Részlet: Georg Kühlewind: Figyelem és odaadás, Az én tudománya (Kláris Kiadó, 2002) c. könyvéből, 84– 91 oldal 25. Az én Mielőtt egy gondolat egy mondat formájában a tudatban megjelenik, szónélküli lénye, a dynamis, a mondat értelme már jelen van. Mielőtt az értelem, a szavak nélküli dynamis a tudat felső határán megjelenik, a gondolkodás ereje már jelen van. Mielőtt a gondolkodás ereje működésbe lép, mozgásba jön, artikulálni kezdi magát, a tudatfelettiben már jelen van az én, nincs tudatában önmagának, azonosul az erővel, a mozgással, a gondolat lényével és a mondattal. Ha visszafelé akarjuk végigjárni az utat egy mondatformában megjelenő gondolattól a forrásig, úgy a kezdet, a gondolkodás akarása a modern embernek nem esik nehezére. Sokkal nehezebb elérnie a gondolkodás-képzetalkotás folyamatosságát. Ez elsősorban a folyamat szünet nélküliségét, és a gondolat végéig-gondolását jelenti, minden következményével – egy mondat mindig csak a kezdet a gondolkodás számára. Íly módon gondolkodni nagy teljesítmény, különösen, ha a gondolkodásban a saját folyamatot is megfigyeljük ( miáltal egy sor közkedvelt kijelentés, „gondolkodási” hiba elkerülhető lenne, mint pl. „nincs én”). A finomabb munka mégis csak azután kezdődik, ha a már említett veszélyeket elhárítottuk. Mert a szigorú értelemben vett folyamatosság egy minden mást (emlékeket, előre kész fogalmakat, begyakorolt gondolkodási módokat és -formákat) kizáró témára koncentrálásból áll, melynek folyamán a gondolkodásban a legkisebb állva maradásra, fogalmiságoknál vagy képzeteknél – a múlt-elemeknél - időzésre sem kerül már sor. Az egész folyamat improvizatívvá, intuitívvá válik, és megmarad a szavak-nélküliségben. Ezzel a „gondolkodás” minden fogalom lehetőségének szellemi szféráját érinti. „A gondolkodásnak kell aktívvá válnia, nem a gondolatoknak. A gondolkodásnak ez az aktívvá válása a szellemi világ belejátszása révén történik meg. És ma, ha ön tényleg aktívan kezd gondolkodni, nem tehet másként, mint hagyja, hogy a szellemi világ ebbe belejátsszon.”(21) Ha a figyelem koncentrálttá és ténylegesen folyamatossá válik, anélkül, hogy megállna a múltelemeknél, tehát mindig jelenidejű, akkor eléri a jelentésvilágot, amely folyamatosság, akárcsak az értés. A jelentés vagy értelem átélésének minőségét csak a legalsóbb szinten hívjuk „gondolkodás”-nak, ezen felül tulajdonképpen egy érző-akarati „tapasztalás”. Magában a gondolkodásban érezhető az érző-akarati elem, miként már megmutattuk. Az értelem-tapasztalás folyamatossága biztosítja a jelentések világában való tartózkodást és egyúttal az én létrejövését, az ön-tapasztalást a tudatfeletti különböző szintjein. Ezeknek a szinteknek megfelelően válik az öntapasztalás forma nélkülivé, a relatív formamentes figyelem önmaga általi tapasztalásává. A mindennapi tudat megismerési folyamatai a mindennapi én szintjén tudatossá válnak – énre van szükség, ha megismerésekről van szó; a szellemi vagy magasabb megismeréseknek a szabad figyelemben kell tudatossá válniuk, és ehhez szükséges a szabad figyelemben az öntudat: a mindennapi énben rejtett tanú fokozatosan igaz tanúvá válik. Ahogyan a figyelem vagy tudatosság szintje a meditációban emelkedik, az én egyre formamentesebbé válik és kiterjed a jelentésvilágban. Egyre több megismerés válik lehetségessé, egészen a teljes formamentességhez való visszatérésig, amikor is a tudatosság a teljes szellemi jelentésvilággal azonossá válik Az átszellemülés azt jelenti, hogy az emberi én formák nélkül képes létezni.(22) A figyelem tudatfeletti, az
igazi én potencionalitása mindig is azonos volt az egész szellemi világgal, anélkül azonban, hogy megismeréseket szerezhetett volna belőle, hiszen az én csak a múlt-tudatosságban én-tudatos.(23) Ebből az azonosságból származnak az ismeretek mint adományok, mint „emlékezések” a tudatfelett átéltekre – erről van szó Platon Anamnézisében vagy Rudolf Steiner sorában: „Gyakorolj szellemi emlékezést...”.(24) Ha a gondolkodó értés szavak nélküli folyamatosságát eléri, kezdi felébreszteni az intelligens érzést, amennyiben feloldja magát az érző elemben. Ahogyan az értés szintje emelkedik, közelíti az „értett” az ürességet. A fogalmiságok átfogóbbakká, nagyobbakká válnak, mint ahogy a nyelvek történetében megjelennek, ha múltjukra tekintünk. Ez biztosítja a tudati fejlődés folyamatosságát. A periféria növekedéséről nem pedig a centrum „elmozdulásáról” - van szó, ugyanabból a cerntrumból kiindulva. A folyamat vége üresség: egyetlen végtelen ideában jelen van az egész világ, történelmével együtt. A jelentések világa az én világa – csak én-lényeknek van megismerő belépésük ebbe a világba. Jelentés és én-ség olyan mértékben rokonok, hogy ha egyikük inogni kezd, magával rántja a másikat, és ez az ingásba-jövés félelembe torkollik. Az én-ség kitölti a teljes jelentés-teret, elvileg mindentudó. Megismerővé csak egy belső tartás révén válhat, abban a mértékben, amennyire megtanul tárgy nélkül létezni. Az én-ség időtlen, tér-nélküli, formamentes, határtalan jelenlét. A figyelem azért képes „közvetíteni”, mert mindig mindennel azonos. Meditáció: A figyelem számára semmit sem kell és semmit sem sem lehet közvetíteni. Ha a figyelemnek szüksége lenne közvetítésre, a közvetítést észlelnie kellene, közvetlenül – egyébként végtelen számú közvetítésre lenne szükség. Másrészt, ha egy a figyelemtől eltérő én jelen lenne, akkor a figyelem révén szerezné az információkat. Az énnek azonban valahogyan észlelnie kellene a közvetítő figyelmet. Ezt ismét csak a figyelem tudná megtenni. Így világossá válik számunkra: a figyelem az én. A figyelem tudatfeletti aktivitása tudatossá válik, ha az aktivitás abbamarad, formává, tárggyá lesz. Ami „közvetítődik”, figyelemből jött létre. Megjelenés és jelenség elválaszthatatlanul összekapcsolódik a témával vagy tárggyal. Amennyiben az ember által létrehozott tárgyak területét az értés elhagyja, eltűnik tárgy és alany dualitása. A művészetben észlelés és értés egyek, és méginkább a természet megismerésében: mindkét esetben olvasásról van szó. Érző vagy akarati értés történik az azonosulásban, ez monisztikus történés. A formamentes én-tudat, az én, csak lentről, a logosz-szikrából közelíthető meg, amely a Logosz testté válása óta az emberben él.(25) A tudatfeletti Logosz-elem – amely jelentésre hangoltságban nyilvánul meg – nem képes erre, mert az ideiglenes én-tudat, a magam-érzése, éppen ennek az elemnek köszönhetően létezik, mivel nem önmagát, hanem formává merevedett részét „tapasztalja”. A Logosz-szikrából származik a formák feloldásának impulzusa. A lentről képeződő forma-szabadság egyesül a fenti, forma nélküli figyelemmel. A szabad figyelem átlátszó vagy önzetlen, átengedi önmagán tárgyát, ami nem-átlátszó. Ha az átlátszóság tapasztalja önmagát, úgy ez az igazi én. Ha a figyelem elveszti átlátszóságát, homályossá válik, úgy ezt sötétségnek nevezzük. A sötétség a bűnbeesés révén jött a világba, hogy az ember a sötétséget és a világosságot tapasztalhassa. Ha megtörtént a világosság tapasztalása, már nincs szükség a sötétségre, bevégezte küldetését. Ez lenne a kereszténység feladata: a világosság tapasztalhatná önmagát.
Az én-szubsztanciának csak kis része van összekapcsolva az organizmussal. A gondolkodás erői és képességei, az észlelés, a megismerés az én-szubsztancia rejtett jelenlétének jelei, amely én-szubsztancia nincs összekötve a testtel. Ő nem igazság, nem rejtetlenség. Az én még rejtett, mint minden, ami tudatfeletti. Hogy a világot megismerjük, tudatában kell lennünk önmagunknak a világban, a jelentések világában, ahol tudatfelett mindig jelen vagyunk. Így az önismeret, azaz önmagunk létrehozása a világ megismerésének feltétele. A földön arra vagyunk kényszerítve, hogy megszakításokkal gondolkodjunk – így a gondolkodást a nyelv nem-folyamatos oldaláról tanuljuk meg - , habár a háttérben az értés folyamatos tevékenysége zajlik, de tudatfeletti módon. Ha egy gyakorlási út révén elérjük az értés tudatos folyamatosságát, belépünk a jelentések világába. A cselekvés szeretete, a teremtő második szeretet által individualitásokká válunk, és az induvidualizálódás a tudatfeletti területén történik. Mert csak olyan képességek kifejlesztése révén válunk individuumokká, melyek függetlenek a szervezetünktől, még ha ezek a képességek fel is használják a szervezetet ahhoz, hogy kifejezzék önmagukat. Az individualizálódás a lélekben levő biografikusan adott értelmetlen formák feloldásával kezdődik. A feloldás módja individuális, a formák sokkal kevésbé. Mind az individualizálódás folytatásában, mind a formák feloldásásában a tudatfeletti szféra működik; ez a működés teremtő jellegű. Az individualizálódásnak ebből az első fázisából adódik az, amit egy individualitás stílusának nevezünk: ez egy további mozgó, szabad, nagyvonalú forma, ami nem kényszerítő jellegű, éppen ezért változékony is. A változás öntudatos, egy további individualizálódás, tudatos munka révén. Ez fokról fokra emeli az én szintjét, saját működési szintjét. Az én teremtő akarata elidegenedett formájában, az egoizmusban él tovább. Az egoitás törekvése állandóan túlmutat a biológiailag és racionálisan szükségesen, az élvezethajhászásban, birtoklási vágyban, stb. Ez az én akaratának átváltozása, amely mindig fölösleget hoz létre. Az egoitás mindig kifelé „tapad”, a másság, a tárgyi világ felé, a magam-érzése állandó kíséretében. A figyelem erői az én-szubsztanciából jönnek, ők az ego-test, ők alkotják. A szabad erők a megismerésben az ego-testen és az én-testen tükröződnek, azaz múlttá válnak. Ebben a központi idegrendszer is szerepet játszik. A figyelem kiapadhatatlan életforrása új, nem tükrözött erőket áraszt szembe a tükrözöttekkel, és ezek találkoznak velük. Ez a találkozás maga a mindennapi tudat. A szabad figyelemmel találkozik a saját múlt, amely ragaszkodások által átszínezett és terhelt. A visszaverődő múlterők az új figyelemerők által tudatosulnak, és a kétféle erő elkeveredik egy olyan intervallumban, melynek egyik határa a „tükör”; a másik kevésbé éles határ a tükrözött erők hatósugarán túl, az új erők ellenáramában található. Ebben az intervallumban él a mindennapi én. Ez az intervallum, melynek nyitottabb határa mozgékony, gondoskodik arról, hogy az elidegenedett figyelemerők ne választódjanak el teljesen a szabadoktól, különben a lélek egy mechanizmussá fajulna. A magam-érzésének tárgyként kapcsolatban kell maradnia a szabad erőkkel, különben nem lenne átélhető. A mindennapi én öntudatossága formákra vonatkozik, például a képre, amit az ember önmagáról alkot. Ez a kép minden ismeretét, tapasztalatát behatárolja. Tudni határok nélkül, azt jelenti, határok nélkül lenni, mert a megismerésben a figyelem – az én – a megismerendővel azonossá válik, felveszi formáját. Mivel a magam-érzése normális körülmények között az én-erőkkel kapcsolatban áll, a mindennapi tudatban létrejöhet a megfordulás, azaz az akarati elhatározás annak irányában, amit az Újszövetségben Keresztelő János úgy mond: „Változtassátok meg értelmeteket!”. Hogy ez lehetséges, ez a kereszténység.
Habár a mindennapi tudat határa felfelé, a tudatfeletti irányában elmosódott – ezért lehetséges a mindennapi tudat számára a tisztán logikus gondolkodás és a művészi érzés - a tudatfeletti átélését szakadék választja el a mindennapi tudattól. A szakadék a mindennapi tudat értelmetlen formákhoz való ragaszkodásából áll, mely által a magam-érzése - és egyúttal az attól való jogos félelem létrejön, hogy az én-tudat túl gyenge a tudatfeletti erők hatalmasságának elviseléséhez. Ezt a küszöböt biztonsággal csak úgy lehet átlépni, ha egyrészt egy relatív megformálatlan én-tudat, másrészt egy befogadó – pillanatig üres – figyelem jön létre. Más szavakkal: ha a lélek individuális szellemmé válik. Ahogyan a lélek én-tudat valami formáltra vonatkoztatva, úgy a szellem én-tudat semmire, semmilyen formára sem vonatkoztatva. A lelki én-tudatról lemondani csak egy erősebb ön-tudat képes, mely erősebb annál, amiről lemond. Ez a fejlődési folyamat úgy is leírható, mint átmenet a tanútól az igazi tanúhoz. Az első tanú a reflektáló, aki a tudati folyamatok múltjáról tanúskodik, a második az igazi tanú, aki a saját jelenét átéli. A tudatfeletti figyelem kezdettől fogva egy a jelentések világával. A szellemi megismerésben ez az azonosság lassanként valósággá, azaz tudatossá válhat, abban a mértékben és azon a szinten, ahol az én, az önmagát tapasztaló figyelem képződik. Ez adja a figyelem szentségét. A figyelem abban a tényben élhető meg, hogy a figyelem mint én, én magam vagyok, és mégis összeköt engem a nem-énnel. A figyelem mint én csak a nem-énnel való kapcsolat megszakítása révén keletkezik, az oszcilláció középpontján, amit a figyelem hajt végre mint odaadás és visszatérés az énhez vagy öntudathoz, mindig ennek az énnek a szintjén. Ez az én- vagy figyelem-erő, mely azonosul az ideiglenes tárggyal, és mégis változatlan marad. Amennyiben ez az odaadás–visszatérés ingamozgásában történik, egy múltbeli tapasztalásra kerül sor. Ez megtörténhet a jelenben is, ekkor az én az átlátszóságban tanúskodik. A tudati lélekben a tudatosságot legalább egy pillanatra fel kell emelni az átlátszóságba. Az igazi én az átlátszóságban alkotja meg magát és válik tapasztalhatóvá. Meditáció: Megváltoztál? A szellemi világ, a jelentések világa időtlen, tér nélküli, akárcsak a jelentések maguk. Mégis folyamatokból áll, változásokból – ez felfoghatatlan a földi tudat számára -, semmi statikust nem találunk benne. Az emberi lélekben sem találunk entitásokat, melyek vannak, csak olyanokat, melyek létesülnek, részben mégis az időben. Ha a szellemi a lelket megérinti vagy szállást lel benne, ez a tapasztalás szélként ábrázolható. (Ján. 3,8; Ap.Cs. 2,2). De az „egyakarattal” szót is - amely az apostolok pünkösddel kapcsolatos viselkedésmódját jellemzi, mely a szellem eljövetelét lehetővé tette - , egy légies szó jelöli: homothymadon, melyben thymos lélegzetet, szagot, lelket jelent, tehát: „egy lélegzettel”. A pünkösdi szél-áram a szellem új korszakát hirdeti meg – lehetőségként. A változást János mint világosság és sötétség viszonyának megváltozását írja le. Evangéliumának prológusában ezt olvashatjuk (Ján. 1,5): „És a világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be azt.” Ez a dualitás második korszakát jellemzi, melyben az ember a világosságot csak a sötétségben volt képes tapasztalni. (1.Ján.1,5): „És ez az az üzenet, a melyet tőle hallottunk és hirdetünk néktek, hogy az Isten világosság és nincsen ő benne semmi sötétség.” És azután (1.Ján.2,8): „Viszont új parancsolatot írok néktek, a mi igaz ő benne és ti bennetek; mert a sötétség szűnni kezd, és az igaz világosság már fénylik.” A harangok az átlátszóság korára kondulnak. Világosság a világosságban. Ahogyan ezt János a Jelenések Könyvében az Új Szent Jeruzsálemre,
és a Lotus-szutra Ganda Vyuha városára vonatkozóan megmutatja: mindkét város átlátszó. A szellem az igazság szelleme, azaz rejtetlenség. Ha az ember egyszer majd kiterjeszkedik, és az egész szellemi világot öntudatosan átfogja - akkor mindentudóvá is válik. És ez a tudás emlékezésként jelenik meg majd számára, emlékezni fog arra, mi volt ő kezdettől fogva és minden időben (Ján. 14,26): „Ama Vígasztaló pedig, a Szent Szellem, a kit az én nevemben küld az Atya, az mindenre megtanít majd titeket, és eszetekbe juttatja mindazokat, a miket mondottam néktek.” Mindent, amit a Logosz az embernek kezdettől fogva tanított. Jegyzetek 21-25: • •
•
•
•
R. Steiner, Der Goetheanismus, ein Umwandlungsimpuls und Auferstehungsgedanke, 3. előadás, 1919 jan. 5-én, GA 188, Dornach, 3. kiadás 1982. R. Steiner, A világ és az ember szellemi megismerésének alapelemei, IV. fejezet: „Tudnunk kell azonban, hogy az emberi fejlődés folyamán ez a „szellemi burok” állandóan tágul úgy, hogy az ember szellemi individualitásában (aurikus burkában) megvan a korlátlan növekedés képessége...a látó szellemembert a szellemi burkon belül mint életszellemet látja. És látja azt is, hogy az életszellem miként növekszik folytonosan azáltal, hogy a szellemi külvilágból szellemi táplálékot vesz fel. Látja továbbá, hogy a szellemi9 táplálék felvételével egyre tágul a szellemi burok, és egyre nő maga a szellemember...Az ember szellemisége is fizikaisága között az a különbség, hogy az utóbbi meghatározott nagyságú, míg az előbbi korlátlanul növekedhet...” Clusium 1993 R Steiner ezt mondja előasdásában 1915 ápr. 20-án: „ „” Az előadás pontatlan lejegyzése ellenére a szöveg nagyon egyértelműen fogalmaz. Az utolsó mondat rögzíti azt a tényt, hogy a magam-érzését egy szabad (testen kívüli) figyelem észleli. Az alapkő-meditációból. R. Steiner, Die Weihnachtstagung zur Begründung der Allgemeinen Anthroposophischen Gesellschaft 1923/1924, GA 260 (Dornach, 5. kiadás 1994) vagy külön kiasdva: Die Grundsteinlegung der Allgemeinen Anthroposophischen Gesellschaft 1923/1924 (Dornach, 5. kiadás 1986). Lásd G. Kühlewind, Die Erneuerung des Heiligen Geistes, a „Das Fleisch” fejezet, Stuttgart 1992.
