EGY FIATAL PORTUGÁL KÖLT Ő HÁNYATOTT ÉLETE Németországban, Würtzburgban már két év óta megjelenik a Blátter+Bilder cím ű irodalmi, zenei és kulturális kéthavi folyóirat, és nemcsak rendkívüli kiállításával t űnik fel, hanem mindenekelő tt következetes kozmopolita fogékonyságával minden m ű vészi újdonság iránt. Az el őttünk lévő január-februári szám közli Jorge Luis Borges argentin költ ő verseit; a verseket a költ ővel folytatott sikerült interjú kommentálja. Közli továbbá Emilio Vedova avantgardista olasz fest őnek, a legutóbbi Biennále nyertesének Nehéz orrt rajzolni című írását, képeinek reprodukcióit és egy esszét a művészről; Rolf Hádrich fiatal német költ ő verseit, Raoul Ubac francia fest ő illusztrált írását; Hans Otte fiatal (1926-ban született), német zeneszerz ő cikkét és partitúráját; Sy Twombly amerikai fest ő aforizmáit és cikket róla, a svájci Cuno Raeber (szül. 1922-ben) verseit, a spanyol Ramon Gomez de la Serna írását Toulouse .Lotrecr ől, A bádogtrombita (Die Blechtrommel) cím ű paródiát és Günther Grass regényét, amely nagy vitát váltott ki Németországban. A Gregorio Partez y Aronzról szóló rovat mutatja meg mégis leginkább, milyen messzire terjed ennek a minden tekintetben pazar folyóiratnak a nagylelk űsége. Elő ször is Egtj diktátor halála címmel részletet közöl ett ől az ismeretlen írótól, aki monológ formájában mutatja be egy volt hatalmasság megbékélését az elkerülhetetlen véggel. A részlet felt űnik fiatalos pátoszával, amely járatlan tollra vall, de egyben bizonyos formai érettséggel is. Ám ez alkalommal nem ez a fontos, hanem, az, hogy a folyóirat hogyan tálalja a m űvet. A részlet után közli Günther W. Lorenz fordító írását, melyben a következ őket olvashatjuk: „Gregorio Partez y Aronz 1930-ban született Madridban. Apja politikus volta köztársaság idején. A Partez y Aronz család 1938-ban Portugálián keresztül Észak-Afrikába menekült, és hosszabb bolyongás után Tangerben talált menedéket". Lorenz ezután leírja a fiatal spanyol tanulmányait, közrem űködését az Espana Libre című emigráns folyóiratban és elt űnését Tangerb ől, ahonnan a politikai helyzet rosszabbodása miatt ismeretlen irányba, valószín ű leg Kubába vagy Mexikóba távozott. Ezután így folytatja: ,.Gregorio Partez y Aronz, akiben kirajzolódik Európa sorsa, az Exodus sorsa, nem szerezhetett nevet magának, mert nem volt hazája, nem volt nyelvi hazája ... Amikor 1957-ben Lisszabonban megismerkedtem vele, betegen és kétségbeesetten egy régényen dolgozott. Sötét élet volta regény ideiglenes címe, de tudomásom sze724
rint sohasem jelent meg. Megalkuvás nélküli regény volt egy ember felemelkedésér ől és bukásáról, aki bitorolta a hatalmat hazájában — nem nehéz ráismerni — Spanyolországban. A kéziratból akkor lefordítottam a Le muerta de un dictator című fejejezetet, mert úgy véltem, hogy ez a fejezet az egész regény kulcsa". Loreriz ezután kifejti a sötét élet eszméjét, végül pedig magyarázatfélével szolgál a maga és a Bliitter +Bilder nevében arról, hogy miért közöl részletet fordításban olyan regényb ől, amely sohasem jelent meg, és amelynek írójáról azt sem tudni, él-e vagy nem. „Gregorio Partez y Aronz Sötét élete egyike lehetett volna a nagy regényeknek, amelyek korunk egyik központi problémájával foglalkoznak. Az író élete és alkotásának névtelensége magában véve is jellegzetes tünet, és a legirgalmatlanabb vallomás a korról, amely magában foglalja mindazokat a jellemvonásokat és azt a „borzasztó humort", amelyet egykor Baudelaire próbált meglelni a spanyolak természetében, de ez talán semmivel sem borzasztóbb egy egész korszaknál, amelyen egy ifjú költ ő megpróbált felülkerekedni".
PILLANTÁS AZ ÚJ OSZTRÁK PRÓZÁRA A mai osztrák próza állapotára panaszkodik a bécsi Forumban Humbert Fink. Jóllehet a cikk érvelése meglehet ősen naiv, az ér_ veket alátámasztó tények meggy őzőek. Fink megállapítja, hogy az osztrák próza a közelmúltban néhány világjelent őségű nevet adott, mint Robert Musil, Hermann Broch és Rudolf Kassner. Hozzájuk csatolható az öreg, de újonnan felfedezett Hermanowsky-Orlando is, akinek feltámadásáról annak idején itt beszámoltunk. Az él ő régi nemzedéknek is van néhány jelent ős tagja: Doderer, Gütersloh és Saiko. Fink azonban azt állítja, hogy ennek a tekintélyes garnitúrának nincs utóda. Habára kritika már 1953-ban hangoztatta, hogy nem kell többé „fiatalokról" beszélni, mert ezt a serkent ő jelz őt az új írók egész csoportjainak érettsége már túlhaladta, a dolog úgy áll, hogy éppen az 1953-as esztend ő szüntetett meg néhány merész háború utáni reménységet. Ugyanis akkor már megjelent Ilse Eichinger A nagyobb remény (Die grössere Hoffnung) című jelentős regénye, már modorossá kezdett válni Walter Toman sajátságos rövid prózája, már elkészült és megjelenésre várt Jeannie Ebner Válaszra várnak (Sie warten auf antwart) cím ű sikeres regénye. Később is feltűntek új nevek: Artmann, Boeck, Friedl, Lebert, Wawra, Vogel, Haushofer, de új osztrák prózáról szó sem lehet. Kontrasztként megemlíti Németországot, ahol az utóbbi években befutottak: a huszonegy éves Uve Johnson Jákob meggyanúsítása (Mutmassungen um Jakob) cím ű regényével, a harminchárom éves Günther Grass, a harmincegy éves Kristian Greissler Interpelációjával (Die Aanfrage), Peter Hártling az üstökös fémében ( Im Schein des Kometen) cím ű regényével; megemlíti még Franciaországot, ahol a fiatalok megteremtették az új regény iskoláját; továbbá Svájcot, Olaszországot. Mindenütt áll a harc az új kifejezési lehet őségek meghódításáért, Caesare Pavese egyik definíciójának megvilágításában: „Nem igaz, hogy napjaink, ban azért nem írnak több regényt, mert nem hisznek többé a világ maradandóságában hiszen a XIX. századi regény egy világ összeomlása idején keletkezett, és tulajdonképpen a világ elvesztett maradandóságának a pótléka. A regény most új törvényt keres egy megújulásra törekv ő világban, és nem elégszik meg azzal, hogy új világban mozog a régi dimenziók szerint." A fiatal osztrák ...
HID 10
725
prózaiírók elzárkóznak ett ől a szükséglett ől: Walter Jens, az ismert kritikus szerint azt hiszik, hogy „becsaphatják a világot, és egy nagy fátyol alá rejthetik a legkirívóbb jelenségeket is", mintha sejtelmük sem volna arról, hogy „elmúltak azok az id ők, amikor személyes élményeket lehetett megírni". Az új osztrák elbeszélők, Wawra, Friedl, Boeck, Lebert, Elmer, Hanshofer szerelmes regényeket írnak, és a kritika elismerésével találkoznak, amely ezt a Doderer által „bekötött újságnak" nevezett, újságíráshoz való id őmúlást agyonmagasztalja mint „a mai osztrák irodalom példás következetességét". A fiatal regényírók közül, ambícióinál fogva, az egyetlen kivétel Erich Fried, az Egy katona és egy leány című regény szerz ője (könyvér ől tavaly írtunk). Született 1921-ben Bécsben, már húsz éve Angliában él, könyvei Ausztrián kívül jelennek meg, németországi és angliai tiszteletdíjakból tartja cl magát, tehát aligha nevezhet ő osztrák írónak. rJgy látszik, Ausztriában nem kedvez ő az éghajlat. Herbert Eisenreich, az egyik fiatal osztrák író a kevesek közül, akik megpróbálnak birokra kelni napjaink problémáival, jellegzetes mondattal fejezi ki ezt az állapotot, és azt cikke végén Fink is idézi: „Politikai értelemben Ausztria ma nyugodtabban, de szellemi tekintetben szegényesebben él."
A MEGTÉRT 110 Claude Mauriacról, Francois Mauriac fiáról már írtunk ezen a helyen, amikor Vacsora a városban (Dinner en ville) címmel megjelent második regénye; lassított cselekményénél, a gondosan részletezett tárgynál és a küls ő dramatika hiányánál fogva ez a könyv „az új francia regény" m űvelői közé sorozta a szerz őt. A grófnő öt órakor kiment (La Marquise est sortie a cinq heures) című könyvének ismertetését olvasva az Express április 6-i számában, megtudjuk, hozy Mauriac már kin őtt ezekb ő l a ma már kissé banalizált keretekb ől. Tudjuk, hogy a cím mire céloz: a klasszikus realista regény kifejez őképességét kétségbevonva, Paul Valért' azt mondta André Bretonnak, hogy sohasem szánná el magát ilyen mondat leírására. Lám, Mauriac egyenesen könyvének címéül vett egy ilyen mondatot, és ezzel nyilván egy túlhaladottnak tekintett eljárás mellett szavazott. Ezt a megtérést természetesen nem kell szó szerint venni: Mauriac modern író, és kihívása nem annyira Valért' és a modern esztétizmus ellen, sokkal inkább önmaga ellen irányul. Az író, aki egy kifejezetten egocentrikus könyvvel, a Toutes les f emmes sont f atales (Minden n ő végzetes) cím ű művel kezdte, és azzal folytatta, hagy érdekl ődését kiterjesztette egy zárkózott társaság világára, a mondén vacsora egy kivételes pillanatában, ezekb ől a keretekb ől most egyenesen a zsúfolt, sokemberes életbe próbál kitörni. Az els ő pillantásra nem szembet űnő ez a kitörés: a Niarquise cselekménye egyetlen és pontosan meghatározott helyen, Párizs VI. kerületének de Buci nev ű útkeresztez ő désénél játszódik, és id őtartama is egy órára — délután ött ől hatig -- szorítkozik. De leír mindent, ami ebben az id ő közben egy zajos nagyvárosi útkeresztez ő désen történhet, az apró-csepr ő gondoktól a nagy reményekig mindent, ami a járókel ők fejében lejátszódhat. Mauriac nemcsak a halaskofák és virágárusok banális beszélgetését, a midinette-ek csevegését írja le, hanem két férfi féltékenykedését is, akiknek ugyanaz a n ő jár az eszében, és végül klinikai pontossággal leírja egy öregasszony utolsó perceit is. Szerelem és halál, gyermekkor és szexus (a kritikusok véleménye 726
szerint mintha ez az utóbbi a Lolitta és a Zazzie a metróban (Zazzie au métro) hatása alatt állna) — íme, ez a regény központi témája. A kritika azonban rámutatott arra, hogy Mauriac nemcsak leírja valamelyik párizsi utca átmeneti állapotát, hanem régi krónikának a regénybe iktatásával arra törekszik, hogy az utca történetét is szemléltesse. Ez a eljárás lehet őséget ad a szerz őnek, hogy érzékeltesse a nemzedékek évszázados folyamatosságát, és ezáltal elérje a XIX. századi realista regény integrációját az modern szellemben, ahelyett hogy egyszer űen mellőzné vívmányait.
A HABORÚ IRODALMA Megkezdődött az algeri hábarú benyamulása a francia irodalomba, mind több és több író ragadja meg ezt a véresen időszerű témát, amely bizonyos értelemben az elkötelezettség és a lelkiismeret mércéje lesz. A legtöbb „algeri" könyvet az ifjú tehetségek istápolójaként ismert Julliard adta ki eddig (Francois Sagan is nála jelent meg el őször); Daniel Anselme Jóváhagyás (La Permission), Frédéric Gréndel Békeszerz ődés (La Traité de paix), Maurice Clevel Djamila kertje (Le Jardin de Djamila) és Malek Haddad Utolsó benyomás (La derniére impressian) című műve is az ő kinadványaiban talált helyet. A többi kiadónál megjelentek Philippe Héduy, Jean Bruno, Clostermann, Frank Kevert, Michel Kamerer, Paul clrchambault, Maurienne, Jacques Malori, Erik 011ivier és PierreHenri Simon regénye. A névsorban túlnyomórészt ismeretlen neveket olvashatunk. Roger Ikor, a Goncourt-díjas és nálunk is megjelent Kevert vizek szerz ője, könyvének megjelenése után, ebben a tekintetben, jóval megváltozik a helyzet. Regényének címe A háború moraja (Les Murmures de la guerre); a regényt a Figaro Littéraire március 25-i száma ismerteti. A hangutánzó els ő címszóval az író egyrészt az Algériában folytatott hábarú fojtottságára akar rámutatni, másrészt arra, hogy milyen összetett reakciókGt vált ki ez a háború egy emberben, természete és nevelése alapján. A regény h őse Fenns, harminc éves altiszt, aki ellensége a háborúnak, mert „hogyan is : zerethetné a háiborút egy pacifista és liberális tanítónak, a Scandale hű olvasójának, a pénztelen falu épít őjének a fia?" Amikor megkapta katonai behívóját, ment minta többiek, ő is mennydörögve kikelt a szégyenletes hábarú ellen, amely még nevén sem meri nevezni magát". Ilyen hangulatban Fenns szemberkerül h őséggel, szomjúsággal, rettegéssel, a fehebbvaló kett ős felel ősségévei — mert egy kimerít ő menetelés alatt főhadnagya és alárendeltjei ütköz őpontjába kerül —, és végül a csoport egyik tagjának a halálával. Mellesleg felfedezi a harc, a fegyverforgatás fanyar örömét — és ellentétes következtetések sarjadnak benne. Am az igazi bonyodalom Bériou ezredes személye körül keletkezik, aki 1940-ben Fenns apjával együtt hadifogságba került, eés most azzal adózik ennek a barátságnak, hogy törzskarába veszi a fiatal altisztet. Fenns „a szolgálattevő tiszt" szerepét játssza a törzskarban, „társalkodónő, testőr és művészi kárpitos egy személyben", közben hosszú beszélgetéseket folytat az ezredessel a háborúról. Nagyon nyugtalanítja az a sejtelem, hagy az ezredes bántalmazza a foglybkat, és úgynevezett „kényszervallatásnak" veti alá őket. Miközben ez a gyanú marcangolja, levelet kap a f őhadnagytól, 727
aki alatta harci egységben szolgált, és megtudja, hogy gyanúja alapos volt. A hith ű katolikus főhadnagy lemond a katonai szolgálatról és kolostorba vonul, Fennsnek pedig kemény öszszetűjése támad az ezredessel, és odakiáltja neki: „Kínozni nem szabad. Soha, semmilyen esetben, semmilyen helyzetben!" Űgy látszik, ez a felkiáltása vezéreszméje ennek a jószándékú, de a bírálat véleménye szerint túlságosan terjeng ős regénynek.
ISMERETLEN JUGOSZLÁV NÉPDALFELDOLGOZÁSOK kerültek elő Svájc egyik kisvárosáiban, Sianban, V+alais kanton szekhelyén, egy 1946-aban elhunyt és elfelejtett zeneszerz ő és karmester, Ar,bhur Parchet hagyatékából. Halála el őtt három évvel egy fiatal tisztel őjének, Jean Quimadaz siani énektanárnak adta át megőrzésre mintegy 500 népdali tarGalmnazó eredeti gy űњését, melynek legnagyabb része a balkáni népek dohaiból való, köztüik igen soka juigaszláv népdal is. Ezek a zenei átdolgozások és kórusfeldоlgazásoik soha sehol nem kerültek még bemutatásra. Hányatott élet ű gyűjtőjük konzervatáryusrni tanár vo 1t, Némеtоrszágban a mannheimi filharmán д+kus zenelĐart vezérnyelte, az els ő világhálború féllbeszakítatta karrierjét, éls haz4jáiba, Svájcba visszabérve, kifbgásalihatá magánéleite miatt nem tudott é тvényesülnl. A balkáni dalgyű jtés ideje az első világlháború utáni évellcre esett. C}sszegyűjtött műveit most a. Valais kantoni kömyvtáriban helyezik leLéгHbe, amint azt a Gazette de Lausanne hírül adta Jean QuinodazDal folytatott interj ú jában. G. Cz. A. ~
AMIRE MINDEN FIRKÁSZNAK SZiUKSÉGE VAN... Közönségünk ismeri Nikos Kazancakist, a nemrég elhunyt görög írót, ismeri krónikáját Alexis Zarbászról, a vidám parasztról, de bizonyára aligha sejtette bárki is, hagy ezt a krónikát nemcsak az ihlet sugalmazta, hanem elejét ől végig létez ő személyről szól. Erről meggyő z bennünket Kazancakis poszthumusz könyve, amelyet Levél El Grecohoz (Lettre a Greco) címmel Plon, az ismert kiadta most francia nyelven is kiad. Idézünk a m űnek a La table ronde áprilisi számában megjelent részletéb ő l. „Életemben — írja Kazancakis — az utazások és álmok voltak legnagyobb jótev őim; csak nagyon kevés ember, él ő és megboldogult, támogatott a harcban. Ha mégis ki akarnám választani azokat, akik mélyebb nyomat hagytak lelkemben, akkor Homérost, Buddhát, Bergsont és Zorbászt választanám. Az els ő nyugodt és ragyogó szem volt számomra, amely, minta nap korongja, megváltó fénnyel világítja be a világegyetemet; Buddha sötét és megfoghatatlan szem, amelyben a világ elmerül és felszabadul; Bergson megszabadított egyes filozófiai kérdésekt ől, amelyek válasz nélkül maradtak és gyötörtek ifjúságom idején; Nietzsche új aggályokkal gazdagított, megtanított arra, hogy szeressem az életet, és ne féljek a haláltól. Ha 728
életemben szellemi vezet őt —egy Gurut, minta hinduk mondják, egy vént, ahogyan az athosi szerzetesek mondják — kellett volna választanom, egész biztosan Zorbászt választom, mert neki megvolt az, amire minden firkásznak szüksége van, hogy üdvözüljön: éles tekintet, amely, minta nyíl, felülr ől éri éldozatát; minden reggel megújuló alkotó jámborság, amely lehet ővé teszi, hogy szakadatlanul úgy lássa a világegyetemet, mintha el őször látná, és amely szűziességet ad az örök mindennapi elemeknek — szélnek, tengernek, nőnek, kenyérnek; biztos kéz, er ős szív; bátorság, hogy tréfát űzzön saját lelkével, és végül mély, az ember bens őjénél is mélyebb forrásból fakadó harsány és vad kacaj, amely a válságos pillanatokban bugyogva kitör Zorbász vén melléb ől, amikor pedig kitört, valóban minden falat ledönthetett: erkölcsöt, vallást, hazát, amit a nyomavult és retteg ő ember maga köré emelt, hogy bicegve biztonságban élje le szegényes életét."
A BARÁT EMLÉKEZÉSE Arnolt Bronnen (1895-1959) német novellista és drámaíró hagyatékában egy kötetre való visszaemlékezést is találtak az író és híres kortársa, Bertolt Brecht barátságáról; Tagi mit Bertolt Brecht (Napjaim Bertolt Brechttel) címmel most jelent meg a Kurt Desch Verlag kiadásában. Alcíme, Mese, egy befejezetlen barátságról, arra céloz, hogy ez a kapcsolat nagyon rövid élet ű volt, hiszen csak 1921-t ől 1923-ig tartott, mivel azonban éppen ezek az esztend ők voltak Brecht kialakulásának évei, idézünk a Welt und Wort áprilisi számában közölt részletb ől. Az érintett időben a Berlinben élő Brecht állandó pénzzavarral küzdött, és meglehetős mértékben tisztel őinek támogatására szorult; a barátság megkötése idején Marianna Zoff bécsi n ő, Otto Zoff író húga töltötte be ezt a szamaritánusi szerepet. Bronnen ugyanakkor azzal tartotta el magát, hogy segédmunkásként dolgozott egy nagyáruházban, és amikor bekopogtatott barátjához, elég bizonytalanul érezte magát. Az érvényesülés tekintetében azonban egyformán álltak. Bronnen ugyan már megjelent nyomtatásban, de egyetlen színigazgatóban sem volt meg a kell ő bátorság, hogy a barbár bűnöktől hemzsegő Apagyilkosát (Vatermard) műsorra tűzze; Brechtnek, ellenkez őleg, hivatalos funkciója volta színháznál, de Baál (Baal) című darabja ellentmondott a színm űvészet akkor érvényben lévő törvényeinek. Nem csoda tehát, hogy a két m űvész rögtön jól megértette egymást. Bronnen err ől a következőképpen ír, harmadik személyben említve önmagát: „Közös állásponton voltak, mindketten megtagadtak mindent, saját termékeiket is beleértve, amit addig a pillanatig elgondoltak, leírtak, kinyomtattak, de mindketten a legnagyobb esélyt jósolták mindennek, ami a jövőben jön létre, nagylelkű en belefoglalva saját műveiket is. Ennek a hitnek gyakorlati része zavaros volt Bronnen számára, Brechtnek viszont rögtön világos terve volt. „Eljárunk együtt a színházakba és a bemutatókra — mondotta —, tanulmányozzuk a rendező ket, megtanuljuk, hogyan nem kell dolgozni. Leleplezzük a szerző ket, Alfred Brusttól Bemard Shaw-ig és Zuckmeiert ől — kivéve, ha te szereted — Georg Kaiserig, akit én szeretek." Egyébként — folytatódnak a visszaemlékezések — a második találkozás után tegezni kezdte Brannent, és együtt maradtak délutántól éjfélig. Akkor Marianna Zoff egy megkezdett doboz szardíniát talált valahol, és egyetlen villát használva, megették hármasban, úgyhogy mindenkinek fél hal jutott. . 729
SZÉP A HAZ ÁM
..
.
Alan Paton, Olive Schreiner után a legjelent ősebb prózaíró, 'akit Dél-Airika adott, csak ritkán jelentkezik, mert túlságosan bekapcsolódott az ország demokratizálódásáért vívott harcba. Annál nagyabb figyelmet érdemel Elbeszélések egy nyugtalan országból (Tales from a Troubled Land) cím ű új könyve, amelyet a New York Times BooJc Review április 15-i száma ismertet. Tíz elbeszélés van benne, a recenzens szerint az egyik közülük kivételesen jó; elme Életet életért (Life tor a Life) és egy afrikai fehér farmer meggyilkolását követ ő eseményeket írja le úgy, ahogyan a meggyilkolt farmer színesbőrű munkásai látják. Végignézik a rend ő rség megérkezését a helyszíni szemlére, a fehér szomszédok gyülekezését a temetésre, és ezek a jelenetek halálas rettegéssel töltik el őket. Az egész írásművet a készül ő megtorlás megsejtése hatja át; ez a légkör alkalmat ad az írónak, hogy még egyszer szembeállítsa a négerek szelídségét a rend őrség brutalitásával. A rendórség a gyilkosság gyanúja alatt végül is letartóztat egy néger munkást; a munkás teljesen ártatlan, mégis soha többé nem ,kerül el ő,, eltűnését pedig a rend őrség „balesettel" magyarázza. Éppen ilyen megrázó a Ha'penny (Fél penny) című elbeszélés is, amely arról szól, hagy egy apátlan-anyátlan afrikai fiú, árvaházi növendék, egész családot gondol ki magának, mert neki nincs, hogy szembeállítsa a többi gyerek családjával; amikor csalását leleplezik, belehal bánatába. Fiatal korában Paton több évig tanítóskodott, és sok elbeszélésének a témáját ebb ől az időszakból meríti. Ez a visszaemlékez ő próza azonban — mondja a kritika — korántsem a legjobb, amit Paton nyújthat; az id őszerű összeübközések felfedésében rejlik igazi ereje. A már említett két elbeszélésén kívül az Egy pohárka ital útközben (A Drink in a Passage) cím ű t is ilyen összeütközés tölti ki; az összeütközés illető leg tulajdonképpen az érvényesíthetetlen rokonszenv tárgya egy szobor. Néger faragta, fehér ember gyönyörködik benne, de nem állíthatják fel a házban, hanem csak az udvaron, a szabad ég alatt. Ebben az elbeszélésben van egy mondat, amely a kritika szerint, Paton egész m ű vének a vezérfonala; a mondatot a fehér ember mondja ki fekete barátja el őtt, háza udvarán: „Szép a hazánk, de a szívem sajog t őle."
A TUDб S ÉS AZ fКб A tudományos fantasztikumot (Science fiction) m űvelő írók sokaságához nemrég csatlakozott Szilárd Leó is, egyike a három vagy négy tudósnak, akik leginkább el ősegítették az atomer ő felszabadítását, az egyik a kett ő közül, akiknek hiteleket folyósítottak Amerika számlájára, hogy megvalósítsák ezt a forraralmi újdonságot, társszerz ője annak a levélnek, amelyben Einstein Raoseweltt ől pénzt kért az atomrobbantás végrehajtására, végül azok közül, akik a háború befejezése után a legtöbbet fáradoztak ennek a végzetes találmánynak a korlátozásán és esetleges kiküszöbölésén. A könyv elme A delfin hangja és más elbeszélések (The Voice of the Dolphins and Other Stories), és öt írást tartalmaz. A Saturday Revíew április 29-i számában megjelent recenzió szerint ezek az írások kevésbé elbeszélések, 730
sokkal inkább értekezések az emberiség jöv đjéről. A delfin hangja című leghosszabb írás tulajdonképpen beszámoló azokról az eseményekr ől, amelyek a világbéke helyreállításához vezettek. A jelentés az Atlantic Monthly című ismert folyóiratban jelent meg, persze nem napjainkban, hanem a XXI. században. A világbéke helyreállítására az els ő lépést egy tudóscsapost teszi meg, amelynek központja Bécsben van; a tudósok megtanulják, hogyan lehet érintkezni a legértelmesebb lényekkel, a delfinekkel, és a delfinek megmagyarázzák, hogyan lehet megteremteni az örök békét. Ezt természetesen voltaképpen Szilárd magyarázza meg, saját eszméinek kifejtésével. Eszméi elég liberálisak, eredetiek, de mart nem érdemes kitérni rájuk. Viszont említésre méltó, hogy a világ egyik legkiválóbb tudósa és kétségtelenül az egyik legelfoglaltabb ember, akinek nem is anyanyelve az angol, egyáltalán irodalmi munkára vállalkozott, és az irodalmat használta fel eszközül nézeteinek közlésére, mégpedig, a kritika hangjából ítélve, teljes sikerrel. Vállalkozása még külön emberi értelmet is kap, ha tudjuk, hogy Szilárd néhány hónap óta rákban szenved, már régóta él ő halottnak tekintik, és úgyszólván nem hagyja el a kórházat, de betegszobáját dolgozószobává változtatta. Nemrég meglátogatta ott a Saturday Review munkatársa. Betegágyán kívül, a telefon mellett érte; a szobában kéziratok, korrektúra-levonatok, könyvek hevertek szanaszét. Szilárd akkor tréfálkozva azt mondta, meg kell tanítania az orvosokat arra, hogyan sugarazzák, mert neki több tapasztalata van rddialógiából, mint az orvosoknak. Sak megkezdett munkájáról is beszélt, többek között tudományos-fantasztikus elbeszéléseir ől is. Ezeket kedvtelésb ől és barátainak szórakoztatására írta, de az a szándéka, hogy sajtó alá rendezi és kinyomatja őket. A delfin hangja és más elbeszélések című könyv is éppen így született és így készült.
Ő SÖK ÉS UTÓDOK Rövid, de kaján írás jelent meg az Arts április 26-i szá тr_ában az úgynevezett új francia regényr ől, amelynek legkiemelkedőbb képviselői: Alain Rabbe-Grillét, Michel Butor és Nathalie Sarraute fordításban már nálunk is megjelentek. „Az új regény apára talált" címmel egy egész iskolának, mindenekel őtt pedig az iskola f ő teoretikusának felróják, hogy nem is követi példaképpen, a régit ismételgeti. „Mint az újszülött bölcs ője körül — hangzik a cikk —, mindig akad kritikus, aki az egészen újnak feltüntetett m űben felismeri Balzac szemét, Dosztojevszkij orrát vagy Proust szakállát." Az „új regény" sem kerülte el a hasonlatosságnak ezt a játékát. Már régen megtalálták családfáját, amelyre James Joyce és Virginia Woolf voltak ráaggatva. Kétségtelenül ez az idegen eredet magyarázta meg azt, ami az iskola — eléggé szegényes, eléggé színtelen — stílusában a fordítás névtelenségére emlékeztet. Ám a némileg szigorúbb elemzés hamarosan arra kényszerítette a kritikát, hogy letagadja a hasonlatosságot A mindent látó szem (Le Voyeur) szerz ője és az Ulisses vagy a Hullámok (The Waves) írója között. Az ilyen irányú új felfedezésekhez és az idézett cikkhez az vezetett. hogy újra megjelent Edouard Estavnié elfelejtett francia író Bastiévre úr felemelkgdése (L'Ascension de Monsieur Bastiévre) cím ű regénye. Mihelyt átlapozzuk ezt a regényt — állítja a kri731
szertefoszlik minden kétség: „ha az anya ismeretle.. tika marad is, az 'új regény' (vagyis legf őbb főnöke és legfőbb tanítványa, Alain Robbe-Grillet) apjára talált." Nemcsak arról van szó, írja a cikk, hogy Estavnié és Robbe-Grillet tudományos képzettséget szereztek, és mindketten mint mérnökök dolgoztak. Nem történhetett véletlenül, hogy mindketten hasonló címet —• Estavnié 1925-ben Le labyrinthe, Robbe-Grillet 1959ben Dans le labyrinthe — adtak regényüknek; ez a cím tulajdonképpen m űveik értelmét jelenti. Amit egykor Daniel-Rops Estavnié-ről mondott, nevezetesen, hogy „egyáltalán nem törekszik megvilágítani az emberi lélek titokzatos területeit, hanem csak körvonalazásukra szorítkozik; egy másik kritikus -Roland Barthes — elmondta Robbe-Grillet-r ől: „a regény az ember környezetének közvetlen tapasztalata lesz, miközben az ember sem a pszichológiának, sem a metafizikának, sem a pszchoanalízisnek nincs alávetve" Estavnié hangsúlyozta, hogy a stílusnak semmi jelent ősége sincs a regényre nézve, s őt annál jobb. minél inkább veszend őbe megy; Robbe-Grillett ezt mondja: „mi napról napra mind nagyobb visszautasítást tapasztalunk az els ő dleges, összehasonlító, hangadó jelleg ű szóval szemben. Ezzel szemben áll az optikai, leíró, jelz ő, amely megelégszik azzal, hogy mérjen, helyreállítson, korlátozzon stb." Mindkét írót egyaránt lefoglalja a kompozíció. Robbe-Grillet számára „az írás terve mindenkor többékevésbé a forma terve"; másrészt ismeretes, hogy Estavnié újra írta minden egyes mű vét mindaddig, amíg formai részével meg nem volt elégedve. A szerkesztésben mindketten ugyanarra az eredményre jutnak: A mindent látó szem azzal tűnik ki, hogy ugyanazokat a jeleneteket ismételgeti, Estavnié legnevezetesebb regénye a L'Appel de la route (Hív az országút) pedig magyarázat nélkül marad egészen addig a pillanatig, amíg rá nem jövünk, hogy a három személy elbeszélése ugyanarra az eseményre vonatkozik. Az új regény leger ősebb hangsúlya, a tárgyakra, a dolgokra való irányulás szintén nem újdonság; A dolgok látnak (Les ChoseS voient) cím ű könyvében Estavnié felváltva az órát, a tükröt, az íróasztalt szólaltatja meg. Edouard Estavnié többi művének újabb kiadása teljesen be fogja bizonyítani ezeket az állításokat — ígéri végiil az Arts.
732
