2007. március 23. Nyolc órát az utolsó pillanatokért Remélnünk kell, hogy jön egy fiatal generáció, mondja Jordán Tamás „Nekem hinni kell abban, hogy minden gesztus, minden pici esemény részese annak a folyamatnak, ami elindul majd, és társadalmi megbékéléshez vezet. Nem lesz ennek látványos eredménye, mert hiszen olyan nagy a feladat, hogy azt nem is igen lehet egy csapásra elvégezni; sok-sok ember összefogása kell. A látványos eredményt természetesen arra értettem, hogy legyen valami enyhülés a közéletünkben. Mert a Nemzeti Színházban - lesznek eredmények. Ebben biztos vagyok” – hangsúlyozta Jordán Tamás öt esztendővel ezelőtti beszélgetésünkben. Nem sorolom, hogy mi minden történt az óta; de azért első kérdésem ma a Nemzeti Színház igazgatójához mégis az: még mindig ennyire optimista? - Valóban annak tűnt, és különösen annak tűnik ma az a naiv hit, hogy itt bármi enyhülés is történik, hogy itt bármi gyorsan jó irányba változhat. Az elmúlt öt év, azon belül is a második fele, s leginkább a közelmúlt eseményei enyhén szólva sem igazolhatják ezt. Ma már egy picit sem gondolom azt, hogy itt el lehet jutni egy békés, áhított párbeszédig. E pillanatban nagyon malíciózusan és talán cinikusan arra gondolok, hogy jól meg kéne öregednie mindenkinek, aki most részt vesz a mai politikában, és le kell lépnie a színpadról. És remélnünk kell, hogy jön egy fiatal generáció, amely már mentes a nagyon kicsinyes, ócska vitáktól. A bevezetőben általad idézett beszélgetésből most én citálom néhány további mondatomat: közéletünkben, a megosztott világban nem az a legfájdalmasabb, hogy ekkorák az ellentétek, hanem az, hogy nem jönnek létre a dialógusok. A hangnem nem is teszi lehetővé azt, hogy valami megoldódjék. De mélyen kell hinni abban, hogy minden kis kövecske beletartozik az épületbe, és nincs nélküle épület. Ezt ma is ugyanígy érzem – épp csak egyre inkább már csak a fiatalok dialógus-teremtő képességében tudok hinni… - De, mint színházigazgató, elégedett vagy a mögötted álló öt esztendővel? Érzésed szerint mindazt, amit a nyertes pályázatodban körvonalaztál – sikerre vitted? - A legtöbb dolog, ami a pályázati anyagomban szerepelt, teljesült. Azt is mondhatom, nyugodt szívvel, hogy - jól teljesült. Gyorsan létre jött a Nemzeti Színház körül az áhított nyugalom. Mert addig a politikai csatározások és kihegyezett szakmai viták terepe volt, de ez gyorsan a múlté lett. Talán fél év sem kellett ahhoz, hogy nyugalom legyen, s el lehessen kezdeni a munkát. A leszerződött társulat összetétele az öt év alatt szinte teljesen változatlan maradt. Ami változás volt, az is pozitív, mert például a tavaly végzett főiskolások közül - az én osztályomból – hatan is ide szerződtek. Van egy nagyon erős, ütőképes, egymással jól, és szívesen dolgozó csapat. A „műszak”, amely egy nagyon fontos alkotó része egy színháznak, szintén ugyanabban a felállásban dolgozik, nagyon odaadóan, és jól. És - harmincnyolc produkciót hoztunk létre. Nem az én tisztem ezek megítélése, de hát kilencvenöt százalékos a látogatottságunk; több díjat nyertünk – Blaskó, Kulka, Mohácsi -, tehát szép elismerések kísérték ezt az öt évet. Összességében a színház, úgy gondolom, jól működik. A megyejárás szintén egy nagyon fontos eseménysorozata volt a színháznak; ez arról szólt: két évadon keresztül minden hónapban más-más megye volt a vendége a Nemzeti Színháznak. Ezt végigvittük, s nem is bántuk meg, mert tovább mélyült színházunk vidéki népszerűsége. Mert meg lehet figyelni, hogy van egy budapesti, és egy vidéki közönség - és a vidéki színház-szeretők nagyon nagy becsben tartják a Nemzeti Színházat. A pestiek közül is sokan, de ez nem mondható el mindenkire… - A legtöbb vállalás teljesült, mondtad. Mi az, ami elmaradt?
- Épp említeni akartam… Amiben elmaradtam, tehát ami még kimaradt a megvalósításból, az az agora átalakítása, beépítése. A tervek szerint az eredmény egy százhatvan fős, minden igényt kielégítő kis színpad létrejötte lett volna – ha az ehhez szükséges forrást megkapjuk. De, sajnos, egyik évben sem volt annyi pénz, hogy ezt megépítsük. Ez tehát elmaradt. A belső forgalmi terek pedig nem olyanok a Nemzetiben, hogy alkalmasak lehetnének erre a célra. A két színház - a nagyszínház és a stúdió - végzi a maga dolgát, oda ezért nem lehet szervezni semmi különösebbet így tehát egy kicsikét adós vagyok azzal a gondolattal, hogy igazi agorát hozzunk létre. - Annak, hogy a létszám változatlan maradt, nem egyszerűen anyagi okai vannak? A szóbeszéd szerint kétszer-háromszor többet keresnek az emberek a Nemzetiben, mint máshol… - Nem tudom, hogy ezt a „háromszor annyi”-ról szóló pletykát ki indította útjára. Azt tudom mondani, hogy talán másfélszer vagy inkább húsz százalékkal magasabbak a fizetések. A vezető színészek nem sokkal keresnek többet, mint máshol. A műszak talán valóban kicsivel többet keres, de itt magas a balesetveszély, szigorú összpontosítást igényel a munka, nagyon nagy kockázattal jár. A színpadtechnika látványos, de egyben fokozottan veszélyes is. Az egészet egy nagyon jól összeszokott csapat - a gépészek, a technikusok, a díszítők - működtetik. Olyan munkáról van szó, amiért érdemes kicsit több pénzt fizetni. De messze nem áll olyan jól a Nemzeti Színház, mint ahogy azt az emberek gondolják. 2003 óta évről évre elvonások voltak; idén is 160 millióval kevesebből gazdálkodunk, mint tavaly. Most már kénytelenek vagyunk produkciókat elhagyni; idén biztosan kevesebb bemutatónk lesz, mint ahogy terveztük. Nagyon meg van húzva a nadrágszíj - s bármikor szívesen előveszem a számokat, mert ha kell, tényekkel is tudom cáfolni azt a hiedelmet, ami a Nemzeti „kasszáját” körülveszi… - Még mindig kötözködöm: elcsitultak a viták, mondod, noha épp az ünnep előtt kerültetek ismét terítékre. Összevonás a Magyar Színházzal, profilváltás, satöbbi… - Amikor arról beszélek, hogy nagyon megnyugtató állapotnak tartom a viták elcsitulását, természetesen arra gondolok: belül olyan harmonikusan és kiegyensúlyozottan működünk, amely állapot nem ad alkalmat semmiféle támadásra. Az egy más kategória, amikor a kulturális vezetés elhatározza, hogy megreformálja a magyar színházi életet. És ez nem csak a Nemzeti Színházat érinti, hiszen a struktúraváltás mindenre kiterjed. Ennek keretén belül lehetnek olyan elképzelések, amelyek erőteljesen érintik a Nemzeti Színházat, de ezt már nem tartom olyan jellegű botránynak, mint amelyek öt évvel ezelőtt voltak. A tervek egyébként még nem naprakészek, nincsenek általam ismerhető konkrétumok. A Minisztériumtól annyit lehet tudni, hogy kiadtak egy közleményt: foglalkoznak a Pesti Magyar Színház és a Nemzeti Színház összevonásával. Azért, mert Hiller miniszter úr elhatározta: szűkíti a kulturális tárca által működtetett Nemzeti Intézmények körét. Minden műfajból egy intézményre van szüksége, hogy a rendszer zárt, és átlátható legyen. Egy kiemelt könyvtár, egy opera, egyetlen múzeum, egy színház. A Pesti Magyar Színház saját rangjánál fogva egyébként okkal berzenkedhet; az ott játszó, nagyon nagynevű színészek teljesítménye előtt mindenkinek, így nekem is, fejet kell hajtania. Ha már itt tartunk, azt azért ki kell mondanom: hatalmas méltánytalanság érte őket akkor, amikor elvették tőlük a Nemzeti Színház nevet. Amikor az olyan nagynevű színészek, mint Sinkovits Imre, Bessenyei Ferenc, s természetesen a társulat ma is élő tagjai, olyan színészek, akik a magyar színjátszás legnagyobbjai közé tartoznak, egyik napról a másikra tudták meg, hogy ők már nem a Nemzeti Színház tagjai. Ez a seb bennük azóta sem gyógyult be. Ezzel tisztában kell lennünk… Agárdi Gáborral nagyon szoros barátság fűzött össze, hálás vagyok a sorsnak, hogy megkaptam tőle az ő barátságát, az ő szeretetét. S tudom, hogy benne sem gyógyult be ez a seb - a sírba vitte magával ezt a fájdalmat. - Mégis, mit lehet tudni erről az összevonásról? - Amennyiben egy intézményt szeretne a miniszter úr, akkor felmerülhet a gondolat. Ennyit…
Nyilván nem akarja megszüntetni a Pesti Magyar Színházat. A gondolat merült fel, de nincsenek meg a részletei. Magam igen nehezen tudom elképzelni, de nyilván nem szabad élből elutasítani. Meg kell vizsgálni… Le fogunk ülni, többen, a minisztériumból, a Pesti Magyar Színház igazgatójával, egy pár szakértővel; leülünk, és átbeszéljük, hogy ennek a megoldásnak milyen reális lehetőségei lehetnek. Úgy képzelem, gyakorlatilag maradna a Pesti Magyar Színház, mint játszó hely, tehát nem lenne kevesebb az előadások száma, mint amit itt is, ott is elterveztek. Összevonás után is ugyanannyit játszanánk – bár, ahogy az előbb mondtam, mi már összevonás nélkül is a bemutatók számának csökkentésére kényszerültünk… - Egy dialógus tehát létrejön… Azt viszont nehéz lenne mondani, hogy a Nemzeti Színház körüli egykori viták, sőt, a korábbi épületet és társulatot a kilencvenes évek első felében ért bírálatok nem politikai indíttatásúak voltak. Most esetleg ez újul meg, vagy már kifejezetten szakmai helyzetmegoldásról van szó…? - Megpróbálom a választ személyes nézőpontból megfogalmazni. Amikor a Merlin igazgatója voltam, engem akkor sem befolyásoltak a politikai „befolyásolások”. Én ott sem tudtam, hogy ki hova tartozik, ahogyan itt sem. A Nemzetiben is vannak olyan színészek, akik a jobb oldal mellett olyan szinten kötelezték el magukat, hogy látni őket a különböző rendezvényeken; de ugyanezt elmondhatom a másik oldal támogatásáról. Ennek ellenére, és ez a lényeg, itt, a színházban a béke a lehető legjobb formában jelentkezik. Nagyon szeretik egymást a kollégák; bármennyire is hihetetlen, itt nincsenek politikai feszültségek. Nincsenek olyan viták, amelyek megmérgeznék a munkahelyi légkört; amint ez nem mondható el az országról… És nagyon nem szeretném, ha a sorsunk alakulásába, akármilyen indíttatásokból is, színházszakmainak nem nevezhető szempontok is beleszivárognának… Elég gondot jelent az, hogy az elvonások ellen harcolva, a szél ellen vitorlázva, megpróbálom az elvárt takarékoskodást végrehajtani. Nehéz. Egy biztos: nem gondoltam volna, hogy arra a politikai helyzetre, amely öt évvel ezelőtt volt, így rácáfol az idő. Hogy az, ami akkor elég feszültnek volt mondható, ma egyfajta békebeli nyugalomnak tűnhet… - Beszéljünk a számokról. Feladatának megfelelő módon tud-e még működni a Nemzeti? - A válasz előtt abban kellene egyetértenie nekünk és a fenntartóinknak, hogy mi is a Nemzeti Színház feladata? S ennek teljesítéséhez mennyi pénzre van, lenne szüksége? Mennyiből kellene a Nemzeti Színháznak gazdálkodnia, élnie dolgos életét, működtetnie azt is, ami jelenleg nem működik? Sajnos, nincs meghatározva, az elvárások szintjén, a Nemzeti Színház jellege, kultúraközvetítői szerepe. Én azt gondoltam akkor, amikor pályáztam, és természetesen tudtam a jelentősnek mondható támogatásról, hogy a Nemzeti Színház dolga lesz – többek között – meghívni Budapestre, rendszeresen, rangos európai előadásokat. Megmutatni, és persze, megnézni, hogy a kultúra világában mi is történik? Hiszen a szakmabeliek sem állnak olyan jól, hogy rendszeresen kiutazzanak - viszont a Nemzeti Színház hívhatna havonta, vagy két-háromhavonta, érdekes, új, rangos külföldi produkciókat. Na, erre már egyáltalán nincs lehetőség, pedig ez például – szerintem - elsősorban Nemzeti Színház-i feladat. A pályázatomban szerepelt olyan elképzelés, hogy tehetséges fiatalokat - tervezőket, rendezőket, növendékeket, frissen végzett diplomásokat küldenénk ösztöndíjakkal külföldre. Amikor visszajönnek, a tapasztalatokat begyűjtve, gazdag tudásukkal a nemzeti és a magyar színjátszás szolgálatába állhatnának. S mivel ezt egyetlen színház sem engedheti meg magának, de más intézmény sem, joggal gondoltam, hogy ez a Nemzeti alapfeladatai közé tartozna; hogy ezzel is törődjön. Azt is vegyük ide: a megyejárást ma, a jelenlegi költségvetésünkből, már nem lehetne megcsinálni; pedig ezen túl is fontosnak tartanám a jeles, vidéki alkotások meghívását, budapesti bemutatását. Tehát: amikor azt nézem meg, hogy a Nemzeti Színház most mennyiből működik, és megvizsgálom, hogy a „keret” mire ad lehetőséget, akkor ki kell mondani: eszmei feladatát az intézmény messze nem tudja teljesíteni. Mert le kell mondania a mások szerint pluszként vállalt, de szerintem viszont egyértelműen alapfeladatairól. Az elvonások bizony nagymértékűek - de hát ez jellemző az ország helyzetére, nem csupán a kultúrára.
- A jövőt azért mégis a kultúra jelenti; s hát azért nincs szó olyan rettenetesen nagy összegről… - Így igaz. Hatalmas pénzről akkor van szó, amikor a kórházakról és az iskolákról esik szó. Mindenkinek összerándul a gyomra, mindenki aggódva nézi a történéseket, s hol bizakodik, hol kevésbé bizakodik a jövőben. Hogy majd lesz értelmük a drasztikus intézkedéseknek. Kívánom, hogy legyen, de mondjuk ki: e két terület esetében hihetetlenül nagy pénzről van szó, a színházak kérdésében viszont olyan pici pénzről, amennyi nem oszt, nem szoroz a költségvetésben. Ezért nem értem, hogy miért kell elhamarkodottan, látványosan, csak az elvonások szellemében dönteni, miközben hiányzik a kellő átgondoltság? Ezt nyilván máshol is el lehet mondani, de a színház pénze, ismétlem, az nagyon picike; az nem fog beleszólni az államháztartásba. S beszéljünk már arról is: az uniós csatlakozás előtt mást sem mondtunk, mekkora nagy szlogen volt, hogy Magyarország a kultúráját viszi a közös Európába. Ezt mondogattuk egyfolytában - most pedig azt tapasztaljuk, hogy ez szinte egészen el lett hanyagolva.. Sajnos, néhány igazgatói kinevezés kapcsán is azt látjuk, hogy a döntés olyanok kezében van, akiknek a kultúra - nem szívügyük. Gyakran olyanok döntenek a színházak sorsáról, akiket – megengedem: ezt merészen feltételezem … - nem is nagyon érdekel a színház világa, sorsa. Mindaddig, amíg ez így van, rettentően kiszolgáltatott helyzetben leszünk.. - Kemény szavak, s kissé talán rezignáltak… - Hozzáteszem: a nagy bajban azért mutatkozik némi összefogás, valamelyes együtt gondolkodás. Hiller miniszter úr novemberben találkozott a színházigazgatókkal, és megjelölt hat témakört, amelyekben kérte ezt az együttgondolkodást. Mi ekkor létrehoztunk hat munkabizottságot, a maga területével mindegyik alaposan foglalkozott, és január 31-ével beadtuk az a dolgozatot, amely egyesíti a kérdéseket, és választ ad a miniszternek a problémákra. Azóta azt mondják, hogy dolgoznak rajta… Ugye, a színházi törvény előkészítéséről van szó, s ez egy csomó jogi probléma megoldásával is jár, hiszen tudjuk például azt, hogy a munka törvénykönyve a színházban nem alkalmazható. S mindenki tudja, hogy fontos a struktúraváltás, a finanszírozás lehetőségei és fajtái, az oktatás, a fiatalok színházra nevelése - ez utóbbi már egyre égetőbb kérdés, hiszen látni kell, hogy egyre jobban fogy a közönség. És semmi jót nem sejtet az, ami most van. Az oktatással kezdődik a dolog, már az óvodában, és ha nem történik valami változás a szemléletben és a támogatásban, főleg az iskoláknál, akkor semmi esélyünk nincs. A színháznak sem marad - mert a kultúra el fogja veszíteni azt, amit most még a magáénak tudhat. És már most sem sok bástyája van. Ha a képzés nem lesz minőségileg sokkal jobb, meggyőzőbb, erősebb, és nem törődnek már kezdetektől fogva azzal, hogy a gyerekek mentális léte és a tudása, a kulturális élethez való viszonya milyen, akkor itt a lehető legrosszabbakra lehet számítani. Amit nem tudok, vagy talán nem akarok pontosan megfogalmazni… Mert tudjuk: alapvető gondok vannak az olvasással, a szövegértéssel, az írással, a fogalmazással. Hát hogyan lehetne elhinni azt, hogy azok a gyerekek, akik most másodikosok, és nem tudnak helyesen írni, tíz év múlva értelemben, igényességben előnyükre és előnyünkre válva - kicserélődnek? Nem fognak... Olyan lesz az ő viszonyuk a színházzal, a kultúrával, amilyenné most nevelik őket. - Valamit mégis tenni kellene. Valami nagyot, vagy legalább valami kicsi tüzet rakni… - Lehetne, talán. Ha már lehetőségem van ekkora terjedelemben mindenféléről beszélgetni veled, akkor hadd mondjam ki a számomra mostanában talán legfontosabb gondolatot. Azt is hozzá lehet tenni, hogy aki olvassa, vagy hallja, az adja át. Néhányan ugyanis azt gondoljuk, hogy muszáj lenne létrehozni egy kulturális televíziós csatornát. Egyszerűen kötelező. Akiket a részletek is érdekelnek, az keressen meg engem… Egy huszonnégy órás, de valójában háromszor nyolc órában működő kulturális csatornára gondolunk, amely több funkciót látna el, egyszerre. Mert nagyon élvezetes és fontos beszámolókat tudna adni a műhelymunkákról, hogy a zene, az irodalom, a színház, a tánc
berkeiben éppen mi történik; s ezenközben természetesen meg lehetne találni azt a műsoridőt is, amikor meg lehet szólítani a fiatalokat.. Minden él nélkül mondom: jó, hogy van sport 1, sport 2, „sportsok”, (én magam is lelkes nézője vagyok) de ugyanennyire fontos legalább egy kulturális csatornát létrehozni. Nem akkora pénz a működtetése, mint amennyire egyébként égető szükség van rá. Hiszen a közszolgálati televízió, mondhatni, megszűnt e téren funkcionálni… Tehát üzenem a bennünket körülvevő világnak, hogy forduljanak hozzám, ha egyet értenek velem, és fogjuk össze, hozzuk ezt létre. Részletekbe menő elképzelésekkel rendelkezünk arról, hogy milyennek kellene ennek lenni, milyen műsoroknak kéne mennie, milyen műsorsávokban. Úgy lenne például háromszor nyolc óra, hogy este hattól menne éjjel kettőig az első nyolc óra, utána megismétlődne éjjel, és kora délelőtt, délután. Ebben a nyolc órás műsoridőben van és lenne elegendő idő arra, hogy mindennel lehessen foglalkozni. Külön szólítaná meg a fiatalokat, az általános iskolásokat meg a középiskolásokat, beszélne az olvasásról, a versről, arról, hogyan kell nézni a színházat, tehát lenne egy ilyen oktató, műveltető, nevelő szerepe is. Miközben friss információkkal látná el azt a kezdetben pár tízezer, esetleg százezer embert. A lényeg: olyan szellemi táplálékot kapnának, egyre többen, amely mostanában már egyáltalán nincs. És talán az utolsó lehetőség… Tamási Orosz János
