Riczu Zoltán „Múzeumok és látogatók (Vonzóbbá tehetık- e a múzeumok ?)” Avagy, bemennék- e a múzeumba, ha egyébként nem kötıdnék hozzá,- úgy egyszerő emberként ? A felvetett kérdések jobb megértéséhez el kell mondjam, hogy az utóbbi években több alkalommal ellátogattam az Egyesült Államokba és természetszerően felkerestem néhány múzeumot és nemcsak látogatóként, hanem egykori muzeológusként is végigjártam a tárlatokat. Ebbıl adódóan rögtön válaszolok is a kérdésre: nem biztos, hogy az ottani élmények után, itthon múzeumlátogató lennék. A következıkben kifejtem azt, hogy miért jutottam erre az álláspontra, de elıtte néhány számomra fontos alapelvet rögzítenem kell. 1. A múzeumok nagyon fontosak a tudomány, a kultúra és a közmővelıdés számára. „Kincseket” ıriznek,- elképzelhetetlen, hogy az ott található anyagok nélkül történelmet írjanak. Példaként említhetem, hogy napjainkban, a Romsics Ignác fıszerkesztése alatt megjelenı 24 kötetes, a magyar történelmet bemutató sorozat elsı köteteinek ábraanyaga a múzeumok győjteményeire épül. Mindez felkelti az emberek érdeklıdését, hiszen „büszkévé” teszi ıket az, hogy a saját településük múzeumában megtalálható az a tárgy, amely országos fontosságú. Másrészt pedig, majd mindegyik múzeum rendelkezik olyan tárggyal, amely hasonló jelentıségő lehet, ezen kívül a raktárakban található, beleltárazott (a látogatók számára „láthatatlan”) győjtemények felbecsülhetetlen értéket képviselnek. 2. Elsısorban nem a „nagy” múzeumokról beszélek, hanem, a kisebbekrıl, a megyei, vagy helytörténeti győjteményekrıl, a „nagyoknak” vitathatatlan a szerepe, ugyanakkor a kisebbek győjteményei nélkül sem születhet pl. honfoglalás korszakáról tudományos munka, -ez nélkülözhetetlenné teszi ıket. (Az említett történelmi sorozat ábrái között nagyon sok vidéki múzeum tulajdonában található tárgy szerepel.) Ugyanakkor ezeknek a múzeumoknak korlátozottnak látom a lehetıségeiket, idınkét bizonytalannak érzem a helyzetüket, alkalmanként a létüket és ebbıl adódik az, hogy ez az állapot tükrözıdik a kiállítások tartalmán és színvonalán, a programok színességén, gazdagságán. Ezért alakult ki bennem az az érzés, hogy nem biztos, hogy szívesen bemennék manapság egy múzeumba, mert unalmasnak, egysíkúnak látszanak. (A ”nagyokra” ez általánosságban nem érvényes hiszen ık mindig megkapják a számukra szükséges anyagiakat, s így tartalmas, izgalmas, látványos, élménygazdag, kiállításokat tudnak prezentálni.) (Hozzá kell tennem, hogy az elindult,- a múzeumok modernizációját szolgáló Alfa program hasznos,- eredményei, már megmutatkoznak, de korántsem általánosak.) Nos,- vegyük számba, azokat a tényezıket, amelyekre felfigyeltem az Egyesült Államokban. (Rögtön megjegyzem, mielıtt bárki reflexszerően azonnal arra hivatkozik, hogy ott erre, –erre is van pénz és ezért már eleve értelmetlen az összehasonlítás, hogy nem ilyen szándékkal foglalkoztam a dologgal, magam is tisztában vagyok a korlátainkkal, egyszerően a szakmai érdeklıdés miatt és az elgondolkodás kedvéért. Persze vannak olyan dolgok amelyek esetleges átvétele nem anyagi kérdés, csupán szemléletváltozás és akarat, -józan ész kell – kellene hozzá, ezekre szeretném felhívni a figyelmet leginkább.) Az épületek kinézete. Ebben a tekintetben nem olyan rossz a helyzetünk, bár Magyarországon csupán néhány épületet emeltek kifejezetten eleve múzeumi célra, az Államokban pedig szinte mindegyiket már annak építették, tehát a speciális igényeket természetszerően beletervezték, de hazánkban a mai múzeumok épületei eredendıen patinás épületek voltak,
tehát, a győjtemények elhelyezése méltó az értékükhöz. A különbség az épületek méretében és állagában, technikai „gépészeti” felszereltségükben van. Ott szépek, felújított állapotúak és kényelmesen használhatóak, modernek. (A Mall reprezentálja mindezt Washingtonban, ahol egy hatalmas hosszanti tér minkét oldalán múzeumok sora- hét nagyobb és több kisebb- áll, több száz méteren keresztül.) Másfelıl, ami nagyon jó érzést kelt a látogatókban, az az, hogy használják a muzeális értékő épületeket (legalábbis egy részüket), pl.: Philadelphiában az a postahivatal, amelyben Benjamin Franklin postamester volt, ma is postaként is mőködik „fel lehet adni küldeményeket”– a korhő berendezéső falak között pecsételik le a feladott leveleket, vagy képeslapokat. New Yorkban, Manhattan szigetének egyik dokkjában áll egy kiselejtezett (hadrendbıl kivont) anyahajó, rajta repülıgépek, helikopterek és más harci eszközök, a hajó, múzeumként látogatható,- szinte mindig „telt ház van” rajta. A mőemlékek megközelítése. Mindenki számára ismerıs a „kérdezısködı turista” és tapasztalatból tudjuk hogy minden segítı szándékunk ellenére, igen nehezen, többszöri útbaigazítás után találnak rá a keresett célpontra. Bostonban ezt a problémát rendkívül egyszerően kiküszöbölték, az úttestre,- az aszfaltra vörös festékkel vonalat festettek, azt kell követni, ha valamelyik emléket fel kívánjuk keresni, mindez térképen is megtalálható, beszámozták rajta az emlékhelyeket,- ez teljesen egyértelmő. (Ennek hazai alkalmazása nagyon csekély anyagi ráfordítást igényelne.) A jegyár. A New Yorki Természettudományi Múzeumban két igen hosszú sor állt a pénztárak elıtt, azonban amikor oda értem, nem vehettem belépıt, mert „rossz” sorban álltam. Abban csak a „támogatók” vehettek jegyet, számukra más jegyár volt érvényben. Ami feltőnt, hogy nagyon sokan voltak és akikkel beszédbe elegyedtem „büszkék” voltak támogatói mivoltukra. (Ennek a mentalitásnak a hazai meghonosodásához mire lenne szükség?) A hazai jegyárak nem tükrözik az értékeket, persze nem is tükrözhetik, hiszen ha a piaci árakat érvényesítik a belépıben, vagyis az önfenntartást szeretnék elérni, nem lennének látogatók, másfelıl tapasztaljuk, hogy a fenntartók egyre szőkmarkúbbak. Tehát ebbıl a helyzetbıl való kilábalást talán az amerikai példa segíthetné. A kiállítás. A kiállításra kiválogatott anyag nagyon színvonalas, ezáltal maga a tárlat is értékes, komplett- egész,- megerısíti, alátámasztja a kiállítás rendezı muzeológus mondanivalóját, érthetı és élményszerő a látogató számára. Az installáció tökéletes (emlékeim szerint ez itthon állandón vitatéma volt,- a költségek miatt, pedig a jó installáció elengedhetetlen). A technikai háttér lenyőgözı, hangzó anyagok, filmek, gyönyörő ábrák, érintıképernyı, magyarázó szövegek stb. segítik az érdeklıdıt és tartják bent a múzeumban ıket hosszú ideig. (Mindazonáltal hozzá kell tennem, hogy ennek a néha „túlzó segítı szándéknak, belemagyarázásnak” az is a kiváltó oka, hogy az etnikailag sokszínő, eltérı kulturális és mőveltségi háttérrel, színvonallal rendelkezı látogatók számára érthetıvé, egyértelmővé kell tenni a látnivalót.) Ezek alapján elmondhatom, hogy „jó bent lenni” a múzeumban, kellemes idıtöltés, le lehet ülni, „nézelıdni,- elgondolkodni” a látottakon, „megbeszélni” azt, nem támad az az érzésem, hogy minél elıbb fussunk végig, mintegy kötelezıen és teljesítettük az elvárt feladatot. Annak biztosítása, hogy a látogatók leülhessenek a teremben nem gondolom, hogy súlyos anyagi ráfordítást igényelne, inkább odafigyelést. Azonkívül ez teljesen megszokott pl. a képzımővészeti kiállításokon, ahol a látogatók is és a képzımővész- növendékek is órákat töltenek el, ık másolatot készítve sajátítják el mesterségük fortélyait,– tapasztalhatjuk mindezt a nagy múzeumokban. (A New Yorki Public Library épületében órákat töltöttem el zavartalanul Munkácsy Mihály, Milton címő képe elıtt ülve. Miért ne lehetne mindezt általánosan bevezetni a történeti, vagy régészeti kiállításokon is?) Talán növekedne a látogatók száma, állandóan többen lennének a
tárlatokon és ez a muzeológusokban is megerısítené azt, hogy fontos a munkájuk és szükség van a múzeumokra. A vezetés. Két jellemzı gyakorlatot tapasztaltam, egyrészt nincs tárlatvezetés,- a kiállítás „önmagát vezeti”, annyira egyértelmő (ott csak biztonsági ır, esetleg ırök tartózkodnak), a Brooklyn Múzeum Ókori Egyiptomi kiállítása és a New Yorki Természettudományi Múzeum Arany kiállítása volt erre a jó példa. Másrészt, a vezetést önkéntesek végzik (Philadelphiában az Independence National Historic Park,- A Függetlenség Történelmi Emlékparkja), akik rendkívül lelkesek, precízek, amikor szükség van rá szigorúak, „törıdnek” a látogatókkal, formaruhát viselnek (öntudatosan, büszkén). Persze ez ellentmondásos is lehet, mert az önkéntesek „profi” módon végzik munkájukat, megtalálhatóak a recepciónál, az információnál és még sok helyen. (Ezzel nem szeretnék leépítési ötleteket adni a fenntartóknak, de elgondolkodni érdemes róla.) Magyarországon is tapasztaltam egy jó és hatásos példát a vezetés újszerőségére, az Anne Frank – történelem a mának címő vándorkiállítás kapcsán. Az Amszterdami Anne Frank Ház tárlata több országba eljutott, pl. Magyarországon Nyíregyházára is. A Holocaust Dokumentációs Központ és Emlékgyőjtemény Közalapítvány (ık szervezték a kiállítás útját), kortárs vezetıket képezett ki, a diák látogatók számára. A tanulók fegyelmezetten és érdeklıdéssel hallgatták a hasonló korú diáktársakat és bátrabban kérdezısködtek tılük, jobban megnyíltak és felszabadultabbak voltak. „Utólagos hatások” A kiállítás megtekintése után nem olyan egyszerő elhagyni az épületet, mert csábító lehetıségek várnak még ránk, ajándéktárgyakat, könyveket, kitőzıket, maketteket, másolatokat, pólókat, képeslapokat lehet vásárolni,- nem a legolcsóbban, viszont igényes kivitelben, nagyon nagy választékból és mindenki megtalálja a számára megfelelı árfekvéső tárgyat. (Hazánkban ennek rendkívüli lehetıségei lennének, hiszen az USA– ban „mindössze” kb. ötszáz év emlékeit kell– lehet begyőjteni, ennyire terjed a múltjuk, a magyar történelem pedig tudjuk jól mekkora idıtávlatot ölel fel és ennek tárgyi emlékei is összehasonlíthatatlanul gazdagabbak,- csodálatos repertoárt lehetne megalkotni belılük.) Külön kell említenem a magas fokú szakmaisággal megírt, színvonalas könyveket, melyek a muzeológiáról és az azzal kapcsolatos határtudományokról szólnak (a kiadványok színvonala itthon sem hagy kívánnivalót maga után, viszont a könyvek formája, kinézete igen csak javítható lenne, kellemesebb érzés egy szép könyvészeti értéket képviselı munkát a kezünkbe venni és jobban felhívja magára a figyelmet.) Pazar a prospektus kínálat, kiállítás ismertetıket számtalan változatban, készítenek, ezek mindenrıl kifogástalanul tájékoztatnak és gyönyörőek, jó kézbe venni azokat. (Legalább kísérletet tehetnénk egy- egy alaklommal hasonlóak megjelentetésére, bár az utóbbi években láttam már itthon is hasonló kiadványokat, ami bíztató jelenség.) Azonban még ekkor sem könnyő elindulni, mert kávézók, éttermek hívnak be kínálatukkal, ahol kényelmes körülmények között átnézhetjük, böngészhetjük a megszerzett „kincseket” (Ez nagyon hiányzik a magyar múzeumokból és úgy gondolom viszonylag könnyen kivitelezhetı lenne létesítésük.) A baráti kör. A baráti körök tagjai Magyarországon kedves érdeklıdı emberek, akik értelmes kikapcsolódást keresnek és találnak a múzeumokban és jól érzik magukat ott, a muzeológusok pedig szívesen vesznek részt a rendezvényeiken, mert bemutathatják a munkájukat és ıszinte érdeklıdésre számíthatnak. Az Államokban mőködı hasonló szervezet másképp mőködik, a nagyon nagy élımunkát igénylı tevékenységekben (rakodás, költöztetés) segítenek,- tehát a múzeumok kialakíthatnának egy hasonló csoportot a baráti körök mellett Magyarországon is, ez csupán szervezés kérdése.
A nyitva tartás. Igazodik az igényekhez, erre meghökkentı példát Jeruzsálemben az Israel Múzeumban tapasztaltam, a csoportunkat este 10 óra után vitték el oda, mert akkor lényegesen olcsóbb volt a belépı. (Természetesen tudom, hogy kisebb múzeumokban ez kivitelezhetetlen, hiszen nincs rá igény és gazdaságtalan lenne, ugyanakkor elgondolkodni lehet egy racionálisabb, a látogatói szokásokhoz alkalmazkodó nyitvatartási rend kialakításáról,- ez megint csak mentalitás kérdése.) Kísérı programok. Hihetetlen gazdagság várja az érdeklıdıket. Az Egyesült Államok múzeumai erıteljes oktatási, felnıtt nevelési és „közmővelıdési”- népszerősítı feladatokat látnak el, beépül a tevékenységük az oktatási rendszerbe, szerves része annak, nemcsak esetleges és elszigetelt kapcsolat van az iskolákkal és a diáksággal. (Magyarországon alapvetı probléma az, hogy ha valamelyik tanár kollégánk elhozza az osztályát a múzeumba, utána nem tudja bepótolni az anyagot, aminek a tanítása következne,- vagy csak nagyon nehezen, hiszen a múzeumi óra nincs a tanmenetben benne, tehát az „kiesett idı”– valahogy pótolni kell és tudjuk, hogy az ı elfoglaltságuk nem teszi ezt lehetıvé. Ugyanakkor azt tapasztaljuk és magam is nagyon sok múzeumi foglalkozás alkalmával, tapasztaltam, hogy a gyerekek nagyon élvezik a múzeumi órákat, hasznos számukra, különösen a restaurátor mőhely és az egyébként zárt raktárak látogatása nyőgözte le ıket. Alapvetı fontosságú lenne, a helyi tantervekbe beépíteni a múzeumi órákat, természetesen ehhez a muzeológus és a pedagógus együttmőködése szükséges, mert hiszen a muzeológus tudja azt, hogy a tanár kolléga által a múzeumban megtartani kívánt órához, rendelkezésre áll- e megfelelı anyag. Azonkívül itt lépnek be az adminisztratív akadályok- és ez tudjuk jól nálunk mindent, a leghasznosabb kezdeményezést is lehetetlenné teheti, például: van- e erre idı, az órarendben, ki fedezi a múzeumba jutás költségeit, kik és mennyien kísérik el a tanulókat stb.) Az Államokban mindez mőködik, nemcsak az iskolás korosztály esetében, hanem a felnıttképzés számára is. (Lehet, hogy érdemes lenne megvizsgálni, hogy milyen módon érték ezt el és talán nemcsak anyagiak függvénye az alkalmazása?) A New Yorki Természettudományi múzeum, 2007- es nyári programjában szerepelt esti túra a Central Park denevéreinek tanulmányozására, utazás a Hudson folyón, észak felé, a folyóvölgy geológiai, és történelmi viszonyainak megismerése céljából, azok alapján, ahogy Washington Irving, említi mőveiben, amikor a terület még holland korszakát élte és İ arról írt. A planetáriumban Holdutazáson vehettek részt, de tanulmányozhatták az üstökösöket is, nyári táborokat szerveztek, a támogatóknak győjtı utakat (ebben is megmutatkozik a támogatók szerepe, segítségükkel bıvítették a győjteményt). Sétáltak a Riverside parkban, családi és gyerek programokat, szerveztek, tanfolyamot az İsrobbanásról, a DNS- rıl és még jazz koncert is belefért a kínálatba. Úgy hiszem a hazai múzeumokban van annyi érték és nagyon sok felkészült szakember, ahhoz, hogy képes legyen a közoktatásban, a közmővelıdésben, és a felnıttoktatásban nélkülözhetetlen szerepet játszani. Amish Farmlands, (Dutch Country). Egyedülálló a Philadelphia mellett, nagy területen elhelyezkedı több tucat farmot magába foglaló vidék,- élı skanzen, az ott lakó emberek az 1800- as évek technikájával mővelik a földet (lóvontatású eke), korabeli eszközöket, szerszámokat használnak, ruházkodásuk, viseletük is annak megfelelı és egyszerő. Nem hajlandók villannyal világítani, gépkocsit használni,- lovas kocsin járnak, rádió hallgatni, televízió nézni, szélkerék hajtja a szivattyúkat. Végig kell autózni ott és a múltba jutottunk. Ugyanakkor mást is kínálnak a látogatóknak, a Hershey Farm csokoládé országa (itt született a világhírő márka) kihagyhatatlan és Strasburg településen vasúttörténeti bemutatót találunk, ahol a gyerekek megnézhetik a mesefilmekbıl jól ismert Thomas nevő gızmozdonyt, (ha kellı idıszakban jutnak el oda). Ez minden korosztály érdeklıdését leköti és természetesen minden igényt kielégítı vendéglátás áll rendelkezésünkre, következésképpen van miért oda
menni és nem csak „átfutnak” az emberek a látnivalókon, hanem, legalább egy egész napot eltöltenek ott. (Halványan a hazai falusi túrizmusra gondolok,- távolról talán kapcsolatba hozhatóak egymással és a falumúzeumok kínálata jut eszembe, talán lenne mit átvenni innen!) Végezetül úgy hiszem, hogy csupán a felszín egy részét láttam és úgy tőnik jól mőködik a múzeumi szervezet, bemennek az embereket oda, pedig nagy a verseny, hiszen, a sokféle, színvonalas szórakoztatás „csábítást” jelent, ami „elvihetné” a látogatókat onnan másfelé és mégis telt ház van. Tehát kidolgozták a rendszert „jól végzik” a dolgukat, ezt kellene közelebbrıl megvizsgálni és az értelmes, hasznos módszereket adoptálni (nem a szolgai, kritikátlan másolásra gondolok). Dr. Riczu Zoltán Ph.d. Fıiskolai docens Nyíregyházi Fıiskola
