Az Energia Klub véleménye a GKM „Az új magyar energiapolitika tézisei a 2006-2030 évek közötti időszakra” elnevezésű dokumentumának, 9. fejezet „Magyarország primerenergia-hordozó struktúrájának elemzése, alakításának stratégiai céljai” című fejezetéről Az Energia Klub továbbra is érdeklődéssel figyeli a magyar energiapolitika kialakításának folyamatát, és az ennek keretében újonnan megjelent téziseket. Ahogy azt már korábban is jeleztük, sajnálatosnak tartjuk, hogy a véleményezők, a munkában résztvevő szakmai szervezetek nem ismerhetik meg, hogy véleményeik, munkájuk milyen módon csatornázódik be a majdan véglegesítésre kerülő anyagokba, stratégiai dokumentumba. Azt is kifejtettük már az előző „tézisekkel” kapcsolatban, hogy a legtöbb esetben • „A címek alapján vártakhoz képest teljesen más bontakozik ki az olvasó előtt…”; • „egy tanulmánnyal szemben számos kritérium támasztható, amelyeket sajnos az anyag nem elégít ki”; • érdemes lenne a szerzők kiválasztásának módját és a kiválasztási szempontokat, valamint a feladatleírást (ToR) is ismerni, ahhoz, hogy eldönthető legyen vajon rátermett emberek írták-e az egyes fejezeteket; • „nemcsak az egyes tanulmányok között, de egyazon tanulmányon belül is különböző adatok jelennek meg ugyanazon dologra…”. Azért tartjuk fontosnak a fenti kritikánkat megismételni, mert a 9. fejezet igen sok ponton hivatkozik az előzőkben már közzé tett tanulmányokra. Miután a fenti kritika minden fontosabb tézis esetében megállja a helyét, így az ezekre épülő további anyagok – többek között ez is – meglehetősen ingatag lábon állnak. Itt említhető továbbá a 16. fejezet is, melynek címe: „A magyar érdek meghatározása az Európai Unió integrációs folyamatának befolyásolásához az energetika területén”. Visszatérve azonban vizsgálódásunk jelen tárgyához, a 9. fejezethez, némely esetben ez a tanulmány felülírja a már korábbiakban publikált anyagokat. Példaként említhető, hogy az 5. fejezetben a szerzők megállapítják, hogy olaj tekintetében az ország ellátása korántsem diverzifikált, míg a 9. fejezet szerzői ezzel ellentétes megállapításra jutnak. Fontosnak tartjuk általánosságban megjegyezni, hogy ez a fejezet jól illeszkedik az eddig megjelent tanulmányok sorába, amennyiben a megújulók és az atomenergia megítélése szempontjából meglehetősen tendeciózus megállapításokra jut. A szerzők prekoncepciója szerint a megújulók drágák, és rendszerbe illesztésük csak további széndioxid-kibocsátást generál, míg az atomenergia további térnyerése – tekintet nélkül arra, hogy talán sokkal komolyabb problémák elé állítja a rendszerirányítót – üdvös megoldásnak bizonyul. (Jó példa erre a tanulmány utolsó gondolatmenete, amely Cato-t idézve: „Ceterum censeo: Minden fontos területen rendkívül súlyos következményekkel járna a Paksi Atomerőmű üzemidő hosszabbításának elmaradása.”) Hosszabb távú kitekintést ezekről – habár a tanulmány 2030-ig próbálna ellátni – nem kapunk sem a villamosenergia-rendszert, sem a költségeket illetően. Ugyancsak érdekes, hogy az energiahatékonyság és a primer energiaforrás megtakarítás csak említés szinten szerepel az anyagban. Óvatos becslések szerint is 25-30% a magyar megtakarítási potenciál. Ez manapság már energiaforrásként szerepel minden modern megközelítésben.
Felmerül a kérdés, hogy mi végre készül energiastratégia, ha – túl azon, hogy annak e helyen is bemutatott hiányosságai miatt jobb, ha arra nem alapoznak semmilyen hosszú távú stratégiát – a döntések felettébb ad hoc és átláthatatlan módon illetve szempontok alapján, a szakmai és a laikus közvélemény elől eltitkolt koncepciók mentén születnek meg. Összességében, az anyag alapos átolvasása után arra jutottunk, hogy ez a fejezet, hasonlóan korábban megjelent társaihoz, nem alkalmas az energiastratégia megalapozására. Megítélésünk szerint az anyagokat – így ezt is! – az alapjaitól újra kell gondolni, majd a megfelelő igényességgel és színvonalon (objektív és valós adatok beszerzése, források megjelölése, stb.) újra kell írni. Ezért most csak jeleznénk, hogy mik azok a problémák, amiket a szövegben találtunk, és amik igazolják fenti megállapításunkat. A továbbiakban tehát arra teszünk kísérletet, hogy az anyagban szereplő legszembetűnőbb és alapvetőbb problémákra hívjuk fel a figyelmet. A fentiek miatt nem is térünk ki a tanulmány végén található „Összefoglalás, tézisek” fejezet elemzésére, hiszen az anyag, tendenciózus mivolta és prekoncepciók alapján összehordott alapadatai miatt egyértelműen hibás következtetésekre jut, így szimplán: teljességgel használhatatlan. Véleményünk szerint nemzeti érdek lenne egy a valós helyzettel és a jövőbeni lehetőségekkel egyaránt számoló, megalapozott, átgondolt, alternatívákat is felmutató energiapolitikai stratégia kidolgozása. Ez az anyag ennek az elvárásnak egyáltalán nem felel meg, és egy teljesen új tanulmányra lenne szükség. Ennek elkészülése érdekében kívánjuk felhívni a figyelmet azokra az egyértelműen hibás adatokra és megállapításokra e tanulmány kapcsán is, amelyekre esetleg az ország egyik legalapvetőbb szakpolitikáját és -stratégiáját kívánják alapozni. Részletes észrevételeink a következő oldalon kezdőnek.
Részletesebb észrevételeink: 1.3. Alapvető célkitűzések A bevezetőben tárgyalt szempontok alapján úgy tűnik, hogy a környezet megóvása, és a természeti erőforrások megkímélése jelentős súlyt kap az energiapolitika alakításakor, hiszen a négy célkitűzésből kettő ezzel foglalkozik. Ez azonban nincs összhangban a dokumentum további részével. Csak elvétve kerül előtérbe a környezetvédelem, és általánosságban is hiányzik belőle a környezeti fenntarthatóság. Az összefoglalásból is látszik, hogy a környezetvédelem csak mint nemzetközi kötelezettség jelentkezik. Sokkal jobb megfogalmazásnak tartanánk a környezeti és társadalmi hatékonyságot ebben a tekintetben, hiszen végső soron erről van szó. Ennek kellene összhangban állnia az ellátásbiztonsággal, és a gazdaságossággal. Véleményünk szerint azonban nem egyforma súlyt képvisel a környezeti fenntarthatóság (az első két sarokpont: a természeti erőforrások megkímélése, és a környezetvédelem) és a gazdasági hatékonyság. Úgy tűnik, a szerzők szerint a környezetpolitikát kell majd az energiapolitikának alárendelni. Készséggel belátjuk, hogy lényegesen könnyebb lenne így stratégiát készíteni, de 2006-ban ez egy kissé idejétmúltnak tűnik. Habár – említés szintjén – a négy szempontból kettő foglalkozik a környezetvédelemmel, csak kevés helyen jelenik meg az ezzel kapcsolatos konkrét stratégia, vagy tervezés. Ahol felmerül a széndioxid-kibocsátás csökkentése, ott leginkább arról kaphatunk információt, hogy miért nem lehetséges az adott megoldás. Ezzel szemben egy ilyen tanulmánynak az volna a feladata, hogy alternatívát nyújtson, megoldási javaslatokat tegyen, de ebben az esetben ilyet nem találtunk. 2.6.2 A nukleáris energiahordozó beszerzésének diverzifikálása valójában csak elméleti lehetőségként áll fenn, gyakorlatilag nem megoldott. A diverzifikáció lehetőségeit illene minimum körvonalazni (gyártók, szükséges időintervallum a beszerzések más forrásból történő szerződéses, engedélyezési illetve költség szempontú vizsgálata). Itt említenénk meg, hogy jelenleg az EU-ban egyedül Csehországban bányásznak uránt, és 2008 után az EU 100%-ban importra szorul ezen energiahordozó szempontjából. 3.4.1 A kőolajimport gyakorlatilag szimplán a Barátság kőolajvezetéken érkezik, az egykori Szovjetunió országaiból, elsősorban értelemszerűen Oroszországból. A többi kiépített vezeték igénybevételének lehetősége elenyésző. Ennek a ténynek a kijelentése furcsa módon kimaradt mind a forrásszerkezetet elemző (2.3.1), mind ebből a fejezetből. Nem elég leírni, hogy a benzin 80-90%-át itthon állítjuk elő, ha nem mondjuk meg, honnan származik az alapanyag. Érdekes, hogy a szerzők gyakorlatilag szembehelyezkedtek a fosszilis energiaforrásokat elemző tanulmány (5. fejezet: Rendelkezésre álló fosszilis energiaforrások) állításával: „A kőolajimport Oroszországból a Barátság olajtávvezetéken érkezik. […] az import megosztására […] nem került sor.” A forrásokat diverzifikáltnak minősítő állítást tehát nehéz értelmezni, különösen, mivel ezt nem bontja le a kőolajtermékekre és -származékokra. Nem világos, hogy mi az összemosás oka, esetleg célja, de az biztos, hogy ilyen alapokon nem lehet a jövőre vonatkozó kalkulációkat elvégezni. 3.4.4 Egyszerűen nem lehet komolyan venni az olaj árára vonatkozó prognózist!
A várhatóan kialakuló szűkösség elemzésétől nagyvonalúan eltekintenek, ezt mindösszesen egy mondatban indokolják, holott egyáltalán nem egyértelmű, mikorra várható, hogy a napi kitermelést meghaladják az igények. A szerzők ezt a problémát tehát említésre méltónak sem tartják, és nem tudni, milyen alapon (a felsorolt forrásokból sem derül ki, honnan az információ!) azt valószínűsítik, hogy 2030-ig nem kell szűkösséggel számolni. Ugyan a tanulmánynak 2030-ig kell csak terveznie, ennek ellenére a probléma elemzésének elmaradása érthetetlen: ha el is fogadjuk a 2030-ról szóló kijelentést, akkor sem ártana megmondani, mikorra teszik a kedvezőtlen trendek elindulását (2031? 2045? 2169?). Az energiastratégiának ugyanis számolnia kellene olyan lehetőségekkel, mint pl. az adatszolgáltatás manipulálása, politikai konfliktusok hatása az olajárra, az igényeknek a vártnál gyorsabb növekedése stb., amelyek eredményeképp már – jóval – 2030 előtt bekövetkezhet a szűkösség, és az olajárak exponenciális emelkedése. Az olajár alakulását bemutató (3.1) ábra értelmezése nehézségekbe ütközik, tekintve, hogy a formai követelmények betartását a szerzők nem tartották magukra nézve kötelezőnek (feliratok hiánya), a szövegben található utalások pedig nem esnek egybe az ábrán láthatókkal. Az ábra értékéről sokat elmond, hogy euróban mutatja be az olajárak – szerinte – várható alakulását, holott azok elszámolása hagyományosan dollárban történik. Ezt érzékelvén a szerzők USD/bbl felirattal látták el az ábrát a magyar nyelvű szövegben, ez azonban nemhogy segítene a helyzeten, inkább csak rontja az ábrán bemutatottak hihetőségét. Mintha azzal nem lenne így is probléma: az ábra adatainak forrásaiként egyedülálló módon különböző pénzintézetek, és nem (olaj)energetikai intézmények szerepelnek. Ennek fényében kell értékelni a következtetéseket. 3.5.3 Nem derül ki, mi a szerzők véleménye a tervezett gáztározó-építésekről. Igen érdekes és aktuális ugyanis a kérdés, mivel úgy tűnik, hogy stratégiainak tetsző döntéseket hoz meg a GKM és a kormány, anélkül, hogy 1. lenne energiapolitikai stratégiája, mivel az ugye, éppen készülőben van, mely folyamatnak a jelen kritika alá vont tanulmány is elvileg részét képezné; 2. a lehetőségekről a készülő stratégia konkrétan említést tenne, annak előnyeit/hátrányait, illetve a teljes energiastratégiában játszott szerepét, arra gyakorolt hatásait elemezné. A fentiekben jelölt 1-es probléma nem először fordul elő, ez történt 2005 végén a paksi atomerőművel kapcsolatban is, amikor a kormány az üzemidő-meghosszabbításáról energiapolitika hiányában szerzett parlamenti támogatást. És idesorolható a gázvezetékek és stratégiai gáztározók ügye is. Ezek a döntések nagymértékben lecsökkentik a leendő stratégia mozgásterét. 3.5.4 A várható gázárakra vonatkozó véleményünk nagyjából megegyezik a kőolajáraknál már kifejtett kritikánkkal (ld. 3.4.4), így az észrevételek újbóli felsorolásától eltekintünk, azzal a kiegészítéssel, hogy a 3.2-es ábra még áttekinthetetlenebb, mint a 3.1-es. 3.5.5 Bár a kijelentésekkel részben egyetértünk, nem értjük, miért nincsenek javaslatok a kedvezőtlen helyzet alakítására vonatkozóan. Ez különösen érthetetlen, hiszen a 3. fejezet címe: „A forrásszerkezet alakítása”, illetve mivel a tanulmány kvázi célul tűzte ki a primerenergia-hordozók megtakarítását. Jobb helyet el sem tudnánk képzelni e célok parciális elemzésének, mint a földgázhasználat negatívumait taglaló fejezetet.
3.7.3 A nukleáris energiahordozó alapanyagának világpiaci ára nem nevezhető stabilnak, mivel az több, mint négyszeresére nőtt az elmúlt három év alatt. A korábbi, stagnálónak tekinthető 1620 USD/U3O8 kg körüli árhoz képest 2006. májusában 94 USD a világpiaci ár. A piacot ismereteink szerint nem a kínálat határozza meg, ahogy az a tanulmányban szerepel, hanem a kereslet túlsúlya jellemzi, és ez érvényesül az energiahordozó világpiaci árában, illetve érhető tetten az új lelőhelyek iránti intenzív kutatásokban. Az igény a valóságban a ’90-es évek eleje óta meghaladja a termelést. 3.7.4 Az atomerőművi radioaktív hulladékok kérdését boncolgatva az anyag érthetetlen, minden szakmai alapot nélkülöző módon összemossa a kiégett fűtőelemeket – amely oroszországi kezelésére valóban van elméleti opció, bár ennek költségét az anyag nem taglalja – a többi radioaktív hulladékkal, amelyek külföldi kezelésének/elhelyezésének esélye gyakorlatilag nulla (kis- és közepes aktivitású radioaktív hulladék, egyéb nagy aktivitású hulladék és az atomerőmű leszereléséből származó anyagok). A kiégett fűtőelemekre vonatkozó döntés elhalasztásával annyiban egyet tudunk érteni, hogy mivel álláspontunk szerint nincs olyan opció, amely minden – közgazdasági, tudományos, társadalmi, környezeti – szempontot kielégítene, így nem is lehet miből választani. Ellenben a kiégett fűtőelemek kezelésével kapcsolatos opciónélküliség magával vonja a nagy aktivitású hulladékok elhelyezésének megoldatlanságát is, mivel az több szempontból is összefügg(het) a kiégett fűtőelemek sorsával. Fontos érteni, hogy az opció hiánya veszélyezteti a teljes probléma megoldását, mivel így nem lehet konkrét időkeretekkel és költségekkel számolni. Ez a helyzet megkérdőjelezi a Központi Nukleáris Pénzügyi Alapból megvalósítandó célok teljesíthetőségét, költségeinek megbecsülhetőségét. 3.8.2. - A szerző(k) nem jelöli(k) meg pontosan mit ért(enek) fajlagos terület-felhasználáson és a technológia fajlagos anyagigényén. A szélenergiának kisebb energiasűrűségéből adódik, hogy a termelés decentralizált rendszerben képzelhető el. Ebből azonban nem következik, hogy óriási területre, ill. óriási építményekre lenne szükség számottevő termelési súly eléréséhez. A fosszilis energiahordozókkal összevetve ebben az esetben nincs szükség nagy területet átalakító és elfoglaló bányákra és egyéb kiszolgáló létesítményekre. Továbbá, mint ismeretes és Európa-szerte látható, a szélerőművek közvetlen környezetében mezőgazdasági termelés folytatható. Ez Magyarországon sincs és nem lesz másképpen. - A tanulmány nem számol a szélerőműveken kívül más, megújuló energiát hasznosító technológiákkal, úgymint a napenergia, geotermia, elsősorban pedig a biomassza kapcsolási lehetőségével, melyek így kiegészítve egymást szélcsendes időszakban nem igénylik az egyoldalú fosszilis háttérkapacitás rendelkezésre állását. 3.8.3. A légnemű biomasszát tudomásunk szerint a szakma még nem definiálta. Feltételezzük, hogy a szerző(k) a biogázra, ill. depóniagázra gondoltak, melyek azonban nem tekinthetők biomasszának, hanem a szilárd, vagy folyékony biomasszából nyert gáznemű energiahordozónak. 4.3.1. 13. Táblázat: Több helyen előfordul a tanulmányban, mint ahogy itt is, hogy a szerző(k) nem tűnteti(k) fel az adatok forrását. A táblázatban szereplő fajlagos beruházási költség oszlopában a
szélenergiára feltüntetett érték közel kétszerese a jelenlegi nemzetközi szervezetek által meghatározott beruházási költségnek. Egy szélerőmű fajlagos beruházási költsége jelenleg 240-260 e Ft/kW körül várható. Korábbi, a GKM által 2005 szeptemberében publikált anyag szerint, pedig 300 e Ft/kW. Így tehát indokolatlanul magasnak tűnik a táblázatban szereplő 460 e Ft/kW–os szélerőműre vonatkoztatott érték. Vagy legalábbis magyarázatra szorulna. Budapest, 2006. június 30.
