egyetlen útjelzőm, a létezésem központja, létem egyetlen magyarázata.

– Elég! – De hát, ez az igazság. Gondolja, hogy nekem jól esik ezt a testet végigvonszolni az utcákon? Az élet semmi szépsége nem áll előttem, mögöttem pedig nincsenek emlékek. A halál kívánatosabb lenne. Az élet a lassan oszló testet jelenti számomra, a halál viszont a tiszta lelket. Sokat gondolkodtam ezen, sokszor álmodoztam róla. A testnélküli halál! De valami visszatart. Maga az, aki arra késztet, hogy tovább éljek. – Menjen innen! – mondta Blaine. Megint elfogta a hányinger. – Maga nekem a nap, a hold, a csillagok, a Föld és az egész univerzum. Az életem, a barátom és az ellenségem, feleség, anya, gyermek, férj... Blaine ökle lecsapott Smith arccsontjára. A zombi nekiesett a box falának. Arckifejezése nem változott, csak egy vörös folt jelent meg az ütés helyén. – Ez hát a kézjegye! – mormolta Smith. Blaine ütésre emelt ökle megállt a levegőben, aztán ernyedten lehanyatlott. Smith felállt. – Elmegyek. Vigyázzon magára, Blaine! Egyelőre ne haljon meg! Szükségem van magára. Hamarosan emlékezni fogok, és akkor visszajövök. Smith kifejezéstelen, sápadt arccal kisétált a bárból. Blaine rendelt egy dupla whiskyt, és még sokáig ott üldögélt, várta, hogy kezének remegése elmúljon. 17. Blaine a helyi járatú légibusszal érkezett a Hull birtokra egy órával hajnal előtt. Hagyományos vadászruhát viselt; khaki inget és nadrágot, gumitalpú bakancsot, széles karimájú kalapot. Egyik vállán málhazsák lógott, a másikon a szuronyos puska, egyelőre műanyag tokban. A kapunál álló szolga bevezette a régi uradalmi kastélyba. Blaine megtudta, hogy a Hull birtokon kilencven hektár erdő húzódik az Adirondack hegységben Keene és Elizabethtown között. A szolga elmondta, hogy Hull édesapja is itt követett el öngyilkosságot ötvenegy éves korában. Hat vadászt sikerült megölnie, mielőtt az egyik szablyás levágta a fejét. Dicsőséges halált halt! Hull nagybátyja úgy döntött, hogy berserkerré válik San Franciscóban. Ezt a várost mindig nagyon szerette. A rendőrök tizenkét lövedéket lőttek bele, mielőtt összeesett, és hét járókelőt sikerült megölnie. Napokig tele volt vele az újság, és a családi albumban is szép helyet kapott. Az öreg szolga a temperamentumbeli különbségekről kezdett beszélni. Sokan, mint a nagybácsi, barátságos, víg kedélyú emberek, általában tömegben szeretnek meghalni, amikor magukra vonhatják az emberek figyelmét. Mások, mint a jelenlegi Mr. Hull, szívesebben halnak meg magányosan, kinn a természetben. Blaine udvariasan bólogatott, miközben az öreg szolga egy egyszerűen berendezett szobába vezette, ahol a vadászok gyülekeztek, kávéztak és a fegyvereiket élesítgették. Fények csillantak a borotvaéles, kipolírozott pengéken. Blaine-nek hirtelen az az érzése támadt, mintha egy középkorban játszódó filmet látna. De azután arra gondolt, hogy ez nem mozi, hanem valóság. – Dobd le magad egy székre, öreg! – mondta a bárdos. – Isten hozott a Jótékony Gyilkosok, Mészárosok és Emberölők Önsegélyző Egyesületében! Sammy Jones vagyok, a legjobb harci bárdos az Egyesült Államokban, sőt talán Európában is. Blaine helyet foglalt, és bemutatkozott a többi vadásznak is. Bár mindannyian angolul beszéltek, rengeteg nyelvjárást lehetett felfedezni. Sammy Jones zömök, fekete hajú fickó volt, baromi vállakkal. Terepszínű álcaruhát viselt; arcán néhány régi sebhely látszott. – Ez az első vadászatod? – kérdezte, Blaine vadonatúj egyenruhájára nézve. Blaine bólintott, levette a műanyag tokot a puskáról, és rászerelte a bajonettet. Azután ellenőrizte a zárszerkezetet. – Tényleg tudsz ezzel bánni? – kérdezte Jones.

– Persze! – mondta Blaine túlzott magabiztossággal. – Remélem is. Az ilyen Hull-féle fickók mindig kiszagolják, kik a rutintalanabb versenyzők a csapatban, és igyekeznek először ezekkel végezni. – Mennyi ideig szokott tartani egy vadászat? – Hát – mondta Jones –, a leghosszabb, amin részt vettem, az nyolc napig tartott. Asturiasban történt, ahol a társam, Sligo is odaveszett. Egy jó csapat általában egy-két nap alatt letenti a Prédát. Persze attól is függ, hogyan akar meghalni. Sokan megpróbálják elhúzni a dolgot, amennyire csak lehet. Mások elbújnak barlangokba vagy szakadékokba, az ember kénytelen utánuk mászni, aztán meg lesből ránk támadnak. Szegény Sligo is így járt. De nem hiszem, hogy ez a Hull is ilyen legyen. Ó biztosan úgy akar meghalni, mint valami férfias, bátor hős. Hagyja majd, hogy szétszéledjünk, aztán megpróbál közülünk minél többet leteríteni a disznóölő késével. – Úgy mondod ezt, mintha nem helyeselnéd – mondta Blaine. Sammy Jones felvonta a szemöldökét. – Nem tudom, miért kell ekkora hűhót csapni az embernek a saját halála körül. De már itt is van a mi kis hősünk. Hull lépett a szobába elegánsan öltözetben. Selyemből készült khaki színű ruhát viselt, a nyakában ugyanolyan sál lógott. Könnyű csomagot tartott a kezében, vállán pedig a keskeny pengéjű vívótőr lógott. – Jó reggelt, uraim! – köszöntötte őket. – A fegyverek kiélezve, a csomagok útra készen, a cipőfűzők szorosra húzva. Nagyszerű! Hull az ablakhoz sétált, és félrehúzta a függönyt. – Nézzük a hajnal első napsugarait, és köszöntsük a felkelő napot! Én most elindulok. Egy szolga tájékoztatni fogja önöket, hogy mikor jár le a félórás előnyöm. Azután megkezdhetik az üldözésemet, és megölhetnek, amint észrevesznek. Persze, csak akkor, ha tudnak! A birtokot kerítés veszi körül. Azon belül fogok maradni, és ezt tegyék önök is! Hull meghajolt, és méltóságteljesen kisétált a szobából. – Istenem, mennyire utálom az ilyen paprikajancsikat! – kiáltotta Sammy Jones, miután az ajtó becsukódott. – Mind egyforma, egytől egyig. Hűvösen és felsőbbrendűen beszélnek, mintha hősök lennének. Ha tudnák, mennyire hülyének tartom őket... – Te miért lettél vadász? – kérdezte Blaine. Sammy Jones vállat vont. – Apám is harci bárdos volt, megtanított minden fogásra. Ez az egyetlen dolog, amihez értek. – Tanulhatnál más mesterséget – javasolta Blaine. – Valószínűleg igen. De az a helyzet, hogy szeretem kinyírni ezeket az arisztokratikus barmokat. Utálom az összes ilyen gazdag seggfejet, a rohadt túlvilágukkal együtt, ahová a szegény ember sohasem juthat el. Élvezem, ha megölhetem őket, főleg, hogy még fizetnek is érte. – Hull pedig azt élvezi, hogy ilyen magadfajta nyomorultakat ölhet meg – mondta Blaine. – Szomorú világ ez. – Nem, csak igazságos – felelte Sammy Jones. – Gyere, megigazítom a csomagjaidat. Amikor elkészültek, Sammy Jones így szólt: – Nézd, Tom, mi lenne, ha együtt maradnánk a vadászat alatt? Kölcsönösen védenénk egymást. – Az én védelmemre gondolsz? – Nincs miért szégyenkezned – mondta Jones. – Először minden mesterséget meg kell tanulni. És kitől lehetne többet tanulni, mint tőlem? – Köszönöm, Sammy, igyekszem majd hasznodra lenni. – Ebben biztos vagyok. Nos, Hull biztosan jó vívó, és a vívóknak különféle trükkjeik vannak. Ezeket majd az út során elmagyarázom. Amikor... Ebben a pillanatban egy szolga lépett a szobába, kezében antik órát tartva. Amikor a másodpercmutató a tizenkettesre ért, a vadászokra nézett. – Uraim, lejárt az idő. A hajsza kezdetét veszi.

A vadászok kiözönlöttek a hajnali szürkületbe. Theseus, a nyomolvasó, válláű a háromágú szigonnyal, azonnal megtalálta a nyomokat, amelyek a hegyek felé vezettek. A vadászok szétszóródtak, és elindultak a megadott irányba. * A hajnali napsugaraktól a köd hamarosan felszállt. Sziklás terepre értek, és Theseus elvesztette a nyomot. A vadászok szétszóródtak, és továbbra is a hegyek felé folytatták előrenyomulásukat. Dél körül a pallost viselő férfi khaki színű rongydarabkát talált az egyik bokron. Néhány perccel később Theseus lábnyomokat. fedezett fel. A lábnyomok egy sűrű bozóttal borított völgybe vezettek. A vadászok izgatottan nyomultak tovább. – Itt van! – kiáltotta valaki. Blaine megpördült, és látta, hogy a csatacsillaggal felfegyverzett fiatalember a bokrok felé rohan. Ő volt a vadászok között a legfiatalabb, barna bőrű, magabiztos szicíliai fiú. Fegyvere rövid, vaskos kőrísfa rúdból állt, melyhez harminc centis lánc csatlakozott, a lánc végén pedig hatalmas, szöges vasgolyó lógott. Ez a nehéz vasgolyó volt a csatacsillag. A fiú veszettül forgatta feje fölött a láncos buzogányt, miközben torka szakadtából ordított. Sammy Jones és Blaine rohanni kezdett feléje. Látták, amint Hull előugrik a bozótból karddal a kezében. A szicíliai előrelépett, és akkorát csapott a buzogánnyal, hogy azzal akár egy fát is kidönthetett volna. Hull könnyedén elhajolt, és azonnal szúrt. A fiú átszúrt torokkal, hörögve rogyott össze. Hull a fiú, mellkasára tette a lábát, kirántotta a halottból a pengét, majd egy pillanat alatt eltűnt a bokrok között. – Sohasem tudtam megérteni, miért használ valaki csatacsillagot – mondta Sammy Jones. – Túl nehézkes. Ha az első ütéssel nem találod el az illetőt, már nincs időd a másodikra. A szicíliai meghalt. Hull nyomai világosan látszottak. A vadászok utánavetették magukat, szétszóródtak mindkét szárnyon. Azután megint sziklás részre értek, és nyomot vesztettek. * Egész délután folytatták a kutatást, de eredménytelenül. Alkonyatkor tábort vertek, és őröket állítottak, , majd összeültek a tábortűz mellett, és megbeszélték a nap eseményeit. – Mit gondolsz, hol lehet most? – kérdezte Blaine. – Bárhol ezen az átkozott birtokon – mondta Jones. Gondold el, hogy minden apró zugot pontosan ismer, mi meg. most vagyunk itt először. – Akkor bármeddig rejtőzhet előlünk. – Ha kedve tartja. Csakhogy ő meg akarja öletni magát, nem emlékszel? Csodálatos hős módjára. Mindaddig le-lecsap ránk, amíg valamelyikünk el nem kapja. Blaine a válla fölött a sötét lombokat nézte. – Lehet, hogy most éppen ott van, és hallgatózik. – Nincs kizárva – felelte Jones. – Remélem, az őrök ébren maradnak! A beszélgetés duruzsolássá halkult, a tűz pedig hamarosan kialudt. Blaine remélte, hogy megéri a reggelt. A sötétség felcserélte a szerepeket. Most a vadászok lettek egy kegyetlen hajsza prédái, amelyből az ellenség igyekszik annyit szedni, amennyit csak lehet. Ezzel a gondolattal aludt el. Valamivel hajnal előtt éles sikoltásra ébredt. Felkapta a szuronyos puskáját, és azonnal talpra ugrott, majd a sötét bokrokat fürkészte. Újabb sikoltás hallatszott, most valamivel közelebbről, azután csörtetés zaja a bokrok közül. Valaki felélesztette a pislákoló tűzet.

A sárga lángok fényénél Blaine egy alakot látott a tábor felé botorkálni. Az egyik őr volt az, maga után húzva háromágú szigonyát. Két sebből vérzett, de egyik sem látszott halálosnak. – Az a szemét! – káromkodott a szigonyos. – Az a rohadt szemét! – Nyugodj meg, Chico! – mondta az egyik ember, miközben széttépte a sebesült ingét, és kezdte bekötözni a sebeket. – Elkaptad? – Túl gyors volt – nyögte a szigonyos. – Elvétettem. Ezzel be is fejeződött az aznap éjszakai alvásuk. * A hajnal első sugarainál a vadászok erősen szétszóródva folytatták a Préda keresését. Theseus talált egy törött gombot, majd egy félig eltűntetett lábnyomot. A csoport élén haladó Ottó hirtelen felkiáltott. – Ide mindenki! Megtaláltam! Theseus azonnal a hang irányába kezdett rohanni, Blaine és Jones pár lépéssel mögötte szaladtak. Látták, amint Hull megpróbál visszahúzódni, Ottó pedig leszedi nyakából a bolát. Az argentin lasszó három acélgolyója suhogva pörgött a levegőben, aztán Ottó kivetette. Hull hirtelen hasra vágta magát, s a bola centiméterekkel húzott el a feje fölött, majd egy fatörzs köré tekeredett. Hull széles mosollyal a fegyvertelen ember felé szaladt. Ám mielőtt áldozatát elérhette volna, Theseus odaért, háromágú szigonyával. A kard pengéje a szigonyon csattant. Hull megpördült, hogy elszaladjon. Theseus hirtelen mozdulattal utánadöfött. Hull fájdalmasan felsikoltott, de rohant tovább. – Megcsípted? – kérdezte Jones. – Seggbe szúrtam – közölte Theseus. – Elég fájdalmas a seb ahhoz, hogy lejjebb adja azt a fene nagy büszkeségét. A vadászok Hull után vetették magukat, de kis idő múlva megint nyomát vesztették. Szétszóródtak, és körülvették az egyre keskenyedő hegyet, majd lassan, óvatosan folytatták az előrenyomulásukat a hegycsúcs felé. Apró zajok és lábnyomok jelezték, hogy a Préda még mindig előttük jár, s felfelé halad. A hegy egyre keskenyebb lett, a vadászok gyűrűje szűkült, Hull esélye az áttörésre pedig mind kisebb lett. Délutánra a növényzet is ritkulni kezdett. Már csak a csúcshoz tartozó sziklalabirintus meredt előttük. – Most már óvatosan! – kiáltott Jones a vadászoknak. Még ki sem mondta, Hull támadott. Egy szikla mögül ugrott elő, s suhogó karddal támadt Bjornra, az öreg buzogányos emberre. A kard villámgyorsan suhogott a levegőben; Hull szerette volna hamar harcképtelenné tenni ellenfelét, s ezáltal átjutni a vadászok egyre szűkülő gyűrűjén. Bjorn azonban megvetette a lábát, s buzogányát oly könnyedén forgatva, mint egy darab botot, ügyesen kivédte a kardcsapásokat. Hull, felbőszülve ellenfele flegmatikus magatartásától, egyre dühösebben vagdalkozott, majd alig tudott elhajolni a felé zúduló buzogány elől. Ám az öreg Bjorn egy pillanatra túl közel került ellenfeléhez. A kardpenge olyan boszorkányos gyorsasággal szúrta át a mellkasát, mint ahogy a kígyó nyelve csap ki és húzódik vissza. A buzogány a földre esett, Bjorn teste pedig legurult a hegyoldalon. A vadászok azonnal elzárták a rést. Hull csak felfelé mehetett, a sziklákból álló labirintusba. A vadászok tovább haladtak. Blaine észrevette, hogy a nap nemsokára lemegy, a sziklák hatalmas árnyékot vetettek. – Hamarosan beesteledik – mondta Jones, az eget kémlelve. – Talán még egy félórát lesz világos. Minél előbb el kellene kapnunk! Sötétedés után könnyen végezhet velünk itt a kövek között. Most már sokkal gyorsabban mozogtak, a sziklák között kutatva ellenfelük után.

– Még hatalmas kőkoloncokat is gördíthet ránk – mondta Blaine. – Nem valószínű – válaszolta Jones –, ő sokkal büszkébb annál. Abban a pillanatban Hull kilépett egy magas szikla mögül. – Rajtad a sor, szuronyos ember – mondta. Blaine felrántotta a puskáját, de így is alig tudta kivédeni az első szúrást. A kardpenge elcsúszott a puska csövén, és hajszálnyira kerülte el Blaine nyakát. Mozdulata ösztönös volt. Azután ellentámadásba ment át, miközben akarata ellenére vad, fenyegető ordítás hagyta el a torkát. Minden vágya az volt, hogy szétloccsantsa ellenfele agyát valamelyik sziklán. Ebben a pillanatban Blaine-ről lehullottak a társadalmi előítéletek láncai, ösztönös lénnyé vált, akinek éltető eleme az erőszak. Hull ügyesen kitért a szúrás elől. Blaine tovább hajszolta, a harag megkétszerezte tudását. Sammy Jones hirtelen félrelökte. – Hagyd nekem! – kiáltotta. – Gyere, engem próbálj felnyársalni azzal a disznóölő késsel! Hull kifejezéstelen arccal támadott. Jones szilárdan állt, a bárd alig mozdult a kezében. Hull szúrt, Jones pedig olyan gyors mozdulattal védte ki, hogy az összecsapódó pengék szikráztak, a kard meghajlott, mint egy gombostű. Addigra már a többi vadász is odaért, elfoglalták a környező sziklákat, onnan figyelték a párviadalt, és közbekiáltott tanácsokkal látták el Jonest. – Szorítsd a sziklához, Sammy! – Segítsünk? – Nem kell – kiáltott vissza Jones. – Vigyázz, nehogy levágja az ujjadat, Sammy! – Ne aggódj! – válaszolta Jones. Blaine figyelte a küzdelmet. Haragja éppoly gyorsan elszállt, mint ahogy jött. Korábban úgy vélte, hogy a harci bárd túlságosan nehézkes fegyver, de Sammy Jones úgy forgatta, mintha nádpálca lett volna. Sohasem támadott hirtelen, de hatalmas erővel védte a kardcsapásokat, miközben ellenállhatatlanul nyomult előre, egyre közelebb szorítva Hullt a szikla széléhez. Hull nem tűnt komoly ellenfélnek Jones számára. Ügyes amatőr volt, kezdő gyilkos, Jones pedig mestere ennek a szakmának, igazi profi. Kettőjük párviadala olyan volt, mintha egy házőrző kutya mérkőzne meg egy tigrissel. A küzdelem a hegycsúcson ért véget, az alkonyi napfényben. Sammy Jones kivédett egy szúrást, majd vissza-kézből lecsapott. A bárd hihetetlen erővel hatolt Hull testébe. A férfi lezuhant a szakadékba. Néhány másodpercig hallották a sikoltását, majd egy tompa puffanást, amikor a talajnak csapódott.. – Jegyezzétek meg jól, hol fekszik! – mondta Sammy Jones. – Minek, biztos, hogy meghalt – mondta a szablyás ember. – Valószínűleg igep, de meg kell bizonyosodnunk róla. Odalenn megtalálták Hull összeroncsolódott, élettelen testét. Megjelölték a helyet, hogy a rokonok eltemethessék, majd a kastély felé indultak. 18. A vadászok együtt tértek vissza a városba, és nagy bulit rendeztek. Az este folyamán Sammy Jones megkérdezte Blaine-t, hogy nincs-e kedve vele tartani a legközelebbi munkájánál. – Omszkban lenne egy nagyszerű meló. Egy orosz nemes gladiátorviadalokat akar rendezni. Használhatnál lándzsát is, lényegében olyan, mint a szuronyos puska. Megtanítanálak a használatára. Omszk után elmennénk egy nagyszabású vadászatra Manilába. Öt testvér egyszerre akar öngyilkosságot elkövetni. Mit szólsz hozzá, Tom? Blaine alaposan végiggondolta, mielőtt válaszolt. A vadász életmód a legnormálisabb dolog, amit ebben a különös világban eddig látott. Szerette a Sammy Joneshoz hasonló emberek társaságát, egyszerű gondolkodásmódjukat, szabad életűket.

Másrészt viszont van valami riasztó abban, ahogy végigkóborolják a világot, mint bérgyilkosok. Egyik napról a másikra élnek, nincsenek céljaik, tehetőségeik. Persze ezek a gondolatok fel sem merültek volna benne, ha valóban olyan lenne, amilyennek külsőre látszik. De ez a kettősség mégiscsak létezik, és neki szembe kell vele néznie. Ezenkívül ott a többi probléma is, amelyeket ez a világ teremtett számára. És ezek elől sem futhat el. – Sajnálom, Sammy, de nem megy. Jones megrázta a fejét, – Hibát követsz el, Tom. Te született gyilkos vagy. Nincs más lehetőséged. – Talán egyenlőre nincs – mondta Blaine. – De majd kitalálok valamit. – Sok szerencsét – mondta Sammy Jones. – És vigyázz a testedre! Jó vásárt csináltál vele. Blaine meglepetten nézett rá. – Ennyire látszik? Jones elvigyorodott. – Sokfelé jártam én már, Tom. Meg tudom állapítani, ha valaki nem a saját testében él. Ha te ebben a testben születtél volna, habozás nélkül velem jönnél. De ha a tudatod eredetileg más testben született... – Igen? – Nem lett volna szabad eljönnöd erre a vadászatra. Furcsa kettősség ez. El kell döntened minél előbb, hogy melyik utat választod. – Köszönöm – mondta Blaine. Kezet ráztak, aztán elindult a szálloda felé. * Felment a szobájába, és úgy, ahogy volt, ruhástól leheveredett az ágyra. Elhatározta, ha majd felkel, felhívja Marie-t. De először aludnia kell. Minden terv, gondolat, probléma várhat. Nagyon fáradt volt, minden tagja sajgott. Lekapcsolta a lámpát, és azonnal el is aludt. * Néhány óra múlva azzal az érzéssel ébredt fel, hogy valami nincs rendben. A szobában sötét volt. Minden nyugodtnak és csendesnek látszott. Felült az ágyon, és ,halk neszezésre lett figyelmes. A hang a mosdótál felől jött. Blaine a kapcsoló után nyúlt, és hirtelen felgyújtotta a lámpát. A szoba üres volt. De amint jobban megnézte, a mosdótál lassan a levegőbe emelkedett, bár nem tartotta senki. Közben halk, rekedtes hangú nevetés hallatszott. Azonnal rájött, hogy a kísértet megtalálta. És immár azt is tudta, milyen típusú: egy poltergeist. Óvatosan felkelt, és az ajtóhoz osont. Abban a pillanatban a mosdótál feléje röppent. Hirtelen félrekapta a fejét. Így a tál a falnak csapódott. Most a víz kezdett el magától lebegni a levegőben, majd két pohár zúgott felé pörögve. Blaine felkapott egy párnát, és pajzsként tartva maga előtt, az ajtóhoz rohant. Elfordította a kulcsot, s közben az egyik pohár a feje mellett csattant. Az ajtó nem nyílt, a poltergeist erősen tartotta. Egy kancsó a bordáit találta el. A maradék pohár a feje körül röpködött, és arra kényszerítette, hogy eltávolodjon az ajtótól. Eszébe jutott az ablak melletti tűzlétra. Azonban a poltergeist erre is gondolt. Amint az ablak felé próbált közeledni, a függöny lángra lobbant. A kezében lévő párna is azonnal tüzet fogott, és Blaine elhajította. – Segítség! – kiáltotta. – Segítség! A poltergeist a szoba közepére kényszerítette. Az ágy odébbcsúszott, elzárva az útját. Ekkor egy szék emelkedett a levegőbe, és fenyegetően közeledett a fejéhez.

És közben állandóan hallotta a vékony, rekedtes kacagást, amely egyre ismerősebbnek tűnt.

HARMADIK RÉSZ l9. Az ágy Blaine felé kúszott, és ő úgy ordított segítségért, hogy beleremegtek az ablakok. Csak a poltergeist fejhangú nevetése válaszolt. Mindenki süket a szállóban? Miért nem felel valaki? Aztán rájött, hogy a dolgok természeténél fogva senkinek sem jut eszébe, hogy a segítségére siessen. Az erőszak mindennapos dolog ebben a világban, és az ember halála kizárólag csupán a saját magánügye. Nem lesz nyomozás. A házfelügyelő egyszerűen eltakarítja a szemetet reggel, és a szobára újból kikerül az "Üres" tábla. Az ajtón keresztül nincs menekvés. Egyetlen esélye, hogy az ágy fölött kiveti magát a zárt ablakon. Ha jól számolja ki az ugrást, a mellmagas tűzlépcsőkorlátnak csapódik. Ha túl erősen ugrik, egyenesen átbukfencezik a korlát fölött, és három emeletnyi magasságból az utcára zuhan. A szék vállon vágta, és az ágy zörögve közeledett, hogy a falhoz sajtolja. Blaine gyorsan felmérte a szögeket és távolságokat, elrugaszkodott, és az ablaknak vetette magát. Tisztességes erővel vágódott neki, de nem számolt a modern tudomány vívmányával. Az ablak gumilepedőként kifelé hajlott, aztán visszarugódott a helyére. Blaine a falnak vágódott, és kábultan rogyott a földre. Felpillantott, és egy hatalmas íróasztalt látott, ami lassan ingadozva felé tart. Ahogy a poltergeist minden erejét az íróasztalra összpontosította, az ajtó, melyet immár figyelmen kívül hagyott, feltárult. Smith lépett be a szobába érzéketlen, sovány zombiarcával, és vállával eltérítette a zuhanó íróasztalt. – Gyerünk – sürgette. Blaine nem kérdezett semmit. Feltápászkodott a földről, és megragadta a bezáródó ajtó szélét. Smith segítségével újra kinyitotta, és mindketten kicsusszantak rajta. A szobából csalódott, haragos kiáltás hallatszott. Smith sietve indult meg a folyosón, egyik hideg kezével Blaine csípőjét fogta. Lerohantak a lépcsőn, keresztülsiettek az előcsarnokon, ki az utcára. A zombi arca nyomasztóan fehérnek tűnt, eltekintve attól a vörös horzsolástól, ahol Blaine megütötte. A zúzódás majdnem a fél arcára kiterjedt, paprikajancsiszerű groteszk maszkká változtatva azt. – Hová megyünk? – kérdezte Blaine. – Biztonságos helyre. A földalatti vasút egy régi, használaton kívüli lejáratához érkeztek, és lementek. Egy lépcsőfordulóval lejjebb repedezett betonfalba ágyazott, kicsiny vasajtóhoz értek. Smith kinyitotta az ajtót, és intett Blaine-nek, hogy kövesse. Blaine habozott, és mintha távoli fejhangtí nevetést hallott volna. A poltergeist üldözte, miként a Fúriák űzték végig áldozataikat egykoron az ősi Athén utcáin. Ha akar, fent maradhat a napfényes felszíni világban egy őrült poltergeisttől kísértve. Vagy alászállhat Smith-szel a vasajtón túl uralkodó sötétségbe, vállalva a bizonytalan sorsot az alvilágban. A metsző kacaj erősödött. Blaine nem habozott tovább. Belépett Smith után a vasajtón át, és bezárta maga mögött. *

A poltergeist pillanatnyilag úgy döntött, hogy nem üldözi. Egy alagútban lépkedtek, melyet egyetlen csupasz égő világított meg. Törött csővezetékek, egy földalatti vasúti szerelvény szürkén derengő tömege és hatalmas tekercsekben heverő, rozsdás vashuzalok mellett haladtak el. A levegő állott és bűzhödt volt, és a lábuk alatt vékony iszapréteg tette bizonytalanná a járást. – Hová megyünk? – kérdezte Blaine. – Ahol meg tudom védeni – felelte Smith. – Képes rá? – A szellemek sem sebezhetetlenek. Ördögűzéssel végezni lehet velük, ha ismert a valódi kilétük. – Maga tudja, ki kísért engem? – Azt hiszem. Mindössze egy személy van, aki logikusan szóba jöhet. – Kicsoda? Smith megrázta a fejét. – Inkább még nem árulnám el a nevét. Nincs értelme megnevezni, ha úgysincs itt. Szétmállott palalépcsők során ereszkedtek alá egy tágasabb helyiségbe, és megkerülték egy kicsiny, fekete tó szegélyét, melynek felszíne, olyan keménynek és rugalmasnak tűnt, mintha csak egy darabka szén'lett volna. A tó túloldalán átjáró tátongott. Egy férfi állt a nyílás előtt, eltorlaszolva azt. Magas, tagbaszakadt néger volt, rongyos ruhában, vascsővel felfegyverkezve. A külsejéből egyértelműen látszott, hogy zombi. – Ez itt a barátom – mutatta be Smith Blaine-t. – Bevihetném? – Biztos vagy benne, hogy nem ellenőr? – Egészen biztos. – Itt várjatok – mondta a néger, és eltűnt az átjáróban. – Hol vagyunk? – kérdezte Blaine. – New York alatt, a használaton kívüli, föld alatti alagutakban, régi szennyvízcsatornákban és olyan folyosókon, melyeket a magunk számára alakítottunk ki. – De miért jöttünk ide? – kérdezte Blaine. – Hová máshová mehetnénk? – vágott vissza Smith meglepődve. – Ez az otthonom. Nem tudtad? A New York-i zombi kolóniában vagy. Blaine úgy vélte, a zombi kolónia semmivel sem jobb a poltergeistnél, de nem volt ideje ezen eltöprengeni. A néger visszatért. Egy nagyon idős ember jött vele, aki bottal járt. Arcát ezernyi ránc és rovátka hálózta be. A ráncok mögül alig tűnt elő a szeme, még az ajkai is redőzötteknek tűntek. – Ez az a férfi, akiről beszéltél? – kérdezte. – Igen, uram – felelte Smith. – Ez az a férfi. Blaine, bemutatom magának Mr. Keant, a kolóniánk vezetőjét. Bevihetem őt, uram? – Behozhatod – egyezett bele az öreg. – És egy darabon elkísérlek benneteket. Elindultak a folyosón. Mr. Kean a néger karjára támaszkodott. – Rendes körülmények között – közölte Mr. Kean – csak zombikat engedünk be a telepre. Mindenki mást kizárunk. Azonban hosszú évek teltek el azóta, hogy utoljára normális emberi lénnyel beszéltem, és úgy gondoltam, értékes tapasztalatokat szerezhetek. Ezért aztán, Smith határozott kérésére, a maga esetében kivételt tettem. – Nagyon hálás vagyok – mondta Blaine, remélve, hogy tényleg van rá oka. – Ne értsen félre. Nem idegenkedem attól, hogy segítsek magának. De elsősorban és mindenekelőtt a New York alatt élő ezeregyszáz zombi biztonságáért vagyok felelős. Az ő érdekükben a normális embereket ki kell zárni. A zártkörűség az egyetlen reményűnk ebben a tudatlan világban. – Mr. Kean pillanatnyi szünetet tartott. – De talán maga segítségünkre lehet, Blaine. – Hogyan?

– Figyeljen, szemlélődjön, és adja tovább mindazt, amit rólunk megtud. Az az egyetlen reményünk, hogy az emberek megismerjék az igazságot. Mondja, mit tud a zombik problémáiról? – Nagyon keveset. – Tájékoztatom felőlük. A zombiság, Mr. Blaine, egy betegség, amelyet hosszú ideje erős gyanakvás vesz körül, hasonlóan légkör övezi, mint amilyet az epilepszia és a lepra gerjesztenek. Teljes kiközösítés. A skizofréniásról, mint tudja, valamikor azt gondolták, hogy megszállta az ördög, a vízfejű idiótákat viszont áldottnak tartották. Hasonló képzetek társulnak a zombisághoz. Csendben lépkedtek pár pillanatig. – A zombikhoz fűződő babona – folytatta Mr. Kean – eredetileg Haitiből származik, a zombibetegség pedig világszerte elterjedt, bár ritkán fordul elő. Azonban a babona és a betegség szétválaszthatatlanul összekuszálódott a köztudatban. A zombibabona a haitibeli Vodun kultusz része: egy emberi lény, akinek a lelkét varázslattal elrabolták. A zombi testét a varázsló akarata szerint használhatja, akár le is mészárolhatja és feldarabolva húsként árulhatja a piacon. Ha a zombi sót eszik vagy megpillantja a tengert, rájön, hogy halott, és visszatér a sírjába. Mindennek valójában persze semmi alapja sincs. A babona a hasonló nevű Betegségből ered. Valamikor igen ritkán fordult elő. De ma, a reinkarnációs technikák és a lélekcserék fejlődésével a zombisodás gyakoribbá vált. A zombibetegséget az okozza, ha egy lélek olyan testet száll meg, amely túl sokáig volt lakatlan. A lélek és a test nem válnak eggyé, miként a maga lelke és teste, Mr. Blaine. Ehelyett látszólag független létformákként léteznek, melyeket kényelmetlen szövetségbe kényszerítettek. Vegyük a barátját, Smith-t, mint tipikus esetet. Képes irányítani testének durva fizikai cselekvését, de nem tudja mozdulatait finoman összehangolni. Hangja képtelen a hangsúlyváltoztatásra és fülei nem hallják a hang árnyalatának finom eltéréseit. Arca kifejezéstelen, mivel nincs vagy csak nagyon csekély szinten uralja a felszíni izmait. Bár irányíthatja a testét, nem igazán része annak. – És semmit nem lehet tenni ez ellen? – kérdezte Blaine. – Jelenleg semmit. – Nagyon sajnálom – motyogta kényelmetlenül Blaine. – Nem a szimpátiáját akartam megnyerni ezzel a beszéddel – mondta neki Kean. – Csupán a legalapvetőbb megértést kívántam elérni. Egyszerűén azt akartam, hogy maga és mindenki más rájöjjön, hogy a zombiság nem bűn, hanem ugyanúgy betegség, mint a mumpsz vagy a rák, és semmi több. Mr. Kean a folyosó falának dőlt, hogy visszanyerje a lélegzetét. – Az biztos, hogy a zombik megjelenése kellemetlen. Csoszognak, sebeik sosem gyógyulnak be, testük gyorsan elrothad. Idiótaként motyognak, részegként dülöngélnek, fajtalanul bámulnak. De miért tekintik őket valamennyi bűn és szégyen tárházának, a huszonkettedik század leprásainak? Azt mondják, a zombik néha megtámadják az embereket, pedig a testük végtelenül törékeny, és egy átlagos zombival egy gyermek is el tudna bánni. Azt hiszik, hogy a betegség fertőző, viszont ez egyáltalán nem így van. Azt híresztelik, hogy a zombik szexuálisan aberráltak, a valóság azonban az, hogy a zombik egyáltalán nem éreznek szexuális késztetést. Azonban az emberek nem hajlandók minderről tudomást venni, és a zombik kiközösítetten élnek, csak a hóhér akasztófájára vagy a lincselők máglyájára valók. – És mit szólnak ehhez a hatóságok? – kérdezte Blaine. Mr. Kean keserűen elmosolyodott. – Régebben elmegyógyintézetekbe zártak bennünket. Puszta szívességből. Tudja, nem akarták, hogy bántódásunk essék. Viszont a zombik csak ritkán őrültek, és ezt a hatóságok is tudják! így most, hallgatólagos beleegyezésükkel mi ezeket az elhagyatott föld alatti alagutakat és szennyvízcsatornákat lakjuk. – Nem tudnának jobb helyet találni? – kérdezte Blaine. Őszintén szólva, ez megfelel nekünk. A napfény rosszat tesz a bőrnek, mely nem képes regenerálódni. Újra elindultak. – Mit tehetek én? – kérdezte Blaine. – Elmondhatja valakinek, amit itt tapasztal. Esetleg írhatna róla. Hadd terjedjen, mint a hullámverés... – Megteszem, ami tőlem telik.

– Köszönöm – felelte Mr. Kean komolyan. – A megismerés az egyetlen reményünk. A megismerés és a jövő. A jövőben az emberek biztosan felvilágosultabbak lesznek. A jövő? Blaine hirtelen megszédült. Hiszen ez az a jövő, amelyikbe az idealista és reménykedő huszadik századból utazott. Most van a jövő! Azonban az ígért felvilágosodás még nem érkezett el, és az emberek pont olyanok, mint bármikor azelőtt. Az évszázadok egy pillanatig súlyosan nehezedtek Blaine vállára. Céltalannak és öregnek érezte magát, öregebbnek, mint Kean, idősebbnek magánál az emberi fajnál – egy teremtmény, kölcsön testben, olyan helyen, amit nem ismert. – És most – mondta Mr. Kean – megérkeztünk az úticéljához. Blaine pislogott egyet, és újra tisztán látott. A homályos alagút végetért. Előtte az alagút falára erősítve rozsdás vaslétra vezetett felfelé a sötétségbe. – Sok szerencsét! – mondta Mr. Kean. A néger karjára nehézkedve, csoszogva távozott. Blaine figyelte, mint tűnik el a homályban, aztán Smith-hez fordult. – Hová megyünk? – Föl a létrán. – De hová vezet? Smith már elindult fölfelé. Megállt, lenézett, ólomszürke ajkai vigyorra húzódtak. – Meglátogatjuk egy barátját, Blaine. Elmegyünk a sírboltjába, egészen a koporsójáig, és megkérjük, hogy hagyja abba a kísértést. Esetleg kényszentjük rá. – Ki ő? – kérdezte Blaine. Smith csak vigyorgott, és mászott tovább. Blaine is fellépett a létrára. 20. Az alagút tetején szellőzőakna nyílt, mely egy másik járatba vezetett. Végül egy ajtóhoz értek, és benyitottak. Hatalmas, fényesen kivilágított helységbe jutottak. A boltíves mennyezeten a freskó egy jóképű, tiszta tekintetű férfit ábrázolt, amint angyalok kíséretében belép az áttetszőkék mennyországba. Blaine egyből tudta, ki volt a festmény modellje. – Reilly! Smith bólintott. – A kriptájában vagyunk. – Honnan tudta, hogy Reilly kísért engem? – Magától is rájöhetett volna. Csak két ember halt meg mostanában, aki kapcsolatban állt magával. Biztosan nem Ray Melhill a poltergeist. Akkor pedig csak Reilly marad. – De miért? – Nem tudom – felelte Smith. – Talán majd Reilly maga elárulja. Blaine a falakra pillantott. Keresztek, félholdak, csillagok és hurokkeresztek díszítették, de sorakoztak rajta afrikai, arab, kínai és polinéziai babonajelek is. A helyiség falai mellett körben ősi istenségek szobrai álltak. A több tucat között Blaine Zeuszt, Apollót, Dagont, Odint és Astartét ismerte fel. Mindegyik emelvény előtt oltár állt, és mindegyik oltáron egy metszett, kifényesített ékkő hevert. – Mi célt szolgál mindez? – kérdezte Blaine. – A megváltást. – Hiszen a halál utáni lét tudományosan bizonyított tény. – Mr. Kean azt mondta nekem, hogy a tudománynak vajmi kevés hatása van a babonákra – közölte Smith. – Reilly bízott a halál utáni létezésben, de nem látta értelmét kockáztatni. Azt is Mr. Kean mondta, hogy a nagyon gazdagok csakúgy, mint a nagyon vallásosak nem éreznék jól magukat egy olyan másvilágon, ahová bárki bekerülhet. Azt hiszik, hogy a megfelelő szertartásokkal és szimbólumokkal a másvilág előkelőbb részébejutnak.

– Létezik előkelőbb rész? – kérdezte Blaine. – Senki sem tudja. Ez csak egy hiedelem. Smith a szobán keresztül egy egyiptomi hieroglifákkal és kínai képírásjelekkel díszített ajtóhoz vezette. – Reilly teste itt van – mondta Smith. – Bemegyünk? – Igen, be kell mennünk. Smith kinyitotta az ajtót. Blaine egy hatalmas márványoszlopos csarnokot pillantott meg. A terem közepén egy ékkövekkel kirakott koporsó feküdt. A koporsó körül hatalmas mennyiségű földi jót halmoztak fel: festményeket, szobrokat, hangszereket, fafaragásokat, mosógépszerű tárgyakat, tűzhelyeket, hűtőszekrényeket, még egy komplett helikoptert is. Voltak ott ruhák, könyvek és egy pazar lakomával megterített asztal. – Mire szolgál ez a sok minden? – kérdezte Blaine. – Ezeket a javakat arra szánják, hogy elkísérjék tulajdonosukat a másvilágra. Ez egy régi hiedelem. Blaine szánalmat érzett. A tudományos túlvilágkép nem szabadította meg az embereket a halálfélelemtől, amint az várható lett volna. Éppen ellenkezőleg, megerősítette bizonytalanságukat és élénkítette a versenyszellemüket. Mivel a túlvilági élet adott, az ember tökéletesíteni akar rajta, hogy jobb mennyországot élvezhessen, mint bárki más. Az egyenlőséggel minden rendben: de az egyedi kezdeményezés mindennél előbbre való. Egy tökéletes és érzéketlen egyenlősdi a másvilágon semmivel sem kellemesebb gondolat, mint a Földön. A vágy, hogy mindenkit fölülmúljon, egy ilyen Reilly-féle embernél azt okozza, hogy olyan sírkamrát épít magának, mint az ősi egyiptomi fáraók, hogy egész életében a halálon töpreng, állandóan úgy él, hogy megpróbál módot találni rá, hogy megőrizze a vagyonát és helyzetét az előtte álló szürke bizonytalanságban. Szégyen. És mégis, gondolta Blaine, ez a sajnálat nem abból a hiányosságból fakad, hogy nem hisz Reilly intézkedéseinek hatásosságában? Tételezzük fel, hogy a földi lét mindössze arra való, hogy meghatározza az egyénnek a túlvilágon elfoglalt helyzetén. Ez esetben, miként lehetne jobban eltölteni az időt a Főidőn, ha nem azzal, hogy egy sokkal kellemesebb örökkévalóságért dolgozni? A gondolat ésszerűnek tűnt, Blaine mégsem hitt benne. Nem lehet, hogy a Földi létnek ez az egyetlen oka! Az életet csak önmagáért kell élni, legyen az jó vagy rossz, tisztességes vagy aljas. Smith lassan besétált a koporsós szobába, és Blaine is abbahagyta a töprengését. A zombi megállt, és rámeredt egy gazdagon feldíszített kisasztalra. Szenvtelenül felrúgta. Aztán lassan, egyenként elkezdte a drága díszeket a márványpadlóra hajigálni. – Mit művel? – reccsent rá Blaine. – Akarja, hogy a poltergeist békén hagyja? – Természetesen. – Akkor tennünk kell róla, hogy úgy legyen – mondta Smith, és felrúgott egy gondosan megmunkált ébenfaszobrot. Eléggé ésszerűnek tűnt a cselekedete. Még egy szellemnek is illik tisztában lenni vele, hogy előbb-utóbb itthagyja a küszöböt, és belép a másvilágba. Amikor erre sor kerül, valószínűleg azt szeretné, ha a javai érintetlenül várnák. Ezért aztán tűz ellen tűzzel, zaklatás ellen zaklatással kell küzdeni. Mégis vandálnak érezte magát, amikor felvett egy olajfestményt, és nekikészült, hogy öklével átüsse a vásznat. – Ne! – kiáltotta egy hang a feje fölött. Blaine és Smith felpillantottak. Fölöttük halovány, ezüstös köd lebegett. A ködből gyönge hang hallatszott: – Kérem, tegye le a festményt. Blaine továbbra is maga előtt tartotta, s öklét sem engedte le: – Maga Reilly? – Igen. – Miért kísért?

– Mert maga a felelős! Minden a maga hibája! Megölt azzal a gyilkos, ördögi elméjével! Igen maga,maga átkozott múltbéli szörnyeteg! – Én? – kiáltotta Blaine. – Igen! Maga nem is ember! Nem evilági! Mindenki kerüli, kivéve a barátját, a halott embert! Miért nem döglött már meg, maga gyilkos! Blaine ökle a festmény felé mozdult. A vékonyka hang felsikoltott: – Ne! – Békén hagy? – követelte Blaine. – Tegye le! – könyörgött Reilly. Blaine óvatosan letette. – Békén hagyom – ígérte Reilly. – Miért is ne? Vannak dolgok, amiket maga nem láthat, Blaine, de én igen. A Földön eltöltött ideje rövidke lesz, igen rövid, fájdalmasan rövid. Akikben bízik, elárulják majd, akiket gyűlöl, legyőzik. Meghal, Blaine, nem évek múlva, hanem hamarosan, hamarabb, mint gondolná. Cserbenhagyják és önnön keze által éri majd utol a végzet. – Maga őrült! – kiáltotta Blaine. – Én? – vihogott Reilly. – Én? Mármint én? Az ezüstös köd elhalványult, Reilly eltűnt. * Smith szűk, kanyargós alagutakon keresztül vezette vissza az utca szintjére. Odakinn csípős szél fújt, és a hajnal vörösre és szürkére színezte a magas épületek falait. Blaine köszönetet akart mondani, de Smith megrázta a fejét. – Nincs miért! Végül is, szükségem van magára, Blaine. Mi lenne velem, ha a poltergeist megölte volna magát? Vigyázzon magára, legyen óvatos. Maga nélkül számomra semminek sincs értelme. A zombi nyugtalan pillantást vetett rá, aztán elsietett. Blaine figyelte, mint távolodik, s azon tűnődött, nem örülne-e jobban egy tucat ellenségnek, mint Smith barátságának. 21. Fél órával később már Marie Thorne lakásán ült. Marie, smink nélkül, háziköntösben, álmosan pislogva a konyhába vezette, ahol kávét, pirítóst és rántottat tárcsázott. – Remélem – mondta –, a továbbiakban a drámai megjelenéseidet későbbi órákra időzíted. Hajnali fél hét van. – A jövőben majd jobban igyekszem – mondta Blaine vigasztalóan. – Azt mondtad, felhívsz. Mi történt veled? – Aggódtál? – Cseppet sem. Mi történt? Miközben a pirítóst ette, elmesélte az üldöztetését, a kísértő szellemet és az ördögűzést. A nő végighallgatta, majd így szólt: – Így aztán nyilván nagyon büszke vagy magadra, és azt hiszem, lehetsz is. De még mindig nem tudod, mit akar tőled Smith, de még azt sem, hogy ki ő. – A leghalványabb elképzelésem sincs – vallotta be Blaine. – De Smith-nek sincs. Őszintén szólva, már nem nagyon aggaszt. – Mi történik, ha majd rájön? – Emiatt majd ráérek akkor idegeskedni, amikor bekövetkezik. Marie fölvonta mindkét szemöldökét, de nem tett megjegyzést. – Mik a terveid, Tom? – Munkát szerezni. – Vadászként.

– Nem. Lehet, hogy semmi értelme, de azért megpróbálkozom a jachttervező ügynökségekkel. Aztán majd benézek hozzád valami alkalmasabb időpontbán. Na, hogy hangzik? – Gyakorlatiatlanul. Akarsz néhány jó tanácsot? – Nem. – Ettől függetlenül adok. Tűnj el New Yorkból, Tom. Menj olyan messzire, amennyire csak tudsz. Menj Fijire vagy Szamoára. – Miért? Marie idegesen elkezdett fel-alá járkálni a konyhában. – Te egyszerűen nem érted ezt a világot. – Szerintem, már értem. – Nem. Tom, neked csupán néhány tipikus tapasztalatod van, és ez minden. De ez nem jelenti azt, hogy beolvadtál a kultúránkba. Kiragadtak az idődből, átéltél egy kísértést, és már voltál vadászaton. De ez nem több, mint egy kirándulás. Reillynek igaza volt, elveszett és gyámoltalan vagy, mint amilyen egy ősember lenne a te korodban, 1958-ban. – Nevetséges, és visszautasítom az összehasonlítást! – Rendben, akkor legyen ez egy tizennegyedik századi kínai. Tegyük fel, hogy ez az elképzelt kínai találkozik egy gengszterrel, megy egy kört a busszal, és megnézi Coney Islandet. Elmondhatja, hogy már ismeri a huszadik századi "Amerikát? – Természetesen nem. De mire akarsz kilyukadni? – A lényeg az az – mondta a nő –, hogy itt nem vagy biztonságban, és fogalmad sincs arról, milyen veszély leselkedik rád, honnan és mikor. Először az az átkozott Smith, aki utánad járkál. Aztán, Reilly örökösei valószínűleg nem veszik jó néven, hogy meggyaláztad a kriptát, szükségesnek tarthatják, hogy tegyenek valamit felőle. És a Rexnél az igazgatók még mindig azon vitatkoznak, mit tegyenek veled. Átalakítottál, megváltoztattál, szétziláltál sok mindent. Nem érzed? – Smith-szel elboldogulok – mondta Blaine. – A pokolba Reilly örököseivel. Ami pedig az igazgatókat illeti, mit tehetnek velem? A nő odalépett hozzá, és a nyaka köré fonta a karját. – Tom – mondta komoly hangon –, bárki, aki itt született és a te helyedben lenne, olyan gyorsan elpucolna innen, ahogy csak tudna! Blaine magához szorította egy pillanatra, és megcirógatta sima, sötét haját. Marie aggódik miatta, azt akarja, hogy biztonságban legyen. De nem ő most nincs megfelelő hangulatban ahhoz, hogy foglalkozzon a figyelmeztetésekkel. Túlélte a vadászat veszélyeit, átlépett az alvilágba vezető vasajtót, és győztesen jutott ki onnan a fényre. Most, Marie napsütötte konyhájában üldögélve, mámoros hangulat kerítette hatalmába, megbékélt a világgal. A veszély legfeljebb elméleti lehetőségnek tűnt, mellyel jelen pillanatban nem érdemes foglalkozni, és az a gondolat, hogy elmeneküljön New Yorkból, abszurdnak tűnt. – Mondd csak – vetette oda könnyedén –, azon dolgok közé, amiket tönkretettem... te is beletartozol? – Valószínűleg hamarosan elveszítem az állásomat, ha erre gondolsz. – Nem erre céloztam. – Akkor tudnod kellene a választ... Tom, légy olyan jó, és tűnj el New Yorkból? – Nem. És kérlek, ne légy már ennyire beijedve. – Ó, istenem – sóhajtott a lány. – Egy nyelvet beszélünk, de nem tudok szót érteni veled. Egyszerűen nem érted. Megpróbálkozom egy példával. – Egy pillanatig töprengett. – Tegyük fel, hogy van valakinek egy vitorlása... – Szoktál vitorlázni? – kérdezte Blaine. – Igen, imádok. Tom, figyelj rám! Tegyük fel, hogy a férfinak egy olyan vitorlása van, amellyel világ körüli útra akar menni... – Az élet tengerén át – vetette közbe Blaine.

– Egyáltalán nem vicces – mondta a lány nagyon bájosán és komolyan. – Ez az ember nem tud semmit a csónakokról. Látja úszni, szépen festve, minden a helyén van. El sem tudja képzelni, hogy veszélyes lehet. Aztán te átnézed a hajót. Látod, hogy a váz repedezett, szúette a kormánylapát, az árboc korhadt, a vitorlák penészesek, a hajótest csavarai rozsdásak és az eresztékek bármely pillanatban széteshetnek. – Honnan tudsz ennyi mindent a hajókról? – kérdezte Blaine. – Gyermekkorom óta hajózom. Végighallgatnál végre? Közlőd a fickóval, hogy a csónakja nem alkalmas a hajózásra, valószínűleg az első erősebb szél elsüllyeszti. – Egyszer elmehetnénk vitorlázni – jegyezte meg Blaine. – Csakhogy ez az ember – folytatta kitartóan a lány – nem tud semmit a hajókról. Szerinte minden rendben. És az benne a feneség, hogy nem tudod neki pontosan elmagyarázni, mikor és mi fog történni. Lehet, hogy a csónak egy hónapig is egyben marad, vagy egy évig, de lehet, hogy csak egy hétig. Lehet, hogy a hajótest adja be először a kulcsot, de lehet, hogy az árboc. Egyszerűen nem tudod. És ez a helyzet itt is. Nem tudom neked megmondani, hogy mi fog történni, vagy hogy mikor. Egyszerűen csak azt tudom, hogy te nem vagy tengerre való. El kell tűnnöd innen! Reménykedve nézett a férfira. Blaine bólintott, és így szólt: – Remek hajóstárs leszel! – Tehát nem mégy? – Nem. Egész éjjel talpon voltam. Az ágy lesz az a hely, ahová menni szándékozok. Nincs kedved csatlakozni hozzám? – Menj a pokolba! – Kedvesem, kérlek! Hová lett a szánalom a múltból érkezett, hontalan vándor iránt? – Én elmegyek – mondta a lány. – A hálószobát megtalálod, erezd otthon magad. Jobban tennéd, ha elgondolkoznál azon, amit mondtam. – Ó, persze – mondta Blaine. – De miért is aggódnék, amikor itt vagy te nekem és vigyázol rám? – Smith is vigyáz rád – juttatta eszébe a lány. Gyorsan megpuszilta, és távozott a szobából. * Blaine befejezte a reggelijét, és lefeküdt. Kora délelőtt kelt fel. Marie még nem tért vissza. Így Blaine egy derűs üzenetet hagyott neki a hotel címével. Az elkövetkező néhány nap alatt felkereste az összes jachttervező irodát New Yorkban, de nem járt sikerrel. A régi cége a Mattison & Peters már régen eltűnt a színről. A többi cég pedig nem érdeklődött iránta. Végül a Jaakobsen Jacht Társaságnál a főtervező alaposan kikérdezte a mostanra már eltűnt Chesapeake Bay és Bahamas csónakokról. Blaine meglehetős ismeretekről tett bizonyságot ezen típusokról, és idejétmúlt műszaki rajzolói képességét is demonstrálta. – Néha kapunk megrendelést régi hajókra is – mondta a főkonstruktőr. – Megmondom én, mi legyen. Alkalmazzuk irodai munkásnak. Megbízásos alapon készíthet klasszikus hajókat és felfrissítheti a tervezői tudásodat, mely őszintén megvallva, kicsit ódivatú. Amikor eljön az ideje, kiemeljük magasabb beosztásba. Mit szól hozzá? Alantas pozíció volt, de mégiscsak állás, hivatalos munka, jő kilátásokkal az előhaladásra. S ezt jelenti, hogy megtalálhatja a helyét 2110 világában. – Köszönettel elfogadom – mondta Blaine. * Aznap este azzal ünnepelt, hogy egy Érzékfilm boltban vásárolt egy lejátszót és pár felvételt. Úgy gondolta, joga van némi luxusra.

Az érzékfilmek 2110 nélkülözhetetlen jellegzetességei, olyan széleskörűen elterjedtek és népszerűek, mint Blaine idejében a televízió. Nagyobb és bonyolultabb változatait színházi előadásokra használták, különféle módosításait pedig reklám- és propagandacélokra. A készen kapott álmok legvalósághűbb és leghatásosabb formái voltak, ügy alakítva, hogy mindenki számára megfeleljenek. Akadtak azonban igencsak nagyhangú ellenzői is, akik helytelenítették ezt az irányzatot, mely teljes passzivitást kelt a nézőben. Ezeket a kritikusokat zavarta az a határtalan könnyedség, mellyel bárki azonosulhat egy érzékhőssel; és az igazat megvallva, valóban sok háziasszony vakon élte le az életét úgy, hogy szinte folyamatosan elmerült a csillogó képekben. Könyv olvasása vagy televízió nézése közben, mutattak rá a kritikusok, a megfigyelőnek erőfeszítéseket kellett tennie, hogy az események részese lehessen. Azonban az érzékfilmek egyszerűen elsöprik az embert, elevenen, csillogón, alattomosan azt sugallva, hogy az álmok jobbak és kívánatosabbak, mint maga az élet. Ilyen benyomásoknak nem szabad teret engedni, még akkor sem, ha igazak. Az érzékfilmek veszélyesek! Ezt bizonyítandó, készült is néhány igazi művészi munka. (Nem számíthattak arra, hogy ebben a filmgyártásban is feltűnik egy Verreho, egy Johnston vagy Telkin; és Mikkelsen is ígéretes tehetségnek tűnt.) Azonban nem volt túl sok igazán jó munka. És összevetve a káros pszichikai hatásokat, a közízlés süllyedését, a teljes passzivitás felé sodródást... Egy generáció múlva, mennydörögték a kritikák, az emberek elfelejtenek olvasni, gondolkodni vagy cselekedni! Erős érv volt. Blaine azonban százötvenkét évvel ezelőttről emlékezett a nagyon is hasonló érvekre, melyeket a rádióra, a mozira, a képregényekre, a televízióra, a ponyvaregényekre kiabáltak. Az érzékfilmek, legyenek jók vagy rosszak, léteznek. Blaine részesülni kívánt az élményben. * Miután több modellt is megtekintett, egy közepes árfekvésű Bendix lejátszót vett. Aztán az eladó segítségével három népszerű felvételt választott, és bevitte őket egy fülkébe lejátszani. Homlokára erősítette az elektródákat, és bekapcsolta az elsőt. Egy népszerű történelmi témájú mű volt a Chanson de Roland nagymértékben romantikus fordítása, mely alacsony intenzitással és nem egyén-azonosuló technikával készült, mely lehetővé tette a nagy csatajelenetek és tömegmegmozdulások átélését is. Az álom kezdetét vette. ...és Blaine a Roncesvalles szorosban találta magát azon a forró és végzetes augusztusi reggelen 778-ban Roland hátvédseregében, és Charlemagne főseregét figyelte, mely lassan Frankföld felé kígyózott. A fáradt, öreg harcosok belesüppedtek magas kápájű nyergeikbe, a bőr nyikorgóit, a sarkantyúk csilingeltek, ahogy a kengyelvasnak ütköztek. Fenyő- és izzadtságszag terjengett a levegőben, vékony füstfelhők emelkedtek Pampelona felől, olajos fém és száraz nyári fű íze... Blaine úgy döntött, megveszi. A következő egy mozgalmas üldözéssel kezdődött a Vénuszon, amelyben a néző teljesen azonosult az ártatlanul üldözött emberrel. Az utolsó egy változó intenzitású felvétele volt, a Háború és Béke, esetenként egyén-azonosuló részekkel. Amikor az árukat kifizettet a boltos rákacsintott. – Nem érdekli esetleg valami igazi zaftos anyag? – Talán – felelte Blaine. – Van felvételem néhány nagyszerű fogadásról – mondta neki az eladó. – Bármelyik hírességgel azonosulhat. Nem? Van egy igazi horrorfilmem... egy ember megfullad a futóhomokban. A gyilkosok felvették a halálát. – Talán majd máskor – mondta Blaine az ajtó felé indulva.

– És van itt még egy különleges felvétel, mely hivatalosan készült, de nem engedélyezték a sokszorosítását. Néhány kópiát sikerült kicsempészni. A múltból újjászülető emberről szól. Teljesen eredeti. – Igazán? – Igen, tökéletesen egyedülálló. Az érzelmek tiszták, mint a harangszó, és olyan élesen hatolnak a tudatba, mint jó kés a vajba. Igazi gyűjtői darab. Megjósolhatom, hogy ez klasszikus lesz. – Erre kíváncsi lennék – mondta elkeseredetten Blaine. Visszament a címkézetlen kazettával a fülkébe. Tíz perc múlva jött ki újra, némiképp megrázva, és uzsoraáron megvette a felvételt. Olyan volt, mintha önmaga egy részét vásárolná meg. A boltosnak és a Rex technikusoknak igazuk volt. Igazi gyűjteménybe illő darab ez, és valószínűleg klasszikussá válik. Szerencsétlen módon minden nevet gondosan kitöröltek, nehogy a rendőrség rábukkanjon a forrására. Blaine híres lett – de teljesen névtelenül. 22. Blaine mindennap bement dolgozni, söprögetett, a papírkosarakat ürítgette, borítékokat címzett és dolgozott a csekély számú antik hajóra vonatkozó megrendelésen. Esténként a huszonkettedik századi hajóépítészet bonyolult tudományát tanulmányozta. Egy idő múltán néhány nyilvános hirdetés megírását is rábízták. Ebben is tehetségesnek bizonyult, és hamarosan előléptették kezdő jachttervezőnek. Az ő feladata lett a kapcsolattartás a Jaakobsen Társaság és az alvállalkozó műhelyek, telepek között. Folytatta tanulmányait, de csupán néhány megrendelés érkezett klasszikus hajótestekre. A Jaakobsen testvérek foglalkoztak a legtöbb hagyományos hajóval, míg az öreg Ed Richter, akit Salem Csodájaként ismertek, tervezte a szokatlan verseny- és más funkciójú hajókat. Blaine átvette a hirdetési- és reklámügyeket, és nem maradt ideje semmi másra. Felelősségteljes, szükségszerű munka volt ez, de mégsem jachttervezés. 2110-ben élete megmásíthatatlanul hasonló mederbe terelődött, mint egykor 1958-ban. Blaine gondosan mérlegelte ezt. Egyfelől örült neki. Úgy tűnt, végleg és visszavonhatatlanul megoldódott a tudata és a kölcsönkapott test közötti konfliktus. Egyértelműen a tudata lett a főnök. Másrészt a helyzet nem festett túl jó képet annak az agynak a minőségéről. Íme egy ember, aki százötvenkét évet utazott a jövőbe, csodákon és borzalmakon ment keresztül, és most ismét fárasztó és iszonyú munkát végez kezdő jachttervezői beosztásban, de aki minden egyébbel foglalkozik, csak éppen jachtot nem tervez. Lehet, hogy van valamiféle végzetes hiba a jellemében, valamiféle rejtett baj, mely alsóbbrendűségre kárhoztatja, környezetétől függetlenül? Komor hangulatban elképzelte magát egymillió évvel korábban, a barlanglakók korába. Kétségtelen, hogy némi alkalmazkodás után kezdő fatörzscsónak-tervező válna belőle. Persze, nem igazi tervező. Az ő feladata az lenne, hogy a kagylópénzt számolja, ellenőrizze a fatörzsek minőségét, és szerződéseket kössön árbocokra, míg néhány más fickó (valószínűleg neandervölgyi zsenik) végezné a tényleges tervezést. Lehangoló érzés volt. Azonban szerencsére más szemszögből is lehet nézni a dolgot. Ez az elkerülhetetlen ismétlődés jó példája a belső szilárdságnak és az emberi állhatatosságnak. Olyan ember, aki tudja, mire rendeltetett. Nem számit, hogyan változik a környezete, hű marad a hivatásához. Ebből a szemszögből nézve nagyon büszke volt arra, hogy végleg, mindörökre jachttervező tanonc vált belőle. Végezte a dolgát, s közben e két alapvető nézőpont között ingadozott. Egyszer-kétszer találkozott Marie-vel, de a nő alig-alig ért rá, szinte minden idejét a Rex Társaság legfelsőbb tanácsában töltötte. Blaine kibérelt egy kicsi. Ízlésesen berendezett lakást. Kezdte magát normálisan érezni New Yorkban.

És, emlékeztette magát, ha semmi mást nem is nyert, legalább pontot tett a test és lélek problémájának végére. Csakhogy a testét nem tudta ilyen könnyen elintézni. Blaine megfeledkezett egy bizonyos problémáról, mely gyakorta felmerül, ha az ember egy ilyen erős, jó kiállású és igencsak jellegzetes test birtokosa, mint amilyen az övé is. Egy nap aztán a konfliktus újra fellángolt, sokkal súlyosabban, mint valaha. * A szokásos időben jött el a munkából, és a sarkon a buszra várt. Egy nőt vett észre, aki feltűnően figyelte. Úgy huszonöt éves lehetett, egészségtől duzzadó, vonzó, vörös hajú. Öltözékében nem volt semmi különös. Arcvonásai élesek voltak, ugyanakkor valamiféle szomorkás kifejezés ült rajtuk. Blaine rájött, hogy látta már korábban is, de sosem figyelt fel rá igazán. Most, hogy belegondolt, egyszer együtt utaztak egy helibuszon. Máskor pedig a nő közvetlenül a sarkában lépett be egy üzletbe. És számtalanszor látta az épület előtt elhaladni, amikor a munkát abbahagyta. A nő őt követi, talán már hetek óta. De miért? Blaine szembe nézett vele. A nő egy pillanatig habozott, aztán így szólt: – Beszélhetnék önnel egy percet? – Hangja kellemesen telt volt, de nagyon ideges. – Kérem, Mr. Blaine, nagyon fontos lenne. Nocsak, szóval tudja a nevét. – Persze – felelte Blaine. – Miről lenne szó? – Ne itt. Elmehetnénk... izé... valahová? Blaine elvigyorodott, és a fejét rázta. Elég ártalmatlannak tűnt, de Orc is annak látszott. Idegenekben megbízni ebben a világban a legjobb módja annak, hogy az ember elveszítse a fejét, a testét, vagy mindkettőt. – Nem ismerem magát – jelentette ki Blaine –, és fogalmam sincs, honnan tudja a nevemet. Bármit is akar, jobb ha itt mondja el. – Igazán nem akarom zaklatni – folytatta a nő bátortalanul –, de nem tudom visszafogni magam, beszélnem kellett magával. Olyan magányos vagyok néha, tudja, hogy van ez? – Magányos? Persze, de miért épp velem akar beszélgetni? A nő szomorúan nézett rá. – Jól van, szóval nem tudja. – Nem, nem – mondta türelmesen Blaine. – Mit kellene tudnom? – Nem mehetnénk el valahová? Nem akarok erről ilyen nyilvánosan beszélni. – Már pedig kénytelen lesz – válaszolta Blaine, kezdvén azt hinni, hogy ez tényleg valami bonyolult csapda. – Na, jól van – felelte a nő, láthatóan bosszúsan. – Már hosszú ideje követem, Mr. Blaine. Megtudtam a nevét, és azt is, hogy hol lakik. Beszélnem kell magával. A teste miatt. – Mi miatt? – A teste miatt – mondta a nő, és nem nézett a férfira. – Tudja, a férjemé volt, mielőtt eladta a Rex Társaságnak. Blaine válaszra nyitotta a száját, de nem találta a megfelelő szavakat. 23. Blaine mindig is tudta, hogy a teste valaha élte a saját életét a világban, mielőtt nekiadták volna. Cselekedett, döntött, szeretett, gyűlölt, sajátságos egyéni hatást gyakorolt, lenyomatot hagyott a társadalmon, és szövögette saját bonyolult és tartós kapcsolathálózatát. Még azt is feltételezte, hogy

házas volt, hiszen a legtöbb test ilyen. De jobb szeretett nem gondolni rá. Elhitette magával, hogy minden, ami az előző tulajdonossal kapcsolatos, egyszerűen és kényelmesen eltűnt. Pedig a találkozása Ray Melhill egykori, elragadott testével fel kellett volna nyissa a szemét, hogy milyen naiv is ez a hozzáállás. Most tetszik, vagy sem, el kell gondolkodnia felőle. Blaine lakására mentek. A nő, Alice Kranch levert hangulatban üldögélt a kanapé szélén, és elfogadta a kínált cigarettát. – Az úgy volt – kezdte –, hogy Frank... ez volt a férjem neve, Frank Kranch... sosem elégedett meg a dolgokkal, tudja? Vadászként jól keresett, de sohasem volt elégedett. – Vadász volt? – Igen, lándzsás. – Hm – morogta Blaine, s eltöprengett, vajon mi ösztönözte, hogy részt vegyen azon a vadászaton. Saját szükséglétei vagy Kranch rejtett reflexei? Bosszantó, hogy a test és a lélek problémája újra felmerült, éppen akkor, amikor már úgy tűnt, hogy olyan szépen elcsendesedett. – Sohasem volt elégedett – ismételte Alice Kranch. – És fájdalmasan érintette, hogy azok a különc, gazdag alakok megölették magukat és a másvilágra kerültek. Mindig gyűlölte a gondolatot, hogy megdögöljön, mint egy kutya. – Nem hibáztatom érte – mondta Blaine. A nő vállat vont. – Mit tehet az ember? Franknek nem volt soha lehetősége rá, hogy elegendő pénzt szedjen össze a túlvilági biztosításra. Ez zavarta. És aztán beszerezte azt a csúnya sebet a vállán, ami majdnem végzett vele. Gondolom, még mindig megvan a heg? Blaine bólintott. – Nos, azután már sosem lett újra a régi. A vadászok rerjdszerint nem sokat gondolnak a halálra, de Frank kezdett elmélkedni rajta. Állandóan ez járt a fejében. És aztán találkozott azzal a csontos hölggyel a Rextől. – Marie Thorne-nal? – Igen, vele – bólintott Alice. – Sovány dáma volt, kemény, mint a vas, és hideg, mint a jég. Nem értettem, Frank mire bukik benne. Ó, nem ez volt az első, Frank félrelépett néha, a legtöbb vadásszal előfordul. Azonban félrelépés és félrelépés között különbség van. Ő és a szerelmetes Rex hölgye egy húron pendültek. Csak éppen nem értettem, mit eszik rajta. Bizonyos szempontból csinos nő, de úgy néz ki, mintha karót nyelt volna, ha érti mire gondolok. Blaine kissé fájdalmasan bólintott. – Folytassa. – Nos, némelyek ízlését nem lehet megmagyarázni, de én azt hittem, a Frankét ismerem. És úgy vélem, ismertem is, hiszen kiderült, hogy nem a szeretője. Szigorúan üzleti ügy volt. Egy nap Frank azzal tért haza: "Elhagylak, babám. Megteszem a nagy túrát a másvilágra. Ez nagy változásokat tartogat számodra is". Alice felsóhajtott, és megtörölte a szemét. – Az az idióta eladta a testét! Rex túlvilági biztosítást adott neki, nekem pedig évjáradékot. Így aztán átkozottul büszke volt magára! Nos, rongyosra koptattam a számat, hogy megpróbáljam lebeszélni a döntéséről. Hasztalanul, elköltözött a paradicsomba. Szerinte az ő számát már mindenféleképpen kihúzták és a legközelebbi vadászaton úgyis ottmaradt volna. Így aztán elment. Egyszer beszélt velem a Küszöbről. – Még mindig ott van? – kérdezte Blaine, bizsergető érzéssel a tarkóján. – Már több, mint egy éve nem hallottam felőle – mondta Alice –, gondolom, a túlvilágra távozott. A csirkefogó! Sírt pár pillanatig, aztán egy apró zsebkendővel letörölte a könnyeit, és szomorúan Blaine-re pillantott. – Nem akartam zaklatni. Végül is Frank eladta a testét, és az most a magáé. Nincs semmiféle követelésem vele, sem magával. De olyan szomorú vagyok, olyan magányos.

– El tudom képzelni – mondta Blaine, s arra gondolt, hogy a nő egyáltalán nem az ő ízlése. Tárgyilagosan vizsgálva elég csinos. Csinos, de már túl van a virágkorán. Arcvonásai finomak, bátrak és sugárzik belőlük az élet. Haja, bár nyilván nem természetes vörös, vállig érő és finom szálú. Olyasfajta nő, akit el tud képzelni, amint például csípőre tett kézzel egy rendőrrel vitatkozik, halászhálót húz be, spanyolgitár hangjára táncol, vagy kecskéket terel egy hegyi ösvényen, vagy amint széles csípőjén bő szoknya suhog és a paraszting feszül a mellén. De nincs túl jó ízlése. Azonban, emlékeztette magát, Frank Kranch igencsak kedvére valónak találta. És ő Kranch testét viseli. – A legtöbb barátunk – folytatta Alice – vadász volt a Kínai Játékokban. Beugrottak néha Frank távozása után. De... ismeri a vadászokat, csak egyetlen dolog körül forog az agyuk állandóan. – Tényleg így van? – kérdezte Blaine. – Igen. így hát, elköltöztem Pekingből és visszatértem New Yorkba, ahol születtem. És aztán egy napon megpillantottam Frankét... már úgy értem magát. Ott a helyszínen el tudtam volna ájulni. Gondolom, számíthattam volna rá meg minden, mégis felkavaró élmény volt látni a férjem testét, amint jön-megy. – Szerintem is – felelte Blaine. – Így aztán követtem, meg minden. Sosem zavartam volna, vagy valami, de mindig nyugtalanított. És hát... szóval eltűnődtem, micsoda férfi is volt... már úgy értem, Frank, olyan... izé, ő meg én nagyon jól kijöttünk egymással, ha érti mire gondolok. – Hogyne. – Fogadok, arra gondol, milyen kibírhatatlan vagyok! – Egyáltalán nem! – mondta Blaine. A nő közvetlenül az arcába bámult szomorkás, kacér kifejezéssel. Blaine érezte, amint Kranch régi sebhelye lüktetni kezd. De emlékezz, mondta magának, Kranch elment. Most már minden Blaine, Blaine akarata, Blaine szokásai, Blaine ízlése. Vagy mégsem? Ezt a problémát el kell rendezni, gondolta, miközben magához vonta az odaadó Alice-t, és Blaine-től szokatlan szenvedéllyel csókjaival borította el... * Reggel Alice reggelit készített. Blaine csak üldögélt az ablakon bámulva kifelé, miközben komor gondolatok jártak a fejében. Az előző este döntően bizonyította számára, hogy még mindig Kranch az úr a Kranch-Blaine test-lélek együttesben. Mivel előző este egyáltalán nem is hasonlított önmagára. Szenvedélyes volt, erőszakos, durva, dühös és diadalittas. Minden volt, amit valaha helytelenített, olyan fesztelenül viselkedett, hogy az már-már az őrültséggel volt határos. Nem Blaine viselkedett így. Kranch volt ez a Győzedelmes Test. Blaine mindig is a gyöngédséget, a finomságot és az árnyalatokat díjazta. Talán túlságosan is. Viszont ezek fejezték ki az egyéniségét. Ezek tették Thomas Blaine-né. Ezek nélkül ő egy semmi – legfeljebb egy árnyék az örökké győztes Kranch mögött. Mélabűsan elmélkedett a jövő felett. Feladja a küzdelmet, azzá válik, amit a teste követel: harcossá, verekedővé, életerős csavargóvá. Talán idővel hozzászokik majd, még talán élvezni is fogja. – Kész a reggeli – jelentette be Alice. Csöndben ettek, és Alice gyászos képpel tapogatott egy zúzódást a karján. Végül Blaine nem bírta tovább. – Nézze – mondta –, sajnálom. – Mit? – Mindent.

A nő halványan mosolygott. – Minden rendben. Az én hibám volt. – Kétlem. Adja ide a vajat, legyen szíves. A nő odanyújtotta a vajat. Pár percig ismét csendben ettek. Aztán Alice megszólalt. – Nagyon, nagyon ostoba voltam. – Miért? – Azt hiszem, csak egy álmot kergettem. Úgy gondoltam, megtalálhatom újra ugyanazt a Frankét. Én általában másmilyen vagyok, Mr. Blaine. De azt hittem, olyan lesz, mint Frankkel. – És nem? A nő a fejét rázta. – Nem, természetesen nem. Blaine óvatosan letette a kávéscsészéjét. – Gondolom, Kranch durvább volt. Erőszakosabb, férfiasabb, keményebb... – Ó, nem! – kiáltotta a nő. – Soha! Mr. Blaine, Frank vadász volt és kemény életet élt. De velem mindig tökéletes űr volt. Volt modora, neki aztán volt. – Igazán? – Persze, hogy volt! Frank mindig gyengéden bánt velem, Mr. Blaine. Cirógatott, ha érti, mire gondolok. Szelíden, tapintatosan simogatott. Soha, soha nem durváskodott. Az igazat megvallva ön épp az ellentéte, Mr. Blaine. – Ó – képedt el Blaine. – Nem mintha valami bajom lenne magával – tette hozzá sietős kedvességgel. – Egy kicsit durva, de azt hiszem, volt olyan jó, mint a gyengédség. – Aha – mondta Blaine. Zavart csöndben fejezték be a reggelijüket. Alice megszabadulva mániákus álmától, rögtön, utána elment, nem indítványozván, hogy találkozzanak újra. Blaine a karosszékében ülve kibámult az ablakon és töprengett. Szóval, nem olyan, mint Kranch! A szomorú igazság az, mondta magának, hogy úgy viselkedett, ahogy elképzelte, hogyan viselkedne Kranch hasonló körülmények között. Egyszerű önszuggesztió. Hisztérikusan meggyőzte magát arról, hogy egy erős, aktív, erőteljes, szabadtéri munkát végző férfi szükszégszerűen birkózó medveként bánik egy nővel. Egy sztereotípiát ültetett át a gyakorlatba. Még ostobábban érezte volna magát, ha nem könnyebbült volna meg, hogy visszanyerte a fenyegetett Blaine stílusát. A szemöldökét ráncolta, ahogy eszébe jutott, mint jellemezte Alice Marie-t: sovány, kemény, mint a vas, hideg, mint a jég. Újabb sablonok. Azonban ilyen körülmények között aligha vádolhatta Alice-t. 24. Néhány nappal később Blaine üzenetet kapott, hogy kommunikációra várják a Spirítiszta Központban. Munka után odasietett, és ugyanabba a fülkébe küldték, amelyet előzőleg már használt. Melhill felerősített hangja köszöntötte: – Hello, Tom. – Hello, Ray. Kíváncsi voltam, vajon merre járhatsz. – Még mindig a Küszöbön – közölte Melhill –, de már nem sokáig. Mennem kell tovább, hamarosan meglátom, milyen az a túlvilág. Magába szippant. De újra beszélni akartam veled, Tom. Úgy gondolom, vigyáznod kellene Marie Thorne-nal. – Nézd, Ray...

– Komolyan mondom. Minden idejét a Rexnél tölti. Nem tudom, mi folyik ott, mivel a tanácstermet pszichikai behatolás ellen leárnyékolták. De valamit forralnak ellened, és hogy Miss Thorne is benne van, az biztos. – Majd nyitva tartom a szemem – mondta Blaine. – Tom, kérlek fogadd meg a tanácsomat. Tűnj el New Yorkból. Gyorsan tűnj el, amíg még van tested és lelked, amivel menekülhetsz. – Maradok – jelentette ki Blaine. – Te makacs csirkefogó – mondta Melhill mély érzelmekkel. – Mi haszna a védőszellemnek, ha sosem fogadod meg a tanácsait? – Nagyra értékelem a segítségedet – mondta Blaine. – Tényleg. De mondd meg nekem őszintén, mennyivel lenne jobb, ha elmenekülnék? – Valamivel tovább maradhatnál életben. – Csak valamivel? Ilyen rossz a helyzet? – Elég rossz. Tom, jusson eszedbe, hogy ne bízz senkiben. Most mennem kell. – Beszélhetek veled újra, Ray? – Talán – mondta Melhill. – De lehet, hogy már nem. Sok szerencsét, haver! A beszélgetés véget ért. Blaíne visszatért a lakásába. * A következő nap szombatra esett. Blaine sokáig lustálkodott az ágyban, reggelit készített magának, aztán hívta Marie-t. Nem volt otthon. Blaine úgy döntött, hogy pihenéssel tölti a napot, és lejátssza az érzékfilmeket. Délután ketten keresték. Az első egy finom külsejű, púpos hátú öreg hölgy volt, aki sötét színű, dísztelen egyenruhát viselt. Katonai stílusú sapkáján a következő felirat díszelgett: "Régi Egyház". – Uram – kezdte a hölgy kissé zihálva –, hozzájárulásért fordulok önhöz a Régi Egyház javára, mely szervezet arra törekszik, hogy az igaz hitet hirdesse ezekben a romlott, istentelen időkben. – Sajnálom – mondta Blaine, és be akarta csukni az ajtót. De az öreg hölgyre bizonyára sok-sok ajtót rázárhattak már. Az ajtó és az ajtókeret közé ékelte magát, és folytatta a rábeszélést. – Ez, fiatalúr, a babilóniai Bestiák kora, a lélek pusztításának ideje. Sátáni kor ez, melyben látszólag győzedelmeskedik a gonosz. De ne tévesszen meg! A Mindenható Úr megengedte, hogy próbaképpen megtörténjen ez, hogy a mag kirostálódjon a pelyva közül. Óvakodj a kísértéstől! Óvakodj az ördög ösvényétől, mely pompásan csillogva fekszik előtted! Blaine adott neki egy dollárt, hogy be tudja végre csukni az ajtót. Az öreg hölgy megköszönte, de tovább beszélt. – Óvakodj, ifiúr, a Sátán végső csábításától... a hamis mennyországtól, melyet az emberek másvilágnak hívnak! Mert miféle jobb csapdát tudott volna kigondolni a Sátán, a Csaló az emberi világ számára, mint ezt a legnagyobb ábrándjukat! Az illúziót, hogy a pokol a mennyország! És az emberek becsapódnak ettől az ügyes cselvetéstől és önként, szívesen merülnek alá! – Köszönöm – mondta Blaine, próbálván becsukni az ajtót. – Emlékezz szavaimra! – kiáltotta az öreg hölgy, üveges, kék szemével rámeredve. – A túlvilág gonosz! Óvakodj a pokolbéli túlvilág prófétáitól!! – Köszönöm! – kiáltotta immár Blaine, és sikerült becsuknia az ajtót. Újra elterült a karosszékében, és bekapcsolta a lejátszót. Majdnem egy órára elmerült a Menekülés a Vénuszon című műben. Aztán kopogtak az ajtóján.

Blaine kinyitotta, és egy alacsony, jól öltözött, pufók arcú, komoly kinézetű fiatalembert pillantott meg. – Mr. Thomas Blaine? – kérdezte az. – Igen, én vagyok. – Mr. Blaine, Charles Farrell vagyok a Túlvilág Társaságtól. Beszélhetnék önnel? Ha most alkalmatlan az időpont, talán megállapodhatnánk valami máskori... – Jöjjön be – mondta Blaine, szélesre tárva az ajtót a pokolbéli túlvilág prófétája előtt. * Farrell nyájas, halk szavú, gyakorlatias próféta volt. Első lépésként egy levelet nyújtott át neki, mely a Túlvilág Társaság papírjára íródott, és amelyben az állt, hogy Charles Farrell a Túlvilág Társaság teljes jogú hivatalos képviselője. A levél tartalmazta Farrell aprólékos leírását, az aláírását, három beragasztott fényképet és egy, ujjlenyomat-sorozatot. – És itt vannak az azonosító bizonyítékaim – mondta Farrell kinyitva a levéltárcáját és megmutatván az engedélyét, olvasójegyét, szavazási nyilvántartó kártyáját és hatósági engedélyét. Egy különálló papírra Farrell rányomta jobb keze ujjainak lenyomatait, és átnyújtotta Blaine-nek összehasonlítás végett a levélben található ujjlenyomatokkal. – Szükség van minderre? – kérdezte Blaine. – Feltétlenül! – mondta neki Farrell. – Volt néhány szerencsétlen esetünk a múltban. Lelkiismeretlen emberek gyakran próbálják kiadni magukat túlvilági képviselőknek a hiszékenyek és szegények között. Olcsó áron kínálnak üdvösséget, elveszik, amit csak tudnak, és felszívódnak. Túl sok embert forgattak már ki mindenéből, akik nem kaptak cserébe semmit. Ami az illegális ajánlattevőket illeti, még hogyha valamiféle kisebb üdvözítő céget képviselnek is, azoknak nincsen meg semmiféle drága felszerelésük és nincsenek képzett technikusaik, amelyek szükségesek ilyesfajta dologhoz. – Nem tudtam – mondta Blaine. – Nem ülne le? Farrell helyet foglalt. – A jobb Üzlet Irodák próbálnak tenni valamit ellene. De ezek a cégek igen mozgékonyak ahhoz, hogy könnyen fülön lehessen őket csípni. Csak a Túlvilág Társaság és két másik cég, mely a kormány által elfogadott technikával dolgozik, képesek teljesíteni, amit ígérnek... a halál utáni életet. – Mi van a különféle mentális tanokkal? – kérdezte Blaine. – Azokat szándékosan nem említettem – mondta Farrell. – Teljesen más kategória. Ha az embernek megvan a türelme és a szükséges elszántsága húsz évnyi vagy még több megfeszített tanuláshoz, nagyobb hatalmat jelentenek, mint a gépek. Ha nem, akkor szükség van tudományos segítségre és kivitelezésre. És itt lépünk be mi. – Örömmel hallanék erről – mondta Blaine. Mr. Farrell még inkább kényelembe helyezte magát a székében. – Ha maga olyan, mint a legtöbb ember, akkor valószínűleg tudni akarja, mi is az élet? Mi a halál? Mi a tudat? Hol a kapcsolódási pont a tudat és a test között? A tudat egyben a lélek is? A lélek egyben a tudat is? Függetlenek-e egymástól, kölcsönösen függenek-e egymástól vagy összekeveredtek? Vagy létezik-e egyáltalán olyan, hogy lélek? – Farrell mosolygott. – Netán ez néhány azok közül a kérdések közül, melyre szeretne tőlem választ kapni? Blaine bólintott. Farrell folytatta: – Nos, nem tudok válaszolni rájuk. Egyszerűen nem tudjuk, halvány fogalmunk sincs róla. Ami minket illet, ezek vallásfilozófiái kérdések, amelyekre a Túlvilág Társaságnak nem áll szándékában még csak megpróbálni sem válaszolni. Az eredmény érdekel minket, nem a spekuláció. A mi irányultságunk orvosi jellegű. Megközelítésünk gyakorlatias. Nem törődünk vele, hogy hogyan, vagy miért kapjuk az eredményt, vagy hogy milyen furcsának tűnik. Működik-e, amit kitaláltunk? Ez az egyetlen kérdés amit felteszünk, és ez a mi kiindulási alapunk.

– Aha, kezdem már érteni – mondta Blaine. – Fontos, hogy elmondjam ezt a bevezetőt. Engedje meg, hogy még valamit tisztázzak. Ne essen abba a hibába, hogy azt képzeli, mi a mennyországot ajánljuk fel. – Nem? – Egyáltalán nem! A mennyország egy vallásos fogalom, és nekünk semmi közünk a valláshoz. A mi túlvilágunk a tudat továbbélése a test halála után. Ez minden. Nem állítjuk, hogy a túlvilág a mennyország, mint a korabeli tudósók, akik az első barlanglakók csontjairól azt állították, hogy Ádám és Éva maradványai. – Egy öreg hölgy járt itt nem sokkal ezelőtt – közölte Blaine. – Azt mondta, hogy a túlvilág egyenlő a pokollal. – Egy fanatikus – vigyorodott el Farrell —, követ mindenhová. És amennyire én tudom, tökéletesen csinálja. – Mit tud a túlvilágról? – Nem valami sokat – felelte Farrell. – Amennyit biztosan tudunk, az az, hogy a test halála után a lélek olyan területre jut, amelyet Küszöbnek hívnak, s ez a Föld és a túlvilág között létezik. Ez, úgy hisszük, egyfajta felkészülési állomás magára a túlvilágra. Ha egyszer a lélek odakerül, tetszés szerint beléphet a túlvilágra. – De milyen a túlvilág? – Nem tudjuk. Abban abszolút biztosak vagyunk, hogy nem anyagszerű. Ezen túlmenően minden csak találgatás. Néhányan úgy vélik, hogy a lélek a test kivonata, és ezért az ember földi javainak kivonatait is magával viheti a túlvilágra. Lehet, hogy így van. Mások nem értenek egyet ezzel. Mások úgy érzik, hogy a túlvilág olyan hely, ahol a lelkek egy hatalmas reinkarnációs kör részeként egy másik bolygón való újjászületésre várnak. Ez is lehet, hogy igaz. Néhányan úgy vélik, hogy a túlvilág csupán a földöntúli lét első állomása, és hogy még hat másik ilyen létezik, melyeket egyre növekvő nehézséggel lehet elérni, és amelyek egyfajta nirvánában tetőznek. Lehetséges. Mondják, hogy a túlvilág egy hatalmas ködös terület, ahol az ember egyedül kóborol, mindig keresvén valamit, de sosem találván. Olvastam olyan feltevéseket, hogy az emberek a túlvilágon családok szerint csoportosulnak, mások azt állítják, hogy fajok szerint, vagy vallás, bőrszín, szociális helyzet szerint. Néhányan, amint megfigyelhette, azt mondják, hogy a tudat magába a pokolba lép be. Számos híve akad az illúzió-teóriának, amely azt állítja, hogy a lélek tökéletesen megszűnik, amint elhagyta a Küszöböt. És vannak olyanok, akik azzal vádolnak minket, hogy meghamisítjuk az eredményeiket. Egy új keletű tudományos írás azt állítja, hogy a túlvilágon bármit megtalálhat, amit akar... a mennyországot, a paradicsomot, a walhallát, a zöld réteket, ami csak tetszik. Azt is állítják, hogy a régi istenek uralkodnak a túlvilágon – Haiti, Skandinávia vagy a Belga-Kongó istenségei, attól függően, hogy kinek az elméletét követi. Természetesen egy ezzel ellentétes teória azt fejti ki, hogy egyáltalán nem lehetnek ott istenek. Láttam már olyan angol könyvet, amely azt bizonyítja, hogy angol lelkek uralják a túlvilágot, és orosz könyvet, mely orosz lelkekről állítja ugyanezt, és számos amerikai könyvet, mely azt bizonyítja, hogy amerikaiak. Tavaly megjelent egy könyv, mely azt állítja, hogy a túlvilágbari az uralkodó forma az anarchia. Egy vezető filozófus ragaszkodik ahhoz, hogy a természet törvénye a verseny, és ennek a túlvilágban is így kell lennie. És így tovább. Bármelyik hipotézist választhatja, Mr. Blaine, vagy megalkothatja a sajátját. – Mi a maga véleménye? – kérdezte Blaine. – Az enyém? Nyitott vagyok mindenféle elgondolás számára – mondta Farrell. – Mikor eljön az idő, elmegyek oda, és akkor majd kiderül. – Elég jól hangzik – mondta Blaine. – Sajnos azonban nincs rá lehetőségem. Nincs annyi pénzem, amennyibe maguk kerülnek. – Tudom – mondta Farrell. – Ellenőriztem a pénzügyi helyzetét, mielőtt meglátogattam. – Akkor miért...

– Minden évben – vágott a szavába Farrell – számos ingyenes túlvilágra szóló engedélyt bocsátanak ki emberbarátok, jótékony társaságok és trösztök és egy keveset szerencsejátékon is kisorsolnak. Örömmel közlöm, Mr. Blaine, hogy ön lett kiválasztottja az egyik ilyen támogatásnak. – Én? – Gratulálok – mondta Farrell –, maga nagyon szerencsés ember. – De ki az adományozó? – A Main-Farbenger Textil Társaság. – Sose hallottam róluk. – Nos, ők hallottak magáról. Az adomány elismerése a túrájának, melyet az 1958-as évtől idáig megtett. Elfogadja? Blaine erősen megnézte a túlvilág! képviselőt. Fárrell elég őszintének tűnt, különben is a történetét ellenőrizhetik a Túlvilág Épületében. Blaine-nek kissé gyanús volt, hogy ez a pompás ajándék ilyen váratlanul az ölébe hullott. De egy halál utáni biztosított élet gondolata mindenféle lehetséges kételyt elnyomott, félresöpörte félelmeit. Az elővigyázatosság az nagyon szép, de nem akkor, amikor a túlvilág kapui megnyílnak az ember előtt. – Mit kell tennem? – kérdezte. – Egyszerűen követni engem a Túlvilág Társaság Toronyházába – mondta Fárrell. – A szükséges elintéznivalókkal néhány óra alatt végezhetünk. Túlélés! Halál utáni élet! – Rendben – mondta Blaine. – Elfogadom a felajánlást. Induljunk! Azonnal elindultak Blaine lakásáról. 25. Egy helitaxi vitte őket egyenesen a Túlvilág Épületébe. Fárrell ment elöl a Bebocsátó Hivatalhoz, és az ügyeletes nőnek átnyújtotta Blaine jogosultságának egy fénymásolt példányát. Blaine-ről egy sorozat ujjlenyomatot készítettek, és további személyazonosságigazolás céljából felmutatta Vadászengedélyét. A nő gondosan összevetett minden adatot az 6 hivatalos listájával. Végül elfogadván az érvényességét, aláírta a bebocsátási papírt. Farrell aztán a Tesztszobába vezette Blaine-t, sok szerencsét kívánt neki, és otthagyta. A Tesztszobában fiatal technikusok csapata vette át Blaine-t, és vizsgálatok egész skáláját végezték el rajta. Számítógépek kattogtak és csörögtek, mágnesszalagok tekercselődtek előre-hátra, és keskeny listák valóságos özönét ontották magukból. Baljóslatú gépek dünnyögtek és sivítottak rá, hatalmas, vörös szemeikkel őt bámulták, pislogtak és kijelzőik néha borostyánsárgává változtak. Önműködő tollak siklottak keresztül milliméterpapír darabokon. És a technikusok egész idő alatt élénk, szakmai beszélgetést folytattak. – Érdekes béta reakció. Gondolod, át tudjuk hidalni azt a görbét? – Persze, persze, csak csökkenteni kell a kivezérlési együtthatót. – Nem túl előnyös. Gyengíti a hálót. – Nem kell túlságosan legyengíteni. Érezze csak a traumát. – Jól van, de... mi a helyzet a Henliger-együtthatójával? Nem mutat semmit? – Persze, hiszen már másodtestben van. Majd magához tér. – Ez az! Nem kellett hozzá egy hét. A jelzőtű kilőtt, mint egy rakéta. – Kicsit labilis ahhoz, hogy máris elkezdjük. Blaine nem bírta tovább. – Hé! Van arra valami esély, hogy nem jön össze a dolog? A technikusok úgy fordultak feléje, mintha most pillantanák meg először. – Minden eset más és más, cimbora – válaszolta neki az egyik technikus. – Mindenkit egyéni módon kell kezelni.

– Mindig csak problémák és problémák. – Úgy értem, a kezelés tökéletesen kidolgozott? Mármint, holtbiztos a sikere? – Persze, minden ügyfelet ezzel etetnek – jegyezte meg az egyik technikus megvetően. – Ez olyan... reklámhülyeség. – Itt minden nap történik valami zűr. Hosszú utat kell még bejárnunk a tökéletességig. – De azt meg tudják mondani, hogy sikeres lesz-e a kezelés, igaz? – Naná. Ha életben marad, sikerült. – Ha nem jön össze, maga nem lép ki innen többé élve. – Általában sikerül – mondta egy technikus vigasztalóan. Mindenkin, csak a K-3-asokon nem. – Az az átkozott K-3-as faktor kibabrál velünk. Gyerünk Jamiesen, mondd már, 5 K-3-as vagy sem. – Nem vagyok biztos benne – töprengett Jamiesen egy villogó berendezés fölé görnyedve. – A tesztgép megint mindent összekevert. – Mi az a K-3? – akarta tudni Blaine. – Bárcsak tudnánk – mondta rosszkedvűen Jamiesen. – Csak annyit tudunk biztosan, hogy a K3-as faktorral rendelkező fickók nem élhetnek tovább halál után. – Semmiféle körülmények között sem. – Az öreg Fitzroy azt hiszi, ez valamiféle beépített limitáló tényező, melyet az anyatermészet épített be, nehogy a faj elszaporodjon. – Azonban a K-3-asok nem örökítik át ezt a tulajdonságukat a gyerekeikre. – Van némi lehetősége, hogy lappang és néhány generációt átugrik. – K-3-as vagyok? – kérdezte Blaine, próbálván nyugalmat erőltetni a hangjára. – Valószínűleg nem – mondta könnyedén Jamiesen. – Elég ritka. Hadd nézzem csak! Blaine várt, amíg a technikusok átfutottak az adatain, és Jamiesen megpróbálta eldönteni a hibás berendezéssel, hogy van-e vagy nincs a szervezetében K-3-as faktor. Egy idő múlva Jamiesen felnézett. – Nos, szerintem nem K-3-as. De ki tudja valójában? Mindenesetre haladjunk! – Mi lesz a következő lépés? – kérdezte Blaine. Egy injekcióstű mélyedt a karjába. – Ne aggódjon – mondta neki egy technikus –, minden rendben lesz. – Biztosak benne, hogy nem vagyok K-3-as? – kérdezte Blaine. A technikus hanyagul bólintott. Blaine még többet is szeretett volna kérdezni, de a szédülés hulláma hatalmába kerítette. A technikusok felemelték, és egy fehér műtőasztalra fektették. * Amikor visszanyerte az eszméletét, egy kényelmes karosszékben hevert és megnyugtató zenét hallott. Egy nővér egy pohár sherryt nyújtott oda neki, és Farrell sugárzó arccal állt mellette. – Jól érzi magát? – kérdezte az ügynök. – Jól kellene. Minden tökéletesen sikerült. – Valóban? – Hibalehetőség kizárva. Mr. Blaine, a túlvilág a magáé. Blaine felhajtotta a sherryjét, és kissé bizonytalanul lábra állt. – Tovább fogok élni a halál után? Bármikor halok is meg? Bármiben halok is meg? – Így van. Nem számít, hogyan vagy mikor hal meg, a tudata túléli a halálát. Milyen érzés? – Nem is tudom – ízlelgette Blaine. Fél órával később, útban a lakása felé, kezdett megrészegedni a gondolattól. Övé a túlvilág! Hirtelen féktelen jókedv öntötte el. Semmi sem számít, most már egyáltalán semmi! Halhatatlan lett! Megölhetik akár most nyomban, és mégis tovább él!

Megmámorosodott. Vidáman fontolgatta, hogy egy elhaladó teherautó kerekei alá veti magát. Mit számítana? Semmi sem árthat igazán neki. Most akár berserkerré válhat, boldogan mészárolhatja a tömeget. Miért is ne? Legfeljebb a testét ölhetik meg! Leírhatatlan érzés volt. Most először döbbent rá, hogyan éltek az emberek a tudományos túlvilág felfedezése előtt. Már csak emlék volt az ember csontjaiba beívódó, súlyos, folyamatos tudatalatti halálfélelem, mely finoman ránehezedett minden cselekvésre és átjárt minden mozdulatot. Az ősi ellenség a halál, a sötét árny, mely az ember agyának folyosóin kúszik végestelen végig valamiféle rémes galandféregként, a szellem, mely éjjel-nappal kísért, a sarkok mögül leskelődő, az ajtók mögött megbúvó árnyék, a láthatatlan vendég, mely minden összejövetelen tiszteletét teszi, az azonosíthatatlan alak, mely mindenfelé, mindig jelen van, mindig készen áll... Nincs többé! Most hatalmas kő gördült le leikéről. A halálfélelem eltűnt, és ő légiesen könnyűnek érezte magát. A halál, az ősi ellenség legyőzetett! Eufórikus állapotban tért vissza a lakására. A telefon csengeni kezdett, amint kinyitotta az ajtót. * – Blaine beszél. – Tom! – Marie Thorne volt az. – Hol jártál? Egész délután próbáltalak elérni. – Nem voltam itthon, kedves – mondta Blaine. – És te hol az ördögben voltál az elmúlt napokban? – A Rexben – felelte a nő. – Próbáltam megtudni, hogy mire készülnek. Most pedig nagyon figyelj! Fontos híreim vannak számodra. – Nekem is van néhány újságom számodra, kedvesem – kuncogott Blaine. – Figyelj rám! Egy férfi fog felkeresni a lakásodon. Egy ügynök a Túlvilág Társaságtól, és ingyenes túlvilági biztosítást ajánl majd fel. Ne fogadd el! – Miért ne? Csaló talán? – Nem, tökéletesen eredeti és az ajánlata is az. De nem szabad elfogadnod. – Már megtettem – mondta Blaine. – Mit tettél meg? – Itt járt néhány órával ezelőtt. Elfogadtam az ajánlatát. – Már le is kezeltek? – Igen. Átverés volt az egész? – Nem – mondta Marie –, természetesen nem. Ó, Tom. Mikor tanulod már meg, hogy ne fogadj el idegenektől ajándékot? Később is ráért volna a ttílvilági biztosítás... Ó, Tom! – Mi a baj? – kérdezte Blaine. – A Main-Fabenger Textil Társaság felajánlása volt. – Ők teljes mértékben a Rex Társaság tulajdonában vannak – mondta Marie. – Ó... Na és aztán? – Tom, a Rex igazgatóságától kaptad ezt a lehetőséget. A Main-Fabengert fedőcégként használták, de a Rex ajánlotta fel neked a kezelést! Nem érted, mit jelent ez? – Nem. Abbahagynád végre a siránkozást és elmagyaráznád? – Tom, ez az Engedélyezett Gyilkosság című bekezdés az Öngyilkossági Törvényben. Erre fognak hivatkozni. – Miről beszélsz? – Az Öngyilkossági Törvény azon bekezdéséről, mely legalizálja a befogadótest elvételét. Rex garantálta, hogy a tudatod túlél a halálod után, és te elfogadtad. Most már teljesen törvényesen elvehetik a testedet, bármilyen általuk kitalált célból. Hiszen ők a tulajdonosok. Bármikor megölhetik a tested, Tom!

– Megölhetnek... engem? – Igen. És természetesen meg is teszik. A kormány fel akar lépni ellenük, amiért illegálisan ide transzportáltak téged a múltból. Ha nem létezel, nincs belőle ügy. Most pedig figyelj rám. El kell tűnnöd New Yorkból, aztán pedig az országból. Talán akkor békén hagynak. Segíteni fogok. Szerintem... A telefon elnémult. Blaine néhányszor lenyomta a gombot, de nem kapott vonalat. Nyilván elvágták a vezetéket. A mámoros érzés, mellyel még csak egy pár másodperce is csordultig volt, eltűnt. A haláltól való szabadság részegítő érzése úgyszintén. Hogyan is gondolkodhatott azon, hogy berserkerré válik. Élni akar. A Földön akar élni, melyet ismer és szeret, és ragaszkodik a hús-vér léthez. Lehet, hogy a szellemi létezés csodálatos, de még. nincs itt az ideje. Még sokáig nincs. Háromdimenziós tárgyak között akart élni, levegőt lélegezni, kenyeret enni és vizet inni, érezni a húst, ami körülveszi, és más testeket érinteni. Mikor próbálják majd megölni? Bármikor megtörténhet. A lakása, akár egy kelepce. Gyorsan belesöpörte összes pénzét a zsebébe, és az ajtóhoz sietett. Kinyitotta, és kinézett a folyosóra. Üres volt. Kirohant, le a lépcsőházba, és ott megtorpant. Egy férfi fordult be éppen a sarkon. A folyosó közepén állt. Egy hatalmas sugárvetőt tartott a kezében, egyenesen Blaine hasának szegezve. A férfi Sammy Jones volt. – Ó, Tom, Tom – sóhajtotta Jones. – Hidd el, átkozottul sajnálom, hogy pont te vagy az. De az üzlet az üzlet. Blaine csak állt megkövültén, miközben a fegyver csöve felemelkedett, és a mellére irányult. – Miért pont te? – nyögte ki végül Blaine. – Ki más? – kérdezte Sammy Jones. – Talán nem én vagyok a legjobb vadász az egész nyugati térségben és valószínűleg Európában is? A Rex mindannyiunkat felbérelt a New York-i körzetben. De ez alkalommal sugár- és lőfegyverekkel. Sajnálom, hogy pont te vagy az, Tom. – De én is vadász vagyok – mondta Blaine. – Nem te leszel az első vadász, akit kinyírnak. Ez egy ilyen játék, öregem. Ne félj. Gyorsan és tisztán elintézem. – De én nem akarok meghalni! – zihálta Blaine. – Miért nem? – kérdezte Jones. – Megkaptad a túlvilági biztosításodat. – Becsaptak! Élni akarok! Sammy, ne tedd meg! Sammy Jones vonásai megkeményedtek. Gondosan célzott, aztán leengedte a fegyvert. – Lassan kezdek túl lágy szívű lenni ehhez a játékhoz – morogta Jones. – Rendben van, Tom, mozgás. Úgy vélem, minden Prédának jár egy kis előny. Tegyük egy kicsit sportosabbá az egészet. De csak egy kis előnyt adok. – Kösz, Sammy – mondta Blaine, és lerohant a lépcsőn. – De... Tom, vigyázz minden lépésedre, ha tényleg élni akarsz. Én mondom neked, hogy New Yorkban most több a vadász, mint a lakos. És minden közlekedési eszközt figyelnek.. – Kösz – kiáltotta vissza Blaine, miközben lefelé futott. Az utcán állt, de nem tudta hová menjen. Azonban nem volt ideje töprengeni. Késő délutánra járt az idő, még órák vannak hátra, mielőtt leszáll az elrejtő sötétség. Kiválasztott egy irányt, és elindult. Lábai ösztönösen a város szegénynegyedei felé vitték. 26.

Zsebre dugott kézzel haladt el a roskatag bérkaszárnyák és nagy lakóházak mellett, olcsó szalonokat és éjszakai lokálokat hagyott maga mögött, s közben gondolkozni próbált. Ki kell találjon valamit. A vadászok egy-két órán belül elkapják, ha nem dolgoz ki valamilyen tervet arra, hogyan jusson ki New Yorkból. Jones elárulta, hogy a szállítási szolgáltatásokat figyelik. Milyen reménye lehet akkor? Fegyvertelenül, védtelenül... Nos, talán ezen lehet segíteni. Fegyverrel a kezében a dolgok kissé másként festenének. Sőt, nagyon is másként. Amint Hull egyszer kifejtette, a vadász legálisan lelőheti a Prédát, de ha a Préda lő le egy vadászt, akkor letartóztatás és szigorú büntetés vár, rá. Ha valóban lelőne egy vadászt, a rendőrségnek le kéne tartóztatnia őt! Nagyon bonyolulttá válhat a dolog, de pillanatnyilag megmentené a veszélytől. Addig ment, amíg egy zálogházhoz nem ért. A kirakatban csillogó elrendezésben lő- és sugárfegyverek, vadászpuskák, kések és macheték kellették magukat. Blaine belépett. – Egy fegyvert akarok – mondta a pult mögött álló bajuszos embernek. – Egy fegyvert. Vagy úgy. És milyen típusút? – kérdezte a férfi. – Van valamiféle sugárfegyvere? A férfi bólintott, és egy fiókhoz lépett. Egy csillogó kézifegyvert vett elő, ragyogó rézmarkolattal. – Ez itt – magyarázta – egy különleges vétel. Eredeti Sailes-Byron féle tűsugaras pisztoly, melyet a nagy Vénusz Játékokban használtak vadászatra. Ötszáz méterről bármit leszedhet vele, ami jár, mászik vagy repül. Az oldalán ez itt a csőnyílás-állító. Szélesre állítja, ha közeire akar lőni, vagy tű nagyságúra állíthatja távolra célzáskor. – Remek, remek – mondta Blaine, és bankjegyeket húzott elő a zsebéből. – Ez a gomb itt – mutatta az eladó – szabályozza a lövés hosszúságát. Ha így van beállítva, mint most, akkor egy átlagos szakaszú lökést kap. Egy kattintás, és a sugárnyaláb időtartama negyedmásodperccel meghosszabbodik. Ha automatára állítja, úgy tud vágni vele, mint egy szikével. Több, mint négy órára elegendő töltettel rendelkezik, és az eredeti tárban is több, mint három órányi maradt. Sőt, még otthon a műhelyben is használhatja ezt a fegyvert. Egy speciális rátéttel és szűrővel, mely csökkenti a hatását, jobban vághat vele műanyagot, mint bármilyen fűrésszel. Egy másféle szűrővel forrasztólámpát csinálhat belőle. A szűrők megvásárolhatók. – Megveszem – szakította félbe Blaine. A zálogos bólintott. – Láthatnám az engedélyét, kérem? Blaine elővette a vadászengedélyét, és bemutatta a férfinak. Az bólintott, és őrjítő lassúsággal kitöltött egy számlát. – Becsomagoljam? – Nem fontos. Úgy viszem, ahogy van. – Összesen hetvenöt dollár lesz – közölte az eladó. Miközben Blaine áttolta a pénzt a pulton, a fickó egy listán keresgélt valamit a mögötte lévő falon. – Várjunk csak! – mondta hirtelen. – Mi? – Nem adhatok el magának a fegyvert. – Miért nem? – kérdezte Blaine. – Látta a Vadászengedélyemet. – De azt nem említette, hogy maga nyilvántartott Préda. Tudja, hogy a Prédának nem lehet fegyvere. A nevét fél órával ezelőtt jegyezték be. Legálisan egész New Yorkban nem tud fegyvert szerezni, Mr. Blaine. A zálogos visszalökte a pénzt a pultra. Blaine a tűsugaras fegyver után kapott. A zálogos gyorsabbnak bizonyult, és ráfogta. – Most megkímélhetném a vadászokat a kellemetlenségektől – mondta. – Maga megszerezte az átkozott túlvilágját. Mit akar még? Blaine dermedten állt. A zálogos leengedte a fegyvert.

– De ez nem az én szakmám – mondta. – A vadászok úgyis gyorsan elkapják. A pult alá nyúlt, és megnyomott egy gombot. Blaine megperdült, és kirohant a boltból. Sötétedett. Viszont már ismerik a pozícióját. A vadászok most már közelednek. Úgy hallotta, mintha valaki a nevét kiáltotta volna. Keresztül furakodott a tömegen, nem nézett hátra, és próbálta átgondolni, mitévő legyen. Nem halhat meg így, vagy mégis? Nem azért tett meg az időben százötvenkét évet, hogy most egymillió ember szeme előtt lelőjék! Ez egyszerűen nem lenne fair! Egy vigyorgó férfit fedezett fel szorosan a nyomában. Theseus volt, kezében fegyverrel, csak a megfelelő pillanatot várta, hogy tisztán lelőhesse. Blaine megugrott, kivált a tömegből, és gyorsan befordult egy mellékutcába. Végigrohant rajta, aztán hirtelen megtorpant. Az utca túlsó végén a fényben kirajzolódva egy férfi állt. Az egyik keze csípőre téve, a másikban egy puska lövésre készen. Blaine habozott, visszapillantott Theseusra. A kis vadász tüzelt, s a kivillanó sugár megperzselte Blaine kabátujját. Blaine egy nyitott ajtó felé vetette magát, ám azt hirtelen a képébe vágták. Egy második lövés is megpörkölte a kabátját. Mintha álomvilágban járna, látta a vadászok közeledését: Theseus szorosan a nyomában, a másik vadász messze előtte, elzárja a menekülés útját. Blaine ólomlábakon a távolabb lévő férfi felé futott, aknafedők és föld alatti fedőrácsok fölött, lehúzott redőnyű boltok és bezárt üzletek mellett. – Vissza, Theseus! – kiáltotta a másik vadász. – Elkapom! – Kapd el, Hendrick! – kiáltott vissza Theseus, és a falhoz tapadt, hogy ne legyen a lövés útjában. A tizenöt méterre lévő fegyveres célzott és tüzelt. Blaine hasra vágta magát, és a sugár elzúgott a feje fölött. Oldalt gördült, próbálván kihasználni a kapualj nyújtotta tökéletlen fedezéket. Sugárnyalábok fúródtak be a nyomában, belevájtak a betonba, és gőzzé változtatták a szennyvízpocsolyákat. Aztán egy föld alatti rács megnyílt Blaine alatt. Zuhanás közben rájött, hogy a rácsot valószínűleg a sugár gyengítette el. Vak. szerencse! Azonban lábra kell érkeznie. Eszméleten maradni és kihasználva szerencséjét elvonszolni magát a nyílástól. Ha elveszti az eszméletét, a teste ott fekszik majd az akna alján, tökéletes rálátás esik rá felülről, könnyű célpontot nyújt a nyílás szélén megálló vadászoknak. Próbált esés közben fordulni, de már elkésett. A vállára esett, és a fejét beverte egy vasoszlopba. De a késztetés, hogy öntudatánál maradjon, olyan erős volt, hogy feltápászkodott. El kell magát vonszolnia az útból, mélyen be a föld alatti alagútba, jó messzire, hogy ne találhassák meg. Azonban már az első lépés is túl sok volt neki. Émelygett, a lábai összecsuklottak alatta. Arcra bukott, aztán a hátára fordult, és a fölötte ásító nyílásra tapadt a tekintete. Aztán elvesztette az eszméletét.

NEGYEDIK RÉSZ 27. Amikor magához tért, Blaine határozottan utálta a másvilágot. Sötét volt, göröngyös, olajszagú és nyálkás. Ráadásul fájt a feje, és úgy érezte, mintha a háta három helyen eltört volna. Éreznek a szellemek fájdalmat? Blaine megmozdult, és felfedezte, hogy még mindig van teste. Sőt, nagyon is érezte a testét. Nyilván nem került át a másvilágra.

– Pihenjen még egy kicsit – javasolta egy hang. – Ki az? – kérdezett Blaine az áthatolhatatlan sötétségtől. – Smith. – Ja. Maga. – Blaine lüktető fejét tapogatva felült. – Hogy csinálta, Smith? – Majdnem nem sikerült – válaszolta a zombi. – Amint bejelentették, hogy Prédának jelölték ki, azonnal magáért indultam. Néhány barátom önként ajánlkozott, hogy segít, de maga túl gyorsan mozgott. Magára kiáltottam, amikor kijött a zálogházból. – Tényleg, mintha hallottam volna valamit – motyogta Blaine. – Ha hátrafordul, elvittűnk volna azon nyomban. Nem tette. Így hát követtűk. Néhányszor aluljáró rácsokat és kábelnyílás fedeleket nyitottunk ki magának, de nem mindig sikerült időben. Kicsit mindig elkéstünk. – Utoljára azonban nem – jegyezte meg Blaine. – Végül pontosan maga alatt sikerült kinyitnom egy rácsot. Sajnálom, hogy beverte a fejét. – Hol vagyok? – Kivonszoltam a főalagútból – közölte Smith. – Egy oldalfolyosóban van. A vadászok itt nem bukkannak magára. Blaine ismét nem talált megfelelő szavakat arra, hogyan fejezze ki köszönetét Smith-nek. És Smith megint nem várt köszönetet. – Nem magáért csináltam, Blaine. Magam miatt. Szükségem van önre. – Rájött már, hogy miért? – Még nem – mondta Smith. Blaine szeme hozzászokott a félhomályhoz, és ki tudta venni a zombi fejének és vallanak körvonalait. – És most? – Most biztonságban van. Elvihetjük a föld alatt egészen New Jersey-ig. Onnan magától kell boldogulnia. De nem hiszem, hogy azután túl sok gondja lenne. – Most mire várunk? – Mr. Keanre. Szükségem van az engedélyére, hogy keresztülvihessem magát az átjárón. Vártak. Néhány perc múlva Blaine ki tudta venni Mr. Kean vékony alakját, amint a hatalmas termetű néger karjára támaszkodva közeledett. – Sajnálom, hogy gondjai támadtak – mondta Kean, leülve Blaine mellé. – Nagyon sajnálatos. – Mr. Kean – kezdte Smith –, ha lehetne, elvinném a régi Holland Alagüton keresztül New Jersey-be... – Őszintén sajnálom – vágott közbe Kean –, de nem engedélyezhetem. Blaine körülnézett, és azt látta, hogy egy tucat rongyos zombi veszi körül. – Beszéltem a vadászokkal – folytatta Kean –, és a szavamat adtam, hogy maga visszakerül a felszínre félórán belül. Most mennie kell, Blaine. – De miért? – Egyszerűen nem áll módomban segíteni önnek – mondta Kean. – Már az első alkalommal is rendkívüli kockázatot jelentett, hogy hagytam meggyalázni Reilly sírját. De ezt engedtem Smith kedvéért, mert úgy tűnik, az ő sorsa összekapcsolódik a magáéval valami módon. És Smith a népembe tartozik. De ez már túl sok. Tudja, hogy mi csak a föld alatt élhetünk, épphogy megtűrnek bennünket. – Tudom – mondta Blaine halkan. – Smith-nek gondolnia kellett volna a következményekre. Amikor a rácsot kinyitotta magának, a vadászok beözönlőitek. Nem találták meg, de tudták, hogy itt van lenn valahol. És keresni kezdték, Blaine, mindent átkutattak! Tucatnyian kutatnak a folyosóinkon, lökdösik az embereinket, fenyegetőznek, kiabálnak, és a kis rádiójukba beszélnek. Tudósítók is érkeztek, és még szájtáti nézelődők is. Néhány fiatalabb vadász ideges lett, és lövöldözni kezdett a zombikra. – Igazán nagyon sajnálom – mondta Blaine.

– Nem a maga hibája. Azonban Smith-nek több esze is lehetett volna. A föld alatti világ nem egy szuverén királyság. Épphogy megtűrnek bennünket, elviselnek, de bármikor kiirthatnak. Így hát beszéltem a vadászokkal és a tudósítókkal. – Mit mondott nekik? – kérdezte Blaine. – Azt mondtam, egy hibás rács nyílt ki maga alatt. Azt mondtam, hogy véletlenül zuhant le, és kúszva keresett menedéket. Biztosítottam őket, hogy a zombiknak ehhez semmi közük; hogy megtaláltuk magát, és félórán belül visszakerül az utca felszínére. Elfogadták a magyarázatomat, és elmentek. Bár másképp tehettem volna. – Nem hibáztatom – mondta Blaine, és lassan feltápászkodott. – Nem adtam meg nekik, hogy hol bukkan fel – folytatta Kean. – Legalább jobbak lesznek az esélyei, mint korábban. Bár többet tehetnék, de nem hagyhatom, hogy a föld alatti világ vadászatok színterévé váljon. Semlegesnek kell maradnunk, nem zavarhatunk senkit, nem ijeszthetünk meg senkit. Csak így maradhatunk fenn, amíg a megegyezés kora be nem köszönt. – Hol fogok kimenni? – kérdezte Blaine. – Kiválasztottam egy használatlan folyosó kijáratot a West 79th Streeten – mondta Mr. Kean. – Onnan jó esélyekkel indulhat. És tettem még valamit, amit valószínűleg nem lett volna szabad. – Mi az? – Kapcsolatba léptem egy barátjával, aki várai fogja a kijáratnál. De kérlek, ne mondja el senkinek! Siessünk! Mr. Kean végigvezette a menetet a kanyargós föld alatti labirintusban, a sort Blaine zárta, akinek a fejfájása lassan alábbhagyott. Hamarosan megálltak egy betonlépcső mellett. – Itt a kijárat – szólt Kean. – Jó szerencsét, Blaine. – Köszönöm – mondta Blaine. – Smith... köszönöm. – Megtettem, ami tőlem tellett – felelte Smith. – Ha maga meghal, valószínűleg én is meghalok. Ha életben marad, megpróbálok tovább emlékezni. – És ha eszébe jut? – Akkor meglátogatom – válaszolta Smith. Blaine biccentett, és fellépkedett a lépcsőn. Odakinn éjszaka honolt, a 79th Street elhagyatottnak tűnt. Blaine megállt a kijárat mellett, körülnézett, és azon töprengett, mit csináljon. – Blaine! Valaki szólította. De nem Marie, mint remélte. Egy férfi hangja volt, valakié, akit ismert – Sammy Jonesé, esetleg, vagy Theseusé. Gyorsan visszafordult a földalatti kijárata felé. Zárva találta, biztonságosan elreteszelték. 28. – Tom, Tom, én vagyok! – Ray? – Hát persze! Halkan beszélj. A vadászok a közelben bóklásznak. Várj csak! Blaine várt, lekuporodott a kijárat korlátja mellé, és körbekémlelt. Melhillnek nyomát sem látta. Nem lebegett ektoplazmikus gőz, nem látszott semmi, csak egy suttogó hang hallatszott. – Oké – suttogta Melhill. – Nyugat felé menj. Gyorsan. Blaine elindult, és érzékelte, hogy Melhill láthatatlan lénye ott lebeg a közelében. – Ray, hogy kerülsz ide? – kérdezte. – Épp itt az ideje, hogy segítsek egy kicsit – mondta Melhill. – A vén Kean kapcsolatba lépett a barátnőddel, ő pedig érintkezésbe lépett velem a Spiritiszta Központon keresztül. Várj! Azonnal állj meg! Blaine visszaugrott egy épület sarka mögé. Egy heli cirkált lassan a háztető magasságában.

– Vadászok – mondta Melhill. – Téged űznek, haver. Vérdíjat tűztek ki a fejedre. Még a nyomra vezető információt is jutalmazzák. Tom, mondtam Marie-nek, hogy megpróbálok segíteni. Nem tudni, meddig sikerűi. Használj fel. A másvilág ezután is vár rám. – Ray, nem is tudom, hogyan... – Hagyd csak. Figyelj, Tom, nem tudok sokat beszélni. Marie kötött valami egyezséget néhány barátjával. Nekik van egy tervük, ha el tudlak juttatni hozzájuk. Állj! Blaine megállt, és gyorsan fedezékbe bújt egy postaláda mögött. Hosszú másodpercek teltek. Aztán három vadász sietett el a közelben, lövésre kész fegyverekkel. Amikor eltűntek a sarok mögött, Blaine mehetett tovább. – Jó szemed van – közölte Melhillel. – Innen fentről elég jól látni – jött a válasz. – Gyorsan siess át az úton! Blaine átrohant. Az elkövetkező tizenöt percben Melhill utasításait követve. összevissza kanyargóit az utcákon, bejárva szinte a város teljes csataterét. – Ez az – mondta Melhill végül. – Az az ajtó a végállomás, a 341-es szám. Megcsináltad! Viszlát, Tom. Vigy... Ebben a pillanatban két ember fordult be a sarkon, és rámeredtek Blaine-re. – Hé, ez az a fickó! – kiáltotta az egyik.. – Miféle fickó? – Akire jutalmat tűztek ki, Hé, te! Rohanni kezdtek. Blaine meglendítette az öklét, és az egyiket egyetlen csapással letaglózta. Megperdült, és a másikat kereste, de azt Melhill foglalkoztatta. A második férfi fejére szorította kézzel próbált védekezni. Egy szemeteskuka fedele csattogott rejtélyesen a fülein. Blaine odalépett, és befejezte a munkát. – Ez piszok jó volt – lehelte Melhill alig hallható hangon. – Mindig is szerettem volna kipróbálni, milyen érzés kísérteni. Azonban ez nagyon kimerítő... Sok sikert, Tom! – Ray! – Blaine várt, de nem kapott választ, és már nem érezte Melhill jelenlétét. Blaine nem várt tovább. Odasietett a 341-es ajtóhoz, kinyitotta, és belépett. Egy keskeny folyosóra jutott. A végén egy ajtó látszott. Blaine bekopogott. – Szabad! – hallatszott. Kinyitotta az ajtót, és belépett egy kicsi, elhanyagolt, befüggönyözött szobába. Blaine azt hitte, hogy őt már nem érheti több meglepetés. Ám egy kissé megrándult, amikor egy ismerőst pillantott meg: Carl Orc, a testűzér vigyorgott rá. Mellette pedig Joe üldögélt, a kis termetű transzplantációs ügynök. Ő is vigyorgott. 29. Blaine automatikusan hátralépett az ajtó felé, de Orc intett neki, hogy jöjjön csak. A testűzér semmit sem változott, még mindig nagyon magas volt és vékony, napbarnított arca hosszúkás és gyászos, szeme keskeny, pillantása egyenes és becsületes. Ruhái most is pacuhán lógtak rajta, mintha farmerhez szokott volna, nem pedig szövetnadrágban. – Már vártunk – mondta Orc. – Emlékszel Joe-ra, ugye? Blaine bólintott; nagyon is jól emlékezett a gyanús tekintetű kis emberre, aki elvonta a figyelmét, míg Orc valamit beleszórt az italába. – Örülök, hogy ismét találkoztunk – üdvözölte Joe. – Mérget mertem volna venni rá – mondta Blaine, de nem mozdult az ajtótól. – Gyere beljebb, és ülj le – invitálta Orc. – Ne félj, nem eszünk meg, Tom. Tényleg nem. Borítsunk fátylat a múltra. – Te meg akartál ölni. – Üzlet az üzlet – mondta Orc egyenesen. – Most viszont már egyazon oldalon állunk.

– Honnan tudhatom? – Az én becsületességemet – jelentette ki Orc – még egyetlen ember sem kérdőjelezte meg. Akkor pedig pláne nem, amikor tényleg becsületes vagyok, és most ez a helyzet. Miss Thorne bérelt fel bennünket, hogy juttassunk ki téged az államokból, és mi is távozni szándékoztunk. Ülj le, és beszéljük meg. Nem vagy éhes? Blaine vonakodva ült le. Szendvicsek hevertek az asztalon, és egy üveg vörös bor. Csak most döbbent rá, hogy egész nap nem evett. Nekiesett a szendvicseknek, miközben Orc egy vékony szivarra gyújtott, Joe pedig szundítani látszott. – Tudod – mondta Orc, kifújva a kék füstöt –, majdnem nem vállaltam el a melót. Nem mintha a pénzt keveseltem volna; hiszen Miss Thorne meglehetősen bőkezű volt. Csakhogy, Tom, ez a legnagyobb embervadászat, ami ebben a városban valaha is előfordult. Láttál már hasonlót, Joe? – Soha – felelte Joe, és határozottan rázta a fejét. – Az egész város felbolydult, mint egy méhkas. – A Rex komolyan el akar kapni – mondta Orc. – Elszánták magukat, hogy ízekre tépjenek, amint megpillantanak. Az ember ideges lesz, ha arra gondol, milyen hatalmas szervezet ellen kell harcolnia. Azonban ez kihívás is, egy igazi, emberpróbáló kihívás. – Carl szereti a nagy feladatokat – közölte Joe. – Ez így van – ismerte el Orc. – Különösen ha nagy haszonra lehet szert tenni vele. – De hová szökhetnék? – kérdezte Blaine. – Hol nem talál rám a Rex? – Nincs olyan hely – jegyezte meg Orc szomorúan. – El a Földről? A Marsra? A Vénuszra? – Az még rosszabb. A bolygókon csak kis települések vannak, és alig egy-két város. Mindenki ismer mindenkit. A hír mindenhová eljut egy hét alatt. Ráadásul nem is tudnál beilleszkedni. Eltekintve attól, hogy a Marsot kínaiak lakják, a többi bolygón még mindig csak tudós kolóniák és kísérleti nevelőintézetek találhatók. Nem tetszene. – Akkor hová? – Pontosan ezt kérdeztem én is Miss Thome-tól – felelte Orc. – Megvitattunk néhány lehetőséget. Először egy zombivá alakító operáció került szóba. Ezt el tudnám intézni. A Rex sohasem bukkanna rád a föld alatt. – Akkor inkább a halál – mondta Blaine. – Egyetértek. Így ezt a lehetőséget elvetettük. Aztán arra gondoltunk, találunk neked egy kis farmot az Atlanti-óceán mélyén. Azonban ahhoz, hogy valaki képes legyen megélni a tenger alatt, speciális mentalitásra meg hasonlókra van szükség, és szerintünk te más típus vagy. Valószínűleg begolyóznál. Így hát, hosszas megfontolás után úgy döntöttünk, hogy a legjobb hely számodra Marquesasban van. – A micsodában? – Marquesasban. Elszigetelt csoportok élnek kis szigeteken, eredetileg polinézek, a Csendesóceán közepéről. Nincsenek túl messze Tahititól. – A Déli-tengerek – motyogta Blaine. – Igen. Szerintünk ott sokkal otthonosabban fogod érezni magad, mint bárhol másutt a Földön. Azt mondják, pont olyan, mint a huszadik század. És ami még fontosabb, lehet, hogy a Rex ott békén hagy. – Miért tennék? – Nyilvánvaló indokból, Tom. Gondolkozz csak, miért akarnak ők annyira megölni? Mivel ők ragadtak ki illegálisan a múltból, és attól tartanak, hogy a kormány tudomást szerez rólad. Azonban ha a Marquesasra mégy, kikerülsz az Államok kormányának hatásköréből. És a távozásod a Rex szemében jó szándékról tanúskodik. Az az ember, aki fel akarja jelenteni őket az USA kormányánál, nem távozik Marquesasra. Továbbá, Marquesas egy független kis nemzet, mióta a franciák lemondtak róluk. Így hát a Rexnek speciális engedélyt kellene szereznie, hogy ott

vadászhasson. Egészében véve, mindenkinek csak gondot okozna. Az USA kormánya minden bizonnyal ejteni fogja az ügyet, és azt hiszem, a Rex békén fog hagyni. – Biztos ez? – kérdezte Blaine. – Természetesen nem. Ez csak egy feltevés. De eléggé valószínű. – Nem lehetne valamiféle alkut kötni a Rexszel? Orc a fejét rázta. – Ahhoz, hogy alkudni tudj, lenni kellene valaminek, amit felkínálhatsz. Amíg New Yorkban vagy, számukra könnyebb és biztonságosabb megoldás, ha megölnek. – Azt hiszem, igazad van – mondta Blaine. – Hogy akarsz kijuttatni? Orc és Joe kényelmetlenül néztek össze. – Hát, ez a nagy problémánk – mondta Orc. – Semmiféle útvonalat nem ismerünk, amin élve távozhatnál. – Helivel vagy repülővel? – Minden légijárművet ellenőriznek, és vadászok várnak minden reptéren. A földi járművek ugyancsak szóba sem jöhetnek. – Álcázva? – Lehet, hogy erre lett volna esély a vadászat első órájában. Most már teljességgel lehetetlen, még akkor sem menne, ha egy plasztikai sebész átoperálná az arcodat. Mostanra a vadászokat már felszerelték azonosító eszközökkel. Azonnal átlátnak rajtad. – Tehát nincs kiút? Orc és Joe ismét kényelmetlen pillantást váltottak. – De van – kezdte Orc. – Mindössze egy út van. De neked valószínűleg nem fog tetszem. – Élni szeretnék. Mi az? Orc nem felelt azonnal, rágyújtott egy újabb szivarra. – Az a tervünk, hogy téged lefagyasztunk az abszolút nulla fokra, mint az űrutazásnál. Aztán kihajózunk egy fagyasztott marhahúst tartalmazó ládában. A tested a rakomány közepén lesz. Így valószínűleg nem fogják felfedezni. – Elég kockázatosnak hangzik – merengett Blaine. – Nem annyira kockázatos az – felelte Orc. Blaine a homlokát ráncolta, valami bajt orrontott. – Egész idő alatt eszméletlen leszek, igaz? Orc sóhajtott. – Nem – mondta hosszú szünet után. – Ne-e-em? – Ezt nem lehet így fogalmazni – mondta Orc. – Az az igazság, hogy te és a tested nem lesztek egyben. Ez az a dolog, amire azt mondtam, hogy nem fog tetszeni. – Hogy a francba érted ezt? – kérdezte Blaine talpra ugorva. – Nyugalom – intett Orc. – Ülj le, szívj el egy szivart, igyál még egy kis bort. A helyzet a következő, Tom. Nem tudunk kicsempészni egy gyorsfagyasztott testet, ha élő tudat lüktet benne. A vadászok számítanak valami ilyesmire. El tudod képzelni, mi történne, amikor egy gyors rutinszűrést végeznének a fagyasztott marhahúson, és egy szunnyadó tudatot érzékemének benne? Felröppen a jelzőrakéta.Adieu la musique! Nem akarlak átverni, Tom, de egyszerűen nincs más mód. – Akkor mi történik a tudatommal? – kérdezte Blaine visszaülve. – Ez az – mondta Orc – ahol Joe szerepére szükség van. Mondd el neki, Joe! Az alacsony fickó sűrűn bólogatott. – A transzplantáció, barátom, az a megoldás. – A transzplantáció? – Már meséltem neked róla, azon a bizonyos estén, amikor először találkoztunk. Emlékszel? A transzplantáció a legszórakoztatóbb időtöltés, az a játék, amit nagyon sokan játszanak, a kifinomult elmék élvezete, a megfáradt testek frissítője. Világméretű hálózatunk van a transzplantáció

élvezőiből, Blaine. Emberek, akik szeretik a változatosságot, férfiak és nők, akik ráuntak, hogy ugyanazt a testet viseljék állandóan. Felveszünk a szervezetbe. – A tudatomat is külön juttatjátok ki az országból? – kérdezte Blaine. – Úgy van! Testről testre – mondta Joe. – Hidd el, ez nem csak eredményes, szórakoztató is lesz. Blaine olyan hirtelen pattant fel, hogy feldöntötte a székét. – Egy nagy frászt! – kiáltotta. – Egyszer s mindenkorra mondom, hogy nem szállók be ebbe a mocskos kis játékba. Inkább megkockáztatom az utcát. Az ajtó felé indult. – Tudom, hogy egy kicsit ijesztő, de... – Nem! – A fenébe, Blaine, legalább végighallgatnád az embert? – Jól van – morogta Blaine. – Beszélj! Joe töltött magának egy fél pohár bort, és megitta. – Kissé nehéz ezt elmagyarázni egy múltbéli fickónak. Mégis, próbáld felfogni, amit mondok. Blaine óvatosan bólintott. – Nos hát. A transzplantációt manapság szexuális játszadozásra használják, és én ezzel üzletelek. Hogy miért? Mivel az embereket nem érdekli a többi felhasználási lehetőség, és mivel a reakciós szemléletű kormány betiltotta. Azonban a transzplantáció sokkal több, mint játék. Egy meredeken új életmód! És akár tetszik neked meg a kormánynak, akár nem, ez a jövő világát képviseli. A kis ügynök szeme csillogott. Blaine ismét leült. – Az emberi létet két alapvető elem határozza meg – jelentette ki Joe. – Az egyik a szabadságért vívott örökös küzdelem: a vallásszabadságért, a sajtó- és gyülekezési szabadságért, a szabad választásért... a szabadságért! És az élet másik alapvető eleme, a kormány erőfeszítése, hogy ne adjon a népnek szabadságot. Blaine eltűnődött az emberi lét alapelemeinek e leegyszerűsített szemléletén, de nem szólt semmit. – A kormány – folytatta Joe –, számos indokból tagadja meg a néptől a szabadságot. Biztonsági érdekből, személyi haszonért, hatalmi törekvések miatt, vagy csupán azért, mert úgy érzi, hogy a nép még nem érett meg rá. Azonban bárhogy legyen is, az alap tény marad: az ember szabadságért küzd, a kormány pedig azért, hogy ezt megtagadhassa. A Transzplantáció csupán egy azon szabadságok hosszú sorában, melyet az emberek áhítanak, és amelyről a kormány úgy érzi, nem jó számukra. – A szexuális szabadság? – kérdezte Blaine gúnyosan. – Dehogy! – kiáltotta Joe. – Nem mintha valami bajom lenne a szexuális szabadsággal. Azonban a transzplantáció ennél sokkal többet jelent. Igen, ezt hirdetjük... propaganda célból. Mivel az emberek nem kérnek az absztrakt fogalmakból, és gyűlölik az elméleteket. Tudni akarják, mire lesz jó nekik ez a szabadság. Egy csekély részt felvillantunk belőle, a többire majd maguktól jönnek rá. – Mire jó a transzplantáció? – kérdezte Blaine. – A transzplantáció révén – hadarta Joe buzgón – az ember átléphet azokon a határokon, melyeket az öröklése és a körülményei kényszerítettek rá! – Mi? – Igen! A transzplantáció révén az ember cserélhet tudást, testet, képességet és adottságot bárkivel, aki beleegyezik a cserébe. És sokan megteszik. A legtöbb ember egész életében elégedetlen az adottságaival, bármilyen jók is azok. Az ember egy igen nyugtalan teremtmény. A zenészek mérnökök szeretnének lenni, a reklámszakemberek vadászok, a tengerészek pedig írók. Azonban többnyire nincs elég idő ahhoz, hogy az ember egynél több szakma minden fogását elsajátíthassa életében. És még ha lenne is rá idő, a tehetség nem mindenkinek adatott meg. A transzplantációval az ember született adottságokhoz juthat, tehetséghez, tudáshoz, amit csak akar. Gondolj csak bele! Miért élné le az ember az egész életét egy olyan testben, amit nem is ő választott magának? Mintha azt mondanánk, hogy magában kell hordoznia az öröklött betegségeit,

és ne is próbálja kikúrálni azokat. Az embernek adassék meg az a szabadság, hogy ő választhassa meg azt a testet és adottságokat, melyek legjobban illenek az egyéniségéhez. – Ha ez az elgondolás valóra válna – jegyezte meg Blaine –, tele lennénk neurotikusokkal, akik naponta cserélgetnék a testüket. – Ugyanilyen érvekkel támadnak minden szabadságra törekvést – mondta Joe csillogó szemmel. – A történelem folyamán vitatták, hogy az embernek nincs elég esze ahhoz, hogy ő válassza meg 'saját vallását, vagy hogy a nőknek nincs annyi intelligenciájuk, hogy szavazzanak, vagy hogy a nép nem választhat képviselőket, mert úgyis ostobán választanának. És persze a világ tele van neurotikusokkal, olyan emberekkel, akik még a mennyországban is elégedetlenek lennének. Azonban sokkal több azoknak a száma, akik jól tudnának élni ezzel a szabadsággal. Joe lehalkította a hangját, és suttogva folytatta. – Tudnod kell, Blaine, hogy az ember nem azonos a testével, hiszen azt véletlenszerűen kapja. Nem azonos az adottságaival, hiszen azokat is készen kapja. A képességeit az öröklés határozza meg, s az adott környezet formálja. Nem azonos azokkal a betegségekkel, amelyeket a szülei génjeiből kapott, és nem azonos a környezetével. Az ember mindezen dolgok összege, de még annál is sokkal több. Van hatalma ahhoz, hogy változtasson a környezetén, meggyógyítsa a betegségeit, fejlessze képességeit... és végül, hogy maga választhassa ki a testét és az adottságait! Ez az igazi szabadság, Blaine! Ez történelmileg elvitathatatlan, akár tetszik magának vagy a kormánynak, akár nem. Mert az embernek minden lehetséges szabadsággal rendelkeznie kell! Joe befejezte heves és kissé összefüggéstelen szónoklatát, és kivörösödve levegő után kapkodott. Blaine újonnan támadt tisztelettel meredt a kis emberre. Ez az ember, döbbent rá, a 2110-es év igazi forradalmára. – Ez a lényeg, Tom. A transzplantáció törvényes Svédországban és Ceylonban, és úgy tűnik, nem rombolta össze a társadalmi erkölcsöt. – Idővel – mondta Joe, és töltött magának egy pohár bort – az egész világon alkalmazzák majd a transzplantációt. Ez vitathatatlan. – Meglehet – vélte Orc. – Ámbár az sem kizárt, hogy egy még újabb szabadságot találnak ki, és az veszi át a helyét. Bárhogy legyen is, Tom, láthatod, a transzplantációnak van némi erkölcsi jogosultsága. És ez az egyetlen módja, hogy megmenthessük a testedet. Mit szólsz hozzá? – Te is forradalmár vagy? – kérdezte Blaine. Orc elvigyorodott. – Meglehet. Azt hiszem, olyan vagyok, mint az, aki keresztülhatolt az ostromzáron az amerikai polgárháború alatt, vagy mint azok a fickók, akik fegyvereket szállítottak a közép-amerikai forradalmároknak. Haszonért dolgoztak, de nem ellenezték a társadalmi változást. – Bizony, bizony – mondta Blaine gunyorosan. – És én egészen mostanáig azt hittem, közönséges bűnöző vagy. – Hagyjuk – mondta Orc kedvesen. – Megpróbálod? – Nyilván – mondta Blaine. – Meggyőztetek. Sohasem gondoltam volna, hogy valaha egy forradalmi változás előfutára leszek. Orc elmosolyodott. – Jó. Reméljük, sikerülni fog. Gyűrd fel az ingujjad! Jobb, ha máris kezdjük. Blaine felgyűrte a bal ingujját, Orc pedig egy injekciót vett elő az egyik fiókból. – Ez csak elaltat – magyarázta Orc. – A Jógagép a másik szobában van. Az végzi el a tényleges munkát. Amikor magadhoz térsz, már valaki más elméjében leszel, és a tested mélyfagyott állapotban távolodik az országtól. Amint biztonságos lesz, visszajuttatunk bele. – Hány elmén fogok keresztülvándorolni? – kérdezte Blaine. – És mennyi ideig tart az egész? – Nem tudom, hányat kell majd használnunk. S hogy mennyi időt töltesz el egyben-egyben? Néhány másodpercet, pár percet, maximum egy félórát. Olyan gyorsan juttatunk előre, amilyen gyorsan csak tudunk. Tudod, ez nem teljes transzplantáció. Nem veszed át a test irányítását. Mindössze a tudat csekély részét uralod majd, inkább csak mint megfigyelő. Maradj nyugton, és viselkedj természetesen. Értetted?

Blaine bólintott. – És hogy működik ez a Jógagép? – Mint a jóga – felelte Orc. – A gép segít, hogy megtégy olyasmiket, amiknek a megtételéhez hosszú éveken át kellene jógáznod. Ellazít minden izmot és id.eget a testedben, fókuszálja és nyugalmi állapotba hozza az elmédet, segít az összpontosításban. Amikor eléred a csúcspontot, készen állsz az asztrális projekcióra. A gépe ebben is segít. Segít elhagyni a tested, melyre egy gyakorlott jógás gép nélkül is képes. Kivetít téged egy személyre, akit mi választottunk ki, s aki helyet ad neked. A többi már a vonzerőn múlik. Úgy siklasz majd be, mint egy partra vetett hal a vízbe. – Elég kockázatosnak tűnik – vélte Blaine. – Mi lesz, ha nem sikerűi bejutnom? – Bejutsz, haver, akár akarod, akár nem! Hallottál már arról, hogy egy démon megszáll valakit, ugye? Olyan emberekről, akiket megszállt a démon? Ez az elképzelés a világ szinte valamennyi népének a hiedelmében megtalálható. Néhány megszállott természetesen skizofrén volt, megint mások egyszerű csalók. Azonban nem egy esetben előfordult, hogy a szenvedő alany elméjét valóban megszállta egy magasabb tudat, valaki olyané, aki megtanulta, hogyan törjön ki a testéből és lépjen be egy másikba. A behatoló persze gépi segítség nélkül vette át az uralmat, és meg kellett vívnia az áldozata akaratával. A te esetedben segít a Jógagép ereje, és a megcélzott elme készségesen beenged. Tehát mi aggódni valód marad? – Jól van – mondta Blaine. – Milyen az a Marquesas? – Gyönyörű – felelte Orc, és beledöfte a tűt Blaine karjába. – Tetszeni fog. Blaine lassan lebegett át az eszméletlenség létébe, s közben pálmafákra gondolt, korallzátonyokon megtörő fehér taréjű hullámokra, és bálványimádó, sötét bőrű leányokra. 30. Nem érezte, mikor ébredt fel, nem volt átmenet az álom és az ébrenlét között. Hirtelen, mintha csak egy ragyogó színes diát vetítettek volna ki fehér képernyőre, öntudaton találta magát. Egyszerre csak, mintha marionett bábként zsinóron rángatták volna, életre kelt és mozgott. Nem volt teljesen Thomas Blaine. Edgár Dyersen is volt. Pontosabban Blaine volt – Dyersenen tudatán belül, Dyersen testének egy különálló része, egy darabja Dyersen agyának, a világot Dyersen csipás szemével látta, Dyersen gondolatait gondolta, megtapasztalta Dyersen homályos, félig öntudatlan emlékeit, reményeit, félelmeit és vágyait. És eközben mindvégig Blaine maradt. Dyersen-Blaíne kijött a felszántott területről, és az azt körülvevő fakerítésnek támaszkodva megpihent. Farmer volt, egy régi vágású, Dél Jersey-i piacra termelő farmer, csupán a legszükségesebb gépekkel, amelyekben valahogy nem bízott. A hetvenhez közel járt, és átkozottul jó egészségi állapotban volt. Néha fellépett egy kis gyulladás az ízületeiben, melyet a faluban az az ügyes fiatal orvos legtöbbször helyre hozott, és a háta néha fájt eső előtt. De ő egészségesnek tartotta magát, egészségesebbnek, mint a legtöbb ember, és úgy gondolta, még vagy húsz évig kitart ez az egészség. Dyersen-Blaine a kunyhója felé indult. Szürke munkás inge fanyar izzadtsággal itatódott át, és izzadtság, foltozta alaktalan farmerjét is. A távolból kutyaugatást hallott, és elmosódottan látta, amint egy sárgásbarna ugrándozik feléje. (Szemüveg? Nem, köszönöm. Jól megvagyok azzal, amim van.) – Hé, Bajnok! Hé, öregfiú! A kutya körbefutotta, aztán mellette szaporázta tovább. Valami szürkét tartott az állkapcsában, egy patkányt, vagy talán egy darabka húst. Dyersen-Blaine nem tudta pontosan kivenni. Lehajolt, hogy megveregesse Bajnok fejét. Újra csak nem érezte az átmenetet vagy az idő múlását. Egyszerűen egy új diát vetítettek a képernyőre, és egy új marionettbábu kelt életre.

Most Thompson-Blaine volt, tizenkilenc éves, a hátán fekve szundikált egy vitorlás csónak durva pallóján, a fővitorlát és a kormányrúdat lazán fogta egyik barnára sült kezében. Jobb felől az alacsonyan fekvő keleti partot látta még, a másik oldalról a Baltimore-kikötő egy darabkáját pillantotta meg. A vitorlás könnyedén siklott a gyönge nyári szellőben, és a víz vidám fodrokat vetett az orránál. Thompson-Blaine új pózba helyezte hórihorgas, lebarnult testét a hajódeszkákon, addig fészkelődött, míg a lábait az árbocnak tudta támasztani. Alig egy hete érkezett haza a Marsról, ahol kétéves munka- és tanulmányi programon vett részt. Érdekes volt, különösen a régészet és a speleológia. A földművelés néha unalmassá vált, de élvezte a betakarítógépek vezetését. Most hazajött egy kétéves gyorsított főiskolai kurzusra. Aztán vissza kell térni a Marsra, mint farmigazgató. De nem vihetik vissza, ha ő nem akar. Lehet, hogy visszamegy. Az is lehet, hogy nem. A Marson a lányok olyan szenteskedők. Önfejűek és szeretnek parancsolgatni. Ha visszamegy – már amennyiben egyáltalán visszamegy – innen visz magával feleségét, nem ott keres magának. Persze ott volt Marica, és ő aztán nem akármilyen lány volt. De az egész kibuc a déli-sarki Hasadékhoz költözött, és a legutolsó három levélre nem válaszolt. Nem is olyan jó nő. – Hé, Sandy! Thompson-Blaine felnézett, és Eddie Duelittle-et pillantotta meg, amint a csónakjából integetett. Eddie még csak tizenhét éves volt, sosem járt a Földön kívül, és űrhajóskapitány akar lenni. Hú! Ez aztán valami! A nap a horizont felé ereszkedett, és Thompson-Blaine örült, hogy lenyugodni látja. Kandija volt este Jennifer Hunttal. Táncolni mennek a baltimore-i Starslingbe, és az apja megengedi, hogy elvigye a helit. Haver, mekkorát nőtt ez a Jenni az elmúlt két évben! És ahogy az emberre tud nézni! Merészen és mégis szemérmesen. Arról nem is beszélve, mi történik majd tánc után a heli hátsó ülésén. Lehet, hogy semmi. De talán, talán... Thompson-Blaine felült, és elfordította a kormánylapátot. A csónak szelet fogott, és irányt változtatott. Ideje visszatérni a jacht kikötőbe, aztán haza vacsorára, aztán... * A fekete kígyókorbács a hátán csattant. – Mozgás, ne lazsálj! Piggot-Blaine megkettőzött erőfeszítéssel emelte fel a nehéz csákányt a levegőbe, és lecsapott vele a homokos útágyba. Az őr a közelében állt, bal karja alatt lőfegyverrel, jobbjában korbáccsal, melynek a vége a homokba lógott. Piggot-Blaine az őr vékony, buta arcának minden egyes ráncát, pórusát ismerte már, jobban ismerte a lefelé konyuló, pödrött, vékony kis bajuszt, a fakó szempárt, mint saját arcát. Várj csak, te szaralak, motyogta magában. Eljön a te időd. Csak várj, várj egy kicsit. Az őr ellépett pnnan, lassan fel-alá sétálgatott Mississippi tüzes napja alatt dolgozó fogoly munkások sorai mellett. Piggot-Blaine megpróbált köpni, de nem volt elég nyála. Azt gondolta, ez lenne az a kellemes, modern világ? Tele hatalmas, régi űrhajókkal, gépesített farmokkal, s itt a jó öreg, zsíros túlvilág? Azt gondoljátok, hogy így mennek a dolgok? Akkor kérdezzétek csak meg, hogyan építik az utakat Dél Mississipiben, Quilleg megyében. Nem fogják elárulni. Így aztán jobb lesz, ha saját magad jársz utána és fedezed fel. Mert ez a világunk igazi arca! Arny, aki előtte dolgozott, suttogva fordult hozzá: – Kész vagy, Otis? Készen állsz? – Készen – súgta vissza Piggot-Blaine, s vaskos ujjaival hol megmarkolta, hol elengedte a csákány műanyag nyelét. – Nagyon is készen állok, Amy.

– Akkor egy pillanat múlva. Figyelj Jeffre! Piggot-Blaine szőrös mellkasa reménykedőén kidülledt. Sima, egyenes szálú, barna haját hátrafésülte a szeméből, és Jeffet figyelte, aki öt emberrel arrébb dolgozott a láncban. PiggotBlaine várt, vállai a perzselő naptól égtek. A csuklóin varas sebeket hagyott a bilincs, a hátán pedig forradások látszottak a korábbi korbácsolásoktól. Őrjítő szomjúságot érzett a torkában. De egy merőkanálnyi víz sem tudta volna soha ezt a szomjat eloltani, semmi sem képes megszűntetni ezt az őrült szomj úságot, mely idejuttatta őt, miután feldúlta Gainsville egyetlen szalonját és megölte azt a büdös, öreg idiótát. Jeff keze megmozdult. A foglyok összeláncolt sora előreugrott. Piggot-Blaine a vékony arcú őr felé vetette magát, a csákányát magasba emelve, amint az őr eldobta a korbácsát és ügyetlenül a fegyvere után kapkodott. – Te rohadék! – kiáltotta Piggot-Blaine, és egyenesen az őr homlokába állította a csákányt. – A kulcsokat! Piggot-Blaine letépte a kulcsokat a halott őr övéről. Hallotta, hogy eldördül egy fegyver, hallott egy hangos halálsikolyt. Aggódva felpillantott... * Ramirez Blaine a lapos texasi síkságok fölött repült a helijével El Paso felé. Komoly fiatalember volt, és nagy figyelmet szentelt munkájának, az öreg helit a végsőkig hajszolta, hogy El Pasóba érjen, mielőtt a Johnson Vasárubolt bezár. Óvatosan bánt az ócska t ragaccsal, és figyelmét csak alkalomszerűen törte meg egy-egy beszűrődő gondolat, gyors magassági számítások, az iránytű leolvasása, egy túra Guanajuatóba, ahová el kell mennie a jövő héten, s a bőrárak Ciudad Juárezben. A síkság tarkán, zölden és sárgán suhant el alatta. Az órájára pillantott, aztán a kijelzőre. Igen, gondolta Ramirez, odaér El Pasóba, mielőtt bezár a bolt! Még talán lesz ideje egy kis... * Tyler-Blaine megtörölte a száját az ingujjával, és egy kukoricakenyérrel felmártogatta a maradék szaftot. Böfögött, hátratolta a székét a konyhaasztaltól, és felállt. Körülményes érdektelenséggel egy repedezett tálat vett elő az éléskamrából, és disznóhús darabkákkal, némi zöldséggel és nagy darab kukoricakenyérrel töltötte meg. – Ed – szólt rá a felesége. – Mit csinálsz? Rápillantott a feleségére. Sovány, gubancos hajú nő, akinek a szépsége az évek múlásával megkopott. Elfordította a tekintetét, és nem felelt. – Ed! Felelj már, Ed! Tyler-Blaine bosszúsan nézett rá, érezte, amint a fekélye sajogni kezd erre az éles, aggályoskodó hangra. A legélesebb hang egész Kaliforniában, mondta magában, és pont ő vette feleségül. Éles hang, éles orr, késpengényi szemöldök és csontos térdek, lapos, mint a deszka és terméketlen. A lába csak azért van, hogy a testét tartsa, de cseppet sem szemrevaló. A hasa csak arra jó, hogy megtömjék, nem arra, hogy megérintsék. Kalifornia összes lánya közül kétségkívül a legsiralmasabbat választotta, átkozott bolond fejjel, és ezt Rafe bácsi mindig a szemére is vetette. – Hová viszed azt a tál ételt? – kérdezte a nő. – Ki, megetetem a kutyát – felelte Tyler-Blaine, az ajtó felé indulva. – Nincs is kutyánk! Ó, Ed, ne csináld ezt, legalább ma este ne! – Márpedig megyek – erősködött a férfi, és örült, hogy az asszony kényelmetlenül feszeng. – Kérlek, ma este ne! Hadd boldoguljon az öreg máshogy. Ed, hallgass rám! Mi lesz, ha a város megtudja?

– Leszállt a nap – mondta Tyler-Blaine. Az ajtó mellett állt, tállal a kezében. – Az emberek kémkednek – mondta a nő. – Ed, ha rájönnek, meglincselnek minket, tudod, hogy megteszik. – Jól mutatnál a kötélen – jegyezte meg Tyler-Blaine, és kinyitotta az ajtót. – Csak azért csinálod, hogy engem bosszants! – kiabálta utána a nő. Behúzta maga mögött az ajtót. Kívül koromsötét honolt. Tyler-Blaine az udvaron állt, nem messze a használaton kívüli csirkeóltól, és körbenézett. Az egyetlen ház a közelben Flannaganéké, úgy száz méternyire. De ők csak a saját dolgaikkal törődnek. Várt egy kicsit, hogy megbizonyosodjon arról, hogy egyik városi kölyök sem ólálkodik a közelben. Aztán elindult előre, óvatosan lépkedett az élelemmel teli tállal. Elérte az erdő szélét, és letette az edényt: – Minden rendben – szólalt meg halkan. – Gyere elő, Rafe bácsi. Egy férfi mászott elő a fák közül négykézláb. Arca ólomszürke, ajka verteién, szeme üres és merev volt, arcvonásai durvák és befejezetlenek, mint a vas edzés vagy az agyag égetés előtt. A nyakán hosszú vágás gennyesedett, és a jobb lába, ahol a városiak eltörték, ernyedten, hasznavehetetlenül lógott. – Kösz, fiú – mondta Ráfe, Tyler-Blaine zombi nagybácsija. A zombi gyorsan, mohón belapátolta az edény tartalmát. Mikor végzett, Tyler-Blaine megkérdezte: – Hogy érzed magad, Rafe bácsi? – Semmit sem érzek. Ez az öreg test nemsoká beadja már a kulcsot. Még pár nap, talán egy hét és kikerülök a kezeitek közül. – Én gondodat viselem – mondta Tyler-Blaine – mindaddig, amíg életben vagy, Rafe bácsi. Bár bevihetnélek a házba! – Nem – mondta a zombi –, rájönnének. Ez is elég kockázatos... Hogy van az a csontkollekció feleséged, fiam? – Ugyanolyan silány, mint mindig – sóhajtott Tyler-Blaine. A zombi nevetésszerű hangot hallatott. – Én figyelmeztettelek, fiam, tíz évvel ezelőtt figyelmeztettelek, hogy ne vedd el azt a csajt. Nemde? – Figyelmeztettél, Rafe bácsi. Te voltál az egyetlen, akinek volt esze. Bárcsak rád hallgattam volna! – Jobban tetted volna, fiam. Na, visszamegyek a rejtekhelyemre. – Bizakodó vagy, bácsi? – kérdezte aggódva Tyler-Blaine. – Igen. – És megpróbálsz bizakodva meghalni? – Megpróbálom, fiam. És eljutok a Küszöbre, sose félj. És ha így lesz, megtartom az ígéretemet. Igazán megtartom. – Köszönöm, Rafe bácsi. – Én állom a szavamat. Kísérteni fogom, fiam, ha a jó urunk engedélyezi számomra a Küszöböt. Először azzal a kövér doktorral bánok el, aki ezt tette velem. De aztán a feleséged következik. Az őrületbe kergetem. Addig kísértem az öreglányt, míg Kalifornia másik végére nem szalad tőled! – Kösz, Rafe bácsi! A zombi nevetésszerű hangot hallatott, és visszakúszott a rejtekhelyére. Tyler-Blaine ösztönösen összerándult, aztán felvette az üres edényt, és visszasétált a házba... *

Mariner-Blaine megigazította fürdőruhája pántját, hogy az jobban tapadjon karcsú, hajlékony, fiatal testére. A vállára vetette a levegőtartályt, felvette a légzőkészülékét és a nyomáskiegyenlítő zsilip felé indult. – Janice? – Igen, anya? – mondta, arcát kifejezéstelenül az anyja felé fordítva. – Hová mész, drágám? – Csak úszók egy kicsit, mama. Gondoltam, megnézem az új kerteket a tizenkettedik szinten. – Még csak véletlenül sem tervezed meglátogatni Tom Leuwint, ugye? Csodálkozva pillantott az anyjára. Vajon honnan találta ki? Mariner-Blaine végigsimította fekete haját, és így szólt: – Persze, hogy nem. – Rendben – mondta az anyja mosolyogva, és láthatóan nem hitte el, amit mondott. – Próbálj meg korán hazaérni. Tudod, apád mennyire aggódik. Előrehajolt, és egy futó csókot nyomott az anyja arcára, aztán a nyomáskiegyelítő kamrához sietett. Az anyja tudja, hová megy, egészen biztosan! És mégsem tartja vissza! És aztán, miért is tenne? Végül is már tizenhét éves, éppen elég idős ahhoz, hogy azt tegyen, amit akar. A gyerekek mostanában gyorsabban felnőnek, mint mama idejében, bár úgy tűnik, a szülők ezzel nincsenek tisztában. A szülők nem sok mindent vesznek észre. Csak üldögélnek és újabb tengermélyi területek megművelését tervezgetik. A szórakozásról alkotott elképzelésük kimerült elnyűtt Rock' n' roll és hasonló lemezek hallgatásában, aztán pedig arról. beszélgetnek, hogy milyen szabadok és expresszionisták voltak az őseik. És néha jókora, színes könyveket lapozgatnak, melyek huszadik századi képregényekkel vannak tele, és a szatíra letűnt művészetéről beszélgetnek. Elképzelésük egy igazi nagybetűs szórakozásról az, hogy elmennek egy galériába, és áhítattal nézegetik a Hősi Korszakból származó Saturday Evening Post borítóit. Azonban őt untatja ez az egész hosszú hajú marhaság. A fenébe a művészettel, ő az érzékfilmeket szereti. Mariner-Blaine megigazította a maszkját és a légzőkészülékét, felvette a békauszonyait, és elfordította a szelepet. A zsilip pillanatok alatt megtelt vízzel. Türelmetlenül várt, míg a belső nyomás kiegyenlítődött a külső víznyomással. Akkor a zár automatikusan felnyílt, és 6 kilibbent. Apja víz alatti farmja harminc méterrel a tengerszint alatt terült el, nem messze Hawaii terjedelmes víz alatti részétől. Lefelé vette az irányt, gyors, erőteljes csapásokkal ereszkedett a pompás zöld üdeségben. Tom a korallbarlangnál várja. A sötétség egyre áthatóbbá vált, amint mind mélyebbre hatolt. Felkattintotta fejlámpáját, és határozottabban ráharapott a légzőkészülék pipájára. Igaz-e, tűnődött, hogy á víz alatti farmerek hamarosan képesek lesznek saját kopoltyúval lélegezni? A tanáruk szerint ez már az ő életében bekövetkezhet. Hogyan festene kopoltyúkkal? Misztikusan, valószínűleg, karcsún és különösen, akár egy halistennő. Mellesleg meg, eltakarhatná a hajával, ha nem álma jól. Lámpájának sárgás fényénél megpillantotta maga előtt a korallbarlang vörös és rózsaszín labirintusát, barátságos, légbuborékos helyekkel, mélyen a belsejében, ahol az ember biztos lehet a magányban. És megpillantotta Tomot. Bizonytalanság töltötte el. A mindenit, mi lesz, ha teherbe esik? Tom biztosította felőle, hogy nem lesz semmi baj, de ő is még csak tizenkilenc éves. Helyesen cselekszik, ha megteszi? Elég gyakran beszélgettek róla, és nem egyszer sikerült megdöbbentenie a fiút a szókimondásával. De beszélni róla és megtenni, az két különböző dolog. Mit gondolna Tom, ha nemet mondana? Elüthetné egy viccel, úgy tehetne, mintha csak ingerelni akarná? Tom hosszú, aranysárga teste mellé úszott, s a barlang felé tartottak. Mutogatással üdvözölték egymást. Egy íjhal úszott el mellettük, aztán egy kicsi cápa. Most mi legyen? A barlang már nagyon közel van, sötéten és sokat mondóan dereng előtte. Tom rámosolygott, és ő érezte, amint a szíve elolvad... *

Elgin-Blaine felült, rádöbbenve, hogy valószínűleg elszundított. Egy kis hajó fedélzetén egy széken ült, melyet lepedőkkel bugyoláltak be körülötte. A kis hajó bukdácsolt és tántorgott a háborgó tengeren, de fejük felett a nap vakítóan sütött, és a passzátszél széles, tömör csomókban fújta el a dízelfüstöt. – Jobban érzi magát, Mr. Elgin? Elgin-Blaine felnézett az alacsony, szakállas férfira, aki kapitányi sapkát viselt. – Jól, köszönöm jól – felelte. – Már majdnem ott vagyunk – közölte a kapitány. Elgin-Blaine bólintott, aztán zavartan próbálta felmérni a helyzetét. Keményen törte a fejét, és eszébe jutott, hogy alacsonyabb az átlagnál, izmos, hordó mellkasú, széles vállú, olyan lábakkal, melyek kicsit rövidek ilyesféle herkulesi felsőtesthez, széles bőrkeményedéses lapátkezekkel. Egy régi, vágott seb húzódott végig a vállán, egy vadászbaleset emléke... Elgin és Blaine egyesültek. Ekkor rájött, hogy végre visszatért a saját testébe. Blaine a neve, és Elgin az álnév, amellyel Carl Orc és Joe a hajóra rakták. A hosszú menekülés végetért! Tudata és teste újra együtt voltak! – Igaz, mondták, hogy gyengélkedik, uram – magyarázkodott a kapitány. – De olyan sokáig feküdt itt mozdulatlanul... – Most már jól vagyok – sóhajtott Blaine. – Messze járunk még Marquesastól? – Nem messze. Nuku Híva szigete pár órányira van. A kapitány visszatért a kormányosi fülkébe. És Blaine arra a sok személyiségre gondolt, akivel találkozott, akikkel egybeolvadt. Tisztelte a rendíthetetlen és független öreg Dyersent, aki lassan bandukolt vissza a kunyhója felé, remélte, hogy a fiatal Sandy Thompson visszatér a Marsra, sajnálta a meghibbant, gyilkos Piggottot, élvezte a találkozást a komoly és becsületes Jüan Ramirezzel, sajnálta és lenézte a sunyi és tehetetlen Ed Tylert, és a legjobbakért imádkozott a csinos Janice Mariner számára. Még mindig vele voltak. Egyformán ragaszkodott mindőjükhöz. Ók lettek a családja. Távoli rokonok, nagybácsik, nagynénik, akikkel nem találkozik többé, unokaöccsök és bátyák, akiknek eltűnődhet majd a sorsán. Mikent minden család, kicsit vegyesek, de hozzá tartoznak, és ő sosem tudná elfelejteni őket. – Nuku Híva a láthatáron! – kiáltotta a kapitány. Blaine a horizonton egy apró, fekete foltot pillantott meg, melyet fehér bárányfelhők süvegeltek. Erőteljesen megdörzsölte a homlokát, elhatározván, hogy nem gondol többet fogadott családjára. Újfajta tényekkel kell megbirkóznia. Hamarosan megérkezik új otthonába, és ez némi komoly gondolkodást igényel. 31. A hajó lassan bepöfögött a Taiohae öbölbe. A kapitány, egy büszke bennszülött, önként elmondta Blaine-nek a legfontosabb tudnivalókat új otthonáról. A Marquesas Szigeteket, magyarázta, két egymástól meglehetősen távol álló szigetcsoport alkotja, mindegyikük zord és hegyes-völgyes. Valaha a szigetcsoportot Kannibál Szigetek néven ismerték, és a bennszülöttek arról voltak híresek, hogy kereskedő hajókat fosztottak ki, vagy rabszolgakereskedő szkúnereken rendeztek vérfürdőt. A franciák 1842-ben szerezték meg a szigetet, és 1993-ban adták meg neki az autonómiát. Nuku Hiva a fősziget, a csoport fővárosa. Legmagasabb csűcsa a Temetiu közel ezerháromszáz méter magas. Kikötővárosa Taiohae, majdnem ötezres lélekszámú lakossággal dicsekedhet. Nyugodt, kellemes hely, mondta róla a kapitány, és valamiféle szent helynek tartják, szerte a sietős, kapkodó Déli Tengereken. Mivel ez a huszadik évszázadbeli Polinézia utolsó, érintetlen maradványa.

Blaine bólogatott, keveset fogott fel a kapitány előadásából, annál inkább lenyűgözve az előtte magasra szökő, sötét hegyek látványa, melyeket ezüstös vízesések tarkítottak, és a sziget gránitfalának csapódó óceán morajlása elzsongította. Úgy érezte, máris megszerette a helyet. A hajó hamarosan kikötött, és Blaine partra lépett, hogy megszemlélje Taiohae városát. Egy szupermarketet, három mozit, farm típusú házak sorát látta, sok-sok pálmafát, néhány alacsony, fehér üzletet, síküvegtáblákkal, számtalan lokált, kocsmát, tucatnyi autót, benzinkutat és közlekedési lámpát. A járdák zsúfolásig voltak emberekkel, akik tarka ingeket és vasalt pantallókat hordtak. Mindenki napszemüveget viselt. Szóval, ez a huszadik századi Polinézia utolsó ép maradványa, gondolta Blaine. A Déli Tengerekbe ültetett floridai város! Mégis, mi mást várhatna 2110-ben? A régi Polinézia éppoly halott, mint a viktoriánus anglia vagy a bourbon Franciaország. És a huszadik századi Florida, emlékezett vissza, valóban jó hely volt. Végigsétált a főutcán, és észrevett egy feliratot egy épületen, mely azt közölte, hogy Alfréd Gray postamester a Túlvilág Társaság kinevezett képviselője a Marquesas Szigeteken. És továbbmenve egy kicsiny, fekete épülethez ért, melyen ez a felirat díszelgett: Öngyilkosok Nyilvános Fülkéje. Á, gondolta keserű gúnnyal Blaine, a modem civilizáció még ide is betolakodik! Hamarosan itt is megalakítanak egy Spiritiszta Központot. És akkor mivé lesz mindez? Elérte a város szélét. Amint elindult visszafelé, egy kövér, pirospozsgás férfi sietett az irányába. – Mr. Elgin? Mr. Thomas Elgin? – Igen, az vagyok – válaszolt Blaine baljós előérzettel. – Borzasztóan sajnálom, hogy nem tudtam a dokknál elérni – mondta a pirospozsgás férfi, széles, izzadó homlokát egy tarka selyemkendővel törölgetve. – Természetesen nincs rá mentség. Teljesen az én hibám. A szigeti bágyadtság. Egy idő után elkerülhetetlenül megfertőz mindenkit. Ó, engedje meg, Davis vagyok a Point Hajóépítő Telep tulajdonosa. Isten hozta Taiohaén, Mr. Elgin. – Köszönöm, Mr. Davis – felelte Blaine. – Ellenkezőleg. Én köszönöm, hogy válaszolt a hirdetésemre – mondta Davis. – Hónapok óta szükségem van egy hajóépítő mesterre. Nem is képzeli, mennyire! És őszintén szólva, nem számítottam rá, hogy egy magához hasonló képzettségű embert vonzani fog egy ilyen munka. – Ühüm – bökte ki Blaine meglepve, és hálásan gondolt Carl Orc gondosságára. – Nem sok ember rendelkezik a környéken a huszadik századi hajóépítési módszerek terén szerzett előképzettséggel – mondta szomorúan Davis. – Elfelejtett mesterség. Körülnézett már a szigeten? – Csak felületesen – ismerte el Blaine. – Esetleg... hajlandó lenne maradni? – kérdezte nyugtalanul Davis. – Nincs is fogalma róla, milyen nehéz egy jó hajóépítő mestert találni, aki hajlandó egy ilyen nyugodt kis tetűfészekben letelepedni. Alighogy ideérnek, elrohannak az olyasfajta fellendülőben lévő városokba, mint Papeete meg Apia. Tudom, a fizetések ilyen helyeken magasabbak és több érdekesség van, közösség meg más egyéb dolgok. De Taiohaénak is megvan a maga sajátos vonzereje. – Elegem van a városokból – mondta Blaine mosolyogva. – Nem valószínű, hogy elmegyek, Mr. Davis. – Remek, remek! – örvendezett Davis. – Ne aggassza magát a munka miatt pár napig, Mr. Elgin. Pihenjen, lazítson, nézzen szét a szigetünkön. A primitív Polinézia utolsó épen maradt szigete, tudja. Itt vannak a kulcsok a házához. Temetiu út egy szám... egyenesen erre felfelé a hegyre. Megmutassam az utat? – Megtalálom – mondta Blaine. – Köszönök mindent, Mr. Davis.

– Én köszönöm önnek, Mr. Elgin. Holnap, ha majd egy kicsit jobban berendezkedett, beugróm magához. Aztán megismerkedhet néhány helyi lakossal. A polgármester felesége partit ad csütörtökön. Vagy pénteken? Mindenesetre utánajárok, és tudatom önnel. Kezet ráztak, és Blaine elindult felfelé a Temetiu úton, az új otthonába. Egy kicsiny, újonnan festett faház volt, gyönyörű kilátással Nuku Hiva három déli öblére. Blaine néhány percig elgyönyörködött a látványban, aztán kipróbálta az ajtót. Nyitva volt, hát belépett. – Épp ideje volt már, hogy ideérj! Blaine csak bámult, nem volt képes elhinni, amit látott. – Marie! * Ugyanolyan karcsú, szeretetreméltó és hűvös volt, mint mindig. De most ideges is. Hadarva beszélt, és kerülte a férfi tekintetét. – Úgy gondoltam, az lesz a legjobb, ha a végső előkészületeket a helyszínen teszem meg – mondta. – Két napja várok már itt rád. Találkoztál, Mr. Davissel, nemde? Nagyon aranyos kis embernek látszik. – Marie... – Azt mondtam, hogy a mennyasszonyod vagyok – folytatta a nő. – Remélem, nem bánod. Kellett valami ürügy, hogy miért vagyok itt. Azt mondtam, azért jöttem hamarabb, hogy meglepetést szerezzek neked. Mr. Davis persze el volt ájulva, olyan nagyon szeretné, ha a Hajóépítő Mestere letelepedne itt. Haragszol, Tom? Bármikor azt mondhatjuk, hogy felbontottuk az eljegyzést, és... Blaine a karjaiba vonta a lányt. – Eszem ágában sincs felbontani. Szeretlek, Marie. – Ó, Tom, Tom, szeretlek! – Egy pillanatig vadul hozzásimult, aztán hátralépett. – Jobb lesz, ha hamarosan megtartjuk az esküvőt, ha nem bánod. Nagyon maradiak és kisvárosiasak itt az emberek, nagyon huszadik századiak, ha érted, mire célzok. – Azt hiszem, értem – bólintott Blaine. Egymásra pillantottak, és mindketten elnevették magukat. 32. Marie ragaszkodott hozzá, hogy a Déltenger Motelben lakjon, amíg házasságot nem kötnek. Blaine egy csöndes kis ceremóniát javasolt a békebíró előtt, de Marie meglepő módon azt akarta, hogy akkora esküvőt tartsanak, amekkorát Taiohaén csak lehet. Vasárnap tartották a polgármester házában. Mr. Davis kölcsönadott nekik egy kis kuttert a csónaképítő telepről. Hajnalban vitorlát bontottak, és egy tengeri útra indultak Tahiti felé; nászút gyanánt. Blaine úgy érezte, ez nem más, csak egy csodás, tovaröppenő álom. Zöld jáde-tengeren vitorláztak, és a duzzadt, sárga holdat bámulták, melyet a vitorlafeszítő kötélzet kontúrja szelt négyfelé és gabalyított magába. Reggel a nap egy hosszú, fekete felhő mögül bukkant ki, elérte a delelőjét, és amikor lenyugodott, a tengert egyetlen hatalmas sárgaréz gömbbé varázsolva. Papeete lagúnájában horganyoztak le, és látták Mooréa hegyeit lángolni a napnyugtában, amelyek fantasztikusabb látványt nyújtottak a holdbéli hegyeinél. És Blaine visszaemlékezett a Chesapeakebeli álmodozása: Ah, Raiatea, Mooréa hegyei, a friss tengeri szél... Akkor egy kontinens és egy óceán választotta el Tahititői, meg még egy sor más akadály. Azonban az egy másik évszázadban volt.

Mooréára mentek, lovon vágtattak fölfelé a hegyoldalban, és fehér tahiti fejdíszt fontak maguknak. Aztán visszatértek a hajójukra, mely az alattuk elterülő öbölben horgonyzott, és útjukat Tuamotos felé vették. Végül visszatértek Taiohaéra. Marie átvette a háztartás vezetését, Blaine pedig a hajóműhelyben dolgozott. Nyugtalanul várakoztak az első hetekben, gondosan átvizsgálták a New York-i újságokat, azon töprengtek, hogy mit tesz vajon a Rex. De sem hír, sem jelzés nem érkezett a Társaságról, és úgy döntöttek, hogy a veszély biztosan elmúlt. Mégis, két hónappal később megkönnyebbülve olvasták, hogy a Blaine utáni hajszát lefújták. Blaine munkája a hajóépítő műhelyben érdekes és változatos volt. A szigetlakók kutterei és kisebb kétárbocosai elhajlott árbocokkal vagy csorba propellerekkel döcögtek be a javítóba, vagy bezúzott palánkkal, melyet egy rejtett korallcsúcs tett tönkre, s szakadt vitorlákkal, melyeket egy hirtelen jött vihar tépázott meg. Víz alatti járműveket is kellett javítani, hajókat, melyek a közeli víz alatti nyomás alatt lévő farmhoz tartoztak, mely Taiohaét ellátó bázisként használta. És több dingit és esetenként szkúnereket kellett építeni. Blaine az összes gyakorlati problémát ügyesen és gyorsan megoldotta. Idővel nyilvánosan megjelenő cikkeket kezdett írni a műhelyről a Dél Tengeri Kurírban. Ez még több üzletet hozott, amely még több papírmunkát jelentett, és nagyobb szükség lett a Point Hajóépítő Műhely és kisebb alvállalkozók közötti kapcsolattartásra. Blaine ezt is elintézte, és átvette a hirdetési ügyeket is. Csónaképítő mesterként a munkája hátborzongató módon ugyanaz lett, mint amit korábban, kezdő jachttervezőként végzett. Ám ez most már nem zavarta. Bebizonyosodott számára, hogy az isten is kezdő jachttervezőnek szánta, nem többnek, nem kevesebbnek. Ez a sorsa, és ő elfogadta. Élete kellemes megszokássá változott, mely a csónaképítő műhely és a fehér bungalló körül épült fel, és amelybe beletartoztak a szombat esti mozik, a vasárnapi Times mikrofilmje, röpke látogatások a víz alatti farmokon és a Marquesas Szigetcsoport más szigetein, összejövetelek a polgármester házában és pókerpartik a jachtklubban, sebes vitorlázások a Számvevő Öbölben és holdvilágos fürdőzések a Temuoa strandon. Blaine kezdte hinni, hogy élete elnyerte végleges és meghatározott formáját. Aztán, majd négy hónappal azután, hogy Taiohaéra érkeztek, ismét változott az élet rendje. * Az egyik reggelen, mely olyan volt, mint a többi, Blaine felkelt, megette a reggelijét, búcsúzóul megcsókolta a feleségét és lesétált a műhelybe. Egy duci, domború aljú kétárbocos volt műsoron, egy tuamotani csónak, mellyel útközben megpróbáltak egy szűk átjárón átsiklani, és az áramlat egy habbal borított gránitfalhoz verte, mielőtt a legénység be tudta volna indítani a motort. Hat hajóbordát kell megjavítani és néhány pallódeszkát kicserélni. Talán egy hét alatt be tudják fejezni. Blaine épp a vázlatait tanulmányozta, amikor Mr. Davis jött oda hozzá. – Tom – mondta a tulaj –, egy pasas járt itt nem sokkal ezelőtt és téged keresett. Találkoztál vele? – Nem – válaszolta Blaine. – Ki volt az? – A kontinensről jött – mondta Davis rosszalló arckifejezéssel. – A reggeli gőzössel érkezett. Közöltem vele, hogy még nem vagy még itt, mire ő azt felelte, hogy akkor ellátogat a házadba. – Hogy nézett ki? – kérdezte Blaine, s közben érezte, hogy a gyomra összeszorul. Davis még összébb vonta a szemöldökét. – Nos, ez a dologban a mulatságos. Olyasmi magas lehetett, mint te, vékony és nagyon lebamult. Körszakállas pofa. Nem látsz már ilyet mostanság. És bűzlött a borotvaszesztől. – Furcsán hangzik – mondta Blaine. – Nagyon furcsán. Megesküdnék, hogy a szakálla nem volt valódi.

– Nem? – Álszakállnak tűnt. Mint ahogy mindene hamisnak látszott. És igen erősen sántított. – Meghagyta a nevét? – Azt mondta, Smith a neve. Tom, most meg hová rohansz? – Azonnal haza kell mennem – kiáltotta vissza Blaine. – Később majd megpróbálom elmagyarázni. Elrohant. Smith bizonyára rájött, hogy ki ő, és miféle kapcsolat létezik közöttük. És, pontosan úgy, ahogy megígérte, a zombi eljött meglátogatni. 33. Amikor beszámolt a dologról Marie-nek, a nő egyből egy kis kamrába sietett, és levette az egyik bőröndjét. Bevitte a hálószobába, és ruhákat kezdett beléje gyömöszölni. – Mit művelsz? – kérdezte Blaine. – Pakolok. – Azt látom. De miért? – Mert elmegyünk innen. – Mi a csudáról beszélsz? Itt élünk. – Tovább már nem – mondta a lány. – Nem, ha az az átkozott Smith a közelünkben van. Tom, az a fickó bajt jelent. – Ebben én is biztos vagyok – felelte Blaine. – De ez még nem ok arra, hogy elrohanjunk. Fejezd már be a pakolást egy percre és figyelj rám! Mit gondolsz, mit árthat nekem? – Nem maradunk itt, hogy megtudjuk, az biztos – jelentette ki a nő. Gyömöszölte tovább a ruhákat a bőröndbe, mígnem Blaine elkapta a csuklóját. – Csillapodj már le! – mondta neki. – Nem fogok elfutni Smithelől. – De ez az egyetlen ésszerű dolog, amit tehetünk – erősködött Marie. – Bajt hozhat ránk, de nem élhet már túl sokáig. Legfeljebb néhány hónapig, talán egy-két héten belül meghal. Már rég meg kellett volna halnia, annak a rettenetes zombinak! Tom, induljunk! – Megőrültél, vagy mi a csoda? – kérdezte Blaine. – Bármit akar tőlem, megbirkózók vele. – Mondtad ezt már régebben is. – Akkor a dolgok másképpen álltak. – Most állnak másképpen! Tom, elkérhetnénk a kuttert újra. Mr. Davis megértené, és elmehetnénk... – Nem! Átkozott legyek, ha elfutok előle! Lehet, hogy már elfelejtetted, Marie, de Smith többször is megmentette az életemet. – De mi célból mentette meg? – üvöltötte a nő. – Tom, figyelmeztetlek! Nem szabad találkoznod vele, különösen nem, ha emlékszik. – Várjunk csak egy kicsit! – mondta kimérten Blaine. – Van valami, amit tudsz? Valami, amiről én nem tudok? A nő egy pillanat alatt elcsendesedett. – Természetesen nincs. – Marie, az igazat mondod nekem? – Igen, drágám. De félek Smith-től. Kérlek, Tom, az én kedvemért, most az egyszer menjünk el innen. – Nem futok többé egy lépést sem senki elől – mondta Blaine határozottan. – Itt élek. És ezzel befejeztem. Marie leült, hirtelen nagyon kimerültnek látszott. – Rendben van, drágám. Tedd azt, ami szerinted a leghelyesebb. – Így már jobb – sóhajtott Blaíne. – Minden jóra fordul majd. – Persze, hogy jóra fordul – motyogta Marie.

Blaine visszarakta a bőröndöket, és visszaaggatta a ruhákat. Aztán leült és várt. Testileg nyugodt volt. De emlékezetben visszatért a földalattihoz, újra belépett az egyiptomi hieroglifákkal és kínai írásjelekkel díszített ajtón át a hatalmas, márványoszlopos kriptába, az arany és bronz koporsók közé. És újra hallotta Reilly ordítását, amely az ezüstös ködön keresztül szólt hozzá: "Vannak dolgok, amiket maga nem láthat, Blaine, de én igen. A Földön eltöltött ideje rövidke lesz, igen rövid, fájdalmasan rövid. Akikben bízik, elárulják majd, akiket gyűlöl, legyőzik. Meghal, Blaine, nem évek múlva, hanem hamarosan, hamarabb, mint gondolná. Cserbenhagyják és önnön keze által éri majd utol a végzet." Az a vén bolond! Blaine kissé összerázkódott, és Mariere pillantott. A nő lesütött szemekkel ült és várt. így aztán Blaine sem szólt semmit. Egy idő múlva halkan kopogtak az ajtón. – Lépj be! – mondta Blaine, bárkinek is, aki odakint volt. 34. Blaine még álszakállal és színpadi sminkkel is azonnal felismerte Smith-t. A zombi sántikálva lépett be, s az oszlás émelyítő bűzét hozta magával, melyet tökéletlenül álcázott az erős arcvíz. – Elnézést az álöltözetért – mondta Smith. – Nem az volt a szándékom, hogy megtévesszem önt vagy bárki mást. Azért viselem, mert az arcom nem mutogatható többé a nyilvánosság előtt. – Hosszú utat tett meg – fogadta Blaine. – Igen, eléggé messziről jöttem – helyeselt Smith –, és olyan bonyodalmakon keresztül, melyeknek az elmesélésével nem untatom. De itt vagyok, és ez a fontos. – Miért jött? – Mert tudom, hogy ki vagyok – mondta Smith. – És úgy gondolja, hogy ez engem is érint? – Igen. – Nem tudom elképzelni, mennyiben – felelte konokul Blaine – . De hadd halljam. – Várjunk csak egy pillanatot! – szólt közbe Marie. – Smith, maga azóta jár Blaine után, mióta erre a világra jött. Sosem hagyott pillanatnyi nyugtot neki. Nem tudja elfogadni úgy a dolgokat, ahogy vannak? Nem tud csak úgy egyszerűen elmenni valahová és meghalni? – Nem, mielőtt nem beszélek vele – felelte Smith. – Gyerünk, hadd halljam – sürgette Blaine. – A nevem James Olin Robinson – közölte Smith. – Sosem hallottam magáról – jelentette ki Blaine pillanatnyi töprengés után. – Persze, hogy nem. – Találkoztunk már korábban is, mielőtt összefutottunk a Rex épületében? – Formálisan nem. – De találkoztunk? – Futólag. – Rendben, James Olin Robinson, beszéljen róla. Mikor találkoztunk? – Igencsak rövid találka volt – mesélte Robinson. – A másodperc töredékéig láttuk csupán egymást, aztán többé nem. Késő éjjel történt 1958-ban, egy elhagyatott országúton, maga a saját autójában, én az enyémben. – Maga vezette azt az autót, amellyel véletlenül összeütköztem! – Igen. Ha véletlennek hívja, ami történt. – De hiszen az volt! Teljességgel véletlen! – Ha ez igaz, akkor nincs itt több keresnivalóm – folytatta Robinson. – Csakhogy... Blaine, én tudom, hogy nem baleset volt. Gyilkosság. Kérdezd meg a feleségedet.

Blaine a feleségére pillantott, aki a dívány sarkában kuporgott. Marie arca viaszfehér volt. Úgy tűnt, elszállt belőle az élet. A pillantása mintha befelé irányult volna, és nem élvezte, amit ott bent látott. Blaine kíváncsi volt, vajon a régi bűn kísértetét látja-e, mely régen eltemetődött, ám most a szakállas Robinson megjelenésével újra felszínre került. Lassan elkezdte összerakosgatni a részleteket. – Marie – mondta –, mi történt azon az 1958-as éjszakán? Honnan tudtátok, hogy karambolozni fogok? – Léteznek bizonyos statisztikai előrejelző módszerek – felelte Marie –, kiszámítható tényezők... – A hangja elhalt. – Vagy éppen a ti művetek az egész karambol? – kérdezte Blaine. – Ti hoztátok össze a balesetet, hogy ki tudjatok ragadni a jövőbe és felhasználjatok a reklámkampányotokhoz? Marie nem válaszolt. És Blaine erősen koncentrált arra, hogy hogyan is halt meg. Egyenes, üres országúton autózott, lámpái az előtte lévő utat fürkészték, a sötétség szűnni nem akaróan húzódott vissza előle... Autója furcsa módon megcsúszott, a közeledő reflektorok felé sodródott... Erősen a kormányba kapaszkodott. Az nem fordult... A kormány kipördült a kezéből, szabaddá vált, és a motor felbőgött... – Istenemre, ti okoztátok az egész balesetet! – kiáltott Blaine a feleségére. – Te meg a Rex Energia Rendszerek, ti perdítettétek meg az autót! Nézz a szemembe, és válaszolj! Ugye. Így történt? – Így! – mondta Marie. – De őt nem állt szándékunkban megölni. Robinson éppen rossz helyen tartózkodott. Sajnálom. – Egész idő alatt tudtad, hogy ki 6. – Gyanítottam. – És sosem említetted nekem. – Blaine fel-alá járkált a szobában. – Marie! A fenébe is, megöltél engem! – Nem öltelek meg, Tom! Egyáltalán nem. 1958-ból a mi időnkbe hoztalak. Más testet adtam neked. De igazából nem öltelek meg! – Engem viszont simán kinyírt – szólt közbe Robinson. Marie nagy erőfeszítések árán felemelte tekintetét, és a férfira nézett. – Attól tartok, felelős vagyok a maga haláláért, Mr. Robinson, bár nem szándékosan okoztam. A teste akkor halhatott meg, amikor a Tomé. S amikor a Rex Energia Rendszer a jövőbe repítette őt, magát is vele hozta. Aztán maga megszállta Reilly testét. – Igencsak rossz csere, ami az előző testemet illeti – mondta Robinson. – Biztos vagyok benne, hogy az. De mit akar? Mit tehetek én? A túlvilág... – Nem akarom – vágott közbe Robinson. – Még nem élhettem eleget a Földön. – Mennyi idős volt a baleset idején? – kérdezte Blaine. – Tizenkilenc éves. Blaine szomorúan bólintott. – Nem állok készen a túlvilágra – folytatta Robinson. – Utazni akarok, megtenni bizonyos dolgokat, megnézni dolgokat. Fel akarom fedezni, miféle ember is vagyok. Élni akarok. Tudják, úgy igazából még sosem ismertem nőt! Habozás nélkül eladnám a halhatatlanságomat tíz jó évért a Földön! Robinson egy pillanatnyi szünetet tartott, aztán így folytatta: – Egy testet akarok. Egy jó férfitestet, amelyikben élhetek. Nem ezt a rothadó húsmasszát, amit most viselek. Blaine, a felesége elpusztította az előző testemet. – Az enyémet akarja cserébe? – kérdezte Blaine. – Ha úgy gondolja, hogy ez jár – válaszolta Robinson. – Álljunk csak meg egy percre! – kiáltotta Marie. Az élet visszatért az arcába. Úgy tűnt, a vallomásával kiszabadította magát az agyában fészkelő ősi gonosz szorításából, hogy újra visszatérjen és megbirkózzon az élettel.

– Robinson – mondta. – Ezt nem kérheti tőle. Nincs semmi köze a halálához. Az én hibám volt, és én nagyon sajnálom. Magának női test nem kell, ugye? így aztán én nem ajánlhatom fel az enyémet. Ami történt, megtörtént. Tűnjön el innen! Robinson figyelemre sem méltatta, Blaine-re meredt: – Mindig is tudtam, hogy maga volt az, Blaine. Ezzel már akkor is tisztában voltam, amikor még semmi mást nem tudtam. Vigyáztam magára, Blaine, megmentettem az életét. – Igen, megmentette – ismerte el csöndesen Blaine. – Hát aztán! – üvöltötte Marie. – Szóval, megmentette az életedet. Ez még nem azt jelenti, hogy rendelkezik is vele! Az ember nem azért ment meg egy életet, hogy utána elvárja, hogy a kívánságára felajánlják. Tom, ne hallgass rá! – Nem áll szándékomban – folytatta Robinson –, hogy kényszerítsem, Blaine. Úgy dönt, ahogy helyesnek tartja, és én elfogadom. Emlékezni fog mindenre. Blaine szinte szeretettel nézett a zombira: – Úgy, szóval van még más is. Sokkal több. Nemde, Robinson? A zombi bólintott, szemével Blaine arcát fürkészve. – De honnan tudta? – kérdezte Blaine. – Honnan tudhatta? – Mert megértem magát. Megalkottam magából az életművemet. Az életem maga körül forgott. Semmi másra nem tudtam gondolni, csak magára. És minél jobban megismertem, annál biztosabb lettem benne. – Talán – mondta Blaine. – Mi a fenéről beszéltek? – szólt közbe Marie. – Mi van még? Mi más lehet még itt? – Gondolkodnom kell rajta – mondta Blaine. – Emlékeznem kell. Robinson, kérlek várakozzon kint egy kis ideig. – Persze, természetesen – mondta a zombi, és azonnal eltávozott. Blaine csöndre intette Marie-t. Leült, és arcát a kezébe temette. Most olyasvalamire kell emlékeznie, amire inkább nem gondolna többé. Most, először és utoljára, vissza kell vezesse és meg kell értse, mi tőrtént. * Pengeélesen jelentek meg az agyában a szavak, amelyeket Reilly kiáltott neki a Halál Csarnokában. "Maga a felelős! Minden a maga hibája! Megölt azzal a gyilkos, ördögi elméjével! Igen maga, maga átkozott múltbéli szörnyeteg! Igen! Maga nem is ember! Nem evilági! Mindenki kerüli, kivéve a barátját, a halott embert! Miért nem döglött már meg, maga gyilkos!" Reilly tudta volna? Eszébe jutott, mit mondott neki Sammy Jones a vadászat után: "Tom, te egy született gyilkos vagy. nem létezik számodra más". Vajon Sammy kitalálta? És most a legfontosabb dolog mind közül. Élete leglényegesebb pillanata a halála, azon az 1958as éjszakán. Élénken emlékezett rá: Hirtelen, megmagyarázhatatlan módon, a kormánykerék ismét működőképessé vált, egy hajszálnyira az elkerülhetetlen végtől. Blaine mit sem törődött vele. Ahogy a másik kocsi fényszórói egyenesen belevilágítottak a szélvédőjébe, a hangulata lemondóból hirtelen diadalmassá vált. Várta az ütközést, kívánta, vágyta azt, meg a fájdalmat, a pusztulást, a kegyetlen halált. Blaine görcsösen összerázkódott, amint felfedte azt a pillanatot, amelyet el akart feledni – a pillanatot, amikor elkerülhette volna a katasztrófát, de inkább ölt. Felemelte a fejét, és a feleségére nézett. – Én öltem meg. Ez az, amit Robinson tudott. És most már én is tudom.

35. Gondosan elmagyarázott mindent Marie-nek. A nő először nem akarta elhinni. – Olyan régen volt, Tom! Hogy lehetnél biztos benne, hogy mi történt? – Biztos vagyok benne – mondta Blaine. – Nem hiszem, hogy bárki el tudná felejteni azt, ahogy meghalt. Én nagyon jól emlékszem az enyémre. így haltam meg. – Mégis, nem hívhatod magad gyilkosnak egyetlen pillanat töredéke miatt... – Mennyi időbe kerül egy golyót kilőni vagy valakibe beledöfni a kést? – kérdezte Blaine. – Egy másodperc tört része alatt lezajlik! Ennyi időbe telik, hogy valaki gyilkossá váljon. – De Tom, nem volt indítékod. Blaine a fejét rázta: – Igaz, hogy nem nyereségvágyból vagy bosszúból öltem. De akkor én nem ilyenfajta gyilkos voltam. Ez a fajta viszonylag ritka. Én a nagyszámú fajtából vagyok, a morális, átlagos fickó, akiben mindenből van egy csipetnyi, beleértve a gyilkos hajlamot is. Azért öltem meg abban a pillanatban, mert megvolt rá az alkalmam. A különleges alkalom, az események egyedülálló egymásba fonódása, hangulatok, gondolatsorok, páratartalom, hőmérséklet és az isten tudja még mi minden, ami nem adódik elő kétszer egy élet során. – De te nem vagy hibás! – mondta Marie. – Sosem történt volna meg, ha a Rex Energia Rendszer és én nem teremtettük volna meg számodra ezt a speciális alkalmat. – Igen, de én megragadtam a lehetőséget – fűzte tovább a gondolatmenetet Blaine. – Megragadtam, és pusztán szórakozásból hidegvérű gyilkosságot követtem el, mert tudtam, hogy ez az egyetlen lehetőségem, és több nem lesz. Az én gyilkosságom ez. – Nos... a mi gyilkosságunk – mondta a nő. – Igen. – Rendben, mindketten gyilkosok vagyunk – folytatta csöndesen Marie. – Törődj bele, Tom. Ne légy érzelgős emiatt. Egyszer már öltünk, ölhetünk még egyszer. – Soha – mondta Blaine. – Már majdnem beadja a kulcsot! Könyörgök, Tom, már egy hónapja sincs hátra. Majdnem kimerült. Egyetlen ütés, és el van intézve. Egy kis erőfeszítés csupán. – Én nem ilyenfajta gyilkos vagyok – mondta Blaine. – Megengeded, hogy megtegyem én? – És nem is ilyen típus. – Te idióta! Akkor ne tegyünk semmit! Várjunk. Egy hónap, nem több ennél, és ő bevégezte. Csak tudsz várni egy hónapot, Tom... – Újabb gyilkosság – motyogta Blaine fáradtan. – Tom. Nem adhatod neki a testedet! Mi lesz akkor a kettőnk életével? – Azt hiszed, ezek után folytathatnánk? – kérdezte Blaine. – Én nem. Most pedig fejezd be a vitatkozást. Nem tudom, megtenném-e, ha nem lenne túlvilág. Nagyon valószínű, hogy nem. De a túlvilág létezik. Olyan tisztán akarok odamenni, ahogy csak lehetséges, minden számlám rendezve és minden helyrehoznivalóm elintézve. Ha ez lenne az egyetlen létem, mindenféleképpen ragaszkodnék hozzá, minden lehetséges eszközzel. De nem ez az egyetlen! Meg tudod ezt érteni? – Természetesen – válaszolt keserűen Marie. – Őszintén szólva, igen kíváncsi lettem erre a túlvilágra. Látni akarom. És van még valami. – Mi az? Marie válla remegett, ezért Blaine átölelte. Eszébe jutott a beszélgetése Hullai, az elegáns és arisztokratikus Zsákmánnyal. Hull ezt mondta: "Nietzsche mondását követjük... meghalni a megfelelő időben kell. Az intelligens emberek nem ragaszkodnak az élet utolsó foszlányaihoz, mint a fuldokló a hajó egy darabkájához. Ők tudják, hogy a test csak a lét egyik megjelenési formája. Miért ne siettetnék a test

pusztulását, ha erre vágynak? Miért ne ugorhatnának át néhány osztályt a ragyogó képességű gyerekek?" Blaine emlékezett rá, milyen furcsának, sötétnek, atavisztikusnak és nemesnek tűnt Hull fennkölt halálválasztása. Hatásvadász is, persze; de hiszen az élet maga is csupán hatásvadászat, az élettelen anyag hatalmas univerzumában. Hull olyannak tűnt, mint egy ősi japán, nemesember, aki térden állva hajtja végre a harakiri szertartásos műveletét, és az élet fontosságát a halál tudatos megválasztásával hangsúlyozza. És Hull is ezt mondta: "A halál ténye egybemossa osztályokat és származásokat. Minden ember nemes kiváltsága, a király elé történő megidézése, lovagias kalandja. És hogy hogyan viselkedik ebben a magányos és veszélyes vállalkozásban, ebben mérettetik meg igazán, mint ember". Marie szakította félbe ábrándozását: – Mi volt az, amit még mondani akartál? – Ó – Blaine gondolkozott egy pillanatig –, csak azt akartam mondani, hogy úgy vélem a huszonkettedik század viselkedésmódjai közül ragadt rám egy kevés. Különösen az arisztokratikus módi. – Elvigyorgott, és megcsókolta a nőt. – Persze nekem mindig is jó ízlésem volt. 36. Blaine kinyitotta a ház ajtaját. – Robinson! – szólt ki. – Jöjjön velem az öngyilkosok fülkéjébe. Megkapja a testemet. – Ezt el is vártam magától, Blaine – mondta a zombi. – Akkor indulás. Együtt bandukoltak lassan lefelé a hegyoldalon. Marie az ablakból nézte őket pár pillanatig, aztán elindult utánuk lefelé. Megálltak az öngyilkosok fülkéjének ajtajánál. – Mit gondol, gond nélkül meg tudja szállni? – Biztos vagyok benne – válaszolt Robinson. – Tom, hálás vagyok magának. Jól fogom használni a testét. – Igazából nem is az enyém – fűzte tovább a szót Blaine. – Egy Kranch nevű fickóé volt. De kezdtem megkedvelni. Hozzá fog szokni a rigolyáihoz. Csak időnként juttassa eszébe, hogy ki a főnök. Néha vadászni akar majd menni. – Azt hiszem szeretni fogom – mondta Robinson. – Igen, szerintem is szeretni fogja. Hát, sok szerencsét hozzá. – Magának is sok szerencsét, Tom. Marie lépett oda Blaine-hez, és jéghideg ajkakkal búcsúcsókot nyomott a szájára. – Mihez kezdesz most? – kérdezte tőle Blaine. A nő vállat vont. – Nem tudom. Olyan zsibbadt vagyok... Tom, muszáj? – Meg kell tennem – felelte Blaine. Még egyszer körbepillantott a vakító napsütésben susogó pálmafákon, a végtelen kék tengeren és az ezüst vízesésekkel szabdalt sötét hegyeken. Aztán megfordult, belépett az öngyilkosok fülkéjébe, és betette maga mögött az ajtót. * Nem voltak ablakok, sem bútorok, csupán egyetlen szék. A falra rögzített utasítások nagyon egyszerűek voltak. Csak leülsz, és kedved szerint zárod a kapcsolót a jobb karodra. Aztán meghalsz, gyorsan és fájdalommentesen, és a tested érintetlenül marad hátra a következő beköltöző számára. Blaine leült, megbizonyosodott a kapcsoló elhelyezkedéséről, hátradőlt, és behunyta a szemét.

Újra arra a pillanatra gondolt, amikor először halt meg, és azt kívánta, bárcsak érdekesebb lett volna. Most kijavíthatta volna a hibát, és úgy távozhatott volna, mint Hull, a lemenő nap fényében vad csatában a hegygerincen. Miért nem akkor éri utol a halál, miközben forgószéllel küzd, miközben tigris támad rá, vagy miközben a Mount Everestet massza meg? Miért lesz a halála újra olyan unalmas, olyan köznapi, olyan átlagos. De ha már itt tartunk, miért nem tervezett soha életében igazából jachtokat? Újra rájött, hogy a vadregényes halál nem illene az egyéniségéhez. Neki minden bizonnyal ilyen gyors, közönséges és fájdalommentes módon kell meghalnia. És egész jövőbeni életében ezt a halált alakította és formálta – halvány utalás volt rá Reilly halála, meglehetős bizonyosság a kriptában, és az elkerülhetetlen végzet, amikor letelepedett Taiohaéban. Mégis, legyen bármilyen közönséges is az ember halála, a legérdekesebb pillanat az életében. Blaine kíváncsian várta az övét. Nem panaszkodhatott. Bár alig több, mint egy évet élt a jövőben, elnyerte a legkomolyabb diját, a túlvilágot! Újra ugyanazt érezte, mint amit egyszer már átélt, amikor kilépett a Túlvilág Épületéből – felszabadultságot az ember egészét állandóan átható, tudatalatti halálfélelem alól, mely minden cselekedetre ránehezedik és minden mozdulatba beleivódik. Az ősi ellenség a halál, a sötét árny, mely az ember agyának tekervényein kúszik végestelen végig valamiféle rémes galandféregként, a szellem, mely éjjel-nappal kísért, a sarkok mögül leskelődő, az ajtók mögött megbúvó árnyék, a láthatatlan vendég, mely minden összejövetelen tiszteletét teszi, az azonosíthatatlan alak, mely mindenfelé, mindig jelen van, mindig készen áll... Nincs többé! A halál, az ősi ellenség legyőzetett! És az emberek nem halandók többé; folytatják tovább! Azonban többet is nyert, mint csupán a túlvilágot. Sikerült egy évbe sűrítenie, tőmörítenie az egész életét. Vakítóan megvilágított fehér falú szobában született egy szakállas doktor arcával a feje fölött, és egy anyáskodó nővér etette, amíg ő rémülten hallgatta az idegen nyelv karattyolását. Korán merészkedett ki a nagyvilágba, tapasztalatlanul, tanulatlanul, csak bámulta New York keleti csodáit, és megengedte egy nyílt tekintetű, hadaró beszédű idegennek, hogy bolondot és majdnem hullát csináljon belőle, mígnem okosabb fejek megmentették könnyelműségétől és enyhítették a fájdalmát. Szép, erős és titokzatos testébe öltözve újra nekivágott a világnak, ez alkalommal bölcsebben és egyenlőként mozgott a csillogó fegyverekkel felszerelt emberek között a veszély és a tisztesség keresésében. És ezt a meggondolatlanságát is túlélve immár öregebben, tiszteletreméltó elfoglaltságot választott. De a születését kísérő bizonyos baljós jelek végül is meghozták termésüket, és el kellett menekülnie a szülőföldjéről és a Föld legtávolabbi sarka felé futni. Közben mégis sikerült családra szert tennie. Férfiassága teljében egy olyan földre érkezett, amelyet szeretett, feleséget szerzett, és nászú tjükön láthatta Mooréa naplementében lángoló hegyeit. Letelepedett, hogy élete hátralévő részét békében és hasznos munkával töltse, és szeretettel gondoljon vissza a csodákra, melyeket saját szemével látott. És így is volt; mindenki tisztelte és megbecsülte. Ennél nem kell több. Blaine elfordította a kapcsolót. 37. – Hol vagyok? Ki vagyok? Mi vagyok? Semmi válasz. – Emlékszem már. Thomas Blaine vagyok, és éppen most haltam meg. Most a Küszöbön vagyok, mely egy nagyon is valóságos, de teljességgel leírhatatlan hely. Érzékelem a Földet. És előttem a túlvilágot is. – Tom... – Marie! – Igen.

– De hogy tudtál... nem hittem volna... – Hát, talán sok szempontból nem voltam valami jó feleség, Tom. De mindig is hűséges voltam, és amit tettem, érted tettem. Szeretlek, Tom. Természetesen követni foglak.. – Marie, ez nagyon boldoggá tesz. – Örülök neki. – Mehetünk tovább? – Hová, Tom? – A túlvilágba. – Tom, meg vagyok ijedve. Nem maradhatnánk itt egy ideig? – Minden rendben lesz. Gyere velem. – Ó, Tom! Mi van, ha elválasztanak minket egymástól. Milyen lesz? Nem hiszem, hogy szeretni fogom. Attól tartok, hogy szörnyen idegen, kísérteties és borzasztó lesz. – Marie, ne aggódj. Már háromszor is kezdő jachttervező voltam két életem folyamán. Ez a végzetem! Az biztos, hogy itt még nem érhet véget! – Rendben. Készen állok, Tom. Induljunk.