Repülés alulnézetből Avagy: fejezetek egy horthysta életéből
Írta: Molnár Dániel
2012
„Nagy szívvel születtem koldus kis országban – pár vidám emlékem és sok bús nótám van…” (magyar nóta)
HORTHY MIKLÓS KÉZFOGÁSA Hatéves koromban lettem életemben először horthysta. Makón születtem, 1923. május 26-án, alacsony termetű, amolyan kun-magyar kölyök voltam. A főutcán laktunk, velünk átellenben egy 300 éves épület volt, íves árkádokkal. Egy napon, 1929 tavaszán hírül vettük, hogy az első világháború hősi emlékművének leleplezésére a városba érkezik Horthy Miklós kormányzó. Az avatás pedig éppen abban az öreg, árkádos házban lesz, velünk szemben. Hatalmas ünnepség volt, engem is matrózruhába öltöztettek a szüleim. Csakhogy, mielőtt megszólalt volna a kormányzó érkezését jelző kürtszó, én kiszöktem a házból, s átosontam a túloldalra, ahol két megyei hajdú csodálatos díszbe öltözve, mint a feszület állt a bejárati kapunál. Odasomfordáltam az egyik mellé, elkezdtem piszkálni a tarsolyát: ez micsoda, bácsi?, kérdeztem kíváncsian, ő meg persze, mint aki karót nyelt, a foga között szűrve a hangokat próbált elhessegetni – sikertelenül. Közben begördült a kormányzó hatalmas, négylovas hintója, én pedig követtem a körülöttem állókat, vigyázzba merevedtem a két hajdú között. A fogatnak terv szerint mellettünk kellett volna elhaladnia, majd behajtani az árkádsor alá, ahol már várták. Nem így lett. Ahogy mellém ért a hintó, Horthy megállította. Kilépett, és egyenesen odajött hozzám: „Hát te, kisfiam, ki vagy, mit keresel itt? – kérdezte, én pedig illedelmesen bemutatkoztam. A kormányzó kezet rázott velem, barackot nyomott a fejemre, és gyalog folytatta útját a főutcán. Ezzel meg is pecsételődött a sorsom: horthysta lettem.
ELSZAKADNI A FÖLDTŐL Az édesapám halála után anyai nagyapám tanyájára kerültem, ami Makó határában, a Hódmezővásárhely felé vezető út egyik oldalán volt, hatalmas síkság kellős közepén. Az országút másik felén egy óriási, négyszintes szélmalom tornyosult a kietlen táj fölé. Ez valamikor a nagypapámé volt. Eladta, de a malomban maradt a mestere: akkoriban az ötvenes éveiben járó, ősz hajú ezermester, Szűcs Tóni bácsi. Olyan barátságot kötöttem vele, hogy minden szabadidőmet a malomban töltöttem. Birtokba vettem, ismertem minden zegét-zugát.
2
Egy szép nyári este éppen vacsorához készültünk a tanyán, amikor nagyapám – aki nagy szakértője volt a molnár-életnek – megjegyezte: „Tóni alighanem készül az esti ájer fogadására”. Az „ájer” az alkonyat utáni légmozgást jelentette, ami alkalmas volt arra, hogy a malom vitorláit szépen, egyenletesen forgassa. Ám ezt én akkor, nyolcéves fejjel még nem tudtam. Villámgyorsan eltűntem a vacsoraasztal mellől, hogy átszaladjak kideríteni, mi is az az „ájer”. Amikor a szélmalom vitorlái függőlegesen állnak, már sejteni lehet, hogy készül valami: ezek éppen úgy álltak akkor este, hiszen Tóni bácsi be akarta fogni az „ájert”, az esti fuvallatot a ponyvába. A vitorlákat rendszerint egy fékszerkezettel – vastag acéllánccal – rögzítik, amikor a mozgást meg akarják akadályozni, s csak akkor engedi ki a molnár a féket, amikor megfelelőnek találja a szelet. Mikor én odaértem, a lapátok még álltak, mégpedig az egyik éppen függőleges helyzetben, a földtől alig hatvan centire. A vitorlák vége nagyjából az én magasságomnak megfelelő méretben, úgy nyolcvan centi magas és ugyanilyen széles négyzet alakban igen erős lécekkel volt megerősítve. Nézegettem, hogy éppen elférnék abban a négyzetben. Nem sokat teketóriáztam, felkapaszkodtam, beletelepedtem a vitorlába. Egyszer csak lánccsörgést hallottam, s egy reccsenéssel megindult velem a lapát. Néztem, ahogy távolodom a földtől, egy, majd másfél méterre, s még magasabbra: akkor már nem volt visszaút, ott ragadtam. Láttam, Szűcs Tóni bácsi egy nagy csáklyával a kezében éppen jött kifelé a malomból. Mire kiért, én pontosan a fölső holtponton jártam, görcsösen kapaszkodva a lécekbe. Az öreg kitámasztotta a csáklyával a csendesen forduló vitorlát, valamit elkezdett matatni az alsó lapáton. Én ugyan ordítani szerettem volna kétségbeesésemben, de hang nem jött ki a torkomon. Tóni bácsi úgy látszik mégis meghallott valamit, mert fölnézett. Nem volt egy ideges ember a molnár. Akkurátusan fölszólt nekem: „Kapaszkodjon!” – ugyanis magázott mindig. Ezt persze nekem nem kellett mondani. Szépen, nyugodtan leeresztett az öreg, amikor földközelbe értem, ismét kitámasztotta a vitorlát, én pedig leugrottam, és mint a puskagolyó, úgy porzottam el. Bevettem magam egy kukoricatáblába, s vagy másfél óráig ott recengöltem össze-vissza. Már rég besötétedett, mire haza mertem menni. Életemben először akkor szakadtam el a földtől. Napokig nem mertem a malom tájára se menni. Nagyjából egy hét múlva arra settenkedtem, s Tóni bácsi éppen kinn állt az ajtófélfának támaszkodva. Egy cigarettára gyújtott rá, amikor észrevett. Elmosolyodott, és a következőt mondta, ízes „makai”, azaz makói nyelven: „Na, osztán mögvagyunk, ugyi?” Sosem árulta el senkinek az én öreg barátom, mi történt.
3
A CSODA SCHMOLL-PASZTA FELIRATTAL ÉRKEZIK A nagyapám tanyáján mindenkinek dolgozni kellett – nekem, nyolcéves kölyöknek is. Száz libát, kacsát őriztem kinn a szikesen. Onnan láttam életem első csodáját. Egy repülőgépet, ami a kék égre a Schmoll cipőpaszta reklámját rajzolta ki füstölővel. Amikor pedig besötétedett, különböző fényekkel gyúlt ki a kétfedeles Fokker repülőgépen a reklámfelirat. A sötét alkonyat homályában még láttam leszállni a gépet úgy hat kilométerre tőlünk. Nem aludtam egész éjjel, s kora reggel, amikor kihajtottam a szárnyasokat, bizony elhagytam az „őrhelyemet”. Nyakamba vettem az ismeretlent. Órákat gyalogoltam, míg a város túloldalán, a Maros partján, az úgynevezett csordajáráson megláttam, amit kerestem. Ott volt a gép, leponyvázva. Egész nap semmi mozgást nem láttam a környéken, de csak vártam és vártam, hátha történik valami. Millió szúnyog csípett meg, amíg a koraesti órákban egyszer csak előkerült egy szerelő, s a pilóta. Elkezdték felkészíteni a gépet az esti repülésre. Én egyre közelebb és közelebb húzódtam hozzájuk. A pilóta észrevett, s odajött. „Hát te miféle szerzet vagy?”, kérdezte. Ahogy voltam, teljes „harci díszben” – klottgatyában, mezítláb – kihúztam magam, s bemutatkoztam, mire ő nagy lapát tenyerét belecsapta az enyémbe, s azt mondta: „Én pedig a Kaszala Károly bácsi vagyok”. Később tudtam meg, hogy egy első világháborús, kilenc légi győzelmes ász pilótával találkoztam, aki a háború után saját gépével műrepülő világbajnoki címet szerzett – kétszer is. Azt mondták rá sokáig, ő a legszebben „dekorált” magyar pilóta: annyi kitüntetése volt, hogy már nem tudta hova tenni. Egy évvel a találkozásunk után, 1932 nyarán a Tolnai Világlapjából szörnyű hírt tudtam meg: Kaszala Károly és szerelője, Urbancsik János lezuhantak, s mindketten meghaltak. Ám a kézfogását ma is tenyeremben érzem. Ekkor fertőzött meg végleg a repülés szeretete: attól a pillanattól kezdve más se motoszkált a fejemben, mint hogy repülőgépet vezessek. Ahogy hazaértem, persze volt nemulass, hiszen a sok liba, kacsa szanaszét kószált. A verések ellenére elmondtam mindenkinek a családban, hogy én márpedig pilóta leszek. Apró termetem miatt azonban csak nevettek rajtam.
A LEVENTE AZ UGRÓTORNYON Peregtek az évek. Hamar az iskolapadban, majd a cserkészetnél találtam magam. Abban az időben Gróf Teleki Pál miniszterelnök volt Magyarország főcserkésze. Amikor 4
megkérdezték tőle, mi a célja a magyar cserkészetnek, így válaszolt: magyarabb magyart és emberebb embert nevelni. Bennünket igen gyorsan megtanítottak főzni, mosni, vasalni, úszni, evezni, elsősegélyt nyújtani. Olyan fegyelmezett, mégis önálló életet tanultunk a táborokban, ami megalapozta felnőtt éveinket. Hazaszeretetre okítottak, s a családot, a szülőt, a tanárt mindennél jobban tiszteltük. Tizenkét éves koromban „kalapos cserkésszé” avattak, azután pedig – ahogy minden fiatalnak katonaköteles koráig – be kellett lépnem a leventemozgalomba. Igen jó tanáraink voltak: első világháborús, vitézzé avatott hadastyánok, köztük tanítók, orvosok, kovács és más mesteremberek, akik szívvel-lélekkel tanítottak bennünket. A tanulmányok mellett mindenféle sportban kipróbáltam magam. Az ökölvíváson kívül – ami kötelező volt a leventeképzőben – úsztam, eveztem, szertornáztam. Tizenhét évesen a szertornász csapatommal megyei bajnokságot nyertünk – akkortól aztán senki nem nevetett, rajta, hogy pilóta akarok lenni. Spártai életmódot éltem, s mindent elkövettem, hogy elérjem a célomat. Gyötörtem magam mind a cserkészetnél, mind a leventeintézménynél. Haderőn kívüli képzés címén a tizennyolcadik életévüket betöltött leventék ejtőernyős szakosztálya számára lehetőség volt háromhetes nyári táborozásra Budapest-Rákoson. Harcászati gyakorlatokat végeztünk nap mint nap, tereptanra, térképismeretre, éjszakai tájékozódásra okítottak, volt lövészet és fegyverismeret. Sőt, fölállítottak egy kilencvenhat méteres ugrótornyot, ahonnan biztosítással – egy nyolcmilliméteres acélsodronnyal – kellett a mélybe vetni magunkat. Kutya kemény kiképzés volt, de nem bántam meg, hogy részt vettem rajta.
ÖT PÖRDÜLET – ÖT KÖR FUTÁS 1944-et írtunk, amikor másodjára is horthysta lettem. Már jócskán benne jártunk a második világháborúban, amikor katonaköteles korba léptem. Ám a bevonulás előtt, 1944 márciusában repülőorvosi vizsgálatra mentem. Sikerült, 1/A-s minősítést kaptam. Május végén megérkezett a behívóm: irány Algyő, a Horthy Miklós Nemzeti Repülőalap délvidéki kerete! Ez ugyanolyan haderőn kívüli előképzés volt, mint a leventeintézmény ejtőernyős kiképzése, csak ha lehet, még nagyobb szigor, katonai fegyelem uralkodott. Az országban több helyen is működött hasonló kiképzőkeret: Kassán, Budaörsön, Kolozsváron, Érden. Algyőn harmincan voltunk növendékek: mi, a pilótagyerekek. 5
A háború vége felé jártunk, a német vereség sötét árnya már felettünk lebegett. Mi azonban ezzel nem törődtünk, csak az volt a szemünk előtt, hogy mielőbb kivegyük a részünket a légi harcokból. Különböző képes lapokból – mint a Magyar Futár, a Szignál – értesültünk a Bakonyalján, a jutasi reptéren táborozó magyar vadászok sikereiről. Akkor még nem létezett a híres Puma század, de már abban az időben is onnan, a későbbi „pumaszállásról” indultak a szövetségesek hatalmas kötelékei ellen a mieink. Ismertük a pilóták nevét, s büszkén dagadozott a mellünk, ha arra gondoltunk, hamarosan mi is tagjai lehetünk a közösségnek. Az élelmiszer- és üzemanyaghiány ellenére mi semmiből nem szenvedtünk hiányt. Végig tudtuk csinálni a teljes kiképzést, még a műrepülő feladatokat is. Négy oktató, szerelőgárda, egy felügyelő, egy közös hálóterem, előadóterem, ebédlő, hangárok: ez jutott a harminc növendékre. Hamarosan meg is kaptam az első feladatomat. A hangármester bevitt a szertárba körülnézni: a polcokon a sok ejtőernyő között megláttam egy kürtöt. Megkérdeztem, megnézhetem-e. Nem volt meg a „munstöklije”, azaz a fúvókája, de azt is megleltem, s megszólaltattam a hangszert. A hangármester igencsak megilletődött: „Hunnan gyün belűled ez a hang, te kis makai?”, kérdezte. Hát onnan jött, hogy még a cserkészetnél, majd később a leventezenekarban is kürtöt fújtam. No, több se kellett, minden áldott este, kilenc órakor a hangár tetejéről addig fújtam a takarodót, amíg az utolsó bajtársam is beérkezett. Tudván ezt a kötelességemet én soha ki nem mentem volna a faluba legénykedni, rongyot rázni.
A
szerelőkkel együtt szereltem a gépeket, rengeteget tanultam, amit nagyon jól tudtam kamatoztatni a repülések során. A hangármester kedvence lettem hamarosan, de az oktatóim is szerettek. Erőltetett menetben történt a kiképzésünk. Szeptemberre, azaz három hónap alatt mindenki megtanult repülni, sőt, műrepülni, még a botkezűek is. Nekem elég jól ment minden, s mindig nagyon fegyelmezett voltam, de egy ízben elszaladt velem a ló. Az elsők között engedtek el egyedül műrepülni. Negyven perces feladatot kaptam, s igencsak dagadozott a keblem a büszkeségtől. A gyakorlórepülés programját előre megbeszéltük. Az utolsó feladat egy 1500-2000 méter közötti magasságból végrehajtott, hárompördületes dugóhúzó volt, majd iskolakör és a leszállójel melletti földet érés. Végigrepültem az összes feladatot, mindent, ahogy a nagykönyvben meg van írva, s nagyon büszke voltam, hogy ilyen szépen repülök. Elkezdtem a dugóhúzót – talán kicsit 1500 méter alatt is lehettem –, s számoltam a pördületeket: egy, kettő, három… Na, csak még egyet… és még egyet. Az ötödik után már láttam, hogy egy kicsit elszámoltam magamat, túl alacsonyan vagyok. Megállítottam a Bückert a forgásban, s kezdtem felemelni az orrát, de ilyenkor, bár a 6
kormányszervek működnek, a gép némi késéssel reagál. Az a magasságvesztés, ami ahhoz kellett, hogy újra egyenesbe hozzam a repülőt, éppen elég volt arra, hogy eltűnjek a startnál engem figyelők szeme elől. Elvesztem a harminc méter magas, Tisza-parti nyárfák mögött. Nekem ez nem tűnt annyira vészesnek, bár magam is meglepődtem, amikor megláttam a vizet alattam igencsak közel. Ám – ahogy később elmesélték – a földön Takács Pali bátyám, a felügyelőm elfordult, befogta a fülét, s csak annyit mondott a körülötte kővé meredve álló társaimnak: „Szóljanak, ha becsapódott”. Én, miután felvettem a gépet a víz fölött, vagányul átemeltem a töltésen, s egy tökéletes leszállás után vígan gurultam a többiekhez. Kipattantam a Bückerből, és – bár gyanús volt, hogy a társaim furcsán ingatják a fejüket –, a magabiztosság
vigyorával
a
képemen,
a
bokámat
összecsapva
jelentettem
a
táborparancsnoknak: „A negyvenperces műrepülő feladatot végrehajtottam!” Takács Pali bácsinak akkora volt a feje, mint egy dinnye. „Növendék! Hány dugóhúzót csinált?” kérdezte. Kicsit megszeppentem. „Jelentem, ötöt”, mondtam. Ő nem szidott, a hangját sem emelte fel, csak közölte: „Ötször körbefutja a repülőteret!” Az algyői reptér akkoriban nagyjából két kilométer hosszú, s egy kilométer széles volt. Július volt, 35 fokos, perzselő hőség, délibáb tünedezett elő a távolban. És nekem ötször hat kilométert kellett futnom büntetésből. Nekiindultam, úgy ahogy voltam, overallostul. Ám, alig öt méter után nyomban meg is álltam, visszafordultam, hogy engedélyt kérjek az overall levételére. Vesztemre. Takács Pali bácsi megadta ugyan az engedélyt, de eszébe jutott valami. „Kinél van az Asszony?”, kérdezte. Hamar előkerült: egy huszonkét kilós Fokker-légcsavar volt az Asszony. Ezt cipelte magával büntetésből az a növendék, aki rossz fát tett a tűzre. Éjjel-nappal vele volt – ezért volt Asszony –, a fürdőszobába is vinni kellett, éppen csak fogat nem kellett neki mosni. Valamennyi büntetett növendék, aki már szoros kapcsolatba került az Asszonnyal, rácsavarozta a nevével ellátott réz plakettet a légcsavarra. Ezt később nekem is meg kellett tennem. Ám előbb még hátra volt a futás. Egyetlen úszónadrágban – már átkoztam magam, hogy levetettem az overallt – nekiindultam, vállamon az Asszonnyal. Az ormótlan, óriási dög össze-vissza ütött, vert, ahogy az egyik, majd a másik vállamon, a derekamon, a hátamon cipeltem magamon, a réz plakettek pedig végigkarcolták a csupasz bőrömet. Már az első kör után csurom vér voltam. Szerencse, hogy a hangármester megszánt: minden körnél, amikor elhaladtam a hangárok előtt, nyakon öntött egy vödör vízzel. Délután négy óra tájban kezdtem el a büntetés végrehajtását, és sötét este lett, mire befejeztem. A társaim mind a vacsoraasztalnál ültek gőzölgő tányérok előtt, de senki nem nyúlt az ételhez. Rám vártak, lehorgasztott fejjel. Betámolyogtam, s esküszöm, akkor örültem, 7
hogy velem volt az Asszony: rá támaszkodtam, különben valószínűleg összeestem volna. „Jelentem, a feladatot végrehajtottam!” Én nem láttam magamat, de kiderült, úgy néztem ki, mint aki a csatatérről tér vissza. Takács Pali bátyám rárivallt a többiekre: „Mit bámulnak, vigyék a fürdőszobába!” Húszévesen persze mit törődik az ember efféle megpróbáltatásokkal? Negyed óra múlva ott ültem a többiek között össze-vissza ragasztva leukoplaszttal, de boldogan. De mielőtt a vacsorához nyúltunk volna, Takács Pali bácsi felállt és a következőket mondta: „A Molnár Dani megkapta a büntetését. Aki holnap 6 óra után bármiféle elmarasztaló dolgot mer rá mondani, az tíz kört fut a repülőtéren”.
LÉGIGYŐZELEM – TESTKÖZELBŐL A ködös, felhős téli napok mindig eszembe juttatják 1944. december 20-át. Ekkor már Szentkirályszabadján voltam három hónapja: ide szólították az egész országból a Horthy-alap által kiképzett háromszázötven növendéket. Szentkirályszabadjára telepítették át ugyanis a kassai repülőakadémiát, mivel akkor már nem csak Budapestet, az ország többi részét is bombázások fenyegették. Mi október 6-án vonultunk be, hogy ott folytatódjon tovább a kiképzésünk az Első Repülő Alapkiképző Zászlóalj keretében. December közepe táján azonban azt kezdték rebesgetni, hogy a Hunyadi SS páncélgránátos-, illetve a Szent László hadosztályba vezényelnek minket. Civilben lézengtünk vagy három napig a reptéren. Nem találtuk a helyünket, de hamar jött az újabb parancs. Betoltak egy vasúti szerelvényt a repülőtérre, s azon nyomban neki kellett állnunk bepakolni: azt mondták, indítanak bennünket Németországba. Priccseket építettünk – hiszen tehervagonokról volt szó -, szalmával beborítottuk, a nyitott vagonokat pedig befedtük, és az összes élelmiszert, fegyvert, mindenünket berakodtuk. Mindezt futólépésben, a tél közepén. December huszadikán a bevagonírozás kellős közepén jártunk. Aznap rettentő alacsony, alig százméteres felhőalapra virradt. Délelőtt 10 óra körül a síri csöndben egyszer csak megszólalt a 20 milliméteres légvédelmi gépágyú fönn a rádiótorony tetején, majd nyomban ezt követően a kiképzőtiszt hangja: „Tüzet szüntess, tüzet szüntess!” Idegen gép motorzúgását hallottuk, s ahogy körülnéztünk, megjelent a látóhatáron egy IL-2-es Sturmovik, az oroszok egyik csatagépe. Csodálkoztunk, hiszen emiatt nem kellett volna leállnia a gépágyúnak… Ám pár pillanat múlva a jellegzetes kompresszorhangra, a Messerschmitt motorjára figyeltünk fel: ketten is üldözték az orosz repülőt. Alig hetven méteres magasságban repültek a gépek, így nem voltak 8
távolabb tőlünk, mint száz méter. Éppen elhagyták a repterünket, s ahogy az IL-2-es egy bal fordulóval menekült volna, megszólalt az elöl haladó Messer gépágyúja: öt-hat rövid sorozatot adott le, s a Sturmovik már füstölt is. Tőlünk alig pár kilométerre, Meggyespusztán zuhant le. A két Messerschmitt pedig egyet-egyet billentve elköszönt – mi csak később tudtuk meg, hogy nagy példaképünk, Szentgyörgyi Dezső ült a vezérgép pilótaülésében. Az volt a huszadik légi győzelme. Karácsony napján indítottak el bennünket egy harmincöt vagonból álló szerelvényen Németországba,
Berlin-Gatow
repterére.
Többször
is
megállították
a
vonatot,
„csonkavágányra” terelve bennünket, hogy helyt kapjanak a fegyvert, lőszert szállítók. Mi pedig a mínusz tíz fokban dideregtünk a fűtetlen kocsikban. Végül koszosan, összefagyva valamikor január negyedike-ötödike között érkeztünk Berlinbe. Ott folytatódott a kiképzésünk, főként Arado-96-os típusú gépeken. Végig bizonytalanságban éltünk, nem tudtuk, mi volt valójában a célja az oktatásnak. Csak mintegy ötven év múlva derült ki számomra: erőltetett menetben átképeztek volna bennünket az első sugárhajtású vadászgépre, a Messerschmitt-262-esre, hogy bevessenek a szövetségesek ellen 1945 tavaszán. Csakhogy egyre jobban szorult a hurok. A tisztjeink zárt ajtók mögött tudomásunkra hozták: Berlint körülvették a szovjetek. 1945. március 15-ét még megünnepeltük négy századból álló kis magyar csapatunkkal. Április 22-éről 23-ára virradó éjjel negyvened magammal láttam el a gatowi reptér őrségét, éppen rám esett az őrparancsnoki poszt, amikor bezárult a gyűrű Berlin körül. Már hallottuk az ágyúzásokat, s tudtuk, eljött a vég. A zászlóaljunk a tisztekkel együtt – érdekes módon – Berlintől keletre, az Elba felé indult el: arra találtak szabad utat, Tangermünde városának irányába, ahol át tudtak csúszni az orosz katlanon. Nem akartak bennünket, akik őrségben voltunk otthagyni, de fenn kellett tartani a látszatot, mert ha a németek felfedezik, mi a szándékunk, nyomban agyonlőnek. Az volt a terv, hogy másnap reggel gépkocsival visszajönnek értünk. Csakhogy ez nem sikerült: ottmaradtunk. Negyven társammal együtt orosz fogságba kerültünk.
A SZOVJET-MAGYAR „BARÁTSÁG” Luckenwaldéba vittek bennünket, ahol egy sörgyár udvarán felsorakoztattak, és mindenkitől elvettek az égvilágon mindent: igazolványt, zsebkendőt, élelmiszert, borotvát, bicskát. Két géppisztolyos állt kétoldalt, s aki nem adta, attól erőszakkal vették el a holmikat. Mindent a tűzre vetettek, de nekem az utolsó pillanatban sikerült kikapnom a startkönyvemet 9
a lángok közül – így maradt meg emléknek a mai napig. Az lett a büntetésem, hogy a ruszki egy félbehajtott derékszíjjal végigvágott az arcomon úgy, hogy két fogamat is kiköptem. Így kezdődött számomra a szovjet-magyar barátság… Gyalog indítottak bennünket a sagani fogolytáborba, ahol hónapokig voltunk hadifogságban. Mintegy ötvenhatezren lehettünk, de mondhatni talán, hogy nem voltak annyira rosszak a körülményeink, mivel korábban pilótákat tartottak itt fogva, így a „színvonal” kissé magasabb volt, mint a többi táborban. Enni természetesen alig kaptunk. A szertornász versenysúlyom 70 kiló volt – ezt alig 48-ig sikerült lesorvasztani. Kiválogatták a jobb kondícióban lévőket: őket munkára képesnek ítéltek. Én azonban a „gyatrák” közé kerültem, akikről úgy vélték, nem használhatóak semmire. Bennünket hazaküldtek. Egyhetes, tehervagonokban való utazás után érkeztünk Szegedre, ahol nyomban karanténba zártak – ugyanazon a reptéren, ami a mai napig megvan. 1945. szeptember 4-én – anyám névnapja, Rozália nap volt éppen – elbocsátó levéllel elengedtek. Elindulhattam hazafelé. Leballagtam a Tisza-partra, hogy átkelőhelyet keressek. Ám egyetlen egy ilyen volt: az oroszok által működtetett pontonhíd. A drága jó magyar anyák ott szobroztak kosarakkal és várták a hazatérőket. Mindenkit etettek, itattak, akkor is, ha nem a hozzátartozójuk volt. Az egyik asszonynak köszönhetem, hogy nem kerültem ismét fogságba. „Hová akar menni vitéz úr, csak nem arra a hídra?”, kérdezte. „A Tisza másik oldalára igyekszem, mivel Makói vagyok, s haza szeretnék jutni minél hamarabb”, válaszoltam neki. „Rá ne menjen a hídra, a túloldalon szedik össze a fiatal magyarokat, s viszik a táborokba.” Mondtam, hogy van énnekem elbocsátó papírom. No, a néni megfogta a fejét: „Jaj lelkem, ezek összetépik az iratokat, nem érdekli őket semmi! Nehogy rálépjen a hídra, mer’ odavész!” Elballagtam a szalámigyár felé, s megvártam az estét. Az éj leple alatt óvatosan leosontam a partra. Vigyáztam, nehogy észrevegyenek az őrök a hídról. Az összes megmaradt csekélyke holmimat belecsomagoltam a kenyérzsákomba, a fejem tetejére kötöttem. Negyvennyolc kilósan, nekikopaszítva, csendben belegázoltam a vízbe, s úszni kezdtem – át az éjsötét Tiszán. Szerencsére alacsony volt a vízállás, s én jó úszó voltam mindig. Nem is lett volna nehéz átúszni a folyót, ha jó fizikai állapotban lettem volna. De én teljesen le voltam gyöngülve, bőröm a csontokra tapadt, épp csak valamicske hús volt rajtam, izom semmi. Azért mégis átértem. Még harminc kilométeres gyaloglás választott el Makótól, az otthontól. Toronyiránt haladtam, a kertek alatt, nem mertem se az út, se a vasút környékére menni. Még aznap hazaértem.
10
HARMADSZOR IS HORTHYSTA Huszonnégy órán belül jelentkezni kellett a rendőrségen, ez volt a szabály. Be is mentem, s az asztal túloldalán egy volt leventetársam ült: nyomban fölismertem. Szinte a nyakába borultam: „Rudikám, de jó, hogy végre ismerős arcot látok!”. Nem úgy ő! Mindennek elmondott, s itt lettem harmadjára is horthysta, csakhogy hosszas „előnévvel”… Nagyjából így hangzott: „Maga csibész, akasztófára való, fasiszta, hazaáruló, horthysta gazember! Hogy mer maga engem tegezni?” Visszagondolva mindig is furcsa volt, hogy az a fiú olyan tartózkodóan viselkedett a leventék között. Hát most kiderült: a tizenkilences kommunista rokonság a szalmakazalban rejtegette, míg mi készültünk a haza védelmére. Negyvenötben mégis eljött az ő ideje. A kommunista párt nyomban hadnagyi rangra emelte, s beültette egy hatalmi székbe. Nekem pedig ellehetetlenült az életem otthon. A következő rendőrségi jelentkezésemnél az illető pribékjeivel meg is veretett, s ez így ment tovább még több alkalommal. Nyomorgatott helyzetemben nem tudtam mitévő legyek.
ÉSSZEL SOHA! Egy atyai jó barátom először azt tanácsolta, disszidáljak. Nem tettem. Azért vergődtem haza a hadifogságból, hogy eltartsam özvegy édesanyámat, hát hogyan szökhettem volna külföldre? S egyébként sem bírtam volna elviselni a honvágyat egy percig sem. Döntöttem, itthon maradok, bármi történjék is. Végül ugyanaz a jó barát, Katona Géza – aki korábban a magyar királyi kiegészítő parancsnokság tisztje volt, 1945-ben pedig rendőr százados lett – adott egy jó tanácsot. Tudta, hogy repülni szeretnék, s azt mondta, jelentkezzek a belügyminisztérium (BM) kötelékébe, s onnan talán sikerül átkerülni az új légierőbe. Makót szinte menekülésszerűen hagytam el: Pestre mentem. 1947-et írtunk akkor, s engem előképzettségem miatt tárt karokkal fogadtak a BM-nél. A budapesti közlekedésrendészeti alosztályra kerültem. Egyéves, kemény, szakszerű kiképzést kaptunk. Közben a fülembe jutott, hogy jelentkezni lehet a Kilián György Repülőműszaki Főiskolára. Eldöntöttem, megpróbálom. Civilben voltam, nem akartam, hogy bárki tudja, BM-dolgozó vagyok. Éppen akkor történt ez, amikor lépten-nyomon a kommunista párt által kieszközölt előrehozott választások kampányának plakátjaiba botlott az ember. Szerte az utcákon Rákosi- és a különböző moszkoviták képei voltak kirakva. 11
A Rákóczi útra kellett mennem meghallgatásra. Útközben arra lettem figyelmes, hogy a Mauthner magkereskedés kirakata előtt óriási tömeg áll, s az emberek nagyon vidámak, mindenki nevet. Közelebb érve látom, hogy a portán kirakott hatalmas Rákosi-kép alá szép nagy gyöngybetűkkel a következőket írták: „Mauthner bácsi bármit csinálsz, ilyen tököt te nem produkálsz”… Mosolyogva folytattam utam, nem is sejtettem, hogy ez netán rossz előjel lehet. Egy apró, tornából felmentett külsejű alhadnagyocska fogadott: a méretét ellensúlyozta a bal karján lévő óriási vörös csillag. Leültetett, s nagyjából az ötödik mondat után kiderült, hogy nem „nyersanyag” vagyok, hanem egy félkész pilóta. Kérdezte, van-e erről valami írásos dokumentumom. Hogyne lett volna: elővettem a startkönyvemet, s a katonakönyvemet – amiben persze ott virított a berlini bélyegző… Olyan lett az alhadnagy, mint a cékla. Csak hebegett: hogy gondolom én, hogy ilyen előélettel akarok belépni az új néphadseregbe? Aztán kicsit megenyhült, s így szólt: „Nézze, fiatalember, szükségünk van ilyen legényekre, mint maga. De be kéne lépni a pártba.” „A pártba? És tessék mondani, milyen pártba?”, kérdeztem kajánul. A kisembernek nem tetszett a humorom: „Eljön az az idő, amikor maga még ész nélkül belépne a pártba!”, rivallta. Erre már én is felpattantam, mint a jancsiszög: „Ész nélkül lehet, de ésszel soha!” – válaszoltam, s ezzel véget is ért katonai pilóta pályafutásom. Örökre eltiltottak még a repülőterek környékéről is. Úgy rúgtak ki kétlábbal, hogy örülhettem, hogy nem az ÁVH-nál kötöttem ki.
A BOCSKAI ÉS A JÁCINTOK A BM-kiképzést befejezve, 1948-ban kerültem Székesfehérvárra mint közúti közlekedési baleseti helyszínelő. 1951 őszén megnősültem. Feleségem evangélikus vallású volt, én református. Kálvinista lévén sosem tagadtam meg a hitemet, még a szolgálati időm alatt is igyekeztem rendszeresen templomba járni. Nem akartunk feltűnést kelteni, de ragaszkodtunk a hagyományokhoz: egyházi esküvőnk volt az evangélikus templomban. Feleségem hófehérben, én pedig bocskai magyar öltözetben… Ezzel egy pillanat alatt leromboltam a nagy nehezen felépített karrieremet. Nyomban el kellett hagynom a testületet. Édesanyámtól nászajándékba egy fűzfakosárra való jácinthagymát kaptunk. Makón ugyanis virágtermesztéssel is foglalkoztunk, így már gyermekként megtanultam, hogyan lássak a jácintok neveléséhez. Bérelt keretekben helyeztem el a virágokat, az eladásukból 12
származó bevétel pedig mindig jól jött. De a megélhetéshez hosszú távon nem volt elég, így munkát kellett találnom. Mivel annak idején a felsőipai iskolában hivatásos gépjárművezető igazolványt szereztem, igyekeztem legalább a szakmámban, a közlekedésben elhelyezkedni, ha már nem
repülhetek. Óriási
szerencsével
sikerült
bejutnom
egy vállalathoz
gépkocsielőadónak, 1952-ben. Akkoriban olyan meggondolatlan átszervezések voltak, hogy sokáig nem lehetett egy helyen maradni: hol összevontak vállalatokat, trösztösítettek, hol pedig mindent szétrobbantottak. Három munkahelyem is volt, mielőtt 1953-ban a megyei tanácshoz kerültem gépkocsielőadó garázsmesternek.
MENEKÜLNEK A PATKÁNYOK A tanácsnál dolgoztam 1956-ban, amikor megint elszóltam magam. A nagyon lelkesítő első forradalmi napok után egyre zavarosabb idők következtek. Október 26-a vagy 27-e volt talán, amikor sorra jöttek panaszkodni hozzám, mint garázsmesterhez a gépkocsivezető kollégák, hogy nem mernek kimenni az utcára, mert baj van, futkosnak mindenhol az emberek, pakolnak az elvtársak. Meggondolatlanul csak ennyit mondtam: „Így szokott lenni: süllyed a hajó, menekülnek a patkányok.” Ez az egy mondatom ismét a kirúgásomhoz vezetett, ám ezt akkor még nem tudtam. Garázsmesterként az én feladatom volt eldönteni, a beosztott gépkocsivezetők autóba ülhetnek-e vagy sem. A szabályzat kimondta, ha vezetésre képtelen állapotban van a gépkocsivezető, nem küldhető ki. Ezért aztán ráparancsoltam egyikőjükre, hogy menjen el egy demizson borért. Azokat is berúgattam, akik soha nem ittak, s a szerelőakna különböző magyar nóták danászásától volt hangos. Eközben, úgy dél tájban a megyei tanács épülete előtt néhány ezres tömeg gyűlt össze. Zászlókkal, transzparensekkel tüntettek, először még békésen. Majd követelni kezdték a megyei tanács elnökét, Bujdosó Imrét az erkélyre. Az persze nem mert kimenni, maga helyett kiküldte a titkárát, egy vörös hajú embert. A tömeg erre már felbőszülve ordított, szidták a fiút: „Te vörös róka, te is gazember vagy!” Én az irodám ajtaját támasztottam, figyeltem, mi történik. Rettenetesen megviselt állapotban, remegő térdekkel, micisapkában jött le hozzám az elnök, s rimánkodott, hogy vitessem azonnal a megyei pártbizottság garázsába, ahol fegyveres védelem van. Amikor láttam, hogy komolyra fordul a helyzet, a tömeg egyre hangosabban követeli Bujdosót, arra gondoltam, mégis csak emberről van szó, s nem akarok szemtanúja lenni, ha valami baja esik. Gépkocsivezető addigra már egy szál se volt, egyedül a rendkívül segítőkész Tölgyesi Pisti, a 13
kocsimosó gyerek leste, mit kérek tőle. Az MM 646-os rendszámú Pobeda gépkocsi állt a kapuhoz a legközelebb. A tanácselnökre rászóltam: „Gyorsan szálljon be, de a hátsó ülésre, és húzódjon le, hogy ne lássák!” A Pistinek intettem, hogy nyissa ki a nagy vaskaput, ami az épület takarásában állt, így a tüntetők szerencsére nem vették észre, hogy teljes gázzal kihajtottam, s a hátsó udvaron át a mai pláza mögötti terület felé vettem az irányt. Ott volt a megyei pártbizottság garázsa. Ugyancsak zárt vaskapuval védték a bent lévőket, de én már messziről nyomtam a kürtöt, hogy fölismerjék a tanács kocsiját. Mire odaértünk, kinyitották a nagy vasszerkezetet. Berobbantunk az udvarba, s én szétnéztem: katonaszemmel megállapítottam, hogy senkiháziak gyülekezetébe csöppentem. Mindenféle rangjelzés nélküli fickók ténferegtek géppuskáikat a kőre téve, tizenéves kiszes gyerekek mászkáltak, akiknek övéből nyeles kézigránátok lógtak… Ha arra kényszerültem volna a forradalom ideje alatt, hogy fegyvert fogjak, az biztosan nem ezen az oldalon történik. Amikor már biztonságban érezte magát, a tanácselnök – aki eredetileg egy Debrecen környéki „útküvező” segéd volt – jó ízes bihari tájszólásban megszólalt: „Mágá márággyík itt, mer’ itt fegyveres vídelem van!” Hát én úgy húztam el a csíkot az éppen becsukódó kapuszárnyak között, mint a villám: nem kértem abból a védelemből. Abban a pillanatban, ahogy visszaértem és a Pisti beengedett, a hatalmas tömeg elárasztotta a tanács udvarát, s a padlástól a pincéig mindenütt a Bujdosót hajtották, keresték. Akármi történt később, ma is azt gondolom, nem tennék másként, mint akkor tettem: segítenék a bajba jutott emberen. A debreceniek arra, aki tisztességes, becsületes, azt mondják, „irvínyes”. Csakhogy a tanácselnök nem volt „irvínyes” ember. Ahogy leverték a forradalmat, valakitől kiszivárgott az a mondatom a menekülő patkányokról... Több se kellett az elnöknek, „hálából”, hogy megmentettem, a megerősödő kommunista államhatalom élharcosa megfosztott állásomból. Ez volt a jutalmam. Nem alázkodtam meg, nem kértem méltányosabb eljárást. Később is mindig arra gondoltam, kis áldozat volt az enyém ahhoz képest, hogy százakat nyomorítottak meg, zártak börtönökbe, és végeztek ki kegyetlenül.
A RENDSZER ELLENSÉGE – VAGY MÉGSE? A kormányzat ’56 után megorrolt a hivatásos gépkocsivezetőkre, mert rengeteg embert menekítettek ki az országból. Találtak egy paragrafust, aminek alapján arra 14
hivatkozva, hogy megbízhatatlan gépkocsivezető nem közlekedhet a közutakon, a hivatásosok nagy többségétől visszavonták az engedélyét. Én sem voltam kivétel. Amikor a tanácstól elbocsátottak, még megvolt az igazolványom, s egy vendéglátó vállalatnál helyezkedtem el gépkocsivezetőként – szellemi munkáról ugyanis szó se lehetett. Ott felajánlották, hogy ha megcsinálom az udvaron álló lerobbant GMC-t, azzal dolgozhatok. 1957 januárjában a mínusz 15 fokos hidegben javítgattam az öttonnás autót. Alighogy készen lettem vele, megjelent két pufajkás. Név szerint engem kerestek. Kérdezték, mit csinálok, van-e vezetői engedélyem. Addig volt… Jóhiszeműen odaadtam nekik, de többet nem is láttam: azon nyomban bevonták. Egy akkumulátorszerelő kisiparos, Soós Benjámin – akinek a mai Ady Endre utcában, a Fekete Sas szálló épülete mellett volt a műhelye – fölajánlotta, hogy egyelőre csak segédmunkásként tud alkalmazni, ám mivel örököse nincs, szeretné, ha majdan átvenném tőle a szakmát. El is kezdtem dolgozni nála. Egy nagyjából ötször hat méteres fűtetlen istállóhelyiség szolgált műhelyként. Itt szereltem, forrasztottam én naphosszat, egy légtérben, alig három méterre a tízesével sorba rakott, hatalmas nyitott akkumulátorok mellett, amelyekben fortyogott a kénsav. Akkor még én sem tudtam, hogy négy óránál többet nem lett volna szabad ott töltenem, ehelyett én napi nyolc-tíz órát álltam a savgőzben, hiszen nagyon kellett a pénz a családom eltartására. Alig nyolc hónap telt el, amikor egy reggel belenéztem a tükörbe, s nagyon megijedtem: egy elefántcsontszínű ember bámult vissza rám. Kiderült, súlyos ólommérgezést kaptam. Abba kellett hagynom az akkumulátorszerelést. Nehéz időszak következett. Az éhenhalástól valójában a virág mentett meg: egész családommal keményen dolgoztunk a jácintültetvényeken. Egy év múlva visszakaptam a vezetőigazolványomat, akkor éppen úgy döntöttek, mégsem vagyok a rendszer ellensége. Nagy nehezen sikerült elhelyezkednem a KPM tanintézetnél 1959-ben. Elméleti, gyakorlati oktató, később vizsgabiztos lettem. A közlekedési minisztérium tíz év múltán a Volán vállalathoz helyeztetett át, innen mentem nyugdíjba tizenöt évnyi forgalmi oktatásvezetői munka után. A tőlem telhető legnagyobb precizitással dogoztam, bárhová sodort a sors. Ám a repülés iránti vágyam mindig megmaradt.
ÚJRA A LEVEGŐBEN: POKOLBÓL A MENNYORSZÁGBA Évtizedekig csak a földről, „alulnézetből” figyelhettem a repülőket, s hogy a szerencséseknek mi más adatott. 15
1984-ben kezdett enyhülni a légkör. Szegeden, az akkori Csongrád megyei MHSZ vezetője merte engedélyezni, hogy mi vének, régi horthysták találkozzunk a repülőtéren, az egykori fészkünkben – hiszen már úgyis ártalmatlanok vagyunk… Abban az évben még nem ülhettünk gépbe. Ám 1985-ben, amikor ismét összehívtuk a társaságot, kimentünk Algyőre, s én negyven év után először ismét átélhettem a földtől való elszakadás örömét. Egymás után beültünk egy Zlin típusú gépbe, hogy egy-egy tiszteletkört tegyünk régi repterünk felett. Amikor rám került a sor, az oktató, akivel repültem még oda sem ért a géphez, én már becsatolva ültem… Megkaptuk a fölszállási engedélyt, s ahogy elstartoltunk, rácsapott a vállamra: „No, öreg, tied a gép!” Majdnem ordítottam örömömben, akár az első egyedüli repüléskor. Úgy éreztem, a pokolból szállok fel a mennyországba. Negyven perces repülést engedélyeztek, volt időm újra átélni a régi emlékeket. Megnéztem föntről azt a hangárt is, amelynek tetejéről annak idején a takarodót fújtam. Bár látszott az igyekezet, nem tudták eltüntetni az eredeti feliratot: Horthy Miklós Nemzeti Repülőalap Délvidéki Kiképzőkerete. Ahogy a mi szívünkből sem sikerült kiirtani sosem a hazaszeretetet.
ZÁRSZÓKÉNT A fehérvári Albatrosz Repülő Egyesület Öreg Sasok szakosztályának tagja lettem 1999-ben: végre hazataláltam. Felhőtlen repülőbarátság alakult ki köztünk, nagyon régi és az ifjabb „légbenjárók” között. Hetvenhét évesen, 2000-ben találkoztam Kocsis János vezér vezérőrnagy barátommal, szintén az egyesület jóvoltából. Az ő kezdeményezésére zászlóssá léptettek elő: a címet meghatottan és nagy megbecsüléssel viselem ma is. Nagy örömömre, egykori szigorú reptérparancsnokommal ugyancsak találkozhattam nemrégiben: sírig tartó atyai jó barátomként köszönthettem Péter-Pál napján tavaly, kilencvenöt éves korában Takács Pali bácsit. Izmusoktól, politikai irányváltásoktól megmentett engem a sors. Pártonkívüli, védtelen, minden ármánnyal szembenéző magyarként, megszámlálhatatlan sorstársammal együtt hitemet, vallásomat sohasem megtagadva nézhetek vissza múltam minden percére. Nagyszerű családom, gyermekeim, vejeim, unokáim – sőt, most már dédunokáim is – életvitelükkel bizonyítják, hogy jó iránymutatást kaptak. Ők pedig engem mindenért kárpótolnak.
16
FÜGGELÉK
1944. Algyői kiképzésünk egyik napja. Az első ülésben integető bajtársam, Mester Lajos „Bajci”, egy Ju-52-essel Berlin-Gatow repteréről lógott meg többedmagával, de úgy eltűntek a géppel együtt, hogy azóta se tudni semmit róluk. A földön Faragó Imre áll, aki szintén távozott az élők sorából. A hátsó ülésből kiszálló pilóta én vagyok.
Az algyői kis csapat egy része. Balról: Oláh József, Kovács Sándor, Minárovics Béla, Moór Gyula (közvetlen oktatónk, aki Henkel 111-es gépet repült), Mészáros Sándor, Kuti József, Molnár Dániel. Közülük ketten vagyunk életben: a cingár vékony Mészáros Sándor barátom, aki középen álló oktatónk mellett bal kéz felől látható. Belgiumban él, s néha meglátogat sukorói „sasfészkünkben”. Illetve én, a jobb szélső, az a kurtahajú kun-magyar fiú.
17
Ugyancsak az algyői reptéren készült a kép. Balról: Faragó Imre, Mester Lajos, Molnár Dániel.
Ma is meglévő startkönyvem, azaz repülési naplóm első oldala. A tűzből sikerült megmentenem, amikor orosz fogságba kerültem: két fogamat „adtam” érte.
18
