Régi Korok Üzenete. James W. Mavor, Jr. Atlantiszi utazás. Az évszázad legfantasztikusabb régészeti felfedezése

Régi Korok Üzenete

James W. Mavor, Jr. Atlantiszi utazás Az évszáz ad le gfantas ztikusabb régész eti fel fedezése FORDÍTOTTA: Komáromy Rudolf

(A A digitalizálás a budapesti Édesvíz kiadó 1997-es es azonos című kiadványa alapján készült.) ISBN 963 528 189 7

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

James ames W. Mavor, Jr: Voyage To Atlantis Park Street Press One Park Street Rochester, Vermont 05767 Szerkesztette: Trethon Judit

2010

Tartalom

A KIADÓ ELŐSZAVA

7

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

9

ELŐSZÓ

11

BEVEZETÉS

13

ELSŐ KÖNYV Első fejezet

19

Második fejezet

33

MÁSODIK KÖNYV Harmadik fejezet

53

Negyedik fejezet

62

Ötödik fejezet

71

Hatodik fejezet

82

Hetedik fejezet

96

HARMADIK KÖNYV Nyolcadik fejezet

113

Kilencedik fejezet

127

Tizedik fejezet

144

Tizenegyedik fejezet

158

Tizenkettedik fejezet

168

Tizenharmadik fejezet

181

UTÓSZÓ

187

FÜGGELÉK AZ 169-ES KIADÁSHOZ

201

KÉPJEGYZÉK

227

A kiadó előszava Így szólt a jóslat, melyet egykor Poszeidón Atlantisz népének adott: „Amíg Atlantisz népe erős marad az erényben, amíg hűek isteni származásukhoz, sem földi, sem égi hatalom nem bírhatja le..." Platón pedig a következőket írja: Midőn az isteni rész tünedezett bennük, mert gyakran és sok halandó elemmel keveredett, s az emberi jelleg jutott túlsúlyba, akkor már nem tudva jelen javaikat elviselni, elkorcsosultak, s éles látású ember szemében már hitványnak látszottak, hiszen legbecsesebb értékeiket elvesztették; ellenben azok szemében, kik képtelenek az igazi, a boldogság felé vezető életet meglátni, épp akkor tűntek a legszebbeknek és a legboldogabbnak, mikor már telve voltak igazságtalan kapzsisággal és hatalomvággyal Zeusz észrevette, hogy egy derék nemzetség ily nyomorúságos állapotba jutott; büntetést akart mérni rájuk, hogy észre térve megjavuljanak... a mondat kellős közepén a Kritiász szövege megszakad. A mi könyvünk azonban itt kezdődik... [7]

Mavor: Atlantiszi utazás

Oldal: 2

Köszönetnyilvánítás Ezt a könyvet Atlantisz álma ihlette és számos ember együttes munkája hozta létre. Az ajánláson felül köszönet és hála feleségemnek, Marynek, aki a könyv alapját képező kutatások nagy részéért felelősséget vállalt és akinek megértő türelme nélkül ez a könyv nem készülhetett volna el. Eward B. Garside azonkívül, hogy szerkesztői közreműködésével felbecsülhetetlen segítséget nyújtott a könyv elkészültében, az írásművészetben is tanítómesterem volt. Hálás vagyok kollégáimnak: Edward F. K. Zarudzkinak és a Woods Hole-i Oceanográfiai Intézet munkatársának, dr. Hartley Hoskinsnak egyes kutatási eredményeik közlésének engedélyezéséért és a C függelék elkészítésében nyújtott segítségükért. Köszönet illeti az Egyesült Államok haditengerészetét a Chain kutatóhajó 61. útján végzett szeizmikus és földmágnességi mérések közzétételének engedélyezéséért. Robert Kane volt szíves engedélyezni az Akrotíri környékéről készült topográfiai és metszetrajzok felhasználását. Dr. Paul M. Fye, a Woods Hole-i Oceanográfiai Intézet igazgatója a kezdetektől, vagyis 1965től fogva személyesen és pozíciója latbavetésével erkölcsi támogatásában részesítette munkámat. Vázlataim alapján Frances Williams, a Woods Hole-i Oceanográfiai Intézet munkatársa készítette a számos rajz és térkép zömét. Hálával tartozom dr. Christos G. Stergisnek, aki sok görög szöveget angolra fordított, valamint Barrie Dale-nek, a Woods Hole-i Oceanográfiai Intézet mikropaleontológusának, aki a thérai talajmintákat elemezte, feleségemet és engem újgörögül tanított és végül, bár nem utazhatott velünk, élénk érdeklődéssel kísérte a thérai munkát. Hálás vagyok dr. Harold Edgertonnak, akinek részvétele a munkában, bátorítása és tanácsai igen nagy segítségemre voltak. Théráról készített légifelvételét az ő engedélyével közöltem. Köszönetet mondok William Wetmore-nak a kézirat első vázlatainak előkészítésében nyújtott segítségéért. Szeretném kifejezni nagyrabecsülésemet Arthur C. Fieldsnek és Steven Frimmernek szerkesztői közreműködésükért. Köszönet illeti az alább felsorolt kiadókat az idézetek közlésének engedélyezéséért: Az A. C. Black Ltd-et a The Sea-Kings of Crete (Kréta tengeri királyai, írta: James Baikie, 1910) idézéséért; a W. W. Norton Co. Inc-t a The Archeology of Crete (Kréta régészete, írta: J. D. S. Pendlebury, 1965) idézéséért; a Penguin Books Ltd-et a Prehistoric Crete (A történelem előtti Kréta, írta: R. W. [9] Hutchinson, 1962), a The Voyage of the Argo (Az Argó utazása, angolra fordította E. V. Rieu, 1939) és a The Odyssey (Odüsszeia, angolra fordította E. V. Rieu, 1946) idézéséért; a The New American Library of World Literature, Inc-t a Three Great Plays of Euripides (Euripidész három híres drámája, fordította Rex Warner, 1958) idézéséért; a Cambridge University Presst a Discontinuity in Greek Civilization (A görög civilizáció megszakadt folytonossága, írta: R. Carpenter, 1966) idézéséért; és a G. P. Putnam's Sonst a Larousse World Mithology (Larousse világmitológia, szerkesztette: Pierre Grimal, 1965) többszöri idézéséért. Hálás vagyok az athéni Régészeti Társaságnak és dr. Szpiridon Marinatosznak az 1967-es thérai ásatások eredményeinek közlési engedélyéért. Hála és köszönet Charles Innisnek és Mimi Headnek, a WHOI grafikuscsoport tagjainak segítségükért és tanácsaikért, ezenfelül Head kisasszonynak a kígyóistennő rajzáért is. Claudine Marquet volt szíves lefordítani Fouqénak a munkához olyannyira fontos művét. Valamennyi ábra kézi feliratozását feleségem, Mary végezte. Köszönet illeti Mrs. Judy Ashmore-t a kézirat legépeléséért. Hálával tartozom Galanopulosz professzornak, aki engedélyezte a publikációiból vett ábrák utánközlését. [10]


Oldal: 3

Előszó

Amikor Jim Mavor 1965-ben először körvonalazta új elméletét, miszerint a mesebeli atlantiszi királyság váratlan és gyászos végéről szóló legendák eredete nem más, mint az égei-tengeri Théra szigetét elpusztító rendkívüli természeti katasztrófa, alaposan felkavarta az ókori régészet állóvizét. Jim Mavor és sokféle szakterületről verbuválódott kutatócsoportja buzgón és nagy fantáziával látott hozzá a földrengés, tűzhányó-kitörés, szökőár, süllyedés és robbanás mérhető és időben meghatározható következményeinek kimutatásához. A munkájuk nyomán támadt vihar hullámai sokáig nem ültek el. Az ókortörténet számos maradi felfogású művelője olyan ellenérzéssel figyelte a szeizmológusok, mikropaleontológusok, űrkutatók, klimatológusok és a többi hozzájuk hasonló természettudós megjelenését, mint valami barbár betörést az akadémia elzárt szentélyébe. Most azonban, húsz év elteltével e bölcsészek mai utódai nem győzik méltatni ezt a szakértelmet és továbbra is buzgón együttműködnek a kutatókkal annak reményében, hogy új adatokkal pezsdíthetik fel elaggott szakterületüket. Ezért érezzük különösen időszerűnek az Utazás Atlantiszba új utószóval is kiegészített ismételt kiadását. Az újabb kiadás emlékezetünkbe idézi, milyen jelentős mértékben járult hozzá a modern technológia a régészet fejlődéséhez, hiszen ez a könyv az archeológiát felélénkítő új módszerek és újszerű megközelítések mérföldköve volt és ma is az maradt. Azok a bölcsészek, akik rossz néven vették a természettudósok betolakodását, nem értették meg, hogy mindez nem veszélyezteti, hanem éppen, hogy elősegíti az ő munkájukat is. Senki sem akarja sutba dobni az aprólékos gonddal végzett terepmunka és az eredmények mélyreható elemzésének régóta alkalmazott módszerét. Ezek a szakmai erények csak még fontosabbá váltak az újabban hozzáférhetővé vált adatok megfelelő értelmezésében. Az avatatlan olvasók szerencséjére Jim Mavor beszámolója egyúttal a tudományos eredmények közérthető bemutatásának is iskolapéldája. Az Atlantisz-mítosz eredetének kutatásáról szóló mértéktartó, világos, hangulatos leírás még a laikusokat is könnyedén elkalauzolja a bronzkori régészet útvesztőjében, atmoszférateremtő ereje pedig hitelesen mutatja be a szóban forgó földrajzi, történelmi és természettudományos területeket. A húsz évvel ezelőtti úttörő munka bebizonyította, hogy a természettudósoknak is részt kell vállalniuk a régészet munkájában, de ezen túlmenően kitágította az ókori, kelet-mediterrán kultúrák előtörténetéről alkotott elképzeléseink egész látókörét is. Théra földkéreg-históriájának elemzéséből kiindulva, Jim Mavor és hasonlóan lelkes munkatársai felfigyeltek az apokaliptikus legendák olyan egyéb példáira is, amelyek a gigászi természeti katasztrófák emlékeiként jöttek létre és - ahogy e könyvből kiderül majd - számos figyelemre méltó hasonlóság fedezhető fel bennük. A könyv egyik fő erénye - legalábbis a köznapi olvasó szempontjából -, [11] hogy nagyon is emberi történetet mesél el. Adott egy földközi-tengeri sziget, féltve őrzött régészeti kincseivel. Bármely gyakorló régész, aki dolgozott már külföldi terepen, a könyv lapjait forgatva - meglehet, hogy némi nosztalgia érzésével - hamar észreveszi majd a gyülekező viharfelhőket. Idegengyűlölet, szakmai irigység, a helybeli vetélytársak gáncsoskodása, nehézkesség, az új módszerek félreértelmezése, személyi ellentétek - minden összejött Thérán, ami robbanáshoz vezethet. Itt kell szót ejtenünk arról a felfogásról is, miszerint a régészek imádnak civódni. Úgy látszik, a viszálykodás növeli szakmai önbizalmukat. Veszély csak akkor van, ha a villongások közepette a tudomány háttérbe szorul, vagy - amint a thérai ásatások esetében is történt - a kutatást hátráltatja az előnyszerzésért folytatott marakodás. Az utóbbira elpazarolt energia és képzelőerő a régészeti kutatásnak nagyobb hasznára vált volna. Jim Mavor és az Atlantisz-csapat törekvései azonban ezen a téren is maradandó nyomot hagytak. Az általuk keltett hírverés


Oldal: 4

segített friss vért pumpálni a thérai régészeti programba és ez látványos következményekkel járt. A lenyűgöző thérai falfestmények és az első atlantiszi nyomozási hullám által felszínre vetett adatok folyamatos tanulmányozása a belátható jövőben a földközi-tengeri régészet homlokterében fogja tartani a sziget minószi történelmét. Az Utazás Atlantiszba pedig még hosszú ideig nemcsak a téma könnyed és világos ábrázolása, hanem az egyik legolvasmányosabb népszerűsítő régészeti beszámoló is marad. Tim Severin, a The Brendan Voyage (A Brendan-expedíció) és a The Jason Voyage (Iaszón utazása) szerzője [12]


Oldal: 5

Bevezetés

Atlantisz, a tengeri legendák legnagyobbika körül kétezer éven és kötetek során át kalandozott az emberi képzelet. A Platóntól származó történet számtalan feldolgozást ért meg, amelyek mind abból a feltételezésből indultak ki, hogy a legenda egy valaha régen létezett valóságos helyszínen ténylegesen lezajlott esemény köré szövődött. Nemcsak történészek, hanem költők, regényírók, geológusok és tengerkutatók is törték a fejüket azon, hol lehetett az elsüllyedt földrész: Atlantisz. Mindig is reménykedtek abban, hogy Atlantisz valahol valóban létezik, és ahogyan Heinrich Schliemann végül felfedezte Tróját, bármilyen reménytelennek látszott is, úgy egy nap Atlantiszt is megtalálják majd. Én is hiszek abban - ez a könyv azt is megmagyarázza, miért -, hogy Atlantisz valóságos, fizikai értelemben létezett, de nem a legendák tágas színterén, az Atlanti-óceánon, nem is az Északitengeren, a Bahamákon, az indiai szárazföldön, Dél-Amerikában, Spanyolföldön, az Indiaióceánon vagy a világ más részén, ahol létezési helyét megjelölték, hanem egy kisebb, intimebb dimenzióban, a Platón számára legismerősebb tengeren. Hitem szerint tehát Atlantisz magán az Égei-tengeren terült el, a Kikládok egyik szigetén. így vált lehetségessé, hogy pusztulását, amely valóban bekövetkezett, a klasszikus görög időkön és Platónon át napjainkig megőrizze az emlékezet. Az ötvenezer lelket számláló Trója és Priamosz király ragyogó kövekből rakott hatalmas palotája, ahogyan Homérosz az Iliász-ban leírja, általánosan elfogadott vélemény szerint túlzó dicsfénybe burkolt leírás az északnyugat-törökországi Hissarlik egyik dombja alatt megtalált hatodik, vagy hetedik városról. Homérosz számos, a legenda műfajának megfelelően térben és időben egybeötvözött valóságos személyről és eseményről írt. Hiszem, hogy Atlantisz története is hasonló fejlődésen ment keresztül, mint a legendás Trójáé: az időben egyre növekedett. Volt azonban egy különbség. Atlantisz mítoszának valóságos alapja egy olyan szörnyű, fizikai következményeiben is messzeható természeti katasztrófa volt, ami mítoszok és legendák egész sorát táplálta. Ezek mindegyike azután, minthogy azokban a réges-régi időkben a hírközlés még gyerekcipőben járt, a többitől függetlenül élt tovább a katasztrófától érintett kultúrákban. Napjaink tudománya pedig megdönthetetlen bizonyítékokat talált annak a katasztrófának a megtörténtére, amely méltó Platónnak a csodás módon eltűnt Atlantiszról szóló leírásához. E felfedezés végre kiszabadította Atlantiszt a túlzó képzelet birodalmából és a róla szóló történet tényeit tökéletesen érthetővé teszi. A világ számára oly sokáig megfejtetlen legenda: Atlantisz forrása Platón, a görög bölcselő, Kr. e. 360 körül, élete alkonyán írott két műve a Timaiosz és a Kritiász, amelyek a modern kiadásokban többnyire a társadalmi rendről szóló két nagy dialógus, az Állam és a Törvények között foglalnak helyet. Pontosan a [13] Timaiosz és a Kritiász tartalmazza Atlantisz meséjét, ahogyan azt ma ismerjük. A két dialógus közül az előbbi kezdi el Atlantisz történetét: röviden és általánosságban leírja a szigetet. A második dialógus, amely befejezetlenül maradt ránk, részletes leírást ad Atlantisz népéről, tájairól és az ott folyó életről. Platón szerint az Atlantiszról szóló, bár különös, de bizonyosan igaz beszámolót először Szolón, a nagy athéni törvényalkotó hallotta Szaisz papjaitól. Ezt az egyiptomi várost szoros vallási és kulturális kötelékek fűzték Athénhoz. Szolón ezután elmesélte a történetet rokonának, Dropidésznek, aki továbbadta fiának, az idősebb Kritiásznak, ő pedig később elmondta az unokájának, akit szintén Kritiásznak hívtak, és athéni politikus volt Platón korában. Ez az a Kritiász, aki Platón két dialógusának szereplőjeként Atlantiszról beszél. Bár ez a kommunikációs lánc elég bonyolultnak tűnik, a beszámolót valószínűleg két különböző alkalommal le is Mavor: Atlantiszi utazás

Oldal: 6

jegyezték, ami pedig a szóbeli információátadást illeti, azt az ókorban igen magas szintre fejlesztették. Görögországban egyébként még ma is találni olyan embereket, akik képesek fejből elmondani az egész Iliász-t és Odüsszeiá-t. A történet, amit Szolón az egyiptomi papoktól hallott, azzal kezdődik, hogy Athéné istennő az ősrégi időkben megalapította Athént. Az ősi Athén lakóit úgy magasztalták, mint a legszebb és legkiválóbb emberi fajt, amely valaha élt, a város maga pedig a legkiválóbb volt háborúban is és minden tekintetben a legkitűnőbb törvények uralkodtak benne.1 Mivel Szolón többet is szeretne hallani az athéniak nemes elődeiről, a papok a következő történetet mesélik el neki: Városotoknak sok csodálatos nagy tette van itt feljegyezve, de nagyságával és hősiességével egy kiemelkedik valamennyi közül: feljegyzéseink ugyanis elmondják, mekkora hatalmat szüntetett meg egykor a városotok, mikor az fennhéjázva felvonult egész Európa és Ázsia ellen, kívülről az Atlanti-óceánból kelve útra. Akkor még be lehetett járni az ottani tengert; mert az előtt a szoros előtt, melyet ti Héraklész oszlopainak hívtok, volt benne egy sziget, amely nagyobb volt, mint Libüa és Ázsia együttvéve. Innen az akkori utazók átkelhettek a többi szigetekre, e szigetekről pedig az egész szembenlévő szárazföldre, mely amaz igazi tenger körül terül el Mert mindez, ami az említett szoroson belül van, keskeny bejáratú öbölnek tűnik fel; azt ellenben tényleg tengernek lehet nevezni, mint az őt körülvevő szárazföldet is teljes joggal szárazföldnek. Atlantisz szigetén tehát nagy és csodálatraméltó királyi hatalom keletkezett, mely nemcsak az egész szigeten, hanem sok más szigeten, sőt ama szárazföld egyes részein is uralkodott. Ezenkívül az erre befelé eső földek közül Libüán is uralkodtak egész Egyiptomig s Európán is Tirréniáig. Nos, ez az egész egy kézbe tömörült hatalom egy rohammal próbálta egykor leigázni a ti és a mi földünket s mindent, ami a szoroson belül fekszik. Tehát ekkor tárult fel városotok minden hatalma minden ember előtt hősiességében és erejében; mert felülmúlva mindenkit lelki erőben és hadi technikában, először a hellének élén, majd a többiek elpártolása folytán kényszerűségből magára maradva, végveszélybe jutott; azonban legyőzve támadóit, diadalmi jelvényt állított fel s azokat, kik még nem voltak leigázva, megóvta a szolgaságtól, minket többieket pedig akik csak Héraklész oszlopain [14] belül lakunk, önzetlenül felszabadított mindnyájunkat. Idővel azonban rendkívüli földrengések és özönvizek támadtak s eljött egy súlyos nap és éjjel, amikor a ti egész haderőtöket is egyszerre elnyelte a föld, és Atlantisz szigete is a tengerbe merülve eltűnt. Ezért nem hajózható és nem kutatható át az ottani tenger még ma sem, mert akadályoz a nagyon sekélyes iszap, melyet a süllyedő sziget halmozott fel. Ezek a máig rejtélyes fő eseményei a Timaiosz Atlantiszról szóló beszámolójának. A dialógus korábbi részében olvasható utalásokból kivehetően az események Szolón (Kr. e. 638-559) előtt 9000 évvel zajlottak le, és a szaiszi papok ezer évvel később jegyezték fel azokat. A 9000 év újra felbukkan, amikor a történettel a Kritiász lapjain találkozunk. Itt az atlantiszi elbeszélés visszanyúlik arra az időre, amikor az istenek az egész földet felosztották egymás között. Így Poszeidón is Atlantisz szigetét nyerve, itt telepítette le egy halandó nőtől származó ivadékait, a szigetnek egy ilyen helyén. A tenger felől, a sziget közepe felé terült el egy síkság a hagyomány szerint a legszebb minden síkság közül s a legtermékenyebb. A síkság közelében, ismét a sziget közepe felé, körülbelül ötven stadionnyi távolságban, állt egy hegy, mely mindenfelé alacsony volt. Ezen lakott egy azok közül a férfiak közül, kik kezdetben itt a földből születtek: Euenór volt a neve, vele lakott a felesége: Leukippé; egyetlen leány: Kleitó származott tőlük Mikor a leány már férjhezmenendő volt, apja- anyja meghalt; Poszeidón pedig szerelemre gyulladva iránta, egyesült vele, és azt a dombot, melyen a leány lakott, jól megerősítette, és körös-körül elzárta a világtól, felváltva kisebb-nagyobb tenger- és föld-gyűrűket vonva egymás körül: kettőt földből, hármat tengerből, mintegy kicirkalmozva a sziget közepétől, mindenfelé egyenlő távolságban, úgyhogy megközelíthetetlen volt emberek számára; mert hajó és hajózás akkor még nem volt A középen fekvő szigetet isten létére könnyen berendezte és felékesítette, két forrásvizet 1 A két dialógusból vett, itt és a későbbiekben szereplő idézetek Kövendi Dénes fordításából származnak. Platón

összes művei, II. kötet. Magyar Filozófiai Társaság, Budapest, 1943


Oldal: 7

fakasztva a föld alól, egy hideget, s egy meleget, s mindenfele terményt is adott bőségesen a földből. Fiúgyermekekből öt ikerpárt nemzett és nevelt fel, és az egész Atlantisz szigetét tíz részre osztva, a legidősebb párból az elsőszülöttnek adta anyja lakhelyét és a körötte fekvő gyűrűket, - ez volt a legnagyobb és legjobb rész S őt tette a többiek királyává, de a többit is uralkodóvá hiszen mindegyiküknek sok ember fölötti uralmat és nagy kiterjedésű földet adott Nevet adott mindegyiküknek, a legidősebbnek, a királynak azt a nevet, amelyről az egész sziget és a tenger is nevét nyerte, - ezt Atlanti-óceánnak nevezték el, mert Atlasz volt az első király neve. Platón ezután tovább ecseteli Atlasz ivadékainak dúsgazdagságát - birodalmuk nagyságát, a sziget természeti kincseit és a kívülről behozott javakat -, mindazt, ami bővebben ellátta és gazdagabbá tette őket, mint bármely uralkodócsaládot azelőtt, vagy azután. A föld kincseivel így elhalmozva, templomokat, palotákat, kikötőket, hajógyárakat építettek, amelyekről részletesen olvashatunk. Először is áthidalták azokat a tengergyűrűket, melyek a régi anyaváros körül voltak, hogy utat csináljanak kifelé és a királyi palota felé A királyi palotát mindjárt kezdetben istenüknek és őseiknek ezen a letelepülési helyén építették fel, s egyik a másiktól átvéve, a már meglevő pompát tovább díszítve, lehetőleg mindig felülmúlta elődjét, míg [15] csak a palotát - nagyságát és a mű szépségét illetőleg - bámulatossá nem tették. Ástak ugyanis a tengertől kezdve egy csatornát, mely háromszáz láb széles, száz láb mély, ötven stadion hosszú volt, a legkülső gyűrűig és lehetővé tették a hajózást a tengerből egészen oda, mint valami kikötőbe, kitágítva a torkolatát, hogy a legnagyobb hajók is behatolhassanak Továbbá átvágták a földgyűrűket is, melyek a tengergyűrűket elválasztották, a hidak közelében annyira, hogy egy háromsor-evezősnek átjárója legyen egyikből a másikba. De befödték ezeket az átjárókat, úgyhogy a hajózás ezek alatt az áthidalások alatt történt; mert e földgyűrűk oldalfalai elég magasan kiemelkedtek a tengerből. A legnagyobb vízgyűrű, melybe a tenger vizét bevezették, három stadionnyi széles volt, a következő földgyűrű vele egyenlő; a második gyűrűpárnak a vizes gyűrűje két stadionnyi széles, a száraz pedig ismét ezzel egyenlő volt; végül a középen elterülő sziget körüli vízgyűrű egy stadionnyi széles volt. A szigetnek pedig melyen a királyi palota volt, öt stadion volt az átmérője. A szigetet, a gyűrűket, s a hidat, mely százlábnyi széles volt, körös-körül teljesen körülvették kőfallal, a hidakon pedig bástyatornyokat és kapukat emeltek mindenütt, ahol a tenger áthatolt. A szükséges követ pedig a középső sziget szélén köröskörül, s a külső és belső gyűrű mélyéből fejtették, részben feketét, részben fehéret, részben pirosat S a kőfejtés által két üreget vájtak hajók számára, melyeket maga a szikla fedett be. Az épületek részben egyszerűek voltak részben pedig keverték a köveket, s így színessé tették őket változatosság kedvéért, hogy természetes gyönyörűséget keltsenek. S a legkülső gyűrű körül levő falnak egész kerületét érccel vonták be, mint valami kenőccsel, a legbelsőt olvasztott ónnal, végül az Akropolisz körüli falat oreichalkosszal,2 melynek tűzszerű fénye van... Itt a paloták és templomok leírása következik, amelyek mind szemkápráztatóak, kiváltképpen Poszeidón temploma. A beszámoló ezután így folytatódik: A hideg- és melegvizű forrásokat pedig melyek hősége kimeríthetetlen volt, s vizük kellemessége és kiváló minősége folytán használatra csodálatosan alkalmasak voltak, úgy használták fel, hogy köréjük épületeket állítottak s oly fákat ültettek melyek számára e vizek előnyösek voltak Medencéket helyeztek el körös-körül, részben a szabad ég alatt, részben meleg fürdők számára való fedett télimedencéket; külön a királyi család, külön a magánemberek részére, továbbá a nők számára; ismét külön a lovaknak s egyéb igavonó állatoknak, mindegyiket ellátva a megfelelő berendezéssel Az elfolyó vizet Poszeidón ligetébe vezették, melynek sokféle fája a föld kitűnősége folytán csodálatosan szép és magas volt, de a külső övezetbe is a hidakon elhelyezett vezetékek segélyével Itt sok istennek sok templomát, számos kertet és testgyakorlóhelyet emeltek részben csak emberek számára, részben lovasgyakorlatok részére külön mindegyik gyűrűszigeten; egyébként a nagyobb sziget közepén is volt elkülönített lófuttató pálya, egy stadionnyi széles, hosszúsága pedig körben az egész gyűrűn körülhúzódott a kocsiversenyek számára. A testőrkaszárnyák és a hajóarzenál leírása után Platón így folytatja:

2 Az ógörögök által értékesnek tartott sárga, fémes anyag, talán a réz egy fajtája


Oldal: 8

Ha pedig az ember (a palotát elhagyva) áthaladt a három külső kikötőn, egy falat talált maga előtt, mely a tengertől kezdve körben haladt, s mindenütt ötven stadionnyira volt a legnagyobb gyűrűtől és kikötőtől, és összezárult ott, ahol a csatornának tenger felőli torkolata volt Mindez sok, sűrűn egymás mellett fekvő lakástól volt népes,[16] a csatorna és a legnagyobb kikötő pedig telve volt hajókkal és kereskedőkkel, kik mindenünnen érkeztek, s így a kikötő mindenfele nyelvű beszédtói, s különféle lármától volt hangos éjjel-nappal A városra és a régi településre vonatkozó dolgokat most már elsoroltam körülbelül úgy, mint a papok Szolónnak elmondták. Most próbáljuk meg emlékezetünkbe idézni, hogy az ország többi részének milyenek voltak a természeti adottságai, és a kormányzása. Először is az egész terület mint mondották - nagyon magas volt és meredeken emelkedett ki a tengerből; a város körülötti része teljesen sík, s ahogy ez vette körül a várost, úgy vették őt körül körben hegyek, melyek lenyúltak egész a tengerig e síkság egyenletesen sima felszínű volt, s egészbenvéve téglányalakú; egyik oldala háromezer stadionnyi, a tenger felől felfelé húzódó oldala pedig középen kétezer stadionnyi Ez a táj az egész szigetnek déli oldalán feküdt, s védve volt az északi széltől. A körülte fekvő hegyeket pedig magasztalják, hogy sokaságban, nagyságban és szépségben túltettek az összes mai hegyeken. S bennük sok népes falu volt, továbbá folyók, tavak és rétek, melyek elég táplálékot szolgáltattak az összes házi- és vadállatoknak, erdők is nagy számmal és változatos minőségben mindenféle mesterség számára és bőven mindegyik célra. Mármost ez a síkság természettói és sok király gondoskodása folytán hosszú idők során a következőkép alakult Már természettől megvolt a hosszúkás négyszög alakja, oldalai többnyire egyenesek voltak; ahol pedig valami fogyatékosságot mutattak, kiegyenesítették őket körös-körül árkot ásva; ennek a mélysége, szélessége, hossza kimondani szinte hihetetlen, hogy emberi kéz a többi munkateljesítményen felül még ekkorát tudott alkotni, de el kell mondanunk, amit hallottunk. Tehát száz láb mélyre ásták, s mindenütt stadionnyi szélesre; minthogy pedig az egész síkság köré ásták, hossza ezer stadionra rúgott. Ez az árok vette fel a hegyekről leömlő vizeket, és körülvéve a síkságot, s a várost mindkét felől érintve, így ürítette vizét a tengerbe. Felső (a hegyek felé eső) oldalából átlag százlábnyi széles, egyenes csatornákat vágtak a síkságon keresztül, melyek ismét az árokba, de a tenger felőli oldalába torkoltak, ezek egymástól száz stadionnyira voltak. Ezen szállították a fát a hegyekből a városba, s a többi terményeket is hajón, úgy, hogy egyik csatornából a másikba keresztbe összekötő csatornákat vágtak, szintúgy a városhoz is. Évenkint kétszer arattak, télen Zeusz esőit használták fel, nyáron pedig a földből felbukkanó forrásvizeket vezették a földekre a csatornákból. Platón ezután ír a népességről, a fegyveres erőkről a maguk tízezer harci szekerével és 1200 hajójával, Atlantisz törvényeiről és közigazgatásáról. Megemlíti a nagy hatalmat, melyet Poszeidón Atlantisz azóta elsüllyedt szigetének adott, hozzátéve, hogy Atlantisz népe mindaddig erős maradt az erényben, amíg az isteni elem élt bennük. De, mint írja: midőn az isteni rész tünedezett bennük, mert gyakran és sok halandó elemmel keveredett, s az emberi jelleg jutott túlsúlyba, akkor már nem tudva jelen javaikat elviselni, elkorcsosultak, s éleslátású ember szemében már hitványnak látszottak, hiszen legbecsesebb értékeiket elvesztették; ellenben azok szemében, kik képtelenek az igazi, boldogság felé vezető életet meglátni, épp akkor tűntek a legszebbeknek és legboldogabbaknak, mikor már telve voltak igazságtalan kapzsisággal és hatalomvággyal Zeusz észrevette, hogy egy derék nemzetség ily nyomorúságos állapotba jutott; [17] büntetést akart mérni rájuk, hogy észretérve, megjavuljanak, összehívta az isteneket és beszédet intézett hozzájuk. Ezzel a megjegyzéssel, amely Atlantisz bukására utal, a Kritiász ma ismert szövegének egy mondat kellős közepén vége szakad. Platón beszámolója az egyeden mértékadó forrás Atlantiszról. Hogy mennyire tekinthető hiteles történelmi feljegyzésnek, az a könyvből kiderül. Csaknem három évet szenteltem e könyv megírásának, olyan esztendőket, melyek kiterjedt kutatómunkát és két, égei-tengeri tudományos expedíciót is magukba foglaltak. Expedícióink eredménye nem merült ki politikai bonyodalmakban, saját személyünkre sem veszélytelen helyzetekben, és az újságok címlapjára illő nemzetközi vitában. Izgalmas és drámai felfedezéseket is hoztak magukkal, amelyek mindegyikéről bőven lesz szó a következő oldalakon. E felfedezések megismerésén túl az olvasó előtt feltárul egy másik, szintén érdekes világ is: a Mavor: Atlantiszi utazás

Oldal: 9

történelem megközelítésének egy új módja. Az az elmélet, amely arra ösztökélt, hogy kutassam és meg is leljem Atlantiszt, merőben új fényt vet a legendás események értelmezésére. Talán nem is maga Atlantisz felfedezése volt a legmegdöbbentőbb, hanem a felismerés, hogy Atlantisz századok során át ott volt a szemünk előtt, csupán nem tudtuk, hogy mit kell nézni. [18]


Oldal: 10

Első könyv

Első fejezet Görögországot igazán megismerni teljes lehetetlenség, de belészeretni teljességgel természetes. Örökösen arra törekszünk, hogy az emberkéz által alkotott művek által ismerjük meg igazi önmagunkat, ezekre pedig ékesszólóbb példákat másutt sem lelhetünk. Hellász, mint egy kaleidoszkóp, mindig emberi létünk egy-egy addig nem ismert oldalát tárja elénk, és egyetlen más országban sem olvad össze annyi különböző elem egyetlen kultúrává. A mai utazó elsőként a több ezer éves műveléstől és az idő vasfoga által lepusztított kopár hegyvidéket pásztázza tekintetével, ahogy a repülőgép börtönébe zárva hasítja a sötét Égeitenger fölé boruló felhőtlen eget, hogy aztán végre kivergődjön a reptérről és belevesse magát az arcok, szavak, a hétköznapi valóság hullámzó tengerébe. Igen, ez már Görögország! Kivéve egy forró, nyári délutánon, mikor az emberek elcsendesednek, van, aki szunyókál, de akad olyan is, aki csak elbágyadt. 1965. július 22-én, szombaton ebben a napszakban érkeztünk első ízben Athénba feleségemmel, Maryvel és három gyermekünkkel. A pokoli hőség (46 °C) és a vakító fehérség köröskörül valósággal fejbe kólintott, s mindez valahogy egy vesződségekkel teli kaland baljóslatú kezdetének tűnt. Mégis úgy éreztük, mintha már azelőtt is ismertük volna az országot, és valóban hamarosan olyan otthonosan mozogtunk, ahogyan az amerikaiak általában Görögországban szoktak. Aznap este, amikor Athén újra életre kelt, csatlakoztunk barátainkhoz, dr. Christos Stergishez és családjához, akikkel együtt szándékoztuk beutazni Görögországot. Chris, aki az Egyesült Államok légierejének űrkutatója volt, bemutatott minket egy görögországi kollégájának, Michail Anasztasziadész professzornak, az Athéni Egyetem Asztrofizikai Obszervatóriuma fizikusának. A társalgás egy idő után elkerülhetetlenül a világűrre terelődött. Minthogy az én szakterületem viszont a tengerkutatás, pontosabban a műszaki oceanográfia, és történetesen az étterem terasza, ahol ültünk, a Szaronikósz-öbölre nézett, figyelmemet az elénk táruló látvány ragadta meg. A látóhatárt az éjszakai halászflotta fényei szegélyezték. A helybeli halászok hosszú nyélre szerelt gázlámpáinak fénye a víz mélyére hatolva csalogatta a zsákmányt. Eltűnődtem az égeitengeri halászok nehéz életén. Mindig izgatott a tenger és a belőle élő emberek sorsa. Magam is mindig a tengeren, vagy legalább a közelében éltem. A Woods Hole-i Oceanográfiai Intézet mérnökeként munkám mindig a tengerhez és titkaihoz kötött. Az athéni utat megelőző négy éven át tömérdek munkát fektettem addigi pályafutásom legizgalmasabb feladatába, az Alvin mélytengeri búvárhajó tervezésébe és megépítésébe, amelyre nem egészen egy évvel később, 1966. elején az a feladat várt, hogy megtalálja a spanyol partoknál a tengerbe veszett hidrogénbombát. [19] Régebben pedig egy tengerfenék-mintavételre alkalmas eszköz kifejlesztésén dolgoztam. Végül aztán, megérezve a társalgásban beállt pillanatnyi csöndet, gondoltam, a görögországi tengerkutatás felől fogok érdeklődni. Dr. Anasztasziadész szemében érdeklődés gyúlt. Elmagyarázta, hogy a tengerkutatáshoz legközelebb álló ismerőse egy földrengéskutató, Angelosz Galanopulosz. - Feltétlenül találkoznia kell dr. Galanopulosszal - erősködött. Elmondta, hogy dr. Galanopulosz szeizmológiai kutatásai során új elméletet dolgozott ki. Megkérdezte, hallottam-e róla. - Galanopulosz szerint az Egei-tengeren kellett lennie az elsüllyedt földrésznek, Atlantisznak. Hm, Adantisz. Hirtelen a legkülönbözőbb emlékképek tolultak az agyamba. - Igen - hallottam a professzor hangját -, gondolja csak el! Atlantisz, csak egyórányi repülőút vagy egynapi hajóút Athéntól és már ott vagyunk a régmúltban, Homérosz eposzai és az olümposzi istenek megszületése előtt! Valójában a következő hétfőig kellett várnom, hogy találkozzam Galanopulosszal és Mavor: Atlantiszi utazás

Oldal: 11

megismerkedjek káprázatosan szellemes elméletének részleteivel. Csak ekkor kezdett igazán engem is elbűvölni Atlantisz varázsa. Csak nagy nehezen tudtam eljutni a szeizmológiai kutatóállomásra. Az épület magasan az Akropolisz-hegyen, az ókori athéni népgyűlés szintere, a Pnüx közelében emelkedett. Javában zajlottak 1965. nyarának utcai tüntetései Papandreu miniszterelnök miatt, akit Konstantin király menesztett. Izgatott emberek ezreinek zsivajgó tömege töltötte meg a főútvonalakat. Az előző nap megöltek egy embert. Mégis mindenki: a tüntetők és a rendet fenntartani igyekvő rendőrök egyaránt eléggé jóindulatúnak látszottak. Az autó persze szóba sem jöhetett, úgyhogy gyalog próbáltam kikecmeregni a tömegből az Akropoliszon felfelé tekergő útra. A politikai nyugtalanság a görög életforma része, később, miközben Atlantisz titkait kutattam, magam is szembesültem ezzel a ténnyel. Első találkozásunkkor dr. Galanopulosz a görög hagyományoknak megfelelően, rendkívül szívélyesen, barátságosan fogadott. Az alacsony, kerek arcú, joviális férfi ötvenes évei közepén járt, örökké tréfáskedvű, jó kedélyű embernek látszott. Tágas irodája is személyiségét tükrözte. A világos, napos helyiségben az épületet övező kert virágai díszlettek. Úgy véltem, hogy maga a dombtetőn álló ház is az egyik legszebb fekvésű épület egész Athénban. Dr. Galanopulosz a tengerkutatásról, legutóbbi kalandjaimról faggatott. Elmeséltem, hogyan építettük meg az Alvint és megemlítettem, remélem, hogy talán egyszer a Földközi-tengerre is eljutunk vele. Elbeszélgettünk arról, hogy sok tengerkutató modell-óceánnak tekinti ezt a mély és sós tengert, mivel kicsinyített kiadásban fellelhető benne a nagy világóceánok számos vonása: széles, sodró erejű áramlatok, feltörő és leszálló örvények csakúgy, mint az állat- és növényvilág evolúciójának bizonyítékai. Dr. Galanopuloszt, mint szeizmológust, [21] azonban a Földközi-tenger medencéjében elsősorban a tűzhányó-tevékenység, a földrengések és a tenger szeizmikus hullámzásai érdekelték, történeti és jelenkori adatokat gyűjtött ezekről a földtani jelenségekről. Megértettem, hogy ezek a vizsgálatok vezették el őt Atlantisz témájához, ahhoz, amiről leginkább szerettem volna hallani tőle. Hogy erre ösztökéljem, az Egei-tengert hoztam szóba. Felvetettem, hogy a Fekete-tenger és a tágabb Földközi-tenger közötti rejtélyes vízkeringés eredetének tartják. - Érdekes - mondta Galanopulosz és elmosolyodott. - Nem gondolja, hogy az óceánnak ez az ősmodellje igen alkalmas hely Atlantisz számára? Itt volt a nagy alkalom! Gyorsan rákérdeztem az Atlantisz elveszett civilizációjával kapcsolatos elméletére. A professzor gömbölyded arca felragyogott, és a következő két órában másról sem esett szó. Galanopulosz olyan meggyőzően beszélt, hogy egyszerre azon kaptam magam, hogy az elmélete teljesen rabul ejtett. Lelkesedése feltüzelt, és mindaz, amit tudományos érveléséből elém tárt, és hamarjában megérthettem, teljesen megalapozottnak tűnt. Hónapoknak kellett volna eltelnie ahhoz, hogy minden finomságot teljes mélységében felfogjak. Galanopulosz az atlantiszi kultúrát egy ismert ókori civilizációval azonosítja: Kréta és az Égei-tenger minószi kultúrájával. Több, mint fél évszázada, Arthur Evans krétai ásatásai óta a minósziakat az ókor egyik leggazdagabb, [22] leghatalmasabb, legfejlettebb és legszínesebb kultúrájú népnek tartjuk. A Platón által leírt atlantisziakkal való párhuzam ellenére Galanopuloszt megelőzően csak egykét, csaknem feledésbe merült elmélet utalt a kapcsolatra, de még ezek is csak nagyon felszínesen. Hajlamosak vagyunk a minósziakat kizárólag Krétával azonosítani, holott, amint Galanopulosz emlékezetembe idézte, szigetbirodalmuk kiterjedt az Égei-tenger egészére, beleértve a Kikládok néven ismert szigetcsoportot és a görög szárazföld egyes részeit is. Dr. Galanopulosz úgy gondolja, hogy a Kikládok egyik szigete, Théra vagy más néven Szantorin éppen olyan fontossággal bírt a minósziak számára, mint a tőle száz kilométerre délre eső Kréta. Nos, éppen Théra, ez a vulkanikus sziget, amelynek története bővelkedik vulkánkitörésekben - a legutóbbi 1950-ben történt -, ez az a hely, amelyet Galanopulosz az elveszett Atlantiszként jelöl meg. Földrengéskutató lévén, Galanopulosz jól tudta, hogy Théra vulkánja már régóta a geológusok érdeklődésének homlokterében áll. A kitörésekről szóló feljegyzéseket megtalálhatjuk már az ókori görög történetíróknál is, akik szerint az egyik ilyen Kr. e. 197-re tehető. Azóta több is


Oldal: 12

előfordult, átlagosan ötvenévente, századunkban pedig ennél is gyakrabban. A két leghatalmasabb kitörés jóval al azelőtt zajlott le, hogy a görög történetírók feljegyezhették volna őket: az első legkevesebb 25000 évvel ezelőtt, a második pedig Kr. e. 1500-1400 1500 1400 körül.

1.kép Atlantisz fővárosának rajza Platón Kritiász-ának leírása alapján

Galanopulosz értelmezése szerint Platón története két sziget leírása, a nagyobbik az, amelyet Platón királyságnak nevez, a kisebbik pedig a metropolisz, vagy főváros és a vallási központ. Elgondolása szerint Platón leírása alapján Théra a minószi világ központja és Kréta Kré ennek nagyobb tartozéka. Ez fordított értelmezést ad a régészeti leleteknek és egyáltalán nincs összhangban eddigi történelmi ismereteinkkel, melyek szerint Théra csupán előretolt minószi állás lehetett, ha vallásilag, gazdaságilag és katonailag mégoly fontos is, Kréta pedig a híres knósszoszi palotával a sűrűn lakott kulturális központ. Galanopulosz azonban erre a sajátosan fordított helyzetre is tud magyarázattal szolgálni. Platón, mint mondja, ezer évvel az események után élt, így sokkal nagyobb valószínűséggel valószínűséggel kerülhetett kapcsolatba azzal, amit a katasztrofális erejű thérai robbanásról megőrzött az emlékezet, mint a minószi civilizáció tulajdonképpeni földrajzi elrendeződésére vonatkozó emlékekkel. Ne felejtsük el, hogy Platónnak semmi néven nevezendő ő közvetlen ismerete sem lehetett a minószi civilizációról! Dr. Galanopulosz szerint Platón a metropoliszról szóló leírása világos utalás egy kis, vulkanikus szigetre, amelyen azt megelőzően már évezredek óta nem fordultak elő nagyobb kitörések. A metropolisz isz külső alakjának és alaprajzának leírása alapján egyértelmű, hogy ez a Mavor: Atlantiszi utazás

Oldal: 13

sziget Théra volt, amelynek az első kitörés előtti alakját a geológusok Sztrongülosz, vagyis kerek sziget néven jelölik.

2. kép Kréta központi részének földtani térképe

Dr. Galanopulosz elméletének és az Atlantisz eltűnésére vonatkozó [23] értelmezésének értelme középpontjában az a rendkívüli katasztrófa áll, amely egyetlen nap és éjszaka leforgása alatt elpusztította ezt a civilizációt. Az a feltételezés, hogy ekkora katasztrófa nem következhetett be, évszázadokon át hozzájárult ahhoz, hogy Atlantisz létezését inkább mítoszként, semmint tényként könyvelték el. Dr. Galanopulosz szerint a Platón által leírt szerencsétlenség egy, a valóságban a Kr. e. XV. században a minószi Théra szigetén szigetén bekövetkezett kitörés, vagy kitörések sorozata volt. A kitöréseket a sziget mintegy 16-18 16 18 km átmérőjű, magasan fekvő központi részének teljes összeomlása kísérte, miáltal egy tengerrel elárasztott, 400 méter mély teknő, más néven kaldera keletkezett. Dr. r. Galanopulosz szerint ez a tengerbe veszett magaslati rész igen sűrűn lakott volt, lejtőin fehér márványpaloták és más, tekintélyes építmények fürödtek az égei nyár ragyogó napfényében. Feltételezése szerint az akropolisz a központi fekvésű vulkáni kúp által által alkotott domb tetején emelkedett, amelyet több kisebb kúp vett körül. Nem elképzelhetetlen, hogy a Platón által leírt kikötők, vagy a csatorna nyomai fellelhetők a thérai kalderában. - Micsoda kutatási téma az Alvin-nak! - villant eszembe. Egy ilyen bizonyíték, b akár a búvárhajóval, akár más módon jutunk hozzá, dr. Galanopulosz elméletének leghathatósabb alátámasztása lenne. A doktornál jobban senki sem várta, hogy a Platón által leírt kerek kikötő maradványainak létezése bizonyítást nyerjen. A tenger alatti alatti rétegek vizsgálata feltárhatná a metropolisz kikötőjének megfelelő geológiai képleteket. Dr. Galanopulosz elgondolása szerint a kaldera víz alatti kutatása igazolhatná a thérai kitörés rendkívüli erejét és ebből következő hatását a Földközi-tenger egész ész keleti medencéjére. Azt is nagy örömmel üdvözölné, ha magán a szigeten kezdődnének régészeti ásatások. Ha komolyabb minószi romokra bukkannának, az még inkább alátámasztaná az ő elméletét. Dr. Galanopulosz a metropolisz után a királysággal, annak külső alakjával és földrajzi elrendezésével kezdett foglalkozni. Véleménye szerint ez teljesen a Kréta központi részén elterülő neogén medence vonásait viseli, amelynek egyik része a nagy Messzara-síkság. Messzara Itt épültek Knósszosz, Mallia, Phaisztosz és Hagia Triáda Triáda választékos ízlésű minószi palotái. A síkság Platón leírása szerint a tenger felé terült el, az egész sziget közepén. Megtudjuk tőle, hogy minden más síkságnál különbnek és igen termékenynek mondták A részletes leírásnál Platón Mavor: Atlantiszi utazás

Oldal: 14

megadja a pontos méreteket is. Ezek a számadatokat dr. Galanopulosz igen szellemesen építette be elméletébe. E síkság - mondja Platón - egyenletesen sima felszínű volt, s egészben véve téglányalakú; egyik oldala háromezer stadionnyi, a tenger felől felfelé húzódó oldala pedig középen kétezer stadionnyi (Vagyis körülbelül 540x360 km.) Egy görög stadion egy lóversenypálya hosszával, azaz 600 görög lábbal egyenlő. Legújabb ismereteink szerint a minószi Krétán használt láb hossza szinte pontosan megegyezett a mai angol lábbal3, ami nem várt könnyebbséget jelent a mai számításokhoz. A Kritiász-ban leírt síkság azonban túl nagy a krétai Messzara-síksághoz [24] képest, igazság szerint az egész Görögországnál is nagyobb. Ezt az eltérést megmagyarázandó, dr. Galanopulosz egy meghökkentően eredeti elgondolással hozakodott elő. Elmondta, hogy amikor megpróbálta Atlantiszt a minószi történelem keretébe illeszteni, azt találta, hogy a Platónnál szereplő valamennyi ezres nagyságrendű számadat eléggé valószínűtlen, az ezer alattiak viszont rendre teljesen elképzelhetőek. Megemlítette például, hogy míg a metropolisz átmérője és a Thérát magában foglaló köré éppen azonos, azaz körülbelül 18 km, addig a királyság vagy tízszeresen túlméretezett. Dr. Galanopulosz ebben következetességet vél felfedezni. Úgy gondolja, hogy miközben a történetet a születésétől Platón koráig számított ezer évben továbbszőtték, egy tízszeres torzítás is belekerült. Dr. Galanopulosz szerint a Platón által leírt Atlantisz mindenképpen bronzkori civilizáció volt. Az európai és elő-ázsiai bronzkorszakot Kr. e. 3 000 és 1 000 közé tesszük, Platón viszont Szolón kora - Kr. e. 590 - előtt 9 000 évvel datálja Atlantisz pusztulását. Platón nyilvánvalóan nem egy mezolitikus kultúrát ír le, márpedig a szó szerint vett időpontból az következne. Tételezzük fel most ismét, hogy tízszeres tévedésről van szó, akárcsak a távolságok esetében! A pusztulás időpontja ekkor 900 + 590 = 1490 lesz Krisztus előtt, ami nagyon közel áll a thérai tűzhányókatasztrófa időpontjára vonatkozó legpontosabb becslésünkhöz. Valóban lehetséges volna egy ilyesfajta, tízszeres tévedés? Egyetlen eset még nemigen bizonyítaná a feltevést. Hogy hihetőbb legyen, ahhoz arra volna szükség, hogy ez a tévedés következetesen végighúzódjon Platón elbeszélésén és az ott felsorolt nagyszámú példán. Dr. Galanopulosz biztosított róla, hogy pontosan ez a helyzet. Amint hazatértem, én is igazolhattam, hogy ez szó szerint így igaz. A tízszeres tévedés, ha arról van szó, tökéletes következetességgel nyomon követhető. A metropolisz és a királyság részletes méretein kívül a királyi város síkságát övező, 10 000 stadion, azaz mintegy 1 800 kilométer hosszúságú árokról, vagy folyóról is olvashatunk. A Messzara-síkság kerülete körülbelül 180 km, a Platón által közölt szám mintegy egytizede. A síkságot 60 000 telekre osztották, melyek mindegyike körülbelül három négyzetkilométer területű volt. Az Athén és Atlantisz közötti háború esetére ezek mindegyikének gondoskodnia kellett arról, hogy lakói kiállítsák egy harci szekér egyhatodát, két lovat és lovast, egy kettősfogatot, egy pajzsos gyalogharcost, egy kocsist, két nehézfegyverzetű katonát, két íjászt, két parittyást, három-három katonát kő- és dárdadobásra, végül négy hajóst az 1 200 hajó ellátására. Ha a hatvanezres szám helyes volna, akkor ez az irdatlan hadigépezet 1 200 000 főt számlálna, ami nemcsak a minószi Krétához, hanem az adott történelmi kor bármely más politikai egységéhez mérve is túlzás. A Kr.e. XVI. és XV. századi minószi Kréta lakosságát csupán 500 000-800 000 főre becsülik. Ismét hiba van tehát a 60 000 teleknél, sőt valószínűleg az 1 200 hajónál is, míg a kisebb számok - ahogy dr. Galanopulosz rá is mutatott – egyeznek. [25] Ugyanakkor e számok egytizedét - 6 000 telek, 120 hajó és 120 000 ember - már nagyon jól lehet egyeztetni a becslésekkel. Dr. Galanopulosz a tízszeres torzításra is kész van a magyarázattal: Szolón az egyiptomi írások lefordításakor a százas számot jelző írásjelet nyilvánvalóan ezernek vette. Az ilyesfajta keveredés jelenkori példája az angolban a billion, ami Amerikában egymilliárdot, vagyis ezermilliót jelent, Angliában viszont egybilliót, vagyis milliószor milliót. A tévedés az Atlantisz-legenda Platónhoz jutásának velejárója volt. Amikor Platón a két 3 Az előbbi 29,6 cm, az utóbbi 30,48 cm


Oldal: 15

lejegyzett változatra, az egyiptomi szent iratokban szereplőre és a Szolón által görögül írottra utal, megjegyzi: ne csodálkozzatok, ha majd sokszor barbár férfiak hellén nevét halljátok: mert megtudjátok ennek az okát. Szolón, minthogy ezt az elbeszélést a maga költészete számára akarta felhasználni, megtudakolva e nevek jelentését, azt találta, hogy az egyiptomiak, kik legelőször foglalták őket írásba, lefordították őket saját nyelvükre; erre ő is elővette mindegyik névnek a jelentését, s újra lefordítva őket, ismét a mi nyelvünkön írta fel Volt tehát egy görög nyelven írott változat is legalább az Atlantisz-elbeszélés egy részéről, és Platón maga is láthatta ezt. Amennyiben Szolón megírta a költeményt, ahogy tervezte, úgy talán Platón is látta. Mára a feljegyzések elvesztek, ha egyáltalán valóban léteztek. Ha hihetünk Szolón állításának, hogy Atlantisz királyai eredetileg görögös neveket viseltek, ez a rejtélyes sziget helyének a Hellászhoz való közelségére utal. Galanopulosz magyarázata szerint ahhoz, hogy az adatok az elméletével egyezzenek, a hibának akkor kellett történnie, amikor Szolón Egyiptomban megismerte a történetet. Az állítólag a szent iratok között volt. A szent iratokat hieroglif írással kőbe vésték, vagy papiruszra jegyezték le. Maguk a hieroglifák nehezen téveszthetők össze egymással, ami azt sugallja, hogy a hiba vagy Szolónnál történt, vagy még a Szolón által látott egyiptomi feljegyzések keletkezése előtt. Nem tudni, hogy milyenek lehettek az iratok, amelyek Szolón elé kerültek. Ha az egyiptomiak olyan krétai menekültektől hallották a történetet, akik kellőképpen műveltek voltak, akkor az iratok készülhettek az égei lineáris A vagy B írással. Ezekben az írásrendszerekben a 100, az 1 000 és a 10000 jelei nagyon hasonlítanak egymáshoz, így roppant könnyen összetéveszthetőek. Egy másik lehetőség az, hogy a minószi menekültek egyik útvonala a mai Szíria területén fekvő Ugariton haladt át. Ugarit kereskedelmi és irodalmi központ volt, ahol hettita, babilóni és később föníciai hatások keveredtek. Meglehet, hogy Szolón által megismert történet is ezt a nyomvonalat követte. A görög számjegyek Szolón idejében pontatlanok voltak és ez könnyen tévedéshez vezetett, de azt nem tudhatjuk biztosan, hol történt a tízszeres torzítás. Minél mélyebbre ásunk azonban az égei világ előtörténetébe, a körülmények annál meggyőzőbben bizonyítják, hogy volt ilyen hiba. Ha a tízszeres torzítás valóban a fordításból ered, ez megmagyarázná, miért helyesek az ezernél kisebb számok. A metropolisz központjától a tengerig vezető csatorna hossza [26] ötven stadion, kilenc kilométer, a palotát körülvevő város átmérője tehát 18 km - pontosan annyi, mint Théráé. Dr. Galanopulosz úgy gondolja, hogy a tízszeres torzítás által félrevezetett Platón csak azért helyezte Atlantiszt a Gibraltáron (vagy Platón-korabeli elnevezéssel Héraklész oszlopain) túlra, az Atlanti-óceánba, mert máshol egyszerűen el sem fért volna. Nem tudott a thérai kitörésről, és a történelem előtti időkről legfeljebb a görög mítoszokból lehetett fogalma. Nyilvánvalóan nem sokat törődött azzal, milyen logikátlan dolog az, hogy Atlantisz olyan messzire lett volna Athéntől. Megint csak feltehetően kizárólag a katasztrófa szempontjából ragadta meg a történet. Dr. Galanopulosz szerint az egyiptomi írások nyilván nem említik Héraklész oszlopait, és az egyiptomiak Atlantiszt az Égei-tengerbe helyezték. Hangsúlyozza, hogy a Timaiosz ezt adja a papok szájába: Ez a tenger, amely Héraklész oszlopain belül van, keskeny bejáratú öbölnek tűnik fel; azt a másikat ellenben tényleg tengernek lehet nevezni, mint az őt körülvevő földet is teljes joggal igazi szárazföldnek. Mint tudjuk, Héraklész vagy latinosan Herkules hőstetteinek javarészét a Peloponnészoszon hajtotta végre, és semmi köze sem volt Gibraltárhoz. Dr. Galanopulosz tehát úgy gondolja, hogy a Héraklész oszlopai név egyáltalán nem is Gibraltárra, hanem a peloponnészoszi Maléia-fokra és Ténaron-fokra (vagy Matapan-fokra) vonatkozik. Az oszlopok említése Platónnál megint csak a Szolóntól eredő félreértelmezés ismétlése lehet. Platón papjai egy helyütt azt mondják: az előtt a szoros előtt, melyet ti Héraklész oszlopainak neveztek, volt... egy sziget Ez azt sejteti, hogy az oszlopokat Szolón vette be a történetbe és az eredeti egyiptomi feljegyzésben nem is szerepeltek. Még tudományosabban megalapozott érvet keresve a Théra-Atlantisz kapcsolat alátámasztására, dr. Galanopulosz hangsúlyozta, hogy az Égei-tengerben, vagy bárhol másfelé valaha is hirtelen elsüllyedt földdarabok mind egészen kis területűek, mint például a Korinthoszi-öbölben a Kr. e. 373. évi földrengés nyomán hullámsírba veszett Heliké városa. Egy


Oldal: 16

több ezer négyzetkilométer területű nagyobb földdarab eltűnése geológiailag lehetséges ugyan, de csak igen lassan, olyan lassan, hogy egy egész emberöltő alatt is csak nehezen lehetne valami változást észlelni. Ugyanígy a világóceán vízszint-emelkedése a sarki jégtakaró olvadása következtében szintén nem több, mint ezer évenként egy méter. Efféle változások a világ minden részén végbemennek, de nem csak hogy észlelhető károkat nem okoznak, hanem lassúságuk miatt maguk is észrevétlenül zajlanak. Galanopulosz szerint azok véleményének cáfolatául, akik szívesebben keresnék Atlantiszt az Atlanti-óceánban, egyre gyarapodnak az oceanográfiai adatok, ahogy a különböző országok kutatóhajói egyre újabb mintákat vesznek az óceán fenekéről. Az Atlantisszal gyakran kapcsolatba hozott Atlanti-hátság területén, amelyen az Azori-szigetek is találhatók, radiológiai mérések bizonysága szerint az utóbbi 72 000 évben egyetlen sziget sem süllyedt a mélybe. A [27] szilárd földkéreg vastagsága nagyobb a szárazföldek, mint az óceánok alatt. Az Atlantihátság alatt, az Azori-szigetek közelében egy helyütt jóval vékonyabbnak találták a földkérget, mint a szárazföldek alatt. Ez azt mutatja, hogy egy atlantiszi kontinens ezen a területen teljességgel elképzelhetetlen. Középponti elhelyezkedése miatt Théra összeomlása hasonló katasztrófa volt a szigetet körülvevő ókori világ számára, mint amilyen az atomháború lenne nekünk. Emberek százezrei veszthették életüket. Sok-sok sziget és a mai görög és török szárazföld városait, kikötőit és falvait mosta el vagy lepte be a kitörés hamuja által előidézett özönvízszerű esőzés. Ami ezután megmaradt, azt lerombolták és szétzúzták a szökőár hullámai. Egész flották merültek hullámsírba vagy vetődtek partra kilométerekre a szárazföld belsejébe. A magasan fekvő városokat, legalábbis Théra közelében, földrengések rázták meg és döntötték romba. Mindeközben vulkáni hamu feketítette el a mennyboltot, éjszakává változtatva a napot, dörgött az ég, villámok fénylettek fel és iszap borította el a tengert. Egy ilyen erejű katasztrófa egészen bizonyosan nyomot hagyott az egész kelet-mediterrán vidék népeinek kollektív emlékezetében. Dr. Galanopulosznak valóban az a meggyőződése, hogy Atlantisz legendája csak egy a vele rokon mítoszok családjából. A görög Deukalión és a vízözön legendája szerinte ugyancsak a vulkánkitörésre és Théra pusztulására vezethető vissza. Deukalión története a bibliai Özönvíz és a babiloni Gilgames-eposzban szereplő Vízözönt túlélt Um-napisti görög párja. Dr. Galanopulosz más görög mítoszokat és legendákat, valamint a bibliai Exodust is összefüggésbe hozza az iszonyatos erejű thérai kitöréssel. A fentiekben úgy vázoltam fel dr. Galanopulosz elméletét, ahogy ő azon a délutánon az irodájában ismertette velem. Hónapokig tartott, amíg teljesen megértettem elméletének és Platón beszámolójának sok-sok részletét és azok jelentőségét. Dr. Galanopulosz persze mindezt már jól ismerte és beszéd közben sokszor elkalandozott, hogy kibontsa az izgalmas részletek ezer apró ága-bogát. Itt van például Atlasz, az első király ikerbátyja, Eumélosz, aki az elbeszélés szerint Atlantisznak a Héraklész oszlopaihoz legközelebb fekvő részét kormányozta. Ha ez a szoros valóban a Peloponnészosz délnyugati csúcsát jelentette, ahogyan Galanopulosz gondolja, és nem olyan messze van, mint Gibraltár, akkor a legközelebbi minószi sziget, Mélosz lehetett Eumélosz király birtoka! Geológiai szempontból Mélosz Thérához hasonló beomlott vulkán, de kitörésről nincs feljegyzett említés. Egy thérai kövön találtak egy archaikus görög Eumélosz feliratot. Galanopulosz szerint ez valószínűleg egy, a kitörés utáni első telepesek egyikének neve, aki talán a valamikori király leszármazottja lehetett. Elbeszélése közben dr. Galanopulosz tekintete egy ízben az obszervatórium ablakán át az Akropolisz irányába révedt és idézte, mit írt Platón az ókori Athénről, amilyen az Atlantisz elleni háború idején lehetett. - Először is az Akropolisz környéke akkor nem olyan volt, mint most. Mert [28] egyetlen rendkívül esős éj lemosva róla a földréteget, csupasz sziklává változtatta, minthogy egyidejűleg földrengés és rendkívüli vízár is támadt, mely a harmadik volt a deukalióni katasztrófa előtt... Egyetlenegy forrás volt a mai Akropolisz helyén; s mikor ez a földrengések folytán elapadt, a mostani kis csermelyek maradtak körben helyette... Azután továbbra is kifelé bámulva, így folytatta: - Tudja, Attikán ritkán pusztítottak súlyos földrengések és áradások. Csak egy, a thérai


Oldal: 17

katasztrófához fogható esemény lehetett ilyen hatással az Akropoliszra. Természetesen van bizonyíték annak az akropoliszi forrásnak a létezésére is, amely földrengés következtében elapadt Kr. e. 1500 körül. Az is figyelemre méltó, hogy Platón három vízárt említ, mert amikor a Jáva és Szumátra közötti Krakatau tűzhányó-sziget tűzhányó 1883-ban ban felrobbant, három nagy szeizmikus szeizmi tengerrengést észleltek. Ennek analógiájára a thérai robbanás kapcsán is több lökéshullámra gondolhatunk, amelyeket azután a Deukalión-mítosz Deukalión hárommá stilizált. Visszatekintve valahogy az az érzésem, mintha Galanopulosszal Galanopulosszal való találkozásom több lett volna puszta véletlennél. Ha nem is a sors vagy a végzet rendelése volt, az biztos, hogy későbbi

3. kép Théra körvonalrajza

együttműködésünk szempontjából különösen kedvező pillanatban történt. Ha nem is tudatosult bennünk, már mindketten készen álltunk álltunk egy új kalandra. Ami engem illet, épp ideje volt, hogy elgondolkozzam, hogyan tovább az Alvin után, hiszen a hajó már működőképes volt és a próbaüzemelés is befejezéséhez közeledett. Atlantisz témája ellenállhatatlan vonzerővel bír minden tengerkutatóra, aki csak egy kicsit is hajlamos az ábrándozásra. Ahogy visszagondolok, a mostani eszemmel jól el tudom képzelni, milyen izgalmas, milyen felkavaró lehetett dr. Galanopulosz számára, hogy elméletét megoszthatta velem, hogy láthatta, ahogy lelkesedése átragad ad rám is. Ami leginkább lázba hozta, az az általam képviselt lehetőség volt, ha abban a percben mégoly halvány is, vagyis elméletének bizonyítására egy expedíció szervezésének a lehetősége. Korábban a XIX. században folytak a szigeten ásatások, még azt megelőzően megelőzően hogy Evans a világ elé tárta volna az ókori minószi civilizáció dicsőségét, így azután az itt előkerült minószi maradványok nem túl sokat jelentettek, és a thérai ásatások szórványosak maradtak. A századfordulón még folyt némi terepmunka, azután a sziget mondhatni feledésbe merült. Persze nem minden értelemben. Az alatt a hatvanhat év alatt, amíg a sziget iránti régészeti érdeklődés kihunyt, nagy mennyiségben termelték ki és szállították el a vulkáni hamut - cementgyártás céljából. Ebben az időszakban ban gyakran kerültek elő régiségek, amelyek némelyike a sziget kicsiny múzeumában kapott helyet, míg mások eltűntek a gyűjtők kezén. 1956-ban 1956 ban a kitermelési munkálatok közben teljesen véletlenül egy minószi házra bukkantak. Ekkor dr. Galanopulosz szert tett egy vulkáni tufába ágyazott fatörzs egy darabkájára, amit radiokarbon kormeghatározásnak vetett alá és megállapította, hogy körülbelül 3 500 éves, ennek alapján [29] tehát a frissen felfedezett maradványok keletkezési ideje a minószi korszak fénykorára tehető. te


Oldal: 18

Vajon rekonstruálható-e, hogy milyen volt Théra a katasztrófa előtt? Netán a korszerű tengerkutatási eszközök segíthetnek-e ebben? Hirtelen szilárd meggyőződésemmé vált, hogy igen. Annyira magával ragadott a lelkesedés, amit két órával azelőtt elképzelni sem tudtam volna, hogy megígértem dr. Galanopulosznak, összeszedem a szükséges kutatógárdát és felszerelést. Talán az is ösztönzött, hogy felködlött előttem egy, az Alvin számára kézenfekvő kutatási program képe. Már akkor is tudatában voltam azonban, hogy dr. Galanopulosz elméletének bizonyításához egyaránt szükség van a szigeten végzett régészeti feltárásokra és a kaldera víz alatti vizsgálatára. Galanopulosz hatására mégis a végsőkig elszántam magam, hogy megkeressem a bizonyítékokat, amelyeknek érzésem szerint ott kell lenniük, hogy tanúsítsák: Atlantisz és Théra egy és ugyanaz. Ebben a hangulatban vettünk búcsút, én pedig tüstént visszazökkentem a XX. századi athéni hétköznapokba, amint a forrongó Panepisztimeu utcán megláttam, hogy a tüntetőket katonai teherautókkal szállítják el. Ügyeltem rá, nehogy engem is agitátornak nézzenek és elkapjanak, a szálloda felé vettem utamat, ahol a két család javában tervezgette régen várt macedóniai autós körutazásunk részleteit. Galanopulosznál tett látogatásom után komolyan megpróbáltuk - azazhogy megpróbáltam úgy megváltoztatni útitervünket, hogy egy égei-tengeri kiruccanás is beleférjen, de mivel az északi utazás már elhatározott dolog volt, úgy döntöttem, hogy azon a nyáron nem foglalkozom a szigetekkel. Úgy alakult, hogy abba a kis hegyi faluba, Paleogratszinónba tett látogatásunk, ahol fizikus barátom, Christos Stergis született, csak újabb tápot adott Atlantisz miatti izgatottságomnak és újabb lökést a mediterrán vidék őstörténetének tanulmányozásához. Az északgörög hegyek lakói könnyen lehet, hogy a legrégebbi görögök, közvetlen leszármazottai az Atlantisz-elbeszélésben athéniaknak említett, történelem előtti mükéneieknek. Enyhén szólva megdöbbentő a hasonlóság szövésmintáik és a mükénei edények díszítése között: fekete-fehér négyszögek, fűrészfogas minták és lépcsőzetes farkasfogazás, motívumok és alakok kezdetleges kölcsönhatása; mindez könnyen elképzelhető, hogy ugyanabból a forrásból származik. Amint visszaértünk Athénba, azonnal belevetettem magam Atlantisz témájába és ezt a munkát Amerikába hazatérve is lelkesen folytattam. Már Athénban hozzájutottam egy angol nyelvű Platón-fordításhoz és az Atlantisz-témáról szóló néhány jól ismert munkához. Hamarosan megtudtam nem csak azt, hogy az irodalomban Platón dialógusai jelentik a legendáról szóló egyetlen olyan beszámolót, ahol az Atlantisz név előfordul, hanem azt is, hogy az Atlantiszmítosz számos közreadott értelmezésének túlnyomó része eleve [30] áltudományos és az általuk tálalt adatokat a sokkal inkább elfogadott természettudományos és történeti munkák hitelesebben közvetítik. Megértettem, hogy ezek az irományok nagyon megzavarhatnak, veszélyesen eltéríthetnek kutatásom céljától. Minthogy egy bizonyos elméletet akartam megerősíteni, amely Atlantiszt az Égei-tengerbe helyezi, ennek a területnek a történelmét kell forrásnak használnom. Minden egyéb csak arra jó, hogy leragadjak ott, ahol oly sokan mások is megfeneklettek. Nos hát, így léptem sorompóba az Atlantiszért vívott küzdelemben.


Oldal: 19

4. kép Tűzhányó kitörés és beomlás


Oldal: 20

Második fejezet

Az Atlantiszról megjelent számtalan kötetnek van egy közös vonása: mindegyikből hiányzik a meggyőző magyarázat a hirtelen bekövetkezett katasztrofális pusztulásra. A legvadabb elméletek láttak napvilágot, például különféle égitestek váratlan, rendellenes viselkedéséről, meteorzáporoktól kezdve az üstökösökig. Ezek az események elméletileg előfordulhattak, de eddig semmi ilyet nem sikerült térben és időben elég szorosan Atlantiszhoz kötni ahhoz, hogy hihető magyarázattal szolgáljon. Ha az Atlantisz-tudomány eddigi gyakorlatától eltérő hitelességgel, tényként bizonyítjuk egy ilyen katasztrofális esemény bekövetkeztét, akkor kezünkben van a magyarázat. Ilyen esemény volt a thérai tűzhányó kitörése és összeomlása. A hirtelen természeti katasztrófák - tűzhányók kitörése és összeomlása, földrengések, a tenger vagy a túlzott csapadék okozta árvizek - végigkísérték az emberiség egész történelmét. Lassúbb erők - eljegesedés, éghajlat-változások, tengerszint-változások, fokozatos földmozgások - is alakították a környezetet. Tudunk hirtelen kataklizmákról, amelyek városokat pusztítottak el és kedvezőtlen hatást gyakoroltak nagyobb lakott területekre. A fokozatos változások is lakhatatlanná tettek vidékeket, és nagyarányú népvándorlást váltottak ki. A természeti erők mindkét fajtája szerepet kapott az Atlantisz pusztulásáról alkotott elméletekben. Bőséges dokumentáció áll rendelkezésünkre a lakott területeket ért hirtelen természeti katasztrófákról. 1775. novemberében Lisszabon egy partközeli tengerrengés martalékává vált, amely 60 000 emberéletet követelt. 1902-ben a karib-tengeri Martinique szigetén a Mount Pelée kitörése 30 000 áldozatot szedett. És ez csupán kettő a legismertebb példák közül. A lassabban pusztító természeti erők egész kultúrákat érintettek. Hatásuk nem annyira drámai, de ugyanolyan pusztító volt. Ahogy a hatalmas jégmezők előrenyomultak és visszahúzódtak, az emberek is eszerint vándoroltak, követték a már megszokott környezeti viszonyokat, s közben lassanként alkalmazkodtak az újakhoz is. Ahogy Kr. e. 2000-től kezdve a Szahara sivataga elbitorolta ÉszakAfrika valaha zöldellő területeit, az ottani népesség a tengerpart felé költözött, délre, illetve keletre, ahol a fejlett egyiptomi civilizáció virágkorát élte. Csak most kezdjük felismerni, hogy nem sokkal a thérai vulkánkitörést követően valószínűleg az éghajlati változások okozták azt a mediterrán népvándorlást, amelyre ez idáig nem sikerült kielégítő magyarázatot találni. Az emberi környezet mindeme változásainak talaján legendák sarjadtak. Valahányszor megpróbálták Platón Atlantiszát a világ Görögországtól távoli tájainak eseményeivel összekapcsolni, és a mesék délibábjaiban Atlantisz aranytemplomait láttatni, a mítoszok mítoszokkal fonódtak egybe. A számtalan elmélet közül, amelyek megpróbálták Atlantiszt az [33] Égei-tengeren kívülre helyezni, talán a legjózanabb Paul Borchardt 1927-ben megjelent könyve. Galanopuloszhoz hasonlóan ő is felismerte, hogy Platón elbeszélésében két különálló terület leírása szerepel. Borchardt Atlantisz kisebbik szigetét, a királyi székhelyet, amelyet Platón megkülönböztet a tágabb értelemben vett Atlantisztól, a Gabèsi-öböltől néhány kilométerre, a tunéziai szárazföldre, a sóstavak - arab elnevezésük szerint sottok. - vidékére helyezi, amely a geológusok szerint korábban a Földközi-tengerrel összeköttetésben álló vízterület volt. Magát az egész platóni Atlantiszt az egész észak-afrikai partvidékkel azonosítja, fizikai értelemben elkülöníti a kontinens többi részétől. Platón Atlantiszi-tengerét a szárazföldbe benyúló öbölbe teszi, amelyet a Földközi-tengerrel keskeny csatorna köt össze, ahogy Platón is leírta. Feltételezése szerint az öblösödés a földrengés következtében elsüllyedt kis sziget helyén jött létre. Borchardt hasonlóságot vél felfedezni a tíz atlantiszi király és a mai tunéziai berber törzsek neve között. Ezen a helyen az öntözőcsatornák Platón által leírt rendszere is valószínűsíthető és Platón beszámolójának néhány más részlete is a lehetőségek közé sorolható. A szórványos

2010

bizonyítékok ellenére az események időbeli egybeesése miatt is elképzelhető, hogy a Szahara terjeszkedő homokja vagy a földrengés által keletebbre kényszerített népcsoportok is hatással voltak az Egyiptomban feljegyzett Atlantisz-elbeszélésre, és néhány olyan részlet, mint a nevek és a csatornák leírása, színezhette a történetet, amely eredetileg a minószi világra és Théra katasztrófájára épült. Jóval kevésbé hihető az az újabb elmélet, amelyet dr. Jürgen Spanuth, evangélikus lelkipásztor és műkedvelő régész állított föl. Spanuthnak az a meggyőződése, hogy Atlantisz szigetét az Északi-tenger alatt, Helgoland közelében, Németország partjaitól mintegy ötven kilométerre kell keresni. Állítása szerint a sziget a bronzkorban hirtelen elsüllyedt. Sajnálatos módon azonban a partvidék kutatása azt mutatja, hogy az Északi-tenger éppen a bronzkorban kivételesen nyugodt időszakot élt át, e korból tehát nemigen találhatunk bizonyítékot egy földtömeg víz alá merülésére. Ráadásul az emberkéz alkotta járdaköveknek vélt kőtáblákat a róluk készült víz alatti felvételeket megvizsgáló geológusok teljesen természetes képződményeknek ítélték. Mégsem azt kívánom cáfolni, hogy dr. Spanuth elmélete vagy a többi hasonló egy eltűnt civilizáció nyomára vezet, csupán azt az állítást vonom kétségbe, hogy ez a civilizáció Platón Atlantiszának forrása lenne. Az emberiség őstörténetének vizsgálata jelenleg teljes erjedésben van és szükség van további kutatásokra. Egyre újabb bizonyítékok kerülnek elő arra, hogy a történelem előtti emberek akkora távolságokra jutottak el, amit eddig senki még csak nem is gyanított. Nagy-Britanniának bizonyosan, és valószínűleg Spanuth Észak-Németországának is voltak minószi látogatói a Kr. e. második évezredben, és hajlandó vagyok elhinni, hogy európai hajósok már jóval a kereszténység századai előtt átszelték az Atlanti-óceánt mind Észak-, mind Dél-Amerika irányában. Cyrus Gordon, a Brandeis egyetem munkatársa nemrégiben meggyőző [34] bizonyítékokat talált arra, hogy a Kr. e. VI. században Afrika körüli útra indult föníciaiakat a szél eltérítette eredeti úticéljuktól és a brazil partokig sodorta. Platón Atlantiszának egy másik kevéssé valószínű helye a Rómától hetven kilométernyire fekvő Ansedonia sziklás tengerpartjánál van. Constantino Cattoi olasz régész hatalmas szobrokat vél felismerni az ottani sziklákban, amelyek szerinte az atlantisziak alkotásai. Állítása szerint a robusztus kőoroszlánok valaha azt a várost őrizték, amely most a víz alatt rejtőzik. A Perutól délkeletre húzódó Marquesas árokban, mélyen a tenger alatt állítólag óriási, emberkéz alkotta oszlopokat sikerült lencsevégre kapni, amelyekben többen Atlantisz létezésének bizonyítékát látják. Meglehet, hogy ezek csupán megszilárdult lávafolyások, hasonlóan a skóciai Staffa-szigeti Fingal-barlanghoz, ahol hosszú, hatszögletű oszlopokkal találkozhatunk. Ha ez így van, akkor nem ez lenne az első eset, hogy természeti képződményeket régiségnek vélnek. Lewis Spence szerint Atlantiszt az Atlanti-óceánban kell keresnünk. Ennek alátámasztására egy közismert természeti jelenségre hivatkozik, a lemmingek évenkénti tengerhez való vonulására. Ezekről a vándortermészetű apró rágcsálókról úgy hírlik, hogy a norvég partoktól mélyen beúsznak az Atlanti-óceánba. Azután, amikor elérnek egy pontot, ahova feltehetőleg vándorösztönük vezeti őket, állítólag körözni kezdenek, mintha szárazföldet keresnének, míg végül kimerülve a mélybe süllyednek. Spence arra is hivatkozik, hogy nagy vándormadárcsapatok évről évre az Atlanti-óceán egy bizonyos része fölé repülnek, ahol most semmilyen szárazföld sincs, és miután egy darabig rémülten röpködnek a hely fölött, erejük végére érve aláhullanak a tengerbe. Ezek és más jelenségek a feltevések szerint olyan, mélyen rögzült biológiai ösztönök következményei, amelyeket még nem sikerült megértenünk, és amennyiben az elméletnek van valami alapja, akkor azt oceanográfiai adatoknak is alá kellene támasztania. Akárhogy is, egy ilyen teória alapján nyomára juthatunk egy korábban lemmingek vagy madarak által benépesített szigetnek, de nem az atlantisziaknak. Mindez csupán néhány elképzelés a jelenkori Atlantisz-kutatásból. A legendás birodalomról írott egyetlen könyv sem lehet azonban teljes anélkül, hogy szót ne ejtenénk egy pár tarka elmeszüleményről, amelyeket kiötlőik természet- és történettudományi köntösbe burkoltak, vagy médiumoktól kölcsönöztek. Charles Brasseur de Bourbourg, a hóbortos francia filozopter érdeklődését egy Diego de


Oldal: 22

Landa nevű püspök XVI. századi állítólagos maja kéziratfordítása keltette fel, amelynek alapján 1864-ben beszámolót fabrikált egy általa Mu-nak nevezett föld vulkáni katasztrófájáról. Nem sokkal ezután Le Plongeon vadregényes történetet szőtt Mu királynőjéről. Atlantiszt, a nagy atlanti-óceáni szigetet Muval azonosította. Miután országa a tengerbe süllyedt, a királynő Egyiptomba menekült, ahol ő, vagyis Ízisz istennő, új civilizációt teremtett. Eközben Mu többi lakója, azaz az atlantisziak Yucatánba költöztek és belőlük lettek a maják. Ignatius Donnelly Atlantisz, az özönvíz előtti világ (Atlantis, the Antediluvian World) című munkája első ízben 1882-ben jelent meg és javított kiadásban ma is hozzáférhető. Ez a könyv teremtette meg az Atlantisz-kultuszt. Továbbszőtte a Muról szóló mesét és az Atlanti-óceán szigetére káprázatos, történelem előtti civilizációt álmodott. Elmélete alátámasztására sok legendát és történelmi feljegyzést épített be művébe. 1912-ben lépett porondra Paul Schliemann, Heinrich Schliemann-nak, Trója felfedezőjének az unokája. Az ő verziójában egy állítólag Trójában talált bronzváza is szerepelt, rajta a felirat: Kronosztól, Atlantisz királyától. Egyébiránt ő is Donnelly és Le Plongeon nyomdokait követte. E maroknyi történelembúvár kutakodásainak ingatag talajáról már az okkultizmus felé vezet az út, ahol Atlantisz nevére már annyi fantazmagória rakódott, hogy a nevesebb tudósok közül sokan - érthető módon - már óvakodnak attól, hogy bármilyen formában foglalkozzanak a kérdéssel. A csendes-óceáni Karolina-szigetekhez tartozó Temuen szigetén egy kezdetleges, de jókora kőalakzat emelkedik, a Nan Matol. Ez áll az úgynevezett Lemuria-kultusz középpontjában. Az 1860-as években komoly geológusok és biológusok állították fel a Indiát és Dél-Afrikát valaha összekötő, indiai-óceáni szárazföld vagy földnyelv létezéséről szóló elméletet. A Lemuria nevet Philip Sclater angol zoológus adta Madagaszkár félmajmai, a lemurok után. A feltételezés szerint Madagaszkár a Seychelles-szigetekkel együtt ennek az áthidalásnak a részét képezte. A gondolatot Helena Blavatsky, a teozófia szülőanyja is felkapta. Ő Atlantiszt Lemuriával együtt világképének részévé tette és egészen 1891-ben bekövetkezett haláláig nagy sikerrel folytatott mágikus praktikáihoz is felhasználta. Követői azonban már nem tudták ébren tartani a közérdeklődést. Más okkultisták újjáélesztették az elméletet és átköltöztették a Csendes-óceán középső részére, a geológiailag legvalószínűtlenebb helyre, és összekapcsolták a Nan Matollal. A közelmúltban Edgar Cayce, a médium, aki szerint az Atlanti-óceán nyugati vidékén elterült Atlantisz XXI. századi kultúrával rendelkezett, azt jövendölte, hogy Poseidia - ezt a nevet adta ugyanis az atlantiszi birodalom legnagyobb szigetének - 1968-ban vagy 1969-ben újra ki fog emelkedni. Jövendölése talán csupán metaforikus volt, nem úgy értette, hogy a sziget tényleg fel is emelkedik, hanem úgy, hogy sikerül azonosítani. Hát, mindenesetre reménykedjünk. Eszembe jutott, hogy dr. Galanopulosz kifejtett egy elgondolkoztató elméletet is. Eszerint a Földközi-tenger keleti medencéjének földrengései és szökőárjai mindig helyi jelentőségű események voltak. Ha bármelyik zugba betört a víz, arról külön legendák kerekedtek. Ez nyilván világméretekben is így van. Vagy talán minden, elsüllyedt szigetről szóló legendában az Atlantisz-téma újabb variációját kellene látnunk? Szerinte nem. Tovább is ment, mondván, hogy a földrengések pusztító hatása az Égei-tengeren sohasem terjedt egy, az epicentrumtól számított 400 kilométeres körön túlra, de általában még ennél is jóval kisebb kiterjedésű volt. A théraihoz [36] fogható nagyságú összeomlás úgy Krétát, mint a görög szárazföldet is érinthette és ezzel legendákat teremthetett, melyek mindegyike egy külön katasztrófát beszél el. Mindezek egyetlen meghatározható helyről származhattak. Az athéniak és az atlantisziak egyidejű pusztulása egyetlen eredési helyre lenne visszavezethető - a thérai vulkánkitörésre. Platón Timaiosz-a az első görög beszámoló az isteni beavatkozásról, kísérlet a racionális természetmagyarázat és a Platón-korabeli vallás összebékítésére. Egyike azon kevés ókori klasszikus munkának, amelyet még a maga korában írásban megörökítettek, így vészelte át a középkort és így maradt ránk. így valamennyire bízhatunk abban, hogy ma tényleg azt olvassuk, amit Platón leírt. Vigasztaló a tudat, hogy az Atlantisz-történetnek ilyen jól megalapozott irodalmi forrása van. Ha szó szerint akarjuk venni Platón Atlantiszról szóló történetét, akkor ismételten emlékezetünkbe kell idéznünk, hogy a história hozzá is mások közvetítésével, Egyiptomból


Oldal: 23

jutott el. Nincs komoly okunk rá, hogy azt higgyük, teljes egészében Platón találta ki a mesét, annál inkább hihetjük, hogy nem. Jó kétezer éven át hömpölygött a véget nem érő tudományos vita, hogy vajon Platón fejéből pattant-e ki az egész történet, vagy úgy vehetjük, hogy csak továbbmesélte azt. W. A. Heidel amerikai tudós például, aki olyan ékesszólóan tagadja Atlantisz realitását, azt állítja, Platón és más, Kr. e. IV. századi kortársai úgy hitték, hogy az egyiptomi papok nem azért kerültek bele az elbeszélésbe, mintha az akkori görögök nagy tisztelettel övezték volna őket, amiről a valóságban szó sem volt, hanem valamiféle gúnyolódás okából. Van egy hely a Timaioszban, ahol Platón elmondja, hogy az egyiptomi papok állítása szerint Athén ezer évvel régebbi, mint Egyiptom, hogy az egyiptomiak intézményei az ősi Athénből erednek. Heidel úgy gondolja, hogy Platón egyszerűen csúfot űz a görög hagyományokból, de a szöveg ugyanilyen szellemben írt más részei igazságot is tartalmaznak. Ugyanakkor Hérodotosz (Kr. e. 485-425), Platón nagyhírű elődje, annak a szilárd meggyőződésének adott hangot, hogy a görög intézményrendszer Egyiptomból ered, ami Heidelével ellentétes megvilágításba helyezi a dolgokat. Hérodotoszra már sokféle jelzőt aggattak, egyaránt volt már a hazudozás atyja és a történetirás atyja, de a tudósok ma egyetértenek abban, hogy Hérodotosz Históriá-ja figyelemre méltó tükre kora és az azt megelőző századok eseményeinek. Személyes megállapításai számtalan esetben újra meg újra pontosnak bizonyulnak. Hogy Platón műve tudósítás egy eseményről, vagy teljességgel légből kapott, arra magából a műből nem szerezhetünk bizonyságot, de legalábbis valószínű, hogy nem alaptalan, már csak abból kiindulva, hogy a görögök jellemzően realisták és az ilyen legendák legtöbbje a valóságban gyökerezik. Dr. Galanopuloszt nem számítva, vajon mit mondanak a régészek Atlantisz égei-tengeri elhelyezkedéséről? Kutatásaimból megtudtam, hogy nem ő az első, aki Thérát, Krétát és általában a minószi civilizációt jelöli meg Atlantisz, az [37] elveszett földrész eredeteként. Ez a gondolat - ha másképp nem, mellékesen - már a korábbi időkben is sokszor fölmerült. Ferdinand Fouqué francia geológus volt a legelső, akinek ásatásai kiderítették, hogy valamikor a bronzkorszakban, Kr. e. 3000 és 1000 között Théra irtózatos vulkáni tevékenység szinterévé vált, amelynek eredményeként a sziget egész központi magaslati része a tengerbe süllyedt. A kitörések sorozata Fouqué leírása szerint kétségtelenül elegendő erejű volt ahhoz, hogy az egész szigetvilágot hamu és kénes gázok sűrű felhőivel borítsa be. Fouqué figyelme akkor terelődött Thérára, amikor a Szuezi-csatorna építéséhez szükséges cement gyártásához megkezdték a vulkáni tufa kitermelését, és a munkálatok azon élet bizonyítékait hozták napvilágra, amely a hajdani kitörések előtt a szigeten virult. Házakat tártak fel, amelyek kettéváltak, ahogy a sziget központi részének sziklatalapzata megereszkedett; ezt az eseményt Fouqué később laboratóriumi kísérletekkel is igazolta. Egy még korábbi tudós, egy másik francia, Pégues abbé már gondolt arra, hogy Thérán talán vulkáni kollapszus ment végbe, de Fouqué volt az első, aki az elgondoláshoz szisztematikus alapokat teremtett. Azért is egy franciát illet a dicsőség, hogy Théra bronzkori katasztrófáját Atlantisszal összefüggésbe hozta. Auguste Nicaise-nek hívták azt a férfiút, aki 1885-ben egy előadást is szentelt ennek a gondolatnak. Nem véletlen, hogy Nicaise előadására két esztendővel azután került sor, hogy a Szumátrát Jávától elválasztó Szunda-szorosban kitört és összeomlott a Krakatau szigetvulkán. Ma már tudjuk, hogy a thérai kitörés a Krakatauéhoz hasonló természetű volt, csakhogy az előbbi ereje vagy ötször meghaladta az utóbbiét. Nicaise-t követően sokszor a Thérától mindössze száz kilométerre fekvő Krétát azonosították Atlantisszal. A hangsúly eléggé természetes módon tevődött át egy olyan szigetre, amelyet a thérai vulkántevékenység nyilván igen erősen érintett, és ez a felfogás azután évtizedekig tartotta magát. 1909. január 19-én a londoni Times-ban egy aláírás nélküli cikk jelent meg, amely szerint a minószi Kréta és Platón Atlantisza egy és ugyanaz. Egy évvel később James Baikie tiszteletes azt írta a Kréta tengeri királyai-ban (The Sea Kings of Crete), hogy a legenda a krétai civilizáció hirtelen pusztulásának emlékét örökítette meg, és egyiptomi papok közvetítésével jutott Platónhoz. Harminc évvel később egy brit régész, J. K. Frost fejlesztette tovább az elméletet, hogy Kréta minószi kultúrája és Atlantisz egy és ugyanaz és beismerte, hogy ő az 1909-es anonim


Oldal: 24

újságcikk szerzője. Baikie még 1910-ben, teóriáját fejtegetve, miszerint a krétai civilizáció pusztulása volt az esemény, amelynek megörökítésén Platón dialógusai alapultak, a következőket írta: Kétségtelen, hogy (az egyiptomi) XVIII. dinasztia kései időszakában élt emberek számára a minószi kereskedelem és befolyás hirtelen eltűnése, amit Knósszosz bukása maga után vont, éppolyan különösnek és rejtélyesnek tűnt, mintha egész Krétát tényleg a tenger nyelte volna el. A sziget soha többé nem nyerte vissza elvesztett hatalmi fölényét és fokozatosan jelentéktelenné törpült, ami az egész ókorban jellemzője maradt... [38] Baikie tiszteletesnek más érve is volt Atlantisz Égei-tengerbe helyezése mellett. Mint írja: Egyedül az okoz nehézséget a földrajzi hely (Krétával való) azonosításában, hogy a leírás szerint Atlantisz Héraklész oszlopain túl terült el; ez a kijelentés azonban kétségtelenül vagy abból fakad, hogy Szolón felreértelmezte egyiptomi adatközlőjének szavait, vagy pedig a szaiszi pap azon törekvéséből, hogy az ősi hagyományt saját korának szélesebb földrajzi ismereteivel összhangba hozza. A régi egyiptomiak világképe szerint négy oszlop tartja a mennyboltozatot, amelyek tulajdonképpen hegyek, így lehet, hogy az eredeti történet azért helyezte az elveszett szigetet az oszlopokon túlra, hogy ezáltal jelképesen érzékeltesse, hogy igen nagy távolságról van szó, mint ahogy azokban a régi időkben a hajósok számára az is volt. Szolón idejében azonban a hajózás időbeli korlátai jóval meghaladták a régebbi korok tengerjáróiét. A föníciai kereskedők legalábbis Spanyolországig jutottak, Necho flottája körülhajózta Afrikát, így tehát a legnyugatibb szigetet, ami természetes módon jelentette Krétát a minószi birodalom katasztrófáját először megörökítő XVIII. dinasztiabeli egyiptomiaknak, a Gibraltári-szoroson túlra kellett tolni, hogy megfeleljen Szolón és Necho kora tágabb elképzeléseinek. Dr. Szpiridon Marinatosz, aki később, 1967-ben a thérai ásatások vezetőjeként csatlakozott kutatócsoportunkhoz, 1939-ben, néhány évi érlelgetés után tette közzé elméletét, miszerint a thérai kitörés és összeomlás a felelős az összes krétai tengerparti minószi város és palota Kr. e. 1500 körüli pusztulásáért. Később, 1950-ben így ír Marinatosz professzor: Kétség nem fér ahhoz, hogy az egyiptomiak értesültek egy sziget, nevezetesen Théra elsüllyedéséről, de kicsi és számukra kevéssé jelentős lévén, ezt a szigetet nem ismerték. Így az eseményt áthelyezték a szomszédos Krétára, arra a szigetre, amelyet borzalmas csapás ért és amellyel hirtelen szakadt meg a kapcsolat. A több tízezer áldozatról szóló értesüléseket a tenger által elnyelt hadsereg legendájává sematizálták. Minthogy a mítoszoktól megszokott a következetesség és a logikus összefüggések hiánya, biztos, hogy még a nagy Platón sem érzett következetlenséget abban, hogy egyidejűleg süllyedt el Atlantisz az Atlanti-óceánban és az athéni hadsereg Athénben. Galanopulosz 1960-as, igen elmés teóriája tehát részben több évtized elképzeléseinek kiterjesztése és határozott megfogalmazása volt. Más szerzők, közöttük nagynevű archeológusok is papírra vetettek hasonló, bár kevésbé határozott véleményeket. J. D. S. Pendlebury, az athéni Brit iskola volt knósszoszi megbízottja 1939- ben a Kréta régészete (The Archeology of Crete) című munkájában a következőket írta a minósziakról: Az a benyomásunk alakult ki róluk, hogy fejlett államszervezetük volt erősen központosított hivatalnoki szervezettel, az egészet a királyi városból, Knósszoszból kormányozták. Valamennyi görög legenda megegyezik abban, hogy itt volt Minósz székhelye, aki nemcsak Kréta, hanem egy számos szigetből álló birodalom ura volt Hogy milyen nagyhatású volt ez a birodalom, arról igen figyelemre méltó gondolatokat vet fel J. K Frost, aki rámutatott a rendkívüli hasonlóságra Platón Kritiász-ának Atlantiszról adott leírása és a minószi Kréta között. Még érdekesebb Leaf állítása, mely szerint a phaiákok földjének az Odüsszeiá-ban olvasható bemutatása nem egyéb, mint a minószi birodalom tündérországgá szépített képe, Lorimer kisasszony [39] pedig kimutatta, hogy a homéroszi eposzok legrégibb elemei jórészt a késő minószi I-II kultúrák aranykorát idézik. R. W. Hutchinson, a Cambridge-i Egyetem ókori régészet tanára írta a Történelem előtti Kréta (Prehistoric Crete) című munkájában: Felvetődött, hogy Platón beszámolója Atlantiszról, a sziget csodálatos kultúrája, Poszeidón-kultusza és a nyomatékosan említett út- és öntözőrendszere a szájhagyományból eredő utalás lehet Kréta szigetének elpusztult kultúrájára, sőt, még az értesüléseit egyiptomiaktól merítő Szolónra való hivatkozás is azt jelezheti, hogy egyiptomi feljegyzések a minószi Krétára vonatkozó adatokat őriztek meg. Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy maga Platón nem azonosította Atlantiszt Krétával és még ha a minószi Krétára utaló Mavor: Atlantiszi utazás

Oldal: 25

szájhagyományhoz nyúlt is, ennek az összefüggésnek nem volt tudatában. Régóta ismeretes, hogy Kr. e. 1450 és 1400 között Kréta minószi települései egyidejűleg pusztultak el egy nagyarányú szerencsétlenség következtében. Egyes régészek azt állították, hogy ez a csapás egy ellenséges invázió, felkelés vagy földrengés volt. Arthur Evans következetesen ragaszkodott ahhoz, hogy a katasztrófa természeti okokra vezethető vissza. Dr. Marinatosz elmélete, mely szerint az általános krétai pusztulásért az egyidejű földrengések mellett a thérai kitörés és összeomlás okolható, 1939-ben még olyan szenzációs újdonság volt, hogy a tudósok nagy része nem is volt hajlandó tudomásul venni Az évek múltával azonban egyre szélesebb körben elfogadottá vált. Marinatosznak semmi kételye sincsen a thérai katasztrófa pusztító hatását illetően, amelyet bármely földrengést meghaladó mértékűnek tart. 1939-es munkájában így ír erről: Egy normális földrengéssel teljes képtelenség lenne ekkora katasztrófát megmagyarázni Az eddig ismert számtalan földrengés közül soha semelyiknek sem volt ennyire pusztító hatása egyetlen körülhatárolt időpontban. E megállapítás igazságát Galanopulosz professzor is megerősíti. Sehol a világon nem gyűlt még össze annyi, földrengésekre vonatkozó adat, mint Görögországban. Csupán az elmúlt kétszáz évben több, mint kétezer földrengést jegyeztek fel - ami csak a Richter skála szerinti 4 3/4-es értéket meghaladó erősségű rengések észlelésére vonatkozik. A szeizmikus tevékenység főként a Görögország déli és nyugati partjait szegélyező nagy geológiai vetődési övezet mentén összpontosul. A déli nagy aktivitású övezet egy olyan négyszög, amelynek sarkait Kréta, Rhodosz, Níszirosz és Théra alkotják, úgyhogy jól ismerjük a normális földrengések hatásait ezen a területen. Kréta különféle, nagyrészt üledékes eredetű geológiai elemei közül a központi, később kialakult medence - amelyben a knósszoszi palota és a déli Phaisztosz és Hagia Triáda palotája is található - a leginkább hajlamos a rengésekre, amelyek hatásukat tekintve mindig helyiek voltak. Kr. e. 1450 és 1400 között néhány évtized, vagy még rövidebb idő alatt egész Kelet-Kréta elpusztult. Amit a hamu és a hullámok nem pusztítottak el, azt előtte és utána elintézték a földrengések. A thérai vulkánkitörés és összeomlás a legnagyobb természeti katasztrófa, ami az emberiség történelme során bekövetkezett. Ahol ma Théra fekszik, ott eredetileg egy mészkőhegy három ragyogó márványcsúcsa magasodott a tenger felszíne fölé. A [40] legmagasabb - a mostani Hagiasz Eliasz-hegy - 600 méterre emelkedett, a másik kettő pedig a Monolithosz és a Platinamosz. Ezeket egy tenger alatti sziklás gerinc köti össze a 25 kilométerre keletre fekvő Anáfi szigetével. Sok ezer, de valószínűleg kevesebb, mint egymillió évvel ezelőtt délnyugat-északkeleti irányú törésvonal jött létre a földkéregben, és a tengerfenéken víz alatti vulkánok kezdek felépülni. Théra szomszédságában a századok során vagy egy tucat tűzhányó tört ki a legkülönfélébb időközökben, a víz felforrt, elpárolgott és elpusztultak a halak. A halak mai ivadékai már alkalmazkodtak a kénes közeghez és elveszítették a színüket. A vulkánok a tengerszint fölé tornyosultak és létrehozták a kör alakú Théra szigetét, vagy ahogy a geológusok a mai maradványoktól való megkülönböztethetőség kedvéért az első kitörés előtti állapotot elnevezték: Sztrongüloszt, vagyis a kerek sziget-et. Délnyugatra Krisztiána vulkanikus szigetei jelentek meg, északkeletre pedig Anhidrosz. Sztrongüloszon tekintélyes hegyek képződtek. 25 000 esztendeje azután egy nagyszabású kitörés során a hamu- és lávaeső eredményeként vulkanikus törmelék borította be a Földközi-tenger egész keleti medencéjét. Egy iszonyatos utolsó rázkódás után Sztrongülosz, vagyis az Ős-Théra középső része a tengerbe omlott és nyomában egy gyűrű alakú sziget keletkezett. Nem tudjuk pontosan, milyen lehetett. Talán lakatlan volt. Ezután évezredeken át újraképződtek a tűzhányó-kúpok és nagyrészt kitöltötték a beomlott középső részt. Egy idő után a sziget nagyrészt szunnyadó tűzhányóvá vált. A lávafolyásokat az idő elmállasztotta és termékeny barna, vörös és fekete talaj képződött. A Kr. e. második évezred hajnalán valószínűleg több lehetett az eső a mai szerény évi 400 milliméternél. A keletkezett humusz is jobban megtartotta az esővizet, mint a mai felszínt borító száraz, lyukacsos vulkáni hamu. Azért bizonyára ciszternákat is használtak az esővíz gyűjtésére és tárolására, hiszen természetes forrásokat és víztartó üregeket csupán a mészkőcsúcsokon találtak. A történelem előtti kultúra fokról fokra fejlődésnek indult a szigeten.


Oldal: 26

Théra születését úgy geológiai értelemben, mint emberi lakóhelyként az arar gonauták mitológiai története örökítette meg, bár erről eddig nem nagyon vettünk tudomást. tudom Az aranygyapjú felkutatása után hazafelé hajózó Iaszón Kárpathosz szigete felől közelítette meg Krétát. A hatalmas bronzóriás, Talosz köveket hajigált az Argó-ra, amint a hajó megpróbált a kelet-krétai krétai Dikté öblébe vitorlázni. A varázserejű Médea bűvös bűvös hatalmával elpusztította az óriást, és a hajó legénysége két napot töltött a parton, mielőtt vitorlát bontottak és elhajóztak észak, a szárazföld felé. A következő éjszaka - meséli Apollóniosz - a széles Krétai-tenger tenger nyílt vizén találta őket, szívükbe felelem elelem költözött, mert az ilyen éjszakákról szólva mondják az emberek: a balsors leple borult rájuk. A Hold elfödte arcát, gyászba borult a csillagtalan ég Az égboltról ereszkedett rájuk a fekete káosz, vagy a feneketlen mélységből szállt fel a sötétség? Nem Nem tudták, a vízen vannak-e vannak még, vagy már Hadész felé sodródnak. A [41] tenger kegyeire bízták hát magukat, nem tudva, merre ragadja őket. Apollóniosz ezután elmondja, hogy Iaszón megtetszett Phobosznak, aki elküldte Létót, hogy íjával fényt lőjön a sötétségbe. Az íj körös-körül körül ragyogó fénysugarakat lövellt a sötétségbe. Egy sziget tűnt fel, ahol kikötöttek. A szigetet Anaphénak (feltárulás) (feltárulás nevezték el, mivel Apollón tárta fel azt előttük.

Apollóniosztól megtudjuk, hogy Euphémosz, az Argó egyik hajósa álmában egy hangot hallott, hogy Anaphé közelében vesse a tengerbe a sárgöröngyöt, amit Libüában Tritontól kapott. Almában a rög szűzleánnyá változott, [42] aki Euphémosszal hált, majd a férfi a tengerbe vetette őt, de később ismét feltűnt, hogy üdvözölje Euphémosz utódait. Az álmot elmesélték Iaszónnak,aki ekkor visszaemlékezett Apollón jóslatára és megjövendölte, hogy új sziget emelkedik a rögből. Euphémosz ezután a mélységbe vetette a rögöt, és a vízből Kalliszté szigete Mavor: Atlantiszi utazás

Oldal: 27

emelkedett ki. Euphémosz leszármazottai előbb Lemnoszon, majd Spártában éltek, végül Kallisztén telepedtek meg Thérasz uralma alatt, akiről Théra a nevét kapta. Mindez jóval Euphémosz ideje után történt. A Hold elfödte arcát, gyászba borult a csillagtalan ég Az égboltról ereszkedett rájuk a fekete káosz... Amikor még éppen csak elkezdtem Thérával foglalkozni, akkor döbbentem rá, hogy az argonauták szemtanúi lehettek egy thérai kitörésnek, az elsötétült égen cikázó villámoknak és a Krétára záporozó lávabombáknak, amely az összeomlás előtt valóban kalliszté lehetett, vagyis mind közül a legszebb. A thérai kráterből ma egy sziget: Nea Kaimeni emelkedik a tengerszint fölé, és jó okunk van feltételezni, hogy hasonló emelkedett ki a nagy kitörés előtt is és ezt láthatták az argonauták. Kr. e. 1500 körül hosszan elhúzódó csapás érte Théra szigetét, amely akkor előretolt minószi állás volt. Az évtizedekig tartó hamukitörések egyre inkább törmelékkel borították be a szigetet. A hamuzáporok két fő szakaszban hulltak le, az elsőben egyenletes, 3-4 méter vastag, apró lávadarabokból álló szőnyeg terítette be a felszínt, a második pedig rendkívül változó, akár 45 méteres vastagságú, porszerűen finom hamuréteget rakott le. Nem tudjuk, hogy a teljes lakosság időben elmenekült-e a szigetről, nehogy a hamu betemesse őket, de egyvalakinek biztosan nem sikerült. Az 1867. évi, rövid ideig tartó ásatások során előkerült egy hamuba temetett férfi csontváza. Ugyancsak iszonyatos és hasonló jellegű tűzhányókitörés zajlott le csaknem a Föld túlsó oldalán, amikor 1883-ban a Szumátra és Jáva közötti Szunda- szorosban kitört a Krakatau. Erről az eseményről bőségesen állnak rendelkezésre adatok. Az irtózatos dörej még 3 000 kilométer távolságban is hallható volt, a légnyomás ablakokat tört be és falakat döntött le a kitörés helyétől 250 kilométerre. A legutolsó és legdühödtebb hamukitörések idején a sziget teljesen eltűnt szem elől és jó huszonnégy órán át 300 kilométer átmérőjű körön belül éjszakai sötétség honolt. Csak a rázkódásokat kísérő villámlások fényét lehetett látni. A szél 1 500 kilométerre, az Indiaióceán fölé is elvitte a hamut. Képzeljük el ezek után, hogy ebben a jelenkor legszörnyűbb természeti katasztrófájának tartott folyamatban a thérai kataklizma pusztító energiájának mindössze egyötöde szabadult fel! Ami a Krétára, az atlantiszi királyságra gyakorolt hatásukat illeti, emlékeztetnünk kell arra, hogy bár a thérai kitörések valószínűleg már Kr. e. 1 500 körül elkezdődtek, csupán talán harminc évvel később következett be az, hogy a hamueső hirtelen meglepte Krétát és éjszakává változtatta a napot. A folyamat hosszú kibontakozása kevéssé érintette a krétaiakat, a kirobbanó végkifejlet azonban megsiketítette és leírhatatlan félelemmel töltötte el őket, az iszap- és hamueső pedig elpusztította a lakosságot, a jószágot és a termést. [43] A Krakatau kitöréséhez hasonlóan a Théráról származó hamunak nyilván az egész KözelKeletre el kellett jutnia, Arábiába, Törökországba és Egyiptomba egészen Szudánig. Az analógia persze még nem bizonyíték. Elsőként dr. Galanopulosznak sikerült olyan oceanográfiai adatokra szert tennie, amelyek kimutatható bizonyítékokat szolgáltattak az elméletek továbbfejlesztéséhez. 1948-ban a svéd Albatrosz kutatóhajó a Földközi-tenger keleti medencéjének nagy területeiről gyűjtött fúrásmagokat a tengeri üledékből, 1956-58-ban pedig a Columbia Egyetem Lamont Földtani Obszervatóriumának Vema nevű hajója további mintákat vett. A svéd magok közül hétben, a Lamont-féle magok közül pedig tizennégyben mutattak ki az apró mészhéjak közé rétegződött vulkáni hamut. A tudósok globigerina-iszapnak nevezik ezt az üledéktípust. A parányi állati szervezetek: a foraminiferák, vagy sugárállatkák törzsfejlődésének ismeretében és a radiokarbon kormeghatározás segítségével sikerült a hamu keletkezési idejét megállapítani. Az üvegporszerű hamu optikai sajátosságai alapján Théráról származhat. A legvastagabb (két méternyi) hamuréteget tartalmazó magot Thérától 150 kilométernyire délkeletre hozták felszínre, addig az időpontig ez volt a legkisebb távolság, amelyre oceanográfiai kutatóhajó egyáltalán megközelítette a szigetet. A vizsgálat szenzációs eredményeket hozott. Egyes magokban két réteget lehetett kimutatni, az egyik ötezer évnél fiatalabb volt, a másik 25 000 évnél valamivel régebbi. Kezünkben voltak tehát a biztos adatok, amelyek azt mutatták, hogy a thérai kitörések hatóereje elegendő volt ahhoz, hogy felforgassa az egész kelet-mediterrán régió életét.


Oldal: 28

Kr. e. 1450 és 1400 között tehát Théra szigetének nagyobbik része a több köbkilométernyi hamu és láva kitörése után visszamaradt mély üregbe omlott, és a ma általunk is ismert három darabja maradt vissza: Thíra, Thiraszia és Aszproníszi. Ezek körkörösen helyezkednek el a mintegy 82 négyzetkilométer kiterjedésű központi öböl körül, amelynek legnagyobb mélysége 400 méter. Ez az irdatlan teknő a leghatalmasabb tengeri kaldera, vagy beomlott vulkán a világon. A beomlás félelmetes hullámzást váltott ki, ami minden irányba továbbgyűrűzött, minden bizonnyal egészen az afrikai és levantei partokig. A közeli görög görög szárazföldön az áradás elöntötte a mélyen fekvő parti argoliszi síkot, amelynek végén a mükénéi fellegvár emelkedett. Dr. Marinatosz írta 1939-es es tanulmányában: Úgy gondolom, kevés okunk van kételkedni abban, hogy a minószi Kréta parti településeinek elöntését a thérai kitörés által keltett hullámok okozták. Hasonló jelenségekről olvashatunk ugyanennek a vulkánnak a későbbi kitörései kapcsán, amelyek azonban minden esetben kevésbé hevesek voltak, mint a Kr. e. 1500. évben történt erupció. Philosztratoszz például beszámol arról, hogy a Kr. u. 60-ban 60 ban történt kitörés során, amikor a kaldera közepén egy új sziget alakult ki, a tenger körülbelül egy kilométernyire visszahúzódott Kréta déli partjaitól... A Kr. u. 1650-ben ben bekövetkezett kitöréskor a hullámok magán magán Thérán három kilométernyire benyomultak a szárazföldre, elsöpörve régi falakat és kápolnákat, házalapokat és mindent, ami az útjukba került Régészeti bizonyítékaink vannak arra, hogy a Kréta északi partján Knósszosztól nem messze fekvő Amníszosz kikötőjét jét Kr. e. 1500 és 1400 között valamilyen természeti csapás pusztította el. A kikötő éppen Thérától délre fekszik, a kis Dia szigete védelmezi az északról jövő tengeri viharoktól. Az amniszoszi királyi villát Marinatosz ásta ki. Az épület az itt talált, stukkóra st festett gyönyörű, liliomos falfestményekről kapta a nevét: a Freskók Villája. Az egyik, díszkertet ábrázoló festmény Marinatosz 1956-os 1956 os értelmezése szerint egy két szigetből, egy kisebből és egy nagyobból álló királyságot jelképez, amely a minószi tengeri tengeri birodalom uralma alá tartozott. Galanopulosznak később meggyőződésévé vált, hogy a freskó az atlantiszi királyságot jelképezi, a nagyobbik sziget Kréta, vagy a királyi város, a kisebbik pedig Théra, a metropolisz. Marinatosz megjegyzi, hogy a villa falai és sarkai pusztulásuk során olyan szokatlan módon omlottak le, ami nem tulajdonítható egy földrengésnek. A nyugati fal nehéz kőkockái kifelé lökődtek, a tengerrel párhuzamos déli fal kockáinak némelyike pedig hiányzik. Ebből azt a következtetést vonjaa le, hogy ezt a rombolást csak az épülethez csapódó hatalmas hullámok okozhatták, amelyek visszahúzódva magukkal rántották a kőtömböket. Heves tűz nyomaira is bukkant a nagyrészt fából készült épületben. A tűz jelenléte megintcsak a thérai kitöréssel párhuzamba uzamba állítható Krakatau kitörését és beomlását juttatja eszünkbe, amelyről igen sok adat áll rendelkezésre. A Krakatau Thérához hasonló, de annál kisebb vulkáni hegy. Maga a sziget lakatlan volt. Amikor azonban a kitörést követően a hegy egész tömege beomlott, beomlott, az ebből következő tengerrengés révén a pusztítás hatósugara igen messzire nyúlt. A krakataui eseményeket jól dokumentáló holland és brit beszámolókból megtudjuk, hogy a hamu éjszakává tette a nappalt, a tengerparti városok lakói lámpát kényszerültek kényszerültek gyújtani. Ezután három, 15 méter magas és Mavor: Atlantiszi utazás

Oldal: 29

130 kilométer hosszan elnyúló szökőár követte egymást. Mindegyik megsemmisítő csapást mért az alacsonyan fekvő falvakra, házakat döntött romba, a felborult lámpák pedig tűzbe borították a romokat. A hajókat a szárazföld belsejébe [45] vetette az ár, a katasztrófa 36 000 emberéletet követelt. A vulkáni hamu még évekkel később is az egész világon vörösre színezte a naplementéket. Dr. Marinatosz rámutat, hogy Théra csupán 100 kilométerre északra fekszik Krétától és szerinte ebből következően bizonyos, hogy Kréta lakói Kr. e. 1500-ban ugyanolyan rettenetes pillanatokat éltek át, mint Jáva és Szumátra lakói 1883-ban. Úgy véli azonban, hogy a hullámok csupán az északi parti településeket, így Amniszosz mellett Niru Chanit, Malliát és Gúrniát pusztították el. Niru Chaninál a szertartásokhoz használt nagy, kettős bárdokat találtak azon a helyen, ahová leestek. Gúrniában az ácsok és rézművesek műhelyei is épségben maradtak. A közelgő tengerár egyetlen figyelmeztető jele a thérai középső hegykúp beomlása által támasztott szélvihar volt. A széllökések perceken belül elérték Krétát, megremegtették az épületek falait, s talán még a földre is lökték az embereket. A nyomában járó szökőár alattomban közelgett, láthatatlanul száguldott Kréta felé, hogy thérai keletkezése után harminc perccel lecsapjon a partokra. Óvatos becslés szerint százméteres, vagy annál is magasabb tengerár öntötte el Krétát és a mai Görög- és Törökország partvidékét. Théra közelében, Anaphén (ma Anáfi) 220 méter magasságban is találtak a víz által odasodort horzsakő darabot. Biztosra vehető, hogy a tenger mélyen benyomult az Égei-tenger partjára merőleges völgyekbe. A 100 méterrel a tenger szintje fölött húzott szintvonal több, mint 150 kilométer mélyen kanyarog a törökországi Yamanlar és Büyük Menderes folyók völgyében, a peloponnészoszi Argoliszban pedig egészen a mükénéi fellegvárig fut, amely az égei szigetlakókat hamarosan maga alá gyűrő szárazföldi hatalom székhelye volt. A magasra épült knósszoszi palota a tengerparttól 5 kilométerre egy mély völgy oldalában épp elég magasan feküdt ahhoz, hogy a hegy lábát nyaldosó hullámok csak a palotán kívül eső gazdasági épületeket boríthatták el. 1883-ban egy hajó a Szunda-szorosban éppen a Krakatau közelében járt, amikor a vulkáni sziget a tengerbe omlott. A hajó a három nagy hullám hátán a magasba emelkedett, majd újból alásüllyedt, de mindez olyan fokozatosan történt, hogy a legénység alig vett észre valamit. A sziget három fő szakaszban, tizenkét óra leforgása alatt darabokra hullott, vagyis gyorsabban, mint az egy nap és éjszaka alatt elsüllyedt Atlantisz. A Krakatauhoz hasonlóan Théra is kétségtelenül több szakaszban omlott össze, így több mérhetetlen erejű szökőárt is útjára indított. A Krakatauénál ötszörte nagyobb thérai összeomlás hatását önkéntelenül is világra szóló katasztrófaként képzeljük el. Dr. Galanopulosz szerint a deukalióni vízözön történetében a kollektív emlékezet a mediterrán partokon végigsöprő hullámverést örökítette meg, amely az irtózatos erejű thérai vagy ahogy Galanopulosz előszeretettel nevezi: sztrongüloszi - kitörést követte. Arra a megállapításra jutott, hogy egy ilyen [46] rendkívüli erejű és hevességű eseményt aligha felejthettek el és hatásának mindenképpen nemzedékeket túlélő visszhangja volt. A legenda szerint Zeusz haragra gerjedt Lükaón istentelen és erőszakos fiai ellen. Mikor szegény vándornak öltözve felkereste őket, utálatos kotyvalékot tettek elé birkák és kecskék zsigereiből és saját testvérük feldarabolt tagjaiból. [47] Megsejtve, hogy miből készült a rettentő étek, Zeusz inkább lemondott az evésről és dühödten visszatért az Olümposzra, ahonnan szörnyű áradást támasztott, hogy eleméssze az emberiséget, úgy megutálta Lükaón fiait. De Prométheusz titán figyelmeztette fiát, Deukaliónt a fenyegető világkatasztrófára, ezért az bárkát épített és feleségével, Pürrhával kihajózott a fergetegbe. Rettenetes déli szél támadt, eső zuhogott az égből, s a belérohanó folyóktól a tenger szintje elképzelhetetlen gyorsasággal emelkedett, elmosva a part és a síkság minden városát, amíg az egész földet elnyelte, csak néhány hegycsúcs meredt ki belőle, s a halandók mind belé vesztek, Deukaliónt és Pürrhát kivéve. Bárkájuk kilenc napig lebegett, amíg végül a vizek leülepedtek. Deukalión előbb egy galambot eresztett el, hogy megbizonyosodjék róla, szárazföldhöz ért, majd


Oldal: 30

partra szállt és Themisz szentélyébe ment, hogy az elpusztult emberi faj újrateremtéséért könyörögjön. Födjétek be fejeteket, s anyátok csontjait dobáljátok a hátatok mögé! - hangzott a válasz. Megértették, hogy a Földanya csontjairól, a kövekről van szó, ezeket hajították maguk mögé, s ahol a kövek földet értek, férfiak és asszonyok ugrottak talpra.

Deukalión vízözöne nyilvánvalóan olyan természeti jelenség volt, amelyet egy igen jelentős földkéreg-mozgás mozgás okozott. Ezt a katasztrofális földföld és tengerrengést legalábbis közelítőleg sikerült időben elhelyezni. Különböző források alapján Deukalión vízözöne körülbelül Kr. e. 1529 és 1382 közé tehető. Minthogy a thérai kataklizma időszaka időszaka régészeti bizonyítékok alapján meghatározhatóan éppen e két időpont közé esik, jogosnak tűnik Théra és a deukalióni vízözön összekapcsolása. A thérai kaldera felülete 80 négyzetkilométer, mélysége mintegy 400 méter, térfogata körülbelül ötszöröse a Krakatau tau kalderájának. Egy magyar kutató, Hédervári Péter a beomlás térfogata alapján úgy becsülte, hogy a thérai kitörés során felszabadult hőenergia a Mavor: Atlantiszi utazás

Oldal: 31

Krakatauénak négy és félszerese lehetett. A becslések szerint a Krakatau kitörése az Eniwetok korallzátonynál történt hidrogénbomba-robbantás összes energiájának négyszárharmincszorosát engedte szabadjára. Más becslések szerint a Théráról szétsugárzott lökéshullámok energiája négyszerte nagyobb volt, mint az 1960. májusi hatalmas erejű chilei földrengésé, amelynek hatása még Japán partjainál is érezhető volt. Az égei-tengeri Amorgósz szigetén 1956-ban lezajlott földrengést akkora cúnami4 kísérte, amely Palesztina partjait is elérte. Ez a földrengés Théra szigetén is számottevő károkat okozott. Kr. u. 365-ben nagyarányú földrengés rázta meg a Földközi-tenger keleti medencéjét. A földrengés utáni szökőár három kilométerre a peloponnészoszi partoktól a szárazföld belsejébe vetett egy bárkát, az egyiptomi Alexandria kikötőjében veszteglő hajókat pedig a házak fölött átemelve, a partmenti útra tette le. A földrengés okozta cúnami következtében 1737-ben az oroszországi Kamcsatka-félszigeten a tengerszint a szárazföldön mért egyik legnagyobb magasságot, mintegy 65 métert ért el. 1936-ban a norvégiai Loen-tó beszakadása után 70 méteres hullámok keletkeztek. 1958-ban az alaszkai Lituya-öbölben történt földrengés során az árhullám a vizet példa nélkül álló magasságba, több, mint 350 méterre emelte. Ha egy ekkora hullám [48] Krétának ütközik, minden további nélkül átcsapott volna az egész szigeten. 1738ban egy olaszországi omlás olyan árhullámot idézett elő, amely Sallénál 5 kilométer mélységben elöntötte a szárazföldet. Ne felejtsük el, hogy mindezek a jelentősebb esetek a thérai kataklizmához képest csekélységnek tűnnek! Nem nehéz elképzelni az egész kelet- mediterráneumot elárasztott partokkal - az akkor ott élt emberek számára viszont ez volt az egész ténylegesen ismert világ. A deukalióni vízözön leírása, az ótestamentumi Teremtés Könyvének Noéról és az özönvízről szóló része és a babilóni Um-napisti-történet árvize figyelemreméltó hasonlóságot mutat, bár nem bizonyos, hogy mind ugyanazt az eseményt örökíti meg. Míg Deukalión árvize összekapcsolható a thérai összeomlással, Um-napisti legendája a régészek állítása szerint a Kr. e. harmadik évezredre, jóval a thérai katasztrófa előttre tehető és ténylegesen a termékeny félholdhoz, az ősi Babilónia és Sumer földjéhez, nem az égei világhoz kötődik. A Kr. e. VI. században írt ótestamentumi Jeremiás könyve az alábbiakról tudósít (47: 2, 4): ...Ímé, víz indul meg északról, és olyan lesz, mint a kiáradott folyó, és elárasztja a földet... És a nap miatt, mely eljött, hogy elpusztítsa egész Filiszteát... a Káftor szigetének maradékát.5 A filiszteusokat sok bibliakutató a minószi Kréta, sémi nevén Káftor, vagy Keftiu szigetéről érkezett bevándorlóknak tartja. Eljátszadozhatunk a gondolattal, hogy a thérai katasztrófa miatt otthonukból elmenekült krétaiakról van szó, akik olyan időben érkeztek Palesztinába, hogy átélhették az északról jövő áradást, ami még az afrikai partokon is éreztette hatását. A Krétán maradt minósziak életének zárófejezete egy vagy két évtizeden át valószínűleg bővelkedett kisebb helyi földrengésekben, amelyek végül minden települést romba döntöttek. Ezt követően a görög szárazföldről érkezők nagy számban telepedtek le a szigeten és a megelőző évszázadok dicsőséges minószi birodalmát egy mükénéi gyarmat váltotta fel. Galanopulosz elméletéből és az ahhoz kapcsolódó teóriákból számos további következtetés is levonható. Galanopulosz szerint a thérai katasztrófa nem kisebb jelentőségű eseményért felelős, mint az egyiptomiakra mért bibliai tíz csapás, amiért a fáraó nem akarta elbocsátani a zsidókat a rabszolgaságból. Odáig megy elméletével, hogy megállapítja: a zsidók kivonulása után az őket üldöző egyiptomi hadsereg pusztulását a thérai összeomlás által kiváltott hatalmas szökőár okozta, amely 800 kilométeres út után elérte az afrikai partokat is. Dr. Galanopulosznál tett látogatásom után tudós kollégám elküldte nekem a téma ezen vonatkozásairól írott monográfiáját, és úgy találtam, hogy a tíz csapást egymás után elemző leírása igen érdekes összefüggéseket vet fel. A bibliakutatók az események időpontjának meghatározásakor elegendő mozgásteret hagytak számunkra ahhoz, hogy az időbeli egyeztetés lehetségesnek tűnjön. A csapások leírása Mózes II. könyve, az Exodus 7-12. részében található. Tulajdonképpen

4 Pusztító erejű szökőár 5 Az itt és a későbbiekben szereplő bibliai idézetek Károli Gáspár fordításából származnak.


Oldal: 32

tizenkét csapásról van szó6, amelyeket a félreértések elkerülése és a hivatkozások megkönnyítése végett megszámoztam: [49] 1. kígyók 2. a vizek vérré válnak 3. békák 4. tetvek 5. bögölyök 6. dögvész 7. fekélyek és kelések (fekete himlő) 8. marhahimlő 9. jégeső, mennydörgés és villámlás 10. sáskák 11. sötétség 12. az elsőszülöttek halála. Az ötödik és a hatodik csapás között a Gósen földje különvált és az egyiptomiak meg a zsidók külön területen éltek. Mint jeleztük, az első csapás nem szerepel a régi időket felidéző beszámolókban, amelyeket a pészach szertartás részét képező szövegek örökítenek meg; a második csapás, mint említettük, vörösre változtatta az összes vizeket. A thérai vulkánkitörés két fő fázisa közül az első a rózsaszínű horzsakő lerakódását eredményezte. A Krakatautól 150 kilométerre fekvő jávai Batáviában (a mai Djakartában) végzett megfigyelések világos képet nyújtanak a hamukitörést követő eseménysorról, ahogyan az egy bizonyos távolságból észlelhető. Reggel hét órakor tiszta volt az égbolt, majd kezdett elsötétedni és sárgára színeződött. Ezután finom vízpermet hullott, amelyet egy kevés por követett. Délelőtt tizenegykor már folyamatosan zuhogott a porszerű csapadék, ezt követően pedig teljesen besötétedett. A csapadék változatlan hevességgel záporozott délután háromig, az utolsó szakaszban a por már jégesőre emlékeztető kis gömbölyű szemcsék formájában hullott alá és tudjuk, hogy az órákig tartó teljes sötétséget a Krakatautól több, mint 250 kilométerre lévő helyeken is észlelték. A víz vörösre színeződését a levegőben, vagy a vízben lebegő horzsakő-szemcsék egyaránt okozhatták. A következő csapást, a békákat a horzsakő-eső eredményezhette, ami részben elpusztította az élővilágot és, mint a Bibliában olvasható, a békák elhagyták miatta a vizet és a parton, természetes környezetükből kikerülve kimúltak. 1815-ben például az indonéziai Tamboravulkán kitörése és az azt kísérő földrengés alkalmával Sir Stamford Raffles arról számolt be, hogy a lehullott hamu 20 centiméter vastag réteggé növekedett. Leírta, hogy a hamu rátapadt a különböző növényekre és azok csak azért tudták túlélni az eseményt, mert az azt követő esőzés lepergette róluk a hamut. Az időszakos eső ellenére a termés jelentékeny veszteségeket szenvedett, a rizsvetések nagy része teljesen megsemmisült, a lovak és szarvasmarhák a kitörés után egy hónapon át takarmányhiányban szenvedtek. Elgondolható, hogy a termés elpusztulását követően annak idején is éhínség lépett fel, az állatok éheztek és elhullottak és a fejletlen higiénés viszonyok marhahimlőt, fekete himlőt (ezt jelzi a fekély megjelölés) idéztek elő, [50] elszaporodtak a tetvek és a legyek. Nyilvánvalóan dühöngött a malária. A növényi életet jelző utolsó hajtásokat a sáskák pusztították el. Egy rövid ideig tartó, heves kitörést elég meggyőzően jellemez a kilencedik és a tizenegyedik csapás, melynek során jégeső hull az égből - amely elég nagy szemcséjű ahhoz, hogy elpusztítsa a termést és a jószágot -, mennydörgéssel és a földön végigsöprő tüzekkel súlyosbítva, valamint teljes sötétség áll be. Nemcsak azt tudjuk, hogy a Krakatau kitörését látványos villámlások kísérték, melyek az egész eget betöltötték, hanem azt is, hogy az iszapeső, amely bevonta a vulkán közelében elhaladó hajók kötélzetét és fedélzetét, foszforeszkált és a vaksötétben lobogó tüzek benyomását keltette, amelyeket a matrózok meg is próbáltak eloltani. Azt is tudjuk, hogy a 6

Hagyományosan tíz csapásról beszélünk, két, a Bibliában felsorolt csapás kihagyásával. Ezek: az 1. számú - a kígyók - és a 8. számú - a marhahimlő. Megjegyzésre érdemes, hogy a görög Kephaloszmítoszban említett csapások párhuzamba állíthatók a bibliai elbeszéléssel.


Oldal: 33

Krakatautól 150 kilométer távolságban a nap legnagyobb részében teljes sötétség honolt.

Az elsőszülöttek elpusztításának említése utalás lehet a földek megsemmisülése miatti tömeges halálesetekre. Az a kijelentés, hogy a zsidók megmenekültek, azt jelentheti, hogy járványos betegség söpört végig Egyiptom lakosságán, de a zsidókat nem érintette, minthogy ők az idő tájt elkülönült közösséget alkottak. Az hogy nem általában gyermekekről, hanem elsőszülöttekről történik említés, azzal magyarázható, hogy az elsőszülöttség a zsidóknál, kánaánitáknál, egyiptomiaknál és líbiaiaknál különös jelentőséggel bírt. Valamennyi csapás bekövetkezett, mielőtt a fáraó elbocsátotta volna a zsidókat Egyiptomból. Mindez egy erős egyiptomi uralkodóra utal,l, akinek hatalma egy vulkánkitörés következtében annyira lecsökkent, népe pedig annyira meggyengült, hogy távozásukat többé nem tudta megakadályozni. Ilyen fáraó lehetett III. Thotmesz (Kr. e. 1505-1450). 1505 1450). Egy másik lehetőség az, hogy a csapások és a zsidók k kivonulása tovább tartott egyetlen fáraó uralkodásánál és II., illetve III. Amenhotep is érintett volt.

A bibliai csapások és egy thérai méretű kitörés hatásai közötti megfelelés teljesen lenyűgözött; még az események sorrendje is egyezett. Úgy gondoltam, egyszerűen pontosabban meg kell határoznom a csapások időpontját a kitörés idejéhez képest. Úgy alakult, hogy a kettős probléma: magának a kitörésnek a pontos időzítése és a bibliai összefüggések tisztázása sokkal több időmet vette el, mint eredetileg eredetileg gondoltam volna, és a thérai kitörésre utaló, vagy annak hatásait magukon viselő bibliai részletek is a vártnál tekintélyesebb mennyiségűek, az ide tartozó valamennyi bizonyítékot két függelékben csatoltam a könyvhöz. Két következtetés azonban mindenképpen nképpen kirajzolódik az adatokból. Az időben meghatározható események és a feljegyzések adatai segítségével meglehetős biztonsággal megjelölhető a thérai kitörés időpontja. Továbbá meglepően nagy azoknak a bibliai szakaszoknak a száma, amelyek a kataklizma leírásaként értelmezhetők. A talán legmeggyőzőbb egyezés a bibliai Exodus eseményei és a thérai kitörés között magából a Bibliából tűnik elénk. Ámosz könyvében (9,7.) olvashatjuk az Úr alábbi szavait: Nem én Mavor: Atlantiszi utazás

Oldal: 34

hoztam-é ki Izráelt Egyiptom földjéről, és a Filiszteusokat Káftorból, és a Siriahelieket Kirből? A párhuzamban rejlő célzás [51] tagadhatatlan. A minósziak ugyanakkor hagyták el Krétát, amikor Izráel fiai kivonultak Egyiptomból... Mennél tovább tanulmányoztam dr. Galanopulosz elméletét és a benne rejlő következtetéseket, annál inkább azok hatása alá kerültem. De még ennél is meggyőzőbb volt az, hogy milyen bőségben hevernek előttünk a bizonyítékok, arra várva, hogy valaki megfelelő megvilágításba helyezve észrevegye őket. Türelmetlenül vártam, hogy az elméletet tényekkel váltsam fel és útnak indulhasson az expedíció, amelynek úticélja Théra - vagyis Atlantisz! [52]


Oldal: 35

Második könyv

Harmadik fejezet

1965. vége felé már elegendő bizonyítékot tudtam felmutatni ahhoz, hogy felkelthessem Woods Hole-i kollégáim érdeklődését az Atlantisz-rejtély elleni újkori támadásra. Nagyjából ekkor kezdtem hozzá a Théra-Atlantisz kérdésről szóló cikkem írásához is, amely később nemcsak a tengerkutató szakemberek, hanem a nagyközönség körében is komoly érdeklődést keltett, olyannyira, hogy legnagyobb meglepetésemre végül is negyven nyelvre fordították le. A tengerkutatással foglalkozó előadásokat szervező és azoknak anyagi hátteret biztosító Woods Hole-i Journal Club bizottság elnökeként az én dolgom volt, hogy az előadóestek programjáról gondoskodjam. Minthogy január harmadikára, nem találtam alkalmas jelöltet (az évnek ez a napja mindig sok gondot okoz), elhatároztam, hogy magam töltöm ki a programban tátongó űrt. Nem egészen egy héttel azelőtt kaptam kézhez a Lamont Földtani Kutatóközpontból Ninkovitch és Heezen Santorini Tephra című tanulmányát. A szerzők tőlem függetlenül részben ugyanazokat a történeti és földtani kutatási eredményeket gyűjtötték össze, amelyeket dr. Galanopulosz ihletésére jómagam is. További földtani adatok felsorakoztatása után számos, az enyémekkel megegyező következtetésre jutottak, bár óvakodtak attól, hogy Atlantisz kérdésében állást foglaljanak. Ezekkel az értékes kiegészítő adatokkal felfegyverkezve kitágítottam vizsgálataim körét Théra (más néven Szantorin) földtani és vulkanológiai kutatásáról a Galanopulosz-féle Atlantisz elméletre. Elhatároztam, hogy megragadom az alkalmat, hogy nyilvánosság elé tárjam meggyőződésemet, miszerint ennek az elveszett civilizációról szóló elméletnek komoly tudományos alapja van. Tudtam, hogy ezzel a lépéssel tudományos hírnevemet teszem kockára, lesznek, akik ki is nevetnek majd, de reméltem, hogy mindennek ellenére eléggé fel tudom lelkesíteni Woods Hole-i kutatótársaimat egy olyan ellenőrző tengerkutatás elvégzésére, amely végül az én álláspontomat igazolja majd. Az előadáson jó közönség gyűlt össze és élénk vita bontakozott ki. Az egyik oceanográfus, aki ifjúkorában buzgón tanulmányozta Platónt, tartotta ugyan magát ahhoz, hogy az Atlantisz-sztori nem egyéb szép mesénél, de a várható kutatások földtani vonatkozásai annyira fölcsigázták, hogy szinte elsőként kívánt csatlakozni a munkához. Mások úgy nyilatkoztak, hogy legalábbis van abban valami, amit hallottak tőlem, és éreztem, hogy lelkesedésem részben átragadt rájuk. Tengerkutató kollégáim bátorító támogatásából éreztem, hogy többé nincs visszaút. A beszélgetés alapján a nagyközönség számára is írtam egy cikket az Oceanus című folyóirat 1966. áprilisi számába, Pusztító erejű vulkánkitörés a bronzkorszakban címmel. Terveim egyre részletesebben kezdtek kibontakozni. Hogy mit terveztem 1966 nyarára? Elsősorban Théra kitörés előtti alakját [53] kívántam meghatározni, hogy lássam, egybevethető-e Platón metropoliszának leírásával. Pontosan ezt ígértem dr. Galanopulosznak is. Ehhez szükségem volt egy nagy hajóra és egy nagy hatósugarú földrengésmérő készülékre, amely a tengerfenék alatti ezer méternyi vastag rétegen is képes áthatolni. Fel kellett tárnom a tenger alatti vulkanikus tevékenység nyomait, hogy megtudjam, merre voltak a korábbi tűzhányók csúcsai. Kellett egy óceánjáró magnetométer is a helyi földmágneses erőterek mérésére, mert a földkéreg alól származó láva erősebben mágneses, mint azok a földkérget alkotó kőzetek, amelyeken a lávának keresztül kellett törnie. Arra is kíváncsi voltam, hogy megtudhatunk-e még valamit azokról az emberekről, akik Kr. e. 1500 előtt éltek a szigeten. Ha Théra valóban azonos az atlantiszi metropolisszal, ahogyan dr. Galanopulosz állította, akkor sűrűn lakottnak kellett lennie, palotákkal és gazdag településekkel.


Oldal: 36

Fouqué francia geológus 1867-ben kiásott néhány épületmaradványt, amit a régészek tanyaházaknak, egy egyszerű minószi település részeinek tartottak. Én nem voltam olyan biztos ezeknek a telepeseknek az egyszerűségében. Két aranygyűrű is előkerült, valamint egy gyönyörű, sértetlen freskó és igen színvonalas fazekasmunkák. Szerettem volna megkeresni Fouqué ásatásait, talán az élénkszínű, virágos freskót rejtő ház miatt, amely oly sok éve ismét eltűnt szem elől és azóta sem találták meg újra. Tudtam, hogy a szárazföldön és a szigetet övező sekély vízben is kutatnom kell minószi romok után. Graves kapitány 1848- as királyi haditengerészeti térképe, amely minden későbbi hajózási térkép alapjául szolgált, öt pontot jelölt meg, ahol víz alatti romokra lehet számítani. Érdekelt, hogy ezek vajon minószi romok-e, és fel lehet-e tárni ezeket. Dr. Galanopulosz két nagy víz alatti alakzatról beszélt nekem a délkeleti partoknál, amelyeket ókori kikötőgátaknak, vagy kő hullámtörőknek nevezett. Ezek éppúgy lehetnek egy minószi vagy későbbi kikötő maradványai, mint természetes képződmények. A sziget régészeti szempontból lényegében még érintetlen terület volt. 1966 februárjában eljuttattam cikkem közzététel előtti különlenyomatait néhány emberhez, akiknek tehetségét igen nagyra értékeltem és akiktől azt reméltem, érdeklődnek a tervezett vállalkozás iránt. Biztosra vettem, hogy Edward F. K. Zarudzki geofizikus, akit barátai és munkatársai csak Rudynak becéztek, izgalomba jön a dologtól. Csak nemrégiben csatlakozott a Woods Hole-i kutatógárdához, ismerte a Lamontosok kutatófúrásait és igencsak érdekelte a föld- közi-tengeri vulkanikus tevékenység. Olaszországban egy új optikai eszköz kifejlesztésében is részt vett, amely lehetővé tette ókori etruszk sírok feltárás nélküli vizsgálatát. Emellett a modern ipari geofizika fő feladata, az olajkutatás szolgálatában bejárta az egész világot. Kész nyelvészként jó érzéke volt a nemzetközi kapcsolatokhoz is. Atlantisszal kapcsolatban voltak fenntartásai, ám ezekről később legnagyobb örömömre lemondott, a téma pedig nemcsak érdekelte, hanem éppen azon volt, hogy összehozzon egy kutatóutat a Földközi-tenger keleti medencéjébe a kétezer tonnás Chain, az egyik legnagyobb Woods Hole-i kutatóhajó számára, [54] amely korábban mentővontatóként eredményesen szolgálta az Egyesült Államok haditengerészetét, prózai hangzású nevét (lánc) is ott kapta. Afelől is biztos voltam, hogy dr. Harold Edgerton, valamikori alma materem, az MIT (Massachusetts Institute for Technology - Massachusettsi Műszaki Egyetem) elektromérnök professzora sem tud ellenállni a tervnek. Az optikai és víz alatti akusztikai kutatásai révén ismert professzort számos barátja és a világ minden részén élő kollégái kedvesen csak Dokinak szólították. Régészeti vállalkozásokban ő sem volt már kezdő. Egy ideje én is ismertem már az Alvin-hoz hasonló víz alatti eszközökhöz fűződő közös érdeklődésünk révén. A Doki kifejlesztett egy eszközt, amelyet szerényen csak az ő iszapkoppantójának titulált. A valóságban ez egy régészeti kutatások céljára kialakított, igen elmés hangkeltő eszköz volt, amelyet - bár csak prototípusként és rövid ideig - antik hajóroncsok és épületmaradványok tengerfenék alatti kutatására is sikerrel alkalmaztak. Egy ilyen eszköz csak akkor igazán hasznos, ha kicsi, könnyen szállítható és zárt szerkezet, amit Isten háta mögötti helyeken, a szokásos áramforrásoktól és kényelmes javítóműhelyektől távol is lehet használni. A Doki koppantója mindezt tudta. Az expedíció körvonalai tehát kezdtek kirajzolódni. Csupán az időzítési, anyagi és más szervezési problémákat kellett megoldanom, és rábeszélnem Rudyt és Dokit a thérai utazásra, és máris kezdetét vehette a kutatás Atlantisz után. Az Egyesült Államokból a Földközi-tengerre és azon túlra tervezett oceanográfiai kutatóút szervezését legkésőbb az indulás előtt egy évvel kell elkezdeni. A Woods Hole-i Chain kutatóhajónak hat hónapot kellett a tengeren töltenie, a Gibraltári-szoroson - Héraklész oszlopain - átvitorlázva, az európai és afrikai partok között kelet felé lavírozva, azután az Egeitengeren és a Boszporuszon át a Fekete-tengerre. Azután vissza az Egei-tengerre, délnek fordulva elhaladni Ciprus és a levantei partok mellett a Szuezi-csatorna felé. Onnan végigvitorlázni a Vörös-tengeren, hogy végül legtávolabbi célállomásként a Szaúd-Arábia déli csücskénél fekvő, brit fennhatóság alatt álló Aden kikötőjébe fusson be. Ez volt az útiterv. A hajó küldetése elsősorban geofizikai jellegű volt, a tenger alatti földkéreg kőzeteinek és üledékeinek tanulmányozása. Ahogy a tervezés és az anyagiak összegyűjtésének Mavor: Atlantiszi utazás

Oldal: 37

éve lassan letelt, ehhez az alapvető célkitűzéshez fokozatosan számos más tudományos program is társult. A hajó hathónapos útja várhatóan igen sok pénzbe, több, mint 500 000 dollárba került, amit az Egyesült Államok Haditengerészete és a Nemzeti Tudományos Alapítvány fedezett. Bár az útiköltségek általában a fő célok elérését szolgálják, rendszerint sok más, kisebb vizsgálat is gazdagítja a programot, amelyet az egész út során rugalmasan kell alakítani. Atlantiszt is így kívántam beilleszteni az útitervbe. Sokszor mód nyílik arra, hogy egyidejűleg több vizsgálatot is folytassunk, [55] egyszerre több vasat is tartsunk a tűzben. Ha valamelyik berendezés tönkremegy, tartalék programoknak is kell kéznél lenniük, hogy a drága idő ne menjen veszendőbe. Bárhol és bármivel foglalkozik is a hajó, üzemeltetési költsége az év 365 napján át napi 3 000 dollárra rúg. Igazi úszó tengerkutató laboratórium ez, a legdrágább fajtából. Ahogy közelgett az indulás napja, fokozódott a versengés a hajó munkaidejéért, minden kutató igyekezett a lehető legtöbb időt és pénzt kicsikarni a pénzeszacskó madzagját tartó kezekből a saját munkája számára. Rudy Zarudski és jómagam eredetileg egy hetet akartunk a hajóval Thérán időzni, hogy a szigetet övező nagy területről mélytengeri fúrásmagokat gyűjtsünk. Szélesebb geofizikusi nézőpontból tekintve úgy tűnt, hogy a Krétától délre fekvő mediterrán területek fúrásmagjai érdekesebbek, mint az égeiek, így hát kevesebbel kellett beérnünk, mint szerettük volna. A földtani jelenségek több millió éves időskálájára tekintő geofizikusok szemében a thérai kitörés csekély eltérés a földkéreg állapotában és a földtörténet óráján mérve új keletű esemény. Amint az újra és újra előtűnt az Atlantisz-rejtély megfejtésére indított támadás során, a tudományos felfogás éles ellentétben áll az emberi szempontokkal. A célom az volt, hogy mindkettőt átfogjam és lehetőleg fedésbe hozzam őket egymással. Ahogy közeledett a tavasz, a Fekete-tengert kihúztuk az útitervből, mert egyre nőtt az érdeklődés a rejtélyes vörös-tengeri forró pontok iránt. Ezeket a viszonylag magas hőmérsékletű, körülhatárolt víztömegeket az óceán mélyén fedezték fel. Azzal, hogy az események ilyen irányt vettek, veszélyeztetve éreztük az égei-tengeri kutatásra szánt időt, de a terület földkéregtani viszonyai annyira különlegesek, hogy a legkülönbözőbb tudományterületek érdeklődéssel fordultak a hatalmas, kelet-nyugati irányú égei-tengeri vetődés felé, amely első ízben lett mélytengeri akusztikus és magnetikus műszeres vizsgálat tárgya. így tehát az Égeividék szemrevételezése továbbra is tervben maradt. Ezen a ponton, bár tudtán kívül, dr. Galanopulosz is segített. Több hónapi levelezés után kapcsolatunk igazi barátsággá érett és sok adatot osztottunk meg egymással a mindkettőnket érdeklő témáról: Atlantiszról. Az igazat megvallva, egyre inkább becsültem vulkanológiai hozzáértését nemcsak Théra, hanem az egész kelet-mediterrán terület vonatkozásában. M. Pfannenstiel német geológus szerint a Földközi-tenger legmélyebb pontján, a Peloponnészosz délnyugati partjaihoz közeli, nagy tengerfenéki mélyedésben, 5 000 méterrel a tengerszint alatt két tűzhányó található. Galanopulosz feljegyzései nem tartalmaztak adatokat innen kiinduló földrengési tevékenységről, ez Pfannenstiel feltevése ellen szólt. Ezt az információt továbbadtam Zarudzkinak, akiben felébredt az érdeklődés, és meg akarta vizsgálni a területet. Galanopulosz állításai később igaznak bizonyultak és ez még inkább megerősítette azt az érzésemet, hogy Atlantisz tekintetében is jó nyomon volt. Erről a jón-tengeri vidékről a Korinthoszi-öblön át Athénba vezetett volna [56] a hajó útja, hogy ott minket is a fedélzetére vegyen. Ez gyakorlatilag biztosította a thérai megállót, még ha rövid ideig tartót is. A tengerészeti térképekbe mélyedve azon tanakodtunk Rudyval, hogy a Chain lenne-e behajózni a thérai öbölbe és a ráaggatott elektronikus tapogatókat cipelve manőverezni a hatalmas kráterben. A szikrakeltő és a visszavert hangjeleket érzékelő kábeles hidrofon ugyan a létező legjobb műszerek, de 20 méteres vízmélységet és majd 150 méteres vontatókábelt igényelnek. A csaknem 250 méter hosszú kábelen fityegő magnetométer nehézkes és groteszk uszállyá vált, amint szűk helyen kellett navigálni. Végül úgy döntöttünk, hogy a Chain vontatmányával együtt elfér és mozogni is képes az öbölben, de a rendelkezésre álló idő alatt csak korlátozott területet tud feltérképezni és a partok megközelítésével valószínűleg nehézségei lesznek. Nyilvánvaló, hogy egy kompaktabb


Oldal: 38

műszerekkel felszerelt, kisebb hajóra volna szükség a belső szirtek közelében és a sziget külső peremét övező sekély parti vizeken. Arra gondoltunk, hogy a Chain hátrahagyhatná egyik csónakját pár főnyi legénységgel séggel és mondjuk, két hét múlva visszatérhetne értük. Ez számunkra kényelmes megoldás lett volna, de a hajó bonyolult úti programjába lehetetlen volt beilleszteni. így végül kutatócsoportomat és műszereit partra tették Thérán és attól kezdve egyedül kellett kelle boldogulnunk. Rudyval kettesben megismertettük Harold Edgertont a Chain kutatási programjával. A hajónak július 10-én én kellett elhagynia Woods Hole-t, Hole t, hogy néhány atlanti-óceáni atlanti feladat elvégzése után augusztus 21-én én fusson be Athénba. A Doki teljesen belelkesedett, belelkesedett, ugyanis már eltervezte, hogy augusztus hónapban legnagyobbrészt antik maradványok után kutat majd az iszapkoppantó segítségével a Tiberias-tóban Tiberias tóban és Izrael partjainál a tengerben. Kutatásait az izraeli Tengeralatti Kutatási Társaság védnökségével védnökségével tervezte, amelynek dinamikus vezetőjével, Elisa Linderrel később találkoztam is. Linder kutatásai a föníciai és filiszteus kikötővárosokkal kapcsolatban jelentősen gyarapították ismereteinket a thérai kitörést követő időszakról. Egyre érdekesebbnek találtam ltam azt az elméletet, mely szerint mind a föníciaiak, mind a filiszteusok részben minószi menekültek, vagy Atlantisz korábbi lakói voltak. Cyrus Gordon, a Brandeis Egyetem filológus professzora például nyelvi jellegzetességek alapján úgy véli, hogy a minósziak sziak a sémi területekről és Afrikából erednek és az égei vidék elhagyása után belőlük lettek a föníciaiak, akik a Kr. e. első ezredforduló kiváló hajósai voltak. A filiszteusokat ezzel szemben a történészek szárazföldi patkányoknak titulálják, mivel településeiket településeiket Palesztina és a Sínai-félsziget félsziget partvidéktől távoli, belső részein létesítették. Lehet, hogy a thérai katasztrófa ültette beléjük a félelmet a vízközeli lakóhelyektől? Akárhogy is lesz, ha sikerül Thérán egy, de inkább két kis hajóra és valami szállásra s szert tennem, Doki és kísérője, dr. Wolfson augusztus 24-én 24 én Athénban csatlakoznak hozzánk, hogy felszerelésükkel együtt a Chain fedélzetén kéthetes [57] kutatómunkára Thérára hajózzanak. Repestem a boldogságtól. A tengerkutatás krémje alig várta, hogy elkötelezett részese legyen az expedíciónak. Ráadásul számíthattunk rá, hogy egy orvos is lesz a hajón. Régi barátom és Woods Hole-ii kollégám, dr. Hartley Hoskins - jelenleg a chicagói egyetem geológia professzora - szintén hallatott magáról. Nagy örömömre szolgált, hogy ez a rendkívül tehetséges és energikus, kalandvággyal teli fiatalember is csatlakozni kíván hozzánk Görögországban. Már eltervezte, hogy a nyáron munkába veszi Edgerton egyik iszapkoppantóját, amelyet a Doki az - azóta elhunyt - John n Huston vezetésével működő San Francisco-ii Víz alatti Régészeti Tanácsnak adott kölcsön. Hartley és én ugyanabban az időben fordultunk a régészet felé, anélkül, hogy tudtunk volna egymás érdeklődéséről. John és Hartley különféle európai helyszíneken: Hollandiában, andiában, Olaszországban és Görögországban tervezte a készülék kipróbálását. írtam Hartley-nak Hartley nak és Johnnak és megállapodtunk abban, hogy Hartley a hajó augusztus 21-i 21 i érkezése után, Athénban száll a Chain fedélzetére. John otthoni kötelezettségei miatt nem jöhetett, de nagylelkűen felajánlotta, hogy fizeti a farkasétvágyáról híres Hartley ellátásának költségeit. Rádió adó-vevőket adó és más kisebb eszközöket is kölcsönadott, ezek azután rendkívül hasznosnak bizonyultak. Leveleim révén folyamatosan tájékoztattam a fejleményekről Galanopuloszt. Már alig várta érkezésünket és természetesen nagyon szeretett volna részt venni az expedícióban, amit így már joggal nevezhettünk közös görög amerikai Atlantisz-expedíciónak. Atlantisz expedíciónak. Hatan - Rudy Zarudzki, Edgerton doki, Hartley Hoskins, kins, dr. Wolfson, dr. Galanopulosz és jómagam - tehát arra


Oldal: 39

készültünk, hogy augusztus 24-én Athénban behajózzunk a Chain-re, amely Zarudzki irányítása alatt néhány napot tölt Théránál, hogy elvégezze a [59] mélységi szeizmikus méréseket. Azután elhagyjuk a hajót, hogy az én vezetésemmel további szárazföldi és tengeri vizsgálatokat folytassunk. Miután az Oceanus közölte és a nemzetközi hírszolgálatok is átvették népszerű stílusban írott cikkemet, az egész világról számos érdeklődő levelet kaptam. Az egyiket Edward Loring küldte, egyenesen Théráról. Mr. Loring közölte, hogy ő a sziget amerikai rezidense, aki már három nyarat itt töltött és őszinte érdeklődéssel fordult a sziget történelme és régészete felé. Tudott a minószi Atlantisz-elméletről és pártolta is azt. Levélváltásunk után felajánlotta szolgálatait az expedíciónak a helyi ügyek intézésében. Szinte semmit sem tudtam Loring személyéről azon kívül, hogy külföldön élő amerikai és háza van Velencében, azonban úgy láttam, hogy értelmes és rátermett ember, aki értékes helyismerettel és összeköttetésekkel bír, így hát elfogadtam a segítségét. Már jócskán benne jártunk a tavaszban, amikor ráébredtem, hogy régészeket is meg kell nyernem az ügynek. írtam Marinatosz professzornak, levelemhez mellékeltem a cikkemet és más írásokat, és felkértem, hogy vegyen részt a thérai kutatásokban. A sors azonban nem így akarta, dr. Marinatosz éppen Ausztráliában adott elő és levelemre csak 1966. őszén válaszolt, amikor már túl voltunk a terepmunka első szakaszán. Tudtam, hogy nem könnyű ásatási engedélyhez jutni a görög hatóságoktól, akik a külföldiekkel szemben hagyományosan szűkmarkúak az efféle kegyekkel, amint azt már Schliemann ideje óta tudjuk. Ezért megpróbáltam az expedíciót alapvetően oceanográfiai jellegűnek feltüntetni, mint hogy lényegében az is volt. Nem szándékoztunk régiségeket kiásni, csupán távérzékelő műszerekkel és a saját szemünkkel folytattuk volna a kutatást. Mivel dr. Galanopulosz is kutatócsoportunk tagja volt, úgy gondoltam, nem bajlódom a görög kormány engedélyével azon túl, amire a Chain mozgásához volt szükség a görög felségvizeken. Amikor azonban a professzor levélben érdeklődött, hogy beszereztem-e már a régészeti hatóságok engedélyét, rájöttem, hogy figyelmen kívül hagytam ezt a fontos formaságot és hogy a régészek és a természettudósok között eddig nem is igen volt érintkezés. A Woods Hole-i hajók korábban is gyakran dolgoztak európai felségvizeken és szorosan együttműködtek a tengerészeti és vízügyi hatóságokkal, de mindaddig nem kellett a régészeti hatóságok tisztségviselőivel kapcsolatba lépnünk. Most azonban úgy látszott, mintha a partvidéki tengerkutatás és a régészet határmezsgyéjére értünk volna. Dr. Cornelius Vermeule, a bostoni Szépművészeti Múzeum Ókori osztálya vezetőjének ajánlására megkerestem dr. Henry S. Robinsont, az athéni Amerikai Ókortudományi Intézet (American School of Classical Studies) igazgatóját, hogy őszintén és pontosan feltárjam neki tervezett munkánk céljait. Megkérdeztem tőle, hogy a munka bármely vonatkozásban igényli-e a görög régészeti hatóságok engedélyét. Válaszában közölte, hogy nézete szerint kutatási tervem határozottan régészeti jellegű. Mint írta, megbeszélte az ügyet Jannisz Kontisszal, a görög Régészeti Hivatal akkori főigazgatójával is, aki készséggel [59] beleegyezett, hogy kiadja az engedélyt a Chain és az én kutatásaimhoz, feltéve, hogy nem bolygatunk régiségeket és hogy az Amerikai Intézet egy képviselője jelen lesz a Thérán, illetve a kis hajón folyó kutatásokon. Búvármerüléshez légzőkészüléket kizárólag az esetleg elveszett víz alatti műszerek felkutatásához vagy geológiai mintavételhez használhatunk. Ez a meglehetősen korlátozó elbírálás akkoriban nem nagyon volt ínyemre, később azonban beláttam, hogy dr. Robinson és Kontisz úr nagyon jól együttműködtek annak érdekében, hogy régészeti képzettség nélküli emberek is szabadon mozoghassanak egy igen ígéretesnek látszó terepen. Kutatási tervünk meglepően készséges fogadtatásában azért talán az is közrejátszott, hogy az athéni régészek nem mutattak érdeklődést Théta, mint ásatási hely iránt. Mindeközben Loring lelkes és igen hatékony szállásmesternek bizonyult. Bár az igényeinknek megfelelő méretű hajó az egész szigeten csak egy akadt, egy tíz méter hosszú halászhajó, egy úgynevezett caiqe, vagy ottani nevén kaiki, az is szárazon feküdt s a tetejébe motorcserére szorult, Loring meggyőzte a tulajdonost, hogy a mi kétheti hajóbérletünk mekkora jelentőséggel bír a sziget gazdasági fejlődése és hírneve szempontjából, mire az kerített egy kivénhedt angol


Oldal: 40

dieselmotort, átfestette a hajót és idejében vízre bocsátotta, úgyhogy már a kalderában ringatózott, mire a Chain bevitorlázott. Ezenfelül Loring szerzett még egy nyolcméteres halászbárkát, amelynek tulajdonosa Kamrai legjobb halásza, Manolisz Kafurosz volt, a legvakmerőbb tengeri medve egész Thérán, nemhiába jelent még a neve is kalózt. Ami magát a szállást illeti, Loring váltig állította, hogy a háza minden igényünket kielégíti, még a tervezett nyolc-kilenc fő esetén is, én pedig úgy gondoltam, hogy ajándék lónak ne nézd a fogát. Mivel más forrás nem állt rendelkezésünkre, magamra vállaltam, hogy elrendezem a thérai kiadásokat. Utóbb Harold Edgerton hál' Istennek osztozott velem a hajóbérleti díj és a szállásköltségek fedezésében, kivéve az élelmezést, amelyhez mindenki hozzájárult. Közelgett a Chain Woods Hole-i indulásának napja. Rudy Zarudzki, aki az út egy részén a tudományos vezetői posztra volt kijelölve, azt remélte, hogy Athénban átveszik tőle az irányítás terhét és így csatlakozhat kéthetes intenzív thérai kutatásunkhoz. Legnagyobb bánatára azonban megtudta, hogy sajnos mindaddig a fedélzeten kell maradnia, amíg Dél-Kréta útbaejtésével három hét múlva Rhodoszba nem ér a hajó. így aztán Rudy, aki annyira lelkes volt, az izgalmasnak ígérkező kalandban elesett a közvetlen részvételtől. Azonban nem maradt kárpótlás nélkül. Az égei tengerfenék egy kevéssé ismert részének rendkívül érdekes vizsgálata várt rá, ahol használhatta a nagyszerű szeizmikus szikrakeltőt, vagyis azt az elektromos hangforrást, amely elektromos szikrák révén víz alatti elektromos robbanásokat idéz elő, és ahogy a hajó elhaladt Théránál és környékén, megláthatta a mélytengeri fenék alatti rétegekről regisztrált felvételeket. Ha velünk tartott volna, lelkes búvár létére egyébként bizonyára csalódást okozott volna neki a merülési tilalom. [60] Minden nagy vállalkozásnál óhatatlanul előfordulnak csalódások és apró kudarcok. A lényeg az volt, hogy összehoztuk a hajó legénységét, megteremtettük a működés alapjait és ami a legfontosabb, Atlantisz felkutatásában számíthattunk a Chain által biztosított lenyűgöző technikai háttérre. [61]


Oldal: 41

Negyedik fejezet Elérkezett július 10-e, kifutott a Chain, de Atlantisz még nagyon távolinak tűnt, miközben a tömérdek szakadást igyekeztem befoltozgatni mostanra már komoly tudományos expedícióvá nőtt vállalkozásunk vitorláján. Igazság szerint levelezésemben és beszélgetéseim során kénytelen voltam elfojtani Galanopulosz Atlantisz-elmélete iránti lelkesedésemet és inkább Théra tisztán geológiai vizsgálatáról beszéltem, a legtöbb ember szemében Atlantisz még mindig csupán a misztikus álmodozók és az áltudósok területe volt. Erre folyton emlékeztettek kollégáim is, akik ekkor még többségükben vagy nem hittek az egészben vagy hidegen hagyta őket az én óceáni kalandozásom. A Chain-nek terv szerint a Korinthoszi-öböl és a Korinthoszi-csatorna átszelése után augusztus 21-én kellett befutnia Pireuszba. Én ugyanazon a napon légi úton készültem az Egyesült Államokból Athénba érkezni, rövid római kitérő után, ahol az előzetes megbeszélés szerint a szintén Athénba készülő Harriet és Lee Pomerance várt rám. A New York állambeli Great Neck-i Pomerance-ék Kréta keleti csúcsán, Kato Zákroszon akartak csatlakozni a Szaloniki Egyetem régészéhez, dr. Nikosz Platónhoz. Már évek óta részben az ő támogatásukkal folytak az 1962-ben ott felfedezett nagy minószi palota ásatásai, és minden nyáron néhány hétig maguk is a helyszínen dolgoztak. A többi krétai palotával egy időben, Kr. e. 1450-1400 körül elpusztult Kato Zákrosz-i vízparti épületegyüttes feltárása páradan lehetőséget kínál a thérai katasztrófa messze ható következményeinek felmérésére. A Kréta keleti partján fekvő Kato Zákrosz, amely a kitöréshez elég közel feküdt, s így elszenvedte annak súlyos hatásait, a feltárás elég korai szakaszában lévő ásatási hely volt ahhoz, hogy felismerhetőek legyenek a nyomok: a szeizmikus szökőár, a partra vetett horzsakövek, a földrengések és a tűz nyomai. Pomerance-ékkal eszmét cseréltünk arról, hogy a hamueső és a rengéshullámok milyen hatást gyakorolhattak Kato Zákroszra. Lassanként kezdett meggyőződésemmé válni, hogy Kato Zákrosz is a száz krétai város egyike, tehát az atlantiszi birodalom része volt. Részletekbe menően megvitattuk a minószi szigetbirodalom éghajlati viszonyait és áruforgalmát csakúgy, mint a Kikládokét, amelyek a vízbe helyezett járókövek módjára biztosítottak összeköttetést Kréta és a görög szárazföld között. Joggal feltételezhető, hogy a Kikládok két szigete, Mélosz és Théra a minószi időkben szoros kapcsolatban állt a krétai anyaországgal. Sajátos adottságaik megkülönböztették őket a Kikládok többi tagjától és nagy jelentőségük lehetett az egész minószi, illetve atlantiszi rendszerben. A Pomerance-ékkal folytatott beszélgetés során megdöbbentett ez a gondolat, mert Platón termékeny földként ábrázolja a metropoliszt, ahol virágzik a mezőgazdaság, ez pedig igencsak eltér a Kikládok mai állapotától. Platón így ír a Kritiász-ban: Bőségesen volt legelő minden állatnak, azoknak is, melyek a tavakban,[62] mocsarakban és folyókban élnek... továbbá nemesített gyümölcsöt, gabonát, mely táplálásunkra szolgál s minden ennivaló terményt... mindezeket a napfényben fürdősziget csodaszép példányokban és határtalan tömegben teremte... Az elfolyó vizet Poszeidón ligetébe vezették, melynek sokféle fája a föld kitűnősége folytán csodálatosan szép és magas volt. A buja növényzetről festett kép ellenére a Kritiász-ban igen sokat törődnek az édes vízzel, ami arra enged következtetni, hogy ennek eléggé szűkében lehettek. A termékenységnek és szárazságnak ez az ellentéte ma is fennáll Thérán. Nagyon valószínűnek tartom, hogy az égei vidék éghajlata nem sokban különbözött a maitól. A megváltozott széljárás kétségkívül befolyásolhatta ugyan az esőzések gyakoriságát és mennyiségét, az átlaghőmérséklet azonban megközelítőleg a maival azonos lehetett. A minószi időkben legalábbis a még ép Thérán a 25000 évvel ezelőtti kitörés nyomán kialakult, jellegzetes vulkáni talaj rendkívül termékeny volt. Ez azt sugallja, hogy a sziget valószínűleg a minószi gazdaság jelentős termelési központja


Oldal: 42

volt és ennek alapján fontos népesedési góc lehetett. Théra és Mélosz egyaránt vulkáni eredetű, Thérán a vastag hamutakaró alatt jól meg is őrződött a minószi idők dús talajrétege, amely az elemek sok ezer éves munkája nyomán a lávából képződött. így tehát, mint azt Poerance-éknak is mondtam, e két sziget az ókorban sokkal termékenyebb lehetett, mint szomszédaik a Kikládokon. Krétán még ma is, akárcsak az ókorban, elegendő a csapadék az eredményes mezőgazdasági termelés fenntartásához. A vastag hamuval borított mai Théra - Nísziroszt leszámítva az égei-tengeri szigetek között páratlan módon - újra termékeny sziget, legalábbis a környezőkkel összehasonlítva, bár a minószi időkhöz képest meddőnek mondható. Vajon a kitörés előtti Thérát valóban burjánzó növénytakaró borította és ha igen, hogyan maradt életképes ilyen csekély csapadékmennyiség mellett? Ezekre a kérdésekre a szigeten akartam választ találni. Athénban búcsút vettem Pomerance-éktól és a Chain keresésére indultam. Tudtam, hogy Pireuszba kell befutnia, némi vízparti kószálás után meg is találtam. A 65 méter hosszú hajó mediterrán módra, tatjával a rakpartnak fordulva horgonyzott. Az élénk kék hajótest élesen elütött a számtalan jachttól, amelyek úgy vesztegeltek a mólónál, mint megannyi csukott szárnyú, fehér tengeri madár. Este hét óra volt, a Chain első napja a kikötőben. A hajó csendesnek tűnt, a fedélzeti őrszemen kívül egy lélek sem látszott a fedélzeten. Útban a tudományos vezető szállása felé megálltam a kikötői hirdetőtáblánál. A táblán kifüggesztve ott állt a hajó kutatóinak és legénységének programja a háromnapos athéni tartózkodás idejére. Amióta az eszemet tudom, egyik hajónk sem részesült még ilyen fogadtatásban. A fogadások és találkozások sorában, amelyet Warrenn Dunn, az athéni amerikai nagykövetség tudományos titkára nagy gonddal állított össze, valamennyi athéni természettudományos és régészeti intézmény képviseltette [63] magát. A világsajtó már Görögországba érkezésünk előtt tág teret szentelt utunknak, de arra aligha számíthattunk, hogy a vállalkozás ekkora tudományos érdeklődést és közfigyelmet ébreszt. Másnapra, kedd délelőttre egy konferencia volt tervbe véve a hajó fedélzetén, amelyre Athén valamennyi régészeti iskolájának képviselőjét meghívták, hogy meghallgassák dr. Galanopulosz és szerénységem előadását munkánkról. Hirtelen szemembe ötlött a táblára kiírt egyik programpont: Augusztus 21-én 19.00 órakor dr. Galanopulosz fogadást ad a Chain kutatócsoportjának. Postám, benne a rendezvények listájával, nem érkezett meg idejében, és tessék, máris elkésem az első programról! Fél óra sem telt bele, már dr. Galanopulosz tágas belvárosi lakásában voltam, néhány háztömbnyire az Alkotmány tértől. A nappaliba lépve úgy éreztem, mintha hazaérkeztem volna. Dr. Galanopulosz, bájos felesége és a sok Woods Hole-i kolléga, akiket két hónapja nem láttam, baráti üdvözléssel fogadott. Dr. Hartley Hoskins is ott volt. Az előző hetekben közmondásos lelkesedésével és meglehetős ügyességgel szinte nagykövetünkként tevékenykedett Görögországban, személyes színekkel gazdagította az út számos diplomáciai vonatkozását. Egy évi levelezés után a Galanopulosszal való találkozás mindkettőnk számára megindító élmény volt. Annak idején a thérai kitörésről és az égei-tengeri Atlantisz-elméletéről tőle hallottak hatása alatt hagytam el Görögországot, és csak reméltem, hogy egyszer visszatérek egy kutatócsoporttal, hogy tovább tanulmányozzuk ezt a kérdést. Akkor számára sem volt ez több puszta reménynél. Most azonban a megvalósulás küszöbén álló utat mérföldkőnek érezte az életében, ahogy jómagam is. Másnap délelőtt dr. Galanopulosszal fogadtuk a régészeket és az egy órásra tervezett beszélgetés három órásra nyúlt. A kicsiny hajókönyvtárat, ahol összegyűltünk, zsúfolásig megtöltötte az érdeklődő hallgatóság, akik maguk is bekapcsolódtak a beszélgetésbe. Még ekkor sem remélhettük, hogy maradéktalanul megfelelhetünk a bennünket elárasztó ravasz kérdések tömegére. Mindaddig csak nagyon kevés régészt foglalkoztattak a thérai kitörés összefüggései. Sokak, akik más történelmi korszakok szakértői voltak, hamar túltették magukat a téma által keltett pillanatnyi izgalmon. Voltak persze kételkedők is. A jelenlévők egyike sem próbálta Atlantiszt a világ bármely más részén elhelyezni, néhányan inkább úgy gondolták, hogy Platón csupán


Oldal: 43

mítoszt teremtett. Úgy éreztem, hogy ez a konferencia és a hozzá hasonlók legalább némi ösztönzést adhatnak a minószi korban lezajlott thérai kitörés történelmi összefüggéseinek vizsgálatára. A találkozót két esti fogadás követte a Chain fedélzetén, valamint a korinthoszi régészeti lelőhelyek, a Haditengerészeti Vízrajzi Hivatal, és a görög Tengerkutató Intézet meglátogatása. Kutatóhajónk a Haditengerészeti Kutatóintézet égisze alatt érkezett a Földközi-tengerre, hogy oceanográfiai vizsgálatokat végezzen. Az Atlantisz-kutatás nem szerepelt a hivatalos programban. Mégis úgy tűnt, mindenkinek az a benyomása, hogy a Chain égei-tengeri látogatásának fő célja Atlantisz felfedezése. [64] A thérai expedíciónak részben az volt a küldetése, hogy régészeti célra alkalmazzuk a tengerkutatás tudományos módszereit. Éppen ezért különös örömünkre szolgált, hogy Hartley Hoskins megbeszélte Oscar Broneer és Robert Scranton professzorral, hogy elvisznek minket az ókori Korinthosz helyén folyó kiterjedt ásatásokra. Az Athéntól nyugatra fekvő Korinthosziföldszoros (Iszthmosz) egykor Hellász legsűrűbben lakott vidéke volt, maga Korinthosz pedig a legnagyobb város. Különösen érdekeltek bennünket az elsüllyedt kikötői létesítmények feltárása érdekében folytatott víz alatti ásatások Kenchreai kikötőjében. A szárazföldhöz viszonyított tengerszint megemelkedése következtében víz alá került műtárgyakat sokféle korszerű módszerrel vizsgálják, így a hely alkalmas terepnek mutatkozott a Thérán használandó eszközeink kipróbálására. Az itteni munkálatokat a chicagói egyetemről érkezett dr. Robert Scranton irányítja, és dr. Hartley Hoskinsnak a néhai John Huston társaságában szárazon és a víz alatt egyaránt módja nyílt akusztikus módszereinek alkalmazására. Dr. Edgerton is végzett itt víz alatti kutatásokat, és odalent, a vízbe merült kikötőgátak és az általuk közrezárt kikötő területén ókori hajótörések feltételezett nyomaira bukkant. Ezeket a későbbiekben fogják kiásni. A szárazföldön szeizmográfot, proton magnetométert és egy ellenállásmérő-műszert próbáltak ki föld alatti épületek felkutatására, mindegyiket valamelyes sikerrel. Csoportunk egy éjszakát töltött a hegytetőn emelkedő lenyűgöző Akrokorinthosz-erődben, amelyről kilátás nyílik az egész földszorosra. Hajnalban lenéztem a tengerre a Szaronikósz-öböl irányába, amely Euripidész Kr. e. 428-ban írott Hippolütosz-ának egyik jelenetében is szerepel. A színdarabnak ebben a részében a híres Thészeusz, Minótaurosz elpusztítója, ekkor már Athén ura haragra gerjed fia, Hippolütosz ellen. A szerencsétlen fiatalembert mostohaanyja, Phaidra ártatlanul bevádolta apjánál, hogy el akarta csábítani. Thészeusz hisz az asszonynak, eltaszítja és száműzi fiát. Egy hírnök elmondja, hogyan indult Hippolütosz a száműzetésbe. S kezébe véve ostorát, csikóira csapott, mi szolgák mégis, nem maradva el, addig követtük gazdánkat, hol már az út Argosz s Epidaurosz felé elágazik. Egy elhagyott vidékre érkezünk, amely ez országnak határain kívül esik, s a part Szarón öblét szegélyezi. Hát ott a föld mélyéből tört elő a hang mint Zeusz ha mennydörög borzalmas hallani. Fejét feltartva és fülét hegyezve áll a ló, mi rémülten lessük, honnét jöhet a dörrenés. A tengermosta part felé fordulva látjuk, hogy magasba tornyosul egy hullámhegy, s az égre törve két szemem [65] elől Szkeirón szikláit eltakarja már, eltűnt az Iszthmosz és Aszklépiosz köve. S a hullámhegy tovább dagadt, körös- körül, S a tenger habja örvénylett, amíg a part felé tartott s a négylovas szekérhez ért. A harmadik hullámveréssel partra lép


Oldal: 44

a tengerárból egy hatalmas, vad bika, a tájat borzalmas bőgése tölti be, visszhang felel reá a föld felől, szemünk nem tudja elviselni ezt a látomást. A négy lovat nagy nyugtalanság szállja meg.7 A hírnök, akinek elbeszélése szerint Hippolütosz a nagy hullám alatt lelte halálát, valószínűleg a Peloponnészosznak a földszorostól, vagyis Iszthmosztól nyugatra elterülő fennsíkján állt, s e biztonságos kilátópontról figyelte, amint a tajtékzó tenger magas vízfala lecsap a korinthoszi partokra. A földszorosnak az a része, ahol ma a csatorna átszeli, 65 méter magas és 6 kilométer széles. A rengéshullámok a tölcsérszerű Szaronikósz-öbölben iszonyatos áradáshoz vezettek, s teljesen elképzelhető, hogy a tengerár északon egyszerűen átcsapott a földszoros fölött a Korinthoszi-öbölbe. A leírás mindenesetre elképesztően szemléletes. A Kr. e. XV. vagy XIV. század, amikorra Thészeusz korát általában teszik, egybeesik a thérai kitöréssel és a nyomában járó eseményekkel. A bika könnyen lehet az ismerős minószi bikajelkép származéka, vagyis egy hatalmas robaj vagy földrengés megszemélyesítése. Azóta sem állítottak hullámoknak ilyen emléket. Hogy mekkora volt a thérai szökőár ereje, az továbbra is igen fogós kérdés maradt, amelyet az elkövetkező expedíciónak kellett megválaszolnia. A szökőár - vagyis a thérai összeomlás által keltett hullám vagy hullámok - rekonstruálása azért annyira nehéz, mert hasonló eseményekről is nagyon kevés megbízható adat áll a rendelkezésünkre, még a nagyjából hasonló események között is sok a különbség és magáról a thérai összeomlásról is igen hiányosak az adataink. A tengerparti földcsuszamlások, tenger alatti vetődések vagy beomlások által kiváltott szökőárak már számtalanszor fordultak elő és nagy pusztítást okoztak. Szélesebb történelmi távlatban elég gyakorinak mondhatók, azonban csak az utóbbi ötven évben álltak rendelkezésre korszerű tudományos eszközök a tanulmányozásukra, ez idő alatt pedig igen kevés eset fordult elő. Többnyire előjelek nélkül következnek be, így még a mai fejlett műszerekkel sem megoldható az előrejelzésük, ami nélkül kifogástalan észlelésük sem biztosított. A legutóbbi katasztrófák némelyikéből azért egyet-mást megtudhatunk. 1958. július 10-én az alaszkai Lituya-öbölben következett be az eddigi legnagyobb megbízhatóan regisztrált földcsuszamlás. A Lituya-öböl T-alakú, a T felső szárát magas hegyek és gleccserek szegélyezik. Az öböl északi oldalán egy [66] hatalmas sziklatömb csúszott a vízbe, esésével hatalmas energiát, mintegy 4,9x1013 joule-t szabadított fel. Ahogy a szikla a vízbe csúszott, egyetlen hatalmas hullámot vert, amely az öböl túlsó oldalán legalább 350 méter tengerszint feletti magasságig csapott fel a sziklafalra. Ezután egy körülbelül 60 méter magas hullám indult meg az öbölből a tenger felé. A hullám magasságáról a pusztítás nyomai tanúskodnak a parton és a hegyoldalban, ahol 15 méter magas fák gyufaszálként törtek ketté. D. Miller szeizmológus 1960ban kiszámította, hogy az erősen örvénylő hullám mozgási energiája körülbelül két százalékát tette ki a szikla vízbe csapódásakor felszabadult energiának. A számítás helyességét más olyan esetek is megerősítették, amelyeknél a fellépő erőket ki lehetett számítani. Van tehát egy eszközünk a thérai szökőár erejének kiszámítására. Miller méretarányos modellt készített a hullám reprodukálására és kimutatta, hogy a víz ereje elegendő volt a hatalmas fák kettéroppantásához, sőt, a szükségesnél tízszer nagyobb volt. Ahogy a toronymagas hullám oldalról végigvágott a lapos hegyoldalon, az összes fákat ledöntötte maga előtt, úgyhogy a víz visszahúzódása után egészen 200 méter magasságig szép vízszintes sorokban hevertek a törzsek. A thérai összeomlás energiája Galanopulosz számításai szerint kétezerszerese volt a Lituyaöbölbeli csuszamlásénak. Ha elfogadjuk, hogy a földmozgás energiájának két százaléka adja a hullámok energiáját, akkor a thérai összeomlás 9,8x1017 joule-os energiája három tengerhullámmá alakítható, melyek mindegyike 130 kilométer hosszú és Théránál 200 méter magas. Úgy is elképzelhetjük a három hatalmas hullámot, hogy a krétai part elérésekor 60 7 Euripidész: Hippolütosz. Magyar Helikon, 1961. Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása


Oldal: 45

méterrel magasodnak a tengerszint fölé, útjukban elsöpörnek minden emberi létesítményt és kilométerekre behatolnak a szárazföldre, százméteres magasságba csapnak fel a hegyoldalakon, mielőtt gigászi energiájuk elenyészik. Vajon milyen sebességgel zuhanhatott a Thérából kiszakadt, több köbkilométernyi sziklatömeg a tengerbe? Ismét újkori párhuzamokhoz kell nyúlnunk. A norvég fjordok földcsuszamlásai emberéleteket követeltek és anyagi károkat is okoztak. Ha a földcsuszamlásokat vesszük alapul, az azzal az előnnyel jár, hogy a helyzet geometriai szempontból jobban megfogható, mint a szemmel nem látható víz alatti csuszamlásoknál. 1934ben nagyarányú földcsuszamlás következett be a Tafjord egy 1000 méter széles és 200 méter magas pontján. Egy körülbelül 0,8 millió köbméter térfogatú kiugró szirt zuhant le, a legmagasabb pontja 700 méter tengerszint feletti magasságból. A keletkezésekor 30-60 méter magas hullám még kilométerekkel odébb is 10 méteres magasságba emelkedett. A csuszamlás végsebessége meghaladta a 100 méter per szekundumot, úgyhogy a hegyből kiszakadt irdatlan kőtömb mintegy 15 másodperc alatt tette meg a 700 métert a tengerig. Szemünk elé képzelhetjük, amint Thérán azon az iszonyatos napon a sziget jókora darabjai omlanak a tengerbe vagy 24 óra, tehát a Krakatau katasztrófájánál kétszer hosszabb idő leforgása alatt úgy, hogy minden egyes csuszamlás harminc másodperc alatt végbement. Míg Théra központi része beomlott, a külső partvonal viszonylag érintetlen [67] maradt, tehát a csuszamlás helyi jellegű volt és nem haladta meg a 15 métert. A beszámolók szerint több épület romjait látták a sekély vízben, amelyben 30 méterre is ellátni. A szárazföldet elborító vastag hamutakarót ezekről a romokról lemosta a víz és szabaddá tette őket, vagy legfeljebb vékony vulkáni törmelékréteggel takarta be - legalábbis mi ezt reméltük. A Kritiász-ban, mint már említettük, Platón így írja le a főváros külső részét: Ha pedig az ember áthaladt a három külső kikötőn, egy falat talált maga előtt, mely a tengertől kezdve körben haladt, s mindenütt ötven stadionnyira volt a legnagyobb gyűrűtől és kikötőtől... Mindez sok, sűrűn egymás mellett fekvő lakástól volt népes. Reménykedtem, hogy Edgerton koppantója segít felfedezni a sűrűn egymás mellett fekvő lakások némelyikét, netán a nagy falat is. Augusztus 24-én, csütörtökön kellett landolnia Harold Edgerton gépének, aki Izraelből cipelte magával a dobozokba zárt elektromos felszerelést, az ő iszapkoppantóját. Hartley Hoskins, aki a nyár folyamán különböző európai helyszíneken dolgozott, hozott egy hangrögzítőt és két, másmás fenéktípushoz alkalmazható hangforrást. Ezeket az eszközöket a kis hajókra is fel lehetett vinni és ott gépkocsi akkumulátorról működtetni. Edgerton augusztus folyamán egy nagyobb hangfelvevő berendezéssel dolgozott - az áramellátást egy hordozható, benzinmotoros áramfejlesztő biztosította -, amely erősebb volt és nagyobb fenékmélységen volt képes áthatolni. Mindkét készüléket magunkkal kívántuk vinni Thérára, hogy ott Hartley és a Doki a két kis hajón egyidejűleg használhassa őket, mi többiek pedig segédkezzünk nekik. Csütörtökön türelmetlenül vártuk, hogy Edgerton Doki telefonáljon az athéni reptérről. A vámnál alig akarták beengedni a felszerelését Görögországba. Úgy látszik, a görög állam biztosítani akarta, hogy ha a berendezést egyszer behozzák Görögországba, újra ki is vigyék onnan, vagy ha nem, akkor fizessenek vámot. Örökösen ezzel a felfogással gyötrik a tudósokat, akik pénzben alig meghatározható értékű, rejtélyes fekete dobozaikkal járják a világot. Kisvártatva aztán Edgerton mégis megjelent a pireuszi dokkban, indulásra készen és egy teherautó-rakomány holmival. A Thérán kiszállni és két hétig ott maradni szándékozó csoport magja már a fedélzeten volt: dr. Galanopulosz, Harold Edgerton, Hartley Hoskins és jómagam. Dr. Wolfson nem jöhetett. A thérai előkészítő munka Edward Loring kezében volt, akit még nem is ismertünk. Nagy felelősséget hárítottunk rá és mindaddig nem tudhattuk, milyen fogadtatás vár ránk Thérán, amíg partra nem léptünk. John Pike-nál, a Chain kapitányánál és nálam is volt egy-egy példány az amerikai nagykövetség leveléből, amely arról biztosítja a sziget hatóságait, hogy vállalkozásunkhoz beszereztük vagy fél tucat görög kormányhivatal engedélyét. De hogy ettől az angol nyelvű levéltől Athéntól 250 kilométerre bárki is meghatódik-e, arra már nem mertünk volna megesküdni.


Oldal: 46

Euaggelosz Aneiruszisz, Théra parlamenti képviselője őszinte érdeklődést tanúsított munkánk iránt és indulás előtt felkereste a hajót. Angolul egy szót sem tudott, és minthogy minthog a Chain kutatói közül senki sem beszélt görögül, még [68] tolmács tolmács útján is elég nehezen tudtuk elmagyarázni neki munkánk természetét. Mindazonáltal biztosított bennünket, hogy a szigeten vendégszerető fogadtatásra számithatunk. Segítsége e tekintetben később, később, amikor a helyi hivatalnokokat kellett jobb belátásra bírni, tényleg sorsdöntőnek bizonyult. A görög Régészeti Hivatal engedélyét Jane és Bill Biersnak, az athéni Amerikai Ókortudományi Intézet régészeinek kellett meghozniuk, akik terv szerint néhány nap múlva csatlakoztak hozzánk, bár így sajnálatos módon a mézesheteiket kellett félbeszakítaniuk. Robinson bízta meg Bilit, hogy megfigyelőként képviselje az intézetet. Ezen az augusztus 24-ii csütörtökön két hátizsákos angol fiatalember jelent meg a fedélzeten. A cambridge-ii egyetem hallgatói voltak, akik az egész nyarat az afrikai partvidék ókori kikötőhelyein búvárkodták végig és nagyon szerettek volna velünk tartani, elsősorban e azért, hogy bármilyen víz alatti lelőhelyen gyakorolhassák magukat. Lee Pomerance javasolta nekik, hogy keressenek meg. A légzőkészülék nélküli búvármerülésekre semmilyen tilalom nem vonatkozott [69] és egyébként is számítottunk rá, hogy geológiai geológiai mintákat gyűjtünk a sekély vízben vagy hogy fel kell hozni elveszett eszközöket. A fiúk 12 méteres mélységig is merültek már és csoportunk készséges és hasznos tagjainak ígérkeztek, így hát David Davidsonnal és Robert Yorke-kal kal lett teljes a létszám.


Oldal: 47

Ötödik fejezet Másnap délelőtt fél tízkor a Chain felszedte a horgonyt. A sima tengeren egészen Théráig párás, fülledt melegben hajóztunk. Úszó tengerkutató laboratóriumunkkal az oceanográfiai műszerek mennyisége és minősége tekintetében kevés hajó vehette volna fel a versenyt. Most azonban a Chain úttörő vállalkozás részese lett, elsőként indult ilyen eszköztárral felfegyverkezve a legendák tengerére. Izgatottságom nőttön-nőtt, ahogy végre Thérához közeledtünk: egy álom kezdett valóra válni. Úgy gondoltam, hogy olvasmányaim révén már jól ismerem a szigetet, lelki szemeimmel már láttam a képet, amely érkezésünkkor elénk tárul. Eközben a kutatócsoport tagjai szokásos teendőiket végezték, elnéző mosollyal figyelték dr. Galanopuloszt és engem, mint afféle megszállottakat. Bizonyos mértékig azért osztoztak lelkesedésemben és legalábbis szerettek volna többet tudni Galanopulosz elméletéről. A Chain kifutott Pireusz kikötőjéből, elhaladt jó néhány tengerjáró hajó mellett, és a szárazfold hamarosan ködbe veszett a hátunk mögött. Elérkezett az idő, hogy a hajó leengedje műszereit, amelyeknek kábelei elektronikus tapogatókként nyúltak a vízbe. A három hosszú drót egyidejű kihelyezése a hajó tatján oly módon, hogy össze ne gabalyodjanak, elég bonyolult folyamat. A tudományos személyzet tucatnyi jól felkészült tagjának közreműködését igényli, miközben a hajónak lassan kell haladnia. A leengedett műszerek rendkívül érzékenyek, a hosszú vontatókábelek pedig hajlamosak összegubancolódni, ha nem elég gondosan bánnak velük. Rossz idő esetén külön óvintézkedéseket kell tenni, nehogy a személyzet megsérüljön vagy valamelyikük lesodródjon a fedélzetről. Ezenfelül az utolsó pillanatban, a műszerek vízbe engedése előtt mindig adódik valami igazítani- vagy javítanivaló. A tenger most nyugodt volt, csak a műszerekkel teli, széles hátsó fedélzeten volt nagy a sürgés-forgás. Megállás nélkül utasításokat kiabáltak oda és vissza. Valami szakadást fedeztek fel az egyik elektronikus csomag műanyag burkolatán. A műszert olajfürdőben kellett tartani, nehogy a tengervíztől megrozsdásodjon, vagy rövidzárlat következzen be. Azonnali javításra volt szükség. Egy kábeltekercset a fedélzeten kellett kigöngyölni, nehogy később összegabalyodjon, amikor a taton elhelyezett csiga segítségével leengedik. A hajó kutatási eszközei elsősorban a tengerfenék alatti földkéreg vizsgálatára szolgáltak. Az Égei-tenger mélyén fekvő víz alatti hegyvonulatot a környező területeknél egyenetlenebb elrendeződésű vulkáni kúpok és sziklameredélyek jellemzik. A tenger itt néhány kilométeres távon egy-kétszáz méterről hirtelen kétezer méterre mélyül. Ezért öt alapvető mérőrendszert vittünk magunkkal. Először is egy szonárt, vagyis ultrahangos mélységmérőt. Három műszerünk, a szeizmikus keresztmetszet-felvevő, a magnetométer és a graviméter folyamatos mérési adatokat szolgáltatott a fenék alatti földkéreg jellegéről. Végül [71] a magfúró segítségével mintákat hozhattunk fel a tengerfenékről a hajó fedélzetére, hogy hazatérésünk után a Woods Hole-i laboratóriumban elemezhessük azokat. Azon kívül, hogy ezt a felszerelést elsőként alkalmaztuk az Égei-tengeren, a Chain első ízben hatolt be egy beomlott vulkán belsejébe. Bíztunk benne, hogy eleget megtudunk a fenék alatti réteg geológiai szerkezetéről ahhoz, hogy rekonstruálhassuk, milyen lehetett a tűzhányó, mielőtt összeomlott. Nem volt kis kívánság és példátlan a maga nemében. Ezenfelül ez volt az első alkalom, hogy ilyen lenyűgöző műszaki-tudományos háttérrel vágtak neki Atlantisz felkutatásának. A szeizmikus keresztmetszet-felvevő volt a legbonyolultabb a műszerrendszerek közül, összesen négy részből állt. Ezek közül kettőt vontattunk magunk után: a szikrakeltőt és a hidrofont. A rendszer harmadik összetevője, a rögzítőelemző készülék hatalmas elektromos berendezés volt, amely egy egész falat megtöltött a felső szinti tágas helyiségben berendezett tudományos irányító központban. Ez a felépítmény elején elhelyezkedő irányító központ már olyan távol volt a tatban a kábelek leengedése körül szorgoskodó munkatársak nyüzsgésétől, hogy a két színhely között telefonon kellett tartani a kapcsolatot. Nem kevésbé távol, mélyen a


Oldal: 48

hajó gyomrában helyezkedett el a rendszer negyedik eleme, a szikrakeltő energiaforrása, egy hatalmas elektromos kondenzátorokból álló pult, amely majdnem tíz tonnát nyomott. A csaknem háztömbnyi hosszúságú Chain fedélzetén alkalmazott rendszer kicsinyített mását használta hatfős csapatunk, amikor Théra szigetén leszálltunk a hajóról, hogy a két bérelt halászbárkán folytassuk a munkát. Az egyes elemek itt mások voltak, de maga a rendszer ugyanaz. A szikrakeltő (amely azért kapta a nevét, mert hatalmas, víz alatti elektromos szikrákat állít elő), egy elektródpárból áll, amely két igen vastag, koncentrikus kábel végeiből tevődik össze. A hajó után vontatott körülbelül 60 méteres kábelek csaknem teljes hosszukban vastagon szigeteltek, az utolsó néhány centiméteres, csupasz kábeldarabok alkotják a rájuk erősített tömör rézprofilokkal együtt az elektródokat, amelyek között a szikra átüt. Mivel a kábel tartórúdja jó 15 méterre balra kinyúlik a hajótestből, a szikra keletkezési helye a hajótól oldalra és a tattól kissé hátra van. A két elektród közötti elektromos feszültség 10 000 V. A szikra keletkezésekor a hajó belsejében lévő kondenzátorokban felgyülemlett elektromos töltés kisül, és ettől az elektródokat környező víz elgőzölög. Ezt a gőzzel telt víz alatti buborékot a körülötte lévő víz nyomása összeroppantja. A buborék képződését és összeroppanását kísérő robbanó hang a vízben minden irányban szétterjed. Ennek a hangnak az első impulzusát használjuk fel az óceánfenék alatti földkéreg vizsgálatához. A hajótól 30 méterre, egy víz alatti pontból kiinduló hang a fedélzeten is jól hallható. A merülési vonal alatti hajótestben azonban sokkal hangosabb a robbanás. Ehhez az egész éjjel tíz-húsz másodpercenként ismétlődő zajhoz előbb kissé hozzá kell szokni, ezért az első egy-két éjszaka nem könnyű mellette [72] aludni. Mi egy páran, akik Athénban hajóztunk be, mindenesetre nem nagyon hunytuk le a szemünket aznap éjjel. Maga a szikra meghökkentő látványt nyújtott az éjszakában, felvillanása harminc méter sugarú kört ragyogott be a tenger felszínén. A Chain kutatóinak többsége a tengeren eltöltött jó hét heti idő alatt már jól megszokta a szikrakeltőt összes tartozékaival együtt. Több ezer kilométeren át vontatták maguk után a berendezést, csak akkor húzták a fedélzetre, ha befutottak egy kikötőbe vagy megálltak a tengeren egy mintavételi fúrás kedvéért vagy mondjuk azért, hogy kotrást végezzenek a tengerfenéken. A hangrezgés a tenger alatti mérés, érzékelés és kommunikáció legjobb eszköze. A felszín alatt minden irányban körülbelül másfél kilométer per másodperces sebességgel terjed tova. Amikor a rezgés a tengerfenékre ér, energiájának egy része egy új impulzust ébreszt, amely azonnal visszaverődik a felszín irányába. A robbanás pillanatától a visszavert impulzus észleléséig eltelt idő a tengermélység mérésére is felhasználható. Az észlelés a hidrofon segítségével történik, melyet a hajó a vízfelszín alatt szintén maga után vontat. Ugyanezen az elven működik a szonár, az ultrahangos mélységmérő is. Ennek a rendszernek azonban nem a mélységmérés az elsődleges feladata, hiszen erre a célra, mint már korábban is említettük, a hajón rendelkezésre áll egy szonár is. A szikrakeltő energiájának nagy része mélyen behatol a földkéregbe. Egy kilométerre, vagy még tovább is vezetődik az a kőzetben ébredő rezgés, amely jóval gyorsabban terjed, mint a hangrezgés a vízben. Ez azután akkor verődik vissza a felszín felé, amikor határvonalba (diszkontinuitásba) ütközik a kéregalkotó kőzetben, vagyis amikor egyik kőzetfajta felváltja a másikat. A kőzet típusa abból határozható meg, hogy a rezgéshullám milyen sebesen halad át rajta. A diszkontinuitás mélysége pedig a szikra robbanása és a visszavert rezgés a hidrofon általi észlelése között mért időeltérés alapján határozható meg. Ez az általában néhány másodpercnyi időeltérés igen nagy pontossággal mérhető. Ez volt tehát az a rendszer, amely megmutathatta nekünk, hogy hol és mekkora függőleges vetődések húzódnak a thérai központi teknő, avagy kaldera feneke alatti földkéregben. Azt is megmutathatta, hogy hol találhatók a víz alatti vulkáni kürtők. Talán még azt is, hogy a földtörténet évmilliói során történtek-e korábbi kitörések és összeomlások és ha igen, hányszor. Reményeink szerint feltárhatta a Platón által leírt atlantiszi kikötő maradványait. Dr. Galanopulosz jól ismerte a földrengések észlelésére és mérésére használatos műszereket, de a Chain oceanográfiai eszközei ismeretlenek voltak számára, éppúgy, mint Hadzsikakadisz


Oldal: 49

professzor, az athéni Tengerkutató Intézet biológusa számára, akit azért hívtunk meg a Chain fedélzetére, hogy megismerkedjék a munkájában használható legújabb módszerekkel. A görög tudósok szakterületük hagyományos eljárásaiban igen járatosak voltak, az egyik-másik gazdagabb országban használatos legújabb technikát azonban még nem volt szerencséjük megismerni. Mindkét professzor buzgón tanulmányozta és hamar megtanulta értékelni a Chain fedélzetén található műszerparkot. [73] A hidrofont jó kétszáz méterrel a hajó mögött vontattuk, hogy csak a megfelelő rezgéseket érzékelje, ne a motorok és a hajócsavarok által gerjesztett zajokat, amelyek zavarták volna az észlelésben. A Chain által ez alkalommal használt eszközt Woods Hole-ban tervezték. Ez érzékelőelemek harminc méter hosszan felfűzött sorából áll, amelyet olajjal töltött műanyagcsőbe zártak, amit csak a kígyó néven emlegettünk. Ez az elrendezés sokkal érzékenyebb a fenékről érkező rezgésekre, mint a más irányból jövő, külső eredetűekre. Akár a sűrű halrajok is képesek érzékelhető rezgéseket kelteni, ezért a kinyomtatott mérési adatok értékelése komoly hozzáértést követel. A műszerek kihelyezésében mindannyian részt vettünk, mert a kígyót egyenes vonalban kell kifektetni és kézzel lassanként átemelni a hajó tatja fölött, nehogy nekiütközzön vagy meghajoljon. Ahogy az emberek sorban állva tartják a kígyót az egész művelet alatt, az teljesen olyan, mintha az állatkert személyzete egy farkával csapkodó, síkos pitont próbálna cipelni. A hidrofonban a rezgés elektromos feszültséggé alakul, ami a vezetékeken keresztül a hajó fedélzetén lévő tudományos irányító központ rögzítő-elemző berendezésébe jut. Itt a jelet felerősítik és végül regisztrálják. A felvétel, amely két, egyenként körülbelül 40 centiméter széles folyamatos papírcsík alakjában kígyózik elő a gépből, a tenger és az alatta elhelyezkedő földkéreg függőleges metszetének diagramját tartalmazza. Miközben a hajó óránként mintegy 6 csomóval8 halad a tengeren, a gép kilométerenként jó másfél centiméter papírt ír tele, így aztán a Chain útja során az Egyesült Államoktól idáig már szó szerint százméternyi felvétel készült. A papírt otthon majd lefényképezik, kinagyítják, újra és újra áttanulmányozzák, hogy végül ennek alapján vonják le az út fő következtetéseit. A felvétel alján végighúzódó időjelzés alapján egyeztethető a szeizmikus keresztmetszet a hajó mindenkori helyzetével, ami létfontosságú adat. Partközeiben, így például az Egei-tengeren a szárazfölddel történő rendkívül gondos helyzetegyeztetés alapján folyik a hajózás. A nyílt tengeren azonban, ahol a csillagok megfigyelése, vagy rádió segítségével navigálnak, a helyzetmeghatározásnál több kilométeres hiba is adódhat, ami igen megnehezíti az óceánfenék pontos feltérképezését. Théránál elképesztő lehetőségek álltak a szeizmikus keresztmetszet-felvevő rendszer előtt. Nemcsak a földhöz viszonyított helyzet volt hajszálpontosan meghatározható, hanem a sziget beomlott belső részén a sziklafal keresztmetszetén a vízfelszín feletti rész földtani tulajdonságai is világosan láthatóak voltak. A szirtfal keresztmetszetének tanulmányozása elősegítette a szeizmikus keresztmetszeti felvételek értelmezését. Úgy gondoltam, hogy a szeizmikus keresztmetszet-felvevő képességei sokkal jobban felmérhetők itt Thérán, mint az óceán bármely más pontján. A felvételrögzítőből tekergő papírcsíkon megjelenő diagram (ld. 3. tábla) három összetevőből áll: a tengerszintet jelző egyenes vonalból, a tengerfenék szabálytalan vonalából és a tengerfenék alatti földtani rétegeket jelző vonalak és árnyékolt sávok bonyolult együtteséből. A különböző kőzetfajták éles határát a felvételen is éles vonal jelzi. [74] Miután a szeizmikus keresztmetszet-felvevőt leengedtük és az működésbe is lépett, a magnetométer, egy igen bonyolult, apró műszer kihelyezésére került sor egy másik, vékonyabb vezeték segítségével. Ez a készülék a föld mágneses erőterének méréséhez apró radioaktív részecskék viselkedését vizsgálja egy folyadékban. A vulkáni kürtő vagy elzáródás földrajzi helye meghatározható - bár a mélysége nem - az ilyen típusú földtani képződményeknél mindig tapasztalható erős mágnesesség alapján. Ezt a lehetőséget különösen hasznosnak tartottam Thérán, ahol azt reméltem bizonyítani, hogy a szigetet eredetileg nem egyetlen központi kúp, hanem vulkáni kürtők együttese alkotta, ami sokkal közelebb áll az atlantiszi kikötők Platón 8

kb. 11 km/óra


Oldal: 50

által felvázolt képéhez. A magnetométer mérési adatai ugyanolyan papírcsíkra nyomtatva jelennek meg, amilyet a szeizmikus keresztmetszetnél megismertünk. A regisztrátumon egyetlen szabálytalan görbe látható. Szélesebb oceanográfiai nézőpontból tekintve a mágneses adatok a vulkanikus tevékenység helymeghatározásán kívül a földkéreg-lemezek évmilliók óta zajló egymáshoz viszonyított elmozdulásáról is tájékoztatnak bennünket. Ez a módszer lehetővé teszi a főként lávatartalmú geológiai minták valamikori mágneses irányultságának meghatározását és ennek a jelenlegi irányultsággal való egybevetését. Ilyen alapon sikerült megállapítani, hogy Olaszország valamikor évmilliókkal ezelőtt még a Himalájával azonos hosszúsági fokon feküdt. A jelenlegi közismert kontinensvándorlási elmélet szerint Észak- és Dél-Amerika valaha szorosan Európához, illetve Afrikához simult és nem volt még köztük az Atlanti-óceán. Ezt a gondolatot próbálták meg néhányan az Atlantisz-legendával összekapcsolni, ezek a geofizikai mozgások azonban évmilliókon át igen lassan zajlottak, tehát az Atlanti-óceán is Atlantisznál jóval régebben, évmilliók óta olyan, amilyennek ma ismerjük. A mélységi szeizmikus keresztmetszet és a mágnesesség mellett a nehézségi erőt is folyamatosan mérte egy mélyen a hajó belsejében, a súlyponthoz közel elhelyezett műszer, amelyet kardán-felfüggesztésre szereltek, úgyhogy a hajó elfordulása, himbálódzása vagy dülöngélő mozgása esetén a mérési hiba a lehető legkisebb legyen. Ez a graviméter valóban az egyik legérzékenyebb műszer, amit az ember alkotott, még egymilliomod egységnyi (szaknyelven 1 ppm) ingadozásokat is képes érzékelni. Ennek a finom eszköznek a feltalálása a modern tengerkutatási technika mérföldköve volt. A berendezés fontos alkotórésze a fedélzeten elhelyezett számítógép, amely értékelhető formára alakítja az adatokat. A graviméter legnagyobb haszna az, hogy elárulja a földkéreg vastagságát, amely az Égei-tengeren áthaladtunkban nem nagyon változott. A mérések alapján a kéreg vékonyabb az Égei-tenger alatt, mint az európai szárazföld alatt, de mégsem annyira vékony, mint a nyílt óceáni területeken. Ez azt mutatja, hogy az Égei-tenger helye hosszú ideje, valószínűleg évmilliók óta változatlan. Egyesek szerint valaha egy földhíd húzódott az Égei-tengeren keresztül, ott, ahol most a Kikládok és a Dódekanészosz szigetei fekszenek, sőt Krétán át [75] is. Ha így volt is, a helyzet jóval azelőtt megváltozott, hogy az ember megjelent ezen a vidéken. Az utolsó fontos kutató-felszerelés a Chain fedélzetén a magfúró volt. A többiektől eltérően ezzel az eszközzel nem lehet folyamatos vizsgálatokat végezni és működtetéséhez meg kell állítani a hajót. Ilyenkor a hajó oldala mellett egy 10-12 méter hosszú, műanyaggal bélelt acélcsövet ejtenek a vízbe. A csövet a tetejére erősített nehezék függőlegesen tartja és a tengerfenékre taszítja, ahol a cső mélyen az aljzatba fúródik, feltéve, hogy az üledék elég puha ahhoz, hogy megengedje a behatolást. A magfúró cső a hozzá csatlakozó huzal segítségével visszahúzható. A cső a mintavétel után még a tengerfenéken automatikusan bezáródik, így húzzák vissza a fedélzetre, ahol az üledékmintával teli műanyagbélést eltávolítják a külső acéltokból. A magmintát geológusok és biológusok fogják vallatóra. Előbbiek az üledék összetételére, utóbbiak a benne élő állatokra kíváncsiak. A Thérán halászhajókon dolgozó munkacsoportunk is vitt magával egy magfúrót, amely a Chain berendezésének kicsinyített mása volt. Amint az összes berendezések a vízbe merültek és működni kezdtek, ami a zökkenőmentes lebonyolítás következtében alig egy órába telt, a hajón kezdetét vette a mindennapi rutinmunka. A hajó agyközpontjában Rudy Zarudzki osztogatta a sebességre és menetirányra vonatkozó utasításokat, a kutatócsoport három tagja pedig négyórás váltásban éjjel-nappal figyelőállásban volt. Utunk zegzugos vonalban haladt az Egei-tenger szigetei között. Annak a vulkanikus ívnek a peremét akartuk metszeni, amely Attikától húzódik nyugat felé Méloszon és Thérán át Kósz szigetéig, majd az ókori Halikarnasszosz, a történetíró Hérodotosz szülőhelye közelében éri el a török partokat. A Kikládok közé tartozó Szérifosztól keletre elhajózva egy nagy tengerfenéki vetődés fölött haladtunk át. Ez lehetett annak a vulkáni ívnek a pereme, amelyet Zarudzki keresett. A szeizmikus felvételen ez a mélyen a tengerfenék alatt elhelyezkedő geológiai rétegek nagy, függőleges irányú elmozdulásában nyilvánult meg.


Oldal: 51

Az éjszaka folyamán a nyugati Kikládok szigetei között hajóztunk, időnként egy-egy kopár mészkőszirtre épített világítótorony közelében haladtunk el. Mire eljött a reggel, Szíkinosztól északra találtuk magunkat. A tenger nyugodt volt és a páradús nyári levegő elhomályosította a távolabb fekvő szigetek körvonalait. Az egyenetlen felszínű, hegyes-völgyes Szíkinosz mellett elhajózva láthattuk a magasabb részeken fehérfalú házakkal pettyezett lejtőket. Kikötőnek színét sem láttuk. Északkeletre feküdt losz, az egyik legelbűvölőbb görög sziget, idelátszott a város, a világítótorony és a jól védett kikötő. Azután, ahogy Iosz és Szíkinosz között áthaladtunk, tőlünk vagy harminc kilométerre végre megpillantottuk a párából apránként kiemelkedő Thérát - a szigetet, amely talán maga az elveszett Atlantisz. Lassan közeledtünk célunkhoz. Három teljes órán át gyönyörködhettünk a sziget látványában, míg végre odaértünk. Tekintetemmel a szirteket és [76] halmokat fürkésztem a térképekről és számtalanszor olvasott leírásokból ismerős tárgyak után. Amint közeledtünk, Théra sötét körvonalai mögül lassanként kibontakoztak a fehértetejű szirtek, a zölddel árnyalt fehér szőlőskertek, a falvak egymáshoz bújó, vakítóan fehér házai. Jól kivehető volt a szigetet fedő harminc méter vastag vulkáni hamutakaró és a nagy öböl vagy kaldera, közepén a Nea Kaimeni tenger fölé emelkedő, fekete kúpjával. Nem volt túl magas, de uralta a szirtekkel övezett széles vízfelületet. Utunk az északi csatornán keresztül talán a Platón által leírt tengeri csatorna vonalát követte. Galanopulosz is ilyen helyzetben rajzolta be a Kritiász leírása alapján. A csatorna azonban majd két kilométer széles volt, a tengerbe omlott hatalmas földtömeg nyomtalanul eltörölte Platón csatornáját, ha egyáltalán erre volt. Erőt vett rajtunk az izgalom. Dr. Galanopulosz volt az egyetlen ember a hajón, aki már korábban is látta a szigetet és a mostani látvány egybeesett az általa leírtakkal. A lenyűgöző vulkanikus maradványok teljes életnagyságban tárultak elénk és meghökkentő látványt nyújtottak, amint beúsztunk a kalderába. A képet balról Théra északi ormai, jobbról pedig Thiraszia, a nyugati szigetecske fűrészfogas profilja szegélyezte. A roppant öböl bejáratánál mindkét oldalon csaknem függőleges sziklák meredeztek. Eletemben nem láttam még ilyen félelmetes tengeri tájat. Keleten Ia városa hanyatló benyomást keltett, de a horzsakő-bányák legalább működtek, a szirt alatt hajók várakoztak a berakodásra. Csak később tudtuk meg, hogy ez volt a sziget második legnagyobb települése és mindössze tíz évvel azelőtt a város nagy része a tengerbe veszett, amikor a sziklafal az utóbbi 300 év legsúlyosabb thérai földrengése során leomlott. Jobb oldalt a gyéren lakott Thiraszia derengett, régóta elhagyatott horzsakő- bányáival, amelyek még a középkorban mély sebet martak a sziklafalba, amikor velencei nemesek kormányozták a szigetet. A kitermelés során a harminc méter vastag felső hamuréteget legyalulják a felszínről és a sziklák tetejéről a lent várakozó hajókra csúsztatják, amelyek elszállítják, hogy aztán igen kitűnő kötésszilárdságú víz alatti cement készüljön belőle. Ezt a kétezer éve használt anyagot manapság vasbeton hajók készítéséhez vásárolják. Szemből közeledtünk Phírához, a szigetnek a kaldera keleti sziklafalán elterülő fővárosához. A 400 méter magas sziklafalon fekvő város hamurétegre épült házai úgy helyezkedtek el a meredek lejtőn, mintha egymás tetejére ültették volna őket. A fényképekről ismert lépcsősorok cikkcakkban kúsztak fel a sziklafalra. Az öböl észak-déli irányban mintegy 15, kelet-nyugati irányban 12 km széles. A sötét sziklafal körös-körül annyira meredek volt, hogy világosan kirajzolódtak a nagy katlan oldalfalát felépítő réges-régi lávafolyások és horzsakőkihullások nyomai. A 400 méteres vízmélység a víz fölötti sziklafal magasságát is meghaladta. Nehezen szakadtam el a varázslatos látványtól, hogy a hajó irányító központjában a frissen rögzített szeizmikus felvételek tanulmányozásába fogjak. Végre elérkezett hát a pillanat, melyre mindannyian oly régen vártunk. A hajó [77] tovább haladt előre egyenesen egy, az öböl középpontjához közel eső pont felé. Maga a középpont már valahová a működő Nea Kaimeni tűzhányó oldalára esett. A nap folyamán időről időre visszatértem az irányító központba, hogy egy pillantást vessek a gépből előkígyózó papírszalagra. Mire beesteledett, a Chain a nyugati csatornán át elhagyta a katlant, hogy északra fordulva körülhajózza a szigetet. A szeizmikus felvétel kimutatta a kaldera


Oldal: 52

feneke alatt lerakódott törmelékrétegeket, ami megerősítette, hogy a thérai thérai kataklizma záró mozzanata inkább a sziget központi részének tengerbe omlása volt, semmint egy iszonyatos erejű központi robbanás. Korábban is hajlottak erre a következtetésre a sziget látható geológiai képződményei és az óceáni mélységmérések alapján, de a Chain útja előtt senki sem tudta bizonyítani. A Chain által feltárt számos tenger alatti vulkáni kürtő alapján, egybevetve a többivel, melyeknek maradványai a tengerszint fölött láthatóak maradtak, egy legalább 12-14 12 kürtőből álló, komplex vulkáni sziget szi képe rajzolódik ki előttünk. A sziget déli oldalának jellegzetes vonása az ott felfedezett roppant méretű, külső beomlási kaldera, amely a Kr. e. XV. században, tehát a középső rész pusztulásával egyidejűleg keletkezett. A ma már beomlott sziget korábban korábban kétségkívül az év legnagyobb részében védelmet nyújtott a Kréta felé néző déli partoknak. A minószi flotta valószínűleg itt horgonyzott, szorosan a part mentén, míg a nagyobb hajók talán belül, a mainál kisebb akkori kalderában horgonyoztak le. A nagyszámú számú vulkáni kúppal járó terepegyenetlenséget a kaldera sugárirányú keresztmetszetének szeizmikus felvétele is bizonyította. A felvétel az északi részen egy mély medencét tárt fel, mely könnyen lehet, hogy már az összeomlás előtt is a tengerszint alatt volt. vo Talán már a korábbi Sztrongülosz alakjában is voltak a szigetnek belső öblei a vulkáni kúpok körül, ahogyan ma is. A fúrási magmintákból tudjuk, hogy a Kr. e. 1500. évi összeomlás legalábbis a második ilyen esemény volt Théra földtani históriájában, tehát te feltehetően az

összeomlás előtt is léteztek az öbölből kiemelkedő központi kúpok, éppen úgy, ahogy ma is vannak valószínűleg hozzájuk hasonló újak. Kr. e. 1500 előtt azonban a mainál nagyobb volt a szárazföld és kisebb az öböl. A 8. képen a jelenleg rendelkezésre rendelkezésre álló valamennyi adat felhasználásával úgy rekonstruáltuk a szigetet, ahogyan a nagy összeomlás előtt festhetett. Platón leírása szerint a főváros egy 18 kilométer átmérőjű sziget, a középpontjához közel


Oldal: 53

három körkörös vízgyűrűvel és az azokat körülvevő, szintén körkörös földgyűrűkkel. Galanopulosz a Platón leírása alapján rajzolt térképet a mai Théra körvonalrajzára helyezte. A felszíni körvonalak ezen látható hasonlósága egybeesik a vízfenék topográfiájával, amely körülbelül a központi sziget körkörös felszíni kontúrjait követő finom bemélyedéseket mutat. A fővárosról szóló platóni leírás szerint isten létére Poszeidón vonta a központi sziget köré a körkörös gyűrűket, és két forrásvizet is fakasztott, egy hideget, s egy meleget. A tengertől kezdve azonban a halandó, bár isteni eredetű [78] atlantisziak ástak csatornát. Namármost teljes joggal elképzelhető, hogy a körkörös vízgyűrűk természetes eredetűek, és egy emberkézalkotta csatorna vágta át őket a tenger felé. A földsávok, vagy gyűrűk partjai a platóni elképzelés szerint végig a víz fölé emelkedtek, és az építéshez szükséges követ a középső szigetből és a külső és belső gyűrű mélyéből fejtették, mint Platón írja: részben fehéret, részben feketét, részben pirosat. S a kőfejtés által két üreget vájtak hajók számára, melyeket maga a szikla fedett be. Miként a minószi időkben, a théraiak ma is fejtenek fehér horzsakövet és márványt, valamint vörös és fekete lávakőzetet szigetük külső-belső széleiről és mélyéből, és laknak kőből kivájt barlangokban is. Ezek a tények igen meggyőzően igazolják Platón Atlantisz-meséjének részleteit. A kikötők Platón leírásában szereplő elrendezése szó szerint véve nemigen hihető. Első találkozásunkkor dr. Galanopulosz hangsúlyozta, hogy az [79] Égei-tengeren igen csekély az árapály. Elemi hidraulikai ismeretekkel is belátható, hogy az árapály frissítő vízmozgásai nélkül az atlantisziak képtelenek lettek volna megakadályozni a csatorna vízének pangását és eldugulását. Azt hiszem, feltételezhetjük, hogy Platón ezt a részletet vagy összekeverte egy másik történettel, vagy egyszerűen túlzott. Elégedjünk meg annyival, hogy az ókori Théra vulkáni kúpjait valamiféle zegzugos víziutak övezték! Ez önmagában is páratlan vonás és Platón bámulatosan bonyolult kikötőrendszerről szóló beszámolója alapjául szolgálhatott. Expedíciónk legalábbis eddig a pontig, a Théránál töltött egyetlen nap után a sziget és az atlantiszi metropolisz közötti összefüggés mellett szólt. Bizonyos pontossággal felvázolhattuk a minószi idők Thérája szárazföldi és vízi területeinek eloszlását, amely megegyezett Platón metropoliszának mértani elrendezésével. Korábban azt feltételezték, hogy a kitörés előtti Théra zárt, nagyjából kör alakú földterület volt. Most bizonyítást nyert, hogy nagy valószínűséggel ugyanúgy voltak tűzhányókúpokat körülvevő, belső öblei, mint ma. Ebben láttam a platóni bonyolult kikötőrendszerről szóló leírás alapját. Míg a Chain a katlanban időzött, egy kisebb társaság partra szállt. A működő Nea Kaimeni tűzhányón egy graviméterrel megmérték a földmágnességet és [80] a megfigyelési ponton egy beton emlékjelet állítottak a jövőbeni kutatók hasznára és a turisták legnagyobb csodálkozására. Egy másik kis csónak legénysége Hartley Hoskins vezetésével egy gumicsónakból működtetett Edgerton-féle koppantó segítségével átvizsgálta a katlan nyugati kijárati csatornáját. Céljuk az volt, hogy megállapítsák, van-e elegendő víz a hajó és terjedelmes vontatmánya áthaladásához. Az eredmény teljesen kielégítő volt, azonban a szeizmikus keresztmetszet-felvevő mindaddig nem volt hajlandó működni, amíg a hajó majdnem elhagyta a katlant. így nem sikerült egy második felvételt készítenünk a kaldera feneke alatti rétegekről, ami sokat segíthetett volna a platóni körkörös gyűrűk meghatározásában.


Oldal: 54

Röviddel azután, hogy a Chain Phíra, Théra fővárosa partjai előtt megpihent, egy kis bárka tartott a hajó felé. Ez vezette be a rég várt találkozást Edward Loringgal. Láthattuk a kis hajót, amelyet a következő két hétben használni fogunk a külső és belső partmenti p vizek tanulmányozásánál. Összes holmink, ami majd 800 kilót nyomott, a Chain fedélzetén halomba rakva várta ezt a pillanatot. A bárka dohogó gőzgéppel közeledett, majd kissé bizonytalanul, nagy füstölgés közepette megállt a hajó jobb oldala előtt. Beszálltam a gumicsónakba, hogy elébe menjek és a hajó oldalához kalauzoljam. Elérkezett az idő, hogy a huszonegyedik századi technológiával felszerelt úszó laboratóriumot elhagyva a testet öltött legendák és történelem évezredes szigetére lépjünk. [81]


Oldal: 55

Hatodik fejezet

A gumicsónakból nézve kicsinynek tűnt a Chain, ahogy a beomlott hajdani vulkán csipkés szélű sziklafalakkal övezett, roppant méretű központi öblében pihent. A hajó felhúzott horgonnyal vesztegelt a 300 méter mély vízen. A Chain biztonságos fészkének elhagyása miatt érzett minden aggodalmunkat hamar legyűrte az előttünk álló küldetés izgalma. Ha Théra volt a Platón által leírt Atlantisz fővárosa, akkor sűrűn lakottnak kellett lennie, templomokkal, palotákkal és forgalmas kikötővel. Képesek leszünk-e bizonyítékot találni ezek bármelyikére? Az Atlantisz nevét adó Atlasz király lakhelyét magában foglaló központi résznek nyilvánvalóan maradéktalanul nyoma veszett, nem csupán a víz, hanem az új vulkán, Nea Kaimeni alatt, amely a nagy összeomlás óta emelkedett ki. Bár volt rá némi esély, hogy ez sem egészen így van, mert Hans Reck német geológus szerint a természet szeszélye folytán egy olyan jókora horzsakő-darab hevert a Nea Kaimeni tetején, amely csak a Kr. e. 1500. évi kitörésből eredhet. Reck arra a következtetésre jutott, hogy a roppant sziklát a tenger fenekéről, 500 méter mélységből a vulkáni kitörés emelte a hegycsúcsra, az emelkedő magma valóságos liftként nyomta fel a vulkáni kürtőben. Ha Reck elmélete helyes, vajon nem remélhetjük-e, hogy valamelyik palota egyik oszlopa is hasonló kirándulást tett? A minószi Krétán templomok nem kerültek elő, a fogadalmi áldozatokat barlangokban és palotákban mutatták be. Ha Galanopulosznak igaza van, és itt volt Atlantisz vallási központja, akkor Thérán talán lehettek templomok is? Ezek és számtalan más gondolat zsibongott az agyamban most, hogy kézzelfogható közelségbe kerültem a thérai kérdéshez. A bárka mellé értünk, Edward Loring bemutatkozott és bemutatta menyasszonyát, Anna Brikeászt is. Loring huszonkilenc éves volt, fiatalabb, mint hittem. A közepesnél valamivel magasabb, nyúlánk, sportosan öltözött férfit a tettrekészség és kalandvágy byroni atmoszférája lengte körül. Anna igazi athéni szépség volt. Üdvözöltük egymást a bárka kapitányával és segítőtársával együtt. Loring elmondta, hogy mivel az idő délután fél kettőre jár, a városi hatóságok nem adnak ki partraszállási engedélyt. Várnunk kell ötig, amikor befejezik az ebéd utáni szundikálást és megfelelően fogadhatnak bennünket. A hatóságnak szemmel láthatóan csak nagyon halvány fogalma lehetett küldetésünk céljáról, bár Loringnak legalább annyit sikerült megértetnie velük, hogy nagyon fontos dologról van szó. A szárazfölddel elég rossz volt a telefonösszeköttetés, ezért már egy napja vártak ránk. A hajót azonban nem tarthattuk fel, ezért gyorsan úgy határoztam, hogy a hatóság haragját is megkockáztatva, holminkat a bárkára pakoljuk és partra szállunk. Utólag majd kitalálunk valami mentséget a protokoll mellőzése miatt. A bárka beállt a Chain oldala mellé és átrakodtuk a 800 kilónyi dobozt, [82] zsákot, üveget, miegymást. Galanopulosszal, Edgertonnal, Hoskinsszal, Yorke-kal és Davidsonnal együtt csatlakoztunk a halászhajón tartózkodó négy főhöz és a part felé vettük az irányt. Ahogy közeledtünk a phírai mólóhoz a tépett szélű, roppant vulkáni sziklafal lábánál, amely éles kontrasztban volt a sziget fővárosának épületeivel, amik vakító fehéren emelkedtek a szirt tetején, meglepetve láttuk a kikötő parancsnokát, amint kifogástalan hófehér egyenruhájában várta, hogy üdvözölhessen bennünket. Törökös külsejű, morcos, kövér ember volt. Az első fogadtatás elég hűvösre sikeredett. Minthogy nem voltam jártas a görög nyelvben, Loringra és Galanopuloszra hagytam a társalgást, és az utóbbi hamarosan eltűnt a kikötőparancsnokkal a közeli kávézóban, hogy egy-két pohár ouzó9 mellett folytassák a megbeszélést. Dr. Galanopuloszt sokfelé ismerték, mint kiváló tudóst, és akkor úgy látszott, hogy puszta jelenlétével megoldja a problémát. Senki nem akarta látni a papírjainkat, egyéb formaságokra sem volt szükség, annak dacára, hogy régészeti engedélyünket csak néhány nap múlva vehettük kézhez, amikor az Amerikai Intézet régészei megérkeztek. 9 Édeskés görög ánizslikőr


Oldal: 56

Phíra kikötője a tenger szintjén a sziklához épített, keskeny betonrakpart. Néhány ház állt a parton, köztük egy kávézó, egy kápolna, meg egy áramfejlesztő. 330 méter és vagy ötszázötven lépcső megmászása várt ránk a magaslaton épült városig, ahol lakni fogunk. Szükségünk volt tehát a felszerelésünk számára egy biztonságos raktárhelyiségre lenn, a rakparton. Találtunk is egyet heti másfél dollárért, egy kis istállót a kávézó mögött, ami megfelelőnek bizonyult, leszámítva az időnként betolakodó szamarakat. Egy idő múlva a vámtiszt is előkerült. Pont úgy festett, mint a kikötőparancsnok, fehér uniformis, meg minden, úgyhogy egész ott-tartózkodásunk alatt folyton összecseréltem kettejüket. Meg kívánta tekinteni a Chain-t, amit úgy oldottunk meg, hogy Loring, mint tolmács kíséretében visszapöfögött a kis bárkán (egyúttal magukkal vitték ajándékunkat a Chain kitikkadt ötfőnyi legénységének: kilenc liter világhírű szantorini bort). Beszéltek Rudy Zarudzkival és John Pike-kal, akinél szerencsére ott volt az amerikai követség korábban említett levele. Az írás tudtul adta, hogy az illetékes görög hatóságok jóváhagyták a Chain jelenlétét a görög felségvizeken. Szerencsére a vámtiszt beérte ezzel a hivatalos kinézetű papirossal elolvasni nem tudta, mert angolul volt -, és miután közelebbről is megtekintette a hajót és lehajtott egy pohár töményet, meglehetősen elégedetten tért vissza a partra. Még aznap kapott egy sürgönyt Athénből Aneruszisz úrtól, a távirat szintén kezeskedett tisztességes szándékainkért, így hát ottlétünk hivatalos jóváhagyást nyert, legalábbis egy időre. Miután elraktároztuk az iszapkoppantókat, magfúrókat, akkumulátorokat, mintavevő edényeket és egyebeket a szamáristállóba, a többi hajós felszerelésünket (többek között 90 kilónyi konzervet) pedig a bárkán hagytuk, nekivágtunk, hogy felkapaszkodjunk a phírai szirt tetejére (ezt azután még vagy egy tucatszor megismételtük). Loring azt tanácsolta, hogy Jorgosznak, a szamárhajcsárnak csak annyit mondjunk: To szpíti Amerikanosz. Ebből is látszott, hogy [83] ismert ember volt. Szegény szamarak fáradságos életük során megtanulhattak egyetmást a túlélésről. Az eszesebbje igyekezett a karaván elején haladni, tudva, hogy a hajcsár csak a hátul baktatókat ütlegeli. Az okos állat azt is megtanulja, hogy a rendszeres verés még mindig kevésbé fájdalmas dolog, mint ha ütlegek nélkül állandóan töri magát. így hát a hajcsár delux, delux, tááái kiáltásai közepette - kizárólag a thérai szamárhajcsárok biztatják effajta gyíával állataikat - nagynehezen felkaptattunk a lépcsőkön a tetőre. Egy intelligens szamár persze azt is tudja, hogy a hajtűkanyarokat könnyebb a külső oldalon haladó ösvényen megtenni, így aztán ahogy ott ültünk az állatok hátán, az alacsony támfal fölött időnként életveszélyesen kilógva nézhettünk le a csaknem függőlegesen alattunk, 300 méter mélységben hullámzó tengerre. Végül mégis mindannyian épségben megérkeztünk Loring házához, és minthogy a feljutás szertartásával már a legelején megismerkedtünk, ezután soha egyikünk sem vette a bátorságot, hogy csak úgy lemenjen a gyakran nyirkos, csúszós, fekete lávakő-burkolaton. Loring háza egy 45 fokos lejtőn, a szirtfal tetejét borító horzsakőbe épült. Jellegzetes thérai ház volt, boltíves megoldásokkal a földrengések ellen. Valóban nagyon hasonlított a Kr. e. 1500-ban épült minószi otthonokra, ahogy Fouqué leírta és valamivel később magunk is meggyőződhettünk róla. Loring mindannyiunknak kényelmes szállást adott, hideg-meleg folyóvízzel, ami ritka kényelemnek számított ezen a hamulepte helyen. Alig helyezkedtünk el, dr. Galanopuloszt hívatta a rendőrfőnök, aki a sziget régiségeinek és egyéb értékeinek felügyelője is volt. Eltöltöttek egy kis időt egymással, de semmi gond nem adódott, és a továbbiakban alig láttuk a rendőrfőnököt. 1967-ben azután, amikor visszatértünk Thérára, gyökeresen megváltozott a helyzet. Néhány nappal érkezésünk után a vámtisztet végül mégiscsak érdekelni kezdte a felszerelésünk és ragaszkodott hozzá, hogy ellenőrizze a papírjainkat. Nyilván fülébe jutott a szóbeszéd a rejtélyes idegenekről és a boszorkányságokról, amiket művelnek. Mi már hozzászoktunk ehhez a jelenséghez, amely bizonyosan abból adódott, hogy az egyszerű parasztembereknek nem tudtuk elmagyarázni jövetelünk célját. Egész, bonyolult elektronikus eszköztárunkat számos tekintélyes kinézetű irat vette számba, amelyeket Harold Edgerton készíttetett biztonság okából Athénban. Noha a vámtiszt háromszor rendelt bennünket az irodájába az okmányok megtekintése céljából, egyszer sem vette a fáradságot, hogy tényleg belenézzen a papírokba, vagy ellenőrizze a felszerelést. Ahogy megtudtam, a théraiak nagyon


Oldal: 57

babonásak, hogy is lehetne másként ezen a rendkívüli és titokzatos helyen?! Thérát hagyományosan a görög vámpírok, a vrikolákák otthonának tartják. artják. Ezek szerencsétlen élőhalottak, testek, amelyekből elszállt a lélek. Úgy mondják, hogy a levegőben röpködve másokat is magukkal ragadnak. Első esténket a szigeten kényelemben és viszonylag oldott légkörben töltöttük, kellemes környezetben, kellemes emberek és még kellemesebb italok [84] társaságában. Alattunk egy távolodó tengerjáró hajó fényei úsztak lassan észak felé. A fölöttünk lévő Lukász tavernából éles, gyors ritmusú buzuki-zene zene szólt. Később, mikor egyedül maradtam a sötét mélység peremére épített épített verandán, elmerengtem a körülöttem elterülő vidéken. A monda szerint az innen északra fekvő Déloszon, Apollón legendás szülőhelyén ringott az emberiség bölcsője. Itt pedig, ahol állok, Thérán pecsételődött meg a preklasszikus világ sorsa. Másnap, augusztus 28-án án vasárnap volt. A nyughatatlan Hartley Hoskins jóvoltából reggel ötkor már talpon voltunk. A sok lépcsőn le-föl le föl mászkálva az egész álmos társaságot felébresztette, Loring házának szobái ugyanis egymás fölött helyezkedtek el a szirt tetején. Nagyon gyon komolyan elterveztük, hogy az első koppantós kutatási napon a lehető legkorábban munkához látunk, ám a bárka csak fél nyolckor indult útnak, addigra viszont megszaporodtunk egy új jövevénnyel, akinek még Athénból táviratoztam. Ernest Lehman az amerikaiak amerika gyerekeit oktatta az iraklioni iskolában. Még az Egyesült Államokból ismertük egymást és remélte, hogy Thérán csatlakozhat hozzánk. Úgy alakult, hogy - bár elég valószínűtlen módon, pont egy menetrend szerinti kőszállító hajón - épp jókor érkezett, hogy y a bárka legénységének tagjaként segítségünkre lehessen. Ernie ráadásul görögül is beszélt és a Krétán töltött két év alatt megismerte az itteni embereket. [85]

Az első koppantós utat a központi vulkánhoz terveztük, hogy azután Nea Kaimeni és Théra közöttt cikkcakkban haladva leellenőrizzük a készüléket és gyakoroljuk az eljárást. A következő célpont a nyolc kilométerre lévő Akrotíri volt, az Akrotíri és Aszproniszi (fehér sziget) közötti sekély részt akartuk megvizsgálni. Ezeken a területeken víz alatti romokról romokról számoltak be, Fouqué szerint például egy fazekasműhely volt itt. A víz nagy területen sekély volt, ez tette lehetségessé a munkát a Doki koppantójával. Doki Izraelben több helyen is elvégezte a fenék alatti rétegek akusztikus vizsgálatát. Mavor: Atlantiszi utazás

Oldal: 58

Készüléke új volt a régészeti gyakorlatban és értéke nagyban függött attól, hogyan sikerült a mérési eredményeket az ismert részletekkel egyeztetni. Ugyanaz a kitérés a felvételi görbén jelenthetett egy kőfalat, máskor egy hajóroncsot, és így tovább. Ilyen egyeztetést egyeztet végeztek Caesarea ókori kikötőjének mólóinál, ahol az akusztikus letapogatással egyidejűleg fenékmintafenékminta vétel és ásatások is folytak. Hoskins is hasonló munkát végzett Kenchreainál. A két különböző típusú akusztikus eszköz között, amelyet azon a nyáron használtunk, volt egy fontos különbség. Az üledékkeresztmetszet-felvevő üledékkeresztmetszet felvevő készüléket, amellyel most készültünk dolgozni, Edgerton a kis hajókról sekély vízben végzett munkára fejlesztette ki. A fenék-áthatoló fenék képessége elég kicsi, legfeljebb 12 méter, viszont viszont a legkisebb azonosítható tárgy mérete is meglehetősen kicsi, körülbelül 15 centiméter. A készülék ősi építmények és roncsok keresésére éppúgy alkalmas, mint edényekhez vagy szobrokhoz. A 65 méteres Chain viszont egy mélységi szeizmikus keresztmetszet-felvevőt vevőt vitt magával. Ez nagy erejű hangforrása segítségével, amely a fenék alatt akár egy kilométerre is képes lehatolni, csak legalább 12 méteres tárgyakat képes azonosítani. Ez kizárólag geológiai vizsgálatokra teszi alkalmassá. Nem sokkal a kikötő elhagyása elhagyása után, már az első menetben kiderült, hogy a hajó rezgése túl sok a regisztráló szerkezetnek, amelyet a lenti kabinban helyeztünk el. Visszatértünk a mólóhoz és rugalmas felfüggesztéssel láttuk el a regisztrálót, ami megoldotta a rázkódás problémáját. Amikor mikor azonban ismét be akartuk indítani a motort, rájöttünk, hogy az még a tréfáskedvű Edgerton idegeit is próbára teszi. A hideg motor beindítása kerek tizenöt percbe tellett, a meleg motorhoz csekély öt perc is elegendő volt. A melegítési szertartáshoz két két gázégő is tartozott, amelyeket állandóan a hengerfejek végére szerelve kellett tartani. A motor egy kivénhedt angol kéthengeres, húsz lóerős dieselcsoda volt, amely teljes sebességnél percenként egészen ötszáz fordulatig pörgött fel. A bemelegítési ceremónia végeztével maga a kapitány kurblizta fel, akinek ehhez előbb be kellett másznia a hátsó hát fedélközbe, majd onnan a motor elé, egy szűk és büdös lyukba, hogy elvégezze ezt az izzasztó feladatot. A motor, miután szaporán pöfögve füstbe borította a hajót, végre-valahára végre valahára elindult, mi pedig mindnyájan a kabinlejáratnál tolongtunk, hogy megbizonyosodjunk megbizonyosodjunk róla, hogy nem égett-e égett benn a kapitány a motorházban a gázégők között. Tűzoltókészülék [86] egyébként nem volt a hajón, a mentőfelszerelés pedig a legtöbb görög halászhajón ismeretlen fényűzésnek számított.

Két üzemanyag-befecskendező befecskendező szelep tartozott tartozott ehhez az elképesztő motorhoz, hengerenként egy-egy, egy, a tervező szándéka szerint ezekkel lehetett volna szabályozni a sebességet. A kapitány mindkét végükön teljesen széjjelnyomta őket, úgyhogy a hajónak csak két sebességfokozata volt: teljesen szétnyomott tt szelep egy hengerrel és ugyanez kettővel. A koppantós utakhoz egyik sem felelt meg, így aztán vagy vitorlával haladtunk, ha a széljárás alkalmas volt erre, vagy összeössze Mavor: Atlantiszi utazás

Oldal: 59

vissza rángató motorral, füstfelhőktől és a motor rosszat sejtető csörömpölésétől kísérve. Nagy nehezen elkezdtük az első komoly utat, az iránytűn 240˚ felé, nagyjából kelet-délkeleti irányban, kis sebességgel. Feladtuk eredeti cikkcakkos útitervünket és egyenesen Akrotírinek tartottunk, majd azt elérve, irányt változtattunk 340˚ felé, és Aszproníszi, a délnyugaton fekvő kicsi sziget nyugati csúcsát céloztuk meg. Miután elértük Aszproníszit, a tenger felé fordultunk és 225˚ irányban a 19 kilométerre lévő, lakatlan Krisztiána szigethez hajóztunk, majd tovább haladtunk, amíg a vízmélység a parttól körülbelül másfél kilométerre elérte a 90 méteres mélységet. Innen visszatértünk Akrotírihez. A berendezés egész idő alatt papírra rögzítette a mélységet és a fenék alatti rétegek adatait. Az aljzat itt nem olyan lapos, iszapos hordalékkal fedett terep volt, amilyenen a készüléket korábban használták, hanem rendkívül egyenetlen. A vulkáni kitörések által kivetett jókora lávabombák és széttöredezett lávafolyások horzsakővel kevert darabjai borították. Néhol lapos és homokos volt az aljzat, az [87] ilyen helyeken jó volt az akusztikus áthatolóképesség, és a fenék alatt nagyobb objektumok jelentek meg, némelyik akkora, mint egy ház, valószínűleg a felszíniekhez hasonló sziklák. Később, a sekély vízben magmintákat is tudtunk venni egy kézi magfúró-csővel, amely a cölöpverőkhöz hasonlóan működtethető. A minták tanúsága szerint a nagyobb szikladarabok között a tengerfenék fehér hamu és fekete lávahomok keveréke volt. Helyenként tőzegre emlékeztető, fekete színű, szerves alkotórész is keveredett belé. Ez biztos jele annak, hogy a most tengerrel fedett terület valaha szárazföld volt, ez pedig tovább fokozta reményünket, hogy elsüllyedt romokra találhatunk. Később megtudtuk, hogy a Chain a kaldera legmélyebb részén is végzett magfúrást, de az ottani aljzat homokos állaga csak rövid, erősen összekeveredett mintaoszlopot eredményezett. Az Akrotiri és Aszproníszi közötti területen nem találtunk romokat, azonban, mint egy évvel később rájöttem, a terméskövek és az emberkéz-faragta képződmények megkülönböztetése gyakorlott szemet igényel, mivel a fenék tele van szórva olyan kövekkel, amelyeket falak építőanyagául szolgálhattak, vagy maguknak a falaknak a maradványai lehetnek. Egészen a kaldera peremén voltunk, egy viszonylag kevéssé lesüllyedt részen, de a tengermélység még itt is 8 és 30 méter között volt. Légzőkészülékkel felszerelt búvárok nélkül ezen a területen nyilvánvalóan nem juthattunk többre. Akrotírinél a bárka horgonyt vetett a nyolc méter mély vízben a világítótorony alatti hatvanméteres szirt tövében és Loring, Davidson, Yorke és Lehman társaságában lemerültem, hogy szemügyre vegyük az aljzatot és kőzetmintákat gyűjtsünk. A fiúk, Robert Yorke és Dave Davidson úgy úsztak, mint a halak, teljesen elemükben érezték magukat a vízben. Minden teketória - és persze légzőkészülék - nélkül többször egymás után lemerültek 12 méter mélyre is. Fehér, szürke, vörös és fekete horzsakövet és tufát gyűjtöttünk a fenéken és a parton, és homokot is hoztunk fel. Kimásztam a sziklás partra abban a reményben, hogy felérek a minószi rétegig, de nagyon magasan volt és beláttam, hogy inkább a szárazföldről kell megközelíteni. Átvizsgáltunk egy körülbelül 100x200 méteres területet, amelyen az aljzat tele volt a legkülönbözőbb méretű horzsakő- és lávadarabokkal, még hat méter hosszúságú is akadt köztük - kétségkívül a kitörés repítette idáig ezeket, mint valami bombákat. Láthattuk a minószi domborzat és a Kr. e. 1500-ban keletkezett hamuréteg közötti határvonalat, amely itt elég szabálytalan módon, helyenként egészen a tengerszintig húzódott, ami azt sugallta, hogy a minószi időkben ezen a helyen valami öböl lehetett. Emlékeztem Fouqué kijelentésére, miszerint ezen a területen agyagot is találtak. Az ő feltételezése szerint fazekasműhely volt a közelben és talán egy édesvizű tó is. Az abban az időben, 1867-ben kiásott edénymaradványok legnagyobb részének ugyanaz volt a kémiai összetétele, mint az Akrotíri közelében talált agyagnak. A terület további kutatására sarkallt bennünket a remény, hogy a Platón által a Kritiász-ban leírt tó vagy mocsár nyomára bukkanhatunk. Az akrotíri szirtek közelében lemerülve meglepődve láttuk a nagyobb [88] szikladarabok közötti kis fekete homokfoltokat és a szokatlanul gyér tengeri növényzetet. Noha már 3500 éve feküdtek ott, a félméteres vagy még kisebb átmérőjű szikladarabok teljesen mentesek voltak minden lerakódástól, ami valóságos áldás a víz alatti régészeknek. A fekete homok eredete egy ideig rejtély volt számunkra. Végül aztán megállapítottuk, hogy csupán egy köztes kitörési rétegről van szó, mivel a finom fekete anyaggal mindenütt találkoztunk a szigeten azokon a Mavor: Atlantiszi utazás

Oldal: 60

helyeken, ahol a hamuréteg már lepusztult: mészkőhegyeken és barlangok belsejében egyaránt. Miután felszedtük a horgonyt, kihelyeztük a koppantó műszert és visszahajóztunk a kicsi Aszproníszihoz, ahol a széllel szemben ismét horgonyt vetettünk a körülbelül 7 méter mély vízben, egy 7 méter magas és 15 méter átmérőjű hatalmas, vízbe merült kopár szikla mellett, amelyen megtörtek a tenger hullámai. A halászok által jelzett, víz alá süllyedt házak után kutatva becserkésztünk egy 200 méter sugarú kört. Ismereteink szerint a fenék itt 20-25 méter mélyen lehetett az Aszproníszi szikláin jól kivehető minószi réteg alatt. Kutattunk a kitörés előtti lakóházak vagy templomok bármilyen jele után, ami illene Platón leírásához. Azon a helyen voltunk, amely megfelel a platóni metropolisz peremének, amelyet igen sűrűn lakottnak írt le. A víz alatti lelőhelyre vonatkozó ismereteinket a helybeli halászok meséiből merítettük. A görög halászok valahogy mindig ráéreznek az ilyesmire, hasonló mesék a múltban nem egyszer vezették a régészeket fontos felfedezésekre. Most azonban nem bukkantunk szabályos alakzatok nyomára, annál több szabálytalan, bonyolult formájú vulkáni törmeléket találtunk, köztük jókora kőtömböket és töredezett szikladarabokat. Az ókori civilizációk első nyoma általában a meghatározható korú edénytöredékek jelenléte, mi azonban aligha voltunk abban a helyzetben, hogy légzőkészülék nélkül ilyen bizonyítékokra leljünk, azt pedig nem volt szabad használnunk. így hát kutatási módszerünk a mostani út során jobbára nagy területek áttekintésére és sok helyszín felületes vizsgálatára szorítkozott, miközben igyekeztünk kiválasztani a legígéretesebb lelőhelyeket egy következő látogatás számára. Az első kutatási nap estéjén Loring megmutatta nekem azt az általa talált becses darabot, amelyről korábban írt nekem. Ez egy kétségkívül majomfej alakú lávadarab volt, Théra Kamari melletti, keleti partjáról. Loring úgy vélte, hogy a kitörés után megkövesedett koponya lehet. Ha ez igaz, az azt jelenti, hogy a minószi időkben majmok is éltek Thérán. Krétai freskókról tudjuk, hogy a majmok dédelgetett kedvencekként laktak a királyi udvarban, tehát a majmokat látogatóba érkező fontos személyek hozhatták magukkal az atlantiszi metropoliszba. Loring dr. Galanopulosznak ajándékozta a fejet, aki megígérte neki, hogy Athénba visszatérve szakértőkkel fogja megvizsgáltatni. Pulianosz professzor, aki minden bizonnyal a legnevesebb görög antropológus, arra az álláspontra helyezkedett, hogy a kövült majomfej valóban eredeti, és a Cercopithecus callitrichus, azaz nyugat-afrikai zöld majom nevű cerkóf fajjal azonosítható. Erről a fajtáról tudjuk, hogy Egyiptomból szállították Krétára a [89] királyi udvar szórakoztatására. Egy x-alakú törésvonal a koponyatetőn erőszakos halálra utalt. Augusztus 29-én, hétfőn reggel fél hétkor hagytuk el a phírai kikötőt, hogy megvizsgáljuk az északi parton, a Riva-fok melletti állítólagos víz alatti romokat. Ismét a fedélzeten volt az egész díszes társaság: Edgerton, Galanopulosz, Hoskins, Loring, Davidson, Yorke, Lehman és jómagam. A 10-20 csomós10 északkeleti szélben kissé erősebben hullámzott a tenger. Thiraszia felé haladtunk. Ez az északnyugati sziget volt bárkánk, az Agiasz Triasz, vagyis Szentháromság anyakikötője. Az égen gyülekező felhők a közeledő esős ősz előhírnökei voltak, és a kalderában egy métert sem lehetett megtenni úgy, hogy nedves ne legyen az ember, egészen addig, amíg a Riva-fok vagy ritkábban használt nevén a Szt. Irén-fok felől egyenesen keletre futó zátony mögött szélárnyékba kerültünk. A Thérán mártírhalált halt Szent Iréntől ered a sziget másik neve: Szantorini, azaz Szantorin. Két hely is van errefelé, ahol víz alatti romokról tudnak: az egyik a Riva-fok zátonyánál, a másik a 60 métert is elérő mélyebb vízben, a Riva- és a Tinosz-fok közötti mély beugrásban. A Riva-foktól vagy 800 méter hosszan kelet felé nyúló, teljesen szabálytalan alakú zátony északi oldalán megtörte a tenger hullámait, déli oldalán pedig hirtelen a mélybe szakadt, 7,5 méterről 150 méterre. Két úszónkat, Davidsont és Yorke-ot a jéghideg víz miatt felváltva húztuk magunk mellett egy vontatórúd segítségével, miközben az iszapkoppantó folyamatosan működött. Az úszók az akusztikus felvétel készítésével egy időben figyelhették meg a tengerfenék alakzatait és a szakadék fölött átvontatva láthatták, ahogy az aljzat hátborzongató hirtelenséggel tűnik el a feneketlen mélységben. A bárka kapitánya jól ismerte az utat és egy olyan ponthoz kalauzolt bennünket, amely a 10 5-10 m/sec


Oldal: 61

szájhagyomány szerint szélmalmokat láttak. Ez meglehetősen sajátos romleírás, és a felszínről valóban mi is láttunk valamiféle 4-5 méter átmérőjű kőalakzatokat, amelyek egyáltalán nem tűntek természetes képződményeknek. Az úszók lebuktak, hogy közelebbről is szemügyre vegyék ezeket, de megint csak a tengeri növényzettől mentes, szabálytalan alakú, töredezett sziklákat találtak. Szerszámok nyomairól nem számoltak be. Többszöri lemerüléssel sem tudtak olyan kényelmesen körülnézni, ahogy légzőkészülékkel tehették volna, és nem tudtak edénytöredékeket, vagy más leleteket fölhozni. Igaz, ha találtunk volna régiségeket, engedély híján akkor sem hozhattuk volna föl azokat. A Kr. e. 1500-as hamutakaró ezen a ponton épp a tengerszinten találkozik a minószi földréteggel, az esetleges minószi építmények tehát itt csupán mintegy 7,5 méterre süllyedtek volna, ami az épen maradt minószi épületek megtalálása szempontjából nagyon ígéretessé tette a helyet. A Rivától délre eső öböl partvonala mentén, majd tovább dél felé hajózva, elhagytunk egy kis halásztelepet, néhány partra húzott halászbárkával. Egy magányos öregember ballagott végig a parton egy teli kosár szőlővel. Integetéséből megértettük, hogy nekünk szánja a szőlőt. Ezen a ponton nem tudtunk volna [90] kikötni, úgyhogy Davidson kiúszott, megajándékozta az öreget egy csomag cigarettával és elhozta a közeli szőlőben szüretelt édes, zöld fürtöket. Tovább haladtunk dél felé, a parttól mintegy száz méternyire. A 30-40 méter mély vízben kopogtatva, megint vontattuk Davidsont és Yorke-ot, bár ilyen mélyre már alig lehetett lelátni. Az elbeszélések szerint a halászok ókori épületek vörös lávakő ablakkereteit látták errefelé. Senki sem tudta, hogy pontosan merre kell keresni a régesrégi maradványokat, de a történetet mindenki ismerte. A parttal párhuzamosan két vonalon is végigmentünk a jellegzetesen göröngyös fenék fölött, de rövid kutatásunkat erősen akadályozta a pontos információk hiánya. A part közelében horgonyt vetettünk és partra úsztunk, hogy egy pillantást vessünk a szirtfal minószi rétegére. Thiraszia északi részén a nagy hamuréteg alsó széle lejön egészen a víz peremére és innen a beugrás déli végén lévő Tinosz-fokig fokozatosan emelkedik egy-kétszáz méter magasságig. Amikor a partra értünk, meglepetten láttuk a nagyszámú edénytöredéket a víz szélén. Vörös agyagból készültek, némelyiken domború minták látszottak. A hullámverés elkoptatta őket, és állapotuk lehetetlenné tette a kormeghatározást, de láttunk egy agyagmécsest, amelyik római eredetűnek tűnt. Loringgal kettesben fölmásztunk a szirtfalra, hogy megvizsgáljuk a minószi réteget. Mintegy 30 méterrel a tengerszint felett az egyik helyen jól körülírt, egy méter vastag, barna földréteget találtunk. Ez volt a thirasziai föld, ahogy Fouqué nevezte. Nyilvánvalóan a kitörés előtti időből származó, felszínre került ókori cserepeket tartalmazott, és igen jó ásatási helyszín volt, mert a szirtfalat még az ókori kőfejtés során megbontották. Egymástól egyenlő távolságra hat párhuzamos épületromot találtunk a szirtfal mentén. Vélhetőleg ezek is a kőfejtőhöz tartoztak. Folytattuk a régiségek keresését Thiraszia északi végén, lementünk a magányos, régi Szent Irén kápolnához, amelyet naplójában Leychester, a királyi haditengerészet hadnagya is leírt. A hadnagy 1848-ban bejárta a szigetet, és írása a mai napig talán a legjobb thérai útikalauz. A kicsiny kápolna ókori márványból épült, keresztelőmedencéje egy átalakított római oltár, faragott bikákkal és virágfüzérekkel. Leychester csodálattal emlékezik meg a szigeten talált nagyszámú - összesen 290 - templomról. A vallás ezen a rendkívüli helyen bizonyosan létszükséglet az emberek számára. Hátramentem az oltár mögötti kicsi és poros előtérbe és ott, a falhoz támasztva egy háromszögletű mészkő horgonyt találtam, közepén egyetlen nyílással a kötél számára. Ez a véletlen felfedezés nagyon szerencsés volt, mivel a horgony vitán felül minószi volt. Valaki egyszer régen talán a parton találta és idehozta a kápolnába, hogy biztonságba helyezze, vagy - amint az régen általános szokás volt - fogadalmi ajándékként. Szerettem volna nyomára akadni annak az ókori egyiptomi márványszarkofágnak, amelyről Pégues abbé beszámolt. 1836-ban mezei munkások találtak rá az ismeretlen nyelvű felirattal, madár- és szarvasfigurákkal ékesített [91] szarkofágra. A parasztok azonban összetörték a szarkofágot és a darabjait elásták. Annyi más thérai régiséghez hasonlóan, ennek is talán örökre nyoma veszett. Ahogy visszamentem a partra, hogy a bárkához ússzak, összeakadtam az első görög pásztorkutyával. Ezek az ebek vad idegengyűlöletükről ismertek. A nálam lévő nagy kés ellenére,


Oldal: 62

egy szál úszónadrágban és szandálban eléggé sebezhetőnek éreztem magam. Szerencsére a kutya biztos távolban maradt, így baj nélkül sikerült elérnem a vizet. Aznap este, Loring házának kényelmét élvezve először nyílt alkalmunk, hogy összevessük az Atlantisz-elbeszéléssel kapcsolatos háttértanulmányaink jegyzeteit. Galanopuloszhoz hasonlóan Loring is olyan forrásnak tartotta Atlantiszt, ahonnan a legkülönbözőbb népek mítoszai és azokhoz kapcsolódó további legendái erednek. Elméletéhez a minószi vagy atlantiszi nép eredetében is támogatást talált. Számos történész egyetért abban, hogy e nép a mai Anatólián át érkezett, ahol sokféle nyelv, szokás, kultúra élt együtt, köztük a hettiták is. Hugo Winckler csak ebben a században ásta ki Bogazköynél Hattusast, az ókori hettita birodalom fővárosát, ezzel fontos régészeti bizonyítékát adva e különös nép létezésének. A hettita ékírás lefordításával kitűnt, hogy a sémitől eltérő nyelvű telepesek alapították Kr. e. 1800 előtt Kis-Ázsiában azt a birodalmat, amely körülbelül Kr. e. 1200-ig állt fenn. Az ismerős európai népmesék hettita legendákra vezethetők vissza, és a hettita istenek meglepő párhuzamot mutatnak mindazzal, amit Hésziodosz a görög istenek születéséről leír. A görög istenek leszármazása és az olümposziaknak a titánok fölött aratott győzelme a hettita mítoszokban is megtalálható. Ez a korai kapcsolat a hettiták és a görögök között elgondolkoztatta Loringot, hogy vajon nincsenek-e további, különösen Atlantiszra vonatkozó mítoszok is, amelyek átlépték a kultúrák határait. A hettiták Kr. e. 1600 körül kerültek kapcsolatba a tőlük délre élő hurritákkal, akik nagy területeket foglaltak el a Tigris folyótól, Babilóniától délre a Földközi-tengerig, Észak-Szíriáig. Loringtól hallottunk Ullikummi daláról, amely a hurriták isteneiről szól, és egyesek szerint a hettiták hurrita nyelvről fordították le. A szöveg számos ékírásos táblatöredéken maradt fenn körülbelül Kr. e. 1300-ból. Anu, az egek istene letaszította atyját, Alalut a trónról, azután pedig őt űzte el fia, Kumarbi, az istenek atyja. Végül Kumarbit saját fia, Tesub, a viharisten fosztotta meg az istenek királyának hatalmától. Az egymást követő görög istenek Uránosz - Kronosz - Zeusz sorával párhuzamba állítható eseménysor ismertetésével kezdődik az elbeszélés. Kumarbi bosszút forral fia, Tesub legyőzésére és Tesub székvárosa, Kummija elpusztítására törekszik. Ezért egy fiút nemz, akinek az Ullikummi, Kummija elpusztítója nevet adja. Ezután Kumarbi Impalurival, a hírnökkel küldi el Ullikummira vonatkozó parancsát az alvilág isteneihez. Azok a föld mélyére ragadják Ullikummit és Upelluri jobb vállára helyezik. Upelluri Atlaszhoz hasonlóan a vállán tartja a [92] világot. Ullikummi ekkor hatalmas dioritkő-oszloppá nő. Akkora toronyként magasodik a tenger fölé, amelynek magassága és kerülete egyaránt 40000 kilométer. Végül eléri a mennyboltozatot. Mikor a tenger már csak Ullikummi derekáig ér, a napisten meglátja és éktelen haragra gerjed. Hívja Tesubot, a viharistent, aki nővérével, Istárral felhág a Hadzi-hegyre, és látják, ahogy a hatalmas Ullikummi kiemelkedik a tengerből. Istár megkísérli elbájolni a szörnyet, de úgy látszik, hasztalan, mert Tesub, a viharisten hamarosan azért fohászkodik, hogy Szenteljék meg őket Szeriszunak, a bikának szarvai... Legyen övék a vihar, az eső és mind a szelek... Ragadják ki nyughelyéről a vakító villámot. Kezdetét veszi a harc az isteni erejű Tesub és Ullikummi között. A legyőzött Tesub Éához, az óceán bölcs istenasszonyához fordul segítségért. Ullikummi már nem elégszik meg Tesub legyőzésével, az egész emberiséget akarja elpusztítani. Mindeközben Upelluri mit sem tud a vállán nyugvó roppant oszlopról, csak Éa fordítja el, hogy megláthassa az ott álló diorit-alakot. Éa kéri a régi isteneket, hogy hozzák elő az ősi rézszerszámot, amely valaha elválasztotta az eget a földtől, hogy ezzel metsszék át Ullikummi lábát, akit Kumarbi teremtett, hogy a viharistennel szembeszegüljön. így is történik, és Éa hírül adja az istenek gyülekezetének, hogy megnyomorította Ullikummit, jöjjenek, szálljanak ők is harcba a hatalmas szörnnyel. A viharisten ekkor újra színre lép, harci szekerével támadásba lendül a sebesült Ullikummi ellen. A történet vége elveszett, de biztosra vehető, hogy a viharisten győzedelmeskedik az erejét vesztett szörnyetegen és legyőzi Kumarbit. Megragadta képzeletemet a lehetőség, hogy Ullikummi a thérai kitörés megszemélyesítője lehet. A diorit sötét színű kiömlési kőzet, kémiailag hasonló a Théra nagyobb részét felépítő,


Oldal: 63

szivacsos andezitlávához. Éppen azoknak az eseményeknek a leírását találjuk itt, amelyeket megismerni ide jöttünk: egy vulkán kiemelkedése a tengerből, a viharos erejű kitörés, majd végül a bukás és tengerbe süllyedés, ezúttal, mint az istenek műve. Lehet, hogy ez is egy Atlantisz pusztulását, vagy legalábbis valamelyik atlantiszi vulkáni kúp Kr. e. 1500 előtti kiemelkedését leíró mítosz. Csak később értesültem a világsajtót bejárt hírről, hogy ugyanazon a nyáron az északnyugat-iráni Haszanlinban folyó ásatásokon egy aranykehely került elő, amelyet Robert Dyson, a pennsylvaniai egyetem kutatója szerint az Ullikummi legendáját ábrázoló relief díszít. A kehely keletkezési idejét a Kr. e. VIII. századra teszik. Eszembe jutottak Cyrus Gordon írásai, aki szilárdan hisz abban, hogy a görög istenek a hurrita istenek leszármazottai. Elképzelései szerint élt egy hurrita kisebbség a minószi Krétán, ők hozták magukkal a görög istenek eredetmítoszait az égei vidékre, és a babilóni és Nílusvölgyi kultúrák csakúgy, mint több más közel-keleti civilizáció már jóval azelőtt magot vetett a görög talajba, mielőtt kezdetét vette volna a Kr. e. II. évezred görögségének és zsidóságának [93] önálló történelmi léte. Gordon szerint Kr. e. 1800 és 1400 között Hellászt északnyugati sémi népek uralták. Az atlantisziak vagy minósziak kulturális eredete tehát igen összetett, babilóni és nílusi kapcsolataik talán évezredekre nyúlnak vissza. Többé nem gondolhatunk úgy Atlantisz szigetlakóira, mint elszigetelt, eredeti kultúrájú népre, ahogyan egyesek tanítják. Dr. Galanopulosz, akit egész életében a görög pantheon öröksége vett körül, úgy gondolta, nem kell a mitológiában egészen a hettitákig visszamennünk, ha az istenek csatáját keressük, hogy a thérai kitörésre élénken emlékeztető leírásra leljünk. Hésziodosz Kr. e. 800 körül leírta Kronosz és testvérei, a titánok szörnyű harcát Zeusz és öt testvére ellen. Ezek az istenségek párhuzamba állíthatók Kumarbival és Tesubbal, de a történet erősen eltérő. Erről a harcról, amely csaknem elpusztította a mindenséget, ahogyan az antik görögség szemében a thérai kataklizma, a következőket olvashatjuk: Borzalmas hangtól remegett mélye a végnélküli víznek, egyetlen jajt visszhangzott az egész föld, s a széles mennyei tér is megrázkódva nyögött fel Megremegett a messzi Olümposz alapja, halhatatlanok hona is a csatának súlya alatt, s megingott Tartarosz, a sötét is azonmód. Zeusz legyőzte a titánokat, mert segítették a százkarú szörnyetegek, akik a mennydörgéssel, a villámlással és a földrengéssel harcoltak, és mert az egyik titán, Prométheusz is az ő pártjára állt. Prométheusz, akit az emberiség megteremtésével bíztak meg, és később is kiállt mellettük, örökké hadilábon állt istentársaival, és ravaszságban mindannyiukon túltett. A deukalióni vízözön sértés volt Prométheusz szemében, mert az ő teremtményeit akarta elpusztítani. A küzdelem végeztével Atlaszt, Prométheusz bátyját arra ítélik, hogy örökké hátán viselje a világ terhét és az égboltozatot. A harc után, mint Galanopulosz elmondta, a Földanya megszülte a félelmetes szörnyeteget, a minden addiginál rettenetesebb teremtményt, Tüphónt. Százfejű szörny, lángteste lakóit messzi Olümposznak elemészteni kelt fel Gyorsan ölő halál szele fúj bősz állkapcsa közül, perzsel a láng mi szeméből, s szájából tör elő. Zeusz új fegyvereivel, a mennydörgéssel és villámlással legyőzte és megölte Tüphónt. Apollodórosz így írt erről a küzdelemről: Zeusz távolról mennyköveket hajigált Tüphónra, majd gyémántkemény sarlójával közvetlen közelről sújtott le rá, s amint menekült, egészen a Szíria fölé emelkedő Kásziosz-hegyig üldözte őt... Így üldöztetvén Tüphón Thrákiába jött s a Haimosz-hegynél küzdve egész hegyeket ragadott fel... vérpatak tört fel a hegyen, úgy mondják, ezért kapta a hegy a Haimosz (véres) nevet. Mikor azután a Szikéliai-tengeren át próbált menekülni, Zeusz az Etna hegyét taszította reá. E hatalmas hegy mindmáig tomboló tüze, úgy mondják, az elhajított mennykövektói ered. Ennél a résznél [94] Galanopulosz megjegyezte, hogy a klasszikus szerzőktől Tüphón sorsa két változatban is


Oldal: 64

ismert. Egyesek szerint az Etna hegye alatt fekszik, míg mások szerint az egyiptomi Szerbonisztó alatt. Dr. Galanopulosz sietett emlékeztetni bennünket elméletére, miszerint itt ugyanarról a Szerbonisz-tóról van szó, amelyen az Egyiptomból kivándorló zsidók biztonságban átkeltek, ahogy az Ószövetségben olvasható. Amikor az egyiptomi katonák a fáraó vezetésével követni próbálták őket, a thérai kitörés által támasztott hatalmas szökőár, amely előbb visszaszívta a tengert, messze a sekély parttól, ismét lecsapott, és elborította az egyiptomiakat. Tüphón összefüggése a vulkánokkal teljesen világos, és elég érdekes módon éppen Théra a középpontja annak a területnek, amelyen Zeusz Tüphónt üldözte. Nem számítva az itáliai aktív tűzhányókat, amelyeknek kitörései eltörpültek a thérai mellett, nagyon messzire kellene mennünk, valószínűleg jóval az ókorban ismert világ határain túlra, hogy találjunk egy vulkánt, amelynél az elmúlt néhány ezer évben az aktivitásnak akár a gyanúja is felmerült volna. A legközelebbi hitelesen feljegyzett vulkáni tevékenység az Arab-félsziget délkeleti csücskénél, Etiópiában fordult elő. Úgy látszik tehát, hogy a thérai katasztrófa az egyetlen ismert esemény, amely a Tüphón-mítosz logikus eredete lehet. Ahogy a nagy természeti megrázkódtatásokkal kapcsolatos mítoszokat tanulmányoztam, beleértve azokat is, amelyeknek jelentése homályban maradt, a nyomok mindig Thérára vezettek, ahol most azért gyűltünk össze, hogy régészeti válaszokat találjunk az elméletek alátámasztására. Ha minden kérdésre választ akarunk találni, meglehet, hogy éveken át járhatjuk az országok egész sorát, de az alapkérdésre, hogy mi szülte ezeket a mítoszokat, a válasz itt, Thérán lelhető fel. [95]


Oldal: 65

Hetedik fejezet

Augusztus 30-án Edgerton, Hoskins, Loring és Lehman jókor reggel útnak indultak Phirából, hogy körülhajózzák a szigetet. A délnyugati csatornán át elhagyták a kalderát és az Akrotirifoknál délkeletnek fordultak. Mintegy 35 kilométeres utat terveztek, előbb az Exomiti-fok felé vezető, délkeleti barázdált szirtfalat követték, majd tovább hajóztak északra a Perisszai-sikság széles, sötét partsávja mentén. A szél északról fújt és a tenger erősen hullámzott. A kapitány nem szívesen mozdult ki a biztonságos öbölből, és csak üggyel-bajjal tudták rávenni, hogy vállalkozzék az útra. Mindeközben Galanopulosz, Davidson, Yorke és jómagam beszálltunk Loring Volkswagenjébe, hogy a horzsakőbe mélyedő, köves és kanyargós utakon eljussunk a kis Kamari faluba. Kamari pont északra fekszik a változatos felszínű Messza Vuno hegytől, amelynek tetején magasodnak az Ó-Théra néven ismert romok. Fél kilenckor érkeztünk, hogy mielőtt a hajóval találkozunk, még tárgyalhassunk Manolisz Kafurosszal egy kisebb hajó, a varca bérletéről. Manolisz nagy vidáman közölte, hogy ilyen zord időben nem lehet szó a hajó vízre bocsátásáról. Minthogy a szél óránként húsz csomóval (majd negyven kilométerrel) söpört végig a parton, és 2-3 méter magas hullámok ostromolták a partszegélyt, kénytelenek voltunk egyetérteni a halásszal. A kaik délelőtt tíz óra tájban tűnt elő Messza Vuno tengerbe nyúló végénél, a hullámok hátán bukdácsolva. Egy pillanatra egészen a vízre dőlt, pirosra festett fenékrésze is előbukkant, de valahogy továbbevickélt. Ilyen körülmények között nem merészkedett a parthoz 4-500 méternél közelebb. Manolisz több ízben is megpróbálta vízre tenni a 4,5 méteres kis varcát, de feladta, a kaik pedig visszafordult. Mivel sejtelmünk sem volt róla, hogy egyenesen a kalderáig vitorláznak-e, vagy megpihennek a Messza Vuno közeli déli oldalán, dr. Galanopulosz indítványozta, hogy látogassuk meg a hegytetőn, 350 méter magasságban emelkedő Ó-Thérát, amelyet Hiller és Gaertringen 1900-ban ásott ki. A görög szigetek egyik legkiterjedtebb rommezeje, amely sajnos nem a legjobb állapotban maradt fenn, a korai föníciai időkre, Kr. e. 1100-ra nyúlik vissza. A legenda szerint a föníciai Szidón király lányát, Európét Zeusz bika alakjában elragadta és hátán Krétára vitte, ahol Európé megszülte Minószt, Kréta későbbi királyát, valamint Rhadamantüszt. Agénór, Európé atyja elküldte fiát, Kadmoszt nővére keresésére. A hagyomány szerint a keresés közben Kadmosz megpihent Thérán és megalapította az első települést, feltehetően nem sokkal az összeomlás után. Ekkor ismertette meg a görögöket a föníciai írással, innen származik tehát a legelső görög írás. Ezután Kadmosz, mint mondják, továbbment Théba felé. Kadmosz kalandjait általában a Kr. e. XV- XIV. századra teszik, ami Théra geológiai állapotához képest kissé korainak tűnik.[96] Felzötykölődtünk a 45˚-os lejtőn cikkcakkban haladó, három és fél méteres, védőkorlát nélküli úton, de az utolsó száz métert gyalog kellett megtennünk felfelé, Ó-Théra romjaihoz. Magasan a Messza Vuno tetején elénk tárult az agórából, lakóházakból, ciszternákból, katonai laktanyából és templomból álló együttes elragadó látványa. Az idők során mindig stratégiai fontossággal bírt ez a Görögország és Törökország között félúton fekvő sziget, a magaslatról jól ellenőrizhetőek voltak a kereskedelmi útvonalak. A városnak hét korszaka különíthető el, ezek mindegyike az azt megelőző köveiből épült: föníciai, archaikus, klasszikus, hellenisztikus, ptolemaioszi, római és bizánci. A rengeteg kőbe vésett felirat és rajz némelyike Apollón homoszexuális kultuszáról tanúskodik, ezek falloszokat, fellációt és szodomita jeleneteket ábrázolnak. Az írás a minószi után a jelenleg ismert legrégebbi görög írás. Különösen izgalmasnak találtam ezt az írást, mert a platóni Atlantisz-leírás történeti hitelességének meghökkentő bizonyítékát láttam benne. A krétai, görög és égei lineáris A és B írás használata a Kr. e. II. évezredben kezdődött és Kr. e. 1200 után szűnt meg. De a helyébe nem lépett semmilyen más görög írás egészen Kr. e. 850 tájáig, amikor ez az előttünk fekvő írás megjelent. Ezek szerint a görögök 350 éven át


Oldal: 66

írástudatlanok voltak. Bármi is volt e kulturális szempontból sötét korszak magyarázata, Thuküdidész egyetlen megjegyzését leszámítva a legutóbbi időkig nem történt említés róla. Az Atlantisz-történetből azonban, amelyet a szaíszi papok meséltek el Szolónnak és amely Platón írásaiban maradt az utókorra, félreérthetetlenül kiderül, hogy az egyiptomiak tudtak a görögök műveltségének erről a folytonossági hiányáról. Platón szerint a papok ezt mondták: S ami szép, nagy, vagy bármi tekintetben érdekes csak történt akár nálatok, akár itt, akár más vidéken, amiről csak hallottunk, - mindaz régtől fogva felírva és megőrizve itt van templomainkban. Nálatok és a többi népeknél ellenben mindannyiszor, alighogy el vagytok látva írással és minden egyébbel, amit a városi élet megkövetel, már megint a megszokott időközökben, mint valami betegség zúdul rátok az égi özön és az analfabétákat és műveletleneket hagyja meg közületek, úgyhogy ismét újból ifjúvá lesztek, nem tudva semmit sem az itteni, sem az otthoni dolgokról, mi minden történt a régi időkben. ...Egyetlenegy özönvízre emlékeztek, noha előzőleg már sok volt, továbbá nem tudjátok, hogy a legszebb és legkiválóbb faj a Ti földeteken született, s onnan származol Te is és egész mostani városotok, minthogy írmagja ép maradt annak. Előttetek azonban mindez rejtve van, mert az életbenmaradottak sok nemzedéken át úgy hunytak el, hogy írásban megszólalni nem tudtak. A XIX. század végéig sejtelmünk sem volt a sötét korszakot megelőző görög írásbeliség létezéséről, Platón mégis azt állítja, hogy az egyiptomiak tudtak róla és Szolón meglepetéssel értesült a dologról. Úgy érzem, itt a bizonyítékok újabb meggyőző láncszeme, hogy Platón nemcsak kitalálta Atlantisz történetét, [97] hanem Szolón és mások közvetítésével valóban egyiptomi forrásból vette úgy, ahogyan leírta és számunkra megőrizte. Dr. Galanopulosz felhívta figyelmünket a kőbe vésett Eumélosz névre, amelyet - mint megjegyezte - Atlantisz első királyának, Atlasznak fivére viselt. Felidézte azt a megállapítását, amelyet első beszélgetésünk során tett. Eumélosz király kapta birtokul a Héraklész oszlopaihoz legközelebb eső szigetet, ami a Kikládok Mélosz nevű szigete lehetett, mivel dr. Galanopulosz szerint az egyiptomiak Héraklész oszlopai alatt nem Gibraltárt, hanem az Egei-tenger nyugati bejáratát értették. A 350 méterrel a tenger fölé emelkedő Messza Vuno tetejéről kilátás nyílt a délre fekvő Perissza városra, a körülötte elterülő széles síkságra és a tengerpartra. Kaikunk majdnem közvetlenül alattunk, a part közelében vesztegelt. Feltételeztük, hogy Edgerton Dokiék ott hagyják éjszakára, hogy másnap reggel annál gyorsabban nekivághassanak a keleti partszakasznak. Nemcsak a partot, hanem a sekély víz alatt magát a tengerfeneket is láttuk. A brit Leychester hadnagy, aki részletes beszámolót mellékelt az 1848-as térképhez, említést tett holmi tenger alatti romok-ról Kamaritól északra, a tíztől harminc méterig változó mélységű vízben. Mi is láttunk itt-ott sötét foltokat a fenéken, pont azon a részen, ahol Leychester jelezte. Ezek vajon Atlantisz romjai? Esetleg egy későbbi településé? Vagy talán csak természetes sziklaképződmények? Ereztem, hogy közelebbről is meg kell néznünk ezeket a foltokat. Leychester írja naplójában, hogy Kr. u. 1650-ben egy új vulkáni kúp emelkedett a tenger színe fölé Théra északkeleti partjainál a Kolumbó-foktól, közel hat kilométerre. Az eseménynek Richard atya, a francia jezsuita misszionárius is szemtanúja volt, akinek megfigyeléseiről Pègues abbé is beszámol. A vulkán növekedése és kitörése katasztrofális következményekkel járt Thérán és a környező szigeteken. 1650. szeptember 29-én nagyarányú földrengés rázta meg az Égei-tengert. Pègues beszámolója az egyik legszemléletesebb újkori leírás arról, hogyan festett és viselkedett Théra egy valóságos - bár a korábbiak mellett eltörpülő - tűzhányó-kitörésben. Egy másik alkalommal a tenger kilépett medréből és elárasztotta a közeli szárazföldeket a rajtuk álló épületekkel egyetemben, magával ragadta és örökre elnyelte az ott lévő jószágot A keleti part mentén 500 francia holdnyi11 terület került víz alá. Az ár számos füge- és olajfát tépett ki és öt templomot rombolt le. Kamari és Perissza közelében egy-egy ókori város került felszínre, melyeket nyilván valamely korábbi földrengés nyelt el A Messza Vuno-fok körüli akkori út is a tengerbe süllyedt. A húsz kilométerre lévő Neo (ma Iosz) 11 Mintegy 150-250 hektár


Oldal: 67

szigeténél a húsz méter magasságú hullámok fákat és bokrokat pusztítottak el és óriási horzsakőhalmokat hordtak odébb. Zéánál (ez a 150 kilométerre fekvő mai Tszia vagy Kéa sziget) az ugyanilyen magasra emelkedett tengerár olyan heves volt, hogy egy hadihajót leszakított horgonyáról és a partra vetette. A borzasztó hevességű földrengések jártak a legkatasztrofálisabb következményekkel Richárd atya szerint Plinius helytállóan állapítja meg hogy semmilyen épületszerkezet [98] sem tud jobban ellenállni a földrengéseknek, mint a boltív. A thérai házak mind boltívesek és rendkívül tartós vakolattal készülnek. Láttam olyanokat, melyek úgy dülöngéltek, mint a hajó a szélben, időről időre visszanyerve függőleges helyzetüket Vagy kétszáz épület tetőzete megroppant és naponta látni nagy erővel a tengerbe gördülő, hatalmas sziklákat Szeptember 30-án, hétfőn és a három rákövetkező napon iszonyatos fájdalom hasított a szigetlakók szemébe. Csak kevesen menekedhettek meg e szörnyűségtől és igen sokan örökre világtalanok maradtak. A sziget legközelebbi részein mintegy ötven ember lelte halálát és vagy 1000 db, mindenfele fajtájú jószág veszett oda. Leychester azt is megfigyelte, hogy a Kolumbó-foknál kialakult sziget eltűnt, csupán egy 10 öl (18 m) mély zátony maradt utána. Periszáról így ír: A Perissza környékén található ókori maradványok alapján azt hihetnők, hogy nagyváros állt itt. Az 1650-es kitörés előtt út is vezetett a közeli Messza Vuno hegy körül. Idősek és fiatalabbak mind ezt állítják. A kaik legénységével csak Loring házában láttuk viszont egymást, amikor a meglehetősen fárasztó nap végén bérelt kocsin hazakeveredtek Perisszából. Harold Edgertont elkapta egy vérhas-roham és elég rossz bőrben volt az ötórányi tengeri hánykolódás után. Mint elmondták, az Exomiti-fokig elég nyugodt volt a víz, de mikor a Messza Vunot megkerülve észrevettük őket, már erősen háborgott a tenger. Szerencsére az akusztikus felszerelés, amely miatt a legjobban aggódtunk, sértetlen maradt. Perisszánál, ahol a part előtt horgonyt vetettek, a halászok nem voltak hajlandók csónakot küldeni értük. A parttól 10 kilométerre veszteglő thirasziai hajón messziről megorrontották az idegen szagot. Fél órányi harsány alkudozás után egy férfi fölajánlotta, hogy 50 drachmáért beevez értük. Ezt Loring rablásnak találta, mivel 10 drachma lett volna a tisztességes ár. Mivel a halászokat sehogysem lehetett jobb árcsökkentésre bírni, Loring és Hoskins egyszerűen kiúsztak és lefoglaltak egy varcát. Minthogy azonban sikeresen eltörték az egyik evezőt, végül mégiscsak 50 drachmájukba került, hogy kievickéljenek. A partraszállásig azért mégis sikerült két akusztikus vizsgálatot végezniük az exomiti-foki ókori kikötőgátak fölött, amelyekről később megállapítottuk, hogy teljes egészükben ún. termésbetonból állnak. Ez az anyag, amelyet a geológusok strandkőzetnek is neveznek, olyan partszakaszokon képződik, ahol a felszín alatti mészkőrétegen át édesvíz szűrődik a tengerbe. A cement alapanyagai - a mész és a szilikát - együtt fordulnak itt elő, mivel a lávát és horzsakövet javarészt szilikátok alkotják. Ha ezek az anyagok és a mérsékelt csapadék megfelelő arányban vannak jelen, a part lassanként barázdált felszínű betonszerű anyaggá alakul. Ez az anyag az egész Kelet-Mediterráneumban közönségesen előfordul, különféle helyeken és különféle formákban lelhető fel. A thérai lerakódásokat formájuk, méretük és vulkáni alapanyaguk teszi különösen érdekessé. Exomitinél két hatalmas víz alatti hullámtörő vagy móló is képződött a strandkőzetből. [99] Leychester két házról ír, amelyeket a mólók alatti sekély víz alatt láttak, nyugodt időben jól kivehetők a kéményeik. Galanopulosz eleve attól tartott, hogy csupán természeti képződménynek bizonyulnak, mivel a mólók elhelyezkedése a kikötés szempontjából teljesen célszerűtlen: az általuk közrezárt öböl nyugat felé nyitott, az uralkodó szélirány pedig éppen ez. Kénytelenek voltunk megállapítani, hogy a mólók határozottan természet alkotta alakzatok. Ettől persze valaki még használhatta őket a történelem előtti időkben, különösen, hogy állítólag víz alatti romokat is láttak közöttük. Az Akrotíritől délre felfedezett beomlási kaldera pedig arra utal, hogy a mólókat nyugat felől szárazföld védte.


Oldal: 68

Másnapra alábbhagyott a szél, úgyhogy mindkét hajónkat használatba vehettük. Az égen felhők úsztak, de csupán tízcsomós nyugati szél fújt és munkahelyünk a sziget szélvédett oldalára esett. Hoskins és Lehman elhozták elhozták a kaikot Perisszától, hosszú szakaszokat kopogtak végig a parttól három és öt kilométernyire és Exomititől délre. Galanopulosz, Davidson és Yorke Kamariba autóztak, hogy Manolisszal útnak induljanak a varcával, amelyre Perisszánál Loringgal kettesben mi is felszálltunk, és tovább haladtunk, hogy a mólóknál utolérjük a kaikot. Rábeszéltük a fáradhatatlan Edgertont, hogy engedélyezzen magának egynapi pihenőt és egy adag Entero-Vioformot, Vioformot, ezt a hasmenés elleni varázsszert, amelyet a mediterrán vidékek utazói ut előszeretettel visznek magukkal. A technikai lebonyolítás aznap elég simán ment, hála a [100] rádió-összeköttetés rádió összeköttetésnek - egyegy hordozható adó-vevő vevő segítségével óránként kapcsolatot teremtettünk a két csapat között. A vétel a kis százmilliwattos készülékek készü segítségével 5-6 6 kilométeres távolságban is elég jó volt. Abból a célból, hogy a mólók közötti részben megtalálhassuk az esetleg az ottani fenék alá temetett, mesterséges alakzatokat, átszállítottuk a kisebb regisztrálókészülékből és

hangsugárzóból álló, lló, nagyobb felbontóképességű berendezést a kaikról a varcára és a kaikon használtuk a nagyobb rögzítőt és a nagy hatótávolságú hangforrást, amelyeket a mély vízben lehetett működtetni. Most már egyidejűleg két berendezésünk működött. A kaik egész nap folytatta fol a partmenti letapogatást, és délután ötkor tért vissza Perisszába. Sajnos ásatások nélkül nem lehetett biztosan megállapítani, hogy a keresett víz alatti épületekre bukkantunk-e bukkantunk ezen a földrengésektől bolygatott területen, vagy csupán elsüllyedt és töredezett parti sziklákra. Leychester naplója szerint viszont 1650-ben 1650 egy város került itt felszínre. A varcában dolgozó csoportunk a mólóknál maradt, ahol átúsztunk az óriási betontömbök fölött, amelyek olyan meredek szögben feküdtek ott, mintha valami történelem előtti óriás keze vetette volna oda őket. Kőzetmintákat gyűjtöttünk és fényképeket készítettünk és arra a megállapításra jutottunk, hogy a mólók határozottan nagyarányú strandkőzetképződés eredményei, amelyeket talán a hullámverés és az egy csomó csomó sebességű, keleti irányú vízáramlás ásott alá és mozdított el a partvonaltól. Az egyenként 800 méter hosszúságú és egymástól ugyanilyen távolságban elhelyezkedő mólók tágas, sekély öblöt zártak közre. A mólók közötti aljzatot finom fekete és fehér homok képezte, minden épületet egy-egy egy homokhullám borított. Itt is ásatásokra lett volna szükség annak kiderítésére, hogy atlantiszi építmények rejtőznek-e rejtőznek a Mavor: Atlantiszi utazás

Oldal: 69

homok alatt. Loringgal kettesben partra úsztunk Exomitinél, hogy megvizsgáljuk a keleti part mentén 2,5 kilométeren át Perissza felé húzódó, strandkőzetből álló hosszú táblát. Ez a tengerszinten kezdődik, a parttól mintegy 90 méterre nyúlik be úgy, hogy ezen a darabon alig egy-két méteres a víz. Egyetlen óriási betontábla ez, amely a partmenti korallzátonyokhoz hasonló vonásokat mutat. Loring megmutatta nekem egy korábbi izgalmas fölfedezését, egy titokzatos kő- gyűrűt. Az itt ökölnyi méretű lávadarabok két sorban, egy méter átmérőjű, szabályos kört alkotva helyezkedtek el a strandkőzetben. Világos, hogy emberkéz műve volt az elrendezés. Loring megfigyelte, hogy a kört alkotó kövek szögletesek és a tenger nem koptatta le őket annyira, mint a parton szétszórt köveket. Arra gondoltunk, hogy a kör egy olyan ókori építmény része lehet, amely a minószi idők óta mintegy három méterrel megemelkedett vízben a természetes betonba ágyazódott. A behatóbb vizsgálat megállapíthatná, hogy a körkörös alakzat nem egy atlantiszi őrtorony alapja volt-e. Talán maga a strandkőzet volt, még a minószi formájában - hiszen kétségtelenül sokszor újraépült az idők során - a nevezetes küklópszfal, amely Platón szerint Atlantisz metropoliszát övezte. Ha [101] sikerülne bármilyen, a fallal kapcsolatba hozható mesterséges, vagy természetes alakzatot azonosítanunk, az bárkit meggyőzhetne az Atlantisz és Théra közötti összefüggésről. Szerdán este dr. Galanopulosznak haza kellett utaznia. Sajnáltuk, hogy elmegy, különösen anélkül, hogy a másnap reggel érkező régészekkel találkozhatna. Mindenesetre bizonyos mértékig igazoltuk elméletét a platóni Atlantisz és Théra mértani összefüggéséről és megvizsgáltuk az ókori kikötőgátakat, amelyek különösen izgatták őt. Elmondta nekem, hogy véleménye szerint a szárazföldi ásatások nemigen járulhatnak hozzá az ő Atlantisz-elméletének igazolásához, mivel Atlantisz templomai és palotái a sziget központi részén helyezkedtek el, amely az ezerméteres mélységbe omlott és így örökre elvesztek. Csütörtökön megérkezett Thérára Bill és Jane Biers az athéni Amerikai Ókortudományi Intézetből a Görög Régészeti Hivatal engedélyével, amely lehetővé tette, hogy a szigeten dolgozhassunk. Én kötelességtudóan lefűztem az iratok közé, de soha senki nem kérte. A nászutaspár reggel hatkor tűnt fel és nem sokkal később már a kaikon sürgölődtek, hogy Hoskins és Lehman társaságában megfigyeljék, hogyan folyik a kopogtatás és régész szemmel mennyire érdekes a dolog. Megnyerő készséggel vállalkoztak rá, hogy a délkeleti partnál folytassák a munkát, míg Loring, Edgerton és én a varcával még egyszer szemügyre vesszük a mólókat. Úgy terveztük, hogy délben randevúzunk a kaikkal, és Biersék akkor átszállnak a kisebbik hajóra, hogy a társaságunkban lemerülve, közelebbről is megnézzék az aljzatot. Mielőtt elhagytuk a perisszai partot, egy Vaszosz nevű kedves görög geológus jelent meg. Szabadságát töltve hallott kutatásainkról és aznapra csatlakozott hozzánk. A kisebbik regisztrálókészülékkel a varca fedélzetén és Vaszosz bíráló pillantásaitól kísérve megtettünk két menetet a mólóknál, és 2,5-3 méterrel a homok alatt ismét észleltünk egy durva felületű réteget, ami víz alatti házak jelenlétére utalt. Ezúttal még kiterjedtebb vizsgálatot végeztünk a terület fölött, mint az előző napon, különösen a nagyobbik keleti mólónál, és Biersék szakértő szemmel segítették a kutatást az ókori leletek után. A tengeri kirándulás után szemügyre vettem a Perisszai-síkságot, ahol Richard atya a Kr. u. 1650. évi szeizmikus rengés után korábban betemetett romokat látott a felszínre kerülni. A 1,510 méterrel a tengerszint felett elterülő, széles, lapos, alacsony térség nagyon furcsának tűnt, mivel itt hiányzott a szigetet másutt vastagon borító hamutakaró. Meglehet, hogy a mostani síkság helyén Kr. e. 1500-ban egy öböl volt. Elhatároztam, hogy a legközelebbi thérai utamon elvégzem a síkság szeizmikus letapogatását is. A csütörtöki vizsgálatok befejeztével kiadtam az utasítást: másnap reggel hétkor mindkét hajó legyen Phírán, hogy reggel hétkor elindulhassunk a kalderába. Miután elváltunk a hajók legénységétől, Biersék, Loring, Edgerton, Vaszosz és jómagam Exomitibe autóztunk, hogy minószi régiségeket keressünk, mivel Biersék szerint Marinatosz talált ott ilyeneket. Felmásztunk a Platinamosz, a földrengések miatt erősen töredezett, 170 méter magas mészkőhegy [102] nyugati oldalán. Az egyetlen, ókori romokra utaló jel egy bizonytalan korú, lépcsős


Oldal: 70

mészkő-tömb volt, amit beépítettek az újkori támfalba. Szeptember 2-án, pénteken Biersék, Loring, Anna Brikeász és jómagam a varcával Baloszba, Akrotíri kikötőjébe hajóztunk. Ott kikötöttünk és felmásztunk a 75 méter magas szirt tetején fekvő faluba, útközben végig kerestük a Fouqué-féle romokat, de semmit sem találtunk. A felszín mindenütt nagyon egyenetlen és erősen lepusztult volt, így a minószi réteg nem volt jól kivehető, ráadásul Fouqué útmutatásai nagyon homályosak voltak. Úgy láttuk, hogy a romok megtalálásához alaposabb kutatásra van szükség. A mindentudó dr. Marinatosz és csoportja 1967-ben hat hétig ásott a szigeten, de a romok előlük is makacsul elrejtőztek. Délután észak felé vettük az irányt a varcával, fel Thiraszia kikötőjébe, ahol megvizsgáltuk a velencei időkből megmaradt vízparti kőfejtőt, majd Akro Tina körül tovább haladtunk északra ahhoz a parthoz, amelyen néhányan korábban már kikötöttünk. Főként Biersék kedvéért tértünk vissza azokra a helyekre, amelyeket a többiek már ismertek. A Szt. Irén kápolna ismételt meglátogatásakor Biersék figyelmesek lettek egy betemetett falura, talán arra, amelyet a történetíró Ptolemaiosz is említett. Számos edénytöredék jelezte, hogy a lelőhely legalább a Kr. e. V. századra tehető, a lepusztult, vízmosta helyeken pedig összecementezett kőciszternák és vízvezetékrendszerek is napvilágra kerültek. Visszamentünk a szirtfal minószi rétegéhez, amelyet Loringgal megvizsgáltam. Észrevettünk valamit, ami eddig hiányzott. Közvetlenül a vörösesbarna földréteg fölött megmunkálatlan, fekete lávakövekből álló fal emelkedett ki a fehér hamuból. Kétségkívül minószi volt. Ezt a felfedezést két szempontból is izgalmasnak tartottam. Először is azért, mert az atlantiszi metropolisz egy kívül eső épületének része lehet. Másodszor azért, mert azt jelezte, hogy végül is nem kell tovább keresnünk Fouqué ásatásait. A szeptember 3-i, pénteki napot a szárazföldnek szenteltük. Hoskins, Edgerton és Lehman ellátogattak a Phírától délre fekvő kőfejtőbe, míg Loring, Biersék és jómagam kocsival Akrotíribe mentünk, hogy az ottani vízmosta szakadékokban megvizsgáljuk a Fouqué és Zahn által kiásott minószi épületeket. Dave Davidson és Bob Yorke közben már hazautaztak Angliába, miután némi érdekes víz alatti kutatással egészítették ki nyári élményeiket. A megfelelő felkészülés érdekében először is mindannyian ellátogattunk a thérai múzeumba. A szép, új épületben elhelyezett múzeumnak sajnos nincs igazgatója, és a sok szép, ott őrzött régiséget részint szanaszét helyezték el, részint az alagsorban vannak elraktározva; látható azonban sok szép minószi fazekasmunka is, amilyenekhez hasonlókra még mi is számíthattunk. Nagy meglepetésünkre és örömünkre összetalálkoztunk dr. Zafiropulosszal, a Kikládok nagyhírű éphorosz-ával12, aki éppen a szigeten tartózkodott. Különösnek találtam, hogy a befolyásos állami főrégész, aki a Kikládok régészeti felügyelője volt és feltehetőleg személyesen hagyta jóvá a kutatási engedélyünket, nem jelezte előre nekünk az érkezését. Egyébként csendes, tartózkodó [103] embernek látszott, aki abban a ritka kegyben részesített bennünket, hogy fényképezni is engedett a múzeumban. Rövid találkozásunk után semmi további érdeklődést nem mutatott munkánk iránt és eltűnt a szemünk elől. Azt hiszem, magában csendben azt gondolta, hogy egy csomó anota atoma (vagyis bolond) vagyunk. A legtöbb thérai régiséget Fouqué 1867-ben és Zahn 1900-ban Akrotíri falu közelében találta. Itt jóval vékonyabb a vulkáni hamutakaró, mint bárhol másutt a szigeten, ami arra enged következtetni, hogy a leghevesebb kitörések központjai északon voltak és a déli rész valamilyen védelmet élvezett. A téli esők mély árkokat vájtak a szőlőhegyek oldalába, és ezeknek a vízmosásoknak a falában néhol több, mint 20 méter mélységig világosan láthatóak a hamu-, horzsakő- és lapillirétegek.13 Itt is, ott is minószi föld- vagy lávafolyások rétegei látszanak. Ezek miatt kocsikáztunk Akrotíri faluba, onnan pedig a földeken át a vízmosásokhoz gyalogoltunk. A legkeletibb fekvésű vízmosás alján, 15 méter mélységben állva rétegről-rétegre követhettük a Kr. e. 1500-as kitörés minden szakaszát. A felső 10 méter nagyon finom, szinte hintőporszerű, egyenletesen fehér vulkáni hamuból állt. Ezen belül elszórtan 1-2 méter vastag, 12 felügyelő, kormányzó; eredetileg az ókori dór városállamok évente választott, öttagú

vezető

testületének tagjait nevezték így 13 lapilli: vulkáni kitörés alkalmával kiszórt lávatörmelék


Oldal: 71

apró lávakőből álló rétegekett lehetett megkülönböztetni. A vastag fehér hamutakaró alján vékony, 3-5 5 centiméteres homokos-földes, homokos földes, szétmállott réteg volt, mindennemű kultúra nyoma nélkül. Ez a réteg képviselte a vulkáni tevékenységtől mentes időszakot, amely talán 20-30 20 évig tarthatott. Ez alatt egy 3-4 4 méter vastag réteg következett, amely 3-5 3 5 centiméter átmérőjű, rózsaszínű, szögletes horzsakő-darabokból horzsakő állt. A rózsaszín a vasoxid-pöttyöktől pöttyöktől eredt. A horzsakő-réteg alatt [104] húzódott zódott a minószi föld: egyméternyi, az adott helytől függően f vörös, barna vagy fekete, lebomlott növényi maradványokban gazdag talaj. Ez vagy töredezett lávasalakra, vagy a vöröses láva vékonyabb-vastagabb vékonyabb ereire-kötegeire kötegeire rétegződött. A rózsaszínű horzsakő rejthette a feltételezett Fouqué-féle Fouqué épületeket. A mai Akrotíri falutól keletre fekvő, egyenként több, mint két kilométer hosszú három vízmosásban kutatva félreérthetetlenül minószi vagy még korábbi edénycserepek kerültek elénk. A parthoz közel, két vízmosás aljában a horzsakő-sziklából horzsakő sziklából kiálló, megmunkálatlan, megmunkála fekete lávakövekből épített falakra leltünk pontosan a minószi szinten. Éppen ilyenekkel találkoztunk a szigetcsoport átellenben fekvő pontján, Thiraszia északi végén. Ezek a falak kétségkívül valamilyen minószi építmények részét képezték. Ezekről is könnyen bebizonyosodhat, hogy Atlantisz külső részének épületei voltak. Láttunk olyan kivájt lávaköveket is, amilyeneket a mai kutak mellé tesznek itatóvályúnak. A későbbi leletek is megerősítették azt az elképzelésemet, miszerint ezek minószi mozsarak lehettek. le 1967-ben ben a nagyjából ugyanezen a területen folytatott ásatások során olyan, az előbbiekhez teljesen hasonló leletek kerültek elő, melyekről egyértelműen bebizonyosodott, hogy Kr. e. 1500-ból 1500 való mozsarak.

Az idők során újra meg újra támfalak épültek épültek a vízmosásokban, hogy megtartsák a hamuból képződött értékes, termékeny felületi talajréteget a csenevész szőlőszőlő és paradicsomültetvények, az árpa- és búzatáblák számára. Előbb-utóbb Előbb utóbb minden mozdítható kő beépül egy újabb falba, így aztán a felszínre került ült romok nem sokáig állhatnak. Foqué és Zahn óta megváltozott a táj, és ez megnehezíti a kutatást. Robert Zahn például 1900-ban 1900 ban közzé tette egy általa feltárt minószi ház fotográfiáját. Hiába használtuk fel a fényképet a keresésben, próbálkozásunk sikertelen sikerte maradt. Egy-egy, egy, a falba épült mészkő-tömb mészkő tömb azonban valószínűleg egy közeli épületet jelez, mivel mészkövet csak az Éliasz-hegyen hegyen és a Messza Vunon fejtenek, és csak házépítésre, vagy a cementgyártáshoz való mész előállítására használják. Láttunk néhány effajta követ az akrotíri falakban, és ezek valószínűleg a közeli ásatási lehetőségek jelei. Bemásztunk az egyes vízmosások mély, szűk hasadékába is, ahol a szélvédett helyen tenyésző magas növényzet között nem árt résen lenni az állítólag itt-ott itt előforduló uló egyiptomi áspiskígyók miatt, bár Loring szerint ez a kis szarvasvipera-fajta szarvasvipera csak estefelé bújik elő. A vízmosásokban barangolva Fouqué jegyzetei alapján eléggé számítottunk arra, hogy a


Oldal: 72

horzsakőből kiugró falakra bukkanunk, ahogy ő is leírta és lerajzolta, de az idő vasfoga és a mezőgazdasági művelés, úgy látszik, alapos pusztítást végzett e téren. Fouqué rendkívül termékeny humuszt talált, amelyen dús növényzet virulhatott, ezt magunk is láthattuk. Ezenfelül igen jó állapotban fennmaradt, olajfából készült tetőgerendákat és agyagedényekben tárolt zöldségféléket is kiásott. Arra a következtetésre jutott, hogy a hamuréteg elég jó vízzáró volt, a szigetlakók ki is használták ezt, és ciszternákat építettek bele. Lassanként egy történelem előtti Pompeji képe kezdett kirajzolódni előttem. A vízhatlan hamu [105] alatt rengeteg épségben maradt tárgynak kell lennie, amelyek más minószi lelőhelyeken már elpusztultak, talán még a lineáris A írás betűivel telerótt táblák is. Krétán csupán azoknak a tábláknak a maradványai vészelték át az évezredeket, amelyek egy pusztító tűzvész során véletlenül elégtek. A thérai hamu alatt viszont ott rejtőzhetnek az épen maradt táblák, rajtuk talán Atlantisz írott történelmével. A Thérát ma borító hamu égei-tengeri viszonylatban termékenynek számít, de korántsem az a zsíros talaj, amilyen minden bizonnyal a minószi lávaföld volt. Bár a felszíni hamuréteg növényi tápanyagokban gazdag, de rosszul kötött, csupán satnya növényzetet képes eltartani. A jól ismert égei szelek Thérán erősebbek, mint bárhol másutt. Egész éven át a sziget fölött fütyülnek, felkapják a laza hamut és kitépik még a gyengébben megkapaszkodott szőlőtőkéket is. A szigetet még így is szőlőtőkék borítják, Théra fő gazdasági ága a bortermelés. A felismerés, hogy Akrotírin a további felfedezésekhez sokkal több időre és próbaásatásokra lenne szükség, eltökéltté tett, hogy módot találjak a széleskörű akrotíri ásatások megszervezésére, amelyet a régészek oly sokáig elhanyagoltak. Fouqué véletlen leletei számomra azt mutatták, hogy több ilyen épületnek kellett lennie, és az általa talált antik maradványok túl előkelőek ahhoz, hogy egyszerű parasztházak lehettek volna. Ezeken az ésszerű régészeti megfontolásokon túl töretlenül hittem a platóni Atlantisz-leírás hitelességében. Ez különösen a kör alakú sziget külső peremén sűrűn lakott atlantiszi metropolisz képét rajzolja elénk. Akrotíri volt az a hely, ahol ezek után az atlantiszi lakóházak után kellene kutatni. A nap végén visszatértünk Loring házába, hogy meghallgassuk, mit talált Hoskins, Edgerton és Lehman a horzsakő-bányában. Úgy tűnt, bárhova nyúlnak, minószi maradványokba ütköznek. Időnként majd megvakultak a szélben kavargó hamutól, miközben a meredek szerviz-úton leereszkedtek a fejtési szintre, ahol élesen kirajzolódott és nyolcszáz méteren át megszakítás nélkül követhető volt a rózsaszín horzsakő és a vörösbarna minószi föld határvonala. A sziklafal mentén a minószi idők homokdombjai fölött le-föl hullámzott a horzsakövet a földtől elválasztó vonal. Az itteni talaj különösen gazdag volt a legkülönbözőbb szerves alkotórészekben, köztük fában, és eléggé homokos is volt. Edgerton és Hoskins szerint minden bizonnyal egy tó vagy mocsár lehetett erre a minószi időkben. Ahogy Platón írta: Bőségesen volt legelő minden állatnak, azoknak is, melyek a tavakban, mocsarakban és folyókban élnek... Az Égei-tenger szigetei közül eddig csak Krétán tudtunk tavakról és most itt volt a bizonyíték, hogy Thérán is létezett egy. Ez nagymértékben igazolta Platónt. A történelem előtti időkben nyilvánvalóan nedvesebb volt a sziget talaja. Az egyik helyen Edgerton Doki váratlanul olyan leletre bukkant, amely nem volt közvetlen összefüggésben Atlantisz-kutatásainkkal. A minószi földfelszín alatt körülbelül egy méter mélységben egy fényesre csiszolt, barna edénytöredéket talált. A bronzkorszak elejéről, Kr. e. 2500 körülről származhatott. [106] Tudomásunk szerint ez volt a sziget minószi kor előtti kultúrájának első biztos nyoma. A Kikládokon előkerült néhány hasonló korú bálványfigurát korábban is thérai eredetűnek véltek, tehát feltételezték egy ilyen kultúra létezését. A minószi néven ismert nép, akik az én szempontomból, mint atlantisziak bírtak jelentőséggel, a feltételezések szerint Kr. e. 2000 körül Kis-Ázsiából telepedett az égei vidékre, ahonnét kiszorították az addig ott élt, ismeretlen eredetű szigetlakókat, illetve keveredtek velük. A geológiai mintákon kívül Edgertonék mintákat vettek a fatöredékekből is, amelyek 3500 éve feküdtek a 45 méter vastag hamutakaró alatt. Ezeket a mintákat az igen drága, a 14-es szénizotóppal végzett, radiokarbon kormeghatározásra szánták. Ilyen költséges vizsgálatokat eddig még nem végeztek a terep


Oldal: 73

leleteivel. Ez a szombat este számomra az eddig elvégzettek értékelésének ideje volt. A mostanáig megtekintett számos szárazföldi helyszín egyértelműen a minószi kultúra jelenlétéről árulkodott, de mindenütt régészeti feltárásra lett volna szükség; a felkeresett víz alatti lelőhelyek pedig csak felcsigázták érdeklődésünket a légzőkészülékes merülés iránt. Meg voltam győződve arról, hogy a sziget az ókorban sokkal népesebb volt, mint eddig sejtettük; egyértelműen látható volt, hogy mind szárazföldi, mind víz alatti vizsgálataink fontos útmutatást adtak a jövőbeni kutatásokhoz. Már csak az akusztikus letapogatás értelmezéséhez is szükség lett volna víz alatti ásatásokra, vagy legalábbis búvármerülésekkel történő ellenőrzésre. Hartley Hoskins felkészült arra, hogy annyit dolgozzon a kaikon, amennyit csak lehet, mivel a berendezések idehozatala Harold Edgertonnak nem kevés pénzébe került. Én pedig úgy láttam, hogy a további szárazföldi vizsgálatok épp ilyen helyénvalóak a későbbi ásatások céljából. Időnk azonban fogytán volt. Odahaza mindannyiunkra más feladatok vártak, úgyhogy a következő szerdai athéni hajóval el kellett utaznunk. A kezdet kezdetétől fogva egész hosszú utazásom alatt a mitológiából merítettem ösztönzést. Gondolataim most is oda tértek vissza. Galanopulosz még a legelején hangsúlyozta, hogy Atlantisz az egymáshoz kapcsolódó legendák egész családjának tagja. Ezek egyike volt szerinte Héliosz napisten fiának, Phaethónnak legendája is. Minden ókori görög mítosz közül Phaethónét tartják az egyik legeredetibbnek és legmegmagyarázhatatlanabbnak. Héliosz megígéri Phaethónnak, hogy bármely kérését teljesíti. Phaethón ekkor azt kéri, hogy csak egyetlen napra elfoglalhassa atyja helyét. Miután hasztalan próbálja eltéríteni szándékától, Héliosz hajnalban elvezeti a napszekérhez. A paripák nekiiramodnak, de csakhamar megérzik, hogy terhük könnyebb, mint máskor és féktelen száguldásba fognak. Letérnek a kitaposott útról és futnak, amerre kedvük tartja. A hőség elsőként a két Göncölszekeret perzseli meg. Száll a szekér Phaethónnal, mint a hajó a vihar előtt. A fiú látja az égbolton meredező szörnyalakokat, a fenyegetően közelgő, méreggel teli Skorpiót. Phaethón képtelen tovább tartani a gyeplőt, a zabolátlan lovak ismeretlen égi tájak felé ragadják a szekeret, előbb föl a [107] csillagok közé, majd egészen közel a földhöz. Phaethón úgy érzi, mintha a kemence tüzes levegőjét szívná be, a füst a szurokfekete éjszakát idézi. Libüa sivataggá szárad. A föld meghasadozott kérgén keresztül fény ömlik a Tartaroszba. A tenger összezsugorodik, a vizek helyén kiszáradt síkságok keletkeznek. Az eddig hullámok borította hegyek kiemelik fejüket a vízből és szigetekké válnak. Látja a holdistennő, hogy bátyja szekere az övé alatt száguld. A fellegek füstölögni kezdenek és a hegyek csúcsai tüzet fognak. A mezők kitikkadnak a hőségben és elszáradnak a fák. Lángba borul a termés. Elhamvadnak a nagyvárosok, a falak és tornyok leomlanak. Egész országok minden népükkel a tűz martalékává válnak. Elégnek a lombruhába öltözött hegyek: az Athosz és a Taurosz, a Tmólosz és az Ité, a Helikon és a Haimosz; az Ida-hegy valaha híres forrásai kiszáradnak, kívül-belül izzik az Etna. Végül Zeusz, hogy véget vessen a tombolásnak, megforgatja tüzes villámát, a kocsihajtó felé röpíti és letaszítja a szekérről. Phaethón fejjel zuhan az Eridanosz, a hömpölygő folyó vizébe. Aligha lehet elképzelni - legalábbis szó szerint véve - az elemi csapások ilyen sorát, mely az egész ismert világot megrázza. De ha az ember által ismert legpusztítóbb katasztrófával, a thérai kitöréssel hozzuk összefüggésbe, a leírások jó része egész jogosnak tűnik, főleg, ha az ókori ember módjára szabadjára engedjük képzeletünket. Hiszen valóban olyan horderejű esemény zajlott le, amely sokakban a világvége érzetét keltette. Az Izland melletti Surtsey tűzhányó születésekor látványos vulkáni villámlásokat örökített meg a fényképezőgép lencséje. Még e viszonylag kis jelentőségű eseménynél is percekig fénylő, terebélyes faként elágazó villámlások borították be az eget. Eszembe jutott, hogy Platón Timaiosz-ában az egyiptomi papok Phaethón legendájáról beszélnek Szolónnak. Ügy említik, mint az egyiptomiak által ismert görög mítoszt. Egyiptom, mint mondják, nem szenvedett sem a tűz pusztításától, amiről Phaethón története mesél, sem a víztől, ahogyan Deukalión özönvíz legendájában szerepel. Szerintük ez az oka annak, hogy az egyiptomiaknál egészen a régi időkig minden hiánytalanul fel van jegyezve. Különös, hogy e két


Oldal: 74

nagy mítosz ugyanabban az összefüggésben jelenik meg, mint Atlantisz, és hogy a thérai katasztrófa tűzzel és vízzel egyaránt pusztította a civilizációt. Úgy éreztem, nem véletlen, hogy az egyiptomi papok összekapcsolták a három történetet, és ezek után még több okunk van azt hinni, hogy mindezek tulajdonképpen ugyanazt az eseményt írják le. Edgerton Doki és Hartley Hoskins indítványozták, hogy a következő napon készítsük el a kaldera és a parti vizek mélységi térképét, még ha a mély vízben nem is látunk le a fenékre. Teljesen kivihetőnek tartottam ezt a kitűnő ötletet, mely segédeszközt nyújtana a jövőbeni víz alatti kutatásokhoz, így tehát újból két csoportra oszlottunk. Ezúttal Hoskinssal kettesben mentünk a tengerre és a többiek látogattak el a kőfejtőbe, Edgerton immár másodízben. Hartley-val feltérképeztük a kaldera [108] déli felét, amely feltűnően sík terület 300 méterrel a tengerszint alatt. Közepén meredeken emelkedik ki az új, központi vulkán. Jóval fokozatosabban sekélyedik a víz a kaldera régebbi szirtfala felé, ahol az összeomlás és az azóta zajló erózió nyomán összegyűlt a törmelék. Ezen az emelkedőn még el tudtam képzelni feltárásra váró minószi romokat. Megpróbáltunk egy mintavevő csövet ejteni az aljzatra, de a 300 méteres kötél, amit nagy gonddal egybeszerkesztettünk, nem bizonyult elég hosszúnak. A nehezékkel ellátott, üres magfúrót kézzel kellett felhúznunk a 300 méteres mélységből. Thérára érkezve nem voltunk felkészülve a pontos navigálásra, mivel nem számítottunk aprólékos térképkészítésre. Felszerelésünket a tengerefenék alatti alakzatok kutatására tervezték, de használhattuk az aljzat felszínének feltérképezésére is. A mély vizek feltérképezésére vonatkozó elhatározásunk most fontossá tette a pontosságot, mivel a víz alatti alakzatok helyét a felszíni hivatkozási pontok alapján lehetett meghatározni. Elhatároztuk, hogy tengeri pozíciónkat a hajó fedélzetén lévő tájoló és szárazföldi iránypontok segítségével határozzuk meg, de a dülöngélő kaik és a nagy távolságok miatt rendkívül kedvezőtlen körülmények között kellett dolgoznunk. Mindennek ellenére olyan részleteket tudtunk meg a tengerfenék domborzatáról, amelyek még az addigi legfrissebb hajózási térképek alapján sem voltak egyértelműek. Bár Hoskinsszal együtt mindketten szerettünk volna a partról is navigálni, később kiderült, hogy eredményeinket a Chain rendkívül magas színvonalú műszereivel végzett mérések is megerősítették. Amerikai haditengerészeti térképünk a déli partnál egy jókora mélyedést jelzett a fenéken és nagyon kíváncsiak voltunk, hogy mi lehet az. Talán egy külső vulkanikus beomlási kaldera? Tudtunk egy összeomlásról a külső részen, azaz Akrotíri déli partjánál, de nem ismertük a kiterjedését. Amikor a Chain megkerülte a szigetet, bebizonyosodott, hogy valóban volt egy nagy vulkanikus omlás a délkeleti part előtt található hatalmas vulkáni hasadék körül, mi azonban ekkor még nem ismertük sem a Chain nyomvonalát, sem az eredményeit. Hétfőn Edgerton Doki maga ment délre a kaikkal, kedden pedig Hoskins is elkísérte egy hasonló útra a vetődés keresésére. Ahogy megkerülték az Akrotíri-fokot, elveszítették a rádióösszeköttetést Phírával, mi pedig csak azt láttuk, hogy Kréta felé tartanak. Amikor már a parttól öt kilométerre jártak, arra gondoltunk, talán elhatározták, hogy az ókori théraiak útvonalát akarják követni, akik elhagyták a szigetet, amikor a vulkán okozta felfordulás és a földrengések elkezdődtek. Gondoltam arra is, hogy esetleg lerobbant a motor, mivel éppen az északi szélben vitorláztak, de végül szél ellen fordították a hajót és a motort beindítva közeledni kezdtek. Amikor visszaértek, elmondták, hogy egy hatalmas, csaknem függőleges, 200 méter mély tenger alatti falra bukkantak. Ez a vetődés nemigen lehetett más, mint egy vulkáni beomlási kaldera, a thérai kataklizma rendkívüli erejének újabb bizonyítéka, de csak a Chain magnetikus mérései dönthették el végérvényesen a dolgot. A Nea Kaimenitől északra, a kalderában tett útjuk során azt a két vulkáni kúpot is megtalálták, [109] amelyeket először a Chain jelzett, majd pontosan Nea Kaimenitől északra egy harmadikat is. Első thérai expedíciónk a végéhez érkezett. Mindent összevéve úgy gondoltam, hogy e két hét során elegendő bizonyítékkal gyarapítottuk a korábbi megfigyelők adatait, miszerint Théra a minószi időkben sűrűn lakott terület volt. Bizonyítékaink aprók, de annál izgalmasabbak voltak: edénytöredékek, falmaradványok, a titokzatos szilmalmok és egyebek, részben a szárazon, részben a víz alatt. Egy második expedíció


Oldal: 75

feladata lesz, hogy ezekből a nyomokból cáfolhatatlan képet alkosson a sűrűn lakott minószi Théráról. Azzal, hogy meghatároztuk a valószínű ásatási helyeket, nemcsak még egy, hanem jó néhány további expedíció alapjait vetettük meg. Thérát többé nem fogják elhanyagolni, a régészeti érdeklődés homlokterébe került. Szeptember 7-én, szerdán egy nyári felhőszakadás kellős közepén indultunk útnak a szigetek közötti hajójárattal Athén felé. Loring is elkísért bennünket, nem is tudtuk volna nélkülözni őt a számtalan kisebb-nagyobb dobozba szétpakolt rengeteg felszerelés behajózásánál. Több órányi zűrzavar után végre minden biztonságos helyre került. Loring a sziget hatósági közegei után most a hajóskapitánnyal tudatta ékes görög nyelven és drámai húrokat pengetve, hogy micsoda rendkívüli küldetést teljesítő, különleges utasokhoz van szerencséje. Hajnali öt órakor szemerkélő esőben futottunk be Pireuszba. Minden látható ok nélkül azonnal el kellett hagynunk a hajót, úgyhogy csuromvizes dobozokból, bőröndökből, táskákból és kutatókból álló expedíciónk letáborozott a rakparton. Edgerton hidegvérrel felverte álmából a görög hajótulajdonost, aki előzőleg megígérte, hogy teherautóval elénk jön, így végül visszaértünk Athénba, ahol azonnal felhívtuk dr. Galanopuloszt. Mellbevágó hírrel fogadott, azzal, hogy újsághír lett belőlünk, és egyben közölte, hogy az amerikai nagykövetség másnapra sajtókonferenciát szervezett. Az Ethnosz című athéni napilap címoldalán a Chain fényképe díszelgett, fölötte a cím, mely szerint a hajó Szantorin közelében a tenger alatt megtalálta Atlantiszt! Egy másik napilap, az Eleuthéria a Loring-féle majomfej nagyméretű fotója alatt a következő címet hozta: Az amerikai Mavor és Loring professzorok szerint Szantorin az elveszett Atlantisz része. A sajtó nem sokkal visszaérkezése után lecsapott dr. Galanopuloszra és nagy lelkesedéssel írt munkánk eredményeiről, miközben mi még mit sem sejtettünk. A New York Times szeptember 4-i száma a következőket írta: Feltehetőleg atlantiszi sáncárokra bukkantak az Égei-tengeren Angelosz Galanopulosz professzor, neves görög szeizmológus ma bejelentette, hogy "rendkívül meggyőző bizonyítékot" fedeztek fel amely szerint a legendás várost: Atlantiszt találták meg az Égei-tengerben. A professzor elmondta, hogy Théra szigetének elsüllyedt részén, 400 méter mélyen a víz alatt egy széles sáncárok körvonalait észlelték. A görög-amerikai tudóscsoport dr. James W. Mavor, a Massachusetts állambeli [110] Woods Hole-i Oceanográfiai Intézet kutatójának vezetésével már egy hete dolgozik Thérán, hogy bizonyítékot találjanak Galanopulosz professzor elméletére, mely szerint Atlantisz az Égei-tengeren Kr. e. 1500-ban létezett, krétai központú birodalommal azonosítható. Galanopulosz professzor elmondta, hogy a sáncárok Atlantisz szent szigetének, a metropolisznak részét képezhette Az Athéni Egyetem Galanopulosz professzor vezette szeizmológiai laboratóriumának közleménye szerint a felfedezést a Woods Hole-i intézethez tartozó "Chain" kutatóhajó tette. A „Chain" szeizmikus keresztmetszeti felvételt készített az égei-tengeri Théra szigetéről, amelynek kétharmad része a Kr. e. 1500-ban bekövetkezett vulkáni kitörés nyomán 400 m mélyen a tenger szintje alá süllyedt. A sáncárkot a kutatóhajó fedélzetén elhelyezett elektronikus műszerek segítségével sikerült kimutatni a vastag vulkáni hamuréteg alatt. Ezek az értékelések eléggé váratlanul értek bennünket, minthogy mi magunk igazán nem gondoltuk, hogy eddig végzett munkánk olyan világrengető jelentőségű lett volna. Ami pedig a sáncárkot illeti, az csak fokozta a zavart, ami persze nem teljesen meglepő, tekintettel tevékenységünk összetettségére. Maga a sáncárok szó használata mindenképpen szerencsétlen volt, akár Platón körkörös kikötőkről szóló leírását, akár a szó megszokott jelentését nézzük (várakat vagy erődöket körülvevő, körkörös vizesárok). Amit mi találtunk, az természetesen nem volt más, mint egy természetes képződmény a kaldera fenekén, ami megfelelhetett Platón leírásának az atlantiszi kikötőről. A helyzet tisztázására irányuló minden próbálkozásom süket fülekre talált. Rudy Zarudzky és a Chain kutatócsoportja a rhodoszi kikötőben őket fogadó újságírók kérdéseire válaszolva higgadtan reagált a sajtóhírekre. Ok nem érezték úgy, hogy körkörös sáncárkot fedeztek volna fel, minthogy a Chain nem is járta be az egész kalderát. Azt sem tudom, hogy a sáncárok szó Galanopulosztól származott-e, de ha igen, akkor az az érzésem, hogy csupán


Oldal: 76

a Chain munkáját kívánta kiemelni, semmiképp sem a saját erőfeszítéseit magasztalni, és szavait a sajtó alapvetően félremagyarázta. Galanopulosszal együtt én is valóban azt hiszem, hogy az atlantiszi Thérának volt egy belső kikötője, de ennek a hitnek sokkal több alapja van, mint a Chain geofizikai mérései. Szeptember 10-én a New York Times az Atlantisz kutatói visszaérkeztek Athénba cím alatt közölte az én részletesebb helyzetértékelésemet. A lap ezt írta: Dr. James W. Mavor, a csoport vezetője, a Massachusetts állambeli Woods Hole-i Oceanográfiai Intézet kutatója ma az alábbiakat mondta: „Az apró bizonyítékok egymást kiegészítve megerősítik az elméletet, mely szerint az elveszett kontinens a Minószi Birodalommal azonos, amely Kr. e. 1500 körül Krétán és az égei szigetvilágban uralkodott." A csoport a neves görög szeizmológus, Angelosz Galanopulosz professzor elméletének alapján dolgozik, aki szerint Atlantisz egy Kréta vezette szigetközösség volt, amelyet Kr. e. 1520 és 1420 között hatalmas vulkáni kitörések pusztítottak el. [111] Óriási sajtó-hírverés közepette hagytuk el Athént, amelyben hallatszottak sajnálatos hangok is, de a többség inkább örvendetes volt. Többé nem éreztem magam egyedül a Galanopuloszelmélet bizonyításának roppant feladatával. A világsajtó a szövetségesünk lett. Atlantisz mágikus vonzereje ismét bebizonyosodott. [112]


Oldal: 77

Harmadik könyv

Nyolcadik fejezet Sok helyről érkeztünk, hogy Thérát kutassuk, ám most újra szétszéledtünk és a posta segítségével igyekeztünk tartani egymással a kapcsolatot. Az expedíció tagjai közül csak hárman maradtunk fizikai értelemben is közel egymáshoz: Edgerton Doki Bostonban, Rudy Zarudzki és én pedig a közeli Woods Holeban. Hartley Hoskins egyetemi tanári állást kapott a Ghanai Egyetemen, ahová magával vitte az Edgerton-féle iszapkoppantóval készített akusztikus felvételeket, hogy a tél folyamán kielemezze azokat. Hartley egyre ontotta a munkánk jobbítására irányuló javaslatokat. Loring továbbra is Görögországban maradt. Alig egy hónappal hazatérésünk után Loring újabb felfedezésekről számolt be, amelyeket távozásunkat követően tett. A phírai kőfejtőben egy minószi folyómederre bukkant, amelyet összefüggésbe hozott az Edgerton által talált tóval vagy mocsárral. Találkozott két geológussal is, M. Nortonnal és J. Greennel, akik vulkánokat tanulmányozva járták a Földközi-tengert, és hármasban átruccantak a kicsi, lakatlan Krisztiána szigetére, ahol egy sírt vagy ciszternát találtak, benne nagyon szép és jó állapotban fennmaradt, körülbelül Kr. e. 2500-ból származó kora bronzkori edényekkel. A szépen formált edények a Kis-Ázsiából ismert fémmunkák agyagmásolatainak tűntek. Loring megírta, hogy kapcsolatban áll az Ausztráliából hazatért dr. Marinatosszal, aki meg is hívta, hogy az elkövetkező évben legyen segítségére a terepmunkában. Marinatosz novemberben szándékozott hozzákezdeni a Korinthoszi-öbölben elsüllyedt ókori város, Heliké felkutatásához Edgerton Doki és víz alatti eszközei segítségével. Ezt követően a Peloponnészosz nyugati részén, Püloszban, valamint ión-tengeri szülőhelyén, Kefalónia szigetén folyó ásatásokban kívánt részt venni. Ezalatt én egy munkaterven dolgoztam, amelynek a következő hangzatos címet adtam: Javaslat a Földközi-tenger keleti medencéje vizének, földjének és népének történeti, oceanográfiai és régészeti kutatására. Ez a talán túlzottan nagyra törő tervezet összegezte az 1966-os thérai kutatás eredményeit és felvázolta azokat a csodálatos eredményeket, amelyeket a jövő tartogat számunkra, feltéve, hogy a tudósok és a művészek hajlandók együttműködni velem. Szárazföldi ásatásokat terveztem az akrotíri vízmosásokban, mivel meggyőződésem volt, hogy Fouqué által talált település eléggé előkelő volt ahhoz, hogy megfeleljen Platón Atlantiszának. Mély üregeket kívántam ásni a horzsakőbe, amelyeket boltíves betonmennyezettel erősítenének meg. Ez lehetővé tenné a minószi épületek in situ14 feltárását és konzerválását. Szárazföldi magnetométert szándékoztam használni a betemetett falak észlelésére és egy, a vulkáni hamutakaró vastagságának mérésére alkalmas szeizmográfot is, amely szintén jelezhetné a betemetett falakat és épületeket. Az Alvin mélytengeri szondát, amely [113] az Égei-tenger legnagyobb ismert mélységében, 1800 méterrel a tengerszint alatt is működőképes, minószi hajóroncsok felkutatására lehetne használni, amelyek eddig még egyáltalán nem kerültek elő. A munkatervet, amelyhez két évre 320 000 dolláros költségvetést készítettem, 1966. novemberében tettem közzé és számos intézménynek és magánszemélynek elküldtem. Ez volt a kiindulópont az expedíció anyagi alapjainak megteremtéséhez. November elején John Lear tollából megjelent egy cikk a Saturday Review-ban Galanopulosz Atlantisz-elméletéről és az én 1966-os expedíciómról. A cikk célzott arra, hogy a további munkához nagyon jól jönne egy kis anyagi támogatás. Októberben levelet kaptam dr. Robinsontól az athéni Ókortudományi Intézetből, akinél a thérai ásatási engedély felől érdeklődtem. Azt írta, az intézet nem tud segíteni abban, hogy 14 latinul: helyben; a leletek régészeti feltárásának és bemutatásának az eredeti elrendezést megőrző

módja


Oldal: 78

áshassunk, mivel a kiadható engedélyek száma korlátozott. A görög kormány által meghatározott kvóta alapján külföldiek bármely időben egyszerre legfeljebb három ásatást folytathatnak. Azt javasolta, hogy forduljunk közvetlenül a görög Régészeti Hivatalhoz vagy az athéni Régészeti Társasághoz, esetleg próbáljuk felkelteni dr. Marinatosz érdeklődését. Ha ezen csatornák valamelyike megnyílik, az egy görög régész vezetésével folytatott görög ásatáshoz vezetne, amit azonban anyagilag az amerikaiak finanszírozhatnának. A minószi palotafeltárás a krétai Kato Zákroszban részben ugyanilyen támogatással folyik. Örültem, hogy dr. Robinson áldását adja arra, ami tulajdonképpen már útban van a megvalósulás felé. Korábbi, májusi levelemben ugyanis éppúgy javaslatot tettem dr. Marinatosznak, hogy végezzünk ásatásokat Thérán, mint a most közzé tett munkatervben, és reméltem, hogy Loringnak is sikerül kissé felpiszkálnia a professzor érdeklődését. Dr. Marinatosz azonban Helikével volt elfoglalva, amelyet én izgalmas, de borzasztó technikai nehézségekkel terhelt programnak tartottam. Tudtam ugyan, hogy Théra már régóta érdekli őt, de ahhoz, hogy ezt az érdeklődést most gyakorlati tettekre váltsa, még sok a teendő. 1966. késő őszén különböző utakon próbáltam közelíteni az 1967-es ásatások megindításához. Küldtem egy példányt a munkatervből a pennsylvaniai egyetem múzeumának, amelynek a régészeti technológia területén végzett úttörő munkája jól ismert, és többekkel felvettem a kapcsolatot az ottaniak közül, főleg a híres víz alatti régésszel, George Bass-szal, akinek a munkáját igen nagyra tartom. Dr. Froelich Rainey igazgató és dr. Elizabeth Ralph igazgatóhelyettes, akik végül a Thérára induló csoport tagjai lettek, igen szívélyesek voltak és felajánlották a múzeum támogatását, miszerint használhatom az intézmény nevét az anyagi fedezet összegyűjtésére irányuló próbálkozásaimnál. Minthogy céljaim egyre inkább a régészeti technika felhasználásával kapcsolódtak össze, ráébredtem, hogy keresnem kell egy jónevű régészt, aki elég közel van Woods Hole-hoz és az 1967-es nyári szezont Görögországban töltheti. Ismét a bostoni Szépművészeti Múzeumhoz és Emily Vermeule-höz fordultam, [114] akinek a férje már az 1966-os engedélyek megszerzésekor is a megfelelő személyekhez irányított. Nem sokkal később aztán rájöttem, hogy céljaim eléréséhez az asszony éppen a legalkalmasabb személy. Emilynek nagyon tetszett a gondolat, hogy Thérán ásson. A kiváló tudós és az égei vidék történelmének és régészetének szakértője érdeklődéssel fordult munkatervem felé, amely számos tudományterület művelőit kívánta összefogni. Ráadásul bűbájos teremtés volt. Gyakorlati szempontból mégis az volt a legfontosabb, hogy megszakításokkal már tíz éve dolgozott dr. Marinatosszal és jól ismerte a professzort. Mint az ókor kutatója, Vermeule asszony persze eléggé kétkedő volt Atlantisz-ügyben, de reméltem, hogy ez majd megváltozik. Edgerton Doki november végén visszatért Görögországból és tájékoztatott a dr. Marinatosz mellett Helikénél végzett üledékvizsgálatai eredményéről. Beszámolt arról, hogy a tervek szerint júniusban megkezdik az ásatásokat. Loring is vele dolgozott és Doki szerint nagy segítségére volt, továbbá szemmel láthatóan jól kijött dr. Marinatosszal. Krisztiánai leletei azonban bonyodalmakhoz vezettek. A dolog a következőképpen történt: Egy vízmosásban finoman megmunkált kora bronzkori edényeket találtak és Loring a vele lévő geológusokkal együtt úgy vélte, hogy amennyiben a ciszternát, vagy sírt nem ássák ki azonnal és az edényeket nem emelik ki konzerválás céljából, a következő téli esők az egészet belemossák a tengerbe. Ezért Loring néhány edénycserepet magával vitt Thérára, jelentette a felfedezést a rendőrfőnöknek, azután a darabokat Athénba vitte, ahol a görög Régészeti Hivatalban bemutatta dr. Zaphiropulosznak. Azonnal expedíciót küldtek ki K. Tszakosz vezetésével és a jó állapotban megmaradt kora bronzkori edényekből egy szép kis gyűjteményt vittek előbb Athénbe, majd onnan a thérai múzeumba, ahol azután 1967-ben magam is láttam őket. Ez így nagyon szépen hangzik. Csak februárban tudtam meg Loringtól, hogy miféle nehézségekkel kellett szembenéznie. Először is, amint a felfedezés után nem sokkal megérkezett a cserepekkel Athénba, letartóztatták és börtönbe csukták, nyilván a thérai rendőrség utasítására. Dr. Zaphiropulosz a segítségére sietett és közbenjárására ki is engedték. Ezután Athénban lelkesen ünnepelték, hiszen megmentette az értékes edényeket az elemek


Oldal: 79

pusztításától. A következő néhány hónapban a sajtó kitálalta a görög Régészeti Hivatalban kitört botrányt. Kormánytisztviselőket kaptak rajta, amint az athéni Nemzeti Múzeumból származó antik műkincseket próbáltak kicsempészni az országból. Az athéni lapokban a Régészeti Hivatal rossz vezetését és botrányos magatartását bíráló cikkek kezdtek megjelenni. Loring szerint a krisztiánai edényleletek ügyét szemelték ki a támadás célpontjául, így aztán ő és vele együtt Zafiropulosz is kemény bírálatok kereszttüzébe került, a bírálók élén dr. Marinatosszal, aki a cikkek egy részének szerzője volt. Egyszóval Loringból bűnbakot csináltak. Loring kisvártatva a görög régészet berkeiben dúló csatározások kellős közepén találta magát. Az égei eset kapcsán szándékos félretájékoztatással, régiségek [115] Krisztiánáról történt illegális elszállításával vádolták meg, sőt még azoknak a Görögországból rejtélyes módon eltűnt edényeknek a kicsempészésében való bűnrészességgel is meggyanúsították, amelyek a valóságban már húsz éve a brooklyni múzeumban voltak. Tény, hogy Loring és Marinatosz között elmérgesedett a kapcsolat, úgyhogy Loring elhatározta, Londonba utazik, és a British Museumban tevékenykedve kivárja, amíg elül a vihar. Segítettem neki engedélyt szerezni, hogy használhassa a múzeum kutatási lehetőségeit, és az egész telet Théra történetének tanulmányozásával töltötte, majd, amikor májusban visszatért, egész halom kutatási anyagot cipelt magával. Időközben jegyessége Anna Brikeásszal zátonyra futott, így hát a kis románcból nem lett nászinduló. Az egész bonyolult történet részletekben szivárgott el hozzám, pont akkor, amikor Emily Vermeule segítségével azon voltam, hogy levelezés útján valami jó kapcsolatot építsek ki dr. Marinatosszal. A Loring-affér lármája nem tett jót az ügynek, mégsem akartam kiiktatni a professzort a nyári terveimből. Egyszerűen abban reménykedtem, hogy majd csak elsimulnak a dolgok nyárig, amikor Loring újból otthon lesz és szembe kell nézni a problémával. Mindeddig nem találkoztam dr. Marinatosszal, de a legkülönbözőbb forrásokból úgy értesültem, hogy nem könnyű eset. Azzal az okoskodással nyugtattam magam, hogy a személyi összeütközések természetes velejárói minden olyan munkának, amely előre viszi a dolgokat. Mindazonáltal annak alapján, amit Loring jelleméről tudtam és Marinatoszéról hallottam, el tudtam képzelni, milyen összetűzésbe kerülhet a kettő, úgyhogy azt tanácsoltam Loringnak, hogy várjon még a Thérára utazással, amennyiben fennáll a veszély, hogy összerúgják a port. Ennél is jobban aggasztott azonban az, hogy dr. Marinatosz esetleg nem tudja megszerezni a thérai ásatási engedélyt. A Régészeti Hivatallal folytatott perpatvar úgy látszott, hogy soha nem ér véget. A liberális Papandreu-kormányzat idején Marinatosz állítólag eléggé háttérbe szorult. A kormányváltozással azonban fordult a kocka és ő került a csúcsra. Akkoriban nemigen sejtettem, hogy Loring valósággal Marinatosz rögeszméjévé vált és ez sajnos a következő nyáron minden lépésünkre befolyással volt. Nyári terveimet nem teljesen a szárazföldi ásatások beindításának lehetőségétől tettem függővé. Végül is hatvan év óta senki sem végzett történelem előtti ásatásokat Thérán, és külföldi lévén, a kibontakozó politikai és személyi problémák fényében különösen csekélynek tűntek az esélyek terveim kivitelezésére. Szerettem volna, ha dr. Edgerton ismét eljön az iszapkoppantójával és reméltem, hogy az egész tavalyi csoport újra együtt lesz, ezúttal légzőkészülékes merülési engedéllyel felvértezve. Szerettem volna még egy szárazföldi szeizmográfot is, hogy meghatározzuk a hamu vastagságát, főleg azért, hogy tudjuk, milyen mélyre kell ásnunk a romokig, és hogy átvizsgáljuk Perisszát és Kamarit a földben rejtőző maradványok után. Azt is reméltem, hogy egy kutatóhajó folytathatja a Chain által megkezdett munkát, esetleg egyszer az Alvin is eljut az Égei-tengerre, hogy megvizsgálja a mélységi áramlatokat. Mindezekről [116] beszéltem dr. Galanopulosszal, dr. Marinatosszal és dr. Zafiropulosszal a Régészeti Hivatalból. Eltökéltem magam, hogy mindenképpen semleges maradok és felülemelkedem a görög politikán. A tél és a tavaszelő folyamán lassan, de biztosan haladtunk előre minden vonalon, folytathattam a történelem és az Atlantisz-legenda tanulmányozását, különösen ami Platón leírását illeti Atlantiszról és népéről, továbbá a minósziak és a mükénéiek összehasonlítását, szokásaikat és nagy összeütközésüket. Frost professzor 1909-ben hasonlóságokat vett észre a minószi és az általa feltételesen és szerintem prófétai megérzéssel atlantiszinak nevezett


Oldal: 80

kultúra között. A kikötők például, hajóikkal és a mindenfelől érkező kereskedőkkel, a gondosan kiépített fürdők, a stadion és az ünnepélyes bikaáldozat mindmind, ha nem is kizárólag, de alapjában véve minószi vonás. Amikor a Kritiász-ban arról olvasunk, hogyan vadásznak a bikára Poszeidón ligetében, fegyver nélkül, csupán egy faléccel és kötélhurokkal, ez felreérthetetlen leírása a knósszoszi bikaviadal arénájának, amely az idegeneket is annyira megragadta és a Minótaurosz-legenda alapjává vált. A Kritiász-ban ezt olvashatjuk Atlantiszról: Bikák legelésztek szabadon Poszeidón ligetéhen, s ekkor a tizek egyedül, könyörögve istenükhöz, hogy a neki kedves áldozatot foghassák meg vaseszköz nélkül fával és hálóval vadásztak rájuk, s amelyik bikát megfogták, az oszlophoz vezették, s a tetején úgy vágták le, hogy vére a szent feliratra folyt. Az oszlopon a törvényeken kívül egy esküforma volt, mely súlyos átkokat szórt a törvény megszegőire. Akkora a hasonlóság e jelenet és a minószi freskók és vázafestmények ábrázolásai között, hogy az ember hajlamos megfeledkezni arról, miszerint Platón Atlantiszról írt és nem minószi szokásokról, amelyekről mit sem tudott. A Kr. e. 1500 körüli időszak, a trójai háború előtt mintegy 300 évvel nagyjából az az idő, amikor Kréta és az égei szigetvilág minószi kultúráján erősen mutatkozni kezd Mükéné, azaz a görög szárazföld hatása. Akár hódításról, kulturális integrációról, akár egyszerűen egy elöregedett civilizáció kulturális hanyatlásáról volt szó, a minósziak nemcsak elveszítették az Egei-tenger fölötti gazdasági és politikai uralmukat, hanem fokozatosan maguk is mükénéi jellegűvé váltak. A minószi kultúra hangsúlyozottan esztétikus volt, a művészet, a kézművesség és az élet örömei felé fordult, a mükénéiek ezzel szemben úgy tűnik, inkább a munkával, mint a szórakozással törődtek. Ezt a változást eléggé szerencsétlennek érzem, mivel a minósziaknak a biztonságos elszigeteltségben kibontakozott életformája sok tekintetben jobb volt, mint a szigeteken a nyomukba lépő mükéneieké. A Kr. e. harmadik évezredben az újkőkorszakból kilépett minószi civilizáció fokozatosan fejlődött békés, a fémeket használó kereskedőtársadalommá, amelyet az örömök iránti érzéki vágy és különleges művészi hajlam jellemzett, továbbá volt ideje és módja is, hogy mindezeket kielégíthesse. A tengerek fölötti ellenőrzés révén, ami úgy látszik, a kezükben volt, nem volt szükség palotáik és városaik megerősítésére, és valószínűleg jobban szerették a kereskedelmet [117] a háborúnál és a kalózkodásnál, ámbár ezek között akkoriban csekély volt a különbség. Azt az időt és pénzt, amit a legtöbb civilizáció kénytelen-kelletlen a hadi előkészületekbe öl, a minósziak egy olyan kultúra felvirágoztatására fordították, amely káprázatos módon tükröződik Platón Atlantisz-leírásában. Sok nemzedéken át - írja Platón a Kritiász-ban -, amíg az isten természete elég erős volt bennük, engedelmeskedtek a törvényeknek és jó barátságban éltek az istenivel mely velük rokon; gondolkodásuk igaz és fennkölt volt; meggondoltsággal párosult nyugalmat tanúsítottak … ... az erényt kivéve mindent megvetettek … … könnyen vették, de inkább, mint terhet, az aranynak és egyéb javaknak tömegét, ...nem részegedtek meg a gazdagságban való dőzsöléstől... De midőn az isteni rész tünedezett bennük, mert gyakran és sok halandó elemmel keveredett, s az emberi jelleg került túlsúlyba, akkor már nem tudva jelen javaikat elviselni, elkorcsosultak, s éleslátású ember szemében már hitványnak látszottak, hiszen legbecsesebb értékeiket elvesztették; ellenben azok szemében, akik képtelenek az igazi, boldogság felé vezető életet meglátni, épp ekkor tűntek a legszebbeknek és legboldogabbaknak, mikor már telve voltak kapzsisággal és hatalomvággyal. Az atlantisziak tehát bölcs és nemes népből hitvány és harcias fajtává változtak, éppen úgy, ahogy a minósziak is szinte átváltoztak mükénéiekké, legalábbis annak a szemében, aki a történetet közvetítette. Könnyen elképzelhető, hogy - miként manapság is - a háború tényleges, többnyire vallási vagy gazdasági okait elkendőzték az érzelmek és a képzelet. Történelmi távlatban egy tengerparti nép szárazföldi és vízi támadásnak egyaránt ki van téve. A hegyes belső területekről lecsapó fosztogató törzsek a tenger és a mezők gyümölcseire lesnek, amelyeket a parti népek már gondosan begyűjtöttek. A tenger felől a szigeti hatalmak telepesei érkeznek. A mükénéiek nyilván ebben a kettős szorításban éltek és részben emiatt alakult ki harcias természetük. A minósziak, akiknek szigetbirodalma talán a Földközi-tengeren is túlra terjedt, gyarmataik védelme és fenntartása érdekében biztosan rákényszerültek, hogy katonai


Oldal: 81

akciókba bocsátkozzanak. Ezek legnagyobbrészt kétségkívül kisebb összetűzések voltak, melyekről a biztonságos krétai anyaország lakossága keveset tudott, így nem is nagyon nag törődtek vele. Valószínűleg azonban nem a gyarmatok megtartása volt az atlantisziak és az ős-athéniak ős közötti ellentét fő összetevője. Úgy gondolom, hogy valami sokkal mélyebb ok volt jelen. A szólás, miszerint Kelet és Nyugat Görögföldön találkozik, az az ókorban már éppen olyan elcsépelt közhely volt, mint manapság. Mükéné görögjeit európai fából faragták, agresszív individualisták voltak, akik kedvük szerint kóborolhattak a sűrű erdőkkel benőtt és bővebben termő északi tájak felé. A minósziak viszont az összhangra való törekvést és a fizikai környezet által kialakított, merev fegyelmet hozták magukkal a Közel-Keletről. Közel Keletről. Az emberi civilizáció hosszú fejlődése során nagyszerű városokat teremtett a keskeny folyóvölgyekben és oázisokban. Az Egei-tenger medencéjében céjében a két kultúra összetalálkozott és egy fesztelen, színes, mégis mértéktartó életformát hozott létre, amely a minószi időszak [118] csúcspontján, a Kr. e. XV. században tetőzött. Vallásuk a keleti Földanyát egy olyan hitvessel társította, aki valószínűleg valósz inkább mükénéi, mint minószi eredetű volt és Minósz király idejére végül az istennő fölé kerekedett. A minószi művészet a nyugati individualizmus és a keleti technikák, anyagok és vallási képzetek ötvözete volt.

A Mezopotámia és Egyiptom felől nyugatra nyugatra érkező telepesek a városi kézművesek nyersanyagnyersanyag igénye és a gazdag ásványkincs-készletek ásványkincs készletek vonzereje miatt vándoroltak. így emelkedtek fel az égei vidék kereskedő fejedelmei. A szárazföldön a keleti hatások segítségével kifejlődtek az akháj városállamok.. Ezek az európaiak uralta városállamok azonban állandó harcban álltak egymással. Végül Hellász agresszív, individualista akhájai elkezdtek behatolni a minószi kultúrába, és eluralkodott a nyugati vallási- és társadalom-felfogás. felfogás. Az összhangra törekvő keleti kele kultúrában fogant, békés Földanya idővel alulmaradt. Ez a társadalom, miként Platón írja: gyakran és sok halandó elemmel keveredett, s az emberi jelleg került túlsúlyba... A szigetek és a szárazföld közötti összeütközés elkerülhetetlenné vált. A minószi Kréta hétköznapjai meghökkentő módon tárulnak elénk a sziget déli részén, a Messzara-síkságon síkságon épült nagyszerű phaisztoszi palotában, amely mögött a távolban az északnyugati Ida-hegy hegy magasodik. A palota hatalmas volt, majdnem akkora, mint az északon még festőibb stőibb környezetben épült és elegánsabb elrendezésű Knósszosz. A palotából bámulatos kincsek kerültek elő, akárcsak a közeli Hagia Triáda palotából, amelyet a pótlására építettek a Mavor: Atlantiszi utazás

Oldal: 82

[119] Kr. e. 1500 körüli földrengések után. Magukban a palotákban és a sírokban gyönyörűen megmunkált arany nyakláncokat és függőket, pecsétnyomókat, csodálatos krétai edényeket találtak, valamint a zsírkőből faragott híres Hercegi serleget, az Aratóvázát és az Atléta-rhütónt, azaz szertartási ivókürtöt. Ragyogó freskók is napvilágra kerültek, az egyik egyébként egyiptomi eredetű és két, fácán után lopódzó macskát ábrázol, egy másik pedig tengeri jelenetet, halakkal és polipokkal. Mindez talán még mindig nem olyan káprázatos, mint Platón Atlantisza, de a két kultúra azért mégis jobban hasonlít egymásra, mint mondjuk a XIX. századi valóságos Amerika, meg az a másik, mesebeli, ahol az utcák arannyal vannak kirakva. Platón beszámolója Atlantisz katonai erejéről: a harci szekerek, a könnyű- és nehézfegyverzetű gyalogság, a parittyások és a hajósok - mindez tökéletesen egybevág a bronzkori égei világról alkotott elképzelésünkkel, különösen ami annak mükénéi időszakát illeti. Nem sokat számít, hogy ez a fegyverzet Krétára, vagy a szárazföldre volt-e inkább jellemző. A leírás ismereteink szerint mindenképpen ráillik a Kr. e. 1500 és 1100 közötti égei világ két magasan fejlett kultúrájának hadi felszerelésére és harcmodorára. E két kultúra az idő tájt került összetűzésbe, amikor a Kréta számára stratégiai szempontból rendkívüli fontosságú Théra egy iszonyatos vulkánkitörésben összeomlott és a tengerbe süllyedt. Nem hiszem, hogy messze járunk a valóságtól, ha feltételezzük, hogy az atlantisziakról és athéniakról szóló egyiptomi beszámoló tulajdonképpen a knósszoszi és phaisztoszi paloták, illetve a mükénéi szárazföld életének együttes megjelenítése. A nép emlékezete talán megőrizte az érintett népek hadi eseményeit, és felidézte azt a hajdani kort is, amikor a minószi Kréta - ahogy az első időkben Atlantisz is - az életöröm, a jólét és a béke hona volt. Atlantisz legendája nem az egyetlen forrás a bronzkori csodás görög városok kapcsolatait illetően. Homérosz leírja a phaiákok Kréta-szerű szigetének civilizációját, amelyet Thuküdidész a Hellász északnyugati partjainál fekvő Korfuval azonosít. Akárkik voltak is a phaiákok, a minósziakra, mükénéiekre és atlantisziakra emlékeztetnek. Városunkat magas falak veszik körül, mondja Odüsszeusznak a bájos Nauszikaá. Mindegyik oldalán kitűnő kikötőhely van, mely keskeny töltésen át közelíthető meg, ahol a kecses ívű hajókat felhúzzák egészen az útig és minden tulajdonosnak saját hajócsúszdája van. Itt van a gyűlések helye is, mely Poszeidón szép templomának egyik oldalán mélyen a földbe ásott, faragott kőtömbökből épült... Később a királylány leírja népét, akik nem használnak íjat és tegezt, helyette árbocok és evezők faragására fordítják erejüket, és legszívesebben kecses hajóikkal hasítják a habzó tengert A mükénéiek hírneves íjászok voltak, a minósziak pedig őelőttük híres hajósok. Homérosz leírja, hogy Odüsszeusz félénk tisztelettel lépi át a palota bronzküszöbét. [120] Mert villant a sugár, valamint a napé vagy a holdé, nagyszívű Alkinoosz meredektetejű palotáján. Ércfala húzódott a küszöbtől erre meg arra végig a ház-sarkig, lazúros szép bástyaszegéllyel; és arany ajtók fogták közre erős palotáját; ércküszöbön magasodtak az ajtószárnyak ezüstből, és a szemöldökfájuk ezüst, karikájuk arany volt.15 A leírás meghökkentően valószerű és történelmi beszámolónak is beillik. Platón beszámolója Atlantisz templomairól, bár kétségkívül túloz, nem sokban különbözik a phaiák palotától. Honnan származtak a minósziak és a régészeti bizonyítékok mit árulnak el arról, hogy meddig terjedt hatásuk fejlődésük csúcspontján, a Kr. e. XV. században? Ha ez a figyelemreméltó nép tényleg azonos Platón Atlantiszának lakóival, bizonyára szoros összeköttetésben álltak Egyiptommal. Platón így ír: Atlantisz szigetén tehát nagy és csodálatraméltó királyi hatalom keletkezett, mely nemcsak az egész szigeten, hanem sok más szigeten, sőt ama szárazföld egyes részein is uralkodott Ezenkívül a Héraklész oszlopain befelé eső földek közül Libüán is uralkodtak egész Egyiptomig s Európán is Tirréniáig. 15 Homérosz: Iliász. (Európa, 1992. Devecseri Gábor fordítása)


Oldal: 83

A régészet megerősíti Platón szavait. A korai minósziak testalkatra mediterrán típusúak voltak, de kulturális szempontból rendkívül kevertek. Edényeik hasonlítanak a kis-ázsiaiakra, az edények formája pedig a mezopotámiaiakra. Vallásuk erősen egyiptomi indíttatású, tényleges bevándorlás is előfordulhatott a Nílus-völgyből. írott nyelvük, a lineáris A eredete kétséges, de az alapok Szíriából vagy Egyiptomból valók. A krétai híres kettős bárd kultusza Szíriából ered, a minószi pecsétek pedig Iránból. Ezen túlmenően a kereskedelem és a vallási szertartások átvétele révén a krétai kapcsolat a Kr. e. II. évezredben Észak- és Nyugat-Európára éppúgy kiterjedt, mint az egész mediterrán térségre, és jellemző módon mindezeken a helyeken - Egyiptomban, Itáliában, az Ibériaifélszigeten és Szardíniában - Kr. e. 1500 körül, pontosan a thérai kitörés időpontjában szűnt meg. A Kr. e. I. évezred föníciaijait és a klasszikus korszak görögjeit sokan mindmáig a Földközitenger első és legnagyobb gyarmatosítóinak tekintik. A régészeti bizonyítékok azonban újabban arra mutatnak, hogy 1000 évvel korábban már létezett a föníciaiakéhoz hasonló, vagy még nagyobb kiterjedésű gyarmatbirodalom, amely műveltség szempontjából sok vonatkozásban éppen olyan fejlett is volt, mint amaz, fegyverek, szerszámok és pénz előállítására pedig a bronzot használta fel, amit a későbbi népek a vassal helyettesítettek. Az ezüstben és ónban bővelkedő Ibéria, Toszkána és Szardínia érceinek égei és levantei kereskedelme már jóval Kr. e. 2000 előtt is virágzott. A keleti Anyaistennő-kultusz széles körben elterjedt volt, egyes vélemények szerint aranyért, ezüstért és borostyánért folyt a hiedelmek és szertartások adás-vétele. A mérsékelt övi Európa és benne a mai Bretagne, Nagy-Britannia és Svájc [121] fölművelő-állattenyésztő népeinek eszközei, edényei és testalkata rokonságot mutat a mediterrán népekével egészen a Nílus deltájáig. Anglia, Skócia, Írország, Franciaország, Spanyolország, Szardínia és Málta híres megalitikus építményei, amelyek közül Stonehenge a leghíresebb, azt a temetési gyakorlatot és kultuszt bizonyítják, amely valószínűleg sok különféle kultúrára épült rá. Ez a kultusz a Kr. e. II. évezredben terjedt el és megint csak jellemző módon Kr. e. 1500-ban halt ki, amint az ezekhez kapcsolódó leletekből tudjuk, amelyek közül igen sok, akárcsak maga a megalitok elrendezése, szoros összefüggésben van a korabeli minószi Krétával. Úgy tűnik, nem volt egy bizonyos, különálló megalitikus kultúra és a tengerpartok mentén mindenütt megtalálható számos építményt csak a tengeri utazók ihletésére hozhatták létre, ami arra utal, hogy a minósziak a tengeren egészen a Brit-szigetekig eljutottak. A minósziaknak az egész ókori világra kiható, széleskörű befolyása lehetett a történelmi alapja az atlantiszi birodalom kiterjedésének és szigetei hatalmas méretének. A Földközi-tengertől Románián és Németországon át északra, a Baltikumba vezető, jól ismert Borostyánkő-úton a minószi időkben is jártak. Ezt azokból a minószi krétai sírokból előkerült borostyánékszerekből tudjuk, amelyekhez hasonlókat találtak az út mentén és a távoli északnyugaton, Angliában is. Bizonyos, hogy Iaszón és az argonauták mítosza részben ezt a kereskedelmet örökíti meg. Ebben a történelem előtti képben Atlantisz szinte megnövekedni látszik. Ha feltételezzük, hogy Platón története tényeken alapul, a Kr. e. 2000-1400 közötti időszak régészeti leleteinek meg kellene erősíteniük ezt a történetet, és megfordítva: a történetnek csakúgy, mint sok más, vele egyidős legendának utat kellene nyitnia a történelmi ismeretek megszerzéséhez. Iaszón, Héraklész és Odüsszeusz a mítoszokban olyan távoli helyekre jutottak el, amelyeket a régészeti leletek tanúsága szerint honfitársaik a valóságban is meglátogattak és belaktak. Az égei világtól távoli kultúrák kapcsolata a minósziakkal rendkívül jellemző módon Kr. e. 1500-ban szakadt meg, és ezzel egyidejűleg addigi gyors civilizációs fejlődésükben is szakadás mutatkozik. Nem tudok szabadulni a következtetéstől, hogy mindezért valamilyen módon a thérai kitörés és a minószi hatalom letűnése a felelős. Hogy milyen módon, az továbbra is rejtély. Nyilvánvaló, hogy az angliai megalit-építők nem lettek ügyetlenebbek és a helyi társadalmi tényezők sem változtak. Talán a következő történt: a természeti erőforrásokban bővelkedő, tágas életteret nyújtó, dús észak-európai környezet csak jóval később ösztönözte városépítésre az ott élőket, mint a


Oldal: 84

helyszűke a hagyományos mediterrán közösségeket. A déli városlakók csoportjai, akiket a városias gondolkodásmód és küldetéstudat vitt az északi és nyugati vidékekre, kiterjesztették befolyásukat az elszórt falusi népességre. A Kr. e. XV. században azután hirtelen megszűnt ez az előrenyomulás, amit addig a kelet-mediterrán gazdasági nyomás hajtott. [122] Minthogy a kollektív vállalkozás még nem ivódott bele az északi kultúrák gondolkodásába, az ottaniak szépen visszatértek a korábbi életformához. 1967. tavaszán ismertem meg Rhys Carpenter igen figyelemreméltó könyvét, A görög civilizáció megszakadt folytonosságá-t (Discontinuity in Greek Civilization). A könyv az éghajlati változásoknak az ókori népmozgalmakra gyakorolt hatásával foglalkozik. A thérai kitörés ismeretében Carpentert megragadta az elmélet, hogy az atlantiszi és a minószi királyság egy és ugyanaz. Legnagyobb megelégedésemre ezt írja: Készséggel osztom azt a nézetet, mely szerint Szolón idejében az egyiptomi papok krónikáiban fellelhető volt egy olyan sziget említése, mely egy korábbi iszonyatos erejű elemi csapás következményeként a tengerbe süllyedt, és hogy ez a sziget, melynek Platón az Atlantisz nevet találta, nem volt más, mint Théra. Miután így elkötelezte magát az ügy mellett, Carpenter tovább elemzi a Platón Timaiosz-ában leírt három eseményt: az atlantiszi sziget alámerülését, az atlantiszi seregek legyőzetését az athéniak bátor elődei által és az athéni civilizáció pusztulását a Napnak pályájáról való eltérése miatt. Carpenter így ír: Minthogy e háromból az első kettő ügy tűnik, szilárd tényeken alapul teljes joggal adhatunk hitelt a harmadiknak is. A mükénéi kultúra meglehetős hirtelenséggel tűnt le Kr. e. 1200 körül, legkevesebb 200 évvel azután, hogy a thérai kitörés elpusztította a théraiakat, legalábbis a bevett égei kronológia szerint. A történészek a mükénei összeomlást a dórok, egy északról jött titokzatos nép inváziójának tulajdonítják. A nyomok értékelése alapján Carpenter arra a megdöbbentő következtetésre jut, hogy nem is volt semmiféle dór invázió. Aláhúzza, hogy ez idő tájt a népek jöttek-mentek az egész mediterráneumban, amit a jelenlegi vélemények szerint ismeretlen indítékú harci cselekmények váltottak ki. Az események körülményeinek vizsgálata arra vall, szerintem teljesen logikus módon, hogy csupán arról van szó, hogy e népek elhagyták addigi hazájukat valamilyen elemi csapás hatására. Ez a csapás Carpenter szerint egy szörnyű aszály volt. Elmélete alátámasztására kitér a mediterrán időjárás magyarázatára. A forró és csapadékmentes égei nyár okozója az állandó északi passzátjellegű szél, amely elzárja a nedves adanti-óceáni ciklonok útját a Balkán hegységtől délre eső vidékekre. Dr. H. W. Willet, az M. I. T. (Massachusetts Institute of Technology, Massachusettsi Műszaki Egyetem) kutatója olyan éghajlati változásokat mutatott ki a történelmi időkben, amelyek az atlanti ciklonok nyomvonalának és ezáltal a passzátszél-övezet helyzetének eltolódását eredményezték. Kr. e. 1200 és 900 között meleg korszak uralkodott az égei területen, és igen valószínű, hogy a passzátszél-övezet északra tolódott és a szokottnál jóval szárazabbá és forróbbá tette Görögföldet, s ezáltal elpusztította a természeti adottságokhoz szorosan alkalmazkodott mezőgazdasági kultúrát. Carpenter úgy gondolja, hogy a meteorológiai és régészeti megfontolások együttesen alátámasztják elméletét a görög aszályról, amely elég súlyos volt ahhoz, hogy az embereket kelet és nyugat felé űzze, ahol jobb vízellátású területekre találhattak. Elemzése, amellyel magam is egyetértek, az emberek jelentős [123] életmódbeli változásait a kicsiny, de meghatározó jelentőségű éghajlatváltozásoknak tulajdonítja. Vajon összekapcsolható-e ez az éghajlatváltozás a thérai kitöréssel? Atlantisz története arra indít, hogy egyenlőségjelet tegyünk az aszály és a szokásos pályájáról letérő Napról szóló kijelentés közé. A régészeti megfontolások pedig arra vezetnek, hogy legalábbis lehetséges az összefüggés a Kr. e. 1500-1400-as kitörés és az 1200-as kegyetlen aszály között. Könyvtárnyi irodalmon rágtam át magam, amely a minószi Kréta pusztulásának az időpontját próbálja meghatározni, legnagyobbrészt a Krétán talált egyiptomi leletek alapján és viszont (ld. a Függelékben). Míg számos lelet stílusa és a leleteket tartalmazó réteg mélysége enged arra következtetni, hogy a thérai kitörés Kr. e. 1500 után zajlott le, gyakorlatilag nincs olyan lelet, amely megbízhatóan jelezne egy dátumot, amely előtt a kitörés bekövetkezett. Ez nyitva hagyja


Oldal: 85

azt az izgalmas lehetőséget, hogy a thérai kitörés és Kréta pusztulása esetleg száz vagy kétszáz évvel később zajlott le, ezáltal összekapcsolná a korszak nagy természeti katasztrófáit, a kitörést és az aszályt. Ahogy Carpenter írja: Amíg a Théra vastag hamutakarója alatt rejtőző történelem előtti maradványokat kielégítő módon fel nem tárjuk, nem lehet biztos támpontunk a szerencsétlenség időpontját illetően. Míg én a szakkönyveket bújtam, az Egyesült Államok tulajdonában lévő, vadonatúj tengerkutató-hajó, az Oceanographer (vagyis az Oceanográfus) 1967. tavaszán szándékozott megkezdeni világkörüli kutatóútját. Váratlanul felkérés érkezett a kutatóhajó-óriást kezelő Környezetvédelmi Hivataltól, vagyis az ESSÁ-tól (Evironmental Science Service Administration), pontosabban dr. George Kellertől, hogy Atlantisz-kutatásaimat hangoljam össze az ő átfogó terveikkel. Dr. Keller hajlandó volt a hajóval útbaejteni Thérát, hogy folytatni lehessen az atlantiszi kikötők geofizikai vizsgálatát. Ezt az embert az Isten küldte! Rudy Zarudzkival ugyanis a tengerfenék domborzati viszonyainak vizsgálatára készülődtünk, hogy jobb elképzelésünk legyen arról, hogyan festhetett a terület a Kr. e. 1500-as kitörés előtt. Tovább tárgyaltam tudósokkal és a haditengerészet embereivel, hogy az Alvin-t a Földközitengerre vigyük, bár tudtam, hogy ehhez más programokkal is össze kell hangolnunk a tervet, hogy megoszthassuk a tetemes, napi 10 000 dolláros költségeket. Egy újabb elveszett hidrogénbombát leszámítva azonban a Földközi-tenger ez évben nem volt az érdeklődés homlokterében. Egyre több időmet rabolta el a lélekölő kajtatás a munkaterv nagyarányú elképzeléseihez szükséges, leendő pénzforrások után. A kilátások egyre javultak, de már nem sok idő volt hátra 1967-ig. Emily Vermeule és jómagam egész télen és tavasszal levelezésben álltunk dr. Marinatosszal. Február 27-én kértem fel az ásatási engedély beszerzésére és március 8-án már reménykeltő hírekkel szolgált. Bemutatta munkatervemet az athéni Régészeti Társaságnak, annak a kiváló szakmai testületnek, amelynek a kezességvállalására valamennyi, Görögországban folyó ásatásnak szüksége van, [124] és lelkes fogadtatásban részesítették. Egyhangúlag úgy döntöttek, hogy segítenek a terv megvalósításában - írta a professzor. Arról is tájékoztatott, hogy Jacques Cousteau kapitány júniusban Thérára kíván menni és azt javasolta, hogy május végén kezdjük meg a munkálatokat. Marinatosz nagyon boldog volt, hogy kedves barátja és kollégája, Emily Vermeule is velünk jön. Április 12-én értesültem Marinatosztói, hogy a kezében van az engedély, az Oktatásügyi Minisztérium levele, amelyben kinevezik valamennyi, Thérán folytatandó ásatás vezetőjévé. Valóban teljes sikert aratott. Az igazat megvallva, meglepett, hogy ilyen rangot kapott, mivel úgy tudtam, hogy dr. Zafiropulosz a Kikládokon folyó ásatások felügyelője és pillanatnyilag maga is egy kitörés utáni lelőhelyen dolgozik Thérán. Dr. Marinatosz bejelentette, hogy a Régészeti Társaság kész 2000 dollárt rendelkezésre bocsátani az ásatáshoz, és megkért engem, hogy gondoskodjak további 2000 dollárról az 1967es költségek fedezésére. Ez idáig azonban még semmilyen készpénz sem volt a birtokomban, csupán néhány tudós részvételi szándéka, akik maguk biztosítják a munkájukhoz szükséges anyagi fedezetet. Az az igazság, hogy éppen ekkor utasították vissza a sokadik pályázatomat valamiféle szerény alapítványi támogatásra. Eltökéltem magam, hogy, ha kell, magam fogom előteremteni a pénzt. Az Oceanographer útiterve nagyon bíztatóan festett, egészen addig, amíg hirtelen megváltoztatták az útvonalat és reményeim meghiúsultak. Közölték, hogy a hajó nem állhat meg Thérán, mert tisztelgő látogatást kell tennie a fekete-tengeri Ogyesszában. Nem egykönnyen törődtem bele a kudarcba, és Humphrey alelnökhöz fellebbeztem, akit egy tengerkutatási bizottság elnökletével bíztak meg és így személyesen is érintett volt. De, ahogy előre sejteni lehetett, a fellebbezés hasztalan volt. Volt ugyan remény, hogy talán adódik még valami lehetőség, de úgy éreztem, hogy a legjobbat már elpuskázták. Ekkorra, vagyis április közepére vállalkozásunk a lehangoló mozzanatok ellenére már tett némi előrehaladást, még ha nem is sokat. Dr. Elizabeth Ralph a Pennsylvaniai Egyetemről ráállt, hogy velünk jön és elhozza a pompás cézium magnetométert, amellyel Szicíliában falakat, sírokat, sőt nagyobb edényeket is észleltek a földfelszín alatt 3-10 m mélységben. Dr. Ralph azt


Oldal: 86

tervezte, hogy egész nyáron Szicíliában dolgozik, így könnyen átugorhat Athénba, ahol megállapodásunk szerint május 21-én találkozunk Marinatosszal. Én magammal viszek egy szárazföldi szeizmográfot, hogy az akrotíri ásatásnál és a sziget más pontjain kutassak vele. 1966-os víz alatti kutatási engedélyem még mindig érvényes volt, Edgerton Doki pedig megígérte, hogy Cousteau-ék programjától függően, valamikor június elején előkerül, hogy a helikéi vizsgálatoknál segédkezzen, és azután Thérára jön. Emily Vermeule június l-jén jön, akárcsak Robert Kane, a mérnök-geológus, akit szintén meghívtam. William Wetmore is velem jön, mint technikai munkatárs és jegyzőkönyv-vezető, feleségem, Mary pedig három héttel az ásatások beindulása után csatlakozik hozzánk. Hartley [125] Hoskins ghanai oktatási programja miatt sajnos idén nem csatlakozhat hozzánk. Dr. Galanopulosz, akit folyamatosan tájékoztattam a fejleményekről, és aki egész munkám tartópillére volt, nem tudott részt venni a thérai ásatásokban. Azt terveztem, hogy Athénba érve még egyszer megpróbálom rábeszélni, hogy velünk jöjjön, mert, amennyiben próbálkozásainkat siker koronázza, abban neki is osztoznia kell. Nem indokolta meg, hogy miért vonja ki magát a munkából, de az a gyanúm, hogy bölcs ésszel előre látta, hogy személyi és politikai problémák adódhatnak. Ezenfelül azt hiszem, hogy ez a szolid úriember már eléggé belekóstolt a sajtónyilvánosság örömeibe. A görögországi politikai események lehetséges hatásaitól is tartottam. A májusban esedékes parlamenti választások megváltoztathatták az egész képet. Azután kiderült, hogy nem is lesznek választások. Amikor 1967. április 21-én kezembe vettem az újságot, úgy éreztem, minden munkám és tervem füstbe ment. Az ország kormányzását egy katonatisztekből álló triumvirátus vette át, emberek ezreit vetették börtönbe. Mi lehet görög barátaimmal? Két hétig semmit sem hallottam Marinatosz vagy Galanopulosz felől. Többször sürgönyöztem Marinatosznak, hogy megtudjam, hogy érvényesek-e még a terveink. Végül május 8-án a következő levelet kaptam Marinatosztói: A politikai helyzet kitűnő, mindenképpen szilárdabb, mint korábban volt. Meggyőződésem, hogy munkafeltételeink is jobbak és a közeljövő ben még tovább javulhatnak. Világos volt, hogy a levél írója a politikai küzdőtér melyik oldalán áll és hogy engedélyünk továbbra is érvényben van. Efelől nyugodt voltam, de aggodalommal néztem egy olyan ország meglátogatása elé, ahol bármelyik percben kitörhet egy véres forradalom. Az ezredesek azonban szilárdan kezükben tartották a hatalmat, és bármit gondoltam is magamban a görög politikáról, mindent elnyomott bennem a vágy, hogy visszatérhessek Atlantiszra. [126]


Oldal: 87

Kilencedik fejezet

1967. május 22-én, hétfőn bizakodással telve közeledtünk Athén és az égei Atlantisz felkutatásának újabb állomása felé. Előbb azonban még át kellett vergődnünk titokzatos fekete dobozainkkal együtt a vámvizsgálaton. írnokunk. Bill Wetmore a londoni reptéren csatlakozott hozzám. Most, a katonai puccs után még a szokásosnál is bizonytalanabbnak tűnt a jövő. Egymásnak ellentmondó tanácsokkal láttak el bennünket, hogy elvámoltassuk-e berendezéseinket kutatási felszerelésként, vagy inkább ne vámoltassunk el semmit. Az utóbbi mellett döntöttünk. Nálunk volt a szeizmográf és egy érzékelő Beth Ralph magnetométeréhez, továbbá fényképező- és filmfelvevő gépek és hordozható rádió adó-vevők. A vámot megúsztuk, de át kellett haladnunk egy nagy ketrecfélén, ami szemmel láthatóan gonosztevők elhelyezésére terveztek. Egy másik Athénba érkeztünk, mint amire két előző látogatásomból emlékeztem. Túl sok volt a katona, sehol egy turista, és hiányzott a fesztelen lárma és zsibongás. A katonai rezsim tizenkettőről háromra csökkentette a napilapok számát, ezzel arányosan megfogyatkoztak a portékájukat nagy hangon kínáló rikkancsok is. Hamarosan kiderült, hogy nemcsak az utcák némultak el, hanem a kávéházak is, amelyek emlékeim szerint folyton politikai vitáktól voltak hangosak. Most, hogy ötnél több ember nem gyülekezhetett nyilvánosan, politikáról senki nem mert szót ejteni. Úgy tűnt, jobb minél előbb kikeveredni Athénból, így is tettünk, már érkezésünk másnapján. Időközben találkoztunk Beth Ralph-fal, aki a magnetométerekkel egyenesen Olaszországból érkezett. Dr. Marinatosszal most beszéltem első ízben telefonon. Sikerült találkoznom dr. Galanopulosszal is, aki - ő tudja, miért - nem jöhetett velünk Thérára, viszont közben további darabokat illesztett a minószi Atlantisz kirakós játékába. Többek között adatokat gyűjtött, melyek szerint a krétai pusztulás egy részét nem szökőár, vagy más vulkáni eredetű ok idézte elő, hanem földrengések. Több rengés rázkódtatta meg Krétát már a thérai összeomlás előtt, előkészítve a terepet a még kegyetlenebb pusztításhoz. Elhatároztam, hogy Thérán is megpróbálok erre utaló adatokat gyűjteni. Galanopulosz arról is hallott, hogy a palesztin partokon, öt méterrel a tengerszint felett horzsakövet találtak, ami thérai eredetű is lehetett. Egyre gyarapodtak a cúnami lezajlásának fizikai bizonyítékai. Kétség nem fér hozzá, hogy az afrikai partra is lecsaptak a hullámok. Frank Press és David Harkrider, az MIT kutatói nemrég arra a meghökkentő következtetésre jutottak, hogy a Krakatau összeomlása által keltett tengerhullámokat a velük véletlenül azonos frekvenciájú széllökések felerősítették. Ez azt jelenti, hogy a tengerpartra kicsapó hullámok energiája a levegő útján a szárazföldön tovaterjed, majd a túlsó parton ismét felkorbácsolhatja a tengert. Ez a jelenség persze különleges, de semmiképpen nem lehetetlen feltételhez kötődik, jelesül [127] ahhoz, hogy a széllökések terjedési sebessége azonos legyen a tengerhullámzáséval. Az így kialakuló rezonancia a tengermélység és a széllökések erejének függvénye. A fenti eredményeket a thérai kérdésre alkalmazva arra jutottam, hogy Kréta nem feltétlenül jelentett akadályt a tudtunkkal Théráról jövő hullámok terjedésének útjában. A hullámok persze víz nélkül - a levegőrezgések közvetítésével szó szerint átugrották Krétát, hogy a sziget túloldalán ismét tengerhullámzássá alakuljanak. Amennyiben ez volt a helyzet, az afrikai partokat pusztító cúnami lepte meg, ami valószínűsíti, hogy az egyiptomi hadsereg ez okból veszett a vízbe. Dr. Galanopulosz bólintott és mosolyogva nyugtázta a magyarázatot. Azután ismét elmondta, hogy mennyire zavarja a régészek közömbössége a minószi Atlantisz tárgyában, de azért reméli, hogy majdcsak felébred az érdeklődésük. Felvetettem a Loring és Marinatosz között felmerült ellentétet. Hogyan békíthetnénk össze ezt a két erős egyéniséget? - Az élet küzdelem - mondta dr. Galanopulosz és vállat vont. De azért nagyon remélem, hogy ezek a nézeteltérések nem fogják tönkretenni a maguk tervét.


Oldal: 88

Beth Ralph, Bill Wetmore és jómagam dr. Marinatosz házában vacsoráztunk. A ház egy kisebbfajta villa volt Athén külterületén, és először elég nehezen lehetett megközelíteni, akárcsak a gazdáját. A taxisofőrnek egy egész órába telt, amíg megtalálta a házat, nekünk pedig egy kicsit tovább tartott, ameddig zöldágra vergődtünk az elektromos kapuval. Amikor végre bejutottunk és megismerkedtünk bájos feleségével és lányával, Nanival, kiderült, hogy a kezdetben áthatolhatatlan, hivatalos burok alatt a jó ételek és italok iránti szenvedély, kedvesség, humor és komoly tudás rejtőzik. És persze jó adag agyafúrtság is, ami a mai Görögországban nélkülözhetetlen a túléléshez. A Görögországba érkezésünket követő délután dr. Marinatosz - Jannisz Kutszogiannopulosz segítségével, akinek a neve görögül azt jelenti: a sánta Jani fia - felpakolt bennünket és Beth Ralph roskadásig megrakott Fiatját a thérai tulajdonban lévő Nomikosz hajóstársaság Karaiszkákisz nevű motoros hajójának fedélzetére. Én megmondtam, hogy ne vigyük magunkkal a kocsit, mert nehéz lesz a szigeten kirakni, de a kalandvágyó Beth Ralph inkább a kocsijában akarta tartani az értékes, nehéz és törékeny műszereket, mint bérelt járművekről teherhordó szamarakra rakosgatni (amire később mégiscsak rákényszerültünk). Nem irigyeltem Betht, ha arra gondoltam, hogy fogja a kocsit a 45 fokos szirtfalon 300 méter magasra felvinni. Jannisz Kutszogiannopulosz, a thérai születésű, neves athéni ügyvéd a Kikládok szigetlakóinak szószólójaként vált ismertté. Ez a jó humorú és jólelkű, nyugodt, megértő természetű férfi irányította a görög Vöröskereszt munkáját. Ahogy a lobbanékony természetű Marinatosz felborzolta a kedélyeket, Kutszogiannopulosz csaknem ugyanolyan gyorsan lecsillapította őket. Sajnos [128] erre a thérai útra nem kísérhetett el bennünket. Meg kellett várnia a következő menetet. A Karaiszkákisz kapitánya, akinek az apja a Théra északi partján fekvő la horzsakő-fejtőjét vezette, nagyon izgatott volt az ásatások miatt, mert úgy tudta, hogy az apja kőbányájában valamiféle nagyméretű, minószi tárolóedényeket fedeztek fel. Ahogy tengerre szálltunk, ismét az elemek vették át a hatalmat. A hajó dülöngélt és hánykolódott a meltemi-ben, az észak felől fújó, nyári szélben, amely friss permetet csapott fel a hajó bal oldalán. A Kikládok magas, fekete szigetei egymás után emelkedtek ki a hullámokból, és ahogy elhaladtunk Egina mellett, eszembe jutott Aiakosznak, a sziget királyának, Akhilleusz nagyapjának és a híres krétai Minósz király bátyjának története. Körülbelül ő is a megfelelő időben élt ahhoz, hogy szemtanúja lehessen a thérai kitörésnek, néhány nemzedéknyi idővel Thészeusz és a trójai háború előtt. A Kephalosztól ismert történet szerint az égbolt szinte a földre ereszkedett, vastag felhők borultak a feltüzesedett levegő fölé. Négy álló hónapon át szakadatlanul fújt a halált hozó déli szél. A felfordulás a kutakat és forrásokat is utolérte: kígyók ezrei tekergőztek a földön, mérgüket a kutakba eresztették. A betegség először az alantas állatokra: kutyákra, marhákra, birkákra és madarakra csapott le. A nyomorult szántóvetők megdöbbenve látták, hogy az ökrök szántás közben összerogynak és magatehetetlenül fekszenek a félbemaradt barázdában. A keservesen bégető birkák gyapja kihullt. A történet további része leírja a csapásoktól sújtott nép szenvedéseit, amelyek minden részletében hasonlóak a Bibliában leírt egyiptomi tíz csapáshoz. A mítosz eredete nyilvánvalóan a vulkáni mérgező gázok nyomában járó dögvész és halál. Este hét óra körül értük el a Kikládokhoz tartozó Mélosz szigetét, de egy egész órát elvesztegettünk, amíg a kikötéssel kísérletezett. Az erős partmenti szél megnehezítette az özönvíz előtti, sokkal kisebb hajók számára készült rakpart megközelítését. Végül horgonyt vetettünk, a matrózok egy partra dobott kötél segítségével valahogy közelebb csörlőzték a hajó tatját a kikötőrámpához, annyira, hogy a sok lármás utast és a rakományt kitehessék, miközben megállás nélkül folyt a hangos szóváltás a hajó és a part között a kapitány hajózási képességeit és a sziget kikötési lehetőségeit illetően. Igen, ez már inkább emlékeztetett arra a Görögországra, amelyet korábban megismertünk. Felkelt a nagy, barackszínű hold. Élénk színekre festett bárkák gyűltek körénk. Halvány fények világították meg a város utcáit és fehér házait. Az emberek tülekedtek és kiabáltak, míg végre megtalálták egymást, és bár nem volt nagy a tömeg, mégis több volt itt az élet, mint amennyit egész Athénban láttam. A hajó felszedte a horgonyt és eltűnt a sötétben, Théra felé.


Oldal: 89

A másik minószi vulkáni sziget, Mélosz geológiai aktivitásáról nincs semmiféle feljegyzés, némi kénes kigőzölgést leszámítva. Bizonyosan Kr. e. 1500-ban is nagyjából ugyanazt a képet mutatta, mint ma, eltekintve attól, hogy termékenyebb volt és Phülakópinál egy virágzó város emelkedett rajta, amelyet [129] talán, ahogy reméltem, maga a Platón által említett Eumélosz király kormányzott, akinek nevét a thérai Messza Vuno szikláin kőbe vésve láttuk. Az este folyamán dr. Marinatoszon és rajtam kívül egyetlen utas sem tartózkodott a fedélzeten. Én Fouqué ásatási beszámolóját olvastam, mivel másnap ismét kutatni akartunk az akrotíri vízmosásokban bujkáló épületek után. Marinatosz is olvasott. Egyszercsak felnézett és így szólt: - Valahányszor Thérára utazom, mindig elolvasom Platóntól a Timaiosz-t és a Kritiász-t. A kezében tartott elnyűtt kötetre pillantott. Én magam is őrizgettem egy 1829-es kiadású, görög nyelvű példányt, amit még apám hagyott rám. Atlantiszról és a minósziakról kezdtünk beszélgetni. Marinatosz azután hamar témát váltott, de arra a rövid pillanatra úgy éreztem, hogy végre eljutottunk az őszinte eszmecseréhez. Másnap reggel, amikor Thérára érkeztünk, a kapitány közölte, hogy ilyen mostoha körülmények között lehetetlenség partra tenni Beth Ralph Fiatját, és az átrakóhajó, amire a kirakodáshoz szükség volna, egyébként sincs sehol. Különben pedig, ha egyáltalán lehetséges volna partra tenni a kocsit, akkor is a többszörösébe kerülne a kirakodás. Kénytelenek voltunk tehát kirámolni a kis piros guruló hajókofferből és hagyni, hogy visszahajózzon Pireuszba. A csónakok, amelyek üdvözlésünkre előjöttek és most a hajó oldalához úsztak, kezdtek megtelni utasokkal és csomagokkal, miközben hangosan berregő motorral bukdácsoltak a hullámverésben. A rakparton a szamárhajcsárok vártak, hogy felvihessenek Phírába és a szállodába, amelyet kissé elhamarkodottan Atlantisznak neveztek. Loring ugyan azt írta, hogy, akárcsak tavaly, idén is azt szeretné, ha az ő házában rendeznénk be a főhadiszállást, de Loring még nem volt a szigeten, én pedig óvakodtam Marinatosz előtt szóba hozni ezt a kényes kérdést. Miután bejelentkeztünk a szállodába, fél kilenckor elindultunk Akrotíribe, anélkül, hogy legalább az öltönyt felcseréltük volna valamilyen, a mezőkön és vízmosásokban való mászkáláshoz alkalmasabb viseletre. Kezdtem rájönni, hogy Marinatosz mindig kissé emelkedett és hivatalos légkört teremtett maga körül, ami kétségtelenül hozzásegítette, hogy kivívja a helybeliek tiszteletét. Minthogy már mindannyian alig vártuk, hogy kiérjünk a helyszínre, haladéktalanul bezsúfolódtunk a ránk várakozó Peugeot kombiba. A kocsinak nem volt önindítója, úgyhogy mindig dombon kellett megállítani, ami Thérán igazán nem ütközött nehézségbe. Akrotíri faluban néhány idős ember igazított útba, hogy megfelelő terepet találjunk az ásáshoz. Már számítottak az érkezésünkre, és itt csatlakozott hozzánk az ifjabb Kutszogiannopulosz is, az athéni ügyvéd tisztelettudó unokaöccse, aki Marinatosz megbízottjaként a professzor üzleti ügyeit intézte a szigeten. Később rájöttünk, hogy másodállásban Marinatosz főkémje és a rendőrfőnök bizalmasa. Az ifjú K. úr nagy buzgalommal végezte a munkáját, és [130] hamar megtanultuk, ha nem akarunk bajt, sehová se menjünk anélkül, hogy ne tájékoztatnánk őt vagy a rendőrfőnököt. Ahogy elhagytuk a szállodát, történt egy kis incidens, ami új oldaláról mutatta be Marinatoszt. A hetvenkét éves Giannakasz bácsi korábban harmincöt évig volt a thérai múzeum gondnoka. Már nyugdíjba ment és mint afféle állami idegenforgalmi tisztviselőnek, egy pici irodája volt a városban. Istenítette Marinatoszt és azt mondta neki, hogy szívesen feladná az idegenforgalmi állást azért, hogy neki segíthessen. Marinatosz helyeselte ezt és felajánlott az öregnek valami állást az ásatásnál. Most, hogy éppen el akartunk hajtani Akrotíri felé, Giannakasz szaladt oda a sziget nagyalakú, bekeretezett térképével, a Graves-féle térkép másolatával, amelyet nagy üggyel-bajjal szerzett meg. Marinatosz félbeszakította, mondván, hogy semmi szükségünk a térképre - ami egyébként igaz volt -, kurtán elzavarta Giannakaszt és elhajtottunk. Talán elfelejtette, hogy megbízást adott az öregnek. Akrotírinél vékonyabb volt a horzsakő-réteg, mint bárhol másutt a szigeten, és a mélyen lepusztult vízmosások helyenként egészen a minószi rétegig bevágódtak. Az ilyen földtani viszonyok a felszíni leletek gyakoribb előfordulását eredményezik és óhatatlan volt, hogy


Oldal: 90

Akrotíri körzete előbb vagy utóbb felkeltse a régészek érdeklődését. Úgy esett, hogy éppen száz évvel Fouqué történelmi jelentőségű thirasziai és akrotíri felfedezései után tértünk vissza Akrotírire. Röviddel azután, hogy a Szuezi-csatorna építéséhez szükséges cement gyártása céljából megkezdődött a horzsakő kitermelése, történelem előtti maradványokról szóló hírek kaptak lábra. Még ma is, akárcsak akkoriban, falakat, edényeket, falfestmény-maradványokat és más értékeket zúznak szét a thérai kőbányákban anélkül, hogy bárki szót emelne, mivel a thérai cement-alapanyag igen gazdaságos. Egy kis antik váza hatósági engedély nélküli elszállítása a szigetről már nemzetközi bonyodalmakhoz vezethet, mégis az elmúlt évszázad minden esztendejében hektárszámra gyalulták le a régiségekkel teli hamuréteget anélkül, hogy egyetlen tiltakozó hang hallatszott volna. 1870-re már elegendő adat gyűlt össze arra vonatkozóan, hogy egy sűrűn lakott és fejlett kultúrájú civilizáció létezhetett e helyen, továbbá elképzelhető, hogy ez volt Platón Atlantisza, ahogyan Nicaise 1885-ben felvetette. Nicaise írásai és Fouqué korszakalkotó munkája azonban feledésbe merültek. Az elmúlt száz év során szó szerint több tonnányi régiséget lapátoltak teherhajókra, miközben a tudósok elnézően mosolyogtak, valahányszor Théra, mint Atlantisz lehetséges modellje szóba került. A maradványok elpusztításán túl, maga a bányaművelés vezetett Fouqué felfedezéseihez is. A francia geológus azért utazott Thérára, hogy megfigyelje a vulkánt az 1866-ban kezdődött kitörési időszak során, majd érdeklődni kezdett a thirasziai bányákban talált ókori falak és edények iránt. Ekkor még nem fedezték fel a minószi és mükénéi civilizációkat, így a leletek kormeghatározása nem volt könnyű, de nyilvánvaló volt, hogy a görögök előttről származnak és ez önmagában is jelentőssé tette őket. Amikor feltárásra került egy nagy [131] tanyaháznak látszó, hat szobából álló épület, benne egy öregember maradványaival, aki nyilván nem törődött a közelgő veszély jeleivel, Fouqué túl veszélyesnek ítélte az állandóan omladozó, soktonnányi hamu alá temetett ásatási helyet és elhagyta a kevésbé mélyen belepett akrotíri terep kedvéért. Az ottani hamuréteg már annyira lepusztult, hogy Fouqué a vízmosás oldalából kiálló faldarabokat is talált, továbbá számos edényt, két aranygyűrűt, réz és obszidián eszközöket, mind-mind a görögök előtti időkből származott. A földműves, akié a terület volt, megakadályozta Fouqué ásatásait, a geológus ösztönzésére azonban két másik francia, Gorceix és Mamet megszerezték a szükséges pénzt honfitársaiktól és az engedélyeket a görögöktől. 1870 tavaszán megkezdett ásatásaikat azonnal siker koronázta. Először falakat találtak, azután egy raktárhelyiséget, tele gyönyörűen festett vázákkal, melyek némelyikében elszenesedett élelmiszerek rejtőztek. Obszidián kések, kaparók és fűrészek kerültek elő, valamint szövőszékhez való szálfeszítők, mozsarak és mozsártörők, konyhai eszközök, bíborcsiga-héjak, és rengeteg kutya-, macska-, ló-, kecske- és birkacsont. Egy cserépdarabon lineáris írásra bukkantak. Éppen azelőtt, hogy az omlásveszély miatt ismét abba kényszerültek hagyni a munkát, olyasmire találtak, ami a mi szempontunkból a legfontosabb, mivel bennünket nem egyszerűen az emberi kultúra nyomai érdekelnek, hanem a jólét jelentősebb településre valló jelei - freskókra. A művészi ihletettséggel készült, nagyméretű, elragadó szépségű, épségben maradt falfestmények a gondtalan jólét egyértelmű bizonyítékai, ahogyan az ugyanazon az 1870-es nyáron előkerült elegáns vonalú, mívesen díszített edények is. Gorceix és Mamet ugyanabban a földtani rétegben egy másik, hasonlóan leletekben gazdag házat is találtak, majd egy harmadikat Balosz, Akrotíri kikötője közelében, a sziget mai, a kaldera felőli oldalán. Itt egy tiszta rézből készült fűrész került elő, az egyetlen Thérán talált rézeszköz. Fouqué bizonyára felismerte, hogy az, amit feltárt, sokkal jelentősebb holmi elszigetelt falucskánál, de hogy valójában mi is, abban már nem volt biztos. Észrevette, hogy az edények nagy része hasonló a Méloszon, Rhodoszon és Cipruson találtakhoz. Arról is írt, hogy hiteles forrásból hallotta, hogy a Louvre-ban található egy egyiptomi falfestmény, mely görög követeket fogadó egyiptomi uralkodót ábrázol A követek által hozott ajándékok [a képen] formája és díszítése hasonlít a théraiakra. Ez talán az első újkori hivatkozás a minósziak és az egyiptomiak közötti áruforgalomra, amelyet a történészek csak néhány évvel ezután kezdtek elismerni. Idővel azután megerősítést nyert, hogy az Akrotírin talált lineáris írás minószi jellegű, hogy a Mavor: Atlantiszi utazás

Oldal: 91

feltárt épületek minószi jellegűek, az edények, freskók, szobrok és az egész életmód mind-mind minószi jellegű. Mélosz szigetét ugyanezek az emberek népesítették be, sőt, úgy tűnik, egy égeitengeri nagy szigetbirodalom alakult ki a Kr. e. II. évezred folyamán, amely azután elpusztult, [132] amikor egyik szigete egy iszonyatos katasztrófa során felrobbant. Ennyi új felismerés közepette is pajzánnak minősítették a szigetbirodalom és Platón Atlantisza közötti kapcsolat gondolatát, ámbár ugyanakkor szemmel láthatóan semmi pajzánságot nem találtak abban, hogy a Knósszosznál feltárt palotát Minótaurosz krétai labirintusá-nak nevezzék. Számos okból, többek között a háború, a régészek érdektelensége és az anyagiak hiánya miatt, Thérát száz évre szinte elfelejtették, leszámítva Zahn rövid ásatásait 1900-ban. Ez a mellőzés azért meglepő, mert Théra egy második, de jóval korábbi eredetű Pompeji lehetne, egy civilizáció, amelyet a vulkáni hamu éppen olyannak őrzött meg, amilyen akkor volt, amikor lakói elmenekültek. Épen maradt, a későbbi fosztogatásoktól is érintetlenül hagyott, széltől, esőtől és a nap hevétől védett hely. A thérai kitörés, ha a minósziak számára nem is, a régészek szempontjából mindenképpen a legszerencsésebb esemény volt. Egy ilyen, a hamu alatt megőrzött terület feltárása jelentősen gyarapíthatná ismereteinket a minószi-mükénéi időkről. A mai Akrotíri falu egyike a sziget néhány, hegytetőre épült településének, egyetlen takaros fehér épületegyüttes, amely elborítja a hegyet. Mindenütt templomok és kápolnák, kék kupoláik jól megférnek a házak között. Ha olyan fontos ember érkezik, mint dr. Marinatosz, arról vagy előre tudni lehet, vagy nagyon hamar kiderül. Érkezésünk hírére is jó egynéhány ember verődött össze, és ez számunkra sem volt közömbös. A kutatás és az elmélet egy bizonyos területen néha szinte négyzetkilométernyi pontossággal megmutathatják az utat a régésznek. Az elemeknek való kitettség, a tengeri rablók elleni védekezés, a termékeny és megművelhető földek közelsége és a helyszínre vonatkozó más logikus vagy közhelyszerű megfontolások segíthetnek leszűkíteni a kutatási terepet. De azután hogyan tovább? Azon a négyzetkilométeren belül hol kezdjünk hozzá a munkához - talán a fügefánál, a szamárösvénynél, a vízmosás közelében, ahol a hamuréteget vékonyra mosta az erózió, vagy a szélárnyékos oldal lankás lejtőjén? Egy itteni paraszt lehet, hogy tudja a választ, vagy annak egy részét. Emlékszik, hogy egyszer, a tavaszi esőzések után nagy fazekak és tárolóedények maradványait látták pont az ő paradicsomültetvényétől délre lévő vízmosásban. Egy halásznak is rémlik, hogy kisfiú korában a nagyapja elvitte magával egy mezőre, a falutól délre és megmutatta neki a helyet, ahol a németek valamikor kiástak egy réges-régi házat. Az első ilyen apró nyomra az öreg Jorgosz Szalivérosznál bukkantunk, aki még emlékezett rá, hogyan omlott be pár évvel azelőtt az egyik vízmosásból nyíló oldalüreg padozata, és alatta mintha egy szoba tárult volna fel. A közelben pedig egy darabon hirtelen megsüllyedt a talaj, mintha a hamu alatt ott is egy üreg lenne, talán egy másik szoba. Az első dolgunk az volt, hogy megnézzük ezeket a helyeket, úgyhogy felkerekedtünk, és elindultunk a földek között bevágódott, poros gyalogösvényen. [133] Ez volt aztán a menet! Dr. Marinatosz mellett egy feketébe öltözött öregasszony botorkált, szoknyáját csapkodva kacarászott, kivillantotta két sárga fogát. Az öregek elégedettek voltak, hogy lám-lám, jó még valamire a memóriájuk, a fiatalok pedig reménykedtek, hogy valami munkához jutnak. A kisgyerekek vihogva neki-nekiiramodtak, aztán hirtelen inukba szállt a bátorság, és újból lemaradtak. Mi, külföldiek, a fekete dobozainkkal szétszóródtunk a hosszú menetben, csetlettünk-botlottunk a hamu közötti köveken, a kaktusszal, csalánnal és örökzöld bozóttal szegett ösvényen. A pára, a hamu és az eső egy óra alatt eltörölte a nyomokat, amelyeket magunk után hagytunk. Itt is, ott is egy-egy paraszt takarította be az árpát, gyökerestől-mindenestől tépdesték ki a laza vulkáni talajból, amelyen mindenfelé cserépedények apró darabjai hevertek - a négyezer vagy még több év törmeléke. Végre megállt a menet. Dr. Marinatosz, aki hatvanhét éve és tekintélyes pocakja ellenére még mindig olyan szívós és gyors, mint egy törpekakas, felmászott egy másfél méter magas támfal tetejére, azután könnyedén leereszkedve, ismét földet ért. Ennek a parasztnak van sütnivalója. Észrevette, hogy némelyik kő a falban nem Mavor: Atlantiszi utazás

Oldal: 92

természetes formájú. - Értem - mondtam erre én. - Szóval esetleg egy ókori falból valók? - Nagyon bíztató a helyzet - válaszolta titokzatosan Marinatosz. Rengeteg a lávakő a hamuban, így sajnos félő, hogy a magnetométer nem észleli a falakat - jegyezte meg Beth Ralph. Hát persze, nem is észlelte, legalábbis nem valami jól. Tipikus régészpech! Egy kicsit odébb, egy magányos fügefánál barlang nyílt a vízmosás falában, [134] részben hordalékkal és törmelékkel volt tele, de a bejárata fölötti hamuhamu és horzsakő-réteg horzsakő épületet sejtetett maga alatt. Olyan volt, mint amikor egy nagy dobozt belep a hó. A horzsakő-réteg hirtelen egy-két két méterrel megemelkedett, egy darabig vízszintesen haladt, majd visszaesett az eredeti szintre és ott futott tovább. A fönti mező jó terepnek ígérkezett a magnetométer kipróbálásához, így Beth Ralph-fal Ralph és Bill Wetmore-ral itt tt láttunk munkához, amíg Marinatosz továbbment az ösvényen, megvizsgálva a többi lehetséges ásatási helyeket is. Fouqué a falutól keletre és a déli parttól 400 méterre lévő vízmosásról írt. Ha nem is egész pontosan, de nagyjából arrafelé lehettünk. Ahogy 1966-ban, ban, most sem találtuk a korábbi ásatások nyomát. Az erózió és az azóta épült új támfalak teljesen eltüntették a nyomokat. Az egész táj azonban eszményi környezetet nyújtott egy minószi település számára, hasonlított a krétai Gúrnia környékéhez: a tenger ten felé ereszkedő, keletről és nyugatról hegyekkel közrezárt síkság. Mindannyiunk számára nyilvánvaló volt, hogy az ásatást az első vízmosás alján kell elkezdenünk, ahol a paraszt a barlangot mutatta és ahol a hagyomány szerint az edényeket látták. A terepen terepen látható sokféle jel és a szakirodalom mind erre a vízmosásra mutatott, vagy pedig a következőre, ahol Zahn ásott. Mindkettő ígéretesnek látszott. Úgy gondoltuk, hogy Fouqué háza a gyönyörű freskóval az első vagy nyugati vízmosásban lehetett, ezért ezt választottuk az első, felmérő ásatáshoz. Ahogy visszagondolok, azt hiszem, bárhol másutt is sikerrel áshattunk volna a vízmosások aljában. Az ásás olyan könnyen ment és a régiségek olyan ütemben kerültek elő, hogy csekély létszámú kutatócsoportunk nem győzte te megfelelő módon feljegyezni és elrendezni őket, úgyhogy időnként meg kellett állnunk, hogy kiismerjük magunkat. Nagyon szerettem volna használni a szeizmográfomat, amely Beth Ralph és a saját véleményem szerint is hatékonyabb lett volna, mint a magnetométer, magnetométer, de Beth csak egy pár napig maradhatott és Marinatosznak az volt a rögeszméje, hogy a mindentlátó magnetométerrel egy palotát fog találni. Bethszel már odahaza, az Egyesült Államokban is aggódtunk, hogy ezen az erős természetes mágnesességű terepen a magnetométer nem lesz jól használható, de azért érdemesnek látszott kipróbálni, és az én szempontomból most talán ennél is fontosabbnak tűnt, hogy a magnetométer Marinatoszt is izgatta és bizonyára segített idecsábítani és itt tartani őt. A magnetométerhez hármunkra volt szükség, úgyhogy a szeizmográfnak még várnia kellett. Szántóföldnyi nagyságú hálót fektettünk le és a piros zászlós karók között oda-vissza oda járkálva leolvastuk a földmágnesség-mérő mérő adatait, amelyekből később egy földmágnességi térképnek kellett lett kikerekednie, rajta az áhított falak helyével egészen hat méter mélységig. A magnetométer azzal az előnnyel jár, hogy az adatok mindenütt azonnal leolvashatók, ha tehát sok adatot veszünk fel, minden rácspontban egyet, és az adatokat egy darab papíron a


Oldal: 93

megfelelő helyre felvisszük, egy térkép alakul ki. Az egyik helyen, Zahn házának közelében, nagyon ígéretes felvételhez jutottunk, de nem volt rá idő, hogy két teljesen különböző helyen ássunk, ezért [135] hanyagoltuk Zahnt és nem igazolhattuk a magnetométer méréseinek helyességét. Egész álló nap az öt méterenként kijelölt nyomvonalakon lépkedtünk, szőlőskerteken és paradicsom-ültetvényeken, búza- és árpaföldeken keresztül, falakon át és vízmosta barázdákba botolva, álmos parasztok és vicsorgó kutyák között. A magnetométerrel való egész napos munka után Phira felé autózva Beth Ralph próbálta magára vonni dr. Marinatosz figyelmét. Tudja, ezen a területen nagyon változó a mágneses aktivitás - mondta abban a kínosan gondos stílusban, ahogy csak külföldiekkel beszél az ember. - Nem lehet az eltéréseket pontosan eltalálni, el-ta-lál-ni, mert nem elég erősek, nem lehet őket észlelni. Dr. Marinatosz bizonytalanul bólintott, de közben tovább bámult kifelé az ablakon. Mondom - Beth makacsul próbálta túlkiabálni a szélzúgást -. nem lehet ész-lel-ni. De azért van némi esély... - Igen? - szólt dr. Marinatosz. - Van némi esély, hogy a barlang bejárata fölött valamivel használhatóbb jelzésekhez jussunk. - Á! - mondta dr. Marinatosz szórakozottan. - Nagyszerű! Kitűnő! - Hogyhogy, mi kitűnő? - érdeklődött Beth. Az - felelte dr. Marinatosz -, hogy rögtön ilyen sikerünk van. Csodálatos. Rendkívül érdekes lesz. - Micsoda lesz érdekes? - kérdezte Beth. - Az, hogy lesznek jelzések - mondta dr. Marinatosz. - Vagy úgy! - szólt Beth és majd megpukkadt mérgében. Hát ez volt a probléma. Dr. Marinatosz és mi sajnos gyakran nem egy malomban őröltünk és fogalmunk sem volt, hova akar kilyukadni a másik. Azt hiszem, alapvetően nyelvi probléma volt az egész. Marinatosz jól beszélt angolul, de ez gyakran meg is tévesztett bennünket. Nem vettük észbe, hogy a fogunk között odavetett félszavak és a hétköznapi beszédfordulatok nekünk ugyan értelmesek lehetnek, de nála tökéletesen célt tévesztenek. Az eszmecsere végére az autóduda tett pontot, helyesebben felkiáltójelet. Sofőrünk nagy élvezettel tülkölt, ezúttal egy kecskenyáj miatt, az állatok azonban cseppet sem zavartatták magukat. A kocsiba préselődött társaságon hisztéria lett úrrá, főként engem zavart a helyszűke, mivel 190 centi magas vagyok, és így nemcsak holtmocskosnak éreztem magam, de a térdem is az államat verdeste. Akkor holnap, ha tudnak dolgozni azzal a megnetométerrel a barlang fölötti földön, nagyon érdekes lesz meglátni, hogy mi minden van ott - kezdte újra váratlanul dr. Marinatosz. Beth lemondóan bólintott. - Nagyon biztató - lelkesített mindnyájunkat -, hogy a parasztok szerint itt mindenfelé régiségek kerülnek elő. Nem itt vagy ott, hanem mindenfelé. Nagyon lelkes vagyok ezektől a hírektől. Azt hiszem, ez nagyon ígéretes. Igen, nagyon elégedett vagyok! Beth Ralph bólintott és azt mondta, reméli, hogy a magnetométer majd [136] mutat valamit és aznap nem említette többet a kételyeit. Később azonban, ahogy előre tartottam tőle, nem volt túl lelkes az eredményeket illetően, elmagyarázta Marinatosznak, hogy korábbi kételyei igazolódtak, a terület olyan erősen mágneses, hogy semmiféle következtetést nem lehet levonni. Marinatosz mosolygott, felvonta a szemöldökét, széttárta a kezét, vállat vont és újból összefonta a karját. Nem látszott meglepettnek, de nem volt egészen világos, hogy teljesen félreértette a hallottakat vagy egyszerűen maga is erre számított. Menetközben el-elszundítottam. Egyszerre rám tört a fáradtság. Mégsem tudtam mélyebben elaludni, mert folyton eszembe jutott, hogy Loring talán túl korán meg talál érkezni. Kellett nekem régészettel foglalkozni! A május 24-i vacsoránál dr. Marinatosz éppen mosolyogva pohárköszöntőt mondott az ásatás sikerére, amikor a szálloda tulajdonosa egy táviratot hozott nekem. Kibontottam és újból összehajtva rögtön zsebre vágtam, éppen csak egy pillantást vetettem a feladóra. - Remélem, nem rossz hír? - érdeklődött Marinatosz.


Oldal: 94

Nem, dehogy - siettem megnyugtatni -, csak a feleségem írt. Tudja, néhány hét múlva érkezik. A, ez nagyszerű! Hát akkor, ha holnap korán akarunk kezdeni, azt hiszem, nem árt, ha most alszunk egy jót. Hát, nem ártott volna, ha tudtunk volna. - Mit ír? - kérdezte Bill, amint a lépcsőn felfelé mentünk. Vasárnap telefonálok Athénból - súgtam neki - üdv: Loring. - Eszerint jövő szerda előtt nem jöhet. Addig még van egy hetünk. Amióta Marinatoszt nemrégiben személyesen is megismertem, már biztosan tudtam, hogy ő és Loring nem fognak kijönni egymással. Más megoldás nem volt, mint hogy addig halogassuk az összeütközést, ameddig csak lehet és felkészítsük Marinatoszt a megrázkódtatásra. Loring szerencsére hagyott nekem egy kis időt. Másnap reggel útban Akrotíri felé megálltunk, hogy megnézzünk egy nagy ókori követ, amely állítólag Megalochorión falu egyik falában van. Nagy láva sírkő volt, lapján valami névvel. Marinatosz odasétált, egész közel hajolt és letérdelt, ujjával böngészte a betűket. Akrüptosz - mondta végül és sóhajtott. - Azt jelenti: a férfi, aki nem volt titok. Lehet, hogy egy harcos felvett neve. - Archaikus betűk - fűztem hozzá reménykedve. Dr. Marinatosz újra szemügyre vette a betűket. - Késő-archaikus lehet - határozott végül -, körülbelül a Krisztus előtti VI. századból, mivel a betűk balról jobbra következnek egymás után. Megfordult, ahogy egy öreg paraszt szamaragolt arra. - Ő a tulajdonos - magyarázta Marinatosz. - Azt mondja, tíz éve találta. [137] Megpróbáltam a hazafiságára hatni, hátha a múzeumnak adományozza ezt a régiséget. Elmosolyodott. Hát, ami azt illeti, nem volt aprócska ajándék. Nyomhatott vagy másfél mázsát és pont a fal közepébe volt beépítve. Kiszedni onnét anélkül, hogy a fal többi része ledőljön, és csacsifogattal elcipelni a jó 15 kilométerre lévő múzeumba legalább egynapi munka. Igaz viszont, hogy a hazafiságra való felszólítást manapság nem ajánlatos figyelmen kívül hagyni Görögországban. Az ásatások május 25-én, csütörtökön kezdődtek meg a terület tulajdonosa után később Bronosz I-nek nevezett lelőhelyen, a vízmosás legalsó teraszán (ld. a 24. képet), közel ahhoz a helyhez, amelyet a gazda mutatott nekünk. Pár nappal később egy második árkot is indítottunk a barlangnál, ahol a szeizmográfom a felszín alatt körülbelül öt méterrel egy durva réteget jelzett. Később ez szolgáltatta a leglátványosabb leleteket. A szeizmográf alkalmazásához szükség van először is magára a műszerre, ami két geofonból, vagyis elektromos fülből és egy rádióadóval felszerelt távirányítóból áll, azután kell még egy kővagy acéllemez, egy nagy kalapács és két ember. A refrakciós szeizmográf hanghullámot bocsát a földbe, amely egy kőzetréteghez ütközve megtörik, a kőzet mentén végighalad és végül valamivel távolabb visszatér a felszínre, ahol a geofon érzékeli és a hang áthaladási idejét rögzítik. A geofont a nagy kalapácsos hangforrástól egy körülbelül harmicméteres nyomvonal mentén távolítva, számos áthaladási időt rögzítenek. Ezekből az adatokból kiszámítható a kőzetréteg átlagos mélysége a mérési vonal alatt, így tehát rengeteg nyomvonalon kell oda-vissza végigmenni, hogy meghatározzuk a felszín alatti rétegek helyi változásait. A tapasztalatok szerint ismeretlen terepen nagyon sok nyomvonalat kell megvizsgálni ahhoz, hogy következetes adatokat nyerjünk és bízhassunk akár a legegyszerűbb eredményekben is. Tudja, Mr. Mavor, én csak nézem ezeket a világító számokat a maga műszerén. Mit mondanak ezek magának? - érdeklődött dr. Marinatosz. Elmagyaráztam, hogy amit lát, az a nagy sebességű számláló, és azt az időt méri, ami alatt a hanghullám megteszi az utat a nagykalapácstól a kissé távolabb lévő geofonig. És mondja, hogy működik a számítógép? - folytatta. Örültem, hogy érdekli a technika, és elmagyaráztam, hogy a digitális számítógép lényegében véve rendkívül nagy sebességű, kétállású elektromos kapcsolók együttese, amelyek megfelelően egymáshoz csatlakoztatva aritmetikai problémák megoldására használhatók fel. Dr. Marinatosz egy kicsit eltűnődött ezen, aztán odábbsétált. -


Oldal: 95

A barlang előtt, az Alvaniti I. lelőhelyen végzett szeizmikus mérések egyértelműen egy 3-5 méter mélyen fekvő réteget mutattak. Dr. Marinatosz elégedettnek látszott, mert ez némi reményt adott arra, hogy a hamuréteg nem túl vastag ezen a részen. A barlang teteje fölött végeztünk méréseket, és ezek határozottan jelezték a barlang jelenlétét, ahogyan az egy másik barlang esetében is történt. Ebből [138] látható volt, hogy a jövőben ezek a mérések igen hasznosak lehetnek üresen maradt minószi helyiségek feltárás előtti helymeghatározására. Számos más helyen pedig a mérések egyértelműen jelezték a 3-10 méter mélységben húzódó lávaalapzatot, ezt azután a kiásott árkok is igazolták. Bármennyire ígéretes volt is a szeizmográf használata, úgy alakult, hogy mégis csak korlátozott mértékben került rá sor, egyszerűen azért, mert azonnal és rendkívüli bőségben jelentkeztek a régészeti eredmények. Hamarosan teljesen lekötött bennünket az épületek alaprajzának elkészítése, a leletek lefényképezése és nyilvántartásba vétele és a helyi geológiai vizsgálatok. Amint egy-egy helyen meghatároztuk a hamu vastagságát, az adott ásatási helyen már nem használtuk a műszert. Azért még mindig a lapát a legjobb régészeti eszköz - magyarázta dr. Marinatosz. Mindig működik és nem beszél vissza. A szeizmográffal végzett kimerítő méréssorozat után - én kezeltem ugyanis a hétkilós kalapácsot - én is lemásztam az első árokhoz, ahol dr. Marinatosz elmélyülten vizsgálta az egy méter mély gödröt. - Jó napot! - mondta. - Most már nincs szükségem magára, se a barátaira. Nem tudtam mire vélni ezt a megjegyzést. De azért csak nyugodtan méricskéljenek tovább! - Megnyugodva láttam, hogy nevet és kedvesen int az árok túloldaláról. - Egy ház falaira bukkantunk, ezek az égetett téglák a felső szintekhez tartoztak. 1967. május 25-e volt, az órám három óra hét percet mutatott. Harminchárom órája voltunk a szigeten. Bármilyen optimista voltam is, ekkora és ilyen gyors siker engem is gyanakvóvá tesz. Olyan volt az egész, mint egy álom. Vajon tényleg egy házra bukkantunk? Netán egy palotára? Fouqué és Zahn házaival együtt ez is azt bizonyítja, hogy egy nagyszerű, történelem előtti város fekszik alattunk? Egyáltalán biztosak lehetünk-e a kutatás jelenlegi állása mellett abban, hogy minószi leletekről van szó? Ha itt ekkora település volt, miféle csodák lehettek a sziget magasan fekvő központjában, amelynek a helyén most a nagy thérai kaldera van? A gödör körül lassan halomba gyűltek az edénycserepek. Dr. Marinatosz előbb néhány vékonyabbnak, finomabbnak látszó darabot vett fel, azután a többiek után nyúlt. Igazi krétai munka - mondta olyan szakértelemmel, amivel nem is mertem volna vitába szállni -, onnan is való, nem itteni másolat. Ez azt jelenti, hogy itt valamikor gazdag emberek laktak. - Elmosolyodott. Végignéztem a munkásokon. Egyikük-másikuk kezében ácsszekercéhez hasonló, de inkább kanál alakú kaparóeszköz volt. Mintha a karjuk és a kezük meghosszabbítása lett volna, úgy csapkodták, kaparták, vájták, lapátolták vele a laza hamut a hátuk mögé. Bár Nikosz, a brigádvezető kivételével járatlanok voltak a régészeti ásás fortélyaiban, meglepő ügyességgel dolgoztak. Miközben továbbsétáltam, azon töprengtem, mit lehet kezdeni a leletekkel. Jó, itt van egy csomó kő meg tégla és a krétai edények is, de honnan [139] tudhatjuk, hogy ezek tényleg egy jómódú házhoz tartoztak? A kitörés előtti település létezésének puszta bizonyítása még nem elég. Hol vannak a jómódú, kiterjedt és fejlett település nyomai, a további bizonyítékok, hogy a minószi civilizáció még fejlettebb, sokkal inkább egy atlantiszi birodalomhoz hasonló volt, mint eddig képzeltük? Újra visszamentem az árokhoz, a Bronosz I-hez. Marinatosz a küszöbön álló újabb felfedezések lázában égett. Nem osztogatta bőkezűen a mosolyát, mindig nagyon ravaszul élt vele, olyan lefegyverző és figyelemelterelő módon használta, mint a bűvész a másik kezét. Alacsony, testes ember volt, de testtartása és mozdulatai vékony, fürge és kellemes ember benyomását keltették. Mielőtt elmosolyodott, általában ültében hátradőlt, gondosan összefonta a karját, és azt mondta:


Oldal: 96

Hát igen, ez... nagyon érdekes. - Hirtelen, mintha csak szavait akarná igazolni, hopp, egy füligérő, merev mosollyal kivicsorította egész fogsorát. Aztán újból megszólalt. - Na, akkor folytassuk a munkát! Dr. Marinatosz azt indítványozta, hogy az ásatási helyszín fölötti egész területet mérjük végig a szeizmográffal, hogy kiderüljön, a minószi réteg viszonylag egyenletes és ebből következően ésszerű hely-e egy város számára. Amennyiben igen - mondta -, akkor fontolóra kell vennünk az egész terület kisajátítását, és akkor a magunk urai lehetünk, ott dolgozhatunk, ahol nekünk tetszik. Máskülönben egyszerűen lehetetlen előrehaladni. Szívesen végigmértem volna az egész, több, mint egy négyzetkilométernyi területet, ahogy a professzor elképzelte, de ennek csak egy töredékére voltunk képesek. Ezenfelül egyéb feladataim: a fényképezés, rajzolás és a leletek nyilvántartása elég időigényessé és pillanatnyilag fontosabbá is váltak. Marinatosz egy kőtárgyat tartott elém. - Tudja, mi ez? - a mondat inkább megállapításnak, mint kérdésnek hangzott. - Nem - ismertem be óvatosan. Természetesen egy mécses. Ha jól megnézi, még mindig lehet látni rajta a tűz nyomait. Egész biztosan Kr. e. 1500-ból való. Valószínűleg állati zsiradékot égettek benne, mert Kréta kivételével az olívaolaj mindenütt túl drága volt ahhoz, hogy elégessék. Kizárólag a bőrükre kenték a nap heve elleni védekezésül és áldozati ajándékul az isteneiknek szánták. - Kis szünetet tartott, aztán folytatta: - Igen, úgy van, ahogy gondoltam, ez itt egy ház lesz. Talán nem túl nagy, de nem is túl szerény. Egyáltalán nem az. Ez most már egészen bizonyos. Az összes edény jól kiégetett és szépen festett munka. Vagy nem így látja? És több- színűek, amilyeneket csak a jómódú emberek házában találni. Ez nagyon bíztató. - Nagyon elégedett vagyok a szeizmográfjukkal - fűzte hozzá bizalmasan. - Nagyon biztatóak az eredmények. - Köszönöm szépen - feleltem. Az ebédet a barlang szájánál, a fügefa alatt költöttük el, ahol a következő ásatást szándékoztuk megkezdeni. A nehéz, telt, macskafélék jelenlétére [140] emlékeztető szagot árasztó fa nem sok árnyékot nyújtott. A munkások beszélgettek, tréfálkoztak, kézzel ettek lábaskáikból. Ahogy vastag, barna lábukat felhúzva pihentek, látszott széles, lapos talpuk. Marinatosz épp azt magyarázta nekem, hogy miről beszélgetnek. Egy pillanatra megállt, mosolyával sejtetve, hogy mi következik. Nyilván tudja, hogy a mi nyelvünk mennyivel gazdagabb, mint a maguké. Tele van finom árnyalatokkal, nüanszokkal, ahogy maguk mondják. - Értettem, hogy tréfásan arra a kis angol nyelvleckére céloz, amit az ásatásra kíváncsian odasereglett gyerekeknek rögtönöztem. Van egy görög mondás - folytatta a professzor. - Azt szoktuk mondani a többi európaiakról: mi már akkor is civilizáltak voltunk, amikor maguk még a fán ugráltak. Ugye, milyen vicces? Figyeljen ide - váltott hirtelen témát -, a szakvéleményére van szükségem. Ha, tegyük fel, minden jól megy és egy nagy épület vagy egy egész épületegyüttes kiásására kerül sor, az komoly problémát jelenthet. Egyetértettem vele és javasoltam, hogy ahogy előző télen a levelemben is írtam, aládúcolt járatokat áshatnánk ott, ahol a hamuréteg túl vastag. Ezt jól át kell gondolni. A vízmosásokból pedig földgyaluk és szállítószalagok segítségével elhordhatnánk a hamut a tengerhez. Elég szégyen egy régésznek buldózert használni, de talán alkalmazhatnánk a felszíni rétegek eltakarítására, amikor pedig elérjük a leleteket tartalmazó rétegeket, akkor kézzel haladhatnánk tovább. De földgyalut bérelni nem olcsó, napi harminchárom dollár. Talán jobb lenne, ha vennénk egyet, aztán az ásatások végén eladnánk, így a vételár több, mint a felét visszakapnánk. - Megint elhallgatott, hogy megszemlélje a munkát. Biztos voltam benne, hogy dr. Marinatosz jól látja, milyen eredménnyel járhat az ásatás ezen a hatalmas területen, arról azonban már kevésbé voltam meggyőződve, vajon tisztában van-e egy ekkora munka munkaerő-, felszerelés-, és pénzigényességével. A célkitűzésben azonban egyetértettünk és ez kezdetnek nem volt rossz.


Oldal: 97

Marinatosz újból elmondta, hogy mielőtt sokkal tovább haladhatnánk, a kormánynak meg kell vásárolnia a földterületet. Úgy festett a dolog, hogy most is csak vis major-ra hivatkozva áshattunk. A földeket bérlő parasztok örültek, hogy itt vagyunk és régiségeket ásunk elő a földjeikből, de maga a tulajdonos, aki az afrikai Dzsibutiban élt, nem is tudott az ásatásokról. Marinatosz szerint, amennyiben jelentősebb sikereket érünk el, fontos lenne megvenni a földet a tulajdonostól, mielőtt még rájönne az értékére. És hogy bebiztosítsuk a pozíciónkat, el kell intéznünk, hogy szükség esetén az állam kisajátítsa a területet. Sajnos - mondta -, a magas állami hivatalnokok ahelyett, hogy megoldanák a gondokat, csak még újabbakat teremtenek. Rövidesen Athénba kell utaznom, hogy elintézzem a kisajátítást. A munkálatok egy pár évig is eltarthatnak. Legalább. - Remélem, még tovább - tettem hozzá. [141] Beth Ralphnak nemsokára Szicíliába kellett utaznia. - Olaszországban már elültették a dinnyét, és egy pár hét múlva már nem is tudunk dolgozni a földeken. - Igazán sajnálom, hogy nem volt szerencséje a magnetométerével - mondta Marinatosz. Kis szünet után folytatta: - Egy régésznek sok és sokféle segítsége van. Tudták például, hogy Krétán a borzok jelzik a régészeknek legjobban, hogy merre keressenek sírokat? Ez azért van, mert a borz mindig a laza földben ás, és a nyomában már arany- és más nemesfém-leletekre is bukkantak. Igen, a borzokat nagyon szeretjük. - Jó, ezt megjegyzem magamnak - mondtam. Már régóta vártam, hogy szóba kerüljön Atlantisz kérdése és kicsit jobban belemerüljünk a témába, ahogy a hajó fedélzetén is olyan kellemesen, de sajnos röviden elbeszélgettünk. Végül aztán megkértem dr. Marinatoszt, hogy mondja el nekünk a véleményét a témáról. - Már írtam is Atlantisz-legendáról - mondta erre. - Elég egyszerű a dolog. Az egyiptomiak szoros kapcsolatban álltak a krétaiakkal, de nem voltak olyan hajósnép, mint amazok, és csak bizonytalan ismeretekkel bírtak az Egyiptomon kívüli eseményekről. Az emberiség többi részétől különbözőnek tartották magukat. Azt gondolták, hogy ők nem csak egyszerűen emberek, hanem előkelő, úri származékok. Annyit tudtak, hogy valahol a nagy tenger közepén van egy sziget. Tudták, hogy nagyon gazdag, szép edényeket és nemesfémeket állít elő. Aztán egyszercsak tudomásukra jutott, hogy egy sziget elsüllyedt a tengerben. Ugyanakkor sok évre megszakadt a kapcsolatuk Krétával. Kréta persze továbbra is ott volt, de az egyiptomiak, érthető módon, azt hitték, hogy az a sziget tűnt el. Örültem, hogy végre hallhatom dr. Marinatosztói ugyanazokat a nézeteket, amelyeket 1950ben megjelent munkájában is kifejtett, mert bár nem fogadta el dr. Galanopulosz elméletének minden részletét, céljaink lényegében mégis azonosak voltak. Aznap késett a kocsi, úgyhogy, miután keresztülvergődtünk a hamuból épült dombokon, hosszasan ácsorogtunk Akrotíri kicsiny terén. Az aznapi leletek szamárháton utaztak idáig, és a parasztok most körénk gyűltek, hogy megtapogassák a cserepeket és meghallgassák dr. Marinatosz elbeszélését arról, mit és hogyan végeztünk. Örültek, hogy a falujuk közelében régiségek kerültek elő és hogy ők is részesei az ásatásoknak. A kétfogú öregasszony rakit, vagy tszipurót, egy negyvenfokos törkölyfélét hozott és törökösen főzött kávét. A nap már eltűnt a dombon épült falu mögött és hirtelen lehűlt a levegő. Más, elemi csapások következtében elpusztult városokról beszélgettünk, Pompejiről és Helikéről, amely Kr. e. 373-ban csúszott a tengerbe. Megemlítettem Marinatosznak, hogy egy japán falu néhány évvel ezelőtt egyetlen éjszaka leforgása alatt leszánkázott egy hegyről, de olyan finoman történt a dolog, hogy a faluban senki nem vette észre, mi történik. Reggel egyszerűen arra ébredtek, hogy a falujuk odébbköltözött. [142] - Ez óriási - mondta Marinatosz. - Mintha első osztályon utaztak volna. Jókedvűek voltunk. A szerencse kegyeibe fogadott bennünket és előre örültünk a várható még nagyobb sikereknek. Megkedveltem dr. Marinatosz társaságát. Már nem voltam olyan bizalmatlan, ahogyan ő sem, vagy legalábbis nem látszott annak, bár továbbra sem aludt túl jól. [143]


Oldal: 98

Tizedik fejezet Május 28-án, vasárnap reggel hat órakor Edward Loring végigtrappolt az Atlantisz szálló halljának kövén, nehéz bakancsai vészjósló csattogásától visszhangzott az egész épület. - Jim, Jim Mavor, kelj fel és bújj elő! Összerázkódtam a kiábálásra, pedig már ébren voltam. Mi történhetett? Athénban kellene lennie, nem pedig Thérán. Mivel dr. Marinatosz szerdán el akart utazni, már reméltem, hogy talán elkerülik egymást és így két hét haladékot kapunk, amíg Marinatosz a hivatalokkal vesződik és megpróbálja beindítani a kisajátítási gépezetet. Ezalatt bőven kitalálhatunk valamit, és ha Marinatosz végigjárja a bürokrácia összes útvesztőit, akkor Loring ide vagy oda - remélhetőleg alig várja majd, hogy visszajöhessen. Most viszont mérgében vagy rosszindulatból úgy határozhat, hogy ejti az egész, alig megkezdett ásatást, hogy akkor folytassa, ha majd az amerikaiak eltűntek. De csak nem eszik olyan forrón a kását! Végül is jól haladunk és az én, ásatásra küldött 2000 dolláromhoz még hozzá sem nyúltunk, miért is vonná ki magát a dologból?! - Edward! - kiáltottam. - Örülök, hogy látlak, de mi történt? Nem vártalak ilyen korán. Loring alig emlékeztetett arra az emberre, akivel 1966-ban együtt dolgoztunk. Olyan elgyötört volt, mint aki valami nagy megpróbáltatáson ment keresztül, ami ugyan igaz is volt, de azt gondoltam, hogy az a dolog már rég elmúlt. A tőle megszokottnál is nagyobb lendülettel és még nagyobb hangon rögtön a tárgyra tért. Miközben felöltöztem, belefogott a krisztiánai edényleletek fontosságának és a nyomukban járó kellemetlenségeknek az ismertetésébe. A kora bronzkori edények valóban nagyon finom anyagúak és díszítésűek voltak, és kis-ázsiai kapcsolatokat mutattak. Ez már a levelezésünkből is kiderült. Még akkor továbbítottam a beszámolót egy kiváló régészhez, akire nagyon mély benyomást tett a dolog. A leletek jelentősége kétségbevonhatatlan volt. Nem is nagyon értettem, hogy miért kell pont most ezen lovagolni. Igaz viszont, hogy Loringnak komoly problémái adódtak és egyértelműen a leletek fontossága miatt. Mindketten tisztában voltunk vele, hogy a görög régészeti körök hosszú ideje fennálló felfogásáról van szó, amely helyteleníti, ha egy külföldi itt tesz felfedezéseket és még elismerést is szerez velük. Sejthető volt, hogy Marinatosz lelkesen támogatja ezt a felfogást. Loring nem tudta, hogy Marinatoszt az Oktatásügyi Minisztérium éppen kinevezte az ásatások vezetőjévé, és ezáltal igen nagy befolyásra tett szert. Próbáltam meggyőzni, hogy ebben a helyzetben őrültség Marinatosszal ellenkezni. Félig-meddig egyet is értett velem, és mivel rengeteg volt a tennivaló, javasolta, hogy rögtön kezdjük meg a béketárgyalásokat. [144] - Azután - mondta karikás szemekkel - jöhet a régészkedés. Loring ragaszkodott hozzá, hogy azonnal kenyértörésre vigye a dolgot. Úgy érezte, hogy Marinatosz keményen elbánt vele a krisztiánai ügyben, és most itt az alkalom, hogy tisztázzák a helyzetet. Egy kívülálló biztosan mulatságosnak találta volna az esetet, nekünk azonban túlságosan sok forgott kockán ahhoz, hogy ne aggódjunk. Ahogy később Loringnak is elmondtam, úgy gondoltam, hogy mindketten okos és tehetséges emberek, de túl hevesen védik az igazukat és túl könnyen megsértődnek. Azt mondtam Loringnak, nem tanácsolom, hogy sort kerítsen a találkozásra, amire vágyott, mert jobb lenne, ha egy darabig a háttérbe húzódna. Persze aligha várhattam tőle vagy hasonló helyzetben bárki mástól, hogy tétlenül nézze, amíg a többiek folytatják a még csak alig megkezdett, izgalmas ásatásokat, amelyek igen nagy jelentőségűek és amelyeknek előkészítésében 1966-os munkájával ő is fontos részt vállalt. Vállaltam a közvetítő szerepet és megkértem Loringot, adjon nekem húsz percet, hogy reggeli közben beszéljek Marinatosszal és tőlem telhetően előkészítsem az elkerülhetetlen összecsapást. Tizenöt feszült percen át adagoltam Marinatosznak Loring váratlan érkezésének hírét. Zord kifejezés ült a professzor arcán, amely lassanként vörösbe borult, ahogyan eluralkodott rajta a mediterrán indulat. Tudtam, hogy azt gondolja, az egészet Loring és én


Oldal: 99

rendeztük így, csak azért, hogy őt bosszantsuk, de Marinatosz azért - legalábbis látszatra megőrizte a lélekjelenlétét. Ahogy az már ilyenkor lenni szokott, Loring túl korán érkezett. - Á, jó napot! - köszönt - Isten hozta a szigetemen. Összerándultam. Marinatoszra nyilván az újdonság erejével hatott, hogy Théra a chicagói Edward Loring fennhatósága alá került. - Szóval itt van - mondta Marinatosz. Ékesszóló angolsága, úgy látszik, pillanatnyilag cserben hagyta. Loring leszögezte, hogy békét akar és a régészet érdekében együtt szeretne dolgozni dr. Marinatosszal, akit tisztel és csodál. Nem sokat teketóriázott, amerikai módra kerek-perec megmondta a véleményét. - Nekünk mennünk kell - mondta kurtán Marinatosz. - Viszlát! Aznapra nem terveztünk ásatást, hanem Iába akartunk ellátogatni, abba a faluba, amelyet az 1956-os földrengés csúnyán helybenhagyott, és ahol nevezetes minószi leletek kerültek elő. Beth Ralph már elutazott, végül is csak négy napi magnetométeres mérésre futotta az idejéből. A levegőben lógó Loringgal együtt Bill Wetmore, Marinatosz és jómagam elég szerencsétlen összeállítást alkottunk. A falunak a földrengés által elpusztított részén még mindig csak egy csomó összedőlt épület a hegyoldalon leszóródott romjait lehetett látni, itt-ott egy-egy épen maradt ház bizonytalanul kuporgott a törmelék tetején. - Most nézzék meg! - mutatott dr. Marinatosz az egyik ilyen házra. - Mi az ördögnek akarnak mindenáron a meredély szélén lakni? [145] Ez a kérdés az egész szigetre is áll, és örökké az ember fejében motoszkál. Nehéz megérteni, mi tartja itt azokat, akik itt élik le az egész életüket. A hamuban például annyi a lávakő, hogy az embernek járás közben folyton a földet kell lesnie a lába előtt, amíg az ösvényen halad. Aztán ott van az elszigeteltség érzése, amely, mint egy kelepcében, állandóan elkíséri az embert a szigeten. Délután Marinatosz ki akart szállni a múzeumnál, hogy szétválogassa, megtisztítsa és lefényképezze leleteinket. Ügy volt, hogy Bill és én ott találkozunk vele, de azt gondoltam, előbb meglátogatom Loringot. Még mindig nem tudtuk, hogyan értelmezzük az előjeleket. Az látható volt, hogy Marinatosz nem lelkesedik túlzottan önjelölt tanítványáért, de nemtetszése mértékéről még nem nyilatkozott. Egyikükről sem tudtam, hogy meddig hajlandók elmenni. Ráadásul, bár az expedíciót nem akartam kockáztatni, de együttéreztem Loringgal. Annak alapján, amit az egész cirkuszról tudtam, Loring kemény dolgokon mehetett keresztül. Rengeteget segített nekünk az előző nyáron, azután pedig novemberben Marinatosznak és Edgertonnak. Rendes srácnak látszott, még ha kicsit érzelgős volt is, és láthatóan jó szándéka ellenére került pácba. Szerettem volna tőlem telhetően segíteni, hogy rendbe hozza a dolgokat. Loring örömmel fedezte fel, hogy a múzeumba tartunk. Remek alkalom kínálkozott rá, hogy Marinatosz elé tárja az alagsorban elzárt krisztiánai leleteit, akár érdeklik az öreget, akár nem. Lementünk az alagsorba, ahol a kíváncsi szemektől távol a legértékesebb dolgokat tartották, és megmutatta a nagy vihart kavart leleteket. - A felelőtlenségről tudnék mit mesélni - mormogta Loring, miközben a doboznyi töredék közül kihúzott és eldobott valami odakeveredett idegen cserépdarabot. - Hát ez valami borzasztó! - Aztán gyengéden felemelt egy becses, körkörös bordázással díszített darabot, hogy megvizsgálhassuk. - Most láthatod, miért voltam izgatott - lihegte. - Sehol a világon nincsenek ilyen edények, hacsak itt nem találunk majd hasonlókat. Marinatosz jött lefelé a lépcsőn a múzeumőrrel. Loring megőrizte lélekjelenlétét és tovább beszélt, miközben amazok lassan közeledtek felénk. Görögül megkérte Marinatoszt, hogy legyen olyan jó és nézze meg a leleteit. Marinatosz megnézte. Aztán még jobban megnézte. Egyenként megvizsgált minden darabot, minden edényt, megtapogatta, óvatosan megforgatta, a szeméhez emelte, azután eltávolította magától, végül visszatette őket. Csend. Loring várt, sötét szemüvegét a homlokára tolta.


Oldal: 100

Dr. Marinatosz valamit beszélt a múzeumőrrel, aztán továbbment. - Mit mondott? - suttogtam. - Már úgy értem, a múzeumőrnek. A dühös és csalódott Loring fakó hangon válaszolt: - Csak megkérdezte, hogy hogy került ide az egyik darab. A másiknak meg volt képe azt válaszolni, hogy azt hiszi, Athénból. Aznap este a vacsoránál Marinatosz végre kiadta addig magába fojtott mérgét. [146] - Meg kell kérnem magát, hogy értesse meg Loringgal a helyzetemet - kezdett hozzá. - Nagyon bízom benne, hogy a jogi problémák tisztázódnak és akkor talán majd velünk dolgozhat. - Itt szünetet tartott. Eddig nem fogtam föl, hogy a bírósági ügy még mindig folyamatban van. Derűlátóan azt reméltem, hogy mivel a vádemelés óta eltelt fél évben kormányváltozás is volt, az ügyet talán már el is felejtették. Miután megérkezett a szokásos sült hal, cukkinival és szeletelt paradicsommal, Marinatosz folytatta: - Addig viszont szó sem lehet róla. Mit gondolnának az emberek, ha látnák, hogy Loring is elkísér minket? Azt, hogy olyan embert pártolok, akit régiségek kicsempészésével vádolnak. Nagyot sóhajtva tört egy falat kenyeret és leöblítette egy kis borral. -Maguk amerikaiak nem értik ezeket a dolgokat - tette hozzá. - Maguknál minden egészen más. Eltöltöttem egy kis időt Princetonban, úgyhogy tudom, mit beszélek. Mint mondta, biztos benne, hogy Loring ártatlan az ellene felhozott vádakban és fel fogják menteni, ez azonban úgy látszik, nem változtatott a professzor hozzáállásán. Ügy tűnt, hogy Marinatosz szemében a vád már egyenlő volt a bizonyossággal. Mindenesetre megígértem neki, hogy vacsora után beszélek Loringgal. - Az egész falu a szájára vette - folytatta Marinatosz. - Minden évben egy másik lánnyal jár. Ezt az itteniek nem tudják megérteni. Egyáltalán nem. Mi is hallottunk róla, hogy valami Adelphina nevű lány van Loringgal, de aznap délután lepihent, úgyhogy még nem találkozhattunk vele. Amint Edwardhoz értem, heves vitába merültünk, aminek az lett a vége, hogy elviharzott az Atlantisz szállóba és bedörömbölt Marinatosz ajtaján. A professzor megkérte, hogy jöjjön vissza reggel, és láttam, ahogy csendes csalódottsággal elsomfordál. Másnap reggel dr. Marinatosz sápadt volt a dühtől, ami megint elrabolta az éjszakai nyugalmát. Keserűen szemrehányó tekintetet vetett rám, és szóvá tette, hogy előző este olyan sokáig időztem Loringnál. Eltöprengtem: vajon honnan tudhatja? Különben is, miért ne tölthetném az estét Loringnál? Akad itt még tisztázni való, akárki láthatja. - Loringnak Szíroszba kellene mennie, a bíróságra - mondta Marinatosz -, és ott kérnie, hogy gyorsítsák meg az ügyet. Vagy talán nem érti, hogy én, mint állami tisztviselő nem dolgozhatok vele ilyen körülmények között? Mi baja van egyáltalán? - Maga talán nem is tud róla - folytatta a professzor -, hogy ez a Loring az éjszaka közepén felkeresett a szállodában. Ragaszkodtam hozzá, hogy inkább reggel jöjjön vissza, de most már inkább ne is jöjjön. Látni sem akarom! Egy pillanatra elgondolkodott, megrázta a fejét és folytatta. - Maguknál Amerikában olyan szabadság van, hogy nem is értik, nem is [147] képesek megérteni, milyen kényes dolog a közvélemény. Akadályozza meg, hogy ma idejöjjön, ha nem akarja, hogy gorombáskodjak vele! - Azt ne! - mondtam neki, már szinte könyörögve. Elmentem Loringhoz és elmeséltem, mit mondott Marinatosz, bár gyűlöltem ezt a közvetítő szerepet. Nem volt valami nagy élvezet ide-oda futkosni két primadonna között. Biztattam, hogy menjen Szíroszba, hogy kiderítse, mi a vád, és csinálja végig a tárgyalást, ha kell. Marinatosz váltig állította, hogy fel fogják menteni, és úgy éreztem, igazat mond. Loring ráállt, hogy elmenjen, abban a reményben, hogy visszatérésekor örömmel fogadják majd. Amikor később elújságoltam a híreket Marinatosznak, bevallotta nekem, hogy napok óta nem alszik emiatt, de most már helyreállt a lelki nyugalma. Kezdtem megérteni, hogy míg én el tudtam fogadni Loringot, és az értékei miatt hajlandó voltam elnézni a hibáit, Marinatosz képtelen volt erre. Az én megegyezésre törekvő magatartásomat nem tudta, vagy akarta megérteni. Egyszerűen feltette magában, hogy én


Oldal: 101

hazudok és gyalázatos módon összejátszom Loringgal. Már megszoktam, hogy a legkülönfélébb emberekkel dolgozzam és értékeik miatt elfogadjam őket olyannak, amilyennek - mindaddig, ameddig elvégzik a munkájukat. Most bámulatos gyorsasággal kezdtem utálatos amerikavá válni. Eközben pedig hiábavalóan teltek a hasznos órák. Egy régészeti vállalkozás általában sok éves ásatási- és konzerválómunkát igényel, de az első tájékozódó jellegű feltárás, amely gyakran a legsorsdöntőbb és a legdrámaibb pillanat, technikailag mégis a legegyszerűbb szokott lenni. Nem kell hozzá más, csak az ásáshoz való szerszámok, ezek használatának ismerete, no meg annyi tudás, hogy megállapíthassuk, mire bukkantunk. A Bronosz I. árokban talált oszloptalapzat, tégla, kövek és edények alapján biztosra vettük, hogy egy villára vagy kisebb palotára leltünk. Ez máris elég volt egy nagyobb ásatás beindításához anélkül, hogy akár leástunk volna a nyilvánvalóan legalább kétszintes épület aljáig. A második árokhoz, az Alvaniti I-hez pár nappal az első után kezdtünk hozzá a barlang szájánál. Itt kezdetben nem volt nagy a zsákmány. A hamu és horzsakő rétegződése tévedhetetlen útmutató volt a szükséges ásási mélység meghatározásához. A minószi földréteg fölött 2-3 méter vastag, durva horzsakőből álló réteg helyezkedett el. Ennek a rétegnek a tetejétől éles határvonal választotta el a réges-régi kitörés finom fehér hamuját. A tíz méter hosszú és majdnem három méter mély árokból egy cserép nem sok, annyi sem került elő, mivel azonban átléptük a hamu-horzsakő határvonalat, jól tudtuk, hogy hamarosan falakra kell bukkannunk. Egyébként a szeizmográf 4,5 méter mélyen jelezte az alapkőzetet. Az ásás gyorsan haladt a laza és tiszta hamuban. Mindannyian hamar megtanultuk megkülönböztetni az ókori maradványokat a természetes tereptől. A munkások buzgón és keményen dolgoztak. Munka közben beszélgettek, észrevételeket tettek. Messziről hallatszott, amint egy motorbicikli erőlködik [148] fölfelé a kanyargós, meredek úton, a varjak károgásától kísérve. A templomi harangok valamelyik szent nevenapját jelezték. Nézelődők mindig akadtak. A gyerekek és az öregek - akiknek a memóriája olyan nagy segítségünkre volt - a közelben őgyelegtek, várták, hogy valami érdekes újsághoz jussanak. Ott várt és figyelt az öregember is, aki felhívta a figyelmünket a barlangra, közben ujjaival folthátán-folt nadrágja számtalan varrásán babrált. Loring persze nem jöhetett. Otthon rostokolt Adelphinával, várt a szíroszi hajóra és a tárgyalásra a vádakkal, amelyeket még nem is ismert. Az ásás hangjainak üteme megtört és csattogó, kaparó zajoknak adta át a helyét. Előrehajoltunk, hogy megnézzük, mi az. Végre valami: egy faragott mészkőkocka. A krétai paloták falaira jellemző, felfelé keskenyedő kőtömb volt az, mellette pedig egy kőtalapzat, hasonló a Minósz knósszoszi palotájának híres faoszlopait tartókhoz. Másnap délelőtt egyre nagyobb mennyiségben kezdtek előtünedezni az edénycserepek, és falak bukkantak fel, végül kibontakozott egy nagy, minószi ablakkeret, ugyanolyan, mint amilyeneket később a krétai Mallia palotában láttunk. Kézzel faragták és a párkányon látható nyomok tanúsága szerint hornyokkal illesztették a függőleges gerendákhoz és a két ablaktáblához. Dél felé az árokban egy emeleti szoba tárult fel. Mindkét kutatóárokban egy-egy emeletes épületre bukkantunk tehát. Mámoros volt a hangulat. Komolyan kezdtük mérlegelni egy nagyszabású ásatás szükségleteit. A négykerekű kocsik alkalmasnak látszottak, a munkások is megfeleltek, de egy háromtengelyes szállítójármű jóval használhatóbb lett volna a laza hamuban. Utakra viszont mindenképpen szükség lett volna. Az emberek szerint amennyiben a nagyobb munkálatok a felszín alatt folynak, senkinek nem lesz kifogása a földjén áthaladó utak ellen. - Kell még szereznünk egy kotrógépet és esetleg egy földgyalut is - morfondíroztam magamban - és szállítószalagokat, amelyek a hamut a tengerhez viszik. Marinatosz végigpásztázta a lelőhelyet. - Lelki szemeimmel egy egész várost látok magam előtt. Egy kikötőt, ahová majd a turisták érkeznek, esetleg jachtkikötő és rakpart is épülhetne az ásatásokon kitermelt anyagból. A délután folyamán tíz centiméter átmérőjű cserép szálfeszítők kezdtek előkerülni. Azután elértük az ajtóküszöböt, rajta a kétszárnyú ajtó nyitása-zárása által belekarcolt, még most is jól látható nyomokkal. Egy nagy köcsög valamikori helyén üreg tátongott a horzsakőben. Az edény


Oldal: 102

eltört és beomlott, de lyuk maradt ott, ahol állt. Ép és törött edények hevertek mindenütt. Még mindig nálam volt a Zahn házaként ismert lelőhely fényképe, és Bill segítségével megpróbáltam megtalálni azt a pontot, ahonnan a felvételt készíthették. A kép hátterében látszott Akrotíri, előtte dombok és falak, amelyek alapján tájékozódhattunk, de még így sem bizonyult könnyűnek a dolog. Furcsa volt egy dombon állva nézni a fényképen látható nyüzsgést, a miénkhez hasonló ásatást munkásokkal, régészekkel és az ásatástól megbolygatott tereppel, [149] miközben a valamikor ténylegesen lejátszódott jelenetnek most nyoma sem volt. Csak paradicsomokat láthattunk egy egész táblával. Már hajlamosak voltunk tévedésnek hinni, hogy az az ásatási hely valaha ott volt a szomszéd dombon túl. De ahogy egybevetettük a látványt a fényképpel, nyilvánvalóvá vált, hogy megtaláltuk az igazit. Akrotíri pontosan ott volt, ahol lennie kellett, balra ugyanaz a dombtető, amelyet azóta feltöltéssel és elegyengetéssel művelésre alkalmassá tettek, jobbra a dombok és szántóföldek ugyanabban a szögben látszottak. Itt-ott még kisebb halmokat is lehetett látni, ahová a kitermelt hamut leszórták. Csak az emberek hiányoztak. Ezenközben egy paraszt felhívta a figyelmünket egy körülbelül egy méter hosszú és átlagosan 30 centiméter átmérőjű, felfelé keskenyedő vörös lávaoszlopra, amelyet a paradicsomföldjén, mint mondta, Zahn lelőhelyének közelében eltemetve talált. Marinatosz is odajött és megvizsgálta a lávaoszlopot. - Határozottan történelem előtti, talán egy mécses tartóoszlopa lehetett. Ahogy Atlantisz képe egyre jobban kialakult bennem, nem mécsestartó-oszlopnak, hanem inkább atlantiszi vagy minószi áldozati oszlopnak láttam a követ. A Kr. e. 2200 körüli minószi Krétán, ahol a hegyi barlangokban imádták az isteneket, a sztalagmitok és sztalaktitok16 lehettek a krétai palotákból később előkerült áldozati oszlopok előfutárai. Az általában kettős bárd alakú bevéséssel díszített, faragott kőoszlopok épségben maradt eredeti példányait éppúgy megtalálták a palotákban, mint falakra, edényekre festett vagy pecsétekbe vésett másaikat. Néha ezek az oszlopok, mint például a Hagia Triáda híres szarkofágjára festettek, inkább fatörzsre emlékeztetnek és egyfajta fakultusz részei lehettek. Akár kő- akár fakultuszról volt is szó, az oszlopoknál állatokat, köztük bikákat áldoztak és a vér áldozati ajándékként az oszlopok lábához folyt. Ez a kultusz Krétán és Máltán az Anyaistennő imádatával fonódott össze. A tudósok vitatják az oszlopok szent jellegét, ám ha a minószi théraiakat és krétaiakat az atlantisziakkal egy és ugyanazon népnek vesszük, a tudósok kérdésére Platón Kritiász-a adja meg a választ: ...s amelyik bikát megfogták, az oszlophoz vezették, s a tetején úgy vágták le, hogy vére a szent feliratra folyt ...A többi részeket tűzbe vetették, miután az oszlopot körös-körül megtisztították. Világos, hogy az oszlop nem léténél fogva volt szent, hanem véráldozat kellett a megszenteléséhez. Semmi kétségem sem volt afelől, hogy a mi vörös lávakő-oszlopunkat kapcsolat fűzi az Atlantisz-legendához és a minószi történeti tényekhez. Beszámoltunk a Zahn-féle ház helyének újrafelfedezéséről Marinatosznak. - Semmi kétség, ez Zahn háza - mondta a professzor. Javasoltam, hogy ássunk ott és terjesszük ki a Zahn-féle ásatásokat, de dr. Marinatosznak más tervei voltak. Dr. Marinatosz a május 31-i, szerdai hajóval készült elutazni, hogy azután Bill és én magunk boldoguljunk, persze a rendőrfőnök és az ifjabb Kutszogiannopulosz vigyázó szemei előtt. Mint később megtudtuk, ifj. Kutszogiannopulosz és a rendőrfőnök naponta elképesztő összegekért Athénba küldött távirataikban minden lépésünkről beszámoltak Marinatosznak. [150] Mindenesetre most volt időnk, hogy bevessük a szeizmográfot a Perisszai-síkságon, ahol meg akartam határozni a hamu vastagságát, mert hitem szerint a vékony hamu minószi épületeket takart. A keddi ebédnél sokféle témáról szót ejtettünk, megpróbáltunk mindent átgondolni, ami későbbi munkánkat hátráltathatná. Egyetlen hét alatt testet öltött álmunk a nagyméretű thérai minószi településről, és ezáltal az Atlantisz Thérával való azonosíthatóságának bizonyításáról szőtt álmom is megvalósulni látszott. Ahhoz persze sok ember többéves erőfeszítései és nagy pénzösszegek kellenek, hogy összegyűjtsük és értelmezzük a felfedezéseinkből fakadó összes 16

Álló és függő cseppkövek


Oldal: 103

bizonyítékokat. Elmondtam Marinatosznak, hogy a következő vasárnap mindenképpen elutazik Szíroszba. - Helyes, ez lesz a legjobb - mondta Marinatosz... - Mehet egyedül is, bár én azt tanácsolnám, hogy rögtön vigyen magával ügyvédet is, ne várja meg az idézést. Mindenesetre, jó, ha elmegy, mert ez úriemberhez méltó viselkedés, és a bíró mindig tekintetbe veszi az ember viselkedését. Azt ajánlotta, amíg távol lesz, látogassunk el Théra keleti és északi partjára. - Az ott terra incognita, ismeretlen föld - mondta. - Mint láthatják, én is ott kezdtem munkához, ahol korábban a franciák és a németek, mivel a horzsakő-réteg itt vékony, de egész biztos vagyok benne, hogy ugyanez érvényes keleten és északon is. - Talán Kolumbosz közelében - mondtam, és ezzel ő is egyetértett. Kolumbosz egy északkeleti hegyfok neve volt, amely előtt 1650-ben egy új vulkán emelkedett ki a vízből. A legfontosabb azonban az volt, hogy Marinatosz hozzájárult, hogy távollétében folytassuk a kutatásokat és használjuk a szeizmográfot. Miután búcsút intettünk Marinatosznak, felkészültünk Bill-lel a működő Nea Kaimeni vulkán meglátogatására. Rögtön ebéd után leballagtunk a hegyről, hogy egy rövid utat tegyünk a bárkával a kaldera körül. A vulkán úgy fest, mint egy hatalmas szénkupac, a föld mélyéről kiokádott óriási fekete kőkoloncokból álló halom, itt-ott egy-egy gőzölgő halványzöld kürtővel. Akárcsak egy jéghegy, a vulkán túlnyomórészt a víz alatt van, a felszíni része csupán egy formátlan salakhalom. Tömegét különböző időben különféle kürtők alakították. Bárminek látszik is, egyetlen nagy kúp és elég mérges. A kaldera közepén emelkedő két sziget neve Kaimeni, vagyis az égettek. Palea (a régi) Kaimeni Kr. e. 198-ban jött létre és öt egymást követő kitörés során száz méter magasra emelkedett. 1573-ban majdnem két kilométerrel keletebbre Mikra (a kicsi) Kaimeni tört a víz felszíne fölé és több ezer állat hullott el, főként a mérgező gázoktól. Az általunk vizsgált tűzhányó, Nea (az új) Kaimeni, a másik ma látható vulkánnál messze nagyobb és jelentőségteljesebb megjelenésű, az 1707. és 1711. közötti négyéves időszakban alakult ki a nagyobbik és a kisebbik vulkán között. 1866. és 1870. között újabb kitöréssorozat rázta meg a szigetet, talán az istenek akartak méltó kísérőzenét szolgáltatni Fouqué és [151] társai munkájához. Ekkor két új kúp képződött, amelyek fokozatosan növekedtek és egybeolvadtak Nea Kaimenivel. 1925-ben egy nagytömegű lávaömlés csaknem teljesen kitöltötte az új és a kicsi égett sziget közötti csatornát, és ez a folyamat 1928-ig tartott, amikor a két sziget teljesen eggyé vált. Azóta a tűzhányó két ízben, 1939-ben és 1950-ben aktivizálódott, jelentősebb alakváltozás nélkül. Azonban csupán egyetlen pillantást kell vetni a thérai kaldera térképére ahhoz, hogy láthassuk: egy szép napon a régi és az új eggyé lesz és azon a napon a kaldera ismét szinte teljesen megtelik, Théra pedig ismét Kalliszté, a szépséges lesz, akár a minószi időkben. Amikor majd erre sor kerül, akkor újra létrejön a Platón által leírt, bonyolult belső víziút-rendszer is. Azt is elképzelhetjük, hogy mi játszódott le a sziget alatti gigászi vulkáni kamrákban, ami a végső összeomlást kiváltotta. A lenti magmakamrákból időről időre hamu és lapilli szóródott ki, ezáltal a sziget alátámasztása pontosan akkor gyengült meg, amikor a terhelés egyre csak nőtt a sziget középső részén 150 méteres vastagságot is elérő hamuréteg következtében. Könnyen magunk elé képzelhetjük a gázzal vagy vízzel teli kamrák fölött fekvő szigetet, akárcsak egy barlang tetejét. Azután a földrengésektől összetöredezett a tető és az 1000 méternyire alatta tátongó mélység fenekére zuhant, kettényírva a fekete sziklákat, amelyek a régmúlt események megmaradt tanúi. Csütörtökön Bill-lel és Loringgal Exomitibe mentünk a szeizmográffal. Ezen a napon eléggé idiótának éreztem magam, amiért engedtem, hogy Marinatosz elvegye a bátorságomat a Loringgal való közös munkától, főleg azért, mert Loring igen jól ismerte a szigetet és rendkívül készséges volt. Mégis jobbnak láttam, ha nem visszük el az akrotíri ásatásokhoz. Egyébként sem láttunk volna ott semmit, mert a vandál pusztítások megelőzésére Marinatosz távozása előtt visszatöltöttük az árkokat. Viszont nem sok értelmét láttam annak, hogy Agamemnón visszatértéig Akhilleuszt a sátrában tétlenkedni hagyjam.


Oldal: 104

Az Exomiti-foknál, 60 méterre a partszegélyen belül, mindössze két méterrel a hamuréteg alatt kemény alapot találtunk. Ez a közeli partmenti vízben, a tenger szintjén folyó kiterjedt strandkőzet-képződéssel volt összefüggésben. A szeizmográf tanúsága szerint strandkőzet húzódik a parttól befelé is, az alatt a hamu alatt, amely lepusztulva a tenger felé terül szét a lapos Perisszai-síkság fölött. Újra megnéztük Loring kőgyűrűit, amelyeket csaknem maga alá temetett az elmúlt év során két métert előrenyomult partvonal. A minószi időkben valószínűleg jóval nagyobb termésbeton-táblákat lehetett találni ezen a szakaszon és a déli parton is, és talán az emberek is felhasználták ezeket valamilyen célra. A déli és keleti partok előtt található, víz alatti romok léte és elhelyezkedése vulkanológiai ismereteinkkel kombinálva megerősítette azt a hitemet, hogy a minószi partvonal a jelenlegitől a tenger felé húzódott. Ezt a látszólagos ellentmondást a Kr. e. XV. századi földcsuszamlás magyarázza, amely a partvonalat még a mainál is inkább a szárazföld felé vetette. [152] Az azóta eltelt időben azután helyenként a hegyoldalról lepusztuló hamu építi a partot, míg másutt a hullámverés rombolja. Amíg az Exomititől nyugatra fekvő, hullámtördelte szirteket vizsgáltuk, Loring felhívta a figyelmünket a szirtfalból a hamu alatt 3-5 méterre lévő rétegből kilátszó, hellenisztikus (Kr. e. 300-tól Kr. u. 100-ig) edénycserepekre. Első ízben tapasztaltunk ilyesmit, ami azt jelezte, hogy Kr. e. 1500 óta jelentős mennyiségű hamu pusztult le a fönti hegyekről és mosódott a partra. Így tehát a minószi szint, amely eredetileg ötméteres mélységben volt, tíz méterrel került a felszín alá. Június 2-án és 3-án, pénteken és szombaton makulátlan tisztességgel végeztük a vizsgálatokat, mi legalábbis úgy hittük egészen szombat estig. Éppen a Lukasz kávéházban akartunk megvacsorázni, amikor hírét vettük, hogy a rendőrfőnök azonnal látni kíván. A rendőrőrsre vezető úton hasztalan próbáltuk kiötölni, miféle szerencsétlen körülmény merült fel már megint. Teljesen ártatlannak éreztük magunkat. Nézzük, mi mindent csináltunk ebben a két napban! Felkapaszkodtunk az Éliasz-hegy tetején található monostorhoz, ahol a folyton süvítő szélben kilátás nyílik a 100 kilométerre emelkedő krétai hegyekre. Azután ellátogattunk az Ó-Théra néven ismert helyre, amely egy kiterjedt rommező a Messza Vuno kiszögellésénél. Ezúttal gyalog hágtunk át a hegyen, utunkat majoránna- és paprikaillat kísérte és egy hegyi patak, kápolnával és egy barlanggal, amely fölé egy, a tetőből egyenesen oldalra kinőtt olajfa árnyéka borult. Romba dőlt templomokat, utcákat és házakat hagytunk el, majd leereszkedtünk a tengerhez, ahol összetalálkoztunk Manolisszal, a halásszal, aki 1966-ban bárkánk kapitánya volt. Örömteli találkozásunkat ebédmeghívás követte, még táncoltunk is egy hordozható lemezjátszó zenéjére. Utána Manolisz jó néhány barátjával együtt bárkáján felvitt bennünket a keleti parton a Monolithoszhoz. Ezen a napon Kamarinál siker koronázta víz alatti kutatásunkat. A part előtt, a hatméteres vízben egy pontosan ugyanolyan, felfelé keskenyedő vörös lávaoszlopot fedeztünk fel, amilyet a Zahn-féle vízmosásban láttunk, amelyet Marinatosz határozottan történelem előttinek mondott és amely szerintem egy megszentelt oszlop lehetett. Ez annak a jele lehetett, hogy a Kamari partjainál fekvő, elsüllyedt város valóban minószi volt, ami bizonyítaná a kitörés előtti település kiterjedt jellegét. Szombaton azután még egy kiruccanást tettünk, ezúttal a perisszai partokra, hogy szeizmográffal megvizsgáljuk a síkságot. Nagy területet mértünk végig, és azt találtuk, hogy a felszín alatti réteg mindenütt egyenletesen, mintegy öt méteres mélységben húzódik, még a parttól 300 méterre is, ami a jövőbeni ásatások újabb lehetséges színhelyét jelzi. Munka után úsztunk egyet és megebédeltünk a partmenti kávézóban. Angol egyetemisták táboroztak arrafelé, illatfelhőbe burkolt francia hölgyek és harsány németek. Ott hallottuk, hogy előző nap néhány turista nyolc ikont lopott el a sziget különböző templomaiból. Az egyiket elképesztő módon még félbe is vágták, hogy jobban beférjen egy [153] bőröndbe. Ahogy ezt meghallottam, úgy éreztem, megérteném, ha a külföldieket, engem is beleértve, zaklatások érnék. Ez az érzésem azután hamarosan elmúlt. Theofanidész Eleftenosz, a thérai rendőrfőnök fényesre nyalt, rövid frizurájával úgy festett, mint aki most lépett ki egy némafilmből. Fekete bajusz, fekete szem, fekete nyakkendő, fekete


Oldal: 105

nadrág, fekete cipő. Az egész alakban a kifejezéstelenség volt a legrosszabb. Nem volt se hivatalos, se erőszakos, mégcsak gonosz sem, csak figyelt. Mereven, mint egy kobra. Megkérdezte, hogy jártunk-e Perisszában és használtunk-e gépet - ahogy ő mondta. Mondtam, hogy használtunk, de mi a gond vele? - Gond! - kiabálta karját az égnek emelve. - Gond! Az a gond, hogy gépet használtak ókori leletek felkutatására. Ez rendkívül súlyos szabálysértés. A nevüket kérem! Melyikük Mavor? - Én vagyok Mavor. - Szóval maga?! - Nézze, mielőtt dr. Marinatosz elment, azt mondta, hogy egész nyugodtan... - Nem, nem, ne beszéljen, hallgasson, kérem! - Egy darabig ültünk, amíg végzett az írással. Most telefonáltam a nagyra becsült Marinatosz professzornak Athénba, és világosan megmondta nekem, hogy maguk ne csináljanak semmit, az égvilágon semmit, amíg vissza nem tér Thérára. Ezután a fenyegető hang hirtelen nagylelkűségbe csapott át, mondván, a nagyra becsült professzorhoz fűződő kapcsolatunknak köszönhetjük, hogy bocsánatot nyerünk a súlyos szabálysértésre, és ezzel hirtelen elbocsátott bennünket. Azt azonban határozottan megtiltotta, hogy a jövőben a saját szakállunkra használjuk a szeizmográfot. A dr. Marinatoszhoz fűződő kapcsolat e percben kétélű fegyvernek tűnt, és úgy döntöttem, hogy mivel úgyis terveztünk egy krétai utat valamikor az expedíció alatt, legjobb lesz, ha most indulunk el. Dr. Platón vulkáni bombákról szóló tudósítása Zákroszból és a reményeink szerint fellelhető, thérai eredetű hamu és szkória17 tehát az erupció messzeható pusztításának bizonyítása volt a krétai kirándulás legfontosabb, de persze nem egyedüli célja. Vasárnap reggelre vártuk Emily Vermeule-t és Robert Kane-t. Hétfőn este indult egy hajó Krétára, úgyhogy négy helyet foglaltam rajta. Emily Vermeule és Bob Kane június 4-én, vasárnap reggel hat órakor érkeztek meg. Bill-lel együtt néztük, ahogy befut velük a hajó. Érkezésük gyógyírként hatott, egy szippantásnyi hazai levegő oszlatta szét a lopakodás és konspiráció atmoszféráját, amely lassanként elborította ezt a titokzatos szigetet. A görögül folyékonyan beszélő Emily Vermeule üzenetet hozott magával Marinatosztói, mely szabadságot biztosított nekünk a szigeten, legalábbis mi így értelmeztük. A rendőrfőnöknek szóló, lepecsételt írást annak rendje és módja szerint átadtuk a címzettnek, és ez némi derűt lopott ebbe a rendkívüli vasárnap délelőtt- be. A rendőrfőnök megnyugtatott bennünket, hogy elmehetünk az akrotíri [154] lelőhelyre és a továbbiakban Emily jelenlétében használhatjuk a szeizmográfot. Marinatosz úgy látszik, fogékony volt az asszonyi bájakra. Röviddel azután, hogy a szálloda igazgatója személyesen kísérte a szobájába Emilyt, elborzadva értesültünk az asszonytól, hogy a férfi megpróbálta átölelni és megcsókolni Teljesen elképedtem. Mindaddig enyhén szólva teljesen ártalmatlannak képzeltem az ájtatosképű, hatvannégy éves férfit, még a mediterrán viszonyokat figyelembe véve is. Emily beszámolt az esetről az ifjabb Kusztogiannopulosznak, aki sietett biztosítani, hogy ilyesmi soha többé nem fog előfordulni. Almomban sem gondoltam volna, hogy apró incidens további görögországi tartózkodásunk folyamán mindannyiunkat érintő, központi problémává dagad. A lehető leggyorsabban elhagytuk Phírát, hogy megtekintsük az akrotíri vízmosásokban lévő ásatási helyszíneket. Leereszkedtünk az egyik barlangba, amely akkor keletkezett, amikor a túlterhelt hamuréteg rászakadt egy minószi ház egyik üres szobájára. A barlang még helyiségekre is volt tagolva, akár a ház annak idején, de egyébként hamun kívül semmit sem lehetett látni. Az összes edénytöredékeket és freskódarabokat kötelességtudóan a múzeumba szállították, hogy ott biztonságba helyezzék őket. Hétfőn csónakkal Thirasziára akartunk menni, hogy Giannakasz bácsi, a nyugalmazott múzeumőr kalauzolásával megnézzük a Fouqué-féle ásatásokat a déli parton. Itt, a szirtfal peremén egy nagy házat ástak ki, és a Szuezi-csatorna építése miatt kialakított kőbányában tette Fouqué az első felfedezését. Mielőtt azonban elhagyhattuk volna a szállodát, mindannyiunkat beidéztek a rendőrőrsre, a hotelszámláinkkal együtt. Engedelmeskedtünk az utasításnak. [155] 17 Salakszerű, sejtes szerkezetű láva


Oldal: 106

A rendőrfőnök nagy felhorkanások, fejcsóválások és egyéb komédiázás közepette megvizsgálta a számlákat. Nagy hűhót csapott az egyik ebédszámla háromdrachmás, háromdrach vagyis kemény tíz centet kitevő túlszámlázása és különféle, tízdrachmás tételek miatt, amelyeket nem tudtunk megmagyarázni. Emilyvel görögül kezdte megvitatni ezeket a bűnöket. Görög tudásom sajnos nem érte el azt a szintet, amelyet reméltem, így aztán aztán vázlatos elképzelésem volt róla, hogy miről beszélgetnek. De annyit kapisgáltam, hogy egy idő után megváltozott a téma. A szállodaigazgató neve egyre gyakrabban hangzott el. Ennyit én is ki tudtam venni. A rendőrfőnök nevetett, a fejét rázta, újabb kérdést kérdést tett fel. Hirtelen elsötétült a tekintete, ököllel az asztalra csapott, hátravetette magát a székben és undorral vegyes felháborodással próbált további információkat kiszedni Emilyből az igazgató és közte történtekről.

A rendőrfőnök üvöltözve és fenyegetőzve szabad folyást engedett dühének a kákosz ánthropos18 ellen, végül nagynehezen sikerült véleményét annyira szavakba öntenie, hogy hivatalosan írásban rögzítse a vádat az igazgató ellen. Emilynek ilyen szándék persze meg sem fordult a fejében, de a rendőrfőnök dühkitörése félresöpörte az ő akadékoskodását. Azon tűnődtem, hogy most vajon akaratlanul alapot szolgáltattunk a rendőrségnek arra, hogy letartóztassák a szállodaigazgatót, akit nem nagyon szerettek Thérán, vagy egyszerűen a rendőrfőnök hadicseléről icseléről volt szó, amelyet azért fundált ki, hogy felülről jövő sugallatra kényelmetlen helyzetbe hozzon bennünket, megakadályozva ezzel, hogy Thirasziára menjünk. Körülbelül két óra múlva elengedtek bennünket, miután elismertük, hogy a rendőrfőnök által leírt vád alapjában véve helytálló, és láttuk, hogy az igazgatót két mogorva rendőr az ablakunk előtt bekíséri a fogdába. Thirasziára ritkán látogatnak idegenek, az itteniek pedig még az innen 11 kilométerre fekvő Phírára is csak ritkán mozdulnak ki. A fő szigettel összehasonlítva primitív és festői táj, a falu itt is a szirtfal tetején fekszik és meredek ösvényen érhető el. Ezen a szigeten nincsenek utak, a szamár az egyetlen közlekedési eszköz. A nyeregként szolgáló, hagyományos fakeret oldalán ülve, mezőkön kön és kövekkel teleszórt kis vízmosásokon átvezető ötkilométeres szamaragolás után jutottunk el a kőbányákhoz, amelyekből az 1960-as 1960 években a Szuezi-csatorna csatorna építéséhez termelték ki a hamut. Szokás szerint bőven találtunk történelem előtti edénycserepeket, edénycserepeke de házat sehol. Helyenként több volt a cserép, mint másutt, ezeket feljegyeztük, tovább szaporítva a jövőbeni ásatási helyek számát. Dr. Galanopulosz térképének megfelelően a Platón leírása szerint a kikötőtől a külső falhoz vezető csatorna ott haladhatott, haladhatott, ahol ma a Thirasziát Thérától elválasztó keskeny szoros húzódik. Elégedetten láttam, hogy az ásatások szinte mindenütt minószi rétegekbe ütköznének és házakat vagy legalábbis a korábbi élet nyomait fednék fel. Ezen a ponton mégis az látszott a legokosabbnak, legokosabbnak, ha Akrotírire összpontosítunk és már előre örültem, hogy majd megállapíthatjuk, hogy valóban egy atlantiszi palota romjairól van szó. A phírai rakparthoz visszaérkezve úgy döntöttünk, hogy nem mászunk fel [156] újra a szirt tetejére, hanem kivárjuk a krétai hajó indulásáig még hátra lévő két órát. A csomagunkat viszont mindenképpen le kellett hozni. A parti kávézóban megcsörrent a telefon. 18

Görögül: rossz ember, itt: gonosztevő


Oldal: 107

Emilyt hívták. A rendőrfőnök kérte, hogy azonnal keresse fel a 400 méter magas szirt tetején lévő irodájában. Emily fáradt volt és aggódott, hogy lemaradhat a krétai hajóról, ezért megkérdezte, nem tudna-e a rendőrfőnök lejönni hozzánk. A válaszüvöltésbe beleremegett a kávézó. Emily és én csendben és szelíden elindultunk a hegy tetejére. A hosszú, idegborzoló kapaszkodást a rendőrfőnök újabb drámai kitörése követte. Az igazgató ellenfeljelentést tett, és a rendőrfőnök elhatározta, hogy szembesíti a két felet. A kellemetlen jelenet végén Emily könnyek között igyekezett rávenni a rendőrfőnököt, hogy hívja fel Marinatoszt, ami meg is történt. Úgy tűnt, hogy Marinatosz tud az incidensről. Emily kifejtette, hogy szándéka ellenére egy újabb szerencsétlenség okozója lett. Marinatosz azt hajtogatta, hogy a vádlott ellen nem fognak szigorúan eljárni, de annak alapján, amennyire a görög kriminológiát ismertem, ez a biztosíték nem hatott túl meggyőzőnek. Az egész kínos párbeszédet némán ültem végig, minthogy a nyelvismeret hiánya miatt nem tudtam bekapcsolódni. Végül elengedtek bennünket, bár az egész különös ügy kimenetele felől bizonytalanságban maradtunk, az igazgatót pedig visszavitték a cellájába. Lenn a rakparton vártunk az Elli nevű ósdi hajóra, amely hetente egyszer megállt Thérán, hogy felvegye a Krétára tartó néhány utast. A kávéházban bömbölt a rádió és megtudhattuk, hogy Izrael és az arab országok között éppen kitört a háború. A jelentések szerint orosz hadihajók cirkáltak Kréta körül. Eltűnődtünk, hogy vajon a Krétai-tenger a legalkalmasabb hely az éjszaka eltöltésére. Amint azonban végre a fedélzeten voltunk, megfeledkeztünk a háborúról, a thérai rendőrségről és a szállodaigazgatóról, felrémlettek előttünk a krétai paloták, amelyeket nemsokára a valóságban is megláthatunk. Végre közvetlen közelről tanulmányozhatom a minószi civilizáció legcsodálatosabb maradványait - egy olyan civilizációét, amelynek emlékét egy évezreddel pusztulása után Platón Atlantisz képében örökítette meg! [157]


Oldal: 108

Tizenegyedik fejezet A Kréta keleti részén, a zákroszi palotában folytatott ásatások során Nikosz Platón nemrégiben olyan, vulkanikus eredetűnek tartott kődarabokra bukkant, amelyek dr. Galanopulosz szerint a thérai vulkánkitörés által idevetett vulkáni bombák lehetnek. Ha ez így van, akkor a kilökődés sebességének kétszer akkorának kellett lennie, mint az eddig mért legnagyobb érték, amelyet az oroszországi Bezimjannaja tűzhányónál jegyeztek fel. A becses leleteket az iraklioni Kandia múzeumban őrizték dr. Alexiu, Kréta éphoroszának felügyelete alatt. Amíg arra vártunk, hogy ehhez a szinte elérhetetlen férfiúhoz bebocsátást nyerjünk, több minószi palotát és villát is meglátogattunk. Bár gondolataimat nagyrészt a thérai erupció által okozott károk nyomainak felkutatása töltötte be, mélyen megragadott azoknak az ókori elődeinknek a nagysága, akik ezeket a mára elnémult városokat építették, és nemcsak csodálatos kincseket teremtettek, hanem egy kifinomult életformát is, melyet élvezni is megtanultak. A szellemi, művészeti, politikai és társadalmi eredményeket tekintve ezek az emberek mindenképpen túltettek még a Platón Atlantiszában leírtakon is. Hála Emily Vermeule lenyűgöző tudásának és annak a vitathatóan kellemes helyzetnek, hogy már hajnali negyed hatkor megérkeztünk, rengeteget végezhettünk a minószi Kréta kipipálására rendelkezésünkre álló rövid időben. Az általunk megvizsgált ásatások egyikében sem mutatkozott azonban horzsakő, lapilli vagy vulkanikus bombák nyoma. A Krétán található porszerű mészkőbevonatról már egyszerű érzékszervi vizsgálattal megállapítható, hogy sokkal puhább állagú, mint a nagy szilikáttartalmú thérai hamu. Még az amníszoszi villa vizsgálata sem igazolta, hogy a levegőn keresztül horzsakő juthatott volna Krétára. Ez az a villa, ahonnét Marinatosz még 1939- ben a tenger által idesodort horzsakőről, valamint egy, a hullámok által ledöntött falról számolt be. Mivel a villa a parttól 90 méter távolságban, csupán 5-8 méterrel a tengerszint fölött fekszik, biztos, hogy a thérai katasztrófa után elöntötte az áradás, és valóban láttunk két nagy faldarabot, amelyek nyugati irányban dőltek ki a helyükről, amit a tengerhullámok ereje is okozhatott. A tengerrel párhuzamos északi falból két nagy tömb hiányzik, és hajlamos vagyok azt hinni, hogy ez is a cúnami műve. A Gúrniánál található kis minószi palotát övező település a történelem előtti krétai városok legszebben megmaradt példája, hasonló a thérai Akrotírihez. A parttól 300-500 méterre, egy tengerre néző dombtetőn fekszik, amely a keleten és nyugaton hegyekkel határolt, lejtős síkságból emelkedik ki. Elképzeltem magamban a jövőbeni thérai ásatások során feltárásra kerülő, hasonló elrendezésű, de jobb állapotban megmaradt és előkelőbb épületeket. Már nagyon kíváncsiak voltunk a Nikosz Platón által leírt bombákra, de a nagy izgalommal várt rövid szemle - amelyre dr. Alexiu felügyeletével került [158] sor - nem eredményezett a Thérán látottakhoz hasonlót. Az első leleten zöld fémoxidok és olvadt kőzet látszott, a másik pedig fehér, porszerű anyagból volt, amely horzsakőnek látszott. Sajnos Bob Kane-nel együtt megállapítottuk, hogy az előbbi valamilyen heves helyi tűzben megégett és összeolvadt, az utóbbi pedig mészkő volt, nem horzsakő lerakódás. Hacsak következtetéseink nem tévesek, a levegő útján Krétáig elért thérai bombák elmélete még bizonyításra szorul. Más a helyzet magával a horzsakővel, mert a Kréta körüli tengeri fúrásagokban majdnem mindenütt találtak hamumintákat. Kétségtelen, hogy a szárazföldre kiszóródott anyag idővel szinte teljesen bemosódott a tengerbe. Ha találnánk a szigeten belső medencéket, vagy tómedreket, ott még most is kellene lennie thérai horzsakőnek. Másnap kocsival felmentünk a hegyekbe, hogy megtekintsük a dr. Marinatosz által restaurált számos épület egyikét, a vathípetrói villát. A villa egy hegy tetején fekszik, Kréta dús növényzetű belső részén, ahol a kiváló mazsolaszőlő terem. Ahogy a zöld hegyek redői közé rejtett villához közeledtünk, Bob Kane kinyújtott tenyerén egy vulkanikus bombának tűnő kődarabot tartott elém. Idegenvezetőnk azonban hamar eligazított bennünket, mondván, hogy a kő egy minószi


Oldal: 109

mészégetőből származik, ahol a falfestéshez használt meszet állították elő. Amikor csak lehetséges, dr. Marinatosz jobb szereti az ásatások eredményét in situ hagyni, és ezt a tiszteletre méltó politikát szándékozott folytatni Thérán is. A minószi présház a gyönyörűen konzervált préssel és kádakkal a jelenidejűség érzetét keltette, szinte betolakodónak éreztük magunkat. Olyannyira így volt, hogy azon kaptam magam, hogy már a mentegetőzésen töröm a fejem, arra az esetre, ha a tulaj betoppanna és megkérdezné, mit keresünk a pincéjében. Vathípetró után Archanészbe hajtottunk, hogy megtekintsük a Jannisz Szakellarákisz által kiásott palotát, amelyről feltételezik, hogy magának Minósznak a nyári rezidenciája volt. Ez egy egészen friss, restaurátoroktól még érintetlen ásatás volt. A munkálatok még csak egy kicsi, egy holdnál is kisebb területre terjedtek ki, de igen masszív kőművesmunkát mutattak, hasonlót a knósszoszi, malliai, phaisztoszi palotához, és itt is nyilvánvalóak voltak a földrengés nyomai. Jókora kőtömbök 2,5-3 méterre is kimozdultak a helyükből. Archanész mellett 1964-ben fedezték fel az első érintetlenül megmaradt krétai királysírt. A sír a pusztulás időszakából, Kr. e. 1400-ból származik, amikor a mükénéi katonák már megjelentek, de a temetés lényegében még a minószi ízlést tükrözi. A mükénéi katonák színrelépését a minószi környezetben jól illusztrálják Platón meglehetősen allegorikus kijelentései az atlantisziakról. ...midőn az isteni rész tünedezett bennük, írja Platón Atlantisz népéről, már hitványnak látszottak. Világos volt, hogy a jellemváltozás a történelmi átmenetet jelképezte a minósziból a mükénéibe. Itt volt a tulajdonképpeni bizonyíték a minószi- atlantiszi átváltozásra a békésből a harcias természetre. Mivel korábban még nem jártam Krétán, nem láthattam és érzékelhettem a [159] minószi művészet szépségét. Szerettem volna átérezni, milyenek voltak ezek az emberek, és megtapasztalni, hogyan érzek irántuk. A minószi építészet bámulatos arányérzéket mutat, sikeresen megtalálta az egyensúlyt lépték, felületek, árnyalatok és hangulatok között. A paloták mérete inkább lelkesedéssel, semmint félelemmel tölti el a szemlélőt. Nagy építmények, de nem nyomasztóan nagyszabásúak. A kőtömbök hatalmasságát a felülvilágító aknák, oszlopok, teraszok, belső udvarok oldják, szürkeségüket vidám, élénkszínű freskók fedik el. Még egy szarkofág komor valóságát is más, kevésbé komor elemek jelenléte ellensúlyozza: állatok, madarak és halak vidám rajzai és ünnepeket, vallási szertartásokat, zenét, nevetést, zajló életet ábrázoló freskók. Ez a középútra törekvés az ember tényleges léte és aközött, aminek hinni szeretné magát, ez az egyensúlyérzék hatja át egész civilizációjukat a legnagyobb palotáktól a legkisebb pecsétkőig. Természetes, könnyed báj, amely láthatóan nem elkápráztatni, nem túlozni, nem mindent elsöpörni akar, hanem egyszerűen tetszeni, örömet szerezni. Utolsó krétai napunkon Bob Kane-nel és Emilyvel hármasban (Bill Wetmore közben már hazautazott) áthajóztunk az Irakliontól mintegy 15 kilométerre északra fekvő kis Día szigetére. A sziget eszményi hely bármilyen tengeri hasznosításra, akár haditengerészeti támaszpontként, akár hajójavításra, akár halásztelepülések számára. Emily Vermeule és dr. Alexiu tudomása szerint ez idáig semmilyen régészeti kutatás vagy beszámoló nem említett Díán előforduló régiségeket, bár ez az a sziget, ahol Thészeusz elcsábította a szépséges Ariadnét, miután a lány segítségével megmenekült a labirintusból. Día a Thérát Amníszosz minószi kikötőjével összekötő egyenes vonalon fekszik. Amennyiben Théra jelentős hely volt, bizonyos, hogy Día is több volt alkalmi kikötőhelynél. Állítólag Iaszón is megállt itt, és egy bíborpalástot kapott, amely Dionüszosznak a tengertől ölelt Díán készült. Dionüszoszt sokan kapcsolatba hozzák a korai minószi Krétán és a Kikládokon elterjedt matriarchális vallás fiúistenével. Rövid csavargásunk során a kikötőben és feljebb a keleti hegyfok irányában annyi edénycserepet leltünk, amennyit Emily elmondása szerint még soha egyetlen helyen sem. Még valamit találtunk, ami nagy valószínűséggel egy kikladikus vagy pre-minószi város lehetett. Bob Kane vette észre elsőként az utcákba rendezett házak romos falait. A sziget sziklás jellege és a viszonylagos talajhiány eléggé megkönnyítette az ásatásokat, bár ugyanebből az okból a maradványok állapota sem volt túl jó. Rövid víz alatti vizsgálódás után ókori kikötőgátakat vagy mólókat találtunk, amelyek a közeli Amníszoszban talált csónakkikötőkhöz hasonló, párhuzamos alakzatokat tartalmaztak. Mindezek megkoronázásaként Bob Kane az egyik móló alól kinyúló gerendákra bukkant, amik egy kisebb hajó bordái lehettek.


Oldal: 110

Aznap este ste visszarepültünk Athénba és ott töltöttük a következő kilenc napot, kivéve két kellemes kirándulást Attika és a Peloponnészosz régészeti lelőhelyeire. Az egyik utat az ókori Lavrión és Thórikosz bányák felkeresésére [160] szántuk, amelyeket állítólag az a ott partra szállt Minósz király is meghódított, feltehetően rezet keresve. Másik utunk, amely Mükéné és Tirünsz fellegváraihoz vezetett, tovább segített megértenem az atlantisziak elkorcsosulását. Ezek a komor erődítmények élesen elütöttek a minószi Kréta Kréta palotáitól. Mindkét alkalommal Emily Vermeule lelkes kalauzolását élvezhettük, aki káprázatosan eleven képet festett a történelmi háttérről. A birtokfoglalási eljárás, amelyet Marinatosz a további ásatások reménybeli helyszínének megszerzéséért indított, mintha nagyon kátyúba jutott volna. Meghatározott számú jogi közleményt kellett megjelentetni az újságokban. Emellett Marinatosz a Régészeti Hivatal igazgatói székének megszerzésével is el volt foglalva. Az erre irányuló kampány részeként előadást tartott leleteinkről a rangos athéni Akadémián és az eredményekről egy cikket is közzé tett az athéni lapokban. Hiába kérleltük azonban nap nap után, hogy térjen vissza Thérára, valamilyen kifogással egyre húzta-halasztotta húzta halasztotta a dolgot. Emilynek a hónap végére már haza h kellett utaznia és bizony a mi időnk is fogytán volt. Az arab-izraeli izraeli háború miatt lezárt Szuezi-csatornán Szuezi Cousteau hajója, a Calypso sem kelhetett át a Földközi-tengerre, tengerre, így az ő thérai tervei meghiúsultak. Edgerton Doki sem jöhetett, pedig egyaránt szeretett volna Cousteau-val Cousteau Helikén és velünk Thérán dolgozni. Június 13-án án Bob Kane egyedül tért vissza Thérára. Elsősorban geológiai kutatások céljából repült Görögországba, de a velünk töltött két hétből csak két napot lehetett a szigeten. Marinatosz visszatérése isszatérése Athénba sem Emily Vermeule, sem pedig Bob Kane időbeosztása szempontjából nem volt szerencsés fejlemény. így aztán örömünkre szolgált, amikor Marinatosz megírta a thérai rendőrfőnöknek, hogy távollétében is engedélyezi Bobnak a sziget földtani vizsgálatát. Amint a szigetre érkezet, Bob elkészítette Akrotíri környékének helyrajzi térképeit, a távolságokat kilépte, az irányszögeket pedig kézi tájolóval határozta meg. Az Akrotíri vízmosások adatait bármely addigi térképnél sokkal részletesebben papírra fektette. Végigjárta a déli partot, tanulmányozta a hullámok nyaldosta szirtek látható rétegződését, és ennek alapján képes volt a hamu alá temetett minószi terep vonalas keresztmetszetének rekonstruálására. [161]

Legjelentősebb megállapítása az volt, volt, hogy a minószi Akrotíri település egy sekély völgy enyhén hullámos alapjára épült, melyet keletről a PlatinamoszPlatinamosz hegy mészkőhalma, nyugatról pedig az andezitlávából álló Sztírosz-hegy Sztírosz hegy határolt. Más szavakkal tehát a minószi táj nem sok hasonlóságot mutatott utatott a mai, vízmosásokkal tagolt lejtővel. Ez azt jelenti, hogy a minószi táj remek helyet kínált egy palota számára. A Platinamosz-hegy hegy és a Sztírosz-hegy Sztírosz hegy csúcsai jóval a hamutakaró fölé magasodnak és furcsa Mavor: Atlantiszi utazás

Oldal: 111

módon teljesen mentesek a hamutól. Ennek magyarázatára Bob kigondolt egy elméletet, amely egyúttal arra a kérdésre is választ ad, hogy miért van Théra déli részén sokkal kevesebb hamu, mint másutt. Az uralkodó északi széljárás mellett az ember joggal gondolhatná, hogy a hatalmas kitörés, amely szinte az égig ért, az északihoz hasonlóan a délit is befedje. Bob nem elégedett meg azzal az érveléssel, mely szerint a déli hegyek olyan meredekek, hogy az eső már minden hamut lemosott róluk. Úgy gondolja, hogy mivel a hamu és a horzsakő túlnyomórészt magasan a légkörbe lökődött, legalábbis a kitörés egyes szakaszaiban olyan hamu képződött, amely igen sűrű köd módjára a földfelszín fölött lebegett és végül vastag takarót alkotva leülepedett. Ilyen kitörést már megfigyeltek a théraihoz hasonló tűzhányóknál, és ez valóban megmagyarázná, miért akadályozták meg a hegyek, hogy a sziget északi részén bekövetkezett kitörés a déli oldalt is beterítse, és miért van teli az akrotíri völgy hamuval, miközben a szomszédos hegyek mentesek a fehér takarótól. A déli szirteken egyértelműen láthatóak a nagy kitörés közbeeső fázisai, a finom hamu szürke, fehér és barna rétegei, a közöttük sűrűsödő bazaltláva bombákkal és lapillivel. Örömmel értesültünk Bobtól, hogy az ásatásunk helyszínéül választott terület a minószi időkben ennyire ideális terep lehetett egy palota számára. Mi egyszerűen csak azért kezdtük az ásatásokat az egyik vízmosás aljában, mert ott vékonyabb volt a hamuréteg. Természetes, hogy ez nem jelenti azt, hogy ott a minószi időkben is vízmosás lett volna. Miután befejezte a térképet és feljegyzést készített az összes fellelhető vulkáni képződményről, Bob kalandos vízi vállalkozásba fogott: a déli part mentén az Exomiti-foktól Akrotíriig tartó egész távolságot végigúszta. A szárazföldtől vagy száz méterre haladt, de időnként kijött pihenni. 6,5 kilométert tett meg így a víz alatti épületek nyomát keresve. A hullámoktól ostromolt, változatos partot fekete lávadarabok fedték. Valószínű, hogy a századok folyamán sok víz alatti építmény összetöredezett és iszap alá merült. Mindazonáltal hihetőnek hangzottak az Exomiti ősrégi mólói közötti házakról szóló beszámolók. Bobnak semmi olyasmit nem sikerült találnia, amit emberi építménynek vélhetett volna. Akrotírihez közeledve azonban az ásatásokhoz kiválasztott vízmosás előtt keletre több kiálló sziklát látott, és a part kevésbé volt homokos. A parttól mintegy hatvan méterre a 2,5 méteres vízben megtalálta, amit keresett, egy egymásra rakott kövekből épített házfalat. A fal tövénél, a kisebb kövek között ott voltak a történelem előtti edénycserepek árulkodó darabjai, [162] amelyek a hely minószi jellegét mutatták. A fal azoknak a meghosszabbítása lehetett, amelyeket június 4-én a víz közelében láttunk. Akkor úgy tűnt, mintha a homokba temetett hosszú falak egyenesen a tengerbe futnának. Ez volt az első biztos jelzés víz alatti romokról az ásatásaink előtti tengerrészben, ahol elképzeléseim szerint a föld vagy a Kr. e. XV. században, vagy a későbbi megrázkódtatások során a tengerbe csúszott. A fal a sekély vízben állt, bizonyára egy tengerparti épülethez tartozott azokban az időkben, amikor a vízszint a mainál vagy három méterrel alacsonyabb volt. [163] Június 14-én Mary megérkezett Athénba, röviddel ezután pedig Marinatosz ígéretet tett, hogy a következő kedden Thérára jön. Thérai visszatérésünket előkészítendő minden tőlünk telhetőt megtettünk Emilyvel, hogy expediciónknak viszonylag békés második félidőt biztosítsunk, amennyire lehet, menteset az előző menetben annyi kellemetlenséget okozó szerencsétlen eseményektől. Némileg nyugtalansággal töltött el azonban bennünket a hír, hogy a Pantelisz nevű hajón utazunk Thérára. A hajó kapitánya ugyanis szerencsétlen szállodaigazgatónk fivére volt, az első tiszt pedig az igazgató fia. Már láttuk is magunkat a vízbe lökve, a vesénkben egy valódi égei rugós bökővel. Mindennek a tetejébe mit kellett hallanunk? Szíroszon nem más fog felszállni a hajóra, mint maga az igazgató, akit óvadék ellenében szerencsésen szabadlábra helyeztek. Szinte láttam magam előtt az együttérző bírót, aki nyilván úgy gondolta, hogy az ármánykodó idegenek áldozatának személyesen is részt kell vállalnia a családi bosszúállásban.


Oldal: 112

Szerencsére azonban az igazgató végül egyáltalán nem is lépett a fedélzetre, a családja pedig nem is bánhatott volna velünk nagyobb udvariassággal udvariassággal a hajón és a szigeten. Vasárnap a szokásos időben, reggel hat órakor érkeztünk és bár a szálloda tele volt, a család majd összetörte magát, hogy egy pár napra szállást találjon nekünk. Marinatosz érkezésekor pedig majd átköltözünk Kutszogiannopuloszhoz.[164] Kutszogiannopulosz A Lukasz-kávéház kávéház mellett kaptunk szállást, Loring tőszomszédságában, és elterveztük, hogy a Marinatosz érkezéséig hátralévő pár napot mászkálással töltjük. Bob KaneKane-nek délután egykor kellett elhajóznia a Pantelisz fedélzetén, úgyhogy Emilyvel és Maryvel hármasban maradtunk. A rendőrfőnök hál' Istennek templomban volt, mikor lepakoltunk, úgyhogy amilyen gyorsan csak bírtuk, Peugeot-jával jával együtt felbéreltük Jorgosz Alvanitit, hűséges sofőrünket az előző menetből, és elillantunk a városból, bárhová, csak minél messzebb Phírától. A három Marinatosz-mentes mentes napot nagy élvezettel töltöttük el. A rendőrfőnök tudomást sem vett rólunk, csak akkor bámult meg minket, mikor egyszer kénytelenek voltunk elmenni mellette az utcán. Loring Szíroszba utazott a tárgyalásra. tárgyalásra. Maryvel és Emilyvel a látnivalók megtekintésével foglalkoztunk és amerre csak megfordultunk, régiségeket kerestünk. Mary hihetetlenül éles szeműnek bizonyult az antik edénycserepek felkutatásában. Ahogy már több ízben, most is sajnáltuk, hogy egy darabkát darabkát sem vihetünk haza. De hát végül is tanulni, az összefüggéseket megérteni jöttünk Görögországba, nem azért, hogy valamit elvigyünk erről a csodálatos földről. így aztán a mai napig sincsenek ógörög szuvenírjaink.


Oldal: 113

Hétfőn és kedden Marinatoszra várva várva megpróbáltuk hasznosítani magunkat. Kibéreltük Manolisz Kafurosz varcáját és felkerestünk egy helyet az Exomiti-fok Exomiti fok előtt, ahol jó néhány, egyegy három méteres kőtábla volt látható a húsz méter mély víz egyébként homokos fenekén. Üvegfenekű vödrök segítségével ével mi is jól láthattuk őket, a méreteket a sziklákra tapadt szivacsok alapján érzékelhettük. A kövek talán másfél hektárnyi területet borítottak és apró darabokra tört strandkőzetből állhattak. Amennyire meg tudtam állapítani, eléggé véletlenszerűen helyezkedtek ezkedtek el, de Manolisz, aki már régebben tanulmányozta őket, valami rendszert látott bennük. Meg volt róla győződve, hogy víz alatti házak, a parttól másfél kilométernyire. Nyugatabbra, Akrotíri előtt Bob Kane falának irányában haladtunk és a közelben természetesen te történelem előtti edénycserepeket találtunk. A Platinamosz-hegy hegy keleti oldalán egy három méter hosszú kígyó van a sziklába vésve. Az egyik helybeli paraszt szerint ez egy exhídra, vagyis vipera, és ókori eredetű. A közelében a hellenisztikus korból rból származó sziklába vágott sírok voltak, mindössze egy-két egy méterrel a talajszint fölött. Ez meglepő volt, mivel ezek a sírok általában magasabban helyezkednek el, de erre magyarázatul szolgálhat Loring megfigyelése, mely szerint a hegytetőről lehordott hamu az idők során rárakódik a hegy lábánál elterülő síkvidéket borító hamurétegre. Találkoztunk egy gazdával, aki megkért, hogy nézzük meg a kútját, amelyet előző nyáron ásott. Nagy, kővel bélelt, 2,5 méter átmérőjű hengeres lyuk volt, 8,5 métert kellett ásnia, amíg vizet talált. A kút alján, mint mondta, szépen faragott mészkőtömbökből álló fal van, amelyeket hellenisztikus stílusú bronzkutyák fognak össze. Külön felhívta a figyelmünket arra, hogy a fal hasonló a [165] dombtetőn állóhoz. A fal elmondása szerint szerint körülbelül egy méter magas és 45 centiméter vastag volt. A terepszint itt körülbelül 14 méter volt, a fal tehát a hamuréteg alatti mészkőmészkő vagy lávatalapzaton feküdhetett, 5,5 méterrel a tengerszint fölött. Nem tudtunk leereszkedni a kútba, így bánatunkra nem fejthettük meg a nyilvánvalóan hellenisztikus stílusú, viszont 8,5 méternyi hamu alatt, a minószi rétegnek megfelelő szinten elhelyezkedő fal rejtélyét. Mennél többet Mavor: Atlantiszi utazás

Oldal: 114

gondolkodtam rajta, annál bizonyosabb voltam benne, hogy - bronzkutyák ide vagy oda - a falnak minószinak kellett lennie. Elmentünk Baloszba, Akrotíri kikötőjébe is, hogy harmadszor is megpróbáljunk Fouqué itt rejtőzködő házának nyomára akadni. Ezúttal már tapasztaltabb is voltam, és Mary meg Emily éles szemének segítségével meghatároztuk a pontos magasságot a szirtfalon. Ez már valami. Miután ez megvolt, történelem előtti cserepeket találtunk, amelyek egy pont körül helyezkedtek el, ami az emberi lakóhely egyik legbiztosabb jele. Ásni azonban Marinatosz távollétében nem lehetett, így megállapításainkat nem tudtuk igazolni. Végül azonban megérkezett a professzor is, és vele együtt Kutszogiannopulosz úr a szakácsával, valamint a Schloebke házaspár. Herr Schloebke nyugalmazott régész, aki felajánlotta, hogy rajzolóként egy nyarat Marinatosz mellett tölt. Mindannyian Kutszogiannopulosz úr elegáns nyaralójában kaptunk szállást. A háromfőnyi személyzet gondoskodott igényeink kielégítéséről, mi pedig fényűző, szertartásos és kellően feszengő életet éltünk a házban. Esténként szépen felöltöztünk a vacsorához - úgy hallottam, a jobb német ásatásoknál ez még mindig szokás -, amelyekhez az elegáns ételsorról nagyvonalú házigazdánk gondoskodott, de az asztalfőn Marinatosz ült. A vacsora utáni italt a Phíra főutcájára és a kalderára néző verandán fogyasztottuk el. Alighogy beleszoktunk ebbe az eleganciába és a verandán körbeülve éppen finoman társalogtunk angolul, franciául, németül és görögül - már amennyire tőlünk tellett -, minthogy házigazdánk görögül és franciául beszélt, Scloebkéék pedig csak németül, amikor táviratot hoztak nekem. Loring küldte, azt írta, felmentették és másnap reggel érkezik. Edward Loring meg is érkezett, a rituális étkezés kellős közepén. Hívatlanul, bejelentés nélkül, rendetlen öltözékben, a felmentés diadalától szinte megrészegülve rontott be, hogy dr. Marinatosz áldását kérje. - Felmentettek! - jelentette be izgatottan. - Gratulálok - felelte Marinatosz hűvösen, görögül. Loring ezután elmondta, hogy reggel kilenc óta várja, hogy találkozhasson velünk; nyilván arra számított, hogy Marinatosz tárt karokkal fogadja majd. Kutszogiannisz úr udvarias és tartózkodó házigazda módjára hellyel kínálta Loringot az asztalnál, amit az visszautasított, Marinatosz viszont már kezdett felbőszülni. Sietve azt mondtam Loringnak, hogy vacsora után lemegyek hozzá és [166] megbeszéljük a dolgot. Loring összecsapta a bokáját, és eléggé feleslegesen megjegyezte: - Úgy látszik, itt nincs rám szükség. - Ezzel távozott. Miután elment, Marinatosz helytelenítően nyilatkozott Loring faragatlan amerikai modoráról. Mivel Marinatoszt és engem kivéve a jelenlévők mind most látták először Loringot, megjegyzéseit eléggé kétkedő csend fogadta. Én mindenki füle hallatára kijelentettem, hogy vacsora után Maryvel meglátogatjuk Loringot. Emily ajánlkozott, hogy velünk jön, de Marinatosz nem engedte. - Szó sem lehet róla! - jelentette ki kifejezetten dühösen. Maryvel azután több, mint két órán keresztül hallgattuk Loringot. Zavart és kedveszegett volt. Elmesélte a tárgyalást, amin három bíró is résztvett. Tszakosz, a Régészeti Hivatal fiatal archeológusa megjelent és Loring mellett tanúskodott. Loring beszámolója szerint a krisztiánai ügyet csak felületesen érintették, viszont azzal vádolták, hogy ő lopta el a jelenleg a brooklyni múzeumban található vázákat. Bizonyítékok hiányában végül felmentették és rendőri felügyelet alá helyezték. Nyilvánvaló volt, hogy Marinatosz vagy elfeledkezett az ígéretéről, hogy felmentése után ő is elfogadja Loringot, vagy pedig eleve nem is szándékozott elfogadni őt. Azt tanácsoltam Loringnak, egy időre hagyja el a szigetet, mert ha Marinatosz megint feldühödik, veszélyes helyzetbe kerülhet. Szegény fiút nemigen tudtuk megvigasztalni, kijelentette, hogy a jövőben a régészet helyett inkább a filozófiának szenteli az idejét. Ezen a nyáron rengeteg kutatási anyagot gyűjtött össze Théra velencei időszakáról, ezért arra biztattuk, hogy írjon könyvet belőle. Ügy véltem, mindenki számára az lesz a legjobb, ha kerüljük a Loringgal való újabb találkozást, így azután az este után nem is láttam többé. [167]


Oldal: 115

Tizenkettedik fejezet

A következő öt nap - amely hála az égnek mentes volt mindenféle személyes bonyodalomtól igen eredményesnek bizonyult. Úgy is mondhatnám, hogy valóságos sikersorozatban volt részünk, mintha évezredes falat törtünk volna át. Nem pusztán egy minószi palota és város, hanem szinte maguk az emberek kezdtek kibontakozni a szemünk láttára. A parasztok, szamarak, a kezdetleges eszközök, minószi falak, tárolóedények és oszlopok tarka egyvelegében néha már azt sem lehetett tudni, udni, tulajdonképpen melyik civilizáció vesz körül bennünket. Mintha az első ásatás képét a tízszeresére nagyították volna. Az egyik horzsakő-fejtő horzsakő tulajdonosa negyven munkást küldött, akikhez korábbi akrotíri barátaink is csatlakoztak, legalábbis azok, akik ik nem a paradicsomszüreteléssel voltak elfoglalva, és a levegő hamarosan megtelt hamuval, a terepet pedig mindenütt árkok szabdalták. Összesen kilenc árkot nyitottunk a vízmosás két oldalán mintegy 300 méter hosszúságban. A nyugatiak a Bronosz, a keletiek etiek pedig az Alvaniti nevet kapták, és időrendben sorszámoztuk őket. Amint egy árokból izgalmas fal és edénymaradványok kezdtek előkerülni, a vízmosás szemközti oldalán nyomban hozzáfogtunk egy másikhoz, és ilyenkor ott kivétel nélkül mindig a település folytatására bukkantunk. Mind a kilenc kutatóárok az első kapavágástól számított néhány óra leforgása alatt gazdag leletanyagot hozott.

A legelső árokhoz, a Bronosz II-höz II höz azzal a várakozással kezdtünk a Bronosz I. déli oldalán, hogy métereket kell leásnunk, nk, amíg minószi falakra bukkanhatunk. Az ásó azonban a


Oldal: 116

földfelszíntől számított fél méteren belül máris mészkőtömbökhöz ütődött. Ezek a krétai palotákra is oly jellemző, felfelé keskenyedő minószi falazóblokkok ugyanolyanok voltak, mint az Alvaniti I. árokban talált első leleteink. A tömbök összevissza helyezkedtek el, valami földrengés mozdíthatta ki őket a helyükből. Minthogy a kövek hamurétegen feküdtek, arra a következtetésre jutottunk, hogy a földrengés csak a hamukiszóródás megkezdődése után következett be. Azonnal kiterjesztettük az ásatás területét és lassan, mindenütt egyenletes mélységben kezdtünk ásni. Alig haladtunk még egy arasznyit, amikor egyszerre több helyről is kiáltások harsantak: - Vakolat! Freskók! 3500 évet átvészelt, épségben a helyükön maradt, freskó borította falak álltak ki a hamurétegből. Mamet és Gorceix 1870-es leletei óta az első thérai freskókat tártuk fel. Emily Vermeule azonnal gondjaiba vette a becses helyet. Hamarosan mindent teletűzdelt a freskók egyes részeit jelző, apró botocskákkal, nehogy véletlenül kárt tegyünk a képekben. Emily lázasan dolgozott a két- vagy háromszintes, kicsiny szobákból, folyosókból és előterekből álló komplexum feltárásán. A vakolat sokhelyütt még épségben maradt. Körös-körül vakolatot [168] láttunk, helyenként egész nagy táblákban, a falak és födémek elmozdulása miatt kissé töredezetten. Fouqué egyetlen falfestményről ír. Bár a festés mintái igen nehezen kivehetőek voltak, az mindenesetre látható volt, hogy mi most egynél több freskóra bukkantunk. A freskók mennyisége világosan jelezte, hogy fejedelmi épületről van szó. A gazdag díszítés és berendezés ellenére úgy tűnt, hogy ez a hely az ételek elkészítésére és fogyasztására szolgált. Mary nekifogott az edénycserepek letisztogatásának és a legszebben festettek kiválogatásának. Nagy mennyiségben kezdtek előkerülni ép edények is, Emily három hűséges munkása pedig, akik a finomabb munkát végezték és igen tanulékonyak voltak, fokozatosan eltávolították a horzsakövet. Jómagam minden fázisban fényképfelvételeket és rajzokat készítettem. Az egyik ajtónyílás előtt horzsakővel teli, gömbölyű, festett vizeskorsót találtunk. Óvatosan a barakkhoz vittük, amelyet a munkások ágakból fabrikáltak nekünk. Ott azután rőzsedarabokkal és fűvel gondosan körberakva egy kosárba helyeztük, szamárháton a faluba fuvaroztuk, ott pedig beraktuk az autónkba, hogy majd a kanyargós és zötyögős úton a 15 kilométerre fekvő phírai múzeumba szállítsuk. A felső szinten gyönyörűen faragott mészkő ajtóküszöbön át egy előtérbe lehetett jutni, amelyből három, egyenként háromnegyed méter széles, mindkét oldalán freskóval borított oldalátjáró nyílott. Ez az elrendezés eléggé rejtélyesnek tűnt előttünk. Lépcsők vezettek egy alacsonyabb szintre, amelyet azonban nem ástunk ki, mivel pillanatnyilag az volt a célunk, hogy körös-körül annyit szabadítsunk ki a freskókból, amennyit csak bírunk, és felületüket a hamutól megtisztítva minták után kutassunk rajtuk. Először a nyele tövénél fogott lapáttal, majd késsel, végül finom ecsettel dolgoztunk. Helyenként, ahol a freskóval borított falszegélyek letöredeztek, több korábbi rózsaszín, zöld és piros réteg vált láthatóvá, amelyek a legfelsőnél jobb állapotban maradtak. Kíváncsiak voltunk, milyen festmények rejtőzhettek a külső réteg alatt, amelyen csak szivaccsal a sárgásbarna alapra nyomott, fekete mintákat láttunk. Az itt talált konyhai eszközök mind a legfinomabb minőségűek voltak, elegáns késő-minószi mintákkal festve. Felfelé keskenyedő serlegek és kelyhek, finommívű háromlábú parázstartók, állatcsontok, kagylóhéjak és obszidián szerszámok kerültek elő az ásatás minden részén. Az árok végén a vízmosás közepén haladó ösvény szélét elérve egyszerűen átvágtunk rajta. Ezen a részen igen sok konyhaeszköz került elő. Egy nagy kődarabot megfordítva kiderült, hogy egy mészkőből faragott, igen nagyméretű keverőtál. Amint a freskók napvilágra kerültek, sürgős hívás ment Athénba, az athéni agórán19 folyó nagyszabású ásatásokra, ahol Andreász Mavragiannisz, a freskók konzerválásában gyakorlott, ismert szakértő dolgozott. Néhány nap múlva meg is érkezett, és munkához látott, hogy Emilyvel együtt választ találjanak a kérdésre, hogy mit kezdjünk a freskókkal. Először úgy 19 piactér, egyúttal a népgyűlések színhelye az ókori görögöknél


Oldal: 117

gondolták, hogy múzeumba szállítják őket. Ebből a célból a széleiket vastagon bevonták gipsszel, sszel, nehogy mozgatás közben letöredezzenek. Az egyik, mintegy 60 centiméter [169] méretű freskót, amelynek elég masszív hátlapja volt, ki is emelték és a múzeumba szállították. Később mégis úgy látták, hogy a többi táblákat, amelyek legnagyobbrészt jóval nagyobbak voltak, csak valamilyen fejlettebb technikával lehetne kiemelni. Azután az a kérdés is felmerült, hogy mi lesz a freskókkal, ha a múzeumba kerülnek? Vajon tényleg jobb helyük lesz ott? Végül azután úgy döntöttünk, hogy az lesz a legjobb, ha erre az évre a helyükön hagyjuk őket. Az egyik helyen leástunk az alsó szintig, ahol egy négyszögletes oszlop, további míves edényzet és szépen faragott falak tárultak fel. Úgy tűnt, mintha a kövek egy része még a hamukiszóródás előtt leomlott volna. Ezek a [170] [1 lávaföldből ből álló aljzaton feküdtek. A romokból egyértelműen két súlyos földrengést lehetett azonosítani. A romokat nem is igen lehet így nevezni, mert bár a földrengésben megrongálódtak, még így is sokkal jobb állapotban voltak, mint bármely eddig felfedezett edezett minószi település. Mivel azonban ez a lelőhely igen közel volt a felszínhez, a víz kíméletlenül koptatta és mállasztotta, sőt a romok időnként részlegesen a felszínre is kerülhettek. Az épület felső szintjén ép vályogtéglákra bukkantunk, amelyek amelyek a hamu alatt átvészelték a hosszú évszázadokat, bár amikor rájuk találtunk, már csak [171] egy-két két méternyi hamu fedte

őket. Minószi vályogtéglák nagyon ritkán kerülnek elő, mivel azok a nedvesség jelenlétében gyorsan tönkremennek. Szinte biztos, hogy a vastagabb hamu alatt még sokkal több, kitűnő állapotban megmaradt példányt találhatunk. Ha a fa olyan mértékig megmarad, amennyire Fouqué munkája alapján vélhetjük, akkor bizonyosan megtudhatjuk, hogyan festettek a minószi épületek felső szintjei a valóságban. valóságban. Krétán a knósszoszi palotát nagyrészt a freskók, Mavor: Atlantiszi utazás

Oldal: 118

vázafestmények és a kisebb részleteket ábrázoló pecsétnyomók alapján rekonstruálták. Az idő vasfoga nyomán tulajdonképpen a palota felső szintjének egyetlen része sem maradt épen. A Bronosz II. alapján lassan feltárult Théra minószi életének képe, de a bizonyossághoz még sok részlet hiányzott. Talán egy királyné, vagy hercegnő meghitten elegáns szobája lehetett itt. Láthattuk a minósziak találékonyságát, arra való képességüket, hogy minden alkotásukat élettel töltsék meg, rajongásukat az élénk színek iránt, pedig még mindig csak a felszínen kotorásztunk. Ha leásunk a vastagabb hamuba, ahol a lenti rétegek nyilván az egyiptomi királysírokhoz hasonlóan megmaradtak, bizonyosan feleletet kapunk azokra a fontos kérdésekre, amelyekre Krétán nem sikerült megnyugtató módon válaszra lelni. Hogyan ért el ez a nép erre a civilizációs magaslatra? Honnan jöttek és hová tűntek? Ezt nem tudtuk meg még Platón Atlantiszából sem, amely ide vezetett bennünket. A Bronosz IA-hoz a Bronosz I-től közvetlenül északra kezdtünk hozzá. Itt, akárcsak a Bronosz I. esetében, a felszíntől alig egy méterre egy terméskő-fal tetejébe ütköztünk. A finom hamut a durva horzsakőtől elválasztó vonalból tudtuk, hogy jó öt métert kell még ásnunk, hogy elérjük a minószi talajszintet. Ásás közben ezen a helyen edények nem kerültek elő, ami szokatlansága folytán nagyon meglepett bennünket, viszont több irányba futó falakra bukkantunk. Hamarosan rájöttünk, hogy megtaláltuk az első szilárd építményt. Amikor elértük az aljzatot, tökéletesen egymáshoz illesztett, szabályosan faragott, nagy, négyszögletes mészkő-tömbökből álló homlokzat tárult fel, amely nyilvánvalóan a palota udvarára nézhetett. A falban nagy faajtó nyílt, a kőfal bevágásai valószínűleg a vasalásokat tartották. Megint itt voltak a földrengés nyomai, amiket kerestem. A fal tetejéről lezuhant mészkő-tömbök feküdtek a talajszinten, a szegletes horzsakövek rétege alatt. Ez egyértelműen azt bizonyította, hogy a kitörést súlyos földrengés előzte meg. A közelben a falakról leomlott kövek voltak a szegletes horzsakő tetején is, ami, ahogyan a Bronosz II. lelőhelyen is láttuk, azt bizonyította, hogy egy-két méternyi horzsakőréteg kiszóródása után, amely részben betemette az épületeket, újabb súlyos földrengésre került sor. Még a falak alsó részén lévő, nagy és nehéz kövek némelyikén is látható volt, hogy a kitörést megelőzően valamelyest elmozdult a helyéről. Miután azonban a falak a hamu alá kerültek, épségben megmaradtak a további földrengések ellenére is, amelyek azután pusztítottak, hogy emberek éltek és dolgoztak ezekben az épületekben. [172] Fouqué beszámol arról, hogy az általa feltárt házakat horzsakő borította és nem látszott rajtuk, hogy földrengés károsította volna őket. Bár ezek a megállapítások alapvetően a thirasziai házra vonatkoznak, lehetséges, hogy a földrengések Akrotírinél károkat okoztak, Thiraszián viszont nem, ami az újabb [174] tapasztalatok fényében nem is olyan meglepő. Ha a földrengés epicentruma délre, Théra és Kréta között volt, az megerősítené dr. Galanopulosz elméletét, miszerint az összeomlás előtti és utáni krétai földrengések is hozzájárultak a vulkáni hamu és szökőár pusztító hatásához. A több, egyszerre ásott árok miatt kemény munkát jelentett az edénycserepek összegyűjtése, lelőhely szerinti azonosítása, valamint a tisztítás és válogatás céljából történő tárolása. Mary végezte e munka oroszlánrészét, miközben folyton egyik ároktól a másikig ingázott. A kora délutáni hőségben azután általában a barakkban hűsölt, a sok kutya pedig köréje gyűlt. A Bronosz I/A-ból előkerült egyik kő ajtótartó bevágása jól bevált a barátságos állatok itatóvályúja- ként. A Bronosz III-ban valami az eddigiektől teljesen elütő dolog tárult elénk. Egy hamuba temetett, de már a horzsakő tetejére épült fal. Ez megdöbbentő fölfedezés volt, mivel eddig nem tudtunk róla, hogy az emberek a hamueső kezdete után visszatértek volna, hogy újjáépítsék házaikat. Amit magunk előtt láttunk, csak apró bizonyíték volt, csupán egy kis fal, lehet, hogy nem is egy ház része. De egyértelműen itt volt, korát a vele együtt talált edénycserepek határozták meg. Akkor épült, amikor a horzsakő egy része már lerakódott, feltehetően a vulkanikus tevékenység átmeneti nyugalmi időszakában. Kezdett összeállni a kép: a thérai katasztrófa első szakaszának többszöri földrengését még valamennyi hamukiszóródás is követte, mielőtt a sziget lakói végleg menekülni kényszerültek. Mavor: Atlantiszi utazás

Oldal: 119

A mozgalmas hét folyamán megnyitott valamennyi árok közül a barlang és a fügefa melletti Alvaniti I. szolgált a leglátványosabb felfedezésekkel. Itt leástunk az ösvény alá, amely a vízmosás alján mintha az aljzat szintjén futott volna. Pontosan abban a mélységben, ameddig a szeizmográf jelzése szerint ásnunk kellett, hét, egymás mellett sorakozó, sorako hatalmas tárolóedényre bukkantunk, amelyek még mindig épségben voltak. Színeik éppen úgy ragyogtak, mint azon a napon, amikor vörösre, feketére és barnára festették őket. Még valami növényi maradványnak tűnő anyagot is tartalmaztak. A közelben 150 darab darab szálfeszítőt is találtunk, és lyukakat a horzsakőben, ahol a fa szövőszék állhatott. Ugyanebben a helyiségben egy


Oldal: 120

edényekkel, kőmécsesekkel, festékdörzsölő palettákkal és mozsarakkal körülvett tűzhelyet is találtunk. Az eddigiekben egymás után leírtam az egyes főbb árkokban talált leleteket. Az őrült nyüzsgéssel teli hét során tulajdonképpen mindannyian folyton ide- oda ugráltunk a kilenc árok között. A Bronosz IV-ben egy szépen festett szarkofág darabjaira leltünk, a vízmosás túloldalán lévő Alvaniti III-ban pedig sírokra emlékeztető építményeket találtunk. Az idő rövidsége és a nyilvántartásra és elhelyezésre váró anyag hihetetlen tömege miatt annyira elfoglaltak voltunk, hogy nem is érzékeltük, tulajdonképpen jóval többet találtunk, mint amire ide- érkezésünkkor felkészültünk. Én magam legfeljebb egy kis palotára számítottam, körülötte esetleg néhány házzal, hasonlóan a krétai Vathípetróhoz, amit azonban itt találtunk, az sokkal lenyűgözőbb, sokkal terjedelmesebb volt [175]annál. Emily Vermeule később harmincezerre becsülte a város lakosságát, Marinatosz pedig így írt róla: egy nagyváros maradványai hatalmas palotákkal és utcákkal és egy régi kultúra jeleivel Az ilyen dicsőséges felfedezéseknek megvannak a maguk hátulütői. Mary és Frau Schloebke nyakig merült az edénycserép-hegyek tisztításának és osztályozásának munkájába. Emily a lehetetlent is megkísérelve küzdött, hogy minden tárgyat nyilvántartásba vegyen, mielőtt elmozdítják a helyéről, vagy újra betemetik. Én alaprajzokat készítettem, és távol tartottam a most már csapatokban érkező kíváncsiskodókat. Feleségével együtt maga a rendőrfőnök is meglátogatott bennünket. Mint mondta, szeretett volna utazást tenni az Alvin-nal, és valószínűtlenül derűsnek látszott. Schloebkéék szorgosan rajzoltak, miközben Wagner nyelvén megjegyzésekkel kísérték egymás munkáját. Dr. Marinatosz sorra járta az árkokat, időnként mindent leállított, amíg a leleteket letisztították és az ásatások vonzóbb külsőre tettek szert, addig pedig mindenkit kiparancsolt az árkokból. Azután szokás szerint bejelentette, hogy ideje fényképeket készíteni, és ezzel kedvenc időtöltésébe merült. Ami engem illet, jobb szerettem folyamatosan fényképezni, úgy, hogy a cserepek mellett az emberek is látszanak. Felfedezéseink között ha nem is drámai, de mégis jelentős volt a néhány előkerült bíborcsigahéj. A bíborcsiga, vagy murex egy tengeri kagyló20, amely a Kréta minószi nemessége, majd később a föníciaiak által is használt bíborfestéket választja ki. E különlegesen dús festékanyag tette híressé Minósz és nemeseinek bíbor palástjait az egész égei vidéken, sőt még azon túl is. Érdemes megjegyezni, hogy Platón atlantiszi királyai, a bika elejtése és feláldozása után mindnyájan szép sötétkék ruhát öltve, leültek a földre az esküáldozat hamujára s éjjel minden tüzet a templom körül kioltva, ítéltek és megítéltettek. Az anyaistennő kultuszának kora volt ez, annak késői fázisa, amelyben a király jelentős személyiséggé vált. Az elképzelések szerint a minószi család inkább nagycsalád, nemzetség volt, semmint a mai értelmezés szerinti szűk embercsoport. A születést régen rejtély övezte, a nemi aktust nyilvánvalóan tisztán örömszerzés céljából gyakorolták és nem ismerték fel jelentőségét a fajfenntartásban. Ezért van az, hogy a mítoszokban az újszülötteknek sokszor nincs apja, és talán ez az oka annak is, hogy Ádám nem értette, honnan van az a furcsa teremtmény, akinek Éva adott életet. Ekkoriban a királynő isteni lény volt, akit a kebleket fedetlenül hagyó jól ismert darázsderekú ruhába öltöztettek, mintha csak az anyai szerepét akarnák hangsúlyozni. Szerettem volna az elibénk tárult maradványok között ennek a kultusznak a nyomaira bukkanni, de nem találtunk ilyeneket. Az anyaistennő-kultusz nyomai Krétán igen bőségesek, ezért biztosra vettem, hogy végül majd Thérán is találkozunk velük. Ásatásainkat szünetek tarkították, amelyek alatt dr. Marinatosz megosztotta velünk nézeteit a történelem és mitológia egyes érdekes kérdéseiről. A professzor véleménye szerint két mitológiai vonatkozása is van a thérai erupciónak. Először is az egyiptomi csapások, amelyeket illetően egy véleményen van [176] dr. Galanopulosszal. Másodszor pedig Zeusz és Héra legendája. A két görög isten házasságban élt, de Zeusz szerelmes lett Alkménébe, Argosz királyának lányába, aki megszülte fiukat, Héraklészt. Zeusz Alkménével akart maradni, ezért 20 A szerző tévesen említ kagylót. Valójában a tengeri csigák két neme, a Murex és a Purpurea fajai

termelnek bíborfestéket


Oldal: 121

három napra hosszabbította az éjt, mert tudta, hogy csak a sötétség leple alatt kerülheti el Héra figyelmét. E háromnapos sötétség Marinatosz szerint utalás Thérára. A professzor úgy gondolja, hogy a minósziak Ázsiából származnak és minden civilizáció ázsiai eredetű. Ezt alátámasztandó hivatkozik az erősen mongoloid kelet-orosz népességre, Japán elszigetelt fehér ainuira és a mongol vonások jeleire az egész világon. Azt is feltételezi, hogy mielőtt Théra pusztulása bekövetkezett volna, az emberek Krétára, az anyaországba települtek. Amikor később Kréta is romba dőlt, Marinatosz elgondolása szerint a krétaiak nagyrészt a Peloponnészosz nyugati részén fekvő Püloszba költöztek. Minthogy valószínűleg az égei partok is sokat szenvedtek az elemektől, a krétaiak inkább a pusztulástól megkímélt nyugati szárazföldön telepedtek le. Ezt a kitörés utáni időből, Püloszból származó minószi nyomok bizonyítják. Miután Krétán az elemek kitombolták magukat, a pülosziak Marinatosz szerint talán vissza is tértek, csatlakoztak Knósszosz új, mükénéi lakóihoz. Nagyon érdekesnek találtam Marinatosz elméleteit és csodáltam a bátorságát, amellyel az ellentmondásos területekre merészkedett. Az írásbeliség előtti történelem tanulmányozása izgalmas, de gyakran csalódásokhoz vezet. A terület nyitva áll az elméletek előtt, amelyek bőven teremnek rajta, viszont igen kevés biztos fogódzót kínál. A téma szakértői hajlamosak távol tartani magukat a mitológiától és a miszticizmustól, nehogy szakmai tekintélyükön csorba essék. Mivel ők így elzárkóztak, Atlantisz felfedezése elkerülte őket és a természettudósok ölébe hullott, akik biztos lábakon álltak szakterületük szilárd talaján és képesek voltak rá, hogy szakmai gátlásoktól mentesen kalandozzanak más területekre is. A szabad kalandozók egyikeként merészkedtem én is elméleteket gyártani az Égei-tenger minószi kultúrájának fejlődéséről, egészen addig, hogy kapcsolatot kerestem e nép és Platón Atlantisza között. Az első minószi paloták Kr. e. 2000 körül jelentek meg Krétán, és ami gyér régészeti bizonyíték csak van, az mind azt mutatja, hogy az ezt megelőző néhány száz év meglehetős szegénységben telt. Úgy fest a dolog, mintha a krétai paloták egyik napról a másikra virágzottak volna fel. Emellett a Kikládok szigetei is ugyanekkor vettek irányt a fejlett civilizáció felé, és talán meg is előzték Krétát, bár a régészeti bizonyítékok megint csak nagyon gyérek. Ha Kr. e. 2000 előtt e korai kultúra központja valóban a Kikládokon volt, ideértve természetesen Thérát is, és Kréta csak mezőgazdasági hátország volt, az összhangban lenne az Atlantisz-elmélettel, amely Thérát vallási központnak és kulturális forrásnak tekinti. A Kikládok különösen gazdagok sírokban és anyaistennő szobrocskákban. Művészetük individualisztikus, de tele van keleties, [177] békés érzelmekkel. A Kikládok ásványkincsekben, rézben, ónban, ólomban, ezüstben és obszidiánban is bővelkedtek, lakóik tevékenyek voltak a tengeri kereskedelemben, amelyet később a krétai fejedelmek uraltak. Elméletem, mely az eddigieknél nem kevésbé illeszkedik az ismert tényekhez továbbá Atlantisz legendájához is, a következő: A Kr. e. III. évezred folyamán a keletről és délről érkező, valószínűleg a természeti erőforrásokat kereső népek folyamatosan megtelepedtek a szigeteken. Magukkal hozták keleti anyaistennő-kultuszukat és Thérán eléggé sajátossá formálták azt. Nyugatra hajózva valószínűleg ugyanígy telepedtek le Máltán is. Ahogy egyre többen érkeztek az égei vidékre, Krétát is benépesítették, kialakult és felvirágzott egy békés kereskedő-kultúra és végül paloták épültek. Kréta lett a népesedési góc, de Théra maradt a vallási központ, a metropolisz, ahogyan Platón nevezte, és mindez együtt volt Atlantisz. Az elmélet megerősítését a thérai pre-minószi réteg kiterjedt feltárásától és vallási jellegű leletek, különösen az anyaistennő-kultusz valamilyen nyomának felbukkanásától remélhetjük. Utolsó ásatási napunkat az árkok visszatöltésének, az összes kisebb leletek megtisztításának és felcímkézésének, majd a múzeumban való elhelyezésének szenteltük. Az Athénban uralmon lévő junta ezredesei hívatták Marinatoszt, úgyhogy neki mennie kellett, és az egész munkát az irányítással megbízott Emilyre, a freskó szakértő Andreász Mavragianniszra, Maryre és rám hagyta. Az akrotíri Evangelosz Baikasz a következőképpen kommentálta az éppen befejeződött ásatásokat:


Oldal: 122

- A családommal egész nyáron nem tudtunk a földeken dolgozni a kísértetek miatt. A hegyen, amelyik a tengerből nőtt ki, kísértetek vannak. Ott, ahol most azokat az ásatásokat csinálják. Én láttam is őket. Az egyik reggel, ahogy megyek paradicsomot szedni, még napkelte előtt volt, hát valami nagy fehér fényt látok, alatta meg egy nagy, pajzsos kísértet. Aztán egy csomóan lettek, csak úgy nyüzsögtek, de mégis jól látszottak. látszottak. A tenger felé tartottak, menekültek a nyugatra terjedő napfény elől.

A kísérteteket Thérán nagyon is valóságos dolognak tekintik, amit nem is gondolna az ember ebben a nyílt, napos környezetben. Vitathatatlanul él azonban valami atavisztikus érzés ér ebben a közösségben, a régmúlt dolgok egyfajta öntudatlan ismerete, olyan módon, amelyet formálisan Jung írt le. Kezdett érdekelni, hogy ez a kollektív fogékonyság okozzaokozza-e, hogy a vizuális hallucináció annyira hétköznapos dolog ezen a helyen. A thérai gondolkodás könnyedén csapong valóság és mítosz, jelen és múlt között, és valóban, miért is ne tenné, ha tekintetbe vesszük az embereket hosszú idővel ezelőtt kimutathatóan ért katasztrófa-élményeket, katasztrófa élményeket, amelyekre a szigetet történelme során gyakran sújtó vulkáni vulkáni tevékenység újra meg újra emlékezteti őket. Biztos, hogy legalább a sziget mai lakóinak egy kis része ténylegesen a minósziak, azaz pontosabban az atlantisziak leszármazottja. Következésképpen egyáltalán nem meglepő, hogy időről időre kollektíven olyan an módon reagálnak, amely rejtélyes antik [178] eredetükről eredetükről árulkodik, és miközben így tesznek, a legkülönbözőbb formában felvillan a régmúlt adantiszi valóság gyorsan Mavor: Atlantiszi utazás

Oldal: 123

tovatűnő képe. Most már tudományos bizonyítékaink is vannak, amelyek megerősítik az ő megérzéseiket. Mint később megtudtam, röviddel azután, hogy elhagytuk Görögországot, Marinatosz szerét ejtette, hogy újabb tíznapi ásatásra visszatérjen Thérára. Ezt az időt az Alvaniti I. és II. árok kibővítésével töltötte. Az Alvaniti I-ben, ahol a nagy és színpompás pithoszok sora került elő, a professzor kő oszloptalapzatokat és egy konyhai eszközökkel ellátott tűzhelyet is talált. A tűzhely mellől most egy nagy, gyönyörűen megformált háromlábú főzőedény, véséssel díszített mozsarak és őrlőkövek is előkerültek. Ezt a helyiséget raktárnak vélte, és befedette, hogy a múzeumba nem szállított leleteket megvédje a téli esőktől. Hátul, a barlang alatt is ásatott, és ott a raktár alatt két méterrel falakra bukkant. A több, mint hatméternyi magasságban a munkások feje fölé tornyosuló, bármelyik pillanatban leszakadni kész laza hamuréteg olyan veszélyessé tette ezt a helyet, hogy amint egy fal előkerült, rögtön le is állították az ásatást. A phírai kőbányából származó famintákat a pennsylvaniai egyetemre küldték, ahol Beth Ralph radiokarbon módszerrel meghatározta, hogy koruk Kr. e. 1750 és 1520 közé tehető. Az utolsó ásatás, az Alvaniti II. megnagyobbításakor először nagy tömegű remek edénycserépre bukkantak, ezek itt nagyobb mennyiségben fordultak elő, mint bárhol másutt az ásatásokon. A rájuk festett minták is összetettebbek és érdekesebbek voltak a korábban találtaknál. Az itteni serlegek bizonyosan igen értékesek voltak és királyi használatra szolgáltak. Itt, az Alvaniti I. raktártól mintegy harminc méterre déli irányban fedezte fel Marinatosz az egész nyár legnagyszabásúbb építményét, egy 15 méter hosszú észak-déli falat, amely gondosan faragott kváderkövekből épült, akárcsak a Bronosz I/A palotahomlokzata. A fal megmaradt magassága csaknem két méter volt. Nagy, rendkívül törékeny kövekből állt, amelyeknek halvány vöröses árnyalata volt, mintha a mészkő valamilyen heves tűz hatásának lett volna kitéve. A legkülönösebb az volt, hogy bár a falat mélyen a hamuba temetve találták, maga is a puha hamu tetején állt, ami azt mutatja, hogy építésekor egy kitörés már beborította Akrotírit. Hogy valamivel világosabban lásson ebben a különös helyzetben, Marinatosz a fal alatt egy két méter mély gödröt ásatott. Ekkor még régebbi, terméskőből készült falakra bukkantak, amelyek a minószi talajszinten, a lávaföldre épültek. Így tehát határozottan bizonyítást nyert, hogy az akrotíri palotát jelentős mértékben újjáépítették az első földrengéskárok és a romba dőlt épületeket részlegesen beborító enyhébb hamukiszóródás után. Az emberek tehát itt maradtak vagy visszatértek Thérára a veszélyre figyelmeztető első földrengéseket követően, sőt azután is, hogy a hamukiszóródás megkezdődött. Vajon mi késztette arra ezeket az embereket, hogy ilyen makacsul ragaszkodjanak szigetükhöz akkor is, amikor a talaj már talán mezőgazdasági művelésre alkalmatlanná vált? Valami rendkívül erős kötelék fűzhette őket ide. Talán vallási ok lehetett? Ez ráillene arra, amit Platón írt Atlantisz fővárosáról. [179] Véleményem szerint nagyrészt sikerült megerősítenünk dr. Galanopulosz elméletét, mely szerint Théra volt az atlantiszi metropolisz, egy sűrűn lakott vallási központ, amely a krétaival azonos gazdagsággal és kultúrával bírt. A thérai ásatások folytatása nemcsak a sziget Atlantisszal való azonosíthatóságának további bizonyítékaival kecsegtetett, hanem felelettel sok megválaszolatlan kérdésre is a mediterrán világnak az írott történelmet megelőző eseményeiről. [180]


Oldal: 124

Tizenharmadik fejezet Június 28-án, szerdán este szálltunk az Athén felé tartó Kanárisz fedélzetére. Mielőtt Athénból hazautaztunk volna, Maryvel és Emilyvel a Kikládok Kutatását Támogató Társaság különleges vacsora-összejövetelén vettünk részt. Ez a nagy megtiszteltetés mély benyomást tett ránk. Dr. Marinatosz előadást tartott ásatásainkról és válogatott méltóságok fejezték ki elismerésüket, köztük Görögország újdonsült érseke, Hieronimosz is. Mintha hájjal kenegettek volna, mikor az amerikaiaknak az ásatásokban játszott szerepét emlegették. Még Jorgosz Papadopulosz tábornok is jelen volt, akkor még mint miniszterelnökségi miniszter, később ő lett a miniszterelnök. Papadopulosz volt Marinatosz közvetlen fölöttese. A jövő fényesnek tetszett: megtaláltuk Atlantiszt, és a pompejihez hasonló ásatásokra számítottam. A dr. Marinatosszal folytatott utolsó beszélgetésünk során szóba került a mesés eredmények közzététele a további munkálatokhoz szükséges anyagiak előteremtése céljából. Mint mondotta, beszámolót ír az athéni lapoknak és nekünk is küld egy példányt, azután pedig csináljunk magunknak hírverést Amerikában, ahogy kedvünk tartja. A professzor és felesége a hölgyek mindegyikét megajándékozták egy-egy doboz bonbonnal. 1967. július 7-én dr. Marinatosz elküldte az Eleftherosz Koszmosz címoldalán megjelent nyilatkozatának újságkivágását az alábbi megjegyzés kíséretében: Most már azt hiszem, írhatnak, ami jólesik, de feltétlenül küldjenek nekem egy példányt! A jövő héten sajnos nagyon sok régészeti elfoglaltságom lesz az országban mindenfelé Nejemmel együtt sokszor üdvözlöm kedves feleségét! Őszinte tisztelettel, Szpiridon Marinatosz Legnagyobb sajnálatomra ez volt az utolsó érintkezésem ezzel a mozgékony göröggel. Rövid levele mellett kezünkben volt az athéni Régészeti Társaság írásbeli engedélye is a szövegek, állóés mozgóképfelvételek közlésére. Ezekkel a jogosítványokkal felvértezve éreztük magunkat, és 1967. július 18-án Emily Vermeule-lel kettesben sajtóértekezletet tartottunk a bostoni Szépművészeti Múzeumban, ahol rövid nyilatkozatot adtunk ki, beszéltünk a Thérán napvilágra került csodákról és válaszoltunk a kérdésekre. Tökéletesen tisztában voltunk vele, hogy mennyire fontos Marinatosz és a görögök szerepét hangsúlyoznunk, ezért minden alkalmat meg is ragadtunk erre. Az általunk írt sajtóközlemény a következő címmel jelent meg: A minószi Pompeji és az elveszett Atlantisz, maga a szöveg pedig így szólt: A minószi 'Pompeji' felfedezése az Égeitengeren korunk egyik legmeglepőbb felfedezése. Egy egész történelem előtti tengerparti város került elő... Az athéni Régészeti Társaság és több amerikai intézmény kutatócsoportjának dr. Szpiridon Marinatosz, az Athéni Egyetem tanára vezetésével folytatott közös ásatásai először... A cikk végén felsoroltuk a munkálatok főszereplőinek és intézményeiknek nevét. Kétség sem fért hozzá, hogy Marinatoszt tettük a fő helyre. Az amerikai sajtó természetesen Marinatosszal együtt bennünket is előtérbe [181] helyezett, hiszen amerikaiak voltunk. Július 19-én és az azt követő néhány napban a sztori az egész világon a lapok címoldalára került. A Newsweek július 31-i száma egy egész oldalnyi színes fotót közölt az ásatásról, a Time pedig július 28-án szintén egy egész oldalt szentelt a témának. Egyébként mindkét hetilap meglehetős pontossággal számolt be az eseményekről. Az olasz sajtó azonban összekeverte Marinatoszt Galanopulosszal, és persze hol másutt jelent meg a történet egy újság címlapján Marinatosz nevének a puszta említése nélkül, mint éppen Görögországban! Az a cikk viszont, amelyet a professzor jelentetett meg július 7-én, a miénkkel ellentétben nem keltett nemzetközi visszhangot, mivel nem említette meg a mágikus Atlantisz szót. Legalábbis én így gondoltam. Emilyvel jól gondoltuk, hogy Marinatosz meg fog sértődni, úgyhogy haladéktalanul írtunk neki, megmagyaráztuk a történteket, mélységes sajnálatunkat fejeztük ki a sajtó miatt, amely fölött természetesen semmiféle ellenőrzést nem állt módunkban gyakorolni. Megpróbáltam megértetni a professzorral, milyen előnyökkel jár az a hatalmas hírverés, amelyben munkánk részesült. Falrahányt borsó volt az egész. Minószi csattanással szakadt ránk az ég. Hamarosan rövid közlemény érkezett az athéni Régészeti Társaságtól, a ridegség mintapéldája. A hivatalos görög nyelven fogalmazott levél a


Oldal: 125

következőképpen szólt: Az Athéni Régészeti Társaság sajnálattal kénytelen tudatni Önnel hogy augusztus 7-i tanácsülésének egyhangú döntése értelmében véglegesen megszakítja Önnel a további együttműködést a thérai ásatásokon. Társaságunk tanácsa megállapította, hogy az Ön céljai nyilvánvalóan ellenkeznek a valódi tudománnyal és nem annak előmozdítását szolgálják. Ezúton mondunk köszönetet a thérai ásatásokra felajánlott 60 000 drachmáért, amelyet volt szíves a Régészeti Társaság pénztárába befizetni, ajándékát azonban nem áll módunkban elfogadni, ezért azt teljes összegben letétbe helyeztük az Ön nevére. Az üzenetet a görög Régészeti Hivatal írása követte, amelyben hatálytalanítják a még 1966-ban a thérai víz alatti kutatásokra kapott engedélyemet. Théráról való hivatalos kitiltásomat követően néhány hónapon át Emily és én is leveleket írtunk Marinatosznak, de egyikre sem kaptam választ. Jóindulatú gesztus gyanánt megszerveztük, hogy meghívják az amerikai Régészeti Intézet éves közgyűlésére. Elhárította a meghívást, de küldött egy dolgozatot, amelyet Emily olvasott fel a rangos hallgatóságnak. A professzor véleményéről ettől kezdve elsősorban egy-egy sajtónyilatkozatból szerezhettem tudomást. Az athéni lapokban megjelent egy Marinatosznak tulajdonított beszámoló, amely a nemzetközi sajtóban napvilágot látott egyes pontatlanságok helyreigazítását tűzte ki célul. Ebben hangsúlyozták, hogy a thérai ásatásokat az athéni Régészeti Társaság folytatta a professzor vezetése alatt, és megvetéssel nyilatkoztak minden túlzott próbálkozásról az ásatások összekapcsolására holmi Atlantiszról szóló mesékkel. [182] Ugyanakkor az egyik olasz képeslapban 1967. szeptemberében megjelent interjúban vonakodva bár, de végül mégiscsak más álláspontra helyezkedett. - Atlantisz, Atlantisz - mondta a riport szerint -, mindenkit az érdekel, hogy ez-e Atlantisz. Csak annyit mondhatok, hogy ezek a paloták ugyanolyan jelentőségűek lehettek, mint a krétai Knósszosz. Atlantisz! 2300 éve már, hogy Platón irt róla. Azelőtt mindig azt gondoltam, hogy Atlantisz csupán Platónnak a tökéletes államigazgatásról vallott felfogását tükrözi. Mikor azonban megszorongatták, mintha megváltozott volna a véleménye. Csodálatosan megépített küklópsz-fal, freskók és egy nagyvárost elpusztító iszonyatos katasztrófa szerepeltek elbeszélésében. A riporter kitartó volt és ekkor a következő párbeszéd szerepel a cikkben: - Tehát meg van győződve arról, hogy az Atlantisz? - Igen, meg vagyok győződve... Végül azután a New York Times a következőket jelentette meg Kitiltották a külföldieket a thérai ásatásokról cím alatt: A görög Régészeti Hivatal mai közleménye szerint ebben az évben valamennyi külföldi régész elől lezárják az égei-tengeri Théra szigetén folytatott történelem előtti ásatásokat. A tilalmat egy, az elmúlt nyáron történt incidens nyomán rendelték el, amikor egy amerikai kutatócsoport is részt vett az ásatásokon. A csoport azelőtt hozta nyilvánosságra eredményeit, mielőtt az ásatások vezetője, Szpiridon Marinatosz professzor meg tette volna hivatalos jelentését az athéni Régészeti Társaságnak. Ezt a régészeti etika súlyos megsértésének tekintik. Az amerikai csoport dr. James W. Mavor, a Woods Hole-i Oceanográfiai Intézet kutatójának vezetésével annak az elméletnek az igazolásán fáradozott, hogy Théra Atlantisz, a legendás kontinens részét képezte. Az Egyesült Államokba visszatérve a csoport úgy nyilatkozott, hogy egy település felfedezése többé-kevésbé megerősítette az elméletet. Marinatosz professzor, aki jelenleg Görögország régészeti főfelügyelője, vitatja az amerikai kutatók állításait Paradox módon több rokonságot éreztem dr. Marinatosszal, mint némely más, általam ismert régésszel, mivel kollégáinál szélesebb rálátása volt a thérai munka igényeire, bármilyen nehéznek is találta azok teljesítését. Nézeteltéréseink ellenére nagy tisztelettel tekintek a professzor képességeire és történelmi éleslátására. Bár én magam legalábbis egy ideig nem térhettem vissza Thérára, reméltem, hogy Marinatosz elfogad majd némi külföldi támogatást a további ásatásokhoz. Meggyőződésemmé vált, hogy Mavor: Atlantiszi utazás

Oldal: 126

Théra titkait csak sok korszerű technikai eszköz felhasználásával és számos tudományterület összehangolt erőfeszítéseinek segítségével lehet megfejteni, mégpedig nem csupán Atlantisz további bizonyítékai tekintetében, hanem a Kr. e. 3000 és 1000 közötti időszak egész közelkeleti, sőt, tulajdonképpen egész európai történelmének rekonstruálásához szükséges tudományos adatok vonatkozásában is. [183] Úgy gondoltam, hogy a thérai munkának széleskörű régészeti, oceanográfiai, földtani és meteorológiai kutatások szerves részévé kell válnia, és ehhez sokféle szakterület különböző nemzetiségű kutatóinak kell együttműködniük. Reméltem, hogy végül az állami hatóságok is ebben a megvilágításban látják majd a thérai kutatásokat. E gigászi feladat bármilyen részleges megközelítése nem egyéb puszta időpocsékolásnál. Az újabb kutatások fényében további országok is Atlantisz hatósugarába kerültek. Platón történetéből kiindulva az Égei-tengertől a szélrózsa minden irányába vezetnek a nyomok. ÉszakAfrika ókori települései Líbiában és Tunéziában, a megalit-építők útvonala, Egyiptom, a levantei országok, különösen a partmenti föníciai városok, Irak, Irán, az Indus völgye, Afganisztán, a Fekete- és a Kaszpi-tengert körülvevő vidékek mind-mind szóba jöhetnek. Ha Európa, Ázsia és Afrika Kr. e. II. évezredi népeinek nyomába eredünk, könnyen meglehet, hogy Platón Atlantiszleírása a korszak egyik legfontosabb történelmi forrásává válik. 1965-ben fogtam neki, hogy dr. Galanopulosz Atlantisz-elméletéhez bizonyítékokat keressek. Azóta már igen sok adatot összegyűjtöttem, némelyek a könyvtárakban porosodtak, némelyeket mások gondolataiból merítettem, némelyekre a szárazföldi és tenger alatti kutatások derítettek fényt. Ki is terjesztettem az elméletet és kimutattam az Atlantisz-történet egyes részleteinek történelmi forrásértékét. Hogy mennyivel gyarapodtak ismereteink Atlantiszról ama 1965-ös sorsdöntő nap óta, amikor dr. Galanopulosszal találkoztam? A szigetlakó minósziak és a szárazföldi mükénéi görögök kapcsolata olyan viszályt szült, amely csak tovább erősödött e keleti és nyugati népek keveredése által, aminek következtében a szigetek lakói is eltanulták a mükénéiek európaias harciasságát. A szárazföldet elsősorban északi eredetű törzsek lakták, míg az égei szigetlakók keletről és délről érkeztek. Egyesek szerint ebből a keveredésből alakult ki a klasszikus idők és a mai kor individualista görög alkata. Ahogy Platón írta, az atlantisziak hitványakká és harciasakká váltak és háborút kezdtek az ős-athéniak ellen. Platón szerint Atlantisz befolyása kiterjedt az egész mediterrán vidékre és északon az európai szárazföldre is. Ugyanezt állítják a régészek a minósziakról, megemlítve Dániát és NagyBritanniát is. Nem tudjuk, hogy a megalit-építők hogyan adták tovább különös szertartásaikat, de határozottan úgy látszik, hogy ezek a Kr. e. 3000 körüli égei-tengeri szigetlakóktól eredtek és egészen Kr. e. 1400-ig fennmaradtak. A minószi-atlantisziak hatással lehettek a megalitok elterjedésére. Leletek mutatják az égei-tengeri vallásgyakorlat fejlődését, a természetvallástól az anyaistennőig, fiúistenig, bikaáldozatig és a minószi korszak csúcsán az istenkirálynőig és hitveséig. Pontosan ez a kép tárul elénk Platón Atlantiszából [184] is. Egyesek szerint egy ősi nép eredetét legbiztosabban vallási hiedelmeik és szertartásaik alapján lehet kinyomozni. Platón Atlantisz-elbeszélése, ahogyan az egyiptomi papok leírták és Szolón Görögföldre hozta, földrajzi leírást is tartalmaz a szigetekről és lakóikról. Leírja a történelem előtti Hellász és a szigetbirodalom népét, politikai és társadalmi szerveződésüket, vallási hiedelmeiket és szertartásaikat is. Szól az összeütközésről a szárazföldi görögök és az atlantisziak között, akik erényes és békeszerető népből hitvánnyá és harciassá váltak. Miután az atlantisziak a harcban alulmaradtak, szigetük a tengerbe süllyed, a görög sereget pedig a föld nyeli el. Ez Platón elbeszélésének veleje és úgy hiszem, thérai munkánk nyomán hihetővé vált a történet. Meggyőződésem egyre erősödik, hiszen éppen most, 1968. nyarának közepén, amikor e sorokat írom, tehát most érkezett a hír Görögországból, hogy valószínűleg megtalálták az akrotíri palota tróntermét, benne a Minósz krétai palotájáéhoz hasonló márványtrónnal. Ha ez igaz, akkor ez a kitörés előtti virágzó Théra kulcsfontosságú bizonyítéka, amelynek alapján a


Oldal: 127

sziget azonosítható Platón Atlantiszával. A görög állam 1968-as ásatásai kiterjesztették az előző évben megkezdett árkokat, és az előzőekhez hasonló, további palotafalakat és díszes edényeket tártak fel. Kiástak egy patikát is mozsarakkal, mérlegekkel, súlyokkal és a gyógynövényként ismert zsálya ábrázolásával díszített edényekkel. A legutóbbi zákroszi ásatások is hasonló leleteket eredményeztek. Platón írja Atlantiszról: Ezenkívül ami jó illatút csak terem a föld ma is, gyökeret, füvet, fát, nedveket, mik akár virágokból, akár gyümölcsökből szivárognak elő, megtermett ott is és dúsan tenyészett Emellett 1966-os leletünket, a megkövesedett majomkoponyát is megerősítette az egyik edénymaradványon felfedezett, kék majmot ábrázoló festmény. Sajnos, a munkálatok szervezése, anyagi háttere és személyzete nem megfelelő. A hamuréteg beomlása megakadályozta az ásatások kiszélesítését és mélyítését. A téli esőzések károkat okoztak a védtelenül hagyott előző évi lelőhelyekben. 1968-ban már beengedtek néhány külföldi megfigyelőt is, köztük barátaimat, Emily Vermeule-t és George Basst. Jól tudom, hogy a fáradságos munka eredményeként idővel a leletek minden fajtája összegyűlik majd: kultikus szobrok, feliratok, az atlantiszi jeleneteket ábrázoló, páratlan szépségű freskók, az edénytöredékek ezrei - így szerezhetjük meg azokat a kiegészítő bizonyítékokat, amelyeket rá jellemző módon a régészet, mint segédtudomány nyújthat nekünk. Thérai kirándulásaim azonban arról győztek meg, hogy az Atlantisz-mítosz eredetére vonatkozó, Galanopulosz-féle modell szükségszerűen előre jelzi a tulajdonképpeni tárgyi leleteket, amelyek a lapát, a földmunkagépek, bányacsillék és gépkocsik, daruk, szállítószalagok és hasonlók révén szintén napvilágra jutnak és a múzeumokba kerülnek majd. Azon a nézeten vagyok, hogy az Atlantisz-rejtély megoldásának arra kell bátorítania bennünket, hogy szélesebb körben alkalmazzuk a természettudományokat a történelem előtti idők megőrzött emlékezetének, a mítoszoknak értei- [185] mezesére, és újrateremtsük a helyrajzi, időjárási és éghajlati viszonyokat, az óceáni áramlatok, a partvonalak, a talaj, egyszóval az egész környezet állapotát, amelyből a mítoszok sarjadtak. Ma már nem is kérdés, hogy képesek vagyunk erre, nemcsak az Égei-tengeren, hanem bárhol a világon. Ha ezt megtesszük, a probléma térben és időben leszűkül, és olyan világos koordinátákhoz jutunk, amelyek alapján a hagyományos régészeti vizsgáló módszerekkel dolgozhatunk tovább. Ez történt az Atlantisz-legendával is. [186]


Oldal: 128

Utószó

A mitológia szerepe

Az azóta eltelt huszonkét év folyamán számos kutató alapozta munkáját az Atlantiszba tett 1966-1967-es utazás során született felfedezésekre. Legtöbbjük a thérai kitörést és annak hatásait próbálta megérteni az ott lezajlott fizikai és kémiai folyamatok rekonstruálása útján és az emberi viselkedésre vonatkozó régészeti bizonyítékok összegyűjtésével. Eredményeiket magam is felhasználtam, amikor a mitológia értelmezésével próbálkoztam. A mítoszok nem lényegüknél fogva a képzelet szüleményei, hanem olyan eszközök, amelyek segítségével elődeink kifejezést adtak a múltra, jelenre és jövendőre vonatkozó felfogásuknak. A mítoszok előadásmódjára úgy is tekinthetünk, mint annak megfogalmazására, amit az eseményeket megfigyelő ember ténylegesen érzékelt, ez pedig nem azonos azzal a formával, amelyben az ránk maradt. A megfigyelő interpretációját ugyanis befolyásolták saját, előre kialakított fogalmai is mindarról, aminek a látására tapasztalatai alapján felkészült. A természettudományos megközelítés és a mítoszok kreatív előadásmódjának kombinációjából erednek a különböző földtörténeti elméletek, amelyek épp olyan hosszú időre nyúlnak vissza, mint maguk a mítoszok. A thérai erupció talaján sarjadt mitológia a közel-keleti történelem tudományközi kutatásának fontos része, a korszerű természettudományos vizsgáló módszerekkel azonban nehéz összhangba hozni, mert a vallásos hiedelmek, az események által kiváltott lelki válaszfolyamatok és a megérzésekkel elegyített észlelés komoly mértékben befolyásolják a mitikus előadásmódot. Hirsch Cohen rabbi például megállapította, hogy a nagy természeti katasztrófák túlélőinek nagyfokú igénye van az evilágon túli létezésbe vetett hitre. Elmélete szerint a thérai kitörés túlélői megismerték a teljes lelki elhagyatottság élményét. Az Ószövetség egyes részeit Cohen szerint az ő félelmeik enyhítésére és jövőbe vetett hitük helyreállítására írták. Nikosz Platón görög régész krétai ásatásai során megfigyelte, hogy a kitörés utáni időszakban megnövekedett a fogadalmi tárgyak száma, ami szintén az előbbi vágyat tükrözi. Ha elfogadjuk azt a nézetet, hogy a thérai kitörés különösen figyelemreméltó vonása a belőle fakadó mítoszvilág, az arra késztet, hogy a katasztrófa tartós és mélyreható következményeire összpontosítsunk. Világossá válik, hogy a thérai erupciónak mindenképpen komoly vallási és pszichológiai hatása volt, ezáltal évezredekre és talán az egész világra szólóan befolyásolta nagyon sok ember cselekedeteit. Ezért olyan fontosak Atlantisz és más mítoszok kapcsolatai a thérai szerencsétlenséggel. Ez a mitológia-felfogás régóta jellemző a kínai régészetre és történettudományra, mivel a távol-keleti nép hosszú ideje folyamatos históriája két szakaszra osztható: egy történelmi és egy mitikus korszakra. A mitikus korszakot későbbi korok leírásaiból ismerjük, amelyeket [187] régészeti feltárások eredményei még nem erősítettek meg. A régészek azonban otthonosan mozognak a legendák közegében, mert ezek már eddig is felbecsülhetetlen segítséget nyújtottak munkájukhoz. A nyugati népeknél nem ez a bevett felfogás, talán az eltérő keleti és nyugati gondolkodásmód és civilizációs fejlődés miatt. Hosszan sorolhatnánk a mítoszokat és népmeséket, amelyek talán a thérai kitörésre emlékeztetnek, és amelyek egészen napjainkig befolyásolhatták a közgondolkodást. íme, néhány ezek közül: Platón Atlantisz-elbeszélése A Bibliából Mózes I-II. Könyve, a Királyok Könyve, Jeremiás, Ezékiel, Zofóniás, Ámósz és a Jelenések Könyve Iaszón és az argonauták Deukalión özönvize Euripidész Hippolütosza Mavor: Atlantiszi utazás

Oldal: 129

Seneca Phaedrája A hurrita Ullikummi-ének Zeusz és a Titánok harca Hésziodosznál Zeusz és Tüphón csatája A babilóni Um-napisti Phaethón A Thrák-medence elárasztása Poszeidón által Az Argoszi-síkság elárasztása Poszeidón által Plutarkhosz beszámolója a lükiai árvízről Sztrabón beszámolója a Trója körüli árvízről Diodórosz beszámolója a nagy rhodoszi árvízről Diodórosz beszámolója a szamothrakéi árvízről A görög legendák repülő szigete: Aszterio-Délosz A phaiákok Homérosz Odüsszeiájában

A Görögországban és a Közel-Keleten 1967. óta végzett helyszíni megfigyelések eredményei A thérai ásatások Amióta Szpiridon Marinatosz az akrotíri ásatáson történt baleset következtében 1974-ben elhunyt, a thérai ásatásokat egy másik görög régész, Chrisztosz Dumasz vezeti. Akrotírin sok épületet, tárolóedényt, berendezési tárgyakat, különféle kerámiákat és sok egyebet tártak fel. A legfontosabb leletek azonban a falfestmények, amelyeket nagyrészt 1967-ben fedeztek fel, és most az athéni Nemzeti Múzeumban kiállítva láthatók. Az egyik festmény három város részletes képét ábrázolja, továbbá egy flottát húsz hajóval és kisebb csónakokkal, amelyek nagyjából a korabeli egyiptomi hajókra hasonlítanak. A hajók a képen részben kibontott vitorlával, részben evezőkkel haladnak egy öböl, talán Théra [188] felé. A nagyobb hajók hossza 25 méterre becsülhető, tatjukon különös, díszes pavilon áll. Thomas Gillmer és Lionel Casson, a hajózástörténet szakértői elemezték a hajók rajzát és arra a következtetésre jutottak, hogy tengerbírók, vitorlázás közben is jól kiegyensúlyozottak és teljesen fedettek voltak. Mindegyik hajó tatján rámpa volt, feltehetően ezen át történt a beszállás, amikor a hajó tatjával a part felé kikötött. A kiegészítő meghajtás inkább a kormányevezők segítségével történt, mint a szokásos evezéssel. A festmények a minószi templomok létezését is megerősítik, ami eddig meglehetősen vitatott kérdés volt, pedig Platón is említi az Atlantisz-elbeszélésben. Dumasz leírása szerint az akrotíri ásatások egy több ezer lakosú, kanyargós utcákból álló, késő-kikladikus város maradványait tárták fel. A házak némelyike háromszintes volt, az épületen belüli illemhelyekről lefolyó vezetett a csatornákba, melyek a kövezett utcák alatt futottak. Dumasz megállapítja, hogy a 3500 évvel ezelőtti Théra civilizációs fejlettségét NyugatEurópában évezredekig, sokhelyütt egészen a XX. századig nem tudták utolérni. A kitörés előtti Théra kikötői minden bizonnyal a legfontosabbak közé tartoztak az egész égei világban. Dumasz szerint a nagy tengeri falfestmény arról számol be, ahogy egy hajóraj egy hosszú út után Akrotíri kikötőjébe ér. Akroítin a gazdag kereskedőcsaládok pártfogolták a művészeteket, Krétával ellentétben, ahol csak a király adott megbízásokat műalkotások elkészítésére. A thérai művészet a stlilizált krétai művészettel összehasonlítva csupa életerő és újító szellem. Théra alakja a kitörés előtt A kitörés előtti Théra topográfiája általában véve Platón Atlantiszához hasonlított, ezt a Chain kutatóhajó 1966-os vizsgálatai is megerősítik. Két geológus, Grant Heicken és Floyd McCoy szerint Théra déli részén, a mai kaldera helyén már a minószi erupció előtt is volt egy kör alakú belső öböl, ahogyan a rajz is mutatja. Ez az öböl egy korábbi kitörés során, mintegy 100 000 évvel ezelőtt keletkezett. A sziget összeomlott északi részén három nagyobb vulkáni kúp volt, amelyek lejtőit egy körülbelül nyolc négyzetkilométer kiterjedésű síkság választotta el az öböltől. Mások úgy vélik, hogy egy sziget lehetett a síkság közelében. A csúcsok közötti Mavor: Atlantiszi utazás

Oldal: 130

völgyekben gyekben valószínűleg folyók futottak az öböl felé. Mindent egybevetve a táj alkalmas volt az öbölre néző városok és majorságok számára, Platón fantasztikus körkörös kikötőkről szóló beszámolójának tehát ez lehetett a valóságalapja. Mindenesetre Platón pontosan pont leírta ezt a vidéket, és a modern geológia igazolta a leírást.

Platón így ír: A tenger felől, a sziget közepe felé [ahol a paloták és templomok épültek] terült el egy síkság, a hagyomány szerint a legszebb minden síkság közül, s a legtermékenyebb. A síkság közelében, ismét a sziget közepe felé, körülbelül 50 stadionnyi távolságban, állt egy hegy, mely mindenfelé alacsony volt. Vincent Scully [189] hangsúlyozza, hangsúlyozza, hogy Kr. e. 2000-től 2000 fogva Kréta minden minószi palotaépítkezésénél ugyanezeket a domborzati domborzati elemeket használták fel, amelyeket Scully összességükben természetes megaron-nak vagyis elzárt szentélynek nevez. Valamennyi palota egy zárt völgybe épült, amitől északra vagy délre egy alacsony hegy emelkedett, a hegy mögött, azzal egy vonalban pedig egy egy magasabb hegység látszott. Sajnos Thérának ez a része ma a tengerszint alatt több száz méterrel, ráadásul százméteres hamuréteggel takarva fekszik. A kitörés A thérai kitörés eseménysorrendjének meghatározásában sikerült némi előrehaladást tenni. Néhány y megelőző földlökés után a hipotermális21 földkéregtevékenység jelei mutatkoztak: ennek során robbanásszerű hirtelenséggel hőforrások és vulkáni gőzök törtek fel, amit a földrengések vagy az emelkedő magma váltott ki. Ekkor mintegy húsz centiméter vastag hamuréteg amuréteg szóródott szét a sziget déli részén. Grant Heicken és Floyd McCoy feltételezik, hogy a lakosság ennek hatására elmenekült a szigetről. Hetekkel vagy hónapokkal később habos szerkezetű, durva, rózsaszínű horzsakő dobódott ki, amely 5-6 5 6 méter vastagon vastag befedte Akrotíri épületeit. A hamu a sziget északkeleti részének vulkáni kürtőiből származott. Ezt 10-30 10 év múlva 30-50 50 méternyi finom fehér hamu követte, amelyet az alacsonyabb szinteken lávatöredékek és -rétegződések rétegződések is tarkítanak. Ezek a vulkáni produktumok produktumok mélyen a felszín alól, az északi tűzhányókból és a déli, víz alatti kürtőkből származtak, a folyamat napokig tarthatott. A vulkáni termékek formájában kilökődött teljes kőzetmennyiség [190] körülbelül körül negyven köbkilométer volt. Heicken és McCoy szerint szerint az utolsó, heves kitöréssel egyidejűleg következett be a sziget összeomlása. 21 Viszonylag iszonylag alacsonyabb hőmérsékletű


Oldal: 131

1969. óta a károk tárgyi nyomai alapján és kronológiai alapon is sok vita folyt arról, hogyan érintette a thérai kitörés Krétát. Az utóbbi időben egyre több jel mutat arra, hogy Krétát igen jelentős hatások érték. Két fizikus, W. S. Downey és D. H. Tarling összehasonlította a Krétán és Thérán előkerült égett anyagok mágneses rezonanciáját a környező terület mágneses térerősségével. Azt találták, hogy a thérai rózsaszínű horzsakő horzsakő egyidős Kréta középső részének pusztulásával, míg a heves kitörést jelző, vastag fehér hamuréteg 10-30 10 30 évvel későbbi, és a Kréta keleti végén fekvő zákroszi palota pusztulásával egykorú. I. G. Nixon szerint a krétai palotákban pusztító tűzvészeket egy ún. nuée ardente22, a Kelet-Kréta Kréta felé lövellt, vörösen izzó vulkáni hamu okozta. Semmi meglepő sincs abban, hogy a légkörön át Krétára és más, környező területekre került mikroszkópikus méretű hamuszemcsék felkutatása hosszú és fáradságos munkát jelent. A kiszóródás utáni zűrzavar a rétegek keveredéséhez vezethetett, ezt a vizsgálatok is megerősítik. A hamu legnagyobb részét a szelek Anatóliában és az Égei-tenger Égei tenger keleti szigetein, pl. Rhodoszon rakták le.

A thérai és krakataui típusú vulkánkitöréseknél általában nagy mennyiségű sziliciumdioxid keletkezik, amely a légköri nedvességgel igen könnyen aeroszolokat képez. Ez azután a napot is elhomályosító felhőképződéshez, a hőmérséklet csökkenéséhez és fokozott légmozgásokhoz vezet. Ezek a történelemből ismert kitörések esetében aszályt okoztak és katasztrofális hatással voltak a mezőgazdaságra. Az ókori Hellász éghajlati adataiban viszont közvetlenül a thérai [191] kitörést követően nem mutatkozik különösebb változás változás nyoma, bár kétszáz évvel később súlyos aszály pusztított. Kent 1981--ben ben kiszámította, hogy a thérainál huszonnyolcszor nagyobb szumátrai Toba-kaldera kaldera keletkezésekor a napsugárzás elég hosszú időre az egyszázezred részére csökkent ahhoz, hogy az egészz Földgolyón leállíthatta a fotoszintézist. A körülbelül 75 000 évvel ezelőtti kitörés után mégsem észlelhető semmi rendkívüli hatás az élővilágban. Ez arra utal, hogy az emberiségre hosszantartó, súlyos hatást gyakoroló katasztrófák esetleg nem is hagynak maguk után különösebb közvetlen tárgyi nyomot. Cúnamik A cúnami néven ismert, földkéreg-mozgás földkéreg mozgás okozta szökőár rendkívül bonyolult és helyenként változó hatású jelenség. Egy öblökkel és kiszögellésekkel tarkított, tipikus partvonal mentén a legnagyobb és legkisebb árhullám magasságának aránya általában egy a tízhez. Amikor a 22 Franciául: ranciául: izzó felhő; forró gázt, hamut és lávatöredékeket tartalmazó, gyorsan terjedő vulkáni felhő


Oldal: 132

cúnami egy szirtnek, vagy az égei-tengeri szigetek jellegzetes magaspartjának ütközik, a hullámmagasságnál feljebb fekvő szárazföldi pontokat nem érheti el. A cúnamik csak nagyon mélyen fekvő szárazföldre hatolnak be. Túlnyomórészt a közvetlen partszegélyen okoznak károkat. Egy Yokoyama nevű kutató 1980-ban tette közzé a thérai eredetű cúnamikhoz készített refrakciós diagramokat, melyek alapján a víz által a parton fekvő területekre terített horzsakő magasságának segítségével meg tudta határozni az árhullám magasságát a keletkezés helyén, Thérán. A Thérához közeli Anáfí és az izraeli Tel Aviv adatainak felhasználásával kiszámította, hogy ez a magasság 60 méter volt. Ebből kiindulva megállapítható, hogy a krétai partokra lecsapó cúnami hatásai az elég magasan fekvő knósszoszi palotát már valószínűleg nem érhették, viszont okozhatták az amníszoszi kikötőben Marinatosz által is megfigyelt kövek elmozdulását. Thérától nagy távolságban, azokon a helyeken, ahol valamilyen szárazföldi akadály állt az árhullámok közvetlen tovaterjedésének útjában, a széllökések a tengerhullámok rezonanciáját okozhatták, többszörösére erősítve a hullámzást, ahogyan azt a 9. fejezetben leírtam. A hatalmas hullámok ilymódon az afrikai partokat is elérhették. Kronológia 1969-től kezdve tízévenként nemzetközi konferenciát rendeznek Théra szigetén Théra és az égei világ címmel, hogy összegyűjtsék a kutatási eredményeket a kitörés, az égei szigetek minószi élete és más, ezekhez kapcsolódó témákban. Paradox módon Atlantisz kérdése eddig ott nem került terítékre, pedig az Atlantisz-kutatás vezetett magukhoz a konferenciákhoz is. Mindazonáltal olyan adatokat tettek közzé, amelyek jól alkalmazhatók Atlantisz, a mitológia és általában a katasztrófák területére. Az 1989. szeptemberi konferenciát nagyrészt a kitörés abszolút időpontja meghatározásának és az égei edénystílusok kronológiájának szentelték, amelynek alapján a relatív kormeghatározás segítségével lehetővé válik a thérai földtani folyamatok és a Hellászban és szerte a [192] Közel-Keleten bekövetkezett események időbeli összekapcsolása. A kronológia kulcsfontosságú a mitológiai események ellenőrzése szempontjából. Számos nagy erejű vulkánkitörés abszolút időpontját határozták meg a levegőbe került savas porfelhők alapján, amelyek a földfelszín nagy területei fölött takarták el a napot. A légköri hatások következményei nyomon követhetők a fák évgyűrűinek lelassult növekedésén és fagykárosodásain, valamint a sarki jégpáncélból vett fúrásmagok megnövekedett savasságán. E módszerek - amelyek az egyes évgyűrűk és jégrétegek mérésén alapulnak - minden eddig ismert eljárás közül a legpontosabbak és a radiokarbon kormeghatározás alapjául is szolgálnak. Mindig marad azonban valamennyi kétely annak a kitörésnek az azonosíthatóságát illetően, amelynek a hatásait így megfigyeltük. Sok amerikai, írországi, németországi és angliai fa évgyűrűi figyelemreméltó következetességgel és pontossággal tanúskodnak egy Kr. e. 1630 és 1620 közötti hatalmas vulkánkitörésről. A jégminták nemcsak a kitörés időpontját határozhatják meg, hanem az egyes vulkánok kémiai összetevőit is azonosíthatják, mivel az Északi-sarkvidék jégsapkájára a nyári olvadás és téli havazás révén minden évben újabb rétegek rakódnak. Hammer és társainak 1980as közlése szerint a grönlandi jégből vett fúrásmagban Kr. e. 1440 és 1340 között egy savassági csúcsot határoztak meg, és ezt az időpontot a thérai erupcióval azonosították. Később azonban a fúrásmag károsodása miatt elvetették ezt az eredményt és egy másik minta alapján Kr. e. 1665 és 1625 közöttre módosították az adatot. Miközben ez a könyv sajtó alá kerül, Grönlandban két újabb fúrásmag is készül. A rendkívüli hevességű kitörés fenti időpontját 1989. októberében egy már régóta várt, távoli forrásból: Kínából is megerősítették. Kína történelme többezer éve szakadatlanul zajlik, és a írott történelem régészeti ásatásokkal is megerősített korszaka Kr. e. 2000 körül kezdődik. Kevin Pang, Santosh Srivastava, Robert Keston és Csou Hung-hsziang egy pusztító erejű vulkánkitörésről szóló írásbeli feljegyzésre bukkantak. Csie király idejében a nap elhomályosult, három nap jelent meg. A tél és a nyár rendszertelenné vált. Fagyott a hatodik hónapban. Reggelenként a víz jéggé dermedt A heves esőzések falvakat


Oldal: 133

pusztítottak el A harminchét nemzedékre kiterjedő királyi leszármazási táblák alapján az erupció Kr. e. 1630 és 1570 közé tehető. Ezeket a táblákat hat csillagászati esemény, köztük hold- és napfogyatkozások és bolygók együttállásai alapján lehetett időzíteni Kr. e. 1953-tól, a Hszia dinasztiától Kr. e. 841-ig, a Csou dinasztiáig. Csie a Hszia dinasztia utolsó uralkodója volt. Ennek a dinasztiának a létezését csak a legutóbbi kutatások erősítették meg. A Hszia dinasztia Hunan tartomány három, egymást átfedő és egymással kölcsönösen kapcsolatba került uralkodó családjának egyike volt. A Thérával azonos földrajzi szélességen fekvő Honanba feltehetően a keletre tartó szelek közvetítették a kitörés légköri hatásait. A történelmi feljegyzések tanulmányozása azt mutatja, hogy a Kr. e. 1600-as esztendőt megelőző, illetve az azt követő ötszáz évben nem voltak [193] vulkánoktól eredő jelentősebb éghajlati hatások. Ez megerősíti, hogy valószínűleg Théra volt az a tűzhányó, amelyik ebben az időben kitört. Ez a minden mástól eléggé független adat összeillik a fák évgyűrűiből nyert adatokkal és így már eléggé megbízhatónak tűnik. A Théra és más kikládikus szigetek hamujába rétegződött faszén-minták radiokarbon kormeghatározásának eredményei elég nagy szórást mutatnak. Tudjuk, hogy a vulkáni termékek eléggé eltorzítják a mérési eredményeket, amelyek így a valóságosnál jóval idősebbnek mutatják a mintákat. Ezért és más, még tisztázatlan okokból a radiokarbon kormeghatározás más módszereknél jóval kevésbé megbízható útbaigazítást ad a kitörés abszolút időpontját illetően. Az eredmények Kr. e. 1850 és 1400 között szóródnak. A Görögországban és szerte a Közel-Keleten kiásott leletek korát stílusuk és lelőhelyük szintmagassága alapján szokták meghatározni. Legtöbbször a hagyományos egyiptomi kormeghatározási rendszerre hivatkoznak, amely az óegyiptomi feliratokon talált királylistákon, radiokarbon kormeghatározáson és néhány eléggé bizonytalan csillagászati adaton alapul. A fáraók uralkodásának időpontjait éves pontossággal szokták kifejezni, noha maga a rendszer korántsem ennyire pontos. A Kr. e. II. évezredbeli Egyiptomra vonatkozó radiokarbon kormeghatározások szórása jellemzően 2-300 év. A radiokarbon kormeghatározás mellett az egyiptomi abszolút időpontokat ahhoz az esztendőhöz is szokták viszonyítani, amikor a Szíriusz csillag heliakus, azaz közvetlenül a nap előtti kelése éppen a Nílus éves áradásának kezdetére, Thot havának első napjára esik. Ez az esemény csak minden 1460 évben egyszer következik be, mivel a 365 napos óegyiptomi év nincs szinkronban a csillagászati évvel. Ehhez az időpontmegjelölési rendszerhez, amelynek a legkorábbi leírása Kr. u. 238-ból a római Censorinustól maradt ránk, az egykorú csillagászati események feljegyzésére és az uralkodók nevének azonosítására is szükség van. Sajnos azonban a feljegyzések nem mindig felelnek meg a kívánalmaknak. Húszéves kutatómunka után sikerült részletesen meghatározni a thérai kitörés és összeomlás eseményeinek pontos sorrendjét és a végső heves kitörési fázis elég jól igazolt abszolút időpontját. Ezáltal megkérdőjeleződött az Égei-tenger, Levante, Anatólia, Babilón és Egyiptom eddig elfogadott bronzkori kulturális fázisbeosztása, amelyet a leletek stílusa alapján határoztak meg. Megrendült a rég kialakult egyiptomi abszolút időrend, amely az uralkodói jegyzékeken, radiokarbon méréseken és csillagászati eseményeken alapul. A következő teendő az, hogy ezeket a bizonytalan kronológiákat összhangba hozzuk a thérai erupcióval egy, a mitológiát is felölelő, átfogó megközelítés révén. Az Exodus olyan mozzanat, amellyel egy lépést tehetünk ebbe az irányba. Az Exodus A thérai cúnami magassága az egyiptomi partoknál a számítások szerint 7,5- 12 méter volt, ami elég lehetett a fáraó seregének vízbe veszejtéséhez, ha az éppen a tenger mentén menetelt. Az egyiptomi csapások és az Egyiptomból való [194] kijövetel eseményeinek fizikai leírása a bibliai történetben sok tudóst kényszerít arra a következtetésre, hogy mindezek a thérai kitörés következményeinek történeti feljegyzései, annak dacára, hogy az eddigi különféle nézetek az Exodus időpontját 400 éves szórással határozták meg (a hagyományos egyiptomi rendszer alapján Kr. e. 1600 és 1200 között).


Oldal: 134

A vulkáni tevékenység ismert hatásainak az Exodusban megjelenő élénk és részletes leírása más művekben is visszatér. Ezek egyike az Egy egyiptomi bölcs intelmei néven ismert papirusz, amelynek keletkezési idejét egyesek a Kr. e. 2200- 2000 közötti első átmeneti korszakra, mások viszont a Kr. e. 1800-1550 közötti második átmeneti korszakra teszik. Ez számos, az Exodusban leírt eseményt tartalmaz. A másik forrás a Szpeosz Artimedioszban talált királyi felirat, amelyet egyesek Hatsepszut királynő (a hagyományos kormeghatározás szerint Kr. e. 1505-1483) egyik rendeletének tartanak. Ebben többek közt ez olvasható: Helyreállítottam, ami romba dőlt. [Újra] felemeltem azt, ami már darabokra tört, mikor az ázsiaiak a Deltában Avariszba törtek, és a csavargókkal keveredtek, és lerontották, ami kész volt, mert Ré nélkül uralkodtak, és ő nem hajtotta végre isteni akaratát az én fenségem [uralkodása] által [Wilson fordítása]. És amikor szabadjára engedtem az istenek gyűlöletét, a föld nyelte el lábaik nyomát. Így rendelte az Ősatya [Goedicke olvasatában Nun, az Ősvíz], aki váratlanul jött el egy napon [Goedicke fordítása]. Az egyiptológus Hans Goedicke 1981-ben aláhúzta, hogy ez a kijelentés történelmi ténnyé teszi a fáraó hadseregének pusztulását, amelyet az Exodus során, Hatsepszut királynő idejében egy nagy áradás okozott. Wilson, a chicagói egyetem kutatója viszont úgy gondolja, a Hatsepszut-felirat nem egyéb annak a hevenyészett megfogalmazásánál, hogy a hagyomány szerint a hükszoszok idegen királyai nem értették meg az egyiptomi kultúrát és mintegy száz évvel Hatsepszut kora előtt elhagyták az országot. Az Alsó-Egyiptomot Kr. e. 1730-tól 1570-ig kormányzó titokzatos idegenek egy ázsiából jött sémi nép, akiket hükszoszoknak neveztek. A legkülönfélébb leírások egyrészt megszálló seregeknek festik le őket, akik roppant erődítéseket építettek és folyton hadilábon álltak a fáraó thébai udvarával, másrészt egy keletről érkezett idegen népnek, amely dolgozni jött Egyiptom földjére, majd fokozatosan kezébe kaparintotta előbb a közhivatalokat, majd magát a kormányzást. Kétszázéves egyiptomi tartózkodás után végül visszakényszerítették őket Ázsiába, ahol Jeruzsálemben telepedtek meg. Elfogadott vélemény szerint a XVIII. dinasztia első uralkodója, I. Amószisz katonai támadást indított a hükszoszok székvárosa, Avarisz ellen és kiűzte őket Egyiptomból, amely vezetése alatt korszerűen felfegyverzett katonaállammá formálódott, magára a fáraóra pedig jól illik az Exodusbeli uralkodóról, mint ragyogó hadvezérről rajzolt kép. A Hatsepszut-feliratról Goedicke és Wilson által alkotott két, szemmel láthatóan ellentétes kép egybevetése után arra a következtetésre jutunk, hogy az Exodus Kr. e. 1600-ban, egy évszázaddal Hatsepszut előtt, a talán Izráel [195] népével azonosítható hükszoszok korának végén zajlott le. Ha pedig a thérai kitörés és összeomlás Kr. e. 1600 körül következett be márpedig úgy tűnik, hogy így volt -, akkor a hükszoszok (Izráel) kiűzetését illetően helytálló a hagyományos egyiptomi kormeghatározás: tehát a thérai kitörés, Atlantisz pusztulása és az Exodus mind a II. átmeneti korszak, azaz a hükszoszi kor végén történt, az Exodusban szereplő fáraó pedig I. Amószisz volt. Túl az Égei-tengeren. Még néhány szó a természeti katasztrófákról 1969-ben azoknak az Egei-tengeren kívüli területeknek a kutatása felé fordultam, amelyeket érinthetett a thérai erupció hatása, vagy amelyek bekerülhettek a Szolón által megismert egyiptomi feljegyzésbe. Az európai megalitikus kultúrák folytonossága Kr. e. 1800 és 1500 között megszakad: a csillagászati eseményeket jelző britanniai kőoszlopok százai nagy hirtelen mind ugyanabban az időben jelentek meg. Euan Mackie, a Glasgow-i Egyetem kutatója, aki sok ilyen helyet vizsgált meg csillagászati szempontból, 1974-ben azt írta, hogy ezt az egyidejűséget a természet rendjének valami olyan eget-földet megrázó felborulása okozhatta, amely a társadalmat sem hagyta érintetlenül. Ahogy elmélyedtem ezeknek a megalitikus maradványoknak a vizsgálatában, óhatatlanul eljutottam az ősi csillagászathoz, amely jellemző Európának ezekre a bronzkori építményeire. Két 1969-es és egy 1978-as élményem vitt arra a gondolatra, hogy az eget és a földet együttesen kell szemlélnünk, így új megvilágításba kerülnek a történelmi és régészeti adatok. Közvetlenül ez Mavor: Atlantiszi utazás

Oldal: 135

a hitem vezetett 1980-ban arra, hogy az antropológiai kutatások kedvéért idő előtt búcsút mondjak mérnöki pályámnak. Először is elolvastam Alexander Thom Britannia megalitikus emlékei (Megalithic Sites in Britain) című könyvét, amely alapmű az ősi kultúrák csillagászati megközelítésében, és magam is Thom tanítványául szegődtem. Másodszor megismertem Gordon Browne-t és feleségét, Eleanort, akik, amióta a Diplomataellátó Hivataltól nyugalomba vonultak, a marokkói Tangerben élnek és talán minden más amerikainál jobban ismerik az országot. Harmadszor pedig találkoztam Byron E. Dixszel, aki szintén mérnök és New-Englandben már akkoriban is a csillagászat kezdeteinek tanulmányozásával foglalkozott. 1978-ban kétszemélyes kutatócsoportot alakítottunk és azóta is együtt dolgozunk ezen a témán. Észak-Afrika Platón felsorolja Tunisz tíz berber királyának nevét és elbeszélésében egyéb észak-afrikai vonatkozások is előfordulnak. A hagyomány szerint Héraklész oszlopainak egyike is ott található. A megalitikus Marokkó ezért ésszerű kiindulási helynek tűnt. 1976-ban publikáltam egy dolgozatot egy tumulust23 körülvevő kőoszlopokból álló nagy ellipszisről. Geometriai elrendezéséből ítélve ez az ellipszis az európai megalitikus tradíciók szerint épült. Egy másik helyen Gordon Browne-nal nagy, megnyúlt formájú történelem előtti kőtumulusokra [196] bukkantunk, amelyeket a nap mozgásainak megfelelő tájolásban helyeztek el a távoli hegycsúcsokon. A klasszikus görög és római szerzők hivatkoznak egy nagy sírra Tangerrel24 és Lixosszal kapcsolatban, amelyet Sertorius római hadvezér is látott. Egyesek szerint ott van eltemetve Antaiosz, akit Heraklész utolsó munkája során győzött le.25 A Mzorah falu mellett fekvő síremlék mai állapotában egy 60 méter átmérőjű és öt méter magas tumulusból, valamint az akörül szabályos ellipszis alakban felállított 175 db kőből áll, melyek közül a legmagasabb körülbelül hat méterre emelkedik a talajszinttől. Geometriai és csillagászati vonásai alapján ez a menhirekből26 álló ellipszis a Kr. e. II. évezredből való nagy-britanniai megalitikus gyűrűkkel rokonítható. Ebben az időben a mai Marokkó területe a föniciaiak előtti bronzkori fejlettségi szinten állt, hasonlóan a mai Dél-Spanyolországhoz és Észak-Afrika földközi-tengeri partvidékéhez. A mzorahi emlékmű a vízen át megközelíthető helyen áll, valószínűleg az Atlantióceán felől idelátogató hajósok szent helye volt, akik ebben az időben hosszú utakat tettek a partok mentén. Meglehet, hogy Antaiosz és Heraklész mítosza a kelet-mediterrán vidékekről idevándorolt, idegen népekre utal, akik leigázták a helyi lakosságot. Geoffrey és Monmouth a Britanniát felfedező trójaiakról írnak, akik útjuk során partra szálltak Marokkóban és az egész vidéket végigfosztogatták. Ezek az események, bár valószínűleg később zajlottak le, mint a thérai kitörés, részei lehettek a mediterrán népek katasztrofális környezeti változások által előidézett vándorlásainak. Az 1970-es évek elején Paul Borchardt elméletének nyomába szegődtem (a második fejezet elején már esett róla szó). Ez az elmélet Atlantiszt Észak-Afrikával azonosítja, a metropoliszt pedig egy tunéziai időszakos tó, azaz sott szigetére helyezi. Ez ugyanaz a hely, ahol a rhodoszi Apollóniosz szerint az Argó megfeneklett a libüai (vagyis afrikai) parton, majd később továbbjutott a Tritón-lagúnába. Diodórosz Szikolosz is megemlít egy szigetet a sottok között Heszperia néven, itt állt volna az amazónok városa, Kherronészosz. Megvizsgáltam a földtani viszonyokat, hogy összhangba hozhatók-e az ókori görög írásokkal. A Tritón-tavat a tengertől egy 42 méter magas sziklapárkány választja el, amely már évezredek óta háborítatlanul áll a helyén, minthogy a tavat szegélyező kőzetrétegekben az óceáni életnek semmi nyomát nem találni. Platón Atlantisza tehát nem lehetett a tunéziai sottok-ban, az Argó-t sem emelhették át a 42 méter magas sziklafalon, Heszperia pedig, ha létezett egyáltalán, akkor valahol egy édesvizű tó közepén. 23 Őskori sírdomb 24 Az ókori Tingisszel 25 Helyesen az utolsó előtti, tizenegyedik hőstettről van szó 26 Breton: men hir = hosszú kő; magában vagy csoportosan felállított nagyméretű kő


Oldal: 136

Katasztrófák Az elmúlt néhány évtizedben egy új tudomány, az ún. katasztrófaelmélet alakult ki, amely magyarázatot keres a kulturális, biológiai és geológiai folytonosságnak a földkéreg talaj- és kőzetrétegeiben kimutatható megszakadásaira. A katasztrófaelmélet egyik ága azokat a homályos megfogalmazásokba [197] csomagolt ősi mítoszokat próbálja értelmezni, amelyek érezhetően kataklizmákat jelenítenek meg. Platón Timaiosz-ában négy különböző katasztrófa képét festi le. Ezek a következők: Atlantisz pusztulása, a deukalióni özönvíz Attikán, a nagy árvíz, amelyet a minószi hatalom bukása után az írástudatlanság háromszáz éve követett és végül van egy utalás egy időszakosan ismétlődő csillagászati jelenségre. Platón értelmezésében úgy jelenik meg a 7. fejezetben leírt Phaethónmítosz, mint a Föld körül keringő égitesteknek pályájukról való eltérése, amely nagy időközönként következik he s tűzzel pusztítja el a földi dolgokat Az égi rend felbomlása és a földet pusztító tűz a vulkáni tevékenység következményeit jelezheti, esetleg egy meteorit vagy aszteroida becsapódását. Egy másik Kr. e. IV. századi Platón-dialógus, Az államférfi az Atlantiszmítosszal párhuzamba állítható, égitestekről szóló mítoszt ismertet. Kronosz isten idejében a dolgok zűrzavarral teli elsődleges természete kerekedett felül és veleszületett sajátságánál fogva az isteni hatalom eleresztette a kormányt, a Föld pedig mindkét végén hirtelen lökést kapott, amely megfordította forgásának irányát. Hatalmas földrengés rázta meg a földet, a nap és a csillagok megváltoztatták pályájukat Mindez szörnyű pusztulást idézett elő az állatokban és az emberekben. A legutóbbi években a katasztrófaelmélet több figyelmet szentelt az olyan lehetőségeknek, mint a Földnek ütköző, vagy a közvetlen közelben elhaladó aszteroidák és üstökösök, mivel egyre növekvő számban fedeznek fel olyan krátereket, amelyeket földönkívüli testek becsapódása alakított ki. Érthetően csábító a gondolat, hogy a világon fellelhető mitikus elképzeléseket ezekhez az eseményekhez kössük. A tudományos bizonyítékok és a mítoszértelmezés eredményei nehezen kezelhető elegyet képeznek, a katasztrófák kutatójának mégis mindkettővel foglalkoznia kell, hiszen sok elmélet a mitológiából ered. Victor Clube, az oxfordi egyetem és William Napier, az Edinburgh-i Királyi Obszervatórium csillagászai szerint a mítoszok egy, a Kr. e. III. és II. évezred folyamán világszerte megfigyelt üstökös nyomán keletkezhettek, amely óriási felfordulást okozott a Földön: vulkánkitöréseket, tüzeket és árvizeket. Úgy gondolják, hogy több isten, például Zeusz a görögöknél, Tiamet és Istár Babilóniában az üstökösökkel van összefüggésben. Clube és Napier kiszámították, hogy mintegy 20 000 évvel ezelőtt egy igen nagyméretű üstökös lépett a csillagközi térből a Naprendszerbe és évezredeken keresztül egyre szűkülő pályán keringett, miközben többször közvetlen földközelben haladt el, majd végül állandó pályára helyezkedett a Nap körül. Még felfedezetlen és mára már befagyott magja megközelítőleg 30 kilométer átmérőjű és még most is létezhet valahol a Tauridák mereorrajban. Ez az Encke nevű üstökös az egyetlen ismert aktív üstökös a belső Naprendszerben. Keringési ideje eredetileg hosszú volt, de a földközeli elhaladások miatt mára 3,3 évre rövidült. Az Encke üstökös Clube és Napier szerint Kr. e. 3000 körül szakadt ki a nagyobb üstökösből. Pályája olyan szöget zár be a Föld pályasíkjával, hogy minden 3500 évben megközelítőleg a Holddal azonos [198] közelségbe kerül a Földhöz. Valahányszor földközelben haladt el, az üstökös tűzgömböket, metorrajokat bocsátott ki és éghajlati változásokat okozott, de ezeknek az ismétlődő eseményeknek az időpontját csillagászati forrásokból nem ismerjük. Meglehet, hogy a Kr. e. II. évezred egyik-másik mítosza egy-egy ilyen eseményre utal, de még nagyon sok munka kell ahhoz, hogy a lehetőség bizonyossággá érjen. Egy ismert katasztrofális esemény, nevezetesen a thérai kitörés meghatározott időpontja alapján talán eljutunk az üstökös áthaladási időpontának meghatározásához, ha sor került ilyenre a Kr. e. II. évezredben. Lehetséges, hogy a kőkori települések feltárásai során egy sok ezer évvel korábbi áthaladás nyomaira is rábukkanunk majd. Gondolataim Atlantiszról Nyilvánvaló, hogy az ókori Egyiptomban tudtak a minószi krétaiakról, vagy a sírkamrák Mavor: Atlantiszi utazás

Oldal: 137

falfestményeiről ismert nevükön Keftiuról és az általuk Egyiptomba hozott árukról. Az egyiptomiak azt is feljegyezték, hogy a krétaiak egyszercsak nem jöttek többé Egyiptomba. Úgy gondolom, hogy a Théra minószkori erupciójáról és összeomlásáról szóló híradásoknak el kellett jutniok Egyiptom földjére, ahol a szaiszi papok gondosan feljegyezték ezeket a máshol és máskor keletkezett mesékkel együtt. Szolón megismerte ezeket a történeteket és vagy megjegyezte, vagy leírta őket, talán egy elbeszélő költemény formájában. A neveket görögre változtatta, Keftiuból pedig az atlantisziak földje lett. Szolón valószínűleg nem társította a történetet a minósziakkal, akikről csupán a görög mítoszokból tudott. Platón, amikor az elbeszélés a fülébe jutott, egy meghatározott helyen és időben játszódó mesét szőtt belőle, és vagy eltúlozta a történet korát, vagy az átírásnál vétette el a számokat. Az eseményeket pedig szépen kiszínezte. Egy legendától nem várhatjuk azt, hogy mindenben következetes és bizonyítható legyen, mivel a történet egyik elbeszélőtől a másikig jutva egyre dagad, az események térben és időben torzulnak. Az a tény, hogy nincsen egyetlen egyszerű válasz az Atlantisz-rejtély kérdéseire, mit sem kisebbíti Platón beszámolójának történeti értékét. Inkább az a helyzet, hogy az égei Atlantisz létezését alátámasztó bizonyítékok teszik hihetővé az elbeszélésnek azokat a részeit, amelyek az égei világra vonatkoztathatóak és igazolják a további kutatások létjogosultságát, hogy a mítosz más részeiben is történelmi jelentést keressünk. Úgy gondolom, hogy a thérai kitörés abszolút időpontját elég jól sikerült Kr. e. 1650 és 1600 között meghatározni, és ezt a kutatásban nagyon jelentős mérföldkőnek tartom. Elérkezett az idő, hogy ezt az időpontot alapul véve, a mitológia és a régészeti adatok felhasználásával kiigazítsuk az egyiptomi, babilóniai és levantei időrendi táblázatokat. Az egyiptomi csapások és az Exodus jó kiindulópontot kínálnak ehhez, ahogyan én is e könyvben az időpont helyességének a feltételezéséből kiindulva kíséreltem meg feloldani az ellentmondást más események elfogadott időpontjaival. Továbbá Hellász és a Közel-Kelet [199] történelmének tanulmányozásakor azt a lehetőséget is komolyan át kell gondolnunk, hogy egy üstökös vagy kisbolygó földközeli elhaladása legalábbis részben okozója lehetett a Kr. e. II. évezredbeli katasztrofális természeti jelenségeknek. Úgy gondolom, hogy Atlantisz részben még továbbra is titokzatos mítosz marad és a jövőben sem veszíti el vonzerejét, amellyel évszázadokon át megigézte a világot. [200]


Oldal: 138

Függelék az 1969-es kiadáshoz (az újabb adatokat ld. az utószóban)

A. Függelék: A thérai erupció és összeomlás, valamint a minószi pusztulás időrendje

Bevezetés A kutatók általában a Kr. e. XV. századot határozták meg a thérai kitörés és következményeinek időpontjaként. Ez elsősorban a Thérán, Krétán és Egyiptomban előkerült leletek stílusának és a leleteket tartalmazó rétegeknek az egybevetése alapján történt. Kismértékben továbbra is fennáll azonban a lehetőség, hogy a kitörés és hatásai egy vagy két évszázaddal később következtek be, vagy pedig a vulkáni katasztrófa és a földrengések Kr. e. 1500 előtt kezdődtek, de folytatódtak a Kr. e. XIV. és XIII. században is. Mindenesetre a thérai erupció idejében az egyiptomiak rendelkeztek a legmegbízhatóbb naptárral, ezért az elsődleges kormeghatározás attól függ, hogyan tudjuk az erupciót ezzel a naptárral kapcsolatba hozni. Az egyiptomi kronológia Az egyiptomi kronológia a legpontosabban részletezett kimutatás a történelem kezdeteiről. Jobb, mint a radiokarbon kormeghatározás. Ez utóbbit tulajdonképpen először az egyiptomi kronológia alapján ellenőrizték és helyenként annak megfelelően is kalibrálták. Hosszadalmas régészi előkészítő munka, a hieroglifák tanulmányozása és a csillagászati megfigyelésekre való hivatkozások alapján vált lehetővé egy uralkodói jegyzék összeállítása. A feliratok megadják a legtöbb fáraó uralkodásának időtartamát, az egyes eseményeket pedig az adott fáraó trónra lépéséhez viszonyítva keltezik. Kr. e. 525., Egyiptom perzsa inváziója a legalkalmasabb, biztosan ismert időpont, ahonnét visszafelé számolva eljuthatunk a thérai erupcióig. Ezt az eseményt több nép krónikái is jól dokumentálják, és innen szinte hiánytalanok a feljegyzések egészen a XVIII. dinasztia kezdetéig. Szerencsére ennél tovább nem is kell mennünk, hogy a thérai kitöréshez és hatásaihoz érjünk. A Szíriuszt vagy Kutyacsillagot, amelyet a görögök Szóthisznak neveztek, az egyiptomiak a Nílus évenkénti áradása szerint kísérték figyelemmel, a csillag évenkénti első kelését az év nyitányának nevezték. Tudjuk, hogy a római időkben Kr. u. 139-ben esett egybe a Kutyacsillag első kelése az egyiptomi naptári év első napjával, vagyis ekkor vette újból kezdetét a Szóthisz ciklusa. Ebből kiszámíthatjuk, hogy az előző ciklus Kr. e. 1322-ben, az azt megelőző pedig Kr. e. 2782-ben kezdődött. A korabeli feljegyzésekbe tekintve a Kutyacsillag említésével a XII. dinasztia, majd pedig a XVIII. dinasztia idején találkozhatunk. Ebből a két eseményből tehát jól meghatározott időpontokhoz jutunk. Ha a csillagászati időpontokat összehasonlítjuk pontról pontra lépkedő eljárásunkkal, [201] melynek során a fáraók uralkodásának hossza alapján számolunk visszafelé, azt találjuk, hogy az adatok egybeesnek. A thérai katasztrófához elég közeli Kr. e. 1322-es évszám alapján valamilyen módon az egyiptomi dinasztiákhoz kötve meglehetős biztonsággal meghatározhatjuk azoknak a thérai vagy krétai leleteknek a korát, amelyek megállapítottan egyiptomi eredetűek, és viszont. Jelenleg ez a kormeghatározás tekinthető a legpontosabbnak és valóban ez szolgált a kitörés időpontjára vonatkozó legjobb becsléseink alapjául. A radiokarbon kormeghatározás A legelterjedtebb és ez idő szerint a legeredményesebb tudományos kormeghatározási módszer a radiokarbon 14-es eljárás, amelynek során megmérjük, hogy a szerves maradványok, pl. egy darab fa széntartalma milyen arányban radioaktív. Ebből és a 14-es tömegszámú radioaktív szénizotópnak az élettelen környezetben való előfordulási gyakoriságából kiszámítható, hogy mennyi ideje tart a bomlási folyamat, vagyis mióta nem él az adott szervezet. Bármilyen hasznos is ez az eljárás, sajnos két hátulütője is van, amelyek miatt kevésbé alkalmas a pontos kormeghatározásra, amelyre Théra esetében a kitörési fázisok sorrendjének


Oldal: 139

és a közöttük eltelt időközök hosszának megállapításához szükség van. Először is egyetlen minta esetében a 3500 éves időtartamnál a laboratórium által megadott időpont valószínű hibája ritkán lesz kevesebb plusz-mínusz kétszáz évnél. Másodszor pedig lehetséges, hogy a vizsgált faanyag egy, a katasztrófa előtt évszázadokkal kidöntött és feldarabolt fatörzsből származik. A radioaktív 14-es szénizotóp segítségével történő kormeghatározás pontossága attól függ, hogy milyen pontossággal történik a minta által kibocsátott részecskék számlálása, amelyet azután a háttérsugárzáshoz viszonyítanak. Ennek az értéknek a szórása plusz-mínusz 3%, a valós érték 68 %-os valószínűséggel ezen a hibatartományon belül mozog. A mérési pontosság még attól is függ, hogy mekkora felezési idővel számolunk. A módszer 1952-es közzététele óta a becsült felezési idő 5568 évről 5730 évre emelkedett. A meghatározás pontossága a földfelszín 14-es szénizotóp tartalmának helyi változásaitól is függ. Ezt az értéket eredetileg konstansnak hitték, de idő közben a fák évgyűrűinek vizsgálatából kiderült, hogy időről időre és helyről helyre változik. A radiokarbon kormeghatározás jelenlegi módszere a következő: ha nem állnak rendelkezésre a felezési időre és a háttér izotóptartalmára vonatkozó helyspecifikus adatok, akkor a laboratóriumban számított értéket 3%-kal megnövelik, a laboratóriumban számított hibát pedig megduplázzák. Kr. e. 1500 körüli, tehát 3500 évvel ezelőtti időpont esetén egyetlen mintánál a valós érték 75%-os valószínűséggel a számított érték plusz-mínusz kétszáz év. A pontosság növelésének egyik módja az azonos körülmények közötti mintavételek számának növelése. Ez azonban igen drága és a hibának csak egy [202] részét semlegesíti. Más szavakkal: a radiokarbon kormeghatározás az előbbinél jóval elnagyoltabb igények kielégítésére alkalmas, és ilyen esetekben az emberiség kronológiájában egészen szélsőséges változásokat is eredményezett. Az egyik ezek közül komolyan érinti Platón Atlantiszának időpontmeghatározását. A radiokarbon kormeghatározásnak köszönhetően ma már tudjuk, hogy inkább tíz-, mint húszezer évvel ezelőtt fejeződött be az utolsó jégkorszak, amikor a mai mérsékeltövi területek meglehetősen lehűltek, ami egyáltalán nem kedvezett annak a kellemes éghajlatnak és buja növényzetnek, amelyről Platón azt írta, hogy évenkint kétszer arattak. A radiokarbon kormeghatározás alapján meglehetős bizonyossággal tudjuk, hogy tízezer évvel ezelőtt Héraklész oszlopain kívül az éghajlat a mai Izlandéhoz hasonlított, amely a Platón Adantiszáétól némileg eltérő életet tett volna lehetővé. A pontosabb időpontmeghatározásra azonban ez a módszer nem annyira alkalmas. Termolumineszcenciás kormeghatározás Egy másik laboratóriumi módszer az edénytöredékeknél alkalmazott termolumineszcenciás kormeghatározás, amellyel az edény kiégetése óta eltelt időt lehet meghatározni. Sajnos, a régi edények már a minószi időkben is éppolyan kedveltek voltak, mint manapság. Némelyik edényt, főleg a főzőedényeket azonban feltehetőleg azok készítették, akik használták is. Ez a módszer azonban nem olyan pontos, mint a radiokarbon módszer, alkalmazásához el kell roncsolni az edénytöredéket és görög edényekre egyébként sem használható, ameddig nincs Görögországban erre alkalmas laboratórium. Egyéb kormeghatározási módszerek A régi idők kronológiai vizsgálatához a történettudomány és a régészet szolgáltatja a legtöbb adatot. Továbbra is a leletek stílusa és a rétegvizsgálat alapján történő kormeghatározás a rendelkezésünkre álló legpontosabb és legmegbízhatóbb módszer, bár ez jellegénél fogva viszonylagos és mindig valamilyen, történelmi adatokból vagy a radiokarbon módszerrel nyert abszolút hivatkozási alaphoz kell kötnünk. Mindent egybevetve, a kronológiát inkább a bizonyítékok mennyisége, mint minősége alapozza meg. Az egyiptomi fáraók uralkodásának idejét meglehetős biztonsággal ismerjük, így a sírjaikban talált leletek korát is meghatározhatjuk. Elég pontosan tudjuk például, hogy Hatsepszut Kr. e. 1504-től 1483-ig uralkodott. Ha a Hatsepszut idejében élt Szenenmut sírjában talált minószi kerámiát összehasonlítjuk a máshol előkerült hasonló edényekkel, akkor joggal feltételezhetjük, hogy az azokkal együtt talált többi leletek is ugyanabból az időből származnak. Ha elegendő


Oldal: 140

mennyiségű adatot összegyűjtünk, egy időrendi táblázat alakul ki, amelyből leolvashatjuk, hogy a minószi kultúra egy adott időpontban egy adott fejlődési fázisban volt. Sajnos, a Kr. e. 1500 és 1200 közötti minószi kronológiát illetően elég nagy a véleménykülönbség a régészek, történészek és nyelvészek között. Egyszer talán kiderül, hogy maga Théra a felelős ezért a zavarért, [203] mert úgy megrázta az ókori világot, hogy a maradványokat tartalmazó rétegek részben összekeveredtek. Bármilyen kronológiát is fogadunk el végül, a thérai kitörés és összeomlás tényét nem lehet letagadni, sem pusztító hatását alábecsülni. A thérai kitörés és összeomlás időpontjára vonatkozó adatokat az itt következő, I.-VI. táblázat tartalmazza. Az időpontokat az alábbiak szerint osztályoztuk: AK: abszolút kronológia BÉRK: bevett égei relatív kronológia ERK: egyiptomi relatív kronológia A VII. táblázat összegzi a kronológiai képet. I. táblázat Théra vulkáni pusztulása Kr. e. 1622-1422 (AK): A phírai kőbányában A. Galanopulosz által talált fából két minta radiokarbon meghatározását végezték el a Lamont Földtani Kutatóközpontban. Az első eredmény 1950 előtt 3050-150 év volt. Később kiderült, hogy a minta huminsawal szennyezett volt, amit a második mintából már eltávolítottak. Ekkor az eredmény 1950 előtt 3370-100 év lett. A 3%-os korrekció és a viszonyítási év figyelembe vételével kapott végeredmény 68%-os valószínűséggel Kr. e. 1522-100 év. Kr. e. 1750-1520: A phírai kőbányában 1967-ben talált faminták radiokarbon meghatározása. Végezte E. Ralph, pennsylvaniai egyetem. Kr. e. 1550-1475 (BÉRK): Az 1867-1872-es thérai ásatások edényleleteinek korát Marinatosz a késő minószi I. korszak utolsó éveire vagy Kr. e. 1500-ra tette. (A KéM I. edénystílust egyes tudósok egészen Kr. e. 1400-ig, vagy a krétai pusztulásig kiterjesztették.) Kr. e. 1550-1475 (BÉRK): Az 1967-es thérai ásatásokon középső minószi és késő minószi A stílusú (Kr. e. 1500-nál nem későbbi) edények kerültek elő. Kr. e. 1650-1500 (BÉRK): Thérai eredetűnek tartott, a mükénéi aknasírokkal egykorú, intarziadíszes kard. Kr. e. 3000 után (AK): A mélytengeri fúrásmagok rétegvizsgálata és szerves alkotórészeinek RK meghatározása. A fenti időpontok a sziget kultúrájának megszakadására vonatkoznak, kivéve az utolsót, amelyik a nagy hamukiszóródást keltezi. Valószínű, hogy a lakosság egy nagyarányú földrengést követően elmenekült. Ezt legfeljebb néhány év múlva követte a kitörés első szakasza, 3-5 méternyi rózsaszín horzsakő kiszóródása. Ezután egy második földrengés következett, azután pedig a nagy hamukiszóródás, amely Thérát helyenként 40 méteres hamutakaróval borította be és tekintélyes mennyiséget juttatott más kelet-mediterrán vidékekre is. A hamuesőt követő összeomlást hatalmas szeizmikus árhullámok (cúnamik) kísérték, amelyek még Egyiptomban is észlelhetők voltak. [204] A tűzhányó- és földkéreg-tevékenység kezdetét jelenleg az edénystílusok alapján lehet a legpontosabban meghatározni (Kr. e. 1500). Ennek az időszaknak a hosszát a legjobban a krétai pusztulás nyomai jelzik. A parti településeket a cúnami sújtotta, Kréta egész keleti felének építményeit pedig a földrengés. A hamukiszóródás mezőgazdaságot károsító hatását a mélytengeri fúrásmagokban fellelhető és a thérai hamuréteg jelzi. A hamukiszóródásnak közvetlen nyoma Krétán mindezek ellenére eddig nem került elő, bár tekintettel a mélytengeri fúrásmagokra minden remény megvan arra, hogy lesznek ilyenek. A thérai kitörés kezdete és a krétai pusztulás közötti időeltolódásra elsőként Galanopulosz szolgált magyarázattal. Azt írja, hogy a kitörés több évtizeden át megszakításokkal zajlott, és a végén az összeomlás és a cúnamik adták meg a kegyelemdöfést. Elméletét, amely szerint az erupciót a Kréta és Théra közötti földrengések váltották ki, az én 1967-es megfigyeléseim is


Oldal: 141

megerősítették. II. táblázat Kréta pusztulásának időpontjai Vizsgáljuk meg a krétai kultúra pusztulásának időpontjára vonatkozó adatokat! A-val jelöltük az inkább hitelt érdemlő és B-vel a kevésbé hitelt érdemlő időpontokat. Az A bizonyítékok közvetlenül az egyiptomi kronológiához kapcsolódnak. A B bizonyítékok csak akkor állják meg a helyüket, ha minószi-mükénéi kapcsolatot tételezünk fel, vagy abból indulunk ki, hogy az egyiptomi sírok korabeli edényeket tartalmaztak, ami korántsem bizonyos. Kr. e. 1410 után (ERK) (A): A Krétán talált legrégebbi datálható lelet a pusztulás előtti rétegben III. Amenhotep felesége, Teje királynő (Kr. e. 1410-1372) egyik pecsétje. A dél-krétai Hagia Triáda palota egyik kamrasírjából került elő, KéM IB edényekkel együtt. Hagia Triádát valószínűleg földrengés pusztította el a thérai cúnamik előtt vagy azok után. Az időpont tehát Hagia Triáda pusztulását jelzi. Kr. e. 1410 után (ERK) (B): Mükénében késő hellenisztikus III edényekkel együtt egy III: Amenhotep feliratú táblácskát és egy Teje királynő feliratú skarabeuszt találtak. A KéH III edénystílus a Kr. e. 1400-1150 (BÉRK) időszakot fedi és egykorúnak tartják a pusztulás utáni knósszoszi és egyéb krétai minószi edényekkel. A Kr. e. 1410-1372-es évek tehát a KéH III edények készítése előtti vagy alatti időt jelentik. Ha feltételezzük, hogy a KéH III és a KéM III edénystílus kezdete egybeesik, akkor Knósszosz és néhány más krétai település pusztulása valószínűleg de nem feltétlenül Kr. e. 1410 után következett be. Kr. e. 1358 előtt (ERK) (A): Késő hellenisztikus III edényeket találtak az egyiptomi Tell el'Amarnában, Ehnaton Kr. e. 1375-1358 között épült új székvárosában. Ugyanilyen KéH III típusú edényeket találtak Knósszoszban, közvetlenül a nagy tűzvész törmelékei fölött, ennélfogva Knósszosz pusztulása Kr. e. 1358 előttre tehető. Kr. e. 1460 után (ERK) (A): Katszabában, Knósszosz kikötővárosában egy minószi alabástromvázát találtak, amelynek a felirata feltételezhetően III. [205] Thotmeszt (Kr. e. 1460-1450) említi. Az edénystílus KéM IB, KéM II. és KéM IIIA nyomokat mutat. Eszerint Knósszosz pusztulása Kr. e. 1460 után következett be. Kr. e. 1460 után (ERK) (A): Uszer-Amon utóda, Rekhmir, III. Thotmesz főminiszterének egyiptomi sírját az ERK szerint - 10 év eltéréssel Kr. e. 1450 körül zárták le. A sírban Keftiu mestereit képviselő KéM IB vázákat találtak, ami Kréta pusztulását Kr. e. 1460 utánra keltezi. Kr. e. 1504 után (ERK) (B): Szenenmut egyiptomi sírja keftiui ábrázolásokat mutató KéM IA vázákat tartalmaz. Mivel Szenenmut Hatsepszut (Kr. e. 1505-1483) kortársa volt, Kréta pusztulása Kr. e. 1504 után következett be. Kr. e. 1410 után (ERK) (B): III. Amenhotep (Kr. e. 1410-1372) feliratú fajanszvázát találtak Mükénében, KéH IIIA vagy IIIB edények között. Kréta általános pusztulása ezek szerint valószínűleg Kr. e. 1410 után következett be. Kr. e. 1450 után (ERK) (B): Rekhmir fia, Menkhrperrészeneb sírja keftiui ábrázolásokat mutató, igen fejlett KéM IB vázákat tartalmaz. Ezek Kr. e. 1450 utánra datálják a pusztulást. Kr. e. 1504 után (ERK) (B): Az egyiptomi Szedmentben III. Thotmeszre utaló környezetben, noha névfelirat nélküli alabástrom vázát találtak. Ez Kr. e. 1504 utánra keltezi az általános pusztulást. Kr. e. 1504 után (ERK) (B): A görögországi Proszímnában KéH I edényekkel együtt egy Hatsepszut skarabeuszt találtak. Ez Kr. e. 1504 utánra keltezné az általános pusztulást. Kr. e. 1450 után (ERK) (B): II. Amenhotep (Kr. e. 1450-1423) kartussal (névfelirattal) jelzett, kék üvegpasztából készült majomlelet Mükénében, KéH IIIA edények között, avagy közvetlenül a krétai általános pusztulást megelőzően. A KéH III - KéM III kapcsolatból kiindulva ez Kr. e. 1450 utánra datálja a pusztulást. Kr. e. 1504 után (ERK) (B): Keftiui ábrázolások Uszer-Amon egyiptomi sírjában KéM IA rhütónokon (ivókürtökön) és kelyheken. Eszerint a pusztulás Kr. e. 1504 után történt. Kr. e. 1511-1130 (AK): A Kato Zákrosz-i palota pusztulását radiokarbon módszerrel Kr. e. 1180 - 120 évre tették. Ha ehhez hozzáadjuk a 3 %-ot és megkettőzzük a hibát, akkor az


Oldal: 142

eredmény Kr. e. 1271 - 240 év. Nikosz Platón szerint Zákrosz bukása a többi krétai településekkel egyidejűleg történt, tehát inkább Kr. e. 1450-ben. Az archeológusok azon a véleményen vannak, hogy Kréta általános pusztulása viszonylag rövid idő, legfeljebb egy-két évtized alatt teljessé vált. Ezalatt cúnamik és földrengések sújtották a szigetet, a hamukiszóródásról azonban nem tudunk semmi bizonyosat. A Krakatau analógiája alapján valószínű, hogy a hamu évtizedeken át, számos kitörés során lökődött ki, az időszak végén pedig egy vagy több iszonyatos erejű kitörésre került sor. A kezdeti fázisok még [206] valószínűleg nem zilálták a krétaiak életét. Az alábbiakban összefoglaljuk a pusztulás nyomait: 1. Hagia Triáda Kr. e. 1410 után (A) 2. Knósszosz Kr. e. 1410 után (C) 3. Knósszosz Kr. e. 1358 előtt (A) 4. Knósszosz Kr. e. 1460 után (A) 5. Kréta Kr. e. 1460 után (A) 6. Kréta Kr. e. 1504 után (B) 7. Kréta Kr. e. 1410 után (C) 8. Kréta Kr. e. 1450 után (B) 9. Kréta Kr. e. 1504 után (B) 10. Kréta Kr. e. 1504 után (B) 11. Kréta Kr. e. 1450 után (B) 12. Kréta Kr. e. 1504 után (B) 13. Kréta Kr. e. 1511-1130 (A) Túlsúlyban vannak a Kr. e. 1450 utáni pusztulásra utaló bizonyítékok, és valószínű a Kr. e. 1400-hoz közeli időpont, mivel későbbi adatok nincsenek. Egyetlen tétel jelez olyan dátumot, amelynél később nem következhetett be a pusztulás, ez Kr. e. 1358. A későbbiekben következő kronológiák némelyikének áttekintése után felmerül egy későbbi pusztulási időpont megvizsgálásának lehetősége is, természetesen az eddigi megállapítások szem előtt tartásával. A továbbiakban felsoroljuk azokat a fontosabb kronológiai bizonyítékokat, amelyek szerepet játszhatnak egy elfogadható történeti rekonstrukcióban: III. táblázat Egyiptomi-minószi-mükénéi kapcsolatok Kr. e. 1570-1349 (ERK): Kukunarában KéH I-II edényekkel együtt egy XVI- II. dinasztiabeli skarabeuszt találtak. Kr. e. 1301-1224 (ERK): Peratiban KéH IIIB-C edényekkel együtt egy II. Ramszesz skarabeuszt találtak, amely ezeknek az edénystílusoknak a korát jelzi. Kr. e. 1550-1450 (ERK): Periszteria és Vapheión KéH I lelőhelyein az egyiptomi sírokban talált, Keftiuból oda szállítottakhoz hasonló kelyheket találtak. Ez segít a KéH I korszak datálásában. Kr. e. 1570-1545 (ERK): A minószi freskótémák első egyiptomi megjelenése Amószisz, a XVIII. dinasztia első fáraójának uralma idején. A kapcsolatokat a mükénéi thóloszok, vagy aknasírok és kamrasírok mellékletei jelentik. Az aknasírok első, A-val jelölt köre, amelyet még Schliemann talált, hat sírt tartalmaz, ezeket római számokkal jelölik. A másik, B jelű kört 1951-ben fedezték fel. Ez 14 sírt tartalmaz. A két kör időben átfedi egymást, korukat némi fenntartásokkal Kr. e. 1650 és 1550 közé teszik (BÉRK). Vermeule a középső minószi III korszakra teszi az aknasírok kezdetét, az A kör 1504-ben fejeződött be (Hatsepszut), a B pedig 1550 körül kezdődött. [207] Kr. e. 1504-1480 (ERK): Proszímnánál Hatsepszut és a gyermek III. Thotmesz egy pecsétje került elő. Kr. e. 1670-1570 (BÉRK): Vitatott KöM III edénytöredékeket találtak a mükénéi IV. és V. aknasírban. Kr. e. 1670 előtt (BÉRK): A mükénéi VI. aknasír KöH II edényeket tartalmaz, eszerint a sírok Kr. e. 1670 előttiek. Kr. e. 1530-1400 (BÉRK): A mükénéi I. aknasír KéH IB és KéM II edényeket tartalmaz,


Oldal: 143

amelyek a sírt datálják. Kr. e. 1450 (BÉRK): A legkorábbi knósszoszi lineáris B táblák kora Evans szerint. Kr. e. 1200-1150 (BÉRK): A Knósszoszban talált lineáris B táblák kora L. S. Palmer szerint. (Valószínűleg már korábban is használtak ilyen táblákat.) Kr. e. 1200 (BÉRK): A Püloszban talált lineáris B táblák kora Blegen szerint. Nyelvészeti elemzések alapján a knósszoszi és püloszi lineáris B táblák egykorúak, vagy a pülosziak régebbiek. IV. táblázat

A thérai erupció lehetséges történelmi következményei és az időben nagyjából vagy közelebbről is meghatározható hatásai Kr. e. 1450 (ERK): A Riesner által a szudáni Gebei Barkalnál talált sztélé27, amely Kr. e. 1457re vagy 1443-ra datálható, III. Thotmesz első és nyolcadik hadjáratának eseményeit beszéli el. Az egyik leírás a nagy thérai kitörés szemtanújának beszámolója lehet. Kr. e. 1406-1358 (ERK): Idegen hatások és monoteizmus Egyiptomban III. Amenhotep és Ehnaton uralkodása alatt. Kr. e. 1400-1300 (ERK): Habiru betörés Egyiptomba. Kr. e. 1450-1400: Az egyiptomi csapások valószínűleg III. Thotmesz, II. Amenhotep és/vagy IV. Thotmesz uralkodása alatt következtek be. Kr. e. 1234-1222: A zsidó Exodus a Nílus-deltából, amennyiben Merneptah volt a fáraó (sokak által elfogadott, mégis kétséges feltételezés). Kr. e. 1314: A zsidó Exodus a rabbinikus kormeghatározás szerint. Kr. e. 1440: A zsidó Exodus a bibliai Királyok Könyve szerint. Kr. e. 1572: A zsidó Exodus a bibliai Bírák Könyve szerint. Kr. e. 1451-1426: A zsidó Exodus, amennyiben II. Amenhotep volt a fáraó. Kr. e. 1490: Atlantisz pusztulása (Galanopulosz elmélete szerint). Kr. e. 1529-1382: Deukalión özönvize az ún. pároszi márványon. Kr. e. 1450 (ERK): A thérai cúnami egybeeshetett III. Thotmesz halálával. V. táblázat Más események kronológiai adatai Kr. e. 1400-1300: A thébai palota és Kadmosz thérai településének megalapítása. Igaz, hogy Théba föníciaiak általi alapításának hagyományos dátuma (pároszi márvány) Kr. e. 1519, de Hérodotosz céloz arra, hogy Kadmosz az [208] erupció után szállt partra és telepedett meg Thérán, amely ettől fogva állandóan lakott volt. Théba Kr. e. XIV. századi létezését leletek igazolják. Kr. e. 1250: Théba pusztulása Mülónasznál, a mitológiával összhangban. Kr. e. 1234-1222 (ERK): A tengeri népek támadása Egyiptom ellen. Kilétük vitatott, de általában úgy tartják, hogy Anatóliából vagy délebbről, Palesztinából jöttek. Kr. e. 1350-1275: A szíriai Alalak freskói, lámpái és edényei KöM III - KéM I mintákat utánoznak. Kr. e. 1250: A KéM II palotastílusúakhoz hasonló edényeket találtak Alalakban, Kr. e. 1250nek megfelelő leletkörnyezetben. Korábban a knósszoszi eredetiek kortársainak vélték, ma viszont későbbi másolatoknak tekintik őket. Kr. e. 1200: A tengeri népek betörése elpusztítja Alalakot. Röviddel Kr. e. 1200 után: Hérodotosz szerint Amphilokhosz megalapítja Poszideiónt. Poszideión lehetett Alalak, Szabúni és AI Mina kikötője. A hagyomány a vízözön előtt sok törzsről és idegen uralkodóról tud, pl. a föníciai Kadmosz, Kekrópsz Athénban, az egyiptomi Danaosz, Argosz és Aiolosz Thesszáliában. A hagyomány mindezeket a Kr. e. XVI. vagy XV: századra teszi. Érdekes viszont, hogy a mükénéi aknasírok fénykora Kr. e. 1500 utánra esik.

27 Feliratos kőlap vagy -oszlop


Oldal: 144

Kr. e. 1450-1400: Ugarit pusztulása, talán a thérai cúnamik hatására. Kr. e. 1200: Pülosz eleste. Kr. e. 1200: A nagy mediterrán aszály kezdete Carpenter szerint. Kr. e. 1200: A dór invázió, amely talán nem is volt invázió, csupán az aszály társadalmi megnyilatkozása. A dórokat egyébként csak nyelvükből ismerjük, edényekből, ábrázolásokból nem. Kr. e. 1580: A hükszoszok kiűzése Egyiptomból. Kr. e. 1184: Trója eleste Eratoszthenész szerint. Kr. e. 1260: Trója eleste Blegen szerint. Kr. e. 1100: Mükéné eleste Mülónasz szerint. Kr. e. 1100-900: A sötét kor Hellászban. Eléggé vitatott, hogy a legtöbb tudós szerint a KéM III és a KéH III (ld. VII. táblázat) edénystílusokkal összekapcsolható Kr. e. 1400-1100 közötti időszakban mi, mikor és hogyan zajlott le a kelet-mediterrán térségben. Felmerült olyan javaslat, hogy a kérdéses időszakot rövidítsék le 100-150 évvel, ez azonban olyan szakadáshoz vezetne az eddig elfogadott kronológiákban, ami elvette a kutatók kedvét ennek a lehetőségnek a további tanulmányozásától. Ez az időszak a pezsgő nemzetközi kereskedelem kora, Mükéné és Kréta művészete viszont stílusbeli merevséget, a hagyományokhoz való ragaszkodást és kevesebb egyediséget mutat, mint a Kr. e. 1400 előtti minószi korszak. A stílus egyhangú, nem olyan gyorsan változó, mint a minószi volt. A feltételezett mükénéi uralom felelős azért, hogy e 300 év alatt Krétán mintha lelassultak volna a változások, és már ez is azt sugallja, hogy a korszak tényleg rövidebb lehetett. A filológus L. R. Palmer nagy vihart kavart, mivel megkérdőjelezte Evans [209] egyes knósszoszi sztratigráfiai28 feljegyzéseinek pontosságát. Palmer úgy gondolja, hogy az edényleletek alapján történő réteg-meghatározással valamennyi lineáris B tábla kora a KéM IIIB korszak (Kr. e. 12001150) végére tehető, és ezeket a táblákat egy korabeli, pusztító tűzvész égette meg. Elfogadja, hogy Kr. e. 1400 volt az általános pusztulás időpontja, és azt a tételt is, hogy a lineáris B-t már Kr. e. 1400-ban is használták Krétán. Csak az éppen időszerű táblákat őrizték meg, és csak a tűzvészben megégettek maradhattak meg néhány évtizednél is tovább. Egyetért C. W. Blegen széles körben elfogadott nézetével, hogy Knósszosz a KéM III korszakban Mükénével és Pülosszal egyidőben egy jelentős mükénéi dinasztia kezében volt. A knósszoszi kis palotában valóban volt egy Kr. e. 1200-ra vagy a KéM IIIB korszak végére tehető tűzvész. Hellász és a Közel-Kelet Kr. e. 1400 és 1100 között nagy népvándorlás színtere volt. Ennek valószínűleg közvetlen gazdasági és politikai okai voltak, de mindenekfelett áll az ismert thérai katasztrófa és Carpenter aszály-elmélete. Nem tudjuk, hogy ez a kettő valamilyen formában összefüggött-e, mindenesetre részét képezhették egy, az egész világra kiható természeti változásnak. Ami a Kr. e. 1400-1100 közötti időszak lerövidítését illeti, jó néhány Kr. e. 1200-1100 közötti esemény keltezése megbízhatóbb, mint Kréta Kr. e. 1400-as pusztulásáé, a lerövidítésre vonatkozó javaslat azonban elegendő és meggyőző bizonyíték hiányában egyelőre tisztán elméleti megfontolás marad. VI. táblázat A thérai erupcióhoz kapcsolódó, Kr. e. 1500-1100 közötti események kísérleti kronológiája Kr. e. 1550-1500: Súlyos földrengés rázta meg Thérát. Krétán ez jelentkezhetett a KöM és KéM közötti korszakváltásban, amely előrelendítette a krétai fejlődést. A váltás általában elfogadott időpontja azonban valamivel korábbi: Kr. e. 1600-1550. Evans a Minószpalotája (The Palace of Minos) című munkájában megállapította, hogy a legtöbb krétai földrengéshez hasonlóan a földlökések északról jöttek, ami jól látható az épületek repedésein, amelyek a talajszinten az északi oldalon indulnak és déli irányban haladnak felfelé. Hutchinson szerint a rengés epicentruma valószínűleg Thérán vagy a közelében volt. Théra déli részét a földrengés után kiüríthették vagy legalábbis nagyarányú volt az elvándorlás. Ha ez a 28 A kőzet-, illetve régészeti rétegek vizsgálata, elemzése


Oldal: 145

thérai rengés azonos a krétai KöM-KéM földrengéssel, akkor a thérai edények inkább a KöM, mint a KéM korszakba sorolhatók, ami azt mutatja, hogy az ottani kerámia legalább olyan fejlettségi fokon állt, mint a krétai. A földrengés után a knósszoszi palota újjáépült. Nikosz Platón ezt az új paloták korszaka kezdetének nevezi és Kr. e. 1600-ra teszi. Ezután a minószi művészet és építészet virágzásának időszaka következett, a szárazföldi befolyás nem volt túl jelentős egészen a KéM II időszakig. Mindez arra a merész feltételezésre csábít, hogy a földrengés után számos [210] thérai (ma már tudjuk, hogy a sziget milyen sűrűn lakott volt) értékes javaival együtt Krétára költözött és részt vett a paloták újjáépítésében és a kultúra újjáélesztésében. Kr. e. 1525-1475: A thérai kitörés első szakasza, melynek során a sziget nagy részére 3-5 m vastag rózsaszínű horzsakőréteg rakódott. Kr. e. 1525-1475: Néhány évtizedes szünet után, mialatt a sziget legnagyobbrészt lakatlan volt, újabb földrengés érte Thérát. Kr. e. 1525-1440: A thérai tűzhányókürtőkből több évtized leforgása alatt megszakításokkal de lehetséges, hogy igen rövid idő alatt - finom fehér hamu és lapilli szóródott ki. Az időszak végén legalább egy rendkívül heves szakasz is volt, amely a szigettől nagy távolságban is éreztette hatását. Kr. e. 1450-1390: Théra összeomlását azonnal iszonyatos szökőár követte, talán három, vagy négy ízben is. Mindez valószínűleg órák alatt lezajlott, bár nem kizárt, hogy több évig is eltartott. Galanopulosz szerint a földrengés válthatta ki a kitöréseket és/vagy az összeomlást. A krétai paloták és városok elpusztultak. A tengerparti településeket valószínűleg a thérai összeomlást kísérő szeizmikus tengerhullámok döntötték romba, ahogyan Marinatosz már 1939-ben feltételezte. Az ezt az időpontot megelőző vagy követő néhány év földrengései valószínűleg megpecsételték a többi település, nevezetesen Knósszosz, Phaisztosz, Hagia Triáda és Archanész sorsát. Kr. e. 1450-1400: Ugarit pusztulása valószínűleg a szeizmikus szökőár következtében. Kr. e. 1525-1440: Az egyiptomi csapások, legnagyobb valószínűséggel III. Thotmesz uralma idején és Mózes életében. Kr. e. 1450-1400: A zsidó Exodus a Nílus-deltából, valószínűleg III. Thotmesz, II. Amenhotep vagy IV. Thotmesz uralma idején. Kr. e. 1406-1358: Idegen hatások és monoteizmus Egyiptomban III. Amenhotep és Ehnaton uralkodása alatt, lehetséges, hogy a thérai erupcióval összefüggésben. Kr. e. 1400-1300: Habiru betörés Egyiptomba, lehetséges, hogy a thérai erupcióval összefüggésben. Kr. e. 1450-1350: A krétaiak menedéket lelnek Levantén, Püloszban, Tirréniában és Afrikában. Kr. e. 1250-1100: Pülosz, Mükéné, Trója, Théba, Alalak, stb. eleste. Kr. e. 1250-1150: A mediterrán aszály (Carpenter) és az elvándorlás kezdete az érintett területekről. Kr. e. 1275-1225: A valószínűleg az aszály elől menekülő tengeri népek támadása Egyiptom ellen. [211] VII. táblázat B. Függelék: Bibliai utalások A zsidók kijövetele Egyiptomból A Bibliában a következőket olvashatjuk (2Móz 8,17): És lőn, amikor elbocsátá a Faraó a népet, nem vivé őket Isten a Filiszteusok földje felé, noha közel vala az; mert monda az Isten: Netalán mást gondol a nép, ha harczot lát, és visszatér Egyiptomba. Számos kutató szerint a filiszteusok krétaiak voltak, akiket az egyiptomi feliratok és festmények Kréta vagy Káftor szigetéről a fáraó udvarába érkező követekként ábrázolnak. A népet magát Keftiu néven ismerték. Eljátszhatunk a gondolattal, hogy a hamukiszóródás miatt földjétől megfosztott Keftiu népe elhagyta Krétát és Egyiptomban telepedett le. A zsidók nyilván ellenségnek tekintették a krétaiakat, vagy filiszteusokat, és az Exodus közben nem akartak összetűzésbe keveredni velük.


Oldal: 146

A zsidók a filiszteusokat elhagyva Pí-Hahírót előtt ütöttek tábort, Migdól és a tenger között, Baal-Cáfónnal szemben. A fáraó ekkor hadseregével üldözőbe vette Izraelt. Maga mellé vett hatszáz válogatott harci kocsit és Egyiptom minden szekerét. Ekkor különös esemény történt. Egy felhő állt az egyiptomiak tábora és Izrael tábora közé. Az egyiptomiak felé sötétnek látszott, de az Izrael táborának világított éjjel. Feltehetően a következő napon - idézem 2 Móz. 14,21-et És kinyújtá Mózes az ő kezét a tengerre, az Úr pedig egész éjjel erős keleti széllel hajtá a tengert és szárazzá tevé a tengert, és kétfelé válának a vizek. Ezután a 22-30. vers így folytatja: 22. És szárazon menének az Izráel fiai a tenger közepébe, a vizek pedig kőfal gyanánt valának nékik jobbkezök és balkezök felöl 23. Az Égyiptombeliek pedig utánok nyomulának és bemenének a Faraó minden lovai, szekerei és lovasai a tenger közepébe. 24. És lőn hajnalkor, rátekinte az Úr az Égyiptombeliek táborára a tűz- és felhő oszlopból és megzavará az Égyiptombeliek táborát. 25. És megállítá szekereik kerekeit és nehezen vonszoltatá azokat És mondának az Égyiptombeliek: Fussunk az Izráel elől, mert az Úr hadakozik érettök Egyiptom ellen. 26. És szóla az Úr Mózesnek: Nyújtsd ki kezedet a tengerre, hogy a vizek térjenek vissza az Égyiptombeliekre, az ő szekereikre s lovasaikra. 27. És kinyújtá Mózes az ő kezét a tengerre, és reggel felé visszatére a tenger az ő elébbi állapotjára; az Égyiptombeliek pedig eleibe futnak vala, és az Úr beleveszté az égyiptomiakat a tenger közepébe. 28. Visszatérének tehát a vizek és elboríták a szekereket és a lovasokat, a Faraónak minden seregét, melyek utánok bementek vala a tengerbe; egy sem marada meg közülök. 29. De Izráel fiai szárazon menének át a tenger közepén; a vizek pedig kőfal gyanánt valának nékik jobb- és balkezök felől. 30. És megszabadítá az Úr azon a napon Izráelt az Égyiptombeliek kezéből; és látá Izráel a megholt Égyiptombelieket a tenger partján. [212] A bibliakutatók már régóta úgy tartják, hogy a zsidók nem a Vörös-tengeren keltek át, ahogy gondolni szokták, hanem a Nádas-tengeren vagy Jam Szúfon. A Biblia egy szót sem szól a Vöröstengerről. Úgy gondolják, hogy a szúf szó nádat jelent. Ha ez így van, akkor a Jam Szúf bizonyára egy tó vagy lagúna lehetett, hiszen jól tudjuk, hogy a nád nem él meg a Szuez környékére jellemző sós- vagy kevert brakkvízben. Egy Ei-Arisnál talált felirat említi, hogy a Nádas-tenger egy lagúna volt a Nílus-deltától keletre, Rumana és El-Aris városok között. Ez a lagúna a Földközi-tenger és Kasszión, mai nevén Kas Burun mentén húzódik (40. ábra). Az ókorban Szerbonisz-tó néven ismerték. A mai térképeken ezt a lagúnát Sabkha el-Bardawil, vagyis Bardavil-öböl néven jelzik.29 Hérodotosz izgalmas egyiptomi údeírásában olvasható, hogy Egyiptom határvonalán van a Szerbonisz-tó, ahol a mitológia szerint Tüphón, az óriás élt. Sztrabón tudósításából tudjuk, hogy a Szerbonisz-tó hossza 200 stadion, szélessége pedig 50 stadion, azaz 37x9 kilométernek felel meg, és csak egy keskeny gát rekesztette el a Földközi-tengertől. A lagúnát egy Εχρηγμα vagy Echrima nevű átjáró kötötte össze a tengerrel, és az ókorban nagyon veszélyesnek tartották a lagúnán vagy az átjárón való átkelést. A szikéliai Diodórosz is beszámol arról, hogy nagyon sokan eltűntek errefelé, ami vagy egy hullámtörés vagy más, veszélyes áramlat, vagy folyós homok számlájára írható. Galanopulosz tanulmányozta a földrajzi viszonyokkal kapcsolatban az eddigiekben említetteket és egyet is ért velük. Úgy gondolja, hogy az Egyiptomot elhagyó zsidók a Szerbonisztavat a Földközi-tengertől elválasztó keskeny földnyelven haladtak végig és az átjáró nyugati oldalán, a tengerparton táboroztak le. Galanopulosz véleménye szerint egy vagy több thérai eredetű cúnami hatására a kelet-mediterrán partokon egészen Egyiptomig süllyedhetett vagy 29 Az arab név jelentése: nádas sósmocsár


Oldal: 147

emelkedhetett a tenger szintje. Ez történhetett akkor, amikor a zsidók éppen a Szerbonisz-tónál táboroztak. Ha a víz fél- vagy egy órára annyira visszahúzódott az átjáróból, hogy ezzel lezárta a víziutat, akkor a zsidók egy része vagy talán valamennyien átkelhettek. Egyes bibliakutatók úgy vélik, hogy Izrael táborának létszáma inkább 600 lehetett, mint a Bibliában említett 600 000. Az is lehet, hogy már évek óta ott táboroztak, úgyhogy a thérai rengéshullámoknak csak annyiban kellett egybeesniük a zsidók vándorlásának idejével, hogy átkelhessenek az átjárón, amikor feltárult a lehetőség. Miután Izrael tábora jobbján és balján a vízfallal átsietett a gáton, a nyomukban összecsapott a nagy ár, és az üldöző egyiptomi hadsereg odaveszett. A Biblia említése szerint szekereik elakadtak, ami puha aljzatra vagy folyós homokra utal. A szövegből arra lehet következtetni, hogy a fáraó is ott pusztult a katasztrófában. Ha viszont maga a fáraó vezette a sereget és életét vesztette a vállalkozásban, akkor kezünkben van az időpont-meghatározás kulcsa - feltéve, hogy tudjuk, melyik fáraóról van szó. A Kr. e. 1447-ben elhunyt III. Thotmesz alkalmas jelölt. [213] Nem szabad figyelmen kívül hagyni a Biblia kijelentését, hogy erős keleti szél hajtotta ki a vizet az átjáróból, de amellett is szólnak érvek, hogy ne fogadjuk el ezt az állítást. Nagyon valószínűtlennek tűnik, hogy valamilyen szél ilyen mértékben csökkenthetné a Szerbonisz-tó és a szomszédos Földközi-tenger szintjét és hogy a hullámok olyan hirtelen válnának szét vagy csapnának össze, ami megfullaszthatna egy hadsereget vagy ilyen legendát bocsátana útjára. Az erős keleti szelek egyébként is szokatlanok a Földközi-tenger keleti medencéjében. Az Exodus írója persze hihette azt, hogy a szélnek - minthogy Isten küldte - Kánaán földjéről, tehát keletről, a zsidó hit hazájából kellett jönnie. A vulkanikus tevékenység, a földrengések és az árvizek bibliai leírásai Nagy számuk és az elmúlt századok embereire és történetíróira gyakorolt hatásuk miatt is igen figyelemreméltóak a Biblia vulkánkitörésekre, árvizekre és földrengésekre vonatkozó utalásai. Annál is inkább, mert a földrengések és vulkánkitörések nem gyakoriak a Bibliával általában kapcsolatos vidékeken: Kánaánban és Egyiptomban. A vulkanikus tevékenység szempontjából Théra, földrengések tekintetében pedig a görög és török vidékek jöhetnek leginkább szóba. Thérára is jól vonatkoztatható, kiterjedt utalásokat tartalmaz az Ószövetségben Mózes II. Könyve, valamint Ámósz, Jeremiás, Zofóniás és Ezékiel Könyve. A vulkanizmus uralja a Jelenések Könyvét (az Apokalipszist), amelyet a hagyomány szerint János apostol írt a Thérától 100 kilométerre fekvő Pathmosz szigetén. Azt is mondhatnánk, hogy a bibliai időkben valósággal hagyománnyá vált a tűzhányókra való utalások használata. Érdekes megfigyelni, hogy Mózes II. Könyvében többször is történik említés egy aktív tűzhányóról. Az Egyiptomból való megmenekülésről szólva, 2Móz 13,21-22. ezt olvashatjuk: Az Úr pedig megy vala előttök nappal felhőoszlopban, hogy vezérelje őket az úton, éjjel pedig tűzoszlopban, hogy világítson nékik, hogy éjjel és nappal mehessenek. Nem távozott el a felhőoszlop nappal, sem a tűzoszlop éjjel a. nép elől. Később, a harmadik hónapban, azután hogy Izráel fiai kijöttek Egyiptomból a 2Móz 19,1. szerint, megérkeztek a Sínai-pusztába és tábort ütöttek a heggyel szemben. A 2Móz 19,18-ból megtudhatjuk, hogy: Az egész Sinai hegy pedig füstölög vala, mivelhogy leszállott arra az Ur tűzben és felmegy vala annak füstje, mint a kemenczének füstje és az egész hegy nagyon reng vala. A 2Móz 20,18-19. megállapítja, hogy: Az egész nép pedig látja vala a mennydörgéseket, a villámlásokat, a kürt zengését és a hegy füstölgését És látja vala a nép, és megrémüle, és hátrább álla. És mondának Mózesnek: Te beszélj velünk, és mi hallgatunk; de az Isten ne beszéljen velünk, hogy meg ne haljunk. Végül a 2Móz 20,20-21. ezt írja: Mózes pedig monda a népnek: Ne féljetek; mert azért jött a Isten, hogy titeket megkísértsen, és hogy az ő félelme legyen előttetek, hogy ne vétkezzetek. [214] Távol álla azért a nép, Mózes pedig közelebb méne a felhőhöz, melyben az Isten vala. Mavor: Atlantiszi utazás

Oldal: 148

Azt a helyet, ahol Mózes kihirdette a törvényt, Sinainak és Hórebnek szokás nevezni. A Sinaihegy a bibliakutatók szerint vagy valahol a Sínai- félszigeten van, a Szuezi-öböl és az Akabaiöböl között, vagy az Akabai-öböl végén fekvő Eilatnál, vagy egy harmadik helyen, Akabától (El'Aqaba) északra. A hagyomány szerint mindenesetre Isten egy működő tűzhányónál nyilatkozott meg. A bibliai vidékeken a földtörténeti jelenkorban nem tudunk vulkánokról. A történelmi idők legközelebbi vulkánjai: Théra a görög szigeteken és az itáliai vulkánok. Rajtuk kívül a bibliai vidékek 3000 kilométeres körzetében nem találunk működő vulkánt. Csak egy kivétel van. Hérodotosz írt egy ősi transz- szaharai karavánútról, amely Líbia középső részén át a Csádtóhoz, a mai Csád Köztársaságba vezet. A líbiai Szidra-öböltől mintegy 1300 kilométerre délre fekszik a Tibeszti-hegység és az Emi Kusszi magányos és lenyűgöző vulkáni kúpja, amely a sivatagból 3415 m magasságba emelkedik a tengerszint fölé. Hérodotosz szerint a bennszülöttek a csúcsot a mennybolt pillérének nevezték, de maga a csúcs sohasem volt látható. Hogy a felhők vagy a vulkáni gőzök miatt, azt nem tudhatjuk. Hérodotosz úgy tudja, hogy a hegy neve Atlasz, a bennszülöttek pedig innen vették a nevüket, atlantiaknak hívták őket. Honnan eredhet a vulkáni utalások hagyománya? Théra kézenfekvő lehetőség. Az Egeitengert átszelő kereskedelmi úton fekvő magányos vulkáni szigetet könnyen hihették az istenek lakóhelyének, azután ezt a hagyományt a görög szigetek és a sémi vidékek között utazók továbbszőtték és így terjesztették el. Az Ószövetségben elszórt utalásokat találunk, amelyek mintha a thérai kitörésről szólnának. Nincs más kronológiai támpontunk, amelyből az események időpontjára következtethetnénk, mint az írások keletkezésének ideje. Ámosz Könyvében, amely a Kr. e. VIII. században íródott, az alábbiakat olvashatjuk: 9,5. Mert az Ur, a Seregek Ura az, a ki megérinti a földet és elolvad az, és jajgat annak minden lakója, és feldagad egészen, mint a folyam, meg elapad, mint Égyiptom folyója. 9,7. Nem olyanok vagytok-é ti előttem, oh Izráel fiai, mint a Kusiták30 fiai?! ezt mondja az Úr. Nem én hoztam-é ki Izraelt Égyiptom földéről, és a filiszteusokat Káftorból, és a Siriabelieket Kirből?! Ez az utalás a Káftorból jött filiszteusokra a kulcs azok eredetéhez, akik az idézet szakasz szerint Krétáról (Káftorból) jöttek Egyiptomba, nagyon valószínű, hogy a thérai erupció által okozott pusztulás miatt menekülve. A filiszteusok vándorlása valószínűleg ennél összetettebb kérdés, mivel edényeik olyanok, mintha a kitörés utáni krétai edénystílusból alakultak volna ki, amely viszont jól meghatározható mükénéi befolyást mutat. Ámósz a késői próféták közé tartozott. Próféciái annyira telve vannak vallási éleslátással, politikai jelentéstartalommal és költői kifejezőerővel, hogy az írásainak színvonalát a korábbi prófétáké fölé emeli. Amazokat inkább a vallásos [215] elragadtatás jellemezte, akárcsak az iszlám derviseit vagy korunk fundamentalistáit. A Kr. e. 785-745 körül élt Ámosz az igazságosság pásztor-prófétájaként ismert. Bár Ámósz nyilvánvalóan Edom pusztulásáról szól, az árvízre és a Káftort elhagyó filiszteusokra vonatkozó elszórt utalások egy korábbi hagyományt jeleznek. Ámósz Könyvének számos részlete aligha tulajdonítható egy egyszerű pásztornak. Jeremiás a Kr. e. VI. században írta a következőket: 47.1 Az a szó, a melyet az Úr szóla Jeremiás prófétának a Filiszteusok felől, mielőtt megverte a Faraó Gázát 47,2 Ezt mondja az Úr: Ímé, víz indul meg északról, és olyan lesz, mint a kiáradott folyó, és elárasztja a földet és annak mindenét, a várost és annak lakosait, és kiáltanak az emberek, és a fold minden lakosa ordít 47,4. És a nap miatt, mely eljött, hogy elpusztítsa egész Filiszteát, kivágja Tírust és Szidont és segítségének minden megmaradt töredékét, mert az úr elrontja Filiszteát, a Káftor szigetének maradékát 48,8. És rátör a pusztító minden városra, egy város sem menekedik meg és elvész a völgy, és feldúlatik a síkság a mint megmondta az Úr 30 Az etiópok


Oldal: 149

48,32. Jobban siratlak téged mint siratták Jaézert, a ki Sibmának szőlőjel A te hajtásaid túlhatoltak a tengeren, a Jaézer tengeréig értek; a te nyári gyümölcsidre és a te szüretedre pusztító rontott Jeremiást (kb. Kr. e. 628-586) a zsidók későbbi nemzedékei csak úgy emlegették: a próféta. A 47. és 48. részt, amelyekben a tengerpart pusztulásának ezeket az életteli leírásait az idegen népek elleni jóslatok köntösébe öltöztetve olvashattuk, a tudósok későbbi költők alkotásának vélik. A szöveg ismét úgy említi a filiszteusokat, mint Káftor országának maradékát, azaz krétai menekülteket, hogyha elfogadjuk Káftor azonosságát Krétával vagy az Egei-tenger szigeteivel. Az idézett fejezetek azt a pusztulást írják le, amelynek a filiszteusokra kell törnie. A pusztulás északról jön és kiterjed a levantei partvidék minden városára, le egészen Gázáig. Szidón és Türosz, a nagy föníciai központok elpusztulnak. Igen valószínű, hogy ezek a fejezetek a thérai összeomlást követő tengerrengés puszdtó hullámaira utalnak. A filiszteusokra vonatkozó legkorábbi időpont-megjelölés általában a Kr. e. XV. századnál későbbi, de erre nincs meggyőző bizonyíték. Zofóniás Jeremiás kortársa volt, nyilvános fellépése Kr. e. 626 körülre tehető. Jövendölései éppolyan komorak, mint Jeremiáséi. Ma úgy gondolják, hogy mind Jeremiás, mind Zofóniás írásainak jórészét a palesztinai szkíta betörés ihlette. Bár a történelemben sok pusztulás fordult elő, mégis csábító a feltételezés, hogy a nagy thérai katasztrófának a hagyomány által megőrzött emlékei utat találhattak Zofóniás elbeszéléseibe. Zofóniás Kr. e. VII. században leírt gondolatai közül valók az alábbiak: 1,13. És gazdagságuk prédává lesz, házaik pedig pusztává. Építnek házakat, de nem lakják, és plántálnak szőlőket, de nem iszszák azoknak borát. [216] 1,15. Haragnak napja az a nap, szorongatásnak és nyomorúságnak napja; pusztításnak és pusztulásnak napja; sötétségnek és homálynak napja; felhőnek és borúnak napja. 1,17. És megszorongatom az embereket és járnak, mint a vakok, mert vétkeztek az úr ellen, és kiontatik vérök, mint a por, és testök, mint szemét. 2,4 Mert elhagyottá lesz Gáza, Askelon pedig pusztasággá; Asdódot délben űzik el és Ekron kiirtatik. 2,5 Jaj a tenger vidékén lakóknak, a Kereteusok nemzetségének31! Az Úr igéje ellened van, te Kánaán, Filiszteusok földje; elpusztítalak téged, lakatlanná leszel Ezékiel Könyvében egy izgalmas utalást találunk (1,4.): És látám, és ímé forgószél jött északról, nagy felhő egymást érő villámlással, a mely körül fényesség vala, közepéből pedig mintha izzó éra látszott volna ki, tudniillik a villámlás közepéből. Ezt a részletet mindeddig egy fényjelenségekkel kísért tornádó érzékletes megjelenítésének tartották. Bár a szakirodalomban vannak homályos utalások az éjszakai tornádóknál észlelhető fényjelenségekre, az az Ezékieltől vett részlet nekem sokkal inkább úgy tűnik, mint egy vulkánkitörés vagy egy azt kísérő jelenség leírása. Ha észak felől jött, akkor a forrása Théra lehetett. C. Függelék: A Chain kutatóhajón végzett szeizmikus keresztmetszet-felvétel és föld-mágnességmérések A hang igen jól terjed a tenger vízében és rendkívül kényelmes eszköz az óceán mélyének kifürkészésére. A víz alatti hang esetében olyan impulzus jön létre, amely egy vagy több víznyomás-hullám formájában terjed tova. Itt persze ne gondoljunk valamilyen zenei hangra, mivel ott a hangforrás rezgése periodikusan ismétlődő hanghullámokból álló, folyamatos hangot hoz létre. A zeneszerszámok helyett az ácsok eszköztárában találhatunk jó analógiát. Amikor a kalapáccsal egy deszkához illesztett szög fejére ütünk, akkor hang-, illetve nyomásimpulzus jön létre, amely végigterjed a szög hosszában és vissza, miáltal a szöget a fába kényszeríti. A szög tulajdonképpen egészen addig nem mozdul el a fa irányába, amíg az impulzus a szög hegyén el nem éri a fát. Ettől kezdve azonban folyamatosan hatol előre a fában mindaddig, amíg az impulzus visszafelé halad a szög feje irányában, amitől a szög hegye az ellenhatás elve alapján 31 Újabb fordítás szerint: a Krétából származó népnek


Oldal: 150

mozog előre. A rezgéshullám egy darabig még oda-vissza oda vissza halad és egyre csökkenő mértékben befelé mozgatja a szöget. Eközben a fa szorosan körülfogja a szöget és ez megakadályozza, hogy ahogy behatolt, úgy vissza is csússzon. Namármost, a szög a hangforrással hangforrással analóg, a fa pedig az óceánnal. A szeizmikus keresztmetszet felvételéhez nagy energiának kell a tengerbe jutnia és ott nagy távolságra kell elhatolnia. Ez a leghatékonyabban az egymást megfelelő időközönként, mondjuk dz másodpercenként követő impulzusok impu sorozatával oldható meg. A Chain esetében az impulzusokat a szikrakeltő bocsátja ki, amely egy tízméteres sziklafalról lezuhanó gépkocsi földhöz csapódásakor felszabaduló energiával egyenértékű elektromos energiát vesz fel. A [217] szikraképzés céljából két vastag kábelt merítenek a vízbe, melyek végig szigeteltek, kivéve a csupasz kábelvégeket, melyek között az elektromos áram folyik. A hajó után vontatott kábelek végén kisütéskor iszonyatos energiájú szikra képződik, ami robbanásszerű dörejjel jár. A keletkezett impulzus 1600 m/sec sebességgel száguld az óceán mélyére. Energiájának egy része visszaverődik a tengerfenékről és rögtön visszajut a felszínre, az eközben eltelt idő pedig a tengermélység mérésére alkalmas. Az energia legnagyobb része azonban azonban mélyen behatol a földkéregbe egy gyorsan terjedő - még gyorsabban, mint a vízben! - impulzus formájában, hogy azután a kéreg kőzetrétegei közötti határvonalakról verődjön vissza. A hajó mögött mintegy 200 méterre egy tengeri mikrofon, azaz hidrofon észleli a visszatérő hangimpulzusokat, amelyeket felerősítve papírra nyomtatnak. A tengerfenék alatti földtani rétegek sötét vonalak képében húzódnak végig a felvételen. A Chain ezenkívül egy magnetométert is vontat maga után. Ez az apró szerkezet a föld mágneses ágneses erőterét méri parányi radioaktív részecskék viselkedése alapján. A vulkáni kürtők vagy elzáródások földrajzi helye hajszálpontosan meghatározható az ilyen típusú földtani képződmények erős mágnesessége alapján. A mérési eredmények hosszú papírcsíkokon papírcsíkokon jelennek meg, melyeken a vízszintes tengely mentén jelzett eltelt idő függvényében tekereg le-föl le föl a tengermélységet, illetve a mágneses intenzitást jelző görbe. A Chain huszonnégy órát töltött Théra térségében, ebből hét órát a kalderában, azután pedig az óra mutató járása irányában körbehajózta a szigetet. A papírra rögzített eredmények türelmes vizsgálata hozzásegít annak megértéséhez, hogy Théra eredetileg valóban egy sok vulkáni kúpból és esetleg a köztük nyíló belső öblökből álló komplexum volt, amely azután a tengerbe omlott. Ezek a regisztrátumok persze, bármilyen tetszetősek is, csupán a kép egy részét tárják fel, ezért Théra történetének rekonstruálásához szárazföldi geológiai vizsgálatokra és régészeti feltárásokra is szükség van. Az egyes részletek ré megértése nem nehéz, és láthatjuk, mennyire segítik Galanopulosz elméletének megfelelően Théra azonosítását Atlantisszal. A 30. kép a mágneses térerősség grafikus ábrázolását mutatja, alatta a szeizmikus méréssel nyert mélységi görbével. A felvétel a kalderába való belépés előtt kezdődött és a sziget körül tett kör befejezéséig tartott, amikor a hajó továbbindult Kréta felé. A 31. képen kinagyítva látható a mélységi keresztmetszetnek és a tengerfenék alatti szeizmikus keresztmetszetnek az a szelvénye, e, amely a 30-as 30 kép 1. és 2. mérési pontja közötti, az öböl középpontja felé mutató szakasznak felel meg. A tengerfenék, amint az a legfelső görbén látható, két mérföldes (3,7 kilométer) távon hatvan ölről (108 m) hirtelen százhúszig ereszkedik, majd, mielőtt mielőtt belépnénk a keskeny északi átjáróba, öt és fél mérföldön


Oldal: 151

(10,2 kilométer) nyolcvan ölig (144 m) emelkedik. Ez valószínűleg egy vulkáni kidudorodás nyoma, egy fölfelé és északra irányuló, robbanásszerű kitörésé, bár beomlás eredménye is lehet. [218]

Az öbölbe belépve a tengerfenék mélyülni kezd, csak két csúcs emelkedik ki az aljzatból. Ezek poszt-minószi minószi tűzhányókúpok lehetnek, amit a földmágnességi görbén ezeknek megfelelő, megnövekedett mágnesességet jelző kiugrások is megerősítenek. Az itteni és a további területek bonyolult fenék- és fenékalatti viszonyai valószínűleg a sziget itteni részének beomlásából erednek. A 21. képen a vulkáni kőzetek rétegződését mutatja a kaldera belső szirtfalának tengerszint feletti részén. A keleti belső oldalon Iától a sziget fővárosáig, Phíráig ezt a képet láthatjuk. A szeizmikus felvételen látható vonalak egy része a többször is oda-vissza oda haladó, illetve az oldalirányú felszínekről visszaverődő hangimpulzusokból ered, ezeket meg kell különböztetnünk lönböztetnünk a tényleges rétegektől, de a látható adatok legnagyobb része a valóságot tükrözi. A minószi kitörést jelző horzsakő-réteg horzsakő réteg vastagsága egyrészt gyakori változásai miatt nehezen meghatározható, másrészt pedig azért, mert a réteg akusztikus szempontból szempontból más anyagokhoz is hasonlít. A bizonyossághoz mindenképpen több adatra lenne szükségünk. Továbbhaladva dél felé, a kaldera medre mintegy nyolc mérföldön (14,8 kilométer) át 215 öl (387 m) mélységben egy szinten halad. Ez alatt egy U alakú vonal látható, látható, amely egy alacsony mágnesességű vulkáni törmelékkel, talán hamuval teli mély teknőt jelez. Ez egy nagy vulkáni kürtő, a sziget északi részén valószínűleg a legnagyobb, amelyből Kr. e. 1500-ban 1500 nagy mennyiségű hamu szóródott ki. Az ekkor kiürült lenti magmakamra magmakamra helyén keletkezett üregbe egy egész hegység omlott be. A középpont közelében megszűntek az adatok és az észlelés sajnos csak hét órával később állt helyre, amikor a hajó a nyugati csatornában már kifelé haladt a kalderából, ugyanis csak ez a keskeny eny átjáró volt elég mély a magnetométer számára, amely legalább 18 méteres vízmélységet igényel. A Théra körüli szakasz, amelyet a hajó már nélkülem tett meg, a szeizmikus felvétel egyenetlen felszínt, a földmágnességi mérések pedig sok kiugró csúcsot mutattak. mut Északkeleten a hajó áthaladt a Kolumbosz víz alá merült kúpja fölött, amely a tengerfenékről eredetileg Kr. u. 1650-ben ben emelkedett a vízfelszín fölé, majd röviddel azután 35 méter mélyen a felszín alá süllyedt. A mélységi felvételen egy nagy kúp látszott, látszott, vulkanikus jellegét a magnetométer is


Oldal: 152

megerősítette (ld. 30. kép). A következő szembeötlő jellegzetesség a déli parton jelenik meg. Itt a 8. és a 9. pont közötti partszakasz két, ívesen bemélyedő részénél a mágneses térerősség jelentősen megnövekedett. Ez a növekedés, a szeizmikus felvételt és a szárazföldi domborzati viszonyokat is figyelembe véve egy félelmetes méretű külső beomlási kalderát jelez, amely a sziget belső részének összeomlásával egyidejűleg, a Kr. e. XV. században keletkezett. Ennek ismeretében elképzelhetjük, hogy a sziget Kréta felé néző déli oldalán egy öböl volt, amely a minószi flotta természettől fogva széltől védett horgonyzóhelyéül szolgált. A domborzati modellen egy elsüllyedt tűzhányó látható, amely a tenger fenekén a sziget középső öblénél is mélyebb, óriási lyukba omlott. Krisztiána, a nagy délnyugati kürtő, Théra központi kürtői, az északkeleti Kolumbosz és távolabb [220] északkeletre Amorgopulosz együttesen bizonyítják, hogy Théra az Égei-tengeren délnyugatészakkeleti irányban futó hatalmas földkéreg-törésvonalon helyezkedik el. Összegezve megállapíthatjuk, hogy a Chain keresztmetszeti felvételei számos vulkáni kúp jelenlétét mutatták ki, ezek közül egy nagyobbat a középső öböl északi részén, és további bizonyítékokat is szolgáltattak arra, hogy egy igen nagy törésvonal húzódik a földkéregben. Ezekből és más adatokból arra következtethetünk, hogy a sziget korábbi partvonalát öblök vagy folyótorkolatok tarkították, amelyek megbontották a sziget nagyjából kör alakú kontúrját. A Théra geofizikai viszonyaival kapcsolatos további adatokat és azok értelmezését E. F. K. Zarudzki, Hartley Hoskins és J. Phillips Geophysical Study of Santorini (Théra) [Geofizikai vizsgálatok Szantorin (Théra) szigetén] címmel rövidesen megjelenő tanulmányukban adják majd közre. Az alábbi idézet a tanulmánynak az American Geophysical Union Transactions (Az Amerikai Geofizikai Unió Aktái és Előadásai) 1967. márciusi számában közreadott kivonatából való. A Chain kutatóhajó 61. sz. útja során számos geofizikai mérést végeztünk az égei- tengeri Szantorin vulkáni kalderájában és a sziget körül. Az adatok között precíziós visszhangfelvételek, 100000 joule energiájú szikraképző segítségével nyert folytonos szeizmikus keresztmetszeti felvételek, a teljes geomagnetikus térerősség adatai és gravitációs megfigyelések is vannak. A magnetikus adatok különösen hasznosaknak bizonyultak a tengerfenék morfológiája és a mélységi struktúrák megvilágítása szempontjából A központi kürtők egyikénél tekintélyes, 1000 gammás pozitív anomália jelentkezett A kisebb magnetikus anomáliák két külső kürtőt jeleznek Ezek egyike a jól ismert Kolumbosz salakkúp a kalderától északkeletre, a másik viszont új felfedezés, egy dél-délnyugati irányban a kaldera közelében elhelyezkedő tenger alatti kürtő. Az utóbbinál 300 gammát meghaladó magnetikus anomália mutatkozott A magnetikus és szeizmikus mérések egyaránt feltártak más vulkanikus eltömődéseket is, amelyek nem emelkedtek ki a tengerfenékből, továbbá több bazaltpárkányt és lávafolyást is. A sziget vulkanizmusának történetében a vulkáni kürtők komplex rendszere kapott helyet, amely a jelenleg kalderán belüli és kívüli területekre egyaránt kiterjed. D. Függelék: A refrakciós (törési) szeizmográf 1967-es thérai alkalmazása Az eszközök leírása (Seismiktron B modell) A berendezés hangforrásául egy nagy kalapács szolgált, amely a földfelszínre csapva a hamuban tovagyűrűző hullámokat keltett. Erre a célra egy 15 fontos (6,8 kg) nagy kalapácsot használtunk, üllő gyanánt pedig egy, a horzsakő- be ágyazott, lapos tetejű lávadarabot. Két geofont, azaz hangimpulzus-felvevőt használtunk, az egyiket a nagy kalapács közelében, a másikat attól változó távolságra helyeztük el. A geofon [221] által hangból elektromos impulzussá alakított jelet a közeli geofonból vezeték továbbította az érzékelő-egységbe, a távoliból pedig rádió útján jutott oda. A módszer A nagy kalapács ütése nyomásimpulzust gerjesztett, amely behatolt a talajba és ott körkörösen terjedt tovább. A közelebbi geofont elérve a jel automatikusan elindította az érzékelő-egység időmérőjét. Amikor a hullám a távolabbi geofonhoz ért, az időmérő leállt és az Mavor: Atlantiszi utazás

Oldal: 153

érzékelőn leolvasható volt az ezredmásodperc pontosságú kijelzés. A geofonok közötti távolság növelésével számos leolvasást végeztünk, és az a így nyert idő-értékeket értékeket a geofonok távolságának függvényében grafikusan ábrázolhattuk. Ezek voltak az alapadatok, amelyeken a felszín alatti anyagok elemzése alapult. Az általunk használt eszköz áthatoló-képességét áthatoló képességét tömör talajban előzetesen 9-15 9 méteresnek jelezték. A thérai száraz, laza hamu és horzsakő esetében ennél kevesebbre számítottunk, mivel a hanghullámok könnyen visszaverődnek az apró részecskéken, ami a pici részecskék rezgését és elmozdulását okozza. Ez szétszórja és felemészti az impulzus energiáját, energiáját, úgyhogy az a felszín alatt nem képes túl messzire eljutni. Úgy gondoltam, hogy a szeizmográfiás adatok megbízható értelmezéséhez egyidejű próbaásatások végzésére is szükség lesz majd. Ez később be is igazolódott. Az üllő és a hamu közötti érintkezés érintkezés igen gyenge volt, ezért az előbbiből az utóbbiba való átlépés során a hangimpulzus energiájának nagy része az üllő és a kalapács között odaoda vissza verődve elnyelődött. Máskor talán nagyobb energiaforrást alkalmazhatnánk, esetleg kismennyiségű robbanószert. rt. Mindazonáltal az akrotíri vékonyabb hamuréteg esetében kielégítő eredményeket értünk el.

Az ábrán a közeli geofont O, a nagy kalapácsot K jelzi. A távoli geofon 15 lábanként egyre növekvő távolságban helyezkedik el. Az impulzus sugárirányban halad a földben, útjában összenyomva a talajt. A közeli geofon 0-nál 0 nál veszi az első jelet, ez elindítja a számlálót. Ha a távoli geofon 15 lábra van, a számláló akkor áll le, amikor a hamuréteg felszíne mentén egyenesen feléje haladó [222] impulzus ezt a távolságot megtette. Ekkor a hang terjedési sebessége a hamuban V1 lesz. Ha a távoli geofon 30 lábra van, megint a felszínhez közeli impulzus állítja le a számlálót, így meg tudjuk határozni az impulzus terjedési sebességét a laza hamuban. Ez egyszerűen V1 = D/t lesz, z, ahol D a két geofon közötti távolság és t az eltelt idő. Az impulzus felszínhez közeli, vízszintes irányú terjedésével egyidejűleg a sugárirányban szétterjedő impulzus más része mélyen behatol a hamuba és végül eléri a lenti alapkőzetet. Ott részben visszaverődik visszaverődik a hamun keresztül, részben megtörik és vízszintesen halad tovább a kőzetben. Az eredetileg S-ből ből lefelé sugárzó impulzus így két impulzusra bomlik, melyek közül az egyik vízszintesen terjed a kőzetben, a másik pedig visszasugárzik a felszín felé. felé. A kőzetben haladó impulzus sebessége jóval nagyobb, mint a másiké a hamuban, ezért ha a távoli geofon a közelitől már egy bizonyos távolságra vagy annál messzebb van, akkor az az impulzus, amelyik lejut az aljzatig, ott továbbhalad és végül visszatér a felszínre, felszínre, tehát ez az impulzus előbb éri el a távoli geofont, mint a másik, amelyik közvetlenül a felszínen halad. Ez megváltoztatja az idő távolságfüggvényének meredekségét és lehetőséget ad arra, hogy meghatározzuk az alapkőzet mélységét, amit H-val jelölünk. lünk.


Oldal: 154

A D távolságra lévő pontot levágáspontnak nevezzük, és annak a geofonok közötti távolságnak felel meg, amelynél a közvetlen talaj menti impulzus áthaladási ideje megegyezik a kőzet felől érkező törési impulzuséval, azaz mindkettő tA lesz. Ezt az A pontot úgy határozhatjuk meg, ha mindkét egyenest meghosszabbítjuk, amíg metszik egymást. A kőzetréteg mélységének kiszámításához először az impulzusok sebességét kell tudnunk. Az O-tól D-ig ig közvetlenül a hamuban haladó impulzus sebessége V1 = D/tA. A felrajzolt példában V1 = (34/45)(1.000) = 780 láb/sec (azaz 240 m/sec). A levágáspont után az impulzus sebessége egy szakaszon V2-re re növekszik, ezért az átlagos terjedési sebesség a közeli geofontól a hamun át az alapkőzetig, az alapkőzet mentén menté és vissza a hamun át V1-nél nél nagyobb lesz. Ez a [223] kőzetimpulzus-sebesség V2 = az AB egyenes meredeksége = D/(tA - t0). A felrajzolt példában V2 = 35/(45 - 33)(1.000) = 2900 láb/sec (azaz 880 m/sec). A refrakciós, vagyis törési módszer lehetővé teszi a távolabbi geofonig megtett út alatt húzódó kőzetréteg átlagos mélységének, azaz H értékének a kiszámítását, mégpedig a következőképpen: H= ahol t0 a függvény metszete az időtengelyen. Az eredmények A fenti módszerrel három thérai helyszínen mértük a hamu vastagságát: Akrotírinél, Perisszánál és Eximitinél. A mérések végeredményétől minószi falak felderítését is reméltük, de az idő rövidsége nem tette lehetővé, hogy ehhez elegendő adatot gyűjtsünk össze. Két helyen a hamu felszín alatti üregeinek mennyezete mennyezete beomlott, így felszíni barlangok keletkeztek és itt a szeizmográf mérési adatai jó korrelációt mutattak az üregek elhelyezkedésével. Ez a jövőben minószi épületek helyiségeit jelző üregek felderítését is lehetővé teheti. Összesen 32 nyomvonalat mértünk mértü végig. 1. Az Alvaniti I ásatás előtt, amely később egy kétszintes épület 14 lábbal (4,25 m) lejjebb fekvő földszinti raktárhelyiségét tárta fel, benne egy sor gyönyörű pithosszal, tehát ezen a helyen tűztük ki a 11. sz. mérési nyomvonalat, ahol az alapkőzet mélységét 13,3 lábnak (4,05 m) találtuk. Az oldalüreg, amely az Alvaniti I ásatáshoz vezetett, vízszintesen mélyül az egyik vízmosás falába. Az üreg fölött szőlőskert volt. Két nyomvonalat mértünk végig, hogy megtudjuk, észlelhető-e a barlang. Az volt. 2.

Mindkét, egymástól 30 láb (9 m) távolságban indított vonal mérési adatait idő-távolság idő függvényként ábrázolva, a grafikonon egy lépcsős törés mutatkozott. Ez a valóságnak megfelelő helyen jelezte a barlangot. A hamurétegen függőlegesen áthaladó hangimpulzus hangimpulzus lelassult az üregben.


Oldal: 155

3. Az Exomiti-foknál, a tengertől 200 láb (60 m) távolságban az alapkőzet a mérés szerint csupán 6 láb (1,8 m) mélységben húzódott. [224]

4. Az Alvaniti I ásatástól északra eső szántóföldön, ahol egy felszíni nyílás föld alatti üreget jelzett, 12 nyomvonalat mértünk végig. A barlang fölötti jellegzetes vonaleltolódás jelezte a mélyben fekvő üreget. Az alapkőzet mélysége a szántóföld alatt 9 és 15 láb (3-5 m) között ingadozott. A területen nem folytattunk ásatást.


Oldal: 156

Képjegyzék 1. kép

Atlantisz fővárosának rajza Platón Kritiász-ának leírása alapján GREAT WALL = nagy fal CHANNEL TO SEA = csatorna a tengerhez 50 ST - NOT TO SCALE = 50 st. (nem a lenti lépték szerint) PALACES = paloták SEA = tenger LAND = föld ZONE OF SEA = vízgyűrű ZONE OF LAND = földgyűrű ZONE OF SEA = vízgyűrű ACROPOLIS (5 ST.DIA) = akropolisz (átmérő 5 st.) DENSELY CROWDED WITH HABITATIONS ALL AROUND = sűrűn egymás mellett fekvő lakások WALL = fal GUARD HOUSES = testőrkaszárnyák ALTAR = oltár TEMPLE TO POSEIDON AND CLEITO = Poszeidón és Kleitó temploma RACE COURSE = lófuttató pálya 11 OR 12.7 MILES = 11 vagy 12,7 mérföld STADIA = stadion SEA MILES = tengeri mérföld (= 1853 m) 2. kép

Kréta központi részének földtani térképe Platón atlantiszi királyságának ráhelyezett méretrajzával (A geológiai adatok Galanopulosz, 1960 után.) STATUTE MILES = mérföld EXCAVATED LATE MINOAN I SITES = feltárt késő minószi I. lelőhelyek 3. kép

Théra (Thíra) körvonalrajza a szárazföldi magassági és tengeri mélységi szintvonalakkal (Reck, 1936 után. Az adatok méterben vannak megadva) 4. kép

Tűzhányó-kitörés és -beomlás, a théraihoz hasonló vulkáni kúpoknál tipikusan lejátszódó folyamat (1) kitörés (2) kitörés és a lenti magmakamra részleges kiürülése (3) az alátámasztás nélkül maradt kúp az üres magmakamrára omlik, a helyén nagy, vízzel teli kráter (kaldera) keletkezik.[227] SEA LEVEL = tengerszint LIQUID MAGMA = folyékony magma ASH AND PURNICE = hamu és horzsakő 5. kép

A Kr. e. 1500 előtti vízválasztók és lefolyási irányok, valamint az első kitörés előtti vulkáni kürtők elhelyezkedése Thérán. A szintvonalak lábban vannak megadva. (Reck, 1936 után) Kolumbo Bank = Kolumbosz-zátony Submarine Volcanic Center = tenger alatti vulkáni centrum (Chain, 1966 után) Volcanic Center Before Caldera = a kaldera kialakulása előtti vulkáni centrum (Reck után) Drainage Paths Before Caldera = a kaldera kialakulása előtti lefolyási irány (Reck után) Breakthroughs to Sea = áttörés a tengerhez (Reck után)


Oldal: 157

Headwatershed Before Caldera = a kaldera kialakulása előtti fő vízválasztó (Reck után) Reconstructed Local Heavy Ash Fall = rekonstruált jelentősebb helyi hamukihullás 6. kép

Az Égei-tenger fenekéről vett, mélytengeri fúrásmagok egy jellegzetes példányának vázlatrajza, a thérai kitörés időpontjának jelzésével Bottom = lent 30 in = 75 cm Top = fönt After 3000 B.C. = Kr. e. 3000 után Sediment datable by Carbon 14 = a radiokarbon módszerrel meghatározható korú üledék Thera Ash = thérai hamu Post-Pleistocene Stagnation = posztpleisztocén pangási réteg 7. kép

Kréta térképe az áradás becsült kiterjedését jelző 300 láb (kb. 100 m) magassági szintvonallal (az adatok lábban vannak megadva) 8. kép

A Kr. e. XV. századi nagy összeomlás előtti Théra lehetséges rekonstrukciója 9. kép

A mai Théra (Thíra) madártávlati képe [228] 10. kép

Észak-Szíria partvonala a thérai összeomlást követő áradás lehetséges határvonalával 11. kép

A Chain 1966. augusztus 26-28-án megtett útja a Kikládok között 12. kép

A Chain 1966. augusztus 27-28-án megtett útja Théra körül Andesite Lava = andczitláva Marble and Phyllite = márvány és fillit Ash Ejecta of 1500 B.C. = Kr. e. 1500-as hamukihullás Soundings and Elevations = A mélységi és magassági adatok lábban vannak megadva Volcanic Vents by Magnetometer = a magnetométer által jelzett vulkáni kürtők Ship Track a hajó útvonala 13. kép

Théra térképe a régészeti lelőhelyekkel és a mai településekkel N = észak Ancient Moles = ókori kikötőgátak Modern Towns and Villages = mai falvak és városok Archaeological Sites = régészeti lelőhelyek 14. kép

A bárka az Edgerton-féle üledékkeresztmetszet-felvevő berendezés működése közben Sound Source = hangforrás Hydrophone = hidrofon Sea Floor = tengerfenék Ruins = romok


Oldal: 158

15. kép

Edgerton-féle iszapkoppantóval kapott mérési adatok Thirasziától északnyugatra, a partvonallal párhuzamosan. A tengerfenéken kis egyenetlenségei (amelyeknél gyengébb a másodlagos visszaverődés, mint a simább szakaszokon) nagy bazalttömbök, némelyik akkora, mint egy autó, amelyeket a nagy kitörés vetett ide. A tengerfenék a Thiraszia legnagyobb részét borító hamuréteg folytatása. (Az 1966. szeptember 2-i, 6 kc frekvenciájú Edgerton-féle iszapkoppantóval készült 13321341 B felvétel linearizált ábrázolása. H. Edgerton és H. Hoskins után.) Sea Surface = tengerfelszín [229] Bumpy Sea Floor = egyenetlen tengerfenék Second Reflection = másodlagos visszaverődés 16. kép

Théra déli része Akrotíritől az Exomiti-fokig, az ókori kikötőgátakkal (1 öl = kb. 1,8 m) 17. kép

A Fouqué által 1867-ben Akrotíri közelében, a Balosz-öböl szirtfalában felfedezett minószi ház alaprajza. Az épületet a Kr. e. XV. században bekövetkezett vulkánkitörés kettévágta. (Forrás Fouqué Santorin et ses Eruptions, Párizs, 1879) Cliff Face = szirtfal 18. kép

A mükénéi IV. számú aknasírban talált ún. ezüst rhütón (ivókürt) töredéke. Feltehetően minószi munka, a szárazföldről érkezett katonákat ábrázolja (sisakban), amint éppen egy minószi parti városra támadnak. Hasonló jelenetre bukkantak nemrégiben a krétai Kato Zákrosz-i palotából. Figyeljük meg, hogy a krétaiak íjat és nyilat használnak! 19. kép

Az akrotíri vízmosástól keletre látható vidék vázlatrajza a barlanggal és az eltemetett minószi épület miatt megemelkedett hamuréteggel. Cave2 = barlang Donkey Path = ösvény Alvaniti I Excavation = Alvaniti I. ásatás White Ash Stratum = fehér hamuréteg 20. kép

A Fouqué által a thirasziai szirtfal peremén, a Szuezi-csatorna horzsakő-bányájában felfedezett minószi ház alaprajza (Forrás Fouqué Santorin et ses Eruptions, Párizs, 1879) 21. kép

A kaldera szirtfalának keresztmetszete Akrotírinél R. Kane vizsgálatai alapján (R. Kane után) Akrotíri - a kráter belső szélén keleti nézetben láthatóak a hamulerakódások és a Kr. e. 1500-as horzsakőréteg helyzete TAN ASH - HIGHLY UNCONSOLIDATED = egészen laza szerkezetű barnás hamu BANDED REDISH ASH SLIGHTLY CONSOLIDATED ASH CONTAINS MANY LAPPILI & BOMBS = gyengén kötött szerkezetű, sávosan vörös hamu sok lapillival és bombákkal [230] RED VOLCANIC BRECCIA HIGHLY CONSOLIDATED & BLOCKY = erősen kötött, tömbös szerkezetű, vörös vulkáni breccsa SEDIMENTS SLOPE 5˚ SOUTH APPROX 4000 TO SOUTH COAST = az üledékrétegek lejtése 5˚ dél felé, távolság a déli parttól kb. 1200 m SEA = tenger NOTE (XXX) PUNICE LAYER 8 FEET DEEP - MADE OF ANGULAR PUNICE 1/8 TO 3 ACROSS - FINE DUST IS PRESENT AS IN OVERLYING LAYER THE PUNICE LAYER DATES THE 1500 B.C. ERUPTION megj. (xxx) = 0,3-7,5 cm átmérőjű, szegletes kövekből álló, 2,5 m mély horzsakő-réteg, a szemcsék közötti finom por azonos a fölötte lévő réteggel; ez a réteg a Kr. e. 1500-as kitörést jelzi


Oldal: 159

22. kép

Az akrotíri ásatás környékének domborzati vázlata R. Kane 1967-es felmérése alapján (R. Kane után) N = észak SEA = tenger THRESHING FLOOR = szérűskert HOLE = gödör HOUSE = ház DIG = ásatási hely WELL = kút 23. kép

Az akrotíri déli part geológiai metszete északi irányba nézve R. Kane 1967-es felmérése alapján (R. Kane után) (gabbró vulkáni kőzetféleség; tell települések egymásra rétegződött romjaiból kialakult halom) THERA - SOUTH COAST = Théra - déli part RED GABBRO = vörös gabbró ROAD = út GREE ANDESIT = zöldköves andezit DIGS = ásatások BLOCKS OF BRECCIA SLUMPED INTO SEA = tengerbe süllyedt breccsa-tömbök REMAINS OF BUILDINGS FROM POINTS = épületmaradványok a D (dél) 5˚ keleti pontoktól 60 m-re, 2,5 m-es vízben 1500 B.C. PUMICE LAYER EXPOSED = Kr. e. 1500-as horzsakőréteg a felszínen 1500 B.C. BEACH LINE = Kr. e. 1500-as partvonal BLACK SAND BEACH = fekete homokos part VOLCANIC ASH - TAN FINE DUST CONTAINING LAPPILI & BOMBS OF BASALT = vulkáni hamu lapillit és bazaltbombákat tartalmazó finom barna por [231] VOLCANIC BRECCIA CONSOLIDATED RED ASH WITH LIGHT-COLORED LAPPILI = vulkáni breccsa kötött vörös hamu világos lapillivei PUMICE STONE = TUFF LAYER horzsakő = tufaréteg LIMESTONE - WITH BLUISH BANDS = mészkő - kékes sávokkal és hő okozta vörös elszíneződésekkel WATER-WASHED BLACK GRAVEL BAND DIPS = vízmosta fekete kavics- sávok, dőlés 8˚, K (kelet) FAULT = vetődés TOMATO FACTORY = paradicsomkonzerv-üzem EXPOSED WELL = felszínre került kút ASH-COVERED WALL = hamuval fedett fal EXPOSED WALL = felszínre került fal RING OF SMALL STONE COVERED WITH ASH = hamuval fedett kis kövekből álló gyűrű BEACH CROSS-SECTION = a part keresztmetszete WEST - AKROTERI = nyugat ← Akrotíri EXOMITI - EAST = Exomiti → kelet 24. kép

Az akrotíri vízmosásban folytatott 1967-es ásatás alaprajza. A számozott árkok a vízmosás vonalát követő ösvényből ágaznak ki. SCALE - METERS = távolság méterben 350 METERS TO THE SEA = a tengerig innen 350 m N = észak Alvaniti East of Ravine = Alvaniti, a vízmosás keleti oldala Excavation Shelter = ásatási barakk Bronos West of ravine = Bronosz a vízmosás nyugati oldala 25 metres elev. = 25 m-es szintvonal


Oldal: 160

25. kép

Bronosz II. ásatás, Akrotíri, 1967 N = észak Wall blocks fell in earthquake after punice but before ash fall = A horzsakő-réteg után, de még a hamukiszóródás előtt a földrengésben leomlott falazóblokkok Fresco = freskó Frescoes = freskók Doorway = ajtónyílás 26. kép

Bronosz I/A ásatás, Akrotíri, 1967 Present ground surface = jelenlegi földfelszín [232] Modern earthy ash = földdel kevert újkori hamuréteg Ash = hamu Coarse pink angular punice = durva, szegletes rózsaszín horzsakő Fine pink angular punice = finom, szegletes rózsaszín horzsakő root or beam holes = gyökér- vagy gerenda-üregek Tapered wall blocks fallen before pumice eruption = a horzsakő-kiszóródás előtti földrengésben lezuhant, felfelé keskenyedő falazóblokkok Weathered red lava floor. Pile of stones removed from here fell from adjacent walls i9n earthquake before pumice eruption. Cut stone - limestone. Uncut stone - Mostly lava. = vörös lávaföld-aljzat, az innen eltávolított kőkupacokat a horzsakő-kiszóródás előtti földrengésben lezuhant kövek alkották. A faragott kövek anyaga mészkő, a termésköveké jobbára láva. 27. kép

Alvaniti I. ásatás, Akrotíri, 1967 N = észak Upper level = felső szint Door Jamb = kő ajtódúc Lower level = alsó szint Modern Dokey Path = mai ösvény Bases for Wood columns = faoszlopok kőtalapzatai 28.

kép

Pre-eruption Thera = A kitörés előtti Théra (Heicken és McCoy után, 1984) 29.

kép

Post -eruption Thera =A kitörés utáni Théra 30.

kép

A Chain fedélzetén a thérai kalderában és a sziget körülhajózása során rögzített szeizmikus keresztmetszeti felvétel és földmágnességi adatok (A Chain 61. sz. kutatóútja után, 1966. augusztus 27-28., Woods Hole-i Oceanográfiai Intézet, E. F. K. Zarudzki; A reprodukció az Egyesült Államok haditengerészete és E. F. K. Zarudzki engedélyével készült.) G. Naut. Miles = tengeri mérföld H. Depth - Fathoms = mélység ölben I. Magnetism - Gammas = mágnesség gammában 31.

kép

A thérai kaldera szeizmikus keresztmetszete a Chain fedélzetén a kalderában és attól északra rögzített adatok alapján Nautical Miles = tengeri mérföld Sea Level = tengerszint [233] Pass Cape Tinos = a Tinosz-foknál


Oldal: 161

Pass Cape Riva = a Riva-foknál Cross 100 Fthms = mélység ölben Local Time Hours = óraállás helyi idő szerint 1966. aug. 27-én 32. kép

Ash = hamu 33. kép

Distance between Geophones, Feet = A két geofon távolsága lábban Bedrock = alapkőzet [234]

Napjaink tudománya megdönthetetlen bizonyítékokat talált annak a katasztrófának a megtörténtére, amely igazolja Platónnak Atlantisz csodálatos eltűnéséről szóló leírását. E felfedezés végre kiszabadította Atlantiszt a szertelen képzelet birodalmából, és a róla szóló történet tényeire tökéletes magyarázatot adott. A világ számára oly sokáig megfejthetetlen legenda: Atlantisz forrása Platón, a görög bölcselő, Kr. e. 360 körül. Az élete alkonyán írott két műve a Timaiosz és a Kritiász, ezek tartalmazzák Atlantisz igazi meséjét, ahogy azt ma ismerjük. Platón szerint az Atlantiszról szóló beszámolót először Szolón, a nagy athéni törvényalkotó hallotta Szaisz egyiptomi város beavatott papjaitól. Az ősi Athén lakóit úgy magasztalták, mint a legszebb és legkiválóbb emberi fajt, amely valaha élt, a város maga pedig a legkiválóbb volt háborúban is, és minden tekintetben a legkitűnőbb törvények uralkodtak benne. Így kezdődik az egyiptomi papok elbeszélése: "Athénnak sok csodálatos nagy tettét jegyezték föl, de nagyságával és hősiességével egy kiemelkedik valamennyi közül: feljegyzéseink ugyanis elmondják, mekkora hatalmat szüntetett meg egykor a városotok, mikor Atlantisz fennhéjázva felvonult egész Európa és Ázsia ellen, kívülről az Atlanti óceánról kelve útra. Akkor még be lehetett járni az ottani tengert; mert a szoros előtt, melyet ti Héraklész oszlopainak hívtok, volt egy sziget: Atlantisz, amely nagyobb volt, mint Líbia és Ázsia együttvéve..."

Copyright © 1969, 1990 by James W. Mavor, Jr. Hungarian translation © Komáromy Rudolf 1994 Hungarian edition © Sweetwater Publisher Establishment 1997 Cover design © Sweetwater Publisher Establishment 1997 ÉDESVÍZ KIADÓ, BUDAPEST Felelős kiadó: a kiadó igazgatója Tipográfia: Szücs BT., Dunakeszi Nyomta: Alföldi Nyomda Rt., Debrecen Felelős vezető: György Géza vezérigazgató ISSN 1215-3818

ISBN 963 528 189 7


Oldal: 162

Régi Korok Üzenete. James W. Mavor, Jr. Atlantiszi utazás. Az évszázad legfantasztikusabb régészeti felfedezése

Recommend Documents